Júlia 45 Sally Wentworth Az ördög csókja A szép, fiatal Miranda nemmindennapi foglalkozást űz. Amikor megtudja, hogy húga életét tönkretette egy lelkiismeretlen szélhámos, latba veü szakmai ismereteit, s mint kiváló fejvadász a gyanúsított férfi cégének legjobb munkatársait más vállalatokhoz csábítja. Az utolsó pillanatban derül ki, hogy Miranda bosszúja fékeértésen alapul, így ártatlanul éri a jó megjelenésű, vonzó Warrent... Az ördög csókja 1. FEJEZET Röviddel fél négy előtt végre befejeződött a munkaebéd. Miranda a homlokát ráncolva nézett az órájára. Úgy számított, korábban fognak végezni, de végül is nem volt hiábavaló a megbeszélés. Nem lehet ugyanis elsietni, ha valakit állás változtatásra akarunk rábírni. Időt kell engedni neki, a lényegtelen kérdéseire is ugyanolyan türelemmel kell válaszolni, mint a fontosakra. És mivel az új állás itt költözéssel is együtt járna, a férfi a felesége egész listányi kérdését is magával hozta. Miranda, miután búcsút vett ügyfelétől, az étterem előcsarnokában lévő nyilvános telefonhoz sietett, s felhívta az otthoni üzenetrögzítőjét. Még mindig nyugtalanította Ronny reggeli hívása, amely az irodában, épp indulás előtt érte. Pedig lehet, hogy nem is volt fontos. A húga, Ronny hangja majdnem mindig sürgető volt, ha telefonon beszéltek. Legtöbbször pénzt vagy ruhát kért kölcsön, mégis minden alkalommal úgy, hogy összedől a világ, ha nem kapja meg azonnal. Ma reggel azonban a szokásos izgalmon kívül volt valami más is a hangjában. - Most nem beszélhetünk, mert az irodában vagy - mondta. - Majd felhívlak otthon. Menj haza, amilyen gyorsan csak tudsz! Sürgősen beszélnünk kell. Amint sikerült a hívás, és az üzenetrögzítő működésbe lépett, Miranda a megfelelő gombbal elindította a lejátszást. Kétszer hívták üzleti ügyben. Ketten, akiket egy másik cég számára akart megnyerni, jelezték, hogy készek az újabb találkozásra. Miranda elhatározta, hogy majd mindkettőjüket visszahívja. Aztán megszólalt Ronny: - Itt vagyok Londonban. Tulajdonképpen nem is akartam szólni neked. Egyedül akartam túl lenni rajta, de kell valaki... valaki, aki elkísér. - Zokogott. - Ó, Miranda, terhes vagyok. Eljöttem Londonba... hogy elvetessem. Nem lehet... Nem tarthatom meg a gyereket. Mert ő... elhagyott. Újra és újra elcsuklott a hangja. Miranda rémülten hallgatta. - Most megyek a kórházba. Gyere te is oda, ha lehet. Óh Miranda, úgy félek! Aztán megnevezte a kórházat. Alig lehetett érteni. Miranda feljegyezte, amit tudott, izgatottan kirohant az étteremből, a meglepett portás mellett befurakodott egy taxiba, melyet az épp egy másik vendégnek hívott. - Bocsásson meg, de sürgős! A sofőr rosszallóan nézett rá. Láthatta rajta, hogy nem olyan jómódú, mint az az utas, akit elvesztett miatta. - Na jó. Hová megyünk? Miranda megadta a kórház nevét. - Még a hírét se hallottam - válaszolta a taxis kelletlenül. - A Portman vagy Portland utcában lehet. - Döntse el. Van vagy két tucat ilyen utca Londonban. - Ha nem tudja, hát kérdezze meg a rádióján! - sürgette Miranda. - De kérem, siessen. Rohannom kell. Még egy jó félórába telt, míg a taxi fékezett a kórház előtt. Miranda fizetett, s rohant a bejárathoz. Mikor hangosan csattogó cipősarokkal berontott a betegfelvételre, a fiatal nővér felkapta a fejét. - Jó napot kívánok. Elkésett? - Nem. Azt hiszem, itt van a húgom, Ronny Leigh. - Úgy van. Ma reggel érkezett. - Hol van? Túl van már a... a beavatkozáson? - Azt hiszem. Várjon, mindjárt megkérdezem. - A nővér fölvette a telefont, Miranda közben izgalmában föl-alá járkált. - Igen, már megtörtént - mondta végül, s bátorítóan mosolygott Mirandára. - Miss Leigh jól van. Már a szobájában pihen. - Láthatnám? - Valószínűleg még nem tért teljesen magához, ezért... - Látni akarom, most azonnal - jelentette ki Miranda határozottan. - Hát jó. A 206-os szobában fekszik, a második emeleten. Jobbra van a lift Mirandának azonban nem volt kedve a liftre várni. Amilyen gyorsan csak engedte a szűk szoknyája, rohant föl a lépcsőn, s kopogás nélkül benyitott a 206-os szobába. Ronny felhúzott lábbal feküdt az ágyban. Mint egy embrió, gondolta Miranda, amint az ágyhoz lépett. - Szervusz, drágám! Ébren vagy? - Te vagy az, Miranda? - Én. Hogy érzed magad? - Eddig még jól - sóhajtott Ronny szomorúan. - Meg kellett tennem. Nem volt más választásom. Rettenetes dolog nőnek lenni - tette hozzá keserűen. Miranda megfogta testvére kezét, s gyöngéden félresimította haját az arcából. - Ha túl leszel az egészen, másképp gondolod majd. Ronny heves zokogásban tört ki. Nővére a karjába fogta, s gyöngéden vigasztalta. Belül azonban úgy érezte, szétveti a düh a miatt a férfi miatt, aki így bánt a húgával. Ronny végül elaludt Miranda óvatosan a párnára fektette, s betakarta őt. Aztán körülnézett. A szoba nem volt nagy, az ágyon kívül csak egy apró ruhásszekrény és egy éjjeliszekrény volt benne. Egy kis fürdőszoba is tartozott hozzá. Minden új és tiszta volt, az egész meglepően fényűzőnek hatott. Lehet, hogy ez egy magánklinika, töprengett Miranda. Mennyit fizethet vajon Ronny? S honnan van rá pénze? Miranda az ágynál ült. Látszólag nyugodt volt, és higgadt, valójában azonban dühös és kétségbeesett. Hogyhogy Ronny nem bízta rá magát már előbb? Jóllehet hat év különbség volt közöttük, s mióta húga Yorkban tanult, csak elvétve látták egymást, Miranda mégis úgy érezte, közel állnak egymáshoz. Elszomorította, hogy Ronny sem a segítségét, sem a tanácsát nem kérte, még csak nem is említette neki, hogy mire készül. Talán félóra múlva egy nővér jött be. Felköltötte Ronnyt, hogy a pulzusát és a vérnyomását megmérje. Miután kiment, a lány sápadtan visszafeküdt a párnára. - Innál valamit? - kérdezte Miranda segítőkészen. A beteg bólintott: - Igen, köszönöm. Felült, de a keze annyira remegett, hogy a poharat csak segítséggel tudta tartani. - Akarsz beszélni róla? - kérdezte Miranda tapintatosan. - Mit mondhatnék? - válaszolta Ronny keserűen. - A szokásos történet. A férfi megismerkedik a lánnyal, gyereket csinál neki, aztán lelép. - Szeretted? Ronny arcát fájdalom torzította el. - Azt hiszem. Most bizonyára azt kérdezed, tényleg elhittem-e, hogy ő is szeret. Igen, tényleg elhittem. - Miért nem szóltál nekem az egészről? Ronny elpirult, és zavarában az ágytakarót gyűrögette szabad kezével. - Te olyan megfontolt életet élsz. Veled ilyen sohasem történne meg. Megpróbáltam az egészet könnyedén... igen, lazán felfogni. Azt képzeltem, egyedül is túl leszek majd rajta. Na, Ronny, mondtam magamnak, ezt most jól megcsináltad, lássuk, hogyan jössz ki belőle. De aztán... - és újra könnyes lett a szeme. Miranda átölelte. - Te kis csacsi! Hát miért van neked nővéred, ha nem fordulhatsz hozzá a bajban? Tudnod kellett volna, hogy segítek, akárhogyan döntesz is. - Tudom, de te mindig olyan elfoglalt vagy, és sosem talállak otthon, amikor hívlak. Miranda egy pillanatra úgy érezte, ő is hibás. De mindjárt el is nyomta magában ezt az érzést. Igaz ugyan, hogy sokat kell tárgyalnia, de abban biztos volt, hogy nem hanyagolta el a családját. - Ha tudtam volna, hogy bajban vagy, otthagytam volna csapot-papot, s azonnal Yorkba mentem volna. Ronny felsóhajtott: - Olyan erős akartam lenni, mint te. De nem vagyok. Hozzád képest nagyon is gyönge vagyok. - Nem, nem vagy gyönge - ellenkezett Miranda. - Csak sokkal fiatalabb. Ennyi az egész. Az ilyesmit más sem tudná félvállról venni. Egy darabig hallgattak. Aztán Miranda megszólalt: - Gondolom, a szüleinknek semmit sem mondtál? Ronny a fejét rázta, mire a nővére hozzátette még: - Talán jobb is így. Borzasztóan aggódnának miattad. Egyébként meg sem fordult a fejedben, hogy... hogy rríegtartsd a gyereket? - Dehogynem - felelte Ronny. - De ő határozottan ellenezte. Azt mondta, ostobaság volna gyereket vállalnom, amíg nem végeztem el az egyetemet. Szerinte lönkretenném vele az életemet. Miranda akár egyet is érthetett volna ezzel az érvvel, de azt is tudta, kemény volna a szíve annak a nőnek, aki ilyen helyzetben higgadtan tud mérlegelni. Az ő tapasztalatlan, szelíd húga azonban olyan érzékeny volt, hogy egy ilyen döntést semmiképp sem hozhatott könnyű szívvel. - Szóval fel sem ajánlotta, hogy elvesz feleségül, vagy vállalja a gyereket? - Nem. Ezt egyértelműen leszögezte - felelte fásultan Ronny. - Megmondta, ha meg akarom tartani, az egyedül az én dolgom. Semmi köze hozzá. Mirandában újra föllángolt a düh, hogyan is tudott valaki ilyen aljasul elbánni Ronnyval. - És ezt a férfit... a barátodat... az egyetemről ismered? - Nem. Itt Londonban találkoztam vele, amikor a nyári szünetben meglátogattalak. - Azt akarod mondani, hogy az én ismerősöm? - kérdezte Miranda meghökkenve. - Nem, dehogyis. Csak úgy összefutottunk. - Ki az? Ronny habozott, majd ingatta a fejét. - Nem érdekes. El akarom felejteni. El akarom felejteni azt is, hogy ez egyáltalán megtörtént. - És megint könny szökött a szemébe. Miranda megszorította a húga kezét. - Biztosan elfelejted, Ronny, ettől ne félj. Minden jóra fordul. Ha innen kiengednek, hozzám jössz. Addig maradhatsz majd, amíg elég erősnek nem érzed magad, hogy visszamenj az egyetemre. Miranda, bár vigasztalta testvérét, heves ellenszenvet érzett az ismeretlen férfi iránt. Biztosan jóval idősebb, mint Ronny, s úgy tűnt, van némi gyakorlata ilyen helyzetekben. Miranda szívesen kérdezett volna még, de Ronny lehunyta a szemét, s tudta, hogy meg kell várnia, amíg húga nála majd kipiheni magát. De lehet, hogy a férfi nevét akkor sem árulja majd el. Néha egészen önfejű tudott lenni. Talán ezért sem kérte előtte az ő segítségét. Miranda az órájára pillantott, s azon töprengett, vajon mikor engedik el Ronnyt a klinikáról. Mivel biztos, megbízható híreket akart tudni, elindult, hogy megkérdezzen egy nővért. A folyosó végén, az irodában egy hölgy ült fehér köpenyben, s buzgón írt valami jelentést. - Mit óhajt? - kérdezte, miközben álmos szemét Mirandára emelte. - Ronny Leigh nővére vagyok. Meg tudná mondani, hogy mikor hagyhatja el a kórházat? Al ápolónő keresni kezdett az íróasztalon fekvő határidőnaplóban. Várjon csak! Délben végezték a műtétet, úgyhogy a húga már estefelé mehetne A szobát azonban holnapig foglalta le. gazán? láncolta a homlokát Miranda. Ronny csak az ösztöndíjából meg egy félnapos állásból élt. Ebből aligha engedhetne meg magának ilyen klinikát - hacsak nem a férfi fizetett mindent. - Ki is rendelte meg a szobát Leigh kisasszonynak? - kérdezte Miranda mintegy mellékesen, remélve, hogy így megtudhatja a férfi nevét. - Sajnos ezt nem mondhatom meg önnek - felelte a nővér ridegen. Miranda egy darabig a nővért nézte, majd táskájából egy húszfontos bankjegyet vett elő, s az asztalra tette. - Biztosan ismer olyan jótékonysági egyesületet, amelyiknek szívesen eljuttatná. - Minden bizonnyal. Hálásan köszönöm. - A nővér egy aktát vett elő a szekrényből, kihúzott belőle egy kartont, majd az íróasztalra tette. - Most jut eszembe, utána kell néznem egy betegnek. Ugye megbocsát? - Fölállt, táskájába csúsztatta a pénzt, és elment. Az űrlapon Ronny neve és születési ideje volt feltüntetve. A lakcím helyén csak a yorki egyetem szerepelt. Mirandát azonban a fizetés módja érdekelte. A számlát egy Warren Hunter nevű úrnak kell elküldeni, aki hitelkártyával kíván fizetni. A címe nem volt bejegyezve. Ezek szerint legalább annyi becsület volt Ronny barátjában, hogy az abortuszt kifizesse. Miranda azonban ahelyett, hogy örült volna, különös módon csak még jobban feldühödött. Letette a kartont, és elhagyta az irodát. Warren Hunter - biztos volt benne, hogy már hallotta valahol ezt a nevet. Lehet, hogy Ronny mégiscsak rajta keresztül ismerte meg? Amikor Miranda visszatért a húgához, a lány már ébren volt. - Tudtad, hogy holnap reggelig maradhatsz? Ronny bólintott. - így lesz a legjobb - vélekedett Miranda. - Ide hallgass! Fáradtnak látszol. Magadra hagylak, hogy kialhasd magad. Hazamegyek, előkészítem a szobádat, és este újra eljövök. Holnap reggel pedig elviszlek. Rendben? De ha azt szeretnéd, hogy maradjak, csak szólj! Ronny bizonytalanul elmosolyodott. - Nem. Nem lesz semmi baj. Szeretnék olyan erős és önálló lenni, mint te - tette hozzá csüggedten. - Micsoda buta gondolat! Te te vagy, én meg én. Szeretlek téged, mert a húgom vagy, s olyan vagy, amilyen. És maradj is önmagad! Megértetted? - Azzal egy csókot nyomott Ronny homlokára. - Aludj még. Nemsokára visszajövök. - Jó. És köszönök mindent! Miranda még visszafordult az ajtóból, mielőtt kiment volna. Ronny arca olyan fehér volt, mint a párnája, a szeme alatt pedig sötét karikák húzódtak. Egy örökkévalóságig is eltart, míg túl lesz rajta, gondolta Miranda haragosan. Ha egyáltalán kikeveredik belőle. Egy nő az ilyet nem felejti el, különösen, ha ennyire melegszívű, mint Ronny. Ez az undok férfi nemcsak az ártatlanságát vette el, hanem az önbecsülésétől és az emberekbe vetett bizalmától is megfosztotta. Miranda ki tudta volna tekerni ennek a Warren Hunternak a nyakát. Hazafelé még beugrott az irodába, hogy felhívja a két jelentkezőt, akiknek állást ajánlott, s ebédre hívta meg őket a jövő hét két egymást követő napjára. Addigra Ronny talán már olyan jól lesz, hogy néhány órára magára hagyhatja őt. Ezután beszélt az egyik nyomozóval, aki külső munkatársként dolgozott a cégnek. - Halló, itt Miranda Leigh beszél. Megbízásom van az ön számára. Magántermészetű dologról van szó. Egy Warren Hunter nevű urat keresek... Nem, fogalmam sincs, hogy hói dolgozik. Azt sem tudom, hol lakik, de azt hiszem, Londonban. Valószínűleg nem idősebb harmincöt évesnél. Azt hiszem, hallottam már a nevét, de nem tudom, hol. Igen, tudom - nevetett Miranda -, olyan ez, mint egy tűt megtalálni a szénakazalban, de ha valaki, akkor maga biztosan a nyomára akad. Rendben?... Köszönöm. Lenne szíves otthon felhívni, ha megtalálta? - Rövid habozás után még hozzátette: - Es nagyon hálás volnék, ha nem említené az ügyet Grahamnek. Graham Allén a főnöke és majdnem egy éve közeli barátja volt Most azonban Ronny titkáról volt szó, s Miranda nem akarta Grahamet beavatni, nem akart visszaélni húga bizalmával. Az irodában csak a legsürgősebb teendőket végezte el, a többi munkát az aktatáskájába tette. Ez volt ennek a szakmának az egyik előnye: nagy részét otthon, telefonon is el lehetett intézni. Lekattintotta a villanyt, s kiment a titkárnőhöz, aki rajta kívül a cég két másik munkatársának is dolgozott. - Megan, átadna Grahamnek egy üzenetet, amikor visszajön? Mondja meg, hogy nagyon sajnálom, de valami közbejött. Sajnos nem tudok találkozni vele ma este. - Ne mondjam meg, hogy miről van szó? - Azt ne. Mondjon csak annyit, hogy nem jöhetek. Miranda az órájára nézett, s gyorsan távozott. Mielőtt az üzletek becsuktak, még éppen annyi ideje volt, hogy két nagy virágcsokrot és egy doboz töltött csokoládét vegyen Ronnynak. Két keze tele csomagokkal megállt a járdaszélen, s taxi után nézett. Már sötétedett. Közeledett az ősz, egyre hosszabbak lettek az éjszakák. Az utcák azonban jól ki voltak világítva, s Miranda karcsú termete és vállig érő szőke haja kitűnt a szürke tömegből. Csakhamar lefékezett előtte egy taxi. A nő gyorsan beugrott, s docklandsi lakásához vitette magát. Otthon, a vendégszobában, hamar felhúzta az ágyneműt. Az egyik csokrot ezután elosztotta néhány vázában, úgyhogy a végén az egész szoba tele lett virággal. Mélyhűtött ételből vacsorát melegített magának a mikrosütőben. Hét óra felé, karján a másik csokorral, újra elindult a kórházba. Ez a találkozás örömtelibb volt, hiszen Ronny nem volt már olyan fáradt. Nővére érkezése és az ajándékok felélénkítették. Miranda tapintatosan nem hozta szóba a barátját, de egészen addig maradt, míg kilenckor a nővér a látogatás befejezésére nem kérte. Mire hazaért, már Graham két hívása várta az üzenetrögzítőn. Az elsőből csak annyi derült ki, hogy kereste. Másodjára elmondta, hogy tízig vár rá a kedvenc éttermükben. Miranda futó pillantást vetett a régi faliórára, melyet egyébként egy bolhapiacon szerzett olcsón, s most az előszobát díszítette vele. Még csak fél tíz. Egy pillanatig tétovázott, majd taxit hívott. - Miranda! - szorította meg az étteremtulajdonos sugárzó arccal. Olyan gyakran tértek be ide Grahammel, hogy a vendéglős névről ismerte. - Attól féltünk, hogy nem fog már ideérni. Graham a törzshelyükön várja. Hozhatok önnek valamit? - Csak egy kávét, köszönöm. Graham, amint észrevette, fölkelt a helyéről, magához vonta, s lágyan szájon csókolta: - Szervusz, drágám! Végignézett rajta, s észrevette, hogy ugyanabban a kosztümben van, mint reggel az irodában. - Mi történt? Valamelyik jelentkező az utolsó pillanatban meggondolta magát? Miranda leült a székre, mellyel a tulajdonos kínálta, és csak miután a férfi távozott, felelt a barátja kérdésére. - Nem, nem hivatalos ügy. Családi probléma. - Vagy úgy! - vonta föl a szemöldökét Graham. - Remélem, nem a szüléiddel történt valami? - Dehogy! Hál isten jól vannak. Graham várt egy kicsit, de mivel a folytatás elmaradt, gyanakvó lett a tekintete. Ebben a pillanatban érkezett meg a kávé, s Miranda a két jelöltről kezdett mesélni. - Azt hiszem, pontosan megfelelnek majd az ipari formatervező cég elvárásainak. Graham a kávéját kortyolgatta, melyet kizárólag vacsora után engedélyezett magának. Nagyon ügyelt az egészségére, s szigorú elvek szerint élt. Ezért evett oly gyakran éppen itt ez a vendéglő ugyanis halételekre szakosodott, és egy jó barátjától Graham azt hallotta, hogy a hal elengedhetetlen a kiegyensúlyozott táplálkozáshoz. Ezenkívül kocogott is reggelente, hetenként kétszer pedig tornázni járt, ami kimondottan jót tett neki. Egy fejvadásznak, aki vezetőket akar elszipkázni és kiközvetíteni, szívósnak és kitartónak kell lennie. Persze finom beleérző képesség is kell az ilyen munkához. Graham azonnal észrevette, ha valamely téma nem volt kívánatos. Engedte hát, hogy barátnője témát váltson, s készségesen csak a munkáról beszélt. - Van kedved még egy órácskára feljönni hozzám? - kérdezte már kifelé menet. - Köszönöm, de inkább hazamennék. Miranda beült Graham új Jaguarjába. A barátja csak ezt a márkát vezette: évente lecserélte a legújabb típusra. - Ha nincs ellenedre, néhány napig otthonról végezném a munkámat - szólt Miranda útközben. - A családi gondok miatt? - pillantott rá Graham kérdőn. - Ha szükséged van egy kis szabadságra... - Nem, annyira nem súlyos. - Tudom, hogy semmi közöm hozzá - kezdte a férfi hűvösen -, de ha bármiben a segítségedre lehetek... Miranda érezte, hogy Graham megbántódott, ezért sietve a karjára tette a kezét. - Nagyon kedves tőled, Graham. Tudod, jólesik a figyelmességed, de egyszerűen csak otthon szeretnék maradni néhány napig, hogy kéznél legyek, ha szükség van rám. Ennyi az egész. Amikor megérkeztek Docklandsbe, a férfi ragaszkodott hozzá, hogy a lakásajtóig kísérje MirandáL ő maga egyébként szívesebben lakott Londonon kívül. Kicsi, de igen drága, modern lakása volt Wimbledonban, közel az Ali England Lawn Tennis Clubhoz, ahol a híres évenkénti bajnokságot tartották. Grahamnek nem tetszett, hogy Miranda Docklandsben lakik. Úgy mondta, az a negyed nem szervesen fejlődött túl nagy a különbség a nemzedékek óta kis teraszos házaikban élő kikötői munkáscsaládok és a fiatal szerencselovagok között, akiknek büdös volt már a belváros, és ezért seregestül költöztek a docklandsi új lakásokba. Meglehet, igaza is volt. Miranda azonban egyszerűen szeretett itt lakni, egyebütt pedig kisebb lakással kellett volna beérnie. Jóllehet még soha nem történt baja a környéken, Graham nem engedett abból, hogy az ajtóig vele tartson. Ez a figyelmesség Mirandának általában jólesett, még ha udvariasságból mindig be kellett is hívnia a férfit egy búcsúpohárra. Mivel ma egyáltalán nem volt kedve ilyesmihez, bosszantotta a férfi makacssága. Elnézte őt, ahogy fölfelé haladtak a liftben. Graham alig volt magasabb nála, de látszott, hogy egy kicsit hajlamos az elhízásra. Miranda néha úgy érezte, hogy Graham eleinte csak azért közeledett hozzá, mert ő elég alacsony volt, így a főnöke lenézhetett rá. A bejárat előtt Miranda határozott hangon megszólalt: - Köszönöm, hogy hazahoztál, Graham. Kérlek, ne haragudj, ha ma nem hívlak be egy italra. Kimerítő napom volt, fáradt vagyok. A férfi, mint mindig, most is követelőn, kihívóan csókolta, s amikor Miranda elhúzódott tőle, csak nagy nehezen engedte el. Mikor aztán elment, Miranda fürdőt készített magának, s a forró vízben ülve Ronnyra gondolt. Majd ha visszamegy az egyetemre, talán túlteszi magát ezen a szomorú élményen. De csak sokára tud majd újra bízni a férfiakban. Miranda meg tudta érteni a húgát. Akárki tette is ezt vele, romlott alak lehetett Észre kellett vennie, hogy Ronny még szűz volt. Mégsem tett semmit, hogy ne ejtse teherbe. Mirandát újra harag töltötte el. Eltökélte, hogy megtalálja Warren Huntert, s gondoskodik róla, hogy valahogyan megfizessen azért, amit elkövetett. 2. FEJEZET Három nap türelmetlen várakozással telt el, míg végre jelentkezett a nyomozó. A húga még nála lakott, így Miranda azzal az ürüggyel, hogy üzleti ügyekről van szó, a telefonnal a hálószobába vonult. - Nos, mit talált? - kérdezte izgatottan. - Ez a Warren Hunter egészen sokra vitte. Az egyik aktánkban akadtam a nevére. Néhány éve kivetettük rá a hálónkat. Maga akkor találkozhatott a nevével, amikor a céghez jött, és átolvasta a régi iratokat. Számítógépes szakember. Két cég is versengett érte, de ő nem fogadta el az ajánlatainkat, nem sokkal később pedig önállósította magát Beszéltem néhány emberrel. Azt mondják, igen sikeres, a vállalkozásának pedig komoly jövőt jósolnak. - Hogy hívják ezt a céget? - Compass Consultants. - És kik dolgoznak neki? - Nyilván igen képzett szakemberek. - Mit tud magáról Hunterről? - halkította le a hangját Miranda, hogy a szomszéd szobában tévéző Ronny meg ne hallhassa. - Például... házasember? - Nem. Úgy tudom, nincs is állandó kapcsolata. Értesüléseim szerint inkább a vállalatának szenteli minden erejét. Elküldjem a részleteket? - Legyen szíves! Mindent tudni akarok a cégről, amit csak lehet. A titkárnők is érdekelnek. És nagyon örülnék, ha személyesen adná át az összegyűjtött adatokat. Másnap Miranda megkapta a papírokat, s hogy alaposabban áttanulmányozhassa, bezárkózott velük a hálószobába. A munkatársak listája izgatta a legjobban. Volt egy öüete, de előbb meg akart bizonyosodni róla, vajon Warren Hunter és Ronny barátja egy és ugyanaz a személy-e. Miranda többször is megpróbálta rávenni a húgát, menjenek el együtt valahová. Ronnynak azonban nem volt kedve a szórakozáshoz, így hát a következő estét is a tévé előtt töltötték. - Azt hiszem, Ronny, lassan eljön az ideje, hogy ajövődről is beszéljünk-kezdte Miranda, miután véget ért a videofilm. Ronny elhúzta a száját: - Talán azt akartad mondani, hogy ideje volna visszatérnem Yorkba? - Ezt nem mondtam. - Ezt nem, de örökre aligha maradhatok itt, nem igaz? - Valóban nem. Nagyon le fogsz maradni, ha nem térsz vissza mielőbb az egyetemre. Értsd meg, hogy otthon le tudnád kötni magad. Talán dolgoznod is kellene. Akkor egyáltalán nem érnél rá azzal foglalkozni, hogy mi történt veled. - Miranda elmosolyodott. - Meglátod, egy idő múlva az egész már csak rossz álom marad. - Igazán azt hiszed? - kételkedett Ronny. - Biztos vagyok benne. Most vagy soha, gondolta Miranda, s folytatta: - Ez a férfi, a te barátod... - Felemelte a kezét, mert Ronny tiltakozni próbált. - No jó, nem kérdezem, hogy hívják. Csak azt akartam tudni, fogtok-e esetleg újra találkozni. - Nem - felelte Ronny magabiztosan. - De Yorkban véletlenül is összefuthattok. A húga a fejét rázta. - Csak a nyári szünetben találkoztam vele, itt Londonban. - És meddig tartott a kapcsolat köztetek? - Majdnem végig az alatt a hat hét alatt, amit itt töltöttem. - Hogyhogy mégsem ismerem? - Mert te szinte állandóan üzleti úton voltál. S amikor hazajöttél, ő nem volt itt így aztán sosem adódott rá alkalom, hogy bemutassalak titeket egymásnak. - Vagy úgy. Na és milyen ember egyáltalán? Ronny tekintete kicsit mintha komorabbá vált volna. - Idősebb nálam, jó fellépésű és nagyon vonzó. Még soha nem ismertem hozzá hasonlót. Teljesen megbolondított. Fel se tudtam fogni, mi érdekli bennem. Azt gondoltam volna, inkább az olyan nőket kedveli, mint amilyen te vagy. Nagyon becsvágyó és igen sikeres. - Sikeres? - kérdezte Miranda, miközben megpróbálta palástolni, mennyire meglepte a hallott személyleírás. - Igen. Egy cég igazgatója. - Miféle cégé? - Valami számítógépes vállalat. - Ronny a nővérére bámult. - Pontosan tudom, mert többször is felhívtam ott. Miranda már biztos volt benne, hogy jó nyomon jár, de azért szívesen megkérdezte volna a cég nevét. Mindazonáltal nem akarta a húgát nagyon lerohanni. - Mondta, hogy szeret? - Igen, de csak amikor... amikor... - Ronny elhallgatott. Csak amikor lefeküdtetek, fejezte be a mondatot magában Miranda. - Persze, értem. Mikor szakított veled? - Tulajdonképpen nem is szakított. Megígérte, hogy írni fog, és felkeres majd Yorkban, de nem tette. Amikor pedig felhívtam, mindig csak az üzenetrögzítője jelentkezett. A leveleimre sem válaszolt. - Említetted neki a gyereket? - kérdezte Miranda, bár a választ már tudta. Ronny bólintott. - Megírtam neki. Amikor nem válaszolt, felhívtam a vállalatnál. Addig cirkuszoltam, míg végül odajött a telefonhoz. És akkor... - Elfordult, és az ajkába harapott. Kisvártatva szomorúan folytatta: - Azt ajánlotta, vetessem el. Mondta, hogy lefoglal nekem egy szobát is a klinikán. Hívjam fel újra. Fél óra alatt mindent elrendezett. Miranda megfogta a testvére kezét. - A jövőd