Anne Mather 
A fiatalon megözvegyült Rachel soha 
nem érezte tehernek mozgáskorlátozott kislánya nevelését, és mélyen 
megbántódik, amikor a barátja azt javasolja, adja be egy otthonba a gyereket. Kapcsolatuk emiatt fel is bomlik, 
amit az önérzetes Rachel azzal magyaráz környezetének, hogy Andrew apja 
nem találta őt megfelelőnek a fia számára. Ezek után igazi meglepetésként 
éri, hogy a legszebb férfikorban lévő, 
gazdag vállalkozó egy napon személyesen keresi fel. Gábriel Webb nemcsak bocsánatot kér fia viselkedéséért, 
de őszinte vonzalmat is mutat Rachel 
és a kis Hannah iránt... 
1. FEJEZET 
- Nézd csak, nem Gábriel Webb az ott az ablaknál? Nahát! - Stephanie kíváncsian a megadott irányba pillantott. - Mit kereshet itt? Leereszkedik az egyszerű földi 
halandók közé? 
- Zavar? - Rachel lehajolt, hogy kivegyen egy tepsit a sütőből. - Ha valaki bejön 
a kávézómba, az nem jelent leereszkedést. 
- Tudod, hogyan értem. - Stephanie kötényt kötött maga elé. - Még soha nem járt 
itt. Vagy igen? - Elhúzta a száját. - Meg kell hagyni, hogy nem nagyon jár ilyen helyekre. 
- Nem tudom, hol issza a reggeli kávéját. - Rachel nem akarta bevallani, hogy 
már húsz perce maga is ezen töri a fejét. - A lényeg, hogy kifizesse a számlát. 
Stephanie gúnyos pillantást vetett rá. 
- Szóval téged nem zavar, ha idejár. Kingsbridge nem nagy, tudom, de van néhány 
jó szállodája. Amikor a Webb Gyógyszergyár vezetőinek itt van dolguk, általában a 
Countyban laknak. - Lopva hátrasandított. - Mit mondott? 
- Nem beszéltem vele - válaszolt Rachel. - Patsy szolgálta ki. 
- És mit fogyasztott? 
- Jó isten, Steph! Egy kanna teát kért, ha éppen tudni akarod. Meg vagy elégedve? 
- Teát!? - Stephanie újra az ablak melletti asztal felé nézett. - Nem kávét? 
- Teát - ismételte meg Rachel halkan. - Hozzálátnál végre a lasagnéhoz? 
- Jó, jó - emelte fel a kezét Stephanie megadóan. - Már csinálom is. - Levett néhány edényt a mögötte álló polcról. - Egyébként sajnálom, hogy elkéstem, de a főutcán összefutottam Mrs. Austennal, aki látogatóban volt Liznél és Marknál Ausztráliában. Mesélte, hogy szép házuk van Sydney elővárosában, és a veje azt tervezi, 
hogy közös vállalkozásba kezd valakivel, aki versenyhajókat és jetskiket gyárt. Izgalmas, mi? 
- Tessék? Ja, igen. 
Rachel nem nagyon figyelt oda állandóan Gábriel Webb járt az eszében, és az a kellemetlen érzése volt, hogy esetleg azért jött ide, mert Andrew-ról akar vele beszélni. 
Összeszorította a száját. Nevetséges! Már több mint egy éve nem is látta Andrew-t. 
Annyit tudott róla, hogy Londonban él. Nemrég hallotta ugyan, hogy az apja, Gábriel 
visszaköltözött a kingsbridge-i családi birtokra, de ennek persze semmi köze sincs hozzá, Rachelhez. És ez jobb is így. Andrew megbántotta, és nem akarta, hogy bármi 
dolga is legyen vele vagy a családjával. Tudta, hogy az édesanyja már nem él, és ha 
Gábriel Webb azért jött, mert azt akarja, hogy hagyja békén a fiát, hát csak az idejét 
vesztegeti. 
- Mióta is van már itt? 
Nem volt kedve tovább beszélgetni Gábriel Webbről, ezért ügy tett, mintha félreértette volna a barátnőjét. - Azt hiszem, öt éve. Liz és a férje a Hannah születése utáni évben vándorolt ki. Vannak már unokái? 
Stephanie megcsóválta a fejét. 
- Irtó vicces! - kiáltott fel. - Pontosan tudod, hogy nem Mrs. Austenról beszélek. 
Mi bajod van? Félsz tőle? 
- Gábriel Webbtől? - Rachel érezte, hogy elpirul. - Természetesen nem. Csak nem 
értem, mire jó ez a színjáték. Ő is csak vendég. Azért, mert valaha a fiával jártam... 
- Tisztára úgy hangzik, mintha csupán egyéjszakás kaland lett volna - tiltakozott 
Stephanie, miközben sajtot szórt a mártásba -, pedig néhány hónapig együtt voltatok. Mindenki azt hitte, hogy komoly a dolog, amíg az apja szét nem választott benneteket. 
- Az nem... - Rachel elhallgatott. Jobb volt meghagyni a barátnőjét ebben a hitben, mint bevallani, hogy Andrew adott okot a szakításra. Hannah számára is így 
volt a legjobb, látta be keserű szájízzel. - Nem akarok beszélni róla - szólalt meg 
végül. - Patsy! - A fiatal lányhoz fordult, aki leszedte az asztalokat, és visszatért a 
konyhába. - Elraknád az evőeszközt? Aztán menj, és kérdezd meg... az urat az ablak melletti asztalnál, hogy kér-e még valamit. 
- Rendben. 
Még egy kelletlen pillantást vetett a nemkívánatos vendég felé, aztán levette a táblát a falról, hogy felírja rá az aznapi kínálatot. 
- Mennyivel tartozom? 
Andrew-énál mélyebb, és olyan érzéki hang szólalt meg a háta mögött, hogy végigfutott a hátán a hideg. Bár néhány hónapig együtt jártak, Andrew nem mutatta be 
a családjának. Rögtön megállapította, hogy a férfi fiatalabb, mint gondolta - a negyvenes évei közepe felé járhat. Eléggé rosszul fest. Eredetileg sötét haja enyhén őszül, 
sovány, és a szeme alatt a mély karikák ennél a világításnál csaknem feketének tűnnek. Önkéntelenül is arra gondolt, vajon nem beteg-e. A következő pillanatban pedig már haragudott magára, amiért egyáltalán törődik vele. 
- Én... - legszívesebben azt válaszolta volna, hogy a ház vendége volt, és megkérte volna, hogy távozzék. Miután azonban idáig igyekezett Stephanie-t meggyőzni arról, hogy a férfi jelenléte nem zavarja, kénytelen lesz úgy viselkedni, mintha a 
helyzet magaslatán állna. - Öö... egy-kilencvenöt lesz. 
- Egy-kilencvenöt? - Gábriel Webb bólintott. - Rendben. - Kivett egy ötfontost 
a nadrágzsebéből, az asztalra tette, és elfordult. - Köszönöm. 
- Várjon! - kiáltott utána Rachel, mire a férfi visszafordult. - Még nem adtam 
vissza. 
- Hagyja csak! - válaszolt Gábriel kifejezéstelen arccal, és távozni készült. 
Rachel ügyet sem vetett Stephanie hitetlenkedő arckifejezésére, és a férfi után indult. Az ajtóban érte utol. 
- A kiszolgálás benne van az árban - mondta mereven, és feléje nyújtotta a viszszajáró pénzt. - A borravalót Patsynek kellett volna adnia. 
A férfi unottan eltette az aprót. 
- Mire jó ez? - kérdezte olyan halkan, hogy Stephanie szerencsére nem hallhatta. 
Sejtem, hogy nem kedvel, Rachel, de azt hittem, hogy az alkalmazottai előtt uralkodni 
fog magán. 
A lány elképedt. 
- Nem ismerem önt, Webb úr -jelentette ki, amikor végre meg tudott szólalni. 
- így van - helyeselt a férfi szárazon. - Épp ezért higgadtabban is viselkedhetett 
volna. Nem akartam megbántani. - Vállat vont. - Mindenesetre bocsánatot kérek! 
Rachel akaratlanul hátrált egy lépést. Valami nyugtalanította ebben az emberben. 
Talán az Andrew-val való hasonlatossága dúlja fel ennyire? Vagy valami egészen 
más? Mindketten magasak, soványak, a hajuk sötét, a bőrük színe is, ami délszaki 
származásuknak köszönhető, de Andrew-val ellentétben Gábriel nem nevezhető a 
szó szoros értelmében jóképűnek. A vonásai sokkal határozottabbak. 
- Jó, hogy végre megismerhettem - jegyezte meg a férfi. 
Rachel udvariasan bólintott, de kételkedett az őszinteségében. 
Gábriel távozóban felhajtotta a kabátja hajtókáját, és kilépett a friss levegőre. Bár 
hűvös volt az idei április, Rachel véleménye szerint nem volt szükség kabátra. A lány 
az ablakhoz lépett, és félrehúzta a rolót, hogy a férfi után nézhessen. A találkozás felzaklatta, azt kívánta, bárcsak ne kellene Stephanie szemébe néznie. 
-  Ez aztán a férfi, mi? - hallotta a barátnője hangját, közvetlen közelről. - Mit 
mondott? Nagyon komolyan beszélgettetek. 
- Ugyan! - Rachel újra elpirult. - Szerinted jól néz ki? 
- Tényleg akarod tudni? - Stephanie felhúzta a szemöldökét, közben a pulthoz értek. - Szerintem igen. Amilyen jól egy milliomos csak kinézhet, gondolom. 
Rachel mérgesen felsóhajtott. 
- Nem úgy értettem. Úgy néz ki, mintha beteg volna. Olyan sápadt és nyúzott volt 
az arca. 
- Megszakad a szívem! - kiáltott fel a lány közömbösen. - Talán csak nehéz éjszakája volt. Az ilyen férfiaknál gyakran előfordul. 
- Hiszen nem is ismered! - vetette ellen Rachel, és örült, hogy a következő pillanatban több vendég is belépett az ajtón, akikkel foglalkoznia kellett. 
Ötkor, mire bezártak, az édesanyja meghozta Hannah-t. Néha várt a bevásárlással, 
amíg a kislány kijött az iskolából, utána pedig betértek ide egy teára és egy szelet tortára. 
Rachel nagyon megörült nekik. Bár Stephanie többé nem említette Gábrielt, a 
hangulat egész délután kissé feszült volt köztük. Reggel fél kilenckor nyitottak, és 
ma Rachel különösen örült, hogy végre bezárhat. 
- Szia, szívem! - Lehajolt, hogy megölelje a kislányt, aki elpirult örömében. 
- Szia, mami! - Hannah átölelte a karját. - Ihatok kólát? Kérlek! 
- Meglátjuk. - Rachel a legközelebbi asztalhoz irányította a kerekes széket. - És 
te, anya, teát, mint mindig? 
- Igen. - Mrs. Redfern leült az asztalhoz Hannah mellé. - Valami baj van? 
- Nem, nincs - válaszolt a lánya kicsit túl gyorsan is, és a pulthoz lépett. - Egy 
kóla és egy tea. 
- Hozom - mondta Stephanie. 
Rachel megkönnyebbült, amikor észrevette barátnője rezzenéstelen pillantását. 
- Megtennéd? 
- Naná! Az én drágaságom kedvéért mindent megteszek. - Stephanie Hannah felé intett. - Szia, tündérkém! Mi volt az iskolában? 
- Kaptam egy aranycsillagot -jelentette ki a kislány büszkén. - Megmutassam? 
- Igazán megnézhetem? - Stephanie elkészítette a teát, és két csészét tett egy tálcára. Ezután kinyitott egy üveg kólát, és Hannah-hoz lépett. - Nahát! Milyen okos 
kislány vagy! - Megcsodálta a kabát hajtókájára tűzött csillagot. - Mire kaptad? Az 
óra alatti csevegésre? 
- Nem, te buta! - kuncogott a leányka, miközben Rachel is odaült az asztalhoz. 
A szótagolást gyakoroltuk. - Csak úgy ragyogott az arca. - Húszból húsz pontot értem el! 
- Édes istenem! - Rachel úgy tett, mint aki álmélkodik. - Ezért valami jutalmat 
érdemelsz. Mit szólnál egy banános jégkrémhez? 
- 0, az nagyszerű! 
Miután Rachel kihozta a jégkrémet, az édesanyjának pedig egy szelet tortát, 
Stephanie elbúcsúzott tőlük. Rachel megfordította a táblát az ajtón, leengedte a rolót, és visszaült az asztalhoz. 
- Fáradtnak látszol -jegyezte meg az édesanyja. - Túl sokat dolgozol. Kivehetnél néha egy-két nap szabadságot. 
- Minden vasárnap szabad vagyok. - Rachel ivott egy korty teát, Hannah-ra mosolygott, aztán folytatta: - Emlékeztess, hogy még a hét vége előtt beszélnem kell 
Joe Collinsszal. A második sütő nem működik tökéletesen. 
Az édesanyja bólintott. 
- Valószínűleg azt fogja mondani, hogy újat kell venned - mondta. 
- Ha meg lehet javítani, akkor Joe megjavítja - jelentette ki Rachel, és egy pillanatig a kislányát nézte. Hannah-nak még a szája széle is fagylaltos volt. - Látszik, 
hogy ízlik. 
- Ühüm. - Hannah túlságosan el volt foglalva a csemegéjével. Mrs. Redfern kihasználta az alkalmat, és megkérdezte: 
- Összevesztetek Stephanie-val? Nagyon feszült volt az előbb a hangulat. 
- Ne mondd! - sóhajtott föl Rachel. - Pedig az emberek azért jönnek ide, hogy kikapcsolódjanak. 
- Szóval vitatkoztatok, - Az idős asszony kis szünetet tartott. - Na igen. Valószínűleg senki sem vette észre. Én viszont túl jól ismerlek benneteket. Mi történt? Már 
megint elkésett? 
- Igen, de nem erről volt szó. 
- Hát miről? 
- Ha mindenáron tudni akarod, Gábriel Webb volt itt ma reggel. 
- Gábriel Webb? - Mrs. Redfern megdöbbent. - Andrew apja? Mit akart? 
Rachel felsóhajtott, és szenvtelen pillantást vetett édesanyjára. - Egy csésze teát 
inni, mi mást? 
- Sose hittem volna, hogy olyan valaki, mint Gábriel Webb idejön teázni. 
- Ma már te vagy a második, aki ezt mondja - válaszolta Rachel lemondóan. 
- És Stephanie volt az első - feltételezte Mrs. Redfern. - Ezért estetek egymásnak? 
- Nem. 
- Remélem, megmondtad neki, hogy mit tartasz róla és a családjáról. 
- Anya! - nézett rá a lánya csodálkozva. - Ez itt kávéház! Nem viselkedhetek így 
a vendégeimmel. 
- Csak azokkal, akiket nem kedvelsz. 
Rachel megrázta a fejét. 
- Nem tehetem. 
- Dehogyisnem. Létezik olyan törvény, amely kötelez, hogy kiszolgáld a nemkívánatos vendégeket? 
Az asszony letörölte Hannah száját egy papírszalvétával. 
- Patsy szolgálta ki, megitta a teáját, fizetett és elment. 
- Akkor meg miért vitatkoztál Stephanie-val? - kérdezte az édesanyja ingerülten. 
Fogadok, nem tetszett neki, hogy egyáltalán idejött. 
- Kiről beszéltek? - kérdezte a kislány kíváncsian, mire Rachel türelmetlen pillantást vetett az anyjára. 
- Nem ismered, drágám - válaszolta Rachel, aztán az édesanyjához fordulva hozzátette: - Egyébként nem érdekel, hogy Stephanie-nak tetszik-e, vagy nem. 
- A! - horkant fel Mrs. Redfern. - Hát mégiscsak ezért vesztetek össze. Őszintén, 
Rachel, évek óta semmi dolgod nem volt a Webbekkel, de amint egy felbukkan, rögtön bajt okoz. 
- Ugyan már, anya! - Rachel nem tudta, miért van az az érzése, hogy védelmébe 
kell vennie Gábriel Webbet. - Azért haragudtam meg Stephanie-ra, mert megjegyzést tett a külsejére. - Felsóhajtott, aztán folytatta. - Betegnek nézett ki, anya. És biztosan nem azért, mert néhány éjszaka túl keveset aludt. 
Mrs. Redfern sértve érezte magát. 
- Sose gondoltam volna, hogy ez érdekel téged. 
-  Miért? Azt mondtam? - feleselt Rachel. - Te még Stephanie-nál is rosszabb 
vagy! Annak az embernek végül is joga van a kikapcsolódáshoz, és semmi kifogásom nem lehet az ellen, ha éppen idejön. 
-  Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még meg kell érnem, ahogy egy 
Webbet mentegetsz - válaszolt az édesanyja bosszúsan. - Hallottam, hogy újra 
Copleyban lakik, de reméltem, lesz annyi eszed, hogy ne akarj tőle semmit. 
- Nem is akartam tőle semmit - tiltakozott Rachel. - Ma beszéltem vele először 
életemben. Egyébként pedig nem vele vesztem össze, hanem Andrew-val. Annyiban 
igazad van, hogy őt nem akarom többé látni. 
- Andrew csak azt tette, amit az apja mondott neki - válaszolt Mrs. Redfern türelmetlenül. - Kíváncsi volnék, miért döntött úgy hirtelen, hogy épp Kingsbridge-et 
tiszteli meg a jelenlétével. Amikor utoljára hallottam felőle, Olaszországban élt. Jobb 
lett volna ha ott marad. 
Rachel hallgatott. Ha Gábriel Webb nemrég Olaszországban volt is, ez nem látszott rajta. Sokkal valószínűbb, hogy Londonban élt. Bár még ez sem magyarázza a 
sápadtságát. 
A laboratórium eredetileg Kingsbridge-ben épült, de időközben Európa-szerte 
nyitottak fióküzleteket. A cég székhelye viszont kezdettől fogva Londonban volt. Ezt 
Andrew-tól tudta, aki arról is beszélt, milyen keményen dolgozik az édesapja. Biztosan ez az oka annak is, hogy ilyen rosszul néz ki, és nem a kicsapongó életmódja, 
amire Stephanie célzott. 
Hannah a következő pillanatban felmutatta üres tányérját, és Rachel megörült, 
hogy másról beszélhet. 
2. FEJEZET 
A következő napokban Rachel gyakran fordult az ajtó felé, ha vendégek érkeztek, 
különösen akkor, ha az illető férfi volt. Gábriel Webb viszont nem mutatkozott, és az 
asszony úgy gondolta, hogy jobb is ez így. 
Vasárnap reggel eljött Joe Collins, a villanyszerelő, hogy megnézze a rossz sütőt. 
Harmincas évei vége felé járó elvált férfi volt, aki az évek során sok energiáját pazarolta el azzal, hogy ajánlatokat tett Rachelnek. Bár jó kiállású, kedves ember volt 
- Hannah-hoz is kedves -, az asszony nem akart többé egy férfival sem kezdeni. Az 
Andrew-val kapcsolatos tapasztalatai bizalmatlanná tették. Rendre visszautasította 
Joe meghívásait, pedig az édesanyja egyre bizonygatta, hogy nála jobbat nem talál 
magának. 
Ahogy Mrs. Redfern megjósolta, Joe azt javasolta, hogy szereltessen be egy új 
sütőt. 
- Az a baj, hogy ezekhez a régi típusokhoz nagyon nehéz alkatrészt szerezni 
mondta, miután átmenetileg elhárította a hibát. - Ez most egy darabig kitart, de valószínűleg nem sokáig. 
Rachel felsóhajtott. 
- Pillanatnyilag nem engedhetem meg magamnak, hogy újat vegyek - vallotta be, 
miközben kávét töltött Joe-nak. - Túl sokba kerül. Meg kell várnom, amíg nyereséges leszek, mielőtt újabb hitelért fordulok Mr. Lawrence-hez. 
-  Talán szerezhetnék neked egy használtat. - Joe a pultra támaszkodott, és két 
szem cukrot tett a kávéjába -, biztosan hallottál róla, hogy a Chadwick sütöde bezár. 
Megbíztak vele, hogy bontsam ki a régi sütőket. Szerzek neked egyet, és még egyszer átnézem, mielőtt nálad beépítem. 
Rachel kényszeredetten mosolygott. 
- Nagyon kedves tőled, Joe, de pillanatnyilag használt sütőre sincs pénzem. Fél 
év múlva... talán. 
Joe elvörösödött. 
- Nem kellene rögtön megadnod a pénzt. Megállapodhatnánk abban, hogy kipróbálásra veszed át, aztán később meglátjuk, hogyan tovább. 
- Nem, Joe. - Rachel tisztában volt a férfi elképzelésével. - Egyébként is, ha kibontanánk a régi sütőt, akkor csempézni és festeni is kellene. De azért köszönöm, és 
értékelem az ajánlatot. 
- Tényleg? - Joe bizalmatlanul járatta rajta a tekintetét. - Azt hittem, barátok vagyunk, Rachel. A barátok pedig segítenek egymásnak, méghozzá minden hátsó szándék nélkül. 
- Tudom. - Az asszony kellemetlenül érezte magát, mert nem akarta megbántani 
Joe-t. - Majd gondolkodom rajta. - Ivott egy korty kávét, aztán másról kezdett beszélni. - Hogy van az édesanyád? 
- Jól. És a tied? És Hannah? 
- Köszönöm, jól vannak. - Rachel kissé megkönnyebbült. - Hannah nagyon jól 
feltalálja magát az iskolában. Most kapott egy aranycsillagot. 
- Okos kislány. - Joe csibészesen mosolygott. - Jó gyerek. Larry büszke lenne rá. 
- Igen - válaszolta az asszony. Larry soha nem akart gyereket, ha sokszor másképp beszélt is. Titokban azt latolgatta, vajon hogyan fogadná a kislánya bénaságát, 
ha még élne. 
-  Talán hallottad, hogy Gábriel Webb újra Copleyban él - szólalt meg Joe, és 
Rachel elgondolkodott rajta, hogy mi rosszabb: a halott férjéről beszélni, vagy arról 
az emberről, aki a héten túl sokszor eszébe jutott. 
- Hm... igen, tudom - mondta, és kisietett a konyhába, hogy elmosogassa a kávéscsészéket. - Nem tudod, miért? 
A férfi az ajtóhoz lépett, és Rachelt figyelte. 
- Andrew nincs vele, ha jól tudom. 
- Azt hiszed, hogy érdekel, hol van Andrew Webb? 
- Azt gondoltam, talán igen. 
- Tévedsz. - Rachel maga is meglepődött azon, hogy tényleg komolyan gondolja. - Ahogyan viselkedett... - elhallgatott, aztán közömbös hangon folytatta: - Régen volt. Túltettem magam rajta. 
- Igazán? -jegyezte meg Joe hitetlenkedve. - Hiszen senkit nem engedsz a közeledbe. 
- Nincs szükségem egyetlen férfira sem. Sajnálom, ha nagyképűen hangzik, de ez 
az igazság. 
Joe összeszorította az ajkát. 
- Még mindig Larryt szereted? 
- Ugyan! - tiltakozott Rachel hevesen. Kételkedett benne, hogy szerette-e valaha 
is Larry Kershaw-t. Amikor hozzáment, meg volt győződve róla, de hamar kiderült, 
hogy a férje végtelenül önző ember. És soha nem bocsátotta meg neki, hogy ő okozta a balesetet, és egyben a lányuk bénaságát. - Lehet, hogy már nem hiszek a szerelemben. 
Joe a fejét rázta. 
-  Ó, Rachel! Nem lehetett könnyű dolgod Larry és Andrew mellett, de vannak 
másmilyen férfiak is. Például itt vagyok én. Fontos vagy nekem, ezt tudod. És 
Hannah is. Mindent megtennék, hogy boldoggá tegyelek. 
- Tudom - Rachel most aztán tényleg rémesen érezte magát -, de úgy gondolom, 
hogy nem kellene rám pazarolnod az idődet. 
- Nem időpocsékolás. 
- De igen. Nekem elhiheted. - Rachel eltette a törlőruhát, és kiegyenesedett. - Mivel tartozom? 
A következő héten Rachelnek sok dolga volt. Felmelegedett az idő, és mivel 
Kingsbridge Oxford és Cheltenham közelében fekszik, sok turista érkezett. 
Stephanie sem hozta szóba többé Gábriel Webbet, amiért Rachel kifejezetten hálás 
volt neki. 
Szerdán délelőtt fél tizenegy körül jelent meg a férfi újra. Ugyanahhoz az asztalhoz ült le, mint előzőleg, az ablak mellé. Bár nem nézett abba az irányba, Rachel biztos volt benne, hogy észrevette. 
Sajnos Patsyt éppen a bankba küldte pénzt váltani, és mivel nem akarta megkérni 
Stephanie-t, neki kellett Webbet kiszolgálnia. Fogta a rendelőblokkot, és az ablak 
melletti asztalhoz lépett. 
- Mit hozhatok? 
Gábriel Webb, valami megmagyarázhatatlan kifejezéssel a szemében nézett fel rá. 
Már olyan nyúzott volt, mint a múltkor, és az asszony azon kapta magát, hogy vonzónak tartja, pedig még csak nem is borotválkozott. 
- Egy kanna teát kérek - válaszolt végül. 
Rachel feljegyezte, hogy ne kelljen a szemébe néznie. 
- Még valamit? 
Meg volt győződve róla, hogy Gábriel Webb szándékosan húzza az időt. 
- Mit tudna nekem ajánlani? 
- Hát..., nem is tudom. Egy szelet tortát? 
A férfi elhúzta a száját. 
- Nem, köszönöm. - Kis szünet után hozzátette. - Nem volna esetleg kedve leülni hozzám? 
- Nekem?... - Rachel hangja elfulladt. - Az sajnos nem megy. Dolgom van... 
A vendég lehajtotta a fejét. 
- Hát persze. Sajnálom. 
Az asszony is sajnálta, de.mosolyt erőltetett az arcára, és kisietett a konyhába. Remegett a keze, miközben tejeskannát és cukrot tett a tálcára. Stephanie éppen a gépbe rakta a mosogatnivalót, mégis észrevette. 
- Mi van...? Ó, hát újra itt van? 
- Kivinnéd neki, amit rendelt? - Rachel a tálcára tette a teáskannát, és igyekezett, 
hogy a hangja kifejezéstelen legyen, de a barátnője éles pillantást vetett rá. 
- Miért én? - kérdezte. - Szemmel láthatólag rád kíváncsi. Vajon miért? 
Rachel elnyomott egy sóhajt. 
- Ne kezdd újra, jó? Majd kiviszem magam. 
Valahogy sikerült ügyetlenkedés nélkül feltálalnia a teát. Mikor el akart fordulni, 
Gábriel Webb megszólította: 
- Hogy van? És a lánya? Hannah a neve, ugye? 
Az asszony meglepődött. 
- Honnan tudja, hogy van egy lányom? Ó, hát persze, Andrew-tól, igaz? 
- Igen, de már előtte is tudtam - válaszolta a férfi kimérten. - Vannak... alkalmazottaim, akik naprakészen tájékoztatnak a fiam nőügyeiről. 
Rachel arcába szökött a vér. 
- Úgy érti, kémei? - Dühös volt, hogy a férfinak sikerült zavarba hoznia. - Megbocsát, Mr. Webb... 
- Nem válaszolt a kérdésemre. 
- Nincs is szándékomban. Ne sértsen meg azzal, hogy úgy tesz, mintha magát 
vagy a fiát érdekelné a hogylétem. Régen sem kedvelt, és ez bizonyára azóta sem 
változott. 
Gábriel Webb összeszorította a száját. 
- Nem emlékszem, hogy azelőtt bármilyen véleményt alkottam volna magáról 
válaszolt nyugodtan -, Andrew nevében természetesen nem beszélhetek. Csak mostanában értesültem róla, miért lett vége a kapcsolatuknak. Nagyon megdöbbentett a 
viselkedése. 
Rachel gúnyos tekintettel nézett rá. 
- Tényleg el kellene hinnem, hogy nem tudta, hogyan vélekedett a fia Hannahról? 
-  Akár elhiszi, akár nem, Andrew nem tartotta fontosnak, hogy beszámoljon 
Hannah betegségéről. - Szenvtelen tekintettel nézett az asszony szemébe. - Végül is 
csak futó kaland volt, ahogy az már Andrew-nál lenni szokott. 
Rachel dacosan felhúzta az állát. 
- Hannah nem béna. Teljesen normális gyerek, aki átmenetileg kerekes székbe 
kényszerült. 
- Átmenetileg. 
- Ebben a hitben vagyunk, igen. - Rachel a háta mögött keresztbe tette az ujjait. 
Az orvosnak az a véleménye, hogy csak... nem akar járni. 
Gábriel a homlokát ráncolta. 
- Milyen orvos? 
- Mit számít az? De most már mennem kell... 
- Hát persze. 
Rachel gyorsan elfordult. Mire visszaért a pulthoz, nem csak azzal volt tisztában, 
hogy többet árult el, mint szeretett volna, hanem azzal is, hogy szívesen folytatná a 
beszélgetést. 
- Úgy látszik, mégsem volt olyan rémes -jegyezte meg Stephanie szárazon, amikor az asszony elment mellette, hogy az előrecsomagolt szendvicseket betegye a vitrinbe. - Gondolom, találtatok valami közös beszédtémát. Hadd találjam ki: Andrew! 
- Tévedsz. - Rachel a lányra villantotta a szemét. - Hannah után érdeklődött. 
Stephanie meglepődött. 
- Honnan tud egyáltalán róla? 
- Mégis, mit gondolsz? - Rachel önkéntelenül szétlapította a szendvicset, amely 
épp a kezében volt. - Mikor jön már meg végre Patsy? 
A barátnője elvette tőle a szendvicsestálat. 
- Nyugi, senkinek sem fogom elmesélni. Nem tartozik rám, hogyan intézed a dolgaidat. 
Rachel lehorgasztotta a fejét. 
- Sajnálom, Stephanie, Már megint szeszélyes vagyok, ugye? - Elhúzta az orrát. 
Ez az ember az oka. Ha megint bejön, neked kell kiszolgálnod, vagy Patsynek. 
- Még el sem ment - állapította meg Stephanie. - És az után ítélve, ahogy végigkísért a tekintetével, biztos, hogy vissza fog jönni. 
Rachel a konyhában maradt, amikor Gábriel a pulthoz ment fizetni. Bár meg akarta győzni magát, hogy nem érdekli, mit mond a férfi, mégis nagy igyekezettel hallgatózott, és az idegei pattanásig feszültek, amikor Patsy felkacagott. 
Nevetséges, gondolta, de ez semmit nem változtatott az érzésein. Gábriel Webb 
erősen vonzotta, és ha őszinte akart lenni, be kellett látnia, hogy szívesen beszélget 
vele. 
Rachel arra számított, hogy Gábriel másnap reggel is betér egy teára, de nem így 
történt. Borult volt az ég, és késő délután már szakadt az eső. Az asszony megkönynyebbült, amikor háromnegyed ötkor megérkezett Hannah és az édesanyja. 
- Banánfagyit akarok -jelentette ki a kislány, és, bár még volt néhány vendégük, 
Rachel rosszalló pillantást vetett rá. 
- Nem akarok, hanem kérek - szólt rá, majd az édesanyjához fordult. - Hogy viselte magát a kisasszony? 
-  Nagyon szófogadó voltam - kiáltott fel Hannah, és Mrs. Redfern elmesélte, 
hogy a gyógytornásznál tett látogatás eredményesen zajlott. 
- Hannah igazán keményen dolgozott - mondta, aztán Rachelhez fordulva halkan 
folytatta: - Szeretném, ha nem kellene hozzájárnunk. Olyan... ellenszenves. Szerintem Hannah valaki mással sokkal többre menne. 
Rachel felsóhajtott. Ezt már hallotta egyszer. 
- De hát mit csinálhatnánk? Dr. Williams hozzá küldte, és Mrs. Stone állítólag a 
legjobb gyógytornász a környéken. 
- Ki állítja ezt? - Mrs. Redfern nem volt róla meggyőződve. - Nála a program a 
lényeg. Nem beszélve arról, hogy állandóan az az érzésem, fölöslegesnek tartja a jelenlétemet. 
- Eltúlzod a dolgot, anya! 
- Mit túloz el a nagyi? - Hannah türelmetlenkedni kezdett, és meghúzta az anyja 
szoknyáját. - Kaphatok egy banánfagyit? ígérem, hogy megeszem a vacsorámat. 
- Kérek javította ki Rachel gépiesen, és újra felsóhajtott. - Hát jó, de most nekem kell elkészítenem, mert Steph már elment. 
- Ilyen korán? - kérdezte Mrs. Redfern halkan, és miután az utolsó két vendég is 
távozott, a pulthoz tolta Hannah kerekes székét. 
Rachel nem vette a lapot. 
- Valamit el kell intéznie. - Az édesanyjának az volt a véleménye, hogy Stephanie 
nem igyekszik eléggé. Tény, időnként kihasználja, hogy a tulajdonosnő barátnője. 
Ezután Mrs. Redfern olyasmiről kezdett beszélni, ami a lányának még kevésbé 
volt ínyére. 
- Egyébként azt mondják, hogy Gábriel Webb azért lakik Copleyban, mert ideggyógyászati kezelésre jár egy oxfordi kórházba. 
Rachelnek összerándult a gyomra, és legszívesebben megkérdezte volna az édesanyját, honnan tudja. Gyorsan elfordult, hogy kivegye a fagylaltot a mélyhűtőből. 
Vajon ezért nézett ki olyan rosszul? 
- Kaphatok egy kicsit abból a finom krémből? - Hannah megkerülte a pultot, és 
belemártotta az ujját a krémbe, amelyet Rachel a gyümölcsre öntött. - Nagyon finom, mami! Te csinálod a világon a legjobb banánfagyit. 
- Csak Stephanie meg ne hallja! - Az asszony igyekezett leplezni az aggodalmát, 
mert észrevette, hogy az édesanyja éles szemmel figyeli. 
- Kaphatok turmixot is? - kérdezte Hannah. 
Rachel elkomolyodott. 
- Ne ess túlzásba, kincsem! - A legközelebbi asztalhoz tolta a lányát. - így, és 
most főzök magunknak egy teát - tette hozzá az édesanyjához fordulva, aki épp 
Hannah elé tette a gyümölcsfagyialtos kelyhet. 
