GORE VIDAL
AMERIKAI KOMÉDIA 1876


Egy

- Az ott New York. - Ügy mutattam rá az elénk táruló rakpartra, mintha az enyém
volna a város. Hajók, bárkák, kompok és négyárbocos sónerck, akár holmi
széthajigált gyerekjátékok a számomra teljesen ismeretlen épületek zűrzavaros
tömkelege előtt, amelyben vörös tégla és homokkő keveredik festett fával és
komor gránittal, soha nem látott templomtornyok pedig fura hagymakupolás
alkotmányokkal -- cementből? Az Aranyszarv ékesítéséhez jobban illenének, mint a
szülővárosoméhoz.
-- Legalábbis azt hiszem, hogy New York. Talán Brooklyn. Azt hallottam, az új
Brooklyn csodálatosan egzotikus, ezer temploma van.
Sirályok eredtek vijjogva, bukórepülésben a hajó nyomába, amikor az alsó
fedélzeten a hajópincérek a tengerbe szórták a hajnalban feltálalt hatalmas
reggeli maradványait.
-- Nem -- mondta Emma. -- Most jövök a kapitánytól. Ez
csakugyan New York. És milyen réginek, milyen nagyon réginek látszik! -- Örültem
Emma izgatottságának. Az utóbbi időben egyikünknek sem igen volt miben
gyönyörködnie, de Emma most mintha megint fiatal lány volna, sötét szeme mindent
magába szívón, komolyan, kérdőn csillog, ami világéletében azt jelentette:
tudnom kell, ez az új dolog micsoda, és hogyan lehet a legjobban hasznát venni.
Az újdonság és a hasznosság jobban hat rá, mint a szépség. Én éppen az
ellenkezője vagyok, apa és leánya így kiegyensúlyozzák egymást.
Szürke fellegek váltakoztak a ragyogó kék ég csíkjaival, északnyugatról csípős
szél fújt, a nap egyenesen a szemünkbe sütött, tehát pontosan keletnek
tartottunk a North Rivertől. így hát csakugyan ez az a sziget, ahol születtem,
nem pedig Brooklyn, mert az délnek esik, és nem is Jersey City, mert az meg a
hátunk mögött van.
Mélyen belélegeztem a sós tengeri levegőt: megcsapott a városban égetett kőszén
füstszaga, elegyedve a nemrég kifogott halak szagával, amelyek ezüstrudakként
hevertek egy mellettünk elhaladó bárkában.
-- Olyan régi? -- Csak ekkor jöttem rá, mit mondott Emma.
-- De hát igen. -- Emma angolsága majdnem makulátlan, de néha egyenesen
franciából fordít, elárulva idegenségét. Pedig én vagyok az idegen, az amerikai,
aki élete legnagyobb részét Európában élte le, Emma egészen mostanáig sohasem
hagyta el az Óvilágot, ahol harmincöt évvel ezelőtt Itáliában megszületett,
méghozzá tomboló viharban, amely a fák felét tövestül kicsavarta villánk
kertjében; emiatt a rémült bábaasszony majdnem megfojtotta a köldökzsinórral az
újszülöttet. Valahányszor szélben kidőlő fákat látok, mennydörgést hallok, vagy
a dühöngő tengert figyelem, mindig arra a decemberi napra gondolok s anyja
arcának sápadtságára, amely olyan eleven ellentéte volt vére, szakadatlan
patakzó vére vörösségének.
(Azt hiszem, egy kis mémoire e gyönyörű lírai stílben jól megtenné az Atlantic
Monthly-nak.)
Emma megborzongott a szélben. -- Igen. Öreg. Kopott. Akárcsak Liverpool.
-- A rakpartok mindenütt egyformák. De itt semmi sem re-
gi. Nem ismerek rá semmire. Még a Városházára sem, pedig annak ott kéne állnia
odafönn, ahol az a márvány síremlék van. Látod? Azzal a sok oszloppal. . .
-- Talán elfelejtetted. Olyan régen volt.
-- Úgy érzem magam, mint Rip Van Winkle. -- Máris láttam a New York-i Herald-nak
írandó első cikkem kezdősorait (hacsak nem tudom felkelteni Mr. Bonner
érdeklődését a New York-i Ledger-né\, róla tudni való, hogy már ezer dollárt is
fizetett egyetlen írásért.) "Az új Rip Van Winkle, avagy hogyan hajózott
Európába Charles S'chermerhorn Schuyler majd fél évszázaddal ezelőtt..." És
maradt ott (alva?j. Most hazajöttjelentést tenni Martin Van Búrén elnöknek, aki
diplomáciai megbízatással külföldre küldte; most szeretné egybevetni külföldi
följegyzéseit Washington Irving barátjáéival (aki őt végső soron kitalálta), s
vacsorázni Fitz-Greene Halleckkel, a költővel: csakhogy nagy meglepetésére rá
kell jönnie, hogy mindnyájan réges-rég meghaltak.
Elég ebből.
Ezekből az oldalakból nyersanyag lesz, semmi több. Napról napra szerzett
benyomásaim gyűjteménye az én új régi hazámról.
Címek: "Az Egyesült Allamok a Centenárium évében." "Az utazó hazatérése." "A
régi New York: egy Knickerbocker1 emlékei." "Emlékezések Jackson és Van Búrén
korára..." Ki kell próbálnom ezeket a kiadókon meg az előadó körutakat szervező
ügynökökön.
E pillanatban -- 1875. december negyedike van, éjfél -- némiképp döbbent vagyok
attól a kilátástól, hogy meg kell próbálnom szavakba foglalni ezt az új világot,
amelyet mindeddig csak a messzi távolból ismertem. Persze rágódhatnék a múlton a
végtelenségig, írhatnék a régi dolgokról vég nélkül, rendelésre -- örvendetes
módon kiadóm, Mr. E. P. Button szerint áruimnak jelentős piaca van --,
valahányszor emlékező hangulatban vagyok. De hát természetesen az igazi kihívás
meg-
I. New York hollandi őslakosainak leszármazottja.
érteni az országot, amilyen ma -- kétszer, háromszor, négyszer népesebb, mint
amikor 1837-ben elhagytam. Mégis, ha átgondolom, amit ma délután New Yorkban
láttam, csak most kezdem érzékelni a nagyságát, ahogy itt ülök, izzadva,
szállodai lakosztályunk szalonjában, ahol a fémcsöveken úgy árad be hirtelen
rohamokban a fűtött száraz levegő, mint holmi afrikai sirokkó.
Azok közül az amerikaiak közül, akikkel az elmúlt négy évtizedben Európában
találkoztam, senki nem volt alkalmas rá, hogy felkészítsen ennek a városnak a
gazdagságára, pompájára; a közönségességre, a szegénységre, az eleganciára, erre
az iszonyatos, zsúfolt bőségre. Amikor utoljára láttam, még jelentéktelen
tengeri kikötő volt törpe nagyzolásokkal, olyasmikkel, hogy udvarháznak nevezték
a kúriát, mint például Madame Jumelét Haarlemben -- nem: a Harlemben, azazhogy
nem, a Washington Heightson --, egy olyan épületet, amely talán éppen csak
betöltené a báltermét ama paloták valamelyikének, amelyeket a gazdagok most az
Ötödik sugárútnak nevezett, széles út mentén építenek... az én időmben még
tanyák közt kanyargó vidéki út volt a Potter's Fieldtől északra, később
gyakorlótér, még később Washington Square park néven emlegették, most pedig
"régi" házak sorai szegélyezik, és fiatalságom New York-i dzsentrijének az
örökösei laknak bennük.
Azokban a napokban a polgárok persze a sziget déli csücskén laktak, a Battery és
a Broadway között, amely most mindenestül kereskedelmi negyed vagy annál is
rosszabb. Emlékszem, amikor a St. Mark's Place olyan messzi északnak számított,
hogy annál kijjebb már senki nem akart lakni. Most, mint mondják, egy gazdag
asszony habfehér palotát építtetett magának az Otvenhetedik utcában -- szemben
az újonnan befejezett Central Parkkal (hogyan "fejez be" az ember egy parkot?).
Hajópincér sietett a fedélzeten Emma felé. -- C'est un monsieur; il est arrive,
pour Madame la Princesse.1
Mindenkitől azt hallottuk, hogy az atlanti hajók közül a
2. Egy úr van itt; a hercegnéhez jött. IO
francia járat hajói a legkényelmesebbek. A Pereire annak is bizonyult a téli
viharok ellenére, amelyek Le Havre-tól az Atlanti-óceán közepéig kísértek
minket. De a kapitány fölöttébb elbűvölő volt, és nagy hatást tett rá Emma
fennkölt rangja, pedig ez a cím a napóleoni időkből származik, és immár a
második francia császárságból is harmadik francia köztársaság lett. A kapitány
mindenesetre királyi lakosztályokat adott nekünk mindössze százötven dollárért
(két első osztályú jegy szokásos ára kétszáz dollár).
Útitársaink oly kellemesen unalmasnak bizonyultak, hogy az átkelés nyolc és fél
napja alatt meg tudtam írni a Harper's Monthly számára a cikkemet ("Eugénia
császárné a száműzetésben") teli tényekkel, amelyeket a császár unokahúga,
szeretett Mathilde hercegnőm szolgáltatott, aki persze lenézi Eugéniát. A cikk
tónusa a mostani amerikai ízléshez alkalmazkodik : elragadtatott és kissé hazug.
De a császárné mindig nagyon kedves volt Emmához és hozzám, bár egyszer
tapintatlanul azt mondta a jelenlétemben, hogy az irodalmároktól ugyanolyan
unalom fogja el, mint a felfedezőktől! Nos, az író és a felfedező között van is
némi hasonlóság. Mi is kutatunk elveszett városok, ritka tigrisek, még soha le
nem írt mondatok után.
Emma látogatója John Day Apgar volt. A nagy szalonban találtunk rá. Meglehetősen
elveszetten ácsorgott az első osztályú utasok tömegében, akik mind kerestek
valamit, a gyerekeiket, a szobalányukat, az inasukat, a bőröndjeikét.
A férfiak közül jó néhányan a márványlapos bárpultnál szürcsölgették a
színpompás amerikai kifejezéssel "szemnyitogatónak" nevezett italukat.
-- Hercegné! -- Mr. Apgar mélyen Emma keze fölé hajolt, amerikai létére nem is
rossz a stílusa. De hát John, ahogy én hívom, egy évet töltött párizsi
követségünkön. Most joggyakorlatot folytat New Yorkban.
-- Mr. Apgar, ön szavatartó ember -- vetette rá Emma sötét, egyenes tekintetét.
Ez a tekintet nem volt egészen olyan átható, mint amit New Yorkra vetett, de
hát, ellentétben a várossal, John meglehetősen jól ismert, megszokott alakzat
Emma számára.
-- A kocsi az ötvenes dokknál várja kegyedet. Hordárok. . . minden. Bocsásson
meg, Mr. Schuyler -- hajolt meg előttem John. Kezet fogtunk.
-- Hogy jutottál fel a fedélzetre? -- kíváncsiskodtam. -- Hiszen még nem
kötöttünk ki.
-- A vontatóval. Azokkal az emberekkel, akik kijöttek üdvözölni önt.
-- Engem? -- Őszintén meg voltam lepve. Jamie Bennettnek megtáviratoztam a
Herald-hoz, hogy negyedikén érkezem, de azt aligha várhattam, hogy ez a
hányaveti ifjonc hajnalban kijöjjön elém tisztelegni a Hudson River kellős
közepére. Ki más tudott az érkezésemről?
A kapitány világosított fel minket. -- Az amerikai sajtó megérkezett a
fedélzetre, hogy meginterjúvolja Monsieur Schuylert. -- A Schuyler név franciás
kiejtése (Szüilé) olyasmi, amihez soha nem fogok hozzászokni, nem tudom
elfogadni. Emiatt egészen más embernek érzem magam Franciaországban, mint
Amerikában. Kérdés: más vagyok-e? Végső soron a szavak határoznak meg minket.
-- Mily rendkívüli! -- Emmának rossz véleménye van az újságírókról, jóllehet
mostantól fogva nekem is a tollamból kell megélnem, abból, amit újságoknak,
magazinoknak írok, bármit, akárhová. Az 1873-as tőzsdekrach elnyelte a tőkémet,
már amennyi volt. Ami még rosszabb, Emmát hasonló helyzetben hagyta a férje,
amikor öt évvel ezelőtt a Lucas Carton vendéglőben egy tournedos a la Rossini
bekebelezése közben jónak látta, hogy meghaljon.
Hogy szívrohama volt-e, vagy egyszerűen csak megakadt a gigáján a bifsztek meg a
libamáj, azt sohasem fogjuk megtudni, mivel egyikünk sem volt jelen, amikor
szeretőjével elköltött kései vacsorája közben a Prince d'Agrigente hirtelen
eltávozott ez árnyék világból. Három napig, amíg ki nem tört Poroszországgal a
háború, ez volt Párizs nagy botránya. Utána Párizsnak már akadtak más
beszédtémái is. Nekünk nem. Mind a mai napig egyikünk sem érti, miként lehet,
hogy a herceg adós volt azzal a vagyonnal, amelyről azt hittük, hogy birtokolja.
A kapitány egy császári udvari kamarás némiképp bizony-
12
talán eleganciájával vezetett át minket a szalonon, egy Louis Quinzé3 stílusú,
aranyozott székekkel zsúfolt kis társalgóba, ahol ott várt rám a New York-i
sajtóifjoncok színe-virága. Vagyis zöldfülű zsurnaliszták, akiket elzavarnak a
kikötőbe a hajókon érkező hírességek elé, s hogy próba-szerencse (rendszerint
inkább az utóbbi, mint az első) módszerrel kitanulják az interjúvolás
művészetét: azt, hogy miként kell fura állatfajtákat élénk nyelvezettel rosszul
jellemezni.
Húsz-harminc arc meredt rám különféle hosszú, kopott felöltők felett, melyeket
egyesek már kigomboltak a kabin melegében, mások még szorosan összehúztak
magukon a jeges hajnali szélben. Ma már százszor hallottuk, hogy emberemlékezet
óta ez a leghidegebb tél. Melyik tél nem az?
A kapitány bemutatott az újságíróknak -- nyilvánvaló elégedettséggel, hogy
útiköltségünk csökkentése ilyen gyors és drámai igazolást nyert. Áriákat
zengedeztem a vacsoráinkról, és forró szavakkal áradoztam a francia hajójárat
nagyszerűségéről.
Záporoztak rám a kérdések, miközben egy rövidlátó művész vázlatokat firkantott
rólam. Egyik beállítására vetettem is egy pillantást, amikor vázlattömbjének
első lapját lehajtotta: köpcös, kövér, galambbegyű férfiút láttam, akinek hármas
tokáját szorítja a túlságosan magas gallér (pedig olyan gallért hordok, amilyet
kell), és persze egy már nem fiatal hollandus tömpe orrát és szögletes állat.
Atyaisten! Miért szépítgessük? Egy hatvankét éves, alaposan megöregedett férfit
láttam.
Sovány alak a New York-i Herald-tól. Szemtelen ifjonc a New York-i Graphic-tól.
Komor törpe a New York-i Times-tó\. A Sun, a Mail, a World, az Evening Post, a
Tribune is jelen voltak, de nem ismertem fel őket tüstént. További fél tucat
süvölvény a hetilapoktól, a havi, a kétheti, a kéthavi lapoktól... ó, New York!
Az Egyesült Államok az újságírás Walhallája4- ha ugyan a Walhalla a megfelelő
kifejezés. Kétségkívül több virágzó újság és folyóirat van az Egyesült Álla-
3. XV. Lajos.
4. Az istenek vára a germán mitológiában.
'3
mokban, mint egész Európában együttvéve. Minek eredményeképpen napjaink
irodalmárai az újságírás világából jönnek, és soha nem is szakadnak el tőle
egészen -- ellentétben az én nemzedékemmel, amely csak nagy vonakodva fordult az
újságíráshoz, hogy kétségbeesett és szegényes megélhetést facsarjon ki belőle,
olyasfélét, ami most előttem áll.
-- Mr. Schuyler, mi a benyomása a mai Egyesült Allamokról? -- A New York Times
törpéje úgy tartotta maga előtt a jegyzetfüzetét, mint valami misszálét: azt
tanulmányozta, nem engem.
-- Erről többet fogok tudni, ha majd partra szállók. -- Elégedett kuncogás
szállt fel a felöltők közül, amelyek a sós permettői a nedves, mocskos gyapjú
furcsa, dohos szagát kezdték árasztani magukból.
Emma az ajtónál állt, zsebkendőjét az arcára szorítva, menekülésre készen. De
John Apgart láthatólag teljesen lenyűgözte a Negyedik Rend, teljes gyapjas
pompájában.
-- Mikor is volt, uram, hogy utoljára Amerikában járt? -- Kihívó kérdés a
IVorld-től: nem vall jó modorra Isten választott országán kívül élni.
-- 1837-ben mentem el. Abban az évben, amikor mindenki csődbe ment. Most
visszajöttem, és megint mindenki csődbe ment. Van ebben némi szimmetria, nem
gondolják?
Ezt is egészen jól fogadták. De miért mentem el?
-- Mert Van Búrén elnök amerikai alkonzulnak nevezett ki Antwerpenbe.
Azt hittem, ez mély benyomást fog kelteni, de semmiféle reakciót nem váltott ki.
Nem vagyok bizonyos benne, melyik ismeretlen kifejezés ejtette őket nagyobb
zavarba: az "alkonzul"-e vagy a "Van Búrén elnök". De hát az amerikaiak mindig
csak a jelenben éltek, és ez a nemzedék sem különbözik az enyémtől, legfeljebb
ők most már hosszabb múltra fütyülhetnek, mint mi.
Köztársaságunk (amely hamarosan centenáriumi évébe lép) még fürge hatvanas
éveiben járt, amikor elhagytam, ugyanolyan korban, amelyben most én vagyok.
Ámbár életem majd kétharmadát átíveli az Egyesült Allamok életének, az egész
csak pillanatnak tűnik az időben.
'4
Ugyanilyen furcsa Emma első impressziója New Yorkról:
-- Milyen réginek látszik -- mondta. Pedig szinte egyetlen épület sem maradt meg
ifjúkoromból. Miközben a sajtónak nyilatkoztam, végre felismertem az ablakon --
a kajütnyíláson
-- át a Trinity-templom ismerős, hegyes tornyát. Az eredeti városnak legalább
ezt a relikviáját nem sikerült semmiféle tűzvésznek elpusztítania.
(Későbbi jegyzet: az én "ismerős" tornyomat John Day Apgar szerint
harminckilencben lebontották. A jelenlegi, számomra ismeretlen torony a
negyvenes évek elején épült.)
Gyorsan záporoztak a kérdések. Válaszaim olyan csípősek voltak, amilyenné csak
tehettem őket, figyelembe véve, hogy milyen tapintatosnak, sőt bocsánatkérőnek
kell lennie annak az embernek, aki ilyen sokáig távol volt. És ha az
újságbeszámolók barátságosnak bizonyulnak, akkor könnyű lesz imádkozom érte --
felolvasásokat szervező ügynököt találnom, nem is beszélve a
magazin-megbízásokról. Hogy kitől? Akárkitől -- aki hajlandó megfizetni!
-- Hol élt az utóbbi időben, uram?
-- Az utóbbi néhány évben Párizsban. Akkor mentem oda...
-- A háború alatt is Párizsban volt, a német megszállás alatt?
Visszafogtam magam, szerény voltam, agréable.^ -- Hogyne, igen, sőt egy kis
könyvet is írtam élményeimről. Talán ismeri a címét: Párizs a Kommün alatt?
Vagy a kiadóim túlozták el könyvecském sikerét, vagy az újságírók nem olvasnak
könyveket, sőt recenziókat sem. Pedig a Harper's Weekly úgy emlegette a Párizs a
Kommün alatt-ot, hogy az "a szemtanú rémítő és mindvégig lenyűgöző beszámolója
Párizs ostromáról és a Kommünről azzal a részletek iránti híres érzékkel, amely
Mr. Charles Schermerhorn Schuyler tollának minden megnyilatkozására oly
jellemző". Kívülről tudom idézni ezt a jegyzetet, mivel tollamnak én soha semmi
más megnyilatkozását nem hallottam azon kívül, hogy perceg.
5. Kellemes modorú.
'5
A Sun embere roppant önelégültnek látszott, amikor megkérdezte: -- Ön, uram,
személy szerint nem kommunista?
-- Nem, nem, kedves fiam. -- Egyszeribe hurutos lett a hangom, ahogy szándékosan
utánozni kezdtem a jó öreg Washington Irvinget legkecsesebb formájában. --
Egyszerű amerikai vagyok...
-- Akkor miért élt olyan sokáig külföldön? -- A Graphic.
-- Amikor amerikai konzul voltam Itáliában, feleségül vettem egy svájci hölgyet.
. .
Ő az? A törpe Emmára nézett a misszáléja fölött, sőt egyenesen rámutatott azzal
a vacakkal, mint holmi pokolbéli idézést kézbesítő, gonosz manó.
-- A feleségem elhunyt. Néhány évvel ezelőtt halt meg Párizsban. Ő...
-- Kegyedet hogy hívják, kisasszony? -- fordult a World Emmához.
-- Jé ne comprends pas, monsieur.6 -- Emmának elfehéredett az arca, telt ajkain
megjelent az ingerültség egyenes vonala. A francia szavak úgy csattantak a
szobában, akár a korbácsütés.
-- Leányom: Princesse d'Agrigente. -- Nagy zűrzavar, miközben egy emberként
próbáljuk tisztázni a név helyes írásmódját. Végül kompromisszum: angolul
Agrigento hercegnéje. -- Lányom özvegy... -- kezdtem.
-- A herceg mit csinált? -- Az Express-től.
Emma dühödt válaszra készült angolul, de egy kézmozdulatom leállította. John
Apgar elragadtatva bámult minket; akárcsak a színházban.
-- A herceget sok minden foglalkoztatta. Atyja, mint bizonyára tudják,
Franciaország marsallja volt, első Napóleon alatt szolgált. Itáliában kapott
nemességet. Waterloo után, amikor Napóleon vereséget szenvedett... -- Ez egyszer
túl sokat beszéltem. Türelmetlenül jelezték, hogy Napóleon waterlooi vereségéről
már hallottak.
-- Vannak gyermekei, hercegné?
-- Kettő -- válaszoltam gyorsan. -- Párizsban. A nagyany-
6. Nem értem. uram.
16
juknál. Az özvegy hercegnénél. -- Aki -- az a pokolbéli hercegi szuka! -- évi
ötezer frankot kér tőlünk az eltartásukért, majdnem ezer dollárt: Emma teljes
jövedelmét abból, ami a férje vagyonából megmaradt. Kell-e mondanom -- igen, ki
kell mondanom még ebben a naplóban is, amelyben semmiféle jelentősége sincs,
hogy soha életemben nem találkoztam még olyan szörnyű nőszeméllyel, mint Emma
anyósa. A legenda szerint örömlány volt, amikor du Pont hadnagy, a későbbi
marsall és Prince d'Agrigente megismerkedett vele, bár én nem hiszem el ezt a
mesét, mert már akkor is olyan csúf- és olyan illatos -- lehetett, mint
augusztusi napon egy vágóhíd.
-- Nem tervez cikket róla, milyen változásokon ment át New York azóta, hogy ön
elutazott? -- Ez a kérdés a Herald elbűvölő, sovány emberétől jött, aki ismer
mint "megbecsült munkatársat".
-- Dehogynem. Már alig várom, hogy beutazhassam az Államokat kelettől nyugatig,
északtól délig. Részt fogok venni a philadelphiai Centenáris Kiállításon, és
írok róla, amikor megnyílik. . .
-- A Herald-nak? -- Újra az a fölöttébb barátságos, sovány ifjú.
-- Ugyan ki másnak? -- Magam is ugyanolyan barátságosan, ha nem is teljesen
őszintén, hiszen annak fogom eladni az áruimat, aki a legtöbbet ígér értük.
-- Rokonságban áll Mrs. William Astorral?
Ritkán tettek fel nekem ennyire meghökkentő kérdést. A leghatározottabban nem!
-- Félek, túlságosan is éles voltam.
A rejtély tüstént megoldódott: Mrs. Astornak ugyanaz volt a leányneve, mint
anyámnak: Schermerhorn; ezt addig nem tudtam, pedig az élettől-italtól mámoros
utazók még Párizsban is gyakran meséltek Mrs. Astor grandiózus fogadásairól és
annak a New York-i társaságnak a fényes pompájáról, amely fölött ez a hölgy
uralkodik, miután sikerült kiütnie a nyeregből sógornőjét, Mrs. John Jacob
Astort, aki pedig rangban felette áll, legalábbis az elsőszülöttség jogán, lévén
III. J. J. Astor a család legidősebb fia s feje.
Valamikor, fél évszázaddal ezelőtt, még láttam az eredeti
'7
J. J. Astort. Az alsó Broodwayn csoszogott az öregúr hermelin szegélyű kabátban,
és régi barátom -- a titkára -- támogatta: Fitz-Greene Halleck, a költő. Mind
halottak.
Kérdések a könyveimről. De nem túl sok. A sajtó szerint híres író vagyok az
Egyesült Államokban, de ez a felöl tőgyűjtemény korántsem volt biztos benne,
ugyan miért is vagyok híres. Másrészt viszont újságírói tevékenységemet mind
ismerik, nemcsak a Jamie Bennett Herald-jának írt cikkeimet, hanem azokat is,
amelyeket az Evening Post-nak írtam, ahol irodalmi pályafutásom elkezdődött.
Európai ügyekben a New York-i sajtó hervadhatatlan tekintélye vagyok.
Politika. Amerikaiak közt előbb vagy utóbb mindig felmerül a téma.
Mi a véleményem a nagyfejű Tweed nemrégiben történt letartóztatásáról és
bebörtönzéséről, aki milliókat lopott New York városától, miközben felépíttette
a fényűző új bírósági épületet. Ájtatosan elítéltem a korrupciót.
Mi a véleményem U. S. Grant tábornokról, akinek egy év múlva véget ér második
elnöki időszaka?
Óvatos voltam. A Grant-adminisztráció korrupciója számomra kissé szívszaggató
ügy. Tőkémet a Jay Cooke bankház kezelte, ennek összeomlása váltotta ki 1873
őszén azt a válságot, amelynek hatásai máig ránk nehezednek -- csak a tőkém lett
súlytalan.
Bizonyos Wall Street-i gazfickók, köztük Jay Gould és Jim Fisk -- milyen jól
ismerem a nevüket! -- megpróbálták learatni az aranypiacot, s eközben ezreket
vittek csődbe. Hogy magának Grant tábornoknak volt-e mindebben valami része, az
vitatott kérdés. Annyi kétségkívül ismeretes, hogy nagy ajándékokat fogadott el
olyan emberektől, mint Gould és Fisk. Ha Grant maga nem gazfickó, akkor hülye. A
Republikánus Párt mégis védelmezi, dédelgeti, és még most, két elnöki ciklus
után sem szívesen ejti el.
-- Mit gondol, harmadszor is indulni akar Grant tábornok a választásokon? -- Ez
a Times-tó\, attól az újságtól, amely különlegesen rajong a Grant-kormányzatért.
-- Mivel még soha nem találkoztam a tábornokkal, ezt aligha tudnám megmondani.
De...
18
Szántszándékkal fogtam hozzá, hogy megcsináljam -- nos, ha nem is a
szerencsémet, de legalább azt a helyet magamnak, ahol végigélhetem hátralévő
néhány évemet anélkül, hogy félnem kellene a szegénységtől. -- De -- ismételtem
-- mint tudják, én meggyőződéses demokrata vagyok, a Jackson-Van Buren-irányzat
híve. . .
Ez némi érdeklődést keltett. A republikánus érdekeket képviselő riporterek
(attól tartok, a többség) határozottan hűvösen fogadták, a többiek heves
rokonszenvvel.
-- Pártolná-e Tildén kormányzó demokrata párti jelöltségét?
Hogy pártolnám-e! Minden reményemet arra alapozom, hogy ez a törékeny ember
jövőre elnyeri az elnökséget. -- Persze pártolom. Természetesen nem vagyok au
courant. . .7 Hiba volt francia kifejezést használni, de hát már kimondtam.
Furcsa. Franciaországban kizárólag franciául gondolkodom. Most -- ebben a
szállodai szobában -- milyen nyelven is gondolkodom? Angolul? Nem. Melange^
nyelven!
- Aligha ismerem úgy a New York-i ügyeket, mint önök, uraim, de azt tudom, hogy
az állam becsületes lakosságának annyira tetszett, ahogyan Mr. Tildén szétverte
a Tweed-bandát, hogy tavaly megválasztották kormányzónak. Végül is ő vetett
véget annak, hogy a gazdagok meglopják a szegényeket...
-- Hiszen ez kommunista szövegnek hangzik, uram. -- így a Times.
- Fogalmam sem volt róla, hogy a becsületesség és a kommunizmus egy és ugyanaz.
-- Ez némi tetszést váltott ki. Érdekesnek tartom, hogy a kommunizmus ennyire
elkeserítette a felöltőket. A párizsi felkelés nyilván megrémítette a New York-i
polgárokat -- minket, párizsiakat, kétségkívül megrémített, amikor a németek
kivonulása után a kommünárok kezükbe kaparintották a várost; még rémítőbb volt
azonban a polgárok bosszúja, akik számolatlan ezreket mészároltak le, Amiért
kommünárok voltak. Magam is láttam a Mont Rouge
7, Tájékozott.
8. Keverék.
egyik utcáján egy meggyilkolt ötéves gyereket. Az 1848-ban megkezdődött
világforradalom még nem fejeződött be.
Ezen a ponton kibontottam saját zászlómat: -- Amikor két évvel ezelőtt, nyáron,
Genfben utoljára találkoztam Mr. Tildennel... -- Az izgalom, amelyet kelteni
akartam, kézzelfogható lett: a felöltők szabályosan gőzölögtek. A sikeres, ám a
sajtó előtt ismeretlen könyvek külföldön élő szerzőjével folytatott felületes
interjú megtelt élettel.
-- Ön barátja a kormányzónak?
-- Ezt nem mondanám. De, igenis, levelezünk. Mr. Gallatin mutatott be minket
egymásnak, aki Genfben él. -- Türelmesen betűztem nekik a nevet, elmagyaráztam,
hogy Gallatin apja Jefferson alatt pénzügyminiszter volt. -- Lenyűgözött Mr.
Tildén, lenyűgözött a kormányzó rendkívüli tehetsége, az, ahogyan
intellektuálisan bármely tárgyat megragad, amelyet megfontolásra érdemesnek
tart. -- Ez többé-kevésbé igaz is volt. Sámuel J. Tildén csakugyan rendkívül
intelligens, bár beszűkült ember, s noha vérmérséklete hideg és kimért,
semmiképpen sem hiányzik belőle némi báj.
Egy hétig majd mindennap együtt ebédeltünk a Lac Lémanra9 néző teraszon. Néha
csatlakozott hozzánk Gallatin is, de az ő okos európai realizmusát S. J. Tildén
savanyú amerikanizmusa gyakran megsokallta.
Egyszer Tildén hirtelen részletezni kezdte, hogy pontosan miként is tette tönkre
Tweedet és a bandáját, amelynek kormányzók, bírák, polgármesterek és városatyák
is a tagjai voltak. Ahogy mesélt, sápadt, öreg gyerekarca kipirult, szürke, fakó
szeme hirtelen a tó kékségét tükrözte; egy pillanatra szinte jóképűvé varázsolta
a lelkesedés.
Gallatin és én (meg vagy féltucatnyi hallgatója) lenyűgözve hallgattuk gyenge,
mégis parancsoló hangját. De aztán Tildén sajátosan képmutató amerikai hangra
váltott előttünk, európaiak előtt (igen, én is az vagyok ennyi év után). --
Gondolja csak el -- mondta Gallatinnek --, mi történt hazánkkal az édesapja
ideje óta! Jefferson kora óta!
Gallatin elképedt. -- De hiszen most kétségkívül minden
9. Genfi-tó. 2O
sokkal jobb, Mr. Tildén. Az ország olyan nagy, olyan dúsgazdag ... -- Ez néhány
héttel a krach előtt volt. -- Mindenütt vasutak. Hatalmas gyárüzemek. Az olcsó
munkaerő áradata a szegény öreg Európából. Amerika most Eldorádó, míg apám
idejében farmerek országa volt. . . méghozzá nem is különösebben jó farmereké.
-- Félreértett engem, Mr. Gallatin. -- Tildén beesett orcáin most téglapiros
foltok égtek. -- Én a korrupcióról beszélek. A megvásárolható bírákról. A
közéleti emberekről, akik megosztoznak maguk közt a nép pénzén. A megvásárolt, a
politikai fejesek által megvásárolt újságokról. Még a Post is. -- Komoran felém
biccentett, tudván, hogy gyakran írok ebbe a hírlapba. -- A Post pénzt fogadott
el Tweedtől. Ezt értem én azon, hogy országunk megváltozott, az Aranyborjúnak, a
mindenható dollárnak ezt az imádatát, ezt az iszonyatos korrupciót.
Tildent mindössze egy hete ismertem, de ez alatt az idő alatt ekkor került
legközelebb a szenvedélyességhez. Általánosságban az volt -- most is az --, amit
halvérűnek szokás nevezni.
Gallatin meghökkenést színlelve vonta fel fekete szemöldökét. -- Tudja, Mr.
Tildén, valamikor sokat beszélgettem apámmal a köztársaság korai napjairól,
és... nos, nem akarom zavarba hozni, uram, de nálunk mindig általános volt,
amiről ön beszél. Annyi bizonyos, hogy New Yorkban mindig megvesztegettük
egymást, és hozzányúltunk a közpénzekhez, valahányszor csak lehetett.
Megbotránkozott-e Tildén? Nos, megvan benne az ügyvéd talentuma, hogy amikor
váratlan bizonyítékokat terjesztenek elő, hirtelen abbahagyja egy ügy
pártolását. A színes foltok eltűntek orcáiról. Vizet töltött a poharában lévő
pompás rajnai borhoz. Észrevettem, hogy remeg a keze, akárcsak az enyém.
-- De hát mindez kétségkívül megváltozott, Mr. Gallatin, amikor pártunk
alapítóját, Mr. Jeffersont választották elnökké?
-- Soha semmi sem változik, Mr. Tildén. Az emberek emberek.
21
Az emlékezet játéka-e, hogy ebben a pillanatban hozták az asztalhoz azokat a
leveleket, amelyek biztosították Tildent, hogy a demokraták őt jelölik New York
állam kormányzójának? Alighanem átcsoportosítom a dolgokat az emlékezetemben.
Mindenesetre ez alatt a svájci nyaralás alatt -- Tildén első európai útján --
jött a felkérés.
-- Nem szándékozom kormányzónak jelöltetni magam -jelentette ki Tildén
szilárdan. Már a szálloda előtt állt, körülötte bőröndök, útitársak, hordárok,
egyenruhás szállodai inasok.
-- Vállalnia kell! -- mondtam. -- Ha nem a népért, akkor John Bigelow barátunk
kedvéért.
Amit erre válaszul kaptam, szerfölött hasonlított egy mosolyhoz. John Bigelow
talán Tildén egyetlen barátja. A harmincas években mindhárman szépreményű
jogászok voltunk a városban. Tildén és Bigelow néhány évvel fiatalabbak nálam.
Abban az időben nem ismertem Tildent, de John Bigelow-t gyakran láttam a Café
Fanc,ais-ban, rendszerint FitzGreene Halleck barátom társaságában. Úgy rémlik,
amikor Halleck meg én a hátsó teremben biliárdoztunk, Bigelow -- jóképű, magas
fiatalember az állam északi részéből -- ezt finoman helytelenítette. Bigelow
egyszer szégyenlősen megkért, segítsem hozzá, hogy írhasson a hírlapi sajtónak,
ezt meg is tettem.
Az ultrarepublikánus Times többet kívánt tudni Tildenhez fűződő kapcsolataimról.
-- Felületesek. Felületesek -- válaszoltam az igazságnak megfelelően. De
imádkozom, hogy jelenleg felületes kapcsolataink hamarosan acélkapcsokká
váljanak.
-- Kérésére alkalomadtán beszámolót írtam neki a külügyekről. -- Ez igaz. Azt
nem mondhatom, hogy kifejezetten kérte tőlem a jelentéseket, de nagy érdeklődést
mutatott irántuk, különösen az utóbbi hat hónap során, amikor mindenki számára
nyilvánvaló lett, hogy i8y6-ban ő lesz az egyetlen demokrata párti elnökjelölt,
és elnök is lesz belőle, feltéve ha Grant tábornok nem akar harmadszor is elnök
lenni.
Találkozásomnak a sajtóval földrengésszerű, hirtelen lökés
22
vetett véget: a Pereire kikötött. A felöltők elrohantak. Emma undora éppoly
nyilvánvaló volt, mint John Apgar ámulata.
Karon fogtam Emmát. -- Cest nécessaire, petité.
-- Comme tű veux, Papa.10
Emmát nem avattam bizalmamba -- esztétikai okokból. Ő eddig még soha nem érezte
igazából, hogy a legtöbb ember élete micsoda küzdelem, és szeretném megőrizni az
ártatlanságát. Feleségemnek szerény vagyona meg egy családi Schloss-a" volt a
svájci Unterwaldenben. Amikor elhunytával mindkettő elveszett számunkra, Emma
már (én azt hittem) biztonságos házasságban élt Henri d'Agrigente-tal, és vagy
egy tucat évig mindketten fényűzőn, adósságokat halmozva éltek az Hotel
d'Agrigente-ban a Boulevard de Courcelles-en.
Ez alatt az idő alatt nekem is egészen jól ment, írásaimmal némi kényelmet is
tudtam biztosítani másfél magamnak (a fél egy szerető tartási költségeit
jelentette az egyik arrondissementban.12) Aztán jöttek a megrázkódtatások:
Párizs eleste, Henri halála, Jay Cooke bankár csődje, az én tönkremenetelem.
Immár az eszemből kell megélnem, már amennyi maradt belőle. De Emmát, amennyire
csak lehetséges, meg kell óvnom attól a fájdalomtól, hogy lássa, amint öreg
édesapja mint holmi, egykor csodaszép irodalmi poule de luxé'3 megint megpróbál
az árujával házalni, de ezúttal gyalog s úgyszólván ugyanazokon az
utcákon,.amelyeken valamikor diadalmasan lovagolt végig.
No, csak semmi önsajnálat. A világ nem könnyű. Csak azért átkozom a
szerencsémet, amiért nem vagyok fiatal. Ha harmincéves volnék, nem lennének
aggályaim. Egy hét alatt bevehetnem New York városát, akárcsak Tamerlán, amikor
elfoglalta Perszepoliszt!
io; Ez szükséges, kicsikém. -- Ahogy akarod, papa.
11. Kastély.
12. Kerület.
13. Luxustyúk.
John Day Apgar victoria-fogata csakugyan ott állt a rakparton, továbbá egy
másik, fura formájú kocsi is, amelyen aranybetűs felirat ékeskedett: ÖTÖDIK
SUGÁRÚT HOTEL. Kocsisa, az ír Corknak egy töpörödött fia szerint: -- A málhák
végett, uram.
Egy az ezer és egy információ-foszlány közül, amelyet az elmúlt néhány órában
kaptam: a város milliós lakosságának több mint a fele külföldön született. A
legtöbben Írországból jöttek (akárcsak az én időmben), meg Németországból. De
más országok is egyre növekvő számban képviseltetik magukat. Az alsó szigeten
egész kerületeket töltenek meg olaszok, lengyelek, héberek és görögök, az egykor
elbűvölő Mott Streetet és Pell Streetet pedig mindenestől kínaiak birtokolják !
Alig várom, hogy földeríthessem ezt az új világot, amely jobban hasonlít az
Ez.eregyejsza.ka valamely városához, mint ahhoz a kicsiny, nyugodt
angol-hollandus városkához vagy faluhoz, ami fiatal koromban volt.
Amikor a victoria elhagyta a rakpartot, és behajtott az Orton Streetre, John
Apgar rámutatott a kinyújtott kézzel kéregető, rongyos koldusokra. -- Európa
szegényháza lettünk
-- mondta gépies keserűséggel, meg sem hallva saját frázisát, amelyet, úgy
veszem észre, mindenki használ.
Föltételezem, hogy a bennszülött New York-iak számára zavaró lehet ez a sok
jövevény, különösen most, amikor a 73-as krach óta alig akad munka számukra, s
kénytelenek
-- mi máshoz? -- a bűnözéshez fordulni. De a régi, pénzes New York-iaknak ritka
öröm lehet az olcsó munkaerőnek ez az állandó kínálata. Havi tizennyolc
dollárért kitűnő szakácsnőt fogadhat az ember, húsz dollárért szobalányt. Emma
meg én megvitattuk, megengedhetünk-e számára egy szobalányt vagy sem. Úgy
látszik, az Ötödik Sugárút Hotel lakosztályainak lakói közül csak nekünk nincs
saját személyzetünk.
A kocsiút a rakpartról a szállóba, nos, Rip Van Winkle-stí-
lusú volt. Kifogytam a jelzőkből, ügyelnem kell, nem szabad halálra gyötörnöm
ezt az elcsépelt hasonlatot.
Megkértem a kocsist, vigyen minket keresztül a Washington Square parkon, s aztán
fölfelé a híres Ötödik sugárúton.
-- Kétségkívül úgy fogja találni, hogy a sugárút nagyon megváltozott. --
Kellemes John udvariassága, de nagy tehetsége van ahhoz, hogy kizárólag
nyilvánvaló dolgokat mondjon, így azután némiképp elmarad a tökéletes társalgó
ideáljától. Mint vőnek azonban vannak esélyei.
Az Apgar fivéreknek virágzó ügyvédi irodájuk van a Chambers Streeten. De nem
voltam különösebben lelkes, amikor a nyáron Párizsban megtudtam, hogy a fivérek
kilencen vannak, a mi Johnunk pedig csak a harmadik fivér harmadik fia. Azt
hiszem, Emma nagyjából ugyanazt tartja róla, mint én, de hát mi rendszerint
pontosan ugyanúgy látjuk a dolgokat -- olyannyira, hogy ritkán vari szükségünk
gondolataink kimondására, különösen olyan kényes kérdésekben, hogy milyen férj
is felelne meg neki.
