Júlia 54 Penny Jordán Váratlan ajándék A gyönyörű manöken, Kim sikereinek csúcsán kapja meg szülővárosából azt a levelet, mely unokahúga haláláról értesíti. Natalie rábízta egyetlen kislányát, s Kim nem is akar kitérni az új életformát igénylő feladat elől. Csak az a baj, hogy a gyerek apja, Gordon James épp az a férfi, akibe a lány évekkel korábban halálosan szerelmes volt, s akinek hirtelen kötött házassága annyira elkeserítette, hogy azóta sem tért vissza megaláztatása színhelyére... Váratlan ajándék 1. FEJEZET Kimet New Yorkban Lrte utol a levél. Már egy hónapja tartózkodott ott, ami rendkívüli esetnek számított, mivel általában ritkán töltött ennyi időt egy helyen. Manöken volt, s az egyik New York-i divattervező cég ajánlott neki szerződést, fotómodellként pedig egy nagy illatszergyártó vállalat kívánta öt évig foglalkoztatni. Ha az ember egyszer befut, annyi az ajánlat, hogy nem is lehet valamennyit elfogadni, gondolta, miközben a kulcsot keresgélte, hogy végre bejusson a lakásba, amelyet egy amerikai kolléganőjétől kapott kölcsön. Kim Ashton huszonhat éves múlt. Pályafutása kezdetén szentül megfogadta, hogy legfeljebb négy évig csinálja, de nagynénje betegsége miatt aztán mégsem hagyhatta abba a munkát. Az idős hölgy testi és szellemi leépülése viharos gyorsasággal következett be, s két hónappal ezelőtt meg is halt. Kimnek elvileg most már nem kellett volna annyit dolgoznia, mégsem akart valami másba fogni. Még négy év, gondolta, s élete végéig nem lesznek megélhetési gondjai. És hogy azután mi lesz majd? Ki tudja. Tizenkilenc évesen olyan egyszerűnek tűnta jövő. Feleségül megy Gordonhoz, gyerekeik születnek... Nagyot sóhajtott. Kamaszálmok! S lám, mennyire más a valóság. A nappali dohányzóasztalára dobta a postaládában talált leveleket, aztán gyorsan bement a fürdőbe. Június lévén szinte elviselhetetlen volt New Yorkban a hőség. Micsoda szerencse, hogy barátnőjének, Kelly Readingnek a lakásában van klímaberendezés. S egyáltalán, mekkora szerencséje van ezzel a lakással. Rettenetesen unta már az állandó ki- és becsomagolást, a szállodákat, a szüntelen költözködést. Milyen különös, hogy ő, aki mindig otthon ülő volt, olyan hivatást választott, amely percnyi nyugtot sem hagy neki, s keresztül-kasul űzi a világon, míg az unokahúga, Natalie, aki soha egyetlen másodpercig sem tudott nyugton maradni, férjhez ment, és gyereket szült. Kim kibújt könnyű selyemruhájából anélkül, hogy közben akár csak egy pillantást is vetett volna a tükörbe. Ismerte a testét, nem volt mit nézegetnie magán. Pályafutása legelső pillanatától kezdve minden olyan szerződést visszautasított, amely arra kötelezte volna, hogy mezítelenül álljon a felvevőgép elé. A mái napig nem felejti el, milyen cirkuszt csinált ebből az első ügynöke. Most már azonban válogathatott az ajánlatokban, s jelenlegi ügynökének, Hedwignek, pontosan megmondta, mi az, amit hajlandó elvállalni. Mielőtt beállt volna a zuhany alá, feltűzte hosszú, szőke haját. Gyorsan lezuhanyozott, becsavarta magát egy nagy fürdőlepedőbe, s nekiállt, hogy leszedje az arcáról a festéket. Nagyon utálta, ha ki kellett festenie magát. Csüggedten nézett a tükörbe. Szép kis manöken, aki nem bírja a kozmetikumokat! Először a szemfestéket mosta le. Csodálatosan szép, zöld szeme volt, s feltűnően finom metszésű arca. Az unokahúgával, Natalie-val, már kamaszkorukban sokat civakodtak azon, ki hogy néz ki. Kimnek ötéves korában meghaltak a szülei. Az árva kislány Mabel és Róbert Boltonhoz került, s onnantól kezdve két évvel fiatalabb unokahúgával, Natalie-val együtt nevelkedett. Kim hamar rájött, milyen rettenetes, bosszúálló természet rejlik a kislány bájos külseje mögött. Ha Natalie valamit elakart érni, nem ismert se istent, se embert, nem érdekelte, hogy a barátairól vagy a családjáról van-e szó. Az árva, magányos Kim különösen sokat szenvedett tőle, s gyakran menekült a szobájába, hogy jól kisírja magát. Natalie sokat gyötörte az árvaságával. Csak azt kell mondanom, hogy ki nem állhatlak, és máris nevelőotthonba kerülsz, mondogatta. Kim a fenyegetőzések hatására eltűrte, hogy Natalie újra meg újra megzsarolja. Utálta magát a gyengeségéért, de mit tehetett volna! Szóüanul tűrte unokahúga minden szeszélyét. Mai eszével már tudta, hogy Natalie csupán önbizalomhiányban szenvedett. Irigykedett, mert az anyja és Kim között meghitt viszony alakult ki, s ő ebből kirekesztve érezte magát. Meg aztán különös módon Kim sokkal jobban hasonlított is a nagynénjére, mint Natalie, Mabel tulajdon gyermeke. A lány megérezte, hogy az anyja elfogult Kimmel szemben, s a gyűlölködésének valahol ebben rejlett a gyökere. Az apja azonban bálványozta Natalie-t, és így a halála rettenetesen megviselte a kislányt. Tizennégy éves volt, amikor az a bizonyos autószerencsétlenség történt. Kim néha maga is csodálkozott azon, hogy soha nem viszonozta az unokahúga ellenséges érzelmeit. Épp ellenkezőleg. Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább felelősnek érezte magát Natalie-ért, s Mabel nénivel szövetkezve igyekezett helyreállítani a lány kibillent önbizalmát. Erőfeszítéseiket sajnos nem koronázta siker. Natalie-nak hiányzott az apja szeretete. Róbert bácsi több ízben is kijelentette, hogy kettejük közül Natalie a szebb. Ez kezdetben igaz is volt, Natalie ugyanis hosszú, sötét fürtjeivel és légies alakjával valóban bájos kislány volt, ami Kimről egyáltalán nem volt elmondható. Amikor azonban kamaszodni kezdtek, Kim lekörözte unokahúgát, amivel természetesen még inkább magára vonta Natalie haragját. Kim igyekezett elhessegetni magától a régi emlékképeket. Mikor kijött a fürdőszobából, töltött magának egy jó pohár gyümölcslevet, és leült, hogy átnézze a postáját. Azonnal feltűnt az ismerős feladó a borítékon, amelynek sarka kilógott az asztalra dobott levélkupacból. Amióta Mabel néni meghalt, meglehetősen gyakran kapott levelet a londoni Smith Turner cégtől. Natalie ugyanis a házasságkötése pillanatában minden kapcsolatot megszakított a tulajdon anyjával. - Úgyis téged szeret jobban - sziszegte gyűlölködve. Kim néhány évvel később vett észre először valami furcsát a nagynénjén. Pár gyötrelmes hónap után végre nyilatkoztak az orvosok. Tapintatosan megemlítették egy intézmény nevét, ahová a hasonló eseteket be szokták utalni, s hangsúlyozták, hogy a nagynénje a lehető leggondosabb ápolásban részesülne. Az ellátás vagyonokba került. Kim akkor írt Natalie-nak, s megkérdezte, hogy édesanyja közelgő halála miatt nem gondolt-e esetleg arra, hogy kibéküljön vele, s meglátogassa. Natalie azonban nem is válaszolt. Kim kénytelen lett volna elutazni hozzá Little Martinbe, hogy a lelkére beszéljen, ez azonban meghaladta az erejét. Ehelyett még többet dolgozott, hogy összehozza a nevelőanyja ápolásához szükséges csillagászati összegeket, s emiatt az elmúlt négy évben szinte lélegzetvételnyi szabadideje sem volt. Gyanította, hogy a Londonban feladott levélben az örökséggel kapcsolatos ügyekről lesz szó. Nagynénje ugyanis ráhagyta a vagyonát, egy kis házat Little Martinben, ahol Róbert bácsi halála után éltek. Bár összkomfortról szó sem volt, Kim mind a mai napig nagyon szerette ezt a kis nádtetős házat, amelyet Natalie viszont annyira gyűlölt. A lány állandóan panaszkodott, amiért olyan szerény körülmények között kell lakniuk. Ha bárki másról lett volna szó, Kim biztosan felháborodik ilyen fokú önzés láttán, Natalie esetében azonban mindig talált mentséget. Csupán egy dolgot nem tudott neki soha megbocsátani. Feltépte a borítékot, és kivette a levelet. .. .sajnálattal értesítjük unokatestvére, Natalie James, születeti Bolton haláláról. Egyúttal felhívjuk szíves figyelmét arra a tényre, hogy... Kim eltolta magától a papírt. Natalie halott! Nem, ez egyszerűen lehetetlen! Hisz alig volt huszonnégy éves. Megnézte a dátumot, s ekkor rémült csak meg igazán. Natalie már hat héttel ezelőtt meghalt, miközben ő úton volt Nassauból Rióba, onnan Cannes-ba, majd végül New Yorkban kötött ki. A levél a földre esett. Kim szédült. Lehet, hogy a rossz lelkiismeret az oka? Hányszor, de hányszor kívánta az elmúlt hét évben, hogy bárcsak halna meg Natalie! Hányszor imádkozott azért, hogy másnap, amikor felébred, azt hihesse, mindaz, ami történt, rossz álom csupán! A jelenlegi életmódját nem maga kereste, hanem rákényszerítették, ő pedig emelt fővel, büszkén és méltósággal viselte a sorsát. Annak idején el kellett hagynia az otthonát, ha segíteni akart Natalie leendő gyermekén. Gordon gyermekén, aki akár az övé is lehetett volna. Csöngettek. Kim felriadt, s a kaputelefonhoz ment. - Sajnálom, Danny, még nem vagyok kész - mentegetőzött. Valójában semmi kedve sem volt a New York-i üzletember társaságához, aki. kitartóan ostromolta. Rendben van, Danny vonzó, kellemes férfi, de nem talált utat a szívéhez. Mint ahogy Gordon óta egyetlen más férfi sem. Tíz perccel később az előcsarnokban találkoztak. Kim látszólag nyugodt és kiegyensúlyozott volt - az elmúlt évek megtanították erre -, noha lélekben messze járt. Danny az egyik üzlettársát is magával hozta, aki előtt úgy kérkedett Kimmel, mint egy kisgyerek az új játékával. Kim réges-rég hozzászokott már mindehhez. Egy fényűző étterembe mentek. Natalie halott, gondolta Kim megrendülten, amikor beszálltak a taxiba. Még mindig nem volt képes felfogni. Mi történhetett? Talán, ha figyelmesen elolvasta volna a levelet! De hát túlságosan szíven ütötte a dolog. Az egyetlen, amin nem csodálkozott, az volt, hogy az ügyvédi iroda őt is értesítette. Végtére ő Natalie egyetlen közvetlen hozzátartozója a kislánya után. Mabel nénitől tudta meg még akkor régen, hogy Natalie-nak lánya született. Nevelőanyja élete végéig hiába várta, hogy láthassa az unokáját. Ha Ray Thornton akkor nem segít, Kimnek éppúgy, mint Mabel néninek, Little Martinben kellett volna maradnia, s végig kellett volna néznie, amint Natalie Gordon oldalán boldog hitvesként éli világát. Nagyon sokat köszönhetett Ray nek, akit Gordon annyira utált. Mindig azt mondta rá, hogy beképzelt alak, ami bizonyos szempontból igaz is volt. Ray a könnyűzene műfajában énekeseket foglalkoztatott, s állást ajánlott Kimnek épp akkor megnyíló londoni klubjában. Kim elutasította az ajánlatot, noha ő a maga részéről kedvelte Rayt. A férfi akkor harmincegy éves volt, hat évvel idősebb, mint Gordon, s Kim csak felületesen ismerte. Az után a végzetes éjszaka után azonban, amikor Natalie-t Gordon karjában találta, mégiscsak Rayhez fordult, és a segítségét kérte. A férfi vigasztalta, igyekezett bátorságot önteni belé, végül megkérdezte, nem lenne-e kedve manökennek menni. Megígérte, hogy segít bejutnia abba a híres manökenképzőbe, ahol aztán a lány végül meg is szerezte a képesítését. Ezt követően Ray egy darabig próbálkozott ugyan Kimnél, de csak úgy félig-meddig, mert rájött, hogy a csalódás után Kim nem igazán képes másvalakihez kötődni. Azóta barátok voltak, bár csak ritkán futottak össze. Ray közben megnősült, s feleségével és aranyos, kétéves kisfiával Kaliforniában élt. Az est unalmas volt, s nem akart véget érni. Kim többször is magán érezte Danny megrovó pillantását, amiért oly kevéssé kapcsolódik be a társalgásba. Danny ügyfele azonban - úgy tűnt - nagyon élvezi a dolgot. Tetszett neki az étterem, örült a meghívásnak, s Kim titokban azon gondolkodott, vajon mi a célja Dannynek ezzel az egésszel. A férfi nagy játékos volt a szónak minden értelmében, s nem riadt vissza attól, hogy kockáztasson, vagy meghökkentő döntéseket hozzon. Hazafelé menet Danny még mindig duzzogott. Fel akart menni Kimhez, ám a lány világosan az értésére adta, hogy jobb lesz, ha erről sürgősen letesz. Fagyos hangulatban váltak el, s Kim szentül meg volt győződve, hogy Danny nem hívja fel egyhamar. De hát végül is nem a férfi hibája, hogy neki semmi köze ahhoz az enyhén szólva kiszínezett képhez, amelyet a sajtó tálal fel róla. Ki gondolná, hogy mind a mai napig szűz még? Fájdalmat érzett a szíve környékén, amikor eszébe jutott, hogyan ütött rajtuk egyszer Natalie. Annyira biztosak voltak benne, hogy senki sem zavarhatja meg őket! Gordon nem sokkal ebéd előtt felhívta, s a hangja hallatán Kimnek menten szaporábban kezdett verni a szíve, holott akkor már több éve ismerték egymást. Gordon Londonban járt egyetemre, aztán Ausztráliába ment tanulmányútra, hogy majd ha hazatér, átvegye az apja gyárát. Az édesapja váratlanul halt meg, Gordon pedig haladéktalanul hazajött Little Martinbe. Napbarnított, cserzett bőre s fekete haja volt. Kim első látásra beleszeretett. Tizenkilenc éves volt akkor, s teljesen átadta magát ennek a nyugtalanító, hirtelen támadt vonzalomnak. Úgy tudta,, hogy az érzelmei viszonzásra találnak, legalábbis a férfi ezt állította. Miért is nem jött rá már akkor az igazságra, amikor Natalie hirtelen rájuk rontott? Miért is volt olyan ostoba, hogy megint az unokahúga jól ismert önbizalomhiányával magyarázza a dolgot? Miért hitte, hogy csupán megszokott dührohamainak egyikéről van szó? Kim akkoriban a közeli kisváros utazási irodájában dolgozott, ám aznap épp szabadságon volt. Gordon így otthon hívta fel, és megkérdezte, nincs-e kedve nála ebédelni. Érte ment, s útközben a kocsiban megvallotta, hogy majd megvesz, úgy szereti és kívánja. A férfi a házát a gyárral együtt apjától örökölte. A múlt század közepén épült villa volt, nem túl nagy, ám annál meghittebb, hangulatosabb. Kim akkor még nem sejtette, milyen gazdag Gordon. Életében először volt szerelmes, s ez az érzés teljesen eltöltötte. Ha a férfi egy szegényes padlásszobába hívja, akkor is örömmel vele megy. Alighogy beléptek a házba, egymás karjába zuhantak. Aztán Gordon a nappali felé vezette - nem töltötték az időt azzal, hogy felmenjenek az emeletre, ahol a hálószobák voltak. A szoba ajtaját be sem csukták, csak csókolták egymást szenvedélyesen, s Kim szerelemmel eltelve simult a férfihoz. Korábban is csókolóztak már, s Gordon mindig végtelenül gyengéd volt hozzá. Azt is tudta, hogy Kimnek még nem volt dolga férfival, rákérdezett ugyanis, Kim pedig őszintén válaszolt. A férfi ezért most némileg elbátortalanodva, ugyanakkor vágyakozással eltelve nézte. Egymás mellett feküdtek a díványon, mikor Natalie váratlanul berontott. Gordon előzőleg kigombolta Kim blúzát, s a lány érzékeny mellbimbóit csókolgatta. Natalie hirtelen bukkant fel, s azzal vádolta Kimet, hogy gálád módon nem avatta be a titkaiba. Követelte, hogy azonnal menjen vele haza, különben nem hajlandó lecsillapodni. Mennyire dühös volt akkor Gordon, s ő maga mennyire félreértette a felháborodását! Vajon Natalie már akkor is a férfi szeretője volt? Megrohanták az emlékek, de Kim ezúttal is, mint mindig, igyekezett elfojtani őket. Még most, hét év múltán sem tudott testi-lelki szenvedés nélkül gondolni Gordonra. Soha nem tudta túltenni magát a csalódáson. Soha nem fogja elfelejteni azt a napot, amikor megtudta az igazságot. Dolgozott mint mindig, s Gordon munka után általában érte ment. Aznap azonban nem jelentkezett. A titkárnője hívta fel.Kimet az irodában, s a főnöke nevében arra kérte, hogy munka után menjen egyenesen Gordonhoz. A lánynak akkoriban nem volt kocsija, s az út a munkahelyétől hazáig jó néhány kilométer volt. Kim azonban szerelmesebb volt annál, semhogy ilyen aprósággal törődött volna. Gordon várja, csak ez volt a fontos, s őszintén remélte, hogy most senki sem fogja megzavarni őket. A Natalie-val való szerencsétlen találkozás óta először lehetnek végre megint kettesben. Kim tudta, hogy Gordonnak sok a gondja-baja, ezért a kérést nem vette zokon. Az idő tájt a férfi épp egy szerződéskötésen dolgozott, amely létfontosságú volt a cége számára. Gordon kocsija kint állt a ház előtt, de Kim nem Csengetett, mint ahogy szokott. Maga sem tudta volna megmondani, miért döntött hirtelen úgy, hogy a házat megkerülve a terasz felől megy be a nappaliba. Hogy meglepődik majd Gordon! Egyetlen szempillantás alatt felfogta a helyzetet, amely kintről a szeme elé tárult. Gordon és Natalie egymás mellett ült a díványon. Natalie a fejét a férfi vállára hajtotta, Gordon pedig szorosan átölelve tartotta a lányt, fölé borulva. Kim az arcukat nem láthatta, de ennyi is elég volt. Letaglózva fordult sarkon, s az első pillanatban úgy érezte, nem éri fel ésszel a látottakat. Hazament, aztán felhívta Gordont, s azt mondta, nem érzi jól magát. Eközben fuldoklóként kapaszkodott az utolsó szalmaszálba. Ha Gordon azt mondja, hogy Natalie ott volt nála, és magyarázattal szolgál, akkor talán még semmi sincs veszve. Gordon azonban hallgatott. Natalie csak órákkal később jött haza, sápadt volt, és látszott rajta, hogy sírt. Mégis diadalittas kifejezés ült az arcán, mintha pontosan tudná, mit látott Kim a teraszról. Soha nem beszéltek a dologról, akkor legalábbis nem. Bár Gordon a következő héten állandóan hívta, Kim nem akart találkozni vele. Túlságosan is megrázta a dolog, semhogy kedve lett volna beszélni róla. A nagynénjét sem avatta be az egészbe, aminek később őszintén örült. A szenvedései azonban ezzel még nem értek véget. Natalie egy este azzal állított haza, hogy gyereket vár Gordontól, s szemlátomást eszelős örömet érzett a lány fájdalmas, kétségbeesett arckifejezését látva. Kim nem is akarta megkeresni Gordont, hogy megtudja, igaz-e, amit Natalie állít. A büszkeségén kívül úgysem maradt semmije. Amikor Natalie végre kiélvezte a győzelmét, Kim titokban kisurrant a házból, s mint aki eszét vesztette, fel s alá rohangált az utcákon. A végén a kimerültségtől kis híján összeesett. Ebben az állapotban talált rá Ray Thornton. Hazavitte magához, ám hiába kérdezgette, mi történt, Kim makacsul csak azt ismételgette, hogy el kell tűnnie Little Martinbői. Ray ekkor megkérdezte, nem akar-e esetleg manöken lenni. Kim korábban csak felületesen ismerte Rayt, de most jólesett neki a férfiból áradó melegség és segítőkészség. Amikor, szinte csak mellesleg, kiejtette Natalie nevét, látta, hogy a férfi elkomorul láthatóan nem kedvelte az unokahúgát. Ez akkor elég volt Kimnek, hogy minden fenntartás nélkül a bizalmába fogadja Rayt, aki - Gordonnal ellentétben - mind a mai napig egyetlen alkalommal sem élt vissza ezzel. A férfi még akkor este bevitte Londonba. Kim másnap levelet írt a nagynénjének, amelyben tudatta vele, hogy manöken szeretne lenni, s hogy azért ment el titokban otthonról, mert nem akarta, hogy a terve megvalósításában bárki is megakadályozza. Natalie és Gordon egy hónappal később összeházasodott. Mabel nénit teljesen megdöbbentette a dolog, s bevallotta Kimnek, hogy őszintén aggódik. - Csak legalább ne lenne Natalie ennyire fiatal! Éretlen ő még a házasságra. De Gordon mellett talán majd... - Hirtelen elhallgatott, s nyílt őszinteséggel Kim szemébe nézett. - Tudom, drágám, mennyire közel áll a szívedhez Gordon... - Barátok vagyunk, ez minden - szakította félbe Kim Mabel nénit, és gyorsan másról kezdett beszélni. Mesélt új életéről, beszámolt mindennapjairól, amelyek megközelítőleg sem voltak olyan színesek, mint ahogy ecsetelte őket, de azt akarta, hogy a nagynénje legalább miatta ne aggódjon. Két évig dolgozott, megszállottan, fáradhatatlanul, de végül is megérte. Megismerték a nevét, befutott. Utólag nagyon is bölcs döntésnek bizonyult, hogy kezdettől fogva mereven elutasított minden kétes ajánlatot. így egyetlen pletykaújság sem hozhatott később korai felvételeket a nagy Kimről, azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen felvételek nem léteztek. Ezekben az években mindössze egyetlen levelet kapott Natalie-tól, amely a megszokott gonoszkodó hangnemben íródott. A lány részletesen ecsetelte benne Gordonnal való házasélete minden gyönyörűségét, s helyeselte Kim pályaválasztását. Kim nem válaszolt, s ő sem kapott több levelet tőlük. Most pedig Natalie halott. Sokáig tartott, amíg a lány némileg megnyugodott. A lelkében még hosszú ideig kavarogtak a múlt feltoluló képei, de aztán végre sikerült elaludnia. A telefon csörgésére riadt. A szobában sötét volt, és Kim hirtelen azt sem tudta, hol van. A telefon kitartóan csöngött, ő pedig megpróbálta összeszedni magát. A vonal túlsó végén jellegzetes angol kiejtéssel beszélő női hang jelentkezett. Már-már idegennek érezte ezt a fajta kiejtést. Ilyen rég eljött volna hazulról? - Mr. Smith szeretne beszélni önnel a Smith Turner ügyvédi irodából - mondta a hang. A vonalban kattogás hallatszott, majd néhány másodperc múlva meghallotta Mabel néni ügyvédjének a hangját. - Üdvözlöm, Kim, hogy van? - kérdezte a dörmögő basszus. - Félig még alszom - mondta a lány. - Van egyáltalán fogalma arról, hány óra van itt ilyenkor? - És magának van fogalma arról, mit jelent az, hogy hatodik hete nem tudom elérni? Az ügynökét szó szerint bírósági eljárással fenyegettem meg, ha nem árulja el végre a címét. Történt valami, Kim? Már ezer éve várok valamiféle válaszra. Nyilván Natalie halálával kapcsolatban, gondolta Kim, hangosan pedig annyit mondott: - Csak ma kaptam meg a levelüket. Úgy látszik, bejárja a fél világot. Mi történt tulajdonképpen? Hogy történhetett... - A bírói határozat szerint Natalie hisztérikus rohamában öngyilkos lett - mondta Tom Smith, s Kimnek sok idejébe telt, amíg felfogta a szavak értelmét - De hát erről beszámoltam már magának a levelemben. Az unokahúga mindig is rendkívül ideges alkat volt, s a nagynénje ezt nagyon jól tudta. Emiatt állandóan aggódott is Natalie-ért. Róbert anyja, az idősebb Mrs. Bolton, sajnos rendkívül hasonló személyiségjegyekkel rendelkezett. Mivel Tom Smith régóta ismerte a családot, Kimnek semmi oka sem volt kételkedni abban, hogy amit mond, az igaz. Öngyilkos lett! A szó újra életre keltette régi, ösztönös vágyát, hogy oltalmába vegye Natalie-t. - De hát miért? Mindene megvolt, amit egy nő csak kívánhat magának. Volt férje, gyereke, családja... - Minden jel szerint már hosszabb ideje lelki beteg volt. Ez az újabb tény Kimből azonnal heves lelkiismeret-furdalást váltott ki. Lehetséges, hogy Natalie-nak szüksége lett volna rá? Talán segíthetett volna rajta. Az iránta való valamennyi ellenséges érzületét hirtelen mintha elfújták volna, s a haragja most még inkább Gordon ellen fordult. Lehet, hogy Natalie-t is pontosan úgy elárulta, mint őt? Kim lelkében magasra csaptak a Gordon iránti gyűlölet hullámai. Elvette mindenét, a reményét, a szerelmét, soha meg nem született gyerekeit, s most ráadásul az egyetlen rokonát is. Bár ez azért így nem egészen igaz, villant át hirtelen az agyán. Hiszen ott van a gyerek, a kis Sophie. - A kicsi hogy viseli az egészet? - kérdezte aggódva. - Látja, pont ezért keresem - mondta Tom Smith, Kim őszinte meglepetésére. - Sophie a születése óta csendes, magába forduló gyerek volt, ám a pillanatnyi állapota komoly aggodalomra ad okot. Natalie halála óta nem hajlandó beszélni. Kim szeme hirtelen megtelt könnyel, s most már csak az elárvult, reményvesztett gyerekre tudott gondolni. - Natalie nyilván nem önt jelölte volna ki Sophie gyámjául, ha nem ez lett volna a végakarata - folytatta az ügyvéd. - Tudom, hogy szinte a lehetetlennel határos, mégis meg kell kérdeznem, nem tudna-e hazajönni, és gondjaiba venni a gyereket? Sophie gyámja! Kimnek a lélegzete is elakadt. - Nem hinném, hogy Gordon... - Félbehagyta a mondatot. Őszintén szólva nem hitte, hogy a férfi örülne Natalie döntésének. Sophie az ő gyereke is. - Gordon mindenbe beleegyezik, ha ezzel segíthet Sophie-n. Egyszerűen kétségbe van esve - mondta az ügyvéd. Nem lehetett elsiklani a férfi hangjában megbúvó rejtett szemrehányás felett. Kim bűnbánóan gondolt arra, hogy a levél első oldalát el sem olvasta. - Netán erről is szó van a levélben? - kérdezte bátortalanul. - Természetesen - mondta Tom Smith türelmesen. - Amikor Natalie kilenc hónappal ezelőtt felkeresett az irodámban, és közölte az óhaját, hogy önt szeretné Sophie törvényes gyámjául, nagyon meglepett a dolog. Natalie-nak azonban nyilvánvalóan annyira fontos volt az egész, hogy végül is beleegyeztem a kérésébe. Ha akkor egy kicsit alaposabban firtatni kezdem, mi is van a döntése hátterében, talán észrevehettem volna, milyen állapotban van. Egyre csak azt hajtogatta, hogy őt magát mennyire megviselte az apja halála, s ezért mindent meg akar tenni annak érdekében, nehogy a saját gyermekének hasonló sors jusson osztályrészül. Nem akarja, mondta, hogy Sophie félárvaként nőjön fel, mint ahogy ő maga, s szeremé, ha mindig állna mellette valaki, akihez fordulhat, ha az anyjával esetleg történne valami. - És Gordon? Arról is beszélt, mit szólna mindehhez a férje? - kérdezte Kim. - Én természetesen feltételeztem, hogy mindezt megbeszélték egymás között, s hogy maga is tud a döntésükről. így azonban ez az egész csupán szándéknyilatkozatnak tekinthető, amelynek magára nézve semmiféle jogi következménye nincs. Gordon kötelessége továbbra is gondoskodni a gyerekről, de a dolog pillanatnyilag úgy fest, hogy mindennemű kapcsolat megszakadt közte és a lánya között. Sophie-nak segítségre van szüksége, Kim, és attól tartok, maga az egyeden ember, aki ezt a segítséget meg tudná adni neki. - Igen ám, de Sophie nem is ismer engem. Idegen vagyok a számára - vetette közbe a lány. Lassacskán elhatolt a tudatáig, mit akar Tom Smith. De hát hogy is mehetne haza Little Martinbe? Hogy tudná elviselni Gordon lányának s magának Gordonnak a közelségét azzal együtt, hogy a férfi iránti egykori szerelme réges-rég kihunyt. Túlságosan is kiismerte Gordont. Gyenge ember, aki nem átallott elcsábítani egy tizenhét éves, ártatlan kislányt. Vajon szerette-e Natalie-t, vagy csupán a gyerek miatt vette el? - Hát akkor mi legyen, Kim? - dörmögte a basszus hang. - Amint tudok, indulok. - Nem ezt akarta mondani, de a szavak elhangzottak, s visszavonni már nem lehetett őket. - Biztos voltam benne, hogy így dönt. Kim egész testében remegett, amikor helyére tette a kagylót. Nem akar hazamenni, nem akarja látni Gordont és a lányát! Megesküdött magának, hogy soha többé nem tér vissza az emlékek földjére, és lám, máris útban van odafelé. Most azonban már késő, nem hátrálhat meg. Mit is vállalt! Ha Natalie állandó bosszúvágyára gondol, képtelen megérteni, miért pont őrá bízta egyetlen gyermekét. De hát ennek most már végképp semmi jelentősége. Ha valaha féltékenyek voltak is egymásra, ha gyűlölték is egymást- az idő régen elmosta mindezt. Nagyot sóhajtott. Natalie halott, s most kizárólag az árva kis Sophie számít, akin segítenie kell. Nem lett volna szíve, hogy elhárítsa magától ezt a feladatot, már csak Mabel néni miatt sem. 2. FEJEZET Amikor harminchat órával később kiszállt a gépből, szinte maga sem hitte, hogy ilyen gyorsan sikerült mindent elintéznie. A Tom Smithszel folytatott beszélgetés óta alig aludt. Másnap már kora reggel felhívta az ügynökét, akinek ecsetelte a helyzetet. Hedwig azonnal lépett, néhány szerződést lemondott, másoknak a teljesítésére haladékot kért, és kapott. Kim nagyon jól tudta, hogy az utóbbi az ő szakmájában kitüntetésnek számít, s hogy nagyon keveseknek, csakis a legsikeresebbeknek jut osztályrészül. Londonban sokkal hűvösebb volt, mint New Yorkban. Hogy ne vesztegesse az idejét vonatozással meg újabb átszállással, úgy döntött, hogy taxival megy. A sofőr meglepődve nézett rá, amikor bemondta a városka nevét, Kimet azonban pillanatnyilag nem érdekelte, mibe kerül az út. Vajon helyes-e, amit tesz? - kérdezte magától újra meg újra. Tudta nagyon jól, hogy csakis az idő adhat majd választ. Ösztönösen cselekedett, hirtelen döntött így, ami az elmúlt években csak ritkán esett meg vele. A lelkiismeret szava azonban az adott helyzetben győzedelmeskedett az értelem fölött. Délután három körül állt meg a taxi Gordon háza előtt. Mivel Kim úgy tudta, hogy várják, az tűnt számára a legésszerűbbnek, ha egyenesen idejön. Mindössze egyetlen bőrönddel érkezett. A nagynénjétől örökölt öreg ház kulcsai a házat kezelő ingatlanügynöknél voltak, s Kim elhatározta, hogy visszafelé bemegy majd értük. Természetesen a saját házában fog lakni. Ez tűnt számára a legjobb megoldásnak, ha Sophie-t valóban meg akarja ismerni. Ott majd nyugodtan átgondolhatja a soron következő feladatokat. Mabel néni halála után egy ideig bérlők laktak a házban, de elköltöztek, s azóta üresen állt. Csengetett Gordonnál, de senki sem nyitott ajtót. Tom Smith pedig azt mondta, hogy Gordon feltétlenül otthon lesz, mert először Sophie nélkül akar Kimmel beszelni. A lány összeráncolta a homlokát, s újra csengetett. Mivel egy lélek sem mutatkozott, lenyomta a kilincset, s meglepődött: az ajtó nyitva volt. A hallba érve megrohanták az emlékek. Kim gyerekkorában a nagynénjével és nagybátyjával sokszor járt itt, Boltonék ugyanis jó barátságban voltak Gordon szüleivel, Jamesékkel. A legélénkebben azonban mégis a Gordonnal való legelső találkozásokra emlékezett. Kim akkoriban biciklivel járt még, s valahányszor csak bekanyarodott a házhoz, a szíve a várakozástól és a vágyakozástól vadul dobogni kezdett. Az egyik ilyen látogatásakor - a nagynénje küldte át valamiért Jamesékhez - Gordon itt a hallban csókolta meg először. Kim annyira meglepődött, hogy el is felejtette elhárítani a közeledést. Gordon viszont szemlátomást megriadt egy kicsit a saját vakmerőségétől, de gyorsan összeszedte magát, s azzal ugratta Kimet, hogy túlságosan is szép ahhoz, semhogy férfiember ellent tudna állni ekkorra kísértésnek. Ezzel kezdődött minden. Kim nagyot sóhajtott, aztán idegesen pillantott körül a faburkolatú hallban. Hol lehet Gordon? A nevén szólította, s megborzongott a tágas, visszhangos helyiségben. Fázott a könnyű selyemruhában, amelyet még a New York-i kánikulában vett fel, itt azonban, bár már június volt, vékonynak bizonyult. A nappali ajtaja félig nyitva volt. Mintha csak valami láthatatlan erő vonzásának engedne, elindult a szoba felé, ahol hajdan szertefoszlottak álmai. Belépett, és meglepődve látta, hogy szinte semmi sem változott. Natalie soha nem rejtette véka alá, mennyire utálja az eredeti berendezést, s Kim talán ezért számított arra, hogy új és idegen látvány fogadja majd. A nap, ugyanúgy, mint régen, most is betűzött a terasz hatalmas ajtaján, s egy férfira esett, aki elnyúlva feküdt a díványon. Kim megtorpant, s lélegzet-visszafojtva figyelt. Hirtelen úgy érezte, elviselhetetlen a hőség a szobában, s hogy majd megfullad, A viszontlátás sokkal jobban megrendítette, mint ahogy számított rá, bár a férfi szerencsére mélyen aludt, s Kim jelenlétét nem érzékelhette. Az otthonától távol töltött évek hirtelen mintha köddé váltak volna. Az a gondos munkával felépített fal, amely mögött elbújt, összeomlott, s úgy érezte, pontosan annyira kiszolgáltatott