-Jó. 
A következő pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, és hideg léghullám tört a helyiségbe. Rachel mégsem ezért fordult hátra, hanem mert meglátta az édesanyja ijedt tekintetét. 
- Zavarok? 
Gábriel Webb megtorpant. A haja nedves volt, a szokásos kabátját viselte, alatta 
pedig krémszínű pulóvert és fekete farmernadrágot. Ma érdekes módon sokkal jobban festett. 
- Ó, Mr. Webb! - szólalt meg Rachel bizonytalan hangon. - Sajnálom, de már bezártunk. 
A férfi hátrafordult, és a táblára nézett, amely még nem volt megfordítva. 
- Nem vettem észre. Láttam, hogy még vendégei vannak... 
Rachel nem tudott az édesanyja szemébe nézni. Gábriel Webb bizonyára pontosan tudta, hogy kik az állítólagos vendégek. 
- Az édesanyám és a lányom, Mr. Webb - mondta zavartan. - Anya, hadd mutassam be Mr. Webbet! - Egy pillanatig habozott, aztán hozzáfűzte: - Andrew édesapja. 
Mrs. Redfern ülve maradt. 
- Igen, tudom, ki Mr. Webb - jelentette ki éles hangon, anélkül hogy üdvözölte 
volna a vendéget. - Hannah, vigyázz! Az asztalra csöpög a krém. 
- Ki az a Mr. Webb? - kérdezte tőle Hannah suttogva, de mindenesetre olyan hangosan, hogy hallani lehetett. 
- Hannah! - szólt rá Rachel, aztán önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét, mert 
Gábriel odalépett az asztalhoz. 
- Szervusz, Hannah! - Leült a kislány melletti székre, és kedvesen ránézett. - Nagyon finomnak látszik. 
A lányka mérges pillantást vetett rá. 
- Banánfagyi. 
- Igen, tudom. - Gábriel fiatalos mosolyán látszott, hogy végre igazán felszabadult. - Gyerekkoromban a banánfagyi és az eperturmix volt a kedvencem. 
- Te is szereted az eperturmixot? - A kislány nagy szemet meresztett a férfira. 
Nekem is a kedvencem. Csak vacsora előtt nem szabad banánfagyit ennem és eperturmixot innom. 
- Anyukád biztosan tudja... 
- Edd meg a fagyidat, Hannah! - Mrs. Redfern Gábrielhez fordult. - Bizonyára 
jobb dolga is akad, Mr. Webb, mint egy hatéves gyerekkel társalogni. Mint az előbb 
Rachel már említette, a kávézó zárva van. Csak elfelejtettük megfordítani a táblát. 
A férfi felállt. 
-  Semmi gond. - Rachelhez fordulva folytatta: - Nagyon szép kislánya van, 
Rachel. Irigylem érte. 
Az asszony nem tudta, mit mondjon, mert arra, amit az édesanyja várt tőle, nem 
volt képes. 
- Köszönöm - válaszolt halkan. - Sajnálom azt a dolgot a táblával. 
- Semmi baj. 
Gábriel a szükségesnél egy pillanattal tovább nézett a szemébe, és Rachel máris 
beleszédült. Miután a férfi elbúcsúzott Hannah-tól, és Mrs. Redfernnek is biccentett, 
az ajtóhoz indult. Rachel követte, de érezte a hátán édesanyja átható pillantását. 
Még mindig szakadt az eső, s a férfi megtorpant. 
- Van kocsija? - kérdezte, mire az asszony gyorsan bólintott. 
- Igen, persze - mondta, és azon törte a fejét, vajon mi lett volna, ha nemet mond. 
És magának? - Buta kérdés volt, hiszen a Webbeknek sok autójuk volt, sofőrrel. 
Válasz helyett a férfi visszakérdezett. 
- Mit tenne, ha nemet mondanék? 
- Nem is tudom - Rachel a nyelvével megnedvesítette az ajkát. - Valószínűleg 
felajánlanám, hogy hívok egy taxit. 
- A - a férfi gúnyosan elhúzta a száját -, kínos lenne mást felajánlania. 
Rachel hátrasimított egy makrancos, világosbarna tincset. 
- Például mit? 
Gábriel elmosolyodott. 
- Hát, nyilvánvaló,hogy az édesanyja nem szívesen utazna velem egy kocsiban 
jegyezte meg szárazon. - Persze csak ha azzal a gondolattal játszott, hogy elvinne, 
amiről nyilván szó sincs. 
Az asszony összeszedte magát. 
- Azt hiszem, gúnyolódik velem, Mr. Webb. Sajnálom, hogy hiába tette meg az 
utat... 
- Nem volt hiába - tiltakozott a férfi halkan. - így legalább megismerkedtem az 
aranyos kislányával. 
- És miért akart volna megismerkedni a .. .lányommal? - kérdezte feszélyezetten, 
mivel érezte, hogy az édesanyja egyre mérgesebb. 
- Nem állítottam, hogy ez volt a célom. - Gábriel felhajtotta a kabátja gallérját, 
és kelletlenül nézett ki az esőbe. 
Rachel csak most vette észre szája szélén az érzéki vonást. Olyan érzések támadtak benne, amelyekről nem akart tudomást venni. 
- Jobb, ha most elmegy, Mr. Webb - mondta mereven, attól való félelmében, hogy 
elárulhatja magát, s összerezzent, amikor a férfi megfordult, és összehúzott szemmel 
ránézett. 
3. FEJEZET 
- Találkoztatok azóta? 
Vasárnap este volt, Rachel éppen Hannah-t fürdette, amit a kislány nagyon élvezett. Az asszony tudta, hogy csak vágyálom, de néha azt remélte, hogy a lánya újra 
mozgatni fogja a lábát. 
Édesanyja a küszöbön állt, és Rachel hátranézett. Hármasban éltek a Maple 
Avenue-i házban, amely már huszonöt éve a család birtokában volt. Édesapja több 
mint tíz éve elment, és Rachel Larry halála után úgy gondolta, a leghelyesebb, ha 
visszaköltözik. Döntését nem is bánta meg soha. 
Ha az édesanyja nem segít Hannah ellátásában, nem folytathatta volna az egyetemet, és a kávéházat sem tudta volna megnyitni. Most is elszégyellte magát, hogy feldühítette a kérdése. Csütörtök este óta édesanyja nem tett említést Gábriel Webbről, 
nyilvánvalóan arra várt, hogy majd ő hozza szóba. 
-  Kivel? - kérdezte Hannah rögtön, és Rachel sokatmondó pillantást vetett az 
anyjára. 
- Nem ismered - válaszolta röviden, majd az édesanyjához fordult: - Nem, nem 
találkoztam. 
Az idős asszony duzzogva lebiggyesztette az ajkát. 
- Ha mindenáron a homokba akarod dugni a fejed... 
- Miért akarod a homokba dugni a fejed, mami? - kérdezte Hannah furcsálkodva. 
Nagyi úgy érti, a strandon? 
- Valahogy úgy. - Rachel indulatosan beszappanozta a lánya hátát, s amikor a kislány felszisszent, bocsánatot kért: - Ne haragudj, elkalandoztak a gondolataim. 
- Én tudom is, hogy hova. - Mrs. Redfern kiment, és becsapta maga mögött az ajtót. 
Még csak ez hiányzott - az édesanyja azt hiszi, hogy érdekli Gábriel Webb. Egyszerűen nevetséges! Andrew apja, és legalább húsz évvel idősebb nála. 
- A nagymama mérges? 
Rachel gyorsan vidám arcot vágott. 
- A nagyi nem rád mérges - biztosította a kislányt. - Úgy, és most ülj föl, hogy le 
tudjalak zuhanyozni. 
Hannah figyelmét nem volt nehéz elterelni, de az este folyamán Rachelnek újra 
szembesülnie kellett édesanyja kritikájával. A könyvelésével kezdett foglalkozni, 
hogy elkerülje a további összeütközést, de Mrs. Redfern nem hagyta annyiban. 
- Stephanie mesélte, hogy Gábriel Webb az utóbbi két héten többször is volt a kávéházban -jegyezte meg, miután egy csésze kávéval a kezében belépett néhai férje 
dolgozószobájába. 
Rachelt elfogta a méreg, amiért a barátnője pletykált. Sajnos azzal is tisztában 
volt, hogy ezért nem vonhatja felelősségre. 
- És? - szólalt meg hangsúlyozottan közömbösen. - Hiszen én is mondtam, hogy 
járt nálunk. 
- De azt nem, hogy háromszor is. Mit akar? 
Rachel örült, hogy az asztali lámpa fénye nem világítja meg az arcát. 
- Mit akart volna mást, mint egy csésze teát? 
- Ó, Rachel! - intette az édesanyja. - Ne tégy úgy, mintha ennyire naiv volnál. 
Láttam, hogyan néz rád. Őszintén szólva, nem igazán értem, hogy egy olyan férfi, 
mint ő, az ő pénzével és származásával - egy olyan nő iránt érdeklődik, aki a fia... 
- Ezt ne, kérlek! - vágott a szavába Rachel. 
-Mit ne? 
- Ne folytasd! - Rachel keze akaratlanul ökölbe szorult. - Gábriel Webb nem érdeklődik irántam. Kár ezen törnöd a fejed. 
- Akkor miért jár mindig a kávézóba? 
- Nem jár mindig a kávézóba! - kiáltott fel Rachel tehetetlenül. - Különben is, három hét alatt háromszor volt ott. Vannak vendégek, akik naponta jönnek háromszor. 
- Na igen, de Stephanie szerint... 
- Nem érdekel, mit gondol Stephanie - jelentette ki az asszony. - Miért érezne 
irántam Gábriel Webb többet, mint... kíváncsiságot? 
-  Kíváncsiságot? - Mrs. Redfern egy pillanatig elgondolkodott. - Szép vagy, 
Rachel. Ha egy kicsivel nagyobb önbizalmad lenne, belátnád, hogy igazam van. 
- Ó, anya! Túl magas és túl sovány vagyok, s a frizurám tíz éve volt divatos. Sem 
szép, sem vonzó nem vagyok. 
- Ez a te bajod - válaszolta az édesanyja rögtön. - Nincs semmi önbizalmad. Soha nem mentél volna hozzá Larry Kershaw-hoz, ha nem volnál olyan rossz véleménnyel magadról... 
- Most aztán már igazán elég, anya! - Rachel felsóhajtott. Régi vitatéma volt ez 
közöttük. - Ha nem mentem volna hozzá Lányhoz, nem született volna meg Hannah. 
- Ha Larry nem tölt annyi időt a kocsmában, még mindig egészen normális kislány 
lenne - mondta Mrs. Redfern idegesen. Ahogy meglátta a lánya felháborodott pillantását, hozzátette: - Tudom, Hannah teljesen normális. - Ivott egy korty kávét. - Csak 
azt szeretném. 
- Nem ezt tesszük mindannyian? - szólalt meg Rachel kifejezéstelen arccal, és 
tüntetőleg újra kezébe vette a ceruzát. - Folytatnom kell a munkát, anya. 
A hétfő és a kedd különösebb esemény nélkül telt el, de szerda délután, röviddel 
a zárás előtt Gábriel Webb újra megjelent. Stephanie és Patsy már elment. 
A férfi ez alkalommal bőrdzsekit, sötétkék pulóvert és ugyanolyan színű nadrágot 
viselt. Még mindig kimerültnek látszott, arcát mély barázdák szántották. 
Rachel a legjobb igyekezete ellenére sem tudta kivonni magát a hatása alól. 
Anyám a hibás, gondolta mérgesen. És Stephanie. Legbelül azonban nagyon jól tudta, hogy a férfi közelében érzett nyugtalanságának semmi köze ahhoz, amit ők ketten mondanak. És attól félt, hogy Gábriel átlát rajta. 
- Tudom - szólalt meg a férfi, miután Rachel annyira összeszedte magát, hogy 
egy pillantást tudott vetni az órájára -, éppen zár. Ebben bíztam. - Zsebre tette a kezét, mire az asszony önkéntelenül odanézett. - Arra gondoltam, hogy változatosságképpen eljönne-e velem meginni valamit. 
- Sajnálom, Mr. Webb, haza kell mennem - nyelt egyet Rachel, és nagy nehezen 
elfordította a tekintetét. Helyére igazított egy széket. 
- A nevem Gábriel, ahogy már mondtam, és biztosan van pár perce a számomra. 
Az Arany Oroszlán épp itt van szemben. 
Rachel a fejét rázta. 
- Nem hiszem. 
- Miért nem? Találkozója van? 
- Nincs - sóhajtott fel az asszony. - Haza kell mennem. 
- Miért nem tud rám áldozni egy fél órát? 
Rachel az ajkába harapott. 
- Alig hiszem, hogy épp egy idegen társaságára vágyik. - A férfi szája megrándult, és Rachel tudta, hogy felbosszantotta. - Sajnálom. 
-  Még mindig nem mondott egyetlen elfogadható okot sem - figyelmeztette 
Gábriel, aztán élesen hozzátette: - Netán egy másik férfi útját keresztezem? 
Az asszony nyílt tekintettel nézett rá. 
- Egyszerűen csak nem akarok semmit sem inni magával, Mr. Webb. - Fogta a 
kabátját, amely az egyik szék karfájára volt terítve, és fölvette. - Fáradt vagyok, és 
forró fürdőre vágyom. Ez elegendő válasz a kérdésére? 
Gábriel nem mozdult. 
- Nem kedvel engem - mondta fakó hangon. - Azt hittem, a legutóbbi beszélgetésünkből kiderült, hogy én más vagyok, mint a fiam. 
- Ő, ez teljesen világos, Mr. Webb. - Rachel kissé felemelte a hangját. - Nyilvánvalóan nem veszi észre, hogy a kávéházamban mindenkihez udvariasnak kell lennem, azokhoz is... 
- Akiket nem kedvel - fejezte be a férfi szárazon. - Értem. 
Efelől Rachelnek kétségei voltak. Ám amikor meglátta a férfi lemondó arckifejezését, kezdte rosszul érezni magát. Egy pillanattal előbb még várakozásteljes benyomást keltett, most hirtelen éveket öregedett, és fáradt mozdulattal elfordult. Az aszszony már megbánta a viselkedését. 
-Várjon...! 
Gondolkodás nélkül elindult Gábriel után. Kinyújtotta feléje a kezét, de csak a 
csuklóját érintette az ujjával. A bőrkabátja mandzsettája sokkal melegebb volt, mint 
a bőre. 
Legszívesebben magához ölelte volna, hogy fölmelegítse. Ehelyett csak tehetetlenül leengedte a kezét, és amikor észrevette a férfi gyanakvó pillantását, átfutott az 
agyán, vajon miért is gondolta meg magát. 
- Igen? - kérdezte Gábriel. 
- Én... talán mégis beülhetünk meginni valamit - válaszolta. 
A férfi újra gúnyosan elhúzta a száját. 
- Nincs szükségem a sajnálatára, Mrs. Kershaw. 
- Nem sajnálat - tiltakozott Rachel -, de ha közben meggondolta magát... 
- Szó sincs róla - Gábriel keze a kilincsen nyugodott. - Utánam jön? 
- Inkább... nem. - Rachel tisztában volt vele, hogy már nem vonulhat vissza. 
Magával megyek. Csak eloltom a villanyt, és bekapcsolom a riasztót. 
Gábriel kint várt, amíg az asszony kijött és bezárta a kávéházat. Zsebre tett kézzel 
állt, és az Arany Oroszlán irányába nézett. Nem volt kifejezetten hideg, de az enyhe 
szellő az arcába fújta a haját. Ujjaival végigszántott benne. 
Szótlanul mentek át az utca másik oldalára, és beléptek az étterembe. Mindössze 
néhány törzsvendég ült a pultnál. Gábriel intett az asszonynak, hogy válasszon helyet, amíg ő hozza az innivalót. 
- Narancslét kérek - válaszolta Rachel a férfi kérdésére, aki elindult a bárpult felé. 
Rachel leült az egyik párnázott padra. Közben azon törte a fejét, vajon mit keres 
itt egyáltalán, méghozzá Gábriel Webb társaságában. 
A bárpult felé fordította a tekintetét, és hallotta, amint a férfi közvetlen hangon 
üdvözli a személyzetet. Nyilvánvalóan nem először jár itt. Azt latolgatta, vajon a többi vendég felismerte-e. Legalább máshová mentek volna! 
- A narancslé - mondta Gábriel halkan, miközben az asszony megkönnyebbülésére a szemközti padon foglalt helyet. 
Rachel próbálta meggyőzni magát arról, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonít az 
egésznek. A férfi meghívta egy italra, ennyi az egész. 
Gábriel magának sört hozott. Szájához emelte a poharat, és Rachel akaratlanul is 
rajta felejtette a szemét a férfi izmos nyakán. Azon töprengett, vajon miért van rá ez 
az ember ilyen erős hatással. Valószínűleg a szánalom teszi, vagy pedig? Nem, egészen biztos, hogy nem sajnálja. 
Amikor a férfi megitta a sört, a keze fejével megtörölte a szája szélét. 
- Miért gondolta meg magát? - kérdezte halkan. 
Rachel lehajtotta a fejét, és alapos vizsgálat alá vette a poharát. Nem tudta, miért 
fogadta el a meghívást. 
- Én... azt hiszem, kíváncsi voltam - szólalt meg végül. - Miért hívott meg? 
Gábriel elhúzta a száját. 
- Miért hív meg egy férfi egy nőt egy italra? - kérdezte hanyagul. Rachel tagjai 
bizseregni kezdtek. 
- Ezt nem mondja komolyan. - Idegesen szorongatta a poharat. - Ha Andrew kérte meg rá... 
- Hetek óta nem is láttam -jelentette ki a férfi éles hangon. - Kevés közünk van 
egymáshoz. - Miből gondolja, hogy hátsó szándékaim vannak? - Szünetet tartott. 
Persze ha túl öregnek tart. 
Rachel visszatartotta a lélegzetét. 
- Ennek semmi köze a korához. - Megnedvesítette az ajkát. - Csak nehezen tudom elhinni, hogy érdeklődik irántam. És ne akarja bebeszélni nekem, hogy ellenállhatatlanul vonzónak tart. 
Gábriel halványan elmosolyodott. 
- Nem tartja túl sokra magát, igaz? 
- Édesanyám is mindig ezt mondja - válaszolta ingerülten. - Beszéljünk inkább 
magáról! Például arról, miért költözött vissza Kingsbridge-be. 
- Az nem fontos. - Gábriel mindkét kezével átfogta a söröspoharat. - Inkább elmesélem, miért akartam újra látni. Megértem, hogy kíváncsi az okára. 
- Nem azt mondtam, hogy... 
- De igen - állította a férfi gyöngéden. - Végül is a fiam nem végzett szép munkát, én pedig ugyanazt a nevet viselem, tehát joggal feltételezheti, hogy nem vagyok 
különb nála. 
Rachel kétkedő pillantást vetett a férfira. 
- Tehát nem hisz nekem. - Gábriel vállat vont. - Tulajdonképpen miért is hinne? 
Hiszen semmit nem tettem, ami az ellenkezőjét bizonyítaná. - Összehúzott szemmel 
nézte a nő száját. - Ha alkalmat ad rá, bebizonyítom. 
Az asszony a fejét csóválta. 
-Miért? 
- Mert csodálom magát - válaszolta a férfi nyugodtan. - Szeretném jobban megismerni. Elegendő válasz ez a kérdésére? 
Az volt, de Rachel kételkedett, hogy a férfi igazán hallani akarja. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy Gábriel Webb sokkal mélyebb sebet tudna ejteni rajta, mint 
a fia tette. 
A szakításuk után szomorú volt, de leginkább Hannah miatt. Utólag képtelen volt 
felfogni, hogyan állhatott szóba egyáltalán egy olyan férfival, mint Andrew. 
- Remélem, nem akarja elhitetni velem, hogy ez volt a terve már akkor, amikor 
először jött be a kávézóba - mondta végül. 
Gábriel vállat vont. 
- Nem, akkor valahogy el kellett ütnöm az időt. Megláttam a kávéházat, és kíváncsi lettem a nőre, aki olyan nagy hatással volt a fiamra. 
- Aha - húzta el a száját Rachel. 
- Tényleg. - Gábriel figyelmes tekintettel nézett az asszony szemébe. - Andrew 
általában nem szokott emlékezni a hódításaira. Maga viszont mély benyomást tett rá. 
- Talán Hannah - javította ki Rachel a férfit. - Meglep, hogy egyáltalán beszélt 
róla. Nem gondoltam volna, hogy még dicsekedni is fog vele. 
Gábriel felsóhajtott. 
- Éppenséggel nem dicsekedett. 
- Egyszer csak mesélni kezdett rólunk? - Az asszony hátradőlt. - Miért? 
- Mert mondtam neki, hogy Kingsbridge-be költözöm. Be volt rúgva. Különben 
biztos, hogy semmit sem mondott volna. 
- Ez rávall -jegyezte meg Rachel gúnyosan. - Tehát azért jött a kávézóba, hogy 
utánajárjon, igazat mondott-e Andrew. 
- Nem - tiltakozott a férfi. - Megvetést éreztem, amikor a fiam elmesélte, hogyan 
viszonyult a lányához, Rachel. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy a fiam ilyen... 
- Képmutató - fejezte be a mondatot Rachel. 
Gábriel a fejét csóválta. 
-  ...lelketlen. - Félretolta a poharát, és az asszony szemébe nézett. - Elnézését 
akarom kérni a fiam viselkedéséért, és remélem, megbocsát neki. Szeretném, ha le 
tudnánk zárni a múltat. 
- Mi? - csattant fel a férfi szavaira Rachel. - Olyan, hogy mi, nem létezik, Mr. 
Webb. 
- Még nem. 
- Egyáltalán nem -javította ki az asszony remegő hangon, és pánikszerű gyorsasággal folytatta: - Mennem kell. - A pad szélére csúszott. - Köszönöm az italt... 
- Rachel! - Mielőtt felállhatott volna, Gábriel megfogta a csuklóját. - Kérem, 
hallgasson meg! 
- Nem lehet. - Rachel túlságosan izgatott volt. - Sajnálom. Az édesanyám vár. 
Aggódni fog, ha késem. 
- Hazaviszem - mondta a férfi színtelen hangon. - Ne kérdezze meg, hogy honnan, de tudom, hogy Mrs. Redfern mindig elmegy Hannah elé az iskolába, és hazaviszi a saját kocsijával. Maga pedig vagy gyalog, vagy busszal megy haza. 
Rachel meglepődött nézett rá. 
- Követett minket? 
- Nem én követtem - ismerte el Gábriel vonakodva. Elengedte az asszony kezét, 
és fáradtan hátradőlt. - Most bizonyára a szememre veti, hogy figyeltettem, igaz? 
Rachel nem tudta, mit mondhatna. Az ijedelme feszült várakozásba váltott, és bár 
tudta, hogy mérgesnek kellene lennie, elbűvölőnek tartotta a férfi zavarát. 
- Miért? - kérdezte tehetetlenül. - Miért tesz ilyeneket? 
- Én is szeretném tudni. Higgye el, általában nem mászkálok a fiam volt barátnői 
után. És, bár valóban szeretném jobban megismerni, semmiképp sem akarok a terhére lenni. 
- Nincs a terhemre... Úgy értem, ezt nem állítottam. 
- De valószínűleg gondolt rá, nem? 
Rachel vállat vont. 
- Csak nem értem, hogy... mit akar tőlem. 
Gábriel összehúzta a szemét. 
- Annyira különösnek tartja, hogy szívesen vagyok a társaságában? 
- Igen - vallotta be Rachel. 
- Mert azt hiszi, hogy túl öreg vagyok a szexuális kapcsolathoz? 
- Szexuális kapcsolathoz?! - Rachel csuklott egyet a meglepetéstől. - Nem túl 
öreg - folytatta halkan. 
-  Szeretném hinni, hogy komolyan gondolja. - A férfi kis szünetet tartott. 
Mennyi idős is, Rachel? Huszonnégy? Huszonöt? Én legalább húsz évvel öregebb 
vagyok. 
- Huszonnyolc éves vagyok - tájékoztatta Rachel. - Andrew három évvel fiatalabb nálam. 
- Én pedig tizenhét évvel több. - Gábriel felhúzta az egyik szemöldökét. - Tehát 
tizenhét évvel öregebb vagyok. Ez még mindig épp elég sok, nem igaz? 
- Kit akar meggyőzni? - Az asszony elpirult, mert a hangja túl bizalmasan csengett. - Elnézést, de maga tette fel a kérdést. 
- Nem kell bocsánatot kérnie - mondta Gábriel. - Felbátorít, hogy képes elengedni magát, ha velem van. - Ivott még egy korty sört, de nem vette le a szemét 
Rachelről. Aztán letette az üveget az asztalra, és hozzátette: - Jó jel. 
Az asszony teljesen elbizonytalanodott. 
- Most már tényleg indulnom kell - szólalt meg, és a karórájára nézett. - Pontosan öt perc múlva jön a busz. 
- Hiszen mondtam, hogy hazaviszem - emlékeztette a férfi. - Kérem! Nagyon 
szeretném. 
Rachel enyhe borzongást érzett, mert elképzelte Gábrielt, amint ezeket a szavakat 
egészen más, sokkal bizalmasabb helyzetben mondja. így aztán nagyon nehezére 
esett észben tartania, hogy ez az ember akár az ellensége is lehet. 
- Nem szükséges... - kezdte, de Gábriel közben felállt, és feléje nyújtotta a kezét. 
. - Engedje meg, hogy ezt én döntsem el! - Szemének villanása bizonyította, hogy 
pontosan tudja, miért tett úgy az asszony, mintha nem venné észre a mozdulatot. 
Mehetünk? 
Másnap reggel rózsából, íriszből, fréziából és valami másfajta, egzotikus virágból 
Stephanie orchideának nézte - kötött óriási virágcsokrot hoztak a kávéházba. Rachel le 
volt nyűgözve. 
A csokor mellett egy kártya, rajta a G. W. monogram. 
- Ez azt jelenti, hogy tegnap este együtt voltatok, és nem akartad elmondani? 
kérdezte a barátnője vádlón, miután az asszony bevallotta, hogy újra találkozott 
Gábriel Webb-bel. 
- Semmi lényeges - védekezett Rachel. - Miután bezártam, ittunk valamit, ennyi 
az egész. 
- Igazán? - Stephanie megcsóválta a fejét. - Tudhattad, hogy előbb vagy utóbb 
úgyis meghallom a hírét! Édesanyád biztosan elmondta volna. 
- Anya nem tudja - ismerte el Rachel vonakodva. - Megkértem, hogy tegyen ki 
az utca végén. 
Stephanie meglepetten nézett rá. 
-Miért? 
- Mégis, mit gondolsz? - Rachel alkalmas vázát keresett. - Hogy elkerüljek egy 
újabb összetűzést. Elmondod neki? 
- Ha nem akarod, akkor nem - felelte a barátnője sértődötten. 
- Azt is kikotyogtad, hogy hányszor járt itt Gábriel - emlékeztette Rachel. 
Stephanie felhorkant. 
- A, szóval már Gábriel! Ami pedig az édesanyádat illeti, fogalmam sem volt, 
hogy titkolni kéne előtte. 
- Nem is kell. - Az asszony enyhe lelkiismeret-furdalással rázta meg a fejét. Tulajdonképpen el kellett volna mondania az édesanyjának, miért szakított Andrew-val, 
hogy más képe legyen az apjáról. Akkor viszont azt is be kellene vallania, hogy van 
köztük valami. - Én... nem értem, miért jár ide. 
Stephanie hitetlenkedő pillantást vetett rá. 
- Mégis, mit gondolsz? 
- Nem tudom, mit kellene gondolnom. 
- De Rachel, ennyire naiv azért te sem lehetsz! Nyilvánvalóan vonzódik hozzád. 
Milyen más oka lehetne? 
Az asszony a polc felé fordult. 
- Hová tettük a vázát, amelyet karácsonykor használtunk? 
- Ne engem kérdezz! - válaszolta Stephanie kurtán. - Miért nem küldöd el a csokrot egy kórháznak? Akkor nem kell megmagyaráznod az édesanyádnak, honnan 
származik. 
Rachel felsóhajtott. 
- Erre nem is gondoltam. - Sajnálattal vizsgálgatta a virágot. - Gondolod, hogy 
azt kellene tennem? 
-  Tedd, amit jónak látsz! - válaszolta Stephanie anyáskodó hangon. - Rachel, 
nincs olyan törvény, amely megtiltja, hogy találkozz Gábriel Webb-bel. Mindketten 
függetlenek vagytok. Rendben van, valószínűleg az apád lehetne, de ezzel ne törődj! 
- Tizenhét évvel idősebb nálam - mondta az asszony halkan. 
- Akkor tehát mélyreható beszélgetés volt. 
- Hagyd abba! - sóhajtott fel Rachel. - Mit gondolsz, Steph,.. .lehet, hogy sajnál? 
Stephanie pislogott. 
- Miért kellene sajnálnia? 
- Nem tudom. Talán azért, mert rendszerint sokkal szebb nőkkel van dolga. 
- Nagyon jól tudod, hogy még mindig legalább olyan szép vagy, mint amikor hozzámentél Larryhez. 
- Ez nem jelent semmit. 
- Nagyon is sokat jelent - állította Stephanie. - Nagyon csinos vagy, Rachel, szőke haj... 
- Világosbarna. 
- ...zöld szem... 
- Barna. 
- .. .karcsú alak. - Stephanie lemondóan megpaskolta széles csípőjét. - Miké mindig azt mondja, hogy tetszem neki. De fogadok, hogy sokkal szívesebben venné, ha 
olyan alakom lenne, mint neked. 
- Ez nem igaz - Rachel elhúzta a száját. - Mike-nak úgy tetszel, ahogy vagy, és 
ezt te is tudod. - Levett egy üvegkorsót a polcról, a csokrot pedig az asztalra tette. 
Mikor engeded meg végre, hogy oltárhoz vezessen? Már legalább hat hónapja, hogy 
megkérte a kezed. 
- Nekem jó így, ahogy van - mondta Stephanie, miközben segített elrendezni a virágokat. - Együtt élünk, és így legalább az édesanyja nem rágja örökké a fülemet, hogy 
mikor jön már a baba. - Az egyik vörös rózsa fölé hajolt. - Hm, micsoda illat! És ne 
gondold, hogy nem vettem észre: el akarsz térni a témától. Tartani fogom a számat, de 
csak akkor, ha abbahagyod a képzelgést. Gábriel Webb nem azért vette a virágcsokrot, 
hogy a kávéházat csinosítsd vele. Érdeklődik irántad. Csak ne engedd, hogy megsebezzen! Nem felejtettem el, hogy talán még mindig együtt lennétek Andrew-val, ha 
nincs. 
Rachel meghagyta őt ebben a hitben, mert nem akarta, hogy Stephanie sajnálja, 
márpedig ez lenne a helyzet, ha elmondaná neki Andrew megjegyzéseit Hannah-val 
kapcsolatban. Valószínűleg nincs is rá semmi szükség. A Gábriellel való futó kalandból úgysem lesz semmi. Nem engedi, hogy egy Webb még egyszer megsebezze. 
Épp, amikor Rachel azt hitte, hogy végre lezárták a dolgot, Stephanie hozzátette: 
Kíváncsi vagyok, mit akarhat. Először közétek állt, most meg ő maga jár utánad. 
Szombat délután Rachel szabaddá tette magát, hogy el tudjon menni a kislányával a kézművesvásárra, amelyet a községházán rendeztek. Hannah nagyon szerette 
ezeket, mert a standok olyan alacsonyak voltak, hogy mindent jól láthatott a tolószékéből. 
Épp egy pulóvert akartak választani a lányka részére, és azt próbálgatták, hogy 
melyik szín áll neki jobban, amikor Rachel háta mögött valaki megszólalt. 
- A helyedben én a zöldet venném meg, Hannah - mondta egy ismerős hang, és 
amikor az asszony megfordult, Joe Collins állt előtte, és a kislányra mosolygott. 
- Azt mondod? - Hannah maga elé vette a zöld pulóvert, és rátette a copfját. 
Szép, ugye, anya? Neked tetszik? 
- Szerintem mind a kettő jól áll neked - válaszolt Rachel, és csak remélte, hogy 
Joe nem akar hozzájuk csatlakozni, de az leguggolt a tolószék mellé. 
- Hogy érzed magad, Hannah? - kérdezte. 
A kislány kérdően nézett föl az édesanyjára. 
- Jól vagyok - válaszolt végül, és Rachelnek címezve a kérdést, folytatta: - Választhatom a zöldet, mami? Azt hiszem, az tetszik a legjobban. 
- Jó ízlésed van. Épp, mint az édesanyádnak - mondta Joe. - Feláldozod a zsebpénzed egy részét? 
A kislány félénken mosolygott. 
- Mami veszi nekem a ruháimat. 
- Ki beszél itt ruhákról? - Joe felállt, és Rachelre nézett. - Egy fagyira gondoltam. - Beletúrt a nadrágzsebébe, és egy marék aprót vett elő. - Itt van. Légy szíves, 
hozzál három jégkrémet. Mrs. Miller lánya biztosan segít elhozni, ha szépen megkéred. 
- Nem... - Rachel a férfi keze elé nyújtotta a sajátját, hogy Hannah ne tudja elvenni tőle a pénzt. 
- Hannah épp most evett fagyit, ugye, kislányom? 
Joe összeszorította a száját. 
- Ez csak egy fagylalt, Rachel. És semmi nem történik, ha még egyet eszik. 
- Nem is volt igazi fagyi - vetette közbe Hannah -, csak nyalóka. 
Joe nem tágított. 
- Ha már nem vehetek fagyit, akkor legalább bemutathatom Hannah-t az édesanyámnak? Övé ott hátul a kalaposstand. Nagyon szeretné megismerni. 
Rachel legszívesebben nemet mondott volna, de nem akarta megsérteni Joé-t. Inkább leguggolt, és megkérdezte a kislányt. 
- Te is szeretnéd? 
- Csak egy másik standhoz megyünk? - kérdezte a gyerek félősen. - Nem kell autóval utazni? 
- Nem - válaszolta az asszony gyöngéden. - Joe csak áttolja a kocsidat a terem 
túloldalára, hogy bemutasson az édesanyjának. Rendben? 
Hannah bizalmatlanul nézett rá. 
