Júlia 46 Sandra Marton: Az igazi szerep Nehezen indul Jeanne színésznői pályafutása, nem csoda hát, ha egy európai körutazás kedvéért néhány hétre szívesen hagyja el Amerikát. Shakespeare szülőföldjén fölkeresi bátyja egyik jó barátját, akitől különös ajánlatot kap: játssza el az idős nagynéni előtt a férfi kedvesének szerepét. Abigail néni ugyanis egyfolytában azon fáradozik, hogy megházasítsa unokaöccsét, aki természetesen hallani sem akar szabadságának elvesztéséről... Az igazi szerep 1. FEJEZET Mintha csak menyegzőre teremtették volna ezt a napot! Az ég a legszebb kékjében pompázott, és szokatlanul simogató januári napfény ragyogott a Long Island-szoros fölött. Igen, eszményi nap egy esküvőhöz, villant át Jeanne agyán. Csak ne épp az én esküvőm lenne! Amikor tudatára ébredt annak, mit is gondolt, mélységesen megrettent, és állig húzta a takarót. Te jó ég, hogyan is juthat ilyesmi az eszébe! Megpróbálta másfelé terelni a figyelmét, s bámészkodni kezdett az ablakon keresztül. Bátyja viktoriánus stílusban épült házában vendégeskedett, ahol a látogatók szobáját egy kerek tornyocskában rendezték be. Az ilyen reggeleken egészen a connecticuti partokig el lehet látni innen. Jeanne mélyet sóhajtott. Bizonyára csak lámpaláza van, semmi más. Végül is az ember nem megy férjhez mindennap! Rendjén való, hogy ilyen ideges. Hát nem mondta az anyja, hogy a nagy nap előtt minden menyasszony piszok rosszul érzi magát? Igen, emlékezett vissza, pontosan ezeket a szavakat használta, amikor Coloradóból való megérkezésük után megmutogatta nekik a nászajándékokat. - Rosenthal porcelán - mondta Jeanne, és a kezébe vett egy áttetsző falú csészét. - Tizenkét személyes készlet, mit szóltok hozzá? Az anyja nevetett. - Igazán szép, kicsikém. Kitől kaptátok? - Csakhogy egyáltalán nem nekem való -jelentette ki Jeanne, s nem felelt a kérdésre. - Sokkal jobban örültem volna egy kerámiakészlctnck. - Az esküvő után kicserélhetitek - jegyezte meg békítőleg az apja. - George-nak tetszik. Meg akarja tartani. Ő... - Jeanne hirtelen elhallgatott, mert a csésze kicsúszott a kezéből, és csörömpölve hullott az ebédlő kőpadlójára, ahol darabjai szerteszét repültek. Jeanne szeme megtelt könnyel. - Eltörtem... Szülei jelentőségteljes pillantásokat váltottak, aztán Mr. Lester valami semmitmondó kifogással kiment. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Margaret Lester átölelte és szorosan magához vonta a lányát. - Nem tesz semmit, kincsem, a csészét bármikor pótolni lehet. Jeanne letörölte könnyeit, és az anyjára nézett. - Anyu, igazán nem is tudom, mi van velem. Mintha nem is én lennék - Rettentően izgulsz-vélekedett MargaretLester. -Nincs semmi baj. Ez minden menyasszonnyal megesik. A nök piszok rosszul érzik magukat, amikor közeledik nagy nap. Jeanne halványan elmosolyodott. - Te is így voltál vele? - De még mennyire! - De miért? Talán csak... talán csak nem voltak kételyeid? - De igen. Gondban voltam Seth miatt - magyarázta az anyja. - Seth miatt? Margaret Lester megsimogatta lánya fekete haját. - Nem tudhattam előre, mit szól majd a bátyád a második házasságomhoz. Igaz, hogy az apja már régen meghalt, de Seth mégiscsak mindössze nyolcéves volt.. - Vagy úgy - szólalt meg halkan Jeanne. - Értem. Igazából persze most sem értem, gondolta Jeanne hcverészés közben, aztán visszahajtotta a takarót, és felkelt. Arra, amit meg szeretett volna tudni, nem kapott választ. Azt azonban be kell vallania, hogy ő sem fejezte ki magát elég világosan. Gondolataiba mélyedve bújt bele a pongyolájába. Nem helyes, ha az ember esküvő előtt annak találgatásával tölti a napjait, hogy hány menyasszony futamodott volna meg legszívesebben közvetlenül a nagy esemény küszöbén. Ajkait összeszorítva a fésülködőasztalhoz ment, és a kezébe vette a hajkefét. Tegnap megpróbálta megkérdezni a sógornőjétől is azt, amit az anyjától. Kristin a konyhában éppen dinnyegolyókat formázott a gyümölcsbóléhoz. - Szevasz - futott át a mosoly szép arcán, amikor meglátta az ajtóban álló Jeanne-t. Ő is mosolygott, aztán rámutatott az asztalon díszelgő sokféle gyümölcsre meg borosüvegekre. - Ezek meg mihez kellenek? Kristin hamiskásan pillantott sógornőjére. - Azt mondtam Sethnck, hogy van egy régi titkos recept, amely a Marshall család női ágában nemzedékről nemzedékre száll. - Egy dinnyedarabkát dugott a szájába. - Valójában A Jó Háziasszonyban olvastam. Friss gyümölcs, jó sok alkohol és tálalás előtt cukrozott tejszín. Ugye jól hangzik? - Bitang jól - válaszolt nevetve Jeanne. - De igazán csinálnod kell ezt? - Mit? A dinnyét darabolni? - Kristin elhúzta a száját. - Végül is várandós vagyok, nem beteg. Add már ide a málnás tálat! Kösz. - Segíthetek valamit? - De mennyire! Szedd le a fürtről a szőlőszemeket! Mindketten csöndesen dolgozlak egy darabig, aztán Jeanne egyszer csak felsóhajtott. - Kérdezhetek valamit, Kristin? - Csak ne a főzésről! A bátyád ugyan még nem panaszkodott, de be kell vallanom, hogy néhányszor már csúfosan melléfogtam. Jeanne kényszeredetten mosolygott. - Nem, nem a főzésről van szó. Arról... arról... - Mély lélegzetet vett. - Csak azt szeretném tudni, hogy közvetlenül az esküvőd előtt, az utolsó pillanatban, meggondoltad-e még egyszer az egészet? - Kinek volt arra ideje? Amikor Seth meg én annyi hónap után végre összekerültünk. .. - Igen, ezt tudom. De nem jutott-e az eszedbe, akár csak egy pillanatra is, hogy hibát követsz el? Kristin elkomolyodott, és átható pillantást vetett fiatal sógornőjére. - Kétségeid vannak? - Nem - vágta rá Jeanne. - Természetesen nem. Csak... csak szerettem volna tudni, igaz-e, amit anyu mond, hogy minden menyasszony ideges, és... - Az enyém nem volt az - szólalt meg egy férfihang. A két nő az ajtó felé fordult. Seth Richards rámosolygott a húgára, belépett, és karját Kristin köré fonta. - Alig várta, hogy az oltár elé hurcoljon. Még azzal is megfenyegetett, hogy saját kezűleg cibál oda, ha nem jövök magamtól. - Te tudod a legjobban, hogy ez nem igaz - nevetett Kristin, és sikkantolt egyet, mert Seth megcsiklandozta. - Ne szédítsd a húgocskámat - mondta a férfi színészkedve, emelt hangon. Valld be az igazat: egyszerűen odavoltál a testemért. - És látod, mire mentem vele - mutatott Kristin a hasára. - Igen - szólalt meg gyöngéden Seth -, nézd meg, mi lett a vége. Kristin magához vonta Seth fejét, s kettejük arckifejezése oly bensőségessé vált, hogy Jeanne hirtelen gombócot érzett a torkában. Elfordult, felállt, és gyorsan ki akart menni a konyhából. - Jeanne! Ne fuss el! Ezt a nagy melákot egyszerűen vásárolni küldöm, mi pedig nyugodtan beszélgethetünk tovább. - Kösz, de tudod, még rengeteg dolgom van. Fel kell hívnom a virágkereskedőt és azokat, akik az enni- meg innivalókat szállítják... Seth kamaszosan elvigyorodott. - Igazán egyszerű kis esküvő. Ugye ezt mondtátok? Igazából azt szeretném csak tudni, mit neveztek, ti nők, nagy esküvőnek! Jeanne megpróbálkozott egy vidám kis nevetéssel. - Sajnos el kell viselned, ha már rendelkezésünkre bocsátottad a házadat ehhez a nagy eseményhez - mondta, és kiment a konyhából. Igazából azonban cseppet sem voltam vidám, gondolta Jeanne a tükör előtt üldögélve, és kefélni kezdte a haját. Kristin nem felelt, amikor az utolsó pillanatokban érzett kételyekről kérdezte, de nem is volt erre szükség. Csak látni kellett, hogyan néz egymásra Seth meg ő, s rögtön tudta az ember, mennyire nagy és tartós a szerelmük olyan szilárd alap, amelyre egy életet lehet építeni. - Jeanne? - Amikor anyja óvatosan bekopogott, Jeanne felpattant. - Ébren vagy, drágám? Jól van, látom már felkeltél. Margaret Lester belépett a szobába, és kezét gyöngéden lánya vállára tette. - Kristin kitervelt egy kis meglepetést. Apád és Seth már odalent vár. Úgy gondoltuk, jó lenne kényelmesen együtt reggeliznünk. A halálraítélt utolsó étkezése, villant Jeanne eszébe. Elfordult, mert attól tartott, hogy anyja leolvassa az arcáról a gondolatait. Aztán hangosan csak ennyit mondott: - Remekül hangzik. Öt perc múlva lent leszek. Margaret Lester bólintott, de még nem indult el. - Mi van a menyasszony lámpalázával? Elmúlt? - Igen, teljesen elmúlt - válaszolta tettetett vidámsággal Jeanne, és örült, hogy háttal áll az anyjának. - Ugye már nem jár a fejedben Charlie? Jeanne megfordult. - Nem -jelentette ki határozottan, és anyja szemébe nézett. - Én csak azt gondoltam, talán... - Margaret Lester megköszörülte a torkát. - Szólok Kristinnek, hogy sütheti a pirítóst, jó? - Hát persze. Amikor az ajtó becsukódott anyja mögött, Jeanne leült az ágy szélére. Szíve olyan hevesen dobogott, mintha csak az imént hagyta volna abba a futást. Miért nem vallotta be az igazságot anyjának? Nem Charlie-ról, hiszen róla az igazat mondta. De az esküvő előtti pánikkal más a helyzet. Mély lélegzetet vett, és lassan fújta ki a levegőt. Mi is történt valójában? Senki sem kényszerítette erre a házasságra. George megkérte a kezét, ő pedig igent mondott. Ilyen egyszerű az egész. Azaz talán mégsem ilyen egyszerű. Életének nagyon keserves időszakában ismerkedett meg George-dzsal, közvetlenül azután, hogy szakított Charlie-val. Sóhajtott egyet, amikor ezekre a szörnyű napokra gondolt. Mindenki azt hitte, hogy Charlie összetörte a szívét. És ez meg is felelt az igazságnak, csak nem úgy, ahogy a legtöbben gondolták. Igazából nem olyan volt a kapcsolatuk, mint amilyennek a látszat mutatta. Seth tudta, hogy együtt lakik Charlie-val, azt azonban nem is sejtette, hogy egyetlenegyszer sem háltak együtt. De ez nem is tartozik rá. Igen, a szakítás keserves dolog volt. Nem mintha Jeanne még szerette volna Charlie-t, hanem mert rájött, hogy amikor először ál lt a saját lábára, indent rosszul csinált. A függetlenség felé tett első lépése az volt, hogy elköltözött hazulról. Fontos és nem is könnyű lépés volt ez, hiszen olyan jól érezte magát otthon. Mint kései gyereket imádták idős szülei, és Seth is mindig olyan kedvesen törődött a család kis vakarcsával. Ha Jeanne most visszatekintett, világosan látta saját hibáit. Abba a városba költözött, ahol a bátyja élt. Összeadta magát egy színésszel, aki csak nehezen tudott érvényesülni, s saját magán kívül senkit sem vett észre. Azt is be kellett vallania magának, hogy csak dacból engedte el a füle mellett Seth óvatosságra intő szavait, nem pedig azért, mintha szerette volnaCharlie-t. De bátyjának minden tanácsa úgy hatottra, mint támadás a szabadsága ellen. Minden balul sikerült. Aztán pedig megismerkedett a felelősségtudattal teli, megbízható George-dzsal. George megzabolázta lobbanékony természetét, gátat vetett féktelenségének. A szeretetre méltó George, akit mindig kedvelni fog, de akibe nem lesz szerelmes soha... - Jeanne! - Seth hangja fölhallatszott a szobájába. - Éhen halunk, hugi. Vagy lejössz magadtól azonnal, vagy én hozlak le, akár kész vagy, akár nem! - Jövök már! - kiáltotta Jeanne, és csakugyan elindult. Lefelé menet egy pillanatra megállt a tükör előtt, aztán besietett az ebédlőbe, ahol a család várta. Az órák mintha repültek volna. A virágkereskedő füzérekkel díszítette fel a lépcsőkorlátot, meghozták az ételeket és az italokat. George délután felhívta, ő azonban olyan idegesen beszélt vele, hogy a végén a férfi nagyot sóhajtott. - Nyugodj meg, Jeanne - mondta. - Mi a baj? Olyasmi, amin te nem segíthetsz, gondolta a lány, és újra érezte a gombócot a torkában. - Sajnálom, George - szólalt meg végül. - Minden rendben, Jeanne. Meg tudom érteni. Egyszerűen csak esküvő előtti lámpaláz. - Nem vagyok lámpalázas - válaszolta zavartan, és nagy levegőt vett, mielőtt folytatta volna. - Igazán nagyon sajnálom. Én... szeretném, ha tudnád. Te mindig olyan tapintatos és kedves vagy hozzám. - Jó tapasztalni, hogy becsülik az embert. Jeanne lehunyta a szemét. - Légy jó, George. - Te is, kedves. Viszlát. Jeanne visszaakasztotta a kagylót. Az anyja közeledett a folyosón. - Már csak két óra van hátra a nagy eseményig! - súgta oda lányának. Az öltözködés gyorsabban ment, mint ahogy Jeanne gondolta. Igaz, a menyaszszonyi ruhát szűkre szabták, de hátul sok-sok gyöngy alakú gombja volt, s ettől könynyebb lett belebújni. A lánynak fel kellett tűznie vállig érő haját, hogy be tudja gyömöszölni a csipkefátylas gyöngykoszorú alá. Csak az arca kikészítése tartott soká. Rendes körülmények között épphogy egy kis rúzst rakott az ajkára meg némi krémpúdert az arcára, most azonban sápadtabb volt a szokásosnál. Orra körül a szeplők feltűnőbbekké váltak, barna szeme alatt árnyékok sötétlettek. Ezért aztán szabályosan kikészítette magát. Csak a keze ne remegne ennyire! Valahogy azt érezte, semmi sem sikerül úgy, ahogy kellene, és amikor Margaret kopogott az ajtón, Jeanne éppen harmadszor látott neki a szempillafestésnek. - Jeanne? - Az örömanya belépett a szobába. - Csak azt ne mondd, hogy már készen vagy! Segíteni szerettem volna. - Még megteheted - felelte a menyasszony. - Nyitva van egy gombom, amit nem értem el. - Nem is egy, kettő. Lássuk csak... Jól van, kész! És most hadd nézzelek! - Anyja gyengéden megfordította, és egy darabig gyönyörködött benne. - Olyan szép vagy, Jeanne - mondta végül. - Hála neked és apunak. Ez a ruha valóságos költemény - nevetett a lány. - Én a menyasszonyra értettem, nem a ruhára. - Margaret a lánya keze után nyúlt. - Nyomja még valami a szívedet? - A ménekről és a virágokról pontos fogalmam van, ha erre gondolsz, anyu. - Nem, komolyan, Jeanne. Krisiin meg én úgy éreztük az utóbbi napokbán, hogy levert vagy. Ha valami gondot okoz még... - Anyu! A két nő a belépő Seth felé fordult, aki előbb az anyja, aztán a húga arcára nyomott egy puszit. - Elképesztően jól néztek ki - állapította meg, s átfogta mindkettőjük vállát. - Sajnálom, hogy zavarnom kell benneteket. Az ételszállító a konyhában van, és hiába próbál bcszuszakolni a hűtőszekrénybe egy óriási marhabordát. Ki akarta venni a gyümölcsbólét, de én azt mondtam neki, hogy Kristin leharapja a fejét. Sajnálatos módon az én drága kis feleségem éppen zuhanyozik. Anyu, esetleg te tudnál...? Margaret Lesler megcsóválta a fejét. - A bólénak a hűtőszekrényben kell maradnia, különberi semmi íze sem lesz. - Az ajtóból még visszafordult. - Minden rendben, ugye, Jeanne? - Tökéletesen. Seth udvariasan az ajtóig kísérte anyját. - Menj csak, anyu. Én még itt maradok. A lány megvárta, míg becsukódik az ajtó. - Seth? Tudni szeretném, igazából milyennek találod George-ot. - Természetesen kedvelem, hiszen tudod. - Rendes ember, ugye? - Mi ütött beléd? Jeanne kitartóan a padlót nézte, de Seth az ujjával felemelte az állát. - Mi a baj, kicsim? Húga nagyot nyelt. - Én... én egyszerűen bizonytalan vagyok. Én... - Seth? Hol kóborolsz? - hallatszott Mr. Lester hangja. - Telefonon keresnek. Ó, igen, és George is itt van. Át akarja adni neked a jegygyűrűt, mert a szertartásig nálad kell lennie. - Esküvői tanúnak lenni felelősségteljes megbízatás - nevetett Seth. - Megyek már - kiáltott le, aztán visszafordult a húgához. - Mit is kezdtél mondani, Jeanne? A lány éppen válaszolt volna, de aztán meggondolta. Már késő lenne bármit is mondani, döntötte el magában. - Semmi lényegeset. - Biztos? - Egészen. - Bátyja gomblyukába tűzött egy szegfűt. - Eredj le - ösztökélte a férfit -, George már biztosan ideges. Seth habozott még egy kicsit, mintha mondani akarna valamit, aztán átölelte és szorosan magához vonta Jeanne-t. - Nagyon szeretlek, húgocskám. - Én is téged - felelte a lány, de ekkorra Seth már elviharzott. Jeanne úgy állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Aztán lassan az ablakhoz lépett. Már sötétedett, a nap éppen eltűnőben volt Connecticut dombjai mögött. Szomorkás, fojtott zene szűrődött fel a nappaliból. Épp megfelel a hangulatomnak, gondolta Jeanne. Homlokát a hűvös ablaküveghez szorította. Nem így képzelte el az esküvője napját. Azt várta, hogy izgatott lesz, meg boldog, meg... Igen, hibázott. Szörnyű nagyot. Nem szereti George-ot, és nem is fogja tudni sohasem szeretni. Olyan embert választott, akiben megvan minden megfelelő tulajdonság, de aki mégsem felel meg neki. Ha összeházasodnak, becsapja őt is meg önmagát is - talán tönkreteszi mindkettőjük életét! Jeanne a gyémántokkal díszített arany karórára, szülei nászajándékára pillantott. Alig félóra, és minden elvégeztetett. Elkezdett fel-alá rohangálni a szobában, s közben hangosan gondolkodott. - Csak beszélhetnék valakivel! Az anyámmal, az apámmal. Vagy Sethtel, esetleg Kristinnel. Nem, ezzel csak áthárítanám a terhet! Itt most az én életemről van szó, a felelősséget is nekem kell viselnem! Újból az órájára nézett. Még húsz perc, még tizenkilenc, tizennyolc. Leült az,ágy szélére, egymásba kulcsolta ujjait, hogy ne remegjenek annyira. Aztán a jegygyűrűre esett a pillantása. George gyűrűje, a gyűrű, amely megpecsételi szerződésüket. Rövidesen felhúzza a jobb kezemre... Harmadszor is megnézte az órát. Kis híján elállt a szívverése: már csak tizenöt perc. Nem egészen egy óra múlva Mrs. George Davis lesz a neve. Egyszer s mindenkorra, mindörökre... Felpattant. Sietősen vetkőzni kezdett. Egy gomb leszakadt, és elgurult, de kit érdekelt ez most! Gyorsan kibújt a menyasszonyi ruhából, a cipőjéből, s lerakta a fátylat. Egy pillanat alatt magára kapott egy farmernadrágot, egy pulóvert, s papucscipőt húzott. Nem akarta végiggondolni, mit is csinál. Ösztöne azt súgta, ha mérlegelni kezd, elhagyja a bátorsága. Előkapta a szekrényből pehelybélésű piros kabátját, gyorsan felvette, és fejébe húzta a csuklyát. Sajnálom, gondolta boldogtalanul. Higgyétek el, igazán sajnálom. Könnyek szöktek a szemébe, amikor levette magáról, és a fésülködőasztalra tette a gyűrűt meg a karórát. Halkan kinyitotta az ajtót, s lábujjhegyen a hátsó lépcsőhöz settenkedett. Menekülni, menekülni... Amikor végigfutott a háztól az országútig őrt álló fák között, már szállingózott a hó. A nap lement, de a holdat még nem lehetett látni. A sziklák és a fák feketén meredeztek a sötét ég felé. Jeanne zihálva futott a göröngyös, helyenként már jeges talajon. A mélyre lelógó ágak az arcába csaptak, jeges borzongás futkosott a hátán. Hideg volt. Nagyon hideg. Nem húzott kesztyűt, és az ujjai már egészen megdermedtek. Az arcom is meg fog fagyni, gondolta, és mélyebbre húzta a csuklyát. . Eszébe jutott, hogy vannak barátai New Yorkban. Nők, akikkel akkor ismerkedett össze Greenwich Village-ben, a művésznegyedben, amikor még színiiskolába járt. Valamelyiküknél minden bizonnyal megszállhat, legalább néhány napra. Csak egy autót kell megállítania, amelyik elviszi a vasútállomásra. A fák között végre világosságot látott, de aztán elakadt a lélegzete, amikor megpillantotta a kihalt országutat. Megfeledkezett róla, milyen elhagyatott ez a környék, különösen téli estéken. Eltelt egy kis idő, míg két fénypont közeledett. Autó! Izgatottan integetni kezdett, a kocsi azonban nem állt meg. A fene vinné el! - mormolta magában csalódottan. Megpróbálta megmelengetni az ujjait, rájuk lehelt, s közben kocogni kezdett a város felé. Valaki majd csak megáll. Mégsem hagyhatják egy ilyen hideg estén egyszerűen az út szélén! A következő autó szinte zajtalanul húzott el mellette, utána egy másik, amely minden irányba latyakot fröcskölt. Jeanne egyre inkább kétségbeesett. Azóta nyilván felfedezték az eltűnését, és George meg a család már mindenfelé keresi. Nem szeretett volna velük találkozni így szökevényként. A fák védelmébe húzódott. Mindenekelőtt magában kell tisztáznia a helyzetet, azután majd hazatelefonál, és mindent megmagyaráz. Ujabb közeledő autót pillantott meg. Ez aztán jó gyorsan hajt ezen a síkos úton, gondolta, és kilépett a fák közül, mielőtt ez a kocsi is elrobogott volna. Ezután minden pillanatok alatt történt. Jeanne integetni kezdett, vad dudálást hallott, és látta, hogy a jármű megfarol, aztán felé kezd csúszni. Félreugrott, lába alól kicsúszott a talaj, ő pedig fenékre ült. Rémülten figyelte, hogyan csúszkál az úton az autó, és hogyan áll meg végre kicsit odébb. Hirtelen nagy csend lett. Jeanne mintha megbénult volna, úgy ült a hóban, amikor kivágódott a kocsi ajtaja. Egy férfi szállt ki, és rohanni kezdett felé. - Nem történt baja? - kérdezte izgatottan és aggodalmasan, igencsak rekedt hangon. Az idegen magas volt, a lánynak egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy az arcába nézhessen, de még így sem látta igazán. Ő is pehellyel bélelt kabátot hordott, csuklyáját mélyen az arcába húzta. Jeanne-nek mindössze ennyit sikerült megfigyelnie, mielőtt a férfi átfogta a vállát, és talpra segítette, majd megismételte a kérdést. - Nem - válaszolta Jeanne -, legalábbis azt hiszem. - Biztos benne? Jeanne egypár másodpercig tapogatta a tagjait, majd bólintott. Az idegen minden teketória nélkül elengedte a vállát, s gondterheltségét mintha szél fújta volna el. - Jó - mondta csípősen. - Akkor legalább az az örömöm meglesz, hogy személyesen tekerhetem ki a nyakát. A fenébe is, hogy jutott eszébe kirohanni az úttestre? - Azt szerettem volna, hogy megálljon. - Inkább úgy látszott, hogy öngyilkosságot akar elkövetni, és engem is magával akar rántani a halálba. Jeanne vállat vont. - Nem én rohantam úgy, mint egy őrült, aki azt képzeli, hogy kilencvennel hajthat a jeges úton... - Kisasszony, a maga sebességérzékelése ugyanolyan gyenge, mint az időérzéke. Egyébként az én vezetési stílusomnak semmi köze ahhoz, ami az előbb itt történt. Maga szinte a semmiből tűnt elő, és... - Nem a semmiből tűntem elő, hanem csak az úttestre léptem. És ha maga nem száguldott volna úgy, mint akibe belebújt az ördög... - Tulajdonképpen mit keres itt? Az éjszaka kellős közepén támadt kedve sétálni? - Nem sétálni voltam - vágta ki fogcsikorgatva Jeanne. - Magának pedig semmi oka rá, hogy ilyen dühös legyen. A férfi mély lélegzetet vett. - Igaza van - hagyta helyben végül. - Csak így kilépni az úttestre butaság, de nyilván nem jókedvében tette... Ha ez békeajánlat, gondolta Jeanne, akkor óvatosan kell élni vele. - Ha mindössze icipicit figyel az útra... - Jeanne elhallgatott, és nagyot nyelt. Mi lelt engem? Ez az ember végül is miattam állt meg, nem fontos, hogyan. Én meg hergelem, pedig nekem van szükségem rá. - Igen? - A férfi közelebb lépett. - Mondja csak tovább, mi lett volna, ha én jobban figyelek az útra... - Ha jobban figyelt volna, akkor rájön, hogy segítségre van szükségem. Egy pillanatnyi csend támadt. Jeanne pontosan tudta, hogy az idegen méregeti. Az arcvonásait nem tudta kivenni, mégis érezte a fürkésző pillantását. És abban is biztos volt, hogy a férfi még mindig haragszik rá. - Kérem - szólalt meg Jeanne a tőle telhető legszelídebb hangon. - Rendben - morogta a férfi -, vezessen oda. - Hova? - A kocsijához. Hol állt le? - Nincs kocsim! - kiáltotta Jeanne. - Nincs kocsija? De hiszen azt mondta... - Azt mondtam, hogy segítségre van szükségem. Ez igaz is. Szükségem van valakire, aki elvisz a városba. - Azt akarja mondani, hogy mindketten majdnem itthagytuk a fogunkat, csak mert maga be akar jutni a városba? A férfi gúnyos hangjától Jeanne türelme elpárolgott. - Fogadja hálás köszönetemet a segítségért, de majd magam is megoldom... Hé, hé, mit csinál?! Pedig nagyon is jól tudta, hogy mit csinál a másik. A férfi keményen megragadta a vállánál fogva, és magához húzta. - Maga nem egyszerűen butácska. Maga egy elkényeztetett kölyök. Legszívesebben... - Engedjen el! - követelte Jeanne. - Nem tehet velem... - Hogy én mit tehetek magával - vágott közbe a férfi barátságtalanul -, azt nem maga mondja meg. Még soha nem gondolt arra, mit jelent beülni egy vadidegen férfi mellé? Egy tökéletesen elhagyott környéken egyszerűen kiáll az útra, és megpróbál valakit megállítani! S mindezt azért, mert eszébe jutott... Jeanne érezte, hogy a férfi nem akarja megsérteni. Csupán bosszankodik, mert olyan ostobán viselkedett. Ezt egyébként magától is jól tudta. Harci kedve egy pillanat alatt alábbhagyott. A hideg, a kimerültség, az utóbbi hetek izgalmai most mintha egyszerre vettek volna rajta erőt. Lehajtotta a fejét. - Nem, igazán nem ez a helyzet - suttogta, s a szeme könnyel telt meg. - Egyáltalában nem. Egy másodpercig csak a szél zúgása hallatszott. - Nyugodjon meg - szólalt meg aztán fojtott hangon a férfi. - Borzasztóan sajnálom, hogy feltartottam. Igazán nem akartam... -Jeanne torkát sírás fojtogatta. - Tudom. - Az idegen zsebkendőt halászott elő kabátja zsebéből. - Tessék - nyújtotta a lány felé. - Köszönöm - mondta Jeanne, és megtörölte a szemét. - Nem árulná el, mi a baj? - Az semmit nem használ. - Honnan tudja, hogy nem? Hátha mégis? - Nem - mondta Jeanne, és kicsit bizonytalanul megrázta a fejét. Hátha valóban jót tenne, jutott az eszébe, és maga is megdöbbent a gondolattól. Valami azt súgta neki, hogy az ismeretlen az a fajta férfi, akinek az égadta világon minden sikerül. - Próbálja meg! - hallotta a hangját. A lány egy villanásnyi ideig úgy érezte, hogy a másik gondolatolvasó. Lassan ráemelte a tekintetét. A férfi keze még mindig a vállán nyugodott, s Jeanne körül mintha hirtelen csend támadt volna. A szíve bolondul verni kezdett. Mondj már valamit! - biztatta szavak nélkül kétségbeesetten önmagát. Ebben a pillanatban dudaszó törte meg a csendet, s mindketten a hang irányába fordultak. Lassú iramban egy autó közeledett. Jeanne felismerte George Buickját, és elbátortalanodott. Egy lépésnyit hátrált, az idegen keze lecsúszott a válláról. - Nem - mondta szelíden Jeanne -, nem tud rajtam segíteni. - Mélyet sóhajtott. - Sajnálom, hogy ennyi bosszúságot okoztam magának... már megint mindent elrontottam. Nem kellett volna elszöknöm. - Elszökött? - Igen. - A közeledő Buickra mutatott. - Őelőle. Meg kell neki mondanom. - Ertem már. - Az idegen hangjában vidámság bujkált. - Összeszólalkozott a barátjával, hát kapta magát, és kereket oldott. És véletlenül én vagyok a szerencsés, aki az útjába akadt. Jeanne bólintott. Ez még mindig könnyebb, mint az igazat megmondani. A Buick megállt szemközt az út másik oldalán. Az ajtaja kinyílt, George kilépett, és Jeanne-re meg az idegenre bámult. - Szívem, te vagy az? - Igen. - Jeanne inkább sóhajtotta, mint mondta ezt. - Az ég szerelmére, mi jutott eszedbe? Jól vagy? - George közelebb óvatoskodott a jeges úttesten. - Minden jó, ha a vége jó, igaz? - jegyezte meg az idegen halkan. Jeanne rámeredt. - Valóban? - Igen. De van még valami, amire gondolnia kellett volna. - A férfi hangja szigorúan csengett. - Kislányoknak kerülniük kell a sötét erdőket, ha nem akarják, hogy bekapja őket a nagy, gonosz farkas. - Maga nem tudja, miről van szó. Jobb, ha távol tartja magát az egész ügytől. - Kedvesem? - George zihálva Jeanne-hez lépett. - Ki ez az ember? Az idegen könnyedén megérintette a lány arcát. - Minden jót, Piroska - mondta gyengéden, kurtán George felé bólintott, beszállt a kocsijába, s eltűnt az éj sötétjében. 