ma is, mint azelőtt volt. Gordon göndör haja még fekete volt, s nyúlánk, izmos teste álmában is erőteljesnek tűnt. A csukott szemhéjának sarkából kiinduló vékony ráncokra azonban nem emlékezett Kim. A férfi merev, már-már keserű arckifejezése is új volt a számára, s mélyen megrendítette. Gordon olyan ember benyomását keltette, aki sokat csalódott, és sokat szenvedett élete során. Elégtétel helyett Kim csupán szánalmat érzett. Hét esztendő és kilométerek ezrei választották el őket egymástól, de egyetlen pillantás a férfi arcára, s Kim úgy érezte, az érzelmei szemernyit sem változtak. Lehetséges, hogy még mindig szereti Gordont? Nem, ez ellentmond minden józan megfontolásnak. Inkább az volt az érzése, mintha valami csoda folytán visszapörgött volna az idő, s mintha minden, ami közben történt, hirtelen meg nem történtté válna. De hát mindez nyilván a váratlan, megrázó viszontlátás számlájára írandó. Soha nem szabad szem elől tévesztenie, mekkorát csalódott ebben a férfiban, hogy mennyire jellemtelen ember, holott ő hajdan, szerelmes elfogultságában, a legkiválóbb tulajdonságokkal ruházta föl. Óvatosan közelebb lépett az ágyhoz, s véletlenül belerúgott egy pohárba. Félig üres whiskys üveg állt mellette a földön. Gordon iszik netán? Kim összeráncolta a homlokát, de aztán átvillant az agyán, hogy Natalie csak néhány héttel ezelőtt lett öngyilkos, s Gordont - akár szerette a feleségét, akár nem - nyilván fájdalommal tölti el a halála, és mardossa az önvád. A férfi mocorogni kezdett álmában, s kiesett a feje alól a párna. Kim lehajolt, hogy felvegye, s közben jobb kezével támaszt keresve véletlenül megérintette a karját. Gordon összerándult, mint akit áramütés ért, de nem ébredt fel. Még mindig hanyatt feküdt. Az inggallérja ki volt gombolva, s Kim pillantása a mellét borító fekete szőrre esett. A lány szíve hevesen vert. Amikor fel akart állni, Gordon elkapta a csuklóját, bár a szeme még mindig csukva volt. A homlokát mély, töprengő ránc szelte ketté, mintha csak álmában próbálna meg kétségbeesetten visszaemlékezni valamire. Aztán gyengéden végigsimította Kim kezét, s a lány nem tudta, mitől féljen jobban, a férfi gyengéd érintésétől-e, vagy pedig a saját hirtelen támadt sóvárgásától. Letérdelt a dívány mellé a szőnyegre, s megpróbálta kiszabadítani a kezét anélkül, hogy felébresztené az alvót. Az arca lázban égett, zavar és harag viaskodott a lelkében. Hová tűnt hirtelen hét esztendő, amelynek során megtanulta, hogy minden helyzetben hideg fejjel, józanul döntsön? Egy alvó férfi megsimogatja a kezét, és ő egy csapásra visszavedlik szemérmes bakfissá, aki zavarában azt sem tudja, melyik lábára álljon! Nincs mese, fel kell ébresztenie Gordont, ha ki akar szabadulni a szorításából. A lelke mélyén dühösen, látszólag azonban tökéletes nyugalommal, gyengéden megrázta a férfi vállát. El is felejtette már, milyen lebilincselő hatással volt rá mindig Gordon szeme, amint a másodperc törtrésze alatt képes volt megváltoztatni a színét. - Kim... A férfi elmosolyodott, s szabad kezével a lány hajába túrt. Kim úgy össze volt zavarodva, hogy eszébe sem jutott védekezni, s az ajka várakozásteljesen megnyílt, pontosan úgy, mint régen is mindig. Mintha a közbeeső idő és minden, ami azóta történt, hirtelen semmivé foszlott volna. A férfi csókja gyengéd és meghitt volt, s Kim a hirtelen rátörő vágytól, ugyanakkor haragtól reszketve simult hozzá. Érezte, hogy Gordon nagyon is jól érti, mi megy végbe a lelkében. Mielőtt még kavargó érzelmei lecsillapodhattak volna, Gordon elengedte, ő pedig igyekezett visszatalálni a múltból a jelenbe. A férfi tekintete hirtelen hideggé és ellenségessé vált. Kim látta rajta, hogy tulajdonképpen csak most ébredt tudatára, kit is csókolt meg. Vajon kivel tévesztette össze? Natalie-val vagy valaki mással? - Tehát mégiscsak visszajöttél - szólalt meg Gordon, s felpattant az ágyról. Egy másodpercig sem zavarta, hogy Kim még mindig a padlón térdel. - Érezzük megtiszteltetésnek, igaz? De nyilván megbocsátod, ha nem gyújtunk most azonnal örömtüzeket. Mi szél hozott? A kíváncsiság űzött netán erre mifelénk, vagy esetleg a rossz lelkiismeret? Kim felállt. Épp el akarta mondani, hogy mindössze két nappal ezelőtt értesült Natalie haláláról, amikor léptek közeledtek a hall felől. Az ajtót, amelyet a megérkezésekor nem csukott be, kitárták. Egy kövérkés, ötvenes asszonyság vonult be mosolyogva, s kézen fogva vezetett egy kislányt. Kim visszafojtott lélegzettel figyelte őket. Ez lenne hát az unokahúga, Natalie és Gordon gyermeke? Nem mert a férfi arcába nézni, miközben figyelmesen szemlélte a gyereket. Egy pillantás elég volt, hogy felfogja, miért épp őt jelölte ki Natalie Sophie gyámjául. Nem, semmi nemes indíttatás nem volt a tette hátterében! Natalie a halála pillanatáig mit sem változott. Sophie ugyanis egészen elképesztő mértékben hasonlított Kimre. Mindenki azt hihette volna, hogy nem Natalie, hanem az ő gyermeke. Ugyanaz a keskeny arc, ugyanaz a szőke haj, amely csapzottan hullt a vállára. S ugyanaz a megviselt, reménytelen tekintet. Az egyetlen különbség az volt, hogy Sophie-nak nem zöld, hanem barna volt a szeme. Kim elgondolkodott. Natalie-nak kék szeme volt, Gordonnak pedig sárgás tigrisszeme. Amennyire csak vissza tudott emlékezni, sem a Bolton, sem a James családban nem volt senkinek sem szőke haja és barna szeme. Mégis, valahogy ismerősnek tűntek neki ezek a színek. - Na, most már elhiszed, Sophie? - kérdezte a nő, de nem engedte el a gyerek kezét. - Mondtam, hogy látogatónk érkezik. Sophie hallgatott, s Kim döbbenten látta, hogy még csak nem is néz felé. A nő Gordonhoz fordult. - El kell mennem bevásárolni, uram. - Menjen csak, Mrs. Lancaster - válaszolta Gordon. - A vendégszobát rendbe tette, igaz? - Természetesen. A nagyobbat, ahogy megbeszéltük. - Mrs. Lancaster Kimre mosolygott, aztán megint Sophie felé fordult. - Teára itthon leszek. Ha szépen megkéred, lehet, hogy ma este már a nagynénéd olvassa el neked az esti mesét. Rendben? Sophie nem válaszolt. Kimet elfogta a vágy, hogy felemelje, és magához ölelje. Annyira elesett gyerek volt, s olyan magányos. Egy belső hang azonban azt súgta, hogy nem lenne helyes, ha a közeledést ő kezdeményezné. Aztán eszébe jutott, hogy Gordon valamiféle vendégszobáról beszélt. Meg kell neki mondania, hogy a nagynénje házában fog lakni. Az órájára nézett. El kell még érnie az ügynököt a kulcsok miatt. Gordon figyelmét nem kerülte el Kim mozdulata. - Mi az, máris unod az egészet? - kérdezte gúnyosan. Az apja szavaira Sophie összerezzent, de szemlátomást nem a szavak értelme, hanem a hangsúly riasztotta meg. Vajon Gordon ilyen hangnemben beszélt Natalieval is? A gyerekek sokkal többet látnak és hallanak, mint ahogy a felnőttek képzelik. Kár, hogy nem kérdezheti meg Gordontól, milyen is volt tulajdonképpen kettejük viszonya. Vajon tudja-e, érzi-e, hogy az unokahúga merő gonoszságból jelölte ki a kislány gyámjául? Titokban a férfira pillantott. Talán azt is felrója neki, hogy nem a szüleire, hanem a nagynénjére hasonlít? Kim megborzongott. Mennyit gyötörhette Natalie a gyereket! Saját tapasztalatából tudta, hogy a durvaságnak milyen fokáig volt képes elmenni. De hát Sophie végül is a gyereke volt, nem az unokatestvére. Miután Mrs. Lancaster távozott, a kislány egy darabig még elesetten álldogált a szoba közepén, aztán elindult az apja felé, s közben félénken Kimre nézett. Gordon kinyújtotta felé a kezét, s rámosolygott. Biztató, s ugyanakkor fájdalmas volt ez a mosoly, Kimet azonban mégis megnyugtatta. Ez az ember szereti a gyerekét, gondolta, s a szívéről mázsás kő gördült le. - Nem értem, miért akarta Natalie, hogy pont én legyek Sophie gyámja - mondta, inkább csak magának. - Vajon miért döntött így? Gordon hideg pillantással mérte végig. - Mégis mit gondolsz? Semmi ötleted? - Észrevette, hogy Sophie megint riadt pillantást vet rá, ezért elharapta a mondat végét. - Gyere, megmutatom a szobádat. - Köszönöm, nem szükséges. - A lány időközben tökéletesen visszanyerte az önuralmát, s azzal a hűvös mosolyával nézett Gordonra, amelyet a legtolakodóbb pasasok számára tartott fenn. Az esetek többségében az érintettek vették is a lapot, Gordon azonban ügyet sem vetett rá. - A régi házban fogok lakni, s épp ezért legfőbb ideje, hogy elinduljak az ingatlanügynökhöz. Harold Davies megígérte, hogy kitakaríttat, s jól ki is szellőztetnek majd. - Kim! - Gordon hangja ingerült és csalódott volt, s Sophie máris ijedt arcot vágott. A férfi észrevette, s rögtön nyugalmat erőltetett magára. - Ne félj, Sophie, nem vagyok mérges - nyugtatta a kicsit. Aztán újra Kimhez fordult. - Bizonyos dolgokat tisztáznunk kell, ezért sokkal egyszerűbb lenne, ha nálunk laknál. De nagyon is jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, mindig a saját fejed után mégy. Ebben nyilván mit sem változtál. Gyere, kiviszem a bőröndödet a kocsidhoz. Persze! Hogy mindent szép nyugodtan elmondhass anélkül, hogy Sophie hallaná, gondolta Kim. Évek hosszú során át igyekezett nem gondolni Gordon gyerekére. Attól félt, nem lenne képes elviselni a fájdalmat. És most itt áll, szemtől szemben a kislánnyal, és a lelkében nyoma sincs fájdalomnak. Csakis szánalmat és segítő szándékot érez. Az első lépést azonban Sophie-nak kell megtennie, ezt ösztönösen érezte. - Nem autóval vagyok - mondta. - Ha megengeded, hogy itt hagyjam a bőröndöm, visszajövök érte úgy egy óra múlva. Addig megjárom az utat a házig, s a garázsban ott a nagynéném kocsija. Gordon nem győzködte tovább. - Tégy, amit jónak látsz. Szívesen elvinnélek Haroldhoz, de nem hagyhatom egyedül Sophie-t, kocsiban pedig mindig nagyon fél. Kim hitte is, nem is, de ahogy a gyermek óriásira tágult, rémült szemébe nézett, nem kételkedett többé abban, hogy Gordon igazat mond. Gordon a városka szélén lakott, s Kimet a hosszú gyalogút jobban kifárasztotta, mint hitte volna. Harold Davies várta már, amikor azonban meghallotta, hogy Kim az öreg házban akarja felütni a tanyáját, csak a fejét csóválta. - De Kim, a ház két éve üresen áll, és... - Tudom - szakította félbe a lány -, de nyilván emlékszik még, hogy megkértem magát, tartsák a házat mindig lakható állapotban. - Ez mindvégig így is volt - felelte Harold -, ezen a télen azonban a tető több helyen is berogyott, úgyhogy az egész tetőszerkezetet ki kell cserélni. De hisz megírtam már magának mindezt. Megint ugyanaz a szemrehányó hang, mint Tom esetében, gondolta Kim, és nagyotjsóhajtott. Harold levele ezek szerint még mindig úton van. - Ami pedig a nagynénje kocsiját illeti, azt jobb, ha elfelejti. Szerintem be sem lehet indítani. Nem, nem. De hallgasson csak ide, van egy ötletem. A testvéremnek, Susannak van egy jópofa kis járgánya. Mostanában úgysem kell neki, mert pár hétre Görögországba ment. Biztosan szívesen kölcsönadná ő maga is. Mondja, Kim, mennyi időre jött egyáltalán? - Az az igazság, hogy magam sem tudom még - felelte a lány, majd köszönettel elfogadta a kocsival kapcsolatos ajánlatot, de elzárkózott azelől, hogy Harold szobát foglaltasson neki a helyi fogadóban. Bármilyen elhanyagolt is a régi ház, egy éjszakát mindenképpen kibír benne. Holnap aztán majd szép nyugodtan átgondolja, mitévő legyen, és hol is lakjon. Átvette S usan kis Fordját, még egyszer megköszönte Haroldnak a segítséget, majd egyenesen visszament Gordonékhoz. A közeli viszontlátás miatt előre is vadul dobogott a szíve. Ne légy ostoba, figyelmeztette magát. Gordon félálomban, öntudatlanul csókolt meg, amint azonban felébredt, menten kiderült, mit érez irántad valójában. Ám a belső hang hiába ellenkezett. Kimet sok férfi csókolta meg, amióta elhagyta az otthonát, de egyikük sem váltotta ki belőle azt a hatást, mint Gordon. Eljött netán az ideje, hogy végre őszintén bevallja magának: soha nem heverte ki igazán a csalódást? Valóban kizárólag Sophie miatt jött vissza? Vagy belső kényszer űzte haza Little Martinbe, hogy végre leszámoljon Gordonnal? Hiszen amíg uralkodik a lelkén, reménye se lehet, hogy egy másik férfi mellett megtalálja végre az oly igen áhított boldogságot. Semmi értelme többé az önámításnak. Gordon mind a mai napig befolyással van a sorsára. És van még valami, amit immár szintén teljesen értelmetlen volna önmaga előtt letagadni. Az, hogy mennyire üres és örömtelen volt az élete az elmúlt években. Mindaz ugyanis, amire egész életében vágyott, nem adatott meg neki. Új célokat tűzött hát ki, és ezeket meg is valósította. A fényes sikerek azonban nem elégítették ki. Lélekben ma is tizenkilenc éves volt, és most is azokat az értékeket tartotta fontosnak, amelyeket annak idején Mabel néni sulykolt belé. Szerető férjet kívánt magának, és gyerekeket, de Gordon miatt nem teljesülhetett a vágya. Azok a férfiak pedig, akikkel a pályafutása során összeakadt, általában alkalmatlanok voltak a házasságra. Felbukkant Gordon háza, s Kim zaklatott volt iménti, nyugtalanító gondolatai miatt. Leállította a kocsit, és becsöngetett. Percek teltek el, amíg Gordon ajtót nyitott. Időközben átöltözött, farmer és kockás ing volt rajta, s így jobban emlékeztetett hajdani önmagára. - Fáradj be - mondta, s tüntetően megállt a küszöbön. Kimnek olyan szorosan kellett mellette elhaladnia, hogy a testük egy pillanatra összeért. A lányt a jelenlegi feszült idegállapotában ez a röpke érintés is felzaklatta, s nagy erőfeszítésébe került, hogy palástolja az érzelmeit. - Hol hagytad Mabel néni kocsiját? - kérdezte Gordon, miközben becsukta az ajtót. - Harold azt mondta, hogy szerinte beindítani sem lehet, nem beszélve egyebekről. Helyette kölcsönadta a húga kocsiját. - Ez aztán gyorsan ment! - mondta Gordon gúnyosan. - Rávetetted tengerzöld szemecskédet, s már ment is a dolog, nem igaz? De jól vigyázz, Kim, ez nem New York. Itt nem könnyű préda a férfinép. Kim dühös lett. Mi jogon merészel vele Gordon gúnyolódni, s az életmódját bírálni? Pont ő, miután annyira kikészítette? Vissza akart vágni, de az utolsó pillanatban sikerült úrrá lennie magán. Nem azt mondta-e Tom Smith, hogy Gordon bármelyik pillanatban megtámadhatja Natalie rendelkezését, ha úgy dönt? Ahhoz tehát, hogy eleget tehessen vállalt feladatának, és segíthessen Sophie-n, békét kell kötnie vele. - Sophie hol van? - kérdezte, miután lassan kínossá vált a csend. - Az ágyában - mondta Gordon -, mint a legtöbb gyerek ilyenkor. Nyolc óra múlt, és Sophie-t nagyon megviselte a mai nap. Csak ritkán találkozik idegenekkel, s az izgalomtól ilyenkor általában még rosszabbra fordul az állapota. Idegenekkel! Kim maga is jól tudta, hogy idegen ebben a házban, nem szükséges erre külön felhívnia a figyelmét! Elég neki a saját lelkifurdalása. A Sophie-val való találkozás mélyen megrendítette, talán, mert annyira hasonlít rá a gyerek, és annyira emlékezteti a saját gyerekkorára. Vajon nem ugyanezt a fájdalmat, ugyanezt a kiszolgáltatottságot érezte maga is a szülei halála után? Csakis Mabel néni jóságának és szeretetének köszönhette, hogy végül is túljutott életének ezen a szakaszán, és sikerült újra talpra állnia. - Nem tudom, miért jöttél vissza - folytatta Gordon -, de egy dologra figyelmeztetlek. Sophie nem játékszer, akivel az ember egy ideig elszórakozik, aztán félredobja, ha már megunta. Sebezhető és boldogtalan gyerek. - Valamint az egyetlen élő rokonom - fűzte hozzá Kim csendesen. - Mindent meg kell tennem, hogy segítsek rajta, már csak Natalie kedvéért is. - Micsoda felelősségtudat! - gúnyolódott Gordon. - Ehhez képest mindössze röpke hat hétbe telt, amíg ez a nagy érzés rád tört. Ugyan már, Kim! Sophie-nak semmi szüksége erre a sanda, csupán a rossz lelkiismeret által diktált, hirtelen támadt érdeklődésre. - De hát csak két napja kaptam meg Tom Smith levelét - védekezett a lány. - És ugyan miért, ha szabad érdeklődnöm? Csupán hathetente mégy haza, hogy megnézd, rendben van-e a házad tája? Kim értette, mire céloz a férfi, s felháborodásában elpirult. Már-már megint dühősen visszavágott, de aztán sikerült türelmet erőszakolnia magára. Gondoljon csak Gordon nyugodtan, amit akar. Akár tucatnyi szeretővel is gyanúsíthatja, kit érdekel? - Nem akartam, hogy visszagyere - mondta ellenségesen a férfi -, de ha már egyszer Natalie Sophie gyámjául jelölt ki... Bár csak a jó ég lenne a megmondhatója, mi késztette erre. Kim szomorúan nézett a férfira. Vajon csoda-e, ha így beszél? Natalie nyilván épp elégszer mondogatta neki, mennyire gyűlöli az unokanővérét. - Lehetséges, hogy soha nem tudott Sophie-nak megbocsátani, amiért annyira hasonlít rám. Gordon bólintott. - Hát ettől a gyereke iránti szeretete nem nőtt, az egyszer biztos. De hát ez a körülmények ismeretében nem is csoda. Furcsa, gondolta Kim. Néha olyan szenvtelenül beszél Sophie-ról, mintha nem is az ő gyereke lenne. - Tom Smith azt hiszi, hogy jó hatással lehetsz Sophie-ra - folytatta Gordon -, s Hartwell doktornak is ez a véleménye. Sarah és én azonban nem vagyunk ebben olyan biztosak. Sarah? Kim megrémült. Ez lenne a magyarázat Natalie öngyilkosságára? Vajon Gordon hűtlensége kergette a halálba? Kimnek minden oka megvolt rá, hogy gyűlölje Natalie-t, de Gordon feltételezett árulása menten részvétet keltett benne halott unokahúga iránt. Nála jobban aztán senki sem tudhatja, mennyire fáj, ha hűtlenül cserbenhagyják az embert. - Sarah kicsoda? - Sophie pszichológusa. Gyakran megesik, hogy a gyerekek egyik pillanatról a másikra elnémulnak, ha valami nagy megrázkódtatás éri őket. Amíg nem sikerül a dolog nyitjára rájönni, remény sincs a gyógyulásra. Jelenleg semmi egyebet nem tehetünk, mint hogy megpróbáljuk Sophie-t bátorítani. Erre különböző módszerek vannak, amelyekről Sarah majd részletesen beszél neked, ha valóban úgy döntesz, hogy itt maradsz. Kim meglepetten nézett rá. - Szerinted nem világos, miféle megrázó élményről lehet szó? Hiszen az anyját vesztette el, méghozzá meglehetősen drámai körülmények között... - Sarah-nak az a véleménye, hogy a valódi ok nem Natalie öngyilkossága, és én igazat is adok neki ebben. - Gordon elfordult, s elborult az arca. - Natalie nem sokat törődött Sophie-val. Egyáltalán nem értették meg egymást. - Voltaképpen miért lett Natalie öngyilkos? - kérdezte hirtelen Kim, mindenféle köntörfalazás nélkül. - Tom Smith említette már neked, ha jól tudom, hogy eszelős rohamában tette. - Látszólag nem túlzottan rendít meg a halála - mondta Kim. Egyszerűen nem tudta visszafojtani a kihívó megjegyzést. Gordon hirtelen hátrafordult. Sápadt volt, csak a szeme égett lázban. - Miért, mit vártál? - kérdezte ingerülten. - Hogy elsírjam neked, mennyire kétségbe vagyok esve? Natalie és én hosszú idő óta külön utakon jártunk. Értsd meg, hogy kizárólag Sophie a fontos. Épp eleget szenvedett szegény a tulajdon anyjától! Jol figyelj hát, Kim. Minden lépésedet árgus szemmel fogom figyelni, s ha azt látom hogy akár a legcsekélyebb mértékben is ártasz neki, megkérlek majd szépen hogy tűnj el a közelünkből. - Mindaddig itt maradok, amíg Sophie nem tanul meg újra beszélni, s nem ugrándozik ugyanolyan vidáman, mint a többi vele egykorú kislány - válaszolta Kim eltökélten. Néhány másodperccel korábban még komolyan fontolgatta magában, hogy igérjen-e bármit is, Gordon fenyegetése azonban megérlelte az elhatározását, és most már nem volt visszaút. A férfi átható pillantással méregette, és Kimnek az a különös érzése támadt hogy tulajdonképpen örül az egésznek. - Nem tudom, tisziában vagy-e az elhatározásod súlyával - kérdezte aztán a férfi csendesen. Kim felemelte a bőröndjét, amely az ajtó mellett állt. - Majd kiderül - mondta, s hátravetette szőke haját. Csak az autóban jutott az eszébe, hogy elfelejtette Gordonnal megbeszélni, mi is legyen másnap. Elgondolkodott. Holnap péntek, Gordon tehát nyilván dolgozik, s így nem lesz otthon. Sebaj, majd korán reggel felhívja, s megkérdezi, hogy szerinte mi lenne a legjobb Sophie-nak. Hirtelen szemernyi kételye sem maradt a tekintetben hogy helyesen döntött-e. 3. FEJEZET Sötét volt már, amikor Kim bekanyarodott a házhoz vezető keskeny bekötőútra, amelyre festői szépségű ösvényként emlékezett. Most azonban kifejezetten nyomasztóan hatott rá. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az öreg ház jól ismert körvonalai végre felbukkantak a fényszórók sugárnyalábjában. Leállította a kocsit, és a kövezett kerti úton a bejárati ajtóhoz ment. A kulcs csikorogva fordult el a rozsdás zárban, s Kimnek letört az egyik körme, miközben a kinyitásával bajlódott. Végre aztán sikerült kinyitnia az ajtót, s amint belépett, a megszokott mozdulattal a villanykapcsolóhoz nyúlt. Hűvös, dohos levegő csapta meg. A nappali egyik falán hatalmas penészfolt éktelenkedett. Jól emlékezett, hogy a nagynénje nyáron is mindig fűtött egy kicsit a kandallóban, hogy a helyiségben úgy-ahogy elviselhető legyen a hőmérséklet. Eszébe jutott az is, mennyit panaszkodott szegény Mabel néni arról, hogy milyen vizes a ház. Gyerekkorában Kim mit sem törődött mindezzel, de most belátta, mennyire igaza volt a nagynénjének. Miért is nem értesítette Harold a ház állagáról? Felsóhajtott. Persze, a levél. Lehet, hogy a férfi időről időre beszámolt neki, s hogy a levelek még mindig úton vannak? Keresztülment a nappalin, és a konyhába lépett. Éppúgy, mint az ebédlő, ahol nagy, sötét foltok éktelenítették a falat, ez is a teljes pusztulás képét mutatta. Lehangoltan baktatott fel a lépcsőn a hálószobákhoz. Harold említette, hogy a tető beázik, s hogy ki kell cserélni az egészet, de már amit az első szobában látott, minden balsejtelmét felülmúlta. A közös hálószobájuk volt ez, mármint Natalie-é és az övé. Úgy ismerte minden kis zugát, akár a tenyerét, meghitt volt számára minden kis falrepedés. Még az a bizonyos jellegzetes illat, Natalie nehéz, édeskés parfümjének az illata is a levegőben terjengett, amelyhez tizenhét évesen még túlságosan fiatal volt. De az édesanyja többszöri nyomatékos figyelmeztetése ellenére újra meg újra beszagosította magát, s az átható illat mind a mai napig erősen érződött. Kim elgondolkodva nézett körül. Különös. Hiszen még egy ilyen erős parfüm illata is elpárolog hat év alatt! Lehetséges, hogy Natalie később is járt még itt? S ha igen, vajon miért? Attól kezdve, hogy az édesanyja az elfekvőbe került, egy fikarcnyit sem törődött a házzal. Felőle aztán össze is omolhat, így mondta, szó szerint. A lány végigsimított régi ágytakaróján. Nyirkos volt, és penészfoltok éktelenkedtek rajta. Szomorúan mosolyodott el. Milyen büszke volt hajdan erre a saját maga által kiválasztott térítőre! Natalie aztán csak azért is egy pontosan ugyanolyat kért magának. Később egyszer cigarettával kiégette a sajátját. Kim azonnal megtalálta a kis lyukat. Vagyis hát akkor ez tulajdonképpen nem is az ő ágyára való, hanem Natalieéra? Vajon hogy kerülhetett oda? Megrohanták a gyerekkori emlékek, s minduntalan Natalie alakja tolult az előtérbe, fékezhetetlen birtoklási vágyával. Emlékezett, amint dühöngve tépte ki a kezéből az új takarót, s nem engedte, hogy az ágyára terítse. Biztos a takarításkor cserélték őket össze. Kiment a szobából. Túl nedves volt minden, semhogy ott aludhasson, s nem akarta érezni Natalie parfümjének az illatát sem. Mabel néni hálószobája szintén a pusztulás nyomait mutatta, s Kim most már értette, miért javasolta Gordon, hogy maradjon a házában. Ma este azonban már nem mehet vissza. Ezt az egyetlen éjszakát ki kell valahogy bírnia. Aztán pedig? Ha Sophie közelében akar maradni, vagy a fogadóban kell szobát kivennie, vagy pedig - büszkeségét feladva - el kell fogadnia Gordon meghívását. Vajon Sophie kedvéért kibírja-e majd vele egy fedél alatt? Elmúltál már tizenkilenc éves, figyelmeztette magát. Mitől félsz? Hogy Gordon netán ugyanott folytatja, ahol hét évvel ezelőtt abbahagyta? Ugyan már! Holnap megkeresi, és a segítségét kéri, bármennyire is nehezére esik a dolog. Ezzel azonban a legégetőbb gondot még mindig nem oldotta meg, nevezetesen, hogy hol töltse az éjszakát. A hálószobák szóba se jöhettek, maradt tehát a nappali. Kim megborzongott, amikor az előtte álló órákra gondolt. Aztán eszébe jutott, hogy Mabel néni a fürdőszobai szekrényben tartotta a tartalék ágyneműt. Ha egyáltalán van ott még valami, talán nem olyan nedves. Ha túl lesz a kezdeti nehézségeken, megcsináltatja majd a tetőt, és szigetelteti a házat. Addig valóban lakhatatlan. A fürdőszoba felé haladva elment a lépcső alatti kis beszögellés mellett, amelyben egy láda állt. A láda tetején lévő hamutartóban meglepetésére két cigarettacsikket látott. Megtorpant, és megborzongott. Már-már rettegve fordult hátra, de aztán legyűrte a félelmét. Ki dohányzott itt? Ki felejtette el kiüríteni a hamutartót? Valószínűleg a takarítónő lehetett, akit Harold küldött ide. A lehetséges magyarázat azonban csak félig-meddig nyugtatta meg, és még a fürdőszobába érve sem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy valami nincs rendjén. Szerencséjére talált ágyneműt. Mivel a bojler működött, teleengedte a kádat forró vízzel, s jól megfürdött. Aztán úgy-ahogy elhelyezkedett az egyik karosszékben a nappaliban, álom azonban nem jött a szemére. A Gordonnal való találkozás és a régi ház nagyon felkavarta, s nem tudott szabadulni a feltoluló emlékektől. Vagy talán Gordon csókja okozta a zaklatottságát? Megint Natalie alakja merült fel a múltból. Vajon miért lett öngyilkos? Gordon azt mondja, tébolyult rohamában tette. Igaz, már gyerekkorában is gyakran kapott dührohamot, ha nem érvényesülhetett az akarata. De hogy öngyilkos legyen? Kim valahogy nem hitt az egészben. Ehhez Natalie túlságosan is szeretett élni. Vajon miért szállt el belőle egyszeriben a kirobbanó életkedv? Kim zaklatott félálomból riadt, dermedten és vacogva, mint ahogy előre számított rá. Hét óra múlt. Ha Gordon időközben nem változtatta meg a szokásait, akkor fél kilenc körül indul a gyárba. Sietnie kell tehát, ha még otthon akarja érni. Lezuhanyozott, és átöltözött. Az arcát nem festette ki. Amikor beszállt a kocsiba, hirtelen ráébredt, mennyire éhes. Idejét sem tudta már, mikor evett utoljára. Gordon házához közeledve egyre lassabban hajtott, mintha el akarná odázni a találkozás pillanatát. Mrs. Lancaster nyitott ajtót, s úgy nézett a nyúzott, elgyötört Kimre, mintha kísértetet látna. - Gordon itthon van még? - kérdezte a lány. - Épp reggelizik - válaszolta Mrs. Lancaster. - Fáradjon be, azonnal hozok még egy csészét. Ahogy elnézem, magára fér egy kis erősítés. Kim kopogott az ebédlő ajtaján, aztán arcán suta mosollyal belépett. Gordon épp a kávéját itta, s közben újságot olvasott. Elegáns, sötét öltöny volt rajta. - Szia, Kim. - Letette az újságot, s összevont szemöldökkel, fürkészve nézte a lányt. - Nyilván jól kialudtad magad. - Gúnyos hangja egyértelműen elárulta, hogy nagyon is jól tudja, mi mindent kellett Kimnek az elmúlt órákban kiállnia. - Ezt azért nem állítanám - mondta a lány őszintén. - Nem hittem volna, hogy a ház időközben ennyire lepusztult. Gordon idegesen az órájára nézett. A karját sötét szőr borította, aranyóráján megcsillant a napfény. - Térjünk a tárgyra - mondta ridegen. - Nyilván nem azért keltél fel ilyen korán, hogy hajnalok hajnalán a ház állagáról cserélj velem eszmét. Mrs. Lancaster frissen főtt kávét és egy másik csészét hozott be, ami lélegzetvételnyi szünethez juttatta Kimet. Amint azonban egyedül maradtak, ismét rájuk telepedett a kínos hallgatás. Gordon sem hellyel, sem kávéval nem kínálta a lányt. - Tehát? - kérdezte, miután Kim egyetlen szót sem bírt kinyögni. - Megtudhatnám végre korai látogatásod okát? Kim megköszörülte a torkát. - Mindössze azt szerettem volna megkérdezni, hogy fenntartod-e az ajánlatodat a vendégszobával kapcsolatban. A házam a jelenlegi állapotában ugyanis nem lakható. Gordon elmosolyodott, de a mosolya semmi jót sem ígért. - Amikor tegnap felajánlottam, hogy lakj nálam, úgy utasítottad vissza a javaslatomat, mint valami aljas követelődzést. Ez aztán a pálfordulás! - Tegnap még azt hittem, hogy nyugodtan lakhatom a saját házamban is. - Kim undorítónak találta Gordon viselkedését, aki diadalának minden cseppjét igyekezett kéjesen kiélvezni. A lány alig tudta visszafojtani kitörni készülő haragját. - Veled ellentétben én ugyanis nem tudtam, milyen állapotban van. - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Gordon élesen. - Netán én vagyok a hibás, amiért elhamarkodottan döntöttél? Persze mindig is ilyen voltál. Mindig másokat okoltál a saját kudarcodért. Kim nem tudta, mi fáj jobban, az igazságtalan szemrehányás vagy a Gordon hangjában megbúvó keserűség. Bármennyire igyekezett uralkodni magán,..... megtelt könnyel. Kész, vége. Gordon győzött. Megfordult, és az ajtó felé indult, a férfi azonban útját állta - Az ajánlatomat természetesen fenntartom, Kim - mondta hirtelen, meglepően meleg hangon. - De most, ha nem haragszol, indulnom kell. Sarah ií kíinll jön. Hétfőn, szerdán és pénteken két-két órát foglalkozik Sophie-val. Fordulj hozzá, ha bármilyen kérdésed van. Mielőtt Kim egyetlen szót is kinyöghetett volna, kiment a szobából. A lány a legszívesebben utánakiáltotta volna, hogy jobb lenne, ha hagyná végre ezt a hamis önteltséget, de sikerült még időben lenyelnie a mondatot. Az idők folyamán megtan ul az arcizmain is uralkodni. Ha visszagondolt az elmúlt évekre, egyetlen olyan alkalom sem jutott az eszébe, amikor az idegei felmondták volna a szolgálatot. S lám, elég egy röpke beszélgetés Gordonnal - és máris oda a megjátszott nyugalma. Szerencsére bejött Mrs. Lancaster, s így egyelőre nem volt lehetősége tépelődni a történteken. - Reggelizzen meg mindenekelőtt szép nyugodtan - mondta az asszony jóságosan -, aztán megmutatom a szobáját. Utána pedig majd együtt felkeltjük Sophie-t. Rendben? Kim megkönnyebbült sóhajjal ült asztalhoz. Legalább egyvalakinek a házban nincs kifogása az ittléte ellen. Amikor a házvezetőnő narancslével és pirítóssal tért vissza, Kim megkérdezte: - Nem ülne le maga is velem, Mrs. Lancaster? Szeretném megtudni, hogy telnek Sophie napjai. Hiszen szinte semmit sem tudok róla. - Jaj, szegény drágám - mondta Mrs. Lancaster, mélyet sóhajtva. - Annyira vidám volt mindig, és olyan szertelen, most pedig... Megható, hogy mennyire ragaszkodik az apjához. - Ez az édesanyjával is így volt? - kérdezte Kim. - Vele is ilyen meghitt volt a viszonya? - Ahogy én meg tudom ítélni, nem. - Mrs. Lancaster kitért Kim pillantása elől. - Tudja, Mrs. James szinte soha nem volt itthon. Ide ment, oda ment... mindig ment valahová. Natalie nyilvánvalóan nem sokat törődött Sophie-val, de hát elég ok ez ahhoz, hogy egy gyerek elnémuljon? Sarah talán többet tud