- Biztosan élvezni fogod, kincsem - folytatta az anyja abban a reményben, hogy 
senki nem von le téves következtetést abból, ha kettejüket együtt látja. 
Joe elindult, miután jelentőségteljes pillantást vetett az asszonyra. Természetesen 
őt hibáztatta azért, hogy Hannah ilyen bizalmatlan, hiszen teljesen elzárkózik a férfiaktól. 
Pedig, ha tudná... 
Kifizette a pulóvert, aztán továbbsétált a leértékelt könyvek standjához. Az emberek olyan sok könyvet ajánlottak fel a bolhapiacok javára, hogy ide is jutott belőlük. 
A bevételből a város menhelyét támogatják. Néhány kötet olyan régi és agyonhasznált volt, hogy Rachel alig merte kézbe venni, de voltak még klasszikusok antikvár 
kiadványai, és viszonylag új kézikönyvek is. 
Épp egy mesekönyvben lapozgatott, amikor újra az az érzése támadt, hogy figyeli valaki. Megfordult, de Joe-t és Hannah-t sehol sem látta. Tekintete a szárnyas ajtóra esett - és a férfira, aki a küszöbön állt, és őt nézte. 
Gábriel Webb volt, mire Rachel, mint a jelenlétében mindig, rögtön ideges lett. A 
következő pillanatban Michael atya, a menhely egyik lelkipásztora fordult a férfihoz, 
és mosolyogva kezet rázott vele. 
Annál jobb, gondolta az asszony, és újra belemerült a kezében tartott könyv tanulmányozásába. Az újabb találkozástól csak minden még rosszabb lesz, és miután 
Hannah is itt van, titokban sem lehet tartani. 
Nem, mintha eddig sikerült volna bármit is eltitkolnia, gondolta nem kis iróniával. Csütörtökön, a fizikoterápiás kezelésről jövet édesanyja rögtön észrevette a virágcsokrot. Ezután persze el kellett mesélnie, hogy szerda délután az Arany Oroszlánban volt Gábriellel. Ez újabb vitához vezetett, ezért kifejezetten megkönnyebbült, 
hogy a férfi sem aznap, sem másnap nem jelentkezett. 
Vajon mit csinál itt? 
- Mami, mami! - hallotta a következő pillanatban Hannah hangját. A kislánya 
piros-fehér csíkos szalaggal díszített, széles karimájú szalmakalapban, boldog mosollyal az arcán közeledett felé. - Nézd csak, mit kaptam Mrs. Collinstól! 
- Nagyon csinos - nevetett rá Rachel, és rövid pillantást vetett Joe-ra. - Megköszönted szépen? 
- Hát persze - válaszolta a kislány sértődötten, és a szomszéd standnál álló tükör 
felé fordult, hogy megnézze magát. Néhány pillanat múlva a kezét magasra emelve 
integetett valakinek, akit valószínűleg a tükörben látott meg. 
- Ott van Mr. Webb, mami. 
- Webb? - súgta Joe Rachel fülébe. - Jó isten, csak nem jött vissza Andrew? 
- Ez az apja - mondta az asszony gyorsan, észrevéve, hogy a férfi feléjük közeledik. - Tudod, Gábriel Webb. 
- Az meg mi az ördögöt keres itt? - sziszegte Joe. 
Megkönnyebbülésére nem kellett válaszolnia, mert Gábriel, aki ezúttal zakót, kasmírpulóvert és sötét nadrágot viselt, odalépett hozzájuk. 
- Újra virágot akarsz venni? - kérdezte Hannah váratlan nyíltsággal, ami a férfit 
szemmel láthatóan mulattatta. 
- Nem - válaszolta gyöngéden, és kérdő pillantással nézett Joe-ról Rachelre. 
Tetszett? 
- Igen. És maminak is, azt hiszem, de a nagyi mérges volt. Azt mondta, hogy... 
- Most már elég, Hannah - vágott a szavába az édesanyja. - A... a csokor nagyon 
szép volt, Mr. Webb, de nem kellett volna fáradnia. 
- Nem volt fáradság. - A férfi Rachel kipirult arcába nézett, majd udvariasan hozzátette: - Remélem, tetszik itt magának. 
- Nem is gondoltam, hogy érdekli a kézművesség, Mr. Webb - szólalt meg Joe kihívóan, de Gábriel csak vállat vont. 
- Megígértem Michael atyának, hogy benézek - válaszolt udvariasan, bár biztosan megérezte Joe ellenséges indulatát. - Ha jól látom, talált valamit, Mrs. Kershaw. 
-Ó, igen... 
Rachel éppen a mesekönyvről akart beszélni Hannah-nak, de a kislány váratlanul 
Gábrielhez fordult. - Milyen a kalapom, Mr. Webb? - Látszott, hogy nem fél a férfitól. - Joe anyukájától kaptam ajándékba. Kalaposstandja van... 
Gábriel figyelmesen megszemlélte a kislányt. 
- Nagyon... nagyon csinos - jelentette ki végül. - Különösen ezzel a szalaggal. 
Remekül áll neked. 
Hannah újra a tükör felé fordult, hogy megnézze magát benne. Egy pillanatig feszült csönd volt, aztán Gábriel elbúcsúzott, mondván, hogy várják. Továbbment, és 
a vásárt szervező fiatalasszonyok csoportjából rögtön ketten is csatlakoztak hozzá. 
Ahogy a férfi rájuk mosolygott, Rachelt hirtelen egészen új érzés fogta el - a féltékenység. 
- Na végre! - szólalt meg Joe éles hangon, amint Gábriel hallótávolságon kívülre került, és Rachelnek ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy a férfi apja a Webb 
Gyógyszergyárban dolgozott, de elbocsátották. Ez legalább részben megmagyarázza 
Joe ellenszenvét, gondolta, ezért megpróbálta barátságos hangnemben folytatni, de 
Joe mérgesen rátámadt: - Hogyhogy virágot küldött neked? Nem is tudtam, hogy 
ilyen jól ismered. 
- Hiszen mondtam neked, hogy bent járt a kávéházban - védekezett az asszony. 
Mindenesetre nem tudom, miért voltál olyan elutasító. 0 udvarias volt veled. 
- Ami azt illeti, udvarias... - Joe elhallgatott, és sötét pillantást vetett Rachelre. 
Csak nem akarod bemesélni nekem, hogy érdeklődik irántad? 
Az asszony gyorsan Hannah-ra nézett - megkönnyebbülésére a kislány éppen a 
szomszéd stand tulajdonosával beszélgetett. Nőkkel szemben nem volt olyan tartózkodó. 
- Mindenesetre a helyedben én megmondanám neki, hogy tűnjön el, ha még egyszer megjelenik - tette hozzá Joe. 
Rachel felsóhajtott. 
- Én viszont nem te vagyok. Nekem kávéházam van, és nem válogathatom meg a 
vendégeimet. 
- Micsoda? - nézett rá a férfi tágra nyílt szemmel. - Azt akarod mondani, hogy 
soha nem vonakodtál bárkit is kiszolgálni? - Szünetet tartott. - És hogy volt azzal a 
két sráccal, akik az Arany Oroszlánból jöttek? 
- Azok részegek voltak - fakadt ki az asszony türelmetlenül. - Gab... Mr. Webb 
nem volt részeg. Semmi okom nem volt, hogy ne szolgáljam ki. 
- Az a tény, hogy szerinte nem voltál elég jó a fiának, nem elég ok? 
- Jaj, Joe! - Rachel elnyomott egy sóhajtást. - A legutóbb már mondtam neked, 
hogysem Andrew, sem az apja nem érdekel. Nem beszélhetnénk másról? 
- Tőlem - vonta meg a vállát Joe -, én csak miattad gondoltam. 
- Tudom. - Rachel úgy érezte, hogy itt az ideje indulniuk. Átölelte Hannah vállát. - Indulnunk kell, kislányom. Megígértem Steph-nek, hogy zárás előtt még benézek. El kell hoznom a kulcsokat, mert hétfőn reggel én nyitok. 
-De, mami... 
- Elkísérlek benneteket, ha gondolod - ajánlotta Joe, de az asszony nem akart hiú 
reményeket ébreszteni benne. 
- Nem, te csak maradj! -jelentette ki határozottan, mire a férfi mély lélegzetet 
vett. 
- Úgyis indulni akartam. 
- Majd találkozunk. - Rachel megfogta a tolószék fogantyúját és elindult. - Viszlát, Joe! 
Valahogyan sikerült magának utat törnie a zsúfolt termen keresztül, és megkönynyebbülten felsóhajtott, amikor végre kiértek a szabadba. Hannah nyafogott, hogy a 
standoknak több mint a felét nem is látta, de az asszony nem zavartatta magát. 
Nem látta sehol Gábrielt, pedig kifelé menet többen is megállították, hogy pár szót 
váltsanak Hannah-val. Mivel azonban feltételezte, hogy Joe a háta mögött jön, rövidre fogta, és rossz lelkiismerettel bár, de gyorsan elbúcsúzott az érdeklődőktől. 
A községházától a Slater útig, ahol a kávéház állt, csak néhány száz méter a távolság. Az eget sötét felhő takarta, de nem esett, és május lévén meglehetősen meleg 
volt. Rachel örült, hogy csak egy ujjatlan blúzt és miniszoknyát vett fel. Időnként egy 
tincs az arcába hullott, de a füle mögé simította. 
Hannah-val majdnem ugyanabban a pillanatban vették észre az ezüstszürke limuzint, amely lépésben haladt mellettük. 
- Ez Mr. Webb - mondta a kislány ijedten, amikor a sofőr fékezett, és Gábriel kiszállt az autóból. - Nem fogja megkérdezni, hogy beszállunk-e, ugye? 
Rachel a fejét rázta. 
- Nem. Nem tudom, mit akarhat. 
- Azt hiszem, veled akar beszélni, mami. - Hannah az ajkába harapott. - Errefelé jön. 
Rachel felsóhajtott. Nem volt biztos benne, hogy beszélni akar Gábriellel. Miután 
Joe felbosszantotta, senkire sem volt kíváncsi, és nem akart újabb találgatásokra alkalmat adni az édesanyjának. Ráadásul nem volt biztos benne, hogy megbízhat-e 
Gábrielben. Persze az is gyanús lehet, ha Hannah elmeséli a nagyanyjának, hogy találkoztak a vásárban. Végül is nincs abban semmi, ha beszélgetnek egymással. 
4. FEJEZET 
Szinte önkéntelenül lelassította a lépteit, hogy a férfi utolérhesse. Gábriel Hannahra mosolygott. - Fogadok, hogy újra anyukád kávézójába mentek, finom banánfagylaltot enni. Mit gondolsz, nem bánja, ha én is veletek jövök? 
A kislány tétovázott, mire a férfi sürgetően Rachelre emelte a tekintetét. Az ő pillantása is bizonytalanságról árulkodott. 
- Nyugodtan velünk jöhet, ugye, Hannah? - kérdezte az asszony. Hannah elmosolyodott. 
- Akár még a... a kocsimat is tolhatja, ha akarja - ajánlotta a kislány félénken, 
Rachel pedig azon tűnődött, vajon a férfi tudatában van-e annak, hogy ez mit jelent. 
Összeszorult a torka. 
Gábriel felemelte a kezét, mintha meg akarná simogatni a gyerek arcát, de aztán 
hirtelen leengedte, és Hannah-hoz fordult. 
- Nagy örömömre szolgálna - intett a sofőrnek, hogy hajtson tovább, az asszony 
pedig helyet csinált neki maga mellett. Amikor a férfi átvette tőle a tolókocsit, végigsimított az ujjain, és bár hideg volt a keze, szinte égetett az érintése. Mintha hirtelen 
elsötétült volna Gábriel tekintete, és Rachel kíváncsi volt, vajon ő is érezte-e azt az 
áramütésszerű bizsergést. Persze egy ilyen férfi valószínűleg nem jön zavarba, ha 
megérint egy nőt. 
- Hová lett a kísérője? 
Rachel összeszedte magát. 
- Joe nem a kísérőm - tiltakozott ridegen. Mivel azonban nem akarta Gábrielben 
azt az érzést kelteni, hogy mentegetőzik, még hozzátette: - Úgy értem..., ő csak barátom. Nem együtt jöttünk. 
- Örömmel hallom - válaszolta a férfi halkan. - Szemmel láthatóan nem tetszett 
neki, hogy vetélytársa akadt. 
Rachel csodálkozó szemmel nézett föl rá. 
- Ugye tréfál? 
- Dehogy - rázta meg a fejét Gábriel -, miért esik olyan nehezére elhinni, hogy 
vonzónak tartom? Maga nagyon szép, és... - ironikusan elhúzta a száját -.. .a korom 
ellenére egészen hétköznapi férfi vagyok, egészen hétköznapi igényekkel, még ha ez 
meg is döbbenti. 
Az asszony visszatartotta a lélegzetét. 
- Nem kellene... Hannah jelenlétében ilyeneket mondania - suttogta. 
A férfi mosolya kifejezetten izgató volt. 
- Tehát, ha kettesben vagyunk, akkor mondhatom? 
A vér Rachel arcába szökött. 
- Miről beszéltek? - szólt közbe a kislány, és sértődötten nézett föl rájuk. - A nagyi azt szokta mondani, hogy nem illik társaságban sugdolózni. 
- Nem sugdolóztunk - füllentett Rachel. - Mr. Webb csak azt mondta, hogy... 
- Azon törtem a fejem, vajon a nagymamád mit fog szólni az új kalapodhoz - vetette közbe Gábriel találékonyan, miközben Hannah hitetlenkedve nézett rá. - Az iskolában is hordani fogod? A fiúk mind el lesznek ragadtatva a szépségedtől. 
Hannah kuncogott. 
- Szép vagyok? - kiáltott fel lelkesen, mire az asszony a férfira emelte villogó tekintetét. 
- Hát persze. - Gábriel egy pillantást vetett Rachel szájára. - Mire felnősz, futni 
fognak utánad a fiúk. 
Hannah lebiggyesztette az ajkát. 
- A fiúk nem érdekelnek. 
A férfi a homlokát ráncolta. 
- Miért? 
- Remélem, nem ered el az eső - próbálta Rachel másra terelni a szót, de a kislány nem figyelt rá. 
- Nem szeretem a fiúkat - jelentette ki. - Olyan durvák. 
- Azt hiszem, már néhány csepp rám is esett. - Az asszony megpróbált gyorsabban menni. - Szerencsére a nagymama értünk jön. Nem lenne jó, ha eláznánk. 
- Ki mondja, hogy a fiúk durvák? - szőtte tovább Gábriel a beszéd fonalát. 
- Az teljesen mindegy. - Rachel sokatmondó pillantást vetett a férfira. - Na, itt is 
volnánk. Bejön velünk? 
- Ezt vehetem meghívásnak? 
Az asszony zavartan bólintott. 
-  Ha akarja. - Előrement, hogy kinyissa az ajtót. - Úgy néz ki, épp csak hogy 
megúsztuk. 
Alighogy beléptek, eleredt az eső. Rachel Stephanie-hoz sietett, a férfi pedig az 
egyik asztalhoz tolta Hannah kerekes székét. Már csak két vendég ült az egyik asztalnál, közel az ajtóhoz. Leplezetlen sajnálattal néztek a kislány után. 
Rachel észrevette, miközben Stephanie-t várta vissza a konyhából, és magában 
bosszankodott a két férfi tapintatlanságán. Még sohasem láttak kislányt kerekes 
székben? 
- Ez az a férfi, akire gondolok? - kérdezte Stephanie suttogva, mert Gábriel éppen háttal állt nekik. 
Rachel bólintott. 
- Azt hiszem, igen. Jól boldogultál egyedül? 
- Igen, minden rendben volt. - Stephanie alig bírta levenni a szemét Gábrielről. 
Hol találkoztatok? 
- Ott volt a vásárban - válaszolta az asszony erőltetett könnyedséggel. - Aztán 
visszakísért minket. 
- Csak így? 
- Igen. - Rachel körülnézett. - Hol van Patsy? 
- Egy fél órája hazaküldtem. Kérsz teát? 
Rachel tétovázott. 
- Igen, azt hiszem, de majd kiszolgálom magam. Ha akarsz, te is elmehetsz. 
- Elmulasszam a lehetőséget, hogy megnézzelek benneteket, amikor együtt vagytok? - kérdezte Stephanie cinkos mosollyal. - Arról szó sem lehet. 
- Ó, Steph... - Rachel elhallgatott, mert észrevette, hogy Gábriel kiveszi Hannaha tolószékből. - Hát ez meg mit csinál? 
- Várj! - Stephanie visszatartotta, mert Rachel elindult volna feléjük. - Egyszerűen csak a székre ülteti, és úgy tűnik, Hannah nem bánja. 
Igaza volt. A kislány Gábriel nyakába kapaszkodott, amíg az felemelte, most a 
széken ült, és ragyogó szemmel nézett föl a férfira. Egy kívülálló nem mondta volna, hogy béna. 
- Mit gondolsz, miért csinálta ezt? - kérdezte Rachel halkan. 
- Valószínűleg, hogy megmutassa annak a kettőnek, ott hátul. - Stephanie mérgesen nézett rájuk. - Ezeknek az idiótáknak. 
- Hozom a teát - mondta Rachel, és levette a porcelánkannát a fölső polcról. 
- Megkérdezem Hannah-tól, kér-e turmixot, jó? 
Rachel felsóhajtott. 
- Hát jó, ha muszáj. De ne légy udvariatlan Gábrielhez, jó? 
- Miért lennék? - kérdezte Stephanie felháborodottan, mielőtt elindult. 
Pár perc múlva kipirult arccal tért vissza. 
- Micsoda férfi! - súgta, miközben kivette a tejet a hűtőből. - Nem csoda, hogy 
nem akarsz rosszat hallani róla! 
-Steph! 
- De hát igaz, vagy nem? - A lány tejet öntött a turmixgépbe. - Nem vehetem zokon tőled. Vonzó és gazdag - ellenállhatatlan páros! 
- A pénze nem érdekel. 
- Ez azt jelenti, hogy ő viszont igen? - vonta föl gúnyosan az egyik szemöldökét 
Stephanie. - Hát persze. - Kis szünet után hozzátette: - Lefeküdtél már vele? 
- De Steph! - Rachel felháborodottan tiltakozott, miközben ijedt pillantást vetett 
Gábriel irányába, de ő semmit nem hallott. - Hiszen alig ismerjük egymást. 
- Biztos vagy benne? Meglehetősen nagy csokor virágot küldött. 
- Ebből elég volt. - Rachel csészéket és alátéteket tett egy tálcára. - Túl... öreg 
hozzám. Te magad mondtad. 
- En aztán nem - Stephanie epret tett a tejbe, és bekapcsolta a turmixgépet. - Tizennégy év korkülönbség manapság semmit sem számít. 
- Hát jó, nyilvánvalóan szívesen jár ide. És aztán? Unatkozik, én meg itt vagyok 
neki... - legalábbis azt hiszi -javította ki magát gyorsan az asszony. - Nem hagyom 
magam abba az illúzióba ringatni, hogy vonzódik hozzám. 
Stephanie oldalról rápillantott. 
- Ilyet mondott neked? 
Rachelnek égett az arca. 
- Kérlek Steph, hagyjuk ezt most! 
- Aha. - Stephanie gúnyosan nézett az asszonyra. - Elmesélte neked, miért kellett feladnia a munkáját a cégnél? 
- Nem - felelte Rachel türelmetlenül, aztán kíváncsian megkérdezte: - Honnan 
tudod, hogy fel kellett adnia? 
- Nem vagyok biztos benne - ismerte be Stephanie töredelmesen -, de ha Oxfordban orvosi kezelés alatt áll, nem fogja tudni vezetni a gyógyszergyárat, nem igaz? 
Rachel összeszorította az ajkát. 
- Szóval nem tudod biztosan? 
- Nem - Stephanie csípőre tette a kezét -, de akkor hogyan tud minden nap idejönni? 
- Nem is jön minden nap - tiltakozott az asszony. - Nem csoda, ha anya állandóan ezzel idegesít, ha ilyeneket mesélsz neki. 
- Semmit sem meséltem az édesanyádnak, amióta megkértél rá - mondta a lány 
felháborodottan. 
- Tudom. Ne haragudj, amiért megint ingerült voltam. Én csak... 
- Nem tudod elhinni, hogy érdekled őt - fejezte be a mondatot helyette Stephanie. 
Ha nem veszíted el a fejedet, nem látom be, miért ne élvezhetnéd ki a helyzetet. 
- Már ameddig tart? - kérdezte Rachel szárazon, mire a barátnője elhúzta a száját. 
- Te mondtad. 
Rachel odavitte a tálcát az asztalhoz, ahol Hannah és Gábriel ült. Nagyon fáradtnak érezte magát. A férfi felállt, hogy hellyel kínálja, és közben aggódó pillantást vetett rá. 
- Minden rendben? - kérdezte halkan. 
-  Minek kellene nem rendben lennie? - Megkönnyebbüléssel vette észre, hogy 
időközben a két vendég távozott. - Stephanie beszámolt az újdonságokról. Sajnálom, 
hogy ennyi ideig tartott. 
-  Gábriel mesélt nekem a lovairól - újságolta Hannah lelkesen. - Azt mondta, 
hogy egyszer megnézhetnénk, és lehet, hogy még kockacukrot is adhatok nekik... 
- Ki engedte meg, hogy Mr. Webbet Gábrielnek szólítsd? - szakította félbe Rachel 
szigorúan. 
- Én - felelt a férfi. - Örülnék, ha maga is így tenne. 
- Most nem az a vita tárgya, hogy én hogyan szólítom magát -jelentette ki az aszszony élesen, aztán újra a lányához fordult. - Egyébként azt hiszem, nem kellene terhére lennünk Mr. Webbnek... 
--.A, anya.., 
- Azt hiszem, a lovaglás jót tesz a bé... az olyan gyerekeknek, akik nem tudnak 
járni - szólalt meg Gábriel csöndesen. - Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy 
Hannah-nak lovagolnia kell. Legalábbis még nem. 
Rachel dühösen villantotta rá a szemét. 
- Még egy csomó mindent tud erről a témáról, feltételezem. 
- Ezt nem állítottam. 
- Nem, de hiú reményeket ébresztett egy kislányban, anélkül hogy megkérdezett 
volna, az én érzéseimről nem is beszélve - vetette a férfi szemére. - Ehhez nem volt 
joga. 
Gábriel lassú, méíy lélegzetet vett. 
- Igaza van. Értettem. Előbb meg kellett volna beszélnem magával. 
- Mindenesetre. 
- Elnézését kérem! 
- Akkor elmehetek, mami? 
- Nem. 
- Miért nem? - Hannán ajka sírásra görbült. - Még soha nem láttam lovat közelről! 
Rachel összeszorította a száját. Nem kellett volna Gábrielt egyedül hagynia 
Hannah-val. 
- Elmehetek? 
Amint meghallotta barátnője hangját, az asszony számára világossá vált, hogy túlságosan felizgatta magát. Stephanie valószínűleg a távozás mellett döntött, így akarja elkerülni, hogy rajta tölthesse ki a mérgét. 
- Persze - válaszolt enyhén remegő hangon. - Hétfőn találkozunk. 
- Igen - Stephanie bólintott, és meghúzta a kislány copfját. - Szia, Hannah! - Rámosolygott Gábrielre, és kilépett az utcára. 
Becsukódott utána a kávézó ajtaja, és a csengő még csilingelt néhány pillanatig. 
Az asszony nem tudta, hogy mit mondjon, ezért elkezdte az asztalra rakni a csészéket, hogy időt nyerjen a gondolkodásra. Ez persze nem segített, mert Hannah sírásra 
görbülő szájjal kijelentette: 
- Nem kell semmi. 
- Hiszen turmixot kértél - emlékeztette Rachel. 
- Már nem kell. - A kislány elfordult. - Haza akarok menni. 
- Jó isten! 
- Miért olyan mérges, Rachel? - érdeklődött Gábriel halkan, és az asszony érezte, ahogy az arcába szökik a vér. - Ne a gyermeket büntesse, ha rám haragszik. 
- Nem haragszom magára - füllentett Rachel, megkönnyebbülten, mert Hannah 
látszólag nem figyelt rájuk. 
- Nem? 
- Miért haragudnék? 
A férfi gúnyosan elmosolyodott. 
- Mert nem szereti, ha a lányával beszélgetek. Mert az a véleménye, hogy nem 
kellett volna kiemelnem a tolószékből. - Aztán, rövid szünet után hozzáfűzte: - Vagy 
mert a barátnője azt hitte, hogy lefeküdtünk egymással. 
Ijedten nézett a férfira. 
- Hallotta, amit mondott? 
- Ha egy szál vendég sincs a kávézóban, mindent hallani. 
Rachel gyorsan Hannah-ra pillantott. 
-Őis... 
- Nem hiszem, hogy értette - biztosította Gábriel. - Eltereltem a figyelmét azzal, 
hogy a lovakról meséltem neki. 
- 0! Szóval ezért... 
- Nem egészen - vallotta be a férfi. - Nagyon szeretném Hannah-val együtt meghívni Copleyba. Szeretném megmutatni a házat, és ottmarasztalni ebédre. És ha sikerülne egy jó ebéddel és finom borral elcsábítanom, és utána elmennénk az istállókhoz, annak Hannah és én is nagyon örülnénk. 
- Mami! - Ezt már Hannah is meghallotta, mert rögtön megfordult. - Ugye, elmegyünk Copleyba? Kérlek! Kérlek! 
Rachel megbűvölve nézett a férfi szemébe. 
- Én... nem is tudom. 
- 0, mami! 
Rachel tisztában volt vele, hogy Hannah könyörgőn néz rá, de nem tehetett róla. 
Csak az járt a fejében, hogy amikor Gábriel az elcsábítani szót használta, ő ebből 
rögtön selyem ágyneműre és veszélyre gondolt. Nagyon is félt attól, hogy a férfi elcsábítja. 
- Miért... miért akarja, hogy Copleyba menjünk? - kérdezte bizonytalanul. - Az 
édesanyja is ott lakik, ugye? Neki nincs ellene kifogása? 
- Copley az enyém - magyarázta a férfi gyöngéd hangon. 
-Mégis... 
- Nagyon jól tudja, Rachel, miért szeretném, ha elfogadná a meghívásomat. - A 
férfi felsóhajtott. - Ne aggódjon, ez semmire sem kötelezi azon kívül, hogy néhány 
órát el kell viselnie a társaságomban. - Kis szünet után hozzátette: - Ha nem akar 
eljönni... 
- Ezt... ezt nem mondtam. 
-Akkor? 
- Fogalmam sincs. 
Ez igaz volt. Nem tudta, mit válaszoljon. A Copleyba utazás gondolata olyan valószerűtlennek tűnt, hogy nem jutott az eszébe semmi. 
- Ha nem akarja elfogadni a meghívásomat, akkor ezt tudomásul kell vennem 
jegyezte meg Gábriel halkan. - Csak ne sértsen meg azzal, hogy feltételezi, bármit is 
kötelességemnek éreznék azért, amiért Andrew olyan csúnyán viselkedett magával. 
Erről szó sincs. Ez csak a kettőnk dolga. 
Rachel remegő kézzel teát töltött egy csészébe, és a férfinak nyújtotta. 
- Elmegyünk, mami? Kérlek! - könyörgött Hannah újra, és Rachel legszívesebben azonnal igent mondott volna. 
Vasárnap reggel Rachel jókedvűen ébredt, elkészítette a reggelit, és már előre 
örült, hogy nemsokára meg kell fürdetnie Hannah-t. Édesanyja látszólag sztrájkba lépett. A kislány számtalan kérdéssel halmozta el Copleyval kapcsolatban, de Rachel 
nem mindegyikre tudta a választ. 
Nem volt könnyű megőriznie a jókedvét, miután az édesanyja lejött, és újra bizonygatni kezdte, mekkora ostobaság a részéről, hogy elfogadja annak az alaknak a 
közeledését. Már előző este is kifejtette ezt, miután Hannah elmesélte neki, hogy találkoztak Gábriellel. Most pedig nem kérte a lágy tojást, amellyel Rachel megkínálta, csak töltött magának egy csésze kávét, aztán újra kezdte: 
- Remélem, tisztában vagy vele, hogy csak kihasznál. Ha meggyógyul, majd viszszautazik Londonba, te meg hoppon maradsz. Föl nem tudom fogni, miért nem veszed észre. Azt hittem, az Andrew-val történtek után távol tartod magad a Webb család tagjaitól. 
- Ó, anya! - Rachel a szemközti székre rogyott. - 0 nem olyan. 
- Kicsoda? Gábriel? - Az édesanyja gúnyosan megnyomta a férfi nevét. - Mert 
ugye így nevezed, ha kettesben vagytok? 
-De... -Az nem úgy van, akarta mondani, de aztán meggondolta magát. - Az én 
életem - jelentette ki. 
Az idős asszony szeme felvillant. 
- Nemcsak a te életed, hanem Hannah-é és az enyém is. Nem helyes azt az érzést 
ébreszteni a gyerekben, mintha Gábriel Webb a miénkhez hasonló hétköznapi életet 
élne. Ha meglátja az óriási házát, és eteti a nyavalyás lovait, olyan dolgokról kezd 
majd ábrándozni, amelyeket te soha nem fogsz tudni megadni neki. Aztán majd 
megint én takaríthatom el a romokat. Őrültség, és ezt te is nagyon jól tudod. 
- Mi az őrültség? - kérdezte Hannah ijedt ábrázattal. 
- Semmi, kincsem - nyugtatta meg Rachel, aztán az édesanyjához fordulva így 
folytatta: - Nem akarok erről többet beszélni. 
Mrs. Redfern vállat vont, és nem válaszolt. Rachel ügyelt rá, hogy a kislány megegye a reggelijét, aztán felállt. 
- Megyek öltözni - mondta mosolyogva. - Nem tart soká. 
Mégis sokkal tovább tartott a vártnál. Legalább egy tucat változatot fölpróbált, 
míg végül egy sötétbarna lenvászon nadrágkosztümöt és egy sárga blúzt választott. 
A haját sötétbarna szalaggal fogta össze. Végre elkészült. 
Persze nem annak a kedvéért, aki meghívott bennünket, mondta magában, miközben berúzsozta az ajkát. Amikor leért a nappaliba, észrevette, hogy Hannah sírt, és 
szemrehányó pillantást vetett édesanyjára. 
- A nagyi azt mondja, hogy Mr. Webb-bel kell utaznom - panaszolta a kislány 
könnyes szemmel -, de én nem akarok beszállni a kocsijába. Azt mondtad, hogy 
együtt utazunk. 
- így is lesz. - Rachel leguggolt Hannah széke mellé. - És azt is mondtam, hogy 
a mi autónkkal megyünk. - Mérgesen nézett föl az édesanyjára. - A nagyi rosszul értette. 
-  Legalább küldhetett volna értetek kocsit - gúnyolódott az idős asszony. - Ez 
mutatja, hogy mit... 
- Felajánlotta - vágott a szavába Rachel élesen. Fölállt, és egy zsebkendőt nyújtott a kislánynak -, de nem fogadtam el. Örülnék, ha a magad dolgával törődnél, 
anya. 
- Azt fogom tenni. - Mrs. Redfern fölállt, és szorosabbra húzta az övet a köntösén. - Ezentúl egy szót sem pazarlók többé rá. Ha bolondot akarsz csinálni magadból. .. Nem ez lenne az első eset, ugyebár? 
Hátat fordított, és kiment a szobából. Rachel újra felsóhajtott. Legszívesebben lemondta volna az egész kirándulást. A nap olyan rosszul kezdődik, hogy biztos katasztrófával fog végződni, és még Gábriel édesanyjával is találkoznia kell. Mi lesz, 
ha ő még a sajátjánál is nehezebb eset? 
- Tényleg a mi autónkkal utazunk? - kérdezte Hannah. 
Ebben a pillanatban Rachel rájött, hogy nem visszakozhat. Nem felejtheti el, hogy 
a meghívást csak a lánya kedvéért fogadta el. Legalábbis ezt próbálta bebeszélni magának. 
Húsz percig tartott az út Copleyba. A kapu magától kinyílt, ahogy közeledtek felé, amiből Rachel arra következtetett, hogy valaki monitoron keresztül ellenőrzi a 
birtokot. Nem valami bátorító. Micsoda emberek azok, akik így elzárkóznak a külvilágtól? Ahogy a hosszú bevezető úton végighajtottak, Hannah is megriadt. 
Maga a ház nagyon hívogató volt. Épp olyan nagy és szép, ahogyan Rachel elképzelte. A fal meleg színűre volt festve, és lila akáccal befuttatva. Néhány lépcsőfok 
vezetett a bejárati ajtóhoz, tőle jobbra és balra többszárnyú ablakok. A háztetőn számos kémény nyújtózott az ég felé. 
- Milyen nagy ház -jegyezte meg Hannah, némi aggódással a hangjában, miközben Rachel megállt a kavicsos úton. - Sokan laknak itt? 
- Remélem, nem - mondta az asszony olyan halkan, hogy azt nem hallhatta a kislány, ezért hangosabban hozzátette: - Nem, kicsim. - Egy pillanatig mozdulatlanul 
ült, hogy összeszedje magát. Aztán kinyitotta az ajtót. - Hát akkor gyerünk! 
- Hova? - kérdezte Hannah. 
Rachel hátrament a csomagtartóhoz. 
- Az ajtóhoz, természetesen, és bekopogunk - válaszolt mesterkélt vidámsággal. 
Már bánta, hogy eljött. Felállította a kerekes széket, és a Hannán felőli ajtóhoz tolta. 
Gyerünk, szállj ki! 
- Azt egyedül is tudom. 
Rachel megfordult, és meglepődött, mert Gábriellel találta szemben magát. 
Honnan került elő? - tört ki belőle. 
A férfi arca megrándult. Maga mögé mutatott, s az asszony csak ekkor vette észre, hogy a nyitott ajtóban még valaki áll. - Vártam..., hogy jöjjenek. 
- Úgy érti, hogy valaki más várta, hogy megérkezzünk -javította ki Rachel udvariatlanul, mire a férfi vállat vont. 
-  Nem fogok ezen vitatkozni. - Lehajolt a kislányhoz. - Szia, Hannah! Hogy 
vagy? 
- Jól - válaszolt a kicsi, még mindig félelemmel a hangjában. - Ez igazán a te házad? 
