AESOPUS 
ÁLLATMESÉK 


MEGLEPETÉS KÖNYVEK 

Suzy Almonds: 101 dolog, amit jó lett volna tudni a férfiakról 
Marty Ashton: 101 dolog, amit jó lett volna tudni a nokrol 
Suzy Almonds: 101 dolog, amit jó lett volna tudni a párkapcsolatról 
Jane Asher: 101 dolog, amit jó lett volna tudni a házasságról 
Jane Asher: 101 dolog, amit jó lett volna tudni a gyerekekrol 
Jane Asher: 101 dolog, amit jó lett volna tudni a költözésrol 
Marty Ashton: 101 dolog, amit jó lett volna tudni az autókról 

Melissa D. France: Micimackó kis illemtankönyve 
Ethan Mordden: Micimackó kondikönyve 

A. R. Melrose: Micimackó szótára 
Joan Powers: Micimackó kis útmutatója 
Joan Powers: Füles borongós útmutatója 
David Heller: Kedves Isten! 
David Heller: A Mennyország klassz hely lenne, 


ha nem kéne elobb szívrohamot kapni 
Mark Twain: Ádám és Éva naplója 
Karinthy Frigyes: Egy nôt szeretni 
Karinthy Frigyes: Betegek és orvosok 

Stan Smith: Ötperces krimik 
Hy Conrad: Tökéletes gyilkosságok? 
Jim Sukach: Ötperces krimik 3. 


Roald Dahl: A Szerelem illata 
Göre Gábor: Göre Gábor biró úr könyve 
Göre Gábor: Tapasztalatok 
Göre Gábor: Göre Martsa lakodalma 
Göre Gábor: Durbints sógor 

Göre Gábor: Bojgás az világba 
Göre Gábor: A Pesti úr 
Aesopus: Állatmesék 

Bársony István: Vadásztáska 

Aesopus 

ÁLLATMESÉK 

Sarkady János 

AISZÓPOSZ ÉS MESÉI 

SZUKITS 

KÖNYVKIADÓ 

ALAPÍTVA 1929 


A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: 
Hausrath: Corpus fabularum Aesopicarum 
(Lipsiae 1957) 

Fordította 
SARKADY JÁNOS 

ISSN 1418 – 415 X 
ISBN 963 9278 58 0 

Hungarian translation © Sarkady János, 1969 
Hungarian edition © Szukits könyvkiadó, 2000 

Lektor: Barna Ildikó 
Tördelés, képszerkesztés: ITBooks, Illés Tibor 
Tipográfia, színre bontás: A-SzínVonal Bt. 
Szerkeszto: Tóth Róbert 
Felelos kiadó: Szukits László 


Szegedi Kossuth Nyomda Kft. 
Felelos vezeto: Gera Imre 

1. A sas és a róka 
A sas és a róka barátságot fogadtak egymásnak, és 
elhatározták, hogy egymás közelében fognak lakni. 
Úgy tartották ugyanis, hogy az együtt lakás megerosíti 
a barátságot. A sas egy magas fára telepedett, s 
ott költötte ki fiókáit, a róka pedig az alatta lévo bozótban 
kölykezett meg. Mikor azonban egyszer a róka 
kiment vadászni, a sas élelem híján leszállt a bozótba, 
és elragadva a rókakölykeket, fiókáival felfalta 
oket. Amint a róka megérkezett, és látta, hogy mi 
történt, kölykei pusztulása éppen úgy elkeserítette, 
mint az, hogy nem állhatott bosszút földi állat létére 
ugyanis nem tudta üldözni a madarat. Ezért félreállt 

– mert csak ez marad meg a gyengék és tehetetlenek 
számára –, és megátkozta ellenségét. A sasnak 
azonban nemsokára meg kellett bunhodnie a barátság 
meggyalázásáért. A mezon ugyanis kecskét áldoztak, 
s lecsapott, és elragadott az oltárról egy még 
tüzes belso részt. Ahogy fészkébe vitte, hirtelen belekapott 
a szél, és a vékony és száraz gallyak lángra 
lobbantak. A fiókák, amelyeknek még nem nott ki 
a szárnyuk, megpörkölodtek, s a földre zuhantak. A 
róka pedig odafutott, és a sas szeme láttára mindet 
felfalta. 
A mese bizonyítja, hogy a barátság megsértoi, ha 
el is kerülik a megsértettek bosszúját, az isteni igazságszolgáltatás 
elol nem menekülhetnek. 


2. A sas, a csóka és a pásztor 
A sas lecsapott egy magas szikláról, és elragadott 
egy bárányt. A csóka meglátta ezt, és irigységében 
utánozni akarta. Neki is lendült, és nagy szárnycsapkodással 
egy kos hátára szállt le. De ahogy karmai 
beleakadtak annak gyapjába, nem tudott felszállni, 
csak csapkodott. Végül a pásztor észrevette a dolgot, 
odafutott, megfogta a csókát, és levágta a 
szárnytollait. Mivel éppen este fogta el, hazavitte a 
gyermekeinek. Mikor azok kérdezosködtek, hogy miféle 
madár ez, így felelt: „Ahogy én látom, csóka, de 
o sasnak képzeli magát.” 

Ugyanígy az erosebbekkel való versengés semmire 
sem vezet, s amellett még nevetségessé is tesz. 

3. A sas és a ganajtúró 
A sas egy nyulat üldözött. A nyúl, mivel senkinél sem 
talált segítséget, ahhoz fordult, akit a véletlen az útjába 
hozott: meglátta a ganajtúrót, hozzá fordult hát 
könyörgésével. A bogár bátorította ot, és amikor 
meglátta a közeledo sast, kérte, hogy ne hurcolja el 
azt, aki tole segítséget kért. A sas azonban ügyet 
sem vetett a kis bogárra, és felfalta a nyulat. Ettol 
kezdve azonban a bogár bosszút forralt: figyelte a 
sas fészkét, és valahányszor az költeni akart, felrepült, 
s legördítette és összetörte a tojásokat. Végül a 
mindenünnen elüldözött sas Zeuszhoz menekült, és 

tole kért helyet a biztonságos költéshez. Zeusz megengedte 
neki, hogy az o ölében rakjon fészket. Mikor 
a bogár ezt meglátta, piszokból egy golyót csinált, 
majd felrepült vele, és Zeusz ölébe ejtette. Zeusz le 
akarta dobni a szemetet, de ahogy felugrott, elfeledkezett 
a tojásokról, és azokat is ledobta. Azt mondják, 
ettol fogva járja az, hogy a sasok nem költenek 
abban az idoben, mikor ganajtúrók is vannak. 

A mese azt tanítja, hogy meg kell fontolni: senki 
sem gyenge annyira, hogy ha gyalázatot szenved, 
ne tudna bosszút állni érte. 

4. A csalogány és a sólyom 
A csalogány egy magas fán ült, s szokása szerint 
énekelgetett. A sólyom, amely éppen megéhezett, 
meglátta, lecsapott rá, és megragadta. A pusztulás 
elott álló csalogány kérte ot, hogy eressze el, s erosítgette, 
hogy úgysem lakik jól vele a sólyom, ha tehát 
éhes, nagyobb madarak után kell vetnie magát. 
De a sólyom félbeszakította: „Igazán bolond lennék, 
ha elereszteném azt, ami a karmaim közé került, és 
azt kergetném, amit még nem is látok.” 

A mese azt bizonyítja, hogy ugyanilyen esztelenek 
azok az emberek is, akik többet remélnek az elérhetonél, 
s a kezük közt lévo dolgokat elszalasztják. 


5. A vadkecskék és a kecskepásztor 
A kecskepásztor kihajtotta kecskéit a legelore, és látta, 
hogy vadkecskék közé keverednek; mikor aztán 
beesteledett, valamennyit behajtotta a saját barlangjába. 
Másnap nagy vihar kerekedett, úgyhogy nem 
tudta a nyájat a szokott legelore kihajtani, és így otthon 
etette meg oket. A sajátjainak csak kevés élelmet 
adott, éppen csak hogy ne éhezzenek, az idegeneknek 
viszont többet halmozott oda, hogy azokat is 
magához édesgesse. Mikor azután a vihar véget ért, 
mindet kihajtotta a legelore, a vadkecskék azonban 
a hegyekhez érve azonnal elfutottak. Mikor pedig a 
pásztor hálátlansággal vádolta oket, amiért elhagyták, 
bár nagyszeru ellátást kaptak tole, visszafordultak, 
és így szóltak: „Éppen ezért még jobban orizkedünk 
toled; mert ha minket, akik tegnap kerültünk 
hozzád, többre becsültél a régieknél, világos, hogy 
ha ezután mások is hozzád kerülnek, azokat meg elibénk 
helyeznéd.” 

A mese bizonyítja, hogy nem kell szívesen fogadni 
azok barátságát, akik régi barátaiknál többre becsülnek 
minket, míg újak vagyunk; meg kell gondolnunk, 
hogy ha fölöttünk is eljár az ido, másokkal barátkoznak 
öszsze, és azokat fogják többre tartani. 

6. A macska és a madarak 
A macska meghallotta, hogy valamelyik udvarban a 
szárnyasok betegeskednek. Orvosnak álcázta magát, 
fogta a mesterséghez szükséges eszközöket, 
odament, és az udvar elott megállva megkérdezte 
tolük, hogy érzik magukat. Azok nyomban megfeleltek 
neki: „Jól – ha te elmégy innen.” 

Így van ez az emberek közt is: a hitványak nem 
csapják be az okosokat, még ha teljes erejükkel tettetik 
is a segíteni akarást. 

7. A róka és a kecskebak 
A róka beleesett egy kútba, és kénytelen-kelletlen lenn 
maradt, mivel képtelen volt felmászni. Amikor a kecskebak 
a szomjúságtól hajtva ugyanahhoz a kúthoz 
jött, meglátta ot, és megkérdezte, jó-e a víz. A róka 
balesetét szépítgetve hosszasan dicsérte a vizet, elmondta, 
milyen jó, és biztatta a kecskét, hogy jöjjön le 
o is. Az meg, hogy láthassa a vizet, és szomját is olthassa, 
meggondolatlanul leugrott. Mikor azután a rókával 
együtt a kijutás után kezdtek nézni, a róka kijelentette, 
hogy valami hasznosat gondolt ki mindkettojük 
javára. „Ha te – mondotta – a falhoz támasztod elso 
lábaidat, és lehajtod a szarvaidat, én a hátadon felfutok, 
és utána téged is kihúzlak.” A kecske készségesen 
engedelmeskedett ennek a második javaslatnak 
is. A róka a lábáról a hátára ugrott, majd a szarvaira tá



maszkodva feljutott a kút szájához, és már távozott is. 
Mikor pedig a kecske szidni kezdte, amiért megszegte 
megállapodásukat, a róka visszafordult, s csak ennyit 
mondott: „Barátom, ha annyi eszed volna, amennyi 
szor van a szakálladban, nem mentél volna le, mielott 
a feljövetel lehetoségét meg nem vizsgáltad.” 

Így az okos embereknek is elobb a dolgok kimenetelét 
kell megvizsgálni, és csak azután belefogniuk. 

8. A róka és az oroszlán 
A róka sohasem látta az oroszlánt. Mikor azután véletlenül 
szembetalálkozott vele, elso látásra annyira 
megijedt tole, hogy kis híján belehalt. Második találkozásuk 
alkalmával is megijedt ugyan, de már nem 
annyira, mint legeloször. Mikor pedig harmadszor is 
látta, annyira nekibátorodott, hogy oda is ment hozzá 
elbeszélgetni vele. 

A mese bizonyítja, hogy a szokás a félelmetes dolgokat 
is megszelídíti. 

9. A róka és a párduc 
A róka és a párduc a szépség fölött versengtek. Mikor 
a párduc egyre csak testének tarkaságával büszkélkedett, 
a róka mosolyogva szólt: „Mennyivel szebb va


gyok nálad én, akinek nem a teste, hanem az esze 
tarka.” 

A mese bizonyítja, hogy a testi szépségnél több az 
észbeli kiválóság. 

10. A róka és a majom 
A róka és a majom együtt vándoroltak, és közben az 
elokeloségrol vitatkoztak. Mindketten sokat beszéltek 
már, mikor elértek egy temetohöz. A majom odatekintett, 
és felsóhajtott. Mikor a róka ennek okát kérdezte, 
a majom a síremlékekre mutatott, és így szólt: 
„Hát hogyne jajgatnék, mikor oseim szabadonbocsátottjainak 
és rabszolgáinak síroszlopait látom?” A róka 
így felelt erre: „Hazudj csak, amennyit akarsz, hiszen 
ezek közül úgysem kél fel senki, hogy megcáfoljon 
téged.” 

Így az emberek között is a hazudozók akkor kérkednek 
leginkább, amikor nincs, aki megcáfolja oket. 

11. A róka és az egér 
A róka a felfuttatott szolon érett fürtöket látott, és 
szerette volna megenni, de nem sikerült elérnie. Az 
egér ezt látva mosolygott rajta, és így szólt: „Semmit 
sem ehetsz.” A róka nem akart szégyenben maradni 
az egér elott, és ezért így szólt: „Mert még éretlenek.” 



A mese a hitvány és jó szóra nem hallgató embereket 
szégyeníti meg. 

12 13 


12. A csonka farkú róka 
Egy rókának a csapda levágta a farkát, és ezután 
szégyenében elviselhetetlennek érezte az életet. Támadt 
azonban egy mentoötlete: hátha a többi rókát 
is be lehetne ugratni ugyanebbe, hogy így a közös 
bajjal saját csonkaságát elleplezhesse. Össze is 
csodítette mindet, és buzdította oket, hogy vágják le 
ok is a farkukat, eloadta, hogy az nemcsak rosszul 
áll nekik, hanem túlságos súlyt is akaszt rájuk. Egyikük 
azonban mosolyogva felelt neki: „Barátom, ha 
veled nem esik meg, nem ajánlanád nekünk sem.” 

Ez a mese azokra alkalmazható, akik a többieknek 
nem jóindulatból, hanem saját érdekük szerint adnak 
tanácsot. 

13. A macska és a kakas 
A macska megfogta a kakast, és fel akarta falni, de 
alaposan meg akarta indokolni. Belekezdett hát a vádaskodásba, 
s kijelentette, hogy zavarja az embereket, 
mikor éjszaka kukorékol, és nem hagyja aludni 
oket. Mikor a kakas arra hivatkozott, hogy saját hasznukra 
teszi ezt, mert szokott munkájukra kelti fel oket, 
másodszorra ezt vetette ellene: „De erkölcstelen természetu 
is vagy!” A kakas azzal védekezett, hogy ezt 
is gazdái hasznára teszi, mert a tyúkok így tojnak számukra 
sok tojást. A macska kifogyva az érvekbol, így 

szólt: „Ha bovében vagy is az ellenérveknek, azt hiszed, 
azért én nem eszlek meg?” 

A mese bizonyítja, hogy a bunre elszánt hitvány 
természet, ha tetszetos ürüggyel nem teheti, akkor 
leplezetlenül is elköveti tettét. 

14. A halász és a kis hal 
A halász kivetette hálóját, de csak egy ajókát fogott. 
A halacska könyörgött neki, hogy egyelore 
engedje el, mert még kicsi, késobb pedig, amikor 
már megnott, fogja ki újra, nagyobb haszna lesz 
belole. „Bolond lennék – felelte a halász-, ha a kezemben 
lévo hasznot elereszteném, és a bizonytalan 
reményt hajszolnám.” 

A mese bizonyítja, hogy inkább a meglévo hasznot 
kell választani, ha kicsi is, mint a reménybelit, 
még ha az nagy is. 

15. A róka és a tüskebokor 
A róka felmászott a sövényre, de majdnem lecsúszott, 
és belekapaszkodott a tüskebokorba. Tüske 
ment a talpába; a róka szörnyen szenvedett, és 
szidta a bokrot, hogy mikor o segítségért fordult 
hozzá, az még nagyobb bajt okozott neki. A tüskebokor 
azonban nevetve válaszolt: „Bolond vagy, ba



rátom, ha belém akartál kapaszkodni, hiszen magam 
szoktam mindenkibe beleakaszkodni.” 

Így az emberek között is ostobák azok, akik olyanokhoz 
fordulnak segítségért, akiknek már természete 
a gonoszkodás. 

16. A róka és a krokodil 
A róka és a krokodil az elokelo származáson vitatkoztak. 
Miután a krokodil mindenfélét elsorolt elodei elokeloségérol, 
és végül azt is hozzátette, hogy gyakorlótér-
vezetoi tisztséget viselt osöktol származik, a róka 
mosolyogva jegyezte meg: „Ha nem mondanád is, 
látszik a borödön, hogy sok gyakorlaton mentél keresztül.” 


Ugyanígy a hazudozó embereket is a tények cáfolják 
meg. 

17. A róka és a favágó 
A róka menekült a vadászok elol. Amint megpillantott 
egy favágót, könyörgött neki, hogy rejtse el ot. Az 
biztatta, hogy menjen csak be az o kunyhójába, és 
ott bújjon el. Nemsokára odaértek a vadászok, és 
megtudakolták a favágótól, hogy nem látta-e erre 
jönni a rókát. Az hangosan bizonykodott, hogy nem 
látta, de ugyanakkor kezével intve jelezte, hova rejtozött 
el. Mikor a róka látta, hogy eltávoznak, elobújt, 
és szó nélkül elosont. A favágó szidni kezdte, hogy 

o mentette meg, és errol egy szót sem ejt, a róka 
azonban így szólt vissza: „Megköszöntem volna neked, 
ha kezed mozdulata is szavaidhoz hasonló lett 
volna.” 

18. A kakasok és a fogoly 
Egy ember kakasokat tartott a házában. Mikor talált 
egy eladó szelídített foglyot, azt is megvette és hazavitte, 
hogy együtt nevelje amazokkal. Azok azonban 
csipkedni kezdték, és üldözték, úgyhogy a fogoly 
elbúsult, és azt hitte, azért nézik le, mert más 
fajtából való. Kevéssel késobb azonban, ahogy látta, 
hogy a kakasok egymás ellen is viaskodnak, és nem 
hagyják abba, míg nem véreznek, így szólt magában: 
„Én már nem is neheztelek ezekre, amiért megvertek, 
mert látom, hogy még egymást sem kímélik.” 

A mese bizonyítja, hogy az eszes emberek könnyebben 
elviselik mások gogjét, mikor látják, hogy 
azok az övéiket sem kímélik. 

19. A megdagadt hasú róka 
Az éhes róka, amikor egy faodúban meglátta a pásztoroktól 
otthagyott kenyeret és húst, bemászott és 
megette. A hasa azonban megdagadt, és mivel így 
nem tudott kimászni, sóhajtozott és siránkozott. Egy 
másik arra járó róka, amint meghallotta jajveszékelését, 
odament hozzá, és megkérdezte, mi a baja. Mi



kor megtudta, mi történt, így szólt: „Maradj csak itt, 
amíg újra olyan leszel, mint amikor bementél, és akkor 
könnyen kijöhetsz.” 

A mese azt bizonyítja, hogy a nehéz kérdéseket 
az ido oldja meg. 

20. A jégmadár 
A jégmadár magányt kedvelo állat, amely mindig a 
tengeren jár. Róla beszélik, hogy az emberek üldözése 
elol menekülve, a tengerparti szirteken szokott 
fészkelni. Mikor költeni akart, egy hegyfokra ment, 
felfedezett egy parti sziklát, s ott költötte ki fiókáit. 
Egyszer azonban, amikor zsákmány után járt, az történt, 
hogy a heves széltol hullámzó tenger kicsapott 
egészen a fészekig, elöntötte azt, és elpusztította a 
fiókákat. A jégmadár, mikor megjött, és észrevette, 
mi történt, így szólt: „Én szerencsétlen! a földet kerülve 
ide menekültem, s ez a szikla még sokkal hutlenebb 
volt hozzám.” 

Ugyanígy némely emberek, miközben az ellenségtol 
orizkednek, észre sem veszik, hogy az ellenségnél 
veszélyesebb barátok közé kerülnek. 

21. A róka az álarchoz 
A róka beosont egy szobrász muhelyébe. Mindent 
átkutatott, és amikor egy tragikus álarcra bukkant, 

felemelte, és így szólt hozzá: „Milyen fej, és nincs 
benne agyvelo!” 

A mese jól illik a kiváló megjelenésu, de tehetségtelen 
emberre. 


22. A rossz szándékú ember 
Egy gonosz ember megállapodott egy másikkal, 
hogy hazugságot bizonyít rá a delphoi jóshelyre. 
Amint a jóslás megkezdodött, egy verebet fogott a 
kezébe, és eltakarta a köpenyével. Így ment be a 
szentélybe, megállt, és megkérdezte, hogy élo-e, 
amit a kezében tart, vagy élettelen. Az volt a terve, 
hogy ha élettelent mond a jóslat, élve mutatja fel a 
verebet, ha meg élot, megfojtja, és úgy húzza elo. Az 
isten azonban átlátta gonosz tervét, és azt felelte: 
„Hagyd abba, ember: hiszen rajtad áll, hogy amit 
fogsz, élo legyen vagy élettelen.” 

A mese bizonyítja, hogy az istenséget nem lehet 
becsapni. 

23. A szántóveto és a farkas 
A szántóveto levette az igát, s itatásra hajtotta ökreit. 
A farkas, mikor éhesen és táplálékot keresve 
rábukkant az ekére, eloször az ökrök hámját nyalogatta 
körül, s észre sem vette, hogy bedugta a nyakát; 
mivel nem tudta kihúzni, elvonszolta az ekét a 
szántóföldre. A szántóveto odajött, meglátta ot, így 
szólt: „Ó, te gonosz, bárcsak a rablást és gonoszságot 
elhagynád, s áttérnél a földmuvelésre.” 

Ugyanígy a hitvány emberek, még ha derekasságot 
mutatnak is, nem találnak hitelre. 

20 21 


24/A. A fecske és a madarak 


Mikor a fagyöngy teremni kezdett, a fecske megérezte 
a szárnyasokra leselkedo veszedelmet. Összehívta 
az összes madarat, és azt tanácsolta nekik, 
hogy feltétlenül vágják ki a fagyöngyöket hordozó 
tölgyfákat, ha pedig ez meghaladja az erejüket, meneküljenek 
az emberekhez, és könyörögjenek hozzájuk, 
hogy a fagyöngy erejének felhasználásával ne 
fogdossák össze oket. A többiek azonban kinevették 
ot mint fecsegot, o pedig az emberekhez menekült. 
Azok megegyeztek vele, és lakótársukul fogadták. 
Így történt, hogy a többi madarakat összefogdossák 
és megeszik az emberek, csak a fecske az, amely 
menekültként nyugodtan fészkelhet a házaikban is. 

A mese bizonyítja, hogy akik elore látják a jövot, 
azok általában kikerülik a veszedelmeket is. 

24/B. 

A fecske összehívta a madarak gyulését, és azt javasolta, 
hogy legjobb lesz, ha nem ellenségeskednek 
az emberekkel, hanem barátságot kötnek velük, 
és jóindulatot tanúsítanak irántuk. Egy másik madár 
azonban ellentmondott neki: „Ha még több lenmagot 
eszünk, és nem hagyunk egyet sem, akkor nem lesz 
mibol hálókat fonni ellenünk.” Kiderült, hogy a fecske 

véleménye a leghelyesebb: o a városokban telepedett 
le, és ott élt, a házakban az emberek szomszédságában 
költött, és semmi bántódása nem esett. A 
többi madár kitartott amellett, hogy megeszik a magot, 
mint minden baj okát: így azonban meghíztak, 
és még inkább fogdosták és ették oket. Rossz véleményük 
mellett azonban kitartottak, s elhatározták, 
hogy nem maradnak tovább az emberek közelében, 
hanem a levegoben fognak repdesni. 

Ugyanígy azok az emberek, akik lélekjelenlétük 
tanácsára hallgatnak, megmenekülnek a veszedelemtol. 


25. A róka és a kutya 
A róka beosont a szoptatós juhok nyája közé, felragadott 
egy bárányt, s úgy csinált, mintha megcsókolná. 
Egy kutya megkérdezte: „Mit csinálsz?” „Dédelgetem, 
és játszom vele” – felelte a róka. A kutya 
azonban így szólt: „Most pedig, ha el nem ereszted 
a bárányt, kutya módon fogok bánni veled.” 

A könnyelmu és ostobán tolvajkodó emberre illik 
ez a mese. 

26. A békák 
Két béka, mikor a tó kiszáradt, szertejárt, s azt kutatták, 
hogy hol telepedhetnének le. Amint egy kúthoz 
értek, az egyik azt ajánlotta, hogy aggodalom nélkül 


ugorjanak be. A másik azonban így szólt: „Ha ez a 
víz is kiszárad, hogy tudunk majd kijönni?” 

A mese azt tanítja, hogy ne intézzük hebehurgyán 
dolgainkat. 

27. A királyt kéro békák 
A békák bánkódtak szervezetlenségük miatt, mert 
nem volt uralkodójuk. Követeket küldtek hát Zeuszhoz, 
s kérték, hogy adjon nekik királyt. Zeusz látta 
együgyuségüket, s egy fadarabot dobott a tóba. A 
békák eloször megrémültek a csobbanástól, és a tó 
mélyébe merültek. Késobb azonban, mivel a fadarab 
mozdulatlan volt, felmerészkedtek, és végül már annyira 
lenézték, hogy felmásztak, és rátelepedtek. Mivel 
méltatlannak tartották, hogy ilyen királyuk legyen, 
másodszor is Zeuszhoz fordultak, és kérték, hogy 
cserélje ki a királyukat, mert nagyon lusta. Zeusz ekkor 
megharagudott, s vízikígyót küldött rájuk, amely 
megfogta és felfalta oket. 