majd, gondolta Kim. Mialatt reggelizett, Mrs. Lancaster beszámolt a kislány napirendjéről. - Általában kilenckor ébresztem. Aztán reggelizik, majd azokon a napokon, amikor Sarah nem jön, a kertben játszik. Délután, ha szép az idő, sétálni viszem, Mr. James játszik vele, miután hazajött. Imádja a kicsit, soha nem türelmetlen vele... - Sophie hatéves - vetette közbe Kim. - És az iskola? Lassan időszerű lesz a kérdés, nem? - Az óvodában soha semmi gond nem volt vele, egészen a szerencsétlenségig. Jól tud már olvasni, s nagyon szeret is. Mr. James pedig olyan könyveket is vesz neki, amelyekből ő maga tanítgatja. Az a helyzet ugyanis, hogy az itteni iskolába addig nem veszik fel, amíg ilyen állapotban van. Szegény Sophie, ilyen kicsi, és máris kitaszított. Bárcsak segíthetnék rajta! - gondolta Kim. - Nem tudom, nem lenne-e jó, ha a jövőben Sophie együtt reggelizne velünk. Mrs. Lancaster bólintott. - Nem rossz ötlet. Tudja, Sophie-nak társaságra, igazi családra, megértő szeretetrevolna szüksége... - Hirtelen zavartan elhallgatott, Kim pedig volt olyan okos, hogy ne firtassa tovább a dolgot. Mrs. Lancaster nyilván sokkal többet tud Natalie és Gordon viszonyáról, mint bárki más. Egy szép napon talán azt is megtudja majd tőle, miért dobta el magától Natalie az életet. Sophie már ébren volt, amikor Kim Mrs. Lancasterrel bement hozzá. A szobája amolyan mesebeli, rózsaszín leányszoba volt, telis-tele játékkal. - Mr. James maga választott ki és vásárolt meg mindent - mondta a házvezetőnő, amikor Kim körülnézett. - A legeslegutolsó szögig minden vadonatúj itt. - Tényleg? - Kim magában arra gondolt, hogy vajon nem lett volna-e okosabb meghagyni a gyereknek a megszokott környezetét. - Korábban milyen volt a szoba? Mrs. Lancaster összeszorított ajakkal, némán meredt maga elé. - Tudja, Mrs. James azt tartotta, hogy teljesen felesleges a szobát különösképpen berendezni - mondta végül. - Az volt a véleménye, hogy Sophie úgysem értékelné. Tudja, néha kifejezetten gonosz volt a gyerekkel - tette hozzá suttogva. Kim leült Sophie mellé az ágyra, s kezébe vette a kislány éjjeliszekrényén álló bekeretezett fényképet, amelyen Sophie és Gordon volt látható. A kislány nevetve nézett fel az apjára. Natalie nem volt a képen. - Milyen bájos - mutatta Kim a képet Mrs. Lancasternek. - Mennyire aranyos Sophie, ha nevet. Kim hirtelen magát látta hatévesen, amikor Boltonékhoz került. Natalie dühösen közölte, hogy nem hajlandó megosztani vele a hálószobáját, mert Kim idétlen és unalmas, és ezért nagyon utálja. Amíg csak él, nem fogja elfelejteni, mennyire fájt neki akkor ez az elutasítás, s hogy emiatt hosszú éveken át abban a meggyőződésben élt, hogy csúnya, hiszen Natalie szándékosan táplálta benne ezt a tudatot. Vajon Sophieugyanígy gyötörte? Sophie hatalmas, barna szemét először Kimre emelte, aztán a képet vette szemügyre, de az arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. Ki az ördögre emlékeztet ez a szőke haj meg ez a barna szem? - kérdezte magától Kim újra. - És milyen szép ez a rózsaszín ruha, ami rajtad van. - Megpróbálta Sophie érdeklődését felkelteni. - Amikor annyi idős voltam, mint te most, nekem is volt egy hasonló ruhám. Szereted a rózsaszínű holmikat? - Ez volt az első kérdés, amelyet közvetlenül Sophie-hoz intézett. - Mrs. James általában kantáros nadrágban járatta - mondta Mrs. Lancaster gyorsan. - Azt mondta, semmi értelme Sophie-ra csinosabb holmit adni. Úgyis jó, ahogy van... A saját ruhatárával bezzeg volt ideje törődni. Mrl ini . iti Ihü 1111 száját, aztán Sophie-hoz fordult. - Gyerünk, kisasszony, kifelé a meleg vacokMII Kim felállt. Nem akart rögtön az első reggel ajtóstul rontani a házba - Majd lent találkozunk - mondta Sophie-nak, s magukra hagyta Okét, hogy Mrs. Lancaster elláthassa a kicsit. Pontban tízkor kocsi fékezett a ház előtt, s egy karcsú nő szállt ki belőle. Vörösesbarna haja volt, s rendkívül magabiztos benyomást keltett. Kim az első pillanattól ellenszenvesnek találta. Mialatt Mrs. Lancaster felment az emeletre Sophie-ért, bemutatkozott a nőnek. - Kim Ashton a nevem. Sophie nagynénje vagyok. Gordon elmondta, hogy hetenként háromszor foglalkozik a gyerekkel. Maga szerint van valami haladás? - Ezt teljes bizonyossággal még nem lehet állítani - mondta Sarah lekezelően. Vajon el akar ijeszteni? - kérdezte magától Kim. Kezdeti ellenszenve nőttön-nőtt, s minden jel szerint viszonzásra is talált, ugyanis Sarah kertelés nélkül a következőket mondta: - Mint bizonyára tudja már, sem Gordon, sem én nem tartom kívánatosnak az ön jelenlétét ebben a házban. Maga úgysem tud Sophie-n segíteni, ez szakemberre tartozó feladat. - Az elhunyt anya akaratának megfelelően én vagyok Sophie gyámja - válaszolta Kim kimérten. - Az elhunyt anya! - Sarah gúnyosan felnevetett. - Natalie soha életében nem törődött Sophie-val. A születése pillanatától kezdve gyűlölte. Csupán arra használta, hogy Gordont zsarolja vele. - Úgy tűnik, pontos ismeretei vannak az unokahúgom és a férje viszonyát illetően. Sarah savókék szeme villámokat szórt. - Gordon és én régóta ismerjük egymást, és barátok vagyunk. Régi barátok vagy újdonsült szerelmesek? Kim igyekezett elnyomni a hirtelen rátörő fájdalmat. Amikor Mrs. Lancaster megérkezett Sophie-val, felhasználta az alkalmat, és elköszönt. - Jöjjön, megmutatom a szobáját - mondta a házvezetőnő előzékenyen. - Külön fürdőszoba is tartozik hozzá. Elmentek Sophie szobája előtt, aztán két másik bezárt ajtó előtt, míg végül a negyediknél megálltak. A hangulatos vendégszobában Kim rögtön otthonosan érezte magát. Vajon mennyi ideig marad itt? Ki lakhatott korábban a szobában? Netán Sarah és Gordon is itt... Nem is mert belegondolni. De ugyan miért is ne tennék? Közte és Gordon közt végül is mindennek vége. - Melyik volt Natalie és Gordon hálószobája? - kérdezte Mrs. Lancastert, hogy elterelje a gondolatait. - Mrs. Jamesnek külön hálószobája volt - felelte a házvezetőnő -, itt rögtön a maga szobája mellett. - Egy pillanatig habozott, aztán hozzátette: - Még most is minden úgy van benne, ahogy hagyta. Ha gondolja, hogy esetleg... - Mr. James akarta, hogy minden érintetlen maradjon? - kérdezte Kim, mert még nem emésztette meg a hallottakat, nevezetesen, hogy Natalie és Gordon külön hálószobában aludtak. Vajon melyikük akarta így? Bár Mrs. Lancaster említette már, hogy Natalie szinte soha nem volt otthon... - Mr. James azt az utasítást adta, hogy dobjak ki mindent, és zárjam le a szobát. De hát hogy tehettem volna? Van ott néhány vagyont érő ruha is, meg aztán... Kim nagyon is jól értette Mrs. Lancaster zavarát. - Ne aggódjon, asszonyom, majd én segítek - ígérte. Nem volt valami csábító a feladat, de úgy érezte, ennyivel tartozik Natalie emlékének. Kim nem látta Sarah-t elmenni. Mrs. Lancaster tizenkettő után néhány perccel lejött a kertbe, s ebédelni hívta. Közben mellesleg megemlítette, hogy Sarah már elment. Sophie szenvtelenül, rezzenéstelen arccal evett, fel sem nézett a tányérjáról. Vajon milyen élmény fojtotta belé a szót? Kim titokban figyelte. Mi késztetheti némaságra? Alapvetően is csendes, visszahúzódó, magába forduló gyereknek tűnt, akit szorongással tölt el a külvilággal való mindennemű érintkezés. Ebéd után Mrs. Lancaster közölte, hogy el kell mennie bevásárolni. Sophie általában vele szokott menni, de amikor Kim megkérdezte, nem akar-e kivételesen otthon maradni, a gyerek rábólintott. - Szereti magát - mondta Mrs. Lancaster, amikor Sophie felment fogat mosni. - Az meg tényleg egészen elképesztő, hogy mennyire hasonlít magára. Ha nem lenne barna a szeme... Kim bólintott. - Hát bizony, furcsa dolog az öröklés - mondta, aztán átment a nappaliba, ahol még reggel egy csomó mesekönyvet fedezett fel. Kiválasztott néhányat, magának pedig Gordon könyvtárában keresett olvasnivalót. Aztán visszament az ebédlőbe. Mrs. Lancaster időközben elment, Sophie azonban már várta, mint ahogy Kim számított is erre. De hát lát és hall, emlékeztette magát, csak épp valamiért nem beszél. Hirtelen támadt egy ötlete. Arra gondolt, hogy mindazt, amit tesz vagy tenni akar, hangosan kimondja majd Sophie előtt, mintha csak magában beszélne. - Olyan szép az idő - kezdte. - Azt hiszem, kimegyek egy kicsit a kertbe. De jó lenne, ha találnék valahol egy nyugágyat! Kényelmesen elhelyezkednék benne, aztán olvasgatnék. Talán a garázsban nézzek körül? Mit gondolsz? Nem várta meg, mit tesz Sophie, hanem egyenest a konyhába ment, onnét pedig a hátsó ajtón át a garázsba indult. Sophie követte. A vézna kislány ügyefogyottan mozgott a túlméretezett, kantáros szürke nadrágban. Kim elhatározta, hogy a legelső adandó alkalommal vesz neki valami rendes ruhát. Sőt! Ha jobban bclogomlol, ikiír magával is vihetne, hogy együtt vásároljanak. A garázsban talált is nyugágyakat, ahogy gondolta. Fogott egyet, kivitte fl ház mögötti pázsitra. Sophie mindvégig szorosan a nyomában caplatott. Kim egyre csak beszélt. Mesélt a házról és a városról, Mabel néniről és a saját gyermekkoráról, a változásokról, amelyek azóta történtek, hogy elment, és még sok minden másról - csupán Natalie-t nem említette egyetlen szóval sem. Egy védett sarokban állította fel a nyugágyat. - Ejha! Ez aztán az érdekes könyv - mondta, miután leült, s felvett egyet Sophie könyvei közül. Aztán mesélni kezdett. Sophie mintegy kétméternyire tőle megállt, s onnét figyelte. Kim lassan, tagoltan olvasott, s néha-néha abbahagyta egy kicsit a mesélést. Ilyenkor körülnézett, mondott ezt-azt, aztán folytatta a történetet. Sophie mozdulatlanul állt, s bár nem jött közelebb, látszott, hogy figyel. Amikor a történet feléhez értek, Kim a szeme sarkából látta, hogy Sophie megmozdul. Unja netán? Bemegy a házba? Kim nem mert arrafelé nézni, rezzenéstelen arccal olvasott tovább. Egyszer csak árnyék esett a könyvre. Sophie közelebb jött, s ott maradt, szorosan a nyugágy mellett állva, amíg csak vége nem lett a mesének. A közeledés megtörtént, s Kim fellélegzett. Vajon mesélt-e Natalie Sophie-nak valaha is róla, a nagynénjéről, akire annyira hasonlít? Aki pont ilyen sápadt, jelentéktelen gyerek volt? Annyi a nyitott kérdés, s annyira reménytelennek tűnik egyedül kibogozni a szálakat, gondolta. Épp egy új történetbe akart kezdeni, amikor Sophie a könyvkupachoz lépett, s odanyújtott neki egy másik könyvet. Régi, elrongyolódott kis könyv volt, de Kim azonnal felismerte. Ő kapta még annak idején születésnapjára a szüleitől, nem sokkal a haláluk előtt. Végigsimította a megsárgult fedőlapot. Istenem, micsoda érték volt hajdan számára ez a könyv, hiszen azt testesítette meg, amit elveszített. Hogy kerülhetett vajon Sophie-hoz? Az összes többi holmijával együtt otthagyta a régi házban, mikor elhagyta az otthonát. Sophie merőn figyelte minden mozdulatát, s tekintetében könyörgés ült. Aztán hirtelen felnyitotta a könyvet, s odabökött egy helyre, ahová Kim sok-sok évvel ezelőtt a saját nevét írta be nagy ákombákom betűkkel. Sophie tehát mindent tud! Tudja, kicsoda Kim, s ezt így hozza a tudomására. - Jaj, kicsim! - Kim elérzékenyülten ölelte magához a gyereket, de aztán menten el is engedte, nehogy elriassza. - Igen, ez egykor az én könyvem volt. - Kisimította Sophie haját a homlokából, s figyelmesen nézte az arcát. - Tudod, a szüleimtől kaptam ajándékba még azelőtt, hogy édesanyádékhoz költöztem volna. Hol találtad? Sophie arcára hirtelen félelem ült ki, mintha szidástól tartana. - Ne félj! - mondta gyorsan Kim. - Dehogyis haragszom rád. Sőt nagyon örülök, hogy megtaláltad a könyvet. Olvassak belőle valamit? A félelem egy csapásra eltűnt Sophie szeméből. Bólintott, s szorosan Kimhez simult. - Nem akarsz esetleg az ölembe ülni? - kérdezte Kim óvatosan. - Kényelmesebb lenne, mint ha egész idő alatt ácsorognál. - Elutasításra számított, de Sophie újra bólintott. - Gyere, felemellek. Amikor Mrs. Lancaster egy óra múlva hazajött, Sophie még mindig ott ült Kim ölében. - Elaludt - mondta a lány halkan. - Ez egyszerűen döbbenetes. - Mrs. Lancaster nem hitt a szemének. - Sophie rögtön a szívébe zárta magát, mindjárt az elején, láttam én jól a szemén. - Bárcsak tudnám, mit mesélt neki az unokahúgom rólam - mondta Kim elgondolkodva. - Soha nem értettük meg egymást igazán. Natalie mindig azt mondta, hogy csúnya vagyok, és... - Igen, ez tökéletesen jellemző rá - bólintott Mrs. Lancaster. - Hányszor, de hányszor zokogott Sophie, amikor Mrs. James gátlástalanul rázúdította a dühét. - Gordonnak az a véleménye, hogy Sophie némaságának nem csak Natalie halála az oka. -, Én magam sem gondoltam volna, hogy ennyire megviseli a dolog - hagyta helyben Mrs. Lancaster. - Hisz alig látta az anyját. De hát ki mondhatná meg, mi zajlik le egy gyerek lelkében? Kim nem kérdezett többet, nem akart kíváncsinak tűnni. Sophie-t Mrs. Lancaster gondjaira bízta, s elhatározta, hogy másnap körülnéz Natalie szobájában. Talán talál valamit, ami nyomra vezetheti. Nem sokkal később megszólalt a telefon. - Mr. James azt üzeni, ma este csak későn jön haza, s arra kéri, vacsorázzék nélküle - mondta Mrs. Lancaster. Gordon tehát ma nem vacsorázik otthon. Vajon Sarah-val van találkája? Kim haragudott magára, mert a szíve táján valami furcsa ürességet érzett. Mi van vele? Csak nem féltékeny? 4. FEJEZET Kim mély álomból riadt. Hirtelen azt sem tudta, hol van, és hogy mi ébresztette fel, amíg meg nem hallotta megint azt az elnyújtott, rettenetes hangot. Olyan borzalmas volt, hogy végigfutott a hátán a hideg, aztán egyetlen ugrással az ajtónál termett. Csak egy állat képes így üvölteni halálfélelmében, gondolta, vagy egy gyerek. Nem gyújtott villanyt, a sötét folyosón Sophie szobája felé rohant. Lidérces jelenet tárult a szeme elé. A kislány szobájában a függöny nem volt összehúzva, s a hold ezüstös fénye mindent beragyogott. Sophie ült az ágyán, s tágra nyílt, üveges szemmel bámult maga elé, miközben időről időre panaszosan felüvöltött, mint egy sebzett állat. Mielőtt Kim Sophie-hoz ért volna, meghallotta Gordon hangját. - Ne nyúlj hozzá, hagyd, majd én! Az ágy szélére ült, karjába vette a gyereket, és halk, megnyugtató hangon beszélni kezdett hozzá. A kislány merevsége lassacskán oldódott. Gordon lefektette Sophie-t, fürkészve nézte egy darabig az arcát, aztán gyengéden betakarta. Úgy tűnt, a gyerek elaludt. A szeme csukva volt, s békésen és megnyugodva feküdt a helyén. Kim megborzongott vékony hálóingében. Mivel csakis Sophie-ra gondolt, a nagy sietségben elfelejtette felvenni a köntösét. Gordonon rövid, fehér frottírköpeny volt. Kim titokban elnézte a férfi erőteljes, izmos combját. - Gyere - mondta Gordon halkan, kituszkolta a lányt a szobából, s óvatosan becsukta az ajtót. - Mi volt ez? - kérdezte Kim zavartan. - Lidérces álom - mondta a férfi kurtán. - Félelmében sikoltozik. Ilyenkor még a hangszálai is engedelmeskednek az akaratának. Már majdnem elmúllak ezek a rohamok. .. Ezen utóbbi szavak nyílt szemrehányással értek fel. Gordon tehát őt hibáztatja, amiért a kislány állapota rosszabbra fordult. Pedig mennyire boldog volt, hogy hite szerint sikerült Sophie-val a barátság első tétova lépéseit megtenniük. És lám, most őt okolják ezért a kétségbeesett jajgatásért. - Az orvosok azt gondolják, hogy álmában ilyenkor újra átéli mindazt, ami miatt elnémult - folytatta a férfi. - Napközben elég erős ahhoz, hogy elfojtsa a szorongását, éjjel azonban... - Elhallgatott, s a szája körül kirajzolódó éles vonás arról tanúskodott, hogy a gyermek szenvedése őt is nagyon megviseli. Kim menten megfeledkezett iménti haragjáról. - Bárcsak meg tudná mondani, mi gyötri ennyire! - mondta inkább csak magának, de Gordon meghallotta, s keserűen elmosolyodott. - Bárcsak... na persze, bárcsak! Akkor egy csapásra elmúlna ez a lidércnyomás. De hát sajnos nem tudja megmondani. Lassan mentek visszafelé a sötét folyosón. Gordon olyan szorosan ment mellette, hogy a combjuk véletlenül összeért. A szobája ajtaja előtt Kim megállt. A szíve vadul vert aférfi tekintete láttán. A nyitott ajtón a folyosóra beeső holdfény kirajzolta a lány testének körvonalait a vékony hálóing alatt. Gordon megigézve bámulta, s Kimnek lassacskán nem volt már elég ereje, hogy palástolja visszafojtott zaklatottságát. Gordon régen soha nem nézett rá ilyen tekintettel. Bár - mint mondta - akkor is nagyon kívánta, mindvégig tiszteletben tartotta a fiatalságát és az ártatlanságát. Ez volt az első eset, hogy leplezetlen érzéki vággyal bámulta, s ennek a vággyal elegyes enyhe megvetésnek a láttán Kim hátán a hideg is végigfutott. - Felettébb igéző a hálóinged - mondta Gordon némi hallgatás után. - Valóban csak a Sophie iránti aggodalom űzött ki az ágyból? - Mit jelentsen ez? - kapta fel a fejét a lány, s elpirult. Gordon merőn szögezte rá a tekintetét. - Mire való ez az egész színjáték, Kim? - kérdezte megvetően. - Bár nem tartozom az aranyifjak táborához, akik körüludvarolnak, azért nagyon is jól átlátok rajtad. Micsoda kísértés visszajönni és kipróbálni, vajon folytatható-e a dolog ugyanott, ahol évekkel ezelőtt abbamaradt? De túlbecsülöd magad, Kim. Úgy látszik, a siker a fejedbe szállt... - Tévedsz, Gordon. Mit tudsz te rólam egyáltalán? Az égvilágon semmit! Ami pedig az alantas gyanúsítgatásaidat illeti... akkor sem kellenél, ha az egyetlen férfi lennél a földön, érted? Nem érdekelsz - tette még hozzá Kim magánkívül a haragtól. - Soha nem is érdekeltél, és ez jószerével bizonyára így is marad. Meg akart fordulni, hogy bemenjen a szobájába, de a férfi elkapta a csuklóját, s a keze bilincsként fonódott Kim kezére. - Nem? - kérdezte fenyegetőn. Olyan közel állt a lányhoz, hogy az hallhatta a zihálását, és látta, hogy villámokat szór a szeme. - Akkor legfőbb ideje, hogy valaki végre letaszítson arról a trónról, amelyre szentként te ültetted magad. Betuszkolta a lányt a szobába, becsukta maga mögött az ajtót, s neki is támaszkodott, úgyhogy Kim nem gondolhatott menekülésre. Aztán mindkét kezével megragadta a lány derekát. Kim érezte, hogy csapdába esett. Minél inkább védekezett, annál szenvedélyesebben ölelte Gordon, mígnem a testük végül teljesen összesimult. - Régóta várok erre a pillanatra - zihálta a férfi. Eszeveszett dühe megrémítette Kimet, s nem talált rá magyarázatot. Hiszen nem ő maga-e az, akit becsaptak? Nem őt sebezték-e meg galádul egy életre, s nem neki kellett-e fordítania az élete szekerén, csak hogy elfelejtse a fájdalmát? - Ez a legkevesebb, amivel tartozol - mondta Gordon. - Semmivel sem tartozom neked. - Kim nem adta meg magát, noha a férfi testi közelsége miatt egyre nehezebbé vált megőriznie a józanságát. Gordon szorosan magához ölelte, s Kim a keblén érezte a férfi szívverését. A testi közelség akarata ellenére is vágyat ébresztett benne. Honnan a férfi hatalma fölötte? Vajon miért ilyen odaadó épp Gordonnal szemben, miközben hosszú évekig egyeden más férfi sem érdekelte? Nyilván, mert Gordon ismertette meg a szenvedély érzésével, s pillanatnyi érzelmei is az emlékeiben gyökereznek. - Még hogy nem tartozol semmivel! - felelte a férfi. - Amikor elmentél, érintetlen voltál. Tiszteletben tartottam a szüzességedet, ami nagy hiba volt, mondhatnám végzetes. De esküszöm, még egyszer nem csúszol ki a kezem közül. Erről van tehát szó! Nem vette el a szüzességét, s most úgy érzi, az ő jussa lett volna. Miért nem elégszik meg azzal, hogy Natalie-t elcsábította? Annyira gyűlöli őt, hogy utólag is sajnálja, amiért nem tette vele is ugyanezt? A lány most már alig tudta türtőztetni magát, majd szétvetette a düh. Gyűlölte Gordont, mert nem az a férfi volt, akinek egykor látta, és gyűlölte önmagát is, mert ugyanúgy érzett iránta, mint hajdan. Ez a felismerés keserűséggel töltötte el, s feltette a koronát mindarra, amit az elmúlt évek során végigszenvedett. - Erről van tehát szó? - kérdezte ridegen. Most már csakis arra vágyott, hogy megbántsa Gordont. - A szüzességemről? Attól tartok, elkéstél. Sajnos megelőztek. - Arra persze nyilván magad sem emlékszel már, ki volt az illető. - Gordon egyre inkább belelovalta magát a dühbe, Kim pedig egyre jobban félt tőle. - Emlékszel egyáltalán még bármire is? Erre például? -kérdezte, s hirtelen vadul csókolni kezdte, nyelvével feszítve szét a lány ajkát. Hosszas, zaklatott lelki tusa után Kim végül megadta magát. Belátta, hogy semmi értelme tovább az önámításnak. Bármennyire is igyekszik elhárítani az ostromot, a teste gyenge, ő pedig nem ura többé önmagának. Felsóhajtott, Gordon pedig válaszul addig csókolta, amíg az ajka önkéntelenül is meg nem nyílt. Kim öntudatlanul a férfi nyaka köré fonta karját, s kezével szenvedélyesen simogatta Gordon haját. Olyan önfeledten és odaadóan viszonozta a csókjait, mintha csak a lelkében évek óta szunnyadó, elfojtott vágy kelt volna új életre. ívben meghajló nyaka beleremegett a férfi érintésébe. Nőttön-nőtt benne a vágy, hogy ő is megsimogassa Gordont. A karját levette a férfi válláról, s a köntös alatt simogatni kezdte izmos vállát. Gordon bőre sima volt és forró, s az olyannyira vágyott érintés csak tovább fokozta Kim csillapíthatatlan sóvárgását. Önfeledten simult a férfihoz, egyre szorosabban, mintha már nem is élne önálló életet, mintha csak eggyé válna vele. Arra, hogy kettejük közül ki oldozta ki Gordon köntösét, Kim később nem emlékezett. Csupán arra, hogy mohó kezek hámozták le róla a hálóingét. Pompás melle ragyogott a holdfényben. Soha senki nem látta még ilyennek, Gordon sem. Kim azonban semmiféle szégyent nem érzett. Mellét odakínálta a férfinak, s az sem zavarta, hogy meredő bimbói egyértelműen árulkodnak felfokozott testi vágyáról. Gordon változatlanul az ajtónak támaszkodva állt. Ő sem volt képes leplezni a leplezheteüent, ám Kim nem riadt meg, mint ahogy várta. Épp ellenkezőleg. Büszkeséggel töltötte el a férfi vágyának egyértelmű bizonyítéka, s örült, hogy ekkora hatással van Gordonra. Nem volt képes többé világosan gondolkodni. Múlt és jelen összefolyt, s az elválást követő szörnyű évek hirtelen semmivé foszlottak. Egyetlen szó sem hangzott el, csupán a lány zihálása hallatszott a csendben. A dereka ívben megfeszült, s telt, hófehér melle megcsillant a holdfényben. Gordon az egyik karjával ölelte, a másik kezét Kim mellére tapasztotta. Hüvelykujjával becézte a mellbimbóját, s figyelte, hogyan válaszol a lány teste. Amikor Kim már azt hitte, hogy nem képes tovább elviselni az egészet, a férfi lehajolt, s ajkával gyengéden harapdálni kezdte a bimbó sötét udvarát, kikerülve a legérzékenyebb pontot. Kim úgy érezte, eszét veszti. Vadul igyekezett ellökni magától a férfit, de Gordon tovább folytatta a szerelmi játékot, s nyelvével Kim mellbimbóját kezdte becézni. A lány szaggatott, el-elakadó lélegzete végül is halk, gyönyörteli sikolyokba fulladt. - Kim! A férfi hangja pengeként hasított ebbe az álomvilágba, s visszatérítette Kimet a valósághoz. Észrevette a férfi arcára kiülő diadalt, és azt is, milyen szenvtelenül veszi Gordon tudomásul az ő szenvedélyes odaadását. Az érzés hirtelen ellobbant. Kim csupán jeges hidegséget érzett, s nem értette, hogy is feledkezhetett meg magáról ennyire. - Nos? - kérdezte a férfi gúnyosan. - Még mindig azt állítod, hogy nem kellek neked? A gúny nem érte váratlanul Kimet, és úgy érezte, alaposan rászolgált. A szíve görcsbe rándult, amikor Gordon elengedte. A karját szégyenlősen fonta össze a mellén. A férfi észrevette a mozdulatot, és megvetően elhúzta a száját. - Az elmúlt évek során gyakran elképzeltem, hogy egyszer majd újra a karomban tarthatlak. De tudod, egy nő, akit minden férfi ilyen könnyen begerjeszüiet, olyan, mint az állott pezsgő - poshadt és unalmas. - Te is felizgultál - mondta Kim, alig hallhatóan. Hogy is fajulhatott idáig a dolog? Nem értette sem magát, sem Gordont. - Hogy felizgultam-e? - kérdezett vissza a férfi ridegen. - A test szava volt csupán, Kim, amihez neked éppoly kevés közöd volt, mint nekem a te gerjedelmedhez. Lehet, hogy New York-i hódítóid megszokták, hogy megosszák mással a nőjüket. Engem azonban nem olyan fából faragtak. Kinyitotta az ajtót, és kiment. Kim bénultan nézett utána. Eljött a reggel, és Kimnek be kellett látnia, hogy nem rejtőzködhet tovább a szobájában. A tükör előtt ült, és az arcát nézte. Kemény munkával és sok festékkel sikerült jól-rosszul eltüntetnie az elmúlt álmatlan éjszaka nyomait. Szigorúan hátrafésülte a haját, és kétrészes selyemruhát vett fel, hangsúlyozandó, hogy tökéletesen közömbös a számára mindaz, ami az éjjel történt. A rideg elutasítás látszatát akarta kelleni, mert szüksége volt valamiféle önvédelemre, hogy valamelyest összeszedetten lépjen Gordon színe elé. Elpirult, amikor eszébe jutott, milyen önfeledten adta át magát a férfi gyöngédségeinek. De még inkább gyötörte a tudat, hogy Gordon alighanem mindent elkövet majd, nehogy túl könnyen elfelejtse, mennyire kicsúszott a lába alól a talaj. Felállt, és az ajtó felé indult. Gordont sajnos nem tudja megkerülni, és Sophie érdekében a gúnyolódását is el kell viselnie. A férfi már a reggelinél ült, amikor Kim az ebédlőbe lépett, s mindössze kurta fejbólintással üdvözölte a lányt. Megint sötét öltöny volt rajta, amelyben idegennek, mi több, riasztónak hatott. Kim igyekezett úrrá lenni a félszegségén, s Gordonnal szemben leült az asztalhoz. - Rendkívül hatásos - mondta a férfi, s összehajtogatta az újságját, miközben vizslatva fürkészte Kim kifogástalanul kikészített arcát. - De engem nem tudsz megtéveszteni. Köszönöm a mai éjszakát. Ha belegondolunk, hat év nem kevés idő a gyógyuláshoz, én azonban csak most józanodtam ki végleg, bár annál alaposabban. Semmi sem olyan hatásos a hamis ifjúkori ábrándok ellen, mint a kendőzetlen valóság. Nincs igazam? Talányos volt, amit mondott, és Kim nem is értette igazán. A kanna után nyúlt, hogy kávét töltsön magának, de le kellett tennie, annyira remegett a keze. - Mi van, Kim? - kérdezte Gordon. - Elvonásos tünetek? Jól tudod, hogy nem kell itt maradnod, ha nem akarsz. Bármikor elmehetsz. - Erre vársz, igaz? - Kim hirtelen megértette, mit akar Gordon voltaképpen. Van olyan okos, hogy ne támadja meg nyíltan Natalie rendelkezését, ezért hát más eszközökhöz folyamodik, hogy megakadályozza a Sophie-val szembeni kötelessége teljesítésében. - De a számításod nem fog beválni. Eltökélt szándékom ugyanis, hogy mindaddig maradok, amíg rá nem jövök, mi okozza Sophie szorongását. - Igazán nagylelkű ajánlat. - Gordon arca merev maradt, s nem lehetett tudni, mi játszódik le a lelkében. - Azt is megfontoltad, hogy esetleg soha nem fogjuk megtudni? Sajnos ez akár életre szóló állapot is lehet. Ez a gondolat annyira nyomasztotta Kimet, hogy teljesen meg is feledkezett a maga bajáról, és már csakis Sophie-ra tudott gondolni. - Most hogy van? - kérdezte csüggedten. - Még alszik. Ez gyakran előfordul a maihoz hasonló éjszakák után. Megkértem Mrs. Lancastert, hogy ne ébressze fel. Van valami terved délelőttre? - Azt hiszem, bemegyek a városba, s keresek egy szerelőt. Talán mégis meg lehet javítani Mabel néni tragacsát. Végül is nem furikázhatok örökké kölcsönkocsival. Gordon hallgatott, aztán felállt, hogy elinduljon a gyárba. Kimmel ellentétben szemlátomást jól aludt. De hát ez nem is csoda. Sem testileg, sem lelkileg nem volt olyan elgyötört, mint ő. Miután a férfi elment, Kim a hálószobák felé indult, hogy megnézze, mi van Sophie-val. A kislány olyan nyugodtan és békésen aludt, mintha az elmúlt éjszaka rettenetes eseményei meg sem történtek volna. Kim időközben megtudta, hogy csak nagyon ritkán ébred fel lidérces álmaiból, s hogy reggel általában semmire sem emlékszik. Orvosai tanácsára senki nem beszélt vele ezekről az éjszakákról. Kim megmondta Mrs. Lancasternek, hogy elmegy hazulról, aztán a kölcsönkapott Forddal bement a városba. Az autójavító műhely tisztább és gondozottabb volt, mint ahogy emlékezett rá, a fiatal szerelő pedig, aki megkérdezte, mit parancsol, barátságosnak és segítőkésznek mutatkozott. Richárd Courtlandnek hívták. - Szívesen odamegyek a házhoz, és megnézem a kocsiját - ajánlotta szolgálatkészen, miután Kim elmondta, mi a gondja. - Hol érhetem el, hogy megmondjam, mit lehet tenni? - Mr. Jamesnél lakom. Richárd Couftland elvörösödött. - Akkor hát maga Nata... szóval Mrs. James unokatestvére, ha nem tévedek. - Úgy van. - Kim jobban megnézte magának a fiút. Nyilván ismerte Natalie-t, ez nem is csoda. Little Martinben mindenki mindenkit ismert. Rokonszenvesnek találta Courtlandet. Szőke hajával olyan volt, mint egy nyurga kamasz, aki hisz még az emberi jóságban és tisztességben. - Ismerte az unokahúgomat? - kérdezte a fiútól. Richárd lehajtotta a fejét, és még jobban elvörösödött. - Mindig hozzám hozta a kocsiját, ha valami baja volt. Egy idő után aztán öszszebarátkoztunk. - Szomorúan elmosolyodott. - Ha rám hallgat, talán még ma is él. Mindenki láthatta, mennyire boldogtalan, de hát... - Elhallgatott, és elfordult. - Natalie mondta magának, hogy boldogtalan? - kérdezte Kim gyorsan. - Néhanapján találkoztunk, és nagy ritkán beültünk valahová egy italra. Egyszer aztán megint elromlott a kocsija. Valami motorhiba volt, de nem találtam, micsoda. Mrs. James azt javasolta, menjünk el autókázni, s menet közben talán hamarabb rájövök, mi a baj. Útközben elmondta, mennyire magányosnak érzi magát. Ezután rendszeresen találkoztunk - úgy havonta talán kétszer. Észrevehette Kim arcán a zavart, ezért - mintegy védekezésképpen - gyorsan hozzátette: - Ne gondoljon semmi rosszra, kisasszony. Az unokahúgának egyszerűen szüksége volt valakire, akivel beszélgethet néha. Azt mondta, nincs senkije, aki megértené. Magányos volt, és unatkozott. A férje elhanyagolta, és más nők után futkosott. A vizsgálati jegyzőkönyv szerint Mrs. James pillanatnyi elmezavarban követte el az öngyilkosságot, szerintem azonban a férjét terheli a felelősség. Ha többet törődött volna vele, megadta volna neki azt a szeretetet, amelyre szüksége volt... - Kimre nézett, és szomorú arca elárulta, hogy nagy tisztelője lehetett Natalie-nak. - A férje nem feküdt le vele, érti? Egyszerűen eszébe se jutott, hogy házastársi kötelesség is van a világon. Ez már akkor elkezdődött, amikor Mrs. James a babát várta. Mr. James azt mondta neki, hogy undorodik tőle. Csakis ő az oka mindennek, higgye el. Kim nem tudta, mit mondhatna. Natalie világéletében értett ahhoz, hogy kiforgassa az igazságot, másfelől viszont tény, hogy külön szobában aludtak. Vajon miért? Gordon ilyen gyorsan megbánta volna az elhamarkodott házasságot? Esetleg mással szeretett volna élni Natalie helyett? Talán épp vele, Kimmel? Jaj, már megint elragadta a képzelete! Ugyan! Gordon sosem szerette őt, Natalie halálának okát pedig