Júlia 98 
Brenda Trent 
Megtalált évek 
Az elkényeztetett, jómódú lány anyja 
halála után hazatér öröklött birtokára. 
Nehéz szívvel ment el egykor, hiszen 
élete legnagyobb szerelmét kellett elhagynia. Ken, a szegény favágó fia azóta sem bocsájtotta meg neki, hogy nem 
szegült szembe anyja parancsával. De 
bármily büszke és dacos emberek is 
mindketten, amikor Lizzie házára rádől 
a hatalmas öreg tölgyfa, valakinek mégis segítenie kell... 
Megtalált évek 
1. FEJEZET 
Elizabeth Lee Stone négy hosszú esztendő után újra a régi családi birtok, a Lee 
House pompás parkjában sétált, ott, ahol életének legnagyobb részét töltötte. 
Három évvel ezelőtt ugyanis - egyévi európai felkészítő tanulmányait követően - Kaliforniába kellett költöznie. 
A meghitt sétány azok mellett a helyek mellett vezetett el, melyeket még mindig úgy ismert, mint a tenyerét. Szinte öntudatlanul, mintha csak valami láthatatlan 
erő irányította volna, kerülte meg a hatalmas úszómedencét, s ment tovább a pompás kerti lak felé, amelyben anyja oly sokszor rendezett összejöveteleket. Ám 
hiába volt a sok vendég és a fényes mulatságok - anyja Greensboróban egyfolytában unatkozott, és sehogy sem tudta magát otthon érezni. 
Elizabeth szeretettel nézte a nyári lakot. Emlékezetében újra megszólalt a régi zenekarok zenéje, amelyre hároméves kora óta táncolt a meleg tavaszi és a 
forró nyári estéken. Először csak a nagyapjával, majd a barátaival, később az esetleges vőlegényjelöltekkel is, akiknek egyike - bár nem tartozott a felső tízezerhez - meglehetősen fölkavarta az érzelmeit. 
Az észak-karolinai hegyek mögött lenyugodni készült a nap. Elizabeth végighordozta tekintetét az ötholdnyi nagyságú parkon, amely körülvette a régi kúriát. 
Messze lent, az út mentén felfedezte a Drake család faházát. Anyja számtalanszor megpróbálta a szomszéd telket megvásárolni, hogy ezt a szégyenfoltot - ahogy ő a házat nevezte - lebontathassa, ám Kenneth Drake sohasem volt 
hajlandó eladni a birtokát. 
Elizabeth anyja persze nagyon dühös volt emiatt. Egyáltalán: szinte mindentől 
méregbe gurult. Martha May Lee Stone az a fajta asszony volt, aki ha törik, ha 
szakad, érvényesítette akaratát, és gyűlölte, ha valaki keresztezte a terveit. 
A nyári lak Elizabethnek egyfajta oázisnak számított, ahol vigasztalást talált, 
ha békét és nyugalmat keresett. Egészen a négy évvel ezelőtti júliusi estéig, mikor 
a fényesre csiszolt fapadlaton majdnem Ken Drake szeretője lett. Majdnem... 
Azóta nem járt ott. S bár az eltelt négy év során többször is hazalátogatott, a 
kerti épületet mindig messziről elkerülte. 
- Lizzie Lee! Lizzie Lee! 
Ezt a hangot kisgyerekkora óta ismerte. Cory Woodly volt az, a hetvenes 
éveiben járó öreg házvezetőnő, szakács és mindenes, aki valamikor gyereklányként került a házhoz, s azóta szinte a családhoz tartozott. 
-  Gyere, kész a vacsora! 
-  Tüstént - kiáltotta vissza a lány. De amint a faborításos hátsó ajtóhoz ért, 
megtorpant. Mintha egy másik, ismerős hangot is hallott volna. Dobogó szívvel, 
feszülten figyelt. 
-  Snowboy! - hallatszott újból az éles kiáltás, amelyet Elizabeth a világ bármely részén fölismert volna. A hang irányába kémlelt, arrafelé, ahol hosszú kerítés 
választotta el a Lee- és a Drake-birtokot. 
De nem látott semmit. 
Csak képzelődtem, gondolta. Bizonnyal a rég elmúlt idők kísértete - amely 
állandóan ott kószált a gondolatai között - hívta életre most is ezt a hangot, melyet 
amúgy már oly régen messze fújt a szél. 
A Lee-birtokkal határos telken ezekben a percekben a fiatal Ken Drake álldogált, és éppen a kutyáját, Snowboyt intette magához. Pontosan tudta, hogy az állat 
izgatott vinnyogása mit jelent. 
-  Nem mehetsz át, Snowboy - dörmögte. - Fogalmam sincs, miből találtad 
ki, hogy ott van. Hacsak abból nem, hogy átbújtál a kerítéslyukon, és megszimatoltad a nyomát. 
Ken mély levegőt vett, s elképzelte, ahogy beszívja a Lizzie által használt 
finom gardénia-parfüm illatát. Mennyire illett ez a lányhoz! 
Elnézte a Lee-ház nyugalmat árasztó kertjét, amely olyan éles ellentétben állt 
saját elvadult telkükkel. Tegnap este véletlenül éppen kint volt a verandán, amikor 
Elizabeth elhúzott a házuk mellett. Egyszerűen nem lehetett nem észrevenni azt 
a nagy, fémes színű autót, melyről ordított az előkelőség, a kényelem és a gazdagság. Hiába, Elizabeth Lee Stone nem járhat akármivel! 
Ha az anyja még életben lenne, nyilván sofőrrel együtt bocsátott volna rendelkezésére egy autót. Most azonban az öreg Cory Woodly kivételével a teljes személyzetet elbocsátották. 
Ráncok gyűltek a férfi homlokán. 
Mit keres itt ez a lány? - tette föl önmagának hevesen dobogó szívvel a kérdést. 
Elizabeth anyja néhány hónappal ezelőtt meghalt, s Ken nem jött el a temetésére Raleigh-ből. Apja azonban furcsa módon ott volt, s ő csodálkozott is emiatt. 
Végtére az öreg Kenneth és Martha May Lee Stone évek óta úgy viselkedtek, 
mintha ősi ellenségek volnának. Ken azonban, aki sok mindenben hasonlított az 
apjára, úgy vélte, hogy ez az ő magánügyük. Amit apja tesz, ahhoz neki semmi 
köze. Csakhogy egy hét múlva az öreg szívrohamot kapott, s neki a társaira kellett 
bíznia az üzletet, hogy elvégezhesse apja helyett a munkát, amely többnyire favágást, illetve metszést jelentett. 
Ken egész életében ebben a szakmában dolgozott, s volt ugyan négy testvére, 
mégis mindig őrá hárult a felelősség. Sosem képzelte volna, hogy ilyen sokáig itt 
ragad Greensboróban. De a nyári viharok által kidöntött fák, amelyek annyi házat 
tönkretettek, s néha eltorlaszolták az utakat is, rengeteg tennivalót jelentettek a 
számára, ha azt akarta, hogy minden rendben legyen. 
Újból végigpillantott a Lee-birtokon - aztán megtalálta, amit keresett: Lizzie 
karcsú, félreismerhetetlen alakját. Bárhol a világon felismerte volna.. Járása és 
megjelenése szinte sugározta az előkelőséget és a jómódot. Szép volt, magas és 
hosszú combú, mellei tökéletesek, dereka karcsú, s egyáltalán: éppannyira elütött 
a közönséges halandóktól, mint az anyja. 
De a férfi alapvető különbségeket fedezett föl a két nő között. Lizzie barna 
bőrű volt és sötét hajú, szemben Martha May világos bőrével és szőkeségével. Túl 
ezen pedig az a szóbeszéd járta, hogy Martha három gyereke ellenére is érzelmileg 
meglepően hideg maradt - ámbár Kent ez nem érdekelte. 
Azt viszont, hogy Lizzie tartózkodó nőiessége izgatóan szenvedélyes asszonyt 
takar, maga is tanúsíthatta. Ahogy erre visszaemlékezett, fájdalom, sajnálat és 
nyugtalanság furcsa keverékét érezte a lelke mélyén. 
A fenébe is, pedig azt hittem, régóta kiűztem már az emlékeim közül, gondolta. 
De úgy fest, bárhol is vagyok, bármit is teszek, egyszerűen nem tudom elfojtani 
a vele kapcsolatos gyötrő gondolatokat. Hiszen ahányszor csak hazajövök, minden azt a forró, júliusi éjszakát juttatja az eszembe. Talán ha akkor megtörtént 
volna az, ami elmaradt, ha megkaptam volna őt, elmúlt volna ez a megszállottság. 
Vagy éppen akkor kezdődött volna el igazán - ki tudja? 
Ebben a pillanatban Snowboy újra elrohant a kerítéslyuk felé. 
-  Vissza! - dörrent a parancs. 
Hiába. Ken már nem tudta megakadályozni, hogy a kutya átsurranjon a nyíláson. Nyilvánvalóan meg akarta látogatni a szomszéd birtok úrnőjét. 
Attól a naptól kezdve, hogy Snowboy bebocsátást nyert a házukba, legalább 
annyira tartozott a lányhoz is, mint őhozzá. Hiszen a nevét is Lizzie-től kapta, 
amikor a lány egy hideg, havas decemberi reggelen megtalálta a verandán reszkető 
kölyökkutyát. 
Éppúgy, mint a gazdájának, Snowboynak is titokban kellett átlopózkodnia, ha 
meg akarta látogatni úrnőjét. Martha May ugyanis sem az állatokat, sem a Drake 
családot nem tűrte meg a birtokán. 
A legszívesebben én is átmásznék a kerítésen, gondolta Ken. No persze ezzel 
jó nagy ostobaságot követnék el - nem beszélve a méltóságról -, hiszen valószínűleg sem engem, sem a kutyát nem akarja látni többé. 
-  Snowboy! - kiáltotta szigorúan. - Hozzám! 
Végeredményben Lizzie hagyta őket faképnél, anélkül hogy akár csak egyszer 
is életjelt adott volna magáról. 
Elizabeth a vén tölgyfa asztalnál ült, ahol gyerekkora oly sok kedves óráját 
töltötte, s elgondolkodva nézte az öreg házvezetőnő barátságos arcát. 
-  Igazán nem kellett volna főznöd miattam, Cory - mondta, habár szavai nem 
hangzottak valami meggyőzően. 
Cory ugyanis a kedvenc ételeit készítette el: sült almát, árpakását, kekszet és 
mézzel bekent sült sonkát. A sütőből cseresznyéslepény illata áradt. 
-  Mindig szívesen főztem neked - felelte az öregasszony. - Éppen ma ne 
tettem volna? 
-  De hát ez az utolsó itteni estéd. Nem kellene ezt is munkával töltened... - A 
lány megakadt. - Cory, úgy szeretném, ha nem mennél el. Ha itt maradsz, nem 
adom el a Lee House-t. Hiszen ez éppolyan régóta a te otthonod is, mint az enyém. 
Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy máshol is élhetnél. 
Az ősz asszony halkan felnevetett. 
-  Sőt huszonöt évvel többet laktam itt, mint te. Hiszen már anyádat is ebben 
a házban nevelgettem. De nem hinném, hogy a te gyerekeidet is itt fogom pátyolgatni. Öregszem már, és éppen ezért megyek el inkább Floridába, ahol reggeltől 
estig süt a nap. Az kell az ilyen magamfajta, vén, reumás csoroszlyának. 
Erre aztán Elizabeth is elnevette magát. 
-  Te vagy a legfiatalabb hetvenéves, akit ismerek. De ettől eltekintve - kacsintott Coryra - még nincsenek is gyerekeim... 
Az asszony mosolyogva bólogatott. 
-  Majd lesznek. Az édesanyádnak három volt, és szerintem te is anyaságra 
születtél. 
-  Nem gondolod, hogy előbb férjet is kellene szereznem? - kérdezte az ifjú 
hölgy tréfálkozva. 
-  Azt hiszed, nem tudom, hogy már régóta kiszemeltél valakit? Öregnek 
ugyan öreg vagyok, de a szemeim még jók. Tényleg azt képzeled, hogy gőzöm 
sincs, valójában mi hozott téged haza? 
-  Cory! - kiáltott fel a lány. - Nagyon jól tudod, miért jöttem vissza Los 
Angelesből. Anya három hónappal ezelőtti hirtelen halála annyira fölkavart, hogy 
még a mai napig sem tudtam egészen földolgozni... 
Az öregasszony fölemelt kézzel igyekezett megfékezni ezt a szóáradatot. 
-  Úgy gondolom, anyád egyáltalán nem várná el, hogy örökké a halála miatt 
keseregj. De hát ezt magad is tudod. Pontosan úgy élt, ahogy az a legjobban megfelelt neki. Az élet minden pillanatát élvezte, s örömmel vette ki részét a gyönyörből meg a szórakozásból. 
Elizabeth szívébe belenyilallt a fájdalom. Annyira nehéz volt tudomásul vennie, hogy az az asszony, aki mindenkit elbűvölt, halott. Még mindig úgy emlékezett vissza rá, mint gyerekkora álomhercegnőjére, akivel igazából csak a 
mesekönyvekben találkozott. 
-  Annyira szép volt, olyan büszke, és olyan kalandvágyó - mondta. - Olyan 
különleges... ugye, Cory? 
Az asszony bólintott. 
-  De azért meglehetősen fenn hordta az orrát. És semmilyen eszköztől nem 
riadt vissza, még a gazdagságát is gondolkodás nélkül fölhasználta azért, hogy 
érvényesíthesse az akaratát. Biztosan hamarabb túl leszel a gyászon, ha szembenézel az igazsággal. Hiszen sok mindent átéltetek együtt örömet, keserűséget 
egyaránt. 
A lány nyelt egyet, majd bólintott. Röviddel anyja halála előtt újból kibékültek 
egymással. A lány apjával való kapcsolatát is megbeszélték, Martha ugyanis őt 
teljesen száműzte az életéből. Ő volt az első férje, akit még három követett. 
-  Cory - dünnyögte Elizabeth -, mit gondolsz, megtalálta anya valaha is az 
igazi szerelmet? 
Az asszony megvonta a vállát. 
-  Szerintem folyton az elveszett szerelmét kereste. Ne kövesd el ugyanezt a 
hibát! 
-  Hidd el - kiáltott fel hevesen a lány -, én egyetlenegyszer fogok csak házasságot kötni. 
-  Nem ilyen hibáról beszélek - mondta az idős asszony. 
A fiatal lány elkerülte a pillantását. Hiba, hiba! Másról van itt szó. Ami őt illeti, 
elhatározta, hogy nem beszél többet erről a témáról, amelyet már négy éve mélyen 
magába zárt. 
-  Nem értem, miért hagyta rám anya ezt a házat - terelte másfelé a beszélgetést, hogy ne kelljen válaszolnia. 
-  Attól tartok, hogy pontosan ugyanabba a hibába esel - tért vissza makacsul 
az előző témára Cory. 
-  Nincs igazad - ragaszkodott Elizabeth a maga véleményéhez. Ezzel lezárta 
végre ezt a fájdalmas témát, s újra az asszonyra nézett. 
-  Az ikrek biztosan vissza fognak ide jönni, ha befejezik a tanulmányaikat. 
Miért nem hagyta anya Janetre és Julie-ra ezt a házat, rám pedig az egyik nyaralót? 
Cory a sütőhöz ment, kivette a süteményt, és egy tál vaníliafagylalttal együtt 
a lány elé tette, majd maga is leült. 
-  Nem tudsz becsapni engem, Lizzie. Ne is próbáld meg! Nagyon jól tudod, 
hogy miért kaptad te ezt a házat. 
-  Nem, dehogy, fogalmam sincs - rebegte a lány, s lehajtotta a fejét. - Az a 
Tahoe-tó melletti nyaraló sokkal inkább a kedvemre lett volna, már csak azért is, 
mert a nyugati parton fekszik. Ha tudsz valamit, amit én nem, mondd csak el. 
Cory felállt. 
-  Elmondtam, amit akartam - szólt határozottan. - Elmegyek lefeküdni. 
Homlokon csókolta a lányt, ahogy régen szokta. 
-  Jó éjszakát, kedvesem! - Kicsit megemelte a lány állát, hogy a szemébe 
nézhessen. - Büszke vagyok rád, gyönyörű fiatal nő lett belőled. 
Elizabeth átölelte az asszony derekát. 
-  Eladom a házat, és visszamegyek Dél-Kaliforniába. Gyere velem! Ott sokkal jobb az idő, mint Floridában. 
-  Köszönöm - mondta Cory -, de még te sem tudsz eltántorítani a tervemtől. 
Amióta anyád rám íratta azt a kis nyaralót, a hetedik mennyországban érzem magam. Már régóta készülök erre az útra, csak a te érkezésedet vártam, hogy elindulhassak. 
-  Kaliforniában is vannak nyaralók. 
-  Igazán nagyon köszönöm, de nekem már megvan a sajátom, mégpedig éppen itt délen. Különben is, valami azt súgja, hogy úgysem fogod eladni ezt a házat, 
és Kaliforniába se mégy vissza. 
-  Miből gondolod, hogy itt maradok? Kaliforniához köt a munkám. 
-  Egy jó belsőépítész bárhol találhat munkát magának. 
-  De olyan jó megrendelőket, mint ott, sehol se. 
Figyelmen kívül hagyva a lány megjegyzését, az asszony tovább folytatta: 
-  Pedig ha itt telepednél le, a gyerekeiddel együtt bármikor meglátogathatnál. 
Éppen úgy, mint amikor még kicsi voltál, és a család minden nyáron Floridába 
ment szabadságra. 
-  Cory, egyáltalán figyelsz rám? 
Az öregasszony zavartalanul mondta tovább a magáét: 
-  Erről jut eszembe! Mikor jössz el, hogy berendezd a házamat? 
Elizabeth elmosolyodott. 
-  Berendezni a házadat? 
Cory bólintott. 
-  Igen, igen. Négyféle színt szeretnék, tudod, már beszéltem róla, bíbort, vöröset, zöldet és sárgát. Szerintem jobban illik Floridához, mint a szomorkás barna. 
Elizabeth még mindig nevetett. Micsoda őrült ötletei vannak Corynak a család 
régi, finom ízléssel kialakított úri nyaralójával kapcsolatosan! De hát miért is ne? 
Ha azt akarja, hogy színes legyen a ház, ő mindent meg fog tenni az ügy érdekében. 
-  Nagyon megtisztelve érzem magam - mondta egy újabb mosoly kíséretében. - Olyanná varázsolom, hogy ha a falakra nézel, képtelen leszel megállapítani 
az időt. 
Mindketten hangosan felnevettek. 
-  Kutyát is akarok - mondta az idős asszony. - És fehér nádszékeket, amilyenek a Drake-ház verandáján vannak. Meg egy nagy mennyezetes ágyat is, olyat, 
amilyen az öreg Kenneth Drake-é. 
Elizabeth arcára ráfagyott a mosoly. Merőn nézte a süteményét. Honnan a 
csudából támadt Corynak az az ötlete, hogy éppen a Drake-ház mintájára rendezze 
be a magáét? 
A hirtelen támadt csöndben a házvezetőnő elgondolkodva pillantott a lányra, 
aztán gyengéden azt mondta: 
-  Jó éjszakát, kicsim! Jobb lesz, ha te is lefekszel. És gondolj néha egy öregasszony tanácsaira, aki nálad sokkal többet megélt már. Légy az, aki vagy, mielőtt 
még késő lenne! 
Anélkül, hogy lehetőséget adott volna a válaszadásra, kiment a konyhából. 
Elizabeth egy ideig hallgatta a távolodó léptek zaját, aztán újra a süteményére 
meredt. 
Tényleg nem tudok túljárni az eszén, gondolta magában. Valahogy mindig egy 
lépéssel előttem jár. De most nincs igaza. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy 
itt maradjak Greensboróban. 
Egyáltalán nem érezte fáradtnak magát. Los Angelesben ilyenkor még délután 
van. Ott tanulta ugyanis a szakmát anyjának egy régi, világhírű belsőépítész barátjánál. A férfi sem az ismereteit, sem felmérhetetlen értékű kapcsolatait nem 
sajnálta tőle, ezért aztán Elizabeth ott maradt nála, ahelyett hogy önálló céget 
alapított volna. 
Mégiscsak félek attól, hogy Cory szavainak mélyebb értelmén gondolkodjak, 
töprengett magában. Bár valóban nem értem, miért hagyta rám anya ezt a házat, 
de azt tudom, mire céloz Cory az egésszel: Ken Drake-re! Ugyan! Semmi értelme 
a múlton rágódni. Vége, és kész! 
A lelke mélyén azonban Lizzie érezte, hogy ez nem igaz. 
Hosszú órák teltek el, míg végre elaludt, de szinte azonnal fel is riadt a hirtelen 
kitört nyári vihar hangjára. A ház bőven elmúlt már százéves, s oly sok vihart 
kibírt, biztatta magát Lizzie, de azért mégis félve hallgatta a szél üvöltését. Az ég 
úgy dörgött, hogy szinte alapjaiban rázta meg az öreg házat. 
Elizabeth rettegve várta a következő villámot, amelytől még jobban félt, mint 
az égzengéstől. Arra a hatalmas tölgyfára gondolt, amelyet röviddel a Lee House 
építése előtt ültettek. Mint a megtestesült erő, úgy állt a fa a ház előtt. 
Kopogtattak, majd Cory lépett be a szobába. Egy régi olajlámpát hozott, és 
letette az éjjeliszekrényre. 
-  Hallottam, hogy kitört a vihar, és tudom, hogy te még mindig nagyon félsz 
a mennydörgéstől. 
Elizabeth mosolyogni próbált. 
-  Hát, valóban nem rajongok érte. 
-  Nem tudom, hogy anyád miért nem javíttatta meg az áramfejlesztőt, amelybe a múlt nyáron belecsapott a villám. Végül is itt vagyunk a dombtetőn, kiváló 
célpontot nyújtva a villámoknak. 
-  Pedig még föl is hívtam anyát, hogy rávegyem arra vágassa ki ezt a fát, még 
mielőtt a tavaszi viharok visszatérnek. 
-  Meg is akarta tenni -jegyezte meg Cory -, de nem talált senkit, aki elvégezte 
volna ezt a munkát. Csak Kenneth Drake meg a fiai jöhettek számításba. 
Elizabeth szíve már a név puszta említésétől is hevesebben kezdett dobogni. 
Kent, a legidősebb Drake fiút az apja után nevezték el. És valóban, Ken is durva, 
faragatlan fickónak bizonyult. Tökéletesen örökölte apja fékezhetetlen vérmérsékletét, hasonlóan két öccséhez, akik mindig olyan magabiztosan, sőt gőgösen 
járkáltak az egész városban, mintha minden az övék lett volna. Felesége halála 
után az öreg még bátorította is őket, hogy azt tegyék, amihez kedvük van. 
-  Miért éppen őket kérte meg? - kérdezte Elizabeth őszintén meglepődve. 
-  Megvolt rá az oka - mondta Cory nyugodtan -, azonkívül a Drake család a 
legjobb ezen a környéken. Vagy legalábbis az volt. 
-  Volt? - Elizabeth kérdő tekintettel nézett az idős asszonyra, mintha rá akarná venni, hogy leüljön mellé és meséljen el mindent. 
-  Biztosan hallottad, hogy az öreg Kenneth-nek a felesége halála után gondjai 
támadtak a szívével - mesélte Cory. - Persze igazság szerint már régóta voltak 
szívpanaszai. 
-  Cory, miről beszélsz te egyáltalán? 
-  Arról a pletykáról, mely szerint Kenneth Drake valaha beleszeretett egy 
gazdag lányba, és ez teljesen összetörte a szívét, s a helyzet azóta csak egyre 
rosszabb lett. Ennek ellenére nem hagyta abba a munkát. Mind a négy fia vele 
dolgozott, míg aztán a legderekabbik egy idő múlva elhagyta a várost. 
A legderekabbik, ismételgette magában Elizabeth, és szinte már nem is hallotta 
Cory szavait. 
-  Miért őket hívta akkor anya mégis? - kérdezte újból. - Hiszen más favágók 
is élnek ezen a vidéken. 
-  De hiszen ismerted az anyádat. Nála mindig csak a legjobbak jöhettek számításba. 
Elizabeth ezt sajnos túlságosan is jól tudta. Makacsság és önfejűség tekintetében ugyanis anyja semmiben sem maradt el az idős Drake mögött. Csakhogy neki 
pénze, hatalma és lehetősége is volt ahhoz, hogy mindig azt tegye, amit helyesnek tart. 
Egy keserű emlék jutott eszébe. 
Azt hittem, már rég elfelejtettem azt a pofont, amit akkor kaptam, tépelődött. 
Pedig az egész csak azért volt, mert tudni akartam, hogy mi miért számítunk jobbnak, mint az a vadember, ahogy anya Kent nevezte. 
-  Végül is te nevelted őt föl - fordult félig tréfásan újra Coryhoz. - Miért nem 
verted ki belőle az ilyen előítéleteket? 
Cory elnevette magát. 
-  Semmit sem tudtam a helyzeten változtatni, mert a nagyszüleid szinte a 
rajongásig szerették és kényeztették őt. Természetesen jól el is rontották, mert 
hagyták, hogy minden szeszélye érvényesülhessen. Egyszerűen telebeszélték a 
fejét azzal, hogy az egész világ a lábai előtt hever. 
-  És te nem kényeztetted? - firtatta tovább az újdonsült tulajdonosnő, mert 
pontosan tudta, hogy Cory imádta az anyját. 
Az öregasszony újra elnevette magát. 
-  Azt hiszem, magam is pontosan olyan szép bálkirálynőnek láttam őt mindig, 
mint a szülei. Valóban az összes férfit az ujjai köré tudta csavarni. Nagyon szép 
volt, és okos. 
-  De te mégis okosabb voltál - mondta Lizzie. Eszébe jutott, hogy hányszor 
kapott Cory tói tanácsot és vigasztalást. - Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled. 
-  Nélkülem is kiválóan fogsz boldogulni, hiszen te is úrrá tudsz lenni a nehézségeken. Éppen eleget örököltél anyádtól. 
A lány kétkedve csóválta a fejét. 
-  Nem vagyok olyan, mint anya. Néha igenis nagyon nehezemre esett, hogy 
itt kell élnem. Egyfolytában kívülállónak éreztem magam, és anyám új meg új 
házasságait képtelen voltam elviselni. Alig tudtam kivárni néha a nyári szünidő 
végét, hogy újra visszamehessek az iskolába. Borzasztó volt az a sok idegen, aki 
állandóan itt vendégeskedett. 
Cory bólintott. 
-  Igen, én is emlékszem rá. Megértelek, de hidd el, meggondolatlanul ítélkezel. Hiszen nem tudhatod, hogy anyádban valójában mi játszódott le. 
-  Hogy érted? 
-  Hagyjuk ezt most - mondta az öregasszony. - Végül is azt tette, amit a többi 
nő, ha férjet akar magának. Más is él ezekkel az eszközökkel: a félénk mosoly és 
a színlelt női gyámoltalanság mindig izgatja a férfiakat. 
Elizabeth nem válaszolt. Igaza van, gondolta magában. 
Nyilván minden nő alkalmazza ezeket a furfangokat. Én egyedül élek, és talán 
túlságosan is független vagyok. Egy férfi számára talán túlontúl is sikeres és önálló. Nem olyan fajta, aki gyámolításra szorul. Mindenesetre komolyan félek attól, 
hogy talán majd én is rosszul választok, ahogy anya tette. 
A házvezetőnő mintha olvasott volna a gondolataiban. 
-  Te ugyanolyan szép és gazdag vagy, mint az anyád. Gondolkodtál már ezen, 
angyalom? 
-  Ugyan - kiáltott fel a lány -, anya egészen más volt mint én: szőke, érzéki 
és... és... 
-  Butaság - mondta az öregasszony. - Nézz csak a tükörbe! A te kreol szépséged talán még vonzóbb, mint az anyád szőkesége volt. 
Újra megdördült az ég, és Elizabeth egyre inkább vágyódott azután, hogy egy 
férfi karjaiba meneküljön, aki megvédi. Fájdalmasan elmosolyodott. Pontosan 
olyan gyenge és félénk vagyok, mint a többi nő. Legalábbis ugyanazok a szükségleteim, a reményeim és az álmaim. 
Ebben a pillanatban eszébe jutottak az ikertestvérei. Kisgyerekként mindig 
féltékeny volt rájuk, mert azt hitte, hogy a két kis szőkeség körül forog a világ, 
bár azért nagyon szerette őket. 
Felsóhajtott. Amióta elhagyta az ősi családi birtokot, nagyon hiányoztak neki 
a féltestvérei, és mindig nagyon várta a velük való találkozást. Anyja elvesztése 
csak erősítette benne a család utáni vágyat. 
-  Próbálj aludni egy kicsit - mondta Cory. - Mindjárt négy óra. A villanyt 
úgysem tudjuk megjavíttatni. A legjobb esetben is csak a délelőtt folyamán sikerülhet valakit szereznünk. A mostani fiatalok ugyanis lassabbak nálam. 
-  Te még mindig tűzrőlpattant menyecske vagy. Este legalábbis nagyon gyorsan kirohantál a konyhából. 
-  Tényleg? - Cory elgondolkodva nézte a lámpa lobogó fényét. - Mindenesetre itt hagyok neked néhány gyertyát. 
Az olajlámpával meggyújtotta az egyiket, és az éjjeliszekrényre tette, aztán 
csöndesen kiment a szobából. 
Amint a lány egyedül maradt, valahogy sokkal hevesebbnek tűnt a zivatar. A 
vihar úgy dühöngött, mintha az egész házat el akarná pusztítani. Elizabeth reszketett a félelemtől. Lelki szemeivel újra azt a vén tölgyfát látta, ahogy szinte a 
gyökeréig megrázkódik, miközben megpróbál ellenállni a következő dühödt támadásnak. 
Ebben a pillanatban egy óriási villám csapott bele a fába. Elizabeth rémülten 
megmarkolta a gyertyát. Futni kezdett az ajtó felé, és még éppen látta, amint egy 
hatalmas ág a tetőn keresztül a szobába zuhan, pontosan arra a helyre, ahol ő az 
előbb feküdt. 
Kirohant az előcsarnokba, és úgy érezte, mintha széthasadna a föld. Ráadásul 
a gyertya is elaludt, s ő már a kétségbeesés határán volt, amikor végre meghallotta 
Cory ismerős hangját. 
-  Drágám! - kiáltotta az öregasszony. - Minden rendben van? 
-  Nem tudom! A tölgyfába belecsapott a villám! 
2. FEJEZET 
Ken nyugtalanul forgolódott az ágyán. Az előbb éppen Elizabethről álmodott, 
amikor a vihar dühöngése felébresztette. A zivatar teljes erővel tombolt, s a szobát 
villámfény világította be. 
Amint föl akarta kapcsolni a lámpát, kiderült, hogy nincs áram. Visszafeküdt, 
és felsóhajtott. Lizzie biztosan nagyon fél, gondolta, hiszen mindig gyűlölte a 
vihart meg a sötétséget. Persze azért találkoztak néhányszor a kerti lakban akkor 
is, amikor vihar volt. Ken megpróbálta elfojtani magában ezeket az emlékeket, és 
arra gondolt, hogy már semmi köze a lányhoz. Fölkelt, magára kapott valamit, 
és lement az apja szobájába. 
-  Minden rendben van, apa? 
A Lee House-ban a lezuhanó tölgyfa okozta felfordulás után minden elcsöndesedett. Cory és Elizabeth a konyhába menekült. 
Lizzie megborzongott. 
-  Cory, ez a fa pontosan az ágyamra zuhant. Láttam, ahogy áttöri a tetőt. Hála 
az égnek, hogy meghallottam a villám becsapódását. 
-  Tényleg nincs semmi bajod? - kérdezte az asszony még egyszer. - Alig 
ismertelek meg ebben a gyertyafényben. 
-  Jól vagyok, de szörnyen megijedtem. 
-  Gyere, menjünk és nézzük meg, mekkora a kár. 
A lánynak a legkevésbé sem fűlt a foga ehhez, de azért az asszonnyal tartott. 
Nagy bátran nekivágtak a lépcsőnek, és beléptek a szobába, ahol a lány néhány 
pillanattal ezelőtt még békésen aludt. 
A házvezetőnő hitetlenkedve csóválta a fejét. 
-  Hát ez a vihar tényleg szörnyű pusztítást végzett. Hála istennek, hogy épségben megúsztad. 
-  Ó, Cory! - kiáltott fel a lány. - Amit a fa még nem tett tönkre, azt majd az 
eső elvégzi. A szőnyeg máris csuromvizes. 
-  Hát aztán? Ki lehet cserélni. Menjünk le, s várjuk meg a reggelt. Amint 
lehet, hívd föl Drake-éket. 
Lizzie-nek összeszorult a torka. Majdnem biztos, hogy Drake-ék vissza fogják 
utasítani a kérését, márpedig ő nem hajlandó annyira megalázni magát, mint az 
anyja. Már a név hallatán reszketni kezdett. Azt remélte, hogy Cory az átélt ijedségnek tudja be ezt a remegést. 
-  Hidd el, csak ők tudnak segíteni! De ezt egyedül kell megoldanod. Ami 
engem illet, fél nyolckor indul a gépem Floridába. Visszafelé úgyis ott jössz el 
mellettük. 
-  Cory, ne viccelj velem! Drake-ék már éppen elégszer cserbenhagyták anyát. 
Miért tennének hát akkor nekem szívességet? 
-  Használd a fejedet, Lizzie! Nem is volt lehetőségük arra, hogy anyádnak 
segítsenek, mert azután a tornádó után azt sem tudták, hogy hol áll a fejük a sok 
munkától. Először a sürgős eseteket kellett elintézniük. De most ennél a háznál 
van rájuk elsősorban szükség. 
Visszamentek a konyhába. 
-  Nem, Drake-éket soha - ragaszkodott Lizzie az igazához. 
Az asszony keményen végigmérte. 
-  Tudod jól, hogy ők a legügyesebbek, és ők vannak a legközelebb is. Szükséged van Kénre, ha meg akarod menteni a szobádat. 
-  Ken? Hiszen azt mondtad, hogy elment a városból. Nem Raleigh-be ment? 
-  De igen. Csak hát mikor az apját szívroham érte, visszajött. Azóta jóformán 
minden idejét az öreggel tölti. 
-  Szívroham? Mikor? 
Cory elgondolkodott. Amikor megszólalt, nagyon jelentőségteljesen csengtek 
a szavai: 
-  Az anyád halála utáni héten. 
Elizabethnek görcsbe rándult a gyomra. 
-  Semmit sem hallottam erről. Hogy van? 
