Júlia 156 Kathleen OBrien Bárhol jársz, követlek A szép szőke Jennie tizenhét éves, amikor beleszeret Michaelba, a jóképű nyomozóba, és huszonhárom, amikor ismét találkozik vele. A közben eltelt időben mindvégig őt vádolta bátyja egykori haláláért, s felháborodva hallja, hogy a férfi ezúttal a zsarolók elől bujkáló nővérét keresi. Jennie elszántan őrzi a rejtekhely titkát, Michael azonban minden lépését figyeli... Bárhol jársz, követlek 1. FEJEZET Egyik kezében az autókulccsal, a másikban a táskájával, Jennifer Kearney idestova már húsz perce álldogált az ajtónál. Most kipillantott az ablakon. Odakinn mindent vigasztalan szürkeségbe burkolt az eső. Noha tudta, hogy mennie kellene, nem mozdult. Testvére zokogása fogva tartotta, akár egy börtöncella, melyből nincs menekvés. Mondania már nem volt mit. Meggyőző érveiből legalább tizenöt perce kifogyott. De hogyan hagyhatná magára Clare-t? Szép, önfejű nővére órák óta keservesen sírt, s még mindig nem akartak elapadni a könnyei- Jennie tanácstalanul nézte az ablak melletti karosszékben kuporgó karcsú alakot. Clare olyan volt bő, fehér hálóingében, akár egy szánalomra méltó kisgyerek. Jennie képtelen volt tovább elviselni a látványt, és könnyekkel a szemében elfordult. Tekintetét a fenyődeszkákból összerótt falra függesztette, mintha onnan akarná leolvasni, mitévő legyen. Egy dologban biztos volt: meg kell győznie nővérét tervének képtelenségéről. Nem rejtőzködhet örökké a szigeten, ebben a kis faházban! Haza kell mennie, ha nem is Alexhez, a férjéhez, de legalábbis hozzájuk, a ranchra. Ez az egyetlen ésszerű megoldás. Clare azonban soha életében nem viselkedett ésszerűen, következésképpen itt fog maradni a szigeten. Eszményi búvóhelynek tekinti a hétvégi házat. Jennie nagyot sóhajtott, amikor pillantása végigsiklott a kopottas szőnyegen és az elnyűtt bútorokon. Stewarts Roostot, a Texas délkeleti partjai közelében fekvő aprócska szigetet nem kedvelték túlzottan a turisták. Még most, a nyári hónapokban is szinte néptelen volt. Clare választása természetesen éppen ezért esett rá. - Holnap ismét eljövök - törte meg végül a csendet Jennie. Clare felemelte a fejét. - Ne gyere, ha követ valaki! - Hamvasszőke haja szinte fehérnek látszott, és arca sápadtan világított a szórt fényben. Vajon az én szőke hajam is ilyen kísértetiesen fest? - gondolta Jennie. - No de Clare! - Jennie kis mosolyt erőltetett az arcára. - Komolyan azt hiszed, hogy apa képes volna megfigyeltetni a saját leányát?! - Mi az hogy! Csak azért bánik veled tapintatosan, mert biztos benne, hogy előbbutóbb bevallód, hol vagyok. Végül is te vagy a jó kislánya. Jennie elpirult. Clare sokatmondó nyomatékkal ejtette ki a jó kislányt. Igen, a jó kislány mindig mosolyogva engedelmeskedett, soha nem hozta kínos helyzetbe a családját, lázadozó fivére és dacos nővére viszont forgószélként tartották mozgásban a házat. Clare dühösen kifújta az orrát. - De mihelyt rájön, hogy valóban nem akarod elárulni a rejtekhelyemet, méregbe fog gurulni. Hiszen ismered... apa meggyőződéses férfipárti. Soha nem állna egy nő oldalára, még akkor sem, ha az történetesen az ő lánya! Afféle makrancos kancacsikónak tekint, akit lasszóval kell befogni, és erőszakkal visszaráncigálni a karámba. Soha nem adja fel, mindig az ő akaratának kell érvényesülnie! Akkor menjünk el hozzá együtt, és próbáljunk meg beszélni vele! - akarta mondani Jennie, de aztán mégis hallgatott. Ezzel és még legalább tucatnyi más, elfogadható érvvel hiába győzködte nővérét rejtőzködése két hete alatt. Clare mindent visszautasított, s közben napról napra fokozódott benne a kétségbeesés. Jennie szerette volna rávenni apját, hogy segítsen Clare-en, a nővére azonban makacskodott: ez az ő magánügye, s ha húga nem hajlandó tiszteletben tartani kívánságát, akkor legföljebb annyit ér el, hogy előle is elrejtőzik... A Clare szemében felvillanó rémület elárulta, hogy a fenyegetés nem puszta szó. Valami szörnyűség történhetett közte és a férje között, gondolta Jennie, és nem akar róla beszélni. De bármi történt is, nem a legjobb megoldás elbújni a világ elől. - Clare - kezdte Jennie félénken -, én egyszerűen nem értem... Clare azonban némán elfordult, és egy könnycsepp gördült alá az arcán. Jennienek összeszorult a torka. Még nem tudja, hogyan, de meg kell védelmeznie testvérét, hiszen senkije sincs rajta kívül. Édesanyjuk meghalt az ő születésekor, és szeretett fivérüket, Quinnt hat évvel ezelőtt megölték. Most már csak ketten vannak az ellenséges világgal szemben. - Mindenesetre óvatos leszek - ígérte -, ha apa valóban felfogadott volna valakit. De holnap feltétlenül eljövök. - Várt egy pillanatig, ám Clare, gondolataiba merülve, fel sem nézett. Jennie szomorúan kilépett az ajtón, és a szakadó esőben a kocsijához futott. Már éjfélre járt, s egyórányi vezetés után még mindig több mérföldnyire volt hazulról, és reménytelenül messze mindenféle megoldástól. Még soha életében nem érezte ilyen fáradtnak magát, csupán a kényelmes ágy utáni vágy adott erőt hozzá, hogy tovább tudjon vezetni. Képes lennék akár egy hétig is egyfolytában aludni, gondolta sóvárogva. Amikor rákanyarodott a félkör alakú behajtóra, egy idegen kocsit fedezett fel a ház előtt. A veranda befüggönyözött ablakain kiszivárgó gyenge fényben is látszott, hogy elegáns, drága márkájú autóról van szó, s Jennie-t ettől azonmód elfogta a düh. Már megint valaki apa számos üzleti barátja közül! Mert Arthur Kearney nem elégedett meg azzal, hogy vállalkozása a számítógépprogramok terén uralta a piacot, személyesen vezette nagy állattenyésztő farmját is, úgyhogy házában egymásnak adták a kilincset a legkülönfélébb emberek: szarvasmarha-tenyésztők, ügyvédek, bankárok és adótanácsadók. Tőle pedig természetesen elvárta, hogy bűbájosán játssza a házikisasszonyt a nap bármely órájában. Fáradtságra való hivatkozás legföljebb féktelen dührohamot váltott ki Arthur Kearneyből, ezt a fogalmat ő nem ismerte. Sajnálom, ma nélkülözni fogják a társaságomat, gondolta Jennie, miközben leállította piros kétülésesét a fekete túrakocsi mögött. Az eső egyhangú dobolása elnyomta léptei neszét a kőburkolaton. Az ajtó nem volt bezárva, s az előcsarnokban két, tartózkodóan elegáns fekete bőrönd állt. Különös, állapította meg Jennie, apa nemigen szokott szállóvendéget hívni a ranchra. A tágas nappaliból hangok hallatszottak. A nyitott ajtón át Jennie meglátta az apja mellett álló férfit, és rémületében elejtette a táskáját. A vendég egyáltalán nem úgy festett, mint azok a nagyhangú, testes üzletemberek, akik vizespohárból vedelték Kearney drága skót whiskyjét, és hozzá büdös szivarokat szívtak. Ez az ember magas volt, izmos, karcsú. És fiatal. Hat évvel ezelőtt éppen betöltötte a huszonhármat. Azóta még legalább öt centivel lett szélesebb a válla, s ettől még keskenyebbnek látszott a csípője. Akkoriban nem dohányzott, és nem ivott szeszt. A férfit Michael Wintersnek hívták. És hat évvel ezelőtt ő okozta Jennie fivérének halálát... Amikor Michael meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, valósággal kényszerítenie kellett magát, hogy felálljon az érkező üdvözlésére. Nem akart találkozni többé Jennifer Kearney vei, nem akart soha többé a lány kék szemébe nézni. 0, az a szép, kék szempár... Amikor utoljára látta, hat hosszú évvel ezelőtt, könnyben úszott. Jennie bátyja azon az éjszakán az ő karjában belehalt lövés okozta sérülésébe. A törvényszéki vizsgálat lezárult: ismeretlen tettes által elkövetett bűncselekmény, melynek okát nem sikerült feltárni. Tudta, Jennie könnyeit nem csupán a fájdalom, hanem a düh és a gyűlölet is táplálta: őt vádolta fivére haláláért. Azon az éjszakán, ott a kórházban, vigasztalóan a lány felé nyújtotta a kezét, és meg akarta magyarázni a történteket. A kezén azonban ott volt Quinn vére... 0, hogyan nézett rá az a szép, kék szempár! Most, hogy ugyanabban a helyiségben volt a lánnyal, rádöbbent, van valami, amitőljobban fél, mint a Jennie szeméből feléje áradó gyűlölettől és bánattól. Hogy meglátja benne Quinnt... Önkéntelenül ökölbe szorította a kezét, mintha fel akarná venni a harcot az emlékekkel. Nyolc évvel ezelőtt, amikor Quinton Kearney hadnagy meghívta barátját, Michael Winters hadnagyot a családjához a karácsonyi ünnepekre, Michael nem győzött csodálkozni a három Kearney testvér hasonlóságán. Mindhármuknak ugyanolyan selymes szőke haja volt, és ugyanolyan bársonyosan sötét pillákkal árnyékolt kék szempárral néztek a világba. Nyúlánkak voltak és napbarnítottak, gondtalanok és vidámák, mint akik csupán arra születtek, hogy élvezzék az életet: ússzanak, teniszezzenek és szórakozásból elcsavarják a másik nembeliek fejét. Egyre gyakoribbá váló látogatásai során Michael azonban felfedezett egyes finom különbségeket a testvérek természetében. Clare, a legidősebb, határozottabb és keményebb volt a másik kettőnél, Quinn nyugtalanabb, izgékonyabb, kalandvágyóbb. Jennie, a legfiatalabb, aki tizenötödik évében járt, amikor Michael megismerte, és tizenhét, amikor Quinn meghalt, mindannyiuk közül a legszelídebb, legcsendesebb. Nyugodt, kiegyensúlyozott lénye nagy belső erőre engedett következtetni, olyan adottságra, melynek mindkét testvére híján volt. Az a Jennifer Kearney azonban már a múlté. Aki itt áll vele szemközt, abban semmi szelídség nincs, csak úgy süt belőle a gyűlölet. Michael roppant önuralommal elhessegette magától az emlékeket, és a lány felé indult. - Jennifer! Mennyire örülök, hogy látlak! Michael érezte, hogy hangja tartózkodó udvariassággal cseng, s ez érthetetlen módon bosszantotta. De hát mit is mondhatott volna? Szíve szerint ezt: megbocsátottál, Jennie? A hűvös üdvözlés azonban belefojtotta az őszinte kérdést. - Szervusz, Michael! - Jennie máris visszahúzta a kezét, és a szoba túlsó végében álló kandallóhoz sétált. Látszólag nem érzékelte a viselkedése nyomán bekövetkezett kínos hallgatást. Michael egyszer csak azon kapta magát, hogy szinte tapintatlanul bámulja a lányt. Fehér csattal összefogott hamvasszőke haját, melyben esőcseppek csillogtak, üde bőrét, karcsú alakját. Felnőtt lettél, Jennie, gondolta elmerengve, és nagyon szép... Már hat évvel ezelőtt is szép voltál, de akkor még nem leltél rá önmagádra. Még csak kísérleteztél, öltözködéssel, kikészítéssel. Emlékszem, hol a végzet asszonyát alakítottad karmazsinpirosra festett ajakkal, hol a lompos, igénytelen kékharisnyát... Mindent kipróbáltál, de nekem az igazi, a természetes Jennie tetszett legjobban... Talán két héttel lehetett Quinn halála előtt, amikor mi hárman, te, Quinn meg én egész éjszaka fenn maradtunk. Egy iszonyatosan rossz vadnyugati filmet néztünk a tévében, és pattogatott kukoricát ettünk. Rajtad levágott szárú farmer volt, meg Quinn egyik ócska, kinyúlt pólója, és az arcodon pattanások elleni győgypakolás. A sűrű, kék színű kulimász belecsöpögött a pattogatott kukoricás tálba, és te, miközben a lábujjaid körmeit lakkoztad, véletlenül a térdemre is kentél a vörös ragacsból... A kutya fellökte a poharamat, és fellefetyelte a kiömlött sört. Életem egyik legboldogabb éjszakája volt... De az a bűbájos kis csitri már nincs többé. Helyette egy szép, jól öltözött és igen hűvös fiatal hölgy áll a kandalló előtt. És Quinn sincs többé... - Michael Winters... - Jennie felvonta a szemöldökét. - Igazán kíváncsi vagyok, mi hozott ide Texasba. - Majd lassan hozzáfűzte: - Éppen téged, és éppen ide... Michael összeráncolta a homlokát. Ez a maró gúny nem illett Jennie-hez. Clare-nél és Quintonnál hamar kész volt az éles visszavágás, Jennie mindig tudott uralkodni magán. Ennyire megváltozott volna? Az elmúlt években gyakran gondolt arra, hogy visszatér Texasba. Szerette volna látni, mivé fejlődött Jennie a hat év alatt. De soha nem merészkedett el a ranchra, gyáván elbújt Seattle-ben, kemény munkával kiépítette vállalkozását, és Kearneyék létezéséről egyszerűen tudomást sem vett. Most azonban már nem tehetett úgy, mintha Kearneyék a világon sem volnának, hiszen itt volt a házukban, és látta, amint gyanakvó és ellenséges kifejezés jelent meg Jennie szemében. Meglepődött, hogy a változás ilyen fájdalmasan érinti, mert eddigi élete során már oly sok pótolhatatlan veszteséget elszenvedett: elveszítette legjobb barátját, feleségét, még meg sem született gyermekét. Mindezek után van-e jelentősége annak, hogy ez a fiatal nő megvetést érez iránta? - Édesapád felkért, hogy bizonyos problémák megoldásában legyek a segítségére - válaszolta nyugodtan, s titokban örült, hogy ezúttal még az igazat mondhatta. Kellemetlen érzés töltötte el, ha arra gondolt, hogy előbb-utóbb eljön a kényszerű hazugságok ideje. Eddig még nem tudatosodott benne, mennyire ízléstelen dolog lesz becsapni Jennie-t. Mintha csak megérezte volna Michael habozását, Arthur Kearney mozgásba helyezte tolószékét, és a fiatalok felé gördült. - Igen, én kértem meg Michaelt, hogy foglalkozzon... bizonyos problémákkal jelentette ki Kearney a rá jellemző ellentmondást nem tűrő hangnemben, és tolószékét megállította a leánya mellett. - Rájöttem, hogy némelyik alkalmazottam nem megbízható, ezért felkértem Michaelt, nézzen utána a dolgoknak. Itt fog lakni a ranchon, mindnyájunknak így kényelmesebb. Kearney szavai senkit sem téveszthettek meg, legkevésbé a leányát, ezt Michael rögtön észrevette Jennie arckifejezéséből, gúnyosan lebiggyesztett ajkából. Jennie nagyon is jól tudja, miért jöttem ide valójában, gondolta, és még inkább megvet. De ha teljesíteni akarom megbízásomat, nem jöhetek ki a sodromból, ahányszor csak Kearney kisasszony megvetően néz rám. Végül is ez a munkám: kikutatni, feltárni azt, amit mások igyekeznek elrejteni. Nem lehetek tekintettel arra, hogy tetszik-e nekik, vagy sem! Mint ahogyan az sem játszhat szerepet, miképpen viselkedik Jennie. Régen barátok voltunk, most nem leszünk azok. Ez minden. Túl fogom élni ezt is, mint minden mást az életemben. - Valóban azt kívánod, hogy magánnyomozóként neked dolgozzon és a házunkban lakjon? - kérdezte Jennie metsző hangon. - Igen. - Kearney nem is titkolta, hogy mulattatja leánya minden pillanatban kitörni kész dühe. - Igen, kicsikém, Michael egész nap együtt lesz velünk. Mindaddig, míg be nem fejezi a munkáját. Michael ebben a pillanatban rájött, mit akar Arthur Kearney: hogy Jennie tisztába jöjjön a helyzettel. Hatalmi harc folyik apa és leánya között, és ő, Michael Winters lesz az ütőkártya. - Egyébként nem hiszem, hogy sokáig élvezhetjük Michael társaságát - fűzte hozzá Kearney. -Nyomozóirodája már számos nehéz esetet oldott meg eredményesen a gazdasági bűnözés terén. A mi kis hétköznapi ügyünket egykettőre tisztába teszi... - Igazán? - Jennie kihívó pillantást vetett Michaelra. - Ilyen jó vagy? A férfi arca megrándult. Tudta, hogy mire céloz Jennie. Arra a szerencsétlen éjszakára, amikor első magánnyomozói megbízása során az ő hanyagsága miatt halt meg Quinton Kearney. - Nem vagyok rossz - felelte. - Nem rossz? - kacagott fel kurtán, bántóan a lány. - Akkor ugyancsak sokat fejlődtél! Michaelnak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne vágjon vissza gorombán. A megjegyzés mégsem érte váratlanul, számított effélére visszatérése esetén. Higgadtan válaszolta: - Valóban sokat fejlődtem, Jennie. Hat év telt el azóta. Hat év elég hosszú idő ahhoz, hogy férfivá érjen az ember, okuljon a hibáiból és kifogástalan munkát végezzen. Hat év... Azalatt széttört, darabokra zúzódott az ő kis világa, s a darabokból új, többé-kevésbé önálló életformát kellett teremtenie. Tanult valamicskét a szerelemről, és ínég többet a szenvedésről. Jennie lehajolt az apjához, mímelve az esti puszi mindennapos szertartását, aztán kilibbent a szobából. - Hat év hosszú idő, Jennie... - Michael bosszúsan állapította meg, hogy hangja szándéka ellenére védekezően cseng. De a lány olyan hidegen, leereszkedően bánt vele. Jennie, aki időközben elérte a hallból az emeletre vezető lépcsőt, most megperdült. - Az én számomra nem! - vetette oda. Michael döbbenten látta, hogy a nagy, kék szempár csupa könny, s ez a látvány kizökkentette gondosan begyakorolt közönyéből. Jóságos ég, lehetséges, hogy még mindig ennyire elevenen élnek benne a történtek?! Bámulatos! Az eltelt hat év alatt ő még azt is elfelejtette, hogy az emberek sírni tudnak... - Az én számomra - folytatta Jennie remegő, de tiszta hangon -, olyan, mintha csak tegnap lett volna... - Most már elég, kisasszony! - kiáltott közbe nyersen Kearney. Michael régen gyakran fültanúja volt efféle rendreutasításoknak, s jól emlékezett rá, hogy olyankor Jennie mindig megszeppenve elhallgatott. Most azonban még a szeme sem rebbent, dacosan felemelte az állát. Ó igen, Jennie felnőtt lett... - .. .és még mindig ott látom Quinn vérét a kezeden - fejezte be a mondatot. A kegyetlen szavak elevenbe találtak. Michaelnak szinte elakadt a lélegzeté, és önkéntelenül a combjához dörzsölte a tenyerét, mintha ő is látná rajta a vért, és hasztalan próbálná róla eltávolítani... - Jennifer! - Kearney olyan erővel szorította tolószéke karfáját, hogy az ujjai megroppantak. -Azonnal bocsánatot kérsz! - Nem - felelte a lány halkan, és két nagy könnycsepp gördült le az arcán. - Nem kérek bocsánatot. - Azzal sarkon fordult, és ügyet sem vetve apja dühös kiabálására, felszaladt a lépcsőn. - Hagyja csak, uram! - mondta alig hallhatóan Michael. e Kearney, ha egyáltalán hallotta szavait, nem törődött vele. Parancsokat, utasításokat bömbölve kikocsizott az előcsarnokba, és egyszerűen képtelen volt tudomásul venni hogy elvesztette hatalmát legfiatalabb, legengedelmesebb gyermeke folott. Michael egyedül maradt a nappaliban, és megadóan tűrte, hogy elárasszak az emlékek Noha az élet alaposan megtanította rá, hogy el kell fojtania érzelmeit, most kényszerítette magát, hogy átérezze a fájdalmat. Talán ha elég sokáig szenved, egyszer majd levezekelheti az általa okozott kínokat. És akkor végre szabad lesz. fcfer- -TMem érinti Önt az áremelés MA ELŐFIZET! mmtmMMmmmigmmísim Júlia 2. FEJEZET Kearney utasítására Michaelt éppen Quinn hajdani szobájában helyezték el, melyet csupán Clare üres szobája választott el Jennie-étől. Fáradtsága ellenére a lány még ébren hánykolódott az ágyában, amikor Michael körülbelül egy órával a ház teljes elcsendesedése után elhaladt az ajtaja előtt. Quinn szobájához érve egy pillanatra megállt, mielőtt belépett volna. Jennie halk torokköszörülést hallott. Vagy talán elfojtott sóhajt? Aztán nyílt és csukódott az ajtó. Az a pillanatnyi habozás vajon azt jelenti-e, hogy Michael fél Quinn szobájában aludni? Szívből kívánta, bárcsak így lenne. A nagy Michael Winters azonban nem érzékeny lélek. Máskülönben el sem jött volna. Néhány perc múlva vízzubogás hallatszott. Jennie elképzelte Michaelt, amint Quinn fürdőszobájában zuhanyozik, amint lefekszik Quinn ágyára... Megrettent a gondolataitól. Ez a feszültség a testében olyan nyomasztóan ismerős volt. Még hat év után is felismerte azt az érzést, amely megrohanta, valahányszor csak Michael karja köréje fonódott. Kezdetben minden meglehetősen zavaros és kusza volt, s az érzés még leginkább ahhoz a jóleső borzongáshoz hasonlított, amely izgalmas bűnügyi filmeknél futott végig a testén. Később már maga is képes volt előidézni, sőt kifulladásig fokozni ezt az érzést, amikor elképzelte Michael csókját. Quinn halála után megszűntek a képzelgések, mint hitte: egyszer s mindenkorra. Nem tudott úgy Michael kezére gondolni, hogy ne látta volna rajta a vért. És rosszul érezte magát a puszta gondolattól, hogy azzal a kézzel megérintheti. Hogyan lehetséges, hogy most vágyak ébredeznek benne a férfi iránt, aki felelős Quinn haláláért? Lehetséges, hogy a vágy túléli a bánatot, a gyászt? Nem engedheti, hogy elhatalmasodjon benne ez a vágy! Végül is már nem tizenhét éves, s nincs úgy kiszolgáltatva az érzelmeinek, mint egykor. Öklével a párnájára csapott. Majd gondoskodik róla, hogy ébren tartsa magában a gyűlöletet és a haragot! Mintha az utóbbi években valamelyest lanyhult volna... De még nem hamvadt el! Nem lesz nehéz felszítani. Hogyan is merészelt Michael visszatérni ide? Tudhatta, hogy ő nem látja szívesen. Amikor legutóbb találkoztak, szabad folyást engedett keserűségének, és nyíltan tudtára adta, hogy őt hibáztatja fivére haláláért. Soha nem fogja elfelejteni, milyen gyalázkodó szavakkal illette, talán azért, hogy védekezésre kényszerítse. Michael azonban meg sem próbált védekezni. Némán hallgatta végig a dühödt vádaskodást. Jennie pedig beismerésnek, a bűntudat bizonyítékának tekintette hallgatását. Michael Winters nem mondott semmit, mert nem volt mit mondania. Jennie elérte, amit akart: lángra lobbant benne a harag. Nem tűri, hogy Michael visszatérjen az életükbe, a házukban lakjon, méghozzá Quinn szobájában! Nem tűri, hogy beleavatkozzon Clare életébe, teljesen mindegy, mit mond az apja! Lerúgta a takaróját, és kipattant az ágyból. Pongyolába, papucsba bújt, és felindulástól reszketve Michael szobájához futott. Azonnal bekopogott, nehogy meggondolja magát. Mialatt várakozott a gyengén megvilágított folyosón, némi kétely támadt benne, hátha Michael nem pizsamában alszik... Vajon felöltözik-e, mielőtt ajtót nyit? De azért ott maradt. Amikor Michael végre ajtót nyitott, és megpillantotta a lány feldúlt arcát, aggodalmasan ráncolta össze a homlokát. Pizsamanadrágot viselt, és láthatóan mély álmából riadt fel. - Jennie! Mi történt? Rosszul érzed magad? - Nem - hangzott alig hallhatóan a válasz. Michael gyengéden megérintette a karját. - Valami baj van, kedvesem? A jól ismert, kicsit vontatott texasi hanglejtés még oly sok év után is hatott a lányra. Lelkében megrezdült egy rég elnémultnak vélt húr, és az érintés megborzongatta a bőrét. Ó, hányszor fogta meg a kezét Michael ezzel a kedveskedően baráti mozdulattal, hányszor szólította így! Bár tudta, hogy Texasban nincs különösebb jelentősége ennek a becéző szónak, férfiak, nők egyaránt használják, mégis jó volt hallani... Mit is mondott Quinn azokról a lányokról, akik szerelmesek voltak belé? Könnyű zsákmány... Jennie most már sejtette, mire gondolt. - Az a baj, hogy itt vagy - vetette oda éles hangon, mert saját magára is haragudott. - Nem kellett volna eljönnöd. Michael szemének felvillanó fénye elárulta, hogy a férfi már teljesen éber. Laza mozdulattal felemelte a karját, és az ajtófélfának támaszkodott. A tompa fény mezítelen mellkasára hullott, és kirajzolta bordái ívét. Jennie tekintete önkéntelenül megpihent rajta, majd ösztönösen hátrébb húzódott. - Ó, igazán? - Michael mosolygott. - És miért nem? - Nagyon jól tudod, miért! Mert nincs jogod itt lenni! - Hogyne volna! - tiltakozott udvariasan Michael. - Édesapád meghívott. - Én viszont nem! - A kurta mondat olyan bántóan csattant, akár az ostorcsapás. Azt akarom, hogy elmenj! - 0, bárcsak egy pofonnal letörölhetném az arcáról ezt az öntelt vigyort! - gondolta Jennie sóvárogva. - Azonnal hagyd el a házat! - Ne ilyen hangosan! - Michael megfogta a lány kezét, és behúzta a sötét szobába. - Mindenkit fel akarsz ébreszteni? Jennie kimeresztette a szemét, hogy hozzászoktassa a sötétséghez. Semmi mást nem látott, csupán a férfi széles mellét, amely olyan közel volt hozzá, hogy szinte úgy érezte, agyonnyomja. - Senkit nem fogok felébreszteni - mondta morcosan. - Apa és az ápolónője a földszinten alszanak, és ezt te is tudod. - Megpróbálta visszahúzni a kezét, mialatt a másikkal a háta mögött tapogatózva a kilincset keresve. - Még a szomszédokat is felriasztod, ha így folytatod - mondta Michael, és elengedte a kezét, de csupán azért, hogy megragadja a karját. Nem okozott fájdalmat, de Jennie érezte, hogy hasztalan minden további erőfeszítés. - Nyugodj meg, és hallgass végig! Beszélnünk kell! - Én viszont nem akarok veled beszélni! - toppantott Jennie, és megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából. De csupán a csípőjét és a felsőtestét tudta elfordítani, és a küzdelem eredményeként egyszeriben Michael mellén találta magát. - Menj el! - Miért? - kérdezte a férfi, és kissé előrehajolt. A mozdulat elég volt ahhoz, hogy a lányt az ajtóhoz szorítsa. Most már olyan közel voltak egymáshoz, hogy érezték egymás testének melegét. - Ugyan, ne tettesd magad! - csattant fel Jennie. - Mindketten tudjuk, miért vagy itt. Olyasmibe akarsz beleavatkozni, amihez végképp semmi közöd, és amiről valójában halvány sejtelmed sincs! - Jennie lelki szemei előtt megjelent az elhagyatott Clare, és halkan zokogni kezdett. Michael szorítása azonnal meglazult a karján, és hangja lágyan simogatta, ahogy lehajolt hozzá: - Jennie... Kedvesem... - Elengedte a lány karját, és két kezébe fogta a reszkető kis kezeket. - Igazad van, tényleg nem tudom, miről van szó. De te talán elmondhatnád. Jennie nem tudta mire vélni a férfi viselkedésében bekövetkezett hirtelen változást, és zavartan hallgatott. Michael pedig, mivel nem kapott választ, gyengéden cirógatni kezdte a két fogva tartott kezet. - Jennie, kicsikém... - suttogta -, hadd segítsek! Ugye Clare bajbajutott? Hol van most? És Jennie majdnem elárulta... Hiszen Michael valamikor a barátja volt... Hirtelen eszébe jutott az az éjszaka, amikor elbújt sírni az istállóba, ott talált rá Michael. Tizenöt éves volt akkor, lapos és esetlen, akár egy deszka, és senki nem hívta meg a táncmulatságra. Biztos volt benne, hogy örökké rút kis kacsa marad, és bánatában majd megszakadt a szíve. Michael leszárította a könnyeit, és megvigasztalta: nemsokára szép, fiatal lánnyá fejlődik, akiért versengeni fognak a fiúk. Aztán megcsókolta, mert mint mondta, akart az első lenni. Az első a rajongók hosszú sorában... Azon az éjszakán Jennie egy kicsit beleszeretett Michaelba. Olyan kedves volt, hogy még meg is csókolta, és ő annyira biztonságban érezte magát az erős karok között. Michael már akkoriban is arányos termetű, izmos fiatalember volt, most azonban egyenesen atléta alkatú. A mellén, vállán domborodó izomkötegek tanúsítják, hogy sok időt szán testedzésre. Munkája bizonyára gyakran veszélyes, nem engedheti meg magának, hogy elpuhuljon. Nem is fogja úgy végezni, mint Quinn, aki egyrészt túl hiszékeny volt, másrészt alaposan elkényeztette, védekezésre képtelenné tette a fényűző életmód. Quinn... Az ő emléke tartotta vissza Jennie-t, hogy elárulja Clare tartózkodási helyét Michaelnak. És miért is kellene elmondania? Hiszen a férfi bebizonyította, hogy nem lehet számítani rá! Alkalmatlansága miatt veszítették el Quintont. Hogyan is gondolhatná ő most komolyan, hogy Michael Winters megváltozott, és segíteni fog Clare-en?! Jennie már szégyenkezett ostobasága miatt. Michael nyilvánvalóan nem azért van itt, hogy megvédelmezze a nővérét vagy őt. Ellenkezőleg: hogy leleplezze őket! - Örülnél, ha megmondanám, ugye? - Michael szorítása egy pillanatra ellankadt, és Jennie máris kihasználta a kedvező alkalmat. Kicsusszant a férfi karjai közül, és megpróbálta felidézni magában, hol állnak a szobában a bútorok. Az ajtótól balra van egy szék. Aztán egy asztalka, majd a fiókos szekrény. Hirtelen megrohanták az emlékek, és elterelték a figyelmét. Látta Quinnt, amint a komód előtt állva türelmetlenül hajigálja ki belőle a ruhadarabokat, mert nem találja a kézelőgombjait. .. A szekrény mellett nyílik a fürdőszobaajtó, a fürdőből pedig ki lehet jutni a folyosóra. - Ha megmondanám, hol van Clare, neked már semmit sem kellene csinálnod. - Egyébként sincs sok tennivalóm - válaszolta Michael nyugodtan. - Igazán könnyű feladat. Jennie óvatosan elosont a szék előtt. - Akkor bizonyára magad is boldogulsz. Michael nern felelt. Talán megsértődött? Mindegy. Miért csak én szenvedjek? gondolta Jennie. Csak el tőle, el az emlékektől, a szépektől meg a fájdalmasaktól is! Nagy sietségében nekiment az asztalnak, és alaposan beütötte a sípcsontját. Önkéntelenül felkiáltott. Halk nevetés hangzott fel válaszul, aztán gyenge fény világította be a szobát. - Nem volna egyszerűbb erre? - Michael kitárta az ajtót. Micsoda ostoba helyzet! - bosszankodott Jennie. Úgy viselkedem, mint valami ripacs egy ócska vígjátékban. - Csak nem attól tartottál, hogy bezárlak a fürdőszobába, és addig püföllek gumibottal, míg mindent be nem vallasz? - kérdezte a férfi gúnyosan. Jennie remélte, hogy Michael nem veszi észre pirulását a folyosói lámpa halvány fényében. - Nem hoztam magammal gumibotot - folytatta Winters. - Édesapád ugyanis bízik benne, hogy önként elmondasz mindent. Jennie-t féktelen düh öntötte el. Hát ezért választotta apa erre a feladatra Michael Winterst! Ő pedig feltételezte, hogy egy régi adósságot akarnak ily módon törleszteni. Michael fölöttébb