a szakértői vélemények egybehangzóan tisztázták. Egész marék altatót vett be. Vajon az orvos, aki felírta neki a gyógyszert, tisztában volt-e azzal, milyen lelkiállapotban van? Kim megköszönte Richárdnak, hogy megnézi az öreg járgányt, s megígérte, hogy pár nap múlva beugrik hozzá érdeklődni. Mielőtt elköszönt, a fiú elmesélte még, hogy nemrégiben vette a műhelyt az örökségéből. Vajon Natalie szeretője volt? Nem valószínű. Richárd nem az a fajta férfi, aki minden fenntartás nélkül kikezd egy férjes asszonnyal. Ha Natalie nála keresett és talált vigaszt, az kizárólag lelki természetű lehetett, ebben Kim egészen biztos volt. Hazafelé menet benézett a gyógyszertárba. Goodfellow, az öreg patikus, aki korábban Little Martinén kívül még három falut ellátott, soha nem titkolta az altatókkal és nyugtatókkal szembeni ellenszenvét. Nem valószínű, hogy egy olyan lelkialkatú embernek, mint Natalie, bármi ilyesmit ajánlott volna. A gyógyszertárban megtudta, hogy doktor Goodfellow időközben nyugdíjba ment, s hogy az orvosi ellátást most több orvos végzi, akik közül néhányan közös magánrendelőt is nyitottak. - Házhoz általában Howard doktor megy ki - mondta a gyógyszerész. - Itt lakik, nem messze a várostól. Korábban Londonban volt magánrendelője, de amikor a felesége megbetegedett, a család úgy döntött, hogy vidékre költöznek. Szerencsétlen Mrs. Howard... Harminckét éves létére gyógyíthatatlan beteg. Csontrák... A három gyerek kollégiumban van. Howard doktor minden tőle telhetőt megtesz az asszonyért. Kim megköszönte a felvilágosítást, s elköszönt a gyógyszerésztől. Nagyon is elképzelhetőnek tartotta, hogy egy olyan orvos, mint Howard doktor, aki maga is annyi személyes gonddal küzd, nem sokat habozik, ha altatót kérnek tőle. Ha másért nem, hogy eggyel kevesebben tolongjanak egyébként is zsúfolt várószobájában. Van-e értelme felkeresni? Bár Natalie-t nem támaszthatja fel, talán mondhatna valamit a halálával kapcsolatban, ami fontos lehet Sophie jövője szempontjából. Natalie öngyilkossága és Sophie némasága között nyilvánvaló az összefüggés, ebben Kim teljesen biztos volt. Ebédre hazaért. Sophie étvágytalan, fáradt és levert volt. Kiderült, hogy Mrs. Lancasternek aznap délután kimenője van, így aztán Kim felajánlotta, hogy majd ő vigyáz Sophie-ra, sőt sétálni is elviszi. A kislány bólintott, amikor Kim megkérdezte, van-e kedve csatangolni vele egy kicsit. Félóra múlva már úton is voltak. Szántóföldek mentén gyalogoltak - Kim még gyerekkorából emlékezett ezekre a földutakra -, s az út végén lévő tágas, szabad téren hajdan cigányok tanyáztak. Sophie kezdetben szemlátomást élénken figyelt. Nőtt már a gabona, s Kim mesélt neki erről-arról, anélkül hogy választ várt volna. Csupán arra ügyelt, hogy Sophie mindent pontosan megértsen. Amikor hazaértek, a gyerek annyira fáradtnak tűnt, hogy Kim azt javasolta, aludjon egy kicsit. Sophie, bár válaszolni nem tudott, a maga módján, kis fejbólintással jelezte, hogy rendben. Ebből Kim tudhatta, hogy valóban fáradt, és hogy aludni szeretne. Közben öt felé járt már az idő. Kim arra gondolt, hogy amíg Sophie alszik, nincs semmi dolga. Gordon nyilván megjön majd valamikor, már amennyiben nem megy el megint vacsorázni. Régen szombaton mindig csak délig dolgozott, ám most nyilván kerülni fogja a társaságát, hisz már sikerült bebizonyítania, hogy változatlanul a markában tartja. S mi mást akarhatna még? Kimnek ekkor eszébe jutott a Mrs. Lancasternek tett ígérete, bement hát Natalie szobájába. Az egész berendezés, a rikító, feltűnő színek tökéletesen megfeleltek Natalie egész zaklatott lényének. Az egyik falat teljes hosszában ruhásszekrények foglalták el. Egy órával később a ruhák több halomban hevertek a földön. Natalie kedvenc parfümjének az illata fojtogatóan telepedett a szobára, ezért Kim kinyitotta a folyosóra vezető ajtót, hogy szellőztessen. Elképesztő mennyiségű vadonatúj ruha lógott a vállfákon, de hát nem így vigasztalódnak-e köztudottan a meg nem értett nők? Zajt hallott, ezért hátrafordult. Sophie állt az ajtóban, az arcán félelem ült. Amikor meglátta Kimet, odarohant hozzá, és a karjába vetette magát. Kim szorosan magához ölelte a gyereket, és kedves szavakkal igyekezett megnyugtatni. Sophie a mellébe fúrta a fejét, s nagyokat szusszantott. Kim megértette, hogy a parfümje illatát igyekszik beszívni. Natalie illatszerével ellentétben az övének könnyű, friss illata volt, s úgy tűnt, Sophie tényleg megnyugszik tőle. Kim épp ki akarta vinni a szobából, amikor az ajtóban megjelent Gordon. - Mit keresel itt? - kérdezte nyersen. A tekintete rideg és kifejezéstelen volt. - Natalie az unokahúgom volt - válaszolta Kim kimérten. Semmiféle mentegetőzésre nem látott okot, ezért elhallgatta, hogy tulajdonképpen Mrs. Lancaster kérte meg, nézze átNatalie ruhatárát. - Talán érthető, hogy igyekszem megtudni, miért halt meg. Vagy tán nem? Gordon megvetően felnevetett. - És azt hiszed, ezt itt, ebben a szobában fogod megtudni? Hiszen Natalie szinte soha nem aludt itt, éppúgy, mint ahogy az én ágyamban is keveset időzött. Nos? - tette hozzá ingerülten, amikor Kim szótlanul emelte rá a tekintetét. - Ezt akartad hallani? Hiszen ezért jöttél vissza, nem? Hogy szemrevételezd, mi mindent sikerült tönkretenned! Kim most már végképp nem értett semmit. Eddig azt hitte, hogy Gordon közönye űzte el a háztól Natalie-t, s lám, most azt hallja, hogy a házasságuk kezdettől fogva boldogtalan volt. Kinek van vajon igaza? Mi történt valójában? 5. FEJEZET Kim elhatározta, hogy hétfő lévén igyekszik kitérni Sarah útjából. Ezért úgy döntött, hogy délelőtt átmegy a nagynénje házába. Amúgy is azt tervezte, hogy még egyszer alaposan körülnéz, mielőtt árajánlatot kérne a szükséges felújítási munkálatokról. Minek neki tulajdonképpen ez a ház? Érzelgősségből akarja csupán megtartani? Nem, dehogyis! Nem maradhat örökké manöken, s Sophie-ra is gondolnia kell. A rendbe hozott régi házból figyelemmel kísérheti majd az élete alakulását, anélkül hogy rá lenne utalva Gordon vendégszeretetére. Keserű gondolatként suhant át az agyán, hogy Natalie pontosan tudta, mennyire szerelmes volt hajdan Gordonba. Ezért akarta netán, hogy ő legyen Sophie gyámja? Gonoszságból, hogy még a síron túlról is fájdalmat okozzon neki? Kim megrázta a fejét. Nem, ez túlságosan képtelen feltevés. De hát annyi itt az ellentmondás, hogy lehetetlen eligazodni a tények között. Richárd Courtland például azt állítja, hogy Gordon hidegült el Natalie-tól a terhessége során, miközben Gordon Natalie-t vádolja hűtlenséggel. Bár nem mondta ki nyíltan, Kim csakis így tudta értelmezni a szavait. Talán valahol középütt van az igazság. Lehet, hogy Gordon valóban elhidegült tőle, mire aztán Natalie úgy érezte, neki is joga van mással kikezdeni. Kim erősen töprengett, de egy tapodtat sem jutott közelebb a megoldáshoz, mire a házhoz ért. Gordon érzéki típusú férfi, ez nem vitás. Már fiatal lány korában is ez a mindent betöltő érzékiség ejtette rabul, s az utóbbi napok eseményei bebizonyították, hogy Gordon mit sem veszített vonzerejéből. Kim egész egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy hosszas önmegtartóztatásra képes lett volna. Vagyis, ha elhanyagolta házastársi kötelességeit, akkor nyilván volt szeretője, talán több is. Vajon Natalie-t is ugyanúgy megcsalta, mint egykor őt? Mindketten fiatalok és hiszékenyek voltak abban az időben, ő maga ráadásul ártatlan is volt, így aztán Gordon érdeklődését nyilván nem tudta volna hosszabb távon lekötni, miután a férfi már úgy érezte, a lába előtt hever. A kora nyári verőfényben a ház még elárvultabbnak és lepusztultabbnak tűnt, mint a múltkor este. Kim először az alsó helyiségeket vette sorra, s megpróbálta felbecsülni a várható költségeket. Egész vagyonra lesz szüksége, ha a házat újra lakhatóvá akarja tenni. Mindenekelőtt a konyhát kell teljesen rendbe hozatnia, s esetleg meg is lehetne nagyobbítani, ha be tudja szerezni a szükséges építési engedélyt. A várható hercehurca és a tömérdek pénz el kellett volna hogy riassza az egész vállalkozástól. De minél tovább bolyongott a meghitt szobákban, annál élénkebben rajzolódott ki képzeletében a megfiatalodott öreg ház képe. Végre lenne megint igazi otthona, ahol Sophie rendszeresen meglátogathatná. Ülnének a kandalló előtt, és beszélgetnének, feltéve, hogy Sophie nincs örökös némaságra kárhoztatva. De hát erre gondolnia sem szabad! Úgy érezte, visszatér az akaratereje és az elszántsága. Meg fogja találni a módját, hogy megszabadítsa Sophie-t a rettenetes megrázkódtatás emlékétől, és segíteni fog neki, hogy visszaszerezhesse a beszéd adományát. Ez volt a leghőbb vágya. A kislány máris sokkal jobban a szívéhez nőtt, semmint valaha is el tudta volna képzelni. Ebbe nyilván az is belejátszik, hogy a gyerek annyira hasonlít hozzá, egész lényét tekintve pedig kísértetiesen emlékeztet Mabel nénire. Natalie mindezt nyilván a sors fintorának tekintette, hiszen az unokanővérét gyűlölte, az anyját pedig sohasem szerette. Kim szomorúan ment fel az emeletre. A lépcső nyikorgott, s a korlát veszedelmesen ingott. Először a saját szobájába ment, s tekintete végigsiklott a könyvespolcon. Több könyve is hiányzott, ami csakis azt jelenthette, hogy Sophie-nál vannak. Vajon hogy jutott hozzájuk? Az biztos, hogy nem Natalie révén. Natalie-t untatta az olvasás, s Kim a mai napig emlékezett arra az éjszakára, amikor a takarója alatt hajnalig zokogott, mert Natalie szándékosan tönretette az egyik kedvenc könyvét, majd látva Kim kétségbeesését, jóízűen kacagott magában. A lány most az ablakhoz lépett, és kinézett. Egyre valószínűtlenebbnek érezte, hogy Natalie az évek során megváltozott volna, s hogy Sophie-t családi ragaszkodásból bízta volna a gondjaira. Nem, nem. Valószínűleg az eredeti feltevése a helytálló, miszerint Natalie egyszerűen merő gonoszságból tette, amit tett. Jól tudta, mekkora szenvedést okoz neki, ha arra kényszeríti, hogy Gordon közelében éljen. Jól tudta... Leroskadt az ágyra, mit sem törődve a nyirkos hideggel, amely bevette magát a ruhájába. Vagyis akkor mi van? Mi az, amit ezennel végérvényesen be kell vallania magának? Mi az, amit évek hosszú során át önmaga előtt is titkolt, most azonban nem képes többé magába fojtani? Az, hogy azért nem volt más férfi az életében, mert soha nem tudott igazán megszabadulni Gordon emlékétől. Jó, rendben, elment hazulról, s kialakított magának egy új életet, de ez az élet számos vonatkozásban terméketlen, szürke és egyhangú volt. Bármennyire berzenkedik is ellene, be kell vallania magának: mind a mai napig Gordon az egyetlen férfi, aki valaha is számított az életében. A pályafutása során sok férfival megismerkedett. Némelyikük éppoly vonzó volt, mint Gordon, mások talán még jobban is néztek ki, de egyiküknek sem volt olyan hatalma fölötte, mint Gordonnak. Igen, még mindig szereti, ha a szerelem szó egyáltalán alkalmazható az érzelmeknek arra a kusza szövevényére, amelyet érez. Harag ez, meg fájdalom, sóvárgás, testi vágy és kétségbeesés, hiszen míg az ő számára Gordon a mindenség maga, a férfi számára ő szemlátomást semmit sem jelent. Felugrott az ágyról, s elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Haragudott Natalie-ra, aki ilyen kíméletlenül kényszerítette, hogy szembenézzen az igazsággal. Amikor Gordon tegnap éjjel magához ölelte, kicsúszott a lába alól a talaj. Hosszú ideje elfojtott szenvedélyes érzékisége viharos erővel tört a felszínre. Gordon azt hitte, tapasztalt nővel van dolga, aki mindössze a testi kielégülést keresi. Ő azonban jobban tudja, hogy is áll a dolog. Mellén összefont karral bámult ki az ablakon. Gordonnak soha nem szabad megtudnia az igazságot. Ha tudná, hogy még mindig szerelmes belé, menten megkeresné a módját, hogyan éljen vissza a helyzettel. Gúnyolná, megalázná, kinevetné, s fájdalmat okozna neki. Nem, nem. Szenvedett ő már eleget. Az a lehetőség, hogy elölről kezdődhet a gyötrődés, rémülettel töltötte el, mint a tűz látványa a gyereket, aki egyszer már megégette magát. Hirtelen úgy érezte, megfullad. Az ajtóhoz rohant, s a nagy sietségben megtaszított egy kis fiókos szekrényt. Megütötte magát, s a szekrényke is elmozdult a helyéről. Ekkor egy nyakkendőt vett észre a földön, amely a bútor alatt lehetett. Amolyan hagyományos fajtájú, sötét csíkos nyakkendő volt, olyan tanáros. Megtapintotta a finom selyemanyagot. Vajon hogy kerülhetett ide? Talán Róbert bácsié volt? Nem, ahhoz túlságosan új. Egy nyakkendő, amely évekig a földön hever, másként néz ki. De mit is törődik az egésszel? Feltette a nyakkendőt a szekrényre, s kiment a szobából. Mára elég, gondolta. Lement a lépcsőn, bezárta a házat, s beszállt a kölcsönautóba. Amint készen lesz a nagynénje vén tragacsa, azonnal visszaadja a Fordot. Ha meg nem lehet megcsinálni, legfeljebb bérel egy kocsit. Már így is túlságosan igénybe vette Harold Davies nagyvonalú segítségét. Elment az autójavító műhelybe, ahol legnagyobb örömére megtudta, hogy az öreg járgányt csak egy kicsit helyre kell pofozni, de semmi komolyabb baja nincs. - Legfeljebb három napig tart az egész - mondta Richárd Courtland. - Szóljon majd, ha időszerű a dolog. - Máris az - mondta Kim, megköszönte a férfi segítségét, majd az ingatlanügynökhöz indult. Harold Davies túláradó lelkesedéssel üdvözölte, s rögtön meghívta ebédelni. Kim a felújítandó házra gondolt, s elfogadta a meghívást. Keresve sem találhatott volna jobb alkalmat, hogy megbeszélje az egészet Harolddal, és megkérje, segítsen kivitelezőt keríteni. Amikor a Fordra terelte a szót, Harold csak legyintett. - Használja nyugodtan, amíg a magáé rendben nem lesz. A húgom jó ideig még úgysem jön haza. - Igazán kedves - mondta Kim -, nem is tudom, hogy köszönjem meg. - Úgy, hogy most szépen eljön velem ebédelni, s megengedi, hogy egyszer majd vacsorázni is elvigyem valahová -jött azonnal a válasz. Mindketten jóízűen kacagni kezdtek. Kim jól ismerte a férfiaknak ezt a fajtáját, s pontosan tudta, hogy szoktak közeledni a nőkhöz. Harold Davies az a típusú férfi volt, akinek a számára fontos, hogy vonzó nők társaságában mutatkozzék. Minél szebb és híresebb az illető hölgy, annál jobb. Ha azonban házasságkötésre kerül a sor, csakis vérbeli úrilány jöhet szóba. Az ilyen férfi mindig kizárólag a saját érdekeit tartja szem előtt, ám ezzel együtt rendkívül szórakoztató. Kim örült, hogy végre valami eltereli a figyelmét sötét gondolatairól, ezért vidáman követte a férfit vadonatúj BMW-jéhez, amelyet annak rendje és módja szerint agyba-főbe dicsért. Harold csak erre várt. - Tudja, az én szakmámban fontosak ezek a dolgok - mondta mosolyogva. - Egy vagyonokat érő autó jó benyomást kelt az ügyfelekben. - Főleg a szebbik nem képviselőiben, igaz? - ugratta Kim. Egy hangulatos étterembe mentek. A lány nem ismerte, de a parkoló kocsik számából arra következtetett, hogy valószínűleg pillanatnyilag ez számít a környék legfelkapottabb helyének. - Nemrég nyílt csak meg az étterem - mesélte Harold, igazolva Kim feltevését. - Jól ismerem a tulajdonosokat, egy fiatal házaspár. Az én irodám közvetítette nekik az ingatlant. Kitűnő a konyhájuk, majd meglátja. ízleni fog magának minden. Kim örömmel állapította meg, hogy az eredeti parasztházhangulatot megőrizték. Mindent gondosan helyreállítottak, s tényleg olyan volt az egész étterem, mint egy régi parasztszoba. Rokonszenves fiatal nő üdvözölte őket. - Ez Sally Webb - mutatta be Harold. - Ő és Paul az új tulajdonosok. Sally nevetett. - Tudják, az én dolgom csupán a bevásárlás és a szervezés. A konyhában a férjem az úr. Beszélgettek még egy kicsit, aztán Kim és Harold a bárpulthoz ment. Szerettek volna ebéd előtt inni valamit. Sally hamarosan értük jött, és az asztalukhoz vezette őket. Bár nagy volt a forgalom, az étterem nem látszott zsúfoltnak. Kimnek nagyon tetszett, ahogy Sally végignézte velük az étlapot. Abban a biztos tudatban rendelt, hogy az utolsó falatig mindent a lehető legnagyobb élvezettel fog bekebelezni. Még az első fogásra vártak, amikor egy magas, szőke férfi lépett a helyiségbe. Pompás, izmos teste volt, és egészében véve rendkívül vonzó megjelenése. Kimnek mégis az az érzése támadt, hogy valami nyomasztja vagy idegesíti. Szőke haja helyenként őszült már, bár alig lehetett negyven. Amikor észrevette Haroldot, mosolyogva lépett az asztalukhoz. - Üdv, John - köszöntötte Harold. - Egyedül van? - A férfi bólintott. - Miért nem ül ide hozzánk? - kérdezte erre Harold. - Kimnek biztosan nem lenne ellene kifogása. A lánynak nem maradt más választása, mint hogy megismételje a meghívást, amelyet egyébként önszántából is szívesen megtett volna, mert volt valami szívbe markoló a szőke idegen külsejében. Olyan ember benyomását keltette, aki sokat szenvedett életében, meg aztán úgy tűnt, hogy Haroldnak is fontos a férfi társasága. Nyilván egy új ügyfél, gondolta magában mosolyogva Kim, de nagyon meglepődött, amikor a bemutatkozásra került a sor. - Kim, ez John. Dr. John Howard. Itt lakik a közelben. - Igen, persze, hallottam már magáról. Jó napot, John! - mondta Kim merev mosollyal. Ő tehát Howard doktor, aki Natalie-nak feltehetően felírta az altatót. Vajon ezért ilyen zaklatott? Érzékeny embernek tűnt nyilván szenved attól, hogy segítő szándéka végül is halálhoz vezetett. Aztán Kimnek hirtelen eszébe jutott, amit a gyógyszerész mondott Howard doktor feleségéről, s ettől még jobban megsajnálta a férfit. Igyekezett barátságos lenni hozzá, s mindössze egyetlenegyszer említette, mintegy mellesleg, hogy Natalie az unokahúga volt. - Szörnyű az egész! - mondta John, és nagyot sóhajtott. - És ott az a szerencsétlen gyerek. Most hogy van Sophie? - Nem igazán tudom megítélni, mert sok mindent egyáltalán nem értek. Maga szerint van esély arra, hogy újra megtanuljon beszélni? - Kim örült, hogy végre tudományos szempontból nyilván teljes mértékben megalapozott véleményt hallhat. - Ez attól függ - mondta John, s hirtelen kifutott a vér az arcából. - Mitől? - kérdezte Kim. - Hogy meg lehet-e tudni, mi van az egésznek a hátterében? Meggyőződésem, hogy Sophie némasága Natalie halálával függ össze. Az unokahúgom... Rémülten elhallgatott, mert John ebben a pillanatban felborította a poharát. A bor szétfolyt az asztalon. A férfi holtsápadtan, mereven ült a székén. Harold döbbenten hallgatott a beálló kínos csendben, Kim ezzel szemben igyekezett átsegíteni Johnt a fonák helyzeten. Nem értette, mitől lett a férfi hirtelen ennyire ideges, de hát Sophie ügye nyilván nem az egyetlen nyomasztó problémája, gondolta. Mesélni kezdett New York-i élményeiről, megnevettette Haroldot, s végül John is elmosolyodott. Mire nem sokkal később felszolgálták az első fogást, valamennyien rég megfeledkeztek már a kínos közjátékról. John nem sokat válogatott, rendelt magának valamit. Szemlátomást ugyanahhoz a társasághoz tartozott, mint Harold, mert rövidesen az elmúlt vadászidényről kezdtek csevegni, ami Kimet vajmi kevéssé érdekelte. Miközben gondolatokba mélyedve ült az asztalnál, egyre inkább az a kényelmetlen érzése támadt, hogy figyelik. Kezdetben elhessegette magától az egészet, végül aztán mégiscsak hátrafordult. Három asztallal odébb Gordon ült, két szürke öltönyös üzletember és egy feltűnően csinos nő társaságában. Élénk beszélgetés folyt az asztaluknál, Kim tekintete mégis mágnesként vonzotta magához Gordon pillantását. A férfi felnézett, s az ajkán gúnyos mosoly játszott, amikor észrevette Kim zavarát. Ki lehet az a dús, barna hajú nő? - hasított bele a lányba. A szíve hevesebben kezdett dobogni. Féltékenysége gyerekes volt, mégis percről percre jobban gyötörte. Hogy elterelje a figyelmét, fokozott érdeklődéssel fordult John és Harold felé, s hallgatta a beszélgetésüket. Megpróbált nem gondolni Gordonra. Ez azonban nem volt olyan könnyű. Titokban újra meg újra az asztaluk felé nézett, s a pillantásuk több ízben is találkozott. Egyszer a nő is észrevette, hogy figyeli őket, és elmosolyodott. - Amint látom, Gordon is itt van - mondta Harold, akinek feltűnt Kim szórakozottsága. - Megint a Fanchon két ügyvezetőjével tárgyal. Biztosan valami új szerződés. - Fanchon? - Kim kérdőn nézett a férfira. - Gordon cégének a francia partneré. Gordon időnként szabadalmakat ad el nekik. - És a nő? - A titkárnője. Kim egyre inkább elkedvetlenedett. Mi az ördög van vele? A titkárnője nem feltétlenül a szeretője is! Vajon ismeri-e Sarah a gyönyörű barnát? Beletörődött-e, ugyanúgy, mint Natalie, hogy Gordon nem kizárólag az ő tulajdona? Kim fellélegzett, amikor az ebéd véget ért, s minden jel szerint John Howard is megkönnyebbülten kezdett szedelőzködni. A lány sajnálta már, amiért nem próbált meg behatóbban érdeklődni Natalie felől. Ezért amikor a férfi felállt, hogy elbúcsúzzék, megragadta a karját. - Kérem, John - mondta halkan -, szakítson rám időt valamikor. Szeretnék magával Natalie-ról beszélni. Érezte, hogy a férfi azonmód újra bezárkózik. - Majd felhívom - mondta sietősen -, de most sajnos nem érek rá. - Mi van Johnnal? Nyilván tömérdek a gondja - mondta Kim, amikor Harolddal kiment az étteremből. - Csodálja? A felesége évek óta gyógyíthatatlan beteg. Gondolja csak meg, micsoda tehertétel ez egy ilyen korú, egészséges, erős férfi számára. Válás természetesen szóba sem jöhet - fűzte hozzá gyorsan -, a felesége ugyanis rendkívül gazdag családból származik. John korábban csakis tehetős magánbetegeket kezelt, elsősorban a londoni felső tízezer gyerekeit. Egy vidéki állás viszont nyilvánvalóan nem hoz annyit a konyhára, és ha valaki egyszer hozzászokott egy bizonyos életszínvonalhoz... Kimet feszélyezték a férfi szavai, de hát ez a cinikus hang végső soron nagyon is illett Haroldhoz. Vajon John Howard tényleg így gondolkodik? Igazából nem hitte. Érzékeny, felelősségteljes ember benyomását keltette, és Kim, bárhogy erőlködött is, nem tudta elképzelni, hogy beteg feleségét mindössze biztos bevételi forrásnak tekinti. A visszaúton Kim megpendítette, hogy a nagynénje házán szükségessé vált felújítási munkákat sürgősen el szeremé végeztetni. Amint remélte, Harold ismert is jó néhány szóba jövő céget, és megígérte, hogy kér tőlük árajánlatot. A lányt csupán arra kérte, gondoskodjék arról, hogy a házba mindenkor be lehessen jutni, és mindent fel lehessen mérni. - Már-már hajlamos vagyok azt hinni, hogy hosszabb időre jött- mondta, amikor az irodája előtt elbúcsúztak. - Főnyeremény lenne egy ilyen vidéki porfészek számára. Mielőtt Kim elhúzott volna, meghívta még a lányt valamelyik estére vacsorázni, és valami buliról is beszélt, ahová szintén szívesen magával vinné. A buli szombaton lett volna, és Kim azt fontolgatta, vajon elmehet-e egyáltalán? Hiszen nem azért jött haza, hogy bulikra járjon, hanem hogy Sophie-nak segítsen. Másfelől viszont a Gordon közelében eltöltött napok annyira megviselték, hogy minden változatosságért hálás volt. Mire hazaért, Sophie már aludt, és Sarah is elment. - Agyonhajszolja ezt a gyereket - panaszolta Mrs. Lancaster, amikor Kim megkérdezte, történt-e valami előrehaladás. - Hamar elveszíti a türelmét, amivel épp az ellenkezőjét éri el annak, amit akar. Túlságosan is fontos számára a siker. Azt hiszem, egyszerűen el akarja kápráztatni és le akarja kötelezni Mr. Jamest. Kim csodálkozott, hogy Mrs. Lancaster ilyen nyíltan beszél vele, de nyilván családtagnak tartotta. A lány felment az emeletre, s lábujjhegyen belépett Sophie szobájába. A gyerek mélyen aludt. Kim látta, hogy rajzolt, mert a takarón színes képek hevertek szanaszét. Összeszedte a lapokat, s futólag megnézte őket. Az egyik rajz megragadta a figyelmét. Két alakot ábrázolt, egymással szemben álltak, s a ruhájuk tanúsága szerint mindketten nők voltak. A nagyobbik dühtől eltorzult arccal nézett le a kisebbikre, azt azonban nem lehetett tudni, hogy a kicsi hogy viselkedik, mert háttal állt a szemlélőnek. Kim megrendülten tette le a rajzot. Vajon Natalie-t és Sophie-t ábrázolja a kép? Vajon a dühtől eltorzult arcú nő az unokahúga, amint épp lehordja gyűlölt gyermekét? Teljes bizonyossággal érezte, hogy a rajz valami fontosat közöl Sophie lelkiállapotáról. Figyelmesen megnézte a többi képet is, de azok egészen mások voltak. Lehajolt a gyerekhez, és megsimogatta a haját. Miért is nem lehet az övé? Az övé és Gordoné? Bevitte a rajzot a szobájába, és betette az éjjeliszekrénye fiókjába. Gordonnak feltétlenül látnia kell, még akkor is, ha nem ért egyet azzal, amit ő gondol róla. Egyre nyugtalanabb lett, maga sem tudta, miért. Lement a kertbe. A tágas, füves részen túl kanyargó ösvény vezetett a nyári lakhoz, amely egy halastó partján állt. Mindig rendkívül romantikusnak találta a kis tavat a partján álló házikóval. Többször menekült már ide, mivel a ház félreeső helyen állt, s facsoport választotta el a kert többi részétől. Emiatt volt benne valami titokzatos és időtlen. Az ajtaja nem volt bezárva. Kim belépett, s leült a hosszanti fal mentén álló padra. Amióta utoljára járt itt, áthúzták az ülőpárnákat. Gyakran álmodozott itt a múlt századi dámákról, akik a kerti lakban illatos tea mellett csevegtek, vagy a tó partján lévő függőágyakban ringatóztak, miközben illemtudó hódolóik alázatosan legyezgették őket, hogy megóvják szívük hölgyét a kánikula gyötrelmeitől. Annyira elmerült gondolataiban, hogy ijedten rezzent össze, amikor a nevét hallotta. Gordon észrevétlenül bejött a házba. - Mit akarsz itt? - kérdezte Kim idegesen. - Körülnézek a kertemben - felelte a férfi, szemlátomást mulatva a kérdésen. - És te? Remélem, ugyanilyen nyomós okod van arra, hogy itt üldögélj. - Mindig is szerettem ezt a helyet - mondta Kim tétován. Eszébe jutott, hogy egyszer, egy nyári zápor elől ide menekültek. Vékony pamutruhája teljesen átázott, a férfi pedig szemérmetlenül bámulta, mígnem Kim is végigpillantott magán, s látta, hogy a melle élesen kirajzolódik a nedves kelme alatt. Gordon akkor délután csókolta meg először igazán szenvedélyesen, s ébresztette rá Kimet önnön szunnyadó vágyának mindent elsöprő erejére. - Jól érezted magad az étteremben? - kérdezte a férfi, s le nem vette a szemét róla. - Jól szórakoztál Harold és John társaságában? - Meglehetősen - válaszolta Kim kimérten. - És te? Remélem, te sem unatkoztál. - A legkevésbé sem. Gratulálok, Kim. Két legyet egy csapásra, két szóba jöhető szeretőt egyetlen nap alatt - nem akármi. De jól vigyázz! Szeretőnél többre egyikük sem alkalmas. Harold esetében csakis hamisítatlan úrilány jöhet szóba, John pedig sosem hagyja el a feleségét. Vagy netán mostanában inkább a nős férfiakat kedveled? Kim egyszerűen nem értette Gordon állandó kétértelmű célozgatásait. Szinte tapintható volt a feszültség, s Kimbe, bár nem akarta, belebújt az ördög. - Voltak idők, amikor téged is meglehetősen kedveltelek - mondta óvatlanul. - Nyilván időközben kiment a fejedből. Gordon nem hagyott időt, hogy a szavait megbánja vagy visszavonja. - Nem - felelte keserű mosollyal -, nem ment ki. Sajnos nem - tette hozzá némi szünet után, és közelebb jött. - Éppúgy, mint ahogy ez sem... Kim ki akart térni előle, de a férfi útját állta, és visszanyomta a padra. - Miért vagy ideges? - kérdezte gúnyosan. - Netán a drágalátos szüzességed miatt aggodalmaskodsz? Nem is akarok belegondolni, hányszor ismétlődhetett meg már életed során ez a jelenet, amióta először játszottuk el hajdan, mi ketten, ugyanezen a szent helyen. Emlékszel még egyáltalán? - A hangja hideg és metsző volt, s Kimet szíven ütötte. - A főszereplő akkor egy bőrig ázott lány volt, aki az egyszerűség kedvéért nem hordott melltartót... - Hagyd abba! - kiáltotta a lány kétségbeesve. Miért kell Gordonnak még az emlékeit is meggyaláznia? Nem elég, hogy tönkretette az életét? Miután elvette a jövőjét, el akarja venni a múltját is? Semmi álnokság nem volt benne sem akkor, sem máskor, Gordon mégis kiforgat mindent, s bemocskolja azt is, ami szép volt. - Azonnal hagyd abba, érted? És engem is hagyj békén! Megpróbálta a férfit félrelökni és kimenni a házból, ám Gordon hirtelen mindkét kezével a falnak támaszkodott, s olyan közel hajolt Kimhez, hogy az moccanni sem tudott. Úgy tűnt, a lány tehetetlensége kéjes örömmel tölti el, mert egy tapodtat sem tágított. Szabadulásra Kim ebben a helyzetben nem számíthatott. Úgy érezte, megfullad. Igyekezett mit sem törődni Gordon közelségével, de a férfi vonzereje, bőrének ismerős illata miatt ez egyszerűen lehetetlen volt. Ahelyett, hogy higgadtan kikérte volna magának a dolgot, ahogy az egy nőtől az ő korában elvárható lett volna, kétségbeesetten vívódott félelem és vágy közt hányódva, pont úgy, mint hajdan. - Hagyjam abba? - kérdezte Gordon, játszva az ártatlant. - Hisz még el se kezdtem. Meg aztán valld be őszintén, valójában te sem akarod, hogy abbahagyjam. - Kim kitért a pillantása elől, a férfi azonban erőteljesen megragadta a vállát, s magához vonta. - Valld be! - mondta, s a hangja szinte fenyegető volt. - Mit kellene bevallanom, Gordon? - A férfi arcán valamiféle kétségbeesést látott átsuhanni, ami meglepte. Nyilván tévedek, gondolta. Gordon igazán nem szolgál rá a részvétére. Minden erejét összeszedve nyíltan a férfi szemébe nézett. - Mit akarsz tőlem? - kérdezte. - Mit vallják be? Hogy még mindig kívánlak? - Igen, Kim... pont erről van szó. Tartozol nekem ezzel. - Az utolsó szavakat a férfi halk, rekedt hangon mondta, mintha alig tudna uralkodni visszafojtott indulatain. Kim emlékezett, hogy egyszer már hallotta tőle ezt. Hogy is juthat ilyesmi az eszébe? Még hogy ő tartozik neki bármivel is! - Igen, tartozol ezzel - ismételgette a férfi, akár egy varázsigét, s közben olyan szorosan ölelte magához, hogy Kimnek nem lehetett nem éreznie Gordon majd szétrobbanó, feszülő vágyát. A férfi forró szenvedéllyel csókolta, s szép lassan megadásra kényszerítette, miközben halk, kéjes hangok törtek elő a torkából. Mindez olyan hirtelen történt, olyan váratlanul, hogy ellenszegülésre gondolni sem lehetett. Kim teste önkéntelenül is válaszolt a kihívásra, majdhogynem önkívületben, reszketve a vágytól, a szerelemtől... - Gordon, itt vagy? Hirtelen Sarah hangját hallották. Kim összerezzent, a pillanat elszállt. Ellökte magától a férfit, aki elsötétült, óriásira tágult szemmel zihálva lélegzett. Ki mondhatná meg, hogy harag vagy szenvedély ül-e a tekintetében, gondolta Kim. Csak Gordon elsöprő, kíméletlen vágyát érezte, s szégyellte magát, amiért megint olyan odaadó volt. - Na, végre! - Sarah belépett a nyári lakba. - Már mindenütt kerestelek. Megbeszéltük, hogy ma este együtt vacsorázunk, és... - Tudom, nem felejtettem el. Mi a helyzet Sophie-val? - Gordon olyan nyugodt volt, mintha mi sem történt volna. Ennél kíméletlenebbül nem is adhatta volna Kim tudtára, mennyire közömbös a számára. - Sophie-val jelenleg szinte semmit sem lehet kezdeni. - Sarah ellenséges pillantással mérte végig Kimet, de továbbra is Gordonhoz beszélt. - Azt hiszem, a legutóbbi fejlemények nem tettek jót neki. Fogadd meg a tanácsomat, Gordon, és küldd el Kimet. Amíg itt van a háznál, Sophie állapotában nem következhet bejavulás. Kim lélegzet-visszafojtva figyelte a jelenetet. Ha Gordonnak viszonya van Sarahval, mint ahogy feltételezi, akkor a férfinak most helyeselnie kell, s őt szépen eltanácsolják a háztól. Legnagyobb meglepetésére azonban Gordon megrázta a fejét. - Nem parancsolhatom meg Kimnek, hogy elmenjen - mondta határozottan. -Natalie-nak az volt az óhaja, hogy ő törődjék Sophie-val. Ezért jelölte ki a gyerek gyámjául, és... - És az ördög se tudja, miért - jegyezte meg epésen Sarah. - Amíg Natalie élt, egy jó szava sem volt az unokanővéréről. Fönt várlak, Gordon - mondta, majd válaszra sem várva sarkon fordult, és kiment a házból. Vajon mi késztethette arra, hogy keresni kezdje Gordont, amikor estére amúgy is találkozót beszéltek meg? - vetődött föl Kimben a kérdés. Netán őt akarta figyelmeztetni, s megmutatni, hol a férfi helye? Becsapottnak érezte magát, ugyanakkor el is bizonytalanodott. Lehetséges, hogy Sarah-nak igaza van? Lehet, hogy valóban rossz hatással van Sophie-ra? Ezt a gondolatot Kim végtelenül nyomasztónak találta. - Én magam sem tudom, miért pont engem akart gyámul Natalie - mondta csendesen. Gordon arca ezen szavak hallatán ijesztően elsápadt, s a vonásai maszkszerűvé váltak. - Ne erőlködj, Kim - mondta hidegen. - Te magad ugyanolyan jól tudod, mint én, miért tette. - Ezzel felállt, s ő is kiment a házból. Kim örült, hogy végre megint egyedül lehet. Ha Gordon továbbra is ott marad, talán el sem tudja viselni az újabb csapást. Gordon tehát mindent tud. Tudja, hogy szereti őt, s hogy Natalie ezért akarta, legyen a gyerek gyámja. Mivel pedig Gordon tudja ezt, gyötri, és kihasználja az elesettségét. Mennyire gyűlölheti őt! Már-már annyira, mint hajdan maga Natalie. A legszívesebben Kim azonnal csomagolt volna, hogy megszabaduljon Gordontól, s örökre elhagyja ezt a helyet, ám nagyon is jól tudta, hogy Sophie-nak szüksége van rá. Maradnia kellett hát, és zokszó nélkül elviselnie az egész szörnyűséget. 