Júlia 170 
Lynne Graham 
Összezárva 
Rico már régóta esküdt ellensége a 
női nemnek, amikor egy hajnalon előkelő Bugattijának szemből nekiütközik Bella kis kocsija. Nézeteltérésük 
tisztázását alaposan elnyújtja a férfi 
bizalmatlansága, amely furcsa módon néha heves bizalmaskodásba 
csap át. Ricót hamarosan emberrablók támadják meg, akik mint nemkívánatos tanút a lányt is magukkal 
hurcolják. A két összezárt fogoly egy 
idő múlva nem tud parancsolni vágyainak... 
Összezárva 
1. FEJEZET 
Az emberek csak úgy bámultak, amikor Bella Jennings végigment az utcán. Feltűnő jelenség volt hullámzó tizianvörös hajkoronájával, hosszú lábával és harsány 
színekben pompázó ruházatával. Leginkább azonban hajlékony, kecses mozdulatainak és élénk, határozott arckifejezésének köszönhette, hogy mindenki utánafordult. 
A lány most felemelte a nyilvános telefonkészülék kagylóját, bedobott egy érmét, és 
tárcsázott. 
-  Cliff? 
-  Bella, annyira sajnálom... valami közbejött - mondta a fiú, és nagyot sóhajtott. - A főnök bent tartott az irodában. 
-  De hát... - Valahol a háttérből női kacaj hallatszott, mire Bella arcvonásai megkeményedtek. 
Cliff tovább beszélt, bocsánatot kért, és biztosította Bellát arról, hogy majd jelentkezik, de az ő hangjában is bujkált némi vidámság. 
Öt perccel később Bella ismét a barátaival ült egy borozóban. 
-  Hol jártál? - kérdezte Liz halkan, miközben a többiek tovább beszélgettek. 
-  Felhívtam Cliffet. 
-  Ez azt jelenti, hogy még el sem indult? 
Bella megvonta a vállát. 
-  Cserbenhagyott, igaz? - kérdezte Liz kertelés nélkül. 
Bella nem felelt, mert attól félt, elcsuklik a hangja. Semmi szüksége sem volt most 
arra, hogy Cliff Athertonról kiselőadást tartsanak neki. A fiú rendelkezett ugyan mindazon erényekkel, melyeket Gramps, Bella nagyapja egy férfiban fontosnak tartott, de 
kifogástalan származása, jó neveltetése és biztos állása ellenére is olyan elképesztően 
megbízhatatlan volt, akárcsak Bella némely előző barátja. 
-  Te aztán értesz hozzá, hogy mindig a legrosszabbat fogd ki magadnak - gúnyolódott Liz. - Hogy lehet, hogy téged mindig ilyen undok alakokkal hoz össze a sors? 
-  Cliff nem undok. 
-  Ma van a születésnapod, és még csak el sem jött. 
Bella levetette kopott, cseresznyepiros szarvasbőr kabátkáját, keresztbe vetette a 
lábát, és titokban megpróbálta lejjebb rángatni a combján új, merészen rövid sifonszoknyájának tollakkal díszített szegélyét. Liztől kapta a születésnapjára, ezért legalább most az egyszer fel kellett vennie. 
-  És ma milyen kifogást talált magának a kedves Cliff? 
-  Hű, micsoda autó! - kiáltotta Bella, igyekezvén témát váltani, és a nyakát nyújtogatva bámult az ezüstszínű sportkocsi után, amely épp a szemközti ötcsillagos szálloda előtt állt meg. - Ez egy Bugatti. 
-  Egy micsoda? - Liz engedelmesen, de kissé kelletlenül nézett ki az ablakon, 
majd izgatottan felkiáltott: - Nézd csak, ki száll ki belőle! Ezt nevezem... 
-  Csodálatos a felépítése - bámulta Bella lenyűgözve az áramvonalas autót. A 
napbarnított arcú, fekete hajú, igencsak vonzó férfi, aki az autót vezette, nem nagyon 
érdekelte Bellát. Neki jobban tetszettek a szőke férfiak. 
-  Még soha nem hallottam, hogy valaki így jellemezte volna Rico da Silvát. 
-  Kicsodát? 
-  Ha néha kézbe vennél egy-egy komolyabb napilapot, te is ismernéd. Micsoda 
férfi! - Liz teljesen odavolt. - Azonkívül nőtlen és dúsgazdag. 
-  Csuda jó járgánya van. Autókereskedő? 
-  Nemzetközi pénzember. A helyi újság a minap közölt róla egy cikket - magyarázta Liz. - Káprázatos háza van a város határában, nemrégiben újíttatta fel néhány 
millióért. 
Bella elhúzta a száját. Ódzkodott az üzletemberektől, mert egy ilyen kikent-kifent 
bankár tette tönkre a nagyapja vállalkozását, és vitte szegényt időnek előtte a sírba. 
-  Ez az ügyeletes barátnője - tette hozzá Liz, amikor kis idő múlva da Silva egy 
csinos, bundába burkolózott szőkeséggel a karján kilépett a szálloda kapuján. 
Bella időközben megfeledkezett komor gondolatairól. Vetett még egy utolsó pillantást a Bugattira, aztán elfordult az ablaktól. 
-  Ideje, hogy elkezdjük az ünneplést - jelentette ki végül elszántan, felállt és 
rámosolygott a barátaira. 
A fene egye meg, merre van itt az az elágazás? Bella átkozta magát, amiért nem 
maradt ott Liznél éjszakára, ahogyan azt eredetileg tervezte. Barátnője azonban lelki 
prédikációt készült tartani neki, s Bellának semmi kedve sem volt meghallgatni ezt. 
Hajnali három óra volt, senki sem járt már az utakon. Bella azon vette észre magát, 
hogy eltévedt. Vagy talán mégsem? A fékre lépett, egy éles kanyarral behajtott a 
mellékutcába, amikor egyszeriben elvakította egy szembejövő autó fényszórója. Még 
föl sem ocsúdott, s a két autó máris egymásnak ütközött. Bella hallotta az egymásnak 
csapódó fémrészek ijesztő csikorgását és a szélvédő üveg csörömpölését. 
Egy pillanatig bénultan ült a kormánykerék mögött. Úgy tűnt, neki nem esett semmi baja, de vajon mi történt a másik autó vezetőjével? Sietve kioldotta a biztonsági 
övet, és kiszállt a Skodából. Alig lépett az úttestre, egy kéz nehezedett a vállára. 
-  Megsérült? Van még valaki a kocsiban? 
Az idegen félretolta Bellát, s behajolt az autó ablakán. Bella kívülről vette szemügyre a kocsit, és rémülten felkiáltott. 
-  Ez nem lehet igaz! - Vacogni kezdett a foga, de nem az éjszakai hideg, hanem 
a borzasztó látvány miatt. Az autó eleje teljesen összenyomódott. - Maga őrült! 
kiabálta Bella tehetetlen dühében. - Hogy került a szemközti sávba? 
A férfi megfordult, és fölegyenesedett. Bella igazán nem volt alacsony, és ráadásul 
magas sarkú cipőt viselt, az idegen mégis jóval magasabb volt nála, s arca a gyér utcai 
világításban rendkívül komornak látszott. 
-  Én a szemközti sávba? - ismételte hitetlenkedve, idegenszerű kiejtéssel. Nyilvánvalóan nem angol volt. 
-  Elfelejtette talán, hogy itt a bal oldalon kell közlekedni? - kérdezte Bella mérgesen. 
-  Ostoba tyúk... Ez egy egyirányú utca! 
A férfi máris a saját kocsijához lépett. Bella már épp arra készült, hogy visszautasítja a sértést és tiltakozik a nevetséges állítás ellen, de tekintete ekkor véletlenül a 
kereszteződésben álló közlekedési táblára tévedt, és döbbenten állapította meg, hogy 
az idegennek van igaza. Elkeseredetten a Skoda oldalának támaszkodott. Egyedül 
a hibás tehát! 
Tulajdonképpen miféle autóba hajtott bele? Nyugtalanul pillantott fel. A kocsi 
furcsamód ismerősnek tűnt, csak éppen néhány órával ezelőtt még teljes épségében 
csillogott. Bella valósággal rosszul lett. Egy körülbelül 250 ezer fontot érő Bugattival 
ütközött össze. A lány előre látta, hogy ez után a javítás után mérhetetlenül fel fogják 
emelni a kötelező biztosítását, ha a biztosítótársaság éppenséggel fel nem bontja vele 
a szerződést. Ez a mostani ugyanis már nem az első balesete, de valószínűleg messze 
ez lesz a legköltségesebb. Bella látta, amint az idegen kivesz valamit a kocsijából. 
Átkozta magát, amiért az imént nem fegyelmezte heves vérmérsékletét, és ok nélkül 
a Bugatti vezetőjére támadt. Kétségbeesetten próbált visszaemlékezni a férfi nevére, 
de az sehogyan sem akart az eszébe jutni. 
-  Mit csinál, uram? - kérdezte félénken, és elindult az idegen felé. A férfi az 
autójának támaszkodva állt, maroktelefonnal a kezében. - A rendőrséget hívom 
válaszolta barátságtalanul. 
-  A rendőrséget? - sikoltott föl Bella, és elsápadt. 
-  Természetesen. Várakozzon csak az autójában, amíg megérkeznek. 
-  Tényleg szükségünk van a rendőrségre? - kérdezte a lány remegő hangon, mert 
attól félt, hogy letartóztathatják a szabálytalanság miatt. 
-  De még mennyire! 
-  Kérem, ne hívja ki őket - könyörgött Bella kétségbeesetten. 
-  Valószínűleg bele kell majd fújnia a szondába. 
-  Nem ittam alkoholt. Egyszerűen feleslegesnek tartom, hogy kihívjuk a rendőröket. 
Az idegen megvetően pillantott Bellára. 
-  Gondolom, jól ismerik már egymást. 
-  Volt már dolgom velük - ismerte be Bella, és eszébe jutott első találkozása a 
rendőrökkel, akik elküldték, mert tiltott helyen táborozott az országban ide-oda vándorló anyjával együtt. Ezt a nyomasztó, gyermekkori emléket azóta sem tudta elfelejteni, bármennyire is szerette volna. 
-  Sejtettem. Kemény dolog lehet megélni az utcán - felelte a férfi halkan, miközben szemügyre vette a rövid, szűk szoknyában ácsorgó Bellát. - Bizonyára éppen 
hazafelé tart az éjszakai műszakból. 
Bella egyáltalán nem értette ezt a megjegyzést. 
-  Magunk között is elrendezhetnénk a dolgot, minden formaság nélkül - próbálta 
meg kétségbeesetten meggyőzni a férfit, és önkéntelenül közelebb lépett hozzá. 
-  Es verdad? - A férfi Bellára meredt, és közben észrevétlenül megnyomott néhány gombot a telefonján. - Nem, arról szó sem lehet. Ez az egyetlen terület, ahol 
nem a hivatásosakat részesítem előnyben. 
-  Hivatásosakat? - kérdezte Bella értetlenül, és gyanakodni kezdett, hogy talán 
inkább a férfi ihatott valamit. Ekkor hallatszott a telefonból, hogy a rendőrség jelentkezik, és Bella rémülten ébredt rá, hogy a férfi már korábban tárcsázott. Hirtelen a 
telefon után kapott, de az idegen hosszú, erős ujjaival azonnal megragadta a csuklóját, 
és keményen elrántotta a kezét a készüléktől. 
Bella most már végképp elvesztette az önuralmát. Potyogni kezdtek a könnyei. 
-  Goromba alak!-zokogta hangosan. 
Az idegen dúlt-fúlt mérgében, de vélhetőleg megszakította a vonalat, mert a telefonból egy hang sem hallatszott többé. 
-  Maga támadt rám - vágott vissza dühösen. 
-  Nem akartam, hogy a rendőrséget hívja - szipogta Bella könnyek közt. - De 
tegye csak meg nyugodtan! Hívja ide őket, hogy letartóztassanak! Nekem már úgyis 
mindegy. 
-  Ne óbégasson itt, és szedje már össze magát! - parancsolt rá a férfi ridegen. 
-  Ha bőgni akarok, akkor bőgök. Mi köze magának ahhoz! - förmedt Bella a 
férfira, és igyekezett visszafojtani a zokogást. - El tudja képzelni, hogy fölemelik majd 
a biztosításom díját ez után a baleset után?! 
-  Magának van biztosítása? - kérdezte a férfi némi hallgatás után. 
-  Természetesen van - felelte Bella kissé lecsillapodva. 
-  Adja meg az adatait és írjon alá egy nyilatkozatot, melyben elismeri a vétkességét, akkor elmehet - mondta most a férfi békülékenyen. 
Bella meglepetten tekintett fel rá. 
-  Igazán? 
-  Sí. A maga társasága kezd az idegeimre menni. 
Bellának már nyelvén volt egy csípős megjegyzés, aztán mégis meggondolta magát. Végül is miatta történt a baleset. Némán figyelte, ahogy az idegen papírt vesz elő, 
a motorháztetőre fekteti, és feléje nyújtja a tollat. 
-  Fogalmazza meg maga -javasolta Bella csüggedten -, én majd aláírom. 
-  Szeretném, ha az egész a maga kézírásával kerülne papírra. 
Bella engedelmeskedett, és igyekezett szó szerint leírni, amit a férfi tollba mondott 
neki. Nehezen birkózott meg az idegen szavakkal, amelyek komolyan próbára tették 
a helyesírási képességeit. 
-  Ez tele van hibával - állapította meg a férfi ingerülten, miután átolvasta a szöveget. 
Bella elpirult. Gyermekkorában az anyjával folyton egyik helyről a másikra költöztek, és így ő alig-alig járt iskolába. Igaz, hogy miután nagyapjához került, már 
rendszeres oktatásban részesült, de a helyesírást azóta sem sikerült elsajátítania. Titokban bevallotta magának, hogy ez csakis a saját lustaságán és érdektelenségén múlott, hiszen átlagon felüli képességekkel rendelkezett, de ezt inkább a művészet terén 
kamatoztatta. 
-  Nem baj, jó lesz így is - legyintett aztán az idegen, összehajtotta a papírt, és 
szmokingkabátjának zsebébe csúsztatta. Újból a maroktelefonhoz nyúlt. - Az autómentőt hívom - nyugtatta meg a lányt, aki aggódva figyelte őt. 
-  Köszönöm - sóhajtott Bella megkönnyebbülten, és fel-alá járkált egy kicsit, 
amíg a férfi telefonált. Remélte, hogy nem lesz nagyon drága a vontatás. 
-  Most pedig rendelek egy taxit magának - hallotta a férfi hangját. 
Bella keserűen fölnevetett. Londonban lakott, csaknem száz kilométerre innen. A 
visszaút egy egész heti bérét fölemészti, talán még többet is. 
-  Ne fáradjon! - mondta. 
-  Én fizetem. 
Bella hitetlenkedve bámult a férfira. 
-  Azt nem engedhetem. 
-  Ragaszkodom hozzá. - Az idegen már elő is vette a pénztárcáját. 
-  Azt mondtam, nem - tiltakozott Bella, mert az ajánlat kínosan érintette. 
-  Tegye el a pénzt! - parancsolt rá türelmetlenül a férfi. 
Bella összehúzta magán a szarvasbőr kabátkát. 
-  Mit képzel? Meg kell várnom a vontatókocsit. 
-  Majd én megvárom - felelte a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. 
-  Tudja, ez nem az én autóm... 
-  Hogyhogy? 
-  Azé az idős férfié, akinél lakom. Megengedte, hogy használjam - tette még 
hozzá Bella, mert látta, hogy a férfi összevonja a szemöldökét. Aztán azon kapta 
magát, hogy a férfi csillogó, barna szemét és érzéki száját nézi. Bizonyára előbújt 
belőlem a festő, gondolta zavartan. 
-  Mégis mit jelent az, hogy idős? - kérdezte az idegen, s Bella ezen elcsodálkozott. 
-  Az attól függ, ki milyen öregnek érzi magát - nevetett a lány. - Hector azt 
mondja, hajó napja van, csak ötvenéves, ha rossz, akkor hetven. Valójában az utóbbihoz áll közelebb. 
-  És maga? 
-  Huszonegy múltam... három és fél órával - pillantott a karórájára Bella. 
-  Tegnap volt a születésnapja? 
-  Vacak egy születésnap volt - mondta Bella halkan, inkább önmagának, mint a 
férfinak. - Dolgoznom kellett. 
-  Előfordul az ilyesmi. - A férfi hangja kissé ingerülten csengett. 
-  És a barátom is megcsalt - csúszott ki Bella száján, pedig igazán nem akart erről 
beszélni. 
-  A nyugdíjas? - kérdezte bosszúsan a férfi. 
Nyilvánvaló, hogy képtelenek vagyunk megérteni egymást, gondolta Bella. Csak 
nem hiszi ez az ember, hogy viszonyom van valakivel, aki a nagyapám lehetne? 
-  Nem Hector, hanem a barátom - magyarázta a lány. 
-  Talán olyan foglalkozás után kellene néznie, amely mellett otthon töltheti az 
éjszakáit... Persze lehet, hogy jobb így - tette hozzá az idegen halkan. 
Bella ugyan nem emlékezett rá, hogy elmondta volna, pincérnőként keresi a kenyerét, pedig különben honnan tudhatta volna a férfi, hogy éjszaka dolgozik? Elfojtott 
egy ásítást, majd felsóhajtott. 
-  Általában nem zavar az éjszakai műszak, bár néha elég fárasztó és rettenetesen 
unalmas. De ezzel keresem meg a lakbérre valót. 
-  Lakbért fizet? 
-  Hát persze. Igaz, nem olyan sokat. Hector kezdetben szerette volna, ha házvezetőnőként szerepelek nála, hogy leírhasson valamennyit az adójából, de ez végül is 
nem sikerült. Én pedig nem vagyok házias, de Hectornak se tetszene, ha beavatkoznék 
a dolgaiba. Nehéz lenne elmagyarázni egy olyan embernek, mint Hector, hogy... 
-  Minden idegennek kiteregeti a magánéletét? 
Bella egy pillanatig gondolkodott, aztán bólintott, noha a kiteregetés szót kissé 
túlzónak találta. Szívesen beszélgetett idegenekkel, azok legalább igazán figyeltek rá, 
míg a barátai mindenre csak azt felelték, ezt már mondtad. Ez az idegen viszont 
elég hallgatagnak tűnik. 
-  Ugye maga bankár? 
-  Hát ezt meg honnan az ördögből tudja? - mordult rá a férfi. 
Bella meglepetten nézett vissza. 
-  Tegnap este is láttam már magát. Egy barátnőm mesélte, hogy maga valami 
pénzember. 
-  Maga pedig ezek után merő véletlenségből belehajt a kocsimba... Nehezen tudom elhinni, hogy ilyen rövid idő alatt minden szándékosság nélkül kétszer is összefussunk. Meg akart velem ismerkedni, és verdad? - pillantott az idegen gyanakvóan 
Bellára. 
-  Maga nagyon ideges ember - mondta Bella a fejét csóválva -, és talán egy kicsit 
bolond is. 
-  Bolond? - kiáltott fel az idegen. - Maga tart engem bolondnak? 
Bella védekezően fölemelte a kezét. 
-  Számoljon el lassan tízig, és ne üvöltözzön velem, kedves barátom. 
-  Barátom? - szisszent föl a férfi. 
-  Mr. Silver... Nem, nem így hívják, vagy mégis? - sóhajtott Bella. 
-  Rico... da... Silva - mondta az idegen, olyan lassan és tagoltan, mintha egy 
gyengeelméjűhöz beszélne. 
-  Hát persze, tudtam, hogy valamilyen külföldi neve van. Nos, nem szívesen mondom ezt, Mr. da Silva, de őrültség azt feltételezni, hogy valaki szántszándékkal belehajt a kocsijába csak azért, hogy megismerkedhessen magával - magyarázta Bella 
kedvesen. - Hiszen akár meg is Halhattam volna. 
-  Találkoztam már olyan nőkkel, akik bármilyen kockázatot vállaltak, csak hogy 
a közelembe kerülhessenek. 
-  Igazán nem tudom megérteni őket - mondta Bella, és csak a szavai nyomán 
beálló nyomasztó csend ébresztette rá, hogy hangosan gondolkodik. - Úgy értem... 
persze előfordulhat, hogy... - Az utca végén egy vontatókocsi tűnt fel, így Bella 
fellélegezhetett. - Már attól féltem, órákig kell várnunk. 
-  Ha még egy félóráig a maga eszement fecsegését kellene hallgatnom, hát... 
-  Még ennél is idegesebb és mérgesebb lenne? Semmi baj, nem sértődöm meg 
mosolygott Bella. - Engem első látásra vagy megszeretnek, vagy meggyűlölnek az 
emberek. De magának talán jót tenne, ha a saját érdekében ellenőriztetné a vérnyomását. Néha végezhetne egy kis kerti munkát is, attól lecsillapodna. Az olyan emberek, mint maga, már negyvenévesen könnyen szívinfarktust kaphatnak. 
A férfi arca elsötétült, és szúrós tekintettel meredt Bellára. A lány ekkor egy újabb 
autómentőt pillantott meg az utca végén. 
-  Hát mindkét autót el akarja szállíttatni? - kérdezte döbbenten. Odasietett a 
Skodához, hogy kivegye az autóból a legszükségesebb holmikat. Kötött kabátkáját 
egy üres műanyag szatyorba gyömöszölte, és épp néhány számlát csúsztatott be rajzfüzete fedőlapja alá, amikor meghallotta da Silva hangját maga mögött. 
-  Holnap reggel a titkárnőmnek diktálja be telefonon a biztosítási adatait. Itt a 
névjegyem. - Bella előbújt a kocsiból, átvette az aranyszegélyű kártyát, és zsebre 
tette. - Ha nem hívja fel a titkárnőmet, értesíteni fogom a rendőrséget - figyelmeztette 
a férfi. 
-  Törvénytisztelő ember vagyok - felelte Bella méltatlankodva -, és ezenkívül 
nem szeretném elveszíteni a jogosítványomat. Elég sokáig tartott, mire sikerült megszereznem. Mindenkinek megvan a maga gyengéje, én pedig nem vagyok valami 
ügyes vezető. Ilyen komoly balesetet azért még nem okoztam. Ezentúl mindenesetre 
óvatosabb leszek, ígérem. Üssön meg a guta, ha nem úgy lesz! 
-  Fogja már be a száját! 
-  Tessék? 
Rico da Silva ingerülten nyújtotta Bella felé a maroktelefont. 
-  Hívja fel a barátját, hogy jöjjön ide magáért! 
-  Maga viccel! Biztosan azt mondaná, hogy kilyukadt a kocsija kereke, vagy 
valami hasonlót - felelte Bella, és visszabújt a Skoda belsejébe. 
-  Csak van valakije, akit felhívhat - erősködött a férfi. 
-  Hogy hajnali négykor Londonba vigyen? - Bella kérdéséből egyértelműen érződött, milyen képtelennek tartja az ötletet. 
-  Márpedig én nem viszem magammal - közölte Rico da Silva kertelés nélkül. 
Tehát ő is odamegy, gondolta Bella. 
-  Nem emlékszem, hogy megkértem volna rá. Miért nem megy el egyszerűen, és 
hagy magamra? - kérdezte bosszúsan. 
-  Kétségkívül én vagyok a bolond. Ugye maga hozzá van szokva, hogy egyedül 
járkáljon ilyenkor az elhagyatott utcákon, és verdad? Mégis nehezen feledkezem meg 
a neveltetésemről - mondta a férfi. 
-  Pedig én úgy vettem észre, már abban a pillanatban megfeledkezett róla, amikor 
belehajtottam a kocsijába. De nem baj - tette hozzá Bella barátságosan -, nekem 
amúgy sincs túl sok tapasztalatom jól nevelt férfiakkal. Mindig csak kiállhatatlan 
alakokkal hoz össze a sors. 
Néhány másodpercre néma csend támadt. 
-  Ne felejtse el felhívni holnap reggel a titkárnőmet! - szólalt meg végül a férfi. 
Bella kezében a teli műanyag szatyorral becsapta a Skoda ajtaját, és a vontatókocsi 
sofőrjéhez lépett, hogy megkérje, a kocsit a legközelebbi műhelybe vigye. Remélte, 
hogy így alacsonyabb lesz az szállítási költség. 
-  Sajnos most nem tudok fizetni - mondta aztán zavartan -, nincs nálam elég 
pénz. 
-  Bízza csak rám! - szólt közbe Rico da Silva ridegen. 
Bella fintorgott, de egyelőre nem felelt a férfinak, és az autómentő vezetőjétől 
arról érdeklődött, mennyibe fog ez kerülni neki. Amikor meghallotta az összeget, 
majdnem összeesett. Odafordult Rico da Silvához, és reszkető hangon mégis azt 
mondta: 
-  Nem akarom, hogy kifizesse helyettem. 
-  Akkor is ki fogom fizetni - jelentette ki a férfi olyan elszántan, hogy Bella 
megadta magát, és bólintott. Teljesen kimerült volt. Fáradtan, sajgó lábbal elindult a 
közeli buszmegálló felé. 
-  Hová megy? - hallotta maga mögött a férfi hangját. 
-  A buszhoz - nézett vissza Bella. Nem értette, miért érdekli a férfit annyira, 
hogyan fog ő hazamenni. Hiszen kiderült, mennyire ellenszenvesek egymásnak. 
-  Madre de Diós! - kiáltotta haragosan a férfi. - A következő busz csak reggel 
indul. 
-  Nemsokára reggel lesz. 
-  Elviszem magát - morogta Rico da Silva. 
-  Nem fontos! 
-  Mondom, hogy elviszem, de csak akkor, ha egész úton egy szót sem szól. 
-  Inkább megvárom a buszt, de azért nagyon köszönöm - felelte Bella. Amint 
azonban meglátta a közelben éppen megálló limuzint, elkerekedett a szeme. A férfi 
tehát nem taxival megy vissza Londonba, hanem ezzel a csodaautóval! Ez túlságosan 
csábító volt. - Mr. da Silva? 
-  Tudtam, hogy meggondolja magát - mondta a férfi, anélkül hogy megfordult 
volna. - Valószínűleg nem vagyok egészen észnél, hogy ebbe belemegyek. 
-  Mibe? 
-  Adja meg a címét a sofőrömnek, és maradjon csendben! - utasította a férfi 
barátságtalanul. 
Bella beszállt az autóba, és lenyűgözve nézett körül. 
-  Mindig ilyen mesés kocsikkal furikázik? Jaj, ne haragudjon, egészen elfelejtettem, hogy csendben kell maradnom. 
Alighogy a limuzin elindult, Rico da Silva megnyomott egy gombot, és egy bárszekrény nyílt ki az üléssel szemközt. 
-  Hűha! - álmélkodott Bella. 
-  Iszik valamit? - kérdezte a férfi szűkszavúan. 
-  Köszönöm, nem. Apám kissé iszákos volt. Én az ilyesmihez hozzá sem nyúlok. 
A férfi egy másodpercig habozott, majd a whiskysüvegért nyúlt. 
-  Azt hiszem... - kezdte Bella, de nyomban elnémult, amint észrevette a férfi 
szúrós tekintetét. 
-  Nos, mire gondolt? - kérdezte végül kelletlenül a férfi. - Ne hagyjon kétségek 
között. 
-  Azt akartam mondani, hogy nem sok bennünk a közös vonás. Úgy érzem magam, mintha egy marslakóval találkoztam volna - mondta Bella halkan, miközben 
fejét fáradtan a bőrülés támlájára hajtotta, és lehunyta a szemét. - Csak annyi a különbség, hogy magánál még egy marslakó is kedélyesebb lehet... 
Valaki hirtelen megfogta Bella vállát, és rázogatni kezdte. A lány lassan magához 
tért. Amint észrevette, hogy egy autó ülésén fekszik, azonnal eszébe jutott minden, és 
gyorsan felült. 
-  Lehetetlen, hogy maga itt lakjon - mondta Rico da Silva mérgesen. - Tréfál 
velem? 
Bella kitekintett az ablakon. A György-korabeli házakkal körülvett tágas téren 
álltak, ahol a lány egy év óta lakott. 
-  Miért lenne ez tréfa? - Bella már nyitotta volna az ajtót, de a zár nem engedett. 
-  Az örömlányok nem laknak milliókat érő házban. 
Bella dermedten bámult a férfira. Örömlány? Biztosan félreértett valamit. 
-  Azt hiszi rólam, hogy szajha vagyok? - kérdezte végül elkerekedett szemmel. 
Hogy jut ilyesmi az eszébe? Azonnal engedjen ki innen! 
A férfi megvetően fölvonta a szemöldökét. 
-  Miért, talán nem az? 
-  Persze hogy nem - felelte Bella dühösen. Most kezdte megérteni a férfi korábbi 
furcsa megjegyzéseit. - Ilyet még nekem sohasem mondtak. Micsoda piszkos dolgokon jár a maga esze? 
-  De hiszen úgy öltözködik - ellenkezett a férfi. 
Liz átkozott születésnapi ajándéka! - gondolta Bella, és ordítani tudott volna dühében. 
-  Úgy kellette magát, ahogy egy szakmabeli szokta - tette még hozzá a férfi. 
-  Mit beszél? - Bella zöld szeme szikrákat hányt. 
-  Hogy én kellettem magam? Maga teljesen megőrült?! 
-  Hiszen felkínálkozott nekem. 
-  Mit csináltam? Maga tényleg megbolondult... Azonnal engedjen ki! Nem érzem itt magam biztonságban - kiáltotta Bella élesen. - Egyáltalán nem kellett volna 
beszállnom. Hiszen tudtam, hogy maga őrült. 
-  Azt akarja elhitetni velem, hogy tévedek? - A férfi határozott arcvonásai megfeszültek. 
-  Hogyan képzelheti, hogy akarók valamit magától? - morogta Bella dühösen. 
Egyáltalán nem tetszenek a fekete hajú férfiak. Azért, mert használt ruhákat hordok, 
a kiejtésem essexi, a helyesírásom pedig pocsék, még lehetnek elveim. És ha érdekli: 
éppenséggel még szűz vagyok... 
Rico da Silva hátravetette a fejét, és hangos kacajban tört ki. Bella dühösen nekitámadt, de a férfi elkapta vékony csuklóját, és vasmarokkal fogva tartotta. Bella hirtelen ráeszmélt, hogy a férfi már túlságosan közel van hozzá. 
-  Még szűz? - kérdezte Rico da Silva hitetlenkedve. - Lehet, hogy nem szajha, 
de az biztos, hogy nem is szűz. 
-  Engedjen el! - mondta Bella. A férfi egy pillanatra mélyen a lány sugárzóan 
zöld szemébe nézett, és Bellát egy eddig ismeretlen érzés fogta el. Valami furcsa 
bizsergést érzett a gyomrában. Még a lélegzete is elakadt. Lassan kezdte megérteni, 
mi történik vele, és rémült pillantást vetett Rico da Silvára, amikor érezte, hogy a 
mellbimbói felágaskodnak. 
-  És akkor mit csinál az éjszakai műszakban? - kérdezte a férfi csábítóan fátyolos 
hangon. Bella megrémült a saját érzéseitől, és hallgatásba burkolózott. 
-  És mi van Hectorral? 
-  Engedjen el... Nem érzem jól magam - felelte Bella végül tétován, és ez valóban így is volt. 
A férfi Bella sápadt arcát fürkészte, összeráncolta a homlokát, majd elengedte a 
lányt. Bella úgy látta, a férfi is éppúgy zavarba jött, mint ő. 
-  Felhívom reggel a titkárnőjét - mondta Bella halkan. Az idegei már pattanásig 
feszültek. 
Rico da Silva megnyomott egy gombot, és a vezető máris kiszállt, hogy kinyissa 
a lánynak az ajtót. Bella szinte menekült a kocsiból, és felszaladt a téren álló legkopottabb ház lépcsőjén. Sietve dugta a zárba a kulcsot, berontott a folyosóra, becsapta 
maga mögött az ajtót, és nekivetette a hátát. Hallotta, amint a limuzin kigördül a térről. 
Mélyen megrázta, ami az imént történt. Még sosem érzett ehhez hasonlót egy férfi 
közelében. Mindig olyan biztos volt magában. Most pedig, amikor a legkevésbé számított rá, akkor fogta el az érzéki vágy, amelyet pedig az ember legfélelmetesebb 
ösztönének tartott. Valójában azonban büszke volt magára, mert mégsem veszítette 
el a fejét, és gyorsan elmenekült a veszélyes helyzetből. 
2. FEJEZET 
Bella a félhomályban felfelé lépdelt a lépcsőn második emeleti szobája felé. Ügyesen kikerülte az újságokat és könyveket, melyek a lépcsőfokokon tornyosultak. Végre 
felért a tágas műterembe. Remegő kézzel gyújtotta meg az éjjeliszekrényen álló 
gyertyát. 
Most már ezt az érzést is ismerem, gondolta, és mélyet sóhajtott, hogy megnyugodjon. Szerencsére nem valószínű, hogy valaha újra összetalálkozna Rico da Silvával, így hát nem is kell amiatt aggódnia, hogy még egyszer kísértésbe jön a férfi 
közelségétől. 
Az érzéseimet követem, abból sosem lehet baj, mondogatta Cleo, Bella édesanyja büszkén, és egyáltalán nem tűnt fel neki, hogy minden kapcsolata szerencsétlenül végződött. A szerelem terén Cleo úgy viselkedett, mint egy élő torpedó. 
Cleo a leglehetetlenebb alakokat vonzotta magához, akik rövid idő után sorra 
odébbálltak. Ő azonban mindig újra próbálkozott, nem törődve azzal, hogy milyen 
következményekkel jár mindez önmaga és a lánya számára. Mindig meg volt győződve arról, hogy a következő férfi majd más lesz. Liz nem tudhatta, mennyire megijesztette a barátnőjét azzal, hogy a szemére vetette, nem képes helyesen megítélni a 
férfiakat. 
Amikor Bella délelőtt lejött a lépcsőn, Hector papucsban csoszogott fel és alá a 
konyhában. Két kötött kabátot is magára húzott. Megérkezett a gázszámla, és az idős 
férfi, mint minden ilyesmit, ezt is nagyon komolyan vette. Amint Bellát megpillantotta, azonnal nekiszegezte a kérdést, hányszor kapcsolta be a kályhát a műteremben 
és a gáztűzhelyet a konyhában. Hector Barsay ugyanis életcéljának tekintette a takarékoskodást. 
Amúgy barátságos ember volt, még ha néha kissé gorombának tűnt is. Sok volt a 
gazdag rokona, akik csak arra vártak, hogy ő meghaljon, s akkor eladhassák a régi 
házat és zsebre tehessék a pénzt. Amióta az idős úr megtagadta, hogy beköltözzön az 
öregek otthonába, és megfenyegette a rokonait, hogy nem fognak szerepelni a végrendeletében, már egyikük sem látogatta őt. 
-  Éjszaka összetörtem a kocsit - jelentette ki Bella tömören, s egyáltalán nem 
érezte jól magát a bőrében, amikor látta, hogy Hector összerezzen a hír hallatán. 
-  Már megint? 
-  Nyugodj meg, neked egy filléredbe sem fog kerülni! 
-  Egy lyukas garasom sincs. - Hector arra a gondolatra, hogy esetleg fizetnie kell, 
az égre emelte halványkék szemét. 
-  A biztosító fedezi a kárt - vigasztalta Bella -, és mielőtt bármit is észrevennél, 
a Skoda megint a garázsban áll majd úgy, mint újkorában. 
Fent a műteremben Bella összeszedte a szükséges papírokat. Igaz, hogy nem kapta 
még meg az új biztosítási kötvényt, de a társaságok általában nem sietnek az ilyesmivel. 
Persze ha igazságos akart lenni, el kellett ismernie, hogy ő is kissé késve küldte el 
a pénzt, mert Hector utasítására fél Londont körbetelefonálta, hátha talál egy kedvezőbb biztosítási ajánlatot. S mivel mindezt nyilvános készülékről kellett lebonyolítania, hisz a házban lévő készüléket csak vészhelyzetben használták, egy kissé sokáig 
tartott a telefonálgatás. 
Bella most ismét zsebre vágott néhány pénzérmét, és keresett egy telefonfülkét. 
A biztosítótársaságnál a hölgy nagyon kedves és készséges volt, amíg Bella a baleset 
körülményeit ecsetelte. Aztán megkérte Bellát, hogy várjon néhány percig. Amikor 
megint jelentkezett, a következőket mondta: 
-  Sajnálom, Miss Jennings, de a baleset időpontjában ön nem volt biztosítva a 
társaságunknál. 
-  Lehetetlen - felelte Bella döbbenten. 
-  A biztosítási díjat múlt hét keddig kellett volna megkapnunk, de csak két nappal 
később érkezett be a számlánkra. 
-  Na de... 
-  Ön nem válaszolt az ajánlatunkra a megadott időpontig, így mi jogosultak vagyunk elállni attól. Néhány napon belül postán visszaküldjük önnek a befizetett 
összeget. 