sikeresen működik a magánnyomozói pályán, és bizonyára jól is keres. A Kearney családnak azonban olyan sokkal tartozik, hogy soha nem tudja visszafizetni, bármennyi apróbb-nagyobb szívességet tesz is Arthur Kearneynek. Tehát apa egészen más megfontolásból kérte Michael segítségét... Ó, apának egészén különleges érzéke van kifürkészni mások gyengéit, s aztán a saját hasznára fordítani azokat, gondolta Jennie keserűen. Mennyit gúnyolódott rajta, milyen kíméletlen szavakkal illette őt Michael iránt érzett rajongása miatt! Most meg bizonyára azt hiszi, hogy kihasználhatja egykori érzelmeit, hogy az ostobácska kis Jennie majd elolvad Michael erős karjában, és elárulja titkát. Nos, apa téved! Még nem ismeri az igazi kis Jennie-t. És Michael Winters sem. Hűvös pillantást vetett a férfira. Öntudatos arcán, élesen csengő hangjában már mi sem emlékeztetett a hat év előtti szerelmes leányra. - Üzenem apának, hogy elszámította magát. Te pedig... - szenvtelen tekintettel végigmérte az előtte állót, majd keményen a szemébe nézett - talán küldesd magad után a gumibotodat. Arthur Kearney házában tilos volt elkésni a reggeliről. Apa senkitől semmiféle kifogást nem fogadott el. Noha Jennie egész éjjel nem hunyta le a szemét, reggel nyolckor pontosan megjelent a reggelizőasztalnál. Gondosabban készítette ki az arcát, és valamicskével több festéket rakott fel, mint máskülönben, mert nem akarta, hogy észrevegyék rajta az álmatlanul töltött éjszaka nyomait. Olyan vagyok, akár egy fotómodell bevetés előtt, gondolta, de szerencsére a férfiak nem értenek az efféle elterelő hadműveletekhez... Ő érkezett legelőször a teraszra, és éppen egy pohár narancslevet töltött magának, amikor meghallotta apja szokásos reggeli zsörtölődését. Hat héttel az agyszélhűdés után még nem tudott beletörődni abba, hogy tolószékhez van kötve. Az ápolónő a terasz egyik sarkába gurította a székét, ott egy külön asztalkán már várta a kávé és a tojáslepény. A fiatal nő csillapító szavai úgy hatottak rá, akár olaj a tűzre. - Az ég szerelmére, igyekezzen már! - kiáltott rá Kearney szegény teremtésre. Meg akarja várni, míg teljesen kihűl a reggelim? Jennie látta, hogy az ápolónő elsápad, de nem avatkozott bele. Ő aztán igazán tudta, milyen elviselhetetlen zsarnok az apja. Hat hét alatt ez volt a negyedik nővér, és alighanem máris gondoskodhatnak az ötödikről... - A tojáslepényt forrón kell fogyasztani, különben élvezhetetlen - morgolódott Kearney. - Ennyit már maga is tudhatna! Jennie-ben csak úgy fortyogott a düh, erősen össze kellett szorítania az ajkát, nehogy közbeszóljon. Éveken át fültanúja volt, hogy a testvérei állandóan ellentmondtak az apjuknak, és feleselésükkel még inkább felbőszítették. Megtanulta hát, hogy kerülje a nyílt összecsapást, és taktikája eredményesnek bizonyult. - Apa - mondta nyugodtan, és felvette az asztalról a jegyzettömböt, amelyet mindig magával vitt a reggelihez -, ma néhány fontos levelet akartál diktálni nekem. Talán elkezdhetnénk. Kearney villámló szemmel meredt a lányára, aztán bólintott. - Persze, persze, a Diefendorfer-história! El fogom bocsátani azt a tehetetlen fickót! - Igazán? - érdeklődött Jennie ártatlan arccal. - Mi az hogy! Kirúgom, hogy a lába sem éri a földet! Türelmetlen mozdulattal félretolta az ápolónőt, és a tojáslepénynek szentelte figyelmét. Az utolsó falatot egy korty forró kávéval leöblítve, máris mondta: - Mr. Howard Diefendorfer... s a többi, s a többi. A Kedves Howard rész elmarad, írd egyszerűen: A fenébe is, Diefendorfer, hogyan engedhette ki a kezéből a montanai állami megbízást? Ha huszonnégy órán belül nem szerzi meg a munkát a cégnek, akkor szedheti a sátorfáját, elbúcsúzhat az állásától. Az én vállalatomnál nincs helye balfácánoknak, nekem kell Montana! - Ivott egy korty kávét. - Olvasd fel, mit írtál! - Kedves Howard - kezdte Jennie, és oda sem hederített, amikor apja félrenyelte a kávét. - Fölöttébb sajnálatos, hogy Montana ebben az esztendőben egy másik programkészítő céget óhajt megbízni az iskolai oktatásban használatos anyagok előállításával. Bízom benne, hogy még vannak ütőkártyák a kezében. Kérem, kísérelje meg elrendezni ezt az ügyet a következő két hétben. Várom mielőbbi értesítését, s a többi... Baljós hallgatás telepedett a napfényes teraszra. Az ápolónő szinte visszafojtotta lélegzetét, és egészen kicsire húzódzkodott össze. Jennie szíve vadul kalapált. - Vagyis... Szívélyes üdvözlettel... A Kearneyco elnöke - tette hozzá halkan. Összeszedte bátorságát, és felnézett az apjára. Nem először fordult elő, hogy megváltoztatta a szavait, a fogadtatás azonban mindig Kearney pillanatnyi hangulatától függött. Ha ingerült volt, félelmetes dühkitörés következett, ha viszont kivételesen jó kedvében találta Jennie, akkor elnevette magát, és kijelentette, hogy kisebbik leánya épp olyan lágyszívű, mint az édesanyja volt. Ezen a reggelen azonban Jennie a vidámság legcsekélyebb nyomát sem fedezte fel apja arcán. Kearney keskenyre húzott ajakkal ült, fagyos tekintetétől kihűlt körülöttük a levegő. Keresi a szavakat, gondolta Jennie, hogyan tudná leghatásosabban megtörni az ellenállásomat. Ó, hogy gyűlölöm a goromba dühkitöréseit! Már rég itt sem volnék, ha nem kellene harcolnom Howard Diefendorferért. De nem hagyhatom sorsára ezt a keményen dolgozó, becsületes embert, aki három gyereket nevel. Arthur Kearney arcvonásai ekkor hirtelen megenyhültek, szája mosolyra húzódott. Jennie csodálkozva észlelte a változást, s nem is tudta mire vélni, míg meg nem látta a közeledő Michaelt. A férfi ezúttal tartózkodóan elegáns, de kétségtelenül igen drága füstszürke öltönyt viselt. Daliás alakján úgy állt a remekbe szabott ruha, mintha ráöntötték volna. Hanyag léptekkel a tálalóasztalhoz sétált, s láthatólag észre sem vette, hogy megjelenésével megakadályozott egy éppen esedékes dühkitörést. Azaz nem is volt már mit megakadályozni, állapította meg Jennie, mert Kearney haragja egyszeriben elpárolgott, mintha csak a szél fújta volna el. Elégedetten somolygott magában, s Jennie sejtette, miért. Howard Diefendorfer egyáltalán nem érdekelte, az egész história nem volt fontos, ezért engedte át a győzelmet a leányának. Az igazi hadművelet Clare felkutatásáért folyt, és Kearney biztos volt benne, hogy Michael megnyeri számára a csatát. - Jó reggelt, Winters! - mondta szokatlanul barátságosan Kearney, és a szeme sarkából figyelte a leányát. - Jól aludt? - Remekül, uram - válaszolta udvariasan Winters, miközben kávét töltött magának. - És ön? - Én annál rosszabbul - vetette oda zsémbesen Kearney. -Az utóbbi időben mindig rosszul alszom. Ez a hálátlan gyermek még az éjszakai nyugodalmamtól is megfoszt. Bizonyára ismeri azt a mondást, hogy... - .. .kígyót melengettem a keblemen. Erre gondolt? - Michael egy megrakott tányérral és a kávéscsészével letelepedett az asztalhoz. - Ez a mondás azonban nem illik Jennie-re. No mi az, fegyverszünet? - gondolta a lány, és nem viszonozta Winters mosolyát. Ennek a fickónak nincs bőr a képén! Quinn ágyában aludt, s most kedélyes csevegés közepette reggelizik a fürdőmedencénél. Otthonosan viselkedik, sőt egészen úgy, mint aki otthon van. Mintha ő volna a ház fiatal ura! Pedig nem az, és nem is léphet soha Quinton Kearney helyére! S hogy nem Quinn ül itt most velük ezen a szép reggelen, annak éppen ő az oka. Erről egy pillanatra sem szabad megfeledkeznie! - Mit szól hozzá, a lányom cenzúrázza a leveleimet! - folytatta vidáman Kearney. - Érző kis szíve azt sugallja, hogy igazságtalanul bánok az alkalmazottaimmal. - Ez már jobban illik Jennie-hez. - Michael ismét rámosolygott a lányra. - No és igaza van? - Feltehetőleg - dünnyögte Kearney, és cinkos hunyorítással megpaskolta Michael vállát. Jennie-nek szinte fizikai fájdalmat okozott a baráti, mondhatni apai mozdulat. Igen, az édesapja mindig is kedvelte Michaelt. Gyakran mondogatta Quintonnak, hogy vegyen példát Wintersről, legyen ő is olyan lelkiismeretes és törekvő. És mégis ki volt az, aki a döntő pillanatban nem állta ki a próbát? - gondolta keserűen. És kinek kellett megadni felelőtlensége árát? Kearney a leányához fordult. - írj, amit akarsz! Nem érdekel Diefendorfer, és a montanai üzlet sem. Most igazán fontos dolgokra tartogatom az erőmet. - Gonoszkodó mosoly jelent meg a szája szögletében. - Például Michael látogatására. Az ügy, amellyel megbíztam, fontos. Vidd magaddal a céghez, és gondoskodj róla, hogy minden felvilágosítást megkapjon! Használhatja az irodádat. Te mostanában amúgy is többnyire itthon leszel, hogy elintézd a postámat. Az irodámat! Vajon kinek az ötlete volt ez? Bizonyára Michaelé, mert feltételezte, hogy Clare nem mer a ranchra telefonálni, s az irodán át próbál kapcsolatot tartani velem. Nevetséges, gondolta Jennie, mintha nem volna elegendő üres íróasztal a cégnél ! De nem szerzem meg apának azt az elégtételt, hogy tiltakozom, higgye csak, hogy nem láttam át a szándékán! Remélem, nem hagytam az íróasztalon semmiféle feljegyzést amely Clare nyomára vezethetné Michaelt! Ezentúl óvatosabbnak kell lennem... - Töltsd vele a napot - folytatta Kearney -, mutasd be a munkatársaknak, ebédeljetek együtt! Azt akarom, hogy egész nap együtt legyetek, még vacsoránál is. - Önelégülten elvigyorodott. - Megértettél? - Hogyne, apa - válaszolta Jennie rezzenéstelen arccal. - Jobban, mint gondolnád. - El is vártam tőled - dörmögte Kearney, és olyan gyorsan indította el toloszéket, hogy az ápolónő alig tudta megelőzni és kinyitni előtte az üvegezett ajtót. - Szeretem, ha az emberek rögtön megértik, mit akarok. 3. FEJEZET Michael elfojtott egy ásítást, és nagyobb sebességre kapcsolt. A húszperces út a Kearneyco épületéig végtelen hosszúnak tűnt a zsúfolt belvároson át. Váltig azon töprengett, vajon miért ragaszkodott hozzá Jennie, hogy egy kocsival menjenek. Már tizenegyre járt, amikor Arthur Kearney végre minden levelet tollba mondott a leányának. Jennie becsukta a jegyzetfüzetét, vette a táskáját, és odadobta Michaelnak a kocsikulcsot. - Az én kocsimmal megyünk - mondta kurtán. - Te vezetsz. Michael az első pillanatban csak meglepődött, utóbb aztán gyanakodni kezdett. Jennie bizonyára nem azért kereste a társaságát, mert csevegni óhajt vele, hiszen bármilyen témába kezd, kelletlenül, pusztán igennel vagy nemmel válaszolgat. No mindegy, gondolta kedveszegetten, előbb-utóbb úgyis kénytelen lesz beszélni velem, addig legfeljebb nagyokat hallgatunk. Igyekezett figyelmét a forgalomra összpontosítani, ami meglehetősen nehezére esett, mert a fáradtságtól majd leragadt a szeme. Nem mondott igazat Kearneynek a reggelinél: egyáltalán nem aludt jól. Micsoda éjszaka volt! A szoba minden sarkában emlékek lapultak, és elűzték szeméről az álmot. A szekrényben még ott függtek Quinn ruhái... Ahogy kinyitotta az ajtaját, olyan erővel rohanták meg az emlékek, hogy szinte elállt a lélegzete. Aztán jött Jennie, kipirultán, illatosán, akár egy feslő rózsa, és ellenségesen, engesztelhetetlen gyűlölettel a szívében. Hát lehetett egy ilyen éjszakán aludni a Kearney-ház falai között? - Tehát megnősültél... Michaelt Jennie szavai riasztották fel gondolataiból. Vajon honnan tudja? Igaz, nem titkolta házasságkötését, de nem közöltette a hírt a lapokban, és nem hívott meg senkit az esküvőre. Rögtön utána pedig Seattle-be költözött. Vagy inkább menekült? - Igen - felelte olyan elutasítóan, mint az imént a lány. Jennie nem óhajtott beszélgetni a környéken végbement változásokról, ő meg a házasságáról. Kitől tudhatta meg? Az apjától biztosan nem. Kearney szinte mentegetőzve mondta, hogy Jennie Quinn halála után még Michael nevét sem volt hajlandó kiejteni. Hát akkor kitől? Talán Alextől, morfondírozott Michael. Alex Taylor volt a harmadik társ Quinn bukásra ítélt magánnyomozó irodájában. A család barátja, aki, mint a Kearney família tagjai is, beleszületett a jólétbe, és nem ismerte az anyagi gondokat. Alex soha nem kedvelte őt, mert kicsinyes nyárspolgárnak tartotta. Különösen maró gúnnyal nyilatkozott a kényszerházasságról, amelyet véleménye szerint a legostobább fickó is elkerülhet pár száz dollár, egy segítőkész orvos meg egy kellő időben átnyújtott rózsacsokor segítségével. A sors iróniája volt, hogy nem sokkal Michael után Alex is házasember lett. Az esküvője azonban fényes társadalmi eseménynek számított. Clare Kearneyt vette el, akinek nem csupán a szépsége volt vonzó, hanem a hozománya is, édesanyjától ugyanis jelentős vagyont örökölt. Kényszerről tehát szó sem lehetett... A házaspár azóta New Yorkban él, ahol Alex drága és elegáns vendéglők egész sorát nyitotta meg. Arthur Kearney említette, hogy ritkán jönnek Texasba. Különös, gondolta Michael, hogy akik részeseivé váltak a szörnyű éjszaka eseményeinek, most már mind távol élnek. Csak egyedül Jennie szállt szembe az. emlékekkel, csak ő tanult meg velük együtt élni. Michael lopva a mellette ülőre pillantott. Vajon mit tudhat még? Ám a lány vonásai kifürkészhetetlenek voltak. - Megházasodtál... - mormolta Jennie maga elé, és görcsös mozdulattal egymásba fonta az ujjait ölében. - Brooke-ot vetted el? Hangjának gúnyos mellékzöngéje elárulta, milyen folytatást fűz hozzá gondolatban: azt a nőcskét... Alex és Quinn mindig csak így emlegették Brooke-ot. Jennie, akinek védett élete és félénk természete olyan éles ellentétben állt Brooke mohó élnivágyásával és gátlástalan könnyedségével, ugyancsak így nevezte magában. Talán féltékenységből... Brooke... Michael ajka fájdalmasan megrándult. Mi volna, ha egyszerűen nem válaszolna Jennie-nek? Vajon akkor elejtené a témát, és továbbra is magába zárkózva meredne a hőségtől villódzó úttestre? No nem, ennyire azért nem lehetsz gyáva, Michael Winters! Válaszolj csak szépen! - Igen - mondta szenvtelen hangon -, őt. - Akkor hát igaz - folytatta Jennie halkan, aztán hirtelen féléje fordította az arcát. - És akkor hol van most a feleséged? Mit szól hozzá, hogy nélküle utaztál el Texasba? Michael csak nagy sokára tudott válaszolni, a fájdalom ínég mindig kérlelhetetlenül szorította a szívét. Már nem hasított bele elviselhetetlen élességgel, de résen kellett lennie, hogy ne hatalmasodjék el rajta. - Brooke meghalt - felelte halkan. - Autóbalesetben. Jennie elsápadt, és hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt. Szeme tágra nyílt a rémülettől, ajka remegett. Most először nézett a férfira azóta, hogy beszálltak a kocsiba. Michael biztos volt benne, hogy nem tudott a történtekről. Arthur Kearneyn kívül valószínűleg senki nem is hallott minderről Texasban, és Kearney is csak tegnap este, amikor Michael egyet-mást elmondott neki. Abban a reményben, hogy Brooke és ő új életet kezdhetnek Seattle-ben, Michael minden kapcsolatot megszakított Texasszal és Kearneyékkel. Mélységes kétségbeesésében azt hitte, hogy így elmenekülhet az emlékek elől. Milyen ostoba is volt! A bűntudat ugyanis nem ismer államhatárokat. - 0, Michael! Nagyon sajnálom! Nem tudtam. Felemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni, de aztán visszaejtette, s csak ennyit mondott: - Sajnálom... Mikor történt? Michael gyorsabban hajtott a megengedettnél. Hát már soha nem érünk oda? gondolta ingerülten, és tövig nyomta a gázpedált. - Nemsokára hat éve lesz - felelte végül. - Olyan régen? Akkor csak rövid ideig lehettél házas... - Négy hónapig. - Négy hónapig, két hétig és három napig, tette hozzá gondolatban. Nem elég ideig ahhoz, hogy megszokjam Brooke jelenlétét, és magától értetődőnek tartsam a női holmikat a fürdőszobámban meg a szekrényemben. És nem elég ideig ahhoz, hogy megtanuljam szeretni őt... - Eszerint Brooke-ot nem sokkal... - Jennie hangja elakadt - Quinn halála után érte a baleset. Michael bólintott. Annak idején úgyszólván még ki sem keveredett a Quinn halála miatt érzett kétségbeesés és lelkiismeret-furdalás mély szakadékából, amikor Brooke balesete ismét visszalökte a fekete lyukba, hogy majdnem belepusztult. - Keserves esztendő volt - mondta, és remélte, hogy a hangja nem árulja el hirtelen feltámadó fájdalmát. Senki sem tudja, mit élt át a Brooke halálát követő négy hét alatt. Már nem volt az a Michael Winters, aki addig. Feladta. Egy hónap. Harmincnapnyi kétségbeesés, tépelődés, tömény szesz. Harmincéjszakányi lidércnyomás, önmarcangolás, gyász és ismét csak az alkohol. Sokszor már azt hitte, nincs tovább, és legsötétebb óráiban a közeledő vég gondolatával vigasztalta magát. De aztán valahogy mégis kikapaszkodott a szakadékból. Akkor megfogadta, hogy soha senki nem tudhatja meg, milyen közel volt az utolsó lépés megtételéhez. A legkevésbé éppen Jennifer Kearney. A lány azonban valamit mégis kihallhatott a hangjából, mert merően nézett rá, aztán lassan megszólalt: - Nem tudtam, hogy Brooke olyan sokat jelentett neked... Csak... csak azt tudtam, hogy... - Jennie kereste a szavakat, s láthatóan nehezére esett folytatni. - Szóval hogy lefeküdtél vele. Azért annyira gyerek már nem voltam... - Elpirult, majd habozva hozzáfűzte: - Azt azonban nem sejtettem, hogy szerelem is lehetett köztetek... Michael szíve egyszerre bolondos kalimpálásba fogott, a tenyere megnyirkosodott. Ó, Jennie, kicsikém, ne kérdezz! Mit mondhatnék én neked érzéki vonzalomról, szerelemről? Szavak, üres szavak, és mégis mágikus értelmük van, rabul ejthetik a szívünket, a lelkünket, egész életünket, fogva tarthatnak, akár a börtön, melyből nincs szabadulás. Egyenrangú felekként kellene jelen lenniük minden kölcsönös vonzalomban, és mégis gyakran úgy találkozunk velük, mint egy megoldhatatlan rejtély két össze nem illő részével. Testet-lelket bénító csapdává válhat az érzéki vonzalom is, és a szerelem is... Jennie sohasem érthetné meg ezt, hiszen ő maga sem érti. Hallgatott tehát. S hogy elkerülje a lány tekintetét, kinézett az ablakon. Olyan gyorsan vezetett, hogy az út menti virágok színes sávba olvadtak össze a szeme előtt. Gondolatai összekuszálódtak, egybefolytak, akár a virágok. Brooke... Jennie... Quinn... És Texas. Texas... A nagy, forró, gazdag és szép Texas... Azokban az években, amelyeket távol töltött Texastól, a ködös Seattle-ben, szinte rögeszmévé vált benne a szülőföldje utáni vágyakozás. Rendíthetetlenül hitte, hogy valamikor majd feloldozást nyer ezen a végtelenbe nyúló tájon, a tömjéncédrussal borított lankákon. Valamikor... Michael ajka keserű mosolyra torzult. Talán majd valamikor... Végre megérkeztek a Kearneyco székháza elé. Michael nem szólt, és Jennie is hallgatott, míg el nem foglalták a számára fenntartott helyet a mélygarázsban. Jennie meg sem várta, hogy a férfi leállítsa a motort, kiszállt a kocsiból, és a felvonóhoz sietett, mit sem törődve azzal, hogy Michael követi-e. Michaelt nem zavarta a lány viselkedése, már hozzászokott ehhez a szerepkörhöz, s tulajdonképpen könnyebb volt elviselnie a lekezelő bánásmódot, mint a kérdések özönét. Végül is nem azért van itt, hogy bocsánatot nyerjen, vagy együttérzést találjon, vagy hogy életre keltse a múltat. Megbízást kell teljesítenie. Ez minden. A felvonó ajtaja kinyílt, és beléptek. Két idegen, akik véletlenül együtt utaznak. Az első emeleten Jennie kiszállt, és Michael kétlépésnyi távolságból követte, mint egy fizetett testőr. Minthogy valójában az is volt. Üvegajtóhoz értek, melyen dombornyomású betűkkel felirat állt: Pedagógiai programok. Michael hallani vélte Jennie megkönnyebbült sóhaját, ahogy belépett az ajtón. Bár előző este Arthur Kearney elmondta neki, hogy a Kearneyco e fontos részlegét Jennie vezeti, most mégis meglepődött. Nem gondolta volna, hogy ilyen nagy ez az osztály. A központi nagy helyiségben legalább ötven íróasztal állt, s tíz kisebb iroda csatlakozott hozzá. - Ó, Miss Kearney! De jó, hogy már itt van! - Gömbölyded fiatal nő sietett feléjük, orrán ferdére csúszott a szemüveg, kezében maréknyi rózsaszín jegyzetlap. Mr. Faith, a Barker Enterprises elnöke többször is telefonált! Azt mondja, a program használhatatlan! Nagyon dühös. Ó, nem is tudom, mit csináljak! Michaelt ismét meglepte Jennie viselkedése. A lány nyugodtan kivette a cédulákat titkárnője kezéből. - Köszönöm, Stephanie. Majd felhívom Mr. Faitht. Gondolom, a programozói vétettek valami kis hibát, amelyet két percen belül megszüntethetünk. Ne búsuljon, Stephanie! Vannak ilyen napok, amikor látszólag semmi sem megy rendesen! - Bátorítóan rámosolygott munkatársára. - Hozna nekem egy csésze kávét? Egy kis koffeinnel megtámogatva talán jobban boldogulok Faith úrral. - Hogyne! - tüsténkedett Stephanie. Megigazította szemüvegét, és Michaelra pillantott. Jennie megértette. - Két csésze kávét kérek, Stephanie - helyesbített. Michael figyelte, amint Jennie futólag átolvassa a cédulákat, majd egy kivételével a papírkosárba dobja. Ejha, gondolta, miből lesz a cserebogár! Valóban ez volna az a kislány, aki szívet tépő zokogásban tört ki, mert az évzáró bál estéjén egy pattanás bújt ki az orra hegyén? Végre elérkeztek Jennie irodájába. Útközben többen is megállították őket, mindenki Jennie-vel akart beszélni. Michael megtudta, hogy apja betegsége óta a lány csupán hetente egyszer jár be az irodába. És az is kiderült, hogy Jennifer Kearney egyáltalán nem engedelmeskedik mindenben apja utasításainak. így például nem mutatta be őt senkinek, még legközelebbi munkatársának sem. Mindazonáltal ha arra törekedett, hogy ő kellemetlenül érezze magát, nem járt sikerrel. Neki ugyanis teljesen mindegy, kivel ismerkedik meg a Kearneycónál. Sőt tulajdonképpen nincs is kedve senkivel sem megismerkedni. Őt egyes-egyedül Jennie érdekli. Jennie pedig bevonult az irodájába, leült a nagy mahagóni íróasztalhoz, és átfutotta az odakészített iratokat. Ügyet sem vetett többé Michaelra, aki néhány percig még az ajtófélfához támaszkodva állt. Tekintete kíváncsian végigfutott az elegánsan, célszerűen és mégis nőies ízléssel berendezett helyiségen, melyben a lány láthatóan otthonosan érezte magát. Hirtelen rádöbbent, hogy Jennie mindeddig tizenhét éves leányként élt az emlékezetében, s figyelmen kívül hagyta, mennyi változást hozhatott az életében az eltelt hat év. Következésképpen át kell gondolnia tervét. Eleinte nem vette különösebben komolyan a megbízást, legföljebb egy-két napos munkára számított. A megoldás egyszerűnek tűnt: vagy meggyőzi Jennie-t, hogy be kell őt avatnia a bizalmába, vagy követi Clare búvóhelyéhez. Úgy vélte, Jennie túlságosan is gyermekded lélek, semhogy bármiféle nehézséget okozhatna. Még a múlt éjjeli dühkitörése sem bátortalanította el. Érezte, hogy bárha magának sem vallotta be, a lány még mindig vonzódik hozzá. De most az irodájában megértette, hogy rosszul mérte fel a helyzetet. Jennie már nem kislány. Lehet, hogy valamikor ösztönösen vonzódott hozzá, de immár erős, céltudatos fiatal nővé érett, aki képes uralkodni az érzelmein. Michael furcsa kis nyilallást érzett a szívében, ahogy így figyelte a lányt. Jennie elmélyülten dolgozott asztalánál, s a nagy tükörablakon bezuhogó fényben leírhatatlanul megnyerő jelenség volt. Csodálta, bámulta ezt az okos, talpraesett fiatal nőt, és mégis rettenetesen szerette volna, ha visszakapja, akár csak egyetlen pillanatra is az egykori édes, tizenhét éves leányt, aki soha nem tudta eltitkolni érzelmeit. Most már valószínűleg mélyebbre kellene ásnia ahhoz, hogy feltárhassa, valójában mit érez Jennie. Nos, ami késik, nem múlik. Michael Winters méltó ellenfél lesz ebben a küzdelemben. - Leülhetek? - kérdezte, s engedélyre sem várva, kényelembe helyezkedett egy karosszékben. Jennie ingerült pillantást vetett rá. Sokkal, sokkal mélyebbre kell ásni, gondolta Michael. És máris hozzáfoghatok. Jfüia 4. FEJEZET Jennie látszólag higgadtan, ám belsőleg türelmetlenségtől reszketve nézte át az elmúlt hetekben az íróasztalán felgyülemlett anyagot. Valahol ebben a halomban ott lapul egy rózsaszín cédula a Stewarts Roost-i házikó telefonszámával. Meg kell találnia, mielőtt még Michael észreveszi, hogy egy bizonyos feljegyzést keres. De hol a csudában lehet az a cédula?! A papírok, iratok között tucatnyi rózsaszín papírlapocska lapul, ilyenekre szokta feljegyezni a titkárnő is az üzeneteket. Jennie átkozta a rendetlenségét, s a tudat, hogy Michael fölényes mosollyal az ajkán figyeli, ugyancsak nem könnyítette meg a dolgát. A férfi láthatóan elhatározta, hogy egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. Akkor ma semmiképpen nem tud eljutni a szigetre! Ó, bárcsak volna idősebb, bátrabb és ravaszabb! Hogyan játszhatna ki Michaelt? Semmi nem jutott az eszébe. Clare-nek bizonyára volnának ötletei az ő helyében, Clare már úgy jött a világra, hogy mindig tudta, mit, mikor és hogyan kell cselekednie. Soha nem volt gyenge és félénk, mint ő. Lám, még egy csípős megjegyzés sem telik ki tőle! Csak ül, kifejezéstelen arccal, miközben szinte érzi a bőrén a férfi pillantását, akár valami nyugtalanító bizsergést. Pedig látszólag ügyet sem vet rá, szót sem szól, unottan igazgatja nadrágja vasalt élét. És aztán egyszerre, mint valami csoda folytán, két dolog is történt. A keresett telefonszám előkerült, az ajtó felől pedig átható hang töltötte be a szobát. Jennie azonnal észrevette, hogy Michael figyelme elfordult tőle, és gyorsan gombóccá gyűrte a rózsaszín cédulát a tenyerében. - Ó, nézzétek, minő bájos mozdulat! Ahogy állát kecsesen kezére támasztja. Ó, bárcsak simulhatnék kesztyűként erre az elbűvölő kacsóra, bárcsak érinthetném lágyan ezt a viruló arcot! - Nahát, Brad! - Jennie szoknyája zsebébe csúsztatta a papírgalacsint, felállt, és az ajtóhoz sietett, hogy üdvözölje a belépőt. A magas, termetes férfi deresedő szakállából barátságos mosoly villant feléje. - Micsoda kellemes meglepetés! - Túláradó örömmel ölelte át Brad Mclntosht, akit mindig is kedvelt. A férfi tekintetében árnyalatnyi meghökkenés látszott, mielőtt viszonozta volna a szeretetteljes üdvözlést. Nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen boldoggá tette volna Jennifer Kearneyt az érkezésével. Jennie kedveskedve megpaskolta Brad sötétkék zakóba bújtatott medvevállát. Értékelte, hogy gálába öltözött a kedvéért, hiszen mindenki tudta, milyen kényelmetlenül érzi magát, ha nem kinyúlt pulóvert és megfakult farmert visel. Brad eredeti fickó volt, s ha valaki többre becsül nála egy választékosan öltözött urat, az akár egy kirakati bábuba is beleszerethet... Nem mintha közte és Brad között volna valami... Jennie megálljt parancsolt szertekalandozó gondolatainak. - De jó, hogy beugrottal! - mondta vidáman. - Nem gondoltam, hogy ma meglátogatsz! - Szívem királynője, hogyan is gondolhattad volna, amikor soha nem vagy itt mostanában! - A hangjából kicsendülő cseppnyi szemrehányást Brad huncut kis hunyorítással enyhítette. - Megbocsáthatatlanul elhanyagoltad közös munkánkat. Alkalomadtán meg is mondom tisztelt atyádnak, hogy nem lehetsz egyszerre az szolgálója és az én múzsám. Jennie felkacagott. - Nem ajánlom, hogy így fejezd ki magad előtte, hacsak nem akarsz végleg elrontani mindent! Ő ugyanis éppoly kevéssé alkalmazna egy múzsát a vállalkozásában, mint egy húsvéti nyuszit. Hivatalosan a technikai tanácsadód vagyok. - Technikai tanácsadó... Nem! Szó sem lehet róla! Te a múzsám vagy, az én ihletadó Jennie-m! - Megragadta a lány kezét, és széles mellére vonta. - Keats írja valahol... Halk nesz hangzott fel mögöttük, és Brad adós maradt az angol költőtől származó idézettel. Jennie nem tudta volna megmondani, hogy a nesz csendes kuncogás volt-e, megvető horkantás vagy csupán valami kis mocorgás. Mindketten megpördültek, s úgy néztek Wintersre, akár a rajtakapott gyerekek. A férfi leplezetlenül vigyorgott, s Jennie arra a következtetésre jutott, hogy az iménti hang elfojtott nevetés volt. A fenébe ezzel az önhitt fickóval! - gondolta dühösen, de azért elhúzta a kezét Bradtől. Haragudott magára az ösztönös mozdulatért, és fortyogott benne az indulat Winters ellen. Nincs joga csúfolódni! Brad nagyszerű ember, intelligens, érzékeny és szellemes. S ami azt a sajátságos szokását illeti, hogy szereti idézetekkel ékesíteni a mondanivalóját, nos... - Bocsánat - szabadkozott Brad mosolyogva. - Nem tudtam, hogy látogatód van. Jennie Michaelra pillantott, aki időközben felállt, és várta, hogy bemutassák. Már rég meg kellett volna tennem, gondolta Jennie bosszúsan, de csak azért is megmakacsolta magát. No és? Miért udvariaskodjék Wintersszel? Eddig sem rejtette véka alá, hogy nem látja szívesen a Kearneycónál. Persze mégis gyerekes viselkedés volna elmulasztani a bemutatást. - Michael Winters, Brad Mclntosh - mormolta hűvösen. - Brad irodalmat ad elő az egyetemen. A cég felkérésére részt vesz egy számítógépprogram kifejlesztésében, melyet