2. FEJEZET Útban ötödik emeleti lakása felé Jeanne már kintről meghallotta a telefon csöngését. - Jól van, jól van, jövök már - mormolta, és keresgélni kezdte a kulcsait. Egyik kezével az ajtót nyitotta, a másikkal a bevásárlózacskókat fogta. A művelet végeredményeként két zacskó leesett, és tartalmuk szétszóródott az előszobapadlón. Jeanne berúgta maga mögött az ajtót, s mikor végre a nappaliba ért, belekiáltott a kagylóba: - Halló! Ha nem egy színházi ügynök beszél, aki főszerepet ajánl a legközelebbi Broadway-bemutatóban, akkoi legjobb, ha máris leteszi a kagylót, mert nincs miről beszélnünk. - Ez az én kishúgom, testestül-lelkcstül - szólalt meg a vonal másik végén Seth. - Mindig van készenlétben néhány kedves szavad. Mit csináltál volna, ha valóban egy színházi ügynök hív? Jeanne ledőlt a kanapéra. - Az a helyzet, bratyókám, hogy nem kell gondot csinálnom magamnak holmi sűrű fellépési ajánlatok miatt. - Kristin azt mondta, hogy szereplőválogatáson voltál. - Az igaz, csakhogy nem a Broadwayn. Valahol egy nebraskai csűrben mutatják majd be a darabot. Nekem egyébként mindegy, mert nem kaptam meg a szerepet. - Nem akarok többet tudni a dologról - mondta Seth -, különben újra megkérdezem tőled, mikor hagyod már abba ezt az esztelenséget, és kezdesz valami értelmes dologba. Jeanne megint felnevetett. - Ezt így is, úgy is el szoktad mondani. És nálatok mi újság? Kristin jól van? - Na hallod! Egy nő, aki elmondhatja magáról, hogy az én feleségem, csak jól lehet. - Említették már neked, hogy túlteng benned a szerénység? - Kristin naponta legalább egy tucatszor bókol ezzel. - Igaza van. Seth megköszörülte a torkát: - Jeanne? - Igen? - Pár nappal ezelőtt találkoztam George-dzsal. A lány felsóhajtott. Azóta a szörnyű éjszaka óta már eltelt néhány hónap, de még mindig felébredt benne a lelkiismeret-furdalás, ha eszébe jutott szegény George. - És? Túl van már rajta? - Alighanem. Megismerkedett egy másik nővel. Azt hiszem, komoly a dolog. - Ennek igazán örülök - mondta Jeanne. - Add át neki szerencsekívánataimat, jó? - Meglesz. Egy darabig mindketten hallgattak, aztán Seth kibökte: - Es te? Van valakid? Igazán nem akarom beleütni az orromat az ügyeidbe, Jeanne. Csak azért kérdem, mert volna számodra egy ajánlatom, amely ez esetben tárgytalanná válna. Már megint egy ajánlat, gondolta Jeanne. Vajon mi lehet? Állás? Lakás? - Seth - válaszolta barátságosan -, ne kezdjük újra. Köszönöm a részvétedet, de magam is elboldogulok. - Valóban úgy tűnik - felelte váratlanul a bátyja. - Te jó ég! Hát igazán képes vagy feltételezni rólam némi önállóságot? - A születésnapodra gondoltam. - A születésnapomra? - Az ember csak egyszer lesz huszonnégy éves. Kristin meg én úgy gondoljuk, hogy ez különlegesen jeles nap. Akkor rendben, gondolta Jeanne. Ha a családja valami szép, fényűző és teljességgel haszontalan ajándékkal akarja meglepni, nincs semmi kifogása ellene. Elmosolyodott. A Lester-Richards családban az a hagyomány, hogy születésnapra vagy karácsonyra nem illik célszerű dolgokat adni. - Igazatok van - szólalt meg, és hirtelen jókedve kerekedett. - De törhetitek a fejeteket, ha felül akarjátok múlni a tavalyi ajándékotokat. - Mit szólnál egy európai utazáshoz? - Ez tréfa, ugye? Seth nevetett. - Fogadd szívből jövő jókívánságaimat, húgocskám. Háromhetes európai körutat teszel. Tréfáról pedig legföljebb akkor lehet szó, ha az utazási irodának van humorérzéke. A jegyeket ugyanis itt tartom a kezemben. - Seth, ezt egyszerűen nem fogadhatom el. - Miért? - Ez túl... túl nagy ajándék. - Nem, nem az. Figyelj rám, Jeanne. Most nem számít a pénz. Igen jó évem volt. Ez igaz, gondolta Jeanne. Seth nagyon sikeres üzletember. De azért mégis. - Nem hanyagolhatom el a munkámat - kezdett magyarázkodni. - Kétlem, hogy egy háromhetes szünet hátrányosanbefolyásolná pincérnői pályafutásodat - jegyezte meg szárazon Seth. - De a levesreklám a tévében... - Amelyre már alá is írtad a szerződést - szakította félbe a bátyja. - Nem, de az ügynököm azt reméli, hogy talán... - Egy-egy hét Franciaországban, Spanyolországban és Angliában. - Seth, ezt nem fogadhatom el. - Jeanne az ajkába harapott. - Azt mondod, Anglia? - Az ám. És az utazási iroda jegyet tud szerezni neked minden színházi előadásra, amit csak látni akarsz. Mindegyiket akarom, gondolta Jeanne. Ha lúd, legyen kövér. A Broadway közelében lakott, de színházjegyre nemigen futotta a pénzéből. Olykor úgy érezte magát, mint egy éhező, akit megláncoltak, s nem éri el az orra előtt álló teli hűtőszekrényt. - Nagyon örülnénk, ha elfogadnád az ajándékunkat, Jeanne. - Nem arról van szó, hogy ne fogadnám el szívesen. - Hát akkor? Van valami kifogásod? Semmiféle feltétel nem kapcsolódik hozzá, ha ettől tartasz. Pedig ettől tartottam, kedves bátyám, gondolta Jeanne. Milyen jól ismerjük egymást! - Soha többé nem avatkozom be úgy az életedbe, mint azelőtt. - Te csak jót akartál - válaszolta a lány, s közben maga is meghökkent, milyen bosszús a hangja. - Nem, nem neked kell mentegetőznöd. Én bántam úgy veled, mintha gyerek lennél, holott már régen felnőttél. Ha én nem óvtalak volna egyfolytában, valószínűleg Charlie Hallorannel is másképp alakultak volna a dolgok. - Seth, annak már régen vége. Ne is emlegessük... - George-ra pedig én beszéltelek rá. Ha nem vagyok olyan szörnyen fafejű, észrevettem volna, hogy nem ő az igazi számodra. Jeanne a homlokát ráncolta. - Seth - mondta szelíden -, ne akard, hogy még én vigasztaljalak. - Erről szó sincs. - A férfi alig hallhatóan elnevette magát. - Kristin a lelkemre kötötte, vessek be mindent, hogy elfogadd az ajándékot. - Hát igazán nagyon kedvesen kigondoltátok. De én... - Rendben. Akkor mit szólnál egy gyűrűhöz? - Tudhatnád, hogy nekem az ékszerek semmit sem jelentenek. - Pontosan ezt gondolta Kristín is. Ezért javasolta az utazást. - Az ő ötlete volt? - Igen. Biztos volt benne, hogy ennek örülni fogsz. Ezek szerint viszont most meg kell mondanom neki, hogy tévedett. - Dehogyis tévedett. Nagyon szívesen elmennék. Mindössze... - Akkor mondd már meg, mi másnak örülnél. - Seth, nem jut eszembe semmi, amit szívesebben... - Kristin csalódott lesz. Egészen biztosra vette, hogy nagyszerűnek tartod majd az európai utazást. - Annak is tartom. - És? - Seth, te egyszerűen őrült vagy, világos? - Ez annyit jelent, hogy elfogadod? Jeanne felkacagott: - Mi mást jelenthetne? Londonban Jeanne belépett a piros telefonfülkébe, és előszedett a zsebéből egy gyűrött papírdarabkát. Az utazás előtt Seth arra kérte, tegyen meg neki egy szívességet, de Jeanne persze tudta, hogy valójában mit forgat a fejében. - Megtennéd nekem, hogy amikor Madridban leszel, átadod az üdvözletemet a cégem ügyvédjének? - kérdezte tőle még a repülőtéren. - Persze. Egy üzenetet kell átadnom? - Nem, arra nincs szükség. New Yorkban ismerkedtünk meg, és barátkoztunk össze. Úgy gondolom, örülni fog egy üdvözletnek. - Kis habozás után Seth hozzátette: - És azt is megköszönném, ha Párizsban felhívnád a cég volt elnökét. - Mire való ez az egész? - Nagyon jóban lettünk, amikor Párizsban voltam. De ha te nem... Természetesen Jeanne igent mondott, s azt is megígérte, hogy Londonban is felhív valakit. - Egy régi ismerőst, ugye? - érdeklődött csúfondárosan. - Több mint ismerős. William Caldwellt a Harvard egyetemről ismerem, igaz, nem azonos szakra jártunk. - Természetesen - válaszolta Jeanne, aki biztosra vette, hogy Mr. Caldwellt is a spanyol és a francia kapcsolat korcsoportjába sorolhatja. - Caldwell már jó pár éve Angliában él, és biztos vagyok benne, hogy örülni fog... - Egy hazai hangnak - fejezte be a mondatot Jeanne. - Teljesen világos - fűzte hozzá nevetve. Ez mind az eszébe jutott, amikor William Caldwell számát tárcsázta. Persze Seth nyilvánvalóan úgy rendezte el a dolgokat, hogy neki legyen Európában néhány támaszpontja, és ne érezze magát olyan egyedül. Kifürkészhetetlen okokból ezt nem is vette rossz néven tőle. így aztán már kétszer vacsorázott testes, ősz urakkal. Utána azok nyilván részletesen beszámoltak Sethnek arról, hogy Jeanne jól van, és élvezi a szabadságot. Ez egyébként így is volt. London különösen tetszett neki, így aztán annyit jött-ment, hogy szinte elfelejtette felhívni William Caldwellt. És most már csak három napja maradt... - Mr. Caldwell irodája - jelentkezett egy kellemes hang. - Jó napot, Jeanne Lester vagyok, és... - Sajnos Mr. Caldwell már nincs benn. Pedig várta a hívását. - Igazán? - Holnap érkezik warwickshire-i birtokára. Megadnám a számot, amelyen ott felhívhatja. Warwick... Jeanne annyira meglepődött, hogy felfirkantotta a számot a gyűrött cédulára. - Köszönöm-mondta-, de én... - További kellemes üdülést, Miss Lester. A kattanás után Jeanne is visszaakasztotta a kagylót. Most megtettem a kötelességem, gondolta. A titkárnő nyilván beszámol a főnökének, hogy kerestem. Persze eszem ágában sincs fölhívni Warwickshire-ben vagy hol a csudában. Az autókölcsönző szerint Londontól csak néhány órányit kell vezetni, hogy eljussak Shakespeare szülővárosába, Stratford-on-Avonba. Hol másutt vehetne búcsút egy amerikai színésznő angol földtől? Az autókölcsönzőtől Jeanne egy slusszkulcsot, egy térképet és egy füzetkét kapott az angol közlekedési szabályokról. Eddig nem is gondolta, milyen keserves a rossz oldalon vezetni, nem ott, ahol megszokta. Nem, nem is a rossz oldal, hanem a bal oldal, állapította meg alig kétórányi kocsikázás után. Most már valamivel jobban ment a dolog, mégis, miután majdnem karambolozott, úgy döntött, hogy letér egy kisebb forgalmú mellékútra, amelyik szintén Stratfordba vezetett. Olykor feltűnt mögötte, majd elhúzott mellette egy-egy autó, ő azonban nem bánta. Hadd menjenek, gondolta. Mindaddig nem is zavarta semmi a nyugalmát, míg egy háromszoros dudaszó bele nem hasított a délután békés csendjébe. A visszapillantó tükörben egy sebesen közeledő fekete sportkocsit látott. - Gyere, gyere - mormolta, és hátraintett: Előzz már meg! Ahelyett azonban, hogy megelőzte volna, az autó szorosan az övé mögé zárkózott, úgyhogy Jeanne láthatta a visszapillantó tükörben a vezető arcát. A férfi éppen újra dudált. Eredj, eredj, mondtam már- intett Jeanne, és ismét a visszapillantó tükörbe nézett, amikor hirtelen szemből is dudálást hallott. Szemközt száguldva közeledett egy autó. Az ellenkező oldalon vagyok! - villant át agyán a felismerés. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy itt minden pontosan fordítva van! Most mindjárt összeütközünk, gondolta elképesztő nyugalommal, és balra rántotta a kormányt. Kocsija sisteregve súrolta a szegélykövet. Jeanne a fékre lépett, ismét ura lett az autónak, s amennyire csak tudott, lehúzódott a padkára, aztán leállította a motort. Remegve ült a kocsiban, mikor kívülről egy hangot hallott: - Jól van? - Igen - válaszolt, bár az érverése még mindig elérte a száznyolcvanat. - Minden rendben. - Nagy ostobaságot művelt - szólalt meg ismét a hang. Jeanne kinézett az oldalablakon. - Véleményem szerint egész jól kivágtam magam - jelentette ki. - Ha meggondolom, hogy a másik pontosan a rossz oldalon jött. - Hogy mondja? Ő jött pontosan a rossz oldalon? Elég merészen csűri-csavarja a tényeket - dühöngött a férfi. Mintha Jeanne már hallotta volna valahol ezt a hangot. De hol? - Igen, igen - mondta, és kioldotta a biztonsági övét. - Úgy értem, azt képzeltem, hogy ő jön velem szemben a rossz oldalon. - Kiszállt. - Nem szoktam meg, hogy a bal oldalon kell... Elhallgatott. Az előtte álló férfi magas volt, és széles vállú. Tükröző napszemüveget viselt, Jeanne nem láthatta a szemét, de az arca ugyanolyan ismerősnek tűnt, mint a hangja. - Ahogy maga vezet, csodálom, hogy még életben van. Az ilyeneket nem szabadna... - Tudok vezetni - vágott közbe hűvösen Jeanne. - Egyszerűen csak... - Nincs igaza - szakította félbe a férfi. - Az utolsó öt mérföldön volt szerencsém élvezhetni a vezetési stílusát. Amit maga a közlekedésről tud, azt egy gombostű fejére fel lehetne írni. Jeanne elvörösödött a dühtől. - Maga pedig nyilván szakember, ugye? Azok közül a kemény legények közül való, akik összenőttek a kocsijukkal, és akik kisajátítják maguknak az országutat - Elnézett a férfi mellett, s szemügyre vette a közelben álló fekete sportkocsit. - Szóval maga az a félnótás, aki egész idő alatt a nyakamon lógott - állapította meg. - Ha maga nincs mögöttem... - Elhallgatott. A férfi hitetlenkedve nézett. - Micsoda?! Jeanne mély lélegzetet vett. - Maga a hibás abban, ami az előbb történt. Maga okozta az egész kalamajkát. - Én??? - Az idegen lassan Jeanne felé indult. - Én? - ismételte. - Nem, kedvesem, maga borzasztóan téved. Az egész kalamajkáért az a felelős, aki szavazati jogot adott a nőknek, és megengedte nekik, hogy autót vezessenek. Jeanne csípőre tette a kezét. - Aha, maga tehát azok közé tartozik, akiknek az a véleményük, hogy a nőnek a konyhában a helye - epéskedett. A férfi nevetve végigmérte. - Nem feltétlenül. Jeanne még jobban elpirult, és gyorsan el is fordult. - Ne zavartassa magát, hisz annyira siet! Nem kergetett a halálba, s nem sikerült a szót sem belém fojtania. így hát tiszta lelkiismerettel száguldhat tovább. A másik felsóhajtott, és mikor Jeanne ismét feléje fordult, megjegyezte: - Rosszul vezet, de legalább kegyes. - Levette a napszemüvegét. - Akkor hát nincs értelme a vitának. Különben leeresztett a gumija... - Összeráncolta a homlokát: - Most mi a baj? Jeanne megrázta a fejét. - Semmi, semmi... De nem mondott igazat. Mintha elvarázsolta volna a férfi. Csak most fedezte fel, hogy milyen jóképű a szélzilálta sötét hajával, szép, egyenes orrával, érzéki szájával. .. És a szeme! Jeanne még sosem látott ilyen szempárt. Olyan kék, mint a januári égbolt! Szinte magának motyogta: - Nem találkoztunk mi már? - Ez az egyetlen dolog, amit az öntudatos nőkben becsülök. Az égadta világon nincs semmi gátlásuk, még ha a legrégibb közeledési trükkel próbálkoznak is. - Alaposan megnézte a lányt. - Igen - folytatta lassan -, ha utánagondolok... talán. - Nem - felelt most Jeanne. - Biztosan nem. - Elment a férfi mellett, hogy az autójához jusson. - Ha most lenne szíves utamra engedni. - Még egy pillanat. Az előbb azt mondta, hogy mi már találkoztunk egyszer... - Ez valóban ősrégi trükk, nem igaz? - viszonozta Jeanne negédesen. - Igazán szégyen, hogy még magának is ezt kell alkalmaznia. A férfi pofacsontján megfeszült a bőr. Feltette a napszemüvegét. - Isten önnel hölgyem, kívánom, hogy kellemes legyen a mai napja. - Minden bizonnyal az lesz, ha maga eltűnik - válaszolta Jeanne kimért hangon. Felnyitotta a csomagtartót, amelyben szerencsére volt pótkerék meg szerszám. A férfi végignézte, ahogy előszedi és az autó mellé helyezi a holmikat. Amikor letérdelt a leeresztett kerék mellé, Jeanne hallotta, hogy a másik felsóhajt. - Tudja egyáltalán, hogy kell kereket cserélni? - kérdezte végül. - Igen. - Jeanne bólintott. Arcán végiggördült egy verítékcsepp. Letörölte, de a keze nyomán fekete folt maradt. - Engedjen oda - szólt rá nyersen a férfi. Jeanne meglepetten nézte, ahogy sötét tekintettel felgyűri az inge ujját. - Ez fölösleges. Nem kell segítenie... - Igaza van. Kelleni nem kell. - Az idegen átfogta két karjával a hő vállát. - De mégis megteszem. Jeanne kezdte furcsán érezni magát, amikor a férfi talpra állította. Az érintése is olyan ismerősnek tűnt... Nem, gondolta, ilyen nincs! Nagy sietve kibontakozott segítője karjaiból, aztán elindult egy közeli tölgy felé. 3. FEJEZET Olyan forróság volt, hogy Jeanne kigombolta blúzának két felső gombját, és próbálta kicsit a gallérral legyezni magát. A fa alatt ülve figyelte, hogyan szereli az idegen a pótkereket. Az átizzadt ing második bőrként tapadt a férfi testére, s Jeanne látta, hogyan feszülnek meg az izmai, amikor meghúzza a csavarokat. Kis idő múltán behunyta a szemét, és tűnődni kezdett. Vajon annak idején az a férfi ott az országúton, az is ilyen izmos volt? Annak is ilyen napbarnított volt a bőre, és ilyen kék a szeme? - Kisasszony! Jeanne felkapta a fejét. Az idegen előtte állt, és őt nézte. - Bocsásson meg, mit mondott? Nyilván elbóbiskoltam egy kicsit. A férfi jóízűen mosolygott. - Igen, úgy nézem. - Tekintete lassan végigsiklott Jeanne alakján, s megpihent ott, ahol ki volt gombolva a blúza. - Legalább szépet álmodott? Egy pillanat alatt mintha megsűrűsödött volna körülöttük a levegő. - Hogy szépet-e? -Jeanne nyelt egyet. - Csak azon törtem a fejem, hogy menynyivel tovább tartott volna, ha nekem kell kereket cserélnem. - Feltápászkodott. Köszönöm szépen. - Szívesen. - A férfi megfordult, visszament az autóhoz, és kezdte visszarakni a szerszámokat a csomagtartóba. A lány gyorsan begombolta a blúzát, és feszesre simította szoknyáját. - A pótkerékben kevés a levegő, de minden további nélkül eljut vele a legközelebbi benzinkútig. - A férfi kezével az autóra támaszkodott. - Szerencse, hogy volt szerszám a csomagtartóban. Némelyik kölcsönző nem ügyel az ilyesmire. Jeanne csak bólintott. Nem volt beszédes hangulatban, legszívesebben azonnal továbbhajtott volna. Valami idegesítette ebben az emberben. De néhány percnyi fecsegés igazán csekély viszonzás a segítségéért, ezért hát összeszedte magát. - Maga amerikai, ugye? - kérdezte. - Igen. - Az idegen letűrte az inge ujját. - Maga pedig nyilván nyaral - vélekedett halvány gúnnyal. - Maga nem? - Én az Egyesült Államokban születtem és nevelkedtem, de itt élek egy ideje. - Az idegen közelebb lépett, hogy a kezét nyújtsa. - Egyébként Will a nevem, és azt hiszem, nyugodtan tegeződhetnénk. Jeanne habozott egy pillanatig, aztán beleegyezően bólintott. - Rendben. Még egyszer köszönet a segítségé... a segítségedért. - Örömmel tettem. - Én... én... - Will keze majdnem úgy perzselte a lány bőrét, mint a napfény. - Szívből köszönöm... - Ezt már mondtad - emlékeztette a férfi. - Hát persze... Mert őszintén gondolom. Csak venné már el a kezét! Jeanne érezte, hogy nagyon zavartan viselkedik. Talán a hőség az oka vagy a férfi közelsége, esetleg az, hogy szemébe tűz a nap... - Igazán? - kérdezte a férfi. - Igazán mi? - hunyorgott Jeanne. - Igazán őszinte volt a sok köszönöm? - Will gyengéden megszorította a lány kezét, mire Jeanne szíve gyorsabban kezdett verni. Nyelnie kellett egyet, mielőtt válaszolt volna. - Természetesen. - Jól van. - Will mélyen a szemébe nézett. - Örülök, hogy már nem vagy dühös rám. - Dühös magára... rád? Nem, már igazán nem haragszom. Ami történt, az csak... - Bebizonyíthatod, ha meghívhatlak egy pohár italra. - Meg akar..., meg akarsz hívni? - kérdezte Jeanne értetlen képpel, miközben agyában száguldottak a gondolatok: Te jó ég, mitől vagyok így kiborulva? Nincs rá semmi okom. Ez a pasas ugyanúgy csak meg akar velem ismerkedni, mint a többi. Csakhogy ő most nem úgy viselkedett, mint hasonló helyzetekben szokott, hanem elpirult és hebegett, akár egy iskoláslány. Talán mert a férfi még mindig fogta a kezét. Ha elengedné végre! - Igen - erősítette meg újból ajánlatát a sportkocsi tulajdonosa. - Ismerek itt a közelben egy jó kis kocsmát. - Elengedte a lány kezét, hogy megmutassa az irányt. - Nem lenne rossz felhörpinteni valami hideget erre az izgalomra meg a nehéz testi munkára. - De én nem mehetek - ellenkezett Jeanne. - Miért? Valóban, miért? Egy belső hang azt súgta, hogy fogadja el a meghívást. A szíve majd kiugrott a helyéről, és olyan jeleket küldött, amelyeket Jeanne nem akart megérteni. - Tulajdonképpen nagyon sietnem kellene. Úton vagyok... - Stratford-on-Avonbe. A lány szeme tágra nyílt. - Honnan tudod? - Ez a látogatás kötelező minden amerikainak. Nem biztos, hogy egyáltalán átengednek otthon a vámon, ha nem láttad Anne Hathaway házát. Will nevetni kezdett, ő pedig akaratlanul is vele nevetett. A feszültség tovatűnt. - Olyan könnyű felismerni a turistákat? - kérdezte Jeanne. - Hm. - A férfi áthatóan a szemébe nézett. - Nem mintha Stratfordot nem lenne érdemes megnézni, de még sok érdekesség van, amit kár lenne kihagyni. - Például? - Ó, egész seregnyit fel tudnék sorolni. Egy pohár sör mellett majd útbaigazítlak - válaszolta magabiztosan. - Ez nagyon vonzóan hangzik. Csakhogy... - Gyönyörű délutánt tölthetnénk együtt. Volt valami a férfi szavaiban, ami óvatosságra intette Jeanne-t. Vagy csak nyelvbotlás volt? - A kocsma nyilván nagyon kedves. A férfi hangja ellágyult. - Nem a kocsmára gondoltam. Egyszeriben sisteregni kezdett közöttük a levegő. Jeanne felnézett a férfira, akinek a pillantása mindent elárult. Jeanne nem tehetett úgy, mintha nem értené. Ami azonban a legmeghökkentőbb volt, ő ugyanazt kívánta, amit a másik: kettesben lenni vele, a karjaiban pihenni, érezni a csókjait és a feszes testét. Amikor tisztába jött gondolataival, rémülten hőkölt vissza. - Nem - mondta. - Arról szó sem lehet. A férfi hozzálépett, ujjával gyöngéden megérintette az ajkát, s ettől a lány érverése hihetetlenül felgyorsult. - Ne mondj nemet - kérte Will alig hallhatóan. Tekintete lágyan végigcirógatta Jeanne arcát. - Menjünk egyszerűen tovább. Gyere utánam a kocsma felé, s közben eldöntheted, velem jössz-e, vagy sem. Az egyetlen lehetséges válasz a nem lett volna, Jeanne azonban nem tudta kimondani. A csillogó kék szempár oly sokat ígért... - Mondj igent - suttogta a férfi. Könnyedén megsimogatta a lány állát, aztán váratlanul hozzáhajolt, és szájon csókolta. - Gyere, kérlek, végig mögöttem - szólalt meg halkan, majd megfordult, és elindult a sportkocsija felé. Jeanne egy pillanatig habozott, aztán ő is beszállt a vezetőülésre, előreengedte Willt - és követte. Amikor a kocsma látótávolságba került, a sportkocsi lassított, majd bekanyarodott a parkolóba, és megállt. Jeanne mély lélegzetet vett, lassan megközelítette a parkolót, de aztán teljes erővel a gázpedálra taposott, és elrobogott. Miután valamelyest megnyugodott, bal kezét levette a kormányról, s végigsimított vele a száján. Még mindig érezte Will csókját. Jó, hogy rövidesen vége lesz ennek az utazásnak, töprengett. Sok butaságot követett már el életében, de hogy egy idegennel lefeküdjön, az nem fordult elő. És nem is fog! Csakhogy, mi tagadás, szívesen megtenné... Egész testében reszketni kezdett. Elég volt! - parancsolt önmagára, és az útra összpontosított. Nemsokára már szinte biztosra vette, hogy ő értelmezte rosszul az egész ügyet. Bizonyos szempontból igaza van ennek a Willnek, gondolta később. Csakugyan rengeteg szép helyet látott már a környéken, de Stratfordban egy kicsit csalódott. A városban úgy nyüzsögtek a turisták, hogy Jeanne csaknem továbbhajtott. Késő délután mégis úgy döntött, hogy szállás után néz. Egy fák közt álló házon a repkény tői szinte teljesen eltakart cégér azt jelezte, hogy itt fogadó működik. Jeanne kopogtatására egy kertésznek látszó férfi nyitott ajtót. - Jó napot! - köszönt Jeanne. - Nem lenne egy üres szobájuk éjszakára? A férfi vállat vont. - Fogalmam sincs. A szobákat a feleségem adja ki, de ő pillanatnyilag nincs itt. Vissza tudna jönni egy óra múlva? Jeanne az órájára pillantott, és megrázta a fejét. - Nem, akkor már túl késő lesz, s ha nincs maguknál hely, újra kezdhetem-a keresgélést. Mindenesetre köszönöm. - Várjon csak! Megnézem a vendégkönyvet. - A férfi egy íróasztalhoz lépett, és felütötte a könyvet. - Úgy nézem, van még szabad szobánk. - Biztos benne? - Igen. Megkaphatja. Majd szólok a feleségemnek. A bejelentőlapot reggel is kitöltheti. Öt perccel később Jeanne már a barátságosan berendezett szobában volt. Miután rendbe szedte magát, úgy döntött, hogy még körülnéz a környéken. Később ért vissza, mint eredetileg gondolta. Egyenesen felment a szobájába, levetkőzött, bebújt az ágyba, és szinte azonnal elaludt. Mennydörgésre ébredt. Zápor verdeste az ablakot, a villámok be-bevilágították a szobát. Jeanne általában nem félt a vihartól, de amikor most felriadt, szorongás kerítette hatalmába, s mintha még valaki lett volna is a szobájában. Jeanne sikoltását egy mennydörgés túlharsogta. A villám felvillanó fényében meglátta, hogy egy férfialak közeledik az ágya felé. Mielőtt újból felsikolthatott volna, a férfi a kezével betapasztotta a száját. A következő villámláskor Jeanne meglátta az arcát: Will volt az. Tehát követte őt! Egész idő alatt figyelte, ő meg semmit sem vett észre! Tekintetük találkozott. Jeanne-nek egy pillanatra az volt a benyomása, hogy Will meghökkenve bámul rá, de akkorra már döntött: teljes erőből beleharapott a férfi kezébe. - A fenébe! - kiáltott Will, s el akarta húzni a kezét, de Jeanne ismét beleharapott. Ez már nyilván túl sok volt a férfinak. Rávetette magát a lányra, és meztelen felsőtestével a párnára szorította. Jeanne-t a rettegés újabb hulláma öntötte el. - Engedj el, menj a fenébe! Hallod?! Will elkáromkodta magát, térdét a lány két lába közé fúrta, és szabad kezével megragadta Jeanne torkát. - Rendben van, hölgyem - szólt dühösen. - Akkor érthetőbb leszek. A nyomás erősödött Jeanne nyakán, a