Júlia 50. 
Brittany Young 
Örökké veled 
A gyönyörű Kathleen tizennyolc éves 
korában szeretett bele abba a vonzó, 
idegen férfiba, aki a segítségére sietett, 
mikor lovaglás közben baleset érte. Öt 
év múlva Alán váratlanul újra felbukkan, és feleségül kéri a lányt. A 
közben eltelt időt arra fordította, hogy 
megteremtse bosszúja anyagi alapját: 
Kathleen nagyapja ugyanis tevékeny 
részt vállalt abban, hogy Alant ártatlanul börtönbe csukják. A férfi így 
bosszúból veszi el tőle unokáját... 
Örökké veled 
1. FEJEZET 
Kathleen ONeill vidáman lovagolt a keskeny utcán. Tartásán látszott, hogy gyakorlott, jó lovas. Örült, hogy nem kellett többé a fullasztó levegőjű intézetben tölteni 
az idejét, és élvezte a gyönyörű tájat, amelyet annyira szeretett. 
A kanyarból hirtelen feltűnt egy autó, és feltartóztathatatlanul rohant feléje. A 
csődör ijedtében felágaskodott, s Kathleen egyből a földön kötött ki. Kábultan és 
gyámoltalanul nézte, mint fut el a lova. A balesetet okozó kocsi is megállás nélkül 
tűnt el pillanatok alatt. 
Egy másik viszont megállt mellette, vezetője sietve szállt ki. 
-  Jól van? Nem történt baja? 
Kathleen, ahogy ott feküdt, végigsiklatta tekintetét a férfi hosszú, erős lábán, 
izmos felsőtestén, egészen sötét bőrű, szép metszésű arcáig. Még sohasem látta ezt 
az embert. 
-  Voltam már jobban is, mondhatom. - Fel akart ülni, de összerándult a vállába 
nyilalló fájdalomtól. - Sokkal jobban is. 
-  Maradjon nyugton. - Az idegen gyengéden visszanyomta a földre. - Hol fáj? 
- kérdezte tárgyilagosan. 
-  A vállam és a karom. 
A férfi ügyesen végigtapogatta a karját. Kathleen a pulóveren keresztül is érezte 
kezének kellemes melegét. 
-  Maga talán orvos? 
-  Nem. 
-  Akkor mit csinál velem? 
-  Nem kell nekem ahhoz orvosi diploma, hogy tudjam, mikor törött egy csont. 
- Segített felülni a lánynak. - Emelje fel a pulóverét! 
Kathleen csodálkozva vonta össze a szemöldökét. 
-  Nem halad túl gyorsan? 
A férfi most nézett először igazán rá. Kék szeme mély hatást tett Kathleenre. De 
valami más is megragadta ebben az emberben. Szigorúság és segítőkészség sugárzott 
belőle. Nagyjából huszonhat évesnek becsülte. 
Minden további szó nélkül hátat fordított neki, és megemelte a pulóverét. Az idegen biztos kézzel, mégis gyengéden tapintotta végig a hátát, és Kathleen megint azt 
a jóleső meleget érezte. Amikor a férfi rátalált a fájdalmas részre, Kathleen mélyet 
lélegzett, és szemrehányóan nézett hátra. A férfi lehúzta a pulóvert. 
-  Semmi sincs eltörve. Van azonban egy csúnya zúzódása. Azt hiszem, kórházba 
kellene mennie. 
-  Mit csinálnának ott velem? 
-  Valószínűleg jégpakolást tennének rá. 
-  Azt magam is megtehetem. 
A férfi felállt, és kezét nyújtva felsegítette a lányt. Kathleen ép kezével a farmerját 
porolta, közben fesztelenül nézett a férfira. Az viszonozta a tekintetét, és nem túl 
barátságosan megjegyezte: 
-  Ha valami mondanivalója van, ki vele! 
Kathleen nem hagyta magát kihozni a sodrából. Szerette az embereket, és általában őt is szerették az emberek. Ez az idegen azonban különös módon elutasító volt. 
-  Vártam, hogy mond valamit arról, hogyan lovagoltam. 
-  Ha úgy akar öngyilkos lenni, hogy a nyílt utcán teljesen óvatlanul viselkedik, 
az a maga dolga. De azt hiszem, kicsit több tekintettel lehetne a lovára. 
-  Na tessék. - Kathleen elégedetten bólintott. - Most jobban érzi magát, hogy 
kimondta? De igaza van. Kockázatos volt így lovagolni. 
A férfi hallgatott. 
Kathleen oldalra hajtotta a fejét. 
-  Maga nem éppen bőbeszédű, ugye? - kérdezte. - Nem hiszem, hogy láttam 
volna itt korábban. Átutazóban van? 
-  Tíz perccel ezelőttig úgy voltam. 
-  Na végre, megszólalt. 
A férfi könnyedén elhúzta a száját. 
-  Maga olyan, mint egy százötvenhárom centis kobold, aki mindenből tréfát űz. 
-  Ilyennek még sosem láttam magam. Amerikai, igaz? 
-  Igen. 
-  De van valami ír vonás magában. Írországból származnak az ősei? 
-  A nagyszüleim. 
-  Értem. Most tehát az örökségért jött. 
-  Kotnyeles, vidám kobold! Hogy kombinál! 
A lány mosolygott. Eközben elragadó gödröcskék keletkeztek az arcán. 
-  Kérhetnék magától egy kis szívességet? 
-  Úgyis megteszi. 
Kathleen valahogy nem akarta, hogy a férfi elmenjen. 
-  Gondot okozna, ha megkérném, hogy vigyen haza? Elég hosszú az út. 
-  Tulajdonképp rászolgált, hogy büntetésből gyalogoljon. 
Kathleen lenyelte a választ, csak nézett rá, és a férfi nem tudta kivonni magát nagy 
barna szemének hatása alól. 
-  Igen - engedett az idegen végül -, elviszem. 
-  Köszönöm. Egy pillanatig azt hittem, valóban itthagyna. 
-  Jó a megérzése. 
-  Igen, az jó - válaszolta komolyan Kathleen. Volt a férfiban valami, ami mélyen 
érintette. Nem tudta megmagyarázni magának, miért, de tudta, hogy ez a férfi fontos 
szerepet kap az életében. A sportkocsija mellett álltak. Kathleen barátságosan kezet 
nyújtott az alacsony tető felett. - Egyébként a nevem Kathleen ONeill. 
A szavai nyomán ráirányuló tekintet megdermesztette. Lassan visszahúzta a kezét. 
-  Miért néz így rám? 
-  Rokonságban van Padraic ONeill-lel? 
-  Az unokája vagyok. Ismeri? 
-  Futólag - hangzott a kurta válasz. - Szálljon be! 
Kathleen gyorsan beült a kocsiba. Szinte még be sem csukta az ajtót, a férfi már 
indított is. 
-  A címem... 
-  Tudom a címét. 
-  Nem szükséges így rám förmednie. - Kathleen összeráncolta a homlokát. 
Kicsoda maga? 
-  Gallagher. Alán Gallagher. 
-  Alán Gallagher - ismételte elgondolkozva a lány, és kényelmesen elhelyezkedett az ülésen. - Ismerősen hangzik. - Alig ejtette ki a szavakat, már tudta is, hol 
hallotta ezt a nevet. Hét éve az egyik szomszéd, Farrell istállóiban dolgozott egy Alán 
Gallagher. Egyik nap Farrellné asszonytól elloptak egy kisebb vagyonnak megfelelő 
értékű ékszert. Ennek az Alán Gallaghernek a szobájában találták meg. Feljelentették 
lopásért, és börtönbüntetést kapott. 
Alán oldalról rápillantott. 
-  Az vagyok, akire gondol - közölte nyugodtan. - Még mindig szeretné, hogy 
hazavigyem, vagy szívesebben venné, ha megállnák? 
Kathleen rámeredt. 
-  Köszönöm, maradok. - Hallgatott egypár percig. - Maga tette? - kérdezte 
aztán közvetlenül. 
-  Fontos ez? 
-  Természetesen. 
-  Semmi kedvem magyarázkodni egy bakfisnak, akit alig ismerek. 
-  Na, most aztán megmutatta, hol a helyem, igaz? 
Alán feléje fordult. Tekintetük találkozott. A lány tisztán és nyíltan nézett a férfira. 
Sejtelme sem volt az egész történetről, sem arról, ami Alannel történt, sem pedig a 
saját családja szerepéről ebben az egészben. A férfi figyelme megint az út felé fordult. 
Mindketten hallgattak. 
-  Nem - mondta hirtelen Alán. 
Kathleen kíváncsian pillantott rá. 
-  Mit nem? 
-  Nem én tettem. 
-  Örülök - mondta a lány. 
-  Miért? 
Egyenesen belenézett a férfi kék szemébe. 
-  Mert kedvelem magát. Bár a legjobb akarattal sem tudom megmondani, miért. 
Biztosan nem a kedvessége az oka. 
Megjegyzése meglepte Alant, aki elnevette magát. Már nem is emlékezett rá, 
mikor nevetett utoljára. 
Amikor rákanyarodtak a hosszú felhajtóra, amely a Tudor-stílusban épített elegáns 
udvarházhoz vezetett, Kathleen az istállók felé intett. 
-  Látja, a lovam már hazaért. 
-  Sokat lovagol? 
-  Igen, de csak ha a szünidőben itt vagyok. Mindenesetre a legtöbb időt az iskolában töltöm. 
-  Főiskola? 
-  Internátus - felelte kelletlenül a lány. - A főiskola jövőre következik. - Alán 
megállt a ház előtt, Kathleen kiszállt. - Meghívhatom egy csésze teára vagy kávéra? 
Nagyapám biztosan örülne, ha üdvözölhetné a megmentőmet. 
-  Nem, köszönöm. Biztosan nem volnék kívánatos vendég. 
-  Miért jött vissza ide? 
Hogyan mondhatnám el neki, gondolta a férfi, hogy néhány számlát kell kiegyenlítenem, köztük egyet a nagyapjával is? 
-  Nincs több kérdés, Kathleen ONeill. És most szálljon ki, kérem. 
Kathleennek furcsán görcsbe rándult a gyomra. Nem akarta, hogy Alán elmenjen. 
De már nem jutott eszébe semmi, amivel visszatarthatta volna. Kiszállt a kocsiból. 
-  Nagyon köszönöm a segítségét, Alán. 
A férfi hosszan nézte. 
-  Nincs mit köszönnie. Viszontlátásra. 
Kathleen tett egy lépést hátra, a férfi elhajtott. 
. Padraic ONeill jött ki a házból. 
-  Örülök, hogy nem történt bajod. Egy kicsit aggódtam, amikor láttam, hogy a 
lovad egyedül jött haza. 
-  Ledobott. 
-  Ki volt az a férfi, aki hazahozott? 
-  Alán Gallagher. 
Kathleen még mindig a kocsi után nézett, így nem is vette észre, hogy mennyire 
elsápadt Padraic. 
-  Mit csinál Kilgarrinben? 
A lány megfordult. 
-  Nem mondta meg pontosan. Azt azonban megemlítette, hogy ismer téged. 
Padraic hallgatott. - Nagyapa, te emlékszel még rá? Ő volt az az ember, aki állítólag 
ellopta Farrellné ékszereit... 
-  Tudom, ki ez, Kathleen - vágott Padraic a szavába -, és nem szeretném, ha 
valaha is viszontlátnád. 
-  Nem is lesz rá alkalom. Azt hiszem, visszatér Amerikába. - Kíváncsian nézett 
nagyapjára. - Ugye te nem szereted őt, nagyapa? 
-  Börtönben volt. 
-  Olyasmiért, amit nem követett el. 
-  Honnan tudod ezt ilyen biztosan egyetlen találkozás után? 
-  Nem kételkedem benne. - Hátranézett, de Alán kocsija már rég eltűnt. - Nem 
örült igazán, amikor megmondtam, ki vagyok. Volt köztetek valami nézeteltérés? 
-  ONeill úr! - kiáltott a szolgálólány az ajtóból. - Telefonon keresik. 
-  Bocsáss meg, Kathleen. 
A lány bólintott, és még mindig az utcát nézte: Alán Gallagher elment. Hirtelen 
mély fájdalmat érzett. Ilyesmi még sohasem esett meg vele. 
2. FEJEZET 
Öt év telt el. Köd borította Kilgarrin öreg temetőjét, amikor a nap a közeli templom 
mögött lassan lebukott. Kathleen gondolataiba merülve sétált a sírkövek között. A 
csendességben hallatszott bő, lábszárközépig érő szoknyájának suhogása. Egy pillanatig elidőzött Alastair Farrell frissen hantolt sírja mellett. A megforgatott föld nehéz 
szaga elkeveredett a hervadó virágok édeskés illatával. 
Kathleen megdörzsölte a karját. Hideg volt az esti levegő, didergett. Alastair halála 
valamit elindított benne. Öt év óta mindig újra és újra Alán Gallagherre kellett 
gondolnia. Azt hitte, majd elhalványul a tizennyolc éves korában történt találkozás 
emléke. Hát nem így volt. Sóhajtva simította ki arcából vörösesbarna haját. 
-  Kathleen, mit csinálsz itt kint ilyenkor? 
Kathleen ijedten fordult meg. Nagyapja jött az úton feléje. 
-  Te vagy az? Nem számítottam rád. 
-  Utolsó búcsút akartam venni az öreg Alastairtől. Néha elég kellemetlen ember 
tudott lenni, de nekem mégis hiányozni fog. - Az unokájára nézett. - Te valószínűleg 
nem ezért vagy itt, igaz? 
-  Nem - felelte nyugodtan a lány. Tekintete a temetőt körülvevő falon túlra szállt. 
- Nagyapa, mi a véleményed, lehetséges az, hogy egyetlen találkozás alkalmával az 
ember beleszeret valakibe, és évekkel később még mindig szereti? 
-  Ritkán, de megtörténhet. 
Elgondolkozva hallgattak, amíg lesétáltak a fűvel benőtt ösvényen egy nagy, egyszerű síremlékig. Az ONeill család sírboltjánál álltak. Kathleen végigsimította a 
hideg, simára csiszolt gránitot, végigkísérte szüleinek bemetszett nevét ujja hegyével. 
-  Hogy él az ember együtt ilyesmivel? - kérdezte. 
-  Napról napra. Hónapról hónapra. Évről évre. 
Kathleen a nagyapjára nézett. 
-  Ez úgy hangzik, mintha te magad is átéltél volna hasonlót. 
-  Úgy látszik, az ONeillek sorsa, hogy viszonzatlan szerelemtől szenvedjenek. 
Néha meg kell elégednünk valami mással. 
-  Én soha nem fogok megelégedni valami mással. Túl rövid az élet ahhoz, hogy 
olyasvalakivel töltsük el, akit soha nem tudunk igazán szeretni. 
-  Aha, te most Alastair unokájára, Seanra gondolsz. 
-  Már régen megmondtam neked, hogy nem fogok hozzámenni. 
-  Az apád kívánsága volt, Kathleen. Halála előtt szerződésben biztosította a 
Örökké veled 
házasságodat Seannal. A szerelem majd megjön aztán. Nagyanyád és én is így 
voltunk. 
-  Nagyon sajnálom - jelentette ki őszintén Kathleen -, de nem fogok hozzámenni. 
-  A nővéred is hozzáment Sean bátyjához. 
-  Caroline mindig azt teszi, amit mondanak neki. Én meg csak akkor, ha véletlenül egyet is értek vele. 
Válasza tetszett Padraicnak. Nevetett, és kinyújtotta a karját, hogy szeretettel 
átölelje Kathleent. 
-  Ilyen vagy, és mindig is ilyen voltál. Nem szívesen vallom be, de ez az, amit a 
legjobban szeretek benned. Bár emiatt kissé nehéz az élet veled. - Eltartotta magától 
a lányt, elkomolyodott. - Erről a házasságról még beszélünk. Ki kell tűzni egy időpontot. Te huszonhárom vagy, ő huszonöt. Hugh Farrell szerint a fia megsértődik, ha 
még sokat kell várnia. 
-  Mi ketten viszont tudjuk, hogy Sean legalább annyira nem akar velem összeházasodni, mint én ővele. Ennek a házasságnak egyedüli alapja a családfám fénye és 
a pénzem volna. 
Padraic tudta, hogy a lánynak igaza van, de úgy érezte, itt a család becsülete forog 
kockán. 
-  Holnap majd még beszélünk erről. Most sietnem kell, mert elkések a sakkpartiról Flaherty atyától. Ne maradj túl soká idekinn, kedvesem, megfázol. 
-  Ne aggódj, nagyapa! Mondd csak, visszahívtad Johnt az ONeill Textíliáknál? 
Nagyon izgatott volt a hangja. 
-  Beszéltem vele. Úgy lázik, egy másik textilgyár akar betörni a piacra. Az 
elmúlt hónapokban aggasztóan visszaesett a forgalmunk. 
-  Milyen cég ez? 
-  Fogalmam sincs. AmeriTextilnek hívják, s lényegében ugyanazt gyártja, mint 
mi, de sokkal olcsóbban adja el. Megfoghatatlan, hogy lehet így nyereséget csinálni. 
-  A vevőitek átpártoltak az AmeriTexülhez? 
-  Egyik a másik után... De ne törődj ezzel! Minden megoldódik majd, ahogy 
mindig. 
Mikor elindult, a lány utána nézett, s lassan elhalt a mosoly az arcán. Szívből 
szerette a nagyapját. A szülei halálát követő években mindig csak vele törődött. És 
most nem elég, hogy üzleti gondjai vannak, még az unokája is csalódást okoz neki, 
mert nem akar ahhoz a férfihoz feleségül menni, akit a család kijelölt a számára. 
A magas, sötét hajú férfi nagyon csendesen állt a bár ajtajában. A sűrű füstön át 
kutatta tekintetével a bent lévők arcát. Hirtelen összeszűkült a szeme. Pillantása egy 
vörösesszőke férfira esett, aki három társával egy távolabbi asztalnál kártyázott. 
Alán nagy léptekkel odament a férfihoz, és megállt vele szemben az asztal előtt, 
anélkül hogy akár egy pillanatra is elfordította volna a tekintetét róla. Várt. A három 
másik férfi nyugtalanul fészkelődött. Az idegenből hideg düh sugárzott. Végül az 
asztalra dobták a kártyákat, és távoztak. Nem akartak belekeveredni semmibe. A 
vörösesszőke férfi felemelte a tekintetét, és kifejezéstelen arccal fordult Alán felé. 
-  Ismerem önt? 
-  Kellene. Segített az ONeilleknek, hogy az én nyakamba varrják az édesanyja 
ékszereinek ellopását. 
Hugh Farrell idegesen dobolt ujjaival az asztalon. 
-  Nem tudom, miről beszél. 
Alán benyúlt zakója belső zsebébe, és egy köteg kötelezvényt vett elő, amit Hugh 
elé dobott az asztalra. 
-  Mi ez? 
-  Olvassa el. Mindketten időt takarítunk meg vele. 
Hugh elvette az elismervényeket, elolvasta őket, egyiket a másik után. Aztán az 
asztalra dobta az egészet, és önelégülten dőlt hátra a székén. Kezét összekulcsolta a 
tarkóján. 
-  Van néhány kötelezvénye az apámtól. Na és? 
-  Meg kellene tanulnia gondosabban olvasni, Hugh. Azoktól az emberektől 
vettem meg ezeket a kötelezvényeket, akiknek tartozott az édesapja. Most Alastair 
meghalt, és ön, mint örökös, adós lett, az én adósom. Ha nem fizet huszonnégy órán 
belül, kényszervégrehajtással szerzem meg a pénzem. Birtoka hozadékának hatvan 
százaléka nekem jár. 
Amíg Alán beszélt, Hugh magába roskadt. Lázasan forgatta a papírokat. 
-  Apám sohasem vett volna kölcsön ennyi pénzt. Ezt nem engedhette a 
büszkesége. 
-  A játékszenvedélye nagyobb volt a büszkeségénél. - Alán hangja most elmélyült és keménnyé vált. - Van azonban egy választási lehetősége. 
-  Hallgatom. 
-  Egy játékot ajánlok. Mindegyikünk húz egy kártyát. Akié a nagyobb, az nyer 
meg mindent. Valóban mindent, a házassági szerződést is az ONeill lánnyal. És ha 
én nyerek, alá kell írnia egy nyilatkozatot, hogy milyen szerepe volt önnek abban, 
hogy az én nyakamba varrták az ékszerlopást. 
-  Egy pillanat! Semmi kifogásom azellen, hogy a földért és az adósságokért 
játsszam. De ami azt a nyilatkozatot illeti, más a véleményem. Börtönbe is kerülhetek. 
-  Tisztára akarom mosni a nevemet. Erre akarom felhasználni. 
-  Nem tudom. - Hugh a fejét rázta. - És a szerződés... 
Hugh szerette a kockázatot. Ez a szerződés azonban biztonságot jelentett számára. 
Kathleen egy csomó pénzt és tekintélyt hozna a családnak, különösen most, amikor 
legidősebb fia, Tom meghalt, és Kathleen nővére, Caroline újra férjhez mehet. 
-  A szerződésről és a vallomásról nem lehet szó. 
Alán csak egy pillanatig nézett rá, de olyan hideg gyűlölettel, hogy Hugh megborzongott. Aztán Alán elindult. 
Hugh egy másodpercig megrökönyödött, majd észhez tért. 
-  Várjon egy percet! Mit fog most tenni? 
Alán megfordult. 
-  Hamarabb észreveszi, mint szeretné. Egyébként sem időm, sem kedvem az 
egész napot ebben a bárban tölteni. Ismeri az ajánlatomat. 
-  Nézze, azt meg tudom érteni, miért akarja ezt a vallomást, de mi olyan fontos 
önnek ezen az átkozott házassági szerződésen? 
Alán visszament, rátenyerelt az asztalra, szinte Hugh arcába hajolt. 
-  Mert az a szándékom, hogy mindenét elvegyem. Az ONeillek pénzét akarja, 
és én ezt megakadályozom. Ami pedig még ennél is fontosabb: az a lány Padraic 
ONeill unokája. 
-  Más szóval, ha nem írom alá a vallomást, és nem ajánlom fel a tét részeként a 
szerződést, visszamondja az egész fogadást. 
-  Pontosan. 
Hugh ivott egy korty whiskyt. 
-  Nagyon jó, Gallagher. Szóval mindent vagy semmit. Akkor így játszunk. Új 
paklit! Enyém az első lap. 
Alán leült az asztalhoz, Hugh-val szemben. Lassan köréjük gyűltek az emberek, 
látni akarták a dráma alakulását. Egy férfi új kártyát nyújtott Hugh-nak. A csomagon 
érintetlen volt a pecsét. Valaki poharat tett Alán elé is, és mindkettőjüknek töltött 
whiskyt. Úgy tűnt, Alán észre sem veszi. Teljes figyelmét Hugh Farrell kötötte le, aki 
feltörte a pecsétet, és megkeverte a kártyát. Aztán középre tette a paklit, és fölvette a 
legfelső lapot. Amikor megfordította, felnevetett, és magasra emelt egy kőr dámát. 
Most Alán emelte föl a következő kártyát, és felfordítva az asztalra tette anélkül, 
hogy rápillantott volna. A tömeg jól ismert moraja azonban elárulta neki, hogy nyert. 
Ahogy azt már megszokta. 
Hugh iszonyattal meredt a pikk ászra, amelyet a másik húzott. 
Alán félig-meddig ráköszöntve emelte meg poharát, majd egy hajtásra kiitta. 
Anélkül, hogy tekintetét levette volna Hugh-ról, a poharat keményen az asztalra tette, 
és felállt. 
-  Elvárom, hogy ön, a felesége és az összes Farrell egy hét alatt eltűnjön a házból. 
- Megállt Hugh széke mellett, és együttérzés nélkül nézett le rá. - Sosem kellene 
olyasmiben fogadnia, aminek az elvesztését nem engedheti meg magának. - Ezekkel 
a szavakkal távozott. 
Padraic ONeill tekintélyes íróasztala mögött ült, és a postáját nézte át. 
-  ONeill úr? 
Felnézett. A szolgáló állt az ajtóban. 
-  Egy férfi van itt, önnel akar beszélni. Azt mondja, fontos. 
-  Hogy hívják? 
-  Alán Gallagher. 
Padraic elsápadt, hangja azonban erőteljesen csengett. 
-  Küldje be. 
-  Már itt is van - szólt Alán, aki a szolgáló mögött belépett, áthaladt a tágas 
helyiségen, és letepedett az íróasztal előtt. 
Padraic szembenézett vele. 
-  Ginny, csukja be az ajtókat! - Amikor a szolgáló kiment, megkérdezte: - Mit 
akar itt? 
-  Az unokája miatt jöttem - felelte Alán nyugodtan. 
-  Caroline ugyan megözvegyült, de igazán kétlem, hogy ön érdekelné. 
-  Hát, valamikor pedig másként volt. Eléggé érdekeltem ahhoz, hogy világgá 
fusson velem. Most azonban nem Caroline-ról van szó. Kathleen miatt jöttem. 
Padraic úgy zuhant hátra a székében, mintha megütötték volna. 
-  Kathleen? Mit akar tőle? 
Alán a kabátja belső zsebéből kihúzott néhány papírlapot, és Padraic elé tolta. 
-  Valószínűleg felismeri: a házassági szerződés az ön unokája és Sean Farrell 
között. Néhány napja nyertem el pókeren Hugh Farrelltől. Teljesen törvényes az 
egész. 
Padraic mindent elolvasott, az újonnan hozzátoldott záradékot is, amely Alanre 
ruházza át a megállapodást. 
-  Nem értem - szólt végül. - Váltsam ki az unokámat? 
-  Egyáltalán nem - válaszolt szenvtelenül Alán. - Adja nekem a menyasszonyt. 
-  Ezt nem mondhatja komolyan! Ez - mutatott a papírra - a két baráti család 
közötti megállapodás volt. Ha azt hiszi, megengedem, hogy Kathleen valami börtöntöltelékhez menjen férjhez... 
-  Egyvalamit tisztáznunk kell, ONeill - szakította félbe Alán. - Öt évet töltöttem 
egy ír börtönben valamiért, amit nem követtem el. Ezt Hugh Farrellen kívül senki sem 
tudja jobban, mint ön. Az egyedüli bűnöm az volt, hogy merészeltem megszökni az 
ön unokájával. 
-  Tönkretette Caroline életét! 
Alán mosolya cinikus volt. Ez a mosoly minden szónál többet mondott arról, amin 
keresztülment. Újabb papírt tolt Padraic elé. Az felemelte, és Alanre pillantott, mielőtt 
elolvasta. Az állt rajta, hogy Hugh Farrell és Padraic ONeill összeesküdtek Alán 
Gallagher igazságtalan megvádolására. Hugh odakaparta aláírását a lap aljára. 
-  Azt várja tőlem, hogy ezt aláírjam? - kérdezte az öregember, és az asztalra 
dobta az írást. 
-  Kétségtelenül. 
Padraic nehézkesen felemelkedett, és átment a szobán. Alán is felállt, és könnyedén rátámaszkodott az íróasztal sarkára. Végül Padraic megállt előtte. 
-  Ha én ezt aláírom, békén hagyja Kathleent? 
Alán a fejét rázta. 
-  Nem. El akarom venni. 
-  Akkor nem fogom aláírni. 
Alán felemelte a papírlapot. 
-  Ahogy gondolja, ONeill. Bár, ha aláírja, Kathleen sohasem fogja megtudni, 
hogy ön mit tett. Legalábbis tőlem nem. 
-  Fenyegetőzik? 
-  Sohasem fenyegetőzöm. Csak a következőt kell tudnia: ha az unokája nem 
egyezik bele a házasságba, elmondom neki, mit követett el a nagyapja évekkel ezelőtt 
egy ártatlan ember ellen. Mit gondol, mi lesz a válasza? 
-  Sohasem fog hinni önnek. - Padraic letörölte homlokáról a verítéket. - Miért 
akarja bántani Kathleent? Neki ebben semmi szerepe nincs, gyerek volt még. Azt sem 
tudja, mi volt ön és Caroline között. 
-  Nem akarok neki mindenáron fájdalmat okozni. De ha mégis így kell lennie, 
megteszem. Kathleen a bosszúm. 
Padraic kitépte Alán kezéből a papírt, aláírta anélkül, hogy újra elolvasta volna, 
majd dühödten az asztalra dobta a tollat. Alán felvette az írást, összehajtotta, és 
becsúsztatta a zakója zsebébe. 
-  Mennyit kér azért, hogy békén hagyja az unokámat? Annyi pénzt adok, hogy 
élete végéig nem lesz gondja. 
-  Ne aggódjék, jól meg fog engem fizetni, de én nem vagyok zsaroló. Az üzleti 
világ viszont kegyetlen. 
Padraic fölkapta a fejét. 
-  Szóval ön áll az AmeriTextil mögött. 
-  Igen, én. 
ONeill reszkető kézzel húzta meg a zsinegből sodort csengőzsinórt. 
Bejött a szolgáló. 
-  Igen, uram? 
-  Hol van az unokám? 
-  A lovaknál. 
-  Szóljon neki, hogy jöjjön azonnal hozzám. 
Amikor Kathleen végre tíz perccel később belépett a könyvtárba, arca felhevült 
volt, hajából néhány tincs az arcába hullt. Rámosolygott a nagyapjára, aztán hirtelen 
észrevette, hogy Padraic nincs egyedül. Földbe gyökerezett a lába. Alán Gallagher! 
Valósággal elnyelte a szemével. A férfi majdnem olyan volt, mint évekkel ezelőtt, 
csak idősebb lett. Arcán elmélyültek a ráncok, különleges kék szeme körül finom 
vonalkák hálója szövődött. Bőrét lebarnította a nap. 
-  Kathleen? 
Nagyapja hangja riasztotta fel a lányt. Padraic szó nélkül átnyújtott unokájának 
néhány papírlapot. A lány elvette, elolvasta, először gyorsan, majd nagyon lassan. 
Alanre nézett. 
-  Nem értem - mondta lágyan. - Ez az a házassági szerződés, amelyet édesapám 
a Farrellekkel kötött. 
-  így igaz. A szerződés most az enyém. 
-  De hogyan? 
-  Hugh Farrelltől nyertem pókeren. 
Alán meglepetésére Kathleen elnevette magát. 
-  Ezt nem mondhatja komolyan. - A férfi hallgatott, de nem úgy tűnt, mint aki 
tréfál. Kathleen a nagyapjára nézett, majd vissza Alanre. A szobában érezhető volt a 
feszültség. A lány elkomolyodott. - El akar venni feleségül? - kérdezte a férfitól. 
-  Elvárom, hogy teljesítse a szerződésben foglalt feltételeket. 
-  Alighanem képtelen volt ugyanezt valahogy romantikusabban megfogalmazni, 
igaz? - kérdezte hűvösen a lány. 
-  Nincs ebben semmi romantika, Kathleen. - Alán viselkedése zavarba ejtően 
tárgyilagos volt. 
-  Mikor szeretné megkapni a válaszomat? 
-  Most. 
Kathleen ránézett a szerződésre, és felsóhajtott. 
-  Hát nem így képzeltem el. 
-  Mit? 
-  Azt, hogy megkéri a kezem. - Az ablakhoz ment, egy darabig kifelé meredt, 
végül a nagyapjához fordult. - Megtennéd, hogy egyedül hagysz minket néhány 
percre? 
Padraic Alanre nézett, majd szó nélkül elhagyta a szobát. Látszott rajta, hogy 
dühös. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Kathleen Alán elé állt. 
-  Miért teszi ezt? Miért akar engem feleségül venni? 
-  Megvannak rá az okaim. 