szempontjából talán így volt jobb. Vagy egy ilyen embertől akartál volna gyereket? így most legalább tanulhatsz tovább, és mindent elfelejthetsz.Ronny meggyötörten pillantott a nővérére. - Soha nem fogom elfelejteni. Amíg csak élek, soha nem leszek képes hinni egyetlen férfinak se. - Dehogynem - nyugtatta Miranda mosolyogva. - Egy napon majd megismersz valaki mást, beleszeretsz, s tudni fogod, hogy számodra ő az igazi. - És Graham? Neked ő az igazi? Ez a kérdés egy kicsit meglepte Mirandát. - Ezt még nem lehet tudni - felelte kitérőleg, s hamar témát váltott. - Miért ne maradhatnál a hét végéig? Bérelek egy autót, s visszaviszlek Yorkba. - Nem akarok ennyi gondot okozni. Vonattal is mehetek. - Ugyan! Én élvezem a vezetést. Miután testvérét visszavitte Yorkba, Miranda hozzálátott terve megvalósításához. Most már nem kételkedett, hogy a detektív a keresett férfit találta meg. Először is nagyító alá vette a Compass Consultants munkatársairól személyenként összegyűjtött adatokat, és kiírta a legfontosabb neveket. Azután megkereste a cég konkurenseit, amelyek hasonló képzettségű szakemberek iránt érdeklődtek. Amikor már minden fontos tudnivaló együtt volt, felhívta az első jelöltet. Tudta, hogy fél perc alatt föl kell keltenie az érdeklődést, különben a játszma elveszett. Nem volt könnyű meggyőzni egy ismereüen embert, de Miranda mestere volt a szakmájának. Az illető férfi késznek mutatkozott egy találkozóra, hogy közelebbről megismerkedjen az ajánlattal. Azt is megígérte, hogy a cégnél senkinek nem szól a dologról. Alighogy mindezt megbeszélték, Miranda már tárcsázta is a második számot. Ezzel a módszerrel lassan megkörnyékezte a vezető munkatársakat, s néhány hét leforgása alatt Warren Hunter hét oszlopos emberét szipkázta el. Mind a heten december elsején készültek benyújtani a felmondásukat s belépni egy másik céghez anélkül, hogy tudtak volna egymás szándékáról. Végül már csak egyvalaki nem akadt horogra, Warren Hunter legfőbb munkatársa, Jonathan Carter. őt nem lehetett olyan könnyen lépre csalni. Sokszor föl kellett hívni, míg egyszer végre váratlanul meggondolta magát, s hajlandó volt beszélgetni. Miranda teljesen törvényesen járt el, ha nem is éppen tisztességesen. Rendes körülmények között álmában sem jutott volna eszébe ugyanattól a cégtől egynél több munkatársat kiközvetíteni. Graham tombolna, ha ezt megtudná. Időnként érzett is némi lelkifurdalást. Ha azonban Ronnyra gondolt, s arra, milyen zaklatottan sírt húga a klinikán, meg volt győződve róla, hogy Warren Hunter nem érdemel mást. Jonathan Carterral a Sohóban, egy kis étteremben volt randevúja. Miranda eredetileg a Savoy Grillt ajánlotta, ahol ügyfeleivel találkozni szokott, de Carter ragaszkodott ehhez a helyhez. Miranda magabiztos léptekkel sietett az étteremhez. Csizmát viselt, és hosszú, bő kabátot, alá nadrágszoknyát és moherpulóvert vett fel aznap. Arra gondolt, ha sikerülne a többiek mellé még Jonathan Cartert is kihalásznia, ez akkora csapás volna a Compass Consultantsra, hogy Warren Hunter a tönk szélére jutna, de legalábbis komoly erőfeszítés árán volna csak képes újra talpra állni. A helyiség csak gyéren volt megvilágítva, s úgy tűnt, sokkal inkább megfelelne egy légyotthoz, mint üzleti összejövetel céljára. Miranda, miután a pincér lesegítette a kabátját, a bárhoz ült. A másik fél rendszerint késni szokott, nehogy úgy tűnjék, túlzottan lelkes lett az ajánlattól. Szokatlan módon azonban Carter percre pontosan érkezett. A pincér, akinek Miranda megmondta, kivel kell találkoznia, odavezette őt hozzá. A férfi külleme legalább olyan meglepő volt, mint a késedelem nélküli megjelenés. Magas termet, széles váll, izmos testalkat. Nem is tett üzletemberre valló benyomást, inkább olyasvalakinek látszott, aki ideje nagy részét a szabadban tölti. - Leigh kisasszony? - Az vagyok. - Miranda határozottan nyújtotta oda a kezét. - Jó napot, Carter úr. - A férfi a másodperc törtrészéig tétovázott, mielőtt kezet fogott vele, majd úgy megszorította, hogy Miranda majdnem följajdult. Fölnézett Carterra. Sötétszürke szeme, erőteljes arcvonásai, erélyes álla volt. Megbámulta Mirandát, de ő már hozzászokott az ilyesmihez. A női fejvadászt a legtöbben idősebb hölgynek képzelik, s elcsodálkoznak, amikor egy csinos, fiatal szőkeség perdül eléjük. - Mit iszik? - kérdezte Miranda. - Gint tonikkal, legyen szíves. A partner zavarát oldandó, Miranda szokás szerint könnyed csevegésbe kezdett. Carter azonban nemigen beszélt, amitől Mirandának az a kellemetlen érzése támadt, hogy a hűvös álarc ellenséges indulatokat rejt. Miután kiürítették poharukat, a pincér egy sarokban álló asztalhoz vezette őket, ahol zavartalanul tárgyalhattak. Miranda elvette az étlapot. - Jó itt a választék. Mit szeretne enni? - Csak marhaszeletet salátával - felelte Carter bele se nézve az étlapba. Miranda meglepődve tekintett föl, aztán ő is csak főételt rendelt. - Térjünk mindjárt a tárgyra - szólt a férfi, amint a pincér magukra hagyta őket. - Kérem, tárja fel részletesen az ajánlatát! - Ahogy kívánja. Miranda nem mutatta, mennyire bosszantja a férfi nyers hangneme készségesnek mutatkozott, és részletekbe menően ismertette az állást, melyet Carternak ajánlott. A férfi figyelmesen végighallgatta, de nem árult el érdeklődést. Mirandát zavarba ejtette ez a magatartás. Az első telefonbeszélgetésnél Carter még meglehetősen elutasító volt, legutóbb azonban úgy tűnt, nagyon örül. Miranda tudta, hogy a férfi nős, úgyhogy arra gondolt, talán a felesége befolyásolta ilyen vagy olyan irányban. Még be sem fejezte a mondandóját, mire kihozták az ebédet. Asztaltársának azonban nemigen volt étvágya, mert csak kedvetlenül piszkálta az ételt, s rosszallóan ráncolta a homlokát, amikor a lány a beszédről áttért az evésre. Miután Miranda mindent elmondott, Carter még feltett neki néhány kérdést, aztán székében hátradőlve vizsgálgatta. - Mondja, szereti maga ezt a munkát? Mirandának nem először tették föl ezt a kérdést, s bár feltűnt neki a férfi kellemetlen, hűvös modora, barátságosan válaszolt: - Igen, nagyon. - Akarták már magát is elcsalogatni? - Ezt mindenki megkérdezi - mondta mosolyogva. - Ne haragudjon, hogy ilyen szokványos vagyok. - Egyáltalán nem az. Természetes, hogy tudni akarja. Nincs ebben semmi rendkívüli. - És milyen képzettség kell ahhoz, hogy valaki... fejvadász legyen? - Nevezzük inkább tanácsadónak. Cégeknek segítünk, hogy megfelelő vezetőket találjanak. Carter gúnyosan mosolygott. - Azt hittem, másképp fogja jellemezni a szakmáját. - Még nem szólt róla, hogy elfogadja-e az ajánlatot. - Miranda titkon már lemondott a sikerről. - Maga pedig még nem szólt arról, milyen képzettség kell a munkájához - vágott vissza a férfi. - Azon túl persze, hogy fiatalnak, szókének és csinosnak kell lennie - tette hozzá epésen. Miranda fölszegte az állát. - Üzemgazdaságtant tanultam, és hároméves gyakorlatom volt nagy iparvállalatoknál, amikor elvállaltam ezt az állást. Jonathan Carter előrehajolt: - És azt hiszi, ez feljogosítja arra, hogy elcsaljon tőlem valakit, aki a cégemnél pótolhatatlan? Meg sem fordult a fejében, milyen következményei vannak az eljárásának? Micsoda veszteséget okoz a cégnek, ha a legfontosabb munkatársakat elhalássza? Ó, nem. Maga ezzel nem törődik. Egyedül csak a jutalék érdekli - fejezte be megvetően. Miranda meglepetten bámult rá. - Nem értem magát. Nincs is részesedése a Compass Consultantsnéi. Mit veszíthet azzal, ha valahol másutt többet keres? - Na látja! így gondolkodik maga. Ezúttal azonban bakot lőtt Pénzéhség helyett barátsággal és hűséggel találja szemben magát. - Fölkelt, s dühödten nézett le Mirandára. - Én nem Jonathan Carter vagyok. Miranda rémülten meredt rá. - Akkor ki maga? - Warren Hunter vagyok. A Compass Consultants tulajdonosa. Miranda belenézett Warren Hunter diadalmas arcába. Egy pillanatra teljesen összezavarodott az előbbi színjátéktól. Azután ráeszmélt, hogy ez az a férfi, aki a húgát cserbenhagyta, s dühösen fölugrott. - Ön tehát Warren Hunter. Mindjárt gondolhattam volna. Meg is látszik magán, hogy milyen érzéketlenül tud bánni a nőkkel. Warren gúnyosan fölhúzta egyik szemöldökét. - Tipikus nő! Ha veszít, azonnal személyes sértésnek veszi. Ezt az oldalvágást neki szánta, de lehetett szegény Ronnyra is érteni. Miranda egyre jobban feldühödött. - Maga aljas fráter - kiáltotta felindultan, nem törődve vele, hogy mások is hallhatják. - Csak úgy használja a nőket, aztán egyszerűen félredobja. Undorító! Warren elképedve hátrált: - Mi az ördög...?! - Ezúttal azonban nem ússza meg szárazon! - folytatta a lány magánkívül a haragtól. - Megfizet azért, amit tett! És itt most nem pénzről van szó. - A mindenségit! Hallottam már hírét, hogy az ilyen karriercicák mennyire tudnak karmolni, de maga minden képzeletet felülmúl. Nézd csak, mire képes, ha nem jön össze az üzlet, s oda a jutalék! Miranda hangosan fölnevetett. A vendégek leplezetlen kíváncsisággal nézték, mi lesz a folytatás. - Ugyan, mit számít a jutalék! Magának is édes mindegy, hogy fájdalmat okoz-e valakinek, esetleg derékba töri-e egy ember életét. - Mondja, nem esett túlzásba egy picit? - Nem, egy csöppet sem. Vagy talán még a családi nevét sem tudja annak, akit kihasznált, aztán pedig otthagyott? - De hát mit jelentsen ez? - Warren hangja mintha egy árnyalattal fenyegetőbbé vált volna. A pincér felindultan lépett az asztalhoz. - Kérem önöket, legyenek szívesek talán... Warren egy türelmetlen mozdulattal leintette őt. - Nos? - fordult Miranda felé. A nő sötétbarna szeme szikrázott a haragtól. - Azt jelenti, hogy ezúttal nem ússza meg olyan könnyen, hogy egy lányt előbb elcsábított, aztán mint egy... mint egy megunt játékszert, csak úgy eldobott. - Az isten szerelmére, miről beszél? Miranda észrevette, hogy kíváncsi tekintetek szegeződnek rájuk. Nem szerette volna közhírré tenni Ronny titkát. Válasz helyett fogta a kabátját, átvetette a vállán a táskáját, s elviharzott Warren előtt az ajtó irányába. Amikor a férfi karon ragadta, hirtelen megfordult, és ezt sziszegte: - Vegye le rólam a kezét! Warren pillanatnyi döbbenetében enyhített a szorításon, úgyhogy Miranda kiszabadíthatta magát, s továbbrobogott. - Hölgyem, a számlája! - szaladt utána a pincér, elzárva az utat Warren előtt. A lány visszafordult. - Majd az úr fizet! - és kinyújtott karjával Warrenra mutatott. - Hitelkártyával, persze. Ahogy a barátnői abortuszát szokta. Kínos csönd támadt, melyet csak az ajtó hangja tört meg, amint Miranda becsapta maga mögött. Még mindig szinte önkívületben rohant a járda szélén, s ide-oda tekingetett, ahogy taxit keresett. Szerencsére rögtön megállt egy kocsi. Amint beszállt, látta Warrent kilépni a vendéglőből, és utána iramodni. De elkésett. A taxi elindult, s pillanatok alatt elvegyült az utcai forgatagban. Miranda a csatából érkező győztes érzésével dőlt hátra az ülésen. Igaz, csalódást okozott, hogy Jonathan Carter a Hunter iránti hűséget részesítette előnyben a saját érdekével szemben, de a Compass Consultants akkor is érzékeny veszteséget fog szenvedni a másik hét munkatárs kilépése miatt Warren Hunternak pedig csakhamar súlyos nehézségekkel kell szembenéznie. Ez talán majd egy időre elveszi a kedvét a fiatal lányoktól, gondolta Miranda kárörvendőn. Lelki szemei előtt még egyszer lepergett a Warrennal való találkozás. A férfi ellenszenve oly nyilvánvaló volt, hogy már előbb rájöhetett volna, kivel áll szemben. Annyi szent: őt nem akarta elbűvölni a varázsával. Időközben azonban, ahogy beszélgettek, ahogy az események zajlottak egymás után, Miranda egyre inkább megértette, miért szerethetett bele a férfiba Ronny. Egy fiatal lányra Hunter lehengerlő hatással lehetett. Magabiztos, sikeres és jó megjelenésű, az a típus, akire ragadnak a nők. Még egy tapasztaltabb nőt is könnyen levehetne a lábáról. Amikor arra gondolt, micsoda férfi ez a Warren, Miranda hátán végigfutott a hideg. Volt még egy üres órája, így hát maradt ideje, hogy megvásároljon néhány karácsonyi ajándékot, mielőtt bement az irodába. Amint megérkezett, mindjárt több hír is várta. Megan egy papíron átnyújtotta neki a telefonüzeneteket, majd hozzáfűzte: - Ja, és volt még egy hívás. Kicsit különös. Egy úr azt kívánta tudni, hogy itt dolgozik-e. Mondtam, hogy igen, és hogy pillanatnyilag házon kívül van, mire az illető szó nélkül letette a kagylót. Nem volt nehéz kitalálni, ki lehetett az. Miranda jónak látta, hogy néhány óvintézkedést tegyen. - Kérem, ne kapcsoljon be senkit, aki nem mutatkozik be. Egy bizonyos Warren Hunter nevű úrral a Compass Consultantstól pedig egyáltalán nem akarok beszélni. - Történt valami? - kérdezte Megan aggódva. - Meghiszem azt. - Miranda bement az irodájába, és leült az íróasztalhoz. Éppen egy fontos üzletféllel telefonált, amikor kintről hangoskodás ütötte meg a fülét. Az ajtó hirtelen kivágódott, s Warren Hunter rontott a szobába. Megan hiába próbálta feltartóztatni. A férfi odalépett Mirandához, két kezével az asztalra támaszkodott, és vészjósló tekintettel ennyit mondott: - Beszélni akarok magával. Miranda egy pillanatig elhűlten bámult vissza. Azután elfordult, s tovább beszélt a telefonba: - Amint mondottam, nem hiszem... Warren kitépte a kezéből a kagylót, s letette. - Nem hallotta? Beszélni akarok magával. - Nekem nincs mit mondanom. - Nagyon téved. Némi magyarázattal tartozik! - Warren észrevette, hogy Megan még a küszöbön áll, és ráförmedt: - Tűnjön el! Megannek elállt a lélegzete, Miranda azonban dühösen felugrott. - Mit képzel? A titkárnőmet meri utasítgatni? - Úgy is jó. Akkor itt marad. Nekem aztán mindegy. De addig innen nem mozdulok, amíg világosan meg nem mondja, mit jelentsen az a megjegyzés a hitelkártyáról. - Szóljak Grahamnek? És még egypár férfinak? - kérdezte Megan, miközben Warren széles vállára pillantgatott. - Fölösleges. Én elrendezem. Ez az úr itt nem tud veszíteni. Ennyi az egész. - Fölírt valamit egy cédulára, és odaadta Megannek. - Tessék. Hívja föl ezt az embert, és kérjen tőle elnézést. Mondja meg neki, hogy néhány percen belül visszahívom. - Újabb áldozat készül besétálni a hálójába? - kérdezte Warren megvetően, amikor Megan elhagyta a szobát. - Amit teszek, teljesen törvényesen teszem, és ez néhány cégnek kimondottan hasznos - válaszolta Miranda tömören. - Ezt magyarázza el a kifosztott cégeknek! De nem is emiatt jöttem. Szeretném tudni, miről beszélt az étteremben. - Ne játssza itt az ártatlant! Nagyon is jól tudja, mire céloztam. - Ide figyeljen! Nem tudom, hová akar kilyukadni. De ha azt hiszi, bosszút állhat rajtam azzal, hogy egy csomó hazugságot terjeszt rólam, és megpróbálja romba dönteni a jó híremet, akkor... - Ön tudja a legjobban, hogy ez nem hazugság. Warren ebben a pillanatban megkerülte az íróasztalt, és megragadta Miranda csuklóját. - Kezd elegem lenni magából és a sértegetéseiből - sziszegte dühösen. - Ne higgye, hogy meg tud félemlíteni. Engem nem vesz le a lábamról olyan egyszerűen, mint Ronnyt. - Úgy gondolja, tudnom kellene, ki az a Ronny? - Ha nem tudja, átkozottul rövid lehet az emlékezete - vágott vissza Miranda ingerülten. - Ronny a húgom. Ronny Leigh. Emlékszik már? A tizennyolc éves diáklány, akit elcsábított. A lány, akit teherbe ejtett, aztán faképnél hagyott. Az a lány, akit maga... Warren megmarkolta Miranda vállát, és megrázta. - Miket beszél itt össze? Nem is ismerek Ronny nevű lányt. - Hazudik. És ha nem veszi le rólam a kezét, ide csődítem az egész házat Warren Miranda elszánt arcába nézett, majd lassan leeresztette a kezét. - Magyarázza el az egészet pontosabban, mert azt hiszem, hogy most nagyon melléfogott! - Ügyes. De ezzel nem fog sarokba szorítani - emelte meg a hangját a lány. - Az ég szerelmére, hagyja már abba az ordítozást, és mondja meg végre, miről beszél! Miranda csak most ébredt rá, hogy a többi alkalmazott is meghallhatja. Mélyet sóhajtott, és ezt sziszegte: - Egyáltalán, hány lánynak csavarta el a fejét, hogy ilyen könnyen felejt? Warren most újra meg akarta ragadni és jól megrázni, de visszafogta magát. - Soha életemben nem találkoztam olyan emberrel, mint maga. Remélem, nem is fogok. Még egy szentet is kihozna a béketűrésből. Jól figyeljen ide: nem csavarom el sorozatban a lányok fejét, nem ismerem Ronny Leigh-t, és nem is szököm meg a felelősség elől. - Nem? Akkor miért adott pénzt Ronnynak az abortuszra? - Hogy micsoda? - A férfi hitetlenül nézett rá. - Magának elment a józan esze. Nem is ismerem a húgát. Ő mesélte rólam mindezt magának? Mert ha igen... - Nem, nem mesélte. De tudom, hogy maga fizette a magzatelhajtást. Láttam a nevét a klinikán, a kartonon. Ott állt a papíron, hogy hitelkártyával kíván fizetni. Ha elfelejtette, talán nézzen utána a számlakivonatán. - Meg fogom tenni. Ugyanis biztos vagyok benne... - Warren néhány másodpercig hallgatott. - Egy pillanat. Mikor volt ez? - Nocsak. Talán mégis emlékszik? - kérdezte Miranda gúnyosan. Szikrázó szemmel nézett rá Warren. - Feleljen a kérdésemre! Mikor történt? - Körülbelül hat héttel ezelőtt. Mintha nem tudná! - Akkor lopták el a tárcámat az összes hitelkártyámmal együtt. A tolvaj használta is őket néhányszor. Talán épp ilyesmire is. - Csak nem gondolja, hogy ezt a csacskaságot elhiszem? Vagy igen? - Miért ne? Nekem azt kellene elhinnem, hogy elcsábítottam egy lányt, akit nem is ismerek. - Micsoda gyáva ember! - Miranda hangja tele volt megvetéssel. - Én is jellemezhetném magát mindenféle ostoba kifejezéssel - felelte Warren hűvösen. - Most azonban csak egyet akarok: megtudni, mi van emögött. Mit mesélt a húga magának arról az emberről, aki elcsábította? - Hogy mit mesélt? Azt, hogy egy számítógépes cég igazgatója, Londonban lakik, és igen tapasztalt. - És mondta a nevemet is? - Azt nem - felelte Miranda őszintén. - Azt mondta, mielőbb el akarja felejteni, hogy ilyen alávaló fickó, mint maga, egyáltalán létezik. De én láttam a nevét a klinikán, az űrlapon. Nincs tehát értelme magyarázkodni. Én... - De az ön húgának esetleg valaki mással volt viszonya. Ez még meg sem fordult a fejében? Talán éppen azzal, aki ellopta a tárcámat. - Ezt könnyen tisztázhatjuk. Este fölhívom Ronnyt, és megkérdezem, maga volt-e az. - Nem. Maguk vagy együtt találták ki valamiért ezt az egészet, vagy a húga hazudott, maga pedig hisz neki. Mindenesetre nem engedem meg, hogy a távollétemben beszéljen vele. Tudni akarom, mit jelentsen ez a dolog. - Hogy érti? - Miranda a homlokát ráncolta. - Úgy értem, hogy mindketten odamegyünk hozzá, mégpedig azonnal. - Nevetséges! Elég fölhívni is ahhoz, hogy... - Nem úgy van az! Látni akarom, amikor megbizonyosodik róla, hogy melléfogott. Utána pedig térden állva fog bocsánatot kérni. Mirandának egy pillanatra kihagyott a szívverése, s arra gondolt, lehetséges-e, hogy valóban tévedett. - Nem - szögezte le határozottan. - Nem ússza meg ilyen könnyen. - Akkor menjünk, és járjunk a végére, melyikünknek van igaza! Kint áll az autóm. Tisztázni akarom a dolgot, azonnal. - De hát maga is tudja, hogy Ronny Yorkban tanul, nem pedig Londonban. - Na és? Akkor Yorkba megyünk. - Warren vállat vont, s az ajtóhoz indult. - Maga megbolondult, ha azt hiszi, bárhová elutazom magával. Warren kinyitotta az ajtót. - Úgy is jó. Akkor egyedül megyek. - Nem! - Miranda megragadta a karját. - Ez csak üres fenyegetőzés. Én... - Keresett valami jelt a férfi arcán, ami arra utalt volna, hogy be akarja csapni, de nem talált. - Tudja meg, nem tűröm el, hogy a húgomat még egyszer bántsa. Azok után, amiken keresztülment... - Akkor talán mégis jöjjön velem. - Rendben. Várjon. Miranda kiemelte a kabátját a szekrényből, fölhúzta a kesztyűjét, és magához vette a táskáját. - Indulhatunk? - kérdezte Hunter türelmetlenül. A nő komor pillantást vetett rá, majd a férfit megelőzve lépett ki a titkársági szobába. Megan és a többiek kíváncsian pillantottak föl. - Megan, mondja meg kérem Grahamnek, hogy ma nem tudok vele vacsorázni! - Elvett egy cédulát, és írt rá valamit. - Adjon egy borítékot, legyen szíves! Miranda érezte, hogy a férfi milyen türelmetlen, de nem hagyta magát sürgetni. - Ha holnap délig nem érnék vissza, adja át ezt Grahamnek. - Egy pillantásával jelezte Warrennak, nehogy azt higgye, átejtheti őt valamilyen csellel. A férfinak gúnyos mosolyra húzódott a szája. - Készen van végre? Miranda biccentett, s elindult a kijárat felé. Aztán hirtelen megállt. - Ó, jaj, a kesztyűm. Gyorsan visszaszaladt. De nemcsak a kesztyűjét vette magához, hanem amikor meglátta az asztalon a rádiótelefont, eltette azt is. 3. FEJEZET Warren piros Lotus kocsija igencsak mutatós volt rettentő erős motor működött benne. Ez nagyvárosi forgalomban nem túl hasznos, de fiatal lányokat szédíteni kitűnően megfelel, gondolta Miranda. Amikor beszállt, szinte úgy érezte, a padlóra ül. Az autó mégis sokkal kényelmesebb volt, mint gondolta. Warren körültekintően vezetett, és jól kiismerte magát Londonban. A nagy forgalmú főutakat elkerülve, mellékutcákon érték el az északi autópályát. Miranda nem kételkedett benne, hogy az utat teljesen fölöslegesen teszik meg, s a dolog azzal fog végződni, hogy Ronnyt újra csak megkeserítik. Miért is hagyta magát rábeszélni erre a kirándulásra? Kényelmetlenül fészkelődött a vezető melletti ülésen, idegességében felhajtotta kabátgallérját. - Fázik? - kérdezte a férfi, majd följebb csavarta a fűtést Miranda hátradőlt az ülésben, és Warren arcélét figyelte. Ronnyt a férfi jó megjelenése, magabiztos fellépése vonzhatta. Az irodában lejátszódott szópárbaj azonban meggyőzte Mirandát, hogy Warren akarata hajthatatlan, ez pedig nem jellemző egy Casanovára. Az e felismerésből fakadó kétely meg az attól való félelem, hogy talán mégis tévedhet, bírta rá, hogy elkísérje az igazgatót. Aztán az is eszébe jutott, hogy a húga szerint Warren pontosan az a típus, akibe bele tudna szeretni. És Ronny nem tévedett. Ha nem tudnám, hogyan viselkedett, tetszene is, gondolta Miranda. Még nőtlen, és lehet, hogy... lehet, hogy gátlás nélkül bolondítaná a csitri lányokat. Miféle férj volna az ilyen! Megborzongott. - Még mindig fázik? Pedig ennél már nem lehet jobban befűteni. - Nem, nem. így már elég. Mirandát bosszantotta a saját viselkedése egyébként is meg akarta tudni az igazságot a férfiról, még mielőtt Yorkba érnének. Még szerencse, hogy elhoztam a rádiótelefont, gondolta. Most már csak alkalmat kell találnom, nehogy Warren észrevegyen valamit. - Volna szíves megállni a következő benzinkútnál? A férfi bólintott. - Mondja, mióta dolgozik.fejvadászként? - Majdnem másfél éve. - És mi tetszik ebben a munkában? Miranda habozott, mielőtt felelt volna. Tulajdonképpen nem volt kedve Warrennal csevegni, de mivel éppen eléggé feszült volt már a légkör, inkább válaszolt: - Szeretem a munkámat, és jól is fizetik. - És közben érdekes emberekkel találkozik - gúnyolódott Hunter. - Érdekelte valaha is, milyen következményekkel jár a... a munkája azokra a cégekre nézve, amelyektől elrabolja a munkatársakat? - Senkinek sem kötelező otthagynia a vállalatát - figyelmeztette Miranda. - Sokan egyébként azért keresnek meg minket, hogy magasabb fizetést csikarjanak ki a főnöküktől. Ami pedig a többieket illeti... - vállat vont. - Azt hiszem, olyan ez, mint a házasságközvetítés. Olyan munkaadókat és olyan munkavállalókat keresünk, akik egymáshoz illenek. Warren fanyarul nevetett. - Micsoda megfogalmazás egy olyan undorító szakmáról, mint a magáé. - Szóval maga nem fogad fel közvetítőt, ha új alkalmazottat keres? - Hát persze hogy nem. Szívesebben választom ki magam az embereimet. Hamarabb lesz szüksége egy fejvadász segítségére, mint sejtené, gondolta Miranda a bosszú jóleső érzésével. - Egy másik cég olyan képzettségű embert keresett, mint Jonathan Carter, maga pedig jó alkalmat látott ebben, hogy nekem megfizessen, ugye? - Ebben van valami igazság. - Ahhoz, hogy a cégemről és a munkatársaimról valamit megtudjon, nem kellett egy kis nyomozást is végeznie? - Ez hozzátartozik a munkámhoz. - Na, ez már gusztustalan - állapította meg Warren. - A hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, hogy magához hasonló keselyűk szimatolhatnak a cégemnél. - Ha az ember valamilyen vállalkozásba fog, el kell tűrnie, hogy időnként a körmére nézzenek. Egy csomó embernek joga van hozzá. A pénzügy igazgatóság például,,, a számlaellenőrök... - Nekik ez a dolguk. De ők nem dögkeselyűk, mint maga. Miranda úgy látta, hogy ebből ismét csak heves összetűzés lesz, ezért az autópálya szélére mutatott. - Most mentünk el egy tábla mellett, úgyhogy mindjárt benzinkúthoz érünk. - Köszönöm, én is észrevettem. Warren lehajtott az autópályáról, s megállt a benzinkút előtti parkolóban. Időközben egészen besötétedett, s Mirandát hideg szél csapta meg, amint kiszállt. Dideregve húzta összébb a kabátját, majd sietve a kivilágított bejárat felé vette lépteit. Warren követte. Miranda azt hitte, a kocsiban fog maradni. A férfi nyilván nem bízott meg benne, hiszen szemével egészen a női mosdó ajtajáig kísérte a nőt. Miranda gyorsan kivette kézitáskájából a rádiótelefont, a címfüzetéből pedig kikereste a húga számát. Bízott benne, hogy lesz valaki a diákotthonban, ahol Ronny lakott A telefon hosszan kicsöngött, s Miranda már-már feladta, amikor mégis fölvették. Olyan rossz volt a vonal, hogy kiabálnia kellett. - Ronny Leigh-vel szeretnék beszélni. Odahívná a telefonhoz? - Nem tudom, bent van-e. Várjon egy picit! Egy örökkévalóságig tartott. Miranda türelmetlenül toporgott. - Halló, itt RonnyLeigh. - Hála istennek! Ronny, én vagyok az, Miranda. - Kicsoda? Nem értek egy szót sem. Miranda az ajtóhoz húzódott, s meglapult a boltív