A mese bizonyítja, hogy jobbak a lusta uralkodók, 
mint a haragos természetuek. 

28. Az ökrök és a tengely 
Az ökrök húzták a szekeret. Mikor a tengely nyikorgott, 
hátrafordultak, és így szóltak: „Barátom, mi húzzuk 
a terhet, és te nyögsz?” 

Ugyanígy az emberek közt is vannak, akik fáradozást 
színlelnek, mialatt mások dolgoznak. 

29. Az éjjeli madár 
Egy madár éjszaka az ablakban kapaszkodott, s 
énekelt. A denevér odajött, és megkérdezte az okát, 
miért van nyugton nappal, és énekel éjszaka. A madár 
azt felelte, hogy nem ok nélkül teszi ezt, mert 
egyszer nappal éneklés közben elfogták, és azóta 
megokosodott. „De nem most kellene magadra vigyáznod 
– mondotta a denevér –, amikor semmi 
haszna nincs, hanem még mielott elfogtak volna.” 

A mese bizonyítja, hogy ha már megesett a baj, 
haszontalan az utólagos megfontolás. 

30. A menyét és Aphrodité 
A menyét beleszeretett egy szép ifjúba, és könyörgött 
Aphroditéhoz, hogy változtassa ot nové. Az istenno 
megkönyörült szenvedésén, és csinos leánnyá 
változtatta. Így aztán az ifjú, mikor meglátta ot, 
megszerette, és hazavitte feleségül. Éppen hálószobájukban 
ültek, mikor Aphrodité ki akarta próbálni, 


hogy alakja megváltozásával a természetét is megváltoztatta-
e a menyét, és egy egeret engedett be 
közéjük. Az erre megfeledkezett az új körülményekrol, 
felugrott az ágyból, és az egér után rohant, hogy 
megegye. Az istenno pedig megharagudott rá, s ismét 
visszaváltoztatta ot régi alakjába. 

Ugyanígy a hitvány emberek, még ha alakjukat 

meg is változtatják, természetükön nem tudnak vál


toztatni. 

31. A földmuves és a kígyó 
A kígyó odacsúszott a földmuves gyermekéhez, és 
agyonmarta. Az apa fájdalmában fejszét ragadott, 
odaállott a kígyólyukhoz, és leste, hogy ha kijön, 
azonnal agyonüsse. Mikor a kígyó elobújt, odavágott 
a fejszével, de elhibázta, csak a mellette levo sziklát 
vágta meg. Késobb óvatosságból hívta a kígyót, 
hogy kibéküljön véle. De az így felelt: „Sem én nem 
lehetek jóindulatú veled szemben, ha látom a meghasított 
követ, sem te velem szemben, ha fiad sírjára 
nézel.” 

A mese bizonyítja, hogy a nagy ellenségeskedéseket 
nem könnyu megváltoztatni. 

32. A földmuves és kutyái 
Egy földmuvest a tél beszorított a majorjába. Mivel 
nem tudott kimenni, és élelmet szerezni magának, 
26 27 


eloször a juhokat ette meg. Aztán, ahogy a tél még 
tovább is tartott, a kecskéket fogyasztotta el. Harmadszorra 
pedig, mivel semmiféle enyhülés sem következett 
be, a szántó ökrökre kerített sort. Mikor a 
kutyák látták, mi történik, így szóltak egymáshoz: 
„Menekülnünk kell innen, mert ha a gazda nem kegyelmezett 
az ökröknek, munkatársainak, hogy fog 
nekünk irgalmazni?” 

A mese bizonyítja, hogy legjobban azoktól kell 
orizkedni, akik még a hozzájuk tartozókkal szemben 
sem tartózkodnak a gazságtól. 

33. A csigák 
Egy földmuves fia csigákat pirított. Mikor hallotta, 
ahogy pattogtak, így szólt hozzájuk: „Nyomorult állatok, 
ti, amikor a házatok ég, énekeltek?” 

A mese bizonyítja, hogy minden alkalomhoz nem 
illo cselekedet szégyenletes. 

34. Az asszony és a szolgálók 
Egy munkaszereto özvegyasszony a kakasszóra 
még éjszaka fel szokta költeni szolgálólányait munkára. 
Az örökös munkától agyongyötört lányok úgy 
gondolták, hogy meg kell fojtaniuk a ház kakasát, azt 
hitték ugyanis, hogy az a bajok oka, mert éjszaka felébreszti 
úrnojüket. Mikor azonban ezt megtették, 

még nagyobb bajba jutottak. Az úrno ugyanis, hogy 
nem tudta, mikor van a kakasok órája, még korábban 
keltette fel oket. 

Ugyanígy sok ember számára saját terve lesz bajának 
oka. 

35. Az asszony és a tyúk 
Egy özvegyasszonynak volt egy tyúkja, amely mindennap 
tojt egy tojást. Az asszony azt hitte, hogy ha 
több élelmet vet neki, naponta kétszer is fog tojni. Így 
is tett, de ennek az lett a következménye, hogy a 
tyúk elhízott, és még egy tojást sem tojt. 

A mese bizonyítja, hogy sok ember, aki kapzsiságból 
többre vágyik, a meglevot is elveszíti. 

36. A vándorok és a medve 
Két barát együtt vándorolt; egyszerre egy medve 
bukkant fel elottük; erre az egyik futásnak eredt, felmászott 
egy fára, és ott elbújt. A másik viszont, akit 
a medve már majdnem elkapott, elnyúlt a földön, és 
holtnak tettette magát. Mikor a medve odadugta az 
orrát, és körülszaglászta, visszatartotta a lélegzetét. 
Azt mondják ugyanis, hogy ez az állat nem nyúl a 
halotthoz. Mikor aztán a medve eltávozott, a másik 
lemászott a fáról, és megkérdezte, hogy mit súgott 


a fülébe a medve. Ó pedig így felelt: „Azt, hogy 
ezentúl ne járjak együtt olyan barátokkal, akik nem 
tartanak ki a veszélyben.” 

A mese bizonyítja, hogy a szerencsétlenség mutatja 
meg, kik az igazi barátok. 

37. A menyét 
A menyét besurrant a kovácsmuhelybe, és körülnyalogatta 
az ott hevero reszelot. Természetesen kidörzsölodött 
a nyelve, és erosen vérzett. Ó azonban örvendezett, 
mert azt gondolta, hogy a vasból nyalt le 
valamennyit – addig, amíg csak a nyelvét egészen le 
nem koptatta. 

A mese azokra vonatkozik, akik viszálykodó hajlamukkal 
saját maguknak ártanak. 

38. A földmuves és a kígyó 
Egy földmuves tél idején hidegtol megdermedt kígyót 
talált; megszánta, és keblére helyezte. Ám a kígyóba, 
ahogy felmelegedett, azonnal visszatért igazi 
természete, agyonmarta jótevojét. Az pedig haldokolva 
így szólt: „Megérdemlem a sorsom, amiért a 
gonoszon megkönyörültem.” 

30 31 


A mese bizonyítja, hogy a hitványak nem változnak 
meg, még akkor sem, ha nagy jótéteményben 
részesülnek. 

39. A kutya harapta ember 
Egy embert kutya harapott meg, s o körbejárt, és keresett 
valakit, aki meggyógyítaná. Valaki azt ajánlotta, 
hogy le kell a vért egy darab kenyérrel törölni, és 
odadobni a harapós kutyának. A sebesült azonban 
mosolyogva felelte: „Ha ezt teszem, akkor aztán biztos, 
hogy a város összes kutyája meg fog harapni.” 

Ugyanilyen az emberek hitványsága is: ha kedveskednek 
neki, csak még merészebbé válik a gazságok 
elkövetésére. 

40. A békák 
Két béka élt egymás szomszédságában. Az egyik a 
mély és az úttól távol eso tóban lakott, a másik az útszéli 
pocsolyában. A tavi béka biztatta a másikat, 
költözzék át hozzá, hogy jobb és biztonságosabb 
életben legyen része. Az azonban nem hajlott a szóra; 
azt mondogatta, hogy o már elszakíthatatlanul 
megszokta a helyét – míg csak egy arra haladó szekér 
agyon nem gázolta. 

Ugyanígy a hitvány életmódot folytató emberek 
elobb elpusztulnak, mintsem jó útra térhetnének. 

41. A delfinek és a kis hal 
A delfinek és bálnák egymással küzdöttek. A csata 
már hosszú ideje tombolt, mikor felmerült egy kis hal, 
és megpróbálta szétválasztani oket. Az egyik delfin 
azonban nevetve szólt rá: „Inkább elviseljük, hogy 
harcolva pusztuljunk el egymás által, mint hogy te 
légy köztünk a döntobíró.” 

Ugyanígy némely semmirevaló ember viszályok 
idején látszik valakinek. 

42. A szarvas és az oroszlán 
A szomjas szarvas egy forráshoz ment. Amint ivás 
közben meglátta tükörképét a vízben, dicsérte agancsát, 
látva milyen nagy és szép, lábait viszont ócsárolta, 
amiért vékonyak és gyengék. Még ezzel foglalkozott, 
amikor egy oroszlán jelent meg, és uzobe vette 
ot. A szarvas futni kezdett, és jóval meg is elozte az 
oroszlánt. Ameddig puszta volt a síkság, az elöl futó 
szarvas biztonságban volt, de mikor egy erdos helyre 
ért, ott az agancsa beleakadt az ágakba; nem tudott 
tovább futni, és az oroszlán elkapta. Mikor már haldokolt, 
így szólt magához a szarvas: „Én szerencsétlen! 


Az orzött meg, amit árulónak hittem, és amiatt pusztulok 
el, amiben nagyon bizakodtam.” 

Ugyanígy barátaink közül gyakran azok mentenek 
meg a veszedelmekben, akikre gyanakodtunk, s 
azok árulnak el, akikben megbíztunk. 

43. A méhész 
A méhész gazdaságába távollétében betört egy idegen, 
s ellopta a mézet és a viaszt. Mikor a gazda 
megjött, és látta az üres kasokat, melléjük állt, és 
vizsgálgatta oket. A méhek pedig, mikor megjöttek a 
mezorol, ahogy ott találták ot, fullánkjukkal nekiestek, 
és szörnyen helybenhagyták. Erre o így szólt 
hozzájuk: „Nyomorult állatok, ti azt, aki ellopta a viaszotokat, 
bántatlanul elengedtétek, engem pedig, aki 
gondoskodom rólatok, összeszurkáltok?” 

Ugyanígy némely ember tudatlanságában nem 
orizkedik ellenségeitol, de barátait mint rosszakarókat 
eltaszítja magától. 

44. A delfin és a majom 
Szokásuk azoknak, akik a tengeren utaznak, hogy 
máltai kutyákat és majmokat visznek magukkal úti 
szórakozásul. Így egy ember tengeri útra indulva, 
majmot vitt magával. Mikor Szunion mellett jártak 
(ez Athén hegyfoka), történetesen nagy vihar kere


kedett. A hajó felfordult, mindnyájan úszva próbáltak 
kimenekülni; úszott a majom is. Egy delfin észrevette, 
és azt hitte, hogy ember: ezért a hátán vitte 
kifelé. Amint a Peiraieuszhoz, Athén kikötojéhez értek, 
a delfin azt tudakolta a majomtól, hogy athéni


e. A majom kijelentette, hogy az, sot elokelo ottani 
szüloktol származik. A delfin aztán azt kérdezte, 
hogy ismeri-e a Peiraieuszt. A majom azt hitte, hogy 
egy embert emleget, és azt felelte, hogy az illeto 
meghitt jó barátja neki. A delfin a hazugság miatt 
megharagudott: lemerítette, és vízbe fojtotta a majmot. 
A hazug emberre alkalmazható. 

45. A szarvas 
Egy fél szemére megvakult szarvas a tengerpartra 
ment, és ott legelt; ép szemével a szárazföld felé nézett, 
figyelte, jönnek-e a vadászok, vak szemével pedig 
a tenger felé fordult, mert onnan semmi veszélyt 
nem várt. Csakhogy éppen arra hajóztak néhányan, 
észrevették és lenyilazták ot. Haldokolva így szólt 
önmagához: „Én szerencsétlen, a szárazföldtol mint 
ellenségtol orizkedtem, és sokkal vészesebbé vált 
számomra a tenger, amelyhez menekültem.” 

Ugyanígy azok a dolgok, amelyek feltételezésetek 
szerint veszélyesek, sokszor hasznosakká válnak, 
azok pedig, amelyeket üdvöseknek gondoltatok, veszélyeseknek 
bizonyulnak. 


46. A szarvas és az oroszlán 
Egy szarvas a vadászok elol menekült, s egy barlanghoz 
jutott, amelyben egy oroszlán lakott, és oda 
futott be, hogy elrejtozzék. Az oroszlán azonban 
megragadta, és o elveszetten így szólt: „Ó, én szerencsétlen, 
aki az emberek elol menekültem, s egy 
vadállatnak szolgáltattam ki magamat.” 

Ugyanígy vannak emberek, akik a kisebb veszélyek 
elol menekülnek, s nagyobb bajokba vetik magukat. 


47. A szarvas és a szolo 
A szarvast vadászok üldözték, s egy szololugas alá 
rejtozött. Mikor továbbmentek, azt hitte, hogy már 
nem vehetik észre, és enni kezdte a szolo leveleit. 
Az egyik vadász azonban visszafordult, észrevette 
ot, és dárdájával megsebezte. A haldokló szarvas 
sóhajtva szólt önmagához: „Megérdemlem a sorsom, 
mert megmentomet, a szolotokét bántottam.” 

Ez a mese elmondható az olyan emberekrol, akik 
megbántják jótevoiket, és ezért az isten megbünteti 
oket. 

48. A macska és az egerek 
Egy házban sok egér volt. Egy macska megtudta ezt, 
odament, egyenként elfogta és megette oket. A szüntelenül 
pusztuló egerek végül a lyukakba rejtoztek. A 
macska, mivel ettol kezdve nem tudott elkapni egyet 
sem, kieszelte, hogy csellel fogja kicsalogatni oket. 
Ezért felmászott egy szegre, lecsüngött róla, s holtnak 
tettette magát. Az egyik egér azonban, amint a lyukból 
kibújt, megpillantotta ot, s így szólt: „Hé, te, neked 
ugyan nem jövök elo akkor sem, ha zsák lesz is beloled.” 


A mese bizonyítja, hogy az eszes emberek, mikor 
mások gonoszságát kitapasztalták, már nem engedik 
magukat azok képmutatásától megtéveszteni. 

49. A legyek 
Az éléskamrában kiömlött a méz. A legyek rászálltak, 
enni kezdtek, és édessége miatt nem mentek el 
róla. De mikor úgy odaragadt a lábuk, hogy fel sem 
tudtak szállani, fuldokolva mondották: „Mi szerencsétlenek, 
akik rövid gyönyör miatt pusztulunk el.” 

Ugyanígy a mohóság sokak számára sok baj okává 
válik. 

50. A róka és a majom 
Az oktalan állatok gyulésén a majom táncra perdült, 
és olyan tetszést aratott, hogy királlyá választották. A 
róka megirigyelte ezt tole, és amikor felfedezett egy 


csapdában lévo húsdarabot, odavezette a majmot. 
Azt mondta neki, hogy kincset talált, de nem magára 
gondolt, hanem királyi tiszteletajándékul neki szánta, 
és biztatta, hogy vegye el. Az meg gyanútlanul odament, 
és a csapda meg is fogta. Ahogy vádolta a rókát, 
amiért cselt vetett neki, az így válaszolt: „Majom, 
hát ilyen ésszel akartál uralkodni az oktalan állatok 
fölött?” 

Ugyanígy azok, akik vigyázatlanul fognak bele valamibe, 
nemcsak bajba jutnak, de még nevetségessé 
is válnak. 

51. A szamár, a kakas és az oroszlán 
Egy gazdaságban élt egy szamár és egy kakas. Az 
éhes oroszlán, amint meglátta a szamarat, be akart 
törni, hogy felfalja. De ahogy a kakas elkukorékolta 
magát, a zajra megrettent és megfutamodott – mert 
azt mesélik, hogy az oroszlánok félnek a kakas hangjától. 
Erre a szamár nekibuzdult – bár az a kakastól 
ijedt meg –, és kirohant, hogy üldözobe vegye. Amikor 
azonban már távolabb értek, az oroszlán visszafordult, 
és felfalta a szamarat. 

Ugyanígy egyes emberek, ha látják ellenségeik 
megaláztatását, ezen úgy felbátorodnak, hogy mire 
észbe kapnak, már áldozatul esnek azoknak. 

52. A majom és a teve 
Az oktalan állatok gyulésében eloállott a majom, és 
táncot mutatott be. Nagy sikert aratott, és mindenki 
dicsoítette; erre a teve megirigyelte, és szerette volna 
ugyanazt elérni. Ezért kiállt o is, és megpróbált 
táncolni. Csinált is sok ostobaságot, úgyhogy az állatok 
haragjukban botütésekkel zavarták el ot. 

Azokra illik ez a mese, akik irigységbol kiválóbbakkal 
versenyeznek, és megbuknak. 

53. A két ganajtúró bogár 
Egy szigetecskén legelt egy bika; ennek ganajából 
táplálkozott két ganajtúró bogár. A tél beálltakor az 
egyik ajánlotta a másiknak, hogy repüljön át a szárazföldre, 
hogy neki egymagának elég élelme legyen, o 
meg a szárazföldre átkelve húzza át a telet. Hozzátette 
azt is, hogy ha sok élelmet talál, hozzon majd át neki 
is. Amaz át is ment a szárazföldre, és ott sok trágyát 
talált, de hígat: ott maradt hát, és azzal táplálkozott. 
Mikor elmúlt a tél, ismét visszarepült a szigetre. Mikor 
a másik látta, milyen kövér és egészséges, kérdore 
vonta, hogy ígérete ellenére miért nem hozott neki 
semmit. Az viszont így felelt: „Ne engem szidj, hanem 
a helyi adottságokat: mert ott jól lehet táplálkozni, de 
nem lehet semmit elhozni.” 

Ez a mese illenék azokra, akiknek a barátsága 
csak a megvendégelésre korlátozódik, de azon túl 
semmit sem használnak barátaiknak. 

54. A malac és a juhok 

A malac egy juhnyájba tévedt, ott legelt. Egyszer a 
pásztor megfogta ot: hangosan sivított, és kapálózott. 
A bárányok szidták hangoskodásáért, és így 
szóltak rá: „Hát minket nem fognak meg folyton? És 
mi mégsem jajgatunk.” A malac azonban így felelt: 
„Nem ugyanaz, ha titeket és ha engem fognak meg. 
Mert titeket a gyapjú vagy a tej miatt fog meg a gazda, 
engem azonban a húsomért.” 

A mese bizonyítja, hogy méltán jajgatnak azok, 

akiknek nem a vagyonuk forog kockán, hanem az 

életük. 

55. A rigó 
Egy mirtuszligetben éldegélt egy rigó, és a gyümölcsök 
édessége miatt nem is hagyta el a helyet. A 
madarász megfigyelte, mennyire ragaszkodik ahhoz 
a helyhez, és lépvesszovel megfogta. A halál percében 
így szólt a rigó: „Én szerencsétlen, aki az élelem 
édessége miatt az életemet vesztem el.” 

A mértéktelen és a kéjelgo emberre céloz. 

56/A. Az aranyat tojó liba 

Egy ember szerfölött tisztelte Hermészt: ezért o egy 
aranytojásokat tojó libát ajándékozott neki. Az azonban 
nem tudta kivárni, míg apránként meggazdagszik, 
s mert azt gondolta, hogy belül a liba színarany


40 41 


ból van, levágta. Az történt azonban, hogy nemcsak 
számításában csalódott, hanem a tojásokat is elvesztette: 
belül ugyanis csak húst talált. 

Ugyanígy sokszor a kapzsi emberek, miközben 
még többre áhítoznak, a kezükben levot is elvesztik. 

56/B. Az aranyat tojó tyúk 

Egy embernek volt egy tyúkja, amely aranytojásokat 
tojt. Azt hitte, hogy belül is színaranyból van, és 
ezért levágta; de a belsejét éppolyannak találta, mint 
a többi tyúkét. Így, bár azt remélte, hogy nagy gazdagságra 
lel, a kicsit is elvesztette. 

A mese bizonyítja, hogy meg kell elégedni a meglevovel, 
és kerülni kell a telhetetlenséget. 

57. Hermész és Teiresziasz 
Hermész próbára akarta tenni Teiresziaszt, vajon valóban 
tud-e jósolni. Ezért ellopta ökreit a mezorol, 
majd ember alakjában bejött a városba, és nála 
szállt meg. Mikor Teiresziasznak hírül hozták, hogy a 
jószág eltunt, maga mellé vette Hermészt, és a külvárosba 
ment, hogy a lopásra vonatkozólag jósjelet 
találjon. Megkérte ot, mondja meg, milyen madarat 
lát. Hermész eloször egy sast látott, amely balról 
jobbra repült, és ezt közölte vele. De o azt felelte, 

hogy ez nem rájuk tartozik. Utána azonban egy varjút 
pillantott meg, amely egy fán ülve hol felfelé nézett, 
hol a föld felé hajlott; ezt is elmondta 
Teiresziasznak. Az pedig mosolyogva szólt: „Nos, ez 
a varjú az égre és a földre esküszik, hogy, ha te akarod, 
visszakapom az ökreimet.” 

Ezt a mesét alkalmazhatjuk a tolvaj emberre. 

58. A kígyó és a vízikígyó 
A kígyó egy forráshoz ment, és inni akart. Az ott tanyázó 
vízikígyó megakadályozta ebben, s megharagudott, 
amiért az nem elégszik meg a saját területével, 
hanem az o lakóhelyére is betolakszik. A veszekedés 
mind hevesebb lett, míg megegyeztek, hogy 
megvívnak egymással, és a gyoztesé lesz a víz és a 
föld is. Amikor megállapodtak az idopontban, a békák 
a vízikígyó iránti gyulöletbol a kígyóhoz mentek, 
és bátorították azzal az ígérettel, hogy ok is mellette 
fognak harcolni. Megkezdodött a küzdelem, a kígyó 
harcba szállt a vízikígyóval, de a békák semmi egyebet 
nem tudtak csinálni, csak hangosan brekegtek. A 
kígyó, miután gyozött, kérdore vonta oket, amiért – 
bár azt ígérték, hogy együtt harcolnak vele – nemcsak 
hogy nem segítették a csata folyamán, de énekeltek 
is közben. Azok azonban így válaszoltak: 
„Tudd meg, barátom, hogy a mi szövetségünk nem a 
tettekben, hanem a szavakban van.” 

A mese bizonyítja, hogy ahol tettekre volna szükség, 
ott a szóbeli segítség semmit sem ér. 


59. A kutya és gazdája 
Egy embernek volt egy máltai kutyája és egy szamara. 
A kutyájával el szokott játszadozni, és amikor másnál 
lakomázott, mindig hozott valamit számára is, és 
ahogy az hozzáfutott, és farkát csóválgatta, odadobta 
neki. A szamár megirigyelte ezt; odaszaladt o is, és 
úgy ugrándozott, hogy megrúgta a gazdáját. Az erre 
haragjában megverette a szamarat, elvezettette, és a 
jászolhoz köttette. 

A mese bizonyítja, hogy nem mindenki ugyanarra 
való. 

60. A két kutya 
Egy embernek két kutyája volt, az egyiket vadászatra 
tanította be, a másikból házorzot csinált. Késobb 
pedig, valahányszor a vadászkutya vadászatra 
ment, és fogott valamit, abból részt vetett a másiknak 
is. A vadászkutya bosszankodott, és szidta a 
másikat, hogy o kijár, és mindennap fáradozik, amaz 
meg semmit sem csinál, hanem csak az o fáradsága 
eredményébol dozsöl. Amaz azonban így felelt neki: 
„Ne engem kárhoztass, hanem a gazdánkat, aki nem 
munkára nevelt, hanem arra, hogy mások munkájából 
éljek.” 

Ugyanígy a könnyelmu gyermekeket sem szabad 
kárhoztatni, ha a szüleik nevelik oket így. 

61. A kígyó és a reszelo 
Egy kígyó becsúszott a kovácsmuhelybe, és ajándékot 
kért a szerszámoktól; kapott is tolük. Mikor a reszelohöz 
ért, azt is felszólította, hogy adjon neki valamit. 
De az mosolyogva válaszolta: „Együgyu vagy, 
ha azt hiszed, hogy tolem kapsz valamit, hiszen nem 
adni, hanem mindenbol elvenni szoktam.” 

A mese bizonyítja, hogy ostobák azok, akik a fösvényektol 
valami hasznot remélnek. 

62. A kígyó és a róka 
A kígyó egy töviscsomón úszott a folyón. Meglátta ot 
a róka, s így szólt: „Illik az ilyen hajóhoz ez a hajós.” 

A hitvány emberre vonatkozik, aki szennyes dolgokkal 
foglalkozik. 

63. A kecskegida és a farkas 

Egy kecskegidát, amely elmaradt a nyájtól, uzobe 
vett a farkas. A gida visszafordulva így szólt a farkashoz: 
„Belenyugszom, farkas, hogy a te zsákmányod 
legyek. De hogy ne dísztelenül haljak meg, fuvolázz, 
hadd táncoljak egyet.” Erre a farkas fuvolázni kezdett, 
és a gida táncolt; a kutyák azonban meghallották 
ezt, és elkergették a farkast. A farkas még visszafordult, 
és így szólt a gidához: „Ugyancsak megjártam, 
de nem is kellett volna mészáros létemre fuvolást 
játszanom.” 

