GORE VIDAL A Smithson pincéi Gore Vidal: The Smithsonian Institution First published in the United States of America by Random House, Inc., 1998 First Published in Great Britain by Little, Brown and Company (UK), 1998 Copyright © 1998 by Gore Vidal Fordította SÓVÁGÓ KATALIN Borító Csala Károly ISBN 963 9416 18 5 Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2002 Hungarian edition © Lázi Bt., 2002 A Lázi Bt. Kiadása A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója Lektor: Zsoldos Sándor Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Felelős vezető: Gera Imre „Az univerzum titka itt van a Smithson Intézetben.” 1. A háború fellegei gyülekeztek Európa felett, amikor T. kilépett a Szent Albán alsó tagozatos kollégiumából, és lemeszelt egy taxit. A Szent Albán anglikán oktatási intézmény volt, de a Wisconsin sugárúton szentképek híján ma már csak a taxikat lehet lemeszelni. – Vigyen a Smithson Intézetbe! – T. élvezte a sofőr zavarát. 1939-ben, nagypéntek napján a Smithson csak délután nyit. T. határozott, langaléta szőke suhanc volt, nem az a típus, akivel packázni lehet, ahogyan kanadai történelemtanára szerette mondogatni. – Sok bejárata van a Smithsonnak – mondta T., és hátradobott levélzöld vadászszeméből egy szőke fürtöt. – Induljon! – parancsolta, térdére helyezve kézitáskáját, ha netán fustélyra lenne szükség. Az iskolai zakót viselte, amelynek mellzsebét a Szent Albán címere ékesítette, míg belső zsebében a Briggs Nemzeti Bank vadonatúj csekkfüzete rejtőzött. Egy olyasfajta félrekönyvelés következtében, amelyek folyamatos virágzásban tartották Roosevelt elnök New Dealjét, T., amíg le nem leplezik, 100 001 dollárra tarthatott igényt egyetlen cirkalmas tollvonással. A Pennsylvania sugárút majdnem üres volt ebben az órában. A rémült polgárok vélhetőleg otthon maradtak, és családi fészkük melegében hallgatták a rádiót, amelyen át elnökük szólt hozzájuk családi fészkének melegéből. A pénteki napra rendelt szóbeszéd szerint Hitler már Staten Islandről fenyegette a világkiállítási Trilont és a Periszférát, míg Mussolini New Jerseyben bukkant föl, Englewood környékén, ahol mindennap megtartják Kolumbusz napját.* Valamivel távolabb, San Franciscóban a japán császárt látták, amint léptet fehér lován a Chinatownban, rejtelmes mosolyba rendezve titokzatos ajkait. Igen, hamarosan háború lesz, olyan háború, amely véget vet minden találgatásnak a háború lehetőségéről, ha, mint Arthur Krock, a New York Times mindentudója sejteti, ezek az eszelős tömeghallucinációk előjelnek bizonyulnak. A taxisofőr lekanyarodott a Pennsylvania sugárútról a régi posta mellett, amelynek sötétrózsaszín neoromán tornyából a levéltitkok leghatalmasabb kincsesháza lett, miután James A. Farleyt kinevezték postaügyi miniszterré, aki, legalábbis ezt pletykálták a pletykák városában, egyetlen beérkező levelet sem volt hajlandó kiengedni az épületből addig, amíg el nem olvasta vagy ő, vagy legbensőségesebb bizalmasa, Mrs. Farley. – A feleségem minden szerelmes levele ott van abban a házban. – A sofőr oktalanságában olyan bizalmas közléseket engedett meg magának, amelyek sohasem érdekelték T.-t. Már a Smithson tornyos főépületénél tartottak, a sötét alvadtvér-vörös téglákból rakott, párkánycsipkés Kastélynál, amelynek széles vizesárkában nem hattyúk úszkáltak – ez végül is Washington –, hanem vacogó szabadnapos katonák a közeli Fort Myerből. Mivel a felvonóhidat leengedték, a taxi bejuthatott a legelsőbe a ki tudja hány belső udvar közül. „Aki felfogja a Smithson Intézetet, felfogja a világmindenséget”, szólt a régi washingtoni mondás, amelyet informátoraink felváltva tulajdonítanak a nép ajkának vagy Joseph Alsop haditudósítónak, akinek táskaírógépe és súlyproblémái vannak. Az első belső udvar üresen állt. ZÁRVA feliratú tábla lógott a tömör szilfaajtó mellett. – Zárva van – állapította meg a sofőr, és örült, mert rossz hírt mondhat. – Pofa be! – mondta T., miközben kikászálódott a taxiból. – Majd írok magának egy csekket a Briggshez a fuvardíjról. A bestiális ábrázat fültől-fülig szétnyílt egy rút kacajban. – Kápéban vagy valami másban, édes kisfiam! De mire a sofőr a „kisfiam” szóhoz ért, amelyet megvetésének érzékeltetésére hosszan elnyújtott, T. már besurrant a hatalmas ajtón, amelyet alkalmas módon résnyire nyitva hagytak, mint Chasseau papa, a Szent Albán franciatanára előre megmondta; majd mielőtt az undok taxis utolérhette volna, becsapta a nagyot döndülő ajtót, és rátolta a vasreteszt. Az öklöcskék gyenge dörömbölése alig hallatszott be az osztott bordás, magas ablakokkal áttört, hatalmas előcsarnokba, ahol negyvennyolc állam lobogói lógtak a faragott gerendákról. T. végre bekerült az amerikai világ szívébe, vagy ha hihetünk franciatanárának, magának a világegyetemnek a közepébe, nem mintha T. hitt volna a közép, mint olyan, létezésében. Mindig tudta, hogy a New York-i planetárium, csillagos egével és kevéssé meggyőző bolygóival, csupán a figyelem elterelésére szolgál, hogy zavarba hozza azokat, akik – mint T. – helyzetük folytán kiókumlálhatják, micsoda, sőt, hogy hol van a világmindenség. – Én mindenesetre ki fogom deríteni – majd meglátják! –, mert ha van valahol, akkor az itt van! – közölte T. a közelben található egyetlen személlyel, egy egyenruhás emberrel, aki a „Talált tárgyak” tábla alatt ült. – A nevem T. – Váratlanul ideges félelem fogta el. – Tudja, uram, árva vagyok. A szüleim meghaltak abban a zeppelinben. Emlékszik rá? A Hindenburgra? Két éve szénné égtek az égen, New Jersey fölött. Azóta Freeman püspök a gyámom. Washington püspöke. Aki abban a székesegyházban melózik, ami sose fog elkészülni a Wisconsin sugárúton. – Nagyon érdekes – mondta mögötte egy nő. – Ám fölöslegesen pazarolja biográfiáját a „Talált tárgyakra”. Viasz. – Viasz? – T. megfordult, és egy magas, termetes, jóképű hölgyet látott, réges-régi öltözékben, bár hogy melyik régiben a sok közül, azt T. meg nem mondhatta. – Viasz – ismételte a hölgy segítőkészen. Szép mosolya, szabályos fekete fogsora és dús keble volt. T. megnézte az asztalnál ülő embert, és látta, hogy valóban viaszból készítették, méghozzá, mint alaposabb vizsgálattal megállapította, meglehetősen elnagyolt módon. – Szabadnapokon kizárólag viasz személyzetet használunk. – A hölgy a fél tucat egyenruhás őrre mutatott a csarnok túlsó végében. – Sokkal kevesebb velük a bosszúság, mint a hús-vér emberekkel, és jóval könnyebbek a párizsi gipsznél. – Hát ön biztosan nem viasz. – T. tudta, miként kell hízelegni a nőknek bármely korban, beleértve a változás korát. Három nagynénje volt, akik a K. utcában laktak, és T. náluk töltötte a vakációkat. A hölgy kuncogott, és rózsásra pirult. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Mrs. Benjamin Harrison vagyok. Mi, elnökfeleségek, felváltva tartunk ügyeletet, mikor beköszöntenek ezek az unalmas ünnepek. – Mintha már láttam volna önt – mondta az akarata ellenére lenyűgözött T. – Abban a teremben, ahol a beiktatási díszruhákat tartják. – Igen, közel és távol mi vagyunk a legnépszerűbb kiállítás. – Csak ott nincs fejük. Ott csak bábuk, ruhákban. Mrs. Harrison összevonta a szemöldökét. – Igaz. De zárás után önmagunk vagyunk ismét, természetesen ott, ahol nem láthat kívülálló, valamint ünnepeken vagy titkos küldetéseken, mint Mrs. … – Mrs. Harrison összevonta a szemöldökét. – Nos, nem illik másokat megszólni, ugye. Különben teljesen igaza van. Itt örökösen spórolni próbálnak, és épp rajtunk! Úgyhogy folyamodványt nyújtunk be. Martha – ő a mi elnökünk. Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy Lady Washington. Ragaszkodik a címhez. Hát persze, majdnem egész életében angol volt. Nos tehát, Martha fölhagyott azzal, hogy kerülő utakon szerezzen be számunkra fejet és tisztességes vállakat, így egyenesen Eleanorhoz fordult – mármint Rooseveltnéhez –, mivel az a szegény még mindig él, és még mindig első hölgy, és megesküdött, hogy ő, mármint az 1939-es év élő Eleanorja, közvetlenül a férjétől fogja követelni, hogy egész napos fejünk legyen. De nem pazarolom fecsegésre az időt. – Mrs. Harrison T. táskájára mutatott. – Látom, beköltözik. – Ó! Igen. – T.-t sajátos izgalomba hozta, hogy a viasz mennyivel igézőbb a húsnál. – És tartózkodása alatt természetesen be akar hatolni a Smithson Intézet titkos rejtelmeibe. Úgy hát kövessen. - Mrs. Harrison kinyitott egy kis ajtót egy kartács tépte, rongyos déli zászló alatt, majd végigvezette T.-t egy festett mennyezetű, hosszú folyosón, amelyből ajtók nyíltak balra, és ajtók nyíltak jobbra, akár egy szállodában. – A házvezetőnő egy bal oldali szobát jelölt ki önnek, kilátással – Mrs. Harrison kitárta egy tágas hálószoba ajtaját, amelyből nagy ablak nyílt a Pennsylvania sugárútra – arra a sugárútra, ahol mi, lányok, természetesen kivéve Lady Washingtont, mert akkor még nem volt sugárút, életünk legbüszkébb pillanatát éltük át, mikor fölhajtattunk a Capitoliumba, hogy végignézzük szerelmetes felünk, az Első Tisztségviselő, beiktatását. T.-nek tetszett a szoba, amely a K. utcai nénik házának vendégszobájára emlékeztetett. Ugyanolyan mennyezetes ágy, és csupa kreton. Az ágyra tette a táskáját. - Gondolom, itt maradok egy darab ideig. Nem? – T. szondázott. A megszondázott Mrs. Harrison bólintott. – Természetesen távozhat, amikor tetszik. De ha be akar hatolni a Smithson misztériumába, amely magának az életnek a misztériuma… – Mrs. Harrison az ampír sifonér vaksi tükrében renoválta a frizuráját, és olyan fahangon beszélt, mint aki, T. meglátása szerint, nem bír tudomással arról, amit mond. – Megnyugtathatom, hogy itt valahol, ez ősi intézmény zsigereiben, túl az élő és halott szörnyeken, túl forgalmi akadályokon, biztonságos helyeken, büntető kontrákon… – Szörnyek? – kapott vérszemet T. Szerette a szörnyeket, és valahányszor kiszoríthatott egy kis időt a zsúfolt tanrendben, ellógott az iskolából, föl a Capitoliumra, hogy a szenátust bámulhassa. – Ó, igen. Szörnyek. Legalábbis ezt mondják. Bennünket, első hölgyeket megóv a legszörnyűbb szörnyűségektől az alagsor. Az igazgatóság nagy súlyt fektet rá, hogy ne is hagyjuk el termeinket, kivéve… Nos, mindig és minden nyájban van egy fekete bárány. És a csodálatos, rettenthetetlen Eleanor is oda megy, ahol jótékonykodnia tetszik. Ámde… – Mrs. Harrison kuncogott. – Lady Washington folyton panaszkodik, mert az igazgatóság sose engedi, hogy igazi szörnyeket lásson, még kevésbé igazi misztériumokat, csakis a potemkineket. – A miket? – Én csak elismételem, amire az igazgatóság kér. - Mrs. Harrison az ablaknál állt, onnan nézte a tovacsörömpölő villamosokat és a gyalogosokat – zömmel férfiakat, fehér szalmakalapban. Közeledett a tavasz. Cseresznyevirág. Somfa. – Jöjjön ide, megmutatom, hogy működik a termosztát. Mulatságos. T. odament. – Mi az a termosztát? A hölgy mutatott az ablaknál egy apró, zománcos dobozt, amelyen tárcsa volt. – A gépszoba ötli ki ezeket az új találmányokat, mint ezt is, amely a szoba hőmérsékletét szabályozza. Csak még nem került a piacra. Egyszer egy estén, amikor a Főgépész sokáig dolgozott magánlaboratóriumában, valamiképpen, tőlem ne kérdje, hogyan, összekapcsolta a termosztátot egy órával – vagy homokóra volt? –, azután pedig egy radiokarbon-kormeghatározó kalendáriummal, akármi legyen is az, olyasmi lehet, mint amit az én időmben kaptunk Mindenszentek napjára a ravatalozóktól, és íme, lássa! – Mrs. Harrison balra tekerte a tárcsát. – Ez a repríz. T. lenézett. A sugárút elmosódott és átalakult. A villamosokat felváltották az omnibuszok, és mindenkinek megváltozott a ruhája. – Visszamegy az időben! – T. megborzongott az izgalomtól. Mrs. Harrison megállította a tárcsát. Ragyogó tisztasággal lehetett látni a sugárúton a pompás halottas kocsit, amelyet hatalmas fekete lovak vontattak, miközben katonazenekar muzsikált gyászosan. A gyalogjárón álló férfiak levették a kalapjukat, amikor elhaladt előttük a zászlóval leterített koporsó. A nők sírtak. – Lincoln temetése – mondta T, annak a tekintélyével, aki számos órát töltött a Tizennegyedik utcán, a Palace filmszínházban. – Ez egy régi film? – Ó, nem! Akkor még nem volt film… – Azóta borzasztó sok volt. Az, amelyikben Raymond Massey… – Ez itt, kisfiam – mondta Mrs. Harrison egy igazi első hölgy csendes méltóságával –, maga a valóság. – T. az üveghez nyomta az orrát, és fölfelé nézett az utcán a Capitolium irányába, azután lefelé nézett az utcán a Fehér Ház irányába. A hölgy igazat mondott. Akármit nézett is, az nem volt film. Ameddig ellátott, embertömeg hömpölygött az ég alatt, amely igazi volt, és nem technicolor, mint az Elfújta a szélben, amelyet nemrég nézett meg a Capitolium filmszínházban. T. rátette a kezét a termosztátra. – Mi történik, ha még visszább csavarom? – Még visszább nézhetsz az időben, mint ahogy most tettük, Lincoln temetésével. – Mennyire vissza? – Senki sem tudja. Azt mondják, évszázadokba telne, mire valaki visszatérhetne a világ kezdetéig, és a maga keze valószínűleg jóval előbb lehullana. A Főgépész azt állítja, hogy látott egy dinoszauruszt úszni akkor, amikor ez itt még víz alatt volt. – Mrs. Harrison visszaforgatta a tárcsát a mai naphoz. – Mi történik, ha előretekeri, a jövőbe? – A Főnök jobban szeretné, ha nem tennénk ilyet. Feltételezem, túlságosan nyomasztó lenne most, mikor a háború felhői borulnak Európára, és tudjuk-hogy-kicsoda táborozik Staten Islanden. T. elhatározta, hogy annyit néz meg a jövőből, amennyit csak lehet. Talán ez a Smithson Titka: hogy ugyanúgy láthatjuk, ami lesz, mint ami volt. Mrs. Harrison egy táblát mutatott az ajtón. – Ezek az időpontok, amikor felszolgálják az ételt. Ha végzett, hagyja csak a tálcát a folyosón. Most vissza kell térnem a Gyülekezetbe. – Felragyogtatott egy dundi mosolyt. – Ritkán kapunk látogatót. Mármint ilyeneket, akik éjszakára is maradnak. A Főgépész úgy gondolja, hogy fontos lehet most, mikor már megint a viharfelhők… Hirtelen megrázkódott az egész szoba – vagy az épület? T. nem tudhatta. Enyhén émelyegve rohant az ablakhoz, amelyen túl 1939 a szokott nagypénteki unalmas formáját hozta. – Törésvonalon van a Smithson Intézet? – fordult Mrs. Harrisonhoz, de a hölgy már eltűnt. Amikor T. az ajtóhoz indult, megjelent széles mosollyal és egy apró tálcával a Columbia kerület (D. C.) egyik afro-amerikai őslakosa. A vonatpincérek fehér egyenruháját viselte. – Ebéd! – közölte. Letette a tálcát az ablakkal átellenes asztalra, majd széles gesztussal leemelte a horpadt ónkupolát a király módra készített csirkéről. – Pénteken mindig ez az ebéd, amióta a helyi katolikusok nem szőröznek annyit a hallal. Desszertnek tápiókapuding és a Smithson különleges salátája, valamint – itt találja az asztalkendő alatt – a recept a különleges öntethez, amelyet akár itt az ágyban elkészíthet… – Kösz – mondta T., aki nagyon kedvelte a király módra készült csirkét. A pincér kivett a zsebéből egy miniatűr xilofont, megütött három dallamos hangot, ahogy a vonatokon szokták. Aztán ő is elment. T. behabzsolta az ebédet. A Smithson misztériumai meghozták az étvágyát. Azután a kérésnek megfelelően kitette a tálcát az ajtó elé. Azután kivette a táskájából a noteszét, valamint egy brosúrát, amely ismertette a Smithson történetét, és leírta tartalmát. Főleg a Repülés Csarnokát szerette volna látni, ahol a régi repülőgépek vannak. Az Első Hölgyek Gyülekezetének Kiállítása – akármilyen kedves volt Mrs. Harrison – nem igazán vonzotta. Azok mind olyan öregek, és valószínűleg örökösen bridzselnek, mint a három néni a K. utcában. Egy darabig tanulmányozta az Intézet hivatali leírását. A „Több a főnök, mint az indián” felzet alatt számos részlegvezetőt felsoroltak. Mrs. Harrison említette a Főgépészt, de melyiket. Öt is szerepelt a listában. Melyik küldetett érte? Tegnap megszólalt a telefon az alsósok kollégiumában. Mr. Pratt vette föl, a kanadai felügyelő és történelemtanár, T. esküdt ellensége. Kelletlenül átadta a kagylót T.-nek, aki egy férfihangot hallott: „Az univerzum titka itt van a Smithson Intézetben. Jelentkezzen péntek reggel a Kastélyban. Chasseau papa nyitva hagyja az ajtót. Senkinek se szóljon. A háború fellegei gyülekeznek…” A szokásos. Majd befejezésül: „A Főnök beszélt.” És most itt volt, ahogy kérték, készen mindenre. Na jó, majdnem mindenre. Bizonyosan nem állt készen arra a borítékra, amelyet betoltak az ajtaja alatt. Úgy vélte, Mrs. Harrison küldheti, mert a hölgy plumeria-parfümjétől illatozott. Nem volt megszólítás és aláírás, csak a sivár üzenet: „Óvakodjék Mrs. Grover Clevelandtól, mert telhetetlen galambászhéja!” Ennyi. De mit jelent ez? És hogy lehet egy öreg, arról már nem is szólva, hogy halott első hölgy akármiféle héja? A Smithson tényleg tele van titkokkal. Most pedig ideje megkeresni a Főnököt, aki föltelefonálta a kollégiumban. A brosúrában levő alaprajzon megjelölte Pennsylvania sugárútra néző szobáját egy X-szel. Megállapította, hogy annak a folyosónak a végéből, ahol a szobája van, egy másik folyosó ágazik el jobb felé, amely a „Történeti Fejlődési és Cserépbecslési Főigazgató” feliratú szobában ér véget. Ez lehet az a főnök, akit ő keres. T. leballagott a folyosón, menet közben ajtókat nyitogatva, amelyek mögött szakasztott olyan hálószobákat talált, mint a sajátja. Ám igen aggasztotta, mindegyik szobában talált egy magas, nyurga, aranyszőke suhancot is, akikben fölismerte tulajdon mását. Ez ijesztő. Illetve rosszabb. Ennyi másolat között melyik T. ő? Elkezdte átfordítani matematikára a problémát, ami szokása volt, ha nem értett valamit. Tegyük föl, hogy egy T.-t az n-edik hatványra emelnek… De a matematika cserbenhagyta. Valahogyan, minden látható ok nélkül lemásolták – hat példányban, természetesen feltételezve, hogy a folyosón tartózkodó T. az igazi, a prototípus. Az első rejtélye a Smithson Intézetnek. A folyosó végén, amelynek fél tucat szobája hat másik T.-t tartalmazott, T. balra fordult. Az új folyosó szélesebb, magasabb, hosszabb volt annál, amely a sokszoros T-nek adott fedelet. A nagy ablakokon túl, amelyekben színes üveggel ábrázolták az amerikai pionírok nyugati terjeszkedését, a Capitolium kupolája sejlett a messzeségben. Váratlan dobszót hallott, amely nem nélkülözött minden hasonlóságot Gene Krupa legújabb haknijával a Capitolium filmszínházban. Mintha egy tömör mahagóni ajtó mögül jött volna, amelyet két viaszőr fogott közre. T. megvizsgálta a kilincset; elfordult; belökte annyira az ajtót, hogy átdughassa a fejét, és beleshessen – egy másik világba! Egy tábla szerint ez a világ a Korai Indián Kiállítás volt, T. gyermekkorának kedvenc kiállítása. Néhány tucat indián harcos, squaw†-jaik és purdéik tettek-vettek wigwamokban és wigwamokon kívül egy derűs napon, míg a háttérben valósághűen megfestett függöny, amelynek a neve dioráma, mutatta lakókörnyezetüket: fákat, egy távoli síkot, amelyen bölények legelésztek, és kék hegyeket. Ám valami gyökeresen megváltozott T. korábbi látogatásai óta. Az indiánok már nem művészi formákba öntött és ízlésesen kifestett gipszfigurák voltak, hanem valóságos férfiak, asszonyok és gyerekek, tarka bennszülött pompában, a bográcsgulyást melengető műlángok helyén valóságos tűz eregette a csípős, fekete füstöt, és a bográcsban mintha egy valódi jávorszarvas darabja úszkált volna. A háttér se festett volt, hanem igazi: magas ősfák, végtelen füves síkság, amelynek közepén bölények cammogtak, és hirtelen egy sólyom csapott fel a régvolt sötétkék egébe. T. el akart oldalogni a kiállításból, mielőtt a szereplők észrevették volna, ám ahogy a kijárat felé hátrált, az ajtó hirtelen becsapódott, és az ő nyakát átkapta egy izzadó fiatal harcos inas karja. – Megvagy! – mondta a harcos, kifogástalan rezervátumi amerikai-indián angolsággal. T. vergődve próbált szabadulni, de a harcos olyan erős volt, akár egy bivaly. Különben is, merre menekülhetett volna? A kiállítás ajtajának helyén újabb wigwam állt, amely mögött pucér purdék pancsoltak a sebes futású patakban. – Engem a Főnök hívott ide! – öklendezte T. Az ádámcsutkájára nehezedő, fokozódó nyomás miatt nem tudta kiegészíteni a közlést a valószínűleg varázserejű „főgépész” szóval. – Én viszlek téged Főnökhöz Sárga Égi Madár. Ő nagy főnök itt, fehér puritán fiú. A rézbőrű ezután elhurcolta T.-t a legnagyobb wigwamhoz, ahol a főnök egy fatuskón ülve harci fejdíszt készített magának sastollakból. – Uff – mondta T. A köszönést nemrég tanulta egy filmből, amely a Vadnyugat megszelídítéséről szólt. – Uff neked is. – Lenézett a fiatal harcos által hanyatt vágott T.-re, aki elképedten bámulta a főnök mokaszinját. – Mi hoz a nyakunkra az erdőkből, puritán fehér fiú? A főnök mögött két squaw porolt egy szőnyeget. Az egyik, T. meghökkenésére, ugyanolyan fehér volt, mint ő, hosszú, gesztenyebarna hajú, igazán pajkos, dévaj lány. – Fajgyalázás! – bökte ki T., akinek tudatán váratlanul fölülkerekedett Columbia kerület fajvédő tudatalattija. – Túl sokat olvastad Parkmant. Mi fajilag tiszták vagyunk, és azok is óhajtunk maradni ítéletnapig. Honnan jöttél, fiú? – Csak innen a Wisconsin sugárútról – kertelt T. Nincs értelme belekeverni az iskolát a buliba. A főnök sóhajtott, és letette a készülő sastoll koronát. – Legalább te nem használod az ócska „Én csak úgy belátogattam a Smithsonba”-frázist, mint a legtöbb tekergő. Valami tömeghipnózis vagy talán hisztéria tombolhat a világban. Gyakori vita tárgya tábortüzeink mellett, hogy létezik-e a Smithson Intézet, mint olyan, egy hely, ahol mi negatív, sőt, entrópikus állapotban létezünk, állandó kiállítottságban, ahogy azt sok vendégünk szerette mondogatni, mielőtt kivágtuk volna a nyelvüket. T.-nek nem tetszett a hangnem, de begyulladni sem volt hajlandó. – Márpedig maguk – ha tetszik, ha nem – egy állandó kiállítás. Én tudom. Kissrác korom óta járok magukhoz. Tény, hogy ezrek és ezrek járnak ide, hogy megnézzék magukat, amint csinálják a színes őslakos dolgaikat színes őslakos viseletben, de maguk akkor is csak egy rakás kifestett bábu… – Mik vagyunk mi? – A fenyegető fintorból ítélve a főnöknek gyanúsan széleskörű ismeretei voltak a washingtoni szlengből. T. mostanra ülő helyzetbe tornázta magát a talajon. A fa füstjétől megeredtek a könnyei. – Ezt úgy értem, hogy maguk csak gipszből vagy műanyagból vagy valamiből készített modellek, tudja. – Ez gipsznek néz ki? – A főnök lemeztelenítette dagadó bicepszét. – Úgy látom, jó sokat súlyzózik a tornateremben. – Nekem – így a főnök – nem az érvelésed metafizikájával van bajom. Elfogadom a felvetést, hogy rajtunk, irokézeken kívül számos egyidejű világ létezik. Így a ti smithsoni alapeszmétek egyfajta metafora a mienkre ráépülő világról, amely számunkra láthatatlan, kivéve a hozzád hasonló csavargókat, akik a brit vagy francia gyarmatokról tévednek ide. – A főnök a harcoshoz fordult, aki elfogta T.-t. A bronzbarna ifjú a hajánál fogva emelte föl T.-t ülő helyzetből állóba. T. azt gondolta, hogy meg fogják skalpolni. – A reggeli ideje – mondta a főnök kedélyesen. A harcos levette T. zakóját, kigombolta az ingét. – Hé, mit csinálnak? – Előkészítünk a Nagy Szellem örömére. – Egy másik harcos T. cipőjét és zokniját vette le. – De csak nem akarnak pucérra vetkőztetni? – Kínos élességgel érzékelte a körülötte levő nők, főleg a fehér lány morbid érdeklődését. Kérdése szónokinak bizonyult. Lerántották róla a nadrágját. Most már csak az úgynevezett boxeralsó takarta a meztelenségét, ez az új keletű találmány, amelyért odáig voltak az iskolában a fiúk. T.-nek eszébe jutott, hogy meghallaná-e az Intézet valamelyik főnöke, ha elég nagy lármát csapna. De ha nem hallják az indiánok zsinatolását, akkor csekély az esély, hogy őt hallják meg. Különben is nagypéntek volt, kiemelt jelentőségű ünnep a Columbia kerületben, amikor az Amerikai Függetlenség ízléses feketébe és borzalmas bézsbe öltözött Leányai jajongva vonulnak a Constitution Halltól a Nagy Lingamhoz, Washington obeliszkjéhez, ahol a tolókocsijában ülő jelenlegi elnök fogadja őket a fallikus árnyékban, cigarettaszipkáját rágcsálva, oldalán kutyusával, Fallával. T.-t bizony foglyul ejtették az őrjöngő rézbőrű indiánok. A főnök mögött az egyik harcos a kését fente, gyakori mosolyokat villogtatva T. irányába. T. szemérmességének szerencséjére a boxeralsót nem távolították el. T. életének balszerencséjére a kezét hátrakötözték; aztán a bokáját kötözték meg, csak annyi helyet hagyva, hogy csoszoghasson, de ne futhasson. A főnök is felállt. Olyan közel jött, hogy T. érezte a hatalmas testen a bölényfaggyú és a ki tudja még micsodák szagát. Érdes lapátkeze smirgliként csiszálta végig T. sima mellkasát, ágaskodásra késztetve az egyik mellbimbót. A főnök ragyogott. – Príma borjúhús! – mondta. A tűznél ülő harcosok lihegő talpnyalással ismételték a vészjósló mondatot. T., aki utálta a borjúhúst, egy pillanatig arra gondolt, hogy nemsokára tálalják az ebédet. Ha ez a helyzet, akkor tapintatosan megmagyarázza, hogy vegetáriánus, és beéri egy szem újvilági krumplival. A főnök megrángatta T. hóna alatt a magányos aranyszín bolyhot, a viharzó, bár idő előtti nemi érés külső jelét; T. lucskos álmainak túláradó bősége közbeszéd tárgya volt a kollégiumban. – Aú! – mondta T. eltűnődve. Azon tűnődött, mit tervez ebédre a főnök. Csak nem a príma borjú…? A főnök egy harcoshoz fordult, aki vörös-kék és fehér csíkokkal festette ki az arcát. – Harcos, hozz nekem ebéd előtt egy whiskyt jéggel. – Maguk isszák a tüzes vizet? – T. azért volt kíváncsi, mert ha ez így van, akkor a fehér ember már elkezdte megrontani a nemes rézbőrű embert. – Csak a legjobbat – felelte a főnök. – Joe Kennedy a csempészünk. Úgy hívjuk, hogy Nagy Hyannis Hyena. – A mindenit! – T.-nek nem jutott eszébe más. Hogy az angol királyi udvarhoz delegált jelenlegi nagykövet lássa el tüzes vízzel, valószínűleg törvényellenesen, a Smithson Korai Indián Kiállítását! Középtávolban a bájos fehér lány és két takaros squaw szorgoskodott egy lobogó tűzre állított irdatlan üst mellett. Mikor a víz felforrt, kukoricacsöveket dobáltak bele, és fagyasztott limababot, az idény szenzációját, amely még a K. utca kegyét is elnyerte, mert a nénik most az egyszer elismerték, hogy nem lehet megkülönböztetni a fagyasztott limát a valóditól. A Smithson gondoskodott róla, hogy az indián konyha lépést tartson a korral, bár a kiállítási tárgyaknak láthatólag fogalmuk se volt róla, hol vannak, illetve ki vigyáz rájuk, ha nem számítjuk a főnök furcsa megjegyzését a Nagy Hyannis Hyenáról. Egyébként meg voltak győződve róla, hogy a szűzies vadonban lakoznak, és príma borjúból készülnek ebédet csapni. Csiklandós izzadság szánkázott végig T. oldalán. – Hát akkor egészségedre, Borjú! – mondta a whiskys poharát szorongató főnök. T. szédült; a lába akaratlanul reszketni kezdett. – De maguk nem kannibálok, ugye? – Mondjuk úgy, hogy azték unokatestvéreinkhez hasonlóan, akik arra odalent vannak Mexikóban, ki vagyunk éhezve a fehérjére, amely kizárólag húsfogyasztással szerezhető be. Tengerin és paszulyon nem él meg az indián. – A közelben számos harcos kántálva ismételte ezt a sort; nyilván ők voltak a kórus, ha a hús himnuszát kellett zengeni. T. a messzeségben ballagó bölénycsordára bökött a fejével. – Amott kint a pusztán rengeteg príma bélszín legel. – Igaz – így a főnök, átvéve a második poharat Joe Kennedy legjavából. – De próbáltál már megdárdázni egy bölényt egy átpoharazott éjszaka után? És az a robot, amíg visszavonszolod a táborba, meg az a rémes mocsok, amivel a megnyúzása jár… – A főnök játékosan megcsippentette T. ágyékát. – Jut is eszembe, főzés előtt még megnyúzunk. Elevenen. Így minden asszonyunknak jut egy csinos fehér bocibőr kesztyű a karácsonyi harisnyába. Nekem addig is jár egy pár hegyi osztriga. T. sose tudta meg, hogy a fehér bocibőr kesztyűtől vagy hegyi osztrigáinak említésétől rohanta-e meg akkora rémület, hogy belevizelt a boxeralsójába, miközben a harcosok üvöltöttek a nem is nagyon leplezett homoerotikus gyönyörtől. – Vigyétek Borjút a nyúzó wigwamba – rendelkezett a főnök. – Nekem pedig hozzatok füstölt hegyi osztrigát zsúrkenyéren, hogy felszítsa étvágyamat a frissre. – Még egyet szorított T. ágyékán, mire ő elájult. Mikor magához tért, még mindig össze volt kötözve, mint egy borjú, és az ázott boxernadrág eltűnt. Anyaszült meztelenül feküdt a világos szemű, gesztenyebarna hajú squaw előtt, aki korai-bronzkori kést tartott az egyik kezében – a nyilvánvalóan egy másik kiállításról elemelt késen még rajta lógott a karbon-14H cédula –, míg a másik játékosan zsonglőrködött T. hegyi osztrigáival. – Ne! – bőgte T. – Ez ízes falat lesz főnökünknek. Mennyi idős vagy, Boci? – Tizenhárom – makogta T. A nő méricskélőn nézte. – Derűs napon – jegyezte meg tűnődve – elmennél tizennégynek. – Mi lenne, ha kiszabadítanál? Végül is mindketten fehérek vagyunk. – Ó, csakhogy én fogoly squaw vagyok! – Elengedte T. hegyi osztrigáit. – Harcosom kéjeinek rabszolgája. Ő az, akinek a dupla copfjai, amibe a kedvemért fon medvehájjal megkent piros szalagokat, bár persze utálja, mint a kukorica-gölödint, mert mint nem győzi mondogatni: „Én nem buzi”… – Mindeközben a gyönyörű fehér squaw nem T. puha fehér bőrébe, hanem kötelékeibe vágott bele az anakronisztikus és borotvaéles karbon-14H bronzkéssel. A végre megszabadult T. fölült; kezében-lábában bizseregve indult meg újra a keringés. A fehér squaw kinézett a wigwamból, hogy tiszta-e a levegő, majd: – Tekerd magadra azt a pokrócot. Azt, amelyikre az van írva, hogy Pullmann. És takard el a fejed. Arany hajunk, szemünk és bőrünk látványa dúvaddá változtatja az átlagos harcost. Hála az Úrnak! – tette hozzá elégedetten. T. gyorsan eltakarta szőke haját és fehér bocitestét a Pullmann-pokróccal. Egyértelmű, hogy akárhol és akármikor éljenek is ezek az indiánok, az eke már feltörte az ugart, és a távolban látni lehetett, amint a nagy vasparipa – egy vonat – keresztülvág a történelmi idők rőtsárga pusztaságán. – Kövess! – Mint egy nagymacska vagy apró póni vezette ki a wigwamból, amely a tábor szélén állt, egy nyárfaliget közvetlen közelében. – Keresztülmegyünk a pagonyon – súgta sürgetőn. A tábor túlsó végében a harcosok törökülésbe kuporodva vették körül főnöküket, koktélokkal ágyazva meg a zamatos príma borjúhúsnak, miközben a várakozástól előre nyáladzó asszonyok kivit és gombot szórtak az ínycsiklandón bugyborékoló üstbe. T., aki alig bírta tartani a lépést a szélvészgyors fehér squaw-val, keresztülrohant a fák között, miközben a Pullmann-pokróccal takargatta magát; mezítlábassága jelentősen lelassította a kaktuszos sziklakertben és a kavicsos medrű, sekély patakban, útban a domboldal sűrű erdejébe. Hangosan zihált, mire megérkeztek a „biztonságba”, ahogy a derűlátó squaw mondta, az erdős domboldalba, ahonnan a széles, poros pusztaságra lehetett látni; a képet lezáró, hósipkás, bíborlila hegyláncot eredetileg a háttérfüggönyre festették a kiállítás látogatóinak, most azonban döbbenetesen háromdimenzióssá bővült, ha ugyan nem változott át igazivá. Legelő bölénycsorda közeledett feléjük, mintha vitorlavászon zsákok sokasága csúszna lassan a fűben. – Megmentettelek, Boci drága! – A fehér squaw átnyalábolta T.-t. A Pullmann-pokróc a mohára hullt. A nő a testéhez szorította T. izzadó testét, csiklandozta, csipkedte és más módokon is ingerelte – éber lucskos álom, szédítő három dimenzióban, gondolta T., a szűzies szarvasbőr szoknyát rángatva, amelyből a squaw egy szempillantás alatt kitekeredett. Egyforma magasak voltak. Zöld szemek néztek zöldesbarna szemekbe. Forró ágyék tapadt még forróbb ágyékhoz. T. terítette le az asszonyt a mohára, vagy az asszony terítette le őt? Nem érdekes. Itt nem volt ok és okozat, csak egybeolvadás. – Dugjál meg, Boci! – súgta a nő. – Szűz vagyok – zihálta T. –, de készen állok. – Erőteljes, férfias lökéssel behatolt a két lehetséges lyuk közül a rosszba. – Nem oda – oda! – hangzott fel ismét, és az asszonyok a megmondhatói, hogy ó, jaj, nem is utoljára a tragikus emberi históriában a történelem előtti, illetve nem, annál is ősibb asszonyi kiáltás. Borjú kötelességtudóan visszahúzta magát, majd vaktában célzott, és bele is talált a nyirkos bozótban az üdvteli célba, az abszolút megfelelő helyen és az abszolút megfelelő pillanatban. A célképzet nem üres wittgensteini fogalom, döbbent rá T. a terepen. Neki maga volt a csoda, hogy bika lett belőle a Smithson Intézet Indián Kiállításán, 1939 nagypéntekén; és miközben viharfelhők gyülekeztek Európa fölött, T. és az ő squaw-ja eggyé lettek az archaikus önkívületben. A kamaszkorú matematikai lángelmék zöméhez hasonlóan T. is elolvasta egy csomó tiltott könyvben a disznó részeket, és most megértette a fehér squaw-val közösen művelt dolog földindulásszerű jellegét, és hálásan állapította meg, hogy összes maszatos álma nekifutás volt csupán a legfőbb eseményhez. Mint Ádám és Éva, jóllakottan, kézen fogva ballagtak a közeli kristálytiszta forráshoz, és megtisztálkodtak. T. tudta, hogy a squaw huszonkét, sőt talán, ami még rosszabb, már huszonhárom éves öregasszony, de akkor is megmentette az ő életét, és ráadásul remekül elszórakoztatta. Segített megtisztogatni az asszony két testnyílását, az pedig megfürdette T. hegyi osztrigáit, újra felizgatva őt pehelykönnyű érintésével. Ám ezúttal csak mosolygott, és megrázta a fejét. – Most ne, Boci. Már keresik az ebédjüket, és előbb-utóbb megtalálják a csapánkat. T. reszketni kezdett, és haloványságát hirtelen rücskökbe gyűrte a libabőr. – És akkor mi lesz? Squaw fölnézett a napra, majd elmosolyodott. – Ne izgulj. A nagypéntek félnap. Mindjárt nyit a múzeum. Biztonságban vagy. Visszamehetünk. T. nem úgy gondolta, hogy ez lenne a legjobb ötlet, amit meglehetős idő óta hallott, de aztán szemérmesen beburkolózott a Pullmann-pokrócba, és hagyta, hogy a felöltözött Squaw – ezt a nevet adta neki – levezesse a nyárfaligeten keresztül a táborba. A harcosok és asszonyaik savanyú képpel ették konzervdobozból a Heinz-féle sült babot. A borjútlanul maradt üst már nem rotyogott. A főnök a füstölgő tűz mellett állt, és az öklét rázta feléjük. – Uff! – közölte. Squaw és T. visszauffogott. Majd Squaw így szólt őszinte arccal: – Épp kezdtem volna nyúzni, mikor elszabadult, úgyhogy egészen a Nagymedve alatti Kristályforrásig kellett űznöm… – De ha egyszer elkaptad, miért nem készítetted elő a lakomára? – Túlságosan nagy átlagos borjúnak, ó, Főnök! Egyedül nem tehettem, nemdebár. Nem volt senki, aki segített volna ráülni a drágára. A kétcopfos harcos, akinek Squaw az asszonya volt, fölemelte a tomahawkját. Cudar kedvében volt. – Ne aggódj, Főnök! Meg lesz büntetve, amiért megszeplősített egy kiskorút. Vagy nem ezer és ráadásul még egy vágással büntetik irokéz isteneink a pedofíliát, a borjúlopásról már nem is szólva? Harcosok és asszonyok egyszerre kezdtek cuppogni. A főnök bólintott. – Igen, valóban – szólt tekintélyesen. – Tegyétek le e Heinz-féle sült paszulyos dobozokat, és készüljetek valami igazán zamatosra. T. figyelmét megragadta a „pedofília” szó, amellyel a családi Krafft-Ebingben találkozott, abban a könyvben, amelyet a nénik a szalon zongoráján tartottak, a Kongresszusi Szótár és a Biblia mellett. Szerette Krafft-Ebing fabuláit, de mivel meghúzták görögből, összetévesztette a pedofíliát a podofíliával, a lábak imádatával. Akkor lehet, hogy ő láb is, nemcsak borjú? Ez valami perverz fényt vetett arra, ami a kristálytiszta forrás mellett történt. Egy öregasszony kiszórakozta magát vele, és arra kényszerítette, hogy szegje meg fogadalmát, amelyet a nagytiszteletű Albert Hawley Lucasnak, a Szent Albán igazgatójának és a székesegyház kanonokjának tett, vagyis hogy ő és a többi konfirmandus legény megőrzi tisztaságát – ha kell, befőttesüvegben – az esküvő napjáig, amikor is végre el lehet bukni, miután Jézusban egyesültek kis feleségükkel. T. egészen komolyan letette a Szüzességi Fogadalmat, amelyet most megtört. Vajon elfogadja-e Lucas doktor, hogy itt tulajdonképpen nemi erőszak történt egy fehér squaw által? Végül is, vagy erőszak, vagy élve nyúzatás és megfőzetés. Még az anglikán egyháznak is el kell fogadnia, hogy e szörnyű dilemmában ez volt az egyetlen ésszerű választás. Mire mindezt kigondolta, egy tucatnyi harcos, akik úgy szaglottak, mint a kosárlabdázók egy ablaktalan tornateremben, letépték róla a pokrócot, fölkapták, és belepottyantották az üstbe, a kukorica, a karfiol, a padlizsán és a kivi közé. Szerencsére a víz most már langyossá hűlt. – Hé! – mondta T. Akár ez a „hé” kondította meg a harangot, akár a harang váltotta ki a „hé”-t, a harcosok festői testtartásba merevedtek tőle a tűz mellett, a sürgő-forgó asszonyok ugyancsak megmerevedtek a wigwamok között, és az erdők, puszták, bölények, hegyek gyönyörű, romlatlan vidéke helyett T. egy némileg poros háttérfüggönyt vagy diorámát láthatott. Nyitás. 2. Nem viaszból való, hanem hús-vér őrök tárták ki az ajtót. Turisták csámborodtak be a terembe, ahol már nem égett a tűz, és a Heinz-konzervdobozok ugyanúgy eltűntek, mint a Pullmann-pokróc, T. pedig tetőtől-talpig fel volt öltözve, úgy, mint mikor érkezett, és pont olyan volt, mint akkor, leszámítva persze, hogy most már bika, nem borjú, hacsak… Összevonta a szemöldökét. Ez is csak egy lucskos álom volt és nem valóság? Ránézett a fehér squaw-ra, aki kendőféle alá rejtette gesztenyebarna haját. Képzelődött volna vagy csakugyan kacsintott a gipszre festett szem? – Hát te mit keresel itt, öcsi? – kérdezte az egyik őr. – Mentem a Főigazgatóhoz. Vagy Gépészhez? Szóval a rossz ajtón nyitottam be. Tévedésből. – Óvatos légy. Errefelé nem mindig az van, ami látszik. Van, mikor arra nyitunk be, hogy kupacban áll a csont a mellett a tábortűz mellett. A másik őr bólogatott. – Nagy link stósz, hogy ezek a rézbőrűek nem kannibálok. Megesznek ezek mindent, és ez a színtiszta igazság. Azonkívül a főnököt Joe Kennedy fizeti. Hát ez meglepetés volt. – Hogyhogy? Az őr kuncogott. – A tilalom idején az öreg Joe ebben a kiállításban dugta el a Kongresszusnak csempészett piát, és a főnök vigyázott rá. Joe nagyon értette, hogy kell a jattot osztogatni, tudod. – Az őr undokul kacsingatott. T. keresztülfurakodott az iskolások hadán a folyosóig, amelynek a végében réztábla csillogott: TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSI ÉS CSERÉPBECSLÉSI FŐIGAZGATÓ. T. benyitott egy apró előszobába, amelyben iratszekrények támasztották a falakat. Számos szépia fénykép és diagram szemléltette a különböző fazekas civilizációk jövés-menését. Nyirkos, dohos szoba volt, mindent ellepett a por. A Smithsonnak ez az osztálya szemmel láthatóan lemondott a Rend a Lelke Mindennek dicsérő oklevélről, amely olyan fontos a szövetségi pénzátömlesztés után kiáltozó szervezetek számára. Férfizakót, fehér inget, nyakkendőt viselő ősöreg dáma gépelt egy asztalnál, amely a telefonkészülékek egyik első példányával dicsekedhetett. – Miben segíthetek, fiatalember? – fordult el udvariasan az aggnő az első Remington Rand prototípusától, de hát nem éppen az volt az Intézet rendeltetése, hogy ilyen dolgokat őrizgessen, mint az első crômagnoni csontjai vagy Sir Thomas Padrafos első toalettje? – A Történeti Fejlődési és Cserépbecslési Főigazgatóhoz jöttem. T. vagyok a Szent Albánból. – Hát eljött az idő – mormolta rejtélyesen az aggnő, nem T.-t nézve, hanem a főigazgató ajtaját, majd addig kurblizta a telefont, míg a másik szobában föl nem csendült egy csengő, minekutána már lehetett beszélni. – Főigazgató úr, itt van a legény. – Statikus recsegés. A néni visszatette a hallgatót. – Bemehet. Bekísérném, de mint látja, vak vagyok. – Azzal folytatta a gépelést. Rejtelmek, gondolta T. sokadjára. A belső iroda fenséges volt, noha poros. Felbecsülhetetlen értékű Ming-, Han- és Tupper-kerámiák álldogáltak az idő szennyétől retkes vitrinekben. Bronz viktoriánus csillár alatt, egy hatalmas tölgyfa asztalnál ült és írt lúdtollal Abraham Lincoln. – Fáradjon be – szólt a nagy ember, és kimosolygott a szakállából. – Helyezze magát kényelembe. Már vártuk. T., aki roppant módon megilletődött, hogy ily neves halott társaságában lehet, mélyen meghajolt, mielőtt leereszkedett volna a zsámolyra Lincoln balján. – Nem – mondta Lincoln, számítva T. kérdésére, és tovább növelve a zűrzavart –, én nem Lincoln elnök vagyok. Bár ha az én kívánatom teljesült volna, akkor most itt lenne, ahová tartozik, e panteonjában egy nagy nemzet múltjának, jelenének és – most, hogy ön is itt van – jövőjének. De őt Springfield szerezte meg, és sohasem leszünk képesek jobb belátásra téríteni őket, lévén az illinoisi törvényhozás olyan, amilyen. Természetesen itt az oldalbordája, Mary Todd, meg az összes többi első hölgy itt van, de ez azért nem ugyanaz, nemde? – Akkor mi a neve, uram? T. észrevette, hogy az igazgató arcán pontosan ott van egy szemölcs, ahol a halott elnöknek is volt. – Lincoln. – Az igazgató hátradőlt a székében, és az asztalra helyezte jókora lábát. – Ami természetesen csak véletlen. – Ön tehát nem az elnök? – Nos, ő halott, én pedig, remélem, még ugyancsak élek, és ezer dolgom van. Ez az iroda, mint látja, sistereg a tevékenységtől. – T. hallotta a szomszédból a vak titkárnő gépelését, kopp… kopp… kopp… – Hogy csinálja, uram? – A gépelést? Ó, Braille-ban kapja az egész levelezést. Csodálatos Braille-készülékeink vannak. Azután a bal keze egyik ujjával leolvassa a Braille-t, miközben a másik kezével vakon gépel. Döbbenetes a munkabírása! T. mély lélegzetet vett. – Viharfelhők – kezdte. Mr. Lincoln fölemelte hatalmas kezét. – Tudom. Ezért van itt. A Főgépész – ő telefonált önnek a kollégiumba – a rendelkezésre álló adatok áttekintése után úgy döntött, hogy ön rendelkezik – illetve pontosabban fogalmazva ön a kulcs… – Mihez? – Jó kérdés. Jelen esetben nem személyesen ön a kulcs, hanem ön a kulcs a kulcshoz. Sajnos, a Mérnök Új-Mexikóba utazott a húsvéti ünnepekre, de megkért engem, hogy a visszatéréséig helyezzem el önt, és adjak magának egy rövid kurzust kerámiából és történelemelméletből természetesen. – Mr. Lincoln nagy robajjal leemelte a lábát a padlóra, felállt, nyújtózkodott. Magasabbnak tűnt még Raymond Masseynél is. Azután kinyitott az asztala mögött egy apró ajtót, és feltárt valami sparheltszerűséget. – Ez egy égetőkemence – mondta –, ebben égetjük ki az agyagedényeket… T. utálta, ha magyarázzák neki a dolgokat, még Mr. Sofieldtől sem viselte el, pedig ő volt a kedvenc tanára a Szent Albánban. – Mi köze a cserepeknek ahhoz a semmihez sem fogható válsághoz, amellyel szembekerült az emberiség? – kérdezte zordul T., de beszéd közben is azon törte a fejét, hogy miről is folyik a szó voltaképpen? Mr. Lincoln méla mosollyal fordult felé. – Igen, most már látom. Maga, fiam, az utolsó reménye a porondnak. – A földnek? – A pornak, tulajdonképpen ezt a szót kerestem. Az a nagy gond azzal, ha az ember úgy néz ki, mint Lincoln, hogy úgy is beszélek időnként, ha ugyan nem mindig, illetve soha… Felpattant az iroda ajtaja, és bevonult Mr. Sofield. Stanley Sofield hegyes orrú, alacsony, gömbölyded ember volt, ragyogó szemét hatalmasra nagyították a vastag lencsék. Mr. Sofield kívülről fújta minden musicalnek a szövegét, amit Victor Herbert óta írtak, viszont csak egyetlen dallamot ismert, a „Boci-boci-tarká”-t, és egyenesen kísérteties volt, ahogy ezzel az egy dallammal össze tudott pászítani bármely szöveget. – Mr. Lincoln! – Mr. Sofield aztán nem félt se fiútól, még kevésbé férfitól, és a legkevésbé Abraham Lincoln alteregójától. Szívélyes kézrázásra került sor. T. látta, hogy Mr. Sofield rettenetes macskajajtól szenved, noha a felnagyított szemek üvegesen zákányos nézéséből bármelyik osztálytársa megállapíthatta volna, hogy kedvenc tanáruk dionüszoszi éjszaka után van, és akkor még nem is szóltunk a hangképzés puha szabatosságáról, és a mozgásban megnyilvánuló elővigyázatról, nehogy a kínoktól marcangolt fej leguruljon a nyakról. – Adósai vagyunk, Mr. Sofield. – Ez – mondta T. osztályfőnöke – ugyanakkor nagytiszteletű Albert Hawley Lucas érdeme is, aki igazgatónk és a székesegyház kanonokja. – Valóban. Parancsoljon helyet foglalni. – Mr. Lincoln és Mr. Sofield letelepedett egy fekete bőrrel kárpitozott pamlagra, míg T. velük átellenben foglalt helyet egy merev deszkaszéken, ahogy egyszerű iskolásfiúhoz illő, bár ő kimondottan nem olyan fiú volt, mint a többi fiú, mert elveszítette szüzességét, és máris bikaként gerjedezett újabb tehenek vagy Squaw után. Visszaosonhatna – vissza merne osonni? – az indián kiállításra, miután a turisták távoztak? Fenékbe rúgta magát, amiért nem kérdezte meg a dicső squaw-tól, miként találkozhatnának anélkül, hogy őt elevenen főznék meg? Érzéki képek cikáztak az agyában, amitől keresztbe kellett tennie a lábait, miközben a felnőttek róla beszélgettek. – Komolyan meg akartam húzni. – Mr. Sofield rányomta hüvelykujjait sajgó szemgolyóira. – Képtelen felfogni – nem is akarja felfogni – az algebrát. Persze képes lenne, ha kevesebb időt töltene a baseballpályán… Bajnok a dobásban… T. eltűnődött, hogy vajon el tudja-e majd kezdeni a tavaszi edzést, vagy még akkor is itt lesz, és keresi a kulcsot ahhoz az akármicsodához. Mr. Lincoln – hogy? – belelátott az agyába? – Mindegy, mennyi időt töltesz nálunk, mert tartok tőle, hogy évekig is elnyúlhat, ugyanazon a napon fogsz távozni, amelyiken bejöttél. Kint megállt számodra az idő, ám idebent szabadon rendelkezhetünk vele… az örökkévalóságig! – Kuncogott. Így képzelte volna el a viccet? Mr. Sofield kék dolgozatpapírt húzott elő a zsebéből, és átadta Mr. Lincolnnak. – Kérdezte, milyen jegyzeteket készített, mielőtt elérkezett volna a képlethez. Tessék. Inkább csak krikszkraksz. – Mr. Sofield arca összeráncolódott a csendes kínszenvedéstől. – Szolgálhatok valamilyen itallal? – gondoskodott Mr. Lincoln. – Kávé? Tea? Whisky, és kísérőnek sör? – Gin – suttogta Mr. Sofield. – Kutyaharapást… – Martinit? – Gint! – sikoltotta Mr. Sofield. A sikoly mély hangon kezdődött, majd olyan harsány crescendóig dagadt, hogy Mr. Lincoln füleire csapta a kezét, míg T. arra használta a katzenjammer harsonáját, hogy egy komódhoz rohanjon, amelyen üvegek sorakoztak, és töltsön Mr. Sofieldnek egy rendes adag gint, amitől az idegborzoló üvöltés lassan elenyészett. – Köszönöm – mondta Mr. Sofield behízelgően lágy hangon. Óvatosan kortyolt a pohárból, amelyet két kézre fogott, mint egy bögrét, hogy ne remegjen. Nagycsütörtök mindig nagy vigadozásokra adott alkalmat az alsós agglegény tanerők szállásán. Mr. Lincoln a matematikai feljegyzéseket tanulmányozta, amelyeket T., emlékezete szerint oda se figyelve firkálgatott a zsibbasztóan unalmas algebravizsgán, amelyre nem készült fel. – Ez aligha nevezhető egy cserépszakértő terepének, ám azt még én is látom, hogy a fiú mestere a kvantumfizikának, kezdve az E=mc2-tel, és aztán… aztán… – Fel az E=mc2-ig az n-edik hatványon. – A gin rózsákat nyitott Mr. Sofield szemében. – Amikor megláttam a próbáit – vagyis a firkát, amellyel alátámasztotta felvetését –, rájöttem, hogy egyedül a Smithson képes foglalkozni egy ilyen kifinomult és… nos, igen, elképesztő feltételezéssel. – Jól tette, Harmincötös Ügynök. – Mr. Lincoln rámosolygott T.-re. – Ön természetesen nem tudta, hogy ötödikes osztályfőnöke a mi ügynökünk, mint ahogy most már ön is az, az ifjúsági ügyosztályban. T. felvillanyozódott. Legalább annyira szerette a kémfilmeket, mint amennyire utálta az FBI tapló zsandárjait. – Hú, hát ez haláli! Jelvényt is kell viselnünk? – Pofa be! – sivította Mr. Sofield, mert egy pillanatra lanyhult a gin oltalmazó gyógyhatása, ám T. sebesen újra töltötte a poharat, mire a kedélyesen pirospozsgás hangyászi ábrázat nyomban visszanyerte nyájasságát. – Ne haragudj, T. Csak az van, hogy különbet vártam tőled. – Mi lehet különb ennél? – Mr. Lincoln visszaadta a matematikai képleteket Mr. Sofieldnek. – Amikor a múlt héten átküldte a fiatalember anyagát, másolatokat csináltattam róla – szigorúan titkosakat –, majd összehívtam a Cserépbecslő Bizottságot, akiknek átnyújtottam e képleteket… – Tényleg a Cserépbecslő foglalkozik a témával? – Mr. Sofield meg volt illetődve. Mr. Lincoln bólintott. – Két nappal később arra a következtetésre jutottak, hogy ha ez az új derelativitáselmélet fizikailag demonstrálható – mint ahogy matematikailag már bizonyították –, akkor egészen más a meccs felállása. „A meccs felállásáról” T.-nek a közelgő baseballidény jutott eszébe. Megmasszírozta dobó karját. A Woodrow Wilson Giminek most az egyszer jó a csapata. A győzelem kizárólag az ő jobb karján múlik, ami súlyos felelősség. Ám úgy látszik, most más diadalok várják. Mr. Lincoln T.-hez fordult. – Kellő időben majd találkozik a bizottsággal. Egyelőre még ellenőriznek bizonyos egyenleteket, miközben én buzgón győzködöm a könyvelőt, hogy utaljon ki annyi pénzt, amennyiből megépíthetjük a bomba prototípusát. – Bizonyos – mondta Mr. Sofield, aki végre felvidult és ellazult –, hogy a hadügyminisztérium előteremti a pénzt. – Végső soron bizonyos, ám most még csak az elején járunk… T. agya ejtette a baseballpályát a matematika kedvéért. – Bombát? Miféle bombát? Mr. Lincoln teljes félelmetes magasságában fölemelkedett. – A háború fellegei – nyilatkoztatta ki körülbelül úgy, ahogyan Raymond Massey mondhatta volna, hogy nyolcvanhét évnek előtte – gyülekeznek Európa fölött, ezenközben Ázsiában egy veszedelmesen alacsony, sárga fajta útban van szülőföldje nipponi szigeteiről Kína hatalmas hátországa felé, ahonnan e pápaszemes és előre álló fogú vademberek dacolnak parancsainkkal, miszerint tartózkodjanak, valamint álljanak el a hódítástól, és mostantól tegyék pontosan azt, amit mondunk nekik, hiszen a vakablaknál is világosabb, hogy mi szabadságszerető demokrácia vagyunk, az emberiség és az asszonyiság első és ugyanakkor utolsó reménye. Ha tehát megátalkodnak engedetlenségükben, meg kell állítanunk őket, a tulajdon érdekükben, nyers erővel, illetve dehogy, oly rafinált erővel, amely egyelőre csak a Smithson falain belül, és természetesen Einstein doktor princetoni laboratóriumában, meg annak lawrenceville-i tréfakedvelő szárnyában képzelhető el… T. fontolgatta, hogy Lawrenceville-be megy, a teniszre nagy súlyt fektető, country club-jellegű előkészítő iskolába, amely Princetont tekintette szerepmodelljének, ám a K. utcai nénik úgy döntöttek, Washingtonban marad, mert rajta akarták tartani a szemüket. Mielőtt Mr. Lincoln fejest ugrott volna egy végtelen szózatba az Államok népéhez, T. megállította, kérdezvén: – Az én képletemből bombát lehet csinálni? – Senkinek rosszat nem akarva, és… – Mr. Lincoln sóhajtott; aztán tartózkodott és elállt. – Igen, felmérhetetlen erejű bombát. Ön megtalálta az utat ahhoz, hogy ne csak az atom ereje legyen fölszabadítható, amelyet Chicagóban már megcsapoltunk, hanem a neutroné is. T.-nek a leghalványabb fogalma sem volt róla, miről beszél Mr. Lincoln. – Asszem, értem már, miből indulnak ki – mondta Joe Penner „Akarol venni egy kacsát?”-hangján. Tetszene vajon az ő Joe Penner-utánzása a fehér bőrű squaw-nak – az ő squaw-jának? Visszamenjen – merjen-e visszamenni – este a Korai Indián Kiállításra, amikor a turisták eltávoztak? Ő csak azt az egyet tudta, hogy nem élhet Squaw nélkül. – Azzal kezdődött – mondta Mr. Lincolnnak, aki most az asztalánál jegyzetelt –, mikor olvastam a Life magazinban egy sztorit Albert Einsteinről és a relativitáselméletéről, amit nagyon klafának találtam. – Maga megértette? – Mr. Lincoln pont olyan arccal meredt rá a csíptető fölött, amilyennek a második beiktatási beszédről készült fotó ábrázolja őt vagy a másolatát. T. megpróbálta szabatosan leírni, mit érzett, amikor meglátta a híres egyenletet és „magyarázatát”. – Nem, nem értem, de látom. Képben látom a fejemben, hogy miről szól. Mármint van ez az egész tömeg, aztán van az energia… – Beszéd közben kezdte is látni, amit mond. Mivel gyakran nem voltak szavai arra, amit ki akart fejezni, számokkal helyettesítette őket, úgy, ahogy jöttek a számok, kellemesen megbizsergetve hegyi osztrigáit, és ellenállhatatlan vágyat gerjesztve a pisilésre, ami korai szakaszaiban majdnem olyan élvezetes, mint a kielégülés. A gondolat, hogy a fény egyenlő az elektromágneses sugárzással, valamiképpen vakító szimmetrikus képet rajzolt az agyába, aztán már látta is, hogyan történt – még több számmal, még több energiával –, és hogy maga az atom is hasítható, amivel további energiát lehet termelni. Azt is meg tudta jeleníteni, hogyan lehet korlátozni a láncreakciót… – Állj! – Mr. Lincoln keze elmerevedett az igyekezettől, hogy lépést tartson T.-vel, aki azt mesélte, mit lát. – Magyarázza el, miként szabályozza a láncreakciót, nehogy az egész bolygó, a naprendszer… izé, rövidre zárjon… felrobbanjon! – Egyidejű belső robbanás? – T. látta gondolatban a látványos tűzijátékot, központjában az ember teremtette nappal, amely csak úgy szabályozható… Akkorát villámlott a fejében, hogy T. majdnem kiesett a székből. – Szar! – mondta, majd idegesen sandított Mr. Sofieldre, aki helytelenítette a kifejezést, előnyben részesítve a sivár „bassza meg!”-et, de csak akkor, amikor diák nem tartózkodott, gondolta ő, hallótávolságon belül. – Én is láttam! – Mr. Lincoln hangja fojtott és riadt volt. – Maga láttatta velem! – Ön képzett fizikus – jegyezte meg Mr. Sofield –, mint a Smithson többi cserepese. – T.-hez fordult. – Ez csak fal. – A Ming- és Tupper-vázák vitrinjére mutatott. – Abe nem tud megkülönböztetni egy Szung-tálat egy ágytáltól. – Igazság szerint nincs olyan, amit én ne tudnék a vesszőparipámról – sőt, szenvedélyemről –, a kerámiáról – mondta Abe szigorúan. T. meglehetősen hidegen figyelte a két felnőttet. Menynyire fogták meg? Már egy ideje tudta, hogy nem mindennapi képessége van, amellyel fejben átváltoztathatja a számokat képekké, és azokon tanulmányozza, ahogy az akciók beindítják a reakciókat. Igaz, majdnem elhasalt algebrából, mert az egy olyan tapló tárgy, de ezek a képek ugyanolyan lázba hozták, mint a Csinibaba az Esquire-ben. Ami másnak szám, az neki térkép és táj – vagy lehetséges bomba, ha ezt akarják. – Oké, emberek – mondta elragadtatottan –, próbáljuk meg ezt a képletet a kiterjedésre. – Behunyta a szemét, és hatalmas robbanást látott a fejében. A Capitolium fölött kezdődött, aztán elnyelte egész Washingtont. Utána a Capitolium és a többi házak ugyanolyan voltak, mint előzőleg, csak a bennük levő és az utcákon tartózkodó emberek hullottak szét hamuvá. Noha menet közben elmagyarázta a számokat, Mr. Lincoln már nem próbálta följegyezni őket. Lemaradt T. mögött. – A házakban – az ingatlanban – nem esik kár, de az emberek mind meghalnak. – Így fordította át tömör szavakra az elegáns formába öntött látomást. – Nem megmondtam? – Mr. Sofield töltött magának egy függőleges ujjnyi gint. – Alkalmazott akcióban látja az egyenletet. – Hogy csinálja ezt? – Nem tudom. Csak csinálom. Asszem, a baseball volt a kezdet. Tudja? Előre el tudtam képzelni, hogy csapódik majd a gyorslabda az ütőnek. Most Mr. Lincoln töltött magának a ginből. – Felfogta a lényeget, öcsém. Célunk a bomba. Megöli az embereket, de megkíméli a tárgyakat a közösség üdvére. – Erre iszom! – Mr. Sofield most már kész volt mindenre inni. Mr. Lincoln ezután átadott T.