-  A körülményekhez képest jól. Ken mindenesetre megállapította, hogy az 
apja nem dolgozhat többet. Legalábbis egyelőre nem. 
A házvezetőnő gyorsan témát váltott. 
-  Feküdj le egy kicsit anyád szobájában, szívem! Most úgysem tehetünk 
semmit. 
Lizzie bólintott. Nagyon kimerültnek érezte magát. Semmi mást nem akart, 
mint lehunyni a szemét, és elfeledkezni a világról, bár tisztában volt azzal, hogy 
ez sem segít. Mégis időre volt szüksége ahhoz, hogy felzaklatott gondolatai megnyugodjanak. 
Erőtlenül vánszorgott el az anyja szobájához. A reggeli napfény már bevilágította a helyiséget, s az eső éppen olyan hirtelen elállt, mint ahogy eleredt. 
Belépett az anyja szobájába, és úgy nézett körül, mint akit elvarázsoltak. Gyerekkorában olyan ritkán tehette be ide a lábát, hogy ez a szoba számára mindvégig 
egy titkokkal teli hely maradt, egy olyan kincseskamra, amelyet feltétlenül ki 
kellett kutatnia, ha anyja éppen nem volt otthon, és ő néha-néha belopódzhatott. 
A fal aranyszínű volt, pontosan olyan, mint anya haja, gondolta, miközben 
végigment a süppedős, bolyhos szőnyegen. Fölhajtotta az ágyterítőt, és bebújt a 
szatén takarók közé. A szoba tényleg nagyon díszes volt, tele drága és előkelő 
bútorokkal. 
Ahogy Elizabeth ott feküdt a puha takaró alatt, újra föltámadt benne annak a 
szégyenletes éjszakának az emléke: az egész személyzet, az egész család, egyáltalán mindenki végighallgatta anyja dühkitörését, miután az asszony elcsípte őket 
kint, a holdfényes kerti házban. 
Aztán meghallhatták a másik fél, Kenneth Drake kiabálását is, amikor másnap 
a férfi belépett a házba, és szörnyen dühöngött amiatt, hogy a fiát méltatlannak 
tartották egy Elizabeth Lee Stone-hoz. 
A lány egész testében reszketve gondolt vissza arra, ahogy anyja meg az öreg 
Drake a könyvtárszoba zárt ajtaja mögött veszekedtek. Ő ott állt a lépcső aljánál, 
és majdnem mindent hallott, ami bent elhangzott. 
-  Az ördögbe is, Martha May, ez egyszerűen arcátlanság - ordította a férfi. 
Ilyen szégyentelen némbert, mint te, még életemben nem láttam. 
Anyja fojtott válaszát ugyan nem hallotta, Kenneth feleletét azonban tisztán 
ki tudta venni: 
-  Neked csak a külsőségek számítanak! Nemcsak a magad életét teszed tönkre, hanem azokét a szerencsétlenekét is, akik beléd szeretnek. De ne csináld ezt a 
gyerekeiddel! 
Elizabeth szinte még most is hallotta a nehéz csizmák dübörgését és a férfi 
szitkozódását. 
-  Megátkozlak téged és a gyerekeidet, Martha May! Ami pedig engem illet, 
megmondtam a fiamnak, hogy felőlem mehet a lánnyal, ahova akar. Nem akarom, 
hogy ugyanazt a hibát kövesse el, amit én. Ha pedig a lányodnak nincs mersze 
vele tartani, nem méltó hozzá. 
Elizabeth nagyon megriadt, amikor ezeket a szavakat hallotta. Esze ágában 
sem volt megszökni valakivel. Ő mindig egy csodálatos, az úri birtokon megtartott 
esküvőről álmodott, amelyre egész életében emlékezhet. 
Aztán mélyen eltemette magában ezeket az emlékeket, mint ahogy az anyjával 
való beszélgetést is, melyre Kenneth Drake távozása után került sor. Martha zokogva zárta magára az ajtót, és hosszú ideig senkit sem volt hajlandó látni. 
Lizzie nem akarta magára vonni az anyja haragját, s végül is meghajolt az 
asszony akarata előtt. Pár napon belül beíratták egy európai iskol ába, s a záróvizsgák letétele után megkezdte belsőépítészi tanulmányait. 
Kennek azért mégiscsak írtam, de ő nem válaszolt, gondolta magában. Később 
aztán már szégyelltem volna újabb közeledési kísérletet tenni. Kétségbeesetten 
igyekeztem őt elfelejteni, mégsem tudtam elkerülni, hogy olykor-olykor ne halljak valamit Drake-ék viselt dolgairól. Anya persze soha többé egy szót sem ejtett 
ki velük kapcsolatban, sőt azt is megtiltotta, hogy erről a közjátékról bárki is 
említést tegyen. Legfeljebb az ikrek, Janet és Julié sugdolóztak néha a Drake 
fiúkról. 
Lassan mindenki elfelejtette ezt a történetet, mindenki... engem kivéve. És 
Cory most egyszerre azzal a javaslattal áll elő, hogy Kennel vitessem el a kidőlt 
fát. Csak nem akar újból összeboronálni vele? De hát én soha többé nem akarom 
őt látni. Persze, ha biztos lehetnék abban, hogy meg tudom őrizni a közönyömet, 
elhívnám. 
Miért is foglalkoztat ennyire a múlt? - töprengett a lány. Mindössze néhány szerencsétlen körülménynek tudható be az, hogy mindketten visszajöttünk 
Greensboróba. Úgyse maradok itt, és feltehetően ő sem. Lassan harmincéves lesz, 
valószínűleg rég megházasodott. 
Ennél a gondolatnál Elizabethnek görcsbe rándult a gyomra. Tudta, hogy sohase fogja egészen elfelejteni a férfit, de most, hogy a vihar és a tető beszakadása 
amúgy is megtépázta az idegeit, még fájdalmasabbak lettek az emlékek. Mindenesetre nem tartozik rá, hogy mit kezdett Ken az életével. 
Lehet, hogy tényleg neki kellene szólnom, hogy kivágja a fát - már ha egyáltalán hajlandó lesz rá. Talán még néhány mesterembert, tetőfedőt, ácsot is tudna 
nekem szerezni. Úgy tűnik, Cory jóslata beigazolódott. Nem tudom olyan hamar 
eladni ezt a házat. Mindenesetre ebben az állapotban semmi esetre sem. Ki tudja, 
mennyi időbe kerül, amíg újra rendbehozzák... 
Hirtelen könny öntötte el a szemét. Nem igazán tudta, hogy mi az oka a szomorúságának, azt azonban igen, hogy azt továbbra is mélyen magába kell rejtenie. 
Amikor Cory a nevét kiáltotta, a nap már teljes erővel tűzött be az ablakon. 
Lizzie előbb fölpattant, de aztán visszahanyatlott a selyempárnákra. 
-  Jaj, azt hiszem, nagyon elaludtam. Mennyi az idő, Cory? 
-  Majdnem fél hét. Ha még el akarom érni a gépet, indulnunk kell. 
-  Miért nem ébresztettél fel korábban? - mászott ki Lizzie az ágyból. - Remélem, találok valamit, amitföl tudok kapni. Minden holmim ott maradt a szétdúlt 
hálószobában. 
-  Várj csak, azt hiszem, mégis maradok. Nemigen tudnám elviselni, hogy 
elmenjek és teljesen magadra hagyjalak a javítási munkálatokkal. 
-  Butaság - mondta Elizabeth újraéledő vidámsággal. - El tudom egyedül is 
intézni, hiszen csak fel kell emelnem a telefont. 
Nagyon önző dolog lett volna, ha ismét Coryba kapaszkodik, aki most új, 
izgalmas életet akar kezdeni. 
Már éppen elindult, hogy felöltözzék, de az öregasszony visszatartotta. 
-  Ülj csak le, és beszéljünk egy kicsit! 
A lány elnevette magát. 
-  Szó sem lehet semmiféle beszélgetésről. Neked el kell érned a repülőt, nekem pedig annyi mindent el kell még intéznem... 
-  Lizzie Lee... 
Elizabeth csendet parancsolóan emelte fel a kezét. 
-  El fogunk késni. Útközben is elmondhatod. 
-  Már megint ez a buta családi büszkeség - morogta homlokát ráncolva 
Cory. - Tényleg minden rendben van? 
-  Természetesen. Hiszen felnőttem már, hála neked. Tudom, mennyire türelmetlenül várod, hogy a saját házadba mehess. Nem tarthatnak itt ezek a vihar 
okozta károk. Néhány emberrel majd eltakarítom a vén tölgyfát. 
Cory elmosolyodott. 
-  Sajnos nem lehet semmiféle ellenvetésem, hiszen magam is ezt mondogattam eddig. - Az arca újból elkomolyodott. - Feltétlenül beszélj Kennel, Elizabeth! 
Lizzie megpróbálta eltitkolni felindulását. A dada még sohasem szólította 
másként, mint a becenevén. És most egyszerre: Elizabeth. Bólintott. 
Aztán elrohant a hálószobájába, s közben a szinte nagyanyjaként szeretett 
asszony szavai még mindig a fejében jártak. 
Az az igazság, hogy egyáltalán nem érzem magam felnőttnek, gondolta. Amikor Ken eszembe jut, folyton arra gondolok, mintha még mindig tizennyolc éves 
lennék. Fogalmam sincs, mikor fogok ezzel az emlékkel végleg leszámolni. 
Elizabeth nagyon óvatosan lépett be a szobába, hogy elkerülje az esetleges 
veszélyt. Furcsának tűnt neki, hogy épp az ő szobáját érte a legnagyobb kár. A 
Janet szobájával szomszédos falon mindössze egy keskeny repedés látszott. 
Miért éppen ez ment tönkre? - töprengett. Pedig olyan sokat jelent nekem. 
Óvatosan átmászott a törmelékeken, hogy előszedjen valami elérhető ruhadarabot. Egy kis idő múlva úgy-ahogy felöltözött. A táskáját szerencsére az ajtó 
közelében hagyta, s bár az is meglehetősen elázott, a papírjai épségben maradtak. 
Bár szépítőszeres táskája a fürdőszobában rekedt, kézitáskájában szükség esetére mindig ott lapult egy kis rúzs, arcpirosító és púder. Nem volt túlságosan megelégedve az eredménnyel, de nem bánta, hisz nem állt szándékában senkit 
meghódítani. 
-  Ha készen vagy, akár mehetünk is - kiáltotta Corynak. 
Levitték a csomagokat, és néhány perc múlva már mindketten bent ültek 
Martna May csinos, piros sportkocsijában, és végighajtottak az erdei úton. Mindenfelé kidőlt fák hevertek, s néhány fenyő szinte szilánkokra volt törve. 
Amikor kiértek a repülőtérhez vezető útra, azonnal a Drake-házra esett Elizabeth pillantása. 
Az öreg Drake maga építette fel egykor ezt a faházat, amely bájos egyszerűségével tökéletesen illett a tájhoz, habár lakói nyilvánvalóan nem voltak gazdagok. Nem gondozták sem az udvart, sem a kertet. Senki sem zavarta el a széles 
verandáról a kóbor kutyákat és macskákat, melyek az évek során kiváló menedéket találtak ott. Tökéletesen berendezkedtek az öreg nádszékekben, amelyek igencsak megszenvedték a nyári forróságot meg a hideg teleket. 
-  Nézd csak, nem Ken az ott? 
Elizabeth öntudatlanul is mélyebbre nyomta a gázpedált. 
-  De kár, hogy nincs időnk beszélni vele - nézett Cory az órájára. - Biztosan 
elkésünk, ha most megállsz. 
A lány merően nézte a visszapillantó tükörből a magas, jóképű férfit. Az emlékek hatására hevesebben kezdett verni a szíve. Nem is hitte volna, hogy még 
mindig ennyire kívánja őt. És nem is akarta ezt elhinni. Tekintete azonban újra 
meg újra a visszapillantó tükörbe tévedt, mindaddig, amíg a férfi egészen el nem 
tűnt a messzeségben. 
Elizabeth megvárta, amíg Cory beszáll a gépbe, bár mindketten tudták, hogy 
ez valójában időpocsékolás. A lány azonban egyszerűen félt a visszaúttól. Amikor 
tegnap megérkezett, azt hitte, Ken Raleigh-ben időzik. Most a saját szemével látta, 
hogy itthon van, s ez teljesen összezavarta. Bosszankodva csóválta a fejét. 
Nevetségesen viselkedem. Inkább örülnöm kéne, hogy segítségül hívhatom. 
De hiába csillapította magát, a szíve vadul vert, amikor visszafelé menet befordult a Drake-ház kavicsos útjára. Elnézte az öreg épületet, s nagyon elcsodálkozott, hogy az szinte semmit sem változott. Még a verandán tanyázó állatok is 
ismerősnek tűntek. 
Kinyitotta a viharvert kerítés csikorgó kapuját, s belépett az udvarba, ahol 
mindenféle ócska kacat és limlom hevert. Belsőépítészként az első pillantásra 
felismerte azokat a lehetőségeket, amelyek ezt a házat egy kis változtatással elragadóvá tehetnék. Már egy rendes nagytakarítás is csodákat művelhetne. 
Elmosolyodott. Ha az öreg Ken a felesége halála után új asszonyt hozott volna 
a házhoz, már biztosan minden csinos és barátságos lenne. Bár meglehet, hogy 
van asszony a háznál, csak nem törődik a tisztasággal. 
Elizabeth összerezzent, mikor az egyik kutya ugatni kezdett. Gyorsan megfordult, és becsapta maga után a kaput. 
Micsoda hülyeség, hogy itt mászkálok a kertben, mintha bárki is várna, gondolta. Ha létezik család, amelyik a magánélet sérthetetlenségére mindig nagy súly 
helyezett, akkor azok éppen ők. 
Néhány éve még megismertek ezek a kutyák, gondolta magában. De hát azok 
az idők már elmúltak. 
Snowboy jutott az eszébe. Úgy rémlett neki, mintha tegnap este Ken az ő nevét 
kiáltotta volna. Ha viszont így van, akkor itt kell lennie. Elizabeth fájdalmas mosollyal emlékezett vissza arra a napra, amikor először pillantotta meg a kiskutyát. 
Annyira szerette volna hazavinni magával, de tudta, hogy anyja sose engedne be 
a házába egy állatot. A kutyákat kifejezetten piszkos teremtményeknek tartotta. 
Mégis: Snowboy olyan volt, mintha a saját kutyája lenne. A nevét is ő adta neki. 
Es most mindketten itt vannak a házban - Ken is, meg a kutya is. 
Gondolatban a lány újra átélte azokat a régi kellemes órákat, amelyeket Snowboyjal és a gazdájával töltött. A kutya sokszor volt a postásuk is: a nyakörvében 
hordozta ide-oda az üzeneteket. Mindenki tudott erről, csak az anyja előtt maradt 
a dolog titokban. 
-  Ki az? - Érdes hang rántotta vissza a lányt a valóságba. Hátralépett. Ez a 
hang! Bárhol a világon felismerné. 
Mennyire imádom Ken hangját, gondolta magában. És olyan régen nem hallottam már, csak néha-néha, álmaimban. 
-  Elizabeth Stone - kiáltotta tölcsért formálva a kezéből, hogy túl tudja kiabálni a kutyák ugatását. 
Egy ideig tétovázott, majd lassan újra kinyitotta a csikorgó, sarkain már csak 
alig-alig forduló kaput. Újra azon tűnődött, vajon miért ilyen elhanyagolt ez a ház. 
De aztán már semmi sem érdekelte, mert Ken lépett ki az ajtón. Olyan volt, 
mint régen, holott már erősen harminc felé járt. A nap barnásvörös hajára tűzött, 
és fejét különös rőt fénnyel vonta be. Napbarnította bőrével jóval izmosabbnak és 
erősebbnek látszott, mint általában a huszonévesek. 
Ugy bámulom, mint egy éretlen kamaszlány, állapította meg magában a lány. 
önkéntelenül a hajába túrt. Remélem, még mindig tetszem neki. De az ég 
szerelmére, miért fontos ez nekem? 
Segítséget keresve karolta át a kerítéslécet, s megint csak arra gondolt, vajon 
tudja-e Ken, hogy még ennyi év után is fölkavarja az érzéseit. Hiszen elég volt 
egyetlen pillantás a férfi zöld szemébe és a kedves arcra, teljesen egyértelművé 
vált számára: ez az eltelt négy év semmit sem jelent. 
Megdöbbentő, hogy Ken szinte semmit sem változott. Mintha tartósítószerrel 
szórtam volna be, amikor elmentem, hogy aztán most megállapíthassam, jóformán teljesen érintetlenül hagyta a külvilág. Fogadni mernék, hogy egész idő alatt 
semmi mást nem csinált, csak  avágóskodott - ha nem is éppen itt, Greensboróban, 
hanem Raleigh-ben. 
Ken zsebre vágott kézzel, lassú, ruganyos léptekkel közeledett, mint aki ráér. 
Csak a szemében csillant valami különös, átható fény. Széles, bozontos mellkasát 
fedetlenül hagyó kék zubbonyában, kopott farmernadrágjában és csizmájában 
pontosan a régi, megszokott látványt nyújtotta. 
Elizabeth megint csak úgy érezte: Ken Drake hihetetlenül vonzó és férfias 
jelenség. Azt a régi fellángolást persze fiatalsága és szenvedélyessége számlájára 
írta. Elmosolyodott. 
Valószínűleg most is a hormonjaim a bűnösek. Ámbár... ámbár ilyen férfival 
azóta sem találkoztam. 
Úgy érezte, teljesen mindegy, hogy azóta volt egynéhány kapcsolata - hiszen 
mindig azt képzelte közben, hogy Kennel van. 
Még mostanában is megborzongatta az érzékeit, amikor a férfi forró csókjaira 
és merész, simogató kezére gondolt. Igen... akkor Ken is csak egy szűk rövidnadrágot és teniszcipőt viselt. Feltüzelt testük egymáshoz ért, s a fiú gyengéden magával húzta őt a kerti ház padlójára. Lizzie-ben pedig olyan erővel lobbant föl a 
vágy, ahogy azt sose tudta volna elképzelni. Ettől a varázslattól, ettől a mély, belső 
izgalomtól teljesen összezavarodott, s megrendülten vette tudomásul, hogy a fiú 
iránti vágya minden csók, a mellét becéző minden simogatás után egyre nő, és 
szinte már az elviselhetetlenségig fokozódik. Ken pedig nem csillapította le... 
Őszintén megvallva, gondolta a lány némi keserűséggel, ezt a vágyódást rajta 
kívül sem addig, sem azóta senki más nem tudta kiváltani belőlem. Soha többé 
nem éreztem azt az izzó forróságot, azt a lángoló tüzet... Amikor pedig Ken egy 
nagy sóhajjal hirtelen-váratlan eltolt magától, és visszaparancsolt a házba, az izgalomtól lépni is alig tudtam. 
Az a végzetes este! Anyja az úszómedencénél ült, és sherryt szopogatott - abban a hitben, hogy a többiek már valamennyien alszanak. Aludtak is, a lázban égő, 
izgalomtól reszkető Elizabeth kivételével, aki szándékosan a legapróbb fürdőruháját vette föl, hogy Kent elcsábíthassa. 
Szó, ami szó, igencsak balul sikerült a csábítás, gondolta most magában. Vajon 
miért? A tapasztalatlanságom riasztotta el? Vagy talán az, hogy nem tudtam leplezni a vágyamat? 
A mai napig ez a kétség gyötör. Újra és újra átéltem álmomban is, gondolatban 
is azt az éjszakát, bár tudom, hogy teljesen hiábavaló dolog visszasírni azt a férfit, 
aki már oly régóta eltűnt az életemből. De felgyújtotta bennem ezt az emésztő 
tüzet, melyet azóta senki más nem tud eloltani. 
Anyjának persze fogalma sem volt arról, de nem is nagyon érdekelte, hogy 
megtudja, ez a szerelmi jelenet mennyire volt komoly. Pontosan elég volt számára 
az, hogy Kent együtt látta a lányával. Már a puszta tény szörnyű haragot váltott 
ki belőle, s ez a lány csalódottságát, megalázottságát és önmagában való kételkedését csak tovább fokozta. 
- Nocsak, kit látnak szemeim! - szakította félbe Ken a lány gondolatait, de a 
hangja semmiféle érzelmet nem árult el. - Ez bizony a kis Lizzie Stone! Megnőtt 
és nagyvilági hölgy lett belőle. 
Persze őbenne is újra felelevenedtek az emlékek, amikor megpillantotta a 
lányt. Egyáltalán nem akarta ennyire megbámulni, inkább azt színlelte, mintha 
Lizzie csak sok korábbi ismerőseinek egyike lenne, akik néha-néha váratlanul 
felbukkannak az ajtaja előtt. Ez az igyekezet azonban hiábavalónak bizonyult. 
Négy év is elmúlt már azóta, hogy együtt voltunk, de még mindig képes arra, 
hogy felizgasson, gondolta Ken bosszankodva. Nevetséges! 
A férfi teljesen fesztelenül nézte, a lány pedig egyre kényelmetlenebbül érezte 
magát. Hiszen a vihar meg a falomlás miatt még fürödni se volt ideje, nem is 
fésülködött meg tisztességesen és egyetlen rendes ruháját sem találta meg. 
-  Tudod, alig lehet bemenni a szobámba - magyarázkodott. - Szinte romhalmazzá vált. 
Azon gondolkodott, mit szólna Ken, ha Los Angelesben láma, amikor egy 
üzleti megbeszélésre vagy a város egyik előkelő éttermébe indul. Ha ebben a 
jelenlegi állapotában is nagyviláginak tartja, akkor bizonnyal még mindig a régi, 
egyszerű ember maradt. 
-  Ken Drake ellenben semmit sem változott - mondta azon igyekezve, hogy 
a hangja ugyanolyan szenvtelenül csengjen, mint a férfié. - Nekem általában nem 
ilyen a megjelenésem. Azt hiszem, jóval csinosabb... - folytatta a magyarázkodást. De ennél a pontnál meg is akadt, mert meglehetősen idétlennek érezte. Csinosabb szoktam lenni! Micsoda nagyképűen és semmitmondóan hangzik. 
Egyáltalán nem ezt akartam mondani, állapította meg magában. A fenébe is, 
csak egyre idegesebb leszek, s a végén egyszerűen bolondot csinálok magamból! 
Miss Elizabeth Stone, a hollywoodi Charles Gerrand legközelebbi munkatársa, 
sok filmcsillag személyes belsőépítésze, s úgy viselkedik, mint egy buta liba! 
-  A nagy tölgyfa átszakította a tetőt, és tönkretette a szobámat. Azért jöttem, 
hogy eltakarítsd - mondta gyorsan, hogy valahogyan leplezze a zavarát. 
Közben a legszívesebben leharapta volna a nyelvét, hiszen egyáltalán nem 
akarta, hogy úgy hangozzék, mintha parancsot adna ki. 
Édes istenem! - sóhajtotta magában. Ezt a találkozást már az elején elrontottam, és ilyen kijelentésekkel nem fogok javítani rajta. 
Ugyanakkor azt is érezte, hogy ha megpróbálna visszakozni és tompítani az 
iménti fölényes hangot, csak tovább rontaná a helyzetet. Visszatartott lélegzettel 
állt, és azt kívánta, bárcsak elölről kezdhetné. 
Ken meg sem próbálta enyhíteni szörnyű bizonytalanságát. Egy pillanatig csak 
némán állt, s a lány zavartan nézte, hogy a vonásai mennyire megkeményednek. 
-  Hogy egészen őszinte legyek hozzád - szólalt meg végül a férfi vontatottan, 
mintha csak minden szót mérlegelni akarna -, pillanatnyilag több a munkám, mint 
amennyivel meg tudnék birkózni. - Közben erősen küzdött az egyre növekvő dühe 
ellen. 
Miért vagyok ennyire meglepődve azon, hogy ez a lány ennyi idő elteltével 
egyszer csak felbukkan itt, és teljesen mellékesen kiadja a parancsot, hogy menjek, 
és vágjam ki a fáját? Persze, ő Lizzie Lee Stone, a gazdag virginiai Lee család 
tagja. Mindenesetre meglepő, sőt ami még rosszabb, csalódást is okoz, állapította 
meg Ken. Igen, be kell vallanom, kifejezetten becsapva érzem magam, hogy úgy 
beszél velem, mint egy napszámossal. Mintha olyasvalaki lennék, akit minden 
különösebb kérés nélkül alkalmazni lehet, akivel egy általán nem kell barátságosan 
viselkedni. Ostoba vagyok, hogy mást vártam. Egészen mást. Legalább az udvariasság legegyszerűbb szabályainak a betartását, talán egy-két személyes kérdést, 
például azt, hogy egyáltalán dolgozom-e még a faiparban. 
Kihívóan a lányra nézett, egy pillanatig várt, majd hozzáfűzte: 
- Tudom, nagyon szereted, ha az emberek őszinték hozzád, ugye, drágám? 
És mi mindig azok is voltunk egymáshoz. 
Fürkésző tekintettel bámult a lányra, és várta a választ. Azon tűnődött, rájön-e 
Elizabeth, hogy szándékosan használta a régi, kedveskedő megszólítást. Vagy 
észrevette egyáltalán a gúnyt? Hiszen ahhoz szokott, hogy vele mindig udvariasan 
beszéljenek. Az utóbbi években más férfiak nyilván újabb beceneveket adtak neki. 
Kemény pillantással mérte végig. Amikor a világlátottságát említette, nem a ruházatára gondolt. Tulajdonképpen sokkal jobban tetszett neki így a lány. Félelmetesen szép volt, holott szemmel láthatólag nagyon kapkodva öltözhetett, haja 
kicsit ziláltan röpdösött. 
Most azonban újra azt a fennhéjázó, gőgös arckifejezést látta rajta, amely a 
Lee család nőtagjaira oly jellemző. Ezt teszi a származás. Meg a jómód - szőtte 
tovább Ken a gondolat fonalát. A pénz, amivel mindent meg lehet venni. Az embereket is. Kivéve természetesen engem és a családomat. Mi sohasem voltunk 
hajlandók Lee-ék előtt térdet hajtani. Legalábbis ha azt a kis időt, amit Lizzie-vel 
töltöttem, nem számítjuk ide, hiszen akkor a legkisebb intésére is ugrottam, holott 
nekem az az egész akkori titkolódzás meglehetősen az idegeimre ment. De átkozottul sokat tanultam a dologból. Rájöttem, hogy én csupán egy könnyű nyári 
szórakozáshoz lehetek társ, akire egy Lee csak akkor emlékszik vissza, ha segítségre szorul. 
Elizabethnek hevesebben kezdett verni a szíve. Ken drágámnak nevezte, pontosan úgy, mint régen. Egy múló pillanatra el is tűnődött, vajon a férfi érez-e még 
valamit iránta. 
Őrült vagyok, gondolta magában. Valószínűleg egyáltalán nem tűnt föl neki, 
mit is mondott. Lehet, hogy minden nőt így hív, csak én vagyok annyira együgyű, 
hogy azt képzeljem, többet jelentek a számára. 
A Ken hangjából kicsendülő élességet azonban nem érthette félre. Biztosan 
megbántotta őt. Bizony, tagadhatatlanul az anyja lánya, parancsoláshoz szokott, 
és szolgálatkészséget követel ő is, lehetőleg azonnal. Túl büszke volt ahhoz, hogy 
bevallja: a férfi látványa egyszerűen letaglózta, megzavarodott tőle, és meggondolatlanul választotta meg a szavakat, mert, mert... Igazából fogalma se volt, hogy 
miért. 
Nem tudván kikeveredni kínos és kényelmetlen helyzetéből, végül kibökte: 
- Egy újabb vihar az egész házat tönkre fogja tenni! 
Amint megérezte ápolt kezén Ken nagy, munkában megkérgesedett tenyerét, 
megmerevedett. A férfi nem nézett rá, nagy komolyán vizsgálgatta saját sáros, 
összekent csizmáját. 
Nem tudom, mit kellene mondanom ennek a nőnek, aki a puszta jelenlétével 
is ennyire felizgat, gondolta. Már azt se tudom, hogy igazából mit akartam mondani. Vágyom rá, de dühít is. Bizony, már nem az a bűbájos kislány többé, aki 
akkor régen a karjaimban reszketett, hanem kész dáma, és fölényben érzi magát 
velem szemben. 
-  Kedves Miss Lizzie Lee - dünnyögte végül -,- semmi rendkívüli nem történt. 
Nézz körül a környéken! Másnak is van háza. Nem kell messzire menned, hogy 
lásd, mennyi kárt okozott ez a vihar. 
Elizabeth dühös lett. Hogy mer így beszélni velem ez a fickó? Hirtelen erős 
vágy fogta el, hogy Kent jól képen vágja. Sértve érezte magát, és ő is meg akarta 
a másikat sérteni. 
Szája megfeszült, állát a magasba emelte, és belekezdett: 
-  Azt gondoltam... 
-  Tudom, hogy mit gondoltál - mondta Ken, és pillantását a lány sötét szemébe fúrta. - De Kaliforniában talán elfelejtetted, milyen pusztító lehet errefelé 
egy nyári vihar. 
A lány csak nagy nehezen tudta levenni róla a szemét. Ken pillantása az előbb 
még annyi érzelmet, felindulást, vágyat, szenvedélyt és féktelenséget tükrözött, 
most pedig újra jegessé vált, és minden más érzést eltakart. 
Lizzie tisztában volt vele, hogy az lesz a legjobb, ha most elmegy. Semmi 
értelme, hogy maradjon, hiszen Ken egyértelműen megtagadta tőle a segítséget. 
Mégis habozott egy pillanatig. Micsoda fonák helyzetbe került már megint! 
Mit tegyek? Mit mondjak? - töprengett. Miért jelent még mindig ennyire sokat 
nekem ez a férfi? De tisztábban látom, mint valaha, hogy számára minden, ami 
közöttünk történt, már végleg a múlté. Mégis még mindig itt állok vele szemben 
megbántva és dühösen. De mit is tehetnék ellene? Bármit teszek, az elmúlt négy 
év ellenére is pontosan ugyanolyan hatással van rám, mint azelőtt. 
Végül zavartan védekezni kezdett: 
-  Vedd tudomásul, Ken Drake, hogy semmit sem felejtettem el a kaliforniai 
évek alatt! - Érezte, hogv már megint rossz szavakat használ, és ha tudta volna, 
visszavonja az egészet. így azonban nem maradt más választása, folytatnia kellett: - Hajói értesültem, te is itt hagytad ezt a vidéket. Te sem felejtettél el semmit? 
Ken szinte felfalta tekintetével a lányt. Egyáltalán nem akarta megsérteni őt, 
és már meg is bánta a szavait, ahogy most alaposabban elnézte az arcát. Elizabeth 
még szebb volt, mint azelőtt. 
Nem, semmit sem felejtettem el, téged pedig különösen nem, Lizzie, mondta 
magában. De most nem erről beszélgetünk. Most csak a nyári viharokról van szó, 
és már a nyár szó puszta említésére is feltámad bennem az a régi kép. 
Nevetni kezdett saját gyengeségén. Tulajdonképpen egyáltalán nem akart 
elutazni, attól félt, hogy akkor teljesen elveszítenék a kapcsolatukat egymással. 
Milyen nevetséges! Négy év elmúlt már azóta. Milyen ostoba volt! 
-  Nem mentem nagyon messzire - mondta. - Raleigh-ben jóval nagyobb károkat okoznak a viharok, mint idehaza. 
Idehaza, akadt meg Elizabeth a szón. Még mindig úgy érzi, ez az otthona? Ha 
ez így van, miért ment el egyáltalán? Mert hogy én miért mentem el, azt pontosan 
tudom. 
-  Több munkát kaptál arrafelé? - kérdezte. Annyira szeretett volna valami 
rendesebb beszélgetést, megszabadulva végre ettől a kimondatlan ellenségeskedéstől, amely mintha most újból föltámadna, bármennyire is begyógyította már a 
régi sebeket az idő. 
Ken már-már beszélni kezdett, de aztán meggondolta magát. 
-  Igen - felelte végül szűkszavúan, majd elfordította a fejét. 
Majdnem elkezdett mesélni az üzleti vállalkozásairól. A lánynak szemmel láthatóan meg sem fordult a fejében, hogy ő valami másra is képes, nem csak favágásra. 
3. FEJEZET 
A faiparban eltöltött évek igen jó eredményt hoztak Ken számára. Valójában 
Lizzie anyját terhelte ezért a sikerért a felelősség. Erre gondolva a férfi majdnem 
újból elmosolyodott. 
Azon az éjszakán, amikor Lizzie-t elengedte, azon az éjszakán, amikor annyira 
kétségbeesetten vágyott arra, hogy egymáséi legyenek, megfogadta magában, 
hogy többé soha senki nem kezelheti őt úgy, mint valami szemetet, ahogy azt 
Martha May tette. 
A saját erejéből lett gazdag ember. Az apj a cégében szerzett kapcsolatai, a saját 
képességeivel és üzleti érzékével párosulva, szépen egyengették útját a siker felé. 
Közben résztulajdonosává vált egy másik cégnek is, amelyben rengeteg favágó 
dolgozott, s amelynek telephelyei behálózták a déli államokat. Ken mindig megtalálta a megfelelő piacot és a legalkalmasabb időpontot a beruházásokhoz. Es 
győzött. Nem kellett többé saját kezűleg fát vágnia, ha nem akart. Lényegében 
az apja miatt jött haza, neki akart segíteni. Tudta, hogy ez a vidék sokat szenved 
a vihar okozta károktól, és szeretett fát vágni. Nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is kihívást jelentett neki. 
Ezt nehéz elképzelni olyasvalakinek, aki sohasem vágott ki fát, vagy sohasem 
lógott több méter magasságban, hogy gallyakat nyessen le. Ilyenkor csak tervezni 
lehet és legfeljebb reménykedni abban, hogy ezekhez a tervekhez majd maga a fa 
is igazodik - a legtöbbször azonban a fák a saját elképzeléseiket követték. 
Éppen úgy, mint ez a kis dölyfös délvidéki lány, akiért annyi szegény férfi 
szíve vérezhetett, és akinek az anyja mindig olyan ügyesen elsimította a dolgait, 
hogy semmi nyomuk nem maradt arra az esetre, ha netán mégis megérkezne a 
megfelelő férjjelölt. 
Mindenesetre Kent eléggé meglepte, hogy múltbéli keserűségét még mindig 
képtelen volt leküzdeni. 
Meddig fog még ez tartani? - töprengett. Akkoriban azt hittem, hogy Lizzie 
az anyja tilalma ellenére megpróbál elutazása után is kapcsolatot tartani velem. 