lány pedig görcsös pánikba esett. - Érted már? - hörögte Will. - Ha lélegzetet akarsz még venni az életben, akkor kiengeded az átkozott fogaid közül a kezemet, mert ha nem... Ez világos beszéd volt.1 Jeanne szétnyitotta a száját, mire a férfi elhúzta megsebzett kezét. - Ne kezdj kiabálni! - figyelmeztette, még mindig a gégéjén tartva a hüvelykujját-, különben... - Nem kiabálok. Will még mindig Jeanne-en feküdt, izmos teste mélyen az ágyba szorította a lányt, akinek a tusakodás közben felcsúszott a hálóinge, és érezte lába között Will testének melegét. Ne engedd, hogy észrevegye, mennyire félsz! - biztatta magát Jeanne, majd kitapogatta az éjjeliszekrényen a lámpát, felgyújtotta, s arra kényszerítette magát, hogy keményen Will szemébe nézzen. - Valaki biztosan meglátott, amikor bejöttél - suttogta. - Ha van eszed, gyorsan eltűnsz, mielőtt... - Mi a fenét keresel az ágyamban? - Senkinek sem mondom el, ha most... - Jeanne szeme hirtelen tágra nyílt, mert csak most hatoltak el a tudatáig Will szavai. - A te ágyad? Hogyhogy a te ágyad? - Nemcsak őrült vagy, hanem süket is? - dühöngött a férfi. - Megjövök a vacsoráról, itt talállak a szobámban, az ágyamban... - Eredj már! Ez itt az én szobám és... - Egy pillanat - szólalt meg Will nyugodt hangon. Jeanne megfordult alatta. - Szállj már le rólam, vagy... - Ez nagyon jó - szakította félbe Will. - Igazán nagyon jó. Délután úgy teszel, mintha tudni sem akarnál rólam, és aztán éjszaka meglátogatsz. Igazán ravasz ötlet. - Micsoda? - bámult rá Jeanne. - Igen, meg kell adni, ez határozottan valami új. Nagyon ötletes - mondta Will jókedvűen. - Azt képzeled, hogy én... mindezt előre kiterveltem? Hogy itt vártam rád? A férfi válasza sokatmondó, csábító nevetés volt: - Szeretem a találékony nőket. Jeanne nem akart hinni a fülének. - Megőrültél?! Hogy csináltam volna? Azt sem tudtam, hová mégy, otthagytalak az úton. Elállt a lélegzete, amikor Will szórakozottan végighúzta az ujját a mellén. - Ugyan, megvártál a legközelebbi saroknál, aztán rámragadtál. - Csak úgy izzott a szeme. - Nagyon hízelgő rám nézve, angyalom. Igazán... - Lennél szíves odafigyelni arra, amit mondok? Én nem... - Micsoda kellemes meglepetés, hogy egy esős éjszakán az ágyamban talállak. Jeanne hallgatagon tűrte, hogy Will végigfuttassa ajkát a nyakán. Érezte, amint elönti a forróság. - Ez lesz a mese, amit előadsz a rendőrségen, ha feljelentelek? Nem, ilyen egyszerűen nem megy. Ez itt az én szobám, te pedig betörtél ide. - Értem. - Will felhúzta a szemöldökét. - És természetesen be is jelentetted magad. Tekintetük találkozott, Jeanne gyorsan félrefordult. - A bejelentőlapot még nem töltöttem ki, ha erre gondolsz. De az öregember azt mondta... - Egyre szebb a mese! Megengedte, hogy felosonj a szobámba? - Ne nevettesd ki magad! Az öregember azt mondta, hogy a felesége intézi a formaságokat, de az asszony éppen nem volt idehaza. Megbeszéltük, hogy azért kivehetem a szobát, és majd aztán... Mi baj van? Will elképedve nézett rá. - Nekem egy nő adta ki a szobát, méghozzá délután. - Nagyszerű. A férje meg nekem adta ki. Egy darabig csak bámultak egymásra. Aztán Will lehengeredett a lányról. - Felfoghatatlan! - Én sem értem - válaszolta Jeanne, és felült. A férfi a sebesült kezét nézegette. - Jó erős fogaid vannak! - Bocsáss meg, hogy bántottalak - válaszolta Jeanne hűvösen -, de be kell látnod, hogy rászolgáltál. - Mivel? Hogy be akartam feküdni a saját ágyamba? - Azzal, hogy azt képzelted, itt várok rád. A férfi komor arckifejezését mosoly váltotta fel. - Vágyálom volt csak. Jeanne elpirult, amikor Will pillantása az arcáról lassan a hálóing alatt világosan kirajzolódó melleire siklott. Kapkodva a takaró után nyúlt, és az álláig húzta. - Ne légy már olyan szemérmetes! Igazán nagyon szép lett volna, ha rám vársz. - A férfi ezzel oldalra fordult, és tenyerébe támasztotta a fejét. Hangja tréfásan csengett, de volt benne valami, amitől egy pillanatra elakadt Jeanne lélegzete. A lány gyorsan az ágy szelére húzódott. - Azt hiszem, jobb lenne, ha most elmennél. Will jóízűen felnevetett: - A jelek szerint még mindig nem fogtad fel, hogy ez az én szobám. Én teljesen hivatalosan kibéreltem, kitöltöltem a bejelentőlapot is. - Csak nem fogsz engem... - rémült meg a lány, és az ablakon át kinézett az éjszakába. - Nem. Azt aztán nem. Osztozzunk meg a szobán! Mit szólsz hozzá? - Ne tréfálj! Nincs másik ágy, még egy heverő sincs. Will közelebb csúszott, és megsimogatta a lány kipirult arcát. - Nincs szükségünk másik ágyra, heverőre sem, elég széles ez kettőnknek. A karomba veszlek... - Nem! - szakadt ki a tiltakozás Jeanne-ből. Will két kezébe fogta a lány arcát, beletúrt a hajába, s ettől Jeanne megborzongott. Pillanatok alatt erősebb lett köztük a feszültség, mint a kint tomboló vihar. - Mi ketten jól összeillünk - mondta lágy hangon Will -, és ezt te is érzed. Jeanne szíve hevesen vert. - Kérlek... A férfi még közelebb húzódott hozzá. - Mit kérsz? - érdeklődött, és szája becézően végigsiklott a lány ajkain. - Kérlek... engedjél. Ennek határozott felszólításnak kellett volna lennie, de Jeanne jól tudta, hogy inkább könyörgésnek hangzik. - Igazán ezt akarod? - kérdezte Will, és gyengéden a párnákra szorította a lányt. - Igen - válaszolt halkan Jeanne. - Mi mást is akarhatnék... Felsóhajtott, amikor megérezte a férfi száját a nyakán. - Olyan szép vagy - mondta Will, és felemelte a fejét. Soká nézte a lányt. - Olyan csodaszép. Meleg kezével simogatta Jeannc-t, szája .mintha izzó tűznyomokat hagyott volna a bőrén. Mintha elvarázsolta volna, érintése engedelmességre bírta Jeanne testét. A lány lassan végigsimította tenyerét Will meztelen mellkasán, s megérezte, hogy a férfi szíve izgatottan dobog. Behunyta a szemét, amikor Will az övére szorította az ajkát. Csókja kezdetben gyöngéd volt, aztán szenvedélyesebbé vált, és a lány hamarosan olyan gyönyörűséget érzett, hogy hangosan felnyögött. Will váratlanul elengedte, ő pedig akaratlanul kinyújtotta utána a kezét. A férfi megfogta a csuklóját, és erősen fogva tartotta. - Mondd, hogy kívánsz - követelte. Remegés futott át a lány testén. - Mondd - ismételte Will, miközben gyengéden markába fogta Jeanne egyik feszes mellét, és hüvelykujjával simogatni kezdte a kemény mellbimbót. Jeanne felnyögött, aztán ránézett a férfira. A félhomályban egyszerre látta álomképnek és valóságnak. De eljön majd a reggel, s akkor ebből az éjszakából, melyet egy idegen karjában tölt, nem marad más, csak egy emlék. Elfordította az arcát. - Nem! Engedj el! - szólalt meg nyugodt hangon. Egy pillanatig úgy érezte, a férfi nem fogja elereszteni. De csak egy kurta káromkodást hallott, s Will villámgyorsan ellökte magától, aztán felkelt az ágyból. - Rendben van, hölgyem, ez egyszer szerencséje volt. - Hangja határozottan csengett, zihálva állt Jeanne előtt. - Legközelebb talán másként lesz. A lány tágra nyílt szemmel nézett rá. - Nem érted. Én... - Átkozottul veszélyes játékot játszol. - A visszafojtott harag meglátszott Will minden mozdulatán, ahogy szótlanul a ruhái után nyúlt, és felöltözött. - Igazán szerencséd van, hogy ezt így megúsztad. - Kérlek. Én nem úgy gondoltam... - Az erdő tele van gonosz farkasokkal, akik nagyon gyorsan elbánnak az elővigyázatlan kislányokkal. Jeanne összekuporodva nézte, hogy Will kimegy a szobából, aztán felpattant, és kulcsra zárta az ajtót. Itt az ideje, hogy bevalljam magamnak az igazságot, töprengett. Ez a férfi az előbb az ágyamban és az a férfi azon a hideg januári éjszakán, egyazon személy. Szíve mélyén ezt már délután megérezte, amikor Will kiszállt az autójából. De hogy lehet ez? Az egész olyan valószerűtlen... Az arcára szorította a tenyerét. Az az igazság, hogy az óta az este óta, amikor találkoztak, vágyott arra, ami itt az előbb történt, helyesebben majdnem történt. És erre soha többé nem lesz alkalma... 4. FEJEZET Jeanne-t a sugárzó napfény ébresztette. Hunyorgott és ásítozott. Aztán eszébe jutottak az éjszakai események, s egy kicsit eltöprengett azon, nem álmodta-e az egészet. Nem, semmivel sem ámíthatja magát. Ami tegnap éjszaka ebben a szobában történt, azt nem álmodta. Will csakugyan mellette feküdt, becézgette, csókolgatta. pedig... ő pedig viszonozta a csókját. Elpirult. Milyen csirkefogó ez a fickó, milyen szégyentelenül kihasználta a helyzetet! Jeanne úgy határozott, hogy a lehető leggyorsabban továbbutazik, és nem hagyja, hogy az elmúlt éjszaka eseményei megkeserítsék szabadsága hátralevő napjait. Mire egy kis kávézóban elfogyasztotta a kiadós reggelit, megszűnt minden rossz érzése. Élvezni kezdte a napot, még egyszer körbesétált Stratfordban, s ezúttal többet látott belőle, mert a látogatók még nem árasztották el az utcákat. Egy Avon-parti kis étteremben ebédelt, délután pedig Warwick várának falai mentén sétált. Warwick? Valahonnan nagyon ismerős-ez a név! Hát persze, Seth barátja, William Caldwcll lakik Warwickshire-bcn. Warwick az a város, amelyet Caldwell titkárnője emlegetett a telefonban. Meglátogassa Caldwellt? Bizonyára ezeknek a csodaszép házaknak az egyikében lakik, és... És akkor egész estéjét egy derék középkorú úr társaságában töltheti, akivel olyan dolgokról társaloghat, amelyek halálosan untatják. Nem, ehhez egyáltalában nincs kedvem, gondolta. Az utolsó néhány angliai napom csak az enyém lesz. Jókedve azonban hamarosan alábbhagyott, mikor felfedezte, hogy eltűnt a tárcája. Az őrszobán nagyon kedves volt ugyan a rendőr, dé segíteni vajmi keveset tudott. Jegyzőkönyvbe vette az esetet, majd arról érdeklődött, hogy vannak-e barátai vagy ismerősei a városban. Jeanne csak a fejét rázta. - Nem, az égvilágon senkit sem ismerek itt... - Hirtelen megakadt. - Warwick és Warwickshirc nem azonos? - Egyik a város, a másik az állam, ahogy Amerikában mondanák - nevetett a rendőr. - Hm - gondolkodott Jeanne egy pillanatig. - Akkor talán mégiscsak ismerek valakit. - Megkereste kézitáskájában azt a papírdarabkát, amelyre William Caldwell telefonszámát firkantotta. - Ugye megengedi, hogy használjam a telefonját? Egy órával később Jeanne ott állt a Caldwell-ház előtt, ahová Mrs. Caldwell telefonon adott útmutatása alapján könnyen odatalált. Nyilván William Caldwell felesége, gondolta Jeanne. Az asszony egyébként rögtön megemlítette, hogy már várták a hívását. Az ajtó az első csöngetésre kinyílt, mögötte karcsú, ősz hajú, mosolygó idősebb hölgy várta, könnyedén botjára támaszkodva. - Miss Lester? Jeanne visszamosolygott: - Mrs. Caldwell? - Igen. Abigail Caldwell. Parancsolj, fáradj be. Ugye tegezhetlek? - tette hozzá a hölgy, s kicsit zavarba jött. - Természetesen - felelte Jeanne, majd belépett a házba, és követte Abigail Caldwellt a könyvtárszobába. - William még nem érkezett haza. Alig várom, hogy meglássam, milyen képet vág, amikor téged itt talál. Ma reggel már sokadszor mondta, nem érti, miért nem jelentkezel. - Én... - Ülj csak le, kislány. - Köszönöm. Egész idő alatt fel akartam hívni, de London olyan izgalmas... Abigail Caldwell bólintott. - Én is ezt mondtam neki. De tudod, milyenek a régi barátok. Ha az egyik megígér valamit a másiknak, tűzbe menne azért, hogy teljesíthesse az ígéretét. - És Mr. Caldwell megígérte a bátyámnak, hogy vigyáz rám Londonban, igaz? - kérdezte Jeanne, és csak magában dühöngött. - Úgy örülök, hogy itt találkozol Williammel, nem pedig Londonban. Különben aligha ismerkedhettem volna meg veled, hiszen szinte sohasem járok Londonban. - Itt el? - Hát persze - felelte Abigail Caldwell. - És Mr. Caldwell mindennap bejár Londonba? Én eddig azt hittem, hogy csak mi, amerikaiak vagyunk olyan őrültek, hogy vállaljuk a többórás utazást a munkahelyünkre. Abigail Caldwell a fejét rázta. - William nem lakik itt. Londonban van egy háza, de meglátogat, ha teheti. Ez aztán igazán modern házasság! - gondolta Jeanne, miközben Abigail Caldwell úgy mosolygott, mintha ez az életmód lenne a világon a legtermészetesebb. - Remélem, Mrs. Caldwell, nem okozok különösebb felfordulást... - Egyáltalán nem! Nagyon szeretem a vendégeket. Már csak azért is örülök, ha William itt van, mert olyankor tele a ház fiatalokkal. Jeanne úgy érezte, hogy nem érti pontosan. - Igazán? - Igen. - Abigail Caldwell közelebb hajolt hozzá. - Sajnos amúgy túl sokat dolgozik. Pedig mindig mondom neki, hogy kicsit lassíthatna már, hiszen ő sem lesz fiatalabb. - Bizonyára igaza van -jegyezte meg udvariasan Jeanne. - Tulajdonképpen feleségre volna szüksége! A lány most már nagyon meghökkent. - Feleségre? Hirtelen meghallották, hogy valahol nyílik és rögtön be is csukódik egy ajtó. - Ez biztosan ő - szólt örömmel Abigail. - William! William, a könyvtárszobában vagyunk. Léptek közeledtek, aztán magas, széles vállú férfi lépett be a helyiségbe. A bal keze be volt kötve. Jeanne ereiben megfagyott a vér. - William, csakhogy itt vagy végre! - kiáltott fel örömmel az idős hölgy. Jeanne! Nem is üdvözlitek egymást? Szavait kínos csend követte. Jeanne lassan felkelt a székből. Úgy érezte, forog vele a szoba. Az a férfi állt előtte, akivel az előző éjszakán egy ágyban feküdt. William Caldwell, vagyis a Will nevű idegen. Mintha egy örökkévalóság telt volna el. Jeanne szinte magánkívül volt, szíve vadul dobogott, egyetlen ép gondolat nem jutott eszébe. Csak annyit fogott fel, hogy William Caldwell kedveszegetten mustrálgatja. Először a férfi törte meg a hallgatást. - Mit keresel te itt? - bökte ki haragosan. Abigail Caldwell a homlokát ráncolta. - Mit jelentsen ez, William? Lennél szíves megmagyarázni... A férfi arca elborult. - Kérdeztem tőled valamit - szólt támadóan Jeanne-re. A lány hátrahőkölt, de Will a karja után nyúlt, és elkapta. - Én... én nem tudtam, hogy te... - William, mi van veled? Ez Jeanne Lester. A régi barátod húga. Azt hittem, örülni fogsz, ha találkoztok. A férfi megfordult, és Abigail Caldwellre bámult. - Mit mondtál, Abby néni? - Azt mondtam, hogy ez Jeanne Lester. A barátod húga. - Seth húga? - A férfi lassan ismét Jeanne-re tekintett. - Te Seth húga vagy? - Igen. - A lány szeme villámokat szórt. - Te pedig Seth kebelbarátja. Minő meglepetés! - Attól tartok, nem egészen értem - szólalt meg zavartan Abigail Caldwell, és hol egyikükre, hol másikukra nézett. - Ti ismeritek egymást? - Igen - válaszolt Jeanne -, az elragadó unokaöccse... - Ezzel abba is hagyta, mert William erősen megszorította a karját. - Kicsi a világ, Abby néni - szólalt meg William. - Jeanne meg én tegnap már találkoztunk. Lerobbant a kocsija, és én segítettem neki. Igaz, Jeanne? - Hát persze, igaz. A ház asszonya még mindig elképedten bámulta őket. - Ennyi az egész? Az volt az érzésem, hogy amikor megláttátok egymást, mindketten teljesen kijöttetek a sodrotokból. - Ez így is van - hagyta rá Jeanne. - Legalábbis ami engem illet. Az unokaöccse. .. - Mind a ketten zavarban vagyunk - szakította félbe William gyorsan, aztán elengedte Jeanne karját, és átfogta a vállát. - Tudod, még arra sem jutott időnk, hogy tisztességesen bemutatkozzunk egymásnak. Abigail Caldwell összecsapta a kezét. - Hiszen ez igazán elragadó történet! Gondolom, azonmód megtetszettetek egymásnak. - Nem, mi... - kezdett rá Jeanne, de William figyelmeztető tekintete belefojtotta a szót. - Jeanne túlságosan zavarban van, semhogy bevallja. De persze úgy igaz, ahogy gondolod, Abby nérii. Ugye, Jeanne? - Megőrültél - sziszegte a lány. - Hát ez aztán szerencsés véletlen! Én meg azt hittem, hogy még nem találkoztatok. - Az idős hölgy arcán mosoly suhant át. - Milyen romantikus! Mint egy regényben. - Mrs. Caldwell... - Szólíts csak Abigailnek, kedvesem. Úgy, de úgy örülök. - Ragyogó arccal Jcannc-rc mosolygott, felállt, és az ajtó felé bicegett. - Szólok Mrs. Cooknak, hogy egy terítékkel többet rakjon fel. Meg behozatom a csomagodat, Jeanne. Mit gondolsz, William, a rózsaszín vagy a kék szobában lakna szívesebben? - Nem hinnem, hogy itt tudna maradni éjszakára, Abby néni. - így van - hagyta rá Jeanne. - Az unokaöccse jól gondolja. Csakugyan nem maradhatok. - Ugyan már! Nyaralsz, és nincsen semmiféle kötelezettséged. Persze hogy itt maradsz. A kék szoba a szebbik. Reggel odasüt a nap, van hozzá külön fürdőszoba, és... Abigail további szavait már nem lehetett hallani, mert az idős hölgy máris útban volt a konyha felé. Jeanne és William villámló szemekkel méregette egymást. Aztán a lány kibontakozott Will szorításából, és az ajtó felé indult. - Mielőtt elmegyek, beszólok a nénikédhez, és mindent elmondok neki. Ha valóban azt hiszed, hogy leülök veled egy asztalhoz, és egy fedél alatt alszom veled, hát akkor. William sietve megelőzte Jeanne-t, és becsapta az ajtót. - Csak a testemen keresztül. - Will, a múlt éjszaka semmit sem értél el, és most sem... - Azt majd meglátjuk! - Nem hagyom, hogy megfélemlíts! A múlt éjszaka... William Jeanne orra alá dugta bekötözött kezét. - Tudod, mi ez? Ez az a kis ajándék, amit tegnap éjszaka tőled kaptam. - Arcán ismét hideg düh tükröződött. - Egyenest az orvostól jövök. Kaptam tőle egy tetanuszinjekciót, és abban a különleges élvezetben volt része, hogy végighallgathatta, hogyan tettem szert emberi harapásra a kezemen. - Nekem estél! - Hogy megfékezzelek. - Kissé feljebb emelte a kezét. - Ezért még megfizetek kegyednek, Miss Lestcr. Ebben biztos lehet. - Ó, igazán? - gúnyolódott Jeanne, miközben bátrabbnak mutatta magát, mint amilyen valójában volt. - És hogyan magyarázod meg a nénikédnek a kék foltokat a nyakamon? William kissé összehunyorított szemmel nézte. - Seth húgocskája - fuvolázta aztán. - Scth édes, ártatlan húgocskája. - Én nem tudom, mit mesélt rólam a bátyám, de... - Szavamra, nem ismeri olyan jól a húgát, mint ahogy képzeli. - William sokatmondóan mustrálgatta Jeanne-t. - Az a benyomásom, hogy én találkoztam a valódi Jeanne Lesterrel. - Újra közelebb húzta magához a lányt. - Szerintem te tegnap mindent előre kiterveltél, és vártál rám az ágyamban. A lány megpróbált kiszabadulni, de William a falhoz nyomta, és Jeanne magán érezte szorosan hozzá tapadó meleg testét. - Csak szórakozni akartál egy kicsit - szögezte le William mély meggyőződéssel. - Nem! Ez egyszerűen nem igaz! A férfi lélegzete Jeanne arcát csiklandozta. - Nyilván egyszerűen azt akartad, hogy a magamévá tegyelek - folytatta William, majd kezébe fogta a lány arcát, és lehajolt hozzá. - Azt hiszem, meg kellett volna tennem neked ezt a szívességet. Jeanne behunyta a szemét, amikor William ajka az övéhez ért. A férfi szája hűs és kemény volt, a csókja pedig egyre gyöngédebb. William dühe valami egészen másnak látszott átadni a helyét. Végül a férfi eleresztette Jeanne-t, hátralépett, és az ajtónak támaszkodott. Tekintetük találkozott, s William arcára visszatért a gúnyos mosoly. - Seth aztán egyáltalában nem ismer téged, igaz, Miss Lester? Jeanne rámeredt. - Menj az utamból - követelte hidegen. A férfi összefonta karját a mellén, és a fejet rázta. - Nem mégy innen sehová. - Elég, William, megvolt a szórakozásod. Menj az utamból, vagy összecsődítem az egész házat! - A nénikém idős hölgy, Miss Lester, és nem áll valami jól egészség dolgában. Annyi orvosságot szed, hogy egy egész patika megélne belőle. Nem engedem meg, hogy olyasmit tégy, ami felizgathatja. - A nénikéd egészsége nem tartozik rám -jegyezte meg jeges hangon Jeanne, de mindjárt hozzátette: - Rendben van, nem mondom el neki az igazságot. Az ő kedvéért hagyom, hogy sérteüenül úszd meg ezt az egészet. William lekicsinylően végigmérte, aztán utat engedett neki. - Jól van. Elhiheted, hogy legalább annyira nincs kedvem az estét veled tölteni, mint neked velem. De mindketten felnőttek vagyunk, majdcsak túlesünk rajta. És holnap... Halk kopogás hallatszott az ajtón. Abigail lépett be. - Mrs. Cook megígérte, hogy cseresznyekompótot csinál, mert tudja, hogy menynyire szereted, William - mondta. - Nancy a szobádba vitte a holmidat, Jeanne. Ha valamit ki kell vasalni, nagyon szívesen megteszi. Jeanne a fejét rázta: - Nem,én... Abigail feléje nyújtotta a kezét. - Gyere, megmutatom, hol fogsz lakni. Vacsora előtt még nyilván rendbe akarod szedni magad. És te, William, felhoznál a pincéből egy üveg Sauvignont? Miközben Abigail a lépcsőhöz vezette, Jeanne segélykérően nézett a férfira, az pedig vállat vont, mint aki megadja magát a sorsnak. Már tíz perccel elmúlt hét, amikor Jeanne lassan lefelé indult a lépcsőn. Semmi kedve sem volt, hogy akár egyetlen percre is magára maradjon Williammel, ezért a szobájában várakozott, és csak később indult el. kivágású, földig érő fekete selyemruhát vett fel, amely csak hangsúlyozta nagyszerű alakját. Hajói mérte fel a helyzetet, a Caldwcll családnál ünnepélyes külsőségek között étkeztek. Jól van, gondolta magában, amíg itt vagyok, ennek megfelelően fogok viselkedni. Világosan látta, hogy az eddigi események hatására William Caldwell aligha tarthatja őt dámának, de ezen az estén meg akarja győzni, mennyire téved. És mi lehet hatásosabb az elegáns megjelenésnél meg az úri hölgyre valló viselkedésnél? Amikor leért a lépcsőn, magabiztossága egyszeriben elszállt. Bár tudta, hogy ebben a ruhában igazán mutatós, hirtelen úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki jelmezbálra öltözött. Keze remegett, alig állt a lábán. Egyszerűen nevetséges! - szidta magát. Miért engedném, hogy William Caldwell megfélemlítsen? Nem én viselkedtem méltatlanul, hanem ő, és ő folytatja továbbra is a komédiát. Büszkén felszegte a fejét. Ma este igazi úrinő lesz. Annak a csirkefogónak a szeme is kiugrik majd a csodálkozástól! A nappali ajtaja előtt megtorpant kihallatszott Abigail és William hangja. Aztán mély lélegzetet vett, és belépett. - Jó estét! Abigail és William feléje fordult. Will sötét öltönyt viselt, haja a zuhanyozástól még kissé nedvesen csillogott. Olyan hihetetlenül jóképű volt, hogy a lányt szinte minden ereje elhagyta. Abigail rámosolygott. - Jó estét, kedvesem. Milyen tündérszép vagy ebben a ruhában! Ugye, William? A férfi Jeanne-hez lépett, pillantása végigfutott a testén, és megpihent keble lágy halmain. Aztán unottan, mint akinek a lelke messze jár, a szemébe nézett. - Elkéstél - mondta kurtán. - Várnunk kellett rád. Jeanne elpirult. - Sajnálom. Megfürödtem, és közben valahogy elszaladt az idő. - Bort? - Köszönöm, igen. A férfi gunyoros mosollyal egy pohár vörösbort nyújtott felé. - Már elég nagylány vagy, hogy alkoholt ihass, igaz, Jeannie? A lány érezte, hogy a vér az arcába fut. - Jeanne a nevem - válaszolt, és rettentően örült hogy hangja természetesen cseng. - Igen, már valóban nagylány vagyok. - Es ez nem csak az alkoholra vonatkozik, ugye? -jegyezte meg Will olyan halkan, hogy csak ők ketten érthették. Jeanne elvette tőle a poharat, ujjaik összeértek, és a lány rémülten érezte, hogy hirtelen forróság önti el. - Köszönöm - suttogta. - Nincs mit. - William elfordult tőle. - Ahogy már említettem, Abby néni, a tetőt rendbe kell hozatni. Meg a kéményt is. Mialatt itt vagyok, elhívatom az iparosokat. Akkor legalább nem neked kell vesződnöd velük, én ellenőrizhetem a munkál. Egyetértünk? Abigail bólintott. - Mint mindenben, amit te helyesnek tartasz, William. - A néni Jeanne-hez fordult. - William mindig olyan segítőkész. Nem is tudom, mit csinálnék nélküle. Nincs nála különb ember a világon. Nincs nála rámenősebb ember a világon, gondolta Jeanne, és Abigailre mosolygott. William a továbbiakban a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította iránta, arról pedig, hogy az estélyi ruhájáról mi a véleménye, minden szónál ékesebben beszélt az arckifejezése. Jeanne eddig még csak egyetlenegyszer vette fel ezt a ruhát, mégpedig azon az estén, amikor George-dzsal megegyeztek az esküvőjük időpontjában. A férfi akkor le sem tudta venni róla a szemét. Jeanne később rájött, hogy a ruha is részese volt kapcsolatuk felbomlásának. George azon az éjszakán azt akarta, legyen az övé, és hajlandó is lett volna engedni neki. Amikor azonban a vőlegénye elkezdte lefejteni a válláról az estélyit, Jeanne egész teste megremegett a viszolygástól. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy valami nincs rendben kettőnk között, emlékezett vissza Jeanne. William észre sem vette, hogyan simul testére a selyem, hogyan hangsúlyozza a merész kivágás szép kebleit. Vagy ha észrevette, nem tett rá semmi hatást. Nem mintha Jeanne magára akarta volna vonni a férfi figyelmét. Nem, csupán azért vette fel az estélyit, mert úgy gondolta, ez a megfelelő öltözék a vacsorához. Nem azért, hogy csábító legyen, de legalább... - .. .utazol vissza az Egyesült Államokba? Abigail kérdőn nézett Jeanne-re, és szemmel láthatóan válaszra várt. A lány kissé zavarban volt, amikor megszólalt: - Elnézést, Abigail, mit mondott? - Csak úgy, Abigail? - ráncolta Will a homlokát. - Milyen közvetlen! - A nagynénéd kért arra, hogy szólítsam a keresztnevén. Te is jelen voltál. De ha kifogásolod... - Nancy már vár a vacsorával - avatkozott közbe erélyesen az idős hölgy, és karon fogta Jeanne-t. - William, légy szíves, hozd a bort! Ilyen jó italt nem lehet csak úgy otthagyni, igaz? Az ebédlő különlegesen szép bútorokkal volt berendezve, és pompás csillár világította be. Drága porcelánnal terítettek, és amit felszolgáltak, kitűnő volt. Jeanne könnyedén felismerte Will viselkedésének mozgatórugóit. Nyilvánvaló, hogy a férfi keményen eltökélte magában, tudomást sem vesz róla. Nem mintha udvariatlan lett volna. Ahhoz túlságosan is jó nevelést kaphatott. De egyszer sem kezdeményezett kettejük között beszélgetést. Mindig a nagynéni vonta be őt a társalgásba, és a férfi ilyenkor ereszkedett le nagy kegyesen, hogy néhány szót váltson vele. Percről percre kínosabbá vált a hangulat. Mivel a közös vacsorát nem ő tervelte ki, Jeanne úgy érezte, méltatlan, ahogy a férfi bánik vele. Úgy kezeli, mintha fertőző beteg lenne. - Még egy kis bort, Jeanne? - kérdezte Will csúfondáros udvariassággal. A lány ránézett, és pirulva látta meg szemében a gúnyt. Már éppen eleget ivott, többet is a kelleténél, de ezzel most nem törődött. - Igen - válaszolta könnyeden -, kérek. - Jeanne - mosolygott rá Abigail -, még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Mikor repülsz haza? - Már holnapután visszautazik - magyarázta William. - Ugye, Jeanne? - Igen, így van. - Milyen kár! Én meg abban reménykedtem, hogy még maradsz egy kicsit, és itt töltöd nálunk a szabadságod hátralévő részét - mondta Abigail szomorkás hangon. Jeanne kárörömmel figyelte, hogyan nyúlik meg William képe nagynénje szavai hallatán. - Nagyon szívesen elfogadnám a meghívást, ha valamivel több időm lenne - felelte barátságosan a lány. - Na, legalább holnap még nálunk leszel - mondta Abigail, és összehajtotta a szalvétáját. Jeanne megrémült. - Nem! - szaladt ki a száján, de gyorsan összeszedte magát. - Azaz szívesen maradnék, de vissza kell mennem Londonba, hogy a kölcsönzőnek visszaadjam az autót... - Ugyan, ez nevetséges! Majd William elintézi. - Ha Jeanne személyesen akarja visszavinni a kölcsönkocsiját, ebben nem akadályozhatjuk meg, Abby néni - válaszolt William. - Bizonyára egyéb dolga is van még. - Mi pedig holnapután időben elvisszük Londonba, a repülőtérre - jelentette ki Abigail, mintha William egy szót sem szólt volna. - Abby néni... - Akkor csak Kerry Osborne-t kell felhívnom és lemondanom a holnap esti vacsorát - fűzte hozzá Abigail. Minden egyebet elintézettnek tekintett. - Kerry Osborne? - húzta fel a szemöldökét William. - Igen. Biztosan emlékszel arra a szép, vörös hajú lányra, akivel tavaly a karácsonyi összejövetelen ismerkedtél meg. William felsóhajtott, és hátradőlt a székében. - Nem vagyok biztos benne, melyik az - szólalt meg. - Mint mindig, akkor is telezsúfoltad a házat szép nőkkel. Nagynénje csak nevetett. - Na igen. Kerry nagyon is jól emlékszik rád, és örül, hogy viszontláthat. De talán nem fog megharagudni, ha a vacsorát péntek estére halasztóm. Sally Dietrichet pedig átteszem vasárnap estére. - Ne csináljon magának gondot miattam - szólt közbe Jeanne. - Igazán nem maradhatok. - William szemébe nézett. - Az unokaöccsének igaza van: el kell még intéznem egyet-mást Londonban. - Hajói meggondolom, Abby néni, nem is olyan rossz az ötleted - szólalt meg William. Jeanne azt hitte, nem jól hall. - Tessék? William most azzal a bűverejű mosollyal nézett rá, amely már első találkozásukkor is megdobogtatta a szívét. - Igen, közben rájöttem, hogy nagyszerű ötlet. Majd megkérek valakit a helybéliek közül, hogy vigye vissza a kocsit. A többi elintéznivalót pedig minden bizonnyal... - De én nem akarom, hogy kényelmetlenséget vállalj miattam! - vetette ellen Jeanne. William hozzáhajolt, és kezét az övére tette. - Holnapután majd én, saját fenséges személyemben foglak Londonba, a repülőtérre vinni. Na, ez hogy hangzik? - Ez... ez... Jeanne legszívesebben azt mondta volna, hogy szerinte ez lehetetlen. De az a különös csillogás Will szemében... Hirtelen elöntötte a forróság. Ez a bortól van, gondolta, amikor a szoba hirtelen forogni kezdett körülötte túl sokat ittam. Abigail kissé elhúzta székét az asztaltól. - Jól van, ezt megbeszéltük - szögezte le elégedetten. - Akkor péntek estére hívom meg Kerryt. - Egy pillanatra elgondolkodott. - Lehet, hogy a Darby lányokat hívtam meg péntekre? William elvette a kezét Jeanne-éről. - Abby néni - szólalt meg figyelmeztető hangon -, tudod... Abigail rá se hederített. - Most ez nem fontos. Holnap reggel majd ellenőrzöm a naptáramban. - Felállt, és az ajtó felé indult, hogy megnézze a konyhában, mi van az édességgel. -Ez a Nancy már megint hol bujkál? Mindig eltűnik, amikor szüksége lenne rá az embernek. Nancy! Nancy! - A hallban egy pillanatra még megállt, és visszafordult. - William, miért nem mutatod meg Jeanne-nek a kertet? Pár perc alatt bejárhatjátok. 5. FEJEZET A szobában csend lett. Végül William felsóhajtott. - Valóban az lesz a legjobb, ha megmutatom neked a kertet. Abby néni utána úgyis kikérdez majd a virágágyásokból. - Hogyan? Ja, igen. - Jeanne pislogni kezdett. - Rendben. - Az asztalra tette a szalvétáját, és felállt. - Jól fog nekem jönni egy kis friss levegő. Szörnyű meleg van idebent, igaz? William halványan elmosolyodott: - Úgy érzed? - Tudod, valahogy kicsit kába vagyok. William karon fogta a lányt, és kivezette a kertbe. - Mindössze abban akarok biztos lenni, hogy nem botiasz meg valamiben - szólt a férfi, amikor Jeanne megpróbálta kiszabadítani a karját. - Csak nem küldünk vissza Sethnek megrongált árut, igaz? A lány felnézett rá, a csillagok fényében azonban nem tudta jól kivenni az arcvonásait. - Teljesen rendben vagyok - bizonykodott. - Legföljebb kicsit túl sok bort ittam. Ezek után William még szorosabban fogta a karját. - Mindenből a lehető legtöbbet. Ugye ez az életfilozófiád? - Idehallgasson, Mr. Caldwell... - Vigyázz! - szakította félbe Will a lányt. - Egy kósza cserép van a lábad előtt. - Biztosíthatlak, hogy tudok magamra vigyázni. - Időközben magam is rájöttem erre - válaszolt a férfi lágy hangon. - Seth mindenesetre meg lesz lepve, ha meghallja, hogy az ő édes húgocskája nem... - Elhallgatott. - Mit nem? - tudakozódott Jeanne. - Mondd csak! Ki vele! El tudom képzelni, mit gondolsz felőlem. - Azt gondolom - szólt lenéző hangon William -, hogy alapos munkát végeztél, és mindannyiunkat orrunknál fogva vezettél. - Ebben mégsem dicsekedhetem olyan eredményekkel, mint te! - Jeanne hangjából is megvetés csendült ki. - A nagynénéd azt hiszi, hogy te vagy minden idők legtökéletesebb úriembere. - Hangját sultogóra fogta. - Igazán kíváncsi vagyok, hogyan fogadja majd, amikor meghallja, hogy idegen nők ágyába mászol, és megpróbálod megerőszakolni őket. - Tehát újra kezded! - Will gunyorosan mosolygott. - Feltehetőleg már túlságosan régen jöttem el az Államokból, semhogy emlékezni tudjak egyes amerikai nők észjárására. Egészen megfeledkeztem róla, hogy az a mód, ahogyan fogadtál, később megerőszakolásnak értelmezhető. - Tudod te, mire gondolok - válaszolt a lány felháborodottan. - Rám erőszakoltad magad. És ha a nagynénéd megtudja... - Nem fog hinni neked, Jeanne. Ez ugyanis hazugság. - Will hangja most egészen tompa volt. - Mindketten tudjuk. A lányt hirtelen megint forróság öntötte el. - Nem hazugság. Én... én... - Elhallgatott, a szavakat kereste. - Szóval ami tegnap este történt, az... az... nem is tudom, mit mondjak rá. - Ó, igazán nem tudod? - Nem hát, igazán mindegy, hogy most ezt elhiszed, vagy nem. - Úgy gondolom, mindketten felnőttek vagyunk. - William megállt, és megragadta Jeanne vállát. - Már felnőtt vagy, ugye? Szemben a bátyád naiv hitével, aki ártatlan báránykának tart. A lány torka száraz lett, mint a tapló. - Igen - suttogta Jeanne. - Úgy gondolom, hogy felnőtt vagyok. De... A férfi szorosabban megmarkolta. - Nahát. A felnőtt embereknek szükségleteik vannak. Nem kell mentegetődzniük, ha le akarnak feküdni egymással. A lány elvörösödött, és nagyon örült, hogy a jótékony sötétség elleplezi a zavarát. - Nem így volt, Mr. Caldwell - ellenkezett. - Will - válaszolt a férfi lágyan simogató hangon, és tenyerébe fogta a lány arcát. - Azt hittem, ebben már megegyeztünk. A lány mélyet sóhajtott. - Kérlek, Will. Te egyáltalán nem értesz engem. - Lehet, hogy jobban megértelek, mint gondolnád. Jeanne nem szólt. Hogy is magyarázhatta volna meg, mit érez? Felnézett a férfira, és megpróbált olvasni az arcvonásaiból. Hátha valóban igaz, amit az előbb mondott? Még ha durván hangzik is. A felnőtt embereknek szükségleteik vannak. Ezek voltak Will szavai, és Jeanne aligha cáfolhatta őket. Hiszen tegnap éjszaka maga is kívánta, hogy a férfi csókolgassa, becézgesse, a karjába vegye... Pontosan ez zavarta most ennyire. Hogyan kívánhatott meg éppen egy idegent? Ilyesmit soha nem érzett, Charlie meg George iránt sem. Igen, ez a féktelen vágy, amelyet William Caldwell ébreszt benne, tökéletesen új a számára. Ezt azonban most igazán nem vallhatja be neki. Túl kínos, és még érthetetlenebbé teheti a viselkedését ezen az utolsó éjszakán. Emellett Will nem is hinne neki. Lehorgasztotta a fejét. William végigszántott ujjaival Jeanne haján. - Nos? - kérdezte lágyan. - Mi az, amit szerinted nem értek? Megijesztettél - felelte Jeanne. - Amikor.megláttalak a szobámban, kimondhatatlanul megrémültem. - Ismét felnézett a férfira. - Úgy gondolom, bocsánatot kellene kérned tőlem. William egy darabig hallgatagon nézte a lányt, aztán felnevetett. - Talán igazad van - felelte végül, és lehajolt Jeanne-hez. - A tegnap esti találkozásunk valóban kissé szokatlan volt. Védelmemre csak azt hozhatom fel, hogy teljesen elképedtem, amikor fölfedeztelek a szobámban. - Most olyan bizalmasan nevetett, hogy Jeanne pulzusa ismét hevesebben lüktetett. - Ott voltál az ágyamban, olyan melegen, olyan csábítóan... valószínűleg kissé túlmentem a jó ízlés határain. - Will... - Jeanne, tudom, hogy. jobbat érdemelsz. - Szájával lágyan simogatta a lány ajkait. - Például holdfényt és virágillatot. - Kérlek, ne - suttogta Jeanne, de azért Williamhez simult, amikor a férfi szája lejjebb kúszott, és már a nyakát becézte. Aztán a férfi lecsúsztatta a ruhát a válláról, és hevesen simogatni kezdte a mellét. A lány halkan felsóhajtott. A férfi ujjainak hegye újra meg újra végigsimította érzékeny mellbimbóit, amelyek azonnal megmerevedtek. Jeanne-t mintha láthatatlan erő vezérelte volna, Will nyaka köré fonta karjait. A férfi újból az ajkára szorította az övét, és csókolgatni kezdte, egyszerre gyengéden és szenvedélyesen. A lány nem tehetett mást, viszonozta a csókot. William végül felemelte a fejét, és ránézett. - Virágok kellettek volna nekünk, meg gyertyafény. Mint ma este, gondolta Jeanne, és hirtelen ráébredt a valóságra. A férfi most akarja jóvátenni az előző éjszakai viselkedését, s azon van, hogy mesteri módon elcsábítsa! Gyorsan kibontakozott Will karjából,és kapkodva felhúzta a vállára a ruhát. Arca égett. - Jeanne,mit... - Nem akarom - fordult el hirtelen a lány. - Úgy gondolom, be kellene mennünk. - Hangja olyan hidegen csengett, hogy maga is meglepődött rajta. - A nénikéd már bizonyára vár. Egy pillanatig teljes csend uralkodott. - De hiszen te is megcsókoltál - szólalt meg William. - Akkor sem akarom. - Rendben - válaszolta a férfi szintén közönyös hangon -, menjünk be. Igazad van. Abby néni már alighanem vár. Karon fogta Jeanne-t, és egyetlen szó nélkül visszavezette a házba. Amikor Jeanne másnap reggel felébredt, semmiféle napsugár nem sütött be a szobájába, szinte félhomály volt. Olyan, mintha esne, állapította meg, és felült az ágyban. A hirtelen mozdulatra azonban felnyögött. Úgy érezte, hogy a fejében egy kaptárnyi méh ütött tanyát. Túl sok bor, túl kevés alvás, mormogta magában, és ez Will hibája. Na igen, nemcsak az övé... Ha nem ivott volna annyi bort a vacsoránál... Ha Will nem csókolta volna meg a kertben... Ha nem viszonozta volna a csókját... Ha... Ami történt, megtörtént, szokta mondogatni az anyja, és Jeanne-nek el kellett ismernie, hogy ebben igaza van. Neki azonban nem kellett volna újból elkövetnie ugyanazt a hibát. Hagyta, hogy William Caldwell másodszor is lerohanja. Még egyszer ez nem fordulhat elő, fogadta meg csendben. Nem azt mondta tegnap este a férfi, hogy egész nap távol lesz üzleti ügyekben? Jól van, gondolta megkönnyebbülten Jeanne, akkor aligha találkozom ma vele. Felkelt. Még nagyon korán volt. Elhatározta, hogy valami igazán jóval kezdi a napot. Igen, egy kis friss levegőre van szüksége, meg némi kocogásra. Miközben öltözött, szemügyre vette a tükörben meztelen testét. Tekintete egy ideig elidőzött a mellén, amelynek olyan jólesett William érintése. Kezével finoman végigsimította magát, meleg bőrét. Halk sóhajjal lehunyta a szemét, és ellágyulva gondolt vissza William csókjára, forró lélegzetére... - Na ebből elég! - parancsolt magára fennhangon. Villámsebesen magára kapta a holmiját, és halkan lement a lépcsőn. A folyosó végén nyíló ajtó mögül zajt hallott. Kíváncsian odament, és óvatosan benyitott. A szeme elé táruló helyiség tornapadot, szobakerékpárt és más sporteszközöket rejtett. Háttal neki William végezte tornagyakorlatait. Szűk rövidnadrágot és ujjatlan pólót viselt. Olyan izmos volt, és olyan férfias, hogy Jeanne-nek összeszorult a szíve a látványtól. Sietősen hátralépett. Nem, nem figyelheti titokban a férfit, nincs semmi keresnivalója itt. És nem is akar találkozni vele, különösen olyan öltözékben, amilyet éppen mindketten viselnek. Akárcsak a férfin, rajta is szűk nadrágocska és póló van... William a helyiség hátsó sarkába ment, és áthúzta a fején a trikót. Már éppen a nadrágját kezdte volna lefelé tolni, amikor Jeanne végre kivágta a jóreggeltet. A férfi megfordult, és megigazította a nadrágot. - Jó reggelt! - Hangja közömbös volt. Jeanne nyelt egyet. - Nem akartalak zavarni, de zajt hallottam, és... - Semmi baj - szakította félbe a férfi, és a lány nagy megkönnyebbülésére ránevetett. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen korán kelsz. - Szenvedélyes koránkelő vagyok - válaszolt Jeanne, és ő is elmosolyodott. - Bár az éjszaka nem jól aludtam, de azért... - Én sem aludtam jól. És miután órákig hánykolódtam az ágyban, eszembe jutott, hogy ehelyett megszabadulhatnék a fölösleges kilóktól, amiket Abby néni konyhája rám rakott. - Végigsimította a haját. - Valahányszor itt vagyok, belém tömi a világ minden csemegéjét. Ezért is rendeztem be magamnak ezt a helyiséget. - Ezt igazán megértem. A testi örömök túlzott élvezete után itt lehet vezekelni. William elnevette magát: - így is mondhatjuk. Egy darabig egyikük sem szólt, aztán Jeanne kinyögte: - Hát igen, akkor én mehetek is. - Mehetsz? Hajói látom a szerelésedből, kocogni indultál. Ez igazán remek, úgysem szeretek egyedül futni. - Tessék? - Minden reggel futok. Igazán jópofa lenne, ha ma együtt csinálnánk. Jeanne csak csodálkozott. Ez ugyanaz a William Caldwell lenne, aki tegnap este nem is szólt hozzá, miután a kertben visszautasította? - Balszerencsés pillanatban találkoztunk - szólalt meg a férfi, mintha a gondolataiban olvasna. - Felejtsük el a civakodást, és próbáljunk meg összebarátkozni. A lány gyanakodva méregette. - Nem is tudom igazából... - Idehallgass, Jeanne. A bátyád az egyik legjobb barátom, hát akkor mi ketten miért ne jöhetnénk ki egymással? Elismerem, kissé zavaróan viselkedtem. Úgy gondolom, Seth azt szeretné, ha törődnék a húgával... Kicsit habozott, és Jeanne egy pillanatra azt gondolta, hogy számítást fedez fel a férfi tekintetében. De aztán William felnevetett, és Jeanne rájött, hogy igazságtalanul gyanakodott rá. - Arra nem számítottam, hogy Seth kishúga felnőtt nő. Ez kissé megzavart... - Hát igen... - Jeanne igazából nem is tudta, mit válaszoljon. A férfi a kezét nyújtotta: - Barátok leszünk? - Barátok - felelte a lány, és elfogadta a feléje nyújtott kezet. Egy óra múlva értek vissza a kocogásból. Jeanne kimerülten a ház falának támaszkodott, William is lihegett. - Tudja egyáltalán a bátyád, hogy milyen nagyszerűen futsz? Jeanne vállat vont. - Ez azért enyhe túlzás. - Fogadni mernék, hogy Seth alig ismer téged. Jeanne mintha úgy látta volna, kemény vonás jelenik meg Will szája szögletében. - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte óvatosan. - Hát azt, hogy a bátyád olyan képet alakított ki magában rólad, amelyik nem felel meg a valóságnak. Nincs igazam? - Lehet így is mondani - vélekedett a lány, és a férfi arcát fürkészte. Valami nagyon nem tetszett neki Will tartásában, kellemetlen érzése támadt. - Nem folytathatnánk ezt a beszélgetést a reggelinél? Nagyon éhes vagyok, és... - Szívesebben beszélgetek idekint, és nem Abby néni jelenlétében - felelte William. - Igen-igen kedvel téged, de hiszen ezt magad is érzed. Jeanne nevetett: - Én is nagyon kedvelem őt. Elragadó hölgy. - Úgy van. Csak egy hibája van: rendkívül nehezen tűri, hogy magam rendezzem el az életemet. Jeanne-ben rögtön részvét támadt. - Ó, én aztán tudom, hogy ez milyen. Nagyon terhes tud lenni az ilyesmi. William sóhajtott: - így igaz. A nagynénikém javíthatatlan házasságközvetítő. Ezek a vacsorameghívások és teadélutánok... Szemmel láthatóan az a véleménye, hogy engem nem érdekel, fennmarad-e családunk neve. - Nemigen tudom elképzelni, hogy te ne ismernél elegendő nőt. - Nőt? Persze hogy ismerek. De egyik sem tetszik Abby néninek. Ő a nagybetűs Igazit akarja megkeresni számomra. - Es olyan nincs? - kérdezte Jeanne, s lopva Williamre nézett. A férfi a fejét rázta. - Nincs. Azonkívül nem is szándékozom megnősülni. Most semmi esetre. - Megértem. Meggyőződéses agglegény vagy. - Inkább azt mondanám, hogy nem akarom feladni a szabadságomat. - Kis szünet után hozzáfűzte: - Az olyan nő, mint te, ezt biztosan megérti. Jeanne gombócot érzett a torkában, és nyelt egyet. - Hát persze. Will elgondolkodva nézett a lány arcába. - Az a benyomásom, hogy Seth ugyanúgy rád szállt, mint Abby néni rám. - Azt hiszem, igazad van - bólogatott Jeanne. - Seth azt mondta nekem, hogy színésznő vagy. Miket mesélhetett neki Seth! - gondolta kissé sértetten a lány. - Sajnos szerződés nélkül - magyarázta. - Mostanában többnyire pincérkedem. - Ez a munka aligha elégíthet ki olyasvalakit, mint te. Jeanne vállat vont. - Ez igaz - ismerte el vonakodva. - Hm... Nem volna kellemesebb egy nyári szerződés? - kérdezte szinte mellékesen a férfi. - Micsoda kérdés! A szerződéseket nem hajigálják csak úgy az ember után. - És mit szólnál hozzá, ha egy jövedelmező szerepet ajánlanék neked? - A hanyag hanglejtésből semmi nem maradt. Jeanne-nek az volt a benyomása, hogy a hideg diadal kifejezését fedezi fel William arcán. - De hiszen neked semmi közöd a színházakhoz! Te bankban dolgozol, vagy nem? - De igen. - Akkor hogyan ajánlhatsz nekem szerepet? Rövid hallgatás után William kibökte: - Azt szeretném, ha úgy tennél, mintha belém szerettél volna. Ettől aztán elállt a lány szava. Fürkészve nézte William arcát, annak jeleit kereste, hogy az előbb valami sületlen tréfát hallott. Ám William arckifejezése most semmit sem árult el. - Micsoda? - suttogta végül Jeanne hitetlenkedve. - Azt akarom, hogy szerelmespárnak gondoljanak bennünket. - Ezt olyan tárgyilagosan mondta Will, mintha titkárnői állást ajánlott volna. - Persze lépésről lépésre kell haladnunk, hogy hihetőbb legyen. Az ilyesmi mégsem történik egyik napról a másikra. - Te megőrültél! - Bizonyos fajta elterelő hadműveletekre gondolok. Abigailnek azt kell hinnie, hogy komoly kapcsolat alakult ki köztünk, s akkor végre abbahagyná a környék hajadon leányzóinak ideterclését. Ha befejeztem az itteni dolgaimat, és visszamegyek Londonba, egyszerűen azt mondom neki, hogy mégsem jött össze kettőnk között a dolog. - Csirkefogó vagy! Hogy lehet egy idős hölgyet ilyen csúnyán félrevezetni? - Jeanne őszintén felháborodott. - Jól figyelj rám, kislány! Nem óhajtok semminemű erkölcsi prédikációt hallani. Jobban szeretem Abigailt, mint ahogy te képzeled. Már mondtam neked tegnap, hogy beteg, és ha nem kíméli magát, abból baj lehet. A számtalan teadélután és vacsora, amelyre az óceánon innen minden hozzáférhető nőt a házába csődít, teljesen kimeríti, ebben biztos vagyok. Okot akarok rá adni, hogy abbahagyja a hajtóvadászatot. - Akkor mondd meg neki, hogy nem akarod. Mondd meg neki! - Légy szíves, ne írd elő, hogy mit tegyek. Gondolod, hogy nem próbáltam meg már? Teljesen hiábavaló. Azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki ezen változtathat. - Én? De... A férfi a szavába vágott. - Amikor tegnap meghallotta, hogy maradsz holnapig, olyan hamar elvetette a ma esti terveit, hogy szédülni kezdtem. - Will tekintete elsötétült. - Nyilvánvalóan az a véleménye, hogy te vagy számomra az igazi. - Hát ebben tökéletesen téved - jegyezte meg józanul Jeanne. - Persze. És ha tudná rólad az igazságot... - Miféle igazságot? - Ne tettesd magad, Jeanne! Előttem nem kell színlelned. Ez olyan sértő volt, hogy Jeanne egyszerre dühbe gurult. - Rögtön tudtam, hogy te hideg, keményszívű... - Tőlem azt is gondolhatod, hogy vadember vagyok, karikával az orromban. Amíg hihetően játszod a szerepedet, nekem a többi édes mindegy - szakította félbe William, és megragadta a karját. - Légy szíves, eressz el! Ebben a piszkos játékban én nem veszek részt. - Mi a baj, kislány? Talán olyan gyenge színésznő vagy, hogy nem tudod eljátszani? - William gúnyosan elmosolyodott. - És ki tudja, hajói alakítod a szerepedet, még valami mindkettőnk számára kellemes is kisülhet a dologból. Jeanne villámgyorsan felemelte a kezét, és teljes erőből pofon vágta a férfit. Ujjai vörös nyomot hagytak a bal arcán. William egy pillanatig úgy nézett ki, mint aki bármire képes, aztán beráncigálta Jeanne-t a házba. - Engedj el! Mit akarsz? - Szívességet akarok tenni egy régi barátomnak, és elmondani neki az igazságot a húgáról. Jeanne, mielőtt észbe kapott volna, már William szobájában találta magát. - Jól van - mondta, és felszegte az állát. - De én is beszélni fogok a bátyámmal. Biztosan nem lesz nagyon boldog, ha megtudja, milyen erőszakos, közönséges alak az ő régi barátja, William Caldwell. És... - Mondhatsz neki, amit akarsz. Előbb azonban felvilágosítom a húga viselt dolgairól. Ennek feltehetően kevésbé fog örülni. Jeanne megrázta a fejét. - Ilyesmit nem tehetsz. Seth a barátod. - Éppen ezért tartozom neki az igazsággal. Ha nekem húgom lenne, én is mindent tudni akarnék róla. Különösen, ha az volna a szokása, hogy akkor fekszik le idegen férfiakkal, amikor csak kedve támad. - Soha nem fogja neked elhinni, hogy én... - Fogadjunk? Jeanne sötéten nézett a férfira. - Add ide a telefont. Ha valaki elmondja Sethnek, hogy mi történt, hát én leszek az. - Még mindig megvan a lehetőséged, hogy ép bőrrel megúszd. Csak bele kell egyezned, hogy eljátsszuk a mi kis komédiánkat. Azt mondhatjuk Sethnek, hogy a nénikémnek szüksége van valakire, aki gondját viseli, és hogy addig maradsz, amíg találok erre valakit. - A telefont! - követelte jeges hangon a lány. - Halló? - Seth! - Jeanne behunyta szemét, és a falnak támaszkodott. - Seth, remélem, nem zavarlak... - Valami baj van, Jeanne? - Seth hangjából kicsendült az aggodalom. - Semmi. Csak azt akartam... - Jeanne, megint bajba kerültél? - Nem - vágta rá gyorsan. - Természetesen nem. Csak arról akartam... - Gondolhattam volna - szólt Seth, mintha nem is hallotta volna húga szavait. - Mihelyt egy pillanatra eltűnsz a szemem elől, valami kellemetlenségbe bonyolódsz. Jeanne jeges hideget érzett a belsejében. - Ez aztán kimondottan barátságos köszöntés. Igazán ez a véleményed rólam? Hogy olyasvalaki vagyok, akire egyfolytában vigyázni kell? Hátranézett Williamre. Vigyorog az átkozott! William Caldwell kineveti őt! - Akkor most mondd el, mit műveltél megint - követelte Seth. Jeanne mély lélegzetet vett. - Csak azt akartam a tudomásodra hozni, hogy... - gyámoltalanul vállat vont. - Csak azt akartam a tudomásodra hozni, hogy még nem megyek haza. - Micsoda? Rossz a vonal, Jeanne. Jól értettelek? Még nem akarsz... - A barátod, William Caldwell arra kért, hogy néhány hétig szolgáltassak társaságot a nagynénjének, és én beleegyeztem. A vonal másik végén egy pillanatra csend támadt. - Beleegyeztél? - Igen - válaszolta Jeanne. - Seth, újra felhívlak majd, amikor átírattam a repülőjegyemet. - Jeanne... - Add át üdvözletemet Kristinnek, jó? Helyre tette a kagylót, összefonta két karját, és újra Williamre nézett. - Elégedett vagy? - A kérdés keserűen hangzott. A férfi vigyorgott, mint egy fakutya. - Nagyon. Jeanne egy ideig állta a tekintetét, de aztán elfordult. Mit műveltél már megint? - kérdezte tőle Seth. Hát ez helyénvaló kérdés volt! 6. FEJEZET William Caldwell betolakodott Jeanne életébe. Eseménytelen, ámde kellemes nyaralását igazi drámává változtatta. A fenébe ezzel az emberrel! - gondolta haragosan Jeanne, miután becsukta maga mögött a férfi szobájának ajtaját. Milyen jogon avatkozik ez bele az ő életébe? Hogyan merészeli? Hogyan? Egy kicsit elidőzött a lépcsőfordulóban, háttal a falnak támaszkodott, és igyekezett lecsillapodni. Már megint pocsék helyzetbe került. Seth elővette az idősebb fiútestvér intő hangját, és ő megint úgy érezte magát, mint egy tízéves gyerek - egyébként pontosan úgy is viselkedett. De hiszen még változtathat a helyzeten! Csak oda kell mennie Williamhez, és közölnie vele, hogy megmásította az elhatározását. Majd azt mondja: Nem játszom végig ezt a színjátékot! Már annak a gondolatától is irtózom, hogy hozzám érsz. Csakhogy ez hazugság! Te jó ég, ez hazugság lenne, és William azonnal rájönne, hogy nem mond igazat. Jeanne behunyta a szemét. Felelevenedett előtte a telefonbeszélgetés utáni jelenet... Mivel nem tudta elviselni diadalmas tekintetét, Jeanne hátat fordított Williamnek, ő azonban abban a pillanatban a vállára rakta a kezét. - Vedd innen a kezedet! A férfi felnevetett, megfordította a lányt, és magához vonta. - A szerepedbe az is beletartozik, hogy átölellek, Jeannie. Máskülönben hogyan győzzük meg a nénikémet? - Ezzel soha nem érsz célt! - sziszegte a lány. - Abigail nem hülye. - Igazad van - felelte a férfi hanyagul. - Tényleg nem. - Megfogta a lány csuklóját, és kezét a saját mellkasára húzta. - Pontosan ezért fogod életed legjobb alakítását nyújtani. Jeanne érezte, milyen hevesért ver a férfi szíve, s erre az ő szíve is ki akart ugrani a helyéből. Hangja azonban jéghideg maradt. - Ez nem fog beválni, Will. - De igen. Hajói játszod a szerepedet. - De nem színházban vagyunk. Ez itt a valóság. Will a homlokát ráncolta. - Azt akarod ezzel mondani, hogy nem vagy képes egyetlen nézőnek játszani? - Miért teszel úgy, mintha én egyedül állnék ezen a színpadon? Nem vagyok... - Igazad van - hagyta rá a férfi. - Én is megteszem a magamét. - Végigsimított Jeanne hátán. - Én is