a középiskolák Shakespeare-előadásaihoz szánunk segédanyagként. Michael odasétált hozzájuk, és kezet rázott Braddel. Ahogy szemben álltak egymással, Jennie megállapította, hogy Michael az első férfi, aki Brad társaságában nem tűnik törpének. Egyforma magasak voltak, mindketten közel a két méterhez, s a karcsú, izmos Michael mellett Brad inkább tagbaszakadtnak és kissé nehézkesnek hatott. - Shakespeare középiskolásoknak? Merész vállalkozás -jegyezte meg Winters szárazon. - Csak bámulni tudom az elszántságukat. - Hát igen... Természetesen sok képet alkalmazunk-magyarázta Brad. -Például a Hamletben a párbajt remekül lehet érzékeltetni számítógépes rajzokkal. - Aha, afféle harisnyanadrágos Terminátorként képzelik el a derék dán királyfit mosolyodott el Michael. - Pontosan! - buzdult neki újfent a magyarázatnak Brad, és elismerő pillantást vetett Wintersre. - A tanulók választhatnak, hogy Hamlet vagy Laertes szerepét akarják-e alakítani. Sőt meg is változtathatják a párbaj kimenetelét. Természetesen ha így döntenek, nekik kell megírni az új befejezést, méghozzájambikus pentameterekben... Jennie ámuldozva figyelte a két férfit. Olyan sokáig gyűlölte Michaelt, hogy már el is felejtette, milyen kedves tud lenni. Brad pedig még neki sem beszélt a Hamlettd kapcsolatos ötleteiről. Michael érdeklődése és találó megjegyzései rábírták, hogy feltárja terveit. Ó igen, Michael nagy mester abban, hogyan kell valakiből kicsalogatni a titkait... A férfi most felkacagott. Halkan, röviden, de ez volt az első őszintén, természetesen ható nevetés, amelyet Jennie ittléte óta hallott tőle. Csodálatosan lágyan, melegen és meghitten hangzott. Jennie egy pillanatra lehunyta a szemét. Ó, milyen sokat nevettek együtt annak idején, Michael, Quinn és ő... - Tartson velünk! - hallatszott Brad vidám hangja. - Épp el akarom csábítani Jennie-t, hogy hívjon meg egy ünnepi ebédre, persze a Kearneyco költségén... Egyetemi tanár létemre ugyanis legfeljebb néhány szendvicset ehetnék, és néhanapján csemegének egy szelet csokoládét. Jennie azonnal felismerte a helyzetben rejlő lehetőségeket. Vajon sikerül-e megvalósítania tervét? Aligha, hiszen Michaelt nem lehet az orránál fogva vezetni. Lelki szemei előtt megjelent Clare szomorú arca, amint ül, csak ül a piszkos ablak mögött, és várja őt... Nem kérdéses: még a lehetetlent is meg kell próbálnia! - Ó, Michael bizonyára szívesen elkísérne bennünket - vágott közbe bűbájos mosollyal -, de sajnos ma nincs ideje kényelmesen ebédelni. - Míg beszélt, állandóan Bradre függesztette a tekintetét, mert nem akarta kiolvasni Winters szeméből, hogy máris átlát ravaszságán. Ez volt az egyetlen esélye, ki kell használnia. -Apa megbízta, hogy vizsgáljon ki egy gazdasági kémkedés miatt gyanús esetet, s gondolom, mielőbb hozzá akar fogni a munkához - hadarta, majd minden bátorságát összeszedve hetykén Winters szemébe nézett, és hozzátette: - így van? Michael hallgatása nem tartott tovább egy-két másodpercnél, Jennie mégis úgy érezte, mintha órák teltek volna el. Szorongását leplezve kihívóan viszonozta a férfi fölényes, csúfondáros pillantását. Nem akarod elismerni, hogy nincs itt semmi keresnivalód, gondolta. Vagy talán mégis? Legnagyobb csodálkozására Winters elmosolyodott. - Sajnos, igaza van a főnöknőnek - jegyezte meg Bradhez fordulva -, le kell mondanom kellemes társaságukról, vár a munka! Brad csalódottan tiltakozni akart, Jennie azonban nem engedte szóhoz jutni. Felkapta a táskáját, és megragadta Brad karját. Ugyancsak nagy erőfeszítésébe került, hogy elrejtse diadalmas mosolyát. Ügyesen csinálta, olyan ügyesen, hogy még a minden hájjal megkent, csalafinta Clare sem csinálhatta volna jobban! - Az én kocsimmal megyünk - mondta Bradnek, majd álságos arccal hozzáfűzte - Michael, sajnos nélkülöznöd kell a kocsit, de Stephanie majd hív neked egy taxit, ha itt befejezted a munkát. A számlát természetesen a Kearneyco fizeti... Ezúttal is meglepetés érte: Michael nem ellenkezett, noha mostanra már bizonyára rájött, hogy a lány becsapja. Jennie pedig vérszemet kapott könnyű győzelmétől. - Ó, és lehet, hogy ma későn érek haza. Kérlek, ments ki apánál, ha netán elkésnék a vacsoráról. Most már robbannia kellene, gondolta, de hiába fürkészte a férfi arcát, egy vonás sem rezdült rajta. - Szívesen - válaszolta az udvariasan, sőt hangja túlságosan is szívélyesen csengett, s már nyoma sem volt benne az érdes nyugati parti kiejtésnek, amelyet valószínűleg Seattle-ben sajátított el. Ismét a megszokott, kicsit vontatott, de a lány fülének ismerős texasi hanglejtéssel beszélt. Gyanúsan barátságos, vélekedett Jennie, s diadalmámora azonmód szorongató félelembe csapott át. A háta közepében érezte Winters fürkésző tekintetét, ahogy utánuk nézett az ajtóból. Valami nincs rendjén! Nem létezik, hogy ne vette volna észre a vereségét! Legalább egy icipicit kijöhetett volna a sodrából a nagy Michael Winters... De semmi bosszúság nem látszott rajta! Sőt... Milyen is volt? Olyan, olyan... Jennienek sehogy sem jutott eszébe a Michael viselkedésére illő kifejezés. Beszálltak a felvonóba, s mielőtt még az ajtó becsukódott volna, Jennie elkapta Michael pillantását. S ekkor hirtelen rájött, mit tükröz a férfi arckifejezése. Önelégültséget! Ami azt jelenti, hogy nagy baj van... Mihelyt a felvonó elindult, Michael a lépcsőház felé vette útját. Zsebre vágta a kezét, és ujjai vidáman csörgették a reggel óta ott lapuló kulcscsomót. Minden sietség nélkül lement az utcára vezető három lépcsőfokon, s közben önkéntelenül elmosolyodott. Szegény kis Jennie... Valóban azt hitte, hogy ilyen könnyen félrevezetheti? Ha igen, akkor alaposan elszámította magát! Bár már évek óta nem követett senkit, a megfigyelés nem az ő feladata volt azóta, hogy nyomozóirodát létesített, még emlékezett rá, hogyan kell csinálni. Jennie legfeljebb akkor hozhatta volna komolyan zavarba, ha hirtelen beugrik egy, a tetőn várakozó helikopterbe. Olyan szarvashibát azonban, hogy ne legyen kéznél a kocsija, az íróasztalmunka évei után sem követett el... Még előző este, mielőtt kiment volna a Kearney-ranchra, elhelyezett egy jellegtelen szürke bérautót a cég székháza előtt. Csak úgy, minden eshetőségre, ahogy a magánnyomozók aranyszabálya előírja. Az a kopó, aki nem tartja magát ehhez, nem sokáig marad a pályán. De legalább annyira fontos az ösztön, a megérzés is. Itt van például ez a história Clare-rel. Látszólag semmi különös. Családi ügy, abból a fajtából, amelyet mindig is került, akár a pestist. Soha nem vállalt efféle megbízást, ez esetben is kizárólag Arthur Kearney kedvéért adta be a derekát. Clare most feltehetőleg a megbántott virágszálat alakítja. Michael még nagyon jól emlékezett rá: minden ilyesmi kitelt tőle. Másrészt viszont már rég megtanulta, hogy az emberek viselkedése kiszámíthatatlan, s hogy a legegyszerűbbnek tűnő eset is tartogathat váratlan meglepetéseket, bonyodalmakat. Megszaporázta a lépteit. Csak úgy, minden eshetőségre... És a szerencse melléje szegődött. Már percek óta ült a bérelt kocsi kormánykereke mögött, amikor Jennie kis sportkocsija kisurrant a mélygarázsból. A lány arcán nyoma sem volt az iménti fölényességnek, szorongónak és komornak látszott. Ujjai türelmetlenül doboltak a kormányon, míg arra várt, hogy besorolhasson a forgalom sűrűn hömpölygő áradatába. Michael lejjebb csúszott az ülésen, de ügyelt arra, hogy a visszapillantó tükörből figyelemmel kísérhesse a sportkocsit. Látta, hogy Brad még mindig buzgón magyaráz útitársnőjének, választ azonban nemigen kap. Jennie bizonyára nem is figyelt oda. Sápadt volt, és nagy kék szeme még nagyobbnak tűnt az alatta kirajzolódó árnyéktól. - No mi lesz, kisasszony? Meddig várjak még? - A Jennie-ék mögötti kocsi vezetője ingerülten rácsapott a kürtre. Jennie felocsúdott, és sietve besorolt a sávba. Michael még kisebbre húzódott össze, ám a lány tekintete másfelé irányult: a Kearneyco főbejáratára tapadt. Valószínűleg arra számított, hogy Winters kirohan, és utánaveti magát. Időközben több kocsi került közéjük, és Michaelban felengedett a feszültség. Kényelmesen hátradőlt, és lazán fogta a kormányt. Houston belvárosa délidőben eszményi terep, ha észrevétlenül óhajt követni valakit az ember. A forgalom elég sűrű ahhoz, hogy takarást nyújtson, ám ugyanakkor áttekinthető. És Jennie sportkocsija minden magánnyomozó álma: egyszerűen eltéveszthetetlen, annyira feltűnő az élénkpiros színe. Noha a lány mindent elkövetett annak érdekében, hogy lerázzon egy esetleges üldözőt: hol váratlanul befordult egy sarkon, hol megkerült egy háztömböt, mégsem volt nehéz követni. Michael elmosolyodott. Kearney kisasszony minden bizonnyal a tévéből leste el az üldözéses hajsza cselfogásait, de törvénytisztelő állampolgár lévén fegyelmezetten megállt, amikor a közlekedési lámpa pirosra váltott. Míg a szabad jelzésre várt, lopva körülpillantott, az öt kocsival hátrébb álló szürke limuzin azonban nem keltette fel a figyelmét. Továbbhajtott, s Michael könnyedén követte, sőt időközben már annyira kiismerte a lány ártatlan ravaszságát és vezetési stílusát, hogy szinte előre tudta, mikor és hol fog bekanyarodni. Teljes figyelmét Jennie-re összpontosította, amikor egyszerre csak összefolyt előtte minden. Lélegzete elállt, úgy érezte, mellkasába fúródik a kormány, feje veszedelmesen közeledett a szélvédőhöz, és élesen testébe vágódott a biztonsági öv. Az ördögbe is, mi történt?! Michaelban csak annyi tudatosodott, hogy keményen fékezett, és elrántotta a kormányt. Szerencsére nem rohant bele az előtte haladóba, és meg tudta állítani a kocsit. Mihelyt ismét szabályosan vette a levegőt, belenézett a visszapillantó tükörbe. Akárha egy szürrealista filmkomédia jelenetét látta volna... Apró, egyforma sötétkékbe öltözött manók kacagó, kiabáló és visító serege rajzott ki egy kisbuszból. Képtelenség, gondolta Michael meghökkenve, nem létezik, hogy ezek mind belefértek... Gépies mozdulattal elfordította a gyújtókulcsot, hogy leállítsa a motort. Jennie piros kocsija már legalább két háztömbnyire volt előtte. Ugyancsak uralkodnia kellett magán, hogy ne nyomja tövig a gázpedált, és ne eredjen utána. - A fenébe is! - mormolta, tétován végigsimított a haján, és megint belenézett a tükörbe. A dolgok körülötte kezdtek a helyükre kerülni. Rájött, hogy a sötétkék manók cserkészegyenruhás kisiskolások, körülbelül tucatnyian vannak, s egy felnőtt körül tolonganak. Némelyek sírdogálnak, de láthatóan senki sem sérült meg. Michael elkeseredetten állapította meg, hogy a piros sportkocsiból már csak parányi, színes pötty látszik a távolban, majd az is elenyészik. - Jól van, uram? - szólalt meg mellette egy cérnavékony hangocska. Michael megrándult, és kábán oldalra fordította a fejét. A kocsi mellett egy cingár fiúcska állt. Huncut mosolya elárulta, hogy izgalmas kalandnak tekinti az autóbalesetet. - Jól érzi magát? - ismételte sürgetően. És titokban reméli, hogy nem vagyok jól... Jellemző ezekre a kis ebadtákra... Hatéves korban minden ilyesmi szenzáció, gondolta Michael. Ugyan, honnan tudod, mi fordul meg egy hatéves srác fejében? - utasította rendre magát következő gondolatával. Hiszen nem vagy apa... Megpróbált mosolyogni, de képtelen volt. Mondani akart valamit, de néma maradt. Már olyan rég nem történt meg vele ez. Az első években gyerekek jelenlétében szinte megbénult, különösen akkor, ha olyan korú fiúcskákkal találkozott, mint amilyen az ő fia is lett volna, ha... A kisfia most éppen ötesztendős lenne. Vajon hasonlítana erre a kicsire itt? Szeplős orrocska, huncut, kicsit szégyenlős mosoly, csipkés szélű egérfogak. Michael megpróbálta szíve legbelsejébe zárni a fájdalmát. De néha még mindig kitört belőle, és elemi erejével letaglózta. - Jól vagyok - felelte halkan. A cserkész hitetlenkedve mérte végig. Különös látványt nyújthatok, gondolta Michael. Még mindig szédült, homlokát hideg veríték borította, szeme bepárásodott. - Jól vagyok, fiam - ismételte ezúttal kissé meggyőzőbben, és ujjai görcsösen fonódtak a kormányra. Miután Bradet kitette a háza előtt, Jennie-nek még két órára volt szüksége, hogy megtegye a máskülönben egyórányi utat Clare házikójáig. Addigra már szinte elgyengült a testvéréért való aggódástól. De végül is odaért, s ami még fontosabb: nem követte senki, ebben meglehetősen biztos volt. Amikor lassan átgördült a Stewarts Roostra vezető rozoga hídon, egyetlen gépkocsi sem látszott a környéken. A csenevész növényzettel és alacsony sásfélékkel gyéren benőtt szigeten egyébként is rögtön észrevette volna, ha követik. Clare ajtót nyitott, még mielőtt Jennie a kocsit leállította volna a ház előtt. Ugyanazt a fehér hálóinget viselte, mint előző nap. Clare, az ő kényes, elegáns nővére, aki mindig olyan sokat adott magára, két napig ugyanazt a fehérneműt hordja! A látvány siralmas volt, és nyugtalanító. Mialatt Jennie kivette a vásárolt élelmiszereket és egyéb apróságokat a hátsó ülésről, Clare gyanakodva fürkészte a házhoz vezető homokos ösvényt. - Biztos vagy benne, hogy senki sem követett? - kérdezte bizalmatlanul. Jennie-t elöntötte az indulat, de uralkodott magán. Összeszorult a szíve, ahogy pillantása végigfutott nővére sápadt arcán, kuszán vállára omló fénytelen haján. Mióta az eszét tudja, soha nem fordult még elő, hogy Clare így elhanyagolta volna magát. - Hogyne - mondta, hóna alá csapta az utolsó két zacskót, álla alá szorította a táskáját, és csípőjével belökte a kocsiajtót. - Megkérhetnélek, hogy vidd a kézitáskámat? - kérdezte nyugodtan. Clare felocsúdva odasietett hozzá, és bocsánatkérő mosollyal elvett tőle még néhány csomagot. - Igazán sajnálom, Jen - mentegetőzött, miközben lerakták a konyhában a holmit. - Fogalmam sincs, mi történt velem. Tudod, ez a magány már teljesen az idegeimre megy. Folyton rémképeket látok, attól rettegek, hogy egyszer csak megjelenik apa vagy Alex. Vagy egy magánnyomozó, akit azért küldtek utánam, hogy visszacipeljen New Yorkba. Jennie betette a cukormentes limonádét a hűtőszekrénybe. - Hidd el, mindent elkövetek, hogy ezt megakadályozzam - mondta nyomatékkal. - Nincs valami nagy választék a helyi csemegeboltban - folytatta a kicsomagolást -, meg kell elégedned némi felvágottal, sajttal meg narancslével. - Ma egyébként még a szokottnál is körültekintőbb voltam... - Miért? - vágott közbe riadtan Clare, és megragadta húga karját. - Talán csak nem... Jennie kedveskedve megpaskolta nővére kezét. Clare olyan riadt és kimerült volt, hogy semmiképpen sem zúdíthatta rá a legfrissebb újságot. Quinn halála után ő is, akárcsak Jennie, Michaelt vádolta a történtekért. Michaelnak a raktárban kellett volna tartózkodnia, hogy biztosítsa Quinnt, ő azonban nem volt ott! Brooke-kal enyelgett, miközben fivérük haldoklott. Nem, egyikük sem fog soha megbocsátani Michael Wintersnek! - Mondanom kell valamit, Clare - szólalt meg végül. - Jól sejtetted. Apa felfogadott egy magánnyomozót. - Tudtam! - kiáltotta nővére, és szeme kitágult a rémülettől. - Tudtam, hogy ez lesz a vége! - És nem is akárkit - folytatta Jennie halkan. - Michael Winterst bízta meg a felkutatásoddal. - Michael Winters... - suttogta Clare. Szeme a távolba révedt, majd felsóhajtott, reszkető ujjai elengedték húga karját. Jennie mindenre inkább számított, mint erre a viselkedésre. Dühkitörés, hisztérikus roham jobban illett volna Clare-hez, aki most hirtelen sarkon fordult, betántorgott a fürdőszobába, és magára csapta az ajtót. Jennie tanácstalanul bámult a csukott ajtóra. Lehetséges, hogy csupán Michael nevének említése ilyen hatással volt rá? Nem, gondolta, valami más is rejlik itt. És zavara mindinkább fokozódott. A fürdőszobából öklendező hangok hallatszottak Clare iszonyatosan rosszul érezhette magát. Jennie-t bénító félelem töltötte el. Vajon mi történhetett a nővérével?! Végre, örökkévalóságnak tűnő percek után vízzubogás hallatszott, majd megjelent Clare, sápadt arcán szégyenkezés és szorongás keveredett. Jennie belekapaszkodott a konyhaasztalba, mert hirtelen elszédült a villámcsapásként rátörő felismeréstől. - Clare - mondta alig hallhatóan -, Clare... ugye terhes vagy? 5. FEJEZET Egy órával később a nővérek a tengerparton ültek, olyan közel a vízhez, hogy a hullámok meztelen lábukat nyaldosták. Clare mintha elszunyókált volna, fejét hátrahajtotta, szemét lezárta, arca mozdulatlan volt. Ujjai azonban olyan szorosan fonódtak a nyugágy karfájára, hogy szinte belefehéredtek a csontjai, tehát ébren kellett lennie. Ó, bárcsak most látná apa Clare-t, bizonyára megenyhülne iránta a szíve, gondolta Jennie. Clare egészen megváltozott! Azelőtt, ha valami nem úgy alakult az életében, ahogyan elképzelte, tele volt panasszal, indulatosan és szüntelenül vádolt mindenkit az őt ért igazságtalanságért. Most pedig hallgat, hallgat... Vajon mi okozhatta ezt az ijesztő változást? Jennie fázósan megborzongott a nyirkos délutáni levegőben. Legalább neki elmondaná, miért rejtőzött el itt a szigeten! De csak annyit sikerült kiszednie belőle, hogy karácsonyra várja a kisbabát, s utána azt zokogta, hogy el akar válni Alextől. Hogy valójában miért, arról egyetlen szót sem ejtett. Jennie az ajkába harapott, és töprengve nézett ki a Mexikói-öbölre. A hullámok egyenletes, nyugodt ütemben emelkedtek, süllyedtek, mintha a zöldezüst felszín alatt valami roppant tengeri szörny lélegzene. Jennie hirtelen megmagyarázhatatlan félelmet érzett. De hát tulajdonképpen mi történt? Mar százszor is kérdezte, s Clare válaszul mindannyiszor könnyekben tört ki. - Sokkal jobban segíthetnék rajtad, ha tudnám, mitől rettegsz! - sürgette nővérét. Halkan beszélt, szinte suttogva. Micsoda fölösleges óvatosság, gondolta, hiszen a parton rajtuk kívül csupán egy kismama van a csecsemőjével, homokvárat építő gyerekek és egy szerelmespár. Senki sem szimatol körülöttük, senki sem hallgathatja ki őket. Jennie saját magára is dühösen felpattant a székről. Neki mindenképpen meg kell őriznie a higgadtságát, de hovatovább rá is átragad Clare üldözési mániája. Még egyszer megkísérli meggyőzni a makacs teremtést. - Tennünk kell valamit! Nem megoldás, ha itt rejtőzködsz! -Ezúttal hangosabban beszélt, és Clare kinyitotta a szemét. De makacsul hallgatott. - Mégis mit követett el Alex? Ha szeretőt tart, azt is meg kell mondanunk apának. Soha nem kívánná tőled, hogy megmaradj egy hűtlen férj mellett, ebben biztos vagyok! Válasz most sem érkezett. Tehát nem egy másik nő... Jennie furcsa módon szinte csalódott volt. Alex hűtlensége elfogadható magyarázatot adna Clare viselkedésére, s ezzel a kérdés meg is oldódna. Vajon mi lehet nyomasztóbb a megcsalt feleség helyzeténél? Annyit sikerült elérnie, hogy ide a tengerpartra Clare végre felöltözött, de farmerben és pólóban éppoly szerencsétlenül festett, mint hálóingben. - És mi volna, ha mi is magánnyomozót fogadnánk? - folytatta a rábeszélést. Ha valóban el akarsz válni, gondoskodnod kell bizonyítékokról. - Szó sem lehet Michaelról! - kiáltotta Clare. - Őt nem akarom! Jennie-t meglepte a heves kitörés, annál is inkább, mert apjuk említése az imént semmiféle érzelmi megnyilvánulást nem váltott ki Clare-ből, holott Arthur Kearneytői ugyancsak féltek a lányai. - Nem ő az egyetlen a szakmában - mondta Jennie csillapítóan. - De miért is ne őt válasszuk? Előbb-utóbb úgyis megtalál téged, s talán jobban járnánk, hámi magyaráznánk el neki mindent. Lehet, hogy még a pártunkra is állíthatnánk... - Nem, őt nem! - ismételte Clare szinte sikoltva. - Miért? - Jennie idegei pattanásig feszültek. - Quinn miatt? Michael megváltozott azóta. Már nem tapasztalatlan kezdő. Azt hiszem, meglehetősen jó nevet szerzett. - Ugyan, miből következtetek erre? - gondolta bosszúsan. Talán a drága kocsiból? A kitűnően szabott öltönyből? Vagy a viselkedéséből? Igaz, olyan benyomást kelt, mint akinek semmi sem kerüli el a figyelmét, mint aki mindig éber, és nem fél senkitől-semmitől. - Úgy gondolom, Michael Wintersnél keresve sem találhatnánk jobbat. Clare kinézett a tengerre, de tekintete merev és üres volt, mintha mit sem látna. Nagysokára megszólalt: - Mondd, Jennie, az még sosem fordult meg a fejedben, hogy Michael talán akkor sem tapasztalatlanságból hibázott? - Mit akarsz ezzel mondani? - Jennie visszarogyott a székre, és keményen megrázta nővére karját. - Magyarázd meg! - Nagyon egyszerű. Mi mindig azt feltételeztük, hogy Michael és Quinn csődöt mondtak a raktárházi esetnél. Tapasztalatlanságuknak és hiszékenységüknek tudtuk be, hogy nem ismerték fel: a raktár őrzéséhez mindig két ember kell. De mi van akkor, ha nem tapasztalatlanság okozta... Jennie már kapiskálta, hová akar kilyukadni Clare. - Azt... azt akarod mondani, hogy... szándékos volt?! - Igen. - Clare pillantása keményen, és mégis rettegéssel teli szegeződött rá. Talán valaki lefizette Michaelt, hogy azon az éjszakán ne legyen a raktárban... Gondoltál már erre a lehetőségre is? Jennie borzadva rázta meg a fejét. - Nem! Soha! - Michael Winters már nem egyszerű magánnyomozó. Nagy és sikeres vállalkozása van Seattle-ben. - Azt hiszem, igen... Bár fogalmam sincs, mekkora az a cég... - Jennie szíve majd kiugrott a melléből. Hogyan is állíthat ilyet Clare?! Már maga a gondolat is képtelenség, hogy Michael... - Én azonban tudom - folytatta Clare. - Tájékozódtam. Húsz állandó alkalmazottat foglalkoztat, és Seattle legelőkelőbb üzleti negyedében bérel irodát. Ehhez igazán kellett némi kezdőtőke. Csak az a kérdés, honnan volt pénze? Jennie még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét. - Hát a biztosítótól - mondta habozva. - Hiszen tudod, Alex is kapott. A cég minden üzlettársára kötöttek biztosítást... Ez a. szokás. Clare nem válaszolt. Tekintete megint a végtelen vízfelületen kalandozott. Hát ez remek, gondolta Jennie türelmét veszítve, bedob egy ilyen ijesztő vádat, aztán ismét magába zárkózik! - Emlékeztetlek, Clare, hogy Alex is kapott pénzt a biztosítótól - ismételte meg nyomatékkal. - És a te férjed sem volt azon az éjszakán a raktárházban, hogy megmentse Quinnt. - Alex azon az éjszakán szabad volt! - Clare hangjából megbántottság csendült ki. - Michaelnak viszont ott kellett volna lennie! - Talán az sem történt véletlenül. Miért csupán Michaelt gyanúsítod? Alex a biztosítótól kapott pénzből nyitotta meg a vendéglőit, vagy talán tévednék? És most száznál is több alkalmazottja van. Meglepő, milyen hevesen védelmezi Clare a férjét, akitől megszökött, gondolta Jennie. De nem kevésbé meglepő, ahogy én védelmezem Michaelt, aki nem a férjem, nem a szeretőm, sőt még csak nem is a barátom... Talán azért, mert annyira igazságtalan a vád. Ilyen szörnyűséget Michael soha nem lett volna képes elkövetni! Előre megfontolt szándékkal, hidegvérrel végrehajtott gyilkosságot... Jennie megborzongott. - Tudod, mit rebesgettek akkoriban? Állítólag Mitchellék felbéreltek valakit, hogy rabolja ki a raktárukat - suttogta Clare aggodalmasan körülpillantva. - Talán Mitchellék adtak pénzt Michaelnak és Alexnek, hogy ne tartózkodjanak a raktárépületben, hogy csupán egyetlen őr legyen ott... Megvesztegették volna Michaelt és Alexet?! Jennie nem fogta fel rögtön nővére szavait, s épp mire eljutott a tudatáig az iszonyú feltételezés, Clare összeomlott. - 0, Jennie! - zokogta, és egész testében reszketett. - Hagyd abba! - parancsolt rá Jennie, majd megragadta, és alaposan megrázta. Nem akart fájdalmat okozni a testvérének, de meg kellett értetnie vele, milyen szörnyűséget állít. - Valóban azt hiszed, hogy Michael és Alex szándékosan tették ki életveszélynek Quinnt? - Nem tudom! - tördelte könnyek között a kezét Clare, és húga vállára borult. Én már semmit sem tudok... De nagyon félek! Éjfélre járt, és a Kearney ranchon minden elcsendesedett. Michael nesztelenül felment Quinn szobájába, és az ágyra dobta a zakóját. Fáradtan roskadt le az íróasztal melletti székre, meglazította a nyakkendőjét, és elhatározta, hogy felhívja seattleirodáját. Végül aztán mégsem nyúlt a kagyló után. Ösztöne azt súgta, hogy titkárnőjenek nincs számára mondanivalója, és egy újabb csalódást már nem tudott volna elviselni ezen a kimerítő napon. A cserkészekkel kezdődött, és egy örökkévalóságig tartott, míg a rendőrök ellenőrizték a jogosítványokat, és felvették a jegyzőkönyvet. Jennie azalatt akár Tanzániáig is elhajthatott, meg onnan vissza... Már rég megtanulta, hogy foglalkozásában egyik balszerencse szinte törvényszerűen vonzza a másikat, s ez alól a mai nap sem volt kivétel. Arthur Kearney adott neki egy fényképet Jennie-ről, s a felvétel valóban élethűnek bizonyult. Clare-ről azonban csupán egy meglehetősen régi, életlen kép volt a birtokában, ábrázolhatta volna akár Greta Garbót is. Arthur Kearney nem volt érzelgős atya, aki albumokat tölt meg gyermekei fényképeivel. Michael legalább tucatnyi ingatlanügynököt felkeresett a fotókkal. Egyikük sem emlékezett, hogy látta volna valamelyik fiatal nőt. Ugyanilyen eredménnyel járt végig egy csomó szállodát és panziót. Használható nyomra csupán egy benzinkútnál bukkant. Jennie feltehetően állandóan ott vásárolta az üzemanyagot, mert az egyik kútkezelőnek ismerős volt a csinos, szőke lány. A fiatalember készségesen elmondott mindent, amit tudott. Az utóbbi két hétben Jennie kétszer annyi benzint vett, mint korábban, s a kocsiját kívül-belül homok borította. Talán a tengerpartra járt? Michael megmutatta a fényképeket a négy legnagyobb üdülőhely szállodáiban, ám a hoteldetektívek határozottan állították, hogy egyik nő sem fordult meg náluk. Tehát ez is zsákutcának bizonyult. Michael végül jobb meggyőződése ellenére felhívta seattle-i irodáját. - Winters nyomozóiroda. - Lisa hangja még ezen a késői órán is vérforralóan búgott a kagylóban Michael elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy milyen pompásan illik ez a mély, érzéki hang titkárnője megjelenéséhez. Lisa lélegzetelállítóan vonzó, elegáns nő volt. Michael azonban ismerte az igazi Lisát, mint ahogyan az is ismerte őt. Mindketten nehéz körülmények között nevelkedtek, s a múlt egyformán beléjük véste nyomait. Az élet nem kényeztette el őket, megtanultak keményen dolgozni, és becsülték a másik munkáját. De túlságosan is hasonlítottak egymáshoz, hogysem szerelem szövődhetett volna köztük, kapcsolatuk megmaradt jó barátságnak. - Halló, Lisa! - mondta Michael nem is titkolva fáradtságát. Tudta, hogy titkárnője rögtön rájön, ha valaki csak megjátssza a nagyfiút. - Jócskán elmúlhatott már tíz óra nálatok, miért vagy még mindig az irodában? - Vártam a hívásodat, főnök. Egész este itt ülök a telefon mellett, és emészt a bánat. - Vagyis azt akarod mondani, hogy megint Ray elől bujkálsz? - Lisa barátjának az utóbbi időben túlságosan is komoly szándékai voltak közös jövőjüket illetően, s a lány ezért hosszú estéket töltött az irodában. - Nem telefontéma. És nem vagyok kíváncsi olyan férfi tanácsaira, aki fél egy tizenhét éves lánytól. Michael dühösen ráncigálta le a nyakkendőjét. - Huszonhárom elmúlt, és nem félek tőle! Egyáltalán, hogy jut ilyesmi eszedbe? Lisa halkan felkacagott. - Amikor Arthur Kearney felhívott, egészen elsápadtál. Még soha nem láttam férfit, aki három másodperc alatt holtsápadtra vált volna egy telefontól. Az apa nem lehet oka, gondoltam, az eltűnt testvér sem, aki többé-kevésbé házasságban él, és meglehetősen szertelen nőszemély. Marad tehát a fiatalabbik Kearney lány. Helyes a következtetésem? Michael önkéntelenül elmosolyodott. - Tisztességtelen eszközöket alkalmazol! Ha ünnepélyesen visszavonom Rayről tett megjegyzésemet, nem köszörülöd tovább rajtam a nyelved? - Meg sem várva Lisa válaszát, elővette jegyzetfüzetét és golyóstollat. - Térjünk a tárgyra! Remélem, eredményesebb napod volt, mint nekem. - Nem mondhatnám. - Papírzörgés hallatszott, ahogy Lisa átlapozta feljegyzéseit. - Az elmúlt két hét folyamán Clare nem használta a hitelkártyáit, és a bankszámláján sem mutatkozott változás. Ezt megelőzően viszont nagyobb összegű készpénzt vett fel, ami önmagában véve nem szokatlan az ő életmódjánál. De nem vásárolt repülőjegyet, nem bérelt gépkocsit, nem vállalt állást, és nem nyert a lottón. Akár csövezhet is valahol... Michael hangosan elnevette magát. Lisa könnyed munkastílusa mindig pezsdítően hatott rá. - Márpedig ez a hölgy nem alszik a híd alatt, és nem táplálkozik macskaeledellel! Clare igazi luxusnő. Lakosztályon és kaviáron alul nem adja... - Annál jobb! - vetette oda kurtán Lisa. - így sokkal könnyebb lesz megtalálni. No, és mit tervezel holnapra? - Készíts jegyzéket a rövid lejáratú bérleti szerződésekről, körülbelül nyolcvan kilométernyi körzetben Houston körül. Biztosra veszem, hogy