A tanulság az, hogy akik az alkalom ellenére tesz


nek valamit, hoppon maradnak, még attól is, ami már 

az övék volt. 

64. A farkas és a kecskegida 
Egy kecskegida a ház tetején állott, és onnan kigúnyolta 
a ház mellett elmeno farkast. De az csak így 
szólt hozzá: „Nem te gúnyolsz ki, hanem a hely.” 

A mese bizonyítja, hogy a körülmények erosebbekkel 
szemben is bátorságot adnak. 

65. A csóka és a madarak 
Zeusz királyt akart állítani a madarak élére, és kituzte 
a napot, amelyen mind jelenjenek meg elotte, 
46 47 


hogy o a legszebbet tegye meg királyukká. A csóka 
pedig, látva, hogy o maga milyen csúnya, elment 
oda, és a többi madarak kihullott tollait összeszedte, 
felrakta, és magára erosítette. Így esett, hogy szebb 
lett mindenkinél. Elérkezett a kituzött nap, és az összes 
madár Zeusz elé járult. Zeusz szépsége miatt a 
csókát akarta királyukká tenni; de a madarak feldühödtek, 
és mindegyik letépte a saját tollát róla: így a 
csóka ismét csak csóka lett. 

A mese bizonyítja, hogy azok az emberek, akik 
adósságokat csinálnak, míg náluk a más pénze, valakinek 
látszanak, de amikor megadják, ugyanolyanok, 
mint kezdetben. 

66. A ló, az ökör, a kutya és az ember 
Mikor Zeusz megteremtette az embert, rövid életuvé 
tette ot. Az azonban felhasználta az eszét: mikor 
beállt a tél, házat épített magának, és ott töltötte az 
idot. Egyszer, mikor nagyon hideg lett, és esett az 
eso, a ló már nem bírta ki, hanem futva ment az emberhez, 
és kérte, hogy fogadja be a fedele alá. Az 
ember viszont azt felelte, hogy ezt csak akkor teszi 
meg, ha a ló éveinek egy részét átadja neki. Az szívesen 
meg is adta ezt. Nem sokkal késobb megjelent 
az ökör is, amely szintén nem tudta kibírni a telet. 
Az ember neki is azt mondta, hogy nem fogadja 
be, ha nem ad neki az éveibol valamennyit, és amikor 
az részt adott, akkor szállást is kapott. Végül a 
hidegtol gyötörten megérkezett a kutya is, és miután 

idejébol részt adott az embernek, o is fedél alá került. 
Ezért van az, hogy az emberek, amíg a Zeusztól 
kapott idot élik, jók és romlatlanok; amikor a lótól 
kapott éveket, dicsekvok és büszkélkedok; elérve 
az ökörtol kapott éveket, eroteljesen dolgoznak; a 
kutyától kapott éveket töltve pedig haragosak és 
mogorvák. 

Ezt a mesét alkalmazhatjuk a haragos és rossz 
természetu öregemberre. 

67. Zeusz és a teknosbéka 
Zeusz lakodalmán vendégül látta az összes állatot. 
Egyedül a teknosbéka maradt el. Kutatva az okot, 
másnap megkérdezte tole, hogy miért nem jött el o 
egyedül a lakomára. Az erre így felelt: „Mert legjobb 
otthon.” Erre Zeusz megharagudott, és elrendelte, 
hogy a házát ezentúl a hátán hordozza. 

Ugyanígy sok ember inkább azt választja, hogy 
egyszeruen és magányosan éljen, mint fényuzoen 
mások társaságában. 

68. Zeusz és a róka 
Zeusz kedvelte a róka értelmét és ravaszságát, s ráruházta 
a királyságot az oktalan állatok fölött. Ki 
akarta azonban próbálni, hogy sorsa változásával 
megváltozik-e mohó természete is, ezért, amint gya



loghintón vitték, egy ganajtúró bogarat küldött eléje. 
A róka nem tudott uralkodni magán, amint a bogár 
körülrepdeste a gyaloghintót, hanem méltóságát 
meghazudtolva felugrott, és megpróbálta elfogni. 
Zeusz pedig megharagudott rá, s ismét régi állapotába 
helyezte vissza. 

A mese bizonyítja, hogy a hitvány emberek, még 
ha fényes szerephez jutnak is, nem változtatják meg 
a természetüket. 

69. A hangya és a tücsök 
Hideg tél volt, és vihar zúdult le az Olümposzról. De 
a hangya sok gabonát hordott össze még aratás idején, 
és elraktározta a házában. A tücsök meg egy 
lyukba bújt, s majd meghalt az éhségtol és a nagy hidegtol 
sanyargatva. A hangyához könyörgött hát: 
adjon neki az élelembol, hadd egyen egy kis búzát, 
s o is életben maradna. A hangya viszont így szólt 
hozzá: „Hát hol voltál a nyáron? Miért nem gyujtöttél 
élelmet az aratáskor?” „Énekeltem és gyönyörködtettem 
a vándorokat” – felelte a tücsök. A hangya 
nagy nevetéssel felelte erre: „Hát akkor télen meg 
táncolj.” 

A mese arra tanít bennünket, hogy mi sem való 
elobbre, mint gondoskodni a betevo falatról, és nem 
henyélni. 

70. A tonhal és a delfin 
A tonhal, amelyet egy delfin üldözött, nagy csapkodással 
menekült, és mivel az már majdnem utolérte, 
észre sem vette, és a nagy lendülettol kivetodött a 
partra. Ugyanaz a lendület azonban a delfint is kidobta 
a partra. Ahogy ezt a tonhal meglátta, feléje fordult, 
s haldokolva így szólt hozzá: „Már nem is fájdalmas a 
halál, mert látom, hogy halálom okozója velem együtt 
pusztul el.” 

A mese bizonyítja, hogy az emberek könnyen elviselik 
a szerencsétlenséget is, ha látják, hogy annak 
okozóit is sújtja a balsors. 

71. A madarász és a mérges kígyó 
A madarász fogta az enyvet és a nádvesszoket, s elment 
vadászni. Meglátott egy magas fán ülo rigót, és 
azt akarta megfogni. Kifeszítette a vesszoket, és merev 
tekintettel, feszült figyelemmel fürkészte a levegot. 
Ahogy felfelé nézett, nem is vette észre, hogy 
egy mérges kígyó fekszik a lábai elott, és rálépett. 
Erre az felágaskodva nekiugrott, és megmarta. A 
madarász haldokolva így szólt önmagához: „Én szerencsétlen, 
mást akartam elejteni, és nem vettem 
észre, hogy magam leszek a halál zsákmánya.” 

Ugyanígy azok, akik mások ellen cselt szonek, hamarabb 
esnek saját maguk szerencsétlenség áldozatául. 



72. A rák és a róka 
A rák kimászott a tengerbol, és letelepedett a parton. 
Az éhezo róka, amint meglátta ot, odafutott, és elfogta. 
Az pedig – mielott felfalta volna – így szólt: „Megérdemlem 
a sorsom, mert tengeri állat létemre szárazföldivé 
akartam lenni.” 

Ugyanígy az emberek közül azok, akik a hozzájuk 
illo dolgokat elhagyják, és a nem nekik valóval kísérleteznek, 
megérdemelten járnak szerencsétlenül. 

73. A teve és Zeusz 
A teve meglátta a szarvaival büszkélkedo bikát, és 
irigykedve rá, maga is hasonlót kívánt. Ezért Zeuszhoz 
fordult, és kérte ot, hogy adjon neki szarvakat. 
Zeusz azonban megharagudott rá amiatt, hogy nem 
éri be teste nagyságával és erejével, hanem még 
többre is vágyik, és nemcsak hogy szarvakkal nem 
ruházta fel, hanem még a fülébol is lecsípett egy darabot. 


Ugyanígy sokan, akik kapzsiságból a másokéra 
vetnek szemet, észrevétlenül a magukét is elvesztik. 

74. A hód 
A hód mocsárban élo négylábú állat. Azt mondják, 
hogy nemi szervei gyógyászati célokra felhasználhatók. 
Ha valaki meglátja, és uzobe veszi, a hód, mivel 
tudja, miért üldözik, amíg csak gyors lábait használhatja, 
menekül, hogy teljes épségben mentse meg 
magát. De ha körülfogják, leharapja és eldobja heréit, 
és így menekül meg. 

Ugyanígy az eszes emberek, ha életükrol van szó, 
nem törodnek a vagyonnal. 

75. A kertész és a kutya 
A kertész kutyája beleesett a kútba, s o erre lemászott 
utána, hogy felhozza. Amint leért hozzá, a bajba 
jutott kutya azt hitte, hogy o dobta a vízbe, és 
megharapta. A pórul járt kertész erre így szólt: „Megérdemlem, 
amit kaptam. Miért is akartalak kimenteni 
a bajból, mikor magad vetetted magadat a mélybe?” 

A hálátlan és jótevoivel szemben igazságtalan 
emberre vonatkozik. 


76. A tolvajok és a kakas 
Egy házba tolvajok lopóztak be, de nem találtak 
mást, mint egy kakast; megfogták, és továbbálltak 
vele. Mikor meg akarták ölni, a kakas kérte, hogy ne 
bántsák, hiszen o hasznos az emberek számára, 
mert éjjel virrasztva felkelti oket a munkára. Azok 
azonban így feleltek: „Annál inkább végzünk veled, 
mert ha oket felébreszted, minket nem hagysz lopni.” 

A mese bizonyítja, hogy a hitvány embereknek az 
a legellenszenvesebb, ami a derék embereknek a 
leghasznosabb. 

77. A csóka és a hollók 
Egy többieknél nagyobb csóka lenézte a fajtájabelieket, 
a hollókhoz társult, és úgy vélte, hogy velük 
kell élnie. Azok azonban felismerték külsejérol és 
hangjáról, s kiverték ot maguk közül. Így aztán, mivel 
azok eluzték, ismét visszatért a csókák közé. De 
ezek meg, bosszankodva gogje miatt, nem fogadták 
be maguk közé. Így történt, hogy sem egyik, sem 
másik fajtával nem élhetett együtt. 

Ugyanígy azok az emberek, akik a hazájukat elhagyják, 
és többre becsülik a külföldet, ott sem jut


54 55 



nak megbecsüléshez, honfitársaik pedig elfordulnak 
tolük. 

78. A holló és a róka 
A holló húst lopott, és egy fára telepedett vele. A róka 
meglátta ezt, és meg akarta kaparintani a húst. 
Odaállt hát, és dicsérni kezdte a hollót, hogy milyen 
nagy és szép; kijelentette, hogy leginkább ot illeti 
meg a királyság a madarak között, és ez biztosan sikerülne 
is, ha még hangja is lenne. Az meg akarta 
mutatni, hogy hangja is van, hatalmasat károgott, s 
közben kiejtette a húst a csorébol. A róka odafutott, 
elragadta a húst, és így szólt: „Nos, holló, ha eszed 
is volna, nem akarnál mindenki fölött uralkodni.” 

A mese illik az esztelen emberre. 

79. A varjú és a holló 
A varjú irigykedett a hollóra, amiért az jósjeleket ad az 
embereknek, és feltárja a jövot; ezért tanúsítani akarta, 
hogy o is képes ugyanerre. Mikor megpillantott néhány 
közeledo vándort, egy fára szállott, és azon ülve hangosan 
károgott. Azok a hangra odafordultak, és megdöbbentek; 
de aztán az egyik nevetve szólt: „Gyerünk 
csak tovább, barátaim, ez csak egy varjú, aki károg, de 
jósjelet nem ad.” 

Ugyanígy azok az emberek is, akik kiválóbbakkal 
versengenek, nem érik el ugyanazt, s ezenfelül még 
nevetségessé is válnak. 

80. A csóka és a róka 
Az éhes csóka egy fügefára telepedett. Csak éretlen 
fügéket talált rajta, ezért ott maradt, hogy megvárja, 
amíg megérnek. A róka meglátta, hogy ott idozött, s 
miután megtudta az okát is, így szólt: „Csalódsz, barátom, 
ha a reményben bízol, amely csábít ugyan, 
de egyáltalán nem táplál.” 

A viszálykodó emberre illik. 

81. A varjú és a kutya 
A varjú áldozatot mutatott be Athénának, és a kutyát 
is meghívta a lakomára. Az így szólt hozzá: 
„Minek pazarlod hiábavalóan az áldozatokat? Hiszen 
az istenno annyira utál téged, hogy a jósjeleidet 
megfosztotta hitelüktol.” A varjú erre így felelt: 
„Tudom, hogy haragszik rám, s éppen azért áldozom 
neki, hogy kibéküljön velem.” 

Ugyanígy sokan nem restellnek félelmükben az ellenségeikkel 
is jót tenni. 

82. A holló és a kígyó 

Az élelem híján levo holló, ahogy meglátott egy napos 
helyen szendergo kígyót, lecsapott rá, és elragadta. 
Az azonban visszafordult, és megmarta ot. 
Haldokolva így szólt a holló: „Én szerencsétlen, 
olyan zsákmányra leltem, amelytol elpusztulok.” 

Ez a mese elmondható az olyan emberre, aki kincset 
talál, de az élete ezzel veszélybe kerül. 

83. A csóka és a galambok 
Egy csóka látta a galambházban a jól táplált galambokat, 
fehérre festette magát, s közéjük ment, hogy 
jó módjukból részt kapjon. Azok, amíg nyugton volt, 
azt hitték, hogy o is galamb, és odaengedték; de aztán 
mikor megfeledkezett magáról, és megszólalt, 
felismerték a hangját, és elkergették. Miután elvesztette 
az ottani eltartást, újra visszament a csókák közé; 
de azok a színe miatt nem ismerték meg, és kirekesztették 
maguk közül. Így o, aki kettobol akart 
részesülni, egyhez sem jutott hozzá. 

Tehát nekünk is meg kell elégednünk a magunkéval; 
gondoljuk meg, hogy a kapzsiság semmit nem 
használ, sot még a meglevotol is megfoszt. 

84. A kutya és a róka 
Egy vadászkutya oroszlánt látott, és uzobe vette; de 
amikor az visszafordult, és elbodült, rémülten kotró


dott vissza. Mikor a róka meglátta ezt, így szólt: 
„Nyomorult, te kergeted az oroszlánt, mikor még a 
hangját sem állod ki?” 

Ezt a mesét lehet alkalmazni olyan elbizakodott 
emberekre, akik a sokkal hatalmasabbakat próbálják 
csapdába ejteni, de ha azok szembefordulnak velük, 
azonnal visszariadnak. 

85. A szökevény csóka 
Egy ember csókát fogott, lábára fonalat kötött, és a 
fiának adta. A csóka nem bírta az életet az emberek 
között, és ezért egy óvatlan pillanatban elszökött, 
hogy visszatérjen a fészkéhez. Köteléke azonban rácsavarodott 
az ágakra, és nem tudott felszállni. Halála 
elott így szólt önmagához: „Én szerencsétlen, 
nem bírtam a szolgaságot az embereknél, és észre 
sem vettem, hogy az életemet is elvesztem.” 

Ez a mese illik azokra az emberekre, akik kisebb 
veszélyektol akarnak menekülni, és észrevétlenül 
nagyobb bajokba jutnak. 

86. A kutya és a mészáros 
Egy kutya belopózott a mészárszékre, és míg a mészáros 
sürgött-forgott, elkapott egy szívet, és elfutott 
vele. Ahogy a mészáros odafordult, és meglátta, így 
szólt: „Hát te, akárhol vagy, ezentúl lesz gondom rád. 
Mert nem vetted el a szívemet, ellenkezoleg, nekem 
adtál szívet.” 


A mese bizonyítja, hogy a bajok sokszor tanulsággá 
válnak az emberek számára. 

87. A húst vivo kutya 
Egy kutya húsdarabbal a szájában egy folyamon 
úszott át. Ahogy meglátta önmaga tükörképét a vízben, 
azt hitte, hogy az egy másik kutya, amelyik nagyobb 
darab húst visz. Ezért elengedve a sajátját nekilátott, 
hogy amazét is elragadja. De ennek az lett 
az eredménye, hogy mindkettot elvesztette: azt nem 
érhette el, mert nem is létezett, emezt pedig elsodorta 
a folyó. 

A mese jól illik a kapzsi emberre. 

88. A kutya és a farkas 
A kutya az ól elott aludt. Ahogy a farkas meglátta, 
megfogta, és meg akarta enni. De a kutya könyörgött, 
hogy egyelore még engedje el: „Most sovány és 
vékony vagyok – mondta. – De a gazdáim lakodalmat 
akarnak tartani. Ha most elengedsz, késobb kövérebb 
leszek, és úgy falhatsz fel.” A farkas rá is állt, 
és egyelore elengedte, néhány nap múlva azonban 
visszajött, és ahogy látta, hogy a kutya a ház tetején 
hever, hívta, hogy jöjjön le, s emlékeztette a megállapodásra. 
Az azonban nevetve felelte: „Nos, farkas, 

ha újra az ól elott látsz, akkor majd ne várj a lakodalomra.” 


Ugyanígy az okos emberek, ha kimenekülnek a 
veszedelembol, késobb orizkednek tole. 

89. Az éhes kutyák 
Az éhes kutyák meglátták, hogy egy folyóban boröket 
áztatnak. Mivel nem férhettek hozzájuk, elhatározták, 
hogy elobb kiisszák a vizet, és így férkoznek 
a borökhöz. Az eredmény az lett, hogy addig ittak, 
míg megpukkadtak, mielott elérték volna a boröket. 

Ugyanúgy némely ember a haszon reményében 
hiábavaló fáradságot vállal, és tönkremegy, mielott 
elérné azt, amit megkívánt. 

90. A kutya meg a nyúl 
A vadászkutya elfogott egy nyulat. Bele-beleharapott, 
és közben a száját nyalogatta. Az meg panaszosan 
szólt: „Barátom, hagyd már abba vagy a harapást, vagy 
a kedveskedést, hogy megtudjam: ellenségem vagy jóakaróm 
vagy-e.” 

A mese a kétszínu emberre alkalmazható. 

91. A szúnyog és a bika 

A szúnyog a bika szarvára telepedett, sokáig ott üldögélt. 
Mikor aztán készült elszállni, megkérdezte a 
bikától, akarja-e, hogy már elmenjen. Az mosolyogva 
mondta: „Nem vettem észre, hogy jöttél, azzal 
sem törodöm, ha elmégy.” 

Ezt a mesét alkalmazzuk a jelentéktelen emberre, 

aki sem jelenlétével, sem távollétével nem árt és 

nem is használ. 

92. A teve 
A tevét kényszerítette gazdája, hogy táncoljon; erre 
így szólt: „Nemcsak akkor vagyok ügyetlen, mikor 
táncolok, hanem mikor járok is.” 

A mese illik minden emberre, aki nem azt teszi, 
amit tud. 

93. A nyulak és a békák 
A nyulak belátták, milyen gyávák, és elhatározták, 
hogy öngyilkosok lesznek: leugranak valahonnan. El 
is mentek egy sziklához, amely alatt egy tó feküdt. 
Az ott élo békák meghallották a lábdobogást, és a tó 
mélyébe menekültek. Az egyik nyúl, mikor meglátta 
oket, így szólt a többiekhez: „Már ne ugorjunk le, 
lám, vannak még nálunk is gyávább állatok.” 

62 63 


Ugyanígy az emberek számára mások szerencsétlensége 
saját bajaik vigaszává lesz. 

94. A sirály és a héja 
A sirály lenyelt egy halat, de a torka közben megrepedt; 
ott feküdt holtan a tengerparton. A héja, amint 
meglátta, így szólt: „Megérdemelten jártál így, mert 
szárnyas létedre a tengeren akartál élni.” 

Ugyanígy azok, akik saját ügyeiket elhagyják, és a 
nem nekik való dolgokkal foglalkoznak, méltán jutnak 
tönkre. 

95. Az oroszlán és a földmuves 
Egy oroszlán beleszeretett egy földmuves leányába, 
és meg is kérte a kezét. Az apának nem akaródzott 
vadállathoz adni leányát, de kikosarazni sem merte 
félelmében; ezért a következot eszelte ki: mivel az 
oroszlán állandóan sürgette, azt mondta neki, hogy 
leányához méltó volegénynek tartja ot; de csak úgy 
adhatja hozzá, ha a fogait kihúzatja, és a karmait levágatja, 
mert ezektol fél a leánya. Az oroszlán szerelmében 
szívesen alávetette magát mindkét feltételnek. 
Ezután azonban a földmuves már nem félt tole, 
és amikor megjelent nála, bottal verve zavarta el. 

A mese bizonyítja, hogy azokat, akik könnyen 
hisznek az ellenségeiknek, ha megfosztották magukat 
elonyeiktol, könnyen legyozhetik ellenségeik, bár 
elobb rettegtek tolük. 

96. Az oroszlán és a béka 
Az oroszlán, mikor meghallotta a béka brekegését, 
megfordult a hangra, és azt hitte, hogy valami nagy 
állat lehet. Egy kis ideig várt, és meglátta, amint az 
elojött a tóból: aztán odament hozzá, eltaposta, és 
így szólt: „Senki se ijedjen meg a hangtól, míg meg 
nem nézte, honnan jön.” 

A nagyhangú emberre illik, aki csupán fecsegni 
tud. 

97. Az oroszlán és a róka 
Az oroszlán elöregedett, és saját erejébol már nem 
tudta megszerezni a táplálékát; elhatározta tehát, 
hogy csellel fog hozzájutni. Bevette magát egy barlangba, 
és ott leheveredve megjátszotta a beteget; 
aztán a látogatására jövo állatokat megfogta és felfalta. 
Már sok állat elveszett így, mikor megjelent a róka, 
aki átlátott a cselen, és a barlangtól távol állva érdeklodte 
meg, hogy van. „Roszszul” – felelte az oroszlán, 
és megkérdezte, miért nem jön be hozzá. „Bemennék 


én – felelte a róka –, ha nem látnám, hogy sok nyom 
megy befelé, de kifelé egy sem.” 

Ugyanígy az eszes emberek a jelekbol elore látják, 
s így el is kerülik a veszedelmeket. 

98. Az oroszlán és a bika 
Az oroszlán egy nagy testu bikára fente a fogát, s 
csellel akarta ot hatalmába keríteni. Ezért azt mondta, 
hogy juhot vágott, és meghívta ot a lakomára; azt 
tervezte ugyanis, hogy ha majd lehever, végez vele. 
A bika meg is érkezett, és látta, hogy ott a sok üst és 
a nagy nyársak, de a juh sehol; nem szólt semmit, 
csak indult visszafelé. Mikor az oroszlán szemére 
vetette ezt, és kérdore vonta, miért megy el ok nélkül, 
hiszen semmi baja nem történt, így felelt: „Nem 
oktalanul teszem ezt. Látom ugyanis, hogy ez az elokészület 
nem juhra, hanem bikára van méretezve.” 

A mese bizonyítja, hogy az eszes embereket nem 
tévesztik meg a hitványak mesterkedései. 

99. Az oroszlán és a földmuves 
Az oroszlán bement a földmuves istállójába. Az ember 
foglyul akarta ejteni, és ezért rázárta a kaput. Az 
oroszlán, mikor nem tudott kimenni, eloször a juhokat 
ölte meg, azután az ökrök ellen fordult. A földmu


ves most már saját magát féltette, és kinyitotta az ajtót. 
Ahogy aztán az oroszlán eltávozott, a földmuves 
jajgatott. Mikor a felesége meghallotta, így szólt: 
„Úgy kell neked! Miért akartad magaddal összezárni, 
mikor már messzirol is remegned kell tole?” 

Ugyanígy azok, akik az erosebbeket felingerlik, 
megérdemelten szenvednek kárt. 

100. Az oroszlán és a nyúl 
Az oroszlán egy alvó nyúlra bukkant, és meg akarta 
enni. Eközben meglátott egy arra haladó szarvast; 
otthagyta hát a nyulat, és annak a nyomába eredt. A 
nyúl a zajtól felriadt és elfutott; az oroszlán pedig sokáig 
üldözte a szarvast, de mikor nem tudta elfogni, 
visszament a nyúlhoz. Közben azonban már az is elmenekült 
elole. Erre így szólt önmagához: „Megérdemeltem 
ezt, amiért a kezem között levo zsákmányt 
elszalasztottam, s kecsegtetobb prédára vetettem 
szemet.” 

Ugyanígy némely emberek nem elégszenek meg 
a mérsékelt haszonnal, és közben elszalasztják azt 
is, ami a kezük közt van. 

101. Az oroszlán és a delfin 

Mikor az oroszlán elvetodött a tengerpartra, és meglátta 
a delfint, szövetségre szólította fel, mondván, hogy 
leginkább nekik illik barátoknak és szövetségeseknek 
lenniük, mert egyik a tengeri, a másik a szárazföldi állatok 
királya. A delfin szívesen bele is egyezett. Nem 
sokkal késobb az oroszlán a vadbika ellen harcolt, és 
segítségül hívta a delfint. Az próbált is kijönni a partra, 
de nem sikerült neki, s erre az oroszlán árulással vádolta. 
A delfin azonban így felelt: „Ne engem szidj, hanem 
a természetet, amely tengeri állattá tett, és nem 
enged a szárazföldre mennem.” 

Tehát nekünk is, ha barátságot kötünk, olyan szö


vetségeseket kell választanunk, akik a bajban mel


lénk tudnak állni. 