árnyékában. - Most jobban hallasz? Miranda vagyok. - Hallak, igen. Történt valami? - Ronny, nagyon fontos. Meg kell mondanod, hogy hívták azt a férfit. Tudod, kire gondolok?! - Nem árulhatom el - kiáltott Ronny elkeseredve. - Mondtam, hogy... - Nem Warren Hunternak hívták? - kérdezte Miranda kétségbeesetten, hiszen sietnie kellett. A recsegés ellenére is hallotta a húga mély sóhaját. - Honnan tudtad meg? Pedig én... Ebben a pillanatban egy kéz megragadta, s a gallérjánál fogva megfordította. Warren volt az. Meglátta a kezében a telefont, s megcsóválta a fejét. - Ez aztán piszkos húzás! Azt hittem, megegyeztünk, hogy együtt lépünk a húga elé. Miranda megrázkódott, és dühösen pillantott a férfira. - Igen, megtiltotta, hogy felhívjam Ronnyt De én nem ígértem semmit. - Beszélt vele? - Igen, beszéltem. Észrevette Miranda sötétbarna szemében a fölényt, talán ezért fordította el tekintetét. - Nem is érdekli, hogy mit mondott? - Nem kell, hogy megmondja. Az arcáról is leolvasom. - Hát akkor ne hazudjon tovább, és hagyjuk a csudába ezt az átkozott utazást! Warren összeszorított ajakkal nézett a lányra. - Egy okkal több, hogy Yorkba menjünk. A maga húga ugyanis a csillagot is lehazudná az égről, én pedig szeretném tudni, mi oka van erre. Azzal sarkon fordult, és elhagyta az épületet. Miranda utánafutott, s ő is beült a kocsiba. Oldalról nézte Warrent. Már majdnem hitt neki, amikor Ronny tói végre megtudta az igazságot Lehetetlen, hogy ketten viseljék ugyanazt a szokatlan nevet, ráadásul mindketten igazgatók legyenek egy számítógépes cég élén. Elment az esze ennek az embernek, hogy tovább is játssza ezt az ostoba színjátékot, gondolta Miranda, miközben az autó újra elindult. Mit akarhat ezzel az úttal? Miranda növekvő szorongással figyelte a mellette ülő férfit Talán mégis jobb lett volna, ha a benzinkútnál marad? Ahogy Warren Ronny val szemben viselkedett, abból már nyilvánvaló, hogy semmitől sem riad vissza. - Figyelmeztetem: az irodában pontosan tudják, hogy magával vagyok, és azt is, hogy hová megyünk - emlékeztette a férfit puszta elővigyázatosságból. - Jóságos ég! Csak nem tart tőlem? Ne féljen, akkor se nyúlnék magához, ha maga volna az egyetlen nő a világon - jelentette ki Warren. Időközben minél északabbra értek, annál hidegebbre fordult az idő. A talajt és a háztetőket vékony jégréteg borította. Amikor pedig a legközelebbi benzinkútnál megálltak tankolni, azonnal zúzmara fedte be a szélvédőüveget. Tankolás után Warren beszállt bekapcsolta a rádiót hogy meghallgassa az időjárás-jelentést. Az ország északi részére havat jeleztek. Miranda arra gondolt, bárcsak ne ilyen távoli egyetemet választott volna Ronny. Nyolc óra felé érkeztek meg Yorkba. Majdnem fél kilencre járt azonban, mire megtalálták az épületet, ahol Ronny lakott - Ha fájdalmat okoz neki, megölöm magát! - fenyegette a férfit Miranda. - Épp elég volt, amin idáig keresztülment. Nem is tudom, mit akar bizonyítani ezzel a színjátékkal, de... - Az ártatlanságomat - vágott közbe Warren. - És a maga ostobaságát. Jöjjön, essünk túl rajta. Kiszállt, határozott mozdulatokkal bezárta az ajtót. A bejárathoz ment, és kopogtatott. Egy diák nyitott ajtót, mire Warren belépett. - Hol a szobája? - kérdezte Mirandától. - Fönt. Hadd menjek előre! A férfi habozott, de aztán utat engedett. Miranda fölszaladt a lépcső elkoptatott szőnyegén a második emeletre, majd bekopogott Ronnyhoz. - Tessék! Nyitva van. Ronny meglepetten ugrott föl íróasztala mellől. - Miranda! Hát te hogy kerülsz ide? És miért telefonáltál? Egyáltalán, honnan. .. - elakadt. - Jaj, ne haragudj! Nem tudtam, hogy nem vagy egyedül. Kíváncsian tekintett Warrenra, de nem látszott rajta különösebb meglepetés. Nem kiáltott fel a gyűlölet hangján, nem tükröződött a szemében kétségbeesés, még csak zavartnak sem tűnt. Miranda azonnal rádöbbent, hogy óriási baklövést követett el. Majd elsüllyedt szégyenében. - Szervusz - mosolygott Ronny Warrenra. - Bújjatok beljebb. Sajnos nincs valami nagy rend nálam. - Mirandára nézett, és megkérdezte: - Valami baj van? - Úgy látszik, nem tudod, kivel jöttem - szólt Miranda. - Még nem - felelte Ronny meglepve. - Találkoztunk már valahol? - Gondolom, igen. ő Warren Hunter. Ronny ijedtében nem is tudta, melyikükre nézzen. - De hát nem ő az... Nem ő az, akiről... akiről meséltem neked. - Biztos vagy benne? - Hát persze hogy biztos. Csak megismerném, nem? - Pillanatnyi feszült csend után megkérdezte: - Ezért telefonáltál? - Ezért. Azt mondtad, Warren Hunternak hívják - válaszolta Miranda szemrehányóan. - Nem mondtam! - Persze, nem te mondtad. De amikor azt tudakoltam tőled, Warren Hunternak hívják-e, te azt kérdezted, honnan tudom. - Igen, igen, de... - Ronny tétovázott. - Szóval nem egészen. Ez csak a vezetékneve. A teljes neve Piers Warren-Hunter. Azt hittem, te csak a vezetéknevét tudtad meg. - Hogyan? Te jóságos ég! Gondolhattam volna. Mindketten Warrenra meredtek. - Valószínűleg egy távoli rokonom lehetett - magyarázta a férfi. - A családomban gyakori a Warren név. Egy régi szokás szerint mindig ezt kapja a legidősebb fiú. Úgy száz évvel ezelőtt aztán a rokonság egyik ága a keresztnevet összevonta a családi névvel. Miranda lassan leült. Nem mert egyikükre se nézni. Még ilyet! Ezt aztán jól megcsinálta. - De hát nem értem. - Hallotta, amint Ronny Warrenhoz beszél. - Maga nem mondta Mirandának, hogy... hogy nem is ismer engem? - Dehogynem. Ő azonban egy szavamat sem hitte el. így volt? - Miranda hallgatott. Lopva fölnézett, de a férfi elégedett ábrázatát látva megint lesütötte a szemét. - Nem akart hinni nekem, én pedig ragaszkodtam hozzá, hogy együtt keressük fel magát - tette még hozzá Warren. - Tisztázni akartam magam. - Még mindig nem értem, hogyan bukkant Miranda épp magára. Én nem mondtam nevet neki. - Megértem. A helyében én még ennyit se mondtam volna. Lehet, hogy a nővére mindennek így megy neki, mint a gőzhenger? - Warren válaszra sem várva folytatta: - Véletlenül meglátta a Warren-Hunter nevet egy kartonon a klinikán, s miután maga elmondta neki, hogy a barátja számítógépekkel foglalkozik, egy kicsit körülszaglászott, és rám akadt. Ami azt illeti, nem erőltette meg magát túlzottan. - Ez nem igaz - emelte föl a fejét Miranda. - Mint mondtam - folytatta Warren anélkül, hogy hagyta volna magát zavartatni -, a nővére elhatározta, hogy a maga barátjának megfizet. így aztán rajtam akart bosszút állni, méghozzá oly módon, hogy az egyik munkatársamat a fejvadász cégen keresztül elcsalja tőlem. Ez azonban szerencsére nem sikerült neki. Miranda rémülten gondolt arra a másik hét munkatársra, akit viszont sikerült meggyőznie. Nemsokára mindannyian egy időben nyújtják majd be a felmondásukat. Jaj nekem, gondolta, s felsóhajtott. Ha Warren megtudja, végez velem. - Ezt értem tetted? - térdelt mellé Ronny. Warren zavartan vonta föl a szemöldökét, míg Ronny lassan megértette, mire készült miatta a nővére. Miranda csüggedten mosolygott, és megfogta húga kezét. - Annyira földühített, hogy így elbánt veled az az ember. Jól meg akartam leckéztetni, de borzasztóan melléfogtam. - Megérdemelte. Micsoda ostoba gondolat! - kiáltott közbe Warren. Miranda egy mérges szemvillanással válaszolt. Aztán eszébe jutott, hogy Warren most biztosan az ő bocsánatkérésére vár. Megrázkódott. Mi értelme volna ennek akkor, amikor a férfinak még fogalma sincs a teljes igazságról. Ronny átölelte a nővérét: - Akkor is köszönöm. Miranda vonakodva állt föl. - Jobb lesz, ha most elmegyünk. - Máris? - kérdezte Ronny csalódottan. - Nem megyek sehová, amíg nem haraphatok valamit -jelentette ki Warren Mirandára nézve. - A maga kerge ötletei miatt egész nap egy falat sem ment le a torkomon. Van itt valahol egy étterem, ahol be lehet kapni valamit? - Igen, egy jó kis kínai falatozó a főutcán - mondta Ronny. - Hozzak ennivalót magának? - Ne. Majd én megyek. - Warren elmosolyodott. - Maguknak biztosan sok beszélnivalójuk van. Ezután talán jobban megértik egymást. Elmagyaráztatta magának az utat, majd megkérdezte, mit ennének ők. - Köszönöm, nem vagyok éhes - felelte Miranda. Warren rosszallóan nézett rá, aztán csak ennyit mondott: - Nemsokára jövök. Ahogy a férfi elment, Miranda visszarogyott a székre. - Ó, Ronny, rettentő nagy bajt csináltam. - Tudom - felelte halkan Ronny. - Nem, nem tudod. Sokkal rosszabb a helyzet. Tönkre akartam tenni őt, ahogy is tönkretett téged... mármint nem ő, hanem a barátod. De én azt hittem, Warren az. Csudába ezzel az egésszel! - Miranda látta, hogy a húga nevet, ezért indulatosan felkiáltott: - Ez egyáltalán nem nevetséges! Warren azt hiszi, csak egy emberétől akartam megfosztani, pedig... - Elhallgatott. Nem, ez nem tartozott Ronnyra, így is elég baja van. Ezt neki egyedül kell megoldania. Miranda idegesen fölkelt, és az ablakhoz ment. - És ez az ember, ez a Piers Warren-Hunter, tényleg szintén számítógépekkel foglalkozik? - Igen. Egy számítógép-szaküzlet társtulajdonosa. Miranda felsóhajtott. Eg és föld a kettő, bár amit Ronny korábban mondott, az tulajdonképpen igaz. - Mikor ismerted meg Warren Huntert? - kérdezte a húga. - Ma délben. - Töviről hegyire elmesélte a történetet Ronnynak, de a másik hét munkatársat nem említette. - Ajjaj! Nem csoda, hogy így haragszik rád. Vajon mit fog most csinálni? Gondolod, hogy elmondja a főnöködnek, és kirúgat? Miranda erre még nem is gondolt. Graham ugyan biztosan nem helyeselné, amit tett, de azért nem válna meg tőle olyan könnyen. - Fogalmam sincs, mit tesz majd Warren. Azt mondta... hogy letérdeltet, és úgy kell bocsánatot kérnem tőle. Ronny rémülten nézett a nővérére. - Olyannak látszik, mint aki állja is a szavát. - Tartok tőle - komorodott el Miranda. Warren válla csupa hó volt, amikor a kínai ennivalókkal megérkezett. - Téliesre fordult odakinn - jegyezte meg Mirandára nézve, aki az íróasztalnál állt, és üres tekintettel bámult bele Ronny nyitott könyveibe. A szűk szobában nem húzódhatott messzebb Warrentól, ezért legalább gondolatban próbált eltávolodni, s igyekezett minél tovább halasztani az igazság feltárásának pillanatát. - Hozok tányért. Letakarítanád helyettem az asztalt, Miranda? - kérte Ronny. Miranda szótlanul engedelmeskedett, és sokáig elszöszmötölt, amíg a könyveket a polcra rakta. - Idejön végre, vagy állva együnk? - szólt rá Warren türelmetlenül. Miranda kelletlenül odalépett, s leült a felkínált helyre. Távolabb emelte Warrentól a székét, mire Warren elhúzta a száját, de nem szólt semmit A férfi Mirandának is hozott valami ennivalót, ő azonban képtelen volt úrrá lenni idegességén, s hozzá sem nyúlt az ételhez. Mi lesz, ha majd elmondja az igazságot? Félelmében egy falat sem ment le a torkán. Warren élénk társalgásba kezdett Ronnyval a tanulmányairól, s gondosan kerülte, hogy jövetelének okát ismét szóba hozza. Ronny eleinte kicsit idegenkedve felelt a kérdéseire, de Warren ügyesen oldotta fel a lány tartózkodását, sőt végül meg is nevettette. No nézd csak, milyen kellemesen tud társalogni, gondolta Miranda fanyalogva. Önkéntelenül az jutott az eszébe, mi lett volna, ha Ronnynak nem a férfi távoli rokonával, hanem magával Warrennal lett volna viszonya. Warren, mintha csak megérezte volna magán a pillantását, odafordult. Miranda azonban gyorsan lesütötte a szemét, és néhány szójababcsírát tolt a tányérja szélére. A férfi látva, hogy üres a pohara, töltött neki még egy kis bort. - Nem éhes? - érdeklődött szórakozottan. - Szeretném tudni, mi rontotta el az étvágyát. Mirandának eszébe jutott valami.- Tartozom önnek az ételért - szólt ridegen. - Most meghívtam. De igaza van, az ebédért még tartozik valamivel... - Warren jelentőségteljesen elhallgatott. - És még sokkal tartozik a többiért. De ne féljen, nem kell hitelkártyával fizetnie. Miután befejezte az evést, fölállt, s az ablakhoz lépett. - Egyre sűrűbben havazik. Megengedi, Ronny, hogy meghallgassuk az időjárásjelentést? - Természetesen. Addig főzök egy kávét. Warren bekapcsolta hát a rádiót, s a helyi adó műsorában nemsokára ismertették is a várható időjárást. Éjszakára sok havat és erős szelet jelentettek. - Ideje indulnunk - vélekedett Warren. Most azonban a közlekedési hírek következtek. Egy veszélyes anyagot szállító teherautó felborult a főúton, s elzárta a városból kivezető utat. A felgyülemlett kocsisor hosszú -jelentette a riporter. - Az utat leghamarabb két óra múlva tudják felszabadítani. - Vezet másik út is kifelé a városból? - tudakolta Warren Ronnytól. - Igen, bár valószínű, hogy ott is dugó van. De van még egy kis út, amit innen könnyen el lehet érni, és az közvetlenül az autópályára visz. Egy kanyargós mellékút, de... - Az nekünk jó lesz - szakította félbe Warren. - Idehozom a térképet az autóból, azon megmutatja, melyik útra gondol. Amikor Warren kiment, Ronny a nővéréhez fordult. - Miért nem maradsz itt éjszakára? Holnap aztán vonattal is visszamehetnél Londonba. Egy másodpercre Miranda kísértésbe esett, hogy elfogadja húga jól hangzó ajánlatát, s úgy gondolta, ebben az esetben levélben közölné Warrennal hét kollégájának küszöbön álló felmondását. De aztán kihúzta magát, és a fejével nemet intett. - Szívesen maradnék, de nem tehetem. Warren visszatért, s értetlenül vonta össze szemöldökét, amikor látta, hogy a jöttére Miranda ijedten ellépett a húgától. Az asztalra terítette a térképet, Ronny pedig megmutatta, merre kell menniük. - Hm. Meglehetős kerülő, de bizonyára igaza van. Ezen az úton kihagyhatjuk a legnagyobb dugót. Jobb volna azonnal indulni, nehogy még rosszabbra forduljon az idő. Miranda már vette is a kabátját, és búcsúzott Ronnytól: - Vigyázz magadra! Ronny bólintott. - Koszi, hogy... annyit fáradtál miattam. Biztosan el akarsz menni? - kérdezte, s kételkedve Warrenra nézett. - Hát persze. Majd holnap fölhívlak. - Miranda átölelte a húgát, s Warrent is megelőzve, határozott léptekkel kiment. Sűrűn, nagy pelyhekben esett a hó. Miranda fölhajtotta a gallérját, s várt, amíg a férfi kinyitja a Lotus ajtaját. - Parancsoljon. Miután beszálltak, Warren kezébe nyomta a térképet. -AB 1228-ason megyünk. Az utcák jól ki voltak világítva, a narancssárga lámpafény szinte kísérteties színbe borította a havas várost. Miranda látta el a navigátor szerepét, s csak akkor dőlt hátra, amikor elérték az autópályára vezető utat. Most kell megmondanom neki, gondolta, még mielőtt az autópályára érünk, s egészen a vezetésre kell majd figyelnie. Elhagyott vidékre értek, világítás nem volt, házak is alig. Miranda örült a sötétségnek. Nem akarta látni a férfi arcát, amikor meghallja a rossz hírt. Az ablaktörlő ütemesen dolgozott. Az autóban kellemes meleg volt, s Warren felszabadultan ült a kormánynál. Nyugodtan és magabiztosan vezetett a behavazott úton. Mirandára pillantott: - Visszafelé is tartózkodóan hallgatunk? Mintha csak ez lett volna a végszó. Miranda a torkát köszörülte. - Valóban mondani akarok valamit. - Csak nem bocsánatot akar kérni?! - Nem, még nem... - Egyszerűen nem tudja rászánni magát, hogy elismerje: hibázott. így van? Nem tud veszíteni. Mint a nők általában, maga sem akarja belátni, hogy tévedett. - Úgy beszél, mint akinek sok tapasztalata van a nőkkel - jegyezte meg Miranda szemrehányóan. - Van némi - vetette oda sokat sejtetően Warren. - Nos? Várom a vallomást. - Közben egy kereszteződéshez értek, s a férfi lassított. - Itt merre? - Csak egyenesen előre. Szóval a... a cégéről van szó. Tudja, nem Jonathan Carter az egyetlen, akit el akartam csalni magától. - No lám. És sikere volt? - Igen. Warren az útra pillantott, majd ismét Mirandára. - Értem. Kiről van szó? Mirandának a torkában dobogott a szíve. - Az a helyzet, hogy többen is vannak. Warrennak eltorzult az arca. - Hányan? - Miután Miranda nem felelt azonnal, türelmetlen lett. - Na, beszéljen! Hányan vannak? A lány nagy levegőt vett: - Heten. - Micsoda? - Warren rémülten a fékre taposott. Az autó a havas úton kifarolt, lecsúszott az úttestről, és az árokban kötött ki. Miranda ijedten felsikoltott, s a férfi karjába kapaszkodott. A motor leállt, teljes lett a csönd. - Már csak ez hiányzott! - dühöngött Warren. - Történt magával valami? - Nem, semmi. - Pedig megérdemelte volna. - A szemrehányásait tartogassa későbbre! Ha nem vette volna észre, belehajtott az árokba. Amikor Miranda kioldotta a biztonsági övet, és ki akart szállni, Warren ölébe huppant. - Velem igazán ne is törődjön! - gúnyolódott a férfi. - Nem is törődöm. Emeljen föl, hogy elérjem az ajtókilincset. Warren minden gyöngédség nélkül meglökte Mirandát, akinek így már sikerült kimásznia a kocsiból. Metszően hideg volt odakinn. Még szerencse, hogy csizmában jött. - Ideadná a kesztyűmet meg a táskámat? A férfi fagyos tekintettel nyújtotta oda neki a kért holmikat, aztán a térképet, egy zseblámpát meg az aktatáskáját is kiadta, végül maga is kiszállt. Zakója gallérját fölhajtotta, és szemügyre vette a kocsit. - Segítség nélkül nem lehet kiemelni. - Körülnézett. Sem ház, sem fény nem látszott sehol. - Most aztán gyalogolhatunk, mire valahol telefonálni tudunk. Jobb helyet nem is találhatott volna, hogy ezt a bájos meglepetést közölje. - Arról aztán nem én tehetek, hogy nem tud vezetni. Warren csak egy megvető pillantásra méltatta Mirandát, aztán elvette tőle az aktatáskáját, és zseblámpával a kezében szó nélkül nekiindult. 4. FEJEZET Miranda lihegve futott Warren után. - Nem várna meg? - Ha nem tud lépést tartani, talán üljön vissza, s várjon meg az autóban. - És fagyjak meg, igaz? Köszönöm! Warren, mint általában azok a férfiak, akik mindenhová kocsin járnak, nem hordott kabátot. Mégsem zavarta a hideg. Talán a méreg fűtötte. - És kiket vett rá, hogy otthagyják a cégemet? - Nem várhatnánk ezzel, amíg... - Nem! Most akarom tudni. Miranda kelletlenül kezdte sorolni. Warren arcán minden névnél egyre erősebb ingerültség tükröződött. - És most... Most mihez fog kezdeni? - kérdezte Miranda. - Mikor mennek el? - Mind a heten december elsején adják be a felmondást. - Óriási! Hát ezt csak maga találhatta így ki. Föl kell hívnom mindegyiket, és... - Megrázta a fejét. - Micsoda hülyék vagyunk! Magának van telefonja. - Hogy? Ja, persze! - Bár kesztyű volt rajta, Miranda ujjai úgy meggémberedtek, hogy csak üggyel-bajjal tudta kinyitni a táskáját. Aztán meg majdnem elejtette a telefont. - Kit akar fölhívni? - A rendőrséget. Meg akarom kérdezni, hol van legközelebb szerelő. - Warren a füléhez tartotta a kagylót, s feszülten figyelt. - Nem hallok semmit. Újra hívta a számot, közben Mirandát maga mellé húzta úgy, hogy mind a ketten háttal álljanak a szélnek. - Most is süket. - Tulajdonképpen égni kellene benne egy kislámpának, amikor működik - magyarázta Miranda. - Legutóbb még jó volt, amikor... - Hirtelen elfehéredett. - Nos? - nézett rá Warren komoran. - Na, mondja már! - Lehet, hogy elfelejtettem kikapcsolni, miután Ronnyval beszéltem. Akkor pedig kimerült az elem. - Ugyan, ne mondja már, hogy nem hozott magával pótelemet! - Miért hoztam volna? Csak az utolsó pillanatban tettem el a telefont, azt meg végképp nem tudhattam, hogy maga bele fog hajtani az árokba. Warren a fogát csikorgatta. - Pedig ha valamikor, hát most igazán jól jött volna a telefon. - A lány kezébe nyomta a készüléket, és tovább masírozott. Szakadatlanul hullott a hó. Néhányszor majdnem letértek az útról. Miranda haja csuromvizes lett, s vacogott a foga. Hiába volt rajta kabát, teljesen átfázott. Hát még mennyire fázhatott Warren! Csak egy vékony ing volt rajta a zakó alatt. A férfi most megállt, s letörölte a havat az arcáról. - A térkép szerint már rég el kellett volna érnünk egy falut. Sehol semmi fény nem látszott, hát gyalogoltak tovább. Miranda lassanként elfáradt. Nem akarta, hogy Warren megint ráförmedjen, elszántan gázolt hát tovább a hóban. Vagy fél mérföld után táblával jelzett kereszteződéshez értek. - Na végre! - emelte föl zseblámpáját a férfi, de még a havat is le kellett söpörnie, hogy a táblát elolvashassa. -AB 1228-as tőlünk jobbra van. De hiszen ez lehetetlen! Hacsak nem... - Megfordult, és Miranda arcába világított. - Te jóságos ég! Hát maga mindent összekever? Rosszul irányított. Mérföldekre vagyunk attól az úttól, amit kerestünk. - Az nem lehet. Akkor valamit rosszul olvas. - Miranda kiragadta a férfi kezéből a lámpát, és ő is a táblára világított: - Ó, ne! - Maga szerencsétlen, eszetlen bosszúálló! - Fogja be a száját! Elegem van abból, hogy mindennek elmondjon! - ordította vissza maradék erejével a lány. - Mindenki tévedhet. - Tévedésnek nevezi ezt a tortúrát? Ide. figyeljen... - Nem, most maga fog figyelni! Maga egy türelmetlen, erőszakos szoknyapecér. Én... - Miranda hirtelen rádöbbent, hogy ott állnak a hóviharban, és az út közepén egymást szidják. - A fenébe is... - Odadobta Warrennak a zseblámpát, megfordult, és elindult a bal oldali úton lefelé. - Hová megy? - kiáltott utána Warren. - Akárhová! - szólt vissza a lány. - Csak magától megszabaduljak. - Megbolondult? El fog tévedni. Jöjjön vissza! - Nekem aztán ne merjen parancsolgatni! - Hátranézett. - Ha utánam jön, én... - Hirtelen megcsúszott a lába alatt a talaj, és egy meredek töltésen lebucskázva a jeges folyóba zuhant. Velőtrázó sikoltására Warren azonnal odaugrott, a földre vetette magát, s Miranda felé nyújtotta a kezét. - Minden rendben. Már fogom. Semmi pánik! - Megragadta a lány másik kezét is, és próbálta kihúzni. - Nem megy, túl meredek. Nem tudok megtámaszkodni a havon. Húzza föl magát a karomon, amíg ki tudom emelni. Warren nyugodt hangja kicsit enyhített Miranda félelmén. - Jó, megpróbálom. - De a kabátja visszahúzta. - Le kell vennem a kabátot. - Vegye le! Először bújjon ki az egyik ujjából, azután a másikból! Ne féljen, nem engedem el! Miranda egész testében remegett, ahogy kihámozta magát a súlyos kabátból, majd a táskájával együtt a folyóba ejtette. Azután minden erejét összeszedte, fölhúzódzkodott Warren karját fogva, míg végre a férfi meg tudta fogni, és fel tudta húzni magához. Miranda zihálva feküdt a földön, ugyanakkor végtelenül megkönnyebbült, hogy kint volt végre a vízből. - Jöjjön, keljen föl! Megfagy a vizes ruhában! - Nem... nem tudok. - De igenis tud. Gyerünk! - Warren fölsegítette a lányt, majd levette magáról a zakóját. - Fogja! Vegye ezt föl! - De... - Tegye, amit mondtam! - szólt rá nyersen, és bedugta a karját a kabát ujjába. - Úgy. Most pedig indulás! - Átkarolta Mirandát, s magával húzta. A lány már nem törődött vele, merre mennek. Gépiesen tette egyik lábát a másik velé, csak a járásra figyelt. A csizmája tele volt vízzel, és minden lépésnél cuppogott. Nem is beszélve arról, milyen borzalmasan fázott. - Keressünk segítséget! - nyögte. - Keresünk. Mindjárt találunk valakit, csak menjünk még tovább! Miranda nem tudta, mennyi ideje vánszoroghatnak, amikor a férfi hirtelen megállt, és felkiáltott: - Lenn a parton házakat látok! Gyerünk, nincs már messze. Warren letért az útról, és a hófödte házakhoz vezette Mirandát. - Ezek hajók! - kiáltott csalódottan. - Nem baj. Az is jó. - Aggódva nézett a lányra. - Nyissa ki a szemét, és nézzen rám! Miranda fölemelte a fejét, s belenézett Warren sápadt arcába. - Jól van. Ügyes kislány. Most keresek valami menedéket. Nehogy elaludjon! Hall engem? - Miranda gépiesen bólintott. - Nagyszerű - szólt a férfi mosolyogva. - Találjon ki gúnyneveket nekem, amíg visszajövök. Rendben? - A lány ismét bólintott, és megpróbált mosolyogni. Warren csodálattal ingatta a fejét. - Maga nagyszerű nő. Miranda magára maradt, összehúzta magán a zakót, ami közben már ugyanolyan vizes lett, mint a többi ruhája. Hogy ébren tartsa magát, megpróbált csak meleg dolgokra gondolni: nyílt kandallótűzre, curryval ízesített meleg ételre, a napra... Egy örökkévalóságnak tűnt a várakozás, pedig Warren néhány perc múlva viszszatért. Karjába vette a lányt, és a folyóparton a kiszemelt hajóig vitte. Miranda még érezte, hogy a szél alábbhagy, de alig fogta föl, hogy Warren leültette, s aztán feltörte a kabin ajtaját. Az elkövetkező egy óra történései csak homályosan jutottak el Miranda tudatáig. Warren kihámozta átázott ruhájából, majd takaróba csavarta, és olyan erősen dörzsölte a testét, hogy végül szinte már fájt. Amikor kis időre magára hagyta, Miranda azonnal elaludt. Warren, miután visszajött, kivitte a kabinból nyíló tusolóba, és a forró vízsugár alá állította. Miranda újra érezte a karját és a lábát. A férfi mellette állt, úgy tartotta őt. Még fel volt öltözve, úgyhogy a zuhanytól mindene elázott. - Elboldogul most már egyedül is? Miranda biccentett: - Igen. - Akkor jó. Törülközzön meg a takaróval. Én addig nézek valami száraz ruhát, és megpróbálok befűteni. Amikor a férfi visszatért, egy elnyűtt pulóver és egy túl rövid farmernadrág volt rajta. Mivel Miranda csodálkozva nézett, Warren elvigyorodott. - Nézze csak, mit találtam magának! - Egy összefestékezett bő nadrágot meg egy melegítőfelsőt tartott a kezében, amire egy vitorláshajó képe volt rányomva. - Minden ruha jó, csak száraz legyen - nevetett. - A hajón központi fűtés van. Nemsokára meleg lesz. Megnézem, tudok-e valami forró italt csinálni. - Az nagyon jó lenne. Miranda csak most kezdte fölfogni, hogy Warren levetkőztette. Ez a gondolat a legellentétesebb érzéseket keltette benne, de nem foglalkozhatott vele sokáig. Meg kellett melegednie. Lába a szőnyegborítású padlón állva is fázott. Egy harisnya kellett volna. Minden fiókot kihúzott, de hiába. - A tulaj télire majdnem mindent magával vitt - állapította meg Warren, amikor visszajött, és látta, hogy Miranda a szőnyegen térdel. - Ezt kóstolja meg! Miranda a párnázott padra ült, s elvette a poharat, amelyben kávé gőzölgött. - Konyak