-nek egy térképet a Smithson földalatti épületegyütteséről, laboratóriumokról, raktárakról, irodákról, amelyek alkalmas módon a Mallon magasodó Kastély és a vele párhuzamos Pennsylvania sugárúton található változatos építmények között húzódnak meg. – Tudom, hogy látni akarja a Repülés Csarnokát. A maga korában a legtöbb fiú azt akarja. – Mr. Lincoln ezután elmagyarázta, hogy a Kastély melyik pontján vannak, hol vannak a lépcsők, amelyeken T. lejuthat a földalatti folyosók útvesztőjébe, majd az egyik járatban a Repülés Csarnokába. – Ahol valaki várni fogja. Valaki, akitől maga lázba fog jönni, ha csakugyan az a telivér fiú, akinek nézem. Mr. Sofield nagy nehezen föltápászkodott. – Ritkán – mondta, nagyon szabatosan artikulálva, ami szokása volt, ha elengedte magát a nap végén vagy a Mr. Lincolnhoz hasonló egyének vendégszeretetét élvezte. – Ritkán – ismételte a nyomaték kedvéért – tartotta a kezében egy alsó tagozatos fiú a háború és a béke titkait, a háborúét vagy a békéét, a vereségét és a győzelemét, a vereségét vagy a… – És eljött a háború. – Mr. Lincoln nem bírta megállni, hogy bele ne kotyogjon Mr. Sofield konkurens áriájába. – Akkor egyikünk sem gyanította… – Pofa be, Abe! – Mr. Sofield visítása fölfelé glissandózott, és Mr. Lincoln meglapult az asztala mögött. Mr. Sofield visszament lágy, sőt, letompított hangnembe. – A vereségét vagy a győzelemét. Képletedért, noha véletlenül botlottál bele… T. kissé sokallta a véletlent. Esténként, maszturbálás és elalvás között megjelenítette magának a nyiszorgó, susogó, vikszelt linóleumtól szagló hálóban a tömeget, az energiát, és atomos-neutronos összetevőiket. Fejben mindig a baseballpályát használta tábla helyett. A három alapon úgy állította föl a tömeget jelképező alakot, hogy mikor az ütő fogadja a dobó által elhajított labda alakjában érkező energiát, a labda teljes erővel csapódjon a tömegbe. Alapjában véve nagyon könnyű volt. Nem volt benne igazi titok, azt leszámítva, hogy miért neki kellett gépiesen lefirkantania a legfőbb teorémát egy unalmas algebra dolgozat közben. – …véletlenül botlottal bele, sajnálatos módon egy algebra kettessel kellett fizetned. A lángelme nem jogosít föl arra, hogy vonakodjunk eleget tenni Istentől való középszerűségünk mindennapi szükséges feladatainak. – Azzal Mr. Sofield, mint egy lejárt játék, visszarogyott a pamlagra, álomba merült és hortyogott. T. búcsút intett Mr. Lincolnnak, aki újabb szónoklatba kezdett – de egy unalmas alak volt, még ha tényleg az is volt, aki volt… ? ? ? A Kastély főlépcsője tömve volt fölfelé igyekvő turistákkal, amikor T. lefelé sietett. A fiatalabbak közül sokan viseltek a New York-i világkiállítás Trilonjával és Periszférájával díszített sapkát és blúzt. A kiállítás, T. nézete szerint tízszer érdekesebb volt, mint az unalmas vén Smithson, az emberevő rézbőrűivel és… Squaw gondolata teljesen kiürítette a fejét, és rögtön megdagasztotta a kukacát. A lépcső alján a majdnem láthatatlan ajtó engedett a habozó érintésnek. Fényesen kivilágított térségben állt, ahonnan megszámlálhatatlan folyosó vezetett földalatti szobák és lépcsők százaihoz. Határozottan megmarkolta Mr. Lincoln térképét és balra fordult; jobbra fordult; megállt a pirosnál. Érdekes módon nem találkozott más látogatóval, miközben a földalatti útvesztőben bolyongott. Feltűnt neki, hogy a falakat, padlókat, mennyezeteket világítóan élénk alapszínekre festették, amelyek… mire is emlékeztettek? A GYALOGOK INNEN MÁR NEM FORDULHATNAK VISSZA feliratú tábla volt a perdöntő bizonyíték. Egy hatalmas pacsézi‡ táblán – vagy táblában – volt. Ugyan ki játszhat még rajta kívül? Végre megtalálta a Repülés Csarnokát, egy kör alakú, tarka kiindulópontot, ahonnan a gyalogok elindulhatnak Haza. A csarnok még annál is hatalmasabb volt, mint amire egy gyerekkori látogatásból emlékezett: szupernagy hangár, amelynek mennyezetéről láncokon lógtak a korai repülőgépek. Ott volt a Wright-testvérek nagyon kezdetleges papírszerű gépe. Ott volt az a gép is, amelyen először szállt az Atlanti-óceán fölött a szegény Amelia Earhart, aki eltűnt a Csendes-óceánon. Aztán ott volt a Spirit of St. Louis, amellyel átkelt az Atlanti-óceánon Charles Lindbergh, aki afféle hőse volt T.-nek. Lindy nagy útja kifogyhatatlan volt az izgalmakban, akárcsak kisfiának későbbi elrablása és vérfagyasztó meggyilkolása, amely halálra rémítette Amerika összes gyerekét, köztük T.-t: máig lidércnyomásai voltak egy fenyegető szemöldökű, drabális németről, aki létrát támaszt a ház falának egy sötét éjszakán, kirántja az ágyból, elhurcolja az erdőbe, és megfojtja. Lindy a játékos repülés hőse volt. Lindy ugyanakkor a gyerekek legrosszabb álmának szereplője volt. Jelenleg Roosevelt elnöknek okozott rossz álmokat, mert hév szónoklatokban hangoztatta, hogy az Egyesült Államoknak nem szabad hadba szállnia Európában, akármennyire gyülekezzenek a viharfellegek, akármilyen gonosz legyen Hitler és a németek. Ez nagy volt Lindytől, gondolta T., ha figyelembe vesszük, hogy egy német támasztotta oda a létrát egy holdtalan éjszakán, majd lopta el és ölte meg Lindy fiát. De hol van a Spirit of St. Louis? Általában a mennyezet közepéről lógott. Ez volt az a tárgy, amely a legnagyobb kíváncsiságot ébresztette a Smithson látogatóiban. De most üres volt a helye. T. körülnézett. Meglepetésére üres volt a Repülés Csarnoka is, holott ma nyitva tart a múzeum. Mi folyik itt? Elindult a kiállítási tárgyak között. Volt köztük egy fura kis kétüléses, amelyen az ő hálóbeli legjobb barátja repült két éve a híradó kamerái előtt, a fiú apjának az aviatikához volt valami köze. T. gyakran gondolt erre, amikor kettesben rejszoltak vagy lányokról beszélgettek. T. tudta, hogyha kitör a háború, belőle jó pilóta lesz, mert dobószeme van: távollátó, a térérzékelése tökéletes, ellentétben a cimborájával, aki olyan közellátó, hogy a leszállásnál majdnem összetörte ezt a gépet, a tábla szerint egy Hammondot. Magas, cingár, fiús külsejű férfi tűnt föl a csarnok túlsó végében. – Szia, T.! – A hangja is fiúsan csengett. Olyan volt, mint az eszményi felnőtt haver, már ha lehetséges az ilyesmi. Szerencsére T. már nem kereste a pótlékot halott apja helyett. A Korai Indián Kiállításon történt találkozás férfivá tette, akinek az volt az egyetlen igazi problémája, hogy miként szerezzen be tizenhárom éves fővel egy rendszeres squaw-t. Ez nem lesz könnyű. Talán a fiú-férfitól kaphat valami támpontot. – Te tudod, hogy hívnak? – T. kezdte megszokni a gondolatot, hogy ha sehol másutt, de itt az Intézetben ő fontos személyiség, hála Mr. Sofield tapló algebradolgozatának. – Persze. Itt mindenki tudja. Belevaló srác vagy. – Volt valami nagyon ismerős a magas idegenben, egyszerre fiúsan és férfiasan bizalmas, fesztelen modorában. – Kapd el! – Gyorslabda süvített T. felé. Ösztönösen elkapta a baljával, és megpörgetve dobta vissza, úgy, hogy új haverja majdnem elejtette a labdát. – Hé, te! Ezt nevezem pörgetésnek! A Spirit of St. Louist keresed? – A mennyezetbe ütött horogra mutatott, amelyen a gép függeni szokott. – Ja. Gyerekkoromból emlékszem, hogy ott volt fent. – Akkor gyere. Most itt van. A csarnok végében, egy nagy, nyílt téren megtalálták a híres repülőgépet, amely most még kisebbnek tűnt, mint mikor T. látta. – Te tetted ide? Lindy bólintott. T. lázas izgalomba jött, noha egész idő alatt gyanította, hogy ez a barátságos ember Charles Lindbergh ezredes, aki most tért haza Franciaországból, ahová amerikai emberrablók, és mint egyesek mondták, amerikai rajongói elől menekült. Franciaországban feltalált egy mesterséges szívet, pont azt! Most pedig itthon figyelmeztette a népeket, nehogy háborúba keveredjenek Hitlerrel. – Ha a városban vagyok, szeretek átjönni, hogy körbereptessem az öreg taligát a csarnokban. – Te itt repülsz! – T. szemében ez rendkívül vakmerőségnek, már-már szimpla butaságnak tűnt. – Persze, csak ha nincsenek turisták. Ugorj be. Mivel T. sohasem álmodott arról, hogy Lindyvel szálljon a gépen, amely átrepülte az Atlanti-óceánt, ez aligha volt valóra vált álom, sokkal inkább csoda. Lüktető szívvel keresett helyet magának egy csapóülésfélén. – Van elég hely…? Ám a légcsavar ropogása, amelyet Lindy éppen megpörgetett, elnyelte a hangjukat. Lindy beugrott a pilótaülésbe. Meghúzta a gázkart. A motor felrobajlott. T. észrevette, hogy a csarnok nagyobb annál, amilyennek akkor tűnik, ha az ember csak lődörög a földön álló repülőgépek között. Egy hussanással fölszálltak. Lindy bedőlt erre, majd arra. T. azt hitte, mindjárt kiesik, de a Magányos Sas, háta mögött a sasfiókkal, elismert világelső volt a repülésben. – Szeretsz repülni? – Ó, persze! Igen! – T. végleg elhatározta, hogy pilóta lesz az eljövendő háborúban. – Próbáld meg! – T. áthajolt Lindy vállán, és megfogta a kormányt. Fel-le-jobbra-balra. Egyszer olyan mélyre ereszkedtek, hogy majdnem eltrafálták Amelia plafonra függesztett gépét. Ám T. még idejében kikerülte. – Ügyes fiú! – dicsérte Lindy. – Van szemed hozzá. Bár Ameliának lett volna ilyen. Csodálatos lány volt, de… – Mi történt vele? Lindy vállat vont. – Előbb-utóbb a legtöbben lezuhanunk. T. megborzongott. Ő is le fog zuhanni? Egy dupla hurok után, amitől T.-vel forogni kezdett a világ, leereszkedtek, és Lindy elgurult a géppel oda, ahol felszálltak. – Ez ismét életre kelt – mondta, miközben kisegítette a szédelgő T.-t a gépből. – Hogy mentél a toalettre az Atlanti fölött? – Hát, itt volt ez az üveg. – Nem azt értem. – T. elvörösödött. – A nagydolgot. A Magányos Sas hirtelen olyan lett, mint egy másik kamasz. – Hát – vigyorogta – az biztos, hogy sajnáltam azokat a franciákat, akik földet érés után a vállukra kaptak. T. lázba jött. Pont az ilyen igaz történeteket szerette. – Oké, fiatalúr, most, hogy kiszórakoztuk magunkat, jöhet a munka. – Lindy kinyitott a történelem első giroszkópja mögött egy ajtót, és beléptek egy tágas laboratóriumba, tele olyan gépekkel, amilyeneket T. eddig csak a Világkiállítás műszaki pavilonjában látott. – Ez magasabb szintű fizika – mondta Lindy, majd köszönt fél tucat embernek. Fehér köpenyt viseltek, és mind egy szálig tudósok voltak, bár hogy miben mesterkedhettek, azt T. el sem tudta képzelni. Feltételezte, hogy itt, a Repülés Csarnokának tőszomszédságában csakis azzal foglalkozhatnak, hogy új repülőgépeket találnak fel, bombázókat és vadászgépeket az eljövendő háborúhoz, amelyet Lindy, legalábbis nyilvánosan, megpróbált elhárítani. Nagyon szorgalmazta, hogy maradjanak csak Európa fölött a gyülekező háborús viharfellegek, az amerikai fiúk pedig – az olyanok, mint T., gondolta T. bánatosan – maradjanak otthon. A köszöngetés után egy bizonyos Bentsen doktor vette gondjaiba a Magányos Sast és T.-t. A laboratórium egyik sarkába vezette őket, valamihez, ami olyan volt, mint a moziban a vetítővászon. – Ezt az utolsó látogatása óta fejlesztettük ki, Lindbergh ezredes. – Mi ez? – Lindy mindig egyenes volt. Minden más felnőtt megjátszotta volna, hogy tudja, micsoda. – Mindjárt szemléltetem. – Bentsen doktor egy kapcsolókkal, emelőkkel, gombokkal zsúfolt műszertáblához ment. Kapcsolt, húzott, nyomott. Az ernyő kivilágosodott. Matematikai képletek tűntek fel. Azután az E=mc2-ből kiinduló kvantumvariációk. T. simán leolvasta őket. Ahogy szokta, rögtön megjelenítette minden képletnek a jelentését, csak három dimenzióban. Fogalma sem volt, hogy csinálja ezt. Ő csak tudta, és csinálta is, főleg ha Mr. Sofield uncsi algebraképleteket írt a táblára. T. úgy vélte, hogy az unalom kapcsolta be különleges képességét. Továbbá évek óta előfizetett az egyetlen folyóiratra, amelyből egyetlen leendő kvantumfizikusnak sem szabad kihagynia egyetlen példányt sem: a Népszerű Mechanikára. A hálóban tartotta tudományos folyóiratai becses kötegét, a ládájában, az Esquire Csinibabái alatt. Az ernyőn egyre szaporodtak az Einstein eredeti relativitáselméletét variáló egyenletek. Miközben gyűltek a képletek, T. érezte, hogy Lindy és dr. Bentsen őt figyeli szúrós szemmel. Miért? Azt akarják látni, csakugyan érti-e az összehányt vázlatokat, mert így gondolt arra, amit az ernyőn látott. Kutyafuttában összehányt vázlatok. Hirtelen akkora zökkenést érzett, mintha villanyáram rázta volna meg a tarkóját. – Au! – Mi az? – kérdezte Lindy. T. szédelegve megrázta a fejét. – Az. A maghasadásnál keletkező korlátlan kihullás foka. Az hibás. – Hibás? – Dr. Bentsen meg volt döbbenve. – Hogy lehetne hibás? Egyenesen Princetonból kaptuk. – Felkattintott egy kapcsolót az ernyő jobb oldalán, pontosan a teoréma mellett, amely annyira megrázta T.-t. Amit látott, az olyan volt, mint egy atomrobbantás valószerű mozifilmje: emelkedő-süllyedő fényhullámok hatalmas óceánja. Ilyennek látta, mert ő nem csak azt tudta, hogy az atomot feltörték egy chicagói laboratóriumban, de azt is, hogy nincs olyan gépezet, amellyel végre lehetne hajtani az ő képzeletében oly élethű, csodaszép vázlatok fizikai próbáját. Dr. Bentsen egy irányítópanelhez fordult. – Ezt figyelje meg, ezredes. Visszamegyek az atommaghasadás pillanatába. A napként vakító, óriás tűzlabda helyén nem volt semmi, csak a puszta lég, egy leginkább kaktuszt nevelő sivatagra emlékeztető ugar fölött. – Nagyítunk – mondta Bentsen doktor. Emberi szemnek láthatatlan atom képe kezdte megtölteni az ernyőt, mint egy miniatűr naprendszer – bár semmi esetre sem lenne miniatűr, ha engednék, hogy addig növekedjen, míg akkora lesz, mint a naprendszer – vagy még nagyobb? Lehetséges ez? Hogy a Föld naprendszere sem egyéb egy atomnál, amely egyre apróbb összetevőkre bontható, egészen a végtelenségig? T. feje megfájdult. A lehetőségek túlságosan rémisztőek voltak. Akkor dr. Bentsen célba vett valamit az atomban, ami olyannak látszott, mint egy villám, és az atom nagyon lassú mozgással fölrobbant a sivatag fölött, színek kaleidoszkópjára bontva föl a mélykék eget. T. retinája sohasem érzékelt benyomásokat – színeket? – közvetített. – Azt nézze, amikor az atommagban beindul a láncreakció! – Elkezdődött az apró robbanások sorozata, amely, mint T. megállapította, nem akart véget érni. – Mivel akadályozza meg – kérdezte –, hogy az atom, amelyet kibont – amelyet így bont ki –, fel ne robbantsa a föld összes atomját, és ne repítse a levegőbe az egész világot? Dr. Bentsen lekapcsolta a képernyőt. – Pont úgy beszél, mint Oppenheimer doktor. Ő hiszi azt, hogy lehetséges a totális hasítás, de… – Ez több mint lehetőség – mondta T. nyersen. – Abszolút rosszul fogták fel. Számítani kellett volna… – Mindenképpen tájékoztassa dr. Oppenheimert. – Ez csalafintaság volt. – Az az ipse a Berkeleyn? – Lindy az ernyőt vezérlő, változatos tárcsákat tanulmányozta. – A CalTechen – mondta savanyúan Bentsen doktor. – Állítólag a New York-i Etikai Kulturális Iskolán tanulta a fizikát. – Nem a legrosszabb a hely arra… – T. úgy döntött, hogy Lindy inkább fiú, mint felnőtt, abban az értelemben, hogy nem fecseg folyton, és nincs válasza mindenre –, hogy etikus legyen az ember – fejezte be Lindy némileg abszurd módon. – Ne aggódjon, fiatalember! – Dr. Bentsen csak egy kicsit volt vállveregető. – Enrico Ferminek már sikerült az atomhasítás egy szigorúan titkos elemben… – Az urániumban. – Lindy vásottan vigyorgott T.-re. – Csak még nem tudta, mit csinál, amikor évekkel ezelőtt sikerült neki otthon, Olaszországban. – Ó – kérdezte T. – hogyan szabályozta a reakciót, nehogy felrobbanjon az egész világ? – Sehogy. – Lindy elforgatott egy tárcsát. Az ernyőn megjelent T. képlete. – Szerencsés volt. Szerencsések voltunk. Most Fermi itt van a Columbián, és úgy gondolja, hogy egész tűrhető bombát hozhatunk össze magunknak, ha a kormány kisegít. Dr. Bentsen értetlen arccal fordult Lindyhez. – Feltételezem, ön ellenzi az állami támogatást? – Mindent a tudományért, Bentsen testvér. Én csak azt ellenzem, hogy belekeveredjünk az ottani háborúba, mert ugyanúgy nem a mi dolgunk, mint 1917-ben, amikor az apám, mint kongresszusi képviselő, nemmel szavazott. Tehát, ha T.-nek ez a dolga bejön… Lindy meghúzott egy emelőt. T. képlete háromdimenziós atommodellé változott; majd mikor belecsapott a villám, T. késleltetője korlátozta az atom teljes energiáját. Az első modell fenyegetően táguló tűzgömbje helyett ez sűrített, állandó maradt. Dr. Bentsen: – Döbbenetes! – Nincs kockázat, ha az én módszerem szerint csinálják. – T. tucatszor is elképzelte ezt az effektust, leginkább dobás közben. A matematikai problémák biztossá tették a kezét, segítettek a karjának és a szemének, hogy a labda helyzetére és a dobásra összpontosíthasson, miközben agyának titkos része úgy tapadt a számokhoz, mint Benny Goodman klarinétjához a tökéletes futamok. Lindy legalább annyira örült T. diadalának, mint maga T. – Ezt átpasszolja a Columbiának? Dr. Bentsen bólintott. – A Berkeleynek és a Princetonnak is. Reggel telefonált Einstein doktor, hogy mennyire el van ragadtatva ettől az áttöréstől. Egyszerűen nem hitte, hogy ez tizenhárom éves gyerek találjon ki ilyet, de alaposabb megfontolás után azt mondta, ő se volt sokkal idősebb, amikor kitalálta a relativitást, vagyis ha tizenhárom évesen nem pazarolt volna annyi időt a hegedülésre, akkor mostanra talán már összehozhatta volna az egyesített mezőelméletet. – Einstein! – T. nem tudta elhinni, hogy a nagy ember tanulmányozta az ő teorémáját, és fel is fogta a lényegét. – Én mint a Smithson Régészeti és Természeti Földrajzi Igazgatója utasítást kaptam, hogy rendezzek be magának egy laboratóriumot ott. – Dr. Bentsen az egyik sarokba mutatott, ahol furnérlemez lapokkal leválasztottak egy jókora irodát, saját képernyőkkel és megjelenítő berendezésekkel. – Az áldóját! – mondta T. Lindy lekapcsolta a vetítő monitort. – Benned minden megvan, ami ehhez a munkához kell. Gondolom, azt tudod, hogy két hete két német fizikus csatlakozott hozzánk. Ők is a bombán fognak dolgozni. Dr. Bentsen kétkedőnek látszott. – Fermi doktor nem így gondolja. – Fermi doktornak nincsenek olyan kapcsolatai, mint nekem. A németek légiereje különb a miénknél. Most velünk versenyt futva igyekeznek kifejleszteni az atomfegyvereket, amelyek megnyerik nekünk a háborút, amelyre, ha ér még valamit a szavam, nem kerül sor. T.-re úgy hatottak ezek a csendesen elmondott szavak, mint a trombitaharsogás. Csakugyan képes eloszlatni Lindy az Európa fölött gyülekező, háborús felhőket? Másrészt háborúba menni nagyon izgalmas dolog, bár nem különösebben tetszett neki a képeskönyv, amelyet a K. utcában talált – a Nagy Háború elesett katonáinak fotográfiái. Az egyik nénjének a férje Franciaországban esett el. Eszébe jutott, hogy egy napon talán neki is Franciaországban kell harcolnia, ha Lindynek nem sikerül szétoszlatnia azokat a fellegeket. – Fogd! – Lindy egy cédulát nyújtott feléje, amelyre telefonszámokat írtak. – Amennyiben kapcsolatba akarnál lépni velem. Mindenesetre mostantól elég rendszeresen megfordulok a laborban. Intett, és elment. Dr. Bentsen megcsóválta a fejét. – Komolyan azt hiszi, hogy kimaradhatunk a háborúból. – Miért, nem maradhatunk ki? Dr. Bentsen beszédet tartott, miközben T. szemlét tartott a laboratórium fölött, amelyet éppen berendezett két technikus. Az egyiktől kért egy idővetítőt. Dr. Bentsen befejezte a beszédét. – …és a szabadság és a demokrácia győzelmet arat. Miféle idővetítőt? – A műszaki nevét nem tudom, de az az a valami, amit a szobámba szereltek. Tudja, amelyiken a Pennsylvania sugárút előre-hátra megy az időben. – Ó, az csak egy szemfényvesztés, amit kitalált valaki… Ki is? Az egyik technikushoz fordult. A technikus megrázta a fejét. – Az még azelőtt volt, hogy én beálltam. – Egy komplett futóbolond, ha jól emlékszem… A technikus azt mondta, majd utánanéz valamilyen szerkezetnek, de tudomása szerint csak a Pennsylvania sugárutat vették föl valamilyen fénypásztázóval. – Állítólag egy durranással kezdődik és egy durranással ér véget. Bentsen doktort ez nem érdekelte. – A maga dolga, fiam, hogy tökéletesítse a modelljét, különben a láncreakció elszabadul. – Már megtettem! – T. nem állhatta, ha „fiam”-nak szólítják. – Az ernyőn. De hamarosan igaziból is kipróbálják Chicagóban, márpedig nem akarjuk a levegőbe eregetni a Szelek Városát, ugye? – Bentsen doktor vihogott a saját szellemességén. T. más taktikával próbálkozott. – Azt ugye tudja, hogy egy nem-halálos bomba is nyerő? Bentsen döbbenten bámult rá. – Mi értelme egy olyan bombának, amelyik nem öli meg az ellenséget? – Megijeszti! Szétveri egy pár városukat, de békén hagyja az embereket. Akkor lehet mondani, hogy legközelebb majd titeket porlasztunk szét. Dr. Bentsen fölkapta a fejét. – Ilyen szerkezetet is ki tud dolgozni? – Már megtettem. Itt látom a fejemben – vagyis hogy a számokat. – T. senkinek sem óhajtotta elárulni, hogyan dolgozik. Mr. Sofield volt az első és utolsó kísérlete, ám Mr. Sofield trombitáló sivalkodásra fakadt. T. megfogadta, hogy soha többé nem magyarázza meg a módszerét. Miután a technikusok távoztak a laboratóriumból, Bentsen doktor egy műanyag székre telepedett, míg T. felült az asztalára, és keresztbe vetette lábait. – Már láttunk néhány számot a neutronrobbanásból, aminek épp ellenkező a hatása. Az emberek meghalnak, de a házak épségben maradnak. Úgy nevezzük, hogy az Ingatlanközvetítő Álombombája. – Megépítik? Dr. Bentsen megrázta a fejét. – Nincs olyan sok időnk. Ha igaz, amit az ezredes mond, talán még arra se lesz időnk, hogy megőrizzük az előnyünket a németekkel szemben. – Fölállt. – Maga csak tökéletesítse a képletét, aztán majd meglátjuk… Most már bármelyik napon megkaphatjuk a startengedélyt. Fermi meggyőzte Einsteint, hogy írja meg az elnöknek, ez az egyetlen esélyünk a gyors győzelemre, ha lerobbantjuk az embereket és a házakat. ? ? ? Miután magányosan elfogyasztotta a Virginia Smithfield sonkából és a sült édesburgonyából álló vacsoráját, T. az ablakhoz ment, és lenézett az ismerős Pennsylvania sugárútra a korai estében, azután gyorsan előretekerte a termosztátot. Sötétségben villogó fények jelezték a repülő hónapokat? – heteket? – éveket? – évszázadokat? Nem lehetett megállapítani, mennyi idő telt el, de az az egy biztos, hogy a technikus igazat mondott: a sugárút látványos tűzlabdában ért véget. A tűzlabda után T. semmit sem érzékelt, se fényt, se árnyékot. Vagy elromlott a készülék, ami az idő múlását vette, vagy nem volt mit vennie. Ha ez a helyzet, T. valóban a véget látta? Karján felborzolódtak a pihék. Miért nem vonják le a Smithson vezetői a kézen fekvő következtetést? Ez itt azt bizonyítja, hogy amin dolgoznak, az előbb-utóbb egy nagyon nagy durranáshoz vezet, legalábbis a Pennsylvania sugárúton. De mikor? Annyi esze senkinek se volt, hogy meghatározza az esemény idejét. Valamint azt, hogyan lehetne mérni a jövő időt, amely per definitionem nem létezik? Ami nem történt meg, az nincs. Másrészt a Földtől nagy távolságra letapogatott fény ugyanúgy megmutatná a múltat, mint a jövőt, hacsak előre nem változtatunk az utóbbin, mert a lényeg a meghatározatlanság. A keltezhetetlen jövőben mégis ott van valahol az a robbanás. Akkor most mit tegyünk? T. döntött. Mostantól teljesíti küldetését, és összeír majd néhány együgyű képletet, amelyekkel korlátozni lehet a nukleáris kihullást; valamint, ha engedik, felvázolja a neutronbombát, amely nem tesz kárt az emberekben. De azt kell kiderítenie, hogy az út, amelyre ráléptek, nem vezet-e minden földi élő halálához, méghozzá hamarosan? Mert ha bontakozó gyanúja szerint erről van szó, akkor találnia kell az időben egy percet, amelyen módosítania kell, mielőtt visszafordíthatatlanná lenne, amit művelnek. T. ledőlt az ágyra. Behunyta a szemét. Várta, hogy kialakuljon a kellő kép. De csak a kék ég jelent meg, egyenletekkel teleírva. Amikor végigment rajtuk gondolatban, mindegyik abban az iszonyú villámlásban ért véget. Ez a háború nem történhet meg, hajtogatta magában, amit Lindy mondott. Aztán elaludt. ? ? ? Peregtek a Smithsonban a napok, miközben kint még mindig nagypéntek volt, legalábbis erről győzködte Bentsen doktor T.-t, aki még mindig nem hitte, hogy egyszerre lehessen a szereplője két egyidejű időfolyamnak. – Akkor öregszem a Szent Albánban, de itt ugyanaz maradok? – T. a vezérlőasztalánál ült, míg Bentsen T. asztálánál ült, és pipázott. Az első nagyon rossz benyomás után T. kezdte megszokni Bentsen durva modorát. – Körülbelül. – Hogyhogy? – T. megpöccintett egy kapcsolót, hogy szemléltesse legutóbbi képletét az épületek megőrzéséről. Egyetlen atomfegyver, amely az ő tervén alapult, prompt felrobbantotta az egész földet a monitoron. – Asszem, ezt elszúrtam – mentegetőzött. – Valamennyien követünk el apró tévedéseket. De most már láthatja, miért nyugtalanítja Oppenheimer doktort az irányíthatatlan láncreakció. T., akit izgalomba hozott az egész föld felrobbanása, megint Squaw-n kezdett töprengeni. Hogy juthatna vissza a Korai Indián Kiállításra anélkül, hogy megskalpolnák vagy megfőznék? – Einstein elméletének mindig is az idő volt a gyenge pontja. – Bentsen elmélkedő hangulatba került. – Annak kellett lennie. – T. kiürítette a képernyőt. – Mert senki sem élhet olyan sokáig, hogy kipróbálhassa. Mi csak a mai napot – mi is az a szó? – gyarmatosíthatjuk. Bentsen belekuncogott a pipafüstbe. – Nohát, így is lehet fogalmazni, bár… – Ezt Minkowski mondta. – T. elolvasott mindent, amit a Népszerű Mechanika írt az idő természetéről, és az nem volt sok. – Persze, lehet szimulálni. Tulajdonképpen ezért szeretem a Pennsylvania sugárút-szalagot, vagy micsodát. – A srácok szeretik. – Bentsennek sikerült elkerülnie a túlságosan vállveregető hangot. – Valóban érdekes is nézni Lincoln temetését meg a többit, de alapjában ez is csak olyan szórakozás, mint a mozi. Nem tudunk hatni egymásra. T. fölvett egy sajtburger nevű valamit, amit az egyik alkalmazott hozott neki. Újfajta csemege volt, majdnem annyira rá lehetett kapni, mint a Kiskocsma hamburgerre, amelyet városszerte árultak csúcsos tetejű, zöld-fehér, egyszobás kulipintyókban. A Kiskocsma hamburger huszonöt centbe került, és a fasírt nem volt túl vastag, de T.-nek így is kedvence volt a zsíros hagyma és a szelet csípős savanyú uborka a sületlen zsemlében. Egyszer kilencet megevett zsinórban, miközben elégedetten gyönyörködött a sütő fölötti jelszóban. NEM A LEGJOBB, DE A TÖBBINÉL JOBB! – Miért ne? – mammogta bele a sajtburgerébe. – Mit miért ne? – A kölcsönhatást. Mi történne, ha kimennék a Pennsylvania sugárútra, miközben Lincolnt temetik? – A Pennsylvania sugárúton állna, 1939 szürke tavaszán. T. akaratlanul összeborzongott. Számára csakugyan megállt nagypénteken az idő, hogy még időben – és az Időben – visszajuthasson a baseballedzésre? Persze, hazudhatnak neki. Végül is csak a trükkjére van szükségük – gondolatban így nevezte azt a képességét, hogy kiapadhatatlan – végtelen? – bőségben ontotta magából és jelenítette meg az egyenleteket. Viszont nem nagyon tudta megjeleníteni a mások elméleteit, sokszor még csak nem is értette őket. Most Bentsennel gyűlt meg a baja. – Szóval számomra itt normálisan telik az idő. Pénteken érkeztem, és most a jövő hét van. Tehát a Szent Albánban még mindig a múlt péntek várakozik rám? – T. behabzsolta a sajtburger maradékát, és meghúzta a Coca-Colát, amelynek palackja Squaw testét juttatta eszébe. Bentsen kényelmetlenül feszengett. – Mondjuk úgy, hogy a Szent Albánban valaki, aki pont úgy néz ki, mint maga, ma megy baseballedzésre… – Akkor – T. logikája fölényesebb volt Bentsenénél – hatunk az időre. Máris elosztottak két helyre, úgyhogy mikor kell majd találkoznom magammal megint? – Majd amikor távozik, természetesen… – A doktor tovább beszélt, de T. már nem figyelt. Azt a vértolulást érezte a fejében, ami általában azt jelezte, hogy mindjárt előjön valamivel, amire nem is gondolt eddig. Nyilvánvaló, hogy több szekvenciája van az időnek, és a Smithson valamiképpen kitalálta, hogy idehozassa dolgozni őt egy olyan időkeretbe, amely párhuzamos a Szent Albánéval. Tehát ha egyszerre járhat két ösvényen… Hirtelen látta magát bizonyítványosztáson a Szent Albánban. Tizenhét éves lesz 1943-ban, és legalább száznyolcvan centi. Karcsú. Izmos. Félönkívületszerű állapotban csapott le a vezérlőasztalra. Bentsen megigézve figyelte. T. beütötte Einstein pongyola – és bizonyosan ellenőrizetlen – négydimenziós képleteit. Azután átkapcsolt megjelenítésre, kiegészítve a képleteket a számokkal, amelyek olyan sebesen zubogtak át a fején, hogy úgy érezte, szétrobbanna, ha nem tehetné át őket rögtön a széles lendülettel bekapcsolt mágnesszalagra. T. látta a képernyőn az érettségizettek fekete köpenyét viselő T.-t egy verőfényes júniusi napon. Bentsen levegő után kapott. – De hát… ezt nem teheti! Einstein kizárja a meg nem történt jövő képi megjeleníthetőségét, ha csak… – Elhallgatott. T. befejezte: – Ha csak nem utazik valaki fénysebességgel, amit én most, izé… szimulálok. – Noha módfölött tetszett neki, amit most tett, fogalma sem volt róla, mit tett azon kívül, hogy minden erejét bedobva felsorakoztatta a téridő koordinátákat, amelyek valahogyan a megfelelő időben és helyen sűrűsödtek, hogy előállítsák az ő négy évvel idősebb mozgóképét a jövőből. T. eldöntötte, hogy nagyon fessnek és felnőttnek látszik; örömére az állán egy apró vágás azt bizonyította, hogy már borotválkozik. Azután kitágította a képet, hogy láthassa osztálytársaikat szüleikkel, és Mr. Sofieldet, aki alattomban iszogatott egy flaskából a kápolna tornyának árnyékában. Minden olyan volt, amilyennek lennie kellett, kivéve… T. meglátta a rossz hírt. Katonák, tengerészek, tengerészgyalogosok keveredtek az érettségizettekkel. Egy fiú, aki kettővel járt T. fölött, tolószékben ült, és nem volt lába. – A háború – súgta Bentsen. – Akkor ezek szerint nem akadályoztam meg. – T. lekapcsolta a vezérlőasztalt. – Remélem, lejegyezte, amit most tett? – aggodalmaskodott Bentsen. – Ja. A jegyzetek már benne vannak a memóriabankban. Csak be kell ütnie, ha látni akar 1943-ban, bizonyítványosztás napján. – Milyen messzire tud kinyúlni a jövőbe? – Bentsen sápadt volt, T. véleménye szerint az ámulattól. – Hát, ha itt ül, és nézi még az ernyőt egy évig, akkor láthat még húsz évet a Szent Albánból. Nem – előzte meg Bentsen következő kérdését. – Csak legfeljebb még egy órányira követhet engem. Vagy akárkit. Egy kis szerencsével – és elegendő energiával – erre az egy helyre tudtam összehozni a téridő koordinátákat. – De hogyan csinálta? – Ha pontosan tudnám, az nem én lennék, és ha nem én lennék, akkor nem tudnám megcsinálni. Jelenleg erre az egy pillantásra vagyok képes a negyedik dimenzióban, de azután – na szóval, a másik három az utamba áll. T. eltűnődött, hogy az atomenergiával lehet-e vajon olyan gyorsan utazni, mint a fény? Ha igen, akkor oda juthatna el a téridőben, ahová akar. De most csak annyit tudott, hogy egyedül van, és akármire juthat is a Smithsonban, bizonyosan nem fogja megakadályozni a háború kitörését, és nem menti meg a barátját a tolószéktől. – De hogyan is állíthatnám meg a háborút, ha még mindig nem találtam ki semmit, egy bombát leszámítva, amit valamennyien utálnak, mert csak a házakat intézi el, de nem az embereket? – Ezt nem hangosan akarta mondani. Bentsen kiütögette a hamut a pipájából. – Csak nincs meglepve? A neutronbombája kemény dió lesz a hadügyminisztériumnak, ahol meg akarják ölni az ellenséget. – Civileket is? – Miért ne? A japcsik ezt csinálják Kínában. – Bentsen eltette a pipáját. – Sherman is ezt csinálta, amikor felégette a déli városokat. A háború pokol. – Akkor miért nem hagyjuk ki? – Ne hallgasson az ezredes izolacionista szamárságaira! T. nem tudta kiverni a fejéből a tolószékben ülő fiút. A fiút, akivel Szent Albános énje most éppen valószínűleg baseballozik, négy évvel az események előtt. Bentsen kiment. T. felhajtotta a Coca-Coláját. Squaw-ra gondolt. Kezdett kangörcse lenni. Egy lágy hang a képernyőről: – Boci! T. odanézett, hogy lássa, melyik áramkör kapcsolt be. Olyan sok volt a közlési csatorna, hogy még mindig csak a felfedezésüknél tartott. Benyomott egy szimpla Áthozatalt. A képernyőn teljes színpompában fölragyogott Squaw. Egy múlt századi öregasszony ruháját viselte, és most nem volt benne semmi indiános. – Hiányzom? – Te látsz engem? – Csak úgy, ahogy te látsz engem. Amikor bevezették a villanyt a Smithsonba, akkor szerelték be ezt a szerkezetet. Az ég tudja, miből jöttek rá olyan korán. Hiányzom? – Megőrülök érted. – Akkor miért nem jöttél el hozzám? – Azok miatt a nyavalyás indiánok miatt! – Nos, nem mindig tartózkodom a rezervátumban. Mindenesetre ma este, vacsora után – sajtos makaróni, amit igazán jól csinálnak itt, ha hiszed, ha nem – gyere a Régi Vadnyugati Kiállításra… – Nem lesznek indiánok? – Csak néhány. Szőnyeget árulnak. Semmi gond. Ez a kiállítás jóval későbbi annál, ahol megismerkedtünk. Húsz évvel a polgárháború után… Jajaj. – Bentsen visszajött a laborba. T. átkapcsolt a Világkiállítás gyönyörű látképére. Bentsen gyanakodva nézett rá, de csak annyit mondott: – A sajtos makaróni a főszakácsunk egyik specialitása. Vásott kivagyiságból T. felírt a képernyőre egy E=mc2-variációt. Azután szimulálni kezdte, nem ösztönösen, mint azt 1943-as bizonyítványosztásnál, inkább akaratlagosan, a fénysebességnél gyorsabb utazást, amelyről tudta, hogy szimuláció nélkül, testileg is átélhetné az Időben. – Mi az ördög ez? – Bentsen sietve jegyzetelt. T. kezdettől tisztában volt vele, hogy az Intézetben, talán az egyetlen Lindberghet kivéve, senki sem bízik benne. – Ez – visszafelé haladva – azt mutatja, hogyan jutottam el 1943-ig, egyetlen letapogatóval. – T. lezongorázott még néhány ingerkedő futamot. – Azt hiszem, tudom, hogyan szabályozzam fénysebesség fölött a tömeget. Ha beállítom, képes leszek előre-hátra utazni az időben… – Várjon csak egy percet! – Bentsen reszkető kézzel másolta a képletet, ám ekkor T. lekapcsolta a monitort. – Még nincs meg. Számításaim szerint, ha testben utaznék 1943-ban, érkezéskor a tömegem szétrobbantaná a székesegyházat, és engem is. T. visszament a szobájába. Új gondolata támadt; ez is magától jött, mint a legjobb gondolatai. A Pullmann-hordárnak öltözött színes pincér tálcán hozta a vacsorát. Adott T.-nek egy receptet is, és azt mondta, hogy az e szerint készült öntettel tálalják a salátát a Pennsylvania Vasúti Társaság minden étkezőkocsijában. – Van benne ez a titkos hozzávaló. A nagynénjeinek ízleni fog. Mielőtt T. megkérdezhette volna, honnan tudja, hogy három nagynénje lakik a K. utcában, a pincér már távozott, T. markában hagyva az öntet receptjét. T. az ablakhoz ment, és lenézett. A megszokott esti forgalom; a kirakatok különleges húsvéti leárazást hirdettek. Az idő az Intézeten kívül lépést tartott a benti idővel. Valóban visszajuttatják – vissza tudják juttatni – 1939 nagypéntekjére, akkor is, ha egész tavasszal – sőt tovább is – itt kell maradnia? Ha igen, akkor itt valaki már kidolgozta a fényénél is sebesebb sebesség problémáját. De ki? Állított a gyorsan-előre gombon. Újabb temetési menet közeledett a sugárúton. Fekete krepp a kirakatokban. Katonák, tengerészek, tengerészgyalogosok ezrei a járdákon, miközben más csapatok kötelékben masíroztak a koporsó előtt és után. Minden zászló félárbocon, és mindenütt Roosevelt elnök hatalmas portréi, fekete keretben. Újabb bizonyíték, hogy a háború, amelyet Lindbergh olyan kétségbeesetten próbál elhárítani, nem hárult el. De mivel végződött? Azt nem lehetett megállapítani, kivéve, hogy Washingtont még nem bombázták. És még mindenki egyenruhát viselt. A sajtos makaróni olyan finom volt, amilyennek dicsérték. A salátaöntet… T. minden érdeklődés nélkül nézte a receptet; azután megfordította. A recept hátuljára egyenletet írtak bíbor tintával. T. automatikusan megjelenítette a képlet azon részeit, amelyeket ismert. Ám voltak benne furcsa, ismeretlen extrapolációk is. Valaki – bíbor tintával – továbbfejlesztette Einstein elméletét, hogy részletesebben ölelje magába az idő természetét, a térben önmagába visszahajló időét, amely megőriz mindent, de csak mint tükörképet egy filmen – vagy az igazit? T. szíve dübörgött. Szerette az időutazós sztorikat, de mostanáig nem volt különösebb tudományos oka az előre-hátra utazgatásra azonkívül, hogy ellenőrizze Einstein lenyűgöző, bár szűkszavú feltételezéseit az energiáról, a tömegről és az időről. Erre valaki most ugyanazon dolgozik, amivel T. csak az imént hozta zavarba Bentsent. Tanulmányoznia kell ezt az új teorémát, amelyet az agya meglepő módon nem jelenített meg azonnal. Zsebre tette a receptet. Jobb hagyni, hogy az agy magától kiforogja a megoldás útját. Álmaiban eljöttek a megoldások. 3. A Régi Vadnyugati Kiállítás a teljes földszintet kitöltötte az egyik épületben, amelyre T. még sohasem figyelt föl. De éppen ez volt az Intézet legfőbb titka: sokkal több épület és kiállítás tartozott hozzá – föld felett és föld alatt –, mint bárki is gondolta volna. A tudás végső soron attól függött, hogy milyen térképet kapott az ember – Bentsen legalábbis ezt mondta a laborban, miközben némileg fanyalogva átadott T.-nek egy térképet, amely mindenben különbözött Mr. Lincolnétól. T. ismét lement egy lépcsőn egy fényesen kivilágított, türkizzöld pacsézi-folyosóra. Az őrök viaszból voltak, ami azt jelentette, hogy bezárt a múzeum, és a közönség távozott. A közönséget kissé olyan nyűgnek tekintette az „állandó személyzet”, ahogyan Mr. Lincoln emlegette magát és a többi teljes munkaidejű alkalmazottat és bentlakót, akik észrevétlenül éldegéltek a nagy épületegyüttesben. Négy viasz őr posztolt a Régi Vadnyugati Kiállítás bejáratánál. Meglepő módon a kétszárnyú ajtó nyitva állt, és kék nappali ragyogás áradt ki rajta. T. beóvakodott az amerikai múltba vagy inkább abba, amit a múlt újjáteremtésének hitt. Noha a Korai Indián Kiállítás is valódinak tűnt, ez sokkal látványosabb volt az életszerű részletek szempontjából. Először is nem lehetett látni se falat, se plafont, se padlót, csak egy jókora vadnyugati várost és egy vadonatúj vasúti indóházat, azt a fajtát, amelyet minden szombaton látni lehet a westernekben a Mercury filmszínházban. ATCHISON, TOPEKA ÉS SANTA FÉ, olvasta T. a varázsszavakat egy leállított vasúti kocsi oldalán. A messzeségben, a végtelen prérin túl, meredek hegycsúcsok villogtak a napsugárban. Zsálya-, fafüst-, ló- és tehéntrágya-szaga volt a levegőnek. T. kerekre nyílt szemmel sétált végig a vályogváros főutcáján… fehérre meszelt sártéglából rakott házak között, amelyek előtt alacsony árkádok védték a járókelőket a naptól. Mindenütt indiánok voltak, de ügyet sem vetettek T.-re. Az a helyzet, hogy ügyet sem vetett rá senki, holott különös öltözékével feltűnést kellett volna keltenie. Egy árkád alatt, amelyre a LA FONDA cégért erősítették, Squaw várta. Még annál is csinosabb volt, mint amire T. emlékezett. – Boci, drágám! – Nagy, nővéries puszit cuppantott T. arcára. – Isten hozott Santa Fében! – Hát ott vagyunk? Ezt nevezem kiállításnak! Jobb, mint a Világkiállítás. – Ez azért van, mert ez… szóval valóságosabb, tudod. Továbbá még nem nyitották meg a nagyközönség előtt. A kurátorok azt mondják, hogy szeretnék megőrizni a tisztaságát. Gyere be! Ez a legjobb szálloda a városban, amióta megépítették a vasutat tavaly, az ő idejükben, nem a tiedben, illetve ha belegondolok, az enyémben is. Bementek egy tágas helyiségbe, ahol vaskos gerendák tartották a mennyezetet, és a regisztrációs pult mögött cédrusfa lépcső vezetett az emeletre. A helyiség bőrrel kárpitozott székein testes, pofaszakállas emberek ültek, akik szivaroztak, dohányt rágtak, pipáztak és fojtott hangon beszélgettek. Többen udvariasan fölálltak, amikor Squaw belépett. T. képzelte volna csak, hogy egyik-másik mindentudó pillantást vet rá? Elvörösödött. Miközben leültek, T. azon töprengett, egyáltalán kicsoda-micsoda Squaw? Ugyancsak összeédesedett a Plymouth Rock napjaiból§ való indiánokkal, bár azok persze alapvetően csak egy gipszből öntött kiállítás, amíg életre nem kelnek. Összeborzongott, mert eszébe jutott a gulyásos bogrács, amelyet épphogy megúszott. Most viszont itt érzi magát otthon, ahol a recepciós pult mögött az 1846-os év olvasható a naptáron. – Csakhogy igazából nem 1846 van. Ez valamikor negyven évvel később történik. Ám a kurátorok szeretik az 1846-os évet, mert akkor alapították a Smithsont, és ide is akkor ért el a vasút. – Két divatosan öltözött hölgy lépett be egy nagyon fiatal katonatiszt kíséretében. – Minek vannak öltözve? – bámult el T. a nőkön, akik rá se hederítettek, miközben követték a fiatal tisztet az ebédlőbe. Squaw tüzetesen szemügyre vette őket. – Abba vannak öltözve, ami a legdivatosabb az idén, vagyis… Ó! Nézd azt a cipőt! Párizsban készült. 1886-ban vagyunk, és én úgy nézek ki, mint egy madárijesztő! Squaw-t őszintén feldúlta saját öltözéke, amely nem nagyon látszott különbözni a lányokétól. – Ez a borzasztó ezeknek a kiállításoknak – főleg az élőknek – a látogatásában, hogy mi, a többi kiállításról, sose találunk megfelelő ruhát, a kiegészítőkről nem is szólva! Ölni tudnék azért a cipőért! – És – melyik a te kiállításod? – Maga az unalom. Utálnád. – De melyik? – Az Iparművészet. Teát! – kommandírozta Squaw a fekete pincért, aki ebben az évben lehetett rabszolga, vagy izgalmasabb módon szökevény, aki letörte láncait és elpályázott Új-Mexikóba. – Itt van valahol Billy, a Kölyök? – T. bírta Billyt. Az ő szája íze szerint való fiú volt, legalábbis abból a kevésből ítélve, amit a filmekből megtudhatott róla. – Ó, talán már öt éve meghalt. Itt a közelben lőtték agyon. Még találkoztam is Pat Garrett-tel, aki lepuffantotta. – Squaw szédítően mosolygott T.-re. – És engedik – vagy legalábbis a kiállításod megengedi –, hogy te csak úgy elmenj más kiállításokat látogatni? – T. egyre kíváncsibb lett Squaw-ra. Vajon Mr. Lincoln bízta meg, hogy vigyázzon T.-re? Esetleg a kurátorok, vagy ki is vezeti a Smithsont? Vagy csak egy jókedvű lány, aki szeret elcsavarogni az Iparművészetből, amely így hallás után dögunalmasnak tűnik? A pincér teát hozott. Squaw töltött két csészébe. T.-nek eszébe jutott, hogy mivel fogja kifizetni a pincért. De talán nem is bajlódnak ezzel, lévén, hogy mindketten kiállítási tárgyak. Squaw olvasott a gondolataiban, ami nem volt nehéz. – Megmondtam, hogy ez, ahol most vagyunk, nagyon valóságos, nem úgy, mint az a hely, ahol megismerkedtünk. – Ez miért valódi, és az miért nem? T. előtt felsejlett az időképlet, ha ugyan azt írták bíbor tintával a salátaöntet receptjének hátlapjára. Rájött az n-edik hatványra emelt idő forszára, de… – Ezt a kurátorokkal kell megbeszélned. Én csak 1886 óta tartozom az Intézethez… – Hogy léptél be? – Nos, Boci, drágám, nem lehet csak úgy belépni, mert… – Szemöldökét összeráncolva kevergette a cukrot a teájában. – Legszabatosabban úgy határozhatnám meg, hogy ők léptetnek be téged. Engem úgy emeltek be, mint történelmi… – Te is olyan híres vagy, mint Pokahontasz? – Mint történelmi iparművészetet, így kellett volna fogalmaznom. Igen, megvan nálunk Pokahontasz, a jamestowni kiállításon. Tudod, egy ideig Londonban élt, és ahogy szenveleg! Mindenesetre, Boci, most már fedélzeten vagy, ahogy Mr. Lincoln szereti mondani, a matematikád miatt, amit nem egészen értek. – Kinyitotta retiküljét, amelyet a fogantyúról lógó cédula Kései XIX. Századi Kézitáskaként azonosított. Tehát Squaw valóban az iparművészethez tartozik. Boci már félt, hogy náci kém, vagy talán a New Deal híve, akik irtózat tárgyai voltak a K. utcában. – Utasításom van, hogy vigyelek el egy paphoz egy közeli mesán levő pueblóba. – Nincs az olyan közel – szólt a fiatal tiszt, akit utoljára akkor láttak, amikor bement az ebédlőbe. – De én eljuttatom önöket, asszonyom. – Ez kedves öntől. A kurátorok…? – Tulajdonképpen Mr. Lincoln. – A fiatalember komolyan kezet rázott T.-vel. T. észrevette, hogy a kabát jobb ujjara cédulát tűztek: Tengerészhadnagy, kb. 1846. – Maga a Hadtörténeti Kiállításhoz…? – Ugye, hogy vág az esze Bocinak? – Squaw dévaj volt és kívánatos. T. komoran töprengett, hogy nem fog-e lehetséges árnyékot vetni ez a fiatalember az ő lehetséges boldogságára? Vele is flörtöl Squaw? Vagy – rettentő gondolat – minden kiállításon van egy szeretője? Ki fog-e hullani T. a versenyből, ha nem a mérettel, akkor a korral kapcsolatos megfontolások miatt? – Igen, uram. Ahhoz a kiállításhoz tartozom. Azt pedig lefogadhatja, hogy nem sűrűn kapunk kimenőt, amitől rémes unalmas lesz, mert kizárólag katonákkal és tengerészekkel lehet beszélgetni, akiknek a zöme nálam jóval későbbi háborúkból jött, például a polgárháborúból és a Nagy Háborúból, bár az csakugyan ijesztő lehetett. Ahogy ballagtak Santa Fé főutcáján, az urak kalapot emeltek Squaw előtt, és a hölgyek mosolyogva bólintottak neki. – Hogyhogy ismernek, ha nem is innen való vagy? Squaw nevetett. – Úgy vélem, nem akarnak kockáztatni. Ki tudja. Lehetek a terület új kormányzójának felesége… – Inkább a lánya, asszonyom. – Ön nagyon gáláns, hadnagy úr. – Squaw megkopogtatta a katona mellét a mutatóujjával. T.-t elnyelte a düh és a csalódás örvénye. A hadnagy megállt egy istállónál, amelyre azt írták: LOVAK, HOMOKFUTÓK, KOCSIK, HALOTTAS HINTÓK KÖLCSÖNZÉSE. A hadnagy bement, hogy beszéljen a tulajdonossal. Félénk indián gyerekek vontak kört Squaw meg T. köré, és bámulták őket. T. megint felvidult a kéken ragyogó időtől, amely annyira nem emlékeztetett a washingtoni pocsolyás tavaszra. Most már hajlandó volt mano a mano menni a hadnaggyal Squaw kegyeiért. Végső soron ő is majdnem száznyolcvan centi, és az arcán is pelyhedzik az arany legénytoll, legalábbis a füle alatt a leendő pofaszakáll. – Kocsira lesz szükségünk – mondta Squaw. – Tudod-e, hogy Tom alig volt idősebb nálad Buena Vistánál, ahol megölt egy csomó indiánt, és Jefferson Davis személyesen léptette elő hadnaggyá a csatatéren? – Zach Taylor volt, asszonyom! – kiáltott ki a hadnagy az istállóból. – Davisnek nem a polgárháborúhoz volt köze? – Ennyire még T. is emlékezett, noha utálta az amerikai történelmet úgy, ahogy a kanadai Mr. Pratt tanította, aki legalább annyira nem állhatta az Egyesült Államokat, mint az iskolásokat, főleg az alsó tagozatos kollégium lakóit, akik között T. volt Mr. Pratt önjelölt balsorsa. – Igen, drágám. De még a polgárháború előtt volt a mexikói háború, és Davis abban is szerepelt. Valamint Grant, Lee és egy csomó más fiatalember, akik tábornokok lettek a polgárháborúban. Zach Taylorból pedig elnök lett. – Nem mondhatom, hogy nagyon szeretem a történelmet. Azok a buta háborúk – és a dátumok, örökösen a dátumok! – Ahogy beszélt, váratlanul megértette, hogy váratlanul a dátumok – maga az idő – lett a hivatása. Arra kocsizott egy hölgy és egy úr, akik meghajoltak Squaw felé. Ő barátságosan integetett. – Jön a húga az esküvőre? – kérdezte a hölgy a hintóban. Squaw mosolygott és bólintott. – Nagyon fontos lehetsz – kezdte T. – Az voltam, igen. Most pedig, ami azokat a buta háborúkat illeti, ahogy te nevezed őket: nagyon izgalmasak voltak, legalábbis a fiúknak, és ha nem lett volna a háború, sohasem szereztük volna meg az egész földrészt, legalábbis a közepét, és Kaliforniát… – Meg fogom akadályozni a következő háborút. – Mi az ördögnek mondja ki folyton, amit gondol? Squaw rámeredt áthatóan ragyogó, zöldesbarna szemével. – Igen? Folytasd csak! – Nem. Asszem, csak azért mondtam, hogy imponáljak neked. – Meg vagyok lepve, mert még túl fiatal vagy, hogy hős lehess, mint Tom Buena Vistánál. Azt hittem volna, neked is kell egy saját háború. T. megkönnyebbülésére ismét felbukkant Buena Vista hőse. Egy kocsi bakján ült egy öregember mellett, aki füttyökkel, kiáltásokkal és ostorcsapásokkal irányított négy lovat. – Szálljon fel, asszonyom. Kérem, uram. Indulunk Otowiba. Napsütés. Mélykék ég. Sivatag. Ezüst kérgű facsoportok a patakok vagy kutak mellett. A fehér emberek vályogházakban laktak, távol a kátyús földúttól. Az indián falvakat lapos tetejű, meredek dombok oldalán vagy oldalába építették. – Mint az asztalok – mondta Squaw. – Spanyolul ezt jelenti a mesas, asztalokat. A kocsi nekiveselkedett az első mesának a sok közül, amelyek úgy követték egymást, mint egy piramis lépcsői. Félúton Squaw megszólalt: – Itt álljon meg. Itt gőzölgött a számos hőforrás elsője, a holdbéli szürke sziklaképződmények között. A kocsi megállt. Tom leugrott a bakról, és kisegítette a nőt. T. követte őket. – Elmegyek oda fürödni – mutatott Squaw egy magas görgetegsziklára, amely nyilvánvalóan egy tavacskát rejtett. Pajkosan mosolygott rájuk. – Maguk, fiúk, maradjanak a saját medencéjüknél. Nem maradok sokáig. – Azzal már ott se volt. A hadnagy levetkőzött, T. követte példáját. Irigyelte a fiatalember fenséges izmait, de nem irigyelte a fűrészes vörös forradást, amely a nyaka tövénél kezdődött, és a gerincoszlopa tövénél ért véget. Ahogy követte Tomot a kénszagú, forró vízbe, nem bírta levenni a szemét a sebhelyről – a vörös kígyóról, amelyet apróbb forradások kereszteztek a varratok vélhető helyén. – Emlék Buena Vistából – mondta a hadnagy, aki tudatában volt T. morbid érdeklődésének. Tom belemerült a medencébe, T. fejest ugrott, majd elkövette azt a hibát, hogy kinyitotta a szemét a víz alatt, de rögtön fel is merült, mert majd kiégett a szeme. A hadnagy nevetett rajta, ahogy dörgöli a szemét a gőzölgő medence szélén. A közelben Squaw pancsolt a saját medencéjében. – Milyen volt Mexikóban? – Megöltünk egy csomó mexikóit. – Majdnem megölték magát. – A meztelen Tomot nézte, hogyan hajlik a jókora ördögszekér fölé, amelyre a ruháit terítette. Amikor Tom egy baseball-labdát vett elő a zubbonya alól, T. épp akkor jutott arra a morbid megállapításra, hogy a vörös sebhely pont olyan, mint a Mississippi, amely a feszes fehér farpofák között ágazik szét deltává. Mit érezhetett, mikor eltalálták a golyók? Elájult? Esetleg bódulatban hevert halott mexikóiak vagy elvérzőben levő, sőt, talán már halott, más amerikai fiúk között? – Kapja el! – mondta Tom. Kezdetlegesen összeeszkábált, túlméretezett labdát dobott T.-nek, aki a hadnagy meglepetésére el is kapta. De hát miből tudhatta volna az idősebb fiú, hogy T. volt a legjobb iskolai dobó Washingtonban és Columbia kerületben? Dobáltak egy darabig, egyre sebesebben, amíg a hadnagy a különleges T.-csavartól el nem ejtette a labdát. – Ezt hogy csinálta? – Hát nyilván úgy, hogy tanultunk egyet-mást a maguk ideje óta. – T. fölvette a labdát. – Ez milyen régi? – A Smithsonban semmiről se tudom, mennyi idős, magamat is beleértve. De a baseballnak nevezett játékot mi találtuk föl, Mexikóban, a háború alatt. Néhány legény, akik később csatlakoztak hozzánk, kimondottan nagyon értenek hozzá, és a Nagy Háborúból jött fiúktól úgy tudom, hogy most már vannak hivatásos csapatok is, amelyek sokkal keményebb labdát használnak, mint mi valaha is. – Sokat játszanak a többi pasival? – Nos, ilyen kiállításokon nem sok dolga van az embernek. Véleményem szerint a kurátorok azt gondolják, hogy kiképzett katona létünkre megpróbálnánk elfoglalni az Intézetet, ezért mikor éppen nem vagyunk bábuk, arra buzdítanak, hogy csak álljunk egy helyben, mint lófasz a hideg vízben, ahogy a Nagy Háborúból jött fiúk mondják. Az volt aztán a háború, a mérges gázzal és azokkal a mulatságos aeroplánokkal. Nekünk még ballonjaink se voltak a mi háborúnkban. Hallom, hogy újabb háború lesz? T., kezdődő, enyhe émelygéssel megrázta a fejét. A fiatal hadnagy végighasított hátú, tökéletes teste megszólaltatta a belső vészcsengőit. – Mikor halt meg? Tom nevetett. – Én csak bábu vagyok, akkor pedig hogy élhetnék, és hogy halhatnék meg? Frankie megnézte az anyagomat, és azt mondja, hajszál híján úsztam meg azt a napot Buena Vistánál. Magamtól sose tudtam volna. Nem sokra emlékszem azon kívül, hogy felcsaptam a tengerészethez a dél-carolinai Charlestonban, mikor alig voltam idősebb, mint maga. Aztán volt ez a lány, aki… – Összevonta a szemöldökét. – Nem sok emlékem maradt. Nagy része csak úgy elszáll az élettel együtt. A többiek, akik a különböző háborúkból jöttek, előttem és utánam, nekik sincsenek teljes emlékeik. Végül is mi csak egy kiállítás vagyunk, bár népszerű, azt meg kell mondani… – Ki az a Frankie? – Én! – Squaw egy görgetegsziklán állt, onnan nézett le a két pucér fiúra. – Öltözni! Ők pirulva engedelmeskedtek. – Nem mintha nem ismernélek mindkettőtöket. T. most már kezdte, ha nem is a helyzet urának, de új viszonylatban érezni magát. – Miért hív téged Frankie-nek? – Mert Franknek kereszteltek. Az apám bolond volt. Megváltoztattam Francesre, úgyhogy mindenki Frankie-nek szólít. Cipzárazd be a sliccedet. T. cipzárazott. A hadnagy, aki már felöltözött, érdeklődve figyelte. – Az mi? – Cipzár. Egészen új, most találták ki, mint a boxeralsót… – A fiúk és a legújabb divat! – Squaw már a kocsiban ült, induláshoz készen. – Ezt el kell mondanom az első világháborús fiúknak! Semmi gomb! Ilyen dolgokkal egykettőre elkészülhetnénk ruhaszemlére! – A hadnagy felült a kocsis mellé. A kocsi már elindult, amikor T.-be belehasított, mit mondott a hadnagy. – Az első világháború azt jelenti, hogy lesz egy második is, ugye? – És egy harmadik meg egy negyedik. Ne nyűgösködj, Boci. – Squaw megfogta a combját. T. ágyéka ismerősen bizseregni kezdett. – Frankie-nek szólított téged. – Néhány fiúnak megengedem. Én is egy kicsit fiús lány voltam annak idején a New York-i Buffalóban. – Hány… izé, fiút ismersz? A Hadtörténeti Kiállításon. – Egy-két tucatot. Ki számolja? A szex lényegében mindig ugyanaz. T. meg volt botránkozva. Valamiért azt gondolta, hogy a felnőttek világa olyan, mint a mozié, ahol egy rendes nő csak egy férfit szeret, és ha nem éppen egy olyan könnyzacskócsörgető filmről volt szó Bette Davisszel, akkor össze is házasodtak, ásó-kapa-nagyharang, amint George Brent meghalt vagy börtönbe került. Persze lehetséges, hogy Squaw nem rendes nő. T. olvasott néhány borsosan buja Thorne Smith-regényt „szabad” asszonyokról, de Squaw valahogy olyan régimódinak tűnt. Vagy csak a ruha tette? – Édes Bocim! – Squaw hirtelen nagyon testvérkés hangot ütött meg, noha a keze már T. lába között járt. – Hát nem érted? Mi csak bábuk vagyunk a különböző kiállításokon, és én történetesen a Hadtörténeti Kiállítás bábuit találom a legszexibbeknek. Ahogy közeledtek a mesa tetejéhez, az út keskenyebb, kövesebb lett. Magas borókabokrok szegélyezték kétfelől, és a levegő zsályától illatozott. – Így van! – helyeselt Tom. – A Hadtörténeti Kiállításon nincs más, csak mi, egy csomó mindenféle egyenruhában, a francia-indián háborúktól a világháborúig. T. figyelmét nem kerülte a rövid habozás a „világ” szó előtt. Honnan tudja Tom, hogy másik világháború lesz? – De – mondta Squaw – csak a régi, eredeti uniformisokat fogadják el, abba öltöztetik ezeket az aranyos bábukat. És mikor felöltöztették… Hát, Boci, nem is tudom, mivel magyarázzam, de az összes katona és tengerész, aki ezeket az egyenruhákat viseli, bábuként kezdi, ám zárás után azzá lesz, aki eredetileg hordta az uniformist. De minden bábu alapvetően olyan alkatú, mint Tom, úgyhogy gyakorlatilag egyforma testük van. – Ó! – T.-nek nem jutott eszébe más. De Squaw-nak legalább azon nem kell izgulnia, hogy az intim részek nem passzolnak. Elképzelte a meleg forrásban az ifjú férfit, aki csaknem tökéletesnek tűnt, kivéve… Lesöpörte ágyékáról Squaw kezét. – Már megint bolonddá akarsz tenni. Ha vele… voltál, akkor láttad a hátán azt a sebhelyet. – Rémes, ugye? Egy ágyúgolyó repesze találta el. Egy nappal később belehalt a fertőzésbe, úgy, mint akkor a legtöbben. – Csakugyan meghalt? – T. a bakon ülő ifjúra nézett, aki majd' kicsattant az élettől. – Hát persze hogy meg. Mind meghaltak, az ég szerelmére – vagy inkább úgy kellene mondanom, hogy a Smithson szerelmére? Az Intézet mindössze egyfajta történelmi kiterjedéssel ruházott föl bennünket, mint kiállítási tárgyakat. – Te mikor haltál meg? – T. kezdte némileg irreálisnak érezni magát is. – Azt nekem kell tudnom, és neked kell kitalálnod. És sose kérdezd egy hölgytől a halála időpontját. – A kocsi váratlan zökkenése egymás karjaiba dobta őket. Az biztos, hogy Squaw egy csöppet sem tűnt halottnak. – Van Otowiban egy vendégház – súgta két csók között. A földes ösvény köves úttá laposodott. A közelben feltűnt egy tóparti falu. Kék füstöt pipáló kémények. T. már ki tudta venni a spanyol missziós templomot és egy lengőajtós kocsmát. – Mindnek ilyen sebes a háta? De Squaw-nak már más dolgok jártak a fejében. – Mije van mindnek? T. megismételte a kérdését. – Természetesen nem. Kinek-kinek olyan sebe van, amilyet kapott, vagy amibe belehalt. Ám a többség ép bőrrel élte túl a háborút. Én mindenesetre megpróbálom kerülni a sérülteket… kivéve Tomot. Persze, sok próbálkozással és tévedéssel jár, mert olyan kanosak, hogy nem tágítanak, amíg ki nem hámozod őket az egyenruhájukból, és akkor már késő. – Még mindig nem értem. – Az egyenruha, Boci! – Squaw bosszúsnak tűnt. – Ez a bábu – mutatott a hadnagyra – makulátlan szabvány bábuként kezdte, mint a többiek, amíg be nem öltöztették egy 1846-os tengerész egyenruhájába, és akkor a bábu azzá a fiúvá lett – ki mássá? –, akinek az uniformisát viseli… Buena Vista hősévé. Korban is annyi időssé változott, amennyi a tengerész volt, mikor… hiszen tudod. Ez nagyon fölzaklatta T.