Bella még egyszer megpróbálta meggyőzni a hölgyet, de amikor látta, hogy semmi 
sem segít, letette a kagylót, majd kilépett a telefonfülkéből. 
Kétségbeesve vette elő Rico da Silva névjegykártyáját a zsebéből. Hogy hívhatja 
fel a férfi titkárnőjét azzal a hírrel, hogy még sincs biztosítása? Te jó ég, gondolta 
elkeseredetten, bűntényt követtem el! Következő gondolata a Bugatti volt. Elkínzottan temette kezébe az arcát, és szédülés kerülgette. A Bugatti javíttatása egy vagyonba 
fog kerülni, és Hector Skodáját is helyre kell hozatnia. Egész hátralévő életére eladósodott, sőt talán még börtönbe is kerül. 
-  Mit tehetek önért, Miss Jennings? - kérdezte Miss Ames, egy karcsú, középkorú 
hölgy Bellától egy órával később, mikor a lánynak végre sikerült Rico da Silva irodájának előszobájáig eljutnia. Az iroda a nagy banképület legfelső emeletén volt. 
-  Sürgősen beszélnem kell Mr. da Silvával - mondta Bella, miközben idegesen 
megigazította derekán a szűk kötött kabátkát és a feszes fekete szoknyát. 
-  Sajnálom, de Mr. da Silvának fontos tárgyalása van, és most nem lehet zavarni. 
Hagy valami üzenetet? 
-  Inkább megvárom - mondta Bella és felsóhajtott. - Nem tudna mégis beszélni 
vele? 
-  Mit kellene mondanom? 
-  Ha megengedi, leírnám. 
Miss Ames kényszeredetten elmosolyodott, hellyel kínálta Bellát, és átnyújtott 
neki egy jegyzetfüzetet meg egy tollat. Bella sietve néhány szót firkantott a papírra, 
majd egészen kicsire összehajtotta azt. 
-  Mr. da Silva egyáltalán nem szereti, ha tárgyalás közben zavarják - mondta a 
titkárnő. 
-  Amit mondani fogok neki, azt még kevésbé fogja szeretni - felelte Bella. 
Miss Ames távozott, majd két perc elteltével kipirult arccal tért vissza. 
-  Jöjjön kérem, erre. 
Bella követte a titkárnőt a folyosón. Zsebre dugta a kezét, és megmarkolta axigarettásdobozt, amelyet idegesség ellen vásárolt magának, mielőtt belépett volna a bank 
épületébe. 
-  Mi az ördögöt keres itt? - kérdezte Rico da Silva barátságtalanul, amint a titkárnő elhagyta a szobát. 
Bella kíváncsian nézett körül az óriási, előkelő irodában, s tekintete végül megállapodott Rico da Silván. A férfi legalább egy méter kilencven centi magas lehetett, a 
válla széles, csípője keskeny, a lába pedig kimondottan hosszú volt. Sötétkék halszálkás öltönyében és hófehér ingében, amely fölött szintén sötétkék selyem nyakkendőt 
viselt, rendkívül jól mutatott, bár öltözéke a hagyományokhoz való túlzott ragaszkodásról árulkodott. 
Bella nagy nehezen összeszedte magát, dacosan felszegte az állát, és a férfi szemébe nézett. Rico da Silvának lenyűgöző borostyánszínű szeme volt, melyből roppant 
életerő és szenvedély sugárzott. Bella bőrét szinte égette a férfi tekintete. Te jó ég, 
gondolta Bella, ez a férfi megkívánt engem! 
-  Mi az ördögöt keres itt? - hangzott el újra a fenyegető kérdés. 
Bella csak nehezen tudta kivonni magát a férfi bűvköréből, s maga is nagyon 
csodálkozott ezen. Aztán megint átfutott az agyán az előbbi furcsa gondolat, és zavarában elpirult. 
-  Hiszen már leírtam a cédulán. 
-  És mit jelent pontosan az, hogy Van egy kis baj? Mellesleg az egy szót egy 
gy-vel írják - fűzte hozzá a férfi, s ezzel Bella elevenjébe talált. 
-  Megpróbálom megjegyezni. 
Bella a rojtokkal díszített cowboycsizmáját bámulta, majd benyúlt a zsebébe, s 
elővette a cigarettásdobozt meg a gyufát. Amikor egy évvel ezelőtt Hectorhoz költözött, abbahagyta a dohányzást, és azóta még sosem volt olyan nagy szüksége erre a 
támaszra, mint éppen most. Mielőtt azonban rágyújthatott volna, Rico da Silva elvette 
tőle a cigarettát, s a gyufával együtt a papírkosárba dobta. 
-  Csak egyetlenegyet! - kérte a lány halkan. Még soha életében nem kívánta így 
a cigarettát. 
-  Ne akarja sajnáltatni magát, nálam ezzel nem ér el semmit! - mondta a férfi, s 
gúnyosan elhúzta a száját. - Tehát, mi a baj? 
Bella nagyot nyelt, és mély lélegzetet vett. 
-  Magáról lerí a rossz lelkiismeret - mondta a férfi ingerülten. - Ha csakugyan 
azért jött most ide, amire gyanakszom, azonnal a rendőrségre viszem. 
Bella idegesen megnedvesítette kiszáradt ajkát a nyelvével. Rico da Silva szeme 
megakadt a lány szép vonalú száján. Felforrósodott körülöttük a levegő. Bella vonakodva húzta elő zsebéből a lejárt biztosítási kötvényt, s letette a férfi elé az asztalra. 
-  Leülnék. 
-  Megengedi, hogy leüljek? -javítottaki a férfi, majd egy határozott Nem!-mel 
az iratot kezdte tanulmányozni. 
-  A kötvény csak hétfőn járt le - magyarázta Bella -, és én el is küldtem a társaságnak az esedékes biztosítás díjat. Azt hittem, minden rendben van, csak amikor ma 
reggel felhívtam őket... 
A férfi felnézett a papírról, s áthatóan meredt Bellára. 
-  Nem volt biztosítva, amikor az autómnak... 
-  Fogalmam sem volt róla! Úgy tudtam, érvényes a biztosítás. Hiszen elküldtem 
a pénzt. És fogadok, hogy ha nem történt volna ez a baleset, elfogadják a díjat, és 
simán meghosszabbítják a szerződést. 
-  Fejezze be a panaszkodást! - szólt rá Rico da Silva, és fölegyenesedett a vaskos 
íróasztal mögött. 
-  Nem panaszkodom - tiltakozott Bella -, csak megpróbálom megmagyarázni 
magának... 
-  Először is, ha a baleset időpontjában a kocsija nem volt biztosítva, arról egyedül 
maga tehet, senki más -jelentette ki a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. - Másodszor pedig, biztosítás nélkül autózni, büntetendő cselekmény... 
-  De hiszen... 
-  És harmadszor, én akkor követtem el a hibát, amikor tegnap éjszaka hagytam, 
hogy kihúzza magát a vétsége következményei alól. 
-  Miféle vétségről beszél? Ja persze, az egyirányú utca - mondta Bella halkan, és 
félénken felhúzta keskeny vállát. Úgy érezte magát, mintha a testi épsége volna veszélyben. - Nem szándékosan tettem. Mindenki tévedhet olykor. Igazán sajnálom. 
Szinte bármire hajlandó volnék, hogy meg nem történtté tegyem a dolgot. Olyan szörnyű ez az egész... 
-  Magának szörnyű, nem nekem. - Rico da Silva szenvtelenül nézett Bellára. 
Ha bejelentem a saját biztosítómnál a kárt, látni akarják majd a maga kötvényét, és 
jogi úton fogják magától behajtani a pénzt. 
Bella elsápadt, összekulcsolta a kezét, és idegesen toporgott. 
-  Kérem, ne hívja a rendőrséget! Valahogyan megfizetem önnek a kárt... Megígérem - könyörgött remegő hangon. 
-  Hector segítségével? 
Bella összerezzent. 
-  Nem - felelte halkan. 
-  Már készíttettem egy előzetes árbecslést a javításról - közölte a férfi, majd 
átnyújtott Bellának egy írást. A lány megszédült. 
-  Ennyi készpénzt nehezen fog tudni összeszedni - vélekedett Rico da Silva. 
-  Csak részletekben - vallotta be a lány. 
Tudta jól, nem várhatja el, hogy Rico da Silva fizesse meg a Bugatti javítási költségeit, s húsz éven át türelmesen várja majd, míg ő végre letörleszti a tartozást. Rémület fogta el. 
-  Ez természetesen elfogadhatatlan, s így az egész ügyet be kell jelentenem a 
rendőrségen. 
Bella rémülten hátrált. Tudta, hogy ebben az esetben elvei ellenére úgy fog cselekedni, mint az édesanyja: becsomagolja mindenét egy táskába, elhagyja Londont, és 
visszamenekül a régi életébe, ahol nem számít, kit hogy hívnak, s ahol talán elkerülheti, hogy letartóztassák. Hogyan is hihette, hogy helyt tud majd állni egy rendezett 
világban, ahol az embert szabályok és törvények kötik gúzsba? 
-  Maga most itt marad - parancsolt rá Rico da Silva. 
-  Nem ké... kényszeríthet rá - felelte Bella dadogva. - A nyakamra küldheti a 
rendőrséget, de nem tarthat itt fogva. 
-  Hívom a biztonsági szolgálatot vagy a rendőröket. Nem vagyok bolond. Ha 
most innen kisétál, bottal üthetem a nyomát. Talán már egy másik bűncselekmény 
miatt is keresik a hatóságok - vélekedett a férfi, és hűvösen végigmérte a lányt. 
-  Fogalmam sincs, miről beszél! - tiltakozott Bella. 
-  Ahhoz képest, hogy csak figyelmetlenül vezetett, és nincs biztosítva, túlságosan 
megijedt. Ha életében ez az első kihágása, megúszhatja pénzbírsággal. Ha viszont más 
is szárad a lelkén, érthető, miért fél ennyire a rendőrségtől. 
Azt hiszi rólam, hogy megrögzött bűnöző vagyok, gondolta Bella. Nem volt azonban ismeretlen számára ez a helyzet, hiszen korábban is gyakran kellett előítéletekkel 
megküzdenie. A nagyapjánál, Grampsnél töltött első év, amikor először kellett az 
anyjától elszakadnia, maga volt a pokol. A szomszédok, a tanárok és osztálytársak 
mindannyian őrá mutogattak, amikor sorozatos lopás bolygatta fel az iskola nyugalmát. Bella sosem lopott semmit, de ha az igazi bűnöst nem érik tetten, talán még ma 
is mindenki azt hiszi, ő volt a tolvaj. Összeszedte a maradék büszkeségét és kihúzta 
magát. 
-  Makulátlan múltam van. 
-  Excelente. Akkor nem is kell jelenetet rendeznie, ha most elkísérem a rendőrségre. 
-  Maga... maga igazán a rendőr... a rendőrségre akar vinni? - Bellát rettegés 
fogta el. 
-  Mitől ijedt meg ennyire? - kérdezte Rico da Silva szinte kedélyesen. 
-  Ahhoz magának semmi köze. 
A férfi határozott arcvonásai megkeményedtek. 
-  Ahogy gondolja. Induljunk, még sok dolgom van ma. 
-  Nem megyek - mondta Bella a félelemtől halálra váltan -, csak ha leüt, és a 
hajamnál fogva rángat el. 
-  Ne hozzon kísértésbe! - mondta a férfi, és gúnyosan nézett Bellára. - És fejezze 
be ezt a színjátékot! Nem hatott meg vele. Maga nem egy félénk virágszál, querida. 
Megmutatja, amije van. 
-  Hogy mer velem így beszélni? 
-  A múlt éjjel megsajnáltam magát. Azzal viszont, hogy ma besétált ide, nagy 
hibát követett el. Azt gondolta, elég, ha megmutatja azt a csábító alakját, és én kész 
leszek... tárgyalni magával. 
-  Nem igaz - tiltakozott Bella rémülten. 
-  Sí... Dehogynem. - Rico da Silva gúnyosan felnevetett. 
-  Diós mío. Igaz, hogy nem tud helyesen írni, de kiválóan ért hozzá, hogyan adja 
el magát. Tegnap éjjel megkaphattam volna, ha akarom. És valóban akartam magát, 
ha csak egy pillanatra is. Melyik férfi ne kívánná meg, hiszen maga rendkívül csinos 
fiatal nő. Csakhogy én nem érintkezem örömlányokkal. Sohasem tettem ilyet, és ezután sem fogok idáig süllyedni. 
Bellát e szavak hallatán a hányinger kerülgette. Úgy érezte, csúnyán bemocskolták. Az utolsó másodpercektől eltekintve, melyeket tegnap éjjel az autójában töltött, 
Rico da Silva egyáltalán nem tett rá érzéki benyomást. Bella sem megismerkedni, sem 
kacérkodni nem akart vele, semmi sem indokolta hát, hogy a férfi így rátámadjon. 
A kép, amelyet a férfi kialakított róla magában, annyira távol állt a valóságtól, 
hogy az már szinte nevetséges volt. Bella mégsem tudott nevetni, mert a férfi szavai 
rettenetesen fájtak neki, ugyanúgy mint a falusiak pletykája azokban a régi időkben. 
Rico da Silva megfogta a lány karját és kivezette az irodából, el a csodálkozó 
titkárnő mellett, be a liftbe. Bella csak akkor tudott újra megszólalni, amikor bezárult 
mögöttük a felvonó ajtaja. 
-  Maga megőrült - suttogta, és lüktetni kezdett a halántéka. 
-  Ezt majd mondja el a rendőrségen - felelte a férfi közönyösen, emlékeztetve 
Bellát, hová is tartanak. 
-  Nem megyek a rendőrségre! - kiáltotta Bella kétségbeesve, és dörömbölni kezdett a lift ajtaján, akár egy ketrecbe zárt vadállat. 
Rico da Silva megint elkapta Bella karját, és a fülke falához szorította őt. 
-  Engedjen el, maga gazember! - sikoltotta Bella, szinte eszét vesztve a félelemtől, miközben megpróbált kiszabadulni a férfi kezéből. Rico da Silva azonban sokkal 
erősebb és magasabb volt nála, s minél inkább kapálózott a lány, annál erősebben 
szorította a lift hideg fémfalához, míg végül Bella már mozdulni sem tudott. A férfi 
értetlenül meredt rá. 
-  Nem fogom bántani magát. Miért viselkedik így? Nyugodjon meg - mondta 
végül. 
-  Engedjen el, kérem! 
-  Ha nem a rendőrségre, akkor a lakásomra viszem -jelentette ki a férfi. Arcának 
minden izma megfeszült és Bella rémülten fedezte fel borostyánszínű szemében az 
érzéki vágyat. - Sí, még soha senkit nem kívántam ennyire, mint most magát, és az a 
tudat, hogy könnyen meg is kaphatom, mit sem változtat ezen. Csakhogy ez beteges 
vágy, amelynek nem fogok engedni. - A férfi olyan közel volt Bellához, hogy a lány 
az arcán érezte a leheletét. - Ha mégis megtenném, azt maga nagyon megbánná 
folytatta Rico da Silva, miközben egyre mélyebben hajolt a lány fölé. - Higgye el, 
jobban jár, ha a rendőrségre megyünk. 
Bella mintha valahonnan a távolból hallotta volna a férfi hangját. Ezernyi új és 
ismeretlen dolog vonta el a figyelmét: a férfi testének melege, furcsán ismerős illata, 
saját vérének lüktetése, az erős szívdobogás és a félelmetes izgalom, amely most a 
hatalmába kerítette. 
Rico hirtelen Bella ajkára szorította száját, és ezzel még inkább lázba hozta a lányt. 
Bella még sosem élt át ilyesmit. Amikor a férfi nyelve a szájába hatolt, ismeretlen 
vágy ébredt benne, s egész testében megremegett. Érezte a férfi kezét a csípőjén, amint 
Rico egyre közelebb húzza őt magához, s megrémítette, hogy a teste készségesen 
egyre inkább a férfihoz simul. Egyszerre rekedt kiáltás tört fel a torkából, egy különös, 
állatias sóhaj, melyet teljesen idegennek érzett magától. 
Rico hirtelen elengedte, és olyan erővel tolta el magától, hogy a lány szinte nekiesett a fülke hideg falának. Kábultan nézett a férfira. Ekkor kinyílt a lift ajtaja, és Bella 
a friss huzattól újra magához tért. 
Menekülj! - ez volt az egyetlen dolog, amire gondolni tudott. Kiugrott a liftből, 
és a sok összezsúfolt autót látva ráébredt, hogy a mélygarázsban lehetnek. A felvonótól nem messze két nagydarab férfi állt, akik feléjük indultak, majd mégis megtorpantak. Az arcukon döbbenet és hitetlenkedés tükröződött. 
-  Tűnjenek el innen! - kiáltott rájuk Rico. 
-  DeMr. da Silva... 
-  Kifelé! 
Bella elindult az autók közötti keskeny folyosón. A garázsban félhomály volt. 
Egyszerre csak valaki megragadta a karját, és visszarántotta, mint egy rongybabát. 
Amint Rico megpendentette őt, Bella a férfi sípcsontjába rúgott. Ha maradt volna 
ideje rá, egy kényesebb pontot is célba vesz. 
-  Élvhajhász disznó! 
-  Magának is jólesett! - felelte Rico fájdalomtól eltorzult arccal, miközben szorosan fogta Bellát. 
-  Ne mozduljanak! Ha nyugton maradnak, nem esik bántódásuk - hallatszott váratlanul egy kemény férfihang valahonnan. 
-  Mi az ördög... - szólalt meg Rico, de amint megfordult, elnémult, és Bella 
érezte, hogy a férfi minden izma megfeszül. A lány követte Rico tekintetét, és két 
fegyveres férfit pillantott meg, fekete maszkkal az arcukon. 
-  Nyugalom... Lassan menjen odébb a férfitól! - utasította a magasabbik. 
Bella szinte megbénult a félelemtől. Egy darabig a szemét meresztgette, mert azt 
hitte képzelődik. Egyre jobban a hatalmába kerítette a rettegés. 
-  Na, mozduljon már... Még jó, hogy megszabadított bennünket a testőröktől. 
Fontos magának ez a hölgy? - kérdezte aztán Ricóhoz fordulva az álarcos. 
Bella ekkor hangosan felsikoltott. Nem szándékosan tette, de nem is tudta elfojtani. A magasabb férfi azonnal mellette termett, és olyan erővel lökte le a földre, hogy 
Bella másodpercekig levegőt sem kapott. A férfi a szájára tapasztotta széles tenyerét, 
aztán a lány egy szúrást érzett a felkarján, és minden elsötétült körülötte. 
3. FEJEZET 
Bella fázott, valami keserű ízt érzett a szájában, és zúgott a feje. Nagy nehezen 
felnyitotta a szemét, és meg akarta nézni, honnan származik a zaj, amely már majdnem 
beszakítja a dobhártyáját. Úgy hangzott, mintha két fémtárgy csapódna össze. 
A látása kicsit homályos volt még, mint ahogyan zavarosak voltak a gondolatai is. 
Egy kopár falat látott. Nyögve elfordította a fejét, és megállapította, hogy valami 
keskeny, kemény ágyon fekszik. A rettenetes kalapálás hirtelen abbamaradt, de egy 
darabig még visszhangzott Bella fülében. Aztán a lány hallotta, hogy valaki közeledik felé. 
-  Reméltem, hogy még nem tér magához, nehogy kísértésbe essek és meg akarjam ölni. 
-  Rico? - kérdezte Bella bizonytalanul, majd megpillantotta a férfit. 
-  Miért is nem hívtam a biztonsági szolgálatot vagy a rendőrséget? - dühöngött 
a férfi. - Minek is hagytam, hogy a vágyam vezéreljen? Diós mío! Egyetlenegyszer 
térek le az erény útjáról, máris megbüntet a sors, és kis híján meggyilkolnak. Ha élve 
kikerülünk innen, magát azonnal a rendőrségre viszem. És ha a brit igazságszolgáltatást valóban az igazságosság elve vezérli, magát örökre lecsukják. 
Miközben Ricót hallgatta, Bellának meg-megrándult a szemhéja. Most nagy nehezen felült, átfogta a térdét, és halkan megkérdezte: 
-  Mi történt? 
-  Elraboltak - felelte a férfi. 
-  Ó. - Bella nem tudott mit kezdeni ezzel a válasszal. Aztán eszébe jutottak a 
mélygarázsban töltött utolsó pillanatok, és megszédült. - Te jó ég... 
-  Nehogy sikoltozni kezdjen! - mordult rá gorombán a férfi. 
Bella felnézett rá. Ricón már nem volt se zakó, se nyakkendő. Egykor hófehér 
ingén most fekete foltok éktelenkedtek, hullámos fekete haja összeborzolódott. 
-  Azt mondta, elrabolták magát. De én is itt vagyok. - Bella lassan fölkelt az 
ágyról. 
-  Kértem őket, hogy magát hagyjuk ott. Elmagyaráztam nekik, hogy butább annál, semhogy a rendőröknek segíthetne, és egyébként is teljesen értéktelen. 
Bella elgondolkodott. 
-  Köszönöm. Ennél többet nyilván nem is tehetett volna értem. 
-  Van legalább egy csöpp esze magának? - kérdezte Rico magából kikelve. 
Vagy arra vagyok ítélve, hogy az utolsó óráimat egy ostoba libával töltsem? 
Bella megrezzent, mit akit megütöttek. Igazán nem érdemelte meg, hogy butának 
nevezzék, hiszen olyan kiváló értelmi képességekkel rendelkezett, amilyenekkel a 
lakosságnak csak két százaléka dicsekedhet. Ezt azonban nem szokta senkinek az 
orrára kötni, nehogy bárkit zavarba hozzon, vagy maga ellen hangoljon. Végtére is 
értette Rico viselkedését. A férfi nyilvánvalóan ürügyet keresett a veszekedésre, szüksége volt rá, hogy vagdalkozzon maga körül, így próbálta levezetni a benne fölgyülemlett feszültséget, és csak Bellán tölthette ki a mérgét. Jóindulatúan eleresztette a 
füle mellett a sértő megjegyzéseket, és nekilátott, hogy felderítse a terepet. Megérintette a falat. 
-  Ez fémből van - állapította meg. 
-  Örülhetünk, hogy legalább néhány szellőzőnyílást hagytak rajta. 
Bella nem figyelt a férfi szavaira. Körbejártatta tekintetét az ágyon, a széken és az 
elemmel működő lámpán. Ez volt a helyiségben az egyetlen fényforrás, ablak sehol 
sem látszott. Bella ismerte ezt a fajta világítást, úgyszólván efféle gyér fényben nőtt 
fel, és gyakran ücsörgött a sötétben, ha az anyjának már nem volt pénze gázpalackra 
vagy paraffinolajra. Bella megkerülte Ricót, észrevett egy gyöngyökből fűzött függönyt és félrehúzta. Kísérteties fény vetődött inneri a szomszédos fülkébe, ahol egy 
gázzal működő hűtőszekrény állt, egy kis asztal meg egy szék, egy öreg szekrény és 
egy régi kályha, amelynek csöve a fémtetőbe csatlakozott. Aztán megpillantotta az 
ajtót. Lenyomta a kilincset, mert hirtelen kétségbeesett vágyat érzett egy kis napfényre, de hiába. Az ajtó mögött csak egy vécét és egy mosdókagylót talált. Sehol egy 
ablak. A torka elszorult, érezte, hogy lassan erőt vesz rajta a kétségbeesés. Mélyen 
beszívta a levegőt, hogy megnyugodjon. 
-  Hol vagyunk? 
-  Egy fém szállítótartályban. Remek, ugye? - felelte Rico szenvtelenül. - Remélem, nem érez szorongást. 
Szerencsére eddig Bellának sosem volt ilyen gondja. Megint körülnézett. Úgy tűnt, 
tökéletesen el vannak zárva a külvilágtól. Újra elfogta a páni féléiéin. 
-  Olyan, mintha egy nagy fémkoporsóba lennénk bezárva - mondta végül Ricóhoz fordulva. 
-  Hány óra van? - kérdezte a férfi. - Az én órám elromlott. 
Bellának ez az egyszerűkérdés segített, hogy újra összeszedje magát. Visszament 
a világosabb helyiségbe, és megnézte az óráját. 
-  Hét óra múlt tíz perccel. 
-  Ideje lenne enni valamit. 
-  Enni? - emelte föl a hangját Bella. - Emberrablók tartanak fogságban bennünket, maga pedig a gyomrára gondol? Én ki akarok innen jutni! 
-  Azt hiszi, én itt akarok maradni? - Rico komoran Bellára pillantott. 
-  Az elmúlt órákban alaposan körülnéztem. Minden acélból van, az ajtókat is 
beleértve, azok pedig igen jól zárnak - mondta Rico hűvösen. - Nincs semmi esélyünk. 
Most már Bella is fölfedezte az ajtókat, amelyeket eddig észre sem vett, olyan jól 
illeszkedtek a falba. 
-  Hallottam már olyasmit, hogy emberek megfulladtak vagy éhen haltak ilyen 
tartályokban... 
-  Eszem ágában sincs itt végezni az életemet - vágott közbe Rico élesen. - Azt 
hiszem, az emberrablók nem is ezt a sorsot szánták nekünk. Holtan különben sem 
érnék nekik semmit. 
-  Ezt miből gondolja? 
-  Az elrablásomat nyilvánvalóan alaposan előkészítették, és igyekeztek kizárni 
minden lehetséges kockázatot - magyarázta Rico. - Mindenről gondoskodtak, ami az 
élethez feltétlenül szükséges. Van vizünk és élelmünk. Az elrablóinknak tehát nem 
kell közvetlenül gondoskodniuk rólunk, és valószínűleg meg vannak győződve arról, 
hogy nem szökhetünk meg, ezért nem is hagytak itt senkit az őrzésünkre. Azt hiszem, 
a körülményekhez képest a lehető legnagyobb biztonságban vagyunk. 
-  Igazán? 
-  Nos, én sokkal rosszabbul érezném magam, ha az egyik emberrabló itt ülne 
mellettünk - felelte Rico közönyösen. - Vagy ha valamelyikük bejött volna, amikor 
döngetni kezdem a falat, és rám parancsol, hogy hagyjam abba. 
-  Szóval maga csinálta azt a lármát - állapította meg Bella. 
-- Tudni akartam, hogy vigyáz-e valaki ránk, vagy esetleg fölhívni magunkra a 
figyelmet. Egyelőre nem jártam sikerrel, de majd tovább próbálkozunk. Bármikor 
meghallhatja valaki a jelzésünket. 
-  Igen - bólintott Bella. 
Az idegei pattanásig feszültek. Nagy erőfeszítésébe került, hogy megőrizze az 
önuralmát. Míg ő aludt, Ricónak volt elég ideje, hogy zavartalanul átgondolja a helyzetet, és kitaláljon valamit. Neki viszont egyik percről a másikra kellett szembesülnie 
mindezzel, és nem is gondolhatott végig mindent. Dühös volt, és félt. Megfosztották 
a szabadságától, és talán az élete is veszélyben forog. 
-  Úgy tűnik, kint teljes a csend és a nyugalom - mondta Rico, miközben végigsimított hullámos haján. - Hallgatózzunk egy kicsit, hátha meghallunk valamit, ami 
arra utalna, hogy emberek vannak a közelben... járművek zaját, kutyaugatást vagy 
bármi hasonlót. 
-  Fogadni mernék, hogy ezek a falak olyan jól szigetelik a hangot, mint a kettős 
üveg. Az egyik barátnőmnél nemrég szereltek fel ilyen ablakokat, és nem hallatszik 
be rajtuk semmi. - Bella elnémult, amikor észrevette Ricő szemrehányó pillantását. 
Bocsásson meg, csak úgy fecsegek... 
-- Fejezze be végre! - mordult rá Rico. 
-  Valami olyasmit mondott, hogy itt van ennivaló. 
-  A hűtőszekrényben. 
-  Mit gondol, mindkettőnknek elég lesz? - kérdezte suttogva Bella, mert eszébe 
jutott, hogy az emberrablók csak egy emberre számítottak. 
-  Takarékosan bánunk majd az élelemmel és a világítással. Nem tudhatjuk, meddig kell itt maradnunk - felelte Rico nyugodt hangon. 
Bella úgy érezte, Rico különös módon elemében van. 
-  Maga úgy viselkedik, mintha már korábban is átélt volna ilyesmit - mondta 
némi nehezteléssel a hangjában. 
-  Fölkészítettek a hasonló helyzetekre, de sosem hittem, hogy valaha is szükségem lesz rá. 
Bella lerogyott az asztalka melletti székre. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy 
emberrablók fogságába került. Azt hitte, ilyesmi csak másokkal történhet meg... Márpedig az áldozatok nem mindig ússzák meg élve. Bella rettenetesen érezte magát. 
-  Milyen gazdag maga, Rico? - kérdezte remegő hangon. 
-  Nagyon. 
-  Remek - nyugtázta Bella. 
Rico maga mondta, hogy az emberrablást valószínűleg alaposan előkészítették. 
Ha tehát, mint az remélhető, nem valamiféle őrültek hatalmába kerültek, nyilván azonnal elengedik majd őket, amint Rico bankja vagy a családja, esetleg valamilyen megbízottjuk kifizeti a váltságdíjat. 
-  Értem is pénzt fognak követelni? - kérdezte Bella. 
-  Azt kétlem. 
Persze, hiszen ő értéktelen. Egyszerűen a legrosszabbkor került a legrosszabb 
helyre, s mindez Rico hibájából történt így. Aztán szörnyű gondolata támadt. Mi lesz, 
ha Rico az izgalomtól szívinfarktust kap, és meghal? Akkor vele biztosan végeznek 
az emberrablók, hogy megszabaduljanak tőle, hiszen érte senki sem fizetne váltságdíjat. 
-  Teljesen egészséges? - kérdezte félénken Ricót. 
-  Makkegészséges vagyok - felelte a férfi. 
Bella megkönnyebbülten bólintott, de még mindig nem igazán tudta felfogni, hogy 
mindez valóság. Huszonnégy órával ezelőtt még azt sem tudta, hogy Rico da Silva a 
világon van. 
-  Tegnap ilyenkor még nem is ismertük egymást - mondta ki, ami épp eszébe 
jutott. 
-  És nem voltunk sokkal boldogabbak? 
-  Nem értem, miért ilyen utálatos - méltatlankodott Bella. - El kell ismernie, hogy 
nagyon jól viselem ezt az egészet. Először maga fenyegetett meg, és támadt rám... 
-  En? - Rico borostyánszínű szeme szikrázott a dühtől, és Bella ráébredt, hogy a 
férfi fagyos közönye csupán álarc, amely mögött gyilkos indulatok lapulnak. 
-  Igen, maga. Aztán leütöttek, elkábítottak és elraboltak. Maga nélkül én nem 
mentem volna oda - bökte ki Bella. 
-  És ha maga nincs, most én sem ülök itt. 
-  Hogyhogy? 
Rico lehajtotta a fejét. 
-  Mindegy, ne is törődjön vele! Csak egy dolog fontos, a túlélés. 
Bella a padlót bámulta, és a szemében könnyek égtek. Még mindig nem tért magához az ijedtségből. Meg akarta kérdezni Ricótól, hogyan értette, amit az imént mondott, és hogy tulajdonképpen mi történt azután, hogy ő a mélygarázsban elveszítette 
az eszméletét, de inkább összeszorította remegő ajkát, és nem szólt semmit. 
-  Együnk valamit! -javasolta Rico. 
Bella azonnal felpattant. Megkönnyebbülten látta, hogy a jégszekrény tele van, 
ám a következő percben megrettent. Vajon mennyi ideig akarják az emberrablók fogva tartani őket? 
-  A szekrényben vannak még konzervek, néhány lámpa, pótelem, edények meg 
evőeszközök. 
-  Csinálhatnánk kicsit nagyobb világosságot - ajánlotta a lány. 
-  Nem szükséges. Takarékoskodjunk inkább! 
Bella felmérte a szekrény tartalmát, és kivett egy konzervet. 
-  Ha begyújtaná a kályhát, meg tudnám a tetején melegíteni az ételt. 
-  Nincsen mivel fűteni. 
-  Elégethetünk egy széket -javasolta Bella, mert fázott. 
-  Nem valami jó a szellőzés. Ha a füst nem tud távozni, megfulladunk. Nem 
gyújtunk be. 
Bella kelletlenül föladta a harcot. Visszatette a konzervet a szekrénybe, elővett 
egy tálat és tisztogatni kezdett egy fejes salátát. Aztán a mellékhelyiségbe ment, ahol 
az egyetlen vízcsap volt, megmosta a salátaleveleket, és amikor visszatért, csodálkozva látta, hogy Rico már megterítette az asztalt. Amikor meglátta a tányérokon a sajtot 
és a szárával együtt feltálalt paradicsomot, elmosolyodott. Rico láthatóan még annyira 
sem volt házias, mint ő, de legalább igyekezett segíteni. 
-  Mi történt azután, hogy engem elkábítottak? - kérdezte Bella minden bevezetés 
nélkül, amikor végül leültek az asztalhoz. 
-  Miért fontos ez? 
-  Mert tudni szeretném. 
-  Amikor felkiáltott, attól féltem, azonnal lelövik. A két álarcos közül az alacsonyabbik nagyon ideges volt, és már magára fogta a fegyverét, amikor a másik leütötte 
magát. 
Bella az ajkába harapott. 
-  Nem akartam kiáltani. 
-  Nyilván önkéntelenül tette - felelte kurtán Rico. 
Ricóval persze ez nem történhetett volna meg, gondolta Bella, és érezte, hogy a 
férfi még nem mondott el mindent. 
-  És maga mit csinált? 
-  Megpróbáltam ártalmatlanná tenni a magasabbik álarcost. 
-  Hogyan? 
-  Hátracsavartam a karját. 
-  Meg is ölhették volna - mondta Bella ijedten. 
-  Nem maradhattam tétlen. 
-  És aztán? 
-  Birkóztunk egy kicsit, amíg a másik hátulról le nem ütött. Többre nem emlékszem. Amikor újra magamhoz tértem, már itt voltunk, és az órám nem működött 
fejezte be Rico a beszámolót. 
-  De legalább élve megúszta. - Bella összeszedte a bátorságát, és fölnézett a 
tányérjáról. - Köszönöm, hogy a védelmemre kelt - mondta halkan, és elpirult. 
-  Ne köszönje! Ostobaság volt. Az alacsonyabb álarcos nyilván úgysem mert 
volna rálőni magára. A társa az útjában állt, és valószínű, hogy már elő is készítette 
magának az injekciót. Néha az embert gonoszul megtréfálják az ösztönei. 
Rico tagadta ugyan, hogy megmentette volna a lány életét, és nem is tartott igényt 
hálára, Bellát mégis mélyen meghatotta ez az önzetlen közbelépés. Nem sok férfi tett 
volna ilyet egy jóformán ismeretlen nőért. 
-  Mit csinált volna, ha én nem vagyok ott? - kérdezte Bella váratlanul. 
-  Semmi értelme ezen gondolkodni. 
-  Maga igazi üzletember - felelte Bella durcásan. - Úgy látszik, nem tud egyenesen válaszolni egyetlen kérdésre sem. 
A férfi arca elkomorult. 
-  Estupendo, de ha ragaszkodik hozzá... Nos, amikor felkiáltott, éppen meg akartam nyomni az órám vészjelző gombját, hogy riasszam a testőreimet. 
-  És az olyan hangos, hogy meghallották volna? 
-  Természetesen nem - felelte Rico mogorván. - Az emberrablók sem hallottak 
volna semmit, hiszen a riasztás a testőreim vevőkészülékében szólal meg. 
-  És akkor azonnal a segítségére sietnek - egészítette ki Bella. - Micsoda óra! 
-  Azt is jelzi, hol tartózkodom. 
-  Hiheteüen. 
Bella a tányérjára meredt, hogy elkerülje Rico szemrehányó tekintetét. Az ő bűne 
volt, hogy a férfi nem tudta bekapcsolni a vészjelzőt, és hogy tönkrement az órája. 
-  Talán lövöldözés támad, ha a testőrei hirtelen felbukkannak - mondta Bella, 
hogy mentegesse magát. 
-  Jobban vannak kiképezve annál, mintsem hogy ilyen őrültséget csináljanak. 
Valószínűleg bemérték volna, hogy hol vagyok, és aztán feltűnés nélkül követnek 
bennünket. 
Bella eltolta magától a tányért. Az a gondolat, hogy Ricónak miatta nem sikerült 
megmenekülnie, végképp elvette az étvágyát. Azt is világosan látta, hogy a férfi mindezt elhallgatta volna, ha ő nem erősködik. 
-  Ugye nem sokra megy vele, ha most bocsánatot kérek? 