-- Az én időmben az Ötödik Sugárút tulajdonképpen még nem létezett. Csak néhány
bátor lélek épített házat a gyakorlótértől északra, ahogy akkoriban a Washington
Square-t neveztük. De ezeket különcöknek tartották, akik oktalanul félnek a
nyári kolerától vagy az alsó szigeten dúló himlőtől. -- Csöppet sem érdekelt,
amit mondtam, jobbra-balra bámészkodtam, alig tudtam befogadni a látványt.
Ennek az új városnak minden zugát elevenné tette a fehér napfény, de meleget nem
adott. Emma vacogott mellettem a szőrmetakaró alatt, de éppen úgy el volt
bűvölve, mint én.
Mindenütt járművek hordái -- szekerek, nyitott hintók, victoriák, élénk színűre
festett, lófogatú omnibuszok, nem is szólva egyéb, baljósabb közlekedési
eszközökről. Amikor a Cornelia Streetnél keresztülvágtunk a Hatodik sugárúton,
elállt a lélegzetem, Emma pedig felsikoltott, mert egy gőzmozdony vontatta
szerelvény robogott el fülsiketítő robajjal a fejünk^olött óránként harminc
mérföldes sebességgel!
A lovak riadtan nyerítettek, a kocsis káromkodott. A magasvasútról úgy hullott
fejünkre a hamu, mint holmi sötét eső. Emmának be is maszatolta az arcát.
Szerencse, hogy
25
nem fogtunk tüzet a gőzmozdonyból kilövellő, izzó parázstól, amelynek darabkái
apró meteorként a sötét sugarúira hullottak alá.
Aztán a vasúti kocsik elhaladtak. A kocsis rábírta az ideges lovakat, hogy
vágjanak át a sugárúton, és kocogjanak be a Washington Square park csöndes
körzetébe.
-- Az istenit! -- Emma az arcához szorította a zsebkendőjét, és meg sem próbálta
finomabban kifejezni magát Mr. John Day Apgar előtt, akit kalandunk
többé-kevésbé izgalomba ejtett.
-- Elnézést kérek. Figyelmeztetnem kellett volna önöket. Ugye, nincs ehhez
hasonlatos a világon?
-- Örömmel mondhatom, hogy nincs. -- Emma arca kipirult, szokatlanul fiatalosnak
látszott... a hirtelen ijedtség, a hideg szél.
Ezúttal nem ismétlem meg immár állandó s még önmagam számára is végeszakadatlan
refrénemet: mennyire megváltoztak a dolgok. Pedig az én időmben (volt-e valaha
is enyém az idő?) a Hatodik sugárút még puszta név volt, egy vidéki országutat
jelölt, amely magányos farmok és mély mocsarak közt kanyargóit, ahová apám
egyszer elvitl vadkacsát lőni.
Amikor befordultunk a Washington parkba, megfogadtam, hogy soha többé nem
említem, milyenek is voltak valamikor a dolgok -- kivéve nyomtatásban, pénzért.
Más, lényegesebb : mindig nehéz megítélni, vajon az ember szórakoztatja vagy
untatja-e a fiatalokat, hiszen az udvariasság megköveteli tőlük, hogy
szakadatlanul figyelmesnek mutatkozzanak. Pedig tudnom kellene. Amikor fiatal
koromban utat vágtam magamnak a világban, lelkifurdalás nélkül "használtam" az
öregeket. Nem vár-e most megtorlás rám? Holmi ifjú hallgatóm álcájában, aki
mosollyal leplezi árulását, miközben én folyvást locsogok.
Ezt abba kell hagynom. Minek annyit lovagolni a múlton? A jelen túlságosan is
izgalmas, és ami kis időm maradt, azt jól ki kell használnom, hogy újra
megcsináljam Emma szerencséjét. Ebben a pillanatban úgy érzem, semmi nem
állíthat meg minket, ha nem pusztulok bele ebbe a hőségbe.
Hő árad a csövekből és a márványkandalló rostélyán izzó
26
szénből. Megpróbáltam kinyitni a szalon ablakait, de nem sikerült. Határozottan
légszomjam van. De háziköntösben vagyok, nem akarok a személyzetnek csöngetni.
Emma alszik a szobájában.
Két hálószoba, szalon és -- figyelemre méltó -- külön fürdőszoba, mindez napi
harminc dollárért. Ebben természetesen benne foglaltatik háromszori étkezés is,
egy negyediket, kései vacsorát, további két dollár ötven centért kaphatunk.
Három hónap múlva még ilyen ütemben sem marad egy fillérünk sem. De érdemes
kockáztatni. Ez a szálloda a legnagyszerűbb a városban: halijában,
fogadótermeiben, bárjaiban mindenkit látni lehet, aki számít, így hát kell hogy
ez legyen a mi óvatosan kiaknázandó eldorádónk.
Furcsa, a pulzusom majdnem duplájára szökött a pénz -- és hiánya! --
gondolatára.
Éppen most vettem be nyugtatómat, azt az erős laudánumot, amelyet még Párizsban
kevertek nekem, így most mintegy álomban írok, legalábbis álmosan: nem tudva, mi
való és mi nem.
A Washington Square park a maga módján éppoly tetszetős, mint a londoni Green
park, szorosan egymás mellé épült, kényelmes házaival, amelyek olyan csinosak,
és annyira nélkülöznek minden képzelőerőt, akár egy polcnyi új amerikai regény.
Az építészet egyhangúságát a város jobb negyedeiben tényleg nem lehet egyhamar
megszokni. De számos újabb épület már másféle, grandiózusabb és -- hadd ismerjem
el -- számomra tetszetősebb stílben épült.
Elhagytuk a Washington parkot, és fölfelé kaptattunk az Ötödik sugárúton;
kellemes boulevard, nem olyan széles és pompázatos, mint a Champs Elysées, de
eléggé tetszetős, szabályos közökben álló, magas ailanthus-fáival. A sugárút
legnagyobb részét azonban megint csak azok az unalmas barna kőből épült, komor
házak szegélyezik.
-- Önöknél minden ház egyforma? -- Emmát csöppet sem bűvölte el a mesés hírű
Ötödik sugárút.
-- Szörnyűek, nem? -Johnt a Párizsban töltött év kritikussá tette azzal szemben,
amivel, úgy tetszik, ismeretségünk elején még hencegett. -- Rá sem ismerne most
New Yorkra
27
-- mondogatta nekem. -- Minden ízében van olyan szép, mint Párizs.
-- De a periférián nagy a változás -- tette hozzá John.
-- Nem mintha a házaik nem volnának. . . vonzók -- mosolygott rá Emma. -- És
nyilvánvalóan kényelmesek.
-- Ó, azok is. Ez az a rész -- mutatott rá John a Huszonharmadik utcánál a
Washington Square park és a Madison Square közötti negyedre --, ahol a régi
famíliák laknak.
-- Mint az Apgarok -- gonoszkodott Emma.
John elpirult; hosszú arca meglehetősen emlékeztet a perui felfbldek lámáinak a
pofájára. -- Nos, mi nem élünk régen ebben a városban. Valójában Philadelphiából
jöttünk. A fivérek csak közvetlenül az én születésem előtt költöztek New Yorkba.
-- De ön ebben a negyedben lakik?
-- Itt, mindjárt -- mutatott John keletnek, a Tizedik utca felé. -- Az ott atyám
háza. Ott lakom, miközben saját hajlék után nézek természetesen.
Mivel a társalgás kezdte az ildomtalanság határát súrolni, témát változtattam,
és ifjúságom néhány jellegzetes épülete felől érdeklődtem. Nem, sohasem hallott
a City Hotelről; így hát a városnak ezt a valamikor oly híres központját
bizonyára réges-rég lebontották. Elmondtam neki, hogy az felelt meg akkoriban az
Ötödik Sugárút Hotelnak.
-- Én azt hittem, az Astor House volt az.
Amikor meghallottam ezt a nevet, hirtelen emlékezeti crise1* tört rám...
felbukkant bennem az a napsütéses, rekkenően meleg nyári délután, amikor az
Astór House falait felhúzták, és egy kőtömb az utcára zuhant, majdnem agyonütve
egy járókelőt. Most az Astor House, a város valamikor vezető szállodája "nem az
többé, ami volt. Üzletembereknek megfelel, de a divatos társaság úgy tartja,
túlságosan benn van a belvárosban."
Ma a városközpont a Madison Square, és meg kell mondanom, hogy magamutogatása
némi megkönnyebbülést nyújt az Ötödik sugárút barna kőházainak unalmas mérföldje
14. Válság. 28
után, amelyen oly lassan hajtottunk végig. Megjegyzem, manapság a periféria
forgalma minden ízében éppoly rémes, mint valamikor az alsó Broadwayé volt.
Az ember azon a ponton jut ki a térre, ahol a Broadway keresztezi az Ötödik
sugárutat, és szemét azonnal megragadja az Ötödik Sugárút Hotel hatemeletes
márványpalotája, amely a Huszonharmadik és a Huszonnegyedik utca között az egész
háztömböt elfoglalja. Féloszlopsoros márványhomlokzata a Madison Square
kertjeire néz, ezek nyáron igen csinosak lehetnek, bár most a kopasz fák úgy
merednek az acélos égre, mint megannyi vasvilla.
De. . . mindig ez a "de", amikor amerikai dolgok jönnek szóba. A szálloda és a
Madison Square közepén lévő park közötti sugárút széles ugyan, de nemigen
stílusos. Bágyadt kísérleteket tettek egyes szakaszainak kikövezésére, aszfalt,
belgakő, macskakő követi egymást mindenféle elképzelés nélkül; szabálytalan
távközökben mindenütt hórihorgas telegráfpóznák meredeznek, összekötő
drótjaikkal ugyanúgy uralva a kilátást, mint ahogy azok az üzenetek határozzák
meg és kormányozzák ezt a durva világot, melyeket ezek a rézhuzalok továbbítanak
megállás nélkül: gyapotot vásárolnak, aranyat adnak el, pénzt csinálnak. Nos,
nekem aligha van jogom a leereszkedőt játszani. Különben miért volnék itt?
John biztosított bennünket, hogy a Madison Square fölött északra, egészen az
Ötvenkettedik utcáig, európai stílusú palotácskák épülnek. -- Közben meg messze
fönt az Ötvenhetedik utcán Mrs. Mason Jones francia villát építtetett magának.
Egészen rendkívüli látvány! Ott áll egyedül a vadonban, körülötte semmi, csak
néhány kocsma, telepeskunyhó meg a kecskék.
A szigorú törvények ellenére mindenütt ott vannak a kecskék, még a Madison
Square elegáns telkeire is behatolnak. Emma teljesen el volt bűvölve, amikor
meglátott egy rendőrt, aki éppen fél tucat mocskos kecskét kergetett a tér
északi végén, ahol egy tatarozás alatt álló épület előtt tanyáztak: az lesz a
Delmonico család legújabb vendéglője, hamarosan megnyílik.
A főbejárat előtt a szálloda egyik igazgatója fogadott min-
29
két, a néhai Mr. Páran Stevens egyik unokaöccse; özvegye híres vasárnap esti
soirée-iról, amelyekre mindenki elmegy, kivéve az olyan fölöttébb csöndes
természetű előkelőségeket, mint Mrs. Mary Mason Jones. Nem tudom, miért, de
élvezettel írom le ezt a nevet.
Kezd hatni a nyugtató. Ásítozom. Kabult vagyok. Szívem most egyre lassabban és
lassabban ver, és a fejemben lévő kisdob pergése is lelassult.
Stevensék unokaöccse szerfölött hízelgett nekünk. -- Nagy megtiszteltetés, uram,
hogy fogadhatjuk önt és a gyönyörű hercegnét.
Nagy szertartásosan bevezetett minket a szálló halijába, egy magas pálmákkal és
húsos gumifákkal telizsúfolt, hatalmas terembe -- a márványfalak és a vörös
damasztfüggönyök valóságos dzsungelt öveztek, teli a szivarfüst meg az égő
kőszén pokoli bűzével, no meg sok-sok hölgy nehéz illatú parfümjével (azt
hiszem, nem voltak mind kellően ápoltak), akik vagy párban sétálgattak körbe,
vagy egy úriember karján -- akivel talán éppen most ismerkedtek meg? Az a tény,
hogy nem tudom többé megmondani, ki a prostituált, ki a finom úrhölgy, annak a
jele, hogy nagyon sokáig voltam távol. Mint fiatal fiú mindig tudtam.
Bejelentkeztem a recepcióban abban a kellemes tudatban, hogy nagy figyelem
fókuszában állunk. Nyilvánvaló: ismertebb vagyok, semmint a hajón a felöltők
elhitették velem. Továbbá az is ösztönző, hogy egy hús-vér hercegné a kísérőm.
Az amerikaiak iszonyatosan nagyra tartják a címeket, a kiválóság mindenféle
jelét. Ami azt illeti, a polgárháború óta bizonyos koron felül egyetlen
amerikaival sem találkoztam, aki ne ragaszkodott volna hozzá, hogy ezredesnek
vagy parancsnoknak szólítsák. Én kivétel nélkül mindenkit előléptetek:
tábornoknak vagy tengernagynak titulálom őket: büszkén feszítenek, és nem
javítanak ki.
Stevensék unokaöccse... de megfeledkeztem róla, neki is van címe: az ezredes azt
mondta, hogy szeretne személyesen felkalauzolni minket hatodik emeleti
lakosztályunkba. -- A függélyes vasúton megyünk -- mondta.
Úgy véltem, ez csak afféle értelmetlen frázis, és mit sem
3°
gondoltam felőle, miközben királyi menetben vonultunk a hall közepén. Az urak
közül sokan tisztelettel hajoltak meg az igazgató előtt, aki jóképű férfi, és
dús szakálla van, mint mostanában szinte mindenkinek, engem kivéve. Én továbbra
is csak pofaszakállat viselek annak ellenére, hogy az ifjúság selymes, szőke
szórzetét az öregkor fehér, merev sörtéire cserélvén fel, kísértetiesen
emlékeztetek a néhai Van Búrén elnökre. Félúton a hallban egy kövér, szakállas,
ötvenes, illatosított (és festett?) pofaszakáll tápászkodott fel nehézkesen,
majd mélyen meghajolt előttünk.
-- Princesse, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Már találkoztunk a prince
imperial^ keresztelőjén.
Déli akcentussal beszélt, valami egészen különleges brit felhanggal; franciasága
rémes volt, de magabiztos.
Emma kegyes volt hozzá, én is. Megmondta a nevét, egyikünk sem figyelt rá, aztán
elment. Az ezredes, aki egy gyémánt nyakkendőtűs, magas férfival beszélgetett,
hátrafordult, és felvonta szemöldökét a távolodó alak láttán. -- Ismerik?
-- Párizsból -- pajkoskodott Emma. -- A prince imperial keresztelőjéről.
-- Ó, igen. -- Nem tudnám megmondani, imponált-e a kijelentés az ezredesnek vagy
sem. A következő pillanatban mindenesetre egy ideges ifjú állított meg minket,
és oldalpillanlást vetve a tiltakozó ezredesre, ránk erőszakolta a névjegyét.
-- Ritzmantól vagyok, uram. Szeretnénk levenni önt, uram. És a hercegnét is,
uram. Ha szabad, uram. -- Azzal kereket is oldott.
Emma mulatott rajta. -- Mit akar csinálni velünk Mr. Ritzman?
-- Le akarja fotografálni önöket. -- Az ezredes megállt egy rejtélyes rácsos
ajtó előtt, amely láthatóan be volt zárva. Mi is megálltunk.
-- A tér túlsó oldalán van a műtermük. Minden fontos -embert Ritzman fotografál.
-- -- De hát mit csinál a képekkel? -- kérdezte Emma.
. -- Eladja őket. Nagy a kereslet olyan hercegné portréi
15. Császári trónörökös.
31
iránt, mint kegyed... és a híres írók portréi iránt is -- tette hozzá gyorsan,
miközben a rácsos ajtó feltárult, s előtűnt egy kis faburkolata kamrácska, benne
egyenruhás ember, aki rejtelmes kerekekkel és emeltyűkkel matatott. Az ezredes
unszolására beléptünk a kamrába. Az ajtó becsukódott mögöttünk, és akkor
--fölemelkedtünk a levegőbe.
Emma el van tőle ragadtatva, de én, bevallom, némileg szédülök, nem annyira
fölfelé menet, hanem amikor az a jószág lefelé jön, és az ember gyomra, a
gravitáció törvényeinek engedelmeskedve, a jelek szerint nem tud lépést tartani
zuhanó teste többi részével.
Lakosztályunk nagy és szépen bútorozott, mindenütt virág -- méghozzá annyi, hogy
a túlságba vitt fűtéstől és a tubarózsák illatától majdnem egész este fájt a
fejem. A külön fürdőszoba csakugyan olyan fényűzés, amely az európai hotelokban
ismeretlen, és New Yorkban is ritka.
A márványkandalló előtti asztalon nagy halom levél és sürgöny hevert. Alig
vártam, hogy felnyithassam őket, de az udvariasság azt követelte, hogy várjak,
amíg az ezredes bemutatja nekünk a lakosztály számos kényelmi berendezését,
köztük az új kalcium avagy karbidlámpásokat, amelyek meglehetősen kékes fényt
vetnek mindenre, bár különlegesen könnyűvé teszik az olvasást az olyan ember
számára, akinek, mint nekem, hályogosodik a szeme.
-- Mrs. Páran Stevens meghívta önöket jövő vasárnapra -- mutatott rá az ezredes
az egyik borítékra. -- Mindig van nála zene. Rendszerint valaki az operából.
Reméli, hogy ott lesznek.
-- Ön nagyon kedves -- mormolta Emma, levetve a bundáját (attól tartok, az
édesanyjáét).
-- Önt is szívesen látja, Mr. Apgar. -- Az ezredes könnyedén udvarias volt, John
elpirult, és azt mondta, hogy nagy megtiszteltetés számára.
Miután bemutatta a rejtelmes beszélőcsöveket, amelyek a lakosztályt összekötik a
szálló gyomrával, ahol az inasok, a szobalányok és a pincérek tanyáznak, az
ezredes távozott.
-- Csakugyan itt vagyunk! -- szaladt Emma az ablakhoz, hogy kinézzen az
omnibuszokkal, fogatokkal, távírópóznák-
32
kai és kecskékkel telizsúfolt térre (a kecskék éppen a keleti Huszonnegyedik
utcán ügettek végig).
A szemközti épületen egy hatalmas plakát mindenkit arra buzdított, hogy igyék
Old Jacob Thompson Szasszaparillát.
Mivel úgy éreztem, mintha még mindig a hajó fedélzetén volnék, s a padlat
természetellenesen himbálódzna, leültein a tűz mellé, és bontogatni kezdtem a
sürgönyöket, miközben John megmutogatta Emmának a várost, már amennyit az
ablakunkból látni lehetett belőle.
-- Az ott a Union Club. Igazán kellemes. Mindnyájan tagjai vagyunk -- mondta
John. Az Apgarok, úgy látszik, csordában járnak le-föl és körbe-körbe a
szigeten.
De Emmát jobban érdekelték a koldusok. -- Miért nem tesznek velük valamit?
-- Például mit?
-- A császár háborút indított volna. -- Emma nevetett, de egészen komolyan
beszélt.
-- De hiszen éppen mostanában volt egy háborúnk.
-- Nos, szükségük volna egy másikra. Méghozzá hamarosan.
Megtaláltam Mrs. Páran Stevens meghívóját vasárnap estére : hallgassuk meg
Mariót, a tenoristát, továbbá egy meghívást a Lotos Clubba, legyek díszvendégük
bármely tetszésem szerinti szombaton egy kis rögtönzött csevegésre. Egy cédulát
Mr. Hartmantól, aki azt tudakolta, érdekelne-e egy felolvasó körút. Egy üzenetet
William Cullen Bryanttól (az egész nevét kiírta); boldog lenne, ha vendégül
láthatna reggelire akármelyik nap, fél kilenc előtt.
Az előbb számoltam ki az ujjaimon: régi szerkesztőm az Evening /W-nál -- még
mindig ő a lap főszerkesztője -- immár nyolcvanegy éves. Mindenki más halott New
York-i ifjúkoromból, kivéve Bryantot, akire már akkoriban is úgy gondoltam, mint
legvénebb ismerősömre.
Üdvözlet jött Mr. Duttontól, a kiadómtól, és egy küldönc hozta üzenet Richard
Watson Gildertől, a Scribmfs Monthly szerkesztőjétől (ott publikálok, amikor
másutt nem tudok tisztességes árat kapni): javasolja, hogy mihamarább
találkozzunk, amikor csak nekem konveniál, és ő is azt szeretné,
33
hogy tartsak előadást a Lotos Clubban. Nem jött azonban semmi Bonnertól, a
Ledger-től és Frank Leslie-től; Leslie folyóirata az összes havi magazinok közül
a legjobban fizet -- pedig mindkettőjüknek megírtam, hogy negyedikén New Yorkban
leszek.
Az is csalódást okozott, hogy nem kaptam üdvözletet a New York-i Herald-tó\,
attól a laptól, amely évek óta legfőbb jövedelmi forrásom. Csak hát az ifjú
James Gordon Bennett mindössze sápadt (és részeges) mása az apjának. De azért
akkor is lehetett volna benne annyi udvariasság, hogy legalább egy névjegyet
leadjon.
Azt azonban megtaláltam, amit a legjobban kerestem a telegramok közt: meghívást
holnapra teára John Bigelow-hoz. Ő az én jó szerencsém kulcsa... ha ugyan jó
lesz az a szerencse.
A szavak most kezdenek kellemesen összemosódni a papíron. Hat a laudanum.
Jóllehet leszáll az éj, optimizmus tölt el. Fiatalnak érzem magam. Nem,
fiatalnak azért nem, de kényelmes az öreg húsnak a páncéljában, miközben
készülődöm az utolsó erőfeszítésre: hadd legyen hosszú napomnak és Emma
délidejének e naplemente a legszebb ideje.
3
Dél van, és ki vagyok merülve.
A nyugtató csodálatosan hatott hajnali négyig. Akkor teljesen
éber lettem. Nem tudtam újra elaludni.
Felöltöztem. Bámultam a pirkadatot. Dolgoztam egy darabig Eugénia császárnéról
írott cikkemen, teát rendeltem, gondoskodva róla, hogy a pincér nagyon csöndesen
járjoji, mert Emma igen éber alvó, s minden perc pihenésre szüksége van. New
York az 6 számára várostrom lesz. Nem: diadalmas előnyomulás.
34
Ha Mr. John Day Apgar képes őt úri módon eltartani, akkor ésszerű határok
közötti örömmel fogadom vejemmé. Egykét évvel persze fiatalabb Emmánál, de ez
aligha számít, hiszen Emma szépsége hosszú életű lesz, amíg őbenne a szépségnek
nyoma sincs.
Emma John nővérével tölti a napot, a boltokat fogják járni -- illetve az
árudákat, ahogy itt hívják őket. Mindig így hívták? Vagy elfelejtettem volna?
Nyilvánvaló, hogy nem vagyok többé New York-i. De hát ez a New York sem az a New
York többé, ami volt.
Befejezve, lepecsételt borítékba téve s a Harper's Monthlynak megcímezve a
cikket, nem találtam a helyem, s elhatároztam, hogy szaván fogom Bryantot,
elmegyek hozzá vizitbe és reggelire. Most a nyugati Tizenhatodik utca 24. szám
alatt lakik.
Korántsem elragadtatva bíztam rá magam a függélyes vasútra. - Szép reggelünk
van, uram. De majdnem fagy -- mondta a kezelő, aki díszes uniformisában
legalábbis ellentengernagynak látszott.
Az előcsarnok majdnem üres volt. A borítékot odaadtam valami egyenruhás
kifutóimnak, aki megesküdött, hogy elviszi a Harper'í-hez; aztán a zöld
növényzet és a bronz köpőcsészék közt átvágtam a főkapuhoz, ahol az egyenruhás
szolga tiszteletteljesen mintegy fölajánlotta nekem a teret, szintén íblhíva
figyelmemet a hidegre és a nap szépségére.
Már elfeledtem a New York-i tél ropogós, száraz, üdítő hidegét. Párizs nedves
hidegétől sajog a fülem. London nyúlós hidege rátelepszik a tüdőre. De Nc\v York
levegője a kőszénfüst ellenére is sarkvidékien friss. És minden újnak tűnik, még
a nap is, amely ma reggel, amint lassan a sziget fölé kapaszkodott, olyan volt,
mint egy frissen vert arany húszdolláros a "dupla" aranysassal.
Már ebben a korai órában is igen eleven a város, lovas kocsik zakatolnak le s
föl az Ötödik sugárúton, míg a gyalogosok -jobbára munkába induló szegények --
sebesen, lehajtott fejjel, párafelhőket eregetve járnak. A koldusok között sok a
polgárháborús veterán, kinek karja, kinek lába csonka, ki félszemű, régi
uniformisuk maradványaiban ceruzát meg cipő-
35
fűzőt árulnak. -- Chickamaugánál veszítettem el a karomat, uram -- bökik vádlóan
az ember képébe horpadt bádogbögréjüket. Olaszok nyekergetik kin tornáikat,
vacogó majmokat táncoltatnak az iszonyú hidegben. A kapualjakban rongyos,
hajléktalan gyerekek bújnak össze.
Felszálltam a lóvasútra. Bár a viteldíj mindössze öt cent, nem volt semmi
aprópénz a zsebemben csak feltűnően mocskos papírdarabkák, némelyik tíz, más
huszonöt, vagy éppen egy dollár értékben. Pénztárcámban néhány "szimpla sas"
lapul: darabonként tíz dollárt érő aranypénz (takarékosan használandó fel!).
Húszdolláros "dupla sast", gyönyörűségesen találó képemet ama reggel felkelt
napra, még nem szereztem. De hát ha a New York-i napkorong nem hasonlít az
Egyesült Allamok pénzére, akkor ez az egész hatalmas ország sem Eldorádó, hanem
csalás.
A lóvasút dülöngélve csörömpölt végig az Ötödik sugárúton. A kocsi közepén apró,
pocakos kályha árasztott kevés hőt és bőséges bűzös füstöt. A padlatra
szigetelésképpen szalmát hánytak. Útitársaim nagyrészt férfiak voltak, nagyrészt
szakállasok és nagyrészt pocakosok, akár a kályha. A koldusszegényeket kivéve
New Yorkban tulajdonképp mindenki kövér; úgy látszik, ez a stílus. Pedig amikor
fiatal voltam (folyton Nesztort csinálok magamból, ezt abba kell hagynom, ez
maradjon csak meg az előadói dobogó meg a sajtó számára), az amerikai ember
karcsú volt és nyurga, gyakran kissé görnyedt, cserzett bőrű -- és persze nem
volt szakálla. A jenkik helyébe láthatóan új emberfaj lépett: kövérkés,
élvhajhász nép, amely pompásan terebélyesedik arányló napja alatt.
Az omnibuszon mindenki újságot olvasott. Ez azt jelenti, hogy a hírlapüzlet, az
én szakmám, jól megy. A szalagcím arról adott hírt, hogy Tweed, a nagyfejű,
megszökött a börtönből.
Az Ötödik sugárút és a Tizenhatodik utca sarkán szálltam le, átkozva koromat,
nehézkes mozgásomat. Akárcsak honfitársaim, én is kövér vagyok, de nekem
legalább van rá mentségem : előrehaladott korom, no meg a francia konyha.
Végigmentem a Tizenhatodik utca uniformizált barna kő házsorai között, ír
cselédlányok söpörgették a lépcsőket, ina-
sok (köztük néhány néger) hordták be a szemetesedényeket, köszörűs járt
csilingelve házról házra kés és olló reményében. A fölöttébb tiszteletreméltó
utca lassan ébredezett: fehér füstfoszlányok kezdtek szállongani a kéményekből.
William Cullen Bryantot a dolgozószobájában találtam, fakult köntöst viselt, és
gömbsúlyzókkal tornázott. Nem is hagyta abba, attól tartok, meg sem ismert, amíg
a szobalány nem jelentette a nevemet.
-- Schuyler! Milyen kedves magától, hogy eljött. Üljön csak le. Egy perc, és
készen leszek.
így hát ott ültem a sötét dolgozószobában (az egyetlen fényt a rostélyon
parázsló két kis széndarab szolgáltatta), és figyeltem Bryant gyakorlatait.
Éppoly magas és cingár, mint ahogy emlékeztem rá, de külsejét teljesen
megváltoztatta a hatalmas szakáll, amely most úgy veszi körbe az arcát, mint egy
mandala'6 vagy akár egy bűvös csipkebokor, amely bármely pillanatban tűzbe
borulhat, hogy Isten hangja szóljon belőle; de hát mindig is úgy éreztem, hogy
Bryant hangja alighanem olyasféleképpen szól, mint az Istenségé a Teremtőnek
valamely ritka, izgalommentes napján.
-- Minden reggel tornáznia kell, Schuyler. . .
-- Mindennap gondolok a testgyakorlásra.
-- A vérnek áramlania kell. . . áramlania! -- Akkor Bryant eltette a
vasgömböket, és elnézést kért. Néhány csukott ajtón keresztül is hallottam,
ahogy pancsol a vízben, és tudtam: az a víz sarkvidékien hideg.
Bryant hihetetlenül gyorsan visszatért, teljesen felöltözve, s ahogy a britek
mondják, majd kicsattant az egészségtől. Együtt mentünk le a huzatos,
nyomasztóan "egyszerű" Eastlake-bútorokkal berendezett ebédlőbe.
Kettesben reggeliztünk, Bryant felesége tíz éve meghalt. -Júlia leányom nincs a
városban, így hát agglegény vagyok.
A szobalány tejes kukoricakását, barna kenyeret és vajat szolgált fel. Vártam a
teát, a kávét -- hiába.
Bryantra nagy hatást tett Tweed szökése a börtönből. -- Persze lepénzelte a
foglárait. Ezek mind egyformák, tudja.
16. Lámaista szertartásokban használt sematikus világábrázolás.
37
-- Hogy kik azok az "ezek", azt nem határozta meg közelebbről, de fblteszem,
hogy az alantas elemekre gondolt, a demokratákra, az írekre, a
Grant-kormányzatot a botrányra való tekintet nélkül támogató republikánus
Evening Post ellenségeire. A Post-ból immár teljesen kihalt a radikális,
keresztes vitézi szellem. De hát Bryant öreg.
Mogorván majszoltam a barna kenyeret, miközben Bryant hosszasan fejtegette
nézeteit New York City reménytelen korruptságáról, amíg végül unalmamban el nem
tereltem erről a figyelmét, az Egyesült Allamokról írt, majdnem nyomdakész
történelmi művéről érdeklődve.
Ritka mosolyával tüntetett ki. -- Sajnos magamnak igen kevés részem van a
munkában. A munkatársam húzta az igát. De készen áll a kiadásra egy
verseskötetem.
Bryant kipróbált rajtam egy sereg címet. Úgy döntöttünk, hogy AZ évek árja lesz
a legjobb. -- Ez a nyolcvan-valahány éves koromban írott munka mintha ifjúkori
költeményemre, a Thanatopszisz-ra adna választ. Nehéz elhinni, hogy tizenhét
éves koromban bizonyos kételyeket tápláltam a lélek halhatatlanságával
kapcsolatban. De most, Schuyler, beláttam, el kell fogadnom halhatatlanságunkat!
Ebben a pillanatban Bryant a szakállára ragadt kukoricamorzsa ellenére Mózesre
emlékeztetett. Tiszteletteljesen bólogattam : megint annak az éretlen
fiatalembernek éreztem magam, akinek megbénult a nyelve Amerika legelső
költőjének, a város legrangosabb újságszerkesztőjének jelenlétében -- a
legöregebb emberének, aki valaha is jeges téli reggelen súlyzóval tornázott.
-- De az ön munkája is sok örömet szerzett nekünk. A mélyen ülő szemek mintha
most pillantottak volna először rám. Ha dermedő ereimben a vér hirtelen képes
volna még testem bármely részébe szökni, alighanem elpirulok örömömben az
egyetlen élő ember dicséretétől, aki még mindig fiatalnak tekint.
-- Különösen csodálom a Párizs a Kommün alatt-ot. Micsoda idők! Micsoda ügyek
kapcsolódtak ott össze! -- Meglepetésemre Bryantot nem ejtették pánikba a
kommünárok -- avagy kommunisták --, és intelligens kérdéseket tett föl. A könyv
cí-
38
met is helyesen említette, rendszerint úgy idézik: Párizs a kommunisták alatt.
Azután kölcsönös barátunkról, a néhai William Leggetról, a szerkesztőről
beszélgettünk. Azt írom, "kölcsönös", tudván, hogy Bryant megveti ezt a szót.
Egész kis könyvet írt azokról a szavakról és kifejezésekről, amelyeknek a
Post-ban sohasem szabad megjelenniük. Nem "kölcsönös", hanem "közös". Nem
"installálni", hanem "beiktatni". Nem szereti a latin vagy görög eredetű
szavakat (leghíresebb költeményének mégis a Thanatopszisz címet adta).
Furcsa, hogy a nyelvvel kapcsolatos józan nézetei ellenére Bryant prózája oly
tökéletesen lapos, hogy még a legelevenebb tárgyak is hamvukba halnak
lúdtollának (az utolsó lúdtoll egész New Yorkban) egyetlen érintésére.
Kinyitván a Herald-ot, Bryant a harmadik oldalán talált rám. Tréfás
hanghordozással hangosan felolvasta a riporter beszámolóját, miszerint
megérkezett New Yorkba az ünnepelt író, Charles Schermerhorn Schuyler és leánya,
Day Regent hercegné.
-- Úgy hangzik, mint valami török méltóság.
-- Nem. Inkább bosnyák.
A tiszteletet ébresztő arc mögött, amellyel Bryant célszerűnek véli kővé
dermeszteni a világot, még ott lappang a humora. Mint gyakorló újságírók
fölöttébb élveztük a riporter magabiztos makogását, és sajnálkoztunk napjaink
újságírásának alacsony színvonalán.
-- És mégis... -- A szobalány itt félbeszakította beszélgetésünket, de nem
kávéval vagy teával, amiért magamban imádkoztam, hanem Bryant télikabátjával és
hódprémes kalpagjával.
-- ... a sajtónak nagy érdemei vannak, amiért 73-ban tönkretette Mr. Tweedet.
Szomorúan észleltem, hogy a szobalány meg sem próbálja rám is fölsegíteni a
télikabátomat; pedig a reumás vállam miatt nehezebben veszem fel vagy vetem le
ruháimat, mint Bryant.
-- Tildén kormányzó némi segítségével.
-- Természetesen. Kapitális egy fickó. Ismeri?
39
-- Igen. Felületesen.
Már az utcán voltunk. Iskolába igyekvő gyerekek cipelték könyveiket a soha el
nem avuló vállszíjon, egy rongyos férfi pedig valami targoncát húzott maga után,
rajta egy nagy bádogvödörben forró víz, alatta petróleumégő lángolt.
Még mindig visszhangzik fejemben a férfi rekedt kiáltozása: -- Itt a finom, itt
a forró kukorica, a tűzforró, tűzforró, egész hordó! -- Valamikor gyűjtöttem az
utca efféle "dalait".
-- Honnan vesz ez kukoricát decemberben? -- kérdeztem, miközben befordultunk az
Ötödik sugarúira.
-- Floridából. A vasutak, Schuyler, a vasutak! Mindent megváltoztattak. Jóra is,
rosszra is. -- Karon ragadott. -- Jöjjön, nézze meg új tanyánkat. A nyáron a
Fulton és a Broadway sarkára költöztünk, tízemeletes épület, iszonyú kiadás,
őszintén szólva, de kényelmes. És a sajtók is el vannak rejtve a pincében, sőt
még függélyes vasútunk is van, amelybe nem vagyok hajlandó betenni a lábam. Az
embernek mindig járnia kell! Járni, kaptatni, járni, kaptatni.
Meg-megbiccentve a kalapját azok előtt, akik felismerték, fürgén dél felé indult
a Washington Square park irányába. Tőlem telhetőleg igyekeztem lépést tartani
vele. Bryánt minden reggel gyalog teszi meg a három mérfbldes utat házától az
Evening Post-ig. En meg, mint valami bolond, beleegyeztem, hogy elkísérem.
Most, néhány óra múltán, amint a szállodai lakosztály szalonjában üldögélek, és
várom, hogy John Bigelow-val teázhassak, mennydörgés robajlik a fülemben,
körmeim pedig a szokott, egészséges rózsaszínről fölöttébb kellemetlen, lilás
árnyalatra színeződtek.
Rumot és teát iszogatok, és remélem, hogy nem halok meg teaidőig.
Ha ugyan túlélem, hogy végigügettem Bryanttal a Broacbwayn, helyesen
cselekedtem, mert Bryant nem pusztán főszerkesztő, akinek le vagyok kötelezve,
hanem a városi politikáról is többet tud bárkinél, aki nem ül miatta éppen
börtörtben. Kivéve persze Mr. Tweedet.
!
Minden sarkon újságplakátok hirdetik Tweed szökésének igaz történetét. A jelek
szerint a Ludlow Street-i börtönben a
40
fejes engedélyt kapott, hogy két foglár kíséretében mindennap kikocsizzék.
Tegnap a sziget északi csücskére tett kirándulás után engedélyt kapott rá, hogy
meglátogassa a feleségét a Negyvenharmadik utca és az Ötödik sugárút sarkán álló
palotájukban.
Konfliskocsisom épp az imént mutatta meg nekem ezt a baljós palotát -- megint
csak barna kő! --, amelyet lopott pénzen építettek. Tegnapi látogatása során
Tweed felment az emeletre, és elillant. Nyilvánvalóan nagy gazember, de népszerű
-- legalábbis az alsóbb osztály körében, akiknek időről időre mintegy apró
jutalékokat adott azokból a hatalmas pénzösszegekből, amelyeket 6 meg a bandája
az egész közösségtől lopott el.
Sétánk közben Bryant megmutatta nekem az új bírósági épületet. -- Úgy számítom,
abból a pénzből, amit Mammon eme templomának építése során Tweed meg az emberei
elloptak, ki lehetett volna fizetni az egész nemzeti adósságot.
-- De hát hogyan történt? -- Őszintén kíváncsi voltam. Amint az ifjabb Gallatin
biztosította róla Tildén kormányzót, a városatyák nagy része mindig mérsékelten
korrupt volt; de az nem volt szokásban, hogy ugyanaz a csoport évről évre
hatalmon maradjon, miután milliókat lopott a nagyközönség szeme láttára.
De beavattatásomra nem került sor, mert a City Hall parkban éppen akkor rohant
ránk lesből valami, ami első pillantásra egy hatalmas, gazdátlan, zöld
esernyőnek látszott. De aztán az ernyő fölemelkedett, s döbbenetemre és Bryant
bosszúságára láthatóvá vált a gazdája.
Fülhasogató hangon bemutatkozott: -- Train polgártárs vagyok, Mr. Bryant! Az ön
nemezise! És az öné is, uram! - Udvariasan meghajolt előttem; észrevettem, hogy
francia katonaköpenyt visel, amelyet széles skarlát vállszalag hasít átlósan.
-• Valóban Train polgártárs volt! Jól ismertük Párizsban -George Francis Train
históriáját. New England-i születésű, fiatal korában lett milliomos hajózásból.
Később közreműködött az Union Pacific Vasúttársaság alapításában; e vállalkozás
finanszírozására hozta létre azt a Credit Mobilier néven is-
mert, hírhedt részvénytársaságot, amely a lehető legrendszeresebb módon
megvesztegette a Kongresszus tagjainak többségét, közöttük Grant tábornok első
alelnökét, Schuyler Colefaxot is.
Mr. Train szerencséje, hogy megőrült, mielőtt a vesztegetésre szánt összegeket
mind szétosztogatták volna, hét -- vagy nyolc? -- évvel ezelőtt. Miután kitették
a Union Pacifictől, Írországba ment, és megpróbálta kiűzni onnan az angolokat,
akik egy időre dutyiba dugták. Aztán i8yo-ben továbbállt Franciaországba,
kommünár lett, és segített azoknak a szörnyűségeknek a megszervezésében, amelyek
annyi emberéletet követeltek -- amint ezt másutt már részletesen leírtam.
Hogy miért írok én zsurnalisztikát? Tüstént elmagyarázom, és még sok mindenfélét
elmagyarázok neked, nyájas olvasó, hiszen minderről és mindenről többet látok
nálad. Ezekből a jegyzetekből kőbánya lesz, amelyből, remélem, kifejtek majd
egy-két emlékművet a köztársaság centenáriumának ékesítésére, egyik emlékművem
majdan saját amerikai évemet jelzi -- azt az évet, amely felettébb zűrzavarosán
és lihegósen kezdődik : a szó szoros értelmében lihegősen, mert hiába a rum és a
tea, még mindig kissé nehezen lélegzem.
Mindegy, szóval a hideg, szeles park kellős közepén ott áll az az őrült,
dúsgazdag Train a vörös vállszalagjával, a zöld esernyőjével és az elnöki poszt
iránti elsöprő szenvedélyével! Igen, a párizsi kommünárok lemészárlása után
Train visszajött az Egyesült Allamokba, és elindult a 72-68 elnökválasztáson
mint független jelölt -- más szóval mint kommunista. Választási hadjárata
szokatlanul különcködő volt, és szinte mindenkinek sok gyönyörűséget szerzett. A
melósokat különösen mulattatta egy milliomos kommunista látványa, a sajtó pedig
mindig hosszasan ír bárkiről, aki olyan bolond, hogy szavazatijogot akar a
nőknek, sztrájkjogot a munkásoknak, a postabélyeg árát pedig sohasem engedné egy
krajcár fölé emelkedni.
-- Kedves Mr. Train... -- Bryant szokatlanul ideges volt, miközben hátrált a
fenyegető zöld esernyő elől.
Train hirtelen hozzám fordult, és váratlan mosollyal azt mondta: -- Bocsásson
meg, polgártárs, amiért nem nyújtok
kezet, de aranyszabállyá tettem, hogy sohasem fogok kezet senkivel, aki elmúlt
tizenkét éves. Márpedig az életenergiát, polgártárs, halmozni kell ezekben a
szörnyű időkben. Nos, Mr. Bryant, adjon magyarázatot.