megteszem, ami tőlem telik. Megbízhatsz bennem, Jeannie. - Jeanne - igazította ki dacosan a lány. - A nevem... - Mindig olyan vagy a szeretőiddel, mint aki botot nyelt? - nevetett Will. - Te nem vagy a szeretőm, és nem is leszel az. Már mondtam... Nem folytathatta tovább, mert a férfi egy csókkal lezárta a száját. Jeanne először megpróbált védekezni, Will mellén dobolt az öklével, és ki akarta tépni magát. De nem sikerült. A férfi túl erős, túl elszánt volt. Aztán... Aztán meg már ő akarta, hogy ez a csók örökké tartson. Halkan pihegett, vágyakozóan szétnyíltak az ajkai. Ujjai gyengéden simogatták a férfi hátát. Testük szinte egybeolvadt, William még szorosabban magához ölelte Jeanne-t. Nyelvével a lány száját kutatta, s Jeanne úgy érezte, hogy mindenestül a magáénak akarja tudni a férfit. Ő azonban hirtelen eltolta magától. Jeanne felnézett rá, és megrémült az arckifejezésétől. Borzongás futott végig a testén. Miért néz rá William ilyen dühösen, szinte gyűlölettel? Hiszen ő kezdte. Ő volt az... Egyszer csak megenyhültek a férfi vonásai, a tekintete... Igen, teljesen normális, gondolta a lány. - Látod?! - William hangja lágyan csengett, ujjaival megsimogatta a lány arcát. - Nem lesz semmi nehézségünk, ha meg akarjuk győzni a nénikémet. Nincs igazam, drágaságom? A becéző szót gunyoros hangon ejtette ki. Jeanne-nek egy hang sem jött ki a torkán. Teljesen kábának érezte magát, semmi sem jutott az eszébe, amivel úrrá lehetne a helyzeten. Végül is színpadias mozdulattal megtörölte a száját, megfordult, és úgy hagyta el a helyiséget, mint egy melodrámában a nagyasszony, miközben William hangosan nevetett rajta. A nevetése még akkor is Jeanne fülében csengett, amikor a lépcsőfordulóban állt, és azon töprengett, hogy visszamenjen-e. Nem, döntötte el magában, csak újra kinevetne. Lement a könyvtárszobába, s kimerülten egy székre roskadt. Késő van, állapította meg, miután egy pillantást vetett a kandalló fölötti órára. Will nénikéje már biztosan nem érti, hol... - Hát itt vagy, kedvesem. Abigail a folyosón állt, és a nyitott ajtón át kukkantott be. Jeanne némi mosolyfélét erőltetett magára. - Jó reggelt, Mrs. Caldwell. Az idős hölgy barátságosan kiigazította: - Abigail, ha megkérhetlek. Azt hiszem, már tegnap is mondtam neked. Jeanne bólintott. - Igaz. Valahogy kiment a fejemből. - Reggeliztél már? Mrs. Jacobs bármit elkészít, amire étvágyad van. - Nem, nem reggeliztem - válaszolta Jeanne, de az evésnek már a gondolatára is összeszorult a gyomra. Gyorsan folytatta: - Szinte sohasem reggelizem. - Hát akkor én majd megpróbálom, hogy minél hamarabb rászoktassalak. Egyáltalán nem helyes ebédig üres gyomorral szaladgálni. Jeanne rámeredt. - Honnan tudja, hogy... - William elárulta nekem, hogy arra akar kérni, maradj velünk még egy ideig. - Ejha! - szakadt ki Jeanne-ből a csodálkozás. Tehát már tegnap mindent szépen kitervelt a csibész! - Remélem, beleegyeztél? - Igen... - Ennek igazán örülök. - De nem szeretnék a terhükre lenni. - Szamárság. Örülök a társaságodnak. És annak különösen örülök, hogy William is azt szeretné, ha maradnál - fűzte hozzá sokatmondó mosollyal. A két nő tekintete találkozott. Néhány másodperc múlva Jeanne bűntudatosan lehajtotta a fejét. - En ennek nem tulajdonítanék túl nagy jelentőséget - mondta óvatosan. - Nagyon egyszerű... Egyszerűen arról van szó, hogy az unokaöccse megkérdeztetnem maradnék-e valamivel tovább. Abigail azonban már oda sem figyelt. A sokfiókos íróasztalhoz lépett, és lapozgatni kezdett bőrbe kötött, nagy határidőnaplójában. - Mit szólnál a péntek estéhez? - kérdezte váratlanul. Jeanne meglepetten nézett fel. - Sajnálom, Abigail, nem tudom, miről van szó. - Jaj, gyerekem, ez az én hibám. Hogyan is olvashatnál a gondolataimban? - Bocsánatkérően nézett Jeanne-re. - Úgy gondoltam, szívesen megismerkednél néhány barátunkkal. - Abigail! - Jeanne felállt, és az idős hölgyhöz lépett. - Nem szeretném, ha... ha valami különlegeset gondolna Williamről és rólam... Abigail legyintett. - Semmi ok az aggodalomra. Én szeretem az ilyen kis összejöveteleket. Egyáltalán nem fárasztanak. Egyszerűen csak megkérem egypár barátunkat, hogy vacsora után kukkantson be hozzánk egy pohár borra. - Megragadta Jeanne kezét. - Be kell vallanom, hogy néhányukat már meg is hívtam: Treadwelléket, akik az utca végében laknak, és a tiszteletest a feleségével. De lesznek még néhányan rajtuk kívül is. - Abigail egyenesen Jeanne szemébe nézett. - Vagy talán nem szeretnél megismerkedni a barátainkkal? - Természetesen szeretnék - vágta rá sietősen Jeanne. Alig adta a beleegyezését, Abigail máris a telefonnál termett, és meghívta a fél várost - legalábbis ez volt Jeanne érzése. A következő napok különösebb esemény nélkül teltek el. Valahogy úgy adódott, hogy William minden reggel már várt Jeanne-re, hogy együtt kocogjanak. - Jó reggelt - köszöntötte udvariasan. A lány ilyenkor csak bólintott, aztán kimentek, és végigfutották ugyanazt az utat, amelyet az első alkalommal. Kezdetben Jeanne nemigen örült, hogy együtt kocognak, de William meggyőzte, hogy Abigail ezt többé-kevésbé elvárja tőlük. A néni valósággal elragadónak tartja, hogy ők ketten együtt edzenek, ezenkívül pedig ez a megtévesztési tervük legegyszerűbb része - bizonykodott William. Ebben Jeanne is kénytelen volt igazat adni neki. Miután senki sem figyelte őket, nem kellett színlelniük. így azután minden reggel egymás mellett futottak. Megesett, hogy egyetlen szót sem váltottak, míg vissza nem értek a házba. És ott is meglepően bonyodalommentes volt minden. William napközben sokat volt úton, aztán meg lefoglalta a háztatarozás, s még az esték is kellemesebben alakultak, mint Jeanne gondolta volna. A közös vacsoránál mindenféléről fecsegtek. Utána megittajc egy csésze kávét a könyvtárszobában, William rendszerint olvasni kezdett, Abigail és Jeanne pedig egymással társalgott. A lány fokozatosan megkönnyebbült. Talán a hátralévő napokat is megússza nagyobb baj nélkül. Pénteken azonban minden megváltozott. Már jóformán végeztek a kocogással, amikor a férfi váratlanul megállt, és megragadta Jeanne karját. - Odanézz - mutatott az előttük húzódó útra. Egy nagyobb madár, feltehetően ölyv szállt le egy állat tetemére. Megfigyelhették, ahogy a ragadozó madár egy darab húst tép ki a tetemből, karmai közé ragadja, és elszáll vele. - Milyen szép - lihegte Jeanne, még mindig akadozó lélegzettel. William örömteli pillantást vetett rá. - Ez valóban meglepő kijelentés. Erősen kétlem, hogy sok nő tapsolna az ilyesfajta látványnak. A lány mosolygott. - Ne feledd, hogy én Coloradóból származom. Igaz, évek óta New Yorkban élek, és már attól féltem, hpgy galambokon, seregélyeken meg verebeken kívül nem látok többé más madarat. Most már a férfi is elmosolyodott. - Ó, értem. A nagyváros átka - jegyezte meg, s újra nekiindultak. Amikor a házhoz értek, olyan jó hangulatban voltak, hogy a férfi megpaskolta Jeanne fenekét. - Nyomás a zuhany alá - mondta túláradó jókedvvel. - Parancsára! Jeanne szobája előtt William hirtelen megállt, és maga felé fordította a lányt. - Egész fekete az arcod. - Hol? - Itt. Jeanne visszafojtotta lélegzetét, miközben a férfi megnyálazta ujja hegyét, és gyöngéden végighúzta az arcán. Az érintéstől Jeanne kéjesen megremegett. - Köszönöm - szólt remegő hangon. - Nagyon szívesen - válaszolt William. - És ha még tehetek érted valamit... Jeanne felnézett rá. - Mire gondolsz? - Arra gondoltam, hátha vannak olyan helyek, amelyeket nem érsz el zuhanyozás közben. A hátmosásban nagy szakértő vagyok. A lány gyanakodva nézte, aztán elnevette magát. Will olyan nyíltan és barátságosan nézett rá, hogy nem lehetett rá haragudni. Csak ugratja, semmi egyéb. Ezt csak humortalan ember vehetné rossz néven. - Önben sokféle tehetség lakozik, Mr. Caldwell - válaszolta vidáman, és hátravetette a fejét. Aztán eltűnt a szobájában, és becsapta William orra előtt az ajtót. Amikor a zuhanyozás után csinos nyári ruhájába öltözve lement, Abigail újságot olvasott. - William a kertben van. Szeretné, ha te is kimennél, és együtt innátok meg a kávétokat - szólt, és elégedetten somolygott. Will egy ősöreg tölgyfának támaszkodva szemlélgette a házat. - Csakugyan át kell mázolni őket - jegyezte meg, amikor Jeanne csatlakozott hozzá. A lány követte a férfi tekintetét az emeleti ablakkeretekig. - Mikor kezdenek a mázolok? - A jövő héten. Szívem szerint magam csinálnám meg, de akkor Abby minden ecsetvonást ellenőrizne, és úgy már nem igazi az élvezet. - Te? - csodálkozott rá Jeanne. - Akár hiszi, akár nem, Miss Lester, kiváló mázoló vagyok. - Nem gondoltam volna, hogy a londoni tőzsdén mázolótehetségre is szükség van - jegyezte meg szárazon a lány. William nevetett. - Nincs is, ebben igazad van. De nem árt, ha az ember ért néhány mesterséghez, ha már bekerült az értékpapírok és részvények kockázatos világába. - Odalépett hozzá, megfogta a könyökét, és elvezette a kerek asztalhoz meg a székekhez, Abigail díjnyertes rózsabokra közelébe. - Az az igazság, hogy már régóta mestere voltam a mázolásnak, mielőtt még hírét hallottam volna annak, hogyan áll össze egy részvénycsomag -jegyezte meg öntudatosan William, miközben Jeanne alá igazított egy széket. - Mondhatni, istenadta tehetség vagy. - Nem egészen - válaszolta William, és ő is leült. - Apámnak építési vállalata van Chicago szomszédságában. Ott dolgoztam minden nyáron az iskolai szünetben, később a szemeszterek közti időben. Biztosan helyes kölyök lehetett, gondolta Jeanne, de nyilván nem olyan jóképű, mint most. Tekintete végigsiklott beszélgetőtársa erős, férfias, testén, s gondolatai elkalandoztak. - Tetszik, amit látsz? Mintha erkölcstelenségen kapták volna, Jeanne gyorsan a földre nézett. - Hm, nem rossz... - Sietősen témát váltott. - Ezek szerint apád nem angol? William a fejét rázta. - A nagybátyám Angliában állomásozott a háború alatt. Megismerkedett Abigaillel, feleségül vette, és aztán telepedett le itt. - Gyerekük nincs? - Nincs. Amikor a bácsi meghalt, Abby néni teljesen magára maradt. - William kortyolt egyet a kávéból. - Aztán ideköltöztem, ő pedig majdhogynem örökbe fogadott. Jeanne-nek nevethetnékje támadt. - Igen, látszik, hogy nagyon szeret. - Nem jobban, mint ahogy én szeretem őt - mondta a férfi, és hátradőlt. - De az istennek sem hajlandó felhagyni az örökös gyámkodással. Ez pedig feladja nekem a leckét. Egyszerűen képtelen vagyok meggyőzni, hogy én is tudok magamra vigyázni. Jeanne felsóhajtott. - Igen, tudom, milyen az, ha az embert úgy kezelik, mintha gyerek volna. Az én drága bátyám semmivel sem marad el ilyen szempontból a nagynénéd mögött - mondta leverten. - Azt igazán nem lehet rossz néven venni egy férfitól, hogy meg akar védelmezni. - William arca komolyra, elgondolkodom váltott. - Nem kell védened Sethet. Igazán nem veszem rossz néven tőle, csak azt szeretném, ha legalább esélyt adna, hogy magam éljem az életemet. - Azt teszed - állította William. - Saját lakásod van, átütő sikered a pincérszakmában, és ne feledjük a sok férfit, aki körülötted tolong. Úgy látszik, vége a rövid fegyverszünetnek, gondolta Jeanne, és felállt. - Bemegyek a szobámba. - Jeanne! - állt fel William is, és váratlanul megragadta a lány karját. - Bocsáss meg! Nincs jogom ítélkezni az életformád fölött. - Ha jóvá akarod tenni az ízléstelen megjegyzésedet, akkor segítesz kijavítani a madáretetőt - felelte Jeanne. Nem akarta, hogy újra feszültség támadjon kettejük között, és hát a férfi bocsánatot is kért. - Igazán akarod? Semmi sem szerezne nekem nagyobb örömet, mint ha nekigyürkőzhetnék, és veled együtt kopácsolhatnék. Ez gúnyosan is hangozhatott volna, de Jeanne látta a férfi arcán, hogy őszintén gondolja, amit mond. A nap már igencsak alacsonyan állt, amikor William és Jeanne végzett a madáretetővel. Egyetértésben mentek vissza a házba, s a lány már éppen belépett volna a szobájába, amikor a férfi feltartóztatta. - Ez már egyszerűen hihetetlen - mondta halkan William. - Újra egy fekete folt van rajtad. - Hol? - érdeklődött Jeanne. - A szádon. - Mielőtt még védekezhetett volna, Will már keze közé fogta az arcát. A lány szívdobogása egy pillanatra kihagyott, amikor a férfi lehajolt hozzá. - Pontosan itt - suttogta, és lágyan megcsókolta. Jeanne behunyta szemét. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire William felemelte fejét, és ránevetett. - Nahát - mondta gyengéden -, nem is volt ez olyan rossz, igaz? - A falnak dőlt, és magához vonta a lányt. - Hogy pontosabbak legyünk, egész kellemes volt. Vagy nem? - Igen - ismerte el Jeanne. - Ez igaz. - Azt is be kell vallanod, hogy az egész nap tűrhető volt. - Szorosabban magához vonta. - Nevettünk, beszélgettünk, csókolóztunk, és látod, túlélted. - Túléltem? William a szemébe nézett. - Ha azt akarjuk, hogy a kapcsolatunk valódinak tűnjék, tovább kell fejlesztenünk. - Arcán mosoly futott át. - Nyilván nem azt vártad, hogy örökre megmaradunk a barátságnál. Jeanne érezte, hogy kileli a hideg, s összeszorította ajkait. A férfi szavainak és mozdulatainak értelme nem volt kétséges: William mindazt, ami ma történt, gondosan eltervezte. Ez a felismerés oly fájdalmas volt, hogy Jeanne-t rosszullét kerülgette. Hogy is lehetett olyan ostoba, hogy azt képzelte, fontos a férfinak! - Igazad van - szólt a lány, és kiszabadította magát a férfikarokból. - Túléltem. Egy pillanatig úgy érezte, a férfi szeme bizonytalanságot tükröz. De aztán William behunyta a szemét, elnevette magát, és újra felé nyúlt. - Miután ma ilyen szépen haladtunk, úgy gondoltam, egy lépéssel tovább mehetnénk - szólt halkan. - Vagyis? - kérdezte a lány hideglelősen. - Vagyis hogy ennek a háznak elavultak az egészségügyi berendezései. Ha egy időben használnak két zuhanyt, gyenge a vízsugár. Használjuk hát ugyanazt. - Egyszer már elutasítottam ezt az ajánlatot. Miért kellett volna azóta megváltoztatnom a véleményemet? - kérdezte Jeanne a tőle telhető legkönnyedebb hangon. - Ma reggel még minden egészen másként volt kettőnk között. - A férfi újra olyan magabiztosan nevetett, hogy Jeanne komolyan dühbe jött. - Vagy úgy? - Igen. Most már sokkal jobban ismerjük egymást. A mai nap valóságos mérföldkő a kapcsolatunkban, nem gondolod? Semmi civakodás, semmi ízléstelen megjegyzés... - .. .és semmi lényeges - egészítette ki a lány hűvösen, s némi diadalt érzett. Nem lehetett nem észrevenni a változást William arcán. - Színésznő vagyok - fűzte hozzá Jeanne felszegett fejjel. - Méghozzá nem is rossz. Azt hittem, már észrevetted. A pillanat egy töredékéig úgy érezte, hogy túl messzire merészkedett. - Idehallgass - szólt a férfi nyersen. - Elegem van a megjátszott ártatlanságodból. Nem vágyom arra a kétes dicsőségre, hogy én legyek az első férfi, akit ebben az életben visszautasítottál. Jeanne a háta mögé nyúlt, és kinyitotta az ajtót. - A nénikéd ma estére vendégeket hívott. Nyilván te sem akarod, hogy nélkülem kelljen fogadnia őket. Sarkon fordult, bement a szobájába, gyorsan bezárkózott, és az ágyra vetette magát. Fejét egy párnába temetve feküdt egy ideig. Az egész nap hazugság volt! Színielőadás, amelynek egyetlen nézője Abigail. Jeanne halkan zokogott. De amíg Will azt hiszi, hogy csak színházat játszom, nem eshet semmi bajom, vigasztalta magát. Az igazságnak sohasem szabad kiderülnie. Mert amit William Caldwell iránt érzett, annak semmi köze nem volt a színjátszáshoz. 7. FEJEZET Nyomasztó csendben ültek a vacsoránál. Sem Jeanne, sem William nem evett valami jó étvággyal, s Abigail végül is megkérdezte, nem történt-e valami. - Természetesen semmi, Abby néni. Miért kérded? - válaszolta kelletlenül William. - Ó, csak azon csodálkozom, hogy ma este olyan szótlanok vagytok. - Abigail tekintete unokaöccséről Jeanne-re vándorolt. - Mindketten csak hallgattok. Azt gondoltam, talán... - Hosszú volt ez a nap mindkettőnknek, ennyi az egész. Igaz, Jeanne? - Bár a kérdést William barátságos hangon tette fel, a pillantás, amelyet az asztal fölött a lány felé küldött, felért egy fenyegetéssel. - Jogos a gyanúja, Abigail - szólalt meg Jeanne. - Ez azonban csak Will hibája. Túlzásba vitte, amit minden értelmes ember előbb abbahagyott volna. A férfi villája koppanva esett a tányérra. - Kötve hiszem, hogy a nénémet érdeklik ilyen dolgok. Úgyhogy, ha lennél szíves... - De hiszen ez az igazság, Will - mondta ártatlan hangon Jeanne. - Te erősködtél, hogy a madáretetőnek, ha törik, ha szakad, egy nap alatt meg kell lennie. Ha én dönthettem volna, több időt hagyunk magunknak. - Bűbájosán Williamre nevetett. -Ugye igazat kell adnod nekem, vagy nem? William előbb meglepetten nézett rá, mint aki nem hisz a fülének, aztán felnevetett. - Te csupa meglepetés vagy, kislány! Jeanne mintha fenyegető színt fedezett volna fel William hangjában. - Igen - mondta kedvesen -, és nem fog ártani, ha a jövőben ezt fokozottan figyelembe veszed. Újra beállt a csend, és megint csak Abigail törte meg. - Hát akkor - szólalt meg derűsen -, ha mindketten kész vagytok az evéssel... Jeanne elfordította a pillantását Williamről. - Igen, köszönöm, én készen vagyok - mondta, pedig az étel szinte érintetlenül állt a tányérján. William felállt, hogy kikísérje nénjét a szobából. - Add ide a botot, William, nem kell kikísérned. Csak a konyhába megyek, hogy megbeszéljek egyet-mást Nancy vei. Egy darabig nektek kell magatokra vigyáznotok, gyerekek - fűzte hozzá hamiskás mosollyal, és kiment. Alig tette be maga mögött Abigail az ajtót, William arcvonásai megkeményedtek. - Igazán mély benyomást keltő jelenetet produkáltál vacsora közben - morogta dühösen. A lány a homlokát ráncolta. - Igazán? - kérdezte, miközben elment William mellett. - Én inkább unalmasnak éreztem. - Láttad a nénikém arcát? Pontosan tudta, hogy valami nincs rendben. Emberek, akik épp most szerettek egymásba, nem ülnek egy óráig szótlanul, és nem bámulnak nem létező lyukakat a levegőben, hogy a fene enné meg! - Nemcsak én ültem némán. Egyébként pedig megmondtam neked, hogy nem válik majd be ez az őrült játék. De te meg sem akartad hallani - vetette ellen Jeanne. - Hogy nem válik be, az csupán a te hibád, kislány. Akárhányszor csak meg akarlak fogni... - Hagyd már végre abba! Nem vagyok kislány! - Akkor légy szíves, ne is viselkedj úgy, mintha az lennél. Ahányszor csak közeledni próbálok hozzád, úgy csinálsz, mintha erkölcstelen ajánlatot tennék. - Pontosan ezt is teszed. Méghozzá találkozásunk első napjától fogva - feleselt Jeanne. - Ennek ellenére nem kell nagyon erőlködnöm, legalábbis a látszat ezt mutatja - mondta William, és szúrósan nézett a lányra. - Csak néhány pillanatig tartalak a karjaimban, és mintha már el is felejtenéd, hogy mennyire megvetsz - fűzte hozzá. William gúnyos szavai Jeanne arcába kergették a vért. Túlságosan is élő volt mindannak az emléke, ami alig két órája történt kettejük között. Jeanne úgy érezte, hogy erről nem lehet tárgyilagosan beszélni. - Bár nehezemre esik, becsülettel be kell vallanom, hogy van benned valami kezdetleges vonzerő - nyögte ki végül. - És ez mit jelent, Miss Lester? - A férfi hangjából nem lehetett nem kihallani a haragot. Jeanne elszántan a férfi szemébe nézett. - Ez azt jelenti, hogy tökéletesen megértem, miért tartanak téged vonzónak a nők, persze csak akkor, ha szeretik az ilyesfajta férfiakat. - Egy pillanatra elhallgatott. - De ne tekintsd, kérlek, túlságosan személyesnek, amit mondtam. - Aha, értem - válaszolt a férfi, utána nyúlt, és magához vonta. - Nyilván ezt nagyon hízelgőnek szántad. Tehát milyen az osztályzatom, Miss Lester? Úgy értem, a többi férfival összehasonlítva. Vagy több tapasztalatra volna szükséged a végleges véleményalkotáshoz? - Engedj el! - Hadd próbálkozzam! - Will, vigyen el a fene... Hirtelen tapintatos köhécselést hallottak. Ijedten néztek körül, és Abigailt pillantották meg, amint mosolyogva figyeli őket. Jeanne nagyot nyelt. - Abigail... - Abby néni! - Will elengedte a lányt, és nagynénjéhez lépett. - Jeanne meg én éppen a ma esti vendégekről beszélgettünk. Ugye azt mondtad, hogy jön a pap is? Abigail szeme hamiskásan csillogott. - Igen. És rajta kívül még egy csomó barátunkat meghívtam, hogy megismerkedjenek Jeanne-nel. - Pillanatnyi szünetet tartott. - Ne nézz így rám, William! - Pontosan olvasott az öccse arcáról. - Hidd el, semmit sem csináltam én magam. Mrs. Jacobs tegnap teasüteményt készített, és Jeanne volt olyan kedves, és ma reggel csínált egy bólét. - Milyen rendes tőled, Jeanne. - Futó pillantást vetett a lányra, aztán ismét nénje felé fordult. - Ki mindenkit hívtál meg? Abigail felsorolta néhány barátjuk és ismerősük nevét, s végezetül hozzáfűzte, hogy Jeanne-nek nem volt kifogása egyetlen meghívás ellen sem. így Williamnek nem kell attól tartania, hogy a dolog terhes lesz barátja húgának. - Én nem tartok semmitől, csak egy kicsit meg vagyok lepve - jegyezte meg a férfi, és újra Jeanne-re nézett. Szeme teljes értetlenséget fejezett ki, és csak úgy sugárzott belőle a düh. - Te mindennel egyetértettél? - Igen - Jeanne felszegte a fejét. - Mindennel, ami örömet szerez a nénédnek. - Tudod, hogy szeretem a vendégséget - vetette közbe Abigail. William bólintott. - Hát akkor, miért is ne! Azt hiszem, igen érdekes este lesz! Jeanne teljesen elveszettnek érezte magát a töméntelen idegen között. Az volt a határozott benyomása, hogy Abigail szándékosan elhallgatott néhány nevet, amikor felsorolta Williamnek a meghívottakat. Udvarias mosollyal próbált egy újabb nevet megjegyezni, és egyszerre csak megértette, hogy William miért utálja úgy ezeket az összejöveteleket. Amit Abigail fesztelen együttlétnek nevezett, nem volt egyéb, mint gondosan előkészített estély. A nappaliban csak úgy nyüzsögtek a vendégek, pedig kitárták a kertre nyíló ajtót is, hogy a sok ember ne szorongjon a házban. - Biztos vagy benne, hogy nem lesz túl sok neked ez a felfordulás? - hallotta Jeanne, amint William a nagynénjét kérdezi. Abigail szívből felkacagott, és megpaskolta öccse arcát. - Kitűnően érzem magam, és nagyon élvezem az egészet. Miattam ne csinálj gondot magadnak! Foglalkozz inkább egy kicsit Jeanne-nel! Erre azonban nem volt szükség. A lány élénk beszélgetésbe merült, és áldotta az eget, hogy William nincs egyfolytában a közelében. Ez a legjobb, amit ez az este eddig nyújtott nekem, gondolta. Az est kezdetén William őmellette állva üdvözölte a vendégeket. És bár egészen könnyedén tette kezét a vállára, Jeanne kibírhatatlanul súlyosnak érezte. - Ez Jeanne Lester - mondogatta William, és nem is kellett folytatnia. - Amerikából - fűzte hozzá néhány beavatott vendég. - A barátod húga - mondta egy idősebb hölgy. - Milyen kedves! - Te hívtad meg ide látogatóba. Látni, hogy milyen boldoggá teszi a nagynénédet - jegyezte meg a tiszteletes. Akárcsak a többiek, ő is jóformán mindenről előre értesült. William és Jeanne szótlanul állt, és barátságosan mosolygott. Jeanne tökéletesen tudatában volt annak, hogy ezzel csak táplálják a körülöttük kialakuló mendemondát. De mit tehetett ellene? - Rövidesen eljegyzik egymást - hallott egy suttogó hangot. - Ki hitte volna, hogy William egyszer mégiscsak családot alapít? - Hogy engedheted ezt? - sziszegte oda Jeanne, amikor néhány pillanatra magukra maradtak a szoba egy távolabbi szögletében. - Mit engedek én? - kérdezte a férfi, és úgy nevetett, mintha a lány egy nagyon bensőséges titkot súgott volna a fülébe. Azt senki sem vehette észre, hogy Jeanne szeme haragos villámokat szór. - Hogy az emberek téves képzeteket alkossanak kettőnkről. A nénikéd olyan boldog ma este. Túlságosan nagy csalódás lesz a számára, ha megtudja az igazat. William vállat vont. - Igazán nem tudom, mit kívánsz tőlem. Én senkinek sem hazudtam. A mi kedves barátaink hamarkodják el a következtetéseiket. Ezért nem tehetsz engem felelőssé. - Átfogta a lány derekát, és fejével egy középkorú férfi felé intett. - Az ott dr. Ethridge. Biztos vagyok benne, hogy szívesen megismerkedne veled. - Arra még várnia kell egy kicsit - válaszolta Jeanne, s elhúzódott Williamtől. - Abigail éppen most intett nekem, és először vele szeretnék beszélgetni. Később Jeanne egy szót sem váltott Williammel, csak hébe-hóba látta feltűnni a férfit a tömegben. Időnként lopva körülnézett, de nem mintha vágyott volna William társaságára. Éppenséggel inkább abban akart biztos lenni, hogy a férfi nem tűnik fel váratlanul mellette, mielőtt még ő elmenekülhetne. Szerencsére Will épp élénken beszélgetett néhány úrral, akiket előzőleg üzletfeleiként mutatott be neki. Láthatólag lekötötte az eszmecsere, ezek szerint továbbra is békén fogja őt hagyni. Legalábbis egyelőre. Jeanne sokkal könnyedebben társalgott a vendégekkel, ha William nem volt ott. A férfi közelsége túlságosan emlékeztette arra, hogy milyen szerepet kell játszania... Olyan szerepet, amely miatt a többiek később csalónak fogják tekinteni. Ebben a szobában mindenki biztosra veszi, hogy Will meg én... igazi szerelmespár vagyunk, gondolta Jeanne, akit mérhetetlenül bántott, hogy ezt olvassa le a vendégek arcáról. Maga a félrevezetés is komisz dolog, de még kellemetlenebb, hogy az emberek azt képzelik, ő érezhet valamit egy olyan férfi iránt, mint William Caldwell. A kandalló felől egyszer csak hangos nevetést hallott. Alig néhány perccel ezelőtt William ugyanitt még nagyon komolynak látszó férfiakkal beszélgetett. Most egy fiatal nővel társalgott élénken, akit eddig Jeanne nem látott. Nyilván most jöhetett, gondolta, és az volt a véleménye, hogy a nő úgy hat ebben a szinte családias közegben, mint egy szál orchidea a bogáncs között. Magas volt, karcsú, s hosszú, platinaszőke haja csupasz vállát verdeste minden mozdulatára. Márpedig igencsak mozgékony nő volt. Élénk taglejtések kíséretében mesélt Williamnek valami vidám történetet, amely újra meg újra megnevettette a férfit. Jeanne-nek el kellett ismernie, hogy a nő igen vonzó, és ért