is van benne? - kérdezte az .első korty után. - Ühüm. Mindig hordok egy kis üveggel a táskámban. - A férfi leült Miranda mellé, és csöndesen ittak. - És maga hogy van? - érdeklődött a lány. - Nem fázik? - Nem, de jó volna valami a lábamra. Talált valamit? - Semmit. Viszont a szekrényben vannak hálózsákok. Talán belebújhatnánk. - Remek ötlet. Jobban van már? - Sokkal. Azt hittem, soha többé nem melegszem meg. - Szerencsénk van ezzel a hajóval. - Az bizony. - Kér még egyet? - kérdezte Warren, miután Miranda elkortyolta a kávét. Amíg a főzőfülkében újabb kávé készült, a lány fölkelt, hogy elővegye a hálózsákokat. Nem kettő volt, ahogy hitte, hanem egy nagy, kétszemélyes. Olyan elhasznált volt, hogy a gazdája ezt már nem tartotta érdemesnek magával vinni. Miranda leterítette, majd a konyhába ment. A gázfőzőn kanna állt. Warrent azonban sehol nem találta. - Warren! - kiáltott a hirtelen rátört ijedségben. A férfi azonnal ott termett. - Mi történt? Miranda megkönnyebbülten sóhajtott, és szégyenében elpirult. - Semmi. Csak... csak... egy hálózsák van, nem kettő. - Legyen a magáé. Ide nézzen, mit leltem. - Egy félig telt whiskys üveget tartott a kezében. - Ennivaló nem volt? - Sajnos semmi. Éhes? - Miranda bólintott, s Warren gondterhelten hozzátette: - Mégiscsak ennie kellett volna ott a húgánál. Miranda fölnevetett. Warren kérdőn nézett rá, mire a lány megjegyezte: - Látja, most megint olyan szigorú, mint azelőtt. - Nagyon harapós voltam? - Minden oka megvolt rá - felelte Miranda elkomorodva. - Felejtse el! Menjünk vissza a kabinba. Ott melegebb van. Warren alacsonyabbra állította a kabinban az asztalt, úgy, hogy az a párnázott paddal együtt egy ágyat alkotott. - Milyen ügyes - állapította meg Miranda. - Úgy látszik, van gyakorlata a hajókon. - Van egy kevés. Most pedig bebújhat a hálózsákjába. Mirandának nem kellett kétszer mondani. A kanna fütyült, Warren a főzőfülkébe sietett, s friss kávéval tért vissza. - Igyuk meg a maradékot! - javasolta, és kitöltötte a konyakot a két pohárba. - Szép kis üveg. A maga monogramja van rajta? - Igen. Ajándékba kaptam. Talán az egyik barátnőjétől? Miranda jobbnak látta, ha nem kérdezi meg. Warren leült mellé, és kinyújtotta a lábát. Miranda az agyonmosott farmerra pillantott, és elmosolyodott: - Úgy nézünk ki, mint két hippi. - Teljesen. - Warren tekintete végigsiklott a nő csigákban göndörödő nedves, szőke haján, s megállapodott az arcán. - A barátja most talán meg sem ismerné magát. Gondolom, amolyan törtető üzletember lehet, aki fontosnak tartja a rendezett magánéletet. - Miből gondolja? - Azt hiszem, maga ezt a típust kedveli. Csak ez a fajta képes fölvenni magával a versenyt. - Nem kell feltétlenül versenyezni azzal, akivel az ember jár. - De magával biztosan. Ki a barátja? Együtt dolgoznak, igaz? - Hát ezt honnan veszi? - Hallottam, amikor a titkárnőjét megkérte, mondja le a ma esti találkozót. - Warren az órájára nézett. - Helyesebben a tegnap estit. Nagyon szép pár lehetnek. Fejvadász pár. Mirandának nem volt ínyére ez a megjegyzés. - A főnököm - védekezett. - Mindjárt sejthettem volna. Egy ilyen nő, mint maga, odavan a hatalomért. Nem sokra tartja a magánál alacsonyabb vagy akár egyenrangú embereket. Följebb akar jutni, és közben sem lefelé, sem oldalra nem figyelhet, csak fölfelé. - Nagyon téved. Nem tartozom ehhez a típushoz - szögezte le Miranda méltatlankodva. Warren fölnevetett: - Na látja, most maga is olyan, mint azelőtt. Miranda a férfira pillantott, aztán hátradőlt, és a szemközti falra szerelt készülékre mutatott: - Az ott egy rádió? - Talán igen. Mindjárt meglátjuk. - Warren csavargatta egy darabig a gombokat, s hamarosan egy régi filmsláger szólalt meg. - Nem igazán hóviharhoz illő muzsika, de azt hiszem, éjszakára éppen megfelel. Miranda hallgatta a zenét. - Kaphatok még abból a whiskyből? - kérdezte kis idő múlva. - Miért ne? - Warren jó sokat töltött neki. - Még mindig fázik? - A lábam egyszerűen nem akar fölmelegedni. - Talán segíthetek? - De hát... - Miranda elhallgatott, amikor Warren letette a poharát, és kinyújtotta a kezét. A lány engedelmesen kivette a lábát a hálózsákból, s föltette Warren térdére. Örömében felsóhajtott, mert a férfi meleg keze valóságos áldás volt, ahogy egyenként masszírozni kezdte a lábait. Úgy tűnt, már abba se akarja hagyni. - No, fölmelegedett már egy kicsit? - szólalt meg egy idő után Warren. - Akkor bújjon vissza a hálózsákba! Miranda úgy is tett, de ülve maradt. Mivel majdnem kiitta már a whiskyjét, érezte, hogy fejébe száll az ital. Warrenra pillantott. - Magának nem fázik a lába? - Egy kicsit - bólintott a férfi. - Akkor miért nem bújik ide... Elég nagy ez a hálózsák, van benne hely bőven, és... - Észrevette Warren szórakozott pillantását. - Ugyan, hülyeség! Miért fázna, ha egyszer mind a ketten megmelegedhetünk benne? - Nagyon köszönöm - szólt Warren komolyan, és ő is bebújt a hálózsákba. Mirandának először egészen nagynak tűnt a hálózsák, most azonban elcsodálkozott, milyen szűk lett, amint ketten feküdtek benne. - Saját magát is törtető üzletembernek tartja? - kérdezte Miranda, még mindig az iménti megjegyzés miatt. - Nem, biztos, hogy nem - nevetett Warren. - És miért nem? - Én már elértem a célomat. Minden vágyam az volt, hogy saját céget alapítsak. Sikerült. Most már csak azt akarom, hogy jól menjen az üzlet. - A cége nagyon fontos magának, igaz? - Igaz - felelte röviden Warren. - Akkor most... most akkor mindent tönkretettem? A férfi megvonta a vállát. - Amit maga tett, talán visszavet majd, de azért nem esem ki az üzletből. Megmondta, hogy kiket csábított el tőlem, így talán majd sikerül rábeszélnem őket a maradásra. Ettől ugyan bizonyára megemelkednek a kiadásaim, de másképp nem tarthatom vissza őket. Jő kis csapat, nem szeretném szélnek ereszteni. - Most biztosan gyűlöl - mondta Miranda félénken. Warren a mutatóujjával gyöngéden végigsimította az arcát. - Nem, nem gyűlölöm. Megértem magát. Ha az én húgommal ilyen galádul elbánnának, én is megpróbálnám megbosszulni. - Komolyan mondja? - nézett rá a lány. - Hát persze. Miranda sóhajtott. - Jó lenne, ha nem gyűlölne. - Csakugyan? - Igen. Warren átkarolta, ő pedig a férfi melléhez simult. - Hm, ez jólesik - mondta Miranda. - Különös nő vagy - nevetett Warren. - Hogy érted ezt? - Hát... - A férfi puszit akart adni az orrára, de Miranda elfordult. így aztán könnyen hozzáfért a füléhez. Lassan átmelegedett a kabin. Miranda egészen forrónak érezte magát, s amikor elhúzódott Warrentól, szeme sötéten égett a szenvedélytől. - Van egyáltalán testvéred? - súgta rekedten. - Nincs. Warren kivette a kezéből a kiürített poharat, s ismét fölé hajolt. Csókolóztak. Közben egyre beljebb csúsztak a hálózsákba, míg végül egymás mellett feküdtek. Miranda fölemelte a kezét, és ujjaival végigsiklott Warren arcélén. - Amikor a vízbe estem, megmentetted az életemet. Még meg sem köszöntem neked. - Fölé hajolt, és gyöngéden megcsókolta az ajkát. - Ezt tehát csak hálából csinálod? - kérdezte a férfi ridegen. - Nem. A meleg, a közelség meg... meg... - Avagy? - Igen, az - felelte Miranda meglepetten. Warren levette róla a fején keresztül a melegítőfelsőt, és megfogta a mellét: - Ez pedig szex. - Igen - suttogta Miranda, s átadta magát a szerelmi vágy sodrásának. Warren csodálatos szerető volt. A lágyan ringatózó hajón a szűk hálózsákban a férfi szenvedélyes ölelése újra és újra a gyönyör tetőpontjára juttatta Mirandát. Felszabadult örömmel és teljes odaadással viszonozta a férfi szenvedélyét, míg végül Warren felnyögött a kéjtől, s még egyszer együtt élték át a teljes önkívületet. Kimerülten aludtak el. A lámpa azonban égve maradt, s amikor Miranda egy óra múlva felébredt, csodálkozott, miért olyan kemény az ágy. Akkor jutott eszébe, hogy egy meztelen férfi karjaiban fekszik. Felnyitotta a szemét. Warren nyugodtan, egyenletesen lélegzett. Hosszú szempillái beárnyékolták az arcát, s ettől olyan védtelennek tűnt. Az egyik karja a feje alatt, a másik súlyosan és birtoklást kifejezően az ő testén nyugodott. Amíg a férfit nézte, Miranda rádöbbent, hogy odaadta magát valakinek, akit még egy napja sem ismer. Másvalakit bizonyára elítélt volna ugyanezért. Most azonban semmit sem bánt. Igazi boldogságérzet járta át - olyasmi, amit még soha életében nem érzett. Warrenhoz dörgölőzött. Warren ki se nyitotta a szemét, csak erősebben ölelte Miranda csípőjét. - Kedvesem - mormolta. Közelebb vonta magához, simogatta és csókolta, méghozzá egyre szenvedélyesebben. Azután magára emelte, lábát a Mirandáé köré fonta, s testük a szerelem ritmusára kezdett mozogni, mígnem újra eggyéolvadt a kéj hullámain. Lassan elernyedtek, szívük zakatolt, testüket izzadság öntötte el. Warren becézve csókolta Mirandát, s ismét maga mellé fektette. A lányból mély sóhaj szakadt föl. - Olyan melegem van - szólt halkan. - Mondd még egyszer! - nevetett Warren. Miranda elmosolyodott, aztán boldogságtól eltelten, a kielégültség érzésével álomba merült Warren mellén. Másnap reggel, amikor felébredt, sápadt fény szűrődött át a függönyön, s a kabinban hideg volt. Miranda egy kicsit még kábultnak érezte magát az alkoholtól, s szája kiszáradt, de azért mindent összevetve jól volt. Háttal feküdt Warrennak, aki így is magához ölelte. A lány ajka körül mosoly bujkált, amikor arra gondolt, milyen egyszerűen fölizgathatná Warrent. Egy pillanatra kedve támadt hozzá, hogy ezzel ébressze fel, de nem akarta a dolgot elsietni. Szívesen feküdt még a karjában. Gondolatban újra végigélte az elmúlt nap történéseit. Furcsa, hogy végül így alakult. Tegnap délben még halálos ellenségek voltak. Később, a hosszú utazás után Ronnynál értesült, hogy szörnyű hibát követett el. Erre következett a hóvihar, zuhanás a jeges folyóba - most pedig... Miranda tisztában volt azzal, hogy tulajdonképpen szégyellnie kellene magát. Ehelyett azonban mély hála töltötte el azért a gyöngéd és szenvedélyes éjszakáért, amellyel Warren megajándékozta. Hogyan ébred majd fel a mellette még alvó férfi? Felcsillan a szeme, ha meglátja őt a karjában? Csókokkal halmozza el, s újra magáévá teszi? Miranda féktelenül megkívánta a gyöngédségét, s a heves vágyba belepirult. Arra gondolt, mi történik majd, ha újra Londonban lesznek. Warrennak persze beszélnie kell azokkal, akiket ő elcsalt tőle. Miranda bízott benne, hogy a férfinak sikerül visszatartania munkatársait. Amióta megtudta, hogy nem ő volt Ronny szeretője, egészen másképp gondolkodott felőle. Mosolygott, s azon töprengett, vajon a férfi is másmilyennek látja-e őt? Felsóhajtott. Warren keze megmozdult a lány hátán. Miranda feszülten várt, nem moccant. Warren, amikor meg akart fordulni, érezte, hogy nem tudja megemelni az egyik karját. - Jaj, te jóságos ég - suttogta rémülten. Kihúzta a karját Miranda alól, és fölegyenesedett. Erre Miranda megfordult. Semmit sem látott Warren arcán abból, amit látni szeretett volna. Sem örömöt, sem vágyat, sem kielégültséget. Ehelyett dühös grimasz fogadta, s egy mérges átkozódás. - A mindenségit! Warren kimászott a hálózsákból, kiment a kabinból, még csak rá se nézett. Miranda szinte megdermedt. Mindenre számított, csak erre nem. Ha mondjuk az zavarta volna Warrent, hogy ilyen gyorsan az ágyban kötöttek ki, nos, azt még megértette volna. Ez a heves elutasítás azonban megdöbbentette. Mindenekelőtt azért, mert ez az éjszaka oly sokat jelentett neki. Miranda a lelke legmélyéig megalázva bújt ki a hálózsákból, s hamar magára kapta az elnyűtt melegítőfelsőt és a foltos nadrágot. 5. FEJEZET - Miranda! - Warren kopogott az ajtón. - Ébren vagy? - Igen. - Megpróbálok segítséget szerezni. Kifogyott a gáz, ezért állt le a fűtés. Jobb lenne, ha ott várnál, ahol vagy, amíg visszaérek. - Miután a nő nem válaszolt, még megkérdezte: - Rendben? - Jó - kiáltott vissza Miranda, s közben az öklébe harapott, hogy visszafojtsa a könnyeit. Mit remélt tulajdonképpen? Warrennak ő csak egy éjszakára kellett, s különben is, valószínűleg még mindig gyűlölte őt. Vagy talán nem azt mondta, hogy akkor sem nyúlna hozzá, ha ő volna az egyetlen nő a világon? Az alkohol, a hideg, a vágy a melegségre és biztonságra - ez hajtotta őket egymás karjába. Azért dühödött meg Warren, mert amint felébredt, rádöbbent erre. Ugyanakkor pedig neki magának lett volna oka rá, hogy megharagudjon. VégüHs nem azok közé a nők közé tartozott, akik hajszolták a futó kapcsolatokat. A hajó megbillent, ahogy Warren a partra ugrott. Miranda félrehúzta a függönyt, és egy pillanatra elvakította a nap meg a hó. A vihar elcsendesült, tiszta, napfényes idő volt. A hó már olvadni kezdett, csöpögött a fák ágairól. Warren fölfelé kapaszkodott az úthoz. Az öltönye volt rajta, s bár erősen összegyűrődött, Warren mégis újra a magabiztos üzletembernek látszott. Ha az ő ruhája száraz, biztosan az enyém is az, gondolta Miranda, s elindult, hogy megkeresse. A főzőfülke melletti szekrényben akadt rá. Még a moherpulóvere és a csizmája is megszáradt. Hamar felöltözött. Nem adta volna sokért, ha most megihatott volna egy csésze feketekávét. De sajnos be kellett érnie egy pohár vízzel. Kitakarította a kabint, és elmosta a poharakat. Aztán fölvette a hálózsákot, s maga köré csavarta. Eszébe jutott, hogy jobban melegítene, ha belebújna, de ehhez nem volt kedve. Két óra elteltével gyanakodni kezdett, hogy Warren talán egyszerűen itthagyta. Nemsokára azonban motorzúgásra lett figyelmes, s az ablakhoz szaladt. Egy traktor közeledett az úton, s utána a piros Lotus. Az autó megállt, Warren kiszállt, és a hajó felé indult. Miranda hamar eltette a hálózsákot a szekrénybe, és a fedélzetre sietett. Warren föllépett a hajóra. Meglátta Mirandát, megállt, és nézte. Mirandának elég ideje volt összeszedni magát, állta hát a férfi pillantását. - A traktor húzta ki a kocsit az árokból? - Igen. Semmi baja. - Warren elővette a tárcáját. - Azt hiszem, legjobb lesz, ha az okozott kár miatt egy csekket hagyok a tulajdonosnak az asztalon. Amíg a férfi leereszkedett a kabinba, Miranda a partra ugrott. Az autó felé félúton még egyszer visszanézett. Chimera - ez a szó volt nagy betűkkel a hajó orrára festve. Ábránd - mennyire ideülik, gondolta keserűen. Warren számára nyilván az egész nem volt több, mint egy múló hangulat. Miranda beszállt a kocsiba. Nemsokára megjött Warren is. - Értesíteni fogom a helyi rendőrséget, hogy be kellett törnünk a hajóba. Ők aztán közölhetik a tulajdonossal, az pedig megcsináltathatja az ajtót. - Becsatolta magát, majd Mirandára pillantott. - Minden rendben? - Igen, hogyne - felelte Miranda szenvtelenül. - Csak éhes vagyok, más semmi. - Én is az vagyok. Körülnézünk valami harapnivaló után. Egy autós pihenőnél megálltak. Warren nagy tányér sonkás tojást rendelt, Miranda csak kávét és pirítóst kért. Amikor meghozták, Miranda mindjárt a kávéskanna után nyúlt, töltött magának, és mohón kiitta. Újra töltött, de ezt már lassabban itta meg. Warren fölvonta a szemöldökét. - Látszik, mennyire hiányzott. - Egészen kiszáradt a torkom. Nem szoktam hozzá... a tiszta whiskyhez. - Hát persze. - A férfi Miranda arcát fürkészte. - Miranda, az elmúlt éjszaka... - Mit gondolsz, mennyi idő múlva érünk Londonba? - szakította félbe a lány hirtelen. - Egy csomó megbeszélést el kell halasztanom. - A forgalomtól függ - felelte Warren szűkszavúan. - Gondolom, úgy késő délután. Miranda harapott a pirítós kenyérből. - Fel kell hívnom az irodát. A beszélgetést természetesen a hívott is fizetheti, de a táskámat elnyelte a folyó, így a reggelimet sem tudom kifizetni - hadarta izgatottan, csak hogy elfeledje zavarát. - És ha megmondod, mennyit hagytál ott a hajón a javításra, amint hazaérünk, megtérítem. Én... - Miért fizetnéd ki? Miranda megvonta a vállát. - Miattam tévedtünk el. És ha én nem esem a folyóba, nem kellett volna oda betörnünk. így természetes, hogy a javítás ára engem terhel. - Na ne hülyéskedj - emelte fel a kezét a férfi türelmetlenül. - Dehogynem. Ki akarom fizetni. Ha nem mondod meg, mennyit hagytál ott, akkor kénytelen leszek... Warren megfogta a kezét. - De hát azért ahhoz túlságosan közel kerültünk egymáshoz, hogy most ilyen kicsiségen összevesszünk, nem igaz? Miranda elvörösödött, és elhúzta a kezét. - Egyáltalán nem kerültünk közel egymáshoz - tiltakozott indulatosan. Észrevette, hogy a többi asztaltól kíváncsian fordulnak feléjük. Felállt. - Bocsáss meg. - Nincs szükséged pénzre a telefonáláshoz? - Warren elővette a tárcáját. A lány haragosan pillantott vissza. - Tőled semmire nincs szükségem. - Elfordult, és kisietett a kávézóból. Legszívesebben autót bérelt volna, és egyszerűen otthagyta volna Warrent, de jogosítvány és hitelkártya nélkül sehová sem mehetett. Most ébredt csak rá, mit jelent egy fillér nélkül kiszolgáltatva lenni egy férfinak. A telefonfülkénél sorba kellett állni, s egy jó ideig várnia kellett, míg felhívhatta az irodát. Előbb Megannel szeretett volna beszélni, de talán Graham utasította, hogy azonnal kapcsolja őt, ha Miranda jelentkezik. - Halló, Graham! - szólt Miranda nem túl boldogan, amikor meghallotta a főnöke hangját a vonal túlsó végén. - Hát te hol vagy? Egész este és reggel kerestelek. Még a szüléidet is felhívtam. - Yorkban voltam... a húgomnál. Szörnyű hóvihar volt, így éjszakára is ott kellett maradnom. - Hóvihar? Itt semmi sem volt. - De hát te több száz mérfölddel délebbre vagy, Graham! - felelte Miranda ingerülten. - Most már útban vagyok London felé, de nem tudom még, mikor érkezem. Szeretnék otthon átöltözni, mielőtt bemegyek. Csakhogy... Elveszítettem a lakáskulcsomat. Kellene a pótkulcs, ami nálad van. - Elvesztetted a lakáskulcsot? HogyhQgy? - A táskámban volt, azzal együtt veszett el. De majd elmondom személyesen - hadarta. - Leadnád kérlek a kulcsot a szomszédnőmnél? - Jó, persze. Mit gondolsz, mikorra érhetsz ide? - Azt hiszem, három óra tájt. - Akkor ma már ne gyere be az irodába, Miranda. - Köszönöm, de azért szeretnék találkozni veled. El kell... El kell mondanom neked valamit. - A kulcsról gondoskodom, ne aggódj! - Koszi, Graham. Angyal vagy. Graham nevetett. - Egy bajba jutott nőért mindent megtesz az ember. Pláne, ha te vagy az. Azt hiszem egyébként, ez az első eset, hogy a segítségemet kéred. Graham visszaadta a vonalat Megannek, aki kíváncsian kérdezgetni kezdte a lányt. Miranda kitérően válaszolt, majd megkérte Megant, mondjon le mára minden találkozót, és beszéljen meg újabb időpontokat. Amikor kilépett a fülkéből, látta, hogy egy másik készülékkel Warren is éppen telefonál. - Remélem, nem késtél le semmi lényeges dologról miattam - vetette oda foghegyről, amikor a férfi befejezte a beszélgetést, s odajött hozzá. - Nem - felelte Warren nyersen. - De nekem is sietnem kell. Fontos megbeszélnivalóm van néhány munkatársammal - mondta jelentőségteljesen. Az úton ezután már alig szóltak egymáshoz. Az autópálya le volt takarítva, s ahogy délebbre értek, a földeken és a lombokon sem láttak már hónyomokat. Mintha a hóvihar, amelynek fogságába estek, nem is létezett volna. A zöld réteket és fákat nézve Mirandának csakugyan az az érzése támadt, hogy az egészet csak álmodta. Lehunyta a szemét, s igyekezett úgy gondolni vissza a történtekre, mintha csak kitalálta volna őket. Annál is könnyebb volt ez, mivel meg volt győződve arról, hogy úgysem fogja Warrent viszontlátni többé. Csak a szépet akarta megőrizni, a kijózanító reggelt el akarta feledni. Könnybe lábadta szeme. Gyorsan félrefordult, és az ülés támlájára hajtotta a fejét. - Lassan megérkezünk - szólt Warren. - Valami baj van? - Semmi, csak fáradt vagyok. Amikor elérték London elővárosát, a férfi megkérdezte, hová viheti. - Akárhol kitehetsz - mondta idegesen Miranda. - Itt már fogok egy taxit. - Merre laksz? - De hisz mondtam, hogy... - Na ne játszd a mártírt, Miranda! Mondd el szépen, hol laksz! Nincs most kedvem ostoba játékokhoz. A lány haragosan fordult felé. - Na, itt azonnal állj meg! Kiszállok! - Hogy gondolod? Még mérföldekre vagyunk a... - Nem mindegy az neked? Állj meg! Warren komoran pillantott rá, és továbbhajtott. A lány rettentő dühösen kikapcsolta a biztonsági övet, majd kinyitotta az ajtót. Hideg szél csapott a fülkébe. Ekkor Warren hirtelen sávot váltott, s megállt az út szélén, miközben körülöttük bőszen dudáltak. - Te átkozott fúria! Tudod, hogy mit csinálsz?... Most hazaviszlek. Megértetted? - ordította a férfi. - Egészen az ajtóig viszlek, nehogy megint kárt tehess bennem vagy magadban, vagy akárki másban. A végén még megőrjítesz. Hát ki látott még ilyet! - Azzal visszanyomta Mirandát az ülésbe, behúzta az ajtót, és visszakapcsolta a biztonsági övet. - No, halljuk, hol laksz? - Docklandsben - mondta Miranda hirtelen elerőtlenedve. Kis idő múlva megálltak a társasház előtt. Miranda sietősen kiszállt. Warren azonban mindjárt utolérte, dühösen megfogta a karját, és a felvonóig kísérte. Miranda szólni akart, hogy innen már igazán egyedül is hazatalál, de a férfi szigorú pillantása elhallgattatta. Graham, amint ígérte, a szomszédban hagyta a kulcsot. Az asszony meglepetten nézett Warrenra. - Nincs semmi baj, kisasszony? - kérdezte Mirandától. - Semmi, köszönöm. Minden a legnagyobb rendben. Átvette a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és barátságtalanul fordult Warrenhoz. Tekintetük találkozott. Miranda hirtelen olyan törékenynek érezte magát, mint egy kislány. Mégis fölszegte az állát, s határozott hangon szólalt meg: - Minden jót! Sajnálom... Sajnálom, hogy tönkre akartam tenni a cégedet, de többé ne találkozzunk! - Belépett a lakásba, és becsukta maga után az ajtót. Miranda megfürdött, hajat mosott, a rakoncátlan hullámokat hajszárítóval egyenesítette ki, aztán szigorúan szabott kosztümöt vett fel, ami a hivatástudat és a hozzáértés látszatát kölcsönözte neki. Miután elkészült, taxit rendelt. Mire az irodába ért, már elmúlt négy óra. Grahamet azonban csak a munkaidő végeztével kereste fel. - Szervusz, Graham! Bejöhetek? - Persze. - A férfi letette a ceruzát, és kinyújtotta Miranda felé a kezét. - Mesélj hát, mi történt? - Magához vonta a lányt, és átölelte a derekát. - Sok minden. Attól tartok, nemigen fogsz örülni neki. Graham hirtelen éber lett, mint mindig, amikor úgy érezte, valami fenyegeti. - Először Ronnyról kell mondanom valamit - folytatta Miranda. - De előbb meg kell ígérned, hogy nem említed neki, amit elmondok. És a szüleimnek se! - Megígérem. Sejtem már, miről van s.zó. Ronny bajban van, ugye? - Bajban volt. - De hogy kerültél te bele? Miranda mély lélegzetet vett, és elmesélte a végzetes félreértés történetét. Graham fölkelt a székről. - Hét lovat kötöttél el ugyanabból az istállóból? - kérdezte ijedten. - Ez nem törvénytelen - próbálta lecsillapítani Miranda. - De hát átkozottul tisztességtelen. Tisztában vagy vele, hogy egy lyukas garast sem ér a nevünk az üzleti világban, ha ez kitudódik? Tönkre is mehetünk bele. - Miranda lehajtotta a fejét, amíg Graham kitombolta magát. - Hogyan tehettél ilyet? És még a célt is eltévesztetted! Miért nem szóltál, hogy mire készülsz? Tudod egyáltalán, mit műveltél? Milyen veszélynek teszed ki a céget? Egy nap alatt már a második férfitól kapja meg a beosztását. Miranda kábultan gondolt arra, hogy legjobb volna, ha zárdába vonulna. De már abban is kételkedett, hogy befogadnának ott egy olyan nőt, aki alig egynapos ismeretség után lefekszik valakivel. Erre a gondolatra könnybe lábadt a szeme. Graham abbahagyta a szitkozódást, és odalépett hozzá. - Ne haragudj! - kérte Miranda, miközben a szemét törülgette. - Két nagyon hosszú napom volt. - El is hiszem. Nem áll jól neked a sírás. Meg szoktad őrizni a higgadtságodat. - Graham megfogta a lány kezét. - És mit szólt Warren Hunter, amikor közölted vele a hírt? - Nagyjából azt, amit te. De meg volt győződve, hogy maradásra tudja bírni az embereit. - Hát remélem is. Ha pedig ez sikerül neki, meg kell nyugtatnunk azokat a cégeket, amelyek az ő embereire számítottak. - A férfi sóhajtott. - Add ide Hunter címét. Holnap fölkeresem, és elnézést kérek tőle. - Sajnálom - mondta Miranda halkan. - Legközelebb ne így oldd meg, ha a húgod kapcsolata zátonyra fut. - Nem, persze hogy nem. Graham átölelte, és megcsókolta Mirandát. - Gondolom, Ronnynál aludtál. - Ó, hát... igen - füllentett Miranda. - És Warren Hunter? - Nos, ő... ő szállodában. - És ma ő hozott vissza? - kérdezte Graham meglepetten. - Igen. - Hát, meg kell adni, ilyen körülmények között ez igen nemes gesztus volt tőle. És hogyan vesztetted el a táskád? - Még odafelé történt - rögtönözte Miranda. - Ottfelejtettem, amikor az autópályán egy benzinkútnál megálltunk. Odatelefonáltam később, de már nem volt meg. - Zároltasd gyorsan a hitelkártyáidat. - Már megtettem. Még beszélgettek egy darabig, és bár Grahamet láthatóan megrázta, hogy Miranda képes volt ilyesmire, a lány lassanként mégis ki tudta engesztelni. Graham magatartása tulajdonképpen nem is változott meg iránta, hiszen megértette, miért tette, amit tett. Az, hogy Miranda sírt, és ezzel elárulta nőies gyöngeségét, végül is meglágyította a férfit. Miranda szívesen elfeledte volna az elmúlt két napot, de úgy látszott, Grahamnek nem megy ki a fejéből. Később a vacsoránál is visszatért rá. - Már holnap reggel fölkeresem Huntert, és megkérem, hogy fogadjon. - Nincs szükség rá, hogy te menj el - vélte Miranda. - Az én hibám volt, és én már elnézést kértem tőle. - Ez nem úgy van. Személyesen kell felkeresnem. - Elég volna az is, ha írnál neki. Graham a fejét rázta. - Nem. Rá kell vennem valahogy, hogy ne keltse hírét a dolognak. - Nem fog róla beszélni - mondta Miranda hirtelen támadt magabiztossággal. - Ilyesmit nem tenne. - Csakugyan? - nézett rá Graham kíváncsian. - Miféle ember ez a Warren Hunter tulajdonképpen? - Azt hiszem, átlagos üzletember. Olyan, akinek a cége a mindene. - Csak a cég? Vagy van felesége is? Miranda fölemelte a poharát, és ivott egy kortyot. - Amennyire a papírokból tudom, nincs. - Észrevette Graham kíváncsi tekintetét, és megérintette a kezét. - Egyszerűen nem akarom, hogy neked kelljen tartanod a hátad valamiért, amit én követtem el - mondta megtörten. Graham megszorította a kezét. - Ne félj! Rendbe hozom a dolgot. Mirandának egyszerre elment az étvágya, s félretolta a tányért. Amikor Graham nem sokkal később hazavitte, a lány azt mondta neki, nagyon fáradt, rögtön le szeretne feküdni. A férfi kivételesen nem erősködött, hogy bemehessen, és egy csókkal jó éjszakát kívánhasson. Miranda, amint egyedül maradt, elővette a Hunter-aktát, kikereste belőle a lakástelefonszámot, és tárcsázott. - Itt Hunter. - Halló, itt... ööö... én vagyok az... - Miranda - mondta Warren meglehetős elégedettséggel. - Úgy tűnik, nem lepődtél meg. - Valóban, számítottam rá, hogy felhívsz. Miranda felsóhajtott. - Elmondtam a főnökömnek, hogy mi történt. Holnap reggel fölkeres az irodádban. - A főnököd, aki egyben a barátod is? Miranda hallgatott egy pillanatig. - Ien.