-  És ezeket az okokat nincs szándéka velem közölni. - Kathleen lassan 
keresztülsétált a szobán. Valami értelmes magyarázatot keresett. Hirtelen visszaemlékezett öt évvel ezelőtti beszélgetésükre. - Arra használja fel ezt a házasságot, 
hogy bosszút álljon vele a Farrelleken. 
-  Hogy jut ilyesmi eszébe? 
-  A Farrelleknek szükségük volna a pénzemre. Ezt mindenki tudja a faluban. Ha 
nem vehet el Sean Farrell, a családja nem kapja meg a pénzemet. 
-  Most azt hiszi, átlátta a helyzetet? 
-  Ez bosszú. Micsoda szörnyű alap egy házassághoz! - Még mindig háttal állt a 
férfinak. - Mi történik, ha nemet mondok? 
-  Azt nem teszi. Ez szabályos szerződés. Ha nem teljesíti, megnehezíthetem a 
nagyapja életét. 
-  Úgy gondolja, hog bíróság elé vinne minket? 
-  Valami ilyesmit. És valószínűleg nagy összegű pénzbeni kártalanítás illeme 
meg. Azt pedig biztosan tudja, hogy pillanatnyilag az ön nagyapja erre nem képes. 
-  Rendben van - mondta egy perc múlva a lány. - Feleségül megyek magához. 
Kathleen döntésének semmi köze nem volt a nagyapjához. Egy pillanatig sem 
hitte, hogy létezne olyan bíróság, amely egy nőt akarata ellenére házasságba kényszeríthetne, vagy azért büntetné meg a családot, mert a nő szabadon választott. Bár 
az ír bíróságok furcsák lehetnek néha... 
-  Az előkészület miatt majd újra jelentkezem - mondta Alán, és az ajtó felé indult. 
- Magam is kitalálok. 
Amint a férfi távozott, bejött Padraic. 
-  Mi történt? 
-  Hozzámegyek. 
Nagyapja egyrészt megkönnyebbült, hogy Kathleen nem tudja meg, mi történt 
évekkel ezelőtt, másrészt viszont szomorúság töltötte el a szívét. 
-  Ugye tudod, hogy nem kell megtenned mindenáron? 
Kathleen az ablakon át Alant figyelte, amint beszállt fekete sportkocsijába. 
-  Nagyapa - szólt higgadtan -, emlékszel, miről beszélgettünk múltkor este? 
Padraic szíve fájdalmasan szorult össze. Mereven nézte a lány tarkóját, és hosszan 
hallgatott, mielőtt meg tudott szólalni anélkül, hogy reszketne a hangja. 
-  Azt akarod mondani, hogy Alán Gallagher az az ember, akibe szerelmes vagy? 
Kathleen megfordult. Tekintetük találkozott. 
-  Amióta megláttam. 
Padraic fáradtan megdörzsölte a homlokát, és hosszan, nem titkoltan felsóhajtott. 
-  Kathleen, Kathleen. Miért nem tudsz valamit is egyszerűen csinálni? 
-  Az nem az én stílusom - mosolygott a lány. 
-  Borzasztóan nagy hibát követsz el. Ezt a férfit te nem érdekled. Ez az ember 
senkivel sem törődik, a düh és a gyűlölet az, ami eltölti. 
-  Joga van hozzá. De azt hiszem, abban tévedsz, hogy nem érdeklődik irántam. 
A Hugh Farrell iránt érzett gyűlöletnél több volt az, ami ide visszahozta. Azt hiszem, 
ő is szerelmes lett belém, de még maga sem tudja. 
-  Nem képes ő a szerelemre, Kathleen. 
Kathleen odament nagyapjához, és gyengéden megcsókolta az arcát. 
-  A körülmények tették olyanná, amilyen. És a körülmények tudják majd megváltoztatni. Meglátod. - Elindult az ajtó felé, de Padraic visszatartotta. 
-  Kathleen, vannak dolgok, amelyekről te nem tudsz... - Az öregember zavartan 
elhallgatott. Mégsem volt képes mindent elmondani. Kathleen sohasem bocsátaná 
meg. - Majd beszélgetünk a vacsoránál. 
-  Ma este nem. Néhány napra elutazom északra, a házikómba. Gondolkodnom 
kell. 
-  Mi van a munkáddal? 
-  Az iskola bezárt, egy hétig szabad vagyok. Ne aggódj miattam! 
Amikor elment, Padraic kimerülten rogyott az íróasztal mögötti karosszékbe, és 
behunyta a szemét. Mi lesz ebből? Vajon elkerülhető-e a katasztrófa? 
3. FEJEZET 
Néhány nappal később Kathleen leállította a kocsiját Farrellék udvarháza előtt. 
A mellette lévő ülésről nagy halom könyvet és jegyzettömböt nyalábolt fel, majd a 
széles kőlépcsőn felment az ajtóig, és könyökével megnyomta az oda nem illően 
modern csengőgombot. A házvezetőnő nyitott ajtót. Kezét széles csípőjére téve 
kérdezte: 
-  Na, Kathleen ONeill, mit keresel itt? 
-  Szervusz, Millie. Megmondanád Seannak, hogy itt vagyok a könyvekkel, 
amelyekről beszéltünk? Segíteni akar nekem néhány fordításban gallról angolra. 
Millie összeráncolt homlokkal, meglepetten nézett rá. Aztán megfogott néhány 
könyvet, és bevezette a lányt a házba. 
-  Nem hívott fel téged? 
-  Senki sem tudott felhívni, mert a tengernél voltam, a házacskámban. Ott pedig 
nincs telefon. 
Millie letette a könyveket a szalonban egy asztalra. 
-  Akkor mindent értek. Sean elutazott a szüleivel. 
-  Szabadságra? 
Millie a fejét rázta. 
-  Nem, Kathleen. Gallagher elnyerte a házat és a földet Hugh Farrelltől. Az egész 
család elköltözött. 
-  Akkor hát mindent elvett tőlük - mondta Kathleen színtelen hangon, és a 
díványra rogyott. - Gallagher beköltözött már? 
-  Tegnap. 
-  És te nála maradsz? 
-  Itt maradok a házban. Én már huszonöt éve itt dolgozom. 
-  Millie, ma nem leszek itthon vacsorára. 
Kathleen ijedten ugrott fel Alán hangjára. 
-  Igen, uram - válaszolt a házvezetőnő, és kiment. 
Alán intett Kathleennek, hogy foglaljon helyet újra. Ő is leült szemközt a lánnyal. 
Kathleen elfogódottság nélkül vizsgálgatta a férfit, aki bő nadrágot viselt, és egy 
túlméretezett fehér inget, amelynek ujját hanyagul visszagyűrte. Ragyogóan festett. 
-  Intézkedtem, hogy az esküvőt itt tartsuk két nap múlva. 
-  Két nap múlva? - Kathleen nagyon meglepődött. 
-  Küldök majd valakit, aki segít áthozni a holmidat. 
-  Várj egy pillanatig! Én még mindig a két napnál tartok. Lehetetlen, hogy olyan 
gyorsan elkészüljek. Nem lesz elég az idő. 
-  Mire nem lesz elég? 
Kathleen bizonytalanul nézett rá. Ezt komolyan kérdezi? 
-  Ahhoz, hogy elküldjük a meghívókat, és megtervezzük a fogadást. De még egy 
ruhám sincs. 
-  Kathleen - mondta nyugodtan Alán -, nem fogunk lakodalmat tartani, csak 
egyszerűen megesküszünk. És utána nem adunk fogadást, mert nincs mit ünnepelni. 
Rideg szavai visszazökkentették a lányt a valóságba. Az utóbbi pár napban, amíg 
egyedül ült a szirteken, és tekintete az Északi-tengeren járt, sokat gondolkozott. Alán 
felesége akart lenni. Nem akarhatott mást, mert különben a férfi úgy kisétál az életéből, hogy sohasem veszi észre, mennyire szereti őt. Kutatva nézett rá. Teljesen hiába 
várta, hogy jelét adja valami érzelemnek. 
-  Nézd, Alán, én nem csapom be magamat a házasságunk indítékait illetően. De 
elvárom, hogy tekintettel légy rám. Egyszerűen közölni velem, hogy két nap múlva 
házasok leszünk, ez kíméletlenség. 
Alán most nézte meg először igazán a lányt, amióta visszatért Írországba. Egy 
szép nő állt előtte, értelmes szemekkel és természetadta méltósággal. Úgy tűnt, valami 
megmozdult a férfiban, de éppoly gyorsan elszállt, ahogyan jött. 
-  Bocsánatot kérek. 
Kathleen meglepődve figyelt fel. Ezekre a szavakra nem számított. 
-  Köszönöm. 
-  Ennek ellenére sem látom okát, hogy elhalasszuk az esküvőt, vagy hogy 
előadást rendezzünk belőle. 
Kathleen tudta, hogy nincs értelme harcolni. 
-  Rendben van - mondta meggyőződés nélkül. - Eljöhet a családom? - Alán nem 
válaszolt. - Csak a nagyapámról van szó. A testvéremet pillanatnyilag úgysem tudom 
elérni. A férje éppen egy éve halt meg, és azóta sokat utazik. 
-  Mindenképpen azt akarom, hogy ott legyen a nagyapád. 
Kathleen egy másodpercig fürkészte Alant. 
-  Nem szereted őt, ugye? 
Alán válasz nélkül hagyta a kérdést. Felállt. 
-  Megbeszélésem van. 
Kathleen is felállt. Úgy érezte, lerázták. 
-  Akkor hát veszem a könyveim, és megyek. 
-  Itt is hagyhatod őket. - A férfi kikísérte Kathleent az ajtóig. - Csak megint 
vissza kellene hoznod. 
A lány a lépcső tetején még megfordult, valamit mondani akart volna, de az ajtó 
már bezárult mögötte. Tétovázott, már a kezét is emelte, hogy bekopog. De aztán 
mégsem tette. Sóhajtott, majd lebaktatott a lépcsőn a kocsijához. 
A tervezett házasságkötés merész vállalkozás volt, és minél többet gondolkozott, 
annál inkább fogyott a bátorsága. Írországban a házasság nem volt jelentéktelen ügy, 
hanem olyasvalami, ami örökkévaló. Ha most hibát követ el, az végzetes lehet egész 
életére. 
Ahogy hazaért, a szobájába sietett. Kutatni kezdett valami megfelelő ruha után, 
mindenfélét kiráncigált a szekrényből, de semmi nem volt elég jó. Végül föladta, mert 
rájött, hogy igenis szabályos menyasszonyi ruhát akar. Nem hívhatja meg a barátait, 
nem adhat fogadást, rendben van, de attól nem foszthatja őt meg Alán, hogy 
menyasszonyként jelenjen meg a saját esküvőjén. 
Határozottan nyúlt a táskája után, és leszaladt az autóhoz. A szűk, tekervényes 
utcákon gyorsan hajtott a falu főutcájáig, s ott aztán megállt egy kis bolt előtt. 
Izgatottan lépett be, és pillantása végigfutott az anyagok tucatjain, amelyek betöltötték a hosszú asztalokat. 
-  Kathleen! 
Kathleen mosolyogva fordult az üzlet tulajdonosnője felé. 
-  Szervusz, Bridgit. 
-  Miben segíthetek? 
-  Valami szép anyag kellene esküvői ruhára. 
Bridgit meglepetten kapta fel a fejét. 
-  Nem is tudtam, hogy Seannal már az időpontot is kitűztétek. 
-  Nem megyek Seanhoz. Egy Alán Gallagher nevű férfi fog elvenni két nap 
múlva. Ez azt jelenti, hogy azonnal hozzá kell fognom a ruhához. 
-  Két nap múlva! De hát nem tudsz megvarrni egy esküvői ruhát két nap alatt! 
-  Meg tudom csinálni, ha egyszerű szabásmintát választok. 
-  És milyen anyagra gondoltál? 
-  Hát ez az. Fehér szaténban reménykedtem. Van neked ilyesmi? 
-  Azt hittem, már soha senki nem fogja keresni. Gyere! 
Bridgit bevezette őt egy raktárba, ahol messze, hátul, műanyagfóliába csomagolva, egy asztalon nagy mennyiségű fehér szatén hevert. 
-  Tekintsd úgy, hogy a tied, féláron. 
Kathleen megérintette az értékes anyagot. 
-  Ó, Bridgit, meg tudnálak csókolni! 
-  Segíthetek a varrásban? 
A Kathleen arcán elömlő lágy mosoly szavaknál többet mondott Bridgitnek azokról az érzésekről, amelyek barátnőjét a jövendőbelijéhez fűzték. 
-  Nem, köszönöm, ezt egyedül szeretném megvarrni. 
-  Rendben van, de ha gondod van vele, hívj fel. - Leemelte a nehéz tekercs anyagot az asztalról, és Kathleen karjába tette. - Hozzáírom a számládhoz. És el ne felejtsd 
tudatni velem, hogy sikerült. 
Kathleen egyenesen hazahajtott, és felszaladt a lépcsőn a varrószobába. Itt talált 
rá a nagyapja órákkal később. Ült a padlón, sok méter fehér szaténnal körülvéve. 
Padraic leült egy fotelba, és figyelte, milyen gondosan szabja a lány az anyagot. 
-  Esküvői ruha lesz? - kérdezte csendesen. 
-  Remélem. 
IH 
Örökké veled 
-  Nem kell okvetlen befejezned, Kathleen. Fogalmad sincs arról, mibe mégy bele. 
Szinte semmit sem tudsz erről az emberről. 
-  Szeretem, nagyapa. 
-  Ő pedig nem szeret. 
-  De én azt hiszem, igen. És ha még most nem is, majd később fog. 
-  És mi lesz, ha nem szeret beléd soha? 
Kathleen letette maga mellé az ollót, és egész figyelmét nagyapjának szentelte. 
-  Ebből majd akkor csinálok gondot magamnak, ha eljön az ideje. Nem akarok 
erről többet beszélni. Huszonhárom éves vagyok. Ha ez a házasság hiba, az én hibám. 
És bármennyire szeretlek és tisztellek is, te sem fogod megváltoztatni a döntésemet. 
Újra munkához fogott. Padraic mozdulatlanul nézte. Soha az életben nem érezte 
még magát ilyen tehetetlennek. Alán igazán keveset tudott arról, milyen mélyen érintette őt ez a lépése. Akkor, sok-sok évvel ezelőtt fontos volt a családnak, hogy Caroline 
ne menjen hozzá Alanhez. Most Alán Kathleent vette el tőle, aki a mindene volt. Az 
öregember szó nélkül felállt a karosszékből, és elhagyta a szobát. 
Kathleen utána nézett. Nem szívesen okozott fájdalmat neki. Most azonban a 
szívének kellett szót fogadnia. Ha nem így tenne, egész hátralévő életében azt 
kérdezhetné, mi lett volna, ha...? 
Elérkezett az esküvő napja. Alán a nyitott üvegajtóban állt, vállával az ajtófélfának 
támaszkodva kifelé nézett. A vidéket megülte a köd. Egész börtönélete alatt és később, 
azokban az években, amikor a világot járta, és pénzért játszott, mindig ez a szelíd ír 
időjárás hiányzott neki a legjobban. Érdekes, hogy ez eddig nem tudatosult benne. 
Karórájára pillantott. Egy óra múlva már házasok lesznek Kathleen ONeill-lel. 
Teljessé válik a bosszú, amelyet tíz éve tervez. Örült, hogy látni fogja Padraic ONeill 
arcát a gyűrűcserénél. Ennek Kathleen testvéréhez nem volt köze, Alán már régen 
kitörölte az emlékezetéből Caroline-t. Padraic ONeill abban segédkezett, hogy elvegyenek öt évet az életéből, és most Alán azt veszi el tőle, aki neki legdrágább a 
világon. 
Szája sarkában mosoly bujkált. Valóban édes a bosszú! 
-  Gallagher úr? 
Megfordult. Millie állt mögötte. 
-  Azt hiszem, itt az ideje, hogy átöltözzék. Mindjárt itt lesz a tiszteletes. 
Alán végignézett a zakón, amelyet a pulóvere felett viselt. 
-  Már felöltöztem. 
-  Csak éppen nem esküvőre. Bátorkodtam kikészíteni a szmokingját. 
-  Millie - válaszolta a férfi kényszeredett nevetéssel -, maga igazán nagyon 
rátarti asszony. 
-  Az vagyok, uram, és ha tetszik, jogában áll, hogy kidobjon. De ha az a szándéka, 
hogy továbbra is foglalkoztat, hallgathatna rám legalább most. 
-  Nem csodálom, hogy Farrellék itthagyták magát, amikor elköltöztek. 
-  Nos tehát, felveszi? 
-  Nem. De még van néhány elintéznivalóm a szertartás előtt. - A lépcsőhöz 
indult, de még visszafordult. - Ó, átvitte ONeill kisasszony holmiját a vendégszobába? 
-  Átvittem. Biztos benne, hogy ott van jó helyen? 
-  Biztos vagyok. 
Millie komolyan nézett a férfira. Nem értette, mi zajlik itt. Egy menyasszonyt 
vendégszobába dugni! Ki hallott ilyet? 
Csengettek, Millie az ajtóhoz sietett. Kathleen állt előtte, zavart mosollyal. 
-  Gyere be! - Oldalt lépett, hogy utat engedjen neki. - Ez a ruhád? - kérdezte, és 
fejével a Kathleen karján lévő csomagra bökött. 
-  Éppen most lettem kész vele. 
Kathleen gyermekkora óta ismerte Millie-t, megszokta a nyerseségét. Tudta, hogy 
mögötte szelíd kedély rejtőzik. Magasra emelte a kicsomagolt ruhát, és feszülten várta 
Millie ítéletét. 
-  Ó, Kathleen - suttogta az asszony -, ez gyönyörű. Bárcsak meg tudtam volna 
győzni a jövendőbelidet, hogy vegyen fel szmokingot. Kissé nevetségesnek fogja 
magát érezni melletted. 
-  Ezt kétlem. Valószínűleg észre sem fogja venni, mi van rajtam. 
-  Akkor vak. 
Kathleen szeretettel nézett Millie-re. 
-  Köszönöm. Erre nagy szükségem volt. Hol öltözhetem át? 
-  A kék vendégszobában. - Az asszony éppen fel akarta vezetni Kathleent, amikor újra csengettek. - Ó, kedvesem. Ugye tudod, hol van? 
-  Pontosan úgy, mint a saját házamban. 
-  Ez a ház is hamarosan az lesz számodra. - Megcsókolta a lány arcát. - Ha 
bármilyen segítségre van szükséged, hívj. - Aztán elrohant. 
Jó félóra telhetett el, amikor kopogtak. 
-  Itt az idő, Kathleen - szólt be Millie. - Mind itt vannak. Készen vagy? 
-  Hogy érted, hogy mind? 
-  Majd meglátod, ha lejössz. 
Kathleen megnézte magát a tükörben, és úgy döntött, hogy neki tetszik, amit lát. 
A fehér szatén tökéletesen simult felsőtestéhez, derekáról gazdag redőkben hullott alá 
az anyag. Hajába finom virágkoszorút rögzített. Az egyszerű kikészítés és a kevés 
rúzs kiemelte kislányos vonásait. 
-  Egy perc, és lent leszek - kiáltott ki Millie-nek. 
-  Siess. Már mindenki vár. 
Kathleen hallotta, hogy az asszony elmegy. Nagy figyelemmel lesimított egy 
ráncot a ruha elején, egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, és lement a fogadószobába. 
Ott egy percig észrevétlenül állt, s megdöbbenve nézett körbe. 
Flaherty atya - miközben szemüvege az orra hegyére csúszott - nyugodtan 
beszélgetett Kathleen nagyapjával. Millie egy apáca mellett állt, aki abból az árvaházból érkezett, ahol Kathleen tanított. Kettőjüket egy tucat fecsegő gyerek vette 
körül. Egy kisfiú elszakadt a csoporttól, és megpróbált elfutni Kathleen mellett. Egy 
másik fiú szorosan a nyomában. A lány leguggolt, nevetve fogott fel mindkét karjában 
egy-egy gyereket, és megölelte őket. 
-  Micsoda kedves meglepetés! Mit csináltok ti itt? 
-  Flaherty atya hozott ide minket. 
-  Azt mondta, lesz egy csomó sütemény. 
-  Te jó ég! - Kathleen kétségbeesetten lesett át Millie-re. - Nem hiszem, hogy... 
Millie kézen fogta a fiúkat, és egy sarokba vezette őket. 
-  Persze hogy van. Több, mint amennyit meg tudtok enni -jelentette ki vidáman. 
Kathleen felegyenesedett, de ismét le kellett hajolnia, amikor egy kislány közeledett feléje. Szopta az ujját, s vékony karjával egy babát ölelt szorosan magához. Amikor Kathleen szeretettel átkarolta, hozzásimult. 
Sarah még csak hároméves volt. Hat hónapja került az árvaházba, miután a szülei 
egy robbanás során Londonderryben meghaltak. Kathleen az összes gyereket szerette, 
de Sarah-t különösen a szívébe zárta. 
Karjára vette a kislányt, és gyengéden beszélt hozzá. És közben nem vette észre, 
hogy rajta nyugszik annak a férfinak a pillantása, akivel rövidesen összeköti a sorsát, 
de nem látta az Alán mellett álló, ragyogó szépségű asszony bíráló tekintetét sem. 
Odavitte a kislányt Flaherty atyához, s a karjába tette. 
-  Köszönöm. 
-  Szívesen. Kész vagy? 
A lány kutatón körbepillantott, és megtalálta Alant. Tekintetük találkozott. 
Hosszan nézték egymást. 
-  Igen, azt hiszem. 
Nagyapja szorosan magához ölelte. 
-  Teljes szívemből kívánok neked minden jót, Kathleen. 
-  Kedves tőled, nagyapa. Köszönöm. - Megcsókolta őt, majd megfordult. Alán 
állt mellette. 
-  Van itt néhány irat, amit előbb alá kell írnod. 
-  Miféle irat? 
Alán karon fogta, és odavezette az idegen nőhöz. 
-  Kathleen, ez a jogtanácsosom, Jessica Pierson. 
Kathleen udvariasan kezet nyújtott. 
-  Örülök, hogy megismertem. 
Jessica Pierson egy pillanatig csendben nézte a lányt, mielőtt elfogadta volna a 
kéznyújtását. 
-  Jessica előkészített néhány dokumentumot, amelyek arról rendelkeznek, hogy 
ami a tied, az a tied, ami az enyém, az az enyém. Ha ez a házasság válással végződne, 
mindketten azzal távozunk belőle, amit magunkkal hoztunk. A nagyapád már ideadta 
a hozományod, amit természetesen nem fogadok el. Ez a papír itt azt tartalmazza, 
hogy a hozományod a saját rendelkezésedre áll. 
Kathleen elvette a töltőtollat Jessica kezéből, és aláírta a lapokat. 
-  Még valami? 
-  Ez minden. - Aztán Jessicához fordult, kivett egy összehajtott papírlapot a 
zakója belső zsebéből, és neki nyújtotta. - Tudod, mit kell vele tenni. Nincs miért 
tovább maradnod. Rövidesen megkereslek az Államokban. 
Jessica megfogta csinos, bőrből készült irattáskáját, és a férfira nézett. 
-  Okosan tennéd, ha még egyszer meggondolnád ezt a házasságot. A többi dolog, 
amit már megtettél, kárpótol... 
-  Viszontlátásra, Jessica - szakította félbe Alán. 
Kathleen érdeklődéssel figyelte a szóváltást. Higgadtan jegyezte meg Jessica 
távozása után: 
-  Szerelmes beléd. 
-  Akár az, akár nem, nem a te dolgod - válaszolta Alán elutasítóan. 
Az egyik gyerek húzni kezdte Kathleen kezét. Amikor lehajolt hozzá, egy kissé 
elfordult Alantől. A férfi pillantása végigsiklott szép, karcsú testén. Alán úgy érezte, 
hogy valami ismeretlen érzés éledezik benne. A nőből, aki mindjárt a felesége lesz, 
annyi melegség áradt, hogy kihatott az egész környezetére. Ilyen teremtéssel még 
sohase találkozott, elbűvölőnek találta, de egy kissé felkavarónak is. Hirtelen odalépett a lányhoz, és megfogta a karját. 
-  Essünk túl rajta. 
A tiszteletes elé léptek, aki megköszörülte a torkát. 
-  Gallagher úr kívánsága szerint egyszerű lesz az esküvői ceremónia. 
És egyszerű volt. Flaherty atya néhány gondolatot mondott el a szerelemről meg 
a házasság jelentőségéről, majd rátért az eskü szövegére. Először Alán ismételte el, 
anélkül hogy hangja megváltozott volna, minden érzelemtől mentesen. Ez szíven ütötte Kathleent. Újra eszébe jutott minden kétsége, amelyet már megpróbált elűzni, mióta 
elfogadta a házassági szerződést. Mi lesz vele, ha Alán sohasem szeret belé? 
Mintha összeszorították volna a torkát. Mikor rá került a sor, hogy elmondja az 
eskü szavait, észrevehetően habozott. Alán lenézett rá. Látta a lányon, hogy küzd 
magával. Eddig sikerült úgy viselkednie, mintha az egész csak játék volna. De ahogy 
elnézte sápadt arcélét, rájött, hogy Kathleennek ez minden, csak nem játék. 
Hirtelen, mintha megállapodásra jutott volna magával a lány, kihúzta magát, öntudatosan felemelte állát, és csendes, dallamos hangján elismételte az esküt. 
Amikor Alán megfogta a kezét, hogy ujjára húzza az egyszerű jegygyűrűt, érezte, 
hogy reszket a lány. Egy kicsit megszorította a kezét, hogy bátorítsa. Kathleen hálásan 
ránézett, ajka körül szelíd mosollyal. 
Ez a mosoly ébresztette rá Alant mindennél kellemetlenebbül, hogy mit cselekszik. Kathleen az egyetlen, aki nem követett el semmit ellene. Igaz, hogy ő is ONeill, 
de ő ártatlanul lett foglya ennek a csúnya helyzetnek. 
Félbe kell szakítani ezt a ceremóniát! Alán már nyitotta a száját - de akkor észrevette Kathleen nagyapját, aki unokája mögött állt. Padraic olyan gondokba merültnek 
tűnt, mintha Kathleent örökre elvesztette volna. Alán újra maga előtt látta célját. 
Elérte, amit akart, a lány nem számított. Jeges közönnyel hallgatta a szavakat, amelyekkel házastársakká nyilvánítottak őket. 
Flaherty atya egy másodperccel később már rájuk nevetett. 
-  Most már szabad megcsókolnia a menyasszonyt. 
Kathleen Alán felé fordult, és érezte a belőle sugárzó ellenkezést. 
-  Kérlek, ne hozz zavarba - mondta a férfinak, de olyan lágyan és halkan, hogy 
csak ő hallhatta. 
Alán könnyedén a lány vállára tette a kezét, és magához húzta. Amikor lehajtotta 
a fejét, Kathleen szája vágyakozón kinyílt. A férfi ekkor egyetlen pillanatra megérintette ajkát. 
-  Ezt nevezed te csóknak? - kérdezte valamelyik a nagyobb fiúk közül. 
Kathleen nevetve nézett Alanre. Ő pedig - bár nem viszonozta a mosolyt - a lány 
derekára tette a kezét, és szorosabban átölelte. Hosszú, gyengéd csókban találkozott 
a szájuk. Aztán Alán a kérdező felé fordult: 
-  Ez milyen volt? 
A gyerek kacsintott, és szemtelenül válaszolt: 
-  Valamivel jobb. 
-  Ezt a pimasz kölyköt! - csóválta a fejét a férfi. 
Kathleen a férjét nézte. A férjem, gondolta, micsoda szép szó! Mosolyogva 
figyelte. Na, legalább annyit már tud, hogy van humorérzéke. 
Azt azonban nem vette észre, hogy Alant is felkavarta a csók. Miközben a 
gyerekek gratulálni jöttek hozzájuk, a lány csendesen megkérdezte: 
-  Hát most teljes a bosszúd. De mi a szándékod ezentúl velem? 
A férfi erre nem tudta a választ. Most ébredt rá, hogy terve csak eddig a pontig 
volt. Kathleen csak mosolygott magában. A gyerekek odahúzódtak hozzá, és amikor 
lehajolt, hogy megölelje a kisebbeket, Alán és Padraic ONeill pillantása összetalálkozott a lány feje felett. 
Flaherty atya lépett hozzájuk. 
-  Mindkettőtöknek a legjobbakat kívánom. - Megrázta Alán kezét, majd átölelte 
Kathleent. Amikor rápillantott a Millie-vel beszélgető ONeillre, megjegyezte: 
Nagyapádat még meg kell békítened. Úgy tűnik, nincs elragadtatva ettől a 
házasságtól. 
Kathleent meglepte, hogy nagyapja a szerződés dolgában nem volt bizalommal 
Flaherty atyához. 
-  Majdcsak beletörődik. 
-  Beszélek még vele én is. Most azonban törődnöm kell a gyerekekkel. 
Alig hagyta ott őket az atya, Padraic lépett hozzájuk. 
-  Most már el kell mennem, kislányom. 
-  Ne menj még, ha nem muszáj. 
-  Nem bírom ezt tovább nézni. - Tudomást sem vett Alanről. - Hívj fel, ha 
szükséged van rám. 
Kathleen kikísérte, és megfogta a karját. 
-  Nagyapa, Alán nem rossz ember. Ritkán hagy cserben az emberismeretem. 
-  Nem olyan jó az emberismereted, mint gondolod - mondta Padraic keserűen, 
és elment. 
Egy kis kéz húzta Kathleen ruháját. A lány lenézett Sarah-ra, aki elfogódottan 
mosolygott fel rá. Kathleen felemelte a kislányt. 
-  Na, mi van, kicsim? Miért nem eszel te is süteményt? 
Alán jött oda hozzájuk. 
-  El kell intéznem néhány telefont. A könyvtárban leszek. 
-  Nem tudnál várni, amíg elmennek a gyerekek? 
Sarah hirtelen kinyújtotta a karját, és átölelte Alán nyakát. Nem volt mit tenni, 
Alán kénytelen volt megfogni a gyereket, akit Kathleen elengedett. A kislány a férfi 
vállára hajtotta a fejét, a babája a kezében himbálódzott. 
a Júlia 45. füzetében található keresztrejtvény 
helyes megfejtése: 
Magas-Tátra, Zakopane, Csorba-tó, Tarpataki, Lanovka 
a Júlia 46. füzetében található keresztrejtvény 
helyes megfejtése: 
Szikora, Koós, Poór, Nagy, Soltész, Komár, Korda, Gergely 
a Júlia 42. füzetében közölt keresztrejtvények megfejtői közül 
egyenként 4000 forint értékű táskát nyert: 
Rábai Lászlóné, Győr 
Rélem Károlyné, Nyergesújfalu 
Szentes Jánosné, Somogyjád 
Turcsy Imréné, Sopron 
a Júlia 43. füzetében közölt keresztrejtvények megfejtői közül 
egyenként 4000 forint értékű manikűrkészletet nyert: 
Bíró Zoltánné, Mátészalka 
 oh maiin Ernöné, Mágocs 
Lénárt Józsefné, Orosháza 
Tótné Bóta Katalin, Debrecen 
Szerencsés olvasóink a nyereményeket postán kapják meg. 
Örökké veled 
4. FEJEZET 
Millie nagy uzsonnaasztalt készített a gyerekeknek. Különféle tálcákon süteményeket, tortákat, aprósüteményt helyezett el, s a gyerekek zajosan és vidáman élvezték 
a szokatlan csemegéket. Kathleen hálásan karolta át Millie vállát. 
-  Szólhattál volna előre. Segítettem volna a sütésnél. 
-  Azt gondoltam jobb, ha őszintén állíthatod, hogy semmiről sem tudtál. 