6. FEJEZET Este Kim korán lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Először magának sem merte bevallani, hogy féltékenység gyötri. Nyitott szemmel feküdt a sötétben, s várta, mikor hallja meg a hazatérő kocsi berregését. Az önámítás azonban nem tartott soká. Az elmúlt hosszú évek során abban a tévhitben ringatta magát, hogy Gordon iránti szerelme végleg kihunyt. S lám, mindössze néhány nap, és gondosan felépített elmélete kártyavárként omlik össze. Csak akkor nyugodott meg, amikor meghallotta, hogy a kocsi végre megáll a ház előtt. Világító karórája éjjeli kettőt mutatott. Vajon Sarah is a férfival van? Féltékenysége újra fellobbant, amint elképzelte, hogy azok ketten most talán ölelkezésre készülnek. Visszagondolt a kerti lakban történtekre, s azt kívánta, bárcsak minél messzebb lehetne ettől a helytől, valahol, ahol Gordon nem gyötörhetné többé, ahol nem érhetné utol Natalie bosszúja. Igen ám, de Sophie miatt mégsem mehet el. A szerencsétlen kislány nagyon a szívéhez nőtt, és tudja jól, hogy szüksége van rá. Vagy ezt is csak képzeli? Miért pont ő segíthetne rajta, amikor a tulajdon apja éppúgy csődöt mondott, mint egy képzett gyermekpszichológus? A kérdés nem hagyta nyugodni, de nem talált rá választ. Közben megvirradt. Útban a reggeli felé bekukkantott Sophie-hoz, aki épp akkor öltözködött. Gyengéden megölelte a gyereket, és egészen megrémült, amikor hirtelen feltépte valaki az ajtót. Gordon lépett be. Sötét öltönyében lehengerlőén nézett ki, s Kimet megint elborította a vágy. Mindketten hallgattak, csak nézték egymást. Sophie nem vette észre a növekvő feszültséget. Az apjához szaladt, aki felemelte, és magához ölelte, de közben egyetlen másodpercre sem vette le a szemét Kimről. - Ma korábban kell bemennem - mondta minden bevezetés nélkül a férfi -, s valószínűleg csak későn jövök haza. Ne várjatok meg a vacsorával. Vajon megint Sarah-val találkozik? Kim féltékenysége újra fellobbant, ezért lesütötte a szemét, nehogy a tekintete elárulja az érzelmeit. - Mielőtt elfelejtem - folytatta a férfi, s a hangjában alig leplezett gyanakvás ült, amibe Kim önkéntelenül is beleremegett -, postád érkezett. A zsebébe nyúlt, s előhúzott néhány levelet. Kim szó nélkül vette át őket. Az ügynökénél meghagyta Gordon címét, ezért nem csodálkozott a leveleken. Mialatt átfutotta a feladókat, a kupacból kicsúszott egy világoskék légiposta-boríték, s a földre esett. Kim lehajolt, s elmosolyodott, amikor meglátta a jól ismert kézírást. - Ray Thorntontól jött, ha nem tévedek, igaz? - kérdezte Gordon. - Amint látom, a mai napig kapcsolatban állsz vele. Olvastam, hogy megnősült. Tudsz róla valamit? Kim továbbra is lehorgasztott fejjel válaszolta: - Amennyire tudom, jól megy a sora. Született közben egy fia, most kétéves. Nem értette, miért érdeklődik Gordon Ray felől, és hogy miért olyan megvető a hangja. Igaz, mindig azt állította, hogy porhintés az egész, amit Ray csinál, de a hangjában rejlő nyílt ellenségeskedés mégis meglepte a lányt. - A felesége is meg ő is imádják a kicsit. - Micsoda nő vagy te, Kim, milyen hidegvérű - mondta Gordon, de a szavai nem bóknak tűntek. - A felesége netán... - Elhallgatott, mert megszólalt a telefon. - Vártam egy hívást, nyilván ez az. - Letette Sophie-t, és kiment a szobából. Sophie félelemmel vegyes érdeklődéssel nézett Kimre. Mindent ért, gondolta Kim, s érez is mindent, csak épp beszélni nem tud. Magához vonta Sophie-t, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a kislány elmosolyodott. Honnan olyan ismerős ez a mosoly? - kérdezte megint magától. Sem Gordon, sem Natalie mosolyára nem emlékeztet, valahogy mégis olyan ismerős. Talán amiatt lehet, hogy Sophie annyira hasonlít rá? Önmagára ismerne benne? Érezte, hogy ez a magyarázat sántít, de az emlékezőtehetsége nem sietett a segítségére, bármennyire eről, ködött is. Reggeli közben elolvasta Ray levelét. Vidám, gondtalan életről tanúskodott. A végén a férfi meghívta az őszre magukhoz, s tolmácsolta a felesége, Dinah, üdvözletét. Kim visszadugta a levelet a borítékba, s megnézte a fényképeket, amelyeket Ray küldött. Dinah és a kis Jeremy volt a fotókon, a felvételek nem sokkal a kisfiú harmadik születésnapja előtt készültek. A gyerek arca ragyogott a boldogságtól, s mindkét kezét kitárva rohant az anyja felé. - Aranyos kölyök - mondta Mrs. Lancaster, aki friss kávét hozott be, s Kim válla fölött átkukkantva a képeket nézte. - Nagyon emlékeztet valakire, de meg nem tudnám mondani, kire. - Az apja itt lakott Little Martinben - mondta Kim -, s a gyerek szakasztott olyan, mint ő. Csak a bőre színét örökölte az anyjától. Beszélgettek még egy darabig, aztán Kim felajánlotta, hogy kiviszi magával Sophie-t a kertbe, hogy ne tartsák fel Mrs. Lancastert a házimunkában. Kim a múltkor elhozott még néhány könyvet a nagynénje házából, s az egyiket most kivitte magával. Sophie már egyenesen odaállt a nyugágy mellé, amikor Kim leült, s elkezdte olvasni a Micimackó első fejezetét. Minél tovább olvasott, annál odaadóbban figyelt Sophie. Úgy látszott, éppúgy szereti a könyvet, mint hajdan maga, amikor ennyi idős volt. - Még egy fejezet, de aztán abba kell hagynunk - mondta Kim. Közben egészen belejött, hogy úgy beszéljen Sophie-val, mintha az válaszolni is tudna. Sophie a maga módján mindent kifejezett, közölni tudta az érzelmeit és a vágyait, s mindezt olyan világosan és egyértelműen tette, hogy Kim minden nehézség nélkül megértette. A lány nagyot sóhajtott, aztán félretette a könyvet. - Mára ennyit. Legfőbb ideje, hogy elvégezzem a gyakorlataimat. Akarod látni, hogy csinálom? - A rendszeres testedzés Kim mindennapjainak szerves része volt, amióta manökensegre adta a fejét. Felkelt, s kézen fogta a kislányt. - Ma olyan szép az idő, hogy nyugodtan kint is maradhatunk. Előbb azonban át kell öltöznöm, s rögtön a magnót is kihozom magammal. Rendben? Mialatt levetette a ruháját, sortba és szűk trikóba bújt, Sophie érdeklődő szemmel bámulta. Kimnek hirtelen támadt egy ötlete. - Ide figyelj, Sophie! Nem lenne kedved együtt tornászni velem? - Sophie bólintott. - Akkor gyorsan menjünk a szobádba, hogy te is átöltözhess. Kim kiválasztott egy kis rövidnadrágot meg egy pólót, és segített a gyereknek az öltözködésben. Aztán együtt mentek vissza a kertbe. Kim bekapcsolta a magnót, s a zene ütemére általános bemelegítő gyakorlatokkal kezdte. Aztán ugyanezeket egyszerűbb formában Sophie-nak is megmutatta, nehogy túlerőltesse a kislány még fejletlen izmait. Sophie teljes mellbedobással dolgozott. Természetes ritmusérzéke segítségével könnyedén utánozta Kimet. Kim olyan kazettát választott, amelyen néhány ismert szám is volt, s a gyakorlatok is egyszerűbbek voltak. Kivételesen lemondott a nehezebb és bonyolultabb mozgásformákról, hogy figyelmét teljes mértékben Sophie-ra összpontosíthassa. A kazetta felénél tarthattak, amikor Kimnek feltűnt valami hang, amely nem a magnótól származott. Nem hitt a fülének, és közelebb ugrált Sophie-hoz anélkül, hogy a mozgást abbahagyta volna. Igen, jól hallotta. Sophie a magnóval együtt dúdolta a dallamot. Kim majd belehalt a boldogságba. A legszívesebben magához szorította volna a kislányt, hogy kifejezésre juttassa az örömét, de egy belső hang arra intette, ne tegye. Sophie ösztönösen cselekedett, nem volt tudatában annak, hogy vidáman dudorászik. Ezért végzetes hiba lenne felhívni rá a figyelmét. Kim visszafojtotta az izgalmát, s folytatta a gyakorlatot, mintha mi sem történt volna. Nem voltak megalapozott lélektani ismeretei, meg aztán Sophie állapotával sem volt igazán tisztában, így hát nem érezte magát feljogosítva, hogy a gyógyítás folyamatába beleavatkozzék. Sophie mindössze egyetlen számot dúdolt a magnóval, s Kimnek feltűnt, hogy ez a szám pont áNatalie halálát megelőző hetekben állt a slágerlisták élén. Van-e vajon valami összefüggés? Feltétlenül beszélnie kell valakivel a dologról. Gordon nem volt elérhető, Sarah-hoz viszont szakismeretei ellenére sem volt szemernyi bizalma sem. Mindössze egyvalaki maradt, John Howard. Állítólag Little Martin közelében lakik, így a neve nyilván benne van a telefonkönyvben. Miután befejezték az edzést, Kim bement a házba, s dobogó szívvel feltárcsázta John számát. Vajon otthon van-e? Legnagyobb megkönnyebbülésére maga a doktor vette fel a kagylót. - Kim Ashton beszél - mondta elfúló hangon a lány. - John, nem lenne egy kis ideje, hogy beugorjon hozzám? Nagyon fontos volna. Sophie-ról van szó. Bármilyen hihetetlennek tűnik, épp az imént hallottam, hogy vidáman dudorászik magában. Kim attól tartott, hogy Howard doktor netán kineveti vagy nem veszi komolyan, de a férfi pont olyan izgatott lett, mint ő maga. - Azonnal jövök - mondta, és letette a kagylót. Kim megkereste Mrs. Lancastert. - Howard doktort várom - mondta, s nagyon elcsodálkozott, hogy semmiféle válasz nem érkezik. - Sophie-ról szeretnék beszélni vele. Elmondta, mit tapasztalt a kertben, erre aztán Mrs. Lancaster is rögtön bőbeszédűbbé vált. - Igaza van, Howard doktor az igazi. Végül is gyermekorvos volt, mielőtt idekerült volna. Egész életében ezekkel a kis szerencsétlenekkel foglalkozott. - És ezt az időt most persze a feleségének kell szentelnie, értem én nagyon is jól. - Kim szomorúan rázta meg a fejét.- Szörnyű lehet annak a szegény asszonynak. Ilyen fiatalon... Mrs. Lancaster bólintott. - Igaz, de sokan mégis azt állítják, hogy a férfinak sokkal nehezebb. Gondolja csak meg, egy gyógyíthatatlan beteghez láncolva élni... Elválni meg nem tud, mert csak hellyel-közzel akad munkája, ezért aztán az asszony pénzéből élnek. Mrs. Howard dúsgazdag családból származik, s egyetlen gyermeke a szüleinek... - Gondolom, hogy Howard doktort azért nem csak a pénz köti a feleségéhez - szakította félbe Kim az asszony célozgatásait, amelyekben Harold szavai csengtek vissza, s amelyek jobban elszomorították, semmint hitte volna. Talán, mert őt is megcsalta egy férfi, s mert nehezére esett tudomásul venni, hogy sok más nőnek is ez a sors jut. - Lehet, hogy igaza van. - Nem hangzott valami meggyőzően, mindenesetre Mrs. Lancaster elmosolyodott. Kim épp fel akart menni, hogy átöltözzön, amikor megszólalt a telefon. - Helen Howard beszél - mutatkozott be az ismeretlen női hang. - A férjem megkért, hogy mentsem ki magánál. Már épp indulni készült önökhöz, amikor sürgős esethez hívták... közúti baleset történt. Azt üzeni, hogy amint tud, megy. Sophie hogy van? - Mrs. Howard hangjában őszinte együttérzés csengett. - Mindig olyan melegszívű, élénk kis teremtés volt. Rettenetes, mennyire szenvedhet... Mint ahogy te is, gondolta Kim önkéntelenül, s rögtön a szívébe zárta az asszonyt. Beszélgettek még egy kicsit, aztán Kim elköszönt, s egyenesen a konyhába ment, hogy tudassa Mrs. Lancasterrel az újabb fejleményt.. John Howard csak ebéd után jött. Kim már jó ideje a kertben napozott, Sophie pedig mellette feküdt, és aludt. - Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni - mentegetőzött az orvos. Fáradtnak és kimerültnek tűnt. - Nem történt semmi. - Kim óvatosan felállt, nehogy felébressze Sophie-t. - A felesége felhívott, és kimentette magát. Beszélgettünk is egy kicsit. John arcán ideges rángás futott végig, de egy szempillantás alatt el is tűnt. Mennyire kínlódhat, gondolta Kim, és hirtelen ráeszmélt, milyen egészségesnek tűnhet ő maga Helennel szemben. - Csodálatos az idő - mondta John, s mosolyogva vette le a zakóját - így kényelmesebb, ha megengedi. Meglazította a nyakkendőjét is, s kigombolta az ingét. Csíkos nyakkendője Kimet arra emlékeztette, amelyet az öreg házban látott a földön. Vajon ugyanaz a nyakkendő-e? Ugyan már, micsoda szamárság, intette rögtön magát. Hogy került volna John Howard nyakkendője a nagynénje házába! - Csinálok kávét - mondta, miközben felvette s a derekán lazán megkötötte a fürdőköpenyét. Bár a bikini, amit viselt, csinos volt, felöltözve valahogy mégis jobban érezte magát. Amikor a kávéval és egy nagy pohár limonádéval visszajött, Sophie még mindig aludt. Kim kihasználta a kedvező pillanatot, s elmondta, mi történt délelőtt. - Hm. - John elgondolkodva nézett maga elé. - Ahogy így elmondja, nyilvánvaló, hogy ösztönösen cselekedett, ami viszont egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a hangszálai rendben vannak. Ezt egyébként eddig is feltételeztem. Valóban mindvégig nem vette észre, mit csinál? Kim megrázta a fejét. - Nem mertem felhívni rá a figyelmét. Rosszul tettem? - Nem, dehogyis. - John egy pillanatra elhallgatott. - Épp ellenkezőleg. Nagyon is jól tette. Van Sophie-nak saját magnója? Vagy esetleg rádiója? - Amennyire tudom, nincs. - Talán venni kellene neki egyet - javasolta John. - Ha rá tudnánk venni, hogy azonosuljon a zenével... - Elhallgatott, mert Sophie felébredt, és felült. Kim rámosolygott, ám megrémült a gyermek arcára kiülő rettegéstől. Az egész kis testen görcsös bénultság lett úrrá, s Kim el nem tudta képzelni, mi lehet az oka. - Mi van, drágám? - kérdezte gyengéden. - Rosszat álmodtál? John idegesen izgett-mozgott. - Zavarok netán? - Sophie valamitől megijedt - mondta Kim. - Talán rosszat álmodott. - Igaz ez, Sophie? Tényleg rosszat álmodtál? - kérdezte John, s kinyújtotta a kezét a gyerek felé, de Sophie hirtelen hátat fordított neki, s Kimbe kapaszkodott. Karját a lány nyaka köré fonta, és a vállába temette az arcát. John visszahúzta a kezét. - Úgy látszik, nem nagyon kedvel - mondta szárazon. - Szegény Sophie. Valószínűleg nem nagyon bízik bennünk, orvosokban, amit egyébként nem is csodálok. Többet nem is kísérletezett, hogy akárcsak megsimogassa a gyereket, s olyan boldogtalan és bűnbánó arcot vágott, hogy Kim valósággal megszánta. Az a fajta orvos, gondolta, aki teljesen azonosul a betegeivel. De hát Sophie ezt még úgysem értheti. Valószínűleg minden orvossal szemben ellenszenvet érez, sőt ellenségesen viselkedik velük. - Szaladj fel, Sophie, és hozz egy könyvet, mindjárt olvasunk, jó? - mondta, s gyengéden lefejtette magáról a gyerek kezét. - Howard doktor nem marad soká. - Ahogy mondja. Amúgy sincs több időm. Sophie után néztek, aki sietve tűnt el a ház irányában. - Sajnálom, hogy így viselkedett - mentegetőzött Kim -, de hát... - Maga sajnálja? - John megragadta Kim vállát, az arcán kétségbeesés tükröződött. - Kim, mondanom kell magának valamit, amíg nem késő. Meg kell ígérnie, hogy... - Elhallgatott, s a ház felé nézett, amely előtt épp e pillanatban állt meg egy autó. - Ez Gordon - mondta Kim homlokát ráncolva. - Nem értem, hiszen azt mondta, csak vacsora után, későn jön haza. - Érezte, milyen ideges a férfi, ezért együtt érzőn mosolygott rá. - Nehéz lehet magának. A gyerekek az orvost hibáztatják a szenvedéseikért és... - Nehéz? Nekem? - szakította félbe John. A keze görcsösen markolta Kim vállát. - Ha tudná... Egyikük sem törődött azzal, milyen közel állnak egymáshoz, és hogy ezt a közelséget mire vélheti a kívülálló. John csak akkor engedte el Kim vállát, és vette fel a zakóját, amikor Gordon kibukkant a ház mögül. - Viszontlátásra, majd máskor beugrom - hebegte az orvos, s a pázsitot átszelve elsietett, átengedve Kimet Gordonnak. - Nem azt mondtad, hogy csak késő este jössz haza? - Kim hangjában rejtett szemrehányás csengett, ami azonmód felbőszítette Gordont. - Merő véletlenségből ez az én házam - válaszolta a férfi metsző hangon -, és nem tűröm, hogy ide hordd a szeretőidet. - Megvetően elmosolyodott, amikor a lány csak hallgatott, és szórakozottan nézett rá. - Bár nem vagyok John Howard, becsületszavamra, én is ki tudlak annyira elégíteni, mint ő. - Hagyd abba! - A feltételezés is annyira elborzasztotta a lányt, hogy erejéből mindössze erre a kurta válaszra futotta. - Nem hagyom! . Ezzel Gordon felkapta, mint a pelyhet, s a kert hátsó része felé cipelte. Kim mindig tudta, hogy erős, de hogy mennyire, azt csak most tapasztalta, ugyanis minden védekezési kísérlete kudarcba fúlt. A férfi a nyári lakhoz vitte, s míg egyik karjával a lányt tartotta, a másik kezével kulcsra zárta maguk mögött az ajtót. Kim rúgkapált és karmolt, de mindössze egy elfojtott jajszót sikerült Gordonból kicsikarnia. - Becsületszavamra, Kim, ezért megfizetsz! Gordon elnézte a keze fejét borító véres csíkokat. Bár Kim nem érezte, hogy a férfi ivott volna, mégis az volt az érzése, hogy nincs magánál, s hogy teljesen elment a józan esze. Felingerelt vadállatra emlékeztette, amelyet ugyan még fogva tart a ketrec, de bármelyik pillanatban kitörhet belőle. Mi tartja Gordont rabságban? Natalie emléke vagy az önutálat? Vajon a gyűlölet az egyetlen eszköz, amellyel képes kifejezni a gyászát, és elfojtani a lelkét marcangoló önvádat? Házassága Natalie-val nem volt boldog, Gordon mégsem vált el, tűrte a felesége kicsapongásait... - így szereted, Kim? - kérdezte a férfi rekedten. - Kedveled az erőszakot? Kim megrémült. Nem, ez nem az a Gordon, aki az emlékeiben élt. Ez nem az a szerető férfi, aki álmaiban oly gyakran a magáévá tette. - Elsősorban azt tudom, mit nem szeretek. - Hosszú évek manökengyakorlata segített neki abban, hogy higgadtnak mutatkozzék. - Először is nem szeretem, ha akaratom ellenére kényszerítenek valamire. Ha most azonnal kinyitod az ajtót, kész vagyok elfelejteni a tönténteket. Ha nem, akkor... - Akkor mi van? - vágott a szavába gúnyosan a férfi. - Akkor elkezdesz majd segítségért kiabálni? Segítség! Megerőszakolnak! Ne nevettesd már ki magad! Kim összerezzent, s a félelemtől és a haragtól összeszorult a torka. Mostanáig többé-kevésbé biztonságban érezte magát, Gordon alantas szavai azonban figyelmeztették, hogy nem babra megy a játék. - Na persze nem lesz itt erőszakoskodás - folytatta Gordon. - Ugyanolyan odaadóan fogsz engem is kívánni, mint az imént John Howardot, erről biztosíthatlak. Milyen különös, hogy te és Natalie mindig ugyanarra a férfira vetettétek ki a hálótokat. Gordon undorító gúnyolódása felháborította Kimet, s ebben a másodpercben tiszta szívéből gyűlölte, hiszen a múltkori ellágyulására emlékeztette. Gordon nagyon is jól tudja, hogy bármelyik pillanatban képes vágyat ébreszteni benne. Ez a múltban is mindig így volt. De hogy juthat eszébe az a képtelen ötlet, hogy John Howard a szeretője? Mindegy, ez most nem is fontos. A lényeg, hogy ki kell térnie Gordon elől, s valahogy le kell ráznia. Rezzenéstelen arccal figyelte, amint a férfi lassan közeledik felé. Hátrálni szeretett volna, de ahhoz túl szűk volt a hely, s a menekülését Gordon egyébként is gyengeségnek vélte volna. Hideg elutasítás - ez pillanatnyilag az egyetlen hatásosnak ígérkező fegyver, amelyet bevethet. Gordon kioldozta Kim fürdőköpenyét, s a keze végigsiklott a lány testén. Kim lehajtotta a fejét, és igyekezett jégcsappá válni. Csupán fényképfelvétel az egész, próbálta bemagyarázni magának. Nem, ez nem Gordon keze, ez egy másik férfi... De egyetlen másik férfi sem volt képes így simogatni, s a testét sajnos nem lehetett becsapni. Megborzongott. - Csak nem fázol? - kérdezte Gordon gonoszul. - Kizártnak tartom. Jobb lenne, ha levetnéd ezt a köntöst, kicsi Kim. Fullasztó volt a hőség a házikóban, s Gordon gúnyos szavainak hatására végre Kim nyelve is megoldódott. - Légy szíves, ne szólíts kicsi Kimnek. Ki nem állhatom. - Nem? Volt idő, amikor nagyon is szeretted, ha így szólítottalak. - Az rég volt! - kiáltotta Kim elgyötörten. - Azóta sok minden történt, és én egészen el is felejtettem, mi volt azokban a hajdani időkben. Gordont azonban nem lehetett megtéveszteni. - Mindig azt mondtad, hogy soha senki nem szólított kicsi Kimnek, s hogy odavagy a boldogságtól, ha ezt hallod. Igaza volt, valóban ezt mondta. Kim nagyon is jól emlékezett mindenre. Gordon először nevetett ezen az együgyű apróságon, de attól kezdve mindig így szólította, mert hízelgett neki, hogy ezzel újra meg újra örömet szerezhet Kimnek. Kihámozta a lányt a frottírköpenyből, amely a földre hullt. Kim jobban szerette volna, ha a ruhadarab oltalmában maradhat, mégsem tett semmit a férfi mozdulata ellen. Méltóságán alulinak tartotta, hogy egy vacak rongy miatt harcolni kezdjen. - Mindig is pompás alakod volt, kicsi Kim - suttogta a férfi, s közben végigsimította a lány ajkát. Kim összeszorította a fogát, és görcsösen igyekezett megőrizni a józanságát. Soha életében nem gyűlölte Gordont annyira, mint ezekben a pillanatokban. A férfi halk, fojtott hangon felnevetett, s megsimogatta a nyakát is. Lassan, de tévedhetetlen biztonsággal tapasztotta ajkát Kim ütőerére, s így érezhette, milyen őrült iramban ver a szíve. A vágy forró hullámokban tört a lányra, s kis híján magával sodorta, megadásra sürgette. Milyen egyszerűvé vált volna hirtelen minden. Mennyire csábító volt a lehetőség, hogy magához ölelje a férfit. De pont ez az, amit nem akart, mert nem akart mindent elveszíteni. - Semmit sem változtál, Kim. - Gordon a lány szemébe nézett, de továbbra is szenvedélyesen simogatta a nyakát. - Kétségbeesetten harcolsz önmagad ellen, de ez már nem segít rajtad. Kívánsz, tudom én azt nagyon jól... - Nem! A szó elhangzott, mielőtt még Kim magába fojthatta volna. A szeme szikrákat szórt az elfojtott indulattól és a megtagadott vágytól, és Gordon csak nevetett, harsányan és győzedelmesen. - Ez azért valamivel már jobb - mondta. - Végre egy hamisítatlan érzelem, bár mindezzel együtt hazudsz, Kim. Kívánsz, és ezt innen tudom, itt érzem - mondta, s ezzel végigsimította a lány nyakán a lüktető eret, úgy, hogy Kim hangosan felnyögött -, meg itt... A keze lejjebb csúszott, s hüvelykujjával becézni kezdte a lány vágytól duzzadt mellbimbóit. Kim lehunyta a szemét. - Kívánsz - ismételte Gordon elfúló hangon -, én pedig majd az eszem vesztem, annyira akarlak, hallod? Nem lenne szabad ezt mondanom, de... - Nem! A lány kétségbeesett elhárító hadmozdulatai szemlátomást csak még jobban begerjesztették Gordont, mert hirtelen kitörő szenvedéllyel ölelte magához Kimet, aki érezhette a férfi lüktető vágyának egész hevét. - De igen, Kim! - ismételgette eszelősen. - De igen, de igen, de igen! Nem érzed? Tényleg nem érzed, hogy majd megveszek érted? Látod? Pontosan ennyire kívánsz te is engem. Semmi értelme sem volt a további ellenállásnak. Kim jól tudta, hogy nagy hiba volt belemennie a játékba, amelynek heve, lám, magával sodorja. Jól tudta, milyen keveset jelent egy férfi vágya, mégsem volt képes megtiltani a testének, hogy válaszoljon a kihívásra. Kéjes sóhaj hagyta el az ajkát, amikor a férfi leráncigálta róla a bikinifelsőt. Csakis Gordonra tudott gondolni már, kizárólag rá tudott figyelni. Hallotta a zihálását, s látta szemében a fellobbanó fényt feltáruló kerek melle láttán. Gordon arca vörös volt, ideges mozdulatokkal ledobta a zakóját, s türelmetlenül ráncigálni kezdte a nyakkendőjét, mintha hirtelen elviselhetetlennek érezné a hőséget. A férfi kapkodása tökéletes tükörképe volt annak a zaklatott, lázas sóvárgásnak, amely rajta is feltartóztathatatlanul elhatalmasodott. Kim soha nem volt hajlandó akár csak derékig is pőrén állni a felvevőgép elé. Most is szemérem és vágy közt hánykolódott. Mezítelen testének Gordonra gyakorolt hatása azonban végre megértette vele, micsoda hatalma van a férfi fölött, s amin a legjobban csodálkozott, ez a felismerés tovább szította önnön gyönyörét. Gordon kétségbeesetten próbálta lecibálni az ingét. - Segíts már, Kim - suttogta elfúló hangon. - Megbolondulok, ha nem érhetek hozzád. Kim kapkodva gombolta ki az apró gyöngyházgombokat, s közben érezte, hogy Gordon teste lázban ég. Beleremegett a vágyba, hogy közvetlenül is érezhesse ezt a forróságot. Reszkető kézzel küszködött a gombokkal, miközben egyszer kénytelen volt Gordonnál támaszt keresni, nehogy a nagy igyekezetben elveszítse az egyensúlyát. Mialatt a gombokkal harcolt, Gordon apró csókokkal tartotta életben a vágyát. Végre aztán megküzdött valamennyivel, s kéjes érzés tört rá, amikor végre kiszabadíthatta az inget a nadrág derekából. Gordon izmosabb és erőteljesebb volt, mint ahogy emlékezett rá, s a mellét sötét, selymes szőrzet borította. Kim nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne simogassa. A férfi az élvezettől szenvedélyesen felsóhajtott, majd magához vonta a lányt. A mellük összetapadt, s Gordon közben körkörös, dörzsölő mozgással igyekezett fokozni a közvetlen testi érintkezés kölcsönös kéjét. Hátravetette a fejét, s nyakát odakínálta Kim becéző kezének. A lány szenvedélyesen simogatta feszülő izmait, végigsimította ádámcsutkáját, s Gordon bőre szinte perzselte vágytól forró ujjait. Amikor ajkával a férfi ívben megfeszülő nyakát kezdte becézni, Gordon mohón a mellére tapasztotta tenyerét. - Jaj, Kim! A férfi lázban égő ajka az övére tapadt, s olyan szenvedéllyel csókolta, hogy Kim azt hitte, eszét veszti. Ajka összeolvadt Gordonéval, s a vágy feltartóztathatatlanul sodorta magával. Őrjöngve ölelték egymást, a testük szinte eggyé vált. A férfi szenvedélyesen simogatta, s keze a parányi bikininadrág alá tévedt. Kim beleremegett az érintésébe, s forrón, eszeveszetten csókolta Gordont. Fenntartásnak, szégyenkezésnek immáron semmi helye nem volt. Kim maga sem hitte volna, hogy életében valaha is képes lesz ennyire gátlástalanul beleverni magát az érzéki örömökbe. Érezte, hogy Gordon teste megmerevedik, amikor a mellbimbóját kezdte simogatni. A férfi őrült szenvedéllyel ölelte magához, s beletúrt Kim szőke sörényébe. - így, így Kim - suttogta. - Csókolj, kérlek, jaj, csókolj meg... - Remegés viharzott át a férfi testén, amikor a lány ajkával és nyelvével becézni kezdte a mellbimbóját. Gordon mozdulatai s a lány csókjai egyre hevesebbé váltak, s végül a férfi torkából felszakadó elfojtott hangok a lány vágyát is fehér izzásig hevítették. - Jaj, Kim, sokáig kell még várnunk? - Ezzel Gordon felkapta, a padhoz vitte, s a puha párnákra fektette. Egy másodpercre megállt, s lenézett a fekvő lányra. Kim egész testében megremegett, s őrjöngő vágya lassan fékezhetetlenné vált. Tudta, hogy elérkezett a pillanata. Bármennyit kelljen is később szenvednie, élete végéig emlékezni fog Gordon szenvedélyes odaadására, erről fog majd álmodozni, s tudni fogja, hogy ezt a szenvedélyt ő hívta életre. Emlékezni fog arra, hogy Gordon utána epedt, s szenvedélyes vággyal eltelve az ő nevét suttogta. Miért is nem lehetett ez már hét évvel ezelőtt így? Vágyakozva nyújtotta karját a férfi felé. Az ablakon betűző délutáni nap bearanyozta a keblét, s Gordon végigsimította a bőrének napbarnított és fehérségre kárhoztatott része közti csíkot, miközben figyelte, hogyan válaszol a teste. Kim úgy érezte, fenntartás nélkül és végérvényesen Gordonhoz tartozik. Felült, s arcát a férfi ölébe temette. Aranyhaja szétterült a nadrág sötétjén. Gordon türelmetlenül csatolta ki a derékszíját, Kim pedig lázas mozdulatokkal segített neki. Lenyűgözte az immár anyaszült meztelenül előtte álló, felizgult férfi látványa. Gordon lehajolt, s a lány mellét csókolta. Kim kimondhatatlanul vágyott rá, hogy ő is megérinthesse a férfit, de Gordon nem hagyott rá időt. Vágyódó ajka Kim köldöke felé kúszott, s ugyanakkor lerángatta a lányról a tenyérnyi bikinialsót. Kim ekkor mintha egy pillanatra kijózanodott volna. Tiltakozni akart, de elég volt egyetlen pillantást vetnie Gordon arcára, s belérekcdt a szó. - Szép vagy - suttogta a férfi -, egyszerűen gyönyörű. - Kezét a lány combja közé csúsztatta, s Kim érezte, hogy a teste megmerevedik. Gordon követelődző, erőteljes érintése felizgatta. Vágytól remegve hunyta le a szemét. - Kim, kicsim... - Aztán lassan megmozdult a férfi keze, először csak óvatosan, alig észrevehetően, aztán egyre határozottabban és célratörőbben. Kimet megrémítette ez a számára mindaddig ismeretlen érintés, ám érezte, hogy még jobban felizgul tőle. Mintha Gordon kitalálta volna a legtitkosabb vágyát. Mondani akart valamit, de a hangja elakadt. Gordon már nemcsak a kezével simogatta, hanem az ajkával is csókolta, a nyelvével is izgatta a lány testének legrejtettebb zugait. Kim azt hitte, az élvezettől eszét veszti. - Érints meg te is - kérlelte suttogva Gordon -, csókolj meg te is úgy, ahogy én téged. Kimnek nem volt könnyű leküzdenie a szégyenérzetét, de ő is meg akarta ajándékozni a férfit azzal az örömmel, amelyet az neki adott. Gordon teste hevesen válaszolt, beleremegett az érintésébe, ez pedig önbizalmat adott Kimnek, és bátorságot öntött belé. - Gordon, kérlek - mondta könyörögve - gyere... most azonnal... szükségem van rád... - Könnyek szántották végig az arcát. Gordon fölé hajolt, s lecsókolta a könnyeit. - Nekem is szükségem van rád. Megérett az idő, s Kim önfeledten tárta fel a testét a férfi számára. Minden félelme és gátlása megszűnt, s már csakis arra a boldogságra tudott gondolni, amivel Gordon ajándékozta meg. Ösztönösen igazodott a férfi ritmikus mozgásához. Aztán fájdalom hasított a testébe. Kinyitotta a szemét, s meglátta kedvese arcán a döbbenetet. Gordon csak most tudta meg, hogy Kim számára soha nem létezett más férfi rajta kívül. Egy pillanatra elcsitult. Kim már-már attól tartott, hogy visszavonul, ezért még szenvedélyesebben ölelte magához, mígnem aztán a férfi újra viszonozta a csókjait, s folytatta az erőteljes mozgást. Kim ajkát kéjes sikoly hagyta volna el, ha Gordon nem tapasztja ajkát az övére. A lány fenntartás nélküli odaadása miatt csak nehezen tudta visszafogni magát, mégis tovább és egyre tovább fokozta a feszültséget, mígnem Kim úgy érezte, nem képes tovább várni. Olyan volt, mintha árhullám kapná a hátára, s repítené egyre magasabbra. Minden ízében remegve, kétségbeesetten kapaszkodott a férfiba, s még hallotta, amint Gordon a nevét kiáltja. Aztán már semmire sem emlékezett. - Kim? - Gordon hajolt fölé. Időközben felöltözött, s a lány megrémült baljós arckifejezése láttán. - Kim, azt hiszem, legfőbb ideje, hogy végre tisztázzunk egyet s mást. Egy szó se szerelemről vagy arról, ami az imént történt. - Ne mondd! A lány villámgyors mozdulattal felült, s belebújt a fürdőköpenyébe, amelyet Gordon ráterített. A férfi segíteni akart, de Kim hátrahőkölt, mintha nem tudná elviselni az érintését. Gordon a fogát csikorgatta. - Kim,én... - Hagyj békén! - szakította félbe megint a férfit. - Ne mondj semmit! Semmit nem akarok hallani! - Ezzel felugrott, s az ajtóhoz rohant. - Engedj ki! - kiáltotta kétségbeesetten, amikor eszébe jutott, hogy Gordon kulcsra zárta az ajtót, amelyet öklével vadul ütni kezdett. - Azonnal engedj ki, érted? Könnyben úszott az arca. Maga sem tudta volna megmondani, miért sír, s hogy miért bújna a legszívesebben a föld alá. Csupán egyet tudott, hogy el kell menekülnie Gordon közeléből. - Kim... - A férfi mögéje lépett, Kim azonban iszonyodva húzódott el tőle. - Ne félj, nem bántlak. Kivette a kulcsot a zsebéből, és kinyitotta az ajtót. Kim sebzett állatként menekült ki, s meg sem állt a szobájáig. Miután az érzéki szenvedély vihara elült, csak szégyent és keserűséget érzett. Szereti Gordont, a férfi azonban nem szereti őt. És ami még ennél is rosszabb, Gordon most már egyértelműen ismeri az érzelmeit. Tudnia kell, hiszen érezhette, hogy mind a mai napig nem volt más férfi az életében. Iránta érzett szerelmének legékesebb bizonyítéka a szüzessége volt, amelyet ma teljes odaadással kínált fel neki. Bánta, amit tett. Miért is nem mehet egyszerűen el? Akkor soha többé nem kellene Gordonnal találkoznia. De hát itt van Sophie. Az ő egészsége és jövője fontosabb, mint holmi szégyenérzet és sebzett büszkeség. Bármilyen alantas indok vezette is Natalie-t, hogy azt tegye, amit tett, ő erejétől telhetően el fogja végezni a feladatát, és ebben Gordon sem akadályozhatja meg. Összekuporodott az ágyán. Majdcsak összeszedi magát, s aztán megint higgadtan nézhet Gordon szemébe. Majd... csak most nem. Egyszeriben elhagyta minden ereje. 