El sem tudtam képzelni az ellenkezőjét. Olyan voltam, mint egy megszállott: lestem a telefont és a levelesládát, és küldözgettem Snowboyt a Lee House-ba, remélve, hogy Cory átveszi az üzeneteimet, és átadja őket Lizzie-nek. De soha nem 
volt válasz. 
Ekkor Kennek is alkalma lett volna arra, hogy más foglalkozás után nézzen. 
Mégis a faiparban maradt, mert soha nem akarta elfelejteni, honnan származik, és 
soha nem akart olyan gőgössé és nagyképűvé válni, mint a Lee család tagjai. 
-  Belsőépítész lettem - szakította félbe Elizabeth a gondolatait, mintha ezzel 
is csak azt akarná bizonyítani, hogy a gazdagok feltétlenül különleges emberek. 
Amint a lány észrevette, hogy a másiknak mennyire összeszűkülnek a szemei, 
félni kezdett, hogy már megint egészen rosszkor adott hangot szakmai büszkeségének. Mintha dicsekedne a sikereivel, mintegy összehasonlítva kettejük életét. 
Nemígy gondoltam, tépelődött. Valójában pontosan az ellenkezőjéről van szó: 
teljesen bizonytalan vagyok, és nem tudom, hogyan menthetném meg a helyzetet 
ez után a kijelentés után. 
-  Jó neked, Lizzie Lee. Jó sok pénzt kifizethetett a mamád azért, hogy az 
lehess, igaz? 
Elizabeth az ajkába harapott. Ez egyszer komolyan meg akarta gondolni, amit 
mond. 
-  Igen - jelentette ki a valóságnak megfelelően. - Sokat fizetett. Anyának 
természetesen sosem volt fontos a pénz. 
A fenébe is! - dühöngött magában. Már megint elrontottam. Több feszültséget, 
több gúnyolódást, úgy látszik, egyszerűen nem tudok elviselni. Nincs értelme. 
Hiszen megmondta már, hogy nem akar segíteni. Miért álldogálok akkor még 
mindig itt? Valaki mást kell keresnem. Tényleg jobb lett volna, ha el sem jövök. 
Sajnos alábecsültem azt a hatást, amelyet Ken még mindig képes tenni rám. 
-  Mindenesetre köszönöm - mondta. - Jobb, ha most elmegyek. 
Sarkon fordult, hogy minél gyorsabban eltűnhessen. 
-  Lizzie Lee! 
Nevének hallatára azonbanmégiscsak megállt, meg hát a szíve is újra túl gyorsan kezdett verni. Nagyon is szívesen megfordult volna, hogy meghallgassa, mit 
akar a férfi. De tudta, hogy minden további beszéd csak újabb fájdalmat okozna. 
Pontosan úgy, mint akkor, amikor anyja hálószobájába ment, lépésről lépésre 
kényszerítette tovább magát, míg a kocsijához nem ért. 
Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha soha többé nem látnám viszont Kent. De 
hogy tudnék kitérni az útjából, ha minden alkalommal a házuk mellett kell elhajtanom? 
Könnyek szöktek a szemébe. 
-  Lizzie! 
Nem fordult meg. Mindkettőjük számára az lesz a legjobb, ha Ken végre hagyja elmenni, mint ahogy kezdettől fogva az lett volna a legjobb, ha ő fel se bukkan 
többé ezen a környéken. Ha egyáltalán nem jön már haza. 
Éppen ki akarta nyitni a kocsit, amikor Ken egyszerre csak ott termett mellette. 
Megfogta a kezét, mielőtt még elhúzhatta volna. Elizabeth úgy érezte, hirtelen 
kiszárad a torka, amikor a férfi szikrázó zöld szemébe nézett. Legalábbis ez volt 
az érzése, holott az a szemvillanás inkább haragnak látszott. 
-  Semmit sem érsz azzal, ha elrohansz innen, mint egy sértett bálkirálynő, aki 
nem tudta érvényesíteni az akaratát - mondta meghökkentő, ugyanakkor veszélyesen szelíd hangon a férfi. - De hát mit tehetnél, ha egyszer királynő vagy, Miss 
Elizabeth Lee. 
A lány állta a pillantását, majd nagyot nyelt. Inkább meghalna, semmint látni 
engedje a könnyeit. 
-  Hagyd már abba ezt a Miss Elizabeth Lee-t - mondta élesen anélkül, hogy 
sértettségét tovább rejtegette volna. - Mindenki más Elizabethnek hív. Egyszerűen csak Elizabethnek. 
Ez a nő számomra sohasem lesz egyszerűen Elizabeth, gondolta Ken. Talán 
az édes Elizabeth. A csodálatos Elizabeth. De sohasem egyszerűen csak Elizabeth. 
Még így is, nadrágban és blúzban, szélborzolta, csattal összefogott hajjal és magas 
sarkú szandálban is elbűvölő. 
-  Most Délen vagy - mondta. - Tudod jól, mennyire szeretünk errefelé játszani a nevekkel. 
-  Tudom, Kenny - felelt a lány, különös hangsúllyal ejtve ki a férfi régi becenevét. 
Az ördögbe! - futott át a férfi agyán. Mennyire szeretem, amikor a nevemet 
mondja, teljesen mindegy, melyiket. Sosem fogom elfelejteni, hogyan suttogta 
ezt a nevet azon a forró, gyötrelmes júliusi éjszakán. 
-  Rendben van, kössünk fegyverszünetet - mosolyodott el. - Megígérem, 
hogy Elizabethnek foglak hívni, de csak akkor, ha te a Kennél maradsz. 
-  Rendben, Ken - mondta a lány egy kissé meglepődve ezen a hirtelen támadt 
kedvességen. - Ha így nevezel, és is méltányolom a kívánságodat. 
Nem tudta pontosan, vajon léptek-e ezzel valamennyit is előre. Még mindig 
azt hajtogatta magában, hogy jobb lenne elmennie. Másfelől viszont kifejezetten 
vágyott rá, hogy minél többet megtudjon a másik jelenlegi életéről. 
Az biztos, hogy Ken külsőre semmit sem változott. Még a hangja is pontosan 
ugyanúgy cseng, mint azelőtt. 
De szeretnék valami személyes dolgot is hallani róla, viaskodott tovább magában. Persze semmi jogom rá, hogy kérdezgessem. Erre az előbb már eljátszottam az esélyt. Hiszen feltehetően akkor sem tréfált, amikor azzal fenyegetett: 
azonnal elhagy engem, ha nem lesz bátorságom hozzá, hogy anyával szemben 
kiállják magunkért. 
-  Kérlek, Ken, vágd ki azt a fát - mondta. - Ha meg tudod csinálni - fűzte 
hozzá sietve. 
Szinte egymásba fúródott a tekintetük. Ken pontosan tudta, hogy vissza kellene utasítania. Évekbe került, amíg maga is túl tudta tenni magát azon a régi 
kudarcon, holott annak az okaival tisztában volt. 
Elizabeth akkoriban valóban túl fiatal volt még ahhoz, hogy igazán tudja, mit 
akar, túl fiatal ahhoz, hogy ellenálljon anyja akaratának, függetlenül attól, hogy 
Ken apja milyennek tartotta őt. 
Én már akkoriban is huszonnégy éves felnőtt ember voltam, gondolta a férfi. 
Lizzie ezzel szemben csak tizennyolc éves, félig még gyerek, akin anyja teljes 
erejével uralkodott. 
Igaz, azóta megismerkedtem más nőkkel is, fűzte tovább Ken a gondolatait. 
Igen, sőt az egyiknek még házassági ajánlatot is tettem. De aztán a házasságra 
mégsem szántam rá magam. És éppen Lizzie miatt nem. Bár egyáltalán nem tudtam biztosan, mit érzek iránta, s azt sem, van-e jövője a kapcsolatunknak. Csak 
azt tudtam, hogy lesz még egymással dolgunk, mielőtt nyugodtan tovább mehetek 
a magam útján. 
-  Nem akarod? - kérdezte Elizabeth. 
Micsodát? - szaladt ki majdnem Ken száján, de aztán eszébe jutott, hogy a 
tölgyfáról beszéltek. Újból megcsóválta a fejét afölötti csodálkozásában, hogy ez 
a lány mennyire össze tudja zavarni. 
Elizabethnek fogalma sem volt, hogy megkönnyebbüljön vagy örüljön inkább 
a férfi tétovázása miatt. 
-  Akkor legalább ajánlj valakit, aki segítene - kérte. - Rendbe kell hozamom 
a megsérült tetőt, mert a házat a lehető leghamarabb el akarom adni. 
-  El akarod adni? - ismételte a férfi. Ez a gondolat megijesztette, de aztán 
gyorsan sikerült eltitkolnia megdöbbenését. - Azon tűnődöm, mit szólna ehhez 
az anyád. - Amikor látta, hogy ezzel a kérdéssel Lizzie-t teljesen kihozza a sodrából, a legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Valamit azonban feltétlenül meg 
kellett tudnia, s feltette az őt leginkább izgató kérdést: - Hát mégiscsak akadt végre 
egy férfi, aki elég jónak bizonyult egy Lee számára. Vagy egyedül voltál az ágyban, amikor az a tölgyfa kidőlt? 
-  Egyedül voltam - vágott vissza a lány. Most végre sikerült kiszabadítania a 
kezét a másik szorításából. Ken ugyanis teljesen megfeledkezett magáról, s Lizzie 
gyűrűje fájdalmasan az ujjába nyomódott. 
-  Nocsak! - kiáltotta a férfi. Még mindig nem azt hallotta, amit akart. - Hát 
nem mentél férjhez? 
-  Nem - sziszegte a lány dühösen. 
A férfi enyhe gúnnyal próbálta palástolni azt a talán nevetségesnek tűnő megkönnyebbülést, amely ebben a pillanatban végigfutott rajta. 
-  Hogyhogy, Elizabeth? Csak nem akarsz vénlány maradni? Itt Délen bizony 
egy huszonkét éves nő már annak számít. 
-  És veled mi a helyzet, Ken? - vágott vissza Lizzie mérgesen. Ez az ingerültség tulajdonképpen onnan származott, hogy rettenetesen kíváncsi volt rá, vajon megházasodott-e a férfi. - Talán már egy-két kissrác is rohangászik erre, aki 
feltűnően hasonlít rád. 
Kénből váratlanul kitört a nevetés. 
-  Kegyed nyelvét igencsak felvágták. Hová lett az a tartózkodó déli szépség, 
akit az anyja oly féltve őrzött? 
-  Megnőtt -jelentette ki a lány nem minden kérkedés nélkül. 
Ken bólintott. 
-  Az meglehet. - No, majd meglátjuk, fűzte hozzá magában. 
-  És te? - kérdezett vissza Lizzie, mert tudta, hogy csak akkor indulhat el, ha 
a másik már válaszolt. - Meggyőzött végre az apád, hogy meg kéne már lépned 
egy nővel? Természetesen egy jó gazdaggal. 
A férfi zöld szeme felszikrázott, de aztán újra nevetni kezdett. 
Határozottan tetszik nekem ez az új Elizabeth, vallotta be kényszeredetten. Ért 
hozzá, hogy kivágja magát. 
-  Ha meg akartam volna nősülni, drágám - húzta el a szavakat -, akkor téged 
vettelek volna el. 
Ez volt az igazság. Meg is tette volna, ha nem szól közbe a sors. 
-  Soha az életben, Kenny Drake! - kiáltotta a lány dühösen. 
Egy rezzenés nem sok, annyi változást sem tudott fölfedezni Ken szemében, 
bár egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét. Mindkettejük arca furcsán megkövült, senki sem lett volna képes egyeden érzést sem leolvasni róluk. 
-  Gyere be, beszélgess egy kicsit apával - kérte Ken váratlanul. - Éppen most 
lábadozik a szívrohamából. Biztosan örülni fog, ha látja, milyen gyönyörű nő lett 
belőled. Valóban szebb vagy, mint azelőtt, persze ezt nyilván magad is nagyon 
jól tudod. 
Lizzie idegesen túrt a hajába, amelyet a férfi valaha annyira szeretett megsimogatni, amikor átölelte őt. 
-  De Ken, nem látogatóba jöttem. - Egészen megzavarodott ettől a bóktól. 
Nem tudta ugyan, hogy a másik őszintén gondolta-e, mindenesetre forrón vágyott 
rá, hogy így legyen. - Nem vagyok rendesen öltözve, ugyanis egyetlen elfogadható ruhát sem tudtam a romok alól kiszabadítani - próbálta valamennyire mentegetni magát. - El sem tudod képzelni, hogy néz ki a szobám. 
Annyira száraznak érezte a száját, hogy alig tudott beszélni. Maga sem értette, 
mi a csudának magyarázkodik, és miért megy be a házba. 
Persze lehet, hogy mégiscsak tudom, járatta tovább az agyát. Nemde éppen 
most mondta Ken, hogy milyen szép vagyok. Annyira vágytam már arra, hogy 
valami kedveset mondjon nekem. Örülök, vagy mondjuk úgy, inkább megkönnyebbültem, hogy behívott. Vagy... Mindenesetre képtelen vagyok megtagadni, hogy beszéljek az öreggel. Mi fog ebből kisülni? Hogy vészelem át ezt a 
látogatást? Most már mindegy, megpróbálnom. 
Elizabeth egy szót sem szólt arról, hogy addig nem lehet rendbe hozatni a 
házat, amíg a tölgyfát ki nem vágja valaki. Persze éppenséggel az öreg Drake-et 
is megkérdezhetné, hátha javasolna valakit. Mindazonáltal Lizzie pontosan tudta, 
hogy nem ez az igazi oka annak, amiért bement a házba. Egyszerűen képtelen volt 
megválni rég látott kedvesétől. 
-  Kár azért a tölgyfáért - mondta Ken, miközben ott lépkedett a háta mögött, 
és a világért sem vette volna le róla a szemét. 
Nem csoda, hogy nem találtam olyan nőt, aki Elizabeth nyomába léphetne. 
Egyszerűen annyira édes! De nem, még annál is több: valósággal rendkívüli. Mindig is tudtam ezt, mindig is csak őt kívántam. 
Ken arra várt, hogy a lány betöltse a tizennyolcadik évét, miközben szorgalmasan dolgozott apja cégénél, sőt munka mellett még esti iskolába is járt. Öccsei 
vad tivornyáiban alig-alig vett részt. Már régen befejezte tanulmányait, sőt igazán 
nem volt már szegénynek sem mondható, amikor Lizzie-t először megcsókolta, 
amikor a lány forró testét először szorította magához, mielőtt az álma végre valóra 
válhatott volna. Tudta jól, hogy nem lesz egyszerű dolog a lányt megszerezni, de 
arra gondolt, több esélye lenne, ha Elizabeth anyj ának bebizonyíthatná: mégiscsak 
jutott valamire. Azt képzelte, hogy akkor talán már nem számítana a származása. 
Aztán mégis minden másképp történt. 
Megőrülök a kíváncsiságtól, tépelődött. Annyira szeretném megtudni, milyen 
nővé vált Lizzie időközben. A fenébe is! Miért kell nekem ilyen idétlen, ostoba 
fickónak lennem! 
-  Apa - szólt be a szobába, és kinyitotta az ajtót. - Nem fogod kitalálni, ki 
van itt. 
A lány reszketni kezdett. Az idősebb Ken Drake-et mindig elbűvölő embernek 
tartotta, olyasvalakinek, aki még saját magán is túlnőtt, s nem olyannak, mint 
anyja sápatag, vértelen férjeit, akik az asszony minden kívánságát szolgamód teljesítették. 
Azon töprengett, vajon az öreg még mindig neheztel-e rá. Élénken emlékezett 
a közte és az anyja közti jelenetre, amikor a férfi olyan rettenetesen dühös volt. 
Elizabeth megborzongott. Ken apja nyilván azt gondolta, hogy aligha lehetek 
valami gerinces fajta, inkább csak egy haszontalan kis fruska, aki nem harcol az 
igazáért. 
-  Nem merek bemenni - suttogta Kennek. - Én... szóval azt hiszem, nem is 
beszéltünk egymással azóta, amióta... 
-  Szamárság - felelte Ken. - Apa biztosan örülni fog, ha meglát. 
Elizabeth habozott. Aztán váratlanul Snowboy vágódott ki az egyik szobából, 
fölugrott a lányra, miközben fülszaggató ugatásba kezdett, és farkát csóválva rohangászott ide-oda. 
-  Szia, Snowboy - mondta halkan a lány, és lehajolt, hogy megsimogassa. 
Legalább ő tényleg örül nekem. 
Ken vonásai egészen ellágyultak, ahogy a nőt és a kutyát figyelte. Snowboy 
teljes őszinteséggel mutatta ki az örömét, ugrándozott, izgatottan szűkölt, és boldogan nyalogatta Elizabeth simogató kezét. 
Ezek szerint Lizzie némely tekintetben mégsem változott meg annyira, mosolygott magában a férfi. Láthatóan egy csöppet sem zavarja, hogy egy kis koszt 
meg kutyaszőrt összeszed. Egyértelmű, hogy nagyon szereti ezt a kutyát. De szeretném, ha velem is olyan kedves lenne, mint Snowboyjal! 
A lány csillogó szemekkel fordult feléje. 
-  Annyiszor eltűnődtem, vajon mi lett Snowboyjal - mondta elérzékenyülve. - Úgy hiányzott a szeretete. 
Szerencsés ez az eb, gondolta magában Ken. 
-  Te is hiányoztál neki - felelte halvány mosollyal. - Sose tudtam leszoktatni 
arról, hogy átmásszon a kerítéslyukon utánad. 
A férfi arcán elhalt a mosoly. Majdnem kibökte, hogy Snowboy tegnap este is 
arra járt, hogy megkeresse őt. De nem akarta, hogy a lány megtudja: ugyanakkor 
ő is ott állt a Lee House-t bámulva, és egyfolytában csak rá gondolt. 
-  Tényleg? - dünnyögte Elizabeth, miközben felállt. 
Azon töprengett, vajon a kutya is olyan gyorsan belenyugodott-e a távozásába, 
mint Ken. A személyzet tagjai közül legalábbis senki sem említette, hogy látta 
volna a megszokott cédulákkal Snowboyt, sőt azt sem, hogy kereste őt a kutya. 
Úgy tűnt, ennek a titkos összeesküvésnek abban a pillanatban vége szakadt, amikor őt elküldték hazulról. Tudta, hogy butaság, de valahogy mégis erőt adott neki 
a kutya ragaszkodása ahhoz, hogy odaálljon végre az öreg Kenneth Drake elé. 
Kénre nézett, és azt kérdezte magában, vajon megérti-e a férfi azt a nyugtalanságot, azt a furcsa lemondást, amely abban a pillanatban elfogta őt, amikor 
megtudta, hogy beszélnie kell az apjával. 
Sok-sok hónap óta először reménykedett abban, hogy mindaz az ellentétes 
érzelem, a harag, félelem és szerelem, amit Greensboróból való távozásakor hátrahagyott, végre napvilágra kerülhet, hogy aztán valamennyien túl legyenek rajta. 
Mélyet lélegzett. 
Hogy engedhetek meg magamnak ilyen értelmetlen kívánságokat? Hiszen 
mindössze azért vagyok itt, hogy megkérjem Drake-éket, vágják ki a villámsújtotta fát. Régen eldöntöttük már, hogy külön utakon járunk, semmi értelme a múlton rágódni, még kevésbé azt remélni, hogy ez a találkozás jó irányba viheti a 
jövőt. Milyen nevetségesen viselkedem! - gondolta Elizabeth. És micsoda ostobaság abban reménykednem, hogy Ken apja valóban látni akar. 
Megállt a szegényesen berendezett szoba ajtajában. Ken - mintha csak megérezte volna az idegenkedését - gyöngéden a vállára tette a kezét, mintegy ezzel 
is biztatva őt a belépésre. És bármily furcsa, ő mégiscsak bátorságot merített ebből 
az egyszerű, kedves mozdulatból. Belépett. 
4. FEJEZET 
Kenneth Drake párnájára támaszkodva fölült. Ahogy megpillantotta Lizzie-t, 
homloka ezer ráncba szaladt, és szíve újból összevissza kezdett verni. A lány 
érzései azonnal megsúgták, hogy az öreg mennyire nem örül ennek a látogatásnak. 
Se teste, se lelke nem kívánta az ilyen kellemetlen jeleneteket, különösen nem a 
jelen körülmények között. 
Megrettenve figyelte azt az iszonyú változást, amelyen Kenneth a szívrohama 
során átesett. Amikor legutoljára látta őt, annyival fiatalabbnak tűnt a koránál, 
hogy bárki egy ötvenes évei elején járó embernek gondolhatta volna. Most azonban megdöbbentően megöregedett. Lizzie-t korábban szinte lenyűgözte a férfi 
hatalmas termete. Az öreg Ken közel két méterre nőtt, s az izmos, hosszú lábak 
meghökkentő könnyedséggel hordozták tagbaszakadt testét. Mindig úgy viselkedett, mint aki rossz korban született, és semmiféle szabályt nem fogadott el kötelezőnek magára nézvést. 
Amikor még kislány korában Elizabeth kihallgatta anyjának a Drake-ékkel 
kapcsolatos dühkitöréseit, az öreg Kent mindig úgy látta maga előtt, mint egy 
mesekönyvből kilépő régi kalózt, egy félvad óriást, aki mindig elveszi az élettől 
azt, amit akar, és a fiait ugyanilyen viselkedésre biztatja. 
Valószínűleg ezért is választották a favágómesterséget. Veszélyes munka volt, 
rendületlen erőt és ügyességet követelt. 
Különösképpen pedig azért bűvölte el őt a férfi, mert olyan óriási ellentétben 
állt azokkal a vézna, csenevész, fakószőke fickókkal, akiket, úgy tűnt, az anyja 
mégiscsak előnyben részesít. Az apját követő három új férj Elizabeth szemében 
teljesen egyforma volt. Éppen ezért töprengett olyan gyakran azon, hogy anyja 
hogyan képes őket ilyen sűrűn váltogatni. 
Most, ahogy elnézte az öregembert, azon tűnődött, mint is lehet ilyen rövid 
idő alatt ennyire leépülni és lesoványodni. Kifejezetten nyugtalanította, hogy a 
férfi jóformán teljesen elveszítette a régi, kihívó arckifejezését, és egészen megtörtnek és zavartnak látszott. Lizzie egyszerűen szenvedett attól, hogy ilyen állapotban látja. 
Ahogy ezekkel a kényelmetlen érzésekkel telve ott állt a beteg előtt, egyfajta 
védekező mozdulattal keresztbe fonta a karját. Ken erre kézen fogta, és közelebb 
húzta az apja ágyához. 
Kenneth Drake egy kicsit hátrébb csúszott az ágyban, és olyan merev tekintettel bámulta a lányt, mintha látomást látna. Zöld szeme a megszólalásig olyan 
volt, mint a fiáé, ha nem is fénylett akkora erővel. Aztán váratlanul kitisztult a 
tekintete, és elmosolyodott. 
Elizabeth megkönnyebbülten lélegzett föl. 
-  Ugye emlékszel még Elizabethre, Lizzie Lee Stone-ra, Martha May lányára, 
apa? - kérdezte Ken. 
Úgy tűnt, mintha az öreg egy pillanatra elveszítette volna a fonalat. Újra mereven, szemöldökét összevonva nézte a lányt. Minden fény kialudt a tekintetéből. 
A mosolya eltűnt, elfordult, aztán már csak az ablakon nézett kifelé. 
-  Igen - szólalt meg, s a hangja olyan hideg volt, mint a jég. - Emlékszem. 
-  Hogy van, Mr. Drake? - kérdezte Lizzie csak úgy próbaképpen, mert a 
hangját alig lehetett hallani. 
Korábban Kennethnek szólította az apja korabeli férfit, most azonban egyszerűen nem merte. A szobában feszült volt a légkör, csak Ken kezének melegsége 
jelentett némi biztonságot. De a lány most nem akart az érintés kiváltotta érzésre 
figyelni. 
-  Megvagyok - morogta Kenneth rosszkedvűen. Még mindig az ablakon bámult kifelé, mintha semmi pénzért sem lenne hajlandó az előtte álló nőre pillantani. - Mindössze a szívem kellemetlenkedik, és néha ez az önfejű fiam. - Végül 
hosszan végigmérte a lányt, akinek ez a pillanat szinte egy örökkévalóságnak tűnt, 
majd lehunyta a szemét. - Martha May lánya... - dünnyögte maga elé. - Pontosan 
olyan, mint az anyja. 
Nem értem, miért hasonlítanak folyton az anyámhoz, hiszen a külsőnkben 
igazán nincsen semmi közös vonás, értetlenkedett magában Lizzie. Csak szeretném, ha olyan szép lennék, mint ő volt. Ha anya megjelent valahol, úgy forogtak 
utána a férfiak, mint a szélkakas, s a szemük szinte kocsányon lógott. Az a fajta 
asszony volt, akit egy férfi soha nem felejthet el. Én pedig még azt sem tudtam 
elérni, hogy Kent egyetlen éjszakára magamhoz kössem. 
A fiatal férfira pillantott, tekintetével sürgetve, hogy menjenek már, de Ken 
éppen az apját nézte. Ahogy keze egyre erősebben szorította a lányét, Lizziehirtelen forró vágy fogta el, hogy a férfi széles, erős mellére boruljon. 
Az öreg ebben a pillanatban kinyitotta a szemét, és szigorú pillantást vetett a 
fiára. 
-  Senkit sem akarok itt látni, aki Martha Mayre hasonlít - jelentette ki metsző 
hangon. 
Habár Elizabeth számolt azzal, hogy nem igazán fogják őt itt szívesen fogadni, 
mégis megdöbbent Kenneth Drake nyílt ellenszenvén. 
-  Nem illő, hogy egy vendégnek ilyesmit mondj, apa - vágott Ken azonnal 
az öreg szavába. - Szeretném remélni, hogy elnézést kérsz a kisasszonytól. 
Lizzie kihúzta magát, s vállát megfeszítve, fölvetette a fejét. Nem fogok lesüllyedni odáig, hogy ezt a sértést visszafizessem, gondolta. Semmi olyasféle vitába nem vagyok hajlandó belemenni, mint amilyenekbe anya. Nem fogom 
megadni neki azt az elégtételt, hogy úgy kergessen el innen, mint valami sebesült 
állatot. Hiszen sosem ártottam neki. Most sem érdemeltem ki semmivel a gorombaságát. 
-  Remélem, hamarosan jobban lesz, Mr. Drake - mondta. Az ő hangja is 
meglehetősen hidegen csengett, bár megpróbált udvarias maradni. - Sajnálom, 
hogy ilyen beteg. 
-  Apa! - mondta Ken keményen. - Kérj bocsánatot! 
-  Hagyd csak, nincs semmi baj - mondta szűkszavúan a lány, és megbökte 
Ken kezét, hogy menjenek már. 
-  Dehogy nincs! - kiáltotta amaz, miközben követte őt végig a folyosón. 
Snowboy odafutott Lizzie-hez, s farkát csóválva próbálta magára vonni a lány 
figyelmét, de az túl felindult volt ahhoz, hogy észrevegye. Nagyon bánta, hogy 
egyáltalában eljött. Úgy látszik, bizonyos dolgok sohasem változnak. Kenneth 
Drake egész életében bosszút akart állni a Lee-ken. 
Igazán nem tudom, mi történhetett a múltban, de nincs szándékomban semmiféle sötét titok után kutatni, mint ahogy elviselni sem vagyok hajlandó tovább sem 
a fiú sértegetéseit, sem az apa ellenségeskedését. A legjobb lesz, ha a lehető leggyorsabban eltűnök innen, határozta el magát. 
-  Az ördögbe is, állj már meg végre! Ne rohanj el újból előlem! 
Elizabeth megfordult, és Ken szemébe nézett. Mielőtt bármit is mondhatott 
volna, a férfi megragadta a vállát. 
-  Igazán nem tehetek az apám megjegyzéseiről - morogta. - De te egyszerűen 
megjelensz itt, kiadod a parancsot, hogy azonnal rohanjak hozzád fát vágni, majd 
sarkon fordulsz, és búcsú nélkül elviharzol. 
A lánynak elakadt a lélegzete ettől a dühkitöréstől, de amúgy sem találta volna 
a megfelelő szavakat. Valószínűleg nem is lett volna semmi értelme, hiszen a 
vonzó férfi tekintete szinte lángolt a gyűlölettől. Megcsóválta a fejét. Nem érzett 
semmit, csak a vállába hasító fájdalmat. 
-  Sajnálom. Nyilvánvalóan hiba volt - motyogta végül. Úgy érezte magát, 
mintha a vádlottak padján ült volna. 
-  Átkozottul igazad van! - mondta hideg, vészjóslóan halk hangon a férfi. 
Hogy az ördögbe jutott eszedbe csak úgy beállítani, és úgy parancsolgatni nekem, 
mintha az alárendelted lennék? - Ujjai, ha lehet, még az eddiginél is jobban belemélyedtek Lizzie vállába. 
Ahogy a lány Kénre nézett, azonnal gyanítani kezdte, hogy most egyáltalán 
nem a favágásról van szó, bármennyire is ezt akarja a másik elhitetni vele. Nem 
bizony! Hanem az ő közös múltjukról. 
-  Sajnálom - ismételte, és eltolta a férfi kezét. Képtelen volt a szemébe nézni. - Nem akartalak megsérteni. Én csak... 
-  Ken! - hallatszott az öreg kiáltása a hálószobából. 
-  Akkor hát mit akartál? - tudakolta Ken, anélkül hogy odafigyelt volna az 
apjára. - Mondd csak el, mit akartál, Elizabeth! 
Lizzie egyre gyengébbnek érezte magát, és fogalma sem volt, mit válaszoljon. 
Most elmondja, hogy valójában azért jött ide, mert meg akarta tudni, van-e még 
mondanivalójuk egymás számára? Mert fel akarta keresni az egyetlen férfit, akibe 
valaha igazán szerelmes volt? Amikor ezt egészen eddig a pillanatig még saját 
magának sem merte bevallani? Ken pedig egyfolytában csak gúnyolja őt... 
-  Ken, fiam, szükségem van rád! - kiáltotta most már hangosabban az öreg. 
-  A mindenségit! - morogta a férfi. - Várj meg itt, Lizzie. Egy pillanat, és 
visszajövök. 
Elizabeth dobogó szívvel nézte, amint Ken végigrohan az előszobán. Amikor 
belépett az apja szobájába, ő is kinyitotta a bejárati ajtót, és kisurrant a házból. 
Két nap óta már másodjára érezte úgy magát, mint aki megmenekült. És másodjára nem tudta pontosan, hogy mitől. 
Csak akkor lélegzett föl, amikor beszállt a kocsijába, és belülről bezárta az 
autó ajtaját. Nagy robbanással indult be a motor. Bekanyarodott a bejárat felé, és 
elhúzott a Lee House irányába. 
Ken szavai még akkor is a lány fülében visszhangzottak, amikor elérte a biztonságotjelentő öreg kúriát. Nem emlékezett rá, hogy a két ház közötti távolságot 
valaha is ilyen gyorsan tette volna meg. Még a szobájába zuhant fa látványa sem 
tudta most elrettenteni. 
A garázsajtó gombnyomásra nyílt. Elizabeth besuhant rajta, s még éppen időben taposott a fékre, nehogy a hátsó falnak rohanjon. 
Amikor kiszállt a kocsiból, és belépett a házba, reszkető lába alig engedelmeskedett. Amíg átment az előcsarnokon anyja szobája felé, azt hajtogatta magában, 
hogy követnie kellett volna belső ösztönét, s ott kellett volna hagynia Drake-éket, 
ahová valók: az emlékek között. 
Ahogy belépett anyja szobájába, az a homályos érzése támadt, hogy a helyiségben egyszerre megszűnt a titokzatosság. Talán az a tény, hogy itt éjszakázott, 
megtörte a régi varázst. Többé már nem volt más, mint ami: hálószoba, még ha 
meglehetősen fényűző is. Hálószoba, ahol kiheverheti lelki sérüléseit. 
Az órára nézett. Ezt az utolsó harminc percet a legszívesebben elfelejtette és 
még önmaga előtt is letagadta volna, habár tudta, hogy ez sajnos lehetetlen. 
De minél előbb túlteszem magam rajta, és elvégzem, amit kell, gondolta, annál 
hamarabb elutazhatom. Hiszen az egyetlen, ami itt tarthatott volna, már végérvényesen a múlté. Amikor három hónapja eltemettem anyát, az emlékeimet is sírba 
kellett volna tennem. Cory is megbízhatott volna egy ügynököt az adásvétellel. 
Ezért igazán nem kellett volna visszajönnöm. Azt a csalfa reményt, amiért hazajöttem, bár magamnaksem mertem bevallani, elfújta a szél. 
Cory elutazott, tehát nekem kell eladnom a birtokot. Kénre ezentúl örökre úgy 
fogok gondolni, mint arra a férfira, akinek egyszer majdnem a szeretője lettem. 
Habár még most is gondolkodóba ejt, hogy milyen ellentmondásos a viselkedése. 
Az öreg Kenneth pedig még mindig teljesen a gyűlölet rabja. Ken azonban - bár 
kezdetben úgy tűnt, nemigen örül a látogatásomnak - mégiscsak egyre kedvesebb 
lett, s végül megkért, hogy menjek be az apjához... 
Végigfutott rajta a borzongás, amint az emlékezetébe idézte, hogyan fogta meg 
a férfi a kezét. Milyen izgatónak találta ujjainak könnyed érintését a hátán! Milyen 
szenvedélyesen védte őt az apja kirohanásakor! 
De aztán szemrehányásokat tett, s az ujjai szinte égették a bőröm, gondolta. 
Lehet, hogy félreértettem a viselkedését: azt hittem, hogy kedves akar lenni hozzám, holott talán éppen azzal a szándékkal csalogatott be a házba, hogy ilyen 
sajátos módon álljon bosszút? 
Elizabeth érezte, amint szemét újból elfutják a könnyek, s ezúttal nem is próbálta visszatartani a sírást. Remélte, hogy a zokogástól talán megnyugszik egy 
kicsit. 
Csengettek. A lány idegesen ugrott föl az ágyból. Gyanította, hogy csak Ken 
lehet az, habár most semmi kedvet sem érzett ahhoz, hogy erről meggyőződjék. 
Ne tudja meg senki, hogy otthon van. 
Megint megszólalt a csengő, de a lány pillanatnyilag senkit sem akart látni. Ha 
majd egy kicsit magához tér, erőt vesz a bánatán, elintézi az üzleti ügyeket, és 
elhagyja a keserves emlékeket idéző házat, határozta el. 
Nem igazán volt elragadtatva a saját, Drake-éknél tanúsított viselkedésétől. 