-t. Az indián bábuk kiállítását megértette, azt is tudomásul vette, hogy zárás után életre – életfélére – kelnek, azonban… – Mi van az emlékezettel? – Az emlékezettel? – sóhajtott Squaw. – Tomnak nem sok emléke lehet abból az időből, amikor még nem viselte az egyenruhát. De úgy hallom, hogy a Hadtörténetin a fiúk rengeteget beszélgetnek villanyoltás után. Mesélnek egymásnak, tudod? A háborúkról. A sebesüléseikről. És akkor – ők legalábbis ezt állítják – elkezdenek visszajönni az emlékek. – A halálról? – Ki ismerheti azt? – De… – Jaj, Boci, fogd már be a szád! A kocsi megállt a vályogból épült, kis missziós templom előtt. A közelben indián gyerekek játszottak a porban. Sovány kutyák aludtak a csipkés levelű, zöld borsfák alatt. A hadnagy kisegítette a kocsiból Squaw-t. – Ti ketten maradjatok itt. – Squaw bement a templomba. A kocsis leszerszámozta a lovakat. Fekete ruhás asszonyok jöttek-mentek úgy, mintha nem is lennének a színen idegenek. Még a gyerekek sem vettek tudomást róluk. – Látnak bennünket? – kérdezte T. Tomtól, aki a verejtéket törölgette a szeméből. A mesa tetején kegyetlen forrósággal tűzött a nap. – Miért ne? Sok errefelé a látogató. – Itt? Tom bólintott. – Az utóbbi időben egész népszerű lett a hely. Eldobta a labdát. T. elkapta, és visszadobta. – Miért? Miért népszerű? Tom leült egy borsfa árnyékába. – Attól félek, nekünk sose mondanak sokat. Miért tennék? Mi csupán a csapatok vagyunk. – De magának ismernie kell az ittenieket. Mint azt a két nőt, akiket az ebédlőbe kísért. A hadnagy zavartnak látszott. – Nos, őket még az előtt ismertem… – Mi előtt? – Mexikó előtt. Nagyon feleségül akartam venni a szőkének az anyját. Aztán… T. gondolatban csillagokat látott, bömbölést hallott, és egy vasdarab hasított Tom testébe. – De nem jött vissza, hogy elvehesse. Az ifjú összeráncolta a szemöldökét. – Mikor hírül vitték neki a halálomat, férjhez ment, és megszülte a gyermekünket – azt a lányt, akit maga a féltestvérével látott. Azután átköltöztek Santa Fébe. Érdekes. Mi is azt terveztük, hogy ide költözünk, miután megnyertük a háborút, és megszereztük ezt a rengeteg új földet. Szóval ő és a… az új férje mindenképpen ide jöttek a kislányukkal és az enyémmel. – Mit mondott az anyának, amikor végre találkoztak? – Ó, ez az egész egy félreértés volt. A hadügyminisztérium tévedett. Mondtam neki, hogy mikor kiléptem a tengerészettől, megpróbáltam felkutatni, de nem tudtam. Azóta ő is meghalt. Most azért jöttem, hogy meglátogassam a lányomat. Ő azt hiszi, hogy az anyja unokatestvére kíséri el ebédelni a La Fondába. Tom arca egészen összetört a szomorúságtól, mikor beszélt, és T., aki csupán hat évvel volt fiatalabb a hadnagynál, rádöbbent, hogy ez is csak egy olyan fiú, mint ő. – Mit gondol, tudják már, hogy meghalt? Tom elmosolyodott. – Nos, ha nagyon tűhegyre vesszük, akkor valamennyien halottak vagyunk, a lányokat is beleértve, akikkel délelőtt látott. – Úgy érti, 1939-re voltak halottak, mikor én beléptem a Smithsonba? – 1939-re! – füttyentett Tom. – Hiszen az majdnem száz év Buena Vista után. Természetesen sokat ismerek abból, ami az eltelt időben történt. Kaptunk egy matrózt, aki a tengerészetnél van – volt – ebben az évben, 1939-ben, a maga évében. Még a Világkiállítást is sikerült látnia. Azt én is megnézném. – Hogy került a matróz a kiállításra? – Kiesett a hajójából, és megfulladt. – Tom vállat vont. – Valami ilyen buta okból. Amikor levetkőzünk villanyoltás után, valahogy úgy fénylik. Tudja, olyan zöldesen, a fulladástól… – Levetkőznek? A hadnagy vigyorgott. – Nohát, vannak mindenféle játékaink, amiket közösen játszunk, ha vége a munkanapnak. – Vadul hangzik. – De legalább nem öldököljük egymást többé, mint a Lázadóknak és a Jenkiknek kellett eredetileg. Inkább cimborák vagyunk. Vannak olyanok is közöttünk, akik ellátogatnak más kiállításokra, például erre. – Az Iparművészeti milyen? Ám ekkor kijött a templomból Squaw. – Menj be, Boci. A pap beszélni akar veled. – De én anglikán vagyok! – Nem akar megtéríteni. Menj csak be, közben én szunditok egyet a kocsiban, ennek a gáláns ifjú tisztnek az oltalmában. – Tom elvigyorodott. T. féltékeny lett. – Te valami fontos embernek vagy a felesége? – kérdezte undokul. – Még csak huszonkét éves vagyok – felelte Squaw. – És ne tégy föl személyes kérdéseket! Állott tömjénszagú, hűvös sötétség volt a templomban. Az oltár fölött fából faragott, iszonytató Krisztus függött, arcán és oldalán valósághű, festett vérfoltokkal. T. Tomra gondolt, és összeborzongott. – Buenos días – zendült föl egy hang. Majd a mély, dallamos hanghoz tartozó ember is előkerült az oltár mögül. Fekete reverendát viselt, és égő gyertyát tartott a bal kezében. Jobbjával megfogta T. kezét, de kézrázás helyett az ajtóhoz vezette az oltár mögött. – Kényelmesebben elleszünk a laboromban – mondta. T. nem készült föl erre a tágas, világos laboratóriumra, amelynek ha nem is egészen korszerű, de érdekes volt a berendezése. A lámpákban, mint észrevette, petróleum világított. A villanyáram még nem érkezett el ide és ebbe az időbe, de az elemek igen: az egyik asztalon modern konzol hunyorgott. – Lamy atya vagyok – mondta a pap, és leült a telepakolt refektóriumi asztalhoz. – Nem állok kapcsolatban az érsekkel. – Ó! – mondta T., és megpróbált beavatott látszatot kelteni. Mi lehet az az érsek? – De rendkívüli jóságot tanúsított irányomban. Oly mérhetetlen jóságot, hogy a legkevésbé sem érdeklődik itteni munkám iránt, és természetesen fogalma sincs róla, hogy nagy tekintélynek örvendek a Smithson kebelén. – Maga innen való – ebből az ittből, ahol most vagyunk ketten – vagy onnan régről, és én a magam mostjából érkeztem látogatóba? – Az idő, döntötte el T., kezd leginkább úgy viselkedni, mint egy sósperec. – Azt mondhatnám, hogy szabad terpeszben állnom a kettő között, bár nagyon is az vagyok, amit „akkorinak” nevezne. 1851-ben születtem. De mint bizonyára megfigyelte, a Régi Vadnyugati Kiállítás egyedülálló. Ezen a mesán két idővektor keresztezi egymást. Ha majd hozzáférhetők lesznek számomra a fejlett számítógépek, talán képes leszek megfejteni a folyamatot, de mivel ön még csak 1939-nél tart, nem juthatok tovább ennél az évnél, csupán elméletben, az elmélet pedig csak elmélet, amíg nem nyer bizonyítást, mint ön oly fényesen bizonyította Bentsen doktornak és Lindbergh ezredesnek. Úgy látszik, az 1880-as Új-Mexikói Terület lakója zavartalan összeköttetésben áll az 1939-es év Smithson Intézetével, és fordítva. – Maga csakugyan ismeri Bentsen doktort és Lindbergh ezredest? – A doktort igen. Az ezredest – akárcsak önt – csupán hírből. – Lamy atya mosolyában sárga agyarak hegyesedtek, és a szeme olyan volt, mintha vörösen tudna izzani a sötétben. – Nekem hírem van? – tapogatózott T. – Az bizony! Az egész Smithsonra, úgy a múltra, mint a jelenre mély hatást gyakorolt az ön áttörést jelentő egyenlete. Vagyis mert úgy látszik, hogy áttört. A maga tudománya döbbenetes, bár tulajdonképpen géniusznak minősül bárki, ha világosan látja, ami egyébként is magától értetődő a tér és az idő útján. A titok a jelzőben rejlik: „világosan”. Ön még túl fiatal, hogy sötéten lásson, ami a felnőtt ember szokásos állapota. Einstein is nagyon-nagyon fiatal volt, mikor olyan talányt fejtett meg, mely mindig is nyilvánvaló volt, akárcsak a delelő nap. Ámde felhőtlen ifjú szem kell a látásához, és természetesen ő is csak egy részét fejtette meg, akárcsak ön, és mint ahogy jómagam is ugyanezen fáradozom. T. elnézett Lamy atya mellett egy táblára, amelyen látta – a változatosság kedvéért valóban látta – az E=mc2-et a saját idővariánsa és még vagy fél tucat más képlet mellett, amelyeket rögtön memorizált, hogy később megjeleníthesse őket. Lamy atya tisztában volt vele, mit művel, és láthatólag tetszett neki. Megkopogtatta mutatóujjával az utolsó egyenletet. – Kíváncsi lennék, hogy ezt miként… jelenítené meg. Nekem problémáim vannak vele. – Hát… – T.-nek hízelgett, hogy ilyen komolyan veszik őt, vagy legalábbis különleges képességét. Neki magának igen csekély tudománya volt azon kívül, amit „láthatott”, de nem mindig tudott értelmezni. Szemét a felkrétázott képletekre szögezve közelebb lépett a táblához. Ahogy közeledett, a tábla megszűnt fekete pala négyszög lenni, és átváltozott a fény nélküli tér koromfekete éjszakájává. A képletek északi fényként tündököltek a sötétben. – Gyönyörű! – súgta. – Mi az? – Lamy atya T. mellett állt, és mereven bámult, láthatólag a semmibe. – Nem látja? Tér. Fények. Még közelebb ment, és rájött, hogy a fények nem mozdulatlanok, mint az állócsillagok, hanem mozognak, tekergőznek a feketeségben, mint a kígyók, megszámlálhatatlan tüzes kígyó, és mikor annyira közel lépett, amennyire bírt, a kígyók összegubancolódott fényhúrokká alakultak, amelyeknek nem látszott sem a kezdete, sem a vége. – Mondja el, mit lát! Pontosan! – sürgette Lamy atya. T. megtette, ami tőle telt. A végén kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a legközelebbi húrt. Mintha villany rázta volna meg. Pillanatnyi szédület. Aztán… – Ez igazi áttörés volt – mondta Bentsen. A megdöbbent T. a laboratóriumában találta magát, Bentsen mellett. Hunyorgott, mert hirtelen kápráztatni kezdte a villanyfény. – Hol van Lamy atya? – A templomában, ezernyolcszáz – és nem tudom, hányban. Figyeltem kettejüket, és mikor láttam, mit akar tenni, visszahoztam, nos, majdnem fénysebességgel. A végső álmunk! Emlékszik a táblára írott képletre? T. bólintott. – Egész idő alatt itt volt a zsebemben. – Elővette a salátaöntet receptjét. Annak a hátuljára írták a képletet, bíbor tintával. – Valaki rátette a vacsorázó tálcámra. Bentsen a homlokát ráncolta. – Túl sokan jutnak egyszerre ugyanarra a következtetésre. Ez azt jelenti, hogy a fejlődés hatalmas ugrása előtt állunk. – Fölemelte a menüt. – Ha ez beválik, egy szinten lesz a kerék feltalálásával. – Inkább a tűz használatával – mondta T., ráérezve a dolog szellemére. – Aki ezt a bíbor tintát használja, az felfedezte, mi az élet… és asszem, azt is, hogy mi a halál. Hogy micsoda… jó, hát minden. Bentsen bólintott. – Egyelőre nincsenek szavaink a soha meg sem álmodott eszmék leírására. De ha ezekből a fényhúrokból épül fel a világmindenség… és ha egyet sikerül izolálni, és követni, kezdetétől végéig… – Tévedés! – T. már nem restellte magát a felnőttek társaságában. – A végek összeérnek. A húrok valójában hurkok, amelyek… Körök, tudja? Mint a farkukat elnyelő kígyók. – Biztos ebben? – Nem látta? – Azt nem, amit maga – zsörtölődött Bentsen. – Gyönyörű, de… – T. gyakorlatias volt. – Nem látom, mire használhatnánk ezt most. – A használat követi a tudást. T. lezongorázott egy sorozat variációt a konzolon; hadd csinálja a gép az unalmas matematikát. Ám a gép mintha nem tudta volna, mihez kezdjen a fénytelen semminek tűnő hézagokkal a kígyó-halmazok között. T. túlságosan zaklatott volt az összpontosításhoz. – Kicsoda Lamy atya? – kérdezte. Bentsen vállat vont. – Az, akinek mondja magát. Akkor kerültünk kapcsolatba vele, amikor fölszereltük a Régi Vadnyugati Kiállítást. Ő is géniusz. – Kissé savanyúan bólintott T.-nek. – De ott nem jut neki valami sok munka… – Miért nem hozzák ide? – Nincs meg a technológiánk ahhoz, hogy az embereket előbbre hozzuk a saját időkeretüknél. Mi meglátogathatjuk őket, de ők nem látogathatnak meg minket, egy kivétellel, ami továbbra is szigorúan titkosnak minősül. – Ami elmegy az egyik irányba, el tud menni a másikba is. – T. látta a hibát, és nem értette, hogyhogy Bentsen nem látja. A fizikus mintha feszengett volna. – Hát igen, elméletileg lehetséges, de… – Mi van a kiállításokkal? Azok a régi időkből valók. – Csak az eltérő frekvenciájú hullámot vesszük, nem az egész felépítményt vagy a személyt. Különben is, azok csak bábuk. – Amit egyszer megtettek, máskor is megtehető. – Ez nem igazán az én területem. Miért nem kérdi meg Lamy atyától, mikor legközelebb meglátogatja? T. vágyakozva gondolt a kellemes időre, amit Squaw-val szeretett volna tölteni. Most majd a tengerészhadnagy élvezheti, miközben ő itt lesz a Kastély sóbányájában. – Hol van az Iparművészet? – kérdezte. – Az Iparművészet? – csodálkozott Bentsen. – Nincs ilyen kiállítás. Én legalábbis nem tudok róla. T. elővette a Smithson térképét, és persze hogy nem volt már ilyen kiállítás, csak egy pacsézi-kocka, zöld LEZÁRVA-felirattal, ott, ahol az IPARMŰVÉSZET volt. Bentsenhez fordult. – Hogy juthatnék vissza közvetlenül Lamy atyához, anélkül, hogy először Santa Fébe kellene mennem? – Mi sem egyszerűbb. – Bentsen gyanús könnyedséggel szemléltetett a monitoron. T. megkönnyebbülve látta, hogy legalább ennél az egy kiállításnál könnyen kezelhetők a téridő koordináták, tehát az ember tetszése szerint bármely ponton beléphet az 1880-as évek végének Santa Fé városába az Új-Mexikói Területen. A Smithson valamilyen módon elcsatolta ezt a téridő töredéket. – Miért nem választottak valami… szóval, érdekesebb helyet? – Mert a mi céljainkra ez a megfelelő ablak a megfelelő időben és helyen. Kérdezze meg Lamy atyát. Ő majd elmagyarázza… – Mivel az atya egy kiállításban van, nyilván bábunak kell lennie. Bentsen mosolygott. – A Vadnyugat nagyon különleges kiállítás, egyfajta cinéma vérité. – Mivel T.-t majdnem elhúzták franciából, ejtette a témát. Intett Bentsennek, és visszajuttatta magát a missziós templomba. Lamy atya észre se vette a távozását, még kevésbé a visszatérését. T. azon tűnődött, hogy vajon vissza tudna-e jutni a saját erejéből a nagypénteki Szent Albánba? – Mellesleg – próbált hanyag lenni –, maga használ bíbor tintát? – Nem. – Lamy atya, mintha erről jutott volna eszébe, fölhúzta a rolettát, ablakot nyitva a sivatagra, amely a mély völgyben elterülő Santa Fé mögötti Sangre de Cristo bíbor hegyláncánál ért véget. – Sose unom meg ezt a látványt. Ez Isten létének bizonyítéka. – Ó! – mondta T. – Igen, ó, titokban és a magam szakállára azon dolgozom, hogy innen nyissak ajtót magamnak a Smithsonba. Ébren is az ön világának csodáiról álmodom. 1939 csodáiról. – Nekünk nem nagyon tűnnek csodásnak. Nekem tetszik itt, tudja? Indiánok. Lovak és homokfutók. Billy, a Kölyök. Mit csinál? Lamy atya kék üveglappal helyettesítette az ablakot. Régimódi kurblival tekerte föl az egyiket, és eresztette le a másikat. – Borzasztó lehet villany nélkül. – Megszoktam, és Bentsen doktor küld elemeket a konzolhoz, bár fel nem foghatom, milyen elv alapján működnek. Amikor a kék üveg a helyére csúszott, és a szobában eltompult a fény, Lamy atya további kurblizással bizonyos igazításokat eszközölt. Megváltozott a kilátás. A sivatagból lassan kirajzolódott egy magas tetejű, nagy faház, amelynek verandáját simára esztergált fa oszlopok tartották. A központi épületet katonás stílusú barakkok vették körül. Hirtelen feltűnt egy csapat cserkész, lóháton, és egyenesen a missziós templom felé nyargaltak. T. felismerte barátját a hálóból; a fiút azzal fenyegette a családja, hogy Nyugatra küldik iskolába. És most itt volt: nekivágtatott az ablaknak, azután át az ablakon. – Vigyázz! – ordított T. Lamy atya csitította. – Mi nem vagyunk igazából itt. Mármint az ő szempontjukból. Ne aggódjék. Simán átlovagolnak rajtunk. Azt is tették. T. szőke barátja egyenesen belenézett T. szemébe, és azt mondta a lovának: – Gyerünk, Fitying! – Azután Fitying és lovasa átrúgtattak T.-n, majd a missziós templom túlsó falán. Lamy atya ragyogott. – Ilyen kezdetleges fölszereléssel körülbelül ennyire közelíthetem meg az ön korát. 1939-re céloztam, és ennek – talán – 1940-nek kell lennie. – Egyelőre nem látom jelét a háborúnak. Ám Lamy atya újból kurblizott, és a lovas cserkészcsapat eltűnt. A házakat, a középső, nagy kivételével, modern építmények váltották fel, amelyek a szemük láttára, sebesen nőttek ki a földből. – Körülbelül itt kezdem elveszíteni a képet. Odáig jutok, hogy vadonatúj város jelenik meg a fiúiskola helyén, amikor megakadok. Nem tudom megkerülni ezt az… akármicsodát… T. felordított, és a padlóra vetette magát. Az ablakot fénnyel, füsttel és porral töltötte be egy irdatlan napkitörés. – Ne nyugtalankodjon – mondta Lamy atya higgadtan. – Ez csak tükörkép. Nem árt a szemének. T. épp akkor tápászkodott fel, amikor egy lángoszlop a magasba emelte a tűzgolyót. – Szóval meg fogják csinálni az atombombát. – Úgy tűnik. – Lamy atya kurblizott néhányat, és a fényrobbanás szertefoszlott, a kék üvegbe visszatért az éjszaka. – Itt ér véget a műsor. – Miért nem tud tovább lépni? – Nem elég erősek az elemek. – Kicserélte a kék üveget a régi ablak és a réges-régi, napsütötte sivatag látványával. – Néha arra gondolok, Bentsen doktor nem akarja, hogy túllépjünk egy bizonyos ponton, amely nem sokkal későbbi 1942-nél, 1943-nál. Ez a másik probléma. Nincs módom a pontos meghatározásra. T. elcsüggedt. Főleg Lindy jóvoltából arra számított, hogy valahogy mégse lesz háború. Most viszont feltartóztathatatlannak látszott. Senki sem költi folyamatosan a pénzt egy szuperbombára, ha nem élvezheti a durranást. – Az érsek úgy gondolja, hogy az Armageddon a küszöbön áll. T. rendszerint aludt hittanon, de Armageddon megragadt a fejében. – A világ vége? Lamy atya bólintott. – Az érsek és én kihagyjuk – túl korán fogunk távozni –, de ön nem. T. számokat szinuszokat, koszinuszokat, tangenseket kezdett látni. Általában a számok indították el benne az eleven képeket, de most átment rükvercbe; a kék ablakból nézett atomrobbanás töltötte meg a fejét egyenletekkel. – Van egy ceruzája? Lamy atya felpattant. Nagyon furcsa volt az arca. Keresett T.-nek ceruzát és papírt. T. gyorsan leírta, amit gondolatban látott: a haladványok sorozatát. Egyik riasztóbb, mint a másik… Reszketett, mire befejezte. – Armageddon stimmel – mondta, nem Lamy atyának, hanem magának. – Vissza kell jutnom. ? ? ? Dr. Bentsen és Lindy tágra meredt szemmel figyeltek, miközben T. elmagyarázta, pontosan mi fog történni, ha a chicagói atomfegyvert elsütik az új-mexikói sivatagban. – Én nem ismerem az egész technikai nyelvezetet – mondta, abban a tudatban, hogy semmiféle technikai nyelvezetet nem ismer, mert számára nem létezik ilyen, a saját nyelvén – a számokon és a látható, illetve láthatatlan dolgokat helyettesítő más jelzéseken – kívül. – De – vizuális effektusokat hívott le a képernyőjén – ez fog történni… – Beütötte az aktiválás számát. A monitor lángba borult, akárcsak Lamy atya templomában. Most azonban T. engedte, hogy a lángok átnyúljanak az önkényes határon, amelyek korlátozták őket a missziós templomban. A hatás olyan volt, mint mikor egyik csillagszóró begyújtja a másikat; a nukleáris nap energiája megszámlálhatatlan apróbb nappá szóródott, és egy galaktikához elegendő, parányi csillagokkal szórta tele a képernyőt. – Láncreakció – mondta T. mögött egy hang. – Igen. – T. megfordult, hogy lássa, ki az. Fiúsan rövidre nyírt hajú, sovány, éles arcú ember bámulta a képernyőt. Bentsen felpattant. – Oppenheimer doktor! Micsoda nem várt megtiszteltetés! – A váratlansággal kapcsolatban nem tudok mit mondani – sőt a megtiszteltetésről sem. Üdvözlöm, Lindbergh ezredes. – Oppenheimer kezet rázott Lindyvel, majd T.-hez fordult. – Nos, ön valóban az a csoda, akinek mondják. – Kösz. Ugye, ezt maga irányítja? – Igen. Kisajátítjuk az Otowi mesát. Most nincs ott más, csak egy fiúiskola. Természetesen szigorúan titkos. Remélem, velünk jön. T. a legjobb barátjára gondolt, aki halálra unja magát abban az iskolában. – Amíg nem kell járnom abba az iskolába. Oppenheimer hidegen és nem különösebben emberien mosolygott. – Az az iskola hamarosan eltűnik. Aztán elkezdjük a munkánkat… – Remélem, már nekiláttak „a munkánknak”. A németeknek is van programjuk. – Lindbergh fölmutatott egy Evening Start. HITLER TÁRT KAROKKAL FOGADJA A TUDÓSOKAT. – Ezt mondta Einstein doktor Roosevelt elnöknek. Magam is toborzom a tudósokat. – Ám Oppenheimert teljesen lekötötte T. egyenlete. – Vigyen ezen végig, kérem. – Most a CalTech híres professzora volt a diák. T. tette, amire kérték. Amíg nem végzett, Oppenheimer nem kérdezett semmit. Azután behunyta a szemét, úgy, ahogy gyakran tette T. is, ha tisztán, a külvilág koloncai nélkül akart látni valamit. – Mi indította be? Tudománytalan kérdés volt, de T. otthon érezte magát, mert ő is pontosan ezt a kérdést tette volna fel. – A szó, amelyet Lamy atya használt. „Armageddon”. Oppenheimer szeme tágra nyílt. – Velem is ugyanezt tette volna, ha rendelkezem a maga képességével. A hinduknál is megvan ez az elképzelés a teljes megsemmisülésről. Csak náluk Visnu egyik aspektusa, Siva oltja le a fényeket. – Akárki dirigáljon is – mondta T. –, az egész világ szétmegy, ha felrobbantják azt a bombát, amelyet meg akarnak építeni. – Igen – mondta Oppenheimer, különösebb felindulás nélkül. – Én így számítom. De senki más nem ért egyet velem. Bentsen izzadt a hűvös laboratóriumban. – Valóban begyújtja egy atom a másikat, aztán megint egy másikat…? – És nincs többé világ. – Lindy célratörő volt. – Tehát akkor hogyan tartjuk kordában a láncreakciót? – Nem tudom. – Oppenheimer hirtelen elkomorodott. – Beszélnem kell Fermivel és Bohrral. – Én már kidolgoztam egy késleltetőt – mondta T. – Tulajdonképpen már be is mutattam Lindbergh ezredesnek és Bentsen doktornak. Bentsenhez fordult. – Miért nem továbbította? – Én egészen bizonyosan továbbítottam – makogta Bentsen. – Légi úton, különleges küldeményként Farley miniszter postahivatalából. Az átvételi elismervény… – Mutassa meg – kérte Oppenheimer udvariasan. T. rámutatott egy gyenge pontra a kötőszövetben – ahogy ő elképzelte – az atomok között. – Ha az összekötő főutakat beomlaszthatja vagy elfalazhatja a robbanás pillanatában ugyanaz a tűzgolyó… – Beleizzadt, amíg gyorsan átvitte a teorémákat a gondolataiból a képernyőre, azután a memóriabankba. Oppenheimer és Bentsen figyelt, Lindy fahangon fütyörészve lődörgött a laboratóriumban, és nézegette a szorongatottság különböző fokozatait képviselő urániumatomok modelljeit. ? ? ? Késő éjszaka T. álmatlanul feküdt az ágyában. Noha kifárasztotta magát a laboratóriumban, még mindig nem volt bizonyos benne, hogy hasznos volt-e a hozzájárulása. Látszott Oppenheimeren és Bentsenen, hogy nem hajlandók véleményt mondani további próbák nélkül. Egy csapat kvantumfizikussal kell még tanácskozniuk, mert Roosevelt elnök nem éppen a világ véletlen szétrobbantására gondolt, amikor titokban megszerezte a pénzt a Kongresszustól a leendő Manhattan-tervhez. Másrészt semmiképpen sem szabad kitörnie – az egyszerű európai vagy japán háborúhoz képest – a második világháborúnak, mert olyan okokból, amelyeket T. egyelőre nem tudott megjeleníteni, végső soron majdnem ugyanolyan hatása lenne, mint a sivatagban lejátszódó láncreakciónak. Lassabb, kevésbé brutális, de nem kevésbé gyilkos hatása lenne. Hogy T. miért volt ebben olyan biztos, az ugyancsak a talányok szövevényéhez tartozott. Elméjének valamely rejtett része csapott volna le a terv gyarlóságára? Vagy csak arra reagált, amikor váratlanul bepillanthatott az 1943-as évzáróba, és meglátta egyenruhás osztálytársát tolószékben? Ezen az éjszakán T. azt álmodta, hogy szétrobban, mint egy atom, elméjének darabkái sivító száguldással szakadnak le a központról, minden mezon egy-egy fénylő énné változik, amelyek elveszítik egymással a kapcsolatot. Hirtelen már nem egy T. volt, a magányos és egyedülálló, hanem egy miriád, egy galaktika. 4. Noha T.-nek az ellenkezőjét mondták, kint és bent egyformán telt az idő. Bentsen behozott a munkába egy Evening Start, és – figyelmetlenségből? – a laboratórium asztalán felejtette. 1939. május elseje volt. Hitler lerohanta Csehszlovákiát. Roosevelt még több pénzt kért a Kongresszustól a háborúra. – Három hete vagyok itt! – T. ott állt Bentsen mellett, aki körlevelet fogalmazott a laboratórium központi képernyőjén. A Berkeleytől Chicagón át a Smithsonig T. aggasztó felfedezését ellenőrizte mindenki. – Bizonyára így tűnik. – Bentsen, mint T. eleve várta, helytelen következtetésre jutott. – Mármint magának. Itt más ütemben folyik az idő. – Az Evening Starnál is. – T. fölemelte az újságot. Bentsen összevonta a szemöldökét. – Nekem – mondta T. – három néném lakik a K. utcában, és a baseballedzéseim is kezdődnek… – Ígérem, hogy amikor távozik, úgy visszatalál a jó öreg nagypéntekhez, mintha sose jött volna el. – De most mire gondolhatnak, hogy hová mentem? – Sehová. Az ő szempontjukból maga egy percre sem ment el. – Bizonyíték? – Tisztában volt vele, hogy sokkal jobb konceptuális tudós Bentsennél, de azt is tudta, hogy sok olyan szabály és előírás érvényes az Intézetben, amelyeket sohasem ismerhet annyira, mint Bentsen. A doktor egy fekete lányhoz fordult, aki fehér egyenruhát viselt, mint egy kórházi ápolónő. – A jövőszalagokat. – A lány matatni kezdett a tárcsákon. T. megint magát látta, tizenhét-évesen, érettségi után a Szent Albánban, egy fényes júniusi napon. – Adósai vagyunk ezért a rejtélyes áttörésért a jövőbe. – Bentsen megpróbált kellemes lenni. – Az ott maga, nemde? T.-nek el kellett ismernie, hogy a képek valószerűek. – Engedjen – mondta a laboránsnőnek, és kezelni kezdte a vezérlést. – Biztos, hogy ért hozzá? – aggodalmaskodott Bentsen. – Ez az egyetlen készülékünk az eljövendő fény pásztázására… T. nem figyelt rá. Az elmúlt fény pásztázásának elmélete az ő akaratlan hozzájárulása volt Mr. Sofield algebra órájához. Csak olyan hanyag irkafirka, mint az, hogy miként lehet megvédeni a sugárzástól az épületeket, de nem az embereket. Bentsen csapata előállt egy használható pásztázóval, amellyel le lehetett tapogatni a régi fényt, de T. tudomása szerint eddig még nem jutottak tovább az ő érettségijének napjánál. Ám ha hihet a szemének, az, aki a Pennsylvania sugárutat pásztázta, tovább jutott. T. újrafókuszálta a képet. Ráközelített Mr. Sofieldre, aki valamivel gömbölyűbb volt, mint 1939-ben. Mr. Sofield lopva meghúzta ezüst flaskáját. T. nevetett. – Eddig minden rendben levőnek látszik. Mármost – fordult Bentsenhez – hogyan lépek be a képbe? – Nem lép. Ez még nem történt meg, és ha megtörténik, maga, amennyire láthatjuk, ebben a mostani állapotában nem lesz ott. – De ha ott lennék? – Akkor két személy lenne… – Vagy ugyanaz a személy, két eltérő korban. Miért nem fordíthatom meg azokat a koordinátákat, amelyek visszajuttattak Lamy atya téridejébe, és juthatok testileg előre az érettségim napjára? – Mert Lamy atya tartózkodási helye számunkra már régi fény, amelyet rögzítettek, tehát megtekinthető. – De ha visszajuthatok innen oda, akkor miért nem mehetek előre a bizonyítványosztásig? – Látta magát a monitoron, amint átölel és megcsókol egy szép, sötét hajú lányt. Kissé félrehúzódva álltak, egy bükkfa alatt. A felnőtt T. megszabadult a fekete köpenytől, és nagyon elegánsnak látszott kék zakójában, fehér porcelánnadrágjában. – Apám! – füttyentett T., ahogy nézte leendő énjét… leendő feleségével? – Eljutni 1939-be 1880-ból vagy akárhonnan, ez teljesen normális folyamat – türelmetlenkedett Bentsen. – Ugyanazon az úton megyünk oda-vissza. De onnan nem léphetünk tovább, ahonnan elindultunk, és az történetesen most van. Hogy létezik a technológia – én nem igazán értem, nem az én területem –, amellyel megmutathatjuk a jövő képeit, az még nem azt jelenti, hogy mi is átléphetünk a jövőbe. Ez a Nagy Ellentmondás. Ha nincs benne a képben, akkor nem is lesz, legföljebb tizenhét éves fiatalemberként. T. lekapcsolta a monitort. Elege volt Bentsenből. Továbbá rügyezni kezdett benne egy gondolat, valami gyökeresen új, szokatlan megközelítése a téridőnek. Fogta az Evening Start, és megkereste a vicces oldalakat. De mikor Bentsen doktor egyedül hagyta a laborban, T. ledobta a vicces oldalakat, és nekilátott megtanulni, amennyire tőle telt, a pásztázó kezelését. Ugyanazon elv szerint készült, mint a Pennsylvania sugárút diorámája vagy Lamy atya magányos fénypászmája, amely az Otowi mesa téridejét tartalmazta. Ám amikor megpróbált előre jutni, kísérletei mindannyiszor egyfajta vizuális légköri zavarokba fulladtak. Csak a vakszerencse műve volt, amikor annyira előre ugorhatott, hogy a négy dimenzióból legalább két dimenzióját láthatta majdani énjének? Vagy most már a harmadik és negyedik dimenzióval is kiegészítheti a másik kettőt? Tovább babrált 1943-as töredékével, és rájött, hogy állíthatja a képet úgy, ahogyan a filmeken szokták, megtöltheti a képernyőt egy arccal, vagy annyira visszahúzódhat, hogy láthatja az egész iskolát, az érettségiző osztályt, és a dombon a befejezetlen székesegyházat. Már éppen derengett volna, miként törhetne át a háromdimenziós időbe… Ismerős arc töltötte be a képernyőt. – Boci, drágám! – Squaw pajkosan nézett, és nagyon hasonlított a bizonyítványosztáson látott, sötét hajú lányhoz. – Elveszítettelek! – Beleakadtam Lamy atya kísérletébe. Veletek mi történt? – Ebben a csodálatos fogadóban töltöttük az éjszakát. Aztán vásárolgattam egy kicsit, odalent Santa Fében. Türkizeket. – Fölemelt egy brosst. – Szép? – Honnan vetted a pénzt? Squaw kuncogott, és hirtelen mintha közelebb került volna korban T.-hez. – Nohát, úgy vélem, előbb-utóbb úgyis megtudnád. Ez az én eredeti időm, az 1880-as évek, úgyhogy rengeteg zsebpénzem van. Szegény Tomnak viszont egy vasa sincs, mivel ő sokkal korábbról való. Hogy tetszik az én téridő fénypásztázóm? T. megdöbbent. – Ezt te találtad fel? – Megcsavart egy gombot, mire Squaw tünedezni kezdett. – Hagyd ezt abba! – követelte elhaló hangon. T. gyorsan visszacsavart. – Most már jobb – szólt Squaw, aki ismét önmaga volt. – Amikor behozták a Mr. Sofield-féle algebradolgozatot az egyenleteddel, dr. Bentsen nem hitt a szemének, Mr. Lincolnnak pedig, aki, nos hát, inkább hivatalnok és cserepes, mint fizikus, halvány fogalma sem volt róla, hogy mi ez. Én mindenesetre azt mondtam, hozzanak ide, és itt is vagy. – Hol tanultál te ilyen sokat a fizikáról? – Van fogalmad róla, mennyi szabad időnk van nekünk, kiállítási tárgyaknak? A szegény hadnagy kívülről bevágta az egész Shakespeare-t, holott nem is szereti. De én igen. Főleg mikor Rómeót játssza… – Felfogtam – mondta T. élesen. – De ehhez segítség is kell… Ezt nem lehet csak úgy fölszedni a könyvekből. – Te hogy szedted fel? – Nem szedtem. Én látok előbb. Aztán kiszámítom – számjegyekkel –, mit láttam. – Esténként Dr. Bentsennel dolgozom, miután a múzeum bezár, miután te lefekszel. Mellesleg ez egy felvétel. – Hol láthatlak? Hogy? – Miért nem teszed meg a hivatalos körsétát a Smithsonban? Ideje már megismerned új otthonodat. Üzenet vége. Kiszálltam, Boci drágám! A képernyő elsötétült. ? ? ? T. már megfigyelte, hogy a fiúk mindennél jobban kedvelik a Hadtörténeti Kiállítást, bár nem tudta, nem szándékosan használják-e a tépett lobogókat, régi muskétákat és a Nagy Háború tüzérségét, hogy kedvet csináljanak az ifjúságnak a visszatéréshez a francia lövészárkokba? Az általában oly türelmes Lindy megmondta T.-nek és Bentsennek, hogy nem bánná, ha bezárnák az egész kiállítást. Ez láthatólag rosszul esett Bentsennek, de nem állt oda vitatkozni egy nemzeti hőssel, ráadásul az Intézet egyik kurátorával. T. nagyon élvezte a kiállítást, amely a francia-indián háborúkkal és egy Fülöp király nevű, méltóságteljes, gipsz indiánnal kezdődött, akiről Mr. Pratt történelemóráján olvasott, és rögtön el is felejtette. Hosszú tetőablak világította meg az állomások várótermére emlékeztető, téglalap alakú csarnokot, amelyben a turisták az óramutató járása szerint járták végig a történelmet. Minden háborúnak volt egy saját stációja, térképekkel, zászlókkal, fegyverekkel, és korhű egyenruhába öltöztetett katonákkal, tengerészekkel és tengerészgyalogosokkal. A bejárattal szemben voltak a francia-indián háborúk; azt követte a Forradalom, és a nagyon furcsa zászlók sokasága. Elég nehéz lehetett olyan nemzeti lobogót tervezni, amely mindenkinek megfelelt. T.-nek határozottan tetszett a tekergőző kígyó és a „Ne lépj rám!” felirat, de a végén a csillagsávos lett a győztes, és ott öltögetett a hintaszékben a kellemes Betsy Ross, bár Mr. Sofield azt mondta, semmi köze a zászlóhoz, míg viszont a kanadai Mr. Pratt természetesen azt mondta, hogy van. Mivel a történelemhez mindig hozzátartozott a változatok és félreértések sokasága, sohasem vonzotta T.-t. Jobban szerette a matematika bizonyítható igazságait, és a kvantumfizika bizonyítható hazugságait, amelyek néha világrengető igazságokat rejtettek. A Forradalmat – ez a kiállítás tartalmazta Washington tábornok némileg cikornyás tábori ágyát és sátrát – az 1812-es háború és a mexikói háború követte. Cserkészfiúk csoportja hallgatta a cserkészparancsnokot, aki azt mesélte, miként merészelték megtámadni a gonosz mexikóiak az Egyesült Államokat, úgyhogy Polk elnök végül hadat üzent nekik, amikor az álnok mexikóiak átkeltek a Rio Grandén Texasba. De a Palo Altó-i csatában Zachary Taylor tábornok hazakergette őket Mexikóba. Enyhe émelygés fogta el T.-t, amikor meglátta Buena Vista gyönyörű, részletes diorámáját, az amerikai és a mexikói állásokkal. – Bár a mexikóiak négyszeres túlerőben voltak – mondta idegesítő orrhangján a cserkészparancsnok –, 1847 februárjában Zachary Taylor tábornok katonái megverték Santa Anna hadseregét. A csatakép mellett fél tucat bábu állt, annak az évnek – napnak? – az uniformisaiban. Az egyik a haditengerészet hadnagyának díszegyenruháját viselte. – Tom? – súgta bele T. a rózsaszín gipszfülbe. – Látogatóba jött? – Tom suttogása távolról, de tisztán hallatszott. A cserkészek áttértek a polgárháborúra, amely folyamatosan ébren tartotta a washingtoni fiúk érdeklődését, mert a Konföderáció majdnem elfoglalta a várost, amely akkor is délpárti volt, akárcsak most. – A képen láthatja, hogyan találtak el. Ott vagyok jobbra attól a dombtól, ahol dörög az ágyú. Nos, az vagyok állítólag én, ott alatta, a füstben. T. olyan elmélyülten tanulmányozta a képet, hogy szinte kezdett beleolvadni; érezte a puskapor maró szagát, a por, a verejték bűzét, meg valami édeset és borzalmasat. – Vér – súgta Tom. – Minden ázott a vérben. De akkor is mi győztünk, és a vén Zach Taylorból elnök lett. Én addigra persze már elmentem. Kikerültem a képből, ahogy a Nagy Háborúból jött fiúk mondják. – Mit tett volna, ha… ha a képben marad? – Azt, amit már mondtam. Letelepedtem volna a területen, amelyet a mexikóiaktól loptunk. Szokott találkozni Frankie-vel? – Az otowi utazás óta nem. – Rémítő hely. T. körülnézett, hogy az őrök nem figyelik-e őket, majd megérintette Tom zubbonyának hátát. – Megnézhetem? – Természetesen. Azért vagyunk. Hogy nézzenek minket. T. több ujjnyira felgyűrte a zubbonyt meg az inget, és ott volt a bábu sápadt gipsztestén a festett vörös sebhely, ugyanolyan, mint amit élőben látott – vagy milyen állapotban volt is akkor Tom. T. helyreigazgatta az egyenruhát. – A következő kiállításon van egy déli fiú, akinek nincsenek golyói. Hecceljük is miatta. Nézze csak meg. – Kösz, nem. – T. szédült. A vérveszteségtől? A csata kipárolgásától? – …amit utoljára láttam ott fent, a templomnál – látja? A mögött a korcsma mögött voltam a többi tengerésszel, mikor láttam, hogy a kapitány összeesik, úgyhogy rohantam hozzá, és elkaptam, még élt, és igen magas kort élt meg, hallottam valakitől, már elfelejtettem, mikor és hol mondták, viszont ahogy vonszoltam visszafelé, hallom, hogy fent a dombon rákezdi a tüzérség, és mikor oda fordultam, hogy megnézzem, mi történik, mintha ló rúgott volna keresztcsonton, és megláttam az ég összes csillagait, miközben kivonszoltak kettőnket a tűzvonalból, és… De T. eleget hallott. Tom még akkor is utolsó földi emlékeiről suttogott, amikor T. már a polgárháborús kiállításnál tartott, és onnan ment tovább a spanyol háborúhoz, a Fülöp-szigetek pacifikálásához – mi az ördög ez? Egy csomó háború be se került a Szent Albán történelemkönyveibe. T.-nek eléggé tetszettek az egyenruhák és a diorámák is, a gondosan rekonstruált, hatalmas csataképek, köztük az 1914-es Veracruzról, ahová Wilson elnök olyan okokból küldte az amerikai csapatokat, amelyeket az általában tanulságos jelzőtáblák elfelejtettek említeni. Ám volt egy kép a bandita Pancho Villáról, akit Wallace Beery játszott egy nemrég felújított, csodálatos, régi filmben. A fél kollégium Beery kiejtését utánozta. A Nagy Háború olyan kegyetlen dolog volt, hogy T. olyan gyorsan elhúzott előtte, ahogy csak bírt, de aztán valami beteges igézet mégis megállította egy életnagyságú lövészárok mellett, ahol gázálarcok halmozódtak, és szögesdrót volt kihúzva. Itt nem voltak hullák, mint a K. utcai képeskönyvben. A Smithson nyilvánvalóan nem akarta mutogatni a leendő harcosoknak, milyen borzasztó volt ez a háború. Ennek eredményeként a cserkészek roppant izgalmasnak találták, és beavatott hangon emlegették Richthofent és a repülés többi ászait. A Nagy Háború Kiállítása és a kijárat között volt egy nagy üres hely. Egy újabb kiállításnak? Vélhetőleg. T. aggodalmasan kémlelte a kék öltönyös embereket, akik a bársonykötelek mögött méregettek és jegyzeteltek. Kétségtelenül készül valami. T. az atomrobbanásra gondolt, úgy, ahogy Lamy atya templomából látta. Szimuláció lett volna vagy valóság, amely hamarosan bekövetkezik? – Egy újabb világháború esetén, ami nem valószínű – mondta a cserkészparancsnok –, itt van elég hely egy igazi príma kiállításnak. Ám arra az egyre számíthattok, fiúk, hogy sohasem fogtok idegenben harcolni. Roosevelt elnök megmondta. Volt most is fújolás az elnök említésére, mint rendesen – a washingtoni fiúk elsősorban szövetségiek, másodsorban republikánusok, de sohasem a New Deal hívei. T. már épp el akarta hagyni a csarnokot, amikor felfigyelt egy csoport bábura, amelyek az ajtó mellett ácsorogtak, a legújabb fazonú egyenruhában. Az egyik tengerész volt – a zöld, aki nemrég fúlt a vízbe? Aztán volt egy pilóta, aki valamilyen okból a lovasok lábszárvédőjét viselte; majd egy baka, egy tengerészgyalogos, és még egy bábu, bő barna-zöld uniformisban, valamiféle álcázó ruhában, az övén két kézigránáttal. Mivel ezt a bábut az ajtó mellé támasztották, T.-nek módjában állt alaposan szemügyre venni. Igen, itt vitathatatlanul készül valami. T. úgy saccolta, hogy fifti-fifti esély van a második világháború megakadályozására; itt viszont máris rendezgetik az egyenruhás bábukat, holott az amerikaiak még ki sem lőtték az első lövedéket. Ki adott utasítást erre a kiállításra? T.-t egyszerre rohanta meg a harag és az aggodalom; az események nélküle rohannak tovább titokzatos pályájukon, miközben őt meggyőzték, hogy kulcsszerep jut neki a háború vagy béke kérdésében. Vagy rászedték? Észrevette, hogy az álcázó ruha háta elszakadt. A gipszet a hasig átfúrta egy fűrészes szélű járat, amelybe belefért volna egy kosárlabda. Megszólalt egy hang. Suttogott, mint Tom. – Ki kell hoznod innen. – A kiállításról? – Onnan, ahol ez történt. Meg tudod tenni. Senki más nem tudja. – A rekedt hang furcsán ismerősnek rémlett. – Hol történt? Ám abban a percben odasietett az egyik kék öltönyös ember. – Mit keresel itt, öcsi? Éppen az új típusú, műanyag modelleket próbáljuk ki… – A következő háborúhoz? A kék ruhás ember észrevette a bábu szakadt hátát. – Miféle következő háborúhoz? Ez itt a Békeidők Amerikai Hadserege Kiállítás. Mi vagyunk a legjobbak. Verhetetlenek. Legyőzhetetlenek. Montezuma csarnokaitól… – Tengerészgyalogos, ugye? – mutatott T. a bábura, amelyet a kék öltönyös ember szétszerelt. – Nem tudom, hogy keveredhetett ez ide erre a békeidős kiállításra. A karbantartás néha igazán trehány. Ennek a Nagy Háború csoportjában a helye… A tengerészgyalogos, miközben a feje eltűnt a zsákvászon borító alatt, még odasúgta: – Ments meg. Ments meg minket. Félúton a laboratórium felé döbbent rá T, miért találta olyan ismerősnek a tengerészgyalogos hangját. A saját hangja volt. ? ? ? T. visszatért a laboratóriumi zugolyba, szórakozottan biccentett Bentsennek, aki a saját részén játszott valami tivoli-félén. T. asztalán egy sajtosmakaróni-recept hevert a Smithson konyhájának szívességéből. Megfordította, és elolvasta, amit bíbor tintával írtak: „Igen, magadat láttad, mit lehet tenni?” Aztán egy piheszerű aláírás, amelyet T. nem tudott kibetűzni. Valaki csúfot űz belőle. Bárcsak betoppanna Lindy és segítene, de Lindy elment beszédeket tartani. Közben az Evening Star szerint június lett, az angol királyt és királynét várták elnöklátogatóba. T. telefonált Mr. Sofieldnek. Mivel délután öt óra volt, hallatszott a jégkockák csilingelése. – Mr. Sofield? Itt T. – Otthon vagy a K. utcában? – Ott kellene lennem? – Ne tőlem kérdezd, hogy mit kellene csinálnod, vagy mit nem. Azt mondtad, hogy hazamész a nénéidhez a nyári tábor előtt. – Idehallgasson, én még mindig a Smithsonban vagyok… – A Smithsonban? – Aztán Mr. Sofield azt mondta valakinek: – Töltsél csak rá nyugodtan. Most gyömbérsör nélkül. – A háttérben a gramofon a Deep Purple-t játszotta, egy rémes számot, amelyet Mr. Sofield szeretett. – Természetesen emlékszem rád, és a Smithsonra, és arra a döbbenetes teorémádra. Természetesen meg kellett húzzalak algebrából, de Mr. Lincolnra – lehet, hogy tényleg ez a neve? – bizonyosan mély hatást gyakoroltak a firkálmányaid, és… – Stanley! – T. nagyon ritkán szólított keresztnéven egy tanárt, de most nyári vakáció volt, valamint vészhelyzet. – Húsvét óta ott lakom a kollégiumban és onnan járok iskolába? Csönd volt a vonal másik végén; majd jégkockák csilingelték a Jingle Bellst, vagy Stanley adta elő saját változatában a Boci-boci tarkát. – Nem emlékszel? – kérdezte gyanakodva. – Maga nem emlékszik, hogy mikor ide jöttem dolgozni, abban egyeztünk meg, hogy ha végeztem, oda fogok visszakerülni, függetlenül attól, milyen hosszú ideig leszek itt, ahol elkezdtem, vagyis 1939 nagypéntekjére? – Igen, arra emlékszem, amit Mr. Washington mondott… – Lincoln… – De azt mindenesetre tudom, hogy egész idő alatt itt voltál, és megvertük a Woodrow Wilson Gimnáziumot, bár nem értem, miért ragaszkodik hozzá Lucas doktor, hogy a helyi gimnáziumokkal játsszunk, és ne az előkészítő iskolákkal, ahogy szoktuk. Chasseau papa szerint Lucas titkos kommunista. T.-nek egyre jobban fájt a feje. Tényleg olyan sötét Mr. Sofield, mint mutatja? Berúgott? Vagy T. dilizett be? Közbevágott, reményei szerint sziklaszilárd hangon: – Egész idő alatt ott voltam…? – Egészen a júniusi avatásig. Azon az estén a Capitolium moziba vittelek benneteket, Artie Shaw-ra… – Milyen volt? – T. egy pillanatra kisiklott. – Te mondtad, hogy príma volt. Tehát. – Mr. Sofield nagyot szusszantott, és összeszedte magát. – Bizonyosra veszem, hogy Mr. Jefferson azt mondta… – Lincoln… – Akárki. Bárki. Tedd, amit mondok, és ne azt, amit, öö… mondok. Nekünk azt mondták, hogy amikor befejezted, befejezed – ó, mennyi bajunk van az idén az igeidőkkel – a munkádat a Smithsonban, pontosan abba a pillanatba térsz vissza, amikor odaérkeztél, abba a péntekbe. Nos, én annyit mondhatok, hogy a Nagy Felszabadító állta a szavát. Sose mentél el innen, kivéve azt a rövid taxizást a húsvéti vakációban. T. mereven nézte a monitort. Hirtelen megjelent élénk színekben a Pennsylvania sugárút. Egy nyitott autóban a piros képű Roosevelt elnök magasodott toronyként a mellette ülő, barna arcú, kis angol király fölé. Az izzadó tömeg amerikai és brit zászlókat lobogtatott. – Látom a királynak rendezett parádét. – A Smithsonból? – Igen. Csak itt képernyőre kapjuk. Mint a televízióban – emlékszik? Az az a dolog, amit a világkiállításon mutattak be. Figyeljen ide! – T. kezdte elveszíteni a fogást a valóságon. – Különbözök? – Mitől? – Attól, amilyen húsvét előtt voltam. Mert az nem én vagyok, akit maga három hónapja lát. – Dehogynem te vagy! – Mr. Sofield már összeszedte magát. – Nem állíthatom, hogy csakugyan hittem benne, amikor tudod-ki azt mondta, hogy eredeti állapotodban visszakapunk, mihelyt végeztél a munkával, de aztán nyilvánvalóan végeztél, mert kihagyás nélkül folytattad a félévet. – Stanley, még mindig itt vagyok, és itt június van, és ott is június van! – Lángelmének – mert ők annak neveznek – kissé lassú vagy, kedves T. Még mindig ott vagy, mert még mindig szükségük van rád. Ha majd nem lesz szükségük rád, akkor visszaküldenek, mint ahogy a mi szempontunkból már meg is tették. Ó, ezek az igeidők! Egek Ura! Épp hogy átcsúsztál angolból. Szóval ne izgulj, vissza fogsz kerülni. – De én itt öregszem! Már két pattanásom van! – Az itt is van. Most pedig az agglegények pohárköszöntőt mondanak a királyra és a királynéra. – Stanley bontotta a vonalat. ? ? ? Amikor visszafelé ment a szobájába, észrevette, hogy a szomszéd ajtó résnyire nyitva áll. Belökte. A szoba üres volt. A fiú, aki úgy nézett ki, mint ő, elment. T. most nem értette, hogy miért nem próbált megismerkedni vele. A másik öt is elment? Kopogtatott az üres szobával szomszédos ajtón, amelyet önmaga álmos változata nyitott ki. – Aludtam – közölte a másik T. – Gyere be. A szoba – akárcsak a fiú – hajszálra egyezett. – Szóval – kezdte T. –, ki vagy te? – Ki vagy te? – Ez nem segített. A másik T. megkínálta Coca-Colával. T. röviden elmagyarázta helyzetét a hasonmásnak. A másik T.-n nem látszott különösebb érdeklődés. – Ja. Asszem, ezt mind tudjuk. – Mind? – Hatan, akik ezekben a szobákban lakunk, csak egyet elveszítettünk azon a napon, amikor beköltöztél. – Gondolod, hogy őt küldték vissza a Szent Albánba? – Én itt nem gondolok semmit. Nem éri meg. Többnyire kosárlabdázunk az alagsorban. Veled történnek a dolgok. Mi csak azok vagyunk, akiket a gyalogoknak neveznek ebben az alagsori pacsézi-táblán. – T. elgondolkozott, hogy vajon ő is ilyen zsíros déli kiejtéssel beszél, mint… a másolata? – Akkor nem voltál velem az indián kiállításon? – Hát ki vagy te? Mi láttuk, ha arra vagy kíváncsi. Elég buták ezek a gipsz modellek. – És Squaw-t…? – Ja, egy csomó csúnya squaw-t is. – Frankie-t? – Kit? T. megkönnyebbült, hogy még mindig körülhatárolt egység, nem pedig egy közös emlékezeten osztozó, hétszeres amőba. – Ki a felelős értünk? – Gőzöm sincs. Te kosárlabdázol? – Ja. Ki voltál, mielőtt ide jöttél? – Te. – A másik T. megnevezte a három nénit, valamint Stanley Sofield kedvenc tütüjét, a Queen Anne whiskyt. – Emlékszel mindenre, amit csináltam? – Gondolom, annyira, mint te, vagy akárki. Csak attól vagyunk zabosak, hogy itt kell toporognunk, miközben neked jut az összes mulatság. – Nekem? – T.-ben hirtelen fölmerült egy régi emlék. – Ha a sebesség ilyen nagy, két különböző idejű dolog egyidejű lesz. – Minkowski – felelte a második T, aztán összevonta a szemöldökét. – Kicsoda Minkowski? – Lehetséges, hogy te temagadban – T. képeket alkotott fejben – és én énmagamban bizonyos sebességnél árnyékká változunk, és csupán kettőnk egyfajta egysége őrzi meg az önálló létét? – Már értem, miért daciztál be azon az algebra vizsgán, amit nekem kell megismételnem. Szerintem te szalajtasz egy deszkád. Mindenesetre úgy gondolom, hogy aki a tiéddel szomszédos üres szobában lakott, az ment vissza a Szent Albánba. – És te – illetve ti mikor kerültetek ide? – Nem tudom. Nem emlékszem. Nyilván akkor, amikor te. De még mindig nem bírunk rájönni, miért kell belőlünk ilyen sok Smithson doktornak. Szerintem egy is bőven elég. Főleg a lángész, aki te vagy. Mi mind átlagosak vagyunk, kivéve a kosárlabdát. Persze egy csomó szövetet vesznek tőlünk a laborban, nyilván, hogy még több klónt gyártsanak, bár Isten tudja, miért – vagy inkább úgy kellene mondanom, hogy Smithson doktor tudja, miért. – Smithson doktor? – Ő ez az angol ipse, aki az Egyesült Államoknak adta a pénzt, hogy építsék meg ezt a helyet, tudod, az ország civilizálására. T. szája hirtelen kiszáradt. – De… – Nagyot nyelt. – Smithson több mint száz éve meghalt. A másik T. nevetett. – Tudod, mit mondanak errefelé az öreg csatalovak? „Csak azért, mert meghalt, még nem lehet kirúgni az embert.” – Láttad valaha Smithson doktort? – Nem, de tudom, hol az irodája. A kosárlabdapálya alatt. Van előtte egy HAZA jelzés. Tudod, ahol a játék véget ér, mikor a győztes a célba juttatja a négy gyalogját. ? ? ? Squaw a szobában várta T-t. Körültekintően előre levetkőzött, így rögtön kezdhették, úgy, ahogy T. szerette, a gombolgatós-oldozgatós előjáték nélkül, amelyek megtáncoltatják a fiúk idegeit. Aztán… Kimerülten nyúltak el az ágyon. – Drága Boci – mormolta Squaw T. fülébe. – Squaw – súgta ő, noha, mint eldöntötte, ez nem tartozott a könnyen suttogható szavak közé. – Megnézted ma a kiállításokat? – Csak a Hadtörténetit, ahol láttam Tomot. Beszéltem is vele, vagy valami olyasféle. – Kísérteties, nem? Az, ahogy ezek a bábuk beszélni tudnak. Nem is megyek közelükbe nyitvatartási időben. De azon kívül nagyon viccesek tudnak lenni. – Hol találkoztok? – Különböző helyeken. Santa Fében. A La Fonda kedves. Tommal járok oda. Hébe-hóba azzal a déli kapitánnyal, aki tetszik. Harcolt Fredericksburgnél. Nem sokkal idősebb nálad. Miről beszéltetek Tommal? T. nem vette észre, hogy ő bármit is mondott volna. – Nyilván magamban beszélhettem. Egész délelőtt ezt csináltam. A fiú, aki két ajtóval arrébb lakik, az én vagyok, csak a matek nélkül. Squaw már a fürdőszobában volt, rendbe szedte magát. – Fel nem foghatom, miért van ilyen sokra szükségük belőled. Bár nekem persze lehetne. – Squaw nevetett, nagyon szexi nevetéssel. T. sose unta meg, hogy Squaw-t figyelje, az ő squaw-ját, valamint Tom squaw-ját, és most már egy déli kapitányét is, és a fiatal korai amerikai harcosét, és… Talán ő is egy olyan nimfomániás, mint akikről abban a könyvben olvasott, amit az egyik fiú csempészett be a hálóba? Squaw visszajött a hálószobába egy nedves törülközővel, és megtisztogatta T.-t, ami felizgatta a fiút. – Ne – mondta. – Ezt inkább én. – Átvette a törülközőt, és azon töprengett, miért van Squaw hóna alatt szőr, holott a filmbeli hölgyeknek sose szokott? Ez volt a divat 1886-ban? Még akkor is azon rágódott, miként kérdezhetné meg finoman, mikor a nő megszólalt: – Amennyire tudom – felhúzta az alsószoknyáját, nem hordott melltartót –, te kísérlet vagy. Amióta én vagyok, még nem fordult elő hozzád fogható dolog. Úgyhogy feltételezem, amiatt a borzalmas bomba miatt hoztak ide… – De hát rühellik, hogy meg tudom menteni a legtöbb embert, miközben felrobbantom a házakat! – Angyal Bocim, a háború lényege az, hogy megkaparintsuk a házakat, és megszabaduljunk az emberektől, akik a házakban laknak. Na szóval, Bentsen doktor szerint – hogy nyomul a vén kecske! – rád komolyan szükség van Oppenheimer doktor szerint – ő már kimondottan vonzó annak, aki kedveli az idősebb férfiakat –, mert te meg tudod mutatni, hogy korlátozzák azt az izé-micsoda reakciót. – Láncreakciót. Ja. Az könnyű volt. Azért ezek elég buták, tudod. Einstein nem az, de ő belegabalyodott ebbe az értelmetlenségbe, hogy mindent meg akar magyarázni. Egyesített mezőelmélet. Ha csak egy kicsit is látna abból, amit én látok fejben, hagyná az egészet. Nincs ilyen. Hogy lehetne, mikor nincs egység? Squaw megilletődötten bámulta. – Hogy tudsz te… – Nem tudom, hogy tudom, de tudom. Ott kint eléggé hasonlít minden, de vannak különleges különbségek, amelyek nem adódnak – nem adódhatnak össze, legalábbis nem azon a buta módon, ahogy a legtöbb ember összead és kivon. Idefigyelj… – Nem akart mesélni Squaw-nak a találkozásról a Hadtörténeti Kiállításon. Minél többet gondolt rá, annál ijesztőbbnek találta. De nem bírta megállni. – Figyelek, Boci. – Volt ez a bábu az ajtó mellett, a Nagy Háború Kiállítás a közelében, és ekkora lyuk volt a hátán, rosszabb, mint Tomnak… – Ne! – Squaw összerázkódott. – Tudom, hogy a legtöbben réges-rég halottak vagyunk, kivéve természetesen téged, a turistákat és a nappalos személyzetet, de még akkor is jobb elfogadni a dolgokat úgy, ahogy vannak, és mellőzni a szimatolást. – Azt hiszem – mondta T., akiben alakulóban volt egy új gondolat –, én épp azért vagyok itt, hogy szimatoljak. Na szóval, az a bábu is rákezdte azt a rémséges suttogást, mint a többi katona… Squaw annyira elsápadt, mintha rosszullét kerülgetné. – Rendeljünk vacsorát a szobába. – Szóval azt akarta, hogy hozzam ki onnan, ahol volt. Asszem, arra értette, hogy onnan, ahol akkor volt, mikor megölték, és tudod, milyen ismerős volt a hangja? Mintha ismertem volna. – Ismerted? Ismered? – Ja. Ő én vagyok. Hosszú csend lett, amelyben az immár felöltözött Squaw letelepedett a tükörasztalhoz, és megfésülködött. T. várta, hogy hallhassa, mi mondanivalója van a nőnek – vagy minek az elmondására utasították. Beugrott a fejébe a Kastély és a Mail alatt húzódó, irdatlan pacsézi-tábla képe. LEZÁRVA, égett hatalmas vörös betűkkel egy rikító sárga kockán. – Boci. Azt hiszem, ez itt neked kezd egy kicsit magas lenni. Tudom, zseni vagy meg minden, és a laboratórium nagyon hálás a segítségedért, meg minden, de vannak dolgok, amelyekről nem kell tudnunk. – Akkor miért tudunk? – kérdezte T. váratlan pedantériával. – A legjobban irányított világegyetemben is előfordulnak balesetek. – Akkor kinek a döntése volt, hogy ide hozzanak, és ennyi másolatot készítsenek – értelmetlen másolatokat, mert egyetlen másik énem se tudja a fizikát? – Mr. Lincoln a mindennapos igazgatásért felelős… – És dr. Smithson? Squaw elfordult a tükörtől, és ránézett T.-re. – Dr. Smithson meghalt Angliában, jóval az én születésem előtt. – Az egyik fiú mesélte, hogy látta – hazudott T. a jó ügy érdekében. Squaw nevetett, majd csöngetett a pincérnek. – Az csak színház, a turistáknak. Nem is tudtam, hogy még mindig szokás. Valaki felöltözik Smithson doktornak, és körbekalauzolja a turistákat az 1820-as eredeti laboratóriumának rekonstrukciójában. – A kosárlabdapálya alatt? – Mi az ég az a kosárlabdapálya? – kérdezte Squaw érthetetlen derűvel. – Lent van az alagsorban. Ott játszanak a fiúk. – A másolataid? – Pontosan… – Talán meg kéne néznem őket. – Squaw hirtelen úgy beszélt, mint Mae West a filmeken. – Minek fáradnál, mikor itt vagyok neked én? Megjelent a pincért, és húsgombócot javasolt, sárga tarlórépával és gyöngyhagyma-pürével. ? ? ? Néhány napig T. olyan keményen dolgozott a laboratóriumban, hogy minden este ágyban volt, mielőtt Squaw és a többi kiállítási tárgy életre kelt volna. Többször beszélt Mr. Sofielddel, aki beszámolt a Szent Albán-beli én tevékenységéről. A másik T. és Mr. Sofield a nyári táborba készült. T. vágyakozva gondolt a sok hosszú napra a baseballpályán, amelyeket örökre elmulaszt. Most olyan jól haladt a munka, hogy Oppenheimer doktor, a nénik kifejezésével élve, udvariassági vizitre méltatta. – Úgy gondolom, kiküszöbölte – na jó, a minimumra csökkentette a fékezhetetlen láncreakció kockázatát. – Kiküszöböltem, mert… – T. beütötte az alapképletet. – Nézze csak. – Sorozatban hasadtak meg az atomok, amíg T. szabályozója végszóra meg nem állította őket. Ez látszólag meggyőzte Oppenheimer doktort, bár, mint T. már megállapította, elég majrés alak volt, nem úgy, mint Fermi és Bohr professzorok, akik közös gratuláló táviratot küldtek T.