102. Az egértol megijedt oroszlán 
Az alvó oroszlán száján végigszaladt egy egér; erre az 
felugrott, mindenfelé forgolódott, és kereste, mi futott 
rajta át. A róka látta ezt, és gúnyolta, hogy oroszlán létére 
megijedt egy egértol. De az oroszlán így felelt: 
„Nem az egértol ijedtem meg, csak szemtelensége miatt 
haragszom.” 

A mese arra tanítja az eszes embereket, hogy a 
kis dolgokat vegyék semmibe. 

103. Az oroszlán és a medve 
68 69 


Az oroszlán és a medve szarvasgidát találtak, és 
harcolni kezdtek a zsákmányért. Mikor már szörnyen 
elbántak egymással, szédelegve, félholtan nyúltak 
el. Amint a róka arra ment, s meglátta oket, ahogy ott 
hevertek, felkapta a köztük fekvo gidát, és elszaladt 
vele. Azok meg – lábra sem tudtak állni – csak így 
szóltak: „Mi szerencsétlenek, hát a róka kedvéért 
küzdöttünk?” 

A mese bizonyítja, hogy okkal méltatlankodnak 
azok, akiknek látniuk kell, hogy fáradozásuk gyümölcseit 
holmi jöttmentek szakítják le. 

104. Az oroszlán, a szamár és a róka 
Az oroszlán, a szamár és a róka szövetkeztek egymással, 
és elmentek vadászatra. Mikor már sok zsákmányt 
ejtettek, az oroszlán megparancsolta a szamárnak, 
hogy ossza szét közöttük. Az fel is osztotta 
három részre, és felszólította az oroszlánt, hogy válasszon 
közülük; az azonban megharagudott, felfalta 
a szamarat, majd megparancsolta a rókának, hogy 
végezze el o a felosztást. A róka az egészet egybehalmozta, 
magának csak egy kicsit hagyott, és úgy kínálta 
az oroszlánnak, hogy vegye el. Az oroszlán 
megkérdezte, hogy ki tanította meg ot ilyen jól osztani, 
mire a róka így felelt: „A szamár sorsa.” 

A mese bizonyítja, hogy az emberek számára a 
mások bajai okulásul szolgálnak. 

105. Az oroszlán és az egér 
Az alvó oroszlán szájába befutott egy egér; az oroszlán 
felébredt, megfogta az egeret, és meg akarta enni. 
Az egér könyörgött, hogy eressze el, és megígérte, 
hogy ha életben marad, meg fogja neki hálálni. 
Az oroszlán erre elnevette magát, és futni hagyta ot. 
Nemsokára azonban tényleg megtörtént, hogy az 
egér hálája révén menekült meg. Vadászok csapdájába 
esett ugyanis, akik kötéllel egy fához kötözték. 
Ahogy ott jajgatott, meghallotta az egér, odasietett, 
elrágta a kötelet, és megszabadítva ot, így szólt hozzá: 
„Annak idején kinevettél engem, mert nem hitted, 
hogy viszonzást kapsz tolem; de most megtudhattad, 
hogy az egerek is tudnak hálásak lenni.” 

A mese bizonyítja, hogy a helyzet változásakor 
még a hatalmasok is rászorulnak a gyengébbekre. 

106. Az oroszlán és a szamár 
Az oroszlán és a szamár szövetkeztek egymással, 
és elmentek vadászatra. Mikor elértek egy barlanghoz, 
amelyben vadkecskék voltak, az oroszlán a 
bejárat elott lesett a kijövo kecskékre, a szamár pedig 
bement, és ordítva közéjük rontott, hogy megriassza 
és kikergesse oket. Mikor az oroszlán már 
sokat összefogott, kijött a szamár is, és megkér



dezte tole, hogy derekasan küzdött-e, és jól megszalajtotta-
e a kecskéket. Az pedig így felelt: „Tudd 
meg, hogy én is megrémültem volna toled, ha nem 
tudom, hogy csak szamár vagy.” 

Ugyanígy a hencegoket méltán kinevetik azok, 
akik ismerik oket. 

107. A farkasok és a bárányok 
A farkasok fenték a fogukat egy juhnyájra, de nem 
tudták hatalmukba keríteni oket, mert a kutyák orködtek 
fölöttük. Ezért elhatározták, hogy csellel érik 
el céljukat. El is küldték követeiket, és kérték a juhokat, 
hogy adják ki nekik a kutyákat. Azzal érveltek, 
hogy azok az okai az ellenséges viszonynak, és ha 
kezükbe adják oket, azután már béke lesz a két fél 
között. A juhok nem látták elore a jövot, és kiadták a 
kutyákat. A farkasok pedig, miután azok már hatalmukban 
voltak, a védtelenül maradt nyájat könnyuszerrel 
elpusztították. 

Ugyanígy azok a városok, amelyek vezetoiket 
könynyen elárulják, maguk is könnyen az ellenség 
kezébe kerülnek. 

108. A farkas és a ló 
A farkas a szántóföldön jártában árpát talált; mivel 
nem tudta megenni, otthagyta, és továbbment. Mikor 
találkozott a lóval, elvezette ot a szántóföldre, és elmondta 
neki, hogy árpát talált, de nem ette meg, hanem 
fenntartotta számára, mert szívesen hallgatja a 
fogai csattogását. De a ló így válaszolt neki: „Barátom, 
ha a farkasok meg tudnák enni az árpát, nem 
részesítetted volna elonyben a füled a gyomroddal 
szemben.” 

A mese bizonyítja, hogy a hitvány természetuek, 
még ha deréknak mutatják is magukat, akkor sem találnak 
hitelre. 

109. A farkas és a kecske 
A farkas meglátta a kecskét, amint az egy szikla tetején 
legelt. Mivel nem tudott felmászni hozzá, biztatni 
kezdte, hogy jöjjön lejjebb, nehogy véletlenül lezuhanjon, 
és még megtoldotta, hogy itt nála a rét füve 
pompás. A kecske azonban így felelt: „Nem engem 
hívsz te legelni, hanem magadnak hiányzik az ennivaló.” 


Ugyanígy a hitványaknak nem használnak mesterkedéseik, 
amikor olyanoknak próbálnak ártani, akik 
már ismerik oket. 

110. A farkas és a bárány 

A farkas megpillantott egy bárányt, amely a folyó 
partján ivott, és elhatározta: szépen megokolja azt, 
hogy felfalja. Ezért feljebb állva szemére hányta, 
hogy felzavarja a vizet, és nem hagyja ot inni. Erre a 
bárány azt felelte, hogy épp csak a szája szélével 
iszik, s egyébként sem zavarhatja a vizet, mikor o áll 
lentebb, a farkas pedig feljebb. A farkas elesett ettol 
az ürügytol, és most így beszélt: „De tavaly szidtad 
az apámat!” A bárány erre azt felelte, hogy akkor o 
még nem is élt; a farkas viszont így szólt: „Ne faljalak 
fel, csak azért, mert bovében vagy a mentségeknek?” 


A mese bizonyítja, hogy azokkal szemben, akik el 
vannak szánva az igazságtalanságra, nem érvényesül 
az igazságos védekezés sem. 

111. A farkas és a kócsag 
A farkas csontot nyelt; körbejárt hát, és keresett valakit, 
aki meggyógyítaná. Mikor találkozott a kócsaggal, 
azt kérte meg, hogy fizetség fejében húzza ki a 
csontot. Az bele is dugta a fejét a farkas torkába, kivette 
a csontot, és aztán kérte a fizetséget. Amaz 
azonban így felelt: „Hát te nem örülsz annak, hogy a 
farkas torkából épen húzhattad ki a fejedet, hanem 
még fizetséget is kívánsz?” 

A mese bizonyítja, hogy a hitványak részérol a jótétemény 
legnagyobb viszonzása csak az, ha nem 
szenvedünk tolük igazságtalanságot. 

*A görögben a hollót és a zár kampóját ugyanaz a szó jelenti: korax.


112. A farkas és a vénasszony 
Az éhes farkas eleséget keresve vándorolt. Mikor elért 
egy majorhoz, meghallotta, hogy egy öregasszony 
egy síró gyereket fenyeget: ha abba nem 
hagyja, odaadja a farkasnak. A farkas azt hitte, hogy 
komolyan beszél, és ott is maradt. Már beesteledett, 
de a szavaknak nem lett semmi következménye. Ek kor 
a farkas eltávozott, s így szólt: „Ebben a majorban 
az emberek mást mondanak és mást cselekszenek.” 


Ez a mese az olyan emberekre illenék, akiknél a 
szavakat nem követik megfelelo tettek. 

113. A farkas és a bárány 
Egy jóllakott farkas, mikor meglátott egy földön elterült 
bárányt, megsejtette, hogy tole rémült meg, azért 
esett össze; odament hozzá, bátorítani kezdte, és kijelentette, 
hogy ha három igazságot mond neki, futni 
engedi. A bárány erre kezdte mondani, hogy eloször 
is bár ne találkozott volna vele; másodszor, ha már 
így hozta a sors, lett volna vak a farkas; harmadszor 
pedig: „Bár vesznétek el mind gonoszul, gonosz farkasok, 
amiért ellenségeink vagytok, pedig sohasem 


bántottunk titeket.” A farkas pedig méltányolta oszinteségét, 
és futni engedte. 

A mese bizonyítja, hogy az igazság sokszor még 
az ellenségre is hat. 

114. A farkas és a pásztor 
Egy farkas állandóan követte a nyájat, de nem bántotta 
a juhokat. A pásztor eleinte úgy orizkedett tole, 
mint az ellenségtol, és félve szemmel tartotta. Mivel 
azonban szüntelenül a nyomukban volt, de semmit 
sem próbált elrabolni, végül már azt gondolta, hogy 
ez a farkas inkább orizojük, mint cselszövo ellenségük. 
Mikor valamilyen ügy miatt a városba kellett 
mennie, ráhagyta a juhokat, és eltávozott. Az meg kihasználta 
az alkalmat, és a nyáj nagy részét elpusztította. 
Mikor a pásztor hazajött, és látta a megtizedelt 
nyájat, így szólt: „Megérdemeltem ezt a bajt, 
mert minek bíztam farkasra a juhokat.” 

Ugyanígy, akik kapzsi emberekre bízzák, méltán 
vesztik el letéteiket. 

115. A farkas és a bárány 
A farkassal szörnyen elbántak a kutyák; úgy összeviszsza 
harapdálták, hogy csak elnyúlt, és nem volt 

képes még élelmet sem szerezni magának. Ekkor 
meglátott egy bárányt, és azt kérte, hogy hozzon neki 
vizet a közeli folyóból. „Mert ha te italt adsz nekem 

– mondotta –, élelmet majd csak találok magamnak.” 
A bárány azonban így felelt: „Ha én italt adok neked, 
te engem fogsz élelemnek felhasználni.” 
A mese a gonosz emberre illik, aki képmutatással 
leplezi cselszövényét. 

116. A nostény oroszlán és a róka 
A nostény oroszlánt ócsárolta a róka, amiért egész 
életében csak egy kölyköt szül; az viszont így felelt: 
„De oroszlánt.” 

A mese bizonyítja, hogy a szépség nem a sokaságban, 
hanem a kiválóságban van. 

117. A farkas és a kos 
A farkas kergette a kost, de az bemenekült egy 
szentélybe. A farkas hívogatta kifelé, és ijesztgette, 
hogy a pap fel fogja áldozni az istennek, ha megfogja; 
de a kos így felelt: „Inkább választom azt, hogy az 
isten áldozata legyek, mint hogy te pusztíts el.” 

A mese bizonyítja, hogy azoknak, akiknek úgyis 
meg kell halniuk, jobb a tisztességes halál. 


118. A nyulak és a rókák 
Egyszer a nyulak háborúba keveredtek a sasokkal, 
és felszólították a rókákat, hogy kössenek velük szövetséget. 
Azok azonban ezt felelték: „Segítenénk 
nektek, ha nem tudnánk kik vagytok, és kikkel harcoltok.” 


A mese bizonyítja, hogy azok, akik az erosebbekkel 
viszálykodnak, saját életüket sem becsülik. 

119. A gyermek és a holló 
Egy asszony jóslatot kért kisgyermekére vonatkozólag, 
s a jósok elore megmondották, hogy holló fogja 
elpusztítani. Emiatt félelmében nagy ládát készíttetett, 
és abban orizte a gyermeket, hogy a holló el ne 
pusztítsa. Ettol kezdve úgy etette, hogy a megfelelo 
idoben felnyitotta, majd ismét rácsapta a fedelet, de 
a gyermek egyszer vigyázatlanul kihajolt. Így történt, 
hogy a láda zárkampója átszúrta a homlokát és megölte 
ot. 

A mese bizonyítja, hogy a végzet elháríthatatlan.* 

120. A méhek és Zeusz 
78 79 


A méhek irigyelték az emberektol mézüket, ezért Zeuszhoz 
mentek, és kérték ot, adja meg nekik, hogy 
azt, aki kaptáraikhoz közeledik, fullánkjuk szúrásával 
megölhessék. Zeusz azonban megharagudott rájuk 
gonoszságuk miatt, és úgy rendelkezett, hogy ha 
megszúrnak valakit, veszítsék el a fullánkjukat, sot 
azzal együtt az életüket is. 

Ez a mese azokra a gonosz emberekre illenék, 
akik azt se bánják, ha maguknak is ártanak, csak 
másokat bánthassanak. 

121. Az egerek és a macskák 
Az egerek és macskák között folyt a háború. Az egerek 
folyton vereséget szenvedtek, ezért aztán összegyultek, 
és megállapították, hogy ezt a fejetlenség miatt 
kellett elszenvedniük. Ezért tehát kiválasztottak néhányat 
maguk közül, és vezérekké választották oket. 
Ezek ki akartak tunni társaik közül, és ezért szarvakat 
illesztettek a fejükre. Megkezdodött a csata, és úgy 
esett, hogy az egérsereg vereséget szenvedett. A többiek 
a lyukakhoz futottak, és könnyen be is bújtak; de 
a vezérek a szarvuk miatt nem tudtak bejutni; így megfogták 
és megették oket. 

A nagyzolás sokaknak bajt okoz. 

122. A hangya 
A mostani hangya valamikor régen ember volt. Földmuveléssel 
foglalkozott, de nem elégedett meg a saját 
munkája eredményével, hanem szemet vetett a 
másokéra is, és folyton lopkodta a szomszédok termését. 
Zeusz megharagudott rá kapzsisága miatt, 
és átváltoztatta azzá az állattá, amelyet hangyának 
neveznek. De csak az alakja változott, a természete 
nem; mert máig is szertejár a szántóföldeken, összeszedi 
mások búzáját és árpáját, és elraktározza magának. 


A mese bizonyítja, hogy a hitvány emberek természete 
még akkor sem változik meg, ha nagyon megjárják. 


123. A hangya és a galamb 
A szomjazó hangya inni akart, és lement egy forráshoz, 
de majdnem belefulladt. A galamb a mellette álló 
fáról letört egy ágat, és odadobta; a hangya felmászott 
rá, és így megmenekült. Közben egy madarász 
a közelükben állva már készítette a csapdáját, és 
meg akarta fogni a galambot. A hangya azonban 
megcsípte a madarász lábát, mire az megrázta a 
nádvesszoket, és így elszalasztotta a galambot. 

A mese bizonyítja, hogy alkalomadtán a gyengék 
is tudnak segítséget nyújtani. 


124. A légy 
A légy beleesett a húsos fazékba. Mikor már fuldokolni 
kezdett a levesben, így szólt önmagához: „Hát 
én már ettem, ittam, és meg is fürödtem; és ha meghalok, 
azzal se törodöm.” 

A mese bizonyítja, hogy könnyebben viselik el a 
halált az emberek, ha kínok nélkül következik be. 

125. A züllött ifjú és a fecske 
Egy züllött ifjú elpazarolta atyai javait, s csak egyetlen 
köpenye maradt. Amikor megpillantott egy ido 
elott érkezett fecskét, azt hitte, hogy itt a tavasz, és 
már semmi szüksége a köpenyre; fogta hát, és eladta 
azt is. Késobb azonban, mikor ismét téliesre fordult 
az ido, és nagy lett a hideg, megpillantotta a 
fecskét, megfagyva, holtan, és így szólt hozzá: „No, 
te aztán elintéztél engemet és magadat is.” 

A mese bizonyítja, hogy minden alkalmatlan idoben 
végrehajtott cselekedet veszedelmes. 

126. A denevér, a tüskebokor 
és a búvármadár 
A denevér, a tüskebokor és a búvármadár társultak 
egymással, és elhatározták, hogy kereskedni fognak. 
A denevér pénzt vett kölcsön, és azt adta a kö


zös vállalkozáshoz, a tüskebokor ruhát adott be, a 
búvármadár rezet vásárolt, és ezzel elhajóztak. 
Nagy vihar kerekedett azonban, és hajójuk felfordult; 
mindenük odaveszett, csak ok maguk vergodtek 
partra. Azóta a búvármadár a rezet kutatva lemerül a 
mélységbe, remélve, hogy egyszer majd megtalálja; 
a denevér a hitelezoktol félve nappal nem mutatkozik, 
csak éjszaka jár ki vadászni; a tüskebokor pedig 
a ruhákat keresve belekapaszkodik a mellette elmenok 
köpenyébe, abban a hitben, hogy felismeri a sajátját. 


A mese bizonyítja, hogy azokban a dolgokban jobban 
igyekszünk, amelyekben elobb baklövést követtünk 
el. 

127. A denevér és a macska 
A denevér leesett a földre, és egy macska megfogta; 
a halál elott állva, könyörgött életéért. A macska azt 
felelte, hogy nem engedheti el, mert természeténél 
fogva ellensége minden szárnyasnak. A denevér erre 
kijelentette, hogy o nem madár, hanem egér, és így 
meg is menekült. Késobb ismét leesett, és egy másik 
macska karmai közé került; azt is kérte, hogy ne ölje 
meg. Mikor a macska azt felelte, hogy o gyulöl minden 
egeret, közölte vele, hogy o nem egér, hanem 
denevér, és így ismét megmenekült. Így történt, hogy 
nevének megváltoztatásával kétszer is sikerült megmentenie 
az életét. 


Tehát nekünk sem kell folyton ugyanazokhoz ragaszkodni, 
s jusson eszünkbe, hogy a helyzethez alkalmazkodók 
sokszor a nagy veszedelmekbol is megmenekülnek. 


128. A malac és a róka 
Egy ember kecskét, bárányt és malacot rakott fel a 
szamarára, úgy hajtotta a városba. A malac az 
egész úton sivalkodott; a róka hallotta ezt, és megkérdezte 
tole, miért ordít o egyedül, mikor a többiek 
nyugodtan turik a szállítást. A malac így felelt: „De én 
nem ok nélkül jajgatok. Jól tudom, hogy a gazda a juhot 
megkíméli, csak a gyapjút és tejet veszi el tole, s 
ugyanígy tesz a kecskével a sajt és gödölyék fejében; 
de engem nem tud máshogy használni, csak ha 
levág.” 

Eszerint nem kell gyalázni azokat az embereket, 
akik a jövendo szerencsétlenségeket elore látva, jajonganak. 


129. A vándor és a kígyó 
Egy vándor téli útján megpillantott egy hidegtol megdermedt 
kígyót; megszánta, felvette, ölébe tette, és 
melengetni próbálta. A kígyó nyugton maradt amíg 
dermedtsége tartott, de amint felmelegedett, bele


mart az ember hasába. Az haldokolva így szólt: 
„Megérdemlem a sorsom; miért mentettem meg a 
biztos haláltól, holott egészségesen is el kellett volna 
pusztítanom?” 

A mese bizonyítja, hogy a hitványság nem viszonozza 
a jótéteményt, sot még felbátorodik a jótevokkel 
szemben. 

130. A szamár és a kertész 
A szamár egy kertésznél szolgált; mivel enni keveset 
kapott, de verést annál többet, Zeuszhoz könyörgött, 
hogy szabadítsa meg ot a kertésztol, és adja át más 
gazdának. Zeusz erre elküldte Hermészt, és megparancsolta, 
hogy adják el a szamarat egy fazekasnak. 
Mivel itt is rosszul ment a sora, és még több terhet 
kellett hordoznia, megint Zeuszhoz fordult, Zeusz 
pedig végül elrendelte, hogy egy cserzovargának 
adják el. A szamár, amikor meglátta, mi a gazdája 
foglalkozása, így szólt: „Jobb lett volna nekem elobbi 
uraimnál, mert ennek, amint látom, még a borömet 
is oda kell majd adnom.” 

A mese bizonyítja, hogy a szolgák akkor kívánják 
vissza leginkább elso uraikat, amikor másokkal is 
megpróbálkoztak. 

131. A sót cipelo szamár 

A sót cipelo szamár egy folyón kelt át. Ahogy egyszer 
megcsúszott, és beleesett a folyóba, a só elolvadt, 
és o megkönnyebbülten állt fel. Örvendezett 
is emiatt; mikor késobb egyszer szivacsokkal megrakodva 
érkezett el egy folyóhoz, úgy gondolta, 
hogy ha ismét elesik, megkönnyebbülten tápászkodhat 
fel, és szándékosan el is esett. De akkor a 
szivacsok magukba szívták a vizet, úgyhogy a szamár 
nem tudott felkelni, és ott fulladt meg. 

Ugyanígy némely emberek saját terveikkel öntudatlanul 
bajba juttatják önmagukat. 

132. A szamár és az öszvér 
A szamárhajcsár felrakta a málhát a szamárra meg 
az öszvérre, és hajtotta oket. Amíg síkságon mentek, 
a szamár bírta is a terhet. De amint egy hegyhez 
értek, ott már nem bírta vinni, és kérte az öszvért, 
hogy vegye át a teher egy részét, hogy a többit 
tovább tudja cipelni. Az azonban semmibe vette 
szavait; a szamár le is zuhant egy szikláról, és 
agyonzúzta magát. A hajcsár, nem tudva, mitévo 
legyen, nemcsak a szamár terhét rakta át az öszvérre, 
hanem tetejébe még a szamár borét is. Az 
pedig holtra fáradtan mondta: „Megérdemelten 
szenvedem ezt, mert ha hajlandó lettem volna egy 
kicsit könnyíteni a szamáron, amikor kérte, most 
nem kellene a terhével együtt még ot magát is hordoznom.” 


86 87 


Ugyanígy némely hitelezo, semhogy egy fikarcnyit 
is engedjen adósainak, inkább magát a tokét is elveszti. 


133. A szobrot szállító szamár 
Egy ember felrakott a szamarára egy istenszobrot, 
és úgy hajtotta be a városba. Minden szembejövo leborult 
a szobor elott. A szamár azt hitte, hogy neki 
hódolnak így; büszkén ordított, és nem volt hajlandó 
továbbmenni. De a hajcsár észrevette, mi történt, rávágott 
a botjával, és így szólt hozzá: „Ó, te gonosz, 
még csak az hiányzik, hogy az emberek szamár elott 
boruljanak le.” 

A mese bizonyítja, hogy akik mások javaival hencegnek, 
nevetségessé válnak ismeroseik elott. 

134. A vadszamár 
A vadszamár meglátta a házi szamarat egy napos 
helyen. Odament hozzá, és dicsérte jól táplált testét 
és ínycsiklandozó eledeleit. Késobb azonban, mikor 
azt is látta, hogyan cipeli a terhet, és a hajcsár hogy 
megy mögötte, és veri botjával, így szólt: „Nem tar


talak már boldognak, mert látom, mekkora bajokkal 
jár a te dozsölésed.” 

Így tehát nem kell irigyelni a veszedelmekkel és kínokkal 
járó nyereséget. 

135. A szamár és a tücskök 
A szamár, ahogy a ciripelo tücsköket hallgatta, elgyönyörködött 
szép hangjukban, megirigyelte tolük 
az élvezetet, s megkérdezte tolük: „Mivel éltek ti, 
hogy ilyen a hangotok?” „Harmattal” – felelték azok. 
Erre a szamár is kitartott a harmat mellett, míg csak 
éhen nem veszett. 

Ugyanígy azok, akik természetükkel ellentétes 
dolgokra áhítoznak, nem érik el kívánságukat, sot 
nagy bajokba is kerülnek. 

136. A szamarak Zeusznál 
A szamarak egyszer az állandó teherhordás és robot 
miatt méltatlankodva követeket küldtek Zeuszhoz, 
hogy szabadítsa meg oket szenvedéseiktol. Ó pedig 
be akarta bizonyítani nekik, hogy ez lehetetlen, és 


azt felelte, hogy akkor szabadulnak meg a rossz 
sorstól, ha vizeletükbol folyót tudnak fakasztani. 
Azok azt hitték, komolyan beszél, és azóta máig is, 
ahol egymás vizeletét látják, ott a többiek is köréje 
állva vizelnek. 

A mese bizonyítja, hogy kinek-kinek a kijelölt sorsán 
nem lehet változtatni. 

137. A szamár és a szamárhajcsár 
A szamárhajcsár vezette a szamarát; ahogy egy kis 
utat megtettek, a szamár elhagyta a kitaposott ösvényt, 
és egyenesen a sziklák közé nyomult. Már 
majdnem lezuhant egy szikláról, de a hajcsár a farkába 
kapaszkodott, és megpróbálta elvezetni onnan. 
Mikor azonban a szamár teljes erejével ellenszegült, 
elengedte, és így szólt: „Gyozz csak, megjárod ezzel 
a gyozelemmel.” 

A mese alkalmazható a veszekedo emberre. 