Mintha mindenáron azt akarta volna elérni, hogy azok ketten félreérthetetlenül 
kinyilvánítsák a tőle és a külvilágtól való függetlenségüket, hogy újból azzá a 
reszkető kislánnyá tegyék, aki megsértődve és könnyben ázva, gyámoltalanul hazarohan. Eszébe jutott, hogy Ken apjának ama négy évvel ezelőtti látogatása után 
anyja is ebbe a szobába zárkózott be, keservesen zokogva és megtagadva, hogy 
bárkit is fogadjon. Lehet, hogy mégis olyan vagyok, mint anya - legalábbis ha a 
Drake család férfitagjaival akadok össze. És az is lehet, hogy anyának igaza volt: 
maradjanak csak maguknak abban a ronda házban, ott az utca végén. 
Ken bőszen szitkozódott: hogy el tudnak rejtőzni ezek a Lee-k ebben a hatalmas házban! Ha egyszer bezárják a garázsajtót, szinte lehetetlenség megtudni, 
van-e valaki odahaza. Belülről pedig semmiféle mozgást nem hallani. 
Még egyszer megnyomta a csengőt, és fennhangon dühöngött, hogy ez a nő 
ilyen könnyűszerrel ki tudja őt zárni az életéből. 
- Elizabeth! - kiáltotta. - Hagyd már abba a bújócskát! Nem vagy már gyerek. 
Vagy mégiscsak az lennél? - kérdezte kihívóan. 
Lizzie büszkén kihúzta magát, mikor meghallotta ezeket a szavakat. 
Nem, nem vagyok gyerek. De ennek a fickónak, sajnos, mégis igaza van: úgy 
elrohantam, és elbújtam ide, mint egy gyáva nyúl. 
Felpattant, és lement az előcsarnokba. 
Ken ott állt az ajtó előtt, és azon töprengett, tulajdonképpen ki is az, aki a 
leginkább dühíti: Elizabeth, az apja - vagy éppen saját maga. Ha apja nem szakítja 
félbe, amikor annyira leteremtette a lányt, akkor... 
Lemondóan sóhajtott. 
De apa félbeszakított, és egyáltalán: ő is meg én is meglehetősen rondán viselkedtünk. Lehet, hogy Lizzie tényleg nem akart semmit, csak segítséget kérni. 
Talán épp ezért nem volt hajlandó mással foglalkozni - a múlttal és holmi udvariaskodó szóvirágokkal pedig különösen nem. És különben is ki vagyok én, hogy 
a jövetelének holmi rejtett okokat tulajdonítsak, amikor világosan megmondta, 
hogy favágóra van szüksége. 
Nem akartam fájdalmat okozni neki, amikor úgy megszorítottam a vállát. De 
egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Éreznem kellett őt, még ha ilyen durva, ostoba módon is... Ugyanakkor minden ürügy megfelelt, csak hogy szóba hozhassam végre a régi dolgokat. Váratlanul ért a megjelenése. Azt hittem, hogy az anyja 
halála után soha többé nem fogja ebbe a városba betenni a lábát. 
A férfi hátat fordított a hatalmas, üvegezett ajtónak, és elindult a terepjárója 
felé. A feljárónál még egyszer megállt, és hosszan nézte a kettéhasadt tölgyet, 
amelynek egyik fele szinte belefúródott a házba. 
Kész tragédia, hogy a csodálatos, öreg faóriás éppen erre a gyönyörű épületre 
zuhant. S bár Ken már éppen elég fák okozta kárt látott életében, ennyire mélyen 
egyik sem érintette őt. Szinte személyes szerencsétlenségnek érezte a szépség és 
a régi értékek ilyen mérvű pusztulását. S hogy éppen Elizabeth szobája volt a 
célpont! 
Csoda, hogy a lánynak nem lett semmi baja. Erre a gondolatra ellenállhatatlan 
vágy fogta el, hogy hazarohanjon, riadóztassa az öccseit, hozza a motoros fűrészt 
és az egész fát darabokra vágja. 
Összeráncolta a homlokát. Ez egyszer nem hagyja, hogy tévútra vigyék az 
érzései. Ez a fa már nem tesz kárt semmiben: szét van repedve, elpusztult. Ha 
feldarabolják, legfeljebb csak tűzifának lesz jó. De több veszteséget már nem 
okozhat. 
Az a nő viszont, aki éppen az imént szökött meg előle, annál többet. 
Ken fájdalmasan vette tudomásul, hogy régi szerelme még mindig meg tudja 
sebezni. Most örökre megtanulta a leckét. Lehet, hogy mindkettejüknek így lesz 
a legjobb. Talán jó is, hogy a lány minél hamarabb el akar utazni, mint ahogy az 
is, hogy most nem jön ki. Ha egyáltalán otthon van... 
A lány ebben a pillanatban nyitotta ki az ajtót. 
- Mit akarsz itt, Ken Drake? - kérdezte, amint észrevette, hogy látogatója a 
kidőlt fát szemléli. 
A férfi a lányra nézett. Tulajdonképpen nem is várta már, hogy Lizzie kinyissa 
az ajtót, s most, hogy ez mégis megtörtént, döbbenten tapasztalta, hogy nem találja 
a szavakat. Maga sem tudta, valójában mit akar, csak azt, hogy mit nem: nem 
hagyja magát még egyszer bolonddá tenni. 
A fára mutatott. 
-  A tölgyet nézem. Visszajövök, és szétfűrészelem. 
Elizabeth határozottan dühös lett magára, mert a szíve egyszerre újból kalapálni, a tenyere pedig izzadni kezdett. Úgy tűnt, mintha a férfi teljesen leküzdötte 
volna a vele szembeni haragját. De hát az előbb még... Most meg a fát emlegeti! 
Vagy mégsem? Az imént ugyan azt mondta, nem vagyok már gyerek, de ez 
nem jelenti föltétlenül azt, hogy a szökésemen kívül másról is beszélni akar velem. 
Most hallgassam meg, mit fog itt megint összehordani... Nem! Minél kevesebb 
közöm van Drake-ékhez, annál jobb. 
-  Köszönöm, de nem kell - felelte hűvösen. - Magad mondtad, hogy nem 
érsz rá. 
A férfi megindult feléje, s Lizzie nem tudott menekülni ez elől az éles tekintet 
elől. 
-  Nem vagyok valami játékos kedvemben, Lizzie... azazhogy Elizabeth -javította ki magát azonnal. - Ha a tölggyel kapcsolatban megváltoztak a szándékaid, 
akkor mit akarsz tőlem? 
-  Már semmit. Semmit sem akarok tőled, Ken Drake. Igaz, először téged 
akartalak megkérni, de aztán rájöttem, jobb, ha mást keresek. Mindegy, kit, csak 
valaki mást. 
Az a hangsúly, ahogy mindezt mondta, szinte szálanként borzolta fel Ken idegeit. Mégis közelebb lépett. 
-  Semmit? - ismételte. - Tényleg semmit sem akarsz tőlem? Én azonban 
igenis akarok tőled valamit. 
Réges-régen ezt akarta már. S ahogy ma újból megpillantotta Lizzie-t, egyfolytában csak arra tudott gondolni, hogy mennyire akarja. 
Kinyújtotta a kezét, és magához rántotta a lányt. Testük egymáshoz préselődött, s a férfi olyan vad csókokkal borította el Lizzie száját, amilyenekre csak 
mérgéből futotta. 
Aztán éppoly gyorsan, mint ahogy a karjába kapta, el is engedte, és visszament 
a kocsijához. 
Elizabeth kitágult szemmel nézett utána. Ajka még mindig nyitva volt, szája 
égett Ken csókjaitól, s alig kapott levegőt. Nem ilyen kiengesztelésben reménykedett. És nem ilyen szerelemről álmodott. 
Valójában mit értett azon, hogy akar tőlem valamit? - tűnődött. Ezek a vad 
csókok semmit sem árultak el. 
Beharapta reszkető ajkát. Miért kell nekünk egymással még mindig hadilábon 
állnunk? Miért nem tudunk kihagyni egyetlen alkalmat sem, hogy a másikba még 
jobban belevájjunk? Hiszen úgy tűnt, elástuk a csatabárdot, amellyel azokat a régi 
sebeket ejtettük egymáson. Egyszerűen nem értem az egészet. Pedig hát annyira 
kétségbeesetten szeretném... 
5. FEJEZET 
Lizzie-t a telefon berregése riasztotta föl merengéséből. Szinte hálásan szaladt 
vissza a házba. 
-  Halló - szólt bele a kagylóba kissé még fátyolos hangon, miközben megpróbálta valamennyire rendbe szedni a gondolatait. 
-  Lizzie, te vagy az? - kérdezte egy csengő hang a vonal másik végén. 
Elizabethnek összeszűkült a szeme. 
-  Janet? Vagy Julié? - Telefonon sohasem tudta megkülönböztetni egymástól 
az ikreket. 
A kagylóban nevetés hangzott. 
-  Janet vagyok. Én sem tudtam pontosan, hogy te ki vagy. Olyan a hangod, 
mintha náthás lennél. 
Bárcsak ilyen egyszerű lenne az eset, gondolta magában a lány. Ennek a kedves 
hangnak azonban annyira megörült, hogy kényszeredetten ugyan, de elnevette 
magát. 
-  Sosem tudom, melyikőtökkel beszélek. Mesélj, hogy vagytok! 
-  Kösz, jól! Nem tudom, hallottad-e már a hírt, így aztán mindent elkövettem, 
hogy beszélhessek veled. 
-  Hogyan? Micsoda hűt? - Elizabeth érezte, hogy húga valami fontosat akar 
közölni vele. 
-  Eljegyeztem magam! - kiáltotta Janet olyan erővel, hogy Lizzie-nek 
egy kicsit el kellett tartania a fülétől a kagylót, habár egyetlen szót sem akart 
elveszteni. 
-  Igazán? - kérdezte. Az ikrek még csak tizenkilenc évesek voltak, szerinte 
nagyon fiatalok, túlságosan is fiatalok ahhoz, hogy házassági terveket forgassanak 
a fejükben. 
-  Nem is örülsz? - kiáltotta Janet izgatottan. Elizabeth úgy vette ki, mintha 
csalódott lenne egy kicsit, amiért nővére hangjából hiányzik a lelkesedés. 
-  Dehogynem örülök. Csak hát... tudod, olyan fiatal vagy még, és ez az egész 
annyira hirtelen jött. Remélem, nem akarsz azonnal férjhez is menni. 
-  Hiszen még csak tegnap jegyeztem el magam, Lizzie - nevetett Janet. 
Hirtelen egy másik eleven hang is bekapcsolódott a beszélgetésbe. 
-  Meg én is! Képzeld el, Janet meg én ikrekhez fogunk feleségül menni! Egypetéjű ikrekhez, pontosan olyanokhoz, mint mi vagyunk! Na, mit szólsz? Néha 
még magunk sem tudjuk megkülönböztetni őket. 
Elizabeth majdnem hangosan felnyögött. Őszintén remélte, hogy ez az egész 
csak vicc, hiszen a lányok gyerekkoruk óta híresek voltak tréfás kedvükről. 
Elmosolyodott, majd megkérdezte: 
-  Csak ugrattok, ugye? 
Egy pillanatra csönd támadt a vonal végén, aztán a két lány szinte teljesen 
egyszerre szólalt meg: 
-  Dehogyis! 
Gyakran beszéltek egyszerre, és mindig ugyanazt mondták - különösen, amikor izgatottak voltak. 
-  Ó, Lizzie, örülj már velünk! - mondta elszomorodva Julié. - Mama is biztosan ezt tenné. 
Elizabeth gondolkodóba esett. Igen, anya bizonyára örülne. Mindig is azt tartotta, hogy a házasság a legfontosabb dolog a világon - persze a megfelelő társsal. 
Valószínűleg semmi ellenvetése nem lenne az ikrek korai férjhezmenetelével kapcsolatban. Az ilyesmi sohasem jelentett gondot a számára. Az ő szemében csak 
az volt a fontos, hogy a jelöltnek társadalmilag elfogadott rangja és elegendő 
pénze legyen. Anyja elképzelését az igaziról volt alkalma elégszer hallani. 
-  Lizzie, ott vagy még? - kérdezte aggódva Janet. - Azt hittük, szívesen megosztanád velünk ezt az örömet. 
-  Azt is teszem - vett magán végül erőt a lány. - Csak úgy meg vagyok 
lepődve. Eljegyzés, méghozzá mind a kettőtöknek, ráadásul éppen ikrekkel! 
Annyira izgalmas. Meg aztán... ez olyan komoly lépés, és hát... ti még valóban 
nagyon fiatalok vagytok. 
-  De Lizzie, hiszen te magad is férjhez akartál menni tizennyolc éves korodban - tiltakozott Julié. - Emlékszem, mi akkor még csak tizenöt évesek voltunk, 
de tudtunk ám róla... 
Elizabeth nagyot nyelt. Azt hitte, az ikrek már régen elfelejtették ezt a történetet. Kifejezetten hálás volt, amiért Janet félbeszakította a testvérét. 
-  A fiúk különben szintén tornatanárok lesznek, ugyanazon a főiskolán tanulnak, ahol mi. Mókás, nem? 
Mókás? Hát ez nem éppen a legmegfelelőbb kifejezés, állapította meg magában Lizzie. Most mi a csudát mondjak? Julié épp elég fájdalmasan emlékeztetett 
arra, hogy mennyire nem tudtam a saját szerelmi ügyemmel sem zöld ágra vergődni, gondolta. Ezért aztán semmi szín alatt sem ártom bele magam a húgocskáim életébe, még a legjobb szándéktól vezérelve sem. 
Pedig igazán szeretném megóvni őket attól, hogy elsiessék a férjhezmenetelt. 
Azt is úgy elmondanám nekik, hogy az ilyen,.mókás fellángolás általában nem 
tart sokáig. De lehet, hogy ebben sincs igazam. Anyának nem sikerültek a házasságai, és az én egyetlen nagy románcom is rosszul végződött. Nekik még sikerülhet. 
-  Hát persze hogy örülök - ismételte olyan odaadással, amilyenre csak futotta 
tőle. - Remélem, azért arra is lesz időtök, hogy befejezzétek a főiskolát. Fontos, 
hogy legyen valami hivatása az embernek... A ti esetetekben persze nem is 
annyira a pénz miatt, hanem hogy valami tartalma legyen az életeteknek. 
A vonal másik végén csönd támadt. Elizabeth már attól tartott, hogy ezzel a 
továbbtanulási szöveggel elrontotta az ikrek hangulatát. 
-  Ó, gyerekek! - kiáltotta, szinte önmagát vádolva. - Nem akarom elrontani 
a kedveteket. Őszintén kívánom, hogy boldogok legyetek. Higgyétek el, mindezt 
csak az aggódás mondatta velem. 
Abban a pillanatban, ahogy kiejtette ezeket a szavakat, rájött, hogy tényleg szó 
szerint értette az aggódást. Egyszerűen félt a házasságtól. Persze helytelenül tenné, 
ha a saját félelmeit a testvéreiben is el akarná ültetni. Éppen ezért nagy megkönnyebbüléssel vette észre, hogy a lányokat egyáltalán nem nyugtalanítja ez az 
aggályoskodás. 
-  Figyelj, Lizzie - mondta Janet egy kis nehezteléssel. - Bennünket nem kell 
féltem. Végül is majdnem annyi idősek vagyunk, mint te. Boldogok vagyunk, és 
ugyanezt kívánjuk neked is. 
-  Bizony, bizony - fűzte hozzá Julié -, azt akarjuk, hogy te is találj végre 
magadnak valakit, és férjhez menj. Hiszen olyan régóta vagy már Kaliforniában. 
-  Tudjuk, hogy el akarod adni a családi fészket - mondta Janet. - Pedig olyan 
jó lenne, ha megtartanád. Úgy gondoltuk, a vizsgák után otthon telepednénk le. 
És nagyon szeretnénk, ha te is velünk maradnál. 
Bár Lizzie-t kifejezetten meghatotta húgai szeretete, azzal is tisztában volt, 
hogy a maga erejéből nem tudja fenntartani a házat. 
-  Nem akarok a Lee-házban maradni. Fogalmam sincs, miért hagyta anya 
éppen rám. Nagyon jólesik, hogy együtt akartok lakni velem, de az én hazám már 
Nyugaton van. 
-  Ó, Lizzie - kapcsolódott be Janet. - Nem volt még eleged Kaliforniából? 
Nem akarsz inkább Észak-Carolinában maradni? 
-  Nem! - Lizzie hangja talán túlságosan is élesre sikerült. Alig várta, hogy 
visszatérhessen Kaliforniába, de nem akarta az ikreket megsérteni, s azt a látszatot 
kelteni, mintha nem szívesen látná őket. Végtére nem is lenne rossz gondolat, 
újból együtt élni, hacsak... 
-  Miért nem jöttök el ti Nyugatra, ha befejeztétek a főiskolát? Biztosan tetszene nektek. 
-  Mert mi Észak-Carolinát szeretjük - mondták az ikrek egyszerre. 
-  Mi lenne, ha cserélnétek velem? - kiáltott föl Lizzie egy hirtelen ötlettől 
vezérelve. - Nektek adom a Lee House-t, a Tahoe-tói nyaralóért. 
-  Szó sem lehet róla! Janet és én nagyon szeretünk utazni. Nem is szólva az 
itteni kitűnő társasági életről! - tiltakozott Julié. 
Valamennyien nevetni kezdtek a lány kényeskedő hangsúlyán. 
-  Pedig higgyétek el, nem csalódnátok. Ámbár az a nagy tölgyfa igencsak 
tönkretette a házunk egy részét... 
-  Micsoda? - kiáltottak föl az ikrek. 
-  A tölgyfa - ismételte Elizabeth. - Belecsapott a villám, és pontosan az én 
szobámba zuhant. 
-  És neked... nem esett bajod? - kérdezte aggódva Janet. 
-  Lizzie, ugye nem sérültél meg? - visszhangozta a másik is. 
-  Nem, nem. Megúsztam. Tulajdonképpen a ház is rendben van, eltekintve a 
hálószobámtól és attól a faltól, amely Janet szobáját meg az enyémet elválasztja. 
Ha találok valakit, aki rendbe hozza az épületet, ez is a tietek lehet. 
-  De hát fönn se tudnánk tartani! - kiáltották az ikrek azonnal. - Egy vagyonba 
kerülne. Nem akarunk adósságot a nyakunkba venni. Igaz, hogy anya hagyott ránk 
életjáradékot, sőt azt a nyaralót is a Tahoe-tó mellett, de... annyi pénzt sosem 
fogunk keresni, mint te. 
Ők és az anyagi gondok! A lányt erre a gondolatra elfogta a nevetés. 
-  Nyugi, nyugi, majd összejön. Az életjáradékotok igazán nagyvonalú, s nemsokára saját keresetetek is lesz. Szóval azt hiszem, nektek adom a Lee House-t. 
Végül is pontosan annyira a ti otthonotok, mint az enyém. Ha máshogy nem fogadjátok el, megkapjátok nászajándékként. Legalább lesz egy olyan hely, ahová 
bármikor visszatérhetek, ha... 
Nem fejezte be a mondatot. Pillanatnyilag el sem tudta képzelni, hogy valaha 
is önszántából visszatérne. Hiszen eddigi tapasztalatait még erős túlzással sem 
lehetett kellemesnek nevezni. De nem hagyja el a házat, amíg nem látja viszont a 
testvéreit. 
-  Nem fogadhatjuk el - kiáltotta Janet. - Hogy képzeled, hogy képesek lennénk kitúrni téged az örökségedből? 
Lizzie hallotta, hogy az ikrek valamit suttognak egymással. Ám mielőtt bármit 
is mondhatott volna, Janet megszólalt: 
-  Persze... ha a fiúk szívesen élnének ott, esetleg kibérelhetnénk tőled a házat. 
No majd meglátjuk, ha hazaértünk. Nemsokára itt a vakáció, és nagyon szeretnénk, ha Dennyt és Kennyt megismernéd. 
Elizabeth nagyot sóhajtott. Igyekezett megőrizni az önuralmát. 
-  Denny és Kenny? 
-  Dennis és Kenneth. Igen, igen... mint Ken Drake - nevetett Julié idegesen. - Kenny az én vőlegényem - folytatta. - Nem furcsa, hogy pontosan úgy 
hívják, mint a te régi szerelmedet? 
Elizabeth alig hitt a fülének. Úgy látszik, egész életemben Kénre fognak emlékeztetni, gondolta, hiába próbálom elfelejteni. 
Mindazonáltal igyekezett tréfára venni a dolgot. 
-  Csak nem Drake a vezetéknevük? 
Bizony, az előbb majdnem torkán akadt a szó. Az ikreknek nyilván fogalmuk 
sem volt róla, hogy még mindig nem heverte ki az első szerelmét. Egyszerűen 
képtelen volt elfelejteni azt a másik Kent. 
-  Dehogyis. Ames - mondták egyszerre a lányok. - Természetesen a legjobb 
bostoni családból - fűzte hozzá Julié tréfásan kényeskedő hangján. 
-  Hát ez bizony nagy megkönnyebbülés... 
-  Mama biztosan örülne, hogy nem valami felkapaszkodott újgazdaghoz megyünk feleségül. 
Bár az ikrek most már újra felszabadultan nevetgéltek, Elizabeth tudta, hogy 
sajnos ez az igazság. 
-  És önszántukból veletek költöznének Délre, vagy megfenyegettétek őket 
valamivel? 
Az ikrek kuncogni kezdtek. 
-  Egyszer már jártak Greensboro környékén, és nagyon tetszett nekik a vidék. 
Sőt már munka után is néztünk. Megértheted, hogy nem akarunk túl messzire 
dolgozni egymástól... és arrafelé kifejezetten jók a lehetőségek... Tényleg, most 
jut eszembe, tudod-e, hogy az öreg Drake röviddel anya halála után szívrohamot 
kapott? Aggódtunk érte, bár anya és ő nemigen jöttek ki egymással. - Egy kis 
szünet támadt, de aztán Janet tovább folytatta: - Ő, Lizzie! A mama legalább úgy 
halt meg, ahogy élt: szórakozás közben... és anélkül, hogy meg kellett volna 
ismernie az öregséget. 
Megint csönd lett a telefonban. 
Elizabeth határozottan kényelmetlenül érezte magát. Ő még sohasem gondolkodott el arról, vajon milyen halálnemet választott volna magának az anyjuk, ha 
teheti. Balesetben halt meg egy hajókiránduláson, miközben - természetesen 
legújabb szeretőjével turbékolt. Sajnálatos módon a boldog kiválasztott nem értett 
a vitorlásokhoz... Lizzie most nem akart erről többet beszélni. 
-  Igen, igen... de... el is felejtettem kérdezni: mikor akartok jönni? 
-  Körülbelül egy hét múlva - hangzott a válasz. - A pontos időt még nem 
tudjuk. Autóval jövünk, és azt tervezzük, itt-ott megállunk majd, hogy jobban 
megnézzük a vidéket. 
-  És természetesen a srácok is! - egészítette ki Julié. 
Elizabeth elnevette magát, ahogy lassan kezdett hozzászokni a gondolathoz, 
hogy az ikreknek vőlegényük van. Nagyon szerette volna már őket viszontlátni. 
Utoljára három hónappal ezelőtt találkoztak, s akkor is milyen szörnyű körülmények között... 
Pontos terveim persze nekem sincsenek, gondolta. Csak reménykedem, hogy 
találok valakit, aki helyreállítja a házat, aztán meg tudok egyezni egy megbízható 
ügynökkel, s újra elutazhatok. De most, hogy megtudtam, mennyire szeretik a 
húgaim ezt a házat, egyszerűen nem adhatom el, függetlenül attól, hogy mit gondolnak majd róla a boldog vőlegények. 
Nagyot sóhajtott. 
-  Nos, rendben van. Azt hiszem, itt leszek még, amikor ti ketten... azazhogy 
négyen... megérkeztek. 
-  Köszönjük, nővérkénk - mondták a lányok. - Ugye tudod, hogy nagyon 
szeretünk. 
-  Én is benneteket. 
Nem is tudtam eddig, hogy mennyire, gondolta Lizzie. Alig várom, hogy megérkezzenek. Talán még Ken Drake-ről is el fogják végre terelni a gondolataimat. 
S én bárkinek hálás lennék, aki képes erre... 
-  Van már valami ötleted, hogy kivel vágatod ki a tölgyfát? - kérdezte Janet. 
Mert nemigen hiszem, hogy Draké-ék megtennék. A mama legalábbis nem tudná 
elintézni. Te is láttad annak idején, milyen dühkitörést kapott... Határozottan nagy 
formában volt... 
Mi tagadás, erre Elizabeth is nagyon jól emlékezett. 
-  Remélem, azért a fiúk mégiscsak elvállalják a munkát... merthogy szegény 
apjuk annyira beteg - szólt csendesen Julié. - Nem tudom, láttad-e a temetésen... 
Akkor még olyan vörös volt a haja, mint régen. De tegnap fölhívott minket Shirley 
Anderson, és azt mesélte, hogy az öreg egy héttel később teljesen megőszült. 
-  Julié... - kezdte Lizzie, de a húga nem hagyta szóhoz jutni. 
-  Esküszöm, ez az igazság! - kiáltotta. - Ugye, Janet? 
-  Igen - erősítette meg a másik. - Nem tréfálunk. Egyetlen éjszaka alatt teljesen megőszült... De azért Julie-nak valószínűleg igaza van: a Drake fiúk biztosan fölaprítják neked azt a fát most, hogy az öreg már nem tud dolgozni. 
-  Még nem döntöttem el, kit hívjak - felelte Elizabeth kalapáló szívvel. 
Eredetileg ugyan nem ezt akarta mondani, de ez is megtette. Úgy döntött, nem 
meséli el a féltestvéreinek, hogy már beszélt Drake-ékkel. Mint ahogy azt sem, 
hogy mi lett ebből a beszélgetésből... 
-  De feltétlenül szerezz valakit - kérte Julié. - Tudod, nem szeretnénk, ha 
Denny és Kenny ilyen állapotban látná az ősi családi kúriát. 
Elizabeth elnevette magát. Az aztán mókás lenne! A lányokon úgy látszik, 
fogott a nevelés. Az anyjuk is fontosnak tartotta, hogy mit gondolnak róla az 
emberek. Az ikrek azonban hál istennek apjuk jó kedélyét és kedvességét is örökölték. 
-  Megteszem, ami tőlem telik - mondta. - Hívjatok föl, mielőtt elindultok. 
És ígérjétek meg, hogy óvatosan fogtok vezetni. 
-  Tudod jól, Lizzie, hogy nem vagyunk már mazsolák... De azért köszönjük, 
hogy aggódsz értünk. 
-  Sajnálom.... Nem tudnám elviselni, ha valami bajotok történne. Én csak... 
-  Jó, jó - nyugtatta szelíden Janet. - Meglátod, minden jóra fordul, és újra 
összejön a család. Éppen ezért szeretnénk, ha te is otthon maradnál... 
-  De hát a munkám... 
-  Bárhol találhatsz magadnak munkát, ha akarsz - kiáltotta Julié olyan hangon, amely nővérét önkéntelenül is Coryra emlékeztette. - A mama elmondta 
nekünk, hogy Kaliforniában jó nevű belsőépítésznek számítasz. A szakmai tekintélyed bárhol kinyitja előtted a kapukat, s a csúcsra kerülhetsz. 
-  Persze, persze, csakhogy ott az ő régi barátja, Charles Gerrand is a segítségemre volt. 
-  Ugyan már! Mi van abban? - kérdezte Janet. - Mama elárulta, hogy a pasas 
kifejezetten örül, amiért nála dolgozol... igaz, főképpen azért, mert rá emlékezteted... 
-  Tényleg, annyira hasonlítasz anyára, Lizzie - tette hozzá Julié. - Persze attól 
eltekintve, hogy te nem akarsz férjhez menni. Tulajdonképpen miért nem? Természetesen nagy öröm, hogy ilyen szép sikereid vannak, de ez önmagában még 
nem zárná ki, hogy férjed és gyereked legyen... 
A lányt határozottan megdöbbentették ezek a szavak. Nem értem, miért hasonlítanak engem mindig anyához? És miért kell folyton amiatt magyarázkodnom, hogy egyedülálló vagyok? Hiszen én tudom a legjobban, mennyire szeretnék 
társra lelni... 
-  Senki sem akar elvenni - próbálta újból tréfával elütni a dolgot. 
-  Fogadni mernék, hogy Ken Drake azért megpróbálná - mondta Julié. - Úgy 
tudom, eddig még ő sem nősült meg... 
Janet hirtelen a kagylóra szorította a kezét, de Elizabeth mégis ki tudta venni 
az ikrek fojtott szavait. 
-  A csudába, Julié! Nem megállapodtunk, hogy nem szólunk Ken Drake-ről? 
Hiszen már így is túl sokat mondtunk. Szegény mama most biztosan forog a sírjában... 
Elizabeth lélekben teljesen igazat adott neki. Bizony, anya nemigen helyeselné, hogy ezt szóba hozták. De aggodalomra semmi ok... Ken szemlátomást nem 
akarja már feleségül venni. 
Julié hosszan köszörülte a torkát. 
-  Ne haragudj, Lizzie, de úgy éreztem, mintha gombóc lenne a torkomban. 
Meg Janet keze a szádon, gondolta magában Elizabeth. Ehelyett azonban barátságosan azt mondta: 
-  Ha megérkeztek, úgyis látjuk egymást. De ne felejtsetek el fölhívni előtte. 
-  Miért olyan fontos ez? Csak nincs ott veled egy hapsi? - próbált tréfálkozni 
Janet, nyilvánvalóan azon igyekezve, hogy ne rossz szájízzel fejeződjön be a beszélgetés. 
-  Sajnos nincs akkora szerencsém - felelte Elizabeth. - Azzal leszek elfoglalva, hogy megcsináltatom a tetőt és rendbe tetetem a házat. Addig is sokszor 
csókollak benneteket. 
-  Reméljük, mihamarabb találkozunk - mondták egyszerre az ikrek, majd 
letették a kagylót. 
Elizabeth még hallgatta egy ideig a bugást. Egyszerre olyan egyedül érezte 
magát. A lányok egy másik ikerpárral jegyezték el magukat. Valóban nagyon 
romantikus. 
Istenem, sóhajtotta, annyira szeretném, ha én is találkoznék egy hozzám való 
férfival - ha már nem kaphatom meg azt, akit szeretek. Persze ha csak ülök, és 
búnak eresztem a fejem, a világon semmi sem fog történni, holott még annyi 
mindent kellene csinálnom. Először is találnom kell valakit, aki kivágja a fát. 
Föllapozta a telefonkönyvet, és kiválasztotta belőle az egyik kertészet számát. 
Hiába tárcsázgatott azonban, a vonal még egy félóra múlva is foglalt volt. Pedig 
nem voltak sokan, akik el tudták vagy el akarták volna vállalni ezt a megbízást. 
Nem jelent valami nagy üzletet, ha mindössze egyetlen fát kell kivágni - bármilyen hatalmas is. Azonkívül mindenki tele van most munkával a vihar miatt. 
Minél tovább ült Lizzie a telefon mellett, annál idegesebbé és zavartabbá vált. 
Már kifejezetten utálta, hogy folyton a Drake család jut az eszébe, ugyanakkor az 
is megfordult a fejében, hogy néhány dolgot mégiscsak megtanult Kéntől - már 
ami a favágást illeti. Tisztában volt vele, hogy ez a munka meglehetősen veszélyes, ráadásul semmit sem lehet előre látni. Teljesen mindegy, hány fát vágott már 
ki az ember azelőtt. 
Kiment a ház elé, és alaposan megnézte a hatalmas tölgyet. Bizony, ezt a fát 
nem lesz egyszerű kivágni. Szemügyre vette a tölgy okozta kárt is. Először az 
ágakat kell lefűrészelni. Meglehet, nem is olyan nehéz dolog ez, mint amilyennek 
látszik. A villám ugyanis úgy hasította ketté a fát, hogy annak csak az egyik fele 
zuhant a házra. 
Tulajdonképpen az is elegendő, ha a törzsnek csak ezt a részét távolítjuk el, 
gondolta a lány. A másik felével még várhatunk. Már ha egyáltalán találok valakit, 
aki ért az ilyesmihez. 
Visszament a házba, és újból átnézte a hirdetéseket. Tökéletesen elégedett lett 
volna olyasvalakivel is, akinek nincsenek az ilyesmiben különösebben nagy tapasztalatai. Hiszen éppen elégszer megfigyelte már a szomszéd családot, s maga 
is elsajátított némi favágási alapismeretet. 
Mindenekelőtt kell egy szöges cipő, úgynevezett famászóbakancs, biztonsági kötél és egy erős láncfűrész. Tudta, hogy a ház mögötti raktárépületben van 
egy jó hosszú létra is, amellyel el lehet érni a tetőt. Az egyik régi alkalmazottuk 
legalábbis elég gyakran használta ilyesmire. 
Willie, hát persze! - csettintett bizakodva az ujjával. Őt biztosan rá tudja venni 
arra, hogy segítsen, hiszen a férfi mindenféle kerti munkában járatos. Amúgy sem 
volt már kedve tovább kotlani a telefonon, elhatározta hát, hogy azon nyomban 
fölhívja Willyt. 
Egy perc múlva már föl is vették a kagylót. 
- Halló, Willy! Itt Lizzie Elizabeth Stone. 
-  Miss Lizzie! - kiáltotta örömmel az öreg. - Hogy megy a sorod, gyermekem? 
Elizabeth elmosolyodott. Willy legalább annyira az élete része volt, mint Cory. 
Az anyja őrá is hagyott egy kis életjáradékot, úgyhogy az öreg nyugalomba tudott 
vonulni. 
-  Jól vagyok, köszönöm. Innen telefonálok, a Lee House-ból, van ugyanis egy 
kis gondom. Tegnap éjjel belecsapott a tölgyfába a villám, és az egész pontosan 
az én hálószobámra zuhant - vágott azonnal a dolgok közepébe. 
-  Ne beszélj! - hangzott Willy hitetlenkedő hangja. 
-  De bizony. Nem fogod elhinni, egyszerűen senkit sem találtam, aki szétfűrészelné nekem a kettéhasadt fát. Föltétlenül el kell valahogy takarítanom. Hajlandó lennél nekem segíteni? - Szünet támadt. Elizabeth nem tudta elviselni a 
csöndet. - Természetesen én is beszállnék - tette hozzá sietve. 
-  Nem tudom, mekkora lehet a kár - gondolkodott Willy hangosan. - Csak 
annyi biztos, hogy az ember sohasem sejtheti előre, merre dől egy ilyen nagy fa. 
Az lenne a legjobb, ha találnál egy igazi szakértőt. 
-  Hiszen éppen erről van szó - kiáltotta a lány. - Senkit nem találtam erre a 
munkára. Pedig már reggel óta ezzel próbálkozom. 