A Mózeshez amúgy is hasonlatos Bryant hirtelen olyan Mózessé vált, aki a
szokásosnál is égóbb és dühösebb csipkebokorral került szembe. -- Adjak
magyarázatot? -- Rendszerint határozott hangjában némi hebegést észleltem. --
Miről, uram?
-- Tweedröl! -- Train izgalomba jött. A gyermekkocsikat tologató dajkák
elmenekültek a parknak abból a sarkából, ahol álltunk. -- Azt mondtam, föl kell
akasztani! Ezt meg is írtam önnek a Posi-hoz. De hát közreadták-e valaha a
levelemet?
-- Annyi a levél, uram. . . akarom mondani, Train polgártárs. -- Bryant némileg
visszanyerte a lélekjelenlétét, és egy gyors oldallépéssel, amely egy ifjú
dantfy-nek is becsületére vált volna a bálteremben, megkerülte a gazdag
kommunistát, aki dühödten meredt rá a zöld esernyő alól (amely, mint hallottam,
megóvja a csillagok rosszindulatú sugárzásától).
-- Most már láthatja, mi történik, ha nem nyomtatják ki a leveleimet, és nem
követik a józan tanácsot. . .
De Bryant addigra már- nincs rá más szó -- elszökdécselt a park széléig, engem
is maga után vonszolva. Hamarosan biztonságban voltunk a reggeli forgalomtól
zsúfolt Broadwayn.
-- Micsoda ember!. . . -- Bryantnak szinte elállt a szava. -- Kellemetlen,
tolakodó fráter! Rendszerint a Madison Square parkjában ül, és el tudom kerülni.
Nyilván a végzet parancsára jött ide, és várt itt rám. . . ah, Trivium. -- A
klasszikus hivatkozás jót tett Bryantnak, nekem pedig alkalmat adott, hogy --
kissé őszintétlenül -- gratuláljak legutóbbi Homér-fordításaihoz. Valójában nem
voltam képes átrágni magam rajtuk, de mindazok fölöttébb csodálják, akik görögül
egyáltalán nem, angolul pedig rosszul tudnak.
Jegyzet: kezdenem kell valamit George Francis Trainnel. A francia lapokat
bizonyára érdekelné. Csak azok túl keveset fizetnek. Az angol sajtó? Esetleg.
Érdeklődnöm kell.
Közvetlenül a City Hall alatt két nagy, új szálloda uralkodik a Broadwayn, a St.
Nicholas és a Metropolitan. Aztán a
43
Barclay Streetnél ragaszkodtam hozzá, hogy álljunk meg egy percre, hadd nézzem
meg az Astor House homlokzatát. -- Csak félig volt kész, amikor elmentem.
-- Felettébb hivalkodó. -- Akárcsak én, Bryant is megveti New York
pompakísérleteit: ő, mert az a benyomása, hogy sikerül, én pedig azért, mert
kudarcot vall -- legalábbis mindaz, amit eddig láttam, engem igazol. De Mr.
Tweed bírósági épülete meglehetősen tetszik nekem, Párizsban is megállná a
helyét.
Aztán a Park Színházat kerestem, de nem találtam. -- Mi történt?
-- Kedves Schuyler, porig égett. Minden leég itt előbb vagy utóbb. Maga is
tudja.
Őszinte fájdalmat éreztem. -- Színibírálatokat írtam az ottani darabokról. . .
-- Igen, tudom, nekem. Hogy is neveztük magát?
-- A Karzat Egere.
-- Nos, a Karzat Egere most egész sereg új színházba járhat, ha kedve van hozzá.
-- Oldalpillantás rám. -- De hát bizonyára nem a mi színházainkról akar írni.
-- Nem. Nem.
-- Ugyanis csodálom Európából küldött beszámolóit. Maga mélységesen megérti azt
a gonosz Óvilágot.
El sem tudom képzelni, miért esett olyan mélységesen rosszul Bryant önelégült,
puritán hangja. Végül is a mi gonosz, öreg Párizsunk sohasem vetett felszínre
egy Tweed-kaliberű tolvajt.
-- Arra gondoltam, hogy talán írhatnék néhány amerikai tárgyú cikket. Tudja:
milyen érzés annyi év után visszajönni.
-- Afféle mai Rip Van Winklét?
A frázis, amelyet két napon át magam is használtam, az ő ajkán leírhatatlanul
unalmas és konkrét értelmű. -- Nos, igen. Azt hiszem, az elfelé összehasonlítás
szinte elkerülhetetlen.
-- És nem sok minden van, amit a mi újságjaink elkerülnek . . .
-- Kivéve az igazságot. -- Elborzadtam, amiért ez a barbárság kicsúszott a
számon, de Bryant eléggé jól fogadta.
-- Attól tartok, féligazságoknál többre nem vállalkozha-
44
tünk. Egy pillanatra úgy beszélt, mint néhai Leggett barátunk.
-- Ez aztán a bók. -- A szenvedélyes Leggett kiégette agyát és tüdejét az
igazságért, legalábbis valami olyasmiért, ami nem különbözött túlságosan ettől a
sikamlós abszolútumtól.
Végül ott álltunk az Evening Post új épülete előtt.
Schuyler, maga nemesen viselte ezt a három mérföldet. Bár arcom merev volt a
hidegtől, testem minden pórusából szivárgott a veríték.
-- Most be kell jönnie, és meg kell ismerkednie a gárdámmal.
Én a függélyes vasút fülkéjére bíztam magam, míg Bryant megmászta a lépcsőket.
A néger kezelő teli volt csodálattal. -- Nincs még egy olyan ember New Yorkban,
mint az öreg Mr. Bryant. Előbb odaíbnn lesz, mint mink.
így is történt. Amint kiléptem a lépcsőfordulóra, láttam, hogy Bryant
irodaajtajának szemöldökfáján függeszkedik. Roppant lassan felhúzta magát az
álláig, aztán lehuppant a padlóra.
-- Én fogok szívrohamot kapni öntől -- mondtam határozottan. -- Már az is árt a
szervezetemnek, ha csak nézem önt.
Ez hízelgett neki, legjobb hangulatában vezetett be új irodájába, amely
egyszerűen a régi valamivel nagyobb változata volt -- ugyanaz az íróasztal,
ugyanazok a székek, ugyanazok a saját műveivel telizsúfolt, nyitott
könyvespolcok. Éles szerzőszemem tüstént felfedezte két saját könyvemet.
Behívatta az irodalmi szerkesztőt. George Gary Eggleton fiatal és kellemes
ember: -Jobban csodálom a Párizs és (sic!) a Kommün-t, mintsem el tudnám
mondani, Mr. Schuyler.
-- Bárcsak meg is írta volna, Mr. Eggleton. -- Az ilyen végszónak ritkán tudok
ellenállni. -- Hiába kerestem róla kritikát a Post-bun.
- Igaz ez? -- íróasztalánál trónolva Bryant maga volt Jehova a hegytetőn.
-- Meg kell mondanom. . . nem tudom. . . talán. . . utána fogok nézni. . .
Ez elintézte az irodalmi szerkesztőt. Ezután bemutatott bi-
45
zonyos Mr. Hendersonnak a hírlap gazdasági vezetőjének. Üzleti ügyekről kezdtek
beszélni, mire felvetettem, hogy távozom.
-- Nem, Mr. Schuyler. Én távozom. -- És Mr. Henderson távozott.
-- Lenne kedve írni nekünk valamit a Centenáriumi Kiállításról? --
Elfelejtettem, milyen gyorsan a tárgyra tér Bryant, amikor az íróasztalánál ül,
és dolgozik.
-- Hogyne, igen. Szívesen.
-- Philadelphiában nyílik meg. Májusban vagy júniusban. Nem vagyok benne biztos.
Mindenesetre lesz ideje felkészülni, átgondolni az összes változásokat,
amelyeket addig észrevesz .. .
-- Köztük, reméljük, nem utolsósorban, a Post honoráriumát? -- Milyen
képtelenség lett volna az ifjú Charles Schermerhorn Schuyler számára pénzt
említeni William Cullen Bryant előtt! De hát megöregedtem, szűkölködöm,
elpimaszodtam, rezes tollamat szeretném bearanyozni. Sikerült elérnem, hogy egy
összegben ötszáz dollárt fizet nem kevesebb, mint tízezer szóért, ami a Post-nál
kitűnő honorárium, bár koránt sincs a Ledger színvonalán.
Felálltam, indulni készültem. -- Teázni megyek régi barátunkkal, John
Bigelow-val.
Bryant érdeklődve nézett rám. -- Nem láttam őt a választások és a.. . hőm,
felmagasztaltatása óta.
-- Mit csinál New York államtitkára? -- Bigelow-t erre a tisztségre választották
meg a múlt hónapban.
-- Akármit is, azt elmondhatjuk, hogy van, aki többet, van, aki kevesebbet.
Gondolom, hogy ez az államtitkár roppant ügybuzgó lesz, hogy elnökké választassa
Tildén kormányzót...
-- Nekem is ez a benyomásom. Fölteszem, ön is támogatni fogja Tildent.
A mélyen ülő szemek majdnem eltűntek a szemöldök ne* mes íve alatt, amint Bryant
elfordította a fejét az ablaktól: -- A Post republikánus hírlap. Tildén
kormányzó demokrata. .. -- És így tovább. De Bryant elmélkedő, habozó hangori
46
beszélt. Ez azt jelenti, hogy még nem döntött. Ezt meg kell említenem
Bigelow-nak.
Bryant kikísért az irodája ajtajához, amelyen az imént függeszkedett. -- Tildén
az ügyvédem, tudja. Pompás ember. De talán nem eléggé erős a legmagasabb
tisztségre. A testi egészségéről beszélek persze, nem a szellemiről. És hát
persze nőtlen. Ez megzavarhatja a választóközönséget.
-- De hát Jackson, Van Búrén, Buchanan. . . egész sor nőtlen elnök került a
Fehér Házba.
-- Csakhogy azoknak valamikor volt feleségük. Azon a rémes Buchananon kívül mind
özvegyemberek voltak, Tildén pedig soha nem nősült meg, sőt, úgy emlékszem, még
csak nem is gondolt házasságra. Ha megválasztanák, ő volna az első... az első. .
.
-- Az első szűz elnökünk?
Bryant hátrahőkölt. Aztán, majdnem szégyenlősen, önmagában is méltó ódatémát
jelentő, hatalmas szakállának vízesésén át elnevette magát.
-- Kedves Schuyler, maga túl sokáig élt Párizsban! Mi egyszerű népek vagyunk
ebben a köztársaságban.
Ebben a barátságos hangulatban váltunk el.
A reggeli kutyagolástól úgy kimerültem, hogy több energia volt bennem, mint
valaha: erről a jelenségről Emma apósa gyakran elmélkedett, amikor ezredszer is
elmesélte nekünk a visszavonulást Moszkva alól.
Ellenállhatatlanul vonzott az Astor House hanyatlása ellenére -- mely azonban
csak viszonylagos a periféria szállodáinak új pompájához képest.
Az előcsarnokok teli voltak néppel, nagyrészt üzletembereknek látszottak a
közeli Wall Streetről és a különféle tőzsdékről.
Megálltam a hatalmas étterem ajtajában, és vagy félezer reggeliző férfit
pillantottam meg. Nő alig volt a környék szakállas, frakk-kabátos, kövér
polgárai közt, akik nagy tányér sonkás tojásokat, óriás bifsztekeket és
kotletteket habzsoltak. Akármilyen éhes voltam is Bryanntal lerótt sétám után,
ilyen korán még nem voltam képes ennyi vörös képű ragadozóval szembenézni.
47
Ehelyett a kőkockás padlatú bár felé vettem utamat; félhomályos, hangulatos
helyiség, a legesleghosszabb bárpulttál, amelyet életemben láttam.
Díszítőelemekként bronz Vénuszok és Dianák váltakoztak számtalan, csillogóra
fényesített köpőcsészével.
A nagy ivók már elfoglalták hadállásaikat a bárpult mellett, és
"szíverősítókkel" öntözgették a torkukat -- szerintem ugyan inkább
"fejbeverőkkel", mert én ilyen korán nem szívelem az erős italokat.
Az egyik sarokban, tüskés, zöld növény árnyékában, amely mintha képes lett volna
egy üzletembert szőröstül-bőröstül felfalni, találtam magamnak egy kis asztalt,
mellette állványon sorakoztak az összes reggeli hírlapok. Csak akkor jöttem rá,
amikor leültem, hogy igazából mennyire kimerült vagyok: jobb lábam, miután immár
nem kellett tekintélyes súlyomat alátámasztania, fékezhetetlenül remegni kezdett
a megerőltetéstől.
-- Mi lesz? -- hangzott a pincér nyájas kérdése.
Azt mondtam, egy baksör lesz, és talán, ha lehetséges, egy csésze kávé. Akármi
lehetséges volt, beleértve egy felettébb meghökkentő ételsort is, amelyet, mint
láttam, egy derékszögben a bárpulthoz állított, hosszú asztalon helyeztek el.
Pincérek siettek ki-be, hideg húsos, homáros, salátás, sajtos tálakat raktak fel
rá, valamint jókora, rejtelmes, fedett edényeket. Ez hát a híres "ingyenlöncs"',
bizonyos New York-i bároknak az a specialitása, amelyről annyi éven át hallott
az ember. Egyetlen pohár ötcentes sör fejében az ember kedve szerint ehet az
ingyenlöncsből.
Esetleges cikktéma egy párizsi újság számára: mennyivel olcsóbb itt az étel,
mint Európában. Nem sokkal előbb mentem el egy tisztes külsejű vendéglő előtt,
amely azt hirdeti, hogy hetvenöt centért "tányérról lelógó", forró marhasültet
ad kenyérrel, savanyúsággal és paradicsommal. Az üzletekben harmincöt cent a
marhahús fontja. John Apgar szerint az ember a saját házában háromfőnyi
személyzettel kényelmesen megélhet évi hatezerből. Fájdalom, Emma meg én ennek
az összegnek még a felével sem rendelkezünk.
Űzöm a fényt: elolvasom a tucatnyi reggeli lapot, amelye-
48
két a barátságos Astor bár oly praktikusan összegyűjtött számomra. Minden
címlapon hatalmas fejcímek: Tweed szökése. Mivel nem egykönnyen ejt kétségbe
(ezt csak e lapokon vallom be) reménytelenül provinciális szülővárosom ismerős
romlottsága, többé-kevésbé e nagydarab, medveszerű, apró, tiszta szemű, dús
szakállú ember felé hajlok, és remélem, hogy Mr. Tweednek sikerül egész
zsákmányával mindörökre elmenekülnie. De hát én hajlamos vagyok rá, hogy a
bűnözők pártjára álljak. Jóllehet Franciaországban hivatalosan a köztársaságiaké
a rokonszenvem, szívem mélyén elbűvölnek a Bonaparték- főként az első, akinek
olyan gigantikus méretűek voltak a bűntettei, hogy nem lehet többé moralizálni
rajtuk: egyszerűen történelemmé váltak.
Minden hírlap a belső oldalon adja hírül, hogy megérkezett Charles Schermerhorn
Schuyler és gyönyörű leánya, Dag Regent, Degregene, avagy mondd: Dagridzsant
hercegnéje, Napóleon híres marsalljának özvegye, III. Napóleon császár menye,
Eugénia császárné bizalmasa. . . Információk zűrzavara vagy inkább --
dezinformációké.
De annak örültem, hogy mindenütt megjegyezték: támogatom Tildén kormányzót.
Csekélyebb örömmel olvastam a "pirospozsgás, testes regényíróról, aki Európában
jóval nagyobb hírnévnek örvend, mint itt egykori szülőhazájában", így a Sun. Bár
regényt sohasem írtam, "hírnevemnek" jelentősebbnek kellene lennie itt, mint
Franciaországban, ahol ritkán publikálok, ellentétben Angliával, ahol azelőtt
gyakran publikáltam. Most már tudom, hogyan érezték magukat ifjúkoriismerőseim,
Washington Irving és Fenimore Cooper, amikor annyi külföldön töltött év után
külön-külön visszatértek az Államokba: Isten hozott itthon, áruló, ez volt akkor
a tónus -- és ez a tónus ma is.
Mivel fájdalmasan belém hasított az éhség (a tökéletes reggeli eszméjét számomra
nem a kukoricakása meg a tej testesíti meg), lépteimet a büféasztal felé
irányoztam -- avagy az "ingyenlöncs-pulthoz", ahogyan a pincér nevezte, miközben
elmélkedő tekintettel mért végig, mely mintha azt mondta volna: Vajon ez is egy
"potyázó" (számomra új kifejezés- azt jelenti, aki szabadjeggyel utazik a
vonaton, vagy ingyen megy
49
a színházba) ? Egy korsó sör áráért három étkezést akar végigzabálni? Pénzügyeim
állapota alighanem túlérzékennyé tesz.
Szerényen rámutattam a vagdalt marhasültes tálra. A pincér megrakta a
tányéromat. -- Ez így jó lesz?
Megint egy új kifejezés. Össze kell állítanom egy szójegyzéket. -- Igen,
pontosan. -- Az a gyanúm, helytelen választ adtam.
Útban visszafelé az újságosállvány melletti áldott kisasztalhoz két férfi
állított meg, akik addig a hosszú, félhomályos bár átellenes végében ültek.
-- Mr. Schuyler? -- kérdezte a fiatalabbik, elegánsan öltözött, dús bajuszú ifjú
úriember. Virág volt a gomblyukában, fekete orchideának látszott.
-- Uram? -- Ostobán éreztem magam, mivel a marhahús leve kissé ráfreccsent a
hüvelykujjamra.
-- Nem ismer meg? -- És egy pillanatig valóban nem sikerült felismernem az
egyetlen embert New Yorkban, akire mindig emlékeznem kellene: hiszen maga volt a
kiváló sportember, vitorlás, lovas, milliomos kiadó -- az én kiadóm, ifjabb
James Gordon Bennett a New York-i Herald-tó\, amelynek hasábjain közel negyven
éven át jelentek meg európai beszámolóim.
-- Elnézést, Jamie! Bocsásson meg. Éppen most borított ki a hajó. Hiszen látott
már kábult bevándorlót. -- Eljátszottam a csacska, öreg, bölcs Falstaff szerepét
Jamie-nek, úgy is mint Hal hercegnek -- ámbár most már saját jogán király, mert
mogorva skót atyja, aki 35-ben krajcáros szennylapként indította meg a
Herald-ot, három évvel ezelőtt meghalt, s Jamiere mint egyedüli tulajdonosra
hagyta azt a hírlapot, amelynek a legnagyobb (bár, mint Bryant kétségkívül
megjegyezné, nem is a legjobb) az olvasóközönsége az Egyesült Államok újságjai
közül.
A Herald sikere nagyrészt hirdetéseinek "Személyi rovatán" alapul, amely nem
más, mint őszinte útikalauz a Bleecker Street alatti Szodomától a Hatodik
sugárút Gomorrájáig, és elvezet minden prostituálthoz, akinek van néhány
dollárja, & szereti a nevét nyomtatásban látni. A jóérzésű emberek paj-
5°
naszkodnak ugyan a Herald hirdetései miatt, de mindenki olvassa őket.
Jamie bemutatott a társaságában lévő idősebb férfinak. Afféle gyászos
farmertípus volt, sohasem hallottam a nevét.
-- Ismerem Mr. Schuylert, amióta csak. . . hány éves is voltam?
-- Mielőtt megszületett, azt hiszem. Az édesanyja egy hónappal a születése előtt
meglátogatott minket Párizsban.
Miután nem sikerült betörnie a büszke, zárkózott New York-i arisztokráciába, az
idősb Bennet megesküdött, hogy fia egy szép napon kimagaslik a Knickerbocker
nemesek közül, ezért Párizsba küldte, és ott neveltette a gyermeket.
A feleségem és én gyakran találkoztunk Jamie-vel és az édesanyjával. Mivel a fiú
egykorú volt az én Emmámmal, gyakran voltak együtt; mindig úgy véltem, hogy
Jamie mutat némi érdeklődést iránta; de abban az időben Emma nem vonzódott
túlságosan apja honfitársaihoz. Amikor Jamie végül hazatért, a legnagyobb
könnyedséggel foglalta el a New York-i társaságban azt a helyet, amelyet apja
óhajtott számára. Mindenkit elbűvölt Jamie párizsi eleganciája, pompás
sportemberi mivolta és persze merőben váratlan talentuma a legszenzációsabb
újságkiadáshoz.
Az öreg Bennett halálának évében Jamie felkért egy bizonyos Henry M. Stanleyt,
hogy kutasson fel egy bizonyos Dávid Livingstone-t, aki a hírek szerint eltűnt
Afrikában. Jamie gavallérosan fizetett, és ez a merőben unalmas hősköltemény egy
álló évtizednek tűnő időn keresztül újsághasábok mérföldjeit töltötte meg,
biztosítva a Herald amerikai elsőségét az én zsenge beszámolóim ellenére,
amelyeket olyan csekélységekről írtam, mint Bismarck, Garibaldi és III.
Napóleon.
-- Itt kell hagynom önöket, Mr. Bennett. -- A szomorú farmer egy pillanatra
belekapaszkodott a fiatalember kezébe, aztán megszorította a könyökömet, és
gyászmenetben távozott.
Jamie felém fordult. -Jöjjön, nézze meg a szerkesztőségünket. Itt vagyunk
szemben az utca túlsó oldalán, Barnum egykori helyén. -- Csakhogy én a mai napra
már torkig voltam a szerkesztőségekkel.
5'
-- Majd máskor. Kihűl a vagdalt marhaszeletem. Jamie a tányéromra nézett, és
elfintorodott. -- Akkor iszom
önnel valamit. -- Csatlakozott hozzám barátságos, zölddel árnyékolt zugomban, és
nyomban kitalálta, miért ültem olyan közel a hírlapokhoz. -- Mindent el akart
olvasni fényes bevonulásáról, méghozzá ingyen. Dáridó! Az utóbbit már kiáltotta,
de ez szerencsére nem az én érkezésemre vonatkozott, amitől féltem, hanem egy
fölöttébb ijesztő koktélra, amely egyenlő arányban tartalmazott konyakot,
abszintet és gyömbérsört. Ezek a New York-i urak nagy ivók.
-- Emma hogy van?
- Szeretné látni magát.
-- Csinos, mint mindig?
- Mint mindig, az atyai szempárnak.
-- Majd kitalálok valamit. Talán elmehetnénk egy színházba. Amihez csak Emmának
kedve van. Mr. Schuyler, mi az ön politikai pártállása?
-- Ha elolvasta volna ma reggel a saját újságját, tudná, hogy csodálója vagyok
Tildén kormányzónak.
- Hideg, mint egy osztriga. De ez jó. -- A pincér kihozta Jamie dáridóját egy
fagypárás pohárban, és tiszteletteljesen bámult, amikor az ifjú lord
felhörpintette az italt, és kért még egyet. Jamie-t nyilvánvalóan jól ismerik az
Astor bárjában, de hát jól is kell ismerniük mindenütt, hiszen New York nagyon
is az ő városa.
-- Az jó, hogy Tildén kormányzó hideg osztriga?
-- Nem. -Jamie megtörölte a bajszát, zsebkendőjéből áradt az eau de Cologne. --
Az a jó, hogy ön demokrata. Jó, hogy nem tartozik ama fennkölt gondolkodású
republikánusok közé, akik hajlandók bármiféle washingtoni tolvajlásba
beletörődni pusztán a Becsületes Eb Szentséges emléke miatt. -- Igen, "Ebet"
mondott "Abe" helyett. De hát ezek a New York-iak sohasem kedvelték Lincoln
elnököt. Sőt az elmúlt háború során számos előkelő New York-i egyenesen amellett
kardoskodott, hogy a város szakadjon el az Uniótól.
Némileg helytelenítően néztem Jamie-re: nem a Lincolnra tett célzása miatt,
hanem azért, mert reggel kilenckor senkinek sem lenne szabad abszintot innia. De
hát ő nem az a fajta
52
fiatalember, aki bárki bírálatát komolyan venné. Szopogatni kezdte a második
halálos kotyvalékot. Jamie számára mindig ez volt a szabály: csak semmi
mérséklet.
-- Volna kedve meginterjúvolni a Herald számára Grant tábornokot?
-- El sem tudom képzelni, miben lelném kevésbé kedvem.
-- Tudom, hogy unalmas alak, de...
-- Unalmas vagy nem, én az önök európai tudósítója vagyok.
-- De iszonyúan érdekes lesz a következő néhány hétben, sőt néhány napban.
-- De hiszen neki már vége, vagy nem? Ügy értem, mint elnöknek már csak egy éve
van hátra. . .
-- Hacsak el nem indul harmadjára.
-- Még én is azt olvastam Párizsban, hogy nem jelölteti magát újra.
-- És ön, Párizsban, még ön is hisz az újságoknak?
-- Csak az önének!
-- Nos, ne higgyen! -- nevetett Jamie. Aztán olyan komoran nézett rám, mint az
apja, amikor éppen csökkenteni akarta egy újságíró fizetését. -- Az az öreg fiú,
akivel az előbb találkozott, Ábel Corbin volt.
-- Ezen meg kellene illetődnöm?
-- Ön csakugyan távol volt! Ábel vette el Grant húgát, Jennyt. Rendkívül
figyelemreméltó vén csirkefogó. Hát nem emlékszik. . .
Emlékeztem. Ábel Corbin i86g-ben szövetkezett Jay Goulddal és Jim Fiskkel, és
megpróbálták kezükbe kaparintani az aranypiacot. Corbin belekeverte a sógorát
is, az elnököt -- legalábbis megpróbálta. A rákövetkező krach sok tekintetben
ennek a hírhedt csalásnak a következménye volt, amely sok embert ugyanúgy csődbe
juttatott, ahogy az 1873-35 katasztrófa, aztán végzett velünk, többiekkel,
kivéve a nagyon gazdagokat.
-- Nos, Ábel Corbin érdekes híreket kapott Washingtonból. Botrányok vannak
kitörőben. . .
-- Még ha kiderülne, hogy Grant maga a Sátán, akkor sem tudom elképzelni, mit
kezdhetnék vele mint témával.
-- Ön nagyon jól kezeli a témáit, Mr. Schuyler -- lódított Ja-
53
mié, akár egy hízelgő gyermek: persze ezt a szerepet játszotta világéletében a
legszívesebben. -- Őszintén szólva, túlságosan is elegünk van a szokásos
cikkekből. Nem mintha Nordhoff nem volna jó. Ő a fővárosi emberünk. De akkor is
túl sok jött már ugyanazokból a régi nézetekből, ugyanazokról a régi lobbysta
dolgokról. De ha ön és Emma lemennének Washingtonba, megismerkednének az
elnökkel, a cimboráival... és azok akkora tahók, hogy óriási hűhót csapnának
önök körül . . . nos, a Herald számára nagy fogást jelentenének az ön benyomásai
Ulysses S. Grant végnapjairól. -- És az én számomra?
-- Sohasem unja már meg a Bonapartékat meg a Bismarckokat?
Miközben Jamie beszélt, természetesen-gondolkodni kezdtem, mit is tudnék
Grantból kihozni. A témának kétségkívül megvannak a maga bájai -- és rémségei.
Finoman abba a hitbe ringattam Jamie-t, hogy tekintélyes honorárium ellenében
talán engedném magam rábeszélni, hogy néhány hét múlva lemenjek Washington
Citybe, és hozzáfogjak a szimatoláshoz; és ahogyan felettébb habozva
visszakoztam és engedtem, óhatatlanul arra kellett gondolnom, hogy ezzel végre
-- és teljesen váratlanul -- csodálatos lehetőség nyílik előttem, hogy
segítségére legyek Tildén kormányzónak.
-- Nagyon örülök! -- állt fel Jamie. -- Holnap meglátogatom Emmát. Majd
kitalálunk valamit. Addig is készüljön fel. Ha Corbinnak, ennek a vén ördögnek
igaza van, akkor a héten lesz némi újság!
-- Miféle? Olyan horderejű, mint a Credit Mobilier?
- Sokkal rosszabb -- halkította le Jamie a hangját. -- Bizonyíték van rá, hogy
maga az elnök is rövidesen belekeveredik egy Tweed-szerű botrányba. Corbin
szerint csúnyán néz ki a dolog, ami azt jelenti, hogy önnek meg nekem. . .
színarany!
Most aztán benne vagyok a dolgok sűrűjében, sokkal inkább, mint ahogy reméltem,
de tekintve dilemmámat, ez a nagy sürgés-forgás jól jön. Nem mondhatnám, hogy
repes a szívem örömömben a gondolattól, hogy "megírhatom" Grant tábornokot, aki
éppoly híres a hallgatagságáról, mint a katonai győzelmeiről. De Washington City
jó terep lesz Emmá-
54
nak: diplomatákkal éppúgy találkozhatunk ott, mint mindenféle politikussal,
tehát hasznosan fogjuk tölteni az időnket. Még így is attól félek, hogy halálra
fog untatni az "udvari élet" meg az a sok szenátor, aki holdtalan éjeken pénzt
fogad el vasútkirályoktól. De hát elvégre ebben az országban ez a szokás, én
pedig nem vagyok reformer. De merem állítani, hogy, igenis, találok valami
érdekességet, amiről írhatok -- ha másról nem, hát Mrs. Grant nevezetes kancsi
szemeiről.
Mindent egybevetve nem is túl rossz, amit egyetlen délelőtt végeztem.
Megszereztem a Centenáris Kiállítást az Evening fW-nak; sajnos erre május vagy
június előtt nem kerül sor, s addigra egy fillérünk sem lesz, hacsak nem vágok
ki előleget. Továbbá februárban vagy márciusban --Jamie még nem biztos benne --
nekilátok elemzésemnek: "Washington City a korrupció korában", ahogy a
szerkesztők az ilyesmit melodramatikusan megfogalmazzák.
Jamie-vel még nem állapodtunk meg az árban. Híres a bőkezűségéről (a pénze ugyan
még sohasem került hozzám, de hát én sem kerültem az ő útjába az öreg Bennett
halála óta, hacsak alkalmi levelezőként nem). Ötezer dollárt kellene kapnom öt
cikkért -- nem, ez csak álom. Tízet ötért?...
Ezt abba kell hagynom, másként hamarosan képzelt számokat firkálok a margóra:
kéjesen összeadva azt, amit nap mint nap mogorván le kell vonnom.
Úton hazafelé a hotelba megálltam Brentano könyvesboltjánál az Union parkban
vagy Square-en. A segédek megismertek, s megmutatták, milyen sok könyvem vár
használtan eladásra. De sehol egy példány a Párizs a Kommün alatt-ból, amely
végül is mindössze kétéves. Erről beszélnem kell Duttonnal.
Éppen most kaptam üzenetet magától Mr. Duttontól. Azt kérdezi, meglátogathat-e.
Továbbá egy kártyát valakitől, a Harper's New Monthly-tól (olvashatatlan
aláírás), amely közli, hogy Eugénia császárnéról írt cikkem beérkezett, és máris
azzal a gyönyörűséggel olvassák, amelyet minden munkám szerez, s a többi.
Mellékelve a Harper's decemberi számának egy példánya, benne egy felületes
Darwin-ismertetés, azután egy mulatságos jegyzet Dion Boucicault, a népszerű
színműíró
55
tollából, aki azt írja: semmi mást nem akar, csak pénzt és dicsőséget, de most.
Az utókor pedig akassza fel magát. A "Karosszék" című rendszeres rovat érdekes
említést tesz a Staten Island-i Winant's Hotelról, megjegyezve, hogy ott halt
meg Aaron Burr ezredes.
Burr ezredes sokat járt ma az eszemben. Különösen amikor benéztem a Reede
Streetre, ahol az irodája volt -- és nincs többé. De hát: -- Sose töprengj a
múlton, Charlie! -- szokta volt mondogatni nekem, amikor -- oly ügyetlenül --
megjátszottam, hogy az ügyvédbojtárja vagyok. -- Gondolj mindig a jövőre és
arra, hogy óhatatlanul mennyivel rosszabb lesz!
Alighanem elszundítottam a karosszékben a kandalló előtt. Bejött egy tapintatos
inas, összevonta a függönyöket, és kiment. Majdnem öt óra. Ideje teára indulnom
John Bigelowhoz.
A körmeim már nem lilák, de az ujjaim hegye még mindig sápadt. Óvatosan kell
mozognom, akárha üvegből volnék: vigyázat, törékeny!
4
Lassan sétáltam végig a néhány saroknyi úton a szállótól a Gramercy parkig,
amely otthonos kis tér, olyasféle, mint a londoni Hanover Square, de kisebb, nem
olyan impozáns; középen apró, kopár kert van, amelyet rozzant kovácsoltvas
kerítés és a szokásos csokoládéval bekent, keskeny házak vesznek körül. Úgy
látszik, senki, aki akár csak a legcsekélyebb mértékig is meg kívánja őrizni a
tiszteletreméltóság látszatát, nem hajlandó más színű falak mögött élni; ezek
élesen elütnek a szegények élénkvörös téglaházaitól és bérkaszárnyáitól vagy a
mellékutcákban elszórtan látható fakunyhóktól, amelyeket mind epersárgára vagy
méregzöldre mázolnak. John Bigelow kellemes emeleti dolgozószobájában várt
56
rám. A vidáman pattogó tűz előtt már készen állt a tea, csak ki kellett tölteni.
A ház egyéb részeiből a családi élet neszeit hallottam.
-- Charlie, hát hogy vagy? -- Bigelow egyike azoknak a keveseknek, akik még
ifjúkori nevemen szólítanak.
-- És te, John? Vagy excellenciád? Minek nevezze az ember New York
államtitkárát?
-- Szerencsétlennek.
-- Ezen a címen sokakkal osztozol.
-- De ez furcsamód sajátosan az enyém. Olvastad a mai Times-t?
- Csak azt, ami rólam szólt.
-- Nos, akkor elszalasztottal egy rendkívül kellemetlen cikket öreg barátodról.
Bigelow kitöltötte a teát. Észrevettem, hogy a zsúrkocsin két tál francia
sütemény áll: vajon ez az én francia voltomnak szól?
-- Rólad is olyan pontatlanul írtak, mint rólam?
Egymással szemben ültünk a kandalló előtt. Be kell vallanom, hogy külső
csúfságuk ellenére ezek a kis barna kőházak télen rendkívül kellemesek. Nyáron
azonban alighanem csüggesztően sötétek a szobák.
Bigelow nyilvánvalóan dühöngött, de megpróbálta fegyelmezni magát. -- A Times
szerint "köpönyeget forgattam". Cserbenhagytam az erényes Republikánus Pártot a
gonosz demokraták és Tildén kedvéért.
-- Hát, hogy akkurátusak legyünk, pontosan ez.t tetted. Elvégre egyike voltál a
Republikánus Párt alapítóinak. . .
-- De az a Republikánus Párt bevégezte a munkáját, és meghalt. Eltöröltük a
rabszolgaságot. Megőriztük az Uniót. Most pedig egy korrupt masinéria tovább
használja a nevünket a New York Times bűntársi segédletével. . .
Öreg barátom keserűen támadta kínzóját. Állítom, hogy kétszeresen fájhatott neki
a dolog, mert valaha néhány hónapig a Times szerkesztője volt. -- Nehezen tudom
elviselni ezeket az állandó személyes támadásokat. Nézd csak ezt! -- Az
újságokkal telizsúfolt asztalkáról fölemelt egy fekete felkiáltójelekkel
megjelölt újságot. -- Azt írják. . . ezt nézd!. . . hogy
57
"kínos helyzetbe" hoztam az Egyesült Allamokat, amikor nagykövet voltam
Franciaországban.
-- írjam meg nekik mint szemtanú az ellenkezőjét? -- Még most is látom a magas,
ősz hajú Bigelow-t és feleségét, amint komoran járnak körbe a Tuilériákban,
miközben a parvenü császárné, aki nem éri fel ésszel ezeknek a szántszándékkal
egyszerű amerikai republikánusoknak a valódi méltóságát, csak mosolyog a
legyezője mögül.
Bigelow kiváló franciaországi nagykövet volt, úgy értve, lelkiismeretesen
végezte a^unkáját, és tökéletesen megtanult franciául. Másfelől tévedhetetknül
rossz volt a politikai ítélőképessége. Szerencsére országának semmiféle kárt sem
okozott, ez pedig jelentős eredmény egy rendkívül nehéz időszak- ' bán, hiszen
akkor volt konzuli szolgálatban, amikor a franciák megpróbáltak bábcsászárságot
létrehozni Mexikóban, majd az államok közti polgárháború idején volt nagykövet.
Bigelow keserűen kikelt általában a sajtó és különösen a Times ellen. -- De hát
a Times képtelen a tárgyilagosságra. Mindent személyes viszonylatokban fogalmaz
meg. Azt moitdják, saját előmenetelem érdekében hagytam ott a Republikánus
Pártot! Éppen ellenkezőleg, azt hiszem. . .
-- De ha a barátunkból elnök lesz. . .
Bigelow erre a kézenfekvő szempontra nem válaszolt. -- Nem tudom, miért ne
lehetnék én is olyan, mint mindenki más.
Miért ne maradhatnék meg boldogan Grant tábornok pártjában, miért ne irthatnék
ki magamból gyökeresen minden proprium-ot.'1
És így tovább ebben a szellemben. Ettem néfcany aprósüteményt. . . most kissé
megülik a gyomromat. Purgálásra van szükségem.
Amikor Bigelow tirádája véget ért, elmeséltem neki, hogy régi barátunknál,
Bryantnál reggeliztem.
Azonnal jókedvre derült. -- Meghökkentő ember, nem? Tekintve a korát...
17. Itt: egyéni meggyőződés. 58
-- Tekintve az étrendjét, ami csak egy lónak való, ha ugyan a reggelije
mértékadó.
-- Erős is, mint egy ló. Nos, ó személy szerint úriemberként viselkedett, amikor
államtitkárnak jelöltettem magam. -- Ez a választás mintha rögeszméjévé vált
volna öreg barátomnak, de hát mindössze néhány hete történt. -- A Post persze a
teljes republikánus listát támogatta, mert az a csirkefogó Henderson a legjobb
puszipajtása Grantnek, és ő dirigálja a lapot.
-- Bryantot is dirigálja?
-- Bizonyos mértékig. De Bryant igencsak dicséróleg írt rólam és a tavaly őszi
elnökségemről abban a bizottságban, amely szétzúzta a csatornaépítő
bűnszövetkezetet. Erről tudsz?
-- Ó, igen, igen! -- Valósággal ordítottam, hiszen mindent tudtam, amit csak
tudni akartam -- azaz a lehető legkevesebbet ezekről a korrupt
bűnszövetkezetekről, amelyeket Tildén és Bigelow örökösen szétrobbantanak
avégett, hogy ők ketten kapaszkodhassanak fel az uborkafa tetejére.
De talán igaztalanul vagyok cinikus Bigelow-val szemben. Hatalmas, zabolátlan
ambíciói ellenére mindig aggályosán emelkedett gondolkodású ember volt. Az alatt
az idő alatt, amíg az Evening Post-nál működött, nagy anyagi sikerre vitte a
lapot. Aztán segített megalapítani a Republikánus Pártot, diplomáciai posztokra
nevezték ki, könyveket írt.
Ha Bigelow neve fönnmarad, Benjámin Franklin föltámasztása fogja emlékezetessé
tenni. Bigelow előtt soha senkinek nem jutott eszébe, hogy kimentse ezt a gonosz
vénembert a "válogatott művek" hamisítóinak karmai közül. Bigelow kiadta
Franklin műveinek eredeti szövegét, s ezzel, valamint tavaly megjelent
Franklin-életrajzával vagyont keresett. Bárcsak én is találnék hasonló témát.
-- Albanyban kell laknod? - vágtam el emlékezéseit a tisztességes kormányzás
nevében lekaszabolt ezernyi sárkányról.
-- Az államtitkártól megkívánják, hogy némi időt ott töltsön.
-- És mi ott a tennivalód?
-- Azt majd a jövő hónapban mondom el neked. -- Bigelow elmosolyodott, és
megsimogatta az enyémhez többé-kevésbé
59
hasonló, dús, ősz pofaszakállát: akárcsak Tildén, ő is mellőzi az amerikaiak
többsége által viselt körszakállt.
-- Mi történt az amerikai hanggal? -- kérdeztem, mert ez a kérdés tegnapi
megérkezésem óta egyre foglalkoztatott.
-- Hanggal? -- Bigelow-t meglepte a kérdés; az ő hangja zengő és tiszta,
akárcsak Bryanté.
-- Igen, hanggal. Ahogy az amerikaiak beszélnek.
-- A bevándorlókra gondolsz? Hát, ahhoz idő kell. . .
-- Nem, én az amerikaiakra gondolok. Az olyanokra, mint mi. Amikor itt éltem, az
emberek úgy beszéltek, mint te vagy én. ..
-- De hiszen neked holland akcentusod volt, Charlie, csak elmentél Párizsba, és
elveszítetted!
Nem tudom, ettől miért kellett elpirulnom, de elpirultam. Ifjúkoromban a
hollandusság számunkra valamiféle tüskés erény volt, másoknak viszont ürügy az
ostoba gúnyolódásra.
-- Annyi biztos, hogy én soha. . . mi soha nem beszéltünk az orrunkon keresztül.
Se ezt a fura, színtelen, nyafogó hangot nem használtuk. Az ember mindenütt ezt
hallja. És a nők! Van iszonyatosabb, mint egy amerikai nő nevetése?
Bigelow mulatott. Némi gondolkodás után elismerte, hogy honfitársaink
beszédmodora megváltozott. Ügy vélte, ez azoknak a népszerű fundamentalista
egyházi csoportoknak a hatása lehet, amelyek lelkesen "kántálnak" -- ez a szó a
nyafogó, orrhangú, hangos imádkozást jelöli.
Arra gondoltam, hogy erről érdekes cikket írhatnék a Har/w'í-nek, de Bigelow-nak
más volt a véleménye. -- Senki nem kritizálhatja az amerikai modort, legfeljebb
biztos távolságból, mondjuk, Párizsból. Mikor mégy vissza?
-- Egy év múlva. -- Hallottam a szívem dobogását, fülemben dörömbölt a vér.
Mindig nehezemre esett valami fontosat kérni. -- írni akarok az
elnökválasztásról. Továbbá, éppen ma, megbízást kaptam, hogy írjak Grant
tábornok végnapjairól a Herald-nak.