Jennie napközben eljár Clare-hez, de éjszakára mindig hazatér a ranchra. - Vajon most az ágyában fekszik-e? - villant át Michael agyán. A kocsija a ház előtt állt, és még meleg volt, amikor az imént megérintette. A kilométeróra állása szerint százhatvan kilométert vezetett. Vagyis Clare rejtekhelye körülbelül nyolcvan kilométernyire lehet Houstontól. - És állíts rá valakit Alex Taylorra! - folytatta hirtelen ötlettől indíttatva. Ösztöne azt súgta, hogy ezt a vonalat is követni kell. Hat évvel ezelőtt megtanulta, milyen veszély származhat abból, ha nem hallgat az ösztöneire. Akkor azt mondta egy belső hang: maradj Quinn mellett a raktárházban! És ő mégis Brooke-hoz ment... - A férjre?! - kérdezte Lisa csodálkozva. - Igen. Jó, ha tudjuk, mit forgat a fejében. Lehet, hogy ő is keresi Clare-t, s mivel jobban ismeri, mint mi, valószínűleg hamarabb meg is találja. És akkor én is szeretnék jelen lenni. - Michael megdörzsölte borostás arcát, mintha így akarná letörölni róla a fáradtságot. - Ó igen! És tudni akarom, ki Clare orvosa, milyen gyakran kereste fel az utóbbi időben. - Mire gondolsz? Csak nem... - Kék foltokra? Zúzódásokra? - Michael megrázta a fejét. - Nem. Alex ostoba fráter, de soha nem tapasztaltam, hogy tettlegességre vetemedett volna. - Felsóhajtott. - Nem tudom, Lisa. Talán Clare-nek jó oka volt rá, hogy elszökjön. Jennie pedig azt hiszi, hogy én játszom a történetben a rossz fiú szerepét. Legszívesebben becsomagoltatna egy ládába, és postafordultával visszaküldetne Seattle-be. - No ugye! -jelentette ki diadalmasan Lisa. - Mondtam, hogy félsz tőle! Amikor Michael még hajnali két órakor is álmatlanul hánykolódott az ágyában, feladta a hiábavaló küzdelmet. Farkaséhes volt, mert nem vacsorázott, és a hold olyan éles, fehér fénnyel világított a párnájára, akár egy fényszóró. Elhatározta, hogy lemegy a konyhába, és készít magának valami harapnivalót. Nem húzott papucsot és köntöst, mert a házban már két órája teljes csend uralkodott, csak úgy osont le, mezítláb, pólóban és bokszersortban, amelyet pizsamanadrágként használt. Az első lépcsőfordulónál azonban észrevette, hogy fény szűrődik ki a ház hátsó homlokzatára néző kis dolgozószoba ajtaján. Valaki tehát még ébren van. A szürkés, táncoló árnyékok csak egyet jelenthettek: valaki egy ősrégi, feketefehér filmet néz a tévében. Jennie... Az édes, ostobácska Jennie, aki akár százszor is megnézte a Casablancát, és mindannyiszor megkönnyezte a szívfacsaró történetet. Michael, mielőtt még meggondolhatta volna magát, benyitott az ajtón. És valóban Jennie-t találta ott. Haja lazán omlott a vállára, és ezüstösen fénylett a félhomályban. Arca sápadt volt. Vagy egyáltalán nem készítette ki, vagy a könnyek már mindent lemostak róla. Mellette egy doboz papír zsebkendő, s körötte a szőnyegen egy egész regiment összegyűrt fehér gombóc. Igazán megható história lehet, gondolta Michael. A kis Jennie olyan lágyszívű... Bizonyára nem számított rá, hogy ilyen késői órán valaki meglepi, amint hosszú, kislányosan esetlen hálóingében a pamlag sarkában kuporog, és pattogatott kukoricát majszol. Időnként belekortyint a poharába, ám az arckifejezéséből ítélve, nem üdítőt iszik... - Jó a film? Jennie összerezzent, és melléhez szorította a poharat, mintha el akarná rejteni. Gyorsan visszafordította tekintetét a képernyőre. - Igen - mondta, s hangja csupán rekedtes suttogásnak hangzott. Meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt újra megszólalt volna: - Igen, a Jane Eyre-t nézem. Az eredetit - fűzte hozzá magyarázólag. A Jane Eyre nem tartozott Michael kedvenc filmjei közé, bár kétszer is látta. Ahogy a képernyőre pillantott, megállapította, hogy a történet még egyáltalán nem érkezett el könnyfacsaró csúcspontjához. Akkor meg vajon miért zokog ez a lány? - Nincs kifogásod ellene, ha csatlakozom hozzád? - Azzal válaszra sem várva letelepedett a pamlag másik végére, és vett egy maréknyit a kukoricából. - Gondolom, te már eleget ettél belőle, én pedig nem is vacsoráztam. Jennie szótlanul fogta a tálat, és letette kettőjük közé, aztán a lehető legtávolabbra húzódott a pamlag sarkában, és jókorát hörpintett a poharából. Nem is titkolta, hogy a férfi jelenléte kellemetlen számára. Szeme vörös és duzzadt volt a sírástól. Az ital színe és illata gyanúsan hasonlított a whiskyéhez. Michael ugyancsak szerette volna tudni, mennyit ivott már Jennie. - És miért nem vacsoráztál? - kérdezte a lány anélkül, hogy tekintetét elfordította volna a képernyőről. - Elfelejtettem. - A férfi lopva Jennie-re pillantott. - Meglehetősen sok dolgom volt. - Hát persze, képzelem. A magadfajta szimatok egész álló nap mások szemetében kotorásznak. És ha szerencséjük van, közben még a vacsorájukat is összegyűjthetik. A megvető pillantással kísért, maró gúnnyal kiejtett szavak félreérthetetlenül elárulták, hogy Jennie nem az első whiskyjénél tart. Michael elhatározta, hogy csak azért sem fog kijönni a sodrából. Másodszor is belemarkolt a kukoricába, és vidáman megjegyezte: - Most, hogy mondod, eszembe jutott, hogy már évek óta nem főztem magamnak egy igazán jó banánhéjlevest. Milyen kár, hogy nem kell többé a kukákban guberálnom! - Nahát, igazán? - nyújtotta el Jennie csúfondárosan a hangokat, majd ismét ajkához emelte a poharat. - Csak nem azt akarod mondani nekem, hogy képes voltál felállítani egy magánnyomozó irodát anélkül, hogy közben kissé bepiszkítottad volna a kezedet? - Manapság nem a szennyben való turkálással lehet igazán sok pénzt keresni. Az a férj, aki arra kíváncsi, hogy lefeküdt-e a felesége a tenisztrénerrel, általában nem fizet túl sokat. Összehasonlíthatatlanul kevesebbet, mint például egy vállalkozás elnöke, aki tudni szeretné, kiszolgáltatja-e üzleti titkait az alelnöke a vetélytársaknak. Jennie tudomásul vette az ésszerű magyarázatot. Kellemetlen, feszült csend ereszkedett rájuk. A férfi is szívesen ivott volna valamit, mivel a pattogatott kukorica meglehetősen sós volt. - Michael - szólalt meg a lány hirtelen, mint aki épp akkor fontos elhatározásra jutott -, tegyük fel, hogy apának igaza van, és valóban tudom, hogy hol tartózkodik Clare. Még mindig mereven a tévére függesztette tekintetét, a férfi csupán az arcélét láthatta. Finom vonásai, gyengéd rajzolatú szája mély szomorúságról tanúskodott. Michael ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse a bánatos arcocskát. - Jó - mondta könnyedén -, éppenséggel feltehetjük, hogy tudod. Jennie összeszorította az ajkát, nem mutatott hajlandóságot a csipkelődésre. Óvatosan letette a poharát a pamlag végénél álló asztalkára. - Ha követsz, nem megyek el többé hozzá. És az senkinek sem lesz hasznára. Tételezzük fel, hogy megakadályozod a találkozásunkat. Ki fog akkor beszélgetni vele? Ki visz neki ennivalót, ki megy vele moziba, orvoshoz? Ki... - Orvoshoz? - vágott közbe Michael. Lám, mégiscsak jó irányban tapogatódzott! - Orvosra van szüksége? Jennie végre ránézett. Rémülettől kitágult szeme a férfi számára elárulta, hogy feltételezése helyes volt. Telitalálat! De Michael nem örült sikerének. Bárcsak inkább tévedett volna! - Clare beteg? Vagy megsérült? Jennie görcsösen fonta össze az ujjait, s Michael szíve belesajdult, látva feldúlt, elkínzott arcát. Onnan, ahol ült, csupán a lány meztelen lábát érhette el. Gyengéden a térdére tette a kezét. - Jennie! - suttogta sürgetően. - Engedd, hogy segítsek! 6. FEJEZET Michael látta, hogy a lány megrezzen érintésére, de nem húzódik el tőle. - Nos, mint már mondtam, mindez puszta feltételezés - próbálkozott Jennie a könnyed hangnemmel, ám maga is érezte, milyen hamisan csengnek szavai. -Ne vedd komolyan! - Jennie... A lány azonban nem hagyta, hogy a másik befejezze a mondatot. - Beszéljünk valami másról! - vágott közbe. Lecsúsztatta lábát a pamlagról, és eligazgatta térdén a hálóinget. - Mesélj valamit a munkádról! Izgalmas dolog lehet nyomozónak lenni. Nem nagyon veszélyes? Jennie minden átmenet nélkül váltott felszínes csevegésre, s a férfit ez kellemetlenül érintette, sőt bosszantotta. Szerette volna, ha Jennie megbízik benne, kiönti a szívét, és átengedi neki a gondok megoldását. De be kellett vallania magának, hogy mindezeken kívül még mást is akar: megérinteni Jennie-t. Vajon még most is olyan selymesen lágy az ajka, mint hat évvel ezelőtt? Virágba szökött-e benne az akkor még csak bimbóban szunnyadó érzékiség, s ez a virág olyan mámorítóan édes-e, mint ahogyan álmaiban elképzelte? A lány azonban mit sem érez iránta. Láthatóan mielőbb szeretne véget vetni a számára kellemetlen helyzetnek. Lám, milyen közömbösen cseng a hangja: - Mintha más formája volna az orrodnak. Talán betört? - Igen. - És gondolatban Michael hozzáfűzte: eltört az orrom és két bordám, amikor egyszer három bűnöző elkapott egy átjáróban és összevert. És újabb két bordám látta kárát, amikor egészen St. Louisig üldöztem egy csalót. Persze, ez még a húsz alkalmazott, a drága öltönyök és a zsíros megbízások előtti időben történt. - Nem is egyszer. - Tehát veszélyes foglalkozást űzöl. - Meg is kérem az árát -jegyezte meg Michael szárazon. Egyre jobban bosszantotta az üres fecsegés, talán azért, mert az idegei már pattanásig feszültek. Jennie számára viszont mindez nem egyéb időtöltésnél. Ő még mindig a nagy hatalmú, gazdag Arthur Kearney elkényeztetett leánykája, aki új játékot talált magának: bújócskát és üldözősdit játszik. Tudja, hogy Quinnt megölték, de még mindig fogalma sincs arról, hogy az életben mindennapos az erőszak és az értelmetlen halál. - Látod ezt? - A férfi szinte dühösen rántotta fel mellén a pólót. Hát akkor csak nézze meg a kisasszony! Ne pusztán elméleti vitát folytassanak az erőszakról! - Mit? - A lány egy kissé közelebb hajolt. - Nem látok semmit. Sötét van. - Itt! - És mielőtt még a lány tiltakozhatott volna, Michael a jobb melle alatt húzódó hosszú hegre vezette a mutatóujját. A csúf emléket egy igen csinos fiatal titkárnő hagyta, aki sorozatosan szeretője kezére játszotta főnöke műszaki terveit. Michael rajtacsípte, s a nő dühében le akarta szúrni. - Egyébként az illető anatómiai ismeretei meglehetősen hiányosak voltak... A gyenge fényben is látszott, hogy Jennie elpirult. Önkéntelenül vissza akarta húzni a kezét, de aztán felismerte, mit érintett. Ujjai hegyével óvatosan végigsimított a sebhelyen. - Ó, Michael... - suttogta mély együttérzéssel. A férfi kicsit elszégyellte magát. Olcsó trükköt alkalmazott, de képtelen volt ellenállni a kísértésnek, annyira vágyott érezni Jennie szelíd érintését. Elképzelte, amint a lány teste az övéhez simul, és a vágytól szinte elfulladt a lélegzete. A pamlag támlájára hajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és várt. Vajon Jennie másutt is megérinti-e? Észreveszi-e, hogy vannak olyan sérülések is, amelyek nem hagynak nyomot a bőrön? Megérzi-e finom ujjaival, milyen sebzett lelket rejt az edzett test, mennyire sóvárog megértés és vigasz után? És ha igen, vajon mit érez majd ő? Ő, aki hat hosszú éven át semmit sem érzett. A bűntudat és a szenvedés egészen eltompították. Testileg egészséges férfi módjára élt, a szenvedély azonban soha nem kerítette hatalmába sem a szívét, sem az értelmét. Bezárkózott az önmaga által épített börtönbe. Jennie újra meg újra végigcirógatta a sebhelyet, aztán váratlanul átsiklottak ujjai az izmos mellkas másik oldalára, ahol ép és sima volt a bőr. Lágyan végigsimított a bordák vonalán, majd felemelte a másik kezét is, s a férfi szívére tette. Végül egy pillanatnyi habozás után csendesen ráhajtotta a homlokát Michael mellére. A férfi mozdulatlanul ült. Félt, hogy egy óvatlan sóhajjal, parányi mozdulattal felrezzenti a lányt. A feszültség szinte elviselhetetlenné fokozódott benne, kettőjük közelségében több volt a kín, mint a gyönyör. Mégis érezni akarta Jennie meleg ujjait, érezni, míg vakká-süketté nem válik a külvilág iránt. A külvilág, a múlt azonban kettőjük közé tolakodott. Forró könnyeket érzett a mellére hullani. - Ó, Michael! Annyira hiányzik... Először fel sem fogta, kiről beszél a lány. Megbocsáthatatlan önzéssel azt kívánta, bárcsak ne beszélne, ne sírna tovább. Ebben a szégyenletes pillanatban még az sem érdekelte, mit érez, mitől szenved Jennie. Az érintésére, a közelségére vágyott. Az eltelt hat évben életéből úgyszólván száműzte az érzelmeket, de most a lelkében megrezdült valami. - A jelenléted életre keltette a múltat... És rádöbbentett arra, hogy rettenetesen hiányzik! - Jennie hangos sírásban tört ki. - Tudom - mondta halkan Michael, és átölelte a lány zokogástól rázkódó vállát. - Olyan nagy szükségem volna most rá... Egy fiútestvérre... Pedig tudom, hogy Quinn nem viselkedett mindig úgy, ahogy kellett volna. Elkényeztették őt is, ahogyan Clare-t és engem. Quinn léha és könnyelmű fickó volt. - Jennie ökölbe szorított kezét nekifeszítette Michael mellkasának. - De a bátyám volt, és szerettem őt! Könnyek szöktek Michael szemébe. Lehajtotta a fejét, és ajkát a lány selymes hajához érintette. - Tudom, kedvesem. Én is szerettem. Számított rá, hogy Jennie elhúzódik tőle, sőt talán meg is üti, mert így beszél arról az emberről, akinek a halálát okozta. Legnagyobb meglepetésére semmi efféle nem történt. A lány, mintha az egyszerű szavaktól megvigasztalódott volna, szorosabban simult hozzá. Michael még sokáig beszélt csendesen hozzá, simogatta a hátát, míg végre elapadtak a könnyei. Lélegzete nyugodttá és egyenletessé vált, teste elernyedt. Elaludt. Michael felállt, lefektette a lányt a pamlagra, óvatosan megigazította térdén a hálóinget, majd betakarta egy gyapjútakaróval. Hosszan nézte az alvót, akinek arcáról még nem tűnt el a könnyek nyoma, de békés volt, és nagyon-nagyon fiatal. A férfinak az elfogódottságtól elszorult a torka. Lassan egy könnycsepp gördült ki a szeméből. Nem törölte le. Lehorgasztott fővel visszatért magányos szobájába, mely egykor Quinton Kearneyé volt. Még csak reggel hét órára járt, s a nap máris vakítóan sütött. Jennie az erős fényben hunyorogva, lábujjhegyen óvakodott ki a házból a kocsijához. Nem akarta felébreszteni az apját, s a legcsekélyebb zaj is elviselhetetlenné fokozta kínzó fejfájását. Amikor felébredt a kis dolgozószoba pamlagán, hirtelenében nem is tudta, hogy került oda. Mihelyt aztán eszébe jutottak az előző éjszaka történtek, elhatározta, hogy korán elmegy hazulról. Már a Kearney-házban szokásos bőséges reggeli gondolatától is lázadozott a gyomra, Michaellal pedig végképp nem óhajtott találkozni. Emlékképei ugyan meglehetősen elmosódottak voltak, de attól még nem kevésbé kínosak. Valóban Michael vállára borulva pityergett, akár egy kisgyerek? Igen, az estének ez a része fájdalmas élességgel élt az emlékezetében. Hogyan is volt képes vigaszt keresni Michaelnál, azok után, hogy Clare olyan szörnyű váddal illette Quinn halála miatt? Talán azért, mert egyszerűen nem hitt a nővérének. Clare mindig is hajlott a túlzásokra, képes volt melodrámát csinálni a leghétköznapibb eseményből is. Most, hogy gyermeket vár, és nyilvánvalóan bajok vannak a házasságával, még szeszélyesebben csaponganak a gondolatai. Tengerparti beszélgetésükkor Jennie még nem fogalmazta meg ilyen határozottan kételyeit, ám a nővére ennek ellenére tisztában volt véleményével. Még fenyegetőzött is, hogy beláthatatlan következményei lesznek, ha húgát ismét elragadja Michael iránti rajongása, és elárulja őt. A délután hátralevő részét aztán dacos hallgatásba burkolózva töltötte a házban, Jennie többé egyetlen szót sem tudott kihúzni belőle. Lehetséges, hogy Clare-nek ebben az egyetlen pontban igaza van? Hogy még mindig nem nőttem ki a vonzó Michael Winters iránt érzett kamaszos rajongásomat? töprengett Jennie. Vádoltam Quinn haláláért, és gyűlöltem miatta. De vajon továbbra is gyűlöltem volna, ha akkor nem megy el? Könnyebb volt a távolból gyűlölni őt. Most, hogy ismét itt van, feltámad a régi vonzalom. Ó, milyen bonyolult is minden! A nap fénye visszaverődött a kocsi fényesen csillogó hűtőjéről. Jennie úgy érezte, mintha üvegcserepek vágódnának a szemébe. Hunyorogva próbálta behelyezni a kulcsot az ajtózárba. - Ilyen korán indulsz a városba? A lány riadtan megpördült, de máris megbánta, mert a hirtelen mozdulattól elszédült. Meg kellett kapaszkodnia a kocsiajtóban. Villámló tekintetet vetett Michaelra. - Igen - vetette oda kurtán, és érezte, hogy hangja, arckifejezése elárulja: még nem heverte ki a whisky hatását. - Nahát, micsoda véletlen! Én is éppen oda készülök! A férfi mosolya meg az elmúlt éjszaka emléke ellenállhatatlan kívánságot ébresztett Jennie-ben, hogy megüsse. De ahogy végigmérte, kénytelen-kelletlen megállapította, hogy egy ilyen elegáns embert nem lehet megpofozni. Michael kifogástalanul szabott utcai ruhát viselt. Az éjszaka persze csak bokszersort és póló volt rajta... Jennie önkéntelenül odapillantott, ahol a sebhelyet sejtette. - Remek. Vigyelek magammal? - kérdezte hűvösen. Michael mosolya változatlan derűvel ragyogott. - Köszönöm, inkább a magaméval megyek. Lehet, hogy hirtelen szükségem lesz kocsira. Világosabban nem is fejezhette volna ki magát. Az előző éjszaka bensőséges emlékei cseppet sem befolyásolták. Még mindig ragaszkodott hozzá, hogy teljesítse megbízását. Jennie igyekezett elfojtani csalódottságát. Hát ennyire érzéketlen maradt a könnyei iránt? Kinyitotta a kocsi ajtaját, és bedobta táskáját a hátsó ülésre. No mindegy, gondolta, most csak Clare fontos! Már alakulgatott is benne egy ügyes kis terv. Ha Brad hajlandó segíteni, ismét felkeresheti a nővérét. Ha ma nem is, holnap mindenképpen. És ha Michael egész nap követni akarja, ám tegye! Rengeteg unalmas elintéznivalója lesz... - Akkor hát később találkozunk - mondta olyan vidáman, amennyire csak fejfájása engedte. Becsúszott a kormánykerék mögé, és kidugta fejét az ablakon. - Egyébként ne felejts el tankolni a városba menet! Hosszú napnak ígérkezik a mai... - Köszönöm a figyelmeztetést, de az én kocsimban mindig van elegendő benzin hangzott az öntudatos válasz. Amint megkerülte a ház előtti pázsitot, Jennie belenézett a visszapillantó tükörbe. Sötétedéskor Michael kétfülkényire ült Jennie-től és Bradtől Antonio olasz vendéglőjében egy fárasztó, sikertelen nap után, meglehetősen rossz hangulatban. Már elfelejtette, mennyi türelemre van szüksége az embernek, ha észrevétlenül akar követni valakit. Azt hitte, ismeri Jennie-t: nem olyan makacs és meggondolatlan, mint a nővére, és előbb-utóbb belátja, hogy csak úgy tud segíteni Clare-en, ha bizalmába avatja őt vagy az apját. Ma azonban kétségtelenül az orránál fogva vezette. Michael fáradhatatlanul követte a tisztítóba és a patikába, a cipőboltba és a szépségszalonba, egyik butikból a másikba. Most pedig már két órája itt ül ebben a vendéglőben és kávét iszik, miközben Jennie vidáman csicsereg Braddel, és hálásan kacag idétlen megjegyzésein. Természetesen csak azért mulat ilyen jól, hogy őt bosszantsa! Jennie különben elragadóan festett. Hogyisne, amikor egész nap erre a találkozóra csinosítgatta magát... Michael végképp nem értette, miért igyekszik annyira tetszeni ennek a fajankónak. Tagadhatatlan, hogy Brad is meglepődött, sőt egyik ámulatból a másikba esett, amikor a lány belibegett. Természetesen Michael sem maradt érzéketlen Jennie megváltozott külseje iránt, noha ő úgyszólván lépésről lépésre követhette a változást. Amikor a lány kilépett a butikból, már új ruháját viselte. Rövid volt, szűk és ugyanolyan színű, mint a szeme. Bizonyára egész vagyonba került, ám Michael nem sok figyelmet szentelt neki. csupán két hosszú, karcsú lábat látott és egy mélykék szempárt. Aztán a szépségszalon előtt várakozott órák hosszat, s felkészült rá, hogy Jennie egy bonyolult hullámokba szedett oroszlánsörénnyel fog megjelenni. Annál nagyobb volt a meglepetése: a lány selymesen fénylő aranyszőke haját egyszerű, sima kontyba csavarva viselte. A végtelenül hosszúra nyúlt vacsora alatt mindvégig ezt a kontyot nézte, és azon töprengett, vajon honnan kellene kihúzni a megfelelő tűt ahhoz, hogy az egész lebomoljon. - Parancsol még kávét, uram? - érdeklődött a pincér kifogástalan udvariassággal, bár feltehetően úgy vélte, hogy a vendég tovább marad a kelleténél. Michaelnak ismét alkalma volt megbánni, hogy leszokott az ivásról. A pincérek általában nem kedvelik az efféle kávézgató vendéget. - Hozhatom a számlát, uram? - hangzott végül az egyértelmű kérdés. Michael épp azt fontolgatta, ne rendeljen-e mégis legalább egy üdítőt, amikor észrevette, hogy a párocska menni készül. Jennie a táskája után nyúlt, Brad gondterhelt ráncokkal a homlokán a számlát vizsgálgatta. Irodalomprofesszorok ritkán értenek a százalékszámításhoz, gondolta Michael, de máris elszégyellte magát gonoszkodásáért. Először is egyáltalán nem biztos, hogy Brad nem tud számolni, másodszor pedig csak egy igen-igen féltékeny emberre jellemző az efféle gondolatmenet. Márpedig ő miért is volna féltékeny? Jennie nem az övé, és nem is lesz az soha. Egytálnyi közösen elfogyasztott pattogatott kukorica és egy észbontóan szűk ruha még nem jogosítja fel ilyen érzésekre. A fenébe is, gondolta, a lehető leghamarább el kell mennem ebből a városból! Ijesztő, milyen állapotba került múlt éjszaka. Szerette volna letépni a lányról az illedelmes hálóinget, és addig szeretkezni vele, míg mindketten moccanni sem tudnak a kimerültségtől. Persze ez alapjában rendítette volna meg Arthur Kearney belé helyezett bizalmát, Jennie pedig meggyűlölte volna miatta. 0 azonban nem érzett volna lelkiismeret-furdalást. Megszokta, hogy egyszerűen elveszi, amit megkíván. Mégsem tudta megmagyarázni, valójában mi akadályozta meg, hogy megtegye. Éppen ezért abban sem lehetett biztos, hogy legközelebb képes lesz uralkodni magán. Feltéve persze, hogy Jennie elköveti azt a meggondolatlanságot, hogy ismét kettesben marad vele. Előbb vagy utóbb felülkerekedik benne a vágy a józan észen, és akkor... Nem! Elég lidércnyomásos álom gyötri amúgy is, nem kell a számukat gyarapítani. A kijárat felé tartva Brad átkarolta Jennie vállát. Pusztán kedveskedő, baráti mozdulat volt, Michaelban azonban menten fellángolt a féltékenység. - Ó, a búcsúzás kínzóan édes pillanatai... - mondta most Brad, és Michaelnak torkára szaladt a kihűlt kávé. Csodálatos! - gondolta maró gúnnyal. Vajon ilyen lesz a folytatás is? Jennie csilingelve felkacagott, és Michael legszívesebben összeverekedett volna a széplélek professzorral. Féltékenység és vágy küzdött benne, de mindkettőt lebírta az önuralom: felállt, és követte a párt a parkolóba. Brad nyugati irányba indult, Jennie pedig kelet felé tartott, minden bizonnyal haza. Clare ma este látogató nélkül marad, gondolta Michael, miközben a lány nyomába szegődött. Nem engedte magán eluralkodni a bűntudatot és a sajnálatot: néha kegyetlennek kell lenni, hogy eredményt érhessünk el. Holnap reggelre Jennie megpuhul, és hajlandó lesz beszélni vele... Félúton lehetett a ranchhoz, amikor megszólalt a rádiótelefonja. Lisa jelentkezett. Első szavaiból kitűnt, hogy érdekes újsággal szolgálhat. - Nem tudom, hogyan illik bele a képbe - kezdte izgatottan -, de azt hiszem, fontos. Meglepő eredményt hozott az orvosi rendelőben folytatott puhatolózás. - Micsoda? Akkor hát tényleg beteg Clare? - No, nem veszélyes! Legföljebb reggelenként érzi egy kicsit rosszul magát válaszolta nevetve Lisa. -A szép Clare, Alex Taylor eltűnt felesége, kisbabát vár. Jennie és Michael úgyszólván egyszerre érkeztek a ranchra. Jennie megadta a módját: udvariasan megvárta a férfit a lépcsőn. - Nahát, micsoda véletlen, hogy ma te is Antoniónál vacsoráztál! -jegyezte meg vidáman. Bár mindössze félpohárnyi bort ivott, igencsak nekibátorodott. Michael ugyan megakadályozta a testvérével való találkozást, Brad azonban hajlandó segíteni, s akkor holnap este felkeresheti Clare-t. - Igazán odaülhettél volna hozzánk - folytatta bűbájos mosollyal. Michael hasonlóképpen álságos mosollyal válaszolt: - Hallottam, hogy a lovagod kancsó borról, lágy kenyérről és szép asszonyról szavalt. A szép asszony és a magánnyomozó kapcsolatáról azonban nem esett szó... Sértett büszkeség mardosta Jennie-t. Michaelt láthatóan nem zavarja, hogy Brad a barátja! De hát valóban azt hitte, hogy féltékennyé teheti? Ha igen, akkor ez fölöttébb ostoba remény volt. Lopva a kovácsoltvas lépcsőkorlátnak támaszkodó férfira pillantott. A holdfényben élesek, kemények voltak az arcvonásai. Ó nem, egy ilyen férfi, mint Michael, nem tekinti vetélytársának Bradet! Miért is tekintené? Hiszen az ő számára Jennie Kearney még mindig kislány. Talán igaza is van. Gyerekes dolog azt hinni, hogy Michael Winters féltékeny lehet Brad Mclntoshra. Most már csak szomorúságot érzett. A ruháját díszítő csillámlapocskák mintha csúfolódtak volna a hiúságán. Azért választotta ezt a ruhát, mert szépnek találta magát benne, és mert kétséget kizáróan felnőtt nőnek mutatta. Ó, annyira szerette volna, ha ezt Michael is észreveszi... A férfit azonban most sem érdekelte az ő külseje, mint ahogyan hat évvel ezelőtt sem. Még mindig Quinn kishúgát látta benne, és legföljebb akkor szentelt volna némi figyelmet a drága ruhának, ha nagy betűkkel rápingálja Clare címét. - Nos, akkor jó éjszakát! -mondta. -Egy kicsit még üldögélek a teraszon, mielőtt aludni mennék. - Ma nem lesz éjszakai film? - ingerkedett a férfi. Jennie nem volt biztos benne, hogy a tényeknek megfelelően emlékszik-e a múlt éjszakára, vagy csupán a whisky mértéktelen élvezete okozta érzékcsalódás áldozata. Igaz lett volna, hogy Michael szeméből perzselő vágyat olvasott ki, amikor az a sebhelyre húzta a kezét? Vagy csak saját vágyakozása tükröződött a férfi tekintetében? - Ma nem - válaszolta kurtán. - Semmi sem ér fel egy jó, kiadós alvással. Michael nem adta jelét, hogy megértette volna a gúnyos célzást. - Jó éjszakát! - mondta udvariasan, és kinyitotta a bejárati ajtót. A házban sötétebb volt, mint odakinn a holdfényben. Ahogy a férfi belépett, s az ajtó becsukódott mögötte, Jennie-nek különös érzése támadt, mintha a ház hirtelen elnyelte volna. Egyedül nem volt kedve a teraszon maradni, de ezt Michaelnak természetesen nem kell megtudnia. Lassan megkerülte a ház keskenyebbik oldalát, hogy a hátul húzódó kertbe jusson, és lehajtott fejjel bandukolt végig a kőlapokkal burkolt ösvényen a jerikói lonccal befuttatott lugasig. A lonc nehéz, édeskés illata betöltötte a levegőt. Jennie megállt, lehúzott magához egy ágat, és mélyen beszívta a mámorító illatot. Nekitámaszkodott a rácsozatnak, és tekintete elkalandozott a holdfényben ezüstösen csillámló úszómedence mozdulatlan tükrén. - Hol van? Jennie összerezzent. Egy pillanatig azt hitte, Michael tért vissza, és nem tudta mire vélni a dolgot. Hiszen csak az imént köszönt el tőle hűvös udvariassággal, s most ilyen durván rátámad? A férfi ebben a pillanatban kilépett az árnyékból. Alex Taylor volt. - Hol van Clare? - Két lépéssel a lány mellett termett, és gorombán megragadta a karját. Jennie rémületében még kiáltani sem tudott. - Az ördögbe is, kislány, hol van a feleségem? 