Ez így is volt. Végül is éppen ezért tört rá - tettvággyal telve - a Drake családra 
ma reggel. 
-  Hívd föl Drake-éket, és kérd meg őket, hogy menjenek el. Ők igazán értenek 
az ilyesmihez, és megvannak hozzá a megfelelő szerszámaik is. 
Elizabeth felsóhajtott. 
-  Már megpróbáltam, de nem hajlandók. Úgy tűnik, sem anyának, sem nekem 
nem akarnak dolgozni. 
Egy pillanatra újból csönd támadt. Aztán Willy olyasmit mondott, amit Elizabeth jobb szeretett volna nem hallani. 
-  Ken Drake Raleigh-ben van. Hívd föl, illetve tudod, mit? Majd fölhívom 
én. Az apja biztosan meg tudja adni a számát. 
A lánynak várnia kellett egy percet, hogy elcsituljon benne a hirtelen támadt 
érzelmi vihar, s hogy újra tisztességesen tudjon beszélni. 
-  Semmi szükség rá, Willy. Ken itt van, Greensboróban. Tudom, hogy nem 
fog eljönni. Az apjának pedig nemrég szívrohama volt. 
-  Erről hallottam - mondta Willy. - Most nyilván a fiúk viszik az üzletet. 
Elizabeth újból nagyot sóhajtott. Azt hitte, hogy Willy segítségével megoldódik a gondja, de nem így történt. 
-  Hidd el, rajtad kívül senkit sem találtam. Legalább gyere el, és nézd meg, 
tudsz-e segíteni, mielőtt még teljesen megbolondulnék. Az ikrek néhány nap múlva itt lesznek, és hozzák magukkal a vőlegényeiket is. Sürgősen rendbe kell hoznom a házat. 
-  De kislányom, csak nem azt akarod mondani, hogy az ikrek férjhez mennek? - kiáltott föl az öreg, amivel teljesen megzavarta Lizzie gondolatait. - Még 
túl fiatalok a házassághoz. Mondd meg nekik, hogy ezt az öreg Willy üzeni. 
Elizabeth elhatározta, nem hagyja magát eltéríteni az eredeti témától. 
-  Az ikrek már elmúltak tizenkilenc évesek, de különben is most nem erről 
van szó, hanem a tölgyről. Segítesz? 
Hallotta, ahogy a másik kimerülten felsóhajt. 
-  Van más választásom? Hogy tagadhatnék meg tőled bármit is? Hiszen ismerlek. Tudom, képes vagy rá, hogy kivonszold a raktárból a létrát, és nekiláss 
egyedül az egésznek. Megígérem, hogy eljövök és megnézem, mi a helyzet. Persze egy fiatal lány meg egy öregember kevés ahhoz, hogy ezzel a százéves óriással 
elbánjon, hidd el nekem. 
-  De ugye eljössz? 
-  Hát persze. 
-  Addig kihozom a létrát, és veszek egy fűrészt - támadt föl Lizzie-ben újra 
a remény. - Szöges cipők is kellenek. 
-  Csak lassan, lassan! Ne csinálj semmit, amíg oda nem érek. Az is lehet, hogy 
nem lesz szükségünk a felszerelésre, mert úgysem tudunk ketten semmit sem 
kezdeni. Mindenesetre hozok egy fűrészt. A létra ott van a raktárban. 
-  Tudom, tudom. 
-  Jó, de feltétlenül várj meg! Mindjárt ott vagyok. 
-  Rendben van, köszönöm. 
A lány visszament a szobába, és óvatosan odakúszott a szekrényhez, ahol a 
régi farmerjeit és pólóit tartotta. Amint előszedte a kopott nadrágot, nevethetnékje 
támadt. Amióta Kaliforniában élt, sosem öltözködött ilyen hanyagul. 
Mialatt összekapkodta, amire szüksége volt, szándékosan ügyelt arra, nehogy 
körülnézzen a tönkrement szobában. Gyorsan visszasietett hát az ajtóhoz, és ebből 
a biztos védelemből leste a padlót borító ágakat, miközben megpróbálta eltervezni, hogyan kellene szétdarabolni a tölgyet. 
Hála istennek, hogy itt van ez a Willy. Csak sikerül valahogy eltávolítani innen 
a romokat. A fenébe Drake-ékkel meg a többi favágóval! 
Bement az anyja szobájába, és átöltözött. A farmernadrág meglepően szűknek 
bizonyult. Egy pillanatig Lizzie döbbenten nézett végig magán, és arra gondolt, 
talán az egyik húga nadrágját vette elő. De aztán rájött, hogy ez mégiscsak az övé, 
mert a hossza egyértelműen erre utalt. 
Pedig azt hittem, egy grammot sem szedtem föl a távozásom óta... A következő meglepetés akkor érte, amikor magára húzta a kék pólót. Az anyag olyan 
szorosan feszült rajta, hogy élesen kirajzolódtak a mellbimbói. 
Több is volt ez, mint egyszerű meglepetés. Minden héten lemérte magát, mert 
a karcsúságát feltétlenül meg akarta őrizni. Bár nem lelkesedett különösebben az 
arányai miatt, sőt az is előfordult, hogy túl soványnak tartotta magát, mégsem 
akarta, hogy az esetlegesen fölszedett kilók rossz helyre kerüljenek. De eddig 
semmi változást nem tapasztalt, amikor elnézegette magát a tükörben. 
Valószínűleg elkerülte a figyelmemet, hogy a csípőm és a mellem teltebb, 
asszonyosabb lett, gondolta. A derekam viszont semmit sem változott. Ellenkezőleg, még karcsúbbnak látszom, mint ezelőtt. 
-  Tényleg anyától örököltem az alakomat - csúszott ki hangosan a száján. 
Természetesen nem vagyok annyira izgató és kihívó, mint ő, igyekezett megnyugtatni magát. Ő is magas volt, mint én, de sohasem lépte túl a hatvan kilót. 
Biztos, hogy én már nem leszek egészen olyan, mint anya - egyszerűen hiányzik 
belőlem az érzékiség. Viszont most már legalább tudom, miért hasonlítanak mindig őhozzá. Mindegy, semmi jelentősége. Vagy mégis? 
Elfordult a tükörtől. Most nincs ideje asszonyos vagy nem asszonyos alakját bámulni. De azért minden mozdulatnál érezte a szűkké vált ruhadarabok feszülését. 
Elizabeth lázas várakozással leste, hogy Willy végre beforduljon a kapun azzal 
a régi teherautójával, amelyet még Martha Maytől kapott. Még mindig nagyon 
büszke volt rá, pedig már évek óta használta. A kocsi ragyogott a tisztaságtól. 
A férfiról szinte lerítt a rémület, amikor kikászálódott a kocsiból, és a kidőlt 
fára esett a pillantása. A lánynak már-már minden reménye szertefoszlott. Odasietett az öreghez, s hogy egy kis bátorságot öntsön belé, mosolyogva és hosszan 
rázta a kezét. 
-  Nagyon köszönöm, hogy eljöttél, Willy. 
Pillantása ide-oda vándorolt a tölgy és a férfi között, aki szinte eltörpült az 
óriási fa árnyékában. 
-  Nem is olyan szörnyű a helyzet, ugye? - próbálta elviccelni a dolgot, s 
közben remélte, hogy a Kaliforniában tanult műkedvesség most is kisegíti. 
Willyre azonban nem tett semmilyen hatást. 
-  Úgy látom, gyermekem, nemigen fogunk boldogulni ezzel a tölgygyei - mondta idegesen a férfi. - És ezt neked is tudnod kellene. Egyszerűen képtelenség ezt a munkát a mi eszközeinkkel elvégezni, és a helyedben őrizkednék 
attól, hogy egyedül belevágjak. 
-  De Willy, egyszerűen nincs más választásunk - kiáltotta a lány. - Valahogy 
le kell szedni a tetőről. 
-  Persze, persze - dünnyögte az öreg. Közben úgy bámulta a fát, mintha valahonnan a világűrből zuhant volna ide, és nem azt a régi tölgyet látná, amelyet 
mindketten annyira szerettek. 
-  Megmondom őszintén a szemedbe, Lizzie: ketten nem bírunk el vele. El 
sem tudom képzelni, hogy kezdhetnénk neki. Először is óvatosan le kellene vágni 
a kiálló ágakat, ehhez pedig egyikőnknek sincs elég tapasztalata. 
-  De muszáj! - mondta Elizabeth határozottan. - Senki más nem fogja megtenni helyettünk. 
-  Biztosan találsz valakit, ha nem sajnálod rá a pénzt. Mindenesetre beszélek 
Drake-ékkel. 
Elizabeth egyszerre elveszítette az önuralmát. 
-  Meg ne tedd, Willy Rogers! Nincs szükségem rájuk, és ha te nem vagy 
hajlandó segíteni, megcsinálom egyedül is. 
-  Ne őrülj meg, Lizzie! Tudom, hogy a Lee-k milyen türelmetlenek - mondta 
az öregember -, mégsem mozgathatsz meg eget-földet csak azért, mert most éppen 
űgy gondolod. Hidd el, nem tudsz elbánni ezzel a fával. Ahogy mondtam, el fogok 
menni Drake-ékhez. 
-  Én pedig azt mondom, hogy nem mégy - ragaszkodott a lány a maga igazához. - Látni sem akarom őket, Willy. Add kölcsön a fűrészedet! Semmi szükség 
rá, hogy bármiért is felelősnek érezd magad. 
-  Nem! - kiáltott föl az öreg ugyanazzal a makacssággal, mint a lány az 
előbb. - Nem adom oda a fűrészemet, mert nem akarom, hogy az én lelkemen 
száradjon, ha megsérülsz. 
A lány a legszívesebben ráordított volna, bár tudta, hogy Willy csak jót akar. 
Mély lélegzetet vett. 
-  Nos, jó. Megkérek valaki mást, de meg ne merd tenni, hogy elmégy Drakeékhez. ígérd meg! 
Az öreg egy pillanatig áthatóan nézte. 
-  Te pedig azt ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi ostobaságot. Pontosan 
olyan vagy, mint a mamád. 
Már megint ezek a célozgatások! A lánynak esze ágában sem volt, hogy továbbra is itt álldogáljon és veszekedjen. Becsapottnak érezte magát, s csak azt 
várta, hogy Willy minél hamarabb eltűnjön, és végre hozzáláthasson a munkához. 
Azt azonban mégsem akarta, hogy az öreg azt higgye, valami butaságot csinál. 
Akkor ugyanis biztosan el sem moccanna innen, sőt ami még ennél is rosszabb, 
még Drake-éket is értesítené. 
-  Megígérem, hogy nem fogok elkövetni semmi ostobaságot, csak add ide a 
fűrészt - mondta Lizzie, miközben igyekezett nyugalmat erőltetni magára. - Remélem, találok valakit, aki majd segít. Különben sem vagyok olyan tapasztalatlan, 
mint ahogy gondolod. Nyilván emlékszel rá, hogy megtanultam néhány dolgot 
Ken Drake-től. 
Bár Willy szemlátomást helytelenítette a kérést, mégis elbaktatott a kocsijához, hogy kivegye a fűrészt. Megszokta, hogy engedelmeskedjék a Lee család 
bármely tagjának. Már Elizabeth nagyapjának is dolgozott. Mindazonáltal látszott 
rajta, mennyire aggódik, hogy a ház ifjú úrnője valami ostobaságot fog elkövetni. 
-  Megígérted, hogy hívsz valakit - mondta még egyszer, amint átadta a fűrészt. - Ugye nem kell újra elmagyaráznom, hogy egyedül nem megy? 
A lány a fejét csóválta. Természetesen nem vállal fölösleges kockázatot, de 
azért gyökerestől fogja kiirtani ezt a gondot -jelen esetben a fát. 
-  Te pedig megígérted, hogy Drake-éknek nem szólsz semmiről. 
Mindketten bólintottak, így kerülve meg a szóbeli ígérgetést. 
Abban a pillanatban, amikor Willy eltűnt, Elizabeth a raktárépülethez sietett, 
hogy egy megfelelő kötelet találjon. így aztán nem látta, amikor Willy befordult 
a Drake-ház kapuján. 
Majd beleszakadt, amíg kivonszolta a létrát a raktárból. Előrehajolt, és lassan 
kifújta magát. Aztán fölegyenesedett, és újra megvizsgálta a három emelet magasban levő tetőt. 
Jaj, de rettentően messze van, gondolta. Mindenesetre fölállítom a létrát, fölmászok és alaposan körülnézek. Remélem, tudok bánni a fűrésszel, persze ahhoz 
valahogy föl kell cipelnem oda, aztán majd kiderül, hogy le tudom-e vágni az 
ágakat. 
Miközben így bátorítgatta magát, valahogy odaküszködte a létrát a falhoz. 
Tudta, hogy ez még csak a kezdet. Először is azt kellene valahogy kitalálnia, 
hogyan kell meghosszabbítani a létrát. 
- A fenébe is! - dühöngött. - Legalább ebben segíthetett volna ez a Willy! 
Hiszen ő már vagy százszor fölmászott a tetőre. - Elnevette magát. - Majd csak 
boldogulok, hiszen sokszor láttam, hogyan csinálja. A kezdeten már túl is vagyok. 
Sikerülni fog! 
6. FEJEZET 
Ken Drake ott állt a házuk teraszán, és elképedve nézte Willy Rogerst. 
-  Mi a fenére kért téged? - ismételte hiteUenkedve. - Megőrült ez a lány? Hol 
vette föl ezt az új szokást? Tán csak nem Kaliforniában? 
Az öreg megcsóválta a fejét. 
-  Hidd el, egy cseppet sem bolond - dünnyögte. Szemmel láthatóan nem örvendeztette meg Ken észrevétele. - Egyszerűen elfogyott a türelme. Hiszen magad 
is tudod, a Lee-k képtelenek elviselni, ha nem az történik, amit akarnak. 
Ken bólintott. Apja éppen elégszer elmesélte már, hogy Elizabeth anyja milyen 
megdöbbentően viselkedett, amikor rájött arra, hogy ők nem úgy táncolnak, ahogy 
az asszony fütyül. Olyan méltóságteljesen hívta föl, mintha ő lenne az angol királynő, holott általában nemigen beszélt velük. Időnként magához rendelte ugyan 
a Drake fiúkat - bár inkább az apjukat szokta -, és kivágatott velük néhány fát. 
Az apja persze többnyire félreérthetetlenül megtagadta a kérését. Ken elnevette magát. Nehéz volt eldönteni, az apja vagy pedig az asszony gyűlölte-e inkább a másikat, annyira elkeseredetten küzdöttek egymással. Martha May 
egyszer - évekkel ezelőtt - érdekes módon mégis megengedte, hogy Drake-ék 
átmenjenek a birtokára. De csak a vételi szándékát akarta velük közölni. 
Ken összeráncolta a homlokát. Úgy tűnt, az apját még mindig kínozzák ezek 
a gondolatok, bár nem beszéltek róla. 
Megvonta a vállát. 
Hagyd a fenébe, gondolta, hiszen mindez már a múlté. Csak hát ez az úrilány... 
idejött, és pontosan úgy viselkedett, mint az anyja, amikor azt hitte, hogy egyeden 
szavára a lábai elé vetem magam. 
Kent már annak a puszta gondolata is fölizgatta, hogy Elizabeth ilyen veszélyes dologra vállalkozik. Egyszerűen csak fölhívja Willy Rogerst, hogy segítsen 
neki kivágni a fát! Hiszen tudnia kellene - sokkal inkább, mint másnak -, hogy 
ez. megfelelő gyakorlat nélkül leheteüenség. Sőt, mi több: az ilyen munkához 
acélidegek kellenek. 
Éppen eleget látott már engem, hogy tudja, milyen könnyen szerencsétlenül 
járhat favágás közben az ember. 
Lizzie néha egész napokat a férfival töltött, természetesen csak akkor, amikor 
anyja nem volt abban a helyzetben, hogy utánuk szaglászhasson. Ken még mindig 
emlékezett arra, milyen csábos és elragadó volt a lány a fa tetejéről nézve. Úgy 
mosolygott rá lentről, minüia Ken valami mesebeli hős lenne. 
Régen elmúlt már ez is, nem is akarok rá gondolni, mondta magában. 
-  Nem fér a fejembe ez az őrültség: miért éppen téged kért meg arra, hogy 
fölmássz a tetőre - morogta mérgesen. 
Willy megvonta a vállát. Az egész város tudta, hogy a Drake és a Lee család 
között micsoda harc folyik. 
-  Éppen elég sajnálatos, de tudomásul kell vennünk, hogy Lizzie örökölte az 
anyja büszkeségét és makacsságát - mondta az öreg. Egy pillanatra elkalandoztak 
a gondolatai. - De annyira aranyos teremtés! Emlékszel? Mindenki szerette őt. 
Persze megváltozott egy picit, miután... 
Ken zavartan szakította félbe. 
-  Sajnálom, de... - Gyengéden megfogta Willy vállát. - Jól van, gyere be, és 
beszélgess egy kicsit a papával. Úgyis szüksége van a társaságra. 
Szeretett volna megszabadulni Willytől, habár nagyon hálás volt neki, hogy 
hírül adta volt kedvese terveit. 
Pedig igazán arra vágyom a legkevésbé, hogy ez a lány újra összezavarja az 
életemet, gondolta. Éppen ezért nem vállaltam el, hogy kivágjam a tölgyet. És 
ugyanezért esett olyan nehezemre végighallgatni, amikor a házukról beszélt, meg 
arról, hogy valójában nincs is rám szüksége. 
Az a csók tökéletesen meggyőzött róla, hogy az lesz a legokosabb, ha kitérek 
az útjából. De nem engedhetem meg, hogy kockáztassa az életét. Pedig félő, hogy 
éppen ezt teszi. 
-  Önfejű bolond! - szaladt ki a száján. Zavartan tekintett a másikra. 
Willy akaiapját gyűrögette. 
-  Na, jól van, bemegyek egy kicsit apádhoz. Már úgyis régóta szeretnék elbeszélgetni vele. 
-  Még nincsen egészen jól, de azért határozottan javul - mondta Ken. - Minden figyelmességért hálás. 
Egy ismételt ,Jcöszönöm-mel lelépett a verandáról. 
Willy udvariasan bólintott egyet, jóllehet nem tudta biztosan, hogy Ken tulajdonképpen mit köszön. 
-  örülök, hogy találkoztunk, fiam. 
Ken furcsa szorongással ült be a terepjáróba. Már ezekben a reggeli órákban 
is szinte elviselheteüenül forró és párás volt a levegő. Az égen tornyosuló felhők 
újabb esőt jósoltak. Maga elé képzelte a számára oly kedves teremtést, amint a 
hosszú létrán éppen a tetőre mászik. 
Ha valami baj történik vele, ha megsérül, egész életemben felelősnek fogom 
érezni magam, még ha nem is jogosított fel arra, hogy így tegyek. Mert akár 
tetszik, akár nem, újból belépett az életembe. 
Elizabeth úgy látta, minden különösebb nehézség megbirkózik a dologgal. 
Büszke volt magára. Egy vastag zsinegből meg egy vaskampóból egészen tűrhető 
biztonsági kötelet eszkábált. Szöges cipőt nem talált ugyan, de nem is volt rá 
szüksége. 
Mindenekelőtt azokhoz az ágakhoz akarta felküzdeni magát, amelyek átszakították a tetőt. Ha azokat levágja, megoldja a legfőbb gondot. Majd vesz egy nagy 
ponyvát, amivel befedi a rést, hogy ne ázzon be az eső addig is, amíg nem kap 
valami hathatósabb segítséget. 
A fűrésszel elég nehezen boldogult. Bár nem tartotta magát nyápic teremtésnek, mégis komoly erőfeszítésébe került, amíg felhúzta a létrán egy kötél segítségével. A fűrész néhányszor erősen a létrának ütődött, hiába próbálta Elizabeth 
megakadályozni - és egyszer már majdnem ott tartott, hogy az egészet odavágja 
a földhöz. 
Persze ha a fűrész tönkremegy, újat kell vásárolnia Willynek... Amikor végre 
fölért, óvatosan mászni kezdett a felé a négy ág felé, amelyek benyúltak a házba. 
A félbehasított fatörzs pontosan a harmadik emeleti falnak nyomódott, de olyan 
szerencsés módon, hogy a lány úgy látta, egy ideig nem is fog onnan elmozdulni. 
Miután felcipelte a fűrészt, a derekára kötötte a kötelet, ahogy azt Kéntől látta, 
majd mászni kezdett az ágak felé. Szíve hevesen vert, és kénytelen volt beismerni, 
hogy bizony nagyon fél. 
Mászás közben egyszerre különös reccsenés hangja ütötte meg a fülét. Visszatartotta a lélegzetét, de egy pillanat múlva kitört belőle a nevetés: csak szűk nadrágja repedt szét. Nagy megkönnyebbülést jelentett számára, hogy az ág meg sem 
moccant a súlya alatt. 
Igyekezett minél előbb befejezni a munkát, csakhogy ez nem volt egyszerű. 
Néhányszor már megpróbálta beindítani a motoros fűrészt, de az a döntő pillanatban mindig leállt. 
Elizabeth mély lélegzetet véve igyekezett úrrá lenni a türelmetlenségén. Semmi értelme összevissza hadonásznia, mert legfeljebb az lesz az eredmény, hogy 
leesik. Pedig Ken annyiszor megmutatta már, hogyan kell beindítani egy motoros 
fűrészt... Sőt néha azt is megengedte neki, hogy egy-két fiatalabb fácskát kivágjon. Elizabeth meg akarta tanulni ezeket a fogásokat - tulajdonképpen roppant 
módon tetszett neki, hogy valami szokatlan dolgot művelhet. Mintha ezzel is a 
neveltetése ellen tiltakozott volna, habár az is lehet, egyszerűen nem akarta, hogy 
olyan kényeskedővé és tehetetlenné váljék, mint az anyja. 
Elhessegette magától ezeket a zavaró gondolatokat, és az előtte álló nehéz 
munkára összpontosította a figyelmét. Tudta, hogy mindaz a jó tanács, amelyet 
Kéntől kapott, most a javára válik. Egyre inkább bízott benne, hogy le tudja vágni 
azokat az ágakat - már ha megőrzi a nyugalmát, és kellő megfontoltsággal fog 
hozzá a munkához. 
Végre beindult a nehéz fűrész. Elizabeth örömmel állapította meg, hogy sikerült a rázkódó masinát a helyes irányban tartania. Minden erejével igyekezett utánozni Ken mozdulatait, és úgy vágni le az ágat, hogy az a tető peremén túl essen 
le. Semmi esetre sem akarta, hogy ez is a hálószobába zuhanjon. 
Minden idegessége ellenére is érdeklődve figyelte, ahogy a fűrész a fába rágja 
magát. Igazság szerint fogalma sem volt róla, hová fog az ág esni. Ez a bizonytalanság szinte riadókészültségben tartotta. 
Ha Willy itt marad, legalább abban segíthetett volna, hogy ezt az átkozott ágat 
valami kötélfélével a kívánt irányba húzza... 
A fűrész hirtelen akadozni kezdett, furcsa daráló hangokat adott ki magából. 
A motor mind egyenetlenebbül járt, és egyre kellemetlenebbül csörömpölt. Elizabeth hiába próbálta kirántani a vágásból, sehogy se érte el a kapcsológombot. Az 
ostoba szerszám teljesen beragadt, s neki fogalma sem volt, mit kell ilyenkor 
csinálni. Teljes erővel húzta, hogy kiszabadítsa afűrészt, miközben arra is figyelni 
próbált, hogy megőrizze az egyensúlyát. Már-már egészen kijött a sodrából, ahogy 
szinte minden remény nélkül küszködött. 
-  Átkozott fűrész! - sziszegte. 
De ez a halk szitkozódás mit sem segített. Elizabeth a legszívesebben elsírta 
volna magát. Nem hagyhatta ott lógni a fűrészt, így viszont lemászni sem tudott. 
Micsoda szörnyű helyzet! 
Valamikor csak kifogy a benzin, gondolta. Na de mikor? Már most is alig bírta 
tartani a nehéz szerszámot. 
-  A ördög vigye el! - kiáltotta hangosan. 
-  Elizabeth! 
Ken igyekezett fölfelé a létrán, s közben attól tartott, nehogy ezzel a kiáltással 
csak még nagyobb riadalmat okozzon. 
Ha nem lennének ilyen veszélyes helyzetben... Ken elmosolyodott a látvány 
hatására: a lány egyszerűen elragadó volt lófarokba kötött, hosszú hajával. Kedves 
arcáról szinte lerítt a harag, bár Ken a fűrész zakatolásától nem igazán hallotta a 
szitkozódásait. 
Bizony, a lány nyakig volt a pácban, s ezt a férfi rögtön látta, amint betette 
lábát a Lee-k felségterületére. Ahhoz azonban túlságosan izgatott volt, hogy mindjárt szemrehányásokkal kezdje. Pillanatnyilag az volt az egyetlen kívánsága, hogy 
épségben lehozhassa Li..ie-t. 
-  Elizabeth! 
A lány körülnézett, és meglátta Kent a létrán. Úgy megkönnyebbült, mint még 
soha, jóllehet mindent megadott volna azért, ha nem éppen ő jön a segítségére. 
Majd szétvetette a düh, amiért már megint bolondot csinált magából. Átkozta 
Kent, a fűrészt és önmagát. 
A férfi megállt egy pillanatra. Most, hogy látta, valójában nincs is akkora baj, 
nem tudta visszatartani feltörni készülő vidámságát. 
-  Csak nem vagy mérges? - kérdezte szándékoltan közönyös hanghordozással, amely persze éles ellentétben állt a lány iránt érzett aggodalmával. 
Elizabeth ugyancsak mézesmázos mosollyal szerette volna közölni, hogy dehogyis, ugyan mitől lenne az - csakhogy reszkető kezével már alig bírta tartani 
az átkozottul nehéz fűrészt, s még a foga is vacogott az erőfeszítéstől, mert a pokoli 
szerszám sem rendesen vágni nem akart, sem pedig leállítani nem hagyta magát. 
Csak kattogott, berregett a fában, s időnként olyanokat lökött a lányon, hogy annak 
már a feje is belefájdult. 
-  Azonnal hagyd abba ezt a röhögést, Ken Drake, és állítsd le ezt a szörnyeteget! 
Nofene! A kis Miss Lizzie Lee még ilyenkor is milyen szépen tud parancsolgatni, gondolta magában Ken, de aztán belátta, a lány sem olyan helyzetben, sem 
olyan hangulatban nincs, hogy tréfálkozni lehessen vele. Ha ennek az önfejű teremtésnek mégiscsak sikerülne levágnia az ágat, az minden bizonnyal a lenti szobába zuhanna, és lehet, hogy még a padlót is átszakítaná. Sőt nem kizárt, hogy 
magával rántaná Lizzie-t is. 
Amint sikerül épségben lehoznom a földre, első dolgom lesz, hogy alaposan 
észre térítsem ezt a makrancos Katát, határozta el Ken. 
A legnagyobb körültekintéssel igyekezett föltornázni magát a lány alatti ágra, 
miközben azt is kipróbálta, vajon az kibírja-e kettőjük súlyát. Amint megvetette 
a lábát, óvatosan végigtapogatta a rázkódó fűrészt, mígnem megtalálta rajta a 
kapcsológombot, és megnyomta. Az ormótlan szerszám köpködött, rúgott még 
egyet-kettőt, majd egy utolsó, hatalmas rántással leállt, s alaposan megtaszította 
Lizzie-t, aki még most is görcsösen tartotta a fogantyút. 
-  Óóó! - nyögött fel a lány, nem találva semmilyen más, megfelelő kifejezést. 
Ken átemelte őt a létrára. 
-  Mássz le, de nagyon óvatosan, és várd meg, amíg én is leérek - mondta 
ellentmondást nem tűrő hangon. 
Elizabeth fagyosan pillantott rá. Ha nem tagadta volna meg a kérésemet, nem 
lennék ilyen hülye helyzetben, füstölgött magában. De jobb, ha most nem szólok 
semmit. Nem vagyok olyan ostoba, hogy ne lássam be: ez egyszer engedelmeskednem kell. Végül is minden vágyam az volt, hogy lekerülhessek valahogy a 
tetőről, hiszen már attól féltem, az egész napot itt az ágon kell töltenem... 
Egész testében reszketett, amint óvatosan, minden kapaszkodót kihasználva, 
lemászott a létrán. Amikor végre biztos talajt érzett a talpa alatt, nagy lélegzetet 
véve igyekezett lecsöndesíteni összevissza kalimpáló szívét. Egy pillanat múlva 
Ken is lehuppant melléje. 
-  Mi az ördögöt csináltál ott fönn? - förmedt rá. 
Lizzie tanácstalanul széttárta a karját. S bár ez a mozdulat közönyösséget 
is jelenthetett volna, most sokkal inkább valami szánalmas vereségérzet-félét fejezett ki. 
-  Semmi kedvem nem volt tétlenül várni. Azt hittem, néhány ágat le tudok 
vágni magam is. Éppen elégszer megfigyeltem már, hogyan csinálod. 
-  Nézni és megtenni, az két teljesen különböző dolog - kiáltotta a férfi dühösen. - Le is eshettél volna, te őrült! Erre nem gondoltál? 
Elizabeth nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. Tehát mégiscsak aggódik 
érte a férfi! 
-  Ken, én annyira féltem, amikor a fűrész beszorult. Egyszerűen fogalmam 
sem volt, hogy mit csináljak... 
Ken az óta az éjszaka óta nem látta ilyen elesettnek a lányt, mint amikor tizennyolc éves korában éppen az ő karjaiból rohant el a házba. Minden további töprengés helyett kinyújtotta hát a kezét, és magához szorította, olyan szorosan, 
ahogy csak tudta. 
A lány is átölelte őt, és magában azért imádkozott, hogy soha többé ne engedjék el egymást. Annyira félt, annyira csalódottnak és tehetetlennek érezte magát... 
Egyfolytában arra gondolt, mennyire egyedül van, hogy senki nem törődött vele, 
amikor ott fönt küszködött a fával. 
Megmentője gyengéden megérintette az állát, és a szemébe nézett. 
-  Most már minden rendben, Lizzie. Biztonságban vagy. 
A lány arcát elöntötték a könnyek, telt ajkai megremegtek, amint a férfi 
szemébe pillantott. Ken tekintete mély részvétet tükrözött, meg valami mást is, 
amire a másik már olyan régen várt. Aztán a lány szájához hajolt, mint régen, 
és gyöngéden megcsókolta. Lizzie még mindig reszkető kezével átkarolta a nyakát, bár ezt a reszketést már sokkal inkább Ken közelsége, mintsem a kiállt megrázkódtatás okozta. Ajka megnyílt, türelmetlenül várva a férfi nyelvét, amely 
először simogatva és gyöngéden, később egyre sóvárabban és izgatóban kutatta a 
száját. 
A világ elsüllyedt körülöttük. A lány végre újból ott tudhatta magát, ahol mindig is lenni akart: Ken Drake karjaiban. Élvezettel figyelte a másik izgalmát és 
mindazt a gyengédséget, amit tőle kapott. Ez a csók nem volt vad, kierőszakolt és 
fájdalmasan érthetetlen, mint a múltkori. Ez már valóban Ken csókja volt, a régi 
szerelméé. Azé az emberé, aki annyi ideje csak az álmaiban élt, de akit sohasem 
szűnt meg szeretni. 
Ken egyre szenvedélyesebbé vált, s a lány érezte, hogy ő is szinte elemi erővel 
vágyik mindarra, amit egymásnak adhatnak. Ha lehet, most még szorosabban 
ölelte, nehogy megismétlődhessék a négy évvel ezelőtti csalódás. 
Mindegy, milyen összetörve éreztem magam, és az is mindegy, hogy mi történt 
az elmúlt évek során, suhant át Elizabeth agyán. Mindig erről a pillanatról álmodtam, csak erre tudtam és akartam gondolni. Ez a párás forróság semmi a testemben 
égő tűzhöz képest, amely olyan régóta izzik már bennem, és újra teljes erővel 
föllobbant. 
A férfi halkan felnyögött, mikor felfedezte, milyen erősen simul hozzá a lány, 
mintha még mindig nem érezné eléggé őt ahhoz, hogy elhiggye: mindez valóság. 
Oly régen vártak mindketten erre, s most nem tudtak egymástól elválni. 
A párás levegőtől és a belső forróságától ruhájuk szinte egymáshoz ragadt. 
Ken keze bebarangolta a lány gyönyörű testét, lázasan végigsimogatott minden 
domborulatot, amelyekre még mindig tökéletesen emlékezett. 
Semmit sem felejtettem el, gondolta. Bár azóta határozottan megasszonyosodott, mégis: ő még mindig az én drága Lizzie-m. Emlékszem az illatára, és ujjaimban érzem bőre csodálatos rugalmasságát. Ha most sem lesz az enyém, egyszerűen belepusztulok ebbe a kétségbeesett vágyakozásba. Úgyis csak akkor tudok 
nyugodtan gondolkodni a jövőn, ha végre megtörténik köztünk az, aminek már 
négy évvel ezelőtt meg kellett volna történnie. 
Egy pillanatra elhúzódott a lánytól, hogy újra az arcába nézhessen. Lizzie szeme csukva volt, hosszú, sötét szempillái élesen elütöttek sápadt bőrétől. Ken tudta, 
mit látna, ha a lány kinyitná a szemét - hiszen csak úgy vibrált a belső láztól, s a 
férfi túlságosan is jól ismerte már ezt az érzést. 
Újra megcsókolta, és gyöngéden magával húzta a sűrű gyepszőnyegre. Egyszerűen képtelen volt már parancsolni az egész testét elborító vad kívánságnak. 
Végigsimította a lány gerincét, és őrülten kívánta, hogy a durva ruhaanyag helyett 
Lizzie meztelen bőrét érezhesse. Elizabeth nem törődött szétrepedt nadrágjával, 
sőt egyre hevesebben vágyott rá, hogy Ken végre megszabadítsa ettől a kellemetlen ruhadarabtól. 
A férfi gyengéden vetkőztetni kezdte, hogy szájával megérinthesse a mellét, 
beszívhassa édes illatát. Lizzie készségesen segített neki, egyáltalán nem törődve 
azzal, hogy végül is kint vannak a szabad ég alatt. Hiszen egyedül voltak, s az 
utcáról senki sem láthatott be. 
Amint Ken megpillantotta a finom anyagból készült melltartót, felsóhajtott. 
- Jaj, de szép vagy! - lehelte szinte féltékenyen. A lány heves gyönyört érzett, 
mikor Ken újból ráhajolt, és becézgetni kezdte a mellbimbóit. Tetőtől talpig megborzongott a férfi szájának érintésétől. Úgy érezte, ennél nagyobb izgalmat már 
képtelen lenne elviselni, annyira vágyódott a kielégülés után. 