-nek, nyilván spórolásból. – Akkor rám, asszem, nem is lesz szükség a továbbiakban – tapogatózott T. Mert bár jól szórakozott Squaw-val, már mehetnékje volt haza, ha nem is oda, ahol a pacsézi véget ér; ám ugyanakkor arra figyelmeztette az ismerős bizsergés, hogy küszöbön áll az áttörés a téridőben. Ha sikerül, még megállíthatja a készülő háborút! Az elnök csak ma délelőtt fogadta erős esküvéssel, hogy az Egyesült Államok nem megy a háborúba! Ebből persze minden washingtoni tudta, hogy bármelyik percben kirobbanhat a világháború. – Nos, az én szempontomból… – Dr. Oppenheimer meggyújtotta a pipáját – …a munkáját elvégezte, méghozzá jól. Ami a másik tervét illeti… – Elhallgatott. – Kiküszöbölni az épületeket, de nem az embereket… – Ez nem szerepel a műsoron. Nekem tetszik, de a hadügyminisztériumnak nem tetszik. – Hát az elnöknek? – Őt nem érdeklik az ilyesfajta dolgok. Különben is, leköti a jövő évi újraválasztás kampánya. – Harmadjára? – Igen. Mi kimaradunk a politikából. – Dr. Oppenheimer figyelmeztetően pillantott T.-re. T. elgondolkozott, hogy milyen messzire merne menni a nagy emberrel? Ha megriasztaná, talán elbocsátanak a Smithsonból. Ez biztos. Hanyag hangot ütött meg. – Tudja, uram, végeztem egy kis munkát a téridőn… Oppenheimer doktor megengedett magának egy szokásos, pengeszájú mosolyt. – Hogy szeretik a fiatalok az időutazás ötletét! Ez bizony elég leereszkedően hangzik, gondolta T. Megjátszotta a butát. – Hát, nem állíthatom, hogy nem tetszik az ötlet, de ha kvantumfizikailag nézem, akkor az a véleményem, hogy túlléphetünk, messze túlléphetünk Einstein relativitáselméletén. – Miért ne? Ugorjon neki! – Oppenheimer doktor vitathatatlanul kezdte elveszíteni érdeklődését T. iránt. – Nézze, uram, Einstein annyi mindenben téved. Nem fogadja el az indeterminizmust, a mi esetünkben pedig épp ez a lényeg – dobta félre T. az elővigyázatot. Végül is, ő látta azt, amit mások csak számokba foglalni képesek. – Az univerzum véletlenszerű, még akkor is, ha csak univerzum lenne, és nem multiverzum. Max Planck kezdte felfogni az igazságot. Dr. Oppenheimer mereven bámult T.-re. – Hol tanulta ezt? – Hát, ha az ember tudja, hogyan olvassa a Népszerű Mechanikát, tudja, azt a képeslapot, abban összevissza benne van minden. Az az egy dolog látszik igaznak, hogy kvantumfizikában nincs igazi különbség a múlt és a jövő között. Azt hiszem, tudom, hogy kell visszafordítani a részecskék mozgását azzá, ami volt. – Idegesen mosolygott. – Ezért vagyok én T. Dr. Oppenheimer összevonta a szemöldökét. – Maga arról a T.-ről kapta a nevét, amely megfordítja minden részecske mozgását? Tempusról, az Időről? – A csúfnevemet. – Ki adta a csúfnevét? – Én magam. – Ez nem igazán az én területem… – Dr. Oppenheimer elhallgatott, majd ámulattal folytatta: – Népszerű Mechanika! Jól van, T., most itt van. Lássuk, rá tud-e licitálni Einsteinre. – Pár új felszerelésre lenne szükségem. Írtam listát. – Kihúzta asztalának fiókját, kivett egy szabványos méretű, sárga jegyzetblokkot, és odaadta a doktornak, aki füttyentett, mikor meglátta, mit írt T. – Ez körülbelül százezer dollár értékű felszerelés! – A hadügyminisztérium… – Egy vasat sem fog adni, hacsak én és kollegáim nem járulunk hozzá, mi pedig nem fogunk. – Miért nem? – Még ha magának lenne is presztízse, minket szorít az idő, hogy Hitler előtt kifejlesszük a bombát. – De ha számításaim helyesek, átszervezhetjük az időt, vagy legalábbis egy szakaszát, és megakadályozhatjuk a háborút! Dr. Oppenheimer elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – Úgy érti, menjünk vissza az időben, és fojtsuk meg a bölcsőjében a csecsemő Hitlert? – Az túlságosan banális, azonkívül gyanítom, hogy ezen az országúton kerül egy másik, aki ugyanolyan rossz lesz, mint ő, sőt talán rosszabb. De azt gondolom, hogy számos eseményt meg lehetne változtatni valamelyik – nos, keresztútnál, úgy, hogy ne legyenek háborúk, amelyekhez ki kell fejleszteni, és fel kell használni az atomfegyvereket. A „keresztút” szó hallatán Oppenheimer váratlanul nagyon egyenesre húzta ültében a gerincét. – Hogyhogy keresztút az időben? – Csak úgy. A múlt eseményei kijelölik az irányt, amelyet a történelemnek választania kell az utak között. A mi esetünkben az út a második világháborúhoz és az atomfegyverekhez vezet, amelyek előbb-utóbb láncreakció nélkül is megsemmisítik a bolygót. – Siva. – Dr. Oppenheimer megborzongott. – Én semmit se tudok Siváról, de azt tudom, hogy segítségre lesz szükségem ezen a történelmi országúton, amelyiken most járunk, hogy felismerjem a megfelelő keresztutat, és aztán megváltoztathassam a dolgokat… – Soha, senki se volt még képes interakcióba lépni az idővel. Most már annak láthatjuk, ami, régi képeknek, régi fényben, de… Nos, T., a voltba való belépéshez a fénysebességet megközelítő energiára lenne szükség. T. bólintott. – Másodpercenként száznyolcvanhatezer mérföld megfelelne. Mindenesetre itt már sor került az interakcióra. Legalább egyszer. – Úgy gondolom, valóban előfordult egy ilyen eset. Hitem szerint fuser munka volt, mindenesetre inkább a véletlen, mint a tudomány eredménye, ami azt jelenti, hogy nincs… országút. – Dr. Oppenheimer melegen megrázta T. kezét. – Az elnök név szerint meg fogja dicsérni, és kap egy ösztöndíjat a CalTech-re, bár azt hiszem, bölcsebb lenne, ha megkapná a Népszerű Mechanika kvantummechanika rovatát. T. most már elkeseredett. – Idefigyeljen! Ha gyorsan összeszedem a pénzt, berendezhetem magamnak a laboromat? – Hogy akarja összeszedni? – Az az én dolgom, uram. – Hát, ha nekünk nem kerül semmibe, akkor ugorjon neki. – Az ajtónál megállt. – Siva a hindu isten, aki el fogja pusztítani az időnek ezt a körét… ezt az országútját… és ha mi nem leszünk, ki vagy mi fogja mérni az időt? Mi szükség lesz T.-re? Dr. Oppenheimer elment. T. a falhoz beszélt. – Fura, mennyire nem látják, ami a szemük előtt van. – Megérintette a falat. – Mi, de mégse mi. A tükör-univerzum mindig a szomszédban van. ? ? ? A vak titkárnő név szerint köszöntötte T.-t. Megismerte volna a hangját? – Mr. Lincoln már várja. Parancsoljon befáradni. T. belépett az irodába, ahol Mr. Lincolnt az asztalánál találta, számos kinyitott, sötét kötésű könyv között. Mintha sírt volna, bár lehet, hogy csak szabvány Columbia kerületi allergiája volt. Amikor T. belépett, éppen az orrát fújta. – Mi az a dolog, ami annyira… – T. levélkéjére pillantott – … halaszthatatlan? T. leült a világ első kerámia-szakértőjével átellenben, és kifejtette, hogy sürgősen szüksége lenne felszerelésre. Lincoln végighallgatta, majd közölte: – Dr. Bentsen már tájékoztatott néhány részletről. Ám a mi korlátozott költségvetésünkkel – tudja, milyen a kongresszus – nem kérelmezhetünk semmit – mármint a maga szakterületét illetőleg –, ami nem sietteti azt a megdöbbentő, sőt, világrengető napot, amelyen átmegyünk nukleárisba. – És – ugrott fejest T. – ha én fizetném a berendezést? Mr. Lincoln nyájasan mosolygott. – Nem is tudtam, hogy mainapság ilyen derekas apanázst kapnak az iskolásfiúk. – Nem is. – T. átnyújtotta Mr. Lincolnnak a Briggs Bank számlakivonatát. Mr. Lincoln füttyentett, mikor meglátta az összeget. – Kitől kapta ezt a rengeteg pénzt? – A banktól. Tévedésből. – Ó! – Mr. Lincoln mintha megkönnyebbült volna. – Akkor mostanra valószínűleg helyesbítették a tévedésüket, és visszavették a pénzt. Megtörténik az ilyesmi. Carl Sandburg szerint – micsoda varázslatos író! – Mr. Lincoln megkocogtatta az egyik könyvet, amely az asztalán hevert – „Lincoln elnök félt, hogy senki sem fogadja el az új dollárt, az úgynevezett zöldhasút, mert nem értette meg, hogy a pénz értéke nem a papírtól függ, hanem kizárólag a nép bizalmától a pénzt kibocsátó személyekben vagy országokban.” – Milyen igaz! – mondta T., miközben arra gondolt, miért van az, hogy Mr. Lincolnnak nincs úgyszólván egyetlen értelmes szava, kivéve a cserepek témájában. – Tételezzük föl – folytatta, attól félve, hogy Mr. Lincoln még tovább olvas föl Sandburgből –, hogy a pénz még mindig a számlámon van. Továbbá tételezzük föl, hogy az egészet a Smithsonnak adományozom. Akkor lehet saját berendezésem, mint Ifjú Adományozónak? – Ez rendkívül szabályszerűtlen lenne. Adja ide a csekkfüzetét! – T. engedelmeskedett. Mr. Lincoln fürgén kiszólt a vak titkárnőnek a belső telefonon. – Hívja föl a Briggs Bank igazgatóját, és kérdezze meg, hogy erről a számlaszámról – Mr. Lincoln beolvasta a számot T. egyik üres csekkjéről – átutalható-e különleges adományként a százezer és egy dollár a Smithson Intézetnek. Majd letette a kagylót, és T. elvárásainak megfelelően olvasni kezdett: – „Örökzöld szőnyeg terült a sírbolt padlójára. A fekete diófa tartóra helyezett koporsón pontosan és gondosan elrendezték a virágokat…” Mily csodálatosan zengi zöngeményeit e Sandburg nevű poéta! Ezek, fiam, zengzetesebbek Homérnál is… „Mindmegannyi szimbólumként záporoztak a virágok, úgy ontották a frissen vágott virágokat, mintha a szívekben támadt űrt akarnák betölteni. Nagy csendességgel szállt le az éjszaka, és meghozta a békét. A pusztai évek, a háború évei véget értek.” – Mr. Sandburg könnyeket fakasztott Mr. Lincolnból. Trombitálva kifújta az orrát. – Soha többé – zokogta –, soha többé nem lesz még egy ilyen ember, vagy még egy ilyen bárd! A vak titkárnő triumfálva bedugta a fejét az ajtón. – Bingó, Mr. Lincoln! Összejött! Mindenestől beevették a dolgot! – Sose adj esélyt egy tejfelesszájúnak! – motyogta Mr. Lincoln olyan halkan, hogy csak T. hallhatta. – Már ebben a pillanatban potyog a százezer és egy dezső a Smithson malacperselyébe! – A vak titkárnő becsukta az ajtót. Mr. Lincoln kihúzta asztalának fiókját, és kivett valamit, ami olyan volt, mint egy oklevél, éktelen nagy vörösarany pecséttel. Beleírta T. nevét, majd teljes félelmetes magasságában kiegyenesedett. – Fiam, ön ettől a pillanattól az intézet első osztályú Ifjú Adományozója! Szeresse ezt az okmányt, és a kitüntetést, amelyet jelent, egy vitrinben láthatatlan nemzet… – Mi lesz, ha a bank rájön a tévedésére? – A megtalálók megtartanak, az elveszítők sírnak, ez az első törvénye a fajnak és a műfajnak. – Mr. Lincoln elégedetten mosolygott. – Különben is a pénz a gerince a nemzetnek – és a Smithsonnak, minden frigyszekrényeink e legszentebbikének, ahol, ki merem mondani, a legprímább jogászok kergetik a leggyorsabb halottaskocsikat! Bentsennel már közölte a könyvelés, hogy T.-nek százezer és egy dollár hitele van a laborra. A doktor kellően elálmélkodott. – Nem tudom, hogy facsarta ki belőlük a pénzt, de itt a számlakivonata. T. élvezettel nézte a számokat a neve mellett. – Mikor kezdhetek rendelni? – Ha tetszik, már most. – Bentsen megmutatta T.-nek, hogyan kell kitölteni az igénylőlapokat. – De itt nincs annyi hely, hogy minden elférjen. – Tudom – mondta T, aki már eltervezte, hol legyen az új laboratóriuma, messze innen, távol Oppenheimer és Bentsen doktorok szúrós és nem is mindig barátságos tekintetétől. Mikor kitöltötték a papírokat, és rányomták a hadügyminisztérium „ultrasürgős” pecsétjét, megszólalt T.: – Tudja, hogy tulajdonképpen még nem is láttam a kiállításokat? Bentsen üresen bámult rá. – Kiállításokat? Úgy érti, a közönségnek szóló, ócska kacatot? Mr. Lincoln cserepeit? A perzsaszőnyegeket? – Láttam a Hadtörténeti Kiállítást. Bentsen mérhetetlen megvetéssel kuncogott. – Még helyük sincs ahhoz, amire most készülünk! – Lehalkította a hangját, holott T.-n kívül senki sem volt a laborban. – Egy atom-tengeralattjáróra! Hogy tetszik? Ennek a háborúnak, mondta T. ismét magának, nem szabad bekövetkeznie. Azt remélte, hogy a Repülés Csarnokában találkozhat Lindyvel, de csak az őrök voltak ott, akik akkor zártak be éjszakára. Most kelnek majd életre a kiállítási tárgyak. Rohant az alagsori pacsézin a Hadtörténetihez. Ahhoz, amit tervez, szüksége lesz Tomra. Ám egy helyen rossz felé fordult – vagy a rossz fordította maga felé? Úgy tűnik, a Smithsonban végső soron nincsenek rossz fordulatok, mert a pacsézi a szabályok szerint zajlik. Felkapaszkodott két lépcsőn, és az Elnökök Csarnokában találta magát. Itt még mindig lézengett néhány turista, és az élő őröket sem váltották föl a viaszbábok. T., mint a legtöbb washingtoni fiú, ki nem állhatta a politikát általában, és a politikusokat különösen. Mivel a Szent Albán tanulóinak legalább negyede politikusgyerek volt, sok parázs verekedésre került sor a politikaiak által megvetően „trogloditának” titulált washingtoni bennszülöttek és a választásokra még nagyobb hordákban becsődült kívülállók között. Most, a vidám háborús készülődések közepette, egy éktelen nagy szuper-hadügyminisztériumot terveztek, és a Nagy Háború kartonpapír-kivágásra emlékeztető hadihajóit felbakolták. Ezt csak ő akadályozhatja meg, gondolta T. komoran, mert csak neki vannak meg hozzá az eszközei és a terve… bár ez a terv még alig több mint fogalom. Elvben tudta, hogyan lépjen be a múltba, de hol és mikor, és aztán – mit tegyen? Einstein valamikor nagyon izgalmasan nyilatkozott a téridőről, nála ez úgy hangzott, mintha a múlt-jelen-jövő között lehetne interakció. Ám aztán, legalábbis a Népszerű Mechanika egyik cikkének T.-féle olvasata szerint, Heisenberg megragadta a kvantummechanika véletlenszerű jellegét, és ezzel felnyitott egy ajtót T. képzeletében, amely addigra egyébként is ráállt a relativitásra, az egység einsteini smafujának ellentétére, mert úgy tudta, hogy az univerzum – már megint az a szó!, próbáld meg a multiverzumot! – minden, csak nem egységes. Amikor szembekerült George Washington jókora szobrával, megint belecsapott az a ki-tudja-hol-gerjesztett villám. Hirtelen tisztán álltak előtte a téridő négydimenziós koordinátái. Amint lesz energiája a tömeg átvitelére, nemhogy beléphet, mint inkább átvághat a számtalan párhuzamos múlt valamelyikébe. Az energia most meglesz, aztán… Rábámult Washington zoknijára a vitrinben. A tábornoknak irdatlan lába lehetett. T. különösebb érdeklődés nélkül nézegette az első elnök képeit, mert ezekkel kezdődött a kiállítás, és egy kisebb méretű arcképpel végződött a jelenlegi elnökről, aki egyformán számot tarthatott a K. utca és Lindy utálatára, sőt, ha annyira szeretne háborúzni, mint pletykálják, a T.-k összes változatainak utálatára is, mert ez a háború, ha hitelt adhatunk a bábunak, a közös hátukba ütött, kosárlabdányi lyukkal fog véget érni. Másodszor akkor csapott bele a villám, amikor Buchanan elnök, a Szent Albán híressége elé lépett, aki lehetett nulla másutt, de az ő unokahúga, Harriet T. Lane adományozta az épületet az iskolának, és arcképe a díszhelyet foglalta el a Szent Albán fekete faburkolatú előcsarnokában. Buchanannek fehér haja és vélhetőleg nyakidegzsábája volt. Sose nősült meg (a fiúk a legrosszabbakat feltételezték), így Harriet töltötte be a ház asszonyának szerepét. Miközben fölbámult Buchanan békés, birkaszerű arcába, T. rádöbbent, hogy valaki más manipulálta az időtartományt, amelybe beleszületett, vagy amelyet önhatalmúlag kijelöltek a számára – sőt, manipulál még most is, amikor T. itt áll az Elnökök Csarnokában! Egy pillanatra jéghideggé hűlt az arca, és attól félt, hogy elájul. Majd reszketegen letelepedett egy padra Buchanan mellett, átellenben Abe Lincolnnal, a cserépkurátorral. Összeszedte gondolatait, mert kezdtek szerteszét szökdécselni. Szemügyre vette a borongó elnököt a festményen. Állítólag meghalt, viszont Smithson-beli ellenpárja többé-kevésbé él, és enyhén süsü, kivéve, ha adományokat kell gyűjteni. Természetesen a manipulátornak nem kell az Intézetben tartózkodnia. Itt van a rövidre nyírott hajú, pengeszájú Oppenheimer doktor a CalTech-ről. Ismeri az összes érdekelt felet, azokat a keveseket, akiket T. ugyancsak tanulmányozott, vagy találkozott velük. Ám Oppenheimernek fogalma sincs a T. számára oly elemi dologról, mint a láncreakció, holott erre már egy átlagos téridő szakember is rájöhet a fény könnyen felfogható görbületéből, ami többé-kevésbé olyan, akár a film, az unalmas két dimenziójával. Nem! Akárki játszik is az idővel, az természetesen játszik T.-vel is! Ez az egész ügy, hogy behozatják a Kastélyba nagypénteken, azzal az ígérettel, hogy távozása pillanatába térhet haza – ezt olyasvalaki tarthatja kivitelezhetőnek, aki részben kidolgozta az elméletet. Ám sokkal több van ebben az elméletben annál, amit vetélytársa – ellensége? – tudni látszik. Vannak itt mindenféle jelek, tovább szinuszok és koszinuszok, amelyeket T. az érkezése óta olvas öntudatlanul, és ezek mindmegannyi riasztócsengőként jelzik, hogy vetélytársa sokkal nagyobb zavarban van, mint gondolnák róla. Fél tucat másolat T.-ről, ez dilettánsra valló hiba. Egy elég lett volna egy időre. Egy időre. Minden időre. Erre az időre. Arra az időre. Idő? T.-nek az a szédítő érzése támadt, hogy kezdi megelőzni vetélytársát. Bentsen doktor volna? Ő majdnem mindent tud. Bár szegény Lindynek lenne csak egy kis érzéke ehhez… T. belépett az Első Hölgyek Gyülekezetébe; fejetlen bábuk álltak sorban, ki-ki a saját beiktatási pompájában. Minden bábu mögött lógott egy festmény, amely az igazi hölgyet ábrázolta, díszruhában. T.-t meghökkentette, hogy milyen alacsony és gömböc volt a lányok zöme. Mrs. Washington valóságos törpe, széle-hossza egy. Csupán a sor túlsó végén álló Mrs. Roosevelt volt magas és fenséges. T. kötelességtudóan elbaktatott a bábuk előtt. Kint estébe szürkült a fény, a turisták elmentek. Mostantól viaszbábuk váltják fel az őröket. Körülbelül a sor felénél ismerős suttogást hallott: – Boci! Ugyanolyan fejetlen bábu állt előtte, mint a többiek, kivéve, hogy ennek szorosan befűzték a derekát, hosszú kesztyűt viselt, és a vállán valami áttetsző kendőt, amitől olyan lett, mintha semmi se lenne rajta, holott úgy befáslizták, akár egy múmiát. T. a bábu mögé lépett, hogy jobban láthassa a képet, amelyet, mint kiderült, Mrs. Grover Clevelandról, született Frank Folsomról, Cleveland buffalói jogászkollegájának lányáról festettek. Amikor elég idős lett, mondta a tábla, Francesre változtatta a hóbortos Franket, ám az ország továbbra is Frankie-nek szólította nagy szeretettel, míg a férje Franknek nevezte. 1886-ban ment feleségül az Államok huszonkettedik elnökéhez. Az elnök negyvenkilenc éves volt, Squaw huszonkettő. Olvasás közben tisztán hallotta, hogy tőle jobbra azt mondja egy asszony: – Galambászhéja! – T. ránézett a Squaw-val szomszédos Első Hölgy arcképére: Mrs. Benjamin Harrison volt, a huszonharmadik elnök felesége, az az asszony, aki őt fogadta a Smithsonban. Táblája szerint egy prédikátor lánya. Másodszor is hallotta: – Boci! – ezúttal Mrs. Harrison mögül. A következő bábuhoz lépett, amely egy második Squaw-nak bizonyult, 1893-ból. – Attól fogva tudtam, amikor Grover 1888-ban alulmaradt Harrisonnal szemben, hogy a következő választást megnyerjük. Meg is nyertük! – Squaw hangja egyre tisztábban csengett, miközben a csarnokban kihunyt a nappal világossága. Rejtelmes fényben izzottak a fejetlen hölgyek, és átváltoztak… élővé? – Mikor alulmaradtunk Harrisonékkal szemben, figyelmeztettem a szolgákat a Fehér Házban – ezt a huszonkét-éves Frank, más néven Frances Folsom Cleveland mondta –, olyan rend legyen itt, mint egy patikában, mert mához négy évre visszajövünk az elnökkel! – Gálád, alávaló galambászhéja! – Most, hogy kigyúlt az új fény, Mrs. Harrison ember lett megint; ruhája derekát és puffos ujjait kitöltötte a zsír, apró vörös szemét öldöklőén meresztette Squaw-ra, aki csak nevetett: – Féltékeny, Caroline? – Szégyent hoz valamennyiünkre! – Menjen haza, Caroline. És kapcsolja fel a villanyt, ha meri! – Mrs. Harrison bevitorlázott a mögötte levő ajtón, amelyet erélyesen becsapott. T. látta, hogy végig a vonalon árnyékszerű ajtók tűnnek föl az Első Hölgyek mögött; eléggé emlékeztettek azoknak a régi házaknak az ajtóira, amelyek a Fehér Házzal szemközt vannak a Lafayette Parkban. A vonal elején Mrs. Washington királyian fölszegett fejjel várta, hogy a két libériás fekete, akik kandelábert tartottak a kezükben, kitárja előtte az ajtót. – Ez így megy minden este? – Igen, de szigorúan betartjuk a szakszervezetek által előírt munkaidőt, hála Grovernek, a munkásember haverjának! – Squaw a kézitáskájában kotorászott. – Reméljük, nem hagytam bent a kulcsot. Mert ha igen, a második kormányunk útján kell közlekednünk. – Későbbi énjére mutatott, két ajtóval feljebb, aki barátságos integetéssel akkor tűnt el a második kormány házában. Ám Squaw megtalálta a kulcsot, és bevezette T.-t egy csinos szalonba, amely vagy olyan volt, mint egy szalon az 1886-os Fehér Házban, vagy nem, majd gondosan felcsavarta a gázlámpákat, megvilágítva a számos képet, amelyek a New York állambeli Buffalót, az ő és az elnök szülővárosát ábrázolták. – Hú! – mondta T. – Mint egy… egy régi filmben! – Nos, azt nem állíthatom, hogy láttam volna filmet, úgy régit, mint újat, ám a laterna magicáról van fogalmam. Magam se tudom, miért, de még mindig jobban kedvelem a gázlángot a villanynál. Nyilván mert hízelgőbb. – Köntösében, amely az esküvői toalettje lehetett, fiatalnak, játékosnak látszott. – Tudod-e, hogy rögtön a távozásunk után, '89-ben végre bevezették a Fehér Házba a villanyt, és Harrisonék, ez a két bugris, akiket a Wall Street fogadott fel, hogy játsszák el Elnök Urat és Elnökné Asszonyt, annyira féltek tőle, hogy sose merték eloltani, úgyhogy teljes kivilágításban töltötték az éjszakát, amíg reggel be nem jött a személyzet és le nem oltogatta a villanyt. – Grover! – kiáltotta. Férfihang a szomszédból. – Igen, kedves, máris jövök… – Egész nap olvas. De legalább most már itthon van! Nem hinném, hogy Mrs. Lincoln egyszer is látta a férjét, amióta beköltözött. Mrs. Washington meg jobban kedveli a női társaságot. Rettentő felfuvalkodottak ezek az első lányok, kivéve Dolley Madisont, aki arany kedély, és nagyon kedves hozzánk, a későbbi Első Hölgyekhez, nem úgy, mint Mrs. Monroe, mert az Viktória királynőnek hiszi magát. Szóval, a vonal eleje roppantul összetart, mint ahogy összetartunk mi is a közepén, kivéve persze Caroline Harrisont, de ott a végén Mrs. Roosevelt olyan magányos. Persze, ő igazából nincs egészen itt, hiszen még kicsattan az élettől, és a Fehér Házban lakik. – Hogy csinálja egyszerre a kettőt? – Gondolom, ugyanúgy, mint a te változataid egy ideje. Végül is belőlem három van. Itt húszéves vagyok… – Huszonkettő! Matematikus vagyok, Squaw! – Aztán ott vagyok följebb is a vonalon, amilyen hat évvel öregebb koromban voltam, Grover második beiktatásán. Mr. Cleveland igazából őt kedveli jobban, mert olyan sok bennük a közös, tudod? Az a sok-sok együtt töltött év a Fehér Házban. – Hol a harmadik? – Princetonban lakik, és nagyon, de nagyon öreg. – Akkor te nem haltál meg? – Még nem. – Mi fog történni veled, amikor végül csak meghalsz Princetonban? – Gondolom, hogy sokkal több emlékem lesz. Mindkettőnknek. Mármint a másik Francesnek is. Tudni fogjuk mindazt, amit az öreg hölgy megismert azután, hogy mi bejelentkeztünk ide. – Squaw csintalan képet vágott. – Grover azt mondja, másodszor is férjhez ment. Egy princetoni professzorhoz. Egy régészhez. Grover félvállról látszik venni a dolgot, de valójában iszonyúan féltékeny. – Squaw fölvett egy fotográfiát, amely mintha őt ábrázolta volna, középkorú, szürkébb változatban. – Ez anya. Emma Folsom. Mindenki azt hitte – őt is beleértve –, hogy Grover őt veszi feleségül. Aztán Grover közölte, hogy engem választott. Volt is belőle botrány! Egy ír komornyik limonádét és kekszet hozott. – Érdekes, hogy így is mennyire különbözünk. Egyazon személy vagyunk, mégis más emlékeink vannak úgyszólván minden közös élményünkről, például a buffalói gyermekkorról, vagy arról a napról tizenegy éves korunkban, amikor apa kiesett a bricskájából, és meghalt, és attól kezdve a társa, Mr. Cleveland viselt gondot anyára és rám – ránk. – A te… a másik Mrs. Cleveland is így csatangol összevissza? – Nem, Frankie túlságosan méltóságteljes Első Hölgy és politikus ahhoz, hogy… kalandozzék. Egy pillanatig a „galambászhéja” kongott T. fejében. Squaw mindenesetre az utolsó cseppig kihasználja az Intézet adta előnyöket, amelyek között T. galambsága volt az egyik. – Megszereztem a pénzt – mondta. – A laborra? – Squaw tudta, miben reménykedik. – Ja. Csak mindent el akarok vinni innen. – Eleged van Mr. Bentsenből? – Elegem van mindegyikből. Arra gondoltam, hogy talán Otowiba megyek, Lamy atya mellé. Ő is a helyes ösvényen jár, csak persze lemaradt, megragadt valamikor… mikor is találkoztunk vele? – Ezernyolcszáznyolcvanhatban. Azon a nyáron mentem feleségül Cleveland elnökhöz. Rögtön utána Nyugatra utaztam rokonlátogatóba, és akkor ismertelek meg téged. – Nem. Itt ismertél meg. – De ott is megismertelek, az én időmben, nem a te idődben. T. most már kezdett tisztább fogalmat alkotni arról, hogy mit látott Minkowski, mikor annyira megnőtt a sebesség, hogy két időben történő két dolog eggyé vált. T. 1939 volt. Squaw 1886. A fiú szerencséjére az, aki elkészítette a Régi Vadnyugati Kiállítást, szabad hozzáférést tett lehetővé T.-nek az 1886-os évhez, valamint Squaw-hoz, aki tulajdonképpen ide tartozott, ehhez az évhez és mindenkihez, aki meglátogatta a kiállítást. Hacsak nem szimuláció az egész a nagyközönségnek. Mert különben… – Mi történt volna, ha felgyújtottam volna a régi Santa Fét? – De nem gyújtottad. – De megtehettem volna. Lett volna nyoma az újságokban és a történelemkönyvekben? – Igazán, Boci! Ne gyerekeskedj! Ez a mi-lett-volna-ha, ez nagyon ócska játék. A szög, ami miatt ez és az elveszett. Ám ez nem működik, ha az út már ki van tűzve, az út pedig jó sok ideje ki van tűzve. Nem változtathatsz rajta. Senki se tud. Miért ilyen biztos ebben, töprengett T. A szomszédból bejött Grover Cleveland, egy rozmárbajuszú, tökéletes kocka, pont olyan széles, mint amilyen magas; narancsszín öltönyt viselt, és egy vastag könyvet hozott. – Örülök, hogy megismerhetem, Boci úrfi. Mrs. Cleveland nagy elismeréssel beszél önről. Valóban nagy elismeréssel. T. egészen megilletődött, mikor a nagy ember megrázta a kezét. – Hú! – mondta. – Még sose találkoztam elnökkel! – Nos, errefelé nehéz bármivel is találkozni elnökökön kívül. – Clevelandnek kissé savanyú volt a hangja. T.-nek az jutott eszébe, felfogja-e – Cleveland vagy valamelyikük –, hogy ők már csak egy csomó név a történelemkönyvekben? Squaw persze tudja, mi az ábra, és úgy döntött, viccnek fogja föl az egészet; azonkívül túlságosan jól szórakozik a kiállítási katonákkal és indián fiúkkal, hogy zsémbeljen. Nem csoda, ha Mrs. Harrison belesárgul az irigységbe. – Üljön le, fiam. Frank, innék egy kis whiskyt. – Miközben Squaw kitöltötte az italt, Cleveland fölmutatta a könyvet. – Allan Nevins. Olvasta? Pompás életrajzot írt rólam. Persze, bővelkedik tévedésekben, de ez természetes, ha olyasmiről írunk, ami jóval a mi időnk előtt történt. – Cleveland fölnyitotta a könyvet a címoldalon. – Ezt 1932-ben jelenttette meg… Mikor is…? Mennyivel az után, hogy beköltöztem ide? – T. libabőrös lett. Ha a lényeget nézzük, akkor ő egy csomó kísértet közé keveredett. – Te 1908-ban haltál meg, édes Grover. Megszakadt a szívem. – Squaw odaadta férjének a whiskyt. Cleveland a fiúhoz fordult. – Képzelheti, hogy mi, elnökök, meglehetős időt töltünk azzal, hogy elolvassuk a rólunk szóló legfrissebb életrajzokat. – Tudom – felelte T. – Mr. Lincoln ötödjére olvassa Carl Sandburgöt. – Hibbant – mondta Cleveland. – Sandburg vagy Lincoln elnök? – Egyik se, amennyire megítélhetem. Nem, én arra az intézeti alkalmazottra gondolok, aki a cserepekkel foglalkozik. Fel nem foghatom, miért nem bírja rá a vezetőség, hogy változtassa meg a nevét, és borotválja le a szakállát. Lincoln elnök lehetett republikánus, és kétes jogászember a vasútbárók szolgálatában, de akkor sem hasonlítható össze ezzel a kreténnel. – Uram, ön harcolt a polgárháborúban? – Nem, Boci úrfi. Két bátyám is elment a háborúba, úgyhogy nekem kellett gondoskodnom anyámról és két húgomról. Vásároltam magamnak egy helyettest százötven dollárért. Akkoriban meg lehetett tenni. – Hála az égnek! – Squaw szeretettel pillantott a férjére. – Groverből azért lett olyan nagy elnök, mert nem tartozott azokhoz a rémes tábornokokhoz, akik Mr. Lincolnt követték, és gazemberek voltak az utolsó szálig! – Nem mind, kedvesem. – Cleveland jóindulatú embernek látszott. – Sokat találkozik velük, uram? Mármint a többi elnökkel? A nevető Squaw válaszolt a férje helyett: – Sose találkoznak, legfeljebb véletlenül… – Ez nem egészen igaz, Frank. Washington tábornok és Jemmy Madison sülve-főve együtt van. Azután ott vannak a különleges tanácskozások. – Minden sátoros ünnepen – mondta Squaw. Cleveland elnök letette üres poharát, és fölemelte a könyvet. – Ezt meg kell mutatnom Franknek. Mármint a másik Franknek. – Kuncogott. – Nevins professzor a bunyani „Igazság Bajnokának” nevez, aki átkerült a tizenkilencedik századba. – Megcsókolta Squaw arcát. – A másik házban vacsorázom. Ma már nem is értem, miért voltunk olyan szigorúak azokhoz a szegény mormonokhoz a sok feleségükkel. – Elindult fölfelé a vonalon. T. szeme kerekre nyílt. – Két háza van és két felesége! Irigykedhet a többi elnök! – A két házat igen. Az a középszerű Ben Harrison legalábbis irigykedik. Belepusztul, hogy két Cleveland-ház között kell laknia. Másrészt valamennyi nős elnöknek, aki két hivatali időt húzott le, két felesége van, minden beiktatási gálaruhára egy. Ám nekik csak az egy ház jár, ahol folyamatosan szolgáltak, négyéves megszakítás nélkül. – Úgyhogy mindegyiknek van egy fiatalabb és egy öregebb modellje ugyanabból a feleségből? T. ezt már sokallta – mint a három nagynénit a K. utcában. – Nem mindig. Szegény Mr. Wilsonnak két felesége volt. A második még él, de ha csatlakozik hozzánk – előbb le kell adnia a ruháját a kiállításra –, akkor jaj lesz a férjnek. Mert látod, az első Mrs. Wilson, aki a Fehér Házban halt meg, olyan jó lélek volt, mint a meleg málé, a numero kettő viszont egy hárpia. Alig várom, hogy vizitelhessek kettejüknél! – Tehát az Első Hölgyek szoktak találkozni? – Ó, igen. Mi nem olyanok vagyunk, mint a fiúk, akik borzasztó ügyet csinálnak belőle, ki kicsoda, és kinek van a legjobb életrajza. – Squaw édesen mosolygott. – Meg kell mondanom, Grovert egy örökkévalóság óta nem láttam ilyen rózsás hangulatban, mint most – Mr. Nevinstől. T. levette a zongoráról a Szabadságszobor modelljét. – Ezt – mondta Squaw – 1886 januárjában állították föl a New York-i öbölben, rögtön azután, hogy visszajöttem Santa Féből. Nagyon franciás, ugye? – Ott, ugye, mindenki ismer téged? – T.-nek támadt egy hirtelen ötlete. – Általában inkognitóban közlekedem, de igen, feltételezem, hogy ismernek, mert ha egyedül utazom, el kell kísértetni magamat Tommal, vagy valamelyik másik katonával. Gyere lefeküdni. Squaw kézen fogta T.-t, keresztülvezette az elnök könyvtárán, majd onnan egy hálószobába, amelyből a Fehér Ház déli pázsitja látszott, abban az alakjában, amilyen 1886-ban volt. – És ha Mr. Cleveland visszajön? – izgult T. – Nem jön. Velem lesz – mármint a másik énemmel, a másik házban. De akkor se érdekelné, ha visszajönne. Ez az egyik előnye annak, ha az ember… – Squaw kilépett a ruhájából. – Halott? – T. kigombolta az ingét. – Kiállítási tárgy. Így tapintatosabb. Végül is, pezseg bennünk az élet, ha nem vagyunk kiállítva. – Megfogta T. kezét. – Igen, segítek elköltöztetni a laboratóriumodat a mesára. ? ? ? Bentsennek nem tetszett. – Nem értem, miért akar elköltözni, amikor itt megvan minden, amire szüksége lehet! – Ám T. holmija úgy telezsúfolta a kis laboratóriumot, hogy ládára kellett ülniük. – Asztmás vagyok – mondta T. – Új-Mexikóban csodálatos a levegő… – Hogy lehetne? Az is csak olyan kiállítás, mint a többi. Ott is ugyanolyan légkondicionálás van, mint itt. – Nem. Az a hely, az valódi. – Magának – mondta Bentsen talányosan, majd még több helyet ajánlott fel a központi laborban, de T. határozottan elutasította. Mivel T. nem vágyott vissza a Hadtörténeti Kiállításra – még mindig kilelte a hideg a hát nélküli fiútól –, Squaw vállalta, hogy elhozza neki Tomot és még két katonát, akik segítenek felpakolni a berendezést a vonatra, amely a Vasúttörténet Kiállításról indult az Indián Területekre. T. már beszélt Lamy atyával a monitoron át. A pap el volt ragadtatva, hogy T. lesz a szomszédja. – Használhatja a régi templomot – mondta. – Velem szemben van, az út másik oldalán. Továbbá van néhány érdekes hírem a maga számára. Két éjszakával később T. és Squaw, aki nagyon csinos volt utazó ruhájában, és minden ízében az ország Első Hölgyének látszott lenni, felszálltak az elnöki lakosztályba egy nyugat felé tartó vonaton, amely előbb-utóbb rá fog térni az Atchison, Topeka és Santa Fé vonalra. Tucatnyi tagbaszakadt vasúti tisztviselő köszöntötte őket, valamennyien selyem cilinderben. A vagonban piros plüss és aranyfüst volt minden. Kristálycsillárok világítottak a szalonban, a hálószobákban, a tornácon, és a fürdőszobában, ahol hatalmas márvány kád állt. – Az elnök mindig így utazik? – T. le volt nyűgözve. – Grover sose utazik így. Utálja a vasutat. Azt mondja, hogy minden korrupciónak az a forrása. De én nem vagyok ilyen fennkölt. A hivatalos személyek kellemes utat kívántak Mrs. Clevelandnek, aztán tisztelettudóan visszahúzódtak. Egy fekete vonatkísérő kávét szervírozott. T. csak akkor vette észre, hogy a vonat elhagyta a kiállítást, amikor a vagont megtöltötte a nappali fény. Szeretkezés és a látnivalók megtekintése között gyorsan elrepült a hosszú utazás. A tizenkilencedik század végének Amerikája ugyancsak üres hely volt. Csak a nagy városokban lehetett villany- vagy telefonvezetéket látni, ott viszont mindent beszőttek a gubancos drótok. – Mikor találták föl a telefont? – T. hátradőlt egy forgószékben, és a mahagóni ablakpárkányra pakolta nagy lábát. – Úgy rémlik, nagyjából tíz éve. Az én gyerekkoromban még biztosan nem létezett. Még ma is látjuk hébe-hóba Mr. Bellt. Ha jól belegondolok, Grover segített neki, hogy megkaphassa az amerikai állampolgárságot. Skóciai származású, de Washingtonban lakik – illetve lakott, ahogy te mondanád –, mert a Smithson egyik kurátora. Ebédnél, a hintázó étkezőkocsiban azt mondta Squaw: – Ha már a telefonnál tartunk, amikor a múltkor este elmentél a házból, meglátogattam Mrs. Franklin Rooseveltet. Ő mindig egy kicsit félszeg velünk, mivel nemcsak hogy él, mint közülünk egy maroknyian, de az egyetlenként még mindig a Fehér Házban lakik. Nos, nem is lehetett volna kedvesebb, holott önmagával beszélt a Fehér Házban, de nagyon elkomorodott, miután letette a telefont. „Magammal beszéltem, Frankie.” Mindig a becenevemen szólít. Gondolom azért, mert olyan fiatal vagyok. Továbbá Grover volt az első elnök, akivel a férje találkozott. Franklin akkor még csak fiú volt, és azt meséli, hogy Grover azt mondta: „Fiatalember, kérve kérem, a saját érdekében, sose legyen elnök!” Persze Grover tagadja az egészet, ő csak nem fog emlékezni ilyen földhöz ragadt dologra. Hol tartottam? – Komorság. Telefon. Mrs. Roosevelt – felelte T., marhasülttel teli szájjal. – Ó, igen. Azt pletykálják, hogy a németek és az oroszok, hogy is hívják és hogy is hívják… – Hitler és Sztálin. – Szövetséget kötnek, és ha megteszik, akkor vége Franciaországnak és Angliának. Mintha a mi időnkben, arra… – Egy kisvárosra mutatott, amelyben égett a templom, és a lóvontatta tűzoltókocsi vízzel öntözte a lángokat, és az izgatott bámészkodókat. – A mi időnkben ez volt a gond, ha kigyulladt a templom. Anglia és Franciaország túl messze volt. Most azt akarják, hogy menjünk át, és mi segítsünk nekik, hogy megvívhassák a háborúikat. Skandalum! Grover tombolt, mikor először hallottunk a világháborúról, és gondolhatod, hogy mindennek elmondta Mr. Wilsont, amikor ő is ide került a végén. Máig emlékszem, mikor mondta, hogy a háború, amelyet Mr. Wilson kényszerített a németekre, húsz év múlva kirobbantja a következő háborút. És most itt is van, menetrend szerint! Wilson. Woodrow Wilson. Mivel akkor és ott kezdődött minden, nem lehetséges, hogy ott kellene csirájában elfojtani az új háborút? Nem lenne első háború, nem lenne második. De hol a keresztút az időben, és hol a csíra, amelyet elfojtson? ? ? ? T. és Squaw emlékezetes éjszakát töltöttek a La Fonda Szállodában, ám a következő napon el kellett válniuk. – Én a magam idejében vagyok itt – magyarázta a nő –, és fel kell avatnom egy hidat, vagy talán egy folyót, ha elég víz lesz benne. Úgyhogy menj csak a fiúkkal a mesára. Majd megpróbálok utánatok menni. Tom és polgárháborús segítői, Észak és Dél két társzekeret töltöttek meg a felszerelésekkel. T. megnyugtatta a hüledező kocsisokat, hogy ezek mezőgazdasági gépek. A városon kívül Tom, Észak és Dél levetették az ingüket, hogy bámuljanak. – Azon a buta kiállításon sose látunk napot – mondta Dél, egy hosszú hajú, nehézkes, atlantai fiatalember, aki az ostrom idején halt meg. T. borzasztóan szerette volna tudni, milyen lehet az egyik pillanatban élni, a másikban kiállítási tárgynak lenni, ám a fiúk rendkívül szófukarok lettek, ha szóba került a véres halál. Annál kevésbé viselkedtek szégyellősen, amikor a jeges forrásban kellett úszkálni, az Otowi mesa tövében. Dél kezdett el morfondírozni, hogy lesz-e idejük – és alkalmuk – lányokkal találkozni ezen az utazáson. Dél bal mellbimbója fölött két szabályos lyuk sötétlett, Északnak forradás húzódott a köldökétől az ágyékáig. – Épp hogy elkerülte a családi ékszereket – mondta, miközben kiemelkedett a forrásból. – Meddig lesz még szüksége ránk, kapitány? T.-nek tetszett, hogy kapitánynak szólítják, ám a halálos sebek látványa egyáltalán nem lelkesítette, hogy komolyan eljátssza a katonát. Rákényszerül vajon valaha? – Hozzál ki innen! – hallotta kiállított énjének suttogását. – Csak pár napig, amíg felszereljük a dolgokat. – Pazar! – örült Tom. – Akkor lesz időnk! – A többiekhez fordult, akik a sziklákon szárítkoztak. – Sok lány van ám Otowiban! – Ki áll a helyükre a kiállításon? – T. most már gyűjtött a kirakósához mindent, aminek köze lehetett az időfaktorhoz. – Mi – felelte Dél. – De hát maguk itt vagytok! – Ott is vagyunk – magyarázta Tom. – Akár egy évig is maradhatunk idefent, de mikor ismét szolgálatra jelentkezünk, pont olyan lesz minden, mint mikor otthagytuk. Ne kérdezze, hogyan csinálják. Bár én lennék képes rá, gondolta T. „Vetélytársa” valamilyen módon máris a sebességet használja arra, hogy ide-oda röptesse ezeket a fiúkat – valamint őt és Squaw-t – a Smithson időkoordinátái között, miközben ugyanakkor továbbra is megtalálhatók más pontokon. Kérdés: a Smithsonon kívül is ugyanilyen képlékeny a valóságos idő? Kint van egy T. hasonmás egy új-angliai nyári táborban, miközben maga T. az 1886-os Új-Mexikóban rendez be egy laboratóriumot. Csakhogy a táborozó T. valóságos T.-e, vagy csak egyfajta – na jó, bábu? A fiúk most a szexet emlegették, de jóval udvariasabb, ódonabb modorban, mint az 1939-es fiúk a kollégiumi hálóban. – Akkor mi lesz – kérdezte T. –, ha valamelyikük teherbe ejt itt egy lányt? – Hát, gondolom – mondta Észak, töprengve próbálgatva a testi kapcsolatot 1864 és 1886 között –, vagy megszüli a gyereket, vagy anyarozst eszik, ahogy otthon csinálták Nashuában, hogy idejekorán megszabaduljon tőle. – De ha gyerek születik, akkor az teljesen aszinkronban lesz a korával. – Nekem ez túlságosan tekervényes, kapitány – mondta Dél. – De úgy vélem, ha itt születne, akkor ide is tartozna, akármilyen régen halott is a papája. Tom a homlokát ráncolta. – Az egyik hölgytől hallottam, hogy mi „biztonságosak” vagyunk, ezzel a szóval mondta, mert olyanok leszünk, mint az öszvérek, mihelyt megölnek minket. Szépen végig tudjuk csinálni, de nem lesz eredménye. – Miféle hölgy? – érdeklődött T. – Ejnye, Tom, fogjad már be! Nem illendő ilyenről beszélni! – Délnek még a melle is elvörösödött. Észak nevetett. – Nincs itt min szégyenkezni. Évekkel ezelőtt egy csoport a kiállításból alakított egy kísérőszolgálatot, tudja, hogy gondot viseljünk az Első Hölgyekre, Barbara Fritchie-re, Betsy Rossra meg a többi delnőre, akik szem előtt vannak. Végül is az asszonyoknak ugyanúgy vannak szükségleteik, mint a férfiaknak, és mi, a díszítésen felül, épp ezért vagyunk. Ehhez fogható furcsasággal T. még a trágár képregényekben sem találkozott, amelyeket kézről-kézre adtak a hálóban. – Úgy érti, hogy fizetnek maguknak? – Nos – magyarázta Észak –, bizonyosan számláznánk, ha pénzgazdaságban élnénk, mivel azonban alapjában véve bábuk vagyunk, azt tesszük, amit mondanak, és hébe-hóba leesik egy jó trakta, főleg Dolley Madisonnál. Ilyen öreg hölgyhöz képest igazán szórakoztató. T. a feszengő Tomhoz fordult. – Frankie… Mrs. Cleveland is használja a szolgálatot? Dél a lázadók csataüvöltését hallatta. – Bár használná! Az összes legény meg van veszve Frankie-ért, de ő csak beállít, és kiszemeli, akire kedve szottyan. Egy időben az ingyánokért volt oda. Meg az öreg Tom is a kedvére teszen… – Elég! – Tom gombolni kezdte a zubbonyát. T. észbe kapott, hogy itt ő a kapitány. Gyorsan felöltözött, majd fölpattant az első társzekér ülésére. Tom T. mellé telepedett. A két másik fiú a másik társzekér bakján foglalt helyet. – Mrs. Washington is? – Nem bírta elképzelni azt a méltóságteljes öreg dámát meztelenül, úgy meg pláne nem, amikor egy katona „teszen a kedvére.” Tom kacagott. – Nem! Ahhoz ő túlságosan kevély és fenséges. Vannak, akik nagyon mérsékelten csintalankodnak. Persze maga sokkal öregebbnek látja őket, mint mi. Valamennyien annyi idősek, mint mikor először költöztek be a Fehér Házba – harmincasok, esetleg negyvenesek… – És az elnökök? Ők mit csinálnak? Tom elvörösödött. – Nos, van kettő, akik elég rendszeresen igénybe veszik a kísérő szolgálatot… Ezúttal T. vörösödött el. – Nem, én a lányokra értettem. – Ah! – Tom megkönnyebbült. – A kiállítások tele vannak lányokkal! Korai amerikai lányokkal. Indián lányokkal. Fekete rabszolgalányokkal. Az eszkimókat nagyon jóvérűnek tartják. És természetesen nekik nagyon hízeleg a gondolat, hogy egy elnökkel – bármilyen elnökkel – járhatnak! T. századjára töprengett el azon, hogy ki is irányítja ezt a Smithson Intézet néven ismert szövevényes rendszert? 5. Négy vadnyugati kiállítási napot vett igénybe, hogy berendezzék T. laboratóriumát Lamy atyával szemközt, egy romos vályogtemplomban. A fiúk meglepő ügyességgel bántak a modern felszerelésekkel, és majdnem olyan jól értették, mint T., hogy milyen elv alapján működnek a dinamók, amelyek ellátják energiával a labort. – Viszont – mutatott rá Tom – éjszakánként rendszeres nálunk a tapasztalatcsere. Valahányszor új fiú érkezik, mint például négy éve a zöld tengerész, kikérdezzük a legfrissebb fegyverekről és szerkentyűkről. Valamilyen okból a polgárháborús fiúk értenek a legjobban a gépekhez. Ezért is hoztam kettőt. Mellesleg a többség igazán fürge eszű, kivéve a függetlenségi háborús fiúkat, mert azok olyan buták, mint a csizmatalp! Ha leszállt az este, a három katona elindult az otowi csapszékbe, míg T. és Lamy atya a paplakban vacsorázott. T.-nek a feketebabbal kevert rizs volt a kedvence. Bizonyos értelemben mindketten a negyedik dimenzióban dolgoztak, ám mivel egyikük sem értette a másikat, T. máris azt tervezte, hogy teljes letapogatást hajt végre Lamy atya fényhúrjain, amelyekben egy apró szakaszt foglal el a földi téridő. – Ha izolálhatnám azt, amelyiknek a mi földi időnkhöz van köze, akkor visszamehetnék – vagy előre – és változtathatnék! – Különös – jegyezte meg Lamy atya, akinek szeme se rebbent a csípős pirospaprikától –, én csak előre akarok nézni, míg maga csak vissza akar menni. T. nem volt hajlandó kiadni a játékstratégiáját. – Én arra számítok, hogy a múltban találok egy fordulópontot, amely – öhm – korrigálható lenne. Abban az esetben ideiglenes lesz mindenféle múlt, amit ön megláthat. – Olyan messzire akarok látni, amennyire csak tudok. – Lamy atya nem figyelt a fiúra. – Tudni akarom a történet végét. A kerubokat. A szeráfokat. A Nagy Trombitaszót… – Mindenképpen véget ér. – T. mindig elkomorodott, ha arra gondolt, aminek bekövetkeztét bizonyosra vette, még ha semmi más nem is támasztja alá, mint a Pennsylvania sugárút felvétele, amely talán csak egyfajta mozi. – Ha véget ér, akkor kétlem, hogy képesek lennénk beszámolni róla. – Lamy atya feketekávét ivott. A távolban Sangre de Cristo hegyei rózsállottak az alkonyaiban. – Továbbá abban is kételkedem – noha természetesen sok szerencsét kívánok önnek –, miszerint létezne földi vagy égi – keresztet vetett – módja annak, hogy beleszólhassunk az időbe. Végül is, Isten csupán ezt az egy időt alkotta. – Elég fura eredményekkel. – T.-t nem érdekelte a vallás, amiből dr. Lucas megtanította a katekizmusra. – Mondjuk inkább, hogy obskúrus eredményei is vannak, akárcsak a tudománynak. Majd mintegy utólagos meggondolásból Isten előállt velünk, hogy elvégezze a finombehangolást a produkción. T. témát változtatott. – Vannak egy csomóan a Smithsonban, akik állandóan célozgatnak arra, hogy egyszer már történt beavatkozás, de nekem senki sem akarja elárulni, hogy mi, vagy hogyan történt. Lamy atya félrehajtotta a fejét, és a homlokát ráncolta, majd odament az ajtó melletti falba épített, apró kapcsolótáblához, és bekapcsolt egy készüléket, amely halk dongással töltötte meg a szobát. – Elektronikai úton lehallgatnak bennünket – mondta. – Az igazgatóság mindenkiről szereti tudni, mit beszél. De az én úgynevezett dongókolibrimtől senki sem értheti egy szavunkat sem. – Az igazgatóság? – A Kastély alagsorában. Van ott egy olyan szentélyféléje Smithson doktornak, ott ülésezik az igazgatótanács. Senki se nagyon tudja, mi folyik ott, mert ők megmaradnak maguknak, mi pedig ugyancsak nem zavarjuk őket. No szóval, az 1865-ös tűz után… – Miféle tűz után? – Kigyulladt a Kastély, megsemmisült dr. Smithson ásványgyűjteményének nagy része, és rengeteg írása is – feljegyzések a természeti jelenségekről, a vegytanról, mindenféléről. Smithson doktor univerzális tudós volt, aki egy vagyont hagyott az Egyesült Államokra, noha sohasem tette be a lábát az országba. Feltételezem, azért szerette a köztársaságokat, mert jómaga egy angol herceg törvénytelen fia volt… – Az alagsorban van eltemetve? – Így szól a legenda – kuncogott Lamy atya. – Valójában senki sincs ott eltemetve, amennyire tudom. Valamiképp röviddel azután keletkezett a tűz, hogy Lincoln elnököt lelőtték, és dr. Smithson egyik munkatársának – az általános vélekedés szerint futóbolond volt – a lángba borult ásványok és kutatási anyagok zűrzavarában sikerült annyira megnövelnie a sebességet, hogy – ki tudja, milyen módon?, nem hagyott hátra feljegyzéseket – képes volt visszajuttatni magát a Ford Színházba, egy pillanattal az előtt, hogy a golyó eltalálta Lincoln elnök fejét. Csakhogy félresikeredett a dolog. Ez a munkatárs meg akarta menteni az elnököt, át akarta menekíteni 1865 nagypéntekjéből ugyanazon év júniusába, a Smithsonba, hogy Lincoln zavartalanul folytathassa második hivatali idejét. Ám abban a pillanatban, amikor átrántotta az elnököt a saját téridejébe, becsapódott, de nem hatolt be a golyó! Így tehát végső soron kapott – végső soron kaptunk – egy súlyos agyrázkódást szenvedett Abraham Lincolnt, egy meggárgyult változatot… – Aki a cserepek felelőse. – T. egész idő alatt gyanította, hogy Mr. Lincoln azonos az eredeti Lincoln elnökkel. – Valamint a kreatív könyvelésé. Mindenesetre fajunk történetében ez volt az egyetlen beavatkozás, leszámítva ama csodás pillanatot, amikor Isten feltámasztotta egyszülött Fiát… Éjszaka a rozzant vályogtemplom végébe állított ágyon T. szeretkezett a frissen befutott Squaw-val; utána a nő megjegyezte fésülködés közben: – Ha mi ketten Grover második hivatali idejében megfékezhettük volna a gazdasági válságot, akkor harmadszor is megpályázhatta volna az elnökséget, mint Roosevelt fogja jövőre. T. letörölgette a testéről az izzadságot. Szokatlanul meleg volt az éjszaka. A csorba hold jeges ezüst fénnyel öntötte el őket a vályogfal repedésén át. – Mit gondolsz, én megfékezhetném a gazdasági válságot, ha vissza tudnék menni? – Ha Grover nem tudta, holott ő ott volt, akkor nem hiszem, hogy lenne, aki tudná. Persze Harrison az igazi gazember… Boci! Squaw szeme olyan volt a holdfényben, akár a csiszolt ezüst. – Hogyan? – Miért érdekel téged ennyire ez a dolog? T. nem tudta, miért olyan mindig a hangja, mint Charlie McCarthy hasbeszélő babájának, vagy talán egy papagájnak, valahányszor azt mondja: – Ennek a háborúnak nem szabad bekövetkeznie. – Mit tudsz te erről a háborúról, amit senki más nem tud? – Sok mindent – annyit, ami a kvantumfizikából megtudható. De én azt is tudom, amiről Oppenheimer doktor csak gondolja, hogy tudja. Az atomfegyverek előbb-utóbb – nekünk inkább előbb – ki fogják irtani az emberiséget. – Valaminek ki kell – mondta Squaw közönyösen. – Noha én kétlem, hogy olyan hamar sor kerülne rá. Bárhogy álljon a dolog, ma már mindent feltaláltak, és amit feltalálnak, azt fel is használják. – De ki lehet módolni – a múlt valamely pontján –, hogy ne mindent találjanak fel! – Megölöd Einsteint, mikor megy az iskolába? Boci, te még nálam is jobban tudod, hogy Einstein ötletei elég régóta lógtak a levegőben. – Tudom – felelte T. komoran. – A tudomány útját nem lehet megváltoztatni. Én legalábbis nem tudom. De úgy gondolom, hogy a második világháborút megakadályozhatom. – Hogyan? – Találd ki, mert úgyse mondom meg. – Bűbájos vagy! Miért éppen ezt ellenzed mindama háborúk közül, amelyekbe belegabalyodtunk? – Mert ebben fognak megölni. Mint Tomot Buena Vistánál. Squaw átölelte. ? ? ? A két összecsúszott július, az 1886-os és az 1939-es túlnyomó részében T. a laboratóriumában dolgozott, ahol Lamy atya volt egyetlen társasága, és néha segítőtársa. T.-t valóságos tűzbe hozta a húrelmélet, amely minden anyagot magában foglal, közte az „életet”, ahogyan ezt értik a Smithsonban és a föld egyéb laikus köreiben, meg még ki tudja, hány és hány, egyelőre felderítetlen bolygón a párhuzamos világegyetemekben. Bombazáporként zúdult rá az élet mindenütt jelen való hemzsegése. Amikor kivetített képletei képeket vagy akár csak piktogramokat teremtettek, a kinti hidegben a tüzesen fortyogó élet rohant megszámlálhatatlan változatban valamely ismeretlen központból valahová… A Tejút, T. itthoni galaxisa egyre jobban hasonlított a tér semmi esetre sem üres ölébe lövellő spermára. Most már tisztán látta, hogy semminek sincs kezdete vagy vége; nincs más, csak a hőség és a hideg, a teremtés – vagy a kihunyás – örök ismétlődése, az átváltozás, a metamorfózis. – Nincsen semmi – közölte Lamy atyával a missziós templom laboratóriumában. – Kellett lennie, amikor Isten… T. összeráncolta a szemöldökét; úgy egyeztek meg, hogy Lamy atya megtartja magának égisten-vélekedéseit, mivel sem a tudomány, sem a józan ész nem igazolhatja a semmiből születő semmi fogalmát. A valaminek a valamiből kell jönnie, és a szóban forgó mi ebben az esetben az örökkévalóság, T. elgondolásában a nyughatatlanul izgő-mozgó por határtalan felhője. Amikor először akart elmélkedni a teremtés fogalmáról, azonnal megértette, hogy az emberi agy, felépítése folytán, egyszerűen képtelen felfogni az egészet. Mivel mi elkezdődünk és abbamaradunk, a kozmosztól is elvárjuk, hogy kezdete és vége legyen. De azt is látta, miként bénítják a tulajdon okoskodását a két féltekéjű agy beépített korlátai, a tudat mániákus csüggése a kezdeteken és végeken, holott a természet természete a változás. Ám amint azt érezte, hogy most mindjárt megragadhatja az egészet, összeomlott minden, amit látott és érzékelt. Kezdhette elölről. – A rossz kérdéseket tesszük fel. – T. megnyomta a gombot, és lehívta a fényhúrt, amelyre gyöngyként volt ráfűzve apró bolygójuk rövid élete. – És ezért van, hogy folyton rossz választ kapunk. – Volt egy ember, a Szűztől született… – Lamy atya nem adta fel. T. ugyanolyan makacs és bosszús volt. – Magánál Freeman püspöknél konfirmáltam a székesegyházban, és már akkor tudtam, hogy ez a sztori nemcsak használhatatlan, de ráadásul abból a célból találták ki – csak a maga istene tudja, ki vagy mi vagy miért –, nehogy rátaláljunk arra, amit valóban tudnunk szükséges. – Talán nem is szükséges tudnunk a dolgokat, amelyekről azt gondolja, hogy maga – pillanatnyilag – tudni akarja őket. – Lamy atya jó haver volt, de a vallása túlnyomórészt használhatatlanná tette tudósnak. Neki előre megválaszolták az alapkérdéseket; kész csoda, hogy – talán akkor szundikált a hite? – sikerült belebotlania ezekbe a húrokba, amelyeket nem említ a Teremtés könyve. De mivel az atya nem tudott mit kezdeni a húrokkal, T.-re várt a feladat, legalábbis a jelenben, hogy annyit hozzon ki ebből az őrjítő egyszeri pillantásból, amennyit csak el tud képzelni korlátolt, bár nem teljesen szemellenzős agyával. T. ivott egy 1886-os Coca-Colát, amely Squaw szerint még tartalmazta a kokain alkaloidáját, azután lehívta a képernyőre a húrjukat, először felülről lefelé, aztán jobbról balra. Az emberi faj rendkívül csekély részt foglalt el az egészben, amelyet T. fénylő ívvé zsugorított a monitoron. Az egyik végén digitálisan bejelölte az első előembereket, akiket egyre nagyobb és egyre ragyogóbb városok követtek; sorra fellobbantak és kihunytak a görbületen. T. maximális teljesítményre kapcsolt. A fekete alapon megjelent az egész fényhúr, csak ami kanyar volt, abból kör lett. – Nézze! – ujjongott T. – A kígyó a farkába harap! Ez igazolja Einstein térgörbületét… Lamy atya feszengett. – Az indiánoknak van egy effajta teremtésmítosza… – Biztosra veszem, hogy le tudja beszélni róla őket. – T. élvezte, ha kifigurázhatja Lamy atyát. Kicsit olyan volt, mint a reménytelenül tudománytalan Mr. Sofield. – Végül is ez csak feltételezés – mutatott a képernyőre Lamy atya. – Nem – mondta T. – Ez a valóság. Csak az a kérdés, hogy megérthetjük-e valaha. – Vagy használhatjuk-e, gondolta sötéten. Másnap T. bezárta a laboratóriumát. Squaw Santa Fébe utazott, egy készülő esküvőre. T. úgy döntött, hogy gondolkozni fog. Ez úgy megy a legjobban, ha hosszú sétát tesz a mesán. Száraz hőség. Jeges kék ég. Zsályaszag. Borókaillat. Tudta, hogy közel jár valamihez. Itt van az orra előtt a nyilvánvaló, csak ő még nem látja. Probléma: először is, változást kell előidézni a múltban. Az óriásira nagyított fényhúron a téridő bármelyik pillanata bejelölhető. Egyszer már kitalált Oppenheimer doktornak egy teorémát, nehogy a felrobbanó atom véletlenszerű robbanásokat idézzen elő más atomokban; ez a teoréma megfelelő módosításokkal elegendő sebességet kölcsönöz az előre-hátra történő időutazáshoz; amint betájolta a kívánt téridőt, képes lesz ráállítani magát a lokalizált téridő pontban tartózkodó személyek sebességére egy korlátozott időszakaszban – a korlátot a gerjeszthető energia mennyisége jelenti, amely elegendő sebességgel ruházza föl T.-t, hogy megtehesse, amit tennie kell, majd visszatérhessen a hazai téridőbe. Második probléma: melyik történelmi eseményt kell befolyásolnia, amivel megakadályozhatja, hogy az Egyesült Államok beleugorjon az immár folytatással fenyegető első világháborúba? Cleveland elnök megígérte, hogy gondolkozik a kérdésen. – Azt hiszem, azonosítani tudom a vétkest. – Ezt mondta. Teoretizálás közben T. megbotlott egy kerek pueblo építmény romjaiban, és káromkodva elhasalt egy gyalogfenyőn. Korhű kosztümöt viselő, koros ember segítette talpra. – Bocs. – T. a nadrágjába dörgölte a kezét. – Nem kétséges, hogy ön valamely nagy horderejű kérdésen bölcselkedett, amelynek az időhöz van köze. – Az ember mindentudó pillantást vetett T.-re. – Hát igen, uram, azt tettem. Maga ismer engem? Az ember bólintott. – Természetesen valamennyien ismerjük – vagyis tudok önről. Spencer Fullerton Baird vagyok. Kezet ráztak. T. értetlenkedőnek látszhatott, mert az öregember elnevette magát. – A Smithson titkára vagyok. Mármint most. Továbbá az Egyesült Államok Halászati és Horgászati Kormánybiztosa is vagyok. – Hát errefelé nincs valami sok hal. – Van némely kellemes pisztrángos patak. Bár engem főleg a madarak és a kígyók érdekelnek. – Mr. Baird letelepedett az alacsony vályogfalra, és intett T.