7. FEJEZET Jennie megnémult a rémülettől, képtelen volt válaszolni, noha Alex ujjai egyre keményebben szorongatták a karját. Csak nézett dermedten, egyetlen világos gondolat sem formálódott meg az agyában. - Jennifer! - Alex alaposan megrázta. - Válaszolj! Sógora durvasága meglepte és megzavarta Jennie-t. Nem sokra becsülte nővére férjét, gyávának és gyengének tartotta, de nem tételezte volna fel róla, hogy tettlegességre vetemedik. Felháborodása elsöpörte rémületét. Soha senki, még dühkitörésekre hajlamos apja sem bánt vele ilyen gorombán! Hogy merészel így viselkedni Alex Taylor? - Azonnal engedj el! - sziszegte. - Mióta ólálkodsz itt? - Megpróbálta kiszabadítani magát. A férfi szorítása azonban nem engedett. Fenyegetően lehajtotta a fejét. - Megbánod, ha nem mondod meg, hol rejtőzik Clare! Jennie szeme kitágult a rémülettől. Sötét, elhagyatott kert vette körül, melyhez több száz hektárnyi legelő csatlakozott. Hirtelen páni félelem kerítette hatalmába. Beteg apjától és félénk ápolónőjétől nem remélhetett segítséget. És Michaeltól? Quinn szobája a ház túloldalán fekszik. Vajon meghallaná-e Michael a kiáltását? És ekkor eszébe villant Clare gyanúja, amely napvilágnál annyira hihetetlennek, képtelennek tűnt. Hátha Clare-nek mégis igaza van?! Márpedig ha Michael és Alex együtt árulták el Quinnt, várhat-e segítséget Michaeltól? - Alex! Engedd el a karomat! Fáj! - Jennie minden erejével igyekezett, hogy a hangja higgadtan csengjen. Csakis magára számíthatott... - Te okozol nekem fájdalmat! Távol tartod tőlem a feleségemet! - Tévedsz - felelte a lány kissé megkönnyebbülve, mert nem remegett a hangja. Ösztöne azt sugallta, hogy igyekezzen lecsillapítani a férfit. Egyetlen rossz szó, és megint dühöngeni kezd. -Tudod, hogy soha nem próbálnám befolyásolni Clare-t. De még ha akarnám sem tudnám. Hiszen ismered. - Ugyan, ne tettesd magad! - Jennie nyugodt viselkedése ellenére sem csillapodott Alex dühe, ujjai egyre fájdalmasabban szorították. A lány tudta, hogy a színjátéknak vége. - Alex, kérlek! - Szégyellte, hogy könyörög, de a félelem és a fájdalom erőt vett rajta. Attól tartott, hogy a férfi elvakult dühében talán még a karját is képes eltörni. Kérlek, ne... - Engedd el! - Parancsoló hang csattant mögöttük. Taylor elengedte a lányt, és megfordult. Jcnnie elgyöngülve a lugas rácsának támaszkodott, és dörzsölgetni kezdte sajgó karját. - Mit keresel itt, Alex? - Michael kilépett a teraszra. A sötétben még magasabbnak és erőteljesebbnek látszott, mellette szinte nőiesnek tűnt a túlzottan divatosan öltözött, alacsonyabb Taylor. - Meg akarom tudni Jennie-től, hol van a feleségem. - Alex hangjából felháborodás helyett inkább bizonytalanság csendült ki. Lassan hátrált Michael elől. -Egyébként semmi közöd a dologhoz! - vetette oda hetykén, és helyére ráncigálta félrecsúszott nyakkendőjét. - Ugy gondolod? - Michael vészjósló nyugalommal sétált végig a teraszon. Tévedsz. Nagyon is sok közöm van hozzá. - Figyelj ide... - kezdte Alex, de tovább nem jutott. Michael kettőjük közé lépett, s bár fel sem emelte a kezét, félelmet keltő volt a tartása. - Nem ajánlom, hogy még egyszer hozzányúlj - mondta higgadtan, de félreérthetetlen fenyegetéssel. - En... én igazán nem akartam fájdalmat okozni neki - dadogta Alex, és idegesen simogatta szőke bajuszkáját. - Helyes. És ne is próbáld meg többé! Legalábbis addig ne, ameddig én itt vagyok - fűzte hozzá változatlan nyugalommal Winters. - A fenébe is, Michael! - tiltakozott Alex. - Azt hittem, az öregúr arra bérelt fel, hogy megkeresd Clare-t. Vagy azért is kapsz valamit, hogy testőrt játszol a húgocska mellett? - Nem - hangzott a tömör válasz -, azt ingyen csinálom. - Aha... - Alex pimaszul végigmérte a lányt, majd ismét Michaelhoz fordult. Visszataszító mosolyra húzódott az ajka. -Értem. Mézzel a legkönnyebb legyet fogni, igaz? Michael mozdulatlanul állt, csak a jobb karja rándult meg egy picit. Bár lehet, hogy Jennie csupán képzelte. - Igaz - mondta aztán élesen -, valahogy így. De miért nem repülsz vissza New Yorkba, és hagyod rám a kutatást? - Hát nem is tudom... - dünnyögte Alex habozva. - Több mint két hete, hogy Clare eltűnt. Találtál már valami nyomot? - Erről majd később beszélünk - felelte kitérően Michael, és vállánál fogva a ház felé tolta Taylort. - Gyere, elkísérlek a kocsidhoz. Alex szúrós pillantást vetett Jennie-re, majd tiltakozás nélkül követte Michaelt az ösvényen. A lány fájdalmas nyilallást érzett a szívében. Nagyon jól tudta, mit akart mondani Michael azzal, hogy később. Később, amikor ő, Jennie már nem lesz ott... Könnyek szöktek a szemébe. Minden hiába, nem tud megbirkózni a nehézségekkel! Kettővel nem tudja felvenni a harcot. A karja még mindig fájt, és olyan fáradtnak érezte magát, hogy alig állt a lábán. Ellentétes érzelmek között hányódott. Az imént, amikor Michael megjelent, legszívesebben a nyakába ugrott volna, olyan hálás volt. Most pedig mérhetetlen csalódást érzett. Fejét az indákkal befuttatott rácshoz támasztotta, és lehunyta a szemét. Kimerült és kábult volt, mintha az idegfeszültség minden érzést kiölt volna belőle. - Jennie? Jól vagy? Michael visszatért. A ház előtt felbőgött egy motor, aztán autógumik csikorgása hallatszott a kőzúzalékon. - Nem kell félned - mondta Michael halkan. - Elment. A lány nem válaszolt, nem tudott beszélni, sőt gondolkodni sem. - Jennie... - szólította a férfi halkan, akár a szellő susogása a lombok között, s Jennie rádöbbent, hogy egyáltalán nem olyan érzéketlen, mint hitte. Ösztönösen el akart fordulni, Michael azonban visszatartotta. Amikor megérintette Alex ujjainak helyét, a lány megrándult és felszisszent. - Mi történt veled? - A férfi elengedte Jennie karját, és a csuklójánál fogva gyengéden egy jobban megvilágított helyre húzta. Amint felfedezte a finom bőrön a kékesbe játszó véraláfutásokat, felmordult. - Ó, az átkozott gazember! - Nem olyan veszélyes - mormolta Jennie, és egész testében megborzongott az érintéstől. - Nincs semmi baj, jól vagyok. - Nem mondott igazat. A férfi közelsége egészen megzavarta. Be kell mennie a házba, mielőtt ez a közelség még veszélyessé válhat, gondolta, lába azonban nem engedelmeskedett. Michael ekkor két lépéssel közelebb lépett hozzá. Széles válla elfogta előle a holdfényt. - Jennie? - suttogta, s a lány érezte, hogy a szavak fölöslegesek, a hallgatás is felelet, néma beleegyezés: mindkettőjüknek jólesik a másik érintése. Michael gyengéden felemelte a lány karját. Először az egyikre simult rá az ajka, oda, ahol még mindig égett Alex ujjainak nyoma, aztán a másikra. Lassan, egyenletes ritmusban csókolta hol ajobb, hol a bal karján a fájdalmas helyeket. Akárha láthatatlan fonállal hálót szőne köréje, melyből Jennie nem tudja többé kiszakítani magát... Noha a férfi csupán a karját érintette, a lány egész testén borzongás futott végig. Mély, szinte fuldokló sóhajjal simult hozzá, sóvárogva valami után, amit még nem tudott szavakba foglalni. És Michael megértette. Szorosan magához ölelte, és ujjait belemélyesztette a selymes szőke hajzuhatagba. - Michael... -lehelte Jennie alig hallhatóan, könyörögve és vágyakozva, ahogy a férfi suttogta az ő nevét az imént. És a sötétben egymásra talált az ajkuk. Nem az első találkozás volt ez, hanem egymásra találás. 0, Jennie jól ismerte Michael csókját... Nem emlékeiből, hanem álmaiból... Mindig tudta, hogy szenvedélyes, és mégis lágy, forró és biztonságot sugárzó a csókja. Milyen régóta vágyakozott rá! Még akkor sem tudott szabadulni ettől a kínzó vágytól, amikor gyűlölte vagy gyűlölni vélte Michael Winterst. Odaadással és szenvedélyesen viszonozta a csókot, valami ismeretlen szédülettel és csillapíthatatlan vággyal. - Ó, Michael - suttogta -, azt hiszem, nem bírom tovább... A férfi lassan felemelte a fejét, és fürkésző pillantást vetett rá. - Miért nem? - kérdezte fátyolos hangon. Jennie reszkető ujjaival megérintette az ajkát. - Talán... talán mert olyan csodálatos. Túlságosan is az... - Nem - mormolta Michael -, éppen ilyennek kell lennie... - Aztán megragadta a lány csípőjét, és hirtelen mozdulattal eltolta magától. - Jennie... Előbb beszélnünk kell! Beszélni? Jennie döbbenten meredt rá. Már megbánta, hogy a szavak szűk börtönébe próbálta zárni az iménti csodát. Nem, nem akart beszélni, nem akart emlékezni arra, hogy Michael valójában az ellensége, nem akart kis Jennie lenni, akit kéretlenül is tanáccsal lát el a fivére! Ha Michael most visszavonul, és megint úgy bánik vele, mint a kishúgával, abba ő belehal... Tudom, hogy kíván, és kényszeríteni fogom, hogy bevallja, gondolta. Csábos mozdulattal hozzásimult, és úgy búgta: - Később is beszélhetünk... - Kérlek, nézz rám! - mondta a férfi halkan, de határozottan. Jennie azonban nem merte felemelni a pillantását. Érezte, hogy ég az arca. Michael valószínűleg éppoly kevéssé találta vonzónak csábítási kísérletét, mint múlt éjszakai könnyhullatását. Az ég szerelmére, mi ütött belé, hogy ilyesmivel próbálkozik?! S hogy nem mozdult, Michael gyengéden felemelte az állát. - Én tudok várni, kedvesem - mondta kicsit kényszeredett mosollyal. Igen? Valóban? Jennie összeszedte minden bátorságát, és egyenesen a szemébe nézett. - Azt hiszem, én nem tudok. - Talán nem volt bölcs dolog, hogy őszintén bevallotta, de a vágy már elviselhetetlenné fokozódott benne. - Akarlak téged, Michael. Hangja sóvárogva, szinte kétségbeesetten csengett. - Mindig is téged akartalak... A férfi már alig volt ura önmagának. Ereiben lázasan lüktetett a vér, karja szorosabban ölelte a karcsú testet. De küzdött a vágy, a kísértés ellen, és Jennie biztos volt benne, hogy győzni fog. - Tudom, kedvesem. De ha előbb nem beszélünk, akkor holnap reggel gyűlölni fogsz engem, és magadat is. Túl sok dolog van még közöttünk, amely tisztázásra vár. Jennie felpillantott a komoly, szilárd elhatározást tükröző arcra. Könyörögni nem fogok, gondolta. - Clare? - És Alex. Ma meglehetősen gorombán viselkedett. - Michael szelíden megérintette az elszíneződött ujjnyomokat a lány karján. - Lehet, hogy Clare azért hagyta el, mert bántalmazta? - Nem hiszem - válaszolta Jennie színtelen hangon. Reményei egy szempillantás alatt semmivé foszlottak. Hát nem érti Michael, mit tett? Pusztán Ciare nevének említése áthidalhatatlan szakadékkal választja el őket! - Erőszakról nem tett említést. - Akkor lehetséges, hogy ma este csak azért volt olyan goromba, mert nagyon ideges. - Michael óvatosan végigsimított a lány karján. -Megbocsáthatatlanul viselkedett veled, de... - Tekintete a távolba siklott. - De ha tud a babáról, akkor még ez is érthető. Az első gyereke... És nem tudja, mikor, hol fog megszületni! Ettől minden férfi kijönne a sodrából! - Alexnek azonban sejtelme sincs arról, hogy Clare terhes - bökte ki Jennie. Clare azt mondta, hogy nem is akarja közölni vele. Michael sokáig hallgatott, s a lány szinte megrettent komor arcától, amikor ránézett. Csak ekkor tudatosodott benne, mit tett. Rémülten hátrált néhány lépést. Ó, Clare! - gondolta. Micsoda szövetséges vagyok én, ha kifecsegem legbensőbb titkaidat! Michael bizonyára csak vaktában célzott a terhességre, én pedig voltam olyan ostoba, hogy belesétáltam a csapdájába. Másfelől viszont... Nagyon úgy tűnt, mintha biztosra menne! - Egyáltalán honnan tudsz a dologról? - kérdezte élesen. Michael mintha észre sem vette volna, hogy Jennie elhúzódott tőle, és a kérdésre sem válaszolt. - Alex valószínűleg azt hiszi, hogy sosem fogja látni a gyerekét - mormolta elgondolkodva maga elé. - És nem csoda, hogy ebbe a gondolatba szinte beleőrül... - De amikor mondom, hogy nem tudja! - vágott közbe Jennie türelmetlenül. Düh és bűntudat mardosta. Lesújtotta a felismerés, hogy miért volt hozzá olyan gyengéd Michael. Ő, szegény, buta kislány, azt hitte, hogy vigasztalni akarja! Milyen ostoba is volt! Ahogy most elnézte a férfi tökéletesen kidolgozott, izmos testét és éles, határozott arcvonásait, már nem is értette, hogyan gondolhatott ilyesmit. Ó nem, Michaelt soha nem kerítheti hatalmába a pillanatnyi szenvedély! Aligha ez volt az első holdfényes hódítása, nagyon is jól tudja, hogyan kell csókolnia, becézgetnie egy nőt, hogy levegye a lábáról. A vonzó Michael Winters roppant ravasz fickó, nem restellte felhasználni férfiúi tapasztalatait, hogy kicsalogassa belőle az igazságot. - Egyáltalán honnan tudod, hogy Clare terhes? - ismételte elkeseredetten. A férfi úgy nézett rá, mint akinek egészen másutt időznek a gondolatai. - Természetesen az orvosától. Megbíztam egy magánnyomozót, hogy derítsen fel bizonyos körülményeket New Yorkban. A titkárnőm ma este közölte telefonon a kutatásai eredményét. - Igazán körültekintő vagy - mormolta Jennie. Letépett egy loncvirágot, és apró darabokra szaggatta. - Szorgalmas munkatársaid nyomban teljesítik a parancsaidat. Nincs más dolgod, mint elutazni Texasba, és néhány csókkal szóra bírni az eltűnt fiatalasszony húgát. Aki persze menten elolvad a karjaidban, és rád bízza legféltettebb titkait. Michael az összemorzsolt virágra pillantott, majd a lány dühtől lángoló arcára. - Ó igen -jegyezte meg könnyedén -, valóban ez volna a legegyszerűbb megoldás, de valami azt súgja, hogy nem fogod megtenni. - Más szóval hiába pazaroltad rám az idődet és a csókjaidat. Már az elején megmondtam, hogy nálam nem érsz célt effélével. A férfi mozdulatlanul állt. - Nem gondolhatod, hogy én csak azért... - Nem fejezte be a mondatot. - Igenis azt gondolom! - makacskodott Jennie, de hirtelen elhallgatott, amikor meglátta Michael fenyegető arcát. Egy pillanatig attól tartott, hogy dühében alaposan megrázza, ahogy az imént Alex. Winters azonban nem moccant. Hosszú hallgatás után váratlanul elmosolyodott, és higgadtan mondta: - Még egy másik lehetőséget is mérlegelnünk kell. - Megkerülte a lányt, és letelepedett az asztal szélére. - Tegyük fel, hogy kettőnk közül neked voltak hátsó gondolataid. - Nekem?! Ugyan miféle hátsó gondolataim lettek volna? -- Rávenni engem, hogy beszüntessem a nyomozást. - De hiszen ez nevetséges! - tört ki Jenníe-ből. - Igazán? Nos, szerintem az én magyarázatom logikusabb, mint a tiéd. Megvetettél, megvádoltál, szidalmakkal halmoztál el, és még két nappal ezelőtt is megesküdtél rá, hogy életed végéig gyűlölni fogsz. Most pedig alig várod, hogy ágyba bújj velem. Nem gondolod, hogy ez a hirtelen változás kissé gyanús? Jennie kezébe temette szégyentől égő arcát. - Én... én igazán nem... - dadogta, de maga is érezte, hogy tiltakozása milyen erőtlenül hangzik. Michaelnak bizonyos értelemben igaza van. A viselkedésére csupán ő tud magyarázatot adni, s már adott is, amikor bevallotta magának, hogy szereti Michaelt, hogy mindig is szerette. - Nem? - Tudod, hogy nem így volt. Teljesen összezavarodtam. Alex megrémített, és ez a história Clare-rel... nagyon nyomaszt. - Jennie megpróbálta kitalálni, mi járhat a férfi fejében, de a sötétség eltakarta Michael arcvonásait. - Aztán jöttél te, és olyan kedves és gyengéd voltál... És az este, a holdfény... - Hazudsz, Jennie. - Mit mondasz? - pattant fel a lány. - Azt mondtam, hazudsz. - Michael lecsúszott az asztal széléről, és lassú léptekkel odasétált hozzá. - Nem Alex volt az oka, nem a holdfényes este vagy valami más... Egyikünk sem színészkedett. És ezt te is tudod. - De mégis azt gondoltad, hogy én... - Nem. Mindössze be akartam bizonyítani, milyen könnyű elferdíteni a tényeket. - Amikor a lány tiltakozni akart, mosolyogva lezárta ajkát a mutatóujjával. Egyetlen percig sem hittem, hogy csak azért viszonoztad a csókomat, hogy eltereld a figyelmemet Clare-ről. Abban a pillanatban, ahogy megérintettelek, elfeledkeztél a nővéredről. És én is... Vajon megmondhatom-e neki az igazat? - töprengett Jennie. Minden olyan zavaros. Ösztönei, megérzései is cserbenhagyták, fogalma sem volt róla, mi most a helyes megoldás. - Michael, teljesen elbizonytalanodtam - vallotta be remegő hangon, és lehorgasztotta a fejét. - Nem tudom, mit... Az úszómedence mellett álló kerti asztalon egyszer, röviden megcsördült a hordozható telefon. Jennie szíve viharos dobogásba fogott. Ki lehet az ilyen későn? Növekvő rettegéssel, szinte bénultan meredt a hirtelen elnémult készülékre. Apja szobájában nem volt telefon, s az ápolónő sem tudott ilyen gyorsan leszaladni a hallba, hogy ott felvegye a kagylót. - Mi az? - Michael fürkésző pillantást vetett a lányra. És akkor újból megszólalt a telefon. Megint csak egyet csordult. Jennie rémülettől kitágult szemmel állt. Kétszer egy csengetés. Clare... Clare vészjele! Ő, most nem arról van szó, hogy magányosnak érzi magát vagy valami nyalánkságot kíván. Clare igazán bajban van. Valami szörnyűséges dolognak kellett történnie! 8. FEJEZET - Clare volt az, ugye? Jennie nem válaszolt. Lázasan gondolkozott, hogyan szabadulhatna innen. Semmi ötlete nem volt, pedig azonnal indulnia kellene Stewarts Roostra, Clare-nek szüksége van rá. De hát itt van Michael... Hirtelen megint ellenségének érezte. - Mennem kell! - vetette oda hevesen. - Most?! - Igen, most. Lehet, hogy valami komoly dolog történt. - Akkor pedig hadd menjek veled! - mondta Michael szelíden, és mellére vonta a lány jéghideg kezét. - Talán segítségre lesz szükséged. Az ajánlat csábítóan hangzott. Veszedelmesen csábítóan... A férfi tekintete gyengéden tapadt az arcára, keze melegen és biztonságot ígérőn fogta az övét. Ó igen, Michael megoldhatná helyette ezt a helyzetet, ő már annyira belefáradt! De nem lehet. És még mielőtt a kísértés túl nagy lett volna, visszahúzta a kezét. Megígérte a nővérének, hogy semmit sem árul el Michaelnak. Később, talán még ezen az éjszakán, rábeszéli majd Clare-t, hogy mondjon el mindent a férfinak. Addig viszont tartania kell magát az ígéretéhez. - Nem kísérhetsz el - mondta. - Nem tehetem meg ezt Clare-rel. A férfi sokáig hallgatott. Tekintete nem árulta el, mi megy végbe benne. - Értem - bólintott lassan -, még mindig nincs hozzám bizalmad. - Nem erről van szó - mormolta a lány alig hallhatóan. - Megígértem Clare-nek, hogy nem árulom el... - Elég a köntörfalazásból! - szakította félbe indulatosan Michael. - Igennel vagy nemmel válaszolj: bízol bennem, vagy sem? Jennie igent akart mondani, de mihelyt szóra nyitotta a száját, visszatértek kétségei. Bízzon benne? Lehajtotta a fejét, hogy a férfi ne olvashassa ki szeméből a választ. Lehet, hogy valóban bekövetkezett, amitől tartott, és elkábították a forró csókok? Olyan elemi erővel támadt volna fel benne a vágy, hogy kioltotta a hat éven át mesterségesen táplált gyűlöletet és keserűséget? Gyengének, sebezhetőnek érezte magát, s már nem tudta, mit gondoljon a történtekről. Minden összekuszálódott. Clare, Alex, Quinn... És ha Michael már kezdettől fogva tervszerűen félrevezette őt? Valóban kockára akarja tenni testvére biztonságát, mert egy barna szempár, némi holdfény és a virágzó lonc illata megzavarta a fejét? - Igen vagy nem? - sürgette Michael. - Nem tudom... - Jennie-t megbénította a férfi hangjából áradó dermesztő hideg. - Megpróbáltam megmagyarázni, amikor... - Kétségbeesett pillantást vetett a telefonra. Nem, Michaelt nem lehetett becsapni! Tudta, ki van a vonalban. - Szóval amikor Clare az imént felhívott. De most már végképp nem tudom, mit gondoljak. - Vagyis nem. - Michael az úszómedence szélére lépett. Zsebébe süllyesztett kézzel hosszan bámult a mozdulatlan víztükörre. - A legkülönösebb mégis az a dologban - folytatta -, hogy le akartál feküdni egy férfival, akiben nem bízol. A lány arcát elöntötte a pír. Michael tudja, hogy megkaphatta volna, ha akarja. Hirtelen rádöbbent, hogy mialatt tehetetlenül áll itt, ijesztő gyorsasággal múlik az idő, és Clare hiába várja. A beléhasító rémülettől szinte elszédült. Nem próbálkozhat csalafintasággal, nyíltan kell kérnie, amit akar. - Michael - mondta könyörögve -, el kell mennem. - Menj csak! Bármikor követhetlek. - Tudom. - Könnyek szöktek a szemébe. - De éppen arra akarlak kérni, hogy ne tedd. - Nem gondolod, hogy túl sokat kérsz? - Mennem kell. Megígértem. - No és én? - kérdezte Michael metsző hangon. - Nem te vagy az egyetlen, aki megígért valamit. Én például szavamat adtam az apádnak, hogy megtalálom Clare-t. És józan eszem, vagy legalábbis ami még megmaradt belőle, azt súgja, hogy az éjszakai autózás nem éppen veszélytelen a számodra. Fogalmad sincs róla, mi rejlik ennek a históriának a hátterében, és olyasmibe bonyolódhatsz, amivel nem tudsz megbirkózni. Jennie tehetetlenül megvonta a vállát. - Lehet - suttogta megfélemlítve a férfi kitörni készülő haragjától -, és mégis arra kérlek, engedj el! Michael percekig némán nézett a holdfényben szinte hófehéren világító arcocskára. A nyomasztó csendben Jennie-nek kísérteties érzése támadt, mintha az egész földgolyón már csak ketten volnának életben. - Nem - szólalt meg hirtelen a férfi. - Kérlek, ne tedd! Ne kényszeríts rá, hogy az ösztöneim ellenére cselekedjem! - Sajnálom - mondta halkan a lány, és érthetetlen bűntudatot érzett, ahogy kiejtette ezt az üres mentegetőzésnek ható szót. Valóban sajnálja, de ugyan miért? Végül is Michael volt az, aki beleavatkozott a dologba, ő nehezítette meg ennyire a helyzetét. - Akkor is elmegyek. És kérlek, ne kövess! A holdfény megvilágította a férfi megkeményedett vonásait, összeszorított ajkát. Milyen más volt az arca, amikor néhány perccel ezelőtt a karjában tartotta! Jennie szívből kívánta, bárcsak meg nem történtté tehetné a változást. Valami azt súgta a lelke mélyén, hogy sikerülhetne... - Jó - szólalt meg végül Michael fáradtan és közönyösen. - Te győztél. Jennie azonban nem érzett diadalt, csupán hihetetlen megkönnyebbülést és árnyalatnyi szomorúságot, amiért most el kell hagynia a férfit. De ebben a pillanatban egyedül az volt fontos, hogy elmehet Clare-hez. - Köszönöm. Nagyon sokat jelent számomra, hogy... - Várj - tartotta vissza Michael -, még telefonálnom kell! A lányban azonnal feléledt a gyanakvás. - Kit akarsz felhívni? Michael már felvette a kagylót, és lenyomta a billentyűket. Vajon kinek telefonál? Ó, jóságos ég! Alexről egészen megfeledkezett! Kiverte a hideg veríték. Hátha Michael csak azért teljesítette a kérését, mert tudta, hogy helyette Alex fogja követni? - Kit hívsz? - ismételte félve. - Egy magánnyomozót - felelte a férfi vonakodva. - Ráállítottam valakit Alexre, amikor innen elment. Biztos akarok lenni benne, hogy az emberem követi. Végre jelentkezett a hívott szám, és Jennie szinte bénultan várta a beszélgetés végét. Minthogy nem értette, mit mondott a nyomozó, kétségbeesett igyekezettel próbált kihámozni valamit Michael szavaiból. - Szóval megtalálta, Méneken... Remek. Hol? Már a szállodában van? Jó... Tájékoztassa a hoteldetektívet, aztán figyelje Taylor szobáját. Állandóan legyen kéznél a rádiótelefonja, és azonnal hívjon fel, ha az emberünk elhagyja a szállót... Az nekem teljesen mindegy! Felőlem akár rá is ülhet a fickóra, ha másképp nem megy! - Határozott mozdulattal kikapcsolta a készüléket. Jennie kételyei nem oszlottakéi teljesen. Valódi telefonbeszélgetésnek hangzott, aminek fültanúja volt, de... A legcsekélyebb hangot vagy zörejt sem hallotta a készülékből! Talán Michael nem is hívott fel senkit, és csupán eljátszotta a beszélgetést, hogy őt megnyugtassa... De az is lehet, hogy már lassan becsavarodik, és téveszméi vannak... Már Alex gondolatára is páni félelem fogja el. Képtelen megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól, az őszinteséget a képmutatástól. - Most pedig menj! - parancsolt rá kurtán a férfi. - Clare-nek szüksége van rád. Jennie habozva nézett hol rá, hol pedig a telefonra. Rémisztő gondolat villant át az agyán. Hátha éppen ő vezeti el Alexet Stewarts Roostra! És a faházban egyedül leszClare-rel... - Nahát, ez aztán igazán pompás! - mosolyodott el kesernyésen Michael, látva a lány tétovázását. - Talán azt hiszed, hogy tettettem a beszélgetést? - Dühösen odébblökött egy nyugágyat. - Sajnálom, drágám! Semmi kedvem meggyőzni téged, hogy nem vagyok szörnyeteg. Ha ma éjszaka meg akarod látogatni a nővéredet, kénytelen leszel egy kicsit bízni bennem. Clare ezúttal nem sírt. Bősz arckifejezéssel kuporgott az ágy sarkában, s a látvány cseppet sem nyugtatta meg Jennie-t. - Ülj le, Jen - mondta szokatlanul komolyan -, beszélnünk kell! Jennie a pamlag karfájára telepedett, és szórakozottan maga mellé a párnára ejtette a kocsikulcsot. - Jól vagy? - kérdezte. - Történt valami? A kérdés tulajdonképpen fölösleges volt, mert Clare sápadtan, ám rendesen felöltözve és megfésülködve várta. - Nem - hangzott a halk válasz -, de megtudtam bizonyos dolgokat, amelyekről téged is tájékoztatni akarlak. - Helyes - felelte Jennie nyugodtan, de szíve a torkában dobogott. Clare megköszörülte a torkát. - Nem is tudom, hol kezdjem... Nos, talán legokosabb, ha a múlt hónapban történtekkel. Megkaptam a rendelkezési jogot anya hagyatéka fölött. Minthogy erről Jennie is tudott, nem fűzött hozzá megjegyzést. Édesanyjuk jelentős pénzösszeget hagyott mindhárom gyermekére azzal a kikötéssel, hogy ki-ki harmincesztendős korában kapja kézhez az örökségét. Clare és Jennifer része az időközben elhunyt Quinton örökrészével is gyarapodott. Jennie nemigen gondolt a pénzre, melyhez amúgy is csak hét év múlva juthat hozzá. Fizetést húzott a Kearneycótól, és átutalták számlájára örökrészének kamatait, így anyagilag teljesen független volt. Csupán apja rossz egészségi állapota késztette arra, hogy a ranchon maradjon. - Ezzel kezdődött minden - folytatta Clare. - Tudtam, hogy Alexnek pénzügyi nehézségei vannak. A vendéglők nem mentek túl jól, és Alex kezdettől fogva minden rendelkezésünkre álló pénzt elköltött. Sőt még annál is többet... Hogy mennyi adósságot halmozott fel, és milyen kétségbeejtő helyzetben van, azt csak akkor tudtam meg, amikor hozzájutottam az örökséghez. Alex akkor mindent bevallott. Hogy égető szüksége van erre a pénzre... Az egész vagyonra... - Hiszen az egymillió dollárnál is több! - suttogta Jennie döbbenten. Clare bólintott. - Egy jelentős összeget azonnal átutaltunk a bankkölcsön törlesztésére, egy másikat különböző hitelintézeteknek. A vállalkozás rengeteg kiadással jár. És Alex tartozik bizonyos embereknek... - Clare szép kék szemét elborította a könny. - Nem csekély összeggel olyan... olyan veszedelmes embereknek... Hiszen tudod, mit akarok mondani. - Nem, nem tudom. - Jennie riadtan rázta meg a fejét. - Csak nem azt, hogy Alex... Alex gengszterektől kapott kölcsönt?! - A szó szinte nevetségesen hangzott itt, kettőjük között. - Nem! - Clare nevetése kicsit erőltetetten hangzott. - Bár nem tudom. Alex csak annyit mondott, hogy pénzt vett kölcsön, a vendéglőlánc megnyitásához. És hogy már nem bízik azokban az emberekben. Szeretné mihamarább kiegyenlíteni a tartozását, mert fél, hogy a fickókkal baj lehet... - Odaadtad neki a pénzt? - Nem. Szörnyen dühös voltam. Épp akkor tudtam meg, hogy terhes vagyok. És amikor arra gondoltam, hogy Alex most talán a gyerekünk egész örökségét elvesztette. .. Hát szóval meglehetősen kijöttem a sodromból. Jennie-t a rosszullét kerülgette, amint elképzelte a jelenetet. Ő aztán igazán ismerte a nővérét. Clare dühe mindannyiszor megsemmisítő erővel söpört végig a házon, akár egy ciklon. De Alex végül is megérdemelte, amit kapott! Egymillió dollár! - Utána már alig beszéltünk egymással - folytatta Clare. - Aztán néhány nappal később, mialatt Alex az irodában volt, valaki felhívott. Egy ismeretlen férfihang közölte, hogy okosabb volna, ha odaadnám a pénzt a férjemnek. Ilyen visszataszító hangot még sosem hallottam. Olajosan sima volt, és mégis minden szó fenyegetésnek hangzott. Az az alak... azt mondta, hogy akár rögtön odaadhatom Alexnek a pénzt, hiszen amúgy is mindent ő örököl, ha... ha történne velem valami. Beletelt néhány másodpercbe, míg Jennie felfogta a szavak értelmét, s akkor szinte beleszédült. - Nem! Ez nem lehet igaz! - suttogta erőtlenül. - De igen. - Clare különös módon most sokkal nyugodtabbnak tűnt, mintha erőt merített volna abból, hogy megoszthatta valakivel a félelmét. - Nyílt fenyegetés volt. Meg akarják kaparintani a pénzemet, és biztosak benne, hogy így vagy úgy, de sikerülni is fog. Iszonyatosan megrémültem, és megszöktem hazulról. De előtte még megbíztam egy magánnyomozót, hogy derítse ki, kik fenyegetnek. Azóta is várom a hívását. Lassan három hete rejtőzöm ebben a nyomorúságos odúban. Nehéz volt rájönni, kik Alex társai, de most már tudok mindent. Jennie hallgatott. Nem kérdezősködött, mert hallani sem akarta, kiknek állt hatalmában ilyen csendes, sápadt asszonnyá változtatni az ő kemény, erőszakos és élvvágyó nővérét, aki hirtelen tíz évvel idősebbnek és ezer esztendővel bölcsebbnek látszott. Clare azonban nem kímélte meg az újabb megrázkódtatástól. - Mitchellékről van szó, az ő raktárházukban ölték meg Quinnt - mondta tompa, színtelen hangon. Michael egész éjjel felöltözve feküdt az ágyán, és várt. Feszült figyelemmel követte annak a fehér fénycsíknak a lassú haladását, melyet a holdfény vetett a szobája falára, és fülelt a tágas épületben felhangzó különféle neszekre. Az ápolónő halk lépteire, amint felhangzottak a fürdőszoba irányából, a faburkolat és a gerendák pattogására. Egy idő múlva már szinte előre tudta, mikor kapcsol be a légfrissítő motorja. Mennyi halk zaj, zörej ilyen csendes éjszakán! De egyik sem származik Jennie-től. Végre szürkületkor meghallotta azt, amire várt: autógumi csikordult meg a kaviccsal felhintett behajtón, aztán kocsiajtó csapódott. Jennie... Végre itthon, biztonságban van! Hallotta, amint kinyitja kulcsával a bejárati ajtót, és felmegy a lépcsőn. A férfi felült az ágyon, és áz ajtót nézte. Idegfeszültségben, aggodalmak közepette töltötte az éjszakát. Ő megtartotta az ígéretét, s most elvárta, hogy a lány felkeresse. Ezzel tartozik neki! A közeledő lépésekre összpontosította figyelmét, mintha akaraterejével irányíthatná Jennie mozgását. Be kell jönnie, és be kell számolnia Clare-ről! Jennie azonban nem állt meg az ajtaja előtt, továbbment, s hamarosan halkan nyílt és csukódott szobájának ajtaja. A csalódottságtól és a dühtől Michael keze ökölbe szorult. Maga sem hitte volna, hogy ilyen fájdalmas lesz a tanulság. Pedig kezdettől fogva tudhatta volna, hogy a lány nem bocsát meg neki, és soha nem fog bízni benne. Fellobbanó haraggal ugrott fel az ágyról. Az ébresztőóra számjegyei zöldes fénnyel világítottak: fél öt. Jennie egész éjjel távol volt, de eszébe sem jutott, hogy legalább udvariasságból magyarázkodjék! A várakozás hosszú órái elálmosították és kifárasztották Michaelt, még a feje is megfájdult. Most azonban egyből kiment a szeméből az álom, és igen harapós kedve támadt. Hazajön, és egy árva szót sem szól! Nincs benne annyi tisztesség, hogy legalább ennyit mondjon: nem történt semmi baj! Dúltan rohant az ajtajához, a kilincset azonban már nem nyomta le. Rájött, hogy nem mehet be a lányhoz. Hogyan is mehetne? Magyarázatért, megnyugtató szavakért rimánkodna? A fenébe is, Jennie-nek kellett volna hozzájönnie! Ő ezen az éjszakán olyasmit tett érte, amit hat év alatt senkiért: engedte, hogy a szíve döntsön, ahelyett hogy az ösztönére és az eszére hallgatott volna. Ha Jennie nem képes értékelni, hogy ez mit jelentett a számára... Nos, hamarosan rájön majd, hogy Michael Winters nem öleb, akinek tetszése szerint parancsolgathat! Haladéktalanul teljesíteni fogja a megbízását, és semmi engedményt nem tesz a kisasszonynak. Akárhová rejtőzik is el Clare, ő meg fogja találni! Lámpát gyújtott, kinyitotta az irattáskáját, és egy számot hívott a készülékén. Remélhetőleg a kis Jennie tud aludni valamicskét, gondolta bősz mosollyal, mert reggeltől fogva életbe lép a hadüzenet: nincs olyan titok Texasban, amely rejtve maradhatna Michael Winters előtt! 