Ken csókjai egyre szenvedélyesebbek lettek. A lány egy kissé eltolta őt magától, hogy levehesse a melltartóját. Majd a nadrágja cipzárját kezdte keresni. Ken 
rajongó pillantással fogta meg a kezét, hogy segítsen. Elragadtatottan nézte, amint 
Lizzie lehúzza hosszú combjáról a nadrágot. 
A lány is türelmetlenül kezdte gombolni Ken ingét, hogy minél előbb meztelen 
bőréhez simulhasson. A férfi azonban ezt már egyszerűen nem tudta kivárni, s 
egy hirtelen mozdulattal letépte magáról az inget úgy, hogy annak minden gombja 
szerteszét röpült. Hanyatt feküdt, hogy minél hamarabb megszabadulhasson a 
nadrágjától. 
Ebben a pillanatban villám hasította át az eget, s a távolból mennydörgés hallatszott. 
-  Az ördögbe is! - szitkozódott Ken, amint az elsötétült égre pillantott. 
Elizabeth felült. Éppen olyan mérhetetlenül csalódott volt, mint a másik. Egy 
pillanatig arra gondolt, nem veszi figyelembe a természet bosszantó beavatkozását. Pedig hát ő is pontosan tudta, hogy nemsokára zuhogni fog. 
Tehetetlenül nézett a férfira. Az egy pillanatra lehunyta a szemét, és fölrántotta 
nadrágján a cipzárt. 
-  Gyere, édesem! - mondta rekedten. - Sajnos, nincs más választásunk, le 
kell takarnunk a tetőt. 
Elizabeth igyekezett leküzdeni csalódottságát. A legszívesebben az egész zivatarral nem törődött volna. 
Már megint keresztülhúzták a számításaimat, gondolta elkeseredetten. És most 
megint fogalmam sincs, mennyire jutottunk. Vajon, ha odaadtam volna magam, 
az a kezdete vagy a vége lett volna a kapcsolatunknak? - töprengett. 
Ken fölsegítette a földről, és sietve maga után húzta. 
Minden szó nélkül a kocsijához rohant, kivett egy nagy kék ponyvát, és mászni 
kezdett fölfelé a létrán. 
A lány követte. Gyorsan kellett dolgozniuk, hogy letakarhassák a tetőt, mielőtt 
még az eső megérkezik. Persze nemcsak a kint dühöngő elemek okoztak nekik 
gondot, de a lelkükben dúló érzések is. 
-  Itt kell hagynom a fűrészt, amíg a sajátommal egy éket nem vágok, hogy 
kiszedhessem -jegyezte meg Ken. 
A lány bólintott. 
Némánkövette a férfit lefelé a létrán. Az egyetlen hang, amelyet érzékelt, szíve 
heves dobogása volt, mintegy csalódottságának visszhangjaként. Sem a mennydörgés, sem a villám, sem a közben máris eleredt eső nem érdekelték. Úgy érezte, 
érzékei cserbenhagyták: semmit nem érez, amíg Ken újból át nem öleli. 
Ám ahogy a másikra nézett, nagyon bizonytalanná vált, hogy ez a közeljövőben még egyszer megtörténik-e. Mindketten bőrig áztak, és Ken legfőbb dolga 
most a vihar volt. Nem vesztegette azzal az időt, hogy újból fölvegye az ingét, így 
aztán széles.bozontosmellkasánpatakokbanfolyt az eső. Elizabeth hiába próbálta 
levenni róla a pillantását. 
Bár a meleg nem csökkent, mégis dideregni kezdett, amint a férfiéval találkozott a tekintete. 
Hogyan folytathatjuk ezt a kegyetlenül félbeszakított ölelkezést? - töprengett. 
Sosem tér már vissza az a csodálatos pillanat, és igazából nem is tudom, okos 
dolog lenne-e újra megpróbálni. Teljesen mindegy, milyen őrülten kívánom őt, 
ez a vihar úgy látszik, a legjobb pillanatban érkezett. Először beszélgetnünk kellene, begyógyítani a régi sebeket, és látni, mire megyünk egymással. Az újbóli 
találkozásunkkor elhangzott kemény szavak megmutatták, mennyire sebezhetőek 
vagyunk mindketten. Csak hát a vágy, amely úgy gyulladt föl bennünk abban a 
pillanatban, ahogy megérintettük egymást, mint valami fáklya, nem hagyott időt 
a fontolgatásra. 
Egyszerűen nem tudok meglenni Ken szerelme nélkül. Hiszen ahogy itt látom 
magam előtt magasan, vonzón, mahagóniszínű hajával, ahogy testéről szinte patakzik a víz, nagyon jól tudom, hogy mindent megadnék, ha akár ebben a pillanatban a szeretőjévé akarna tenni. 
De a pillanat elmúlt, a férfi szeméből sem vágyat, sem szerelmet nem tudott 
kiolvasni. 
Ken elkapta a pillantását. 
Lehet, hogy bediliztem, gondolta a férfi. Hiszen négy éve nem láttam, s hajszál 
híján a magamévá tettem, ráadásul itt a Lee-birtokon. Majdnem - mint akkor. De 
egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon az érintése után. Viszont ahogy most 
elnézem, meg nem tudnám mondani, mi jár a fejében: megvetés, undor vagy bizonytalanság? 
A férfi a rosszul sikerült reggeli találkozás és veszekedés után elhatározta, 
hogy nem vesztegeti többé ilyesmire az időt, hanem megpróbálja ott folytatni, 
ahol négy évvel ezelőtt abbahagyta. Most azonban arra gondolt, hogy ezt a vihart 
talán mégis áldani fogja, ha az előbb átkozta is. Mégis tisztázniuk kellett volna 
néhány dolgot, mielőtt Elizabeth ráparancsolt volna, hogy vágja ki a tölgyet - hiszen hogy parancs volt, ahhoz nem fér kétség -, sőt annak a beszélgetésnek feltétlenül meg kellett volna előznie az iménti szerelmi jelenetet. Tudta, hogy így 
kellett volna tenniük, habár belül szinte égette a fájdalom. 
Egy újabb villám figyelmeztette a férfit, milyen fenyegető helyzetben vannak 
mind a ketten. Persze veszélyesen közel jártak ahhoz is, hogy olyasvalamit tegyenek, amit később esetleg megbántak volna... Ken fölnézett az égre, amely közben 
már teljesen elsötétült, és szinte dézsában ömlött a mennydörgések hangjával kísért eső. Biztos, hogy ez a vihar nem fog elmúlni egyhamar. 
-  Visszajövök, és gondjaimba veszem a kidőlt fát, mihelyt eláll az eső. Ha 
egyáltalán eláll ma - mondta. 
Elizabeth szíve olyan hangosan vert, hogy azt hitte, meg sem tud szólalni. Ez 
lenne a férfi minden mondanivalója? És vajon miféle választ vár tőle? - töprengett. 
Nem volt sok ideje megfontolni. 
-  Köszönöm - nyögte ki, s közben azt gondolta, milyen ostobán és esetlenül hangzik most ez a szó. De fogalma sem volt, mi mást tehetne, s elindult a ház 
felé. 
Amikor néhány lépés múlva körülnézett, látta, hogy Ken még mindig ott áll 
az esőben, és őt figyeli. Mielőtt visszafordult volna, tétovázott egy kicsit. 
-  Nem akarsz bejönni egy kicsit? - ajánlotta föl. Még mindig túl sok volt 
benne a büszkeség ahhoz, hogy egyenesen megkérje a férfit. 
Ken szemlátomást mérlegelte az ajánlatot, miközben a sűrű villámlások és 
mennydörgések közepette szakadó eső már teljesen eláztatta. De aztán megrázta a fejét. Tudta, hogy szíve hölgye gyűlöli a zivatart, de ezekben a percekben 
még sokkal kiszámíthatatlanabbnak tűnt a lelkükben dühöngő, belső vihar, mint 
a külső. 
Talán a távolság és egy kis idő - két vagy három óra - hozzásegít, hogy elrendezzem magamban a dolgokat, morfondírozott. Talán akkor már másra is tudok 
majd gondolni, nem mindig csak arra, hogy becézgetni, megérinteni, szeretni akarom ezt a nőt, és a lehető legboldogabbá tenni. Talán... 
- Mindketten csuromvizesek vagyunk - mondta végül. Hangja most egészen 
komolyan csengett a bensejében dúló feszültségtől. - A legjobb lesz, ha most egy 
jó forró fürdőt veszel, Lizzie. 
A lány bólintott, de közben arra gondolt, hogy egy hideg fürdő most valószínűleg sokkal megfelelőbb lenne. Az előbb talán még hangosan ki is mondta volna, 
de most egyszerűen nem merte. Most nem tudná tréfával elütni a dolgot, és minden 
bizonnyal Ken sem. 
Megfordult, anélkül hogy felfogta volna, Ken újra Lizzie-nek szólította őt. 
Régen mindig így nevezte, mint ahogy maga is Kennynek hívta a férfit. Kenhynek, 
akit még mindig szeretett, akit mindig is szeretni fog. 
Vajon mit érez irántam? Talán csak nem csalódott amiatt, hogy ilyen gyorsan, 
féktelenül és könnyelműen a karjaiba vetettem magam? Mit gondol rólam? Ha 
sokáig rágódom ezen, rövid időn belül megbolondulok. 
Ezek a kérdések gyötörték a lányt, míg kinyitotta az ajtót, és belépett a házba. 
A víz nagy cseppekben csurgott róla a bolyhos szőnyegre, ő pedig nekitámasztotta 
hátát a bejárati ajtónak. Mikor újra erőre kapott egy kicsit, óvatosan kilesett a 
függöny mögül. Nem hallotta, hogy Ken beindította a motort. Csak azt látta, hogy 
a férfi a kocsiban ül, és öklével idegesen dobol a kormánykeréken. A lány a szájára 
szorította a kezét, s a méregtől meg a csalódottságtól a legszívesebben beleharapott volna. 
Aztán visszahúzta a függönyt, behunyta a szemét, és csuromvizes fejjel nekidőlt az orgonaszínű csipkének. Nem számított neki, hogy a gyönyörű, drága csipkefüggönyön piszkos kéznyomok tűntek föl, mint ahogy az sem, hogy sáros 
cipőjével összekeni a padlót. Egyedül csak Kénre tudott gondolni. 
Fogalmam sincs, mennyi időmbe kerül, amíg ezen a kétségbeejtő állapoton 
túlteszem magam, tépelődött. Félek, hogy jóval többe, mint ahogy képzelem. 
Most, hogy újra a karomban tarthattam, képtelen lennék elviselni, ha újból elveszíteném. Egyszerűen lehetetlenség, hogy elhagyjam őt. Hacsak ő maga nem 
akarja. 
A motor hangja riasztotta föl a gondolataiból. Kinézett az ablakon, és látta, 
hogy a kocsi kihajt az útra a hosszú kanyargós ösvényen. Bár már régen nem látott 
semmit, még percek múlva is ott állt az ajtónál, és meredt szemekkel bámult kifelé. 
Aztán lassan elindult a fürdőszoba felé. A padlót aranyszínű szőnyeg borította. 
Elizabeth egyenesen a zuhanyozóhoz ment, és olyan vadul tépte le magáról a 
ruhát, ahogy nem sokkal ezelőtt Ken tette az ingével, majd belépett a gazdagon 
díszített fülkébe. 
Megnyitotta a vízcsapot, beállította a víz hőmérsékletét, és beállt az erős vízsugár alá. Hosszú ideig folyatta magára a forró sugarat, majd elzárta a csapot, 
megtörülközött, és anélkül hogy bármit is magára vett volna, bebújt az ágy selyemtakarói közé. Ken neve könyörtelenül visszhangzott a fülében, s bár minden 
igyekezetével megpróbálta elnyomni ezt a belső hangot, sehogysem sikerült. Azt 
hitte, hogy a vihar dühöngése és saját lelki háborgása miatt sosem fog tudni elaludni, de meglepő módon percek múlva mély álomba merült. 
7. FEJEZET 
Ken a zuhany alatt hosszan verette bőrét a vízsugárral. Amint meghallotta, 
hogy valaki a nevét kiáltja, gyorsan elzárta a vízcsapot, és kiugrott a zuhanyozó 
fülkéből. Körbetekert a derekán egy törülközőt, és elindult apja szobája felé. 
Csak most jutott eszébe, az öreg mennyire gyűlöli, hogy betegsége miatt másokra van utalva. Biztos nem is hívta volna, ha nincs rá alapos oka rá. Ken mély 
lélegzetet vett, és megpróbált lecsillapodni. 
-  Hívtál, apa? 
Az öreg megcsóválta a fejét. 
-  Nem. 
Ken döbbenten pillantott az apjára. Tisztán hallotta, hogy valaki a nevét kiáltja. 
A kutyára bámult, mely az ágy láb felőli végénél heverő takarón feküdt. Snowboy 
és az öregember voltak a ház egyedüli lakói. Ken testvérei saját házat építettek 
maguknak a város közelében a házasságuk után. 
Ken maradt egyedül agglegény a három fivér közül. Épp ezért most őrá hárult 
apjuk gondozásának feladata. No meg ő volt az egyetlen, aki megengedhette magának, hogy a munkájától egy ideig távol maradjon. Mindkét öccse a faiparban 
tevékenykedett, s bár jól kerestek, jövedelmük mégis messze elmaradt az övétől. 
A férfi újból az apjára pillantott, aki csöndesen feküdt a mennyezetes ágyban. 
Kenneth Drake világéletében ebben az ágyban aludt, amely még az apjáról maradt 
rá. Bizony a matracokat és a rugókat már régen föl kellett volna újítani. 
Az öregúr azonban még legidősebb, meglehetősen tehetőssé vált fiának sem 
engedte meg, hogy anyagilag támogassa. Még egy takarítónőt sem engedett be a 
házba, mert abban a meggyőződésben élt, hogy mivel egész eddigi életében is jól 
kibírta segítség nélkül, öreg napjaira sem fog változtatni a szokásain. 
Ken természetesen tudomásul vette apja kívánságát, hiszen ezt tette eddig is. 
Kivéve, amikor Lizzie-ről volt szó. 
-  Willy Rogers mondta, hogy elmentél segíteni annak a Lee lánynak - szakította félbe Kenneth a fia gondolatait. 
A fiú bólintott. 
-  Igen, de közbejött a vihar. Később még vissza kell mennem. 
-  En egyetlen ujjamat sem mozdítanám Martha May Lee Stone lányáért - morogta az öreg hajthatatlanul. 
A fiú rezzenéstelen arccal állta apja tekintetét. 
-  Igen, ezt néhányszor már félreérthetetlenül közölted - felelte. - De nem is 
kért téged erre senki. A fenébe is, apa, nem gondolod, hogy el kellene már temetned azt a régi ellenségeskedést? Hiszen Lizzie-vel nem állsz háborúban. 
Kenneth arca megkeményedett. 
-  Te bezzeg igen - felelte élesen. - Hogy adhattad fel a büszkeséged annyira, 
hogy az első szavára odarohanj, és teljesítsd a parancsait? Még mindig nem tanultál? 
Kennek komoly küzdelmébe került, hogy legyűrje hirtelen támadt dühét. Épp 
elég baja volt a saját érzéseivel, és nem akart most még az apjával is mérgelődni. 
-  Ez nem tartozik rád! - förmedt rá ugyanolyan mogorván az Öregre, mint 
ahogy apja tette az imént. - Végül is huszonnyolc éves vagyok. Talán az engedélyedet kellene kérnem? 
Apja egy pillanatig döbbenten nézett rá, majd újra az ablak felé fordította a 
tekintetét. 
-  Dehogyis - mondta csöndesen. - Hiszen mindig is önálló férfivá akartalak 
nevelni. Rég elmúltak már azok az idők, amikor az engedélyemre volt szükséged. 
-  Akkor légy szíves, uralkodj egy kicsit jobban magadon, apa - mondta Ken 
meglágyult hangon. Odalépett az öreghez, és a vállára tette a kezét. - Épp elég 
nehéz most nekem, kérlek, ne nehezítsd meg te is még jobban. 
Az öreg némán bólintott, ahogy összetalálkozott a pillantásuk. 
-  Egyszerűen nem tudtam magamon uralkodni - dünnyögte. - Ne is figyelj 
rám, fiam. - Lehajtotta a fejét. - Azt hiszem, túlságosan tele vagyok már gyűlölettel. 
-  Tudom - felelte halkan Ken. - Gyűlölöd őket. 
Az öreg megcsóválta a fejét. 
-  Nem, magamat. 
Ken egy ideig még várt valamiféle magyarázatot de miután apja nem folytatta, 
tudta, hogy semmi értelme továbbra is az ágyánál álldogálnia. 
-  Hozzak valamit inni? - kérdezte. 
Apja még mindig mozdulatlanul bámult ki az ablakon. 
-  Nem, köszönöm. 
Ken habozott. Nagyon szeretett volna még valamit mondani, hogy csökkentse 
a szobában uralkodó feszültséget, mert az idegeit már végsőkig megviselték az 
események. Az apjáét valószínűleg még jobban és még régebb óta. Pillanatnyilag 
azonban még elképzelése sem volt arról, hogy mit tehetne vagy mondhatna, ami 
mindkettejükön segítene. 
Elizabeth kifejezetten meglepődött, amint élénk kutyaugatásra ébredt. Felült 
az ágyban, és megdörzsölte a szemét. Már régóta vágyott rá, hogy alaposan kialudja magát, s az utóbbi napok izgalmai nem voltak éppen pihentetőek. 
Újból fölhangzott az éles ugatás. 
Snowboy! Lizzie máskor mar rögtön fölismerte volna a kutya hangját, most 
azonban még túlságosan kábult volt. Egy pillanatig azon gondolkodott, vajon Ken 
is elkísérte-e a kutyát. Gyorsan ledobta magáról a takarót. Az első, amit megállapított, az volt, hogy meztelen. A második pedig, hogy szinte elviselhetetlenül forró 
és párás a levegő. Az áramszolgáltatás a tegnapelőtti vihar óta természetesen újra 
helyreállt, csak éppen ő elfelejtette beállítani a léghűtést. 
Magára kapta anyja egyik csinos háziköntösét, amelyet az asszony is olyan 
szívesen viselt. Amíg megpróbálta valahogy rendbe szedni makrancos hajfürtjeit, 
észrevette, hogy már pusztán ettől a köntöstől is az az érzése, mintha teljesen 
kicserélték volna. A ruha csodálatosan könnyű volt, és minden mozdulatnál csábosán suhogott. 
Az ikrek azt akarták, hogy anyjuk ruhásszekrénye érintetlenül maradjon a halála után. Úgy gondolták, ezek a holmik becsesek és túl szépek ahhoz, hogy kidobják vagy másnak adják őket. Rábeszélték a nővérüket, hogy hordja a ruhákat 
ő, hisz olyan jól állnak neki. Elizabeth először tiltakozott, mondván: nem tudná 
elviselni, hogy halott anyja holmijaiba öltözzön. De aztán rájött, hogy ez mégsem 
sérti anyja emlékét. 
Snowboy ugatása újból visszazökkentette a jelenbe. Kisietett az előcsarnokba, 
hogy a léghűtést beállítsa, majd kinyitotta a nagy bejárati ajtót. Snowboy azonban 
szokása szerint a hátsó ajtónál várta. 
Amikor Lizzie odaért, látta, hogy a kutya lihegve ül a verandán, közvetlenül a konyhaajtó előtt, ahol régen valaki mindig adott neki enni. Amikor a ház 
egykori úrnője egyszer véletlenül elcsípte az ajtóban, azt füllentették neki, hogy 
Snowboy biztosan valami gazdátlan állat. Erre Martha határozottan megtiltotta, 
hogy enni adjanak neki, és ideszoktassák, de aztán később mégsem bánta, ha 
etették. 
Elizabeth elmosolyodott. Nem is volt anya olyan zsarnok, mint amilyennek 
oly sokszor tartottam. Mint ahogy a kutya esete is mutatja, nagyon ritkán ragaszkodott erőszakkal a parancsaihoz. 
Talán Kennek mégiscsak igaza van, gondolta. Ha azon a régi éjszakán fel 
mertem volna lázadni ellene, talán minden másképp alakul. 
De most már túl késő ezen rágódni. Sajnos, már nagyon késő. Snowboy pedig 
itt vár. 
Elizabeth kinyitotta az ajtót, kilépett a verandára, és levette a kutya nyakörvéről a cédulát. 
- Jól van, öreg pajtás - duruzsolta, mialatt megsimogatta a kutya szőrét. 
Snowboy erre olyan hevesen kezdte csóválni a farkát, hogy a lány elnevette 
magát. De nyomban torkára forrt a nevetés, ahogy Ken soraira pillantott. Természetesen pontosan az volt a papíron, amit várt. Micsoda emlékek támadtak föl 
benne, ahogy a lendületes kézírást betűzni kezdte! 
Készen állok a további munkára, ha te is - hangzott az egyszerű üzenet. 
Lizzie végigfuttatta a tekintetét a tájon, ahogy azt olyan gyakran tette ezelőtt. 
A szíve újra hevesen kezdett kalimpálni, amint a távolban fölfedezte a kerítésnél 
álló férfi alakját. Nyilván ott várta a választ. 
Mi tagadás, Elizabeth nem bánta volna, ha több idót kap a felkészülésre. Heves 
gyomorkorgás emlékeztette arra, hogy még semmit sem evett. 
Intett Kennek, majd visszament a házba. Snowboy utána tolakodott, még mielőtt újra becsukhatta volna az ajtót. A lány elnevette magát. 
-  El tudom képzelni, mennyi ideje vársz már itt kint, öregfiú. 
A kutya farkát csóválva villogtatta a fogát, ami nála egyfajta nevetést jelentett. 
Tekintete szinte imádattal csüggött a lányon. A vendéglátó szeretett volna valamit 
enni adni neki. Eszébe jutott az a sonka, amelyet Cory az elutazása előtt sütött. 
Elindult hát a konyhaszekrény felé. 
-  Gyere, gyere, Snowboy  hívta öreg barátját. 
Miután adott neki egy szeletet, turkálni kezdett az asztalfiókban, remélve, hogy 
talál valahol egy ceruzát. 
Nagyon éhes vagyok. Gyere át te is valamit enni, mielőtt elkezdjük a munkát - írta a cédula másik oldalára. 
Egyszerre csak abbahagyta az írást. Ken még sohasem tette be a lábát ebbe a 
házba. Mindig csak a ház mögött somfordált, kivéve ezt a mostani alkalmat, amikor azért jött, hogy kivágja a tölgyet. 
Azon töprengett, vajon a férfi is gondolt-e ilyesmire, amikor reggel betoppant. 
Csak most futott át az agyán - a kutyát látva -, milyen kellemetlen lehetett ennek 
a büszke férfinak, hogy ilyen ostoba helyzetbe került. 
Most már biztos vagyok abban, hogy valóban szeretett, gondolta Lizzie, hiszen 
olyan sokszor megvallotta ezt a kerti házban, ahova nem hallatszott el az itteni 
nyüzsgés zaja. Akkoriban biztosan szeretett. De hogy most mit érez, arról fogalmam sincs. Csak a tetteiből következtethetek az érzelmeire. 
A kutya újból csillogó szemmel nézett rá, szinte kérve a következő ínyenc 
falatot. A lány azonban most már arra akarta rávenni, hogy minél hamarabb 
visszavigye a cédulát. 
-  Indulj, kicsikém, vidd el ezt a gazdinak! 
Mikor a kutya halkan nyüszíteni kezdett, a lány gyorsan levágott neki egy 
újabb darab sonkát, majd megpróbálta a papírt a nyakörvéhez erősíteni. Erre viszont Snowboy - mintha csak parancsra tenné - végigvágta magát a padlón. 
-  Állj már föl, öregfiú! - próbálta indulásra bírni Elizabeth a kutyát. - Vidd 
el a gazdádnak az üzenetet! 
Snowboy azonban megtagadta az együttműködést. Lizzie most már paranccsal 
próbálkozott: 
-  Azonnal vidd el ezt Kénhez! Vár a gazdád! 
Igyekezett mozgásra bírni az akaratos állatot, de az rá se hederített. A lány 
ekkor csípőre tette a kezét, és úgy kiáltott: 
-  Az a gyanúm, te egyszerűen azt képzeled, hogy nekem nem kell engedelmeskedned, így van, ugye? 
Letérdelt a kutya mellé, úgy próbált könyörögni neki. 
-  Indulj már el, segíts nekem! 
Snowboy a legszebb vigyorával nézett rá vissza, de teljesen egyértelműnek 
látszott, hogy esze ágában sincs bárki kedvéért is elmenni. Elizabeth nem tudta, 
dühöngjön-e, vagy mulasson a dolgon. A kutya láthatóan annyira örült, hogy itt 
lehet a konyhában, és a lábainál heverhet, hogy igazából nem tudott haragudni rá. 
Különben is, semmi értelme, hogy dühöngeni kezdjen, hiszen Ken várja a 
választ. Ő pedig mindössze együtt szeretett volna reggelizni vele, hogy egy kicsit 
beszélhessenek egymással, mielőtt nekilátnak a munkának. Megvonta a vállát. 
-  Tán csak nem mentél nyugdíjba? Miért tagadod meg a szolgálatot? Az ember a kisujját nyújtja, s neked azonnal az egész karja kell. Bárcsak sose engedtelek 
volna be a házba! Most aztán hogy fogok megszabadulni tőled? 
A kutyát nemigen hatotta meg ez a fájdalmas megrovás. Elizabeth úgy döntött, 
hogy utoljára kipróbál még egy módszert. Fütyülni kezdett, ahogy azt Kéntől 
hallotta, amikor a férfi magához hívta Snowboyt. Az azonban meg se moccant. 
Hirtelen fölhangzott Ken füttye is a kerítés túloldaláról. Régóta töprenghetett már, 
mi a fene történt. 
Elizabeth újra a kutyára pillantott. 
-  Hát te még akkor sem moccansz meg, ha a gazdád hív? - kérdezte tétován. 
Hát bizony ez volt a helyzet. 
-  Ez egyszerűen parancsmegtagadás - kiáltotta Lizzie. 
Nem volt más választása, úri magának kellett átadnia az üzenetet, pedig ezt 
feltétlen el akarta kerülni. Ha Ken most sem fogadja el a meghívását, az írásban 
talán kevésbé lenne fájdalmas, mintha közvetlenül a szemébe mondaná. 
Az idő azonban múlott. Elizabeth úgy, ahogy volt, köntösben és mezítláb szaladt ki az ajtón a cédulával. Nem csukta be egészen az ajtót, remélve, hogy Snowboy legalább arra hajlandó lesz, hogy elkísérje őt. Az azonban még tartogatott egy 
kis meglepetést. 
-  Ő, istenem, te kutya! Tán csak nem akarsz beköltözni hozzám? Szedd a 
lábad, és gyere! 
Snowboy enyhe farkcsóválással morgott néhányat, majd teljes nyugalommal 
a mancsára fektette a fejét. 
Lizzie a fejét csóválta. 
-  Hát ez már mindennek a teteje! 
Ez a mondat annyira úgy hangzott, mintha Cory mondta volna, hogy a lány 
hirtelen elnevette magát. 
Hagyta, hogy becsukódjon az ajtó, és végigszaladt az úszómedence meg a kerti 
ház mellett vezető úton a kerítés felé. Már majdnem elérte Kent, amikor eszébe 
jutott, hogy jobb lett volna valami mást fölvennie, mint ezt a nagy hirtelen magára 
kapott köntöst. 
Nem lehetett nem észre venni a férfi szemében megcsillanó szenvedélyt. Úgy 
tapadt a szeme a lányra, mintha megbűvölték volna, s egyáltalán nem zavarta a 
tűző délszaki napsütés. 
Elizabeth - meglehetősen zavarban e miatt a vékony pongyola miatt - egy 
pillanatig úgy érezte, magyarázkodnia kell, bár nemigen látta be, hogy miért. 
Mindazonáltal a lelke mélyén rendkívül hízelgett neki a férfin elhatalmasodó nyilvánvaló vágyakozás. Talán tudat alatt éppen azt akarta, hogy a férfi is olyan rettenetesen kívánja őt. 
-  Snowboy nem volt hajlandó elhozni a cédulát, így aztán magam voltam 
kénytelen - mondta, bár közben alig kapott levegőt. Sikerült magára erőltetnie 
valami halvány kis mosolyt, amely azonban éles ellentétben állt reszkető ajkával. - Az a lusta állat egyszerűen hasra feküdt a konyhában, és nem lehetett onnan 
elmozdítani. 
-  A konyhában? - ismételte Ken rekedten. 
Minden igyekezetével azon volt, hogy ne fordítsa el a tekintetét Lizzie arcáról, 
bármennyire is lehetetlennek tűnt ez a számára. Pillantása azonban egyre lejjebb 
és lejjebb vándorolt. A szeme képtelen volt engedelmeskedni az akaratának. 
Újra elátkozta magában a lányt, hogy az még mindig ilyen erős hatással van 
rá. Szíve kalapálni kezdett, ereiben vadul lüktetett a vér. A legszívesebben átugrott 
volna a kerítésen, és úgy, ahogy volt a karjába kapta volna. Életében nem látott 
még ilyen gyönyörű nőt, ráadásul ilyen szűk, testhez álló ruhában. A köntös előnyösen hangsúlyozta a lány valamennyi női báját, amiben Lizzie egyáltalán nem 
szűkölködött. A nyakkivágás merészen ívelt át amelle fölött, ugyanakkor épp elég 
mély volt ahhoz, hogy ravaszul kiemelje azt, amit eltakar. Nincs a világon olyan 
férfi, akit ez a látvány meg ne vadított volna. 
Ken elmosolyodott, amint észrevette, hogy Lizzie mezítláb van. Igaz, mindig 
is gyűlölte a cipőt. 
A lány a tarkójáig elvörösödött, miközben a lehetőségekhez mérten igyekezett 
megőrizni méltóságát. Nem tudta persze, mire gondol a férfi, de abban se volt 
biztos, hogy tulajdonképpen akarja-e tudni. 
- így van - felelte, amint átnyújtotta Kennek a kerítésen a cédulát. - Ahogy 
mondtam, Snowboy nem volt hajlandó kijönni a konyhából. 
Szerencsés fickó, gondolta magában a férfi. Én még soha nem tettem be a 
lábam abba a házba, pedig hát... Most jut eszembe! Hiszen Elizabeth behívott, 
amikor kitört a vihar. 
Döbbenten vette tudomásul, mennyire reszket a keze, mikor átvette a papírdarabot. Neki, akit éppen biztos kezéről neveztek el a fák sebészének! 
Homlokát ráncolva futotta végig a választ, majd Lizzie szemébe nézett. A lány 
most már másodszor hívta meg... 
Nem tudom, kettőnk közül melyik az ostobább, gondolta Ken. Fogalmam 
sincs, mire fog vezetni ez a közös étkezés. Természetesen kiváló alkalom arra, 
hogy végre nyugodtan beszéljünk egymással, de... bárcsak valami mást vett volna 
föl, nem ezt a csábító köntöst! Egyetlen épkézláb gondolat sem jut az eszembe, 
ha csak ránézek. 
Azzal azonban tisztában volt, hogy másodjára már nem adhat kosarat. 
-  Nos, rendben - felelte kissé morcosan. - Azt hiszem, rád fér az evés. Nem 
szeretném, ha elájulnál munka közben. Amúgy is meglehetősen nagy ott kint a 
forróság... - meg persze itt bent is, tette hozzá magában. Szinte forrt benne a 
szenvedély, egyszerűen képtelen volt levenni a szemét a szeretett nőről. Összeszorította a száját, s megpróbált a beszédre összpontosítani. - Ugye segítesz? 
Segíteni? Miben? - ismételte magában gépiesen a lány. Hiszen minden vágya 
az volt, hogy odaadja magát... 
-  Igen - bólintott. 
Nem akarsz együtt reggelizni velem? - kiáltott föl kis híján. Miért teszel mindent olyan átkozottul nehézzé? Büntetni akarsz? Nem veszed észre, mennyire 
igyekszem, hogy végre áthidalhassuk a közöttünk tátongó szakadékot? Hogy még 
mindig milyen őrülten szeretlek...? 
Ken egy hanyag mozdulattal összehajtotta a cédulát, és zsebre vágta. 
-  Én sem ettem még semmit... -jelentette ki. Azt azonban nem árulta el, hogy 
miért: egy falatot sem bírt volna lenyelni az idegességtől. 
-  Nincs más, csak ami tegnapról maradt - mondta Lizzie. - Cory sütött sonkát 
meg almát. Pedig én is tudok ám főzni... - fűzte hozzá sietve, de a következő 
pillanatban már el is átkozta magát e megjegyzés miatt. Ez aztán tényleg úgy 
hangzott, mintha egy tizennyolc éves csitri mondta volna, aki mindenáron hencegni akar. 
-  Az jó - mosolyodott el a másik. - Határozottan kedvelem azokat a nőket, 
akik jól tudnak főzni. - Tekintete lassan a lány lábára vándorolt. - Meg azokat a 
lányokat is, akik mezítláb rohangásznak. 
Lizzie idegesen pillantott rá, de aztán észrevette: Ken csak kedveskedik. Megkönnyebbülten segített kitágítani a kerítésen a nyílást, hogy a férfi átbújhasson. 
-  Evés után hazaviszem Snowboyt, és elhozom a szerszámokat - jegyezte 
meg Ken, amint kiegyenesedett. 
Elizabeth nagyot sóhajtott. Neki az is tökéletesen megfelelne, ha Ken soha 
többé nem menne haza, és úgy hagyná azt a fát, ahogy van. 
Annyira hálás lett volna egy újabb mosolyért... 
Szinte fizikailag fájt neki a másik közelsége, ahogy a ház felé siettek a kerten át. Csak most gondolta át, vajon a férfi mit érezhetett, amikor ebben az izgató 
pongyolában, mezítlábasán megpillantotta. 
Valamit mondania kellene, valahogy meg kéne magyaráznia az öltözékét... 
Megnyalta a száját, mielőtt beszélni kezdett, s közben gondosan ügyelt rá, nehogy 
véletlenül a másikra pillantson. 
-  Elnézést ezért a ruháért... Egyszerűen csak fölkaptam az elsőt, ami a kezem 
ügyébe került... Tudod, fürdés után anya szobájában feküdtem le, s az ő szekrényében nemigen akad más... 
Ken elmosolyodott. 
-  Ne mentegetőzz! Csodaszép vagy benne, a köntös egyszerűen elragadó... 