-  No importa... Ki tudja, mi minden jöhetett volna még közbe. Ilyenkor bármi 
megeshet - válaszolta a férfi fölényesen. - Az én hibám is, hogy ez a szerencsétlenség 
megtörténhetett. Én küldtem el a testőröket. És ha nem viszem le magát a garázsba, 
maga most nem lenne itt. Az emberrablók már vártak rám. Ha az ember állandó veszélyben él, gyakran kell változtatnia a napirendjét, de sajnos az üzleti ebédek időpontja eléggé kiszámítható. 
-  Valóban - mondta Bella, és csodálkozott, mennyire másképp közelíti meg most 
Rico a kérdést. 
A férfi Bella félénk arcát nézte, s tekintetében megcsillant a vágy. 
-  Por Diós. Jóvátehetetlen hibát követtem el azzal, hogy magán töltöttem ki a 
dühömet. Kérem, bocsásson meg. Nem szokott előfordulni velem, hogy ennyire tehetetlen legyek. Tudatában voltam annak, hogy bármikor megtámadhatnak vagy elrabolhatnak, de sosem hittem igazán, hogy ez egyszer valóban megtörténik. A baj 
mindig akkor jön, amikor a legkevésbé számítunk rá. 
-  Ne hibáztassa magát! - mondta Bella, és alig tudta levenni tekintetét a férfiról. 
Milyen nyílt és becsületes ez az ember! A lányt meglepte, hogy egy ilyen befolyásos férfi ennyire közvetlen, s ráadásul még bocsánatot is kér tőle. Egyszeriben 
ráébredt, hogy nemcsak Ricónak vannak előítéletei vele szemben, de ő is elfogultan 
vélekedett a férfiról. Pedig sosem találkozott még olyan szilárd akaraterővel és határozottsággal, mint amilyet Rico tanúsított, amióta fogságba kerültek. Csak egy dolog 
fontos, a túlélés, adta ki a férfi nemrég a jelszót, és ennek megfelelően is viselkedett. 
A jelek szerint leginkább az aggasztotta, hogy az emberrablók ennyire elvágták őket 
a külvilágtól. 
-  Mit gondol, hol lehetünk? - kérdezte Bella. 
-  Ha egész idő alatt autóztunk, amíg eszméletlen voltam, akkor több száz kilométerre lehetünk Londontól. Persze az is lehet, hogy a városon belül vagyunk - felelte 
Rico. 
-  Olyan csöndes körülöttünk minden -jegyezte meg Bella. 
-  Ez a tartály egy épületben áll. Amennyire a szellőzőnyílásokon keresztül kivehető, úgy tűnik, tető van felettünk. 
Bella meglepve nézett a férfira. 
-  Odakint meglehetősen sötét van - folytatta Rico. - Lehetséges, hogy egy régi 
raktárépületben vagyunk, kilométerekre mindén lakott területtől, vagy esetleg egy 
csűrben valahol vidéken. 
-  Jól átgondolt mindent. 
-  Több időm volt rá, mint magának, és több is a gyakorlatom. A bankszakma 
gyilkos üzletág. A véremben van, hogy minden lehetőségre gondolni kell. 
Bella mosolyogva lehajtotta a fejét. Mulattatta, hogy a férfi butának tartja őt, csak 
mert rossz a helyesírása, használt ruhákat hord, és túl sokat fecseg, amikor ideges. Ha 
Rico látná a festményeimet, talán megváltozna a véleménye rólam, gondolta. Persze 
ez sem biztos. 
Hector szerint Bellának még várnia kellene egy kicsit az első kiállítással, mert a 
művészete egyelőre nem elég kiforrott. Hectornak értenie kell ehhez, hiszen valamikor nemzetközileg elismert kritikus volt, aki művészeket indíthatott el a pályán, vagy 
tehetett tönkre. 
-  Ha egy csűrben vagyunk, talán ház is van a közelben - mondta Bella reménykedve, de mindjárt meg is ijedt a saját ötletétől. - És ha ház van, akkor esetleg ott 
tanyáznak az emberrablók - tette hozzá remegő hangon. 
-  Sí- erősítette meg Rico. - Csakhogy a körülményekből akár arra is következtethetünk, hogy több kilométernyi távolságra vannak tőlünk, vagy akár már a határon 
is túl. 
-  A határon túl? Minket pedig itt hagytak csücsülni az idők végezetéig? - Bella 
elsápadt. 
-  Az egészet nagyon ügyesen megtervezték. Minden apró részletet - hangsúlyozta Rico. - Nem alkalmaztak felesleges erőszakot velünk szemben, erős altatóval kábítottak el, és olyan rejtekhelyre hoztak, ahol van ennivaló és némi kényelem. 
-  Terroristák voltak? 
-  Nem hinném, de lehet, hogy tévedek. Az alacsonyabb, amelyik olyan ideges 
volt, valószínűleg nem volt hozzászokva, hogy fegyvert tartson a kezében. A másik 
viszont szakértőnek látszott, és több volt az önbizalma is. Valósággal élvezte a helyzetet. Az, hogy foglyul ejtsen, kihívást jelentett a számára. Szívesen vállalta a kockázatot, és úgy tűnt, megszokta a veszélyt. Korábban talán katona lehetett, vagy zsoldos. 
Gyorsan átlátta a helyzetet, és tudatosan cselekedett. 
-  Félek - szólt Bella alig hallhatóan. 
Rico egy pillanatra megfogta Bella kezét, de a lány ettől csak még jobban megijedt. 
-  Talán mégsem olyan csacsi, mint amilyennek eddig hittem - állapította meg 
Rico némi öngúnnyal. 
-  A rendőrség biztosan keresni fog bennünket - gondolkodott Bella hangosan. 
Most először jutott eszébe, hogy a rendőrség meg is mentheti, nemcsak fenyegetheti az embert. Várakozóan a férfira pillantott. 
-  Sí- mondta Rico, és elmélyülten bámulta a poharát. 
-  És országos körözést rendelnek el - folytatta Bella. - Bemondják a hírt a tévében 
és a rádióban. Mindenki tudni fog róla, hogy elraboltak bennünket. Valaki biztosan 
látott valamit, ami segíthet, hogy a nyomunkra bukkanjanak. 
-  Meséljen nekem Hectorról! - kérte Rico váratlanul. 
-  Hectorról? - kérdezett vissza Bella meglepetten. 
-  Mái- biztosan feltűnt neki, hogy maga nincs sehol - mondta Rico magyarázatképpen. 
Bella néhány másodpercig gondolkodott, majd megrázta a fejét. 
-  Még nem. Nem tartjuk annyira szemmel egymást. 
-  Szóval Hector már hozzá van szokva, hogy maga nem mindig tölti otthon az 
éjszakát? - kérdezte Rico csípősen. 
-  Mindkettőnkkel előfordul néha, hogy a barátainknál éjszakázunk. Hector nagyon zárkózott életet él, csak magával törődik, és nem üti bele az orrát mások dolgába. 
Az ő napirendje elég kötött, az én életem viszont nem ilyen szabályszerű - vallotta 
meg Bella. - Nagyon ritkán étkezünk együtt. Amikor megkérdezte, volna-e kedvem 
hozzá költözni... 
-  Ez mikor volt? 
-  Egy évvel ezelőtt. 
-  Hol ismerték meg egymást? 
-  Ó, már ősidők óta ismerem Hectort - mosolyodott el Bella. - Pontosabban 
tizennégy éves koromtól. 
-  Tizennégy éves korától... - ismételte meg Rico mogorván, és Bella úgy látta, 
undorral elfintorítja az arcát. 
-  Mi baj van? - kérdezte Bella, és a homlokát ráncolta, mivel nem értette, mit 
furcsáll ezen Rico. 
-  Ha maga szerint minden rendben van, nem szóltam semmit - felelte a férfi 
rejtélyesen. - És hol voltak akkor a szülei? 
-  Akkoriban a nagyapámnál laktam. 
-  És a nagyapja nem védte meg ettől a mocskos öregembertől? 
Bella felpattant a székéről. 
-  Maga mocskos öregembernek meri nevezni Hectort? 
-  Sí... igen. Egy ilyen viszony számomra undorító. 
Bella zöld szeme villámlott a haragtól. 
-  Maga valóban azt hiszi, hogy nekem viszonyom van Hectorral? - kérdezte felháborodva. - Te jó ég! Miket képzel rólam? Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom a 
szennyes képzelgéseiből, Mr. da Silva, de Hector nem több számomra, mint a főbérlőm és a családom jó barátja. 
-  A család barátja? - nézett Rico kérdőn a lányra. 
-  Hector már a hatvanas években ismerte az apámat - felelte Bella kelletlenül. 
-  És mikor fogja Hector észrevenni, hogy maga eltűnt? 
Bella még mindig remegett a dühtől. 
-  Fogalmam sincs. Ma még semmiképpen sem. Általában korán fekszik le, és én 
gyakran egész nap nem vagyok otthon. A reggelinél sem mindig találkozunk. Azonkívül dolgozom, sőt néha túlórázom is. Pincérnő vagyok... és nem az utcán lófrálok, 
hogy férfiakat szedjek fel - fújtatott mérgében Bella. - Azért, mert késő éjjel úton 
voltam egy ütött-kopott autóban, még nem vagyok szajha. 
Rico összehúzott szemmel fürkészte Bella arcát. 
-  Elhiszem - mondta végül. - Mégis olyan ellenállhatatlan érzékiség árad magából, hogy könnyen összezavar egy férfit. A megjelenése, a járása, a fátyolos hangja 
mind hozzájárul ehhez. 
Bella elképedve bámult Ricóra. A férfi olyan tárgyilagos könnyedséggel fogalmazta meg róla a véleményét, mint egy vállalatvezető, amikor a személyzeti osztály 
vezetőjével egy új munkaerőről cseveg. A lány elpirult. Soha nem beszélt még így 
vele senki. 
-  Azt hiszem, maga koránt sincs annyira tudatában annak, hogy milyen örvényt 
kavar maga körül, mint ahogy azt kezdetben feltételeztem, querida. - Azzal Rico 
félretolta a tányérját, és felállt az asztaltól. - Legfőbb ideje, hogy megint megpróbáljam felhívni magunkra a külvilág figyelmét - jelentette ki, és átment a másik helyiségbe, magára hagyva Bellát zavarával és bizonytalan érzéseivel. 
A lány gépiesen összeszedte és elmosogatta az edényeket, miközben Rico a piszkavassal fáradhatatlanul döngette a falat. Bellának lassan megint zúgni kezdett a feje, 
és hirtelen erőt vett rajta a kimerültség. 
-  Majd én folytatom - ajánlotta fel mégis, amikor Rico egy kis szünetet tartott. 
A férfi fekete haja nedves volt és izzadságcseppek csorogtak le a homlokán. 
-  Köszönöm - hárította el -, de így legalább levezethetem a mérgemet. Különben 
is maga alig áll a lábán. Miért nem fekszik le egy kicsit? 
-  Én is tehetek valamit az ügy érdekében. 
-  Maga is sorra kerül, ne aggódjon! Éjszaka vagy reggel még jobban lehet majd 
hallani a lármát. Ha elalszik, majd felébresztem. 
Bella keserűen elmosolyodott. 
-  Hogy aludhatnék ebben a zajban? 
-  Próbálj a meg! Meg kell őriznünk az erőnket, hogy el ne lankadjon a figyelmünk. 
-  Igaza van - ismerte el Bella, és átment a mellékhelyiségbe. 
Megmosta a kezét és az arcát, majd megtörülközött az odakészített friss törülközővel. A polcon egy érintetlen csomagolású fogkefét és fogkrémes tubust is talált. Az 
emberrablók láthatóan gondoskodtak áldozataik kényelméről. Ez a gondolat valamelyest megnyugtató volt. 
-  Használhatjuk közösen a fogkefét? - kiáltott ki Bella, amikor egy pillanatra 
abbamaradt a kopácsolás. 
-  Ha már az ágyat megosztjuk egymással, miért ne? - vetette oda Rico hanyagul. 
Azután megegyeztek abban, hogy az ágyat mégsem együtt fogják használni, hanem az egyenlőség és ésszerűség elve alapján felváltva alszanak és őrködnek majd, 
ha egyáltalán lehet aludni abban a lármában, amit az épp ügyeletes csap. 
Bella levetette a csizmáját és a harisnyáját. A lábbelit az egyik sarokba állította, 
majd visszament az ágyhoz, és bebújt a takaró alá. Hátat fordított a férfinak, titokban 
kigombolta fölül a kötött kabátkáját, és megpróbált elszenderedni. 
Ez azonban nem sikerült. Újra meg újra megjelent képzeletében Rico alakja, és az 
a csók járt az eszében, amelyet a felvonóban kapott tőle. Soha egyetlen férfi sem 
ébresztett még benne ilyen érzéseket, de nem is akart többé ilyesmit átélni. Tisztában 
volt a szerelem és a szenvedély közötti különbséggel, és tudta, hogy jobb, ha az utóbbitól óvakodik. 
A szülei mindketten szenvedélyes életet éltek, és nem tudták kordában tartani 
ösztöneiket. Cleo és Lionel képtelen volt egymással vagy bárki mással tartós kapcsolatot kiépíteni. Szerelmi kalandjaik rövidek voltak, és sosem váltották be a hozzájuk 
fűzött reményeket. Mohó és türelmetlen emberek módjára azt képzelték, hogy egy új 
társsal jobban megértik majd egymást. 
Bella szilárdan elhatározta, hogy ezen a téren semmiképp sem fogja követni példájukat. Persze mint minden fiatal nőnek, neki is voltak vágyai, de élete párjának 
kiválasztásában az eszével akart dönteni, nem pedig a testi vonzerő alapján. 
Hirtelen rádöbbent, hogy már egy napja nem is gondolt Cliffre. Pedig nagyon 
kedvelte a fiút, jól érezte magát a társaságában, becsülte az eszéért, és úgy vélte, 
egyformán gondolkodnak az életről. Azt hitte, mindez elegendő ahhoz, hogy a kapcsolatuk jó és tartós legyen. Úgy látszik azonban, Cliffnek több kell ennél. Bella mindeddig nem feküdt még le vele, mert nem volt elég biztos a fiú érzelmeiben. Az a 
nevetgélés pedig, amely legutóbb a telefonban hallatszott, nem hagyott kétséget afelől, hogy Cliff máshol keres magának szórakozást. Bella eldöntötte, hogy szakít vele. 
Cliff még éretlen, és nyilatkozataival, sőt fogadkozásaival ellentétben nyilván képtelen felelősséget vállalni egy tartós kapcsolatért. 
Miután ezt tisztázta magában, a lárma ellenére is sikerült elaludnia, hogy aztán 
valamivel később hason fekve ébredjen fel, egy meleg, izmos, szappanillatú testet 
érezve maga alatt. Ijedten nyitotta ki a szemét. 
4. FEJEZET 
Bella föl akart emelkedni, de egy kéz azonnal a hátára simult, és finoman megint 
lenyomta. 
-  Aludjon tovább! - mormolta Rico. 
-  Az ördögbe is, hogy aludhatnék így tovább? 
Bella újból megpróbált föltápászkodni, de nem tudott, hiszen a férfi egyik karját 
a dereka köré fonta. 
-  Diós, lazítson! - sziszegte Rico türelmetlenül. 
-  Viccel?! Egy ágyban fekszünk. 
-  Madre de Diós, hajnali négy óra van... 
-  Ideje, hogy felkeljek, és én döngessem egy kicsit a falat. 
Rico erre Bella dereka köré fonta a másik karját is. 
-  Ugyan, hagyja! Szükségem van egy kis alvásra, ne tegyen tönkre! 
-  Akkor is fölkelek, nem fekszem egy ágyban magával. 
-  Mit képzel rólam? Azt hiszi, meg fogom erőszakolni? - kérdezte Rico felháborodottan. 
-  Honnan tudjam? - vágott vissza Bella haragosan. - Hiszen maga teljesen 
meztelen. 
-  Miben alhatnék, ha egyszer nincs másik ruhám? Meztelen azért nem vagyok. 
Rico megfogta Bella kezét, és a csípőjéhez nyomta úgy, hogy Bella kénytelen volt 
megérinteni a férfi alsónadrágját. 
-  Mi jut eszébe! - kiáltotta a lány, és visszarántotta a kezét. 
Rico bosszúsan sóhajtott. 
-  Ne legyen ennyire gyermeteg! Férfi vagyok, és egy félmeztelen nővel fekszem 
az ágyban. Természetes, hogy nem vagyok közömbös. Szeretkezni azért nem szándékozom magával. 
-  Nem hiszek magának! - Bella ijedtében teljesen megdermedt, és hasztalan próbált elhúzódni a férfitól. 
-  Tudok uralkodni az ösztöneimen. Az indulataimon viszont már kevésbé. Ezt 
vegye figyelmeztetésnek! 
-  Nem bízom magában - fortyant föl Bella. Egyre jobban dühítette ez a helyzet. 
Előfordulhat, hogy elalszom, és maga... 
-  Ne aggódjon, arra úgyis felébredne. Teljes biztonsággal állíthatom, hogy egyetlen nő sem aludt még el, miközben az én odaadó figyelmemet élvezte. 
-  Ne legyen közönséges! Engedjen el! 
A férfi mondott valamit spanyolul, aztán hirtelen megmozdult, és Bella azon vette 
észre magát, hogy a hátán fekszik, Rico pedig fölötte. Alig tért magához a meglepetéstől, és éppen tiltakozni akart, amikor a férfi szenvedélyesen az ajkára szorította 
száját. 
Ami ezután történt, mélyen felkavarta Bellát. Rico nyelve hegyével az ajka közé 
furakodott, és az izgalom mindent elsöprő hulláma magával sodorta a lányt, elnyomva 
benne minden józan érvet. A szenvedély elragadta egy olyan világba, ahol az ellenállhatatlan testi csábítás lenyűgözte az akaratát. Bella csodálkozó ártatlansággal viszonozta Rico csókját. Hátravetette a fejét, hogy még jobban a férfihoz simuljon, és ezzel 
akaratlanul is tovább bátorította. 
- Por Diós - nyögte Rico, és magához szorította. - Azt... 
Bella önkéntelenül a férfi nyaka köré fonta a karját, és beletúrt sűrű fekete hajába. 
Élvezte, hogy megérintheti a férfit még sosem vágyott rá ennyire, hogy érezze egy 
másik ember testét. A bőre perzselt, az ereiben lüktetett a vér, és alig várta már, hogy 
ajkuk megint összeérjen. 
Eddig ismeretlen, forró szenvedély fogta el, s a teste megremegett. Rico még szorosabban ölelte magához, miközben oldalra fordult, és simogatni kezdte Bella mellét, 
melyet alig fedett a vékony csipke melltartó. Egyszeriben még ez a ruhadarab is lehullott róla, s a férfi olyan ügyes mozdulatokkal becézte formás, lágy keblét, hogy 
Bellának szinte elállt a lélegzete. 
Rico kicsit lejjebb csúszott, és a következő pillanatban gyengéden végigsimította 
nyelvével Bella ágaskodó mellbimbóját, hogy aztán az ajka közé vegye. Bella felnyögött, és borzongás futott végig a testén. A szíve vadul kalapált. Alig tudta elviselni a 
szenvedélyt, amely a hatalmába kerítette. Érezte, tudta, hogy elveszítette az uralmat 
teste fölött. Sosem fordult még elő vele, hogy egy férfi miatt így megfeledkezzen 
magáról. 
Ám egyszeriben megszólalt benne a józan ész figyelmeztető hangja, és Bella rémülten szakította ki magát az ölelésből. 
-  Ne! - kiáltotta, és legurult az ágyról. 
Eszebejutott, hogy a felsőteste meztelen, elfordult, a sötétben kitapogatta a szemben lévő falat, és nekitámasztotta a hátát. Fázósan átkulcsolta a térdét a karjával, s 
ekkor felgyulladt a villany. 
-  Madre de Diós! - Rico szemében izzott a szenvedély. - A fenébe is, mi történt? - kérdezte, és felült az ágyban. 
-  Kérem, adja ide a holmimat - mondta Bella, és közben a saját meztelen lábát 
bámulta. Szégyenkezett, és undorodott önmagától. Lelki szemei előtt ugyanakkor még 
mindig Rico határozott arca és hajlékony, izmos teste lebegett. Dühöt, félelmet és 
zavarodottságot érzett tenyerébe vájta a körmeit, és megpróbálta elűzni gondolataiból 
a férfit. 
Kötött kabátkája és melltartója a lába elé repült. Gyorsan felállt, elfordult, és belebújt a kabátkába. A melltartót nem vette föl, mert látta, hogy Rico figyeli. Hogyhogy 
észre sem vette, amikor a férfi levette róla a ruháját? Fölrémlett előtte, hogy elveszítette az önuralmát, és teljesen a férfi hatalmába került. 
-  Úgy viselkedik, mintha megtámadtam volna - mondta Rico dühösen. 
-  Maga kezdte, én pedig folytattam. Maradjunk ennyiben - felelte Bella halkan, 
még mindig háttal a férfinak. 
-  Én nem tettem semmit... - kezdte Rico. 
-  Amire én nem bátorítottam - fejezte be Bella kelletlenül a mondatot. - Tudom. 
Rico egy pillanatig hallgatott. 
-  Ha ezt beismeri - mondta aztán, és a hangjából érződött, csodálkozik Bella 
vallomásán -, akkor miért... 
-  Az érzékeim megbolondultak. 
-  Quédices? 
Bella összeszedte minden bátorságát, és szembefordult a férfival. 
-  A helyzetünkből adódik... A közelség az oka, ez a csalóka meghittség és a 
feszültség, amely felhalmozódott bennünk - magyarázta. - Sajnálom, hogy hagytam 
idáig fajulni a dolgot, de azt hiszem, egyikünk sem lenne boldog, ha holnap reggel 
felébred, és szembe kell néznie egy szánalmas kis kaland következményeivel. 
-  Szánalmas? - kérdezte a férfi értetlenül. 
-  Hiszen alig egy órája maga még azt hitte rólam, hogy együtt élek egy hetvenéves 
férfival! - emlékeztette Bella Ricót, és fölszegte az állát. - Az érzelmi töltés nélküli, 
puszta testiséget igenis szánalmasnak tartom. Nem ismerem magát eléggé, így nem 
tudhatom, mit gondol erről. Ha viszont olyan, mint a legtöbb férfi, akit ismerek, akkor 
nem sokat gondolkozik ezen, szeretkezik, ha az alkalom úgy hozza, és nem érez lelkifurdalást. Rendben van. Én nem ítélkezem a férfiak fölött. A természet alkotta őket 
ilyennek. A fajfenntartás érdekében... 
Bella észrevette, hogy Rico vonásai megkeményedtek, a tekintetében fölényes 
harag ül, az arca pedig kétoldalt kipirul. 
-  Nem vagyok faragatlan ősember - mondta a férfi sértődötten. 
-  Csak egyszerűen megfeledkezik magáról, ha egy félmeztelen nővel fekszik az 
ágyban, és csak egy dolog jár a fejében... 
-  Miket nem mond! 
Bella leakasztotta a székről a férfi zakóját, és elkezdte kiüríteni a zsebeit. 
-  Mit csinál? 
-  Szeretném átmenetileg takarónak használni a kabátját. Aztán ha maga elaludt, 
megint nekilátok döngetni a falat. 
-  Ne butáskodjon már! Jöjjön vissza az ágyba! Egy ujjal sem nyúlok magához. 
-  Nem jó ötlet egy ágyban lenni magával, Rico. Higgyen nekem - mondta Bella 
kedvesen -, nem lenne jó vége. 
-  Hát, ha vadembernek tart... 
Bella megköszörülte a torkát. 
-  Nem ezt akartam mondani. Csak megpróbálok józanul gondolkodni. 
-  Bízzon bennem! - bökte ki nagy nehezen a férfi, és hall átszőtt a hangján, mennyi 
indulat és düh kavarog benne. 
-  Szívesen bíznék magában... igazán... de saját magamban sem bízom - vallotta 
be a lány, mert úgy érezte, tartozik ennyi őszinteséggel a férfinak. 
-  Nem bízik saját magában? - kérdezte Rico némi önelégültséggel. - Azt hittem, 
nem kedveli a fekete hajú férfiakat. 
-  A kivétel erősíti a szabályt, de ilyen körülmények között talán még Drakula is 
vonzó tudna lenni. 
Rico felsóhajtott. 
-  Még soha életemben nem voltam ennyire fáradt. Jöjjön vissza az ágyba! Megígérem magának, hogy olyan biztonságban lesz, mint egy apáca a zárda legmélyén. 
Bella kétkedve nézett rá. Rico megint lefeküdt, és becsukta a szemét. Kimerültnek 
látszott. 
-  Aludjon, Rico! - suttogta Bella, és valami furcsa gyengédség fogta el. - Aludjon 
nyugodtan! 
-  Nem hagyhatom magát a földön - mormolta Rico. 
-  Aludtam én már a padlón - sóhajtotta Bella, és közben arra gondolt, hogy két 
ember nem is különbözhetne jobban egymástól, mint ahogy ők. Leült az egyik székre, 
beburkolózott Rico zakójába, és nézte az alvó férfit. 
Hozzá volt szokva, hogy körülrajongják. Tíz udvarlója közül kilenc biztosan azt 
akarta tőle, amit ő nem volt hajlandó megadni. Bella nem ismert köztes megoldást. 
Nem akart vakon belebolondulni senkibe, nem keresett könnyelmű kalandot, vigyázott, nehogy később bármit is meg kelljen bánnia. Szilárdan elhatározta, hogy csak 
akkor adja oda teljesen a szívét, ha biztos lehet benne, hogy rátalált az igazira. 
A szenvedély Bella számára mindeddig csak elvont fogalom volt, és még sosem 
esett nehezére nemet mondani, ha egy férfi gyengédsége túlment egy bizonyos határon. A másik nemmel szemben mindig tisztességesen viselkedett, ezt alapszabálynak 
tekintette. El sem tudta képzelni, hogy egy napon találkozhat valakivel, akinek az 
érintése olyan szenvedélyt kelt benne, aminek egyetlen porcikája sem tud majd ellenállni, és akinek a kedvéért még jól bevált elveiről is képes lesz megfeledkezni. 
Rico közelében úgy összeomlott Bella önuralma, mint a kártyavár, és a lány cseppet sem törődött a következményekkel, még csak nem haragudott a férfira. Talán 
sosem kerülnek már ki élve ebből a tartályból. Ha két ember vonzódik egymáshoz, s 
ráadásul ilyen közelségbe kényszerülnek, a kegyetlen körülmények között már talán 
csak egy jelentéktelen lépés, hogy szeretkezzenek is. 
Bella azonban tudatában volt a saját védtelenségének, ennek a furcsa, szokatlan 
és félelmetes kiszolgáltatottságnak. Rico da Silva jobban nyugtalanította őt, mint korábban bárki. Ez a férfi okos volt, erős és az érzelmek tekintetében szokatlanul nyílt. 
Úgy vonzotta Bellát, hogy a lány szinte beleszédült. 
A félhomályban Bella az ágyra pillantott, s arra gondolt, jobb, ha nem alszik Rico 
mellett, nehogy föllobbanjon benne a szenvedély tüze, amely aztán teljesen a hatalmába kerítené. Ugyanakkor valahol a lelke legmélyén nagyon is kívánta ezt az érzést. 
Csakugyan pusztán a helyzetből adódik minden, mint ahogy az előbb Ricónak 
mondtam? - morfondírozott, és be kellett látnia, hogy nem csak erről van szó. A férfi 
mindenben különbözött tőle, és ez nagyon tetszett Bellának. Semmi közös nem volt 
bennük: sem a származásuk, sem az állampolgárságuk, sem a társadalmi helyzetük, 
de még a képzettségük vagy a lelki alkatuk sem egyezett. 
Rico képes lett volna szeretkezni vele, hogy azután mindjárt meg is feledkezzen 
róla. Nem volt tekintettel senkire, célratörő volt, és ebben a különleges helyzetben 
úgy viselkedett, mint egy ragadozó, amelyet csak az ösztönei hajtanak. Nem érzett 
volna lelkifurdalást másnap reggel, ha most szeretkeznek. Az egésznek nem tulajdonított volna túl nagy jelentőséget az egyetlen fontos dologhoz, a túléléshez képest. 
Bella viszont egyáltalán nem volt olyan kemény, mint amilyennek mutatta magát. 
A közöny álarcát még fiatalon öltötte magára, amikor ráébredt, hogy az apja nem 
törődik vele, és az anyja csak azért tartja maga mellett, mert nem tudja hova tenni. 
Amikor aztán Bella tizenhárom éves lett, és jelenléte veszélyeztette Cleo legújabb 
kapcsolatát, az asszony egyszerűen otthagyta őt a nagyapjánál, aki egészen addig azt 
sem tudta, hogy a kislány a világon van. 
Bella megtanulta, hogy senkit se engedjen túl közel magához. Könnyednek látszott, de valójában nagyon zárkózott ember volt, aki senkinek sem beszélt a számára 
igazán fontos dolgokról. Most pedig úgy érezte, nem képes többé megőrizni visszafogottságát és érzelmi távolságtartását. Cliff csak csalódást okozott neki, de nem ejtett 
rajta mély sebet Rico viszont képes lett volna teljesen felborítani a lelki egyensúlyát. 
-  Por Diós! Mi az ördögöt csinál itt? 
Bella összerezzent, és le is esett volna a székről, melyen lábujjhegyen állt, ha két 
erős kéz meg nem ragadja, és le nem emeli onnan. 
Rico értetlenül nézte az asztalon álló, címkéjüktől megfosztott konzervdobozokat. 
Aztán megpillantotta nyitott pénztárcáját. Hitetlenkedve ráncolta össze a homlokát, 
amikor észrevette, hogy a tárcából az összes papírpénz eltűnt. Már csak egy bankjegy 
feküdt összesodorva az asztalon. Kézbe vette, kisimította, és felfedezte rajta a kézzel 
írott üzenetet. Segítség! A tartályban vagyunk - olvasta fennhangon. 
-  Először a címkékre írtam - magyarázta Bella - és kidobáltam őket a legnagyobb 
szellőzőnyíláson. Ha valaki erre jön, talán észreveszi. Aztán eszembe jutott, hogy 
megnézzem, mi van a pénztárcájában. 
-  Most már csak volt - mondta Rico, és szúrós tekintetét a lányra szegezte. 
-  Sajnálom, de arra gondoltam, hogy egy húszdolláros bankjegyet talán hamarabb 
észrevesznek, mint egy konzervcímkét. 
-  Sí- mondta Rico, és átnyújtotta Bellának az utolsó bankjegyet is. A lány megint 
fellépett a székre, hogy az utolsó segélykérő cédulát is kihajítsa a nyíláson. - Ravasz 
ötlet - nyugtázta Rico. 
-  De csak akkor lesz eredménye, ha a környék nincs tele szeméttel, és ha egyáltalán jár erre valaki - jegyezte meg Bella, miközben lemászott a székről. - Mit kér 
reggelire? 
-  Azt hiszem, a reggelivel én tartozom magának. Sokáig hagyott aludni. - Rico 
megfogta Bella csuklóját, és egy pillantást vetett az órájára. - Már dél is elmúlt! Miért 
nem ébresztett fel? 
-  Ne izgassa magát, elég sokat lármáztam. - Bella megfeszítette fájó izmait, és 
képtelen volt közben megfeledkezni arról, hogy Rico még mindig fogja a csuklóját. 
Szüksége volt az alvásra. Az altató hatása sem múlt el olyan gyorsan. Mondja, hol 
találta a piszkavasat? 
-  A kályha mögött volt. Az elrablóink talán nem is tudták, hogy ott van, vagy csak 
megfeledkeztek róla - felelte Rico és közben le sem vette a szemét Belláról. 
A lány szája teljesen kiszáradt, szíve hevesen dobogott. A levegő megtelt feszültseggel. Bella tudta, hogy veszélyesen közel került Ricóhoz, de képtelen volt megmozdulni, vagy akár csak elfordítani a tekintetét. 
-  Gondolkodtam a dolgon - kezdte végül szokatlanul magas hangon, hogy megtörje a csendet. Kétségbeesetten próbált összpontosítani arra, amit mondani akart. 
A tartály valószínűleg egy raktárépületben áll, nem pedig valami csűrben. Úgy tűnik, 
már évek óta így van berendezve. Talán irodának használták vagy átmeneti szállásnak. .. maga mit gondol? - Bella végül már annyira hadart, hogy csaknem összeakadt 
a nyelve. 
Rico egyáltalán nem is figyelt Bella szavaira. Valami kedves gorombaságot mormolt spanyolul, aztán hirtelen közelebb húzta magához a lányt. Bella nem tiltakozott, 
mert ő is ugyanúgy vágyott az érintésre, akár Rico. A következő pillanatban már 
egymáshoz ért az ajkuk., 
Bella testét forró vágy járta át. A lány átkarolta Rico széles vállát, és a vékony 
ingen át is érezte a férfi meleg, selymes bőrét. Rico közben egyre közelebb húzta őt 
magához, míg a melle szorosan a férfi izmos mellkasához nyomódott. 
Rico csókjára fájdalmas gyönyör áradt szét Bella testében. A lány reszketett a 
vágytól, és úgy érezte, elveszti a talajt a lába alól. Szenvedélyesen viszonozta a csókot, 
s közben kezét a férfi kigombolt inge alá csúsztatta, hogy tapinthassa, simogathassa 
a bőrét. 
Rico hirtelen vad szitkokkal kibontakozott az ölelésből. Nehezen vette a levegőt, 
s izzó tekintete a lány arcát fürkészte. Elhúzódott Bellától, de a lány nem mozdult, 
mert képtelen volt ilyen gyorsan fölocsúdni a kábulatból. A férfi hátrált néhány lépést, 
leült az asztal szélére, és összehúzott szemmel nézte Bellát. A lány lassan megmozdult. Úgy érezte, Rico csókja most már örökre az ajkán ég, s végleg megváltoztatta őt. 
-  Képtelen vagyok uralkodni magamon, ha a közelemben van - mondta a férfi 
zaklatott hangon. 
Igen, képtelen rá, és nem tudja elviselni ezt a tudatot, gondolta Bella, mert a férfi 
arcán tehetetlen düh tükröződött. Rico kétségtelenül hozzá volt szokva, hogy mindenben ő döntsön, mindent az ellenőrzése alatt tartson, és gondosan mérlegelte a körülményeket, mielőtt valamibe belefogott. Rendszerető, fegyelmezett ember volt, aki 
nagyon ritkán követ el meggondolatlanságot. Bella azonban felbolygatta a nyugalmát, 
és ez egyáltalán nem tetszett Ricónak. 
-  Ez soha többé nem ismétlődhet meg -jelentette ki a férfi határozottan. 
-  Tudom, nem akar nagyképűnek látszani, de én végképp nem vagyok az esete 
felelte Bella csípősen. - Maga se az enyém. Maradjunk is ennyiben. 
-  Nem vagyok nagyképű! 
-  Rico, magának sok pénze van, és nagy hatalma. Sikeres ember. Gondolom, 
gazdag és előkelő családból származik. Az emberek nagy tisztelettel és alázattal, 
mondhatnám, hízelegve közelednek magához. Törvényszerű, hogy jó véleménnyel 
van saját magáról. Nyilván szokatlan magának, hogy vonzódjon egy jelentéktelen 
essexi lányhoz, aki még helyesen írni sem tud. 
-  Carramba... elég legyen! Hogy beszélhet így? 
-  Ugye ez még jobban feldühíti? A maga köreiben az emberek nem beszélnek 
ilyen nyíltan. - Bella egy gúnyos mosollyal leplezte fájdalmát. - Csakhogy én nem 
fogok megváltozni a maga kedvéért. 
-  Maga nem tudja, mit beszél. - A férfi szeme szikrát szórt a dühtől. - Azért 
vonultam vissza, mert nem volt más választásom. Nem tudnánk védekezni. Még ha 
maga tablettát szed is, ide biztosan nem hozta el. Teherbe eshet, és ezt a kockázatot 
nyilván egyikünk sem akarja vállalni. 
Bella zavarában előbb elsápadt, majd elpirult. 
Gyorsan elfordult a férfitól. Megrémítette, hogy Rico ilyen hideg fejjel beszél egy 
valószínűtlen eshetőségről, amiről ő, Bella, hallani sem akart. Hát soha nem utasította 
még vissza egyetlen nő sem ezt az öntelt alakot? Ennyire ellenállhatatlannak hiszi 
magát? 
-  Nem volt szándékomban, hogy eljussunk odáig, ezt elhiheti -jelentette ki. 
-  Bárcsak én volnék ennyire magabiztos. 
-  Te jó ég, hagytam, hogy megcsókoljon! Ez még egyáltalán nemjelenti azt, hogy 
ágyba is akarok bújni magával - felelte Bella magából kikelve. 
Miért hiszi Rico, hogy ő ilyen könnyen kapható? 
-  Inkább maradjon csöndben - torkolta le a férfi. - Semmit sem segít, ha beszélünk róla - tette hozzá ingerülten. - Santa Maria, pokolian kívánom magát. Legszívesebben letépném a ruháját, és magának rontanék, akár egy vadállat. Soha életemben 
nem volt ilyen nehéz uralkodni magamon. 