-nek, hogy üljön mellé. – Kötelességem erre a vidékre szólított, és úgy gondoltam, vigyázok önre. – De maga 1886-os, nem? – Pontosan. Ön pedig fél évszázaddal előttem jár, de a Smithsonnak mindig megvolt a maga sajátos kalendáriuma, tudja, hogy lépést tartsunk a jelen vagy leendő eseményekkel. Eredetileg dr. Smithson ötlete volt. Bár igen kezdetleges szinten, mindazonáltal mégis van egy nagyon általános elképzelésünk arról, hogy mi lesz, ami lesz. Az ön érvei nyilvánvalóan rendkívül jelentőséggel bírnak számunkra. – Mr. Baird egy termetes csörgőkígyóra mutatott, amely egy napsütötte sziklán aludt. – Az a kígyó, egy igen szép Charina bottea, azon a sziklán pihen, amelyen egyszer majd felépül a Los Alamos-i Tanyasi Fiúiskola úgynevezett Nagy Háza… – Tudom – felelte T. – Egy barátom most is ide jár. Mármint 1939-ben. Utálja. – Nos, amennyiben kapcsolatba lépnek, közölje a barátjával, hogy az iskola 1940-re eltűnik. A kormány kisajátítja, és ott építik majd meg az atombombát, ahol azok a jegenyefák vannak. – Mr. Baird a homlokát ráncolta. – Ám innentől kezdve kissé zavaros a kalendáriumunk. – Mert valaki átrendezi az események sorozatát. Mr. Baird mosolygott. – Ön nagyon eszes fiatalember. De talán… – Én vagyok? – tapogatózott T. – Talán én vagyok, aki megpróbál változtatni az eseményeken, hogy elejét vegye a háborúnak. – Ha ön az, akkor kicsit későn kezdett hozzá. – A valós időben – így T. – nincs későn és nincs korán. – Igaz. – Nézze, Mr. Baird, mást se hallok, mint hogy nem lehet visszamenni a múltba, és megváltoztatni az eseményeket. Maga mégis itt van, a saját idejében, és találkozik velem, aki visszajöttem, és elméletileg felrobbanthatnám Los Alamost… – Nem, nem! – tiltakozott Mr. Baird. – Technikailag ez nem 1886, hanem egy kiállítás. Csak olyannak látszik, mint az igazi. Az újjáteremtés mestermunkája, ha gratulálhatok követőimnek. Ön tökéletesen valóságosnak látszik, noha még a szülei sem születhettek meg… – Oké, szóval ez egy film. Akkor ebben a filmben a cserepes kurátort, egy bizonyos Abraham Lincolnt kirángatták a Ford Színházból, pont mielőtt a fejébe fúródott a golyó… – Pont mikor eltalálta a golyó, de mielőtt behatolt volna a koponyába. Tisztára gyagya lett, fájdalommal kell közölnöm. Annyira reménykedtünk, hogy leszolgálhatja a második hivatali időt, ámde… T.-t nem érdekelte az 1865-ös politika. – Lényeg, hogy valaki beavatkozott az időbe, és kihozta az elnököt, bár kissé megkésve, úgyhogy… – Az eszközök, amelyeket használtam – igen, én vagyok a bűnös –, roppant kezdetlegesek voltak, és kevesebb közük volt az időhöz, mint a térhez. A merényletet követő napon sikerült pontosan megtudnunk – mi legalábbis ezt gondoltuk –, hogy mit tett Booth, a gyilkos. Tehát beavatkoztam, Joseph Henry segítségével, aki előttem volt titkár a Smithsonban. Épp csak hogy át bírtunk látogatni a tegnapba, bizonyos primitív törvények folytán, amelyek ma már nem érvényesek. Ismernünk kellett a pillanatot is, amelyben Booth elsütötte a pisztolyt. Fájdalom, a sajtó félreértelmezett mindent. Vagyis mikor az elnöki páholyba érkeztünk, a közönség éppen nevetett… egy borzalmas darabot adtak, amelyet alig egy-két napja láttam magam is… Fájdalom, Booth előttünk haladt, ahelyett, hogy a másik oldalról került volna. Koordinátáink a páholy bejáratához vezettek, így alig két-három méterre jártunk az elnök székétől, amikor… Ó, lidércnyomásos volt! Átbotlottam Mrs. Lincolnon, aki sikoltott. A pisztoly ugyanakkor sült el, amikor kirántottam az elnököt a székből. Azután Mr. Henry áttaszította Booth-t a páholy peremén, aki eltörte a bokáját a színpadon. Addigra mi már átszáguldottunk a holnapba azzal, akit Mr. Lincolnnak gondoltunk, de az már nem volt ő. A távolban a csörgőkígyó ide-oda imbolygott a sziklán. – Akkor ki volt? – Többszörös énjeink vannak. Ön már nem az, akivel néhány perce találkoztam, mint ahogy én sem az vagyok, aki voltam. – Mint a változataim a Kastélyban? – Bizonyos értelemben. Ám az egy ostoba trükk volt, ha fogalmazhatok így – mondta helytelenítően Mr. Baird. – Nos tehát, a Mr. Lincoln, akit megkerítettünk, az volt, akit tarkón talált, de még nem ölt meg a golyó. Akkor – és most – már nemigen volt senki. Jó szeme van a kerámiához, szeret olvasni Mr. Lincolnról, és mivel ösztönös adottsága van az igazgatáshoz – majdnem öt háborús éven át volt elnök –, az Intézet megtartja, miközben a valóságos, a végleges Abraham Lincoln egy springfieldi kriptában található – és egy másik univerzumban, természetesen. A csörgőkígyó eltűnt egy homokos üregben. – Hogyhogy Lincoln életben maradt ennyi éven át? – Nem maradt. Attól tartok, hogy egy ideje már csak bábu. Így tehát – Mr. Baird cinkos pillantást vetett T.-re – még mindig nem oldottuk meg tisztességesen a problémát, amit ön annyira szeretne megoldani, vagyis hogy a kellő ponton beléphessen az időbe, és megváltoztassa a történelmet. Most arra figyelmeztetem, hogy mi történik, ha egy fél másodperccel később érkezik. – Ön – mondta T. – annyira megközelítette, amennyire én akarom… amennyire nekem kell. – Téridő koordináták új sora jelent meg a szeme előtt. – Egy dolgot mondok. – Mr. Baird fölállt. – Amióta maga megérkezett a Smithsonban, teljesen zűrzavarosak a feljegyzések. – Biztos vagyok benne, hogy ez Einstein hatása, nem az enyém. – Nem. Rá számítottak. Magára nem. Magának még léteznie sem lenne szabad. – De létezem. – T. megborzongott. Hideg szél csapta meg a forró napon. – Merészkedem megjegyezni, hogy Smithson doktor helyeselne. – Lent van a pincében, a kosárlabdapálya alatt? Mr. Baird nevetett. – Kedves öreg kísértethistória! Ott lent csak néhány feljegyzése van, amelyeket megmentettünk az 1865-ös tűzvésztől. De íme az Ország Első Hölgye! – Felállt, kalapot emelt és mélyen meghajolt az amazonnyeregben ülő Squaw előtt, akit a hűséges Tom kísért, huszárlovon. Squaw a földre szökkent, és megrázta Mr. Baird kezét. – Azt hittem, fent Woods Hole-nál figyeli a halakat! – Nem, itt vagyok, és a hüllőket figyelem. És találkoztam ifjú barátjával. – Nagyon törekvő, ugye? – Rámosolygott T.-re, aki azon töprengett, kifogásolná-e Grover Cleveland, ha ő feleségül akarná venni Squaw-t. Végül is Clevelandnek már megvan a huszonhét éves Frankie, és ha azt vesszük, amilyen otthonülő életet él az Elnökök Csarnokában, aligha van szüksége két változatra ugyanabból a feleségből. Azon töprengett, miként hozza szóba Squaw-nak, aki éppen Mr. Bairdnek magyarázta, hogy ha belegondol, Boci – én így hívom – a helyes úton jár. Nincs igazán szükség erre a háborúra, nem úgy, mint a mexikóira. – Elárulhatná, hogy arra meg mi szükség volt – motyogta Tom, ám Mr. Baird akkor már azt adagolta, amit a némileg rendbontó szellemű Mr. Sofield „népi bölcsességnek” nevezett. – Ezek a háborúk mindezidáig roppant hasznot hajtottak nekünk, Mrs. Cleveland. Csak az én életemben kétszeresére növeltünk területünket. Valamint segítettünk a latin-amerikaiaknak, hogy ha mégoly bukdácsoló és tétova léptekkel is, de meginduljanak a Demokrácia és a Szabadság felé… – Én – szólt Frankie hűvösen – az Egyesült Államok első hölgye vagyok, így nincs szükségem szemináriumi oktatásra annak a földnek a hatalmas voltáról, amely fölött a férjem elnököl. Ám ehhez a háborúhoz a huszadik század derekán már olyan fegyverek léteznek, amelyek lerobbanthatják Washingtont a föld színéről, márpedig, Mr. Baird, ha Washingtonnak vége – és bizonyosan vége lesz, ha nem ebben az atomháborúban, akkor a következőben –, vele együtt vége a Smithsonnak is. Ez pedig azt jelenti, hogy senki sem fog emlékezni magára, mint ahogy az én két fejetlen bábumra sem abból a hülye kiállításból. Squaw indulatossága megdöbbentette három hallgatóját. Elsőnek Mr. Baird szedte össze magát. – Dr. Smithson jövőszemléje szélsőséges ugrásokat mutat a kontinuitásban, ámde… – Vigye el az ördög – így Squaw – dr. Smithson tealeveleit. Ő semmit sem tudott a jövőről, de mi már kezdünk belelátni, hála T.-nek, és cefet rossznak látszik. – Ha megengedi, asszonyom, nemigen számít, hogy széna-e vagy szalma. Előbb-utóbb mindenkinek eljön, hogy úgy mondjam, a Buena Vistája. – Tom bölcselő hangulatban volt. – Maga ezt mondja, én meg nem! – csattant föl Squaw. T.-hez fordult. – Mr. Cleveland beszélni szeretne veled. Van egy terve. Jó napot, Mr. Baird. Mr. Baird kalapot emelt és meghajolt az elnök felesége előtt. Squaw nyeregbe szállt, T. felpattant Tom lovára, a nyereg mögé. – Mutatom a kiutat a kiállításból – mondta. – Találtam egy csomó helyet, ahol le lehet vágni a kanyarokat az Atchison, Topeka és Santa Fé vonalán. ? ? ? Grover Cleveland akkor is a narancsszín öltönyét viselte, amikor Squaw és T. beléptek a dolgozószobájába. T. arra is fölfigyelt, milyen tiszta és szemet simogató a gázláng. Vajon nem orrol-e Frankie – vagy Franknek szólítsa? – a második Cleveland-házban az időért, amelyet az elnök a korábbi énjénél tölt? Mert ha nem, és az elnök valóban jobban kedveli a második Frank társaságát… Persze, élhetnének tovább a bűnben, de…? Frankie megcsókolta férjének sima, kövér arcát. – Tudod-e, hogy Buchanan óta Grover az első borotvált elnök? Lincolntól kezdve más se volt a Fehér Házban, mint egyik rémes szakáll a másik után! T. egy merev hátú székbe telepedett az elnökkel szemközt. Squaw a hálószobába ment, hogy levesse a lovaglóruháját. – Bevallom, Boci úrfi, hogy általában sem vagyok tájékozott a tudományokban, abban meg végképp nem, ami mostanában megy. – Cleveland sört ivott egy ónkupából. A hab fehérre festette rozmárbajuszát. – Uram, ama kevésből, amit önről tanultam, az amerikai történelemben… – Ami nyilván rosszindulatúan részrehajló! Végül is a Wall Street fizeti a jobb iskolák és egyetemek többségét, magának tehát kétségtelenül azt tanították, hogy a drágaság jó dolog. – Nos, uram… – T.-nek fogalma sem volt, hogy Cleveland miről beszél. Cleveland megtörölte a bajuszát kövér kézfejével. – Bár gondolom, magukat, fiúkat, sokkal jobban érdekli, hogyan sikerült legyőznöm a végén Geronimót, az apacs törzsfőnököt, miként telepítettem le, és hogy mi maradt a törzséből Oklahomában. Nem mondhatnám, hogy különösebben hálás volt érte, bár… – Elhallgatott. – Ez a Nevins, a történész, ez valami csodálatos. Nagyjából mindent helyesen ír le, kivéve a részleteket. – Cleveland kuncogott. – Ha a részletek jelentik a történelem lényegét, akkor nincs is történelem, mert ki ismerheti ezeket a részleteket azon kívül, aki ott is volt? Ám az egészet meg lehet ragadni, és jómagam, mint jogászember, úgy gondolom, hogy így kell dolgoznia a költőnek. Cleveland elfordította személyének narancsszín kockáját a széken, hogy T. szemébe nézhessen. – Összeolvastam mindent, amit megszerezhettem arról, hogy mi történt azokban az években köztem és Wilson között. – Megcsóválta a fejét, és összevonta a szemöldökét. – Nagyon sajátos történet ez a mienk. Természetesen a Wall Street elvette tőlem az országot, és visszaadta a republikánus McKinleynek, aki személy szerint egyébként drága jó ember volt, utána pedig Teddy Rooseveltnek, annak a tősgyökeres álszentnek, aki tovább adta szegény Mr. Taftnek. Aztán Teddy nekiment Taftnek, aminek következtében mi, demokraták, visszajutottunk Wilsonnal. Ez úgy négy évvel azután történt, hogy ide kerültem, mint kiállítási tárgy. Cleveland széke mellett rémítő toronnyá nőttek a történelmi könyvek, amelyeknek lapjai közül cédulák sokasága fityegett. Squaw szeretett azzal dicsekedni, hogy az ő férje a történelem legkeményebben dolgozó elnöke. T. hitt is neki, bár egyébként homályos fogalmai voltak arról, hogy mit is művelnek az elnökök azonkívül, hogy elvégezik a baseballidény kezdő dobását. Nyilván aláírnak dolgokat. Hadat üzennek. Felteszik a tollas indián fejdíszt. Bejött Squaw, üdén és nagyon fiatalon. – Arra a következtetésre jutottam – Cleveland lehunyta a szemét, és belefújt a bajuszába, eléggé úgy, mint az állatkertben az oroszlánfóka, majd kerekre nyitotta a szemét –, bármenynyire fájdalmas legyen is kimondani, hogy Wilson, az én 1912-ben először és 1916-ban másodszor is elnökké választott demokrata elvbarátom, egyes-egyedül ő az, aki 1917-ben belerántott bennünket az európai háborúba. – Cleveland fölemelte az egyik könyvet, és kinyitotta a megjelölt lapnál. – Ő ugratja be a németeket a megadásba, míg a szövetségesek őt ugratják be, hogy tűrje Németország tönkretételét, amely, ha hihetünk a legújabb könyveknek, bosszúból kitermeli húsz év múlva ezt az elvetemülten gonosz embert, ezt a Trockij Leót, aki, ha hitelt adhatunk feljebb a vonalon Mrs. Rooseveltnek, most is azon mesterkedik, hogy szörnyű új fegyverekkel vívott háborúba rántsa bele a világot. – Nem Trockij – mondta T. – Az orosz vagy micsoda. Adolf Hitler, aki német, és ez a Charlie Chaplin-bajusza van. – Elismerem tévedésemet, Boci úrfi. Az események, amelyek az én életem után következnek… nos, valamiként a valószínűtlenség aurája övezi őket. Mármint természetesen az én szememben. – Derekasan meghúzta a sört. Squaw helytelenítően ráncolta a szemöldökét. Folyton azon igyekezett, hogy sörmentes diétára fogja Grovert. – Sose hittem volna, hogy az Egyesült Államok katonai erőt küldhessen egy európai háborúba! Ünnepélyesen megfogadtuk a Monroe-doktrínában, hogy sose tesszük be a lábunkat a féltekéjükre, ha ők se teszik be a lábukat a mienkre. És akkor Wilson belemanőverezi az Államokat egy Németország elleni háborúba, holott az a néhány amerikai, akit egyáltalán érdekelt Európa, valószínűleg Németország mellett harcolt volna Anglia és Franciaország ellen. Bár a színen lehettem volna még 1917-ben! – De nem voltál, drágám. – Squaw eltávolította Cleveland keze ügyéből az ónkupát. – Ám most ismét „tűzközelben” vagyunk, hogy úgy mondjam. Miért nem mész föl a vonalon, és beszélsz Mr. Wilsonnal? – Ki nem állhatom. Olyan önelégült, olyan… Különben is, ami történt, megtörtént. – De – mondta T. – ami megtörtént, azt most lehet meg nem történtté tenni! – Emlékszel, Frank, mikor kinevezték Princeton rektorának? – tűnődött Cleveland. – 1902 táján történt, amikor mi már letelepedtünk Princetonban. Mark Twain azt a fehér öltönyt viselte, aminek az elejét leöntötte whiskyvel, és… – Félbeszakította a meséjét, és egy másik könyvért nyúlt. – Nos, mindössze nyolc évvel később kormányzóvá választatja magát New Jersey fejeseivel, majd pedig két év múlva az én George Harvey barátom jelöli az elnökségre, és Teddy Roosevelt elnökké teszi, amikor megosztja a republikánusokat azzal, hogy versenybe száll Tafttal, személyesen választott utódjával… – Mrs. Taft máig nem áll szóba Rooseveltékkel. – Squaw sóhajtott. – Volt részünk feljebb a vonalon néhány dermesztő teadélutánban! – …így hát utánam Wilson lesz az első demokrata, aki győzelmet arat. Nos, Boci ifiúr, ha meg akarja akadályozni, hogy Mr. Wilson elnök legyen, akkor megadhatom az időt és a helyet, ahol – hogy is szokta mondani? – csírájában elfojthatja. Fojtót is adok hozzá. – Cleveland kinyitott egy másik könyvet. T. a széljegyzetek tömegét látta, meg egy csomó X-et és nyilat, mint egy teorémában. – 1910. június 25-én, vasárnap délelőtt – mondta Cleveland a legjogászibb hangján – a Wilson-família a connecticuti Lyme-ban fog tartózkodni, míg régi barátom, George Harvey, a Harper's Weekly főszerkesztője és leendő királycsináló Trentonban van, hogy nyélbe üsse az üzletet a demokrata fejesek és a tiszta, fennkölt Wilson professzor között. Harvey telefonálni fog Mr. Wilsonnak, hogy sürgősen menjen Trentonba. Ám Wilson élvezni akarja Connecticut hűvösét. Többrendbeli sürgető hívás után beleegyezik, hogy vasárnap lemenjen Trentonba, ám azt kell látnia, hogy nem járnak vonatok. Így hát Harvey Lyme-ba szalaszt egy bizonyos William O. Inglist, hogy szedje föl a Hattyúlovagot, és rázassa végig automobillal a rossz utakon, hogy találkozhasson a nagyvárosok elöljáróival, és eladhassa magát az ördögöknek, akik megteszik New Jersey kormányzójává. Megválasztása után szépen lóvá teszi az elöljárókat, és tovább vonul a Fehér Házba. – Cleveland becsukta a könyvet. – Ha meg kell állítani Wilsont, akkor a vizitet legkésőbb kilenc órára kell időzíteni azon a vasárnap délelőttön. Inglis, amennyire kivehetem, majd csak déli tizenkettő előtt érkezik. Így tehát három órád van, hogy lebeszéld Mr. Wilsont a benevezésről – pillantott Cleveland a feleségére. – Azt akarod, hogy én beszéljek vele? – riadt meg Squaw. – Nem fog hallgatni egy fiúra. De hallgatni fog Cleveland elnök özvegyére. T. mélységesen élvezte az öregember tehetségét a részletek iránt. Már csak abban kell reménykednie, hogy képes lesz a pontos téridő-keresztmetszetbe juttatni magát és Squaw-t. Minkowski diagramjában az az egy a jó, hogy az embernek ott az egész jelen a próbálkozásra és a tévedésre, mielőtt rátérne a múltra. – Nos, Boci ifiúr, amit most vagyok mondandó Mrs. Clevelandnek, az nem a maga ártatlan fülének való. – Tényleg olyan… rettenetes? – Squaw szeme fölragyogott. – Mr. Wilsonnak igen. De a magamfajtáknak nem. – Az elnök T.-hez fordult. – Amikor megtudták, hogy van egy törvénytelen gyerekem, a sajtó meglepetésére azt mondtam: „Nyomtassák ki az igazságot!” Megtették, és általános meglepetésre, amely alól egyedül én képeztem kivételt, mégis megválasztottak. Ám Mr. Wilson akkora álszent, hogy még becsületes se tud lenni. Halálra fogjuk rémíteni! Clevelandék rázendítettek: – Mama, mama, hol a papa? Fehér Házban van a papa! Hahahaha! ? ? ? Amikor T. belépett Bentsen laboratóriumába, kollegája és munkatársai a rádiót hallgatták. Az elnök a semlegességről beszélt, és mélységes gyűlöletéről a háború iránt, amelyet ő is látott, legalábbis ezt mondta. – Hát megtörtént – szólt oda Bentsen T.-nek. – A németek megtámadták Lengyelországot. Anglia hadat üzent. T. bement a korábbi laboratóriumába. Bentsen követte. – Olyanokat jósolnak, hogy néhány hónap múlva mi is belépünk a háborúba. – Az nem nagy idő. – Nem. – Bentsen félreértette. – De Los Alamosban már épülnek a házak. Oppenheimer doktor irányít. Még mindig előbbre vagyunk a németeknél. – Mintha az elnök azt mondta volna, hogy kimaradunk belőle. Bentsen türelmesen mosolygott. – Kimarad legalább 1940 novemberéig. Várakozásai szerint akkor választják újra. De utána… – Bentsen megnyomott egy gombot, és a szimulált tűzgolyó megtöltötte a képernyőt. – Munkája nem merül feledésbe – mondta a fissziós fénytől szivárványló arccal. – A maga hozzájárulása nélkül Oppenheimer doktor még mindig a láncreakción izgulna. Maga meg miben sántikál ott az isten háta mögött, Új-Mexikóban? T. észrevett egy borítékot, amelyet neki címeztek szarkalábas betűkkel, az ismerős bíborszín tintával. – A téridővel játszadozom – felelte, miközben felbontotta a borítékot. – Tudományos fantasztikum – mondta lesajnáló hangon Bentsen. – Nem az. Tényleg tudományos, de fantasztikus észjárás kell az alkalmazásához. – Mint a magáé? De T. már nem figyelt oda, mert a levelet olvasta. „Gratulálhatok-e előre a közelgő áttöréshez a téridő felderítetlen, új tartományaiba? Egyedülálló képessége, amellyel elsőnek megjelenít, azután matematikailag és gyakorlatilag is alátámasztja a látottakat, nem kerülte el az Intézet figyelmét, miután – tunyaságból?, nem hiszem – ön megalkotta – a létfontosságú kevesek közé sorolható – híres egyenletét, amelyért, fájdalom, egy algebra elégtelennel kellett fizetnie. Mr. Sofield megígérte, hogy alkalmat ad önnek a javításra, tehát ön diadalmasan folytathatja tudományos pályafutását az 1943-as bizonyítványosztásig. Miután már bepillantott ebbe a napba, tisztában van vele, hogy az elnök, aki ma esküdött meg, hogy nem rántja bele önöket, amerikaiakat a háborúba, addigra pontosan ezt fogja tenni. Továbbá, mint helyesen feltételezte, ön el fog esni 1945 március elsején, így egyenruhája – és bábuja – hozzánk kerül, a Hadtörténeti Kiállításra, akárcsak az ön Tom barátja, valamint barátnője, Mrs. Frank vagy Frances Cleveland egy másik kiállításból. Tapasztalatokból és kísérletekből szerzett tudásom alapján biztosíthatom, hogy ez a fél-lét egyáltalán nem megvetendő. Ám ha egy magafajta lángész ennyire idő előtt hagyná el az Egyesült Államokat és a huszadik század második felét, az ön természetes helyét a térben és az időben, az megfosztaná önt a maga és az emberiség számára oly értékes élet lehetőségétől. Noha korántsem vagyok olyan tájékozott a kvantumfizikában, mint ön, tisztában vagyok vele, miszerint ön a küszöbén áll annak, hogy nagy változásokat idézzen elő történelmünkben, valamint a hétköznapi időfelfogásban. A történendők első ötlete 1822-ben vetődött fel a zeolit, e bizonyos körülmények hatására kiterjedő, víztartalmú szilikát összetételéről szóló értekezés titkos kiegészítésében… Ám ön ma már meghaladta ezt a kezdetleges időfogalmat, amikor továbbfejlesztette Einstein kidolgozatlan elméletét. Nagy várakozásokkal tekintek új-mexikói kalandja elé. Az én nézetem a „zeolitról” csiszolatlan, sőt, zavaros, de gyanúm szerint a jövő az öné egy időre, sőt, akár magára az időre, ha ugyan be nem bizonyítja róla, hogy nem létezik. Nagyon várom, hogy megismerkedhessek önnel, amikor visszatér Új-Mexikóból – és 1910-ből. (Mily messze vannak tőlem az időben ezek a dátumok most, amikor leírom őket!) Maradok őszinte híve, mindnyájunk, a tudomány, és közös fajunk szolgálatában.” T. nagyítóval elolvasta az aláírást: James Smithson. A név alá ezt körmölték: Igen, laboratóriumom a kosárlabdapálya alatt van, ott, ahol a pacsézi-tábla véget érni látszik e megnyugtató szóval: HAZA. T. összehajtotta a papírt, és a zakója belső zsebébe tette. Bentsen reszketett a kíváncsiságtól. – Kitől jött? T. hagyta remegni. – Egy kollegától. Majd a szobájába ment, és telefonált Stanley Sofieldnek. Jég csilingelt ismerősen, a háttérben a rádió zajongott. – A háborús híreket hallgatjuk. – Stanley enyhén pityókásnak tűnt. – Kimaradunk belőle, nem? – T. tudta, hogy Stanleynek a gyengéje Franklin Roosevelt. – Hát, az elnöknek ezt kell mondania a Kongresszus izolacionistái miatt. Mi folyik a Kastélyban? – Szorgalmasan dolgozunk a… tudja, micsodán. Idehallgasson, hogy szerepelek? – Nőttél kétujjnyit. Ősszel felső tagozatba léphetsz. Vicces, hogy most veled beszélek, és itt csaknem minden nap látlak. Hogy csinálták? – Klónozás a neve. Én vagyok az igazi én, és aki a Szent Alánban van, az egy másolat, akit nemrég gyártottak itt a Kastélyban, a kosárlabdapálya alatt. – Csak egyenesen a poharamba töltse, Pratt – mondta Stanley. Jég csörömpölt. Stanley sóhajtott. – Anyatej! Nézd, T., szeretném, ha beszélnél az itteni magaddal. Olyanokat mondogatsz, illetve mondogat, hogy itt hagyja az iskolát, és belép a tengerészgyalogsághoz. T. váratlanul reszketni kezdett. Mély lélegzet vett. – Nem tehetem. Nem teheti. Különben is, csak tizennégy leszünk márciusban. Oda tizenhétnek kell lenni. Szülői engedély is kell. – Mindezt a kollégista fiúk derítették ki tavaly nyáron, amikor a háború fellegei gyülekeztek Európa fölött. – Attól félek, elég nagy, hogy kiadhassa magát tizenhétnek. Ha tudnál beszélni vele… T. kezdte látni az eljövendők alakját. De aztán eszébe jutott a bizonyítványosztás napja. Akkor tizenhét éves volt, és még mindig iskolás. – Mikor jössz ki onnan? – Stanley ezt úgy mondta, mintha egy börtönről beszélne. – Nem tudom. De ha tudni fogom, maga nem veszi észre a különbséget. ? ? ? Lamy atya el volt ragadtatva T.-nek ettől az új képességétől, hogy meg tudja vizsgálni a használt fényt. Napokon át próbálkozott és kísérletezett, mire pontosan meghatározhatta az időt és a helyet, ahol – és amikor – meg kell jelennie Squaw-val a connecticuti Lyme-ban. A laboratóriumban T. egy egész, meszelt vályogfalat átalakított 1910-be nyíló franciaablakká. Az ablak elég könnyű volt. Ugyanazt a kétdimenziós fénypásztázót használta, amely megmutatta a bizonyítványosztás napját. Ha felkattintott egy kapcsolót, kétdimenziós zöld pázsit jelent meg a vályogfal helyén. – Mintha élne! – Lamy atya kellőképpen meg volt illetődve. – Azért, mert él – vagy élt a maga idejében, és most megint él, csak nekünk. Ez a könnyű része. Mint egy film forgatása. Csak erre a filmre huszonnégy év múlva kerül sor – mármint a maga szempontjából –, és huszonkilenc évvel megelőz engem. Vizeskék ég borult 1910 tavaszán Connecticutra. Fűzfa ringatózott a könnyű szélben. Most egy sovány alak közeledett, olyan könnyed léptekkel, hogy valósággal táncolni látszott, és még fütyörészett is. Lapos tetejű fehér szalmakalapot viselt és tweedzakót, gomblyukában sárga rózsával. Olyan közel ért, hogy már a csillogó csiptetőt és a vaskos állkapcsot is látni lehetett. Woodrow Wilson, a Princeton rektora arra várt, hogy a dicsőség szólítsa. – Az Einstein-Podolsky-Rosen-paradoxont fogja használni? – Lamy atya igyekezett lépést tartani a legújabb szakirodalommal. T. vigyázott, hogy ne legyen fölényes a hangja. – Az 1935. Most 1939 van. Azon már átléptem. – Átlépett Einsteinen? – Igen, de hát ez a tudomány lényege, nem? Einstein eljut, ameddig bír, aztán hogy úgy mondjam, fölülök a hátára, és valamivel tovább jutok. Alig várom, hogy ezt demonstrálhassam neki. Állítólag olvasta a jegyzeteimet az egyidejűségről, és azt mondta dr. Bentsennek, hogy hiszi, ha látja. Hát akkor lássunk neki! Jön a harmadik dimenzió. T. felcsapta a harmadik kapcsolót. A sötét, dohos, romos templom hirtelen megtelt meleg illatokkal. Frissen nyírott fű. Lonc. Madarak csicseregnek a fákon. Woodrow Wilson úgy festett, mint aki mindjárt átlép a maga világából az övékbe. Ám aztán megállt; a homlokát ráncolta; úgy törülgette a csiptetőjét, mintha nem lenne biztos valamiben. T. attól félt, hogy ez a valami ő maga, mert harminc centiméterre állt Wilsontól, olyan közel, hogy még a kölnije szagát is érezte. – Mr. Wilson! Mr. Wilson! – kiáltotta egy férfi a fűzfák mögött, mire Wilson elfordult T.-től. – Itt vagyok lent, Mr. Inglis! – mondta hangosan. Majd elindult fölfelé a pázsiton, pont akkor, mikor előbukkant egy vörös képű, izzadó fiatalember. Wilson intett neki, hogy maradjon, ahol van. A fűzfa alatt találkoztak. – Hihetetlen! – Lamy atya megilletődve bámulta a nem túl érdekes jelenetet a jövőből. – Asszem, az első pillantás mindig elképesztő. – T. igyekezett, hogy ne beszéljen vállveregetően. Lamy atya a jelenet felé nyúlt, ám a kezét megállította valami, amit T. – aki ugyancsak kinyújtotta a kezét – erős szélnek érzett; ez visszafújt mindent, ami be akart hatolni. Ugyanezt érezte egyszer egy kis repülőgépen, amikor kidugta a kezét a nyitott ablakon, de a légnyomás visszalökte. – Nos! – mondta ragyogó szemmel Lamy atya. – Már három dimenzió áll a rendelkezésére. Mi lesz a negyedikkel? Most kell kipróbálni a sebességet, amely olyan nagy lehet, hogy ennek a bejáratnak a használóját átrepítheti 1910 tavaszába és a connecticuti Lyme síkjára. Noha a Smithsonnak más – máig titokzatos – eszközökkel sikerült elhurcolnia Abraham Lincolnt a Ford Színház páholyából, T. tudomása szerint azt még senki sem tette meg, amire ő készül, vagyis hogy fog két einsteini paradoxont, és szinkronizálja őket. – Oké, elkészül! – Felcsapta a negyedik kapcsolót. Amennyire látta, semmi sem történt. – Jöjjön! – hívta Lamy atyát, és átlépett a tavaszi zöld fűre. Lamy atya félősen apró lépésekkel követte. – Egy másik világ! – Lamy atya mély lélegzetet vett. Valóban különbözött a csillámos homok, az obszidiánszilánkok, a boróka és a zsálya világától, amely mögöttük volt, legalábbis T. ezt remélte, mert most nem látta, honnan jöttek. A labor eggyé vált a nagy rózsakerttel. Hirtelen gondolat: és ha nem találják a visszautat? És ha elromlik a generátor, amely a sebességüket gerjeszti? Lamy atya vénséges vén emberré változik, T. kromoszómái két részre hasadnak, és visszatérnek szülei spermájába, illetve petefészkébe, akárhol tartózkodjanak ezen a felhős júniusi napon. Próbálta elkerülni a pánikot, amennyire tudta. Miközben Lamy atya rózsaojtásokat gyűjtögetett, T. visszament oda, ahol a labornak kell lennie. Megkönnyebbülten konstatálta, hogy ami elsőre egy közönséges felhőárnyéknak tűnik a rózsás teraszon, az valójában a labor bejárata. Átment az ismerős vályogfalú szobába. – Jöjjön! – kiáltott Lamy atyának. Mikor mindketten odaát voltak, T. lekapcsolta mind a négy dimenziót, majd megnézte a stopperóráját. Összevetette személyes idejét a generátor időzítőivel. Mostantól a tetszése szerinti pillanatban léphet át a pillanatba, amikor Woodrow Wilson megjelenik a fűzfák alatt. Ha jön, T. és Squaw várni fogja, és, ezen a fényhúron első alkalommal, jelentősen megváltoztatják az emberi történelmet. Nyilván Lamy atyának is hasonló gondolatai lehettek. A missziós templomban ültek, tűzforró tamalét ettek, és nagyon erős kávét ittak. – Maga messze túllépett Einsteinen… – Én csak bebizonyítottam, amit ő elméletbe foglalt – játszotta T. a szerényet. Bár persze tudta, hogy valami páratlan dolgot hajtott végre, hála a zeolitnak, amelyet Smithson doktor küldött, pontos utasításokkal, hogy miként használja a generátorhoz ezt a rendkívül energiaforrást, „amely egymilliószorosára emeli a teljesítményt!”, írta dr. Smithson. – Ami természetesen azt jelenti – nyámmogott Lamy atya egy szárított pirospaprikán, amely tűzbe borította volna T. emésztőrendszerét –, hogy mások is utaznak majd az időben. T. most az egyszer nem ütötte le a labdát. – Csakhogy a németeknek, de még Oppenheimer doktornak is időbe fog kerülni, hogy megtehessék azt, amit én tettem. – Mi is a kulcsa annak, amit most mondott? – kérdezte Lamy atya váratlan pedantériával. – A kulcsszó. T. visszajátszott. Megtalálta. – „Időbe”. Igen, értem. Akár most rögtön kaphatunk egy látogatót 2000-ből; betoppan ide az űrpuskájával, szétcsapja a gépemet, és akkor sose jutok át Mr. Wilsonhoz. Vagy ami még rosszabb, átenged minket 1910-be, aztán csapja szét a generátort, mi pedig ott ragadunk. – Pontosan. Mármost mivel maga lehetővé tette – ebben a mostban –, mindenki ide-oda fog utazgatni az időben, megváltoztatják a múltat, befolyásolják a jövőt. Tételezzük föl, hogy valaki komolyan akarja ezt a világháborút, amit maga nem akar. Mi tartja vissza attól, hogy visszatartsa magát? – A rendszertelenség. – T. kezdett képeket látni. – Ha jól dolgoztam, akkor itt, ebben a pillanatban kell megtalálnia. Mintha tűt keresne a szénakazalban. – Egyetlen kép sem maradt meg gondolatainak ernyőjén. – Biztos ebben? Lamy atyának sikerült elrontania T. ebédjét. T. tépelődve böfögött. – Na jó, ki tudhatja meg azt, ami sose volt? – Maga is tudta, hogy ez nem válasz. Noha T. áttörése akár száz tudósnak is elegendő lett volna egy egész életre, sokkal nehezebb volt eljutnia Woodrow Wilsonhoz, mint a múltba. A lyme-i telefonszám nem Wilsonék nevén volt. T., ha lett volna ideje, addig járhatta volna a szomszédokat, amíg meg nem kapja a telefonszámot, hogy megbeszélhessen egy találkozót Squaw és Wilson között a megfelelő pillanatra, de ez több energiát emésztett volna föl, mint amennyit hajlandó volt áldozni. Gondolt rá, hogy talán megfelelne egy levél is Squaw-tól, de hogy vásároljon bélyeget, ha nincs régi pénze? És hol bélyegezzék le? Squaw-nak fogalma sem volt, hogy igazi énjével mi történt azon a tavaszon. Lamy atyának okos ötlete támadt. – írassa meg a hölggyel, hol és mikor fog sétálni a kertben, én pedig néhány nappal előbb átadom. T. elismerte, hogy ez felnőtthöz méltó gondolkodás. Lamy atya kötelességtudóan megtette a hosszú, idegtépő sétát a pázsiton át a házig. Ott átadta a levelet Wilson egyik lányának, aki a reverenda láttán megjegyezte: – Nem is tudtam, hogy Mrs. Cleveland katolikus. Lamy atya megnyugtatta a lányt, hogy Mrs. Cleveland csupán egy barát, aki be fog nézni rövid időre, majd az idegességtől izzadva visszatért T.-hez. – Nem is tudom, jót tesz-e a tüdőnek a jövő levegője… – Ez csak az idegességtől van. Hozzuk ide Squaw-t… – Kit? – Mármint Frankie-t, ez a beceneve Mrs. Clevelandnek… Lamy atya nemcsak hüledezett, de mélységesen helytelenítette is a majdnem tizennégy éves kamasz és az örökre huszonkét éves első hölgy kapcsolatát. T. gyakran eltűnődött, hogy mi történne, ha a Smithson időkeretében maradna? Itt is úgy öregedne, mint kint? Mintha normálisan öregedett volna – a bal mellbimbója mellett kibújt egy arany szőrszál, és úgy vélte, hogy Szent Albán-beli klónjával is ez történhet. Ha ez így van, akkor nyolc év múlva egyidős lesz Squaw-val. Ejti-e vajon a nő, ha már nem lesz galamb? Viszont ha kiállítási tárgy lenne, akkor sose öregedne, akárcsak Squaw. Akaratlanul fölmerült benne a Hadtörténeti Kiállításon látott nagyfiú képe. „Ki kell hoznod innen!” De kinek tartja magát az a fiú? Sebesültnek, aki valami borzalmas helyen haldoklik – vagy csak víg kedélyű kiállítási tárgynak, amilyen Tom, amilyen Squaw, amilyen Grover? T. laboratóriumában voltak. Lamy atya éppen zeolitvegyülettel fűtötte a különleges generátort, amikor belépett egy fekete ruhás öregasszony. Mindenfélék fityegtek terebélyes személyiségéről, aki az 1910-es özvegy Clevelandnének bizonyult. Squaw tisztában volt megjelenésének megrendítő hatásával. – Egy örökkévalóságig kellett bogarásznom az aktákban, amíg kiderítettem, milyen leszek negyvenhat évesen ezzel a rengeteg ősz hajjal, amit, ha egyáltalán megérem ezt a kort az Intézetben, holdfényszőkére fogok festetni! – Ez az ősz haj tényleg a tied? – T. nem szerette az öregséget. – Nem, Boci drágám, ez szürke púder. Olyanná sminkeltem magamat, amilyennek Mr. Wilson elvár. A másik Frankie figyelmeztetett, hogy elég sokszor találkoztunk abban a nyolc évben, amikor a Princeton rektora volt. Gyakorlatilag úgyszólván szomszédok voltunk. – Te pedig özvegy vagy. Squaw elkomorodott. – Kérdeztem Grovert, mennyire fog megváltozni a történelem, ha Wilsont nem választják meg, ő pedig azt felelte, hogy mindenütt megváltozik minden, a legdrámaibb módon. Mire azt kérdeztem, hogy jó ötlet ez? Mire azt felelte, hogy kimaradni egy nagy háborúból, és megakadályozni ezt az új fegyverekkel vívott másikat, ez mindent megér, mire én azt mondtam, igen, de mi lesz, ha valami rosszabb történik? Mire azt felelte, egy jótett elég mindenkinek, és talán előbb-utóbb jön valaki más, és az majd kisegít a bajból. Vagy talán nem jön, szerettem volna mondani, aztán mégse mondtam. T.-ben eddig is kínzóan tudatosodtak vállalkozásuk végtelen permutációi. Az egyik nagybátyja vagyont keresett az első világháborún. Ez azt jelenti, hogy háború nélkül nem lesz pénze arra, hogy megvásárolja a K. utcai házat, és talán T. sem járhat a Szent Albánba? Vagy tételezzük fel azt a rémítő dolgot, hogy életben marad egy jóképű férfi, aki elesett volna az első világháborúban, és T. anyja őt választja férjéül, nem T. apját, akkor pedig nem lesz T. – Ami nagyon nagy hiba lehet – mondta, inkább magának, mint Squaw-nak és Lamy atyának, aki indításra készen állt a kapcsolótáblánál. – Ami nincs összhangban Isten akaratával, az átkozott – jelentette ki Lamy atya. – Nem ismerjük Isten akaratát. – Mivel T. nem találta nyomát Istennek a kozmoszban, nem vette komolyan Lamy atya alkalmi kitöréseit. – Bizonyosra veszem – szólt Grover Cleveland elnök fenséges özvegye –, hogy T. képessége Istentől való, márpedig aki megakadályozza a mészárlást 1914-ben és talán a világvégét harminc évvel később, az Isten akaratának engedelmeskedik. – Vagy az ördögének. – Lamy atya rettentően drukkolt, és falfehér volt. Nehogy a pap a vallási önkívület rohamában beleártsa magát a vezérlésbe, T. beiktatott egy időzítőt, amelyről egyedül ő tudta, hogyan kell ki-be kapcsolni. Elérte, hogy a generátor is ellenálljon Lamy atyának. Lamy atya elővarázsolt egy rózsafüzért. – Mindenekelőtt imádkozzanak velem. Mert én vagyok az igazság és az élet… Az időzítő egyes és kettes dimenzióra kapcsolt. Squaw el volt ragadtatva a lyme-i kert szépségétől. – Vajon megfordultam itt a való életemben? – Azt már sose tudhatjuk meg – mondta T., enyhe aggodalommal nyugtázva, hogy Lamy atya térdre vetette magát és latinul karattyol. Majd bekapcsolt a harmadik dimenzió, és elöntötte őket a lonc meleg illata. Squaw sóhajtott. – Ez az egyik dolog, amit hiányolok az intézeti életből, a virágokat… Negyedik dimenzió. Lamy atya eltakarta az arcát, és megismételte: – Én vagyok az út… – Nem! – mondta T., nagyon határozottan. – Most én vagyok az út! Azzal átvezette Mrs. Grover Clevelandet a vasárnap délelőttbe, 1910. június 25-én. 6. Azt hiszem, én már jártam itt! – nézett föl Squaw a sokszoros homlokzatú, szürke zsindelyes házra a fűzfa mögött. – Hát ha már voltál itt, akkor nyilván tudod, hogy most mit kell csinálni. Squaw összevonta a szemöldökét. – Ne fájdítsd a fejem. Különben is a magam idejében még csak huszonkét éves vagyok, úgyhogy erről csupán… intuícióm lehet! – Csöndesen örvendezett a szónak. Megálltak a zöldben, a fűzfa mellett. A zöld délelőttben egy kertész tologatta a fűnyírót a veranda alatt, ahol két sovány, erős állkapcsú fiatal nő vitatkozott. – Wilson lányai. Ha jól emlékszem, nagyon csúnyák. T. eltűnődött, milyen életük lesz a lányoknak egy elnök apa nélkül. Tettének elágazásai olyan végtelenek, hogy… Hirtelen szorongani kezdett. Mi lesz, ha…? Ám a morbid önmarcangolástól megmentette Woodrow Wilson feltűnése, aki nem a háztól, hanem az árnyékos rózsakertből közeledett feléjük, onnan, ahol feltételezhetően csak T. és Squaw láthatta az új-mexikói laboratóriumba vezető ajtó elmosódott körvonalát. – Mrs. Cleveland! – mosolygott Wilson. T.-nek úgy tűnt, hogy annyi foga van – csak jóval nagyobb fogak –, mint a két Roosevelt elnöknek együttvéve. Észrevette, hogy Squaw megváltozott; most valóban az az érett szépség, amilyennek elvárják az ország egykori első hölgyét. – Kedves Mr. Wilson! – Kezét nyújtotta Wilsonnak, aki úgy nézett ki, mint aki mindjárt kezet csókol, míg Squaw a hódolatot váró sábai királynőhöz volt hasonló. – Mrs. Wilson nincs itt, de megkért, hogy tolmácsoljam, mennyire sajnálja, amiért nem lehetett jelen Cleveland elnök temetésén, és csupán azt reméli… – A virágok és az érző lélekre valló, kísérő levél bőségesen kárpótolt a távollétért – zengte Squaw. T. nem értette, hogy emlékezhet a huszonkét éves Frankie olyasmire, ami még nem történt meg vele? Lehetséges, hogy amikor belépett 1910-be, megszerezte az ezzel járó dolgok „emlékezetét”? Észbe kapott, hogy Wilson őt nézi kíváncsian. – Unokaöcsém, Boci úrfi – mondta Squaw sima nyelvvel. – A Santa Fé-i Bocikból. – Hát persze. Hát persze. Santa Fé. – Wilson kezet rázott T.-vel, máris politikusi nyájassággal az összes létező Bocik iránt. – Most pedig, Mrs. Cleveland… – Igen – mosolygott Squaw ragyogóan. – Most. – Azt üzente, hogy rendkívül fontos dolgot kell közölnie. – Egy fapadra mutatott, a fűzfa mögött. Squaw intett T.-nek, hogy maradjon, majd hátrakísértette magát a padhoz. T. törökülésbe ereszkedett a füvön. Mivel a pad felől fújt a szél, jó sokat hallhatott a párbeszédből. Először csak titokzatos foszlányokban, lökésekben jött: – Bermuda… – …a család régi barátja… – …fáj ilyet mondanom… – Zsarolás! A diskurzus alatt Wilson arca sötétvörösre pirult, és keskeny szája szorosan összezáródott a nagy fogakon. Hatalmas állával, összeszorított szájával azokra a Húsvét-szigeti titokzatos szobrokra emlékeztette T.-t, amelyeket a National Geographicben látott. – Zsarolás! – ismételte Wilson. – Tudom. – Squaw sajnálkozva nézte. – Én megtettem mindent – mindent! –, úgy próbáltam jobb belátásra téríteni ellenfeleit, hogy ne ássák ki a dolgot. Hányszor elmondtam, hogy temessék el a holtak a halottaikat… – Ha ez a helyzet, Mrs. Cleveland, akkor miért jött ide, ha csak nem az ő megbízásukból akar rávenni, hogy utasítsam vissza a jelölést, amellyel New Jersey jó népe meg akar tisztelni? – Mr. Wilson! – mondta Squaw nem várt éllel. – Azért jöttem, hogy elejét vegyem egy hatalmas botránynak. Alig ismerjük egymást, ennek ellenére a legnagyobb tiszteletet táplálom ön és a szegény Mrs. Wilson iránt. Továbbá jó demokrata is vagyok, és még nem felejtettem el, hogy mikor Groverrel hallgattuk önt, miként esküszik föl a Princeton rektorává, Grover megjegyezte: „Ő lehet a következő demokrata elnökünk!” Nos, még mindig lehet, ám tennie kell róla, hogy ezt a históriát 1912-ig eltussolják. – Ha sarokba szorítanak, azt fogom mondani, amit Mr. Cleveland: „Írják meg, és legyenek átkozottak!” – Wilson levette a csiptetőjét, és fényesíteni kezdte egy zsebkendővel. Reszketett a keze. – Azt Wellington herceg mondta – mosolygott Squaw. – Ám se rá, se Groverre nem lesett egy hölgy, perre készen. – Nem tudom elhinni, hogy… a kérdéses hölgy ezt tenné. Milyen alapon? Squaw néhány papírt vett elő a táskájából, és átnyújtotta Wilsonnak. – Majd meglátja, hogy a vallomása szerint… A téglavörös arc lassan elsápadt. Verejték gyöngyözött a felfelé csúszó hajvonalon. – Ebből egy szó sem igaz, Mrs. Cleveland. – Azt nem tudhatom. Nem is érdekel. Annyit tudok, hogy ha az idén harcba száll New Jersey kormányzóságáért, az ország minden újságja címlapon fogja hozni ezeket a hazugságokat vagy igazságokat, vagy féligazságokat, vagy akármiket. Nem fog tetszeni a New Jersey-i szavazóknak, és Grover szerint a princetoni vaskalapos kurátoroknak sem. – Meg tudom magyarázni… – Kérem, Mr. Wilson, ne tegye. Én bizonyos vagyok az ön… ehm, ártatlanságában. De ha ez a történet kikerül… Squaw mereven nézett Wilsonra, aki visszatette az orrára a csiptetőjét, és szemrevételezte a rózsakertet. Végül csak annyit mondott: – Mi a biztosíték, Mrs. Cleveland, hogy ezt nem használják föl ellenem? – A tulajdon jó hírneve. Valamint most bőséges ideje van rá, hogy… tárgyaljon a hölggyel. Ám ne gondoljon hetekre, sőt, napokra sem! Mint tudja, még mindig tevékeny szerepet játszom a párt vezetőségében, és noha messzemenően – sőt még azon is túl – ön volt az első jelöltünk a kormányzóságra, most már – jómagam igencsak kedvem ellenére – a trentoni polgármestert támogatjuk… – A zsarolót! – Wilson úgy festett, mint aki mindjárt kap egy kisebb agyvérzést. Grover szerint, aki tüzetesen átnézte az anyagát, Wilson világéletében hajlamos volt a kisebb agyvérzésekre. – Nem, nem ő az. Ezt az adatot az az úriember bocsátotta rendelkezésemre, aki megkért, hogy jöjjek el önhöz. A képviselőház elnöke. – Champ Clark! Szóval így! Magának akarja az 1912-es jelölést! – Mint ahogy ön is magának akarja, ami természetes, csak ahhoz először versenybe kell szállnia Katzenbach polgármesterrel, és le is kell győznie az idei kormányzóválasztáson. – Mr. Wilson! – Egy fiatalember kiáltott. A pázsit végében állt, zakóját a karjára vetve, és a verejtéket törülgette az arcáról. Wilson furcsán üres arccal nézett föl. Szélütés? Majd összeszedte magát. – Jöjjön le, Mr. Inglis! – Ilyen egyszerű lenne. – Squaw fenségesen virult. – Mondja meg neki, hogy menjen vissza Trentonba, a barátunkhoz, Mr. Harveyhez, aki mellesleg egyetért velem, és közölje vele, hogy ön az idén inkább nem pályázza meg a kormányzóságot. Ugyanakkor, mint haladó világnézetű reformer, a clevelandi hagyományok szellemében boldogan támogatja Frank S. Katzenbach polgármestert. Gyere, Boci! Sétáljunk keresztül ezen a szép rózsakerten az automobilunkhoz! Jó napot, Mr. Wilson. – A körültekintő Squaw épp az Inglis érkezését megelőző percre időzítette a távozását. Mielőtt Inglis kezet rázhatott volna a kába Wilsonnal, Squaw és T. félúton voltak a kilépési ponthoz. – Szuper volt! – T. alig várta, hogy ágyba dönthesse Squaw-t, miután kivetkőztette az öreg dáma jelmezéből. Félretoltak egy vörös futórózsabokrot, és átléptek a nedvzöld connecticuti délelőttből a zsályaszagú, árnyékos laboratóriumba. Lamy atya szólni se tudott, amikor T. kört formált a hüvelyk- és mutatóujjából. – Felfrissítem magamat. – Squaw eltűnt a helyiségben, ami 1886-ban fürdőszobaszámba ment. – Működött! – Lamy atya a fejét rázta. – Sose hittem, hogy lehetséges! – Hát, simán átjutottunk, de hogy tényleg működött-e… – Miközben T. kikapcsolta a generátort, azon gondolkozott, kihez forduljon? Dr. Smithson, ha csakugyan létezik, nem elérhető T. oldaláról. Kivéve Eleanor Roosevelt közvetlen vonalát önmagához a Fehér Házba, sem az elnökök, sem az első hölgyek nem léphettek kapcsolatba a külvilággal. Persze ott van Stanley, de ha minden megváltozott, ő se maradt változatlan. Miközben Lamy atya visszahelyezte a radioaktív fűtőanyagot az ólomtartályba, T. lehívta Bentsent, aki sajátosan zaklatottnak tűnt. – Nos, T., hogy ment? – Úgy gondolom… szóval remélem, hogy mindent jól csináltam. – Valamilyen okból semmit sem akart elárulni ennek a… nem egészen megbízható Bentsennek. – Hogy vannak az első hölgyek? – Hogy vannak a kik? – Az első hölgyek kiállítása. Van valami a változás az… izé, felállásban? – Kellene, hogy legyen? Attól félek, ma ezek a rémes maskarák az utolsó gondom. Bejött Squaw ifjonti mivoltában. – Mi a nagy helyzet? – kérdezte Bentsentől. – Nos, miközben maguk a Csodaország-kiállítás vakációztak, ez történt tegnap este. Fölmutatta a The New York Times 1940. június 25-i számának címoldalát. A JAPÁNOK BOMBÁZZÁK PEARL HARBORT, ez volt a főcím. Squaw levegő után kapott. T. igyekezett a lehető leggyorsabban olvasni a monitorról. Az elnök hadüzenetet fontolgat. A fele Csendes-óceáni flottát elsüllyesztették. – Mi van a németekkel? – kérdezte T. Bentsen arca váltotta föl a képernyőn az újságot. – A németekkel? – kérdezte értetlenül. – Hogyhogy mi van velük? – Hát szövetségesek, nem? Japánnal… Bentsen belelapozott az újságba. – Na, lássuk. Egész Európa fel van háborodva, bla, bla, bla, és természetesen valamennyien mellettünk állnak, legalábbis ezt mondják. Chamberlain miniszterelnök minden támogatást megígér, kivéve a háborút. A franciák dettó. Míg… – Bentsen pillantása végigszánkázott a papíron. – A németek – ha már annyira érdeklődött irántuk – minden támogatást megígértek, kivéve természetesen a háborút. Von Papen kancellár azt mondja… T. lekapcsolta a képernyőt. – Szegény Boci – mondta Squaw. – Nincs Hitler, és mégis van háború. – T. ismét a bábura – magára – gondolt a Hadtörténeti Kiállítás ajtaja mellett, és komor bizonyossággal érezte, hogy a bábu még mindig ott van. – De – mondta Squaw, aki, mint T. rádöbbent, tudott olvasni a fiú gondolataiban – Bentsen még mindig a laborban van. Még mindig dolgoznak az atombombán. – Dolgoznak? – T. most kezdte fölfogni annak az irdatlanságát, amit tett. – Ha nincs Hitler, Albert Einstein ma is Európában él. Fermi szintén. – Lamy atyához fordult. – Meg tudja határozni, hogy még mindig ugyanazon a fényhúron vagyunk – az eddig ismert történelemben, tudja –, vagy átugrottunk egy másik húrra? Lamy atya lehívta az ernyőre fénylő húrjait, majd egy enyhe görbültre fókuszált. Befogta a görbületet, előre-hátra rohangált az időben, északnak, délnek, keletnek és nyugatnak, amíg rá nem talált New Yorkban a Világkiállításra, a Periszférára és a Trilonra. – Bizonyosan mondhatom, hogy ugyanazon a húron vagyunk, mint voltunk. Természetesen valamit változtatott az, amit most műveltek, és amit most már sohasem tudhatunk meg, mert nincs mihez hasonlítani. Például semmi sem történt meg abból, ami megtörténhetett volna, ha Wilsonnak sikerül elnökké lennie. T. határozottan rosszul érezte magát. – Tehát eltöröltem mindent, ami 1910-től történhetett volna. – A mi húrunkon igen. – Lamy atyának sikerült közelképbe hoznia valamit, ami az amerikai flottát bombázó japán légierőnek bizonyult. – Ezt nézzék! T. kikapcsolta a gépet. – Idefigyeljen, ha vissza akarnék menni azelőttre, hogy beavatkoztam… – Természetesen visszamehetne. De attól fogva, hogy találkozott Mr. Wilsonnal, minden megváltozott. Persze, ha visszamenne, és nem találkozna vele, akkor lehetséges… – Mit szólna egy másik, egy párhuzamos fényhúrhoz? – Miért ne? De melyikhez? Végtelen sok a számuk. Az egész élete rámehet, amíg azt próbálja eldönteni, melyik a jó, belépjen, ne lépjen… – De nézze… – Boci, a dolog eldőlt! – Squaw hirtelen átvette a parancsnokságot. – Ne pánikolj! Végül is, te még mindig magad vagy, ugyanolyan, mint vagy, vagy voltál – és Bentsen doktor is az… – De akkor is kitöröltem mindent, aminek 1910. június 25-e után kellett történnie… – Ezen a húron mindörökké. – Lamy atya fölemelte a fejét, és rámosolygott a Mennyei Atyára, aki így mutatja meg a tudományban az Ő dicsőségét. – Ez azt jelenti, hogy továbbra is visszamehetnek, és nem találkozhatnak Mr. Wilsonnal, vagy találkozhatnak vele, és lefolytathatják ugyanazt a vitát – mellesleg, hadd kérdezzem meg, vállalva a ledérség kockázatát, hogy mi történt közte és a bermudai hölgy között? De T. és Squaw már visszavonultak a hálószobába. Még sohasem szeretkeztek ilyen vadul. Squaw eddig a játékos nővér volt, most azonban tökéletes nőstény. Amikor vége lett, álmélkodva megérintette T. mellét. – Nézd! – mondta. – Szőr! T. odanézett és meglepődött. – Csak a connecticuti levegő teheti – mondta. – Már nem vagyok galamb! – állapította meg elégedetten, és másodszor is benyomult Squaw-ba. – Héja vagyok! ? ? ? Mire T. és Squaw visszajutott a Régi Vadnyugati Kiállításból, este volt, és a laboratóriumokat bezárták. – Gyere haza velem. Grover tudni fog mindent. – Squaw bevezette T.-t az első hölgyek gyülekezetébe. Abból, ami nappal közepes méretű kiállítóteremnek tűnt, hosszú utca lett, Mrs. Roosevelt végénél leaszfaltozva, Lady Washingtonnál macskakővel kirakva. A Mrs. Madisonnál kezdődő gázlámpák Mrs. Harrisonnál, Squaw szomszédságában villanylámpákká változtak. T. apró alakokat látott a vonal vége felé, tizennyolcadik századi ruhákat viselő férfiakat és nőket, akik Lady Washington, ahogy ők nevezték, „kúriája” felé tartottak a messzeségben. – A virginiaiak! – sóhajtott Mrs. Cleveland. – Amikor idekerültünk, sorra viziteltünk mindenkit, valahogy mégse jött össze a dolog. Tűz és víz. Abszolúte semmi közünk ezekhez a múlt századi népekhez, noha Grover erősködik, hogy mennyire csodálja őket – legalábbis néhányukat, például Mr. Jeffersont, amíg egy este el nem határozta, hogy bűvöletbe ejt bennünket a nyirettyűjével! Hogy sajnáltam azt a szegény macskát, amelyik odaadta a beleit, húrnak arra a hegedűre! – Mi van a huszadik századdal? – T. fölfelé méregette a szemét a vonalban, arra, amerre a tudomása szerint a Wilson-rezidencia van – vagy volt –, de az utcának abban a részében senkit sem lehetett látni Mrs. Roosevelten kívül, akinek magas alakja a Szabadság-szoborra emlékeztetett a távolból. Éppen egy levélköteget csúsztatott egy modern postaládába. – Azaz asszony örökké dolgozik. – Squaw intett utódjának, aki barátságosan visszaintegetett. Grover a szokott székében ült, mellette az asztalon könyvek, a lábánál a padlón könyvek. – Nos? – Squaw megcsókolta a férje feje búbját. – Mi történt? Grover kuncogott. – A legjobbtól kérdezed. Bár meg kell mondanom, egy darabig nagyon kiszámíthatatlan volt a helyzet, ha jól emlékszem arra, ami Boci úrfi beavatkozása előtt történt. – Bocira nézett, aki vele átellenben ült, a térdén a figyelmes Squaw-tól kapott doboz csokoládéval, mert Squaw látványosan törődött az ő „növésben levő kisfiának” táplálásával. – Aztán minden megváltozott? – Nugát volt a dobozban, T. kedvence. – Azt sohase tudhatja senki, mennyi minden változott meg, de én soha többé nem akarom átélni azt az érzést. Olyan volt, mint újra meghalni. Bár feltételezem, azoknak, akik nem tudták, mi történik, ilyen lehetett… – Grover csettintett húsos ujjaival. – A régi emlékezetet felváltotta az új emlékezet. De mivel én számítottam a váltásra, rendkívül kellemetlen volt. Csillagokat láttam… – Húrokat? – kíváncsiskodott T. – Nem. Csillagokat. Azt hittem, elájulok. Aztán visszatértem a… nos, a normális állapothoz. Vagyis eszembe jutott a küldetése, így hát számomra semmi sem változott. Ám azután tettem egy sétát a vonalon fölfelé. El Harrisonék mellett. El a második hivatali időm mellett. El McKinleyék mellett. Teddy Rooseveltek mellett. Tafték mellett. És aztán… Grover lassan feltápászkodott. – Úgy vélem, meg kellene néznünk, ki váltotta föl Mr. Wilsont… – Fogadnék, megint Teddy Roosevelt, és a Jávorbikapárt! – Squaw eltette a csokoládét. – Nem, nem Teddy, bár Isten tudja, elkövetett minden tőle telhetőt, hogy Tafttal tönkretegye a pártját. Ahogy ballagtak fölfelé a vonalon, amely nagyon emlékeztetett egy georgetowni utcára egy nyári estén, Grover meghajolt a zárt erkélyéről leselkedő Mrs. Harrisonnak. A hölgy sebesen eltűnt. – Rémes perszóna! – Squaw elfordította a tekintetét. – Nem olyan rossz, mint életében. Fele-fele. Bár itt valamennyien köztes lények vagyunk, kivéve Boci úrfit. Jó estét, Mr. Roosevelt. Az ingujjra vetkőzött Theodore Roosevelt puskával a kezében állt a bejárathoz vezető tégla lépcsőn. – Mr. Cleveland! – Sajátosan csattogtatta a fogát. T.-nek lelkifurdalása volt, amiért gyakorlatilag semmi mást nem tud róla, mint hogy valamilyen értelemben ő volt a felelős a Panamacsatornáért, ahol mindenki sárgalázat kapott a szúnyogoktól. – Mintha egy csavargót hallottam volna. – TR, a Smithsonban nincsenek csavargók. – Ó, igen. El is felejtettem. – Roosevelt elkomorodott. A homlokát nyomkodta. – A legkülönösebb dolgot álmodtam az imént. Elbóbiskoltam a székben. Azt álmodtam, hogy – hogy is hívják? Tudja azt maga. A princetoni rektort. – Wilson. – Igen, Wilson. Azt álmodtam, hogy azt választották elnökké! Megverte Taftot és engem is. Aztán felébredtem. Hála legyen az Úrnak! Nos… – Megfordult, hogy bemenjen, aztán megtorpant. – A vonal végébe mennek, Eleanor unokahúgomhoz? – Nem, nem egészen a végébe. – Borzasztók ezek a japcsik! Én már évekkel ezelőtt felhívtam rájuk a figyelmet. De rám senki se hallgat. Akkor is én építettem meg a Nagy Fehér Flottát! – Amit most elsüllyesztettek… – T. mintha némi csúfondárosságot érzett volna Grover hangjában. – Nem mindet. Majd megverjük mi őket, sose féljen! Bár azért az egy tragédia, hogy az a lepkesúlyú unokaöcsém az elnök, és nem én! – Meg kell mondania neki, elnök úr, hogy mit tegyen! – Squaw sugárzó volt az ibolyaszín esti fényben. – Hívjon össze tanácskozást! – Már kérelmeztem. Válsághelyzet van. Szóltam Eleanornak, hogy azonnal hívja Franklint! De nem tudta utolérni. Holnap megint próbálkozik. Franklinnak mellénk kell állítania Angliát és Németországot. Mint szövetségeseket. Mint természetes szövetségeseket. Hogy megőrizzük a fehér fajt, és követhessük sorsunkat a lemenő napig, ha kell! – TR magas hangja fisztulázásig felcsúszott, és ott megtört; azután a mennyezetre – az égre – szögezte puskáját, és lőtt. – Fehérfejű halászsas! A kutya mindenségit! Elhibáztam! – Meghajolt Clevelandék előtt. – Elnök úr, asszonyom. – Visszamasírozott a házába, és becsapta az ajtót. – Tényleg egy fehérfejű halászsas volt ott? – kíváncsiskodott T. – Honnan tudhatná? – kacagott Squaw. – Vaksi, mint egy bőregér! – Érdekes, hogy a természetvédők örökösen az állatokat lődözik és preparálják – mondta Grover inkább derűs, mint gáncsoló hangon. Megállt egy vörös téglaház előtt, amelynek az ajtaja legyező alakú felülvilágító ablakban végződött, akárcsak az utca többi ajtajáé. Fölemelte a rézkopogtatót, és visszaejtette. Miközben várakoztak, a vonal végén ismét feltűnt Mrs. Roosevelt a háza lépcsőjén. T. megjegyezte, hogy utána már csak sötétség van: a jövő? – Drága Mr. Cleveland, azt hiszem, gyűléseznünk kellene, hogy megbeszéljük, ami történt. Franklinnak szüksége lesz minden tanácsra. Most hívtam, úgyhogy ha értesítené a többieket… – Az ősök hangjai? – mondta nyájasan Grover. – Nos, meghozom az áldozatok netovábbját, lemegyek a vonalon, és beszélek Washington tábornokkal. Úgy vélem, beletelik egy napba, amíg elmagyarázom neki, miről van szó. Valószínűleg sose hallott Japánról, se semmiről, ami nyugatabbra van az ohiói birtokánál. – Megmagyarázza azt maga gyönyörűen, ismerem én magát. Össze kell jönnünk, akármilyen szervezetlen bábuk is legyünk. Utána kell néznem, hogy számíthatunk-e a Női Finomkonfekciós Dolgozók Szakszervezetére. Szükségünk van – hogy is mondják? – politikai protektorokra. – Eleanor eltűnt a házában. Ugyanabban a percben egy pirospozsgás, köpcös ember ajtót nyitott Clevelandéknek és T.