-  Csodálatos ötlet volt. Nekem is, a gyerekeknek is nagy örömet szereztél vele. 
Flaherty atya tapsolt. Hirtelen csend lett. 
-  Jól van, gyerekek. Pakoljátok össze a holmitokat, köszönjetek meg mindent. 
Ideje hazamennünk. 
A gyerekek bánatosan sóhajtottak, de tették, amit mondtak nekik. Kathleen belekarolt Flaherty atyába. 
-  Majd becsomagoljuk a maradékot, és átküldjük az árvaházba. 
Az atya köszönetül megveregette a kezét, de szinte alig figyelt rá. 
-  Hol van Sarah? 
-,Hozom rögtön. - Kathleen átment a szalonba, de az üres volt. Kinyitotta a 
könyvtár ajtaját, és belesett. Alán az íróasztalnál telefonált. Sarah a heverőn aludt, 
babáját magához ölelve. Alán betakarta őt egy pléddel. - Mennek - szólt oda Kathleen 
a férfinak, miközben óvatosan felemelte Sarah-t. 
Alán bólintott, és folytatta a telefonálást. Kathleen visszament a gyerekekhez, és 
átadta a kislányt Flaherty atyának. 
-  Vigyázzon, nehogy felébredjen. 
Kathleen Millie-vel az ajtóból integetett utánuk, aztán bementek. Kathleen 
megállt egy pillanatig, és fülelt. 
-  Milyen csend van. 
-  Hát igen. - Millie elkezdte leszedni az asztalt. Kathleen segíteni akart, de az 
asszony könnyedén a kezére ütött. - Hagyod abba azonnal! Még összepiszkítod azt a 
szép ruhát. 
Kathleen kétkedve nézett végig magán. 
-  Gondolod, hogy észrevenné valaki? 
-  Előbb, mint hiszed. - Néhány tányérral egyensúlyozva a konyha felé igyekezett. - Hamarosan kész a vacsora. Utána én elmegyek, és ma a nővéremnél töltenem 
az éjszakát. 
Kathleen céltalanul kószált a házban. Furcsa volt elképzelnie, hogy itt fog élni, 
ahol gyermekkorában annyi időt töltött. Amikor a könyvtárszobához ért, bekopogott, 
és belépett. Alán még mindig telefonált. Háttal állt neki, mert telefonálás közben kifelé 
meredt az ablakon. így Kathleen megengedhette magának, hogy szabadon jártassa a 
tekintetét széles vállán, aztán tovább lefelé, keskeny csípőjéig, erős, hosszú lábáig. 
Alán nagyon mutatós férfi volt. 
Végre befejezte a telefonálást. Visszament az íróasztalhoz, letette a kagylót, és 
Kathleenre nézett. 
-  Mindenki elment? 
-  Millie-n kívül. Készíti a vacsorát. 
-  Szükségem volna egy italra. Te hogy vagy ezzel? 
-  Köszönöm, jólesne egy száraz sherry. 
Nézte, hogyan tölti ki a sherryt, aztán magának az ír whiskyt. Egy hajtásra kiitta. 
Kathleen csak belekóstolt az italba, anélkül hogy levette volna a szemét Alánról 
-  Miféle ügyleteid vannak? 
-  Különfélék. 
Hallgattak. 
-  Miről fogunk ötven évig beszélgetni? - kérdezte végül Kathleen, kedvesen 
elnevetve magát. 
Alán is mosolygott. 
-  Kész a vacsora - hallatszott Millie hangja. 
Millie mindent beleadott, hogy az ebédlő óriási asztalát hangulatossá tegye. Az 
asztal egyik végén, egymással szemben terített nekik, ünnepi gyertyákkal. 
Amikor Alán kihúzta Kathleen számára a széket, véletlenül a lány karjához ért. 
Az jólesően beleborzongott az érintésbe, és eltűnődött, hogy létezik, hogy erre az 
egyszerű, véletlen mozdulatra ilyen érzések ébrednek benne. Ez még sohasem történt 
meg vele huszonhárom éve, egyetlen férfival sem, akivel eddig járt. 
Rámosolygott Alanre, és leült vele szemben. A férje most nem viszonozta a 
mosolyt. Millie feltálalta az első fogást, miközben végig be nem állt a szája. Ahogy 
elhagyta a szobát, nyomasztóvá vált a csend. 
-  Hogy tetszik neked ez a ház? - kérdezte végül Kathleen, hogy valami beszélgetés alakuljon ki, mielőtt megkóstolják a levest. 
-  Olyan, mint a többi. 
-  Mindig kissé kopárnak találtam. Volna kifogásod ellene, hogy néhány élénkebb 
színnel próbálkozzam? 
-  Azt csinálsz, amit akarsz. 
-  Megígérem, nem kerül sokba. 
-  Költs annyit, amennyit akarsz. Nincs jelentősége. 
Kalhlcennck nem nagyon volt étvágya. 
-  Tervezel valamit a lovakkal? Hallottam, hogy néhányuk egészen jó törzsből 
való. A Farrelleket mindenesetre sohasem érdekelte a lótenyésztés. 
-  A megfelelő időben el fogom dönteni, mi legyen a lovakkal. Ezzel ne törődj, 
ez az én dolgom. 
Kathleen elcsendesedett, az ölében lévő szalvétával játszott. 
Alán ránézett a mélyen lehajtott fejére, és rossz lett a lelkiismerete. 
Mindketten hallgattak, amíg Millie leszedte a levesestálat, és feltálalta a második 
fogást. Amint kiment, Alán néhány pillanatig gondolatokba merülten piszkálta még 
villájával az ételt, de végül undorral feladta, és felkelt az asztaltól. Az ablakhoz állt, 
és kibámult rajta. 
Az évek alatt, amíg bosszúját tervezte, mindig ugyanazt képzelte: győzedelmeskedik Hugh Farrell és Padraic ONeill felett, hogy megszabadulva mindenféle dühtől 
a saját életét élhesse végre. De másképp alakult. Még mindig dühös volt. Lassanként 
már azt kérdezte magától, hogy vajon ez az egyetlen érzés létezik csak, amire egyáltalán képes még? 
Kathleen tükörképét látta meg az ablak üvegén. A lány nyugodtan ült az asztalnál, 
és az ő hátát nézte. Ez a nő valahogy elbizonytalanította, kétségeket támasztott benne 
a döntésével kapcsolatban. Kathleent ő sodorta bele ebbe az ügybe, és most nem tudta, 
hogyan tovább. 
-  Sétálok egyet - szólt hirtelen -, nem tudom, mikorra jövök vissza. 
Miután Alán elment, Kathleen félretetteszalvétáját, és felállt az asztaltól. Millie 
bejött leszedni az edényt, kíváncsian nézett a lányra. 
-  Hol van? 
-  A... férjem elment sétálni. Azt hiszem, lefekszem. 
Millie rosszallóan csettintett a nyelvével. 
-  Hogy lehet így kezdeni a mézesheteket? 
-  Sehogy - sóhajtott Kathleen. - Köszönet a finom vacsoráért. Nagyon sajnálom, 
hogy nem tudtam többet enni. 
-  Örülni fognak a nővérem macskái. 
Kathleen felfelé indult a lépcsőn, félúton azonban megállt, és a korlátnak támaszkodott. Hirtelen úgy érezte, hogy kimondhatatlanul fáradt. Hosszú volt ez a nap. 
Végre sikerült feljutnia a lépcsőn. Betért a vendégszobába. Ruhái szép rendben 
lógtak a szekrényben. Kibújt esküvői ruhájából, és egy utolsó szeretetteljes pillantással kísérve beakasztotta. 
Aztán hálóinget vett elő, bő szabásút, sok fehér anyagból és egy leheletnyi gyönyörű csipkével. Felvette, majd a virágokat is kiszedte a hajából, kihúzta a csatokat, 
és lassan, alaposan kikefélte a fürtjeit. Amikor kijött a fürdőből, körülnézett a szobában. Nyilvánvaló, hogy Alán azt akarta, itt aludjék. De ettől még ennek egyáltalán 
nem kellett így történnie. 
Amit ezután tett, nagyon nehezére esett. Elhagyta szobáját, végigment a folyosón, 
egészen a hálószobáig. Halkan bekopogott, hallgatódzott, de senki sem szólt. 
Lassan kinyitotta az ajtót, lámpagyújtás nélkül elérte az üres ágyat, és bebújt a 
takarók közé. Fáradtan sóhajtva dőlt hátra a párnára, és elhatározta, hogy vár. De 
nagyon soká kellett várnia. Egyszer már úgy vélte, hogy Alant hallja jönni a lépcsőn, 
s őrülten kezdett verni a szíve. 
A férfi azonban nem jött. Kathleent az egyedüllét félelmetes érzése kínozta. 
Micsoda nyomasztó nászéjszaka! Végül kimerülten mély, álomtalan alvásba zuhant. 
Amikor Alán visszatért a sétáról, a könyvtárszobába ment, és ivott egy whiskyt. 
Aztán még egyet. Fáradtan dörzsölte meg a homlokát. A szobájába lépve még a 
villanyt sem gyújtotta meg, a sötétben levetkőzött, és az ágyra rogyott. Sokáig feküdt 
nyitott szemmel, a mennyezetet bámulva. 
Akkor valami megmozdult mellette. Felkönyökölt, és erőlködve próbálta pillantásával áttörni a sötétséget. De már tudta, miről van szó. A hold előbújt a felhők mögül, 
és Alán felismerte a csendesen alvó Kathleent. Kezébe támasztotta fejét, úgy szemlélte a lány arcát, akit éppen most vett feleségül. Ezt az arcot a holdfény most teljes 
finom szépségében mutatta meg. 
Alán félénken kinyújtotta az egyik kezét, és megsimította. Kathleen közelebb 
húzódott hozzá, öntudatlanul odabújt. A férfi fel akart kelni, hogy egy másik szobába 
menjen aludni, de mégsem tette. Ehelyett visszadőlt a párnájára, mire Kathleen azonnal még szorosabban simult hozzá. 
A férfi lágyan átölelte a vállát, és hallgatta, milyen nyugodtan, egyenletesen lélegzik. Kathleen arca a férfi meztelen melléhez ért, az egyik keze könnyedén pihent 
sima hasán. 
Alán mélyen beszívta hajának csodálatos illatát, és behunyta a szemét. Megint 
érzelmek motoszkáltak benne. Érzelmek, amelyekkel nem tudott mit kezdeni. Éppen 
elég nővel volt már dolga, de amit ebben a pillanatban Kathleen iránt érzett, az más 
volt, valami mélyebb. Alig ismerte a lányt, de valahogy tetszett neki, hogy mellette 
alszik. 
Amikor másnap reggel Kathleen felébredt, a biztonság kellemes érzete fogta el. 
Arca alatt Alán gyengén mozgatta a vállát. A lány elégedetten elmosolyodott, és 
nagyra nyitotta a szemét. 
Feltámaszkodott a könyökére, úgy nézte a férfit. Az a hátán feküdt, az arcát elfordította tőle. Úgy látta, sötét árnyék borítja ezt az arcot. Kathleen tekintete aztán tovább 
vándorolt férje erős nyakán, sima, izmos mellén lefelé, lapos hasán túl csípőjéig, 
amelyet fehér takaró fedett. 
Alán megmozdult, arcával a lány felé fordult. Kathleennek most először volt alkalma zavartalanul szemügyre venni őt. Alvás közben nem voltak olyan mélyek arcának redői. Homloka magas volt, szemöldöke egyenes, arcbőre színe napbarnított. 
A lány ujja hegye könnyedén ért finom vonalú szájához, aztán lecsúsztatta állának 
alig észrevehető hajlatáig. 
Amikor meglátta, hogy Alán szeme nyitva van, megremegett. Várakozásteljesen 
ráemelte a tekintetét. 
-  Jó reggelt. 
A férfi hűvösen kérdezte: 
-  Mit csinálsz, Kathleen? 
Levette ujját az álláról, és egy kicsit elhúzódott tőle. 
-  Ismerkedem a férjemmel. 
Alán az ujjaival beleszántott sűrű hajába. 
-  Legközelebb előbb kérdezd meg Őt, rendben? 
A lány kitért a tekintete elől. 
-  Sajnálom. 
Alán nyomorult gazembernek érezte magát, de nem volt ereje szólni. Felkelt az 
ágyból, és átment a szomszédos fürdőszobába. 
Egy pillanat múlva már a zuhany zubogása hallatszott. Kathleen felült, átfogta a 
térdét, és üres tekintettel meredt egy képre a falon. Akaratlanul is megeredtek a 
könnyei, s közben nem vette észre Alant, aki visszajött valamiért. A férfi egy pillanatig 
nézte, amint lassan legördülnek könnyei az arcán, aztán összeszorított foggal, lehajtott 
fejjel visszacsukta az ajtót. 
Kathleen kifújta az orrát, és kézfejével végigtörölte az arcát. Ha egy nap után máris 
így viselkedsz, Kathleen ONeill... Kathleen Gallagher - helyesbítette önmagát akkor még nagy nehézségeid lesznek. Szedd már össze magad! 
Kibújt az ágyból, és visszament a vendégszobába, hogy lezuhanyozzon és gyorsan 
felöltözzön. 
Mire leért az ebédlőbe, Alán már az asztalnál ült, és újságot olvasott. Érintetlenül 
állt előtte a reggeli. Láthatóan rá várt. 
Millie eléje is letette a reggelit, közben kutatóan nézte, szerette volna kitalálni, mi 
történhetett a fiatal házasok között. Csalódottan hagyta el az ebédlőt. Egyikük arcáról 
sem tudott leolvasni semmit. 
Kathleen magán érezte férje pillantását. Szüksége volt egy kis időre, mielőtt derűs 
mosollyal szólni tudott hozzá. 
-  Van valamilyen terved mára? 
-  Csak a munka. 
Kathleen kényszerítette magát, hogy egyék egy kis tojást. 
-  Említetted, hogy tegnap este el kellett intézned néhány ügyet. Miféle ügyeket? 
-  Nem hiszem, hogy rád tartozna. 
Ez a hang véget vetett a témának. Kathleen azonban makacs volt. 
-  Láttad a Farrellék lovait? - kezdte ismét. 
-  Ha azokra a lovakra gondolsz, amelyek az enyémek, igen, azokat láttam. 
-  Szerintem gyönyörűek. Megtartod őket? 
-  Ugye addig fogsz kérdezősködni, míg egyszer válaszolok? - Kathleen csak 
mosolygott. - Na jó. Megtartom a lovakat. Valószínűleg keresztezni fogom őket egykettővel azok közül, amelyeket az Egyesült Államokban hagytam. 
-  Nem tudtam, hogy ilyesmi érdekel. 
Találkozott a pillantásuk. 
-  Nincs semmi, amiért ezt tudnod kellene, Kathleen. 
A lány összerezzent, olyan érzése volt, mintha Alán megütötte volna. A férfi 
szemét ez nem kerülte el. Gyűlölte magát a viselkedése miatt. Ma már kétszer is 
fájdalmat okozott Kathleennek. Nem volt szándékában, ez tény, de ettől a dolog nem 
lett kevésbé komisz. 
-  Kathleen - kezdte Alán vontatottan. A lány megköszörülte a torkát, és felnézett. 
- Sajnálom. 
-  Semmi okod rá. 
-  Nem szoktam túl gyakran bocsánatot kérni, úgyhogy csak ne hárítsd el olyan 
könnyen. 
-  Sajnálom. 
A férfi elmosolyodott. 
-  Most aztán jól a feje tetejére állítottál mindent. 
Kathleen is mosolyogva ment bele a csipkelődésbe. Alán elnézte. Barna szemében élénkség és értelem tükröződött, arcát vörösesbarna keretbe foglalta dús haja. 
Gyönyörű volt. 
-  Ma késő délelőtt Amerikába repülök - szólalt meg hirtelen, bár csak ebben a 
percben határozta el magát. 
-  Ma? - Kathleen már azt latolgatta, mit kell becsomagolni. - Mennyi ideig 
leszünk távol? 
-  Nem mi, Kathleen, csak én. 
-  Vagy úgy. - Lassan bólintott. - Tudhattam volna. És meddig szándékozol ott 
maradni? 
-  Nem tudom. 
A lány ránézett. Megérzése azt súgta, hogy nő rejlik az utazás mögött. Talán a 
csinos jogtanácsos? Nézték egymást. Alán rájött, hogy a felesége tudja, miért utazik 
el. Csodálkozva fedezte fel, hogy Kathleen szép tiszta szeme milyen őszintén árulkodik az érzéseiről. 
-  Kérdezhetek tőled valamit? - törte meg a csendet Kathleen. - Miért aludtál 
nálam az éjjel? 
-  Te aludtál nálam. A vendégszobában kellett volna maradnod. 
-  Igen, de amikor ott találtál az ágyadban, mégsem mentél el, és nem küldtél el 
engem sem. Megmondanád, miért? 
Ebben a pillanatban bejött Millie, hogy leszedje a tányérokat. Alán várt a válasszal, 
amíg kimegy. Hosszan nézett a lányra. 
-  Kathleen, tegnap feltettél nekem egy kérdést, amelyre nem tudom a választ. 
-  Arra gondolsz, amikor azt kérdeztem, mit kezdesz velem ezután? 
-  Pontosan. És fogalmam sincs. Te mit vársz ettől a házasságtól? 
Természetesen a lánynak volt készenlétben válasza egy ilyen kérdésre, csak nem 
merte kimondani. 
-  Most még nem tudom megmagyarázni. Persze mindketten szokatlan helyzetben 
vagyunk. Azt hiszem, egyelőre elég annyi, hogy szeretném a legjobbat kihozni belőle, 
aztán majd meglátjuk. 
-  Ha ez egy szokványos házasság volna, mit várnál tőle? 
-  Ó, hát az könnyű! Olyan férjet, aki úgy szeret engem, ahogy én őt. És szeretnék 
tőle gyerekeket. 
-  Egyszerű álmaid vannak. 
-  Csak nem alkalmas hozzájuk az időpont. 
A férfi maga elé nézett. Szíven találta a megjegyzés. 
-  És nem vágysz valami hivatásra? 
-  Már van, és nagyon meg vagyok elégedve vele. 
-  Éspedig? 
-  Tanítónő vagyok az árvaházban. 
-  Hát ezt nem tudtam. 
-  Nincs semmi, amiért ezt tudnod kellene. 
Alán elnevette magát: 
-  Ahogy látom, jó lesz, ha jobban meggondolom, mit mondok neked. 
-  Hát bizony, ha nem akarod visszahallani a saját szavaidat... 
-  És ami a munkádat illeti, fizetés nélkül csinálod? 
-  Nincs szükségem pénzre. Ott pedig tanár kell. Talán nem tűnik ez olyan jelentősnek, mint egy ügyvédi vagy orvosi pálya, de én szeretem, és jól is csinálom. 
-  Szerencséjük van veled a gyerekeknek. 
-  Köszönöm. 
Alannek megint rá kellett döbbennie, hogy nem esne nehezére érezni valamit ez 
iránt a nő iránt. De mindig kettőjük közé állt a tény, hogy Kathleen Padraic ONeillnek 
az unokája. 
Nem tudott úgy ránézni, hogy ne emlékeztesse a börtönben töltött szörnyű időkre. 
Kathleen érezte, hogy zárkózik be ismét a férfi. Nem tudta, mit mondott rosszul. 
-  Alán, még mindig nem mondtad meg, miért maradtál velem múlt éjszaka. 
-  Mert olyan csodálatos illatod volt - felelte higgadtan a férfi. Aztán szalvétáját 
a tányérjára tette, és elhagyta a szobát. 
Kathleen meglepetten zökkent vissza a karosszékbe. Tehát egy kissé mégiscsak 
vonzódott hozzá. 
Elégedett mosoly játszott az ajka szögletében. Elképesztő, hogy milyen kevéstől 
tud boldog lenni mostanában! 
Megnyugodva nyúlt át az asztalon az újságért, amit Alán otthagyott, s amíg olvasgatott, befejezte a reggelijét. 
Félóra múlva megtörölte száját az utolsó korty kávé után, majd lesietett a hallba. 
Váratlanul Alanbe ütközött. Férje megfogta a vállát, hogy megállítsa. 
-  Hova ilyen sietősen? 
-  Munkába. Már így is elég késő van. - Meglátta Alán bőröndjét az ajtó mellett. 
- Látom, már becsomagoltál. Mikor indulsz? 
-  Pár perc múlva. 
Kathleen boldog hangulatának egy csapásra befellegzett. 
-  Igen? És hova utazol pontosan Amerikában? 
-  Ide is, oda is. 
-  Remélem, jó utad lesz. 
-  Köszönöm, Kathleen. 
Kathleen könnyedén megcsókolta férje arcát, aztán kiment. Rengeteg erő kellett 
hozzá, hogy ne nézzen vissza. Lelke mélyén még attól is tartott, hogy a férfi egyáltalán 
nem jön vissza. 
Alán hosszan, mozdulatlanul nézett utána, még akkor is, amikor már nem láthatta. 
Aztán megdörzsölte az arcát, ott, ahol felesége futó csókja érintette. 
5. FEJEZET 
Az ezután következő napokon Kathleennek annyi dolga volt, hogy minden este 
kimerülten zuhant az ágyba. Túl fáradtan ahhoz, hogy Alanről vagy arról a másik 
asszonyról gondolkozzék, akivel a férfinak viszonya lehet. És túl elgyötörten ahhoz, 
hogy érezze magányosságát, amely - tudta - elnyelné, ha ezt a lázas tevékenységet 
abbahagyná. Ha már Alán említette, hogy esetleg lovakat tenyészt, Kathleen hozzáfogott, hogy kiderítse a Hugh Farrelltől elnyert lovak származását. 
Millie-vel együtt alapos nagytakarítást rendezett. Nem maradt olyan sarok, amit 
ki ne súroltak volna, még a faburkolat falakat is felfényezték. Kathleen áthúzatta a 
bútorokat, új függönyöket rakatott fel, csupa világos színárnyalatot választott, hogy 
barátságos környezetet teremtsen. 
Aztán jött egy éjszaka, amikor már nem volt elég az elalváshoz a fáradtság. Hajnali 
három óra volt, és nem tudta a szemét lehunyni úgy, hogy ne Alán arcát lássa maga 
előtt, és ne az ő hangja csengjen a fülébe. Olyan nagyon vágyakozott utána, hogy az 
már szinte fájt. Mit csinál most? Gondol-e őrá egyáltalán? 
Alán az órájára nézett, és felsóhajtott, miközben a fényűző étteremben ülő párokat 
figyelte. Írországban most hajnali három óra volt. 
-  Alán, figyelj rám. 
Ránézett Jessicára. 
-  Hallottam valakitől, hogy majdnem három hete vagy az Államokban, és itt, 
New Yorkban is már tíz napja. Hogy lehet az, hogy csak ma este hívtál fel? 
-  Üzleti ügyeim voltak itt. 
-    - A jogtanácsosod is vagyok. 
-  Tudom én, ki vagy, Jessica. Ha szükségem lett volna rád, felhívtalak volna. 
Az asszony hátradőlt a fotelban, úgy mustrálgatta a férfit. 
-  Mi van veled? Van valami köze a dolognak ehhez az ONeill lányhoz? 
Alán lelki szemei előtt felrémlett Kathleen szép kis arca. 
-  Házasok vagyunk. Ez nagy különbség. 
-  Hogy jön ez ide? Mi ketten igazán jól ismerjük az okokat, amelyek miatt elvetted. Azoknak aztán semmi közük nem volt a szerelemhez! 
-  így van. De azért még nem kellene bolondot csinálnom belőle. Semmivel sem 
vagyok az adósa, de annyival tartozom neki, hogy tekintettel legyek rá. Legalább 
addig, amíg el nem válunk. 
Jűlla 
-  És az mikor lesz? 
A gyertyafénynél a bor pirosan fénylett a poharában, Alán azt fürkészte. 
-  Nem tudom. Éppen most merült föl néhány dolog, amiről nem tudtam. Talán 
majd ha már legyőztem a nagyapját. 
-  Az már nem tart soká. Az AmeriTextil minden piacon legyőzi. 
-  Csak azért, mert tömöm pénzzel. 
-  Mindenesetre ONeill vállalkozása az utolsókat rúgja. 
Alán kedvetlen vigyorra húzta a száját. 
-  És mit érek vele? 
-  Sokat. Végre el lesz intézve az egész ügy, és elválhattok. 
-  Nem fogok elválni. 
Jessica felfigyelt. 
-  Hogy érted ezt? Szóval mégsem? 
-  Kathleen katolikus. Ha elválunk, soha nem köthet többé házasságot. 
-  Tehát? 
-  Tehát megérdemel annyit, hogy lehetőséget kapjon az újrakezdéshez, ha 
mindennek vége. Azt hiszem, a megoldás az érvénytelenítés lesz. 
-  Mióta van neked lelkiismereted? 
-  Amióta megismertem Kathleen ONeillt. 
-  Ha csak azon vagy, hogy megszabadulj tőle, minek vetted el egyáltalán? 
-  Azért, hogy lássam a nagyapja arckifejezését, amikor megesketnek vele. Hát 
láttam. Ez volt a bosszúm azért, mert úgy gondolta, nem vagyok elég jó Caroline 
számára. 
Jessica fürkészően nézett rá. 
-  Beleszerettél? - Alán nem felelt, csak kortyolt egyet a poharából. - Ez történt? 
- kérdezte újra higgadtan a nő. 
-  Jessica, csak rám és a feleségemre tartozik, hogy mit érzek iránta. 
-  Bizonyára. Ezt tiszteletben is tartom. De az a véleményem, hogy amit mi érzünk 
egymás iránt, az is köztünk maradhat. Nincs rá ok, hogy belevonjuk a feleséged. 
-  Áthajolt az asztalon. - Figyelj rám, Alán. Most itt vagyunk New Yorkban. A 
feleséged Írországban van. Semmit sem fog megtudni rólunk. 
Alán előtt felrémlett, milyen kifejezés jelent meg Kathleen szemében azon a 
reggelen, amikor együtt ültek az asztalnál. 
-  Már tudja. 
-  Elmondtad neki? - kérdezte Jessica elképedve. 
-  Nem kellett elmondanom. Jók a megérzései. - A férfi rábökött Jessica tányérjára. - Ennél még valamit? 
Jessica nemet intett, Alán pedig kérte a számlát. 
-  Most hogyan lesz tovább? - kérdezte az asszony mintegy mellékesen, miközben Alán fölsegítette rá a drága kabátot. 
-  Hazaviszlek. 
-  És aztán? 
-  Visszamegyek a szállodába. 
-  Olyan jól összeillünk, Alán. 
-  Elmúlt, Jessica. 
Valamivel később Alán belépett a szállodai szobába, összecsomagolta a holmiját, 
majd a telefonért nyúlt. 
Kathleen álmából riadt a telefoncsengésre. Fölemelte a kagylót, és rekedten 
beleszólt. 
-  Tessék. 
-  Halló, Kathleen? 
A lánynak összeszorult a szíve. 
-  Alán? 
-  Felébresztettelek? 
-  A, nem. 
Szünet következett, majd újra megszólalt a férfi: 
-  Indulok haza. 
Kathleen lehunyta a szemét. 
-  Nagyszerű. 
-  Viszontlátásra, Kathleen. 
-  Viszontlátásra. - Hallotta a kattanást a vonalban. Visszahanyatlott a párnára, a 
kagylót a melléhez szorította. Hazajön! Őhozzá! 
Miután Kathleen hazatért az árvaházból, a délután hátralévő részében Millie-vel 
együtt újra rendet rakott. A festők már elrámolták holmijaikat. Teljesen megváltozott 
a ház, világos lett, és barátságos. Különösen a fogadószoba, ahol korábban sötétvörös 
volt a szőnyeg, és hasonló színű bársonyfüggönyök takarták az ablakokat. A vastagon 
kárpitozott bútorok roppant tiszteletre méltó, komor benyomást keltettek. így illett 
egy kétszáz éves kúriához. 
Kathleen teljesen megváltoztatta a szoba hangulatát egy törtfehér szőnyeggel, a 
mélykék kárpitozással és a megfelelő színárnyalatú függönyökkel. Ezeket most el is 
húzta, hogy beáradhasson a fény. A természetet óriási zöld növényekkel igyekezett a 
szobába varázsolni. Néhány antik bútort meghagyott, az új környezet semmit sem 
rontott szépségükön Ha egyáltalán történt valami velük, csak az, hogy az új, egyszerű 
háttér kiemelte nemes vonalaikat. 
Millie tüzet gyújtott a kandallóban. A két nő hátralépett kissé, hogy megcsodálja 
a látványt. 
-  Gondolod, hogy tetszeni fog Alannek? - kérdezte Kathleen. 
-  Ha van ízlése, biztosan. 
Kathleen az órára pillantott. 
-  Úgy szeretném tudni, mikor jön. 
-  Miért nem mégy fürödni és átöltözni? Legalább nem volna időd töprengeni. 
-  Mindjárt bebújok a habok közé, és akkor egy szavamat sem hallod! 
Millie fájdalmas arccal tapogatta a derekát. 
-  Remélem, nem támad hamarosan megint az az ötleted, hogy ide-oda tologassuk 
ezeket a nehéz bútorokat. 
-  Csak évente kétszer. 
Az asszony kétségbeesetten forgatta a szemét. 
-  Még elképzelni is borzadály. 
-  Talán fel kellene vennünk valakit, aki segít neked. 
-  Hímnemű legyen, ötven körüli, jó külsejű, őszes halántékkal. 
Kathleen nevetett. 
-  További kívánságok? 
-  Legjobb, ha nőtlen. 
-  Na, majd meglátom, mit tehetek. 
-  Ha már erről beszélünk: feltéve, hogy ma este nincs rám szükséged, szívesen 
kiruccannék egy kis keresésre. 
-  Sok sikert. Ma magam főzöm a vacsorát. Már indulhatsz is,, ha akarsz. 
-  Tehát viszlát holnap. 
A fürdő után Kathleen a szekrénye elé állt, és tanácstalanul nézegette a ruhatárát. 
Ma különösen csinos akart lenni. Huncut mosollyal az arcán gondolt arra, milyen 
hatást szeretne elérni a ruhájával. 
Végül is egy smaragdzöld szűk szoknyába bújt, és fehér blúzba, amelynek a 
díszítései kellemesen illettek a szoknya színéhez. Egy kis pirosító, kevés rúzs, 
kedvenc parfümjéből pár csepp a fülcimpája mögé - és már ment is le a konyhába. 
Pikáns fűszerekkel csirkét készített rizskörettel és friss spárgával. Ha Alán már 
itthon lesz, nem kell sok idő a tálalásához. 
Amikor kész lett, a fogadószobában felkapcsolt egy pár lámpát. A tűz barátságosan pattogott. Rádobott még egy hasábot, aztán nézte, hogyan ég. 
Csengettek. Kathleennek torkában dobogott a szíve. Ez Alán! Lesimította a szoknyáját, és tele várakozással sietett ajtót nyitni. Vörös hajú, szeplős férfi állt az ajtóban, 
és elismeréssel mustrálta végig tetőtől talpig Kathleent. 
-  Ha én ezt tudom! 
-  Sean! - Kathleen elfojtotta csalódottságát, és átölelte a fiút. - Mi járatban vagy 
itt? 
-  Sürgősen valami lakásra van szükségem. - Két óriási bőröndöt emelt fel. - Mit 
gondolsz? El tudnál addig helyezni, amíg találok valamit? 
-  Attól tartok, nem a legjobb megoldás. 
-  Gondoltam. De nem volt más ötletem, hova állíthatnék be előzetes bejelentés 
nélkül. Beljebb mehetek? 