Bella lassan a férfi felé fordult. Rico tekintetéből és arckifejezéséből látta, hogy a 
másik igazat mond. 
-  És ha nem kívánna maga is engem, nem is volna semmi baj. Soha nem közelednék egy olyan nőhöz, aki visszautasít. 
-  Én... 
-  Ne is tagadja! - szakította félbe Rico. - Hagyjuk magunkat elragadtatni az alantas ösztöneinktől, amikor pedig az életünk forog kockán. 
-  Csak azért történhetett meg, mert ilyen helyzetbe kerültünk, mert csapdában vagyunk - felelte Bella halkan. Lenyűgözte a férfi nyíltsága, és az a tekintet, amellyel 
olyan állhatatosan nézte őt. Bella zavart volt, és megijedt önmagától, mert az a gondolat, hogy Rico letépi róla a ruhát, tetszett neki. Mi történik velem, mi történik velünk? - töprengett félelemmel telve. 
-  No digas disparates! 
-  Ez meg mit jelent? 
-  Ne beszéljen ostobaságokat! - Rico mérgesen pillantott a lányra. - Már az irodában is így éreztem magam. Mit gondolt, miért akartam mindenképpen a rendőrségre 
vinni? 
-  Talán büntetésből, amiért olyan csinosnak talált? Maga mások szenvedésében 
leli örömét? 
-  Amióta megláttam magát, teljesen megbolondultam - mondta a férfi. - Nem 
ismerek magamra! 
Azzal sarkon fordult, és átment a másik helyiségbe. Néhány másodperc múlva 
Bella hallotta, hogy Rico a piszkavassal döngeti a falat. A férfit tehát ugyanúgy nyugtalanítja a kettejük közötti vonzalom, mint őt. Bella ettől valamelyest megnyugodott. 
Mégiscsak képesnek kell lennünk arra, hogy a kényszerű közelség ellenére is észszerűen viselkedjünk, és megőrizzünk egy bizonyos távolságot, gondolta, és nekilátott, hogy néhány szendvicset készítsen. 
-  Van valakije, aki aggódik magáért? - kérdezte Ricótól, amikor az visszajött, és 
leült vele szemben az asztalhoz. 
-  A szüleim már nem élnek, de van egy nővérem, aki Spanyolországban lakik a 
családjával. 
-  Jóban vannak? 
-  Igen. 
-  Maga ugye spanyol? - kérdezett tovább Bella, és elhatározta, hogy lendületben 
tartja a beszélgetést, lehetőleg kerülve a veszélyes kitérőket. 
-  Az apám portugál volt, az anyám viszont spanyol. Andalúziában nőttem fel. 
-  Gazdag a családja? 
-  Az - bólintott Rico szinte sajnálkozva. 
Bella felnézett a tányérjáról, Rico pedig halványan mosolygott. A szellemessége 
csak még vonzóbbá tette. 
-  Jól kijöttek egymással? - érdeklődött Bella tovább. 
-  Boldogok voltunk, bár én késői gyerek vagyok. Apám meghalt még kamaszkoromban, anyám pedig néhány évvel azután. 
-  Hány éves? 
-  Harminckettő... Túl öreg magához - tette hozzá Rico. 
-  Ilyen dolgokról nem beszélünk, rendben? - emelte föl Bella a hangját, és szemrehányóan pillantott a férfira. 
-  Akkor most meséljen maga a családjáról! 
-  Inkább nem. Elcsapná a hasát. 
-  De engem érdekel. Kik voltak a szülei? 
Bella egy pillanatra összeszorította az ajkát. Rico persze nem is sejti, hogy most 
egy ismert nevet fog hallani, futott át az agyán. 
-  Az apám Lionel Sinclair volt. 
Rico meglepetten vonta fel a szemöldökét. 
-  A festő? 
-  Igen. Anyám az egyik modellje volt. Viszonyuk volt egymással, és ebből születtem én - felelte Bella, és csodálkozott, hogy olyasmiről beszél ennek a férfinak, 
amiről általában senkinek sem szokott. 
Rico arca nem árult el semmit. 
-  Nem voltak házasok? 
-  Lionel nem sokra tartotta az ilyen dolgokat. Miután megszülettem, egy ideig 
még látogatta anyámat, aztán lassan elmaradt - mesélte Bella. - Amikor tizenhárom 
éves lettem, az anyám megszervezett egy találkozót. Azt akarta, hogy azontúl Lionelnél lakjak. Elég ostoba ötlet volt. 
-  Mi lett belőle? - kérdezte Rico, amikor már túl hosszúra nyúlt a csend. 
-  Nem sok minden. - Bella felállt, és elkezdte leszedni az asztalt. - Lionel dühöngött a váratlan teher miatt, meggyanúsította Cleót, hogy zsarolja őt, aztán azt is 
fölvetette, hogy talán nem is ő az apám... Nagy szélhámos volt. 
-  De nagyon tehetséges is. 
-  Legyünk őszinték, inkább iszákos szoknyavadászként ismerték, mint festőként. 
-  Nem éppen a legalkalmasabb egy tizenhárom éves kislány nevelésére. Miért 
akarta az anyja nála hagyni magát? 
Bella a férfi szemébe nézett. 
-  Volt egy szeretője, és nem tudott mit kezdeni velem - mondta ki kertelés nélkül. - Az apámmal való találkozás azért mégsem volt teljesen haszontalan. Lionel 
felajánlott némi pénzt, hogy megszabaduljon tőlünk. Cleo vett magának egy új lakókocsit, engem pedig végül a nagyapámnál hagyott. 
-  Egy új lakókocsit? 
-  Az anyám sehol sem bírta hosszú ideig. Igazi hippi volt. Gramps, a nagyapám 
azt mondta, nem lehet megzabolázni. Amikor Cleo tizennyolc éves lett, Gramps kidobta a házából, amit persze aztán megbánt, de csak húsz évvel később látta őt viszont, 
amikor Cleo engem elvitt hozzá. Anyám csak néhány évig volt együtt Lionellel, aztán 
megismerkedett egy kamionossal, és vándoréletet kezdett. Sehol sem maradtunk tovább egy hónapnál. 
-  És hogy járt iskolába? 
Bella elmosolyodott. 
-  Csak tizenhárom évesen kezdtem el az iskolát. 
-  Borzasztó élete lehetett! - Ricón látszott, hogy megdöbbentették a hallottak. 
-  Nem ismertem mást. Néha azért egészen vidám is volt. - Bella tekintete elkomorult, mert eszébe jutott az éhség, a nyirkos hideg, az egészségtelen körülmények 
és az összezártság. Aztán az ellenséges arcok, amelyekkel mindenütt találkoztak, hiszen a nyughatatlan vándorokat sehol sem látták szívesen. - Ideje, hogy megzörgessem a falat - mondta aztán minden átmenet nélkül. Csodálkozott önmagán, mert 
Grampsen kívül senkinek sem mesélt még a régi életéről. 
Alig kezdte el Bella döngetni a falat, amikor hirtelen másfajta, különös zajok hallatszottak. Mintha valami sűrűn záporozott volna a tartály falára. Bella leejtette a 
piszkavasat, érezte, hogy Rico ott áll mögötte. A lány megfordult, a következő pillanatban pedig kialudt a villany, és Rico magával rántotta őt az ágyra. 
-  Maradjon csendben! - figyelmeztette halkan a férfi. 
-  De hát... 
Megbolondult Rico? Valaki van odakint, aki segíthet rajtuk! A férfi azonban Bella 
szájára szorította a tenyerét. 
-  Ezek pisztolylövések voltak. 
A lány rémülten feküdt vissza a matracra. 
5. FEJEZET 
Bella reszketett a félelemtől. A tartály tetején lépések koppantak, aztán hangos 
nevetés hallatszott. Bellának zúgott a füle, és a szíve vadul kalapált. 
Rico a lány fölé hengeredett, és eltakarta a testét a magáéval, mintha védeni akarná. 
Bella érezte, hogy a férfi minden izma megfeszül. Önkéntelenül is átölelte, annyira 
kicsinek és tehetetlennek érezte magát. Mindketten éberen figyelték, mi történik a 
tetőn. Még néhány lépés hallatszott, aztán végtelennek tűnő csend következett. 
-  Elment - mondta végül Rico fátyolos hangon. 
-  Honnan tudja? Az is lehet, hogy odakint áll, és újabb zajra vár, hogy aztán 
bejöjjön - vélte a lány bátortalanul. 
-  Nem hinném. Valószínűleg csak ellenőrizni akart minket. De jobb lesz, ha most 
egy darabig csendben maradunk. 
-  A gazember! - Bella remegett, mint a nyárfalevél. - Már kezdtem valahogy 
elviselni ezt a helyzetet, és akkor felbukkan, nehogy elfelejtsem, miért vagyok itt. 
-  Meg fogják kapni a váltságdíjat... 
-  És ha a rendőrség nem engedi? 
-  Valószínűleg még semmit sem tett. 
-  Micsoda? 
Rico megkereste a földön a lámpát, és bekapcsolta. 
-  A bankom fizetni fog. A rendőrség eleinte általában nem tesz semmit, mert ha 
az emberrablókat megijesztik, igen veszélyessé válhatnak... - magyarázta Rico, és 
arrébb gurult az ágyon. 
Rico tehát meg akart hagyni abban a hitben, hogy a rendőrség mindenütt keres 
bennünket, nehogy elveszítsem a bátorságomat, gondolta Bella.. 
-  Istenem - suttogta remegő hangon. 
-  Losiento, gatita... sajnálom. 
-  Ha ez a legjobb módszer... 
-  A rendőrség vezetői biztosan tudnak az eltűnésünkről - biztatta Rico Bellát de egyelőre valószínűleg kivárják, hogyan alakul a helyzet. 
-  És ha a helyzet végzetessé fajul, majd mindenkit mozgósítanak. - Bella nem 
tudta magába fojtani, amit gondolt. 
Rico szigorúan pillantott a lányra 
-  Ne beszéljen így! 
-  Azt akarja, hogy ne veszítsem el a kedvemet, miközben be vagyunk ide zárva, 
és egy őrült viccből a börtönünkre lövöldöz? - kérdezte Bella éles, kétségbeesett 
hangon. 
-  Bármi történik, mi azzal csak többet tudunk meg arról, hová is kerültünk 
felelte Rico hűvösen. 
-  Hogyan? - kérdezte Bella dermedten. 
-  A piszkavassal csak az erőnket és az időnket vesztegetjük - felelte Rico lemondóan. - A fickó ebben a napszakban biztosan nem kezdett volna lövöldözni, ha egy 
kicsit is tartania kellene attól, hogy valaki meghallja. 
-  Ó, Rico, ez aztán igazán vigasztaló - mondta Bella gúnyosan. 
-  Nem hiszem, hogy az életünk közvetlen veszélyben volna. 
-  Nemrég még azt hitte, hogy az emberrablók már külföldön vannak! - fortyant 
föl a lány. 
-  Por Diós, szedje össze magát! Eddig olyan hősiesen tűrt mindent. 
Bella egyre inkább kezdte elveszíteni az önuralmát. 
-  Pedig nem is várta volna tőlem, ugye? Mindenesetre örülnék, ha kicsit emberibben viselkedne, és nem lenne velem olyan lekezelő, még ha egy rémálom kellős 
közepébe csöppentünk is. - Az utolsó szavaknál Bella egyre följebb emelte a hangját, 
és érezte, alig tudja már türtőztetni magát. 
-  Nem hiszem, hogy nagyon tetszene magának, ha félelemtől bénultan ülnék a 
sarokban. 
Bella nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. Gyengesége miatt érzett szégyenében lehajtotta a fejét, és keresztbe fonta a karját. Aztán Rico simogatását érezte az 
arcán, s hallotta, hogy a férfi spanyolul szitkozódik halkan, majd magához húzza és 
átöleli őt. Bellának szüksége volt erre a meghitt közelségre, szüksége volt Ricóra. 
Arcát a férfi arcához érintette, érezte, hogy Rico milyen feszült, de nem törődött ezzel. 
Gyengéden megsimogatta a férfi nyakát, szorosan átölelte őt, majd Ricóra függesztette a tekintetét, melyben az önmagára eszmélés bátortalan öröme tükröződött. A lány 
képtelen volt tovább küzdeni saját maga ellen, az érzelmei egyszerűen erősebbek 
voltak nála. 
-  Nem állok jót magamért, ha ilyen közel jön hozzám - suttogta Rico fátyolos 
hangon. 
-  Bízz az ösztöneidben! - súgta Bella, és elengedte a férfit. Egy pillanatra kínzó 
bizonytalanság fogta el, aztán elkezdte kigombolni a kötött kabátkáját. 
-  Bella... - Rico megbabonázva nézte a lányt. 
Bellát szinte perzselte a férfi pillantása, de a sürgető vágy, hogy közel kerüljön a 
férfihoz, legyőzte benne a tapasztalatlansága miatti pillanatnyi félelmet. 
-  Most csak ketten vagyunk, te meg én - suttogta Bella alig hallhatóan, és tudta, 
milyen merészséget követ el, amikor leveszi a kabátkáját. Megborzongott. - Akarom - mondta határozottan, és bátran a férfi szemébe nézett. Még mindig ruha takarta 
a testét, mégis tudta, hogy olyan meztelen, mint még soha. Vállalnia kell a kockázatot, 
és bíznia kell Ricóban, még akkor is, ha később esetleg magbánja, hogy feltétel nélkül 
odaadta magát neki. Abban ugyanis biztos volt, hogy ha most elbizonytalanodik, azt 
egész életében bánni fogja. 
-  Sí. - Rico máris magához ölelte Bellát. - Nem fogja megbánni? 
Rám akar hárítani minden felelősséget, aggodalmaskodott Bella. Ha tehette volna, 
talán kibontakozik az ölelésből, attól való félelmében, hogy Rico csak saját magára 
gondol. A férfi azonban ekkor a szájára tapasztotta az ajkát, és messzire űzött minden 
kétséget a gondolataiból. 
Bella megborzongott Rico szenvedélyes csókjától. Már csak érezni tudott, gondolkodni nem, és átadta magát a vágy emésztő tüzének, melyet a férfi lobbantott föl 
benne. 
-  Egy kis boszorkány vagy, querida - suttogta Rico -, én pedig nem vagyok szent, 
hogy ellenálljak ennek a csábításnak. 
Csábítás? Bella valahol a tudata mélyén felfogta a szó jelentését, és visszarettent 
tőle. Rico azonban ismét csókolni kezdte, és Bellát magával ragadta az érzelmek örvénye. 
-  Gyönyörű vagy - suttogta aztán Rico. 
Kitakarta, majd két tenyerébe fogta a lány keblét, és olyan lángoló tekintettel nézte 
Bellát, hogy az belepirult. 
Rico egészen odahajolt hozzá. A lány várakozóan figyelte, valóban tetszik-e a testé 
a férfinak. Rico a nyelve hegyével most a lány melle közé siklott, majd egyik ágaskodó 
mellbimbóját kezdte cirógatni. Bella visszatartotta a lélegzetét, és lehunyta a szemét. 
Szinte elviselhetetlen gyönyört okozott neki a férfi minden érintése, és egyre hevesebb 
izgalom fogta el. 
Rico simogató keze végigsiklott Bella hasán, le egészen a selymes, göndör szőrzetig. Bella egész testében megremegett, zihálva vette a levegőt, forróság öntötte el, 
és a combja szétnyílt. A férfi halkan fölnevetett, és újabb izgató csókkal zárta le Bella 
ajkát. 
A lány még közelebb simult hozzá. Rico ujjai már testének legtitkosabb rejtekét 
kutatták, amikor Bella megremegett a gyengéd simogatástól, és mindenestül feloldódott az izzó szenvedélyben, amely szinte követelte már a beteljesülést. 
Rico ebben a pillanatban Bella fölé került, és belehatolt, közben hevesen csókolta 
tovább a lány duzzadt ajkát. A hirtelen fájdalom felkészületlenül érte Bellát. Rémülten 
nyitotta fel a szemét, és olyan erősen harapott a nyelvébe, hogy érezte a vér ízét. 
-  Madre de Diós! 
Rico fátyolos tekintettel nézett a lányra, és összeszorította a száját, amikor a vágytól hajtva még mélyebbre hatolt, s átszakította a vékony hártyát, amely eddig megakadályozta, hogy egészen a magáévá tegye Bellát. 
-  Fáj! - lihegte Bella. 
Rico felszisszent, és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. 
-  Nem tudtam. 
Határozott vonásait eltorzította az ijedtség és az indulat, amitől Bella még jobban 
megrémült. Ha a férfi most elfordul tőle, soha többé nem tér vissza hozzá. Szorosan 
átölelte hát Ricót, és lágyan csókolni kezdte a száját. 
-  Rico... -suttogta. 
A férfi szinte remegett a karjában, hiszen sokkal kevésbé tudott uralkodni az ösztönein, mint ahogyan azt előzőleg állította. Bella igyekezete nem volt hasztalan. Rico 
teste lassan újra átvette az ösi ritmust, hogy a kielégülés mély sóhajával tegye végleg 
a magáévá a lányt. 
Bella már meg is feledkezett a fájdalomról, és újból elsodorta őt a szenvedély, 
amikor Rico megint, hevesen és mélyen belehatolt, kezével tárva szét a combját. A 
férfi mozgása felgyorsult, egyre fokozva Bella izgalmát, míg a lány kéjesen felnyögött. Fölhevült teste fölött már egyedül Rico volt az úr. Bella szíve vadul vert, ereiben 
forrón lüktetett a vér. A gyönyör csúcsára érve a férfi nevét kiáltotta ebbe a névbe 
kapaszkodott a sötétben, amelyben végül önfeledten elmerült. 
A kábulat azonban nem tarthatott sokáig, hisz a férfi, alig néhány másodperccel a 
közös, mámorító élmény után, kibontakozott az ölelésből. Bella nem értette, mi történik vele, rémülten nyitotta ki a szemét, és felnézett Ricóra. 
-  Mi baj van? 
-  Quépasa? Hogy mi történt? - kérdezett vissza a férfi maró gúnnyal. - Még te 
kérdezed? 
Bellára, mint egy kijózanító hideg zuhany, úgy záporoztak ezek a szavak. Felült 
az ágyon, s testéből egy pillanat alatt elszállt a jóleső ernyedtség. Reszkető kézzel 
húzta magára a takarót, míg a meztelen Rico haragosan, dacosan állt előtte. 
Bella sosem élt még át ilyen gyötrő bizonytalanságot. Nem adta volna oda magát 
a férfinak, ha nem érezne valamit iránta. Ha valakit szeret, mindent megad neki, és 
nem vár viszonzást. De vajon csakugyan szereti Ricót? 
-  Nem értem, mi a baj - mondta őszintén, és félig lehunyt pillája alól Ricóra 
sandított, megpróbálva kitalálni, mi rejlik a férfi merev tekintetében. 
-  Miféle játékot űzöl te velem? Miért csábítottál el engem? - kérdezte a férfi 
gyanakvóan. - Ha tudtam volna, hogy én vagyok számodra az első, egy ujjal sem 
nyúlok hozzád. 
-  Azt hiszem, jogom volt eldönteni, ki legyen az életemben az első - felelte Bella 
halkan, a fejét lehajtva, miközben könnyeivel küszködött. 
-  Por Diós, hát nem én akartam, annyi szent. Azt hittem, már tapasztalt nő vagy. 
Az ártatlan lányokat messze elkerülöm -jelentette ki Rico haragos, éles hangon. 
-  De hiszen megmondtam neked... 
-  És azt is tudtad, hogy én ezt nem hiszem el, mert te egyáltalában nem olyannak 
látszol, mint aki kettőig sem tud számolni. Felnőttesen gondolkodsz, és úgy is viselkedsz. Te jó ég, mibe fog ez nekem kerülni? 
-  Hogyhogy mibe fog kerülni? - kérdezte Bella felháborodva. 
-  Ha teherbe esel, legalább tizenöt éven át támogathatlak - felelte Rico hűvösen. 
Rico szavai úgy csattantak Bellán, akár az ostorcsapás. Néhány perce még szenvedélyesen ölelték egymást, a férfi pedig most durván eltaszítja őt. 
-  Rico... - szólalt meg Bella, de a másik közbevágott: 
-  Figyelmeztetlek, hogy nem veszlek el feleségül. Soha többé nem nősülök meg. 
Ha tehát Hamupipőkének képzeled magad, és nekem szántad a herceg szerepét, ki 
kell hogy ábrándítsalak. Azzal sem hatsz meg, ha esetleg teherbe esel. 
Bella mélyet sóhajtott, mert úgy érezte, elszorul a torka. 
-  Nem te vagy az én hercegem, Rico, ne aggódj! - suttogta keserűen, és a saját, 
ökölbe szorult kezét bámulta. - Meg kellene tanulnod élvezni az életet. Nem hiszek 
a mesékben, de ha már Hamupipőkét emlegeted, azt hiszem, inkább te vagy egy olyan 
béka, amelyik nem érdemelte meg, hogy a királylány megcsókolja, és herceggé változzon. 
Rico hangosan fújtatott, és látszott rajta, hogy nem számított erre a válaszra, mint 
ahogy Bellát is váratlanul érte az iménti szemrehányás. Hiszen mindenét odaadta neki, 
és a férfi mégis valami cselre gyanakodott. Bella semmit sem várt cserébe, Rico pedig 
azt kérdezte, mi lesz a szerelme ára. 
Bella alig tudta elhinni, hogy néhány perce még oly közel voltak egymáshoz, 
amennyire az férfi és nő között egyáltalán lehetséges. Rico sebet ejtett a lelkén, megsértette a büszkeségét. 
-  Akkor miért? Miért lettél az enyém? - kérdezte Rico. 
Bella összekapta a ruháit, melyek szétszórva hevertek az ágyon. 
Az ember mindig tanul valami újat, gondolta. Bolond voltam, amikor így megnyíltam, és kiszolgáltattam magam egy férfinak, aki egyáltalán nem ért meg, és aki 
ennyire érzéketlen. 
-  Bella... - sürgette Rico a választ. 
-  Mert kívántalak. Elfogott a vágy. Ilyen egyszerű. 
Rico mereven bámulta a lányt, és közben érzéki szája vékony vonallá keskenyedett. 
-  Ugye azt hiszed, hogy te megkívánhatsz engem - förmedt rá Bella -, de én téged 
nem. Azt vártad, hogy hízelegjek neked, mint az előkelő barátnőid? - A lány a takaró 
alatt felhúzta kötött kabátkáját és a szoknyáját. - Vagy elbizakodottságodban arra 
számítottál, azt felelem, őrületesen beléd szerettem, Rico, ezért lettem a tied? Légy 
végre józanabb egy kicsit! 
Bella kiugrott az ágyból, és átment a mellékhelyiségbe. Kinyitotta a vízcsapot, és 
egy pillanatra neki kellett támaszkodnia az ajtónak, annyira remegett a lába. Akkor 
tör rám a szerelem, amikor a legkevésbé várnám, és összetöri a szívem, gondolta 
elkeseredetten. Semmi szükségem rá! Nem kell nekem ez az érzés! 
Levetkőzött, hogy lemossa magáról Rico testének illatát. Hibát követtem el, vallotta be magának. Ha az ember játszik, egyben kockáztat is..., és néha bizony veszít. 
Mindenkivel előfordul, hogy olykor nevetségessé válik. Ilyen az élet. Amíg azonban 
meg tudja őrzi a méltóságát és a becsületét, addig nem történhet komolyabb baj. Az 
élet megy tovább. 
Rico kopogtatott az ajtón. Bella kikiabált neki valami vaskos durvaságot, de azonnal el is szégyellte magát, amiért ilyen gyerekesen viselkedik. Evek óta először történt 
meg vele, hogy ennyire összezavarodjanak a gondolatai, és így megrohanják az érzelmek. Rico mélyen megsebezte és megalázta őt. 
Nem illünk össze. Két különböző világ vagyunk, és nincs bennünk semmi közös. 
Hogyan is hihettem, hogy beleszerettem ebbe a nagyravágyó, tapintatlan férfiba, aki 
minden emberi érzést elfojt magában, és aki még a szüzességemben is csapdát sejt? 
töprengett Bella. Figyelmesen szemlélte magát a tükörben, az őrület kezdeti jeleit 
keresve arcán. Hová tettem a józan eszemet? - tépelődött tovább. Ez nem szerelem! 
Felkavarta az egész helyzet, amelybe oly váratlanul belecsöppent, de leginkább az, 
ami az imént történt. Rico eleinte megvédte és megvigasztalta, ő pedig olyan mély 
hálát érzett iránta, hogy félreértelmezte saját érzéseit. 
Valóban csak ez volt az oka, hogy olyan könnyelműen eldobtad az ártatlanságodat, 
amelyet pedig a jövendő férjednek tartogattál? - kérdezte tőle egy belső hang, mire 
Bella elsápadt. Amikor a nagyapjához került, az a saját erkölcsi elvei szerint kezdte 
nevelni őt. Cleónak más nézetei voltak, azt vallotta, hogy mindent szabad, ami jólesik, és eszerint is élt, de igazán nem mondhatni, hogy boldog lett volna. 
Bella tudta ezt, és elhatározta, hogy ő nem bonyolódik megalázó kalandokba, és 
csak annak a férfinak adja oda magát, akivel igazán szeretik egymást, és közösen 
képzelik el a jövőt. A szerelem nélküli szenvedélyt Bella a legszigorúbban elítélte, és 
az imént épp ebben vétett saját értékrendje ellen. 
Amikor kilépett a mellékhelyiségből, látta, hogy Rico egy második lámpát is meggyújtott. 
Hát már nem takarékoskodunk? - gondolta bosszúsan, de aztán megpillantotta 
Ricót a gyöngyökből fűzött függöny előtt, és azonnal mély vágyat érzett, hogy megint 
a karjába omoljon. Megrettent. Mintha két lélek lakozna bennem, gondolta: Az egyik 
igyekszik megőrizni a józan ítélőképességét, miközben a másik hagyja az érzelmektől 
sodortatni magát. Mi történik velem? 
-  Azt hiszem, rosszul ítéltelek meg - ismerte be Rico. 
-  Nem érdekes. Velem is előfordult már. 
Bella érezte a levegőben szikrázó feszültséget, és rémülten állapította meg, hogy 
kettejük között a testi vonzerő nemhogy csökkenne, amint azt remélte, hanem csak 
egyre követelőbben tér vissza újra. Hirtelen rátört az iménti szenvedélyes szeretkezés 
emléke. Furcsa bizsergés járta át megint a testét, és egy pillanatra minden egyébről 
megfeledkezett. Gyorsan lehajolt a hűtőszekrényhez, hogy ne lássa Ricót. 
-  Semmi kifogásom az érzéki gyönyör ellen - hallotta ekkor a férfi hangját. 
Bella megdermedt. Nem tudta elhinni, hogy a férfi képes ilyet mondani. 
-  Nem akarok beszélni erről - felelte halkan. 
-  Ne kényeskedj, gatita, ez nem illene hozzád. 
Bella felegyenesedett, és erőt kellett vennie magán, hogy a férfi szemébe nézzen. 
Az arca kipirult. 
-  Hibát követtem el, és nem szándékozom megismételni. - Elnémult, mert úgy 
tűnt, Rico nem is figyel rá. 
A férfinak csakugyan valami más kötötte le a figyelmét. Az egyik lámpát kézbe 
vette, a kályhához lépett, és megvilágította a mennyezetet. 
-  Infiemo! - mondta, letette a lámpát, és tapogatni kezdte a helyet, ahol a kályhacső a plafonhoz csatlakozott. 
-  Mit találtál? 
-  Hozd a piszkavasat! 
-  De hát... - értetlenkedett Bella, ám amikor látta, hogy Rico milyen türelmetlen, 
némán engedelmeskedett. 
A férfi belevágta a piszkavasat a mennyezetbe, ahonnan valami cement- vagy 
vakolatszerű anyag kezdett hullani. Minden ütésre újabb darabok potyogtak le. Ahhoz, hogy kivezethessék a kályhacsövet, lyukat kellett vágni a tetőn és az egyszerűség 
kedvéért egy négyzet alakú nyílást metszettek rajta. Bella fölfedezte a szögletes lyuk 
körvonalait, és elkeseredett. 
-  Nem megyünk vele semmire - mondta. - Visszaillesztették és visszahegesztették a tetődarabot. 
-  De nem acélból van, hanem alumíniumból, és csak néhány ponton hegesztették 
oda. Ki fogom tudni emelni. 
Bella izgatottan figyelte, hogyan dolgozik Rico. A tető négyzet alakú darabja valóban meglazult. A férfi rángatni kezdte a kályha csövét és egy idő után az is engedett. 
A csövet végül sikerült Ricónak a négyzet alakú alumíniumdarabbal együtt kilöknie 
a tetőre. 
-  Nem elég nagy a nyílás - mondta Bella csalódottan, és könnyek szöktek a szemébe. 
Rico szemügyre vette a lányt. 
-  Ha segítek, éppen átférsz rajta. 
Bella zavartan mászott fel a kályhára, és kidugta fejét a nyíláson. 
-  Tényleg egy pajtában vagyunk - tájékoztatta halkan Ricót. 
-  Santa Maria! Most ne a tájban gyönyörködj! - A férfi átfogta a lány csípőjét, 
és kitolta őt a tetőre. Bella az oldalához szorította a karját, egy kicsit összehúzta magát, 
és félig már kint is volt. Megtámaszkodott a tetőn, aztán fölhúzta a lábát. 
A szíve vadul kalapált, és a homlokára kiült a veríték. Óvatosan lecsúszott a tetőről, 
és kissé megütötte magát, amikor földet ért. Aztán a tartály ajtajához botorkált. Minden erejét össze kellett szednie, hogy a reteszeket meg tudja mozdítani, de végül 
sikerült, és Rico is kiszabadult. 
Bella kimerülten rogyott a földre. Csodálkozva látta, hogy Rico előbb gondosan 
visszazárja az ajtót, és csak aztán ragadja meg a karját, hogy fölsegítse őt a földről. A 
férfi a roskatag építmény ajtaja felé húzta őt. 
-  És ha az emberrablók odakint vannak? - kérdezte Bella halkan, de Rico úgy 
nézett rá, hogy jobbnak látta, ha csendben marad. 
A férfi lassan kinyitotta a kifelé vezető ajtót. Odakint hideg szél fújt, és zuhogott 
az eső. Kiléptek a szabadba, és Bella megrémült a kopár táj láttán. Nem messze egy 
düledező kis falusi ház állt, de körös-körül kietlen, dombos pusztaság terült el. A pajta 
mellett sáros ösvény vezetett fel egy közeli emelkedőre. 
-  Gyere - indult meg Rico, és magával húzta Bellát. 
A lány igyekezett vele lépést tartani, hiszen tudta, csak akkor lesznek biztonságban, ha már messze maguk mögött tudhatják a pajtát és a tartályt, amelyben fogva 
tartották őket. 
Végre rátaláltak egy keskeny földútra. Te jó ég, gondolta Bella kétségbeesetten, 
itt napjában talán ha egyszer elhalad egy autó! 
-  Nagyon fázom - mondta lihegve. 
A ruhája teljesen átázott, és egész testében reszketett. 
Rico végignézett rajta, összeszorította a száját, majd levette a zakóját, és a lány 
felé nyújtotta. Bella meglepetten nézett vissza rá, de végül belebújt a kabátba. 
-  így viszont te fogsz fázni - mondta némi bűntudattal. 
-  Ez a különbség egy úriember és egy utálatos alak között. Az utóbbi csak magával törődik - felelte a férfi. - Találnunk kell valami menedéket, mert hamarosan besötétedik - mondta aztán. 
Végtelennek tűnő ideig meneteltek a göröngyös földúton, míg egy újabb ösvényre 
akadtak, és azon mentek tovább. Váratlanul egy kanyar után, a távolban pislákoló 
világosságot pillantottak meg. Bella nem akart hinni a szemének. Szörnyen fájt a lába, 
és már alig vonszolta magát. Megtántorodott a kimerültségtől, és megállt egy pillanatra. 
Rico átkarolta a vállát, és tovább húzta magával. Később Bella nem is tudott 
visszaemlékezni, hogyan sikerült túljutniuk az utolsó emelkedőn. Egyszer csak egy 
kutya ugrálta körül őket hangosan csaholva, aztán fény gyulladt, elvakította Bellát, és 
ő megint megállt. 
-  Gyere, már csak pár lépés van hátra! - biztatta Rico, aki szinte már a karjában 
vitte őt. Bella megkísérelte összeszedni minden erejét, de még soha nem volt ennyire 
fáradt. A lába elgyengült, forgott vele a világ, aztán összeesett. 
-  Ébredj fel! 
Bella puha takaró érintését érezte az arcán, nagy nehezen felnyitotta a szemét, és 
megpillantotta a kandallóban lobogó tűzet, mely kellemes meleggel árasztotta el a 
szobát. 
-  Megijesztettél - ült mellé Rico, és aggódva nézte az arcát, amely lassan végre 
egészséges színt kapott. 
Bella bágyadtan elmosolyodott, és a férfi némileg megnyugodva állt fel mellőle. 
A lány mozdulatlanul feküdt, még ahhoz sem volt ereje, hogy a tekintetével kövesse 
Ricót. Egy idősebb asszony hangját hallotta a háttérben, majd Rico a telefon után 
érdeklődött, amikor Bella megint elaludt. 
Amikor újra felébredt, a férfi éppen fölébe hajolt. 
-  Most vehetsz egy forró fürdőt, azt hiszem, már kellőképpen felmelegedtél 
mondta kedvesen, és felemelte Bellát a kanapéról. 
-  Az biztosan jót fog tenni - mosolygott rá egy idős hölgy. - Egy szép napon 
pedig majd elmesélheti az unokáinak, hogy a nászútján kis híján megfagyott. 
-  Nászút? - suttogta Bella értetlenül, miközben Rico fölfelé vitte a lépcsőn. 
A tágas, régimódi fürdőszobába érkezve a férfi leültette Bellát egy székre, és lehámozta róla a takarót. A lány rémülten vette észre, hogy teljesen meztelen, de mielőtt 
bármit is szólhatott volna, Rico máris fölkapta, és beemelte a nagy Viktória-korabeli 
fürdőkádba, melyben illatos víz gőzölgött. 
-  Miféle nászút? - kérdezte Bella ismét. 
-  Úgy gondoltam, jobb lesz, ha nem mondom el, mi történt valójában. Azt meséltem az idős hölgynek, hogy eltévedtünk, és az autónk lerobbant. Mrs. Warwick 
özvegyasszony, és egyedül él ebben a házban, távol mindentől. Nem szívesen engedett 
idegeneket a házába, akik ráadásul úgy néznek ki, mint a háborús menekültek. Nem 
akartam még jobban megijeszteni - magyarázta Rico, és maga is vetkőzni kezdett. 
Bella érezte, hogy arca egyre jobban kipirul, de nem csak a forró víz miatt. A férfi 
széles vállát nézte, izmos felsőtestét, a mellkasán göndörödő fekete szőrt, keskeny 
csípőjét és... szégyenlősen elfordította a tekintetét. 
-  Amikor az imént levetkőztettelek, észrevettem az ujj adón a keskeny aranygyűrűt és azt gondoltam, jegygyűrű is lehetne. 
Bella a kezére pillantott. 
-  A nagymamámé volt. 
-  Engedj ide! 
-  Rico! - nézett fel rá Bella riadtan, de mindjárt előrébb is csúszott, hogy Rico 
beszállhasson mögé a kádba. 
-  Jaj, de hideg vagy - borzongott meg Bella, amikor Rico jeges combja a csípőjéhez simult. - Ne haragudj, mindjárt sejthettem volna. Máris kiszállok - mondta 
aztán, de amikor fel akart állni, Rico visszahúzta magához, és a testük egymáshoz 
simult. 
Rico hátulról átölelte Bellát, aki reszketni kezdett. 
-  Sokat kell még tanulnod, gatita mía - nevetett Rico. - Örülök, hogy én lehetek 
a mestered. 
Bella a férfi kezére pillantott, amellyel átfogta feszes keblét és elpirult. A mellbimbói felágaskodtak, elárulva izgalmát, 
-  Rico? 
-  Értesítettem Kenwayt, az igazgatómat, hogy hol vagyunk, és beszéltem a rendőrséggel is. Mrs. Warwick segítségével még a magányos pajta helyét is meg tudtam 
adni, ahová bezártak minket. 
Bellát eddig csak a visszanyert szabadság öröme és a megkönnyebbülés töltötte 
el, hogy újra biztonságban van. Az emberrablók eszébe sem jutottak. 
-  Kértek érted váltságdíjat? -jutott eszébe hirtelen. 
-  Sí, és minden a már megkötött egyezség szerint folyik tovább, nehogy a bűnözők 
gyanút fogjanak. Kenway egész idő alatt kapcsolatban állt Hectorral is, és mindjárt 
értesíti arról, hogy már biztonságban vagy. 