hozzá, hogyan bájolja el az embereket. Jeanne ismét hallotta William nevetését - azt a nyílt és meleg nevetést, amely ma délután annyira a kedvére való volt. A nő felkacagott, és kezét William karjára tette, amire a férfi hasonló mozdulattal válaszolt. Jeanne gyomra összerándult. - Hát itt vagy, Jeanne! Zavartan nézett körül. Abigail közeledett felé. Az idős hölgy két szép fiatal nőbe karolt. - Emily és Charlotte szeretne megismerkedni veled, kedves - szólt Abigail, és Jeanne összeszedte magát. - Igen jó barátai Williamnek. Biztosan mesélt már neked a Darby lányokról, nem igaz? A két testvér olyan benyomást tett, mintha ikrek lennének, egyikük azonban valamivel alacsonyabb és teltebb volt. ő volt az, aki rámosolygott Jeanne-re, és a kezét nyújtotta. - Jó napot, Miss Lester! Emily Darby vagyok. - Én pedig Charlotte - mondta a másik. - Nagyon örülünk, hogy személyesen is megismerhetjük. Már sokat hallottunk magáról. Jeanne pontosan tudta, hogy ezek ketten egy csöppet sem örülnek. Williamre vetett pillantásaik elárulták, hogy mennyit érnek a szavaik. Egy másodpercig úgy érezte, fel kell világosítania őket: miatta ne fájjon a fejük. Itt minden csupa hazugság, William Caldwell közömbös a számomra, mondta volna legszívesebben. De nem mondta. Inkább ő is arra nézett, amerre a lánytestvérek. William és a szőke nő a kertbe vezető ajtó felé indult. William lehajolt a nőhöz, mintha súgni akarna neki valamit, és karjával átfonta a vállát. Jeanne gyomra megint görcsbe rándult. - Akkor most itt hagylak hármótokat. Biztosan nélkülem is eltársalogtok - indult többi vendége felé Abigail. Jeanne segélykérően nézett rá, az idős hölgy azonban csak nevetett, és sarkon fordult. Szerencsére Charlotte Darby magához ragadta a szót. - Volt már ezelőtt is Angliában, Miss Lester? - Nem. Ez az első alkalom. És kérlek, szólíts csak Jeanne-nek. - Megmutatta neked már William Warwickshire-t? - tudakolta Charlotte, de látszott rajta, hogy valami mást szeretne megkérdezni. Jeanne a fejét rázta. - Nem, még nem. Mi... mi... - tekintete az ajtó felé tévedt. A kert ki volt világítva, úgyhogy Jeanne pontosan láthatta Williamet meg a szőke nőt. Egymással szemben álltak, és hevesen magyaráztak valamit egymásnak. Aztán a nő hátrahajtotta fejét, és Jeanne megérezte, hogy lenyűgözve figyeli a férfit. - .. .igazán kedves lenne - hallotta meg Emily szavait Jeanne. Megpróbálta lenyelni a gombócot a torkából. - Bocsánat. Mit is mondtál? - Némi bűntudattal nézett Emily Darbyra. - Azt kérdeztem csak, volna-e időd a jövő héten átnézni hozzánk egy csésze teára - ismételte meg a másik kelletlenül. Jeanne rögtön rájött, hogy a meghívás több puszta udvariasságnál. Ez annak a jele, hogy a Darby lányok átengedik neki a terepet Williamnél, és beismerik vereségüket. Ismét furdalni kezdte a lelkiismeret. - Nagyon rég ismeritek Williamet, ugye? Emily bólintott. - Gyerekkorunk óta. Jeanne mély lélegzetet vett. - Én... én az egésznek nem tulajdonítanék túlzott jelentőséget - nyögte ki öszszefüggéstelenül. Charlotte a homlokát ráncolta. - Ezt hogy érted? Jeanne bizonytalanul körülnézett. - Úgy gondolom... - Tekintete a nyitott ajtóra szegeződött, amelyen át világosan lehetett látni Williamet a szőke nővel. Még mindig ugyanazon a helyen álltak, és nyilván ragyogóan szórakoztak. A két Darby lány követte Jeanne tekintetét. - Ó, igen, erre gondoltál - sóhajtotta Emily. - Nem, ennek aztán valóban nem kell jelentőséget tulajdonítani. Sally már évek óta játssza ezt a játékot, de Will-lel nem sokra megy. Azonkívül most itt vagy te, Jeanne, nem? - Sally? Sally Dietrich? - Igen, ő az a szőke, aki ott áll a kertben Will-lel. Csinos, nem? Jeanne most leplezetlenül a kertbe bámult, és figyelte kettőjüket. William megint átölelte Sally vállát. Nem sokkal ezután elindult vele a keskeny ösvényen, s hamarosan elrejtette őket a sötétség. Jeanne feje most már vadul kóválygott. - Jeanne? Ránézett Emily Darbyra. - Igen?! - Teljesen ártalmatlan. A következő félórában Jeanne több mint udvariatlanul viselkedett. Oda sem figyelt, hogy mit mondanak neki, és egyre csak a kert felé nézegetett, mintha unatkozna. Erről azonban szó sem volt. Sokkal inkább... sokkal inkább... Úristen, hogy is van ez? William majdnem egész este békén hagyta. Hiszen éppen erre vágyott! Vagy talán mégsem? Pontosan egy olyan nő ragadta el Willt, akitől a leginkább szeretett volna megszabadulni. Ha Sally Dietrich most a karmai közé kaparintotta, hát megérdemli. Jeanne azt akarta, drágán fizessen meg az a gazember azért, hogy őt így megalázta. Meg kell lakolnia, amiért rákényszerítette erre a komédiára. Utálja William Caldwellt! Gyűlöli! De akkor miért bámul bénultan a sötétbe? Miért fontos neki, hogy hová ment William a szőke nővel, és mit művelnek együtt? - Bocsássatok meg, kérlek - mondta hirtelen. Miközben sietős léptekkel átment a szobán, Abigail kedvesen odaintett neki. Jeanne visszaintett, gondolatai azonban a kertben, az éjszaka sötétjében jártak, annál a férfinál és nőnél, akik ott valahol kettesben maradtak. Jeanne kiért a kertbe. Néhány lépés után megállt, hogy tájékozódjék. A megvilágított részen kis csoportokban vendégek álldogáltak. Valamivel hátrább azonban semmit sem látott, ott sötétség uralkodott. Egy nő a karjához ért. - Sajnos már mennünk kell, Miss Lester. Igazán nagyon örülök, hogy megismerhettem. Magának és Williamnek hamarosan meg kell látogatniuk bennünket. Jeanne bólintott, és udvariasan megköszönte a meghívást. Egyre többen kezdtek búcsúzkodni. Valóban, későre jár. Végigment a kert mélyébe vezető keskeny ösvényen. Egyszerre csak üde hang ütötte meg a fülét, és a sötétben felvillant egy cigaretta parazsa. - .. .ott kellett volna lenned, Will! Biztosan nagyon jól mulattunk volna. Ebben a pillanatban elvonult egy felhő a hold elől, s Jeanne jól kivehette a párt. William és Sally szorosan egymás mellett állt az úszómedence szélén. A férfi a lány vállára terítette a zakóját, s ki tudja, miért, ettől Jeanne hátán hideg futott végig. Mély lélegzetet vett, és odalépett a párocskához. - Will - szólalt meg barátságosan. Azok ketten megfordultak. Jeanne egyenest a nő arcába nézett, és elégtétellel állapította meg, hogy a másik igazán bosszús. - Drágám, hát itt rejtőzöl? - fuvolázta Jeanne. - Már mindenütt kerestelek. Minthogy a férfi egy fa árnyékában állL az ő arckifejezését nem láthatta. De azért szerette volna tudni, hogyan hatottak rá a szavai. Kuncogva Williamhez lépett, és hozzásimult, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Nem mutatnál be minket egymásnak, szívem? - folytatta. - Dehogynem, Jeanne. Ő Sally Dietrich. - Mintha az hallatszódna a férfi hangjából, hogy mulat a helyzeten! - Sally... jó barátom. Régóta ismerjük egymást. Igen, Will kifejezetten mulatságosnak találja a helyzetet, állapította meg magában Jeanne. Alig tudja visszafojtani a nevetést, ebben most már biztos. Még közelebb hajolt, bújt hát hozzá. - Jaj de örülök, hogy megismerhetem, Miss Dietrich - csicseregte. - Már olyan kíváncsi voltam magára. Egy pillanatnyi habozás után Sally megszorította Jeanne felé nyújtott kezét. - Valóban? - Sally láthatólag meglepődött. - Will mesélt rólam? Jeanne bólintott. - Hát persze. - Két kezével átfogta William felsőkarját. - Kérdezze csak meg tőle. És azt is meg fogja erősíteni, hogy az én kifejezett kívánságom volt, hogy hívjuk meg magát. - Jeanne érezte, hogyan rándul meg kissé Will karja. - Ő ugyanis a jelek szerint, mintha... - Jeanne hangja ismét mézesmázos lett. - A férfiak olykor nagy csacsik. Fogalmuk sincs róla, mi megy végbe egy nő lelkében. - Ebben biztosan igaza van - nézett Williamre Sally. - Én például éppen azt mondtam neki, milyen rendes tőle, hogy törődik a barátja húgával. Nem sok férfi tenné ezt meg, nem igaz? A két nő tekintete találkozott. Szikrák pattogtak a levegőben. - Will nem is tudta, ki vagyok, mikor először megláttuk egymást. - Jeanne megjátszott meglepetéssel nézett fel a férfira. - Nem mesélted el neki, édes? Will a homlokát ráncolta. - Nem. Nem meséltem. Jeanne felnevetett. - Tudja, mi ugyanis véletlenül akadtunk össze. Will... na, igazán nincs benne semmi, hogy elárulom, ha már ilyen regi barátok vagytok... Te jó ég! Miért kellett mindenfélét összefecsegnem! - gondolta Jeanne, amikor különös kifejezést vett észre Will arcán. Tulajdonképpen Sally Dietrichnek kell ez a férfi. Meg is kaphatja. Hát akkor... - ...vissza az Egyesült Államokba? Jeanne összerezzent. - Bocsásson meg, Miss Dietrich. Nem értettem pontosait a kérdését. - Csak azt akartam tudni, mikor repül vissza az Államokba. - Sally kissé összehúzta szép kék szemét. - Nincs ott félbehagyott munkája vagy egyéb dolga? Az otthonának az emlegetése elkedvetlenítette Jeanne-t. Ez volt éppenséggel az utolsó dolog, amire most gondolni szeretett volna, és elhatározta, hogy egyszerűen nem hallja meg a kérdést. - Will?! - szólalt meg, és ismét felnézett a férfira. - Úgy érzem, hűvös van idekint. A zakódat már rá is adtad Miss Dietrichre. - Igaz. Hozzak a házból valami meleg holmit? - A férfi nyilvánvalóan igen mulatságosnak találta a helyzetet. Nem mutatta, de a szeme és a hangja erről árulkodott. - 0, nem kell. Ha átöleled a vállamat, rögtön fölmelegszem. Will átfogta karjával a lányt, és magához vonta. Jeanne csak akkor jött rá, hogy csakugyan fázott. Mennyire jólesett neki a férfitest meghitt melege! William olyan bensőségesen mosolygott rá, mint aznap, amikor meghívta a kocsmába. Tulajdonképpen mi lett volna, ha akkor enged a férfi kívánságának? Mi lett volna, ha csakugyan vele megy? Ha egyszerűen, fölösleges kérdések nélkül a karjaiba, az ágyába veti magát? William még szorosabban magához vonta. - Még nem tudjuk pontosan, mikor utazik vissza Jeanne az Egyesült Államokba, Sally. Igaz, Jeanne? A lány nyelt egyet. - Őszintén szólva az előbb épp ezen járt az eszem. - Igazán? William hangjában figyelmeztető árnyalat bújt meg. - Igen. - Jeanne arra kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen. - Rövidesen el kell utaznom. Sally arcán elégedett mosoly suhant át. - Milyen kár. - Feltűrte a kabát gallérját. Jeanne meglátta, hogy a körmei sötétvörösek. Leginkább egy ragadozó madár véres karmaira emlékeztették. - Felhívhatnál, Will, ha letudtad a kötelezettségeidet. - Sally hátravetette platinaszőke sörényét. - Tudom, milyen időrabló egy látogatás. Tavaly nyáron egypár hétig nálunk volt az unokahúgom, és nekem kellett kísérgetnem. - Leírhatatlanul kacér tartást vett fel. - Egész idő alatt csak kastélyok és múzeumok. Szörnyű, hihetetlenül unalmas! - Valóban? - Jeanne maga is megrémült hangja színétől. Csakugyan ő beszél, vagy hirtelenében egy hasbeszélő bábujává lett? - Még nem jutott időnk a turisztikai látványosságokra. Most Sally és Will is Jeanne-re meredt. Sally dühösen ráncolta a homlokát, Will pedig úgy nevetett, hogy Jeanne-nek még inkább melege lett. Visszanevetett a férfira, aztán folytatta: - Sokat jártunk táncolni. Azonkívül Will szinte mindennap máshová vitt ebédelni, és voltunk kedves, kedélyes kiskocsmákban... - Jeanne nem fogyott ki a rögtönzésből. Amikor azonban Williamre nézett, ijedten vette észre, hogy a férfi arckifejezése megváltozott, szája körül ijesztően haragos ráncok jelenlek meg. Jeanne-nek egy pillanat alatt elszállt a bátorsága. Az ég szerelmére, mit művel itt? Az el nem sírt könnyek fájdalma telepedett szívére. Elfordult, és elnézett az úszómedence fölött. - Most már valóban későre jár - hallotta William rideg hangját. Jeanne megpróbált kibontakozni a férfi karjából, de az szorosan tartotta. - Ugye nem haragszol, Sally, ha most nem kísérlek vissza? Sally Dietrich hitetlenkedve nézett a férfira, aztán megrázta a fejét. - Nem. Persze hogy nem. A zakódat a házban hagyom, jó? - Igen, nagyon kedves lesz tőled. Jó éjt, Sally. - Szia, Will. A közeli viszontlátásra! Ég áldja, Miss Lester! Tűsarkú cipőjében sietősen a ház felé tipegett a kerti úton. Jeanne kibontakozott William karjából, és hátat fordított a férfinak. Mi lesz most? 8. FEJEZET Hűvös fuvallat érkezett a retek felől, és Jeanne megborzongott. - Te valóban fázol - állapította meg William fojtott hangon, és magához húzta, mindkét karjával átfogta a lányt. - Nem - vágta rá Jeanne gyorsan. - Nem fázom. Csak... Nekünk is vissza kellene mennünk. Tényleg késő van, és csendre vágyom. A barátaid nyilván már mind elmentek. - Igazán nagyot alakítottál! Jeanne a férfi arcát nézte. Dühös talán? De miért lenne az? Ő csak azt tette, amire Will kérte. Vagy mégsem? - Mondtam már, hogy jó színésznő vagyok. Hinned kellett volna bennem! William karjai szorosabbra zárultak körülötte. - Honnan tudtad, hogy Sally meg én idekint vagyunk? - Én titeket... - Jeanne az ajkába harapott. - Úgy értem, észrevettem, hogy... - ... hogy én egy .kis friss levegőt szippantani kijöttem vele a kertbe, igaz? - Igen. - Később pedig utánunk jöttél. - Idehallgass Will, hiszen te akartad. - Hogy utánunk gyere? - Te akartad a komédia kezdetétől fogva, hogy megszabadítsalak a kullancsoktól. - A kullancsoktól? - Jól tudod, mire gondolok. Sally, a Darby lányok... Na igen, és amikor megláttalak idekint Sally vei, arra gondoltam... - Jeanne keresgélte a szavakat. - A csudába is, Will, miért kell magyarázkodnom? - Eltaszította magától a férfit. - Bemegyek a házba. A nénikéd már biztosan keres bennünket. - Csak egy pillanatra! Azt akarod bemagyarázni, hogy nekem kívántál szívességet tenni azzal, hogy levakartad Sallyt a nyakamról? Jól értettem? Jeanne hátravetette a fejét. - Nem kellett nagyon igyekeznem. De ha túl messzire találtam volna menni... - Az volt az egyetlen ok, hogy szívességet akartál nekem tenni? így gondolod? Hát persze hogy volt más oka is. A platinaszőke fej látványa a sötét mellett. Az a tulajdonosi mozdulat, amivel Sally belékarolt - igen, igazán jócskán volt ok Jeanne viselkedésére. William ismét magához vonta. Keze végigfutott Jeanne hátán, aztán megállapodott a csípőjén. - Csak szerepet játszol. - William hangja lágy volt. - Igaz, Jeanne? - A lány felnézett rá. Mit akar ezzel? Mi forr benne? - Válaszolj, kérlek, Jeanne! A lány hangja suttogóvá halkult. - Hajszálpontosan így van. Én ugyanis jellemszínésznő vagyok. És ez azzal jár, hogy azonosulok a szereppel, amelyet játszom. Belebújok a figurába, mondhatni egygyé válok vele. William hangtalanul vigyorgott. - Azt hiszem, kislány, ez szemenszedett hazugság. Egyszerűen féltékeny voltál, amikor megláttad, hogy Sally meg én együtt megyünk ki. Jeanne szájpadlása hirtelen kiszáradt. - Hülyeségeket beszélsz. És ne szólíts folyton kislánynak! Azt hittem, legalább ennyit már megértettél! - El akart húzódni, a férfi azonban visszatartotta. - Szeretnék bemenni a házba - mondta. - Ha lennél szíves elengedni. - Az az egész hablatyolás a kocsmákról és a vendéglőkről, ahol állítólag együtt voltunk, az mire volt jó? - Hát ha én itt kint megzavartam valamiféle fontos fejleményt, akkor nagyon sajnálom, és bocsánatot kérek érte. Én csupán azt tettem, amire te... - A sok vendéglő, a kocsmák, a cukrászdák. Hazugság, merő hazugság. Lchazudtad a csillagokat az égről. Hiszen ki sem tettük a lábunkat ebből az átkozott házból! Egyetlenegyszer sem. William már nem is dühös volt, hanem valósággal őrjöngött. Jeanne szívét mintha jéghideg kéz szorította volna össze, rájött, hogy valóban elrontotta William mulatságát. Micsoda butaság volt tőle, hogy nem látta át William céljait! Hogy Sally férjre vadászik, az csak a dolog egyik oldala. De Sally mint olyasvalaki, akivel a férfi kedvét töltheti, az egészen más. Jeanne felgyülemlő dühe semmivel sem volt kisebb Williaménél. Ahogy William Caldwell használja - igenis használja! - a nőket, beleértve őt, Jeanne-t is, az egyenesen arcpirító, égbekiáltó disznóság! - Meg kellett volna nekem mondanod, hogy Sallyvcl játszadozni akarsz - rontott neki a férfinak, és végre kiszakította magát a karjaiból. - Akkor másként alakítottam volna a szerepemet. William dühösen csuklón ragadta. - Idehallgass, te - hörögte. - Játszadozás, szerep, abbahagyhatnád már, hogy dajkamcsékkel etess. Csak ennyi telik tőled? - Engedj már el, a fene egye meg! - Te csak akkor viselkedsz gyerek módjára, ha ez belevág az elképzeléseidbe. - A férfi hevesen fújtatott. - Nos hát, nekem ez nincs kedvemre. Egy csöppet sem! - Halvány fogalmam sincs, miről beszélsz. William felnevetett. - Nagyon is jól tudod, miről beszélek. - A lány halkan felkiáltott, mert a férfi hátracsavarta a karját. Felsőteste ívben megfeszült. - Ártatlanság kisasszony szerepe valóban nagyon édes. Túlságosan is édes. Jeanne-nek elakadt a lélegzete, amikor William szabad kezével végigsimított a mellén. Érintése egyszerre volt személytelen és szemérmetlen. - Fogadni mernék, hogy a megjátszott ártatlanságoddal magadba tudod bolondítani a legtöbb férfit. Jeanne szemét elöntötték a harag könnyei. - Gyűlöllek - sziszegte. - Gyűlöllek, William Caldwell. Mélységesen megvetlek. Te egy... Ebben a pillanatban a férfi ráhajolt, nyelvét beerőszakolta a szájába, és olyan hevesen csókolta meg, hogy Jeanne-nek elállt a lélegzete. Aztán végre sikerült félrefordítania a fejét. - Kiabálni fogok - lihegte. - Ha nem hagyod azonnal abba... William átölelte, és újból megcsókolta. Olyan szorosan tapasztotta ajkát az övére, mintha meg akarná büntetni valamiért. A csók azonban egyszerre perzselővé vált. Jeanne felnyögött, szorosabban a férfihoz tapadt, s érezte, hogy azt ugyanúgy hatalmába kerítette a vágy, mint őt. Will egy kissé hátrébb tolta, és elkezdte simogatni a mellét, Jeanne pedig ijedten és meghökkenve tapasztalta, hogy mellbimbói hogyan duzzadnak meg az érintéstől. William keze továbbhatolt, és már Jeanne egész testét becézte. - Kívánlak! - szakadt ki a férfiból. Jeanne a nevét suttogta, és mélyet sóhajtott, amikor William a következő csókra kereste ajkait. - Ó.Will... Abigail hangjára ugrottak szét. Előbb ijedten végignéztek magukon, aztán mindketten az idős hölgy felé fordultak, ő az egyik felhevült arcról a másikra pillantott, végül csak ezt suttogta: - Én... én igazán nem akartam zavarni. Csak jó éjszakát akartam kívánni. Zavartan mosolyogva megfordult, és szaporán a ház felé indult. Will vissza akart térni Jeanne-hez, a lány azonban gyors léptekkel az idős hölgy után eredt. Másnap reggel Jeanne szokatlanul későn ébredt. Órákon át nyugtalanul hánykolódott az ágyban, és egyebet sem kívánt, mint a feledtető álomba menekülni. Ehelyett, legnagyobb keserűségére, újra meg újra végig kellett élnie az éjszaka történteket: Will szenvedélyes csókjait, keze érintését - de a szeme hidegségét, a kemény, könyörtelen mosolyt is az arcán. Ezt soha nem felejti el. Soha. A szenvedély és a harag egy féktelen pillanatában Will megkívánta őt. Érintése forró volt, mint a tűz, de nem volt benne érzés, melegség. Ő pedig... hát igen, ugyanazzal a vad szenvedéllyel viszonozta a férfiét. Jeanne felült, aztán kiszállt az ágyból. Hogy is hagyhatta idáig fajulni a dolgokat. Úristen, hogyan tehette, amit tett? George szerette őt, Charlie azt mondta, hogy szereti. De ennek a két férfinak a csókjától és az érintésétől sosem vesztette el a fejét. Miként lehetséges, hogy egy olyan férfi, mint William Caldwell, rántsa be őt a vágy szédítő örvényébe? Egy férfi, aki csak kihasználja őt, és a legrosszabbat gondolja róla. Mezítláb az ablakhoz lépett, és félrehúzta a függönyt. A kert napfényben fürdött. Az éjszaka is az ablaknál állt. Miután ő elmenekült, William egy ideig még kint maradt a kertben. Amikor Jeanne meglátta a holdfényben a ház felé közeledni, vad remegés vett rajta erőt. Mintha odaszegezték volna, úgy tapadt az ablakhoz, és miután a férfi eltűnt a látóköréből, feszülten hallgatózott. A teraszajtó volt, ami nyikorogva becsukódott Will után? Feljött a lépcsőn. Úgy érezte, ha most felpattanna a szobája ajtaja, aligha tudna ellenállni a férfinak. Ereiben szinte hangosan dobolt a vér. A falhoz támaszkodott, bénultan meredt a szobaajtóra. Várt... Visszafojtott lélegzettel várta, hogy megnyikorduljon a kilincs, és belépjen William. Úgy érezte, már egy örökkévalóság óta várakozik, amikor meghallotta, hogy lent kattan a súlyos bejárati ajtó zárja. Aztán felbőgött egy autó motorja. William elment. Már pirkadni kezdett, amikor órák múlva visszatért. Jeanne egész idő alatt az ágyban kucorgott, és a sötétbe meredt. Vajon hol lehetett? Kinél? Talán Sally Dietrichnél? Lehetséges. Vagy egy másik nőnél, aki készségesen kielégítette a vágyát, a magáéval együtt - aki tehát azt tette, amit ő, Jeanne nem mert és nem akart megtenni? Ezek a kérdések gyötörtek még napvilágnál is, pedig próbálta meggyőzni magát, hogy ez igazán nem tartozik őrá. Will azt csinál, amit akar. És ő is. Még ma örökre elhagyom ezt a házat, határozott. Holnap újra New Yorkban lesz, és mindaz, ami itt történt, csak emlék marad. Gyorsan felkapta rövidnadrágját, pólóját és tornacipőjét. Már későbbre járt az idő, mint máskor, amikor reggelenként futni szoktak, ám a házban csend honolt. Willnck hosszú éjszakája volt, gondolta Jeanne utálkozva. Bizonyára alszik még. Nem volt különösebb kedve kocogni, és Will-lel sem igen akaródzott találkoznia. De Abigailt nem sértheti meg egy menekülésszerű elutazással. Ebben a tekintetben Will meg ő összeillenek. Bár szánalmas gazfickó, szeretettel törődik a nagynénjével. Együtt nyilván találnak valami elfogadható indokot, ami igazolhatja Abigail előtt a távozását. Amikor lement a lépcsőn, még csodálkozott is, hogy olyan nagy a csend. Kinyitotta a konyhaajtót, és látta, hogy a szakácsnő, Mrs. Jacobs egy szakácskönyv fölé görnyedve, egyedül ül a konyhában. - Jó reggelt! - szólt Jeanne. - Hol vannak a többiek? - Jó reggelt, Miss Lester. Nancy odafent van Miss Abigailncl. - És Will... akarom mondani, Mr. Caldwell? A nő vállat vont. - Azt sajnos nem tudom. Kér egy csésze kávét? Jeanne pillantása a kávéfőzőre siklott, amit csak William használt. A gép a helyén áll. Ezek szerint William ma reggel még nem kávézott. Ez a felfedezés Jeanne-nek önkéntelenül megdobogtatta a szívét. Will talán mindkettőjük számára elviselhetőbbé akarta tenni a helyzetet, korán felkelt, és elutazott, hogy ne kelljen találkozniuk. Bizonyára könnyebb lesz, ha nem kell vele még egyszer szembenéznie. De miért nyomasztja őt a tudat, hogy többé nem látja a férfit? Mitől támadt bensejében ez az elviselhetetlen űr? - Miss Lester? Jeanne Mrs. Jacobsra nézett. A szakácsnő a jelek szerint egész idő alatt őt figyelte. - Igen? - Tölthetek egy kávét? Jeanne egy pillanatig gondolkodott, aztán megrázta a fejét. - Nem. Köszönöm, nem. Én... Mögötte kinyílt az ajtó. Megfordult, s pillantása Willévcl találkozott. De ez nem az a William, akit ő ismer, ez egy sötéten távolba révedő idegen, csíkos öltönyben, fehér ingben és sötét nyakkendőben. - Hol az ördögben kujtorogtál? - förmedt rá a lányra. - Neked is jó reggelt! - felelte tőle telhetően nyugodtan Jeanne. A férfi elment mellette, fogta a kávéskannát, töltött magának. Ivott egy kortyot, és elhúzta a száját. - Ez itt - fordult Mrs. Jacobs felé - nem kávé. - Ahogy gondolja, uram. Főzzek... William a fejét ingatta, és vizet töltött a saját kávéfőzőjébe. - Nem. Nem szükséges bebizonyítania, hogy lehet egy nap kétszer is rossz kávét főzni. A nő elpirult. - Sajnálom, Mr. Caldwell. William nézte egy darabig, aztán a karjára tette a kezét. - Én is sajnálom, Anna. Egyszerűen csak... csak... - Végigsimított a haján, és Jeanne felé fordult. - Abby néni beteg - mondta végül. - Beteg? - kérdezett vissza ijedten Jeanne. - Igen. Nancy van most vele. - Uram - szólalt meg halkan a szakácsnő. - Elmennék bevásárolni. Rendben? - Igen, persze. - Will megvárta, míg a konyhaajtó becsukódik a szakácsnő mögött, és csak azután szólalt meg újra: - Nem akartalak felverni, Jeanne, de nagy gondban vagyok Abby néni miatt. - Mi baja van? Csak nem komoly? William felsóhajtott. - Ő persze azt mondja, hogy semmiség, de mindig ezt hajtogatja. - Mindig? Többször előfordult már ilyesmi? - A régi nóta - bólintott a férfi. - Hébe-hóba elkapja ez a szédülési roham... de most különösen elővette. Közelebbit akkor tudunk majd, ha itt lesz az orvos. Már felhívtam. Jeanne bizonytalanul egyik lábáról a másikra állt. - Azért... azért beteg... - William olyan átható pillantást vetett rá, hogy minden vér az arcába szökött. - Ugye ennek semmi köze ahhoz, hogy meglátott bennünket? A férfi halványan elmosolyodott. - Biztosan nincs - válaszolta már kissé vidámabban. - Csókolóztunk, Jeanne. Nem egymás torkának estünk. Ez a válasz tovább fokozta a lány zavarát. Meg mélyebben elpirult. - Akkor az esti vendégség az oka. - Jeanne széket húzott maga alá, és ráhuppant. - Pedig megígérte, hogy a kisujját se mozdítja. Olyan erélyes volt... - El tudom képzelni... - Meg kellett volna mondanom neked, hogy ennél is nagyobbat tervezett. - A világ minden kincséért sem hagytam volna ki ezt az összejövetelt. Annyi érdekes ember látogatott el hozzánk. Ugye te is így gondolod? Pillantásuk találkozott, de Jeanne gyorsan elkapta a tekintetét. - Az én hibám, hogy beteg - mondta, válasz nélkül hagyva a férfi kérdését. - Ne nevettesd ki magad! Abby nénit alighanem az úristen sem tarthatná vissza, ha a fejébe vesz valamit. - Will elmosolyodott. - A nagybátyám azt mondogatta, olyan ez, mintha valaki egy dühöngő elefántot akarna feltartóztatni. Ha beavatkozol, akkor széttipor, jobb, ha kitérsz az útjából. Jeanne megengedett magának egy halvány mosolyt. - Azt hiszem, hogy ez a jellemzés találó. - Azonkívül pedig, ha nem lett volna az összejövetel, kitalált volna valami mást. Egyszerűen képtelen ölbe tett kézzel üldögélni. - Szerinted meggyógyul? - Ha jól belegondolok, ez elég valószínű. - A férfi mintha némileg megkönnyebbült volna. - Dr. Ethridge eljön a délelőtt folyamán, és megmondja majd, milyen tablettákat szedjen be, és hogy pihenésre van szüksége. Mint mindig, most