Chuck a tetőn várja Oscart, aki meg is érkezik. Előadja az elméletét, miszerint ha az ember meghal, akkor a sejtek szomjazzák az oxigént, még akkor is, ha később újraélednek.
Az a bizonyos illat végig ottmarad, ami nem más, mint az ózon. Erre Digby szőréből jött rá. Vajon meghalt a kutya, és újraéledt?
Az lehetetlen, mondja Chuck, mire Oscar egy tucat példát mond: ha valaki túlél egy balesetet, vagy szívrohamot, azok számára olyan, mintha új életet kezdenének.
De persze ez csak feltételezés, Chuck pedig annyira szeretné megosztani valakivel a titkát, hogy nem bírja tovább: kér Oscartól egy ollót (akinél van, persze, csak úgy zsebben), levág egy tincset a hajából, és átadja neki.
Mivel nincs más dolguk, Emerson és Ned ellátogat a szívtelen (höhö) Abnerhez, akinél egy duci nő parádézik széles mosollyal az arcán és egy makival a vállán: a neve Madeline McLean, az Óhaj-Sóhaj Alapítvány egyik alkalmazottja.
Abner érzéketlenül utasítja a nő által felsorolt összes ajándékot, és kijelenti, hogy egyetlen kívánsága az, hogy ha eltűnne.
Oké, Madeline egy nem épp őszinte mosoly keretében kitessékeli magát, Emerson pedig közli, amiért jöttek: megnyugtatja az anyukát, hogy Neddel egész éjjel kinn fognak őrködni a házuk előtt, hátha elkapják a gyilkost.
RSS Feed