-  Honnan tudták, ki vagyok? - kérdezte Bella, és alig bírt elfojtani egy ásítást. 
Egy meztelen férfival fekszik a kádban, és olyan jól érzi magát, hogy el tudna aludni. 
Maga is csodálkozott ezen. 
-  A sofőröm tudta a címedet - emlékeztette Rico. - Ha nem sikerül kinyomozni, 
ki vagy, talán még azt hitték volna, hogy te is az emberrablókhoz tartozol. 
-  Én? 
Bella már csak nehezen fogta föl, amit hallott. A pillái elnehezültek. Még határozottan érezte a változást, amelyet Rico testén az érintése okozott, de csak álmosan 
mosolygott. Csodálatosan megnyugtatta őt a férfi közelsége. 
-  Hiszen te mindjárt elalszol - álmélkodott Rico. 
Bella mentegetőzni akart, hogy milyen nehéz volt számára ez a nap, de már ehhez 
sem volt ereje. Rico kiemelte őt a vízből, egy nagy, bolyhos törülközőbe burkolta, 
szárazra dörgölte, aztán ráadott egy illatos ingecskét. 
A lány nem is tudta, hogyan került az ágyba, csak a puha párnát érezte a feje alatt, 
meg a meleg takarót, amelyet Rico ráterített, és máris elaludt. 
Amikor az éjszaka közepén Bella megfordult az ágyban, érezte Ricót maga mellett 
és hozzábújt. 
- Rico - suttogta alig hallhatóan, és máris újra alámerült volna az álmok tengerébe, de a férfi beletúrt göndör hajába, a másik kezével pedig fölemelte az állát, és 
lágyan szájon csókolta. 
Bellát egyszerre elöntötte a forróság, és minden idegszálával Ricóra figyelt. Viszonozta a csókját, és hagyta, hogy elfogja a szenvedély. Rico lehúzta róla a hálóinget, 
és a szájával máris gyöngéden becézgetni kezdte Bella ágaskodó mellbimbóját. A lány 
az élvezettől felnyögött, és a másik mellét is odakínálta Rico gyöngéd harapásainak 
és izgató csókjainak. A szíve egyre gyorsabban vert, minden porcikájával kívánta a 
férfit. 
Rico ajka végigsiklott Bella hasán, a kezével gyöngéden széttárta a lány combját, 
aztán... aztán olyan bensőséges és merész csók következett, hogy Bella először megdermedt ijedtében. A következő pillanatban forróság öntötte el, s végül ellenállhatatlan gyönyör áradt szét a testében, amelytől úgy érezte, mindjárt elolvad. 
Rico ekkor fölébe került, és óvatosan, de határozott mozdulattal belehatolt. Bella 
szinte magánkívül volt, kéjesen felnyögött, s a teste megfeszült. Körmeit Rico hátába 
mélyesztette, és az élvezet csúcsára érve alámerült a kéj és a mámor óceánjába. 
Alig csillapodtak le benne az érzékek hullámai, máris újabb szenvedély ragadta 
el. Rico hajszolta őt egyre tovább, és átvette az uralmat a teste fölött. A lány sosem 
hitte volna, hogy létezik ilyen lélegzetelállító gyönyör. Újra átjárta testét a kéjes élvezet. A férfi remegett, izmai megfeszültek. Szorosan ölelte Bellát, és eggyé forrasztotta őket a boldogság. Egyetlen gondolat járt csak Bella fejében, amikor végre 
kimerülten elaludt: soha többé nem engedi el Ricót maga mellől. 
6. FEJEZET 
-  Kér még egy kis teát, Mrs. da Silva? 
Bella a szeme sarkából látta, hogy Rico arcizma megrándul, amikor az idős hölgy 
Mrs. da Silvának szólítja őt. 
-  Köszönöm, nem, Mrs. Warwick. Egyébként szólítson kérem egyszerűen csak 
Bellának. 
Rico azután ébresztette föl a lányt, amikor már felöltözött. Inge újra hófehéren 
ragyogott, az öltönyét pedig gondos kezek kivasalták. Bella ismét a tiszteletet parancsoló nemzetközi pénzembert látta maga előtt. 
-  Nyolc órakor értünk jön egy autó, hogy minél hamarabb vallomást tehessünk a 
rendőrségen - közölte Rico a lánnyal, mielőtt elhagyta a szobát. 
Bella tekintete a földön heverő hálóingre tévedt, és egy pillanatig úgy érezte, elsüllyed szégyenében. Hogy is volt képes újra odaadni magát Ricónak? Amint felébredt, máris érezte azt a távolságtartást és megközelíthetetlenséget, amely Ricóból 
áradt. Bella tudta jól, mi ennek az oka, de azt kívánta, bárcsak tévedne. Ismét visszatértek a való világba. A férfi megint Rico da Silva volt, a gazdag, befolyásos bankár, 
ő pedig Bella Jennings, a házasságon kívül született kis pincérnő, akinek talán sosem 
sikerül festőművészként hírnevet szereznie. Ennél mélyebb nem is lehetett volna közöttük a szakadék. 
Sietősen vettek búcsút Mrs. Warwicktól, mert az autó már nyolc óra előtt megérkezett. Nemsokára egymás mellett ültek a hátsó ülésen. A kocsiban elől két civil ruhás 
rendőr foglalt helyet, egy felügyelő és egy főfelügyelő. Már itt megkezdődött a kihallgatás. Minden kérdésre Rico válaszolt, akkor is, ha némelyiket Bellához intézték. 
Más helyzetben Bella ezt kikérte volna magának, de most olyan távol érezte magát 
mindentől és mindenkitől, hogy egyáltalán nem érdekelte, ha buta libának tartják. 
Gondolatai egészen máshol jártak. Az a fenyegető pillanat járt az eszében, amikor 
majd el kell válnia Ricótól. 
-  Miss Jennings? 
Bella összerezzent, és némán bámult a vezető melletti ülésről hozzá forduló idősebb férfira. 
-  Bocsásson meg, de... 
Rico megnyugtatóan a tenyerébe fogta a lány kezét. 
-  Bella még magához sem tudott térni -jelentette ki hűvösen, ellentmondást nem 
tűrő hangon. 
A főfelügyelő tekintete egy pillanatra megállapodott egymásba fonódó ujjaikon. 
Bella elpirult, és elengedte Rico kezét. Nem tartozik senki másra, hogy mi fűzi kettejüket egymáshoz. 
-  Semmi bajom - mondta remegő hangon, és lehajtotta a fejét. 
Örült, amikor végre megérkeztek a közeli kisvárosba, ahol a hátsó bejáraton át 
valósággal becsempészték őket a rendőrségre. 
-  Nem sokáig tudom már feltartóztatni az újságírókat - figyelmeztette őket a 
főfelügyelő, és felsóhajtott. 
-  Az újságírókat? - kérdezte Bella döbbenten. 
-  Ha kiderül, hogy kiszabadultunk, a tudósítók úgy csapnak majd le ránk, mint 
ragadozók a prédára - mondta Rico. 
-  És mindent elronthatnak - tette hozzá a fiatal felügyelő, miközben egy közönséges kis irodahelyiségbe vezette őket. - Igaz ugyan, hogy megállapodtunk velük, 
semmit sem hoznak nyilvánosságra a maguk elrablásáról, de most... mondjuk úgy, 
fennáll a veszélye, hogy valami kiszivárog, mielőtt még kézre keríthetnénk az elkövetőket. 
-  Miss Jenningset is magammal viszem a vidéki házamba - jelentette ki Rico 
szenvtelen arccal. - Az alkalmazottaim megbízhatóak. 
-  A kisasszony története még óvatos becslések szerint is megér egy negyedmilliót - szólt a felügyelő cinkos mosollyal. - Remélem, tudja, mit csinál. 
Bella ebből megértette, hogy a rendőrség már mindent tud a származásáról, és a 
felügyelő azt gondolja róla, tőkét akar kovácsolni magának a megpróbáltatásaiból. 
-  Bella nem mesél el semmit. 
A lány fölnézett Ricóra, és visszariadt a pillantásától, melyből határozott fenyegetést olvasott ki. Mintha a férfi azt mondta volna: Ha beszélni mersz, megfojtalak. 
Bella riadtan fordította el a fejét. Te kishitű, gondolta keserűen. Úgy látszott, Rico 
csakugyan attól fél, hogy egy napon arra ébred, hogy a rabságban együtt töltött idejükről talál beszámolót valamelyik újságban. Talán nem hiszi már, hogy szajha vagyok, gondolta Bella, de bizonyára egy alamuszi, pénzéhes kis macskának néz. 
És ezt a férfit akarom én mindenáron megtartani? - futott át az agyán, és tudta, 
ezzel mindennek vége, bármit is érzett eddig Rico da Silva iránt. 
-  Persze hogy nem fog semmit elmondani - veregette meg barátságosan a lány 
vállát az idősebb rendőr, és leültette egy székre. Még csak egy órája ismerte Bellát, 
de úgy tűnt, jobban megérti, mint Rico. 
A lánynak már csak a büszkesége adott tartást. Mosolyt erőltetett magára, de a 
lelke teljesen bezárult. Gépiesen válaszolgatott a kérdésekre, és a kihallgatás nemsokára be is fejeződött. 
Bella egy légcsavar egyre erősödő süvítését hallotta az udvar felől. A homlokát ráncolta, és egy pillanatra tükröződött zöld szemében a vihar, amely a lelkében 
tombolt. 
-  Megérkezett Mr. da Silva helikoptere -jelentette a főfelügyelő. - Én nemsokára 
indulok Londonba. Elviszem magát, Miss Jennings, ahová akarja. 
-  Bella velem jön - felelte helyette Rico magabiztosan. 
Bella olyan hálás volt a főfelügyelőnek, hogy a lába nyomát is megcsókolta volna. 
-  Nagyon köszönöm - fordult Ricóhoz -, de a barátaim várnak. 
-  Egyedül hagyna minket néhány percre? - kérdezte Rico barátságosan a főfelügyelőtől. 
-  Kint várok - felelte amaz tartózkodó mosollyal, és becsukta maga mögött az 
ajtót. 
-  Miféle játékot űzöl te velem? Velem jössz, és kész! - parancsolt Rico a lányra. 
Bellának erőt kellett vennie magán, hogy a férfi szemébe tudjon nézni. Mielőtt 
elmegyek, meg kell bizonyosodnom arról, helyesen döntöttem-e, gondolta. Valójában 
azonban már tudta, hogy nem tévedett, és gyűlölte magát, amiért ad még egy esélyt 
Ricónak, mielőtt gyökerestül kitép a szívéből minden reményt. 
-  Nem fogok semmit elmesélni a sajtónak -jelentette ki büszkén. 
Rico titokzatos arccal nézett vissza rá. 
-  Azt akarom, hogy velem jöjj! 
-  Miért? A mulatság véget ért... nem gondolod? - felelte Bella csúfondáros mosollyal, és úgy érezte magát, mintha fegyvert adott volna a saját gyilkosa kezébe. 
-  Talán igazad van... de azért a zene még szólhat egy ideig - fűzte tovább Rico 
könyörtelenül a hasonlatot. 
Csak a testemet kívánja, gondolta Bella. Még egy kis ráadást az otthon biztonságos 
falai között, ahol nem árulhatnám el őt az újságíróknak. A lánynak komoly lelkierőre 
volt szüksége, hogy megőrizze a tartását. 
-  Ebben nem értünk egyet - mondta, és az ajtó felé indult. 
-  Te is ugyanúgy kívánsz engem, mint én téged, gatita. Ennél jobb ajánlatot nem 
tehetek neked. 
Bella visszafordult. 
-  Na és? Nem is kell - mondta reszkető hangon. 
-  Kívánlak - ismerte be Rico vonakodva, és szemrehányóan nézett Bellára. 
A lány idegesen felnevetett. 
-  Biztosan találsz majd helyettem valakit. 
-  És ha terhes vagy? 
Bella elsápadt, és szúrósan a férfi szemébe nézett. 
-  Teljesen lehetetlen. Nem volt megfelelő az időpont - felelte metsző hangon, és 
nagyon szeretett volna már kint lenni a szobából. 
-  Vigyázz magadra! - mondta Rico hűvösen, kinyitotta az ajtót, és előre engedte 
Bellát. A folyosón mégis megelőzte őt, és a hátsó kijáraton át elhagyta az épületet. 
Bella remegő lábbal az egyik ablakhoz lépett, hogy lássa, amint Rico beszáll a 
helikopterbe. Hogyan szerethettem bele ebbe az utálatos alakba? - töprengett ismét. 
Amikor veszélyben voltunk, bizonyára elveszítettem a józan ítélőképességemet, gondolta. Most azonban már szabad vagyok, és minden erőmmel azon leszek, hogy minél 
hamarabb elfeledjem ezt a nyomasztó emléket. 
-  Micsoda hűvös pasas! - szólalt meg valaki a háta mögött, mire Bella lassan 
megfordult. 
A főfelügyelő átkarolta, mint egy atyai jó barát, és az autójához kísérte. Megkérdezte tőle, hová viheti, és a kezébe nyomott egy csomag papír zsebkendőt, amelynek 
a lány nemsokára nagy hasznát vette. A főfelügyelő egy kajla mosollyal elmondta 
neki, hogy négy felnőtt lánya van, és úgy olvas Bella arcán, mint egy nyitott könyvben. 
Olyan kedves és megértő volt, hogy a lány érezte, nyugodtan kisírhatja magát mellette. 
Később Maurice, a főfelügyelő, akivel végül összebarátkoztak, Bella képeiről kezdett 
beszélni. Látott néhányat közülük, és el volt tőlük ragadtatva. 
-  Itt maradok magával, amíg a barátnője megérkezik - mondta Maurice, és aggódva figyelte Bellát, ahogy a hátsó ajtó mellett az egyik virágcserép alól előkotorja 
Liz kis házának a kulcsát. 
-  Köszönöm, de szívesebben maradnék egyedül. 
A felügyelő egy darabig a lány arcát fürkészte, majd felsóhajtott. 
-  És ha Rico megkérdezné, hogy maga hová... 
-  Kérem, el ne mondja neki! 
-  Nos, a fejleményekről folyamatosan tájékoztatom majd magát - búcsúzott végül a főfelügyelő, és kissé kényelmetlenül érezte magát, amiért Bellát egyedül kell 
hagynia. 
A lány úgy döntött, egy ideig nem megy haza, mert ott keresnék őt először. Régi 
barátnőjénél mindig szívesen látott vendég volt, és Liz hallgatni is tudott. Bella azzal 
nyugtatta ugyan Maurice-t, hogy a barátnője nemsokára hazaér, de ez nem volt igaz. 
Liz könyvelő volt, és hetente kétszer festőiskolába járt. 
-  Lassan mindenki rajtam nevet - panaszolta Cliff most már harmadszor. - Az 
irodában összesúgnak a hátam mögött. Mi történt közöttetek abban az átkozott tartályban? Jogom van megtudni. 
-  Ahogy nekem is jogom van tudni, ki volt nálad a születésnapom estéjén. 
-  Nem is... nem is tudom, mire gondolsz! Akkor este dolgoztam - mentegetőzött 
Cliff, de belepirult. - No jó - ismerte be aztán kelletlenül, amikor Bella várakozva 
nézett rá. - Vétkeztem... de csak egy futó kaland volt... persze megbocsáthatatlan, 
hogy épp a születésnapodon... 
-  Nem szándékosan választottad ezt az időpontot, hogy még nagyobb fájdalmat 
okozz? 
Cliff tágra nyílt szemmel bámult a lányra. Bella úgy döntött, nem kínozza tovább 
a fiút. Sokkal okosabb volt Cliffnél, és az még meg sem szólalt, amikor ő már tudta, 
mit fog mondani. Bármi történt is közöttük régebben, Bellának ez már semmit sem 
jelentett. 
Hagyjuk, a mi szerelmünknek úgyis vége! Remélem, jó barátok maradunk. 
-  De... nem is feküdtem le vele! - Cliff, aki általában olyan hűvös és visszafogott 
volt, most Liz nappalijában valósággal körülugrálta Bellát. - Annyira sajnálom, kedves! Soha többé nem fordul elő! - fogadkozott, és megszorította a lány kezét. 
Persze hogy lefeküdt vele! - gondolta Bella, de tudta, hogy nincs joga ítélkezni 
azok után, ami közte és Rico közt történt. 
-  Menjünk el vacsorázni! - unszolta Cliff. - Egyszer abba kell már hagynod ezt 
a bújócskázást. Da Silva minden kérdésre csak annyit válaszol, hogy nincs semmi 
mondanivalóm, és ezt már nem bírom tovább. Az én barátnőm vagy, a mindenségit, 
de abból, amit a bulvárlapok összehordanak, meg abból, ahogy eltűntél, bárki azt 
gondolhatja, hogy titkolsz valamit. 
Liz belépett a vendégszobába, ahol Bella éppen átöltözött. 
-  Elmégy vele vacsorázni? - kérdezte csodálkozva. 
-  Azt hiszem, tartozom neki ennyivel, hogy a munkatársai előtt megőrizhesse a 
látszatot. Különben is lassan tényleg ideje, hogy előbújjak a rejtekhelyemről, és hazamenjek. - Bella savanyúan elmosolyodott. - Nagyon köszönöm, hogy nálad lakhattam, de előbb-utóbb vissza kell térnem a megszokott életemhez. Az emberrablókat 
már elfogták, s így talán az újságírók is békén hagynak a tárgyalásig. 
-  Attól tartok, tévedsz. Legjobb lenne, ha azonnal nyilatkoznál a veled történtekről, mert minél tovább hallgatsz, annál több hazugság jelenik meg rólad a lapokban. 
Nem sokkal később Bella és Cliff úton voltak London felé. A lány három hetet 
töltött Liznél, aki közben titokban elhozott számára néhány holmit Hectortól, a házat 
ugyanis teljesen körülvették a tudósítók. Bellának két alkalommal személyesen is 
Londonba kellett utaznia, s ilyenkor becsempészték a rendőrségre, ahol az emberrablók elleni bizonyítékokat gyűjtötték. A bírósági tárgyalásig azonban a nyomozóknak 
nem volt már szükségük rá. 
-  Itt fogunk vacsorázni? - álmélkodott Bella, amikor meglátta, hová hozta őt 
Cliff. - Ha ide beülünk, tönkremégy anyagilag! - figyelmeztette a fiút. 
Szerencsére a szűk, fekete bársonyruháját vette fel, egy jó nevű divattervező hetvenes évekbeli darabját, amelyben a legelőkelőbb helyen is megjelenhetett. 
-  Légy szíves, beszélj kicsit halkabban! - sziszegte Cliff. A fiú annyira elsápadt, 
hogy arcszíne kezdett hasonlítani új fehér szmokingkabátjához. - Természetesen nyugodtan megengedhetem magamnak, hogy néha kirúgjak a hámból. 
Csakhogy eddig sohasem tettél még ilyet a kedvemért, gondolta Bella. Cliff nem 
kereshetett rosszul az ügyvédi irodában, mégis nagyon takarékosan élt. Csak nem 
ünnepelni akar most? Vajon mit? 
A főpincér a közkedvelt étterem belsejében álló asztalhoz vezette őket. Bella érezte, hogy sokan követik őt tekintetükkel. Csak nem mindenki a bulvárlapok ostoba 
történetéit olvassa? 
-  Ünnepelünk valamit? - kérdezte, miután helyet foglaltak. 
-  Remélem - mosolygott Cliff önelégülten. 
Megkapták az étlapot, és a fiú csapnivaló francia kiejtéssel megrendelte a bort. 
-  En nem iszom alkoholt - emlékeztette Bella. 
Cliff bizalmasan közelebb hajolt hozzá. 
-  Azt hiszem, ma este kivételt teszel. 
Bella éppen meg akarta kérdezni a barátjától, miért viselkedik ilyen titokzatosan, 
amikor váratlanul megpillantotta Rico da Silvát, amint öt méternyire tőlük leül egy 
asztalhoz. 
Hirtelen megdermedt. Nem, ez lehetetlen! Három hete igyekszik elfojtani magában a férfi iránti érzéseit, és már csaknem el is felejtette őt. Most azonban, ahogy Ricót 
megpillantotta, újra ellenállhatatlan, heves vágy fogta el. Megbabonázva nézte a férfit, 
képtelen volt elfordítani róla a tekintetét. 
-  Tessék, a borod. - Cliff épp akkor érintette Bella kezéhez a poharat, amikor 
Rico észrevette őket. Bella felemelte a poharát, és egy hajtásra kiitta. - A bornak 
tulajdonképpen élvezni kellene a zamatát - korholta a fiú halkan. 
A pincér máris újra megtöltötte Bella poharát. 
-  Nos - kezdte Cliff, és sokatmondóan Bella szemébe nézett. 
-  Tehát? - kérdezte a lány, aztán észrevette a gyűrűt, amelyet Cliff feléje nyújtott. - Mit csináljak ezzel? 
-  Arra kérlek, légy a feleségem - mondta Cliff elbizakodottan, és megfogta Bella 
kezét. 
Ekkor felgyorsultak az események. Valahol a közelben vaku villant, s a főpincér 
meglepetten nézett körül. Egy szmokingos férfi, fényképezőgéppel a kezében elrohant 
az asztaluk mellett, és közben így szólt, vélhetően Cliffhez: 
-  Kösz, haver! -, majd sietve elhagyta az éttermet. 
-  Bizonyára nincs ellene kifogásuk, ha átülünk magukhoz. 
Bella tátott szájjal figyelte, amint Rico, mintha a semmiből bukkant volna elő, 
megáll az asztaluk mellett, majd kihúz egy széket a vele tartó csinos, hosszú lábú 
szőkeségnek, és ő maga is helyet foglal. 
-  Sophie, bemutatom neked Bellát. Bella, Sophie Ingram. Ha már úgyis mindenki 
bennünket néz, nyugodtan ülhetünk egy asztalnál. Es verdad? 
-  Semmi és verdad! - ellenkezett Bella, magához térve a döbbenetből. - Nem 
ülök egy asztalnál veled. Hogy képzeled, hogy csak úgy, hívás nélkül ideállítasz? 
-  Bella, kérlek! - suttogta Cliff rémülten. 
-  Ha suttogva beszél Bellához, ő csak annál jobban fog kiabálni - magyarázta 
Rico a fiúnak. 
-  Hallgass! - torkolta le Bella. 
-  Ne csinálj jelenetet! - figyelmeztette Cliff újra. - Természetesen szívesen látjuk 
Mr. da Silvát és Miss Ingramet. 
-  Persze hogy szívesen látnak - mondta Rico, és gúnyosan pillantott Cliffre. 
Bella kiitta a borát. 
-  Sajnálom - mondta Sophie halkan, és leplezetlenül nézte a gyűrűt, amely Bella 
előtt hevert az asztalterítőn. 
-  Esküvői harangok zúgását vélem hallani... - nevetett Rico kajánul. 
-  Ha nem hagysz végre békén, és nem tűnsz el innen, a fejedhez vágom a borosüveget! 
-  Ilyesmi először történne velem - nézett Rico kihívóan Bellára -, de feleannyira 
sem örülnék neki, mint a legutóbbi közös élményünknek. 
-  Elnézést - mondta Bella nehezen uralkodva magán, majd megfogta a kézitáskáját, és felállt. 
Néhány másodperc múlva Sophie is belépett utána a mosdóba. Bella kétségbeesetten törölgette a könnyeit. 
-  Ha én lennék ilyen hatással Ricóra, bizony nem sírnék. 
-  Nem értem, miről beszél - felelte Bella elfúló hangon. 
-  Maga annyira fiatal - sóhajtotta Sophie. - Tulajdonképpen azért jöttem, hogy 
megmondjam magának a véleményemet, de képtelen vagyok rá. Nem a maga hibája, 
hogy Rico már nem törődik velem. Senki mellett sem tart ki néhány hónapnál tovább. 
Az én időm lejárt, és őszintén szólva már elegem is van az egészből. Amióta Rico 
kiszabadult az emberrablók fogságából, idegenné vált számomra... 
-  Igazán? - Bella felnézett, s a szeme még árulkodóan csillogott. 
-  Rico a magáé. - Sophie elővett néhány holmit a táskájából. - Tessék, ez a mágneskártya nyitja a lakását, itt vannak a winterwoodi ház meg a Porsche kulcsai. Rico 
ugyan azt mondta, a kocsit tartsam meg, de nem hiszem, hogy megérdemelnék egy 
ilyen értékes búcsúajándékot. 
-  Semmi szükségem ezekre! - kiáltotta Bella rémülten, amikor Sophie a kezébe 
nyomta a kulcsokat. 
-  Hozzá akar menni Cliffhez? 
-  Nem, de... 
-  Akkor kímélje meg Ricót attól, hogy új kulcsokat kelljen csináltatnia - felelte 
Sophie közönyösen. 
-  Maga félreérti a helyzetet... 
-  Sok szerencsét! Ne várjon tőle túl sokat! Rico kerüli a szerelmet, a kötöttségeket, és nősülni sem akar. Ha egy válás nagy vihart kavar, az mély sebeket hagy maga 
után - folytatta Sophie, és az ajtó felé indult. - Csak az a baj - tette még hozzá -, hogy 
Rico azt hiszi, ő az egyetlen, akit valaha megbántottak. 
Azzal Sophie kilépett az ajtón, s Bella egyedül maradt. Milyen erős és nagylelkű 
nő, gondolta, és elszégyellte magát. A fogságban egyetlenegyszer sem jutott eszébe, 
hogy Ricónak esetleg lehet valakije. Nem is csupán egy elvemet szegtem meg tehát, 
gondolta keserűen. Okkal vagy ok nélkül, Ricót kezdte gyűlölni emiatt. 
Fölszegte a fejét, és hűvös fensőséggel lépett újra az asztalhoz. Letette Rico elé a 
mágneskártyát és a kulcsokat, de a férfit egy pillantásra sem méltatta. 
-  Cliff, szeretnék hazamenni. 
-  Hasta la vista, gatita. 
7. FEJEZET 
Rico kiválóan értett hozzá, hogyan nyerje meg magának Cliffet. Még a vacsoránál 
megígérte neki, hogy ajánlani fogja egy barátjának, aki éppen válni készül. 
-  Ha ilyen emberek lesznek az ügyfeleim - ábrándozott Cliff, megállva a lépcsőházban -, biztosan előléptet majd a főnököm. 
-  Csodálatos! - Bella már alig várta, hogy a fiú magára hagyja. 
-  Ez egy-két évvel előbbre hozhatná az esküvőnk időpontját. 
-  Tessék? - kérdezte Bella halkan. 
Cliff röviden vázolta, hogyan képzeli a jövőjüket. Háromévi jegyesség, ezalatt 
Bellából elismert művész lesz, ami javít majd az anyagi helyzetükön, és miután a 
köztük lévő esetleges feszültségek okait gondosan föltárták, összeházasodhatnak. 
Mindez olyan borzasztóan kimódoltan hangzott, hogy Bella legszívesebben a falba 
verte volna a fejét, amiért nemrég még arra gondolt, igent mond Cliffnek, ha az megkéri a kezét. 
Megint eszébe jutott az étteremben lezajlott jelenet. 
-  Mit köszönt meg neked az a fényképezőgépes alak? - kérdezte váratlanul. 
Cliff a homlokát ráncolta. 
-  Szóltam neki, hogy ott leszünk mindannyian. 
-  Hogyan? Te tudtad, hogy Rico is ott vacsorázik? 
-  Ez a törzshelye. Örültem is, amikor megérkezett, és mellénk ült. Ha az újságokban a fényképpel együtt megjelenik majd a hír az eljegyzésünkről, senki sem fog többé 
rágalmazni téged -jelentette ki a fiú büszkén, és észre sem vette közben, hogy Bella 
értetlenül, egyre haragosabban figyeli őt. 
-  Csakhogy én nem mondtam igent! - förmedt rá Bella, mire Cliff önkéntelenül 
hátrált egy lépést. - A válaszom: nem! Nem leszek a feleséged. Nemcsak hűtlen vagy, 
de zsugori is. A gyűrűt is zsebre vágtad... Ugye nem tudtál megválni tőle? 
-  Engem merészelsz zsugorinak nevezni? 
-  Az eljegyzési bejelentést visszavonhatod. Inkább meghalok, semhogy egy fösvény, számító alak felesége legyek, aki sokkal többet törődik a tekintélyével, mint 
velem. - Bella erőszakkal kituszkolta a fiút a homályos folyosóról, és még mielőtt 
Cliff felfoghatta volna, mi történik vele, becsapta mögötte a kaput. Aztán leült a legalsó lépcsőre, és várta Ricót. Tudta, hogy a férfi eljön. Idegei pattanásig feszültek. A 
mai találkozásuk után már nem tagadhatta többé önmaga előtt, hogy szereti Ricót, azt 
a férfit, aki úgy váltogatta a nőket, mint a ruhadarabjait. Bella nem értette önmagát. 
A csengő éles hangjára összerezzent. Felállt a lépcsőről, és kinyitotta a kaput. 
-  Miért van itt ilyen sötét? - kérdezte Rico, amikor belépett. 
-  Hector szeret takarékoskodni. - Alig fejezte be a lány a mondatot, máris fény 
árasztotta el a lépcsőházat. Mindjárt ezután dühös morgás hallatszott a folyosó vége 
felől. 
-  Oltsa le a villanyt! - méltatlankodott Hector. - Csődbe akar juttatni? Tudja, 
milyen sokat fogyaszt az a csillár? 
-  Kapcsold le, az ég szerelmére, mielőtt még Hector szívinfarktust kap! 
Rico a szakadozott köntöst viselő, vézna, idős férfi felé indult, aki a lépcső aljában állt. 
-  Mr. Barsay, a nevem Rico da Silva - mondta, s kezet nyújtott neki. 
Hector összetett kézzel könyörgött. 
-  Kérem, oltsa el a lámpát! 
-  Megfizetem - felelte Rico nyugodt hangon, elővette a tárcáját, és előhúzott 
belőle egy bankjegyet. 
-  Amióta bezártak, képtelen vagyok elviselni a sötétséget. 
-  Bella szobájában van gyertya. 
-  Az nem ad elég fényt - mondta Rico sajnálkozva, és Hector reszkető kezébe 
nyomta a pénzt. - El tudom hinni, milyen nehéz lehet fönntartani egy ilyen nagy házat. 
Ez a beszéd már tetszett Hectoraak. Elmosolyodott, és lopva zsebre tette a bankjegyet. 
-  Hector! - sóhajtotta Bella zavartan. 
-  A nők nem értenek ezekhez a dolgokhoz - mondta Rico, és cinkosán az idős 
úrra kacsintott. 
-  Nem szeretem a látogatókat, de maga maradhat - felelte erre Hector, aztán eltűnt 
egy ajtó mögött. 
Bella elindult felfelé a lépcsőn. 
-  Melyik a te lakásod? - kérdezte Rico, miközben hitetlenkedve nézett körül. A 
ház szánalmas állapotban volt. -Az egerekkel a padláson? Kezdem már érteni, miért 
vagy ilyen furcsa. A tulajdonos egy kicsit bolond. 
-  Hogy beszélhetsz így? Hector nem tehet róla, hogy szegény. 
-  Szegény? - nevetett hangosan Rico. - Hector dúsgazdag, csak éppen fizetni 
nem szeret. 
-  Biztosan összetéveszted valakivel! 
-  Hol a te szállásod? 
Bella kelletlenül fölvezette a férfit a második emeletre. A szobába lépve Rico 
azonnal a villanykapcsoló után nyúlt. 
-  A lámpában nincs égő - közölte Bella kaján vigyorral, aztán eszébe jutottak a 
képei. - Menjünk inkább le a konyhába! - ajánlotta. 
-  Eszem ágában sincs! Mindig is szerettem volna látni egy nyomorgó festőnő 
műtermét. Hol vannak az egérfogók? - kérdezte, miközben meggyújtotta a gyertyákat 
a vastag, ezüst gyertyatartóban. - Madre de Diós! - kiáltotta aztán hitetlenkedve, 
amikor körbejártatta tekintetét Bella szobájának kopár falain. - Nálam a mennyországban fogod magad érezni. 
-  Nem megyek veled. 
-  Ha minden művészeted csak annyiból áll, hogy összefröcskölöd a vásznat a 
ke veretlen festékkel, akkor is támogatni foglak - felelte Rico szenvtelenül. - Többet 
tudtam meg rólad az újságokból, mint amennyit kegyeskedtél elmondani nekem. A 
helyesírással talán nem törődsz különösebben, de folyékonyan beszélsz olaszul, franciául és oroszul - mondta Rico tökéletes franciasággal. 
Bella összerezzent. 
-  Nem kell mindent elhinned, amit olvasol - mondta. 
-  Igaz, vagy nem? - kérdezte Rico ezúttal olaszul. 
-  Rendben van, a vád minden pontja igaz. 
-  Pincérnőként mutatkoztál be nekem... 
-  Nem szégyellem ezt a munkát. 
-  Pedig hírneves tudós is lehetett volna belőled. A tanáraid kimagasló tehetségnek 
tartottak... 
-  Ez azért egy kicsit túlzás. 
-  Te azonban lusta voltál, és csak a művészetek érdekeltek. Erős a gyanúm, hogy 
a képeid nem csak afféle mázolmányok - jelentette ki Rico nyersen. - Hectorban 
ráleltél az apára, aki mindig hiányzott neked, de szívesen lépnél Lionel nyomdokaiba. 
Bella elsápadt. Rico támadása készületlenül érte. Miért haragszik rá a férfi? Talán, 
mert eltitkolta előle a tehetségét és a műveltségét? A lány már korán és fájdalmasan 
megtapasztalta, hogy az átlagos embereknek könnyebb az életük, mint a kimagasló 
képességűeknek. Mennyit csúfolták gyerekkorában a többiek a tehetsége miatt! 
-  Cliff korlátoltnak tart téged - gúnyolódott Rico. 
-  Ez nem igaz. 
-  Kicsit buta, kicsit hóbortos, de gyönyörű, mondta rólad nevetve. Ha tudná, 
mennyivel fölötte állsz, messze elkerülne téged. 
Bella összeszorította az ajkát. 
-  Mit akarsz tőlem? 
-  Vártál engem - emlékeztette Rico hűvösen, de a szeme parázslott, ahogyan a 
lányt nézte. - Hol az ördögben bujdostál hetekig? És amikor megkérdeztem attól a 
fafejű Maurice Nazenby főfelügyelőtől, hol talállak, miért beszélt velem úgy, mintha 
közveszélyes bűnöző lennék, akitől meg kell óvni a nőket? 
Bella elpirult, és megvonta a vállát. 
-  Nem gondoltam, hogy érdeklődsz majd felőlem. 
-  Ne tévessz össze Cliff-fel! - figyelmeztette a férfi, és közelebb lépett a lányhoz. - A női ravaszságot széllel szemben is több kilométerről megérzem. A rendőrőrsön megsértettem a büszkeségedet, erre te elbújtál csak azért, hogy kutatnom kelljen 
utánad. Aztán felbukkansz a kedvenc helyemen egy férfival, aki a szemem láttára kéri 
meg a kezedet. 
-  Hogy te milyen beképzelt vagy! - fortyant föl Bella. - Tényleg azt gondolod, 
hogy ilyen közönséges módszerrel akartalak megfogni magamnak? 
-  Sí - felelte Rico megvetően. - Ha egyszerűen bevallanád, már többre becsülnélek. 
-  Hogy fértél be ezzel a nagy mellénnyel az ajtón? 
-  Ha azt hitted, féltékenységi jelenetet rendezek, ki kell hogy ábrándítsalak. Nem 
kenyerem az ilyesmi. 
-  Elhiszem, nem vagy ezzel egyedül - felelte Bella kedvesen, és boldogan állapította meg, hogy Rico nagyon is féltékeny. -Velem, a szegény Sophie-val és Cliff-fel 
durván bántál a vacsoránál, még ha Cliffnek ez esetleg föl sem tűnt. Nem tudom, mivel 
érdemeltem ki ezt... Ami pedig Sophie-t illeti, nagyon megsajnáltam őt. 
-  Te és a sajnálat? -emelte föl a hangját Rico. - Por Diós... Végig kellett néznem, 
ahogy egymás kezét szorongatva ültök ott! Pontosan azt tettem, amire számítottál. 
-  Sejtelmem sem volt róla, hogy oda szoktál járni - védekezett Bella mérgesen, 
de mintha csak a falnak beszélt volna. 
A férfi meg volt győződve arról, hogy Bella rendezte meg ezt a találkozást, és 
nyilvánvalóan nem hitte volna el, hogy Cliff csalta lépre mindkettőjüket. Miért? Mert 
Cliff olyan udvariasan viselkedett, hogy Rico ki sem nézett belőle ennyi ravaszságot. 