A Herald néhány percre metsző elemzés alá került. Mint előre látható volt,
Bigelow nem kedvelte e hírlap "Személyi hírek" rovatát, sikamlós pletykáit, éles
támadásait bárki -- más szóval mindenki -- ellen, aki képmutatás bűnében talál-
60
tatott. De azzal egyetértett, hogy Jamie Bennett, ha választásra kényszerül,
végső soron kétségkívül a jó kormányzatot fogja támogatni. -- Ha olyan rangos
valaki ír arról a washingtoni mocsárról, mint te, az bizonyosan erőteljes hatást
tesz majd, az olvasóiról nem is szólva.
Olyan arcot vágtam, mintha az erő úgy áradna belőlem, mint a napból a sugárzás.
Aztán nagyon óvatosan kimondtam: -- Az egyik ok, amiért ilyen idegen területre
merészkedem, hogy szeretnék Tildén kormányzó hasznára lenni.
Bigelow letette a csészéjét, sóhajtott; egy darabig a rostélyon parázsló tűzbe
bámult. -- Charlie, egészen bizalmasan meg kell mondanom neked, hogy mélységesen
aggódom a kormányzóért.
-- Politikailag?
-- Soha! Politikailag ő hozzáférhetetlen. Nem, az egészségét féltem. Tavaly
februárban szél... -- Bigelow elhallgatott. A szája állásából meglehetősen
biztosra veszem, azt akarta mondani, hogy "szélütés érte". De aztán gyorsan
váltott: -- Képtelen abbahagyni a munkát. ..
-- Ezt ebben az országban csodálatra méltó erénynek tekintik, nem?
-- Nem úgy, ahogyan ő dolgozik. Órákon és órákon át, amíg már alig bírja
fölemelni a fejét vagy nyitva tartani a szemét. Mánikusan.
-- Annyi tennivaló van Albanyban?
-- Annyi nincs, hogy ne tudná másokkal elvégeztetni a legnagyobb részét annak,
amit most csinál: minden törvényjavaslat minden sorát úgy tanulmányozza,
mintha... -- Bigelow újra elhallgatott; nyilvánvalóan attól tartott, hogy túl
sokat mondott a főnökéről.
Próbáltam megnyugtatni, amennyire csak tudtam. -- De hát ilyen a természete.
Ezért lett sikeres ügyvéd.
Bigelow erre nekiveselkedett, és mindent elmondott. -- A lényeg az, hogy
hatvanegy éves, és soha nem volt jó az egészsége. Már mint fiatal ember, amikor
megismerkedtünk vele . . .
-- Akkor csak te ismerted. Én nem.
-- Nos, remeg a keze. . .
-- Kinek nem. . . a mi korunkban?
'61
-- A legtöbb ételt nem tudja megemészteni. Állandó savhiány. Gyöngeségi rohamok.
Székrekedés. Mindezt tovább rontja a túlfeszített munka. Tudod, hogy együtt
kellene dolgoznunk a törvényhozáshoz intézendő januári beszédén. Nos, ő írja az
egészet. ..
-- De jól csinálja?
-- Elég jól.
-- A túlbuzgóság még mindig jobb, mint az, amit a magas posztokon megszoktunk.
-- De hát túlélhet-e egy elnökválasztási kampányt?
-- A hatalom, azt mondják, csodálatos erősítőszer. Indulni akar?
Pillanatnyi habozás után Bigelow bólintott. -- De én nem mondtam neked semmit,
Charlie.
-- Persze hogy nem. -- Átadtam neki a magammal hozott paksamétát. -- Tudom, hogy
te vagy a fő külpolitikai tanácsadója, de néhány hónappal ezelőtt írt nekem, és
véleményemet kérte francia, olasz és angol kapcsolatainkról. -- Németországot
nem említettem, mivel Bigelow rajongója mindannak, ami porosz, én pedig nem.
-- Ez kedves tőled. Nagyon kedves tőled. Holnap magammal viszem Albanyba.
Megkérdeztem, mikor jön vissza a kormányzó a városba.
-- Karácsonyra bizonyosan itt lesz. Tudod, a háza itt áll a szomszédban. A
tizenötös szám. -- Bigelow gesztusa mintha az egész Gramercy parkot átfogta
volna. -- Majd tudatom veled. Látni akar majd, hogy maga köszönje meg.
-- Szeretnék mindent megtenni, amit csak tudok, hogy biztosítsam a
megválasztását. Ezt meg is mondtam neki, amikor Genfben találkoztunk.
Azt hiszem, Bigelow meg én egyetértésre jutottunk, ha ez», mint a politikusok
közötti legtöbb megegyezést, nem is öntöttük szavakba.
Ha megteszem a magamét, információkat szolgáltatok, és szorgos munkával
fbiderítem Grant tábornok korrupt tevétkenységét, illetve azét, akit utódjául a
Republikánus Párt vezetőjének megválasztanak, bárki légyen is az, akkor elérem
szívem leghóbb vágyát -- Bigelow tud róla, hiszen tíz évvel ez-
62
előtt maga is elérte --, a párizsi nagykövetséget. Utolsó éveim eltöltésére nem
tudok jobb módot elképzelni, mint a nagykövetségi posztot abban az országban,
ahol több mint harmadszázadon át oly boldogan éltem.
Nosztalgiával beszéltünk Párizsról. Felidéztem azt a fogadást, amelyet Bigelow
július negyedike megünneplésére adott úgy három hónappal Lincoln elnök
meggyilkolása után. Bár a feleségem meg én Párizsban ritkán találkoztunk
honfitársaimmal, segítettünk, ahogy csak tudtunk, kibéreltük a Bois de
Boulogne-ban a Pré Catalan vendéglőt.
Minden amerikai állampolgár meghívót kapott -- vagy ötszáz férfi, asszony és
gyerek. Pompás este volt zenévél, tánccal, a gyerekeket bűvész mulattatta. A
hazafias érzelműek számára fölcsendült A csillagos-sávos lobogó, ezt olyan
tűzijáték követte, amilyenre csak a franciák képesek. Ünnepségünket az egész
eget betöltő amerikai sas zárta (gyanúsan hasonlított a napóleoni madárhoz), meg
a felirat: "Az Unió Most és Mindörökké Egy és Oszthatatlan."
-- Milyen csodálatos nap volt! -- Bigelow-nak fátyolos lett a szeme. -- Hála
neked meg Emmának. Mrs. Bigelow hamarosan meg fogja látogatni Emmát. Pedig
milyen szomorú idők jártak. Lincoln elnök halott, és. . . -- Elhallgatott. Két
héttel a Bois de Boulogne-ban rendezett ünnepély után Ernestet, a kisfiát
elvitte a láz.
Ideje volt távoznom. A bejárati ajtónál Bigelow felsegítette télikabátomat.
-- Mik. . . kik az Apgarok? -- kérdeztem.
Bigelow elkerülte az egyenes választ. -- Nagyon sok van belőlük a városban.
Hűséges republikánusok. Nagyrészt ügyvédek.
-- Van egy John Day Apgar nevezetű. . .
Bigelow megértette a lényeget. -- Érdeklődik a te Emmád iránt?
-- Az a benyomásom. Tavaly kinn volt a követségünkön Párizsban. Elég sokat
láttuk. Azóta leveleket írogat neki.
-- Azt hiszem, ő az, aki kimaradt a háborúból. Helyettest vásárolt magának.
-- Ezt bölcs dolognak tekinted, vagy meggondolatlanságnak?
-- Attól fiigg, mennyire komolyak az embernek az Unió iránti érzelmei --
nevetett Bigelow.
Nem mondtam meg öreg barátomnak, hogy ha sorköteles korban lettem volna, jómagam
is kétségkívül távol tartom magam ettől a hihetetlenül véres és szükségtelen
háborútól. A New York-iak többségé ugyanígy érzett; erről tanúskodnak azoknak az
éveknek a heves zavargásai. -- Mit gondolsz, bátorítsam ezt a frigyet?
Bigelow a nyilvánvaló választ adta: -- Mit érez Emma a fiatalember iránt? -- Nem
tudom. -John Day Apgart jó képességű ügyvédnek ismerik, a családját pedig szoros
szálak fűzik a "szirtlakókhoz", azokhoz a régi, nem feltűnősködő dzsentrikhez,
akik nemes unalomban élnek a Madison Square alatt. Csakhogy nem tudom elképzelni
a káprázatos d'Agrigente hercegnét, amint a nyugati Tizedik utcában éli az
életét.
-- Nem -- mondtam tökéletesen őszintén --, én sem.
-- Túl messzi esik a Tuileries-tól és a császári csillogástól, még akkor is, ha
hamis csillogás volt. És végtére is, a te Emmád európai, nem közülünk való.
-- Tudom. Csakhogy annyira része az életemnek, hogy állandóan megfeledkezem
róla: nem volt velünk a régi szép időkben, amikor New York még egészen más volt,
mi pedig fiatalok... te persze sokkal fiatalabb, mint én.
-- Te aztán diplomata vagy, Charlie!
Az előcsarnokban búcsút vettem tőle, és nekivágtam a Gramercy park sötét
hidegének. A gázlámpákat már meggyújtották, ismerős sziszegésük megnyugtatott
ebben a hideg, furcsa városban, ahol hirtelen tökéletesen idegennek, téren és
időn kívülinek éreztem magam.
Van-e Apgaréknak pénzük? Közelebbről, van-e John Day Apgarnak pénze? Vagy
kilátása pénzre?
Rájöttem, hogy amikor az ember elkezd pénzre gondolni, végül már képtelen bármi
más témára koncentrálni. További efféle aggályok, és igazi New York-i lesz
belőlem -- újra itthon leszek, többé nem mint idegen.
Kettő
l
Életem eddigi legzsúfoltabb hete (el tudok-e viselni még egy ilyet?) lassan
véget ér. Látogatások és látogatók sora. Telegramok. Virágok és édességek özöne
Emmának, aki mintha már-már kezdene eltűnni John családjának hatalmas kebelén.
Bár maguk nem régi New York-iak, Apgaréknak sikerült beházasodniuk minden régi
New York-i famíliába. Ráoltották magukat a régi patríciusságra a Stuyvesantoktól
a Livingstone-okig, s Jamie Bennett szerint mindig sikerül a nemesi családfák
második legmagasabb ágához hozzáforrniuk.
Igencsak elkeseredtem, amikor a Harper's visszaküldte Eugénia császárnéról írt
emlékezéseimet egy mentegetődző levélkével, amelyben kifejezték reményüket, hogy
írni fogok számukra a Centenáris Kiállításról. Nos, azt máshová fogom megírni,
írtam nekik, csöppet sem elragadtatva. A cikket most egy kölcsönös (bocsánat,
Bryant) barátunk révén Ró-
65
bért Bonner kapta meg. Ha a Ledger megveszi, akkor nem kell annyi éjszakát
álmatlanul töltenem, mint az elmúlt napokban, terveim beérését várva, miközben
minderTnap tekintélyes summákat vitt el komoran csekélyke tőkénkből. Amennyire
lehet, megpróbálom leplezni aggodalmaimat Emma előtt. Ő olyan egyenes, olyan
bonapartei, hogy kész volna kirabolni egy bankot (vagy hozzámenni John Day
Apgarhoz), hogy megmentsen a végromlástól.
-- Rajtad kívül nincs senkim -- mondta tegnap hirtelen Emma. Amikor
megjegyeztem, hogy két fiúgyermek anyja is --, fürgén rávágta: -- Ők hamarosan
felnőtt férfiak lesznek. És boldogulni fognak Párizsban. Nekem most már csak te
számítasz.
Mélységesen megindított; nem szabad csalódást okoznom neki. Fényes partit kell
itt találnom neki. Ha nem sikerül, akkor legalább meg kell szereznem magunknak a
párizsi amerikai követséget.
Ma, vasárnap, egészen rendkívüli vizitben volt részünk. Emma még mindig nem
tudja hová tenni a látogatónkat.
A dolog tegnap kezdődött egy tucat Jacquesminot rózsával meg egy levélkével
bizonyos Mr. Ward McAllistertől, aki érdeklődött, megtisztelnénk-e a
társaságunkkal -- jó idő esetén -- egy Central Parki-i kocsikiránduláson
istentisztelet után.
-- Hát ez meg miféle időpont? -- kérdezte Emma. Amennyire örült a rózsáknak,
annyira rejtelmesnek, nem, meghökkentőnek, sőt megvetendőnek találta ezt a
túlságosan merész idegent. - Arról nem is szólva, hogy ki az a McAllister?
Mindkét kérdésre a lakosztályunkba teára érkező John Day Apgar válaszolt. Az
istentisztelet a Grace Churchben (ahová mindenki jár) fél tizenkettőkor ér
véget, ha a nagy tiszteletű dr. Potter nem prédikál túl sokáig. -- Szeretnének
elmenni a templomba? Foglaljunk padot? -John hozzám intézte a kérdést, de
Emmának szánta.
Emma álszenteskedve rázta a fejét. -- Ne feledje, hogy én római katolikus
vagyok.
-- Ó, igen. De ön, Mr. Schuyler?
-- Én megtértem Rómához, amikor feleségül vettem Emma anyját. Megtérésem jellege
inkább gyakorlati volt, mintsem
66
komoly, mivel úgy véltem, a feleségem igencsak megér egy misét!
Az utalás elszállt a fiatalember füle mellett. De Emma megnyugtatta: ő maga nem
merev ezekben a dolgokban -- sőt, mint osztályából oly sokan Párizsban, csak
proforma római katolikus. Más szóval: ha valamely házasulandó Apgar repkényként
rá kívánna fonódni (Emma oldalán) nemesi családfánkra, amely mélyen gyökerezik
Unterwalden talajában, akkor a vallás nem lenne szükségképpen akadály, és
lelkiismeret-furdalás nélkül megesküdne vele az episzkopális templomban. Ami azt
illeti, miután az édesanyja csatát vesztett a jezsuiták ellen egy Vorarlbergben,
Feldkirchben fekvő ingatlantulajdon ügyében, feleségem hevesen szembefordult az
egyházzal. Én magam deista vagyok, akárcsak Thomas Jefferson -- ami annyit
jelent, hogy ateista.
-- Most, hogy már tudjuk, mikor óhajt Mr. McAllister értünkjönni, kicsoda Mr.
McAllister? -- Emma megérintette az egyik ezüstös rózsaszín rózsát. Gyönyörűek
ezek a rózsák, különösen egy hideg téli napon, amikor a New York-i ég olyan,
mint egy kupac egymásra rakott ólomlemez.
-- Ó, híres ember! -Johnnak a jelzőre vetett hangsúlya ironikusan hangzott,
pedig nem volt az. Az Apgarok stílusa a teljes szószerintiség (egy hét leforgása
alatt tizenegy Apgarral és vagy kétszer annyi hozzátartozójukkal találkoztunk).
-- Meglep, hogy Európában sohasem találkoztak vele. Régebben sok időt töltött
Párizsban. Firenzében. . .
-- Nem ismerhetünk mindenkit, kedves John. -- Amikor atyáskodom Johnnal,
emlékeztetek valakire, akit évekkel ezelőtt ismertem, és megvetem magam, amikor
hallom, hogy csak úgy bugyborog a torkomból a hamis kenetesség.
- Ward McAllister uralkodik a mi társaságunk felett. -Johnnak tágra nyílt a
szeme; az idősb Prince d'Agrigente tekintete volt mindig ilyen, amikor I.
Napóleon császárról beszélt.
-- De hát akkor találkoznunk kellett vele családotok otthonában -- mondtam, egy
csöpp ecetet vegyítve kenetességem olajához.
-- Ó, mi nem ismerjük. Úgy értem, ismerjük, de más körök-
6?
ben mozgunk. Természetesen Alice kuzint és Reginaid bácsit meg szokta
látogatni... -- Ezután a legrangosabb Apgar rokonok felsorolása következett; ám
ennek ellenére világossá vált, hogy a tulajdonképpeni Apgar gens nem mozog a
McAllister-féle felső körökben, mert: -- McAllister Mrs. William Astor legjobb
barátja. Márpedig New Yorkban ez a hölgy a minden, ő legalábbis azt hiszi. --
Lázadó hang, de gyorsan módosítja: -- Persze Alice kuzin szerint Mrs. Astor
nagyon kedves.
-- De mit csinál ennek a csodálatra méltó Mrs. Astornak a legjobb barátja? --
ugratta Emma. Még mindig nem képes komolyan venni a New York-i társaságot.
-- Ó, gazdag ember. Azt hiszem, déli. Aztán, amikor még nagyon fiatal volt,
Nyugatra ment, és vagyont szerzett az aranyláz alatt. Utána Európában élt.
Amikor visszajött, elhatározta, hogy megajándékoz minket egy arisztokráciával
vagy Astorokráciával, ahogy apa mondja. Ez kedves volt tőle, hiszen maguk a
McAllisterek senkik, és senkivel nincsenek rokonságban, kivéve az öreg Sam
Wardot. -- A családi kapcsolatok apgaricista tisztelete még ebben a negatív
formában is előbújik.
-- Mrs. Astor mindenesetre "imádja", ahogy azokban a körökben mondják, ő meg
segít a hölgynek a fogadásainál, a vacsoráinál, a báljainál. Az évad, az ő
évadjuk, mindig január harmadik hétfőjén kezdődik Mrs. Astor báljával. A
vendégeket Mr. McAllister válogatja ki. Három évvel ezelőtt valami mást is
elindított, azt a Pátriárkák estélyének nevezik. Amíg tart az évad, huszonöt
család minden hétfőn táncos vacsorát rendez a vendégei számára Delmonicónál,
rendszerint opera után.
-- Ön is eljár? -- Emma megint csipkelődött, de én valami mást is láttam azokban
a fekete szemekben: így kukucskálhat ki az igazság istennője a szemét takaró
kötés alól.
-- Egyszer vagy kétszer, amikor meghívtak. Rendszerint Alice kuzin. Anyám
szerint ízléstelen tréfa az egész. Elvégre a Pátriárkák igazából nem a
legkellemesebb emberek. Egyszerűen a leggazdagabbak, a leghivalkodóbbak... --
Milyen jól ismerem ezt a puritán vádbeszédet. Akik mindenestől a pénz-
68
csinálásnak szentelik életüket, azok vetnek elsőnek nyilvánosan követ nem is
nagyon titkolt imádatuk aranyborjújára.
Ekkor csatlakozott hozzánk John nővére -- egy találóan Faithnek keresztelt,
harmincéves, fakó aggszűz. Jókora dobozt hozott magával a Lord & Taylortól,
benne méregdrága sál, ajándékba Emmának. Ez természetesen Faith ajándéka (nem
Johné, az ildomtalan volna). Számos kitérő után a sál elfogadtatott, Emma
francia módra megölelte Faitht, Faith pedig üdvözülten felsóhajtott.
Mr. Ward McAllister állta a szavát, s nem kapván ellentétes értelmű üzenetet,
bemutatkozott nekünk a szálló egyik kisebb fogadótermében, egy fülledt
szobácskában a hall mellett, amelyet kissé rejtelmesen Ámen-saroknak neveznek.
Tüstént felismertem: ő volt az, aki megérkezésünk napján a hallban megszólított
minket: kövér, fűzőt viselő, parádésan kiöltözött, ötvenéves vagy akörüli dendi,
rossz francia kiejtéssel, ráadásul sajnos sokat locsog franciául.
-- Enchanté, Madame la Princesse !' -- Kezet csókolt Emmának, az enyémet
petyhüdten megszorította. "Mr. SchermerhornSchuylernek" szólított, mintha kettős
nevem volna. Erről még később.
-- Kedves önöktől, hogy megengedik, hogy megmutassam önöknek városunk vasárnapi
látványosságait. E város oly crue,1 és mégis napról napra jobb benne a tön.3 A
tön szót úgy ejtette, mint az angol a tong-ot, most ez a kedvenc szavunk
Emmával.
McAllister nyitott hintója szerény volt és csinos. A kocsis és a lakáj libériát
viselt. A délelőtt szürke volt, de nem hideg; ennek ellenére nagy hűhót csaptak
körülöttünk, miközben gondosan eligazgatták rajtunk a szőrmetakarót.
Az első félórában McAllister egyetlen szót sem szólt hozzánk, még csak ránk sem
nézett, mert tekintetét a nagy New York-i vasárnapipassegiata* többi hintóinak
utasaira szögezte.
1. Orvendek, hercegné.
2. Növekvő, terjeszkedő.
3. Hangnem, modor.
4. Séta.
69
Valóban százával gördültek az elegáns fogatok, és számtalan gyönyörű ló
prüszkölt gőzfelhőket, mint megannyi vasúti mozdony: ebben a modern ipari
korszakban az írónak kizárólag gépészeti hasonlatokat szabad használnia a
régimódi hús-vér jószágok leírására.
A Madison Square-en közvetlenül szállodánk fölött van a Hoffman House, vele
szemben a Brunswick Hotel, ciceronénk egyik kedvence. -- Személy szerint úgy
vélem, hogy Madame la Princesse úgy találná, az ambiance ott inkább agréable,3
mint abban a kissé túlzott méretű szállodában, ahol jelenleg megszálltak. Úgy
értem, a legtöbb ember, akit mi Európából ismerünk, a Brunswickba száll.
Ezt a "mi"-t a válla fölött dobta hátra, miközben kalapot emelt egy mellettünk
elhaladó, hölgyekkel teli fogatnak. -- Rutherfordék -- mondta olyasféle
kiejtéssel, ahogyan egy piaci kofa mondaná: "fürjet tessék!" --, meg az öreg
Mrs. Tracy. -- Ő a fácán?
A felső Ötödik sugárút csakugyan különb az alsó résznél. Bár itt is a barna kő
uralkodik, időnként biztató változatok is előfordulnak. A Harmincharmadik
utcánál tiszteletteljesen megmutatta nekünk Astorék ikerházát: két, alacsony
fallal összekötött, magas, keskeny csokoládétorta-szelet. Az egyikben lakik a
Mrs. Astor, ahogy McAllister nevezi hősnőjét (akit bennfentesei Rejtelmes Rózsa
néven emlegetnek). A másik házban a család igazi feje, III. John Jacob Astor; az
ő felesége mindenki szerint elbűvölő, és érdeklődik az összes művészetek, nem
utolsósorban a társalgás művészete iránt, amíg a Mrs. Astort, aki fiatalabb
nála, egyáltalán nem érdeklik a művészetek, kivéve az olasz operát, ahová minden
hétfő és péntek este ellátogat, amíg csak tart az évad. Mivel a második szünet
alatt kivétel nélkül mindig távozik, azt mondják, fogalma sincs, hogyan végződik
a cselekmény. Meg kell mondanom, a ma délelőtti sétakocsizás után már sok
mindent tudok a Rejtelmes Rózsáról.
De McAllister nem önthette magából szakadatlan pletykaáradatát, ahogyan
nyilvánvalóan megszokta. Emma a szó-
5. A környezet ott kellemesebb. 70
özön kellős közepén hirtelen félbeszakította. -- Mi ez? A Harmincnegyedik utca
hatalmas, fehér márványpalotája mellett az Astor-ikerházak a New York-i ómódiság
kvintesszenciájának látszott.
McAllister apró szemében ha nem is acélos, de legalábbis bádogfényű tekintet
jelent meg. -- Egy bizonyos Mr. Stewart nevű kereskedő lakik ott...
-- Csak nem a Mr. Stewart, az áruházas? -- Emma finom iróniája ugyanazzal a
tisztelettel ruházta fel a Stewart neve elé illesztett határozott névelőt,
amelyet McAllister az ő Mrs. Astorjának fenntartott "a"-ja számára rezervál.
McAllister azonban, mint azok többsége, akik acélosan lenézik a pléhtársadalmat,
érzéketlen az iróniára. -- Igen, az. De természetesen senki sem ismeri. Senki
nem jár hozzá.
-- De én ismerem! Azt hiszem, találkoztam vele a csodálatos áruházában. -- Emma
valamelyik nap elmagyarázta nekem, mi is pontosan egy áruház -- számomra új
kifejezés -: hatalmas kereskedés, amelyben sok különféle holmit árulnak, és
minden árufajtának külön részlege vagy osztálya van, ez, úgy látszik, Mr.
Stewart újítása.
Kezd zavarba ejteni -- ezt zárójelben -- az a könnyedség, amellyel Emma engedi,
hogy az Apgar család nőtagjai ajándékokat adjanak neki. Először is az ilyesmi
nem szokás a hivatalos eljegyzés előtt. Másodszor nem szeretném, ha arra
gyanakodnának, hogy Emmának szüksége van efféle holmikra, és mi nem tudnánk
megfizetni őket.
Miközben továbbkocsikáztunk a szürke, lassan fagyasztó levegőn, McAllister
felmondta nekünk a Stewart-sagát. Sajnos nem valami érdekes történet. Inkább
maga az. amerikai történet. Szegény fiú jön Skóciából. Üzletet nyit. Prosperál.
A második vagy harmadik leggazdagabb ember lesz a városban. Palotát épít, de
senki sem hajlandó meglátogatni -- mert kereskedő! Mintha egész New York nem
lenne vagy nem lett _volna emberemlékezet óta kereskedő vagy még rosszabb -- ez
utóbbi kategóriába sorolom az olyan nyomortanya-háztulajdohosokat, mint Mr.
Astor, a vasúti spekulánsokat, mint a Vanderbiltek, nem is említve azokat
(beleértve az Apgaro-
kát), akik a jog csakugyan alantas hivatását választották. Én csak tudom.
Majdnem jogász lett belőlem.
-- Azt mondják, a műgyűjteménye, a festményei nem olyan közönségesek, mint a ház
berendezésének többi része, de hát kérdezem kegyedet, hercegné, ki fogja ezt
valaha is megtudni?
-- Nyilván azok, akik mégis meglátogatják. McAllister összecsücsörítette az
ajkát, elrejtve apró, szürke
(úgy látom), hibás fogait. -- Néhány úriember valóban nála szokott ebédelni. De
a hölgyeik nélkül, ezt, ugye, tudja?
Már a Negyvenkettedik utcán jártunk, és kötelességtudóan megcsodáltuk a
víztároló hatalmas falát, amely egy teljes háztömbön keresztül nyúlik el az
Ötödik sugárút nyugati oldalán. Valóban figyelemre méltó látvány -- olyasmi,
mint azok a hatalmas, lejtős templomfalak a Nílus mentén Luxorban. A fal tetején
amolyan sétány húzódik, amelyről a kíváncsiak elé kitűnő kilátás nyílik a
városra.
Amint továbbhaladtunk a felsőváros felé, megritkultak a fogatok, akárcsak a
házak. Időnként azonban építészeti meglepetésekben volt részünk, láttunk például
egy óriási, befejezetlen templomot mindjárt a víztárolón túl, az Ötödik sugárút
másik oldalán. McAllister szerencsétlen arccal mutatott rá. Mint kiderült, a
strasbourgi székesegyház tisztes másolata volt (bár -- ez egyszer -- korántsem
olyan barna!).
-- Sok új katolikus bevándorlónk van -- mondta; aztán felderengett neki Emma
vallása, és beleakadt a szó. -- A tornyok még fölépítésre várnak. Tudják, anyai
ágon az én családom is francia volt. -- Bizalmába fogadott minket. -- Sőt anyám
közvetlen leszármazottja annak a Charlotte Corday-nak, aki megölte Marat-t, azt
a szörnyeteg forradalmárt.
-- De hát Mademoiselle Corday-nak nem voltak gyermekei? És nem végezték ki?...
Emma nem tudta elfojtani a szóáradatot. -- Mélyen belül franciának érzem
magamat. Amikor az ötvenes évek végén Párizsba mentem, azt mondtam magamnak:
Ward, vous étes chez vous enfin! Az Hotel Meurice-ben laktam, és mindenkivel
megismerkedtem, tout Paris. Nem utolsósorban kegyeddel, hercegné, a prince
imperial keresztelőjén. Emlékszik? És termé-
72
szelesen időnként láttam kegyedet a Tuileries-ben, amikor az Impératrice6
udvarhölgye volt.
-- De.. . -- A szőrmetakaró alatt megbökdöstem Emma térdét. Emma csak 68-ban
lett udvarhölgy, amikorra e New York-i paradiso-bé\i lelkes idegenvezetőnk (ezt
már korábban elmesélte nekünk) már másutt élt.
Ennek ellenére, ha McAllister el akarja hitetni a világgal -- amint
nyilvánvalóan ezt akarja --, hogy valamikor bizalmas barátok voltunk, én
boldogan a kezére járok, hogy lekötelezzem. Fütyülök rá, mennyire képtelenek
önmagukban az Astorok. Nekem csak egy dolog számít, ami sohasem lehet képtelen:
a pénzük. Őszintén szólva kétségbeejtő helyzetben vagyok, és hajlandó volnék
eladni Emmát annak, aki a legtöbbet ígéri érte. Nem! Ez túlzás, a tegnap esti
túl sok pezsgő, túl sok új arc és a túl sok régi, unalmas fecsegés váltotta ki
belőlem.
-- Ez itt a Central Park -- mutatott rá McAllister egy fás térségre, amely alig
volt tetszetősebb a szemnek, mint ami körülveszi : engedély nélkül épült
kalibák, kis tanyák, üres, kopár mezők és Mrs. Mary Mason Jones palotája az
Ötvenkettedik utcában.
-- Milyen érdekes! -- Emma valósággal megbénult. Én is. Mrs. Jones szabályos,
hófehér párizsi palotát építtetett magának a semmi kellős közepén.
McAllister hirtelen jött kedvességgel mosolygott ránk; s ekkorjöttem rá, hogy a
társadalmi Alpesek e látszólag visszataszító sziklamászója egyszerűen kisfiú,
akiben váratlanul olyan szenvedély fejlődött ki az arisztokrácia iránt, amilyet
az igazi kisfiúk éreznek a játékok iránt. -- Beugratás volt az egész! Mrs. Jones
löncsre várja önöket. Csakhogy sohasem lép ki a házból, így aztán nem tudott
vagy nem akart írni önöknek, és nekem szólt, hogy raboljam el, és hozzam ide
mindkettőjüket.
-- De hiszen a hotelban fogunk löncsölni. -- Emma elég dü/hös volt ahhoz, hogy
hazudjék, vagy még inkább hogy megmondja az igazat. Rendszerint a lakosztályunk
szalonjában
.6. Értelemszerűen: Ward, ön végre otthon van. Egész Párizs. A császárné.
73
löncsölünk, mivel ez az étkezés az amerikai szállodarendszer keretében amúgy is
ki van fizetve.
McAllister lesújtottnak látszott -- megint kisfiú lett, akinek a bokrok közt
elgurult a labdája. -- Ó, hercegné, szavamra, sajnálom, de azt hittem. . .
Elsimítottam a dolgot. Szállodai löncsünk nem nagy ügy, rokonokat várunk, akik
vagy eljönnek, vagy nem. Emmának tüzelt az arca a haragtól, de McAllister megint
boldog volt, könnyű a kedvében járni, így aztán Mrs. Mary Mason Jonesnál
löncsöltünk.
A ház olyan, mint egy párizsi hotel particulier J csak éppen egy kicsit hamis. A
travesztia légköre lengi körül a mennyezetfreskók nimfáit, felhőit, szatírjait
meg az aranyleveleket, amelyek mindent elborítottak, kivéve hallatlanul kövér és
nagyon vidám háziasszonyunkat.
-- Úgy örülök, hogy el tudtak jönni -- döcögött elénk La Jones. Nagy, rózsaszín
gyöngyökből álló nyaklánca szinte teljesen sikertelenül próbált kikukucskálni
kétemeletes, rózsaszín tokája alól.
Vagy tucatnyi más ember jött még löncsre. Nem jegyeztem meg a nevüket
(tengernagyok és tábornokok voltak természetesen), de azt hiszem, mindnyájan
rokonságban álltak a háziasszonyunkkal. Egészen enfamillfl ültettek minket
asztalhoz, Emma magánkívül volt a dühtől. Az efféle alkalmi csapda alighanem
súlyos sértés egy császárnéi udvarhölggyel szemben, hát még egy hercegnével, aki
saját jogán is Legkegyelmesebb Fenség, legalábbis a d'Agrigente-ok mindig ezt
állították (a Szent János lovagrendhez fűződő homályos kapcsolatukra
hivatkozva). Annyi kétségkívül igaz, hogy az öreg egykét évadon át valóban
uralkodott egy banditáiról és görög templomairól híres, isten háta mögötti
szicíliai hercegség felett, csakhogy mindezt elveszítette, amikor az első
Napóleon megbukott.
Az utóbbi időben kezdek tudatára ébredni, hogy még számomra is mennyire külföldi
a lányom. Mellesleg jómagam
7. Magánkastély.
8. Családiasán.
74
még mindig nemzedékem amerikai közvetlenségének hatása alatt állok -- ennek
helyébe most a jelek szerint egyfajta újmódi ünnepélyesség és fennhéjázás
lépett, ami roppant mulatságos volna, ha e bábjáték marionettjei nem lennének
olyan gazdagok, én meg annyira szegény.
A nap további részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam Emmát kiengesztelni.
Most már jókedvű, és elismeri, milyen hasznos, hogy fbicsípett minket New York
legfőbb bábosa, akit, azt gyanítom, hamarosan mi fogunk zsinóron rángatni.
-- Sokszor láttam mindkettőjüket, amikor Párizsban voltam, de soha senki sem
volt hajlandó bemutatni önöknek, mivel túlságosan előkelők voltak a
magamfajtákhoz képest! -- teremtett otthonos hangulatot számunkra a maga vidám
módján Mrs. Mary Mason Jones, mintegy megcsinálva a szerencsénket a kis társaság
szemében. McAllister csillogó krajcárszemében minden bizonnyal; mint a macska,
amelynek sikerült a lehető legnagyobb padcányt becipelnie a házba, kiterítve
zsákmányát a legszebb szófán.
A löncs olyan dús volt, akár a háziasszonyunk, és meg kell mondanom, érdeme
szerint elbántunk vele. Az ember ráun a szállodai ételekre, házon kívüli
étkezésekre pedig rendszerint csak egyik vagy másik Apgar házban keríthettünk
sort, ahol, mint errefelé mondják, az evés pusztán arra való, hogy elverje az
étvágyat, másra nem.
A löncsnél a bal oldalamon ülő hölgy kötelességének érezte, hogy közölje velem,
egyik kedvenc szerzője vagyok, s hogy műveim közül a Beduin Dal az, amelyhez
leggyakrabban fordul vigasztalásért, játssza is a zongoráján. Udvariasan
megköszöntem neki, s udvariasan elhallgattam: nem én vagyok Bayard Taylor. Az
ember a korral, ha bölcs nem is, megbocsátó lesz; továbbá feledékeny -- és
elfeledett.
Másik oldalamon egy fölöttébb tömör gentleman ült, a háziasszony unokafivére.
Megkérdeztem, mi a véleménye Washington City legfrissebb botrányáról. Jamie-nek
mellesleg igaza volt, röviddel az Astor House bárjában való találkozásunk után
St. Louisban egy nagyesküdtszék vád alá helyezte Grant elnök magántitkárát,
Orville E. Babcock tábornokot, egy whisky -- igen!, whiskycsalásban való
állítólagos rész-
75
vétele miatt. Az esküdtszéki tárgyalás felettébb szenzációsnak ígérkezik, mert
úgy vélik, Babcock nemcsak saját magának, hanem az elnöknek is törvénytelen
pénzeket szűrt le a whiskylepárlóktól.
-- Semmit nem tudok ezekről az ügyekről. -- Először arra gondoltam, hogy
asztaltársam valamiképpen talán kapcsolatban áll a kormányzattal, tehát
tapintatlan voltam. De nem: csakugyan nem tudott semmit az efféle ügyekről. --
Tudja, Mr. Schermerhorn-Schuyler -- hála McAllister nagyzási hóbortjának,
ezekben a magas körökben immár reménytelenül kötőjellel kapcsolt kettős nevem
lesz --, az ember tudni sem akar az efféle mocskos ügyekről.
-- Értem. -- A New York-i úriemberek nyilván nem beszélnek löncs közben
politikáról. Sőt amikor, már majdnem teljes sötétségben, visszafelé hajtattunk a
sugárúton, megtudtam, az igazi dzsentrik McAllister szerint "soha, egy
pillanatra sem tesznek célzást a politikára vagy a politikusokra".
-- De azért mind jó republikánusok, nem?
-- Sohasem kerül szóba, hogyan szavaznak, vagy szavaznak-e egyáltalán. Ilyesmit
egyszerűen nem csinál az ember, tudja. -- Úgy tűnik, az előkelők visszavonultak
az országos politikától, de vajon a pénzeszacskó madzagját kezükben tartják-e
még? Vagy már azt is átengedték az olyan üzleti cápáknak, mint az agg Commodore
Vanderbilt? -- Akit soha senki sem látogat meg, kedves Mr.
Schermerhorn-Schuyler, mert egy sauvage!9 Nem veszi le a kalapját a szobában!
Emma meg én kötelességtudóan megbotránkoztunk. Emberrablónk lebilincselő
hangulatban volt. -- Csodálatos benyomást tettek Mrs. Mary Masonre,
mindkettőjüktől el volt ragadtatva.
-- Ő maga is meglehetősen nagy benyomást kelt. -- Emmának visszatért a jókedve.
Élvezte az öregasszony könnyed hízelgését, nem is szólva arról a meglehetősen
merev elismerésről, amelyet a többiektől kapott, akiknek, ellentétben az
öregasszonnyal és McAllisterrel, nem imponáltak a külföldiek. Csak azok az.
amerikaiak képesek a nagy tetteket, a régi törté-
9. Vadember. 76
nelmet szimbolizáló ritka neveket értékelni, akik sokat utaztak külföldön.
Amikor elhaladtunk a zsinagóga mellett (McAllister gyászosan forgatta a szemét,
amikor útban a löncsre megmutatta nekünk), Emma hirtelen hozzám fordult: --
Tudod, miért építette olyan messzi fönn a házát?
-- A vidékies környezet miatt?
-- Nem -- mondta Emma. -- Hogy Mrs. Páran Stevens sohase tudjon elmenni hozzá,
látogatóba.
McAllister halkan belenevetett a télikabátja szórmegallérjába. Mrs. Mary Mason
pontosan ilyeneket szokott mondani. Valójában Mrs. Páran Stevens mezítláb
szaladna a hóban a Batterytől idáig, ha azt hinné, hogy beeresztik, de erre
sohasem kerül sor. Remélem ... -- az apró szemek hirtelen félve néztek körül -
önök nem fognak megjelenni Mrs. Páran Stevens úgynevezett vasárnap estéin.
Mielőtt Emma kimondhatta volna: dehogynem, éppen ma este fogjuk meghallgatni
Stevenséknél Mariót, a tenolistát, közbevágtam:
- Miért? Annyira rossz a híre?
-- Igen! Mert tolakodó, ráerőszakolja magát az emberekre. És egy senki, nem
tudta? Egy szállodaigazgató neje és egy fűszeres lánya, méghozzá a
massachussettsi Lowellből. -- McAllister hangja mélyebb regiszterbe váltott. --
Tudja, mielőtt idejöttek, Washington Cityben laktak!
- Nahát! -- Okosabbat nem tudtam kinyögni. -- És ez olyan rémes ?
-- Persze a fővárosban is vannak rendes emberek, de az általános "tong"!... Nos,
nem árulok el titkot, amikor azt mondom, hogy senki nem megy Washington Citybe,
ha elkerülheti.
Mennyit kell tanulnom erről a fura népségről. Nem csoda, hogy az ország
gonosztevők kezében van, ha az úri osztály ennyire finnyás -- és ilyen ostoba.
Egész nap semmi értelmes dolgot nem hallottam, se a Jones-palotában, se a
Stevens-cAáteau-ban, ahová természetesen elmentünk Emmával a zene, a társaság,
no meg a vacsora kedvéért.
Mrs. Páran Stevens kissé durva külsejű asszony, vidám a
77
modora és borzasztóan szeretné, ha szórakoztatónak tartanánk, ami magában véve
is mindig szórakoztat -- engem.
-- Láttuk a képüket a Ritzman kirakatában! -- üdvözölte Emmát Mrs. Stevens.
Lányom hűvösen reagált, mert egyikünk sem egészen biztos benne, milyenek is az
ország szokásai. Szabad-e egy hölgyet lefotografálni és közszemlére állítani,
mintha ő lenne Jenny Lind, vagy nem? Azt gyanítom, nem.
Mégis, Emma megjelenése Stevensék szalonjában felettébb császárnéi benyomást
keltett. Emma időnként hasonlít is némileg császárnénkra, annak fiatal korában:
ugyanaz a sötét spanyol tekintet ül a szemében, bár a haja világosabb, és a
mostani klasszikus stílben, középen elválasztva hordja. Akárcsak a császárné,
Emma is képes rá, hogy lebegni lássék -- és csakugyan, valósággal
keresztüllebegett a népes társaságon, s a nem kifejezetten emelkedett ízlésű, de
önelégülten gazdag szobákon, melyekben túlságosan sok volt az ízléstelen objet,
a sujets-ről10 nem is beszélve. Nyilvánvalóan rám ragadt Ward McAllister modora,
ahogy ezeket a jegyzeteket írom.
Éjfél elmúlt. A kandalló mellett ülök a szalonunkban. Hallom Emma szabályos
lélegzését a hálószobájából, érzem parfümjének illatát, látom a rószaszín
kaméliákat, amelyeket egy perccel ezelőtt egy vizeskorsóba lökött. Hogy ki
küldte őket? Nem kérdeztem. Emma olyan New Yorkban, mint valami díva, én meg
száműzettem a háttérbe mint holmi impresszárió, aki szervezi a fellépéseit,
manipulálja a sajtót, leinti a túl mohó úriembereket, és férjet talál neki.
A férj, akit talán már meg is találtunk (legalábbis próbaidőre beszereztünk),
ott várt minket Mrs. Stevensnél háziasszonyunk portréja alatt, amely abban a
jelmezben ábrázolja, akinek hiszi magát -- Madame Sans Géne-nek.
John Day Apgar egy mosolyt kapott Emmától meg egy könnyed simogatást a karjára;
aztán Emma engedte, hogy Mrs. Stevens teljes cercle-re" vigye a teremben, ahol
New York legelegánsabb dendijei közül majd százan várták eped-
10. Tárgy, személyek.
11. Kör.
78
ve, hogy bemutatkozhassanak neki. Észrevettem, hogy kevesebb a nő, mint a férfi,
s a megjelent hölgyek kissé túl vidámak voltak, mintha nem lennének törvényes
feleségek, vagy legalábbis nem azoknak a férfiaknak volnának a feleségei,
akikkel a legszívesebben beszélgettek.