-  Tudom, tudom. Ó, az ördögbe is! - motyogott Lizzie összevissza. - Most 
aztán nyilván azt gondolod, micsoda hiú, öntetszelgő nő lett belőlem. Minden... 
egyszerűen minden, amit mondani akarok, olyan ostobán, hamisan hangzik. De 
hidd el, csak az idegesség miatt van így - próbálta valahogy tisztázni magát. A 
férfi mukkanni sem tudott, Lizzie olyan hirtelen folytatta: - Mármint a ruha miatt 
vagyok zavarban. Azaz... Szóval még sohasem volt rajtam ilyen csodálatos köntös, de hát... ez mégsem a legmegfelelőbb öltözet ahhoz, hogy az ember látogatót 
fogadjon... 
Ken újra rámosolygott, de ebben a mosolyban már némi megbántottság bujkált. 
Ezek szerint nem vagyok több a számára, mint egy egyszerű látogató, töprengett. Legalábbis erősen úgy tűnik... Ezt pedig aligha tudom sokáig elviselni. 
-  Mégisőszinténremélem.nemmutatkoználbenneakárkielőtt...Debárhogy 
is legyen, igazad van. Ez a legszebb ruha, amit eddig rajtad láttam. 
-  Ken Drake, neked aztán igazán tudnod kellene, rendes körülmények között 
senkinek sem engedném meg, hogy így lásson! -jegyezte meg sértődötten a lány, 
de aztán azonnal az ajkába harapott. 
Amikor elérték a konyhaajtót, újból a férfira pillantott, és megkérdezte: 
-  Ámbár mit lehet tudni? De ne gondold, hogy máris ismered az újabb énem! 
Ken megtört tekintettel csóválta a fejét. 
-  Nem tudom, ismerlek-e vagy sem, Elizabeth. De meglehet, az a lány, akit 
régen megismertem, mélyen elrejtőzött ez alatt a sok mesterkéltség alatt. 
Könnyedén megsimogatta Lizzie arcát, akit ettől az érintéstől elfogott a borzongás, holott a házban még mindig forró volt a levegő. 
-  így van? - tette föl újból a kérdést. 
-  Az a lány még mindig pontosan ott van, ahol elhagytad, Ken - suttogta 
Elizabeth fájdalmas őszinteséggel. 
A férfi arcán különös, kérdő kifejezés jelent meg, s hosszan kutatta Lizzie 
tekintetét. 
Bárcsak kérdezne már valamit! Bármit, hogy végre mindent megbeszélhessünk, könyörgött magában a lány. 
Ken azonban hallgatott, s pillantása ide-oda vándorolt Elizabeth szája és szeme 
között. 
Lizzie-t csak örökölt büszkesége tartotta vissza attól, hogy még ennél is jobban 
kiszolgáltassa magát, hiszen a másik olyan tartózkodó és hűvös maradt. De egy 
idő múlva már nem bírta tovább a feszültséget. 
-  Nagyon szeretném tudni, miért tartasz mesterkéltnek - próbált magára erőltetni valami furcsa, ideges nevetést. 
A férfi elhúzta a száját. 
-  Most is mesterkélt a külsőd. Micsoda borzasztó színe van például ennek a 
körömlakknak... és mi az a lánc, ami a bokádon lóg? 
Elizabeth mélyen elpirult. 
-  Ez a körömlakk, kérlek, mályvaszínű. Az pedig... nos, az egy úgynevezett 
bokalánc - emelte följebb a lábát. - Talán csak nem azt akarod mondani, hogy 
idétlenül néz ki? - sziszegte. Abban a pillanatban, ahogy befejezte a mondatot, 
világossá vált előtte: lényegében saját félelme mondatta ezt vele. 
Ken lehajolt, mintha csak jobban meg akarná nézni magának azt a... bokaláncot. Megsimogatta a lány bokáját kürülfogó vékony ezüstláncot. Amint fölpillantott, és megszólalt, még az eddiginél is rekedtebb volt. 
-  Pontosan olyan, mint te magad. Mint minden, ami rajtad van. Egyszerűen 
csodálatosan áll... 
Ujjai újra végigsiklottak az apró ezüstszemeken, majd tovább, fölfelé, gyengéden becézgetve Lizzie karcsú lábát. 
-  Olyan régóta álmodoztam arról, hogy egyszer így foglak simogatni - suttogta fátyolos hangon. 
De Snowboy - aki csak most vette észre gazdája érkezését - ebben a pillanatban hangos ugatással rohant elő. A férfi fölegyenesedett, s Elizabeth összerezzent 
az ijedtségtől. Nagyon bántotta, hogy ilyen hirtelen semmivé lett ez a szinte megfogalmazhatatlanul szép pillanat. 
-  Snowboy, egyszer halálra rémítesz! - fordult a kutya felé. 
Ken szomorkásán elmosolyodott. 
-  Ő is ki akarja venni a részét a figyelmességekből, és én ezt jól megértem... 
Amikor Elizabeth kinyitotta az ajtót, meghökkenve nézett a férfira, akinek 
most szinte kiült az arcára a vágy. Bár nagyon tetszett neki, hogy ilyen egyértelműen leolvashatja Ken szeméből az érzéseit, átfutott az agyán, hogy most elsősorban azért hívta, mert enni és beszélgetni akart vele. 
Bár kétségtelenül alig tudta megállni, hogy ne vezesse Kent anyja aranyszínű 
ágyához... 
Elizabeth gyengéden eltolta maga elől Snowboyt, hogy be tudjanak menni a 
konyhába. 
-  Ahogy magad is mondtad - jegyezte meg -, meglehetősen el van kényeztetve. 
-  Te talán nem? - kérdezte Ken, s újra hosszan a lány szemébe nézett. 
Mindent tudni akart róla, és lehetőleg azonnal. Meg kell találniuk a megoldást, 
hogy áthidalhassák az elmúlt éveket. Annyi időt elpazaroltak már. De a kétségei 
mégiscsak visszatartották attól, hogy ezt bevallja. Végül is nem tudhatta, hogy 
Elizabeth Lee Stone álarca mögött még mindig az ő Lizzie-je rejtőzik-e. 
-  El lennék kényeztetve? - ismételte a lány, miközben a Coryval való beszélgetés jutott az eszébe. 
A férfi bólintott. 
-  Nem hinném - mondta a lány halvány mosollyal. - Persze ezzel nem azt 
akarom mondani, hogy egy kis kényeztetést nem vennék szívesen. Természetesen 
nem valami durva hízelgésre gondolok, hanem csak néhány kedves bókra, melyektől újra annak a régi kis hercegnőnek érezhetném magam. Emlékszel, hogy 
egyszer ezt ígérted? - kérdezte, amint egyszerre elborították az érzései. Az a bizonyos éjszaka hirtelen nagyon közelre került... 
Ken ismét bólintott. 
-  Tudom, tudom. 
Igazán szívesen kényeztette volna, de nem volt benne biztos, hogy a lány tényleg ezt akarja-e. Szinte önkívületben szívta magába a látványát. 
Elizabeth elfordult. Nem igazán érezte jól magát, hiszen Ken alig hagyta szóhozjutni. 
-  Helyezd magad, kérlek, kényelembe, amíg valami megfelelőbb ruhát kapok 
magamra. - Mielőtt azonban elindulhatott volna, Ken megragadta a kezét. 
-  Igazán nagyon tetszik az is, amiben most vagy. 
Lizzie bár határozottan megörült ennek az újabb bóknak, ragaszkodott ahhoz, 
hogy átöltözzön. 
-  Ebben a köntösben nem lehet fát vágni... 
A férfi kierőszakolt magából egy mosolyt. Valahogy teljesen elfeledkezett a 
favágásról... 
-  Kár, hogy ilyen hamar megfosztasz ettől a gyönyörű látványtól. 
Elizabeth elmosolyodott, s már-már azt mondta, semmi baj, éppenséggel újból 
fölveheti majd a köntöst. Vagy esetleg egészen le... 
Ehelyett azonban azt dünnyögte: 
-  Igazán kedves, hogy ilyen nagyon tetszik neked. 
Kisietett. Ugyan mi egyebet mondhatott volna? 
8. FEJEZET 
A férfi hosszan nézett utána. Milyen szép ez a lány! Megkaphatom-e valaha is? 
Snowboy a lábához dörzsölte a fejét. Ken körülnézett a konyhában, miközben 
szórakozottan vakargatta kutyája nyakát. Feltűnt neki, hogy a helyiség szinte dugig van modern háztartási készülékekkel. 
Fájdalmasan hasított a tudatába, hogy az újdonsült tulajdonos el akarja adni a 
házat. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy viheti rá a lélek, miközben megdöbbenve vette tudomásul, máris mennyi mindent jelent neki a Lee House. Persze 
élete legszebb éveinek emléke kötődik hozzá. 
Amint az ifjú örökösnő visszaért, rögtön bele is vágott ebbe a témába. 
-  Mit kérsz ezért a házért? 
A lány összeráncolta a homlokát. 
Említettem volna, hogy el akarom adni a házat? Hát persze! Hogy is felejthettem el! Még gúnyolódott is velem miatta. 
Hátravetette a haját, és összefogta egy hosszú szalaggal. Aztán odament a 
konyhaszekrényhez, miközben gondosan ügyelt rá, nehogy a másikra pillantson. 
-  Úgy döntöttem, mégsem adom el - felelte megjátszott hanyagsággal. 
-  Miért? 
Talán énmiattam, töprengett a férfi. Lehet, hogy az ő szívében is fölülkerekedett a szerelem...? 
Lizzie-t meglepte a kérdés komolysága. Némán az asztalhoz lépett, és letette 
a sonkát. A daliás favágó, akiben szinte megtestesült a Drake-ek ősi ereje, most 
is lenyűgözte. 
-  A húgaim majdnem gutaütést kaptak, amikor elmeséltem nekik a tervemet - magyarázta a lány. - A jövő héten érkeznek a vőlegényeikkel együtt. Mindketten ragaszkodnak hozzá, hogy megtartsam az ősi fészket. 
-  Vagy úgy... - A férfi hangjából csalódottság csendült ki. 
Tudhattam volna, hogy nem miattam döntött így, gondolta. Tényleg bolondot 
csinálok magamból. Hiszen nyilvánvalóan csak azért van rám szüksége, hogy azt 
a rohadt fát végre kivágjam. Utána minden valószínűség szerint visszaküld majd 
ugyanazon a kerítéslyukon, amelyen át idejöttem. 
Ha nem érezte volna ennyire találva magát, talán még el is mosolyodik. így 
azonban, látszólag minden figyelmét a sonkának szentelve, megfogta a kést, és 
szeletelni kezdte a húst. 
Elizabeth nem tudta, mit gondoljon. A szeretett férfi csalódottnak látszott. 
Biztosan azért, mert meg akarom tartani a házat. Pedig reméltem, hogy ennek 
örülni fog. De hát megint tévedtem. 
Újra feléledt benne a harag. Egyáltalán: miért érdekli Kent annyira ez a ház? 
Csak nem hiszi, hogy egy ilyen értékes ingatlant megengedhet magának? De bármennyire is szeretné, hogy eladjam, semmi jel nem mutat arra, hogy érdeklődne 
iránta. 
Ahogy átment a konyhán, halkan felsóhajtott, mert magán érezte a másik átható pillantását. Szűk rövidnadrágjában és világos blúzában valóban nagyon csinos volt. 
Persze mindegy, mit vesz föl. Ken Drake csak azért jött, hogy kivágja a fát. 
-  Kérsz valamit inni? - kérdezte. 
-  Miért, van valami más is, mint jeges tea? - tréfálkozott Ken. 
Elizabeth hosszan ránézett. Őszintén remélte, egyikük sem fog most veszekedést kezdeni. Elhatározta, hogy amennyire csak lehet, javít a hangulaton. Mosolyt 
erőltetett magára. Amúgy valóban semmi más nem volt a háznál, csak tea és 
ásványvíz. 
-  Hát bizony itt csak azt találsz - vallotta be. - Hacsak nem akarsz inkább 
csapvizet. Otthon én mindig csak üvegből iszom. 
Otthon - ez nyilván Kaliforniát jelenti, gondolta a férfi mély lélegzetet véve. 
Az ő számára mától teljesen egyértelművé vált, hogy az otthon csak valahol 
errefelé lehet. 
-  Szóval elhatároztad, hogy nem adod el a Lee House-t? - tért vissza az előző 
kérdéshez. - Ez azt jelenti, hogy az ikrek is itt fognak lakni? 
Tulajdonképpen azt akarta kérdezni, hogy Lizzie nem megy-e vissza Kaliforniába - de ez valahogy még nem jött a szájára. 
Elizabeth az ajkába harapott a meglepetéstől. 
-  Ki tudja? Különben is, mit érdekel ez téged? - kérdezte türelmetlenül. - Mit 
akarsz a Lee House-zal? Csak nem arra gondolsz, hogy megveszed? 
-  De igen - mondta a férfi hasonlóképpen ingerülten. - Éppenséggel erre 
gondoltam. 
Már úgy értem, arra, hogy nem tudnám elviselni, ha eladnád a házat, fejezte 
be magában a gondolatot. 
-  Van fogalmad arról, hogy mennyit ér? - kerekedett el a lány szeme. Ezzel a kérdéssel tulajdonképpen csak jól oda akart vágni a másiknak, akinek - úgy 
tűnt - teljesen mindegy, hogy ő itt marad-e vagy sem. 
Ken szája vékony vonallá feszült. 
A fenébe is! Már megint ezek a célozgatások. Mintha ő még mindig az a régi, 
ágrólszakadt favágó gyerek lenne. Nem tudta ugyan, mit kéme a lány a házért, azt 
azonban igen, hogy ő számos ilyen épületet megengedhetne magának. 
- Miért kérdezed? Olyan biztos vagy benne, hogy nem tudnám kifizetni? 
Elizabeth nem akart veszekedést. 
Nekem aztán édes mindegy, az sem zavar, ha egy fillér sincs a zsebében, gondolta. Hiszen a férfinak becsületes munkája van, s ha akarná, ő még egy kunyhóban is ellakna vele. 
Miért hagyja hát ennyire felbosszantani magát, hogy már majdnem kiszaladt 
a száján: Ken csak egy szegény ördög. Még mindig nem sejti ez a férfi, hogy 
számára csak a szerelem fontos? 
Reszkető lábbal tért vissza az asztalhoz. 
-  Sajnálom - mondta. - Semmi olyasmit nem akartam mondani, amivel megbántanálak. Azt pedig semmiképpen, hogy úgysem tudnád a Lee House-t megvenni... Mindössze azt szerettem volna tudni, fontos-e neked, hogy maradok-e, vagy 
nem. 
A férfi elsápadt. 
-  Az ördögbe is, persze hogy fontos - morogta. - Nem tudtam, hogy érdekel, 
mit gondolok. Ma reggel azt mondtad, el akarod adni a házat, most pedig épp 
fordítva: hogy meg akarod tartani, de kizárólag csak a család miatt. 
-  így is volt - vallotta be a lány őszintén. - Egészen addig, amíg meg nem 
jelentél... Nem tudom, mennyiben érinti ez a mi kapcsolatunkat... illetve, hogy 
egyáltalán van-e köztünk valami ilyesmi - fűzte hozzá gyorsan, mert úgy érezte, 
nevetségessé válik. 
Hogy jövök én ahhoz, hogy ilyesmit feltételezzek, csak azért, mert Ken segített 
egy meggondolatlan nőnek és utána elfogta a szenvedély, töprengett. 
Ken szíve megdobbant. A lelke mélyén azért imádkozott, hogy Lizzie kimondja végre, amit hallani akar. Hogy valami halvány reménye lehessen, s nyíltan 
beszélhessen végre az érzéseiről. 
Hangosan azonban semmit sem mondott. Elizabeth nagyot nyelt. Ebben a pillanatban elhatározta, mindent kockára tesz azért, hogy megtudja, vár-e rájuk valamilyen közös jövő. Mit számított már az a híres Lee-féle büszkeség, ha 
elveszítheti miatta az egyetlen férfit, akit szeret? Úgysem csinálhat magából nagyobb bolondot, mint akkor, tizennyolc éves korában, amikor állandóan leveleket 
küldözgetett neki, amelyekben azt kérte, vegye őt feleségül, mert az anyja el akarja 
küldeni. 
-  Amikor az ikrek arra kértek, hogy tartsam meg a házat - mondta ridegen tulajdonképpen nemigen hajlottam rá, pedig tudtam, hogy ez az ő igazi otthonuk. 
Anya ugyan rám hagyta, nekik pedig a Tahoe-tavi nyaralót, mégis úgy döntöttem, 
hogy nem adhatom el. - Ken szemébe nézett. - Minél tovább gondolkodom rajta, 
annál biztosabban tudom, hogy ez volt a helyes döntés. Nem is annyira a lányok 
miatt. Nekem is annyi mindent jelent ez a ház. Persze van róla néhány rossz emlékem is, de ami ennél sokkal fontosabb: itt ismertem meg a szerelmet. 
Szívea torkában dobogott. Hogy lehetnék még ennél is nyíltabb? Mit mondhatnék még ezek után? 
A férfi egy pillanatra elmerült a gondolataiban, majd előrehajolt, és megfogta 
Lizzie kezét. 
-  Nagyon örülök, hogy így döntöttél. Nélküled el sem tudnám képzelni a Lee 
House-t. 
A levegő szinte reszketett a feszült várakozástól. A lány epedve várta, hogy 
Ken mondjon még valamit. Valami nagyon fontosat... 
A férfi ugyanezt várta tőle. Elizabeth tudta, hogy ennél többet már nem mutathat meg az érzéseiből. Mindazonáltal bátorságot merített abból, hogy a férfi is 
azt akarta: maradjon itt. 
-  Hozom a kenyeret a szendvicsekhez - váltott gyorsan témát. Különben sohasem tudnék tőle elszakadni, gondolta. Egyszerűen muszáj tennem valamit, másképp egy falatot sem eszünk. 
Kihúzta kezét a férfiéból. 
-  Segíthetek valamit? - ajánlotta Ken. 
Elizabeth meglepődve pillantott rá. Mi a csuda! Micsoda haladó gondolkodás! 
Lám, mit tesz a távollét. Az öreg Drake ugyanis felesége halála után fölvett egy 
szakácsnőt - talán, hogy ezzel is megmutassa a világnak: sem ő, sem a fiai nem 
végeznek semmiféle női munkát. 
Összetalálkozott a pillantásuk. 
-  Én is tudok főzni - mondta Ken szerényen. 
A lány elnevette magát. 
-  Micsoda meglepetés! 
-  Van még néhány meglepetésem tartalékban, ha itt maradsz, megtudod. 
A lány szíve megint gyorsabban vert, ahogy Ken új reményeket keltett benne. 
A szemébe nézett. 
-  Mindenesetre nagyon szeretném... csak nem tudom, vajon te is akarod-e. 
-  Nagyon is jól tudod - mondta egyszerűen a férfi. 
Végre valami biztató! Kezdetnek ugyan meglehetősen szerény, de mégiscsak 
kezdet, ujjongott magában a lány. 
-  Hozom a mustárt és a teát - mondta Ken, és odament a hűtőszekrényhez, 
mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. 
Lizzie elmosolyodott. Most úgy tűnt, mintha a férfi éppen úgy ehhez a házhoz 
tartozna, ahogy ő. 
Azon töprengett, vajon mit csinálhatott Ken Raleigh-ben? Hiszen soha nem 
tett erről említést. Valószínűleg ott is favágással foglalkozott, mint ahogy addig 
is, egész életében. 
Snowboy hangos ugatással ugrott a gazdája után. 
-  Biztos szeremé még egy kis sonkát - mondta a lány. 
-  Teljesen elhízik attól a rengeteg finomságtól, amit nálad meg apánál 
kap - nevetett Ken. 
Miután asztalhoz ültek, azt mondta: 
-  Elizabeth, szeretnék elnézést kérni apám udvariatlansága miatt. Fogalmam 
sincs, mi ütött belé. Teljesen tönkre fog menni ettől az átkozott gyűlölettől. 
-  Nem olyan fontos - lódította a lány. 
-  De igen! Azt akarom, hogy ezt az egész keserves marhaságot elfelejtsük 
végre. Hiszen anyád meghalt, és én nem tudom, apám miért akarja folytatni még 
mindig ezt az idétlen csatározást. 
-  Ken... - kezdte óvatosan Elizabeth, ez egyszer meggondolva minden szavát. - Azt hiszem, rendezek egy estélyt a húgaim és a vőlegényeik tiszteletére. 
Meghívok néhány embert a városból és néhányat a lányok barátai közül. Gondolod, hogy apád is eljönne? 
-  Nála ezt sohasem lehet tudni. De mi a helyzet veled? 
-  Ó - felelte gyorsan a lány. - Úgy képzelem... 
Persze annál az embernél semmit sem lehet előre tudni. Hiszen szobafogságban van. Elizabeth nagyon remélte, hogy mihamarabb rendbe tudja hozni ezt az 
ügyet. Elsősorban nem is az ikrek miatt akarta megrendezni az estélyt, hanem 
azért, hogy Drake-éket meghívhassa. Úgy tűnt, ez a legegyszerűbb módja, hogy 
mind nekik, mind a többi ismerősének tudtul adja: az egész család szívesen látott 
vendég a házban. 
-  Ne haragudj - tette hozzá nyugtalanul. - Természetesen te is meg vagy híva. 
Sőt kifejezetten számítok rá, hogy segítesz nekem. Ha sikerül túllennünk ezen a 
favágáson, szereznem kell néhány mesterembert, akik a házat rendbe teszik. Valakinek a nyári lakot is ki kell takarítania, fölmosni a padlót, és elhelyeznie a 
lampionokat. Egy zenekart is föl akarok fogadni. Azonkívül ételről, italról is gondoskodni kell. Szeretném... 
-  Meglehetősen sok mindent akarsz egyszerre, kislány - gúnyolódott Ken. 
A lány szeme szikrákat szórt. 
-  Az biztos! Végül is nem mindennap történik meg, hogy egy lány eljegyzi 
magát! Ebben az esetben pedig egyszerre kettőről, azazhogy két ikerpárról van 
szó. Azt akarom, hogy mindenki megtudja. 
A férfi azon tűnődött, mi lenne, ha most ő is megkérné Lizzie kezét, így aztán 
egy füst alatt megünnepelhetnék mind a három eljegyzést. 
-  Föl kell hívnom Coryt - kiáltott föl a lány. - Ő, édes istenem! Erre nem is 
gondoltam idáig. Bár lehet, hogy az ikrek már szóltak neki. Biztos, hogy ő is el 
akar jönni az ünnepségre. 
Ken elvigyorodott. 
-  Jobb lesz, ha előbb az evéssel foglalkozunk, aztán nekiállunk dolgozni. Ha 
az ikrek már a jövő héten megérkeznek, nemigen marad sok időnk. A javítások is 
beletelnek néhány napba, de legelőbb a tölgyet kell elintéznünk. 
-  Ne haragudj, de annyira izgatott vagyok - nevette el magát Elizabeth. 
Hát még én, szerette volna Ken kijelenteni, de aztán mégis úgy vélte, mára 
már épp eleget mondott. 
Evés után Ken hazaugrott, hogy elhozza a terepjáróját meg a szerszámait. 
Snowboyt alig tudta rábírni, hogy vele menjen. 
Amíg távol volt, a lány felhívta Coryt. 
-  Na, milyen volt az út? - kérdezte. 
Az öregasszony örvendezve nevetett. 
-  Hogy vagy, Lizzie-kém? 
-  Csodásan! És te? Hogy tetszett a repülés? 
-  Nem is volt olyan rossz! Pedig tudod, most ültem először repülőn... Kivágattad már azt a fát? - kérdezte egy kis szünet után. 
Elizabeth érezte, hogy szíve újra szabálytalanul kezd kalimpálni. 
-  Néhány percen belül túlleszek rajta. Csak gyorsan föl akartalak még előtte 
hívni, és közölni, hogy... 
-  .. .hogy az ikrek eljegyezték magukat - fejezte be a mondatot Cory. - Hát 
nem nagyszerű? Annyira meglepődtem! Különösen, amikor megtudtam, hogy a 
fiúk is ikrek. 
-  Szóval fölhívtak már - jegyezte meg mosolyogva a lány. 
-  Mi az hogy! Annyira izgatottak voltak, és annyit vihogtak közben, hogy 
többször is rájuk kellett szólnom, különben semmit sem tudtam volna meg tőlük. 
-  Szóval egyetértesz a döntésükkel? - kérdezte Elizabeth, akit még mindig 
kétségek gyötörtek. 
-  Hát persze! - mondta az idős asszony a meggyőződés hangján. 
-  Nem gondolod, hogy túl fiatalok még? - aggodalmaskodott a lány, mert 
nem nyugtatta meg Cory lelkesedése. 
-  Ő, ti Lee-k! Minden nappal jobban kezdesz hasonlítani anyádhoz. Mikor 
tanuljátok meg végre, hogy nincs jogotok beleártani magatokat a mások életébe. 
A húgaidnagykorúak, bármilyen hihetetlenül hangzik is. Ha pedig férjhez akarnak 
menni, inkább bátorítsd őket te is, hogy élvezzék az életet! Nem a te dolgod előírni 
nekik, hogyan kell boldognak lenni! 
Lizzie megdöbbent ettől a nyíltságtól. 
-  Egyszerűen nem tehetek másként, annyira aggódom értük. Mégiscsak olyan 
fiatalok még. 
-  Inkább magadért aggódj, kislányom! Az ikrekkel semmi baj. Veled mi van? 
-  Mit értesz ezen? 
-  Lizzie, ki vele: mi történt, amikor átmentél Drake-ékhez? 
-  Úgy, szóval erre vagy kíváncsi - sóhajtott Elizabeth. 
-  Bizony, bizony. 
A lánynak összeszorult a gyomra. Semmi esetre sem akarta újból elismételni 
a történteket. 
-  Ken eljött, és rövidesen szétfűrészeli a fát - kerülte meg a kérdést. - Amiért 
viszont hívtalak: egy eljegyzési ünnepséget szeretnék rendezni az ikreknek, valószínűleg a jövő szombaton. Ugyanis ide fognak jönni a fiúkkal együtt. Azt akarom, 
hogy minden szépen föl legyen díszítve és egy zenekart is szeretnék elhívni. 
-  Hiszen ez csodálatosan hangzik. 
-  Akkor hát eljössz? 
-  Úgyis tudod. 
-  És semmi kifogásod az ellen, hogy megint útra kelj, hiszen még be sem 
rendezkedtél? 
Cory dünnyögött valamit. 
-  De, kislányom, hiszen én már nyugdíjas vagyok. Akkor jövök-megyek, 
amikor jólesik. Egyáltalán nincs olyan sok dolgom, amíg el nem kezded berendezni a házamat. Ugye nem felejtetted el? 
Lizzie elnevette magát. 
-  Azokra a papagájszínekre gondolsz? Dehogyis felejtettem el. Azonnal nekilátok, mihelyt itt mindent elrendeztem. 
A lány kifejezetten örült, hogy a beszélgetést ártalmatlan témára terelheti. De 
nem számolt Cory makacsságával. 
-  Szóval, mi a helyzet? Most aztán szépen el fogod mesélni, hogy mi van 
veled. Mi történt? Ott maradsz a Lee House-ban? És Kennel... 
-  Pszt! -próbálta a lány lecsendesíteni Coryt. - Légy szíves, ne akarj azonnal 
levonni semmiféle következtetést. Hiszen még csak néhány óra telt el. Majd beszélgetünk róla, ha itt leszel. Az ikrek rábeszéltek, hogy ne adjam el a házat. És 
hogy őszinte legyek, számomra is teljesen világossá vált, milyen fontos nekem. 
-  Hiszen megmondtam... 
-  Persze, persze - szakította félbe Lizzie. Pontosan tudta, mi fog következni, 
de ezt most egyszerűen nem tudta rossz néven venni Cory tói. 
A vonal másik végén elégedett hang hallatszott. 
-  És Kennel mi a helyzet? 
-  Elviselhetetlen vagy! - kiáltotta félig erőtlenül, félig gúnyosan a lány. - A 
világot sem egy nap alatt teremtették! Még nem tudom, mi a helyzet vele. Pillanatnyilag azért jön, hogy szétfűrészelje a tölgyet. De hiszen ezt már az előbb 
elmondtam. 
-  Igen, igen. Hogy jutottál vele ilyen messzire? 
-  Fölvettem anya testhezálló pongyoláját, és elcsábítottam. 
-  Dehogyis tettél ilyesmit! - kiáltott Cory rémülten. 
Elizabeth megesküdött volna, hogy az öregasszony egyáltalán nincs erről 
annyira meggyőződve. Megcsóválta a fejét, és elmosolyodott. Bizony, bizony, 
majdnem valóban elcsábította Kent - persze nem szándékosan, és egyáltalán nem 
azért, hogy aztán munkára fogja. 
-  Cory, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy megnyugszol, és hagyod a 
dolgokat amaguk útján menni. Hívj majd föl, hogy mikor mehetek érted a reptérre. 
Nagyon hálás lennék, ha minél korábban érkeznél, mert szükségem lenne a segítségedre. Megtennéd? 
-  Hát persze. Akarod, hogy néhány nappal az ünnepség előtt jöjjek? 
-  Gondolatolvasó vagy! De nem tudom pontosan, mikor érkeznek a lányok. 
Tudod, autóval akarnak jönni. 
-  Bízd csak rám! Már kigondoltam valamit, úgyhogy hidd el, időben 
ott lesznek. 
-  Igazán köszönöm - kiáltotta Elizabeth. 
Hallotta, amint a terepjáró befordul a kapun. 
-  Ne haragudj, de most mennem kell. Ken jött meg, és még rengeteg dolgunk van. 
-  Sok szerencsét, drágám! 
-  Köszönöm, bár biztos vagyok benne, hogy Kennek nem fog gondot okozni 
az a fa. 
-  Ki beszél itt a fáról? Én a fiúhoz kívántam sok szerencsét... Roppantul 
érdekel, mi fog ebből kisülni. Mindenesetre amint lehet, fölhívlak, hogy mikor 
érkezem. 
-  Valóban hajlandó lennél csapot-papot otthagyni és visszatérni hozzánk? 
-  Természetesen - mondta a melegszívű asszony. - Hiszen úgy tűnik, az én 
kedveskéim élete végre egyenesbe jön. Gondold el, nem lenne gyönyörű, ha az 
ikrekkel együtt ünnepelhetnéd az eljegyzésedet? 
-  Ne beszélj butaságokat! Ken meg én... 
-  .. .éppen eleget vártatok már - fejezte be a mondatot Cory. - Ne fecséreld 
tovább az időt! Igazán megértél már a házasságra! 
-  Most pontosan úgy beszélsz, mint anya - felelte a lány. - Egyáltalán nem 
lehet olyan nagyszerű dolog a házasság, különben már te is kipróbáltad volna. 
-  Ha a te korodban lennék, és olyan férfit találnék, mint Ken Drake, biztosan 
megkaparintanám magamnak - bizonygatta az idős asszony rendületlenül. - Mindenesetre holnap este tíz körül fölhívlak, és elmondom, sikerült-e elérnem az ikreket. Most pedig menj, és segíts Kennek! 
-  Viszlát, Cory - mondta Lizzie, keményen elhatározva, hogy Kénről nem ejt 
több szót. Letette a kagylót. 
9. FEJEZET 
Csengettek. 
-  Kezdhetjük a munkát? - hangzott Ken hangja. 
Elizabeth tetőtől talpig végigmérte a férfit, aki csak egy rövidnadrágot meg 
magas szárú bakancsot viselt, inget azonban nem. Ez meglehetősen kihozta a 
sodrából a lányt. Ebben a pillanatban mindenre gondolt, csak a munkára nem. 
-  Hát akkor gyere, lássunk neki! Kemény munka áll előttünk - sürgette Ken. 
Vigyorogva elindult, de aztán hirtelen visszafordult. - Nagyon szeretném még 
egyszer hangsúlyozni, milyen veszélyes ez a munka. Jobb lett volna, ha valamelyik öcsémet hozom... - Aztán gyorsan kijavította magát, amint meglátta Lizzie 
csalódott arcát. - Nem, nem, nem is igaz. Boldoggá tesz, hogy együtt dolgozunk. 
Majd vigyázok rád, nehogy valami bajod essék. 
A józan esze azt súgta, hogy semmiképpen sem szabad a fára fölengednie a 
lányt. Persze nem azért, mintha egy nő ilyesmire képtelen lenne, hanem mert 
Lizzie annyira fontos volt neki. Tudta, hogy a lánynak nincs gyakorlata, s azt is 
tudta, hogy egy férfi jobban bánhat a nehéz fűrésszel. 
Elizabeth azonban rámosolygott. 
-  Hidd el, igazat mondtam, amikor azt állítottam, hogy felnőttem. Természetesen veszélyes volt egyedül belekezdenem ebbe a munkába, de most már óvatosabb leszek. Nagyon gyorsan tanulok, hidd el. 
A férfi elmosolyodott. 
-  Hogy is utasíthatnálak vissza? Különösen ebben a csinos kis nadrágban. De 
félek, hogy összekarmolják az ágak a szép hosszú lábadat. 
Ez az újabb bók határozottan megmelengette a lány szívét. S ami még fontosabb volt, valami furcsa érzéki vágyódást is keltett benne. A meglepetéstől nyitva 
felejtette a száját. Eddig mindig olyan féltékeny volt anyja szépségére, és úgy 
érezte, a nyomába se léphet. Ez az új élmény viszont, hogy Kennek ennyire tetszik, 
teljesen zavarba hozta. 
Sohasem gondolta, hogy a saját viselkedésével is hozzájárult az anyjával való 
ellenséges viszonyhoz. Mindig gyűlölte azokat a módszereket, amelyekkel anyja 
elbolondította a férfiakat. Most azonban villámként hasított belé a felismerés, 
hogy egy nő épp attól lesz érzékileg is vonzó, ha tisztában van önmaga értékével. 
Az anyja nemcsak szép volt, hanem annak is érezte magát, és úgy is viselkedett. 
Mellette a lányának gyakran volt kisebbrendűségi érzése. 
-  Valami rosszat mondtam volna? - ugratta Ken. Sosem tudta pontosan, mivel 
édesgeti magához, és mivel taszítja el. Vágyott rá, hogy fölfedje előtte a lelkét, de 
tartott is tőle. - Úgy találod, túlságosan érzéki volt a lábaddal kapcsolatos megjegyzésem? 
A férfi szavai visszarántották Lizzie-t a valóságba. Elnevette magát. 
-  Nem, egyáltalán nem. Ellenkezőleg, kifejezetten hízelgőnek tartanám, ha 
még sok ilyen bókot mondanál. 