-  Látni akarom azokat a remek képeket, amelyekből eddig egyetlen darabot sem 
sikerült eladni... - gúnyolódott Rico, miközben a szoba hosszanti fala mentén sorakozó festmények felé fordult -.. .és amelyektől Nazenby annyira el van ragadtatva 
tette még hozzá. - Infierno! A főfelügyelő úr talán egy régi mestert sem tudna megkülönböztetni Picassótól. 
-  Nem!-Bella elállta Rico útját. 
-  Hogyan sikerült így megbarátkoznod a rendőrökkel? Nem félsz már tőlük? 
Nazenby úgy beszélt rólad, mintha a családtagja volnál - mondta Rico gonoszkodva, 
és félretolta Bellát. 
-  Rico! Azt mondtam, nem! 
-  De én látni akarom őket. Aki Hector Barsayjal él egy fedél alatt, annak már 
hozzá kellett szoknia a bírálathoz. 
-  Hector szerint még sokat kell csiszolnom a kifejezőkészségemen... A képeim 
még nem elég érettek, és egyelőre minden kiállításról le akar beszélni - magyarázta 
Bella tétován. Idegesen figyelte, ahogy Rico, gyertyatartóval a kezében, egyik képet 
a másik után veszi szemügyre, miközben az arca semmit sem árult el. 
-  Hector nemcsak zsugori, de hazudós is - állapította meg végül Rico, és Bellára 
pillantott. - Talán meg akar tartani magának, és verdad? Nem akarja elengedni maga 
mellől a felfedezettjét. Rejteget téged, mert tudja, hogy elveszítene, ha megmutatnád 
a képeidet a világnak. Rendkívül tehetséges vagy, gatita, és nem hinném, hogy ezt 
tőlem hallod először. 
-  Tetszenek a képek? 
Rico visszaállította a gyertyatartót az éjjeliszekrényre, és összehúzott szemmel 
nézett Bellára. 
-  Lenyűgöztek. Miért dolgozol pincérnőként? 
-  Valamiből ki kell fizetnem a lakbért. Nappal festek, és éjjel dolgozom. Ez az 
időbeosztás éppen megfelelő. 
-  Cliff azt mondja, nem is pincérnő vagy, hanem felszolgáló. 
-  Ez jellemző rá - nevetett Bella. 
-  Mellettem az lehetsz majd, ami valóban vagy: művésznő. 
-  Csakhogy én nem leszek melletted... soha többé - mondta Bella remegő 
hangon. 
-  Ne játssz velem tovább, gatita mía! 
Rico friss léptekkel közelebb jött Bellához, elővette a tárcáját, és egy csekket 
húzott ki belőle. 
-  Honnan volt annyi pénzed? - szegezte a lánynak a kérdést. 
Amikor Liz elhozott neki néhány holmit Hectortól, Bella egyetlen értékes vagyontárgya, az apja Cleóról festett olajképe is közte volt. Ezt aztán Bella eladta egy neves 
londoni galériának. Egy árverésen persze több pénzt is kaphatott volna érte, de minél 
hamarabb vissza akarta fizetni Ricónak a tartozását, hogy ez se kösse többé hozzá. A 
kép árából futotta a Bugatti és a Skoda javíttatására is. 
-  Az az én dolgom. 
-  Mit csináltál? - kérdezte Rico mosolyogva. - Azt mondtad Hectornak, hogy 
börtönbe akarnak zárni? 
-  Az én adósságom volt, és teljesen egyedül fizettem ki - felelte a lány büszkén, 
és csodálkozva látta, hogy Rico a csekket darabokra tépi, és a földre szórja. 
-  Akik szeretik egymást, nem tartanak számon adósságot - mondta lassan. 
Egyébként ha nem hajtasz belém, soha nem ismertelek volna meg. Utólag már mit 
sem számít ez ahhoz a gyönyörhöz képest, amelyet tőled kaptam. 
Bella érezte, hogy felforrósodik körülöttük a levegő, és önkéntelenül hátrált egy 
lépést. 
-  Ne feledd, alig egy hónapja még fel akartál adni a rendőrségen! 
-  Nem úgy volt. A felvonóban meggondoltam magam. Haza akartalak vinni. 
-  Úgysem mentem volna veled... Képes lettél volna ezt tenni Sophie-val? 
-  Sophie-val? - Rico felvonta a szemöldökét. 
Bella megvetően nézett rá. 
-  Hiszen akkor még együtt éltél vele... Azt hitted, nem tudom? 
-  Pusztán gyakorlati okokból voltak a kulcsaim Sophie-nál. Tíz éve nem élek 
együtt senkivel. Az ilyen szoros kapcsolatokban az egyik ember könnyen rátelepszik 
a másikra. 
-  És a te gyorsan változó érdeklődésed miatt az egész nem érné meg a fáradságot, 
ugye? 
-  Ezt te mondod nekem? - Rico hátravetette a fejét, és gonoszul felkacagott. - És 
magadról hogy vélekedsz? 
-  Magamról? 
-  Ha csak a fele igaz annak, amit rólad olvastam, akkor is egy csapongó kis pillangó vagy, gatita mía. 
-  Nem vagyok az. 
-  Majd én megnyesegetem a szárnyaidat. Amíg nem vagyok otthon, az ágyhoz 
kötözlek, kizárólag ronda öregembereket fogadok fel a birtokra, és ha el kell utaznom, 
magammal viszlek. - A férfi Bella arcát fürkészte, aztán diadalmasan elmosolyodott. - No, azért nem vagyok annyira féltékeny, elvégre mégiscsak én voltam az első, 
akivel lefeküdtél, és verdad? 
-  Nemrég még másként vélekedtél erről - mondta Bella felháborodva Rico öntelt, 
elégedett tekintete láttán. 
-  El kellett telnie egy kis időnek ahhoz, hogy ráébredjek, micsoda megtiszteltetés 
az összes pályázó közül elvinni a főnyereményt. 
-  Jobb lesz, ha most elmégy. 
-  Csak akkor, ha velem jössz. Ne húzd az időt csomagolással, holnap ide küldök 
valakit a holmijaidért. 
Bella a tenyerébe vájta a körmeit. 
-  Azt akarod, hogy veled éljek? - kérdezte halkan, nyugtalansággal a hangjában. 
Rico erre összerezzent. 
-  Miért kell ezt olyan szigorúan venni? Úgy gondoltam, eltöltünk együtt egy hónapot, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. 
-  Pedig az ilyen szoros kapcsolatokban az egyik ember könnyen rátelepszik a 
másikra. 
-  Vállalom a kockázatot... 
-  Rövid távon. 
-  .. .csak hogy megint az ágyamban tudhassalak. 
-  És ez minden, amit akarsz? 
Rico dühös lett. 
-  A korkülönbségre célzói, és verdad? Hát tapintatról soha nem hallottál? Infierno... mi az ördögöt keresek én itt? 
-  Ha csak azért jöttél, hogy sértegess, jogos a kérdés. 
A férfi hitetlenkedve nézett Bellára. 
-  Ugyan mivel sértettelek meg? 
Bella remegett a dühtől és a keserű csalódottságtól. 
-  Felajánlasz egy egy hónapos próbaidőt az ágyadban, mintha valami szultán 
lennél, én pedig egy rabszolganő a háremedből, és még meg se sértődjek? - vágott 
vissza a lány megvetően. 
Rico megvonta a vállát, és szenvtelenül végigmérte Bellát. 
-  Mi vesztenivalód van? Cliff és a gyűrű, amelyet zsebre vágott? 
-  Talán. 
-  Tőlem nem fogsz gyűrűt kapni, gatita mía. Ha ez lenne a célod, inkább válaszd 
a kis suta, nyárspolgár ügyvédet. 
Bellát kétségek gyötörték. Ha tudnám, hogy Rico legalább egy kicsit kedvel, gondolta, vállalnám a próbaidőt abban a reményben, hogy több is lehet belőle. Erre a 
gondolatra aztán elszégyellte magát. Hány elvet kell föladnia az embernek ahhoz, 
hogy meggyűlölje önmagát? 
-  Mivel ilyen őszinte voltál hozzám, én is az leszek. - Bella tett néhány lépést a 
szobában, hogy kissé összeszedje magát, és bátorságot gyűjtsön. - Állandó bizonytalanságban nőttem fel, elszenvedtem az anyám kapcsolatait, a szerelmi bánatait, a lelki 
válságait és azt, hogy megalázták. Én nem akarok így élni. Láttam ma, hogyan bántál 
Sophie-val... 
-  Sophie-hoz semmi sem fűzött. - Bella csodálkozva kapta fel a fejét. - Ő volt a 
háziasszony nálam, ha estélyt adtam. Talán közelebbi kapcsolat is kialakult volna 
közöttünk - ismerte be Rico -, ha el nem rabolnak, ami aztán mindent megváltoztatott. 
Igen, gondolta Bella, ez az én életemet is felforgatta. 
-  Sophie és közöttem minden véget ért, mielőtt még elkezdődhetett volna. A ma 
esti vacsoráját is saját maga fizette - szögezte le Rico szigorúan. 
-  Az mindegy. Akkor is nagyon csúnyán viselkedtél vele - vetette Bella a férfi 
szemére, mert képtelen volt elfelejteni, milyen közönyösen bánt Rico Sophie-val, és 
attól félt, egy napon rá is ez a sors vár majd. - Én többet érek ennél. 
-  Erre akkor kellett volna gondolnod, mielőtt odaadtad magad nekem, querida. 
Te értékelted így saját magadat, nem én téged. 
Bella összerezzent, mintha Rico megütötte volna. Hogy is szerethettem egy ilyen 
komisz, pökhendi alakot? - gondolta keserűen. 
-  Ebbe nem megyek bele. Nekem ennél több kell -jelentette ki büszkén. 
-  Házasságot akarsz. - Rico gúnyos, haragos tekintettel nézett vissza Bellára. 
Én csak annyit mondtam, hogy kívánlak, nem pedig azt, hogy térden állva könyörgök 
hozzád, mint egy félkegyelmű. 
-  Egy szót sem szóltam házasságról! - sziszegte Bella halkan. 
-  Nincs is rá semmi szükség, hisz az arcodra van írva - vágott vissza Rico csípősen, miközben közelebb lépett a lányhoz, és megragadta a karját, mielőtt az kitérhetett 
volna előle. - Kezdettől fogva nekem volt igazam. Igenis ára van a szerelmednek, de 
olyan árat szabsz, hogy arról tárgyalni sem érdemes. Csak azt ne hidd, hogy kétségbeesem, amiért visszautasítottál. 
-  Sohasem beszéltem házasságról! 
-  A következő mondatodban pedig a gyerekeket emlegeted majd - vágta oda Rico 
megvetően. - Madre de Diós! 
-  Szeretem a gyerekeket, és egy nagy kutyát is veszek majd nekik, meg egy macskát. .. és pónilovat is! - kiabálta Bella magából kikelve. - Tűnj el innen, Rico! Keress 
magadnak egy bugyuta csinibabát a pompázatos ágyadban végzendő testedzésekhez, 
és ha nemcsak veled, de a kertésszel vagy valamelyik testőröddel is elszórakozik, csak 
azt kapod, amit megérdemelsz! 
-Por Diós, lehetsz te akármilyen művelt, egyetlen épeszű nő sem merne velem 
így beszélni. 
-  Szégyellem magam, amiért valaha is hagytam, hogy hozzám érj! Egy egész 
hónapig súrolhatom magam, mire ebből kimosakszom - ordította Bella. - Mit képzelsz, hogy idejössz, és úgy beszélsz velem, mintha az ágyasod lennék? Talán egy 
Porschét is megérek neked? 
-  Legalábbis megtanítottalak volna vezetni - felelte Rico, és lassan közelebb hajolt Bellához. 
-  Ne merészelj... - figyelmeztette Bella a férfit, de az érintésére megborzongott. 
-  Hiszen ugyanúgy kívánod, mint én! 
Rico ekkor megcsókolta, s a lány egyszeriben mindenről elfeledkezett. A férfi 
olyan szorosan ölelte magához, hogy alig kapott levegőt. Szédülten és zavarodottan 
kapaszkodott Ricóba, és érezte, hogy egyre magasabbra csapnak benne a szenvedély 
hullámai. A szívverése fölgyorsult, s a teste izzott a vágytól. Rico sem maradt azonban 
közömbös, a lány észrevette ennek határozott jelét. Rico felemelte Bellát, és a kopott 
matracra ejtette. 
-  Könnyű préda vagy, querida - nézett szigorúan Bellára. - Még el sem megyek 
innen, mire te megbánod, hogy így eldobtad ezt a lehetőséget. 
-  Ne is lássalak, te csirkefogó! 
-  És nem fogsz többé így beszélni velem - tette hozzá Rico felháborodottan. 
Ha azt akarod, hogy úrinőként bánjak veled, viselkedj is úgy! 
-  Akkor sem ismernél fel egy úrinőt, ha keresztülesnél rajta - zokogta Bella. 
Tehetetlen düh és szégyen vett erőt rajta. - Gyűlöllek, Rico! 
A szoba ajtaja becsukódott, és Bella öklével a párnájába csapott. Sikerült ellenállnia a férfinak, nem adta be a derekát. Miért nem érzi hát mégsem jól magát? Miért 
töltötte el félelem, amint kattant az ajtó zárja? Jól tudta a választ. Rico megint egyedül 
hagyta őt, és egy végtelennek tűnő pillanatig Bella úgy érezte, képtelen elviselni a 
lelkében tátongó űrt. 
8. FEJEZET 
-  Tökéletes úriember - ismételte mereven az újságírónő, és csalódottnak tűnt. Azt 
remélte, valami izgalmas történetet hallhat majd. 
-  Minden tekintetben - erősítette meg Bella. 
Az újságírónő megköszörülte a torkát. 
-  Hajói értesültem, csak egyetlen ágy volt... 
-  Mr. da Silva a földön aludt. 
-  Mister? Még csak nem is tegeződtek? 
-  Számomra ő Mr. da Silva - felelte Bella halkan. 
A barna hajú, szemüveges nő felsóhajtott. 
-  Jó megjelenésű, vonzó férfi. 
-  A külső gyakran megtévesztő. 
-  Úgy látom, nem tett magára valami mély benyomást. 
-  Levetette a zakóját, és nekem adta, hogy ne fázzak, amikor menekültünk 
mondta Bella gyorsan, mert megijedt, hogy miközben igyekszik elaltatni a sajtó figyelmét, túlzottan rossz képet fest Ricóról. 
-  Ha holnap megjelenik a nyilatkozatom, békén hagynak végre a fotóriporterek 
mondta Bella kényszeredett vidámsággal Hectornak, amikor együtt teáztak a konyhában. - Végre nem csöng majd állandóan a telefon sem, és az életünk visszatér a 
rendes kerékvágásba. 
-  Nem kellett volna nyilatkoznod, hiszen az újságírók minden szavadat kiforgatják - figyelmeztette Hector. 
Bella figyelmesen nézte a háziurat, aztán mélyet sóhajtott. 
-  Rico azt mondta, dúsgazdag vagy. 
Hector félrenyelte a teát, és Bellának meg kellett veregetnie a hátát, míg végre 
valamelyest megnyugodott. 
-  Badarság! - mondta végül, s kissé még kapkodva vette a levegőt. 
-  De talán van némi pénzed..., amit félretettél a nehéz időkre. 
Hector nyugtalanul fészkelődött. 
-  Az lehet. 
-  Néha talán még azt is megengedhetnéd magadnak, hogy felkapcsolj egy-két 
lámpát. Ebben a sötétben könnyen eleshetsz - folytatta óvatosan Bella -, és ez a te 
korodban már veszélyes lehet. Gramps soha többé nem gyógyult meg teljesen, miután 
leesett a lépcsőről. Ami pedig a gyertyákat illeti, könnyen tüzet okozhatnak. 
-  Majd elgondolkodom ezen - felelte Hector. Az idős férfi ugyancsak elsápadt 
Bella szavait hallva. - Ugye nem szándékozol elköltözni? 
-  Ugyan hová mehetnék? - nevetett Bella. 
Hector megnyugodva sóhajtott. 
-  Már tegnap este el akartam neked mesélni valamit, de aztán elaludtam. Ismertem da Silva apját. Értékes festményei voltak. Kár, hogy a fia bolondot csinált magából, de a fiatalok néha olyan... 
-  Ricóról beszélsz? - Bella összeráncolta a homlokát. 
-  Akkoriban Spanyolországban éltem. Körülbelül tíz éve lehetett - merengett 
Hector. - A válásáról hetekig cikkezett a sajtó. A felesége egyáltalán nem illett hozzá. 
Színésznő volt, vagy valami hasonló. Szeretőket tartott. Gyerek is volt a dologban. 
-  Gyerek? 
-  Nem az övé volt. Nagyon sajnáltam a családot, és leginkább a fiút, amiért a sajtó 
az egész szennyest kiteregette. Borzasztó volt. - Hector a fejét csóválta. - Azt hiszem, 
a dolog nem múlt el fölötte nyomtalanul. Állítólag nagy szoknyavadász. 
-  Akkor miért nem írtak erről az újságok? Az én életemről mindent kiderítettek. 
-  Spanyolország messze van. A fiúnak szerencséje volt. 
Bella az ágyában feküdt, és gondolkodott. Rico nagyon fiatal volt, alig idősebb, 
mint ő most, amikor már elvált a feleségétől. Talán csak kényszerből nősült meg? A 
lánynak megint eszébe jutott, mennyire nyugtalanította Ricót, hogy ő teherbe eshet. 
Nos, abban a házasságban megcsalták és megalázták a férfit. A lány már nem is tudott 
haragudni rá, inkább együtt érzett vele. 
Ricónak valószínűleg nagy bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy Bellának felajánlja, lakjanak együtt egy hónapig. A férfi fogalmai szerint ez azt jelentheti, hogy 
elkötelezte magát a kapcsolatuk mellett. Ugyanakkor talán csak azt mutatja, milyen 
fontos Rico számára a testi együttlét. 
Szeretem Ricót, ismerte be újból magának Bella. A férfi szellemessége is nagy 
hatást tett rá. Aki Hectort így az ujja köré tudja csavarni, elismerést érdemel, gondolta 
mosolyogva. Végre valaki, aki nem riad vissza attól, hogy okos vagyok, és rendelkezik 
minden olyan tulajdonsággal, amelyet Gramps olyan fontosnak tartott. Kár, hogy nem 
akar gyereket. No persze az ember nem kaphat meg mindent az élettől, de nekem most 
éppen semmim sincs, állapította meg Bella keserűen. 
-  Ennél még az is kedvesebb lett volna, Bella - mondta Cliff másnap a telefonban -, ha az étteremben a fickó fejéhez vágod a borosüveget. 
-  Miről beszélsz? 
-  Természetesen a nyilatkozatodról. Nagy szolgálatot tettél vele nekem. Elvihetlek ma ebédelni? Igazán hordanod kellene a gyűrűmet! A házassági hirdetésünket már 
nem lehetett visszavonni. Tudom, hogy úgysem gondoltad komolyan, amit a múltkor 
mondtál. 
Bella úgy dobta le a kagylót, mintha megégette volna a kezét. Félóra múlva egy 
újságosbódénál állt, és megértette, milyen igaza volt Hectornak. Ricót a lapban unalmas, fontoskodó, sótlan pasasként ábrázolták, aki annyira beképzelt, hogy még azt 
sem engedte meg Bellának, hogy a keresztnevén szólítsa. Azt, hogy a zakóját a lánynak adta, amikor az fázott, meg sem említették, talán azért, mert az valamelyest emberségesebb színben tüntette volna fel őt. 
Bella egy pillantást vetett az órájára, és ráeszmélt, hogy sietnie kell, ha időben oda 
akar érni az étterembe, ahol ma kivételesen déli műszakban dolgozik. Hogy lehettem 
ennyire ostoba? - ostorozta magát, és elhatározta, amint teheti, felhívja Ricót, hogy 
bocsánatot kérjen. 
Bella éppen egy üres tányérokkal teli tálcával indult a mosogatókonyha felé, amikor észrevette, hogy a teremben hirtelen elhallgatott a szokásos moraj. 
-  Mit fizettek neked ezért a rágalomért? - lépett Bellához a feldúlt Rico. Úgy tűnt, 
egyáltalán nem érdekli, hogy mindenki őket figyeli. - Mennyit? - A férfi szeme szikrákat hányt. 
Az arcára volt írva, hogy mi zajlik benne: úgy érezte, elárulták és becsapták. Valósággal fölnyársalta a szemével Bellát. A lány megfeledkezett a kezében tartott tálcáról, és még a hatalmas csörömpölésre sem figyelt oda, amikor mindent elejtett, s a 
tányérok ezer darabra törtek a földön. 
-  Semmit sem kaptam érte. 
-  Hát ennyire gyűlölsz? - kérdezte erre Rico. 
-  Nem... dehogy - felelte a lány halkan, és a könnyeivel küszködött. A férfi a 
lehető legrosszabb következtetéseket vonta le Bella nyilatkozatából. 
-  Nem tűröm, hogy az újságok gúnyolódjanak rajtam. Szemenszedett hazugság 
az egész -jelentette ki Rico undorral. 
-  Csak meg akartam szabadulni a riporterektől... nagyon idegesítették Hectort 
védekezett Bella kétségbeesetten. 
-  Mégis mindenütt a nyomukban vagyunk - hallatszott az egyik asztaltól a barátságosnak tűnő figyelmeztetés. 
Rico le sem vette a szemét Belláról. Felsóhajtott és így szólt: 
-  Már rég kiismertelek. Ha nincs tét, játszani sem érdemes, és verdad? - kérdezte 
gúnyosan. 
Bella ugyan még sosem játszott pókért, de értette, mire céloz Rico. 
-  Nem erről van szó... 
-  A játéknak vége -jelentette ki a férfi, s mint akinek nincs is több mondanivalója, 
sarkon fordult. 
A lány dermedten nézte, amint Rico az ajtó felé indul. Tudta, ha most hagyja így 
elmenni, sosem látja viszont. Hirtelen fölocsúdott, levetette a kötényét, egy bocsánatkérő pillantást vetett a főnökére, és Rico után sietett. 
A férfi éppen beszállni készült a járda mellett várakozó limuzinba, amikor meglátta, hogy Bella kilép az étteremből. Végigmérte a lányt. 
-  Mit akarsz még? 
-  Játszani fogok. Vagyis... - Bella az ajkába harapott, és átkozta világos bőrét, 
mert feltűnően elpirult - .. .hozzád költözöm. 
Rico fürkészőn nézett Bella szemébe. 
-  Meglepsz. 
-  Én viszont nem akarok meglepetéseket, úgyhogy jobb lesz, ha rendesen bánsz 
velem. 
Rico elmosolyodott, vonásai megenyhültek, amikor a lány csípőjét átfogva magához ölelte őt. 
-  Megígérem, hogy nem fogod megbánni - súgta fátyolos hangon. 
Mélyen egymás szemébe néztek, s Bellának a torkában dobogott a szíve. 
-  Ha nem viszed el innen hamar a kocsidat, megbüntetnek - figyelmeztette halkan 
a férfit. 
Ricót azonban ez csöppet sem zavarta. Lehajolt Bellához, megsimogatta a hátát, 
aztán ujjaival beletúrt a lány hajába. Lassan, szinte tétovázva közeledett egymáshoz 
az ajkuk, hogy végül lágyan összesimuljon. 
Bella megborzongott, minden idegszálával a férfi jelenlétére figyelt. Rico még 
szorosabban ölelte magához, és hirtelen olyan szenvedélyesen kezdte csókolni, hogy 
Bella megfeledkezett a külvilágról. Ebben a pillanatban ráébredt, hogy ha valaha el 
kellene válnia Ricótól, azt nem élné túl. 
Amikor a sofőr végül besorolt az olykor megtorpanó kocsik közé, Rico eltehetett 
egy büntetőcédulát. Bella a férfit nézte. A szíve még mindig sebesen vert. Életében 
először hozott olyan döntést, amelyről úgy érezte, a sors könyvében már előre meg 
volt írva. 
Nem megfontolás alapján, hanem ösztönösen határozott, mert képtelen lett volna 
elviselni, hogy Rico csak úgy kisétáljon az életéből. Egyezséget kellett hát kötnie 
önmagával. Annak azonban nagyon is tudatában volt, hogy olyan várakozásai és igényei vannak Ricóval szemben, amelyeknek a férfi talán nem tud eleget tenni. 
-  Holnap háromnapos tanácskozásra utazom Tokióba. Elkísérhetnél - mondta 
halkan a férfi. 
Ricónak is lehetnek olyan elképzelései, amelyeknek viszont én nem tudok megfelelni, futott át Bella agyán. Nem vagyok báb, aki mindenét odahagyva szalad, hogy 
teljesíthesse urának és parancsolójának minden kívánságát. 
-  Nekem dolgoznom kell. 
-  Por Diós! - mondta Rico hitetlenkedve. - Felszolgálni? 
-  Attól tartok, azután, ahogy most eljöttem, az állásomról lemondhatok - felelte 
Bella elkomorodva -, de legalább egy ideig a festésre fordíthatom minden erőmet. 
-  Akkor eljöhetsz Tokióba -jelentette ki Rico határozottan. 
-  És mit csináljak én ott egész nap, amíg te tanácskozol? 
-  Elmégy vásárolni - feledte Rico türelmetlenül. 
-  Az ilyesmit nem nekem találták ki, Rico. 
-  A számlát természetesen én állom. 
Bella durcásan pillantott a férfira. 
-  Nem áll szándékomban kitartatni magam. 
-  Nem emlékszem, hogy ilyesmit ajánlottam volna. 
-  Ha te fizeted a számláimat, az majdnem ugyanaz. 
-  Carramba. Akkor egyedül utazom! - zárta le Rico mérgesen avitát. 
Nem is tud másként viselkedni, állapította meg magában Bella, hiszen megszokta, 
hogy a nők mindig teljesítik a kívánságát. Jobban tenné azonban, ha nem keverne 
pénzügyeket a kapcsolatunkba, gondolta a lány. Igaz, hogy ő nem olyan gazdag, mint 
Rico, de ezen kívül minden tekintetben egyenrangú vele. 
-  Hová megyünk? - érdeklődött hirtelen. 
-  Haza, a vidéki birtokomra. - Rico összeszorította az ajkát. - Csak nincs ellene 
kifogásod? 
-  Remélem, nem nézel hajléktalan árvának, akit befogadsz az otthonodba? 
-  Mi bajod van tulajdonképpen? 
-  Egyszerűen nem szeretem, ha úgy rendelkeznek fölöttem, mintha én nem számítanék. - Bellának könnyek szöktek a szemébe. Nyelt egyet, és folytatni akarta. 
Nézd... 
-  Még meggondolhatod magad - szólt közbe Rico türelmetlenül -, hiszen se kutyára, se macskára, de még pónilóra sem lesz szükség. 
-  Aligha maradok olyan sokáig nálad, hogy ez komoly nehézséget jelentsen 
jegyezte meg Bella csípősen, mert bántotta, hogy így hallja vissza a férfitól a saját 
szavait. 
Rico arcvonásai megkeményedtek. 
-  Akkor ne csinálj gondot ebből! 
Bella elsápadt. 
-  Nem is akarok - felelte megbántódva. 
A férfi ránézett, halkan morgott valamit, aztán nagyot sóhajtott. 
-  Hogy is mondhatok neked ilyet azok után, hogy akkora kockázatot vállaltunk 
néhány héttel ezelőtt? - kérdezte egykedvűen. - Nézzünk szembe a tényekkel! Igazán 
örülhetünk, hogy nem lettél terhes. 
Bella lehajtotta a fejét, és nem mondta el, hogy ez még nem olyan biztos. Nem 
akarta ok nélkül nyugtalanítani ezzel a férfit. Valószínűtlen volt, hogy teherbe essen, 
ezért a lány az elmúlt hetekben nem is igen töprengett ezen. 
-  Úgy látom, nem igazán akarsz apa lenni. 
-  Tényleg nem. Enélkül is van elég bajom - felelte Rico tömören, és az arca 
zárkózottá vált. - Egyáltalán miért beszélünk erről? 
-  Te kezdted. 
-  No, gyere ide hozzám! - mondta Rico váratlanul, s a szája mosolyra görbült, 
amikor magához ölelte Bellát. - Nagy lépés lehet ez neked, gatita, de számomra is 
az - ismerte be, s a hangja szinte rideg volt. - Ha néha nem úgy viselkedem, ahogyan 
várnád, próbálj meg elnéző lenni velem! 
Bella feloldódott egy kicsit. Ricónak nyilván nehezére esett ez a vallomás, és Bella 
még jobban szerette őt, amiért mégis képes volt megtenni. Megkönnyebbült, amikor 
megértette, hogy Rico valódi elkötelezettségnek tekinti az együttélést. 
-  Amióta találkoztunk, el akarsz vinni magadhoz - suttogta. 
-  És hiába erőlködtem - mondta Rico megindultan, majd még szorosabban átölelte Bellát. 
A lány odasimult hozzá. 
-  De rendkívül kitartó voltál. 
-  És ha szépen kérlek? 
-  Akkor mindent megkaphatsz - felelte Bella, és megint elragadta a vágy. 
Rico figyelmesen nézte az arcát. 
-  Csillagok ragyognak a szemedben, gatita. Ez nyugtalanító. 
-  A te szemedben pedig félelem bujkál, hogy csapdába esel. És ez sokkal aggasztóbb. 
-  Miért álltál szóba az újságírókkal? - kérdezte Rico kertelés nélkül, eleresztve a 
füle mellett Bella megjegyzését. 
-  Már elmondtam. Le akartam zárni az egész ügyet. Azt hittem, ha kijelentem, 
hogy nem történt közöttünk semmi, végre békén hagynak majd. 
-  Ezért hazudtál. 
-  Bajosan mondhattam volna meg az igazat! - Bella elpirult. 
-  Soha többé ne tégy ilyet! Ne hazudj nekem, és ne is terjessz rólam hazugságot! 
Legjobb, ha egyáltalán nem is beszélsz rólam. Ami közöttünk történik, magánügy. 
-  Szerintem is. 
-  Most az egyszer még megbocsátok neked. 
-  Hogy érted ezt? 
Rico gúnyos mosollyal figyelte a lányt. 
-  Bella, nem vagyok én olyan ostoba. Nem egészen két napja nagy összegű csekket kaptam tőled, ma pedig megjelent ez a cikk. Nyilvánvaló, hogy fizettek neked érte. 
Bella döbbenten húzódott el Ricótól. 
-  Eladtam egy képet, abból van a pénz. 
Rico felvonta a szemöldökét. 
-  Nem állítottalak téged talapzatra, gatita, tehát nem is kell félned, hogy leesel 
onnan. Nem várom, hogy tökéletes légy, megelégszem azzal, ha őszinte vagy hozzám. 
Ki fizetne ilyen sokat egy ismeretlen festő képéért? 
-  Nem az én képem volt! - mondta Bella sértődötten. - Lionel az anyámról festette. 
-  Qué dices? - Rico kiegyenesedett ültében. 
-  Teljesen megfeledkeztem már róla. Csak néhány hete jutott újra eszembe, és 
eladtam. 
Rico szinte felnyársalta a lányt a tekintetével. 
-  Eladtad a képet, amelyet az apád az anyádról festett, azért, hogy kifizesd nekem 
a tartozásodat? Elment az eszed? 
A lány zavartan kinézett az ablakon. 
-  Mi mást tehettem volna? 
-  Hol adtad el? 
-  Miért fontos ez? 
-  Hol? 
Bella megnevezte a galériát. 
-  Ha már nincs ott, csakis magadat hibáztathatod - förmedt rá Rico, miután megadta a sofőrnek a címet. - Por Diós. Te aztán értesz hozzá, hogyan okozz nekem 
lelkifurdalást. 
-  Tartoztam neked. Valahogyan elő kellett teremtenem a pénzt. 
-  De hát minek nézel engem? Végrehajtónak? 
-  Te bankember vagy - felelte Bella elkeseredetten. Mélyen felkavarta őt Rico 
viselkedése. Nem volt könnyű megválnia attól a képtől. - Ha azt hiszed, nyugodtan 
hátradőlök a székemben, és csak azért, mert egy kis időre megosztottuk egymással az 
ágyat, nem izgatom magam amiatt, hogy több ezer fonttal tartozom neked, akkor 
rosszul ismersz. Azonkívül a Skodát is meg kellett javíttatnom. 
-  Ha még megvan a kép, visszavásárolom. 
-  Akkor a tiéd lesz! - figyelmeztette Bella nyomatékosan. 
Kis idő múlva duzzogva ült egyedül a kocsiban, és várta, hogy Rico visszajöjjön. 
Nem akart vele menni a galériába. Ha Rico nem lett volna olyan átkozottul fölényes 
és gyanakvó, soha nem tudja meg, hogyan jutottam a pénzhez, gondolta. Az adósságokat ki kell egyenlíteni, ez Bella számára alapvető kérdés volt. 
-  Tessék, visszakapod a mamádat - mondta Rico egykedvűen, amikor beszállt az 
autóba, és a lány ölébe fektette a képet. 
Bella egy röpke pillantást vetett Cleo ismerős vonásaira, és elszorult a torka. 
-  Mondtam, hogy a tiéd. 
-  Madre de Diós! - méltatlankodott Rico. - Legszívesebben felpofoználak, mint 
egy akaratos kamaszt. 
-  Mennyit fizettél érte? 
Rico kelletlenül megmondta az összeget. 
-  Jól rászedtek. Nem tartozik Lionel remekművei közé. 
Rico megnyomott egy gombot, és halk zúgással leereszkedett a kocsi ablaka. 
-  Akkor ki is dobhatom, igaz? - kérdezte, s már meg is fogta a keretet. 
Találkozott a pillantásuk. 
-  Te csakugyan megtennéd? - kérdezte Bella, és védelmezőn átfogta a festményt. 
-  Néha csakugyan az őrületbe kergetsz - mondta Rico ingerülten, és az ablak 
becsukódott. 
Te pedig néha rettentően megijesztesz, gondolta Bella, mert biztos volt benne, 
hogy a férfi tényleg képes lett volna kihajítani a képet. Rico próbára tette őt, kényszerítette, hogy színt valljon. Teljesen egyenrangú felek voltak. 
-  Lakbért is akarsz fizetni nálam? 
-  Ne csacsiskodj! 
-  Úgy látom, a pénz miatt folyton civakodni fogunk. Ha összeházasodnánk, másként viselkednél? 
-  Természetesen - felelte Bella, de legszívesebben mindjárt leharapta volna a 
nyelvét. 
-  Ez sok mindent eláruL Szóval azért büntetsz, mert én nem ajánlottam neked 
aranygyűrűt - mondta Rico gonoszkodva. 
Bella elengedte a füle mellett a vacsorajelenetre utaló célzást. 
-  Hagyd ezt abba, Rico! 
-  Talán tényleg jobb lesz, ha hallgatok - mondta a férfi megenyhülten. - Talán 
épp az ilyesmiben van szükségem rá, hogy elnéző légy velem. 
Bella összeszorította a száját, és hallgatott. Rico azonban folytatta: 
-  Azt hiszem, nehéz dolgunk lesz egymással. Megszoktam, hogy keresztülviszem 
az akaratomat. 
-  Mesélj inkább valami újat! 
Mind a ketten elhallgattak. Bella a gondolataiba merült, és az ölében fekvő képet 
nézegette. Az érzéseimet követem, szólalt meg benne hirtelen Cleo hangja. Pontosan ezt teszem most én is, gondolta, minden eddigi szokásommal ellentétben. 
A sofőr lassított, és a távirányítású kapun áthaladva ráhajtottak egy kanyargós útra. 
Elérték a winterwoodi birtokot. 
Bellának szinte elállt a lélegzete, amikor megpillantotta az óriási, előkelő, tizennyolcadik századi kúriát. Mi keresnivalóm van nekem itt? - gondolta zavartan. Nem 
is volt megfelelően öltözve, egyszerű farmerszoknyát és pólót viselt, az arca sem volt 
kifestve, és Rico még össze is borzolta a haját. 
A sofőr kinyitotta a kocsi ajtaját. Bella kiszállt, és úgy érezte, egy ismeretlen világ 
határát lépi át. Tekintete mindjárt a rózsaágyásokra tévedt, és elfintorodott. 
-  Mi baj van? - kérdezte Rico nyugtalanul. 
-  A rózsáknak szabadon kellene nőni, nem glédába állítva. így nem is szépek 
állapította meg Bella, de aztán elpirult. - Bocsáss meg, nem voltam valami udvarias. 
Rico elmosolyodott. 
-  Nem vártam el, hogy az légy. 
-  Köszönöm a bizalmat - mosolygott Bella kajánul. 
-  Úgy értettem, hogy... - Rico átölelte Bella vállát -.. .te mindig kimondod, amit 
gondolsz. Ez elég szokatlan azokban a körökben, ahol én megfordulok, de nekem 
tetszik az őszinteséged. Néha kissé zavarba hoz ugyan - ismerte el halkan -, de elbűvöl. 
-  Miért lettél hirtelen ilyen kedves hozzám? - kérdezte Bella gyanakodva. 