-- Elragadóan néz ki! -John képtelen volt levenni a szemét Emma hátáról.
- Igen. De attól félt, hogy talán nem tesz kellő hatást, mivel ugyanazt a ruhát
viseli, amit a Ritzman fényképén.
-- Egész New York róla beszél. -- Nem tudtam eldönteni, vajon ezt John jónak
vagy rossznak tekinti-e: beszédében nem sok szerepe van a hanglejtésnek. --
Tudja, hogy a családom mennyire szereti. Különösen apa. És Faith nővérem.
Apgar atya és Faith nővér felidézése kissé lehangolt. Egy arra haladó pincértől
elragadtam egy ezüst pezsgőspoharat. Két hosszú kortyintás után már ki tudtam
űzni magamból Apgaréknál elköltött utolsó vacsoránk ördögi látomását: John
komor, kövérkés, unalmasságukra is büszke szüleit; Faith nővérkét, akinél
protestáns létére Krisztusnak lófejűbb menyasszonyát még nem láttam -- ráadásul
nem is tiltakozik iszonyú sorsa ellen. Valahányszor Faith nővér Párizsról
kérdezősködött, Apgar atya köhögni kezdett. A mama pedig témát változtatott.
Párizs nem rendes embereknek való beszédtéma, különösen nem olyan egyszerű
lányok előtt, mint Faith. Abban a házban az illedelmes témák a következők: a
cselédek nagy részének érdemtelensége, a nyári lakhelyek (mikor megnyitni, mikor
lez'árni), az étel (az ára, nem az elkészítése) és egy-egy alkalmi megjegyzés az
alantas népségre, azokra, akik megpróbálják kisajátítani a New York-i
társaságot, mert Pénzük Van, mint egyrészt a Páran Stevenséknek, másrészt annak
a közönséges Commodore Vanderbiltnek vagy az Astoroknak.
Ezen a ponton félbeszakítottam háziasszonyunkat, s elmondtam neki, hogy
ifjúkoromban, az 6 születése előtt (gondolom, ez tetszett neki, feltéve ha képes
rá, hogy az apgarságon -- ez az új szinonimám a társadalmi érdemességre -- kívül
bármi más is tessék neki), az első, igazi Astor öregkorában igen keresett vendég
volt a Livingstone-ok és a Stuyvesantok
79
körében. Tulajdonképpen, azt hiszem, ez nem is egészen igaz (az eredeti Astor
visszavonult Medici-figura volt). De valahogy furcsának találom, hogy két vagy
három nemzedéknyi jogászkodás után efféle, kifejezetten középosztálybeli
emberek, mint Apgarék, képesek meggyőzni magukat, hogy ők valahogy
különlegesebbek, előkelőbbek, hitelesebben rendesebbek, mint az igazi főnemesek;
márpedig akár tetszik, akár nem (és nekem nem tetszik), az Astorok azok: a
családnak most már harmadik nemzedéke uralkodik a város felett, mint gyanítom,
mit sem tudva a kilenc Apgar fivér helytelenítő véleményéről, akiknek egyetlen
kiválóságuk az ezeregy hozzájuk hasonló jogász-tengerész-kereskedő-tolvaj
családhoz fűződő számtalan kapcsolatuk.
De nem ez a megfelelő hely az apgarságról majdan megírandó tanulmányomhoz. Azzal
várnom kell, amíg majd biztonságosan újra itthon leszek. Itt csak az idősb
Apgarnak Tildén kormányzóról alkotott nézetét jegyzem fel: -- Az az ember olyan
gyakran részeg, hogy reggel fel sem tud kelni. -- Ez a kijelentés szivarozás
közben hangzott el, miután a hölgyek visszavonultak a sötét, hideg szalonba.
-- De hát úgy értesültem, Grant tábornok is erősen iszik -- próbáltam
helyrebillenteni az egyensúlyt.
-- Ezt soha nem hallottam -- mondta idősb Apgar. Közben azért szórakozás is akad
itt, már olyan, amilyen, és
Mrs. Stevens zenés vasárnap estéit ezek közé kell számítani.
Aranyos székeken üldögélve hallgattuk az operaház olasz tenoristájának szárnyaló
hangját. Sok hölgy szemében könnyek csillogtak, amikor a Márta igen hangos,
zokogó szólójával befejezte hangversenyét. Az én szemem száraz maradt, de
határozottan és makacsul csöngeni kezdett a fülem. Ez gyakran előfordul, amikor
véremet túlhevíti a pezsgő és a zene, meg -- bevallom -- egy csomó szokatlanul
csinos asszony jelenléte.
A zenét letudván, vacsorázni mentünk. Itt a meglehetősen silány csirkesaláta
hegyláncai domináltak. Számos apró asztalnál foglaltunk helyet. Én egy Emmával
egykorú, jóképű kis asszonyka meg egy negyvenes éveinek elején járó, alacsony,
szőke fickó közt találtam magam.
80
A hölgyet szólítottam meg. Bemutatkoztunk, de elsőre egyikünk sem értette a
másik nevét. A hölgy alaposan felékszerezett ujjával a terem másik végébe,
Emmára mutatott, és megkérdezte: -- Megismerkedett már nemzetünk büszkeségével,
a hercegnével?
-- Mi több, én nemzettem.
Szívből jövő nevetés volt a jutalmam, csöppet sem apgaros, észleltem örömmel. A
bűbájos teremtést Mrs. William Sanfordnak hívják. Férjére mutatott, aki Emma
jobbján ült.
-- Meg kell mondanom, még gyönyörűbb, mint a fényképen. És ahogy mozog!
Elfogadtam Mrs. Sanford számtalan bókját, menet közben megtudván, hogy ő meg a
férje éppen házat építenek az Ötödik sugárúton, van egy vidéki lakuk a Rhode
Island-i Newportban (nyilván ez a legdivatosabb nyaralóhely, mivel Apgarék
hangsúlyozottan jobban kedvelik Maine-t), és hogy Mr. Sanford szeret vitorlázni,
versenylovakat tart, és -- ahogy itt mondják -- nem csinál semmit, már amennyire
a beszélgetésből ki tudtam venni.
A legkülönbözőbb témákat pendítettük meg. Ó, igen, ismeri Mrs. Mary Mason
Jonest! Micsoda figura! És a kedves jó csacsi Ward McAllister! -- azzal a sok
"tudjá"-val! Pompásan elbeszélgettünk, oda-vissza gurigázva a különféle
nevekkel, hogy elhelyezhessük egymást a dolgok rendjében. Elragadónak találtam,
de még nem leltem semmiféle nyomra a Sanford-vagyon forrását illetően -- a
férfié-e vagy az övé?
Néhány középszerű fogás után -- köztük szerepelt a sült osztriga is, amely egy
szép napon a sírba visz --, másik szomszédomhoz fordultam, aki szintén
bemutatkozott (mintha egy írótárs előtt szüksége lett volna bemutatkozásra). Bár
az ünnepelt Edmund C. Stedman foglalkozása szerint Wall Street-i tőzsdealkusz,
többé-kevésbé viszonzott szevedélye az irodalom és az ízlés nemesítése. Afféle
faragatlan SainteBeuve (akinek a jelek szerint nem ismerte a nevét -- erről a
kulturális különbségről majd később). Tavaly kiadott két kötetet a viktoriánus
költőkről (-tői?), valamint saját poémáiból is egy kötetnyit, amelyről én --
igen, itt minden sötét dolgot be kell vallanom -- azt mondtam neki, hogy
olvastam és csodá-
81
lom. A könyvet csakugyan kézbe vettem Brentanónál, és meghallgattam, amit a
segéd mondott a szerzőről, aki rendszeresen ellátogat az üzletbe, feltehetőleg
hogy műveinek buzgóbb árusítására serkentse a segédeket.
Hazudozásom jutalma újabb meghívás lett: tartsak előadást a Lotos Clubban.
Biztosított róla továbbá, hogy a jelen (sic?) összes élő történészei közül
egyedül én vagyok képes az amerikaiak számára megvilágítani az erkölcstelen, vén
Európa gyilkos belviszályait. Bevallom, ettől a dicshimnusztól kopott vásári
mutatványosnak éreztem magam, aki félreeső bódéjában egy krajcárért kardnyelőt,
tűz- meg üvegevőt mutogat.
Mivel Stedman ismeri Bigelow-t, megpróbáltam a társalgást a politikára és a
friss botrányra terelni, de megint csak szembe találtam magam azzal a különös
New York-i fallal - a közömbösségével? Nem, azt nem hihetem, hogy közömbösek
volnának a mindenütt jelenlévő korrupcióval szemben.
Azt meg tudom érteni, hogy az úri osztály inkább szemet huny afölött, micsoda
pokollá vált puritán társadalma, miközben az ördögök szenteskedve tovább
hirdetik a puritán csodaszereket. De hogy egy olyan ember, mint Stedman,
visszariadjon a Grant-kormányzat bármiféle megvitatásától, az csakugyan nagyon
furcsa. Végül is Stedman Lincoln nevezetes támogatója voh. Ideiglenesen ezt a
vonakodást valamiféle szégyenkezésnek tudom be: amiatt, hogy mi lett volna
belőlük (nem írhatom többé, hogy belőlünk). Élesebben szólva, az a nemes, új
párt, amely felszabadította a rabszolgákat, és megmentette az Uniót, most egy
gyékényen árul a szélhámos vasútmágnásokkal és az ebben-abban utazgató Wall
Street-i spekulánsokkal, ami az olyan nemes természetek számára, mint Bigelow --
mint Stedman? --, nagyon megnehezíti, hogy bevallják annak csődjét, ami alig tíz
éve még egy tisztességes kormányzati rendszer utolsó vagy legfrissebb, legjobb
vagy legalább jobb álma vagy reménye volt.
-- Felettébb csodálom Bigelow Németországról írott cikkeit. Az önéinek mércéjét
természetesen nem ütik meg. . .
Szerény voltam. Tovább erősködtem: -- Bigelow most Albanyba megy. Bölcs dolog
ez?
82
Stedman olyan tűnődve piszkálgatott a villájával egy bonyolult aszpikdarabot,
akár egy béljós. -- Valóban furcsa. Végül is mindnyájan republikánusok vagyunk.
Igaz, Tildén kormányzó kétségkívül. . . tiszteletre méltó ember. Nemrégiben
rendkívül érdekes beszélgetést folytattam vele léghajókról.
Néhány pillanatomba telt, amíg kibogoztam ennek az utolsó mondatnak az értelmét.
Amikor végül megértettem, tudatára ébredtem, hogy egy felettébb szeretetre méltó
rögeszméssel kerültem össze. -- Az embernek repülnie kell a légben ugyanúgy,
ahogy most óránként harminc-negyven mérfbldes sebességgel közlekedik a földön,
és majdnem ugyanilyen gyorsan a tengeren. A repülésnek számos gyakorlati
módszere van. . .
-- Léggömbök?. . . -- Ez volt egyedüli hozzájárulásom a társalgáshoz, mert
Stedman abba sem hagyta többé a légi közlekedés taglalását, amíg a körülöttünk
ülők fbl nem kerekedtek. Remélte, hogy hamarosan együtt fogok löncsölni vagy
vacsorázni vele valamelyik olyan klubban, amelyik szívesen lát tagjai közt
bohémeket.
-- Az irodalmi New York alig várja, hogy találkozzon önnel.
-- De hiszen alig ismerik ezt a Rip Van... -- Sikerült megállítanom magam,
amikor ez a rettegett név megint a nyelvem hegyére szaladt. Szerencsére Stedman
nem figyelt rám.
-- Biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogja Bayard Taylort. Német irodalmat
tanít odafönn a Cornellen. De most itt van a városban. Vagy talán már
találkoztak is Európában?
-- Nem, azt hiszem, nem. -- Az évek során nagyon is számon tartottam irodalmár
honfitársaimat, akik szinte csordákban lepték el a jó öreg Európát, ahol aztán
rendszerint hosszabb ideig időztek a tervezettnél. De amennyire csak lehetett,
elkerültem őket. Valahogy sohasem illettek bele a mi párizsi életformánkba. Ez
még Bryantra is áll, pedig vele az évek során többször is találkoztam Európában,
rendszerint Itáliában. Egyszer fontolóra vettem (és a negatív érvek
győzedelmeskedtek), hogy elviszem Mathilde hercegnéhez, ahol megismerkedhet a
hercegné körével, mindenekelőtt nagy bará-
tómmal, Taine-nel, valamint olyan szórakoztató regényírókkal, mint Gautier, a
Goncourt fivérek és az orosz Turgenyev. De valahogy nem "tudtam William Cullen
Bryantot ebben a körben elképzelni (ahol negyven év után még engem is mindig úgy
emlegettek, hogy a "szőke, vad indiánus"). Attól félek, ez a ragyogó társaság
előbb megkopasztaná az efféle vízimadarat, mint hogy ideje lenne bemutatkoznia.
Az utóbbi időben az ifjú zsurnaliszta írók úgy ellepték Európát, mint holmi ódon
gerendaházat a termeszek; London nagyon a szívébe zárta őket. Az angolok nem
tudnak betelni a groteszkkel: különösen azokban az amerikaiakban lelik
gyönyörűségüket, akik az ő szemükben igazi amerikainak látszanak, tehát
lehetőleg hosszú a hajuk, orrhangon dünnyögnek, bagót rágnak, és képtelen
történeteket mesélnek -- ó, azok a dajkamesék a vad indiánokról, a leitatott
medvékről meg az ugróbékákról! N. P. Willis, Joaquin Miller, Mark Twain, és
ahogy hallom, mind közt a legérdekesebb egy (azt hiszem) Pierce nevezetű
kaliforniai, akinek nem olvastam a műveit, de Mathilde hercegné, aki viszont a
császárnétól hallott róla Chislehurstben, tudósított briliánsán csípős
csevegéséről. Lehetséges, hogy császárnénkat untatják az irodalmárok meg a
felfedezők, de az amerikai Nyugatnak ez a fia, úgy látszik, felfedezte, hogyan
tegye őfensége számára szórakoztatóvá a száműzetését. Mondanom sem kell, hogy
Párizst semmi sem érdekli, ami Seine-et-Oise megyétől nyugatra esik, egyebek
közt sajnos korábbi császárnéja sem.
Stedman megemlített egy sor irodalmárt, akivel meg kell ismerkednem. Érdeklődést
színleltem, bár sohasem találtam konzseniálisnak a hivatásos írók társaságát.
Továbbá nem olvasok többé regényeket, napjaink költészete pedig csak dühbe
gurít, mivel a legjobb esetben is alig más, mint gondosan széttördelt próza.
Az én területem a történelem meg a politika, és a jelek szerint New York nem
bővelkedik sem történészekben, sem igazi politikai írókban, annak az
Adams-származéknak gyakran érdekes erőfeszítései ellenére sem, aki a bostoni
North American Review-t szerkeszti. De nem vagyok igazságos a honfitársaimhoz,
túl rövid ideje vagyok itt ahhoz, hogysem ítélkezhetnék.
84
Hajlamos vagyok továbbá a hazai termést a párizsival összehasonlítani, méghozzá
egy olyan időszakban, amikor Párizs ez egyszer csakugyan az, aminek örök
önhittségében mindig hiszi magát: az igazi fény városa Taine és Renan világító
fáklyáival s ezernyi kavargó eszmével.
Mulatságosnak találtam (ironikus embernél ez a szó "csüggesztőt" jelent), hogy
amikor francia írókról beszéltem Stedmannek, a jelek szerint még a nevüket sem
ismerte. Flaubertről persze hallott már, úgy tudja, hogy a Madame Bovary
erkölcstelen regény, amelyet még a franciák is megpróbáltak betiltani; és
erősködik> hogy van egy amerikai költő, akit a prűd amerikai kritikusok nagyon
utálnak, de különb, mint "az az egész banda, és sokkal merészebb". Megígértem,
hogy el fogom olvasni ezt a költőt, akit Whitmannek hívnak, és New Jerseyben,
Camdenben él; úgy látszik, Amerikában kelendő, Angliában pedig jó kritikákat
kap. Szerencsés ember! Fordítva elviselhetetlen lenne!
Stedman továbbállt. Megkérdeztem Mrs. Sanfordot, volna-e kedve megismerkedni
Emmával.
-- Örömmel! Én is francia vagyok, tudja. New Orleansban születtem. Delacroix
tábornok volt az apám, és kreolok vagyunk, ami nem jelent négert, ahogy idefonn
hiszik -- nevetett, miközben keresztülvágtunk a termen. -- Nem mintha én
fikarcnyit is törődnék vele. De a férjemet biztosan bosszantaná.
William Sanford magas és (New York-i mércével mérve) karcsú férfi, nincs még
negyvenéves, feje túl kicsiny a testéhez képest, finom sasorra van és sima
szakálla, melynek közepén meglepően apró száj rejlik rózsás ajakkal, akár egy
lányé. Némileg részletesebben írom le, mivel ő az első fontos milliomosom.
Nemcsak gyémánt nyakkendőtűt viselt, hanem egy súlyos aranyfoglalatú,
briliánsokkal övezett rubingyűrűt is; s a csillár fényében sötét estélyi
öltözéke úgy csillogott, mintha az is holmi nemes anyagból, ónixból vagy
ébenfából készült volna.
Bemutattam Mrs. Sanfordot Emmának. -- Élvezettel bámultam egész este-jelentette
ki a szókimondó Mrs. Sanford.
Emma sem maradt adós a hízelgéssel. -- Én pedig ugyan-
olyan élvezettel bámultam kegyedet, amint Mr. Sanfordot hallgattam.
A milliomos keményen megszorította a kezem, s úgy nézett le az arcomra, mintha
saját világosszürke szemének tükörképét keresné az enyémben. Láthatóan
szerfölött otthonosan mozgott ebben a sajátos New York-i világban, így fel
kellett tételeznem, az 6 pénze is régi keletű, akárcsak a feleségéé, sőt
egyenesen apgaroid. De 6 a felesége ellentétének bizonyult; egyebek közt kemény,
vidékies New England-i tájszólással beszél, a szó végi "g" hangokat dühödten
elharapja.
-- Úgy határoztam, Mr. Schuyler, hogy az ön leánya a legcsinosabb hölgy a
teremben. -- Felém hajtotta a fejét. Jóval magasabb nálam, nem csak azzal a kis
fejével.
-- Nekem az volt a benyomásom, hogy ezt a pálmát Mrs. Sanford vitte el --
válaszoltam szertartásosan.
Mrs. Sanford minden zavar nélkül nevetett fel. -- A férjem mindenkinek szörnyen
csapja a szelet. Én csak tudom. Én vagyok a felesége. De a leányát illetőleg
igaza van.
Tiltakoztam. További bókok kerültek kiosztásra. Aztán Sanford a vállamra
kanyarította a karját (amit utálok), egy kétszemélyes szófához vezetett, és
leültetett. Pompás szivarokat szedett elő. -- A saját cégem készíti őket
Kubában.
Szertartásosan körülmetélte az ékköves szivarvágóval, majd dörzsgyújtóval
lobbantotta lángra a szivaromat. -- Tehát ön szeretne mindent megtudni
Orville-ről, nemde? Hát én vagyok az, aki mesélhet önnek egyet-mást.
Sanford már jó ideje beszélt, s a köztünk terjengő kék szivarfüstnek kezdett már
szinte narkotizáló hatása lenni, amikor rájöttem: Emma elmondta neki, hogy írnom
kell a Grant-kormányzatról, s milyen nehézségekbe ütköztem, amikor a politikai
világon kívül bárkitől véleményt próbáltam kicsiholni egy olyan országosan
hírhedt alakról, amilyen Orville E. Babcock tábornok.
Babcock és Sanford barátok. Egyszer együtt vettek részt egy vasúti
spekulációban.
Attól félek, túl sok pezsgőt ittam az este, túl sok pompás szivart szívtam el,
és annyira megtömtem magam sült osztrigával, hogy sok mindent nem tudok
felidézni a Sanford által
86
készségesen előadott részletekből, de arra emlékszem, hogy felajánlotta: bemutat
Babcocknak, sót akár Grantnek is. -Jóravaló ember, tudja. A helyzet az, hogy a
vezérkarában szolgáltam. -- Összeszorult a szívem -- Sanford őrnagy, ezredes,
tábornok? De bármi légyen is a rangja, nem használja, és bármit tett vagy nem
tett a háborúban, tapintatosan nem hozza szóba.
-- Tudja, egy dolgot nem szabad elfelejteni, Mr. Schuyler. Ez az ország nem
hasonlít semmihez, ilyen még sohasem volt. Ó, lehet, hogy az első rómaiak
olyanok voltak, mint mi, bár azt is kétlem. Nem, uram. Mi sin generis, önálló
fajta vagyunk. -- Kedvesen le is fordította nekem. Én meg csak bólogattam, a
szemem teli volt könnyel a köztünk úszó, finom, kék füsttől; az arca, ha ugyan
ez lehetséges, mintha megnőtt volna, miközben szürke szeme a füstön át rám
meredt. Eszembe jutott egy címötlet: "A milliomos a pokolban."
-- Azt próbálom megmagyarázni önnek, hogy igen, átvágtunk néhány kanyart, amikor
nekiálltunk megépíteni a vasutainkat, én is megtettem, ahogy az apám is
megtette, amikor farmernadrágokat szabott a vadnyugatiaknak, meg tetőcserepet
égetett a keletieknek, az ám, szabályos vén gazember volt! -Vidám? bocsánatkérő?
enyhítő? nevetést vártam -- de Sanford nem nevetett. Semmi rosszat sem látott a
gazemberségben, ha annak révén még több mérföldnyi vágányt fektettek, több
nadrágot varrtak, több cserepet égettek.
-- Az öreg Orville persze nyakig benne van. Ez nem is kétséges. Én
figyelmeztettem, megmondtam neki: "Túl messze merészkedsz", már vagy egy évvel
ezelőtt. Nem mintha bármit is tudnék arról a St. Louis-i whiskys bandáról. Azt
hiszem, piti ügy, de Orville kapzsi, és ha az ember igazi vagyont akar, akkor
soha ne legyen kapzsi.
-- Ön kapzsi, uram? Vagy szerencsés? -- Hangom szinte testetlenül csengett a
fülemben.
-- Nos, uram, mondjuk azt, hogy mindig tudtam, mikor kell felállnom az
asztaltól. Ezt szokta mondogatni az apám. A massachussettsi Lowellből indultunk.
Ugyanonnan, ahonnan Mrs. Stevens, bár nem hiszem, hogy ezt most beismerné.
87
Miénk volt a nagy ház, az 6 családja viszont közel lakott a folyóhoz, ahol a
gyárunk állt. Darwinnak igaza van, tudja. Úgy érzem, ez a váratlan célzás nagyon
is jellemző Sanford stílusára. Nem voltam meglepve, amikor megtudtam, hogy a
Yale-re járt, de diplomát nem szerzett. Társalgási stílusa meghökkentő keveréke
az elegáns úrénak és a durva, alantas jenkiének. Gyanítom, némi művészkedéssel
alakította ki ezt a szerepet, amelyet oly határozottan mutat a világnak.
-- Mindenesetre ezért vagyunk a világ legelső országa. Tény, hogy annyira
megelőztük a következő majomcsordát a létrán, hogy sohasem fognak utolérni
minket. És azért lettünk olyanok, amilyenek vagyunk, mert soha semmi nem
állíthatott meg bennünket abban, hogy megkapjuk, amit akarunk.
-- Még az a második adag desszert sem? -- ugrattam, mire apró, csinos metszésű
ajkával rám mosolygott.
-- Nem, uram. Az ember föláll az asztaltól, hogy egyszer majd visszajöhessen, és
újra végigegye a vacsorát.
Észrevettem, hogy az emberek kezdenek elszállingózni. A szemem sarkából láttam,
hogy Emma is eltűnik abban a szobában, ahol a hölgyek a köpenyüket letették.
Kizökkentettem Sanfordot a prédikációiból -- bármilyen hasznos tápot adtak is az
elmélkedésre, hiszen a jelek szerint a nemzet filozófiáját foglalták össze --,
és határozottabb tárgyra, Tildén kormányzóra tereltem a szót.
-- Csöppet sem szeretem azt a szenteskedő, vén görényt. De megcsinálta a
szerencséjét, azt meg kell adni. Ő a leggazdagabb ügyvéd az egész országban,
márpedig ezt nem éri el az ember anélkül, hogy a csinos öltönyét kissé meg ne
hurcolja a sárban. Annyi szent, ha elnöknek jelölteti magát, néhányunknak bőven
lesz mondanivalója egypár vasúti ügyletről, amelybe ő volt belekeveredve. Ó, ne
aggódjon, negyven mérföldre leúsztatjuk a Delaware folyón!
Megpróbáltam eltitkolni zavaromat. -- Mr. Sanford, úgy gondolja, hogy az a fajta
korrupció, amelyben most élünk,
jó?
-- Úgy -- szólt a kurta válasz. -- Ki a fene törődik vele, ha egy csomó
képviselő pénzt fogad el a szolgálataiért? Errefelé
ez a módja, hogy végbevigyük a dolgokat. Hiszen egyszer vagy másszor, azt
hiszem, az egész bandát lefizettük.
-- Az elnököt is beleértve?
De Sanford brutális őszinteségének is voltak határai. A Tildének azok, akiket ki
nem állhatok, meg a Bigelow-k, meg a Bryantok, meg ez az egész siránkozó
vénasszony-gyülekezet, akik azt hiszik, hogy ezt a gazdagságot, ezeket a
vasutakat és gyárakat pusztán azzal megteremthettük volna, ha eljárunk a
templomba! Hát ott egye meg a fene: ezeket a dolgokat úgy szereztük meg, hogy
elvágtuk egymás torkát, és elloptunk mindent, ami nem volt leszögelve. Mr.
Schuyler, az erősek mindig íblfalják a gyöngéket, ez a világ rendje, a törvény
pedig egyszerűen olyasmi, amit az ember megvásárol, ha tud, mert holtbiztosán
nem érvényes senkire, akinek megvannak hozzá a dollárjai, hogy megvásároljon
magának egy olyan ravasz ügyvédet, amilyen Tildén... és a bírót is, ha tudja,
hogyan kell.
-- Sötét képet fest, Mr. Sanford.
-- Számomra teli van fénnyel, Mr. Schuyler. Támolyogva emelkedtem fel. Emma a
terem közepén állt,
távozáshoz öltözve. Egy pillanat alatt Sanford is talpon volt; olyan kecsesen
mozog, mint a ragadozó, amelynek lefesti magát. -- Engedjék meg, hogy hazavigyem
önöket.
-- Mr. Apgar vesz minket gondjaiba.
-- Aha. - A szócska nem is annyira megvetésről árulkodott, mint inkább afféle
közömbösséget tükrözött, amilyet a jóllakott párduc érezhet a nyeszlett
nyulacska láttán.
A márvány előcsarnokban zajlott le a búcsúzkodás. Sanfordék felajánlották nekünk
az egész várost, amit csak akarunk -- páholyt a Zeneakadémián, akármit. Mrs.
Stevens közben vidám búcsúkörre kárhoztatta Emmát.
Mrs. Sanford a két keze közé fogta a kezemet. -- Nem is tudom, mikor mulattam
ilyen pompásan, mint most, amikor önnel beszélgettem. -- Nyilvánvalóan éppoly
gyors felfogású asszony, mint amilyen elbűvölő. -- És el sem tudom mondani
önnek, milyen... -- Körülnézett, hogy meggyőződjék róla, nem hallja-e valaki. A
nyitott ajtóban álltunk, szemben a fagyos éjszakával. Velünk szemben Mr. Sanford
lehajolva tette a
89
szépet Emmának, akit John Day Apgar közben az ajtó felé próbált vonszolni. Egy
inas már jelentette az Apgar-fogat érkezését. Mrs. Sanfordnak még volt ideje
közölni velem a titkát. -- Milyen szörnyen unalmasak a New York-i estélyek.
Senki nem beszél semmiről, ami csak egy kicsit is érdekes lenne, és az urak fele
már jól a pohár fenekére nézett, mielőtt eljött az estélyre.
Kihúztam magam, tőlem telhetőén álcázni próbálva saját pezsgős mámoromat. -- Én
úgy éreztem, a mai este különlegesen sziporkázó volt.
-- Ó, azt csak miattam érezte! -- nevetett. -- Sanford! -- szólt oda a férjének.
-- Engedd már el a hercegnét. Várja őket a kocsijuk, mindenkit feltartasz ! --
Úgy látszik, semmi nem kerülte el a figyelmét. Megfogadtuk, hogy amíg élünk,
mindennap látni fogjuk egymást, hiszen ott laknak átellenben velünk a tér másik
oldalán, a Brunswick Hotelban, amíg el nem készül a házuk.
Átvágtunk a járdán a hóesésben John kocsijához, amely egy sor sokkal pompásabb
fogat élén várakozott. Hirtelen utamat állta a polgárháború egyik
elkerülhetetlen, fél karú veteránja, cipőfűzős tálcát tartva felém. Aprópénzt
dobtam a tálcára, egy bűntudatos pillanatig a férfi arcába néztem, és majdnem
ugyanolyan arc nézett vissza rám, mint Sanfordé -- ugyanazok a hideg, szürke,
kőkemény szemek. A veterán egyenesen keresztülnézett rajtam; arca kékes a Mrs.
Stevens házából áradó kalciumos fényben.
Sietve beszálltam a kocsiba, csontig fagyva és teljesen kijózanodva.
Útban a szálloda felé John is mesélt valamit Sanfordékról. Az asszony régi New
Orleans-i családból származik. Denise Delacroix volt a lányneve, és itt is sok
rokona van. Azt hiszem, a nagyanyja Livingstone lány volt. Mindenki szereti, és
már járt a háznál. -John mindig olyasformán beszél azokról, akik apja házában
megfordulnak, ahogyan Saint-Simon Franciaország főrendéit emlegeti.
-- Sanford elég. . . durvának tűnik. -- Nagy meglepetésemre Emmában kíváncsiság
ébredt: elvégre felnőtt életének leg-
nagyobb részét Párizsban töltötte, így eddig sikeresen elkerülte ezt az amerikai
típust.
-- Színjáték az egész. -John nem is próbálta véka alá rejteni ellenszenvét --
féltékenységét? -- Sanford apja igazi barbár jenki volt, aki vagyont szerzett,
és New Yorkba költözött, ahol soha senki sem állt szóba vele.
-- Szegény ember! Milyen kellemetlen! -- Tudtam, hogy Emma mosolyog a sötétben.
-- Gondolom, nehéz lehetett neki. -- John jószívű fiú. -- De aztán a fia elvette
Denise Delacroix-t, és ezzel a család befutott New Yorkban. Az asszony által
pozícionált lett. . .
-- Ö pedig pénzt adott az asszonynak? -- kérdeztem.
-- Ó, nem. A pénz főleg az asszonyé.
Ez meglepetés volt. -- Szóval nem az a maga erejéből felvergődött, iszákos
vasútspekuláns, aki megvesztegeti a képviselőket?
-- Persze hogy nem -- nevetettjohn. -- Ezért olyan mulatságos, ahogyan
viselkedik. Még anya is szórakoztatónak találta.
-- Apgar-földön ez az elismerés teteje.
-- Felettébb meggyőzően színészkedik. -- Emma éppúgy meg volt lepve, mint én.
-- Ó, azért jól boldogul -- tett némi engedményt John.
-- Nagy zsákmányt ejtett az egyik nyugati vasútnál a felesége vagy talán az apja
pénzével. De mindenki azt mondja, hogy ez véletlen volt.
-- Mennyire félreismerhetjük az embereket -- summáztam bölcsen a dolgot.
Kezdek elálmosodni. Gyorsan végigmentem a túlságba vitt ivás kellemetlen
hatásain, a fejfájáson és a többin, most pedig, túlesve rajtuk, rájövök, hogy
még csak éjjeli egy óra van. . .
Emma jól érezte magát, nekem pedig tetszik, ahogyan megveti itt a lábát. Ha
pénzünk volna. . .
De nem vagyok hajlandó aggódni. Először is a problémát már holnap meg lehet
oldani, ha sommásan akarom megoldani.
Éppen most a szálló bárjában, ahová betértünk Johnnal egy "hálósipkára", miután
Emma fölment lefeküdni, John kimondta: -- Szeretném nőül venni a lányát, uram!
-- Pontosan
9'
így! Bár ideges volt, pontosan tudta, párbeszédünknek hogyan kell lezajlania.
Én kevésbé voltam biztos benne, miután nem olvastam azokat a regényeket, és nem
láttam azokat a színdarabokat, amelyek révén neki sikerült elérnie a megfelelően
apgaros hangot.
-- Drága fiam! -- Azt tudtam, hogy ez a frázis helyénvaló: szeretet, meglepetés
-- fenyegetés? -- Ő. .. -- De még én sem voltam képes kimondani a várt
"szeret"-et. "Szeret" helyett azt kérdeztem: -- ... tudja?
-- Igen, uram. Tudja, hogy szeretném nőmmé tenni. Elmondtam neki, mennyire
örülnek a szüleim.
-- Bizonyosan jóleső érzés a lányomnak. -- El tudtam kép zelni, hogyan reagálna
erre Emma. -- Engedje meg, hogy beszéljek vele -- mondtam. Csak semmi illetlen
sietség, akármennyire kétségbeesetten szükségünk van is a pénzre.
-- Ön nem ellenzi, uram? -- A fiú csakugyan aggódott. Miután beleakadt a hálóba,
a légy megpróbálta elcsábítani a pókot.
-- Természetesen nem. Én csak azt akarom... -- Aha, kezdek én is belejönni.
George Sand mondta egyszer nekem, hogy regényt írni a legkönnyebb dolog a
világon. "Csak ki kell nyitni a csapot", mondta; és aztán nyilvánvalóan
könnyedén folydogál, hiszen a mi stilizált burzsoá világunkban soha semmi
meglepő nem fordul elő -- társalgás közben a legkevésbé. -- Én csak azt akarom,
hogy boldog legyen.
Mondjam meg Mr. Duttonnak, hogy szeretnék megpróbálkozni a regényírással ? Nem.
Mert akkor el kellene olvasnom néhányat, és ehhez több erőfeszítésre és erősebb
gyomorra volna szükség, mint amivel én rendelkezem. Korunk regényei közül csak
annak az elbűvölő párizsi orosznak, Turgenyevnek a munkáit tudom gyönyörűséggel
olvasni. Nem hétköznapi szenvedéllyel, kizárólag a politikáról ír, így azután
képes eleven férfiakat és nőket teremteni lapjain, ellentétben az összes többi
regényíróval; ők olyan nagy erőfeszítéssel próbálják szavakba öltöztetni azokat
az embereket, akikről azt hiszik, hogy ismerik őket, vagy akikről olvastak, hogy
végül
valami olyasféle csevegést produkálnak, ami még annyira sem jó, mint az, amelyet
mindennapi életünkben hallunk.
-- Én csak azt akarom, hogy boldog legyen.
-- Megteszek mindent, ami tőlem telik, uram.
-- A kilátásai?
-- Egynegyed rész apám részesedéséből a cégben.
-- Elegendő ez, hogy eltartsa az én Emmámat?
-- Ó, igen, uram! Már házat is találtam. Éppen szemben a szüleimével.
-- Milyen kényelmes! -- Végighadartuk a jól ismert jelenetet. Nem mertem
egyetlen intelligens vagy szokatlan hangot sem közbeelegyíteni; John nem
alkalmas erre.
Pontosan mennyi lehet apja részesedése a kilenc Apgar cégében? És ennek mennyi
az egynegyede? Ha Tildén nem lesz elnök, az ifjú házasoknak netán egy korosodó
irodalmár rokont is támogatniuk kell.
2
A Ledger ELFOGADTA Eugénia császárnéról szóló cikkemet, méghozzá örömmel.
Hétszázötven dollárt fogok kapni. Maga Mr. Bonner írt nekem, közölve, hogy
mennyire tetszett neki a cikk. "Amennyiben hozzájárul, akkor természetesen
jelentősen meg fogjuk húzni, és talán át is szerkesztjük a szöveget ..." Bánom
is én, tőlem akár visszafelé is kinyomtathatják. Még reggeli előtt táviratilag
közöltem a hozzájárulásomat.
Jó hangulatomban elvittem Emmát vásárolni. Úgy Altman, mint Lord & Taylor már
ismerik a hercegnét, és korlátlan hitele van. Meg kell mondanom, kábítónak
találom a különféle holmik osztályonkénti árusításának szentelt hatalmas
palotákat. Ezek szegélyezik a Broadwayt a Kilencedik utcától, Stewarték fehér
vasépítményétől (ez került ifjúságom régi
93
Washington Hall Hoteljának helyére, ahol Irving és Halleck rendszeresen
vacsoráztak) egészen fel a Huszonharmadik utcáig. A Hölgyek Mérföldjének
nevezik, és még nyirkos téli reggeleken is úgy rohanják meg őket az elegáns
dámák, akár egy hódító hadsereg.
De ezen a dús mérföldön is mindenütt ott látni a gazdasági válság nyomait. Se
szeri, se száma a koldusoknak, prostituáltaknak és "utcai patkányoknak". Az
"utcai patkányok" rongyos, csont-bőr gyerekek, akik végigturkálják a
szemetesedényeket, és csontot és rongyot gyűjtögetnek. A Herald szerint több
mint harmincezer hajléktalan gyerek lődörög az utcákon, akik pincelejáratokban,
hordókban, ládákban hálnak. Az a néhány, akinek sikerül a serdülőkort megérnie,
vagy prostituált lesz, vagy bűnöző.
Meg kell mondanom, hogy különlegesen brutális lett ez a város: nagyon különbözik
ifjúságom városától, ahol volt ugyan bűn és szegénység, de főleg egyetlen
kerületben összpontosult, amelynek a hírhedt Five Points volt a központja.
(Hamarosan el is kell mennem oda, hogy megnézzem, változott-e. Valamikor minden
bordélyt ismertem azon a környéken.) Most a fél várost ellepik a szegények,
legnagyobb részük európai bevándorló. Fagyos éjszakákon megengedik nekik, hogy
behúzódjanak a rendőrőrszobákra, ezrével hálnak ott a földön. A gazdag
polgároknak minden okuk megvan rá, hogy féljenek a kommunizmustól. Ez a hely
rosszabb, mint Párizs volt 187 i-ben.
Emma ugyanúgy iszonyodik, mint én. De ő harciasabb megoldásokra hajlik. -- Ha
nem kezdenek újabb háborút, akkor a Nyugatra kell küldeniük a szegényeket. Ott
van elég hely, nemde?
-- Persze. Csakhogy ezek az emberek semmihez sem értenek . . .
-- Akkor meg fognak halni.
-- Szörnyű volna a gyerekeknek.
-- Iszonyatos. -- Emma csupa együttérzés volt, de kemény maradt. -- Olyan
iszonyatos, hogy jobb nekik, ha meghalnak.
-- Vagy ha gondoskodnak róluk.
-- A te néped, papa, nem valami jószívű.
94
Erre a kemény ítéletre nincs mit válaszolni.
Kitart a jó szerencsém. Amikor visszaértünk a szállodába, telegram várt Tildén
kormányzótól. El tudnék-e menni vacsorára hozzá karácsony este a Gramercy park
15-06? Táviratoztam: "Igen." Érkezett továbbá egy meghívás Emmának meg nekem:
színházba Jamie Bennett-tel. Elfogadtuk.
Miközben Emma átöltözött -- hölgylöncsre volt hivatalos Mrs. Mary Mason Joneshoz
-- kifutófiújött az ajtónkhoz egy orchideákból álló, ékes virágkölteménnyel.
A szalon közepén álló, kerek márványasztalra tettem a gyönyörű
hódolatnyilvánítást, aztán szórakozottan kinyitottam a rátűzött borítékot, és
elolvastam, mi áll a mellékelt névjegyen: "Az igazi szépség sápadt árnyéka" --
szólt a furcsa, hurkos kézírással írt ihletett üzenet. Az aláírástól fordult
egyet velem a világ. "William Sanford."
Ebben a pillanatban lépett Emma a szalonba. Azt a sálat viselte, amelyet
délelőtt vásárolt.
-- G est beau, ríest-cepas, Papa ?'2 -- Az orchideákra pillantott. Odaadtam neki
a névjegyet.
-- Ne haragudj, kinyitottam.
Emma rá sem nézett a névjegyre. -- Roppant közönséges ... ez az orchidea, papa.
Pont olyan közönséges, mint Mr. Sanford.
-- Tudtad, hogy ó küldte őket? -- Bizonyos értelemben megkönnyebbültem.
-- Ki más? -- Rá sem pillantva, a tűzbe hajította a névkártyát.
-- Nagyon merész. Tudja, hogy gyakorlatilag eljegyezted magad Johnnal.
Megmondtam neki.
-- Én. . . eljegyeztem? -- Akármilyen jól ismerem a lányomat, vannak alkalmak,
amikor úgy érzem, messzire megelőz engem a dolgok felfogásában, és egészen más
súlyokkal méri a hétköznapi morált.
Még nem szóltam neki tegnap éjszakai beszélgetésünkről a bárban. Most elmondtam.
Figyelmesen meghallgatott, aztán kitört belőle a nevetés.
12. Szép, nemde, papa?
95
-- Szegény papa! Hogy éppen neked kell ilyesmiket mondanod !
Én is nevettem, az abszurd iránt teljesen egyként érzünk. Abban is
egyetértettem, hogy szánalmat érdemlek. Miután egy életet töltöttem el azzal,
hogy úrrá legyek a francia közhelyek finomságain, most el kell süllyednem az
amerikai közhelyek felgyülemlett súlya alatt.
-- Sohasem tudok erre a helyre úgy gondolni, mint a hazádra. -- Emma szemügyre
vette az orchideákat; ért a virágokhoz, gyakran adott tanácsot Mathilde
hercegnének, hogy mit ültessen a melegházaiba, a háború előtt... a háború előtt,
ez a néhány szó testesíti meg a mi Edenünket, azt az egész világot, amely alig
öt évvel ezelőtt mindörökre elveszett.
-- Nem szereted apád szülővárosát?