- Azt hiszem, igen. - Gábriel halványan elmosolyodott. - Nem tetszik? 
- Olyan borzasztó nagy! - jelentette ki Hannah bizalmatlanul. - Sok szoba van 
benne? 
- Egy csomó. Segíthetek kiszállni? 
Hannah bizonytalanul az édesanyjára nézett, de ő kitartóan hallgatott. 
- Hát jó - egyezett bele a kislány végül -, de a nagymama mindig azt mondja, 
hogy nehéz vagyok. 
Miután sokatmondó pillantást vetett Rachelre, Gábriel lehajolt, hogy kiemelje a 
kislányt a kocsiból és a kerekes székbe ültesse. 
- így. - A férfi fölegyenesedett, és tüntetőleg kihúzta a derekát. - Azt hiszem, nem 
ártott meg. 
Hannah kuncogott. 
- Olyan nehéz azért nem vagyok! - Észrevette édesanyja haragos pillantását. 
Miért nézel olyan mérgesen? 
- Nem vagyok mérges. - Rachel elnyomott egy sóhajt. A lánya előtt hiába játssza 
meg magát. 
- Anyukádnak kétségei voltak, hogy meglátogasson-e - magyarázta Gábriel. 
Lehet, hogy neki sem tetszik a házam. 
- Nekem tetszik - tiltakozott Hannah -, nagyon szép. 
- Szerintem is - vetette közbe Rachel. - Csak nem tudom, mit keresünk itt. 
- Azért vannak itt, mert elfogadta a meghívásomat - emlékeztette a férfi kedvesen. - Nos, akkor igyunk egy kávét az édesanyámmal, aztán megmutatom Hannahnak a lovakat. 
Rachel habozott. Hirtelen kiszáradt a torka. 
- Az édesanyjával? 
- Igen, nekem is van - szögezte le Gábriel hanyagul. - És apám is volt. Ne féljen, 
tetszeni fog neki. 
Az asszony bizonytalanul végigsimított a blézerén, majd a nadrágján. 
- Gyönyörű ma - mondta a férfi, miközben a nő száját nézte. - Es te is - tette hozzá, Hannah rózsaszín farmerkabátjára és virágos nadrágjára mutatva. - Igazán szerencsésnek mondhatom magam. 
Rachel dacosan nézett rá, de Hannah megint megmentette a helyzetet. 
- Tolhatna Gábriel, mami? - kérdezte. 
- Miért is ne? 
A férfi hallotta az asszony hangjának mellékzöngéjét. 
- Engedje el magát! - szólalt meg gyöngéden, mielőtt megfogta a kerekes szék fogantyúját, és elindult vele a bejárat felé. 
Ő könnyen beszél, gondolta Rachel izgatottan, miközben követte Gábrielt. Ez itt 
az ő háza, az ő birtoka. Nyugodtan lazíthat. Amint Stephanie helyesen megállapította, többszörös milliomos, és az a tény hogy meghívta magához őt és Hannah-t, legfeljebb szociális érzékenységét bizonyítja. 
A férfi, aki az ajtóban várt, elindult lefelé a lépcsőn, hogy segítsen Gábrielnek felvinni a kerekes széket. Szemmel láthatóan alkalmazott volt, ezért Rachel nem lepődött meg, amikor a ház ura mint a komornyikját mutatta be neki. 
- Joseph nálunk dolgozik, amióta csak az eszemet tudom - tette hozzá, és bajtársiasan megveregette Joseph hátát. A komornyik néhány évvel idősebb lehetett, jóval 
zömökebb volt Gábrielnél, s a gazdájával való kapcsolata meghittnek látszott. 
Az óriási előcsarnok krémszínű falán számos kép lógott. A lakkozott parkettát 
perzsaszőnyeg borította, és lépcső vezetett a faragott tölgyfa oszlopos galériára. 
- Hűha! - kiáltott fel Hannah, Rachel pedig halkan csak annyit mondott: - Nagyon 
szép. 
- Édesanyám a télikertben vár ránk - szólalt meg Gábriel. 
Az asszony örömmel nyugtázta, hogy a férfi látszólag nem várt választ tőle a lába így is remegett, miközben követte őket. Csak remélni tudta, hogy Joseph, aki becsukta mögöttük a szárnyas ajtót, nem vette észre. Az előtte haladó férfi hátát nézte, 
de a pillantása önkéntelenül lejjebb csúszott... Nem ezért vagy itt, intette magát, és 
körülnézett. 
Az előcsarnokból nyíló ajtók csaknem mindegyike csukva volt, kivéve egyet, 
amely egy tágas nappaliba vezetett. Az ablakmélyedésben kanapé állt, ahonnan ki lehetett látni a kertre. 
Az előcsarnokot elhagyva egy másik, nyilvánvalóan reggelizőhelyiségként szolgáló szobába értek. A közepén kerek asztal állt hat székkel, a rajta elhelyezett gyümölcsöstál visszatükröződött a fényesre lakkozott felületen. Az ablakokon és a 
szomszédos télikertbe vezető ajtón keresztül beszűrődött a kinti verőfény. 
Az üvegajtók nyitva voltak, a számos pálma és futónövény mögött álló rattankanapén egy sötét hajú asszony ült, és újságot olvasott. Az üvegezett tetejű asztal 
körül egy másik kanapé és néhány szék állt - eszményi környezet kávézáshoz. Pillanatnyilag azonban Rachel figyelmét az asszony kötötte le, aki letette az újságot, és 
felállt. 
Sokkal fiatalabb volt, mint várta, de az is lehet, hogy a látszat csalt. Tudta, hogy 
Mrs. Webb Olaszországban született. A haja olyan sötét volt, mint a fiáé, bár valószínűleg festett. Törtfehér könnyű blúzt és piros, szűk szabású nadrágot viselt, amely 
kihangsúlyozta jó alakját, meg rengeteg ékszert - tucatnyi aranyláncot és több arany 
karkötőt. 
Rachelnek nehezére esett elhinni, hogy ez az asszony Andrew nagymamája, és 
megilletődötten fogott kezet vele. 
- Rachelhez van szerencsém, ugye? - szólalt meg a nő bájos kiejtéssel. - Nevezhetem így, ugye? Gábriel nagyon sokat mesélt magáról. 
Rachel udvariasan válaszolt, de közben azon törte a fejét, vajon mit mesélhetett 
róla a férfi. 
- Te pedig Hannán vagy. - Mrs. Webb lehajolt a kislányhoz, hogy kezet tudjon 
fogni vele. - Kedvesem, nagyon csinos vagy! Milyen kár, hogy ezt a szörnyű tolókocsit kell használnod! Bizonyára van valami más segítséged is, ugye? 
- Mama! - szólt Gábriel az édesanyjára, de Rachel sötét pillantást vetett rá. Meg 
tudja ő egyedül is védeni magát. 
- Van mankója is, de nem szívesen használja. - Túl enyhe megfogalmazás volt. 
Hónapokig próbálta a lányát hozzászoktatni, aztán feladta. - Szép házuk van..., aszszonyom. 
- Nem az én házam - tiltakozott a vendéglátója rögtön. - Az enyém Toscanában 
áll. A fiam nem mesélte magának? Itt csak vendég vagyok, épp úgy, mint maga. 
Rachel kételkedett ebben. 
- Jöjjön, üljön le, kedvesem! Hozatok kávét, jó? A kicsi mit iszik? 
Hannah szája remegett, és az asszony azt kívánta, bárcsak ne jöttek volna ide. A 
lánya nem volt hozzászokva, hogy megjegyzést tegyenek a mozgáskorlátozottságára, főképp nem idegenek. 
- Ihatok kólát, mami? - kérdezte alig hallhatóan. 
- Amit csak akarsz - kapcsolódott a beszélgetésbe Gábriel, és figyelmeztető pillantást vetett az édesanyjára. - Akár eperturmixot is. 
- A kóla nagyon jó lesz -jelentette ki Rachel türelmetlenül. Aztán odalépett a tolószékhez, mire a férfi ellépett mögüle. - Köszönöm. 
- Nagyon szívesen - felelte Gábriel szárazon, miközben az édesanyja csöngetett. 
Mrs. Webb újra leült a kanapéra, és helyet mutatott maga mellett Rachelnek. Neki viszont semmi kedve nem volt melléülni, ezért úgy tett, mintha nem vette volna 
észre, és a szemben álló kanapéhoz tolta Hannah székét. Miután ő is leült, felkészült 
a vallatásra, amely bizonyára ezután következik. 
- Kár, hogy csak most ismertük meg, Rachel - kezdte Mrs. Webb, és kutatón nézett vendégére. A szívélyes fogadtatás ellenére az asszony úgy érezte, hogy vendéglátóját nem teszi túl boldoggá a Gábriellel való ismeretsége. - A fiam mesélte, hogy 
még mindig Kingsbridge-ben él. Az édesanyjával, ugye? Mint akkor... 
- Mama! - szakította félbe a férfi fáradt hangon. A következő pillanatban megjelent egy alkalmazott. Gábriel kávét kért, aztán Hannah-hoz lépett, és leguggolt mellé. - Nos, örülsz, hogy megnézheted a lovaimat? 
A kislány arca azonnal felderült. 
- Igen! - kiáltott fel, de rögtön félénken édesanyjára nézett. - Mehetünk most? 
- Nemsokára - ígérte a férfi gyöngéden. 
Rachel azt bizonygatta magában, hogy nincs semmi oka kételkedni a férfi jó szándékában. Viszont az is nyilvánvaló, hogy az édesanyja nagyon kíváncsi, és azon törte a fejét, vajon Andrew miket mondhatott róla. 
-  Képzeld, az egyik kancának néhány napja született kiscsikója - folytatta 
Gábriel. - Ha van kedved, segíthetsz nekem elnevezni. - Felsorolt néhány kanca- illetve méncsikónevet. 
- A férje autóbalesetben halt meg, ugye? - érdeklődött Mrs. Webb. Rachel kurtán 
bólintott. 
- így van. - Közben arra gondolt, vajon miért pont erről akar beszélni? - Három 
évvel ezelőtt. 
- Három éve. - Mrs. Webb elgondolkodó arcot vágott. - És a lánya azóta nem jár? 
- Nem. 
Rachel félve a lányára nézett, de az teljesen belemerült a Gábriellel folytatott beszélgetésbe. 
- Che peccato! - Az idős hölgy együtt érző mozdulatot tett. - De, ugye nem sérült meg? Mi történhetett a baleset előtt, ami ilyen - hogy is mondják? - megrázkódtatást okozott? 
- Nem szeretnék erről beszélni..., asszonyom - mondta Rachel, aki nem szándékozott Mrs. Webb-bel a lányáról tárgyalni. 
-  Va bene. Nem akartam tolakodó lenni. A fiam tanúsíthatja, hogy nagy bennem 
a tudásszomj. 
így is lehet nevezni, gondolta Rachel, és arra az eredményre jutott, hogy ez a nő 
távolról sem olyan ártalmatlan, mint amilyennek látszani akar. Kétségkívül megvoltak a maga tervei. Az volt az érzése, hogy ő és Hannah az útjában vannak. 
Mrs. Webb szavai azonban nem mentek ki a fejéből. Bár az orvosoknak különböző véleményük volt arról, hogy Hannah miért nem tud vagy akar járni, eddig még 
egyikük sem vetette fel, hogy ennek bármi köze lehet a baleset előtt történtekhez. És 
miért is kellett volna? Hiszen akkor a kislány még csak hároméves volt! 
5. FEJEZET 
Nemsokára újra megjelent a szobalány, egy törékeny, negyven körüli nő. Tálalókocsit tolt be csészékkel, egy kanna kávéval, tejeskancsóval, cukortartóval, egy csokoládés keksszel teli tányérral, és ezen kívül egy pohár jeges kólával, egy melegítőlapon pedig vajas pirítós szeletekkel. 
A csokoládés édesség láttán Hannah arca felderült. A baleset utáni hónapokban 
alig evett valamit, a csokoládés keksz volt ama kevés dolog egyike, amelyet hajlandó volt megenni. 
Gábriel felállt, és segített a felszolgálásban. Rachelnek az volt az érzése, hogy ez nagyon jellemző rá, de nem tudta, miért hiszi magáról, hogy olyan jól ismeri. Megdöbbenésére a férfi ezután mellé ült, és mivel a kanapék nem voltak túl nagyok, éreznie 
kellett a teste melegét, és minden lélegzetvételnél be kellett szívnia friss, férfias illatát. 
Alig kapott levegőt, ami természetesen nevetséges. Hiszen Gábriel csak mellette 
ült. Ha pedig hozzáért, nyilván észre sem vette. És ha Rachel netán úgy vélte, hogy 
a férfi mozdulatai érzékiek, ezt tudomásul kellett vennie. Végül is férfi. Talán néhány 
évvel idősebb nála, de mit számít az? Mindenesetre nagyon össze kellett magát szednie, hogy Gábriel ne vegye észre, mi zajlik benne. Hiszen Andrew apja! Nagyon jól 
el tudta képzelni, mit mondana Andrew, ha rájönne a dologra. Nem hinné el, hogy 
ahhoz az emberhez vonzódik, aki őt nemzette. 
Hirtelen tudatára ébredt, hogy Gábriel hozzá beszél, ezért felé fordult. Ilyen közel 
még soha nem voltak egymáshoz. Szívesen elveszett volna a sötét szempárban. A 
szája egészen kiszáradt, a vér a fülébe tolult. Forró hullámok öntötték el a testét. 
- Elnézést kérek! - szólalt meg végre. - Mit is mondott? 
- Az édesanyám azt kérdezte, hogyan issza a kávéját - válaszolta a férfi. Rachel 
törhette a fejét, vajon véletlen volt-e, hogy épp ebben a pillanatban Gábriel végighúzta a kezét a combján, és közben a kisujjával az ő lábát is végigsimította. 
Apró izzadtságcsöppek lepték el Rachel szája szélét. 
- Feketén - felelte -, köszönöm. 
Ha Mrs. Webb észrevette is a kettejük között villódzó feszültséget, nem mutatta. 
Irigylésre méltó nyugalommal töltötte ki a kávét. 
- Kedvesem, hogyan tudta Joseph egyáltalán behozni a kerekes széket a házba? 
Jó nehéz lehet. 
Gábriel hűvös pillantást vetett rá. 
- Mégis mit gondolsz? Természetesen segítettem neki. Talán Rachelre kellett volna hagynom? 
- Forse no. Bár lehet, hogy jobban bírja a cipekedést, mint te - mondta Mrs. Webb 
kifejezéstelen hangon. - Tudod, mit mondtak az orvosok... 
- Erről most nem akarok beszélni - szakította félbe a férfi mogorván, és Hannahhoz fordult, aki szívószállal iszogatta a kóláját. - Ha kész vagy, kisasszony, indulhatunk az istállókhoz, jó? 
- Bene, ma stai attento, Gábriel! - kiáltott föl Mrs. Webb, miközben szórakozottan vajas pirítóssal kínálta Rachelt. - Nem szeretném, ha megint kórházba kerülnél. 
Az asszony köszönettel elhárította. Elragadták a gondolatai. Gábriel tehát tényleg 
beteg. 
- Ha túl megterhelő... - kezdte zavartan, de a férfi összeszorította a száját. 
- Túlhajtottam magam - mondta lassan. - Az orvosok azt tanácsolták, hogy pihenjek kicsit, ez minden. 
- Ugyan! - ellenkezett az édesanyja felháborodottan. - Szívrohamod volt, fiam. 
Rachelnek elakadt a lélegzete. Szívroham! Megrémült. 
- Nem volt szívrohamom - tiltakozott a férfi. 
- Ma quasi, quasi - erősködött az idős hölgy -, majdnem. Vigyáznod kell magadra, és mindenféle izgalmat kerülnöd kell. De te még az állásodat sem mondtad föl. 
- Szabadságot vettem ki - mondta Gábriel mérgesen, de Mrs. Webb nem hagyta 
magát. 
- Egyszerűen nem hallgat rám - fordult Rachelhez, és hirtelen komoly aggódás 
tükröződött az arcán. - Talán maga észretéríthetné. 
-Hát, én... 
- Ne próbáld meg Rachel segítségét kérni, mama! - vetette közbe a férfi határozottan. Mély lélegzetet vett, aztán az asszonyhoz fordult. - Anyámnak nincs joga bevonni magát a kettőnk közti csatározásba. 
Rachel megcsóválta a fejét. 
- Az édesanyja biztosan csak a legjobbat akarja - válaszolta, leplezve az ijedelmét. 
A férfi elhúzta a száját. 
- Igazán? Szeretnék én is ilyen optimista lenni. - Felállt. - Hajói tudom, ebédre 
vagy hivatalos, mama. A vacsoránál találkozunk. 
- Bene. - Mrs. Webb megőrizte a nyugalmát. - Sajnálom, ha kényelmetlen helyzetbe hoztalak, fiam. De úgy gondolom, jobb, ha a vendégeid tisztában vannak a... 
a helyzettel. 
- Miféle helyzettel? - érdeklődött a férfi éles hangon. Rachel még soha nem látta 
ilyen mérgesnek. - Most már igazán elég legyen, mama! 
Hannah időközben kiitta a kóláját, és az asztalra tette a poharat. Zavartan nézett 
föl az édesanyjára. Gyűlölte a veszekedést, és az asszony néha azon tépelődött, vajon emlékszik-e rá, mi zajlott Larry és ő közötte. 
- Minden rendben? - mosolygott a kislányára bátorítóan, de Gábriel is észrevette 
Hannah ijedt tekintetét. 
Összeszedte magát, és mosolyt erőltetett az arcára. 
- Akkor megnézzük hát azokat a lovakat, Hannah? 
- Igen, menjünk! 
A kislány várakozásteljesen nézett föl rá. Rachel felsóhajtott. A sors iróniája, 
hogy az a férfi, akit a lánya igazán kedvel, a mai nap után valószínűleg nem fog többé érdeklődést mutatni irántuk. 
- Mami is jöjjön! - tette hozzá Hannah, mikor Gábriel megfogta a kerekes szék 
fogantyúját. 
A férfi összeszorította az ajkát. 
- Ha még mindig jönni akar. 
Rachel azonnal felállt. Bármit hoz is a jövő, kész volt rá, hogy teljesen kiélvezze, 
még ha könnyelműség is. 
- Örömmel - jelentette ki. 
Gábriel megkönnyebbülése olyan nyilvánvaló volt, hogy Rachel legszívesebben 
megölelte volna érte. 
Az út az istállókhoz a kerten vezetett keresztül. Itt minden zöldellt és virágzott. 
Az árnyékos sarkokban a rózsa és a lonc már bimbóval volt tele. 
Elmentek egy úszómedence mellett is, amelyet fenyősövény védett. Hannah csodálkozó szemmel nézte. 
- Ez mind a tiéd? - Elbűvölten nézett föl Gábrielre, aki bólintott. 
- Miért kérdezed? - Rachelhez fordult. - Tud Hannah úszni? 
- Tudott - válaszolta az asszony halkan, és mivel látszott, hogy a férfi folytatásra 
vár, hozzátette -, a baleset előtt. 
- De hát léteznek mozgásterápiás uszodák... - kezdte Gábriel, de rögtön el is hallgatott. - Ne haragudjon, én természetesen nem értek hozzá. 
- De igaza van - vallotta be Rachel, és felsóhajtott. - A pszichiáter is ajánlotta, 
aki Hannah-t kezeli, de csak néhányszor voltunk úszni. 
- 0! - Gábriel kérdően felhúzta az egyik szemöldökét. 
- Igen - Rachel habozott, mert kellemetlen volt erről beszélnie. - Kingsbridgeben nincs nyilvános uszoda. A szomszédos városba kellett utaznunk, és... hát abban 
az időben én egyetemre jártam, és édesanyámnak kellett elvinnie. Mivel pedig ő nem 
tud úszni... 
- Értem - szakította félbe a férfi gyöngéden. - Tapintatlanság volt belebeszélnem. 
Biztosan nehéz a férje halála után egyedül boldogulnia. 
Rachel kihúzta magát. 
- Valahogy megoldjuk. 
Gábriel a fejét rázta. 
- Nem akart kritika lenni. 
- Persze. - Rachel sajnálkozva elmosolyodott. - Azt hiszem, én sem szívesen beszélek a gondjaimról. 
- Aha. - Gábriel az asszony arcát tanulmányozta. - Úgy gondolja, hogy túl kemény voltam az édesanyámmal? 
- Úgy gondolom, hogy aggódik maga miatt. Tényleg beteg volt? - érdeklődött 
óvatosan. 
- Igazán tudni akarja? 
- Ha el akarja mondani... - A férfi pillantása zavarba hozta Rachelt, ezért lesütötte a szemét. - Komoly dolognak kellett lennie, ha nem folytathatta a munkáját. 
- Én döntöttem így - mondta Gábriel érdes hangon. - Nem így akartam, de aligha tudtam volna kímélni magam, ha továbbra is vezérigazgató maradok. 
- Az édesanyja azt állítja, hogy szívrohama volt - jegyezte meg óvatosan. - Maga pedig tagadja. 
- Mert nem volt szívroham - válaszolta a férfi türelmetlenül. - Túlhajtottam magam, ezt nem tagadom. Nem tudtam jól aludni, és nem tudtam összpontosítani. Talán fogytam is valamit, de ez minden. 
-És miért...? 
- Miért állítja anyám, hogy szívrohamom volt? - Gábriel felsóhajtott. - Egy nap 
összeestem az irodában. Az orvos a család régi jó barátja, és ő mondta... 
Rachel tágra nyílt szemmel nézett rá. 
-Ó, Gábriel...! 
Akkor kapott észbe, hogy a keresztnevén szólította, amikor a férfi elmosolyodott. 
- Tehát mégis ki tudja mondani. Amikor Mr. Webbnek szólít, még annál is öregebbnek érzem magam, mint amennyi vagyok. 
- Ezért utazott ide? - érdeklődött Rachel gyorsan. - Nem lett volna jobb egy melegebb vidék? Például Olaszország? 
Gábriel gúnyos pillantást vetett rá. 
- Bizonyára hallotta, hogy egy oxfordi kórházba járok kezelésre. Ki mesélte? A 
barátja, Joe? 
Az asszony elpirult. 
- Az édesanyám. Joe-nak ehhez semmi köze. 
- Valóban? - kérdezte hitetlenkedve a férfi. - Tegnap délután legszívesebben rám 
rivallt volna, hogy tartsam magam távol magától. 
-Nevetséges! Joe... Joe csak jó barátom. 
- Kedveled Joe-t - vetette közbe Hannah, amikor meghallotta az ismerős nevet. 
A nagyi mindig ezt mondja. 
- Igen, kedvelem - hagyta helyben Rachel. - Nagyon régen ismerem. 
- Én pedig nem hiszem, hogy ő megelégszik ennyivel -jegyezte meg Gábriel halkan. - És ezt nem is lehet a szemére vetni. 
Az asszony a fejét rázta. 
- Ez a beszélgetés sehová sem vezet. - A távolban észrevett egy kaput, mire így 
szólt a kislányához: - Nézd csak, Hannah, ott a karámban a lovakat! 
A konyhakertet vadszőlővel benőtt Fal választotta el a mögötte elterülő mezőtől és 
az istállóktól. A kapun áthaladva az ember fehérre meszelt falú istállók és nyeregtároló helyiségek közötti udvarra ért, ahol egy fiatal lány éppen egy sárga kancát csutakolt. Mosolyogva nézett föl rájuk. 
- Ö Kathy Irving, Hannah. - Gábriel megállt, és megkerülte a kerekes széket és a kanca neve Siena. Ez egy olasz város Toscanában. Ott született az édesanyám. 
- Toscana? - ismételte a kislány. 
- Olaszországban van, kicsim. Olaszország pedig Európában - mondta Rachel. 
- Tudom, hol van Olaszország - felelt Hannah gúnyos hangon. Aztán Gábrielhez 
fordulva félénken megjegyezte: - Jó nagy ló, ugye? 
- Igen, de nagyon szelíd - magyarázta Kathy. - Később megmutathatom neked a 
többit is. Nem mind ilyen nagy. 
- Talán sor kerül rá - mondta a férfi. - De előbb gyere, nézd meg Siena kiscsikóját. 0 még az istállóban van. 
- Ez az a csikó, amelyiknek nevet kell választanom? - érdeklődött Hannah lelkesen, és Rachel újra elcsodálkozott azon, milyen gyorsan megnyerte Gábriel a lánya 
bizalmát. - Hol van? 
- Megmutatom. Egyébként méncsikó. 
Nagyon aranyos kiscsikó volt. A szőre valamivel sötétebb, mint az anyjáé, és úgy 
tűnt, hogy alig tud megállni vékony lábán. Nagyon félénk volt, de Gábriel és Hannah 
gyorsan megnyerte a bizalmát. 
A kislány elragadtatva tapsolt. 
-De édes! 
- Igen, csinos állat - hagyta helyben a férfi. - Nem akarod megsimogatni? 
- De igen! 
A kerekes szék a boksz bejáratánál állt, és Rachel nem hitt a szemének, amikor 
észrevette, hogy Hannah a lábát a földre teszi, mintha ki akarna szállni. 
- Én... várj csak...! - kezdte Rachel, de ebben a pillanatban Gábriel odafordult, 
és észrevette, mi történik. 
- Gyere, Hannah! - szólt gyöngéden -, segítek. - Fölvette a kislányt, odavitte a. 
csikóhoz, aki éppen egy szalmakötegből falatozott, aztán Rachel megrökönyödésére 
egyszerűen leállította a földre. 
Rachel ösztönösen odalépett hozzájuk, hogy vigyázzon, nehogy a férfi elengedje 
a kislányt, de az erősen fogta, Hannah pedig úgy el volt ragadtatva a kiscsikótól, 
hogy nem is igazán tudta, mit csinál. 
Gábriel szorításában kinyújtotta a karját, hogy megsimogassa a lovat. 
- Nézd csak! - kiáltott lelkesen, amikor a ló megnyalta a kezét. - Szeret engem! 
- Mert épp akkora vagy, mint ő - magyarázta a férfi. - Melletted nem érzi veszélyben magát. 
- Igazán? 
Hannah odafordult hozzá, és ebben a pillanatban észrevette, hogy áll. Gábriel felé kezdett dőlni, de a férfi azonnal újra felemelte. 
- Na, milyen volt? Álltál, és még csak észre sem vetted. 
Hannah csuklott egyet, és a férfi válla fölött az édesanyjára nézett. 
- Igen, igen, álltam, ugye? Láttad, mami? Alltam! 
-  Igen, láttalak. - Rachel igyekezett leplezni, hogy az előbb csaknem pánikba 
esett. És elnyomta a csalódottságát afölött, hogy sem neki, sem az édesanyjának, sem 
a kezelőorvosnak nem sikerült elérnie, hogy a kislány lábra álljon. Tartózkodóan nézett Gábrielre. - Most viszont Mr. Webbnek vissza kell tennie a kerekes székedbe. 
- Muszáj? 
- Sajnos, igen. - Rachel nem volt tekintettel lánya legörbült ajkára, sem arra a felismerésre, hogy fölöslegesen szigorú. - Az orvosa biztosan nem örülne, ha tudomására jutna, hogy egész nap téged cipel. 
Gábriel összeszorított szájjal visszaültette a kislányt a székbe. Ekkor belépett 
Kathy Irving, és leguggolt Hannah mellé. 
- Eljössz most velem, hogy megnézd a többi lovat? - kérdezte, és Hannah lelkesen bólintott, aztán elmesélte a lánynak, hogy az előbb felállt, mert meg akarta simogatni a kiscsikót. 
- Lehet, hogy később megmutatom neked - tette hozzá. 
- Ma már nem -jelentette ki Rachel, jól tudva, hogy eltúlozza a lánya iránti aggodalmát. Aztán Kathyhez fordulva így szólt: - De biztos vagyok benne, hogy szívesen megnézné a lovakat. Én is jövök. 
- Nem! - tiltakozott a kislány. - Nem akarom, hogy velünk gyere, mami. Elég 
nagy vagyok már. 
-Hát jó. 
Rachelnek elszorult a torka. Persze, hogy elég nagy már. Hiszen iskolába is egyedül jár. Ennek ellenére meggyőződése volt, hogy Hannah mostani függetlenségi törekvéséért Gábriel a felelős, és ez egyáltalán nem tetszett neki. 
Kathy elmosolyodott, miközben megmarkolta a kerekes szék fogantyúját. 
- Vigyázni fogok rá, Mrs. Kershaw - mondta, és futólag a főnökére nézett. - Csak 
a karámig megyünk, jó? 
- Rendben. - Gábriel biztosan már előre megmondta a lánynak a nevemet, gondolta Rachel. - Szia, kincsem! Ügyes légy! 
- Mindig ügyes vagyok - válaszolt Hannah barátságtalanul. - Szia! - Ezúttal nem 
fordult vissza. 
Rachel elindult volna utánuk, de a férfi megfogta a kezét, hogy visszatartsa. 
Várjon! - Kilépett a bokszból, és becsukta az istállóajtót. - Hagyjon időt nekik! 
Ugye nem akarja azt éreztetni Hannah-vaí, hogy nem bízik meg benne? 
Az asszony kiszabadította a kezét. 
- Nem kell megmondania, hogyan viselkedjem a lányommal - felelte hűvösen. 
Ezután a kis... színjáték után nyilván szakértőnek hiszi magát. 
Gábriel elállta előtte az utat. 
- Mivel haragot táplál irántam magában, nem fogja föl, hogy én semmit sem csináltam. Hannán egy pillanatig egyedül megállt a lábán. Miért baj ez? 
Rachel nem tudott semmit felhozni ez ellen. Viszont nem lehetett a férfié az utolsó szó. 
- Hiú ábrándokat kelt benne. 
- Miért? Nem maga mondta nekem, hogy a bénasága csak átmeneti jellegű, és inkább lelki okai vannak? 
Rachel összeszorította a száját. 
- Egyáltalán nem kellett volna erről beszélnem magával. 
- Miért nem? - Az asszony megrémült, mert Gábriel egy lépéssel közelebb jött 
hozzá. - Attól fél, hogy a lányának kevésbé lesz szüksége magára, ha újrajárni fog? 
- Nem! - háborodott fel Rachel. - Hogyan vádolhat meg ilyesmivel? Épp olyan 
nagyon szeretném, mint... mint mindenki más, hogy Hannah újrajárni tudjon. 
- Jó. - A férfi kinyújtotta a kezét, és egy hajtincset Rachel füle mögé simított. 
Teljesen természetes lenne, ha aggályai volnának. Végül is nagy csapás lehetett, 
hogy elveszítette a férjét. 
Rachel ellökte Gábriel kezét. 
- Csak nem hiszi, hogy Larry halála után értelmetlenné vált az életem, és Hannah 
csak eszköz a cél érdekében? 
-Akkor mesélje el! 
- Nem szándékozom bármit is elmondani - tiltakozott az asszony dühösen. - És 
most kérem, menjen az utamból! 
Rachel egy lépést tett előre, de Gábriel nem tért ki az útjából, így egyenesen beleütközött. Miután egy pillanatig dermedten állt, hirtelen hátralépett, erre beverte a 
fejét a boksz falába. Felkiáltott, pár másodpercig szédelgett, de még mielőtt kitapinthatta volna a fájdalmas pontot, Gábriel a két kezébe fogta a fejét, és óvatosan dörzsölgetni kezdte az ütés helyét. 
- Jól van? - A homlokát ráncolta, mert amikor a duzzadt helyhez ért, az asszony 
összerándult. - A fenébe is, Rachel, ne tegyen úgy, mintha bántanám! Nem okozok 
fájdalmat. 
Az asszony óvatosan megrázta a fejét. 
- Az én hibám. - Érezte, hogy kezd pánikba esni. Túl közel volt hozzá a férfi, az 
inggallérja kigombolva, kilátszott lebarnult nyaka. - Ügyetlen voltam. 
Gábriel ujjai az asszony füle mögötti érzékeny pontot érintették. 
- Sajnálom. 
-Kérem... 
Rachel nem tudta, meddig bírja még elviselni ezt az érzést anélkül, hogy elárulná 
magát. A férfi valószínűleg észre sem vette, hogy combja az övéhez ér, hogy csuklójával a nyakát simogatja, és hogy a méreg, amelybe tudatosan lovalta bele magát, 
közben egészen más jelleget öltött. 
Olyan egyszerű volna csak meg kellene érintenie Gábriel csuklóját, vagy az arcát. Akaratlanul is az jutott eszébe, vajon mit tenne, ha az ajkát az övéhez érintené... 
- Ne nézzen így rám! - tört ki a férfi. - A fenébe is, Rachel, ne hozzon olyan helyzetbe, hogy még jobban gyűlöljem magam! 
- Nem tudom, hogy mit... 
- Dehogynem tudja - szakította félbe Gábriel dühösen. - Sajnál engem. Pedig azt 
hittem, hogy már elmagyaráztam. Nem vagyok rokkant, Rachel. Férfi vagyok. Nem 
a sajnálata kell, hanem... A pokolba is, bárcsak tudná! 
- Gábriel... - suttogta az asszony. 
A férfi nagyot sóhajtott, és a kezét Rachel nyakára csúsztatta. Egy újabb mély sóhajtás után hirtelen magához ölelte, és ajkát az asszonyéra szorította. A vágy győzedelmeskedett. Rachel a férfi ingébe mélyesztette ujjait. Örült, hogy a boksz falának 
támaszkodik, különben a lába biztosan felmondta volna a szolgálatot. Talán még magával is rántotta volna Gábrielt, aki testét az övéhez préselte. Mi van vele? A környék tele van istállófiúkkal. Az egész világnak tudni kell róla, hogy mennyire vágyakozik ez után a férfi után? 
Micsoda? 
Gábriel a kezét a blúza kivágásába csúsztatta. Rachel mellbimbói megkeményedtek és bizseregtek, s az asszony nem tiltakozott, amikor a férfi egyik lábát a combja 
közé nyomta. Csak attól félt, hogy észreveszi, milyen őrülten kívánja. 
Közben tisztában volt vele, hogy semmi értelme letagadni, mit akar. Bármilyen 
őrültségnek tűnhet, és bármilyen őrültség valójában - le akart feküdni a férfival. Itt, 
most, vagy amikor ő akarja. Teljesen mindegy. Úgy érezte, hogy elemészti a vágy. 