-  Szeretném, ha otthon éreznéd magad nálam. Nem akarom, hogy úgy viselkedj, 
mintha vendég volnál. 
-  Azt hittem, csak egy hónapra jöttem, látogatóba. 
-  Bella! 
-  Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - mondta Bella gyorsan, és az ajkába 
harapott. - Mégis jobb, ha nyíltan beszélünk erről. Egy hónap múlva visszatérünk 
erre, és ha úgy látjuk, nem működik a dolog... 
-  Akkor még jobban fogunk igyekezni. 
-  Jó estét, Mr. da Silva, madám... - üdvözölte őket egy idősebb, sötét öltönyös, 
alacsony férfi, aki az oszlopos tornácon várakozott. 
Te jó ég! Egy igazi komornyik. Bellából hajszál híján kibukott a nevetés. 
-  0 Miss Jennings, Haversham. 
-  Miss Jennings... 
-  Ha... Haversham - ismételte Bella, és igyekezett megőrizni a komolyságát. 
Rico bevezette a lányt a nagy, kőlapokkal burkolt előcsarnokba. 
-  Hány órakor kíván vacsorázni, sir? 
Bella csengő hangon felkacagott. 
-  Elnézést kérek - mondta végül, nagy nehezen erőt véve magán. 
-  Hétkor - utasította Rico a komornyikot. - Elmondod nekem is azt a viccet? 
fordult Bellához, miután Haversham méltóságteljesen távozott. 
-  Inkább nem, azt hiszem, neked nem tetszene - törölgette a nevetéstől könnyes 
szemét Bella. 
-  Fogadjunk? 
-  Azt hittem, komornyikok már ötven éve nem léteznek. 
-  Havershamet a házzal együtt vettem át - magyarázta Rico komolyan, majdhogynem bocsánatkérően. 
Bella megcsóválta a fejét. 
-  Tudod, Rico, ez egy egészen furcsa világ számomra. 
-  És nem tetszik, amit eddig láttál belőle? 
Bella elmosolyodott. 
-  Sőt! Elbűvöl. 
-  Akarod, hogy körbevezesselek? 
Rico a nagy tolóablakon beözönlő napfényben állt. Bella nem tudta levenni róla 
a tekintetét, olyan lenyűgöző volt a látvány. Szíve vadul kalapált, ellenállhatatlan vágy 
kerítette a hatalmába. 
-  Bella... - mormolta Rico bizonytalanul, és izzó tekintete a lány arcát fürkészte. 
Felbátorodva azon, hogy Rico sem képes mindig megőrizni az önuralmát, Bella 
csábítóan nézett Rico szemébe. 
-  Miért vagy ilyen bátortalan? 
Rico azonban határozottan kézen fogta őt, és elindult vele fölfelé. A lépcső közepén mégis megállt, és megcsókolta a lányt. Bella átkarolta a férfi nyakát, és hagyta, 
hogy Rico fölvigye őt az emeletre, mert hirtelen remegni kezdett a térde. 
Rico a lábával lökte be az előkelő hálószoba ajtaját, amelynek falait zöld kárpit 
borította. Óvatosan lefektette Bellát a nagy, mennyezetes ágyra, s a lány megint elnevette magát. Kinyújtotta a kezét egy kézimunkával készült bojt felé, amely az ágy 
mennyezetéről lógott alá, és játékosan meglegyintette. 
-  Ki rendezte be a házat? 
-  A nővérem, Elena. 
-  Jó ízlése van, de csak a nővéred kényszeríthetett téged egy női igények szerint 
kialakított szobába - állapította meg Bella, miközben levetette a cipőjét. 
-  Gyönyörű vagy - suttogta Rico, és melléfeküdt. 
Bella megfogta a férfi selyem nyakkendőjét, és magához húzta vele Ricót. Az 
ajkuk egymásra talált, aztán Bella visszasüppedt a párnák közé. Rico föléhajolt, nyelvével a lány duzzadt ajka közé hatolt, és izgató játékba kezdett. 
Bella kéjesen felnyögött. Lerángatta Rico válláról a zakót, kioldotta a nyakkendőjét, és izmos mellkasát cirógatta, miközben a férfi levette az ingét. Rico torkából rekedt 
sóhaj tört fel. Félretolta Bella kezét, felgyűrte a lány pólóját, hogy a melltartóból 
kibontva végre a tenyerébe foghassa feszes keblét. Amikor ujjaival finoman cirógatni 
kezdte Bella mellbimbóját, a lányt elöntötte a forróság. 
-  Olyan csodálatosan érzékeny a melled - súgta Rico, és a következő pillanatban 
ajka közé vette az egyik ágaskodó bimbót. Bella a kezével beletúrt a férfi hajába. 
Egyre hevesebben izzott benne a vágy, s már csaknem elvette az eszét. 
Rico keze a lány csípőjére siklott, hogy lehúzza róla a szoknyát. Ajkuk újból 
összetapadt egy szenvedélyes csókban. Bella reszketett, egyre szorosabban simult 
Ricóhoz, míg a férfi végigsimította kezével a háromszögletű, vékony ruhadarabot, 
amely még elválasztotta őket egymástól. 
Bella levegő után kapkodott, amikor Rico végre a bugyit is levette róla, és testének 
legféltettebb titkát kutatta. A lány izgalma szinte az elviselhetetlenségig fokozódott, 
miközben Rico végre fölébe került, majd egy pillanatra mozdulatlanná vált. 
-  Folytasd... kérlek - nyögte Bella, és néhány másodperc múlva boldogan érezte, 
hogy Rico újra megfogja a csípőjét. 
A következő pillanatban a férfi máris belehatolt. Bella felsikoltott a gyönyörtől, 
és Rico nyakát csókolgatta. A férfi egyre gyorsabban mozgott, Bella pedig még szenvedélyesebben, egyre mélyebben fogadta magába őt. Az elviselhetetlen feszültség 
végül a gyönyör csúcspontján érzéki bódulatban oldódott fel. Bella egész testében 
remegett, és mámoros önkívületbe zuhant. 
-  Diós... le se vetkőztünk rendesen! - szólalt meg néhány perc múlva Rico, még 
mindig nehezen véve a levegőt. Kimerülten feküdtek egymás karjában. - Romantikus 
vacsorát terveztem, pezsgővel... 
Bella elfintorította az orrát. 
-  Sejtettem. 
-  Pedig melletted az élet tele van meglepetésekkel - állapította meg Rico lustán. 
A lány most értette meg, miért tartott az előbb pillanatnyi szünetet Rico. Őt akarta 
védeni. Bella szórakozottan végigsimított a mellén és közben csodálkozva állapította 
meg, hogy szokatlanul duzzadt. 
Eszébe jutott, mit mondott egy barátnője a terhessége alatt arról, hogy milyen 
érzékeny lett a melle. Bella gyomra görcsbe rándult. Nem, ez teljesen lehetetlen, próbálta megnyugtatni magát. Holnap vagy holnapután majd kiderül, hogy minden a 
legnagyobb rendben van. 
Hirtelen azt vette észre, hogy Rico a karjába veszi őt. 
-  Miért vagy ilyen komoly? - kérdezte a férfi. 
-  Komoly lennék? - Bella kényszeredetten elnevette magát. - Csak elkalandoztak 
a gondolataim. 
-  Azt szeretném, ha mindig velem lennél. Gondolatban is - mondta Rico, miközben átvitte őt a fürdőszobába. Leültette egy székre, és levette róla a pólót. 
Bella elpirult. 
-  Egyedül is le tudok vetkőzni. 
-  Szívesen segítek. 
-  Nem vagyok öltöztetőbaba. 
-  Bármilyen ürügyet ki tudnék találni, csak hogy hozzád érhessek - felelte Rico 
őszintén. 
Bella a férfi csillogó szemébe nézett, és átölelte a nyakát. Szinte megszédült a 
boldogságtól, és önzetlenség fogta el. 
-  Nem kell ürügyeket keresned - súgta kacéran. 
-  Túlságosan közel van már a holnap. Nyakamon a tokiói út... Elküldöm 
Kenwayt magam helyett... csak most az egyszer - mormolta Rico, majd átölelte 
Bellát, és forrón újra csókolni kezdte. 
9. FEJEZET 
-  Ez a nővéremé, de azt hiszem, illik rád. 
Bella megnézte a lovaglóruhát, és jót mulatott magában. 
-  Hiszen a saját farmernadrágom is megtenné. 
-  Az talán egy kicsit túl szűk volna - mondta Rico. 
-  Hát nem az a lényeg, hogy csinos legyek? 
-  Szeretnélek megtanítani lovagolni. 
Az persze eszedbe sem jut, hogy megkérdezd, tudok-e már, gondolta Bella kissé 
sértődötten, ugyanakkor örült neki, hogy elsajátíthat valamit, amit Rico is szívesen 
csinál. Engedelmesen felvette a ruhát, és közben megint eszébe jutott, milyen gyorsan 
telik az idő. Már két napja van Rico birtokán. 
Az első estén a hét órára kitűzött vacsora helyett éjfélkor falatoztak egyet a konyhaasztalnál. Tegnap reggel pedig Bella, Rico kívánsága ellenére, Londonba utazott, 
hogy találkozzon Hectorral, és felügyelje a költözést. Annyiban viszont engedett 
Ricónak, hogy magával hozta a képeit is, amelyek most egy tágas, napfényes teremben 
álltak, melyet műteremnek rendeztek be. 
Hector nem örült neki, hogy a lány elköltözik, és szomorú tekintete meghatotta 
Bellát. 
-  Ha csakugyan fontos lennél neki, elvenne feleségül - mondta Hector komolyan, 
de a lány erre nem válaszolt. Csak az idő fogja megmutatni, hogy mit jelent ő valójában 
Ricónak. 
-  Gyere közelebb! - intett most neki Rico. - A lovak megérzik, ha félsz tőlük, és 
nyugtalanok lesznek. 
-  Azt hiszed, félek? 
-  Hát miért nem jössz közelebb? - Megragadta Bella kezét, és megmutatta neki, 
hogyan barátkozzon meg a barna kancával. - Majd a legelőn felsegítelek a nyeregbe, 
és kantárszáron vezetem Shebát. 
-  Hű, de magas! - kiáltott fel Bella, és igyekezett félénk arcot vágni. 
-  Itt vagyok melletted... Diós, hiszen megmondtam neki, hogy én nem lovagolok - mondta bosszúsan, amikor meglátta a lovászfiút a felnyergelt szürke csődörrel, 
és elindult felé. 
Én pedig megmondtam neki, hogy mégis lovagolni fogsz, gondolta Bella, azzal 
elkapta Sheba gyeplőjét, és nyeregbe pattant. 
-  Az nyer, aki előbb ugrat át a kerítésen! - kiáltotta, és megsarkantyúzta a lovat. 
-  Bella! 
A lány haja lobogott a szélben. Élvezte, hogy egy év után végre megint nyeregben 
ülhet. Semmit sem felejtett el. Máris hallotta maga mögött a másik ló patáinak dobogását, és elmosolyodott. Legközelebb Rico előbb majd őt is megkérdezi, mielőtt nagyképűen kijelenti, hogy megtanítja valamire. 
Sheba szinte átröppent az akadály fölött, és vágtatott tovább a parkon át. Rico 
elszáguldott mellettük a csődörén, aztán hagyta, hogy a ló kifussa magát, s jó kétszáz 
méterrel odébb egy tölgyfához kötötte. Bella is lefékezte Shebát, és lecsusszant a 
nyeregből. Rico máris ott állt mellette. 
-  Bocsáss meg, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek - fordult hozzá Bella mosolyogva. 
Rico mérgesen megragadta Bella karját. 
-  Soha többé ne szállj fel egyik lovamra sem lovaglósapka nélkül! 
Bella arcáról eltűnt a mosoly. 
-  Én nem hordok lovaglósapkát. 
-  Akkor nem is lovagolhatsz -jelentette ki Rico kereken, s az arca sápadt volt. 
Különben is, épeszű ember nem ugrat át idegen lóval egy ilyen akadályt. 
-  Kivéve, ha előzőleg érdeklődött a lovászfiúnál. Megtudtam tőle, hogy Sheba 
úgy ugrik, mint egy szöcske. Ne nézz már ilyen haragosan! Nem akartalak megijeszteni. 
-  Hol tanultál lovagolni? 
-  Nem egy legelőn, és nem is futószáron - ült le Bella a fűbe. - Cleónak volt 
néhány barátja, olykor náluk laktunk. Némelyik lovakat is tartott, és én majd megőrültem értük. Grampsnek pedig lovasiskolája volt. - Bella a gondolataiba merülve 
bámulta az eget. - Tizenkilenc éves főiskolás voltam, amikor nagyapa elveszítette az 
egészet. Eltörte a csípőjét, de nekem nem mondott semmit, nem is hívott haza. Amikor 
aztán megtudtam, milyen rosszul állnak a dolgok, már késő volt. A bank felmondta a 
hiteleket. Pedig már csak egy kis időre lett volna szükség, hogy Gramps előteremtse 
a pénzt. 
-  Megpróbáltad meggyőzni az embereket a banknál? 
-  Igen, de csak az időmet pazaroltam. - Bella elhúzta a száját. - Amikor el kellett 
adni a lovakat, Gramps végleg feladta a küzdelmet. Az épületek nem az ő tulajdonában 
voltak, szükséglakásba kellett költöznie. Ott aztán nemsokára meg is halt. 
-  Téged nem terhel felelősség, hiszen semmit sem tehettél volna. 
-  De igen. Vezethettem volna helyette az üzletet, amíg nem tudott lábra állni. 
-  Biztosan nem engedte volna, hogy otthagyd a főiskolát, gatita. Nem is volt 
gyakorlatod az üzletvezetésben. Igazán nem hibáztathatod magadat. 
-  Fiddlesticks... - mondta Bella szomorúan. - Ő volt az én kis öregecske shetlandi pónilovam. Nagyon nehezen tudtam megválni tőle. Pedig hát butaság, hiszen 
csak egy állat volt. És túl nagyra is nőttem közben ahhoz, hogy lovagolhassak rajta. 
Rico Bella mögé ült, és átölelte. 
-  Diós, nehéz elismernem, de csodálatosan lovagolsz. 
Bella érezte a férfi illatát, a tarkóján a leheletét, és tudta, hogy a karjában biztonságban van. Ne feledd, figyelmeztette önmagát, véges az idő, amelyet Ricóval tölthetsz. Ő csak egy szenvedélyes kalandra vágyik, aztán újra szabad akar lenni. 
-  Mesélj nekem a volt feleségedről! -jutott eszébe hirtelen, és érezte, hogy Rico 
izmai megfeszülnek. 
-  Mit akarsz tudni? 
-  Például a nevét. 
-  Margarita. 
-  Szép volt? 
-  Nagyon. 
-  Hol ismertétek meg egymást? 
-  Egy éjszakai mulatóhelyen. Színésznő volt, s mint később kiderült, igen nagyravágyó. Tulajdonképpen soha nem ismertem igazán - vallotta be Rico őszintén. - En 
húszéves voltam, ő két évvel idősebb. Amikor közölte velem, hogy terhes, összeházasodtunk. 
-  Értem - bólintott a lány. 
-  Miután megszületett a fiunk, Margarita nem is fecsérelte rá az idejét, hanem 
azonnal visszament filmezni - folytatta Rico egykedvűen. - Sokat küzdöttem a házasságunkért. Mindenki azt mondta, felesleges. Én viszont elhatároztam, hogy bebizonyítom, nincs igazuk... És bíztam Margaritában... Még amikor egy másik férfival 
találtam az ágyban, akkor sem ébredtem rá, hogy az csak egy volt a sok közül. A 
feleségem mindenkivel lefeküdt, aki továbbsegíthette a pályán. Azon az éjszakán részeg volt, és elmondta, milyen sokszor megcsalt már. A következő napon elköltözött 
egy gyártásvezetőhöz, én pedig benyújtottam a válókeresetet... 
-  Mi mást tehettél volna? 
Bella a férfi vállára hajtotta a fejét. Megértette azt is, amiről Rico nem beszélt. 
Várta, hogy a férfi szóba hozza-e újra a kisfiút, hiszen még a nevét sem mondta meg, 
és azt sem említette, hogy nem az ő fia volt. 
-  Margarita valóságos háborúba kezdett ellenem a bíróságon, élvezte a nyilvánosságot, míg végül saját magát kezdte lejáratni vele. Senki sem járt jól az egész 
hercehurcában - vélte Rico komoran. - Sok mindent megtanultam azért Margaritától - fűzte hozzá némi öngúnnyal a hangjában. 
Csak éppen semmi jót, gondolta Bella. Rico bizalmatlan volt a nőkkel szemben, 
mindig valami hátsó szándékra gyanakodott, és nem hitt a hűségben. 
-  Mit tanultál tőle? - kérdezte a lány, aztán az oldalára hengeredett, és felnézett 
a férfira. 
-  Például, hogy a boldogsághoz nem feltétlenül szükséges a házasság. Amit most 
mi csinálunk, sokkal izgalmasabb, mint ha egy semmitmondó szerződés kötne egymáshoz bennünket, teli ígéretekkel, amelyeket aztán úgyis megszegünk. Ha együtt 
maradunk, minden sokkal egyszerűbb... 
-  Semmi sem annyira egyszerű - ellenkezett Bella. 
-  Bízzál bennem... én is bízom benned - mondta Rico halkan, és odahajolt a 
lányhoz. - Tudom, hogy nagy kockázatot vállaltál, pedig az életedet nem így képzelted 
el. Te vagy az első nő, aki magamért szeret. 
-  Még pontosabban csak a testedért, úgyhogy egészen nyugodt lehetsz -jegyezte 
meg Bella. 
Rico még közelebb hajolt hozzá, és egy bizalmas mozdulattal átvetette az egyik 
lábát a lány combján. 
-  Ha így nézel rám, mindjárt elveszítem az önuralmamat, gatita mía. 
-  Az veled könnyen megesik - felelte Bella halkan, és mélyen Rico szemébe 
nézett. 
Bella egy reggel éppen kint járt a lovaknál, amikor jelentették neki, hogy látogatója 
érkezett. Visszasietett hát a házba, és hitetlenkedve állt meg a műterem küszöbén. Egy 
idegen nézegette a képeit. 
-  Mit keres itt? - förmedt rá az ismeretlenre. - Ki maga? 
Az illető fölegyenesedett, és a legnagyobb természetességgel lépett oda a lányhoz. 
-  Dai Matheison - nyújtotta Bellának a kezét. - Rico kért meg, hogy nézzek be 
magához, ha erre  árok. 
Bella erre fölkapta a fejét. 
-  A Matheison Galériától? - kérdezte hűvösen. - Rico nem szólt nekem, hogy 
jönni fog - folytatta aztán udvariasan. 
Hogy alázhatta meg Rico ennyire? Ennek a jó nevű galériának a tulajdonosa nem 
szokott ismeretlen festőket személyesen fölkeresni. 
-  Köztünk szólva - felelte Matheison egykedvűen -, nem is akartam eljönni, de 
ha ezek itt a maga munkái, akkor Rico mindkettőnknek nagy szívességet tett. Éppen 
szervezek egy kiállítást szeptember végére. Ha akarja, maga is részt vehet rajta. 
Bella összeszorította száját. 
-  Nagyon köszönöm, de nem hiszem, hogy... 
-  Rico a barátom ugyan, de ne sértsen meg azzal, hogy feltételezi, csak emiatt 
teszem magának az ajánlatot- szakította félbe Matheison közönyös hangon. -Ha nem 
volnék meggyőződve arról, hogy a művei méltóak a galériám hírnevéhez, Miss Jennings, maga a királynő sem tudna rábeszélni, hogy kiállítsam őket. 
Bella elpirult. 
-Tulajdonképpen... 
Matheison átnyújtotta a névjegyét. 
-  Hívjon fel, ha érdekli a dolog, de ne halogassa sokáig! 
-  Mr. Matheison, sajnálom... 
-  Hát még én! Már készültem rá, hogy vissza fogom utasítani Ricót, de azt hiszem, 
most rá kell szánnom magam, hogy köszönetet mondjak neki. Maga tehetségesebb, 
mint Rico képzeli. 
Bella még föl sem ocsúdott, amikor Matheison már el is ment. A lány dühösen 
nyúlt a telefon után, és Rico számát tárcsázta. 
-  Felhívtad a szervezőirodát? - kérdezte Rico mindjárt, ugyanis két hét múlva 
nagy ünnepséget akart rendezni. 
-  Igen. Azonkívül Dai Matheison járt itt az imént. 
-  No és? - kérdezte Rico higgadtan némi hallgatás után. 
-  Semmi és, Rico! Hogy tehetted ezt velem? 
-  Még másokkal is összehozlak majd. 
-  Hagyj engem békén az átkozott kapcsolataiddal! - fortyant föl Bella. - Ha éppenséggel tudni akarod, ki akarja állítani a képeimet, de nem ez a lényeg... 
-  Éppen hogy ez a lényeg - vetette ellen Rico, és a hangjából ítélve nagyon meg 
volt elégedve. 
-  Milyen jogon avatkozol bele a dolgaimba?! 
-  Te a rettenetes bizonytalanságoddal még száz évig vártál volna. Ezért vettem 
én kézbe a dolgot. 
Rico nyilvánvalóan meg volt győződve az igazáról, és ez Bellát még inkább feldühítette. 
-  Rettenetesen megaláztál... És ha ezt nem látod be, akkor nem  ósolok nagy  övőt 
a kapcsolatunknak. 
-  Fogd rövidre a mondandódat, Bella! - sóhajtott Rico, és a hangjából hallatszott, 
hogy nem veszi komolyan a lányt. - Két fontos ügyfél vár rám. 
-  Majd egyedül szerzek hírnevet magamnak, ha elérkezettnek látom az időt. 
Nincs szükségem rá, hogy a háttérből irányítsanak. Dai Matheison nem is akart idejönni. Azt hitte, a cicababád mázolmányait akarod... 
-  Akkor most megtudta, hogy nem így van - mondta Rico szenvtelenül. - Mit 
érzékenykedsz? Hálás lehetnél, hogy ennyire bíztam benned. Megmondtam neked, 
hogy támogatni foglak. 
-  Egyszerűen képtelen vagy elfogadni, amit tőlem kapsz - panaszolta Bella keserűen. - Nem nyugszol, amíg nem viszonzod azt, amit az ágyban nyújtok neked. 
-  Bella, ez a legnagyobb butaság, amit valaha hallottam. Edinburgh-ból visszahívlak - búcsúzott végül hűvösen Rico, és letette a kagylót. 
Bella a pamlagra vetette magát, és kitört belőle a zokogás. Zavartnak és sebzettnek 
érezte magát. 
Három és fél felhőtlenül boldog hetet töltött már el Ricóval, de néha rátört a félelem. Be kellett ismernie magának, hogy nem tud egy olyan kapcsolatban élni, amelyben nem mondhatja ki nyíltan és őszintén: szeretlek. 
Rico csak szenvedélyt várt tőle, nem szerelmet. Bella azonban nem volt hozzászokva, hogy elfojtsa az érzelmeit, és most mégis erre kényszerült. Úgy érezte, lassan 
a torkát szorongatják a be nem vallott érzések. 
Gondolataiba merülve megdörzsölte fájó mellét. Mi van velem tulajdonképpen? 
tépelődött magában. Talán meghíztam egy kicsit a rendszeres és bőséges étkezés következtében. Vagy talán mégis fel kellene keresni egy orvost? - futott át az agyán. Az 
a fő, hogy nem vagyok terhes, hiszen volt havivérzésem, ha gyöngébb is a szokásosnál, 
morfondírozott tovább. Aztán másfelé terelődtek a gondolatai. 
Butaság volt, hogy a telefonban vitázni kezdtem Ricóval, korholta magát. Annál 
is inkább, mivel csak holnap jön vissza. Persze, igazam volt. Nincs joga figyelmen 
kívül hagyni a döntéseimet, ha egyszer rólam van szó. Talán azt szeretné, ha jobban 
beleilleszkednék az ő társaságába, gondolta Bella keserűen. Mégiscsak jobban hangzik, hogy a barátnőm festőművész, mint az, hogy egy ismeretlen tehetség. 
Valld be, figyelmeztette önmagát, az fáj neked, hogy nem hívott el magával Edinburgh-ba. Bella fölkelt a pamlagról. Hát egy napig sem tudom elviselni a távollétét? 
csodálkozott magán. De nem csak erről volt szó. Bella viselkedése is megváltozott, 
sokkal óvatosabb lett. Három hete még megkérte volna Ricót, hogy vele mehessen, 
most azonban már nem volt hozzá bátorsága. 
Átment a műtermébe, és festeni kezdett. Kicsit összevesztünk, na és? A legjobb 
családban is előfordul, gondolta most már lényegesen higgadtabban. Aztán elfintorította az arcát. Hogyan is gondolhatta valaha, hogy nincs semmi közös benne és Ricóban. Mind a ketten önfejűek, heves vérmérsékletűek, és hajlamosak parancsolgatni a 
másiknak. Még sincs egyikükben sem rosszindulat. Mindketten odavannak a lovakért, 
és hosszú időt el tudnak tölteni egymással anélkül, hogy egy percig is unatkoznának. 
Az elmúlt hetek úgy teltek Bella számára, mint egy nászút, annyira a világtól 
elzártan, csak önmaguknak éltek. A lány azonban óvakodott volna attól, hogy ezt az 
érzést szavakba foglalja. 
Késő délután Haversham egy újabb látogatót jelentett. Bella felnézett a folyóiratból, amelyet épp olvasgatott, és csodálkozva látta, hogy Cliff lép a szobába. 
-  Ide legalább olyan nehéz bejutni, mint az államkincstárba - panaszkodott a 
fiú. - Még a telefonszámod is szigorúan titkos. 
Bella a homlokát ráncolta. 
-  Mit keresel itt? - kérdezte, és fölállt. 
-  Nem önszántamból jöttem. Ha Hectornak megadtad volna a telefonszámodat... 
-  Hector? 
-  A főnököm Hector ügyvédje - emlékeztette Cliff. Annak idején ennek köszönhetően ismerték meg egymást. - Nagyon sajnálom, de az öregúrnak szívinfarktusa volt. 
Bella rémülten bámult Cliffre, és megtántorodott. 
-  Ne izgasd fel magad! - próbálta megnyugtatni a fiú, és visszaültette a pamlagra. - Nem halt meg, de elég rossz bőrben van. 
Bella egész úton London felé Hectorért fohászkodott, és önmagát vádolta. Lehetséges, hogy ő idézte elő az infarktust azzal, hogy Ricóhoz költözött? Az elmúlt hetekben csak kétszer látogatta meg Hectort, és az idős férfi mindig megpróbálta 
rábeszélni, hogy hagyja el Ricót. 
-  Hetvennyolc éves - sóhajtotta az ápolónő az intenzív osztályon. - Ha ezt az 
éjszakát túléli, van még esélye. Leülhet mellé egy kicsit. Maga az egyetlen, akit látni 
akart. 
-  Én majd itt kint megvárlak - mondta Cliff halkan. 
Bella teljesen megfeledkezett a fiúról. Zavartan fordult felé, és megköszönte neki, 
hogy elhozta a kórházba. 
-  Inkább ne várj rám! Itt maradok, amíg... amíg ki nem derül, mi lesz vele. 
Hector nagyon elesettnek látszott. Bella az ágyához ült, megfogta a kezét, és teljes 
szívéből azt kívánta, bárcsak megérezné Hector, hogy itt van. Csak most ébredt rá, 
hogy sokkal jobban kötődik ehhez az emberhez, mint valamikor a nagyapjához. 
Hectorral mélyebben megértették egymást. 
Fél óra múlva Mr. Harvey, Hector ügyvédje lépett a kórterembe. Átadta Bellának 
a ház kulcsait, és hűvös tárgyilagossággal közölte, hogy ha a beteg túléli az éjszakát, 
egy egyágyas szobába kerül, azután pedig szanatóriumba. Hector maga döntött így 
valamikor, a lehetséges betegségére gondolva. 
-  Nem hiszem, hogy egy szanatóriumban jól érezné magát - vélekedett Bella, és 
nagyot sóhajtott. Még gondolni sem mert arra, hogy Hector esetleg meghalhat. - És 
a rokonai? Ők miért nincsenek itt? 
-  Hector nem akarta, hogy értesítsük őket - felelte Mr. Harvey -, de én mégis 
megtettem. Csak annyit mondtak, hogy majd telefonon érdeklődnek a hogyléte felől. 
Az éjszaka végtelennek tűnt. Valamikor hajnalban Hector felnyitotta a szemét, és 
rámosolygott Bellára. Gyenge ujjaival kissé megfogta a lány kezét, és megint elaludt. 
Bella egyre fáradtabbnak érezte magát. Végül lement a kórház kávézójába, hogy megreggelizzen, de mivel ez sem javított a közérzetén, elhatározta, hogy Hector házába 
megy, és alszik néhány órát. 
Éppen ki akarta nyitni a ház kapuját, amikor valaki kitépte a kulcsot a kezéből. 
Halálra váltan fordult meg. 
-  Rico! 
A férfi némán nyitotta ki a zárat, és betolta Bellát a folyosóra. Becsukta a kaput, 
és nekivetette a hátát. 
-  Nyomorult némber! - förmedt rá a lányra. 
-  Tessék? - kérdezte Bella, aki még magához sem tért az ijedtségből. Kimerülten 
a lépcsőhöz támolygott, a legalsó fokra ült, és zavartan nézett fel Ricóra. 
-  Por qué... miért? - kiáltott rá a férfi. 
Bella látta rajta, hogy igyekszik fékezni magát, de olyan fáradt volt, hogy még azt 
sem értette, mi baja van Ricónak. 
-  Rico, én... 
-  Ne hazudj! Egész éjszaka nem voltál otthon. Még mindig ugyanaz a ruha van 
rajtad, mint tegnap a reggelinél. Madre de Diós, én bíztam benned, igazán bíztam, és 
tessék! Elég a legkisebb hibát elkövetnem, és te máris úgy viselkedsz, mint egy olcsó kis... 
-  Tessék? - Bella hitetlenkedve bámult a férfira. 
Rico dühösen megragadta a csuklóját és felrántotta a lépcsőről. 
-  Ugye azt hitted, nem fogom észrevenni? Azt akartad velem elhitetni, hogy meglátogattad Hectort, és itt aludtál a házában. Ha most nem látlak meg, amint éppen be 
akarsz settenkedni, sohasem tudom meg, hogy az egész éjszakát Cliff Athertonnál 
töltötted. 
Bella végre megértette, miről beszél Rico, és mély undor fogta el. 
-  A komornyik beszélt róla, ugye? - kérdezte gúnyosan. - Ő mondta neked, hogy 
Cliff-fel jöttem el Winterwoodból. 
Rico spanyolul káromkodott, és elengedte Bellát. A lány kimerülten rogyott vissza 
a lépcsőre, és hányinger fogta el. Hogyan hihette Rico, hogy ő ennyire alattomos 
volna, ilyen hűtlen és közönséges? 
-  Fel akartalak hívni tegnap este, de annyira meg voltam zavarodva, hogy végül 
elfelejtettem - mondta szomorúan, inkább magának, mint a férfinak. - Eszembe sem 
jutott volna, hogy ennyire nem bízol bennem... - Bella felsóhajtott, tántorogva felállt, 
és megkísérelt úrrá lenni az újabb rosszulléten, aztán elindult a külső mosdó felé. 
Hogy erre képes légy... Te jó ég! Hogy én lefeküdtem egy idegennel! 
Rico zavartan nézett Bellára. Megszólalt a telefon, de egyikük sem figyelt rá. 
Bellának épp hogy sikerült becsuknia az ajtót maga mögött, mielőtt hányni kezdett. 
Undorodott a saját gyengeségétől, nem értette, miért ilyen érzékeny a gyomra. Éppen 
a mosdónál próbálta felfrissíteni magát, amikor kinyílt az ajtó. 
-  Hagyj békén! 
-  Hector valamelyik unokatestvére van a vonalban - mondta Rico izgatottan. 
Szeretné tudni, melyik kórházban fekszik az öreg... Várja a választ. 
Bella nyelt egyet, megnevezte a kórházat, majd hallotta, hogy Rico befejezi a 
beszélgetést. 
-  Mennyire súlyos? - kérdezte még idegesebben, amikor visszajött. -Diós, siralmasan nézel ki! 
Időközben nyilván ráeszmélt, hol tölthette Bella az éjszakát. A lányt bosszantotta 
ez a telefonhívás. Szívesen hagyta volna még Ricót főni a saját levében. Nem érdemelte meg, hogy ilyen könnyen megússza a dolgot. Bella az ő kedvéért mondott le az 
álmairól, és szegte meg a legfontosabb elveit... És mit kapott cserébe? Talán éppen 
azt, amit megérdemelt. 
-  Bella, Hector ugye nem... 
-  Nem, még él. - Rico meg akarta őt ölelni, de a lány önkéntelenül kitért előle, 
és a lépcső korlátjába kapaszkodott. - Hagyj magamra! - kérte csüggedten. 
Rico nem hallgatott rá, és átkarolta hátulról. 
-  Kérlek, bocsáss meg! 
Bella ahhoz is gyönge volt, hogy kibontakozzon az ölelésből. 
-  Miért nem mégy el? Egész éjjel a kórházban voltam, teljesen kimerült vagyok... 
Talán az én hibám is, hogy Hector most ott van - mondta elfúló hangon. 
-  De hát miért? 
-  Annyira felizgatta magát, amikor elköltöztem hozzád - magyarázta Bella csüggedten. 
Rico nagyot sóhajtott. 
-  Menj csak el... - mormolta Bella, és már alig állt a lábán. 
-  Nem hagyhatlak így itt. Hazaviszlek magamhoz. 
-  Itt akarok maradni. 
Rico felemelte és karjába vette a lányt. 
-  Nem érzed jól magad. Nem maradhatsz itt egyedül. 
-  De valakinek itt kellene lennie, hogy a telefont... 
-  Most nem vagy abban az állapotban. Minél hamarabb ágyba kell kerülnöd. 
Rico az autójához vitte Bellát, a lány pedig tehetetlenül hagyta. Újabb rosszullét 
kerülgette. Vajon csak a kimerültség vette le így a lábáról, vagy elkaphatott valami 
fertőzést? 
Rico lakásában mindjárt lefeküdt. Némán vette föl a selyempizsama felső részét, 
amelyet Ricótól kapott. Nem tiltakozott akkor sem, amikor a férfi közölte, hogy felhívta egy közeli orvos barátját, s az mindjárt itt lesz. 
-  Talán csak elcsaptad a hasad - vélte Rico, és amikor Bella nem válaszolt, leült 
az ágy végébe. Figyelmesen nézte a lányt. - Bella, veszekedtünk az előbb - kezdte 
feszülten. - Amikor meghallottam, hogy Athertonnal jöttél el a birtokról, nyugtalan 
lettem. 
-  Cliff főnöke Hector ügyvédje. Ő bízta meg Cliffet, hogy értesítsen. Ki kellett 
jönnie Winterwoodba, mert nem sikerült kiderítenie a telefonszámot. 
-  Honnan tudhattam volna mindezt? 
-  Nem ez a lényeg. Nem adtam neked okot arra, hogy így beszélj velem - tiltakozott Bella halkan. - Ne tévessz össze a volt feleségeddel, nem akarok helyette bűnhődni. 
-  Hibáztam - ismerte be a férfi. 
Bellában minden összekavarodott. A lelke mélyén tudta, hogy meg fog bocsátani 
Ricónak, de egyelőre képtelen volt erre. A férfi bizalmatlansága mélyen megbántotta. 
A szerelem védtelenné tette, és Bella haragudott magára ezért. Látni akarta, hogy a 
férfi szenved, ugyanakkor szégyellte is magát emiatt. Hogyan is büntethetné Ricót 
azért, mert nem viszonozza a szerelmét? 
-  Két hibát is elkövettem - szólalt meg újra Rico. - Nem lett volna szabad megkérnem Dai Matheisont, hogy fölkeressen téged, de sajnáltam, hogy ott áll az a sok 
csodálatos kép, és senki sem láthatja őket. Büszke vagyok arra, amit az ecseteddel 
alkotsz. 
Rico felállt, Bella pedig a párnák közé rejtette arcát. Szemét könnyek futották el. 
Milyen utálatos vagyok, gondolta. Miért nem fogadom el a felém nyújtott kezet? 
Hallotta, hogy Rico ajtót nyit, majd halkan beszélget valakivel. Megérkezett az orvos. 
Azzal kezdte, hogy megkérte Bellát, szólítsa őt nyugodtan George-nak. Olyan 
természetes derű és melegség sugárzott a lényéből, hogy Bella, miután Rico kiment 
a szobából, gátlások nélkül elmondta neki a tüneteit. Igaz ugyan, hogy kicsit ügyetlenül fogalmazott, hiszen nagyon ritkán volt beteg. Türelmesen viselte, hogy George 
megvizsgálja, és nyugodtan válaszolt a kérdéseire, amelyek ahhoz képest, hogy gyomorpanaszai voltak, néha kissé furcsának tűntek. Ehhez azonban George értett jobban. 