-- Ha te szereted, akkor én is -- mondta csintalanul.
-- No, csak rövid időre.
-- Amíg férjhez nem megyek? -- A hangjából nem tudtam kitalálni a hangulatát. Az
a gyanúm, azért, mert most kizárólag angolul beszélünk egymással, és angolul ő
is valaki más, akárcsak én. A különféle nyelvek a maguk nyelvtani
követelményeihez igazítják az embert erkölcsileg.
-- Amíg meg nem kapom a nagyköved kinevezésemet Franciaországba, ha megkapom. --
Ezután átváltottam franciára, és ez helyreállította régi bizalmasságunkat. --
Hozzá akarsz menni Johnhoz?
-- Ha te úgy akarod.
-- Nem. Arról soha nem lehet szó, kislányom. Te magad választasz.
-- De szeretnéd?
-- Megfelelő parti.
-- Megfelelő! -- Ettől megváltozott a dolgok színezete pompás! Franciául Emma
latin asszony, és otthon érzem magam vele: csakugyan az apja vagyok.
-- Apgarék.. .
-- Nagyszerűek! Tudom. Mindennap elmondják nekem. És Faith nővérke! Azt képzeli
magáról, hogy egyenrangú a francia trónörökösnővel!
-- Van pénzük -- tértem a lényegre.
96
Emma is: -- De mennyi?
-- Azt hiszem, idővel sok lesz.
-- Te el tudod képzelni, hogy itt éljek?
Teljesen váratlanul könnyek szöktek a szemembe. -- Azt akarom, hogy soha ne légy
tőlem távol. -- A többit felesleges volt kimondanom. Minden élőlény közül
egyedül az irodalmár tudja, hogy meg kell halnia.
-John azt akarja, hogy újévkor jelentsük be az eljegyzést. -- Emma mályvaszín
kesztyűit húzogatva nézegette magát a nagy állótükörben, amelynek gesztenyefából
faragott pompázatossága a lakosztályunk szalonját rondítja ahelyett, hogy
valamelyik hálószobában szolgálna. Nem szabad megfeledkeznem róla, át kell
tétetnem az inassal.
-- Egy eljegyzést mindig fel lehet bontani. . . -- kezdtem, de nem voltam biztos
benne, hogy folytatódna a mondat a fejemben vagy a nyelvemen. Mivel őszintén
határozatlan vagyok, nem is fejeztem be. Ehelyett fölemeltem Sanford borítékját,
és puszta szokásból megtapogattam. Drága dombornyomás.
-- Nem könnyen. Itt nem. Az Apgarok földjén nem -- Emma máris ismeri az
országot, jobban, mint én. Neki kellene képet rajzolnia erről a világról, mert ő
csakugyan látja, amíg én csak kettőnket látom, amint küzdünk a
fennmaradásunkért.
-- Szóba hozta a lehetőséget, hogy egy szép napon Franciaországba költöznétek. -
De ez gyönge érv volt, én is tudtam.
-- A család sohasem fogja elengedni. Nos. . . -- emelte fel anyjának még mindig
parádés cobolybundáját- újévkor eljegyezzük egymást. Azt hiszem, ez lesz a
legjobb.
-- És júniusban esküsztök?
-- A Grace Churchben. Hol másutt? -- mosolygott Emma. Sötétbarna szeme élénken
emlékeztetett Aaron Burr csodaszép, égő, mindent látó szemére. -- Hosszú az idő
újévtől júniusig.
-- Hála az égnek. Mi a véleményed róla? -- Még mindig a kezemben tartottam
William Sanford borítékját.
-- Szerintem ritka mód durva és vad -- a sauvage szót használta -- és túlságosan
magabiztos.
97
Nem értettem. -John? Szó sincs róla. Emma meghökkenten nézte magát a tükörben.
-- Azt hittem, a szörnyeteg Mr. Sanfordra gondoltál.
-- Nem. Nem. Az ő modora még egy amerikai milliomosnál is elviselhetetlen.
Johnra gondoltam.
-- Ó, John. . . -- sóhajtott. -- Hát ő olyan lesz, amilyennek látszik. Az is
valami. Kétségkívül, Henri után.. .
-John nem is olyan rossz?
-- Nem. Nem is olyan rossz.
-- De nem is olyan jó?
-- Papa, harmincöt éves vagyok, nagyon kevés választásom van, és nagyon kis időm
van hátra. -- Ennyi. Mindig csodáltam a kemény francia gyakorlatiasságot, még
akkor is, amikor csontig fagyaszt. Emma arcon csókolt, és elment; ibolyaillata
most is betölti a szobát.
3
A túlnyomórészt társadalmi összejövetelek állandó és fárasztó sorában rohantak a
napok. A népszerű sajtó szerint -- amelyből a túlságosnál is több van -- a New
York-i évad szenzációja az elbűvölő d'Agrigente hercegné; és félénken
célozgatnak rá, hogy talán hamarosan férjhez fog menni, itt "Old Gothamben" a
"Knickerbockrácia" egyik tagjához. A stílus undorítóan utánozható.
Apgaréknak, nem ilyen félénken, tudomására hozatott, hogy Emma júniusban betölti
küldetését bolygónkon. Kedves bátorításuknak hála, Emma megmondta nekik, hogy
immár hajlandó lemondani talmi óvilági rangjának előkelőségéről a kevésbé
csillogó, de ó, mely kiválósággal és igazi értékkel bővelkedő Mrs. John Day
Apgar titulus fejében.
Faith nővérke -- tekintetéből ítélve -- szinte elalélt örömében, hogy ilyen
sógornője lesz, amíg a harmadik Apgar fivér
csöndes elégedettségének adott kifejezést, és biztosított róla, mint férfi a
férfit, egyik büdös Park and Tilford szivarja fölött, hogy a házasság ez idő
szerint a kilenc fivér kétharmados többségének áldását bírja. A különvéleményen
lévőket Emma vallása aggasztja, no és Párizs. -- De ők is be fogják adni a
derekukat újévkor, amikor bejelentjük az eljegyzést. -- Addig, a következő
egy-két hétig, a titkot mindenki tudja ugyan, de egyik főszereplő előtt sem
fogja szóba hozni.
Amióta megkaptam Mr. Bonner Ledger-étő\ a pénzt, többé nem ébredek fel az
éjszaka kellős közepén, s nem kapkodok levegő után, miközben kétségbeesetten
töprengek, hogyan tartsam fönn magunkat. De még a Ledger pénzével együtt is úgy
látszik, hogy a dollár olyan gyorsan olvad ebben a városban, akár a tavalyi hó.
Immár eldöntött tény, hogy február i5-én Washington Citybe megyünk, hogy
elkezdjem "megfigyeléseimet" a Herald számára (jó szó arra, amit csinálni fogok,
és Jamie azt mondja, ő is kedveli).
Mrs. Páran Stevenstől ajánlóleveleket kaptunk húsz bizalmas barátjához, akikkel
meg kell ismerkednünk. Még mindig nem döntöttük el, béreljünk-e házat arra a két
vagy három hónapra, amíg a fővárosban leszünk, vagy egyszerűen szálljunk meg
hotelban. Én a szállodai életre hajlok, mivel ürügyet ad, hogy ne viszonozzuk
azt a sokféle meghívást, amelyet el szándékozunk fogadni.
A mai nap éppolyan zsúfolt, mint az összes többi napom. Délben Apgarék
elragadják tőlem Emmát. Aztán megebédelek, rendszerint egy osztrigabárban.
Ezeket az elbűvölő helyeket rendszerint pincékben találhatni fel, egy
vörös-fehér csíkos póznáról lehet megismerni őket, melynek nagy gömb van a
tetején.
De ma mellőznöm kell az osztrigabárokat, és Richárd Watson Gilderrel kell
ebédelnem -- egy vendéglőben. Szilárdan visszautasítottam a házába szóló
ebédmeghívást, mert félek a húgától. Jeanette férfias leány, rajong az
irodalomért, és az égvilágon mindenről véleménye van: amint feltesz az embernek
egy kérdést, tüstént válaszol is rá. Gilder felesége bájos nő, de ebédidőben
rendszerint a műtermében fest. Abba sem
99
voltam hajlandó beleegyezni, hogy újra a Century Clubba vagy a Lotos Clubba
cipeljen. Az ember ezeken a helyeken túlságosan sok íróval, de kevés kiadóval
találkozik.
Múlt szombaton megtartottam beígért előadásomat a Lotos Clubban. Úgy tűnt,
mindenkinek felettébb tetszettek a császárság bukása utáni Franciaországról tett
megjegyzéseim, de semmiféle érdeklődés sem mutatkozott a francia írók iránt.
Gilderrel egy jó hírű francia vendéglőben ebédeltem, a Tizennegyedik utcában,
éppen szemben az impozáns Steinway Hall-lal, ahol zenekarok cincognak, és
felolvasók vinnyognak. Azt hiszem, Charles Dickens avatta fel egyik látogatása
alkalmával.
Linau anyó vendéglője felettébb hangulatos, és bár talán túlságosan tudatosan
bohémes (mármint a vendégek, nem a pincérek és a szakácsok), meglehetősen
élveztem az ebédünket. Még Gilder társaságát is élveztem, aki igen
szeretetreméltó, jóllehet kíméletlenül előre akar jutni az irodalmi világban,
amitől viszolygok. Azért találkozom vele, mert ő a Scribner's Monthly
szerkesztője, és szívesen publikál tőlem. Ő azért találkozik velem, mert
valamiféle szenvedély ébredt benne az én -- egzotikusságom iránt?
-- ön mindig annyira amerikai író, és mégis annyira külföldi! -- A kitűnő, forró
bableves felszálló páráján keresztül arca elégedettnek látszott.
Szerencsére Madame Linaunál kis asztalok is vannak, nemcsak azok a közintézmény
jellegű, hosszú asztalok, amelyekért az amerikaiak annyira rajonganak. Még az
ötödik sugárút Hotelban is kénytelen az ember harminc személyre terített
asztalnál étkezni, ahol, és ez még rosszabb, gyakran ugyanannyi idegen ül.
Demokrácia.
Szóltam a bőkezű Mr. Bonnernek, hogy írhatnék neki egy cikket a New York-i
vendéglőkről. -- írjon a párizsiakról, azt megveszem! -- A Lotos Clubban valaki
elmesélte nekem, hogy Bonner ötezer dollárt fizetett Bryantnak holmi Lincoln
halálára írt sánta versezetekért. Ezért az összegért még én is hajlandó volnék
felcsapni költőnek, méghozzá bármely témában.
-- A legcsekélyebb mértékben sem érzem magam idegen-
100
t
nek -- hazudtam Gildernek, élvezve a bablevest, amelyet bőven meglocsoltam
ecettel. -- Sőt olyan, mint a régi szép időkben. Akár a Shakespeare Tavernben
lehetnénk. -- Gilder értetlenül nézett rám. Elmeséltem neki, hogyan verődött
csapatba a harmincas évek irodalmi és színházi New Yorkja azon a kellemes
helyen, amelyet azóta réges-rég lebontottak és elfeledtek. Gilder mohón gyűjti
az Irvinggel, Halleckkel, Cooperrel kapcsolatos emlékeket. Megteszem, ami tőlem
telik, hogy elszórakoztassam.
-- Fölteszem, abban az időben erősebb volt a testvériesség irodalmáraink közt,
mint most. -- Hirtelen eszembe jut; hiszen Gilder fiatalabb, mint Emma.
-- Mi igazából nem tartottuk magunkat "irodalmároknak". Az írás olyasmi volt,
amivel minden művelt ember próbát tehet a saját vagy a barátai szórakoztatására.
Ha az ember szegény volt, mint én vagy mint Mr. Bryant, nos, akkor az újságokba
írt, gyakorta álnéven, mert nem akarta szégyenbe hozni a barátait.
-- A mi irodalmunk most csatatér, Mr. Schuyler. -- Gilder levertnek látszott. --
Késhegyre menő háború folyik a realisták, ahogyan ők nevezni szeretik magukat,
meg a jó ízlésű írók közt, amilyen ön, vagy mint Mr. Bryant.
Nem örültem az ilyen kedvesen felajánlott közös babérnak, de megjegyzés nélkül
hagytam. Végül is ezek az égető irodalmi kérdések kevéssé érdekelnek. Amíg nem
vagyok kénytelen elolvasni ezeket a nagy, új írókat, éppúgy hajlandó vagyok
dicsérni őket, mint elítélni, ahogy éppen az alkalom megkívánja.
A realizmus fellegvára az Atlantic Monthly, amelyet egy Howells nevezetű
középnyugati ember ad ki Bostonban; megnyerő, bár némileg túlságosan irodalmár
férfiú, évekkel ezelőtt Velencében ismerkedtem meg vele, ahol igen fiatal
amerikai konzul volt -- jutalmul, amiért ömlengó életrajzot írt Lincoln elnökről
a választási hadjárat céljaira.
Nóta bene: emlékeztetni Mr. Duttont, hogy abban a helyzetben vagyok, hogy
hasonló életrajzot tudnék írni Tildén kormányzóról. Bigelow-val leveleztünk
ebben a tárgyban, és bár az efféle munkára ő volt a logikus jelölt, túlságosan
le fog-
101
ja kötni a választási hadjárat, és mint írta: "azt hiszem, te vagy rá a
legalkalmasabb ember, hogy a kormányzót bemutasd a választópolgárok ama csekély
részének, amelyik nem analfabéta".
Howells realista elbeszéléseket közöl francia modorban, valamint eleven
vadnyugati történeteket. Jelenleg ez a legnépszerűbb műfaj, sőt ha az ember maga
nem nyugati (vagy nem tud úgy írni, mint egy nyugati), az itteni igazi siker
ajtaja a legjobb esetben is csak félig van nyitva előtte. Az irodalmi színkép
másik végén azok az illedelmes folyóiratok vannak, amelyeknek én írok, köztük az
is, amelyet Gilder szerkeszt.
-- Sohasem szabad megfeledkeznünk róla -- mondta Gilder hangosan, talán arra
gyanakodva, hogy mire kimondja, én már kezdem is elfelejteni, amit mond --, hogy
a közönségünk majdnem kizárólag hölgyekből áll. Áldja meg őket az Isten!
Áldásomat adtam rájuk egy falat finom francia kenyér rág-
csálása közben.
ü
-l Ezért csökken Howellséknek meg az Atlantic-nek a példányszáma -- folytatta.
-- Mert makacsul megbotránkoztatják, vagy ami még rosszabb, untatják a
hölgyeket.
-- Akkor a mi olvasó hölgyeink alighanem ugyanolyan könnyen megbotránkoznak,
mint amilyen unalmasak. -- Sajnos pontosan azt mondtam, amit gondoltam,
ahelyett, amit mondani akartam.
De Gilder, mint a legtöbb ember, ebből csak azt hallotta ki, amire fel volt
készülve. -- Nem mindig értek egyet, mondjuk, Stedmannel vagy némely más
barátunkkal, hogy hol kell meghúznunk a határvonalat. Akármilyen durva és. . .
nos, megbotránkoztató tud lenni Mark Twain, én nagyon erkölcsös embernek tartom,
aki üdvös befolyást gyakorol.
-- Én viszont a legmegvetendőbb orfeumi ripacsnak tartom, aki csak valaha
kiszolgálta egy tudatlan jehukból álló közönség alantas igényeit. -- Megvetem
Mark Twaint, és mivel néhány hétig kénytelen voltam csöndben maradni e témával
kapcsolatban, rám nem jellemző módon kirobbantam.
Gilder nem hökkent meg annyira, mint gondoltam volna. -- Persze Twain afféle
istenség errefelé -- jegyezte meg szelíden.
IO2
-- Különösen azok közt, akik nem olvasnak. -- Rám jött a dühroham. -- Ő az, ami,
nem? -- Twain néhány éves világ körüli előadó körúton járt, végeérhetetlen
vicceket és hihetetlen történeteket mesélt, akárcsak egy második Davy Crockett.
Sajnos kétlem, hogy elég hosszú ideig élnék ahhoz, hogy lássam, amint annak
rendje és módja szerint bekerül az 6 Alamójába.'3
-- De, Mr. Schuyler, bizonyára ön is csodálja beszélyeinek elevenségét. . .
-- Ügyes komédiás, és szívesen fizetnék, ha színpadon láthatnám. De ha
elégethetném a Jámbor lelkek külföldön valamennyi példányát, szívesen megtenném.
Óhatatlanul utálnom kell Twaint. Hivatásos parvenü: kóborol Európa romjai és
pompája között, viccelődik, és fitogtatja a civilizáció iránti megvetését, csak
hogy odahaza megnyugtassa az embereket, hogy tudatlanságukban, bigottériájukban
és aljasságukban istenekhez hasonlatosak; és ha valaha körülnéznének maguk körül
(az ég óvjon tőle), és észrevennék városaik csúfságát és életük sivárságát, nos,
hát ott a jó öreg Mark, aki bemeséli nekik, hogy ők a legkülönb emberek, akik
valaha a világ legkülönb országában éltek, nosza, gyerünk, és vegyük meg a
könyvét! Egyet mondhatok, ami a javára szól: majdnem kizárólag olyan emberek
olvassák, akik egyébként nem vesznek könyvet a kezükbe. Ez mindenki számára
előnyös. Mint mindenki tudja, az elnök kedvenc (egyetlen?) könyve a világ minden
könyvei közül éppen a Jámbor lelkek külföldön.
Gilder mindent megtett, ami tőle telt, és sikerült is lecsitítania: megjegyezte,
hogy Twain egyetlen regényírói kísérlete, amit Charles Dudley Warnerrel közösen
írt, megbukott, bár Az. aranykor egyik szereplőjére épített színdarabot most is
játsszák.
-- De úgy látszik, megint kudarcot vall. -- Hiába szereti Gilder Twaint, ahhoz
túlságosan is irodalmár, hogy ne örüljön
13. David (Davy) Crockett (i 786- 1836), legendás vadnyugati nyomkereső, aki a
texasi Alamo ostromlottjaival együtt halt meg a mexikóiakkal vívott harcban.
1 °3
egy másik író kudarcának. -- Éppen ebben a hónapban jelentetett meg egy izét,
gyerekkönyvnek látszik, és Brentanónál azt mondják: alig keresi valaki.
Ebéd után azt javasoltam: sétáljunk egyet a Five Pointson.
Asztaltársam megdöbbent. -- Ezt, ugye, nem gondolja komolyan, Mr. Schuyler?
-- Némi engedményt kell tennünk a realistáknak. Franciaországban az írók
elözönlik az efféle helyeket.
Gilder komor maradt. -- Olvastam azokat az írókat. . . tisztátalanok.
De végül beleegyezett: velem jön, és megoltalmaz. A Broodwayn felszálltunk egy,
a City Square park felé tartó, élénk színű omnibuszra.
Nem volt hideg, és a rossz belvárosi levegő ellenére felettébb kellemes volt
odakinn nézni a látnivalókat, akármilyen félelmetesnek is bizonyultak.
Első pillantásra a Five Points nem sokat változott. Ugyanannyi utca fut össze
azon az egy-két kisholdnyi kopár földön. Amióta elolvadt a hó, minden csupa sár
és emberi ürülék abban a háromszögben, amelyet lakosainak enyhe keserűségére
Paradise Square-nek neveznek. A térséget törött palánk veszi körül, mintha azt a
két ványadt fácskát oltalmazná, amely egyetlen ékessége. Közömbös
sültgesztenyeárusok gyakorolják szakmájukat, idegen származású vénasszonyok
üldögélnek a bérházak homlokzati tornácán, mocskos kezükkel tormát reszelve. Egy
kapualjban két ifjú, rongyos csavargó ül, nagyokat húznak egy hosszú, fekete
ginesflaskóból. Itt-ott sipisták állították fel asztalkájukat a járdán, és a
hideg ellenére számos kuncsaftjuk akad, háromlapos monte-ot játszanak.
Amikor fiatal voltam, élveztem ebben a negyedben a veszély, a csábítás érzetét,
még az erőszakét is. De mindez megváltozott. Nem elmúlt, hanem megváltozott,
felduzzasztottak a bevándorlók, akik összezsúfolódva élnek azoknak a düledező
bérházaknak a pincéiben, padlásain és apró szobáiban, amelyek a háromszög
oldalait alkotják. Az épületek közül a legnagyobb az egykori sörgyár, ahol a
derék egyházközségi hölgyek nemrégiben missziós házat rendeztek be. Ennek a fél-
104
oldalas építménynek mindkét oldalán keskeny közök húzódnak: az egyiket Gyilkosok
Ösvényének hívják.
-- Dickens elborzadt, amikor ezt meglátta -- mutatott Gilder a közre, amelyben
rémséges küldetésekre siető, sötét alakokat láttunk.
Számos koldus környékezett meg minket. Szerencsére kéznél vannak a rendőrök, ám
naplementekor bölcsen kereket oldanak, és akkor Five Pointsban nincs más
törvény, csak az ököl, a kés és a pisztoly törvénye.
A Worth Street sarkán egy fekete alak -- a szó szoros értelmében fekete: a
ruhája, az arca, a keze (de nem néger) -- állta az utunkat. -- Már künn vannak a
kutyák, uraim. Épp most kezdik a veremben. Arra lenn, uraim. A közben.
Gilder közölte, hogy nem érdekel minket a dolog, bár meg kell mondanom, hogy én
nagyon szeretném megnézni ezt az új, rémes, törvénytelen sportot. Különlegesen
kiképzett kotorékebet beraknak egy apró, bádoggal elkerített térségbe, amely
teli van patkánnyal. Az eb kivétel nélkül mindig minden patkányt megöl, de
közben maga is szörnyű sebeket kap. Fogadásokat kötnek: hány patkányt fog
megölni a kutya, és mennyi ideig tart a hecc. Néha egyetlen viadalban száz
patkányt is bevetnek.
-- Roppant népszerű sport -- helytelenítette a dolgot Gilder. -- A szegények
közt?
-- A gazdagok közt is. Szégyenletes.
Néhány kéjnő csábítgatni próbált minket, de egy holtrészeg tengerészen kívül
senkiben nem keltettek volna érdeklődést, mert nemcsak szemre voltak csúnyák és
mocskosak, hanem minden rongyukból szinte áradt a betegség lehelete. Én, aki
világéletemben szerettem a prostituáltakat, majdnem olyan sietve menekültem,
mint a kifinomult Gilder: mintha ezeknek a szerencsétlen teremtéseknek akár
egyetlen pillantása is elég lett volna ahhoz, hogy az ember a jóságos Merkúr
isten legjobb szolgálatai ellenére egy álló évig égjen és folyjon.
Amikor elindultunk lefelé a Thomas Streeten (közben a könyvek kelendőségéről --
a New York-i firkászok szokásos témájáról -- diskurálva), észrevettem azt a
bordélyházat, ahol valamikor rendszeresen fecséreltem erőimet a szó mindenféle
105
értelmében. A ház nem változott. De most a pincétől a manzárdablakokig teli van
zsúfolva olasz bevándorlókkal.
Amint elmentünk előtte, gyerekek özönlöttek ki a házból, akár a láva (találó
kép, mivel valamennyien nápolyiak), körülfogtak, és pénzt koldultak. Garasokat
szórtam szét köztük, és saját nyelvükön szóltam hozzájuk, amin nagyon
meglepődtek. Mellesleg többet beszélek a New York-i utcákon és vendéglőkben
franciául, németül és olaszul, mint angolul. A munkásosztály, az íreket kivéve,
nem beszél angolul, amit pedig az írek beszélnek, az legfeljebb csak rokonságban
áll az angollal.
De miután két hónapja próbálok utat törni magamnak a firkászok világában,
visszatért a kedvem az alantas élethez. Ma este csakugyan abszolúte megmerültem
benne.
Bár késő van, remekül érzem magam a megerőltetések ellenére, amelyek az én
koromban bizony gyakran hajlamosak azzal végződni, hogy a lélek sebesen
eltávozik az érzékileg túlterhelt testből.
Jamie értünk jött, hogy előbb színházba vigyen, aztán vacsorázni a Delmonicóba.
Azt hittem, elhozza magával a menyasszonyát is, egy baltimore-i szépséget, de
egyedül jött, és nem volt teljesen józan. Szerencsére ennyi év után Emma olyan
elnéző hozzá, akár egy nővér (húsz évvel ezelőtt, amikor Jamie megcibálta a
haját, belerúgott a sípcsontjába), így aztán nagyon is enfamille'* voltunk,
amikor beültetett minket pompás victoriájába.
-- Ritka élmény lesz -- ismételgette Jamie, de, bár megpróbálta titokban tartani
a "ritka élmény" természetét, mind a ketten tudtuk, hogy mi lesz az, hiszen az
újságok napok óta másról sem írtak.
Bár a színház alig egy-két háztömbnyire volt a szállodától, több mint félórát
kellett várnunk, amíg az előttünk veszteglő, hosszú kocsisor minden egyes
hintája megállt, és kiürítette tartalmát az új Park Theatre előtt (ami a vakító
kalcium lámpák és a megnagyobbított proszcéniumboltív ellenére csak puszta
árnyéka a réginek).
14. Családi körben.
106
-- Oakey Hall az, hát persze! -- mondtam abban a pillanatban, ahogy beálltunk a
színház előtti sorba. -- Ma van a premierje.
-- Másról sem olvasok az újságokban, de még mindig nem tudom, kicsoda Oakey
Hall. -- Emma gyors, de gyakorta értetlen szemmel olvassa újságjainkat.
-- Pompás ember! Nem igaz, Schuyler? -- Amióta Jamie a Herald egyedüli
tulajdonosa lett, én meg az ő különleges washingtoni megfigyelője, elhagyta az
"uram"-ot meg a "Mister"-t, amelyekkel emberemlékezet óta megtisztelt. Hát
változnak az idők.
-- Sohasem került az utamba. -- Emmához fordultam. -- Oakey New York
polgármestere volt. És benne volt Tweed bandájában. Éveken keresztül próbálták
őt is börtönbe juttatni. -- Mellesleg az a hír járja, hogy Tweed biztonságban
van Mexikóban.
-- De Oakey elkerülte a dutyit, mert soha nem lopott el két krajcárt sem. --
Jamie személy szerint kedveli Hallt, aki, ebben mindenki egyetért, nagy
charmeur,1^ valamint a legjobban öltözött férfi New Yorkban (bármit is jelentsen
ez). Mint polgármester nemcsak lopott, hanem nagy gyönyörűségét lelte "a bohémek
királya" címben is. Egy kicsit mindig firkász is volt, nem csak ügyvéd, az
újságírók úgy szeretik, akárha glóriát viselő fivérük volna.
-- írt egy színdarabot. Ennyit olvastam róla a sajtóban. A hintő párás ablakán
át ragyogó cirkuszi fények világították meg a címét: Az. olvasztótégely; másutt
olvasható volt, hogy a színművet "színpadra állította és rendezte" (de
tulajdonképpen írta is) Oakey Hall, aki New York nagy gyönyörűségére a
főszerepet is eljátssza.
A régi izgalmat éreztem, amikor megint betettem a lábam egy amerikai színház
fqyer-jába. New Yorkban először 1837 óta; akkor egy egészen más Park Theatre
játszott egy egészen más közönségnek, amelynek immár legnagyobb része
eltávozott, és csatlakozott a többséghez.
Örömmel láttam, hogy Emma még a kalcium lámpák ke-
15. Elbűvölő ember.
707
meny fényében is tíz évvel fiatalabbnak látszik a koránál, ahogy Jamie karján
körbesétál az előcsarnokban; mindenki rajta felejtette a szemét, pedig ott volt
a színházban a város vezető színésznőinek fele, nem is beszélve a számtalan
elegáns dámáról.
A ficsúrok szívélyesen üdvözölték Jamie-t, köztük volt Commodore Vanderbilt
középkorú örököse is, aki előtt Jamie kissé meghunyászkodott. Mr. Vanderbilt
jelentéktelen férfiúnak látszik, és azt mondják, az apjának (aki talán sohasem
fog meghalni) nem sok bizodalma van az "ifjú" William képességeiben, és abban,
hogy tovább tudja vinni a New York Central Vasutat, valamint az öregúr hatalmas
összelopkodott birodalmának egyéb részeit.
Miért van az, hogy annyira csodálom a Bonapartékat, de megvetem ezeket a
pénzharácsolókat? Azt hiszem, a nagyságrend teszi. A Bonaparték dicsőséget
arattak. Ezek a jó emberek meg csak pénzt akarnak, pénzt, önmagáért. Csak az
utóbbi időben kezdték el, meglehetősen idegesen, költeni is a pénzüket az
általuk nagyúrinak tartott módon: műalkotásokat halmozva, palotákat építve.
Kíváncsi lennék, akad-e köztük valaki, aki új Augustusnak bizonyul: barna kő New
Yorkot talál, és márvány New Yorkot hagy maga után.
Közvetlenül azelőtt, hogy felment a függöny, megállított valaki, akit színésznek
néztem. Feltűnő külsejű férfi volt, a kopasz fejét szegélyező hajat hátul
hosszúra növesztette, bajusza pedig egy mexikói tábornokhoz illett volna; olyan
pionírbőrkabátot viselt, mint Davy Crockett, és egy sombrerónak nevezett mexikói
cowboykalapot tartott a kezében.
-- Mr. Schuyler, csodálója vagyok, uram! Találkoztunk már Londonban, nem
emlékszik?
Zengzetes, határozottan nyugatias hangja volt. -- Ha találkoztunk volna,
kétségkívül aligha feledtem volna el, uram -- válaszoltam szintén zengzetesen.
Persze soha az életben nem találkoztunk, de ez egyre megy. Igen, Joaquin Miller
volt, azoknak a nyugati íróknak a hordájából, akiket az angolok oly nagy
gyönyörűséggel mutogatnak be egymásriak. Néhány évaddal ezelőtt Miller nagy
társadalmi sikereket aratott Londonban. Mesélték, hogy egy al-
108
kálómmal három szivart szívott egyszerre, azt állítva, hogy minden igazi
kaliforniai így csinálja. Egy emlékezetes estén négykézlábra állt, és az
elragadtatott ifjú hölgyek bokája után kapkodott. Időnként férfias szellemű
versesköteteket ad ki.
Udvarias voltam, még hízelgőnek is találtam, hogy észrevette egy "színész"
társát, aki nemcsak sokkal öregebb nála, de (nosza, csapjuk agyon a metaforát)
egészen másféle színpadon is szerepel. Emmának is nagyon tetszett, Jamie pedig
jóindulatúan tréfálkozott a rovására. Miller nyilván hozzászokott, hogy ékek
céltáblájául használják.
Többen bemutatkoztak nekünk. Különösen megtetszett nekem egy magas,
pirospozsgás, elegánsan öltözött, fölöttébb finom modorú, fiatalos, középkorú
férfi. -- Egy pillanatra már találkoztunk a Centuryben, Mr. Schuyler. Ön
bizonyára nem emlékszik rá. Mr. Stedmannel voltak. Nagyon örülök, hogy újra
láthatom, uram.
Úgy tettem, mintha emlékeznék rá; meglepett irodalmias modora. Amikor
elfoglaltuk a helyünket (a függönyt egyórás késéssel húzták fel), Jamie
elmesélte, hogy csodálom New York kikötői főfelügyelője, vagyis azt a rendkívül
befolyásos és jövedelmező tisztet tölti be, amelyben réges-rég halott barátom,
Sam Swartwout, akiből azóta dicsőséges legenda lett, több mint egymillió dollárt
lopott. Reméljük, hogy Arthur tábornok -- igen, megint egy tábornok -- vagy
óvatosabb lesz, vagy diszkrétebb.
Arthur tábornok elmondta nekem, hogy főiskolás korában olvasta, és rendkívül
élvezte kis könyvemet, a Machiavelli és az utolsó Signori-t. Teljesen levett a
lábamról. Annak idején a kikötői főfelügyelők egyebet sem tudtak, csak összeadni
meg kivonni -- főleg az utóbbit.
A darab számomra tökéletes szórakozást nyújtott. New York volt polgármestere
mozgékony kis emberke, aki furán lekonyuló csíptetó szemüveget visel -- vagy
viselt --, és jellegzetes bajusszal parádézik -- vagy parádézott. Azért
váltogatom az igeidőket, mert a meghökkentő színmű vége felé a volt polgármester
a teljes realizmus érdekében leborotválta a bajszát egy börtönjelenethez, és nem
viselte tovább a csíptetőjét sem.
109
Az eredmény katasztrofális volt. A korábbi jelenetekben Oakey Hall magabiztos
volt, sőt meggyőző. Most rövidlátóan támolygott a színpadon, nekiment a
bútoroknak, hangja pedig furán kásás lett, mivel erőteljes mássalhangzókkal
próbálkozó nyelve hiába kereste a dús bajusztenyészet ellennyomását, amely
szokásos beszédét oly sokáig hatásossá tette.
A könnyem kicsordult, úgy nevettem, amikor a szerencsétlen sírva sajnálkozott
sorsán a Sing-Sing börtönnek az ő méreténél két számmal nagyobb rabruhájában.
Mondanom sem kell, hogy a bátor szerző-színész vastapsot kapott. Ha még mindig
én lennék a Post-nail a Karzat Egere, micsoda kritikát írhatnék a holnapi lapba!
Mint kiderült, a Delmonico zsúfolásig teli volt. Sokan azok közül, akik ott
voltak a színházban, egyszersmind asztalt is foglaltak maguknak vacsorára. Sőt
egyidőben érkeztünk az igazgatóval, az ifjú Charles Delmonicóval, aki
tiszteletteljesen üdvözölt bennünket a bejárati ajtó előtt.
-- No, Charles, mi a véleményed? -- kérdezte Jamie. Képes lett volna rá, hogy
hagyjon minket ott ácsorogni a járdán, miközben a Union Square-en sarki szelek
futták dühöngve nyugat felé. Emma kapkodva szedte a levegőt a hidegben. Az
udvarias ifjú Delmonico sietve bevezette, miközben Jamie-nek válaszolt: --
Szerintem Oakey valószínűleg jobb volt polgármesternek.
A három Delmonico-féle vendéglő közül kétségkívül a Tizennegyedik utca és a
Union Square sarkán lévő a legdivatosabb. Vastag, süppedő szőnyegek. Dúsan
ernyőzött lámpák. Mennyire fontos, hogy az ember jól lássa az ételt, mégse lássa
azokat, akikkel együtt vacsorái, és azok se őt! A damasztfüggönyök kellemesen
őrzik a meleget, még sincs hőség, amit az ember oly gyakran érez túlzsúfolt,
rosszul szellőztetett éttermekben.
Mindennap Delmonicónál vacsoráznék, ha megengedhetném magamnak. De öt dollár
alatt ott nem lehet megúszni (négy fogás és egy palack francia vörös bor).
A Delmonico dinasztia a svájci Ticinóból származik, s mostanára már
megismerkedtem a cárjukkal, Lorenzóval (Charles nagybátyjával), aki velem
egykorú, állandóan kö-
IIO
hög és zihál, amin nem sokat segít örökösen füstölő szivarja, melyet még akkor
sem vesz ki a szájából, amikor fölöttébb elegánsan asztalukhoz kíséri a
hölgyeket.
Amikor átvágtunk a nagy éttermen Jamie törzsasztalához a sarokba, az egyik
asztaltól fölállt Ward McAllister, és szertartásosan üdvözölt minket.
Miközben Jamie az asztalunkhoz vezette Emmát, McAllister a portóitól
kellemetlenül bűzlő lehelettel súgta a fülembe:
-- Szerdán várja önöket. Vacsorára! Önt és a hercegnét.
- Kicsoda? -- Néha túlságosan harsány a hangom. Bár a hallásom jó, hajlamos
vagyok a süketek jellegzetesen hangos beszédére, mert a vérem fölöttébb
kellemetlenül dübög a dobhártyámon, ami megsüketít.
-- A Rejtelmes Rózsa! -- sziszegte a fülembe a bűvös frázist.
-- Megmondhatom neki, hogy elfogadják? Ez esetben elküldi a meghívót. Én vagyok
az előőrs, nem tudta?
-- Természetesen örömmel. Ön nagyon kedves. Ő is. Úgy értem, a Rózsa... --
motyogtam, aztán visszavonultam.
Jamie és Emma idéztek a színdarabból, és nevetgéltek. De amikor leültem, Jamie
kíváncsiskodni kezdett. -- Nem is tudtam, hogy ismerik ezt a vén kandúrt.
-- Nehéz nem ismerni -- válaszolta helyettem Emma. Emmához fordultam. -- Úgy
látszik, a Rejtelmes Rózsa szeretné, ha elmennénk hozzá szerdán vacsorára.
-- Remélem, nemet mondtál -- mondta Emma fölségesen.
-- Persze hogy nemet mondtam, Emma, de valahogy igennek hangzott.
-- Szörnyeteg vénasszony -- fintorgott Jamie. -- Én a helyükben távol maradnék.
Unalmas. Rém unalmas. Bili Astor nem rossz fiú. De ő nem lesz ott. Egyfolytában
részeg.
-- Hagyd abba, Jamie! - Emma újra a párizsi iskolás lánnyá változott, aki kemény
illemtani leckéket ad az ifjú New York-i barbárnak.
-- Nem. Azt hiszem, még csak most kezdem, Emma!
Illetlenül, de jól vacsoráltunk. A homársaláta a ház különlegessége, és van
olyan jó, mint amit valaha Párizsban ettem (valahogy a paprika teszi a
különbséget), ízes kocsonyába burkolt, ropogósra sütött vadkacsa következett.
Ezt a neveze-
tes szárnyast oly gyakran kapja az ember fontos vacsorákon, hogy az úri osztály
számára az amerikai sas helyébe lépett. Delmonico másik ritkasága, amit
megtanulok megszeretni, a teknőc. De amit mindenki a séf különlegességének tart,
abban soha nem fogom gyönyörűségemet lelni: fagylalt szarvasgombával. Delmonico
jegeskávéjából viszont nem győzök eleget enni, a fele tejszín, a fele jól
megcukrozott kávé, a keveréket addig tartják majdnem fagyott állapotban, amíg
jegelt pohárban fel nem szolgálják.
Most hajnali két óra van, és a teknőc már egy ideje hadakozik a vadkacsával,
melynek keselyűszerű csőre prométeuszi májamat marcangolja. De az érverésem
normális, és a fülemben sem dübörög a vér. Burr ezredesnek nyilván igaza volt a
jó egészségre és a hosszú életre vonatkozó receptjével: ürítsük ki
ondóvezetékeinket, amilyen gyakran csak lehet. Ma éjjel legalább egy hónappal
meghosszabbítottam életem folyását.
Jamie hazahozta Emmát, engem meg vitt tovább. Eleinte vonakodtam: -- Öreg vagyok
én már az ilyesmihez.
-- Honnan tudja, hogy mi jár az eszemben? Jöjjön csak. Ne legyen ünneprontó,
Charlie. -- A fiú kezd engem úgy kezelni, mint kortársát. Gondolom, ennek
örülnöm kellene. Bizonyos mértékű szakállcibálást kétségkívül meg kell engednem
neki a Herald és énköztem tegnap létrejött megállapodás óta: a republikánus
elnökjelölő konvenciót megelőző négy hónap során ezer dollár minden egyes
cikkért. Hetenként egy hosszú cikk tehát 16000 dollárt jelentene, mire a
megbízatásom lejár. Nem rossz!
Mellesleg Eugénia császárnéról írott cikkem Ledger-íéle változata szombaton
jelenik meg. Némiképp csüggedten olvastam a kefelenyomatokat. Teljesen átírták,
és megpróbálták gyatra munkámat azzal "feljavítani", hogy kitoldták egy csomó
részletes leírással a császárné ruháiról, abban a stílusban, amelyet az enyémnek
véltek. Az eredmény rettenetes, és mélységesen megalázó.
Amikor fölvetettem, hogy írok egy hasonló cikket Mathilde hercegnéről, azt
mondták, hogy az Egyesült Államokban senki sem hallott róla. De a ///. Napóleon
végnapjai-t elfogadták. Itt az egyetlen probléma az, hogy semmit sem tudok a
bol-
112
dogtalan ember utolsó napjairól, hacsak azt nem, hogy sokat kínlódott a
prosztatájával meg a hólyagjával. Gondolom, azért össze tudok kotyvasztani
valami Ledger-szerűt. Végül is az évek során éppen eleget láttam a császárt
ahhoz, hogy megrendítő végét -- felcsukló zokogással -- le tudjam írni.
Nem mondhatnám, hogy ez az emberemlékezet óta leghidegebb New York-i éjszaka
volt a legmegfelelőbb éj ahhoz, hogy csatangolni menjek egy fiatalemberrel, aki
elég fiatal ahhoz, hogy a fiam lehetne, de nem elég öreg ahhoz, hogy ne rúgjon
úgy be, ahogy Jamie majd minden éjjel berúg. Sajnálatos módon a Five Points
morbid étvágyat keltett bennem. Vonzanak a prostituáltak, a sötét szobák, a
rosszul hangolt zongorák klimpírozása, a "táncos lábú pincérnők" vörös bojtos
csizmácskái -- ahogyan a Herald-ba.n hirdetik őket. Jamie a saját újságjából
pontosan megtudhatja, hogy kik, hol, mit csinálnak.
Jamie kocsisa jól ismeri gazdáját. Anélkül, hogy egyetlen szót váltottak volna,
az Ötödik sugárúton át nyugatnak indult. Az utca olyan volt, mint a jégpálya, jó
néhány szánt lehetett látni még ebben a kései órában is.
Uticélunk, mint Jamie némileg kijózanodva elmondta: A Kínai Pagoda, ahol a
leggyönyörűbb teremtések vannak, akiket csak valaha látott. Ismernek -- tette
hozzá, mintha szükségem lett volna erre a megnyugtatásra.
Kiértünk a Hatodik sugarúira, amely most az New Yorkban, ami valamikor a Five
Points volt. Nappal a sugárutat a Tizennegyedik utcától a Huszonharmadik utcáig
örökös árnyékba borítja a magasvasút. Éjszaka a magasvasút árnyéka teljesen
elsötétíti az utcát avagy a "dzsungelt" -- a színes újságírásban legtöbbször ezt
a szót használják. És meg kell mondanom, hogy a magasvasút baljós fákra
emlékeztető pillérjei tökéletes rejtekhelyet nyújtanak a hamiskártyásoknak és a
kurváknak, a tolvajoknak és a gyilkosoknak, valamint azoknak, akik hajlandók
játszani velük, vagy akikkel ők játszadoznak el; az áldozatok gyakorta a
szemétdombon végzik, ahol aztán felaprítják őket az "utcai patkányok", akik
maradványaikból eladják a zsírt, a csontot és a hajat.