138. A szamár és a farkas 
A szamár a réten legelt, és meglátta, hogy egy farkas 
rá akar támadni. Erre sántítást színlelt. A farkas 

odajött hozzá, és kérdezte, miért sántít. A szamár 
azt felelte, hogy „mikor a sövényen átugrottam, tüskébe 
léptem”, és kérte ot, húzza ki a tövist – nehogy 
evés közben megszúrja –, és utána akár fel is falhatja. 
A farkas rá is állt, felemelte a szamár lábát, s teljes 
figyelmét a patájára fordította. Ekkor azonban a 
szamár szájba rúgta, és kiverte a fogait. A pórul járt 
farkas így szólt: „Megérdemelten szenvedtem el ezt, 
ha apám mészárosnak tanított, miért kellett nekem 
az orvosi mesterséggel próbálkoznom?” 

Ugyanígy méltán járnak rosszul azok az emberek, 
akik a nem nekik való dolgokkal kísérleteznek. 

139/A. A szamár és az oroszlánbor 

A szamár oroszlánbort húzott fel magára, így, járt 
mindenfelé, s rémítgette az oktalan állatokat. 
Ahogy meglátta a rókát, megpróbált arra is ráijeszteni. 
A róka azonban történetesen már hallotta ordítozását, 
és ezért így szólt hozzá: „Tudd meg, hogy 
magam is megijedtem volna toled, ha nem hallottam 
volna már az ordításodat.” 

Ugyanígy némely tanulatlan ember azt hiszi, hogy 
megtéveszto külseje máris valakivé teszi, de saját 
fecsegése leplezi le. 

139/B. A szamár és az oroszlánbor 


A szamár oroszlánborbe bújt, és mindenki azt hitte 
róla, hogy valódi oroszlán. Futva menekült elole ember, 
állat egyaránt. De amikor fújni kezdett a szél, leesett 
róla a bor, és porén, meztelenül állt ott; akkor 
aztán mindenki rárohant, és botokkal meg dorongokkal 
jól összeverték. 

A mese arra tanít, hogy szegény létedre ne utánozd 
a gazdagokat, nehogy kinevessenek és még 
veszélybe is kerülj. 

140. A szamár és a békák 
A szamár egy rakomány fát cipelve ballagott a mocsáron 
keresztül. Egyszer csak megcsúszott, és 
ahogy elesett, nem tudott felállni, hanem keservesen 
siránkozott és nyögött. Mikor a mocsári békák meghallották 
nyögéseit, így szóltak hozzá: „Barátom, mit 
csinálnál akkor, ha annyi idot töltenél itt, mint mi, mikor 
egy kis eséstol már ennyire siránkozol?” 

Ezt a mesét alkalmazhatnánk a lusta és a legcsekélyebb 
fáradságot is nehezen turo emberre, ha magunk 
könnyen elviselünk többet is. 

141. A szamarat vevo ember 
Egy ember próbaidore vett egy szamarat, bevezette 
sajátjai közé, és a jászol mellé állította. A szamár pedig 
otthagyta a többieket, s odaállt a leglustább és 
legfalánkabb mellé, amelyik semmit se csinált. Erre 
a vevo kötoféket tett rá, elvezette, és visszaadta a 
gazdájának. Mikor az megkérdezte tole, vajon alaposan 
kiismerte-e a jószágot, a vevo így felelt: „Nincs 
szükségem további próbára, tudom, hogy éppen 
olyan, mint az, amilyet az összes közül barátjául választott.” 


A mese bizonyítja, hogy mindenki megmutatja, milyen 
ember, azzal, hogy milyen barátban leli kedvét. 

142. A szamár, a holló és a farkas 
Egy kisebesedett hátú szamár a réten legelt. Mikor 
egy holló rászállt, és megcsípte a sebet, a szamár 
ordított és ugrált. A szamárhajcsár távolabb állt, és 
csak nevetett rajta. A farkas arra járva meglátta ezt, 
és így szólt önmagához: „Mi szerencsétlenek, ha 
csak meglátnak minket, máris üldözobe vesznek, 
ezen meg akkor is nevetnek, ha a közelükbe megy.” 

A mese bizonyítja, hogy a gazemberek már messzirol 
felismerhetok. 

143. A szamár, a róka és az oroszlán 

A szamár és a róka társultak egymással, úgy mentek 
ki vadászatra. Közben összetalálkoztak az oroszlánnal. 
Mikor a róka meglátta a közeledo veszélyt, az 
oroszlán elé járult, és felajánlotta, hogy kiszolgáltatja 
neki a szamarat, ha számára a bántatlanságot biztosítja. 
Az oroszlán megígérte, hogy el fogja ot engedni; 
erre a róka a szamarat odavezette egy csapdához, 
és úgy intézte, hogy beleessen. Az oroszlán 
pedig, ahogy látta, hogy a szamár már nem tud menekülni, 
eloször a rókát kapta el, s csak azután fordult 
a másik ellen. 

Ugyanúgy azok, akik társaik ellen cselt szonek, 
sokszor óvatlanul saját magukat is elpusztítják azokkal 
együtt. 

144. A szamár és az öszvér 
A szamár és az öszvér együtt mendegéltek. A szamár, 
látva, hogy mindkettojük terhe egyenlo, méltatlankodott 
és szörnyülködött, hogy az öszvér, bár kétszeres 
abrakra érdemesítik, semmivel sem visz többet. 
Ahogy egy kissé elobbre haladtak az úton, a 
szamárhajcsár, látva, hogy a szamár nem bírja tovább, 
elvett hát valamennyit a terhébol, és áttette az 
öszvérre. Mikor még tovább mentek, és látta, hogy a 
szamár még jobban elfárad, ismét átrakott a terhébol, 
míg végül mindent leszedett róla, és átrakott az 
öszvérre. Ekkor az a szamárra tekintett, és így szólt: 

„Barátom, hát nem megérdemelten kapom a kétszeres 
abrakot?” 

Tehát nekünk nem a kezdet, hanem a végkifejlet 
alapján kell megvizsgálnunk mindenkinek az állapotát. 


145/A. A madarász és a fogoly 

A madarász, akihez kései vendég érkezett, és nem 
volt amit elébe adjon, odament a szelídített fogolyhoz, 
és azt akarta levágni. A madár a szemére vetette, 
hogy hálátlan, hiszen o sok hasznot hajtott neki; 
elocsalta, és kezére játszotta a többi foglyot, és most 
mégis meg akarja ölni. A madarász azonban így felelt: 
„Akkor annál inkább megöllek, ha még a társaidon 
sem könyörülsz.” 

A mese bizonyítja, hogy azokat, akik hozzátartozóikat 
elárulják, nemcsak áldozataik gyulölik, hanem 
még azok is, akiknek javára az árulást elkövetik. 

145/B. A fogoly és a vadász 

Egy ember elfogott egy foglyot, és meg akarta ölni. A 
madár kérte, hogy engedje el, és akkor sok foglyot 
csalogat majd a vadászhoz. A vadász viszont így felelt: 
„Annál inkább megöllek, mert a rokonaidat is torbe 
akarod csalni.” 

A mese bizonyítja, hogy akik elárulják barátaikat, 
maguk is torbe esnek. 


146. A tyúk és a fecske 
A tyúk kígyótojásokat talált, és nagy gonddal melengetve 
kiköltötte oket. A fecske pedig, mikor meglátta 
ot, így szólt: „Ó, te bolond, minek nevelsz ilyen fiókákat? 
Hiszen ha felcseperednek, neked fognak ártani 
eloször.” 

Ugyanígy megszelídíthetetlen a gonoszság, még 
ha a legnagyobb jóindulattal kezelik is. 

147. A madarász és a pacsirta 
A madarász csapdát állított a madaraknak. A pacsirta 
látta ezt, és megkérdezte, mit csinál. Az azt felelte, 
hogy várost alapít, s aztán néhány lépést visszahúzódott. 
A madár hitt a szavának, odament, és 
ahogy a csalétket csipegette, észre sem vette, és 
már bele is került a hurokba. A madarász odarohant, 
és megfogta, mire a pacsirta így szólt: „Ha így alapítasz 
városokat, akkor ugyancsak sok lakost találsz.” 

A mese bizonyítja, hogy leginkább akkor néptelenednek 
el a házak és városok, amikor az elöljárók 
kegyetlenek. 

148. A madarász és a gólya 
A madarász hálókat feszített ki a darvaknak, és távolból 
leste a zsákmányt. Ahogy a darvakkal egy 
gólya is letelepedett, odafutott, és velük együtt 
megfogta azt is. A gólya kérte, hogy ne ölje meg ot, 
és felemlegette, hogy o nemcsak nincs ártalmára 
az embereknek, de egyenesen nagyon hasznos, 
mert a kígyókat és a többi csúszómászókat fogdossa 
és pusztítja; de a madarász így felelt: „Még ha 
egyáltalán nem vagy hitvány, akkor is méltó vagy a 
büntetésre amiatt, hogy a gonoszokkal együtt telepedtél 
le.” 

Tehát nekünk is kerülnünk kell a gonoszok társaságát, 
nehogy bennünket is buntársaiknak tartsanak. 


149. A vad- és szelíd galambok 
A madarász kifeszítette hálóit, és szelíd galambokat 
kötözött eléjük; azután elment, és távolról figyelte, mi 
lesz. A vadgalambok odajöttek a szelídekhez, és beleakadtak 
a hurkokba; erre a madarász odafutott, és 
kezdte összefogdosni oket. Azok ekkor megvádolták 
a szelíd galambokat, hogy rokon létükre nem figyelmeztették 
oket a cselre, de ok így feleltek: „Jobb nekünk 
a gazdánkhoz igazodni, mint hozzátok!” 


Éppígy nem gáncsolhatók a szolgák sem, ha ura


ik iránti vonzódásuk elfordítja oket rokonaik szerete


tétol. 

150. A teve 
Mikor az emberek eloször láttak tevét, nagyságától 
megdöbbentek, és rémülten futottak el elole. Ido 
múltával azonban rájöttek arra, hogy szelíd természetu, 
és annyira nekibátorodtak, hogy odamentek 
hozzá. Lassanként felfedezték, hogy ennek az állatnak 
epéje sincs, és annyira megvetették, hogy kötoféket 
raktak rá, és gyermekekre bízták, hogy hajtsák. 

A mese bizonyítja, hogy a dolgok félelmetességét 
a megszokás enyhíti. 

151. A kígyó és a rák 
A kígyó és a rák együtt éldegélt. A rák oszintén és jóindulatúan 
viselkedett a kígyóval szemben, de az 
csak gonosz és hitvány maradt. A rák folyton biztatta 
ot, hogy javuljon meg, és kövesse az o természetét, 
de az nem engedett a rábeszélésnek. Ezért a rák 
megharagudott, és amint egyszer meglátta, hogy a 
kígyó alszik, megragadta a nyakát az ollójával, és 
szorította, ahogy csak tudta, míg végzett vele. Ahogy 
aztán ott látta a kígyót kinyúlva, így szólt hozzá: „Ba98 
99 


rátom, nem most kellett volna egyenesnek lenned, 
amikor már véged van, hanem még akkor, amikor 
buzdítottalak erre, de te nem hittél nekem.” 

Ezt a mesét méltán lehet alkalmazni azokra az 
emberekre, akik életükben hitványul viselkednek barátaikkal 
szemben, és csak haláluk után tesznek jót 
velük. 

152. A kígyó, a menyét és az egerek 
A kígyó és a menyét egy házban küzdöttek egymással. 
Az ott tanyázó egerek, amelyeket mindketto 
egyre-másra pusztított, ahogy észrevették a küzdelmet, 
elobújtak a látványra. De azok, amint meglátták 
oket, abbahagyták az egymás elleni harcot, 
és ellenük fordultak. 

Ugyanígy azok a városok is, amelyek belekeverednek 
a demagógok viszályaiba, észre sem veszik, 
hogy mindkét fél zsákmányaivá lesznek. 

153. A megtaposott kígyó 
A kígyó, mivel sok ember rálépett, panaszra ment 
Zeuszhoz. Zeusz pedig így szólt hozzá: „Ha az elsot, 
aki rád lépett, megharaptad volna, a következo már 
nem merte volna ugyanazt megtenni.” 

A mese bizonyítja, hogy azok, akik az elso támadókkal 
szemben megvédik magukat, a többiek elott 
is félelmesekké válnak. 

154. A sáskákra vadászó gyerek 
Egy gyerek a fal elott sáskákat fogdosott. Már sokat 
összeszedett, mikor meglátott egy skorpiót, és azt 
hitte, hogy az is sáska; begörbítette a tenyerét, és 
meg akarta fogni. De az fullánkját kimeresztette, és 
rászólt: „Próbáld csak meg, ha el akarod veszteni 
azokat a sáskákat is, amiket fogtál.” 

Ez a mese arra tanít bennünket, hogy nem ajánlatos 
a jókkal és a gonoszakkal szemben egyformán 
viselkedni. 

155. A szomjazó galamb 
Egy szomjazó galamb, amint meglátott egy képen 
egy odafestett vizesedényt, azt hitte, hogy valódi. 
Ezért nagy szárnycsapkodással odarepült, és nekiütodött 
a képnek. Ám úgy megjárta, hogy szárnyai 
összetörtek, lezuhant a földre, és egy ottlevo ember 
megfogta. 

Ugyanígy némely emberek, akik sóvár vágyukban 
vigyázatlanul látnak cselekvéshez, veszélybe döntik 
magukat. 

156. A galamb és a varjú 

Egy galambdúcban felnevelkedett galamb igen 
büszke volt nagyszámú fiókájára. Mikor a varjú meghallotta 
beszédét, így szólt: „Hagyd csak abba ezt a 
dicsekvést; mert minél több gyermeked van, annál 
többszörös szolgaság miatt kesereghetsz.” 

Ugyanígy a szolgák közt is szerencsétlenebbek 
azok, akiknek a szolgaságban gyermekeik születnek. 


157. A majom és a halászok 
A majom egy magas fán üldögélt, mikor meglátta, 
hogy a halászok hálót vetnek a folyóba, s megfigyelte, 
mit csinálnak. Mikor pedig a halászok kihúzták a 
hálót, és egy kissé távolabb reggelihez fogtak, lemászott, 
és megpróbálta o is ugyanazt csinálni: azt 
mondják ugyanis, hogy utánzó természetu állat. Ám 
belegabalyodott a hálóba, és amint így fogságba is 
került, így szólt önmagához: „Megérdemlem, ami történt 
velem. Minek próbálkoztam ezzel, mikor nem is 
tanultam halászni?” 

A mese bizonyítja, hogy a nem ránk tartozó dolgokkal 
próbálkozni nemcsak hátrányos, de veszélyes 
is. 

158. A pásztor és a kutya 
Egy pásztornak volt egy igen nagy kutyája, ennek 
szokta odadobni az elhullott bárányokat. Egy alkalommal, 
amint a nyáj hazatért, a pásztor meglátta, 
hogy a kutya odafut a juhokhoz, és farkát csóválgatja; 
rá is förmedt: „Az szálljon a fejedre, amit ezeknek 
kívánsz!” 

A mese a hízelgo emberre illik. 

159. A pásztor és a juhok 
Egy pásztor kihajtotta nyáját a tölgyesbe, s amint 
meglátott egy makktól roskadó nagy tölgyfát, ruháját 
letette, felmászott rá, és lerázta termését. A juhok 
meg, ahogy ették a makkot, közben megették vele 
észrevétlenül a ruháját is. A pásztor lemászott, meglátta, 
mi történt, és így szólt: „Nyomorult állatok, ti 
mások számára gyapjat adtok ruhának, rólam meg, 
aki táplállak benneteket, még a ruhát is leszeditek?” 

Ugyanígy sok ember is ostobaságból jót tesz 
azokkal, akikhez semmi köze sincs, háza népével 
pedig rosszul bánik. 

160. A pásztor és a farkaskölykök 

Egy pásztor farkaskölyköket talált, s nagy gonddal 
felnevelte oket; azt gondolta ugyanis, hogy ha felnövekednek, 
nemcsak az o juhait fogják orizni, hanem 
még a mások juhait is elrabolják, és odahozzák neki. 
Igen gyorsan meg is nottek, de az elso adódó alkalommal 
az o nyáját tizedelték meg. A pásztor meg 
sóhajtozva szólt: „Megérdemelten sújtott ez a csapás. 
Miért mentettem meg kölyökkorukban azokat, 
akiket felnott korukban is pusztítani kell?” 

Ugyanígy azok, akik a hitványakat megmentik, 
nem veszik észre, hogy mindenekelott saját kárukra 
öntenek erot beléjük. 

161. Az utasok és a holló 
Néhány ember valami ügy miatt úton járt, s egy hollóval 
találkoztak, amely fél szemére vak volt. Feléje 
fordultak, s az egyik azt javasolta, forduljanak vissza 

– ezt jelzi ugyanis ez a madár; de a másik így válaszolt: 
„Ugyan hogy tudná ez nekünk a jövot megjósolni, 
amikor saját megvakulását se látta elore, hogy 
óvakodott volna tole?” 
Ugyanígy az emberek, akik saját ügyeikben ostobáknak 
bizonyulnak, a mások dolgában sem számíthatnak 
tekintélyre. 

162. Rókák a Maiandrosznál 
Egyszer a rókák összegyultek a Maiandrosz folyó 
mellett, mert inni akartak belole. Mivel azonban a folyó 
vize sebes sodrású volt, csak egymást biztatták, 
de egyik sem mert belemenni. Egyikük azonban, 
hogy a többieket lekicsinyelhesse, eloretolakodott, s 
mert kiválóbbnak tartotta magát, kinevette gyávaságukat, 
és merészen a vízbe ugrott. Az áramlás a folyó 
közepére sodorta; a többiek csak álltak a parton, 
és így szóltak hozzá: „Ne hagyj itt bennünket, fordulj 
vissza, és mutasd, hogyan lehet odajutni, hadd ihassunk 
mi is ott veszélytelenül!” O azonban sodródva 
is ezt mondta: „Üzenetem van Milétoszba, és azt 
akarom elvinni oda; majd ha visszajövök, megmutatom 
nektek.” 

Azokra illik, akik kérkedésükkel veszélybe juttatják 
önmagukat. 

163. A bárány nyírás alatt 
Egy juh, amelyet ügyetlenül nyírtak, így szólt nyírójához: 
„Ha a gyapjat akarod, feljebb nyírj, ha meg 
a húsra vágysz, egyszerre ölj meg, és ne kínozz 
apránként.” 

Azokra alkalmazható a mese, akik ügyetlenül fognak 
a mesterségükhöz. 

164. A vakond 

A vakond azt mondja egyszer az anyjának, hogy: 
„Látok!” Az pedig ki akarja próbálni, egy tömjéndarabot 
ad neki, és megkérdezi, hogy az micsoda. A vakond 
azt feleli, hogy kavics – mire az anyja így szólt: 
„Ó, gyermekem, neked nem csak a látásod hiányzik, 
hanem a szaglásodat is elvesztetted.” 

Ugyanígy vannak dicsekvok, akik a lehetetlent is 
megígérik, és a legkisebb dolgokban is csodöt mondanak. 


165. A darazsak, a foglyok és a földmuves 


Egyszer a darazsak és foglyok szomjúságtól kínozva 
odamentek egy földmuveshez, és italt kértek tole; 
megígérték, hogy a vízért a foglyok felássák a szoloskertjét, 
hogy szép fürtök teremjenek, a darazsak 
pedig orzik és fullánkjaikkal eluzik a tolvajokat. Ó 
azonban így felelt: „Van nekem két ökröm, amelyek 
semmit sem ígérnek, de mindent elvégeznek; inkább 
nekik adom a vizet, mint nektek.” 

A barátságtalan emberre illik ez a mese. 

166. A darázs és a kígyó 
A darázs a kígyó fejére telepedett, és fullánkjával 
döfködve folyton kínozta. A kígyó gyötrodött, de nem 
tudta eluzni ellenségét. Kicsúszott hát az útra, s mikor 
meglátott egy közeledo szekeret, a kerék alá tette 
a fejét, és így a darázzsal együtt elpusztult. 

A mese azokra illik, akik a halált is elviselik, csak 
hogy ellenségük is velük pusztuljon. 

167. A féreg és a kígyó 
Egy fügefa állt az út mentén. A féreg meglátta az 
alatta alvó kígyót, és megirigyelte hosszúságát. Ó is 
szeretett volna olyan hosszúra nyúlni, és mellékunkorodva 
nyújtózkodni próbált, míg csak az erolködéstol 
szét nem szakadt. 

Így járnak azok, akik a hatalmasabbakkal versengenek 
hamarabb belepusztulnak, mint hogy azokat 
utolérjék. 

168. A vadkan, a ló és a vadász 
A vadkan és a ló ugyanazon a vidéken éltek. Mivel a 
vadkan folyton letaposta a füvet, és összepiszkolta a 
vizet, a ló bosszút akart állni rajta, és a vadászhoz 
fordult segítségért. A vadász megmondta, hogy 
másként nem segíthet neki, csak ha elturi a zablát, 
és elfogadja ot lovasának. A ló mindenbe beleegyezett. 
A vadász pedig felszállt rá, s bár megölte a vad



disznót, de azután a lovat is elvezette, és a jászolhoz 
kötötte. 

Ugyanígy sokan, míg esztelen haragjukban az el


lenségen akarnak bosszút állni, saját magukat má


soknak vetik alá. 

169. A hiénák 
Azt mondják, hogy a hiénák évente változtatják a nemüket, 
és egyszer hímek, másszor nostények lesznek. 
Egyszer egy hím hiéna természetellenes módon 
egyesült egy nosténnyel. Az erre így szólt: „Barátom, 
úgy tedd ezt, hogy hamarosan ugyanezt fogod elszenvedni 
te is.” 

Ugyanezt elmondhatná az éppen akkor uralkodó


nak az, aki utána fog következni, ha méltatlanul bán


nak vele. 

170. A hiéna és a róka 
Azt mondják, hogy a hiénák neme évente megváltozik, 
és egyszer hímek, másszor nostények lesznek. 
Mikor egy hiéna meglátott egy rókát, szidta azt, amiért 
nem közeledik hozzá, bár o szeretne a párja len108 
109 


ni. Ám a róka így válaszolt: „Ne engem szidj, hanem 
a természetedet, mert amiatt nem tudom, hogy a barátom 
vagy barátnom lennél-e.” 

A kétszínu emberre illik. 

171. A bika és a vadkecskék 
A bika, amelyet egy oroszlán üldözött, bemenekült 
egy barlangba, ahol vadkecskék voltak. Azok rugdosni 
és döfködni kezdték, de o csak ezt mondta: 
„Nem azért tartóztatom vissza magam, mintha toletek 
félnék – hanem attól tartok, aki a barlang elott 
áll.” 

Ugyanígy sokan a hatalmasoktól való félelem miatt 
elturik a hitványak gogjét is. 

172. A majom kölykei 
Azt mondják, hogy a majmok kettot szülnek, és a 
kölykök közül az egyiket dédelgetik és gondosan nevelik, 
a másikat viszont gyulölik és elhanyagolják. 
Valami isteni végzet folytán azonban az szokott bekövetkezni, 
hogy az, amelyre gondot viselnek, elpusztul, 
míg az, amelyet elhanyagoltak, felno. 

A mese bizonyítja, hogy minden tervnél hatalmasabb 
a sors. 

173. A páva és a csóka 
A madarak tanácsot tartottak, hogy kit válasszanak 
királynak, és a páva úgy vélte, méltó arra, hogy 
szépsége miatt királlyá tegyék. A madarak hajlottak 
is erre, de a csóka közbeszólt: „Ha uralmad alatt a 
sas üldöz bennünket, hogyan segítesz rajtunk?” 

Az uralkodókat nem a szépségnek, hanem a hatalomnak 
kell díszíteni. 

174. A tücsök és a róka 
A tücsök egy magas fán énekelt. A róka fel akarta ot 
falni, és ezért a következot eszelte ki. A fa alatt csodálta 
szép hangját, és hívta, szálljon le, s azt mondta, 
hogy látni szeretné, mekkora az az állat, amelynek 
ilyen hangja van. A tücsök azonban gyanította a 
róka cselét; egy levelet tépett, és azt dobta le. A róka 
azt gondolta, hogy a tücsök, és rárohant – az 
azonban így szólt rá felülrol: „Csalódtál, barátom, ha 
azt hitted, hogy leszállok. Azóta orizkedem a rókáktól, 
amióta egy róka hulladékában tücsökszárnyakat 
láttam.” 

Az eszes emberek okulnak mások szerencsétlenségén. 



175. A teve, az elefánt és a majom 
Mikor az oktalan állatok királyt akartak választani, a 
teve és az elefánt eloálltak, és versengtek, mert remélték, 
hogy mindenkit megeloznek testük nagyságával 
és erejükkel. A majom azonban kijelentette, 
hogy mindketten alkalmatlanok, mert a tevének 
nincs epéje a gonoszok ellen sem, az elefántnál pedig 
félni kell, hogy királysága alatt egy malac lesz az 
úr. 

A mese bizonyítja, hogy sokszor a legnagyobb 
ügyek is kis dolgok miatt buknak meg. 

176. A hattyú 
Azt mondják, a hattyúk haláluk elott énekelnek. Egy 
ember eladásra kínált hattyúra akadt, és mivel hallotta, 
hogy neki van a legszebb hangja a madarak között, 
meg is vásárolta. Egyszer, amikor lakomavendégei 
voltak, odament hozzá, és megparancsolta 
neki, hogy énekeljen az iváshoz. A hattyú ekkor néma 
maradt; de késobb, mikor érezte, hogy halála közeledik, 
énekkel siratta el önmagát. A gazdája meg, 
amikor ezt meghallotta, így szólt: „Ha csupán akkor 
énekelsz, amikor haldokolsz, ostoba voltam annak 
idején, mert csak biztattalak, de nem öltelek meg.” 