-  Bella, maga terhes - közölte végül higgadtan az orvos. 
-  Lehetetlen - felelte Bella, és kényszeredetten mosolygott. 
-  Kisasszony, én nőgyógyász vagyok - tette hozzá George barátságosan. - Ha 
ilyen egyszerű kérdésben tévednék, újrakezdhetném az egyetemet. Az első terhességnek különösen egyértelmű tünetei vannak. Maga már legalább a második hónapban van. 
-  De hát megvolt a... - kezdte a lány bizonytalanul. 
George elmagyarázta neki, hogy az ilyesmi gyakran előfordul, s azt tanácsolta, 
hogy az elkövetkező időben kímélje magát az izgalmaktól. Bella csak fél füllel figyelt 
ezekre a tanácsokra. 
-  Ne mondja meg neki! - kérte aztán George-ot. 
George megnyugtatta, hogy őt is köti az orvosi titoktartás, mire Bella zavartan 
bocsánatot kért. 
-  Bella, Rico szereti a gyerekeket - mondta George, mielőtt elbúcsúzott. - Látnia 
kellene egyszer, hogyan játszik az enyéimmel. 
Persze, a mások gyerekeit talán kedveli, de mit számít az? - gondolta Bella, és 
visszahanyatlott a párnáira. Milyen könnyelmű voltam! - korholta magát. Nincsenek 
teljesen biztonságos napok, egy egészséges nő bármikor teherbe eshet. Furcsa módon 
Ricót sokkal inkább aggasztotta ez a lehetőség, mint őt magát. Talán azért, mert 
annyira nem akar gyereket. 
Nyílt az ajtó, és Rico lépett a szobába. 
-  George nem volt valami közlékeny - mondta nyugtalanul. 
-  Csak egy kis gyomorrontás. Talán nem esett jól az a reggeli a kórházban - felelte 
Bella, és megpróbált felülni, hogy Rico szemébe nézhessen. - Hála istennek nincs 
semmi fertőzés, különben talán Hector is elkaphatta volna tőlem. Most már csak aludni 
szeretnék. 
Bella látta Rico arcán a megkönnyebbülést, és meg volt elégedve a saját alakításával. Nem készült még fel rá, hogy elmondja a kellemetlen hírt, és azt sem tudta, 
képes lesz-e rá valaha. 
-  Délután még bemegyek Hectorhoz a kórházba - tette hozzá aztán, mielőtt 
visszabújt a takaró alá, mint aki egy percig sem bírja tovább ébren. 
Csukott szemmel feküdt, de nem tudott elaludni. Egymást kergették fejében a 
gondolatok. Rico és közte most már mindennek vége. Még a fülében csengtek Rico 
szavai, amikor abban a hitben, hogy Bella nem vár gyereket, kíméletlen nyíltsággal 
közölte, hogy neki enélkül is van elég baja. Milyen szerencse, hogy tisztában vagyok vele, Rico hogyan gondolkodik erről, állapította meg magában a lány. Ki tudja, 
mit szólt volna, ha már egy hónappal ezelőtt kiderül, hogy terhes vagyok. Akkor 
biztosan.nem ajánlja fel, hogy költözzek hozzá. 
Bella nem szívesen titkolózott. Mindig az egyenes út a legegyszerűbb, gondolta, 
de néha igen fájdalmas is tud lenni. Előbb vagy utóbb Rico úgyis véget vetne a kapcsolatuknak. Akkor már jobb, ha ő szakít vele. Nincs más választása. Bella bűnösnek 
érezte magát. Hogyan lehetett ennyire felelőtlen? Másként képzelte el az anyaságot. 
Arról álmodozott, hogy egy szeretetteljes, szilárd kapcsolatban fog gyermeket szülni. 
Ehelyett egyedül kell majd gondoskodnia arról, hogy a kicsi biztonságban nőhessen 
fel. 
Amikor Bella délután háromkor felébredt, csodálkozott, hogy egyáltalán el tudott 
aludni. Lezuhanyozott és felöltözködött. Testi ereje visszatért ugyan, de a lelkében 
végtelen űrt érzett. Ma este, ha visszajöttem a kórházból, Rico pedig a bankból, beszélni fogok vele, határozta el. Azzal kilépett a hálószobából, és rémülten látta, hogy 
Rico a nappali ajtajában áll. 
-  Fel akartalak ébreszteni, de már a fürdőszobában voltál. Hogy érzed magad? 
-  Sokkal jobban. 
-  Rendeltem neked ebédet. 
-  Köszönöm,de... 
-  Bella, legyen eszed! - szólt rá a férfi ellentmondást nem tűrő hangon, és betolta 
őt az étkezőbe, ahol már terített asztal várta. - Enned kell valamit. Már Hector is 
jobban van. Nem kell annyira izgulnod miatta. 
Szinte a semmiből bukkant fel egy inas az aranysárga tojáslepénnyel. Bella remegő 
kézzel nyúlt az evőeszközhöz. 
-  Azt hittem, már a bankban vagy - mondta. 
-  Délutánra szabaddá tettem magam. 
Bella egy falatot sem volt képes lenyelni. A kést és a villát félretéve megköszörülte 
a torkát. 
-  Emlékszel az egyezségünkre, hogy megvárjuk, hogyan alakul egy hónap alatt 
a kapcsolatunk? - kezdte végül. - Én már nem bírom tovább, és te is biztosan érzed, 
hogy... 
-  Egyél, különben én eszem meg a tojást! 
Bella felállt. 
-  Rico, figyelj rám, kérlek - mondta önmagával küszködve. A karját keresztbe 
fonta, és nyugtalanul járkált fel-alá. - Ennek semmi köze az ostoba vitáinkhoz. Egy 
válságos helyzetben néha tisztábban lát az ember. 
-  Jelenleg annyira vak vagy, gatita, hogy szinte keresztülesel a saját lábadon. 
Hector infarktusának semmi köze a mi kapcsolatunkhoz. 
-  Nem is úgy értettem - tiltakozott Bella remegő hangon. Rendkívül nehezére 
esett, hogy megőrizze a nyugalmát. - A helyzet a következő - nézett Ricóra, majd 
gyorsan el is kapta róla a szemét, mert megijedt a férfi tekintetétől. - Súlyos megrázkódtatást okozott nekem, amikor két hónapja elraboltak bennünket. Aztán lefeküdtünk. 
-  Én már első látásra megkívántalak - vallotta be Rico őszintén. - Ehhez semmi 
köze sem volt az elrablásunknak. 
Bella, mintha meg se hallotta volna őt, folytatta: 
-  Azóta rájöttem, hogy ott a rabságban valahogy függőségbe kerültünk egymástól, és én nem akarok kiszolgáltatottságban élni. Megint szabad akarok lenni. 
-  Meggyőzőbb lenne, ha közben a szemembe néznél - felelte Rico fölényesen. 
Bella fölnézett rá, de nem is tudott a férfira figyelni. Úgy érezte, a szíve meghasad. - Sajnálom, de vége. 
-  Nagyon rosszul tudsz hazudni - mondta Rico mogorván, és közelebb lépett 
Bellához. - Mi az ördög történt veled? 
A lány kimenekült az étkezőből, feltépte a lakásajtót, és a lifthez sietett, amely 
szerencsére éppen azon az emeleten volt. Amint a földszintre ért, kiviharzott a házból, 
és könnyáztatta arccal elvegyült a járókelők tömegében. 
10. FEJEZET 
-  Micsoda ostobaság, hogy a szívinfarktusom összefügg a te szerelmi életeddel! 
mondta Hector szemrehányóan. Az intenzív osztályról egyágyas szobába került, és 
már látogatókat is fogadhatott. Rico már korábban járt nála. - Hiszen tudod, hogy 
három évvel ezelőtt is volt egy infarktusom. Ami pedig Ricót illeti, nos, a dolgok 
változnak, és nekem úgy tűnik, nagyon kedvel téged. 
-  Kedvel? 
-  Különben miért hívott volna meg engem Winterwoodba, hogy lakjam ott, amíg 
fölépülök? 
-  Hogy mit csinált? - Bella alig akarta hinni a fülének. 
-  Nagyon örülök, hogy újra viszontláthatom azt a házat. Amikor az ötvenes években Cliffordéké volt, gyakran vendégeskedtem ott. 
-  De én azt hittem, szanatóriumba mégy. 
-  Rico elmondta, hogy az milyen sokba kerül - Hector megborzongott. 
-  Nagyon ügyes... Úgy értem, kedves tőle, hogy felvilágosított - helyesbített 
Bella. - Én azért a londoni házadban is tudnék gondoskodni rólad. 
-  Ezt nem várhatom el tőled. Hiszen most fel kell készülnöd a Matheison Galéria 
kiállítására. 
Bellának ökölbe szorult a keze. Az alatt a tíz perc alatt, melyet Hector ágyánál 
töltött, elkeseredettsége tehetetlen dühbe csapott át. Rico jó munkát végzett. Tudta, 
hogy a kapcsolatuk komoly veszélybe került, de gyakorlatilag elvágta Bella elől a 
menekülés útját. 
Hogyan mondhatja meg ő most Hectornak, hogy szakított Ricóval? Hector nem 
örült volna ennek, mint ahogyan Bella az imént még feltételezte. Ráadásul úgy tűnt, 
az öregúrra, aki pedig nem barátkozott szinte senkivel, valóban nagy hatást tett Rico. 
Még félálomba merülve is mormolt valamit bizonyos nagyszerű ötletekről, melyeket 
Rico dolgozott ki a költségmegtakarítás és a bevételek növelése céljából. 
Bella tombolt mérgében, amikor elhagyta a betegszobát. 
Rico a folyosó végén várakozott rá. 
-  Te alattomos csirkefogó! - támadt neki Bella már távolról. - Hogy volt képed 
így felhasználni egy idős, beteg embert? 
-  Ha ilyen gyerekesen viselkedsz, én is úgy fogok veled bánni, mint egy gyerekkel - vágott vissza Rico. - Vegyél egy mély levegőt, és csillapodj le! 
Bella szeme haragosan csillogott. Legszívesebben felpofozta volna Ricót. A férfi 
azonban nem, hagyta magát kihozni a sodrából. 
-  Majd az autóban megbeszéljük - mondta, szigorúan Bellára nézett, és előreengedte őt a felvonónál. 
Bellában még mindig forrt a düh, amikor beültek a hátsó ülésre. 
-  Hogy jutott eszedbe... - kezdte, de Rico nyersen félbeszakította. 
-  Alaptalanul vádaskodsz. Hallgass meg engem is! Hector nem vér szerinti rokonod ugyan, de nagyon kedveled őt, és mivel az apámnak is jó barátja volt, úgy éreztem, 
meg kell látogatnom. 
Bella összeszorította a száját. Eddig rendben van, gondolta, de arra már nincs 
mentséged, hogy a látogatás alatt mire beszélted rá Hectort. 
-  Amikor elindultam Hectorhoz, te éppen duzzogtál... 
-  Én nem duzzogok. 
-  De igen, most is duzzogsz - ellenkezett Rico magabiztosan. - Igaz, hogy reggel 
veszekedtünk, de amikor délben meglátogattam Hectort, még nem tudhattam, hogy 
mikor visszajövök, azzal fogadsz majd, vége közöttünk mindennek. - Bella nagyot 
nyelt. Ebben Ricónak valóban igaza volt. - Hector nem szeretne szanatóriumba menni, 
ahol idegenek vennék őt körül. Te is nagyon hiányzol neki. Természetes volt számomra, hogy meghívjam Winterwoodba, ahol minden kényelmet megkap, ugyanakkor 
háborítatlanul élheti az életét. 
-  Rendben van, bocsánatot kérek - mondta Bella kelletlenül. - És most mi lesz? 
-  Úgy látom, te már döntöttél - felelte Rico egykedvűen. - Remélem, Hectornak 
nem szóltál. 
-  Hogy is szólhattam volna? 
-  Jobb így, hiszen én azt mondtam neki, nálam maradsz. 
Bella Rico szemébe nézett. 
-  Tessék? 
-  Winterwoodba megyünk. 
-  Én visszamegyek Hector házába. 
-  Nálam vannak a ház kulcsai, és csak akkor adom oda őket, ha lehiggadtál. 
-  Magam vagyok a megtestesült nyugalom - felelte Bella dühösen. - Add ide a 
kulcsokat! Nem tudom, mit csinálok majd, ha Hector kijön a kórházból, de szerencsére 
addig még van néhány hét. 
-  Nem adom - erősködött Rico. 
-  És még te nevezel engem gyerekesnek? 
Rico hallgatásba burkolózott, Bella pedig újra elfordult tőle. Tulajdonképpen 
rontotta el a dolgot. Nem gondolta át eléggé, amit Ricónak az ebédlőben mondott, s 
így nem is voltak elég meggyőzőek a szavai. Természetes, hogy Rico azt hitte, Bellát 
még mindig a reggeli vitájuk bosszantja. Nem hitte el, hogy a lány véget akar vetni a 
kapcsolatuknak, Bella pedig csakugyan nem akarta, mégis meg kellett tennie. 
-  Elvárom, hogy lejöjj vacsorázni - jelentette ki Rico Winterwoodban, amikor 
Bella felsietett a lépcsőn. 
A lány mérgesen nézett vissza rá. Lassan valóban kezdte megelégelni, hogy Rico 
uralkodni akar rajta. 
-  Elképzelem, milyen jól fog mulatni Haversham, amikor majd lecipellek - figyelmeztette Rico. 
-  Nem hiszem, hogy meg mernéd tenni - vágott vissza Bella, de tudta, hogy a 
férfi igenis megtenné. 
-  De ne azt a szűk, fekete bársonyruhát vedd fel! - mondta Rico barátságosan. 
Nem szeretem. 
-  Bízd rám, hogy hogyan öltözködöm. 
Zuhanyozás után csak azért is a fekete ruhát vette fel. A cipzárt azonban valamiért 
nehezen tudta felhúzni. Amikor végül mégis sikerült, egy gyors pillantást vetett a 
tükörbe, és megijedt önmagától. Mintha felszedett volna néhány kilót. 
Te jó ég! rémüldözött magában. Lehet, hogy Rico is ezt vette észre? Néhány hete 
még megdicsérte, hogy milyen jól áll rajta ez a ruha. Sietősen egy bővebb blúzba és 
szoknyába bújt. 
Rico már a szalonban várta. Ezen az estén még vonzóbb volt, mint máskor. Bella 
nyelt egyet, és alig tudta levenni a férfiról a tekintetét. Gyorsan leült, és közben, 
mintegy véletlenül, meglökte a tálalóasztalkát, hogy kiborult a kis pohár sherry, melyet étkezés előtt szokott inni. 
-  Hozok neked másikat - mondta Rico segítőkészen. 
Bella kapkodva próbálta eltakarítani a baleset nyomait. 
-  Köszönöm, de talán... ó, hiszen már ehetünk is! - kiáltott fel megkönnyebbülten, amikor Haversham a szobába lépett. 
Bella már valóban éhes volt, és jóízűen evett. Csak a második fogás vége felé jutott 
eszébe, hogy ideje lenne szóba hozni a különválásukat. Rico, szokása ellenére, különösen hallgatag volt a vacsora alatt. 
-  Miért vagy ilyen csendes? - kérdezte Bella. 
-  Figyeltem, hogy milyen jó étvágyad van - felelte Rico mosolyogva. 
Bella félretette az evőeszközt, és mély levegőt vett. 
-  Nagyon sajnálom, de délután nem voltam őszinte hozzád. 
Rico felszisszent, aztán kíváncsian Bellára nézett. 
-  Tudom. 
-  Nos, tartozom neked az igazsággal. 
-  Én is azt hiszem. 
-  Rájöttem, hogy még mindig érzek valamit Cliff iránt - mondta Bella, de közben 
undorodott magától. Valahogyan mégiscsak meg kellett Ricót győznie, hogy ennek a 
kapcsolatnak már semmi értelme. 
A férfi végtelennek tűnő ideig hallgatott. Arcára fagyos közöny ült ki. 
-  És miért nem mondod el a teljes igazságot? - kérdezte fenyegető hangon. 
-  Nem tudom, mire gondolsz. 
-  Arra, hogy miért nem viseled a fekete bársonyruhát..., vagy arra, miért utasítod 
vissza az alkoholt. Aztán arra, hogy szerinted miért nem képes a szemembe nézni az 
egyik legjobb barátom, ha felteszek neki egy egyszerű kérdést. 
Bella elsápadt. 
-  Vagy talán elmondhatnád, mitől duzzadt meg akkorára a melled, hogy a Playboyban már csak egy teljes oldalpáron férne el. 
-  Hogy beszélhetsz így velem? - Bella gondolatai teljesen összezavarodtak. Lehetetlen, hogy Rico kitalálta volna, próbálta megnyugtatni magát. 
A férfi élesen fölnevetett, és ellökte magától a tányért. 
-  Terhes vagy. Most már csak azt akarom tudni, hogy történt? 
Bella lehajtotta a fejét. 
-  George nem mondott semmit - folytatta Rico -, de amikor ma délután kijelentetted, hogy közöttünk vége mindennek, elárultad magad. Nem vagyok olyan ostoba, 
mint hiszed. Nos, mikor történt? 
-  Amikor elraboltak minket. 
-  Tehát ezért egyeztél bele olyan hirtelen, hogy hozzám költözz. 
-  Dehogy, csak ma tudtam meg - tiltakozott Bella kétségbeesetten, amiért Rico 
képes ilyesmit feltételezni róla. 
-  És ezt miért higgyem el? - kérdezte Rico csüggedten. 
-  Mert ez az igazság! 
-  Ahhoz képest, hogy azt állítod magadról, hogy mindig igazat mondasz, elég sok 
hazugságot hallottam már tőled. 
Bella elkeseredetten próbálta visszafojtani a könnyeit. Miért is nem mondtam meg 
neki azonnal? - hibáztatta magát. Valójában jól tudta, miért nem. Úgy gondolta, néhány hét vagy hónap különélés után könnyebb lesz beszélnie erről. Hallgatásával 
azonban csak még bizalmatlanabbá tette Ricót. 
-  Megértem, miért mondod ezt - felelte Bella, és felpillantott Ricóra -, de nem 
készültem még föl rá, hogy szembenézzek a tényekkel. Ugyanúgy meg voltam ijedve, 
mint most te, és tudtam, mit érzel majd. 
-  Por Diós, fogalmad sincs róla, mit érzek. 
Bella erőt vett magán, és elmagyarázta Ricónak, miért hitte eddig, hogy nem terhes. Az sem igazán érdekelte, hisz-e neki a férfi, vagy sem. Mindketten könnyelműen 
viselkedtek a fogságban és Mrs. Warwick házában. 
-  És most mi a terved? Elveteted a gyereket? - kérdezte Rico kertelés nélkül, 
Bella szemébe nézve, mire a lány rémülten nézett vissza rá. Rico megenyhült, amint 
arcáról leolvasta a választ. - Meg kellett kérdeznem. Nagyon féltem, hogy erre ragadtatod magad. 
-  Dehogy! - ingatta a fejét Bella. Meglepte Rico viselkedése, hiszen attól félt, 
hogy majd a férfi javasolja a terhesség megszakítását. 
-  Összeházasodunk, amilyen hamar csak lehet -jelentette ki Rico. 
Bella szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Hihetetlen, hogy Rico olyan magától 
értődőén beszél erről, mintha nem is volna más lehetőség. 
Rico elszántan nézett Bella szemébe. 
-  Nem mondok le a gyerekkel kapcsolatos jogaimról -jelentette ki. 
Úgy látszott, Bellának eddig valóban nem volt fogalma arról, mit érez Rico. 
-  De hát... 
-  Menjünk át a nappaliba! -javasolta a férfi higgadtan, és fölállt. - Azt hiszem, 
mind a ketten befejeztük a vacsorát. 
Bella egy kényelmes karosszékbe telepedett. 
-  Hogyan beszélhetsz házasságból? - suttogta zavartan. - Azt hittem, nem szereted a gyerekeket. 
-  Mikor mondtam ilyet? 
-  Azt mondtad, nem akarsz apa lenni. 
-  Házasságon kívül semmiképp - szögezte le Rico. - Egyébként szeretem a gyerekeket - folytatta aztán, miközben töltött magának egy italt -, bár kiszolgáltatottá 
teszik az embert. Volt egy fiam, és elveszítettem. Nem akarom ezt újra átélni. - Rico 
nyilván arról a gyerekről beszélt, aki a volt feleségétől született. - Carlosnak hívták. 
A férfi elmerengett. - Máig sem tudom, hogy az én fiam volt-e. Persze nem ez számít, 
hiszen szerettem. Ő volt az egyetlen jó dolog abban a borzasztó házasságban, amelyhez csakis miatta ragaszkodtam. 
-  Margarita egy cseppet sem törődött Carlosszal - folytatta Rico. - Számára a 
gyerek csak eszköz volt, hogy gazdag férjet fogjon magának. Amikor aztán elváltunk, 
újra Carlosra hivatkozott, azt remélve, hogy magasabb tartásdíjat kap. 
-  Bárcsak már előbb elmesélted volna ezt! - suttogta Bella, aki most értette csak 
meg, milyen rosszul ítélte meg Ricót. 
-  Amikor Margarita elköltözött tőlem, magával vitte Carlost. Több pénzt követelt, 
mint amit akkor ki tudtam volna fizetni. Amikor nem teljesült a vágya, elvesztette a 
fejét, és mindenkinek azt kezdte mesélni, hogy Carlos nem is az én fiam. 
-  A fogamzáskor nem én voltam Margarita egyetlen szeretője, és ő sem tudta 
biztosan, ki a gyerek apja. A vizsgálatok befejezéséig a bíróság elhalasztotta a döntést 
a gyerek elhelyezéséről, és Carlos Margaritánál maradt. - Rico habozott, majd tehetetlenül megvonta a vállát. - Egy napon, amikor Margarita egy estélyen szórakozott, 
a kisfiú beleesett az úszómedencébe és megfulladt. 
-  Te jóságos ég! - mormolta Bella döbbenten. 
-  Tizennyolc hónapot élt - folytatta Rico kifejezéstelen arccal. - Margarita nem 
volt rá alkalmas, hogy vállalja érte a felelősséget. Az előző napon összetűzésbe keveredett a pesztonkával, és felmondott neki. Carlos egyedül maradt, és semmi esélye 
sem volt rá, hogy valaki megmentse. 
-  Rettenetes! Együtt érzek veled - suttogta Bella, és a könnyeivel küszködött. 
-  Akkoriban megfogadtam, hogy soha többé nem lesz gyerekem, mert Carlos 
elvesztése a legborzasztóbb dolog volt, amit valaha átéltem. - Rico egy hajtásra kiürítette a poharát. - De az, hogy most a gyermekünket hordod a szíved alatt, mindent 
megváltoztat bennem. 
-  Igen - mondta Bella halkan, és a tenyerébe támasztotta a homlokát, mert kínzó 
fejfájás gyötörte. 
-  Mindent megteszünk ezért a gyerekért -jelentette ki Rico elszántan. - Nem 
hagyom, hogy elmenj, ahogy Margarita, és elvedd őt tőlem. Ő ugyanúgy az enyém is, 
ahogy a tiéd... jobb lesz, ha ezt minél hamarabb megtanulod. 
-  Hiszen nem is akarok elmenni - felelte Bella, akit mélyen felkavartak a hallottak. Becsukódott az ajtó, s Bella fölnézett. Rico már nem volt a szobában. Gyorsan 
utána indult, de már nem találta őt sehol. Rico elment otthonról. 
Bella azon töprengett elkeseredetten, mihez kezdhetne most. Érthető volt, hogy 
Rico nem akart Carlosról beszélni, de ha mégis megtette volna már korábban, Bella 
nem jutott volna téves következtetésekre. Mivel a lány feltétlenül tisztázni akarta ezt 
a félreértést, visszament a nappaliba, és várta a férfit. 
A karosszékben üldögélt, és Rico mondatain tűnődött. A férfi nem akart újra megházasodni, hogy ne legyen több gyereke. Most azonban, amikor a gyerek már útban 
van, megváltozott a véleménye. Már nem amiatt aggódott elsősorban, hogy Bellát 
elveszítheti, hanem az új élethez ragaszkodott, amelyet a lány hordott a testében. Még 
arra is készen állt, hogy elvegye feleségül, csak hogy biztosítsa magának a gyerekhez 
való jogot. 
Bella végül sebzetten és aggodalommal telve mégis fölment az emeletre, hogy 
lefeküdjön. Nagyon megrázta, amit Rico a fiáról mesélt, ugyanakkor úgy érezte, a 
férfi elutasítja őt. Úgy látszik, a kapcsolatuk semmit sem jelent már Rico számára. 
Rico kora hajnalban tért haza. Halkan dúdolgatott, miközben bebújt az ágyba, és 
ezzel felébresztette Bellát. 
Ez nem lehet igaz, gondolta Bella mérgesen. Amikor néhány másodperc múlva 
Rico a karját nyújtotta, hogy átölelje őt, a lány tüntetően hátat fordított neki. 
-  Megkértelek, hogy légy a feleségem, és azt hittem, örülni fogsz! - mondta ekkor 
Rico egykedvűen. 
Bella felült az ágyban. 
-  Miért kellene örülnöm? 
-  De hiszen kezdettől fogva ezt akartad! 
-  Azóta okosabb lettem - csattant föl a lány. 
Rico felgyújtotta a villanyt. 
-  Nyugodj meg! Hogy érzi majd magát a baba, ha hallja, hogy így kiabálsz? 
-  Legalább megtudja, milyen ronda alak vagy - zokogta Bella. 
Beigazolódott, amitől a legjobban félt. Rico már csak a babára gondol, vele egyáltalán nem törődik. 
-  Bella - kérlelte Rico, és átölelte őt. - Állandóan nyomasztott ez az egész, és 
össze voltam zavarodva. Először attól féltem, hogy terhes vagy, azután attól, hogy 
nem vagy az. Amikor aztán George-nál kinyitottuk a pezsgőt, rájöttem, mennyire 
boldog vagyok, hogy gyerekünk lesz. - Úgy beszélt, mintha meg volna győződve 
arról, hogy Bella pontosan ezt akarja hallani. 
-  Te az orvosommal ünnepeltél? - Bella el sem tudta képzelni, Rico hol és hogyan 
töltötte az éjszakát. 
-  Természetesen nem rólad volt szó - nyugtatta meg a férfi. 
-  Te utálatos! 
Rico gondtalan arca hirtelen elkomorult. Átható tekintettel figyelte Bellát. 
-  Valóban azt hiszed, hogy terhesen is kellesz még neki? 
-  Kinek? - kérdezte Bella értetlenül. 
-  Hogyhogy kinek? - kérdezett vissza Rico. 
Bella végre megértette, mire céloz a férfi, és elpirult. Teljesen megfeledkezett 
arról, hogy Cliffet ő maga keverte bele a dologba. 
-  Azt csak úgy kitaláltam - vallotta be, hiszen semmi értelme sem volt már tovább 
hazudni. 
-  Qué dices? 
-  Amit Cliffről mondtam... Csak egy kis kényszerű hazugság volt. 
-  Egy kis hazugság? - kiáltott fel Rico, és kiugrott az ágyból. - Madre de Diós, 
a szemembe mondod, hogy mást szeretsz, és ezt kis hazugságnak nevezed? 
-  Valamivel meg kellett indokolnom, hogy miért hagylak el. 
-  Hát ha nem Cliff miatt, akkor miért? - kérdezte dühösen Rico, és közben öltözködni kezdett. 
-  A gyerek érdekében. Azt hittem, te nem akarod... 
-  És mikor közölted volna velem a hírt? - förmedt rá a férfi. 
-  Az elválásunk után... amikor az érzelmek már lecsillapodtak. - Rico hitetlenkedve bámult Bellára. - Amikor már nem lett volna olyan... - a lány kétségbeesetten 
kereste a megfelelő szót - ... személyes jellege. 
-  Szerinted ez valóban okos dolog lett volna, gatital - kérdezte Rico megenyhülten. 
A lány megrázta a fejét. így utólag valóban ostobaságnak tűnt az egész. Amikor 
George megállapította, hogy terhes, Bella elveszítette a fejét, és nem tudott higgadtan 
gondolkodni. 
-  Azt hiszem, egyszerűen menekülni próbáltam abból a helyzetből. Azt hittem, 
te gyerekről hallani sem akarsz, és ezért nem volt elég erőm közölni veled. 
-  És ez az én hibám? 
Bella vállat vont. 
-  Nyilván féltél, hogy újra belekényszerít valaki egy házasságba. De én valóban 
nem szeretném, hogy csak azért vegyél feleségül, mert terhes vagyok. 
Rico megragadta Bella karját, és kihúzta az ágyból. 
-  Mutatok neked valamit. 
-  Hajnali négy óra van! 
-  Gyere csak! - Rico odaadta neki a pongyolát, és a papucsára mutatott. - Bújj 
bele! 
-  Hová megyünk? 
-  Várd ki a végét! - A férfi már tuszkolta is ki őt a szobából. 
-  De hát föl se vagyok öltözve - tiltakozott Bella, miközben beszálltak a Bugattiba. 
-  Nem megyünk messzire. 
Rico elhajtott az istállók mellett a rét felé. Amikor megálltak, Rico égve hagyta a 
fényszórót, kiszállt, és a legelő kerítéséhez lépett. Bella követte. 
-  Szólj, ha észreveszel egy kopott lábtörlőre emlékeztető kis állatot! -mosolygott 
vissza rá a férfi. 
Már baktatott is feléjük valami a sötétből. 
-  Öt napja sikerült felkutatnom - mondta Rico halkan. - Nagyon rossz bőrben 
volt, de az állatorvos megnyugtatott, hogy ha gondosan ápoljuk, nemsokára felépül. 
Bella megpróbált átmászni a kerítésen, ám a hosszú pongyolában ez nemigen sikerült. Rico felemelte, és áttette a túloldalra. 
-  Fiddlesticks - suttogta Bella boldogan, és átölelte a póni nyakát. Alig akarta 
elhinni, hogy újra láthatja elveszettnek hitt kedvencét. 
Amikor tíz perc múlva visszamentek az autóhoz, Bella még könnyektől nedves 
arcát törölgette. Mélyen felkavarta a viszontlátás öröme és Rico figyelmessége. 
-  Szeretnék venni egy kutyát és egy macskát is - mondta Rico már a kocsiban 
ülve. - A fogadás előtt szerettem volna átadni neked őket. 
-  Kutyát és macskát? És miféle fogadásról beszélsz? - Bella egy szót sem értett 
az egészből. 
-  Hiszen azt mondtad, kutyát, macskát és pónilovat akarsz majd a gyerekeidnek 
emlékeztette Rico. - Mindent kész vagyok megadni neked. 
Bella dermedten ült a férfi mellett. Lassan kezdte megérteni, hogy Rico már egy 
hete készül a megajándékozására. A férfi ekkor egy borítékot húzott elő a zsebéből, 
és átnyújtotta Bellának. 
-  Ilyen meghívót szerettem volna nyomatni. Eljegyzési fogadást terveztem. Meglepetésnek - tette hozzá nyomatékosan. - Tudod, sok mindent természetesnek 
hittem... 
Bella keze reszketett, miközben a meghívót olvasta. Rico már jóval azelőtt feleségül akarta venni őt, hogy George megvizsgálta volna. Bella kábultan meredt maga 
elé. Hallotta, hogy a férfi begyújtja a motort, észrevette, hogy elindulnak, majd megállnak, de még mindig nem tért magához. 
-  Amíg nem mondtad, hogy el akarsz hagyni, bíztam benned... 
-  Hiszen szeretlek, Rico - felelte Bella zavartan. 
-  Akkor miért ülsz itt némán? - förmedt rá a férfi váratlanul. 
-  Nem térek magamhoz... 
Rico néhány szót hadart spanyolul, aztán remegő kézzel megsimogatta Bella arcát. 
-  Rettenetesen féltem, hogy elveszítelek. Amikor azt mondtad, vége köztünk 
mindennek, azt hittem, nem élem túl. Mindent megtettem volna, hogy megtarthassalak. Úgy éreztem, a gyerek lehet az utolsó esélyem. 
-  Képes lettél volna felhasználni őt, csak hogy... 
-  Sí. Sosem hittem volna, hogy egyszer ennyire fogok szeretni valakit, mint most 
téged. 
Mélyen egymás szemébe néztek. 
-  Én már a fogság alatt beléd szerettem - vallotta meg Bella halkan. 
Rico át akarta ölelni, de megakadályozta a sebességváltó kar, mire indulatosan 
átkozódni kezdett spanyolul. Bella felnevetett, és kiszállt az autóból. Rico futva kerülte meg a kocsit, felkapta Bellát, és szenvedélyes csókokkal borította az arcát, miközben bevitte a házba. 
-  Amikor Mrs. Warwick háza előtt összeestél, megrémültem - mondta két csók 
között a lépcsőn. - Tudtam, hogy szerelmes vagyok beléd, vagy legalábbis sejtettem. 
Arról azonban fogalmam sem volt, hogy te is szeretsz. Olyan más vagy, mint azok a 
nők, akiket eddig ismertem. Nem mertem elmondani, mit érzek, mert attól féltem, 
talán kinevetsz... 
-  Dehogy nevettelek volna ki - suttogta Bella, és végre megértette, hogy Rico is 
nagyon sebezhető. 
-  Tizenegy évvel idősebb vagyok nálad, és azt hittem, unatkozol mellettem. 
-  Nem így van! 
-  Ó, Bella! - Rico gyengéden az ágyra fektette. - Beléptél az életembe, és fenekestül felforgattál körülöttem mindent. Teljesen elbűvöltél. 
-  Ahogy te is engem - felelte Bella gyöngéd hangon, és lehúzta Ricót maga mellé. 
-  Most már vehetek neked ruhát és ékszereket? - kérdezte Rico jóval később. 
Mintha az ördög bújt volna Bellába: 
-  Egy Porschét szeretnék. 
Rico lehajtotta a fejét, és Bella érezte, hogy nem tetszik neki a kérés. 
-  Megkapod. Szerezd meg a végleges jogosítványt, és veszek neked egyet. 
-  No várj csak! 
Bella mosolyogva nézte, amint Rico belép a házba, és karjára veszi a kislányát. 
Odakint nyilván már a nagy farkaskutya is üdvözölte Ricót, hófehér ingén ugyanis 
fekete lábnyomok éktelenkedtek. Jenny sötét fürtjei fölött találkozott a tekintetük. 
-  Sikerült a vizsga? 
-  Igen. 
-  Gratulálok! 
Hát ez kissé kényszeredetten hangzott, gondolta Bella. Úgy látszik, Ricónak még 
mindig nem tetszik az ötlet, hogy ő egy Porschéval száguldozzon a környéken. 
-  Gyere, teszünk egy próbakört! - hívta Ricót vidáman Bella, amikor lefektették 
Jennyt. 
-  Már meg is vetted? - kérdezte Rico elképedve. 
-  A garázsban van. 
Hector éppen esti sétát tett a parkban, és messziről intett feléjük. Az öregúr kibérelt 
a birtokon egy házikót, a londoni házát pedig eladta Ricónak. A fiatalok felújíttatták, 
és azt használták, amikor a városban voltak. 
Minden a lehető legjobban alakult. Az emberrablókat a bíróság jogerősen elítélte, 
és már régen rács mögött ültek. Hector is felépült az infarktus után, és ha nem Jenny vei 
játszott, nagyszabású takarékossági intézkedéseket dolgozott ki. Rico mosolyogva 
hallgatta, ha az öregúr előadta ezeket, és csodálkozott, hogy neki ilyesmi sosem jutott 
volna az eszébe. 
-  De hiszen ez egy Volvo - szólt Rico meglepetten, amikor beléptek a garázsba. 
-  Sosem akartam Porschét. Nem vagyok oda a száguldásért - mondta Bella kedvesen. - Egy tágasabb autó különben is jobban megfelel egy gyakorló művésznek, aki 
anya is egyben. 
-  Szóval valójában nem vágytál Porschéra, mégis hagytad, hogy felizgassam magam ezen a buta ötleten! - Rico haragosnak akart látszani, pedig éppen hogy megkönynyebbült. 
Bella megfogta a férfi selyem nyakkendőjét, és magához húzta őt. 
-  Szívesen tartom magát izgalomban, Mr. da Silva. 
-  Diós mío, veszem észre - ismerte el Rico. Átölelte és szenvedélyesen megcsókolta a feleségét. - És amilyen szerencséd van, én ennek nem tudok ellenállni. Miután 
felhívtam Havershamet, hogy megtudjam, sikerült-e a vizsgád, ma délben vásároltam 
neked egy Porschét. 
Bella tágra nyílt szemmel bámult a férjére. 
-  Képzeld csak el, mit szól majd Hector ehhez a mértéktelen pazarláshoz! - mondta Rico, és mindkettőjükből kitört a nevetés.