- Ó, Rachel! 
A fájdalmas kiáltás, és az a felismerés, hogy Gábriel is egész testében remeg, észre térítette. Bár még mindig forró csókokkal borította az arcát, Rachel érezte, hogy a 
férfi mérges rá, mert ujját a vállába mélyesztette. Amikor aztán hirtelen elengedte, 
Rachel megpróbálta eltitkolni a csalódottságát. 
. - Ezt nem tehetjük. 
-Nem. 
Rachel maga sem tudta, hogyan volt képes kimondani ezt, és összeszedni magát 
legalább annyira, hogy némileg méltóságteljesen kiegyenesedjen. Pedig a lelke mélyéig felkavarta, ami történt, és nem tudta, hogyan fogja túlélni a nap hátralévő részét, miközben úgy tesz, mintha ez a szenvedélyes közjáték neki is olyan keveset jelentett volna, mint látszólag Gábrielnek. 
-  Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. - A férfi remegő kézzel a hajába 
túrt. A tövénél nedves volt, de Rachel nem tudta, hogy ezt jó vagy rossz jelnek tekintse-e. - Most biztos azt gondolod, hogy előre elterveztem. 
- Miért? Talán nem? - suttogta Rachel. 
A férfi arcvonásai haragról és önutálatról árulkodtak. 
- Természetesen eljátszottam a gondolattal, mit tennél, ha hozzád érnék - válaszolta végül. - Őszintén szólva, alig gondolok másra, amióta... először találkoztam 
veled. Biztos voltam benne, hogy soha nem randevúznál velem, ezért sikerült elnyomnom magamban a legbelső vágyaimat. - Elhúzta a száját. - Sajnálni való, igaz? 
Rachel lehajtotta a fejét. 
- Szerintem nem - felelte halkan. - Hacsak nem sajnálod, hogy mégérintettél. 
- Ez meg mi akar lenni? Épp most mondtam, hogy mit érzek irántad. 
- Nem azt mondtad. - Az asszony Gábriel szemébe nézett. - Csak azt, hogy dühös 
vagy magadra, mert engedtél valaminek, ami nekem teljesen természetesnek tűnik. 
- Igen, ez igaz - mondta a férfi, bár láthatóan nem hitt Rachelnek. - Most majd 
mindjárt kijelented, hogy megérted, miért rohantalak le az első adandó alkalommal. 
Az asszony megrázta a fejét. 
- Megcsókoltál, ez volt az egész. - Tétovázott. - Nem történt semmi különös.. 
- Valóban? - A férfi arckifejezése elsötétült. - Ez azt jelenti, hogy mindig hagyod, 
hogy a férfiak így közeledjenek hozzád? És nem találsz benne semmi rosszat, hogy 
gyakorlatilag majdnem elcsábítottalak? 
- Persze, hogy nem... 
Rachel megrémült, mert a férfi nem hagyott neki időt, hogy megmagyarázza, csak 
meg akarta őt nyugtatni. 
- Akkor én reménytelenül régimódi vagyok -jelentette ki Gábriel élesen. - Teljesen megfeledkeztem róla, hogy a nők manapság egyenjogúak - minden tekintetben. 
- Én nem vagyok olyan - tiltakozott az asszony, de a férfi nem figyelt rá. 
- Gondolom, Andrew így viselkedett veled, igaz? - Megvetően elhúzta a száját. 
Lehet, hogy tanácsot kellett volna kérnem tőle, mielőtt ilyen veszélyes dologba kezdek. 
0 biztosan nem kért volna bocsánatot valamiért, amiben nem volt semmi különös. 
- De Gábriel! - Rachel lehunyta a szemét, mert nem bírta elviselni a férfi meggyötört tekintetét. - Ami köztünk történt, annak semmi köze Andrew-hoz. Legalábbis ami engem illet. 
- És elvárod tőlem, hogy ezt el is higgyem? - kérdezte a férfi keserűen. 
Az asszony hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. 
- Egyáltalán semmit sem várok el tőled. - Kinyitotta a szemét, és megkeményítette magát. - Egyáltalán nem értelek. És nem tudom, hogy mit akarsz hallani tőlem. 
De soha nem feküdtem le a fiaddal. Úgy, és most, ha félreállnál az utamból... 
Gábriel felsóhajtott. 
- Még ne menj el, Rachel! - A férfi is kimerültnek látszott. - Beszélnünk kell. 
Nem tudta tovább folytatni, mert amikor vissza akarta tartani az asszonyt, megcsörrent mögöttük egy vödör. Az egyik istállófiú jött be, hogy vizet adjon a lovaknak, és vidáman intett a férfi felé. 
- Remélem, nem zavarok, uram. 
Az asszony felhasználta az alkalmat, és gyorsan kiment az istállóból. 
6. FEJEZET 
Hétfőn reggel háromnegyed hétkor csörgött Rachel ébresztőórája. Az asszony legszívesebben ágyban maradt volna, de hallotta, hogy édesanyja a szomszédos fürdőszobában mosakszik, így aztán összeszedte magát. Ha valamiért gyanút fog, akkor 
egész nap nem száll le róla. Eddig el tudta terelni a figyelmét Hannah sikerélményével, és előítéletei ellenére Mrs. Redfern nagyon megdicsérte a kislányt, aki lelkesen 
mesélt a látogatás részleteiről. 
Hannah aznap valóban elemében volt. Kockacukorral etette a lovakat, és élvezte, 
hogy kivételesen a társaság középpontjában lehet. Most először látta Rachel újra 
olyannak, mint amilyen a baleset előtt volt - vidámnak és magabiztosnak. 
Csak az volt a baj, hogy mindezt Gábrielnek köszönhette. 0 volt, aki meghívta, 
aki megcsókolta, aki figyelmet szentelt Hannah-nak, amit a gyerek olyan régen nélkülözött. 
Az istállóban történt kínos jelenet után attól félt, hogy a férfi esetleg a lányán fogja a mérgét kitölteni. Épp ellenkezőleg történt. Gábriel még figyelmesebb volt 
Hannah-val, mintha csak be akarta volna bizonyítani, hogy ő más, mint a fia. 
Mintha Rachel valaha is azt hitte volna, hogy olyan. 
Hannah a reggelinél nagyon beszédes volt, és tovább mesélte Copley-beli élményeit. Előző este arról számolt be a nagymamájának, hogy hogyan simogatta meg a 
kiscsikót, és hogy még mindig nem döntötte el, mi legyen a neve, most pedig a 
Gábriel és Mrs. Webb közötti vitáról beszélt. 
Rachel észrevette az édesanyja szemében felcsillanó fényt, és elnyomott egy sóhajt. 
- Nem vitatkoztak. - Szemrehányó tekintettel nézett a lányára. - Fejezd be a reggelit, mert el fogsz késni! 
- 0 ráér-jelentette ki Mrs. Redfern önelégülten. - Te fogsz elkésni, ha nem sietsz, 
Rachel. 
- De vita volt - folytatta Hannah, nem zavartatva magát -, Gábriel mamája azt 
mondta, hogy szívrohama volt - tette hozzá büszkén -, ő meg azt állította, hogy nem. 
-  Szívrohama... - ismételte meg Mrs. Redfern elgondolkodva. - Hát ezért jött 
vissza Copleyba! Tudtam én. Komoly oka kellett, hogy legyen. 
- Nem volt szívrohama - ellenkezett Rachel izgatottan, miközben felállt. - Szóval, légy szíves, ne híreszteld! Csak... túlterhelte magát, és pihennie kell. Ennyi az 
egész. 
- Ahogy gondolod. 
- Tudom - válaszolt Rachel élesen, és mérges pillantást vetett a lányára. - Ázt hittem, nem fogod kipletykálni Gábrielt, miután olyan kedves volt hozzád tegnap. 
Hannah ajka remegni kezdett. 
- Nem pletykáltam. 
- De igen. Ne felejtsd el, amit mondtam. Tulajdonképpen egyáltalán nem a te fülednek volt szánva a beszélgetés. 
- Talán be kellett volna csuknia? - kérdezte Mrs. Redfern ingerülten. 
Rachelnek feltűnt, hogy édesanyja alig figyelt oda, amikor Hannah a lovakról mesélt, de amikor Webbékre terelődött a szó, rögtön felkapta a fejét. 
Hannah tudja, mi erről a véleményem. - Fogta a kabátját és a táskáját. - Szervusztok! - Megpuszilta kislánya arcát. - Legyen jó napotok! 
A busz az orra előtt ment el, ami nem lepte meg különösebben. Most mehet gyalog. Remélte, hogy már nem lesz több ideje a tépelődésre, mert egyfolytában az előző napi eseten járt az esze. 
Nem mintha bármi kínos dolog történt volna az istállóbeli közjáték után. Hannah 
végig velük volt, és vidáman fecsegett. Megkérdezte Gábrielt, hogy újra eljöhet-e, és 
hogy lovagolhat-e valamelyik lovon. A férfi azt válaszolta, hogy ahhoz különleges 
nyeregre van szükség, és majd bérel egy lovasistállóból. 
Rachel tiltakozott, mert a lovaglás nem tartozott a Hannah részére javasolt tevékenységek közé, és a lányára pillantva hozzátette, hogy a gyerekek pónilovon szokták kezdeni. Hannah bánatára ezután ejtették a témát, és Rachel azzal indokolta a viselkedését, hogy úgysem tudná a lovaglóórákat fizetni. 
A közös ebéd során is rosszul érezte magát, bár Gábriel édesanyja nem evett velük. Attól eltekintve, hogy mérges volt a férfira, ahhoz sem volt hozzászokva, hogy 
kiszolgálják, ráadásul idegenek, akik joggal kérdezhetik, hogy a munkaadójuk vajon 
miért kezd olyan nővel, mint ő. 
Ezzel szemben Gábrielen semmi sem látszott. Vele is fesztelenül beszélgetett, 
amikor olyan ártatlan dolgok kerültek szóba, mint például az időjárás. Mindenesetre 
sikerült elérnie, hogy Hannah ne vegyen észre semmit. 
A kislány nagy bánatára ebéd után rögtön hazaindultak. Valószínűleg azt remélte, 
hogy délután még egyszer elmehet az istállókhoz, de Rachel közölte, hogy ez szóba 
sem jöhet. Mindenesetre Gábriel hitetlen pillantást vetett rá, mikor azt állította, hogy 
otthon még egy csomó köny velnivaló vár rá. 
Mi van veled? - kérdezte most magát, amikor észrevette, hogy gyorsabban hajt a 
megengedettnél. Lehet, hogy többé nem fogja látni a férfit, de talán nem is akarja. 
Talán nem is olyan biztos, hogy más, mint Andrew. 
A nap még rosszabbul folytatódott, mint ahogy elkezdődött. Az első vendégek 
megérkeztek, mielőtt a kávé elkészült volna. Aztán lerobbant a kemence, amit Joe átmenetileg megjavított. Mire Stephanie megérkezett, Rachel már a lasagnét készítette, 
amelyet sokan szoktak ebédre rendelni. Egy sütővel aligha tudják mind elkészíteni. 
- Próbáltad elérni Joe-t? - kérdezte Stephanie, miközben egy pillantást vetett a 
rossz sütőre. - Talán még egyszer meg tudná javítani. 
- Amikor legutóbb itt volt, azt mondta, hogy újat kell vennem - válaszolta az aszszony, aki nem akarta bevallani, hogy egészen más okból nem akarja Joe-t felhívni. 
Már nem tud alkatrészt szerezni hozzá. 
-Mégis... 
- Változtatok az étlapon - jelentette ki Rachel színtelen hangon. - Ma levest és 
salátát fogunk ajánlani, és reméljük, hogy senki sem rendel mást. Végszükség esetén 
használatba vesszük a mikrosütőt. 
Stephanie elgondolkodva nézett a barátnőjére. 
- Felhívod Joe-t, vagy nem? 
- Most nem. - Rachel kerülte a tekintetét. - Végre, itt van Patsy is! Azt hittem, 
már sose jön. 
- Még csak fél tíz van - emlékeztette Stephanie szárazon, miközben maga elé kötötte a kötényét. - Elárulod végre, miért nem akarod felhívni Joe-t? Hadd találjam ki: 
rád szállt, te pedig leráztad magadról. 
- Honnan tudod egyáltalán, hogy ott volt? - tört ki Rachel. 
Stephanie önelégülten mosolygott. 
- Hiszen mindenki ott volt. Még Gábriel Webb is. - Összehúzott, kíváncsi szemmel nézett a barátnője arcába. - Sokáig maradt még, miután elmentem? 
- Joe? - Rachel úgy tett, mintha félreértette volna a kérdést. - Ő szombaton egyáltalán nem volt itt. És nem erőltette rám magát, tehát nem volt miért leráznom. 
- Gábriel Webbről beszéltünk, Rachel - emlékeztette Stephanie. - Találkoztok még? 
- Nem tudok róla. - Az asszony elfordult, hogy üdvözölje Patsyt, de a barátnője 
nem hagyta annyiban. 
- És miért nem? Úgy láttam, hogy nagyon érdeklődik irántad. 
- Ez itt most kihallgatás? Megittunk együtt egy teát. Hannah kedveli őt. Megbeszélhetjük végre, mit adunk ebédre? 
- Mi a baj? - kérdezte Patsy. 
Rachel kapott az alkalmon, és elmesélte neki, hogy megint elromlott a sütő. A fiatal lány azt javasolta, hogy menjenek el a pékhez, és hozzanak baguette-et. 
- Változatosságképpen ajánlhatnánk kenyeret sajttal - folytatta. 
Az asszony elismerően bólintott. 
- Jó ötlet. - Aztán Stephanie-hoz fordult, és hozzátette: - Később majd felhívom 
Joe-t. Amíg nyitva vagyunk, úgysem csinálhat semmit. 
- Valószínűleg nem - vonta meg a vállát Stephanie. - Jó, akkor milyen levest írjunk az étlapra? 
A vendégek nem voltak elragadtatva a megváltozott kínálattól, de Rachel biztosította őket, hogy ez csak kivételes alkalom, bár fogalma sem volt róla, miből vesz másik kemencét, akár használtat is. Azonkívül kételkedett benne, hogy Joe megbocsátja a visszautasítást, pedig most nagyon rá volt szorulva a segítségére. 
Fél kettő tájt, amikor már a legtöbb ebédvendég eltávozott, Gábriel lépett a kávézóba. 
Patsy volt az első, aki észrevette, és rögtön odalépett a pulthoz, ahol Rachel éppen a tányérokat rendezgette. 
- Az az ember már megint itt van - suttogta. 
-  Milyen ember? - Stephanie rögtön hátrafordult. A szeme felvillant.- Jaj, 
Rachel, remélem, nem azért jön, hogy megkóstolja a híres lasagnénkat. 
Az asszony elnyomott egy sóhajt. Rosszul néz ki, ez volt az első gondolata, aztán 
azt mondta magában, hogy nem érdekli. A férfin fekete dzseki volt, és antracitszürke nadrág. Sötét arcszíne ellenére nagyon sápadtnak tűnt. 
- 0, idejön! - A hangsúlyából ítélve Stephanie számára ez volt a nap fénypontja. 
Kiszolgálod, vagy meghagyod nekünk, Patsyvel? Tudhatná már, hogy ez nem önkiszolgáló étterem. 
Rachel összeszorította a száját. 
- Majd én elintézem. - Megrémült. Mit akar itt Gábriel? Csak nem akarja megszégyeníteni azzal, hogy közli vele, amit Hannah jelenlétében nem mondhatott el? 
A férfi odalépett a pulthoz. Bár meleg nap volt, a kezét zsebre téve tartotta. 
Stephanie tapintatosan visszavonult a konyhába, Patsy pedig az asztalokat kezdte leszedni. 
Rachel szégyenkezve gondolt arra, milyen látványt nyújthat. Az elromlott sütő 
miatti méregtől kipirult az arca, haját ideiglenesen a Stephanie-tól kért hajtűkkel tűzte fel, a köténye pedig csupa folt. 
Mosolyt erőltetett az arcára, és a pulthoz lépett. 
- Teát? - kérdezte hűvösen. 
Gábriel gúnyosan elmosolyodott. 
- Köszönöm, nem. - Tüzetesen megvizsgálta az asszony kipirult arcát. - Mi a baj? 
- Nem tudom, mire gondol. - Rachel szándékosan magázta a férfit. - Általában 
teázni szokott idejárni, nem? 
-Nem így értettem, és ezt maga is nagyon jól tudja. Valami történt. Olyan ijedtnek látszik. Csak nem az én megjelenésem okozta? 
- Csak beképzeli magának. Megmondaná végre, hogy mivel szolgálhatok? 
- Rendben. - Gábriel összeszorította a száját. 
Rachel tudta, hogy udvariatlan volt, de nem tehetett róla. 
- Tehát hozhatok valamit, vagy nem? 
- Nem azért jöttem, hogy kiszolgáljanak - válaszolt a férfi színtelen hangon. - Beszélnem kell magával. 
- Nem kell. - Rachel zavartan nézett körül. - Tegnap már mindent elmondtunk 
egymásnak. 
- Miért beszélnek a nők mindig közhelyekben? - kérdezte Gábriel lemondóan. 
 
 
Ugy érzem, rossz néven vette, amit magáról és Andrew-ról mondtam. De biztos, 
hogy nem bánja jobban, mint én. 
- Ezt megnyugtatásul szánta? 
- Nem. Csak szegényes próbálkozás, annak magyarázatául, hogy az emberek idegességükben néha mondanak dolgokat, amelyeket nem gondolnak komolyan. A fenébe is, Rachel, kijöttem a gyakorlatból, régen volt dolgom nővel, főleg olyanokkal, 
akik sokkal fiatalabbak nálam. 
- Aha - szólt az asszony gúnyosan. - Most mindjárt az következik, hogy a felesége halála óta nem volt senkije! És mindez már... tíz éve? 
- Tizenkettő -javította ki gyorsan Gábriel. Kihúzta az egyik kezét a zsebéből, és 
végigsimított a haján. - Természetesen voltak nők az életemben Celeste. halála után. 
Végül is nem vagyok szerzetes. 
- Na ugye! - mondta Rachel diadalmasan. 
Gábriel arca elsötétült. 
- A különbség az, hogy nem számított, mit gondolnak rólam. - Türelmetlenül végignézett a csaknem üres kávézón, és mély lélegzetet vett. - Bizonyára megőrültem, 
hogy azt reméltem, meghallgat. - Elfordult. - Megyek. Talán később több szerencsém lesz. 
És lehet, hogy nem, gondolta az asszony boldogtalanul, miközben a férfi után nézett. Lehet, hogy meg sem próbálja többé. 
- Mi történt? - kérdezte Stephanie kíváncsian. 
Rachel felsóhajtott. 
- Semmi. - Nem volt kedve beszélni róla. - Telefonálok Joe-nak. Megnézhetné a 
sütőt zárás után. 
Barátnője felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. 
Joe öt körül érkezett. Kedvesen válaszolt, amikor Rachel a mobiltelefonján felhívta, így elmúlt az asszony lelkiismeret-furdalása. Stephanie és Patsy már negyedórája elment, mert elintéznivalójuk volt. 
- Köszönöm, hogy ilyen gyorsan jöttél - mondta Rachel. - Tényleg úgy fest, hogy 
másik sütőt kell vennem. 
Joe letette a szerszámostáskáját, és vizsgálgatni kezdte az elromlott szerkezetet. 
Mi történt? 
- Ma reggel nem indult be. - Az asszony a pultra támaszkodott. - Meg kellett változtatnom az étlapot. 
- Aha. - Joe elővett egy csavarhúzót, és nekilátott a munkának. 
Rachel kihúzta magát, és mély lélegzetet vett. 
- Kérsz egy kávét? 
- Nem, köszönöm, de valami hideg jólesne. Kinn borzasztó meleg van. 
- Tényleg? - Észre sem vette. - Mit szólnál egy kólához? 
- Jó lesz, köszönöm. 
Joe nem nézett fel a munkájából. Rachel odament a hűtőszekrényhez, és kivett 
egy üveg kólát. Talán Joe megértette a célzást. Amióta a kávézót vezeti, Joe sokszor 
kisegítette, de ő mindig kifizette a munka árát. 
- Nagy a baj? - érdeklődött néhány perc múlva, amikor a férfi kis szünetet tartott, 
és ivott egy kortyot. 
- Igen. - Joe hűvös tekintettel vizsgálgatta Rachelt. - Feltétlenül venned kell egy 
újat. 
- Ó, istenem! - Rachel épp ettől félt. - És most mit csináljak? 
Tulajdonképpen inkább csak saját magának szánta a kérdést. Joe viszont magára 
vette. Összefonta a karját a mellkasán. 
- Segítsek? 
Az asszony habozott. 
- Úgy érted, egy kemencével a pékségből? 
Joe elgondolkodva figyelte. 
- Van egy másik lehetőség. Félretettem némi pénzt. Befektetném a kávézódba. 
Mindkét sütő öreg. Az egész konyhát fel kellene újítani. 
Rachel alig bírta leplezni a meglepődését. 
- Ez azt jelenti, hogy kölcsönadnád nekem a pénzedet, hogy felújíthassam a konyhát? - A fejét rázta. - Ó, Joe, igazán kedves tőled, de nem vállalhatok további kölcsöntörlesztést. Ha a bank. 
- Ki beszélt itt kölcsönről? - szakította félbe Joe az asszonyt. - Résztulajdonról 
beszélek, Rachel. Neked pénzre van szükséged. Nekem van. Ilyen egyszerű. 
- 0, nem - tiltakozott az asszony. - Ez... - nem akarta megsérteni Joe-t, és nem tudta, hogyan adja értésére, hogy társulásról szó sem lehet. - Nagyon kedves tőled, hogy 
felajánlod, Joe, de hát... szóval, ez az én üzletem. És szeretném, ha így is maradna. 
- Akkor mit javasolsz? - érdeklődött a férfi kihívóan. 
- Nem tudom - felelte Rachel. - Ha szerzel egy kemencét a pékségből, talán meg 
tudom győzni Mr. Lawrence-t, hogy jó helyen van a pénze nálam. Hiszen, ha bezár a 
kávézó, nem tudom törleszteni a kölcsönt, igaz? - Kényszeredetten elnevette magát. 
- Lehet, hogy van már másik vevőm a pékségbeli kemencére - szólalt meg Joe. 
Amikor legutóbb beszéltünk, azt mondtad, hogy neked túl drága. 
- De hát akkor még... 
.   - Mielőtt az öreg Webb érdeklődni kezdett utánad - hányta a szemére. - Tudom. 
Láttam, ahogy szombaton utánatok ment. 
Rachel csalódottan nézett rá. 
-  Azt akartam mondani: akkor még nem tudtam, hogy ilyen súlyos a helyzet. 
Egyébként a Mr. Webb-bel való barátságom nem tartozik rád. 
- Barátság? Szóval így hívod? - kérdezte Joe élesen. - Nem veszed észre, mit akar 
tőled? Kóstolót abból, amit a fia kapott tőled! 
- Hogy merészeled? 
- Igenis, merészelem, mert sokat jelentesz nekem. - Joe arca elvörösödött. - A fenébe is, Rachel, nem akarok neked fájdalmat okozni, de nem képzelheted, hogy csak 
társalogni akar veled. 
Rachelnek hirtelen hányingere támadt. 
- Miért, szerinted mit akar tőlem, Joe? Nagyon szeretném tudni. 
- Hiszen tudod. - Joe letette a kólásüveget, és odalépett az asszonyhoz. - Természetesen le akar feküdni veled. - Megfogta a nő vállát, és kissé megrázta. 
- Ne nyúlj hozzám! - kiáltott rá Rachel, mert nem tudta elviselni Joe érintését. 
Hiába igyekezett kiszabadulni a szorításából. Elfordította a fejét, de a férfi föléje hajolt, hogy megcsókolja. 
- Gyere, Rachel! - suttogta az asszony forró arcába -, hiszen ugyanúgy akarod, 
ahogy én. 
- Azt nem hiszem - szólalt meg a következő pillanatban egy jól ismert hang. 
Rachel odanézett. Gábriel állt a küszöbön. 
Joe megfordult, és villámló szemmel, kihívóan vetette oda: 
- Ki kérdezte a véleményét? És egyáltalán, mit keres itt? Rachel biztosan nem hívott volna ide, ha tudja, hogy idejön. 
Rachel megállapította, hogy Gábriel időközben átöltözött, most sötét öltönyt viselt. 
- Maga hívta ide, Rachel? - kérdezte homlokráncolva. 
-Igen, de... 
- Többet nem is kell tudnod, haver - vetette közbe Joe, és megkerülte a pultot. 
Rachelnek nincs szüksége rád. Van elég barátja, aki gondoskodik róla. Barátok, akik 
nem várnak ellenszolgáltatást, ha segítenek neki. 
- Mint például maga? - kérdezte Gábriel hanyagul. 
Joe elvörösödött. 
- Mit akar ez jelenteni? 
- Hiszen nyilvánvaló. - Gábriel egy lépéssel közelebb jött. - Milyen ellenszolgáltatást várt azért, mert - hogyan is nevezte? - kisegítette Rachelt? 
- Maga... - Joe rá akart támadni, de az asszony utána vetette magát, és megragadta a karját. 
- Megőrültél? - kérdezte. 
Joe dühös pillantást vetett rá. 
- Talán még véded is? - Megpróbálta kiszabadítani a karját. - Nem hagyom, hogy 
sértegessenek, pláne nem, hogy egy ilyen alak... 
- Meg akarod verni? - kiáltott Rachel, miközben futó pillantást vetett Gábriel közömbös arcára. - Már látom is magam előtt az újságcikket: Helybéliek rátámadtak 
a gyárigazgatóra. Joe Collins villanyszerelő bíróság előtt, a befolyásos üzletember 
ellen elkövetett testi sértésért. Hát tessék, tedd tönkre magad! 
Joe kiszabadította magát az asszony kezéből, de ahelyett, hogy Gábrielre támadt 
volna, karját a pultra téve hátával nekitámaszkodott, ezzel is mutatva, hogy uralja a 
helyzetet. 
- Rachelnek igaza van -jelentette ki gúnyosan. - Nekem nincs a zsebemben a fél 
városi tanács. Miért is kockáztatnám meg, hogy egy ilyen senkiházi miatt elveszítsem a vállalkozásomat? 
- Azt hiszem, most jobban teszi, ha elmegy - jelentette ki Gábriel nyugodtan. 
Feltéve, hogy Rachel nem csak az én kedvemért csinált úgy, mintha... 
A vér az asszony arcába szökött. 
- Joe azért jött, hogy megnézze az egyik sütőt. Mielőtt maga belépett... azt mondta, hogy újat kell vennem. 
- És éppen vigasztalta? - kérdezte a férfi. 
- Nem - válaszolta Rachel élesen. - Már... - rövid pillantást vetett Joe-ra -, éppen menni készült. 
- Rachel! - Joe arca elvörösödött. - Csak nem akarod tényleg, hogy elmenjek? 
Amikor az asszony nem válaszolt, még hozzátette: - Ha most elmegyek, többé nem 
jövök vissza. 
- Sajnálom, Joe - szólalt meg Rachel, és elfordult tőle. 
A szerelő halkan káromkodva összeszedte a szerszámait, kiviharzott, és bevágta 
maga mögött az ajtót. Gábriel utat engedett neki, de Joe pillantásra sem méltatta. 
Rachel biztos volt benne, hogy most őt hibáztatja a történtekért, és nem szívesen 
gondolt arra, mit fog szólni az édesanyja, ha megtudja. 
Egy ideig csönd uralkodott. Végül az asszony megkerülte a pultot, és szemügyre 
vette a káoszt, amelyet Joe maga után hagyott. Mindenhonnan drótok lógtak, a földön szanaszét csavarok, kapcsolók és egyéb fém alkatrészek hevertek. 
- Feltételezem, hogy ez az elromlott sütő. 
Rachel csak most vette észre, hogy a férfi követte őt, és most ott állt mellette. 
Igen - válaszolta kényszeredetten, és remélte, hogy Gábriel nem gondolja, hogy tőle vár segítséget. - Másik szerelőt kell keresnem. 
- Nem azt mondta, hogy Collins szerint nem lehet megjavítani? 
- De igen - habozott -, viszont szeretném valaki más véleményét is hallani. 
- Miért? - A férfi pillantása megmagyarázhatatlan volt. - Feltételezi, hogy hátsó 
gondolatai voltak? Hogy nyomósabb oka legyen... az ellenszolgáltatásra? 
Rachel gondolkodás nélkül felemelte a kezét, hogy pofon vágja, de a férfi gyorsabb volt. Elkapta a karját. 
- Lehet, hogy azt hiszi, nem vagyok igazi férfi, de nem hagyom, hogy megüssön 
azért, mert feltettem egy jogos kérdést. 
Rachel összeszorította a száját, hogy a férfi ne lássa, remeg az ajka. 
- Jogos kérdést? - Közel járt ahhoz, hogy kijöjjön a sodrából. - Arra célzott, hogy 
hagytam volna magam... lerohanni, mert a segítségére volt szükségem. 
- Aligha. - Gábriel elengedte az asszony kezét és lemondóan sóhajtott. - Nekem 
is az a véleményem, hogy másik szerelőt kell hívnia. 
- Ha így gondolja. - Hirtelen nagyon butának érezte magát. - Majd utánanézek a 
telefonkönyvben. 
Gábriel tétovázott. 
- Egyébként segíthetek valamiben? 
- Nem, köszönöm. - Rachel keresni kezdte a pult alatt a telefonkönyvet. 
- Ne engem hibáztasson Joe viselkedéséért! - mondta a férfi szenvtelen hangon. 
Collins egyértelműen túl messzire ment. 
- Tudom. 
- Mi lenne, ha segítenék másik szerelőt hívni? Megígérem, hogy én nem rohanom 
le, ha igent mond. 
Rachel lopva a férfira nézett. 
- Nem muszáj segítenie. 
- A pokolba is! A gyáramban legalább egy tucat villanyszerelő dolgozik! Idehívhatom egyiküket. 
- És nem lesz kifogásuk az ellen...? Nem. Persze, hogy nem. És gondolja, hogy 
értenek hozzá? 
- Néhányan biztosan - válaszolt Gábriel. - Feltételezem, hogy a gyár étkezdéjében is vannak ehhez hasonló sütők. 
- Hát jó, köszönöm. 
A férfi elővette a mobiltelefonját, tárcsázott, és valakinek elmagyarázta a helyzetet. Amikor befejezte a telefonbeszélgetést, folytatta: 
- Körülbelül - egy pillantást vetett az órájára -, húsz perc múlva itt lesz egy szerelő. Tud várni addig? 
- Természetesen - Rachel zavartan körülnézett -, nagyon köszönöm a segítségét. 
- Nincs mit - mondta a férfi. - Akarja, hogy elmenjek? 
- Én... ez magától függ. 
- Igazán? - Gábriel elhúzta a száját. - Nem kell attól félnie, hogy ott akarom folytatni, ahol Collins kénytelen volt abbahagyni. 
- Erre nem gondoltam. - Rachel tehetetlen mozdulatot tett. - Inna valamit? Teát, 
kávét? 
- Menjünk át az Arany Oroszlánba, és rendelek magának egy jó erős italt -javasolta a férfi. - A szerelő számára hagyhat egy cédulát az ajtón, hogy odaát vagyunk. 
Rachel végignézett a rendetlenségen. 
- Előbb talán rendet kellene raknom. 
-  Miért? - Gábriel vállat vont. - Hagyja csak! Nagyon... megviseltnek tűnik. 
Rachel így is érezte magát, ráadásul izzadt, és a köténye csupa olaj. Gábriel bizonyára megbánná, ha elfogadná az ajánlatát. 
- Rémesen festek -jegyezte meg halkan, hogy a férfi visszavonhassa az ajánlatát. 
- Szóval nem akar velem jönni? 
- Azt nem mondtam. 
- Rendben. Akkor menjünk, mielőtt a szerelő ideér. 
Rachel levette a kötényét, és megvizsgálta világos blúzát és a barna sortot. Mindkettő gyűrött volt, de legalább tiszta, bár nem igazán illett a férfi öltözékéhez. 
Ezúttal sok turista volt az Arany Oroszlán bárjában. A bárpult mellett ültek. Itt 
persze komoly beszélgetésre nem volt lehetőség, amit Rachel nem is bánt. 
- Mit hozhatok önöknek, Mr. Webb? - A pultos megismerte Gábrielt, és ezúttal 
Rachelt is észrevette. - Örülök, hogy látom, Mrs. Kershaw - tette hozzá udvarias 
mosoly kíséretében, Rachel pedig nem szívesen gondolt arra, hogy milyen következtetéseket fognak levonni a törzsvendégei. 
- Én sört kérek, Jack, Mrs. Kershaw pedig gint tonikkal. 
- Azonnal hozom. 
A bárpultos elfordult. Rachel barátságtalan pillantást vetett a férfira. 
- Én narancslevet iszom, ha elfelejtette volna. 
- Tegnap bort ivott az ebédhez - emlékeztette Gábriel hűvösen. - Különben is, 
most valami erősre van szüksége. Bízzon bennem! 
Az asszony egyik könyökével a bárpultra támaszkodott. 
- Elfelejtette, hogy otthon egy hatéves kislány vár rám? Mit fog gondolni rólam, 
ha alkoholtól bűzlöm? 
- Vásároljon egy doboz mentolos cukrot! -javasolta a férfi hanyagul. 
Rachel tudatosan belelovalta magát a méregbe, mert túl bizalmasnak érezte a hangulatot. 
- Mindenesetre, ne várja el tőlem, hogy megigyam. 
- Lazítson! - Mielőtt észrevette volna, mire készül, Gábriel odahajolt hozzá, és 
megcsókolta a szája szélét. - Nehéz napja volt, ez minden. 
Rachel tágra nyílt szemmel nézett a férfira. 
- Azt hiszi, hogy... ez megkönnyíti? Valószínűleg mindenki látta. 
- Na és? Nincs semmi takargatni valóm. 
- Ezt nem gondolja komolyan. 
- Nagyon is komolyan gondolom. - Gábriel kutatóan nézett az asszony szemébe. 
Most ugyanolyan rossz vagyok a véleménye szerint, mint Collins? 
- Nem akarok róla beszélni - jelentette ki Rachel. 