7. FEJEZET Alkonyodott már, mire Kim felébredt. A hall felől zajt hallott, s feszülten figyelt, miközben rettegve bámulta az ajtót. Gordon bejött a szobájába. Kim egész testében remegni kezdett, s még szorosabban csavarodott a takaróba. - Kim! - mondta a férfi nyersen, anélkül hogy elnézést kért volna, amiért csak úgy beront. - Sophie eltűnt. Először azt hitte, hogy Gordon csak ugratja, de elég volt egyetlen pillantás a férfi aggodalmas arcára, hogy megtudja, a helyzet valóban komoly. - Mrs. Lancaster felszolgálta a teát, mint mindig, aztán felment Sophie szobájába, hogy felolvasson neki. Amikor aztán le akarta fektetni, már nem találta sehol. - Segítek megkeresni. Kim kiugrott az ágyból, de kerülte Gordon tekintetét. - Átkutattam az egész házat és a kertet is, de hiába. Nincs mese, értesítenem kell a rendőrséget. Kiment a szobából, Kim pedig kapkodva ráncigálta magára a ruháját. Egész délután a viszontlátástól rettegett, a Sophie miatti közös aggodalom azonban mindenféle feszengést megszüntetett. Mikor leért, Gordon épp telefonált. - Hidd el, Sarah, nagyon is megértlek, de ma este sajnos nem megy. Igen... persze. .. természetesen... - Hallatszotta hangján, hogy ingerült. Kim csodálkozott, hogy Sarah ennyire félvállról veszi a dolgot. Bármennyire közömbös is számára a gyerek, legalább a Gordon iránti érzelmei miatt több megértést tanúsíthatna, gondolta magában. Nem akart tétlenül álldogálni, ezért kiment a kertbe, amely nagy volt, és helyenként sűrűn benőtte a bozót. Bár Gordon azt állította, hogy mindenütt kereste már Sophie-t, annyi rejtekhely, bokor, bozót és búvóhely volt itt, hogy bárhol elrejtőzhetett egy ilyen kicsi gyerek. Kim félelme nőttön-nőtt, s a képzelete egyre vadabb képeket vetített elé. Eszébe jutott, mennyire felizgatta a gyereket John Howard látogatása, s azt kívánta, bárcsak elmondta volna Gordonnak, miért is jött John, meg azt is, mint hallotta Sophie-t dúdolni délelőtt a kertben. Visszament a házba. A férfit a könyvtárszobában találta. Háttal állt az ajtónak, s elmerülten szemlélt egy képet. Kim tudta, hogy ez az a fénykép Natalie-ról és Sophie-ról, amely állandóan ott áll Gordon íróasztalán. A férfi a léptek zajára hátrafordult. Arcán fájdalmas kifejezés ült, de menten össze is szedte magát, s a fényképet visszatette az íróasztalra. - Nem tudom, hogy fontos-e - kezdte Kim bizonytalanul -, de hadd mondjam el, hogy Sophie-t teljesen kiborította John mai látogatása. John elmondta, hogy... - Mit mondott el? - szakította félbe a férfi nyersen. - Jaj, Kim, korábban soha nem... na, de mit számít most már mindez! - Idegesen túrt a hajába. - Természetesen fontos. Lehetetlen, hogy ezt te magad ne vetted volna észre. Szent ég, ha belegondolok, mi minden történhetett vele... Otthagyta Kimet, s szó nélkül kiment a szobából. A lány szomorúan nézett utána. Vajon Sophie John Howard miatt menekült el? Netán újabb tesztektől tartott? Mrs. Lancaster elmondta, mennyire retteg a különböző vizsgálatoktól. Vajon hová menekülhetett? Hirtelen eszébe jutott a könyv, amelyet első nap látott Sophie-nál. Az öreg házból származott. Csak nem oda ment? Nem, ez lehetetlen. Több mint három kilométer az út odáig. Valaki csak látta volna útközben, s értesítette volna Gordont. Es ha véletlenül épp akkor senki sem járt arra? Ha most gyorsan... Egyetlen lehetőség van, hogy megtudja, helyes-e a feltevése. Az ajtóhoz rohant, s útközben zsebre vágta az előszobai asztalon lévő kocsikulcsot. Gordonnak egyetlen szóval sem említette, hová megy. Úgyis csak kinevetné. Tíz perccel később már a házhoz vezető keskeny úton hajtott. Időközben besötétedett, úgyhogy be kellett kapcsolnia a fényszórókat. Ha arra gondolt, hogy Sophie - teljesen egyedül - alkonyatkor bandukolhatott erre, még jobban elfogta a félelem és az aggodalom. A ház sötét volt. Kim kiszállt a kocsiból, és szidta magát. Csak vesztegeti a drága idejét. Több értelme lett volna, ha Gordon háza táján néz körül még egyszer. Lehetetlen, hogy Sophie ekkora utat egyedül megtett volna. A ház ajtaja nem volt bezárva. Kimnek eszébe jutott, hogy ő maga hagyta nyitva, hogy az iparosok bemehessenek, s elkészíthessék a költségvetést. Az ajtó nyikorogva nyílt ki. Kim parányi lábak surranását hallotta. Egerek... Egész testében reszketve kattintottá fel a villanyt. A nappaliban semmi nyom. - Sophie? - A saját szemében is ostobaságnak tűnt, hogy szólongatni kezdi a gyereket. - Sophie, itt vagy? A nyomozás sem a konyhában, sem az ebédlőben nem vezetett eredményre. Maradtak a hálószobák. Recsegett a lépcső alatta, amint felment az emeletre. Nem gyújtott villanyt, s magában halkan szitkozódott, amikor az egyik lépcsőfok beszakadt a súlya alatt. Ahogy rálépett, érezte, hogy szétmállik. Valószínűleg teljesen elkorhadt. A nedvesség nagyobb rombolást végzett, semmint hitte volna. Fent megint Sophie-t kezdte szólongatni. Semmi válasz. Feszülten figyelt, ám semmiféle zaj nem hallott. Vagy mégis? Dobogó szívvel rohant be egykori szobájába, aztán rögtön meg is állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Az ágyon egy törékeny alak kuporgott. - Sophie! - Kim a gyerekhez rohant, de megkönnyebbülését menten rémület váltotta fel, amint meglátta a gyérek merev testtartását, és tágra nyílt, üveges szemét. - Sophie, drágám, én vagyok az, Kim... A félelme nőttön-nőtt. Mi történhetett Sophie-val? Olyan volt, mint az alvajáró, aki kényszer alatt cselekszik, s fogalma sincs, merre jár. - Gyere kicsim, hazaviszlek apához. - Sophie csak feküdt, mint egy darab fa, s meg se moccant. Annyira görcsös volt, hogy Kim meg se merte érinteni. - Gyere, kelj fel szépen, velem kell jönnöd. Sophie máskor melegséggel és élettel teli szeme kifejezéstelen maradt, s ez rémítette meg Kimet a leginkább. Most mit tegyen? Minden elhibázott mozdulat megijesztheti a gyereket, s tovább ronthatja az állapotát. Legalább egy átkozott telefon volna a házban! A bekötőút végén, közvetlenül az országúinál volt ugyan egy fülke. Néhány perc csupán az egész, gondolta, pillanatok alatt megjárhatná. Gondolkodott, hogy egyedül hagyhatja-e a gyereket. - Nagyon aggódtunk érted, Sophie - mondta olyan nyugodtan, ahogy csak tudta, s abban reménykedett, hogy a kislány a maga módján jelzi majd, mit gondol. Elátkozta magát, amiért Gordonnak egy szóval sem említette, hová megy. Ha nem félt volna, hogy kineveti, ha neki több önbizalma lett volna, ha... De ez most már mind nem segít. - Kérlek, Sophie - mondta könyörgő hangon -, nézz rám! Tudod mit? Fogjuk magunkat, és szépen hazamegyünk apához. - Nem az apám... legalábbis... ezt mondta nekem... ő. Kim annyira megdöbbent, amikor meghallotta a gyerek hangját, hogy nem is figyelt a szavak értelmére. Sophie beszélt! - Drága kicsim. - Leült az ágy szélére, és magához ölelte a gyereket. Simogatta a haját, s vigasztaló, halk hangon beszélt hozzá. Örömkönnyek szántották végig az arcát, s csak akkor apadtak el, amikor látta, hogy a kislány merevsége nem oldódik. Nem az apám, ismételgette magában az imént hallott szavakat. Vajon hogy értheti Sophie? Hiszen Gordon imádja. Mindössze néhány perccel ezelőtt látta a férfit, amint ott áll, kezében a gyerek fényképével, s arcán azzal a kétségbeesett kifejezéssel, amelytől annyira megrendült. - Ide figyelj, Sophie - mondta határozott hangon. - Édesapád mindenekfölött szeret téged. Én aztán igazán tudom, hogy így van. Sophie azonban hallgatott, s mereven, rezzenéstelenül feküdt Kim karjában. Kim fázni kezdett. Farmer és vékony póló volt rajta csupán, s a ház hideg és dohos volt. Minden lélegzetvétellel jobban utálta már ezt a mindent átható bűzt. Mit tegyen? Sophie állapota végül is döntésre sarkallta. Minden erőszakoskodás veszélyes következményekkel járhat. Nincs más választása, el kell mennie a fülkéhez, és fel kell hívnia Gordont. - Elszaladok, s felhívom apát - mondta, bár semmi értelme sem volt. Akárcsak a falnak beszélt volna. Mégsem tudta sző nélkül otthagyni a gyereket. -Néhány perc az egész. Várj meg itt. Sietek nagyon. Rohanva indult lefelé, s a nagy igyekezetben és izgalomban megfeledkezett a korhadt lépcsőfokról. Amikor érezte, hogy a lába alól eltűnt a talaj, felsikoltott. Éles fájdalom hasított a bokájába, aztán a semmibe zuhant. Fekete éj borult rá. Kim kinyitotta a szemét. Hol vagyok? - töprengett elgyötörten. Először azt hitte, a kerti lakban van, de aztán rájött, hogy ahhoz itt túl hideg van, meg aztán a nap sem süt már. Mozdulni próbált, de éles fájdalmat érzett. Óvatosan megtapogatta a homlokát. A meleg, ragacsos valami vér lehetett. Ebben a pillanatban minden eszébe jutott. A korhadt lépcsőn elveszíthette az egyensúlyát, s lezuhant. Sophie... Félelem hasított belé, amint a gyerekre gondolt. Megszökni szerencsére nem tudott, mert a zuhanásakor a fél lépcső leszakadt. A felső fokok helyén hatalmas lyuk tátongott. Kim megfeszítetten gondolkodott. Lent ég a villany, s ez felkeltheti az arra járók figyelmét. Mégis az a biztosabb, ha - amint eredetileg tervezte - felhívja Gordont. Össze kellett szorítania a fogát, olyan fájdalmat érzett, amikor fel akart állni. A bokája hatalmasra dagadt. Vajon eltört-e a lába? Nem tudta. A második kísérlet után világos volt, hogy képtelen egyedül kimenni a kocsiig. Csapdába estek hát, Sophie meg ő, s most már kizárólag arra számíthatnak, hogy valaki majd csak arra jár, s kimenti őket, bár ennek vajmi kevés esélye volt. A házban égett ugyan a villany, de nem voltak szomszédok, s a keskeny bekötőút csak az ő házukhoz vezetett. Vajon Gordonnak eszébe jut-e valaha is, hogy itt keresse őket? Képzelete szörnyű képeket vetített elé, s már látta is magát és Sophie-t, amint félig éhen és szomjan halva vergődnek a lepusztult házban, ám a köveücező pillanatban meg is dorgálta magát. Legfeljebb egyetlen éjszakáról lehet szó, amíg megérkezik a segítség. Legkésőbb holnap reggel biztosan jön valaki, ha más nem, hát egy mesterember, hogy felmérje a tennivalókat. Holnap reggel. A gondolat, hogy a végtelenül hosszú éjszakát mindenféle segítség nélkül itt kell eltölteniük, nem volt kifejezetten vigasztaló. Hideg lesz majd, és nagyon magányosak lesznek, ők ketten. - Sophie! - szólította halkan a gyereket. - Sophie, hallasz engem? Én vagyok az, Kim. - Semmi válasz. Többször is megpróbálta, de az eredmény mindig ugyanaz volt. Közelebb kúszott a lépcsőhöz, bár fájó bokája alig engedte, azonkívül rettenetesen szédült is. Szinte egész nap nem evett, s az érzelmi megrázkódtatás is megtette a magáét. Újra és újra elsötétült előtte minden, s a feje annyira fájt, hogy képtelen volt világosan gondolkodni. Nem tudta volna megmondani, hogy a következő órák alatt hányszor ájult el, s hányszor tért újra magához. Agyrázkódásom lehet, gondolta, s rögtön ezután megint elveszítette az eszméletét. A képzelete néha Gordon képét varázsolta elé, aztán újra Sophie jutott az eszébe, aki olyan állapotban van fent, az ő egykori szobájában, hogy a külvilágból érkező ingerekre semmiféle választ nem tud adni. Honnét tudhatod, mi játszódik le a lelkében? - kérdezte magát bűnbánóan. Hogy értheti azt, hogy Gordon nem az apja? És egyáltalán, miért jött ide, a régi házba? Miért épp itt keresett gyógyírt lelki sebeire? Kim fájdalmai lassan elviselhetetlenné váltak. A könnyeivel küszködött. Nemcsak a feje és a bokája sajgott, hanem a gerince is megsérülhetett. Zuhanás közben verhette be a lépcsőbe. - Sophie! - kiáltotta megint, aztán még egyszer, de már a legcsekélyebb remény nélkül. - Sophie! Sokáig alhatott, mert amikor felébredt, már világos volt. Erős fájdalmat érzett, és egész testében reszketett. Túl hideg van itt, gondolta tárgyilagosan. Megnézte a bokáját. Hatalmasra dagadt, s teljesen megkékült. Egyáltalán nem tudta mozgatni. A feje tompán lüktetett, s a szeme bedagadt. - Sophie? Kim hangja érdes volt, és el-elcsuklott, de menten meg is feledkezett a bajáról, amikor meglátta Sophie-t fent, a lépcső tetején. A kislány kócos és gyűrött volt, de a szeme elárulta, hogy felismeri. - Maradj nyugton - mondta Kim -, leestem a lépcsőről. Ne menj közel a széléhez, úgy látszik, korhadt az egész. Aludtál legalább egy kicsit? Sophie bólintott, de meg sem próbált újra beszélni. - Megint könyvért jöttél? - kérdezte Kim. A kislány egy pillanatra tétovázott, majd beszaladt a szobába, s visszajött egy könyvvel. - Rendben - mosolygott Kim bátorítóan. - Ülj le ott fönt, és olvass szépen. Nemsokára biztosan jön majd valaki, aki hazavisz minket apához. Figyelmesen nézte Sophie-t, amikor az apa szót kimondta, de a kislány csak mosolygott. Kim az órájára nézett. Hét óra múlt. Vajon meddig kell még kitartaniuk? Az idő lassan múlt. Kim néha megpróbált lábra állni, de a bokája iszonyúan fájt. A gyereket azonban semmiképpen sem akarta feleslegesen megriasztani. - Ha ledobnád a könyvet - kiáltott fel Sophie-nak -, olvashatnék neked. A kislány olyan pontosan célzott, hogy a könyv közvetlenül Kim mellett ért földet. Elkezdett felolvasni Sophie-nak, bár a lapozás is fájdalmat okozott. El-elcsuklott a hangja, remegett a keze, s a betűk táncoltak a szeme előtt. A legszívesebben engedett volna a kísértésnek, s eleresztette volna magát, de akkor meg menten elájult volna. Nem hitt a fülének, amikor végre, egy örökkévalóságnak tűnő idő után, autót hallott közeledni. - Sophie! - kiáltotta. - Szaladj gyorsan az ablakhoz, és integess! - Nem volt valószínű, hogy az autó máshová megy, Kim mégis csak akkor nyugodott meg, amikor kintről férfihangokat hallott. Aztán valaki belökte az ajtót. Kim megpróbált mosolyogni, amikor megpillantotta a férfiak döbbent tekintetét. - Hálistennek, hogy itt vannak végre - mondta végső erejével. - Menj vissza gyorsan a főútra, és hívd ki Howard doktort - utasította az idősebb férfi a fiatalabbat. - Nem szabad mozdítanunk. Súlyosnak tűnik a dolog. Nagyot zuhanhatott. - Kérem szépen... - Kim körül elkezdett forogni a világ. - Fent van... fent van Sophie. A lépcső tetején... - Sophie? - kérdezte a férfi. - Mr. James kislánya, akit tegnap este óta keresnek? Kim ezután már semmit sem hallott, s a szeme előtt megint elfeketedett a világ. Néha, egy-egy pillanatra magához tért, és hallotta, hogy emberek jönnek-mennek, s mintha Gordon hangját is hallotta volna. De nem volt ereje, hogy kinyissa a szemét, mígnem aztán valaki végre felemelte a földről. - Gordon - suttogta volna, de csak furcsa, bugyborékoló hangok törtek elő a torkából. A nyelve nem engedelmeskedett. - Még hogy nem veszélyes! - Vajon valóban Gordon hangját hallja? S vajon miért olyan ingerült és elkeseredett a férfi? - Agyrázkódás, dagadt boka, ki tudja, hány zúzódás, lehűlés és kimerültség, és akkor maga azt mondja, hogy nem veszélyes? Gordon aggódik érte! Kim fel sem tudta fogni. Aztán egy másik férfi szólalt meg, s a hangja olyan volt, mintha John Howard lenne. - Csupa olyasmi, ami gyorsan gyógyul. Megkerült viszont Sophie - épen és egészségesen. Hogy mit keresett itt? Kérdezze meg Kimet, ha majd összeszedte magát. Úgy látszik, ő sejtette, hogy itt lehet. - Csak azt nem értem, miért nem szólt nekem. - Ez megint Gordon hangja, villant át kuszán Kim agyán. - Egyedül jött ide... egyszerűen nem értem. A hangja dühös volt. Nyilván őt okolja, amiért Sophie-t csak most találták meg. Kim szeméből kibuggyant a könny. - Kim... Kim! Tudta, hogy Gordon az, aki a nevén szólítja, de nem bírt megszólalni. Sokkal könnyebb volt visszazuhanni a sötétbe, amely oltalmazón borult fölé, s nagyobb biztonságot ígért, mint Gordon karja. 8. FEJEZET Jó néhány nap teltei, amíg Stafford doktor végre kijelentette, hogy Kim úgy-ahogy rendbe jött, s elhagyhatja a kórházat. A sérülései viszonylag könnyűek voltak, az agyrázkódás lehetséges következményei azonban aggasztották az orvost. Kim csak homályosan emlékezett a szerencsétlen estén történtekre. Egyet tudott csupán teljes bizonyossággal. Azt, hogy Sophie beszélt. Az a néháqy szó, amit mondott, mélyen az emlékezetébe vésődött. Mégis hallgatott, senkinek sem említette a dolgot. Bármilyen kedvesek voltak is az orvosok és a nővérek, Kim attól tartott, hogy esetleg azt hinnék, elment a józan esze, s emiatt tovább bent tartanák, mint szükséges. Stafford doktor még így is csak nagy rábeszélésre volt hajlandó kiengedni. Azt mondta, hogy Kim túl sovány, s ezzel az állítással sajnos nem lehetett vitatkozni. Kim maga is elismerte, hogy jócskán lefogyott, amióta visszajött Angliába. Mrs. Lancaster meglátogatta a kórházban, s azt a megnyugtató hírt hozta, hogy Sophie épségben megúszta a szörnyű éjszakát, s mindössze náthás lett egy kicsit. - Tudja, milyenek a gyerekek - mondta. - Csak egy dolgot nem ért továbbra sem senki. Azt, hogy mit keresett Sophie abban a házban, s hogy miért éppen ott rejtőzött el. Gordon személyesen jött Kimért a kórházba. Bár a lány szívesebben ment volna haza egyedül, emiatt olyan jelenetre számíthatott, amelyet mindenáron el akart kerülni. A férfi bejött a kórterembe. Farmert és könnyű nyári inget viselt, s Kimnek nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta. El kellett fordítania a fejét, nehogy a szemében tükröződő érzelmei elárulják. - Szia, Kim, hogy vagy? A lány egy szempillantás alatt elfelejtette, hogy Gordon csupán egyszer látogatta meg a kórházban. - Kösz, megvagyok - mondta, s gyorsan hozzátette: - Ne félj, nem leszek már sokáig a terhedre. Sarah-nak igaza van. Azt hiszem, tényleg nem tesz jót Sophie-nak, ha maradok. Nehezére esett ezt beismerni. Csupa jó szándékkal, s micsoda reményekkel tért haza! És mi lett mindennek a vége? Azt hitte, az elmúlt épk során sikerült túltennie magát a csalódáson, de a szíve másodszor is tőrbe csalta. A régi seb még mindig fájt. És Sophie? Segíteni akart neki, s ehelyett csak tovább növelte a kínjait. Netán túl türelmetlen volt vele? Túl sokat várt volna tőle? - Felelősnek érzem magam Sophie eltűnéséért - folytatta, amikor Gordon csak hallgatott. - Valószínűleg azért menekült el, mert valami rosszat mondtam, vagy rosszat tettem... - Nem feltétlenül. Kim felkapta a fejét. Gordon is jócskán lefogyott, az arca egészen beesett. Biztosan nagyon megviselte a Sophie iránt érzett aggodalom. - Miért kérted akkor John Howardot, hogy keressen fel? - kérdezte a férfi minden átmenet nélkül. Kim lehunyta a szemét. Alig van itt néhány perce, s máris szemrehányást tesz, és gyanúsítgatni kezdi. - Becsületszavamra nem azért, hogy lefeküdjek vele - mondta keserűen. - Bármilyen erkölcstelennek tartasz is... - Nem folytatta, s mélyen elpirult. - Erről is beszélnünk kell még - mondta Gordon ingerülten. - Tudom, hogy hibát követtem el, de nem hinném, hogy ez lenne az alkalmas hely, hogy mindezt tisztázzuk. Miért is lenne, gondolta Kim szomorúan. Meg egyébként is, sokkal fontosabb neki Sophie. Azt talán belátta végre, hogy rosszul ítélte meg őt, de hát végül is mit változtat mindez a tényeken? Bár Gordon időközben megtudta, hogy neki rajta kívül soha más férfi nem volt az életében, mégsem változtatott jottányit sem vele szemben a magatartásán. Tulajdonképpen mit várt tőle? Netán forró esküdözést holmi örök szerelemről? - Még egyszer kérdem. Mit akart tőled John Howard? - Miért nem őt kérdezed meg, ha egyszer ennyire fontos neked az egész? - tért ki Kim a válasz elől. - Neki nyilván jobban hiszel, mint nekem. - Tévedsz, Kim. A válaszod azonban felettébb megnyugtat. Kim nem tudta eldönteni, hogy Gordon gúnyolódik-e, vagy öngúny csendül-e ki a szavaiból. Fürkészve nézte az arcát, de a.férfi tigrisszeme kifejezéstelenül meredt rá. Gordon csupán idegesebbnek és bizonytalanabbnak tűnt, mint máskor. - Sophie miatt kértem meg Johnt, hogy keressen fel - mondta végül a lány. - Tudniillik együtt tornásztunk azon a napon, Sophie meg én. Természetesen csakis a lehető legegyszerűbb gyakorlatokat csináltattam vele. Egyszer csak azt hallom, hogy Sophie az egyik számnál dúdolni kezd. Nem tudtam, mitévő legyek. Féltem, hogy bármit teszek, árt neki. Ezért hívtam fel Johnt. - Dúdolt? - A Gordon szemében hirtelen kigyúló remény egészen megrendítette Kimet. Sok mindent vethet a szemére, de azt az egyet biztosan nem, hogy ne szeretné a gyerekét. - John azt mondta, hogy Sophie biztos nem is tudta, mit tesz - folytatta a lány. - Tudod, az a bizonyos szám nagyon népszerű volt a Natalie halálát megelőző hetekben. Valószínűleg gyakran hallhatta. Natalie ugyanis, ha egyedül volt, már fiatal lány korában is mindig zenét hallgatott. - Miért nem nekem szóltál? - kérdezte Gordon. Közelebb lépett az ágyhoz, s megragadta Kim kezét. Napbarnított bőre szinte feketéllett Kim fehér kezén. A lány legszívesebben lerázta volna magáról. Nem akart emlékezni a férfi forró ölelésére. Gordon megérezte az ellenkezését, ezért azonnal elengedte. - Csak semmi pánik, Kim - mondta gúnyosan -, nincs szándékomban erőszakoskodni. Kim elpirult, mert tudta, mire céloz Gordon. Arra, hogy erőszakra végképp semmi szükség nem lenne, hiszen Kimet akkor is önnön sóvárgása taszította a karjaiba. Gordon vágya azonban kérészéletű volt, s a kielégüléssel ki is hunyt. - Természetesen hozzád fordultam volna - szólalt meg újra a lány -, de még a gyárban voltál, s azt mondtad, csak későn jössz haza. Miért mondtad ezt, Gordon? Netán a szeretőm karjában akartál tetten érni? Hogy legyen végre okod kiebrudalni a házadból, és eltávolítani Sophie közeléből? Tudtam, hogy addig ügyeskedsz, amíg csak valami ürügyet nem találsz. - Én? - kérdezte a férfi, s az arca görcsbe rándult. - S ezt épp te mondod! Eszedbe se jut, hogy esetleg azért jöttem előbb haza, mert majd megvesztem, annyira kívántalak? Kim a legszívesebben behúzott volna neki egyet, annyira bántották a férfi gonoszkodó szavai. Minden erejére szüksége volt, hogy visszanyerje a nyugalmát. - Ide figyelj, Gordon. Sophie-nak nem használ, ha veszekszünk. - Igazad van. Azt hiszem, tudom már, miért szökött meg. Csupán egyetlen dolgot nem értek. Miért épp a nagynénéd régi házába menekült? Hiszen fogalma sem lehetett annak a háznak a létéről. Natalie sosem látogatta meg az anyját azután, hogy te elköltöztél, később pedig, miután a nagynénéd az elfekvőbe került... - Tévedsz, Gordon - szakította félbe Kim. - Natalie járt a házban, s feltehetőleg nem is ritkán. Amikor a megérkezésem után először mentem oda, még éreztem a kölnije illatát. Nem is vitás, hogy azt éreztem, hiszen jól ismertem. S az is biztos, hogy Sophie is vele volt. Találtam nála ugyanis olyan könyveket, amelyek egykor az enyémek voltak, s amelyeket csakis onnan hozhatott el. Hidd el, Natalie-nak soha nem jutott volna az eszébe, hogy kikeresse, és elhozza őket Sophie-nak. - Az egyszer biztos - ismerte el Gordon -, ha másért nem, hát azért, mert a te könyveidről volt szó. Hiszen soha nem szerettétek egymást. - El nem tudom képzelni, mit kereshetett Natalie a házban - folytatta Kim rendületlenül. - Utálta mindvégig, amíg csak ott laktunk. - Tényleg fogalmad sincs? - Gordon elmosolyodott, de a mosolyába keserűség vegyült. - Számomra a dolog tökéletesen világos. Szerintem Natalie azért mászkált oda, hogy zavartalanul fogadhassa a szeretőit. Kim döbbenten hallgatott. Nem tudta, mi rendítette meg jobban, a tény maga, vagy pedig az a nyugalom, amellyel Gordon mindezt mondta. - Mondd, téged soha nem zavart, hogy Natalie megcsalt más férfiakkal? - kérdezte hitetlenkedve. - Talán nem... - .. .nem szerettem? - sietett Gordon a lány segítségére. - Natalie és én soha nem szerettük egymást, Kim. Üzlet volt az egész. Megkötöttük ugyan, de ennek a szerelemhez semmi köze. Eltartott egy ideig, amíg Kim felfogta a szavak értelmét. Gordon tehát elvette Natalie-t, mert teherbe ejtette - ez minden. Sajnálnia kellett volna az unokahúgát, és végső soron sajnálta is, mindazonáltal elsősorban megkönnyebbülést érzett. Végtelen megkönnyebbülést. Gordon nem szerette hát Natalie-t, s bár lefeküdt vele, nem volt belé szerelmes. - Sophie nagyon zavart volt John jelenlétében - mondta Kim, csak hogy mondjon valamit, amivel megtörhetné a nyomasztó csendet. - Ezt minden további nélkül el tudom hinni. - Gordon ijesztően indulatos arckifejezéssel nézett a lányra. - De megtudhatnám végre, miért gondoltad, hogy Sophie esetleg a régi házban lehet? Ebben a pillanatban bejött a nővér. - Minden rendben, Ashton kisasszony. Felkelhet már. - Köszönöm. - Kim elbizonytalanodva nézett Gordonra. - Kósza remény volt mindössze, ezért nem szóltam róla. Magam sem hittem igazán, s ezért azt gondoltam, ki fogsz nevetni... - Ezért inkább az életveszélyt választottad... - A férfi elhallgatott, és elfordult. Kim nagyon is jól értette az indulatát. Igaz, ami igaz, kockára tette Sophie életét. De hát muszáj ezt ilyen durván a tudomására hozni? Hogy csakis Sophie a fontos neki, ő pedig fabatkát sem ér? - Elnézést, uram - vetette közbe a nővér -, Ashton kisasszony fel szeremé öltözködni. Gordon az ajtó felé indult. - Kint megvárlak. Gordon a hallban várta. - Tényleg jól vagy? - kérdezte bizonytalanul. Kim tudta, hogy sápadt, s dühítette Gordon megjátszott aggodalmaskodása. Mintha a legszívesebben a kórházban hagyná! - Kutya bajom - vetette oda. - Amint rendbe jövök, el is tűnök. - Erről majd még beszélünk. - Gordon besegítette a kocsiba. - Stafford doktor ragaszkodik hozzá, hogy két hét múlva felülvizsgálatra jelentkezz. Most beszéltem vele. Az eltűnésed tehát nem olyan sürgős. Kim azt hitte, rosszul hall. - Érdekes - mondta -, Stafford doktor nekem erről egy árva szót sem szólt. - Tényleg? - Gordon mindössze ennyit mondott, majd Kimhez hajolt, hogy megigazítsa a biztonsági övét. - Köszönöm, magam is megküzdök vele. A lány haragudott magára a túlérzékenysége miatt, de egyszerűen nem tudta elviselni, hogy Gordon akár csak a kisujjával is hozzáérjen. Ha csak futólag megérintette, feléledt benne mindaz, amit görcsösen igyekezett elfelejteni. - Sophie már nem is számít? - kérdezte Gordon, amikor kiértek a műútra. - Hol a nagy lendület, hol a jó szándék, amellyel állítólag visszajöttél? Vajon komolyan gondoltad, vagy csak megjátszottad magad? Netán csak azért jöttél, hogy kiélvezd a győzelmedet? - Nem! - kiáltotta Kim. - Szeretem Sophie-t, de a jelenlétem szemlátomást nem tesz jót neki. - Semmit sem változtál, Kim - mondta gúnyosan Gordon. - Mindig is gyors sikerre törekedtél. Sophie-nak azonban időre van szüksége. Először is túl kell jutnia Natalie halálán. Meg aztán szeret téged - tette hozzá kurtán. - Ha most hagynád el, sokat ártanál neki. Vajon miért mondja ezt? Kim túl gyengéinek érezte magát, semhogy kedve lett volna vitába bonyolódni Gordonnal. Már a kórteremben való beszélgetés is jócskán megviselte az idegeit. Vagyis Gordon mégis azt akarja, hogy maradjon? De hát ez lehetetlen, miután több ízben is az ellenkezőjére kérte. Másfelől viszont... Kim megborzongott. Gordon rendkívül érzéki férfi. Csak nem azt akarja, hogy a szeretője legyen, míg egy szép napon meg nem unja? - Ha maradok, akkor csakis Sophie gyámjaként. Világos? A szavak elhangzottak, mielőtt Kim megfontolta volna, mit is mond. Gordon beletaposott a fékbe. Megragadta a lány vállát, és megrázta. - Mi a fenét jelentsen ez? - Hozzám ne nyúlj! - Kim úgy érezte, összeomlik. Ha Gordon csak még egyszer hozzáér, hangosan kimondja, hogy