-  0, Sean - Kathleen arrébb lépett -, úgy sajnálom. Milyen udvariatlan vagyok! 
A fiú letette a csomagjait az ajtó mellé, és bement a fogadószobába. Ott meglepetten megállt, majd körülnézett. 
-  Hű, de szorgalmas voltál! 
-  Tetszik? 
-  Tökéletes. Anya viszont biztos szívrohamot kapna. 
Kathleen hellyel kínálta Seant a díványon, ő pedig vele szemben, egy karosszékbe 
telepedett. 
-  Hogy van az édesanyád? 
-  Még mindig nem beszél apámmal. 
-  Nem csodálom. 
-  Éri úgy gondolom, mindketten megkapták, amit megérdemeltek. Ma tudtam 
meg, mit követtek el a férjed ellen. 
Kathleen meglepetten nézett rá. 
-  Anyád is benne volt? 
-  Abban nem segített, hogy ráfogják, ha erre gondolsz. De tudta, mi történik, és 
semmit sem tett ellene. 
-  Allannek semmi esélye nem volt, ugye? 
Sean csak a fejét rázta. 
-  De most jut eszembe: hol van egyáltalán? Szívesen beszélnék vele. 
-  Néhány hetet Amerikában töltött, és éppen ma érkezik haza. Amikor becsöngettél, már azt hittem, ő jön. 
-  Sajnálom, hogy csalódást okoztam. 
Kathleen elhárítóan legyintett. 
Sean figyelmesen nézett rá. 
-  Tudod, valami zavar engem a te házasságodban. 
-  Éspedig? 
-  Amikor az a kettőnkre vonatkozó szerződés még fennállt, tudni sem akartál 
házasságról, pedig gyerekkorunk óta barátok vagyunk. Aztán jön ez az idegen, elnyeri 
a szerződést, és egy héttel később hozzámégy, szemrebbenés nélkül. Bevallom, egy 
kicsit meg voltam lepve. Egyszerűen kíváncsi vagyok rá, mi történt. 
-  Az történt, hogy véletlenül beleszerettem. 
-  Csak úgy, egyszerűen? 
-  Csak úgy, egyszerűen. 
Sean megrázta a fejét. 
-  Furcsák a nők! 
-  Zavar, igaz? 
-  Kár lenne tagadni. - Rámosolygott a lányra. - De boldog vagyok, hogy boldog 
vagy, még ha nem is én vagyok az okozója. 
-  Köszönöm, Sean. Ó, most jut eszembe! Takarítás közben találtam valamit. El 
akartam küldeni édesanyádnak, de most, hogy itt vagy, egyszerűbb, ha neked adom 
oda. - Levett a polcról egy könyvet, és Sean kezébe adta. - Nem hiszem, hogy szándékosan hagyta itt. 
Sean felütötte a fedelet, és egy csomó régi fényképet talált magáról meg a családjáról. Nevetve mutatott az egyik képre: 
-  Nézd csak ezt! 
Kathleen melléje ült. 
-  Mit gondolsz, valóban voltunk mi ilyen kicsik? 
-  Szinte hihetetlen. - Sean átkarolta a vállát könnyedén, mint egy közeli jó barát. 
-  Ó, nézd csak Caroline-t ezen itt! 
-  Hallottál mostanában felőle? 
Kathleen nemet intett. 
-  Fogalmam sincs, hol lehet. Még az esküvőmre sem tudtam meghívni. 
-  Kár. ő mesélhetett volna néhány dolgot a férjedről. 
Kathleen kíváncsian tekintett fel. 
-  Hogy érted ezt? 
Egyikük sem vette észre Alant, aki a hátuk mögött belépett a szobába, és őket 
figyelte. 
-  Kathleen. 
A lány olyan hirtelen állt fel, hogy a könyv lecsúszott az öléből. 
-  Alán! - kiáltotta boldogan, és kutatva nézett rá. Ó, mennyire fáradtnak látszott! 
Mintha az utóbbi időben nem aludta volna ki magát. 
Olyan soká nézték, fürkészték egymást, hogy Sean kezdte magát kellemetlenül 
érezni. Felszedte a földről az albumot, felállt, és Alanhez fordult. Kezét nyújtotta 
feléje: 
-  Feltételezem, hogy ön Alán Gallagher. Sean Farrell vagyok. - Alán előbb 
hosszan nézte a feléje nyújtott kezet, csak aztán fogadta el. - Két okból jöttem. Először 
is, hogy elnézését kérjem a családom nevében. - Alán még mindig hallgatott. Sean 
idegesen állt egyik lábáról a másikra. - Másodszor, hogy önt egy szívességre kérjem, 
de ez valószínűleg nem a legjobb pillanat rá. 
Alán Sean feje felett Kathleen  nézte. 
-  Pár perc múlva rendelkezésére állok a könyvtárszobában, Farrell. 
-  Rendben. - Eltartott egy pillanatig, míg Sean megértette, de aztán kiment a 
szobából. 
Alighogy kilépett, Alán Kathleenhez ment, és gyengéden felemelte az állát. Arcának minden négyzetcentiméterét úgy járta be a tekintete, mintha arról akarna meggyőződni, valóban olyan, ahogy emlékezett rá. Kathleen ajka szétnyílt. Blúzának 
finom anyaga alatt láthatóan emelkedett és süllyedt a melle. Egy pillanatra ott ragadt 
Alán pillantása. Aztán a férfi ismét a szemébe nézett, megfontoltan bólintott, majd 
szó nélkül kiment. 
Kathleen lerogyott a díványra. Teljesen összezavarodott. Hogy tudta Alán azt elérni, hogy egyetlen pillantásával így kibillentse lelki egyensúlyából? 
Amikor Alán a könyvtárba lépett, Sean felugrott. Alán intett, hogy üljön vissza, 
zakóját ledobta az egyik fotelra, és az íróasztalnak támaszkodott. Karját keresztbefonta a mellén. 
-  Hallottam, mit mondott Kathleennek. - Sean megütközve nézett rá. 
Caroline-ról. 
-  Félek, hogy nem értem. 
-  Kathleen semmit sem tud Caroline-ról és rólam. 
-  Akkor a nagyapja dolgáról sem tud, igaz? 
Alán megrázta a fejét. 
-  És szívesebben venném, ha nem jönne rá. Csak fájdalmat okozna neki. 
-  Bizonyára. De nem gondolja, hogy végül úgyis megtudja? - Alán úgy nézett 
rá, hogy Sean szinte kisfiúnak érezte magát. - Sajnálom. 
-  Milyen szívességre akart kémi? 
Sean megköszörülte a torkát. 
-  Tudja, tulajdonképpen annyira kellemetlen nekem valamit is kérni öntől. De 
kellene valami szállás, ahol átmenetileg ellehetnék. Találtam már egy lakást, de csak 
néhány hét múlva szabadul fel. 
Ahogy Alán elnézte Seant, akaratlanul is Kathleen jövőjére gondolt, arra, hogy 
mi lesz vele a házasság érvénytelenítése után. 
-  Használhatja a kocsiszínt. 
Sean számára ez kellemes meglepetés volt. 
-  Igyekszem nem zavarni. Ha van valami, amit ellenszolgáltatásként tehernek 
önnek, kérem, mondja meg nyugodtan. 
-  Mihez ért? 
Sean felnevetett. 
-  Jó kérdés, magamnak is feltettem nemrég. Sohasem tanultam szakmát. Most 
viszont szükségem volna rá, családi vagyon nincs többé. - Egy pillanatig gondolkodott. - Jól tudok bánni a lovakkal. 
-  Mennyire jól? 
-  Kedvelnek a lovak. Könnyebben hagyják magukat idomítani nekem, mint másoknak. 
-  Ért valamennyire a lótenyésztéshez? 
-  Egy keveset. Megpróbáltam apám érdeklődését felkelteni iránta, hogy kissé 
javítsunk a család pénzügyi helyzetén. De sohasem támogatta az elképzeléseimet. 
-  Van néhány lovam Amerikában, amelyeket tenyésztési célból áthozatok 
Írországba. Mi a véleménye arról, hogy nekem dolgozzon? 
Sean meglepetten nézett rá. 
-  Én? Önnek dolgozzam? 
-  Próbaidőre alkalmaznám. Ingyen szállás, ellátás és tisztességes havi fizetés. 
Megpróbálhatnánk két hónapig, hogy meglássuk, megy-e. 
-  Nekem nagyon megfelelne, köszönöm. Apám viszont dühös lesz. 
-  Gondot jelent ez önnek? 
-  Ma már nem. - Felállt, kezet ráztak. - Holnap már kezdek is. 
-  Ennyire gyorsan azért nem fog menni. Még nincsenek itt a lovak. 
-  Akkor elkezdem, amikor itt lesznek. 
Mikor Sean elment, Alán megdörzsölte a homlokát. Iszonyú fáradtságot érzett. 
-  Alán? - Kathleen állt az ajtóban. - A férfi felnézett. - Sean elmondta, megengedted, hogy itt maradjon. Nagyon rendes tőled. - Alán hallgatott. - Éhes vagy? 
Alan hosszan, fürkészőn nézte feleségét, mielőtt válaszolt: 
-  Igen. 
-  Előkészítettem a vacsorát, félóra múlva ehetünk. 
-  Millie hol van? 
-  Zsákmányszerző körúton a kocsmákban. 
A férfi elmosolyodott. 
-  Illendően fejezted ki magad. - Ellökte magát az íróasztaltól. - Lezuhanyozok 
vacsora előtt. Vigyél addig valami ennivalót Seannak. 
-  Rendben. 
Ahogy Alan körülkerülte az íróasztalt, elment a lány előtt. Kathleen lágy mosollyal az ajkán nézett utána, aztán a konyhába sietett, hogy befejezze a vacsorát. 
Gyorsan összekészített egy tányér harapnivalót Seannak is, és kivitte a kocsiszínbe. Amikor visszaért, Alan még nem került elő. Várt még pár percig, de aztán 
felment megnézni, mi tart olyan sokáig. A férfit teljesen felöltözve találta, végignyújtózva az ágy közepén, mély álomban. 
Kathleen leült az ágy szélére, és finoman megérintette a haját. A férfi nem mozdult. Kathleen csendesen felállt, az ágy lábánál álló ládából takarót vett ki, és betakarta 
vele. Aztán leült a szoba sarkában egy karosszékbe, és nézte a férjét, amint alszik. 
Hazajött. 
A lány hetek óta először érezte úgy, hogy békében él önmagával. 
Amikor a következő reggelen felébredt, egyedül feküdt az ágyban. Jókorát ásított, 
karjait kinyújtóztatta a feje felett, és közben észrevette, hogy még mindig rajta van a 
blúza. Nyilván elaludt a fotelban, és Alan vitte őt az ágyba, ő takarta be. Erre a gondolatra elmosolyodott. 
Gyorsan levetkőzött, lezuhanyozott, majd bő kék szoknyát, puha kék-fehér pulóvert húzott, a lábára meg csizmát. Alant az ebédlőben találta, amint éppen befejezte 
a reggelijét. 
-  Jó reggelt - üdvözölte jókedvűen a férfit. 
Az egy pillanatra felnézett az újságból. 
-  Szervusz, Kathleen. 
A lányt meglepte ez a hűvös hang, de úgy tett, mintha nem venné észre. 
-  Tegnap este finom vacsorát mulasztottál el. 
-  Nem volt szándékos. Remélem, nem okoztam nagy gondot neked. 
Millie behozta Kathleen teáját. Szeme körül mély karikák húzódtak, és nagyon 
siralmas állapotban volt egyébként is. Kathleen elbámulva nézte, milyen mereven és 
ügyetlenül mozog. Zörgött a csésze és a csészealj, ahogy az asztalra tette, a zajra meg 
összerezzent. 
-  Mit szeretnél reggelire? - kérdezte a lányt suttogva. 
-  Semmit - súgta vissza Kathleen. 
-  Hát te egy kincs vagy. - Aztán merev lábakkal elhagyta a szobát. 
-  Ó - sóhajtott Kathleen együtt érzően -, már ha csak ránézek is, megfájdul a 
fejem. - Belekóstolt a teájába, közben a férjét vizsgálgatta. - Nagyon sajnálom, hogy 
tegnap este nem volt lehetőségünk egy kis beszélgetésre. Milyen volt az utad? 
Alan felnézett az újságból, arcán tanácstalanság látszott. Megmondhatná neki 
az igazságot. Azt, hogy folyton rá gondolt, pedig megpróbált ez ellen tenni. Végül 
csak egy rövidke minden rendben-t válaszolt, aztán az órájára nézett, és letette 
szalvétáját. 
-  Később majd szeretnék beszélni veled. 
Kathleen szíve elfacsarodott. 
-  Miről? 
-  Rólunk, kettőnkről. A délelőtt nagy részében dolgom van, tehát ha neked is 
megfelel, délután beszéljünk. 
-  Reggel kilovagolunk Seannal. De egy órára visszajövünk. 
-  Kedveled őt, ugye? 
-  Természetesen. Együtt nőttünk fel. 
-  Úgy tűnik, rendes ember. 
-  Az bizony. Te is megkedveled majd, ha jobban megismered. 
-  Ezek szerint egyáltalán nem hasonlít az apjához. 
-  Egyáltalán nem. Sohasem szerettem Hugh-t valami nagyon, azelőtt sem, amikor 
még nem tudtam, hogy mit tett veled. így van vele a nagyapám is. 
Alan felvonta a szemöldökét. 
-  Nagyapád nem szereti Hugh Farrellt? 
-  Nem. Hugh jó barátja volt apámnak, amikor fiatalok voltak. Feltételezem, 
hogy - nagyapa szavával élve - volt egy csomó közös ügyük. 
-  Ez érdekes. Valószínűleg apád ezért ígérte oda a lányait Hugh fiainak. 
-  Pontosan. Nagyapa egyáltalán nem volt elragadtatva. 
-  Azt akarta, hogy szabadon válassz? 
-  Annak jobban örült volna. De az ő számára egy ígéret nagyon fontos dolog. 
Alan vizsgálódva figyelte Kathleen arcát. 
-  Nagyon szereted a nagyapádat, igaz? 
-  Ó, igen! - Meleg csillogás volt a lány szemében. - Tizenhárom éves korom óta 
ő pótolta anyámat, apámat. 
-  Fogadni mernék, nem volt megállása melletted - jegyezte meg a férfi. 
-  Hát, ezt mondják. De sohasem panaszkodott. Vagyis talán inkább: szinte soha. 
Olyannak kedvel, amilyen vagyok. 
Alan felállt, megkerülte az asztalt, lehajolt, és megcsókolta Kathleen feje búbját. 
-  Én is így vagyok vele. Majd később látjuk egymást - mondta, és elhagyta a 
szobát. 
Kathleen megelégedett sóhajjal dőlt hátra. Egy pici lépés mégiscsak történt ebben 
a nehéz kapcsolatban. Sokáig ült ott nyugodtan, kortyolgatta a teáját, és kinézett az 
ablakon. Azon tűnődött, vajon miről akarhat vele beszélni Alan. 
Végül is összeszedte az asztalról a tányérokat, és kivitte őket a konyhába. Milliea konyhaasztal mellett találta, amint jégpakolást szorított a fejére. 
-  Tudok valamivel segíteni rajtad? - kérdezte tőle együtt érzően. 
-  Nem kell már nekem más, csak a kapa föld. 
Kathleen levett a polcról egy orvosságos dobozt, két tablettát kirázott a tenyerébe, 
és egy pohár vízzel odavitte neki. Millie gyanakodva szemlélte a gyógyszert. 
-  Ez olyan, mintha sörétes puskával akarnád leteríteni az elefántot. 
Kathleen az alsó ajkába harapott, hogy ne nevessen szegényen. 
-  Miért tetted ezt magaddal? 
-  Korábban élveztem. De most már öreg vagyok. Az én koromban már igazán 
tudhatnám. 
-  Talán ágyba kellene bújnod, amíg jobban nem érzed magad. 
Millie megigazította a jégpakolást a fején. 
-  Áldott légy! Te egy... 
-  Szent vagyok, tudom. 
-  Az vagy. De nem fekhetek le, nagyon sok a dolgom. És egyedül magamnak 
köszönhetem, hogy így vagyok. 
-  Bár ebben igazad van, mégis úgy gondolom, hogy most nem kellene sajnálni 
magadtól egy kis nyugalmat. - Kathleen befejezte a tányérok öblögetését. - Ha valaki 
keresne, kilovagoltam Seannal. 
-  Seannal? - kérdezte Millie meglepetten. 
-  Tegnap este erre járt, és szállást keresett. Alán átengedte neki a kocsiszínt. 
-  Nahát, ez furcsa. 
-  Bizonyára. De jó érzés tudni, hogy itt van. Neked meg jobbulást kívánok. 
Kathleen már az istállóknál járt, amikor Sean utolérte, és belekarolt. 
-  Mit szólsz hozzá, hogy a változatosság kedvéért pontos vagyok? 
-  Csodálkozom. Mi történt veled? 
-  Valami, aminek már sokkal korábban meg kellett volna történnie. Felelősségérzetem lett. 
Kathleen megütközve nézett rá. 
-  Sose hittem volna, hogy ilyen szavakat hallok tőled valaha. 
-  Én is alig tudom felfogni - válaszolta vidáman a fiú. - Tegnap még azt 
sem tudtam, hol hajtom le este a fejemet. Ma pedig már munkám is van, aminek még 
örülök is. 
-  Juj! - Kathleen megbotlott. Sean átkapta a derekát, felfogta, még mielőtt elesett 
volna. 
-  Mi történt? 
Kathleen feléje fordult, könnyedén a vállára tette a kezét, közben a bokáját 
dörzsölgette. - Beleléptem egy gödörbe. Mi az a munka? 
-  Nem beszéltem róla neked tegnap este, amikor a vacsorát hoztad, mert nagyon 
siettél. A férjed megbízott az istállók felügyeletével. Lótenyésztésbe akar fogni. - Az 
izgalomtól csillogó szemmel folytatta: - Ez lehetne a kezdet számomra, Kathleen. 
Micsoda lehetőség! 
-  Úgy érted, alkalmazott téged? 
-  Pontosan. 
-  Nem egészen világos, miért. 
Sean megbántódott. 
-  Na, köszönöm a bizalmat, szép kis barát vagy! 
Kathleen mosolyában szeretet bujkált. 
-  Nem úgy gondoltam, tudom én, hogy többet tudsz a lovakról, mint itt bárki. 
Csak azt nem értem, miért nem kezdtél ezekkel a képességeiddel már korábban is 
valamit. Az jutott eszembe, hogy talán nem csak ezért alkalmaz Alán. 
-  Hát akkor miért? 
-  Nem tudom. Ez csak olyan megérzés. 
-  Na, csak tartsd meg a megérzéseidet magadnak. Én továbbra is el akarom hinni, 
hogy jó munkára tart képesnek. Hogy van a lábad? 
Kathleen óvatosan letette a lábát, és teljes testsúlyát ráhelyezte. 
-  Azt hiszem, most már rendben van. 
-  Jő. Akkor menjünk tovább. - Sean megcsókolta a lány homlokát, karját a 
derekára fonta. Olyan jól érezték magukat együtt, ahogy csak azok tudják, akik egész 
életükben ismerték egymást. - Tudod - szólalt meg Sean később -, egy kissé ellentmondásos dolog ez, ha az ember jól belegondol. 
-  Mi? 
-  Nos, hogy Alán az én apám istállóiban kezdett. Most meg én vagyok 
ugyanazokban az istállókban, és Alannek dolgozom. Érdekesen tudnak néha alakulni 
a dolgok. 
Alán elnézte a párt, amely oly nyilvánvalóan jól megértette egymást, és váratlan 
szúrást érzett a szíve táján. Úgy magyarázta meg magának, hogy ez természetes viselkedés egy férjtől, aki a tulajdonát látja veszélyben. A szerelemhez viszont mindennek semmi köze. Lassan elfordult az ablaktól, és újra dolgozni kezdett. 
6. FEJEZET 
Kathleen kipirultán, boldogan, kócosan érkezett haza néhány óra múlva. Egy 
pillanatra megállt a könyvtárszoba becsukott ajtaja előtt. Fel akart készülni arra, amit 
Alán mondani fog. Résnyire kinyitotta az ajtót, és bekukucskált. Alán az íróasztalnál 
ült, előtte egy irat kiterítve, kezében toll. 
-  Szia. 
A férfi felnézett a munkájából, hátradőlt, és kiszólt: 
-  Gyere be, Kathleen. 
A lány fogott egy széket, és leült vele szemben. 
-  Sean mondta, hogy munkát adtál neki. Rendes tőled. 
-  Nem azért tettem, mert rendes akartam lenni, hanem mert azt hiszem, ő a megfelelő ember erre a munkára. 
-  Visszavonom. Miért akartál látni? 
-  A megállapodásunk miatt. 
-  Nem értem. 
Alán olyan óvatosan próbált fogalmazni, amennyire csak tudott. 
-  Szívesen venném, hogyha annyira külön élnénk, amennyire csak lehet. Minden 
szempontból. 
-  De miért? 
A férfi az asztalra csapta a tollat. 
-  Figyelj ide, Kathleen, ez a házasság több mint kedvezőtlen körülmények között 
indult. Ugy gondolom, amíg nem tudjuk, hogy lesz tovább, nem kellene túl közel 
kerülnünk egymáshoz. 
-  Eddig igazán nem fenyegetett ez a veszély. Szerintem négyheti házasság alatt 
egyetlen csók nem jelent túl nagy közelséget. 
A férfi mosolygott. 
-  Nem sokat kerülgeted a témát, igaz? 
-  Rájöttem, hogy ezzel időt lehet megtakarítani, és értékelni tudnám, ha te is 
ugyanezt tennéd. 
Minél tovább tartózkodott ez a lány a közelében, Alán annál jobban kedvelte. 
-  Egyetértünk. Azt szeretném elkerülni, hogy önmagunk legyünk az akadály, ha 
érvényteleníttetni akarjuk a házasságunkat. 
Kathleennek összerándult a szíve, de nem lehetett rajta észrevenni semmit. 
-  Miért nem akarsz lefeküdni velem, Alán? 
-  Szeretnék, Kathleen. Itt a gond. 
-  Félek, hogy ebből semmit sem értek. 
-   - Amint megtesszük, nem lesz többé lehetőség az érvénytelenítésre. 
-  Azt tudom. De én nem akarom az érvénytelenítést. 
A férfi kíváncsian nézett rá. 
-  Miért nem? Köztünk nem létezik szerelem. 
-  De, létezik - mondta Kathleen higgadtan. - Öt éve szeretlek, amióta segítettél 
rajtam, amikor ledobott a lovam. Ha ezt a házasságot mindenáron érvényteleníttetni 
akarod, nem tehetek ellene semmit. Azt azonban ne kívánd tőlem, hogy még támogassalak is ebben. - Felállt. - Ha nincs más, még volna dolgom. 
Alán elképedve nézett utána, amikor becsukódott mögötte az ajtó. 
Kathleen pedig kimerülten dőlt a könyvtárszoba ajtajának, és behunyta a szemét. 
Kimondta, és minden erejét igénybe vette, hogy közben kívülről nyugodtnak látsszék. 
Most vajon mit fog gondolni róla Alán? Minden bizonnyal reménytelenül romantikus 
nőnek tartja. 
Amint megnyugodott kicsit, elindult az istállók felé. Sean még mindig ott volt. A 
fali telefon kagylóját tartotta a kezében, és homlokát ráncolva meredt a lányra. 
Kathleen leült az egyik rekesz ajtajában, és figyelte, hogy Sean vállrándítással 
akasztja helyére a kagylót, aztán belefog egy ló csutakolásába. 
-  Ki volt az? 
-  Apám. - Alkarjával a ló hátára támaszkodott. - Kezd nagyon furcsa lenni. 
Éppen most az a legfontosabb problémája az életben, hogy te hogy jössz ki Alannel, 
ahelyett hogy azon gondolkozna, miből fognak megélni anyával. 
-  Hogy mi ketten hogy jövünk ki egymással? Úgy gondolod, válásban reménykedik, hogy mi ketten még összekerüljünk? 
-  Ez volna a természetes, de nem ez volt a benyomásom. Ellenkezőleg, mintha 
azt akarná, hogy Alán beléd szeressen. 
-  Nahát, ez érdekes. 
Sean gondolataiba mélyedve folytatta a csutakolást. Aztán megint abbahagyta, és 
Kathleenre nézett. 
-  Szólj Alannek, vigyázzon vele. Apám, ha iszik, kiszámíthatatlan. 
-  Persze, szólok neki. 
Sean fürkészve nézte a lányt. 
-  Úgy látom, gondjaid vannak. Köze van ennek Alanhez? Nem szeretnél 
beszélni róla? 
-  Nem. - Kathleen kedvesen rámosolygott. - De köszönöm, hogy megkérdezted. 
-  Nézd, a legtöbb emberrel ellentétben én tudom, hogy a te házasságod nem az 
égben köttetett. Velem megbeszélheted a gondjaidat, nem fogom továbbadni. 
-  Tudom. De senkivel sem szeretnék beszélni róla. Túlságosan is személyes. 
-  Bizalmatlan vagy azzal a férfival, akivel megosztottad a fürdőkádadat? 
-  Kétéves korunkban. 
-  Te voltál kettő. Én négy. 
-  Ó, igen! A nagyfiú az életemben. 
-  Pontosan. És úgy vélem, ehhez a nagyfiúhoz több bizalommal lehetnél. - Kis 
ideig hallgatott, aztán folytatta: - Jól látszik, mennyire szerelmes vagy. 
Kathleen meglepődött. 
-  Ez ennyire nyilvánvaló? 
-  Az én számomra igen. 
-  Akkor valószínűleg az sem kerülte el a figyelmed, hogy Alannel nagyon 
egyoldalú a kapcsolatunk. 
-  Talán kevésbé egyoldalú ez a kapcsolat, mint ahogy te gondolod. 
-  Ezt meg hogy érted? 
-  Figyeltem őt tegnap este, láttam, hogy nézett rád, mikor belépett az ajtón. 
Kathleen rápillantott Seanra a ló háta felett. 
-  Mióta vagy te ilyen jó megfigyelő? 
-  Mindig is ilyen voltam, csak te nem vetted észre. 
A lány ránevetett, de aztán elkomorult. 
-  Azért az meglep, hogy nem haragszol Alanre azért, amit az apáddal tett. 
-  Amit az apámmal tett, más is megtette volna. 
-  De ez a te örökséged volt. 
-  Ahogy vesszük. Már a fogadás előtt Aláné volt a legnagyobb része - felelte 
Sean keserűen. - Amit apámtól biztosan örökölni fogok, az az adóssága. így legalább 
nem lesz olyan sok. Most, hogy már Aláné a birtok, tudhatják az emberek, hogy apám 
kötelezvényei érvénytelenek. - Felnézett a lányra: - Alan nekem most csodálatos 
lehetőséget nyújtott. Nem vagyok dühös rá, hanem hálás vagyok neki. 
Kathleen szeretettel figyelte a fiút. Szemében tükröződött az a testvéri vonzalom, 
amelyet iránta érzett. Soha nem látta még ilyen felindultnak. Még gyermekkorukban 
sem. 
Sean észrevette ezt a pillantást. Összeszorult tőle a szíve. Ez a lány mindig is az 
ő Kathleenje volt, a barátnője. Most először derengett fel benne, mennyire szereti. És 
nem úgy szereti, mint a testvérét. 
Tovább csutakolta a lovat, a szükségesnél keményebben. 
-  Nincs fontosabb dolgod, mint engem nézni, hogy pucolom ezt a lovat? Menj 
vissza a házba. 
Kathleen ellökte magát az ajtófélfától, és megsimogatta az állat selymes fényű 
nyakát. 
-  Volna kedved ma velünk vacsorázni? 
-  Nem, köszönöm. Van egy halom olvasnivalóm. 
-  Biztos a lovakról. 
-  Eltaláltad. Ha jól akarom csinálni ezt a dolgot, még sokat kell tanulnom a 
lótenyésztésről. 
-  Enned azonban kell. 
-  Főzhetek is. - Kathleen kétkedő pillantására Sean elvigyorodott. - Na jó, 
tudom, hogy kell szendvicset készíteni. Nem is kell több. Hagyd abba az anyáskodást. 
-  Pedig szereted. 
Sean szemébe komoly kifejezés költözött. 
-  Anyámtól, Kathleen. Tőled nem. 
A lány kíváncsian figyelt fel erre a hangra. 
-  Valami nincs rendben? 
-  A, semmi az egész. Valami más jutott az eszembe. 
-  Eseüeg olyasmi, amiben segíthetek? 
-  Szeretném, ha tudnál segíteni. De én is csak néhány perce tudom, hogy van 
valami problémám. Menj csak vissza a házba - mondta, miközben keserű mosoly 
jelent meg a szája szögletén. 
Kathleen még kis ideig nézte, ahogy dolgozik, miközben a homloka ráncba 
szaladt. Vajon mi nyugtalanítja Seant most hirtelen? Miután nem akarta tovább 
faggatni, inkább szó nélkül elhagyta az istállót. 
A konyhában ott találta Millie-t. Még mindig nyomorúságosnak tűnt az állapota. 
-  Hogy vagy? - kérdezte tőle együtt érzően. 
-  Még rosszabbul, mint reggel. 
Kathleen megérintette a homlokát. 
-  Az istenért, te nem másnapos vagy, hanem beteg! - A szekrénykéből elővette 
a lázmérőt. De Millie tiltakozott. 
-  Kérlek - felemelte a kezét, aztán erőtlenül az asztalra ejtette. 
-  Legalább azt engedd meg, hogy az ágyba segítselek. 
-  De mi lesz a vacsorával? 
Kathleen megfogta a könyökénél, és felhúzta a konyhaszékről. 
-  Nélküled is van már Írországnak éppen elég mártírja. Majd én megcsinálom a 
vacsorát. 
Millie elindult az ajtó felé. Félannyira sem tudott egyenesen állni, mint máskor. 
-  Valamit mondani akartam neked... Mit is... Ja, tudom már. Flaherty atya 
telefonált, hogy a kis Sarah nincs jól, és téged szeretne látni. 
-  Mi baja van? 
-  Megkapta az influenzát, vagy valami ilyesmit. Nem tűnt nagyon komolynak a 
dolog. 
-  Na jó. Hadd vigyelek ágyba, aztán majd átmegyek. 
-  Magam is betalálok az ágyamba. Szeretnék viszont egy csésze teát. 
-  Helyes. Már teszem is fel a teavizet. 
Amint Millie eltűnt, Kathleen teát forrázott, és forró pirítóssal tálcára készítette. 
Mire belépett Millie szobájába, az asszony már ágyban volt. A tálcát az éjjeliszekrényre tette, kézfejével megérintette a beteg homlokát. 
-  Talán jó volna orvost hívni, mi a véleményed? 
-  Azért, hogy elmondja, vegyék be néhány tablettát, és maradjak ágyban? Nem 
érdemes. 
-  Na jó. - Kathleen mosolygott, mert tudta, mi Millie véleménye az orvosokról. 
- Megnézlek, amint visszajöttem az árvaházból. 
Bement a szobába, és átöltözött, mert mégsem mehetett lovaglónadrágban az 
árvaházba. Aztán vette a táskáját, az autókulcsot, és lement. 
A lépcsőnél összetalálkozott Alannel. Kathleen szíve megint hevesebben 
dobogott, miközben azon tűnődött, mit gondol róla a férfi most, hogy tudja, mit érez 
iránta. 
-  Hova mégy? 
-  Át kell mennem az árvaházba. Sarah megbetegedett. 
-  Remélem, nem komoly. 
-  Úgy tűnik, nem. 
-  Mikor jössz vissza? 