9. FEJEZET Jennie csak este hat órakor hagyta el a házat. Michael követte. Mintegy tíz perc múlva megállapította, hogy a lány Silver Palms irányába halad. Ebben a városrészben sok orvos és ügyvéd lakott, és értesülései szerint Brad Mclntosh professzor is. A kisasszony tehát az öreg Rómeóhoz igyekszik, hogy elmondja neki mindazt, amit előző éjjel ő szeretett volna hallani! Komor ábrázattal figyelte az előtte haladó kis piros kocsit. Ami azt illeti, múlt éjszaka ő is elszavalta volna Shakespeare összes szonettjét, ha ezzel becsalogathatta volna Jennie-t a szobájába... De ami volt, elmúlt. Most nappal van, s ő ismét képes higgadtan, hideg fejjel mérlegelni. Hiába, jó iskolát jelentettek számára a vasfegyelemben eltöltött esztendők! Mindenesetre gondolnia sem szabad Jennie csókjára ott, a holdfényes kertben... A munka és az idő egyébként majd ezt az emléket is elhalványítja. A Silver Palms fasor huszonhárom egyáltalán nem úgy festett, ahogyan Michael elképzelte. A hátsó homlokzatával a víz felé forduló kétemeletes ház egy zsákutcában állt. Az utcán gyerekek labdáztak, a parányi előkertekben virágot öntöztek a háziasszonyok. íme, a kertvárosi paradicsom, amelyre mi hiába vágytunk, gondolta keserűen. Hat hónapig tartó gyötrelmes házasságuk idején Brooke meg ő sikertelenül próbálták megvalósítani ezt a szerény életformát. A baleset aztán végérvényesen széttépte az erről szövögetett álmokat. Michael most egy városi házban lakott, amelyhez aprócska gyepszőnyeg tartozott. A gyepet sosem nyírta. Ugyan minek, amikor soha senki nem labdázik a kertben? Az agglegény Brad Mclntosh azonban kétségtelenül itt lakott, mert ebben a pillanatban kilépett a házból, és átölelte Jennie-t. Michael dühében legszívesebben belecsapott volna öklével a szélvédőbe, amikor kettőjük mögött becsukódott az ajtó. Aztán várt, és egyre csak várt. A nap lenyugodott, a gyerekek elszéledtek, az utca elnéptelenedett. Vajon mi a csudát csinálhat Jennie és Brad? Michael feltételezte, hogy majd bemennek a belvárosba vacsorázni, most azonban elképzelte, amint bort iszogatnak a konyhában, főzőcskéznek, s közben remekül mulatnak. Vagy talán a hátsó verandán üldögélnek jégbe hűtött teát kortyolgatva, és gyönyörködnek a napnyugtában... A víz! Milyen ostoba, hogy erre nem gondolt! A házak mögött elterülő kis öblöcske közvetlen kapcsolatban volt a Mexikói-öböllel. A legalkalmasabb út, ha valaki észrevétlenül távozni óhajt a házból! Michael csendesen káromkodva kimászott a kocsiból. Ehhez fogható hibát már rég nem követett el. Figyeltetnie kellett volna a hátsó frontot. Ő ellenben órák óta rostokolt a kocsijában, és féltékeny szeretőként mogorván bámulta a házat, miközben Jennie már árkon-bokron túl volt! Szitkozódva futott a zsákutca végére, és megkerülve az utolsó épületet, elérte a vízpartot. Jennie bizonyára már órákkal ezelőtt lelépett! Érthetetlen, hogy ennyi sok év gyakorlat után miképpen feledkezhet meg állandóan mestersége alapvető szabályairól, ha Jennie-ről van szó. A sors azonban úgy akarta, hogy aznap szerencséje legyen. A lány a hátsó veranda mellvédjére támaszkodva állt, szőke haja olvadt aranyként lángolt a lemenő nap fényében, könnyű, virágos ruháját lágyan lebegtette a tenger felől fújó szellő. Sokáig mozdulatlanul nézett ki a vízre. Vajon mit látott ott? Michael csupán egy motorcsónakot fedezett fel, s a távolban néhány kis sziget elmosódó körvonalait. Mindez aligha volt érdemes ilyen tartós érdeklődésre. Hacsak... Hacsak Clare nem éppen e szigetecskék valamelyikén rejtőzik! Homok volt Jennie kocsijában, mondta a fiú a benzinkútnál... Michael megpróbálta emlékezetébe idézni, hány sziget is található arrafelé, s akad-e köztük olyan, amely rendelkezik a Clare igényeit kielégítő szállodával vagy panzióval. Egy sem jutott eszébe. Akkor pedig figyelnie kell Jennie-t, a megfigyeléshez viszont szüksége van a térképre a kocsijából. Egy pillanatig még ott állt, mert képtelen volt elszakadni a varázslatos látványtól, s azon töprengett, vajon a naplemente vörösarany tüzében vagy a hold sápadt-ezüstös fényében elbűvölőbb-e a lány. A legeslegszebb nő, akit valaha látott... - Gyere be, Jennie! - hangzott fel Brad hangja. Jennie lassan megfordult, és csakhamar megjelent Brad is a verandán. Mosolyogva a lányhoz lépett, és olyan természetes mozdulattal ölelte magához, ahogyan csak egy régi barátnak van joga. Vagy egy szeretőnek... - Ó, Jennie... - suttogta Michael, de a lány természetesen nem hallhatta. Odasimította arcát Brad széles mellére, s egy hosszú pillanatig összeölelkezve álltak a lágy alkonyati fényben. A férfi aztán könnyű kis csókot nyomott a hajára, gyengéden átkarolta a vállát, és bevezette a házba. Jennie úgy érezte magát, mint aki legalább egy hete nem aludt. Hajnali négy órakor felkelt, álomittasan megdörzsölte a szemét, és keresni kezdte a táskáját. - Akkor hát holnap? - kérdezte Clare, Brad vendégszobájának ágyán kuporogva. Brad már délben elhozta a szigetről, s azóta itt tartózkodott. - Igen. Még pihenhetsz egy kicsit. Brad nyolc óra tájban majd felkelt, és visszavisz Stewarts Roostra. Csomagold be a bőröndödet! Igyekszem hozzád, amilyen gyorsan csak tudok. - Clare bólintott, és Jennie látta az arcán, hogy nővére életében most először tiszteli őt. Az elkényeztetett hercegnő, a gőgös, gazdag asszony, aki oly sok bosszúságot szerzett neki, már nem létezett többé. Az egész szomorú, zavaros históriában eleddig ez volt az egyetlen reménykeltő változás. Az éjszaka folyamán sorra vették a lehetőségeiket. Clare magánnyomozója még mindig dolgozott az ügyön, de ha hamarosan nem sikerül megszereznie a szükséges értesüléseket, akkor cselekedniük kell. Clare végül is nem bujkálhat élete végéig. Természetesen a válás is szóba került, Clare szerint azonban a bontópert nem lehetne olyan gyorsan lefolytatni, hogy a különélés valóban védelmet jelenthessen számára. A Mitchell fivérek bizonyára eget-földet megmozgatnak a felkutatására, hiszen tudják, hogy soha nem jutnak hozzá a pénzükhöz, ha Clare már nem Alex felesége. A testvérek azonban eldöntötték, hogy Clare örökségéből mindenképpen kifizetik Mitchelléket. - A pénz nem ér annyit, hogy meghaljon miatta valaki -mondta Jennie, és nővére némán bólintott. Clare eltűnésének híre alighanem már kiszivárgott, s a Mitchell fivérek ezek után bizonyára nem elégszenek meg üres ígéretekkel. A lányok Quinn halála után, a rendőrségi kihallgatáson látták utoljára Mitchelléket, s azóta sem tudták elfeledni kemény, kíméletlen arcukat. A rablótámadás éjszakájára mindketten kikezdhetetlen alibivel rendelkeztek, ám a rendőrség mégis gyanúsította és több ízben kihallgatta őket. Clare- nek tehát az örökség átírásáig rejtőzködnie kell, sőt tanácsos elköltöznie egy másik városba, de még inkább egy másik államba. Meggondolatlanság volt a testvére közelében választani búvóhelyet, hiszen sejthette volna, hogy legelőször itt fogják keresni. - Mi van Michaellal? - kérdezte Clare. - Még mindig az a szándékod, hogy egy másik magánnyomozóval ellenőrizteted? - Meglátjuk -felelte Jennie kurtán, és nem nézett a nővérére. Nem óhajtott ismét vitába bocsátkozni erről a témáról. Clare úgy vélte, hogy nem érdemes időt pazarolni Michaelra, Jennie azonban nem hagyta eltántorítani magát eredeti tervétől: igenis tájékozódniuk kell Winters pénzügyeiről. - Ugyan minek? - makacskodott Clare. - Hiszen abban mindketten megegyeztünk, hogy nem bízhatunk benne. Ha a biztosítótól kapott pénz nem volt elegendő Alex vendéglőinek megnyitásához, akkor egy olyan nagyszabású vállalkozás alapításához sem, mint amilyen Michaelé. Miért akarod feltétlenül tudni, hogy Michaelnak volt-e köze Mitchellékhez? Volt, nem volt, ez most már mit sem változtat a dolgokon! Jennie nem válaszolt. Úgy érezte, igenis mindenképp meg kell győződnie arról, hogy Michael Mitchellék pénzén, azaz Quinn vérén vásárolta-e meg üzleti sikereit. Clare számára ez nem volt kétséges, ő azonban nem tudta ilyen egyszerűen tudomásul venni. Lehetséges, hogy egy hidegvérű gyilkos karjába omlott? Szíve minden dobbanásával tagadta a képtelen vádat, ugyanakkor józan esze azt súgta, és a testvére sorsa is arra emlékeztette, hogy a nők általában nem a hozzájuk illő férfiakba szeretnek bele. Szerelem... Jennie erőtlenül az ágyra roskadt. Szerelem? Forró könnyek gördültek végig az arcán. - Azt hiszem, egy kicsit belészerettem - vallotta be, és tekintete rimánkodva tapadt nővére rémült arcára. Sejtette, mit gondolhat most Clare, hiszen saját magának is hihetetlennek tűnt, hogy ezt a szót használja Michael Wintersszel kapcsolatban. Amikor hat évig esküdni mert volna rá, hogy gyűlöli ezt az embert! - Nem, nem szerettél bele! - kiáltotta hevesen Clare. - Tetszik neked, ez minden. És miért is ne vonzódnál hozzá? Michael igen jóképű férfi, és tudja, hogy nagy hatással van rád. Most pedig ezt használja ki, hogy általad a nyomomra bukkanjon. Nincs abban semmi rendkívüli, hogy tetszik neked, de ez még nem szerelem. És ne felejtsd el Quinnt... Meg azokat a rémes Mitchelléket. - Semmit sem felejtek el! - vetette oda Jennie ingerülten. Clare mindig is értett hozzá, hogy megtalálja húga érvelésének gyenge pontjait. De most Jennie maga is tisztában volt saját következetlenségével. Hogyan szeretheti Michaelt, ha a Mitchell fivérekkel való összejátszással gyanúsítja? Ismét azt érezte, amit az utóbbi időben olyan gyakran, hogy minden összekuszálódott, semmi sincs a helyén. Ábrándozásai közben mindig biztos volt tulajdon érzelmeiben, s abban is, hogy akit szeret, az minden tekintetben méltó a szerelmére. Most rá kellett jönnie, hogy gyermekded elképzelések rabja volt. A való életben a szerelem sokkal bonyolultabb, mint az álmokban vagy az olcsó regényekben. - Miért ne lehetne szerelem? - folytatta elgondolkodva. - Lehet az is, hogy a szerelem éppen ilyen. Szeretsz valakit telve szorongással és kétellyel, nyilvánvaló, szembetűnő hibái ellenére. Érzed, hogy hozzá tartozol, s bármit tesz is, nem tudsz ellene fordulni... - Mert megbabonázott egy barna szempár, és elvesztetted a józan ítélőképességedet - fejezte be Clare gúnyosan az elmélkedést. De aztán mosolyogva megpaskolta a húga kezét, hogy tompítsa szavai élét, s egy pillanatra mintha a megértés szikrája is felvillant volna szemében. Clare nagyon is jól tudja, miről beszélek, gondolta végig Jennie hirtelen felismeréssel. - Ugye még mindig szereted Alexet? - kérdezte. Clare meg akarta rázni a fejét, ám a tiltakozásból különös módon egyetértő bólintás lett. A nővérek átölelték egymást. - Igen - zokogott fel Clare. - Még mindig szeretem azt a gazembert... Már pitymallott, amikor Jennie végre felkerekedett. Michaelnak nem is kellett az órájára néznie, hogy tudja, mennyi az idő, hiszen ötpercenként ellenőrizte. Hajnali négy óra volt. A professzor házában egész éjjel csend és sötétség honolt. Michael kezdetben elképzelte, mi történhet a falak mögött, de a felidézett képek olyannyira elviselhetetlenek voltak, hogy igyekezett inkább semmire sem gondolni. Féltékenysége és mély lehangoltsága észrevétlenül hideg dühbe váltott át. Amikor Jennie kijött a házból, és lassan a kocsija felé tartott, bekapcsolta a Jaguar fényszóróját. A vakító fénynyaláb váratlanul érte a lányt. Riadtan megfordult, és egy pillanatig dermedten bámult a fénybe. De csakhamar rájött, ki a Jaguar tulajdonosa, bár a benne ülőt nem láthatta. Arca kemény kifejezést öltött, elfordult, és beszállt a kocsijába. Michael olyan közelről követte, hogy futólag még a lány sápadt, fáradt arcát is láthatta a kis piros kocsi visszapillantó tükrében. Meglepetésére Jennie nem hazafelé, hanem Houston belvárosába tartott. A Kearneyco székházánál állt meg, s noha a férfi egészen a sarkában volt, sikerült előtte besurrannia az épületbe és becsapnia a kaput az orra előtt. Michael kénytelen volt az Arthurtól kapott kulcs után kotorászni zsebeiben, s azalatt Jennie már beszállt egy felvonóba. A csukódó ajtó résén át még megpillanthatta haragos arcát. Megmutatta az őrnek igazolványát, és a lépcsőhöz rohant. Alig néhány másodperccel a felvonó után ért a harmadik emeletre, s látta Jennie-t bemenni az irodájába. Félreérthetetlen hang jelezte, hogy bezárta maga mögött az ajtót. Michael agyát elborította a vörös köd. - No nem, kislány - mormolta -, azért ez nem ilyen egyszerű! Háromszor koppantott az ajtón, majd ismét háromszor, ezúttal hangosabban. Éppen harmadszor is emelte a kezét, amikor az ajtó váratlanul megnyílt. Jennie kikémlelt a résen. Mögötte az irodában nem égett lámpa. - Hagyj békén, Michael! Dolgozni szeretnék. Ha itt akarsz várakozni, nem akadályozhatlak meg, de kérlek hogy hagyj békén! - Hangja fáradtan és ingerülten csengett. - Nem - válaszolta a férfi nyersen. Ő is fáradt volt, és nem volt kedve udvariaskodni. - Beszélnünk kell! Tekintetük találkozott, s Michael rádöbbent, hogy a lány fél. Egy pillanatra el is szégyellte magát, hogy olyan erőszakosan követte. Jennie arca falfehéren világított, csupán az orcáin égtek vörös foltok. - Dolgoznom kell - ismételte. - És nincs miről beszélnünk. - Elfordította a fejét, és egy távoli pontra nézett a férfi mögött. Az lassan felemelte a kezét, az ajtó szélére tette, és csupán annyi nyomást gyakorolt rá, hogy a lány megérthesse a figyelmeztetést: nem akadályozhatja meg, ha be akar menni. - Szerintem van - mondta nyugodtan, de fenyegető hangsúllyal. - Nem! -Jennie szeme lázas fényben ragyogott, és nekifeszült az ajtónak, mintha attól tartana, hogy a férfi erőszakkal is behatol a szobájába. - Túl fáradt vagyok a beszélgetéshez. Sajnálom. - A fenébe is, Jennie! Mitől félsz? Beszélnem kell veled! - Hát jó - egyezett bele a lány, de nem tette szabaddá az ajtónyílást. - Beszélj, mondd el, amit akarsz! De csak röviden, kérlek! Nagyon fáradt vagyok. És Michael hitt neki, látta, hogy már alig áll a lábán. Szívét elöntötte a szánalom. De máris eszébe villant, miért olyan fáradt: mert az egész éjszakát egy másik férfi karjában töltötte. Dühe újból fellángolt. - Tartozol nekem ennyivel! - Valóban? És vajon miért? - Mert engedtelek elmenni Clare-hez. - Mert olyan nagylelkű voltál? - Pontosan - vetette oda nyersen Michael. Úgy látszik, már elfelejtette, milyen kihívóak tudnak lenni a Kearney család tagjai, ha dühösek! Jennie megvetően felvonta a szemöldökét, pillantása jegesen keresztezte az övét. Most nagyon hasonlított Clare-re, csupán enyhén remegő ajka árulta el, hogy sebezhetőbb, mint a nővére. - Nem emlékszem, hogy megszabtad volna az árát a nagylelkűségednek, s hogy én hajlandó lettem volna megvásárolni a szabadságomat -jegyezte meg hűvösen. Megvásárolni?! Szándékosan elferdíti a szavaimat! Michael már önuralmának utolsó morzsáit fogyasztotta. - Amiről én beszélek, annak nincs ára, azt nem lehet megvásárolni - mondta mégis higgadtan. - Én bizalomról és háláról beszélek. A megvető gőg eltűnt a lány arcáról, helyét harag foglalta el. - Nem tartozom hálával, mert tiszteletben tartottad a magánéletemet. Egyáltalán nem volt jogod beleavatkozni! - A felháborodástól elcsuklott a hangja, és a dühtől könnyek szöktek a szemébe. Michael értetlenül csóválta meg a fejét. Haragja hirtelen lecsillapodott a lány mélységes felháborodásától, de a Jennie viselkedésében bekövetkezett változás rejtélyét nem tudta megoldani. Mi történhetett vele? Hogyan válhatott a karjában tartott édes kis Jennie-ből ez a szinte dermesztően idegen nő? - Jennie... A lány azonban nem hallgatott rá. - Tehát úgy gondolod, hogy tartozom neked? Helyes. Akkor kiegyenlítem a tartozásomat egy jó tanáccsal. Add fel! Apa meg te abban a hitben vagytok, hogy Clare megint csak hisztizik, pedig tévedtek. Azért ment el, mert fél Alextől. Nem bízik benne, és nem is fog addig visszatérni hozzá, ameddig meg nem tudja, mit követett el az elmúlt években. Michael meglepetten ráncolta össze a homlokát. Az elmúlt években?! - Mit akarsz ezzel mondani? - Azt hittem, te már tudod - felelte Jennie keserűen. - Alex egy csomó pénzzel tartozik a barátaidnak, Mitchelléknek. Michael úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna. A megrázkódtatás olyan erős volt, hogy egy pillanatra szinte beleszédült. Nem tudta, mit várt, de ezt bizonyosan nem. A baljós nevet hat év óta egyszer sem hallotta, ám a két Mitchell arca azóta is kísértett lidércnyomásos álmaiban. Mi köze lehet Alexnek ezekhez a bűnözőkhöz?! Bármi legyen is, Jennie és Clare nem keveredhetnek bele semmiféle sötét históriába! Elengedte az ajtót, és a lány karjára tette a kezét. - Ha Mitchellék is benne vannak, nagyon veszélyessé válhat a dolog -jelentette ki nyomatékosan. Jennie határozott mozdulattal visszarántotta a karját. - Pontosan erre következtettem én is -jegyezte meg maró gúnnyal. - Clare és te nem tudtok megbirkózni velük. Segítségre lesz szükségetek. - Van segítségünk. Nem te vagy az egyetlen magánnyomozó a világon. Michael elengedte a füle mellett a sértést. A puszta gondolattól is kiverte a hideg veríték, hogy Jennie Mitchell-féle nehéz fiúkkal próbál harcba szállni. - Rendben. De hadd segítsek én is! - Te? - Jennie megvetően felkacagott. - Hát már elfelejtetted, hogy a másik oldalon állsz? Megígérted apának, hogy megkeresed és visszaviszed Clare-t! Különben sem bízom benned. Michael nem mondhatta, hogy váratlanul érték a lány szavai. Már hat éve tudta, miként vélekedik róla. Most, a történtek után azonban egyszerre megsokallta. Felhördült, belökte vállával az ajtót, és megragadta Jennie karját. - Miért nem? - A dühtől és a megbántottságtól elfulladt a hangja. - Miért nem? Jennie némán, mereven nézett a szemébe. Hallgatása még jobban felszította a férfi haragját. - Elegem van a burkolt célozgatásaidból! Miért gyűlölsz ennyire? Miért vádolsz? - Vádoltalak volna? Ó, nem is tudom. Csak úgy eszembe jutott valami... -Szenvtelen hangon beszélt, s látszólag észre sem vette, hogy Michael épp Alex ujjainak elkékült nyomán szorítja a karját. - Hogy honnan volt pénzed a nyomozóiroda megnyitásához? Clare szerint a biztosítás összege egymagában nem lett volna elegendő ilyen nagyszabású vállalkozáshoz. - Térj a tárgyra! - Michael alig tudott beszélni az indulattól. Ugyan mit tudhatott Clare? - Mennyi pénzzel tartozol Mitchelléknek? Ez volt az a pont, ahol a düh már szinte testi szenvedésbe csapott át. Michael körül megfordult a szoba, a lány arcvonásai elmosódtak. Tartozik Mitchelléknek... Ezek a szavak zsongtak benne, miközben ujjai öntudatlanul csontig szorították a lány karját. Micsoda szörnyű rágalmakat suttoghatott Clare a húga fülébe? - Egyetlen centtel sem tartozom Mitchelléknek - szűrte a szavakat összeszorított fogai közül. - Hogy jut ilyesmi eszedbe?! - Nem? - Jennie arca hideg és elutasító maradt, szemében azonban félelem tükröződött. Úgy beszélt, mint aki nincs egészen magánál. Michael kétségbeesetten fontolgatta: ne rázza-e meg alaposan, hogy felébredjen, mielőtt még önkívületében valami jóvátehetetlent mond. - Vagy talán te tettél nekik valami nagy szívességet, s ők tartoznak neked? - Megőrültél? Mit fecsegett neked Clare? Miért hallgatsz rá? Az ég szerelmére, miféle szívességet tehettem volna én ezeknek az embereknek?! Jennie csak rázta a fejét, mintha már nem volna ura testének. Aztán sírni kezdett. És Michael e pillanatban rádöbbent, mire gondolhat a lány. Ó, ne mondd ki, Jennie! - könyörgött magában némán. Ne mondd ki! Jennie azonban megszólalt: - Talán szándékosan gondoskodtál arról, hogy Quinn azon az éjszakán egyedül legyen a raktárházban. Teljesen egyedül, hogy csupán egy tanúja legyen a rablásnak. Hangja elcsuklott az elemi erővel feltörő zokogástól. - Egyetlen tanú, akit meg kellett ölniük. 10. FEJEZET Michael hirtelen elengedte Jennie karját, és hátralépett. Az indulat eltűnt az arcáról, s olyan értetlenül nézett a lányra, mintha idegent látna. Jennie maga is elborzadt, amikor meghallotta a hangját, és felfogta szavai értelmét. Halk nyöszörgés tört fel belőle, és kezébe temette az arcát. Az ég szerelmére, hogyan ejthette ki ezeket a rettenetes szavakat? Eddig soha nem beszélt a benne fészkelődő szörnyű gyanúról, mert nem látta értelmét. Ha igaza volna, Michael akkor sem ismerné el, ha pedig tévedne... Megbocsáthatatlan, jóvátehetetlen, amit mondott! De amikor Clare-rel erről beszéltek, olyan remekül összeillettek a részletek: Michael távolléte azon az éjszakán, szófukarsága, váratlan elutazása Texasból és gyors meggazdagodása a rablótámadás után. És milyen készségesen igyekezett segítségére lenni Arthur Kearneynek Clare felkutatásában... Alexet, Quinnt és Michaelt egykor szoros barátság fűzte össze, s ha Alex még mindig kapcsolatban áll Mitchellékkel, miért ne állhatna Michael is? Ám amikor együtt van Michaellal, minden egészen másként fest. Most elképzelhető, hogy Clare bizonyítékait csupán szorongás és előítélet szülte, hogy riasztó rémképet formált tulajdon félelméből, aztán elmenekült előle. A nővére és ő is egy kísértetalakot tartottak tettesnek, és a puszta gyanút tekintették bizonyítéknak. Miért is nem hallgatott az érzéseire? Hiszen amikor együtt volt Michaellal, nem félt tőle! Ha egyáltalán félt valamitől, akkor csupán tulajdon vágyaitól... Attól, hogy menthetetlenül beleszeret. Ezen az éjszakán is így volt. A Clare-rel folytatott beszélgetés után olyan feldúltnak érezte magát, hogy nem akart visszatérni a ranchra. Ott ugyanis teljesen egyedül lett volna az első emeleten Michaellal. Azért ment be a városba, a Kearneyco székházába, mert ott éjjel is őrködnek a biztonsági szolgálat emberei. Csak egy rejtett kis gombot kell megnyomnia az íróasztalán, s máris segítségére siet valaki. És lám, most itt van a sötét irodájában Michaellal, s eddig eszébe sem jutott megnyomni a gombot... Még mindig félt, de nem a férfitól. S ez pillanatnyilag fontosabbnak tűnt számára, mint Clare logikus következtetései. Mitévő legyen most? Mialatt azon töprengett, hogyan tehetné meg nem történtté iménti igazságtalanságát, Michael az ablakhoz lépett, és lenézett az utcára. A ház előtti lámpa lénye halványan szűrődött be a redőny műanyag lemezei között. Hatéves voltam, amikor apám meghalt - szólalt meg Michael váratlanul. Anyám attól fogva sem élt egyedül. Mire tizenhat éves lettem, legalább hat élettársa követte egymást a sorban. Akkor végleg elhagytam. Jennie meglepetten hallgatott. Michael életének erről a szakaszáról mit sem tudott. De azon még inkább csodálkozott, hogy a férfi éppen most kezd beszélni róla. Mi köze van ennek Quinnhez? Talán így akarja megmagyarázni, miért jelentett számára ellenállhatatlan kísértést Mitchellék pénze? Talán végre megtöri évek óta tartó hallgatását? - Egyik barátja rosszabb volt, mint a másik. Rendszerint részegen jöttek haza. Már annak is örültem, ha nem vettek észre. Igyekeztem is lehetőleg észrevétlen maradni. Órák hosszat kuporogtam egy sarokban szinte mozdulatlanul, még levegőt is csak óvatosan vettem. Michael még mindig az ablaknál állt, háttal a lánynak, tekintetét a néptelen utcára szegezte. Nem úgy beszélt, mint aki mentegetni akarja magát, inkább csak hangosan gondolkozott, mintha rendezni szeretné emlékeit. - Rettegtem attól, hogy valamit elrontok vagy rosszul csinálok. Egy matematika hármasért egész testemet kék-zöld foltok borították. Egy meg nem írt házi feladat büntetéseként elvesztettem az első fogaimat. Tanáraim nagyra értékelték szorgalmamat. Kaptam is rögtön munkát, amikor elköltöztem hazulról, sőt két helyen is dolgoztam. Mindig ki tudtam fizetni a lakbéremet, és elvégeztem a középiskolát. Utána bevonultam katonának. 