is vállvonogatva meg fogja állapítani, hogy a nénikém borzasztóan makacs. Az egészre majd egy irtózatos számla teszi fel a koronát, amiben mindaz fel lesz tüntetve, amiről amúgy is valamennyien tudunk. - William arcáról mostanra már az utolsó gondterhelt barázdák is eltűntek. - Ha nem estem volna pánikba, megtakaríthattam volna az orvosnak a látogatást, magunknak pedig a költségeket - fűzte hozzá. Jeanne is megkönnyebbült, dé azért megjegyezte: - Na, ebben nem lennék ilyen biztos. Mindenesetre ha segíthetek valamiben, szólj, kérlek. William fürkészve méregette a lányt. - Ha ezt nem puszta udvariasságból mondod, akkor lenne egy kérésem. - Ki vele! Persze hogy nem csak szóvirág volt. Tehát miben segíthetek? - Nem hinném, hogy Mrs. Jacobs hamarosan visszaér. Főzhetnél egy teát, én pedig felvinném Abby néninek. - Ez aztán nem ügy. William hálásan nézett rá. - Igazán rendes tőled. Közben gyorsan átöltözöm. Eredetileg Londonba akartam menni üzleti ügyben, de az most várhat. - Menj csak. Megfőzöm a teát. Gondolod, hogy Abigail enne is valamit? A férfi elmosolyodott. - Ha te viszed föl neki. - Főzhetek friss kávét is. Rám mered bízni a féltett készülékedet? A férfi közelebb lépett. - ígérd meg, hogy senkinek sem árulod el - mondta fojtott hangon. - Ez az egyetlen háztartás a világon, ahol egyszer már odaégett kávét is ittam. Bár ez nagyon komolyan hangzott, Jeanne nem állhatta meg mosoly nélkül. - Ha akarod, csinálhatok sonkás rántottát is. - Hogy akarom-e? - A férfi szívből felnevetett. - Ha megcsinálja, madame, egyszer s mindenkorra alázatos rabszolgája leszek. - Ilyen messzire azért nem kell menni - jegyezte meg Jeanne, de jólesett neki a kijelentés. William elmosolyodott. - Akkor légy szíves, közöld, hogy meddig mehetek el - s miközben ezt mondta, le nem vette a lányról a szemét. A levegő egy másodperc alatt megtelt feszültséggel. Tekintetük összekapcsolódott. Jeanne egy pillanatra a férfi szemébe nézett, aztán megfordult, és feltette a teavizet. - Negyedóra múlva kész a reggeli - szólt megjátszott közönnyel. - Nagyszerű! - William már ott sem volt. Jeanne mozdulatlanul állt, míg a férfi léptei el nem haltak. Reggeli után megmondom, hogy elutazom, határozta el. Igen, reggeli után. Egészen biztosan. Jeanne és William a második csésze kávé mellett üldögélt, amikor beállított az orvos. - Hol bujkál a vén sárkány? - kérdezte mosolyogva, aztán követte Williamet a lépcsőn. Mialatt a doktor az idős hölgyet vizsgálta, Jeanne leszedte az asztalt, és átment a könyvtárszobába. Amikor a két férfi visszaért, Jeanne felpattant. - Hogy van a beteg? - érdeklődött. Az orvos elkínzottan nevetett. - Abigail maga is orvosi gyakorlatot kezdhetne. Azt állítja, hogy jól van, és tulajdonképpen igazat kell adnom neki. Csak jobban kell kímélnie magát, és rendszeresen be kell vennie az orvosságát. William bólintott. - Valahogy így gondoltam én is. Dr. Ethridge részvéttel nézte. - Egyszerűen semmire sem hallgat az igen tisztelt nénikéd. Nyakas, mint egy öszvér. - Azt kérdezte, hogy hajlandó lennél-e egy kis időre fölmenni hozzá. Ugye megteszed neki? - Will Jeanne-re nézett. - Persze, persze. Szívesen. Még mindig nem mondta meg Williamnek, hogy el akar utazni. De nem is volt rá megfelelő alkalom, mentegette magát. Azonkívül nem is mehet el, amíg Abigail nem érzi jól magát. Akkor hát holnap. Vagy holnapután. Igen, holnapután már bizonyosan a New Yorkba tartó gépen fog ülni. Eljött azonban a hétfő, és Jeanne-nek még mindig nem volt alkalma bejelenteni az elutazását. - Nem is tudom, mit csinálnék nélküled. - Ezzel fogadta reggel Abigail, amikor bevitte a szobájába a teát. Jeanne csak legyintett. - Igazán kedves, hogy ezt mondja, Abigail. De azért nem egészen így van, és ezt tudja is. Igazán semmi rendkívülit sem csinálok. - Lehet, hogy nem csinálsz semmi szokatlant, de te magad vagy rendkívüli. Nincs igazam, William? - Igen, ez valóban igaz - hagyta rá Will. A napok és a közös esték nyugalmasan teltek. Abigail, Jeanne és William rendszerint hatkor vacsorázott, aztán az idős hölgy többnyire visszavonult, hogy lepihenjen, ahogy az orvos előírta. Jeanne és William a könyvtárszobában töltötte az estét társalgással, zenehallgatással vagy olvasással. Jeanne még soha nem beszélt ennyit önmagáról és az életéről. William is mulatságos történeteket mesélt, így aztán kellemesen múltak el az esték. Olykor politikáról beszélgettek, valamilyen amerikai botrányról, baseballról vagy krikettről, countryzenéről meg rock and rollról. Eközben meg kellett állapítaniuk, hogy többnyire egyezik a véleményük. Jeanne nemegyszer kérdezte önmagától, hogy vajon nem álmodta-e csupán a pénteki eseményeket. De nem áltathatta magát. Ezek bizony megtörténtek. Túlságosan élénken emlékezett William forró csókjaira és saját szenvedélyes vágyára. Ezt soha, de soha nem feledheti el. Egy este, ahogy felnézett könyvéből, észrevette, hogy William rajta felejtette a szemét. - Will, valami baj van? - Csak elképzeltem magamban, milyen unalmasnak találhatod az itteni életet. Az egész napodat kénytelen vagy egy idős hölgy társaságában tölteni, és aztán este olvasni a kandallónál... Jeanne elnevette magát. - Panaszkodtam talán? - Nem, azt nem. - Hátakkor? - Mégis. Milyen más ez, mint a New York-i életed! Fogadni mernék, hogy sosem vagy otthon két egymást követő estén. A lány felsóhajtott. - Ha éppen tudni akarod, rendes körülmények között este tízkor lefekszem, és öt perccel később már alszom is. William kutatva nézte. - Őszintén szólva, ezt nehezen tudom elképzelni. Egy ilyen fiatal és szép nő. Miért is hagynának akár csak egy percre is egyedül a barátaid? - Mert nincsenek... Majdnem kimondta, hogy nincs férfi az életében. De ezt Will úgysem hinné el. Különösen azután, amit tudni vél róla. - Nem szabad későig fennmaradni, ha az embernek másnap szereplőválogatásra kell mennie. Különösen akkor nem, ha tv-próbafelvételről van szó - folytatta Jeanne. - A felvevőgép könyörtelen. Megmutat minden egyes... - A felvevőgép csak azt mutatja meg, hogy milyen szép vagy. - Köszönöm. - Szép vagy. Csend támadt. Aztán William felállt. - Menjünk el valahová. Jeanne igyekezett nem mutatni, mennyire örül. - És Abigail? - kérdezte. - Nancy és Mrs. Jacobs itt van a házban. Azonkívül Abby néni már megint kifejezetten vidám. - A keze után nyúlt, és talpra segítette Jeanne-t. - Azt szeretném, ha az egész világ mellettem látna. Van valami ellenvetésed? Micsoda kérdés! Jeanne-nek majd kiugrott a szíve örömében. - Nem - suttogta. - Egyáltalán nincs. 9. FEJEZET Egy órával később Jeanne és William egy kedves, romantikus tánchelyiségben üldögélt. - Te nyilván előkelőbb helyekhez szoktál - jegyezte meg William. - Nagyon szép itt - válaszolta a lány gondolkodás nélkül, és körülnézett a csak gyertyafénnyel megvilágított teremben. William rámosolygott. - De mégis... ez nem éppen az a hely, amelyet első közös kiruccanásunkhoz elképzeltem. Azért örülök, hogy neked tetszik. Az első közös kiruccanás! Igen, ez igaz. Először vannak együtt valahol egészen fesztelenül. Boldogságában Jeanne legszívesebben hangosan ujjongott volna. Mintha hályog hullt volna le a szeméről: szereti ezt a férfit! Igen, szereti tiszta szívből. De miért tartott ennyi ideig, hogy erre rájöjjön? - Jeanne? - Will... - Gyere, táncoljunk - szólt Will, és udvariasan talpra segítette. A lány mintha felhők között lebegett volna, amikor a férfi gyakorlottan a parkett felé vezette. Gyengéden átkarolta Jeanne-t, és magához szorította. Összefonódva táncoltak, mintha rajtuk kívül senki és semmi nem léteznék. Miután a zene elhallgatott, egy darabig még összesimulva maradtak. - Jeanne - súgta végül William. - Feltétlenül meg kell mondanom neked valamit. - Igen? - A lány szíve hevesen verni kezdett. Nyilván Will be akarja vallani neki, hogy szereti. Tehát kölcsönösek az érzelmeik. Tehát... - Induljunk - szólt William, és Jeanne-nek nem volt ellenvetése. A férfi fizetett, nem sokkal később már a kocsiban ültek, és nekivágtak az éjszakának. Most el kell mondanom magamról az igazságot, gondolta Jeanne, és oldalról szemügyre vette a férfit. Vajon hogyan fogadja majd Will, ha megtudja, hogy életében ő az első férfi, akit megkívánt? Hogy még soha... William váratlanul egy kis földútra kormányozta az autót, néhány méter után fékezett, és a lányra nézett. Annyira sötét volt, hogy Jeanne nem tudta kivenni az arckifejezését. - Jeanne, már előbb is meg kellett volna mondanom, de... A lány mutatóujját a férfi ajkára tette. - Will, előbb nekem túl kell esnem egy vallomáson. A férfi a keze után nyúlt. - Nem tartozol nekem semmiféle magyarázattal - válaszolt. - Nem akarom, hogy... - De én akarom - vágott a szavába Jeanne. - Tudnod kell rólam valamit. Azokról a férfiakról, akik a te véleményed szerint... - Nem tartozik rám. A te életed... - El tudod képzelni, milyen az, ha minden lépésedre vigyáznak? - vágott közbe ismét Jeanne. - Nem. A szüleim szigorúak voltak ugyan, és Abby néni is folyton körülöttem sertepertél, de minden lépésemre sosem vigyáztak. - Akkor nagyobb szerencséd van, mint nekem. Az én szüleim lehetetlenek voltak ebből a szempontból. És ez akkor sem változott, amikor felnőttem. Ők és Seth sosem tették lehetővé, hogy a saját lábamra álljak. - Nem kell erről beszélned nekem. Megértem, hogy ki akartál törni. És meg is tetted. - El kellett fojtanom az érzelmeimet. Elvették a levegőmet. Néha rettentően nyomasztó a szeretet és a gondoskodás. Ezt is megérted? A férfi habozott egy pillanatig. - Nem - mondta aztán. - Nem, ezt nem értem meg. Jeanne felsóhajtott. - Nem is igen értheti olyasvalaki, akit nem korlátoztak a döntéseibén, aki megőrizhette a szabadságát. - Szabadságát? - A férfi felnevetett. - Úgy látszik, még mindig úgy fogod fel, hogy egyfajta rabszolgaság, ha szeretik az embert. - Azzá fajulhat, ha az ember a szabadságra vágyik. Érted most már, hogy mire gondolok? - Igen. - Igazán? - Igen. Túl későn nyerted el a függetlenségedet, de aztán teljes mértékben kiélvezted. Míg a férfi ezeket mondta, Jeanne-nek akaratlanul eszébe jutott mindaz a sok zavaros helyzet, amelybe élete során önmagát sodorta. - Nem, Will - felelte. - Nem így volt. Egyáltalán nem. - Most már minden világos. A szabadságot kereső felfedező utat nem jártad még végig, maradtak rád váró feltáratlan szakaszok. Jeanne félreértette a férfi szavait. - Igen, pontosan. William hangja egy másodperc töredéke alatt megváltozott. Néhány perce még elképzelhetetlennek tartotta volna Jeanne, hogy a férfi ilyesmiket mondjon neki: - Nos, most hamarosan visszanyered bálványozott szabadságodat. Lényegében ezt akartam neked mondani. - William elfordította a slusszkulcsot. - Ez az utolsó közös esténk. Úgy gondoltam, kell hozzá egy kis búcsúünnepség. - Ez... Will... - Jeanne görcsösen nyelt egyet. - Ez... A férfi óvatosan kivezette a kocsit az országútra. - Mi van? - Nem egészen értelek, Will. Hogy gondolod? - Mit? - Hogy ez az utolsó esténk. Búcsúeste. - Holnap vissza kell mennem Londonba. Szükség van rám az irodában - válaszolta Will. Jeanne hitelenkedve nézte. - De... - Nem fejeztem ki magam elég világosan? Visszamegyek Londonba. A lány fáradtan végigsimított homlokán. Tehát ezt akarta mondani neki a férfi, nem pedig azt, hogy szereti. Csak addig vette őt igénybe, ameddig szüksége volt rá, most pedig... - Mi... mi történt? - kérdezte valamivel józanabb hangon. - Semmi különös. Szükség van rám az irodában. - Nem, én valami másra gondolok, arra, ami most történt. Azt hittem, hogy ma este... -Jeanne szemébe könnyek tolultak. A férfi egy oldalpillantást vetett rá. - Tudom, mire gondoltál. Egy pillanatig nekem is az járt az eszemben. - William elhúzta a száját. - Én azonban magam szeretek dönteni. Jeanne majdnem rosszul lett. Görcsös erővel fojtotta el könnyeit. - Magad szeretsz dönteni? - Pontosan. Én határozom meg az időpontot, a helyet... és mindenekelőtt a nőt. - Will! Hideg mosollyal mérte végig a lányt. - Ez a legfontosabb lecke, amit kicsi korától kezdve tanulnia kell az embernek, Jeanne. Akkor aztán felnőttként tudja már, hogy mikor kell nemet mondania. Jeanne ismét az ablaknál állt, és a kertbe bámult. A reggel komor szürkesége pontosan illett a hangulatához. A tegnapi éjszaka Will bosszújának ideje volt. Miután majd hajnalig törte a fejét Jeanne, végül erre a felismerésre jutott. William Caldwell, akinek önbecsülése legalább olyan túltengő, mint a pimaszsága, valójában soha nem bocsátotta meg neki, hogy visszautasította első közeledési kísérletét. Százszázalékosan sikeres volt a terve, állapította meg keserűen Jeanne. A férfi kivárta, amíg biztos lehetett az ő érzelmeiben, aztán zúdította nyakába hideg zuhanyként a józan mondatokat. De ami a legjobban elkeserítette a lányt, az az volt, hogy éppen egy ilyen embernek akarta odaadni magát, egy ilyen emberbe szeretett bele. Miért isengedte meg, hogy William Caldwell beavatkozzék az életébe, sőt határozzon is róla? Igaz, a dolog azért nem egészen így történt. Végtére is azért maradt a Caldwellházban, mert Seth iránti tehetetlen dühének köszönhetően győzött benne az ostoba büszkeség. Jeanne úgy döntött, itt az ideje, hogy ismét saját kezébe vegye az ügyeit. Nem várja meg, míg Will gondoskodik a hazatéréséről. Egyedül utazott végig három országot, egyedül jutott el Warwickshire-be is. És pontosan ugyanígy, William segítsége nélkül utazik vissza Londonba, és érvényesítteti a repülőjegyét. William Caldwell pedig elmehet a pokolba, gondolta Jeanne, és örült, hogy végre ismét maga határoz a terveiről. Nem volt könnyű közölnie elhatározását Abigaillel. Szerencsére az idős hölgy megértést mutatott. - Rendben van, Jeanne - mondta. - Will már szólt nekem, hogy mindkettőtöknek kötelezettségeitek vannak. Ezen nem lehet változtatni. Ne aggódj, megértem. - Szívből remélem - felelte kissé feszengve Jeanne. - Annyira sajnálom, hogy egyedül kell hagynom. Abigail nevetett. - Hát egyedül éppenséggel nem vagyok. Nancy és Mrs. Jacobs velem marad. És William még arra is rábeszélt, hogy alkalmazzam Miss Barstow-t. Ápolónő, és nagyon helyes. Csak sajnos borzasztó rosszul bridzsel - fűzte hozzá hamiskásan. Aztán elkomolyodott. - De meg kell vallanom, azt reméltem, másként alakulnak a dolgok. - Igen, tudom... - szólt vonakodva Jeanne. - De az úgy volt... Az unokaöccse meg én soha... - Jól van, kedvesem, nem tartozol nekem magyarázattal. Tisztában vagyok vele, hogy bizonyos dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk. - Sajnos. Az idős hölgy suttogóra fogta a hangját. - Gyere kicsit közelebb, Jeanne. Hadd áruljak el neked egy titkot. Én tudtam, hogy Will az orromnál fogva akar vezetni. Jeanne rámeredt: - Tudta...? - Hát persze. Csak a vak nem látta. Ahogy időnként egymásnak estetek... De éppen ez keltett bennem reményt. Nem úgy van-e, hogy szerelem és gyűlölet ugyanannak az éremnek a két oldala? - Ami azt illeti, Will számára és nekem csak az egyik oldal létezett - felelte Jeanne. - Őszintén sajnálom, hogy megpróbáltuk félrevezetni - fűzte hozzá bűntudatosan. - Csak az a kérdés, hogy magatokat nen vezettétek-e félre - szólt az idős hölgy, és bölcsen mosolygott. - Ezt hogy érti? - Jól tudom, hogy javíthatatlan romantikus vagyok - mondta Abigail. - De határozottan az volt az érzésem, hogy ti ketten tetszetek egymásnak. - Nem - ellenkezett Jeanne. - Ez nincs így. - Csak szeretnéd ezt hinni, vagy valóban hiszed is? - kérdezte Abigail. Jeanne nyelt egyet. - Talán... talán egy ideig reménykedtem abban... - Elhallgatott. - Nem szeretnék erről beszélni - suttogta. - Sajnálom. - Tehetek érted valamit? - érdeklődött Jeanne bánatos arcát látva egyiittérzően Abigail. - Nem, minden el van intézve. A taxim bármelyik pillanatban megérkezhet. Pénzem is elég van, mert tegnapelőtt pótolták az ellopott csekkemet. - Nem várnád meg inkább, míg William felhív Londonból, és elintézi, amit kell? Főidenyben vagyunk, a szállodák biztosan dugig megteltek - szólt tehetetlenül Abigail. Jeanne a fejét rázta. - Foglaltam szobát a Claverley House-ban. Akkor is ott laktam, mielőtt idejöttem volna. Abigail bólintott. - Hát akkor valóban semmit sem tudok tenni érted. A taxi, amelynek Jeanne-t ki kellett vinnie az állomásra, néhány perc múlva a ház elé gördült, s a lány holmija hamarosan a csomagtartóban volt. Búcsúzóul a két nő összeölelkezett. - A viszontlátásra! És köszönet mindenért. Ne fájjon a feje miattam, minden rendben lesz - mondta Jeanne. Aztán beszállt a taxiba, és a vezető beindította a motort. Valóban minden rendben ment odáig, amíg Jeanne meg nem érkezett a Claverley House-ba. A vonatút Londonig kényelmes volt. Útközben Jeanne terveket szövögetett, s úgy döntött, nem hagyja magát zavartatni a közben megeredt esőtől sem. Amikor azonban a szálloda portájáig jutott, minden terve felborulni látszott. - Sajnálom, Miss Lester, nincs foglalva szoba az ön részére -jelentette ki a portás. - Meg tudná mondani annak a nevét, aki intézte a foglalását? - Honnan tudjam? Aki a telefonhívásokat fogadja, az vette fel a rendelésemet. És abban állapodtunk meg... - Igen, tudom. Ezt már elmondta. Az viszont tény, hogy nincs szobánk az ön nevére, és dugig tele van a ház. Jeanne is másodszor hallotta már ugyanezt, és végül belátta, hogy hiába erősködik. - Lenne szíves akkor nekem felhívni egy másik szállodát? - kérdezte kedvetlenül. - Sajnálom, fölösleges lenne. Épp tíz perccel ezelőtt hiába próbáltam szobát szerezni egy párnak. Pillanatnyilag több kongresszus is folyik a városban, a főidényről nem is szólva. Mintha egész Londont lefoglalták volna. Jeanne dühösen meredt a portásra. - Most jól figyeljen! Én megpróbálom józanul intézni ezt az egész ügyet. Maga nem teheti meg, hogy csak vállat von, és sajnálkozik. Mit csináljak végül is? Aludjam az utcán? - Az nagyon jól illene hozzád - hallott maga mögött egy nyers férfihangot. Megfordult, és egyenesen William arcába nézett. - Mit keresel te itt? - támadt rá a férfira. - Megpróbállak megint kihúzni a bajból - válaszolta az tüskésen. - Pedig már épp eléggé torkig vagyok az ilyesfajta feladatokkal. Ezek a te csomagjaid? Anélkül, hogy bevárta volna a lány válaszát, megragadta a bőröndöket, és kifelé indult. - Egy pillanat! - futott utána Jeanne. - Mi jut eszedbe? - Elviszlek egy szobába, drágám. Egy szobába. Erre van szükséged, nem? A lány megvárta, amíg kiérnek a szállodából, hogy ne szórakoztassák tovább a szóváltásra már felfigyelő embereket. - Ebből elég, Will! Nem tudom ugyan, hogyan találtál rám... - Megmondtad Abbynek, hogy hová indulsz. Az autóm az utca másik oldalán áll. - Nekem teljesen mindegy, hol áll az autód. Semmi szín alatt nem megyek veled. És ha azt hiszed... - Ne csinálj jelenetet! - William hangja jeges volt. - Nem csinálok jelenetet - szólt Jeanne, miután észrevette, hogy a szállodaportás figyeli őket. - Nem engedhetem, hogy csak úgy idegyere, és azt képzeld, hogy határozhatsz felőlem. - Szállj be, vagy talán segítsek? Nem hinném, hogy örülnél neki! - Nem megyek vissza Warwickshire-be. Ha a repülőtérre viszel, rendben. De... - Beszállni, nyomás! - Amikor már mindketten a kocsiban ültek, William odamorogta: - A járatod holnap indul New Yorkba. - Odadobott neki egy borítékot, benne a jeggyel. Jeanne bólintott. - Jól van. Akkor vigyél, kérlek, egy másik szállodába. Will lekicsinylően méregette. - Nyilván nem fogtad fel, amit mondtak neked. Miért nem teszed meg azt a szívességet mindkettőnknek, hogy hallgatsz? - Rendben - válaszolta Jeanne. Ebben a pillanatban egyáltalán nem értette, mi vonzót találhatott valaha is ebben a férfiban. A kocsi egy csendes utcában, egy kétemeletes ház előtt állt meg. William kioldotta biztonsági övét, és kiszállt. Hangos csattanással becsapta a kocsi ajtaját, aztán átment Jeanne oldalára. - Szállj már ki - mondta, s kinyitotta az ajtót. - Minek? Ez itt... - Itt fogsz éjszakázni. Kora reggel egy taxi majd kivisz a repülőtérre. - Ez szálloda? Nem látom a cégtáblát! William megfogta a lány könyökét. - Gyere már, olyan nyirkos az idő. - Addig nem szállok ki, míg meg nem tudom, hol vagyunk. Szállodába kell vinned - hajtogatta nyakasán. - Nincs szabad szállodai szoba. Még mindig nem érted? - És ez itt mi? Panzió? - Igen. így is lehetne mondani. És most már gyere végre. A lány kiszállt, és együtt mentek a bejárathoz. Jeanne felvonta a szemöldökét, mikor Will nem csöngetett, hanem a saját kulcsával nyitotta ki a zárat. Hirtelenében megértett mindent. - Egy pillanat, William Caldwell! Várj már, az iskoláját! William kinyitotta a kaput, és behúzta Jeannc-t. - Rendben - szólt ezután. - Most olyan jelenetet rendezhetsz, amilyet csak terveztél, anélkül hogy ingyen cirkuszt nyújtanánk a szomszédoknak. - Ez itt nem panzió. Ez itt... a te házad. - Ragyogó a következtetés, Miss Lester. Ha egy kicsit igyekszel, nem is vagy olyan buta. A lány sarkon fordult, és a kapuhoz szaladt. - Semmiképp sem vagyok hajlandó itt éjszakázni. Hogy merészelsz engem ide... - Itt maradsz. - Will a lány után ment, s a vállánál fogva maga felé fordította. - Itt maradsz akkor is, ha úgy kell felcipelnem téged a szobádba, és rád kell zárnom az ajtót. Már mondtam neked, hogy mindaddig felelek érted, míg végre fel nem ülsz a New York-i gépre. Jeanne még soha életében nem érezte magát ilyen tehetetlennek. Mindabból, amit életében el kellett viselnie, semmi, de semmi nem bántotta ennyire, mint William Caldwell pimasz uralomvágya! - Gyűlöllek - suttogta, miközben hiába próbáit kiszabadulni a szorításából. - Érted? Gyűlöllek. - Ó, ezt készséggel elhiszem. - A férfi hangja lágy volt, de a tekintete borzongatóan hideg. - Nyilván egészen más terveid voltak a mai londoni éjszakára. - Nem! Egyáltalán nem. De akkor sincs jogod, hogy engem... - Fütyülök a jogaidra. Seth a barátom, és én megígértem neki, hogy vigyázok rád - válaszolta William. - Nincs ahhoz egy kicsit késő, hogy ezek mögé az úgynevezett ígéretek mögé bújj, miközben egész idő alatt egyebet sem tettél, mint hogy megpróbáltad elcsábítani a barátod húgát? William gúnyosan elhúzta a száját. - Ő, tehát te így értelmezed a történteket? Attól tartok, Seth is egyetértene velem, hogy pontosan úgy viselkedtem, mint minden más férfi tette volna hasonló helyzetben. Azaz, megálljunk, van itt némi különbség: én ugyanis visszautasítottalak. A düh könnyei elborították Jeanne szemét. - Te gazember! Te nyomorult... William a lépcső felé lökdöste. - Semmi kétség, meg fogod rám találni a megfelelő kifejezést. De szívesebben venném, ha ezt a szobádban keresgélnéd. - Egy ajtóra mutatott a második emeleten. - A fürdőszoba a folyosó végén. Vacsora hétkor. Szíveskedjél pontosan megjelenni. - Most csakugyan úgy viselkedett, mint egy panziótulajdonos. - De miért? Hogy bezárhass a kalitkámba, mielőtt lemegy a nap? - Ne vidd túlzásba, Jeanne! Baj lehet belőle! - Nem tudsz rám ijeszteni - felelte a lány emelt fővel. - Teljes szívemből gyűlöllek, William Caldwell! - Ezzel a mondattal mindenesetre várt addig, amíg biztos lehetett benne, hogy a férfi már nem hallja. Szobájában az ágyra vetette magát, s a fáradtságtól csakhamar lecsukódott a szeme. - Várj rám! - kiáltott Jeanne könnyektől elfúló hangon. - Kérlek, ne hagyj egyedül! Kérlek, Will! Kérlek! - Ne sírj, Jeanne! Jeanne a férfi jóleső ölelésébe menekült. - Nem akarom, hogy így érjen véget. - Igazad van. Nem válhatunk el egymástól így. És nem is tesszük - hallotta a mély férfihangot. Kinyitotta a szemét - és William arcát pillantotta meg. - Nyugodjál meg, Jeanne. Minden rendben. - A férfi a lány haját simogatta. - Mi... mi történt? - kérdezte zavartan Jeanne. - Rosszat álmodtál. - Igen - suttogta a lány, és elfordította a fejét. - Alighanem elszundítottam és... - Jeannie? - Igen? - Nézz rám! - William hangjában melegség bujkált. - Nem volt igazam. Nincs jogom bezárni téged. A nyaralásod valóban nem fejeződhet be így. - Felnevetett. - Azt hiszem, mindketten egészen különleges dolgot éltünk meg egymás mellett. Egyetértesz velem? - Ó,Will. - Szerintem fegyverszünetet kellene kötnünk, és eltöltenünk együtt egy kellemes estét. Jeanne rámeredt. - Nem értelek egészen - suttogta. William már szinte nevetett. - Mi a véleményed arról, hogy megmutassam neked a valódi Londont? Azt, amelyiket soha nem látnak a turisták. A lány alig mert válaszolni, szörnyen félt, hogy megtöri a varázst. - Úgy gondolod, Will... Igazán megtennéd? - Elmegyünk vacsorázni, aztán táncolni. Ugye ez jól hangzik? Mint egy este a Paradicsomban, gondolta Jeanne. De nem attól a lehetőségtől lett hirtelen olyan jó kedve, hogy megismerheti a valódi Londont, hanem attól, hogy együtt lesz Will-lel, a férfival, akit szeret. Hogyan is hitethette el magával, hogy közömbös iránta? Mosolyogva válaszolt. - Csodás lesz. William és Jeanne London egyik legelőkelőbb éttermében vacsorázott. Bár a gyönyörű környezet és a pompás vacsora nagy hatást tett Jeanne-re, be kellett vallania, hogy ezt az estét számára egy sarki büfében elfogyasztott főtt kolbász is csodássá varázsolta volna. Még soha életében nem érzett olyan boldogságot, mint most, William Caldwell mellett. Vacsora után átmentek London legfelkapottabb táncklubjába. Itt minden nagyon divatos volt, a vendégek mintha most léptek volna le egy képesújság oldalairól, a berendezés a huszonegyedik századot idézte. Jeanne és William sokat táncolt, s a lány azt kívánta, bár soha ne érne véget ez az este. Éjfél felé azonban William úgy gondolta, hogy itt az ideje indulni. - Aludnod kell, Jeanne, hosszú lesz a holnapi repülőút. - Igazán köszönöm, hogy emlékeztetsz rá - válaszolta a lány szomorkás mosollyal. - Ettől a szépségesen szép estétől már szinte el is felejtettem. - En is - mondta William, és elkomorodva pillantott rá. Hajnali háromkor Jeanne felkelt, mert képtelen volt elaludni. Lement a konyhába, hogy egy kis tejet langyosítson magának. Talán a régi háziszer megnyugtatja egy