Ugyanígy vannak emberek, akik nem teszik meg 
önként és szívesen azt, amit kényszeruségbol teljesítenek. 


177. Zeusz és a kígyó 
Mikor Zeusz házasodott, minden állat ajándékot vitt 
neki, ki-ki amit tudott: A kígyó is odacsúszott, és egy 
szál rózsát fogott a szájában. Mikor Zeusz meglátta 
ot, így szólt hozzá: „Mindenki mástól elfogadom az 
ajándékokat, de a te szádból nem veszem el.” 

A mese bizonyítja, hogy a gonoszoknak még a 
kedvessége is félelmetes. 

178. A páva és a daru 
A páva kinevette a darut, és színét gúnyolva így 
szólt hozzá: „Engem arany és bíbor borít, te pedig 
semmi szépet nem viselsz a tollaidon.” A daru viszont 
így felelt: „De én a csillagok közelében énekelek, 
és az égi magasságokba repülök, te meg, mint a 
kakas, lent jársz a tyúkok közt.” 

Jobb, ha valakit megbecsülnek szegényes öltözetben, 
mint ha gazdagságban pöffeszkedve dicstelenül 
él. 


179. A disznó és a kutya 
A disznó és a kutya a szaporaságról vitatkoztak. A 
kutya azt mondta, hogy a négylábúak közt egyedül o 
kölykezik gyorsan; de a disznó így felelt: „Ha ezt 
mondod, ismerd be azt is, hogy vakokat szülsz.” 

A mese bizonyítja, hogy a dolgokat nem gyorsaságuk, 
hanem tökéletességük alapján kell megítélni. 

180. A disznó és a kutya 
A disznó és a kutya civakodtak egymással. A disznó 
Aphroditére esküdözött, hogy – ha ellenfele nem enged 
– fogaival fogja széthasogatni. A kutya erre 
megkérdezte tole: nem tudja-e, hogy Aphrodité annyira 
gyulöli, hogy ha valaki disznóhúst eszik, annak 
nem szabad a szentélyébe bemenni. De a disznó így 
felelt: „Ezzel nem szomorítasz meg, csupán azt árulod 
el, hogy senki sem fog megölni engem.” 

Ugyanígy az ügyes szónokok sokszor az ellenfeleik 
szidalmait is dicséretté változtatják. 

181. A vaddisznó és a róka 
A vaddisznó egy fa mellett állt, és köszörülte az 
agyarait. A róka megkérdezte, hogy miért feni a fogát, 
mikor sem vadász, sem más veszély nem fenyegeti. 
A vaddisznó válaszolt: „Nem oktalanul teszem 
ezt. Ha ugyanis veszély fenyeget, nem akkor kezdek 
foglalkozni a köszörüléssel, hanem a készet használom.” 


A mese azt tanítja, hogy a veszélyekre elotte kell 
felkészülni. 

182. A fecske és a kígyó 
Egy fecske, amely a törvényszéken fészkelt és költött, 
egyszer kirepült fészkébol. Egy kígyó odacsúszott, 
és felfalta a fiókákat. Mikor a fecske hazatért, 
üresen találta a fészket, és fájdalmas zokogásra fakadt. 
Egy másik fecske próbálta vigasztalni, hogy 
nem csak vele történt meg, hogy gyermekeit elvesztette. 
O azonban így felelt: „Nem is annyira gyermekeim 
miatt jajveszékelek, hanem azért, mert azon a 
helyen esett rajtam sérelem, ahol a megsértettek segítséget 
találnak.” 

A mese bizonyítja, hogy a szenvedok számára súlyosabbak 
azok a csapások, amelyek onnan érik 
oket, ahonnan legkevésbé várják. 

183. A teknos és a nyúl 

A teknos és a nyúl versengett egymással, hogy melyikük 
gyorsabb. Kituzték a célt, és elkezdodött a versenyfutás. 
A nyúl bízott természetes gyorsaságában, 
elhanyagolta hát a futást, leheveredett az út 
mellé, és elaludt. A teknos viszont nem felejtette el 
nehézkességét, nem hagyta abba a futást, s így 
megelozte az alvó nyulat, és elnyerte a gyozelmi versenydíjat. 


A mese bizonyítja, hogy a hanyag természetet 
sokszor legyozi az igyekezet. 

184. A ludak és a darvak 
A ludak és a darvak ugyanazon a réten éltek. Mikor 
vadászok bukkantak fel, a darvak, amelyek könnyuek 
voltak, elrepültek, a súlyos ludak viszont lemaradtak, 
és megfogták oket. 

Ugyanígy az emberek közt is, ha a városban viszály 
támad, a szegények, akik könnyen mozognak, 
könynyebben elmenekülnek egyik városból a másikba, 
a gazdagok azonban vagyonuk miatt ott maradnak, 
és sokszor szolgaságba jutnak. 

185. A vadszamár és a farkas 
A vadszamarat megszúrta egy tüske, lesántult, és 
nagyon szenvedett; fájlalta a lábát, és nem tudott 
átmenni a folyón. Szembejött vele egy hatalmas 
farkas, amely könnyu zsákmányt látott benne, és 

fel akarta falni ot. A vadszamár azonban így kérlelte: 
„Szabadíts meg elobb a fájdalomtól, és húzd ki 
a tüskét a lábamból.” A farkas ki is húzta fogaival a 
tüskét, de ekkor a szamár, mihelyt megszabadult 
lába fájdalmától, úgy megrúgta, hogy megdöglött; o 
meg futva a hegyek közé menekült. 

A mese arra tanít bennünket, hogy nem hálát, hanem 
inkább gyalázkodást kapsz a gonosztól, ha jól 
bánsz vele. 

186. A fecske és a varjú 
A fecske és a varjú versenyeztek egymással, hogy 
melyikük szebb. A varjú így szólt vetélytársához: „A 
te szépséged csak tavasszal virul, de az én testem 
ellenáll a télnek is.” 

A mese bizonyítja, hogy a test kitartása többet ér 
a szépségnél. 

187. A teknosbéka és a sas 
A teknosbéka megcsodálta a repülo sast, és vágyakozott 
arra, hogy o is repüljön. Odament hozzá, és 
kérte, hogy bármi áron tanítsa meg ot is. A sas azt 


felelte, hogy ez lehetetlen; a teknosbéka azonban 
egyre csak a nyakára járt, és folyton kérlelte. Végül 
is a sas felvette ot, de mikor a magasba emelkedett, 
ledobta egy sziklára, ahova lezuhanva halálra zúzta 
magát. 

Sok nyakas ember nem enged az okosabbaknak, 
és saját magának árt. 

188. A bolha és az atléta 
Egyszer egy bolha ráugrott egy atléta lábára, majd 
ugrásra készen belecsípett. Az atléta feldühödött, és 
nekikészült, hogy körmeivel teljes erejével agyonnyomja 
a bolhát. Az azonban a test lendületétol elugrott, 
és elkerülte a halált. Az atléta ekkor sóhajtva így 
szólt: „Ó, Héraklész, hogyan fogsz segíteni versenytársaimmal 
szemben, ha a bolha ellen is csak így 
állsz mellettem?” 

A mese bizonyítja, hogy nem kell a legkisebb és 
veszélytelen dolgokban egyenesen az isteneket hívni 
segítségül, hanem csak a nagyobb ügyekben. 

189. A papagáj és a macska 
118 119 



Egy ember papagájt vásárolt, és házában elengedte, 
hogy ott éljen. A madár élt is a szabadsággal, felszállt 
a tuzhelyre, rátelepedett, és vidáman rikácsolt. 
A házi macska csodálkozva kérdezte meg tole, hogy 
kicsoda, és honnan érkezett. A papagáj így felelt: „A 
gazda épp most vásárolt meg.” „Ejnye, te szemtelenek 
szemtelenje – szólt a macska –, alig vagy még 
itt, máris így kiabálsz, mikor nekem, aki a házban 
születtem, nem engedik meg ezt a gazdáim, hanem, 
ha ilyet teszek, bosszúsan elkergetnek.” A papagáj 
azonban így felelt neki: „Menj csak innen, nem egyformán 
bosszankodnak ugyanis uraink az én hangom 
és a tied miatt.” 

A mese a gyalázkodó emberre illik, aki mindig vádaskodni 
próbál mások ellen. 

190. Az együtt vándorló ember és oroszlán 


Egy oroszlán együtt vándorolt egy emberrel. Egyszer 
csak az ember rákiáltott: „Hatalmasabb lény az 
ember az oroszlánnál!” Az oroszlán meg: „Hatalmasabb 
az oroszlán!” Ahogy továbbmentek, az ember 
rámutatott azokra a faragott oszlopokra, amelyeket 
emberek készítettek, s úgy ábrázolták rajtuk az 
oroszlánokat, hogy alá vannak vetve az embereknek, 
és így szólt: „Látod, hol vannak az oroszlánok?” 
Az oroszlán azonban így válaszolt: „Ha az oroszlánok 
tudnának faragni, sok embert látnál az oroszlánok 
alatt.” 

Vannak, akik azzal dicsekszenek, amihez nincs 
erejük. 

191. A kutya és a kagyló 
Egy kutya, amelyiknek szokása volt felfalni a tojásokat, 
meglátott egy kagylót; kitátotta száját, s egyszerre 
lenyelte, mert azt hitte, hogy az is tojás. De megfájdultak 
a belei, és kínlódva így szólt: „Megérdemelten 
szenvedek, mert minden kerek dolgot tojásnak 
hittem.” 

A mese arra tanít bennünket, hogy akik meggondolatlanul 
fognak a dolgokhoz, önmaguknak ártanak 
oktalanságukkal. 

192. A két kakas és a sas 
Két kakas harcolt a tyúkokért, s az egyik leverte a 
másikat. A megvert kakas egy árnyékos helyen húzta 
meg magát, a gyoztes pedig felrepült, és a ház tetején 
harsányan kukorékolt. Egy sas azonnal lecsapott 
rá, és elragadta ot. A másik meg, amelyik elrejtozött 
a homályban, ettol kezdve nyugodtan élhetett 
a tyúkokkal. 

A mese bizonyítja, hogy az Úr ellene van a gogösöknek, 
de kegyes az alázatosakhoz. 

193. A szúnyog és az oroszlán 

A szúnyog odaszállt az oroszlánhoz, és így szólt 
hozzá: „Nem félek toled, hiszen nem is vagy erosebb 
nálam; ha pedig nem, mi a te hatalmad? Hogy karmolsz 
a körmeiddel, és harapsz a fogaiddal? Ezt a 
férfival veszekedo asszony is megteszi. Én erosebb 
vagyok nálad. Ha akarod, keljünk harcra.” Ezzel 
trombitálni kezdett, rászállt az oroszlán képére, s ott 
csípte meg, ahol az orra körül szortelen volt. Az 
oroszlán pedig saját karmaival marcangolta magát, 
annyira felboszült. A szúnyog meg, miután legyozte 
az oroszlánt, trombitálva és diadaléneket zümmögve 
elrepült. Ekkor beleakadt a pók hálójába, és halála 
elott kesereghetett azon, hogy a legnagyobbakkal 
megküzdött, s egy hitvány lénytol, a póktól vész el. 

A mese azokra illik, akik legyozik a legnagyobbakat, 
és a kisebbektol szenvednek vereséget. 

194. A kutya, a róka és a kakas 
A kutya és a kakas barátságot kötöttek egymással, és 
együtt vándoroltak. Az éjszaka beálltakor egy berekhez 
értek; a kakas felszállt a fára, és az ágak közt telepedett 
le, a kutya pedig lent, a fa tövében aludt. 
Ahogy múlt az éjszaka, és hajnalodni kezdett, a kakas 
szokása szerint nagyot kukorékolt. A róka meghallotta 
ezt, s mert fel akarta falni ot, odajött, megállt a fa 
alatt, és felkiáltott hozzá: „Derék madár vagy, és hasznos 
az embereknek. Gyere le, hogy énekeljük az éjszakai 
éneket, és mindketten felüdüljünk.” A kakas 
azonban gyanút fogva így felelt: „Menj, barátom a fa 

tövéhez, és szólj a kapusnak, hogy verje meg a fát.” A 
róka odament, hogy szóljon, de a kutya máris elougrott, 
megragadta és szétszaggatta ot. 

A mese bizonyítja, hogy az okos emberek, ha valami 
baj közeledik feléjük, könnyen állnak bosszút ellenségeiken. 


195. Az oroszlán, a farkas és a róka 
A kivénhedt oroszlán betegen feküdt a barlangjában. 
A róka kivételével az összes többi állat megjelent 
királyuk látogatására. A farkas megragadta a jó alkalmat, 
és bevádolta az oroszlán elott a rókát, hogy az 
semmire se becsüli mindnyájuk uralkodóját, és ezért 
nem jött meglátogatni ot. Ebben a percben megérkezett 
a róka, és még hallotta a farkas utolsó szavait. Az 
oroszlán már rá is bodült, de a róka alkalmat kért a védekezésre. 
„Ugyan kicsoda volt annyira hasznodra az 
egybegyultek közül – szólt –, mint én, aki fuhöz-fához 
szaladgáltam, hogy gyógyításod módját az orvosoktól 
kikérdezzem, és megtanuljam?” Az oroszlán ráparancsolt, 
hogy mondja el azonnal a gyógymódot, mire o így 
felelt: „Ha a farkast élve megnyúzod, és a borét azon 
melegen magadra teríted.” Már ott is feküdt kiterítve a 
farkas, és a róka nevetve szólt: „Íme, nem rosszindulatra 
kell indítani az uralkodót, hanem jóindulatra.” 

A mese bizonyítja, hogy a más ellen mesterkedo 
saját csapdájába esik. 

196. Az üszo és az ökör 

Mikor az üszo látta az ökröt munkája közben, sajnálkozott 
annak fáradozásán. Beköszöntött azonban az 
ünnep, az ökröt pihenni engedték, az üszot pedig 
megfogták, hogy levágják. Az ökör ennek láttán vidáman 
így szólt: „Üszo, azért nem kellett dolgoznod, 
hogy a kello idoben levágjanak.” 

A mese bizonyítja, hogy a henyére veszély vár. 

197. A búbos pacsirta 
A búbos pacsirta csapdába esett, és így jajveszékelt: 
„Jaj nekem, én szerencsétlen és nyomorult madár! 
Nem loptam el senki aranyát, sem ezüstjét, se más 
értéket, egy kis gabonamag hozta rám a halált.” 

A mese azokra vonatkozik, akik csekély haszonért 
nagy veszedelmet vállalnak magukra. 

198. A szamár és a ló 
A szamár boldognak mondotta a lovat, amiért bokezuen 
és gondosan táplálják, míg o még zabból sem kap 
eleget, és rengeteget kell fáradoznia. Ezután azonban 
háború tört ki: a lóra fegyveres katona szállt fel, mindenfelé 
vágtatott vele, sot az ellenség közé is benyomult 
– s a végén a ló ott hevert sebesülten. Ekkor a 
szamár megváltoztatta a véleményét, és sajnálni 
kezdte a lovat. 

A mese bizonyítja, hogy nem kell irigyelni az uralkodókat 
és a gazdagokat, hanem – fontolóra véve a 
124 125 


rájuk háruló irigységet és veszedelmet – inkább a 
szegénységet kell elonyben részesíteni. 

199. A sas 
Egy magas szikla csúcsán ült a sas, és nyúl után fürkészett, 
hogy zsákmányul ejtse. Ekkor egy ember rálott 
íjával; a nyíl a sasba fúródott, s a vége a tollakkal 
a szeme elott állt meg. Ahogy meglátta ezt a sas, 
így szólt: „Kétszeres fájdalom számomra az, hogy 
saját tollaimtól kell meghalnom.” 

A mese bizonyítja, hogy szörnyu az, ha valakit 
hozzátartozói döntenek veszedelembe. 

200. A gida és a bak 
A gida egyszer így szólt a bakhoz: „Apám, te nagyobb 
és gyorsabb vagy a kutyáknál, s ezenfelül 
még nagy agancsod is van, amellyel védekezhetsz. 
Miért félsz hát tolük?” A bak nevetve így felelt: „Igazat 
mondasz, gyermekem. De azt az egyet tudom, 
hogy ha kutyaugatást hallok, azonnal – magam sem 
tudom, hogyan – futni kezdek.” 

A mese bizonyítja, hogy semmiféle buzdítás nem 
teszi bátorrá azokat, akik természettol fogva gyávák. 

201. A pásztor és a farkas 
A pásztor újszülött farkaskölyköt talált, felszedte, és 
együtt nevelte a kutyáival. Mikor azután felnott, ha 
valamelyik farkas juhot rabolt, a kutyákkal együtt o is 
üldözobe vette. Ha a kutyák nem tudták elfogni a farkast, 
és visszafordultak, o tovább követte, míg utolérte, 
és mint farkas, részt kapott a zsákmányból; 
azután o is visszatért. Ha pedig nem akadt farkas, 
amelyik kívülrol rabolt volna juhot, o maga titokban 
megölte valamelyiket, s a kutyákkal együtt felfalta, 
míg egyszer a pásztor gyanút nem fogott, s mikor rájött 
a titokra, felakasztotta egy fára, és így végzett 
vele. 

A mese azt bizonyítja, hogy hitvány természet 
nem tur jó erkölcsöt. 

202. Az íjász és az oroszlán 
Egy tapasztalt íjász elment a hegyekbe vadászni. 
Minden állat elmenekült elole, ahogy meglátta, egyedül 
az oroszlán hívta ki viadalra. Az íjász nyilával 
meglotte az oroszlánt, és így szólt: „Nesze, lásd, milyen 
a hírnököm, és utána majd én is neked megyek.” 
Az oroszlán rémülten megfutamodott. A róka 
buzdította, hogy álljon helyt, és ne meneküljön, de az 
oroszlán így felelt: „Barátom, nem fogsz beugratni 
engem. Ha már a hírnöke is ilyen keserves, nem tudok 
megállni elotte, mikor o maga jön ellenem.” 


A mese bizonyítja, hogy kerülni kell azokat, akik 
távolról árthatnak. 

203. A hattyú 
Egy gazdag ember ludat és hattyút nevelt együtt, de 
nem ugyanabból a célból: az egyiket éneke miatt, a 
másikat asztala számára. Mikor pedig a lúdnak el 
kellett szenvednie azt, amiért nevelték, történetesen 
éjszaka volt, és a sötétség miatt nem tudták megkülönböztetni 
oket egymástól. A hattyú, amelyet a lúd 
helyett elvittek, ekkor halotti énekbe kezd; és énekével 
jelzi természetét, a haláltól meg is menekül dalával. 


A mese bizonyítja, hogy a muvészet sokszor elodázza 
a véget. 

204. A gyerek, az apa és a festett oroszlán 


Egy félénk öregembernek egyetlen fia volt, aki szerette 
a vadászat nemes foglalkozását. Az öreg egyszer 
azt álmodta, hogy a fiút oroszlán pusztítja el. 
Félt, hogy az álom valóra válik, ezért szép és magas 
épületet emeltetett, fiát pedig oda zárta, és ott oriztette. 
A házban a fiú gyönyörködtetésére mindenféle 
128 129 


állatot festetett, köztük volt az oroszlán is. A fiú azonban 
annál bánatosabb lett, minél többet nézegette 
az állatokat. Egyszer aztán az oroszlán képe elé állt, 
és így szólt: „Te átkozott állat, miattad, az atyám hamis 
álma miatt zártak be ebbe a házba, mint egy börtönbe! 
Mit csináljak veled?” Így szólt, és kezével a 
falra vágott, hogy kiüsse az oroszlán szemét. Ekkor 
azonban szálka fúródott az ujjába, amitol daganat és 
gyulladás támadt rajta egészen az ágyékáig, s a keletkezo 
láztól hamarosan meghalt. Így az oroszlán 
valóban elpusztította a fiút, akinek semmit sem használt 
apja csele. 

A mese bizonyítja, hogy senki sem menekülhet a 
végzet elol. 

205. A lakomázó kutya 
Egy ember lakomát készített, és meghívta rá jó barátját; 
kutyája meg egy kutyabarátját hívta meg, mondván: 
„Barátom, jöjj, lakomázz itt velem.” A kutya el is 
jött, s mikor meglátta a nagy lakomát, megállt, és így 
elmélkedett: „Hej, mekkora boldogság vár itt engem. 
Váratlanul jutott osztályrészemül, s most pukkadásig 
eszem magamat.” Ezt forgatta fejében a kutya, farkát 
csóválgatta, és rátekintett barátjára, aki meghívta ot a 
lakomára. A szakács azonban meglátta, ahogy farkát 
ide-oda csóválgatta, elkapta a lábát, és kidobta az ablakon. 
A kutya lepottyant, és üvöltve elmenekült. Mikor 
aztán a többi kutya találkozott vele, és megkérdezték 
tole: „Hogyan lakomáztál?” – így felelt nekik: „A mér


téktelen ivástól úgy lerészegedtem, hogy azt sem tudom, 
milyen úton jutottam ki.” 

A mese bizonyítja, hogy nem kell bízni azokban, 
akik semmit sem teljesítenek. 

206. Az öszvér 
Az árpán meghízott öszvér ugrándozott, és ezt kiáltotta: 
„Apám a gyors futású ló, és én egészen hozzá 
hasonlítok.” Egyszer azonban szükség lett rá, és az 
öszvér futni kényszerült. Amikor aztán vége lett a rohanásnak, 
keserves állapotában rögtön visszaemlékezett 
arra, hogy szamár volt az apja. 

A mese bizonyítja, hogy ha az ido tekintélyhez juttat 
valakit, ne feledkezzék meg eredetérol, mert az 
élet bizonytalan. 

207. A ló és a szamár 
Egy embernek volt egy lova és egy szamara. Az 
úton mendegéltek, és a szamár így szólt a lóhoz: 
„Vegyél át valamit a terhembol, ha azt akarod, 
hogy kibírjam.” A ló azonban nem hallgatott rá. A 
szamár összerogyott, és a fáradtságtól kimúlt. A 
gazda erre minden terhet a lóra rakott, és ezen felül 
még a szamár borét is. A ló kétségbeesetten kiáltotta: 
„Ó, én szerencsétlen! Mi lett velem, nyomorulttal? 
Nem akartam egy kis terhet átvállalni, s íme 
mindent cipelnem kell, ráadásul még a bort is.” 


A mese bizonyítja, hogy ha a nagyok összefognak 
a kicsikkel, az mindkettojük javára válik az életben. 

208. A féreg és a róka 
A sárban lakó féreg elobújt a felszínre, és így szólt 
az állatokhoz: „Gyógyszerekhez érto orvos vagyok, 
akár az istenek orvosa, Paión.” „Ha másokat gyógyítasz 
– szólt erre a róka –, miért nem gyógyítottad 
meg magadat, te sánta?” 

A mese bizonyítja, hogy ha nincs kéznél a bizonyítás, 
minden beszéd hiábavaló. 

209. A beteg holló 
A beteg holló így szólt az anyjához: „Anyám, könyörögj 
az istenhez, és ne szomorkodj.” Mire azt a választ 
kapta: „Ugyan melyik isten könyörül meg rajtad, 
gyermekem? Melyiküktol nem loptad még el az áldozati 
húst?” 

A mese bizonyítja, hogy azok, akiknek sok ellenségük 
van az életben, nem találnak barátot a bajban. 

210. A katona és a hollók 
Egy gyáva ember háborúba ment. Mikor egyszer a 
hollók megszólaltak, letette a fegyvereit, egy darabig 
várakozott, aztán felvette, és továbbmenetelt. Amint 
újra megszólaltak, megint megállt, de végül így szólt: 
„Károgjatok csak, ahogy tudtok, belolem ugyan nem 
esztek.” 

A mese a nagyon gyáva emberre vonatkozik. 

211. A kígyó farka és tagjai 
A kígyó farka fellázadt a feje ellen, mert úgy vélte, 
hogy a sorrenddel ellentétben neki kell vezetnie, nem 
pedig engedelmeskednie. Így magához ragadta a vezetést, 
de mert esztelenül mozgott, saját magát is 
tönkretette, és összetörte a fejet is, amely arra kényszerült, 
hogy természetellenesen a vak és süket részeket 
kövesse. 

A mese bizonyítja, hogy így járnak azok, akik mindenben 
kényük-kedvük szerint intézik az államügyeket. 


212. A szamár és a kutya 
A szamár és a kutya együtt vándoroltak. Találtak a földön 
egy lepecsételt levelet; a szamár felvette, feltörte 
a pecsétet, széthajtotta, és felolvasta, hogy a kutya is 
hallhatta. Takarmányról szólt a levél, szénáról, árpáról 


és polyváról. A kutya kedvetlenül hallgatta a felsorolást, 
s aztán rászólt a szamárra: „Menj lejjebb, kedvesem, 
egy kicsit, nem találsz valamit húsfélékrol és 
csontokról?” A szamár végigment az egész levélen, 
de nem talált semmi olyasfélét, amire a kutya vágyakozott. 
Erre így fakadt ki a kutya: „Dobd a földre ezt a 
vacakot, barátom, hiszen nincs benne semmi hasznaveheto 
dolog.” 