0 igen, a hadsereg... Jennie nagyon jól emlékezett, milyen pompásan festettek a fiúk egyenruhában. A karcsú, sötét hajú, izmos Michael és a szálas, szőke Quinn mágnesként vonzotta a lányok tekintetét. A feltoluló emlékektől még a lélegzete is elakadt. Nem szólt, mert attól tartott, hogy ha megzavarja, Michael nem beszél tovább, pedig ő mindent hallani akart. Winters eddig sohasem mesélt az életéről. Jennie most megértette, milyen maradandó nyomokat hagytak benne a gyerekkor emlékei. - Quinnt a seregben ismertem meg - folytatta Michael -, és rögtön megállapítottam, hogy nem oda való. Gondolom, csak azért vonult be, hogy az apját bosszantsa. Gazdag emberek gyerekeitől kitelik ilyesmi, igaz? Quinn bámulatosan értett hozzá, hogy lehetetlen helyzeteket teremtsen. De olyan aranyos fickó volt, hogy senki sem tudott haragudni rá. Mindenki szerette. - Végighúzta ujjait a redőny rugalmas lemezein. - Magam sem tudom, miért lettünk olyan jó barátok. Talán mert az ellentétek vonzzák egymást. Őt mulattatta az én megfontoltságom, én pedig csodáltam őt, amiért mindent könnyen vett. Annyi vidámság sem azelőtt, sem azután nem volt az életemben, s egy kicsit magam is könnyelműbb lettem... Belemerülve emlékeibe, Michael észre sem vette, hogy Jennie közelebb lépett hozzá. - Aztán meghívott a családjához karácsonyra. Tudta, hogy nincs hová mennem az ünnepeken. Félő volt, ha meglátogatom anyámat, talán még meg is ölöm azt a fickót, akivel éppen együtt él... Akkor ismertelek meg benneteket. Arthur Kearney fiaként fogadott, Clare éppoly vonzó volt, mint Quinn, és te... Jennie visszafojtotta a lélegzetét. - Te csodáltál engem, s nekem ez roppant tetszett. A rajongásod úgy hatott rám, akár a kábítószer, hamarosan már nem tudtam meglenni nélküle. - Pillanatnyi csend után kesernyés mosollyal folytatta: - Sajnos más nélkül sem. Hozzászoktam Quinn életstílusához: a hajnalig tartó kártyázáshoz, az iváshoz. Futottam a nők után, és elhanyagoltam a kötelességemet. Quinn mindennel remekül boldogult, semmi nem okozott gondot neki. Én is szerettem volna olyan könnyedén, félvállról venni mindent, és vakon követtem... Jennie meglepetten észlelte a szégyenkezést a férfi hangjában. Valóban azt hiszi magáról, hogy olyan hitvány volt? Pedig józanságával milyen gyakran visszatartotta Quinnt őrült ötletei megvalósításától! Váratlanul megcsördült az íróasztalon a házi telefon. Jennie összerezzent, de aztán rájött, hogy bizonyára az éjjeliőr az. És éppen most kell jelentkeznie! Sietve az íróasztalhoz lépett. - Igen? - Minden rendben, Miss Kearney? - Köszönöm, George, minden rendben, nem kell feljönnie. Még egy darabig dolgozom. Ezzel kikapcsolta a készüléket, majd az ajtóhoz ment, és bezárta. Ahogy megfordult, és tekintetük találkozott, Michael már tudta, hogy a lány bízik benne. De furcsa módon nem örült neki, feszült volt, és nyugtalan. Miközben tovább beszélt, céltalanul járkált fel-alá a szobában, tétován megérintett egy-egy útjába eső tárgyat. Jennie mozdulatlanul állt, és figyelte. - Már hatéves koromban tudtam, hogy az ember sosem ússza meg büntetlenül. Ezért húsz-egynéhány évesen fel kellett volna ismernem, hogy az élvhajhászó, könnyelmű életmód zsákutca. Rá kellett volna jönnöm, hogy Mitchellék túlságosan is sokat fizetnek a raktárház őrzéséért. Gyanakodnom kellett volna, hogy miért éppen három olyan tapasztalatlan fiatalembert alkalmaztak, mint mi. De amikor annyira csábító volt az ajánlat! Könnyen kerestük a pénzt, és nem gyanakodtunk. Nekem akkor ráadásul egészen más dolgok jártak a fejemben. Felvett egy folyóiratot, majd visszadobta az asztalra. Hangja hidegen, tárgyilagosan csengett, mintha egy idegen ember élettörténetét mondaná el. - Alex akkor már szerelmes volt Clare-be, Quinn és én nemrég ismerkedtünk meg Brooke-kal meg a szobatársnőjével. Mindketten tapasztalt hölgyek voltak, öntudatosak és életvidámak. Hízelgett a hiúságuknak, hogy magánnyomozókkal járnak. Huszonhárom éves voltam, de olyan felelőtlenül viselkedtem, akár egy tizenhat éves suhanc. Brooke a barátnőjével egy felvonó nélküli öreg ház harmadik emeletén lakott, nem messze a raktárháztól. Mi Quinn-nel csak úgy emlegettük: aparadicsomba vezető lépcsők... Akkoriban ezt nagyon szellemesnek találtuk. Jennie ujjai egyre erősebben szorították az íróasztal szélét. De elhatározta, hogy mindent végighallgat, bármennyire fájdalmas lesz is. - Nappal Alex volt a raktárban, az éjszakai őrködést ketten vállaltuk Quinn-nel folytatta Michael. - De nem voltunk mindig együtt. Felváltva elhagytuk őrhelyünket, és kilopóztunk az épületből, fel a paradicsomba vezető lépcsőkön... Ha például Quinn hétfőn meglátogatta Brooke barátnőjét, én egyedül maradtam a raktárban. Kedden aztán én mentem Brooke-hoz, és Quinn őrizte a raktárt. így ment ez körülbelül egy hétig. Felemelt egy levélnehezéket az asztalról, és lassan méregette a kezében. - Aztán elkövetkezett a betörés éjszakája. Valószínűleg épp akkor hatoltak be, amikor ágyban voltam Brooke-kal. Egyedül találták Quinnt, és megölték. - Ha te lettél volna ott egyedül, akkor téged öltek volna meg - suttogta a lány fojtott hangon. Eddig sejtelme sem volt, hogy Quinn is elhagyta az épületet munkaidő alatt. Ezt a tényt Michael bizonyára elhallgatta a rendőrségen, különben a bírósági eljárás során megemlítették volna. Tapintatos hallgatása lehetővé tette a Kearney családnak, hogy hat éven át mártírként tiszteljék Quinnt. - Akkor te lettél volna az, aki... - De nem én voltam! - Michael keze ökölbe szorult, és három gyors lépéssel közvetlenül a lány előtt termett. - Hányszor, de hányszor kívántam, bárcsak én lettem volna az! Ha visszaforgathattam volna az idő kerekét, hogy lemondjam a találkát Brooke-kal, vagy legalább hamarább visszatérjek a raktárba! Szinte beleőrültem a tehetetlen tépelődésbe, a megváltoztathatatlanba. Hangja elhalkult, rekedtessé vált a kíntól. - Nem tudom, valójában mi történt azon az éjszakán. Talán a Mitchell fivérek voltak, talán valaki más. De bárki volt is, ha ott lettem volna, bizonyára segíthettem volna Quinn-nek. Ha önző módon nem csupán a saját élvezetemmel törődök... - Kérlek, hagyd abba, Michael! Nem akarom hallani! -Jennie úgy érezte, menten meghasad a szíve. A férfi szelíden megfogta a kezét. - Ez az igazság, Jennie - mondta csendesen. - Hitvány ember voltam, és Quinnnek kellett fizetnie miattam. De engem is utolért a büntetés. Brooke azon az éjszakán teherbe esett. Nem szerettem őt, de én voltam a gyerek apja, és ezért feleségül vettem. Megpróbáltam szeretni, és vártam a kisbabát. Reméltem, hogy újra értelmet ad az életemnek. Olyan erősen szorította a lány kezét, hogy fájt, de Jennie fel sem szisszent. Átérezte a másik szenvedését, és örült, hogy megajándékozta bizalmával. - És aztán, amikor Brooke már a hatodik hónapban volt, baleset érte. Egy teherautó rohant bele a kocsijába. Mindannyian meghaltak. A teherautó vezetője, Brooke... és a fiam. - Ó, Michael... - suttogta Jennie. - Amint látod, mindenért megfizettem. És jól van ez így. Megérdemeltem. De tudnod kell, hogy fizettem, és még mindig fizetek. Talán még mindig nem elég... - De igen, elég... Sőt már túl sok is... - lehelte Jennie, kisimította Michael homlokából a csapzott fürtöket, és csókkal zárta le a férfi tiltakozni készülő száját. Vigasztalni akarta ezzel a csókkal, és bizonyítani, hogy megbocsátott. Ösztönösen érezte, hogy a testi szerelem is képes vigasztalni, gyógyítani. Aztán lassan visszahúzódott. Ami voit, elmúlt. Minden szenvedésnek vége. Michael hitetlenkedve rázta meg a fejét, de sóvárgó pillantása elárulta, hogy nagyon szeretne hinni a lány szavainak. - Vége, Michael! - bizonygatta Jennie. - Itt az ideje, hogy megváltsuk egymást a szenvedéseinktől. - Nem hiszem, hogy ez lehetséges. - Lehetséges. - Jennie szilárdan a férfi szemébe nézett. - A tiéd akarok lenni. - Jennie... - Kérlek, Michael! Olyan rég vágyom rád... Már hat éve is a tiéd lehettem volna. Nem kellett volna Brooke-hoz menned. - Tudom - mormolta a férfi fátyolos hangon, és mély sóhajjal egészen közel lépett, teste érintette a lányét. - De te még csak tizenhét éves voltál, és olyan ártatlan... Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy elcsábítsalak. - Akkor tégy most a magadévá! Már nem vagyok gyerek! Michael szomorkásán elmosolyodott. Ujja hegyét a lány nyakán lüktető érre tette, majd lejjebb csúsztatta a ruha kivágásáig. - Igen, tudom. Jennie megborzongott a hangja remegésétől. Lehunyta a szemét, hátrahajtotta a fejét és némán könyörgött az érintésért, a csókért. Michael azonban nem engedelmeskedett. Keze megpihent a lány vállán. - Nem tudom, képes leszek-e megadni neked, amire vágysz - mondta fojtott hangon. -Olyan... olyan nehéz. Brooke és Quinn óta... Vajon mit akar mondani ezzel? - töprengett Jennie. Bizonyára nem azt, hogy képtelen a testi szerelemre, hiszen érzi, hogy kívánja őt. Tehát valami más rejlik a szavak mögött. De mi? - Talán csalódást okozok neked - folytatta halkan a férfi. - Nem tudok felengedni még melletted sem. Pedig szép vagy, és kívánatos. A bűntudat azonban szörnyűséges, bénító érzés. Mindent görcsbe szorít, mindennek útjába áll. - Ma éjszaka nem - suttogta Jennie, és a mellére húzta a férfi kezét. Michael hinni akart neki, de érezte magában az ellenállást, mintha az agya vonakodott volna válaszolni a testének, mintha azon a szörnyűséges éjszakán, amikor a barátja meghalt, mialatt ő Brooke-ot ölelte, kihalt volna belőle minden érzelem. A testi szerelem lobogása sem tudta feloldani a belső dermedtséget. Ma éjszaka azonban nem maradhat lélekben közönyös. Jennie-vel nem... Ujjai a lány ruhájának apró gyöngygombjain babráltak, majd lassan besiklottak a könnyű kelme alatt feszülő selymes bőrre. Jennie megborzongott az érintéstől, de a férfi mit sem érzett a másik lényét elárasztó szenvedélyből. Mintha valahonnan kívülről, tárgyilagos megfigyelőként szemlélné magát. Tudta, hogy teste kész a szerelemre, ám a lehangoló tapasztalatok arra is megtanították, hogy bár képes társát és önmagát is megajándékozni a gyönyörrel, a benne tátongó érzelmi űrt nem töltheti be semmi. Jennie bizonyára észre sem venné, hogy valami nincs rendjén meghitt perceikben. Jennie az övé akar lenni. De vajon elfogadhatja-e tőle ezt a nagy ajándékot ilyen érzéketlenül, ilyen gépiesen? Az ő együttlétüknek másnak kell lennie. Vonakodva lejjebb csúsztatta a kezét, kinyitotta a maradék gombokat, aztán felemelte a lányt, a pamlaghoz vitte, és gyengéden lefektette. Leült mellé, lehúzta a cipőjét, majd kissé felemelte, hogy levehesse a ruháját és a fehérneműjét. Jennie nem ellenkezett, de karjait összefonta meztelen mellén, és megremegett, amikor a férfi keze a bőréhez ért. Karcsú teste gyöngyházfényben derengett az ablakon beszűrődő hajnali fényben, kék szeme óriásira tágulva tapadt Michael arcára. Varázslatosan szép volt. A férfi azonban még nem érintette meg. Sietve ledobálta ruháit, és valamit előkeresett a nadrágzsebéből. Jennie most bizonyára azt hiszi, hogy eleve felkészültem erre is, gondolta, pedig téved. Hat éve mindig van nála egy ilyen csomagocska, még akkor is, ha semmi valószínűsége annak, hogy használni fogja. A leckét elég volt egyszer megtanulni... - Michael... - suttogta a lány rózsásra gyúlt arccal, amikor összesimultak a keskeny heverőn. - Annyira szeretlek... A férfi egy hosszú pillanatig gyönyörködve nézte, aztán könnyedén megcirógatta az arcát. - Ó, Jennie... - lehelte alig hallhatóan. Mit is mondhatott volna? Hogyan foglalhatta volna szavakba, ami most a lelkében dúlt? Jennie azonban ennyivel is elégedett lehetett, mert elmosolyodott. Csupán egy mosoly volt, de a bizalomnak ez a melengető jele feloldotta a férfi lényét megbénító fagyot. Michael még hitetlenkedett, még nem volt szabad, de már érezte, hogy történt vele valami. Az ő csodálatos Jennie-je megtörte a gonosz varázst azzal, hogy őszinte szívvel és a legteljesebb odaadással felajánlotta szerelmét. Talán ez a jele annak, hogy elnyerte a már nem is remélt bocsánatot? Könnyek szöktek a szemébe. Lassan lehajtotta a fejét, és megcsókolta a lány vállát. Alig merte becézni, mintha attól tartott volna, hogy mindez csupán álom, s Jennie ismét hűvösen, elutasítóan bánik vele. A lány azonban forrón és odaadóan simult hozzá. Michael megkönnyebbülten, hálásan sóhajtott fel, és kedvese vállgödrébe rejtette az arcát. Szeretett volna maradéktalanul feloldódni, megsemmisülni, hogy újjászülethessen Jennie testének édes tüzében. - Szeress... - súgta elfúló hangon, és ajka, keze simogatva siklott végig a lány finom bőrén, magába szívta melegét, és eggyéolvadt vele. - Szeretlek - válaszolta Jennie két hosszú csók között, és ámulattól, vágytól remegő ujjai félénken, majd egyre bátrabban indultak felfedező útra a férfi testén. Michael csukott szemmel engedte át magát a szenvedély sodrásának, és testük öszszefonódva engedelmeskedett a szerelem ősi ritmusának. A kéj forró hullámai egyre magasabbra ragadták őket, míg egy végső, elragadtatott kiáltással elérkezett a pillanat, amikor Michael lelke megszabadult a tetszhalál bénultságától. 11. FEJEZET Jennie résnyire nyitotta álomtól súlyos pilláit, és értetlenül szemlélte a padlóra vetülő, ismeretlen rajzolatú fénypászmákat. Selyem ágyhuzata helyett durva szövésű anyag érintette az arcát. Testét furcsa, érzéki vágyakkal telített jóleső zsibbadtság tartotta hatalmában. Kinyújtotta a lábát, és valami keményet érintett. Felemelté a fejét, hunyorogva körülnézett. Reggel van, és ő irodájának pamlagán fekszik... Boldog mosollyal visszahanyatlott, elnyújtózott. Igen, ezen a pamlagon töltötte az éjszakát Michaellal... Vajon hány óra lehet? Kényelmesebben be akarta fészkelni magát a takaró alá, s ekkor vette észre, hogy csupán a ruhája takarja, alatta teljesen meztelen, ami legalább annyira furcsa, mint amennyire izgató érzés. Felpillantott a nagy irodahelyiségre nyíló tükörablakra. Megkönnyebbülten állapította meg, hogy redőny takarja. Kintről hangok hallatszottak. Szerencsére tegnap éjjel bezárta az ajtót... De hol van Michael? Felült, belebújt a ruhájába, begombolta, és felállt. Ahogy körülpillantott az irodában, semmi jelét nem fedezte fel annak, hogy a férfi egyáltalán ott volt. Elfojtotta feltámadó nyugtalanságát Michael valószínűleg hamarább felébredt, és kiment, nehogy az alkalmazottak meglepjék. Látta, hogy a falióra mutatója a nyolcasra kúszott. Olyan mélyen aludt, hogy nem is hallotta a munkatársak érkezését. Remélhetőleg senki sem veszi észre, hogy nem visel fehérneműt... Felhúzta a pamlag előtt heverő cipőjét, ujjaival belefésült a hajába, majd az ablakhoz lépett. Óvatosan széjjelhúzta a redőny lemezeit, és kikémlelt. Odaát, a tágas helyiségben öt korán érkezett munkatárs tartózkodott. Beszélgetve, kávézva üldögéltek az íróasztalok szélén. Egy fiatal programozó papírrepülőket hajtogatott, és a szemétkosárba célzott velük. Szemmel láthatóan senki sem sejtette, hogy a főnöknő az irodájában van. Jennie most valami mozgásra lett figyelmes az iroda hátterében. A művészeti részleg ilyen korán még rendszerint teljesen néptelen volt, ezúttal azonban egy férfi állt az egyik rajzasztalnál, s épp egy térképet hajtogatott szét rajta. Háttal állt, de Jennie biztosra vette, hogy Michael az. Az osztályon senki sem volt ilyen magas és széles vállú. A férfi sportinget és farmert viselt. Jennie összeráncolta a homlokát. Az éjszaka öltöny volt rajta... Korán kelt, átöltözött és munkához látott. Milyen gyakorlatias! - gondolta kesernyésen a lány. Mindenre gondol: váltóruhára, óvszerre... Ellenállhatatlan nevetési inger környékezte, pedig csepp kedve sem volt nevetni, inkább zavart és szomorúságot érzett. Michael nagyon biztos lehetett magában, amikor múlt éjjel idejött. És most, hogy elérte, amit akart, már ismét csak a megbízásával törődik. Még térképről is gondoskodott. .. Ebben a pillanatban Stephanie, Jennie titkárnője lépett be a művészeti részleg ajtaján. Michael megfordult, és rámosolygott a csinos fiatal nőre. Jennie szíve hevesebben kezdett verni. Még így, messziről is elgyöngült a férfi mosolyától. Stephanie arcán tanácstalanság tükröződött. Michaelnak egy papírlapot nyújtott át. Jennie-nek hirtelen megfájdult a feje. Képtelen volt világosan gondolkodni. Szerelem, düh, szégyen, bizalom, szorongás és megsemmisült remények között hányódott. Ó, bárcsak megszökhetne a nyomasztó gondok elől! Lehet, hogy Clare-nek mégis igaza volt? Néhány perc múlva hallotta, amint Stephanie a szomszédos helyiségben a számítógépen dolgozik. Lábujjhegyen a titkárnő irodájába vezető ajtóhoz óvakodott. Az az ajtó is be volt zárva. Michael valóban mindenre gondolt. Bőven lehetett tapasztalata efféle hivatali éjszakákban... - Nahát, Miss Kearney! -kiáltotta Stephanie meglepetten. -Nem is tudtam, hogy már itt van! Jennie nem óhajtott magyarázattal szolgálni. - Mit csinál Michael Winters a művészeti részlegen? - kérdezte halkan. Stephanie kíváncsian pillantott rá, s önkéntelenül lehalkította a hangját: - Nem tudom. Mr. Kearney közölte, hogy Mr. Wintersnek mindenhová szabad bejárása van, ezért nem is kérdeztem meg tőle. - Átadott neki egy cédulát. Látta, hogy mi volt rajta? - Címjegyzéknek látszott. Minthogy Mr. Winters seattle-i irodájából küldték át faxon, feltehetőleg fontos... A rajzasztalon láttam kiterítve Houston és környékének úttérképét, mintha azzal volna valami összefüggésben... Menjek át, és nézzem meg alaposabban? - Köszönöm, fölösleges. Címjegyzék... Úttérkép... Jennie utolsó halvány reménye is semmivé foszlott. A részleteket nem is kell tudnia. Nyilvánvaló, hogy Michael még mindig Clare-t keresi. A múlt éjjel történtek ezen mit sem változtattak. Michael nem ígérte, hogy beszünteti a kutatást, sőt Clare-ről egyáltalán nem is esett szó. Mindenért csak magát okolhatja, hiszen a férfi még óvta is őt: ne szerelmeskedjenek, míg meg nem beszélték a dolgaikat. Talán figyelmeztetni akarta, hogy ne várjon túl sokat egy olyan éjszakától, ahol az érzékek uralkodnak? A legszörnyűbb azonban mégis az volt, hogy a szenvedély viharában egy fontos mozzanat elkerülte a figyelmét. Most, a reggel kiábrándító józanságában rádöbbent: Michael nem mondta, hogy szereti. Még akkor sem, amikor feltárta előtte legbensőbb érzelmeit. Szeretlek - mondta, s nem is egyszer. És Michael semmit sem válaszolt rá... - Stephanie, úgy kell elhagynom az épületet, hogy Mr. Winters ne vegye észre mondta határozottan, s közben érezte, hogy a vér kifut az arcából. - Jól van, Miss Kearney? - kérdezte aggódva a titkárnő. - Jól, Stephanie. Szeretném megkérni valamire: foglalja le a vendégünket, míg én eltűnök innen! Megtenné nekem ezt a baráti szívességet? Stephanie sokat sejtetően elmosolyodott. - Hogyne - mondta cinkos hunyorítással, kivett egy csészét a szekrényből, megtöltötte kávéval, és kisietett a szobából. Jennie mosolyogva figyelte, amint erélyes léptekkel közeledett a művészeti részleghez. De amikor pillantása a pamlag melletti asztalon heverő fehérneműjére esett, rögtön elkomolyodott. Forróság árasztotta el a testét, s mintha ismét érezte volna bőrén Michael vetkőztető kezét. Ó, Michael... Hirtelen elhatározással vett egy jegyzettömböt, és ráírta: Clare-hez kellett mennem. Később majd beszélünk. Aztán fogta a táskáját, és belegyömöszölte a holmiját. Clare-nél majd felveszi. A cédulát arra a helyre tette, ahol a fehérneműje volt. Beszélünk? - kérdezte csúfondárosan egy belső hang. Ugyan miről? Tudta, hogy Michael iszonyúan dühös lesz, ha felfedezi, hogy titokban elment, mint ahogyan ő is dühös volt, amikor rajtakapta Michaelt a térkép tanulmányozásán. Újra ott tartottak, ahol kezdetben. És ő még reménykedett kettőjük kapcsolatában! Ó, én ostoba! - szidta magát. Hát soha nem tanulom meg a leckét? Stephanie irodáján át kilopakodott a lépcsőházba, s közben aggodalmasan kémlelt körül. Kényszerítette magát, hogy ne szálljon vitába a belső hanggal. Most nincs idő önmarcangolásra, lelkizésre, szerelmi bánatra, már így is egy órát késett. Michael ivott egy kortyot Stephanie friss, forró kávéjából, majd futó pillantással meggyőződött róla, hogy Jennie irodájának belső ablakát még mindig redőny takarja. Örülnie kellett volna hogy Jennie alszik, ám a teste valami egészen mást kívánt. Legszívesebben azonnal hozzá sietett volna, hogy csókkal ébressze, s aztán ismét ölelje. Minden önuralmára szüksége volt, hogy figyelmét a térképre összpontosíthassa. A színek és vonalak azonban elmosódtak álmodozó tekintete előtt, s a lány arcát látta ott, ahol egymást keresztező utaknak, feliratoknak kellett volna lenniük. Ha bekopogna az irodájába, Jennie bizonyára beengedné... Vajon sejti-e, milyen csodát vitt véghez múlt éjszaka? Amikor azt mondta, hogy szereti őt... Michael lehunyta a szemét, és ismét hallotta a halk szavakat. Eveken át tengődött a reménytelenség mély, sötét szakadékában, és Jennie egyszerre szárnyakat adott neki. Ujjaival belefésült a hajába. Állj, Michael Winters! Ha nem uralkodsz túlcsorduló háládon, a végén még ország-világ szeme láttára ajtóstul rontasz be a főnökasszony irodájába... Még csak nyolc óra. Michael megfogadta, hogy tízig hagyja aludni Jennie-t. Akkor Jegalább négyórányi pihenés jut neki. A hajnal rózsapiros fénye töltötte be az irodát, amikor a lány végre elszunnyadt a karjában. Milyen keskeny volt az a pamlag... És Jennie milyen szorosan simult hozzá... Testén vágyakozó borzongás futott végig. Tízig még két óra van... Talán már kilenckor is bemehetnék hozzá, gondolta szégyenletes türelmetlenséggel. Egy óra most maga az örökkévalóság! Kényszerítette magát, hogy újra sorra vegye a Lisa által küldött adatokat. A közelmúltban megkötött házbérleti szerződések között volt egy, amely felkeltette a figyelmét, de most sehogy sem jutott eszébe, melyik. Gondolatai folyton elkalandoztak. Talán már fölösleges is ez az egész, Jennie bizonyára magától is elmond neki mindent, hiszen szeretik egymást, nem ellenfelek többé. Igen, ha nem ismerné olyan jól Jennie-t... Sohasem bocsátaná meg magának, ha elárulná a testvérét. És persze Clare sem bocsátaná meg neki... Ám ha ő maga bukkan rá Clare tartózkodási helyére, Jennie-nek nem kell árulóvá válnia... Már a névjegyzék felénél tartott, és még mindig nem lelte meg az ígéretes nyomot. Olvasott tovább. Frank Rafferty három gyermekével, városi házat bérelt Houstonban. Mr. és Mrs. Alphonso Hodges, nyugdíjas házaspár, lakrészt Galvestonban. Michael türelmetlensége dacára sem tagadhatta meg az elismerést a titkárnőjétől: Lisa remek munkát végzett. Legalább tíz magánnyomozót kellett alkalmaznia, hogy ilyen alapos jegyzéket állíthasson össze. Moses és Laterica Washington. Ahmid Bhagat és fia. Cathy Kildare. Emily Rollins. Mary Sweeney... Michael felkapta a fejét. Cathy Kildare. C. K. Az álnevet használók gyakran megtartják igazi nevük egyes részeit, vagy éppen a kezdőbetűket. Talán azért, mert így könnyebb megjegyezni az új nevet, és továbbra is használható a régi monogram a bőröndön, a zsebkendőn. Michaelt most már a gyakorlott nyomkövető szimata vezette. Kildare... A név valahonnan ismerősnek tűnt. Aztán ez is beugrott. Kildare Georgiában van, és Arthur Kearney felesége, aki Jennie születésekor halt meg, a georgiai Kildare-ből származott. Élete végéig emésztette a honvágy a napsütéses Georgia után, még magnóliát is próbált ültetni a ranchon. Cathy Kildare... Lehetséges volna? Michael ideges ujjai harci riadót doboltak az asztalon. A cím egy Stewarts Roost szigetén levő nyaralóé. Megnézte a térképen. Kicsi sziget, közel a parthoz. Most már halványan derengett valami az emlékezete mélyén: elhanyagolt, vízmosta part, szegényes, kopott faházak, gyér turistaforgalom. Megpróbálta elképzelni az elegáns, elkényeztetett Clare Kearneyt a rút kis szigeten. Nem, ez egyszerűen lehetetlen! Nyugtalan sóhajjal tanulmányozta tovább a névjegyzéket. Maria és Ted Gonzalez. John és Jean Sparkings...Ám gondolatai egyre csak visszatértek Cathy Kildare-hez. Úgyszólván semmi valószínűsége, hogy Clare ott rejtőzzék, ám ösztöne azt súgta: legalább ellenőriznie kell. - Elnézést a zavarásért... Michael megfordult. Stephanie állt mögötte, újabb faxot hozott. 4ÍÜVA - Nagy forgalmat bonyolít le, Mr. Winters -jegyezte meg mosolyogva. - Hiába, fontos ember vagyok - vonta meg a vállát tréfálkozva Michael, és átvette a faxot a titkárnőtől. Szíve gyorsabban kezdett verni. Lisa nem jelentkezne, ha nem volna fontos a közlendője... - Köszönöm, Stephanie! A tömören fogalmazott üzenet igazolta gyanúját. Vendéglők nyitása Mitchellék visszafizetendő pénzével-írta Lisa.-Fedezetül az örökölt vagyon szolgál. Örökséget utód veszélyezteti. - A fax rejtjeles figyelmeztetéssel végződött, melyet Michael és Lisa csak veszély esetén használtak: - Helyzet kedvezőtlen. 12. FEJEZET Michael összehajtogatta és zsebre vágta az üzenetet tartalmazó papírlapot, majd Jennie irodája felé indult. Bármennyire is sajnálja, fel kell keltenie. Az alvás fényűzését Jennie most nem engedheti meg magának. Michael egészen eddig kétségbe vonta Clare állítását, hogy a férje tartozik a Mitchell fivéreknek, hiszen az idősebb Kearney lány mindig is hajlamos volt eltúlozni a dolgokat. Azt pedig nyomozói tapasztalatából tudta, hogy az asszonyok váláskor gyakran a legelképesztőbb bűncselekményekkel képesek megvádolni a férjüket. Lisa azonban mindenkor szigorúan ragaszkodott a tényekhez, tehát a dolog igaz: Alex Taylor sok pénzzel tartozik Mitchelléknek, és bizonyára Clare örökölt vagyonát helyezte kilátásba tartozása fejében. Michael egyre rosszabbul érezte magát, ahogy elgondolkodott Lisa következő mondatán: Örökséget utód veszélyezteti. Kinek az örökségét? Hiszen a nyomozás elején kiderült, hogy Clare már szabadon rendelkezhet a vagyonnal, ami annyit jelent, hogy terhessége nem érinti az örökségét. Vagyis most már Clare végrendelete a döntő. Michael nem olvasta, mert soha még csak eszébe sem jutott, hogy szükséges lenne ismernie az okiratot. De minden arra utalt, hogy Alex csupán addig szerepel felesége örököseként, ameddig nincs utódjuk. Ha Clare-nek gyermeke születik, a férj elveszti jogosultságát, s ez olyannyira zavar valakit, hogy Lisa szükségesnek látta a Helyzet kedvezőtlen figyelmeztetéssel zárni üzenetét. Michael meggyorsította lépteit, és a titkárnő előszobáján át akart bemenni Jenniehez. Amikor futólag odabiccentett Stephanie-nak, a nő kicsit zavartan abbahagyta a gépelést. - Jennie? Válasz nem érkezett bentről, s hogy kopogtatni akart, mozdulatára engedett az ajtó, holott zárva kellett volna lennie. Az iroda sötét volt, és üres. - Elment - mondta Stephanie, érezhető bűntudattal a hangjában. Michael figyelemre sem méltatta, s mint aki nem akar hinni a fülének, berontott a helyiségbe. Meggyújtotta a lámpát, kinyitotta a szekrényt, sőt még az íróasztal alá is bekukkantott. Jóságos ég, gondolta bosszúsan, mit csinálok! Jennifer Kearney nem az a nő, aki riadt nyusziként elrejtőzne a bútorok alatt! Azért viselkedem ilyen idétlenül, mert egyszerűen nem akarom elhinni, hogy nincs itt. Önkéntelen sóhajjal leroskadt a pamlagra. Ujjait végigjártatta a párnákon, de nem érzett melegséget, egyetlen halvány jel sem őrizte a lány testének nyomát. És ebben a pillanatban, amikor mindhiába próbált valami parányi emléket találni szenvedélyes éjszakájukról, végre felfogta, hogy Jennie valóban elment. Felöltözött a félhomályban, és titokban elosont, mert nem akart találkozni vele. Mert nem bízott benne... De most nem merülhet töprengésekbe, nem engedheti át magát érzelmeinek, cselekednie kell, hiszen Jennie-t talán nagy veszély fenyegeti. Felállt, és felhívta az Alexet figyelő magánnyomozót. - Halló, Méneken! Itt Winters. Van valami újság? - A megfigyelt személy az egész tegnapi napot a szállodában töltötte - közölte Méneken. - Ma hajnalban gépkocsival keleti irányban távozott. Minthogy e korai időpontban még csekély volt a forgalom az autópályán, nagyobb távolságból tudtam csak követni... Ez egészen úgy hangzik, mint valami mentegetőzés, gondolta Michael rosszat sejtve. - És? - vágott közbe türelmetlenül. - Sajnos, szem elől tévesztettem. Michael elmorzsolt egy szitkot a foga között. - Hogyan? - Üldözött a balszerencse. - S minthogy Michael nem kapott dührohamot, kissé bátrabban folytatta: - Körülbelül öt perccel azelőtt, hogy ön felhívott, Taylor éppen egy felvonóhídon hajtott át, s minthogy sem közelben, sem távolban nem látszott hajó, nem tartottam semmitől. De feltehetőleg ellenőrizni akarták a felvonószerkezet működését, mert egyszerre csak leereszkedett előttem a sorompó. Mire áthajthattam a hídon, Taylor kocsija már eltűnt. Értelmetlen dolog lett volna Menckent hibáztatni a túl nagy követési távolság miatt, s ezért Michael csak magában fortyogott: bárcsak megbízható seattle-i nyomozókkal dolgozhatnék, ezekre a texasiakra még egy szökött kutya felkutatását sem lehet rábízni! Méneken tájékoztatta Alex útirányáról, s ennek alapján fokozatosan összeállt előtte a kép. A gépkocsik az öböl fölött átívelő hídon jutnak át a túlparton futó útra, melyről kisebb-nagyobb hidak vezetnek a környező szigetekre. Közülük az egyik Stewarts Roost. Michaelnak torkában dobogott a szíve. Merész szerencsejátékot játszott, hiszen nem volt más kiindulópontja, mint néhány azonos kezdőbetű, egy felvonóhíd és némi homok Jennie kocsijában. Még soha nem folytatott nyomozást ilyen kevés megbízható adat birtokában, és még soha nem forgott ilyen sok kockán. Jennie a faház ablakában könyökölt, és elmerengve nézte az álmosító egyhangúsággal a látóhatár felé gördülő hullámokat. A sors iróniája, gondolta, hogy soha nem láttam szépnek Stewarts Roostot, csak éppen most, ittlétünk utolsó órájában. Hajnalban hirtelen jött vihar frissítette fel a levegőt, s az eső üde zöldre mosta a kókadozó pálmákat. Az ablakokon hűvös, illatos levegő áradt be, s még a házat környező gyomnövények szeszélyes foltjai is festői rózsaszínben és sárgában tündököltek. Az ég alján tornyosuló liláskék felhők megkapó látványt nyújtottak, de jelezték, hogy a vihar még nem vonult el végleg. Ha nem igyekezünk, szakadó esőben kell majd a csomagokat kicipelni a kocsihoz, gondolta Jennie, és rögtön be is kiáltott a konyhába: - Készen vagy? Megpróbált vidámnak mutatkozni, hogy megnyugtassa nővérét. Clare egészen magánkívül volt, amikor húga kétórányi késéssel érkezett meg. Mialatt várakozott, minden elképzelhető katasztrófával rémisztgette magát: Jennie-t baleset érte, elárulták, elrabolták... Mikor meglátta testvére elkínzott arcát, Jennie azonnal megfogadta, hogy egyetlen szót sem szól a múlt éjszaka történtekről. - Majdnem - hangzott fojtottan a válasz. Nem volt nehéz kitalálni, miért. Clare bizonyára még mindig a hűtőszekrény nyitott ajtaja előtt állva töpreng, mit vigyen magával és mit dobjon ki. Sajnos, most nem viselkedik olyan határozottan, mint előző éjszaka, már megint a lelki összeomlás szélén álló, elkényeztetett hercegnőt alakítja, gondolta Jennie, de elhatározta, hogy nem lesz túl szigorú hozzá. Hiszen senki sem változhat meg egyetlen éjszaka leforgása alatt... Fogta Clare csomagját, és becipelte a nappaliba. - Ugyan, dobj ki mindent és kész! - mondta kifulladva, és letette a két hatalmas bőröndöt az ajtó mellé. - Majd bevásárolsz, ha berendezkedtél. - De mikor olyan pazarlás kidobni ennyi ennivalót! - Clare búsan szemlélte a hűtőszekrény tartalmát. Jennie már alig tudott uralkodni türelmetlenségén. - Az egész ha tíz dollárt ér! Dobd ki! - Az ablakra mutatott. - Nézz ki! Minden pillanatban eleredhet az eső! Menjünk, mielőtt... - Elhallgatott, mert Clare arca hirtelen holtsápadtra vált. Kezét a szájára szorította, mintha a rémület feltörő kiáltását akarná visszafojtani. Jennie az ablakhoz fordult. Néhány viharfelhő azért nem lehet ennyire ijesztő hatással még Clare-re sem! Ám ekkor megérezte, hogy kifut arcából a vér, és a rémülettől megdermednek az ő vonásai is. Félkörben három sötét kocsi vette körül az ő kis piros kétülésesét. Mindháromnak színezett ablakai voltak, nem lehetett felismerni a mögöttük ülőket. Jennie bénultan állt, és várta, hogy valaki kiszálljon valamelyik kocsiból. Szíve vadul kalimpált, homlokát