szereti, s hogy mennyire szeremé vele újra meg újra lefeküdni. - Eressz el! Nem tudom elviselni, ha hozzám érsz. Gordon egy pillanatig fürkészve nézett a szemébe, aztán elengedte, s hátradőlt az ülésen. - Ne félj, Kim. Van egy csomó fontosabb dolog is, amelyet még rendre át kell gondolnom. De te mindent összezavarsz. Tele vagy ellentmondással és rejtéllyel... - Nő vagyok, Gordon, ez minden. - Kim első ízben mosolyodott el aznap. - S a nőknek megvan a joguk, hogy rejtélyesek legyenek. - Lassacskán kezdem megérteni, miért van Ray Thornton még mindig jóban veled. Mi történt akkor valójában, Kim? Mi nem sikerült? Feleségül akartál menni hozzá, de elhagyott? Vagy mi a fene történt? Kim azt hitte, nem jól hall. - Még hogy én Rayhez! Fel sem merült soha. - Na persze, el is felejtettem, hogy neked mindig kizárólag a siker volt a fontos, Ray pedig ebben a vonatkozásban melléd állt. Kihasználtad, így van? - Ahogy mondod. Kim szíve vadul kalapált. Majdnem el is felejtette már, milyen hazugságot eszelt ki akkor, hogy megőrizhesse ajbüszkeségét. Elment Gordonhoz, és azt mondta neki, manöken szeremé lenni, s kérkedni kezdett a Rayjel való kapcsolatával meg a férfi segítőkészségével. Ám mindezt csak azért mondta, hogy Gordon ne vegye észre, mennyire megalázottnak érzi magát az árulása miatt. Az út további részén hallgattak, s Kim őszintén fellélegzett, amikor a kocsi végre megállt a ház előtt. A bokája még mindig fájt, s különösen a lépcsőjárás esett nehezére, de azzal nem számolt, hogy Gordon felkapja, s felviszi a szobájába. - Azonnal tegyél le! - kiáltotta dühösen. - Egyedül is boldogulok. - Lehet, de nem ilyen gyorsan. - Ezzel Gordon a könyökével betaszította az ajtót, s Kimet az ágyra fektette. - Hálás köszönet. Úgy látszik, nyomoréknak könyveltél el. - Azt azért nem, de hosszabb ideig voltál kórházban, és Stafford doktor nyomatékosan felhívta a figyelmemet, hogy egyelőre nem szabad megerőltetned magad. Gordon az ágya mellett állt, s Kini alig tudta leküzdeni a csábítást, hogy kinyújtsa a karját, és magához ölelje a férfit, aki szemlátomást érezte, mi játszódhat le a lelkében. Ugyanis Kim fölé hajolt, s végigsimította a lány ajkát. - Kim... - A lány beleremegett az elfojtott vágyba. - Gordon! - Sarah éles hangja hallatszott kintről. Kim összerezzent, s elfordult. - Sophie-ról kell beszélnem veled. Még mindig teljesen zavart. - Sarah belépett, s fagyos pillantással mérte végig Kimet. - Ugy, szóval visszahoztad! A hangsúly, ahogy ezt mondta, minden kétséget kizárt a tekintetben, hogyan vélekedik a dologról. Kimnek csak akkor jutott eszébe, amikor a férfi lekísérte Saraha nappaliba, hogy még nem is említette Gordonnak, mi történt az öreg házban... hogy beszélni hallotta Sophie-t. De talán okosabb is, ha egyelőre hallgat, gondolta, s először Johnt kérdezi meg. A doktor nyilván hinni fog neki. Gordon nem bízik benne, s az sem kizárt, hogy arra gondolna, Kim csak kitalálta az egészet, hogy bizonyítsa Sophie-ra gyakorolt jótékony hatását, s indokolttá tegye maradását. Másfelől viszont Gordon maga az, aki maradásra készteti... Minden olyan zavaros. Jó lenne tisztán látni. Lehunyta a szemét, s néhány másodperc múlva már mélyen aludt. Amikor felébredt, pillantása Sophie-ra esett, aki az ágy végében kuporgott, és tágra nyílt szemmel figyelte. - Szia, Sophie. - Kim elmosolyodott, s majd kiugrott a bőréből örömében, amikor látta, hogy a gyerek visszamosolyog. A kislány élénk, barna szeme elárulta, hogy örül Kim hazatérésének. - Szeretnéd, ha olvasnánk? - kérdezte a lány, s a könyvre mutatott, amelyet Sophie a hóna alatt szorongatott. A gyerek rábólintott, s odanyújtotta a könyvet. Félóra múlva Gordon zavarta meg őket. - Aha! Tehát itt vagy, gézengúz - feddte meg gyengéden a gyereket. - Sarah már mindenütt keresett. Sophie elhúzta a száját, de engedelmesen fel is állt azonnal. Gordon megfogta a kezét, és kivitte a szobából. Kim elgondolkodva nézett utánuk. Nem az apám, jutottak eszébe Sophie kínlódva kinyögött szavai. Egyébként semmi sem árulkodott arról, hogy a gyerek bármire is emlékezett volna. Kim engedelmesen megette, amit Mrs. Lancaster hozott ebédre, s épp azon töprengett, hogy fel kellene végre kelnie, amikor Sarah jött be a szobájába. - Nyilván rendkívül agyafúrtnak és ügyesnek tartja magát - mondta minden bevezetés nélkül. - Szemlátomást arra számít, hogy mivel Gordon a lekötelezettjének érzi magát, marasztalni fogja. De téved, drágám. Őt talán át tudja verni, engem azonban nem. Teljesen világos, hogy magának Sophie sorsa édes mindegy, s ez az egész csak ürügy. Magának, kedvesem, valójában csakis Gordon kell. Ő azonban nem szereti magát, mint ahogy Natalie-t sem szerette. -Észrevette, mennyire megsebzik ezek a szavak Kimet, ezért gonoszul felkacagott. - Gordon engem vesz feleségül, érti, és senki mást! Ettől fél kezdettől fogva, nem igaz? - Miért nincs magán jegygyűrű? - kérdezte Kim bizonytalanul. - Még nincs - felelte Sarah diadalmasan. - Gordon nem akarja, hogy az emberek mindenfélét összevissza fecsegjenek. Tudja, hogy van ez. Egyébként pedig nem a jegygyűrű számít, hanem az esküvő. - Sarah, én... - Tudom, tudom. - A nő nem engedte szóhoz jutni. - Lehet, hogy maga tetszik Gordonnak, de holtbiztos, hogy soha többé nem kezd senkivel, aki a legcsekélyebb rokonságban áll Natalie-val. Attól fél ugyanis, hogy elhunyt felesége gyengéi esetleg a család többi tagjánál is felmerülhetnek. Mivel pedig Natalie annyira ingatag jellem volt... - hatásszünetet tartva folytatta -, ki állíthatná, hogy maga nem ugyanilyen? Gordonnak épp elég volt a Natalie-val való együttélés. Teljesen kikészült tőle. - Az unokahúgom semmilyen vonatkozásban nem volt ingatag - vetette közbe Kim, holott nagyon is jól tudta, hogy nem mond igazat. Vajon Gordon panaszkodott Sarah-nak Natalie-ról? A gondolat viszolygással töltötte el, de még jobban gyötörte a tudat, hogy Gordon talán mégis szerelmes a nőbe. Sarah-nak nyilván fogalma sincs arról, mi történt néhány napja a kerti lakban. Vajon mit szólna, ha tudná? De hát felesleges is ezen tépelődnie, mert tőle aztán soha meg nem tudja. Ehhez túlságosan büszke volt, meg aztán Sarah nyilván ugyanarra a következtetésrejutna, mint ő maga is, nevezetesen, hogy Gordon egyszerűen megkívánta. Könny szökött a szemébe. - Nem-e? - kérdezte Sarah megvető hangsúllyal. - Még hogy nem volt ingatag. Mivel magyarázza akkor enyhén szólva, nos... szóval, hogy válogatás nélkül mindenkivel. .. - Felkacagott, amikor látta, hogy Kim elsápad. - Ugyan, ne alakoskodjon már, Kim. Magának aztán igazán jól kell tudnia, miféle nőszemély volt az unokahúga. Egyetlen férfi sem úszta meg szárazon, akivel csak kapcsolatba került. Mindig is talány marad a számomra, hogy Gordon miért vette feleségül. - De hát mit tehetett volna? - kérdezte Kim keserűen. - Végül is Natalie terhes volt tőle. Jobb lett volna, ha cserbenhagyja? - Maga azt hiszi, hogy Natalie Gordontól volt terhes? - Sarah megvetően húzta el a száját. - Ugyan már! Gordon nem Sophie apja. Natalie talán maga sem tudta, kitől van a gyerek. Csupán egy volt holtbiztos, hogy nem Gordontól. Natalie-tól magától tudom, hogy nekik kettejüknek soha nem volt dolguk egymással. Egyszer négyszemközt azt is bevallotta, hogy Gordon még a gondolatától is irtózik, hogy lefeküdjenek. Amit Sarah mondott, olyan iszonyatos volt, hogy Kimnek a szava is elakadt. - Vagyis hát Sophie nem Gordon gyermeke? - kérdezte végül elcsukló hangon. - De hát... - .,. miért vette akkor feleségül? Ezt akarta kérdezni? Natalie említett nekem egyszer valamiféle alkut, ami kettejük közt létrejött. Gordon viszont soha nem beszélt nekem erről. Vagyis Sarah-t sem avatja be mindenbe, gondolta Kim, bár ez vajmi csekély vigasznak tűnt. - Nem hiszek magának - mondta végül. - Lehetséges, hogy Natalie ugyan ezt adta be magának, de hát ő... - ... állandóan hazudott, nem igaz? Magam is tudom, ám ebben a vonatkozásban mégis elhiszem, hogy igazat mondott. Tudta ugyanis, milyen viszony van köztem és Gordon között, és azt is tudta, hogy a férje válni akar. Miért vett volna be egyébként egy marék altatót? Túlságosan is önző volt ahhoz, hogy önszántából átengedje Gordont másvalakinek. - Sarah arca lángban égett. - Bár neki magának nem kellett, mert nem szerette, azt sem bírta volna elviselni, hogy másé legyen... - Gordon azonban nagyon szereti Sophie-t - vetette közbe Kim. - És a gyerek is ragaszkodik hozzá. Sarah megvonta a vállát. - Talán felelősnek érzi magát érte. Gordon egyszerűen ilyen ember. Ha összeházasodunk, ebben a házban biztosan nem lesz hely Natalie zabigyereke számára. Vigye magával Sophie-t, ha annyira a szívén viseli a sorsát. Vigye magával, és tűnjön el! Menjen vissza oda, ahonnét jött. Higgye el, senki sem fog egyetlen könnyet sem hullámi maguk után. Mielőtt Kim egyetlen szót is kinyöghetett yolna, Sarah kiviharzott a szobából. Kim sokáig töprengett a hallottakon. Magában berzenkedett ugyan mindaz ellen, amit Sarah mondott, a lelke mélyén mégis érezte, hogy igaza van. Sophie tehát nem Gordon gyereke, és a kislány ezt maga is tudja. Vajon ki mondhatta meg neki? Talán épp Sarah? Az iménti beszélgetés alapján minden további nélkül el tudta volna képzelni. Vagy netán Natalie? Kim nagyon is jól emlékezett arra a napra, amikor az unokahúga diadalittasan vágta az arcába, hogy gyereket vár Gordontól. Kimnek semmi oka sem volt kételkedni a szavaiban, főleg miután összebújva látta őket. És Sarah most azt állítja, hogy soha nem feküdtek le egymással. Ha viszont nem Gordon a gyerek apja, akkor ki? Ekkor hirtelen mintha hályog hullt volna le a szeméről. Egy képbukkant fel előtte. Lerúgta a takarót, s egyetlen ugrással kipattant az ágyból. A fiókos szekrényből előkapta Ray Thornton levelét. Reszketett a keze, amint kihalászta Jeremy fényképét a borítékból. A kicsi sugárzó arca annyira hasonlított Sophie-éra, hogy Kim nem is értette, miért nem jött már előbb rá az egészre. Csak állt ott, s döbbenten meredt a képre, amikor Gordon bejött a szobába. - Vagyis Sophie tulajdonképpen Ray gyereke - mondta Kim suttogva, mintha csak magában beszélne. Gordonnak azonban kifinomult hallása volt. - Ő nemzette, ha erre gondolsz - felelte komoran. - Nem kellemes, ha valaki, akiben megbízunk, cserbenhagy minket, nem igaz, Kim? - Egészen biztos, hogy Ray nem tudott róla. Natalie... - Natalie elment hozzá, és a segítségét kérte. És mit gondolsz, mit tanácsolt neki Ray? Azt, hogy menjen orvoshoz, és vetesse el a gyereket. Amikor hozzám fordult, Natalie gyakorlatilag az összeomlás szélén állt. - Es te feleségül vetted, csak hogy... - Hogy miért vettem feleségül, ebben a vonatkozásban tökéletesen érdektelen - szakította félbe a férfi nyersen. - A helyedben inkább Rayt kérdezném. Megtudhatnám egyébként, hogy jutottál erre a következtetésre? Kim alig tudta elviselni a Gordon hangjában megbúvó gúnyt. - Sophie segítségével. Amikor megtaláltam ott a házban - mondta higgadtan s azt mondtam neki, hogy hazaviszem az apjához, azt felelte, hogy nem te vagy az apja, hiszen ő ezt mondta neki. Kérdés, hogy ki ez az ő. - Aljas dög! - Gordon falfehérré vált, és egész testében remegni kezdett. - Csakis Natalie tehette. Gyakran fenyegetőzött azzal, hogy, mint előszeretettel mondogatta, felvilágosítja Sophie-t. De álmomban sem gondoltam volna, hogy... - Ennek most már végképp semmi jelentősége. - Kim maga csodálkozott a legjobban, milyen nyugodt és összeszedett lett hirtelen. Szemlátomást Gordon is elcsodálkozott, mert bizalmatlanul kezdte méregetni. - Mindebből nyílegyenesen következik, hogy kizárólag én vagyok a felelős Sophie-ért. Amilyen gyorsan csak lehet, elutazunk. Örökre elhagyjuk ezt a helyet, és... - Egy pillanat! - Gordon egy lépéssel közelebb jött. - Sophie ott marad, ahol van. - Ugyan miért? - kérdezte Kim elszántan. - Hiszen csak a terhedre van. Gordon nem válaszolt azonnal. Hosszan nézte a lányt. Úgy tűnt, ellentmondásos érzelmek viaskodnak a lelkében. Végül aztán a megvetés és a viszolygás győzedelmeskedett. - Igen, Kim, mindig is ilyen voltál - tört ki végül. - Semmit sem változtál. Mindig is megvolt az a képességed, hogy mindent a magad javára fordíts. De ez egyszer nem fog sikerülni, amit kifőztél! Ezzel kiment a szobából, és bevágta maga mögött az ajtót. Kim visszatette a fényképet a borítékba, azt pedig a fiókba dugta. Még mindig nem volt képes felfogni az egészet. Egy dologban azonban egészen biztos volt. Ray soha nem mondta volna Natalie-nak, hogy vetesse el a gyereket. Ray ugyanis mélyen vallásos volt, amit csak kevesen tudtak róla, ez pedig a származásában gyökerezett. Gyakran mondogatta Kimnek, hogy biztosan nem jön a világra, ha az abortusztörvény már akkor is ilyen nagy szabadságot engedett volna a nőknek. Nem sokkal a születése után az anyja elhagyta, s nevelőszülőtől nevelőszülőig hányódva nőtt fel. Ray soha nem tagadta volna meg a gyerekét! Beszélnie kellene Rayjel, de hát hogy? Nem teheti meg, hogy egyszerűen csak felhívja, és azt mondja néki, ide figyelj, Ray, van egy hatéves lányod. Meg aztán Sophie-ra is tekintettel kell lennie. A gyerek tudja, hogy Gordon nem az apja. Ez a tény fojtotta volna belé a szót? Csakis egyvalakitől kérhet tanácsot. John Howardtól. Úgy döntött, nem kéri meg újra, hogy keresse fel, nehogy Sophie megint nyugtalankodni kezdjen. Ott van az öreg ház, ahol zavartalanul találkozhatnak, és mindent nyugodtan megbeszélhetnek. Utána aztán majd érdemben dönthet Sophie sorsa felől. Egyvalamit azonban máris biztosan tudott. Nem engedheti, hogy Sophie továbbra is itt maradjon, s ki legyen szolgáltatva Sarah gyűlölködésének, miután összeházasodtak Gordonnal. Ugyanakkor el kellett ismernie, hogy a férfi nagyon ragaszkodik Sophie-hoz, amire Kim semmiféle ésszerű magyarázatot nem talált, hacsak azt nem, hogy a férfi meg akarja akadályozni, hogy magával vigye a gyereket. Valóban ennyire gyűlöli Gordon? Kim elgondolkodva bámult maga elé. Gordon soha nem szerette igazán, annyira legalábbis nem, hogy feleségül vegye. Natalie-t sem szerette, ezt most már tudja, mégis feleségül vette. Keserű volt a felismerés. Épp eleget szenvedett, hogy lemondjon Gordonról, mert azt hitte, mást szeret. De hogy még csak nem is szerette... Szomorúan hunyta le a szemét. Igyekezett nem gondolni az egészre. 9. FEJEZET Kimnek három napot kellett várnia, amíg titokban fel tudta hívni John Howardot. Gordon ugyanis állandóan otthon volt, ő maga pedig általában ágyban töltötte a napot, hogy lehetőleg ne kelljen vele találkoznia. Ha Gordon bejött a szobába, ami csak ritkán fordult elő, Kimnek mindig az volt az érzése, örül, hogy ágyban találja. A lány csak várt, s a számítása végül bevált. Harmadnap reggel Gordon bejött hozzá, és közölte, hogy be kell mennie a gyárba. - Figyelmeztetlek, Kim - mondta fenyegető hangon -, eszedbe ne jusson valami ostobaságot csinálni, amíg nem vagyok itthon. És el ne felejtsd, hogy meg kell végre beszélnünk egy-két dolgot. - Ugyan mit! - Kim heves mozdulattal elfordult. - Mitől félsz tulajdonképpen? Örökké így fogunk élni? Hogy én közeledni próbálok, te pedig elrohansz? Most az egyszer még szerencséd van, de vedd tudomásul, nem bujdokolhatsz előlem életed végéig. Ezzel kiment a szobából. Kim a legszívesebben rögtön visszahívta volna. Hát már sosem szabadul meg tőle? El kell mennie innét, minél előbb, annál jobb. Gordon játszik vele, s bár nem egészen érti, mire megy ki az egész, egy biztos: ha marad, csakis ő lehet a vesztes. Várt, amíg végre motorzúgást hallott. Gordon elment. Villámgyorsan felöltözött. Bár a bokája már nem volt dagadt, továbbra is fájt, ha erősebben rálépett. Mrs. Lancaster szerencsére Sophie-t is magával vitte bevásárolni, így egyedül volt a házban, és semmi sem akadályozta, hogy végre felhívja Johnt. Csupán a lelkiismerete berzenkedett, amely azt súgta, hogy mindenekelőtt Gordonnal kellene beszélnie. Talán nem csak kötelességből gondoskodik a gyerekről. Mindig olyan különös gyengédség ül a tekintetében, ha Sophie-ról van szó. Végül aztán elszánta magát. Teljesen mindegy, gondolta. John Howard végül is orvos, aki ismeri a gyerekeket, s bizonyára segíthet, hogy tisztábban lásson. Feltárcsázta a számát, s fellélegzett, amikor meghallotta John hangját. - Üdv, John - mondta megkönnyebbülten. - Nem ebédelhetnénk ma kivételesen együtt? Feltétlenül beszélnem kell magával, de nem szeretném, ha idejönne. Megérti, ugye? John meglepően hűvös, szinte elutasító volt. - Nem is tudom - mondta tétován. - Valóban olyan fontos a dolog? - Nagyon is. Egyébként nem hívtam volna fel. - Na, jó - mondta végül John. - De sajnos nincs sok időm. - Nem baj - felelte gyorsan Kim. - Ha nem lenne olyan sürgős az egész, higgye el, nem zavarnám. De senkim sincs, akihez tanácsért fordulhatnék. Megbeszélték, hogy ugyanabban az étteremben találkoznak, ahol megismerkedtek. Kim letette a kagylót, s gyorsan a szobájába ment, hogy összeszedje magát. Attól tartott, hogy Gordon bármelyik pillanatban hazajöhet, s megakadályozhatja a terve megvalósítását. Még Mrs. Lancaster számára sem mert cédulát hátrahagyni, mert attól félt, hogy Gordon esetleg előbb hazaér. Csak akkor nyugodott meg, amikor végre a taxiban ült. Most már senki sem állhat az útjába. John Howard a bárpultnál várta. Hűvös tartózkodással üdvözölte, s úgy tűnt, valamiért kínosan érzi magát. - Sajnos nincs sok időm - mondta John, s italt repdelt. - Rengeteg a betegem, meg aztán Helen sincs valami jól. Az ebédszünetet igazság szerint inkább vele szerettem volna tölteni. - Nem hívtam volna fel, ha nem lenne szükségem a segítségére. Maga az egyetlen itt, akihez fordulhatok, s végül is maga orvos. Sophie-ról van szó. Amilyen pontosan csak tudta, Kim elmesélte, mi történt azon a szerencsétlen éjszakán a nagynénje házában. Aztán sokáig hallgattak. John ijesztően sápadt volt, s olyan elgyötörten nézett Kimre, hogy a lány őszintén megszánta. Mi az ördög lehet vele? - Te jó ég - nyögött fel John -, mondja, Kim, tényleg nagyon éhes? Ki kell ugyanis innen mennem, most rögtön... Kim megrázta a fejét. Az idegesség elvette az étvágyát. John kifizette az italokat, amelyekhez hozzá sem nyúltak. - Kocsival van? - kérdezte kurtán. - Nem, taxival jöttem. - Akkor gyerünk az én kocsimhoz. - Ezzel a lányba karolt, és kivonszolta az étteremből. - Autózzunk egy kicsit, s közben beszélgethetünk. Amikor beszálltak, John még mindig olyan nyomorultul nézett ki, hogy Kimet őszintén furdalni kezdte a lelkiismeret. - Talán nem kellett volna mindezzel terhelnem magát - mondta, s a hangjában önvád csengett. - Talán inkább Gordonnal kellett volna beszélnem, de attól tartottam, hogy kinevet. S ráadásul megtudtam, hogy nem is ő Sophie apja. John nem felelt azonnal, de úgy tűnt, a hír számára nem jelent újdonságot. Egy idő múlva ugyanis, mintha csak magában beszélne, azt mondta: - Pedig megígérte, hogy nem teszi. -Lassan, habozva ejtette ki a szavakat, mintha nagy megerőltetésébe kerülne a beszéd. Kanyargós úton haladtak, s John végül egy rétnél leállította a motort. Még mindig sápadt volt, s szemmel látható gyötrődése szorongással töltötte el Kimet. - Ilyenkor mindig azt kívánom, bárcsak sose szoktam volna le a dohányzásról - mondta végül a férfi, s fájdalmas mosollyal Kimre nézett. - Mondja, egészen biztos abban, hogy Sophie valóban beszélt? - Természetesen - mondta gyorsan a lány. - Ezzel együtt úgy tűnik, hogy nem emlékszik már az egészre. - Nem, persze, ez így is van rendjén. Nyilván a félelem volt az oka. Rettegett, hogy egyedül van a házban, főleg, miután előzőleg velem is találkozott. - Felsóhajtott. - Senki sem tudná megjósolni, mi lesz Sophie sorsa. Nagyon nagy megrázkódtatás érte. - Bárcsak tudnánk, miféle - mondta Kim. - De hát úgy látszik, senki sem tudja... - Dehogyisnem - szakította félbe John. - Én is tudom, és Gordon is. - Ezért gondoskodik hát Gordon olyan önfeláldozóan Sophie-ról? - kérdezte Kim döbbenten. - Mert úgy érzi, őt terheli a felelősség Sophie állapotáért? - Ugyan, dehogy. Ha egyáltalán bárki is felelőssé tehető, akkor... akkor az én vagyok. A vallomás annyira meglepte Kimet, hogy először fel sem fogta, mire céloz John. - Ezt komolyan mondja? - A lehető legkomolyabban. Ugyanis viszonyom volt Natalie-val. Kim elképedt. Ha valakit, hát Johnt aztán végképp nem tudta elképzelni az unokahúga szeretőjeként. A férfinak látnia kellett a Kim arcára kiülő kétkedést, mert elmosolyodott, aztán folytatta: - Tudom, mit akar mondani, Kim. De higgye el, vannak az életben pillanatok, amikor az ember olyasmit tesz, amit maga sem ért. Könnyelműség volt részemről olyasvalakivel kezdeni, mint Natalie. Rámenős volt, érzékeny, önző, sóvár és szertelen - csupa olyan tulajdonság, amelyekkel a feleségem nem rendelkezik. Talán épp ez lett a vesztem. Ami pedig a dolog érzéki vonatkozásait illeti, higgye el, számomra ez volt a legkevésbé fontos, legalábbis kezdetben. John gondolatokba mélyedve hallgatott egy ideig, aztán tovább beszélt: - Natalie az idő tájt nagyon magányos volt, és szorongott. Felkeresett egyszer, amikor a kollégámat helyettesítettem, akihez egyébként járt. Arra kért, írjak fel neki nyugtatót, mert nem tud aludni. Nagyon, már-már betegesen sovány volt, honnan tudhattam volna, hogy szándékosan fogyott le ennyire, hogy megijessze Gordont? A férjét hibáztattam, akit a legközönségesebb és legtapintatlanabb fráternek tartottam az egész földkerekségen. Egy héttel később Natalie felhívott. Azt mondta, feltétlenül beszélnie kell valakivel, én pedig szépen bementem a csőbe. Hízelgett, hogy egy ilyen szép nő keresi a barátságomat. Kim bólintott. - Igen, pont ilyen volt. Mindenkit az ujja köré csavart, akit csak akart. John szemlátomást meg sem hallotta, amit mondott. - Elkezdtünk találkozgatni - folytatta. - Kezdetben csak együtt ebédeltünk, később aztán a régi házban randevúztunk. Még most is magam előtt látom az arcát, amikor először feküdtünk le egymással. Vidám volt, s állandóan kacagott, mintha csupán jó kis tréfáról lenne szó. Éreztem, hogy valami nincs rendjén, de becsuktam a szemem. Semmit sem akartam látni. Túlságosan is messzire mentem, s már nem volt visszaút. Igyekeztem nem látni azt, ami pedig teljesen nyilvánvaló volt, hogy tudniillik Natalie súlyosan beteg. Egyre gyakrabban találkoztunk, mígnem egy szép napon azt követelte, hogy váljak el. - Helentől? - kérdezte Kim rémülten. - De hát nem tudta, hogy... - Dehogyisnem tudta - mondta John -, s én meg is mondtam neki, hogy válásról szó sem lehet, s hogy bármit érzek is iránta, ez nem elég ahhoz, hogy elválasszon Helentől. Ekkor valami rettenetes dolog történt. Hirtelen mintha teljesen más ember állt volna előttem. Tombolt és kiabált, a legocsmányabb szavakkal szidalmazott, és azzal fenyegetőzött, hogy elmegy Helenhez, és elmond neki mindent. Órák hosszat kiabált, míg végül kimerülten összerogyott. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy nem normális. Mégsem szakítottam meg a kapcsolatunkat, valószínűleg azért, mert egyszerűen féltem. - Mitől? Hogy netán beváltja a fenyegetését, és tényleg kitálal Helennek? A férfi bólintott. - Igyekeztem rábeszélni, hogy forduljon ideggyógyászhoz, de ez csak újabb jelenetekhez és egyre vadabb indulatkitörésekhez vezetett. Végül aztán feladtam, valószínűleg gyávaságból, legalábbis ma ezt gondolom. Emlékeztettem a férjére, a gyerekére, de egyikükről sem akart hallani. A férje mást szeret, üvöltötte, a gyerekét pedig a születése pillanatától gyűlöli, mert ő láncolja Gordonhoz. - Az alku - suttogta Kim -, a megállapodás, amelynek végképp semmi köze a szerelemhez. - Azt, hogy Sophie nem Gordon gyereke, csak jóval később tudtam meg - folytatta John a gyónását -, de akkor már késő volt. Nem tudtam, mitévő legyek, de mindenáron meg akartam akadályozni, hogy Helen tudomást szerezzen a viszonyunkról. Másfelől viszont Natalie-ért is aggódtam, mert beteges lelkiállapota napról napra súlyosbodott. Harapófogóba kerültem hát. Rendes körülmények között elmentem volna Gordonhoz, és beszámoltam volna neki Natalie romló állapotáról, de mivel a szeretőm volt, ezt sem tehettem. - Gordon tudta, hogy Natalie-nak szeretői vannak - vetette közbe Kim -, de nem érdekelte különösebben. John bólintott. - Igen ám, csakhogy én azt akkor még nem tudtam. Egy szép napon Natalie felhívott este, s arra kért, hogy találkozzunk másnap a régi házban. Akkor azzal a szilárd elhatározással mentem aludni, hogy végre véget vetek az egész lehetetlen helyzetnek. Amikor másnap a házba értem, Natalie még ingerültebb volt, mint máskor. Azt mondta, Gordon haragszik rá, mert azzal fenyegetőzött, hogy megmondja Sophie-nak, nem ő az apja. Sikoltozott, és azt követelte, hagyjam el Helent, s menjek el vele Little Martinbői. Nyugtatni próbáltam, de mintha csak a falnak beszéltem volna. Közben Sophie váratlanul a szobába lépett. - Te jó ég! - Kim döbbenten meredt a doktorra. - Natalie magával hozta a gyereket, ki tudja, miért. Mielőtt megakadályozhattam volna, odarohant Sophie-hoz, és elkezdett vele rikácsolni. A végén durván arcul is ütötte, mire Sophie sírni kezdett, és zokogva szólongatta az apját. John elhallgatott, és Kim hálás volt neki a lélegzetvételnyi szünetért. Ezalatt legalább valamelyest megemészthette a hallottakat. Mindaz, amit megtudott, annyira rettenetes volt, hogy másnak valószínűleg el sem hitte volna. - Ekkor mondta meg neki Natalie, hogy Gordon nem az apja? - kérdezte végül, hogy megkönnyítse a férfi helyzetét. John bólintott. - Borzalmas volt, s amíg élek, nem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Sophie az anyjára meredt, aztán lassan és tagoltan csupán annyit mondott: Gyűlöllek, és azt kívánom, bárcsak mennél el, és soha többé nejönnél vissza. Ezzel sarkon fordult, és kiszaladt a házból. Utána akartam menni, de Natalie elkapott, és azzal fenyegetőzött, hogy azonnal elmegy Helenhez, ha magára hagyom. Tanácstalan voltam. A lelkiismeretem és az orvosi felelősségem azt parancsolta volna, hogy Sophie után szaladjak, másfelől viszont visszatartott a bűntudat és rettegés, hogy Natalie az egész életemet tönkreteheti. Azóta is szégyellem magam a gyengeségem miatt, de hát késő bánat. Amíg csak élek, cipelni fogom ezt a terhet. Kim szívesen vigasztalta volna, hogy enyhítse a gyötrődését, de a férfi vallomása annyira letaglózta, hogy meg sem tudott szólalni. - Végül aztán sikerült Natalie-t annyira megnyugtatnom, hogy hazavihettem. Gordon nem volt otthon, üzleti ügyben épp Londonban járt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Natalie-t életben láttam. Gordon másnap felhívott. Amikor meghallottam a hangját, rögtön gyanítottam, hogy nagy baj lehet. Arra kért, menjek el hozzájuk azonnal, de én már akkor tudtam, hogy Natalie halott, mielőtt beléptem volna a házba. Nagy adag altatót vett be, s hozzá mindenféle más gyógyszert is. Az ágya mellett egy levél hevert, amelyben engem hibáztat, amiért elhagytam, holott gyereket várt tőlem. - És Gordon? - kérdezte Kim csendesen. - Nem tudtam, mit is mondhatnék, de Gordon megkönnyítette a helyzetemet. Azt mondta, nagyon is jól tudja, milyen volt a felesége, aztán fogta a levelet, és elégette, engem pedig titoktartásra kötelezett. Azt mondta, Natalie érzelmileg hosszú ideje tökéletesen ingatag volt, amit az az orvos is bizonyíthat, akihez évek óta járt. Gordon, amint felfedezte az öngyilkosságot, azonnal értesítette is a kollégámat. Egyébként a felfedezésével nem ő volt az első. Sophie ugyanis megelőzte. Ott állt az anyja ágyánál, amikor Gordon bement Natalie szobájába, s meredten bámult az élettelen testre. Azóta egyetlen szót sem szól. John magába roskadva ült. - Sophie nyilván önmagát okolja az anyja haláláért. Az a meggondolatlanul kimondott vágya túlságosan is gyorsan teljesült. így óhatatlanul is összefüggést lát a két dolog között. Hiába próbáltuk megmagyarázni neki az egészet, végül is gyerek még, s a lelke mélyén mind a mai napig gyűlöli az anyját. Natalie a gyereke iránt a szeretetnek soha semmiféle jelét nem mutatta, részéről csakis elutasítás jutott Sophie-nak. Gordon ezzel szemben... - John megrázta a fejét. - Néha azt kérdezem magamtól, hogy éljek tovább ezzel a bűntudattal. Azt kívánom, bárcsak lenne elég erőm, hogy mindent elmondjak Helennek. Ő erős ember, sokkal erősebb, mint Natalie vagy én magam. De a félelem, hogy esetleg elhagy... szóval egyszerűen nincs bátorságom. Mindent egybevetve, ha bármit is köszönhetek Natalie-nak, akkor ez az a felismerés, hogy milyen sokat jelent nekem Helen. Kim döbbenten hallgatta a történetet. Minden másként van tehát, mint ahogy képzelte. Natalie nem Gordon hibájából lett öngyilkos, hanem tulajdonképpen Gordon volt Natalie áldozata. Korábban azt hitte, hogy Natalie a férje gonoszságába rokkant bele. Ennél jobban pedig már nem is lehetett volna kitekerni az igazságot. Azt, hogy Gordon miért vette feleségül Natalie-t, még mindig nem értette, de hát ez ügyben úgysem várhatott Johntól felvilágosítást. Valószínűleg Sarah az egyetlen, aki előbb-utóbb megtudja majd a teljes igazságot. Gordon feleségeként ehhez joga lesz. Sophie jövője szintén megoldatlan kérdés. Kim azt már tudta, hogy Sarah nem kívánja megtűrni a háznál a zabigyereket, de vajon Gordon mit szól mindehhez? Átengedi-e a kicsit neki? Van elég megtakarított pénze ahhoz, hogy visszavonuljon. Otthont teremtene Sophie-nak, gondoskodna róla, szeretettel venné körül, s egy szép napon talán még az igazi apjának is bemutathatná. De hát végül is nem Gordon a gyerek apja? Tagadhatatlan, hogy ez - legalábbis részben - így van. Ő nevelte apaként Sophie-t, s ő az, akit a kislány apjaként szeret. Hogy is lehetett Natalie ilyen kegyetlen? Utálta a gyerekét, csupán mert hasonlít gyűlölt unokanővérére... Kimnek a gondolattól is borsózott a háta. - Valami baj van? - kérdezte John aggódva. Kim megrázta a fejét. - Nem, dehogyis. De tudja, nem olyan egyszerű mindezzel egyik pillanatról a másikra megbirkózni. Ne, kérem, ne... Igazán semmi oka rá, hogy szemrehányást tegyen magának. Hálás vagyok amiért végre elmondta mindezt. Ez sok mindent megmagyaráz, többek közt azt is, miért ijedt meg a múltkor annyira Sophie, amikor meglátogatott minket. - Szegény gyerek. Gordon azt hiszi, attól ijedt meg annyira, hogy esetleg magát is elvehetem tőle, mint ahogy az ő fogalmai szerint az anyját is elvettem. Tehát Gordon is beszélt Johnnal. Kim az ajkába harapott. Időre van szüksége, hogy mindent nyugodtan végiggondolhasson, és értelmes elhatározásra juthasson. A saját jövője és Sophie sorsa a tét. Olyan megoldást kell találnia, amelybe Gordon is beleegyezik. - Megengedi, hogy hazavigyem? - kérdezte John. Bár több kilométernyire