-  Igazán nem tudom. De valószínűleg nem nagyon későn. 
Valami furcsa érzés fogta el Alant, amire semmiképpen sem talált magyarázatot. 
Valahogy nem akarta, hogy Kathleen egyedül menjen el. 
-  Azt hiszem, jó lenne, ha elkísérne valaki. Talán Sean. 
-  Seannak más dolga van. Azonkívül nincs is rá semmi ok, hogy ne egyedül 
menjek. Hiszen mindennap megteszem ezt az utat. 
-Ha nem kéred meg Seant, én megyek veled. 
-  Miért? Igazán nincs szükségem dadára. 
-  Sötét van, Kathleen. Nem kellene egyedül menned. 
Meg kell adni, jólesett Kathleennek, hogy Alán így aggódik érte. 
-  Írországban vagyunk - mondta lágyan -, nem történhet velem semmi. Majd a 
rövidebb úton megyek. Egy perc alatt odaérek. 
Alannek még mindig nem volt ínyére a dolog, de úgy látta, csak időpazarlás ez a 
vita. 
Kathleen hirtelen lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férje arcát. 
-  Viszontlátásra. Felhívlak, mielőtt hazaindulok. - Az ajtóból még visszafordult: 
- És köszönöm, hogy aggódtál miattam. 
Alán egy pillanatig mozdulatlanul állt az előszobában. Jót tett neki ez a lány, azt 
tudta. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy képes lesz megtartani a három lépés távolságot 
tőle. És már nem is volt olyan biztos benne, hogy meg akarja tartani. Miért ne szerethetne bele? Olyan könnyű volna! 
Ahogy tervezte, Kathleen a rövidebb úton ment. Keskeny, burkolat nélküli út volt 
ez, szinte egyik gödör követte a másikat rajta. Általában a forgalmasabb országúton 
járt az árvaházba, ez az út azonban tizenöt perccel rövidebb volt. Ügyesen kerülgette 
az egyenetlenségeket. A sötétség azonban egyre mélyült, egyre nehezebb volt felismerni a zökkenőket. A fényszóró nem segített, fénye nyugtalanul pásztázta a tájat. 
Végre, meglátta az öreg kőépületből kiszivárgó fényeket. Az árvaház vár volt 
régen. Leparkolt az előtte elterülő hatalmas téren. Flaherty atya bocsánatkérő mosollyal fogadta az ajtóban. 
-  Sajnálom, hogy felriasztottalak. 
-  Nem tesz semmit. Hogy van Sarah? 
-  Pár nap múlva meggyógyul. Most először beteg a szülei halála óta. Azt hiszem, 
csak egy adag cirógatásra van szüksége. Egyszerűen nem jut rá időnk. Kicsit sok 
betegünk van most. 
-  A szobájában van? 
-  Igen, most éppen alszik. 
Kathleen felment a csigalépcsőn az emeletre, végigment a folyosón, egészen egy 
kissé nyitva hagyott ajtóig. Halkan belépett. Sarah aludt, babáját magához ölelve. 
Föléhajolt, lágyan kisimította göndör haját a nedves homlokából. A kislány szempillái 
feketén csillogtak a láztól piros arcocskában. 
Sarah lassan kinyitotta a szemét, és Kathleenre nézett. Finom mosoly suhant át 
az arcán, mikor megismerte. Azonnal újra elaludt. Kathleen széket húzott az ágyhoz, 
és kezébe fogta a gyerek kezét. Sarah-ban volt valami, ami úgy megragadta, mint 
egyetlen más gyermek sem. 
Gyengén vibrált a kislámpa az éjjeliszekrényen. Kathleen felállt, jobban becsavarta az égőt, aztán a keskeny ablakhoz lépett, és gondolatokba merülten bámult 
ki a sötét udvarra. 
Szerette ezt a helyet. Igazi vár volt, minden szobában cserépkályhával, a folyosók 
végén fürdőszobával. Lehetett volna komor is. De az itt élő apácák barátságos, kellemes hellyé varázsolták a színpompás tapétákkal és a képekkel. Persze a nedvességet 
és a hideget nem tudták eltüntetni a falakból. Ez azonban inkább az írországi, mint a 
várbeli élet velejárója volt. 
-  Kathleen? 
Ijedten fordult meg. 
-  Ó, Flaherty atya, ön az! Nem is hallottam, mikor jött be. 
-  Igazán sajnálom, hogy megijesztettelek. Mi van Sarah-val? Tudja már, hogy itt 
vagy? - Átment a szobán, és megnézte az ágyban fekvő kislányt. 
Kathleen is odalépett, és súgva mondta: 
-  Az előbb felébredt egy pillanatra. Azóta nem mozdult. Azt gondolom, jó lesz, 
ha itt töltöm az éjszakát, hátha szüksége lesz rám. 
-  Maradj egy kis időt még, de nem kell egész éjszaka. Holnap biztos vágyakozik 
majd utánad. 
Kathleen megsimogatta a gyerek puha kis kezét. 
-  Olyan aranyos! - mondta. 
-  Az bizony! - Az atya szeme sarkából Kathleenre pillantott. - Miért nem fogadjátok örökbe Alannel? 
Titokban már Kathleennek is megfordult ez a fejében. De ahogy most a dolgok 
állnak köztük, Sarah-nak még várnia kell. 
-  Talán majd egyszer, valamikor - felelte kitérőn. 
-  Te tudod. Egyébként eljössz a bálunkra? Most különösen sokat dolgoztak a 
gyerekek azért, hogy sikerüljön. 
-  Már megint itt a bál? - kérdezte a lány meglepetten. Tudta, hogy minden évben 
megrendezik ezt a bált, amelynek bevétele nagyon jól jön az árvaháznak, és minden 
évben nagy sikerre számíthatnak vele. 
-  Éppen mához egy hétre lesz. És otthon ne felejtsétek a csekkfüzeteket! 
-  Egész biztosan nem fogjuk. 
Flaherty atya rákacsintott Kathleenre, aztán megveregette a vállát. 
-  Na, most megyek. Még ma este el kell intéznem néhány telefont. Nagyapádat 
is fel kell hívnom. 
-  A sakkozás miatt? 
-  Remélem. Az utóbbi pár hétben olyan lélektelenül játszott. Könnyen meg 
tudtam verni. 
-  Azt hiszem, még mindig a házasságom miatt mérgelődik. 
-  Az ő szemében senki sem lett volna elég jó hozzád. 
-  Majd ha jobban megismeri Alant, megváltoztatja a véleményét. 
-  Hát ezt szívből kívánom. Jó éjszakát, holnap reggel majd látjuk egymást. 
-  Viszontlátásra. 
Kathleen leült az ágy mellé, nézte a gyereket. Teltek az órák, Sarah néha kinyitotta 
a szemét. Ilyenkor úgy tűnt, látja őt, boldog, hogy ott van vele. 
-  Kathleen? - szólította egy szelíd hang halkan az ajtóból. Megfordult. Egy apáca 
állt ott. - Már azt gondoltam, régen hazament. Éjfél után egy óra lassan. 
A lány az órájára nézett, és felállt. 
-  Fogalmam sem volt róla, hogy így elszaladt az idő. Már indulok is. - Homlokon 
csókolta Sarah-t. - Reggel újra itt leszek. Még mielőtt felébredsz - ígérte halkan. 
Átment az irodába telefonálni. Tárcsázott, várt. 
-  Igen? - szólt Alán a készülékbe. Kathleent elfogta a meleg biztonság érzete. 
Elgondolta, hogy ez most már mindig így lesz, ha meghallja a férfi hangját. 
-  Halló, én vagyok. Csak azt akartam mondani, hogy indulok haza. A rövidebb 
úton megyek, amit említettem. Azt hiszem, gyorsan otthon leszek. 
-  Inkább érted mennék. 
-  Nem szükséges. 
-  Kathleen, nem akarom, hogy ilyen késő éjszaka egyedül vezess. 
-  Rendben lesz minden. Csak azért hívtalak fel, mert megígértem. Ne aggódj, 
rögtön ott leszek - ezzel letette a kagylót. 
Kathleen ugyanazon a rossz úton döcögött visszafelé, amelyen jött. Egyszer-egyszer már elkapta az ijedtség, hogy nem tud kikászálódni a kátyúkból, amelyekbe a 
sötétben belehajtott, de a kis kocsi mindig kiküzdötte magát. Az egyik gödör azonban 
különösen mélynek bizonyult. Abban a pillanatban, amint a jobb első kerék belezöttyent, a lány tudta, hogy bajba került. A csúszós latyakban az autó megpördült, és 
beleborult az árokba. 
Amikor a kocsi végre nyugalmi állapotba került, Kathleen teljesen higgadtan ült 
egy percig. Bénító hatással volt rá a mély csend. Aztán megmozdult, kioldotta a biztonsági övet, és megkísérelte kinyitni az ajtót. Nem ment. Az ajtó beszorult. Hiába 
lökdöste a vállával, és hiába nyomta az automata ablaknyitót is, az sem működött. 
-  Na, ez szép - mondta hangosan -, sőt egyenesen csodálatos. 
Átcsúszott a másik ülésre, és a másik ajtóval is megpróbálkozott. Ugyanaz. Egyszerűen semmit sem tehetett. Arra volt ítélve, hogy tétlenül üljön, és várja, hogy valaki 
kiszabadítsa. És ki tudja, egy ilyen néptelen, félreeső úton erre mikor kerülhet sor. 
Eltelt néhány perc. Valami furcsa szagot kezdett érezni. Aggodalommal szaglászott bele a levegőbe. Benzin? Folyik a benzin a kocsiból? Újra nekiesett az ajtóknak. 
Az egyik egy kicsit engedett, de annyira nem, hogy kiférjen rajta. Rettenetesen megijedt. Csapdában volt. Iszonyodva vette észre az első lángokat, amikora benzin elérte 
a forró motort. A tűz a kocsi alatt terjedt tovább. 
-  Nem! - kiáltott kétségbeesetten. - Segítség! Segítsen már valaki! 
Hirtelen Alán állt a kocsiablak előtt. Rángatta az ajtót, de nem nyílt, és már meg 
sem tudta fogni, úgy átforrósodott. Visszarohant a saját kocsijához, a csomagtartóból 
csavarkulcsot kapott ki, azzal próbálta betörni az ajtót. 
Kathleent különös nyugalom szállta meg. Nézte, amint Alán lázasan dolgozik, és 
tudta, hogy most már nem történhet vele semmi baj. Végre engedett a kemény fém, 
pillanatokkal később az ajtó nyitva állt. Alán kirántotta Kathleent a kocsiból. Valósággal húzta magával, amíg biztonságos távolságba nem értek. Még el sem jutottak a 
kocsijáig, amikor meghallották a robbanást. Kathleen autója recsegve-ropogva égett. 
Alán a lány kormos, összemaszatolt arcába nézett. 
-  Jól vagy? 
-  Hála neked. Hogyhogy itt vagy? 
-  Valahogy olyan rossz érzésem volt, és eléd jöttem. Csak biztos akartam lenni 
abban, hogy nincs semmi bajod. 
Kathleen belenézett a lángokba, és megborzadt a gondolatra, hogy ott ülhetne a 
bezárt kocsiban. Alannek is ez járt a fejében. Hirtelen a karjába kapta a lányt, ajka 
lágyan érintette a száját. Az az iszonyatos félelem, amit épp az imént éltek át, lassan 
oldódott bennük, és forró gyengédségnek adta át a helyét. Kathleen vággyal eltelve 
viszonozta a csókot, ujjai belemélyedtek a férfi hajába. Öntudatlanul vonta magához 
még közelebb. 
Alán egyre hevesebben, egyre kutatóbban ölelte. Magához emelte a fejét, hogy 
az arcába nézhessen, gyengéd mozdulattal simította ki a szeméből összekócolódott 
fürtjeit. 
-  Ó, Kathleen - tört fel belőle, mielőtt újra találkoztak ajkaik -, mit tettél velem? 
A lányt elöntötte a boldogság. Alán újra és újra elborította csókjaival, ajkával 
végigsimogatta az egész arcát, finoman érintette azt a kis érzékeny helyet a füle 
mögött. Becézgette, simogatta, meleg keze végigsiklott a hátán a csípőjéig. Kathleen 
beleborzongott, amint megérezte a férfi két meleg tenyerét. Vágyakozva szorította 
magához Alant, aztán behunyta a szemét, hogy még teljesebben adhassa át magát a 
becézgetéseknek. Ezek a kezek olyan vágyat ébresztettek benne, hogy majdnem elállt 
a lélegzete. Minden porcikája arra vágyott, hogy ez a már-már fájó érzés kielégülésben 
oldódjék fel végre. Vad szenvedéllyel viszonozta férje csókjait, testét a testéhez szorította, szégyenkezés nélkül kimutatva, mennyire kívánja őt. Amikor Alán felemelte 
a pulóvert rajta, és a mellét kezdte simogatni, halkan felnyögött a gyönyörtől. Minden 
jó volt, amit Alán tett, és még többet szeretett volna. 
Távoli szirénahangra figyeltek fel. Kathleen nem akart törődni vele, a férfi azonban gyakorlatiasabb volt. Mosolyogva nézett a lány felhevült arcába. 
-  Úgy látszik, segítséget kapunk - mondta a vágytól még rekedten. 
Lehúzta a lány pulóverét, megigazította szétzilált haját. 
Kathleen reszketett kissé, örült, hogy Alán védelmezőn átöleli a vállát, amikor a 
rendőrautó bekapcsolt kék fénnyel megállt előttük. 
-  Mi történt? - kérdezte a rendőr, miközben kiszállt. 
-  Belehajtottam egy gödörbe, defektet kaptam, elvesztettem az uralmam a kocsi 
felett, és... - Kathleen a lángokra mutatott. - Látja a többit. 
-  Most már hazavinném a feleségem - szólt közbe Alán. - Ha még volna valami 
kérdése, nem tehetné fel holnap? 
-  Mi a neve, asszonyom? - A rendőr kis jegyzetfüzetet vett ki a zsebéből. 
-  Kathleen ONeill. 
-  Gallagher - helyesbített Alán. 
-  Gallagher - ismételte meg elgondolkozva a rendőr. - Önök laknak a Farrellházban, ugye? 
-  Igen. 
-  Na, ön aztán szerencsés ember - jegyezte meg kissé epésen a rendőr. - Előbb 
kirabolja az áldozatát, aztán beköltözik a házába. 
Ezek a szavak annyira megdöbbentették Kathleent, hogy meg sem tudott szólalni. 
Alán azonban, úgy tűnt, könnyen boldogul az ilyesmivel. 
-  Ahogy már mondtam: ha van még valami kérdése, a feleségem holnap rendelkezésére áll. - Ezzel Kathleent a kocsijához vezette anélkül, hogy további figyelemre 
méltatta volna a rendőrt. 
-  Miért tűröd, hogy ilyesmit mondjon neked? - kérdezte Kathleen. 
Alán indított. 
-  Semmi olyat nem mondott, amit korábban már ne hallottam volna. - Kathleen 
elszörnyedt, Alán azonban nyugodtan folytatta: - Teljesen mindegy, hova megyek, a 
múlt követ. Ehhez egyszerűen nem lehet hozzászokni. Viszont egy idő után meg lehet 
tanulni, hogy az ember elengedje a füle mellett a megjegyzéseket. Ennél sokkal 
rosszabb, ha minden alkalommal bccipelik a rendőrőrsre, ha száz mérföldes körzetben 
történik egy rablás. 
-  Annyira sajnállak! 
Alán váratlanul megállt. Szembefordult a lánnyal. 
-  Nincs miért sajnálnod. Ha itt valakinek bocsánatot kellene kérnie, az én vagyok, 
azért, mert belerántottalak ebbe a mocsokba. Nem volt tisztességes tőlem. - Ujjai 
hegyével végigsimította Kathleen arcát. - Ugyanúgy váltál az áldozatommá, mint 
ahogy én a te... mint ahogy én lettem Hugh Farrellé. 
-  Tévedsz, Alán - felelte higgadtan Kathleen. - Nem vagyok az áldozatod. Azért 
vagyok a feleséged, mert az akartam lenni, és nem azért, mert kényszerítettek rá. 
Alán ebben a percben érezte meg, hogy sohasem tudná elmondani neki, mit tett a 
nagyapja. Sohasem tudná úgy megsebezni. A legjobb úton haladt afelé, hogy beleszeressen a saját feleségébe. Előrehajolt, és gyengéden homlokon csókolta Kathleent. 
-  Menjünk haza. - Újra indított, és az út hátralévő részét már teljes hallgatásba 
merülve tették meg. 
Amikor befordultak a ház elé, egy ismeretlen autót találtak a feljáró előtt. 
-  Ó, ez nem igaz - sóhajtott fel Kathleen -, ki lehet ez ilyenkor? 
-  Semmivel sem vagyok okosabb, mint te. 
Fáradtan lépkedtek a lépcsőn felfelé. Hirtelen kivágódott az ajtó. Szőke, rövid 
hajú, kék szemű, jól ápolt asszony állt előttük. 
Alán szeme résnyire szűkült. Kathleen azonban hirtelen elrohant mellőle, fel a 
lépcső utolsó fokain, és karjába ölelte a testvérét. 
-  Caroline! 
MHa 
7. FEJEZET 
-  Mit csinálsz te itt? - kérdezte Kathleen. 
-  És ezt még te kérdezed tőlem? Egy kis időre elutazom, és mikor visszatérek, 
megtudom, hogy férjhez mentél, s ebben a házban laksz. - Caroline Alanre nézett, 
aki nyugodt tekintettel figyelte a két testvért. - Szervusz, Alán. 
A férfi intett neki, aztán valamennyien bementek a házba. 
.  - Kathleen, szívesen felfrissülnél egy kicsit, igaz? - kérdezte Alán. - Majd 
szórakoztatom a nővéredet, amíg elkészülsz. 
Kathleen újra megölelte Caroline-t. 
-  Akármi is a szándékod, addig ne menj el, amíg lejövök. Egy csomó pótolnivalónk van. 
Caroline követte tekintetével a lányt, amint felfelé haladt a lépcsőn. 
-  Hát ez igaz. 
Alán karonfogta Caroline-t, és bevezette a könyvtárszobába. Az ajtót becsukta 
maguk mögött. 
-  Beszélnünk kell. 
-  Miről? Talán nem az igazit választottad a testvérek közül? 
Alán hosszasan nézett rá. 
-  Ez alkalommal az igazit - válaszolta hidegen. 
Caroline szemében kételkedés volt. 
-  Tudom, miért vetted el Kathleent. Azért, hogy megfizess, amiért én meg Tomot 
választottam. 
-  Te Tom Farrellt nem választottad. Az apád fenyegetett meg, hogy kitagad, ha 
nem teszed meg, amit kíván. Te csak az örökségedet választottad. 
-  Rendben, igazad van. De akkor miért vetted cl Kathleent? 
-  Kezdetben azért akartam, hogy bosszút álljak a nagyapádon. 
-  És most mi a helyzet? 
Alán beleszántott ujjaival a hajába. Tisztán emlékezett, mit érzett, amikor 
Kathleent az égő kocsiban megpillantotta. 
-  Nagyon kedvelem, nem szeretném, ha bárki is fájdalmat okozna neki. 
-  Mit tud? 
-  Az a fontosabb, amit nem tud. 
-  Ez azt jelenti, hogy sem rólunk kettőnkről, sem a nagyapáról nem tud? Nem 
gondolod, hogy meg kellene neki mondani? 
-  Ami kettőnkre vonatkozik, azt igen. Elmondom majd neki, amint eljön a megfelelő pillanat. De nem hiszem, hogy Padraic dolgát tudnia kellene. 
-  Úgyis meg fogja tudni. Én is kitaláltam. 
Alán kíváncsian nézett rá: 
-  Mikor? 
-  Körülbelül egy évvel ezelőtt, röviddel a férjem halála után. Hugh-val és Seannal 
voltam itt, Hugh ivott, mint rendesen. Érzelmes hangulatban régi emlékeket szedett 
elő, elmesélte, hogy jutott acsaládommal odáig, hogy Tom engem elvehessen, és hogy 
milyen könnyű volt rád kenni mindent. - Rátette a kezét a férfi karjára. - Igazán 
nagyon sajnálom, Alán, de addig a pillanatig én azt hittem, te vetted el azt az ékszert. 
-  Mindenki más is azt hitte. 
-  Valószínűleg el kellett volna borzadnom attól, amit nagyapa tett, de azt hiszem, 
tompította a sokkot, hogy éppen akkor vesztettem el a férjem. Nagy szükségem volt 
akkor nagyapára, és ő mindig mellettem állt. Soha nem tudtam erről beszélni vele. 
-  De te nem vagy Kathleen. 
-  Tudom. Ő sokkal közelebb áll hozzá, mint én valaha is. őt nagyapa nevelte fel. 
Amikor a szüleink meghaltak, én már férjnél voltam, saját otthonom volt. 
-  Ezért nem akarom, hogy megtudja. Túlságosan érzékenyen érintené, sohasem 
tudná megbocsátani Padraicnak. Borzasztó volna az az űr, amit ennek a határtalan 
szeretetnek az elvesztése jelentene az életében. - Megrázta a fejét. - Azt viszont végképpen nem értem, hogy lehet, hogy rólunk nem hallott még. 
-  Ezek szerint Kilgarrinben nem pletykásak az emberek. Amikor az a dolog 
történt, ő iskolában volt. Annyit tud, hogy tíz évvel ezelőtt volt valami, de hogy mi, 
azt nem tudja. 
-  Miért nem beszéltél róla neki soha? 
Caroline megrántotta a vállát. 
-  Hat évvel vagyok idősebb nála. Ő akkor még csak tizenkét éves volt. Amikor 
pedig már elég nagy lett ahhoz, hogy megértse a történteket, nem volt kedvem többé 
előásni a múltamnak ezt a részét. Különösen akkor nem, amikor te börtönben voltál. 
Kathleen felfrissülve és átöltözve lépett be a könyvtárszoba ajtaján. Örömmel 
látta, hogy még ott vannak. 
Alant teljesen megzavarta az az érzés, amely a láttára elfogta. Leginkább az 
elégedettséghez hasonlított. 
-  Felújítottátok a régi ismeretséget? 
Caroline meglepetten fordult feléje. 
- Honnan tudod, hogy ismerjük egymást? 
-  Alán az első találkozásunk alkalmával említette. 
-  Hát akkor mondhatom, hogy igen. Felújítjuk az ismeretséget. Tudja valamelyiktek, hány óra van? 
Alán az órájára nézett. 
-  Két óra harminc. 
-  Fél három! Micsoda lehetetlen időpont! Vissza kell mennem nagyapához, 
aggódni fog miattam. 
-  Fel is hívhatnád -javasolta Kathleen. 
-  Köszönöm, de nem. - Caroline hatalmas ásítást nyomott el. - Hosszú nap van 
mögöttem, azt hiszem, délig kellene aludnom holnap. De látjuk még egymást, és 
mindent pótolni lehet. - Átölelte a húgát, majd megcsókolta Alán borostás arcát. 
-  Kikísérlek - ajánlkozott Kathleen -, és te, Alán? 
A férfi egy percre sem vette le róla a tekintetét, amióta belépett a szobába. 
-  Inkább itt megvárlak, Kathleen. 
Amikor a lány visszajött, Alán az ablaknál állt, és kifelé nézett a sötét éjszakába. 
Kathleen kissé elfogódottan kérdezte: 
-  Vacsoráztál? 
-  Nem voltam éhes. És te? 
-  Én sem ettem, de nem is vagyok éhes. 
A férfi hosszú hallgatás után szólalt meg: 
-  Beszélnünk kell arról, ami köztünk az előbb történt. 
Kathleen zavarban volt, az ujjaival játszott. 
Alán hozzálépett, tenyerébe fogta a lány arcát, és nagy gyengédség sugárzott a 
szeméből, amikor megszólalt: 
-  Csak örömet szereztél nekem, amióta házasok vagyunk. Minden, amit megtudtam rólad, minden, amit látok belőled, arra indít, hogy szeresselek. 
-  De? 
A férfi rámosolygott, és a karjába ölelte. Belcsóhajtotta a hajába: 
-  Túl korai. Szinte semmit sem tudsz rólam. 
-  Nem is érdekel - felelte nyugodtan Kathleen. 
A férfi ölelése még szorosabb lett, a lány pedig hozzásimult. Soha nem érezte még 
magát nagyobb biztonságban, soha nem volt még ilyen boldog. Úgy találta, hogy ez 
az a hely, ahol lennie kell. 
-  Mást is kell tudnod - mondta Alán. 
-  Miért? 
Egy kissé eltartotta magától a lányt, hogy belenézhessen a szemébe. 
-  Ugy érzem magam, mintha csodálatos ajándékot kaptam volna, amit nem 
fogadhatok el. Mi ketten annyira különbözünk, annyira különbözőképpen éltünk. Te 
nyitott vagy, meleg és adakozó. 
-  Te nem vagy ilyen? 
-  Én nem vagyok ilyen. 
-  De ilyenné válhatsz, ha akarsz. 
-  Nem lehetek olyan, mint... 
Kathleen rátette az ujja hegyét a férfi ajkára. 
-  Hallgass, ne akarj kételkedést ébreszteni bennem. Nem engedem. 
-  Jobb lett volna, ha Seant választod. 
-  Ha Seant akartam volna, hozzá mentem volna és nem hozzád. 
Alannek küzdenie kellett magával, hogy ne kapja fel, és ne vigye egyenest a 
szobájába. 
-  Nagyon fontos, miattad fontos, Kathleen, hogy mindketten teljesen biztosak 
legyünk abban, mi történhet meg köztünk. Még mielőtt meggondolatlanságot követünk el. 
Kathleen tudta, hogy a férfi miről beszél. 
-  En már biztos vagyok magamban. 
-  De én nem vagyok az. És ha majd jobban megismersz, talán te sem leszel. 
- Elsimította a lány szeme alatti árnyékot. - Fáradtnak látszol. 
-  Fáradt is vagyok. És holnap korán kell kelnem, vissza kell mennem az árvaházba. 
-  Hogy van Sarah? 
-  Nincs ok aggodalomra. Csak influenzás. - Kathleen egy pillanatig habozott. 
- Érdekes javaslatot tett az este Flaherty atya. 
-  Éspedig? 
-  Hogy mi ketten fogadjuk örökbe Sarah-t. 
-  És mit válaszoltál? 
-  Egyelőre semmit. 
-  Nagyon messze vagyunk még attól, hogy gyerekeink lehessenek. 
-  De Sarah máris itt van. 
Alán csak ingatta a fejét, de nem volt egészen elutasító. 
-  Ugye sokat jelent neked ez a kislány? 
-  Szeretem őt. És most, hogy mindent bevallottam, megyek az ágyba. Hosszú volt 
ez a nap. 
-  Jó éjszakát! Szép álmokat! - Alán hangja nyugodtan csengett. 
-  Neked is. 
Kathleen kedvesen rámosolygott, és kiment. 
A férfi leoltogatta a lámpákat, aztán leheveredett a díványra. Karját a feje alá tette, 
eltűnődött. Egyre bonyolultabbnak látta az életét, hiszen amikor bosszút forralt, nem 
számolt azzal soha, hogy bele is szerethet a feleségébe. Ha a mai este megtanította 
valamire, hát az az, hogy ez mégis megtörtént: valóban szerelmes lett. Hova fog ez 
vezetni? így nem teheti tönkre Padraicot. 
Es mi történik, ha Kathleen egyszer csak felfedezi, mit tett a nagyapja? Ez a lány 
kiszámíthatatlan. A lelke mélyén Alán biztosan tudta, hogy egy napon minden kiderül. 
Az ilyesfajta titkok mindig kiderülnek. 
Kathleen másnap korán reggel előbb ébredt, mint a többiek. Divatos szabású zöld 
szoknyába bújt, zöld-fehér csíkos blúzzal, ráhúzott egy  kivágású gyapjúpulóvert, 
és már kész is volt. Szaladt a kocsiszínbe, hogy felébressze Seant. 
A fiú álmos arccal jelent meg az ajtónyílásban. 
-  Van fogalmad róla, hány óra van? 
-  Hat. Szeretném kölcsönkérni a kocsid. 
-  A tied hova lett? 
-  Kiégett az éjjel. 
-  Hát jó, ha nem akarod elmondani, csak egy szavadba kerül. - Visszament, de 
már jött is ki a kulcsokkal. - Délutánig hozd vissza. 
-  Nem gond. Köszönöm. 
Átszaladt a gyepen, Sean meg fejcsóválva nézett utána. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy tud valaki ilyenkor mozogni már, arról nem is szólva, hogy futni! Megvakarta a fejét, és becsukta maga mögött az ajtót. 
Most az országúton hajtott végig a lány. Gyönyörű volt a reggel, élvezte a tiszta, 
friss levegőt. A letekert ablakon át jólesően fújt be a szel, s Kathleen hagyta, hadd 
borzolja össze a haját. Olyan boldogságot érzett, hogy legszívesebben felujjongott 
volna. Egyhavi házasság után a dolgok Alannel jobban alakultak, mint ahogy elképzelte. Majdcsak kilábalnak a bajokból. 
Flaherty atya lent állt a lépcsőnél, amikor az árvaház elé ért. Már messziről 
integetett. 
-  Milyen friss vagy ma! - üdvözölte mosolyogva. 
-  Sarah hogy van? 
-  Nem tudom. Még csak most keltem fel én is. Gyere be. - Kézen fogta. - Felkísérlek hozzá. De veled mi van, ma reggel nagyon vidámnak látszol. 
-  Valóban? 
-  És titokzatosnak. 
Sarah még mélyen aludt. Kathleen ajkát a gyerek homlokához érintette. 
-  Ma már hűvösebb - állapította meg. 
-  Hála az égnek, jobban van. Ha az ember hároméves, hamar túlesik egy 
influenzán. 
Kathleen ugyanabba a székbe ült, amelyet még este húzott az ágyhoz. Az atya 
keze egy percre megpihent a vállán. 
-  Ugye megbocsátasz, mennem kell. 
Hirtelen Alán tűnt fel az ajtóban. 
-  Jó napot, lelkész úr. 
-  Alán! - Kezet fogtak. - Nem gondoltam, hogy eljön. Talán később válthatnánk 
egypár szót. 
Kathleen tekintete csak úgy sugárzott. 
-  Jó reggelt! Te is ilyen korán keltél? 
-  Jó reggelt! - Alán az ágyhoz lépett, úgy nézett le a kislányra. - Jobban van? 
-  Úgy látszik, jobban. Hogyhogy idejöttél? 
-  Az volt a tervem, hogy ma reggel áthozlak, de elszöktél. 
-  Kölcsönvettem Sean kocsiját. 
-  Mondta. Meddig maradsz itt? 
-  Egész nap. Később órám lesz, aztán szeretnék még kicsit visszajönni Sarah-hoz, 
játszani vele. 
-  Akkor két napig most valószínűleg nem látjuk egymást. 
-  Elutazol? Hova? 
-  Van néhány ügyem északon. Amint végeztem, jövök vissza. 
Kathleen szemében világosan látszott a csalódottság. 
-  Azt szeretném, ha nem kellene elutaznod. 
-  Hogy őszinte legyek, én is. De mennem kell. - Sarah mozgolódni kezdett, ezért 
egy pillanatra elhallgattak. - Emlékszel a jogtanácsosomra, Jessicára... 
-  Jessica Pierson. - Kathleen hangjában most nem volt öröm. - Emlékszem, 
miért? 
-  Néhány nap múlva megérkezik. Van egy-két üzleti ügy, amivel foglalkoznunk 
kell. Szeretném, ha gondoskodnál szállásról. 
-  Valamelyik vendégszobánkra gondolsz? 