-nek. – Mr. Cleveland! Ezt a megtiszteltetést! Jöjjön, jöjjön! Épp most utaltam ki magamnak egy pohárkával lefekvés előtt. – Whiskyszaga volt. Grover bemutatta T.-t a néhai William Jennings Bryan elnöknek, aki bevezette őket a szalonba. A ház hátuljából főzés szaga áradt. – Amióta megérkeztünk, felhagytam a mértéktartással, akárcsak Mrs. Bryan. Rizses csirkét csinál, whiskismártással. Ugyan, maradjanak már itt vacsorára! Úgy döntöttem, hogy ha már itt vagyunk, ezen a vakációfélén, igazán fölösleges aggodalmaskodnunk az egészségünkön, vagy a választókon, vagy akár a morálon, ha már előttünk úgyis becsukódott az élet nagy könyve. – Maga megtette a kötelességét, Nagy Plebejus. Még a kötelességénél is többet. Megtartotta a hitet. – Grover fennkölt hangot ütött meg, ami tetszett T.-nek. Bryan whiskyt töltött Grovernek, Coca-Colát Squaw-nak és T.-nek. – Azt gondolom, hogy e szabadalmazott ital már nem tartalmazza a kokalevél eszenciáját, mint eredetileg. Hogy mit veszekedtünk a Kongresszusban a Coca-Cola-szirup képletén! A georgiai küldöttség azzal fenyegetőzött, hogy kivonul! De azért csak sikerült módosíttatnunk a képletet. – Megszoktak már? – Grover kíváncsian sandított Bryanre. T. megértette, hogy Bryanék csak huszonnégy órája érkeztek, amikor is minden átmenet nélkül fölváltották Wilsonékat. Most már sose találkozhat a második Mrs. Wilsonnal, hacsak meg nem látogatja, miután távozott a Smithsonból – hol is lakik, az S. utcában? De ha Wilsonból nem lett elnök, akkor valószínűleg a hölgy sem lett a felesége, tehát… – Megszoktunk? – csodálkozott Bryan. – Hiszen azóta itt vagyunk, amióta letettem a gondomat, és magához szólított a Teremtő. Milyen év van is most? – Ezerkilencszázharminckilenc. – Az ilyesmiben most már T. volt a szakértő, mivel a kiállítási kitűnőségeknek a saját kurta pályájukat leszámítva általában kevés fogalmuk volt a kinti időről, míg a Bentsen-féle alkalmazottak tökéletesen alkalmazkodtak az új történelemhez, és tökéletesen elfelejtették a régit. – Tizenöt éve szólítottak. Dicsőség legyen az Úrnak! – Bryan fölemelte karjait, mint egy megújulást prédikáló hitszónok. Grover és Squaw cinkosán összenézett. Bryan szempontjából őt annak rendje-módja szerint megválasztották elnöknek (negyedik próbálkozásra), most pedig történelmi személyiség, akit az egyenrangúak között mutogatnak. – Épp most diskuráltunk TR-rel… – kezdte Grover. Bryan bólintott. – Igen. Hallottam, hogy elsül egy puska, és rögtön arra gondoltam, hogy már megint ő gyilkolássza tollas barátainkat az utcán. – Szerencsére elhibázta – mondta Grover kaján derűvel. – Elmesélte, micsoda rémes álma volt: hogy 1912-ben Woodrow Wilsont választották meg. – Woodrow kicsodát? – Bryan whiskyvel elegyítette a vizét. – A princetoni rektort. – Ó, igen, igen! Találkoztam vele egyszer, még alelnök koromban… – Alelnök? – hökkent meg Squaw; büszke volt rá, hogy fel tud sorolni minden elnököt és alelnököt – legalábbis T. beavatkozásáig. Grover még talányosabb és derűsebb képet vágott. Később a vacsoránál elmagyarázta Squaw-nak és T.-nek, hogyan győzte le Taftot és Rooseveltet a missouri Champ Clark, a képviselőház elnöke a háromesélyes elnökválasztási versenyben. Clark partnere Bryan volt, aki elfogadta a második helyet a képviselőjelöltek listáján, abban a reményben, hogy végre-valahára be fog ütni a mennykő, ami végre-valahára be is ütött. Egy látogatáson New York városában Clark elnököt szélütés érte, a pletyka szerint Ethel Barrymore, a tündéri színésznő karjaiban, aki a félig angol haditudósítónak, Winston Churchillnek volt a felesége. Bryan elnök ezek után saját mondása szerint „fél kézzel” távol tartotta az Egyesült Államokat az európai háborútól, amely egyébként is holtpontra jutott kevéssel azután, hogy a német császár megtért szcientológusnak. Bryant közben a saját jogán is megválasztották 1916-ban, az ellenállhatatlan „Ő mentett meg minket a háborútól!” kampányjelszóval. Mihelyt megkötötték a békét, az Egyesült Államok és Oroszország, immár a két vezető világhatalom, szoros együttműködésben munkához látott, hogy talpra állítsa a romokban heverő angol, francia és német gazdaságot. – Most pedig meséljék csak el, mi is történt tegnap este? Hol is? – Bryan kövér szivarra gyújtott. – Pearl Harbornál – magyarázta T., aki még abban is kételkedett, hogy Grover tudja-e, hol van ez. – Hawaiion. – Én személyesen mindig jobban kedveltem Miamit – mondta Bryan. – Mindenesetre, ha a cár azt teszi, amit tanácsolok, és bevezeti Oroszországban az ezüstszabványt – ne egyet a tizenhathoz, hanem az egyet a tízhez, ezt tanácsoltam –, akkor sose tör ki Oroszországban a kommunista-ateista forradalom, és Japán ma nem döngethetné a mellét így, amit sose merészelt volna, mikor még Miklós cár és én irányítottuk a dolgokat. Ismeri Miami Beachet, ugye, Grover? – Nos, az én időmben még csak egy fövenytorlasz volt, azelőtt hogy – mi is a neve, Saddler? Bryan a szemöldökét ráncolta. – Nem, F-fel kezdődik… – Flagler – mondta T., aki tudta a földrajzot, mert nem Mr. Pratt tanította. Bryan fölragyogott, vékony szája akkorára nyílt, mint egy harcsáé. – Ez az, ecsém! Okos fiú! Nos tehát, az asszonnyal igazán csodálatos lakot leltünk a parton, ahova szerettem volna visszavonulni, de aztán szélütést kaptam, közvetlenül Harding megválasztása előtt, és… – Sóhajtott. – Hát igen, addig áll az ember, míg Isten akarja, ahogy a költő mondja. – Asztalhoz! – kiáltott egy asszony a szomszéd szobából. A pohos Bryan úgy pattant föl, mint Tarzan, a majmok ura, gondolta T. – Anyus főztjéből bőven jut mindenkinek. – Előrement, mutatta az utat. Amikor keresztülmentek a szalonon, Squaw odasúgta T.-nek: – Látnod kellett volna ezt a helyet, mikor Wilsonék laktak itt, olyan volt, mint egy főiskolai előadó. Bezzeg most kedves és otthonos. T. áhítattal tekintett körül a szobákban, amelyeket a szó szoros értelmében egyik napról a másikra teremtett újjá Bryanék érkezése, akik az ég tudja, minő bábu-lét előtti pokoltornácáról emelkedtek föl, valószínűleg az idők végezetéig tartó hatállyal, a vonal méltóságába. ? ? ? Másnap T. visszatért a Bentsenével szomszédos laborba. Az asszisztensek lázas látszattevékenységbe merültek, de valójában mindenki csak újságot olvasott, míg a háttérben egyfolytában szólt a rádió. Roosevelt elnök útban volt a Capitoliumra, hogy a kongresszus hozzájárulását kérje a háborúhoz. Pearl Harbornál minden valószínűség szerint több veszett oda, mint amennyit a kormány hajlandó volt bevallani, és azt pletykálták, hogy néhány órán belül Los Angelest éri légitámadás. – És nincs mivel védekezni! – Bentsen és T. most már a fiú korábbi laboratóriumában voltak. Beszélgetés közben T. azon törte a fejét, min dolgozott, mielőtt elmozdult az idő? Minden szempontból megváltozott, és csak a Lyme előtti világról voltak emlékei. Kissé hüledezve állapította meg, hogy jóval termetesebb, mint a lyme-i látogatás előtt, arcának aranyszín őszibarack-pihéje drótkeménnyé durvult, és Bentsen célzatosan fölajánlotta, hogy kölcsönöz neki egy borotvát. A ruhái szorították. Mi történt itt? Miközben Bentsen a maga besózott modorában az Egyesült Államokat fenyegető veszélyeket taglalta, T. beleásta magát változatos számítógépeinek memóriabankjába. – Már el is kezdődött a Fülöp-szigetek lerohanása, egészen nyilvánvaló, hogy a javai és a szumátrai olajmezők felé törekszenek… T. igen kevés érdeklődést tudott kicsiholni magából az iránt, hogy miket művelnek a japánok a Csendes-óceán túlsó végén. Bár az azért megdöbbentette, hogy (Lyme előtt) Hitler annyira megdelejezett mindenkit, hogy gyakorlatilag – legalábbis T. beavatkozásáig – senki sem vett tudomást az egyidejű ázsiai válságról. Bentsen zöngicsélésének aláfestése mellett kezdte rekonstruálni, mivel is foglalkozott, amióta megérkezett a Kastélyba. Kidolgozták a fissziós bomba elméletét; nem lesz láncreakció. Eddig ez rendben volna – legalábbis addig, ameddig ő emlékezni tud. Los Alamosban jobban előrehaladt az atomkutató központ, mint korábban. Ez azt jelenti, hogy a japánok már akkor fenyegették az Egyesült Államokat, amikor T. elindult a múltba – vagy fordítva történt? – 1937 óta erre a támadásra készülnek, azóta, hogy ágyúnaszádunkat, a Panayt, elsüllyesztették a kínai vizeken! – Bentsen pipára akart gyújtani, de nem sikerült neki, annyira reszkettek az ujjai. – És még nagyobb baj, a kormány tudta is, mi következik! Lindbergh tábornok még a nyilvánosság előtt is kifejezésre juttatta félelmeit, amikor felavatta a csendes-óceáni Howland Atollon az Earhart Légi Támaszpontot. Ám az elnök és a kongresszus nem figyelt rá. T. sem figyelt Bentsenre. Kezdett nagyon fura dolgokra bukkanni a memóriabankban. Valaki – maga T.? – rendkívül magas színvonalú munkát végzett a téridőben. Ma már gyerekjáték megközelíteni a keresztutakat. A zeolit szolgáltatja a sebességet, és egy új pásztázóval szempillantás alatt meghatározható a belépés kívánt pontja. A jövő továbbra is nehezebben megközelíthető, mint a régi fény, de már sokkal nagyobb része hozzáférhető. T. gyorsan letapogatta Washington és Columbia kerület közeljövőjét. Mint gyanította, minden cseppfolyós állapotú volt. Kinőtt a földből egy új épület, aztán fölváltotta egy még újabb; egy vadonatúj főút váratlanul átváltozott parkká. Minden folyékony volt, kusza és feltételes. Mint az életben. Beslattyogott Lindy. Ő volt az egyetlen, aki fesztelennek és higgadtnak tűnt. Vezérőrnagyi egyenruhát viselt, ezüst pilótajelvényekkel. Bentsen haptákba vágta magát. – Gratulálok, tábornok! – Mihez? – kérdezte T. – Én vagyok a légierő új parancsnoka. – Most már sokkal nagyobb biztonságban érezzük magunkat valamennyien – mondta Bentsen, aki nem úgy festett, mintha felerészben is biztonságban erezné magát. – Ó, eléggé biztonságban vagyunk. Egyelőre. A kontinensünket nem bombázhatják… – Mi van ezzel a tervezett támadással Los Angeles ellen? – Bentsen egy utolsó kísérletet tett a rágyújtásra, és felgyújtotta a köpenye kézelőjét. – Volt egy anyahajójuk Catalinától nyugatra, de az elsüllyedt. Nos, T., úgy tűnik, előbb lesz szükségünk a munkádra, mint képzeltük… – Ön már majdnem két éve megjósolta! – Bentsen egy üres fiókba dugta égő kézelőjét, hogy az oxigénhiány eloltsa a lángot. T.-t mindig ámulattal töltötték el a tudományos elmék házias praktikái. – Nos, meg. Bár nem mondhatnám, hogy az elnök olyan hálás volt a tanácsomért. Ám első az önvédelem, ezt még egy magamfajta öreg pacifista is belátja. – Intett Bentsennek. – Magunkra hagyna, kérem? – Bentsen kiment. – A probléma abban áll, T. – kezdte Lindy. – Hogyan dobjuk le a bombát? – T. ezt a Los Angeles-i állítólagos légitámadásra tett megjegyzésből következtette ki; a légitámadás végül egyetlen kisméretű bombának bizonyult, amely egy parkolót talált el a San Fernando-völgyben. – Akkor mondjad, kölyökzseni. T.-nek most is hízelgett, hogy a Magányos Sas nemcsak egyenrangúként, de szakértőként kezeli. – Anyahajó? – Bár erre a kérdésre maga is tudta a választ. – Ahhoz előbb újakat kell építeni. Mert Pearl kiesett… – Hat hónap? Lindy komoran csóválta a fejét. – Legalább egy év. Nekik viszont első osztályú légierejük van, és hozzá szigeti támaszpontjaik, több ezer mérföldön át. Szigetről szigetre kell ugrálnunk a Csendes-óceánon keresztül, legalábbis is így tudom a tengerészeti hírszerzéstől. – Annyi időnk nincs. – T. magára gondolt. – Két-három év, hacsak nem állunk elő valami látványossal. – Az hosszú idő. – Olyan volt a hangja, mintha valaki más beszélne. Aztán fölberregett a fejében egy csengő. – Idő! Ez a kulcs! – Bizonyos értelemben mindig az idő az. Ezért ütöttek ők elsőnek. Úgyis karanténba csuktuk őket. Elzártuk az olajcsatornáikat, mire azt mondták, nincs veszíteni valójuk, ha kiradírozzák a flottánkat, és elindulnak délnek, a holland olajmezők felé. Ha azokat megkaparintják, nekünk lőttek, hacsak… – Lindy sóhajtott. – Hacsak át nem megyünk nukleárisba… Hogy dobjuk le? – Ennek egyetlen útja van: a téridő. Lindy fölvillanyozódon: – Tehát mikor az időben? És hol a térben? – Még egyikre sem tudom a választ, de így fogjuk lecsapni őket. Idővel. – Nohát, te úgyse foglalkoztál mással, mint a téridővel. Siker? – Egy kicsi. – T. elvigyorodott. Még a jóindulatú Lindynek sem árulja el, hogy kiküszöbölt két európai háborút, miközben bárgyú módon figyelmen kívül hagyta a japánokat a Csendes-óceánon és Kínában. Ő, aki jeles eredményt ért el a Time magazin „Aktualitások” kvízében, amelyet Mr. Sofield minden évben megcsináltat az osztályával! Hogy lehetett ilyen ostoba? Úgy okoskodott, hogy ha nincs Hitler és nincs európai háború, nem lesz német-japán paktum. Annyira csak az európai békével törődött – a belgiumi polgárháború teljesen fád dolog volt –, hogy elnézte a Távol-Keletet. Hát, azt mégse várhatják el tőle, hogy percről percre bevágja az aktuális történelmet. A monitort betöltötte Mr. Lincoln arca. – Hölgyeim és uraim, ma este az Első Hölgyek gyülekezetében tanácskozás lesz az elnököknek – és természetesen hölgyeiknek –, továbbá különleges éjféli látogatásával tisztel meg bennünket Mr. Franklin Delano Roosevelt, akinek – hogyan is fogalmazzak? – őrszolgálata alatt megtörtént e rettentő katasztrófa. Azért jön, hogy tanácsunkat kérje. Ennél fogva összegyűlünk a zászló körül, mint hajdanán. Továbbá az egyedülálló alkalmat kihasználva bemutatom legújabb sárgamázas cserépneműinket, amelyekkel a wilmingtoni (Delaware) illetőségű, bőkezű du Pont család ajándékozta meg az Intézetet. T. lekapcsolta a cserépkurátort. Mr. Lincoln képét azonnal fölváltotta egy erősen felnagyított levél, amelyet az immár ismerős bíbor tintával írtak: „Kedves ifjú, ne veszítse el a reményt! Fényesen teljesítette választott feladatát, és huszadik századi életek millióit mentette meg – nem is szólva a gyönyörű épületekről és műalkotásokról, amelyek tőlünk eltérően valóban pótolhatatlanok. Egyszerre nem sejthetett meg egy háborúnál többet, így ne hibáztassa magát az amerikai önérzeten esett aktuális csorbáért, amelyet, ha bírálhatom fogadott nemzetemet, a legkevésbé sem helyénvaló faji gőg okozott. Tudom, azt gondolja, hogy most jött el találkozásunk ideje, ám én inkább azt szeretném, ha maga találna rá az útjára ebben a pacsézi-játszmában. A zár kulcsa már a kezében van. Egy támpontot adok: a jég, a hó, és az északi fény országában várja önt a dicsőség. Továbbá Stanley Sofieldnek is vannak hírei az ön számára. Maradok legalázatosabb szolgája, aki írtam ezt e történelmi napon, a kosárlabdapálya alatt: James Smithson.” ? ? ? T. tüstént felcsörgette Stanleyt, akit két óra között és macskajajos állapotban talált. – Ha Landont választják meg harminchatban, ez sose következik be! – Stanley, milyen öreg vagyok? – Jól vagy? – Ki fog csinálni a Smithson! – Fogadok, hogy folyton csak a játék, semmi munka! – Stanley sóhajtott. – Na, itt van az anyagodban. 1923-ban születtél. Jövő júniusban érettségizel, tizenhét éves korodban. Ugye, még mindig nem jöttél vissza hozzánk? – Nem. Túl sok volt a dolgom. – Ne maradj el sokáig. Fogy az idő. – Nézze, Stanley. Valami baj van. Piszok nagy baj. Én 1925-ben születtem, de valamilyen okból, mivel nem volt első világháború, két évvel előbb jöttem a világra… Stanley vészjóslóan felnyögött. – Én ebben nem vagyok illetékes! Ismétlem, nem vagyok! Okosabb lesz, ha visszajössz, és egyesülsz másik éneddel, mielőtt késő lesz! Nem tesz jót neked az a hely. – A háttérben csengő szólt. Stanley letette. ? ? ? Órákig tartott, amíg T. rekonstruálta, mivel foglalkozott a – minden értelemben? – megváltozott nagypéntek óta. Az algebra vizsgán lefirkantott teoréma még mindig a láncreakció korlátozását célozta meg. Dr. Oppenheimer felkérést kapott, a „biztonságos” atombomba megépítésének programja komótosan cammogott. Látnivalóan senki sem tartott a japánok atomcsapásától, egyáltalán semmiféle csapástól. Ám Roosevelt elnöknek 1938-ban szembe kellett néznie a válság kiújulásával, ezért kérte a kongresszustól a hadászati költségvetés növelését, amihez, hála Oppenheimer doktornak, hivatkozhatott a ködösen „nem hagyományosnak” nevezett fegyverzetekre. Egy éven belül meglett a teljes foglalkoztatottság, és Japánt hivatalosan kinevezték ellenségnek a következő háborúhoz. Lindy a légierő hűséges barátjából az elnök hűséges barátjává lett. A memóriabankban turkáló T. hiába kereste téridővel kapcsolatos, második és még fontosabb firkáját. Mi történt a feljegyzéseivel? Tudta, hogy munkásságának zöme a téridővel volt kapcsolatos, és többszörös áttörést hajtott végre a Minkowski-tér kivetítései alapján. Annak az időnek, amely a hajdani utazáshoz kellett a connecticuti Lyme-ba, a töredéke is elegendő volt a téridő koordináták kitűzéséhez, és töredék annyi energiát vett igénybe. Ő – vagy valaki – elképesztő mennyiségű munkát végzett abban a kastélybeli évben, amely T. számára elveszett. Felpöccintett egyetlen kapcsolót, és besétált Lamy atya új-mexikói laboratóriumába. – Már vártam, hogy benézzen. – A pap úgy viselkedett, mintha az imént váltak volna el, és valószínűleg ez is volt a helyzet. – Mi a legújabb fejlemény? T. beszámolt a háborús hírekről. Lamy atya az olvasóját morzsolgatta. – Ez végre az Armageddon? – Kétlem. A katonai hírszerzés szerint tudják, hogy kell atombombát készíteni, de még nem jutottak messzire, talán öt év múlva… – Nekünk legalább három évre lesz szükségünk. De aztán hogy dobjuk le? – Lindy majd kitalál valamit. Az előbb találkoztam vele. Azt szeretné, ha folytatnám az… izé, na… szóval mennék tovább az úton, amelyen jártunk. A téridő, tudja. Lamy atya igazított a kék üveg panorámaablakon. A homály kitisztult. Világkiállításra illő futurista épület foglalta el a középtávot. T. legjobb tehetsége szerint próbálta nem mutatni a meghökkenését; végül is a Lyme utáni T.-nek látnia kellett a „gyárat”, amely ezen a fényhúron épült. – Volt egy nagyon megrendítő avatás tegnap. Persze szigorúan titkos. De így is eljött Garner alelnök és az egész katonai vezetőség. Az a német építész is. Egyértelműen világra szóló géniusz. T.-t nem érdekelték a német építészek. – Tudja-e, hogy most mi vagyunk a legfontosabbak? – kérdezte. – Mármint összehozták az egész atomhasítási izéjüket, és most ránk van szükségük, hogy… – Elhallgatott. Ez kezd nagyon rázós lenni. Hogyan derítse ki, amit vélhetőleg tudnia kell? – Még többet utazzanak a connecticuti Lyme-ba, hogy lássák… – Lamy atya kuncogott. – Ki volt az az ipse, akivel maga és Mrs. Cleveland beszélgetett? Eddig rendben volnánk. Lamy atya mindenestől elfelejtette Woodrow Wilsont. – Ó, csak egy matematikus. Princetonból. Idefigyeljen! – Tessék? – Na szóval… – Figyelek. – Maga szerint mikor kezdtük egész pontosan, mármint mikor indultunk el innen? – Tudta, hogy Lamy atya furcsán néz rá. – Jól érzi magát? – kérdezte végül a pap. – Hát persze! Van ez a háború, és Lindy azt akarja, hogy – hiszen tudja… – Nem tudom. De ha vissza akar menni oda, ahonnan jött, akkor okosabb, ha vet egy pillantást a titkos szalagjára… – Titkos szalagra? Az meg mi? – Ha az orromra kötötte volna, mi van rajta, akkor nem lenne titkos, igaz? De maga mindent elzárt, gondolom, a laboratóriumában. Nyilvánvaló, hogy Lamy atya szimatolt. – Oké! – T. az ajtóhoz indult. A poros úton jókora német Mercedes parkolt. Két ember ült elől, és elragadtatással bámulták az új épület henger alakú tornyait, amelyeknek mindegyikét stilizált amerikai sassal fejelték meg. Távolabb szögesdrótkerítés húzódott, és egy őrházban fegyveres katonák posztoltak. Az épületnél katonák és civilek járkáltak ki-be. Mindenki kellően komor képet vágott Pearl Harbor miatt. Csupán az autóban a két német tűnt felszabadultnak és elégedettnek. – Hadd ismertessem össze önöket – mondta Lamy atya T.-nek. – Ő Cher Maître és az asszisztense. A két ember udvariasan kiszállt az autóból, és kezet rázott T.-vel. A fiatalabb férfi, az asszisztens, tökéletesen beszélt angolul. – Mi már ismerjük ennek a wunderkindnek a munkásságát. – Hogyhogy? – T. állítólag (dr. Smithson után) a legféltettebb titka volt az Intézetnek. – Drága barátunk, Einstein doktor révén! – A nagy építész tiszta, bár torokhangú angolt beszélt. Fejét aranyhaj vonta glóriába, és átható pillantású, szürkéskék szeme volt. Pont úgy nézett ki, mint egy szentkép egy régi könyvben, és kétségtelenül úgy is akart kinézni. T. nemhiába tanulmányozta azt a csodálatos állatkertet, az Egyesült Államok szenátusát, ahol mind a kilencvenhat szenátornak megvolt a maga egyedülálló szerepe, az angyalitól a mulattatóan diabolikusig. – Reménykedtünk, hogy most, mikor kitört a háború, Einstein doktor is átjön segíteni. – Cher Maître úgy könyörgött neki. – A fiatal asszisztens bánatosnak látszott. Cher Maître bólintott. – Csakhogy ő akkora pacifista – akárcsak én, természetesen. De én megmondtam neki, hogy nézze, Albert, amikor civilizációnkat Attila, Dzsingisz és Tamerlán sárga hordái fenyegetik – a hang olyan lett, mint egy arkangyalé –, akkor önnek muszáj, mondtam neki, Amerika segítségére sietnie, mint ahogy én siettem ezzel! – Az épületegyüttesre mutatott. – Cher Maître remekműve – mondta letompított hangon az asszisztens. T. igyekezett feltűnés nélkül bámulni az építész kihajtójára tűzött névkártyát. Az illető akkora híresség volt, hogy Lamy atya fölöslegesnek tartotta megemlíteni a nevét. A kártyán az arkangyal színes igazolványképe szerepelt az S. Grubert név fölött. Ez francia név, nem német, ha hihetünk Stanley Sofield szakértelmének, aki franciából mindig pontosan egy fejezettel járt az osztálya előtt. T. kimentette magát, és otthagyta a németeket, hogy tovább imádhassák Maître Grubert mesterművét. Jó darab idejébe telt, mire előbogarászta a saját „mesterművét”, már ha létezett ilyen. Mindent újraiktattak, olyan rendszer szerint, amelynek kódját majdnem csak egy óra múlva sikerült feltörnie. Végül többé-kevésbé megismerkedett a munkájával. Volt egy sorozat pásztázó felvétel különböző idő-keresztutakról, érthetetlen jegyzetekkel. Voltak furcsa kihagyások. Nem találta a feljegyzést, hogy miként jutott el a lyme-i Connecticutba. Viszont huzamosabb ideje pásztázta a japánokat otthon és kínai hódítási kísérletük közben. Több olyan felvétel volt, amelyeket Lindyvel készítettek egy Stinson gépről, különböző csendes-óceáni szigeteken található különböző japán támaszpontokról. Volt egy sziget, amelytől különösen kirázta a hideg. Sajnos, a sziget nevét japánul írták – megtanult volna japánul a Lyme utáni évben? Csata zajlott. Amerikai flotta úszott a tengeren. Japán csapatok a föld alatt vagy betonerődökben. A sziget egyik végén hatalmas hegy tornyosult, mint egy dinoszaurusz. Még több japán írás. Egy felvétel a komor arcú Lindyről. Aztán egy matematikai jelzet. T. kikapcsolta a készüléket. Gyorsan kiderítette, mit végzett a wilsontalanított világban. Azonosította az idő nyilát, és változatos irányokat vett célba vele, a C, P, és T jelölések felhasználásával. A C a részecskék kicserélését jelentette antirészecskékre, a P a képek tükörfordítását, hogy ami az egyik világban a bal oldalon van, az a másik világban a jobb oldalra kerüljön, a T – vagyis önmaga – azt a képességet, amely megfordítja az összes részecske mozgását, hogy el lehessen menni a múltba és a jövőbe, a rendetlenségből a rendbe és vissza. Számos áttörés után T. azt a feladatot kapta, hogy derítse föl a japán hadsereg hatékonyságát. A japán szótárak és kódbankok sokasága arra utalt, hogy elsajátította a nyelvet, ám az a tudati valami, amely képessé tette a Lyme előtti világ megértésére és felidézésére, egyben meg is akadályozta, hogy az lehessen, amivé lett ebben a wilsontalanított világban, amelyet ők ketten teremtettek Squaw-val egy connecticuti nyári reggelen. Egyelőre fontosabbnak tartotta, hogy továbbra is pontosan tudja, mit tett, mekkora a káosz, amelyet okozott, vagy talán készakarva idézett elő. Meglepődve látta, hogy az egyik felvételt külön elzárták a többitől. Lindy hangsúlyozta, mennyire fontos a teljes titoktartás, amely értelmetlennek tűnt, mikor 1886-ban dolgozott Los Alamosban, de most persze 1940-et írtak a mesán. A csapszéket, amely Lamy atya missziós temploma alatt állt az út szélén, grillbár váltotta fel, a Santa Fébe vezető földutat kikövezték. Mindezt a Lyme utáni időben. De, tűnődött T., képes-e visszamenni T. – a kvantum-T. – az azelőttbe? Kitűzte a koordinátákat – milyen egyszerű volt most –, és ott volt a régi, poros út, Tom, Észak és Dél épp akkor lépett be a csapszékbe, ott állt Lamy atya, a sivatagot bámulta, ahol… T. ismét váltott az időn, és feltűnt a német mestermű, noha a Mercedes és a francia arkangyal már eltűnt. Csak Lamy atya volt itt még mindig. Nyilván Oppenheimer doktor adott neki különleges mozgásteret az időben. Az atya bizonyosan megérdemelte. T. lustán beütötte új születési dátumát. Félig-meddig számított is rá, hogy ez a kód a titkos szalaghoz. Mr. Lincoln a poros irodában. T. a bőrfotelben ült, a kurátor asztala mellett. – Bár a fizikai tudományok csukott könyvet jelentenek számomra, legjobb tudomásom szerint követem, mi történik a Kastélyban és a laboratóriumokban a Mail mentén, nem is szólva az ön magánjellegű tevékenységeiről a territóriumokban. T. udvarias hangokat hallatott. Lincoln asztalát ellepték a cserepek, többnyire pueblo indián kézműves munkák. – Alkalmilag és általában tájékoztatnak az ön téridőnek vagy időtérnek vagy akárminek nevezett munkájáról. Azt is tudom, hogy rendszeresen ellátogat az 1886-os évbe. – Nem egészen, uram. Az csak a Smithson 1886-os éve, nem az igazi. Csak egy kiállítás. – Nos – mosolygott Mr. Lincoln –, úgy vélem, az is megteszi, amíg az igazi eltűnik. Ön ugyancsak képes volt belépni a múlt ajtóin, és befolyásolta a választási eredményeket. – Lincoln arckifejezéséből nem lehetett megállapítani, sor került-e a látogatásra a connecticuti Lyme-ban. Ha igen, hogy szerzett tudomást róla ez a bábu? – Fogalmazzunk úgy, uram, hogy képes vagyok meglátogatni embereket a múltban, valamint a jövőben is, de én – mi – ezeken a látogatásokon nem tehetek semmit. Érti? Mert az megváltoztatná az eseményeket. Mr. Lincoln megtisztelte T.-t egy kacsintással. – Szósz! – közölte barátságosan. – És ahogy a szakács mondta a szószólónak, sose szószoljon egy szószolóval. Történetesen tudom, hogy találkozott Mr. Bairddel, Intézetünk egykori titkárával, és tudom, hogy beszámolt önnek arról, miként menekített ki a Ford Színházból azon az estén, amikor, mint kiderült, nagyon enyhe agyrázkódást szenvedtem. Most is az vagyok, aki 1865 nagypéntekjén voltam. Természetesen ez időbe telt, és sohasem nyertem volna magamat vissza, ha nincsenek ezek. – Carl Sandburg Lincoln-életrajzának hat kötete baljós sötét toronyként emelkedett az asztalon. – Ha Mr. Sandburg – mint vágyom ismerhetni e bárdot! – nem jelenteti meg a befejező négy kötetet tavaly vagy mikor is volt – vagy van – 1939, talán sose ismerem meg magamat ismét, sose nyerem vissza az attól az átlagos fejbe veréstől semmiben sem különböző ütéstől elveszített emlékeket. Most azonban valóban Abraham Lincoln vagyok megint, készen rá, hogy elkezdjem második hivatali időmet, és változtassak a boldogtalan éveken, amelyeket a Délnek el kellett viselnie utódaim alatt. T. figyelte Lincolnt hallgató önmagát, és meghökkenten látta, milyen jól meg tudja őrizni a hidegvérét. – De, uram, ha föltételezzük is, hogy újra önmaga lett, öhm, lelkileg, technikailag szólva ön akkor is egy bábu. Lincoln nyájasan bólintott. – Jelenlegi fizikai állapotomat illetőleg igaza van, de juttasson csak vissza abba az estébe a Ford Színházban, és hús-vér leszek megint, és a történelem újra kezdődik ott, ahol oly brutálisan megtörték, holott a köztársaság udvarán virágba borultak már az orgonák. Fiam, maga visszajuttathat a színházba és az időben elfoglalt helyemre, hogy még egy darab földről még egy darab ideig ne tűnjön el a kormányzat. Hálás lennék, ha ezt nem kotyogná el Frankie Clevelandnek. Különben e kényes kérdésben Bentsen doktor lesz a segítőnk. Lincoln teljes félelmetes magasságában kiegyenesedett. – Most mennem kell, hogy előkészítsem a tanácskozást. Még híján vagyunk tizenegy összehajtható széknek. T. a legteljesebb zűrzavar állapotában kapcsolta le a monitort. Egy bizonyos: ezt a monstrumot nem szabad kiengedni a Kastélyból. Karót döfjenek a bábu mellébe? Ezüst golyó? Égő gyufa? Sandburg Lincolnját meg kell állítani. 7. T. pontosan akkor jelentkezett szolgálatra a vonalon, amikor a két Cleveland-ház közül az első kirajzolódott az alkonyatban. Az általában elég néptelen utca megtelt jövő-menő elnökökkel. Hölgyek értekeztek, hogy mit vegyenek föl, férjeik a járdán taglalták a gyűlést és a válságot, amely idehozta őket. A vonal kezdetén, Washingtonék házával átellenben fákkal beültetett, falusias teret lehetett látni, amely emlékeztetett egy miniatűr Lafayette Parkra. Ott máris található volt számos összehajtható szék, egy apró emelvény és több amerikai lobogó a köztársaság különböző korszakaiból. Squaw ajtót nyitott. Beiktatási pompáját viselte. – Grover odaát van Franknél a másik házban – mondta. – Még sose láttam ilyen felbolydultnak az embereket. – Összevonta a szemöldökét. – Uramisten, te megnőttél! – Tetszem neked, Mrs. Galambászhéja? – Nos, még mindig huszonkettő vagyok. És öregebb nálad. De akkor is… T. megnézte magát a tükörben. Igen, legalább kéthüvelyknyit nőtt Lyme óta. És vitathatatlanul ráfért egy borotválkozás. Azt is észrevette, hogy már nem olyan szaga van, mint a frissen sült kenyérnek, hanem inkább, mint egy vadnyugati póninak. Mr. Lincoln vak titkárnője vásárolt neki egy új öltönyt a Woodwark & Lothropnál. Cipőt és inget is. Az Intézet fizette, de T.-nek legalább tucat kérdőívet kellett kitöltenie, annak igazolására, hogy tudományos feladatai teljesítéséhez szüksége van tisztességes ruházatra. Squaw elmagyarázta, hogy minden háború vagy katonai akció előtt tanácskozást tartanak. – Az elsőt Mr. Polk hívta össze. Ugyancsak ő nyitotta meg a Smithsont, miután sikerült végre kisajtolnunk Mr. Smithson pénzét az angolokból, állítólag csupa ezüstben-aranyban! Na szóval, Mr. Polk rendkívül harcias volt, és ő robbantotta ki a mexikói háborút, hogy megszerezhessük Kaliforniát és a nyugati partot. – Szegény Tom. – Igen, szegény Tom. Aztán volt egy borzalmas veszekedés az 1861-es tanácskozáson. A polgárháború nem a legjobbat hozza ki a mi státusférfiainkból. Szerencsére Grover és én akkor még nem érkeztünk meg. De a legnagyobb veszekedésre úgy húsz éve került sor, amikor a kormány elhatározta, hogy kifaragtatja azt a négy fejet abból a szirtből a Fekete Hegyekben. Tudod, Dél-Dakotában. A kongresszusnak a négy legnagyobb elnök kellett. Úgyhogy az az illető, aki akkoriban volt az elnök – azt hiszem, azok közül, akiket lecseréltünk –, összehívatta a tanácsot, és eldöntötték, hogy titkos szavazást tartanak, amelyen kizárólag a volt elnökök voksolnak. Hát, egy teljes hónapjukba került! Soha életemben nem láttam ahhoz fogható mocskos politizálást! Egyetlen déli sem akarta Lincolnt, úgyhogy a vonal egyik vége eleve kiesett. TR-t mindenki viccnek vette, kivéve saját magát. Természetszerűleg mindenkinek Washington tábornok volt az első választása, de ő köszönettel elhárította, azon az alapon, hogy tulajdonképpen John Hancock volt az első elnök a Forradalom kezdetén. Ó, azt a bolondokházát! Végül sikerült kompromisszumot kötni, és egyhangúlag megválasztották Chester C. Arthurt, Garfield tábornokot, Theodore Rooseveltet és Martha Washingtont. – Martha Washingtont? – A tábornok ragaszkodott hozzá. Nem mondta ki ezekkel a szavakkal, de a felesége pénze nélkül sehová se jutott volna… – Akkor mi hiúsította meg, hogy nem ez a négy… Bejött a szalonba Cleveland elnök és az idősebb Mrs. Cleveland. – A kongresszus józan esze – felelte Frank. – Bár azt máig nem tudjuk, hogy Teddy miként jutott be mégis. Gondolom, afféle végkielégítés lehetett. – Kíméletlen ember – jegyezte meg Grover elnézően. – Meghíztál! – mondta Squaw, megigazgatva Grover mellényét. Mindnyájan beiktatási díszbe öltöztek. T. szívesen nézte el együtt a két Mrs. Clevelandet. Olyanok voltak, mint az ikrek, azt leszámítva, hogy az idősebb változatnak volt néhány ősz hajszála és egy aggodalmas kis redője a két szemöldöke között. Squaw megnyugtatta T.-t, hogy Franknek fogalma sincs az ő kapcsolatuk jellegéről. – Nagyon prűd. Vicces, nem? Hiszen ugyanaz a személy vagyunk, csak különböző időkben. Aztán megkondult a Pullmann-vagon harangja. – Itt az idő – szólt Grover. – Meg kell mondanom, örülök, hogy nem vagyok Franklin helyében. A vonalra néző ablak előtt elnöki párok – és a magányos Mrs. Roosevelt – ballagtak a Washington-kúria felé. Grover derűsen nézte a felvonulást. – Nem tudom, meddig fogok emlékezni a régi dolgokra, de vitathatatlanul mulatságosnak találom ezt a sok változást, amelyeket ti ketten hajtottak végre a soron. Squaw, aki nyelvet öltött Mrs. Harrison távolodó hátára, csodálkozva fordult Groverhez. – Mi csak kettőt változtattunk. Wilson első hivatali ideje Champ Clarknek jutott. Itt is van, ni. Bár hogy mit evett rajta Ethel Barrymore, azt fel nem foghatom. – Ej, Frank, mindig a hivatal a fő – mondta Grover derűsen –, sose az ember. – Tudod, hogy gondolom. Majd Wilson második hivatali idejére előálltunk William Jennings Bryan elnökkel, és ez volt minden. – Nem – mondta Grover –, nem ez volt minden. Megválasztották Hardinget, mert ő még a ti beavatkozásotok – természetesen ihletetett beavatkozásotok – előtt volt, aztán jött Coolidge, aki nem indult másodszor… – Ezért megválasztották Mr. Hoovert és bájos feleségét… – Squaw integetett Bryanéknek, akik visszaintegettek. – Nem, drágám! – igazította ki idősebb énje. – Mr. Hoover nem is indult. Csak azért lett híres, mert megetette a sok éhező európait a Nagy Háború után, amelyre, hála nektek, sohasem került sor, így aztán nem is volt akkora éhezés. Na szóval, Mr. Coolidge, aki azt mondta, nem pályázik, meggondolta magát… – így hát – szólt Grover – Calvin Coolidge-nek 1928-ban Franklin Delano Roosevelttel kellett mérkőznie, és csúfos vereséget szenvedett, mert a választók nem voltak biztosak benne, hogy most TR-re vagy az unokatestvérére, FDR-re szavaznak-e, így a biztonság kedvéért egyszerűen Rooseveltre adták a voksukat. Squaw föltette rengeteg tarka pántlikával díszített kalapját. – Hogyan lehet, hogy Franklin Rooseveltet megválasztották 1928-ban, aztán újraválasztották 1932-ben és 1936-ban megint? – Tudom, drágám, hogy elképesztő. Az első elnök, aki három hivatali időt húzott le, és ezzel a háborújával megnyeri novemberben a negyediket is. Washington tábornok szólni sem hajlandó hozzá. A tábornok úgy gondolta, hogy két hivatali idő több mint elég bárkinek, a szegény országról már nem is szólva. Grover kinyitotta az ajtót, és előre engedte feleségének két változatát az utcára. T. megtorpant. – Ha nem… – Aztán elnémult. – …avatkozik be? – mosolygott Grover nyájasan. – Hogy akkor mi történt volna? Nos, mint emlékszem – örömmel mondhatom, hogy még mindig emlékszem –, Rooseveltet csak 1932-ben választották meg. Akkor most nem negyedjére, hanem harmadjára indulna az elnökségéért, hála az európai háborúnak, amelyet maga megakadályozott. De most, hála az ázsiai háborúnak, amelyet vagy megakadályozhatott volna, vagy nem… – Hát azt hiszem, még mindig visszamehetek… – Fiam – mondta Grover, váratlanul nagyon komolyan –, a politika első törvénye, hogy ha kételkedik, abszolúte semmit se tegyen. – A kvantumfizika más. – Akkor maradjon a kvantumfizikánál. Egyébként is annyit változtatott a történelmen, ami bőven elég egy fiatal életre. Most pedig csatlakozzunk a hölgyekhez. ? ? ? Clevelandék utolsónak érkeztek a Washington-kúriával átellenes kis parkba. Az elnökök és helyenként megduplázódott feleségeik már félkörben ültek egy toronymagas kocsánytalan tölgy alatt, amely mintha a padlóból nőtt volna ki. Az emelvény közepére állított trónust a barna selyemruhát, zsabós inget viselő Washington tábornok foglalta el, míg Lady Washington vele szemközt, a dobogó alatt ült a hallgatóság soraiban. Ez volt az első alkalom, amikor T. közelről láthatta a tizennyolcadik századi elnököket, és nemcsak az döbbentette meg, hogy Washington és Jefferson kivételével milyen alacsonyak, de az is, hogy milyen ragyásak. Úgy néztek ki, mint a katolikus fiúk a Gonzaga Gimnáziumból, akik kerületszerte hírhedtek voltak a keléses pattanásaikról. A dobogó tövébe állított kecskelábú asztalon számos sárga mázas cserépedény és egy tábla volt, miszerint ez A PIERRE DU PONT DE NEMOURS CSALÁD AJÁNDÉKA. Előslattyogott Mr. Lincoln, akire valahogy kétértelműén tekintettek a vonalban. Néhányan tudták, hogy ki légyen, egy ütődött és ugyanakkor vértanúságot szenvedett elnök, míg másoknak csak egy volt a Smithson bőbeszédű osztályvezetői közül. A két gondolati iskola határvonalát Lincoln közvetlen elődje, Buchanan képviselte. A kezdetektől Lincolnig terjedő elnökök gyűlölték a polgárháborút, és mindenkit, akinek köze volt hozzá, míg a későbbiek úgy tekintettek Mr. Lincolnra, mint aki újjáteremtette a rozzant vén köztársaságot. Ugyan mindenkinek az agyára ment a cserépgyűjtemény reklámozásával, de azért úgy öltött egyre tragikusabb árnyalatokat, ahogy haladt fölfelé a vonal; ennek ellenére nemhogy a történelmi konklávéhoz nem tartozott, de még az Intézet ranglétráján se volt komolyabb posztja. – Két szék között a földre huppant – mint Squaw megfogalmazta. – Hol van Mrs. Lincoln? – súgta T. – Sose jár el sehova. Nem ismeri el, hogy az a bábu a férje. Meg kell mondanom, hogy a helyében én sem tenném. Mr. Lincoln elgondolkozva nézte elődeit és utódait. T. azon töprengett, mennyit érthetett meg a helyzetéből? Nyilván semmit, amíg meg nem mártózott Carl Sandburg prózájának dús rizsnyákjában. Most egy nagy elnök benyomását keltette, amit T. nem egészen talált helyénvalónak; mert bár ő semmit sem értett az ilyen dolgokból, azt azért észrevette, milyen kínosan feszeng a többi elnök, amikor Mr. Lincoln megállt az ülő Washington szomszédságában, és így szólt: – Szeretném köszönteni önöket ezen a tanácskozáson, bármily tragikus legyen is ez a nap mindenkinek, aki, ha mégoly rövid ideig is, betöltötte – mint most Mr. Roosevelt – a főparancsnok rettentő hivatalát a háborúban, és az első tisztviselőét a békében. Tragikus továbbá szerte a hazában a Bixby nevű szerény családoknak is, akiknek fiai hamarosan épségüket kockáztatják a tűzhely és a haza védelmében, sőt talán oda is adják mindenüket, vagy egy részüket, mint a bőkezű du Pont család az itt kiállított, válogatott cserépkollekciót, amelyet önök is láthatnak… Felállt egy sötét szemű kis ember. – Ha szabad félbeszakítanom ezt a lenyűgöző szónoklatot… – Polk elnök – súgta Squaw T. fülébe. – Az ő műve volt a mexikói háború. Az eredeti Mr. Lincoln gyűlölte. – Természetesen szabad! – felelte nyájasan Mr. Lincoln. – Végül is ön a hivatalos alapító atyja ennek az Intézetnek, mint ahogy Washington tábornok az alapító atyja a köztársaságnak. Washington üres pillantást vetett Mr. Lincolnra. T. azon töprengett, hogy hazájának Atyja süket-e, vagy csak helytelenít? – Bizonyos tulajdonosi érzéseket táplálok közös lakhelyünk – mondta Polk – és ama tény iránt, hogy ha mégoly csekély mértékben is, de második esélyt ad arra, hogy meghányjuk-vessük dolgait ama nemzetnek, amelyet valamennyien oly büszkék voltunk szolgálhatni. – A néhány percben, ami még hátra van addig, amikor Roosevelt elnök elszakad az élők világától, hogy tanácsért járuljon hozzánk, ősei hangjaihoz, szeretném felhívni a csoport figyelmét a háborúra, amely most tört ki a Csendes-óceánon, oly szigeteken, amelyekről kevesen hallottunk a magunk idejében, annyi munkát adott e hatalmas kontinens meghódítása. Mr. Lincoln lejött az emelvényről, és a cserepeket igazgatta a kecskelábú asztalon, míg Polk fölment az emelvényre, és mereven bókolt az ülő Washingtonnak, aki fejedelmi főhajtással válaszolt. – A kérdés, amellyel véleményem szerint foglalkoznunk kell, igen egyszerű – mondta Polk. – Ezen a féltekén lényegében mi uralkodunk, néminemű örömére tőlünk délre a spanyol ajkú pórnépnek, valamint északon a szedett-vedett francia-brit telepeseknek, akiket rabláncon tart Kanada. – Mormolás hullámzott végig a hallgatóságon. Több arc nagyon elkomorodott Kanada említésére. Washington tábornoké volt az egyik arc. A kanadai Pratt egyik érdekes történelmi közlése szerint George Washington meg akarta hódítani Kanadát, de nem sikerült neki. – Mind el akarják foglalni Kanadát! – súgta Squaw. – Ebben a témában egyedül Grovernek volt józan esze! T.-nek is volt. Egyéb se hiányozna, mint még egy csomó új állampolgár, akik olyanok, mint Mr. Pratt. Polk elengedte a füle mellett a mormolást. – Szenátorok Atyák, ha megszólíthatom önöket így, római stílusban, a világuralomhoz nem szükséges kitűzni a világ összes fővárosára a lobogót, mint ezt Mexikóval bizonyítottam, amikor csak a legjobb részeit csatoltam el, a többit hagytam, hogy maradjanak csak, amik voltak, hálás kliensei kegyelmes felsőbbségünknek. Most azonban egy ázsiai birodalom lehetőségével nézünk szembe. A britek még bírnak indiai birodalmukkal, ám apró sziget lévén és a túlságos távolság miatt már nem kormányozhatnak sokáig egy ilyen hatalmas és népes területet, mint ahogy a hollandok sem tarthatják fent uralmukat Jáva és Szumátra fölött, a szomszéd japán császárság fenyegetésének árnyékában. A kérdés, amellyel nekünk, tűnt idők kiválóságainak foglalkoznunk kell, úgy hangzik, hogy mi – e rendkívüli, sőt kivételes nemzet, a fehér nemzetek eleje – nyúlunk-e a gyümölcs után, és leszakasztjuk-e? És gyümölcs alatt nemcsak a Csendes-óceánt értem, szigeteinek csillagrendszerével, köztük azokkal, amelyeken a vérszomjas, galád japánok tanyáznak, hanem Kínát is, és egész Ázsiát. Röviden, Szenátorok, nem jött-e még el az idő, hogy karjainkba öleljük a világot, és lehetővé tegyük az emberiségnek, hogy élvezhesse az általunk élvezett szabadságokat, felajánlva, egyedülálló helyzetünk áldásaival élve, minden földek lakosainak az eszközöket ahhoz, hogy az ön híres szavaival élve, Mr. Jefferson, ki-ki a maga módján keresse a boldogságot… Polk szünetet tartott, és letekintett Jeffersonra, aki görnyedten ücsörgött Lady Washington és a pöttöm James Madison között. Jefferson nyakigláb, keszeg, gyufafejű alak volt, akinek a pillantása, ha éppen – mint most is – nem tartotta csukva a szemét, úgy cikázott ide-oda, mintha félne – de mitől? Lesben álló veszedelemtől? T. egész tetszetősnek találta a külsejét, bár egyébként az volt a véleménye, hogy aki az elnökségénél büszkébb a Virginiai Egyetem alapítására – pont arra! –, annál komoly baj lehet a káptalanban. Mivel minden tekintet Jeffersonra szögeződött, ő lassan feltápászkodott. A feje búbja pont egy szintben volt Washington trónusával. A hangja gyönge volt, és T. fülében pont úgy csengett, mint Ronald Colman angol színész A kék hold völgyében. De hát neki és Squaw-nak az összes alapító angolosan csengett, mert végül is, mint Squaw egyszer rámutatott, angolok voltak. – Elöljáró társaim, én mindig is osztottam a klasszikus auktorok ama nézetét Platóntól de Montesquieu-ig, hogy noha a köztársaság messze a legjobb hely a boldogság keresésére, nincs az a köztársaság, amely kibírná, ha birodalom lesz belőle, és uralma alá hajt más fajokat és kormányzati rendszereket. Louisiana annektálásáért engem is ostoroztak politikai ellenfeleim, akik gyakran maguk is monarchikus hajlamúak voltak. – A tekintet cikázni kezdett – ellenséget keresve. Borzasztó ideges ember, döntötte el T. – Bár ez nem vonatkozik hajdani vetélytársamra, most barátomra, Mr. Adamsre. – Jefferson jobbra pillantott, a tökéletes gömbidomú John Adamsre, aki sárga fogakkal mosolygott régi ellenségére. – Most, mikor e magaslatról szemlélem a köztársaságot, melyet oly elhamarkodva dupláztam – sőt, tripláztam – meg, azt gondolom, hogy e folyamatban megszűntünk lehetséges Athénnek lenni, iskolának az egész föld számára ahhoz, miként kell keresni a boldogságot, sőt, a maga idejében megragadni a boldogságot. Én ezt az utat tűztem ki magunknak. Ám amikor megvásároltam a franciáktól kontinensünk nagyobb részét, eredeti területünknek ez a groteszk felpüffesztése, most már bevallom, semmivel sem tett boldogabbá bennünket. Majd pedig Mr. Polk jó szándékú mexikói háborúja megmutatta, hogy már nem vagyunk erényes köztársaság, hanem imperiális hatalom, Európa véres ojtása, amely, mint már látjuk, oly ősi mérgeket hozott magával az új hemiszférába, melyekre nincs ellenméreg az Idő patikájában. Valóban Róma vagyunk, Szenátorok, és a kocka valóban elvettetett. Athénünk rég halott. Most a Csendes-óceán terül el a lábunk előtt. Mr. Polk úgy beszél, már megbocsásson, mint akit oly nyavalya fertőzött meg, amelyre csupán a tisztító láz vagy a könyörtelen önmegtagadás jelenthet drasztikus gyógyulást. Csend volt a parkban. Jefferson egy darabig a földet bámulta, aztán a park túlsó végére pillantott, ahol a kapun akkor lépett be egy magas férfi és egy magas nő. – Szellemtársak – mormolta Jefferson –, kérem, álljanak fel, és köszöntsék őexcellenciáját, az Egyesült Államok jelenlegi elnökét, és feleségét, Mrs. Franklin Delano Rooseveltet. Mindenki felállt. Eleanor Roosevelt, a Smithson-beli Eleanor, keresztülsietett a parkon, hogy köszöntse férjét és idősebb énjét. – Én azt hittem, nem tud járni! – súgta Squaw-nak T. – Hát nem kapott paralízist vagy mit? Tudod, a filléres menet. – Minden filmszínházban a szünetekben körbejártak a jegyszedők, hogy bádogdobozba gyűjtsék az aprót a gyógyfürdőre, amelyet Roosevelt hozott létre a georgiai Warm Springsben, szenvedő társainak a gyermekparalízisben. Grover válaszolt neki: – Akármit tett is a múltban, megakadályozta vele, hogy Roosevelt elkapja a gyermekparalízist és lenyomorodjon tőle. Isten tudja, milyen lesz most a sok szenvedés nélkül, amely mint Eleanor mondja – vagy legalábbis mondogatta – embert faragott belőle. – Újabb TR lesz – mondta Frank sötéten. – Pompás! – mondta Theodore Roosevelt, szerencsére nem Frank Clevelandnek, hanem egykor lenézett ötöd-unokatestvérének. TR, a fokozottabb zűrzavar kedvéért, Eleanornak is nagybátyja volt. – Muszáj köszönnöm a fiúnak. TR odasietett az elnökhöz és Mrs. Roosevelthez, akik – legalábbis az utóbbi – melegen fogadták. T. észrevette, hogy Washington tábornok ugyancsak fölállt, tiszteletből, ha nem is az ember, de a hivatal iránt. T. mindig ülve látta FDR-t több ezer híradóban és állami ünnepeken, amikor körbeautóztatták Washingtonban; nagyjából sikerült eltitkolni a publikum előtt, hogy a lába teljesen béna. De most, a Lyme utáni világban magas volt, méltóságteljes, erős, pirospozsgás, akiből áradt az arisztokrata agresszivitásig rámenős varázsa. Oldalán a két Mrs. Roosevelttel végigment a vonal előtt, kezet rázva minden elnökkel és elnökfeleséggel vagy feleségekkel. Amikor Rooseveltek odaértek Clevelandék elé, T. megállapította, hogy az elnök nem magasabb az ő új keletű száznyolcvankét centiméterénél, ám hátrafésült szürke, gyér hajú, kicsattanó arcú, nagy fejével óriásnak látszott a többiek között, főleg Lincoln mellett, akinek a feje apró volt a testéhez képest, vagy Washington tábornokhoz képest, aki, rizsporos parókájával, inkább volt szobor, mint ember. – Mr. Cleveland! Az első elnök, akivel személyesen találkozhattam… – És mint hallom, még mindig azt meséli, hogy én azért imádkoztam, nehogy önből elnök legyen. FDR hahotázott. – Csak akkor mondok „imádkozást”, ha republikánusokkal beszélek. A hűségeseknek „reménykedést” mondok. Mrs. Cleveland! – Kezet rázott a két Mrs. Clevelanddel. Eleanor nyilvánvalóan figyelmeztethette a két össze nem függő hivatali idejű elnök sajátos házassági viszonyaira. – Pár hónapja találkoztam önnel, Mrs. Cleveland, amikor lent jártam Princetonban. Meg kell mondanom, hogy korához képest roppant szemrevaló. De az alapokat látva most már értem az okát! – Ez nagyon jólesett Franknek, és Squaw-nak is, aki a fizikai laboratóriumban dolgozó rokonaként mutatta be T.