kissé... - Jeannie! - Will! Halálra rémítettél! A férfi belépett a konyhába. - Felébresztettelek? - kérdezte a lány. - Igyekeztem halkan járni - fűzte hozzá bocsánatkérően. - A könyvtárszobában voltam. Te mit művelsz itt? - Nem tudtam aludni, és azt gondoltam, hogy egy csésze langyos tej jót tenne. William szinte csak magának suttogta: - Bizonyára örülsz, hogy végre hazamehetsz. - Igen - vágta rá gyorsan a lány. Amikor pohárért nyúlt a konyhaszekrénybe, remegett a keze. - Igen... nagyon örülök. A férfi kutató tekintetet vetett rá. Jeanne nemigen állta a nézését. - Talán inkább a szobámban innám meg a tejet - szólt halkan, és töltött a pohárba. - Jeannie? - Will, kérlek, én... én... - Tudod, miért nem voltam képes aludni? - A férfi hozzálépett, és megfogta a kezét. - Mert nem tudtalak kiűzni a gondolataimból. Jeanne felemelte a fejét, és Williamre nézett. Amit a szeméből kiolvasott, az nem hagyott kétséget: a férfi kívánja őt. Mindig is kívánt, gondolta. És mégis visszautasított... - Holnap hazarepülsz, és én talán soha többé nem látlak - folytatta Will, és gyengéden simogatta a lány haját. - Külön utakon fogunk járni, Jeannie, és én életem egész hátralevő részében azt fogom kérdezni magamtól, milyen lett volna, ha egymáséi leszünk. Karjába vette, és gyengéden megcsókolta a lányt. - Jeannie - susogta aztán a fülébe, és a nyakát kezdte simogatni. - Ne vesztegessük el ezt az éjszakát is, hiszen már annyit elpazaroltunk. Jeanne fejében minden összekavarodott. Mennyi oka lenne, hogy ne engedjen a már benne is tomboló vad vágynak! Ha most lefekszenek, William rájön, hogy mindeddig tévhitben hagyta. Ezt hogy magyarázza meg? És hogy éli túl a válást, ha egyszer már odaadta magát neki? Hiszen soha nem fognak egymáshoz tartozni, a férfi ezt kereken megmondta. Jeanne úgy érezte, kiszalad a talaj a lába alól. William a mellét simogatta, és vágytól izzó testével szorosan hozzásimult. Szenvedélye átragadt Jeanne-re, aki halkan felsóhajtott, és hagyta, hogy a férfi karjaiba vegye, s meginduljon vele fölfelé a lépcsőn. Odafönt a szobában a férfi óvatosan talpra állította Jeanne-t. Aztán lassan szétnyitotta a lány köntösét, és becéző, óvatos mozdulatokkal lefejtette a válláról. Pillanatok múlva már a selyem hálóing is a padlón hevert. Gyengéd szavakat mormolva William végigcsúsztatta kezét a lány testén, melyen érintésétől forró gyönyör hullámzott keresztül. Végre William is ledobta a köntösét. A lány lélegzete elakadt a meztelen férfitest láttán. William széles vállú volt, izmos mellkasát sötét szőrzet fedte. Jeanne pillantása lassan lejjebb vándorolt. Vad vágy tört rá, amikor meglátta, milyen izgatott állapotban van a férfi. - Jeannie! - A férfi a keze közé fogta a lány arcát, és a szemébe nézett. - Mondd, hogy akarod, hogy kívánsz. - Mindig ezt akartam, Will! Mindig! - felelte akadozva a lány. William óvatosan az ágyára fektette, és mellé térdelt. - Olyan szép vagy - suttogta. - Tudtam, hogy ilyennek kell lenned: a bőröd, mint a méz, s a melleid tökéletesek. Fölébe hajolt a lánynak, és megcsókolta a nyakát, aztán ajkai a mellére siklottak. Jeanne halkan felkiáltott, amikor William gyengéden szájába vette az egyik mellbimbóját. - Simogass - kérte alig hallhatóan a férfi. Jeanne reszkető kézzel érintette meg széles vállát, aztán végigsimította izmos karjait, a felsőtestét, kemény csípőjét. William hirtelen elkapta a lány kezét, és játékosan a hüvelykujjába harapott. Aztán átölelte a lányt, és egyre perzselőbb vággyal csókolta. Jeanne egész teste reszketett. Olyan érzések kerítették hatalmukba, amilyeneknek a létezéséről mostanáig fogalma sem volt. Ösztönösen William legérzékenyebb testrésze után nyúlt. A férfi felnyögött: - Jeannie! - Most! - suttogta Jeanne. - Igen, Will, kérlek, kérlek - hallotta szinte kívülről a , saját hangját, mikor a férfi ránehezedett. A vágytól, az izgalomtól szinte eszét vesztve szorította magához a férfit. William újra felnyögött, és mélyen belehatolt. A lány sikolya megállította. - Jeannie! - hörögte. - Az isten szerelmére, miért nem mondtad? Miért? De most már semmi sem állíthatta meg. Éppen most, amikor már szinte övé volt a lány! Éppen most, amikor testük és lelkük kielégülésért sóvárgott! Jeanne nem válaszolt, de testének követelőző hullámzása többet mondott minden szónál. - Drága kicsi Jeannie! - szólalt meg halkan William, és még a szenvedély hevében is felfigyelt rá a lány, milyen szokatlanul cseng a hangja. Csodálkozni már nem volt ideje. William előbb lassú, majd mind gyorsabb mozgása teljesen magával ragadta, míg végül eljutott az érzéki örömök csúcsára. Jeanne William karjaiban tért magához. Érezte a férfi lélegzetének csiklandozását az arcán. - Miért hagytad, hogy azt higgyem, már lefeküdtél másokkal? - kérdezte Will halkan. Mert már akkor szerelmes voltam beléd, amikor még magamnak sem akartam bevallani, gondolta Jeanne. De ezt a férfi nyilván nem szívesen hallotta volna. - Ez nem olyasvalami, amit az ember csak úgy mellékesen elmesél - mondta olyan elfogulatlanul, ahogy csak képes volt. - Ez igaz. De mégis hagytad, hogy azt higgyem... - Fontos ez most? - szakította félbe Jeanne. - Igen, fontos - mondta a férfi. Hangja hirtelen kifejezéstelenné fakult. Hátára fordult, a mennyezetre szegezte tekintetét, és karját összefonta a feje alatt. - Elárulnád, miért szónokoltál folyton az önállóságról meg a függetlenségről? - Nem értem, hová akarsz kilyukadni. - Jeanne kezdte kényelmetlenül érezni magát. - Valóban azt akarod nekem bemesélni, hogy nem tudod, mit jelent ez? - kérdezte a férfi, és maga felé fordította a lányt. - Most mondd meg, légy szíves, mit tegyünk, ha már elvettem a szüzességedet. A lány érezte, hogy William bánja már azt, ami történt. És ezt nem is veheti tőle rossz néven. Egy tapasztalt nővel lefeküdni, az igen. De elvenni egy barátunk húgának a szüzességét, az mégis más dolog. - Semmit se tegyünk. - Ó, értem. - Olyan pillantással mérte végig a lányt, hogy az beleremegett. William szeméből eltűnt minden melegség. - Milyen szerepet osztottál rám ebben a darabban? Hogy én avassalak be az asszonyi lét titkaiba? Jeanne nagyot nyelt. - Elég közönségesen fejezed ki magad. De valószínűleg a lényegre tapintottál. Természetesen mindig emlékezni fogok rá, hogy te voltál az első szeretőm. William váratlanul magához húzta. - Akkor, a mindenségit, még egyszer gondoskodom az emlékemről - mondta nyersen. - Hogy soha ne felejtsd el ezt az éjszakát. Olyan hévvel tette magáévá Jeanne-t, hogy a lány halkan felsikoltott. Ez az éjszaka az egyetlen fontos esemény az életemben, és mindig emlékezni fogok rá! Ez járt az eszében, és a férfihoz tapadt. Könnyek gördültek végig az arcán, aztán a szenvedély elmosta a bánatot. Szeretlek! - gondolta még, mielőtt átadta volna magát az érzéki mámornak. Pirkadatkor Jeanne halkan felkelt, és gyorsan felöltözött. Kihozta a szobájából a bőröndjét, lábujjhegyen lelopakodott a lépcsőn, és elhagyta a házat. A szomszéd utcában talált egy üres taxit. Beszállt. - A repülőtérre. Ha lehet, gyorsan. - Megteszem, ami tőlem telik, asszonyom, de az időjárás... - felelte a gépkocsivezető, és indított. Jeanne bólintott. Megteszi, ami tőle telik, ő is ugyanezt csinálta: elment, amikor William még aludt. Ezzel elkerülték a kínos helyzetet, amely mindenképpen együtt járt volna azzal, ha napvilágnál szembe kell nézniük egymással. Jeanne hátradőlt, és behunyta a szemét. A kocsi szinte hangtalanul suhant az esőben, és mind messzebb vitte őt attól a férfitól, akit egész életében szeretni fog. 10. FEJEZET Jeanne gépe eredetileg csak késő délután indult volna, de a repülőtársaság tisztviselője megértőnek bizonyult. Amikor Jeanne azt mondta neki, hogy vészhelyzet van a családjában, s emiatt sürgősen New Yorkba kell érnie, átírta a jegyét egy korábbi járatra. Igazából nem hazudtam, gondolta, amikor a repülőgép felemelkedett. Valóban vészhelyzetben vagyok. A szívem mintha üvegből volna, amely bármelyik pillanatban ezernyi szilánkra hasadhat. Aludni próbált, de az egész repülőút alatt nem tudott elhessegetni a szeme elől egy képet: William föléje hajol, tekintete elhomályosul, szája kéjes kiáltásra nyílik abban a pillanatban, amikor mindketten elérik a gyönyör tetőfokát. Jeanne hiába is próbálkozott, a látomás csak nem akart szétoszlani. Akárhová nézett, mindenütt William szenvedélytől elködösült tekintetét látta. Hát nem múlik el? Ez a pillanat, ez az egyetlen pillanat az idők végezetéig üldözni és kínozni fogja? Könnyek tolultak a szemébe, és kis patakként végigcsorogtak az arcán. Mit is mondott azon a szörnyű utolsó estén Warwickshire-ben William? Én választom meg a nőt, az időpontot és a helyet. És pontosan ezt tette az utolsó éjszakán. De azért ő is tett valamit, ő is választott: azt az embert, akit örökké szeretni fog. Kezdetben talán fájdalmas lesz visszaemlékeznie William csókjaira, a szenvedőlyes ölelésére. De azt remélte, egyszer majd úgy tud gondolni rá, hogy boldog lesz, mert ilyesmit megélhetett. Meglepte, hogy Seth várta a repülőtéren. Már majdnem megkérdezte, honnan tudja, hogy ezzel a járattal érkezik, de aztán rájött, hogy William bizonyára kiderítette, melyik géppel indul, aztán felhívta New Yorkot. Megpróbált nagyon kedvesen mosolyogni, míg Seth magához ölelte. - Szervusz - mondta, és arcon csókolta a bátyját. - Micsoda meglepetés! Igazán nem számítottam fogadóbizottságra. - Hajszál híján enélkül kellett boldogulnod. Átszerveztem miattad az összes megbeszélésemet. - Seth alaposan megnézte a húgát, aztán a csomagok után nyúlt. - Hirtelen határoztad el, hogy hazajössz. - Lehetetlen volt nem észrevenni az értetlenséget hangjában. Jeanne elpirult. - Nem - mondta. - Igazából nem. Végül is egyszer már haza kellett jönnöm. - Aztán alig hallhatóan ezt kérdezte: - Will mit mondott? - Nem sokat. Hogy talált valakit a nagynénje mellé, így már nem kell igénybe vennie a segítségedet. Meg hogy te is vissza akartál jönni valami szerep miatt. A lány bólintott. - Igen, így van. - Kristin és én eléggé meglepődtünk - folytatta a beszélgetést Seth, útban az autó felé. - Úgy értem, most, hogy Will újra Londonban van, arra gondoltunk, pár napot még ott töltesz vele. Legalább megmutogatott volna neked minden nevezetességet, amit az egyszerű turista nemigen talál meg. A lánynak egyre kellemetlenebbé vált a téma. - Seth, én New Yorkban élek. És eljött az óra, amikor ez újra eszembe jutott. Bátyja végre kibökte, mi nyomja a bögyét: - Nézd, Jeanne, igazán nem tehetsz érte szemrehányást, de én abban reménykedtem, hogy a húgom meg a régi jó barátom egymásba szeretnek. Jeanne nagy szemeket meresztett. - Tessé-é-ék?? Ez a viselkedés elbizonytalanította Sethet, s magyarázkodni kezdett: - Ugyan már, Jeanne. Végül is nincs ebben semmi rossz. Will nagyszerű fickó, te pedig... - Tehát te főzted ki az egészet. Nem is azt beszéltétek meg telefonon, hogy egy kicsit törődik velem. Azt remélted, hogy mi ketten... Seth csak a vállát vonogatta, és kinyitotta a kocsi ajtaját. - Ne vedd a szívedre, Jeanne. Egyszerűen nem jött össze. Előfordul az ilyesmi. Csupán azt akartam... Leküzdhetetlen düh lángolt fel a lányban. - Egyszer s mindenkorra ígérd meg, hogy nem avatkozol többé az életembe - mondta el-elakadó hangon. Mielőtt folytatni tudta volna, lélegzethez kellett jutnia. - Veszélyes játékot űztél velem. Sokkal... sokkal veszélyesebbet, mint képzelnéd. Seth a homlokát ráncolta. - Úristen, Jeanne, csak nincs valami... - Igazán szeretlek, Seth. És azt is tudom, hogy te is szeretsz. De kikérem magamnak, hogy mostantól kezdve beleártsad magad az életembe. Világos? Ilyen kemény szavakat még sohasem mondott Sethnek, látta is rajta, hogy meglepődik, s bár nem sértődik meg, gondterhelt lesz. - Történt valami, ugye? - kérdezte részvevőén. Jeanne habozott. Egyszerűen hazudhatott volna, de tudta, hogy felnőtt emberek az igazság megtagadásával nem kerekedhetnek a valóság fölé. - Igen - felelte. - Történt valami. De nem szeretnék beszélni róla. - Közelebb lépett bátyjához, és kezét a karjára tette. - Seth, én tudom, hogy segíteni szeretnél. De ez az én életem, és nekem kell megélnem. Te hiába is próbálnád átvállalni a terheimet. Megértetted, ugye? Setb kutatóan nézett húga szemébe. - Nincs többé sehol a kicsi Jeanne - mondta szomorúan. A lány bátran ránevetett. - Valóban. A kicsi Jeanne örökre eltűnt. - Egy pillanat múlva hozzáfűzte: - De az új Jeanne téged ugyanolyan nagyon szeret, mint a régi. Seth átölelte. - Ajánlom is neki - mondta, és magához szorította a húgát. Jeanne-t nem éppen szívderítő látvány fogadta a lakásában. A fürdőszoba közepén víztócsa gyűlt össze, s a hazatérő házigazdának nemigen volt kedve közelebbről is megvizsgálni a benne nyüzsgő apró élőlényeket. A következő néhány napban rendbe hozta otthonát, elintézett néhány apróságot, s aztán nekifogott munkát keresni. Mivel már volt némi gyakorlata, viszonylag könnyen talált pincérnői állást egy étteremben, ahol vendégként régebben maga is többször megfordult. Már két hete ott dolgozott, amikor két olyan férfit kellett kiszolgálnia, akiknek az arca ismerősnek tűnt. Hát persze! A két híres színműíró, akiknek a Broadwayn futó darabjában ő is megpróbált szerepet kapni, sikertelenül. Jeanne semmit sem szólt nekik. Miért is szólt volna? Egyikük sem ismerte fel. New Yorkban amúgy is csak úgy nyüzsögnek a színpadra váró ifjú művésznők. De azért igyekezett valamit elkapni a két férfi szavaiból. És milyen a véletlen! Éppen arról beszéltek, hogy arra a szerepre keresnek egy fiatal színésznőt, amelyet Jeanne a meghallgatáson alakított. Jeanne-nek nagyon kínos volt bevallania, hogy belehallgatott a vendégek beszélgetésébe, de megtette, s gyorsan bemutatkozott. A férfiak barátságosabbak voltak, mint gondolta volna, és végül az egyiktől kapott egy névjegyet. Jól tudta persze, hogy nem táplálhat komoly reményeket. Csodák csodájára mégis megkapta a szerepet. Életében először valódi színházban lépett fel. Boldog volt, és olyan lelkes örömmel dolgozott, hogy néha már meg is feledkezett a londoni férfiról. Beköszöntött az ősz. Kristin kisfiút hozott a világra, akit szabad idejében Jeanne szíves örömest tologatott a gyerekkocsiban. Ilyenkor minden szembejövő magas, széles vállú, sötét hajú férfiban William Caldwellt vélte felfedezni. Minden fekete sportautó az övére emlékeztette, minden mély, férfias hang őt juttatta eszébe. - Egyszerűen túl sok az időd - vélekedett Kristin. - Még hozzá kell szoknod, hogy nem szolgálsz fel fél éjszaka, és nem holtfáradtan esel ágyba. Jeanne megfogadta sógornője intelmeit. Reggelenként kocogni járt a Central Parkba, délutánonként pedig tánctanfolyamra, s ettől nemcsak testileg frissült fel, gondolatai is vidámabbak lettek. Egy este, amikor látogatóban volt Sethéknél, a gyerekágynál állt sógornőjével, és az alvó kisbabát nézte. - Hát nem édes? - suttogta Kristin. Jeanne bólintott. - Csodaszép. - Sethre hasonlít - jelentette ki boldog mosollyal Kristin. Gyengéden megcirógatta fia arcocskáját. - El sem tudom mondani, mit érzek, amikor ezt a picit nézem. Tudom, hogy ez a kisfiú a miénk, hogy a szerelmünk teremtett ilyen szépet, ilyen tökéleteset... Kérdőn nézett Jeanne-re. - Ugye érted, mire gondolok? Vagy csak anyai gügyögésnek tartod? - Tökéletesen megértelek. - Jeanne minden átmenet nélkül keserves zokogásban tört ki. Gyorsan elfordult. Mikor sikerült valamelyest megnyugodnia, ismét a sógornőjére nézett. - Sajnálom, Kristin - suttogta. - Bocsáss meg, kérlek. Nem tudom, mi lelt. Kristin átkarolta, és a nappaliba vezette. - Valahogy megváltoztál, mióta visszajöttél Angliából - jegyezte meg. - Már mondtam Sethnek is, de szerinte ez nem tartozik ránk. - Igaza van, Kristin. Majd csak lesz valahogy! Biztosan. Csak egyszerűen... - Jeanne nem tudta befejezni a mondatot. - William Caldwellről van sző, igaz? Seth az állítja, hogy ő igazán illenék hozzád. - Hosszú csend állott be. Kristin lenyomta Jeanne-t egy székbe. - Állapotos vagy? - kérdezte gyengéden. - Állapotos? Nem, dehogy. De ez csak a pont lenne az i-n ebben a történetben. - Akkor mi a baj? Beszélj, kérlek, hátha tudok segíteni. - Rajtam senki sem tud segíteni - válaszolta Jeanne, és ismét eleredtek a könynyei. - Ami Will és köztem történt, egyszerű kis szomorújáték. Mint a színházban. Legördült a függöny. Kész, vége. Nincs tovább. - Én nem hiszem, hogy számodra már legördült volna a függöny. Különben nem sírnál még hónapok múlva is. Tudja Will, hogy mit érzel iránta? - Hogy tudja-e? - Jeanne keserűen nevetett. - Ó, nem. Legalább az sikerült, hogy ne engedjem bepillantani az érzelemvilágomba. - Felállt, és kézitáskájából egy zsebkendőt vett elő. - Tudod, Will meg én előadtunk egy kedves kis csábítási színjátékot. Egy lépés előre, kettő hátra. Nehéz ezt megmagyarázni... Kristin bólogatott. Mit lehet erre mondani? Jól tudta, milyen sérülékeny az ember, ha nem viszonozzák az érzelmeit. - Egészen biztosan tudod, hogy Will semmit sem érez irántad? - kérdezte végül Kristin. - Ó, igen! Nem is tetszem neki különösebben. Csak... meg akart kapni. - Tehát szex. De hát az is része az életnek, Jeanne. - Kristin, kérlek, hagyjuk ezt. Semmi értelme. Bonyolult történet, és szeretném minél hamarabb elfelejteni - mondta határozottan Jeanne. - Lehet, hogy Will New Yorkba jön. Jeanne szíve vad iramban kezdett dobogni. - Csak nem Seth kérte meg? Soha meg nem bocsátom neki! - Sethnek semmi köze ehhez. Will üzleti ügyben jön, és meg akarjuk hívni. Talán... - Nem! Nem! Látni sem akarom többé. Soha az életben! - Jeanne... - ígérd meg, hogy nem mondod et Sethnek! - Jeanne követelőén nézett Kristin szemébe. - ígérd meg! - Ha igazán így akarod... - Tökéletesen biztos vagyok önmagamban. Viszont ismerem a bátyámat. Majd segíteni akar, és aztán... - Jeanne a fejét csóválta. - Nem mondasz semmit Sethnek, jó? - Megbízhatsz bennem. Eljött a tél. Kristin láthatólag megtartotta az ígéretét, és Jeanne hálás volt neki érte. Egy este Seth és Kristin magukhoz hívták, hogy vigyázzon a kisbabára, amíg ők vendégségben vannak. - Hatkor kell találkoznom Sethtel - mondta a telefonban Kristin. - Ugye pontosan jössz? Fél hat előtt, jó? - Lekéstem én egyetlen randevút is az unokaöcsémmel? - válaszolta Jeanne, s ezen mindketten jót mulattak. Jeanne már valamivel fél hat előtt becsöngetett. Amikor Kristin ajtót nyitott, a karján volt a kisbaba, szintén kimenőre öltöztetve. - Meggondoltuk magunkat - szólalt meg Kristin, mielőtt még a meglepett Jeanne bármit kérdezhetett volna. - Seth nagyon jó benyomást akar tenni valami chicagói nagykutyára, és úgy gondoltuk, visszük a gyereket is. Jeanne hitetlenkedve nézett rá. - Italra és vacsorára? Kristin vállat vont. - Nem az én ötletem. Csak utasítást teljesítek. Tartsd csak, kérlek, egy pillanatra! - Odanyújtotta a kisfiút Jeanne-nek, amíg a köpenyébe bújt. - Sietnem kell. - Kristin, biztos vagy benne... - Ennivaló van a hűtőszekrényben. Majd beszélgetünk, ha visszajöttem. - De én minek maradjak, ha... - Mindenképpen maradj. Már egy örökkévalóság óta nem láttuk egymást. Nem jövünk túl későn. - Kristin ismét átvette Jeanne-től a babát. - Viszlát! - kiáltotta, és becsukta maga mögött az ajtót. Jeanne egy darabig elanyátlanodva állt az előtérben. Az persze érthető, hogy a bátyja el akar büszkélkedni a feleségével meg a fiával. Nem telt bele sok idő, egyszer csak csöngettek. Kristin biztosan itthon felejtett valamit, gondolta Jeanne, és a bejárathoz sietett. Kinyitotta az ajtót - és földbe gyökerezett a lába. William Caldwell állt előtte, s a férfi arckifejezése legalább olyan elképedt volt, mint az övé. Az első pillanatban a legszívesebben becsapta volna az ajtót. De mit segítene ez? William ettől még vidáman létezik, és nem válik köddé, még ha ő úgy is akarná. A férfi szedte össze magát hamarabb. - Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte. Szavai nyersen, ridegen hangzottak. Ez felkeltette Jeanne-ben a dacot, és kedve támadt visszavágni. - Azt hiszem, ezt én kérdezhetném, nem gondolod? - Engem vacsorára hívtak ide. Csak nem azt akarod nekem bemesélni, hogy téged is? Jeanne megrázta a fejét. - Nem, persze hogy nem. Eltéveszthetted a napot. Seth és Kristin nincs idehaza. - Szerda van, nem? - William a homlokát ráncolta, és Jeanne mellett belépett a házba. - Talán elmentek valahová? - Épp az előbb mondtam, hogy elmentek. Biztos, hogy...? - Kristin hívott meg. Én telefonáltam meg neki, hogy itt vagyok a városban. Erre ő meghívott szerdán vacsorára. Meg akartuk lepni Sethet... - Megállt egy pillanatra. - Tulajdonképpen miért nézel rám ilyen furcsán? A lány mély lélegzetet vett. - Kristin - mondta. - Ezt Kristin főzte ki. William sértetten nézett rá. A jelek szerint nem kapcsolt. - Nagyon sajnálom - folytatta a lány, és még merevebben bámult Williamre. - Az én hibám. Majd megmondom nekik, hogy itt jártál... - A te hibád? Mi? Miért? Jeanne nyelt egyet. - Elmondtam valamit Kristinnek... Sajnos a családomnak az a szokása, hogy beleavatkozik a dolgaimba - mormolta. - Igazán sajnálom. Mindketten elhallgattak. - Hogy alakult az életed itthon, New Yorkban? - kérdezte végül William. - Jól - válaszolta a lány, és nagyon remélte, hogy a férfi nem veszi észre, menynyire bizonytalan a hangja. - És a tiéd Londonban? - Jól, nekem is jól. Sokat dolgozom. - Hogy van Abigail? A férfi fölnevetett. - Krikettezik. Úgy gondolja, hogy ez az idősebb hölgyek sportja. Ha látnád, mit űvel azzal a szegény labdával... Jeanne is elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte a látványt. Aztán elmesélte, hogy szerepet kapott egy Broadway-darabban. - Igen, tudom. Seth beszámolt róla. - Tegnap volt az utolsó előadás. - Ezt is tudom, Jeanne. Hirtelenében mintha világosság gyúlt volna a lány agyában. - Csak nem voltál ott tegnap a színházban? - kérdezte halkan. - De igen - vallotta be a férfi. - Bár nem tudtam az egész darabot megnézni, csak az utolsó felvonást. De abban csodálatos voltál. A lány egy pillanatra lecsukta a szemét, és karjait összefonta a mellén. Ereztem, hogy valaki rettenetesen figyel, gondolta. így senki nem tud... Gyorsan megrázta magát. Nem akart nevetségessé válni. - Nagyon sajnálom, Will, hogy hiába jöttél. Majd megmondom Scthnek, hívjon fel... - Jeannie?! Jeanne felnézett Williamre. - Jeannie?! - ismételte meg a férfi, és megsimogatta a lány arcát. - Miért menekültél el tőlem? - Nem megfutamodás volt. Úgy gondoltam... szóval, nem akartam, hogy a következő reggel mindkettőnknek... - Igen - suttogta a férfi. - Elviselhetetlen lett volna. A lány szemébe könnyek tolullak. - Látod, jól tettem, hogy eljöttem. William beletúrt a hajába. - Elviselhetetlen lett volna látnom, hogy elhagysz. De azt is tudtam, hogy nem foszthatlak meg a szabadságodtól. Csak szeretni akartalak még egyszer, ha utoljára is. - A férfi közelebb lépett hozzá. Pillantása a lány félig nyitott ajkaira esett. - Még egyszer meg akartalak csókolni, simogatni, és odáig jutni veled, hogy önfeledten kiáltsd a nevemet. - Jeanne megtántorodott, a férfi átfogta a vállát. - Mondd azt, hogy boldog vagy itt New Yorkban. - Pillantásuk találkozott. - Mondd azt, hogy boldog vagy, és én örökre békén hagylak. Megfordulok, és elmegyek... - Nem! - A kiáltás a lány szívéből szakadt ki. Jeanne kezét lassan William mellére tette. - Nem, ne menj el! Még ne! Legalább addig ne... A férfi átölelte, és megcsókolta. Ez volt a legszebb csók Jeanne életében érezte William vágyát, szenvedélyét. William elengedte. - Jeannie? Valami baj van, Jeannie? A lány könnyei, amelyeket olyan bátran visszatartott, most záporozni kezdtek. - Ó, Will - suttogta. A férfi két tenyerébe fogta az arcát, és mélyen a szemébe nézett. - Jeanne, megesküdtem, hogy soha nem mondom meg neked. De meg kell mondanom, mert különben megfulladok. Szeretlek, Jeanne, mindig is szeretni foglak. Mennyire vágyott ezekre a szavakra! Mindig róluk álmodott, de nem remélte, hogy valaha is meghallja őket. - Ó, Will - mondta ernyedt boldogsággal. - Azt hiszem, kezdettől fogva szerettelek - folytatta a férfi. - De úgy feldühítettél. Mindig az a sok férfi járt az eszemben, akikkel... A lány felnevetett. - Nem volt soha senkim. És most sincs rajtad kívül. Többször meg akartam neked mondani, hogy még soha nem volt dolgom... hiszen tudod. De eleinte azt gondoltam, úgysem fogsz hinni nekem, utána pedig nagyon féltem. Annyira sebezhetőnek éreztem magam, mert egy életre beléd szerettem. - Ez igaz? - derült fel a férfi arca. A lány bólintott. - Akkor miért hagytál el? Miért? - Mindig arról beszéltél, hogy milyen fontos a szabadság meg a függetlenség. - Ilyenkor inkább rád gondoltam, Jeanne. Azt akartam, hogy értsd, tiszteletben tartom a szabadságodat. Pedig ez nem is volt igaz. Nem akartam, hogy szabad légy. Azt akartam, hogy az enyém legyél, mindhalálig. Jeanne gyengéden megcirógatta a férfi arcát. - Szörnyű félreértés áldozatai lettünk mindketten, Will, mert előítéleteink voltak. - Az enyémek elpárologtak, miután .igazából az enyém lettél. De neked meg kellett hagynom azt a lehetőséget, hogy egyedül dönts, hiszen annyira ragaszkodtál hozzá. Ismét átölelte Jcanne-t. Egy percig álllak így, élvezlek egymás közelségét. - Azt hiszem - szólalt meg végül Jeanne -, Kristin mégis ma estérc hívott meg. Te nem így gondolod? William elnevette magát. - Nagyon a lelkemre kötöltc, hogy eljöjjek. - Ezt ő rendezte meg. A vacsorát is a barátaiknál, mindent. - Jeanne felsóhajtott. - Egyszerűen tehetetlen vagyok: a családom képtelen rá, hogy ne ártsa bele magát az életembe. És félek, hogy ez már mindig így lesz. A férfi végigsimította Jeanne haját, s megcsókolta a halántékát. - Egy okkal több, hogy a mézesheteinket egy távoli szigeten töltsük. - Ó,Will... - Csak az a kérdés, hogy kibírsz-e velem egy hónapot kettesben. Jeanne magához húzta a férfi fejét, és odakínálta a száját. - Csak ha azonnal gyakorolni kezdünk - suttogta.