hideg veríték lepte be. Nem moccant. Vajon kik lehetnek? Hirtelen úgy érezte, mintha a felhők egyre lejjebb ereszkednének, s őt beborítaná a nyirkos, fojtogató sötétség. A három kocsi mintha összezsugorodott és elmosódott volna a szeme előtt. Talán elfelejtett levegőt venni, és mindjárt elájul? Nagy önfegyelemmel néhányszor mély lélegzetet vett, míg lassanként csillapult a zúgás a fülében, és visszanyerték eredeti alakjukat a tárgyak. Valószínűleg csak másodpercek telhettek el, a lánynak mégis örökkévalóságnak tűnt. Ahogy most megint a három kocsira nézett, felismerte köztük Michael Jaguarját. Hogyan lehetséges, hogy nem vette észre azonnal? A fekete Jaguar első ajtaja felpattant, és valóban Michael szállt ki belőle komor arccal. - Ugye mondtam! - nyöszörgött mögötte Clare, majd hisztérikus szemrehányásba csapott át. - Tudtam, hogy elmondod neki! Jennie nem válaszolt. Most nem volt idő magyarázkodásra, ugyanis a másik két kocsi vezetője is kiszállt. Egyikük Alex volt. Amikor felismerte Michaelt, rohanni kezdett a faház felé. Winters azonban utolérte, és megragadta a karját. Miközben izgatott szóváltásba bonyolódtak, a harmadik férfi kényelmes léptekkel közeledett feléjük. Jennie megkönnyebbülten sóhajtott fel. A sovány, fémkeretes szemüveget viselő férfi idegen volt, s nem a Mitchell fivérek egyike. Bár nem tudhatta, hogy az ismeretlen milyen szerepet játszik az eseményekben, Mitchellékhez képest kellemes meglepetésnek számított. - Gyorsan! El kell mennünk innen! - Clare hangja reszketett a félelemtől. Jennie kétségbeesetten törte a fejét, de egyetlen épkézláb gondolata sem támadt. Az önvád annál inkább marcangolta. Már rég fel kellett volna készülnie ilyen helyzetre is, testőrt kellett volna fogadnia, gondoskodni a menekülés útjáról, esetleg egy pisztolyról is... De ezek mind egy másik, számára mindeddig ismeretlen világban használatos Szavak voltak. S a történtek ellenére sem hitte igazán, hogy egyszer erre is sor kerülhet. Odakinn Alex és Michael befejezték a vitát, és a bejárathoz közeledtek. - Hátul megyünk ki! - mondta Jennie, és a konyhaajtóra mutatott. Clare zavartan, de bizakodva nézett rá, és azonnal megfordult. Jennie nagyon szeretett volna érdemesnek bizonyulni testvére bizalmára, megpróbált magabiztosan viselkedni. - Öt-hat telekkel odébb van egy kis strandbüfé. Emlékszel? Clare a homlokát ráncolta. - Ó igen, tudom, hol van. - Jó. Akkor szaladj oda! - Jennie az ajtóhoz tuszkolta nővérét. - Ott legalább vannak emberek. A nyilvánosság előtt nagyobb biztonságban vagyunk. A bejárati ajtón felhangzó kopogtatás inkább dörömbölésnek hangzott, mintha a kinn várakozót nem sok tartaná vissza attól, hogy betörje az ajtót. Jennie-t eszelős félelem kerítette hatalmába. A bénító érzés még csak nem is hasonlított ahhoz, amit eddig félelemnek tartott. - Fuss! - Felszakította a konyhaajtót, szinte kilökte rajta Clare-t, és maga is követte a tengerpartra vezető bozótos ösvényen. A parti homokban azonban elmerült a szandálja, megbotlott és kificamította a bokáját. A fájdalomtól elakadt a lélegzete, még sírni sem tudott. Nehézkesen feltápászkodott, és sántikálva igyekezett tovább. Minden egyes lépésnél belenyilallt a kín, s alig haladt valamicskét. A teniszcipőt viselő Clare sem jutott sokkal messzebbre, a köztük levő távolság legfeljebb tíz méter lehetett. Időközben a férfiak már bizonyára megunták a dörömbölést, talán éppen most törték be az ajtót. Vagy anélkül is rájöttek, hogy a testvérek nem várnak rájuk a házban. Bizonyára Michaelnak jut először az eszébe, hogy megkerülje az épületet. Jennie elképzelte, amint hátrarohan, felfedezi a nyitott ajtót, és dühödt pillantással kutatja végig a partot utánuk. Valaki hirtelen megragadta hátulról a vállát és megperdítette. Rémülten felkiáltott, megbicsaklott a lába, és a fájdalomtól sziszegve Michael karjába zuhant. - Jennie, mi az ördögöt... - kezdte a férfi. - Jaj! Jennie! - sikoltott Clare, alig tízméternyire tőlük. Nem elég messzire ahhoz, hogy biztonságban legyen, gondolta Jennie csüggedten. Hátratekintett, és látta, hogy a nővére megállt. Clare vágyakozó pillantást vetett a strandbüfére, majd habozva Jennie-re nézett. Saját magával törődjön, vagy segítsen a testvérének? Arckifejezése elárulta, hogy küzd a lelkiismeretével. - Jennie? - Fuss tovább nélkülem! - kiáltotta Jennie. Clare megfordult, és lerohant a vízpartra, ahol a nedves homokon könnyebben tudott futni. - Fuss tovább nélkülem? - kiáltotta Michael dühösen. - Te elfutnál előlem? Igen, akarta mondani Jennie, igen, mert elárultál! De ebben a pillanatban valami mozgást vett észre Michael válla fölött, és a félelemtől összeszorult a torka. Alex és a szemüveges férfi a házat megkerülve a part felé futottak. Alex sápadt, eltorzult arccal kiabált valamit, amit Jennie nem értett meg. Heves mozdulataiból arra következtetett, hogy várjon. Meglepő gyorsasággal közeledett, s Jennie, ahogy elnézte lágy, elmosódó arcvonásait, ápolt bajuszát, mértékre készült világos vászonnadrágját, hirtelen meggyűlölte. Hiú, önző puhány! De feltámadt benne az önvád is. Ó, miért is nem értesítette már napokkal ezelőtt a rendőrséget? Miért hallgatott Clare-re? Túlságosan engedékeny volt, mert kímélni akarta a testvérét. Most már késő. Már nem tudnak megszökni, s a lehetőségtől éppen Michael fosztotta meg őket. Az ő szeretője... - Hogyan tehetted ezt? - kérdezte könnyeivel küszködve. - Hogy hozhattad ide Alexet? - Én hoztam ide?! - A férfi arca elsötétült. - Hol van Clare, Jennie? -Alex zihálva megállt mellettük, és keze fejével letörölte az izzadságot a homlokáról. A tengerpartot fürkészve megismételte: - Hol van? Beszélnem kell vele! Nagyon fontos! Jennie nem tudott válaszolni. Alex túl közel állt hozzá, el kellett fordítania róla a tekintetét. Képtelen volt elviselni az izzadó, lihegő férfi látványát. - A fenébe! - Alex most Michael felé fordult. - Te láttad, merre ment? Michael nem felelt rögtön. Jennie visszafojtotta a lélegzetét: vajon mit fog mondani? Hiszen figyelte Clare-t, látta, merre futott tovább. Ne mondd meg neki! - rimánkodott némán. Egyáltalán van még jelentősége annak, hol tartózkodik Clare? A strandbüfében pillanatnyilag biztonságban van, de meddig? - Talán láttam... - mondta Michael nyugodtan. - De előbb tudni akarom, mi a szándékod. - Mi? Clare a feleségem, és jogom van beszélni vele! - kiáltotta Alex. - Miről? Michael higgadtsága még inkább felkorbácsolta az elkeseredett ember haragját. Indulatában alighanem megfeledkezett róla, hogy jóval gyengébb Wintersnél. - Semmi közöd hozzá! - vetette oda, és támadőan közeledett feléjük. Az idegen, aki eddig némán figyelte a fejleményeket, most Alex mögé lépett. - Segíthetek, Mr. Winters? - Még nem - válaszolta Michael, a szemét azonban rajta tartotta Alexen. A szemüveges férfi ismét háttérbe húzódott. Vajon ki lehet ez? - töprengett Jennie. Kétségtelenül Michaelnak dolgozik, de miért hozta most magával? Nem ért rá hosszan gondolkozni rajta, mert Alex önuralmát vesztve nekiugrott Michaelnak. - Csak nem képzeled, hogy megijedek a gorilládtól? Elbántam én már különbekkel is! - Például Mitchellékkel? - kérdezte Michael szenvtelen arccal. Meg sem ingott Alex támadásától. Jennie azonban érezte, hogy már fogytán a türelme. Hogyan lehetséges, hogy Alex nem veszi észre a szemében fellobbanó lángot? - Igen, Mitchellékkel! - hepciáskodott tovább. - Talán nem szívesen hallod ezt? Ugye te mindig többre tartottad magad, mint engem vagy Quinnt? Túl emelkedettnek ahhoz, hogy a Mitchell-féle fickókkal szóba állj. Valóságos szent voltál! Leszámítva persze a Brooke-nál töltött órácskákat... Michael arca megrándult, ám Alex még mindig nem észlelte a veszélyt. Azt sem vette észre, hogy ordítozása egyre több embert csalogatott a közelükbe. Egyszerre két ököllel támadt mozdulatlan ellenfelére. - Hiszen fogalmad sincs, miről beszélsz, te álszent fattya egy... Nem fejezhette be a mondatot. Michael gyors, kemény horogütéssel épp állcsúcson találta. .Taylor nyöszörögve térdre rogyott, és remegő kézzel tapogatta az arcát. Halkan nyögdécselve ingatta magát a homokban előre-hátra, miközben folyton ezt ismételgette: - Jaj, mit csináljak? Jaj, jaj! Clare-t keresik... - Zokogásban tört ki, a könnyek végiggördültek az arcán és homokos ujjai között. - Jaj, mitévő legyek? - Alex! Jennie összerezzent, amikor meghallotta nővére hangját. Clare biztos távolságból tanúja volt a vitának, s most habozás nélkül a férjéhez rohant. - Megsérültél, Alex? - kérdezte aggódva, letérdelt mellé, átkarolta a vállát, és megpróbálta felemelni lehorgasztott fejét. Taylor meglepett, hitetlenkedő felkiáltással ölelte át a feleségét. - Ó, Clare! Jennie szinte sóbálvánnyá válva bámulta a homokban térdelő, ölelkező párt. Mintha megszűnt volna körülöttük a világ... Semmit sem értett a jelenetből. Fáradt volt, és reszketett. Csak percek múlva jutott el a tudatáig, hogy lehűlt a levegő, és visszatérőben a vihar. Súlyos, kövér esőcseppek hullottak az arcára. A kíváncsiskodók serege szétrebbent, ki-ki fedél alá igyekezett. Csak Taylorékat nem zavarta az egyre erősebben zuhogó eső. Jennie tanácstalanul nézett Michaelra. - Menjünk be a házba! - mondta az színtelen hangon. - Ideje, hogy mindnyájan választ kapjunk néhány kérdésre... 13. FEJEZET Én is hasonló látványt nyújthatok, gondolta Jennie, amint nővérére nézett. Clare ruhája teljesen átnedvesedett, és csupa homok volt, szőke haja csapzottan hullott sápadt arcába. Az eső meg-megújuló rohamokban paskolta a sivár nappali ablakát, s az alacsonyan úszó viharfelhők mindent komor szürke színbe borítottak. Szánalmasan festhetünk, akár ez a rozoga házikó... De nem mindannyian. Michael például nem. Dús sötétbarna haja így, nedvesen még sűrűbbnek látszik, a nyirkosán bőrére tapadó ing még jobban kiemeli széles vállát. Az eső sem megjelenésének, sem tekintélyének nem ártott. A legszomorúbb képet kétségtelenül Alex mutatta. Az arcát borító homokréteg alatt már kékeslilára színeződött az álla. Fejét két keze közé fogva Clare mellett ült a heverőn, s legszívesebben bizonyára láthatatlanná vált volna. A kínos hallgatást végül Michael törte meg. Hátát nekivetette a konyhát a nappalitól elválasztó szekrénynek, és tárgyilagosan mondta: - Kezdjük el, Alex! Nem vesztegethetjük az időt. Ha te nyomára bukkantál Clare-nek, és én is megtaláltam, bárki megteheti ugyanezt. Szavai láthatóan megrémítették Clare-t. Felemelte a fejét, egy pillanatig fürkészően nézett Michaelra, aztán gyengéden tovább cirógatta férje homlokát. - Tudom, tudom - mormolta Alex. Kapkodva, nehezen lélegzett. - A dolog valójában nagyon egyszerű. Sok pénzzel tartozom Mitchelléknek. Főiskolás korom óta hiteleznek nekem. Apám nem volt túlságosan megértő bizonyos... bizonyos tekintetben, ezért mindig kölcsönökre szorultam. - Tehetetlenül lecsüggesztette a fejét. - A tartozásom akkoriban nem volt komoly, legalábbis ahhoz képest, amennyivel most vagyok adósuk. Bátortalanul elhallgatott. A nyomasztó csendben csak Clare szabálytalan lélegzése hallatszott, de szólni senki sem szólt. Michael mozdulatlanul állt, akár egy szobor, és félig lehunyt pillái alól figyelte Alexet. A szemüveges férfi az elülső verandán várakozott. Időközben bemutatkozott Jennie-nek: Bruce Menckennek hívták, magánnyomozó volt, és Michaelnak dolgozott. Jennie-nek csak úgy rajzottak a kérdések a fejében, ám ahhoz nem volt mersze, hogy ki is mondja őket. Úgy érezte magát, mint aki idegen, csak rémálmokban megjelenő világba tévedt, melynek félelmetes szabályait nem ismeri. Lehet, hogy végzetes hibát követ el, ha most oktalanul megszólal. - Quinn halála után ki akartam egyenlíteni a tartozásomat a biztosítótól kapott pénzzel - folytatta kínlódva Taylor -, noha eredetileg a vendéglőlánc megnyitására szántam. Mitchellék azonban azt javasolták, hogy először indítsam el a vállalkozást, s aztán a nyereségből fizessem ki az adósságomat. Sőt még további kölcsönt is nyújtottak, hogy a kezdeti nehézségeken átsegítsenek. - Felemelte a fejét, és Clare-re nézett. - A vendéglők azonban alig hoztak valamit, legalábbis nem eleget. Időközben a kamatok is tetemes összegre rúgtak, és Mitchellék fenyegetőzni kezdtek. Tisztában voltam vele, hogy veszélyesek, ezért mondanom kellett nekik valamit, hogy időt nyerhessek. Az örökségedről is csak ezért beszéltem... Clare arcán most először jelent meg a kétely halvány árnyéka. Elfordította tekintetét a férjéről, és maga elé nézett. Alex riadtan kapott a felesége keze után. - Esküszöm, Clare, valóban azt hittem, hogy fel tudom hajtani a pénzt harmincadik születésnapod előtt! Úgy gondoltam, hogy a Jerseyben alapított új cég bevétele kisegít majd a bajból... Engesztelőén simogatta Clare kezét, az asszony azonban nem nézett rá. - A terved szemmel láthatóan nem sikerült - vágott közbe Michael türelmetlenül -, és a történetnek ezt a részét nélküled is kitaláltuk volna. Térj a tárgyra! Alex sértődött pillantást vetett a közbeszólóra. - A tárgyra? - ismételte hirtelen haragra lobbanva. - Pontosan! -Michaelt sem Alex megbántott tekintete, sem ingerült hangja nem hozta ki a sodrából. - Haladjunk talán fontossági sorrendben! Minthogy egyedül vagy itt, feltételezhetjük, hogy eddig még nem árultad el Clare tartózkodási helyét. De már keresik, ugye? Tudják, hogy gyermeket vár? És azt is tudják, hogy a végrendelet értelmében ebben az esetben nem te, hanem a gyerek örökli Clare vagyonát? Michael hűvösen, rezzenéstelen arccal beszélt. Munkája során bizonyára gyakran találkozott kegyetlenséggel és tragédiákkal, ezért viselkedik ilyen részvétlen közönnyel, gondolta Jennie. Valami hidegséget érzett a szíve táján, és egész értelme lázadozott a valóság ellen. - És ezzel elérkeztünk a leglényegesebb kérdéshez - fejezte be Michael tárgyilagosan. - Hogyan védheti meg magát Clare? Az asszony ajkát halk nyöszörgés hagyta el. Alex mellére vonta a két hideg kis kezet. - Ne, drágám... Meglátod, minden jóra fordul! Becsületszavamra! Ezért akartalak mindenáron megtalálni. Clare, szeretném, ha elválnál tőlem. A nő hangosan felzokogott. - Hidd el, ez az egyetlen kiút! - folytatta Alex, amikor felesége kissé megnyugodott. - Mindent alaposan megfontoltam. Az ügyvéd már elkészítette az iratokat, csak alá kell írnod. Clare olyan zavartan és megrettenve nézett rájuk, hogy Jennie-nek könnybe lábadt a szeme. Nem valami okos terv, gondolta, hetekbe telhet, míg a válóper lebonyolódik. De a szándék vitathatatlanul tisztességes, a nővére védelmét szolgálja. Michaelra pillantott lopva: vajon ő is elérzékenyült? A férfi arcán azonban semmiféle érzelem nem tükröződött. - Nem vagyok benne biztos, hogy el akarok válni - szólalt meg ekkor meglepően szilárd hangon Clare, noha arcán még mindig peregtek a könnyek, ahogy Alexre nézett. - De abban igen, hogy ezeknek a gazfickóknak az utolsó centig visszafizetem a tartozásodat! Tűnjenek el végre az életünkből! Alex meglepetten kapta fel a fejét. - Nem! Nem, Clare... - De igen! Nem akarom, hogy a gyermekem apj át lelőjék az utcán! - Visszahúzta a kezét, és letörölte a könnyeit. - Egyet azonban még meg kell tudnom előbb. Jennie szíve hevesebben kezdett verni. Sejtette, mit akar kérdezni a testvére, és a választól annyira félt, mintha legalábbis a saját jövője függne tőle. Michaelra nézett. A férfi feszült tartása elárulta, hogy ő is tudja, mi következik. Csupán Alex nem sejtett semmit. Értetlen arccal meredt rájuk. - Mit? - kérdezte tétován. - Tudni akarom, hogy a tartozásod összefüggésben van-e Quinn halálával mondta Clare lassan és tagoltan. Alex arcán nem látszott rémület, inkább némi zavar. - Az enyém nincs, de talán az övé összefüggésben volt. - Az övé?! - Clare hevesen megrázta a fejét, mielőtt még felfogta volna férje szavainak értelmét. - Miről beszélsz? - Quinn azon az éjszakán megfizette a saját adósságát - magyarázta Alex. - Akárcsak én, ő is tartozott Mitchelléknek, akik mindkettőnknek ugyanazt az ajánlatot tették: ha a betöréskor nem látunk, nem hallunk semmit, hajlandók elfelejteni a tartozásunkat. Én visszautasítottam az ajánlatukat, Quinn azonban belement. Ő még jobban el volt adósodva Mitchelléknél, mint én. A megrázkódtatás olyan nagy volt, hogy Jennie attól tartott, elájul. Mélyeket lélegzett, s amikor már elég erősnek érezte magát, a testvérére pillantott. Clare tekintete dermedten és üresen szegeződött a távolba. Michael még mindig nem moccant, ám az arca vészjóslón elsötétült. .Tennie megborzongott, rossz előérzete támadt. Alex Michaelra függesztett tekintettel folytatta: - Quinn-nek csupán arról kellett gondoskodnia, hogy azon az éjszakán Michael ne legyen a raktárházban. Brooke segítségével ez nem bizonyult különösebben nehéz feladatnak. Értett hozzá, hogyan kösse le Michaelt... Még mielőtt Alex befejezte volna a mondatot, Jennie már tudta, hogy ez a döfés talált. Michael fájdalomtól eltorzult arccal lehunyta a szemét, feje hátrahanyatlott. Ez már túl sok volt! - Az ég szerelmére, Alex! - csattant fel Jennie haragtól és felháborodástól reszketve. - Hogyan hallgathattad el ezt eddig? Miért nem mondtad el akkor a rendőrségen? A vallomásoddal börtönbejuttathattad volna Mitchelléket! Tisztában vagy azzal, mit követtél el ellenünk, és különösen Michael ellen? Miért? Miért... - Kiabálni akart, tombolni dühében, megütni ezt a gyáva férget, de elgyengült és sírva fakadt. -Hogyan nézhetted tétlenül, hogy éveken át mindnyájan Michaelt okoltuk Quinn haláláért? - Mitchellék esküdöztek, hogy nem ők voltak - dünnyögte Alex bizonytalanul. Talán tévedésből lőtte le valaki. Soha nem tudtam meg, valójában mi is történt azon az éjszakán, erre megesküszöm. Fogalmatok sincs, miféle emberek azok! Megfenyegettek, hogy nem úszom meg szárazon, ha valakinek fecsegni merek az ajánlatukról. És hogy úgy sincs ellenük bizonyíték a rendőrség kezében. Sajnos ez igaz is volt. Hiába gyanúsították őket a bűntényben való részvétellel, rájuk bizonyítani nem tudták. Talán mégsem ők voltak... Talán csak szerencsétlen véletlen... Elhallgatott. Valószínűleg maga is érezte, milyen sután hangzik a védekezése. Látta Jennie szemében a kételyt, a rideg elutasítást és az undort, s már tudta, hogy tőle nem várhat szánalmat. Könyörögve a feleségéhez fordult: - És szerelmes voltam beléd, Clare... El akartalak venni feleségül. Ha kitudódott volna, hogy valami közöm van Quinn halálához, soha nem bocsátottál volna meg. Michael ellenben... Nos, ő tulajdonképpen nem tartozott hozzánk... Hogy te, a testvéred meg édesapátok miként vélekedtetek róla, az nem is volt olyan fontos... Ezeknél a szavaknál vége szakadt Michael türelmének. Dühös horkantással nekirontott Taylornak. Jennie egy pillanatig attól tartott, hogy megöli, de Michael félúton megállt. - Nem - mormolta -, nem éri meg, hogy miattad börtönbe kerüljek. Foglalkozzanak csak veled Mitchellék! Az ő mesterségükbe vág elbánni a magadfajta söpredékkel. Ezzel megfordult, kilökte a konyhaajtót, és a szakadó esővel mit sem törődve kilépett a hátsó kis verandára. Jennie dobogó szívvel nézett utána, és szíve szerint rögtön követte volna. Mégis a szobában maradt, hiszen itt volt a testvére, akit védelmezni akart. Odakinn pedig a férfi, akit szeretett. Tapintatos torokköszörülés hallatszott a háta mögött. Megfordult, és Menckennel találta szemben magát. A nyomozó félszegen rámosolygott. - Menjen csak ki! - mondta. - Én majd ügyelek rájuk. - Szemével a heverőn kuporgó párra intett. - Bár nem hiszem, hogy Mr. Taylor problémát okozna... Jennie lassan visszafordult a heverő felé, és elgondolkozva nézte a nővérét és a sógorát. A nyomasztó vallomás ellenére Clare szerelmes tekintettel csüggött a férjén. Egy hónappal vagy akárcsak még egy héttel ezelőtt is Jennie mélyen megvetette és elítélte volna a testvérét. De most már megértette. Szereti Alexet, és másképpen ítéli meg, mint ő. Ő csak egy bűnöző hajlamú, önző, ingatag jellemű embert látott benne, és undorodott tőle. Clare azt a férfit, akit szeretett. Egyáltalán van-e joga bírálni a testvérét? Hiszen kínzó kételyei ellenére is vágyakozik Michael után. Az, hogy okos avagy ostoba dolog-e szeretni Michael Winterst, már nem játszik szerepet. Talán így kell lennie, gondolta, amikor látta, hogy Alex csókokkal borítja felesége kezét. Talán mindannyiunknak szükségünk van valakire, aki fenntartás nélkül szeret, támogat bennünket, és megbocsát, még akkor is, ha nem érdemeljük meg. Ó, ha Michael is így szeretné őt! De vajon szeretheti-e még? Azok után, amiket mondott neki... Nem, nem várhat megbocsátást! Udvarias kis mosolyt kényszerített az ajkára, és elfogadta Méneken ajánlatát. Clare-hez és Alexhez nem szólt, mert biztos volt benne, hogy a házaspárnak fel sem tűnik távolléte. Kiment a verandára, és Michael mellé lépett. A férfi semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna Jennie jelenlétét. Nem szólt, még csak nem is nézett a lányra. Az eső meg-megújuló rohamokban korbácsolta a ház korhadó falait, a nedvesség, a pára fojtogató lepelként nehezedett rájuk. Onnan, ahol álltak, a vihar esőfüggönyén át még épp hogy látható volt a tenger. Félelmetes zúgása áthatolt a szél tombolásán, fehér tajtékkal koronázott sötétzöld hullámai szakadatlanul ostromolták a partot. Jennie nem futamodott meg. Megmarkolta a veranda mellvédjének peremét, mit sem törődve azzal, hogy arcába ver és végigcsorog ujjain a hideg esővíz. - Sajnálom... - mondta, mert semmi más nem jutott az eszébe. Michael még mindig a távolba nézett, mintha nem hallotta volna szavait. Mit láthat ott, ahol a szürke égbolt összeolvad a viharzó tengerrel? A múlt kísérteiéit? Quinnt... Brooke-ot... A meg nem született gyermeket, akit elveszített... - Annyira sajnálom - ismételte. - Igazságtalanok voltunk, amikor feltételeztük, hogy közöd volt Quinn halálához, s hogy ártani akartál Clare-nek. Michael kissé odébb húzódott a lánytól. - Ugyan, ne csinálj ebből gondot, Jennie! - mondta szenvtelenül. - Már nincs jelentősége. - Számomra van - vetette ellen Jennie, noha tudatában volt, hogy Alex vallomása már megadta a felmentést Michaelnak a Kearney család évekig hangoztatott vádjai alól. Talán a lelkiismeret-furdalás volt az egyedüli kötelék, amely Kearneyékhez fűzte Michael Winterst. Ez a béklyó most lehullt. Semmi sem köti többé hozzájuk és Texashoz. Jennie elviselhetetlennek találta a gondolatot. Kétségbeesetten próbálkozott tovább: -Nem várom, hogy megbocsáss nekünk. Nem érdemeljük meg. Különösen én nem. Michael most végre ránézett, de zárkózott, komor arca nem ébresztett reményt a lányban. - Miért vagy magadhoz ilyen szigorú? Jennie kisimított egy nedves hajfürtöt a homlokából. Hiábavaló igyekezet volt: a szél rögtön odacsapott egy másikat. De a mozdulattal egy pillanatra eltakarhatta szégyentől piruló arcát. - Mert bíznom kellett volna benned... Mert... mert mindannyiunk közül én szerettelek. .. - Ó, valóban? - A férfi gúnyosan felkacagott, és elfordította a fejét. Jennie-t fájdalmasan érintette, hogy szívből jövő, őszinte szavaira ilyen választ kapott. - Valóban! - kiáltotta, és megragadta Michael karját. - Miért nevetsz? Talán nem hiszed? Vagy már nem emlékszel, hogy múlt éjszaka is ezt mondtam? - Igen, ezt mondtad. Ma reggel pedig úgy menekültél előlem, mintha az ördögök kergetnének. Csak nem akarod bebeszélni nekem, hogy szerettél, és ugyanakkor aljas gazembernek tartottál? Arca eltorzult a haragtól, s Jennie attól tartott, hogy idegei felmondják a szolgálatot. Michaelt élete során már oly sok megaláztatás és sérelem érte... Lehet, hogy semmit sem jelent számára, ha ő most elkezd magyarázkodni megbocsáthatatlan viselkedése miatt. Mégsem tehetett mást. - Pedig pontosan ezt akarom mondani! Szerettelek, amikor Quinn barátja voltál. Szerettelek, amikor azt hittem, hogy miattad halt meg. Michael átható pillantást vetett rá, mintha a lelkébe akarna látni. Jennie összeszedte minden bátorságát, és folytatta: - És szerettelek tegnap éjjel, amikor a karomban tartottalak. - Hasztalan próbálta visszafojtani kicsorduló könnyeit. - És szeretni foglak akkor is, ha elhagysz. A férfi rekedten felnyögött, és karjának izmai megfeszültek a lány remegő keze alatt. - Jennie,én... - Mert el fogsz hagyni... - Jennie-ből kitört a zokogás. - Visszatérsz Seattle-be, és még azt is elfelejted, hogy valaha ismertél bennünket... - Ezt kellene tennem! - vágott közbe Michael hevesen, és önkéntelen mozdulattal megszorította a lány kezét. - Seattle-ben nem érzek semmit, ott teljesen érzéketlen vagyok. Ott biztonságban élek, Jennie... Ott senki sem tud úgy megbántani, mint te itt. Jennie lehorgasztotta a fejét és hallgatott. Mélységesen szégyellte magát. Hogyan is kérhetné Michaelt, hogy maradjon, amikor ő és a családja annyi szenvedést okozott neki? De hogyan engedhetné el, amikor annyira szereti? - Szeretlek - mondta, és ez az egyetlen szó éppoly könyörgően hangzott, mint Alex esküdözései. Nem tudok nélküled élni, ismételgette magában némán, és újra elindultak a könnyei. Félénk mozdulattal a férfi mellére tette a kezét, és az átnedvesedett vászon alatt érezte szívének viharos lüktetését. - Kérlek, ne hagyj el... - Ezt kellene tennem - ismételte Michael nyersen, majd mély sóhajjal megrázta a fejét. - De képtelen vagyok rá. A tegnapi éjszaka megismertette velem az igazi élet ízét. És bármennyire fájdalmas is ez az új élet, már nem tudok visszatérni abba a régibe, amelyben biztonságosan és érzelmek nélkül léteztem. - A tegnapi éjszaka? - kérdezte Jennie, mert még egyszer hallani akarta. Szüksége volt a bizonyságra, hogy odaadásával ő keltette új életre kedvesét. - Igen - ölelte karjába a lányt Michael -, a tegnapi éjszaka, amikor szerettél engem. Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul, összeölelkezve álltak, tekintetük egymásba kapcsolódott. Michael úgy nézett le Jennie-re, mintha a kedves arc minden vonását örökre emlékezetébe akarná vésni. Szeme sötét és mély volt, akár az éjszaka. Aztán lassan lehajolt a lány szájához. Perzselő forróság árasztotta el Jennie testét, és hirtelen nagyon gyengének érezte magát. Karjait Michael nyaka köré fonta, hogy még teljesebben átengedhesse magát a tagjait elernyesztő édes gyengeségnek. A csók meg-megújuló ritmusa egész valóját magával ragadta, s a világból már nem észlelt semmi mást, csupán kedvese közelségét. Még az is csak futólag villant az emlékezetébe, hogy tegnap éjszaka óta nem visel fehérneműt... - Veszélyes nő vagy, Jennie - suttogta Michael remegő hangon, amikor végre elvált az ajkuk. Könnyű csókot lehelt a lány nyakára, és még egyszer végigcirógatta a hátát, mielőtt elengedte volna. - Ha veled vagyok, vége az önuralmamnak. - Nem is akarom, hogy uralkodj magadon... - .Tennie hangja megremegett a vágytól. De hiába! Nem engedhetik át magukat szenvedélyüknek, amikor három ember várja őket a házban, és mindannyiuk életét érintő súlyos döntések előtt állnak... Michael lágyan végigsimított a kusza szőke hajfürtökön. - Tudod, Jennie, ha veled vagyok, úgy érzem, örökké szeretnék élni, és mindig csak szerelmeskedni... - Akkor légy mindig velem, és ígérem, szerelmeskedésben nem lesz hiány! kacagott Jennie. - És Brad Mclntosh? - kérdezte váratlanul Michael. - Jól meggondoltad? Nem inkább a szerelmi költészet ellenállhatatlan professzorát választod? Jennie megint felkacagott. Halkan, boldogan. A férfi hangjából leplezetlenül kicsendülő féltékenység a legszebb bók volt, amelyet valaha kapott. - Brad jó barátom. Nagyon sokat tanultam tőle. Tőle hallottam először azt a Shakespeare-szonettet, amelyet azóta is szeretek. - A szürke felhőtakaró hirtelen felszakadt, és a nap arany nyílként tűző sugarai millió apró gyémántcseppet szikráztattak fel a fűszálakon. - Akarod hallani a két legszebb sorát? Michael némi gyanakvással bólintott. És Jennie halkan belefogott: Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi záporfűszere a földnek... Michael egy pillanatig elfogódottan hallgatott, aztán huncut fény villant fel a szemében. - Nagyon szép... De most te figyelj rám, drága Jennie! Sajnos, kénytelen leszel közölni az igen tisztelt professzor úrral, hogy férjes asszonyhoz nem illő magánórákat venni szerelmi költészetből. Férjes asszony... Jennie szívébe határtalan boldogság költözött. Ragyogó mosollyal Michael mellére bújt, és úgy súgta: - Legfeljebb a férjétől... - Szeretlek, Jennie... És Shakespeare egész szókincse sem volna elegendő, hogy elmondjam, mennyire! - Akkor szeress szavak nélkül... És Michael ezt tette. Némán karjába vette Jennie-t, és hosszan, gyengéden szájon csókolta. A lelküket betöltő édes, tiszta csönd valóban szebben beszélt minden költeménynél.