- Én viszont igen. - A bárpultos eléjük tette az italokat. Gábriel néhány szót váltott 
vele, aztán az asszony elé tolta a poharát. - Szeretném tudni, hogy mit gondol rólam. 
- Azért, hogy panaszt tegyen ellene a kereskedelmi kamaránál? 
- Ilyesmit soha nem tennék. Meg tudom védeni magam, ha szükséges. 
Efelől Rachelnek semmi kétsége nem volt. Nem gyáva ember, hiszen nem ijedt 
meg Joe fenyegető viselkedésétől. 
-Nos? 
Rachel felemelte a poharát, és ivott egy kortyot. Az italtól azonnal visszatért az életkedve. - Ö... úgy tűnik, azt hiszi, hogy magának a testemre fáj a foga - vallotta be. 
- Okosabb, mint gondoltam volna. - Ivott egy korty sört. - Egy nulla Mr. Collins 
javára. 
Bár a helyiségben nagyon meleg volt, Rachel megborzongott. 
- Egyáltalán nem vicces. 
- Nem is akart az lenni. - Gábriel az asszony felé fordult, és komolyan a szemébe nézett. - Soha nem tagadtam. A tegnapi viselkedésem után pedig csodálom, hogy 
kétségei vannak. 
Rachel teste megfeszült. 
- Szóval igaz? Le akar feküdni velem? 
A férfi kinyújtotta a kezét, és letörölt egy cseppet az asszony szája szegletéről. 
- De hisz nincs abban semmi rossz, ha kívánom, nem? 
Rachel hirtelen gyorsabban lélegzett. 
- Ezt az egészet nem hiszem el. 
- Miért nem? Mert nem tudja elképzelni, hogy lefeküdjön velem? Nyilván nem 
olyan élénk a képzelete, mint az enyém. 
Dehogynem, gondolta Rachel bánatosan. Nagyon is jól el tudom képzelni. 
- Nem kellene erről beszélnünk. - Gyorsan ivott még egy kortyot. - Jöhetne már 
a szerelő. 
- Mindjárt itt lesz - válaszolt Gábriel. - Egyébként nem kell attól félnie, hogy elveszítem az önuralmamat. Senkire nem erőltetem rá magam. 
Rachel felsóhajtott. 
- Egyáltalán nem erőlteti rám magát - vallotta be. - Csak mérges voltam, amiért azt 
gondolja, hogy én állandóan így viselkedem. Én... nem is tudom, hogy mi van velem. 
- Ezt én is elmondhatom magamról -jegyezte meg a férfi szárazon. - A fenébe 
is, Rachel, tudja jól, hogy mennyire tetszik nekem! Nem csináltam titkot belőle. 
Az asszony ivott még egy kortyot, és titokban igazat kellett adnia Gábrielnek. Valóban valami erősre volt szüksége. Még így is nehezére esett elhinni, hogy a férfi itt 
ül mellette, és azt bizonygatja, mennyire vonzódik hozzá. Vajon tényleg más, mint 
Joe? Vagy ő lenne ennyire naiv? 
- Megijesztettem - szólt rögtön Gábriel. - Úgy látszik, mindig rosszul fejezem ki 
magam. Pedig tanulhattam volna a tegnapi viselkedésemből. El tudja képzelni, hogy 
féltékeny voltam? Féltékeny a saját fiamra? 
Rachel torka hirtelen kiszáradt. 
- Hiszen beszéltem Andrew-ról. Mondtam, hogy nem lettem az övé. 
- Mégis állandóan az jár a fejemben, mi minden történt maguk közt - válaszolt 
Gábriel rekedten. - Ismerem a fiamat, legalábbis abban a hitben vagyok, hogy ismerem. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy nem... 
- Hogy nem próbálkozott? - kérdezte az asszony feszülten. 
A férfi meggyötörten nézett a szemébe. 
- Igen. Rémes, ugye? Az én koromban. 
Rachel lehajtotta a fejét. 
- Ez nem a kortól függ. 
- Igazán? - kérdezte Gábriel gúnyosan. - Bárcsak el tudnám hinni! - A poharába 
nézett, mintha ott keresné a választ. - Tegnap az volt az érzésem, hogy többé látni 
sem akar. 
Az asszony vállat vont. 
- Talán az lett volna a legjobb. 
- Miért? Mert túl öreg vagyok magához? Vagy Andrew miatt? 
- Mert maga az, aki! Tudja, hogy hogyan értem. 
- Tudom? A véleménye szerint mit akarok magától, Rachel? 
- Fogalmam sincs. 
-  Azt hiszi, hogy csak a szexről szól az egész, ugye? - folytatta a férfi, mire 
Rachel nyugtalanul nézett körül a teremben, de olyan hangzavar volt, hogy senki sem 
hallhatta őket. - Gondolja, hogy akkor ilyen kétségbeesett lennék? A fenébe is, nem 
vagyok beképzelt, de biztosan találnék nőt, akivel... lefeküdhetnék, ha akarnék. 
Gúnyosan elhúzta a száját. - A pénz nagy csáberő tud lenni. 
-Nekem nem. 
- Nem - vette át a szót Gábriel. - Ezt észrevettem. 
- Helyes. - Forróság öntötte el Rachel testét. - Jobb lenne, ha mennénk. 
- Még nem itta meg az italát - emlékeztette a férfi érdes hangon. - És még nem 
mondtam el, miért akartam látni. 
Rachel meglepődött. 
- Azt hittem, már elmondta. 
- Nem - kiürítette a poharát, és a pult túloldalára tolta. - De lehet, hogy nem ez a 
megfelelő időpont. - Kis szünet után hozzátette: - Eljön velem vacsorázni? 
- Mikor? 
- Ma este. 
- Ma nem megy - válaszolta Rachel gépiesen. 
- Akkor szerdán. 
Rachel látta a várakozásteljes pillantást a férfi szemében, és összeszorult a gyomra. 
- Én... nem is tudom. - Maga sem tudta, miért habozik. Nem tehetett úgy, mintha nem akarná elfogadni a meghívását. 
- Rachel... - Gábriel hangja hallatán megborzongott. - Rachel, kérem...! 
- Mr. Webb? 
Rachel úgy elmerült a gondolataiban, hogy eltelt egy másodperc, mire rájött, honnanjön a hang. Középkorú férfi állt mögöttük rövid ujjú ingben és munkanadrágban. 
Gábriel mély lélegzetet vett, mielőtt megszólalt: 
- Én vagyok. 
- George Travis. Jó napot, uram! Szóltak, hogy villanyszerelőre van szüksége. 
- Ja, igen. - Gábriel felállt. - Palmer elmondta, miről van szó? 
- Igen. A kocsi az út túloldalán áll... Ha Mrs. Kershaw ideadná a kulcsokat... 
- Magával megyek - jelentette ki Rachel gyorsan. Gábrielre nézett. - Velünk jön? 
- Nem hiszem - válaszolt a férfi távolságtartóan. - Sok szerencsét! 
Az asszony tétovázott, de nem tehetett mást, mint hogy követi a szerelőt, hiszen 
hallani akarta a véleményét. A válla fölött hátranézett. Gábriel a bárpultossal beszélt, 
és ahogy ránézett, hirtelen szomorúság fogta el. Vajon mikor látja újra? 
7. FEJEZET 
A következő napokban Rachelnek sokszor eszébe jutott, milyen jó lenne, ha felírta volna Gábriel telefonszámát - nem azért, hogy megerősítse, elfogadja a vacsorameghívást, hanem hogy megköszönje a közreműködését. A szerelő közölte, hogy az 
egyik alkatrészt néhány hónapon belül valószínűleg ki kell cserélnie. Megállapította, 
hogy érintkezési hiba miatt nem indult be reggel a sütő, s ezt rögtön ki is javította. 
Azt, hogy Joe hazudott, még elviselte volna Rachel, de az, hogy titokban az üzletére fájt a foga, nem fért a fejébe. 
Este az édesanyja bizalmatlanul fogadta a beszámolóját. Szerinte Gábriel bérelte 
fel George Travist, hogy úgy tegyen, mintha csak kisebb hibáról lenne szó. Joe viselkedéséről is beszámolt, de az anyja erre azt mondta, hogy Rachel biztosan eltúlozza 
a dolgot. Azt pedig egyáltalán nem akarta elhinni, hogy Gábriel minden érdek nélkül 
segített neki. 
Csütörtök délutánra az asszony már azt hitte, hogy a férfi elvesztette iránta az érdeklődését. Éppen a konyhában volt, és a mosogatógépbe rakta a piszkos edényeket, 
amikor bejött Patsy, a telefonnal a kezében. 
- Téged keresnek - mondta, és Rachel már az arckifejezésén látta, hogy nem az 
édesanyja van a vonalban. 
Bólintott, és szárazra törölte a kezét. Aztán átvette a hallgatót, és befogta a kagylót. 
- Folytatnád? - kérte Patsyt. 
- Az nem az én dolgom - tiltakozott a lány. 
- Akkor ezt majd beszéld meg a szakszervezettel, jó? 
Patsy elhúzta a száját. 
- Nem vagyok szakszervezeti tag. 
- És az sem egyedül a te feladatod, hogy az asztalokat leszedd, igaz? - kérdezte 
Rachel, miközben elment Patsy mellett. 
- Hát jó - engedett végül a lány. 
Rachel nagyot sóhajtott, aztán levette a tenyerét a telefonkagylóról, és beleszólt. 
- Halló, Rachel! - üdvözölte Gábriel barátságos hangon. - Nem zavarom? 
- Nem. - Rachel egy pillantást vetett Patsyra. - Örülök a hívásának. Meg akartam 
köszönni a segítségét, és szeretném tudni, hogy mivel tartozom. 
- Semmivel nem tartozik - felelt a férfi sértődötten. - A cég költségére ment. 
- Akkor... köszönöm. - Rachel habozott. - Ezért hívott fel? 
- Hogy köszönetet mondjon? - kérdezte a férfi gúnyosan. 
- Ne legyen már olyan gúnyos! - tört ki az asszony, és örült, hogy Stephanie már 
elment. - Csak hát már néhány nappal ezelőtt volt, hogy... megjavították... 
- Nem képes kimondani: ...hogy nem láttam. Igaz? - érdeklődött Gábriel szárazon. - De legalább észrevette. 
-Nagyon... elfoglalt? 
- Néhány napra el kellett utaznom - válaszolt a férfi színtelen hangon. - Andrewnak gondjai voltak, és segítenem kellett neki. Most viszont újra itt vagyok, és meg 
akartam kérdezni, hogy eljön-e velem vacsorázni. Szívesen beszélgetnék magával. 
Rachel legszívesebben megkérdezte volna, hogy miről, de ez udvariatlanság lett 
volna. 
- Mikor? - kérdezte, és közben arra gondolt, vajon milyen érzés lenne, ha a férfi 
újra megcsókolná. 
- Holnap este megfelel? -javasolta Gábriel. - Magáért megyek, vagy találkozhatunk a Dalzielben. Vacsora előtt ihatnánk valamit a bárban. 
A Dalziel countryklub volt, és az étterme valószínűleg a legdrágább az egész környéken. Pár éve építették, a város szélén állt. Lehetetlenség volt bejutni a tagok közé. 
- Csak nem gondolja meg magát? - A férfi hangja kissé megkeményedett. 
- A Dalzielben? - mondta Rachel kétkedő hangon. - Nincsenek ott túl sokan? 
- Remélem, nem kínos velem megjelennie. 
- Egyáltalán nem. 
- Pedig az az érzésem. 
- Mikor találkozunk? Hétkor? Fél nyolckor? 
- Fél nyolckor - válaszolt a férfi halkan. - Ne féljen, nem hozom kellemetlen 
helyzetbe. 
Mielőtt Rachel megszólalhatott volna, lerakta a telefont. Az asszony egy percig 
megrökönyödve nézte a kagylót, aztán ő is letette. 
- Most már elmehetek? 
Nyilvánvaló volt, hogy Patsy a konyhából hallgatózott. Rachel türelmetlen pillantást vetett rá. 
- Beraktad a mosogatnivalót? 
- Igen, és be is kapcsoltam. - Patsy levette a kötényét. - Elmégy vele valahová? 
- Mintha nem tudnád -jegyezte meg az asszony szárazon, és elmosolyodott, amikor meglátta a lány sértődött ábrázatát. - A Dalzielbe. Voltál már ott? 
- Én? - kérdezte Patsy élesen. - Viccelsz? Tudod, milyen magas a tagsági díj? 
- El tudom képzelni - Rachel felsóhajtott. - Csak tudnám, mit vegyek fel! 
A lány a homlokát ráncolta. 
- Valami szexisét -jelentette ki végül. - Az új üzletben kapni ilyesmiket. 
- Melyik új üzletben? 
- Amelyik a főutcán nyílt. Jó cuccaik vannak. 
- Fiatal lányok részére - mondta Rachel kedvetlenül, a hiányos öltözetű kirakati 
babákra gondolva. - Ilyesmit nem vehetek fel. 
- Miért ne? - Patsy kritikusan végigmérte. - Bármit fölvehetsz. Komolyan. 
Rachel megenyhülve elnevette magát. 
- Hízelgéssel sokra lehet menni. 
- Ez nem hízelgés. - A lány habozott. - Ha akarod, veled megyek. Pontosan tudom, mire van szükséged. 
-Aha... 
- Persze, ha nem kell a segítségem... - kezdte Patsy durcásan, mire Rachel elnyomott egy sóhajt. 
- Hát jó - adta meg magát, bár kétségei voltak. - Ha itt maradsz zárásig, hálás leszek a segítségedért. 
Másnap este Rachel a klub felé hajtott, és közben azon törte a fejét, hogy talán 
jobb lett volna, ha az édesanyjára hallgat, és a szemétbe dobja a ruhát, amelyet Patsy 
választott a számára. Túlságosan fiatalos volt. Ha arra gondolt, mit fog a többi nő viselni, kiverte a hideg verejték. 
Amikor otthon a tükörben megszemlélte magát, kellemesen csalódott, mert a zöld 
és a kék különböző árnyalataiban játszó ujjatlan blúzból és a fodros szélű szoknyából álló selyemkompié remekül állt neki. Aranyláncot vett fel hozzá, és a magas sarkú, vékony pántos szandálban néhány centiméterrel magasabbnak látszott. 
Lement a földszintre, és máris kétségei támadtak, mert Hannah kritikus szemmel 
méregette. 
- Mami, olyan... más vagy -jelentette ki végül. 
Ettől kezdve Rachel meg volt győződve róla, hogy nagy hibát követett el, de már 
nincs visszaút. A klub elé kanyarodott, és egy egyenruhás ajtónálló felajánlotta, hogy 
leállítja a kocsiját, miután elmondta neki, hogy Mr. Gábriel Webb-bel van találkozója. Valószínűleg nem mindenkit engednek be a szent helyre, gondolta az cinikusan. 
Rachel a vállára terítette az édesanyjától karácsonyra kapott habkönnyű sálat, és 
zavartan elindult fölfelé, a társalgóhoz vezető lépcsőn. Remélte, hogy Gábriel nem 
várat magára. 
Ebben a pillanatban meglátta az előtér másik végében, többek társaságában. A 
legtöbb nő idősebb volt nála, és a ruhájuk jóval elegánsabb volt, mint az ő szerény 
öltözéke. Nem kellett volna Patsyre hallgatnom. Valami szolidabbat is felvehettem 
volna, gondolta magában. 
Gábriel háromrészes szürke öltönyben volt, amelyhez sötétkék inget viselt. Mindez jól érvényre juttatta barnaságát. Még soha nem volt ennyire olasz - és ennyire 
vonzó. Ha Gábriel a következő pillanatban nem veszi észre, valószínűleg elmenekül. 
A férfi azonban elindult feléje, és ő érezte, ahogy ráirányulnak a tekintetek. 
- Jó estét! - köszöntötte Gábriel mosolyogva, és az asszony legszívesebben megcsókolta volna. 
- Jó estét! Régóta vár? 
- Mondhatom, hogy megérte? - Gábriel megfogta Rachel kezét, és az ajkához 
emelte. - Gyönyörű ma este. Hízelgő rám nézve. 
- Hízelgő? - kérdezte az asszony. 
- Igen, hogy ennyit fáradt a kedvemért - válaszolta a férfi szárazon. - Jöjjön, bemutatom magának a klub elnökét. 
- Ó... ne! - tiltakozott, mert a férfi magával akarta húzni. - Csak... nem akarom... 
Hát szóval, nem akarom, hogy a barátainak téves benyomása alakuljon ki rólam. 
- Téves benyomás? Mennyiben? 
- Nagyon jól tudja - Rachel kihúzta a kezét Gábriel szorításából, és összekulcsolta az ujjait. - Mit fognak gondolni? 
- Azt, hogy nagyon szerencsésnek érezhetem magam - válaszolta a férfi. - Nem 
akarja, hogy bemutassam, mint... a kísérőmet? 
- Nem így értettem. - Gábriel szemébe nézett, és rögtön megbánta, mert észrevette, hogy a férfi pillantása elsötétül. 
- Nos, Rachel, válaszoljon, de őszintén! Megbánta, hogy eljött? 
- Ezt nem mondtam. - Az asszony felsóhajtott. - Tényleg tetszik? Patsy segített 
a vásárlásnál, és... azt hiszem, kicsit túl fiatalos. 
- Egyáltalán nem - vetette ellen Gábriel élénken. 
- Az édesanyámnak más a véleménye. 
- Ez nem lep meg - mondta a férfi. - Viszont ma velem van, és nem szorul az 
édesanyj a  óváhagyására. 
- Nem... - Rachel úgy érezte, most van itt az ideje, hogy megmondja az igazat. 
Az a véleménye, hogy Andrew meg én maga miatt szakítottunk. 
- Miattam? - Gábriel értetlenül nézett rá. 
- Igen - válaszolt Rachel égő arccal. - Nem akartam, hogy tudja, mit mondott 
Andrew. Inkább azt mondtam neki, hogy maga állt közénk, mert nem voltam elég jó 
a fiának. 
A férfi egy pillanatig hallgatott. 
- Nem csoda, hogy ki nem állhat - jegyezte meg végül. - Nem gondolja, hogy 
jobb volna tiszta vizet önteni a pohárba? 
- Már tervezem egy ideje. - Rachel fölemelte a tekintetét. - Megbocsát nekem? 
- Ihatnánk valamit - javasolta Gábriel közömbös hangon. - Egyébként tényleg 
nagyon csinos, Rachel. Ez kielégítő válasz a kérdésére? 
Az asszony mondani akart valamit, de ebben a pillanatban a férfi oldalra lépett, és 
ő észrevette, hogy a társaság időközben szétoszlott. Valószínűleg a bárban vannak, 
gondolta kelletlenül, de nem ellenkezett, amikor Gábriel a hátára tette a kezét. 
- Erre. 
A bárban hangulatos félhomály uralkodott, a padlót vastag szőnyeg borította. A 
kis asztalokat kényelmes székek vették körbe, és számos pincér sürgölődött a vendégek körül. Leültek, és a férfi fehérbort rendelt. Rachel idegesen körülnézett. 
- Nyugodjon meg! - Gábriel kigombolta zakóját, és előrehajolt -, ha itt valakit figyelnek, az én vagyok. 
- Miattam? 
- Közvetve. Valószínűleg azt gondolják, hogy maga miatt lettem rosszul az irodában. 
Rachelnek nevetnie kellett. 
- Nem mondja komolyan. - Kezdett kissé feloldódni. - Miről akart beszélni velem? 
- Majd később. - Hátradőlt, mert a pincér megérkezett az itallal. A férfi Rachelre 
emelte poharát, és az üvegen átnézve megkérdezte: - Rendben? 
Rachel megvonta a vállát, és ivott egy kortyot. A bor zamatos volt, és nem túl száraz. Könnyen rá tudnék szokni, gondolta magában. Végül is Gábriel vendége, és miért ne érezné jól magát? 
Mert ez nem a te világod, válaszolt rögtön a lelkiismerete. Gábriel nélkül ide be 
sem engedtek volna. 
- Mr. Webb? 
Egy pincér lépett hozzájuk, és a férfi meglepve nézett föl rá. 
- Igen? 
- Telefonon hívják. Inkább bejön az irodába, vagy hozzam ide a készüléket? 
Gábriel kérdőn nézett az asszonyra. 
- Zavarná, ha pár percig magára hagynám? 
- Nem. - Persze, hogy zavarja, de hát mit törődik ö azzal? 
- Akkor jó. - Gábriel felállt. - Rögtön itt vagyok. 
Elindult a pincér után. Rachel hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. 
- Egyedül hagyta? 
Az asszony ijedtében összerázkódott, idegesen forgatta a borospoharát. Az asztalra meredve így csak most vette észre a karcsú, sötét hajú nőt, aki az asztal mellett 
állt. Csak néhány évvel lehetett idősebb nála, és nagyon öntudatos benyomást keltett. 
- Telefonhoz hívták - válaszolt Rachel. 
A fiatal nő kecsesen leereszkedett Gábriel székére, és a kezét nyújtotta. - Louise 
Paterson vagyok. És maga...? 
- Rachel Kershaw. - Kezet rázott újdonsült ismerősével. - Jó estét! 
- Üdvözlöm - válaszolta Louise Paterson hanyagul. - Még nem láttam itt, Miss 
Kershaw. 
- Mrs. Kershaw -javította ki Rachel önkéntelenül. - Özvegy vagyok. Nyugodtan 
szólítson Rachelnek. Valóban, most vagyok itt először. 
- Tudja, hogy mindannyian nagyon hálásak vagyunk magának? - kérdezte Louise 
az asszony meglepetésére. - Gabe lassan kész remete lett. Azt hittük, már soha többé nem bújik ki a barlangjából. 
Rachel zavarba jött. 
- Ez talán túlzás. - Ivott egy korty bort, hogy kissé ellazuljon. - Maga... Gábriel 
egyik barátnője, Miss Paterson? 
- A férjemmel együtt a barátai vagyunk - válaszolt Louise. - Maga is a gyógyszeriparban tevékenykedik, Rachel? 
- Nem nálam dolgozik, ha erre céloztál, Louise - jelent meg ebben a pillanatban 
a férfi, és Rachel megkönnyebbülten nézett föl rá. Nem hallotta, hogy közeledik. 
Ezek szerint már megismerkedtetek. 
- Miután te eldugtad előlünk, nem maradt más választásom -jelentette ki Louise 
fesztelenül, aztán összehúzta a szemét. - Zavarok? 
- Megmondanám, ha úgy volna is? - kérdezett vissza Gábriel, és Rachelnek feltűnt, hogy a férfi kissé elfogódott. - Hol van John? Vagy inkább ne kérdezzem? 
- Ó, hát ő a kapcsolatait ápolja, mint mindig. - Louise a férjét keresve körülnézett. - Miért nem ültök át hozzánk? 
- Mert egyedül akarunk lenni. - Gábriel bizalmas mozdulattal átölelte Rachelt. 
Talán egy másik alkalommal, jó? 
Rachel szíve hevesebben kezdett verni, és ezt nemcsak a férfi érintése okozta. Vajon komolyan gondolja? Tényleg azt akarja, hogy legyen egy másik alkalom? És 
vajon ő maga akarja, hogy legyen? 
- Hát jó - válaszolt Louise megjátszott sértődöttséggel. - Nem is emlékszem az 
idejére, amikor John valami ilyesmit mondott. 
- Talán azért, mert soha nem érsz rá meghallgatni őt -jegyezte meg Gábriel. 
A fiatal nő gúnyos fintort vágott. 
- Ti férfiak mindig összetartotok! - Ekkor észrevette, hogy a férje éppen az asztalhoz lépett. - Végre megvagy, drágám. Éppen most panaszoltam Gábrielnek és a... 
barátnőjének, hogy mennyire elhanyagolsz. 
John Paterson jóval idősebb volt a feleségénél. 
- Ne higgyétek el egyetlen szavát se! - tiltakozott. - Nálunk ő hordja a nadrágot. 
Gábriel felállt, hogy kezet fogjon vele. 
- Örülök, hogy újra látlak, John - mondta udvariasan. - Jól nézel ki. 
- Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt rólad -jelentette ki John tapintatlanul. 
Maga pedig bizonyára a titokzatos Mrs. Kershaw. Már hallottam magáról. Remélem, 
a feleségem nem ment az idegeire. 
- Csak úgy, mint máskor - Louise felhúzta az orrát, és belekarolt. - Gyere, drágám! Gábriel és Rachel kettesben akar lenni. - Gúnyos pillantást vetett a férfira. 
Az előbb ő maga mondta. 
-Ha így van... 
Rachel arra számított, hogy Gábriel visszavonja a szavait, de ő csak mosolygott 
rájuk. 
- Sajnálom. Remélem, Louise nem bosszantotta fel? - szólalt meg a férfi, miután 
visszaült a helyére. 
- Nem - nyugtatta meg az asszony. - Nagyon kedves volt. - Kis szünet után hozzátette: - Minden rendben? 
A férfi a homlokát ráncolta. 
- Tessék? A, a telefonhívásra érti. Igen. Rendelhetek még egy italt? 
Rachel köszönettel elutasította. Nem hitte el, amit mondott, de nem akart erőszakoskodni. A következő pillanatban megérkezett a pincér az étlappal. 
- A füstölt lazacpástétom nagyon finom - ajánlotta Gábriel. 
Rachel idegesen elmosolyodott. 
- Tényleg azt akar rendelni? 
- Nem. Marhasültet kérek salátával. 
- Akkor csatlakozom. - Eltolta magától az étlapot. - Régen ismeri Patersonékat? 
- Mert John az én korosztályom? - kérdezte szárazon. 
- Sokkal idősebb magánál. És különben is, mit számít az? 
- Szeretem, amikor ezt mondja. - Gábriel megvonta a vállát, és kiitta a poharát, 
éppen amikor a pincér visszajött, hogy felvegye a rendelést. 
- Felszabadult az asztaluk, Mr. Webb - tájékoztatta őket, és elvette az étlapokat. 
Küldöm az italpincért. 
Az ablaknál álló asztalhoz vezették őket, ahonnan remek kilátás nyílt a golfpályára. Gyönyörű környék volt, az alkonyi szürkületben még idelátszott a tenger. 
- Szép a kilátás -jegyezte meg Rachel, hogy másra terelje Gábriel gondolatait. 
A férfi röpke pillantást vetett az ablak felé, és bólintott. 
- Igen. - Átfutotta az itallapot. - A fehér- vagy a vörösbort szereti jobban? 
- Alkalmazkodom magához. Ha bort iszunk, általában Hannah választ. 
- Hannah? - ismételte a férfi lassan, mintha a kislány neve eszébe juttatta volna a 
találkozásuk célját. Miután megrendelte az italt, hátradőlt és elgondolkodva nézett az 
asszonyra. - Mikor volt Hannah utoljára pszichológusnál? 
Rachel a homlokát ráncolta. 
- Miért akarja tudni? 
Gábriel vállat vont. 
- Csak mondja meg! 
- Hát...- Rachel egy pillanatig gondolkodott. - Nem emlékszem, hogy valaha is 
pszichológusnál lett volna. 
-Soha? 
- Soha. - Az asszony kezdte kellemetlenül érezni magát. - Amikor a baleset történt, még csak hároméves volt. 
- De a vasárnap történtek alapján... 
Rachel összeszorította a száját. 
- Biztos voltam benne, hogy erről akar beszélni - mondta türelmetlenül. - Ezért 
hozott ide? Hogy kielemezzen? 
A férfi szemrehányó pillantással nézett rá. 
- Annál már jobban ismerhetne. 
- Tényleg? 
- Igen. Ha nem akar erről beszélni... 
- Miről? - kiáltott fel az asszony. - Arról, hogy sikerült elérnie, hogy néhány másodpercig megálljon a lábán? A fürdőkádban is szokta mozgatni. Dr. Williams szerint csak idő kérdése, amíg rájön, hogy tud járni. 
Gábriel felsóhajtott. 
- Ha így gondolja. 
- Talán maga jobban tudja? - Amikor a férfi nem válaszolt, ő is felsóhajtott. - Bocsásson meg! 
- Hallgasson ide, valószínűleg nem ez a megfelelő hely és időpont, hogy a lányáról beszéljünk. Javaslom, hogy élvezzük inkább a vacsorát. Ez a téma nyilvánvalóan 
túlságosan felizgatja. 
Legszívesebben értésére adta volna a férfinak, hogy nincs igaza. Neki semmi kifogása az ellen, hogy Hannah-ról beszéljenek. Csak már évek óta hiába várja, hogy 
a kislány újrajárni tudjon, és már nem akar újabb csalódást. 
A vacsora nagyon finom volt. A kenyér meleg és ropogós, a saláta friss, és a marhahús épp kellően átsült. Rachelnek nem volt túl nagy étvágya, és azon vette észre 
magát, hogy többet iszik a kelleténél. A pincér folyamatosan töltötte, és a burgundi 
megtette a hatását. 
-  Azt gondolja, hogy azért hoztam ide, mert meg akartam ismertetni Patersonékkal? - kérdezte Gábriel, miután a pincér elvitte a tányérokat. 
Rachel meglepődött. 
- Miért kellene ezt gondolnom? 
- Miért ne? Az úr idős, és a felesége sokkal fiatalabb. 
- Ó, Gábriel! - Rachel átnyúlt az asztal fölött, és a kezét a férfiéra tette. - Engem 
egyáltalán nem érdekelnek mások. 
Gábriel megfordította a kezét, és az ujjait összekulcsolta az asszonyéival. 
- Ez azt jelenti, hogy számítok valamit magának? 
- Én... persze, hogy számít. Vannak számomra fontos emberek. 
- Nem így értettem, és ezt nagyon jól tudja. 
- Ne kérdezzen tőlem ilyesmit! 
- Akkor sem, ha én kijelentem, hogy maga mit jelent nekem? - A pillantása felbőszített. - Többet is, mint akarnám. 
- Ez... lehetséges? - csúszott ki Rachel száján, és tisztában volt vele, hogy egyre 
veszélyesebb területre merészkedik. 
- Csak magán múlik. - Gábriel halkan káromkodott, mert a pincér visszajött, hogy 
megkérdezze, kérnek-e kávét vagy desszertet. Anélkül, hogy válaszolt volna rá, 
gyorsan hozzátette: - A kávét megihatjuk nálam, ha akarja. 
- Magánál? Az nem megy. A kocsim... 
- Jobb lesz, ha ma már nem vezet - szakította félbe a férfi, és Rachel azt fontolgatta, vajon Gábriel előre így tervezte-e. Elgyengült a pillantásától, és nehezére esett 
gondolkodnia. 
- Nincs hozzászokva, hogy ennyi bort igyon - folytatta a férfi. - Majd megkérem 
a sofőrömet, hogy hozza el a kocsiját, és később vigye haza. 
Bár sok ablakban égett a villany, Gábriel háza még nagyobbnak és sötétebbnek, 
sőt kifejezetten ijesztőnek tűnt a holdfényben. 
- És az édesanyja? - kérdezte Rachel szinte pánikba esve, amikor a sofőr megállt 
a limuzinnal a bejárat előtt. 
Gábriel felsóhajtott. 
- 0 most nincs itt - válaszolta színtelen hangon, mintha kitalálta volna, mire gondol az asszony. - Számít ez valamit? 
- Azt hittem, itthon van - mondta Rachel halkan, bár a férfi anyja csak most jutott az eszébe. 
- Londonba utazott. - Gábriel megfogta a kilincset, és a válla fölött hátraszólt. 
Bejön velem, vagy azt akarja, hogy Mario most rögtön hazavigye? 
Rachel mélyet sóhajtott. Egyrészt örült, hogy nem kell találkoznia Mrs. Webb-bel, 
másrészt viszont félt egyedül maradni a férfival. Aztán összeszedte magát. Túlságosan komolyan veszi az egészet. Végül is nem gyerek már, és tud vigyázni magára. 
-  Én... azt hittem, kávézni akartunk. Egyébként is Mario elhozza a kocsimat, 
nem? Ha nem nagy fáradság. 
Gábriel halványan elmosolyodott. 
- Biztosíthatom, hogy Mario szívesen elhozza a kocsiját, és bárhová elviszi, ahová csak akarja. - Sokatmondó pillantást váltott a sofőrjével. - Mehetünk? 
Egy idősebb asszony fogadta őket az előcsarnokban, akivel Rachel előző alkalommal nem találkozott. A csillár nem égett, csak az emeletről szűrődött le némi fény. 
Mégis látható volt, hogy az idős nő meglepődött, bár leplezni igyekezett. 
- Mr. Webb - szólalt meg udvariasan -, már nem is számítottunk önre. - Kíváncsi pillantása Rachelt súrolta. - Hozhatok valamit, uram? 
- Igen, két kávét kérünk - válaszolta Gábriel, és vendégéhez fordulva hozzátette: 
Mrs. Hamilton, a házvezetőnőm. Valódi igazgyöngy. 
- Jó estét! - mondta Rachel, mert nem tudta, mit ír elő az illem ilyen esetekre. 
Örülök, hogy megismerhetem. 
- Részemről a szerencse, Miss... Mrs...? 
-Kershaw - egészítette ki a férfi gyorsan. - Mrs. Kershaw. A teraszon isszuk meg 
a kávét, Mrs. Hamilton. 
- Igen, uram. 
Rachel a hátán érezte a házvezetőnő tekintetét, miközben Gábriel keresztülvezette a nappalin. A férfi néhány lámpát meggyújtott, aztán becsukta maguk mögött a 
szárnyas ajtót. Rachel megkönnyebbülten felsóhajtott. 
- Nem kellett volna megmondania neki, hogy özvegy vagyok? - kérdezte. 
Gábriel gúnyosan fintorgott. 
- Nem szoktam magyarázkodni az alkalmazottaimnak. - Odament a teraszra vezető magas üvegajtóhoz, és kinyitotta. - Jöjjön! - Kint is felkapcsolt egy lámpát. 
A szabadba érve Rachelt valóságos illatorgia fogadta. Cserepes muskátlik, felfüggesztett kosarakban fukszia, lobéba, valamint szőlővel befuttatott lugas kölcsönzött 
délvidéki hangulatot a terasznak, amelynek kialakításában valószínűleg Gábriel édesanyja is közreműködött. A túloldalon hívogatóan csillogott az úszómedence vize, amelyet Rachel már az első látogatásakor is megcsodált, és újra eszébe juttatta Hannah-t. 