-  Azt hiszem, jobb volna az egyik szálloda. - Alán nem beszélt róla, de Kathleen 
így is tudta, mi játszódik le benne. Kedve lett volna megcsókolni. Jelenlegi helyzetében valóban nem viselné el könnyen, hogy látnia kell Jessicát a házában. Milyen 
figyelmes! - gondolta boldogan. 
Hátradőlt kissé, fejét a mögötte álló Alán mellének támasztotta. 
-  Hiányozni fogsz. 
-  Amint megjövök, elviszlek valahova vacsorázni. 
-  Az jó lenne. Randevú aférjemmel. 
-  Valahol el kell kezdenünk. - Gyengéden megcsókolta. - Felhívlak, ha tovább 
kell maradnom. És viszontlátásra! 
Amikor elment, Kathleen úgy érezte, hogy a világ üres lett, és szomorú. Sóhajtva 
állt az ablakhoz, hogy még lássa a férfit, amíg lehet. Alán kocsija az övé mellett 
parkolt, figyelte, hogy ér oda hozzá, hogy száll be, aztán követte szemével, amíg csak 
el nem tűnt az utca végén. Korábbi boldog hangulata már csak szép emlék volt. 
Nyomasztónak találta, hogy Jcssicával kell foglalkoznia. Valamiért világosan 
érezte, hogy ezzel az asszonnyal még lesz valami dolga. Nem örült neki. 
Amikor végre hazakerült, Caroline várta a lépcsőfeljárónál. 
-  Miért jössz ilyen későn? Egy örökkévalóság óta vége már a tanításnak. 
-  Volt egy kis elintéznivalóm. 
-  Ó, egészen elfelejtkeztem arról, hogy te most komoly férjes asszony vagy. 
Kacsintott. - Olyan nehezemre esett, hogy feleségként elképzeljelek. Mindig csak a 
kistestvérem voltál. Na gyere, vedd a lovaglóruhád, és menjünk. Hónapok óta nem 
ültem lovon. 
-  Több időt kellene Írországban töltened. 
Caroline ellágyult tekintettel nézett körül. 
-  Igazad van, itt minden csodaszép. Millie biztos bolondnak nézett, mert itt kint 
akartalak megvárni. - Felemelkedett a lépcsőről, amelyen ült, és leporolta a lovaglónadrágját. - De itt minden olyan békés. Sajnálom magam, ha arra gondolok, hogy 
szállodai szobákban élem az életem. 
Kathleen felszaladt a lépcsőn. 
-  Azonnal itt vagyok - szólt vissza, és valóban pillanatok alatt bújt farmerba és 
meleg pulóverba, aztán már rohant is lefelé. Nővérét a nappali ablakánál találta. - Na, 
mit szólsz, már itt is vagyok! 
Caroline tetőtói talpig végigmérte. 
-  Hogy lehet valaki ilyen csinos egy öreg farmerban meg egy kinyúlt, ócska pulóverban? Ezt soha nem fogom fel. Induljunk! 
Kiválasztottak maguknak egy-egy lovat az istállóban, és felnyergelték őket. 
-  Merre menjünk? - kérdezte Kathleen, miután fellendült a nyeregbe. 
Caroline is lóra szállt. 
-  Valami szép helyre. Úgy érzem, magamba kell szívnom az egész tájat, mielőtt 
visszatérek Londonba. - Megsarkantyúzta a lovát, és a legelő felé indult. 
Kathleen szorosan a nyomában. 
-  Miért kell visszamenned? 
-  Ott lakom. 
-  Költözz haza. Hiányzol nekem is, nagyapának is. 
Körülbelül fél mérföld távolságban Caroline megpillantott egy dombot. Odamutatott. 
-  Versenyezzünk a tetejéig! - és nevetve elvágtatott. 
Kathleen követte, és csakhamar utol is érte. Fej-fej mellett érték el a dombtetőt. 
Leszálltak, letelepedtek egy fa alatt, és megpróbáltak lélegzethez jutni. 
-  Soha nem fogom megérteni, miért olyan megerőltető a vágta - lihegte 
Kathleen -, hiszen az egész munkát a lovak végzik. 
-  Viccelsz? Ha az ember az életéért kapaszkodik, az rengeteg energiába kerül. 
Elhallgattak, örültek egymásnak meg a végtelen zöld rétek látványának. Kathleen 
később odafordult a nővéréhez. 
-  Azt súgja valami, nem ok nélkül akartál te hirtelen lóra ülni, és négyszemközt 
lenni velem. 
-  Nagyon is jól ismersz! - derült fel Caroline arca. - Valóban van valami, amiről 
beszélni akartam veled. Végül maga Alán is elmondta volna, de az a véleményem, 
hogy ez mégiscsak elsősorban ránk, testvérekre tartozik. 
-  Hű, de komolyan hangzik! 
-  Egy kissé az is. Rólam és Alanről van szó. 
Kathleen figyelt. Nem volt biztos benne, hogy hallani szeremé, ami következik. 
-  Emlékszel arra az időre, úgy tíz évvel ezelőtt, amikor mindenféle problémáim 
voltak otthon? 
-.Csak nagyon halványan. Nem akartál hozzámenni Tómhoz, vagy valami 
ilyesmi volt, nem? 
-  Hát igen, valami ilyesmi. Alán volt az oka. 
Kathleen meglepetten ült fel. 
-  Az én Alanem? 
-  Az idő tájt nem volt a tied, ha még emlékszel. - Caroline hangja szárazon 
csengett. - Azt hittem, szeretem. Megkíséreltem elfogadtatni a dolgot a szüleinkkel, 
de hallani sem akartak róla. Az ó lányuk meg egy istállófiú? Ráadásul amerikai-ír 
származású! Az Ő szemükben ez valóságos szégyen lett volna! 
-  Mit tettél? 
-  Megszöktünk együtt, hogy összeházasodjunk. 
Kathleen alig hallhatóan jegyezte meg: 
-  Alán nagyon szerethetett téged. 
Caroline csak a fejét rázta erre. 
-  Ne gondold. Igazából gyerekek voltunk, még a szó igazi jelentését sem 
ismertük. 
-  Most már értem. Hát ezért fogta rá Hugh Alanre azt az ékszerlopást - morfondírozott hangosan Kathleen. - Meg kellett akadályoznia, hogy Alán elszaladjon 
veled, az ő családja jövőjének a biztosítékával. És az Alán és nagyapa közti ellenségeskedésnek is bizonyára ez az oka. 
Caroline hallgatott. Egyetértett Alannel, hogy arról a szerepről, amit nagyapjuk 
játszott ebben a csúnya játékban, nem feltétlenül kell értesülnie a húgának. 
-  Most mit érzel Alán iránt? - kérdezte Kathleen egy kis idő elteltével. 
-  Az igazat szeretnéd hallani? - Caroline mosolygott. 
-  Ahogy ezt így mondod, nem is vagyok benne olyan biztos. 
-  Nos, úgyis elmondanám. Egyszerűen csodálatosnak tartom őt. Ha csak a legcsekélyebb esélyem is lenne nála, azonnal kihasználnám. De nem érdeklem. Mit 
csinálnál, ha rászállnék? 
-  Mint az őrült, úgy harcolnék. 
Mosolyogva dőlt le melléje a szép asszony a fűbe. 
-  Gondoltam. 
-  Úgy hiszed, Alán csak azért vett el engem, hogy téged megbüntessen? 
-  Ez volt az első gondolatom, amikor hallottam rólatok. És hidd el, nagyon 
hízelgett a hiúságomnak. De aztán nagyot hibáztam: megkérdeztem erről őt magát. 
Kathleen oldalt fordult, úgy szemlélte nővére arcát. 
-  Mit válaszolt? 
-  Azt, hogy most a testvérek közül végre az igazit választotta. 
-  Ezt mondta? - Kathleen sugárzott. 
-  Gondoltam, hogy boldog leszel, ha meghallod. 
Kathleen boldog mosollyal fürkészte a kék eget. 
-  Csak azt tudnám, ő maga miért nem mondja ezt el nekem? 
-  Biztosan nem volt még alkalma rá. 
Kathleen hasra fordult, tenyerébe támasztotta az állát. 
-  Tudod, Caroline, néha úgy érzem, kezd belém szeretni. 
-  Én is azt hiszem. 
-  De van egy vetélytársam. 
-  Ki az? 
-  A jogtanácsosa, Jessica Pierson. 
-  Miért gondolod, hogy az? 
-  Mert szereti Alant. Az esküvőnk napján láttam meg a szemében. 
-  De a felesége te vagy, nem az a Jessica Pierson. És ezen nem változtathat semmi. 
- Nagyon vonzó nő. 
- Te is az vagy. 
-  Csak várd ki, amíg meglátod! Azonkívül sok minden közös bennük Alannel. 
És Jessica nagyon sikeres a pályáján, amit úgy csodálnak a férfiak. 
-  Ezzel szemben te csak egy vidéki tanítónő vagy. 
-  Hát ez az. Ő segíteni tudja Alant az üzleti ügyeiben, amire én nem vagyok képes. 
Még azt sem tudom, hogy egyáltalán mivel keresi a pénzét. Nem sokat tárgyal velem. 
-  Majd fog. Adj neki időt. 
-  Hát, nem tudom. Ők ketten régen ismerik egymást, Jessica jól megérti őt. Én 
meg, miközben a szívemben biztosan tudom, hogy összetartozunk, nem is igazán 
értem, mit miért tesz. 
-  Gondolod, hogy viszonyuk van? - Kathleen igenlően intett. - Azért nem látszol 
túl nyugtalannak emiatt. 
A lány elfordította az arcát, úgy támaszkodott a kezére. 
-  Valahogy úgy gondolom, hogy ez a múlt. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy 
volt más nővel együtt, mióta házasok vagyunk. 
Caroline felsóhajtott. 
-  Istenem, bár találhatnék egy férfit, akiben így megbízhatok. Sajnos Tom nagyon 
hasonlított az apjához. 
-  Találkoztál már valakivel Tom halála óta, aki valamit jelentett számodra? 
Lágy, tűnődő mosoly jelent meg Caroline ajkán. 
-  Igen. Jim James a neve. 
-  Jim James? - Kathleen hangosan nevetett. 
-  Tudom, nem túl ötletes név. De ami a szülőknél képzelőerőben hiányzott, azt 
Jim teljes mértékben pótolja. Jóképű, vidám, nagyon kedves. Igazán kevés olyan 
dolgot tudnék mondani, amit szívesen megváltoztatnék benne. 
-  Hát akkor miért nem vagytok már házasok? 
-  Mert sohasem kérdezte, akarom-e. 
-  Mikor látod őt újra? 
-  Amint visszatérek Londonba. 
-  És az mikor lesz? 
-  Körülbelül egy hét múlva, addig szeretnék nagyapával maradni. Látom, hogy 
gondjai vannak. Nemcsak a házasságod miatt, hanem,a textiltársaságban is. Mintha 
ott is megszaporodtak volna a problémák. 
-  Igen, már egy ideje. 
-  Akkor erről te többet tudsz, mint én. De majd kifaggatom. Aztán, ha visszatérek 
Londonba, társaságot hívok valamelyik estére. Nagyon szeretném, ha ti is ott lennétek. 
Úgy tervezem, hogy az egyéves gyászt zárom le ezzel az összejövetellel. 
-  Köszönöm a meghívást. Elég hosszú lesz persze az út egy vacsora kedvééit. 
Caroline játékosan meglökte húga vállát. 
-  Ugyan már! Hát ne gyertek vissza még akkor este, maradjatok nálam, reggelizzünk együtt. 
-  Megbeszélem Alannel. Találkozunk majd a te Jim Jameseddel is? 
-  Nagyon remélem. 
-  Akkor mindenképpen jövünk! 
-  Estélyi kötelező! Úgyhogy máris vehetsz magadnak valami jó kis holmit. 
-  Kilgarrinben? 
-  Talán varrhatna valamit Bridgit. 
-  Mint mindig. De erre ne legyen gondod, nem kell szégyenkezned a vidéki rokon 
miatt. 
Caroline az órájára nézett. 
-  Lovagoljunk haza. Ma estére vacsorameghívásom van Seantól. 
-  Láttad már őt, mióta megjöttél? 
-  Nem. De úgy hallom, mindent arra tett fel, hogy ő legyen a legjobb lótenyésztő 
egész Írországban. 
-  Hát nem nagyszerű srác? - kérdezte derűsen Kathleen. - Egy férfi, akinek célja 
van. 
-  Hugh meg tombol. 
-  Miért? 
-  Ismertél valaha olyan Farrellt, aki dolgozott? A legnagyobb sértésnek fogja fel, 
hogy Alán munkát adott Seannak. 
-  Nevetséges. 
-  Te is tudod, én is tudom. De Hugh nem gondolkodik mindig normálisan. Megártott neki a sok ital. Alán helyében óvakodnék tőle, hogy hátat fordítsak neki. Hugh 
élete minden kudarcáért Alant okolja. Mint a megszállott. 
-  Elég nyugtalanítóan hangzik. 
-  Én csak úgy mondom, ahogy látom. - Caroline felállt, leverte a fűszálakat a 
lovaglónadrágjáról. - Most már igazán indulnunk kell. Nem akarom megvárakoztatni 
Seant. 
8. FEJEZET 
Másnap Kathleen naplemente után ért haza. Ahogy kinyitotta az ajtót, beleütközött 
Alanbe. A férfi átfogta a vállát, úgy kapta el. 
Kathleen gondolkozás nélkül a nyakába borult. 
Alán, amint szorosan magához ölelte, behunyt szemmel azon gondolkozott, hogy 
összesen egy napig volt távol, miért tűnik ez mégis egy hónapnak. 
-  Elkéstem a vacsoránkról? - Kathleen nehezen bontakozott ki. 
-  Ez olyan vacsora lesz, amelyről lehetetlen elkésni. - Alán megcsókolta az orra 
hegyét. 
-  Hova megyünk? 
-  Valahova, ami biztosan tetszeni fog neked. 
-  Titokzatosan hangzik. 
-  Szereted a titkokat? 
-  Tehozzád mentem feleségül, nem? - Alán mosolyától a lánynak megint 
hevesebben vert a szíve. 
-  Dehogynem. Most pedig jobb lesz, ha melegebben öltözöl. 
-  Vegyek fel valami melegebbet? - Kathleen végignézett a ruháján meg a könnyű 
kis kabáton, amit felette viselt. 
-  Semmi rendkívülit. Legyen egyszerűen kényelmes és meleg. Kint eszünk... úgy 
értem, a szabadban. 
Kathleen felfutott a lépcsőn, de föntről még visszafordult. 
-  Úgy érted, hogy egyszerűen, kényelmesen és melegen? 
A férfi igent intett. Kathleen vállat vont, és eltűnt a szobájában. Kihúzott a 
szekrényből egy bélelt farmert és egy vastag pulóvert. Gyors pillantást vetett a 
tükörbe, és már szaladt is vissza. Alán elismeréssel mustrálta végig. 
-  Mehetünk? 
-  Igen. 
Beszálltak a kocsiba. Talán tíz percet mehettek, amikor elhagyták a főutat, és 
néhány mérföldet földúton hajtottak. Végül megálltak. Úgy ötven méterre Kathleen 
valami halvány fényt látott. 
-  Hol vagyunk? - kérdezte, amikor Alán kisegítette a kocsiból. 
-  A vendéglőnknél. 
Kathleen kíváncsian lépegetett utána a sötétben. Az égen világított a hold, ragyogtak a csillagok, de az Írországra oly jellemző könnyű ködfátyol tompította a fényüket. 
Néhány méter után Kathleen a lába előtt egy nagy takarót pillantott meg, rajta 
uzsonnakosarat. Mellette lámpa világított, ennek fényét látták halványan az imént. 
Letérdeltek a takaróra, Alán tányérokat vett elő a kosárból, aztán egy üveg bort meg 
két poharat. Mindkettőjüknek töltött, s a magáét fölemelte: 
-  Erre a különös estére! 
Koccintottak. Kathleen élvezettel itta a rubinvörös italt. 
-  Hogy jutott ez eszedbe? - kérdezte vidáman. 
-  Azt ígértem, hogy a szabadban vacsorázunk. Ahhoz azonban nem volt kedvem, 
hogy másokkal is megosszalak. - Alán figyelte, hogy a lámpa táncoló fényében milyen elégedett a lány arca. 
-  Csodálatos ötlet. Nem tudok elképzelni olyan helyet, ahol szívesebben lennék. 
-  Én pedig nem tudok elképzelni olyasvalakit, akivel szívesebben volnék itt 
válaszolt a férfi. 
Kathleen szíve az örömtől felujjongott. 
-  Éhes vagy? 
-  Még nem. 
Alán kinyújtotta hosszú lábait, kényelmesen hátradőlt. 
-  Visszahozlak ide egyszer világosban. Tetszeni fog neked ez a környék. 
-  Az biztos. 
-  Azért vettem meg. 
-  Ez a te földed? 
-  Hirtelen elhatározás volt - mondta a férfi szinte bocsánatkéréssel a hangjában. 
-  Egyébként úgy veszem észre, nem szoktál hirtelenkedni. 
-  Általában nem. De olyan mélyen vonzott valami erre a tájra. Itt olyan béke van! 
-  Inkább, mint Amerikában? 
Alán egy pillanatig fontolgatta a választ. 
-  Másféleképp. - Komolyan a lány szemébe nézett. - És te itt vagy. 
Hirtelen megmagyarázhatatlan félénkség kerítette hatalmába Kathleent, de állta a 
férfi tekintetét. 
-  Jelent ez valamit neked? 
-  Ott tartok, hogy kezd jelenteni valamit. 
Erre már le kellett hajtania a fejét, ha nem akarta, hogy Alán lássa feltörő örömét. 
Békés csendesség borult rájuk. 
Kilgarrin nagyon nyugodt hely volt, különösen éjszaka. Itt nem épültek lármás 
gyárak, mint néhány északabbra elterülő grófságban, és szinte alig volt forgalom. 
Ezen az éjszakán még a rovarok zümmögését is alig lehetett hallani. És Alán megbékélt önmagával. Kathleen még sohasem látta ilyen felszabadultnak. 
-  Most nem vagy olyan haragos, mint máskor, ugye? - kérdezte tőle kis idő 
múltán. 
Alán megrázta a fejét. 
-  Nem. Magam sem értem, miért. Tíz éve haragszom egyfolytában, de mostanában mintha teljesen feloldódna ez a harag. 
-  Boldog vagyok. Talán így már több hely lesz számomra az életedben. 
-  Kathleen? 
-  Hmm? 
-  Tedd le a poharat, és gyere ide. 
A lány egy kicsit habozott, de aztán letette a poharát a földre, és közelebb húzódott 
Alanhez. Az lehúzta magához a takaróra, aztán oldalt fordult, úgy nézett le rá. 
-  Van egyáltalán fogalmad arról, milyen elbűvölő vagy? 
-  Remélem, ez költői kérdés volt. Arról nincs fogalmam, mit válaszolhatnék rá. 
Alán ujjaival finoman kisimította a lány arcából a vörösesbarna hajszálakat. 
-  Képzeld csak el, hogy mit sutyorognának össze rólunk most az emberek egy 
vendéglőben, ha így látnának. 
Kathleen lehunyta a szemét, teljesen átadta magát azoknak a csodálatos érzéseknek, amelyeket a férfi a legkisebb érintésével is életre tudott kelteni benne. 
Alán felemelte a fejét, úgy nézett le rá. Ujjaival a nyakán lévő hajpihéket borzolgatta. 
-  Még annyi mindent nem tudsz rólam. 
-  Mindent tudok, amire szükségem van. - Annyi bizalom csengett a lány hangjában, hogy Alannek majdnem fájdalmat okozott, 
-  Fogalmad sincs, milyen ember vagyok, arról sem, mit tettem, hogy eljussak oda, 
ahol most vagyok. 
A lány gyengéden és szerelmesen nézett rá. 
-  Nem szeretném tudni, mit tettél. Azt pedig, hogy milyen ember vagy, úgy 
hiszem, nálad is jobban tudom. 
-  Nem látsz te engem jól. Olyan férfit látsz, amilyent a romantikus képzeleted 
teremtett. 
Kathleen határozottan megrázta a fejét. 
-  Hadd meséljek neked rólad. Amikor fiatalabb voltál, élvezted az életet, bíztál 
az emberekben. Tudtál szeretni, terveid voltak a jövőre. De azok, akikben bíztál, 
akiket szerettél, mint az én testvérem is, elárultak. Nagyon csúnya módon sebeztek 
meg, és aztán már minden kívánságod arra összpontosult, hogy megbüntess mindenkit, aki bántott. Ez nem tett gonosz emberré. Csak emberivé. 
-  Nem ilyen egyszerű ez, Kathleen. 
-  Hát persze hogy nem. Én most csak azt mesélem neked, amit látok, ha rád nézek. 
Alán a hátára fordult, szorosan az oldala mellé vonta a lányt, karját a válla köré 
fonta. 
-  Mikor beszélt neked Caroline rólunk? 
-  Tegnap. - Kathleen a fejével befészkelődött Alán álla alá. - Úgy gondolta jobb, 
ha elmondja. 
-  Feltehetőleg. 
-  Nem tudom elképzelni magamról, hogy Tom Farrellt választottam volna 
helyetted. 
-  Ugye tudod, hogy most nincs köztünk semmi Caroline-nal? - A lány bólintott, 
mire Alán folytatta: - Micsoda hiba lett volna! Szerencsétlenné tettük volna egymást. 
Te annyira más vagy, mint azok, akiket eddig ismertem. Úgy adtad nekem a szíved, 
hogy nem is kértem. Arra sem volt semmiféle biztosítékod, hogy valaha megkapod 
az enyémet. Nem sok embernek lett volna ehhez bátorsága. 
-  Sokan butaságnak neveznék az ilyet. 
-  Te minek neveznéd? 
Kathleen ujjai a férfi inggombjával játszottak. 
-  Nem is tudom... Egy mondat jár a fejemben, amit valahol olvastam: Vannak 
lelkek, amelyeket az örökkévalóságban egymásnak teremtettek, vannak szívek, amelyek természetük szükségszerűsége folytán egymásnak vannak szánva s ha egy ilyen 
férfi és egy ilyen nő találkozik, a szívük feldobog, és eggyé válnak. Én ezt éreztem 
az első találkozásunkkor. Csupán annyi köztünk a különbség, hogy neked több idő 
kell a felismeréshez. 
Alán még szorosabban ölelte őt magához, arcát a hajába temette. 
-  Nekem több időre van szükségem, Kathleen. Nem voltam felkészülve arra, 
hogy egy olyan ember lép az életembe, amilyen te vagy. Egy csomó dolgot meg kell 
szoknom. Azt is, hogy veled élek. 
-  Miért? 
Egy kicsit hallgatott. 
-  Tudod, hogy szereztem a pénzemet? Játékkal. Évekig játszottam, mindenütt a 
világon. És szerencsém volt. Amit nyertem, befektettem, és a befektetések sikeresnek 
bizonyultak. De nem volt olyan hely, amit az otthonomnak nevezhettem volna. Sem 
olyan asszony, akit a magaménak akartam tudni. Mindemellett az ürességet sem éreztem soha. 
-  De valld be, hiányoznék, ha most nem volnék itt. 
Alán megmozdult, lágyan visszagurította a lányt a takaróra, és lenézett rá. 
-  Igen. Hiányoznál. 
-  Te, ez nem hangzik valami boldogan. 
-  Nem szeretem, ha függnöm kell valakitől. 
Kathleen mindkét karját felemelte, két kezét belefúrta a férfi sűrű hajába, és megcsókolta. Aztán Alán végigfuttatta ajkát arcának finom bőrén. Kathleen hátraejtette a 
fejét, s szép nyakát kínálta oda a férfi csókjainak. 
-  Ó - sóhajtotta, amikor a forróság elöntötte a testét -, ezt nagyon jól csinálod. 
-  Egy csomó dolgot nagyon jól csinálok. 
Alán olyan szenvedéllyel csókolta, hogy elfulladt a lélegzete. Keze a pulóvere alá 
siklott, mellét kezdte simogatni, mellbimbóit becézgetni. Kathleent leírhatatlan boldogság öntötte el, világosan érezte, milyen izgalomba jött a férfi, s ez még tovább 
szította a vágyat benne. Keze végigsiklott a férje hátán, felhúzta az ingét, sima, izmos 
hátán lassan, finoman játszatta végig ujjai hegyét. 
-  Nem szabadna ezt tennünk - súgta Alán a lány fülébe. 
-  Házasok vagyunk. - Kathleen szinte kábulatban ejtette ki a szavakat. 
Érezte, hogy Alán a fejét rázza. 
-  Csak formailag. 
-  Rajtam múlik? Nem vonzódsz hozzám? 
A férfi felegyenesedett, magával húzta Kathleent is. Gyengéden a füle mögé 
simította a haját, aztán körülfogta az arcát kezeivel. 
-  Az a baj, hogy nagyon is vonzódom hozzád. Le akartam feküdni veled. Csak 
nem vagyok biztos abban, hogy szerelmes vagyok. 
-  Ez előfeltétel? 
-  Veled igen. Nem akarok hibázni. Mindkettőnk számára fontosnak kell lennie 
ennek. - Magához vonta a lányt, s ajkát a homlokához érintette. - Érted? - Kathleen 
bólintott. - Jól van. Most pedig együnk. 
Nekiláttak Millie csodálatos szendvicseinek. Alán nagyon igyekezett, hogy mindketten elfelejtsék, mi történt az előbb köztük. 
-  Amúgy mi újság itthon? 
-  Semmi különös. Sarah sokkal jobban van. Ó, de mégis van valami. A hét végén 
bál lesz az árvaházban, oda szeretnélek meghívni. 
-  Bál az árvaházban? Eléggé szokatlan, nem? 
-  Egyáltalán nem. Minden évben bált rendeznek, hogy adományokra tegyenek 
szert. Maguk a gyerekek tervezik az egészet, ők díszítenek. A hitközségiek állják az 
üdítők és a zene költségeit. 
-  Jól hangzik. 
-  Nemcsak úgy hangzik, jó is szokott lenni. Eljössz velem? 
-  Szívesen. Örülök neki. 
-  Mi volna, ha lassan hazamennénk? Kissé fáradt vagyok, hosszú volt a nap. 
-  Egyetértek. - Alán megcsókolta a lány orra hegyét, aztán mindent összecsomagoltak. 
Nyugodt és szép volt az út hazafelé. Amint fölértek a lépcsőn, Alán megtorpant, 
a nappali felé figyelt. 
-  Valami baj van? - Kathleen követte a tekintetét, de semmi rendelleneset nem 
fedezett fel. 
-  Jessica van itt. 
-  Honnan tudod? 
-  A parfümje. 
Kathleen szíve összeszorult a keserűségtől, hogy Alán ennyire ismeri a nő 
parfümjét. Jessica valóban előkerült, szép volt, s csábosán rámosolygott a férfira. 
-  Hogy vagy, Alán? - Aztán, amikor Kathleenre pillantott, észrevehetően kihűlt 
a mosolya. - Mondta a házvezetőnő, hogy vacsorázni mentetek - és az Alán kezében 
lévő uzsonnakosárra nézett. 
-  Mit csinálsz itt, Jessica? Azt hittem, csütörtökig New Yorkban vagy. 
-  Ott voltam, csak adódott valami, amiről okvetlen beszélnem kell veled. 
-  Nem tudtál volna felhívni? 
Kathleen elégedetten állapította meg, hogy Alán egyáltalán nincs elragadtatva 
csinos jogtanácsosának felbukkanásától. 
-  Ahhoz túl fontosnak tartottam a dolgot, hogy telefonon beszéljük meg. 
Alán sóhajtva fordult Kathleenhez. 
-  Sajnálom. Ugye megbocsátasz nekünk? 
-  Persze. Úgyis fáradt vagyok. Viszlát holnap reggel. - Meg akart fordulni, de 
Alán megfogta a karját, és visszatartotta. 
-  Nem haragszol? - kérdezte halkan. 
Kathleen intett, hogy minden rendben, de kitért a férfi fürkésző tekintete elől. Alán 
felemelte az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. 
-  Biztos? 
-  Igen, csak kissé fáradt vagyok. 
Alán gyengéden követte ujjával egy legördülő könny útját az arcán. 
-  Látom. Jó éjszakát, Kathleen. 
-  Jó éjt, Alán. - A lány aztán a mögötte álló Jessicához fordult: - Itt tölti az 
éjszakát, Jessica? 
-  Nem, kivettem egy szobát. 
-  Értem. Hát akkor jó éjszakát. 
Ahogy a lépcsőn felfelé haladt, Kathleen magán érezte Alán pillantását, de nem 
fordult meg. A szobájában gyorsan levetkőzött, hálóinget vett, s bebújt az ágyba. Nem 
hazudott, nagyon fáradt volt. De rövidesen kiderült, hogy mégsem tud elaludni. 
Jessica még mindig szerelmes Alanbe, ez nyilvánvaló. Hogy fogja bírni ő a versenyt egy ilyen vonzó vetélytárssal? De nemcsak Jessica Pierson jelenléte miatt nyugtalankodott. Amikor visszafelé hajtottak, elfogta egy érzés, amelytől nem tudott 
szabadulni. Valami végzetes történik hamarosan, ezt érezte. Fogalma sem volt róla, 
micsoda, csak azt tudta, hogy elkerülhetetlen. Ugyanilyen érzése volt röviddel a szülei 
halála előtt is. 
Felsóhajtott a sötétben, oldalt fordult, magához szorította a párnát. Újra hanyatt 
feküdt, aztán nyugtalanul forgolódott, a mennyezetet bámulta. A legellentmondásosabb gondolatok gyötörték. Végül felkelt, és föl-alá kezdett járkálni a szobában. 
Alán, miután befejezték a tárgyalást Jessicával, még elszívott egy cigarettát a kertben. Egyszer csak meglátta a szoba rolójára vetülő mozgó árnyékot. Erezte, hogy 
maga éppoly zaklatott és felkavart, mint Kathleen, de ugyanúgy nem tudta az okát. 
9. FEJEZET 
Másnap Kathleen a lépcsőn lejövet Millie-vel találkozott. 
-  Éppen most akartalak felébreszteni. - Millie alaposan megnézte. - Rendben 
vagy? 
-  Egyszerűen csak fáradt vagyok. Hoznál nekem egy kis kávét, Millie? Nincs már 
időm reggelizni. 
-  Persze, szívesen. Egyébként a férjednek már reggel korán el kellett mennie. 
Egész héten távol lesz. 
-  Mondta, hogy miért? 
-  Nem. 
-  Volt nála Jessica? 
-  Ó, az a... igen. 
Kopogtak. Kathleen ment ajtót nyitni, Millie pedig eltűnt a konyha irányában. 
-  Jó reggelt! - köszönt be Sean vidáman. 
-  Jó reggelt! Gyere be, szívesen látunk. 
Sean rámosolygott a lányra, de azonnal el is komolyodott, ahogy jobban megnézte. 
-  Borzalmasan nézel ki - állapította meg. 
Kathleen becsukta az ajtót. 
-  Köszönöm a bókot. Mi szél hozott ilyen korán? 
-  Alannel akartam beszélni arról a szép jogtanácsosnőről. 
-  Jessica. - Kathleen felsóhajtott. - Mi érdekel? 
-  Az, hogy milyen virágot szeret. Küldenék neki egy csokrot. 
-  Remélem, sikerül levenned a lábáról. 
-  Az első lépéseket máris megtettem. Este erre jártam, de nem voltatok itthon. 
-  Jessica viszont itt volt. 
-  De mennyire! Sokáig beszélgettünk. Meghívtam őt az árvaházi bálra, és megígérte, hogy eljön. 