ő. - És mindent elmondtál neki? - kérdezte jelentőségteljesen a férfi. - Nem, nem mindent - felelte a lány ingerülten. - Milyen hazugságokat kell tehát holnap föltálalnom neki? - Azt mondtam, hogy Ronnynál aludtam, te pedig egy szállodában. Warren elnevette magát. - Ha most zsarolni akarnálak... - Utálatos alak vagy! Legjobb lett volna, ha... - Miranda az ajkába harapott. Azt akarta mondani, hogy legjobb lett volna, ha soha nem találkoznak, de közben ráébredt, hogy ez nem igaz. Boldog volt, hogy együtt töltötték azt a csodalatos éjszakát, de ezt Warrennak nem kellett tudnia. - Legjobb lett volna, ha nem töltjük együtt az éjszakát - fejezte be Warren a mondatot. - Túl sokat ittam, máskülönben... - Igen, persze. Mindketten túl sokat ittunk - erősítette meg Warren. - Na jól van, rábólintok a te változatodra abban az esetben, ha a barátod rákérdezne. Talán hisz neked, és nem fog tovább kérdezősködni. Persze ha biztos volnál ebben, talán föl se hívtál volna, igaz? - Megint nevetett. Miranda meg tudta volna ölni. - Jó éjszakát, Miranda! Álmodj valami szépet! - tette még hozzá gúnyosan. Másnap reggel Graham elment a Compass Consultantshoz. Mirandának sok tárgyalnivalója volt, így csak késő délután találkoztak. - Minden a legnagyobb rendben -jelentette ki Graham. - Sikerült helyreütnöm a dolgot. Hunternak, egy kivételtől eltekintve, szerencsére mindegyik emberét sikerült visszatartania. - Ó. De hát mit... mit mondott? - tudakolta Miranda óvatosan. - Azt hiszem, jobb, ha ezt neked nem mondom el - nevetett Graham. - Még mindkettőnkről azt gondolnád, nőgyűlölők vagyunk. Miranda ökölbe szorította a kezét a szoknyája zsebében. Végleg elszállt az a reménye, hogy Graham valamikor is egyenrangú félnek fogja tekinteni. Ezek után átveszi a vezető szerepet, és őt mint gyenge nőt fogja kezelni. És mindezt egy ostoba melléfogás miatt! Miranda megpróbálta elfelejteni az egész esetet, belevetette magát a munkába és a karácsonyi készülődésbe. Minden évben örömmel várta a karácsonyt, mert ilyenkor a szüleihez utazott Norfolkba. Ott aztán össszejött az egész család. Ronny is megérkezik majd Yorkból, az ünnepek alatt pedig a közelben lakó rokonok és barátok látogatnak el hozzájuk. Graham egyedüli gyerek volt, s mióta az édesanyja megözvegyült, általában vele töltötte a karácsonyt. Idén azonban a mamája néhány barátjával a Szentföldre akart utazni. - így hát magányosan fogom tölteni ezt a karácsonyt - panaszkodott Graham néhány hete. - Hacsak a szüleid ez egyszer le nem mondanak rólad. - Miért nem tartasz te is velünk? - kérdezte erre a lány, puszta udvariasságból. Graham habozás nélkül beleegyezett, s ebből nyilvánvaló volt, hogy valójában ide akart kilyukadni. Miranda viszont még örült is ennek, mert úgy gondolta, a látogatás majd elmélyíti a barátságukat. Aztán Graham azt is többször emlegette, hogy ideje volna már bemutatkoznia Miranda szüleinek, ő azonban most már nem volt olyan biztos ebben. Látszólag minden olyan volt, mint régen. Miranda azonban tudta, hogy a kapcsolatuk megváltozott. És ez valószínűleg őrajta múlott. Talán rossz volt a lelkiismerete, mert a Warrennal töltött éjszaka óta minden más lett. Szenteste napján Graham kocsiján utaztak Norfolk felé. A csomagtartó és a hátsó ülés tele volt ajándékokkal meg mindenfélével, amit Mirandának az édesanyja számára kellett beszereznie Londonból. Nagy volt a forgalom, az út több mint három órát tartott. Mégis szép nap volt Miranda élvezte, hogy nem kell vezetnie. Gyönyörködhetett a tájban. Miranda édesapja farmer volt. A család egy régi parasztházban élt, melyet annyiszor megtoldottak, hogy szinte már az egész nem volt egyéb, mint oromzatok, lépcsők és folyosók útvesztője. Miranda szülei szívesen fogadták Grahamet. Lányuk jövendőbelijének tekintették, s igyekeztek, nehogy a férfi észrevegye túlságosan is kíváncsi pillantásaikat. Graham a legelőnyösebb oldalát mutatta Miranda apjával körbejárta a farmot, az édesanyjának fölajánlotta a segítségét, Ronnyt pedig testvéri gondoskodással vette körül. Mirandának minden oka meg lett volna rá, hogy boldog legyen, olyan harmóniában teltek a napok. Valójában mégis rosszkedvű volt, s nem teljes szívvel vett részt az ünnepi együttlétben. Csak nézőnek érezte magát, aki nem is igazán tartozik oda. Jűlla 6. FEJEZET Karácsony másnapján kisütött a nap. Miranda és Ronny a hideg tengeri szél ellen vastag anorákba öltözve kilovagolt. Ronny örült a karácsonyi ajándékoknak és a következő heti ausztriai síelésnek, amire néhány barátjával készültek. - Miért nem jössz velünk te is? - kérdezte a nővérét. - Elférnénk egy ágyban. - De hát én már évek óta nem síeltem - nevetett Miranda. - A te huszonöt éveddel nem vagy még idős ehhez. - Száz évvel öregebb vagyok nálad. De azért köszönöm a meghívást. - Gondolom, úgy tervezed, hogy a jövőben Grahammel töltöd a szabadságodat. Őt valahogy nem tudom elképzelni társasággal a síkunyhóban, noha igazán nagyon kedves - fűzte hozzá Ronny sietve. - Valóban az. - Miranda a húgára nézett. - Mondd csak... - Azt akarta kérdezni, vajon megbánta-e, hogy elvetette a gyereket, de aztán meggondolta magát. Ronny, mintha csak ugyanarra gondolt volna, hirtelen megszólalt: - Egyébként fölhívott Warren Hunter. A te Warren Huntered. - Igazán? - Csodálkozott Miranda. - Mikor? - Két nappal azután, hogy nálam voltatok Yorkban. - És mit akart? Ronny vállat vont. - Elnézést kért, és biztosított róla, hogy a... titkomról hallgatni fog. - Nagyon kedves volt tőle, nem gondolod? - kérdezte Miranda bizonytalanul. - Igen, nagyon jólesett. - Es mást... mást nem mondott? - kérdezte a nővére dobogó szívvel. - Feltett néhány kérdést Piersről. Tudod, arról... - Tudom. - Miranda észrevette, hogy Ronny arca elkomorul, ezért gyorsan témát váltott. A szomszéd farm felé tartottak, ahová szüleikkel és Grahammel együtt ebédre voltak hivatalosak. Amikor a ház föltűnt, Miranda lefékezte a lovát. - Tulajdonképpen nincs is kedvem megint enni meg inni. Tegnap óta még meg sem éheztem. Kimentenél az ebédnél, Ronny? - De hát mit akarsz csinálni? - Még lovagolok egy picit, aztán hazamegyek. Kár volna elszalasztani ezt a napsütést. - Azzal megfordult, és egyik kedvenc helyére, egy kis magaslatra lovagolt, ahonnan a távoli partot is látni lehetett. Leszállt a nyeregből, és egy fának dőlt, míg a lova elégedetten legelészett. Eszébe jutott, mit mondott a húga. Nem, ő sem tudta elképzelni, hogy Graham jól érezze magát egy síkunyhóban. Ha már hegyi lejtőkön töltené a napját, tisztességes hotelszobát kívánna fürdőszobával, olyat, ahol nyugodtan pihenhet, és nem zavarná, nem hajtaná senki. Az egyszemélyes ágyat semmiképp sem osztaná meg senkivel, még vele sem. Miranda megértette: Graham keményen megdolgozott azért, hogy egy nagyon is jó színvonalú kényelmet megengedhessen magának. Ez rendben is volna, csak ne felejtene el közben élni. Gondolatai, mint oly gyakran, most is a hajón töltött éjszakához kalandoztak vissza. Ott, abban a hálózsákban, azokon a kemény deszkákon élte át élete legszebb éjszakáját. Felsóhajtott, és elsimított egy arcába hulló hajtincset. Tudta, hogy Grahamnek komolyak a szándékai. Karácsony után valószínűleg megkéri a kezét. Ebben a pillanatban rádöbbent, hogy visszautasítaná az ajánlatot. Egyszerűen nem tudta vele elképzelni az életét. Nyeregbe ugrott, s még egyszer a tengerre pillantott. Jó volt, hogy eldöntötte, kihez tartozik, mert már majdnem biztos volt benne, hogy gyereket vár Warrentól. Tartott tőle, hogy Graham még Norfolkban feleségül kéri, így hát megkönnyebbült, amikor ez nem történt meg. A visszaúton Graham kimondottan jó hangulatban volt, s elejtett néhány olyan megjegyzést, amellyel elárulta, gondolatban már Mirandával építi a jövőt. Talán csak épp össze akar költözni velem, tűnődött a lány. De nem, ehhez Graham túlságosan régimódi. Nála csak a házasság jöhet szóba. És Docklandsbe amúgy se költözne. Miranda rámosolygott Grahamre. - Boldognak látszol - szólalt meg a férfi. - Csodálatos volt ez a pár nap, ugye? Köszönöm, hogy meghívtál. - Egyik kezével elengedte a kormányt, és hozzáért Miranda térdéhez. A lány már kezdte volna mondani, milyen döntésre jutott, de eszébe ötlött, hogy nem szabad, senkivel nem szabad vezetés közben rossz hírt közölni, különösen nem egy férfival. Nem akart megint az árokban kikötni. Megvárta, míg megérkeztek Londonba, és Graham fölvitte a bőröndjeit a lakásba. - Mondanom kell neked valamit, Graham. Sajnálom, de úgy döntöttem, kilépek a cégtől. - Hogy mit csinálsz? - A férfi azt hitte, rosszul hall, és zavartan nevetett. - Viccelsz velem, ugye? - Nem. Egészen komolyan beszélek. Fel fogok mondani. - Hogyhogy? - Egyszerűen nem akarok itt maradni. Azt hiszem, itt az ideje, hogy... hogy változtassak. - Te jó ég, csak nem csábítottak el téged is valahová?! - Ugyan, dehogy. - Akkor miért akarsz elmenni? Van ennek valami köze a Warren Hunterral történtekhez? - Részben. - De hát az elrendeződött. Ide figyelj! Nincs okod rá, hogy ennyire a szívedre vedd. Jó munkaerő vagy. Van érzéked az emberekhez. Ebben a szakmában ez sokat jelent. - Ugy gondolod, hogy építek a női megérzésemre? - gúnyolódott Miranda. - Kedves tőled, Graham, de én már döntöttem. Március elsején felmondok. - Nem beszélhetlek le róla? Talán fizetésemelést akarsz? - Ennek semmi köze a pénzhez - felelte bosszúsan a lány. Graham megfogta a karját. - Azt mondtad, a Hunter-ügy csak részben oka annak, hogy elmész. Nekem is közöm van ehhez? Az ügy szóra Mirandának megdobbant a szíve. Tudta azonban, hogy Graham mást ért ezen. - Igen. Azt hiszem... azt hiszem, túl közel kerültünk egymáshoz. - Túl közel? - Grahamnek egyszerre tátva maradt a szája. - Azt hittem, te is ezt akarod. - így is volt, de közben megváltoztak az érzéseim. Ne haragudj, de azt hiszem, az egész azon múlt, hogy milyennek láttalak a szüleimnél. Ott jöttem rá, hogy... hogy nem akarok veled közelebbi kapcsolatot. Graham elengedte a lány karját. - Értelek. Meg tudnád mondani, mit csináltam rosszul Norfolkban? Úgy éreztem, egész jól kijövök a szüléiddel. - Ez igaz is. Kedvelnek téged. Nem arról van szó, hogy mit tettél, vagy nem tettél. Én változtam meg. Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni. Én... Graham mesterkélten fölnevetett. - A, nem bántottál meg. Csak azt nem tudom, mi a csudának töltöttem veled az időmet?! - Az ajtó felé indult. - Reggel várlak az irodában. Pontban kilenckor. Nem úgy, mint eddig, hogy akkor jössz be, amikor neked tetszik. - Bevágta maga mögött az ajtót, és elment. Miranda lehiggadt. Az iménti idegességtől olyan erősen karmolt a saját tenyerébe, hogy ott maradtak körmének nyomai. A feje is megfájdult, és az az érzése támadt, nem valami ügyesen intézte a dolgot. De legalább túlesett rajta. Közölte Grahammel, hogy mi a helyzet, s ezzel a kapcsolatuk lezárult. Graham nem az a típus, aki majd zaklatja, hogy gondolja meg még egyszer. A visszautasítást személyes sértésnek könyvelte el, és ebben volt is némi igaza. Miranda ezt belátta. Felsóhajtott. Nem akarta megbántani Graham érzéseit, de nem tehetett mást. A hátralévő hetek nem lesznek túl kellemesek az irodában. El kell kerülnie Grahamet, amennyire csak lehet. Szerencsére volt még néhány szabadnapja, annyival is kevesebbet kell bent lennie. Mindenekelőtt azonban sürgősen el kell döntenie, megtartja-e a gyereket. Miranda nem ment el a szilveszteri mulatságba Graham szomszédaihoz Wimbledonba, ahová pedig mindkettőjüket várták. Életében először egyedül töltötte ezt az estét. Igyekezett nem gondolni rá, de azért mégis magányosnak érezte magát. Éjfél után felhívta a szüleit, és boldog új évet kívánt. Megnyugtatta az édesanyját, hogy kitűnően szórakozik, ne aggódjon miatta. Azt, hogy szakított Grahammel, később is elmondhatja, majd ha tudja már, mihez kezd ezután. Damoklesz kardjaként lebegett a feje fölött, mi lesz a gyerekkel? Hátradőlt a fotelban. Hol lehet most Warren? És kivel? Biztosan sok barátnője van, nyilván velük tölti a mai estét. Talán állandó kapcsolata is volt. Lehet, hogy éppen ez borította ki akkor reggel, amikor a hajón felébredt. Rádöbbent talán, hogy megcsalta a barátnőjét? Sohasem fogom megtudni, töprengett Miranda. Hiszen bárhogyan is döntene végül, Warrenhoz többé semmi köze. Apasági pert semmi esetre se indítana ellene. A gyerek életéről teljesen egyedül kell döntenie. Miranda jónak látta, ha ezek után egy ideig nem dolgozik. A szüleitől nem várhatta el, hogy még egy gyereket fölneveljenek. Biztosan mindenben segítenének a lányuknak, de nekik is joguk volt a nyugodt, gondtalan-öregséghez. Mint januárban mindig, Mirandának most is nagyon sok tennivalója volt. Azok a cégek, amelyektől az év végén valaki kilépett, a karácsonyi ünnepek miatt csak most jelentkeztek új szakemberekért. Graham a legnehezebb megbízásokat adta neki, így aztán jóformán egy perce sem jutott arra, hogy a saját helyzetén elmélkedjen. Január közepe felé Megan egy ízben szokatlan hangon szólt át telefonon. - Itt van... egy úr. Beszélni szeremé magával. Egy osztályvezetőre volna szüksége. - Senkivel sem beszéltem meg találkozót. - Tudom, de az úr azt mondja, Grahammel beszélt, és ő úgy tájékoztatta, hogy bármikor bejöhet. - Értem. Hát akkor vezesse be! - mondta Miranda kissé zavartan. - De kiről van szó? - Hunter úr a Compass Consultantstól - felelte Megan, és letette. - Halló, egy pillanat! Elkésett. Megan máris kopogott, majd betessékelte Warrent. A titkárnőn látszott a távolságtartás. Nyilván emlékezett még rá, hogyan rontott be a férfi legutóbb az irodába, kis híján fellökve őt. Warren azonban ezúttal teljesen nyugodt volt, minden sietség nélkül lépett a szobába. Miranda hirtelen felugrott, és felindultan kérdezte: - Mit akarsz itt? - Csak a tanácsodat kérem üzleti ügyben. Semmi egyebet. - Hm. - Miranda zavarában a földet nézte. - Nem is értem, hogy jöhetsz ide azután... - Azután, hogy akkora bakot lőttél. Nem ezt akartad mondani? Tudod, éppen ezért vagyok itt. A barátod megígérte, hogy szerez nekem egy értékesítési osztályvezetőt, miután te az enyémet eloroztad. - Rendben van. Akkor talán az volna a legjobb, ha Grahamhez..., akarom mondani Allén úrhoz fordulnál. - Beszéltem már vele telefonon. Ő küldött hozzád - magyarázta nyugodt hangon. - Ide figyelj - szólt aztán türelmeüenül -, nem ülhetnénk le? Vagy minden ügyfeledet állva fogadod? - Ó, ne haragudj! - Miranda az íróasztal előtti forgószékre mutatott, pedig az egyik sarok kényelmes bőr pamlaggal és fotelokkal volt berendezve a vendégek számára. Warren gúnyosan elmosolyodott, és leült. Miranda visszaereszkedett a székére, s homlokát ráncolva nézte a férfit. Még mindig nem tért magához a meglepetéstől, amelyet Warren hirtelen megjelenése okozott. Átvillant az agyán, hogy a férfi talán tud a gyerekről de ez persze teljes képtelenség volt. - Valami baj van? - kérdezte Warren. Miranda összeszedte magát. - Csak azon csodálkozom, miért nem említette Graham egy szóval sem, hogy fel fogsz keresni. - Valószínűleg szándékosan nem tette, mert ezzel is bosszantani akart, gondolta Miranda, s örült, hogy már szakítottak. - Szóval értékesítési osztályvezetőt keresel. - Úgy van. A barátod felajánlotta, hogy ingyen és bérmentve pótolja a veszteségemet. - Ha talán megmondanád, hogy milyen képesítésű legyen, és mit tudsz fizetni... Warren elmondta. Miranda feljegyzett mindent, de csak nehezen tudott a tárgyra figyelni. Amikor a férfi elgondolkodva az állát dörzsölgette, Mirandában újra felidéződött, hogyan simogatta őt. Erre aztán annyira remegni kezdett a keze, hogy nem tudott tovább írni. - Rendben - szólalt meg végül. - Továbbítani fogom az ügyet az egyik munkatársamhoz, aki majd foglalkozik vele. - De nekem rád van szükségem, nem pedig egy kollégádra - jelentette ki Warren. - Elvégre tudom, milyen kitűnően végzed a munkádat- fűzte hozzá gúnyolódva. Miranda elvörösödött. - Sajnálom, de mégiscsak jobb lesz, ha ezt másvalaki csinálja. Nemsokára itthagyom a céget, így nem ígérhetem meg, hogy be tudom fejezni a megbízást. - Elmégy? - Warren előrehajolt. - De hiszen megígértettem Graham Allennel, hogy nem fog kirúgni. Miranda meglepődött. - Ezt nem tudtam. - Hát mégis kirúgott? Miranda elkerülte a férfi pillantását. - Nem. Én mondok fel. - Igazán? - Warren megkönnyebbülten dőlt hátra, s keresztbe vetette a lábát. - És melyik céghez mégy? Miranda idegesen játszott egy ceruzával. - Nem ismered. Nem is Londonban van. - Felállt, leejtette a ceruzát. - Továbbítom a megbízásodat, és amint lehet, jelentkezem a jelöltek listájával. - Azzal az ajtóhoz sietett, jelezvén Warrennak, hogy mehet. A férfi megfordult a széken, és egy pillanatig nézte a lányt. Azután felugrott, és csuklón ragadta Mirandát. - Tulajdonképpen miért kell elmenned? Elmondtad Grahamnek, ami köztünk történt? Szakítottál vele emiatt? - Nem! - Miranda megpróbált kiszabadulni. - Ehhez neked semmi közöd. Warren erősen a szemébe nézett. Miranda egy darabig állta a tekintetét, de aztán lehunyta a szemét. A férfi elengedte, és hátrébb lépett. - Na jó. Értesíts, ha találtál alkalmas jelentkezőket! Warren távozott, Miranda pedig az íróasztal előtti székre rogyott kimerülten, s fejét a kezébe támasztotta. Megan jelent meg az ajtóban, mire Miranda fölemelte a fejét. - Hozhatok egy kávét? - kérdezte a titkárnő. Miranda hálásan bólintott. - Köszönöm. De jó erősét! Miranda még órákig képtelen volt a munkájára figyelni. Üres tekintettel bámult az íróasztalra, és százszor is azt kérdezte magától, most mitévő legyen? Körbenézett az irodában, és arra gondolt, milyen boldog és büszke volt akkor, amikor megkapta ezt az állást: előrelépést jelentett a pályáján. Eddig mindig valamilyen határozott cél lebegett előtte. A karrier csúcsának azt tartotta, ha majd saját céget alapíthat. Férjhez megy valakihez, akivel hasonlóan gondolkodnak, szül talán két gyereket, ha eljön az ideje, és otthon tölt mindegyikkel fél évet. Világosnak és egyszerűnek tűnt a jövő, de most minden összezavarodott. Hát ez nem mehet így. Akárcsak Ronnynak, neki is ki kell bírnia az abortuszt, képesnek kell lennie rá, hogy elfelejtse Warrent meg minden mást, s élhesse az életét, mint eddig. De valahogy úgy érezte, mégse lenne képes minderre. Egyre csak az járt a fejében, milyen lenne a gyereke Warrentól. Ugyanolyan szürke szeme volna, hosszú szempillákkal, mint neki? A tarkóján ugyanúgy göndörödne a haja, mint a férfié? Még a végén búskomor leszek, gondolta Miranda, és haragudott magára. Észnél kell lennem, és nem szabad mindent úgy a szívemre venni. Pontban fél egykor felöltötte új fekete gyapjúkabátját, amit az elvesztett helyébe vett, s elindult ebédelni. Az irodaházból kilépve megállt, hogy fölvegye a kesztyűjét. Hideg volt, ha nem is annyira, mint Yorkshire-ben. Éppen tovább akart indulni, amikor valaki megérintette a karját. Ijedten nézett föl: - Warren! - Szervusz, Miranda. Volna kedved sétálni egyet a parkban? - Éppen ebédelni indultam. Hát most... most miért jöttél ide? - Ugye nem gondolod komolyan, hogy elhiszem, amit az irodában mondtál? Tudni akarom az igazat. - Erősebben fogta meg a karját, a járda széléig vezette, s megvárta, míg a lámpa zöldre vált. Átmentek az úton, és vagy egy fél mérfölddel odébb elérték a parkot. Warren csak ott eresztette el. - Úgy. És most mondd el, mi az igazság! - Nincs mit mondanom - jelentette ki Miranda. - Eldöntöttem, hogy eljövök a cégtől, ez minden. - Beszéltél Grahamnek arról az éjszakáról? - Warren megfogta a lány állát, s maga felé fordította az arcát. - Felelj! - Semmit sem mondtam Grahamnek. - Miattam kellett felmondanod? Miranda nem nézett a szemébe. - Nem. - Tehetségtelenül hazudsz, Miranda - nevetett Warren. Hóna alá fogta Miranda karját, és továbbindult. - Ha nem szóltál neki semmit, miért jönnél el? Az igazat semmiképp sem mondhatta el Miranda, így hát ki kellett találnia valami hihető magyarázatot. - Tényleg nem miattad - magyarázta. - Legalábbis nem közvetlenül. Azon az éjszakán... - Itt elakadt, s érezte, hogy elpirul. - Azon az éjszakán jöttem rá, hogy... hogy nem szeretem Grahamet. Warren a szemébe nézett. - Ez azt jelenti, hogy... jelentek neked valamit? Miranda megpróbált meglepetést színlelve nevetni. Egészen meggyőzően sikerült. - Te jó ég! Dehogyis! Az az éjszaka a hajón nekem ugyanolyan keveset jelentett, mint... mint neked. De ha valóban annyira szerettem volna Grahamet, ahogy képzeltem, ez nem történhetett volna meg, akármennyit ittam is. Érthető, nem? - Azt hiszem, igen. Miranda megkönnyebbülten sóhajtott. - Bevallom, sokat gondolkodtam rajta. Nem tartom sokra a... futó kalandokat, főleg olyasvalakivel, akit alig ismerek... Bár a körülmények tényleg rendkívüliek voltak - tette hozzá bocsánatkérően, majd izgatottan folytatta: - Azután pedig, hogy ráébredtem, nem szeretem Grahamet, és nem is akarok hozzá férjhez menni, nem volt más választásom, mint hogy ezt közöljem vele, és otthagyjam a vállalatot. - Szóval Graham megkérte a kezedet? - Nem, de megkérte volna, hiszen már együtt töltöttük a karácsonyt a szüleimnél. Warren elgondolkodva nézett rá. - Karácsonykor még elkísért a szüléidhez? Akkor elég sokáig tarthatott, míg eldöntötted, hogy nem vagy belé szerelmes. Nem egy éjszaka alatt döbbentél rá - kételkedett Warren. Miranda ismét elpirult. - Meg akartam győződni az érzéseimről - mondta zavartan. - Nem akartam, hogy... hogy amiatt a hiba miatt, amit veled elkövettem, beleessek egy még nagyobbá. - Eszerint azt, ami köztünk történt, te hibának tartod? - Persze. Egy kicsit sokat ittam. De ha te úriemberként viselkedtél volna, az egész nem történt volna meg. - Milyen nagyképű vagy. Akárcsak a barátod... a volt barátod, amikor eljött hozzám, hogy bocsánatot kérjen, és elmondja, mennyire elítéli, amit tettél. Még azt is megígérte, mindent elkövet, hogy az okozott kárt jóvátegye. Miranda kihúzta karját a férfiéból, és hirtelen megállt. - Ha befejezted... - Nem. Még nem. Hol fogsz dolgozni ezután? - tette fel ismét a kérdést Warren. - Már megmondtam. Egy cégnél, de nem Londonban. - Furcsa, de nem hiszek neked. Megvan már az új helyed? A lány lassan ingatta a fejét. - Gondoltam - felelte Warren. - Még csak nem is néztél állás után, így van? - Még nem. - Azzal Miranda a kabátzsebébe dugta a kezét, és továbbindult. A férfi utánaeredt. - És miért nem? - Nem tudom. Egy ideig talán a szüleimnél leszek. Az is lehet, hogy pályát változtatok. Még gondolkozom. Elhallgattak. Aztán egyszer csak megszólalt Warren: - Tudnék neked munkát adni a cégnél. - Hogy? Tessék? - Miranda meglepetten nézett rá. - De hát te nem kedveled a... - Habozott. - Hát ide figyelj! Csak azért, mert a közöttünk történtek engem arra késztettek, hogy átgondoljam, mit érzek, még nem kell, hogy te bármilyen módon felelősséget vállalj értem. Majd találok én állást magamnak. Utóvégre senkinek nincsenek olyan kiterjedt kapcsolatai, mint nekem - tette még hozzá, de a nevetése túl erőltetettre sikeredett. Indult volna tovább, de Warren visszafogta. - Én nem félek a felelősségtől, Miranda. Érezzem magam felelősnek irántad? - Ne! Semmi esetre sem - förmedt rá a lány. - Egyszer már megmondtam: nem akarlak többé látni. Komolyan is gondoltam. Szállj ki az életemből! - Azzal otthagyta, és sietős léptekkel távozott. A férfi ekkor már nem ment utána. Miranda betért az első étterembe, amely az útjába akadt. Beült egy sarokba, és levest rendelt meg egy zsömlét. Éhes volt, de amikor a levest kihozták, egy falatot sem tudott lenyelni, s csak a zsömlét vette el. Egy hete már minden reggel rosszul volt, de néha még délben sem érezte jól magát. Talán jó volna, ha egy orvos is megerősítené, hogy terhes. Persze, az se mondana mást, mint amit ő amúgy is tud. Megint Warrenra gondolt, arra a szúrós nézésére, amikor azt kérdezte, érezzen-e felelősséget iránta. Pedig biztosan nem tud a dologról. Ez teljesen kizárt. Vagy mégis sejt valamit? Egészen váratlanul feküdtek le a hajón, nem is gondoltak a védekezésre. Nem volna hát csoda, ha Warrennak is eszébe jutna ilyesmi. És ha megmondaná neki? Akkor mi történne? Neki is fizetné Warren az abortuszt, mint Ronnynak a barátja? A legjobb klinikán, persze. Azért, mert egyszer nem vigyázott, nyilván nem akar egy apasági pert venni a nyakába, gondolta Miranda keserűen. Talán éppen ezért ostromolta a kérdéseivel. Biztos akart lenni abban, hogy ha Miranda teherbe esne, azonnal elvetetné a gyereket, s még csak nem is gondolna arra, hogy megtartsa. A szakmai páyafutása szempontjából talán neki is így kellene gondolkodnia. azonban őrlődött a közt, amit általában úgy mondanak, hogy ésszerű megfontolás, és amit az ösztöne diktált. Egyszerűen nem tudott dönteni. Felállt, és visszaindult az irodába. 