voltak Gordon házától, Kim egyedül szeretett volna lenni. - Nem, köszönöm - mondta -, inkább gyalog mennék. Útközben talán támad valami épkézláb ötletem. Meg aztán jót is tenne egy kis mozgás. - Legyen óvatos - mondta John -, a bokája még kíméletre szorul. Kim kiszállt, s még egyszer visszafordult. - Hálás vagyok, amiért elmondta mindezt. Nem lehetett könnyű, tudom jól. - Kezet nyújtott, s mosolyogva tette hozzá: - A felesége szerencsés ember, hogy ilyen férje van. Mondjon el neki is mindent, úgy, ahogy történt. Erős asszony, meg fogja érteni. - Egy szép napon talán valóban nekidurálom magam - mondta John, s ő is elmosolyodott. - Bárcsak már ma meglenne hozzá a bátorságom. Kim lassan bandukolt a kanyargós földutakon hazafelé, s a jövőn töprengett. Elsősorban azt kell eldöntenie, hogyan viselkedjék Gordonnal szemben. Például minden köntörfalazás nélkül megmondhatná neki, hogy tudja az igazságot, s ezért arra kéri, adja oda neki Sophie-t. Végül is a kislány az egyetlen közvetlen hozzátartozója. De kíméletesebb is lehetne, s esetleg megemlíthetné, hogy Sarah - mint megtudta - nem akarja a gyereket a házasságkötés után a háznál tartani. Természetesen Sophie-t is meg kell kérdezni, s az ő óhaját is figyelembe kell venni. A gyerek szereti ugyan Gordont, a kérdés csupán az, hogy vajon kibírja-e ez a szeretet Sarah ellenségeskedését. Megtanul-e bármikor is újra beszélni a kislány, ha olyan mostohát kap, aki semmivel sem lesz jobb, mint a tulajdon anyja volt? Kim arra a meggyőződésre jutott, hogy Sophie-nak egy teljesen új környezet tenné a legjobbat. Akkor talán lenne esélye a gyógyulásra. Ő pedig ez esetben egész embert kívánó feladatra vállalkozna. Orvosok és jogászok hadát kellene megfizetnie, s az is lehet, hogy az egész megtakarított pénze rámenne. Egy azonban biztos. Sophie-nak jobb dolga volna nála, mint Gordonnál, illetve Sarah-nál. Ha előbb nem, hát akkor válna végleg kiközösítette, amikor Sarah-nak saját gyerekei születnek. Már a kocsifelhajtón lépkedett, amikor meglátta Gordon autóját. Ferdén állt a bejárat előtt, s a keréknyomok alapján arra lehetett következtetni, hogy a vezetője hirtelen fékezett. Kim szíve vadul dobogott. Gordon időközben nyilván észrevette, hogy eltűnt otthonról. De hát miért olyan nagy baj ez? Nagyot sóhajtqtt. Az ördögbe is, hiszen felnőtt ember, oda megy és akkor, ahová és amikor kedve tartja. Gordonnak semmi joga, hogy akarata ellenére otthon tartsa. Nem csengetett, hanem hátrakerült, hogy a terasz felől menjen a nappaliba, de már a sarkon földbe gyökerezett a lába. A jelenet, amely a szeme elé tárult, a legszörnyűbb balsejtelmeit is felülmúlta. Gordon a földön térdelt, s Sophie-t a karjában ringatta. Mrs. Lancaster mellettük állt, s az arcán tanácstalanság és zavar tükröződött. - Mikor vette észre, hogy Kim eltűnt? - kérdezte Gordon ebben a pillanatban a házvezetőnőtől. - Nem sokkal ebéd előtt - felelte Mrs. Lancaster. - Egyszerűen elment, anélkül hogy egyetlen sort is hátrahagyott volna... - De hát a holmija itt van, nem? Vajon azt hiszik, hogy örökre elment? Kim maga is megijedt attól, amit okozott. Meg-megtorpanva közeledett feléjük, s közben belerúgott egy kavicsba. A kis zaj természetellenesen felerősödött a nagy csendben. Gordon és Mrs. Lancaster szinte egyszerre fordult felé. Kim megtorpant. Arra számított, hogy Gordon mond majd valamit, vagy hogy rázúdítja a haragját, de nem ő törte meg a csendet, hanem Sophie. Félnézett, és észrevette Kimet. Úgy tűnt, nem hisz a szemének, de aztán felragyogott az arca. Kitépte magát Gordon öleléséből, és Kim felé rohant. Közben úgy kiáltotta a nevét, mint a fuldokló, ám a lány mégis megértette. Letérdelt, és kitárta felé a karját. - Sophie! - Könnyek gördültek végig az arcán, amikor magához szorította a gyereket. - Tényleg azt hitted, hogy csak úgy egyszerűen, szó nélkül eltűnök? - Gyengéden eltolta magától a kislányt, s a szemébe nézett. Bűntudatot érzett, amikor visszagondolt mindarra, amit John mesélt. Sophie nyilván azt hitte, hogy ő is cserbenhagyja. - Sophie? Gordon lépett oda. Megfogta Sophie állát, és maga felé fordította a gyerek arcát. - A nevemet mondta - szólalt meg Kim csendesen. - Hallottam - mondta Gordon erőltetett nyugalommal, nehogy Kim esetleg lelkendezni kezdjen. - Fura kis hang volt, annyi szent. Inkább egy egérke hangjára emlékeztetett, mint egy kislányéra. Kim kimondhatatlan örömére Sophie kuncogni kezdett. - Jaj, apa, dehogyis egér volt... én voltam az, érted? Kim pillantása Gordonéba fonódott. Most az egyszer nem érdekelte, hogy az érzelmei leplezetlenül kiülnek az arcára. Gordon erőlködött, ám a szeme mégis nedvesen ragyogott. - Vidd be Sophie-t a házba - mondta nyugodt hangon. - Felhívom Hartwell doktort. Ja, és még valami... - Áthatóan nézett a lány szemébe. - Ami történt, mit sem változtat azon, hogy tisztáznunk kell végre bizonyos dolgokat. 10. FEJEZET Csak órák múltán ült el az izgalom. Kim őszinte örömére Sophie nem tágított mellőle, így aztán Gordonnak egyelőre el kellett halasztania a tervezett beszélgetést. Amióta megtudta, mennyire tart a gyerek attól, hogy örökre eltűnhet az életéből, még inkább igyekezett átgondolni, hogyan biztosíthatna Sophie-nak végre igazi, nyugodt otthont. - Soha nem mentem volna el úgy, hogy előzőleg ne köszöntem volna el tőled - mondta a kislánynak, ki tudja már, hányadszor. - Buta voltam, hogy nem hagytam üzenetet sem neked, sem Mrs. Lancasternek. - Az lenne az igazi, ha soha nem mennél el - mondta Sophie Kim szobájában téblábolva. - De jó lenne, ha örökre itt maradnál! Gordon lent volt a könyvtárszobában. Amióta telefonon beszélt Hartwell doktorral, nem is bukkant elő. Kim szívesen megnyugtatta volna Sophie-t, de arra nem tudta rávenni magát, hogy hamis ígéretet tegyen. - Nem akarsz örökre nálunk maradni? - kérdezte Sophie, s a szemébe kiült az aggodalom. - Dehogyisnem szeretnék - mondta Kim őszintén. Ezt nyugodt lélekkel, tiszta lelkiismerettel állíthatta. - Tudod, apa azt hitte, visszamentél Amerikába - mondta a kislány ártatlanul. - Azt mondta, neked mindenekelőtt a munkád a fontos. Kim elhúzta a száját. Nagyon is jól el tudta képzelni Gordont, amint ezt mondja. - Bármint alakuljanak is a dolgok - mondta Kim -, mindig nagy szerepet fogsz játszani az életemben, Sophie. Ezt, becsületszavamra, elhiheted. - Akkor ígérd meg, hogy velünk maradsz. Kim nem tudta, mit válaszolhatna. Szerencsére kopogtak, s Gordon lépett a szobába. - Itt a ideje, hogy aludni menj, kisasszony - mondta Sophie-nak. - Holnap megerőltető napunk lesz. El kell mennünk Hartwell doktorhoz. Sophie-nak megnyúlt az arca. - Személyesen is hallani akarja a hangod, ez minden - folytatta Gordon. - Amikor azt mondtam neki, hogy úgy cincogsz, mint egy rekedt kisegér, azt mondta, nem hisz nekem. Amikor Gordon Sophie-val beszélt, s főleg, amikor így ugratta, Kim egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy nem ő az apja. Úgy tűnt, mindenkinél jobban szereti a kislányt, s szemlátomást Sophie is maradéktalanul viszonozta az érzelmeit. - Elmondtad már Sarah-nak, mi történt? - kérdezte Kim. - Még nem - felelte Gordon rezzenéstelen arccal. - Azt hittem, ő lesz az első, akit értesítesz. - Ráér. - Úgy tűnt, nem siet igazából. Sejti vajon, hogy Sarah nem lesz odáig örömében a hírtől? - Apa - kérlelte Sophie Gordont, hozzásimulva -, légy szíves, mondd meg Kimnek, hogy maradjon örökre nálunk, rendben? - Kicsim, Kim felnőtt ember, önálló nő - felelte Gordon. - Meg amúgy sem érdekelné különösebben, amire én kérném. Mindig is a maga útját járta. Erre már sok évvel ezelőtt rájöttem. Kim elpirult. Gordon megint arra céloz, amit egyszer már a szemére vetett, nevezetesen, hogy fontosabb a számára a szakmai siker, mint ő. Akkor azonban még azt hitte, hogy Gordon szerelmes Natalie-ba, s ő csupán menteni akarta a menthetőt. Azért ment el akkor, hogy ne kelljen végignéznie, mint veszi Gordon feleségül Natalie-t, s mivel azt akarta, hogy a férfi ne is sejtse a valódi okot, büszkeségét védvén a munkájára hivatkozott. Milyen dühös volt Gordon, amikor egyszer megemlítette neki, hogy Ray szerint tökéletes manöken válhatna belőle. Ő viszont nem tulajdonított jelentőséget Ray odavetett megjegyzésének, mert azt hitte, üres beszéd az egész. Az idő tájt semmiféle szakmai siker nem érdekelte, sem manökenként, sem más területen. Csakis arról álmodott, hogy Gordon felesége lehessen, és gyerekeik születhessenek. - Úgy! Tehát divatbáb akarsz lenni! - mondta akkor a férfi gúnyosan. - Nem inkább fotómodell? Színesíthetnéd a pletykarovatokat! Nem tudod, hány meg hány lány dől be évente ennek a szövegnek? Arról ábrándoznak, hogy feljutnak a csúcsra, s aztán hol végzik? A mocsárban! Csapda ez, amelyből később soha nem tudnak kikecmeregni, bármennyire igyekeznek is. Ma már tudja, miért kételkedett Gordon hajdan Ray őszinteségében, de akkoriban érthetetlen volt számára ez a kirohanás. És időközben azt is tudja már, hogy Gordon tévedett. Ray segítsége nélkül soha nem jutott volna odáig, ahol most van. - Örülsz hát, Kim? Boldog vagy? - kérdezte Gordon minden átmenet nélkül. - Elérted, amit akartál, nem? Hogy örül-e? Hogy vajon boldog-e? Kim lehorgasztotta a fejét. Úgy semmi esetre sem, ahogy a férfi gondolja. Gordon azt hiszi, sikerült végre kielégítenie a becsvágyát. De hát a munkája tulajdonképpen mindig csak arra volt jó, hogy pénzt keressen, és elterelje a figyelmét arról, mennyire szerelmes Gordonba mind a mai napig. - Természetesen. - Önmagát is meglepte, milyen könnyedén, milyen meggyőzően hazudik. - Független vagyok, mint ahogy az imént magad is megállapítottad, tekintélyes vagyonom van, és sok a jó barátom... - De nincs szeretőd, akivel éjjelente megoszthatnád az ágyad - vetette közbe gúnyosan Gordon. Kim örült, hogy Sophie ezt már nem hallja. A kislány elálmosodott, ezért elnyúlt az ágyon, s elaludt. Fárasztó nap volt mögötte. - Csupán azért nincs, mert nem akarom, hogy legyen - felelte Kim némi hallgatás után. - Nem pedig azért, mert nem akad jelentkező. - És miért nem akarod? - kérdezte Gordon. - Azzal igazán senki sem vádolhat, hogy e téren szerények lennének a képességeid. Kim elpirult. - Talán, mert többre tartom a függetlenségemet annál a rabságnál, amit egy férfival való együttélés jelent. - De azért ugye nem tartod kizártnak, hogy egyszer mégiscsak ilyen rabságra add a fejed? Kimnek minden erejét össze kellett szednie, hogy azzal az üres, semmitmondó arckifejezéssel válaszolhasson, amelyet a pályája során oly sikeresen elsajátított. - Kizártnak éppenséggel nem tartom - mondta, s furcsán elmosolyodott -, de nem is valószínű. Lélekben már felkészült, hogy elhárítsa az újabb gonoszkodást, amikor legnagyobb örömére meghallotta Mrs. Lancaster hangját. Gordont hívta. - Sophie itt alhat nálam - mondta gyorsan. - Én magam is nemsoká lefekszem. Gordon bólintott, és kiment a szobából. Kim elreteszelte az ajtót. Szerencsére ezeket az öreg ajtókat még tisztességesen be lehetett zárni. Ez után a beszélgetés után még inkább megerősödött benne az elhatározás, hogy elviszi innét Sophie-t. Gordonnak is be kell látnia, hogy ez az egyetlen ésszerű megoldás. Ha pedig nem látja be, végszükség esetén Sarah segítségét fogja kérni. Másnap reggel Sophie mellett ébredt, ami megvigasztalta. A kicsi szorosan hozzábújva még aludt. Amikor nem sokkal később Mrs. Lancaster bekopogott, Kimnek eszébe jutott, hogy az ajtó be van zárva. Zavartan engedte be a házvezetőnőt. - Mr. James utasított, hogy ne zavarjam magukat, hadd aludjanak egy nagyot - mondta Mrs. Lancaster, s behozta a teát. - Az úr már bement a gyárba, de nemsokára hazajön, mert tizenegykor elviszi Sophie-t a kórházba. Kim elhatározta, hogy kihasználja a férfi távollétét. Felhívta az ügynökét, s arra kérte, kerítsen egy jó ügyvédet, aki segítene lebonyolítani Sophie örökbefogadási ügyét, amennyiben Gordon nehézségeket támasztana. Abba bele se mert gondolni, mi történik, ha Sophie esetleg ragaszkodik az apjához, s nem hajlandó önként vele menni. Mire leértek, a reggeli már az asztalon volt. Sophie jó étvággyal evett, és egész idő alatt locsogott. - Soha nem hittem volna, hogy lesz még idő, amikor titokban azt kívánom, bárcsak fogná be egy kicsit a száját - mondta Mrs. Lancaster, miközben Kimmel együtt leszedte az asztalt. - De hát sok pótolnivalója van. Kim nevetett. - Hát igen. Rendesen felvágták a nyelvét. - Betette a piszkos edényt a mosogatóba, s Mrs. Lancasterhez fordult: - Sajnálom, hogy tegnap akkora zűrzavart okoztam. De hát hogy juthatott Sophie eszébe, hogy egyszerűen veszem a kalapom, és eltűnök? Ebédelni mentem egy ismerősömmel. - Minden meg van bocsátva - nyugtatta meg a házvezetőnő. - Tulajdonképpen nem is Sophie, hanem Mr. James gondolta először, hogy elment. Berontott a szobájába, aztán olyan ábrázattal tért vissza, mintha menten fel akarna nyársalni valakit. Ha Sophie nem pont nálam van a konyhában, amikor Mr. James közölte a gyanúját... - Mrs. Lancaster elgondolkodva nézett maga elé. - Azt hiszem, Sophienak ez magától soha nem jutott volna eszébe. Csalódott volt persze, amikor a bevásárlásból hazaértünk, és maga sehol sem volt, de... - Hagynom kellett volna egy cédulát - ismerte el Kim bűntudatosan. - Szerencsére azonban minden jóra fordult. - Mrs. Lancaster jóságosan elmosolyodott. - S csakis ez a fontos. Kim szándékosan kerülte Gordont, amikor a férfi hazajött, hogy bevigye a kórházba Sophie-t. Szívesen velük tartott volna, de Gordon nem kérte rá, ő pedig nem akart tolakodni. A távollétüket arra használta, hogy megpróbálja elérni az ügynökét, de a vonalak annmyira túlterheltek voltak, hogy sikertelenül kísérletezett. Közben nyugtalanul járkált föl-alá a házban meg a kertben, és várta, hogy Gordon visszaérjen a gyerekkel. Sophie sugárzó arccal ugrott ki a kocsiból, amikor megpillantotta a ház előtt várakozó Kimet. - Dr. Hartwell azt mondta, hogy nem érti az egészet - jelentette ki büszkén. - Meg azt is, hogy egyáltalán nem úgy beszélek, mint egy rekedt kisegér. - Mindezzel együtt ragaszkodik ahhoz, hogy délután továbbra is aludj egy nagyot - emlékeztette Gordon. - Majd én felkísérem Sophie-t - ajánlotta Kim. Észrevette ugyanis, hogy mennyire fáradt Gordon arca. Máskor mindig olyan erős és magabiztos volt, most azonban kimerültnek és megviseltnek tűnt. Kimet megrendítette a férfi elesettsége, s a legszívesebben magához ölelte és a mellére vonta volna a fejét, így vigasztalva. Hogy el ne árulja, mennyire ellágyult, gyorsan kézen fogta Sophie-t, és bevitte a házba. A kislány még vetkőzés közben is csökönyösen ismételgette, hogy egyáltalán nem álmos. Miután azonban Kim néhány percig olvasott neki, úgy elaludt, mint a bunda. Kim csak akkor vette észre, hogy Gordon az ajtófélfának támaszkodva figyeli őket, amikor letette a könyvet. - Szereted Sophie-t, igaz? - kérdezte a férfi halkan. - Mondd, milyen érzés így utólag látni, mit dobtál el akkor olyan könnyelműen magadtól? Kim kis híján rárivallt, de aztán visszanyerte az önuralmát. - Még csak huszonhat éves vagyok - mondta nyugodtan. - Van még épp elég időm, hogy gyereket szüljek, ha úgy döntök. - Igen ám, de ahhoz előbb pasast kellene találnod. Gordon olyan sértőn mondta ezt, hogy Kim most valóban feldühödött. Eszébe jutott, amit a mesterséges megtermékenyítésről olvasott, amely lehetővé teszi, hogy valaki a legrátermettebb férfitól essen teherbe. - Nem feltétlenül - mondta, s megvonta a vállát. - Az is elképzelhető, hogy... - Hogy? - szakította félbe a férfi dühösen. - Mi képzelhető el? Netán, hogy máris terhes vagy? Még ha így volna is, soha nem engedném, hogy az a gyerek a világra jöjjön. Az én gyerekem jobbat érdemel, semhogy egy ilyen... egy ilyen nőszemély nevelje. - Egy ilyen milyen? - vágott közbe Kim, magánkívül a dühtől. - Egy olyan nő, akinek az unokahúga enyhén szólva kedvelte a férfinemet? Ezt akartad mondani? Attól félsz, hogy olyan vagyok, mint Natalie? Hogy én is a saját gyerekem ellen törnék? Kim maga sem értette, miért veszítette el ennyire az önuralmát. Gordon megint félreértette. Fel sem merült benne holmi terhességre célozgatni, a férfi azonban olyan acsarkodó dühvel rontott rá, mintha már a gondolatát is elviselhetetlennek tartaná. Ez pedig fájt neki. Nagyon fájt. Megnézte, hogy Sophie valóban alszik-e, aztán a szobájába ment, s az ágyára vetette magát. De túlságosan is ingerült volt ahhoz, hogy sírni tudjon. Felriadt, amikor Gordon a szobába lépett. - Mi ván? Újabb menekülési kísérlet? - kérdezte a férfi fojtott indulattal. A hangja alig engedelmeskedett, s változatlanul majd szétrobbant dühében. - De ennek most egyszer s mindenkorra vége. Ide figyelj! Felelj nekem nyíltan és őszintén egy kérdésre. Megbántad végre, amit tettél? Felmerült benned bármikor is a kétely, hogy talán mégsem kellett volna mindent feláldoznod a siker és a hírnév oltárán? A rohadt életbe, Kim, mi az ördögnek jöttél egyáltalán vissza? - Magad is tudod. Sophie miatt. - Azt hiszed, beveszem ezt a maszlagot? Sophie-t előzőleg nem is ismerted, s a vérrokonság köztetek - ezt magadnak is be kell látnod - enyhén szólva nem szoros. Meg aztán ez az egész nem is jellemző rád. Az a Kim Ashton, akit én ismertem, soha nem engedte, hogy az érzelmei befolyásolják a döntését. Az a Kim kizárólag önmagára gondolt. - Ez egyszerűen nem igaz! - Még hogy nem igaz! Akkor miért hagytál el egy árva szó nélkül? Mondd, hogy van ez az egész? Nem magyaráznád meg végre? - Csak nem azt akarod mondani, hogy még ennyi év után sem tértél napirendre a dolog fölött? - Kim azt hitte, rosszul hall. Soha nem gondolta volna, hogy Gordon ennyire hiú. A férfi nem szerette őt, mást vett feleségül, de a büszkesége mind a mai napig vérzik, s mindez csupán azért, mert ő, Kim Ashton, akkor önvédelemből elhagyta az otthonát. - Csodálom, hogy egyáltalán bármire is emlékszel még. - Nagyon is jól emlékszem mindenre, mint ahogy annak a lidérces álomnak is minden egyes pillanatára emlékszem, amelyben azóta élek. Képes vagy egyáltalán felfogni, mit jeleritett nekem a Natalie-val való együttélés? Az állandó rettegés, a szorongás, az attól való félelem, hogy vajon mit tesz a következő másodpercben? Amikor Sophie hathetes volt, megpróbálta megfojtani. - Kim elsápadt. -Nem akarta Sophie-t, s a születése pillanatától gyűlölte. Állandóan rajta kellett tartanom a szemem, nehogy valami szörnyűséget csináljon. Később aztán férfiak karjában keresett vigaszt. Jöttek-mentek, ám egyik mellett sem tudott megmaradni, mígnem aztán... - ... mígnem John Howard került sorra - fejezte be a mondatot Kim. - Tegnap délben vele találkoztam. Mindent elmondott. De én nem vagyok Natalie - tette hozzá csendesen, amikor Gordon hallgatott. - Sophie-ról szerettem volna beszélni vele. Sophie előzőleg megmondta, hogy nem te vagy az apja. Ezért aztán tanácsot akartam kérni valakitől. John többet mondott el, mint amennyiben egyáltalán reménykedhettem... És mivel előbb-utóbb amúgy is felmerült volna a kérdés... szóval azt terveztem, hogy magamhoz veszem, és örökbe fogadom Sophie-t. Gordon fojtott hangon szitkozódni kezdett. - Te aljas, önző dög! - robbant ki belőle. - Mindent meg akarsz kaparintani, amit csak lehet? Sophie-t azonban soha nem kapod meg! - Nem a te lányod - mondta Kim nyugodt hangon -, Sarah pedig szeretne megszabadulni tőle. - Mi köze mindehhez Sarah-nak? - Ne nézz hülyének, Gordon. - Kim lassacskán maga is dühbe gurult. - Sarah elmondta, hogy rövidesen összeházasodtok. Feltételezi, hogy Natalie azért lett öngyilkos, mert te kijelentetted, hogy válni akarsz. Sarah nem szereti Sophie-t, de hát ezt nyilván magad is észrevetted már. Lesznek majd közös gyerekeitek, miért zavarna itt Sophie? 0 az egyetlen élő rokonom, és hidd el, mindent megteszek majd érte. - Többet is, mint én, nem igaz? - kérdezte Gordon szinte eszelősen. - Hat évig őrizhettem és gondoskodhattam róla, s most adjam oda? Rendben, Kim. Ha meg akarod kapni Sophie-t, meg kell fizetned érte. - Ezzel becsapta az ajtót, s rátolta a reteszt. - Megfizetni? - kérdezte Kim zavartan. Mit akarhat Gordon? Van elég pénze, ám igazsáp szerint soha nem tulajdonított jelentőséget neki. - Hogy? - így! A férfi odalépett hozzá, s Kim ekkor megértette, mit akar. Hátrálni kezdett, de egyszersmind várakozásteljes izgalmat is érzett. Gordon kívánja, ezt olyan jól tudta, mintha csak a férfi nyíltan kimondta volna. - Gordon... - Eleget locsogtunk már - szakította félbe Gordon. - Most mindenért megfizetsz! Hányszor, de hányszor vágytam rá, hogy ölelhesselek, s ezerszer öleltem a semmit. - Megragadta a lány vállát. - Egyszerűen nem értlek, Kim. Szenvedélyes, forró nő vagy, s mégis ennyi éven át őrizgetted a szüzességed. Miért? Kim elgyötört arccal mosolyodott el. - Talán, mert szeretek meglepetést okozni. Tényleg, Gordon, nem hinném, hogy túl jó ötlet volna... - Megpróbálta lerázni magáról a férfi kezét. - Nem? Nekem erről egészen más a véleményem. - Sarah a menyasszonyod, nem? - kérdezte Kim. - De még nem a feleségem. Te pedig még nem törlesztetted az adósságodat. Megint ugyanaz, mint néhány nappal korábban a nyári lakban! Mivel tartozna Gordonnak? Semmivel. Épp ellenkezőleg. Hisz Gordon hagyta cserben őt... A gondolatai azonban összekuszálódtak, mert ebben a pillanatban megérezte az ajkán a férfiét. Ha Gordon erőszakoskodik, ő nyilván ellenáll, de nem tudott ellenállni a gyengédségnek, amely a múltra emlékeztette, az első suta csókokra... - El tudod egyáltalán képzelni, mennyire kívánlak, kicsi Kim? - Gordon átölelte. - Megmutassam, mennyire? - Igen - suttogta a lány, s karját a férfi nyaka köré fonta. Melle szorosan Gordonéhoz simult. Érezte a férfi szívverését, s felé emelte az arcát. Gordon két kezébe vette, s olyan érzékien és annyi szeretettel csókolta meg, hogy Kim egész testében megremegett a vágytól. A férfi ajka lejjebb kúszott. - Akár egy doromboló macska - suttogta, s megcsókolta a lány nyakán azt a bizonyos lüktető pontot, miközben kigombolta a blúzát, és kihámozta belőle. Kim szorosan hozzásimult, s a tekintete elpárásodott. Heves vágy viharzott át a testén, amikor látta, milyen sóváran nézi Gordon a mellét, s a pillekönnyű melltartó alatt szerelemtől feszes mellbimbóit. - Csókolj meg - suttogta, és magához vonta a férfit. - így gondoltad? - Gordon leráncigálta a melltartóját, s megcsókolta a mellét. Kim szorosan magához ölelte, s kéjes sóhaj hagyta el az ajkát, amikor a férfi a mellbimbóit kezdte becézni a nyelvével. Szinte észre sem vette, hogy közben a szoknyájától is megszabadult. Gordon mindkét kezét a nadrágja alá csúsztatva ölelte magához még szorosabban. - Jaj, Gordon! - Kim kigombolta a férfi ingét, s a mellét simogatta. Elbódította forró, férfias illata, s ettől még jobban elvesztette az eszét. Gordon letérdelt, hogy lehúzza a harisnyáját. Kim ellenkezés nélkül tűrte, s csupán akkor hőkölt vissza, amikor megérezte a férfi ajkát forró combjai között. - Hagyd - kérte Gordon -, hadd simogassalak. Forró vihar száguldott végig Kim testén. A férfi szenvedélyesen simogatta, s közben egyre hevesebben csókolta testének legrejtettebb zugát. - Gordon, ne, kérlek... - Ez a fajta érintés megriasztotta, de a férfi forró, érzéki szavai meg is nyugtatták, szép lassan feladta az egyenlőtlen küzdelmet. Gordon ekkor felkapta, az ágyhoz vitte, és lefektette. Kim nem fordította el a fejét, miközben Gordon vetkőzött. A férfi vágyának szemmel látható hevessége büszkeséggel töltötte el, s boldog volt, hogy ilyen hatást képes kiváltani belőle. Gordon egész testében megremegett, amikor megérezte Kim simogató kezét. A lány korábban el sem tudta képzelni, hogy idáig ragadhatja a szenvedély, de mindenáron örömet akart szerezni a férfinak. Gordon egész teste megfeszült az érintése nyomán. Nem bátorította, de nem is hárította el Kim gyengédségeit. - Gordon? - Kim kérdőn nézett rá. Korábban soha nem látta ennyire ragyogónak a férfi szemét. Vágy, szenvedély, kéj és gyűlölet tükröződött benne. Amikor észrevette, hogy Kim figyeli, odahajolt hozzá. - Annyira kívánlak, hogy majd az eszem vesztem - suttogta. - Ne játssz velem, Kim. Nem vagy már bakfis, s tudnod kell, mit teszel. Azt szeretném, ha mindenedet fenntartás nélkül nekem adnád, s én is mindenemet neked szeretném adni. Ölelni szeretnélek, amíg csak azt nem érzed, megveszel. És szeretném, ha te is így tennél, mert így döntesz. Érted? Kim nagyon is jól értette. - Hosszú éveken át csakis rólad álmodtam, Gordon, minden idegszálammal csakis téged kívántalak, utánad epedtem. Szeretlek, érted? Érted?! Ebben a pillanatban megszűnt benne minden görcs és fenntartás. Szenvedélyesen simogatta és csókolta a férfit, aki felnyögött a kéjtől, s közben érezte, mint izgul fel maga is egyre jobban. Amikor Gordon hozzásimult, hogy viszonozza a gyengédségeit, Kim odaadással fogadta magába a testét. Összeomlott a külvilág. Gordon szenvedélyes mozdulatai és eszelős csókjai majdhogynem eszét vették a lánynak. A megkönnyebbülés pillanatában Gordonba kapaszkodott, s felsikoltott. Egyszerre jutottak fel a csúcsra. Aztán Gordon boldogan felsóhajtott, s ernyedten ölelte át. Később a férfi Kim őszinte meglepetésére megkérdezte: - Miért mondtad, hogy szeretsz? Nyelvbotlás volt netán? Talán úgy érezted, kötelességed? Vagy ne adj isten, ez az igazság? Kim fel akart ülni, de Gordon magához vonta. Most végre nyugodtan kiélvezi a győzelmét, gondolta a lány. Szenvedélyes ölelkezésük során ugyanis kimondta azt, amit mindaddig titkolt, miközben Gordon egyetlen szóval sem viszonozta a vallomását. A legszívesebben hazudott volna, de aztán eszébe jutott a mondás: Légy hű magadhoz! Miért alázná meg magát még jobban azzal, hogy valótlanságot állít? Mit nyerne vele? - Egyszer hazudtam neked, csak hogy megőrizzem a büszkeségem - mondta de ez soha többé nem fordul elő. Igen, Gordon, mindenkinél jobban szeretlek, egyébként szégyellném, hogy lefeküdtem veled. Lehet, hogy ostoba voltam, de a balgaság végül is megbocsátható. Gordon szemlátomást nem értette. - Mit akarsz azzal mondani, hogy egyszer hazudtál? - kérdezte ingerülten. Kim úgy érezte, semmi vesztenivalója nincs már, ezért úgy döntött, hogy mindent elmond. Akkor Gordon talán belátja végre, milyen rosszul ítélte meg őt, s minden huzavona nélkül odaadja Sophie-t. - Hogy mennyiben hazudtam? Azt állítottam, hogy fontosabb számomra a hírnév, holott ez egyáltalán nem így volt. Mindennél jobban szerettelek már akkor is. Mivel azonban Natalie azt mondta, hogy feleségül veszed, mi mást tehettem volna? Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy kiadd az utam. Megkerestem hát Rayt, s emlékeztettem rá, hogy egyszer azt ígérte, segít, ha manöken szeretnék lenni. - És te fenntartás nélkül elhitted, amit Natalie mondott? - Nem, azt azért nem - mondta Kim feldúltan. - De miután látnom kellett, hogyan öleled... Akkor este azért jöttem hozzád, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról. A nappaliban ültetek, a díványon... - Ez akkor lehetett, amikor a gyerekről mesélt. - A te gyerekedről, amint állította. Gordon felült. - Nekem viszont azt mondta, hogy Ray szeretője vagy, s hogy azt mesélted neki, már régóta eleged van belőlem, de rövidesen úgyis elmégy innét. Erre azt javasolta, vigasztaljuk egymást, s házasodjunk össze. Azt hittem, meghülyülök a féltékenységtől. A gondolat, hogy már nem szeretsz, felfoghatatlannak tűnt a számomra. Kim is felült, s a takarót a válláig húzta. - Mindkettőnknek hazudott hát, Gordon - mondta csendes nyugalommal. - Becsapott, és átvert minket. - Könny szökött a szemébe, és zokogni kezdett. - Kicsi Kim, nagyon kérlek, ne sírj - mondta Gordon. Gyengéden magához vonta a lányt, s szeretettel simogatta a haját. - Végre elmúlt az egész lidércnyomás. Szabadok vagyunk megint, és elölről kezdhetünk mindent. Szabadok, persze. Elfelejtheted végre, amit valaha is éreztél irántam, s feleségül veheted Sarah-t, gondolta Kim szomorúan, s hirtelen végtelenül magányosnak érezte magát. - Legalább azt megengeded, ugye, hogy Sophie velem jöjjön? - kérdezte, s szinte megrémült, olyan hevesen tiltakozott a férfi. - Azt kívánnád, hogy neked adjam azt az egyetlen kincset, ami az elmúlt években egyáltalán életben tartott? Soha, érted? Tudod, miért szeretem annyira Sophie-t a születése pillanatától kezdve? Mert annyira hasonlított hozzád, Kim. Te ugyan nem lettél az enyém, de velem volt a gyerek, aki mindig rád emlékeztetett, s aki akár a mi gyerekünk is lehetett volna. Amikor a lány értetlenül meredt rá, Gordon esengve folytatta: - Még nem késő, Kim. Most is szeretlek, s te is szeretsz. Mi... - Szeretsz? - kérdezte a lány dadogva. Mintha hirtelen megvilágosodott volna. - Persze hogy szeretlek. - Ezzel megcsókolta, olyan gyengéden és annyi szeretettel, hogy Kimnek minden kételye semmivé foszlott. - Mit gondolsz, miért akartam, hogy a lehető leggyorsabban gyere haza? S miért rendített meg annyira, hogy még mindig érintetlen vagy? Miért féltem azután akár egy kisujjal is hozzád érni? Mert rettegtem, hogy netán megint elriasztlak, s másodszor is elveszítlek. Ha csak hozzád érek, elborít a szenvedély. - És Sarah? - kérdezte Kim. - Nekem azt mondta, hogy... - Sarah hazudott. Sosem kértem meg a kezét. De ne idegeskedj, neked ehhez végképp semmi közöd. Az azonban, ahogy Sophie-val bánt... -Jaj, Kim, házasodjunk végre össze, amilyen gyorsan csak lehet. - Mi? - kérdezte a lány megjátszott felháborodással. - És a fényes sikerek? Adjam fel őket? Csak csipkelődni akart, hirtelen ugyanis annyira könnyű lett a szíve. Amikor azonban meglátta a férfi arcára kiülő elkeseredést, megbánta az elhamarkodott szavakat. -Jaj, Gordon, ne nézz már rám ilyen szemekkel! Mindent odaadnék, csak hogy veled élhessek. - És Sophie? - Sophie mindig is az elsőszülött lányunk marad. Egy szép napon talán Rayről is beszélhetünk majd neki. Itt teszem le a nagyesküt, hogy nem tudott Natalie terhességéről. Ha tudott volna róla, soha nem mondta volna, hogy vetesse el a gyereket, ez holtbiztos. Valószínűleg Natalie eszelte ki az egészet, hogy részvétet ébresszen benned maga iránt. Az igazságot azonban már soha nem fogjuk megtudni. - Hét évet rabolt el az életünkből - mondta Gordon nagyon komolyan. - Hét évet, amikor nap mint nap melletted fekhettem és kelhettem volna, szeretnettelek volna, s boldogan nézhettük volna, hogyan fejlődnek a gyerekeink. Hét évet... Van mit pótolnunk. - Akkor hagyjuk is a beszédet, ne vesztegessük a drága időt - mondta Kim suttogva, s vágyakozva simult a férfihoz. - Szeretlek, Gordon. így volt ez mindig, s remélhetőleg így is marad már mindörökké. - Őszintén remélem - felelte a férfi. - Nélküled ugyanis nincs értelme az életemnek.