213. Az oroszlán, Prométheusz és az 
elefánt 

Az oroszlán sokszor szemére hányta Prométheusznak, 
hogy nagynak és szépnek alkotta meg ot, állkapcsát 
fogakkal fegyverezte fel, lábait karmokkal 
erosítette meg, és hatalmasabbá tette ot a többi állatnál. 
„És mégis – tette hozzá –, bár ilyen vagyok, 
félek a kakastól.” Prométheusz azonban ezt felelte: 
„Mit okolsz engem hiábavalóan? Mindenem a tied, 
amit csak meg tudtam alkotni; lelked csupán ebben 
az egy dologban silány.” Az oroszlán siratta magát, 
átkozta gyávaságát, és végül elhatározta, hogy meg 
fog halni. Ez volt a szándéka, mikor találkozott az 
elefánttal; üdvözölte, és megállt, hogy elbeszélgessen 
vele. Mikor látta, hogy az folyton mozgatja a fülét, 
megkérdezte: „Mi bajod, miért nem áll meg egy 
percre sem a füled?” Az elefánt pedig, amint éppen 
körülötte zümmögött egy szúnyog, így felelt: „Látod 
azt a pici, zümmögo valamit? Ha az belemegy a fülembe, 
végem van.” Az oroszlán erre így szólt: „Mi


ért kellene hát meghalnom, mikor annyival szerencsésebb 
vagyok az elefántnál, amennyivel nagyobb 
a szúnyognál a kakas?” 

Látod, mekkora ereje van a szúnyognak, hogy 
még az elefántot is meg tudja félemlíteni. 

214. A farkas és a kutya 
A farkas meglátott egy nyakörvvel megkötött hatalmas 
kutyát, és megkérdezte: „Ki az, aki téged így 
megkötött és ilyen nagyra nevelt?” „Egy vadász” – 
felelte az. „De ezt már nem turné el egy farkas. Jobb 
nekem az éhség, mint a nyakörv súlya.” 

Nem szabad a bajokban sem feladni a harcot. 

215. Az ember és a tücsök 
Egy szegény ember sáskákra vadászott, mikor megfogta 
a szép hangú, ciripelo tücsköt, és meg akarta ölni. 
A tücsök azonban így kérlelte: „Ne ölj meg engem 
hiábavalóan. Nem bántom a kalászt, a hajtásoknak 
sem ártok; szárnyam és lábam összeérintve kellemes 
hangzatú dalokat énekelek, s így gyönyörködtetem a 
vándorokat. A hangomon kívül semmit sem találsz 
bennem.” Az ember pedig ennek hallatára elbocsátotta 
ot. 

216. A földmuves és a szamarak 

Egy földmuves, aki vidéken öregedett meg, és sohasem 
járt a városban, biztatta övéit, hogy nézzék meg 
a várost. A háziak befogták a szekérbe a szamarakat, 
és így szóltak: „Hajts csak, ezek a szamarak beszállítanak 
téged a városba.” Útközben azonban sötét 
vihar kerekedett, a szamarak eltévedtek, és egy 
szakadékos helyre vetodtek. Az öreg pedig, látva a 
veszedelmet, így kiáltott fel: „Ó, Zeusz, mit vétettem 
ellened, hogy így kell elpusztulnom, méghozzá nem 
dicso lovak, sem derék öszvérek, hanem hitvány 
szamarak miatt?!” 

Jobb szépen meghalni, mint gyalázatban élni. 

217. A hajós és a fia 
Mesélik, hogy egy hajósnak volt egy fia, és azt akarta, 
hogy tanulja ki a grammatikát. Ezért beadta egy 
iskolába. Mikor elég idot töltött el ott, feljutott a grammatika 
csúcsára. Ezután a fiú így szólt apjához: 
„Apám, íme, az egész grammatikát pontosan megtanultam, 
de a retorikát is meg akarom ismerni.” Ez tetszett 
az apjának, és ismét beadta az iskolába; tökéletes 
rhétor is lett belole. Néhány nap múlva atyjával 
és anyjával együtt étkeztek házukban, és a fiú dicsekedett 
atyjának és anyjának, hogy milyen járatos a 
grammatikában és retorikában. Az apa erre így szólt 
a fiához: „Hallottam a retorikáról, hogy az minden tudomány 
kincsesháza, ahogy a boldog Aptésztosz is 
írja; add hát próbáját a tudományodnak.” A megkér


dezett ifjú így felelt: „Szétosztom ezt a szárnyast, 
ahogy a grammatika rendeli, és így megmutatom 
nektek, hogy a grammatika valóban kiválóbb a többi 
tudománynál.” Felszelte a szárnyast, és így szólt: 
„Neked adom a fejet, atyám, mert feje vagy a háznak, 
és mindenben parancsolsz nekünk. Neked pedig, 
anyám, ezeket a lábakat juttatom, mert egész 
nap sok a dolgod, és szaladgálsz a házban; lábak 
nélkül nem mész semmire. Ez a holttest pedig nekem 
marad, mivel semmi kellemes nincs az életben, 
hogy élvezzek valamit a sok tanulásból.” Ezzel falni 
kezdte a szárnyast. Apja azonban feldühödve kapta 
el elole, és két részre osztva így szólt: „Az elobb nem 
akartam magam szétosztani ezt a szárnyast, de 
most igen, mégpedig úgy, hogy az egyik felét én 
eszem meg, a másikat pedig anyád. Te meg edd azt, 
amit a retorikáddal szereztél.” 

Így járják meg azok, akik ravasz és cselszövo beszédekkel 
szédítenek az életben. 

218. Az egér és a béka 
Egyszer, amikor még egy nyelven beszéltek az állatok, 
az egér barátságot kötött a békával, meghívta 
ot lakomára, és bevitte egy gazdag ember kamrájába, 
ahol volt kenyér, sajt, méz, füge, és ami csak jó 
falat, és biztatta: „Egyél csak, béka, amibol akarsz.” 
A béka viszonzásul így szólt hozzá: „Jöjj velem, és 
te is töltekezz az én javaimból. De hogy ne szálljon 
meg a félelem, összekötöm a lábadat az én lábam



mal.” Összekötötte hát a béka az egér lábát a saját 
lábával, beleugrott a tóba, és magával húzta a hozzábilincselt 
egeret is. Az fuldokolni kezdett, és így 
szólt: „Engem megölsz, de egyvalaki bosszút fog 
állni értem.” Egy ölyv meglátta az úszó egeret, lecsapott 
rá és elragadta. Vele együtt vonszolódott 
azonban a béka is, és így mindkettojüket szétszaggatta. 


A barátok gonosz terve saját magukra is veszélyt 
hoz. 

219. A kutyakölyök és a békák 
Egy vándor kölyökkutyája a szüntelen úttól és a nyári 
melegtol kimerülve estefelé leheveredett aludni 
egy tó partján a harmatos fuben. Ahogy elaludt, a közelben 
levo békák szokásuk szerint egyszerre brekegni 
kezdtek. Felébredt, és nagyon bosszankodott. 
Azt hitte, hogy ha odamegy a víz mellé, és ráugat a 
békákra, elhallgatnak, és aztán nyugodtan tud aludni. 
De amikor többszöri kísérlet sem használt semmit, 
eltávozott, és haragosan így szólt: „Ostobább 
lennék nálatok, ha ilyen zajos és kellemetlen lényeket 
illedelmessé és kedvessé próbálnék tenni.” 

A mese arról szól, hogy a gogös emberek sem törodnek 
embertársaikkal, még ha ezerszer buzdítják 
is oket erre. 

Aiszóposz és meséi 

Az ókori görög irodalom töredékességében is ragyogó 
hagyatékában elso pillantásra csak szerény 
hely illeti meg az aiszóposzi meséket; igénytelen rövidségük, 
egyszeruségük nem versenyezhet a fényes, 
kiemelkedo egyéni teljesítményt képviselo 
muvekkel. E látszólag igen szerény muveknek 
azonban (ha itt el is tekintünk késobbi nagy világirodalmi 
hatásuktól, utóéletüktol) megvan a maguk jelentosége, 
el nem hanyagolható szerepe az ókori 
irodalom, sot általában az antik muvelodés történetében. 
Az aiszóposzi mesék ugyanis szinte az 
egyetlen nagyobb szabású (legalábbis: nagyobb 
mennyiségu) emlékét jelentik az ókori görög nép 
„írástalan irodalmá”-nak, a több szempontból is sajátságos 
ógörög folklórnak, s e mesék azon a történeti 
fokon rögzodtek meg, amint az „írástalan irodalom” 
éppen átlép az írásos irodalomba. A mesék történetének 
kezdetei az emberi ostörténet homályában 
vesznek el. Minden népnek vannak meséi, különösen 
ha a mese fogalmát kissé tágabban értelmezzük. 
A mesének az a fajtája azonban, amelyet 
„aiszóposzi”-nak nevezünk, elég világosan meghatározható 
ezen a szélesebb területen belül. 

Az aiszóposzi mesét általában úgy szokták meghatározni, 
hogy erkölcsi, tanító célzatú állatmese; ez 
nagyjából igaz is, mert az aiszóposzi mesék foszereploi 
többnyire állatok, amelyek emberi belátással 
rendelkeznek, és sok tekintetben emberi módon viselkednek, 
gyakran jellegzetes embertípusokat személyesítenek 
meg – bár ugyanakkor általában belül 


maradnak saját állati jellegzetességeik körén, viselkedésük 
eléggé természethu. Vannak azonban az 
aiszóposzi meséknek ezen túlmeno s ennél fontosabb 
sajátosságai is. Mindenekelott feltuno a szorosabban 
vett „meseszeru” elemek és a jellegzetes 
„mesehangulat” szinte teljes hiánya; formai szempontból 
pedig azonnal szembetunik a rövidség, tömörség, 
a lényegre szorítkozó, kihegyezett, csattanóra 
felépülo szerkesztés. Az aiszóposzi mesét nem 
kell és nem is lehet hosszasan elmesélni, ráéro és 
elbuvölt, a valóságról elfeledkezo hallgatók körében; 
természetes helye az élet sodrában van, gyorsan és 
szellemesen vetik be a beszélgetésbe, gyakran úgy, 
mint egy találó, átüto hatású viccet vagy anekdotát. 

Az „aiszóposzi” mesék hamarabb jelennek meg a 
görögség életében és irodalmában, mint maga Aiszóposz. 
Homérosznál, a lényegében még az 
arisztokrácia világát tükrözo eposzban a köznép 
szempontjainak figyelemre méltó jelentkezései ellenére 
sem találkozunk még ilyen jellegu – formájukban, 
tartalmukban egyaránt népi – mesékkel. 
Hésziodosz azonban, a boiótiai parasztság képviseloje, 
már egy állatmesével védi és hirdeti igazságát 
a jogot elcsavaró arisztokrata bírákkal szemben. 
A csalogány és sólyom története, ez a nem 
teljesen kifejtett, inkább utalásként, példázatként 
felhozott kis életkép, az európai irodalom elso állatmeséje: 


Most a hatalmasnak mondom, ha megérti, mesémet. 
Így szólt egykor a sólyom a tarkanyakú csalogányhoz, 
Míg a magasban a felhok közt karmába ragadta, 
S az szánalmas hangon sírt, szenvedve a horgas 


Karmok közt, de kemény szóval támadta a sólyom: 
„Ó, nyomorult, mit nyögsz? Az tart, aki sokkal erosebb, 
S dalnok vagy bár, arra cipellek, amerre akarlak, 
Mígnem elengedlek, vagy rád éhezve bekaplak. 
Balgatag az, ki erosebbel mer szembeszegülni, 
Úgysem gyoz, csak a szégyenhez még bánata társul.” 


– Szólt a sebes sólyom, szárnyát szélesre kitárva. 
(Trencsényi-Waldapfel I. ford.) 

Nem sokkal késobb Arkhilokhosz, a forradalmakkal 
terhes korszak jellegzetes költoje, az iambosz 
mufajának megalapítója ugyancsak az állatmesét 
használja fel mondanivalójának kifejezésére. Volt 
apósjelöltjét, Lükambészt, aki ünnepélyes ígéretét 
megszegte, s leánya kezét másnak adta, a róka és a 
sas ismert meséjével támadja: elmondja a sas történetét, 
aki barátságot fogadott a rókával, de aztán álnokul 
elpusztította annak kölykeit. A mese a hitszego 
megérdemelt bunhodésével végzodik – ugyanez 
a sors vár Lükambészre is. A támadás hatásos lehetett, 
s alighanem beteljesedett, amivel a költo fenyegette 
Lükambészt: „Egész város rajtad nevet” – sot, 
ha a hagyománynak hihetünk, a csúffá tett 
Lükambész leányával együtt felkötötte magát. A másik 
nevezetes példa Arkhilokhosz költészetében a 
majom és róka meséje; a hiúsága miatt pórul járt majom 
esete figyelmeztethetett mindenkit, aki az arisztokratikus 
fennhéjázást, a hanyatló arisztokrata életformát 
akarta „majmolni”. 

A mesék hasonló szerepével sok további esetben 
találkozunk az archaikus és klasszikus kori görög



ségnél. Szolón politikai költészetében – amely közvetlenül 
ható közéleti eroként érvényesült Athén történetében 
– szintén találunk utalást az állatmese felhasználására. 
Egy-egy ilyen utalás a maga rövidségében 
is alkalmas volt arra, hogy növelje a felszólalás 
szemléletességét, hatását, meggyozo erejét. A 
szolóni említés világosan mutatja egyben az állatmese 
közismert és közkedvelt voltát is. A szicíliai kardalkölto, 
Sztészikhorosz, ugyancsak „aiszóposzi” 
mesével figyelmezteti a himerai népet Phalarisz 
zsarnoki terveire, és szólítja fel oket szabadságuk 
megvédelmezésére. Lehetne még szaporítani a példákat, 
de a lényeg az eddigiekbol is világos. Már az 
archaikus korban hangsúlyozott társadalmi-politikai 
mondanivalójuk van ezeknek a meséknek: valósággal 
fegyverként használják fel oket, többnyire nyilvános 
vitákon, gyuléseken, s jelentésük, célzatuk nemcsak 
szemléletesen, meggyozoen, de teljes világossággal, 
nyíltan, minden leplezés nélkül mutatkozik 
meg. (Az a felfogás, hogy az állatmesék a rabszolgák 
burkolt kritikáját juttatták kifejezésre uraikkal 
szemben, csak a római korban, Phaedrus költészetében 
jelenik meg, s nem felel meg a korai és klasszikus 
görögség viszonyainak.) Ami e mesék beállítottságát, 
morálját illeti, szinte kivétel nélkül a köznép 
hangja szólal meg bennük, többnyire a korai demokratikus 
ideológia egyszeru, közvetlen, de már tudatosult 
formájában. 

Bár a ránk maradt görög mesegyujtemények több 
évszázad termését gyujtik össze, törzsanyaguk egységes, 
jellegzetes vonásokat mutat. Akár állatok, 
akár emberek a szereplok, ezek a mesék a névtelen 
kisemberek, az egyszeru nép világát tükrözik, nem


csak szereploikben és helyzeteikben, hanem egész 
felfogásukban is. Ennek a világnak nem sok köze 
van a szorosabb értelemben vett „mesevilághoz”, a 
számunkra is jól ismert népmesék világához: ez a 
minden varázsos hangulatot nélkülözo világ reális, 
sot közönséges, hiányzanak belole a csodák. A mesék 
csattanósan, sokszor tréfásan kiélezettek, de általában 
nem derusek és vidámak. Nyomasztó élmények, 
kemény tapasztalatok alapozzák meg azt az illúziómentes 
valóságszemléletet, amely annyira jellemzo 
az aiszóposzi mesékre. Ez a szemlélet elég 
sötéten látja a világot, de nem ijed meg, és nem húzódik 
vissza tole. Mindenütt veszedelem leselkedik, 
csak az állandó éber készenlét tarthat fenn; a vigyázatlan 
súlyosan lakol hibájáért. Sokszor hangzik fel a 
mesékben az „Ó, én szerencsétlen!” és „Megérdemeltem 
sorsomat!” – felkiáltás, ez a végso önkritika, 
mikor a bajba jutottak felismerik botlásukat, amely 
pusztulásba vitte oket. Ebben a légkörben a védekezés 
és önmegtartás vágya uralkodik; számtalanszor 
hangsúlyozzák, hogy az oktalan nagyravágyás bajt 
okoz, kis dolgokért is nagy veszedelembe kerülhetünk, 
aki többfelé kapkod, két szék közt a pad alá kerül, 
az egyik baj elol futva gyakran még súlyosabba 
ütközünk – és így tovább. Jól ismert, sot unalmas 
közhelyek ezek ma – a nehéz életu nép mindennapi 
tapasztalatainak kincset éro általánosításai voltak 
annak idején. 

A mesék törzsanyagát létrehozó és hordozó alacsony 
sorú, gyakran elnyomott helyzetu rétegek körében 
nyilván nagyon gyakori és fájdalmas tapasztalat 
igazolta azt is, hogy a hatalmasokkal nem jó közelebbi 
összeköttetésbe kerülni; általában a hatal



masok mohóságát és kíméletlenségét sokszor leplezik 
le a mesék. Ebben a nehéz világban a veszélyekkel 
szemben a gyakorlatias ész és ügyesség jelenti 
a leghatásosabb fegyvert. (Jellemzoen mutatkozik 
meg ez a róka gyakori szereplésében, amely ennek 
a tulajdonságnak az elso számú képviseloje a mesékben.) 
A harcos, bátor ellenállásra való buzdítás 
ritkán szólal meg nyíltan a mesékben; de ritka a 
megalázó megalkuvás is. Az egyenesség, oszinteség, 
baráti huség, összetartás magasra értékelt tulajdonságok, 
megsértésük nagy bunnek számít. A 
nagyzolás, kérkedés, hiúság, hazugság és kapzsiság 
viszont sokszor és kíméletlen kipellengérezésben 
részesül. Minden pesszimizmus ellenére is 
többször hangot kap a remény, hogy a gonoszság 
végül mégis elnyeri büntetését, és a gyengék fölött 
nem mindig gyoz a hatalmas. 

Érdekes vonása a meséknek, hogy erkölcsük – 
legalábbis a mesék fejlodésének dönto szakaszában 

– tisztán emberi; ez az erkölcs – kevés, általában korai 
maradványokat orzo eset kivételével – nem támaszkodik 
különösebb vallásos szentesítésre, de 
annál inkább a közvetlen, gyakorlati tapasztalatokra 
és az ezeken alapuló józan belátásra. Magukra utalt 
emberek erkölcse ez, akik nem nagyon számítanak 
felsobb hatalmak segítségére. „Segíts magadon, Isten 
is megsegít!” – ez lehetne a mottója nem egy 
mesének. Jellemzo, hogy a népmesei világban 
egyébként hitelesként érvényesülo mágiával szemben 
itt teljes az elutasítás. Néhány mesében már 
szkeptikus, gúnyos hang is megszólal a vallási hiedelmekkel 
(elsosorban a jóslással) szemben, sot 
elofordul, hogy az istenekbol (elsosorban Hermészbol) 
is tréfát uznek. 

A mesék tehát magukon viselik annak a társadalmi-
történeti helyzetnek a bélyegét, amelyben kialakultak. 
Olyan emberek érzéseit és gondolatait tükrözik, 
akik elnyomottan élnek, de az élet nem tudja elnyomorítani 
oket, a nehéz helyzet edzi és neveli is 
ezeket az embereket, tele vannak gyakorlatiassággal, 
józansággal, ravaszsággal, s rendkívül eros 
bennük az igazságosság iránti igény. Ebben az elsosorban 
morális síkon megfogalmazott követelésben 
jelenik meg vágyuk a jobb sors, a szabadabb élet 
iránt. Az egész mesegyujtemény magán viseli a jegyeit 
annak a nagy eszmei áramlatnak, a jog és 
igazság követelésének, amely kísérte és segítette az 
archaikus kor lendületes fejlodését: azt a folyamatot, 
amely a rendezett poliszállamhoz, az egyre nagyobb 
tömegek igényeit kielégíto, életét rendezo törvényhozásokhoz, 
és végül a fejlodés csúcspontjaként a 
demokráciához vezetett. 

Ez a kialakulóban levo mesemufaj magától értetodo 
természetességgel lett állandó kifejezési eszköze, 
fegyvere a létért való harcban annak a felszabadított 
rabszolgának, akitol aztán az egész mufaj nevét 
kapta: Aiszóposznak. 

Nagyon kevés az, amit biztosan, vagy legalábbis 
megközelíto valószínuséggel tudunk Aiszóposz személyérol. 
Alakját már korán legendák tömege vette 
körül, amely az ókor egész folyamán századról századra 
nott és terebélyesedett. Legendás élettörténete, 
a több változatban fennmaradt ún. Aiszóposz-regény, 
amely ránk maradt formájában a késoi ókorból 
származik (sot a bizánci idokben kapta a végso simí



tásokat), boségesen mesél a hányatott sorsú mesemondó 
kalandjairól. 

E szerint Aiszóposz phrug (más változatokban: 
thrák vagy lud) származású rabszolga Szamosz szigetén. 
A regény nyomoréknak és rútnak, sot némának 
vagy dadogónak festi. Gazdája a régebbi adatokban 
bizonyos Iadmón, a regényben Xanthosz, a 
híres, tekintélyes filozófus – valójában ostoba és felfuvalkodott 
ember. Aiszóposz csodás körülmények 
közt – a különbözo változatokban a Múzsák, Iszisz 
vagy Tükhé segítségével – kapja meg a beszéd, illetve 
a mesélés képességét. Lazán összefüggo 
anekdoták sorozata mutatja be, hogyan gyoz a rabszolga 
természetes esze és humora filozófus-gazdája 
nagyképu, életidegen „bölcsessége” fölött. Az ártatlan 
viccek mellett megjelennek itt nyersebb, az 
obszcenitásba átcsapó epizódok is, amelyek során 
pl. Aiszóposz elcsábítja gazdája feleségét. Ezután 
azonban emelkedik az elbeszélés szintje. A filozófusok 
lakomáin a rabszolga megoldja azokat a kérdéseket, 
amelyekkel szemben a bölcs Xanthosz csodöt 
mond. Végül a politika terére megy át a történet. A 
szamosziakat csodajel rémíti meg: egy ünnepélyen 
sas csap le a magasból, elragadja az állami pecsétgyurut, 
és egy rabszolga ölébe dobja. A jellel sem a 
papok és jósok, sem a híres filozófus nem boldogulnak. 
Aiszóposz azonban, akit ezért a nép szabadsággal 
ajándékoz meg, megfejti, mit rejt a jövo; a 
szamosziakat szolgaság fenyegeti egy idegen király 
részérol. Ez azonnal be is igazolódik: megjelennek 
Kroiszosz lud király alávetést követelo küldöttei. Aiszóposz 
azonban, aki már a város vezetojévé emelkedett, 
ráveszi a szamosziakat a követelés elutasítá


sára. Utána azonban önként Szardészbe utazik, 
ahol kibékíti és a szamosziak barátjává teszi a haragvó 
Kroiszoszt. Itt foglalja írásba híres meséit, és 
megajándékozza velük a királyt. Ezután ellátogat 
Babilónba, Lükurgosz király udvarába is. Itt hosszabb, 
de végre is szerencsésen végzodo udvari intri kák 
sorozatába bonyolódik. Keleti utazása után átmegy 
Hellaszba is, a regényen kívüli hagyomány 
(amelyet elsosorban Plutarkhosz A hét bölcs lakomája 
címu muvébol ismerünk) szerint itt összeköttetésbe 
kerül Szolónnal és a többi bölcsekkel is, bejárja 
Korinthoszt, Athént stb. Kroiszosz küldötteként eljut 
Delphoiba is. Itt összeütközésbe kerül a lakosokkal: 
megsérti hiúságukat, s az irigy és feldühödött 
delphoibeliek úgy állanak rajta bosszút, hogy templomrablás 
hamis vádját emelik ellene, s megölik. Az 
igazságszolgáltatás azonban nem marad el: dögvész 
sújtja Delphoit, míg csak egy isteni jóslat parancsára 
az egész Görögországból összesereglett bölcsek 
vizsgálata tisztázza Aiszóposz emlékét, s a bun 
kiengesztelésére a delphoiak emlékmuvel tisztelik 
meg, és hérószkultuszban részesítik a rehabilitált 
mesemondót. 