Először azért jött ide, hogy a lánya kedvébe járjon. Nem kell abban a hitben ringatnia 
magát, hogy egy kis kellemes változatosságnál többet jelent Gábriel számára. 
- Gyönyörű az este -jegyezte meg a férfi halkan. Levette a zakóját, és egy fonott 
székre akasztotta, amely rózsákkal benőtt pergola árnyékában állt. Kigombolta felső 
inggombját, és meglazította nyakkendőjét. - Valami baj van? 
Nincs. De igen, gondolta Rachel. 
- Mi baj lenne? - Bárcsak több gyakorlata lenne a férfiakkal, gondolta. - Nagyon 
meleg van, igaz? 
- Nem csoda, hogy melege van, úgy beburkolódzik a sáljába -jegyezte meg a férfi gúnyosan. 
- 0! Erre nem is gondoltam. 
- Pedig túl sokat is gondolkozik - válaszolta a férfi szárazon. Rachel összerezzent, mert Gábriel elfordított egy újabb kapcsolót, és a hirtelen kigyulladt fény alulról megvilágította a medencét. - Engedje el magát! 
Rachel megkönnyebbülésére ebben a pillanatban megérkezett Mrs. Hamilton a 
kávéval. Meg kell őrizned a józanságodat, mondta magának, bár könnyű lett volna 
hagynia, hogy környezete szépsége és az érzéki hangulat magával ragadja. 
- Hozhatok még valamit, uram? - kérdezte a házvezetőnő, miután az asztalra tette 
a tálcát, és várakozásteljesen nézett Gábrielre. - Itt marad Mrs. Kershaw éjszakára? 
- Nem - válaszolt Rachel ijedten. - Elmegyek, amint megittuk a kávét. 
- Igen, asszonyom. - Mrs. Hamilton a fejét csóválta. - Akkor holnap látjuk egymást, Mr. Webb. Jó éjszakát! Jó éjszakát, Mrs. Kershaw! 
- Jó éjszakát! 
Rachel azon törte a fejét, vajon Gábriel haragszik-e azért, amit mondott. Mindenesetre, amikor érdeklődött, hogy tejszínt vagy cukrot kér-e, semmi nem látszott rajta. Amikor odafordult, a férfi éppen a kávét töltötte a csészéjébe. 
- Feketén iszom - Rachel szándékosan megállt az asztal túloldalán. 
- Hogy ellensúlyozza a bor hatását? - érdeklődött Gábriel gúnyosan. - Ne féljen, 
tudok uralkodni magamon. 
- Én... ne hozzon zavarba! - tiltakozott az asszony. 
- Nem gondolja, hogy kínos nekem, ha közli Mrs. Hamiltonnal, hogy mindjárt elmenekül? 
A vér Rachel arcába szökött. 
- Igen..., lehet. - A sálat maga mögé tette a székre. - Sajnálom. Nem kellett volna eljönnöm. 
- Tehát mégiscsak? - kérdezte a férfi színtelen hangon. - Fél, mert egyedül vagyunk. 
- Nem félek - tiltakozott az asszony felháborodottan. 
- Nem? Ha nem fél tőlem, akkor kitől? Saját magától? 
Rachel felhúzta a vállát. 
- Lehetséges... - vallotta be. 
Gábriel felsóhajtott. 
-Rachel... 
Megkerülte az asztalt, de ahogy kinyújtotta a kezét, az asszony hátrahúzódott. 
Tudta, ha Gábriel hozzáér, elveszett. 
A férfi elkáromkodta magát, és ujjaival a hajába túrt. 
- Igya meg a kávéját! - javasolta éles hangon. Levette a mellényét, és a székre 
dobta. - Mindjárt visszajövök. 
- Hová megy? 
Gábriel menet közben keserű pillantást vetett rá. 
- Mit számít az? - Kigombolta az ingét. - Megyek úszni. Le kell hűtenem magam. 
- Úszni? - Rachel megrémült. - Okos dolog ez? 
- Okos? - ismételte meg a férfi, és lement a medencéhez vezető lépcsőn. - Azért, 
mert anyám bebeszélte magának, hogy beteg vagyok? - kérdezte gúnyosan. - Mit törődik vele? Hiszen nem érdeklem magát. 
Ez nem igaz, gondolta Rachel. 
Végignézte, ahogy Gábriel leveti maradék ruhadarabjait, és azon tűnődött, milyen 
sokat jelent neki a férfi. De közöttük soha nem lehet több barátságnál. 
Ebben a pillanatban a férfi szembefordult vele, és ő jobbnak vélte, ha elfordul. 
Okosabb lenne, ha minél előbb hazavitetné magát Marióval. 
- Nincs kedve szintén úszni egyet? - kiáltott Gábriel. 
Rachel a fejét rázta. 
- Nem, köszönöm. 
A férfi a vízbe ereszkedett, Rachel pedig visszafordult. Attól félt, hogy a férfi 
meztelen, de megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy boxeralsó van rajta. 
Ijesztő érzés fogta el. Rádöbbent, hogy sokkal többet jelent neki Gábriel, mint 
amennyit lehetségesnek tartott. A legjobb úton volt ahhoz, hogy beleszeressen. 
Gábriel időközben elérte a medence túlsó végét, és most visszafelé úszott. Nem 
nézett rá, az asszony pedig anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, elindult a medence 
irányába. 
Megvárta, amíg a férfi eléri a medence szélét. Csípőre tette a kezét, és éles hangon megszólalt: 
- Mit gondol, visszaért már Mario? 
Gábriel összeszorította a száját. 
- Megitta a kávéját? 
- Nem szeretek egyedül inni - válaszolta az asszony hidegen. 
- Tényleg? - Gábriel könnyedén kiemelkedett a vízből. - Az volt a benyomásom, 
hogy nem kívánja a társaságomat. 
Rachel megrázkódott. 
- Ezt nem mondtam. 
- Valóban nem. - A lépcsőn fölfelé jövet a férfi egyenesen feléje tartott. Az aszszony teste megfeszült. Arra számított, hogy Gábriel megérinti, de a férfi kikerülte, 
és elment mellette, és visszaszólt neki: - Felöltözöm. - Aztán eltűnt a házban. 
Rachel felsóhajtott. Körülnézett, és észrevette a férfi szanaszét dobált ruháit. Fölkapkodta, és elindult Gábriel után. Sehol nem látta. Sem a nappaliban, sem az előcsarnokban, és Mrs. Hamilton sem volt sehol. Rachel nem bánta, semmi kedve nem 
volt ahhoz, hogy meglássa őt Gábriel ruhadarabjaival a kezében. A lépcső aljánál 
megállt, és tanácstalanul körülnézett. Csak a lépcső volt megvilágítva. Gondolkodás 
nélkül elindult rajta fölfelé. Több folyosó torkollt a galériába, és Rachel azon törte a 
fejét, merre mehetett Gábriel. 
Vízcsobogást hallott elindult a hang irányába, és valóban, az egyik szoba ajtaja 
nyitva állt. Tehát Gábriel zuhanyozik. Rachel gyorsan az ágyra tette a ruháit, és ki 
akart menni a szobából. 
- Rachel! 
A víz még mindig folyt. Ijedten fordult a fürdőszoba ajtaja felé. Gábriel a küszöbön állt, egy törülközővel a dereka körül. Hitetlenkedve, de egyúttal várakozásteljesen nézett az asszonyra. Rachel elpirult. 
- Én... az ágyra tettem a ruháját. Nem akartam zavarni... 
- Nem zavar. - Gábriel a vállához emelte a kezét idegesen, majd újra leejtette. 
Éppen zuhanyozni akartam. 
Rachel megbabonázva nézte a férfi kezét, finom, hosszú ujjait, amelyek most a 
mellén pihentek. Amikor az istállóban megcsókolta, olyan jólesett a simogatásuk... 
- Majd lent megvárom - mondta. A férfi elindult felé, és ő tudta, hogy ezúttal 
nincs visszaút. 
- Maradj! - kérte Gábriel elcsukló hangon, és két kezébe fogta az asszony arcát. 
Ahogy a szájuk összeért, Rachel nem tudott többé ellenállni. Átkarolta a férfi derekát, és hozzásimult. Larry kivételével még soha nem volt ilyen közel egyetlen férfihoz 
sem, de nem emlékezett, hogy a férje valaha is ilyen érzéseket váltott volna ki belőle. 
Gábriel legkisebb érintésétől is lángra gyúlt, és bár soha nem gondolta magát különösebben érzékinek, most szorosan hozzátapadt. Mindenhol érezni akarta a férfi testét. 
- 0, Rachel! - mondta Gábriel rekedten, és még jobban magához szorította. - Van 
róla fogalmad, hogy mennyire kívánlak? 
- Azt hiszem, igen - suttogta az asszony, és amikor a férfi a vállpántot lehúzta a 
válláról, hozzátette: - Nem kellene becsukni az ajtót? 
- Senki nem fog zavarni minket. - Olyan szép vagy! - A kezefejével simogatta 
Rachel megkeményedett mellbimbóit. 
Rachel szédült, és szinte megkönnyebbült, amikor a Gábriel az ágyhoz húzta, és 
leereszkedhetett rá. A férfi melléfeküdt, és ajkával a nyakát cirógatta. 
Rachelen nem volt melltartó. A blúzt és a szoknyát Gábriel egy pillanat alatt lesegítette róla. Az asszony melle megfeszült, mellbimbója lüktetett. Akaratlanul a könyökére emelkedett, így kínálva testét a férfinak. 
Gábriel fölemelkedett, ajkát az asszony köldökére csúsztatta. Rachel csalódottságában felsóhajtott, de bárhol érte a férfi csókja, teste soha nem tapasztalt érzékenységgel válaszolt. Egész teste remegett, ajkát halk nyögések és sóhajok hagyták el, vágya, hogy végre odaadhassa magát, az elviselhetetlenségig fokozódott. 
Ennek is eljött az ideje. A férfi föléje hajolt, lassan lehúzta róla a bugyit, de csak 
egy kis darabon. Bár Rachel azt kívánta, hogy egészen levegye, a férfi először csak 
a selymes háromszög tájékát simogatta. Az asszony1 vágytól meggyötörten felsóhajtott, ekkor érintette meg Gábriel a legérzékenyebb pontot. 
- Kérlek! - könyörgött Rachel, és fölnézett rá. 
- Mit? - kérdezte halkan a férfi. - Akarod, hogy levegyem? 
Az asszony bólintott, de ő elmosolyodott. 
- Inkább te. Tedd meg nekem! 
Rachel felemelkedett, és reszkető ujjakkal levette a bugyiját. 
- Ó, Rachel - szólalt meg újra Gábriel -, mondd, hogy te is akarsz. 
- Akarlak - suttogta az asszony alig hallhatóan. 
Gábriel levette magáról a törülközőt, aztán újra föléhajolt. Rachel kicsit félt, hisz 
időtlen idők óta nem szerelmeskedett, de a teste teljesen felkészülten várta a férfit. 
Legszívesebben a végtelenségig ebben a boldog várakozásban maradt volna, de 
Gábriel halkan felsóhajtott, és lassan megmozdult. 
- Sajnálom - mondta, Rachel nyakát simogatva -, de olyan régen vágyom erre... 
- Én is - vallotta be Rachel suttogva, és átvette Gábriel mozgásának ritmusát. 
Rachel arra ébredt, hogy már nagyon késő lehet. Nyilván elaludtak. Nem akarta 
felébreszteni a férfit, de tudta, hogy haza kell mennie. 
Megpróbált felkelni, de Gábriel a haján feküdt, így ő is felébredt. 
- Hova mégy? - megragadta a kezét, lábát pedig az övé közé fogta. 
- Haza - válaszolta Rachel, de a mozdulat újra felébresztette az érzékeit. - Maradj csak nyugodtan! Kitalálok egyedül is. 
- Hát persze - mondta Gábriel gúnyosan, és az asszony fölé emelkedett. - Azt hiszed, hogy hagylak egyedül elmenni? 
- Gábriel, nem szeretnék elmenni, de... 
- Akkor maradj! - Gábriel ajkával az asszony fülcimpáját csipkedte. - Holnap korán reggel hazaviszlek. 
- Szó sem lehet róla. 
- Valóban, erről szó sem lehet - hallatszott a következő pillanatban egy durva férfihang. - Nem értettem, miért mondta nagymama, hogy tartsam magam távol 
Copleytól. Nem tudhattam, apa, hogy szabadon kell hagynom a pályát, hogy lefektethesd a volt barátnőmet. Nagyanyám mesélte, hogy sajnálod a béna gyereke miatt, 
de mondd csak, nem viszed túlzásba az együttérzést? 
8. FEJEZET 
- Én figyelmeztettelek. 
Rachelnek eszébe jutottak édesanyja szavai, miközben lángosokat próbált formálni a tésztából. Általában élvezte a jól ismert mozdulatokat, de ezen a reggelen ideges 
volt, és türelmetlen. Sokat adott volna érte, ha nem kell dolgoznia. 
Ezt azonban nem tehette meg. Még ha a magánéletében minden félresikerült is, a 
kávéházzal kereste meg a maga és a lánya megélhetéséhez szükséges pénzt. Nem tehette tönkre az üzletet a péntek éjszaka történtek miatt. 
Mégis nehezére esett a munkára figyelnie. Szerencse, hogy ma korábban indult el 
otthonról, mert ezt a tésztát ki kell dobnia, és másikat dagasztani helyette. Nem okozhat csalódást a vendégeinek, meg aztán Stephanie és Patsy állását sem teheti kockára. 
Csak attól a perctől félt, amikor megjelenik a barátnője. Ő túlságosan jól ismeri, 
és rögtön meg fogja látni rajta, hogy sírt. A hét végén valahogy sikerült összeszednie magát, akkor is, amikor szombaton megjelent Gábriel. Természetesen azt akarta 
tudni, miért nincs a kávézóban. Nem ő nyitott ajtót, hanem az édesanyja. Azt üzente vele, hogy nem érzi jól magát. - Stephanie-nak is ezzel indokolta a távollétét. 
Arra számított, hogy Gábriel mindenáron beszélni akar majd vele, és az édesanyja 
engedni fog, hiszen ellenérzései dacára tisztában van azzal, milyen befolyásos ember. 
De a férfi megelégedett a válasszal és elment. Ezért aztán újabb szemrehányások következtek. 
Újra könnyek gyűltek a szemébe. Pislogott néhányat. A vendégek nem lennének 
elragadtatva, ha elsóznám a fánkot, mondta magában, igyekezve, hogy mulatságosra 
fesse a helyzetet. Pedig nem volt az. 
Kifújta az orrát, leszakított egy darabot a kéztörlőből, és megtörölte vele könnyes 
arcát. Ha így folytatja, a vendégek azt fogják hinni, hogy haláleset történt a családban. 
Megszólalt a csengő, és ő pánikba esve fordult az ajtó felé. Stephanie nem szokott 
ilyen korán jönni, Patsy még kevésbé, hát akkor... 
Valóban Gábriel érkezett. Rachel legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Be kellett volna zárnom az ajtót, futott át az agyán. 
A férfi megtette helyette. Most meg már azért szégyellte magát Rachel, hogy 
szombaton nem fogadta őt. Megtörölte az orrát, mielőtt Gábriel felé fordult. Gondoljon, amit akar. A fiával már bizonyára jól kiszórakozták magukat a rovására. Még 
szerencse, hogy a kocsija, benne a slusszkulccsal, az ajtó előtt állt. 
- Most hajlandó vagy meghallgatni? 
Bár valami ilyesmire számított, mégis meglepte a férfi hangjának nyersesége. 
- Ha ragaszkodsz hozzá. - Elfordította a tekintetét. - De azt nem ígérem, hogy el 
is hiszem, amit mondasz. 
- Ez nagyon sportszerű - válaszolta Gábriel színtelen hangon -, de legalább hallgass meg, és ne fuss el! - Gúnyosan fintorgott. - Már attól féltem, hogy ide is elhoztad az édesanyádat. 
Rachel felhúzta az állát. 
- Ő csak azt tette, amire kértem. 
- És azt mondta, amivel megbíztad? - Gábriel a pultra támasztotta a kezét. - Gondoltam. 
Rachel kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen, és remélte, hogy nem 
látszik rajta, mennyire megviselték a történtek. 
- Aligha fogom elhinni, amit Andrew-val kiagyaltatok. 
- Rachel! - Gábrielnek ökölbe szorult a keze. - Légy szíves, ne tégy úgy, mintha 
az, ami köztünk történt, nem jelentene semmit a számodra. Nekem sokat jelent. És 
nyugodt lehetsz, hogy nem beszéltem a fiammal a kapcsolatunkról. 
- Nem? Csak az édesanyáddal. Hiszen Andrew azt mondta, hogy azt mesélte neki, sajnálsz engem. Nincs szükségem a sajnálatodra. 
A férfi felsóhajtott. 
- Egyáltalán semmit nem mondtam anyának. Ő keverte meg a dolgokat. 
Rachel elhúzta a száját. 
- Igazán? 
- Igazán - erősítgette Gábriel rekedt hangon. - A fenébe is, Rachel, hinned kell 
nekem! Nem azért jöttem, hogy újra kitérj a beszélgetés elől. Jó, igazad van. Szerencsétlen, kellemetlen eset volt, de nem gondoltam, hogy Andrew megjelenhet. 
- Igen, ezt elhiszem neked - válaszolt az asszony keserűen. - Nyilván te sem akartad, hogy a fiad ilyen... kényes helyzetben találjon. 
- Nem volt kényes helyzet - tiltakozott a férfi dühösen. - Legalábbis számomra 
nem. - Kis szünetet tartott, és miután Rachel nem szólt semmit, folytatta: - Amikor 
korábban telefonon beszéltem vele, még Londonban volt, és azt hittem, ott is marad. 
Persze ő soha nem volt tekintettel mások érzéseire, és azt hitte, hogy négyszemközt 
meg tud győzni. 
- Meggyőzni? 
- Igen. Több pénzt akart. 
- És az éjszaka kellős közepén ideutazott Londonból, hogy ezt megmondja neked? - Az asszony hitetlenkedve nézett föl rá. 
- Andrew dolgának semmi köze mihozzánk. 
- Semmi -jelentette ki az asszony remegő ajakkal. - Ami a családodban történik, 
ahhoz nekem nincs semmi közöm. 
Gábriel felsóhajtott. 
- Nem így értettem. Sokkal inkább... 
- Ne fáradj! - szakította félbe Rachel. - Lehet, hogy igaza volt Andrew-nak. Talán csak játék volt az egész. Neki nem sikerült ágyba vinnie, neked viszont igen. 
- Nem így volt, és ezt te is tudod - támadt rá a férfi. - Hát jó. Megmondom, miért akart Andrew beszélni velem... 
Rachel elfordult, és befogta a fülét. 
- Nem akarom hallani. 
- Pedig kénytelen leszel. - Gábriel megkerülte a pultot, és visszatartotta Rachelt 
attól, hogy a konyhába menekülhessen. Kezét lefejtette a füléről, hátracsavarta, és 
testét a falhoz szorította. - Meg fogsz hallgatni, még ha meg kell kötöznöm is. 
Az asszony egész testében remegett. 
- Légy szíves, engedj el! 
- Még nem. 
- Stephanie minden percben megérkezhet. 
- Akkor legfeljebb ő is hallani fogja. Éppen ideje, hogy megtudja, nem ő az egyetlen áldozata ennek a kapcsolatnak. 
Rachel megpróbált elfordulni. 
- Te nem vagy áldozat. 
- Tényleg nem? 
- Tényleg. - Rachel fölemelte az állát, és haragos pillantással a férfi szemébe nézett. - Semmivel nem vagy jobb Joe Collinsnál! 
Alighogy kimondta ezeket a szavakat, már meg is bánta. Akármiben hibázott is, 
Gábriel egészen más volt, mint Joe Collins. Ő soha nem hazudott neki, és ha nem bízik benne, az sokkal inkább a saját hibája, mint a férfié. 
De már késő volt. Gábrielnél betelt a pohár. Hangosat káromkodott, és elengedte 
az asszonyt. 
- Talán igazad van - válaszolta, és egy pillanatig Rachel azt hitte, hogy bevallja, 
valóban nem jobb Joe Collinsnál, de aztán megvetően folytatta: - Lehet, hogy a 
problémáimnak semmi köze sincs hozzád. Tiszta időpocsékolás volt azt hinni, hogy 
miattam nem érezted jól magad. Te leginkább azon rágódsz, vajon Andrew mit gondol rólad. 
- Ez nem igaz! Andrew egyáltalán semmit nem jelent nekem. 
- Az a baj, hogy úgy látszik, neked senki sem jelent semmit - mondta szomorúan Gábriel, és az ajtóhoz ment. - Élj boldogan, Rachel! Ja, és üdvözlöm Hannah-t. 
Rachelnek fogalma sem volt, hogyan élte túl a következő heteket. Valószínűleg a 
mindennapi munka segítségével. 
Édesanyja természetesen észrevette, hogy kínlódik, és erejéhez mérten igyekezett 
segítem. 
Rachel elmesélte neki, miért szakított annak idején Andrew-val - a férfi nem akarta elfogadni Hannah-t, és azt várta tőle, hogy küldje intézetbe, ő pedig jól megmondta neki a véleményét. Akkoriban már egy ideje kétségei voltak Andrew jellemét illetően, és amikor a férfi elhagyta őt, már inkább csak a hiúsága sérült meg. 
A Gábriellel lezajlott utolsó, rossz emlékű találkozást követő második hét végén 
történt valami, ami kisegítette a mély gödörből. 
Telefonhívást kapott Hannah iskolájából. Mrs. Gower, az igazgatónő hívta föl 
péntek délben, és arra kérte, hogy aznap ő menjen a kislányért. Többet nem akart telefonon mondani, azon kívül, hogy Hannah jól van. Rachel mégis egész délután nagyon aggódott. 
-  Fogalmad sincs, hogy mit akarhat? - kérdezte Stephanie kíváncsian, miután 
Rachel felhívta az édesanyját. - Nem is mondtad anyukádnak, miért mégy ma te 
Hannah-ért. 
- Tudom - mondta Rachel rossz lelkiismerettel. - Nem akartam, hogy nyugtalankodjon. Lehet, hogy nem is olyan fontos dolog. 
- Ezt szemmel láthatóan magad sem hiszed - állapította meg Stephanie. - Ismerlek. Máris a legrosszabbra számítasz. 
- Te nem így lennél a helyemben? - kérdezte Rachel méltatlankodva. 
- Azok után, ami közted és Gábriel között történt? - Stephanie csak annyit tudott, 
hogy összevesztek, aztán szakítottak egymással. - Hát igen, a legutóbbi két hét nem 
lehetett könnyű. 
Rachel elfordult. 
- Túl fogom élni -jelentette ki bánatosan. - Nem gond, ha ma délután te maradsz, 
ugye? 
Stephanie kétkedve grimaszolt. 
- Nem épp most mondtad, hogy túl fogod élni? - kérdezte szárazon. - Hagyj fel 
azzal, hogy örökké olyasmi miatt aggódsz, ami talán be sem következik. Lehet, hogy 
Hannah csak elesett, vagy megvágta az ujját a kézimunkaórán. Tudod, hogy néha milyenek az igazgatók. 
Rachel igyekezett ezzel nyugtatni magát, mialatt az iskolába tartott. Hannah elesett vagy megvágta magát. Mindenesetre az igazgatónő nem rendelte magához. 
- Kérem, várjon meg! - mondta az asszony a taxisofőrnek, amikor megérkeztek. 
Legfeljebb negyedóra. 
Idegesen lépett be a mozgáskorlátozottak részére kialakított, önműködően nyíló 
ajtón át az iskola előterébe, és Hannah után érdeklődött. A titkárnő Mrs. Gower irodájába vezette. Még volt egy negyedóra a tanítás végéig az asszony remélte, hogy 
valahogyan csak kibírja. 
Mrs. Gower kezet nyújtott, majd az íróasztala másik oldalán álló székre mutatott. 
- Kérem, foglaljon helyet, Mrs. Kershaw! Megkínálhatom egy csésze teával? 
- Köszönöm, nem kérek. - Rachel túl ideges volt ahhoz, hogy most teázzon. 
Taxival jöttem, és a kocsi kint vár. Elmondaná, miről van szó? 
- Persze, természetesen. - Mrs. Gower megértette az ijedelmét. - Rögtön a tárgyra térek. - Mióta tud Hannah újra mozogni? 
Az asszony meglepetten bámult rá. 
- Mozogni? - ismételte. - Úgy érti, hogy mióta tud közlekedni a tolókocsijával? 
Néhány éve. Hiszen tudja... 
- Nem - szakította félbe az igazgatónő nyugodtan -, úgy értem, mióta tud újra segítség nélkül felállni? 
- Ilyet nem csinál. Nem tud felállni. - Mrs. Gower arckifejezését látva hozzátette: -Vagy... mégis? 
-   - Értesülésem szerint igen. - Az igazgatónő bólintott. Könyökét az asztalra támasztotta, és összekulcsolta a kezét. - Ön tehát nem tud róla. 
- Nem. - Rachelnek a Gábrielnél tett látogatás jutott eszébe, és az, hogy Hannah 
milyen büszke volt a sikerére. - Vagyis egyszer megállt a lábán, de akkor valaki segített neki. 
Mrs. Gower elgondolkodott a hallottakon. 
- Ön szerint ez ösztönözhette arra, hogy újra megpróbálja egyedül? 
- Én... nem tudom. - Rachel igyekezett eltitkolni a zavarát. - Hogyan derült ki? 
Mrs. Gower hátradőlt. 
- Sajnos kicsit túl bátor volt. Ma reggel a rajzórán leejtette az ecsetjét, és megpróbálta egyedül felvenni, mert Mrs. Wilson mással volt elfoglalva. 
- És... elesett? - kérdezte Rachel ijedten. 
- Semmi komoly - válaszolt Mrs. Gower megnyugtatóan. - Viszont ezáltal figyeltünk fel rá. Az osztálytársai szerint már többször felállt a tolószékéből. Szóval fogalma sincs róla, hogy nem a gyógytorna eredménye-e? 
- Nincs. 
Az utóbbi hetekben annyira el volt foglalva a saját gondjaival, hogy a szokottnál 
kevesebbet törődött Hannah-val. 
- Nos, hát azt hiszem, Hannah meg akarta lepni vele. Legalábbis ezt állítja. - Mrs. 
Gower kis szünetet tartott. - Miután elesett, megvizsgáltattam az orvossal, aki megállapította, hogy semmi baja nem történt. Mindenesetre... - az igazgatónő habozott ezért hívtam ide. Ugy néz ki, hogy a lánya bénasága pszichoszomatikus eredetű, és 
dr. Rigsby arra kért, hogy javasoljam önnek, keressenek fel egy szakembert. 
- Egy szakembert? 
- Gyermekpszichológust - magyarázta az igazgatónő. - Lehetséges, hogy Hannah 
elnyom valamit - egy eseményt, ami vagy a baleset során, vagy röviddel azelőtt történt, és ami a bénulást előidézte. 
Később, mialatt Hannah-val hazafelé tartottak, Rachel azon gondolkodott, hogy 
az igazgatónő ugyanazt mondta, amit Gábriel és az édesanyja. Ha nem lett volna 
olyan nevetséges, azt hitte volna, hogy Gábriel keze van a dologban. Mindenesetre 
kételkedett benne, hogy a férfit még egyáltalán érdekli Hannah állapota. Az óta a hétfő reggel óta nem hallott sem felőle, sem Andrew felől, és megpróbálta bebeszélni 
magának, hogy már nem is törődik vele. 
Ahogy hazaértek, arra kérte Hannah-t, hogy mesélje el, mi történt. 
- Mrs. Gower már elmondta - válaszolta a kislány duzzogva. 
- Mit mondott el? - kérdezte Mrs. Redfern, mire Rachel röviden elmesélte, miért 
hívatta be az igazgatónő. 
-  Tényleg fel tudsz állni? - Mrs. Redfern csodálkozva nézett az unokájára. 
Miért nem mondtad el nekünk? 
- Mert ti nem akartátok tudni - felelte Hannah. - Én mondtam, hogy meg tudtam 
állni a lábamon, amikor mamival Gábrielnél voltunk, de mami azt mondta, hogy 
máskor ne csináljam. 
-Én nem... 
- De igen - feleselt a kislány felháborodva. - Amikor Kathy elvitt a lovakhoz, azt 
mondtad, hogy ne mutassam meg neki. 
Rachel felsóhajtott. 
- Az egészen máshogy volt. 
- Nem volt máshogy. - Hannah csodálkozva nézett rá. - Es Kathy azt mondta, 
hogy ha nem tudok járni, akkor nem is lovagolhatok. Ezért... ezért. 
- Ezért elhatároztad, hogy megtanulsz járni - fejezte be Rachel a mondatot. - 0, 
édes kisbabám, miért nem szóltál nekem? 
- Nem vagyok kisbaba - szipogta Hannah. - És újra járni fogok. Azt mondtad, 
hogy nem megyünk többé Copleyba, de ha újra tudok járni, Gábriel talán meggondolja magát. 
.- Ó, Hannah! - Rachel tehetetlen pillantást váltott az édesanyjával. Maga is közel 
volt a síráshoz. - Várj csak, amíg elmesélem Mrs. Stone-nak, hogy milyen ügyes kislány vagy. 
9. FEJEZET 
Rachel az egész hétvégén Hannah szavain gondolkodott. Természetesen szerette 
volna, hogy a kislánya újra tudjon járni, és minden egyebet, amit a gyerekek általában csinálnak, de nem így. Lehet, hogy önző, de azt kívánta, bárcsak Gábriel 
Webbnek semmi köze ne volna az egészhez. 
Még hétfő reggel, a buszmegálló felé menet is azon rágódott, hogy talán hónapokig, vagy akár évekig is eltarthatott volna, amíg Hannah mozgósítja saját erőit, ha a 
férfi nem adja meg neki az első lökést. Lehet, hogy a kislánynak soha nem lett volna magától elég bátorsága hozzá. Úgy tűnt, hogy belenyugodott a sorsába, míg 
Gábriel nem nyerte meg a bizalmát, és új távlatokat nem nyitott meg előtte. 
Hannah talán már nem is emlékszik rá, milyen volt az élete a balesete előtt, és 
Rachelnek be kellett látnia, hogy ő beletörődött abba, amit a pszichiáter megállapított, miszerint a lánya lusta. Eleinte dr. Williams optimista volt, de időközben ő is felhagyott az ígéretekkel, és kezdett kételkedni benne, hogy Hannah újrajárni tud majd. 
Most esély nyílott rá. Szombat reggel felhívta dr. Williamst, aki megígérte, hogy 
időpontot kér egy gyermekpszichológusnál, bár látszólag nem hitt a sikerben. 
Most tehát adósa Gábrielnek. 0 már jóval dr. Rigsby javaslata előtt megkérdezte 
tőle, mikor járt Hannah utoljára pszichológusnál. Vajon csak sajnálatból tette, ahogy 
Andrew állította? 
Megjött a busz, Rachel felszállt, és újra - sokadszorra - felidézte az utolsó találkozásukat. Csak be kellett csuknia a szemét, és maga előtt látta a pillanatot, amikor 
azzal vádolta a férfit, hogy épp olyan, mint Joe Collins. Eszébe jutott, hogy tulajdonképpen Andrew-ról volt szó. Gábriel el akarta mondani neki, miért jött a fia Kingsbridge-be, de ő vonakodott végighallgatni. 
Pedig lett volna rá alkalma, de nem használta ki. Rachel csak most értette meg, 
hogy Gábriel védelmébe vette a fiát, éppúgy, mint ahogy ő védte Hannah-t hosszú 
éveken át - mint kiderült, meglehetősen eredménytelenül. 
Nem lett volna szabad a végletekig feszítenie a húrt? Nem kellett volna olyan érzékenynek lennie? Lehet, hogy Gábrielnek komolyak voltak a szándékai, és ő óriási 
hibát követett el? 
Az nem lehet, gondolta Rachel, miközben belépett a kávézóba, és kikapcsolta a riasztókészüléket. Nem jelentett ő semmit Gábrielnek. 
Még akkor is ezen rágódott, amikor a telefonhoz ment, és a Webb Gyógyszergyár 
számát tárcsázta. A telefonközpontos hölgy nagyon udvarias volt, de nem akarta 
megadni Gábriel mobiljának a számát, akkor sem, amikor Rachel azt bizonygatta, 
hogy személyesen ismerik egymást. 
- Megtenné, hogy felhívja őt Copleyban, és átadja az üzenetet, hogy kerestem? 
kérdezte. Feltétlenül beszélnie kell Gábriellel. 
- Sajnos nincs meg az ottani száma - válaszolta a női hang. - Nagyon sajnálom, 
Mrs. Kershaw, de... 
- Valakinek csak megvan! - kiáltott Rachel türelmetlenül. - Kérem, beszélnem 
kell vele! Nem tudna megkérdezni valakit? Az üzemvezetőt, például? 
Egy pillanatig csend volt, és Rachel hallotta, ahogy a telefonközpontos néhány 
kétértelmű szót vált egy kolléganőjével. - Meglátom, mit tehetek - szólt bele végül 
a kagylóba. - Ismeri Mr. Webb az ön számát? 
- Igen, de inkább megadom - válaszolta, és bemondta a kávézó telefonszámát. 
Nagyon köszönöm a segítségét. 
- Semmit nem ígérhetek - mondta a női hang könnyedén, aztán megszakadt a vonal. 
A következő fél órában Rachel nagyon ideges volt, és mire Stephanie megérkezett, megbánta meggondolatlan cselekedetét. Gábriel biztosan nem fog jelentkezni. 
- Mi történt? 
Mivel Rachelnek nem volt kedve kitalálni valamit, amivel kipirult arcát megmagyarázhatná, beszámolt a barátnőjének a próbálkozásáról, és arról is, miért hívta be 
pénteken az igazgatónő az iskolába, valamint arról, hogy Gábrielnek része van 
Hannah gyógyulásában. 
- És nem akar szóba állni veled? 
- Úgy látszik. 
- Mégis mit mondott? 
- Nem beszéltem vele - vallotta be Rachel zavartan. - Nem tudom a mobilszámát. A gyárban hívtam föl, és üzentem neki, hogy kerestem. 
- És mindez mikor volt? 
- Majdnem egy órája. - Az asszony csalódott grimaszt vágott. - Buta dolog, igaz? 