7. FEJEZET Miranda úgy tervezte, átadja Warren megbízását egy kollégájának, de meggondolta magát. Hogy legalább valamit jóvátegyen, inkább maga akart megfelelő embert találni Warren cégének. Szerencsére gyakran kerestek értékesítési osztályvezetőt, így még bőven volt anyaga a korábbi aktákban. Tíznapi keresés után mintegy száz cégre szűkült a kör. Fölhívta a nyomozót, s megkérte az ezekkel kapcsolatos legújabb adatokat. Pénteken általában már kora délután mindenki befejezte a munkát. Miranda mégis ötig maradt, nehogy ürügyet szolgáltasson Grahamnek valamilyen szemrehányásra, hisz a főnöke az utóbbi időben ügyelt rá, hogy betartsa a munkaidejét. Akárhogyan dönt is, munkahelyet mindenképp találnia kell, ehhez pedig Graham véleményezésére volt szüksége, aki aligha állít ki róla jó bizonyítványt. Biztosan felhozza majd ellene a szerencsétlen Hunter-ügyet, de ezzel valójában csak a visszautasításért akar majd megfizetni. Graham láthatóan még nem emésztette meg a szakítást. A cégnél azt terjesztette, hogy ő szakított. Miranda ezzel nem is törődött. El akart menni, amint csak lehet, s addig is elkerülni mindent, ami Grahamet még jobban ellene hangolná. Annyira belemerült a munkájába, hogy el is feledkezett az idő múlásáról. Már majdnem fél hat volt, az iroda is kiürült, amikor Graham kopogtatás nélkül benyitott hozzá. Rideg hangon feltett néhány kérdést a munkájáról. Miranda igyekezett a lehető legnyugodtabban válaszolni. Aztán Graham arról érdeklődött, talált-e már állást magának. - Még nem. - Gondolom, neked mindegy, hová mégy. A lényeg, hogy tőlem megszabadulj - mondta indulatosan. - Nem, erről szó sincs. Graham ezt a kijelentést eleresztette a füle mellett. - Érdekelne, mi nem tetszik rajtam ilyen hirtelen. Persze csak kíváncsiságból. - Nem benned van a hiba, Graham. Én változtam meg. - De hát miért? - szakadt ki a férfiból. - Olyan boldogok voltunk egészen karácsonyig. Már szándékomban állt... - Habozott egy pillanatig, majd megszólalt: - Már kezdtem azt hinni, hogy együtt tervezhetjük meg a jövőt. - Dühösen megkerülte az íróasztalt. - Követelem, hogy megmondd, mi történt! Jogom van holfczá, hogy tudjam. Nyilván sokat foglalkoztatta ez, s talán tényleg joga volt megtudni. Pedig az igazság csak még jobban fájna neki. - Semmi. Én... Graham a karjánál fogva felrántotta Mirandát a székből. - Mondd meg! - Megrázta. - Mondd meg, hogy mi történt! - Nem bánom. - Miranda a gorombaságon felindulva ellökte magától, és haragosan nézett rá. Egyszerre csak elöntötte a düh, hogy Graham az utóbbi hetekben olyan megalázóan bánt vele. - Ha mindenképp tudni akarod, hát megmondom. Nagyon kiismertelek, Graham. Már előre tudtam, mire mi lesz a válaszod, mikor mit fogsz mondani. Tudtam, hogyan lehet téged fölvidítani, ha rossz volt a kedved. Úgy tudtam rád hatni, mint egy gyerekre. Már nem volt semmi újdonság és semmi izgalom. Egyszóval rémesen unalmas lettél, Graham. Aztán rájöttem arra is, milyen korlátolt vagy. Igen, igazad van. Teljesen mindegy, hová megyek, csak ne kelljen unalomban leélnem veled az életemet. A férfi meredten bámult rá. Szinte megbénította Miranda őszinteségi rohama. Aztán felordított, és eltorzult arccal a lánynak rontott. - Unalmas vagyok? Hát lássuk csak, ez is unalmas? - Lefogta Mirandát, lenyomta az íróasztalra, és meg akarta csókolni. - Azonnal engedj el! Ne merészelj hozzám érni! Az ellenállás Grahamet csak még jobban felhergelte. Dühödten szorította száját a lányéhoz. Miranda az öklével ütötte a férfit, s a szemébe könny szökött. Aztán Graham arcába karmolt. - Vedd el rólam a kezed, te szemét! A férfi bőszeri felordított, és ütésre lendítette a kezét. - A maga helyében nem tenném - szólalt meg egy éles hang az ajtó felől. Graham ijedten megállt, odafordult, majd lassan leeresztette a kezét. Miranda fölemelkedett, s leugrott az asztalról. - Warren! - kiáltotta megkönnyebbülten. Odarohant hozzá, és a karja között keresett oltalmat. - Jól van. Most már biztonságban vagy - nyugtatta a férfi. Graham elfehéredett. - Egy kissé elragadtattam magam - nevetett kényszeredetten. - Tudja, bolondoztunk egy kicsit Mirandával. - Csakugyan? - Warren hangja megvető volt. - Hát persze. Semmi több. De... de kopoghatott volna, Hunter. - Látta, hogy a lány még mindig Warrenba kapaszkodik, és kajánul hozzátette: - Nem is értem, miért csinált ilyen cirkuszt. Pedig máskor élvezi. Miranda megdermedt, majd mérgesen megfordult, de Warren fenyegető hangon megszólalt: - Ha még egyszer hozzá mer nyúlni Mirandához, velem találja magát szemben. Megértette? Graham a csodálkozástól kerekre nyitotta a szemét. Ekkor vette észre, milyen bizalmasan fogja Warren Miranda derekát. - Igen. Értem már - szólt keserűen. - Helyes. És ez érvényes bármilyen rosszindulatú pletykára is, amit Mirandáról vagy Ronnyról esetleg terjesztene. - Warren pillantása nem hagyott kétséget afelől, hogy komolyan gondolja, amit mond. - Most pedig tűnjön el. Bármit gondolt is Graham arról, hogy a saját irodájában parancsolgatnak neki, megtartotta magának. Gyűlölködő pillantást vetett Mirandára, aztán bevágta maga mögött az ajtót, s távozott. - Csomagold össze a holmidat. Ide már nem jössz vissza többet - szólt Warren Mirandához. - De hát... - nézett rá Miranda. Aztán meglátta a férfi szemében a határozottságot, és engedett neki. - Hát legyen. Talált két bevásárló szatyrot, azokba gyömöszölte a dolgait. Végül Warren aktáját is közéjük rakta. Felöltötte a kabátját, és bólintott. - Készen vagyok. - Akkor mehetünk. Warren megfogta a zacskókat, Miranda pedig követte őt. Az ajtónál még egyszer megállt, és visszanézett. Hogy így kelljen elbúcsúznia innen! - Ez is csak egy állás - szólalt meg mögötte Warren. Miranda visszafordult, és rámosolygott a férfira. - Valóban. Egy állás még nem a világ. Warren szeme csodálkozóan csillant föl. - Mindig a legváratlanabb pillanatban látlak mosolyogni. Elhagyták az irodaházat. Mirandának csak az autóban jutott eszébe megkérdezni Warrent, miért jött be egyáltalán az irodába. - Idetelefonáltám, hogy megtudjam, ezek után ki is fogja az ügyemet intézni. Azt mondták, te foglalkozol vele.Gondoltam, benézek, és megkérdezem, miért döntöttél mégis így. Persze arra is kíváncsi voltam, hogy halad a dolog. - Még csak egy hete kezdtem el. Warren éppen egy busz és egy taxi között próbált meg ügyesen elhúzni, ezért nem tudott felelni. - És miért jöttél ilyen későn? Ilyenkor már nem szoktam bent lenni. - A környéken volt dolgom, s csak találomra jöttem ide, hátha beszélhetek veled. Égett a szobádban a villany, hát fölmentem. - A legjobbkor - mondta a lány megkönnyebbülten. Aztán eszébe jutott, hogy Warrennak mennyire fenntartások nélkül adta oda magát. Most nyilván a férfi is erre gondolt, hiszen mosolygott, amikor Miranda lopva rápillantott. - Hagyjuk ezt! - mondta Miranda. A férfiból kitört a nevetés. - Úgy látszik, elég gyakran kerülsz furcsa helyzetekbe. - Egy ideje. És az egyik vonzza a másikat. - Hogyhogy? - Megmondtam neki, hogy mi az igazság. Ó, nem azt, amire te gondolsz. Azt már tudtam, hogy nem szeretem, de csak ma este értettem meg, miért. Unatkoztam mellette. Egyszer úgyis véget vetettem volna ennek a kapcsolatnak. Tulajdonképpen már néhány hete meg kellett volna tennem. Nem is tudom, miért vártam vele ilyen sokáig. - Talán el akartad hitetni magaddal, hogy ő az a férfi, akire vársz. Van ilyen. Különösen, ha a másik félnek fontosabb a kapcsolat. Ő pedig nyilván nagyon akarta. - Igen. - Miranda kinézett az ablakon. - Hová megyünk egyáltalán? - Enni. Mindjárt megérkezünk. Kis idő múlva behajtottak egy Temzére néző étterem parkolójába. - Jártál már itt? Nagyon jó halételeik vannak. Korán volt még a vacsorához, így a barátságos bárba mentek, s leültek a kandalló mellett. Warren hozott két italt. - Mindig is olyan házról álmodtam, amelyben igazi kandalló van - szólalt meg. - Londonban laksz? - kérdezte a lány óvatosan. - Igen. Van egy lakásom Pimlicóban. Miranda szívesen megkérdezte volna tőle azt is, vajon egyedül lakik-e, de nem akart tolakodni. - Valójában azt se tudom, hogy kerülök ide - mondta inkább. - Meg kellett volna kérjelek, hogy tégy ki egy metrómegállónál. Warren figyelmesen nézte. - Tényleg nem ismerjük valami jól egymást, igaz? Pedig már... - Nem is kell, hogy megismerjük - vágott közbe Miranda. Warren a homlokát ráncolta. - Nem tudom. Talán érdemes volna újrakezdeni. Végül is csak volt valami, ami egymáshoz vonzott bennünket... Mirandának kezdett túl személyessé válni a beszélgetés, ezért gyorsan témát váltott. - Még sohasem hagytam ott csak úgy az állásomat. Tulajdonképpen még két hétig dolgoznom kéne. - Nem mégy oda többet. - Ez úgy hangzott, mint egy parancs. - Nem is akarok - mondta a lány mosolyogva. - Azt hiszem, nem is kérek jellemzést Grahamtől. Warren is elmosolyodott. - Vajon mit ima rólad? - Gondolom azt, hogy egész ügyesen hozok össze munkavállalókat és munkaadókat, de borzasztóan unalmas szerető vagyok - mondta Miranda félig trér fásán. A férfi elgondolkodva nézte. - Bánt, hogy elvesztetted az állásod? - Nem. Ilyen körülmények között nem. - Úgy látszik pedig, mintha aggasztana. Vagy valami más baj van? Rosszul nézel ki, le is fogytál. Miranda nem tudott mit felelni. Kényszeredetten elnevette magát. - Hálásan köszönöm a bókot. Igyekszem megszabadulni a karácsonykor fölszedett kilóimtól. A mamám azt hiszi, Londonban csak éhezem, ezért otthon mindig fel akar hizlalni. Warren kitartóan figyelte. Miranda nyugodtan állta a tekintetét. - Tudod már, hogy mihez fogsz kezdeni? - kérdezte a férfi végül. Miranda a pohár után nyúlt. - Nem. Még nem. - Az ajánlatom még érvényes. A lány el akarta utasítani, de amikor Warren szürke szemébe nézett, nem szólt semmit. Szeretett volna máskor is találkozni vele, és jobban megismerni őt. Talán mégis meg kellene tartania a gyereket... - Köszönöm - mondta aztán. - Majd... még gondolkozom rajta. - Rendben. - Warren beérte ennyivel. A pincér a tölgyfa burkolatú étterem egyik asztalához vezette őket, s hozta az étlapot. - És milyen munkáról lenne szó? - tette fel a kérdést Miranda egy idő után. Csak irodában kellene dolgozni? - Nem, nem csak. Szeretnék egy nagyobb épületbe költözni. Szükségem van valakire, aki felveszi a kapcsolatot a közvetítőkkel, és talál nekem egy megfelelő irodaházat. Csak a szóba jöhető épületeket szeretném megnézni. Nem akarom felesleges látogatásokkal tölteni az időmet. - Értem. Tehát csak egyszeri megbízásról van szó. - Igen. Azt gondoltam, talán érdekelne téged. Ezzel időt nyerhetnél, amíg kitalálod, mibe fogj aztán. Úgy hangzik, mintha már biztos lenne a válaszomban, gondolta Miranda. - És hogyan fizetnél? Először előleget, és jutalékot csak akkor, ha megtalálom, ami kell neked? - A fejvadászokat így fizetik? - nevetelt Warren. - így- Ezt döntsd el te. Vagy jutalékot kapsz, vagy heti fizetést. Miranda oldalra billentett fejjel, elgondolkodva nézte Warrent... - Akkor már csak egy kérdésem van. Miért ajánlasz egyáltalán munkát nekem? - Mert azt hiszem, jól megcsinálnád. - Ezt más is meg tudná csinálni. Warren megfogta a borosüveget, hogy töltsön Mirandának, de a lány gyorsan a pohara fölé tartotta a kezét. - Ihkább ásványvizet kérek. - Attól félsz, hogy megint becsípsz? - kérdezte a férfi csúfolódva. - Ezt inkább elfelejteném, ha nincs ellenedre - mondta a lány élesen. Warren csodálkozva vonta fel a szemöldökét. - Talán csak nem szégyelled? - De igen - füllentette Miranda. - Te nem? A férfi hátradőlt, mintha jól meg kellene fontolnia a választ. - Talán inkább azt sajnálom, ahogy történt - szólt aztán. - De azt nem hiszem, hogy szégyenkeznie kellene két embernek, akik természetesen viselkedtek. - És akik nem tettek nagy önuralomról tanúságot - tette hozzá a lány. Warren elvigyorodott. - Hát nem, persze. Amennyire én emlékszem, egyikünk sem. Már azt hihetném, kedvére volt, gondolta Miranda. De nem, mert hiszen azt is mondta, sajnálja, hogy egyáltalán megtörtént. Miranda megint megalázva érezte magát, és sötét pillantást vetett aTérfira. - Mondtam már, hogy legszívesebben elfelejteném. Ha még egyszer szóba hozod, nem dolgozom neked. - Ez azt jelenti, hogy elvállalod a munkát? - Még mindig nem mondtad meg, hogy miért ajánlottad föl egyáltalán. - Azért, mert az az érzésem, hogy ha nem töltöttük volna együtt azt az éjszakát, te még mindig Grahamnél dolgoznál. Azóta talán már a menyasszonya is volnál. Miranda határozottan rázta a fejét. - Nem. Amikor otthon, a saját környezetemben velem volt, ráébredtem, hogy nem ő az igazi. - Csakugyan? Nekem azt mondtad, az győzött meg róla, hogy olyan könnyen... nekem adtad magad. - Az is. - Miranda érezte, amint elpirul. - Nem is értem, miért csinálsz ilyen ügyet abból az éjszakából - mondta, csak hogy leplezze zavarát. - Nincs benne semmi különös. - Akkor miért szégyelled? Miranda egyszeriben nagyon kiszolgáltatottnak érezte magát. - No jó. Elfogadom a megbízást - tért ki a kérdés elől. - Heti kétszáz font előleget kérek, azonfelül költségtérítést, és jutalékot akkor, ha megtaláltam, amit kívánsz. Warren kacagásban tört ki. - Tudhattam volna, hogy kemény tárgyaló fél vagy. Rendben van. Mikor kezded? - Hétfőn. Hamar elvégzem a munkát, gondolta Miranda, legföljebb néhány hét kell hozzá. Addigra azt is el kell döntenem, megtartom-e a gyereket. Közben Warrent is egy kicsit jobban megismerhetem. - Hirtelen hogy elkomolyodtál - állapította meg Warren. - Igazán? Nehéz napom volt. Most jut eszembe, hogy az osztályvezető, akit keresel... - Ja, igen. Most majd magamnak kell utánajárnom. - Warren nem úgy beszélt, mint aki nagyon csalódott. - Nem, nem kell. - Miranda szeme vidáman csillogott. - Magammal hoztam az aktát. Találok neked osztályvezetőt. - Nem számítasz fel érte semmit? - kérdezte a férfi mosolyogva. - Semmit. Ezzel tartozom. - Tartozásról szó sincs - ellenkezett Warren hevesen. Miranda csodálkozva nézett rá. - Hát jó. Akkor mondjuk, azért csinálom, hogy ki ne essek a gyakorlatból. - Arra az esetre, ha saját céget alapítasz? Miranda eltöprengve bólintott. Eleinte otthon dolgozhatna. Később persze kellene egy iroda a belvárosban. Kapcsolatokban nem szűkölködött, de tőkéje nem volt... - Úgy látom, tetszik neked az ötlet - nevetett Warren. - Graham összeszedheti magát, ha nem akarja, hogy kiszorítsd a pályáról. Miranda keserűen mosolyodott el. - Nem rossz gondolat, csak sajnos megvalósíthatatlan. - Miért? Semmi sem lehetetlen, csak akarni kell. A lány jelentőségteljesen pillantott Warrenra. - Ez a te életelved, ugye? - Azt hiszem, igen. Ha valamit akarok, azt meg is teszem. - És amit megkívánsz, azt mindig el is éred? - kérdezte Miranda halkan. - Általában igen. Persze vannak kivételek. Miranda szívesen megkérdezte volna, mik a kivételek, de a férfi derűs pillantása visszatartotta. Inkább azzal folytatta, mennyire ízlett neki az étel. - Örülök neki - felelte Warren, miközben az órájára nézett. - Korán van még. Lenne kedved valahová elmenni? - Köszönöm, nem. Inkább hazamennék. A meleg étteremből kijőve Miranda borzasztóan hidegnek érezte az időt odakint. Reszketve hajtotta fel a kabátgallérját. - Majdnem olyan hidegvan, mint Yorkban, amikor... - Félbehagyta a mondatot, mert rádöbbent, mit is akart mondani. Warren a vállára tette a kezét. - Ahhoz képest, hogy el akarod felejteni a közös éjszakánkat, meglehetősen sokszor jut az eszedbe. Nem is értem, miért. - Mert még sosem fáztam annyira, mint akkor - vágta rá Miranda. - Csak az benne az emlékezetes, semmi más. - Lerázta magáról Warren kezét, és az autó felé sietett. Hazafelé menet az autóban Miranda attól félt, hogy a férfi esetleg majd föl akar menni hozzá egy búcsúkoccintásra, ha nem mindjárt az egész éjszakára! Végül is nem viselkedett valami tartózkodóan Warrennal az utóbbi időben. A férfi talán majd elvárja tőle, hogy most se legyen az, főleg azután, hogy munkát kínált neki. Erre még nem is gondolt eddig. Hallgatott, és elkészült rá, hogy mégis visszautasítsa a munkalehetőséget, ha a férfi netán tisztességtelen ajánlatot tenne. Warren nemsokára megállt a társasháznál. - Akarod, hogy az ajtóig kísérjelek? - Köszönöm, nem. - Jó, akkor hétfőn reggel találkozunk. Miranda nem tudta titkolni, mennyire meglepődött, hiszen a férfi egészen másképp viselkedett, mint várta. - Az ajánlatom semmi egyébre sem kötelez, Miranda - mondta Warren hamiskásan mosolyogva. - Különben pedig észre szoktam venni, ha valaki le akarja harapni a fejemet. - Áthajolt, hogy kinyithassa a lánynak az ajtót. - Ne felejtsd itt a holmidat! Jó éjszakát! Miranda kelletlenül kiszállt. Warren búcsút intett, s máris elrobogott. A lány egyedül maradt a járdán. Miranda még a hétvégén sem tudott dönteni. Nemegyszer elfogta a kísértés, hogy fölhívjon egy klinikát, s megbeszélje, mikor vetetheti el a gyereket. A következő pillanatban azonban már azon gondolkozott, milyen állást kellene vállalnia, hogy mellette föl tudja nevelni a kis csöppséget. Arra is gondolt többször, hogy telefonál Warrennak, s megmondja, mégsem fogadja el az állást. Arról próbálta magát meggyőzni, hogy nem volna okos a férfi közelében maradni. Aztán úgy vélte, mégsem esne nehezére, hogy távolságot tartson tőle. A határozatlanság fölzaklatta, s félelemmel töltötte el. Általában nem szokott enynyit bizonytalankodni. Persze sokszor tévedett, de tudott választani. Egyszerűen nevetséges, gondolta, s kabátot vett, hogy sétáljon egyet a folyóparton. A friss levegőn kitisztult a feje. Hirtelen ráeszmélt, az a veszély fenyegeti, hogy a Warrennal töltött éjszaka miatt tönkreteszi az életét. Egyszerre csak kettétört oly gondosan eltervezett pályafutása. De nincs még késő, hogy a helyzetet megmentse. Nehézség nélkül találhatna másik állást. Végre elhatározta magát, s megkönnyebbülten föllélegzett. Hétfőn azzal kezdi, hogy fölhívja a klinikát, s időpontot kér. Ezután közli Warrennal, hogy meggondolta magát, s nem fogadja el az ajánlatot. Nem. Még jobb volna, ha azt mondaná, állást kapott. Akkor nincs miről vitatkozni. A műtét után pedig elfelejti az egészet, s minden erejével új mederbe tereli az életét. Igen. Messze ez a legjobb megoldás. Miranda határozottan félresöpört minden kétséget és megfontolást. Elvégre a huszadik században élünk, amikor a nőknek joguk van a saját testük fölött rendelkezni. Egy gyereknek pedig rendezett körülmények közé kell születnie, nem egy olyan éjszaka következményeként, amelyen két ember, akik alig ismerték egymást, melegre és közelségre vágyott. Most, hogy végre dönteni tudott, Miranda egyszerre sokkal jobban érezte magát, s elindult hazafelé. Mivel elég messzire elsétált, nem akart hazáig gyalogolni, ehelyett néhány megállóra fölszállt a docklandsi kisvasúira. A legtöbb utas a folyó túlsó partjára, a Greenwichiben lévő tengerészeti múzeum felé igyekezett. Sokan családostul kirándultak. Miranda fölfigyelt egy hozzá hasonló korú nőre. Egy körülbelül négyéves kislány kezét fogta, s a gyerekkocsiból kivéve, karjában tartott egy kisbabát. Miranda elnézte, ahogy a nő játszik a kicsivel. A baba ujjongott az örömtől, karjaival hadonászott, s kis ujjaival az anyja hajába kapaszkodott. A nő arcáról sugárzott a szeretet és a büszkeség. Erre a jelenetre aztán Miranda teljesen összezavarodott. Elképzelte, hogyan tartaná a karjában, és mennyire szeretné ő a saját gyermekét. Lehet, hogy nincs is jogom elvitatni az élethez való jogot egy még meg sem született embertől, ötlött az eszébe hirtelen. Talán nem is az a döntő, milyen körülmények közé születik a baba? Mire hazaért, egészen kétségbeesett. Tudta, bárhogyan döntene is, az jó is meg rossz is volna egyszerre. Igazán jó megoldás valójában nincs. 8. FEJEZET Hétfőn Miranda metróval ment Warren irodájához. Maga az épület és a munkatársak megjelenése azonnal fölkeltette a figyelmét. Amikor két embert is meglátott azok közül, akiket más céghez akart közvetíteni, egy pillanatra zavarba jött. Nem kellett azonban sokáig várnia, míg Warren irodájába kísérték. - Jó reggelt, Miranda - köszöntötte a férfi jókedvűen. - Kérsz egy kávét? - Köszönöm, nem. - Félt, hogy rosszul lenne tőle. - Akkor lássunk máris munkához. Itt van azoknak a városrészeknek a listája, ahol körül kellene nézned. Ezenkívül megpróbáltam azt is leírni, milyen üpusú épület tetszene. Legszívesebben Londonnak ezen a felén maradnék, bár azt gondolom, elég ismert vagyok már ahhoz, hogy a céggel szükség esetén a belvárostól kissé távolabb is tanyát üthessek. Fusd végig a listát, és szólj, ha még eszedbe jut valami. Miranda levette a kabátját, majd az ablak mellé telepedett. - A feljegyzésekből úgy látom, elegendő parkolóhelyet is szeretnél. Ez aztán tetemesen megemelheti az árat különösen akkor, ha az épületnek még központi fekvésűnek is kell lennie. - Tudom, de erről nem mondhatok le. A vendégek autóinak is kell hely. - Minden alkalmazottad kocsival jár dolgozni? - Nem. Gondolom, körülbelül a fele. - Akkor ki tudjuk számítani, hogy nagyjából mekkora parkolóra van szükség. És ha a metró közelében lévő épületet választanál, talán többen is otthon hagynák az autójukat. - Ez jó ötlet. Ide figyelj, miért nem beszéled meg ezt az irodavezetőmmel? Jonathan Carter jobban tudja nálam, hányan járnak be kocsival. Miranda elnevette magát. - Az igazi Jonathan Carter? Warren elmosolyodott. - Igen. Most személyesen is megismerheted. Miranda rendkívülközel érezte magához Warrent. A férfi, aki eddig hanyagul az íróasztal sarkán ült, fölegyenesedett. Odament hozzá, megfogta a kezét, és fölsegítette. Egy pillanatig mindketten szaporábban vették a levegőt, aztán Warren gyorsan hátrébb lépett. - Gyere, bemutatlak Jonathannek. A következő napokban Miranda keményen dolgozott. Tucatnyi telefonbeszélgetés után egy nagy várostérképpel fölszerelkezve felkeresett egy sor ingatlankereskedőt. A tárgyalások közti órákban Warren számára folytatta a kutatást az osztályvezető után. A hét vége felé aztán újból fölkereste őt az irodában. Amikor betoppant hozzá, a férfi egyedül volt a szobájában, és éppen telefonált. Felpillantott, s egy pillanatra el is vesztette a beszélgetés fonalát. - Ne haragudjon, megismételné? - szólt a telefonba. Miranda az ablakhoz lépett, és kifelé bámult. Egész nap esett a hó, de Londonban nem maradt meg sokáig. Mostanra már csak latyak volt az utcákon. A lány önkéntelenül is újra a hajóra gondolt. Azon töprengett, meddig tart még, hogy a hóról mindig az az éjszaka jut az eszébe. Warren befejezte a beszélgetést. Miranda hallotta, amint hátratolja a székét, és föláll. Lassan ő is megfordult, hogy beszámoljon a férfinak, mit végzett. Warren kérdő pillantásán azonban annyira meglepődött, hogy nem szólt semmit. - Rosszul nézel ki - állapította meg a férfi. - Fáradt vagy, és sovány. - Köszönöm a bókot! - Túlzásba vitted tán a fogyókúrát? - Nem. - A lány az ajkába harapott. - Nincs semmi bajom. Elhoztam annak a négy embernek az adatait, akik mint osztályvezetők szóba jöhetnek. - Kihúzta a papírokat az irattáskájából, és oda akarta adni, de észrevette Warren komoly arckifejezését. - Tényleg jól vagyok - nyögte ki nagy nehezen. - Köszönöm a kérdésedet. Csupán... nem alszom valami jól. Ennyi az egész. - Hiányzik Graham? - Nem, dehogy. - Akkor a munka az oka. Eljönnél ma velem vacsorázni? - Köszönöm, de van már egy meghívásom. - Ilyen gyorsan találtál Graham helyett valakit? - Nem ő az egyetlen férfi az életemben. Végül is nem voltam a menyasszonya. - Értem. A férfi továbbra is kíváncsian figyelte, majd minden átmenet nélkül megkérdezte: - Haladtál valamire az irodaház ügyében? - Megnéztem két ingatlant, de mivel egyik sem felel meg egészen a kívánalmaidnak, nem akartalak ezzel feltartani. - Rendben van. Este megnézem a jelöltek papírjait, és holnap értesítelek. - Jó. - A lány máris indulni akart. - Miranda! - Igen? Warren közelebb lépett hozzá, karjával átfogta a nyakát, hüvelykujjával az arcát simogatta. Miranda megremegett az érintésétől. - Nem mondanád meg, miért nem tudsz aludni? A lány halkan felnevetett. - Ha akarod... A szomszédom megengedte az öccsének, hogy a távollétében nála lakjon. A fiú egyik bulit a másik után rendezi. Szerencsére már csak két napig marad, aztán megint álhatók. - Huncutul elmosolyodott. - Miért, te mire gondoltál? Azt hitted, rossz a lelkiismeretem? - Félretolta a férfi kezét. - Sietnem kell. Meglehetősen fontos találkozóm van. Szervusz. Miranda úgy érezte, elég meggyőző volt, s elhatározta, moziba megy. Warren semmilyen körülmények között sem tudhatja meg, hogy terhes vagyok, gondolta. Még megpróbálná megakadályozni, hogy elvetessem. Teljesen egyedül kell döntenem, nem engedhetem meg, hogy befolyásoljon. Talán még azt hinné, feleségül kell vennie. Erre a gondolatra Miranda hátán végigfutott a hideg. Elvégre alig ismerik egymást, s most már késő volna elkezdeni az óvatos, fokozatos ismerkedést. Mivel útban volt a gyerek, nem tudnának már felszabadultan viselkedni. Hacsak nem szánja rá magát az abortuszra. Azután egész természetesen barátkozhatna Warrennal. De a gyerekről soha nem szerezhet tudomást a férfi. Miranda hiába remélte, hogy a film majd eltereli a figyelmét kínzó gondolatairól. Végül felállt, és otthagyta a mozit. Mikor hazaért, először a konyhába ment, s benézett a hűtőszekrénybe. Nem kívánt egyebet, mint egy mogyoróvajas, szardíniás