Kathleen pontosan tudta ennek az okát. Jessica abban reménykedik, hogy Alán is 
ott lesz. Seannak persze nem szólt a gyanújáról. 
-  Örülök, hogy örülsz. Biztosan jól fogod érezni magad. 
-  Ebben bízhatsz. - Sean tovább fürkészte pillantásával a lányt. - Mi a bajod? 
-  Hagyjál, ne faggass. 
-  Sajnálom. 
Kathleen fáradtan dörzsölgette a homlokát. 
-  A, én kérlek, hogy ne haragudj, amiért a rosszkedvemet rajtad töltöm ki. 
-  Nem akarnál beszélgetni velem róla? 
-  Úgysem segítene rajtam. De azért köszönöm. - Kathleen mosolyogva vette át 
a forró kávét Millie-től, aki közben belépett a szobába. 
Sean megvárta, amíg kimegy az asszony. 
-  Lehetek őszinte hozzád? 
-  Általában az vagy, nem? 
-  El kellett volna vegyelek feleségül. 
Kathleen értetlenül nézett rá. 
-  Hogyhogy? Hát megállapodtunk, hogy nem volna az igazi, nem? 
-  Persze, de az még azelőtt volt, hogy rájöttem, szerelmes vagyok beléd. 
-  Ehhez az kellett, hogy megtudd, nem kaphatsz meg. Mert hát a szomszéd rétje 
mindig zöldebb. - Kathleen ezt úgy mondta, mint akinek nagy tapasztalatai vannak. 
-  Lenyűgöztél - mosolygott Sean. 
-  Ha azt gondolod, hogy kész vagyok ezen vitatkozni veled, felejtsd el. - Megcsókolta a fiú arcát. - Akárhogy van, jó barátok maradunk. - Az órájára nézett. - Te 
jó ég, elkésem! Elvihetem megint a kocsidat? ígérem, hamarosan lesz sajátom. 
-  Nincs kocsid? Hát az ott kint kié? 
-  Melyik? 
Sean kinyitotta az ajtót. Kathleen gyorsan letette a csészét, és szaladt utána. 
A lépcső alján új, piros sportkocsi állt. Kathleen lerohant, és kinyitotta az első ajtót. 
A kormánykeréken hatalmas masni pompázott, a műszerfalon egy kártya virított. 
Kathleen felkapta, és Alán írását látta rajta: Szívbéli jókívánságokkal. Elragadtatással 
szorította magához az írást. 
-  Ezt igazán nem kellett volna. 
-  Sajnos nem én voltam, de én is megtettem volna, ha lett volna pénzem rá 
szólalt meg a válla fölött Sean. 
-  Kedves tőled. 
-  Ugyan, semmiség. 
-  Hát akkor most a saját kocsimmal megyek az iskolába. Caroline valószínűleg 
átjön vacsorára. Volna kedved csatlakozni hozzánk? 
-  örömmel! Köszönöm. 
Sean hátralépett, a lány indított. 
-  Alán - mormogta magában Sean -, micsoda őrült vagy, ha nem tudod, milyen 
drága kincs van a birtokodban! 
Kathleen bíráló szemmel nézegette magát a tükörben. Smaragdzöld báli ruhát 
viselt, bő szoknyája több alsószoknya felett ringott. A felsőrész szorosan rásimult a 
testére, két keskeny vállpánt tartotta csupán. 
Hajába arany fésűt tűzött, a fülébe hosszú arany fülbevalót rakott. Eltöprengett a 
látványon. Vajon Alán mit szól majd hozzá? 
Valaki bekopogott, s Kathleen tele várakozással futott ajtót nyitni. Megjött végre? 
De csak Millie kukkantott be, bocsánatkérő arckifejezéssel. - Sajnálom, kedvesem, 
csak én vagyok. Alanről semmi hír. Biztos, hogy megmondtad neki, mikor kezdődik 
a bál? 
-  Biztos, de talán elfelejtette. 
-  Na, ez a Jessica Pierson, ez bezzeg hamar boldogult! Sean már el is indult érte. 
-  Hát, ha már erről van szó, azt hiszem, nekem is indulnom kellene lassan, ha 
nem akarok elkésni. - Igyekezett könnyednek mutatkozni. Millie azonban látta, milyen nehezére esik elindulni Alán nélkül. Ennyi bosszúságot meg se érnek a férfiak! 
- gondolta. 
-  Meglátod, jól fogsz mulatni. 
-  Igyekszem. Ne várj meg, feküdj le nyugodtan! 
Kathleen visszalépett az ágyhoz, felvette róla a hosszú, nagy sálat, amely színében 
szépen illett a ruhájához. Az egyik végét lazán átdobta a vállán, és lement a kocsihoz. 
Egy kicsit ült a kormány mögött még, de aztán sóhajtva mégiscsak elindult. 
Millie integetett. Miközben azt mutatta, hogy arca csupa derű és vidámság, halkan 
szitkozódott magában. Ha hazajön ez az ember, lesz hozzá néhány szava, akár akarja 
hallani, akár nem! 
Kathleen a biztonságos úton hajtott. Ahogy közeledett az árvaházhoz, lassan megkönnyebbült a szíve. Szép volt a látvány, minden ablak világossággal hívogatta a 
vendégeket, a fák ágai között színes lampionok égtek, bevilágították vidám fényükkel 
a kertet. Kissé elkésett, már csak a füvön tudott megállni. Akik mögötte érkeztek, 
ugyanezt tették. Volt egy olyan külső kapu, amely közvetlenül a kastély báltermére 
nyílt, megvilágított ösvény vezetett odáig. Kathleen, amíg végighaladt rajta, lépteit 
már ösztönösen a kiszűrődő zene ritmusához igazította. A kedves hangok körülfogták, 
eláradt benne az ünnepi hangulat, lelke megnyugodott kissé. 
Ahogy a kettős ajtón belépett, fogadóbizottság üdvözölte. A bizottság élén 
Flaherty atya állt, és még néhány apáca azok közül, akik az árvaházat vezették. 
Mögöttük pedig a gyerekek, vagyis csak azok, akik már elég nagyok voltak, hogy 
fennmaradhassanak ilyen későn is. 
Flaherty atya szeme ragyogott, amikor a lány mindkét kezét megragadta. 
-  Szívből üdvözöllek. Csodálatosan szép vagy. Hol a férjed? 
-  Még visszatartják az ügyei. 
-  De kár! De talán igényt tarthatok néhány táncra a táncrendeden. 
Kathleen szívesen odaígérte neki, aztán elvegyült a vendégek között. Beszélgetett 
az ismerősökkel, miközben lassan áthaladt a gyönyörűen feldíszített termen. 
A kertekből rengeteg frissen szedett virágot hordtak be, a virágillat betöltötte a 
helyiséget. Távolabb Jessicát és Seant pillantotta meg, vigyázott, hogy amennyire 
lehet, ne kerüljön túlságosan a közelükbe. Pedig olyan jó lett volna Jessicától valamit 
megtudni Alanről! Igen megalázó volt, hogy épp ő nem tudja, hol a férje. 
-  Kathleen! 
Megfordult. Egy jóképű, barna szemű, barna hajú férfi karján Caroline közeledett. 
-  Sajnálom, hogy elkéstünk, de Jim csak egy órája érkezett Kilgarrinbe. Még át 
kellett öltöznie, és... - Caroline legyintett. - Hát ez hosszú történet. - A mellette álló 
férfihoz fordult. - Jim James, szeretnélek bemutatni a húgomnak. 
Kathleen mosolyogva nyújtott kezet. 
-  Már előre örültem, hogy megismerhetem. 
-  Alán hol van? - Caroline kutatva nézett körül a teremben. 
-  Nincs itt. Nem sikerült hazaérnie. Nagyapát sem láttam. Hol van? 
-  Északon. 
-  A cég miatt? 
-  Mostanában folyton ez a helyzet. 
A zene rövid szünet után újra elkezdődött. Jim mosolyogva nézett Caroline-ról 
Kathleenre. 
-  Ugye nem haragszik meg, ha elmegyünk táncolni? Már hetek óta nem láttam a 
nővérét, és nagyon hiányzott. 
Kathleennek meleg lett a szíve körül, ha rájuk nézett. Jim rákacsintott, és karjába 
vonta Caroline-t. 
-  Szabad? - kérdezte ugyanabban a pillanatban egy zengő hang. Kathleen megfordult. Flaherty atya gálánsán a karját nyújtotta. 
-  Szívesen. 
-  Hogy áll a helyzet az adományokkal? - kérdezte Kathleen már tánc közben. 
-  Idén önmagunkat is felülmúltuk. - Flaherty atya szélesen elmosolyodott. 
Minden évben többen jönnek, és így mindig egy kicsit több pénzt kapunk. Szinte azt 
kívánom, bár rendezhetnénk két bált egy évben. 
-  Sajnos ennek is mindjárt vége. 
-  Azért nem nagyon bánom. Öreg vagyok már az ilyen szórakozásokhoz. 
-  Sohasem lesz elég öreg hozzá. 
Flaherty atya elkomolyodott. 
-  Olyan furcsán nézett téged ma este Hugh Farrell. 
-Hugh? Azt sem tudtam, hogy itt van. 
-  Körülbelül egy órája érkezett, egyedül. Nem is táncolt. Talán nincs is mostanában nagy kedve hozzá. 
-  Ezt el tudom képzelni. 
-  Mindemellett nem tetszik nekem a tekintete. Valahogy olyan különös. 
Ebben a percben Kathleen átnézett Flaherty atya válla felett. Alán állt az ajtóban, 
fekete szmokingban. Szemét le nem véve Kathleenről egyenesen felé tartott. 
-  Elnézését kéfem, lelkész úr, ezt a táncot szeretném a feleségemmel befejezni. 
Flaherty atya szó nélkül, egy lendületes mozdulattal átadta Kathleent a férjének, 
és mosolyogva otthagyta őket. Alán átfogta a lány derekát, és magához húzta. 
-  Ne haragudj rám, hogy elkéstem. 
-  Semmi baj. Az a lényeg, hogy megjöttél. - Kathleen olyan szerelmesen nézett rá, hogy Alán legszívesebben felkapta és elvitte volna valahová, ahol csak ketten lehetnek. Egyelőre azonban meg kellett elégednie azzal, hogy még szorosabban 
öleli át. 
-  Hiányoztál. 
Kathleen rajongó szemekkel nézett fel rá. 
-  Ennek örülök. 
-  Menjünk haza. 
-  De hiszen csak most jöttél! 
-  Na és? Van ennek valami jelentősége? - A férfi gyengéden végigcsúsztatta 
kezét Kathleen hátán, csípőjét a magáéhoz szorította, miközben a lassan hullámzó 
zene ritmusára mozogtak. 
Kathleennek a lélegzete is elakadt. Leírhatatlan izgalom vett erőt rajta. Egyikük 
sem vette észre Hugh Farrell fenyegető pillantását, aki minden mozdulatukat figyelte. 
-  Kathleen, szeretlek. 
A lány megállt, abbahagyta a táncot, és nézte a férfit. A szája kissé elnyílt, úgy 
bámulta. 
Alán annyira szerette volna megsimogatni, babusgatni, de amint körülnézett, látta, 
hogy mindenki őket figyeli. 
-  Gyere! - Megfogta Kathleen kezét, és a szó szoros értelmében kihúzta a házból. 
Nem szóltak egymáshoz, amíg hazaértek, és némán léptek be az ajtón is. Csak az 
előcsarnokban vette a férfi karjába Kathleent. 
-  Szeretlek. Nem tudom, miért kellett nekem annyi idő, hogy rájöjjek. Csak azt 
tudom, hogy soha nem akarok elválni tőled. 
Égett bennük a vágy, ahogy az ajkuk találkozott. 
-  Ó, kedvesem. 
Még szorosan összeölelkezve álltak, amikor lentről megszólalt egy hang. 
-  Nagyon bánt, hogy zavarnom kell, de nem sokkal ezelőtt sürgős hívása volt, 
Alán. 
-  Majd holnap elintézem. 
-  Félek, hogy késő lesz. Ez az úr okvetlenül még ma akar beszélni önnel. 
-  Meghagyta a nevét? 
-  Johnson. Róbert Johnson Amerikából. 
Alán bocsánatkérően nézett Kathleenre, majd megcsókolta a homlokát. 
-  Menj a hálóba, rögtön jövök. 
Kathleen átölelte a nyakát, megcsókolta, és mielőtt elengedte, még egy csábos 
pillantást vetett rá. 
-  Várlak. - Ezzel el is tűnt a lépcsőkanyarban. 
A kedvenc hálóingét kereste elő. Áttetsző batisztból készült, a kivágásán csipkedísz futott körbe, az oldalán pedig a csípőjéig fölhasította a varrónő. Ráadásul olyan 
bő volt a pompás ruhadarab, hogy a két kacér nyílás csak akkor tűnt elő, ha viselője 
forgolódott benne. 
Kathleen leült az ágy szélére, kikefélte a haját. Úgy gondolta, legjobb, ha máris a 
takaró alá bújik, úgy várja meg Alant. Leoltotta a mennyezeti világítást, az éjjeliszekrényen álló kislámpa meghitt fényében türelmesen várt. 
Boldogan sóhajtott, amikor arra gondolt, hogy Alán szereti. Hiszen mondta, végre 
mondta! Feküdt és töprengett, a szempillái pedig egyre jobban elnehezültek. Vajon 
mi tart ilyen soká? 
Amikor a férfi bekopogott, Kathleen már mélyen aludt. Alán halkan nyitott be, az 
ágyhoz ment, és csendben figyelte. Aki csak ismerte a férfit, mindenki meglepődött 
volna rajta, milyen gyengédség tükröződött most az arcán. Leült az ágy szélére, úgy 
nézte a lányt. 
-  Kathleen - suttogta. 
Egy kicsit megmozdult a lány, de nem ébredt fel. Alán újra szólította: 
-  Kathleen! - és finoman kisimította homlokából a haját. Felesége lassan kinyitotta a szemét, és álmosan felnézett. 
-  Szia, hát mégiscsak megjöttél. 
Alán föléhajolt, megcsókolta. 
-  Borzasztóan sajnálom, kicsim, de el kell mennem. 
Kathleen feltámaszkodott a könyökére. 
-  Hová? Miért? 
-  New Yorkba. Van ott egy üzletem, amit nemrég indítottam be. Most meg 
akarom szüntetni, mert gond van vele. Majd részletesen elmesélem, ha megjöttem. 
-  Jessica veled megy? 
-  Zavarna? 
Kathleen egy kicsit habozott, aztán megrázta a fejét. 
-  Már nem. 
-  Jól van. Nem is kell törődnöd vele. Most azonban úgy áll a dolog, hogy még el 
sem tudtam őt érni, csak üzenetet hagytam neki, hogy jöjjön utánam a következő 
repülővel. - Az órájára pillantott. - Indulnom kell. 
Kathleen a keze után nyúlt, és mélyen a szemébe nézett. 
-  Nem maradhatnál még egy kicsit? 
Alán finoman cirógatta ujja hegyével az arcát. 
-  Egy kicsit, az nem elég. Ha mi először szeretjük egymást, akkor ahhoz egy egész 
éjszaka kell, nem néhány sietős perc. 
Lehajolt, és megcsókolta a lányt. Ajkaival végigsimogatta a nyakát, s a hálóing 
mély kivágásán át eljutott a melléig. Akkor sóhajtva felegyenesedett. 
-  Igyekszem vissza. - Lekapcsolta a kislámpát, és már ott sem volt. 
Mélyet sóhajtott a lány is. A csendben jól hallotta Alán lépteit a szobájában. Aztán 
becsukódott a ház ajtaja, s elindult egy autó. Kathleen ismét egyedül volt. 
10. FEJEZET 
A következő napon szünet volt az iskolában. Kathleen tovább aludt a szokásosnál, 
bőségesen megreggelizett, aztán elment lovagolni. Amikor két óra múltán visszaérkezett, Millie már várta. 
-  Jó, hogy itt vagy. Előkerült ez a Jessica Pierson. Nem tudtam, mit csináljak vele, 
hát leültettem a könyvtárszobában. 
-  Megmondtad neki, hol van Alán? 
-  Meg, de azt mondta, nem fontos. Téged akar látni, nem őt. Szerinted mit akar? 
-  El tudom képzelni. - Futó pillantást vetett a tükörbe, elrendezte a haját, csak 
úgy, az ujjaival. - Hogy nézek ki? 
-  Mint aki elvesztette a fésűjét. 
-  Kösz, Millie - felelte szárazon. 
-  Csináltam neki teát, fel is szolgáltam a könyvtárban. Hozzak csészét neked is? 
-  Azt hiszem, nem, köszönöm. Nem kívánok vele társasági életet élni. - Kathleen 
kihúzta magát. Olyan érzése volt, mintha az oroszlán barlangjába készülne. - Hajói 
meggondolom, mégiscsak szívesen vennék egy teát, Millie. - Ezzel bement a könyvtárszobába. 
Jessica kényelmesen ült a díványon, és egy folyóiratban lapozgatott. Kathleen 
becsukta az ajtót, és leült a nővel szemben egy fotelba. 
-  A házvezetőnőm mondta, hogy beszélni szeretne velem. 
-  Örömmel hallom, hogy pontosan tud üzeneteket átadni. 
-  Majd továbbítom a bókot. De ha már üzenetekről van szó, Alánét megkapta? 
-  Megkaptam. De úgy vélem, most van fontosabb dolgunk. 
Kathleen bólintott. 
-  Értem. Nos, mit tehetek önért? 
-  Szeretném visszakapni Alant. 
-  Nem voltam tudatában, hogy elvettem öntől. 
-  Sok mindennek nem volt ön a tudatában. 
-  Például? 
Jessica habozott. Még Kathleen is látta, milyen nehezére esik beszélni. Azon vette 
észre magát, hogy már nem ellenséges Jessicaval szemben, inkább sajnálja. A szép 
asszony felemejkedett a díványról, és az ablakhoz ment. 
-  Szeretem. Évek óta szerelmes vagyok belé. - Mereven nézett kifelé. 
-  Elhiszi nekem, Jessica, ha azt mondom, hogy én pontosan ugyanígy vagyok 
vele? 
-  Ön is? 
-  Én is. 
-  De önnek legalább volt esélye. Nekem sosem volt. Mióta kiengedték a börtönből, az egész élete csak a pénzkeresést szolgálta, hogy tönkretehesse azokat, akik 
börtönbejuttatták. Máig sem hiszem, hogy valaha is jól megnézett volna. Hát persze, 
lefeküdtünk mi egymással, de az az ő számára semmit sem jelentett. Az első időben 
még nekem se jelentett sokat. 
-  Később ez megváltozott? 
Jessica bólintott. 
-  Igen, de ő kizárt az életéből. A magánéletéből legalábbis. Rábeszéltem arra, 
hogy legalább jogtanácsosként tartson meg. 
-  Hát ez fájdalmas lehetett. 
-  Az volt. Bár tudom, nem gonoszságból volt ilyen, hanem azért, hogy ne sértsen 
meg. Ő senkit sem tudott szeretni, és ezt tudta is. Az elmúlt öt évben mindig elfordult 
minden nőtől, aki komoly kapcsolatra vágyott. 
Kathleen hallgatott, Jessica tehát folytatta: 
-  Önt egyébként szintén a bosszú szándékával vette el. - Az asszony most megfordult, hogy Kathleen arcába nézhessen. - Szeretném, ha kérvényezné a házasság 
semmissé nyilvánítását. 
Kathleen elképedten nézett vissza rá. 
-  Nem. Hogy merészel ilyesmit kérni tőlem? 
-  Gyűlöletre épített házasság sohasem sikerülhet. Most adja fel, még mielőtt 
mélyebben belebonyolódik. 
Kathleen is felállt. 
-  Úgy gondolom, most már eleget volt itt, Jessica. 
-  így hát arra kényszerít, hogy olyasmit tegyek, amit nem akartam. Van itt egy 
dolog, amivel kapcsolatban senki sem vette magának a fáradságot, hogy önnek 
elmondja. Ugye azt gondolja, hogy Alán csak azért vette el önt, hogy a Farrelleket 
tönkretegye? 
-  így van. 
-  Nos, ez nem igaz. Nem ez volt a célja. 
-  Ha azt akarja bemesélni nekem, hogy a nővéremen akart bosszút állni, téved. 
Beszéltünk Alannel erről. 
-  Nem, Kathleen. Nem erről van szó. Igazából arra az emberre akart ütést mérni, 
aki hozzájárult az ő börtönbe kerüléséhez. 
-  HughFarrell? 
Jessica a fejét csóválta. 
-  Nem, Kathleen. Az ön nagyapja az, Padraic ONeill. 
A könyvtárszoba ajtajában csörömpölve tört össze a padlón egy csésze és egy 
csészealj. Millie gyorsan lehajolt, és összeszedte a cserepeket. 
-  Micsoda? - suttogta Kathleen zavarodottan. Jessica látta, mint sápad el a lány. 
De nem érzett elégedettséget. - Ön valószínűleg téved. Az én nagyapám soha nem 
tenne ilyet. 
Jessica visszament a díványhoz, és felvette a táskáját. 
-  Sajnálom, megtette. Ezen az egy módon tudta megakadályozni, hogy Alán ismét túl közel kerüljön az ön nővéréhez. 
-  De börtönbe juttatni őt... - Kathleen csak állt ott, és eszébe jutottak Alán meg 
a nagyapa összetűzései. Visszaemlékezett néhány dologra, amit a nagyapja mondott 
neki. Akkor nem tűnt úgy, mintha jelentőségük volna, most azonban sok minden 
érthetővé vált. - Nem lehet igaz - nyögte elcsukló hangon. 
-  Akár beismeri Alán, akár nem, ön az ő számára mindig csak egy ONeill marad. 
Lesznek pillanatok, amikor önre néz majd, és a nagyapját látja. Gyűlölni fogja. Gátlások, előítéletek nélkül sohasem fogja tudni szeretni. Ha szüksége van a Padraic 
ONeill iránti gyűlöletének bizonyságára, kérdezzen tőle az AmeriTextilről. Ez Alán 
üzleti társaságai közül az egyik. - Jessica elérte a könyvtárszoba ajtaját. - Egyedül is 
kitalálok. 
Kathleen magánkívül volt a felindultságtól. Ujjaival minduntalan beleszántott a 
hajába, felállt, leült, ismét fölkelt. Végre elhatározásra jutott: azonnal beszélnie kell 
a nagyapjával. Kirohant a házból, a pázsiton át a kocsiszínbe futott. Bekopogott Seanhez, de nem nyitotta ki senki, újra kopogott, végül már verte az ajtót. 
-  Sean! - kiáltotta. - Otthagytam a kocsim az árvaháznál, még egyszer szükségem volna a tiédre. - De amikor körülnézett, Sean kocsiját sem látta sehol. 
Csalódottan ütött öklével még egyet az ajtóra, majd az istállóba futott, felkantározott egy lovat, és elindult a nagyapja háza felé. Negyedórai lovaglás után lélekszakadva rohant fel a lépcsőn abban a házban, ahol az életének legnagyobb részét töltötte. 
-  Nagyapa! 
Rohant tovább, egyenesen a könyvtárszobába, kicsapta a kettős ajtó szárnyait, de 
Padraic nem volt ott sem. 
-  Nagyapa! - kiáltott újra. 
Caroline jött éppen a lépcsőn lefelé, és értetlenül bámult rá. 
-  Mi a csudának csapsz ekkora lármát? 
Kathleen lihegett, várnia kellett, amíg levegőhöz jut. 
-  Nagyapával kell beszélnem. 
-  Itt kell lennie valahol a házban. Nyugodj meg! 
-  Kérlek, Caroline, azonnal beszélnem kell vele. Keresd meg nekem! Megvárom 
a könyvtárban. 
Caroline megérezte a testvére hangjában, hogy komoly dologról lehet szó. Nem 
tett fel több kérdést, ment megkeresni a nagyapját. 
Kathleen le-föl járt a könyvtárszobában. Padraic ONeill szótlanul megállt az ajtóban. Amikor a lány észrevette, abbahagyta az ideges járkálást, és szembenézett vele. 
Padraic becsukta az ajtókat, és Kathleenhez lépett. De amikor meg is akarta érinteni, 
a lány visszahőkölt. 
-  Ugye megtudtad? - mormolta szinte hangtalanul a férfi. 
-  Miért nem mondtad el nekem, amikor Alán először jött elő a szerződéssel? Te 
tudtad, hogy nehezebb lesz a dolog, mint hittem. Sokkal szörnyűbb. 
-  Nem voltam képes rá - válaszolta feldúltan Padraic -, soha nem akartam meglátni ezt a kifejezést a szemedben. Alán mesélte el? 
-  Nem. Még azt sem tudja, hogy megtudtam. 
Fenyegető csend telepedett közéjük. Végül a lány szólalt meg: 
-  Miért? 
-  Hogy miért tettem? - Padraic megvonta a vállát. - Akkor úgy gondoltam, nagyon jó okom van rá. Sohasem volt szándékomban ártani valakinek. De semmiféle 
jelenlegi cselekedetemmel nem tudom többé jóvátenni. 
-  Alán öt évet vesztett el az életéből. Öt évet. - Kathleen barna szemében 
ott tükröződött a fájdalom. - Én meg úgy érzem, mintha épp most halt volna meg 
valakim, akit egész életemben szerettem. - Elment a nagyapja előtt, ki a szobából, 
rá se nézett. 
Caroline még mindig lent állt az előtérben. 
-  Kathleen, mi történt? 
Kathleen anélkül, hogy ránézett volna, kifelé indult a házból. A küszöbön azonban 
Alanbe ütközött. Az mindkét kezével megragadta a vállát, és megállította. 
-  Kathleen, Millie-től tudom, mit mondott neked Jessica. 
-  Engedj! 
-  Addig nem, amíg nem hagyod megmagyaráznom. 
-  Semmit sem akarok abból hallani, amit te vagy a nagyapa mondani akartok. 
Mindketten hazudtatok nekem. Egyikőtökben sem bízhatom ezután. Engedj el! 
Olyan hevesen hadonászott, hogy Alán attól félt, magát sebzi meg, így elengedte. 
Kathleen elfutott, felkapott a lóra, és elvágtatott. A férfi tudta, semmi értelme autóval 
követni, túl sok kerítés állja el az utat. Ezért inkább az istállóba rohant, fölnyergelt 
egy lovat, és így indult utána. 
Kathleennek akkora volt az előnye, hogy csak úgy érhette volna be, ha a lány 
lelassít, vagy valahol megáll. Ez azonban valószínűtlennek látszott. A legtöbb, amit 
Alán megtehetett, az volt, hogy nem veszti szem elől. 
Kathleen keresztülvágott a határvonalon, amely a nagyapja földjét Alánétól elválasztotta. 
E pillanatban éles csattanás hallatszott. A fülsiketítő hang egy útszéli bokorból 
jött, amely mellett a lány elhaladt. A ló megijedt, felágaskodott, és ledobta Kathleent, 
aki lezuhant a földre. Tarkója egy kőnek csapódott. Azonnal elvesztette az eszméletét. 
Alannek úgy tűnt, pisztolygolyó okozta a furcsa zajt, mégsem tehetett semmit. A 
távolból lámia kellett, ahogy Kathleen a földre esik. Megsarkantyúzta a lovát, s percek 
múltán ott állt mellette. Nem tudta, mit tegyen, annyira csendes volt a lány. Ahogy 
fölé hajolt, szinte félt megérinteni. 
-  Kathleen? - Semmi válasz. Mintha valami fojtogatta volna Alán torkát. 
Kathleen, kérlek, mondj valamit. 
Óvatosan megkereste a pulzust a lány nyakán. Megkönnyebbült, amikor érezte a 
gyenge dobogást, és lassan, vigyázva vizsgálgatni kezdte Kathleent. Úgy tűnt, nem 
tört el semmije. Nem szívesen mozdította meg, de egyedül sem hagyhatta, amíg szert 
tesz segítségre. A merénylő még a közelben lehet. Olyan gyengédséggel emelte karjára a lányt, amelyre maga sem tartotta magát képesnek. Akkor látta meg a követ. 
Nézte a lány lezárt pilláit. 
-  Ó, Kathleen - nyöszörögte -, mit tettem veled? 
Alán úgy tartotta karjában a lányt, mint egy gyermeket, és visszavitte a nagyapa 
házába. Caroline vette őt észre az ajtóban. 
-  Mi történt? 
-  Leesett a lóról. 
-  Ó, istenem! Hogy lehet ez? 
-  Nem tudom pontosan. Hívd a nagyapádat, és keríts egy orvost. Azonnal - szólt, 
látva Caroline habozását. - Mondd meg az orvosnak, hogy fejsérülése van. 
Felvitte a lépcsőn, letette az első hálószobába, amelyet talált. Finoman, óvatosan 
fektette az ágyra, és kétségbeesetten figyelte, milyen sápadt, milyen élettelen. 
Ekkor lélekszakadva esett be a szobába Padraic ONeill. 
-  Caroline mondta, hogy Kathleen megsebesült. 
-  Igen. Valaki lőtt, a lova megrémült, és félelmében felágaskodott. Amikor leesett 
róla, a feje egy kőnek csapódott. Azt nem tudom, hogy őt akarták-e eltalálni, vagy 
csupán valami riasztólövés volt. 
-  De hát ki tenne ilyet? 
Alán a fejét rázta. 
-  Nem tudom, de rájövök, az biztos. - Újra Kathleen pulzusát figyelte. - Hol 
az orvos? 
-  A szomszédos grófságból kell jönnie. 
-  Kórházba kellene vinni. 
-  Itt, Kilgarrinben nincs kórház. 
Aggodalommal telve járkált Alán a szobában, végül megállt az ablaknál. Padraic 
figyelte. Hogy megváltozott a tartása, milyen elgyötört! Alán, mielőtt visszafordult a 
szoba felé, egy pillanatra lehunyta a szemét a kimerültségtől. Aztán vett egy széket, 
leült az ágy mellé, és Kathleen hideg kezeit kezdte dörzsölgetni, hogy átmelegedjenek. Lágyan, szeretettel suttogta: 
-  Ne hagyj el engem, Kathleen. Éppen csak megtaláltalak, ne hagyj el most, 
kérlek - és megcsókolta, leheletével melengette a kezeit. 
Padraic ONeill együtt érzően érintette meg Alán vállát. 
-  Meggyógyul. Meglátod. 
Alán csak fogta a lány kezét. Még a szemét is félt levenni róla. Caroline jött be, 
csendben megállt az ágy végénél. 
-  Mondd el neki is, nagyapa - szólt pár perc után -, mondd el Alannek! 
-  Nincs annak most semmi jelentősége. 
-  Azt nem lehet tudni. 
Alán felnézett rájuk. 
-  Miről beszélsz? 
-  Nagyapa csak azért segített Hugh Farrellnek téged börtönbejuttatni, mert Hugh 
azzal fenyegetőzött, hogy Kathleenen tölti ki a mérgét. Kathleen tizenkét éves volt, a 
legtöbb idejét intézetben töltötte, de nyáron, a szünidőben mindig hazajött. Nagyapa 
nem tehetett sokat, hogy megvédje, végül is nerri zárhatta be. 
-  Arról volt szó, hogy vagy te, vagy az unokám. Sajnálom, de ez nem volt igazi 
választási lehetőség. Ha valami olyat tettem vagy mondtam volna, ami ellenkezik 
Hugh vallomásával, tett volna valamit a gyerekkel. 
-  Gondolod, hogy valóban...? 
-  Kétségtelenül. Elvetemült ember. 
-  És te beleegyeztél volna, hogy Kathleen a fiához menjen feleségül? 
-  Seannal nincs semmi baj. De az apja! Meg az a szerződés... Miután Kathleen 
apja megkötötte, Hugh-nak gondja volt rá, hogy én soha ne tudjam megszegni. 