-t. Aztán TR félrevonszolta unokaöccsét a sorból, és rikácsolni kezdett, jobb öklével ismételten belecsapva bal tenyerébe. FDR csak annyit tudott tenni, hogy bólogatott és azt hajtogatta: – Természetesen, T. bácsi, természetesen! A két Mrs. Roosevelt letelepedett Bryanék mellé. FDR felszökdécselt a dobogó lépcsőjén, mélyen meghajolt és kezet rázott Washingtonnal, aki intett, hogy foglalja el a trónust, ám Roosevelt visszanyomta a tábornokot a neki járó helyre, ő pedig állva maradt. – Nem bánnám – szólt FDR –, ha minden álmom ilyen kellemes lenne, főleg mostanában. És csak azt remélem, hogy ébredés után se felejtem el az itt elhangzottakat, valamint azt, hogy önök, akiknek ihlető erejű képmásai régi ismerőseim, milyenek voltak a való életben, vagy inkább való álmot kellene mondanom… – Nem rossz – mormolta Grover. – Azt mondják, minden beszédét mások írják. – Hát ezt biztosan nem – vitatkozott Squaw. – Mint önök is tudják, orvul megtámadott bennünket a japán császárság. Épp most kértem a Kongresszust, hogy hatalmazzanak föl a hadüzenetre, amit annak rendje-módja szerint engedélyeztek, így hát… – Eljött a háború – idézte Lincoln a tulajdon híres, vérfagyasztó mondatát. – Eljött a háború, igen, amelyben nem fogjuk kímélni magunkat. Nem ismerünk irgalmat, csak igazságot. Feltétel nélküli megadást követelek Japántól, és természetesen addig tartjuk megszállás alatt szigeteiket, míg nem orvosoljuk irgalmatlan pusztításaikat a szomszédos Kínában, amely még jelenlegi szétszabdalt mivoltában is hálás szövetségesünk. Ám ugyanakkor kudarcokat is el kell viselnünk. Fülöp-szigeteink, Anglia Hong Kongja és Szingapúrja, Hollandia Jávája és Szumátrája akár el is eshetnek a sárga hordák előtt… – Adjál neki! – dünnyögte Grover talányos derűvel. – Ám idővel a demokrácia e hatalmas arzenálja visszafordítja a szökőárt, és akkor nemcsak a kínaiaknak, de Anglia és Franciaország, Hollandia és Portugália egykori gyarmatainak is felajánljuk a függetlenséget. Hangos mocorgás támadt a gyülekezetben. Felállt Polk. – Uram, egyek vagyunk önnel, ha védeni kell a hazát, a féltekét és a csendes-óceáni birtokokat, amelyeket oly meggondolatlanul szereztek meg számunkra későbbi kormányok. – Meggondolatlanul! – Az asztmás TR hatalmas fújással engedte ki magából a hat élesen pattogtatott szótagot. – Mr. Polk, McKinley elnök, akit volt szerencsém tengerészeti miniszterhelyettesként szolgálni… – E pufók kiválóság révetegen mosolygott a levegőbe. Szemét furcsa fekete karikák övezték, Squaw azt mesélte, hogy állítólag morfinista, és volt egy epilepsziás felesége, aki békésen aludt férje oldalán, miközben a köztársaság fergeteges történelme a legnagyobb zivatarokkal fenyegető szakaszba készült lépni. TR fölpattant. – Ha terveltek ki birodalmat tudatosabban, mint mi a karibi és csendes-óceáni hódításainkat, akkor hadd halljam! – De T. bácsi! – A második Roosevelt elnök leragyogott az elsőre. – Valamennyien – legalábbis mi, a később színre lépettek – ismerjük nagyszerű teljesítményeidet. Föl is faragtattam nagyszerű ábrázatodat a Rushmore-hegyre. – Ha szabad lenne folytatnom… – Az udvarias Polk nem hagyta eltéríteni magát. Bólintott TR-nek, aki nagy robajjal leült. – Azért voltam hanyag a szóhasználatban, mert az én időmben neveletlen, sőt, európaias dolog volt örvendezni a hódításokon. Nem így van, Mr. Lincoln? – De így van, uram. – Most azonban egy új században élünk, amely körmönfont fegyvereket, gépezeteket hozott, és fennáll annak a lehetősége, hogy a kapukon kopogtat nyilvánvaló elrendeltetésünk, ahogyan utánam fogalmazott valaki. Tehát elnök úr, ön, amennyire felfoghatjuk, úgy tekinti Ázsiát, mint állandó részét a mi – ne kerülgessük a szót – impériumunknak? A sohasem használt szótól Jefferson vigyázzülésbe vágta magát. FDR hirtelen elsápadt és elbizonytalanodott. – Álláspontunk, Mr. Polk, kezdettől egyértelmű volt. – T. hallotta rajta, hogy időt próbál nyerni, megpróbál kitalálni valamit, amivel igazolhatja az állandóan növekedő Hadtörténeti Kiállítást a Mallon. – Mi nem akarunk mást, mint világbékét, nyitott határokat, védővámok nélkül – elnézést, T. bácsi… – Én se szerettem a védővámokat – felelte meglepő módon TR. – De én republikánus voltam. Nekünk sose volt annyi mozgásterünk, mint nektek, demokratáknak. A vonal vége nevetett, a kezdete értetlenkedett. – Én mindössze jó szomszédja akartam lenni mindenkinek, mint ahogy, remélem, az előttem járó uraknak sem volt más célja. Úgy gondolom, ebben az érzésben egyek vagyunk. Akkor egy nagyon tiszta, sőt, fiatalos angol hang csendült fel a parkban. George Washington teljes hosszúságában kiegyenesedett, és letekintett harmincegyedik, vagy Lyme óta harminckettedik, utódjára. – Én természetesen olyan közelről követtem, amennyire e limbusban lehetséges, a kalandjait annak a köztársaságnak, amelyet Philadelphiában indítottunk útjára, egy egészen más világban. Bár akkor sohasem juttattam kifejezésre a véleményemet, jómagam nemcsak törékenynek tekintettem kezünk munkáját, de legjobb esetben ideiglenes hatályúnak, és attól is tartottam, hogy a csőcselék, amelytől Mr. Adams annyira félt, vagy a lehetséges tirannus, akitől Mr. Jefferson annyira félt, az egyik vagy a másik előbb vagy utóbb elsodorja a hajónkat, államunk rögtönzött bárkáját. Egyikünk sem sejtette, hogy eszmeként oly sokat fogunk jelenteni az elnyomott európaiaknak, amitől azok kivándorolnak nem túl kényelmes új világunkba, ahol legalább hely jut mindenkinek. Én egyetlen veszélyt láttam (és fel is hívtam rá a figyelmet, amikor leköszöntem hivatalomról), mégpedig azt, hogy félbehagyjuk a befejezhetetlenül hatalmas művet, hogy konspiráljunk a külföldi hatalmakkal vagy ellenük, és katonailag utánozzuk őket. Röviden, hogy magunk is hódítók leszünk. Ám senki sem hallgatott a figyelmeztetésemre. A „Montezuma csarnokaitól a tripoli partokig” ma már lelkesítő induló. Mr. Polk, ön rendkívül ékesszólóan emlegette a mexikói háborút, amelyet saját bevallása szerint azért folytatott, hogy megszerezze Kaliforniát és a csendes-óceáni partot, míg ön, Mr. Theodore Roosevelt, épp most büszkélkedett, miként hódította meg a Fülöp-szigeteket és vonakodó lakosait, akik súlyos károkat szenvedtek, mikor meg akarták szabadítani szigeteiket azoktól, akiket félrevezető állítások folytán hittek megmentőiknek – jó szomszédaiknak –, de akik hódítóknak bizonyultak. – Most pedig, Mr. Franklin Delano Roosevelt, ön jött hozzánk… jelenteni. – Washington pengeszájú mosolya nem egészen rejtette el fából faragott, foltos fogait. – Az én korom még nem is álmodhatott oly fegyverekről, amelyekkel az éjszaka megtámadott bennünket egy idegen nép, amely háromezer mérföldre lakik nyugati kontinentális partunktól, attól a parttól, amellyel a bőkezű Mr. Polk tetézte Mr. Jefferson tizenkét új állammá tagolt nagy bevásárlását. Az én kérdésem, uram, ha lehetek oly vakmerő kérdést föltenni ily temérdek nép és temérdek föld uralkodójának, mint ön: miért? FDR üres tekintettel meredt Washingtonra, majd: – Mit miért? – Miért támadták meg a japánok az Amerikai Egyesült Államokat, uram? – Azért, Washington tábornok, mert maguknak akarják megszerezni egész Ázsiát és a Csendes-óceánt, amiben kizárólag mi, a legnagyobb hadi potenciállal rendelkező, egyedüli demokrácia akadályozzuk meg őket – felelte félreérthetetlen éllel az elnök. – Így tehát, hogy megmenthessük Ázsiát az ázsiaiaktól, a fehér faj, amelynek én talán alaptalan csökönyösséggel tekintem magunkat, háborúzni kénytelen egy minden értelemben távoli, szigetlakó néppel. – Washington tábornok! – Roosevelt arca lángba borult. Grover odasúgta Squaw-nak: – Magas vérnyomás! Hamarosan megkapjuk! – Nem mi intéztünk alattomos bombatámadást az ő flottájuk ellen a Yokohama-öbölben! Ők bombázták le a mienket, több ezer mérföldre maguktól! – Kockáztatva, uram, hogy unalmas leszek, megismételhetem kérdésemet: Miért? – Kockáztatva, tábornok, hogy ugyanolyan unalmas leszek, a japánok a magukénak akarják a Csendes-óceánt, az európaiak gyarmati birtokait, beleértve a javai hatalmas olajmezőket… – Ha ilyen is a szándékuk, mi közünk ehhez nekünk, kik távol vagyunk tőlük, e biztonságos hemiszférában…? – Biztonságos? A flottánkat most süllyesztették el Pearl Harbornál! – Egy kikötőben, amely egy messzi csendes-óceáni szigeten található. Uram, engedje, hogy pontosabban fogalmazzam meg kérdésemet. Mivel provokálta az ön kormánya ezt a támadást? – Provokálta? Mi… provokálunk? – T. sose hitte volna, hogy a pergő nyelvű Roosevelt hebeghessen. Pedig most egymásba botlottak a szavai. – A Panay. Amerikai. Ágyúnaszádot. Hidegvérrel. Elsüllyesztették. Egyedül és kizárólag ők provokáltak. Provokálnak. Emberbaráti okokból tettünk meg mindent, ami tőlünk telt, hogy segítsük Kínát a japán megszállók elleni hosszú háborúban. – Az elnök ismét lélegzethez jutott. – Azért szüntettük be júliusban a gázolaj és a vashulladék szállítását, hogy gyengítsük a japán hadsereget. – Úgy tehát, uram, ön a háború és a béke döntőbírájává tolta föl országunkat az egész világon? – Vannak idők, Washington tábornok, amikor egy nemzetnek cselekednie kell a többiek javáért. És nem is vagyunk egyedül. Anglia, Franciaország, Hollandia és Portugália csatlakozik hozzánk a harcban, hogy elvihessük a demokráciát a világ ama hatalmas részének, amely segítségért fordult hozzánk. Ami alatt természetesen Kínát értem. Megint a washingtoni hideg mosoly: – Nem gondoltam, hogy Japánt értette. Tehát az ön európai szövetségesei – valamennyien ázsiai gyarmatbirodalmak urai – harcolni kívánnak, hogy visszaszerezzék vagy megtartsák tulajdonukat. Bár én azt gondoltam, uram, hogy ön ellensége a gyarmatosításnak. Most pedig tiltakozik ellene, hogy Japán váltsa föl, mondjuk, a franciákat az ázsiai kontinensen. – Természetesen sor kerül átrendezésekre a világnak abban a részében, amint megnyertük a háborút. Egyelőre mindössze a népek önrendelkezési jogáért állunk ki. – Holland szövetségesei tudnak arról, hogy indonéziai gyarmataikat ön fel akarja szabadítani? – A történelemnek, Washington tábornok, megvan a maga irama és üteme. Vagy ráállunk, vagy lemaradunk. – Olvastam, hogy vannak Norvégiában bizonyos patkányok – szólt közbe a székében gubbasztó Jefferson. – Amatőr természetbúvárként szeretem megfigyelni viselkedésüket, melynek legdrámaibb jellemzője a hirtelen neki-iramodás, egy számunkra egyelőre érzékelhetetlen jelzésre, a tenger felé, amelybe tömegesen belevetik magukat, és addig úsznak, míg meg nem fulladnak. Nyilván marad annyi, hogy ki ne haljon a faj. Ennyit az ön történelmének üteméről, Mr. Roosevelt. Maga provokálta a japánokat, hogy támadjanak ránk, most pedig rohanunk maga után a tengerhez, ebben az esetben az új fegyverzetek felé, amelyeknek többségét ebben az Intézetben fejlesztették ki. Ha egyszer is felhasználják őket ellenünk, úgy nem marad Norvégiánkban patkány, amely tovább keresse a boldogságot. Megint felpattant TR. – Franklin, illetve pardon, elnök úr! – Igen, T. bácsi. – FDR ismét tökéletes ura volt önmagának. – Feltételezem, hogy miután a háború véget ér, le akarod választani jelenlegi tulajdonosaikról az európai gyarmatokat, és meg akarod ajándékozni őket a szabadsággal, ahogy én is megajándékoztam a Fülöp-szigeteket, természetesen időt adva nekik, amelyben megtanulhatták, hogyan kell civilizáltnak lenni. FDR bólintott. – Helyes ez az analógiád a Fülöp-szigetekkel. Annyi ideig maradunk Jáván és Indonéziában, amennyi ahhoz kell, hogy ezek a primitív népek megállhassanak a saját lábukon. Most felállt Grover Cleveland. – Bátorkodom megjegyezni, hogy a Fülöp-szigetek csaknem fél évszázad után is az Egyesült Államok tulajdonát képezi. Ugyanilyen hosszú időt szándékozik hagyni a franciáknak Francia-Indokínára, vagy a briteknek Szingapúrra? FDR sugárzóan mosolygott. – Bizonyosan ezt remélem. Számunkra jelenleg az jelenti a problémát, hogy sem a Fülöp-szigetek, sem Puerto Rico nem akar szabadulni tőlünk. Mindazonáltal sziklaszilárd leszek. – Cleveland visszaült, és halkan kuncogott. FDR Washingtonhoz fordult. – Igen, az impérium – a szó, amelyet helyénvaló nem használnunk – világméretű lesz, ha minden jól alakul. Ám nem az erőn vagy a megfélemlítésen fog alapulni, hanem bizonyos, általunk is élvezett szabadságjogokon, és a globális felvirágzáson, amelyet módunk lesz a legszélesebb körben elterjeszteni. – Mint a válságot? – Calvin Coolidge, a sanyarú, sovány alak, aki éltében a hosszas hallgatásairól volt közismert, a vonalon afféle locsifecsinek számított. FDR nagyon elkomorodott; közmondásosan utálta Coolidge-ot. – És az eltérést az arany valutától. A disznócskák lemészárlását… – Calvin, bizonyos vagyok benne, hogy ezeket a nagy embereket nem érdeklik az ilyen konyhaszagú részletek. – Ó, dehogynem! Dehogynem! – tiltakozott Grover. – Nekem is megvolt a magam válsága. Ugyanúgy nem boldogultam vele, mint ön. Persze most ez a maga háborúja kétségtelenül véget vet a maga válságának, de ha föltehetek egy kérdést, amelyet a helyiségben tartózkodó összes elnöknek a húsába vágott, miből fogja fizetni a háborút? – Örülök, hogy megkérdezte, Grover! – FDR barátságos, sőt, beszédes hangulatba került. – Washington tábornoktól, akinek olyan nehezére esett pénzt vagy akármit kicsikarni a Kongresszustól Calvin konjunktúrát fölváltó recessziójáig mindegyre visszatér a szövetségi jövedelmek kérdése. – T. ugyan egy percnyi gondolatot sem fecsérelt az adókra és a szövetségi bevételekre, ám a helyiségben tartózkodó nagy emberek rögtön felkapták a fejüket, és a fülüket hegyezték. – Mint talán ki is találták, nagyjából tíz éve számítunk erre a háborúra. Ez idő alatt felhívtuk a trösztök figyelmét a gyors terjeszkedés szükségszerűségére, és jelenleg több repülőgépet, tankot és fegyvert állítunk elő, mint amennyit valaha is látott a nyugati világ. Ez a folyamat felszámolja a munkanélküliséget. – Ki fizet? – Ez megint Coolidge volt. – Először is a trösztök. Kilencven százalékos adót vetek ki a hadinyereségre. – A vonal nagyobb része felhördült. – Szocializmus! – mondta Coolidge. – Ez konfiskálás! – Ne aggódjon, Calvin. A trösztök kamatostul visszakapják a pénzüket, egyre nagyobb mérvű, állami fegyvermegrendelések formájában. Aztán itt a személyi jövedelemadó. Sose volt népszerű. Mr. Lincoln is csak a vészhelyzet miatt úszhatta meg. Ám később a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy alkotmányellenes. Természetesen ismét bevezettük, de tavaly a munkaerőnek csupán tíz százaléka fizetett jövedelemadót, amin nagyjából négymilliót nyertünk. Csepp a tengerben, barátaim. Most viszont mindenki fizetni fog a háború finanszírozására. A munkások, akiket újonnan alkalmazunk, príma fizetéssel, az első perctől adózni fognak. Az utolsó szálig. – Hogy bírja rá őket? – kérdezte Coolidge metszőn. – Simán. Kitaláltunk valamit, aminek adóelőleg a neve. Előbb vonjuk le az adót, mintsem megkapnák a fizetésüket. Döbbent mormolás támadt. Taft elnök, egy nagyon kövér ember, aki igazságügy-minisztere is volt az Egyesült Államoknak, azt mondta: – Ez konfiskálás, uram. Jogszerű eljárás nélkül. Nincs bíróság, amely támogatná. – A bíróságok, amelyeket én nevezek ki, más álláspontra helyezkednek. Ha nem… nos, mindenkinek adunk munkát, mindenki virulni fog, mienk az egész világ, ahogy Mr. Harding mondaná, hogy üzletelhessünk. Taps következett. Felállt Grant tábornok, egy őszbe csavarodott, vállas ember. – Javaslom, hogy egyhangúlag támogassuk az elnök ellenállását a japán támadással szemben. Washington kézfelemeléssel történő szavazást kért. Több tartózkodás volt, de senki sem szavazott ellene. – Önnel vagyunk, uram. Mennyi időbe telik helyreállított haderőinknek, hogy megtámadják a szigeteket? FDR összevonta a szemöldökét. – Egy éven belül készen kellene lennünk, hogy megtehessük a hosszú utat, szigetről szigetre… – Nagyon hosszú út lesz – mondta Washington –, még az önök korszerű hajóival és repülő gépezeteivel is. – Nézetem szerint túl hosszú. – FDR majdnem őszintén beszélt, nem a szokott megnyugtató családi doktor bácsi hangján. – Ám ha bizonyos új fegyverek kivitelezhetőnek bizonyulnak, akkor néhány napi szörnyű rombolás árán véget vethetünk a háborúnak, ha rátalálunk a megfelelő támaszpontra, ahonnan lecsaphatunk. Szerencsére – mellesleg ez a legszigorúbb titok – magánjellegű egyezséget kötöttem kiváló barátommal, Leóval, aki, ha eljön az idő, engedélyezni fogja, hogy saját területükről hajtsuk végre az északi csapást. – És – kérdezte Washington szárazon – ki ez a Mr. Leó, az ön kiváló barátja? – Trockij Leó, a Szovjetunió elnöke! – Jóságos Isten! – Coolidge hangja elcsuklott a fölindulástól. – Igen – felelte FDR mesterkélt szerénységgel, sőt, kenetesen –, imádkozni fogok, hogy Isten legyen jó hozzánk, amerikaiakhoz. A tavalyi évben elsöprő többséggel újraválasztott szovjet elnök barátságával bizonyosan Isten ajándékozott meg bennünket. FDR melegen megrázta a fagyos Washington kezét. – Nagyon örültem a találkozásnak, George! T. észrevette, hogy Washington pislogott egyet a „George”-tól, ám egyébként nem látszott rajta érzelem. A vonal elejének elnökeit megbotránkoztatta e szabadosság, de Roosevelt addigra már búcsút is vett tőlük, és útban volt a két Eleanorral a kijárathoz. Squaw oldalba bökte T.-t. – Kérdezz rá magadra! – Hogyhogy magamra? – Hogy behívják-e az iskolásokat is, mint a polgárháborúban. Indulj! T. kelletlenül követte Rooseveltéket a vonal végére. – Micsoda rémálom! A szó szoros értelmében egy rémálom! – FDR nyájas mosolya és modora ecetes fintorba fancsalodott. – Hogy mikre veszel rá, Eleanor! Esküszöm, ez a társaság rosszabb, mint a legrosszabb álfilantrópjaid! – A Smithson-beli Eleanorhoz beszélt. – Hát, kedves, ezt nem lehetett megkerülni. Elődeid szólítottak, nem tehettél mást, mint hogy engedelmeskedsz. – Borzalmasan kezd fájni a fejem. Kábítószert kaptam valakitől, hogy ilyen rémségeket álmodjak? – Természetesen nem! – mondta határozottan a Fehér Ház Eleanorja. – Csak egy harmadik martinit is ittál, mielőtt… – Uram? Elnök úr? – T. megállt FDR mellett, aki tüstént bekapcsolta, csak neki, a híres mosolyt. – Tessék, fiam! Maga is egy elnök, akit kifelejtettem? – Ó, nem, uram… A Smithson-beli Eleanor előzékenyen elvégezte a bemutatást, hozzátéve: – Boci ifiurat a világ egyik első kvantumfizikusának tartják. – Nohát, akkor biztos, hogy mostanában sok a dolga. – Igen, uram. Kérdezhetnék valamit öntől… – Halljam! Ez úgyis olyan álom, amelyben minden megtörténhet. – Hadsereget fog toborozni? Mindenkiből? Roosevelt a homlokát ráncolta. – Hát, nem látom, mi mást tehetnék. A japcsiknak többmilliós hadserege van, ami azt jelenti, hogy nagyon gyorsan be kell érnünk őket, így tehát… – Kényelmetlenül elhallgatott. – Azt hiszem – szólt a Smithson-beli Eleanor –, arra a beszédedre hivatkozik, miszerint amerikai fiúkat soha nem küldesz külföldre harcolni. – Igen – mondta T. – Pontosan erre gondoltam. – Az akkor volt – mondta az elnök nagyon komolyan. – Most most van. Ugyan ki… nos, álmodta volna, hogy csakugyan megtámadnak? Ez a dátum valóban az örök gyalázat napja lesz, hogy magamat idézzem. – De hát most mondta, hogy már tíz éve készül erre a háborúra! – Igen, a lehetőségre. Két nagyhatalomnak nincs hely a Csendes-óceánon… – Megdörgölte a szemét. – Vagy ha úgy vesszük, Ázsiában… Kezdek felébredni. – Jó éjszakát, drágám – mondta a Smithson-beli Eleanor, miközben fehér házi énje eltűnt egy fasorban az álmos elnökkel. – Ez azt jelenti, hogy megkapom a behívót… Mrs. Roosevelt csitította. – Maga csak – mennyi is? – tizenhat éves? Ki tudja, mi történik jövőre? Különben is, Oppenheimer doktor ki fogja eszközölni a felmentését. Magára itt van szükség. T. visszament a vonalra Clevelandékhez, akik a járdán álldogálva csevegtek több felvégivel. Szokás szerint Theodore Rooseveltnek volt a legtöbb mondanivalója: – Nem gondolom, hogy Franklin felfogja, mennyit lehet nyerni ezen a háborún. Történelmileg tudott tény, hogy aki megszerzi Sanhszi tartományt Észak-Kínában, az lesz a világ ura. Japán akarja. Oroszország is akarja. De mi fogjuk megszerezni! – Vonzó birtoknak tűnik – mondta Grover elnézően. – Ahhoz azonban először egy flottára és egy szárazföldi hadseregre lesz szükség. Valamint hajókra, amelyek elviszik a fiúkat Kínáig. – Álmélkodva csóválta a fejét. – Csak tegnap vertem le pár tucat apacsot, most meg már egymilliárd-valahány ázsiainak ugrunk neki. Mielőtt TR újrakurblizhatott volna, Grover és társasága továbbment. Amikor elhaladtak a szokás szerint elfüggönyözött ablakú Lincoln-ház előtt, Squaw-t megszólította egy fekete ruhás, magas, öreg dáma, aki nagyszélű kalap alá rejtette fölfésült fehér haját: – Akkor pénteken ötkor, kedves Mrs. Cleveland! Két asztalnál whistezünk, és imbisz lesz, amelyhez Mr. Jefferson szakácsa süti a lazacot. – Természetesen ott leszek, Mrs. Buchanan. – Gondolom, Mr. Clevelandet és a másik Mrs. Clevelandet nem csábíthatjuk el. – Vonzó ötlet – mondta Grover –, de reménytelen vagyok a kártyában. – Ezzel együtt köszönjük, Mrs. Buchanan – mondta Frank. Az öreg dáma elmosolyodott, és bevonult a Lincolnéékkal szomszédos ajtón. – Én azt hittem, Buchanan elnök sohasem nősült meg. – Nem is – vihogott Squaw. – Ő volt Buchanan elnök. Mindig így öltözik, ahogy ő mondja, özvegyi gyászba, és elvárja, hogy Mrs. Buchanannek szólítsák. – Hú! – mondta T., azon gondolkozva, hogy tudná tájékoztatni erről a Szent Albánt. – Siralmas elnök – mondta Grover –, és kitűnő érv, hogy a nőknek nem szabad szavazniuk. – Badarság – közölte Frank. – Különben is, legjobb tudomásunk szerint Buchanan nem nő… – Hanem úrinő – pontosított Squaw buffalói szabatossággal. – Valamint számos nőt ismerek a vonalon, akik különb elnökök lettek volna a férjüknél – mondta sötéten Frank. – Kiket? – kérdezte Grover. – Elsőnek mindjárt Eleanor Rooseveltet. – T. látta Franken, hogy komolyan beszél. Grover megcsóválta a fejét. – A nők túlságosan becsületesek. El tudod te képzelni, hogy Eleanor félig a Tammany Hallból**, félig a Ku-Klux-Klanból hozzon össze egy pártot? Az ilyen kétszínűség férfimunka. Te csak dajkáld a gyerekeket, mama. T. otthagyta a vitatkozó Clevelandéket az utcán. 8. Ősz elejére ütőképes lett az amerikai flotta, és az újságok megteltek a Csendes-óceán faramuci nevű szigetein vívott csatákkal. T. ennek az időnek a túlnyomó részét a Smithson-beli laboratóriumban töltötte, mert Los Alamos túlságosan zsúfolt volt. Közben a német kormány rábeszélte Einsteint egy amerikai látogatásra. Dr. Oppenheimert bízták meg az idegenvezetéssel. Sajnálatos módon Einstein csak németül beszélt, úgyhogy Cher Maître ifjú szárnysegédjének, Albertnek kellett tolmácsolnia. – Ön nagyon fiatal – mondta T.-nek a nagy ember. – Tudom – felelte T., holott gyorsan öregedett az időcsúszás óta. Még tisztességes méretű bajuszt is növesztett. – Vagy én vagyok nagyon öreg – élcelt Einstein. Meglepően magas volt, különben pont úgy nézett ki repcepetrence hajával, mint a képein, és nem volt rózsás kedvében. – Nem szeretem ezt a háborút! – mondta T.-nek, miközben az lehívta téridő képleteit a monitorra. – Mi sem szeretjük túlságosan. – A legtöbb amerikaihoz hasonlóan T. is orrolt, amiért Einstein, a pacifizmusára hivatkozva, nem sietetett az Egyesült Államok segítségére. A szóbeszéd szerint von Papen kancellár megfenyegette, hogy meg fogja nyirbálni a berlini egyetem kutatói állományát, ha legalább látogatóba nem megy át Washingtonba, így hát átjött. – Sohase hittem, hogy játszadozásunk a számokkal megszűnik játék lenni, és gyilkosság lesz belőle – jegyezte meg nagy általánosságban. – Ezt egyértelműen kifejezésre juttatta – szúrta közbe Oppenheimer doktor –, mikor nem volt hajlandó aláírni levelünket, amelyben az atombomba minél előbbi kifejlesztését javasoltuk az elnöknek. – A… hogy is mondják? – Németül motyogott valamit Albertnek, a tolmácsának. – A szellem most már kiszabadult a palackból. Maguknak fogalmuk sincs, mit műveltek, mit művelnek a következő nemzedékekkel. – Megtettünk minden óvintézkedést, és hála e fiatalember erőfeszítéseinek… – Többek között! – Bentsen elomló pillantást vetett Oppenheimer doktorra. – …nem lesz láncreakció. Tökéletesen kézben tartjuk az atommaghasadást. – És a hulladék? – Dr. Oppenheimer és Bentsen értetlen képet vágott. Einstein és Albert sebesen értekezett németül, aztán Albert azt mondta: – Minden robbanás után marad szerves jellegű anyag. Dr. Einstein felhívja rá a figyelmet, hogy a plutónium esetében ezt a maradékot hosszú életű, sugárzó részecskék jelentik, amelyek károsítják az élő szervezeteket. – Ennek minimális a kockázata. – T. nem értette, miért ilyen biztos ebben Oppenheimer doktor. A leghalványabb fogalma sem volt róla senkinek, mi fog történni jövőre, amikor Új-Mexikóban felrobbantják az első bombát. T. megpróbálkozott a szimulációval, de sose volt elég adata a munkához. Különben is, elnöki rendelkezést nem szokás megkérdőjelezni. T.-n kívül egyedül Lindyt aggasztotta ez a radioaktív csapadéknak nevezett jelenség. – Majd azt mondom FDR-nek, hogy árt az arcüregeknek. Saját bevallása szerint úgyis az arcüreggyulladás vértanúja. – Ám senki se merte figyelmeztetni FDR-t. Einstein mélyen elmerült T. képleteiben. Váratlanul megszólalt angolul: – Kettesben hagynának a fiúval? Maga is, Albert. Dr. Oppenheimer és a többiek vonakodva kimentek. Einstein egy képletet nézett, egyfajta fordítottját a relativitáselmélet használatának, amely azt mutatta, hogyan érheti utol a tömeg a fényt. – Ügyes. – Einstein letelepedett egy zsámolyra a képernyő elé. – Ez be is van… bizonyítva, ahogy maguk mondják? – Folyékonyan beszélt angolul. – Az egyenletek alátámasztják. – Látom. Gyanítottam. Mondja. – Az öregember szúrósan nézett T.-re. – Mikor először láttam a maga… a maga… – Firkámat? – Nos, ez úgy hangzik, ez egy olyan szó, mintha, hogy is mondjam, rögtönzést jelentene… – Véletlent, uram. – Semmi sem véletlen. Nem mintha bizonyítani tudnám – egyelőre. De tavaly úgy tájékoztattak, hogy maga tizenhárom éves gyerek, most pedig azt látom, hogy fiatalember, mennyi is, tizenhat, tizenhét éves? Mi történt magával? – Ezt a szokott barátságos, bár csúfondáros modorában kérdezte. T. kellőképpen meghökkent, hogy kibökje az igazat. – Beleavatkoztam, uram, az időbe. – Maga? Egy iskolásfiú? Megváltoztatta…? – Igen, én, egy iskolásfiú. Mire emlékszik, uram, június huszonnegyedikéből? Einstein kacagott. – Arra sem emlékszem, hogy hova tettem ma reggel az aktatáskámat. – Június huszonötödikén támadtak meg minket a japánok… – Igen, igen. Arra bizonyosan emlékszem. Azt is gondoltam, hogy a maguk folyamatosan mosolygó elnöke késztette rá őket. Mert nem hagyott nekik választást. Nem mintha kritizálni akarnék. Próbálok kimaradni a politikából – minden siker nélkül. Életem örökösen kettéhasad az egyenletek és a politika között, márpedig a kettőből csak az egyenletek az örökkévalók, persze, amennyiben helyesek. – Összeráncolta a szemöldökét, bólogatott. – Mindenféléket álmodtam azon az éjszakán. Furcsa dolgokat. – Egy másfajta világról? – Nos, igen. Egy abszurd világról. Ismeri építész barátomat, Grubertet? – Igen, uram. Los Alamosban találkoztam vele. – Az álmomban egészen más volt. Semmi festett szőke hajglória. Semmiféle zsenialitás, kivéve… Elment politikusnak. Nagyon… népszerű volt. És reménytelenül unalmas. A nevét is megváltoztatta. Mire is? – Einstein behunyta a szemét és összpontosított. – Hitlerre – mondta T. – Adolf Hitlerre. – Igen, az volt az a név. Minek felcserélni az ősi héber Shekel Grubertet az unalmas Hitlerre? Ilyen fantasztikus álom. T. mindent elmondott Einsteinnek a connecticuti Lyme-ról. A nagy ember kifejezéstelen arccal hallgatta. Miután T. befejezte, nagy csend lett, csak a rádió szólt a szomszédban. Az a hisztriós hangú, hírhedett amerikai katonatiszt beszélt Manilából, aki átállt a japánokhoz. – Itt Douglas MacArthur a/ezredes a Japán Császári Főhadiszállásról, a Fülöp-szigetekről! Ő kegyes felsége, Hirohito császár megadásra szólította föl az amerikai flotta roncsait, amelyek Guam bevehetetlen szigeténél horgonyoznak… – A szomszédban nevettek, és kikapcsolták a rádiót, mint ahogy Einstein is kikapcsolta T. monitorját. – Szörnyűséges dolgot művelt. Én azt mondtam, hogy Isten nem kockázik a világmindenséggel, maga viszont, ezzel az – ördögi beavatkozással, igenis kockázik vele, vagy legalább a mi téridőnkkel. T., legalábbis hite szerint, szívélyesen válaszolt a váratlan bírálatra: – Nem hinném, hogy emberi történelmünknek olyan sok köze lenne az ön örök egyenleteihez. – Honnan tudja? Gondolja el, milyen felfedezésekre került volna sor, ha nem avatkozik be! – Ön honnan tudja? Életek millióit mentettem meg a két európai háborútól. Gondolja el, milyen sok felfedezésre juthatnak azok, akik egyébként meghaltak volna. – Még mindig itt a japán háború… – Nem vigyázhatok – vigyázhattam – vigyáztam mindenre. – Mégis Istent játszott… – Mert arra voltam szánva – felelte T., magamagát is megdöbbentve. – Több mint két évet veszítettem el, ami senkinek sem jelent semmit, nekem viszont annál többet, mert automatikusan átugrottam két évet, és ki tudja, hány gondolatot, amelyeket már sohasem gondolhatok el, mert egyik napról a másikra cseréltem el a fiútestet a férfiéra, és vélhetőleg a hozzá illő elmére. – A férfiak agya gyakran van olyan jó, mint a fiúké – mondta gunyorosan az öregember. – Bár őszintén szólva nem állíthatom, hogy túl sokat fejlődtem volna huszonhat éves korom óta, amikor még éretlen is voltam a koromhoz képest. Az egységes mezőelmélet még mindig kisiklik a kezemből. – Csak azért, mert nincs. Einstein sóhajtott. – Maga természetesen kvantummechanikus. – Ön is az volt. Továbbá relativista is vagyok, olyannyira, hogy nem alkalmazhatom minden jelenségre a teremtés egyetlen törvényét. Nem is akarom. De ön ezt teszi. – Ez a tudomány. – Ez vallás, uram. Az öregember behunyta a szemét. Majd: – Nem láthatjuk, aminek látásához nem kaptunk eszközöket. A végén… – Kinyitotta a szemét, és áthatóan meredt T.-re: – …nem szabadulhatunk attól az egyszerű, kissé nehézkes angoltól, és elméletétől a természetes kiválogatásról. Már T. is erre a következtetésre jutott. – Igen, Darwintól. A túléléshez jobban kell tudnunk, hol vagyunk, illetve, hogy létezik-e számunkra a hol, amely lokalizálható és leírható. Az öregember mosolygott. – Talán az ön koraérettsége a következő lépcsőfok a tudásunk útján. Úgy tűnik, én elvégeztem a munkámat, bár eléggé akaratom ellenére, ha fogalmazhatok így. T. bólintott. – Tudom, hogy érti, uram, de nálam is balul ütött ki valami. Az időcsúszás előtt olyan tisztán álltak előttem a dolgok, hogy csak meg kellett nyomnom a fejemben egy gombot, és már jöttek is az egyenletek. Most egy kicsit zavaros a fejem. A túl sok tesztoszterontól? Úgy gondolom, hogy most változók átlagemberré. Tenyészállat vagyok, aki már nem tud gondolkozni. Einstein nevetett. – Ezt az árat fizetjük azért, mert emberek vagyunk. Ahol Erósz, ott Thanatosz. T. magától kihüvelyezte a görögből az emberi sorsot: ahol beköszönt a szerelem – a szex –, ott eltehénkedik a halál. – Tudom – mondta. – Jobb halhatatlan amőbának lenni, aki csak osztódik időnként. – Ó, de látja-e az a halhatatlan amőba egy képlet szépségét, vagy játszik-e – akár rosszul is – Mozartot? Én huszonhat évesen kezdtem fakulni, maga tizenhat évesen, bár azért reménykedjünk az ellenkezőjében. A természetes kiválogatás felgyorsul a rovásunkra. Nos, nekem van egy második karrierem. A zsidóknak hamarosan lesz egy saját államuk, Izrael, és a cionisták felkértek elnöknek. Mondtam nekik, hogy bár világéletemben cionista voltam, a politikához túl ostoba vagyok, hogy elnök lehessek. – Uram, ha van valami, amit megismerhettem itt-tartózkodásom alatt, akkor azok az elnökök. Ennél a bagázsnál ön sem lehet ostobább. – Most megvigasztalt. – Aztán Einstein elkomolyodott. – Nohát, vásott fiú, lássuk, mivel takaríthatjuk el, amit a téridővel művelt. ? ? ? Mint kiderült, már semmiben sem lehetett visszacsinálni a változtatásokat, mivel csupán Squaw, Grover és T. emlékezett rá, milyen volt a történelem Lyme előtt, és az első kettő, mint T. tapintatlanul megfogalmazta Squaw-nak, „csak bábu egy korábbi korból”. – Mi van Einsteinnel? – Az ágyban feküdtek az igen sportos szex után, amelynek során az álló helyzetű T. lassan ráengedte immár nem fiús ivarszervére Squaw-t, aki átfonta combjaival az ő mellkasát. – Úristen, de erős vagy! – jegyezte meg Squaw. – Úgy gondolod, hogy most már túl öreg vagyok hozzád? – Hát nem. Még nem. De nálam tizenhét a korhatár! Kivételt azok a fiatalos külsejű indiánok és eszkimók jelentenek. – Az utolsó szóra egyszerre élveztek el. – Ó, igen, az eszkimók! T. felhördült. Nagy robajjal hanyatlottak az ágyra, aztán T. elmerült a kéjben. Most egész más volt számára a szex. Korábban mulatságos volt, de valahogy távol maradt tőle. Most egész lénye cölöpverő gépezetté alakult, és az agya kikapcsolt addig, amíg Squaw ismét szóba nem hozta Einsteint. Akkor kitisztult az agya. – Einsteint nem tudjuk használni – közölte. – Annyira magukkal ragadták az egyenleteim, hogy mindent elfelejtett az álmáról, amelyikben Shekel Grubert, a legjobb cimborája átment Adolf Hitlerbe. De mielőtt elfelejtette volna, még annyit közölt, hogy én vagyok fajunk legkülönb alkalmazkodása a megváltozott körülményekhez, mint ahogy előttem ő volt. – Csak nem vagyunk hiúk? – Squaw sima, fehér, kék eres bal melle súlytalanul pihent T. arany szőrglóriával övezett, rózsaszín mellbimbóján. – Meddig akarsz még szőrösödni? – Fogalmam sincs. Akarod megborotválni a mellemet? – Apád szőrös volt? T. a homlokát ráncolta. – Már nem is emlékszem rá, ami azt jelenti, hogy egészen kis koromban halt meg, tehát nem lehetett a… Hindenburgon?, azon a léghajón, amelyik lezuhant, bár akkor nyilván más neve volt… – Ha egyáltalán létezett. Jó sok szálat hagytunk elvarratlanul. – Hát, úgyse tudja meg senki. Ami most az eszkimókat illeti… – Szőrtelenek. Mint az indiánok. Mint a tizenhárom éves éned. – Idefigyelj, Squaw, fel kell nőnöd, tudod? Nőjön már be a fejed lágya. Te asszony vagy, én férfi vagyok. Akarsz velem fürödni? – Kicsit szagosak az eszkimók. A bálnazsír teszi, azzal dörgölik be magukat, hogy, mint mondják, ne fázzanak. Miért? – Miért? – T. behunyta a szemét. Felidézte dr. Smithson levelét. – Levághatjuk a kanyart, hogy megnyerjük a háborút. Fönt valahol az Északi-sarkon. Van egy térképed? – Grovernek van, de az persze régi. Tehát te meg én elutazunk az Északi-sarkra, és megverjük a japánokat? – Nem. Az amerikai légierő megy oda. Létesít egy titkos támaszpontot, és… Bumm! Squaw eltávolította emlőjét T. mellbimbójáról. – Nem mondhatom, hogy túlságosan lelkesít a bumm része. – Muszáj. Lyme után azt hittem, jó sokáig nem kell használnunk a bombát, már ha egyáltalán, de… Feküdtek egymás mellett és cirógatták egymást. T. aggódott, hogy új teste elveszíti a vonzerejét, de ahogy közeledtek korban és testi érettségben, úgy lett a suhancos Squaw egyre nőiesebb, legalábbis abban az értelemben, ahogyan T. a filmek alapján elképzelte a nőiességet. Most először gondolkozott el rajta, milyen lehet Squaw és Grover kapcsolata. Most először lett majdnem féltékeny, mint egy filmbeli felnőtt. Ám Squaw mindig az „apa és lánya” szavakkal magyarázta a kapcsolatot, majd hozzátette: – Ő csak Frankkel hál. – Jó pár lenne hármukból? Az ábrándozó T. tökéletesen tisztában volt vele, hogy amint a munkája véget ér, tizenhárom éves lesz megint, és visszamegy Stanley Sofield osztályába, hogy felváltsa a klónját – de belsőleg tizenhat marad, és sokkal nagyobb szüksége lesz Squaw-ra, mint a Szent Albánra vagy a baseballedzésekre. Mivel jövő júniusban, tíz hónap múlva kell érettségiznie, és aztán… Idő. Idő? Tér. Mi lenne…? Fejében még mindig kigyúltak a fények, csak már nem voltak olyan ragyogók. – Mire gondolsz? – Squaw az ágy szélén ült, és a haját tornyozta föl. – Tudnál, izé, kint élni? Squaw nevetett. – Tökéletlen! Természetesen nem. Én bábu vagyok napi nyolc órában, legalábbis mikor kiállítanak. Bár ha csatangolni akarok, Frank nagyon ügyesen helyettesít. Ráadom a ruhámat egy igazi bábura, és falaz. Azonkívül ne feledd, hogy kint én még mindig élek Princetonban, mint vénséges-vén delnő, kétszeres özvegy, aki nem óhajt kezdeni egy galambbal – legalábbis egy nemrég volt galambbal. – De neked – illetve az öreg hölgynek – meg kell halnod, és aztán te leszel kint az egyetlen… – Akkor is csak egy bábu vagyok, mint oly tapintatosan megfogalmaztad. Én csak itt vagyok hús-vér, hivatali időn kívül. – Akkor mit csinálunk, ha majd el kell mennem? Squaw elfordult. A legfehérebb bőre volt, amit T. valaha látott. A lapockáján egy anyajegy fel-alá mozgott. – Francba! Te sírsz! – T. magához szorította Squaw-t, és mindketten sírtak. ? ? ? Grover letette dolgozószobája nagy asztalára a nyitott atlaszt. – Az Északi-sark álnok. Én természetesen csak azt mondom, amit hallottam. Egy támaszponthoz – katonai támaszponthoz – szikla vagy tundra kell a jég alatt, vagy még inkább olyan hely, ahol nincs is jég. A gondot az jelenti, hogy nem szabad terra firmának nézni azt, ami utólag gleccsernek bizonyul. T. az elnök mellett ült, Squaw és Frank a szomszéd szobában diskuráltak. Grover egy egész lapot írt tele szélességi és hosszúsági fokokkal Szibéria távol-keleti térségében. – A legjobb pozíció, ahonnan légi csapást lehet mérni a japánokra, északkeletre van – ez lázba hozná TR-t! – a becses Sanhszi tartománytól. Reménykedjünk tehát, hogy FDR drága Leó barátja – Grover ügyesen utánozta a roosevelti hangot – átengedi támaszpont céljára a szibériai sarkkört. – Odaadta T.-nek a jegyzeteit. – Nos, Boci ifiúr, hogy szándékszik odajutni? – Az Eszkimó Kiállításon át. – Squaw bejött a dolgozószobába. – Az ugyanolyan különleges, mint a Vadnyugati. – Hogy állapítja meg a távolságokat? – érdeklődött Grover. – Tájolást végzek, tudja, a nap vagy a csillagok vagy mindkettő után. Amint tudjuk, hol vagyunk… – És ha, tételezzük föl, Alaszkában? – Akkor Lindy biztosan rá tud venni valakit, hogy oda repítsen bennünket… – T. fölemelte Grover jegyzeteit: – …ahol ez van. – Szibéria – szólt Grover ünnepélyesen. – Egy másik ország. Egy másik kontinens. Egy másik század. – Odaadom a vastag nagykabátomat – mondta Frank a fiatalabb énjének. – Jártam már ott, mármint a kiállításon. Körülbelül olyan, mint Buffalo februárban. – Nekem az túl hideg – közölte Frank. – Komolyan, a jelenlegi elnök mintha kissé hurráoptimista lenne. Még hogy Oroszország engedi, hogy a területéről bombázzuk le Japánt. Valahogy nem hangzik jól. Persze, a „drága Leó” is lehet sültbolond. Noha meleg volt a szeptemberi alkony, Squaw és T. nagykabátot vettek, sálakat tekertek magukra, és végigsiettek a piros pacsézi-folyosón, amely az egész földszintet elfoglaló Északi-sarki Kiállításhoz vezetett. Viasz őrök posztoltak a mahagóni ajtónál. – Itt vagyunk! – Squaw kulcsot húzott elő, és kinyitotta az ajtót. – Ezt mindig zárva tartják a hideg miatt. Pedig nem is volt hideg, mikor beléptek egy mesterséges jégtáblára. Az ég elektromos mélykék volt, a műjég patyolatfehér. A távolban, mint egy irdatlan desszert, kékesfekete tenger, amelyen fehér jéghegyek úsztak. Szőrmeruhás, gipsz eszkimók horgásztak egy léknél. Közelükben egy iglu kéményes jégkupolája domborodott. – Azt hittem, hideg lesz! – Csak várd meg, amíg életre kelnek. – Squaw a nyakába akasztott órára pillantott. – Két perccel hamarabb érkeztünk. – De az őrök…? – Hamarabb csináltak fájrontot. Hirtelen olyan erővel zúdult rájuk a szó szoros értelmében dermesztő hideg, hogy T. orrában azonnal megfagytak a szőrszálak. A halászok mozgolódni kezdtek. A kéményből füst gomolygott. A messzeségben elindultak a lassú mozgású jégtáblák a kékesfekete tengeren a kékesfekete ég alatt. – Szenzációs! – ujjongott T. – Csak – felpillantott az égre – nem süt a nap. – Majd feljön – közölte Squaw homályosan. Az igluból előjött egy fiatal eszkimó, és felragyogott, mikor meglátta Squaw-t. – De örülök, hogy visszajöttél! – Fantasztikus itt, Omoo. Hiányzott a… ropogós időjárás. Ő a barátom, Boci úrfi. A fiatal eszkimó olyan közel állt T.-hez, hogy ő érezte a bálnazsír szagát. Egy pillanatig attól tartott, hogy Omoo össze akarja dörgölni az orrát az övével, de aztán kezet ráztak. – Gyertek be! – mondta Omoo. – Dobjátok le ezt a sok meleg ruhát! – Levetkőznek az idegenek tiszteletére – magyarázta Squaw. – Ez a vendéglátás egy formája. Szeretik megosztani a családjukat a vendégekkel. Az iglu bejáratánál két pufók, csinos, mongolid arcú leány mosolygott sárga fogakkal T.-re, aki érezte, hogy elpirul. – A húgaim remekül elszórakoztatnak, ahogy a japcsik mondják. Játszanak Tengeri Oroszlánt, Eltévedt Bálnát, és – mivel végül is az Északi-sarkon vagyunk – Sarkangyalt! Addig nem tudhatod, mi az izgi, amíg nem játszottál a sarkon Sarkangyalt. – Attól tartok – mondta T., aki megszeppent, hogy mik történhetnek a jeges kupola alatt –, okosabb lesz kint maradnunk. Be kell tájolunk magunkat. Elővette szextánsát és noteszét. – Meg kell határoznom a szélességünket és a magasságunkat. – Hosszúság százhatvan – mondta Omoo. – Szélesség ötven fok. Pontosabbat tilos közölnöm. T. a térképet tanulmányozta, amelyet Grover atlaszából másolt. – Azt hiszem, ez Szibéria. – Talált – mondta Omoo. – Igen. Sokat golfozunk errefelé. A jégen. Évekkel ezelőtt megfeneklett itt egy angol halászhajó, és olyan sokáig maradtak, hogy mi megtanítottuk őket fókára vadászni, ők pedig megtanítottak minket golfozni. Nincs kedved néhány ütéshez? – Nem, kösz – felelte T. – Inkább azt mondd meg, van errefelé szárazföld? Mármint a hó és a jég alatt? – Valami megfelelő egy légitámaszponthoz? Van. Arra. – Omoo egy pontra mutatott a kékesfekete tenger mellett. Majd tapsolt, mire feltűnt egy szánt vonszoló kutyafalka. – Ugri be – rendelkezett Omoo. – A Vörös Hadsereg már felmérte. – Fuss! – kiáltott a kutyáknak, és azok futásnak eredtek. T. elhűlt, de Squaw csak vállat vont. – Hát, ha Hyannis Hyena Joe Kennedy beszervezheti az indiánjaimat, akkor az oroszok miért ne szervezhetnék be a tulajdon eszkimóikat? Omoo beszédesnek bizonyult; továbbá, mint T. megállapította, meg volt veszve Squaw-ért, aki kacérkodott is vele, időnként elmormolva valamit, amit T. kedveskedésnek vélt, helyi nyelvjárásban. Hányszor találkozhattak? De mit érdekli ez őt? Vagy ez már megint az időcsúszás hatása? – Tulajdonképpen a KGB kötelékében vagyok itt, hogy felügyeljem népem oktatását, és rövidhullámon jelentek Moszkvának. Tulajdonképpen az Államokba akartam menni egyetemre, de megragadtam ezen a nevetséges kiállításon, úgyhogy már sose láthatom az Egyesült Államok többi részét, viszont utazgathatok a szomszédságban, így töltöttem két évet Sanhsziban, ami arra le délnek, Észak-Kínában van. T.-nek eszébe jutott Theodore Roosevelt zsolozsmája Sanhszi tartomány kincseiről. – Mi olyan különleges Sanhsziban? – A világ legnagyobb és legjobb minőségű szénlelőhelye. Annyi energia, hogy több évszázadra elég az emberiségnek. – De nekünk most itt az olaj… – Csak nincs a közelben elég bálna, hogy olajat tudjunk csinálni… – Arra értettem – kezdte T. – Nem vetted észre, hogy Omoo viccelt? – kérdezte elnézően Squaw. Omoo harsogva hahotázott. T. észrevette, hogy fiatal létére csonkká koptak le a fogai – csak nem a szalonna rágásától. – A moszkvai hírek szerint a japcsik épp most foglalták el a jávai olajmezőket. Gyémántként ragyogó, sima jégmezőn siklottak, amely tükörként verte vissza az éjféli napot. Jobbra a sötét tenger mocorgott nyugtalanul, mintha attól félne, hogy bármelyik percben keményre fagyhat. Omoo rákiáltott a kutyákra, amelyek párafelhőket fújva, fegyelmezetten megálltak. – Ez itt tökéletes leszállópálya. – Milyen messze vagyunk Tokiótól? – Szép időben szánnal száz holdnyira… – Mérföldben? – Sasröptében ezer mérföldre. Omoo keresztülvezette őket a ropogós jégen a lomha tengerhez, majd egy rozmáragyar pálcával megdöfte a jeget. Alig néhány ujjnyi hó rejtette a gránitra hasonlító, szürke sziklát. – Itt a ti leszállópályátok. – Pazar, Omoo. Tudom, hogy parancsod szerint mindent jelentened kell Moszkvának, de próbálj meg ne túl sokat mondani az ittjártunkról. Mi csak turisták vagyunk, tudod. – Oké. A japánok mindenesetre feltörték az orosz kódunkat. Mindig feltörik. Nagyon felsőbbrendű nép ez a japcsi. – Remélem – mondta T. szigorúan –, nem szolgálsz két urat, és nem tartozol azok közé a teljesen be nem olvadt eszkimók közé, akikről az Evening Star azt írja, hogy az ellenségnek dolgoznak. – Nem, uram, én száz százalékig a fehér ember neveltje vagyok. Idefönt mind azok vagyunk, ráteheti az utolsó ukuleléjét. – Ezt tudatni fogom Trockij elnökkel – mondta Squaw, most minden ízében az Ország Első Hölgyeként. – Elő fognak léptetni. E boldogságos pillanatban bekapcsolt az északi fény. Az északi égbolt olyan lett, mint egy hollywoodi premier a Grauman-féle Kínai Színházban. Fehér fénysugarak töltötték meg az eget, mint hófehér reflektorcsóvák a fekete alapon. Aztán föllángoltak a színek. Az egész szivárvány végigsöpört rajtuk, sőt olyan színek is, amelyeket az emberi szem általában nem érzékel. T. úgy érezte magát, mint aki berúgott, Squaw-nak kellett tartania, miközben eszkimó házigazdájuk barbár táncot járt az északi fény tiszteletére. – Isten hozott a kamcsatkai tavaszban! – kiáltotta, majd isteni tenorján rázendített az „Idén kicsit késik a tavasz”-ra, hangja végigvisszhangzott a sokszínű éjszakán, és a kutyák pofájukat az égnek szögezve vonítottak hozzá dallamos kíséretet. – Varázslatos! – suttogta Squaw. Mikor a fény elhalványodott, beültek a szánba, és repültek a jeges havon. – Akarsz egy nagy szexpartit, egy orgiát az igluban? – sugdosott Omoo T. fülébe. – Hát – mondta T., aki a bálnazsír ellenére is kísértésbe esett egy kicsit –, hányan lesznek azon az orgián? – Ha Frankie-t is hozod, akkor hárman. T. azt felelte, inkább majd máskor. A kiállítás bejáratánál a halászok úgy néztek ki a léknél, mintha máris gipsszé meredtek volna, és Omoo megmagyarázta, hogy valóban gipszből is vannak. – Olyan idegtépő volt ez az örökös ugrálás ide-oda a hús-vér és a gipsz között, hogy eldöntöttük, legalább ez a három legyen állandó kiállítási tárgy. Egyébként hiánytalanok anatómiailag. Akarod látni? T. már ismét szabadkozni akart, amikor a kutyák és Omoo visszadermedtek kiállítási tárgyakká. Villanyfény váltotta föl a természetes fényeket. A mahagóni ajtó megnyílt, és bebocsátott egy tucat iskolást meg egy tanárt. – Most jön az északi fény! – mondta az egyik őr. Megpöccintett egy kapcsolót, és az elnagyoltra mázolt égen megjelent az északi fény bazári változata. T. és Squaw éppen távoztak volna, amikor Squaw az ajtó melletti táblára mutatott. – Né, hát itt voltunk! Hosszúság, szélesség és minden. Amit T. kötelességszerűen föl is jegyzett, bár kissé butának érezte magát, miközben körmölte az adatokat a noteszébe: – Mindenesetre fönt jártunk Kamcsatkában. Az már Oroszország. – Mondja Omoo. – De én azt gondoltam, hogy ezek amerikai kiállítási tárgyak! – Nem mind. Látnád az óegyiptomit! Az ékszereket, ruhákat, illatszereket! Egy hónapig is ott bírnék maradni! Az „Idén kissé késik a tavasz”-t dudorászva pacséziztek vissza T. kastélybeli laboratóriumába. ? ? ? Több órába került, mire T. belépési engedélyt kapott Lindy irodájába, amely egy új épületben volt a Mallon. Végül bebocsátották a Légierő szintjére, ami pont olyan benyomást keltett T.-ben, mint a Hadtörténeti Kiállítás legújabb fejezete. Volt egy hosszú szobasor, és térképek, és rádiós szobák, meg egy tágas büfé, ahol a tisztek tucatjai folyamatosan ették a sajtburgert rósejbnivel. A háború nem állt valami jól. A belépő T. az északi félteke térképe előtt találta Lindyt, aki nem viselt se zubbonyt, se nyakkendőt, se jelzést, csak két pilótajelvényt. A rádióban az ismerős hang beszélt: – Itt Douglas MacArthur alezredes. Szerdai jóslatom valóra vált. A Krizantém Trónuson Ülő győzhetetlen hadai csekély veszteség árán elfoglalták a holland rabláncon tartott Jáva gyarmatot… – Kapcsold ezt ki – mondta Lindy. T. engedelmeskedett. – Miért dolgozik ez az ürge a japcsiknak? – Mert hülye. Annyiszor hagyták ki az előléptetésből, hogy átállt az ellenséghez. Ő is West Point-i. Nos? Lindy elnyúlt a térkép előtt egy bőrdíványon. T. megmutatta Kamcsatkának azt a részét, ahol járt. – Lindy érdeklődését fölkeltette Omoo, a kágébés eszkimó. – Ezek tényleg megszervezték azt az országot. Akkor hát reménykedjünk, hogy Omoo nem japán ügynök. – Okénak tűnik a terep a támaszponthoz? Lindy a térképhez lépett, ellenőrizte a távolságokat. – Kicsit messze van, de ha nem vesznek észre, lőttek a japcsiknak. – A bomba? – Tegnapelőtt robbantották föl Los Alamos közelében. – Nem volt láncreakció? Lindy vigyorgott. – Semmi. Igazad volt. Azt hiszem, Oppenheimer kissé csalódott, amiért nem robbant föl az egész naprendszer. – Radioaktív csapadék? Lindy a homlokát ráncolta. – Még ellenőrzik. Arra számítok, hogy jó sokat találnak. Mindenesetre már beleugrottunk. No, és most hogyan építjük föl ezt a támaszpontot, innen hatezer mérföldre? – Inkább hatezer lábra. – A kiállításon át? – Miért ne? Szólj nekik, hogy zárják le az egészet, aztán vidd át az embereidet és a felszerelést Kamcsatkába. Lindy kuncogott, mint egy kamasz. Az ilyen kunsztokat szerette. – Le kell bontanunk egy csomó falat, hogy az új B-29-esek beférjenek. A legnagyobb gép, amit valaha építettek. Az egész Mailt föl kell használnom parkolónak. Mit mondunk a közönségnek? T. ezt már kigondolta. – A Capitolium védelmében. – Az elnök intézhet egy szózatot a néphez. – Úgyis nagyjából mindent el tud hihetni mindenkivel – mondta Lindy majdnem csodálattal. Az időcsúszástól sem szerette meg a politikusokat, főleg nem FDR-t. – Oké, fiú. Repülünk egy kicsit a Sarkon. Látni akarom, mit találtál. – Spirit of St. Louis? – És ha leesünk? Fuccs a turisták kedvencének. – Lindy fölemelte a kagylót. – Itt Lindbergh tábornok. Hozzanak ki nekem egy Lockheed Electrát a Malira, szemben a Smithson Amerikai Történeti Múzeummal… Igen, tudom, hogy ott nincs leszálló pálya, de a sugárutakat előbb találták fel, mint a repülőtereket. Zárják le a forgalmat. És adjanak két tucat embert… – Felnyögött, hogy micsoda korlátolt alakkal kénytelen beszélni. – Hogy segítsenek bevinni a gépet a múzeumba. Mi másért? Amerikai szabvány! – Letette. – Borzasztó lassúk ezek a reguláris katonák! – Hát ez nem is szabályszerű eljárás. – Akkor is ezt mondták, mikor átrepültem az Atlanti-óceánt. Lindy kihúzta a Csendes-óceán térképét. – Úgy tudom, nyugtalankodtál valamelyik rokonod, valamilyen srác miatt. – Nos, az ugrálás szigetről szigetre már elkezdődött. – Egy Guam nevű szigetecskére mutatott. – Idáig jutottunk. Kemény ellenállás. A japcsik úgy harcolnak, mint az ördögök. Évekbe telik, amíg ezen az úton elérjük Tokiót, és még aztán is… Remélem, a rokonodnak nincs baja. – Kösz, hogy szóltál. A Lockheed Electra, amelyet maga a Főmérnök irányított, a Smithsonon kívüli és belüli szájtátók hüledezésétől kísérve valahogyan beevickélt az Intézetbe, és átfurakodott a mahagóni ajtón. A Főmérnök lekapcsolta a kiállítás fényeit. Beállt a szörnyű hideg. – Öregem, ez tényleg az igazi! – mondta gyönyörűséggel Lindy. – Isten hozott, Magányos Sas! – közeledett Omoo a tenger felől. Az állandó kiállítás gipszhorgászai folytatták a horgászatot. Omoo katonásan szalutált Lindynek. – A szélirány, mint várható, északi. Lindy megkérte az izgatott Omoot, hogy szálljon be. T. a másodpilóta ülését foglalta el, aztán felrepültek az északi szélben. Omoo mutogatta a látnivalókat. Jég. Hó. Fekete víz. A kiszemelt légitámaszpont elég nagynak bizonyult, hogy elférjen rajta a B-29-eshez szükséges szuperkifutó, mert az a gép akkora, hogy a légierőnek, csak azért, hogy a bombázó beférjen a kamcsatkai kiállításra, le kell majd bontania a múzeum egyik falát. – Ez az! – Lindy kört formált mutató- és hüvelykujjából. Bekapcsolta a rádiót, elhadart egy sorozat hívószámot, aztán: – Lindbergh az elnöknek! Sürgős! ? ? ? A Mailt egy hét alatt lezárták. Az egész területet elfoglalta egy leginkább óriási hangárra emlékeztető valami. Se a Kastélyból, se máshonnan nem lehetett látni, ki – j vagy mi – jön és megy. A Hetediktől a Tizennegyedik utcáig terjedő rész egy hatalmas folyosóvá alakult, amelyen ponyvás katonai teherautók közlekedtek; bekanyarodtak a Hetedik utcából, és üresen távoztak a Tizennegyediken. Az Amerikai Történeti Múzeum falának egy részét lebontották, hogy a támaszpont építéséhez szükséges, bonyolult gépezetek beférjenek Kamcsatkába, ahol az amerikai légierő tisztje, Omoo alezredes irányította az eszkimó labort. A titokzatos vállalkozásról elnöki parancsra nem adtak tájékoztatást. A fotóst, akit a Life magazinnak sikerült becsempésznie a lefedett Maliba, letartóztatták; szintúgy letartóztatták Henry Luce főszerkesztőt, akit a munkálatok idejére a Leavenworthbe csuktak. Később az elnök vidáman megjegyezte. – Személy szerint kedvelem Henryt, de hát republikánus! T.-nek most más gondja volt, mégpedig sajátmaga. Egy délután, amikor viszonylag csend volt a Kastélyban, beütötte az 1941-es bizonyítvány osztás napját. Gondosan végigpásztázta a napfényes jelenetet. Látta magát, mint mindig. Látta a sötéthajú lányt, aki hasonlított Squaw-ra. Alteregójának is ugyanaz a gusztusa, mint neki. Látta a flaskáját szorongató Stanleyt a kápolna tornyának árnyékában; egy fiatalemberrel beszélgetett, aki a hátát fordította T. felé. Majd átment a színen dr. Lucas, és a fiatalember intett neki. Dr. Lucas királyian mosolygott; megállt, csodálkozva hátranézett, de a fiatalember már elfordult tőle, és belenézett a monitorba. T. volt. – Gyere be! – mondta a laborbeli T.-nek. Így hát végre létrejött a kapcsolat, bár kissé későn, gondolta T., miközben kitűzte a koordinátákat, és átlépett, nemcsak a jövőbe, a szó szoros értelmében önmagába. Stanley semmit sem vett észre. Tovább beszélt ugyanahhoz a Smithson-beli T.-hez, aki most hatolt be ugyanabba a térbe és időbe, ahol egy korábbi látogatása során járt. Gyakran elgondolkozott, hogy a korábbi letapogatásokon miért nem találta meg magát a bizonyítványosztáson. Erre az volt az egyszerű válasz, hogy csak most érkezett meg a jövőbe. A távolban a Szent Albán T.-je beszélgetett a tolószékben ülő fiúval. – Beszélned kellene vele! – Stanley erőt gyűjtött egy hosszúnak ígérkező szónoklathoz. – Mert énrám nem hallgat, de másra se! – Azt fogom tenni. – Ám T. váratlanul megriadt a gondolattól, hogy beszélnie kell önmagának ezzel a vadidegen változatával. – Ti kópiák vagytok! – Stanley pislogott, mintha kettősen látna, aztán meghúzta a flaskáját, amely mindig rózsaszínre festette körülötte a világot. – Nem jöttem vissza. – T. kezdett bűntudatos lenni. – Gyanítottam. Alkalmilag célozgattam a Smithsonra, de ő, na szóval, ő nem te vagy. Megtiltottuk neki, hogy bajuszt növesszen. – Nem tetszik? – Úgyis megöregszel. Minek siettetnéd a folyamatot? – Ebben nem vagyok biztos. – Emlékezete belső képernyőjén erőszakosan kikönyökölt a Hadtörténeti Kiállításon látott bábu képe. – Figyeljen, ide tudná hívni? Ha az emberek egymás mellett látnak kettőnket… Stanley bólintott. Megtámaszkodott a kápolna oldalában, aztán ünnepélyes, józan lépésekkel kisietett a fényes napra, míg T. behúzódott a torony zöld árnyékába. Sose tartotta magát különösebben jóképűnek, de ha nem gabalyodik bele végleg a nőkbe – vagy egy nőbe –, akkor két-három éve valószínűleg ezzel a karcsú, szőke fiúval szórakozott volna villanyoltás után a hálóban. – Szia – mondta a frissen ért T. Egyforma kéz szorított meg egyforma kezet, bár a baseball hősének tenyere kérges volt, T.-é pedig nem. – Szia – mondta T. Megdöbbenésére a másik T. azt kérdezte: – Mi tartott ilyen sokáig? Miért nem jöttél vissza hozzám? – Te még emlékszel? – Nem vagyok én olyan buta. Én laktam a szomszédodban, a Kastélyban. Azután megérkezett taxin Stanley, és idehozott, ahol azóta is várlak. Bár most már azt hiszem, hogy késő. Vagyis leérettségiztem, és te nem veheted át a helyemet, úgy, ahogy eredetileg kellett volna lennie. T. leült egy padra az árnyék sűrűjében. A másik T. melléült. Itt alig láthatták őket napon álló osztálytársaik és azoknak családtagjai. Láthatatlanok lettek a Szent Albánnak. T. volt az ajtó, amelyen át T. belépett a nagy jázminbokorral álcázott laboratóriumból. – Mellesleg mik vagyunk mi? – kérdezte fürkésző pillantással a másik T. – Hát ugyanaz a személy. Más időkben. Én még mindig tizenhat vagyok a Kastélyban, te pedig tizenhét vagy itt. Az iskolai T. megérintette T. bajuszát. – Ez biztosan én vagyok. Itt nem engedik, hogy megnövesszem, de különben is, mi értelme. Jövő hónapban úgyis belépek a tengerészgyalogsághoz, ahol leborotválják minden szál szőrödet. – Azért vagyok itt. – Velem akarsz jönni? – A másik T. elvigyorodott – boldogan? – Nem, nem akarok. És azt se akarom, hogy te belépj. – Mi közöd neked ahhoz? – Te én is vagyok. – De te biztonságban vagy a Kastélyban, ahol naphosszat vizsgázol matekból, vagy mit is csinálsz. Stanley szerint zseni vagy. De én nem vagyok. Úgyhogy nem vagyunk azonosak. – Hogy szól a fenséges egyesített elmélet? A másik T. a homlokát ráncolta, és behunyta a szemét. – Magas energia mellett az erős nukleáris töltés gyengül. Magas energia mellett az elektromágneses erők még erősebbek lesznek. Nagyon magas energia mellett ezek az erők valamennyien egyformán erősek lehetnek, mint egyazon erő különböző megnyilvánulásai – mint te, én és a többi fiú a Kastélyban. – Boldogan fölnevetett. – Egy szót se értettem abból, amit most mondtam! – Akkor egy malomban őrölsz Einsteinnel. Ő se értette. – De te és én egyformák vagyunk összetétel szempontjából… – Gondolom, agyilag is. Nem tudod, amit én tudok, de átszívtál magadba egy keveset, csak attól, hogy mellettem ülsz. – A másik T. barátnője eltolta előttük a kerekes székben ülő fiút. – Mi történt Rickkel? – T. most már kezdett tudogatni dolgokat Szent Albán-beli énjének ismereteiből. – Kikapta Pearl Harbornál. A baseballcsapat kapitánya volt, mikor ide kerültünk. Azután pilóta lett, de sose szállt fel a földről. – Tudod, ugye, hogy nem szükséges menned. A másik T. elkomolyodott. Megigazgatta porcelánnadrágját. – Szükséges? Lehet, hogy nem. Viszont mennem kell. – De hát úgyis csak ágyútöltelék lennél… – Hát, ha erre van szükségük… – Azt próbálom magyarázni, hogy vannak most ezek az új fegyverek. Japánt egy-két év alatt kiütjük, ennélfogva teljesen értelmetlen, amit addig csinálsz. Felragyogott a másik T. szeme, amely nagyon kékeszöld volt az árnyékban. – Szóval ezért fedték le a Smithsonnál az egész Mailt! Agya látnivalóan kapcsolatba lépett T.-ével. Nyilván a közelség – a szimbiózis – valamely törvénye végezhette titokzatos munkáját. T. egy rémes pillanatig attól félt, hogy mint két higanycsöpp, egyetlen egésszé olvad össze a másik T.-vel. Akkor pedig ki menti meg az egyetlen és igazi T.-t a Hadtörténeti Kiállításról? A messzeségben Stanley a rokonokat bűvölte. – Itt van a három néni? – kérdezte T. – Miféle három néni? – A másik T. furcsán nézett rá. – A mieink. A K. utcából. Ahol laktam. Ahol laksz. A másik T. megrázta a fejét. – Valami elromlott. Vagy megjavult. Én anyával és a mostohaapámmal lakom, mint mindig. Mint te is. Kint a Woodley úton. Shoreham közelében. – A másik T. egy jóképű, középkorú párra mutatott, akik Mr. True-val beszélgettek. – Ott vannak. – Te sose laktál az alsósok kokszában? – Dehogynem. Kétszer. Amikor ők Chilében töltöttek két telet. – És… apánk? Meghalt a zeppelinben? – Hú! – A másik T. arca felragyogott a jókedvtől. – Hát te erre emlékszel? – Miért, mi történt valójában? – Kábé nyolc éves voltam – voltunk –, amikor elhagyta anyát, aki feleségül ment ehhez az építőmérnökhöz. Jó fej. Rengeteget dolgozik Latin-Amerikában. A vállalata most éppen támaszpontokat épít a Csendes-óceánon. Gyere, ismerkedj meg… – Aztán elharapta a mondatot. – Nem, jobb lesz, ha nem. T. utoljára próbálkozott. – Ha azt mondanám, hogy el fogsz esni a tengerészgyalogságnál, ez visszatartana a bevonulástól? A másik T. vigyorgott. – Talán ebben is ugyanúgy tévedsz, mint abban, hogy három nagynénivel lakom a K. utcán. – Nem, igazat beszélek. A másik T. vállat vont. – Akkor várok egy évet, mely idő után úgyis besoroznak, és meg fogok halni. T. morbid kíváncsisággal meredt másik énjére. Elviselhetetlen gondolat, hogy ennyi szép hús megsemmisüljön egyetlen véres villanásban. A szeme szárazon égett, ahogy belenézett a mosolygó arcba. A másik T. ismét olvasott a gondolataiban. Karjával – a dobójátékos karjával – átnyalábolta T. vállát, és egy pillanatra magához szorította. – Ne aggódj, haver. Átvészeljük valahogy. Smithson doktor mondja. Mennem kell. T. már visszakerült a laboratóriumba, amikor belekondultak a másik T. szavai: „Smithson doktor mondja.” A másik T. alighanem kosárlabdázás közben találkozott a doktorral, és ennek a néhány szónak az emléke túlélte az időcsúszást, hacsak nem az van – T. kezdte kínosan érezni magát –, hogy Smithson doktor üzenetet vetített az ő agyába, amit a másik T. meg is kapott. Most már csakugyan ideje, hogy találkozzon Smithson doktorral. De hogyan kérhetne időpontot? És egyáltalán, hol keresse? T. lehívta a hatalmas pacsézi-táblát, amelyre az Intézet épült. Amikor a kosárlabdapályát pásztázta, a képernyő elsötétült. Majd feltűntek az ismerős, szarkalábas kézírás bíbor betűi. „A legjobb igyekezete szerint megtett mindent, akárcsak én. De a másik énje a szíve mélyén regényes patrióta, és ezek az érzelmek betöltik lelkének azt a részét, amelyet önnél olyannyira kitölt a kvantumfizika, hogy másnak nem is igen marad hely; ebben hasonlít dr. Einsteinre, aki saját bevallása szerint általában közönyös az emberi kapcsolatok iránt, akárcsak ön, kivéve természetesen egy bizonyos hölgyet, akinek nevét a tapintat tiltja kimondanom. E két természete közül a regényes ismeri a legnagyobb örömet, és vonzódik a legnagyobb szenvedéshez, amit másik énje már gyanít, és tudni is fog, ha eljön az idő. Dulce et decorum… Ám még nem tartunk a végénél. A másik énje sem. Nincs édesebb az ember életében, mint a tudás és a megmenekülés. Kellő időben majd találkozunk. Egyelőre folytassa nagy munkáját, ha már belebonyolódtunk az idő miriádnyi arany húrjába, amelyek most kezdenek összetartani a nagy keresztúthoz. Maradok, feltétlen hittel az ön lelki szilárdságában, legodaadóbb csodálója, James Smithson, a kosárlabdapálya alatt, azon a ponton, ahol a pacsézi-tábla azt jelzi: HAZA.” ? ? ? A kamcsatkai kiállítás egész falát – akárcsak annak a falnak a nagy részét, amely a Mall-lal volt határos – lebontották. A Mail álcázott mennyezete alatt, amelyet a hadsereg „Korridorként” ismert, B-29-eseket és egyéb felszereléseket vontattak be a kiállításba. Több száz hadmérnök dolgozott napi huszonnégy órát a terven mesterséges fénynél, amely kissé ördögi légkört teremtett, mert sose lehetett tudni, nappal vagy éjszaka van-e a Smithsonon kívül. T.-nek több ellenőrző pontnál kellett igazolnia magát, hogy beengedjék oda, ami egykor a sarkköri kiállítás volt, de mostanra majdnem olyan lett, mint az igazi sarkkör. A magányos iglu mellett horgászó három eszkimó helyén rögös, jeges úton katonai teherautók gördültek Kamcsatka belseje és az új légitámaszpont felé. T. előtt megállt egy terepjáró. Kiugrott belőle egy katona, és szalutált. – Ezredes, a sofőrje vagyok. A hadseregtábornok utasítása. T. örült ideiglenes rangjának, amelynek értelmében ezüst sast kellett viselnie az inggallérján, a vastag anorákhoz és a kesztyűhöz. A hajdani vidék, ahol T. előzőleg járt Squaw-val, felismerhetetlenül megváltozott. A Főgépész többször is keserűen panaszkodott a kiállítás lerombolása miatt, amíg Bentsen közölte vele, hogy a támaszpont nélkül a háborút elveszítik, és a Felkelő Nap zászlaja leng majd a Kastély fölött. Azt is hozzátette, hogy új kiállítási helyszínnel ajándékozza meg a Főnök, ha majd… Ha mikor?, töprengett T., miközben mérföld hosszan hajtottak jeges utakon, szállás és iroda céljára szolgáló fémbarakkok és repülőgéphangárok között, amelyeknek tetejét gondosan bezúzmarázták fehér üveggyapottal, hogy felülről a bázis ugyanannak a sivár hómezőnek tűnjék, mint néhány hónapja. T.