-  Néhány darab van még a raktáron... De jobb lenne, ha megfelelőbb alkalmakra tartogatnánk. Már most is szinte fejbe ver a hőség, és bizony, legalább 
másfél embert követel ez a munka. 
-  Az egyik felemet szívesen fölajánlom. Csak mondd meg, hogy hova 
tegyem. 
Ken először nevette el magát felszabadultan. 
-  Nem vagyok benne biztos, hogy ezt valóban megtennéd. Mi van, ha arra a 
szép, sűrű gyepszőnyegre gondolok? 
Elizabeth arcát újra elöntötte a pír, de aztán bátran kivágta: 
-  Te vagy a parancsnok. Rendelkezz velem tetszésed szerint! 
-  Sohasem gondoltam volna, hogy egy Lee önként alávesse magát az utasításaimnak. 
Vidám nevetése a lányra is átragadt. Fogalma sincs, milyen szívesen követném 
az utasításait, gondolta Lizzie. Csak kérnie kellene, és biztos vagyok benne, mindent megtennék, hogy elégedett legyen. 
-  Akkor én most fölmászom a létrán - mondta a férfi, és a kötélre mutatott. - Ha fönt kikötöttem magam, küldd föl a fűrészt. Dobd majd föl ennek a 
kötélnek végét, hogy fölhúzhassam! 
-  Igenis, uram -felelte a lány, és arra gondolt, milyen nevetséges ez az egész. 
Hiszen már attól boldognak érzi magát, hogy itt áll kint a rekkenő hőségben és 
arra készül, hogy újra együtt dolgozhasson a szerelmesével. 
Amikor a tölgyet végre szétfűrészelték, mindenhol ágak és apró gallyak hevertek. Ken még kivágta a törzs megmaradt felét is - a vendégek már a nyomát 
sem fogják látni a kidőlt fának. 
Mindketten csuromvizesek, éhesek és szomjasak voltak, mikor végeztek a nehéz munkával. Ken éppen az utolsó szerszámot vitte a kocsijához. 
-  Gyere be, és zuhanyozz le! - mondta a lány. - Ha nem tévedek, éppúgy 
megizzadtál, mint én. 
-  Látom - tapadt a férfi pillantása a lány átnedvesedett blúzára. - Mondta már 
neked valaki, milyen istenien nézel ki így? 
-  Tisztára őrült vagy, Ken. 
-  Az bizony meglehet - ismerte el a másik. Őrült vagyok, annyira bolondulok 
utánad, tette hozzá magában. - Talán jobb lesz, ha hazamegyek zuhanyozni - mondta, habár semmit sem kívánt jobban a világon, mint hogy újra visszatérhessen Lizzie-hez. Éppen ezért kellett most egy kicsit elhagynia. - Alapos 
fürdőt kell vennem, meg ahogy elnézem magamat, borotválkoznom is kell. De 
tudod mit? Gyere el velem vacsorázni! 
A lány bólintott. 
-  Bizony, én is alaposan megéheztem. 
-  Nem is csoda, ilyen kemény munka után. Nagyon ügyes voltál. Már éppen 
azon gondolkodtam, lehet, hogy alkalmazni foglak. 
Ahogy a férfi a karórájára pillantott, Elizabethnek kifejezetten nehezére esett, 
hogy ne bámulja olyan feltűnően Ken szőrös karját. Izmai érzéki vágyat keltettek 
a lányban. 
-  Hétre kész leszel? 
-  Azt hiszem, igen. Különben is úgy érzem magam, mint egy átváltozóművész. Ma már ugyanis negyedszer váltok ruhát. 
-  Nekem ugyan a köntös tetszett a legjobban, de azt javasolnám, hogy a vacsorához valami alkalmasabbat keress. 
Elizabeth a homlokát ráncolta. Mit értsek azon, hogy alkalmasabb? Sosem 
láttam Kent másban, csakfarmerben vagy rövidnadrágban. Biztosan tiszta farmert 
húz. Az lesz tehát a legjobb, ha én is ezt teszem. Csak az a baj, hogy mindegyik 
olyan szűk lett. 
-  Akkor egy óra múlva - szakította félbe a férfi a gondolatait. Amint beült 
a terepjáróba, elmosolyodott. - Remélem, időben elkészülsz. Megveszek az éhségtől. 
Én is ki vagyok éhezve, gondolta a lány. Rád! 
-  Meglátod, nem lesz okod panaszra időben kész leszek. 
Megfordult, és besietett a házba. 
Mi a csudát vegyek föl? - töprengett. 
Egy óra múlva anyja egyik vörös farmernadrágja mellett döntött, amelyhez 
egy mélyen kivágott piros-kék csíkos blúzt választott. Talált egy pár vadonatúj 
edzőcipőt is. Már éppen az utolsó simításokat végezte az arcán, amikor csöngettek. 
Ahogy kinyitotta az ajtót, szó szerint levegőért kellett kapkodnia. Ken egy 
halványkék nyári öltönyt viselt, amely bizonyára egy vagyonba kerülhetett. Az 
ég szerelmére, gondolta a lány, talán csak nem erre a mai alkalomra vette? Fogalma sem volt róla, mit mondjon vagy mit gondoljon, annyira elszégyellte magát. 
-  Miért nem mondtad előre, hogy ennyire ki akarod csípni magad? - kérdezte. 
-  Azt hittem, nincs rá szükség. 
Ken maga sem tudta, mit válaszoljon. Meg sem fordult a fejében, hogy a lány 
nem valami különleges ruhát fog kiválasztani. Tudta, hogy a Lee-k még az otthoni 
vacsorákhoz is kiöltöztek. 
Annyira szerette volna, hogy ez az este más legyen, mint a többi. 
-  Visszamegyek, és átöltözöm - mondta. 
Az utolsó pillanatban sikerült asztalt foglaltatnia a város egyik legelőkelőbb 
éttermében. De sebaj, majd lemondja valahogy. Van itt éppen elég étterem, ahol 
nem tartják olyan fontosnak a finom megjelenést. 
A lány kimerülten tiltakozott. 
-  Nem, nem. Gyere be, egy pillanat alatt átöltözöm. Csak egyszerűen nem 
vártam, hogy... - Elhallgatott. Nem is gondolta volna, hogy Kennek van öltönye. - Azt gondoltam, a kimerítő munka után valami egészen egyszerű helyre 
megyünk. 
Nagyon szeretném tudni, hova akar elvinni, gondolta magában. Egyáltalán 
nincs szükség egy újabb félreértésre. 
Szélesre tárta az ajtót. 
-  Gyere be! Az egész nem fog tovább tartani öt percnél. - Ezzel eltűnt az 
öltözőszobában. 
Ken még mindig a lány öltözködési szokásain morfondírozott, amikor Elizabeth visszaért a nappaliba. A férfi önkéntelenül is elfüttyentette magát. 
-  Felejtsd el a vacsorát! Te vagy az ennivaló - kapkodta a levegőt a meglepetéstől. 
A lány elpirult, de azért kacéran megfordult, hogy a másik megcsodálhassa a 
gyönyörű sárga estélyi ruhát. Kifejezetten büszke volt rá, hogy ennyire elbűvölte 
a férfit. Elnevette magát. 
-  Mi olyan furcsa? - kérdezte Ken villogó szemmel. 
-  Én! Ó, Ken, el sem tudod képzelni, mennyire gyűlöltem, amikor anya ezekben a csábító öltözetekben rohangált, és minden férfit, aki az útjába került, el akart 
szédíteni. Csak most értem meg, milyen csodálatosan érezhette magát ezekben a 
gyönyörű ruhákban. Biztosan önzőén hangzik, de most én is így érzem magam. 
Bármelyik darabját veszem föl, azonnal azt mondod, hogy milyen csodás vagyok, 
és ez nagyon jó érzés. 
-  Örülök neki. De hát Kaliforniában máshogy öltözködsz? 
-  Egyedülálló, dolgozó nő vagyok. És hidd el, ilyen a ruhatáram is. 
A férfi elmosolyodott. Lehet, hogy ez a lány mégiscsak fölcserélné jelenlegi 
helyzetét egy észak-karolinai feleség szerepével? - töprengett. Úgy szeretném 
megkérdezni, bár tudom, most még túl korai lenne. Az eljegyzési ünnepség kiváló 
alkalom lesz majd arra, hogy kellően romantikus keretek között tehessek neki 
házassági ajánlatot. 
-  Értem. Független, hivatásának élő nő vagy. De ez a szerencsétlen favágó 
mindjárt elpusztul az éhségtől. Akkor hát mehetünk? 
A ház előtt Ken mentegetőzni kezdett. 
-  Ne haragudj, hogy most az apám régi autójával jöttem - mondta. - Raleighből azért a terepjárót hoztam magammal, mert tudtam, hogy erre lesz szükség az 
itteni munkához. 
Hogyhogy? - töprengett Elizabeth. Hát van másik kocsija is? Sohasem tett 
említést róla. 
De nem akarta ezt a kérdést tovább feszegetni, nehogy újra szóba kerüljön a 
kettőjük közti társadalmi és vagyoni különbség. 
Legalább ennyire megdöbbent, amikor kiszálltak a város legelőkelőbb étterme 
előtt. 
Ken átadta a kulcsokat a portásnak, hogy az a parkolóba vihesse az autót. 
A pincér az étterem hátsó részébe vezette őket, ahol kellemes komolyzene 
szólt. Elizabeth Kénre pillantott. 
-  Ugye milyen szép? - kérdezte a férfi. 
Lizzie igyekezett elfojtani feltörni készülő aggodalmait. Hiszen a férfi szemlátomást mindent elkövet, hogy neki örömet szerezzen. Csak hát ennek az estének 
a költségei akkorák lesznek, hogy azt nemigen engedhetné meg magának. Hirtelen 
eszébe jutott, hogy még nem fizette ki a fa kivágásának díját. Még ma este ki fogja 
állítani a csekket. 
-  Egyszerűen gyönyörű - mondta. - Nagyon köszönöm. 
Az este úgy elrepült, a vacsora olyan finom volt, a hangulatuk olyan oldott, 
hogy észre sem vették, mennyire elszaladt az idő. 
-  Jaj, megígértem Corynak, hogy ma este tízre otthon leszek, mert megtelefonálja, hogy mikor érkeznek a lányok. 
-  Semmi gond - válaszolta Ken. - Mehetünk. 
Lizzie megállította. 
-  Ken, ez volt egész eddigi életem legszebb estéje. 
-  Remélem is - mondta a másik, miközben gyengéden az ajkához emelte 
Lizzie kezét. - Mint ahogy azt is remélem, nem ez lesz az utolsó. 
Amikor hozták a számlát, Elizabeth elgondolkodott, nem lenne-e megalázó a 
férfi számára, ha most elővenné a hitelkártyáját, és kifizetné az összeget. Amúgy 
is tartozott a favágás díjával. No, majd ha hazaérnek. Talán otthon kevésbé lesz 
kínos a helyzet. Végül is kár lenne most bármivel tönkretenni ezt az estét. 
Miután visszaértek a Lee House-ba, Ken magához ölelte, és szenvedélyesen 
megcsókolta Lizzie-t. 
A lány átkulcsolta a nyakát, s ujjai lázasan túrtak a férfi hajába. Mindenről 
elfelejtkezett. Csak az számított, hogy együtt vannak, kéz a kézben, száj a szájon. 
Ken végigcsókolta a ruha mély kivágása mentén a lány nyakát, s az megremegett a vágytól. A legszívesebben ott a kocsiban odaadta volna magát. 
-  Jobb lesz, ha fölmégy és odaülsz a telefonhoz, mielőtt kihasználnám a 
helyzetet. 
Csak használd ki, mondta volna legszívesebben a lány, bár tudta, hogy Kennek 
igaza van. Bármikor feléleszthetik újból ezt a szenvedélyt, hiszen úgy tűnt, semmit 
sem számít, hogy négy hosszú évig nem látták egymást. 
Elizabeth majdnem elfelejtette, hogy kifizesse a favágásért járó pénzt. 
-  Légy szíves, gyere be, szeretnék egy csekket kitölteni. Csak egy pillanat az 
egész, s közben úgyis meghallom, ha csöng a telefon. 
Ken vonásai elsötétültek. Egyszerűen nem hitte el, hogy a lány valóban fizetni 
akar. 
A fenébe is! Hát még mindig valami szegény ördögnek tart? Még mindig nem 
mondtam eleget...? 
-  Nem szükséges -jelentette ki nyersen. - Amúgy is ki akartam már vágni 
neked azt a fát. Különben pedig te is segítettél. 
-  Ken... - A lány nehezen találta a szavakat. Észrevette, mennyire dühös lett 
a férfi, de valójában fogalma sem volt, hogy miért. Hát nem az lenne a tisztességes, 
ha kifizetné az elvégzett munkáért járó pénzt függetlenül attól, hogy állnak egymással? 
A férfi elfordult. 
-  Holnap látjuk egymást. Hozok tetőfedőket és asztalosokat. Inkább azoknak 
tartogasd a pénzed. 
Bevágta magát a kocsijába, és elszáguldott. Lizzie lassan az ajtóhoz sétált. Újra 
annyira egyedül érezte magát. Ez a délután és ez az este igazán olyan csodálatosan 
sikerült, hogy már-már újra annak a régi kis hercegnőnek érezte magát, mint régen, 
és végre vele volt a herceg is... 
És most olyan egyedül ment be a házba, mint Hamupipőke a bál után. Mindössze annyi volt a különbség, hogy ő nem veszítette el a topánkáját. Sokkal 
rosszabb történt vele. 
10. FEJEZET 
Ken olyan dühösen rontott be a házba, hogy az öreg azonnal fölriadt. 
-  Te vagy az, fiam? 
-  Én hát. - Vett néhány nagy lélegzetet, mielőtt bement volna a szobába. 
-  Valami baj van? - kérdezte az öreg, amint végigmérte a fiát. 
Ken a fejét csóválta. 
-  Nem, nem, semmi - nyugtatgatta az apját. Végül is minek idegesítse föl az 
öregembert. 
-  Biztos vagy benne? - firtatta Kenneth. - Elég savanyú a képed. 
Ken keserűen elvigyorodott. 
-  Ilyen az élet. 
-  Meg az a kis Lee lány, ugye? Miatta csípted ki magad ennyire, igaz? Mi 
történt? Talán újra elcsábítottad, és rájöttél, hogy mégsem illetek egymáshoz? 
Ken a homlokát ráncolta. 
-  Mit érdekel ez téged? - fortyant fel, s kutató tekintettel nézett az apjára. 
Amióta Lizzie visszatért, illetve nem is, amióta a lány anyja meghalt, az öreg 
nagyon megváltozott. Ken nem jött rá, miért. 
Az apja furcsa, fájdalmas fintorral elnevette magát. 
-  Úgy beszélsz, mintha te lennél az egyetlen ebben a családban, akit egy Lee 
visszautasított. 
-  Egyáltalán nem utasított vissza - felelte Ken. 
-  Akkor bizonyára megsértett. Az ugyanaz. 
Ken sóhajtva ült le az ágy szélére. 
-  Apa, tulajdonképpen miért gyűlölöd ennyire a Lee-ket? A föld miatt? 
-  A föld? Nem, az ördögbe is! Az asszony miatt! Az asszony miatt, fiam! 
Annak az átkozott boszorkánynak nem volt elég jó a házam. Pedig a saját kezemmel építettem föl... - emelte föl munkában megkeményedett kezét. - Azóta persze 
nem nyúltam semmihez. Minden elvadult, ahogy magam is. 
-  Apa! - szólalt meg Ken rekedten. - Csak nem Martha Maynek építetted ezt 
a házat? 
Kenneth Drake szeme elhomályosult. 
-  Hagyjál egyedül, fiam. Fáradt vagyok. 
Ken csöndesen felállt, hogy elhagyja a szobát. Föl sem tűnt neki, hogy eddig 
szinte nem is vett levegőt. 
-  Egyszerűen nem tudsz annyi pénzt keresni, hogy egy Lee-vel egyenrangú 
lehess. Nem mondta neked ezt az a lány? Kicsípted magad tisztességesen, hogy 
elvidd vacsorázni, ő pedig a legkevésbé sem hatódott meg a te újgazdag ötleteidtől. A régi pénz, az bizony régi pénz. És ez nagy különbség... 
-  Egy szót sem szóltunk a pénzről - felelte Ken hidegen. 
-  Hidd el, fiam, a pénznek sajnos igenis van szaga. A képzettség és a megjelenés azonnal elárulja, hogy régi vagyonos család sarja-e az illető... A csak magad 
szerzetté vagyon kevésbé értékes. Erted már? 
Ken fogcsikorgatva hagyta el a szobát. 
Nem engedhetem, hogy apa keserűsége engem is megfertőzzön, határozta el. 
Nem akarom úgy végezni, mint ő. Talán rosszul tettem, hogy nem meséltem a 
számomra legdrágább teremtménynek a megváltozott anyagi helyzetemről. 
Ken nem akarta, hogy a pénznek bármi köze legyen kettőjük szerelméhez. Arra 
vágyott, hogy a lány úgy szeresse, ahogy van, és semmi szerepe ne legyen annak, 
hogy történetesen már nem is üt el egymástól a kettejük társadalmi helyzete. Különben pedig a pénznél sokkal fontosabbnak tartotta, hogy belsőleg megváltozott, 
s ezért is lett sikeres. De Lizzie szerelmét nem akarta megvásárolni. 
Talán túlságosan szigorúan ítéltem meg a viselkedését, gondolta. Igaz, ma már 
kétszer célzott rá, hogy én még mindig az a szegény Drake kölyök vagyok. Talán 
ezért is akart fizetni a favágásért, s nem azért, hogy megsértsen... 
Mindent elmesélek neki. Már, ami az anyagiakat illeti. Ami pedig az érzelmeket. .. még önmagamban sem vagyok biztos, hogy akarom-e a folytatást. 
Ken másnap reggel fölkereste a tetőfedőket, akiket már régóta ismert. Ahogy 
elérték a Lee House-t, első gondolata az volt, vajon Elizabeth most milyen szerelésben fog ajtót nyitni. Elmosolyodott. 
-  Min nevetsz? - kérdezte az egyik munkás. 
-  Semmi különös, Dávid. Csak eszembe jutott valami. 
-  Akkor tehát igaza van annak a régi mondásnak, mely szerint a gazdagok 
sokkal többet nevetnek, mint a szegények -jegyezte meg Dávid mosolyogva. 
-  Ha ez így van, akkor Kennek egyfolytában röhögni kellene -jegyezte meg 
a másik. - Hány milliót vakartál már össze? - bökte meg tréfásan Drake könyökét. 
-  Eleget ahhoz, hogy benneteket egész évre ellássalak Raleigh-ben munkával. 
-  Ha már a pénzről beszélünk - mondta Dávid, amint megálltak a Lee House 
előtt -, ez aztán igazán ő világa - intett Elizabeth felé. 
Miután mindhárman kiszálltak a terepjáróból, Dávid odaballagott Lizzie-hez. 
-  Úgy tűnik, meglehetősen nagy a felfordulás a házában, Miss Lee... Bár az 
is igaz, hogy csak egy Lee engedheti meg magának, hogy egy milliomossal vágassa ki a fáit. Nos, mit szól régi barátunkhoz? Ki gondolta volna, hogy ilyen 
dúsgazdagon tér vissza Raleigh-ből? 
Elizabeth csodálkozásábannyitva felejtette a száját. Viccel ez aDavid... Aztán 
ahogy meglátta Ken összeráncolt homlokát, rájött, hogy szó sincs semmiféle tréfáról. 
Érezte, hogy elönti a harag. Érthcletlcn, miért nem közölte ezt vele a férfi. 
Azok a következtetések, amelyekéi ebből kénytelen vagyok levonni, egyáltalán nem hízclgőek, háborgott magában. Hiszen annyi alkalma lett volna Kennek, 
hogy elmondja az igazat: például, amikor olyan büszkén kivágtam, hogy belsőépítész vagyok... Mekkora bolondot csináltam magamból megint! Vagy amikor 
tegnap este megjelent a gyönyörű öltönyében, és akkor is, amikor fizetni akartam 
a favágásért. 
-  Ti csak foglalkozzatok a tetővel, én iszom egy csésze teát - mondta Ken. 
Abban a pillanatban, amint hallótávolságon kívülre értek, a lány feléje fordult. 
-  Ha valóban milliomos vagy, miért nem szóltál erről eddig egy szót sem? 
-  Ugyan miért? Mi lenne a különbség? - kérdezte közönyösen a férfi. 
-  Átkozottul sok! - kiáltotta dühösen Elizabeth. 
-  Hogyhogy? Te csak a szegény fiúkat szereted? Netán azt gondoltad, hogy 
kegyet gyakorolsz azzal, ha engem favágóként alkalmazol? 
Bár a lány forrt a méregtől, elsápadt. Hogy mer így beszélni vele ez a fickó? 
Ken ökölbe szorította a kezét. Nem ezt akarta. Ebben a pillanatban azonban 
fogalma sem volt, hogy mit akar. Még sincs lehetőség arra, hogy ott folytassák, 
ahol abbamaradt? Amikor már úgy tűnik, sikerül, mindig felbukkan valami újabb 
nehézség. Nem tudta, mit válaszoljon. Elfordult, és lement a lépcsőn. 
Elizabcüi tehetetlenül nézett utána. Megfogadta, hogy egyetlen könnyet sem 
ejt többet ezért a férfiéit, de olyan nagy csalódást érzett, hogy megint csak elveszítette az önuralmát. Visszarohant a szobájába. 
Úgy érezte magát, mint akit összeverlek. 
Hangos kalapálás zaja riasztotta föl. Bizony, a munka a legjobb orvosság, még 
ha megoldhatatlannak tűnik is a helyzet. Hiszen elő kell készítenie az ünnepséget. 
Ahogy a fiókban kotorászott levélpapír és boríték után, egy szív alakú piros 
kis doboz akadt a kezébe. 
Személyes dolgok - olvasta rajta anyja szép kézírását. A lelkiismerete azonban mcgli  tol la, hogy kinyissa. Visszatette a dobozt a helyére. Talán majd később 
megnézi, hiszen lehet, hogy olyasmi van benne, amit kár lenne kidobni. 
Leült az íróasztalhoz, felütötte a telefonkönyvet, és elkezdte összeírni a vendégek listáját. 
Ezen a délelőttön Elizabethnem látta Kent többé. Amikor délfelé kiment, hogy 
megkérdezze a munkásokat, kérnek-e valamit enni, szomorúan állapította meg, 
hogy Drake már elment. 
Tommy, a másik tetőfedő egy pontosan ugyanolyan dobozt hozott le a tetőről, 
mint amilyent Elizabeth az anyja íróasztalában látott. 
-  Egy páncélszekrényben találtam - mondta a férfi. - A szekrényt nehéz lett 
volna lehozni, s mivel csak ez a dobozka volt benne, azt gondoltuk, kivesszük, 
hátha szüksége van rá. 
-  Köszönöm - mondta a lány dobogó szívvel. - Jöjjenek be a konyhába, egyenek valamit. 
Néhány esetlen kísérletet tett valami barátságos beszélgetésre, de aztán elnézést kérve visszavonult. Teljesen mindegy volt, hogy azok ketten mit gondolnak 
felőle. Berohant az anyja szobájába, letette az ágyra a dobozkát, majd kivette a 
fiókból a másikat is. 
Az elsőben, melyet kinyitott, levelek voltak. Reszkető kézzel bontotta fel az 
egyiket, és olvasni kezdte. 
Anyja és Kenneth Drake szerelmes levelei voltak. Ebben a pillanatban világossá vált előtte Cory sok-sok régebbi célozgatása: anyja elveszett szerelme nem 
volt más, mint Kenneth Drake. 
A levelekből megtudta, hogy a nagyapja megtiltotta a lányának, hogy ezzel a 
söpredékkel találkozzék. Anyja valószínűleg ezért tiltotta el őt is Kéntől. Az 
egyik levél teljesen egyértelműen utalt arra, hogy az idősebb Drake soha többé 
nem akarta látni Marthát, miután az túl gyengének bizonyult, hogy apja parancsának ellenszegüljön. 
A lány kábultan dőlt hátra a fotelban. Miközben végiggondolta anyja szomorú 
sorsát, rájött, hogy nem tudja hibáztatni. Nem érzett mást, csak részvétet, amiért 
Martha elveszítette egyetlen igazi szerelmét. 
Kinyitotta a másik dobozt, amely Ken és az ő leveleivel volt tele, bár a többségüket még ki sem nyitották. 
Ezért nem kapott tehát egyetlen sort sem, mert anyja egyszerűen elfogta a 
leveleket. Nyilván minden pénzét és befolyását bevetette ennek érdekében. 
Elizabeth néhány sort írt az egyik levélpapírra, és a hátsó ajtóhoz szaladt, hogy 
előkerítse Snowboyt. A kutya azonban nem volt sehol. 
Gondolt egy nagyot, és fölhívta az idősebb Drake-et. 
-  Ken otthon van? - kérdezte. - Itt Elizabeth Lee Stone. 
-  Nem, nincs itthon. 
-  Nem tudja, mikor megy haza? - kérdezte, miközben az ajkába harapott. 
-  Talán péntek este. Üzleti ügyben Raleigh-be kellett utaznia. Van ott ugyanis 
egy nagy üzeme, ha még nem tudná. 
-  Tudom - mondta halkan a lány. - Mr. Drake, nem lenne kedve szombaton 
eljönni arra a kis ünnepségre, amelyet a húgaim eljegyzésére rendezek? - kérdezte 
ösztönösen. 
Egy pillanatig csönd volt, majd hallotta, hogy az öreg leteszi a kagylót. 
A péntek este szinte egy szempillantás alatt elérkezett. Az elmúlt napokban 
Elizabeth számtalanszor megpróbálta Kent Raleigh-ben fölhívni, de hiába. Már 
csak abban reménykedett, hogy a férfi időben visszatér, és elmondhatja neki, mit 
talált. 
Annyi mindent meg kellene beszélniük! Elizabeth nem akarta, hogy az ő szerelmük is olyan keservesen érjen véget, mint a szüleiké. 
A házon már minden munkát elvégeztek. A pompás kúria új úrnője másnapra 
várta húgait és a vendégeket. Minden gyönyörűen föl volt díszítve, az ételeket és 
italokat is megrendelték. Elizabeth számára azonban mindez nem sokat számított, 
amíg nem beszélhetett Kennel. 
Miután hazaérkezett Coryval a repülőtérről, bekísérte a házba. 
-  Csomagolj ki, nekem még el kell intéznem valamit - mondta bocsánatkérő 
mosollyal a házvezetőnőnek. 
Kezében a néhány nappal ezelőtt megírt cédulával a hátsó ajtóhoz ment, és 
hívni kezdte Snowboyt. Füttyentett egyet, majd még egyet. Már éppen csalódottan 
vissza akart fordulni a házba, amikor hirtelen izgatott ugatás ütötte meg a fülét. A 
kerítéshez rohant. 
-  Szia, öregfiú! - Lehajolt és megsimogatta a kutya dús szőrzetét. - Ugye 
elviszed ezt a gazdádnak? Siess! Fontos, nagyon fontos. 
Snowboy csodálatos módon hagyta, hogy a nyakörvére erősítse a papírt. Egy 
pillanat múlva Elizabeth is megtudta, hogy miért: Ken állt a kerítés másik oldalánál. 
Csodálkozva nézte a lányt, s hirtelen az a néhány nappal ezelőtti beszélgetés 
jutott az eszébe. Még mindig nem tudott napirendre térni afölött, hogy apja és 
Lizzie anyja valamikor egymásba szerettek. 
Snowboy közben odaért az üzenettel. Ken nagyot sóhajtva nyitotta ki a fehér 
borítékot. 
Elizabeth feszülten nézte, amint a férfi valamit firkantott a papír másik oldalára. Szinte a torkában dobogott a szíve, amikor Snowboy visszaért. 
Mindenről tudok - állt a papíron. 
A lány még éppen idejében állt föl a kutya mellől, hogy lássa, ahogy a másik 
eltűnik a házuk mögött. Nem fog eljönni! A világ minden kincséért sem fog eljönni... 
Az ikrek és vőlegényeik óriási meglepetést okoztak. Igazából senki sem tudta, 
hogy a lányok ikrekkel jegyezték el magukat. A fogadás csodálatosan sikerült. 
A Drake fiúk is eljöttek apjukkal együtt, csak Ken hiányzott. Mindenki kíváncsian leste a vad férfiakat, s bár meglehetősen sok volt a suttogás, végül mégiscsak 
befogadták őket: tulajdonképpen mindenki megkönnyebbült, hogy a Drake és a 
Lee család ősi ellenségeskedése szemmel láthatóan véget ért. 
Ken azonban még mindig nem mutatkozott. 
Hiába a legszebb ruha, hiába a társaság, Lizzie még soha sem érezte magát 
ennyire magányosnak. Még szerencse, hogy itt van a régi házvezetőnőjük, aki 
gondoskodni fog az estély további menetéről, és ő néhány percre visszavonulhat. Szinte ösztönösen lépkedett a kerten végighúzódó ösvényen a nyári lak és a 
legelők felé. 
A kerítés másik oldalánál hirtelen Kent pillantotta meg. 
-  Mióta vagy itt? - zihálta. 
-  Már régen. Csak nem tudtam, szívesen fogadnak-e. 
Elizabeth bólintott. 
-  Természetesen, igen. Hogy pontos legyek, nélküled nem teljes ez az estély. - Nagyot sóhajtott. - Annyira féltem, hogy már egyáltalán nem is jössz el, 
Ken. Én... feltétlenül beszélni szeretnék veled. 
-  Én is szeretnék beszélni veled, Lizzie. De még mindig szükségem van egy 
kis időre, hogy az egészet átgondoljam. Azt hiszem, át fogom hozni a raleighcéget Greensboróba... 
A lánynak újra reszketni kezdtek az ajkai. 
-  Miért nem meséltél semmit a sikereidről? Akármit is kérdeztem, soha egy 
szót se szóltál! 
A férfi fáradtan sóhajtott. 
-  Nem akartam, hogy a pénzem és a tekintélyem a legkevésbé is befolyásolják 
a döntésedet. Arra vágytam, hogy azt szeresd, akit régen, Ken Drake-et, azt a 
szegénv srácot a szomszéd házból. 
-  Ő, Kenny... - suttogta a lány. - Tudom, sokáig azt gondoltad, hogy nekem 
csak a pénz fontos. De most már rájöhettél, hogy nem így van. Mikor négy év után 
először találkoztunk, összevissza beszéltem, ám csak azért, mert egyfolytában 
zavarban voltam. Dicsekedtem, parancsolgattam, pedig hidd el, csak a bizonytalanságomat meg az idegességemet próbáltam leplezni. Olyan keménynek és szigorúnak tűntél... Amikor meghívtál vacsorázni, azért vettem fel azt az egyszerű 
göncöt, nehogy kényelmetlenül érezd magad. Úgy látszott, egy nap alatt nem 
temethetjük be a bennünket elválasztó szakadékot. Fogalmam sem volt, mit 
mondjak, mihez kezdjek. Azt sem tudtam, egyáltalán mit kellene tennem... Ezzel 
az estéllyel is azt akartam neked bebizonyítani, hogy sem a pénz, sem a tekintély, 
sem pedig a társadalmi helyzet nem érdekel. Egyszerűen szeretném eltemetni ezt 
a régi, ostoba gyűlölködést. Ezért hívtam meg mindenkit, akit csak ismerek. 
Ken áthajolt a kerítésen, és megragadta a lány vállát. 
-  Tudod, milyen sokat jelentett apám számára ez a meghívás? Azt hiszem, 
már nem fog szomorúan meghalni, mindegy, hogy mi történik vele a hátralevő 
életében. Visszaadtad a becsületét. Azt hiszem, anyád sértéseit túlságosan a szívére vette, de azért még mindig szereti őt. 
-  Az a régi kislány is még mindig szeret téged, Ken. Nem akarom, hogy velünk is hasonló történjék. Nem akarok úgy visszapillantani az életemre, hogy 
azt kelljen mondanom, az egészet elfecséreltem, mert a szerelmem viszonzatlan 
maradt... 
Ken lassan megcsóválta a fejét. 
-  Én sem akarom, szerelmem. 
-  Eljössz az ünnepségre? - suttogta olyan rekedten és félénken a lány, hogy 
alig lehetett hallani a szavait. 
A férfi bólintott, és átbújt a kerítéslyukon. 
-  Elhatároztam, hogy itt maradok Greensboróban. És te? Te mit fogsz tenni? 
Itt maradsz a Lee House-ban, vagy visszamégy Kaliforniába? 
A lány mélyen a szemébe nézett. 
-  Dolgozni bárhol tudok, de rájöttem, hogy itt akarok élni. Hiszen idekötnek 
a gyökereim és az emlékeim, itt él az egyetlen férfi, akit mindig is szerettem. Ott 
akarok lenni, ahol te vagy. Amit te akarsz, én is azt akarom. Es nagyon boldog 
lennék, ha megosztanád velem a Lee House-t. 
Ken mélyen fölsóhajtott. 
-  Senkit sem szerettem rajtad kívül, Lizzie. Isten a tanúm, mindent megpróbáltam, hogy elfelejtselek, de nem sikerült. Mindig is téged imádtalak, drágám. 
És teljesen mindegy, hol fogunk lakni, ha mellettem maradsz. 
Amikor a nyári lakhoz értek, a zenekar éppen egy lassú, andalító számot kezdett el játszani. Ken átölelte a lányt, és táncolni kezdtek. 
Elizabeth alig mert levegőt venni, annyira félt attól, hogy az egész csak álom. 
Arcán érezte Ken forró leheletét, majd fejét belefúrta a férfi vállába. 
-  Hozzám jössz feleségül? - suttogta a férfi. - Ha kosarat adsz, légy szíves, 
csak nagyon halkan mondd. Ha viszont a válaszod igen, akkor nyugodtan fölverheted akár az egész vidéket is. 
Lizzie pillantása elmerült Ken csillogó zöld szemében. 
-  Igen!!! Igen, Ken! - kiáltotta teljes erejéből, éppen abban a pillanatban, 
amikor a zenekar elhallgatott. 
A boldog vőlegényjelölt egy kis csomagot húzott elő a zsebéből. Kinyitotta, s 
gyönyörű briliánsgyűrű csillant meg a kis bársonypárnán. 
-  Raleigh-ben vettem - mondta. - De ha akarod, kicserélhetjük egy másikra, 
amit itt veszünk. 
Elizabeth szemét elöntötték az öröm könnyei. 
-  Felőlem akár Timbuktuban is vehetted volna, mindegy lenne! Kérlek, húzd 
az ujjamra, és soha többé ne hagyj el! 
Ken boldogan elmosolyodott. 
-  Soha sehova nem megyek többé nélküled, drágám!