Stephanie megcsóválta a fejét: 
- Nem mondod komolyan. 
Rachel kifújta az orrát. 
- Őrült ötlet. Viszont ő volt, aki bátorította Hannah-t, és... 
- Az is elképzelhető, hogy amikor megkapta az üzenetet, úgy döntött, hogy idejön. Erre nem gondoltál? 
- Tényleg azt hiszed? - Rachel csodálkozva nézett a barátnőjére. - Jaj, ne! Rémesen nézek ki! 
- Jól nézel ki -jelentette ki Stephanie szárazon. - Szerencsésnek mondhatja magát. Ugy, és most ne törd többé ezen a fejed, hanem tedd be a fánkot a sütőbe! Még 
sütőnk sem lenne, ha ő nincs. Elfelejtetted? 
Rachel elmosolyodott. 
- Nem felejtettem el semmit. 
Fél tizenegy felé, amikor megcsörrent a telefon, Rachel keze lisztes volt, ezért 
Patsy vette föl, aki semmit nem tudott. Meglepett képet vágott, amikor meghallotta 
a hangot a vonal túlsó oldalán. Befogta a kagylót. 
- Mr. Webb az - suttogta. - Akarsz vele beszélni? 
Az asszony gyorsan letörölte a kezét egy szalvétával. 
- Köszönöm, Patsy. - Átvette a kagylót, mire Stephanie megvonta a vállát, és elindult, hogy leszedje az asztalokat. 
Rachel a füléhez szorította a telefonkagylót. 
- Halló, Gábriel! - szólt bele halkan. Megkaptad az üzenetemet? 
- Nem Gábriel vagyok, hanem Andrew - hallatszott egy durva hang. - Sajnálom, 
hogy csalódást kell okoznom, de a jóapám nincs itt. 
- Vagy úgy - mondta Rachel csalódottan. 
- Igen - Andrew hangja nagyon magabiztosan csengett. - Igazi meglepetés volt, 
amikor meghallottam az üzenetedet. Gondolom, apának volt annyi esze, hogy nem 
adta meg a számát. Mit vársz attól, hogy futsz utána? 
- Nem futok utána - tiltakozott Rachel felháborodottan. 
- Valóban? És miért akarsz beszélni vele? Nem tudod fölfogni, hogy otthagyott? 
Rachel legszívesebben megkérdezte volna, hogy tényleg ezt mondta-e, de nem 
volt bátorsága hozzá. 
- Csak beszélni szeretnék vele. Közölnéd vele, kérlek, hogy hívtam? 
- Nincs itt - válaszolt Andrew rideg hangon. - Tudomásom szerint Sienában van. 
Anya be akar mutatni neki egy hölgyet. Pénteken este utaztak el. 
Rachel letette a kagylót. Azt a dolgot azzal a bizonyos nővel nem igazán hitte el, 
de ha Gábriel Olaszországban van, akkor csak az idejét fecsérli. Andrew soha nem 
fogja elmondani az apjának, hogy kereste. 
Stephanie, aki eddig tapintatosan távol maradt, most előkerült. 
- Mit mondott? - kérdezte türelmetlenül. 
- Semmit. - Rachel elfordult, hogy megmossa a kezét a mosogatónál. - Andrew 
volt az. Gábriel nincs itthon. Olaszországban van az édesanyjával. 
Stephanie a homlokát ráncolta. 
- Aha. - Habozott egy pillanatig. - Akkor majd felhívod, ha újra itthon lesz? 
- Nem. - Rachel csuklott egyet. - Nincs meg a száma, ha netán elfelejtetted volna. Egyébként is Andrew miatt hagyott el. 
- Mióta hiszel Andrew Webbnek? - Stephanie fölvette a telefonkagylót, tárcsázott, és várt, amíg az automata bemondta az utolsó hívó számát. Fölírta, és odaadta 
Rachelnek a cédulát. - Itt a szám, amelyet tudni akartál. És ne vágj ilyen képet! Andrew féltékeny, ez minden. Nem csoda, hiszen ő is eleget törte magát utánad. 
Rachel bizonytalanul nevetett. 
- Visszaadod az önbizalmamat. 
-  Csak gyakorlatiasan gondolkozom - jegyezte meg Stephanie. - Nem állítom, 
hogy ez a szám a megoldás az összes gondodra, de ha Copleyba akarsz telefonálni, 
nem kell újra szemtelen telefonközpontosokkal bajlódnod. 
- Köszönöm. - Rachel a szoknyája zsebébe tette a cédulát, és puszit nyomott barátnője arcára. - Valódi kincs vagy. 
Este elmesélte a dolgot az édesanyjának, aki most először nem helytelenítette, 
amit csinált. 
- Meg kellene tudnia - ismerte el ő is kényszeredetten, - Feltéve persze, ha tényleg érdekli, de nem hiszem, hogy fel fog hívni. Úgy hallottam, hogy visszaköltözött 
Londonba, és ha úgy van, ahogy mondod, hogy Olaszországba utazott... Amikor hazajön, valószínűleg újra átveszi a cég vezetését. 
-Aha. 
Rachel nem tudott többet mondani. Elkeseredett a gondolatra, hogy Gábriel esetleg nem is jön vissza többé Kingsbridge-be. Dolgozhat már egyáltalán? És mi van, ha 
újra összeesik? És ő hogyan éljen úgy tovább, hogy nem tudja hol van, és mit csinál? 
Szerda este dr. Williams telefonált, és közölte, hogy a következő hétre sikerült 
időpontot szereznie a pszichológusnál. Csütörtökön az édesanyja elmesélte, hogy 
Mrs. Stone, a gyógytornász szerint Hannah sokkal mozgékonyabb, mint eddig volt. 
A kislány állapota látványosan javult azóta, hogy elhatározta, újrajárni fog. Rachel 
igyekezett azzal vigasztalódni, hogy a lánya gyógyulása mindennél fontosabb. 
Andrew állítása dacára, és annak ellenére, hogy Gábriel nem hallatott magáról, 
Rachel mégis tovább reménykedett. Minden reggel azzal ébredt, hogy talán ma újra 
látja, hogy aztán estére még csalódottabban kerüljön ágyba. 
Péntek este, amikor éppen zárni akart, megcsörrent a telefon. Miután elég késő 
volt, azt gondolta, hogy az édesanyja az. Amikor a jól ismert hang beleszólt: 
Rachel? - elakadt a lélegzete. Egész testében remegni kezdett, a pultra kellett támaszkodnia. 
- Gábriel? - suttogta hitetlenkedve. - Tényleg te vagy az? 
- Miért, kit vártál? - érdeklődött Gábriel hűvösen. 
- Én... senkit - válaszolt az asszony rekedten. - Megkaptad az... üzenetemet? 
- Az üzenetedet? Nem. Mikor üzentél nekem? 
Rachelnek remegett a térde. 
- Hétfő reggel - nyögte ki. - Nem volt meg a mobilod száma, ezért fölhívtam a 
gyárat, és kértem a telefonközpontost, adja át, hogy kerestelek. Hannah-ról akartam 
mesélni. Egyedül felállt a tolószékből, és az igazgatónő behívott az iskolába, és megkérdezte, hogy tudok-e róla. Én persze semmit nem tudtam. És ha a rajzórán nem 
esett volna el, mert egyedül akarta felvenni az ecsetét, még mindig nem tudnánk róla. 
Idegességében hadart, és mivel Gábriel nem válaszolt, rájött, milyen gyerekesen 
hangozhat mindez. Milyen alapon feltételezi egyáltalán, hogy őt még mindig érdekli Hannah állapota? Nem kapta meg az üzenetét, tehát nem azért hívta föl. 
-  Mindenesetre - folytatta gyorsan, hogy megtörje a csendet -, nyilvánvalóan 
nem azért hívtál, hogy Hannah-ról beszéljünk. - Szünetet tartott. - Hogy... hogy 
vagy? Andrew mondta, hogy Olaszországban voltál. Milyen volt... 
- Andrew? - vágott a szavába élesen a férfi. - Beszéltél vele? Találkoztatok? 
- Természetesen nem - tiltakozott Rachel felháborodottan. - Mondtam már, hogy 
felhívtalak a gyárban, és... 
- Igen, igen - szakította félbe aférfi türelmetlenül. - De mi köze ehhez Andrewnak? Miért hívtad fel? 
- Nem én hívtam fel - magyarázta Rachel mérgesen. - Ő... ő kapta meg az üzenetemet. 
- Hol? A gyárban? Andrew soha nem megy be a gyárba. 
- Nem a gyárból - összeszorult a torka -, hanem Copleyból hívott. A telefonközpontos nyilván értesítette. 
Újra csönd lett, és Rachel azon törte a fejét, vajon min gondolkodik most Gábriel. 
Csak nem gondolja, hogy ő a saját akaratából beszélt Andrew-val?! 
- És te feltehetően azért hívtál föl, hogy beszámolj Hannah-ról - mondta férfi. 
- Feltehetőleg? - kérdezte Rachel sértődötten. - Ez az igazság. - Mély lélegzetet 
vett, majd folytatta: - Valószínűleg naiv gondolat volt, hogy érdekel. 
- Ne beszélj ostobaságokat! - válaszolt a férfi élesen. - Természetesen érdekel. 
Éppen ezért hívlak, a fenébe is! Hannah végül is nem szenvedhet attól, hogy az anyjával semmit nem lehet megbeszélni. 
- Köszönöm. 
Rachel összeszorította a száját. Legszívesebben megkérdezte volna, miért kritizálja őt, miközben ő maga semmi különöset nem talál abban, hogy a fiával kitárgyalja 
a kapcsolatukat. De most nem róluk volt szó, hanem Hannah-ról. 
- Örülök, hogy végre a gyógyulás felé halad - tette hozzá a férfi, most először barátságosabb hangon. - Hogy van? 
-  Jól. - Rachel nem tudta, meddig képes még uralkodni magán. - Jövő héten 
megy a gyermekpszichológushoz. 
- Nagyszerű! És mi a véleményed? 
- Mint mondottad, itt most nem az én érzéseimről van szó -jegyezte meg Rachel 
ridegen. - De természetesen én is örülök. 
- Nem úgy hangzik. 
- Pedig így van. - Az asszonynak nagyon nehezére esett nyugodtan beszélgetni. 
Én... meg akartam köszönni. Ha Hannah nincs annyira elragadtatva a lovaidtól, talán soha nem szedi össze a bátorságát, hogy megpróbáljon egyedül lábra állni. 
- Ugy érted, döntő élmény volt számára? - Gábriel hangja cinikusan csengett. 
- Igen. Nagyon szeretne lovagolni. Azt hiszem, Kathy ötlete volt, és Hannah már 
alig várja, hogy elkezdhesse. Úgy értem, majd ha nagyobb lesz. Addigra pedig biztosan újra tud majd járni. 
- Egészen biztosan - erősítette meg a férfi. - Hannah nagyon határozott egyéniség. - Kis szünetet tartott. - Mint az édesanyja. 
Rachel nem válaszolt. Képtelen volt rá. Annyira izgatott volt, hogy legszívesebben letette volna a kagylót. 
- Majd... megmondom Hannah-nak, hogy felhívtál - nyögte ki végül. 
Gábriel felhorkant. 
- A fenébe is, nem tudnánk másról is beszélni? 
Az asszony a könnyeivel küszködött. 
- Én... azt hittem... 
- Mit, hogy ezért hívtalak? - szakította félbe Gábriel. - Dehogy. - Felsóhajtott. 
Legalábbis csak ürügy volt, de tulajdonképpen róladVan szó, Rachel. Beszélgess velem! Hiányoztam egyáltalán? 
Az asszony annyira meglepődött, hogy egy pillanatig szóhoz sem jutott. 
- Miért, én talán hiányoztam neked? 
- Még kérdezed? - szólalt meg keserűen a férfi. - Az utóbbi hetekben csak rád 
gondoltam. 
Rachel felzokogott. Annyira megkönnyebbült, hogy végre hallhatta, amire annyira vágyott. Könnyei végigfolytak az arcán. 
- 0, Gábriel! - suttogta. - Komolyan beszélsz? 
- Általában nem mondok olyasmit, amit nem gondolok komolyan - válaszolta a 
férfi érdes hangon. 
Rachel bizonytalanul elnevette magát. 
- Azt vágtad a fejemhez, hogy nekem senki nem számít - emlékeztette a férfit. 
- Azt mondtam, hogy általában nem mondok semmit, amit nem úgy értek - látta 
be Gábriel kényszerűen. - Azért velem is előfordul, hogy kicsúszik valami a számon, 
főleg, ha rólad van szó. Megbocsátasz nekem? 
- Te megbocsátasz nekem? - kérdezte az asszony rekedten. 
- Sírsz? - kiáltott fel Gábriel, és amikor az asszony nem válaszolt, folytatta: - Érted jövök. Adj öt percet, és a kávézó előtt leszek! 
- Öt percet? Öngyilkos akarsz lenni? 
- Nem lesz semmi bajom, hacsak cl nem üt valaki, miközben átmegyek az út túloldalára -jegyezte meg Gábriel szárazon. - Egész délután az Arany Oroszlánban ültem, és igyekeztem összeszedni a bátorságomat, hogy belépjek a kávézódba. 
- Ez nem létezik! De hát miért? 
- Mindjárt elmesélem - ígérte a férfi meleg hangon. - Vegyél föl valamit, esik az 
10. FEJEZET 
Mire a limuzin megállt a bejárat előtt, Rachel már értesítette az édesanyját, hogy később megy haza, bekapcsolta a riasztót, és bezárta a kávézót. A bejárat fölötti tető alatt 
állt, hogy ne ázzon. Elcsodálkozott, mikor meglátta, hogy Gábriel ül a kormánynál. 
- Szállj be! - A férfi a mellette levő ülésen átnyúlva kinyitotta az ajtót, és Rachel 
beszállt. 
Miután ezen a helyen megállási tilalom és ráadásul elég nagy forgalom is volt, a 
férfinak rögtön indítania kellett, ezért csak futó pillantást vetett Rachelre, aki görcsösen szorongatta az ölében a táskáját, és mereven előre nézett, de még így is minden 
porcikájában érezte Gábriel közelségét. Az első pillantásra megállapította, hogy még 
sokkal rosszabbul néz ki a férfi, mint azelőtt, és a szíve erősen dobogni kezdett arra 
a gondolatra, hogy ebben esetleg neki is része lehet. 
- Ne haragudj! - kért bocsánatot Gábriel, mintha úgy érezné, hogy az asszony őt 
teszi felelőssé az utcán uralkodó káoszért. 
- Nem tehetsz róla - felelte Rachel halkan, és a férfira nézett. - Hogy vagy? 
Gábriel elhúzta a száját. 
- Miért, hogy nézek ki? - Mivel az asszony nem válaszolt azonnal, folytatta: 
Ilyen rosszul? - Fölnevetett. - Legalább arra biztosan hagyatkozhatom, hogy mindig 
az igazat mondod. 
Rachel felsóhajtott. 
- Fáradtnak látszol. Ez minden. Újra dolgozol? 
- Még nem - válaszolt tompa hangon. - Mint ahogy Andrew beszámolt róla, néhány 
napig Olaszországban voltam. Elkísértem anyát, mert nem szeret egyedül repülni. 
Rachel csuklott egyet. 
- Mit mondott rólam Andrew? 
Gábriel nem válaszolt rögtön, látszólag a forgalomra figyelt. Az asszony azért 
érezte, hogy máson jár az esze. Ennyire már ismerte, legalábbis abban a hitben volt, 
hogy ismeri. Több rejlett amögött, amit eddig elmondott, és a gyomra összerándult a 
gondolatra, hogy Andrew újabb hazugságaival kell szembesülnie, vagy esetleg magával Andrew-val. 
- Nem tudnál várni, amíg odaérünk? - kérdezte végül Gábriel. - El kell mondanom róla valamit, de nem vezetés közben. 
-  Hová megyünk egyáltalán? - érdeklődött az asszony, bár tisztában volt vele, 
hisz a Copley felé vezető úton haladtak. 
- Hozzám, ha nincs ellene kifogásod - válaszolta a férfi. 
- Talán... azt állította, hogy találkoztunk? - kérdezte Rachel hirtelen, mert nem 
bírta tovább. - Hittél neki? 
Gábriel felsóhajtott. - Rachel... 
- Igen, vagy... - Rachel elhallgatott, aztán remegő szájjal hozzátette: - Ezért hívtál fel? 
- Beszélni akartam veled Hannah-ról, de ezt már mondtam neked. 
Ökölbe szorította a kezét, miközben a férfihoz fordult. 
- És ezért ültél egész délután az Arany Oroszlánban? 
Gábriel felnyögött. 
- Hát jó, nem - vallotta be éles hangon. - Természetesen örülök, hogy javultak a 
kislányod gyógyulási esélyei, de... a fenébe is, Rachel, látni akartalak. 
Rachel reszketni kezdett. 
- És miért nem jöttél át a kávézóba? 
- Tudod, hogy miért - Gábriel befordult a birtokához vezető útra. 
- Igazán? Állj meg, Gábriel! Tudni akarom, mit mondott Andrew. 
Azt hitte, hogy a férfi nem fog megállni. A kapu már nyitva volt, és Rachel egy 
pillanatig úgy érezte, Gábriel még jobban nyomja a gázt. Aztán a férfi halkan káromkodott egyet, és hirtelen lefékezett. 
Egy pillanatig feszült csend volt. Végül Rachel megnedvesítette az ajkát a nyelvével, és megszólalt: 
- Mondott valamit, igaz? És te hittél neki! 
Gábriel leengedte a vállát. 
- Igen, hittem neki, először legalábbis. - A tekintete hirtelen elsötétült. - Te is hittél neki, vagy nem? Azon az éjszakán..., amikor együtt voltunk. Remélem, nem akarod elhitetni velem, hogy azért szöktél meg, mert lefeküdtél velem? 
Rachel érezte ahogy elpirul. 
- Az más volt - védekezett. 
- Hogyhogy más? - kérdezte a férfi érdes hangon. - Még csak el sem tudtam mondani neked, miért jött. Pedig háromszor is megpróbáltam. 
- Háromszor? 
- Legalább. - A férfi szeme villogott. - És ha azt a hülyeséget, hogy sajnállak, 
nem hitted volna el, most nem lennék ebben a helyzetben. 
-Lehetséges... 
- így van. - Gábriel lemondóan kifújta a levegőt. - Van itt valami, amit tudnod 
kell Andrew-ról. Pár héttel ezelőtt azért kellett Londonba utaznom, mert letartóztatták kábítószer-kereskedelem miatt. Segítenem kellett neki jó ügyvédet keresni. 
-Ó! 
- Igen, ó - felelte a férfi szárazon. - A védelmére el kell mondanom, hogy elsiették a letartóztatását. Ő nem kereskedett droggal, csak kapcsolatban állt egy kereskedővel. 
- És ezért jött Copleyba? 
- Nem. Talán emlékszel, hogy akkor este, amikor együtt vacsoráztunk, telefonhívásom volt. Andrew-val beszéltem. Pénzre volt szüksége, több pénzre, és én vonakodtam adni neki. Mondtam, hogy ebben nem támogatom, és ő azt hitte, több szerencséje lesz, ha személyesen beszél velem. Valószínűleg felkészületlenül érte, hogy 
meglepett minket az ágyban, de ez nem mentség a viselkedésére. 
Rachel a fejét csóválta. 
- Fogalmam sem volt. 
- Ez igaz - látta be a férfi -, de talán érthető, hogy miért nem akartam beszélni 
róla. A hibái ellenére mégiscsak a fiam. - Kis szünetet tartott. - Meg tudod érteni? 
- Megértem az érzéseidet - válaszolt Rachel lassan. - De szeretném tudni, mit 
mesélt. Elmondta neked, hogy telefonáltam, ugye? 
- Igen, mondta. - Gábriel erősen megszorította a kormányt. - Azt mondta, hogy 
vele akartál beszélni. 
- Vele? - kiáltott fel Rachel. - Miért? 
- Mit gondolsz? A régi időkre való tekintettel. Mert újra látni akartad. Mert azt kívántad, hogy bárcsak ne váltatok volna el egymástól. 
- Nem! 
- Mindenesetre nehezemre esett hinni neki. 
- Mégis elhitted, igaz? - Tágra nyílt szemmel nézett a férfira. 
- Először. Igazság szerint egész idő alatt ettől féltem. Úgy értem, mindig az volt 
az érzésem, hogy túl öreg vagyok hozzád. Andrew csak kimondta, amit titokban hittem. 0 az én fiam. És lehet, hogy ezért tartottál vonzónak... 
- Nem! - Rachel nem bírta tovább. Odafordult Gábrielhez, és két kezébe fogta az 
arcát: - Andrew... a nyomodba sem jöhet - mondta, és közben egy-egy csókot lehelt 
a férfi arcára. - Te egészen más vagy, mint ő - tette hozzá remegő hangon, és végül 
ajkát Gábriel szájához érintette. 
- Biztos vagy benne? - kérdezte a férfi. 
Válasz helyett Rachel átkarolta a nyakát, és megcsókolta. 
- Bebizonyítsam? - suttogta hívogatóan. 
Gábriel kibontakozott az ölelésből, és arcát a lány nyakába rejtette. 
- Szavadon foglak, de majd csak akkor, ha a biztonsági őr nem figyel minket. 
Felült, és ujjaival kisimította Rachel arcából az előregöndörödő fürtöket. - Innen 
folytatjuk. 
Az asszony elpirult. 
- Nem is tudnám most abbahagyni - mondta, és kezével végigsimított a férfi 
combján, amire bizonytalan, mégis sokat ígérő pillantás volt a válasz. 
Gábriel beindította a motort, aztán összeszorította a combját, így az asszony nem 
 tudta a kezét kiszabadítani. - Jó, hogy nincs itthon anyám. Most nem lenne kedvem 
mindent elmagyarázni neki. Erre még lesz bőven időnk. 
Rachel elhúzta a kezét. Hirtelen felkiáltott. 
- És Andrew? 
- Londonban van - válaszolt a férfi. - Legalábbis ott váltam el tőle. 
- Nem létezik! - Rachel kutatni kezdett a kézitáskájában, és nem nyugodott, míg 
meg nem találta a cédulát, amelyet Stephanie adott neki. - Amikor felhívott, azt mondta, hogy Copleyban van. Amikor letette, utánanéztünk, milyen számról hívott. Ez az. 
Gábriel megállította az autót a ház előtt, és elvette a cédulát. 
- Ez Andrew mobiljának a száma. Londonból hívott fel. 
- Ha felhívtam volna... 
- Andrew szól bele - mondta a férfi éles hangon. - És ez megerősítette volna az 
ő változatát. 
- De hát nem tudhatta, hogy ellenőrzöm a számot! 
- Fogadjunk? - Gábriel felsóhajtott. - Ennek az önző csirkefogónak sok minden 
szárad a lelkén. 
Rachel legszívesebben elmesélte volna azt a hazugságot, amelyet Andrew neki tálalt fel. 
- Féltékeny - mondta inkább, mert meg volt róla győződve, hogy Stephanie-nak 
igaza volt. Fölnézett a házra. - Nem akarsz behívni? 
Körülbelül egy óra múlva Rachel Gábriel fürdőszobájában, a zuhany alatt állt, 
hogy lehűtse magát. Az előbb még a férfi karjában feküdt, és szenvedélyesen szeretkeztek. Olyan nagyon vágytak egymásra, hogy le sem vetkőztek teljesen. 
Mosoly suhant át Rachel arcán. Arra gondolt, milyen megviselt volt Gábriel, amikor találkoztak. Ahhoz képest nagy állóképességről tett tanúbizonyságot. Néhány 
perce semmi kimerültség nem látszott rajta. Az, hogy újra együtt voltak, és szerették 
egymást, csodákat művelt. Kellemes bizsergést érzett arra a gondolatra, hogy ilyen 
hatással van rá. 
Élvezettel lehunyta a szemét a vízsugár alatt. Hirtelen összerezzent, mert Gábriel 
átkarolta a csípőjét, és magához húzta. 
- Olyan sokáig tartott - mondta érdes hangon -, gondoltam, jövök és segítek. 
Rachelnek elgyengült a térde. 
- Segíteni akarsz? 
Gábriel egy adag tusolózselét tett a tenyerébe, és szétdörzsölte, aztán kezét izgató érzékiséggel végigcsúsztatta az asszony combján. Rachel a férfi testéhez simult, 
és megállapította, hogy az is ugyanúgy kívánja őt. Hátranyúlt, hogy ő is átkarolja. 
- 0, Rachel! - Gábriel felsóhajtott, és elvette Rachel kezét. - Már megint kívánlak. Nem tudok betelni veled. 
- Nem tesz semmit - súgta az asszony epekedve, és szembe fordult vele. - Ha elengedsz, megtörölközöm. 
- Miért? - Gábriel szemében fellobbant a vágy. - Úgyis újra vizes leszel. 
- Az nem megy - tiltakozott Rachel, mert rájött, mire gondol a férfi. 
- Dehogynem megy. Nagyon egyszerű - mondta, és felemelte az asszony lábát. 
Tényleg az volt. Rachel hátával a falnak támaszkodott, kezével a férfi nyakába kapaszkodott, lábát pedig annak csípője köré fonta. Hihetetlenül csodálatos érzés volt. 
A meleg vízsugár alatt mozogtak, míg el nem érték a csúcspontot, túlságosan is rövid idő alatt, mert bár a férfi igyekezett elnyújtani a szeretkezésüket, ameddig csak 
lehetett, Rachel olyan extázisba jött, hogy ő sem bírta tovább. 
- Szeretlek - mondta Gábriel halkan, miközben az asszony lassan talpra ereszkedett. 
- Én... én is szeretlek - válaszolt Rachel elgyengülve, és tudta, hogy Gábriel mostantól fogva mindig része lesz az életének. 
A férfi gyöngéden mosolygott rá. 
- Most majd állhatok újra az édesanyád elé -jegyezte meg szárazon. 
- Nehezedre esik? 
-  Ha így nézel rám, bármit megteszek érted, szerelmem - bizonygatta Gábriel 
gyöngéden. - Végül is az anyósom lesz, nem igaz? 
Rachelnek elakadt a lélegzete. 
- El akarsz venni? 
UTÓHANG 
Kilenc hónap múlva megszületett az első gyermekük. Gábriel Rachel mellett állt, 
amikor világra jött a második, makkegészséges fia. Sötét haja volt, és nagyon hasonlított az édesapjára. Rachel boldog volt, hogy két ilyen gyönyörű férfit birtokolhat. 
Hannah azonnal a szívébe zárta a kisbabát. Évek óta irigyelte azokat, akiknek testvére volt, és- alighogy Rachel jobban lett, megkérdezte, hogy lehetne-e lány a következő. 
-  Meglátjuk - válaszolta a mostohaapja, és az ölébe vette -, de édesanyádnak 
előbb meg kell szoknia, hogy két gyermeke van, nem igaz? 
-  Helyes - csatlakozott hozzájuk Mrs. Redfern. Ö is Copleyban lakott, hogy 
Hannah-val foglalkozzon, amíg Rachel megerősödik. - Különben azóta, hogy újra 
jársz, sosem tudjuk, merre bujkálsz. 
Hannah büszkén nézett körül. 
- Általában az istállónál vagyok - válaszolta elgondolkodva. - Kathy azt mondja, hogy jó lovas lesz belőlem majd egyszer. 
- Amíg nem csinálsz butaságot -jegyezte meg Mrs. Redfern, majd mielőtt Rachel 
megszólalhatott volna, folytatta: - Úgy, és most gyere, hagyjuk magukra a szüléidet. 
Édesanyádnak pihennie kell. 
Hannah engedelmesen követte a nagyanyját, közben a válla fölött futólag visszanézett. Rachel úgy gondolta, a lánya azt latolgatja, vajon mennyi ideig kell a nagymamájával maradnia, mielőtt újra elengedi a lovakhoz. Hannah nagyon összebarátkozott Kathyvel, és az asszony tudta, hogy a lány vigyáz rá. 
Gábriel felállt, és odament Rachelhez, aki az egyik puha bőrkanapén feküdt. 
- Nem vagy fáradt? - Letérdelt mellé, megfogta a kezét, és a szájához emelte. 
Csak néhány napja szültél. Nem volna jobb az ágyban feküdnöd? 
- Jól érzem itt magam - bizonygatta az asszony, bár még elég gyenge volt. - Nem 
tudod, hogy sok olyan ország van, ahol az asszonyok rögtön a szülés után tovább dolgoznak? 
- Remélem, nem akarsz túl gyorsan újra dolgozni - válaszolt a férfi. - Szeretném, 
ha még néhány hétig csak az enyém lennél. 
- Nem, Stephanie tartja a frontot - nyugtatta meg Rachel a férjét mosolyogva. 
Azt hiszem, élvezi, hogy övé a teljes felelősség. 
- Akkor jó. - Gábriel odaült melléje a kanapéra. - Mit szólnál, ha a jövő héten 
néhány napot Londonban töltenénk? Tárgyalásaim lesznek, és nem szívesen hagynálak itt. 
Az esküvő óta a férfi London és Kingsbridge között ingázott, bár a legtöbb munkát hazulról intézte. Ahogy a felesége, úgy ő is megtanulta leosztani a feladatokat, és 
Rachel ügyelt rá, hogy ne terhelje túl magát. 
-De mi lesz... 
- A fiunkkal? - Gábriel vidáman elmosolyodott. - Őt természetesen visszük magunkkal, és Hannah-t is, feltéve, hogy el tud szakadni a lovaktól. 
Rachel előrehajolt, és arcával a férfi vállához simult. Olyan boldog vagyok, gondolta. Van egy lánya, aki újra tud járni, egy kisfia, és övé a legjobb és legdrágább férfi a világon. 
Az elmúlt kilenc hónapban azért történt egy és más. 
Először a gyermekpszichológusnál folytatott kezelésekkel kellett szembenézniük. 
A hipnózis először nagyon felizgatta Hannah-t, és nagyon sok türelemre volt szükség, hogy legyőzzék és elűzzék a félelmeit. Dr. Matthews azonban tekintélyes tudós 
volt, és néhány hét alatt rájött a pszichoszomatikus bénulás okára. 
Rachel megrémült, amikor megtudta, hogy Larry azt tervezte, elhagyja őt, és 
Hannah-t is magával viszi. Valószínűleg röviddel a karambol előtt beszélt erről a 
gyereknek. Dr. Matthews arra az eredményre jutott, hogy a kislány tudatosan felejtett el járni, mert nem tudta, hogy az apja meghalt a balesetben, és azt gondolta, hogy 
így majd nem tudja őt elvinni. 
Az egész természetesen sokkal bonyolultabb volt, de Rachelt megrázta a felismerés. Voltak gondjaik, de soha nem gondolta volna, hogy a férje megcsalja. Hannah 
szerint az édesapja mondta neki, hogy új mamája lesz. így tudta meg Rachel, hogy 
valamelyik nő azok közül, akikkel Larry a biztosítótársaságnál együtt dolgozott valószínűleg jobban gyászolt, mint ő. 
Gábriel tőle telhetően segítette Hannah kezelése során megértette, hogy az aszszonynak is sok feldolgozni valója van. Semmilyen módon nem sürgette, és ezért 
Rachel nagyon hálás volt neki. 
Hannah gyógyulása, és a férfi utáni saját belső vágyakozása hozzájárult, hogy végül minden akadályt sikerült legyőzniük. Amikor pedig kiderült, hogy állapotos, rögtön elkezdték tervezni az esküvőt. 
Aztán már sietniük kellett, emlékezett vissza Rachel, mert egyre jobban ragaszkodott a férfihoz. Eredetileg októberre tervezték az esküvőt, de már augusztus végén 
összeházasodtak. 
Gábriel édesanyja, több nagynénje és nagybátyja is eljött, és Rachel most először 
tapasztalta meg, milyen érzés egy nagy létszámú olasz család tagjának lenni. Webb 
asszony nagyon kedvesen viselkedett, örült, hogy a fiát végre boldognak látja, bár 
Rachel kételkedett benne, hogy az új unokáját éppúgy fogja szeretni, mint az elsőt. 
Andrew nem volt ott az esküvőn, de karácsonykor megjelent, és mindenkit megajándékozott. A sors fintora, hogy nagyon jól megértette magát Hannah-val, és a kislány is azonnal elfogadta, mint idősebb testvérét. Rachel tudta, hogy sok időbe telik, 
mire újra bízni tud majd benne, de az idő lassan minden sebet begyógyít. 
Ezen a karácsonyon dobta el Hannah a mankóját, mert újra tudott járni, és Gábriel 
a nap fénypontjaként saját pónilovat ajándékozott neki. 
A Főnix nevű kiscsikó, amely Hannah gyógyulását elindította, már nagyra nőtt, a 
kislány mégis minden alkalommal meglátogatta, amikor kiment az istállókhoz. Később, ha majd a póni már kicsi lesz neki, Főnixet fogja lovagolni. 
- Mit szólnál a Jared névhez? - kérdezte Rachel, szájával Gábriel nyakát cirógatva. 
- Jared? - ismételte a férfi érdes hangon, miközben az asszony a combján pihentette a kezét. 
- Jared Webb - mondta Rachel sürgetően. - Azt hiszem, a Jared név illik a fiunkhoz. Mit szólsz hozzá? 
Gábriel átfogta felesége arcát. 
- Nem rossz, de nem nevezhetnénk Benjaminnek is? Az édesapámat hívták így. 
- Jared Benjámin Webb - mondta Rachel tagoltan. - J. B. Webb. Igen, egész jól 
hangzik. Ugye? 
- Tehát Jared - hagyta helyben gyöngéden a férfi. - Jared és Hannah. Igen jól illenek egymáshoz. 
- Andrew, Jared és Hannah  javította ki az asszony. - így leszünk boldogok. Őt 
sem hagyhatjuk ki. 
- Egészen különleges asszony vagy, Rachel Webb - csókolta meg Gábriel gyöngéden felesége szája szegletét. - Szerencsére leszokott a kábítószerről, és nagyon 
igyekszik beletanulni az üzleti életbe. Azt hiszem, értékeli a szerencséjét. 
- Nekem elég, ha te értékeled - tréfálkozott Rachel, és karját a férje nyaka köré 
fonta. 
Gábriel a párnára fektette, hogy bebizonyítsa neki, és az asszony nem tiltakozott.