Az utca üres volt, az éjszaka fagyos. Kocsink az elnémult
"3
magasvasút alatt kocogott. Bizonyos ablakokban lámpák égtek, vörösre festett
vagy kék üveggömbök, rajtuk fehérrel a tulajdonos neve: Flóra, A Gyöngy, Amazon,
így hirdetnek a prostituáltak.
Megálltunk egy bérház előtt. A teljes sötétségben semmi jele sem volt az
életnek. Kiszálltunk. A kocsis megkérdezte Jamie-t: -- Önnél van a pisztolya,
uram?
Jamie bólintott, és megtapogatta a télikabátját. - És a tiéd?
-- Igen, uram. Itt fogok várni. A szokott helyen.
Ijesztő párbeszéd.
Jamie megzörgette a bérház kapuját. Kinyílt egy rácsos ablak. Suttogás. Aztán
beengedtek minket egy hangos, fényben úszó, füstös csarnokba, ahol a zenekar
Offenbachot játszott, s egy sor kánkánkosztümbe öltözött lány táncolt. Minden
lány vörös rojtos csizmát viselt: valamiféle okból az efféle helyeken ez de
rigueur.'6 Mint azonosítási jegy? Vagy egyszerűen valamelyik igazgató perverz
ötlete?
Egy hórihorgas, jól öltözött, majomszerű férfi melegen üdvözölt minket.
Jamie-vel rejtelmesen közölte: -- Gyöngyök, de nem gyémántok. Esetleg rubinok.
Erre, uraim. - Hátrafelé vezetett minket egy kopár falépcsőn. Szerfölött
zavartan követtem őket az emeletre, egy hosszú folyosóra, amelyről mindkét
oldalon egy sor ajtó nyílt szorosan egymás mellett
Kalauzunk kinyitotta az egyik ajtót, és betessékelt minket egy páholyba, ahonnan
a poros bársonyfüggöny mögül mindent megfigyelhettünk, ami odalenn végbement.
-- Csak kacsintson rám, Mr. Bennett. Odalenn leszek -- mutatott rá a férfi egy
helyre a színpad mellett, amelyen a lányok táncoltak, azzal magunkra hagyott.
-- Nos, Charlie, hogy tetszik? -- Jamie részegsége jön és megy: amikor a beszéde
kezd kásássá és összefüggéstelenné válni, a teste ernyedni és tántorogni,
hirtelen összeszedi magát, kiűzi agyából az alkoholt, és egy időre józannak
látszik A fagyos kocsiút kétségkívül kitisztította a fejét, de most tovább
kábította a hűtőben álló pezsgővel.
16. Itt: szigorúan kötelező. 114
-- Nagyon rafinált -- mondtam semlegesen. -- Egész más, mint amikor fiatal
voltam, és itt éltem. -- Ezt abba kell hagynom, nem szabad emlegetnem elemedéit
koromat meg azt, hogy milyen messzire tekintek vissza az időben. Végül is
egyelőre még meg kell győznöm a kiadóimat, hogy van erőm hatásosan szántani
tollammal a papirost.
Lenéztem a táncolókra. Nem a színpadon illegő lányokra, hanem azokra, akik
vagányokkal táncoltak: festett arcuk ellenére üde külsejű, fiatal nők voltak.
A teremnek a színpadtól legtávolabb eső végében hosszú, zsúfolt bárpult állt.
-- Drága hely ez a Kínai Pagoda. Nem mintha volna benne valami kínai. Nem is
eresztenek be akárkit. Vagy igazi kéjencnek kell lenni hozzá, mint én, vagy
sikeres bérgyilkosnak, mint a Vasember ott lenn. -- A bár felé mutatott, ahol
legalább húsz Vasember-jelölt ácsorgóit.
-- Nos, ha lát valamit, ami megtetszik, a vendégem -- intett Jamie kecsesen az
alatlunk hullámzó lömeg felé.
-- Félek.. . -- Ó, poloniusi lerjengősséggel féllem. Valójában azonban a nehéz
vacsora ellenére kezdlem álvenni a hely hangulalát. Hadd valljam be szégyenkezve
(ezl a jelzői mindig a hölgyolvasók lelszésél elnyerendő választjuk, de a
férfiak - ha volna közlük olvasóm -- "szégyenkezve" helyetl olvassák azt, hogy
"elragadlalva"), hogy először éreztem, hogy megint az én New Yorkomban vagyok, a
negyven év előlti Five Poinls világában, ahol Leggelt meg én úgy kószállunk,
mint az Ez.eregyejsz.aka alakjai, s úgy kiismertük a környék jó bordélyail, mini
ahogy mosl kényleien vagyok kilanulni Granl tábornok kormányzatai és Tildén
kormányzó jogászi győzelmeit
Pincérlány jött megnézni, nincs-e szükségünk valamire. Szőke volt és kék szemű,
nemrég jöhelett fel vidékről. Rémüllnek lálszoll (lehet, hogy Jamie a rémült
"szűzies típust" szereti?). -- Még egy palackkal, Polly. Polly vagy?
-- Dolly, uram.
-- Nem mindegy? És még egyet ugyanabból. -- A lány elvitte az üveget. -- És
üdvözletem Pollynak, Dolly.
Jamie harsányan nevetett saját szellemességén, aztán hirte-
"5
len holtkomolyan kijelentette: -- Volt ott egy széf teli mindenféle inkrimináló
dokumentummal. Feltörték.
-- Mi? Kedves fiam, miről beszél?
-- Babcock tábornokról. Holnap elküldöm magának a jegyzeteimet. Szigorúan titkos
az egész. Még a nagyesküdtszék sem ismeri az egész történetet, de én igen.
-- Maga Babcock próbálta felnyitni a széfet?
-- Ö meg a whiskybandabéli barátai közel tízmillió dollárt loptak. Persze ő is
megkapta a részét. Ó, fülig benne van -Jamie kezdett elkalandozni: elsó
megjegyzéseinek élessége után most összegabalyodtak a szavai, ha ugyan nem a
gondolatai.
-- A széf, mi volt a széffel?
-- Ó. -- Ez magához térítette. -- Babcock a titkosszolgálat embereivel törette
fel.
-- De hát ez törvénytelen. -- Ez az ostobaság tört fel belőlem. A zenekar most
mexikói zenét játszott.
-- Ó, igen! Roppant törvénytelen. És a dolognak ezt az oldalát akarjuk feldobni.
Az elnök magántitkára a titkosszolgálat tagjait használja fel egy széf
feltörésére. Ha ez nem készíti ki Grantet, akkor semmi.
Közvetlenül alattunk fekete lány táncolt egy asztalon. Jamie elismerően
füttyentett. -- Tetszik, Charlie?
Nem tudtam tovább játszani Polonius szerepét. -- Igen -- mondtam --, nagyon.
-- El van intézve.
És csakugyan el volt intézve. A folyosó túlsó oldalán minden ajtó egy-egy kis
hálószobára nyílt. Azon kaptam magam, hogy nemcsak ideges vagyok, mint egy
kamasz, hanem szégyellem is magam, mint óhatatlanul mindenki, aki elmúlt
hatvanéves, túl kövér és túl fáradt, amikor szembekerül egy tűzrőlpattant,
fekete ír lánnyal, akinek enciánkék a szeme, és telt, ó, milyen telt az alakja.
-- No, maga igazi úr, látom -- mosolygott rám, miközben kezdte levetni a blúzát.
-- Akkor, ugye, csönget egy kis pezsgőért? Nem miattam, tudja, de Mr. Horner
iszonyú dühös, ha nem adunk el a vendégnek legalább egy palackkal a házi ké-
116
szítésű pezsgőjéből. Ott a csengő, ni. Ó, ezek a csizmák megölnek.
Csöngettem a pezsgőért, amely egy pillanat múlva meg is érkezett. Az öreg néger
pincér nem minden elegancia nélkül nyitotta ki a palackot. Ötven cent borravalót
adtam neki (Jamie az árakról és a protokollról egyaránt kioktatott. A lánynak
húsz dollárt kell adni. -- Azért akármit megcsinál, Charlie!)
Az "akármi" nem bizonyult semmi különösebbnek azon kívül, hogy az én koromban az
elemi szertartást is olyan lassan kell végrehajtani, ami fiatal koromban
elképzelhetetlen lett volna. Szerencsére a legcsekélyebb hajlandóságom sincs
fiatalságom felett töprengeni, hiszen szegény ifjú Charlie Schuyler réges-rég
halott, s el van temetve ez alatt a súlyos, aláhanyatló hús alatt, amelybe oly
nagy erőfeszítéssel sikerül lelket öntenem, visszatartva attól, hogy engedjen a
gravitáció végső rántásának, s a föld mélyére hulljon.
Miközben Cathleen -- így hívták -- segített felöltözni, kényelmesen
elbeszélgettünk erről-arról. Mint annyi magafajta lány, ő is arról álmodozik,
hogy egy szép napon lesz majd egy boltja (az ifjú Charlie egyszer megpróbált egy
ilyen lányból varrónőt csinálni, és iszonyú kudarcot vallott).
-- Az embernek gyakorlatiasnak kell lennie, és a pénz mostanában ritka jószág.
Alig van egy fillérem rá, hogy elmenjek megnézni az elefántot. -- (Mi a csudát
jelenthet ez. . . az állatkertet?) -Több mint ezer dollárt összespóroltam,
tudja, és az egészet elveszítettem, amikor Jay Cooke 73-ban csődbe ment.
Kitört belőlem a nevetés, és meglepő módon nem is ziháltam. -- Nahát, az kapott
el engem is! És tett tönkre. Akárcsak téged.
-- Szegénykém! -- Elsajnálkoztunk egymáson. Rájöttem, hogy rendkívül tájékozott
pénzügyekben. Tájékozottabb, mint én. De hát rendszeresen találkozik egy
bankárral, aki mostanában nagyon lelkesedik egy bizonyos ohiói vasút
részvényeiért.
Gratulált nekem szexuális derekasságomhoz. -- Az urak fele még nem heverte ki a
krach-ot.
117
-- Úgy érted, hogy. . . ööö. . . kihatott a szexuális teljesítményükre ?
-- Ez valami tragikus. Próbálkoznak. Próbálkozom. Próbálkozunk. De nem ér
semmit, amikor valaki annyi pénzt veszített. Néha szánom a férfiakat.
Jamie már odalenn várt a földszinten a bárnál. Rendkívül elégedett voltam
magammal és azzal a ténnyel, hogy csöppet sem zihálok. Lefelé indultam a szűk
lépcsőházban, és akkor szemtől szembe találtam magam egy kísértetalakkal a
múltból. William de La Touche Clancey undorítóbb, mint valaha, arcát most az a
visszataszító kiütés csúfítja el, amely néha a szifilisz tercier stádiumában
szenvedőket jelöli. Szánalmas, olajos bőrű ifjonc volt vele, török vagy héber,
nyilvánvalóan a bennfentese, akinek nagyon is -- nem, kétségbeesetten szüksége
van Clancey pénzére, hiszen csak olyasvalaki adhatja magát bérbe egy ennyire
szemmel láthatóan beteg alaknak, aki éhezik.
Ritka jó szerencsémnek köszönhetem, hogy nem ismert fel. Annyira megváltoztam
volna? Sziszegve és gágogva árasztotta gyöngédségeit az ifjoncra, miközben
föltotyogott a lépcsőn.
Jamie-t a bárnál találtam némely ficsurak társaságában. Egy-kettő ismerősnek
látszott, vendéglőkből, a színházból. Sőt egyiküket Apgarnak néztem (a
negyediknek vagy az ötödiknek?) a kilenc fivér közül. Bárcsak az lett volna! De
tévedtem. Kétlem, hogy ennek az önhitt testvériségnek bármelyik tagját látni
lehetne egy ilyen helyen, ahol még nekem, aki pedig bohémféle vagyok, még nekem
sem volna szabad az én... nem, ezt a szót ne többet. Ma éjjel megint fiatal
vagyok.
Mégis, szinte minden úriember inkább egy bizonyos Josie Woods csöndes, fényes
intézményét frekventálja, ahol minden csupa diszkréció, nyugodt derű és
névtelenség -- és ami roppant drága. A város 3300 bordélya közül (Jamie
számadata a Herald gazdag nyilvántartásából) a legérdekesebb, vagy az volt,
annak az Allén nevezetű unitárius lelkésznek a múintézete, akinek Water Street-i
nyilvánosháza nemcsak éppoly fényűző volt, mint Miss Woodsé, hanem minden
kényelmes, otthonos hálószobájában szembetűnően elhelyeztek egy Bib-
118
liát is. Tapasztalataim szerint vallásos amerikaiak gyakran gazdagodnak meg
ebben az üzletágban, de hát a legtöbb isten háta mögötti származású amerikait
megrészegíti -- vagy legalábbis megrészegítette a harmincas és negyvenes években
-- az evangéliumi jámborság, hiszen a vándorprédikátorok naponta megfürdették
őket a Bárány vérében.
Jamie volt olyan diszkrét, hogy nem mutatott be a barátainak, bár az a gyanúm,
hogy így is felismertek. De hát abból semmi baj sem lehet, ha az emberről úgy
vélik, hogy még. . . életerős.
Bevallom, kissé büszkén feszítettem (remélem, nem totyogtam), amikor helyet
foglaltam a bárpultnál, és konyakot rendeltem részben szíverősítőnek, részben
hogy a házi főzetű pezsgő ízét kimossam a számból.
-- Meg volt elégedve, Charlie? -Jamie úgy vigyorgott rám, mint egy züllött
unokaöcs, aki beszabadult a városba. . . a züllött nagybácsikájával.
-- Igen, Jamie. Ahogy az asztalon táncolt, az különösen ihlető volt. Sőt
átszellemítő -- rögtönöztem, a ficsurakat mulattatva. -- Mintha a lány
csizmácskái a szellemvilágból kopogtattak volna ki üzenetet.
Általános nevetés. -- És mi volt az üzenet? -- kérdezte valaki.
-- Vegyük a dél-ohiói vasút részvényeit; névértéken kaphatók.
Ez a mondás sikeresebb fogadtatásban részesült, mint amilyet megérdemelt. De
aztán egy tagbaszakadt férfi, nyakkendőtűjén akkora gyémánttal, mint egy
fürjtojás, elmagyarázta, hogy Commodore Vanderbilt rendszeresen értekezik a
néhai Jim Fiskkel és más bankárokkal két nótestvér révén, akiket beavatott a
tőzsdeszakmába.
Halkan megkérdeztem Jamie-t Clancey felől. -- Ezen a helyen popsikedvelőket is
kiszolgálnak?
-- Hát ez nyilvános hely. De biztos vagyok benne, hogy busásan megfizettetik
Clanceyvel. -- Jamie megborzongott. Undorító, vén jószág. Tudja, hogy az egyik
fia idősebb nálam? És a Union Club tagja?
Úgy értettem, Clancey még mindig kiad egy hetilapot,
"9
amelyet a felesége finanszíroz. -- Csuda vicces dolgok vannak benne. Clancey
szerint Tweed volt a legnagyobb áldás, amiben New York valaha is részesült, de
hát az ön öreg barátja, Bryant is ezt gondolta.
-- Ez nem igaz.
-- Kérdezze meg a Krautot. Kérdezze meg Nordhoffbt, amikor találkozik vele
Washingtonban. Ő az ottani tudósítónk. Elsőrendű ember. És megvesztegethetetlen;
erre Bryant is rájött. Tudja, a Post megvesztegetést fogadott el Tweedtől, és az
a csibész Henderson, aki a lapot irányítja, szintén remek embernek tartotta
Tweedet. Amikor pedig Nordhoff nem volt hajlandó abbahagyni a Városháza elleni
támadásokat, az öreg Bryant kirúgta. Mi meg fbivettük.
Nem hiszem, hogy ez mind igaz lenne. A legrosszabb, ami az öreg Bryanttól
kitelhet, hogy szabad folyást enged a force majeure-nék.'i
Hirtelen testi megelégedettségemben szentimentális és irreális lennék? Különben
miért hinném, hogy ha Bryant nem talpig becsületes, akkor az egész országban nem
akad ilyen csodabogár? Kritikai érzékemet nyilvánvalóan megzavarták az éjszaka
diadalmas gyönyörei. Szeretném Bryantot olyannak látni, amilyennek lennie
kellene, mint amilyen öreg barátunk, az igazság szerelmese, William Leggett.
Mert Leggett miatt éreztem mindig úgy, hogy ebben a korrupt és álszent amerikai
társadalomban egyes emberekben valahol még mindig él az a tudat, hogy milyennek
kell lennie egy jó társadalomnak.
Azt hiszem, részeg vagyok. Könnyek patakzanak az arcomon, miközben várom, hogy
hatni kezdjen a laudanum.
17. Vis maior, kényszerítő erejű körülmény.
Három
Az első nap, amikor fel bírok ülni. Az egymást követő orvosok képtelenek
megegyezni, mi is volt pontosan az oka, hogy a Kínai Pagodában tett látogatásom
utáni reggelen egyszerűen elájultam.
Beszélnek a szív túlerőltetéséről. De hát mely szív nincs kitéve naponta efféle
megerőltetésnek, míg aztán az évek során annyit húzódik-nyúzódik, hogy idővel
már nincs más választása, meg kell állnia? Szerencsére az enyém folytatja a
munkáját. És ma reggel, amint felülök az ágyamban, ragyogó napfény tölti be a
szobát, az ágytakaró teliszórva újságokkal és folyóiratokkal: egészségesnek
érzem magam, mint a makk, készen bármire.
De Emma aggódik. -- Még nem lenne szabad fölkelned.
-- Ha most nem, akkor soha! -- A reggeli erőleves fölöttébb tápláló, azon
tűnődöm, miért vár az ember, amíg megbeteg-
121
szik, hogy ilyen jól táplálkozzék. -- Előttem az egész nap. És előttünk egy
egész este.
-- Azt hiszem, nem lenne szabad elmennünk. Ma este még nem.
-- Ha nem vagyunk ott ma este a vacsoráján, akkor Mrs. Astort kinevetik az
utcán, Ward McAllister meg kénytelen lesz kegyvesztetten hazatérni Californiába.
Fenn kell tartanunk a "tong"-ot.
Miközben Johnt várjuk, aki elviszi Emmát a Metropolitan Museumba, aztán pedig
ebédelni a kilenc fivér közül a soron következőhöz, Emma meg én gondosan
átvizsgáljuk Eugénia császárnéról írott cikkemnek a New York-i Ledger-féle
változatát.
-- Nem lehet ráismerni! -- kiáltott fel végül Emma.
-- A munkámra? Vagy a császárnéra?
-- Egyikre sem. Semmi más nincs benne, mint ruhafazonok, meg hogy hogyan fésüli
a haját.
-- Nos, engem figyelmeztettek, hogy ebben az országban csak a hölgyek olvasnak,
ők meg feltehetőleg kedvelik a ruhákat meg a frizurát. . .
- De teljesen hamisan festik le a ruhákat meg a frizurát. Azonkívül a császárné
sose törődött valami sokat a ruhákkal. Dühöngeni fog.
-- Kétlem, hogy a Ledger el fog jutni Chislehurstbe.
-- De eljut. Ismered őt. Mindent elolvas magáról.
-- Bátornak kell lennünk, Emma. És remélnünk, hogy a császárságot az én
életemben, azaz a következő néhány hét folyamán nem restaurálják.
-- De, papa, ne! -- Emma csakugyan aggódott.
Bár alig szenvedtem mindattól, bármi is lett légyen az, ami oly hirtelen
ledöntött a lábamról, most már tudom, milyen könnyű nem visszatérni abból a
gyors álomból. Ezért úgy döntöttem, hogy Emmát, amilyen gyorsan csak lehet,
férjhez kell adnom.
Megérkezett John; nagyon aggódott értem. Bárcsak ne untatna olyan mélységesen.
-- Pompás színben van, uram!
-- Remélem, abban is maradok.
-- Mindenki olvassa a cikkét a Ledger-ben.
122
-- És helyteleníti? Tudom, édesanyádnak mi a véleménye Párizsról.
-- De ott van Faith. Ő el van ragadtatva minden ilyesmitől. Egy darabig
eltartott ez az apgaros beszélgetés, aztán ők
távoztak, én pedig nekiálltam egy Cavourról szóló tanulmánynak, amelyet Mr.
Godkin kért a The Nation számára. Nagyon keveset fizet ugyan, de ez után a
meglehetősen -- méghogy meglehetősen? --, ez után a császárnéról szóló
tökéletesen ordenáré ömlengés után kénytelen vagyok emlékeztetni magamat (és azt
a néhány komoly olvasót ebben az országban, akik csodálták a Párizs a Kommün
alatt-ot), hogy még szellemi képességeim birtokában vagyok.
Keményen dolgoztam az ágyban, amíg be nem hozták a könnyű ebédet -- és a
szokásos üzeneteket, köztük egy halom politikai hírt Jamie-től. Senki sem tudja,
hogy komolyan beteg voltam. Emma azt mondja nekik, hogy egyszerűen "megnyomott
az időjárás". Baljós kifejezés, kétségkívül tengerészeti eredetű.
Gilder küldött néhány könyvet, amelyeket szerinte el kellene olvasnom. Mark
Twain új műve végig valami fiúról szól, színhely egy Mississippi menti kisváros.
Nem mondhatnám, hogy bármiféle fiúcska viselt dolgai különösebben lekötnék a
figyelmemet. Ez a könyv alighanem inkább William de La Touche Clanceynek való.
Lapozgatás közben találtam benne néhány jó viccet, nyilván az előadótermekből
vette át őket. De ha már durva vadnyugati köznyelvről van szó, én sokkal jobban
kedvelem Edward Eggleston regényeit, különösen AZ indianai iskolamester-í. Pap
létére Eggleston, úgy látszik, nem kedveli a kereszténységet, legalábbis vadabb,
határ menti protestáns megnyilatkozásaiban nem, és éppoly könnyen olvasom,
akárcsak Balzacot. Lebilincsel továbbá egy De Forest nevű író -- aki a kiadók
világában mindenki szerint megbukott. Gilder elismeri, hogy tehetséges, "de a
regények hölgyeknek szólnak, az ő regényei pedig túlságosan brutálisak, túl
közel vannak az élet mocskához, túlságosan teli vannak politikával". Más szóval
túlságosan érdekesek és túlságosan valóságosak.
Ebben az "esztétikai" vitában, amely egyfelől a romanti-
123
kus írók, másfelől a realisták között folyik, az a furcsa, hogy egyik iskola sem
ér el semmi mást, csak hamis, romantikus hatásokat. Az amerikai realisták úgy
érzik, hogy ha leírják egy gyárüzem működését, akkor valahogyan életteljesek és
hűek lesznek, és bizonyos mértékig igazuk is van. De amikor arra kerül a sor,
hogy leírják azokban a gyárakban a férfiakat és a nőket meg azt, hogy mit is
csinálnak valójában egymással, különösen munka közben vagy a házasságban, akkor
ezek a realisták minden ízükben ugyanolyan romantikusok és irreálisak, mint a
szorgos, népszerű írónők, sőt hogy a legmagasabb csúcs felé forduljunk, mint
akár a New England-i irodalomnak az a Nathaniel Hawthorne nevű, lefátyolozott
fekete hölgye, aki, ha bármiféle igazsággal kell szembenéznie, arról, hogy
milyenek is vagyunk, gyorsan kísérteteket és kísértet járta házakat idéz fel,
méghozzá azokon az éjszakákon, amikor ezüstös felhők vonulnak el a gyönyörű
szép, koponyaszerű, de ó, mennyire regényes hold előtt.
Ha erősebben lennék érdekelve, írnék valamit a francia realistákról, akiket itt
nemigen ismernek. Az Atlantic-nél Howells jó szándékúnak látszik; még
Turgenyevről is írt. Csakhogy amikor az ember elolvassa valamelyik könnyű, a
hölgyközönségnek hízelgő regényét, kételyei támadnak, hogy minden
intelligenciája ellenére lehet-e belőle valaha is más, mint szöges ellentéte
mindannak, amit állítólag csodál. Többször is említettem Flaubert Érzelmek
iskolájá-t, mint olyan regényt, amely tökéletesen mutatja be az emberi életet,
olyannak, amilyen -- érdektelen sodródásnak az évek árján, hiszen a legtöbb élet
ilyen --, de a szerző mégis képes ennek a lassú hömpölygésnek minden kis
örvényét valami olyan igaz fényben megcsillantani, ami merőben különbözik Mark
Twain ostoba vicceitől vagy Hawthorne melodramatikus románcaitól. Elsősorban
Hawthorne legutóbbi könyvére gondolok, amelyben a római katakombák egy ósöreg
alakja találkozik valami korunkbéli faunnal a Campidoglión, egy faunnal, akit
természetesen el kell pusztítania, mert a New England-i szellem azt követeli,
hogy még a holdfényes álmokban is torzítsunk el, száműzzünk, öljünk meg mindent,
ami természetes.
Azt hiszem, egyetlen délelőttre ennyi elég is az irodalmi
124
kritikából. Egyébként sem óhajtom megtéríteni ezeket a büszke amerikai írókat,
hiszen mindegyikük meg van róla győződve, hogy nemzeti irodalmunk a legmagasabb
becsú, miközben türelmetlenül várja a legközelebbi új londoni könyvszállítmányt.
Most lássunk Cavourhoz. És egy kis kemény munkához.
2
Egy béristállóból elegáns hintót béreltünk, amely elvisz minket Mrs. Astorhoz,
aztán éjfélkor értünk jön.
-- Ez az az időpont, amikor Mrs. Astortól távozni kell, uram. A szálloda
portása, aki az ilyesmiket intézi, egy pillanatra sem titkolta izgalmát, hogy a
hotel két vendégét egyenesen a Parnasszus csúcsára indíthatja -- ha ugyan
eltaláltam a megfelelő hegyet. Csöndes gyönyörűséggel azt is megmutatta nekünk,
hogy 6 is része ennek a pompás világnak, meglehetősen pontosan tudja, ki lesz,
és ki nem lesz ott a hegycsúcson, valamint hogy pontosan mikor fogunk vacsorához
ülni (esti 8.00 órakor), és hogy ki fogja szolgáltatni a vacsorát, ha az estély
történetesen túl nagy ahhoz, hogy a fószakács egyedül boldoguljon vele.
Emma mintha egy schönbrunni Winterhalter-portréból lépett volna ki: inkább
Wittelsbachnak látszott, mint Montijo császárnénak. A d'Agrigente-gyémántokat
viselte, melyeket oly ügyesen utánoztak le strasszból, hogy csak egy
nagyítóüveggel felfegyverkezett ékszerész tudta volna megmondani róluk, hogy
hamisak. Nem minden gyönyörűség nélkül vettem észre, hogy karcsúbb lettem, mint
rejtelmes betegségem előtt voltam, és azt hiszem, fölöttébb előkelő párnak
látszottunk.
Először attól tartottam, esetleg nem fogjuk tudni, hogy a két teljesen egyforma
Astor ház közül melyik a mi háziasszo-
125
nyunké, de, mint Emma rámutatott, ha a sógornők egyazon estén adnának vacsorát,
az Ötödik sugárúton nem lehetne végighaladni. Mellesleg amikor azt mondtam,
remélem, nem fogja untatni az amerikai társaság provincializmusa, hevesen
megrázta a fejét.
-- Sosem unatkozom, papa. Az a sok pénz... ó, mintha elektromos áram folyna
azokban a csúf termekben, tökéletes izgalomba hoz! Tetőtől talpig bizsergek. A
ti gazdagjaitokból itt úgy sugárzik a pénz, akár az északi fény. -- Emma
időnként meglepően irodalmi tud lenni, pedig a szépirodalomban eléggé közönséges
az ízlése.
Amikor az Astor-libériába öltöztetett lakáj -- sötétzöld bársohykabát, címeres
aranygombok, vörös mellény, térdnadrág és fekete selyemharisnya -- kisegített
bennünket a hintóból, az éppen meginduló enyhe havazás ellenére egész kis tömeg
bámult minket. Az Ötödik sugárút 350-68 szám főkapujától vörös szőnyeg futott
alá tékozló módon a lépcsőkön, keresztül a járdán, egészen a csatornáig. Sietve
bementünk.
Egy udvarmesteri küllemű férfiú irányította a hölgyeket pihenő- avagy
szépítkezőtermükbe, az urakat pedig a ruhatárba. Aztán, kellőképpen kipihenve és
kiszépítkezve, Emma meg én ünnepélyesen végigvonultunk a főlépcsőhöz vezető,
hosszú folyosón. A ház belülről nagyobb és lenyúgözőbb, mint amit vékony
csokoládétorta-külseje az utcáról mutat.
Úgy haladtunk végig három egymásba nyíló szalonon (kettő kék, egy gránátszín),
ahogy valamikor a Tuileries-ben. Megdöbbentett, hogy milyen díszes minden, és
általában milyen ízléses a berendezés, ámbár a képek nem túlságosan jók, a
szobrok pedig unalmasak. De a pompás kristálycsillárok fényét elbűvölöen verte
vissza a sok ezüsttükör, s mindenütt friss virágok -- rózsák, orchideák és
egzotikus növények, nem is szólva a harmadik szalon mögötti szabályos
melegházról. Ez a tökéletes luxus, amikor valakinek a fagyos New York-i tél
kellős közepén egész trópusi dzsungele van!
Mrs. William Backhouse Astor, született Caroline Scherrnerhorn, alias a
Rejtelmes Rózsa, saját nagy és rossz portréja alatt állva fogadta a vendégeket.
Oldalán Ward McAllister igencsak elemében volt, s rabszolgaként rajongott
meglehetó-
126
sen elnyílt rózsájának rejtelmeiért. Mrs. Astor nem fiatal (negyven,
negyvenöt?), és koromfekete haja nem teljes egészében a sajátja, ámde a teste,
melyet gyémántfüzérekkel, gyöngyök holdzuhatagával és egy olyan
smaragdkösöntyűvel ékített föl, amit maga a nagymogul is megirigyelhetne,
teljesen az övé (eme utolsó kis állítmánynak a "test" szó volt az alanya: az
ékes minősítő közbeszúrások pont úgy csöpögnek most a tollamból, ahogyan a
valódi ékszerek csüngtek, lóbálództak és csillogtak nemcsak Mrs. Astor magas,
begyes, egyenes alakján, hanem az összes többi jelenlévő hölgyekén is).
Erre a vacsorával egybekötött estélyre ötven hölgy és úr kapott meghívást, súgta
a fülembe Ward McAllister, akinek bűzösebb lett a lehelete az
ibolyapasztilláktól, amelyeket megevett, mint a szokásos portóiszagtól lett
volna, melyet leplezni kívánt. -- Egész New York, mindenki, aki számít, itt van
ma este e fedél alatt.
A Rejtelmes Rózsa hosszan nyugtatta tekintetét Emmán, aztán szemét egyenesen a
d'Agrigente-gyémántok másolataira szögezte. Egy pillanatig attól féltem, hogy
Mrs. Astor nem a lorgnette-jét fogja elővenni, hanem hirtelen előkap egy
ékszerésznagyítót, leleplezi Emma strasszait, és ajtót mutat nekünk.
De Emma parádésan kiállta a próbát: dicsősége háziasszonyunk elismerésének
szelében úgy lobogott, akár egy diadalmenet megannyi zászlaja. -- Oly sokat
hallottunk önről, hercegné. Annyira örülünk, hogy ma este köztünk lehet.
- Rendkívül kedves, madame, hogy meghívott minket. -- Emma franciás akcentusa
kifejezetten -- szándékosan? -- észrevehető volt.
-- Mr. Schermerhorn Schuyler -- engedte meg Mrs. Astor, hogy meglehetősen
vaskos, felgyűrűzött ujjai fölé hajoljak. -- Mr. McAllister biztos benne, hogy
mi unokatestvérek vagyunk. Tudja, én született Schermerhorn vagyok. --
Hanghordozása olyan áhítatos volt, akárha született Plantagenet lett volna.
Mélységesen utálom McAllistert, amiért megkettőzi a nevemet. Felénk irányuló
társadalmi ambíciójával sikerült rám
727
tukmálnia egy hamis személyiséget, hiszen nem állok rokonságban sem a nagy
Schermerhornokkal, sem a nagy Schuylerekkel. Az én Schermerhorn nevet viselő
édesanyám egy szegény farmon született az állam északi részében mint tizenegy,
miben sem kitűnő gyermek egyike, akik mindannyian voltak olyan szerencsétlenek,
hogy életben maradtak, míg atyám, Schuyler, kocsmát bérelt Greenwich Village-ben
-- ami annak idején igazi falu volt, nemcsak egy, ennek a véget nem érő városnak
az egyik részét jelölő név.
De hajlandó vagyok belemenni a játékba, bármiféle játékot várnak is tőlem.
-- Igen, édesanyám szintén Schermerhorn lány volt Columbia megyéből --
udvariaskodtam. Mindez tökéletesen igaz. -- Claverack közelében volt a házuk. --
Ez megint tökéletesen igaz.
-- Csakugyan nagy család a miénk -- bólintott felém kegyesen Mrs. Astor, mintha
ő volna Viktória királynő, én meg egyike az ezernyi német herceg kuzinnak,
akiket illik felismernie.
Aztán átvonultunk a következő, csupa kékeszöld damasztés dús malachit szalonba.
McAllister a Rózsája mellett maradt, s különféle embereket mutatott be neki,
akiket a hölgy a jelek szerint jobban ismert nála, no de hát egy királyi
udvarban éppen ez az udvarmester feladata.
Emma némi feltűnést keltett. Mindenki ismerte. A hölgyek közül jó néhányan
találkoztak már vele Mrs. Mary Mason Jones valamelyik nagy ebédjén, így aztán
jól el volt látva tisztes nőnemű társasággal. A férfiak felettébb elismerően
bámulták -- vörös arcú, kövér férfiak, akiknek a tekintete üvegessé vált a
kelleténél több "dáridótól". Ezek viselik büszkén annak a New Yorknak a nagy
neveit, amely annyira untat. De hát koldus vagyok -- nem válogathatok.
-- Maga nem volt valami udvarias! -- mondta egy női hang a hátam mögött. Sarkon
fordultam: Mrs. William Sanford volt az, ragyogva és vidáman, mint mindig.
-- Hogyan hagytam cserben?
-- Nem volt hajlandó velünk ebédelni a Brunswickban. . .
128
-- Indiszponált voltam. Nem, csakugyan. Ledöntött a lábomról Delmonico pompás
kosztja. . .
-- ... ezt mondta a hercegné is, de én azt hittem, hogy maga tulajdonképpen
ejtett minket. ..
Ebben a vénában folytattuk. Meg voltam rökönyödve: Emma nem is mondta nekem,
hogy elfogadta Sanfordék meghívását lábadozásom második napján. Nekem az volt a
benyomásom, hogy mint rendesen, visszavonult Apgarfóldre.
-- Számunkra nagyon kellemes volt. Remélem, neki is. Belmonték voltak ott, és
iszonyúan beleszerettek, de hát mindenki beleszeret.
Ez megmagyarázta a rejtelmes meghívást, amelyet Mrs. August Belmonttól kaptam
szilveszter estére. -- Én még nem találkoztam velük -- mondtam Emmának, amikor
megláttam a meghívót.
-- De én igen -- mondta. -- Nincs semmi hiba. Elbűvölóek. A férfi az
Atlanti-óceán másik partjáról jött. -- A Balmont ("szép hegy") névvel született,
csak éppen németül. Zsidó létére kissé kétes helyet foglal el a dolgok New
York-i rendjében. De a legnagyobb mágnások közé számít, mivel ő képviseli
Amerikában a Rothschildokat, s mivel megvan benne az, amit McAllister igazi
"tong"-nak nevez. Palotája és mulatságai szinte versengnek a Rejtelmes
Rózsáéival.
-- De Caroline nem hajlandó meghívni Belmontékat. Ez korlátoltság, azt hiszem.
-- Mrs. Sanford nyíltan kritizálta a háziasszonyunkat. Egyre jobban és jobban
kedveltem.
-- De hát gondolom, valahol mégis meg akarja húzni a határvonalat -- mondtam.
-- Igen. És erre fogja magát, és úgy határozza meg a külsó védelmi vonalakat,
hogy magába foglalja az unalmas fráterek lehető legszélesebb körét, amely csak
kényelmesen elfér az ebédlőjében. -- Ez felettébb váratlan kijelentés volt.
-- No de, Mrs. Sanford! Azt hiszem, maga forradalmár!
-- Maga is az lesz, ha túl sokáig tartózkodik ebben a városban, mindig
ugyanabban és ugyanabban a körben forogva. Nézze csak az urakat, legyen szíves!
Mondtam, hogy már szemügyre vettem őket.
I29
-- Máris félrészegek. Távoznak az irodájukból, beugranak a Hoffman bárba vagy a
klubjukba, megisznak egy-két pohárral, hazamennek, isznak még egy kicsit, és
veszekszenek a feleségükkel. Aztán. . . nos, itt vannak, és másra se gondolnak,
mint az ételre meg az italra, akár a dagonyázóhelyük felé tartó vízibivalyok.
-- De Mr. Sanford biztosan nem számítható. . . bivalynak.
Valami furcsát vettem észre a modorában, némi kis eltávolodást: vidámsága
elpárolgott. -- Nem, nem, Bili rendszerint felettébb mérsékletes. De ó imád
vendégségbe járni, én meg nem.
-- Most sem?
,
-- Maga friss atlanti szél ebben a melegházban, Mr. Schuyler.
Ez roppantul hízelgett nekem, és hasonlóképpen válaszolgattam, mígnem
jelentették, hogy a vacsora tálalva van.
Ward McAllister in loco Astoris1 elsőként vezette asztalhoz Emmát. Én mentem be
utolsónak, karomon Mrs. Astorral (a protokollt illetően McAllister már korábban
kimerítő szóbeli instrukciókat küldött nekem egy méltóságteljes komornyik
útján).
-- Hol van Mr. Astor? -- kérdeztem, amint az oldalamon lépkedő, fenséges alak
megadta a hosszú ebédlőhöz vezető, lassú sétánk ütemét.
-- Floridában. -- Az állam nevét úgy mondta ki, mintha valami roppant furcsa és
nem egészen tisztességes hely volna. -- Elvitte a hajót. Lovai vannak ott. Ön
kedveli a lovakat, Mr. Schermerhorn Schuyler?
Megtettem, ami ezzel a témával kapcsolatban tőlem telt. Sőt megtettem, ami tőlem
telt az egész hosszú, fényűző vacsora alatt, mert én ültem Mrs. Astor jobbján --
mint afféle külföldi, én kerültem a díszhelyre.
Az ebédlő alapvető motívuma a legtisztább, legsúlyosabb, legdrágábban megmunkált
arany volt. A kandeláberek, az étkészlet, a tálak mind csupa arany, még az
asztalt díszítő (rejtelmes?) rózsák is aranynak tetszettek.
i. Astor helyett, Astort helyettesítve. I30
De az embernek keményen meg kell dolgoznia, hogy ilyen előkelő helyen trónoljon,
és végigehesse az efféle pompás vacsorát. Mrs. Astorral nem könnyű társalogni,
mivel gyorsan kirekeszt a beszélgetésből teljes tárgyköröket. Mint rendesen, nem
hozom szóba az irodalmat. Ám tegyék ezt mások, ha kedvük tartja. Mrs. Astornak
nem így tartotta a kedve. Úgy érezte, kötelessége kimondani, hogy nemigen talál
mostanában olyasmit, amit érdemes volna elolvasni. De azt kegyesen elismerte,
hogy élvezte Eugénia császárnéról szóló cikkem illusztrációit. A zenében
valamivel járatosabb. Látta és néha hallotta is valamennyi nagyopera második
felvonását. Festészet és szobrászat? Semmi reakció, kivéve ha a saját holmijait
dicsérik.
Merészen komoly dolgokra tereltem a szót. Elmeséltem neki, hogy hamarosan
Washington Citybe megyek. Az elnökkel lesz dolgom. Az a reményem, hogy imponálni
fogok neki, abszolút elutasítással holt hamvába: -- Én magam még soha nem voltam
Washingtonban.
-- De hát miért is távozna innen? -- mekegtem, idióta módjára azt a képzetet
keltve, hogy jó: üldögéljen csak örökké saját vacsoraasztalánál, miközben az
inasok Chateau Margaux-ot töltögetnek az aranykelyhekbe.
-- Ferncliffbe megyek. -- Ez kinyilatkoztatás volt. Ferncliff annak a háznak a
neve, amelyet a férje építtetett Rhinebeckben, odafbnn a Hudson folyó mellett.
-- Elmegyek Newportba is. Van ott egy nyaralóházikóm. Meg kell látogatniok
minket a hercegnével. Az ember először elmegy Bostonig a vaspályán. Aztán
átszáll a másik vaspályára, a Fall River vonalra.
Ez, azt hiszem, ízelítőt ad a társalgásunkból. Egy ízben erősen faggatni kezdett
a Schermerhorn rokonságról; szerencsére meg tudtam győzni, hogy csakugyan
unokatestvérek vagyunk, anélkül, hogy egyszer is hazudtam volna.
Mivel a vacsora három óra hosszat tartott, úgy éreztem, máris annyira ismerem
Mrs. Astort, amennyire csak meg óhajtom ismerni. A fogások váltakozása
megkönnyebbülést hozott, mivel jobbomon Mrs. Sanford ült. Pontosan tudta, mit
állok ki, anélkül, hogy egyszer is megjegyzést tett volna háziasszonyunkra. Meg
kell mondanom (ez talán az ellentét
'3'
eredménye?), hogy most a józan ész és a kedvesség angyalának tűnik a szememben;
továbbá gyorsan, ó, milyen gyorsan átlátja a dolgok lényegét. Ebben a
tekintetben figyelemreméltóan emlékeztet Emmára.
Tizenegy óra tájban Mrs. Astor fölemelkedett a helyéről -- egy hozzám intézett
mondata kellős közepén, melyben kifejtette, milyen nehéz olyan inasokat találni,
akik nem isszák ki a palackokból a maradék italt. A hölgyek pompás, selymesen
susogó-csilingeló menetben követték Mrs. Astort a hatalmas művészeti csarnokba,
amely párhuzamos az ebédlővel. Az urak az ebédlőben nyájba tömörültek, és
kipróbálták a portóit meg a madeirát.