-t letették egy nagy hangár előtt, amelynek mellékajtaját a hivalkodás nélküli HSTFHSZ rövidítéssel jelölték. T.-t személyesen a HST fogadta az előtérben, ahol irodisták gépeltek, stencileztek, és Roosevelt elnök, a főparancsnok tekintett le rájuk személytelenül a furnérlemez falról, amelyet a Tokiónál véget érő északi félteke térképével osztott meg. A rangjelzés nélküli kezeslábast viselő Lindy inkább látszott szerelőnek, mint hadseregtábornoknak. – Isten hozott az Északi-sarkon! – Bevezette T.-t az irodájába, amelyet térképek és titokzatos gépezetek töltöttek meg. – Mennyire vagyunk közel? – T. egy díványra telepedett, Lindy fölpolcolta lábát egy asztalra, amelyen csupán egy ezüst modell állt, egy B-29, a legnagyobb repülőgép, amit T. látott valaha. Ahogy begurult a kiállításra, leginkább olyan volt, mint egy lehasalt, vas felhőkarcoló. – Közel. – Karácsony előtt? – Meglehet. A japcsik tudják, hogy itt vagyunk fent, de azt nem, hogy miért. – Hogy derítették ki? – Nohát, ekkora támaszpontot nem tarthattunk sokáig titokban. De a kódjukat réges-rég feltörtük, így tudjuk, hogy akkor akarnak lerohanni, amikor készen állunk az invázióra, márpedig ennél a tempónál, amellyel a tengerészet és a tengerészgyalogság szigetről szigetre szökdécsel a Csendes-óceánon, az legalább még két év. A japcsiknak rengeteg idejük van, ők legalábbis így gondolják. – Tudják-e…? – A támaszpont rendeltetését sohase mondták ki fennhangon, még a folyamatosan változtatott kódban sem említették. Lindy megrázta a fejét. – Ha tudnák, már meglátogattak volna. Szerencsénkre a szárazföldi hadseregük zöme Kínában van, a flottájuké a Csendes-óceán közepén. Hol az a terved? T. lehívta rejtjelezett változatban a Kiütés Hadműveletet, amely már megkapta a szabad jelzést. Lindy gyorsan megfejtette a kódot, elkomorodott, majd letörölte a képernyőről a különböző rejtjeleket és hieroglifákat. – Nekem megfelel – mondta végül. – De nem hiszem, hogy az elnöknek eladhatnánk. – Miért nem? – Ó… – Lindy lehúzott egy Csendes-óceán térképet, amelyen az amerikai támaszpontokat kékkel jelölték, a japánokat vörössel. – Ezért. – Rátette mutatóujját Pearl Harborra. – A bosszú miatt. – A japánok feltétel nélküli megadása épp elég kellene, hogy legyen bosszúnak. – Nem hiszem, hogy az elnök így látja. Azért hajt rá a sajtó a japán kegyetlenkedésekre… – Nem is igaziak? – Dehogynem igaziak. Viszont hogy a terved működhessen, ahhoz előbb le kell higgadnia a publikumnak. Addig… Lindy szigethalmazokra mutatott Guam és a japán fő-sziget között. – Mindezeket el kell foglalnunk, ha egyáltalán meg akarjuk szállni őket… – De nem mi fogunk megszállni. Ők fogják megadni magukat, miután… hiszen tudod. – Megtehetik – mondta Lindy, szúrósan nézve a térkép gyilkos pöttyeit, amelyek jó mélyen beásott, várakozó japán támaszpontokat jelöltek. – Vagy nem tehetik. – De ha nem, még mindig bedobható az… eredeti terv… Lindy váratlanul félrehajtotta a fejét, és éberen figyelt. T. hallotta, hogy repülőgépek húznak a magasban. Lindy asztala mögött kivilágosodott egy ernyő. VÖRÖS RIADÓ. Izgatott szárnysegéd jelent meg az ajtóban: – Észak felől jönnek… A folytatást nem lehetett hallani, mert a közelben bomba robbant. T.-t átmenetileg megsüketítette a hang, amely olyan volt, mintha két vonat ütközött volna teljes sebességgel. A szoba rázkódott. Egy monitor felborult. Lindy átrohant a szomszéd műveleti szobába, és gyors parancsokat osztogatott. Egy képernyő mutatta a magasban a japán bombázókat. Azután úgy tűntek föl a radar képernyőjén az amerikai vadászgépek, mintha a semmiből jöttek volna. Árnyékcsaták. Lángoló zuhanások. Újabb becsapódások rengették meg a támaszpontot, ám a főhadiszállás közelébe nem hullott bomba. Néhány perc alatt véget ért az egész. A japán bombázók visszatértek északra, az amerikai vadászgépek üldözték őket, le a képernyőről, nyilván egyenesen bele az északi fénybe. Később T. körbekísérte Lindyt a támaszponton. Komolyabb kár szinte nem is esett. A B-29-esek még mindig földalatti hangárjaikban rejtőztek. A biztonságosan becsomagolt Nagyfiút, ahogy az atombombát becézték, az Amerikai Történeti Iparművészeti Kiállításon dugdosták, amely kézre eső módon épp a Poláris Kiállítástól induló folyosón volt található. Az éjféli nap fehér izzásában figyelték a vadászgépek visszatérését. Lindy folyamatos rádiókapcsolatban volt a parancsnokkal. T. hallotta a statikus recsegésben: – Hármat eltaláltunk, uram. Nálunk nincs veszteség. Irányt változtattak a hosszúság… Úgy látszik, a japánok nyugatra kanyarodtak, az orosz légtérbe, és most már útban lehetnek hazafelé. A főhadiszállásra visszatérő Lindy vezérkari megbeszélést tartott. T., akit nem hívtak a megbeszélésre, felderítette a főhadiszállást, amelynek füstszaga volt a régimódi Franklin vaskályháktól. Úgy vélte, hogy különb fűtési rendszert is tervezhettek volna, de hát az egész támaszpontot olyan kutyafuttában kapták össze… – Szakasztott olyan vagy, mint ő. – A másik T. mostohaapja, Darryl Redpath állt az ajtóban. A Smithson Főgépésze állt mellette. – Már a bizonyítványosztásnál felfigyeltem rád. Azt mondta, unokatestvére vagy. Apai ágon. – Olyasféle – felelte T. A Főmérnök intett T.-nek, hogy jöjjön át a szomszédos helyiségbe, amely a bázisparancsnok Omoo alezredes irodájának bizonyult. – Isten hozott! – Omoo remekül beilleszkedett a katonaéletbe. Makulátlan díszegyenruhát viselt, és még egy kicsit sem emlékeztetett bálnazsírral kent, civil önmagára. A rádióban felmennydörögtek Beethoven Ötödik szimfóniájának első taktusai, majd: – Itt Douglas MacArthur alezredes beszél. Szomorú nap ez a mai sok amerikai anyának, aki ül arany csillaga alatt, miközben fiát vágóhídra küldik a Csendes-óceánon… – Kapcsolja már ki – kérte Redpath. – Nem – mondta Omoo. – Hallani akarjuk, mit mond rólunk. MacArthur leírta, miként fulladt kudarcba a tengerészgyalogság rohama a Marshall-szigetek egyik tagja ellen, majd így folytatta: – Épp most zajlott le egy sikeres támadás egy állítólag titkos amerikai támaszpont ellen Kamcsatka orosz szigetén. Bennünket nem ért veszteség, viszont az ellenséges támaszpont nagy része megsemmisült. A támaszpont nem bírt hadászati jelentőséggel, ám a politikai következmények annál súlyosabbak, sőt, vészt jósolnak az álnok oroszoknak, akik megengedték amerikai vezetőiteknek, hogy Japán-ellenes támaszpontot létesítsenek orosz földön. Nem is kell mondani, hogy a Krizantém Trónuson Ülő most észak felé veti rosszalló tekintetét, és Trockij elnök a Kreml falai között retteg császárunk nemtetszésétől. Omoo kikapcsolta a rádiót. A Főmérnök idegesnek tűnt. – Remélem, Lindbergh tábornok, a lehető legtovább távol tartja tőlünk a japcsikat, mert elég, ha egy bomba öt mérfölddel elvéti a célt, és már el is találtak bennünket. – Ki az a bennünket? – kérdezte Redpath értetlenül. – Mi, a Smithson. Közelebbről az Amerikai Történeti Múzeum, ahol ez a kiállítás van. – Ez Kamcsatka… – kezdte Redpath. – De öt mérfölddel keletebbre már a Smithson. – Hogy lehetünk egyidejűleg Kamcsatkában és a Columbia kerületben? A Főmérnök sóhajtott. T.-re nézett, hogy segítsen. T. nem segített. – Ez szigorúan titkos – bökte ki végül az ihletett választ, majd távozott. – Újkeletű koncepcióval van dolgunk – mondta T, és addig hadarta a képleteket, amíg Redpath nem kérte, hogy hagyja abba. – Épp most hallottam a mostohafiamtól. – Redpath levelet húzott elő a zsebéből. – Guamról írta. Téged is említ. Félt feladni a cenzorok miatt, inkább odaadta egy barátjának, akit visszahajóztak az Államokba, hogy ott postázza. T. ezt olvasta: „Ez a hely kész pokol. A földön alszunk, hosszú barna kígyók között, amik szeretnek bemászni a hálózsákunkba, hogy melegedjenek, mert az éjszakák hidegek. A pletyka szerint a tengerészgyalogság rettenetes veszteségeket szenved ebben a szigetről szigetre való ugrálásban. Az egyik ezrednek száz százalék volt a vesztesége egyetlen nap alatt. Rekord. A japcsik beássák magukat a földalatti alagutakba, onnan pedig nem lehet kibombázni őket, se semmit, annyit tehetünk, hogy partra szállunk, és hagyjuk lelövöldözni magunkat addig, amíg akkora hullaheggyé növünk, hogy megfojtjuk őket. Persze, mindketten figyelmeztettetek, én nem hallgattam rátok. De akkor nem gondoltam, hogy a tengerészgyalogság tisztjei és a flotta fejesei lesznek az igazi ellenségeink. Nem érdekli őket, hányan halunk meg, amíg az ő mellükre tűzik a plecsnit. Nem, nem akarom, hogy kihozz a tengerészgyalogságtól. Sok hapsi protekciót vesz igénybe, hogy ne öljék meg őket, ami józan észre vall. De én vállalom a kockázatot, csak a nagy stratégáktól kapnék több esélyt. Emlékszel arra a fiúra a bizonyítványosztáson, az unokatestvéremre apai ágon, aki pont úgy néz ki, mint én? Jelenleg a Smithsonban van, a Kastélyban dolgozik, a neve is ugyanaz, mint az enyém, úgyhogy nem lesz nehéz megtalálni. Mondd meg neki, hogy segítsen ki innen. Ő tudni fogja, mit tegyen.” A folytatás a másik T. barátnőjéről szólt. T. visszaadta a levelet Redpathnek. – Tehát mit tudsz tenni? – Még nem vagyok biztos benne. – T. hirtelen összeborzongott; valaki most lépett rá a sírjára, ahogy a négerek mondják. – Adja meg a tábori postaszámát. Megpróbálom lenyomozni. Redpath fölírta a másik T. rangfokozatát, századát, zászlóalját, ezredét, dandárját, hadosztályát. T. javasolta, hogy menjenek át a G-2-be, a hírszerző szobába, ahol szorgos irodisták követték nyomon óráról órára a háború haladását, rajzszögeket szurkálva a Csendes-óceán középső térségének hatalmas térképébe. T. megkérte az egyiket, hogy keresse meg neki a másik T. egységét. Még útban volt a Japánhoz legközelibb szigetek felé. – Még ha tudnánk, se mondhatnánk meg, hogy pontosan hol vannak, márpedig nem tudjuk. De a nagy csata itt lesz. – Okinawára mutatott. T. füttyentett. – Hát ez jó közel van Japánhoz. – Áthelyeztethetem – mormolta Redpath T.-nek. – Erre ne számítson. Már egy szállítóhajón van. Belehalna a szégyenbe, ha most hozatná le róla. – De legalább esélye lenne a túlélésre. – Előbb kellett volna megtennie… – De ha nem tudtuk… – Redpath még beszélt, de T. már nem figyelt rá. A saját „előbb”-je visszhangzóit a fejében. Miért ne mehetne vissza? Ha Lincolnt kiragadták az időből, miért ne ragadhatnák ki a másik T.-t is? 9. Bentsennél Squaw üzenete várta T.-t. „Gyere át hozzánk este tízkor, a vonalra.” T. zsebre vágta az üzenetet. – Los Alamosból nincs hír? Bentsen megrázta a fejét. – Készenlétben állnak, várják, hogy Nagyfiú felrobbanjon. – Várakozó szünetet tartott, ám T. nem óhajtotta elárulni tartalék tervét, amelyet tudomása szerint nem fogadtak el. – Mekkorák a veszteségek? – Idáig hallatszott a légitámadás. Azt mondják, az egész Amerikai Történeti Múzeum rázkódott belé. T. meghökkent. – Nem értem a fizikáját… – A támaszpont ugyanabban az időben van, mint mi, tehát… – De más térben. Négyezer mérföldes távolságban. – Ugyanaz az elv, amely minket odajuttatott, idejuttathatja a bombáikat, ha eltalálják a bejáratot, ami majdnem megtörtént. Hála Istennek, fogalmuk sincs róla, hogy mi… A rádió automatikusan bekapcsolt a déli híreknél. – Itt Douglas MacArthur alezredes beszél. A Nap Megtestesülése, a császár megtudta, hogy a fehér faj kifejlesztett egy új fegyvert, amelyet Ázsiai uralkodó faja ellen akar felhasználni. A Mikádó óva int a Krizantém Trónus magasából… Végighallgattak még egy rendes adag szódagályt, aztán a gondterhelt Bentsen kikapcsolta a rádiót. – Ennyit a mi szigorúan őrzött titkunkról. T. nem aggódott. – Nem tudják, mi a fegyver, és még ha gyanítják is, nem ismerhetik a tervünket, mert félórája Lindy sem ismerte. Most pedig magyarázza el, hogy Mr. Baird miként juttatta el Lincolnt egy későbbi téridőbe. Bentsen elmondta T.-nek, amit tudott, és ami nem volt sok. Egy állandó és elégséges energiaforrás megbízható kétirányú kapcsolatot hozhat létre a múlt és a jövő meghatározott helyei és időpontjai – például az 1896-os új-mexikói Otowi és az 1910-es connecticuti Lyme – között. Ám hogy találomra kiemeljenek egy embert egy helyről és időből egy még be sem következett jövő helyére és idejébe, az eddig csak egyszer történt meg, a Ford Színházban, és az is főleg baleset folytán. Vagyis T.-nek ki kell dolgoznia egy újabb „balesetet”, ha meg akarja menteni a másik T.-t – aki hol is van tulajdonképpen? Tíz órára T.-nek sikerült meghatároznia a másik T. helyét a Marshall-szigetektől nyugatra egy transzportban. Közlegény volt a tengerészgyalogság harmadik hadosztályában. Ám semmiféle pásztázó sem találhatott rá a zsúfolt hajókon. ? ? ? Grover Cleveland szalonkabátot viselt, és maradék haját pomádéval rögzítette a koponyájához. – Boci úrfi! Jöjjön csak, jöjjön! Van itt valaki, aki találkozni szeretne önnel. Grover bevezette T.-t a szalonba. Thomas Jefferson, akit Squaw szórakoztatott, teljes hosszúságában kiegyenesedett T. láttán. – Ifjú uram – üdvözölte fojtott, de érthető hangon. Kézszorítása erőtlen volt, mint egy kísérteté. – Teázunk, de neked szereztem Coca-Colát. – Clevelandék szokatlanul pezsgő hangulatban voltak. Miközben Squaw behozta T. kóláját, Grover büszkén közölte: – Ez az első alkalom, hogy Mr. Jefferson ilyen messzire feljöjjön a vonalon! – Valóban – mondta Jefferson, aki a megláncolt Geronimo fotográfiája alatt ült. – Nem mintha szűkölködnék nyájasságban vagy kíváncsiságban, de kissé bizonytalanul mozgok, ily távol a saját időmtől. – Vallja be – szólt a joviális Grover –, hogy nem mer eljönni Andrew Jackson háza előtt, nehogy rárontson önre. Jefferson sápadtan mosolygott. – Nos, uram, Adams lármás ember, nem az a fajta, akit preferálnék. Mindamellett vannak látogatóim erről a végről, például Mr. Theodore Roosevelt, aki ugyancsak fölöttébb zajos ember, de figyelemmel követi a tudományos vívmányokat, valamint elsőrangú preparátor, ami nem csekély adomány. – T.-hez fordult. – Úgy hallom, most érkezett a csendes-óceáni háborúból. – A Csendes-óceán legészakibb részéről, uram. Az Északi-sarkról. – Mennyire irigylem a mai embereket, amiért láthatják azt, ami számunkra a széleket jelentette pontatlan térképeken, mindig ugyanazon őrjítő Terra Incognita szavakkal. Kedves uram, asszonyom, beszélhetnék négyszemközt e tudományos ifjú emberrel? Clevelandék versenyt mosolyogva vonultak vissza. T. kezdte határozottan kínosan érezni magát. Mit akar tőle a nagy Jefferson? Csak nem akarnak közbeavatkozni az Alapító Atyák? Egy elnök is több az elégnél a közelítő keresztutakon. – Valamikor réges-régen – egész pontosan 1789-ben – amerikai követ voltam Párizsban, ahol politikai feladataim mellett nagyon érdekeltek a tudományok. Kerestem a tanult emberek társaságát, és kicseréltük egymással változatos feljegyzéseinket. Többek között megismerkedtem egy ifjúval, aki nem sokkal lehetett idősebb önnél: egy James Smithson nevű angollal. Mindkettőnk érdeklődését fölkeltette a szilfa kérgéből kivonható, ulmin névre hallgató szubsztancia, amelynek gyógyító tulajdonságai képezik, ha jól tudom, a későbbi aszpirin alapját. – Jefferson elmosolyodott. T.-re villantotta, majd ugyanolyan gyorsan el is kapta a tekintetét. – Jóval előbbre jártunk a korunknál. Ám amikor általános gyűlölet tárgya lett a királyság, akkor épp a megfelelő helyen és időben voltunk; Mr. Smithson épp azért hagyományozta ránk a vagyonát, amelyből, mint tudja, megteremtették ezt az Intézetet, mert tisztelte a köztársaságunk alapjait képező demokratikus eszméket. – Ismét egy mogyoróbarna villanás. T. megállapította, hogy Jefferson senkinek se tud a szemébe nézni huzamosabb ideig. Félénkségből? Fondorságból? – Mr. Smithsonnal azóta is találkozgatunk, mint tudóstársak – vagy amatőrök, azt hiszem, így mondják. Ő figyelemmel kíséri a világot, és tájékoztat – figyelmeztetett az új felfedezésekre. – Ismét a sápadt mosoly. – Most az ön problémájába merült el. – Abba, hogy esetleg a Nagyfiúval kell a levegőbe repíteni Tokiót? Jefferson összevonta a szemöldökét. – Erről a kérdésről nem tájékoztatott. Nem erősségem a katonai titoktartás. Úgy tűnik, alkatilag képtelen vagyok a titkok megőrzésére, legalábbis a barátaim ezt mondták volt, míg ellenségeim… – Elkomorodva sóhajtott, és megrázta a fejét, talán hogy kirázza belőle ellenségeit? – A probléma, amelyet megvitattunk, az ön magánéletével kapcsolatos. A másik énje halálos veszedelemben forog a Csendes-óceánon. – Meg vagyok lepve – mondta T. –, hogy Mr. Smithson ilyen jelentéktelenséggel fárasztja magát. – Ifjú uram, ami önt érinti, az valamennyiünket érint. Ön nagyon becses az emberiségnek, mint Einstein doktor helytálló módon megjegyezte. T. elpirult zavarában. Most rajta volt a sor, hogy elkapja a tekintetét. – A tűz elpusztította Mr. Smithson feljegyzéseit, hogy Baird titkár miként juttatta ki Mr. Lincolnt a saját teréből és idejéből. Baird titkár hallatlan készségről tett tanúságot, ám úgy gondolja, hogy a véletlen nagy szerepet játszott abban a – nos, ne kerülgessük a szót – szerencsétlen vállalkozásban. Nem szokásom rosszat mondani egyetlen elnökről, sőt reményeim szerint másokról sem, ami alól első alelnököm képezi az egyetlen lehetséges kivételt. Ám Mr. Lincolnt nagymértékben felelősnek tartom azoknak az államoknak a véres háborújáért, amelyeknek minden joguk megvolt, hogy a saját útjukat járva alkothassanak tökéletesebb szövetséget vagy élhessenek a szétválás szabadságával, így nem állíthatom, hogy túlzott rokonszenvet táplálnék a szegény őrült iránt, aki közöttünk lakozik. Ám eltértem a tárgytól. Mr. Smithson Mr. Lincoln esetének tanulmányozásából gondolt ki egy utat, amelyen ön megmentheti veszélyben forgó énjét, nehogy halálát lelje egy barbár névre hallgató, vulkanikus szigeten. – Hogyan? Akkor Thomas Jefferson megmondta, hogyan, méghozzá iszonyú részletességgel. – Nem bírom – szólt T. elcsukló hangon. – Tegye, amit akar. Nem adok tanácsot. Én csupán hírnök vagyok. Mint 1776-ban voltam. – Kell lennie egy másik útnak. – Tájékoztattak, hogy közöljem önnel, miszerint nincs más út. – Jefferson fölállt. Kezet nyújtott. – Sajnálom. ? ? ? Másnap reggel T. a felkérésnek engedelmeskedve megjelent az Amerikai Történeti Múzeum betegszobájában, ahol átesett egy kellemetlen vizsgálatsorozaton. – Talán klónozni akarják – élcelt Bentsen. – Sose lehet tudni. De T-t már klónozták, vagy mivel is állították elő belőle a többi T-t. Az oldalbordájából? Most Istent játszik valaki az alagsorban, a pacsézi-tábla végében? Amikor T. visszatért a szobájába, nagy munkában találta a Főgépészt. A Főnök – kinek a segítségével? – fölszerelte a generátort, míg a Pennsylvania sugárútra néző ablakban kialakította a kaput a polgárháború óta a legvéresebbnek minősülő ütközetbe. – Ráhagytam kilenc napot a partraszállás napjára – mondta a Főmérnök, egy nyájas ember, akit láthatólag feldúlt a készülő dolog. – Ez egy mészárszék. – Az ajtó alakú, homályos négyszögre mutatott, amely eltakarta az ablakot. – Hány óra van ott? – T. torka kiszáradt. Ugyanazt az öltözetet viselte, mint a másik T.: tengerészgyalogos gyakorlóruhát, vastag pulóvert, és dögcédulát, hogy azonosíthassák. A Főmérnök az órájára nézett. – Négy perc múlva éjfél. Február huszonnyolcadika. A nap lenyugodott hat óra negyvenötkor. Hideg van, nagyon hideg. Fura, hogy csupa trópusi pálmafának és fehér homokpartnak képzeljük a Csendes-óceánt, pedig ahova maga megy, az nem olyan, egyáltalán nem olyan. T. széthajtogatta a térség apró térképét. X-szel volt jelölve a pont, ahova érkezik. Nem volt messze egy 362-A jelzésű, alacsony dombtól. A másik T. onnan délkeletre volt egy domb tetején, egy rókalyukban. A domb tövében valami mezőféle volt, és annak a túlsó végén rejtőztek földalatti barlangokban a japánok. – Az egész csak találgatás – mondta a Főmérnök. – Már ami a japánokat illeti. Tudjuk, hogy ott lapítanak, de nem tudjuk, mennyien. A barátja hét másik felderítővel van. Mögöttük a kilencedik ezred harmadik zászlóalja. A barátja figyel minden mozgásra. Rádiója van, vagy egyiküknek van rádiója, és jelentik a főhadiszállásnak, ha észlelnek valamilyen… mozgást. – Ezen az éjszakán nagyon sok lesz a mozgás. – T. mély lélegzetet vett. – Oké. Adja rá. A Főnök bekapcsolta a generátort. Mély zümmögés töltötte meg a szobát. T. kitűzte a tér- és az idő-koordinátákat. Az, hogy a Smithsonban a nap helyzetér leszámítva ugyanannyi idő volt, mint a Csendes-óceánon, felére csökkentette a szükséges energiát. T. most már csak abban reménykedhetett, hogy a megfelelő helyre érkezik a megfelelő időben. Előtte a sötét éjszaka négyszöge, a közepén a hold vagy egy jelzőtűz. – Süt ott a hold? – Elfelejtettem ellenőrizni – mentegetőzött a Főnök. Azután T. óvatosan átlépett Iwo Jima szigetének vulkanikus földjére. Jéghideg, kénszagú levegő töltötte meg a tüdejét, és rögtön megsiketítették a baloldali dombról kerepelő karabélyok. Miután szeme hozzászokott a tompa fényhez, amelyet inkább a hatalmas csillagok adtak, mint a csorba hold, meglátta a másik T. hátát. T. tucatszor tanulmányozta ezt a pillanatot a pásztázón. Tudta, hogy a másik T. az ő érkezése előtt egy perccel lépett ki a rókalyukból, amelyen egy másik felderítővel osztozik. A másik T. megfordult, és észrevette őt. Innentől nem lehetett elpróbálni. – Jelszót! – súgta türelmetlenül a másik T. – Én vagyok az! – T. egyet lépett, mire egy puskacső szögeződött rá. – Jelszót, a fenébe, vagy lövök! – Smithson Intézet! Én vagyok az! Azért jöttem, hogy kihozzalak innen! – Aztán már tudta – honnan? – a jelszót. – Franklin Delano Roosevelt. – Tényleg te vagy? – Farkasszemet néztek. Végre egykorúak voltak – valószínűleg percre pontosan –, tizenkilenc évesek. Csak a másik T. arca mocskos volt a vulkáni hamutól, és izzadt, pedig hideg volt az éjszaka. – Megtaláltam az utat, hogy… szóval emlékszel, hogy jöttem el a bizonyítványosztásodra? – Trükk? – Kvantumfizika. – Hogy? T. az elmosódó négyszögre mutatott, amelyben csak az ő szeme ismerhette föl a hálószobát, ahonnan jött. – Mi az? – Majd meglátod. Gyere. A másik T. hátrahőkölt. Reszketett. – Nem tehetem. Nem dezertálhatok. – Beletörölte arcát pulóvere ujjába, és olyan hangtalanul köhécselt, amennyire tehette. – Szerintem tüdőgyulladást kaptam. Halálra fagyok. – Gyere csak. – T. megdörgölte a másik T. karját. Olyan volt, mintha magát érintené, szagolná. Ugyanaz a fűzöld szem nézett rá, ugyanarról a szintről. Tartotta a másik T.-t, amíg az abba nem hagyta a reszketést. – Olvastam a leveledet, amit a mostohaapádnak írtál. Guamról. Azért jöttem… – Elkéstél, haver. Most már bekaptuk. Húszezer japcsi van ott, a föld alatt. – Hát te nem fogod bekapni. Gyere. – Húzni kezdte a másik T.-t az átjáró felé. Ám a küszöbön a másik T. megint elrántotta magát. – Nem tehetem… Egy hirtelen köhögőroham esélyt adott T.-nek. Teljes erejét és súlyát bevetve félig átlökte, félig áthajította másik énjét a nyíláson az életbe. – Viszlát… haver! – szólt a másik T. után, aki hasmánt elterült a félhomályos hálószobában, és rögtön el is tűnt szobástul, mert a Főnök kikapcsolta a generátort. Ez a halál, gondolta T., még mélyebbre gázolva a rémálomba. A porhanyó láva, amelyben csak a torz, csontszáraz cserje maradt meg, vulkáni gázokat elegyített a kordit maró bűzébe. Leereszkedett a másik T. gödrének a szélére, és becsusszant a természetes lövészároknak tűnő képződménybe, amely, mint komoran megállapította, ugyancsak emlékeztetett egy sírra. – Hol voltál? – kérdezte a másik T. bajtársa. – Hánytam. – T. nem volt heroikus hangulatban. A bajtárs se. – Láttál mozgást? T. megrázta a fejét. Aztán az egész teste rázkódni kezdett. A félelemtől. A megbánástól. A dühtől. Miért egyezett bele ebbe az eszelős cserébe? A messzeségben ágyúk dörögtek. Az amerikai hadihajókon? Nem, döntötte el T, amikor meglátta a lobbanásokat magasan a sziget fölött: a sárkány alakú Suribachi-hegyen, ahova nemrég tűzték ki a zászlót az amerikaiak, tüzelésre bőszítve az odvaikban lapító japánokat. Hát, akármi történjen is, a másik T. biztonságban van; túl fogja élni, meg fog nősülni, és gyerekei lesznek. Mindenki egyetértett abban, hogy ha T. képviseli a darwini előrelépést, akkor a másik T. is hordozza ezt a lehetőséget. Ki lehet képezni, ha Smithson szövevényes terve kudarcba fullad. Lent a síkon nagy robbanás hallatszott. Porzápor hullott a rókalyukba, félig beterítette őket. Majd vakító fehér jelzőrakéták lobbantak az égen, pokoli nappallá változtatva az éjszakát. Lövészgödrük alatt kráterektől ragyás mező húzódott; a lávasziklák, betonkoloncok, kávézacc kúpokra emlékeztető, vulkáni hamukupacok között vélhetőleg a pokol eregetett kénes párafoszlányokat. T. mögött a másik katona meglátott valamit. Annyit mondott: – Hé! – és kihúzta a biztosító tűt egy kézigránátból, épp abban a pillanatban, amikor egy japán szurony átjárta T. jobb lapockáját. T. nem érzett fájdalmat, csak egy ütést. Hasra vetette magát, célzott. A japán eltűnt. – Jönnek! – T. és bajtársa hason fekve, lövésre tartott karabéllyal várták az apró alakokat, amelyek fölfelé rohantak a dombon, rohanás közben angolul ordítva: – Halj meg, buta tengerész! A tengerészgyalogosok tüzeltek és kézigránátokat hajítottak el a közeli rókalyukakból, de semmi sem állíthatta meg az üvöltő, vijjogó japánokat, akik lövöldöztek, gránátot dobáltak és szuronyhegyre tűzték a lövészgödrökben az amerikaiakat. Két gránát hullott T.-ék gödrébe, az egyik T. bajtársának lába közé. A másik ugyanakkor robbant föl T. mögött, és mintha az egész világot szétrobbantotta volna, de T. még egy perc múlva is élt, és a bajtársa is élt; a kezét nyújtotta, hogy kirántsa T.-t a rókalyukból. Ekkor egy japán ugrott le a gödörbe, átkarolta T.-t, és miközben ő szabadulni próbált, valami kemény és fémes rágta bele magát a keresztcsontjába. A japán hasára kötött akna egyszerre ölte meg kettejüket. T. tüdejéből elsüvített a levegő, a feje megtelt fénnyel, aztán elhagyta a fény is. 10. T. kinyitotta a szemét. Csend. Szűrt fény. A hátán feküdt. Fojtott hangokat hallott a közelében, de nem értette, mit mondanak. Úgy érezte, most azt éli át, amin egyszer már átesett. De mikor mozdulni próbált, nem bírt. Kórházban van? Lenézett magára. Nem volt karja. A lábáig nem látott el, de nem volt véres, nem is kötözték be. Aztán ráeszmélt, hogy a földön fekszik, és mintha álcázó zsákok vennék körül. Magas, szőke fiú nézett le rá. Tekintetük találkozott. A fiú megborzongott, egy pillanatra behunyta a szemét. Felismerés? T. megpróbált elegendő levegőt szívni, hogy kimondhassa: – Hol vagyok? – Ám nem kapott választ a hagyományos kérdésre. Pedig a fiú már guggolt mellette, és merően bámult az arcába. T. felismerte a másik T.-t, évekkel fiatalabb változatban. – Hozzál ki innen – kérte T., aztán elájult. A feketeségben érezte, hogy fölszedik, és – szétszerelik? Lehetséges ez? Igen. Utolsó gondolat: ő volt a bábu, amely a Hadtörténeti Kiállítás ajtaja mellett hevert. ? ? ? – Gyakorlatilag olyan jó, mint új korában. – Ez volt az első, amit a felocsúdó T. hallott. Kórházi ágyban feküdt, egy nagy szobában, amelyet mindenféle körmönfont orvosi berendezéssel zsúfoltak tele. Ágya mellé a laboratóriumi monitorját állították. A monitor mellett két fehér köpenyes ismeretlen állt, akik egyfajta tulajdonosi pillantással tekintettek le T.-re. T. óvatosan lenézett a testére, amelyet lepedő takart. Hiánytalannak látszott. – Dr. Carrel vagyok – mutatkozott be az idősebb fehér köpenyes. – Isten hozta ismét az életben. Nem, nem kell kérdeznie, hol van, majd én megmondom. A Smithson tudományos részlegében. Ez az a szigorúan titkos kórterem, ahová csupán fél tucat embernek van bejárása. – Tehát halott voltam. – T. fölemelte a jobb karját, aztán az egyik lábát, majd a másikat. Minden rendben. – Parasztőszinteséggel fogalmazva – mondta Carrel doktor asszisztense –, kész kupleráj volt. A gránát bement a hátán és kijött a hasán. Most Lindbergh műszíve van magában, meg még néhány ez-az. Szerencsére jó ideje klónoztuk. Emlékszik? Nos, mielőtt kiengedtük volna a fiúkat, mindenféle szerveket sarjasztottunk a szöveteikből, így elegendő anyagunk volt, hogy akár cafatokból is felépíthessük magát, mert körülbelül ezt tettük. Mindegy, most már olyan jó, mint új korában, kivéve némi hegszövetet, ami plasztikai műtéttel valószínűleg eltüntethető. T. az átfúrt mellkasú bábura gondolt. Azt hitte, egy másik – sőt, a másik – T., holott ő volt az, egész idő alatt. – Mi történt… – Megmentette az életét, úgy, ahogy akarta. Ma már nős, és hivatásos baseballjátékos. – Helyes. – T. fölemelte a lepedőt, hogy vessen egy pillantást meztelen testére. A mellkasa közepén vöröslő forradást leszámítva ugyanolyan volt, mint régen, csak szőrösebb, izmosabb, idősebb. Dr. Carrel mosolygott. – Mint látja, már nem fiútest. Ezért került majdnem két évünkbe, hogy újból összerakjuk magát… – Két évbe! – Igen, két évbe – mondta egy ismerős hang. Lindy állt az ajtóban. Ő is fehér köpenyt viselt. – Isten hozott ismét az életben! – Az ágyhoz lépett, és erélyesen megrázta T. kezét. – Kösz. Hol az egyenruhád? – A háborúnak vége. Visszajöttem, hogy itt dolgozzak. Mint azelőtt, mikor találkoztunk. Titokban mindig is az orvosi egységnél dolgoztam. Számomra csak szórakozást jelentettek a repülőgépek. Amíg el nem kezdődött a háború. – Mi történt? – Mivel mi történt? Dr. Carrel és asszisztense kimentették magukat, és távoztak. – Emlékszel? Két évet veszítettem – már megint! Mi van a háborúval? – Hány évet veszíthet az ember, hogy maradjon annyi sütnivalója, amennyi a gondolkozáshoz kell? – Ó, győztünk! Megadták magukat, nagyjából hat hónappal a látogatásod után Iwo Jimán. – Az én tervem volt? Vagy az elnöké? – Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit. Először a tiedet követtük, a Tűzijáték Haditervet. Gyönyörű volt! Nagyfiú lekapta a Fudzsijama tetejét. Most egy meseszép krátertó van a csúcs helyén. A császár ott és akkor le akart mondani, de Tozso tengernagy mindenképpen akart egy végső csatát. Úgyhogy elsöpörtük az egész hajóhadukat Nagyfiú II.-vel. Most egy Eisenhower nevű tábornok kormányozza Japánt, míg Délkelet-Ázsia nagyobb részében Truman elnök megbízásából Nimitz tengernagy az úr. Bejött Bentsen. – Hát visszatért a hős! – Legalábbis a darabjai. – A jó darabok – mondta Lindy. – Az agyad ép maradt, úgyhogy még mindig önmagád vagy. Belenéztünk. – Mibe? – Az agyadba. Harmadik lebenyt növesztettél, vagy még most is növeszted. T. nem szólt, de tudta, hogy ennek kell a következő lépésnek lennie. Bentsen sajátos módon kételkedni látszott. – Hogy van az emlékezete? – Mire kell emlékeznem? – kérdezte T., és hirtelen megszédült, amikor rádöbbent, micsoda iszonyúságokon kellett átmennie James Smithson akaratából, vagy azéból az akárkiéből, aki Smithson nevében eljár. Bentsen bekapcsolta az ágy melletti monitort. – Erre – mondta. T. összpontosított. Aggasztó módon ugyanolyan csillagokat, látott, mint mikor az akna átlyukasztotta. Azután a csillagok átváltoztak vonagló sárga fényhúrokká. Különös volt. T.-nél általában előbb jöttek a számok, aztán a megjelenítés. Lassan elkezdte beütögetni Lamy atya húrelméletét a teremtésről. A monitor megtelt a fényidőben villódzó-tekergőző kígyókkal. – Hú! – Lindy most látta először a húrokat. – Igen – mondta Bentsen –, de a felhasználás… – Nem érthető? A lehetőségek az amőbától az emberi fajig végtelenek. Amit ezen a monitoron lát, töredékét jelentik a lehetőségeknek. Az a – hogy is hívják? – illető Princetonból elnök lesz az egyik húron, én pedig ugyanazon meghalok tizenkilenc éves koromban. Úgyhogy lefűztem magamat a húrról. – Most döbbent rá, hogy olyan dimenzióba tört át, amelyről senki sem álmodott, amíg… Kikapcsolta a monitort. – Ezt majd megbeszéljük a maga idejében. Most engedjenek ki innen. Dolgom van. – Felült. – Milyen nap van ma? – Vasárnap – mondta Lindy. – Húsvét vasárnapja. – Értem – mondta T., és tisztán látta azt, ami eddig láthatatlan volt. ? ? ? A régi szép idők emlékére T. és Squaw a Korai Amerikai Kiállítás nyárfaligetében szeretkeztek. Az indiánok térden állva köszöntötték T.-t, míg a főnök hason fekve nyüszített magasztalásokat a Nagy Fehér Istenhez, aki eljött közéjük. Borjúbecsináltról vagy marhapecsenyéről nem esett szó. – Rettenetes volt! – szorította magához Squaw. – Ez a két év, mikor egyfolytában azon ettem magamat, össze tudnak-e rakni megint! – Olyan meleg helyzet volt? – Meztelenül hevertek egymás mellett egy sekély patakban, ahol szalamandrák cikáztak a vízitorma között. – Nekem persze nem akarták megmondani. Végül is mi csak bábuk vagyunk. – Én is? Squaw megfordította T.-t, hogy lássa a hátát. – A forradás olyan, mint Tom sebhelye. De ez nem minden. Nem tudom, hogy igazából mi vagy. Napközben, mikor a turisták jönnek, a Hadtörténeti Kiállításon kellene lenned, mint ahogy nekem az Első Hölgyek között. De te még mindig állandó vagy, ugye? T. ráhenteredett Squaw-ra, egy szalamandra átsiklott a hasuk között. – Eddig igen. Bár Lindy azt mondta, hamarosan közlik velem… – De hogy mit, azt máig nem értette. Magára húzta Squaw-t. – Még most is tetszem, mikor már nem vagyok galamb? Squaw az ő jellegzetes félmosolyával nézett rá. Zöldesbarna szeme csillogott. – Hát mi vagy? – Héja vagyok! – rikoltotta T., és bevonult az ő királyságába. ? ? ? A megilletődött Bentsen letett egy levelet T. asztalára. Bíbor tinta. Vörös viaszpecsét. – Most talán feltörheti a Smithson titkát. – Úgy érti, hogy még mindig él? Ennyi év után? – Nos, igen. Alkalmazott létünkre többé-kevésbé tájékozottak vagyunk a bábukról és biológiájukról. De magával valami kivételeset műveltek az orvosok. Lindbergh tábornok úgy gondolja, hogy maga vadonatúj jelenség a nap alatt. Kiment, hogy T. elolvashassa a levelet. „Távolról sem lehettünk bizonyosak benne, hogy túléli. Igen, álnokul beszéltem rá, hogy az élete árán mentse meg teljesen emberi énjét, akinek egy robbantó kamikaze miatt kellett volna meghalnia. Tisztában voltam a kockázatokkal. Mégis engedtem elmenni, mert volt rá lehetőség – egy a tízhez –, hogy oly sok más elesett ifjúhoz hasonlóan önt is újjáépíthetjük hervadatlanul népszerű Hadtörténeti Kiállításunk számára. Nyaktörő feladatnak bizonyult. Szerencsére az alaktan tudománya olyan gyorsan fejlődött, mint háborús időkben szokott, és az én 1820-as kísérleteim, amelyek a feles arányú bábuként ismert képződményeket eredményezték, önben metamorfózison estek át. Ön az, amit mainapság művészi rekonstrukciónak neveznek, változatlan – az ön esetében zseniális – agyvelővel, aminek megmentése és ápolása legfőbb dolgunk, és nekem – nekünk – talán sors rendelte feladatunk volt. Megborzadok a kockázattól, amelyet vállaltam, mikor „halálba” küldtem arra a rettenetes szigetre. Ujjongok, mert átváltozott valamivé, ami fajtánk előtt eleddig ismeretlen, noha bizonyos vagyok benne, hogy más változataival is találkozhatnánk, ha utazást tennénk az ön fénylő húrjain, de most nincs időnk egy újabb ismeretlen történetre, olyanra, amelybe akkor ugrasztott bele minket, amikor sorsfordító látogatást tett a connecticuti Lyme-ban. Nos, drága ifjú uram, aki fia és apja Smithson intézetének, boldogan látnánk vendégül holnap délben a kosárlabdapálya alatt, a pacsézi-tábla végében, ahol maradok továbbra is legalázatosabb szolgája: James Smithson.” ? ? ? T. még annál is idegesebb volt, mint mikor először szállt alá a hatalmas pacsézi-táblára, a Kastély és a Mall alatt. Amennyire megállapíthatta, háromnegyed tizenkettőkor ő volt az egyetlen, aki használta a szövevényes alagsort, ahol foszforeszkáló fényben úszott a kövezet; a rikító alapszínekre festett kockák mindegyike tartogatott felszólítást, figyelmeztetést vagy bókot a játékosnak, ha ugyan nem magának T.-nek. A főfolyosó – a „Hazaút” – magába foglalt egy hatalmas négyszögletes mezőt, és azon irodák, laboratóriumok és kiállítások sokaságát, amelyek mindegyikét egy rejtélyesen számozott ajtón lehetett megközelíteni. Ám aki eljutott a végsőkig, ahol feltételezhetőleg kezdődött is a játék, az rátalált az eléggé poros és elhanyagolt kosárlabdapályára. A padlóra azt írták nagy betűkkel: HAZA, alá pedig: PACSÉZI, alá pedig: AZ USA SZABVÁNYÜGYI HIVATALÁBAN 1874-BEN BEJEGYZETT MÁRKANÉV. Most mi lesz?, töprengett T. Egy angol hang felelt: – Menjen a pálya végébe. A kosár mögött, azt hiszem, ezzel a hóbortos névvel illetik az abroncsot, talál egy lépcsőt. Ha fölmegy, visszaér oda, ahonnan indult. Ha lemegy, rátalál arra, amit az amerikaiak rezidenciának szeretnek nevezni, az én rezidenciámra. T. engedelmeskedett. A pálya alatti szinten apró, négyszögletes szobát talált, ahol a kristálycsillárban valódi gyertyák világították meg a mahagóni ajtó ezüst névtábláját: NGS. JAS. SMITHSON. T. kopogtatott. Jas. Smithson kinyitotta. T. sose próbálta elképzelni az Intézet alapítóját. Az egyetlen festmény, amelyet látott róla, akárkit ábrázolhatott volna tizennyolcadik századi parókával. A valóság olyan pöttöm volt, mint James Madison. Ám paróka helyett kék bársonysipkát viselt vélhetőleg tar koponyáján, és tizennyolcadik századi jelmezt, amely jelentősen kirojtosodott a kortól és a használattól. A hatvanas éveit taposhatta a szürke szemű, sápadt ember, akinek sajátságos fogsora többé-kevésbé szabadon változtatta helyét a nagy szájban. Kézszorítása erőteljes volt, ugyanakkor csúszósan selymes, amilyen az öregembereké. – Boldoggá tesz, ifjú uram. Fáradjon be. Bevezette T.-t, aki szóhoz se jutott, a szalonba, amelyből csak a tábla hiányzott: „Angol nappali szoba, tizennyolcadik század vége/tizenkilencedik század eleje.” Egyetlen szokatlan dolog volt benne, az elszórtan álló vitrinek, amelyek ásványokat, kövületeket, lepkéket tartalmaztak. Számos fontos arckép tekintett le rájuk. – Brandyt? – Feleletet nem is várva megtöltött az üvegből egy metszett poharat. – Gondoskodtam róla, hogy élvezhesse a hús minden örömét. Nem úgy, mint én. Utánzatként meg sem közelítem az ön tökéletességét. Kezdetleges munka vagyok, bár még mindig működök százhúsz – vagy mennyi – év után. Kérem, foglaljon helyet. T. egy kortyra leküldte a fél brandyt. – Ez erős, uram – mondta égő torokkal. – Annak is kell lennie. Öregebb nálam. Nem sok maradt. – Elmosolyodott. – Egyikünkből sem. T. alaposan szemügyre vette Smithsont. Az angol harisnyája alól kirajzolódott a vékony, rövid lábikra… – Azt nézi, hogy bábu vagyok-e? T. elvörösödött. – Ó, dehogy, uram… – Ó, igen, uram! Vagy nem tudósok vagyunk mindketten? Tehát hogy válaszoljak föl nem tett kérdésére, sokkal inkább bábu vagyok, mint ön, bár a többiek is azok. Ön, uram, valami egészen más. Még mindig ember, ám bizonyos lényegi szempontokból át van alakítva, így elvileg örökké tarthat. Engem csak a primitív zeolit hajt, és lassan kezdek lejárni. A brandy volt – vagy a félelem? T. nem értette, mit jelent a fejében a vértolulás. – Ha örökké tarthatok, akkor örökké is fogok tartani? Smithson kuncogott. – Ön halhatatlan? Uram, semmi sem halhatatlan. Minden elkopik. Beleértve ezt a bolygót. Beleértve, az ő érdekében reméljük, a mi szegény Mr. Lincolnunkat. – De nekem hosszú időm lesz dolgozni. – Igen. Ezért van itt most. Az Intézet alapításakor, olyan messzire vetettem hálómat, amennyire tehettem, tekintetbe véve pacsézi bázisom és a korlátozott zeolitkészlet határait. De hála Sofield barátomnak, létrejött ön. Pont, amit akartam. Pont, amire az emberiségnek szüksége volt. Egy napon majd megmutatom Einstein doktor titkos jelentését, amelyben önt nevezi az első empirikus bizonyítéknak arra, hogy az én szkeptikus elmém számára némileg derűlátó, darwini fejlődésfogalom az emberi fajra is érvényes. – Akkor lesz fiam is, ha még lehetnek gyerekeim… – Már van fia. – Smithson ismét teletöltötte T. poharát, mintha erre inni kellene. – Hogyhogy? – Emlékszik a vizsgálatokra, amelyeken átesett, mielőtt találkozott a végzetével Iwo Jimán? T. bólintott. Már kezdte érezni a brandyt, hogyan melegíti a rendszerét. – Ha emlékszik, jelentős mennyiségű spermát vettünk öntől arra az esetre, ha… – Megölnek, miközben randevúzom a maga végzetével? – Hát igen. Szerencsére túlélte, akárcsak az a kiváló ifjú, az ön második énje, aki tulajdonképpen ön, lángelme nélkül. De mi rábeszéltük őt és feleségét, a szép Laurát, hogy fogadják el az ön spermáját, szavatolva, hogy az eredmény élethossziglan teljes tagságot kap a Smithson Intézetben. A gyermek szakasztott mása önnek – és természetesen az apjának. Idővel majd szigorú próbáknak kell alávetnünk Mendel doktor törvényeit, amelyek elég pontatlanok a komoly eugenikát illetőleg. Hogy lehetnek-e gyerekei? Igen, és bátorítanám is, hogy a lehető legszélesebb körben hintse szét a magját. Ezen az időkeresztúton bizonyos értelemben ön az útjelző tábla. Egyik leszármazottja, aki majd kifejlett harmadik lebennyel bír, lehet a következő. Smithson fölnézett egy festményre, amelyen egy fancsali képű angol koronácskát tartott a kezében. – Az ott az apám – az igazi apám, mert törvénytelen gyerek vagyok –, Hugó, Northumberland hercege. Míg anyám, itt ni – egy dúsan fölékszerezett, szomorú asszonyra mutatott –, Hungerford volt, számos királyunk leszármazottja. Tehát mit is örököltem jellemben szüleimtől? Nos, a vagyon anyámtól szállt rám, ennek köszönhetően lehettem tudós, és hozhattam létre ezt az Intézetet. Ez mind nagyon szép, természetesen, de aligha olyan előrelépés, amely méltó lenne Darwin figyelmére. Apámtól örököltem a játékszenvedélyt. A magam idejében – mármint időmben – egy vagyont vertem el, ugyanakkor érdekes nyereményeket is elkönyvelhettem, méghozzá sokat; ezért terveztem meg a Smithson alaprajzát úgy, hogy egy hazárdjátékra, a pacsézire hasonlítson. Mert valóban az. Az élet is az. És maga a legnagyobb nyereményem. Érdeklődve nézték egymást. Apa és fia? Nem, döntötte el T., akit mulattatott a gondolat. Inkább Frankenstein báró és a szörnye, akit most nem a filmbeli Boris Karloff játszik, hanem T. – No és mi lesz ezután? – kérdezte. – Egy háborút megakadályoztam, és csináltam egy másikat, valamivel kevésbé veszedelmeset, de előbb-utóbb… – Az emberiség kiirtja magát. Ez magától értetődő. A vírus – mármint mi – meggyilkolja gazdánkat, a földet, vagy legalábbis lakhatatlanná teszi. – Akkor mi értelme ennek az egész bajlódásnak? – T. megdöbbent magamagától. Ilyen könnyű Istenné lenni? Vagy egy istenné? – Korlátaink vannak – emlékeztette Smithson, kissé élesen. – Nem mehetünk vissza örökösen, és nem változtathatjuk meg az eseményeket a szájunk íze szerint, mint maga tette hírhedt útján a connecticuti Lyme-ban, amelyet kizárólag azért engedélyeztem, hogy lássam, képes-e megtenni, mert tudtam, hogy ha sikert arat, akkor valóban ön a következő lépés… – Ami a vég felé vezet? – T. látta a semmit. – Tudomásom szerint nincs vég, hála az ön eredeti munkájának, csupán átváltozások vannak. Az egész élet változik valami mássá. – Smithson bekapcsolta a monitort, amely, mint T. megfigyelte, pontos mása volt az övének. A semmi megtelt fényhúrokkal. – Ebben természetesen ön az én mesterem. – Smithson hangjában nyoma sem volt iróniának. – Hála az ön áttörésének oda, amit jobb kifejezés híján ötödik dimenziónak vagy a különböző téridők egyidejűségének fogunk nevezni, most már értem azt, amit az itteni játékosok Lincoln-rejtélynek neveznek. T. elvigyorodott. – Rájött végre? Smithson összevonta a szemöldökét. – Kérem, ifjú uram, tartson egy kis mértéket a vállveregetésben! Az én zeolitom nélkül… De most csaknem emberien beszéltem, nemde? Mármint irigykedve. – Még mindig nem tudjuk, hogyan csinált Mr. Baird akkora kupit a Ford Színházban… – Nem – mondta Smithson –, és valószínűleg sohasem fogjuk. – Állított a monitoron. Egy fényhúr élénkebben csillogott a többinél. – Itt vagyunk. Egy óriási ellentmondással. A kriptában – ez az illinoisi Springfield? Mennyire vágyom meglátogatni ezeket az egzotikus államokat, amelyeket már sohase láthatok, és nem is láttam! T. felcsapott tanítónak: – Bennünket úgy tájékoztattak, hogy Lincoln teteme egy springfieldi kriptában nyugszik. Ám itt van egy másik Lincolnunk, akit eltalált a golyó, de nem fúródott bele a koponyába. Kérdés: vannak-e pillanatnyi, sokszoros változataink? És egyet kapott meg Baird, és az utolsót Springfield? – T. megérintett egy fényhúrt az „övék” mögött. – Vagy egy másik Lincoln ment el egy másik Ford Színházba… – Ez az! – vágta rá lelkesen Smithson. – Mivel múltunkat csak szemlélhetjük a régi fényben, de nem közlekedhetünk benne oda-vissza, nem vissza megyünk, hanem át, egy másik világba, amely a végtelenül csekély eltéréseket leszámítva olyan, mint a mienk, addig, amíg egy Bairdhez foghatóan ügyetlen fráter bele nem csörtet annak a világnak a múltjába, és magával nem ragadja a golyó találta Lincolnt, ami azt jelenti, hogy… – Van világunknak egy ötödik dimenziós változata, amelyben Lincolnt elrabolják a Ford Színház páholyából, és senki sem látja többé. Abban a világban van Springfieldben egy üres kripta. Ugyancsak léteznek azonos világok – téridők –, amelyekben nincs jelen az emberiség. Smithson kikapcsolta a monitort. Váratlanul elkomolyodott. – Nem tudom, nem a káosz jelenti-e a következő lépést? – Nem tudom, mi vagyok, de ebben az időben, ebben a térben vagyok. Ha káosznak kell lennie, hát legyen. Maga mondta, hogy minden metamorfózis. Változás. Ha én vagyok az ideiglenes hajtóereje, akkor legyek. – Akkor legyen. – Smithson fölállt. – Itt maga az úr. – Természetesen. – T. mosolygott. – Amíg meg nem változom. ? ? ? Grover Cleveland vetette föl, hogy T. lépjen házasságra Első Frances Folsom Clevelanddel. – Hitem szerint az ilyen dolgokat rendezni kell, akkor is, ha a Smithsonnak hála, nem kell aggódnunk többé a közvélemény miatt. Beszéltem a Főgépésszel is, aki azt mondta, semmi akadálya, hogy ti, fiatalok, itt lakjatok a vonalon, mivel Frank és én tökéletesen boldogok vagyunk a másik házban. T. és Squaw a könyvtárban ült, amikor Grover, kezében sörrel színültig töltött ónkupájával, megtette a bejelentést a kandalló előtt. – Grover! – Squaw átölelte leendő exférjét. Frank testvéries puszit adott T.-nek. – Isten hozott a famíliában! – Santa Fében tartjuk a lakodalmat. Végül ott még mindig elnök vagyok. Majd azt mondjuk, hogy Frances a húga Franknek. Így hát T.-t és Squaw-t összeeskette a La Fonda Szállodában a területi kormányzó, Grover pedig, aki elemében érezte magát, szédületes szónoklatban ígért a területnek azonnali állami státuszt, majd odasúgta T.-nek, míg leült a mennydörgő tapsviharban: – Majd húsz év múlva, egy kis szerencsével! Azután T. kérdezte meg Squaw-tól: – Amikor fent voltunk Otowiban a fiúkkal, azt mondtad, hogy esküvőre kell menned. Ez volt az? Squaw bólintott. – El kellett volna hoznom téged. Lehettél volna virágot szóró kisfiú az esküvőnkön. ? ? ? T. kinézett irodájából a Malira. Tavasz. Mindenfelé emberek. Valami ünnep lehetett – ő elveszítette az időérzékét. Elvágtattak mellette a napok, a hónapok az évek. De ő nem öregedett. Az egyenletein dolgozott. Észrevette, hogy Bentsennek és Lindynek is megszürkült a haja. Viszont Squaw ugyanolyan fiatal volt, mint ő. – Mert nem vagyunk egészen igaziak – mondta egy estén a férjének Otowiban, ahol 1886-ban vásároltak egy pueblo-stílusú házat. – De akármik legyünk, ez is jobb a semminél. T. egyetértett. Most meglátta, hogy pont az ablaka alatt belép a főkapun egy férfi és egy szőke fiú. A másik T. és a fia? T. fia? A Hadtörténeti Kiállításon – hol másutt? – találta meg őket. Mivel a fiú tizenhárom év körülinek látszott, a másik T. körülbelül tizenhárom évvel lehetett idősebb T.-nél, aki örökre megmaradt annyinak, amennyinek. Már nem emlékezett. Tizenkilenc vagy húsz volt Iwo Jimán? A másik T. megállt a japán háború tengerészgyalogosa előtt. T. régi egyenruháját egy igazi bábu viselte, aki, hála az alaktani részlegnek, nem T. volt. Nem bírta volna ki azt az unalmat, hogy kiállítási tárgynak kelljen lennie, akár részidőben is. Squaw kissé méltatlankodott, mintha a férje öt akarná kritizálni közvetett módon. – Nagyon pihentető! Kipróbálhatnád egy napra. T. bemutatkozott. A másik T. bemutatta a fiuknak. – Te semmit sem változol. Gondolom, ez is hozzátartozott a szerződéshez. – Turisták jöttek oda autogramot kérni a másik T.-hez, aki a harmincas éveiben járt. Időjárástól cserzett, pirospozsgás arcú, szikár, jóképű ember volt. – Még mindig baseballozol? – A másik T. bólintott. – De lassan kezdem abbahagyogatni. Nem bírja a karom. A kor. – Akkor most mit csinálsz? – A tévénél vagyok sportriporter. T. értetlen képet vághatott, mert a másik T. megkérdezte: – Nektek is van tévétek, nem? – De igen. – Az őrök és a laboratórium dolgozói gyakran nézték, de mivel T. nem lehetett része a világnak a Smithsonon kívül, inkább nem akarta tudni, mit veszít. Elkalauzolta őket az Első Hölgyek kiállítására, és megállt Squaw előtt, hogy alaposan megnézhesse a férje fiát. – Még nem is köszöntem meg – feszengett a másik T. – Hogy feláldoztad az életedet értem. – Magamért is feláldoztam. – T. mosolyogni próbált. – Nem jöhetsz el innen, ugye? T. bólintott. – Hozzátartozik a szerződéshez. – Majd fölvitte őket az irodájába. A fiú kerek szemmel bámulta út közben a csodákat. Elállt a szava, mikor meglátta a sarokablaknál ülő Lincolnt, aki elérzékenyülten nézte a saját, a fehér Washington-obeliszktől keresztezett, zölden tükröződő víz által keretbe foglalt emlékművét. – Szép kilátás! – mondta Lincoln, és felállt. T. bemutatta „öccsét és unokaöccsét”. Lincoln udvarias volt, ám szórakozott. – Az asztalán hagytam a déli államok újjáépítéséről szóló, legújabb tervezetemet, tehát máris vissza kell térnem, hogy befejezzem a munkámat. Ha szüksége lenne rám, a Cserépjavítóban leszek. Aztán elment. A fiú tátott szájjal bámult utána. – Ez tényleg…? – Nem – mondta a másik T. – Ez csak egy bábu, ugye? – T.-re pillantott. – Pontosan, bár nagyon élethű. – A fiúhoz fordult. – Érdekel a matek? – Nem. Rém unalmas. Legalábbis úgy, ahogy Mr. Sofield tanítja. Azt mondja, hogy te is ezt mondtad, ennyi idős korodban. A másik T. egy kék tesztlapot húzott elő a zsebéből. – Stanley mindenképpen azt akarta, hogy nézd meg, mit firkált a gyerek erre a tesztlapra. T. attól félt, mindjárt elájul. A múlt érte utol vajon, vagy ő éri utol a jövőt? Ám nagy elképedésére – és megkönnyebbülésére – azt kellett látnia, hogy a fiú pont azt az egyenletet írta le, amit ő, évekkel ezelőtt, amikor viharfellegek gyülekeztek Európa fölött, amíg ő szét nem kergette őket. T. kikérdezte a fiát. Hasonlítottak és különböztek. Az egyenlet csak véletlen volt. T. a másik T.-hez fordult. – Majd tájékoztass róla, mivé cseperedik. – Ugye, hogy nem az ismétlődésed? – Szerencséjére nem az. Nem igazán értjük, hogyan öröklődnek a tulajdonságok. – T. megborzongott. – Emlékszel, milyen hideg volt azon az éjszakán? – Ismét szemtől-szemben állt önmagával. Fellobbantak az első jelzőfények. – Nem dezertálhatok. – Ott volt a másik T. is. T. egy pillanatig azt hitte, elveszíti az öntudatát. – Viszlát… haver – hallotta a saját hangját egy rég elveszett világból. Aztán a kézre eső világ erőt vett magán. – Hivatalosan – mondta T. – hatezernyolcszázhuszonegy emberünket ölték meg az invázió során. De egy megúszta. Így hát a holtak száma egészen pontosan hatezernyolcszázhúsz. Te megúsztad. – Hát te? – Nem tudom – mondta T. – Sohase fogom megtudni. De azt hiszem, mivel itt vagyok, továbbra is hatezernyolcszázhuszonegy a szám. Bár ahogy nálunk mondják, így fejlődik az emberi faj: halálban és háborúban, szerelemben és szexben, térben és időben. A másik T. magához ölelte. – Kösz – mondta. Aztán ép bőrrel távozott a fiúval. Probléma, gondolta T. gépiesen. Mire való az emberi faj, ha egyáltalán való valamire? A harmadik lebeny persze látja azt, amit mindig is lehetetlen… Egy pillanatra megszédült. Valami történik vele. Látta a tér mintáját. Kitépte magát a régi biológiából, mert ő… Kopogtattak. Bejött Lindy egy sajátos külsejű emberrel, akinek tasla füle, vékony bajusza és nagy ádámcsutkája volt. T. visszazökkent magába. – Látogatót kaptunk Hollywoodból – közölte Lindy, és bemutatta az embert T.-nek, aki szórakozottan köszönt, mert tudata még mindig önmagának peremén egyensúlyozott. – Mit tehetünk önért, uram? – Mindenekelőtt engedje meg, mennyire örülök, hogy itt lehetek, hogy találkozhattam Lindbergh tábornokkal, és láthattam a mutatványaikat. Önök tényleg… – Művésziek – mondta T. automatikusan. – Úgy érezzük, tartozunk egy jó mutatvánnyal a publikum pénzéért. – Akárcsak én! Ezért is kérdeztem Lindbergh tábornoktól, lemásolhatjuk-e a Spirit of St. Louist a tervezett vidámparkunk részére, és ő azt mondja, hogy ha a Smithsonnak nincs kifogása, akkor neki sincs… – Majd meg kell kérdeznem az ügyvédeinket. – T. elhagyta az ötödik dimenziót az első három skatulyájáért. Lindy rózsás kedvében volt. – Hollywoodi barátunknak ugyancsak meggyűlt a baja a bábukkal, amelyek beszélnek. Tudod, a történelmi alakokkal. – Nos – mondta T. –, ezen a vonalon vannak tapasztalataink. – Nagyon szeretném, ha segítenének rajtam, mert akármivel rukkolunk elő, az vagy rosszul néz ki, vagy rosszul beszél, vagy egyszerűen csak rossz mindenestül. – Min dolgozott? – kérdezte T., aki nem bírta elhinni, hogy ekkora szerencséje lehet. – Egy Abraham Lincolnon. T. és Lindy összenézett. – És – kérdezte T. – mit akar, miket csináljon ez a Lincoln? – Csak mozogjon egy kicsit. Egy csepp mimika. Nyissa ki a szemét, csukja be. Ilyesmi. Mozgassa kezét-lábát, miközben előadja a Gettysburgi Beszédet. – Ennyi? – Ennyi? Nekünk még ez is túl sok! – Szerintem ebben segíthetünk – mondta T. – Menjen, beszéljen a jogi osztállyal. Majd ők kiállítják a számlát. Az ár miatt ne aggódjon, ésszerű lesz. Végül is mi az amerikai közönségért vagyunk. – De aztán igazi legyen a kinézete és a hangja! – A fakutyai vigyor alól kiütközött a hollywoodi mogul rágcsáló ábrázata. – Igazi lesz, vagy visszakérheti a pénzét. – T. az asztalához ment, odacsörgött a jogi osztályra, megmondta, mit akar, aztán: – Mi is a neve, uram? – Disney. Walt Disney. Lindy rákacsintott T.-re. – Átkísérem Mr. Disneyt a jogi osztályra. Annyit kell tennünk, hogy kicseréljük a Lincoln-bábunkban a huzalokat, és Mr. Disneynek máris van egy kiállítási tárgya… hova is? – Hogy tetszene a Disneyland? – Aztán Lindy és Walt Disney elhagyta T. irodáját. Véletlenül jött megoldás egy csekély, de idegesítő problémára. T. a monitorra nézett, ahol ismét megjelentek a bíbor szarkalábak: – Elismerésem, kapitány, ha idézhetem Mr. Lincoln második kedvenc költőjét Sandburg után. Most fog átlépni a sohasem álmodott dimenziók sokaságában a következőbe, a végre feltáruló titkok közé. T. bezongorázott egy kérdést: – Ön a Smithson titka? A képernyő azonnal válaszolt. – Nem. Ön az. Most. – És előttem? – zongorázta T. A képernyő megjelent rikító színekben egy pacsézi tábla. – Csak egy játék? – kérdezte T. a monitortól. Smithson hangja válaszolt: – Csak egy játék? Miért „csak?” Nagypénteken indult a halálba, hogy húsvétkor feltámadjon, ennek a fényhúrnak az egyik alaptörténete szerint – és játékunk most azt mutatja, hogy végre itthon van, megérkezett HAZA. * Columbus Day – Amerika felfedezésének ünnepe (okt. 12.) † [ejtsd: szkvó] (észak-amerikai) indián asszony (a fordító megj.) ‡ Indiai eredetű, régi társasjáték, amelyet kockával és zsetonokkal játszanak egy kereszt alakú táblán (a fordító megjegyzése). § Plymouth Rock: a Zarándok Atyák massachusettsi partraszállásának helye 1620. december 21-én (a fordító megjegyzése). ** Tammany Hall: a Demokrata Párt New York-i szervezetének végrehajtó bizottsága (a fordító megjegyzése). ?? ?? ?? ??