szendvicset. Te jó ég, micsoda összeállítás, gondolta. Lassan kivette az ennivalókat a hűtőszekrényből, s hozzálátott, hogy megkenje a kenyeret. Ekkor megszólalt a kaputelefon. Miranda beleszólt a készülékbe. - Igen. A képernyőre pillantott, és összerezzent. Warren volt az. - Szervusz! Nem volna ellenedre, ha fölmennék? Hirtelen nem jutott eszébe semmilyen kibúvó, így hát ennyit mondott: - Hát... jó. - Mi volna, ha kinyitnád az ajtót? Miranda megnyomta a gombot, s a lakásajtóhoz indult. Közben azon gondolkodott, mit akarhat nála Warren. - Jó estét! - A férfi belépett, és érdeklődve nézett körül, míg Miranda elvette a kabátját, és a fogasra akasztotta. - Sietsz, vagy iszol valamit? Warren elmosolyodott. - Köszönöm, nem sietek. Egy gin tonikkal jólesne. Miranda töltött egy keveset, majd jégért sietett a konyhába. Warren követte, és csodálkozva nézett a szendvicsre. - Vacsorázol? - A barátom lemondta a találkozót - rögtönözte Miranda. - A... dugó miatt az autópályán rekedt. - Valóban? A közlekedési hírekben ilyesmiről szó se volt. - Te biztosan egy másik adót hallgattál. Itt az italod. - Köszönöm. És te nem iszol? - Dehogynem. Miért nem ülsz le a szobában? Amíg Warren engedelmesen kiment a konyhából, Miranda egy pohár ásványvizet töltött azt remélte, ez majd úgy néz ki, mintha gin lenne. Egyszerre megundorodott a szendvicstől. Kidobta a szemétbe, és bement. Warren a szoba közepén állt, és nézelődött. - Nagyon ízlésesen van berendezve. Illik hozzád - mondta elismerően, aztán a nagy, ívelt ablakhoz lépett. - Gyönyörű a kilátás. - Igen, ezért is vettem meg a lakást. Miranda arra várt, hogy a férfi majd elárulja jövetelének okát, de úgy látszott, neki nem sietős. Leült, derűsen csevegett, próbálta feloldani Miranda tartózkodását. - Miért jöttél? - kérdezte végül a lány. - Hogy megmondjam, kit választottam az osztályvezető-jelöltek listájáról. - A listát a levélszekrénybe is bedobhattad volna. Különben is úgy tudtad, nem vagyok itthon. Warren a lány hajával játszott. - Nem vettem komolyan a randevúdat. Tényleg lett volna? Miranda zavartan lehajtotta a fejét, de a férfi az álla alá tette a mutatóujját, s kényszerítette, hogy nézzen rá. - Nem - mondta ő a fejét rázva, s igyekezett elkerülni a férfi tekintetét. - Nem volt. - Inkább hazudsz, csak ne kelljen velem találkoznod? - kérdezte Warren, de a hangjában nem volt harag. Miranda fölszegte az állát. - Igen - felelte dacosan. - Ennyire borzasztó volt neked az együttlétünk? A lány föl akart állni, de Warren visszatartotta. - Igen, borzasztó volt - fakadt ki. - Nem vagyok könnyelmű ember. Nem fekszem le akárkivel. - Tudom jól. - Honnét tudnád? - kérdezte felháborodottan. - Amennyit te tudsz rólam, attól még... A férfi Miranda ajkára tette az ujját. - Ezt érzi egy férfi. De elég, ha csak rád nézek, máris tudom, hogy mennyire tiszta vagy. - Azt mondtad, tapasztalt vagy. Ez azt jelenti, hogy van állandó kapcsolatod? - Te így értetted? - Megrázta a fejét. - Nem, már nincs. Egyszer együtt éltem valakivel, de úgy döntöttünk, hogy elválunk. Teljesen szabad vagyok. Miranda összeráncolta a homlokát. Hát akkor miért lett olyan dühös, amikor az együtt töltött éjszaka után fölébredt? Éppen meg akarta kérdezni ezt tőle, amikor Warren fölé hajolt, és megcsókolta. A lány nem volt képes ellenállni. Már a férfi ajkának első érintésére heves vágy ébredt benne. Átölelte Warren nyakát, és szétnyíltak az ajkai. A férfi lenyomta a heverőre, s elhalmozta arcát és nyakát könnyű kis csókokkal. - Akarlak - szólt rekedten. - Most az egyszer... Miranda megdermedt. - Mi az, hogy most az egyszer? - Eltolta magától a férfit, és mérgesen fölkelt. - Azért, mert én... mert egyszer megtörtént, az még nem jelenti, hogy idejöhetsz, és én parancsszóra lefekszem veled. Most nem ittam le magam, tudod? - Akkor ne hazudj! Ne tégy úgy, mintha ez neked nem jelentene semmit! - Nem hazudtam. De most azt akarom, hogy menj el. - Nem, nem ezt akarod. Miért nem mondasz soha igazat? Azt akarod, hogy itt maradjak, és lefeküdjek veled. - Warren hangja ellágyult. - Szép volt az az éjszaka, Miranda. Megpróbálhatnánk újra. - Gyöngéden megcsókolta. - Sőt, még szebb is lehetne. - Azt mondtad, az állással semmilyen más kötelezettség nem jár. fgy tartod meg a szavad? Warren tekintete megkeményedett. - Téged senki sem kényszerít. - Akkor pedig menj el! - Na jó, ha tényleg ezt akarod. - Igen, ezt - mondta Miranda nyomatékosan, s önmagát éppen úgy meg akarta győzni, mint a férfit. - Legközelebb szólj, nehogy elfelejtsem megkérdezni, hol a határ-jegyezte meg a férfi csípősen. - Nem lesz legközelebb. Miranda tudta, hogy óriási hibát követett el, amikor elfogadta Warren ajánlatát. Most már minden erejével azon volt, hogy mielőbb túl legyen a munkán. A jelöltet, akit Warren kiválasztott, szerencsére nagyon érdekelte az állás, így Miranda meg tudta szervezni a találkozót, ők pedig megegyeztek. Eközben Miranda tovább kereste a Warrennak megfelelő irodaházat. Kettőt is talált, ami talán tetszene neki. Mindkettő csak néhány mérföldnyire volt a cég mostani székhelyétől. Az egyik a férfi minden előzetes kívánságának megfelelt, s ennek Miranda igen megörült. A nehézségek ellenére örömmel végezte az ingatlankeresést, s még azon is gondolkozott, ne maradjon-e továbbra is ezen a területen. Felhívta Warrent, s beszámolt neki a két házról. - Az egyik iránt, amelyik talán a legjobb volna neked, még valaki érdeklődik. Ezért azt ajánlom, hogy minél előbb nézd meg. - Rendben. Állapodjunk meg a holnap reggelben. De ne túl későn. Fél tizenegykor egy üzletfelemmel találkozom. Nyolcra érted megyek. Az egyik irodát megnézhetjük fél kilenckor, a másikat egy órával később. Ha tényleg érdekelni fog, az elsőt szükség esetén akár még egyszer megnézhetem. Miranda nem volt túl boldog attól, hogy ilyen korán kell találkoznia Warrennal, de nemigen tehetett egyebet. Másnap reggel a ház előtt várta a férfit, s amikor Warren megérkezett, beszállt a kocsiba. Kerülte a férfi pillantását, csak úgy futtában köszönt neki. Amint elindultak, mindjárt elkezdte felolvasni az első épület leírását, nehogy személyes beszélgetésre kerüljön sor. Warren gyorsított, mire a lány abbahagyta az olvasást. - Mondd tovább! - szólt a férfi türelmetlenül. - Mekkora a fogadócsarnok? - Mintegy... mintegy... - Miranda néhányszor mélyet lélegzett, hogy leküzdje a kezdődő rosszullétet. - Állj meg! Gyorsan! - kiáltotta, és a szája elé tartotta a kezét. - Tessék? - Warren ijedten pillantott Miranda sápadt arcára, s kikanyarodott egy közeli park bejáratára. - Ott a túloldalon van egy nyilvános vécé. Miranda kiugrott az autóból, s még idejében elérte a vécét. Megkönnyebbült, s remegve dőlt a falnak. Eltartott egy darabig, mire úgy-ahogy ismét visszatért az ereje. Amikor a mosdóhoz ment, hogy kiöblítse a száját, és lehűtse az arcát, még reszketett a keze. - Jól van, kedves? - Egy középkorú, fejkendős, bő kabátos hölgy lépett be, s együttérzőn nézett rá. - A férje kért meg rá, hogy megnézzem magát. Várandós, ugye? Miranda bólintott, aztán összeszedte magát, és sóhajtva kilépett az ajtón. Warren nyugtalanul járkált föl-alá a kocsi mellett. - Ne haragudj. Majdnem mindig rosszulleszek, ha autóban olvasok. Warren szigorúan pillantott rá, majd megfogta a karját. - Gyere velem egy kicsit! - De hát meg kell néznünk a két irodát. A férfi elengedte a tiltakozó szavakat a füle mellett, s elindult vele a fák alatti sétányon, míg egy kissé eltávolodtak az úttól. Néhány kutyasétáltató gazdát nem számítva egyedül voltak. Warren megállt, és maga felé fordította a lányt. - Miért nem szóltál? - Miről nem szóltam? - Hogy terhes vagy. - Ne beszélj bolondokat! Azért, mert a kocsiban rosszul lettem... - Egészen Yorkig autóztunk meg vissza, és akkor nem voltál rosszul. - Az más. Akkor nem olvastam... - Elhallgatott. - De, olvastad a térképet. - A férfi megrázta. - Hagyd a hazudozást, Miranda! Egész idő alatt gyanítottam, hogy gyereket vársz. Az én gyérekemet. - Nem! - kiáltotta Miranda önkéntelenülv de ezzel inkább a sors ellen lázadt, mintsem Warren állítását cáfolta. Megpróbált témát váltani: - Ha nem indulunk el mindjárt, elkésünk a megbeszélésről... - Felejtsd el a megbeszélést! - vágott közbe Warren. - Ez előbbre való. - Fölösleges így felizgatnod magad. - Szóval az nem jelent semmit, hogy reggelente rosszul vagy? És az sem, hogy otthagytad Grahamet meg a cégét? És miért olyan gondterhelt az arcod, amikor azt hiszed, senki sem lát? Mindez nyilván semmit sem jelent, igaz? Miranda nem is sejtette, hogy a férfi ennyire figyeli. Szóval tudja már, mi az igazság, és nem lehet meggyózni az ellenkezőjéről. Lehajtotta hát a fejét. - Engedj el, légy szíves! - kérlelte halkan. Warren hosszan nézte, mielőtt lassan eleresztette volna mintha még mindig attól tartana, hogy Miranda hirtelen megfordul, és elszalad. Nem szaladt el. Kezét a kabátja zsebébe dugta, és a nedves füvön a közeli tó felé indult. Tudta, hogy Warren követi, s halkan megszólalt: - Igen, igazad van. Terhes vagyok. - Tőlem. - Igen. - Szerette volna látni, hogyan fogadja Warren a vallomását, de nem volt ereje, hogy a szemébe nézzen. Nem, mert azon a bizonyos reggelen a férfi haragosan fordult el tőle. - Ezért veszekedtetek Grahammel? Miranda a fejét rázta. - Nem. Akkor még nem voltam biztos benne. - De mégiscsak azért hagytad el, mert lefeküdtél velem, ugye? - Miranda habozott. - Ne beszélj mellé! - szólt rá éles hangon a férfi. - Az igazat akarom tudni. A teljes igazságot. - Nem tudom. Talán már nem kedvelem őt. Talán ráébresztett valamire az, hogy le tudtam... le tudtam feküdni egy másik férfival. Nem tudom. De most már mindegy is. - Helyes. - Warren gyöngéden maga felé fordította. - Hát akkor próbáljuk meg másképp, hogy jobban megismerjük egymást. Miranda félénken pillantott föl rá. - Miért? - Azért, hogy ne legyünk annyira idegenek, amikor feleségül veszlek. 9. FEJEZET Miranda olyan hevesen vette a levegőt, hogy egy pillanatra elsötétült előtte a világ, és megtántorodott. Warren megfogta a vállát, s fölényesen elmosolyodott. - Attól féltél, hogy magadra hagylak? De hiszen mondtam már neked, hogy nem szaladok el a felelősség elől. - Igazán nagylelkű vagy - mondta epésen Miranda. - De ne aggódj, sem én, sem a gyereked nem fog egész életedre a nyakadba akaszkodni. Ha nem tudnád, a huszadik században élünk. Ez az én dolgom, akárhogy is döntök. Ehhez neked semmi közöd. Warrennak megkeményedett az arca. - Éppen ellenkezőleg. Nagyon is sok közöm van ahhoz, hogy mi történik veled. Nehogy azt hidd, hogy kizárhatsz belőle. És egyáltalán, milyen döntésről van szó? Miranda fehér lett, mint a fal. - A döntés már megtörtént. Elvetetem a gyereket. Warren szeme szikrát hányt, a hangja remegett a dühtől és a megvetéstől: - Ez nálatok családi vonás, mi? Mirandának gondolkodás nélkül lendült a keze. Csak amikor a férfi arcán nagyot csattant az ütés, döbbent rá, hogy mit tett. Warren megragadta a csuklóját. Szinte felnyársalta a tekintetével. Aztán átmenet nélkül magához húzta, s a lány heves zokogásban tört ki. Siratta a hosszú, magányos, félelemben és tanácstalanságban töltött éjszakákat, és sírt, mert a nők ősi csapdájában vergődött. Warren nem tett semmit, hogy feltartóztassa Miranda könnyeit. A karjába fogta a lányt, s gyengéden simogatta a haját, míg a zokogás lassan csillapodott. - Bocsáss meg! - A nő hátrébb lépett, s elvette a zsebkendőt, melyet Warren nyújtott neki. Megtörölte a szemét, és bizonytalanul rámosolygott. - Fázom. Muszáj itt maradnunk? - Sok megbeszélnivalónk van még. - Inkább ne most - kérte Miranda. Warren habozott. - Na jó - mondta aztán -, de csak akkor, ha szentül megígéred, hogy nem mégy abortuszra, amíg nem beszéltél velem. Miranda elmosolyodott. - És te cserébe megígéred nekem szentül, hogy nem beszélsz le róla? - Amikor a férfi habozását látta, élesen fölnevetett. - Mindjárt gondoltam. Nem, nem ígérek meg neked semmit. Nem tartozom neked semmivel. Csak nem gondolod komolyan, hogy néhány órai együttlét miatt romba döntenem az életemet? - Romba dönteni? - húzta össze a szemét Warren. - Csak azt tudnám, miért érzem megint úgy, hogy hazudsz? Zaj hallatszott. Miranda megfordult, s egy nagy csapat gyereket látott, amint az iskola felé átvágtak a parkon. Gyorsan elfordult, és a liget kijárata felé indult. Warren utolérte, de nem szólt semmit, amíg el nem érték az autót. - Mindjárt kilenc - szólt az órájára pillantva. - Az első tárgyalást már lekéstük, de a másodikra még odaérünk. - Kinyitotta az ajtót, s beszálltak. Pillantása végigsiklott Miranda arcán. - Van arcfestéked? - Micsodám? - nézett rá elgondolkozva. - Ja persze, biztosan szörnyen nézhetek ki. - Látszik rajtad, hogy sírtál. De nem baj, így is szép vagy. Miranda, aki éppen a táskáját akarta kinyitni, a váratlan bók hallatára megállt, de nem nézett Warrenra. Aztán kivette a kis kozmetikai táskáját, és megpróbálta rendbe hozni magát. Amíg az irodaházhoz értek, ami egy új ipari negyedben volt, egyikük sem szólt. - Fölhívom az ingatlanközvetítőt, s megmondom, hogy útközben elakadtunk - szólt Miranda, miután megálltak. - Mikor érsz rá legközelebb? A férfi kicsit elgondolkozott. - Kérdezd meg, jó-e neki ma este fél hétkor. - Rendben. Miranda elintézte a telefont, s bekapcsolódott az épület megtekintésébe. Föltűnt neki, milyen sok kérdést tesz föl Warren. Nagyon otthon volt az ingatlanügyekben. Senki se gondolná róla, hogy éppen most tudta meg, apai örömök elé néz. Miranda megpróbált nem gondolni rá, milyen apa válna belőle, elvégre nem is akarta engedni, hogy ez kiderüljön. A férfi megígérte a tulajdonosnak, hogy hamarosan értesíti, hogyan dönt. Lassan visszamentek a kocsihoz. - Nos, tetszik? - kérdezte a lány. - Minden megvan benne, ami nekem kell, és a fekvése sem rossz. - Körbenézett, s a homlokát ráncolta. - De valami hiányzik. - Furcsán nézett Mirandára. - Igen. De nem tudom megmondani, micsoda. - Túl csöndes, túlságosan kiesik a forgalomból. Az ember azt gondolná, ez az előnye. Először én is azt hittem. De nincs egy étterem a közelben, ahol be lehetne kapni valamit, vagy meg lehetne inni egy pohár italt. És ha a déli szünetben be akarsz vásárolni, elég messzire kell menned. - Ez az a ház, amelyik még valaki mást is érdekel? - Nem. Azt este fogod látni. Elnézést kértem a nevedben, és megmondtam az ingatlanközvetítőnek, hogy fél hétkor érkezel. - Fél hétkor érkezünk - igazította ki Warren. - Rám már nem lesz szükséged. - De szeretném, ha velem jönnél - mondta a férfi nyomatékosan. Miranda előbb tiltakozni akart, de úgy gondolta, nem éri meg, hogy emiatt öszszevesszenek. - Hát nem bánom. Veled megyek. Kitennél most egy metróállomásnál? Be kell még mennem a városba. - Miért? - kérdezte Warren számonkérően. A lány csodálkozva nézett rá, azután észbe kapott. - Nem. Nem azért. Megrendeltem egy lámpát, azt kell hazavinnem. Beültek az autóba, s Warren elvitte a legközelebbi metróállomásig. Amikor Miranda ki akart szállni, a férfi megfogta a kezét, és várt, míg a lány ránéz. - Hiszek neked, Miranda. A lány szó nélkül bólintott, majd kiszállt. Miranda szerette volna meg nem történtté tenni ezt a napot. Ha nem fogta volna el az a rosszullét, Warren talán soha nem tudta volna meg az igazat. Választott volna a két ingatlan közül, s ezzel az ő munkája véget ér. A férfiak állítólag mindent elkövetnek, hogy ne kerüljenek ilyen kényszerhelyzetbe. Warren azonban valósággal mohón akarta tudni, mi az igazság, s nem kételkedett benne, hogy a gyerek tőle van. Miranda, miután letudta a vásárlásokát, hazament, s lefeküdt az ágyra. Végre valamilyen elhatározásra akart jutni, de rögtön elaludt, s csak akkor ébredt fel, amikor már készülnie kellett a Warrennal való esti találkozóra. Bár a férfi a látogatás során egy szóval sem jelezte, Miranda ösztönösen érezte, hogy ez a székház megnyerte a tetszését. Az épület nagysága és fekvése hasonló volt ahhoz, amit reggel láttak. De ennek a háznak kellemes, sajátos hangulata volt. Miranda mindjárt tudta, hol dolgozna szívesebben. Warrennak nyilván ugyanez volt a véleménye, mert rögtön megkötötte az üzletet, s kérte, hogy a szerződést előzetes átnézésre küldjék meg neki. - Ez az, amit kerestem - örvendezett Warren, amikor ismét kettesben maradtak. - Micsoda szerencse, hogy a másik érdeklődő még nem döntött, így aztán máris az enyém lehetett. - Rámosolygott Mirandára. - Ezt neked köszönhetem. Ha te nem segítettél volna, talán meg se találom az igazit, de ilyen gyorsan biztosan nem. - Végül is ezért fizettél - emlékeztette a lány. A férfi átfogta Miranda derekát. - Gyere, ezt meg kell ünnepelni. Hol lehet itt enni a közelben? Tudom már. Mi volna, ha... - Köszönöm, nem - vágott a szavába Miranda. - Örülök, hogy meg vagy elégedve, de én hazamegyek. Elindult, Warren azonban megelőzte, és elébe állt. - Egyedül nem lehet ünnepelni, Miranda. - Akkor hívd fel az egyik barátnődet! Biztos vagyok benne, hogy van bőven választék. Warren mély lélegzetet vett, megfogta a lány karját, és az autóhoz vezette. - Szállj be! - Amikor a lány dacosan nézett rá, még hozzátette: - Nincs feleselés, Miranda. Nem vagyok abban a hangulatban. Megállt egy kínai étterem előtt, s ragaszkodott hozzá, hogy Miranda tartson vele. Becsomagoltatta az ételt, s Docklands felé hajtott. A lány ellenkezni próbált, de Warren belefojtotta a szót. - Egyszer s mindenkorra tisztázzuk a dolgot! Törődj bele, és hallgass! Miranda lakásában úgy viselkedett, mint aki otthon van. Poharakat hozott, és segített megteríteni az asztalt. A lányt felháborította Warren elbizakodottsága, de annyira éhes volt, hogy hamar elszállt a haragja. Evés közben Warren arról beszélt, hogyan építi ki a vállalatot, ha majd az új irodaházba költözött. Miranda érdeklődve hallgatta, mivel lenyűgözte őt a férfi temérdek új ötlete. Hogy mennyire nem ismerem, futott át az agyán, miközben elgondolkodva figyelte. Warren a lány tányérjára nézett. - Befejezted? Miranda bólintott. - Akkor beszéljünk komolyan. - A férfi nem törődött a tiltakozással, fölállt, s a heverőhőz ment. Láthatólag arra várt, hogy Miranda melléül. A lány azonban inkább egy fotelban helyezkedett el. Miranda várta, vajon mit fog mondani Warren. Elhatározta, hogy bármit javasol, ő ellenáll. A férfi elnézte, ahogy idegességében a zsebkendőjével babrál. - Nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültünk, Miranda. Természetesen én vagyok a hibás. A lány fölemelte a fejét. - Nem. Mindketten hibásak vagyunk. - Nem gondolod, hogy akkor a megoldást is közösen kellene megtalálnunk? - Nem, nem gondolom. Az én életemről van szó, s a magam ügyében egyedül döntök. - De hát már döntöttél. - Warren látta, hogy Miranda elvörösödött. - Ne próbáld megint beadni nekem, hogy elveteted. Ha csakugyan ezt akarnád, már megtetted volna akkor, amikor kiderült, hogy terhes vagy. Lehet, hogy magadnak sem akarod bevallani, de nem tudod rászánni magad, hogy megölj egy gyereket. Egyszerűen nem vagy az a fajta. Hát nem így van? A lány hirtelen ráébredt, mennyire igaza van. Némán bólintott. - És ha megszületik, megtartod? - Persze - felelte meglepetten. - Mi egyebet... - Ja, nevelőszülőkre gondol! - Ha egyszer megszülöm, meg is fogom tartani - magyarázta türelmetlenül. - Nos, miután ezt eldöntötted, mi volna, ha beleegyeznél, hogy feleségül jössz hozzám? - Nem - vágta rá Miranda azonnal, és kihúzta magát. - Miért nem? Mit vesztenél ezzel? - A szabadságomat például. - Azt amúgy is elveszíted, ha hozzá vagy kötve egy gyerekhez. - De hiszen alig ismerlek. - Ha már összeházasodtunk, bőven lesz időnk megismerni egymást. - És ha kiderül, hogy nem bírjuk ki egymás mellett, akkor mi lesz? - Akkor legalább megnyugodhatunk, hogy a gyerek kedvéért megpróbáltuk. És legalább nemcsak papíron lesz neki apja. Miranda fölkelt. - Nem, ezt el sem tudom képzelni. Ebből nem lenne semmi jó. Teljes tévedés ilyen okból összeházasodni. Warren is fölemelkedett, és odalépett hozzá. - Elkövettünk egy hibát. Mindent megteszünk, hogy jóvátegyük. Hogy lehetne ez tévedés? A lány keresztbe fonta a karját a mellén, mintha védekezni akarna. - Mert az. Te is jól tudod. - Ingerülten folytatta: - Tulajdonképpen egészen máshogy kellene viselkedned. Amint megtudtad, hogy teherbe estem, kereket kellett volna oldanod. - Bocsásd meg, hogy nem feleltem meg az elvárásodnak -jegyezte meg Warren epésen. - Nem így értettem. Valóban hálásnak kellene lennem, hogy azt akarod tenni, ami helyes, és... és tisztességes feleséget akarsz csinálni belőlem. - Keserűen nevetett. - De köszönöm, ne tedd. Nincs szükségem rád. - Lehet, hogy neked nincs, de a gyereknek szüksége lehet az apjára. Vagy arra nem gondoltál még, hogy nekem volna szükségem rád és a gyerekünkre? Az én érzéseimre persze amúgy sem vagy kíváncsi! Miranda csodálkozva bámult rá. Warren talán menet közben rájött, hogy meg kellene nősülnie, meg kellene állapodnia? Talán, miután a cége befutott, már családot szeretett volna? - Időnként azért... meglátogathatnál bennünket - szólt bizonytalanul. - Ez lenne minden, ami tőlünk telik? Miranda felindultan elfordult. Az ablakhoz lépett, és a folyón lassan lefelé úszó hajó fényeire meredt. Warren mögé állt, és gyöngéden masszírozni kezdte a vállát. - Mi jól illünk egymáshoz, Miranda. Ezt te is tudod. Az az éjszaka a hajón mindkettőnknek szép volt, ugye? - Igazán? - Nekem legalábbis igen. Azt hittem, neked is. Miranda visszafojtotta a könnyeit. Warren maga felé fordította, a keze közé fogta az arcát, és ajkaival szelíden megérintette a szemhéját. - Ne sírj! Jóra fordul minden. Majd meglátod. - Aztán hosszan, gyöngéden megcsókolta. Miranda hagyta magát, de nem mozdult. Egy kis idő múlva felsóhajtott, s a férfi nyaka köré fonta a karját. Warren csak ekkor húzta közelebb magához, s csókolta szenvedéllyel. - Miranda! Újra szép lehet minden - suttogta a férfi, s a lány hajába temette az arcát. Bizsergés futott végig Mirandán. Fölemelte a fejét, és bizonytalanul nézett Warrenra. - Nem kellene rögtön összeházasodnunk. Megpróbálhatnánk... megpróbálhatnánk együtt élni. Az még nem lenne... nem lenne végleges. Ha úgy látjuk, hogy nem megy, könnyebben elválhatnánk. - Túl könnyen. Mindig attól félnék, hogy már az első összeveszés után elhagysz. Nem, Miranda. Nem akarok semmit félig csinálni, s azt hiszem, te sem. Warren olyan magabiztos volt, olyan erős. Bizonyára gondoskodna róla, s Miranda tudta ezt, de tudta azt is, hogy nem szereti őt. Talán majd megszereti. A közelségből éppúgy születhet szeretet, mint gyűlölet. Hát akkor? Csak ne rémült volna meg Warren annyira, amikor rádöbbent, kivel töltötte az éjszakát! Ha ez nem lett volna, a lány hajlandó lett volna hozzámenni, s hinni abban, hogy lassan majd megtanulják szeretni egymást. De ahogy a dolog most állt, egy olyan házasságba menne bele, amit csak a férfi jólneveltsége diktált. Miranda elfogódottan próbált kiszabadulni Warren karjából, de a férfi nem engedte. Ereje és határozottsága legyőzte a lányt. Nem emelte fel a fejét, csak bólintott. - Hát jó. Próbáljuk meg. A férfi megcsókolta a homlokát, de amikor a száját kereste, Miranda gyorsan kitért. - Ne, ne. - Föltartotta a kezét. - Egy kicsit sok volt. Menj el, kérlek. Nagyon... nagyon fáradt vagyok. Warren biccentett. - Rendben. Pihend ki magad! Holnap este elmegyünk, és kétszeresen ünnepelünk. Jó éjt, drágám! Másnap reggel Miranda elhatározta, visszavonja a beleegyezését. Napközben azonban nagy kosár tavaszi virág érkezett, este pedig, amikor Warren érte jött, hosszan megcsókolta, mielőtt még Miranda megszólhatott volna. - Gyönyörű vagy! - A férfi tekintete végigsiklott a lány egyszerű szabású, kék ruháján. - Warren, tegnap este... - kezdte. - Erről beszélünk majd később. A Stringfellowsban foglaltam asztalt. Csak amikor már az asztalnál ültek, és az ételre vártak, próbálkozott Miranda újra. - Köszönöm a csodálatos virágot. - A villával a terítőt kaparászta. - Warren, a... amit tegnap este elhatároztunk... Biztos te is úgy gondolod, ahogy én, hisz aludtál rá egyet. Ez egy őrült ötlet. Nem sikerülne. Valóban becsülöm, hogy a férjemként akarsz mellém állni, de tényleg nem kell, hogy... és... - Azt akarod ezzel mondani, hogy meggondoltad magad? Miranda megkönnyebbülten felsóhajtott. - Azt. - Nagy kár - mondta Warren meggyőződés nélkül. - Megígértem ugyanis a szüleimnek, hogy a következő hétvégén elmegyünk hozzájuk. Ma felhívtam őket, és elmondtam, hogy eljegyeztük egymást. Nagyon örültek, hogy megismerhetnek. A lány rémülten nézett rá. - Nem is mondtad, hogy vannak szüleid. - A legtöbb embernek vannak, tudod? - nevetett Warren. - Csak nem mondtad meg nekik, hogy én... hogy én... - Nem - nyugtatta meg a férfi, a vállára téve a kezét. - Ezzel ráérünk. A következő hétvégén a te szüléidhez kellene mennünk Norfolkba, nem gondolod? - Warren, nem tudom, hogy kibírnám-e. - Persze hogy kibírod. Ott leszek mindig melletted. - A férfi rámosolygott. - De most felejtsünk el mindent, s ünnepeljük az eljegyzésünket. És miután eljegyeztelek - benyúlt a zakója zsebébe -, ezt fogod hordani. - Megfogta a bal kezét, és gyűrűt húzott az ujjára. - Remélem, jó rád. Pontosan jó volt. A gyűrűn két gyémánt volt rubinok közé foglalva. Miranda ránézett, és a könnyeit törülte. - Bocsáss meg - szólt halkan. - Nem szoktam olyan könnyen sírni. - Tudom. Gyere, táncoljunk. Miranda igyekezett úgy tenni, mintha csak egy szokásos randevún volna Warrennal, s megpróbálta élvezni az estét. De ha a gyűrűre esett a pillantása, és a történtekre gondolt, elszállt az öröme. Mirandának kínos volt a szüleinél tett látogatás. Ha Warren szerelemből jegyezte volna el, boldog lett