Alán az arcára simította Kathleen kezét. 
-  És akkor jöttem én. 
-  Igen. Nem hibáztathatlak azért, hogy gyűlöltél. De megint Kathleen került csapdába. A bosszúd eszköze lett. Vagy hozzád megy, vagy elmondtad volna neki, hogy 
annak idején hazudtam, csak hogy börtönbejuttassalak. Nagyon jól tudtad, mennyire 
képtelen lenne ilyesmit megbocsátani. 
-  És akkor elkezdtem rontani az üzletedet. 
-  Figyelemre méltó eredménnyel. 
Alán hosszan nézett Padraicra. 
-  Nem tudom, hogy attól, amit elmondok, jobban érzed-e magad. Az elmúlt 
éjszaka azért repültem New Yorkba, hogy döntsek az AmeriTexül eladásáról. Az, aki 
megveszi, már nem fog annyi pénzt pumpálni bele. 
-  Mi indított erre a lépésre? 
Alán újra Kathleenre nézett, és az arca ellágyult. 
-  Nagyon nehéz gyűlölni, ha szeret az ember. Te az ő nagyapja vagy. Ha téged 
bántalak, őt bántom, és ezt nem tudnám elviselni. 
Odalent kopogtak. 
-  Ez biztosan az orvos. - Caroline szaladt ajtót nyitni. 
Egy perccel később magas, középkorú férfi lépett be. Egyenesen az ágyhoz ment. 
-  Caroline mondta, mi történt, Padraic. Tudja már, ki tette? 
-  Van valami gyanúm. 
Alán felnézett. 
-  Farrell? 
-  Mindenesetre néhány dolog nagyon ellene szól. 
-  Hívja fel a rendőrséget, Padraic, amíg megnézem Kathleent. - Az orvos Alanre 
nézett. - Ön kicsoda? 
-  Kathleen férje. 
-  Akkor maradhat. - A férfi kis zseblámpát vett elő, megnézte, hogyan reagál a 
fényre a lány pupillája. - Rendben van. - Aztán a tarkóját vizsgálgatta. - Eszméletre 
tért már azóta, hogy ez történt? 
-  Nem. 
-  Mikor történt a baleset pontosan? 
-  Körülbelül egy órája. - Alán még mindig a lány holtsápadt arcát nézte. 
Kórházba kellene jutnia. 
-  Fölösleges. Ott sem lehet többet tenni érte, mint amit mi itt tudunk. - Az orvos 
tovább vizsgálta hátul a lány fejét. - Szép nagy púp lesz itt. Később majd lehet jeget 
tenni rá, hogy ne nőjön túl nagyra. - Még mindig Kathleen fölé hajolt, és megnyomta 
a mellcsontját. A beteg halkan felnyögött. Az orvos elégedetten bólintott. - Azt 
hiszem, meggyógyul. 
Hirtelen nyílt az ajtó, és Padraic lépett be, kezében egy pulóverrel, amelyet 
Alannek nyújtott. 
-  Megkértem Millie-t, hogy hozza át. 
Alán akkor nézett végig magán. Felsőteste meztelen volt, így rohant Kathleen 
után. 
-  Nem is vettem észre. Köszönöm. 
-  Más gondod volt. Hogy van? - fordult Padraic az orvos felé. 
-  Azt hiszem, megússza. Nagyon szeretném, ha ma éjjel mellette maradhatna 
valaki. 
-  Maradok - szólt Alán, miközben a pulóverébe bújt. 
-  Mi is segítünk Caroline-nal. 
Az orvos helyeslően bólintott, miközben összerámolt. 
-  Hozzák át a szükséges holmikat, az elkövetkezendő napokban teljes 
nyugalomra lesz szüksége. És tegyenek egy kis jeget a tarkójára. 
-  Ez minden? - kérdezte Alán. 
-  Igen. Várakozásom szerint egy-két órán belül fel fog ébredni, de nem hosszú 
időre. Valószínűleg zavart lesz, és rögtön újra elalszik. Ha tíz órán belül nem tér 
teljesen magához, felléphetnek komplikációk. De ezt nem hiszem. Jó az általános 
egészségi állapota. Hívjanak fel, ha bármilyen gond adódik. 
Alán nem vette le a szemét Kathleenről. 
-  Kikísérem, doktor - szólt Padraic. - Köszönöm, hogy ilyen hamar eljött. 
Caroline épp ekkor tért vissza a szobába. 
-  Találtam egy hálóinget. Biztosan jó lesz neki. - Alán elé tartotta. - Add rá, amíg 
hozom a jeget. 
Alán leült az ágy szélére, és óvatosan levetkőztette Kathleent, majd ráhúzta a 
hálóinget. 
-  Nyisd ki a szemed, kicsim! Nézz rám! 
Semmi eredmény. 
Vigyázva visszafektette Kathleent a párnára, és betakarta. Caroline jött a jéggel, 
amit a húga feje alá tett, aztán nézte, hogyan rakja be a fát Alán a szemközti falnál 
álló hatalmas kályhába, és hogy gyújt be. 
-  Meglep, hogy nem Hugh Farrellt kergeted. 
Kint már besötétedett. Alán meggyújtotta a kislámpát Kathleen ágyánál. 
-  Először ő, Farrell csak azután. 
-  A rendőrség nem fogja őrizetbe venni. Nincs bizonyíték. Még csak egy golyó 
sincs. 
-  Meg fogom találni. Nem ússza ezt meg, Caroline. 
-  Remélem. 
Kathleen mozgolódni kezdett. Alán gyorsan odaült hozzá, és kezébe fogta a kezét. 
-  Kathleen? Figyelj rám, Kathleen! 
Caroline az ágy túlsó oldalára ült. Érezte a férfi hangjából a feszültséget. 
-  Ugye nagyon szereted? 
Alán finoman megérintette a sápadt kis arcot. 
-  Nem tudom, mit teszek, ha valami történik vele. 
Caroline a karjára tette a kezét. 
-  Élsz tovább. De nem lesz vele semmi baj. 
Alán lehajolt, és megcsókolta Kathleen homlokát. 
-  Ébredj fel, Kathleen! Ébredj fel, és nézz rám! Mondd, hogy szeretsz! Engedd, 
hogy elmondjam, mennyire szeretlek! 
Caroline felemelkedett, és észrevétlenül elhagyta a szobát. 
Alán egy idő múlva átült a karosszékbe, de szemét le nem vette a betegről. Körülbelül egy óra telt el így. Akkor úgy látta, megrebbentek a lány szempillái. Ismét az 
ágyhoz lépett, reménykedve nézett le rá. 
-  Kathleen? 
A lány kinyitotta a szemét, őt nézte, de mintha mégsem jutott volna el a tudatáig, 
amit látott. Körbejáratta tekintetét a szobában, és összerezzent, amikor a fejét is 
mozdítani akarta. A szeme lassan ismét lecsukódott. 
-  Kathleen. 
De a lány már el is aludt újra. Alán visszaült a karosszékbe, és őrködött tovább. 
Padraic lépett be halkan. 
-  Hogy van? 
-  Egy pillanatra felébredt, de nem szólt semmit - emelte rá a szemét Alán. 
-  Hát talán ez is valami. Akarod, hogy ideüljek egy kicsit? 
-  Köszönöm, de szeretnék vele maradni. 
-  Küldhetek neked valami vacsorát? 
-  Nem kérek semmit. 
-  Jól van. Hívj, ha szükséged van rám. 
Kathleen az éjszaka folyamán nyugtalanabb lett. Alannek kétszer is vissza kellett 
tartania, mert fel akart kelni. Amikor kint világosodni kezdett, Alán felállt a karosszékből, hogy felélessze a kialvófélben lévő tüzet, aztán az ablakhoz lépett, nyújtózott 
egyet, és kinézett az ébredő világba. 
-  Alán. 
Visszaugrott az ágyhoz. Kathleen nagyra nyílt szeme most tiszta volt, valóban 
látta őt. 
-  Jó reggelt! 
-  Hogy kerülök ide, a nagyapa házába? 
Alán mosolyogva simította ki a haját a homlokából. 
-  Idehoztalak a baleset után. 
-  Milyen baleset? 
Alán kíváncsian leste. 
-  Mi az utolsó dolog, amire még emlékszel? 
Kathleen egy kis ideig törte a fejét. 
-  Hazaértünk a bálból. Elintéztél egy telefont, én pedig fent vártalak. Aztán jöttél, 
és elmondtad, hogy New Yorkba kell menned, és majd másnap érsz vissza. 
-  Semmire sem emlékszel, ami ezután történt? 
A lány lassan ingatta a fejét, mégis összerázkódott a fájdalomtól. 
-  Mi történt? 
-  Lovagoltál, valaki lőtt, ledobott a lovad, és amikor leestél, beütötted a fejed 
egy kőbe. 
-  Lőttek? Rám? Kicsoda? 
-  HughFarrell. 
-  Miért? - Kathleen szemében csodálkozás volt. 
-  Miattam. Mert mindent elvettem tőle, ami drága volt neki. Most velem akarta 
ugyanezt megtenni. Hogy érzed magad? 
A lány félénken mosolygott. 
-  Éppen úgy, mint aki beütötte a fejét egy kőbe. 
Alán szeretettel simogatta meg az arcát. 
-  De jó, hogy újra itt vagy nekem! 
-  így, ahogy vagyok? 
-  így, ahogy vagy. Hozhatok neked valamit? 
-  Kérlek szépen! Meghalok az éhségtől. 
-  Mit szólnál egy kis leveshez? - Kathleen elhúzta az orrát. - Hát erről nekem is 
ez a véleményem, de félek, egypár napig el kell még viselned. 
Kathleen kimerülten mosolygott, majd újra behunyta a szemét. 
-  Olyan fáradt vagyok! Éhes és fáradt. 
-  Akkor aludj csak tovább. - A férfinak lágy volt a hangja. - Mire felébredsz, 
hozok ennivalót. És... Kathleen? - A lány kinyitotta a szemét. - Szeretlek. 
-  Ugye ezt akkor is mondtad, amikor nem voltam magamnál? - kérdezte lassan 
alany. 
-  Igen. 
-  Valahogy hallottalak. És én is szeretlek. - Becsukódott a szeme. 
Alán megkönnyebbült. Látta, hogy nyugodtan elalszik, és a csendben ismét elfoglalta helyét a karosszékben. Egy idő múlva Padraic nyitott be óvatosan. Alán intett 
neki, hogy menjen ki a folyosóra, majd ő is követte. 
-  Most alszik, de már nem eszméletlen. Nem emlékszik rá, mi történt vele. 
-  Semmire? 
-  A kettőnkkel kapcsolatos dolgokra nem. Az utolsó, ami megmaradt, az az, hogy 
múlt éjjel elbúcsúztam tőle, és elrepültem New Yorkba. 
-  Mit tegyünk? Mondjuk meg neki? 
-  Hiszen épp az okozta a gondjainkat, hogy mindent elhallgattunk. Úgy gondolom, mondjuk el, de csak ha jobban lesz. Most pedig szeretném, ha egy kis időre 
vele maradnál. Visszamegyek oda, ahol a baleset történt. Meg akarom keresni a 
golyót. 
-  Kockázatos vállalkozás. 
-  A kockázatos vállalkozásaim tettek sikeressé. Később visszajövök. 
Padraic csendesen bement a hálóba. Nézte Kathleent. Kétségbeesett, ha arra 
gondolt, hogy ez az egész nem történt volna meg, ha már az elején megmondja neki 
az igazat. 
Alán ezalatt módszeresen, négyzetcentiméterenként előrehaladva, négykézláb 
csúszva kutatta végig a helyszínt, ahol Kathleen lezuhant. 
Öt óra múlva megtalálta a golyót. 
Eltűnődve nézte egy darabig, aztán felállt. 
-  Most megfogtalak, Farrell. 
11. FEJEZET 
Öt nappal később Kathleen már a saját ágyában fogadta az orvost. 
-  Hogy van a feje? 
-  Jól. Van még rajta egy kis púp, de már nem szédülök olyan nagyon. 
-  Még egy-két hét kímélet, és ismét a régi lesz. - Az orvos bátorítóan megveregette a kezét. - Egyébként hallottam, hogy Hugh Farrellt letartóztatták. 
-  Igen, ő lőtt. 
A férfi megcsóválta a fejét, aztán felállt, és a táskája után nyúlt. 
-  Különös, hogyan alakulnak néha a dolgok. 
Amikor az orvos elment, Kathleen felkelt, és kinézett az ablakon. Gyönyörű nap 
volt. Seant látta az istállóknál, azokkal a lovakkal dolgozott, amelyek az előző napon 
érkeztek Amerikából. Sean észrevette őt, és felintegetett,  íre Kathleen is visszaintett. 
A férfi szégyellte is, meg nyomasztónak is érezte az apja tettét. 
Egyszerre csak valaki átfogta Kathleen derekát, és magához vonta. A lány belesimult Alán ölelésébe, és hátrahajtotta a fejét. 
-  Jó reggelt. 
-  Hogy érzed magad? 
-  Teljesen egészséges vagyok. 
-  Ezt azért nem mondta az orvos. 
-  Jó, igazad van. Akkor majdnem egészséges vagyok. 
-  Visszahozattam a kocsidat az árvaház elől. Bár igazán nem szeretném, ha már 
vezemél a következő napokban. Ha szükséged van valamire, szólj, meghozom neked. 
Kathleen megfordult a karjában. 
-  Minden, amire szükségem van, csupán annyi, hogy újra normálisan élhessek. 
Szeretném megkezdeni a közös életünket. 
Alán homlokon csókolta, és magához szorította. 
-  Én is ezt szeretném. 
A lány habozott, aztán minden bátorságát összeszedte. 
-  És azt is szeretném, ha örökbe fogadnánk Sarah-t. 
-  Tudom. Már beszéltem is az árvaházzal. - A lány sugárzó arcát látva Alán még 
gyorsan hozzátette: - Ne is mondj semmit! Kőből kellene ahhoz lenni, hogy az ember 
ne akarja magához venni azt a kislányt. Most pedig el kell mennem, mert van egy 
megbeszélésem. - Az órájára pillantott. - Néhány óra múlva itt leszek. 
Kathleen szájon csókolta. 
-  Biztos, hogy el kell menned? 
Alán nevetett. 
-  Igen, és őrülten nehezemre esik. 
-  Akkor maradj. 
-  Nem tehetem, ez most mindkettőnk számára fontos. Ha megjöttem, majd 
beszélek róla. 
Millie behozta a reggelit. Alán éppen akkor ment ki. 
-  Hova megy? - kérdezte az asszony Kathleent, amíg lerakta a tálcát. 
-  Én nem tudom, de nem lesz soká távol. - Kathleen a tálcán lévő ételeket nézegette. - Ugye nincs kifogásod ellene, ha mostantól már lent eszem? Nem akarom úgy 
érezni magam, mint aki igazán beteg. 
-  Hát persze hogy nincs. - Millie kisimította az ágyneműt. - Úgy örülök, hogy 
így elrendeződött minden. Meg kell mondanom, azután, amit itt ez a Pierson elmondott neked, és ahogy erre elrohantál, nem hittem volna, hogy valaha is visszatérsz a 
férjedhez. 
-  Hogy érted ezt? - Kathleen kíváncsian nézett rá. 
-  Hát tudod, azután, amit a nagyapádról mondott, hogy ő volt, aki Alant börtönbe 
juttatta... 
Kathleen rámeredt Millie-re, de nem őt látta. Előtte állt Jessica Pierson a könyvtárszobában, és azt is hallotta, amit mond. És eluralkodott rajta ugyanaz az iszonyat, 
amely akkor is. 
-  Kathleen? - Úgy tűnt, a lány nem is hallja. - Kathleen, mi van veled? 
-  Hogyan? 
-  Azt kérdeztem, mi van veled? 
-  Semmi. Jól vagyok. Csak meggondoltam a reggelit. Nem vagyok éhes. 
Millie gondterhelten figyelte, miközben vette a tálcát, és kiment. Kathleen az ágy 
szélére rogyott, a kezeit szorosan összekulcsolta az ölében. Hogyan is felejthette el? 
Lassan felemelkedett, kis íróasztalából töltőtollat és papírt szedett elő, aztán írni 
kezdett: 
Kedves Alán, elmentem, hogy magamban legyek, és gondolkozzam. 
Kérlek, ne aggódj miattam. Jól vagyok. 
Kathleen. 
A levelet egy lámpához támasztotta, és olyan nyugalommal, amely őt magát 
is meglepte, becsomagolta a bőröndjét. Nem lett nehéz, Kathleen mégis erőlködve 
cipelte ki a szobából, mert még nagyon gyönge volt. Aztán tett még egypár lépést, és 
újra megállt. 
Millie éppen a lépcső alján járt, a zajra megfordult, és felnézett. 
-  Mit művelsz te ott? 
-  Kiviszem ezt a kocsihoz. 
-  Nahát, ezt nem engedem. - Millie odafutott hozzá, és el akarta venni tőle a 
bőröndöt. Kathleen azonban szorosan fogta. 
-  Figyelj csak, Millie, ha már segíteni nem akarsz, menj az utamból. 
-  Nem vagy olyan állapotban, hogy vezess. 
-  Nem vagyok olyan állapotban, hogy gyalog menjek. Vezetni könnyebb. 
Millie szemrehányóan nézett rá. 
- Odaviszem neked az autóhoz, de szeretném, ha tudnád, hogy nem szívesen. 
Kíváncsi vagyok, mit fog a férjed szólni, ha hazajön. 
Együtt mentek ki a házból Kathleen kocsijához. A lány beült a kormány mögé. 
Sean jött szaladva a füvön át, s behajolt a nyitott kocsiablakon. 
-  Hova akarsz menni? 
-  Én csak azt tudom, hova kellene - berzenkedett Millie. - Vissza az ágyba! 
Sean kérdőn nézett Kathleenre. 
-  Szóval hova mégy? - ismételte higgadtan a kérdést. 
-  A házikómba. 
-  Nem vagy még képes annyit vezetni, Kathleen. 
-  Egyedül akarok lenni. 
Sean kinyitotta a kocsiajtót. 
-  Szállj ki! 
-  Sean... 
-  Majd én elviszlek. Menj a másik oldalra! 
-  De... 
A lány kelletlenül kimászott a kocsiból, s beült a másik oldalon. Sean már indított 
is. Amikor Kathleen a maga oldalán becsukta az ajtót, ránézett. 
-  Kész? 
A lány bólintott. Elindultak. Millie csípőre tett kézzel, fejcsóválva nézett utánuk. 
Sean vezetés közben Kathleent figyelte, aki hátradőlt az ülésen, és behunyta a 
szemét. 
-  Akarsz beszélni róla? 
-  Nem. 
-  Jó. - Hallgattak. 
Sean négy óra múlva állt meg az öreg, fehérre meszelt házikó előtt. A falakat sűrűn 
benőtte a vadszőlő, két kis szobájának ablakán át gyönyörű kilátás nyílt az Északitengerre. 
-  Néhány nap múlva érted jövök, jó? - javasolta Sean. 
-  Rendben van. - Kathleen kiszállt, mélyet szippantott a friss levegőből, Sean 
pedig kivette a bőröndöt a csomagtartóból, és bevitte a kis házba, amely nyitva volt. 
Amikor kijött, Kathleen még ott állt, ahol hagyta. 
-  Szükséged van valami ennivalóra? 
A lány megrázta a fejét. 
-  Később bemegyek majd a faluba vásárolni. - Sikerült magára kényszerítenie 
egy kis bizonytalan mosolyt. - Köszönöm, hogy elhoztál. 
Sean könnyedén átölelte. 
-  Ha szükséged van valamire, hívj fel. 
-  Úgy lesz. 
A férfi beszállt a kocsiba, és Kathleen végre egyedül volt. Besétált a virággal szegélyezett, köves úton a ragyogó zöldre festett ajtóig, és belépett. Rendkívül 
otthonos és derűs volt a ház, gyalult fából készült padlójával, kéziszőttes szőnyegeivel 
és régimódian kényelmes berendezésével. Kathleen itt mindig biztonságban érezte 
magát. 
A konyha közepén a nagy, kényelmes faasztal régi emlékeket ébresztett benne. 
Az apró hálóban éppen csak egy ágy, egy sublót meg egy ruhásszekrény fért el. Kicsi 
volt a fürdőszoba is, bár hatalmas, régi fürdőkád terpeszkedett benne. 
Központi fűtés nem volt. Kathleen tüzet rakottá kályhákban, mert délutánra lehűlt 
az idő. Takaróba csavarta magát, beült a karosszékbe, és bámulta a lángokat. A balesetre még most sem tudott visszaemlékezni. Arra azonban, amit Jessica mondott, 
szó szerint. 
És újra meg újra Alanre kellett gondolnia. Hogy tudott rá nézni a férfi, és nem 
gyűlölni őt azért, amit a nagyapja tett? 
A következő napokban Kathleen sokat aludt. Minden nappal erősebb lett. Sokat 
időzött a virágai között, gyakran kijárt a szirtekre. Tudta, hogy néhány problémával 
szembe kell néznie, amikor majd hazamegy. De most legalább - ha a lelkében nem 
is - körülötte béke uralkodott. 
A negyedik napon borongós idő volt. Délután kiment a szirtekhez. Szoknya és 
pulóver volt rajta, a nyaka köré gyapjúsálat csavart. Ott állt, és nézte a tengert, hajával 
játszott a szél. Sem az autót nem hallotta, amely a ház elé érkezett, sem Alant nem 
vette észre, aki kiszállt a kocsiból, és a távolból őt figyelte. 
Amikor megfordult, hogy visszamenjen, meglátta a kocsit. Felderült az arca. 
Megjött Sean, ő pedig szívesen megy haza. Belökte az ajtót, a sálat egy fakampóra 
dobta. 
-  Sean? - Amikor nem kapott választ, továbblépett a lakószobába. - Sean? 
A hálóból Alán jött feléje. 
-  Szervusz, Kathleen. 
A lány ijedten nézte. 
-  Te mit csinálsz itt? 
-  Letelt az idő, amit magadra szántál. Most már szeretném, ha beszélnénk 
egymással. 
-  Nincs sok mondanivaló. 
-  Azt hiszem, azért van egy és más. Millie elmesélte, mit mondott neked az 
elutazásod reggelén. így aztán értem, hogy emlékeztél Jessicával folytatott társalgásod végére is. 
-  Az én nagyapám juttatott börtönbe téged. 
-  Legalábbis hozzájárult, hogy odajussak. 
-  Miért nem mondtad ezt el nekem? És ő miért nem mondta? 
-  Leülhetek? 
Kathleen intett, hogy foglaljon helyet a karosszékben. Alán egy lábzsámolyra 
telepedett a kályha mellé. 
-  Először azért nem mondtam el, mert nem volt rá szükség, később pedig már 
azért nem, mert nem akartalak megbántani. A nagyapád pedig azért nem vallotta be, 
mert abban reménykedett, hogy sohasem tudod meg. 
-  És te a nagyapa iránti gyűlölet miatt vettél el. Amikor igent mondtam erre a 
házasságra, azt gondoltam, valaki másra irányul a haragod, nincs kapcsolatban közvetlenül velem. Ha tudtam volna, mennyire személyes jellegű, tisztán láttam volna, 
hogy sohasem szerethetsz meg engem. 
-  És mégis ez történt. 
-  Úgy gondolod, hogy nem egy ONeillt látsz bennem, ha rám nézel? 
-  Korábban így volt, és ez nagy gondot okozott nekem. De ma már nem gyűlölöm 
a nagyapádat. Azt tette, amit tennie kellett. 
Kathleen váratlanul felállt. 
-  Alán - mondta -, azt hittem, képes vagyok már erről beszélni. De úgy látszik, 
mégsem. 
-  Beszélnünk kell róla, Kathleen, mert különben sohasem leszünk képesek a 
közös életre. Hugh Farrell dühöngött, amikor odébbálltam Caroline-nal. Abban az 
időben pénzügyi nehézségei voltak, és nagyon bízott Caroline hozományában. 
Amikor megszöktünk, betett egy ékszert a szobámba, a nagyapádat pedig arra 
kényszerítette, mondja, hogy látott engem az ékszerrel. Azzal fenyegette meg, hogy 
benned tesz kárt. Meg kell értened, hogy a nagyapád számára nem volt kiút. Nem 
kockáztathatta meg, hogy Farrell ártson neked. 
-  Hívhatta volna a rendőrséget. 
-  És azok mit tehettek volna? Figyelmeztetik Hugh-t, aztán hadd menjen? A 
nagyapád meg egyedül marad a gondjaival, ahányszor csak pár percre is látótávolságon kívül kerülsz. Ha én meg tudom ezt érteni, te miért nem tudod? 
Kathleen elfordult tőle. 
-  Meg tudom érteni. - Összerázkódott. - Ó, Alán, micsoda dolgokat vágtam a 
fejéhez! Már értem, miért hazudott, de változtat ez valamin? Mindig közöttünk fog 
állni a börtön, az elveszett évek... 
-  Mit akarsz mondani ezzel? 
-  Szeretném töröltetni a házasságom. Azt szeretném, ha szerelemből vehetnél el 
egy asszonyt. És én is olyan férjet szeretnék, aki mellett nem kell magamnak mindig 
feltennem a kérdést, vajon nem mélyebb-e a haragja irántam, mint a szerelme? 
-  Nem fogod töröltetni a házasságod - mondta nyugodtan a férfi. 
Kathleen megfordult, és meglepetten nézett rá. 
-  Nem vagyok a tulajdonod. 
Alán hozzálépett, s gyengéden megcsókolta. 
-  De az vagy, Kathleen. Ugyanúgy, ahogy én a tiéd vagyok. Az egyetlen férfi, 
akit valaha is szeretni fogsz, én vagyok, éppen úgy, ahogy te vagy az egyetlen nő, akit 
valaha is szeretni fogok. Összetartozunk, és együtt is maradunk. 
Kathleen arcán lassan legurult egy könnycsepp. Alán lecsókolta róla. 
-  Az utóbbi hetekben tettem egyet-mást, hogy mindent újrakezdhessünk. Eladtam azt az üzleti társaságot, amellyel tönkre akartam tenni a nagyapádat. A Hugh 
Farrelltől elnyert birtokot pedig átadom Seannak. Ehhez a dologhoz neki úgysem volt 
köze soha. 
Kathleen a könnyeit nyelte. 
-  Köszönöm. 
-  Addig azonban ott maradunk, amíg el nem készül az új házunk. 
-  Az új házunk? 
-  Igen, azon a birtokon, amit megvettem. Ugye még emlékszel a vacsoránkra azon 
az estén? 
-  Persze. De igazán Írországban akarsz maradni? 
-  Valahogy téged nem tudlak elképzelni máshol. 
-  Nem fogsz unatkozni? 
-  Veled nem lehet unatkozni, Kathleen. Szeretlek téged. Ezt még soha, egész 
életemben nem mondtam senkinek. Olyan vagy számomra, mint valami csoda. Ha 
egyszer elmégy az életemből, nem marad semmim. 
Kathleen a karjába simult. Alán szorosan ölelte, a lány pedig olyan boldog 
biztonságot érzett, hogy el sem tudta képzelni, miért gondolta valaha is, hogy elhagyhatná. 
-  Találsz valamit a hálószobában. Azt szeretném, ha felvennéd - szólt Alán egy 
idő múlva. 
-  Mi az? 
-  Ne kérdezz! Vedd csak fel, és gyere a kályhához! 
Kathleen kibontakozott a karjából. 
-  Csukd be az ajtót magad mögött! - kiáltott utána a férfi. 
Kathleent leírhatatlan boldogság töltötte el, mikor megpillantotta esküvői ruháját. 
Amint magára öltötte, Alán bekopogott. Szmokingot viselt. Karját nyújtotta a 
lánynak, és kivezette a nappaliba, melyet már előzőleg gyertyával és virágokkal 
díszített föl. 
A kandalló előtti párnákra térdeltek. Alán a lány kezét a két kezébe vette, és a 
szemébe nézett. 
-  Tudom, micsoda csalódást jelentett neked az esküvőnk. - Amikor Kathleen 
ellenkezni próbált, ujját könnyedén a szájára tette. - Én, Alán Gallagher, asszonyommá fogadlak téged, Kathleen ONeill Gallagher. Azért, hogy szeresselek és becsüljelek, amíg csak élünk. - Gyengéden megszorította a lány kezét. - Most te vagy soron. 
-  Én, Kathleen ONeill Gallagher, férjemmé fogadlak téged, Alán Gallagher. 
Azért, hogy szeresselek és becsüljelek, amíg csak élünk. 
Alán a zsebébe nyúlt, kivett egy nagy smaragddal díszített gyűrűt. Felemelte Kathleen bal kezét, és mielőtt felhúzta volna a gyűrűt, megcsókolta az ujját. 
-  Most férjjé és feleséggé nyilvánítom magunkat. - Kathleen csak nézte. Alán 
hozzáhajolt, és megcsókolta a száját. 
Kathleen kissé eltávolodott tőle, hogy nézhesse. Tudta, hogy a férfi éppen úgy 
vágyik rá, mint ahogyan ő kívánja. Hátranyúlt, és halkan lehúzta ruhájának rejtett 
cipzárját. Aztán hagyta, hogy a ruha lassan lecsússzon a válláról a csípőjére. 
Alán ajkai végigbecézték a vállát, a nyakát, melle finom, kerekded vonalát. 
Kathleen szeme csukva volt, amint hátradőlt, Alán pedig a mellbimbóját csókolta 
gyengéden. A lány kezével a férfi hajába kapaszkodott, úgy húzta egyre közelebb és 
közelebb magához. 
Alán óvatosan és gyengéden lefektette őt a puha, bolyhos szőnyegre. Egyenként 
hullott le minden ruhadarab róluk, aztán már meztelenül feküdtek ott. A tűz fényében 
Alán a feleségét nézte. 
-  Gyönyörű vagy. - A hangja halk volt, és a vágytól érdes. Végigsimította a 
combja belső oldalát, felfelé, miközben nyelve a fülét érintette. Mikor ujjai megtalálták céljukat, Kathleen teste egy pillanatra megfeszült. Alán várt, amíg megnyugszik, majd újrakezdte a gyengéd becézgetést. 
Kathleent korábban nem ismert forróság öntötte el. Kellemes feszültség indult el 
benne valahonnan, amíg már nem tudott többé gondolkozni sem. Mindent elfelejtett 
maga körül. Már csak Alán volt, és ő, meg ez a mindent elsöprő boldogság, amely, 
mint egy nagy hullám, magával ragadta. 
Aztán kinyitotta a szemét. Alán nézett le rá, elsimította nedves haját a homlokából. 
A férfi ritmikus mozgásba kezdett, s őt újra elkapta az a leírhatatlan feszültségérzés. 
Ujjai Alán vállába mélyedtek, vágytól eltelve ölelte még szorosabban, minden 
gyengédségét szenvedéllyel viszonozva. Kathleen úgy érezte, beszívja valami 
örvény. Érzelmeinek viharossága valósággal megrémítette, és mégis ez volt életének 
legboldogabb pillanata. Még szinte kábultan suttogta később: 
-  Nem hittem volna, hogy ilyen lesz! 
Alán a hajába temette az arcát. 
-  Én sem - vallotta be kimerülten. 
Kathleen kissé elfordult, hogy láthassa. A férfi keze gyengéden simogatta az arcát. 
-  Ne hagyj el engem soha, Kathleen. 
Az elégedett biztonság érzete teljesen eltöltötte Kathleen lelkét. Nem volt többé 
árnyék felettük. Ő volt a szerelem Alán Gallagher számára, ő volt a feleség, a szó 
igazi értelmében. 
És minden más elvesztette jelentőségét.