Mi a történeti magja ennek a bonyolult, tarka történetnek, 
amelynek csak legfobb mozzanatait tekintettük 
át az elobbiekben? Könnyebb azt megállapítani, 
mi bizonyosan legenda, mi került másodlagosan az 
Aiszóposzról szóló elbeszélésekbe, mint azt, hogy 
mit hagyhat meg mindebbol a kritika történeti valóságként. 
Bizonyos például, hogy a babilóni udvari 
kalandok egyszeru átvételt jelentenek az elo-ázsiai 
elbeszélo irodalomból: eredetijük a jól ismert Ahiqarregényben 
olvasható, egyes mozzanatok történeti 


személyekhez (pl. Biasz, Démoszthenész) fuzodo 
események átvitelei Aiszóposzra. Korai folklorisztikus 
vándormotívumoktól kezdve nyers, sot trágár 
hangú bizánci fabliau-kig minden kor hozzátett valamit 
a maga elbeszéléskincsébol a történeti maghoz 

– ha ugyan egyáltalán volt ilyen, mert nem egy kutató 
ezt is kétségbe vonta. Valóban igen kevés az, 
amelyet az Aiszóposz-regénynél korábbi és hitelt érdemlobb 
források közölnek hosünkrol. Életét a kronológiai 
hagyomány elég egyértelmuen az i. e. VI. 
sz.-ra (annak elso felére-közepére) rögzíti. Elso komoly 
forrásunk, Hérodotosz, csak mellékesen tér ki 
Aiszóposzra (II. 134-135). A híres hetéra, Rhodópisz 
történeténél megjegyzi: „A szamoszi Iadmónnak, 
Héphaisztopolisz fiának volt rabszolganoje, rabszolgatársa 
Aiszóposznak, a mesemondónak. Az ugyanis 
szintén Iadmóné volt, amint a következobol eléggé 
kiviláglik: mert mikor a delphoiak már sokszor kihirdették, 
hogy ki akarja felvenni a vérdíjat Aiszóposz 
életéért, senki más nem jelentkezett, csak 
Iadmón unokája, egy másik Iadmón vette fel; tehát 
Aiszóposz is Iadmóné volt.” Hérodotosz sokáig 
Szamoszon élt, a körülményeket jól ismerte; közlése 
egyértelmuen bizonyítja Aiszóposz történeti létezését, 
amit életrajzának legendás-mesés elemei miatt 
régebben sokszor kétségbe vontak. (Ez a negatív álláspont 
olyan elokelo osökre tekinthet vissza, mint 
Luther és Vico; s az egész irány állásfoglalását jellemzi, 
hogy a nagy múlt századi filológus, Welcker, 
még idevágó tanulmányának is ezt a címet adta: 
Aesop, eine Fabel.) Hérodotosz sem mond azonbon 
többet Aiszóposzról, mint hogy Szamoszban élt az i. 
e. VI. sz. közepe táján, Iadmón rabszolgája volt, és 
Delphoiban megölték, majd egy jóslat parancsára 
vérdíjat fizettek érte. Bár a továbbiakban az i. e. V. 
sz. folyamán sokszor említik Aiszóposzt (többnyire a 
népszeru tréfacsináló szerepében jelenik meg, de 
olyan misztikus elképzelésekkel is találkozunk, hogy 
az istenek visszaküldik az alvilágból) – mégis csak 
az i. e. IV. sz.-ban, Arisztotelésznél találunk néhány 
olyan utalást, amelyek közelebb vihetnek történeti 
személyiségéhez. Ezek az adatok elso pillantásra 
keveset mondanak. A delphoi állam egyik töredékében 
(fr. 487 R) említi Aiszóposz meggyilkolását, és 
az ezt követo csapást; A szamoszi állam-ban pedig 
megjegyzi, hogy Aiszóposz „mesemondásával tekintélyre 
tett szert”. A Rhétorika egyik helyén (II. 20) ismerteti 
– mint a mesék szónoki felhasználásának 
nevezetes példáját Aiszóposz felszólalását a 
szamoszi népgyulés elott egy demagóg perében. 
Ezeknek az adatoknak a fontossága nemcsak abban 
áll, hogy bizonyítják Aiszóposz történeti létezését, 
hanem még inkább abban, hogy ezen túlmenoleg 
határozottan kiemelik közéleti-politikai szerepét is. 
Aiszóposz politikai eszköznek használta fel meséit, 
és meséivel lett közéleti szereplové. Ez a tendencia 
kezdettol fogva megmutatkozik a görög állatmese 
történetében – „ezek a mesék politikai jelleguek voltak”, 
ahogy egy Arisztophanész-szkholion tömören 
és találóan megállapítja –, de úgy látszik, ez a tendencia 
éppen Aiszóposz muködésében érte el 
csúcspontját. A kor viszonyai érthetové teszik ezt: az 

i. e. VI. sz. Szamoszon az arisztokrata uralom bukásának, 
a demokrácia és a türannisz többször is változó 
uralmának kora, amely kedvezo lehetoségeket 
kínált a felszabadult rabszolga érvényesülésének. 

Kevésbé fogható meg, miben állt Aiszóposz szorosabban 
vett irodalomtörténeti szerepe. A késoi hagyomány 
tudni véli, hogy o maga írásba foglalta meséit. 
Ez se nem bizonyítható, se nem cáfolható teljes 
bizonyossággal. A mese esetenként már régebben is 
bekerült az írott irodalomba; egészében, mint új, önálló 
mufaj, itt jöhetett létre, de ténylegesen csak jóval késobb 
fogható meg. Mindenesetre az archaikus kornak 
épp ez a szakasza több új irodalmi mufaj – köztük a 
prózai mufajok nagy része! – kialakulásának és megszilárdulásának 
kora. 

Aiszóposz hagyománybeli képében a kiemelkedo 
mesélo, népi eloadómuvész alakján túl egy önállóbb, 
alkotóbb egyéniséget láthatunk: nemcsak az ismert 
mesék talpraesett, szellemes alkalmazója, kituno 
eloadója, hanem, úgy látszik, kivételes mértékben 
maga is alkot – vagy újjáalkot – meséket. Így jelenik 
meg pl. Platón egyik hivatkozásában is: „Ha ezt látta 
volna Aiszóposz, mesét csinált volna róla...” Aiszóposz 
közösségi tevékenységét a mesék kivételesen 
alkotói jellegu felhasználása, alkalmazása töltötte ki, 
s így értheto, hogy éppen az o muködése jelentette 
a dönto szakaszt a görög mese fejlodésében: az o 
muködése révén vált az állatmese önálló, saját jellegzetességgel 
bíró s valószínuleg már ekkor írásos, 
irodalmi mufajjá – aiszóposzi mesévé. 

Ebbol a szempontból lényeges mozzanatnak tekinthetjük 
azt a változást, amely a mesék elnevezésében 
az i. e. V. sz. folyamán megfigyelheto. Az addig 
speciális elnevezés nélkül (vagy néha libüai, 
szübariszi stb. név alatt) szereplo meséket szinte 
egy csapásra állandóan az „aiszóposzi” jelzovel 
említik – az esetek többségében olyan mesékkel 

kapcsolatban, amelyek megvannak a késobb is Ai szóposz 
nevéhez fuzött mesegyujtemények anyagában. 
Ezt a változást nehéz mással magyarázni, mint 
azzal, hogy a közelmúltban muködött, nagy hatású 
alkotóegyéniség teljesítményének elismerése, számontartása 
nyilatkozik meg benne. 

Erre a korszakra megy vissza – legalábbis alapformájában 
– az az Aiszóposz életérol szóló népkönyv, 
amelynek késoi leszármazottját a késo antikkora 
középkori Aiszóposz-regény formájában olvashatjuk. 
Valószínunek látszik, hogy ez egyben a mesék 
elso gyujteménye is volt; ezek a mesék – ahogy 
annak idején már Lessing felismerte és hangsúlyozta 
– kezdetben mindig meghatározott alkalomhoz 
kötve jelennek meg, sot annak köszönhetik létrejöttüket; 
Aiszóposz véleményét és tanácsait e mesék 
formájában közli. Egyes meséknél még a mai gyujteményekben 
is felismerheto ez az eredeti összefüggés. 
Késobb azonban a mesék lassanként önállósultak, 
elszakadtak az Aiszóposz-életrajztól, még 
a klasszikus kor folyamán. (Az Aiszóposz-regénybe 
viszont a következo idokben sok olyan mese, anekdota 
stb. került be, amelynek az eredeti archaikusklasszikus 
görög mesekincshez semmi köze.) Az aiszóposzi 
mesék elso önálló írásos gyujteményét, 
amelyrol már biztos tudomásunk van, Démétriosz 
Phaléreusz, Arisztotelész tanítványa állította össze 
az i. e. IV-III. sz. fordulója táján. 

Nem követheto pontosan a hagyományozás útja, 
amelyen át ennek a gyujteménynek (illetve általában 
a korai gyujteményeknek) az anyaga a ránk maradt 
corpusokig, a bizánci kor nagyszámú (több mint 
száz!) kódexéig eljutott. Csak néha fogható meg 


egy-egy láncszem: az elso kézzelfogható darab egy 
mesegyujteménybol egy papiruszlelet (Pap. Rylands 
Nr. 28), amely az i. sz. I. sz.-ból származik. A századok 
folyamán ez a hagyomány elágazott: egyéni alkotók, 
ismert költok verses mesekönyvei jöttek létre 
az aiszóposzi anyag alapján, annak többé-kevésbé 
önálló alakításával és bovítésével; legkiemelkedobbek 
és legismertebbek köztük a római Phaedrus és 
a görög Babriosz muve, az i. sz. I., illetve II. sz.-ból. 

Az aiszóposzi mesék elterjedtségét és közkedvelt 
voltát lépten-nyomon tapasztalhatjuk a késo kori görög 
és latin irodalomban. Plutarkhosz, Lukianosz és 
a császárkori irodalom sok más – kiemelkedo vagy 
jelentéktelen – alakja egyaránt sokszor hivatkozik Aiszóposzra, 
idézi, felhasználja meséit. A meseíró 
megbecsülése csúcspontját éri el Julianus császár 
szavaiban, aki „a mese Homérosza, Thuküdidésze 
és Platónja” néven említi az egykori szamoszi rabszolgát. 
A mesék már régen belekerültek az iskolai 
nevelés anyagába; különösen a rhétoriskolák alapfokú 
képzésében játszottak nagy szerepet. A rhétoriskolák 
gyakorlatai ott is hagyták nyomukat a mesék 
szövegein: olykor még simítottak rajtuk, máskor 
már merevvé és mesterkéltté tették oket. Az aiszóposzi 
mesék szövegei – úgy, ahogy a bizánci kódexekben 
ránk maradtak – nyelvük és stílusuk alapján 
három nagy csoportra oszthatók, három gyujtemény, 
háromféle szerkesztés nyomát orzik. Az elso az ún. 
Collectio Augustana (egy egykori augsburgi kódex 
után elnevezve), amely valószínuleg még az i. sz. I-

II. sz.-ból származik. A második a Collectio vindobonensis 
(egy bécsi kódexrol), talán a VI. sz.-ból; 
szemben az Augustana egyszeru, kiegyensúlyozott, 
sot száraznak tuno stílusával, ez színesebb, költoibb 
stílusban meséli el nagyjából ugyanazokat a történeteket, 
de nyelvileg valóságos elvadulás nyomait mutatja. 
Végül a harmadik, a Collectio Accursiana (elso 
kiadója, a humanista Bonus Accursius után) már a 
késobbi bizánci „renaissance” megújult nyelv- és stílustisztogató 
törekvéseit tükrözi. Bár az elso collectióhoz 
képest a késobbiekben egyes mesék elmaradnak, 
s újakkal bovül az anyag, a dönto többség 
mindvégig ugyanaz marad, s az egyes collectiók 
azonos meséinek különbsége a legtöbb esetben 
nem megy túl a megfogalmazás stiláris árnyalatain. 
(Fordításunk általában a legrégibb szöveget, az 
Augustanát veszi alapul.) 

Sarkady János 


Tartalom 

1. A sas és a róka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .5 

2. A sas, a csóka és a pásztor . . . . . . . . . . . . . . .6 

3. A sas és a ganajtúró . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .6 

4. A csalogány és a sólyom . . . . . . . . . . . . . . . . .7 

5. A vadkecskék és a kecskepásztor . . . . . . . . . .8 

6. A macska és a madarak . . . . . . . . . . . . . . . . .9 

7. A róka és a kecskebak . . . . . . . . . . . . . . . . . .9 

8. A róka és az oroszlán . . . . . . . . . . . . . . . . . .10 

9. A róka és a párduc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .10 

10. A róka és a majom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .11 

11. A róka és az egér . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .11 

12. A csonka farkú róka . . . . . . . . . . . . . . . . . . .13 

13. A macska és a kakas . . . . . . . . . . . . . . . . . .13 

14. A halász és a kis hal . . . . . . . . . . . . . . . . . .14 

15. A róka és a tüskebokor . . . . . . . . . . . . . . . .14 

16. A róka és a krokodil . . . . . . . . . . . . . . . . . . .15 

17. A róka és a favágó . . . . . . . . . . . . . . . . . . .15 

18. A kakasok és a fogoly . . . . . . . . . . . . . . . . .16 

19. A megdagadt hasú róka . . . . . . . . . . . . . . . .16 

20. A jégmadár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .17 

21. A róka az álarchoz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .17 

22. A rossz szándékú ember . . . . . . . . . . . . . . .18 

23. A szántóveto és a farkas . . . . . . . . . . . . . . .18 
24/A. A fecske és a madarak . . . . . . . . . . . . . . .19 
24/B. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .19 

25. A róka és a kutya . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21 

26. A békák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21 

27. A királyt kéro békák . . . . . . . . . . . . . . . . . . .22 

28. Az ökrök és a tengely . . . . . . . . . . . . . . . . .22 

29. Az éjjeli madár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .23 

30. A menyét és Aphrodité . . . . . . . . . . . . . . . .23 

31. A földmuves és a kígyó . . . . . . . . . . . . . . . .24 

32. A földmuves és kutyái . . . . . . . . . . . . . . . . .24 

33. A csigák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .25 

34. Az asszony és a szolgálók . . . . . . . . . . . . . .25 

35. Az asszony és a tyúk . . . . . . . . . . . . . . . . . .25 

36. A vándorok és a medve . . . . . . . . . . . . . . . .27 

37. A menyét . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .27 

38. A földmuves és a kígyó . . . . . . . . . . . . . . . .28 

39. A kutya harapta ember . . . . . . . . . . . . . . . .28 

40. A békák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .29 

41. A delfinek és a kis hal . . . . . . . . . . . . . . . . .29 

42. A szarvas és az oroszlán . . . . . . . . . . . . . . .31 

43. A méhész . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .31 

44. A delfin és a majom . . . . . . . . . . . . . . . . . . .32 

45. A szarvas . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .32 

46. A szarvas és az oroszlán . . . . . . . . . . . . . . .33 

47. A szarvas és a szolo . . . . . . . . . . . . . . . . . .33 

48. A macska és az egerek . . . . . . . . . . . . . . . .34 

49. A legyek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .34 

50. A róka és a majom . . . . . . . . . . . . . . . . . . .35 

51. A szamár, a kakas és az oroszlán . . . . . . . .35 

52. A majom és a teve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .36 

53. A két ganajtúró bogár . . . . . . . . . . . . . . . . .36 

54. A malac és a juhok . . . . . . . . . . . . . . . . . . .37 

55. A rigó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .37 
56/A. Az aranyat tojó liba . . . . . . . . . . . . . . . . . .37 
56/B. Az aranyat tojó tyúk . . . . . . . . . . . . . . . . .38 

57. Hermész és Teiresziasz . . . . . . . . . . . . . . . .38 

58. A kígyó és a vízikígyó . . . . . . . . . . . . . . . . .39 

59. A kutya és gazdája . . . . . . . . . . . . . . . . . . .41 

60. A két kutya . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .41 

61. A kígyó és a reszelo . . . . . . . . . . . . . . . . . .42 


62. A kígyó és a róka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .42 

63. A kecskegida és a farkas . . . . . . . . . . . . . . .42 

64. A farkas és a kecskegida . . . . . . . . . . . . . . .43 

65. A csóka és a madarak . . . . . . . . . . . . . . . . .43 

66. A ló, az ökör, a kutya és az ember . . . . . . . .44 

67. Zeusz és a teknosbéka . . . . . . . . . . . . . . . .45 

68. Zeusz és a róka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .45 

69. A hangya és a tücsök . . . . . . . . . . . . . . . . .47 

70. A tonhal és a delfin . . . . . . . . . . . . . . . . . . .47 

71. A madarász és a mérges kígyó . . . . . . . . . .48 

72. A rák és a róka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .48 

73. A teve és Zeusz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .49 

74. A hód . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .49 

75. A kertész és a kutya . . . . . . . . . . . . . . . . . .50 

76. A tolvajok és a kakas . . . . . . . . . . . . . . . . . .50 

77. A csóka és a hollók . . . . . . . . . . . . . . . . . . .51 

78. A holló és a róka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .51 

79. A varjú és a holló . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .52 

80. A csóka és a róka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .52 

81. A varjú és a kutya . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .52 

82. A holló és a kígyó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .53 

83. A csóka és a galambok . . . . . . . . . . . . . . . .53 

84. A kutya és a róka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .55 

84. A szökevény csóka . . . . . . . . . . . . . . . . . . .55 

86. A kutya és a mészáros . . . . . . . . . . . . . . . .56 

87. A húst vivo kutya . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .56 

88. A kutya és a farkas . . . . . . . . . . . . . . . . . . .56 

89. Az éhes kutyák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .57 

90. A kutya meg a nyúl . . . . . . . . . . . . . . . . . . .57 

91. A szúnyog és a bika . . . . . . . . . . . . . . . . . .58 

92. A teve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .58 

93. A nyulak és a békák . . . . . . . . . . . . . . . . . .58 

94. A sirály és a héja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .59 

95. Az oroszlán és a földmuves . . . . . . . . . . . . .59 

96. Az oroszlán és a béka . . . . . . . . . . . . . . . . .60 

97. Az oroszlán és a róka . . . . . . . . . . . . . . . . .60 

98. Az oroszlán és a bika . . . . . . . . . . . . . . . . .61 

99. Az oroszlán és a földmuves . . . . . . . . . . . . .61 

100. Az oroszlán és a nyúl . . . . . . . . . . . . . . . . .63 

101. Az oroszlán és a delfin . . . . . . . . . . . . . . . .63 

102. Az egértol megijedt oroszlán . . . . . . . . . . . 64 

103. Az oroszlán és a medve . . . . . . . . . . . . . . .64 

104. Az oroszlán, a szamár és a róka . . . . . . . .65 

105. Az oroszlán és az egér . . . . . . . . . . . . . . .65 

106. Az oroszlán és a szamár . . . . . . . . . . . . . .66 

107. A farkasok és a bárányok . . . . . . . . . . . . .67 

108. A farkas és a ló . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .67 

109. A farkas és a kecske . . . . . . . . . . . . . . . . .69 

110. A farkas és a bárány . . . . . . . . . . . . . . . . .69 

111. A farkas és a kócsag . . . . . . . . . . . . . . . . .70 

112. A farkas és a vénasszony . . . . . . . . . . . . .70 

113. A farkas és a bárány . . . . . . . . . . . . . . . . .71 

114. A farkas és a pásztor . . . . . . . . . . . . . . . . .71 

115. A farkas és a bárány . . . . . . . . . . . . . . . . .72 

116. A nostény oroszlán és a róka . . . . . . . . . . .72 

117. A farkas és a kos . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .73 

118. A nyulak és a rókák . . . . . . . . . . . . . . . . . .73 

119. A gyermek és a holló . . . . . . . . . . . . . . . . .73 

120. A méhek és Zeusz . . . . . . . . . . . . . . . . . . .74 

121. Az egerek és a macskák . . . . . . . . . . . . . .74 

122. A hangya . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .75 

123. A hangya és a galamb . . . . . . . . . . . . . . . .75 

124. A légy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .76 

125. A züllött ifjú és a fecske . . . . . . . . . . . . . . .76 

126. A denevér, a tüskebokor és a búvármadár . 77 

127. A denevér és a macska . . . . . . . . . . . . . . .77 


128. A malac és a róka . . . . . . . . . . . . . . . . . . .79 

129. A vándor és a kígyó . . . . . . . . . . . . . . . . . .79 

130. A szamár és a kertész . . . . . . . . . . . . . . . .80 

131. A sót cipelo szamár . . . . . . . . . . . . . . . . . .80 

132. A szamár és az öszvér . . . . . . . . . . . . . . .81 

133. A szobrot szállító szamár . . . . . . . . . . . . . .82 

134. A vadszamár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .82 

135. A szamár és a tücskök . . . . . . . . . . . . . . . .83 

136. A szamarak Zeusznál . . . . . . . . . . . . . . . .83 

137. A szamár és a szamárhajcsár . . . . . . . . . .84 

138. A szamár és a farkas . . . . . . . . . . . . . . . . .84 
139/A. A szamár és az oroszlánbor . . . . . . . . . .85 
139/B. A szamár és az oroszlánbor . . . . . . . . . .85 

140. A szamár és a békák . . . . . . . . . . . . . . . . .87 

141. A szamarat vevo ember . . . . . . . . . . . . . . .87 

142. A szamár, a holló és a farkas . . . . . . . . . . .88 

143. A szamár, a róka és az oroszlán . . . . . . . .88 

144. A szamár és az öszvér . . . . . . . . . . . . . . .89 
145/A. A madarász és a fogoly . . . . . . . . . . . . .89 
145/B. A fogoly és a vadász . . . . . . . . . . . . . . .90 

146. A tyúk és a fecske . . . . . . . . . . . . . . . . . . .90 

147. A madarász és a pacsirta . . . . . . . . . . . . .90 

148. A madarász és a gólya . . . . . . . . . . . . . . .91 

149. A vad- és szelíd galambok . . . . . . . . . . . . .91 

150. A teve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .92 

151. A kígyó és a rák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .92 

152. A kígyó, a menyét és az egerek . . . . . . . . .93 

153. A megtaposott kígyó . . . . . . . . . . . . . . . . .93 

154. A sáskákra vadászó gyerek . . . . . . . . . . . .94 

155. A szomjazó galamb . . . . . . . . . . . . . . . . . .94 

156. A galamb és a varjú . . . . . . . . . . . . . . . . . .95 

157. A majom és a halászok . . . . . . . . . . . . . . .95 

158. A pásztor és a kutya . . . . . . . . . . . . . . . . .96 

159. A pásztor és a juhok . . . . . . . . . . . . . . . . .96 

160. A pásztor és a farkaskölykök . . . . . . . . . . .96 

161. Az utasok és a holló . . . . . . . . . . . . . . . . .97 

162. Rókák a Maiandrosznál . . . . . . . . . . . . . . .97 

163. A bárány nyírás alatt . . . . . . . . . . . . . . . . .99 

164. A vakond . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .99 

165. A darazsak, a foglyok és a földmuves . . . 100 

166. A darázs és a kígyó . . . . . . . . . . . . . . . . .100 

167. A féreg és a kígyó . . . . . . . . . . . . . . . . . .101 

168. A vadkan, a ló és a vadász . . . . . . . . . . .101 

169. A hiénák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .102 

170. A hiéna és a róka . . . . . . . . . . . . . . . . . . .102 

171. A bika és a vadkecskék . . . . . . . . . . . . . .102 

172. A majom kölykei . . . . . . . . . . . . . . . . . . .103 

173. A páva és a csóka . . . . . . . . . . . . . . . . . .103 

174. A tücsök és a róka . . . . . . . . . . . . . . . . . .104 

175. A teve, az elefánt és a majom . . . . . . . . .104 

176. A hattyú . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .105 

177. Zeusz és a kígyó . . . . . . . . . . . . . . . . . . .105 

178. A páva és a daru . . . . . . . . . . . . . . . . . . .106 

179. A disznó és a kutya . . . . . . . . . . . . . . . . .106 

180. A disznó és a kutya . . . . . . . . . . . . . . . . .106 

181. A vaddisznó és a róka . . . . . . . . . . . . . . .107 

182. A fecske és a kígyó . . . . . . . . . . . . . . . . .107 

183. A teknos és a nyúl . . . . . . . . . . . . . . . . . .109 

184. A ludak és a darvak . . . . . . . . . . . . . . . . .109 

185. A vadszamár és a farkas . . . . . . . . . . . . .110 

186. A fecske és a varjú . . . . . . . . . . . . . . . . . .110 

187. A teknosbéka és a sas . . . . . . . . . . . . . . .111 

188. A bolha és az atléta . . . . . . . . . . . . . . . . .111 

189. A papagáj és a macska . . . . . . . . . . . . . .112 

190. Az együtt vándorló ember és oroszlán . . . 112 

191. A kutya és a kagyló . . . . . . . . . . . . . . . . .113 


192. A két kakas és a sas . . . . . . . . . . . . . . . .113 

193. A szúnyog és az oroszlán . . . . . . . . . . . .113 

194. A kutya, a róka és a kakas . . . . . . . . . . . .114 

195. Az oroszlán, a farkas és a róka . . . . . . . .115 

196. Az üszo és az ökör . . . . . . . . . . . . . . . . . .115 

197. A búbos pacsirta . . . . . . . . . . . . . . . . . . .116 

198. A szamár és a ló . . . . . . . . . . . . . . . . . . .116 

199. A sas . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .116 

200. A gida és a bak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .117 

201. A pásztor és a farkas . . . . . . . . . . . . . . . .117 

202. Az íjász és az oroszlán . . . . . . . . . . . . . .119 

203. A hattyú . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .119 

204. A gyerek, az apa és a festett oroszlán . . . 120 

205. A lakomázó kutya . . . . . . . . . . . . . . . . . .121 

206. Az öszvér . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .121 

207. A ló és a szamár . . . . . . . . . . . . . . . . . . .122 

208. A féreg és a róka . . . . . . . . . . . . . . . . . . .122 

209. A beteg holló . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .123 

210. A katona és a hollók . . . . . . . . . . . . . . . .123 

211. A kígyó farka és tagjai . . . . . . . . . . . . . . .123 

212. A szamár és a kutya . . . . . . . . . . . . . . . .125 

213. Az oroszlán, Prométheusz és az elefánt . . 125 

214. A farkas és a kutya . . . . . . . . . . . . . . . . .126 

215. Az ember és a tücsök . . . . . . . . . . . . . . .126 

216. A földmuves és a szamarak . . . . . . . . . . 127 

217. A hajós és a fia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .127 

218. Az egér és a béka . . . . . . . . . . . . . . . . . .129 

219. A kutyakölyök és a békák . . . . . . . . . . . . .130 
Aiszóposz és meséi . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .131 
Tartalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .145 

160