volna, hogy a szüleinek bemutathatja leendő vejüket. Miután azonban a Warrennal való kapcsolata inkább csak megállapodás volt, úgy érezte, csak színészkednek a szüleinek, s becsapják őket. Ha arra gondolt, hogy a következő hétvégén Warren szüleihez kell elutazniuk, még jobban szenvedett. Míg a férfi lazán és felszabadultan viselkedett náluk, Miranda egész idő alatt ideges volt. Ezenkívül a reggeli rosszullétek se igen emelték a hangulatát. - Lazíts egy kicsit! - próbálta nyugtatni Warren, úton Hampshire-be. - Szeremi fognak téged a szüleim. Tudom, majd igyekezni fognak - a te kedvedért, gondolta Miranda, s a férfira nézett. De biztosan azt fogják gondolni közben, ugyan, hol szedted össze ezt a kis szerencsétlent. Sí Jülla Warren szüleinek házához érve azonban visszatért Miranda önérzete. Kiszállt a kocsiból, hátradobta a haját, s fölszegte az állát. A férfi szülei barátságosak és szeretetre méltóak voltak, de a lány tudta jól, alaposan megnézik maguknak a jövendő menyüket sok erő kellett hozzá, hogy kibírja ezt a napot. Amint újra autóba ültek hazafelé, összeroskadt, mint egy marionettbábu, amelynek elvágták a tartószálait. Warren azonnal megállt, s karjába vette Mirandát. - Nagyszerű voltál, Miranda! Büszke vagyok rád. - De nincs több rokonod, ugye? - kérdezte a lány sóhajtva. Warren nevetett. - Nincs senki, akitől tartanod kellene. - Jó. - Elhúzódott tőle. - Nem szeretném ezt egyhamar újra megismételni. Most, hogy túl volt az egészen, Miranda kimerülten elaludt. Aludt még akkor is, amikor a docklandsi előtt megálltak. Warren kikapcsolta a biztonsági övét, s lágyan szájon csókolta. A lány érthetetlenül mormolt valamit, átölelte Warren nyakát, s odaadóan viszonozta a csókját. Csak akkor eszmélt rá, hol van, amikor a férfi szenvedélyesebben csókolta. Tétován nevetett, és kiszállt. - Mostanáig aludtam? Ne haragudj. Biztos nagyon unatkoztál az úton. - Egyáltalán nem - felelte Warren kedvesen. Az ajtóig kísérte, megvárta, míg Miranda kinyitja, s ekkor átölelte a vállát. - Szeretnéd, ha itt maradnék? Bár Miranda már régóta számított rá, ez volt az első eset, hogy a férfi valóban megkérdezte. Végül is nemsokára összeházasodnak, Warren viselkedése tehát teljesen érthető volt. A lány nem tudta, hogyan is utasíthatná el barátságosan, így hát szótlanul rázta a fejét. - Akkor jó éjszakát! A következő két napon sajnos úton leszek, de szerda este már hazajövök. Akkor majd eltervezzük az esküvőt. - Ühüm. Jó éjt! Warren igazi esküvőt akart, fehér menyasszonyi ruhával, de Miranda hazugnak érezte, hogy fehérben lépjen az oltár elé, bármilyen sok terhes nő csinált is már ilyet előtte. Persze, amiatt sem akarta, mert a házasságuk nem volt szerelmi házasság, de erről nem beszélt senkinek. Egyszerű polgári házasságkötést akart, itt, Londonban. Szerette volna, ha csak azután értesítik a családjukat, ha már minden megtörtént. Miranda eltökélte, hogy keresztülviszi az akaratát, vagy ha nem, lemondja az egészet. Szerdán azonban Warren, mint mindig, most is kifogta a szelet a vitorlájából. - Újra átgondoltam a dolgot. Egyetértek veled, legyen polgári esküvő. Már be is jelentettem magunkat szombathoz két hétre. - Igazán? - A lány felháborodottan nézett rá. - Nem tudtál volna engem is megkérdezni, hogy egyetértek-e vele? Warren fölvonta a szemöldökét. - Persze, ha fontosabb dolgod van, lemondhatom az időpontot. Miranda nevetett. - Nem, nincs. Köszönöm, hogy nem ragaszkodsz a templomi esküvőhöz. Attól tartok, nem bírtam volna ki az ünnepséget a rokonok népes seregével. Ha egyszer a házasságunk úgyis csak papíron érvényes... Warren kelletlenül nézett rá. - Már közöltem a szüleinkkel az esküvő napját. El fognak jönni. De megmondtam, hogy nem akarunk nagy ünnepséget csapni. - Nem kellett volna meghívnod őket - tört ki Miranda. - Most már tudják, hogy... - Igen, azt hiszem, tudják. - Mit szóltak? - kérdezte a lány alig hallhatóan. - Azt, hogy el akarnak jönni. Semmi egyebet. Miranda a földre vetette magát, és egy párnával takarta el a fejét. - Az apám meg fog ölni. Warren csak nevetett. - Sokkal valószínűbb, hogy engem fog célba venni. Mesélte, hogy milyen jó lövész. - Lefeküdt Miranda mellé a padlóra, s levette fejéről a párnát. - Jöhetek én is, vagy csak egyedül akarsz struccmadarat játszani? - Azt akartam, hogy ne szólj nekik semmit. - Egyszer úgyis meg kell tudniuk..- A férfi magához vonta Mirandát. - Ne emészd magad! Két hét múlva túl leszünk az egészen. Csak azt sajnálom, hogy pont most költözünk az irodával, így nem lehetnek igazi mézesheteink. Meg kell elégednünk egy hétvégével. De megígérem, hogy elutazunk valami egzotikus helyre, amint csak lehet. - De jó lenne! - Pillantása végigsiklott a szobán. - Nem szívesen hagyom itt a lakást. - Persze. De amíg találunk valami kertes házat, ahol a gyerek is elfér, kényelmesebb lesz kettőnknek nálam. Minden a gyerek miatt van. Az ő kedvéért megyek férjhez két hét múlva. Mrs. Warren Hunter lesz a nevem, s a hivatásának élő Miranda Leigh-t lassan elfelejtem. - Mire gondolsz? A nő Warrenra nézett. Milyen csinos férfi. Biztosan sok nő szeretett bele, és próbálta őt megfogni magának, miközben a férfi megpróbált kiszabadulni a csapdából. Most meg majd összeházasodnak, holott nem is szeretik egymást. - Nemsokára férj és feleség leszünk - mondta lassan. - Igen. - Elsimította a hajat a lány arcából, és megcsókolta. Miranda viszonozta a csókját, s halkan sóhajtott, amikor a férfi kigombolta a blúzát, és a mellét csókolgatta. De amikor lehúzta a cipzárt a farmernadrágján, s becsúszott a keze a ruhája alá, Miranda megdermedt. - Nem ártunk vele a babának, ha most lefekszünk, Miranda. Ahhoz még korai ez a terhesség. - Tudom, de... Nem lehetne... Két hét múlva úgyis összeházasodunk. - És addig akarsz várni? - kérdezte a férfi csalódottan. A lány kérlelőn nézett rá. - Igen. Légy szíves. Warren habozott egy pillanatig. - Hát jó, Miranda - sóhajtott aztán -, ha így akarod, várhatunk. - Nevetett. - De ahogy elnézem, aligha hiszem, hogy meg fogjuk állni. 10. FEJEZET Szép idő volt az esküvő napján, de Miranda alig vett róla tudomást. Rettentő idegesnek érezte magát karikásak voltak a szemei, mert éjszaka nem tudott aludni. A szülei előző nap érkeztek, s a szállodában együtt töltött este nem volt valami vidám. Az apja kimondottan dühös volt, az anyja pedig nemegyszer panaszolta: - Nem tudtatok volna legalább egy normális esküvőt tartani? - Örülj, hogy egyáltalán férjhez megyek! Tulajdonképpen én nem is akartam - felelte végül, s ezzel elhallgattatta a szüleit. Készülődés közben Miranda azon töprengett, vajon a vőlegénye szülei is ilyen ellenérzést mutatnak-e? Warrennak azonban biztos volt annyi önérzete, hogy leszerelje őket. Óvatosan bújt bele a szigorúan szabott kék kosztümbe, amit hosszas habozás után választott. Nem mintha nem lett volna bőséges a választék Londonban, de Miranda nem érezte magát igazán menyasszonynak, s ezért nem akart semmi rendkívülit fölvenni főleg nem fehéret. Egy különleges kalapnak azonban nem tudott ellenállni. Éppen illett a kosztümhöz, s igen elegánsan mutatott a föltűzött frizuráján. Az esküvő borzalmas volt. Miranda és Warren szülei először látták egymást. Ronny is eljött. Mélyen elvörösödött, amikor nővére az anyakönyvvezetőnél megjelent. Miranda rögtön kitalálta, mire gondol. - Nem kellett volna eljönnöd - mondta halkan. - Nem akartalak összezavarni. - Miért nem tetted te is azt... amit én? - súgta neki Ronny. Miranda mosolyogva megsimogatta a húga arcát. - Nem vagyok olyan erős, mint te. Ronny elképedve nézett rá, s mondani akart valamit, de Miranda megszorította a kezét, s továbbment, hogy Warren szüleit üdvözölje. A házasságkötési szertartásra Miranda később nem is emlékezett. Ott állt Warren mellett, aki kifogástalan fekete öltönyében sokkal idegenebbnek tűnt, mint eddig bármikor, és elismételte az előmondott szavakat. Egyszer fölpillantott, s látta a komoly arcú rokonokat. Te jó ég, gondolta. Az ember azt hinné, temetésen vannak. Szája elé kellett tennie a kezét, hogy visszafojtsa a nevetést. Warren aggódva nézett rá. Amikor észrevette szemében a csillogást, elmosolyodott, s megszorította menyasszonya kezét. Az esküvő után beálltak a fényképezéshez, aztán egy közeli étterembe mentek ebédelni. Szüleik iparkodtak udvariasan viselkedni egymással, bár nemigen volt közös témájuk. Titkon azonban mindkét család a másik fél gyermekét okolta az egész kínos helyzetért. - Még esküvői tortátok sincs - állapította meg Miranda édesanyja szemrehányóan. - Azt hiszem, Warrennak eszébe sem jutott - felelte Miranda. - Warrennak?! Hát nem te rendelted meg az ebédet? - Nem. Ő intézett mindent. A mamája kérdőn nézett rá. - Miranda, biztos vagy benne, hogy helyes, amit csinálsz? - Persze - nevetett Miranda, de a hangja kicsit élesen csengett. Ebéd után a vendégek elbúcsúztak, s Warren besegítette Mirandát a Lotusba. Egy vidéki szállodába tartottak, alig kétórai autóútra Londontól. - Hogy érzed magad? - kérdezte Warren. - Jól. - Miranda sóhajtott. - Örülök, hogy túl vagyok rajta. A szüleink is biztosan így éreznek. - Ne is törődj vele. Meg fogják szokni, hogy házasok vagyunk. Az én anyukám már régóta szeremé egy kis unokát. - A feleségére pillantott. - Miért nem alszol egy kicsit? Miranda hátradőlt, s behunyta a szemét, de nem tudott elaludni. Az esküvőn túl volt már, de most valami még rosszabb következik. Este Warren biztosan le akar feküdni vele, s most már nem találhat semmilyen kibúvót. Legutóbb persze nagyon szép volt, gondolta keserűen, de milyen lesz most? Akkor minden más volt. Heves szenvedély hajtotta őket egymáshoz - no meg az alkohol. És most? Most mi lesz? Warrent a szex érdekelte. Miranda tudta, hogy a férfi kívánja őt, s tartózkodása csak még jobban növelte vágyát. De mit érez ő? Kötelességtudatot? Miranda összekulcsolta az ölében a kezét, és az ajkába harapott. Nem, nem kötelességet, ma sokkal többet fog érezni, mint akkor, mert azóta már megváltoztak a Warren iránti érzelmei. Az elmúlt hetekben belészeretett. Ezt azonban csak későn vette észre, amikor már nem tudott ellene tenni. Ezért is félt annyira Warrennel ágyba bújni. Miranda tudta, hogy a férfi nem viszonozza az érzelmeit, és nem viselte volna el, ha Warren azután elfordulna tőle. A szállodában a kandalló előtt ülve teáztak. Aztán sétálni mentek a parkba. Március eleje volt, s a folyópart olyan sűrűn tele volt hóvirággal, hogy vigyázniuk kellett, le ne tapossák őket. Kéz a kézben sétáltak. Miranda úgy tett, mintha tényleg szerelmesek volnának egymásba, s ettől kimondhatatlanul boldog volt. Sötétedéskor visszatértek a szállodába, s átöltöztek a vacsorához. Miranda megint föltűzte a haját, és merész kivágású, hosszú ujjú, sötétvörös bársonyruhát vett föl, széles fekete övvel. Vacsora után elvegyültek a vendégek közt a szalonban, s leültek kávézni. Warren azonban csakhamar fölállt, s megfogta az asszony kezét. Miranda fölnézett rá, s megrettent a szemében látszó, nem titkolt vágytól. Lassan ő is fölkelt. A férje átölelte a derekát, s fölvezette a lépcsőn. A szobájukban már égett a villany. Warren kihúzta Miranda hajából a hajtűket, s leeresztette selymes, dús haját. Megsimogatta a fejét, s miközben csókkal borította el az arcát, lassan vetkőztetni kezdte. Az egyik ruhadarab a másik után esett a földre, a férfi ajkai lejjebb csúsztak, a felesége puha, fehér bőrét csókolták. Miranda behunyta a szemét, s nem mozdult. Warren gyöngédsége egyre izgatóbb volt. Miranda légzése egyenetlenné vált. Végül meztelenül állt a férfi előtt. Miranda kinyitotta a szemét, és Warrenra nézett. Úgy tűnt, mintha a férfi várna valamire. Az asszony először nem értette, mire, de aztán fölemelte a kezét, s kioldotta a férfi nyakkendőjét. Felhevült testtel feküdtek a hűvös lepedőn, s ez Mirandát megint a hajón töltött éjszakára emlékeztette. - Milyen szép vagy, Miranda - suttogta Warren rekedten, miközben gyengéden simogatta. Miranda megremegett az érintéstől. A férje újra feltámadó szenvedéllyel csókolta. Amikor ráfeküdt, Miranda megérezte követelő vágyát, és ettől megdermedt. Kétségbeesetten próbált meg ellazulni, s meggyőzni magát, hogy minden jó lesz. Mégis félt, amikor a férfi kezét a combján érezte. - Nem tudok! - Ellökte magától Warrent, felugrott az ágyból, és reszketve a szoba sarkába kuporodott. Egy pillanatra csönd lett. Aztán Warren fölkelt, s megfogta Miranda karját. - Mit jelentsen ez? - Ne haragudj, nem tudok... Nem tudok józan fejjel... - Nem tudsz józan... Miről beszélsz egyáltalán? Miranda megpróbált kiszabadulni, de Warren mindkét csuklóját erősen kulcsolta. - Legutóbb... - nyögte ki nagy nehezen - legutóbb sokat ittunk. Ezért... Warren hitetlenkedve bámult rá. - Azt akarod ezzel mondani, hogy csak akkor tudsz lefeküdni valakivel, ha iszol? - Nem. Igen. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy most nem megy - kiabált Miranda kétségbeesetten. - Engedj el, Warren! Kérlek! De a férfi túlságosan dühös volt ahhoz, hogy rá figyeljen. - Átkozottul türelmes voltam veled, nagyon jól tudod. És miért? Azért, hogy megtudjam, csak úgy tudsz szeretni, ha iszol? Vagy csak akkor kell alkohollal eltompítanod az eszedet, ha ágyba bújsz velem? Miranda a fejét rázta. - Nem értesz meg engem. Szeretnék veled lefeküdni, de... egyszerűen nem tudok. Ne haragudj! - Igazad van, nem értelek. Grahammel is így voltál? - Vele soha nem feküdtem le - kiabált felindultan. Warren dühösen nézett rá. - Ez után az éjszaka után már el tudom hinni neked. - Elengedte, s a fürdőköpenyekért sietett. Az egyiket odadobta neki, a másikat ő vette fel. - Döntsd el, Miranda, mi legyen! Annyit mondhatok, hogy a feleségem vagy, és az is maradsz. A szó teljes értelmében. Idő előtt megszakították a hétvégét, s másnap reggel visszatértek Londonba. Amint Warren lakásához megérkeztek, a férfi csak letette a bőröndjét, s máris indult dolgozni. Késő este tért haza. A következő napok ugyanígy teltek. A cég még költözködött, így Warrennak sok volt a dolga, s este, ha hazatért, kimerülten feküdt az ágyba. Miranda eleinte a vendégszobában aludt. Tudta azonban, hogy Warren nem az a férfi, aki ezt hosszan eltűrné. Az ösztöne azt súgta, hogy a következő hétvégén történik valami. Szombaton Warren munkába indult, de hangsúlyozta, hogy vacsorára hazaér. Délután azonban telefonált, s közölte, hogy valami közbejött, mégis később jön. Miranda már fölkészült, hogy korábban érkezik, s most érezte, ahogy lassan enyhül benne a feszültség. Hét óra felé valami ennivalót akart készíteni magának, de semmit sem talált, ami ízlett volna. Valami fűszereset kívánt. Gondolt egyet, fölvette a kabátját, s elindult egy körülbelül fél mérföldnyire lévő indiai étterembe. Erős, curry val ízesített ételt rendelt, és egy fél üveg bort. Az étteremből kijövet élesen a szemébe vágott a szél. Az eső időközben elállt, de az út néhol el volt jegesedve. Miranda óvatosan lépdelt. Olyan sokat evett, hogy a derekán feszült a szoknya. Vagy talán a pici növekszik a hasában? Az utóbbi időben alig gondolt a babára, mivel a férjével kapcsolatos gondok teljesen lefoglalták. Még semmit sem vett a gyereknek, és még a nevén sem gondolkozott. De erre még volt idő bőven. Most azonban haza kell mennie, s föl kell rá készülnie, hogy Warren élni fog férji jogaival. Férji jogok - nevetnie kellett ezen az ósdi kifejezésen. Egyszerre már nem is látta olyan borzasztónak. Na jó, talán nem szerette őt Warren. De mégiscsak elvette feleségül, nem? És kívánta is őt. Mit akarhatott egy asszony ennél többet? Nemsokára hazajön. Lehet, hogy már otthon is van, s csodálkozik, hol lehet a felesége. Miranda meggyorsította a lépteit. Vágyódott Warren után, s mielőbb vele akart lenni. Egy jeges folton hirtelen megcsúszott, s elvágódott. Egy pillanatig ijedten feküdt, s levegőért kapkodott. Emberek szaladtak oda, hogy segítsenek. De már föl is állt, s kijelentette, nem történt semmi baja. Továbbindult, de most már jobban a lába elé nézett. Már majdnem elérte az utcát, amelyben laktak, amikor hirtelen heves fájdalmat érzett. Megállt, felnyögött, s megfogta a hasát. Aztán óvatosan lépett egyet. Megint egy heves nyilallás. Még élesebb, mint az első. Miranda egy házfalnak támaszkodott, s halkan nyöszörgött. Két hölgy észrevette a túloldalon, odajöttek hozzá, s kérdezték, mi baja? Miranda fájdalomtól eltorzult arccal nézett rájuk. - A gyerekem! Segítsenek! Amikor a mentők megérkeztek, Miranda tudta már, hogy késő. A klinikán mindent elkövettek, hogy megmentsék a gyereket, de hiába. - Az esés - magyarázta az orvos. - Értesítsünk valakit? - kérdezte a nővér, miután az orvos kiment. - A... férjemet. - Miranda megadta a telefonszámot. - Mindjárt fölhívjuk, hogy idejöhessen magához. - Ne! Kérem... Értesítsék, de ne jöjjön ide! Mondják azt, hogy alszom. A nővér csodálkozva nézett rá. - Biztos, hogy ezt akarja? Miranda fáradtan bólintott. - Igen. Biztos... Majd holnap beszélek vele. - Talán jobb is lesz így. Adok magának egy altatót. Warrenmégis bejött hozzá, de Miranda mélyen aludt, s nem tudott róla, hogy a férje megfogja a kezét, és még sokáig az ágyánál ül, mielőtt hazamegy. Másnap, amikor Miranda felébredt, szomorú volt, és bágyadt. Legszívesebben ágyban maradt volna, s a fejére húzta volna a takarót. Azután mégis úgy döntött, hogy fölkel, s kiment a fürdőszobába. Meghalt a gyerekem, mondta magában újra és újra. Hát igen, tulajdonképpen nem is akartam gyereket. Talán megérdemeltem, hogy elveszítsem. De a gyerekkel együtt Warrent is elveszítem. Ez a gondolat elviselhetetlen volt. - Hazamegyek, mert már jobban vagyok - mondta az osztályos nővérnek, amikor az a szobába lépett. - Ahogy akarja, de alá kell írnia ezt a nyomtatványt. Hát mindenre van nyomtatvány... Még olyan nyomtatvány is van, ami megállapítja, hogy elvesztettem a gyerekemet? Taxiba szállt. Warren lakása helyett azonban Docklandsbe vitette magát. Még nem adta fel a lakását, s a legtöbb holmija is ott volt. Miranda párnát dobott a földre, s a nagy ablak elé ült. Kedvenc helyéről figyelte a Temzén úszó hajókat. Máskor mindig sikerült elterelnie a figyelmét, ha a folyót nézte, ez a szemlélődés mindig megnyugtatta. Ma azonban csak hatalmas űrt érzett. Nem akarta megölni a babát, mégis majdnem olyan volt, mintha elvetette volna. Warren sose bocsátja meg ezt neki. Valahogy össze kell szednie az erejét, hogy el tudja a férjét engedni. Talán akkor majd nem gyűlöli őt Warren annyira. Egy kulcs fordult meg a zárban, s mindjárt utána Warren jelent meg a szobában. Nagyon komolynak és fáradtnak látszott, mint aki egész éjjel le sem hunyta a szemét. - Gondoltam, hogy itt talállak. Közelebb lépett, kezét a nadrágzsebébe mélyesztette Mirandát nézte. - Nem akartam. Tényleg nem - mondta az asszony szomorúan. - Talán nem - szólt Warren egy idő után. - Mindenesetre nem tudatosan. De ösztönösen ugyanúgy harcoltál ellene, mint a házasságunk ellen. - Rekedtes hangon nevetett. - Csak éppen a házasság ellen egészen nyíltan tiltakoztál. Miranda el akarta mondani, hogy tegnap eldöntötte, nem hadakozik már a férfi ellen. De egy ilyen vallomásnak most nem volt semmi értelme. Aztán Warren amúgy se hinne neki. - Ne haragudj - suttogta. - Ne haragudjak! - kiáltotta Warren hirtelen haragjában. - Csak ennyit tudsz mondani? - Elfordult, és öklével a falat ütötte. Aztán egy másodpercig lehunyt szemmel állt, mintha a bánatot és a fájdalmat akarná leküzdeni magában. Miranda oda akart menni hozzá, s vigasztalóan átölelni őt. De tudta, hogy mindenért ő a hibás, és félt, hogy a férje megvetéssel büntetné őt, ezért mégsem mozdult. Warren végül megfordult. - Mi lesz most velünk? A felesége mélyet sóhajtott, s így szólt: - Azt hiszem, megint onnan kezdjük... - Felemelte a fejét, és látta, hogy Warren figyeli. -... amikor még nem ismertük egymást. - A férfi elfordult, s Miranda egész csendesen, visszafogott hangon folytatta: - A jelen körülmények között nem lesz nehéz érvényteleníteni a házasságot. És aztán újra szabad vagy. - Akárcsak te. - Igen - sóhajtotta szomorúan. - Mit fogsz csinálni? - kérdezte a férje. - Tessék? - Mosolyogni próbált. - Ja, keresek majd egy állást. Warren kiismerhetetlen arccal nézett rá. - Biztos, hogy ezt akarod? - Hát persze. Csak a gyerek miatt vettél... házasodtunk össze. Most, hogy már... halott, semmi sem köt minket egymáshoz. - Semmi. - Warren kivette zsebéből a lakáskulcsot, s ledobta Miranda mellé a földre. - Nyilván vissza akartad kérni. - Az ajtó felé fordult, de megállt. - Lehet, hogy nem látjuk többé egymást. - Igen - suttogta Miranda, s meredten nézett rá. Warren elhúzta a száját. - Akkor... ez a búcsú. Úgy tűnt, akar mondani még valamit. Miranda feszülten várt, de a férfi csak vállat vont, és halkan ennyit mondott: - Viszlát, Miranda. Miranda fel sem tudta fogni a történteket. Hallotta Warren lépteit az előszobában. Egy pillanatig csönd volt. Aztán kinyílt a bejárati ajtó, majd újra becsapódott. Miranda nem akart hinni a fülének. Döbbenten nézett arra a helyre, ahol néhány másodperce még Warren állt. Aztán egy elfojtott sikollyal a padlóra vetette magát, és keservesen sírt. - Miranda! Még nem fogta fel, amit hallott. Warren az? Hát mégsem ment el? Hirtelen abbahagyta a sírást, és fölnézett. Férje valóban ott állt az ajtóban. Miranda magáról megfeledkezve fölugrott, s a férfi karjába vetette magát. - Kérlek, maradj! Ne hagyj el! - zokogta. - Annyira szeretlek! Tudom, hogy te nem szeretsz, de mindent megteszek, hogy boldoggá tegyelek. Lehetne még gyerekünk. Szeretni fogod, és... - Miranda! - Warren hitetlenkedve nézett rá. - Mit mondasz? - Szeretlek. Nem akarom, hogy elmenj. A férfi letörölte Miranda arcáról a könnyeket. - És ezt mióta tudod? - Azt hiszem, már hetek óta. - Miért nem szóltál előbb? Miranda nem nézett a férfi szemébe. - Nem akartalak zavarba hozni. Tudom, hogy nem szeretsz, ezért akartam erős lenni, s egyszerűen elengedni téged. De te visszajöttél. - Bizonytalanul nézett föl a férjére.- Miért? Hallottam, hogy becsapódik az ajtó, de... talán ki sem mentél a lakásból? Warren válasz helyett megkérdezte: - Honnan tudtad, hogy nem szeretlek? Miranda hallgatott egy darabig, aztán szomorúan megszólalt: - Mindig tudtam. Amikor az után az éjszaka után a hajón felébredtél, nyilván azt hitted, én még alszom. De nem aludtam. Hallottam, amikor azt mondtad: Te jóságos ég! Aztán kétségbeesett arccal elfordultál, amiből pontosan megértettem, mennyire megbántad a mi együtt töltött éjszakánkat. Warren átölelte a derekát, egy fotelhoz vezette, leült, és ölébe vonta Mirandát. - Szerettem volna, ha nem így történik - mondta a férfi nyomatékosan. - Aznap, amikor megismertük egymást... - elmosolyodott, amikor az első találkozásra viszszaemlékezett - ... az volt a szándékom, hogy alaposan megmondom neked a véleményemet. De amikor megláttalak, elszállt minden haragom. Levettél a lábamról. Miranda csodálkozott. - El is titkolhattad volna. - Azt is akartam. Még mindig csak egy veszélyes fejvadásznak tartottalak. Emlékszel? Csupán York felé menet ébredtem rá, hogy közelebbről is meg akarlak ismerni. Sokkal közelebbről. Miranda kiegyenesítette a derekát, s Warrenra nézett. - Azt akarod mondani, hogy érdekeltelek? - Persze. Tudtam, hogy van egy barátod, és a rossz kezdés után azt hittem, csak akkor lehet esélyem nálad, ha mindent elölről kezdek, és semmit sem kapkodok el. De aztán belekeveredtünk abba a hóviharba, s minden kicsúszott a kezemből. Amikor aztán reggel fölébredtem, rádöbbentem, hogy mindketten készületlenek voltunk. Joggal tehettél volna szemrehányást, hogy leitattalak, s kihasználtam a helyzetet. Azt hittem, eljátszottam az egyetlen esélyemet, hogy meghódítsalak. Ezért átkozódtam. Mirandának tágra nyílt a szeme. - Ezért? Én azt hittem, azért voltál mérges, mert ki nem állhattál, és azt kívántad, bár meg se történt volna az az éjszakai eset. - En is azt hittem rólad, amikor reggel annyira elutasító voltál velem. Gondoltam, szerelmes lehetsz a barátodba, és megbántad, hogy megcsaltad. - De később otthagytam Grahamet. - Ez volt a legjobb hír, amit az elmúlt hetekben kaptam. Amikor végre bevallottad, hogy terhes vagy, lépnem kellett. Meg kellett kérnem a kezed, különben elveszítettelek volna. De én meg akartalak nyerni. Amióta megismertelek, csak rád tudok gondolni. Miranda még mindig nem tudta felfogni a hallottakat. - Akkor miért nem mondtad meg? - Féltem, hogy elijesztenélek. Becsvágyó, a karrierjét építő nő voltál, határozott elképzelésekkel arról, milyen életet akarsz élni. Még abban sem voltam biztos, hogy nem gondolod meg magad hirtelen, s mégis elveteted a gyereket. Aztán azt se tudtam, egyáltalán bele akarod-e vetni magad egy újabb kapcsolatba. Miranda előrehajolt, és gyöngéden megcsókolta Warrent. - A te szerelmedért bármibe belemennék. Jó lett volna, ha mindezt már a nászéjszakánkon tudom. Akkor nem féltem volna, hogy utána megint haraggal fordulsz el tőlem. Warren mosolygott. - Mit szólnál egy második nászéjszakához? - Ó, igen - nevetett Miranda. - Két hét múlva. De ne ugyanott! - Tulajdonképpen azt gondoltam, még egyszer meg kellene tartanunk az esküvőt. De most igazából. Templomban, és mindennel, ami ehhez dukál. Tortával. Mirandának felcsillant a szeme. Most már nem szégyellte kimutatni az érzelmeit. - Csodálatos lenne. - Megfogta a férfi kezét, megcsókolta, és az arcához szorította. - Ha még egyszer összeházasodunk, akkor sem hiszem, hogy közelebb kerülhetek hozzád, mint most. Csak azt sajnálom... - Elhallgatott. - Tudom. -Warren a karjába vette, és magához ölelte. Még gyászolták az elvesztett kicsit, de már reménykedve gondoltak a jövendő gyermekeikre.