Azon vettem észre magam, hogy egyik oldalamon megjelent az aggályos McAllister.
-- El volt bűvölve öntől. Én aztán ismerem a mi Rózsánk hangulatait.
Másik oldalamon William Sanford ült hódítóbban, mint valaha, s máris
szivarfüstöt lélegezve be. -- No, hogy működik az öreg pléhkazán, Mr. Schuyler?
-- Ezt joviális kérdésnek szánta.
Jómagam Mrs. Astor teljes pompázatosságával válaszoltam. -- Ha volna egy
pléhkazánom, Mr. Sanford, remélem, megfelelően működne.
-- Meg kell bocsátania egy régi vasúti embernek. Ez amolyan szólásmondásunk. --
Egy darabig így folytattí, megint újabb szerepet öltve -- afféle Commodore
Vanderbilt-típusú, durva, csiszolatlan gyémántot alakított, aki szókimondó és
ravasz, mint a kígyó. Fárasztónak találtam ebben a vénájában; de szerencsére
gyorsan észrevette, milyen hatást keltett, aztán teljesen modort váltott.
-- Nagyon élveztük az ebédnél a hercegné társaságát. Belmonték is.
-- Mrs. Sanford is ezt mondta. -- Szándékosan kurta voltam; e& az ismeretséget
tulajdonképpen nem kívánom bátorítani.
-- Remélem, a hercegné jól szórakozott.
-- Semmit nem mesélt nekem róla, pedig alighanem parádés lehetett.
-- Igen. -- A szürke szemek most igencsak kikerekedtek, és
132
számítgattak -- de mit? Hogy hogyan nyerjenek meg engem? De hát én aligha érem
meg az erőfeszítést. -- Reméljük, mindketten meg fognak látogatni minket
júniusban Newportban, Rhode Islanden.
-Június még nagyon messze van. Amellett -- tettem hozzá ihletetten -- el vagyunk
kötelezve Mrs. Astorhoz.
-- Beechwood kényelmetlen.
Ebből megtudtam, hogy ez Astorék házikójának a neve. -- Amellett talán ott kell
lennem az elnökjelölő konvenciókon. Emma nagyon szeretné látni St. Louist meg
Cincinnatit, hát még Démosz istent működés közben. -- Ha Sanford ebből egy szót
is elhitt, akkor, ahogy mondani szokás, bármit hajlandó elhinni. De hát
kimondtam.
-- Természetesen. -- Sanford szelíd maradt. -- Conkling az emberünk, tudja.
-- Öt fogják elnöknek jelölni?
Sanford lassan, határozottan bólintott, mintha ő maga is "királycsináló" volna.
-- A korifeusok mindent elrendeztek, és hiába okoskodnak az önök reformerei,
mint Bristow meg Schurz; hogy kit fognak jelölni, azt úgyis Tom Murphy és Chet
Arthur dönti el. Persze balhé lesz.
-- Igaz, hogy Grant tábornok szeretne harmadszor is elnök lenni?
-- Mrs. Grant borzasztóan szeretné, és azt hiszem, ő is. De ez a Babcock-ügy...
-- Sanford szomorúságot színlelve csóválta a fejét. -- Nem is beszélve arról az
állandó hűhóról, amit a maga reformerei, azok a futóbolondok a közigazgatási
reform körül csapnak.
Azzal én is egyetértettem, hogy ostobaság közigazgatási reformot követelni,
amikor ez nyilvánvalóan lehetetlen a jelenlegi pártrendszerben, ahol a hatalomra
jutó politikai párt a kormányhivatalokban mindenkit a maga embereivel vált fel,
akik viszont egytől egyig éppoly érdemtelenek és alkalmatlanok, mint azok,
akiknek a helyét elbitorolják. Világéletemben ez folyt. Az utóbbi időben a
jövendő kormánytisztviselőknek vizsgát kell tenniük -- mint előre látható volt,
bohózatba illő eredményekkel. A városban állandóan idézik Arthur
'33
kikötői főfelügyelő egyik kedvencének válaszát a vizsgáztató kérdésére:
-- Milyen metódussal cikkelyezik be az Egyesült Államok törvényeit?
Mire a derék republikánus ezt válaszolta: -- Nem szokok újságot olvasni, azt a
görög szentet meg nem ismerem.
-- Még nem találkozott Conkling szenátorral, ugye? Mondtam, hogy tavaly nyáron
egyszer futólag találkoztam
vele.
-- Imponáló ember, nagyszerű szónok, persze pokoli hiú. A hölgyek borzasztó
nagyra becsülik.
-- Igen. Főként a barátnőnk, Mrs. Sprague. Érdeklődő pillantást vetett felém,
mintegy viselkedésem jutalmául. -- Nahát, ne mondja.
-- De bizony azt mondom. Mrs. Sprague Párizsban él, tudja. A Madeleine mellett a
rue Duphot-n lakik. -- Halmoztam a részleteket.
-- Rendkívül csinos asszony.
-- Azt már igaz.
-- Azt hiszem, ha volt valaha királynőnk ebben az országban, úgy Kate Chase
Sprague jutott ehhez a legközelebb. -- Sanford lehalkította a hangját. --
McAllisternek nem szabad meghallania, hogy ilyeneket mondok, különben belém döfi
a Rejtelmes Rózsa valamelyik tüskéjét. De hát Mrs. Astor csak New York, Kate
pedig Washington és a politika királynője volt egészen 73-ig. Akkor mindennek
vége lett. Fura dolog. Figyelmeztettem Sprague-et, hogy a csőd szélén állunk, de
hát azzal az emberrel nem lehetett beszélni. Sohasem lehet. Amikor nem részeg.
.. ami ritkaság. . . akkor egyszerűen különc. Kettőjük közül Kate az, akinek
esze van.
-- De ez az ész most, úgy látszik, Conkling szenátor, nem pedig Sprague szenátor
szolgálatában áll. -- Ez Washington legtöbbet emlegetett szerelmi viszonya,
Roscoe Conkling, a jó vágású New York-i szenátor, állama Republikánus Pártjának
vezetője, valamint Kate Chase Sprague között, aki a meglehetősen egyszerű néhai
főbíró és elnökjelölt Salmon P. Chase lánya, egyben egy őrült kis Rhode Island-i
szenátor, William Sprague boldogtalan felesége. Emma sokszor találkozott Pá-
'34
rizsban Kate-tel, és mélységesen elkeseredettnek találta, mert nagyon utálta
császárnénkéhez sok mindenben hasonló száműzetését. Csak Kate-nek legalább annyi
szerencséje volt, hogy Párizsban tölthette az idejét Chislehurst helyett. A
Franciaországban utunkba vetődő amerikaiak közül Emma Kate-et szerette a
legjobban, a keresztnevükön szólították egymást, és meg kell mondanom, hogy a
rue Duphot komor környezete ellenére ebben az asszonyban megvan az a különös
ragyogás, amelyet az ember azokban figyelhet meg, akik nemcsak hogy a világ
központjában éltek, hanem egy időre a világ érdeklődésének a fókuszában is.
Kate immár majdnem két éve Párizsban van; férjétől egy óceán -- meg ezer palack
ital -- választja el; szeretőjétől, Conklingtól pedig a társadalmi konvenció,
nem is beszélve ennek az úriembernek az ambícióiról, hiszen, mint Sanford
mondja, jövőre az elnökségre pályázik.
Egy hirtelen gondolat: mindez furcsa dilemma elé állít. Ha Conkling elnökjelölt
lesz, én viszont Tildennek dolgozom, milyen álláspontra kell helyezkednem,
amikor Kate és Conkling botránya részévé válik a mindig mocskos választási
hadjáratnak? Nem lesz semmiféle álláspontom -- és remélem, hogy a republikánusok
Conkling erős ellenségét, James G. Blaine-t, a képviselőház elnökét fogják
jelölni.
Bizonyos: megtartom magamnak, hogy a nyáron véletlenül találkoztam Conkling
szenátorral Mrs. Sprague lakásán. A bejárati ajtónál állt közvetlenül teaidő
előtt, és éppen búcsúzott az asszonytól. Kate olyan sietősen és idegesen intézte
a bemutatást, hogy ha az újságok karikatúráiról nem ismertem volna fel a
republikánus politika hórihorgas és meglehetősen begyes Adoniszát, holmi
kikent-kifent orvosfélének vélhettem volna a látogatót, olyasvalakinek, amilyen
a császárné barátja és fogásza, dr. Evans.
-- Izgalmas sport ez -- pöfékelt Sanford a szivarjával. -- Néha nekem is eszembe
jut.
-- A politika?
-- Igen. Ha az embernek megvan hozzá a pénze meg az érzéke, nos, akkor mi sem
egyszerűbb. Nekem talán kétszázezer dolláromba kerülne, hogy vegyek magamnak egy
helyet a
'35
szenátusban. Conkling valamivel többet fizetett a sajátjáért, de hát New York
gazdagabb, mint Rhode Island.
-- De miért kellene ez önnek? Hát nem azért mennek az emberek a szenátusba, hogy
megszerezzék azt a fajta pénzt, amely önnek már megvan?
Sanford nevetett. -Jó érv! Azt hiszem, azért, hogy az ember lássa, el tudná-e
vinni az első díjat. Lehet-e belőle elnök? Végül is ez önmagáért is megéri, nem?
-- El sem tudom képzelni, miért. Amennyire megítélhetem, elnökeinknek szinte
semmiféle funkciójuk nincs, kivéve talán háború idején.
-- De hiszen ott vannak a csúcson! Nem érti? Namármost ha aggódik a korrupció
miatt. . .
-- Mr. Sanford, megígérem önnek, hogy egy pillanatra sem fogja megzavarni az
álmomat az a gondolat, hogy vesztegetéseket adnak vagy fogadnak el.
-- Uram, ismerem az írásait. Tudom, kik a barátai. Önt mindez megbotránkoztatja.
De hát hogyan lehetne vezetni másképp egy olyan országot, ahol az emberek fele
még csak angolul sem beszél, és mindenki töri magát, hogy lekanyarítsa a részét
a habos tortából? Mondok én önnek valamit. Személy szerint én is olyan vagyok,
mint ön. Egyáltalán nem szeretem ezt az úgynevezett demokráciát. Jól vezetett
országot szeretnék, tisztességes emberekkel a kormányon, ahogy Poroszországban
van...
-- Önkényuralmat?
-- Ha ez az egyetlen módja a nagytakarításnak, a gépezet helyes irányításának,
nos, akkor azt is elfogadom.
-- Önnel mint önkényuralkodóval természetesen.
-- Ó, az.tolyan gyorsan elfogadnám, mint a villám! -- Nevetett, hogy megmutassa:
nem tréfál.
-- Mrs. Sprague-nek igazi "tong"-ja van -- töltötte be a másik fülemet
McAllister hangja: meghallott egy mágikus nevet, és jellemének megfelelően
reagált rá. -- Valahányszor azt hallom a New York-iaktól, hogy Washingtonban
nincs társadalmi élet, én azt mondom, hogy na, hát akkor biztosan sohasem voltak
Mrs. Sprague újévi fogadásán, és nem látták belépni egy szobába, bármiféle
szobába. A kontyba font haja. . . akár
136
egy korona, és azok a csodálatos ékszerek! Már nincsenek meg, azt hiszem.
Sprague-ék teljesen tönkrementek, nem tudta?
Ez utóbbit úgy tette hozzá, mintha ez is a szerencsétlen asszony
felségjelvényeinek bájos részlete volna.
McAllister ezután egy teknősbékareceptet adott nekem -- "Egy marylandi füstös
tanított meg rá" --, amelyhez jó adag tejszín és vaj szükséges, továbbá
megkérdezte, észrevettem-e, hogy az egyazon osztályba tartozó amerikaiak
urazzák, "sir"nek szólítják egymást, amíg Angliában csak a szolgák "sir"öznek.
- De hiszen mondunk mi Angliában is "sir"-t. A királyi felségeknek --
válaszoltam jóindulatúan.
Könnyek szöktek McAllister szemébe. -- Néhány éve, amikor éppen be akartak
mutatni a walesi hercegnek, abban a pillanatban, ahogy annyit meghallott a
nevemből, hogy "Mac", elfordult.
Tőlem telhetőleg vigasztalgattam McAllistert, amíg a soirée az éjfél rejtelmes
és rózsás órájában véget nem ért.
Mrs. Astor a gránátszín szalonban állt sötéten és parancsolóan. Ahogy a vendégek
libasorban elhaladtak előtte, úgy érintették meg a kezét, mint valami halványét,
akinek az érintése bizonyosan szerencsét hoz.
Magam is részesültem az érintésben, hasonlóképpen Emma is. -- Reméljük, sokat
fogjuk látni önöket, amíg New Yorkban lesznek. -- Ezt nem annyira mondta, inkább
mintegy átnyújtotta.
-- A Pátriárkák következő bálján? -- javasolta tüstént McAllister.
-- Igen. -- így emelhette Erzsébet királynő az ismeretlenség homályából a grófi
rang pompájába a közrendű Cecilt a skót határvidékről, vagy így hívta meg
parókájának egy biccentésével XIV. Lajos valamelyik udvaroncát, hogy csak
keresse fel vidéken, Marlyban -- gazdag juttatásokra számíthat.
Sanfordék az előcsarnokban mondták búcsút nekünk. Az asszonyt rendkívül
rokonszenvesnek találom, de a férfi iránt nem tudok felmelegedni. Hiszen csak
kitartana egyetlen szerepnél, talán könnyebben el tudnám viselni. De ez az
állandó
'37
váltás, a nép szókimondó, visszataszítóan a maga erejéből felvergődött fiától a
komoly darwinistáig és társadalomtörténészig -- ez több, mint amennyit be tudok
venni.
Miután hazaértünk, így szóltam Emmához: -- ^em is tudtam, hogy Sanfordékkal
ebédeltél.
-- El kellett volna mondanom neked. -- Emma bűnbánó volt. Én már
öltözőköntösömben ültem a kandalló előtt, e jegyzeteim írásához készülődve. Emma
még estélyi ruháját viselte, továbbra is mint egy Winterhalter-portré, bár az
arca szürkének és fáradtnak látszott, s észre is vettem, attól tartok, inkább a
realista író szemével, mintsem a szerető atya elfogult tekintetével, hogy amikor
fáradt, alsó ajka mindkét oldalán elmélyülnek a ráncok, felködlik a fenyegetés:
egy szép napon olyan tokát fog ereszteni, mint az édesanyja vagy mint én.
-- Az utolsó pillanatban nem tudtam szembenézni a gondolattal, hogy megint
kirándulást tegyek Apgar-földre, így aztán "igent" sürgönyöztem Sanfordéknak,
miután egyszer már "nemet" mondtam.
-- Szórakoztató volt?
-- Belmonték kellemesek. Csöppet sem amerikaiak. -- Ezután Emma a ma esti
vendégeket kezdte elemezni. Vártam, hogy mikor jut el Sanfordhoz, de erre nem
került sor.
-- Kedvelem Mrs. Sanfordot -- tettem meg a kezdő lépést.
-- Én is. -- Emma lelkesnek tűnt. A rostélyon hirtelen összeroskadt a régi
parázs, röpke láng lobbant fel, s Emma arca újra rózsaszín és fiatal lett. -- De
nem hinném, hogy könnyű az élete.
-- Vele?
Emma a lángok közé bámulva bólintott, aztán lassan lehúzta strasszgyűrűit. -- Az
a benyomásom, hogy a férfi hatalmaskodik felette. Olyan dolgokra kényszeríti,
amelyekhez nincs kedve.
-- Például hogy elmenjen Mrs. Astorhoz?
-- Azt hiszem, még rosszabbakra.
-- Rosszabbakra? Hogyan? -- Kíváncsi lettem, de Emmának nem volt kedve belemenni
szokásos játékunkba, az emberek álruhájának lefejtésébe. -- Kikapós az úr? -- A
legkézen-
138
fekvőbb módon próbáltam felkelteni a figyelmét, de Emma csak mosolygott.
-- Nem hinném, hogy volna benne efféle energia.
-- Milyen meghökkentő dolgot mondasz. Kevés férfiból hiányzik az efféle energia.
És Sanford még negyvenéves sincsen.
-- Nem tudom, papa -- váltott át Emma franciára. -- Egyszerűen azt mondtam, ami
először eszembe jutott. Lehet, hogy száz szeretője van. Érezze jól magát.
Emma megcsókolta az arcomat, én kezet csókoltam neki: régi szertartásunk.
-- Bocsánatot kért a virágokért, amiket küldött neked?
-- Nem kerültek szóba. A közönséges emberekben is van tapintat, papa. -- Ezzel
távozott.
El nem tudom gondolni, miért engedem, hogy Sanford nyugtalanítson. Feltehetőleg
azért, mert tökéletesen nyilvánvalóvá tette: el akarja csábítani Emmát. Hál'
istennek nincs rá esélye, ha Emma már elhatározta magát más irányban: azt
hiszem, Apgar-fbldön. Az a gyanúm továbbá, hogy Emma nem szerelmes természet.
Túlságosan hűvös, óvatos, túlságosan is megszállottja a nevetségesség iránti
érzékének, hogysem valaha is elengedje magát. El tudom képzelni, hogy egy olyan
részeges, őrült férjtől, mint Sprague, egy olyan erős férfihoz forduljon, mint
Conkling, de azt nem, hogy valaha is megengedné magának, hogy olyasvalakivel
kezdjen viszonyt, mint William Sanford, egy házasemberrel, akinek se hírneve, se
bája, csak pénze van. Ez nem illene a jelleméhez. Teljesen elütne tőle. De akkor
miért vagyok olyan riadt? Voltaképp nem hiszek annyira az öröklődésben, mint
azokban a hétköznapi körülményekben, amelyek az ember életét alakítják, de az
nem kétséges, hogy Emmának meg nekem igencsak furcsa vér csörgedezik az
ereinkben. Aaron Burr törvénytelen fia vagyok, s bár sem külsőmben, sem
jellememben nem hasonlítok túlságosan erre a megfoghatatlan, csodálatos,
amorális férfira, néha Emma gyönyörű, egyenes szemöldökei alatt Aaron Burr
szemét látom áthatóan és mélységesen határozottan rám tekinteni -- egy
világhódító szemét. Ezekben a pillanatokban olyan idegen és varázslatos
számomra, amilyen Burr volt, amint életében, azonképpen emlékében is.
'39
3
A nagy nap hóviharral és Tildén kormányzó sürgönyével kezdődött : arra kért,
látogassam meg öt órakor, hogy beszélgethessünk vacsora előtt.
Emma meg én gondosan tanulmányoztuk ezt az üzenetet, és arra a nézetre
jutottunk, hogy e megbeszélésre ő nem hivatalos. -- A vacsorára majd eljövök
egyedül.
A jelek szerint nem volt más választásunk, hiszen nincs senki, akivel együtt
mehetne, kivéve Bigelow-ékat, ők pedig egyszerűen körbesétálnak a háztömb körül,
saját házuktól a Gramercy parkig.
Pontosan öt órakor érkeztem a Gramercy parkba. A levegőt finom hó töltötte be,
mellyel az északi szél fölöttébb amerikaiatlan igazságossággal próbált mindent
egyenlően beteríteni. A gázlámpákat már meggyújtották (mert a kormányzó otthon
tartózkodott?), apró, sápadt fényudvaraik úgy lebegtek a levegőben, mint
megannyi purgatóriumi angyal.
Egy inas felkísért az emeleti dolgozószobába, pontosan afféle, könyvekkel
körülbástyázott menedékbe, amilyet az ember egy irodalmi hajlandóságú, gazdag
ügyvédtől elvárhat. A fával megrakott kandalló előtt (ritkaság ez New Yorkban,
pedig mennyire émelyít az égő kőszén bűze!) ötvenes éveiben járó, rövidre nyírt,
fekete hajú, kissé harcias arcú, impozáns férfi ült. Amikor beléptem a szobába,
teljesen el volt merülve egy iratcsomó olvasásában.
Amikor észrevett, talpra ugrott, megmarkolta, és lassan összeroppantotta a
kezemet. -- Green főszámvevő vagyok, Mr. Schuyler. A kormányzó éppen pihen. Inna
egy teát? Vagy valami erősebbet?
Behoztak valami erősebbet. Green nem ivott. -- Még mindig a kormányzó beszédén
dolgozunk, amelyet jövő héten fog elmondani a törvényhozásban. -- Rácsapott az
öklével az iratcsomóra. -- Ettől egymás torkának esnek!
Nem kérdeztem, kik fognak egymás torkának esni, de feltételeztem, hogy a
republikánusokra gondol. Skót whiskyt it-
140
tam, nyájasan azt mondtam hát: -- Kétségkívül az egész ország figyelni fog a
kormányzóra.
-- Pontosan ezt mondom én is a vezérkarának. Ó, azok. .. -- De Green úgy
döntött, hogy nem ismer elég jól ahhoz, hogy kifejtse előttem nézeteit a
kormányzó vezérkaráról.
-- Ön. . . ön New York City főszámvevője? -- Buta kérdés volt (bár úgy intéztem,
hogy kijelentésnek hasson), hiszen az efféle emberek azt hiszik, hogy az egész
világ ismeri őket.
Green komoran bólintott. -- Kétségkívül egy korábbi életemben elkövetett bűneim
miatt. A legutolsó állás a világon, amit kívántam. De a kormányzó ragaszkodott
hozzá, így aztán én vagyok a Tweed-féle csődtömeg örököse.
Az agyam olyan, mint a szarka: mindenféle fura, hasznos tényt összegyűjt az
újságokban kinyomtatott sorok ezrei közül, amelyekkel nap mint nap találkozom.
Fekete, nagy betűkjelentek meg a szemhéjam mögött: "Andrew H. Green." A Sun.
Nem, a Herald. Hangosan tovább olvastam a fejemben lévő újságot: -- "És persze
mindannyian azt reméljük, hogy a főszámvevőségből ön, Mr. Green,
reformpolgármesterré fog előlépni." -- Olyan simán csurgattam magamból a
vezércikket, mintha soha egyetlen napra sem hagytam volna el Manhattan Islandet
és ügyeit.
Green jólesően irult-pirult. -- Hát rebesgették, de nem hinném, hogy a város
pénzügyeinek becsületes intézője különösebben népszerűvé válhat a
választókerületek vezetői között.
-- Akkor hát reméljük, hogy a kormányzóval együtt költözik Washingtonba.
-- Remény, az van rogyásig, de a szervezés távolról sem elegendő.
-- Bigelow barátunk. . .
-- Megteszi, amit tud. -- Enyhe él volt a hangjában, otthon éreztem magam --
újra a császári udvarnál. Olyan az egész, mint holmi szürke és provinciális
változata a Tuileries-nek, ahol felnőtt férfiak és nők éjjel-nappal terveket
szőttek, hogyan tudnák úgy intézni, hogy mintegy véletlenül, öt percre kettesben
maradjanak a császárral a lépcsőházban, a kertben, akárhol, ahol a császári
vadat egy pillanatra csapdába lehet ejteni, és ki lehet használni az e világi
előmenetelre.
141
Green, mint elmondta, harminchárom éve ügyvéd cégtársa és bizalmasa a
kormányzónak. -- Hosszú idő, nem? -- csóválta a fejét Green a harmad évszázad
gondolatára. -- Alig huszonegy éves gyerek voltam, amikor beálltam az ügyvédi
irodájába. Akkor úgy gondoltam, ő a legnagyszerűbb ember, akit csak valaha
megismertem. Most is így vagyok vele. Olyan. .. olyan, mintha a bátyám lenne.
Kellemesen lepett meg, hogy a némileg hűvös -- sőt elutasító -- Tildén ilyen
lelkesedést tud ébreszteni egy munkatársában. Tildén nyilvánvalóan bonyolultabb
ember, mint ahogy első látásra gondoltam ama kellemes genfi napokban, amikor
egyszerűen a szőrszálhasogató ügyvédet, a könyörtelen politikust láttam benne, a
monomániást -- ezt a szót többször hallottam vele kapcsolatban emlegetni. Annyi
szent, hogy ha egyszer belekapaszkodik egy témába, nem egykönnyen ereszti el,
amíg minden életet ki nem rázott belőle, akár az a terrier, amit valamelyik
délután láttam, amint egyik patkányt a másik után tépte darabokra az úgynevezett
gödörben, közvetlenül a Városháza mögött.
A dolgozószobába nyíló egyik ajtón magas fiatalember nyitott be, kezében kis
bőrönddel. -- A kormányzó kitűnően pihen, Mr. Green.
-- Köszönöm, Ben. Kitalálsz, ugye?
-- Igen, uram. -- A fiatalember udvariasan felém bólintott, nyugtázva egy
úriember jelenlétét s egyben hangsúlyozva saját, sokkal alantasabb helyzetét a
hosszú amerikai társadalmi létrán.
Amikor a legény eltávozott, Green azonosította: -- Igen jó másszor. Tudja, nem
tudom rávenni a kormányzót a megfelelő testedzésre. Lovagolni szeret, de semmi
mást nem, és ki képes lovagolni ilyen időben? így persze a vére egyszerűen
felgyülemlik az ereiben, ami nagyon egészségtelen. Mondom neki, hogy mindennap
meg kellene masszíroztatnia magát, de tudom, mert tény, hogy ha Albanyban van,
sohasem áll fel az íróasztalától. Nem mintha korához képest nem örvendene a
legjobb egészségnek -- tette hozzá hirtelen, miután rájött, hogy egy elnökjelölt
testi állapota sokkal fontosabb, mint agyának tartalma, már amennyiben van.
142
-- Andy! -- hangzott fel a jól ismert, vékonyka hang a szomszéd szobából. Green
elnézést kért, és bement a főnökéhez. Körülnéztem a szobában. Családi portrék,
jogi könyvek, egy szoborcsoport: a legutóbbi háborúban elesett katona, feje
gyászoló barátja ölében. Egyszerre unottan azon kezdtem töprengeni, vajon hol
órzi a kormányzó erotikus irodalmi gyűjteményét, amelyről egészen véletlenül,
egy londoni könyvkereskedő révén szereztem tudomást; a jelek szerint a kormányzó
sok-sok éve gyűjtögeti titokban a pajzán műveket, így szórakoznak az
agglegények.
Green olyan csöndesen jött vissza a szobába, hogy bűntudatosan összerezzentem,
mintha indiszkréción kapott volna, pedig csak az ünnepelt John Roger alkotta,
életszerű alakokat tanulmányoztam, azt is csak felületesen. -- Én ajándékoztam a
kormányzónak. Ha óhajtja, bemehet. Persze pihen. ..
Egyedül az ágy melletti asztalkán álló lámpa világította meg a fekvő alakot,
amely első pillantásra összeaszalódott holttestnek látszott -- alsó része
legalábbis sorvadtnak tűnt, mert Tildén lábszára, ahogy az őt takaró egy szál
lepedő alatt kirajzolódott, olyan vékony volt, mint egy gólyáé. Többi része már
szokottabb léptékű. Bár egy évvel fiatalabb nálam, sokkal idősebbnek látszik.
Óvatosan közeledtem az ágyhoz, amelyen a kormányzó hanyatt feküdt, karjait az
oldala mellett nyugtatva. A haja ősz és majdnem olyan rövid, mint Green
barátjáé. Nem visel se bajuszt, se szakállt, se oldalszakállt. Már ezért az
önmegtartóztatásáért is remélem, hogy ő lesz az elnök, és új stílust diktál majd
az országnak. A háború óta egyszerűen képtelenség alaposan megnézni egy amerikai
arcot, olyan fantasztikusak a túlnyomórészt Grant tábornokét majmoló szakáilak
és oldalszórzetek.
Az egyetlen petróleumlámpa gyönge fényében Tildén egészen szürkének látszott,
akár egy hulla. Később, vacsoránál, teljes megvilágításban, arca csaknem
ugyanolyan szürke és hullasápadtságú volt, mint amikor azon kaptam magam, hogy
lenézek a lepedőbe burkolt alakra, a sápadt arcból előreugró, jókora orra és a
furcsamód ívelt felső ajakra (nem passzol a műfogsora?).
f 43
Ekkor kinyitotta a szemét. Szívesen számolnék be arról, hogy ennek éppoly
felvillanyzó hatása volt, mint -- ahogy párizsi barátaim biztosítanak róla -- I.
Napóleon tekintetének, amikor hirtelen barátra vagy ellenségre vetette. De
Tildén kormányzónál erről szó sem volt. Inkább mintha két nagy, szürke, kerek
kagyló nyílt volna fel saját jószántából, és nézett volna fel rám a héjából. Ha
citrom van a kezemben, alighanem ráfacsarom.
-- Mr. Schuyler. -- Halk volt a hangja. -- Kérem, húzzon ide egy széket. És
bocsásson meg, amiért így fogadom. Nagyon kedves öntől, hogy elnézi nekem.
-- Szóra sem érdemes. -- Vidám hangokat hallattam, miközben az ágy mellé
állítottam egy széket. A kormányzó újra lehunyta a szemét. Szemhéjai dülledtek,
és még akkor is titkolódzó, rejtőzködő kifejezést kölcsönöznek tompa, szürke
szemének, amikor felvonja őket. Észrevettem, hogy bal szemhéja kissé lebiggyed,
ez annak az enyhe gutaütésnek a következménye, amelyet februárban szenvedett el
(és amelyet mindeddig'eltitkoltak a nyilvánosság elől). Leültem, és olyasféle,
kissé képtelen érzés fogott el, mint egy orvost, aki tévedésből egy másik
páciens halálos ágyához jött. Egy pillanatra neA hallatszott más hang a
szobában, csak a kormányzó szabályos, halk böfbgése. Valóságos mártírja a
savhiánynak, és a jelek szerint a masszázs sem segít gyomrának feszültségén.
-- Nos, Mr. Schuyler önnek mi a véleménye a Szürke Nővérek rendjéről?
-- Felettébb jó szándékkal vagyok irántuk -- rögtönöztem, amíg rá nem jöttem,
miről is beszél. A kormányzó, úgy tűnik, aláírt egy törvényt, amely megengedi az
apácáknak, hogy taníthassanak a nyilvános iskolákban; ennek eredményeképpen nagy
pápistafalás indult meg. A Tribune csörteti teljes fegyverzetét, az Evening Post
pedig azt követeli, hogy a törvényhozás következő ülésszakán vonják vissza a
törvényt.
-- El kell döntenem, milyen álláspontot foglaljak el, még ezen a héten.
Szerfölött kínzó probléma. A minket, demokratákat támogatók közt sok a
katolikus. De hát a pártban vannak mindenféle baptisták meg presbiteriánusok is.
Hogy azok mekkora lármát csapnak... -- Tildén felsóhajtott.
144
A katolikusok iránti gyűlölet ma is igen erős a városban, különösen az olyan
liberális körökben, mint a Harper's Weekly, ahol Thomas Nast, a híres
karikaturista, maga is német születésű bevándorló, állandó háborút visel a
pápaság ellen.
-- Kétség esetén ne foglaljon állást -- bölcsködtem.
-- Sem kétségeim nincsenek, sem állást foglalni nem mulasztottam el. -- Ez
váratlanul éles, sőt elnökies volt.
Ütőerem gyorsabban kezdett verni, amikor rájöttem, hogy nem szabad nem
helyénvaló szellemeskedéssel elzárnom jövendő dicsőségem forrását. -- Ha a
javaslat a törvényhozásból indult ki -- mondtam gyorsan --, vállalják érte ők a
felelősséget.
-- Ügyvédként szól. -- A napellenzőszerű felső ajak enyhe megemelkedése
tulajdonosa számára kitűnően betöltötte a mosoly szerepét. -- Meg kell mondanom
önnek, Mr. Schuyler, hogy nagy gonddal olvastam át Európáról szóló beszámolóit,
melyek részletességükben egyenesen mesteriek. Ön új gondolatokat ébresztett
bennem Franciaország és Poroszország viszonyáról.
-- Ön hízeleg nekem. . .
Apró böffentések sorozata, avagy glissade-ja szakított félbe minket. Tildén
annyira megszokta ezeket, hogy úgy látszik, észre sem veszi, amikor feltörnek a
mélyből. Amikor lecsillapodott a háborgás, megjegyezte: -- Tudja, Bigelow
annyira porosz. . .
-- Vitatkoztunk is erről -- foglaltam állást. -- Én úgy találom, hogy általában
túlságosan erős itt az az irányzat, amely ámul a németek hatékonyságán, a. . .
mondjuk, a francia humanizmus és kreativitás rovására.
-- Igen. Olvastam önt -- mondta Tildén szárazon. Akárcsak én, ő sem szereti, ha
olyasmit mondanak neki, amit már tud. -- Szükségem van továbbá az ön nézeteire,
hogy ellensúlyozzam Bigelow-t. Ö meg van róla győződve, hogy a jövő században
már csak három nagyhatalom lesz: Németország, Oroszország és az Egyesült
Államok.
-- Belőlem hiányzik a prófétálás adománya, kormányzó. De ebben a században
szolgálatára állok, mind most. . . mind
145
később. -- Ennél közelebb nem merészkedtem ahhoz, hogy kérjek valamit.
-- Amennyiben lesz "később", kétségkívül nem fogom engedni, hogy olyan elme,
mint az öné, parlagon maradjon.
Nos, megvolt -- ér annyit, mintha írásba adta volna. Nem, többet! Mert egy olyan
fifikus ügyvéd, mint Tildén, sohasem képes úgy megszövegezni egy írott
megállapodást, hogy a módosító záradékok közé ne szerkesszen magának valamiféle
vészkijáratot. Egy politikus kimondott szava majdnem mindig megbízhatóbb, mint
írott kötelezettségvállalása.
Egy darabig még külügyekről beszélgettünk, aztán beszámoltam neki a Herald-tó\
kapott megbízatásomról.
-- Nem a kedvenc újságom. -- A szürke ajak visszakunkorodott, előbukkantak a
fénytelen, szürke fogak. -- De erőteljes.
-- Azt hiszem, némi hasznára lehetnék a pártnak. Nem annyira azzal, amit Grant
tábornokról írok, aki a jelek szerint már visszavonult, hanem elsősorban azzal,
amit az örököseiről és az ön jövendő vetélytársáról írok majd.
-- Blaine. -- Halkan, hangsúly nélkül mondta.
-- Gonkling?
Az ősz fej jobbra-balra gördült -- először a tagadást jelezte, aztán, örömét
lelve a ringató mozgásban, a nyakizmok lazításában tovább görgött. -- Azt
hiszem, Conkling nem lesz számunkra probléma. Blaine, az már más. Szerencsére
korrupt.
-- Törődik ezzel a nagyközönség?
-- Én rá tudom venni, hogy törődjön vele, ahogyan már két ízben rávettem. -- A
vékonyka hang fura ellentétben állt a cézári kijelentéssel. -- Nem, Mr.
Schuyler, nekünk csak a derék, becsületes emberektől van félnivalónk, az
olyanoktól, amilyen Mr. Bristow a Kincstárnál. De a Republikánus Párt sohasem
fog ilyen embert választani. Soha. így hát. . . Blaine.
A halovány fényben egy fölöttébb decens, aprócska mosoly körvonalait vettem ki.
Green jött be egy inassal. - Ideje öltözködnie, kormányzó. A vendégek minden
percben megjöhetnek. Bigelow-ék már itt is vannak.
-- Köszönöm, Mr. Schuyler. -- Tildén keze egy pillanatra megfogta és
megszorította az enyémet -- viszonylag erős a kéz-
146
fogása, jegyeztem meg magamban. -- Ön az a fajta ember, akire nekünk a
közéletben szükségünk van: aki képes az elméletet a gyakorlattal korlátok közé
szorítani -- itt furcsa, fulladozó hangot hallatott, amint a szokásosnál erősebb
böfögést fojtott vissza --, de bevilágítja a gyakorlatot az elmélet fényével. --
Ezzel a kitüntető dicsérettel csatlakoztam Bigelow-ékhoz a nagy szalonban.
Mindent egybevetve, sikeres este. Emma keményen dolgozott az érdekemben. A
vacsoránál Tildén jobbján ült, és azt hiszem, sikerült elhajolnia, ha ugyan
valaki egyáltalán képes erre. Vagy féltucatnyi Tildén rokon volt jelen, akik
élvezettel töltötték a karácsonyestét a család leggazdagabb és leghíresebb
tagjánál.
A Tildének Columbia megyéből származnak, nem messze onnan, ahol anyám családja
élt, ahol Martin Van Búrén élt. Sőt az öreg elnök jó barátja volt Tildén
apjának, és fiatal korában pártfogója a kormányzónak, amint nekem is. De hát Van
Burennek meg nekem ugyanaz a férfi volt az apánk. Mindketten Aaron Burr
törvénytelen fiai voltunk; persze mondanom se kell, hogy ezt a vérrokonságot
egyikünk sem ismerte el a másik előtt soha. Ennek ellenére Tildén és köztem az
egyik legerősebb összekötő kapocs ez a Van Buren-féle kapcsolat. Ma este, amikor
a kormányzó megjegyzést tett a nagy emberhez való külső hasonlatosságomra, annak
a Van Buren-féle titokzatos mosolynak a pontos másával válaszoltam, amelyhez
képest az egyiptomi Szfinx megkövült arckifejezése határozottan nyíltnak és
bőbeszédűnek tűnik.
Bigelow jó hangulatban volt, bár fáradt. -- Éjjel-nappal dolgoztunk a
törvényhozáshoz intézendő beszéden. Nem tudom, ó hogy csinálja -- intett Bigelow
Tildén felé, aki tűrhetően pihentnek látszott, s állandóan kekszmajszolással
lett úrrá böfbgésén. -- Teán él. Mondom is neki, hogy ez már szenvedély.
-- Inkább tea, mint a whisky, amit híresztelnek.
-- Te is hallottad ezeket a pletykákat? -- Bigelow-n nem látszott különösebb
aggodalom.
-- Csak republikánus házaknál.
-- Mondjuk, Apgaréknál? -- Bigelow oldalvást rám mosoly-
147
gott, és megtöltötte a poharamat madeirával. A hölgyek már visszavonultak.
Tildén teát ivott, kekszet majszolt, és hallgatta, amint Green az egyik, egy
Wells nevű gazdasági tanácsadó pedig a másik fülébe sugdosott.
-- Hogy tud a kormányzó egyszerre kétféle társalgásra figyelni?
-- Még mindig rengeteg benne a lendület -- mondta csodálattal Bigelow.
-- Te aggódtál az egészsége miatt. ..
-- Most is aggódom. De elfogadom a tényt, hogy rossz egészségnek örvend... a szó
szoros értelmében örvend neki. És képtelen abbahagyni a munkát. Hát legyen.
Grant után, aki mint elnök akkor sem lett volna hajlandó a munkára, ha értette
volna a dolgát, a kormányzó üdítő lesz. Pillanatnyilag mindnyájan kimerültek
vagyunk, kivéve a kormányzót. De hát tudod, neki nincs magánélete, semmi a jogon
és a politikán kívül.
-- Ha megválasztják, meg fog nősülni?
Bigelow megkocogtatta az előtte álló, félig telt szódavizes poharat (absztinens
társaság ez a Tilden-banda). -- Azt hiszem, igen. Végül is egy feleség
megkönnyítené napjait a Fehér Házban.
-- Nyilvánvalóan szenvedélyes természetű ember. -- Két pohár madeira és a
korábbi pompás rajnai bor után mérsékelten vakmerő lettem.
-- Fura, nem? -- Bigelow jóindulatúan fogadta iróniámat.
-- Mutatott valaha érdeklődést a hölgyek iránt? Bigelow a fejét rázta.. -- Soha.
Furcsa dolog. De ugyanakkor
más szempontból csodálatra méltó is. Úgy értem, olyan, mint egy szent, abszolúte
távol áll minden kísértéstől.
-- A szentek, kedves Bigelow, nem távol állnak, hanem távol tartják magukat a
kísértéstől.
-- Akkor ő egyszerűen kiválasztatott arra, ami: a közérdek fáradhatatlan
munkása. Green ugyanilyen.
-- Mr. Green sem nősült meg soha?
-- Soha. Ő is csak a munkájának él.
-- Még egy félszent? -- Azt hiszem, a puritán Bigelow csakugyan csodálja ezeket
a "hibás" férfiakat. Nem mintha én az
148
agglegénységet hibának tekinteném, ellenkezőleg. De úgy tűnik, sem Tildén, sem
Green nem érintkezett soha nőkkel, a világnak azzal a felével, amely számomra
minden bizonnyal nemcsak gyönyört adott, hanem a közös emberség szükségszerű
mércéjét is megszabta. Ha Emma nem volna, csinálnék egy másikat. Vagy,
figyelembe véve előrehaladott koromat, örökbe fogadnék, megszöktetnék,
elcsábítanék valakit, vagy valami más módon szerezném meg magamnak azt a női
társaságot, amely nélkül egyszerűen lélegezni sem tudok. A férfiklubok és
-bárok, a hátsó különtermi politizálás és a sportcsarnokok New York-i világa nem
az én világom. Én enervált párizsi vagyok, csak hölgyek társaságában virulok.
Mellesleg (miért "mellesleg"? Mindenekfblött!) Bigelow azt mondta: -- A
kormányzó ki fog nevezni nagykövetnek, úgyszólván akárhová, ahová csak akarsz, a
brit királyi udvart kivéve.
-- Nem is tudod, hogy mit jelent ez nekem. - Az őszinte felindulástól rekedt
lett a hangom. Egy ilyen kinevezés álmaim netovábbja -- persze ha már Emma
férjhez ment.
-- Külügyekben egyike vagy legragyogóbb csillagjainknak, leszámítva a franciák
iránti szerencsétlen rajongásodat -- tette hozzá Bigelow, mire könnyedebb lett a
hangulat.
-- Akkor biztosan örültél a múlt szombati ömlengésnek, amit a Ledger-ben a nevem
alatt leközöltek.
-- Nem látszott egészen a te stílusodnak. És miért nem hoztad szóba a derék dr.
Evanst, a császárné mindenütt jelenlévő fogászát? Mi lett vele?
-- Gondolom, még mindig fogakat húz. -- Boldogan elpletykálgattunk a ss>ha
vissza nem térő, régi szép párizsi napokról.
Megpróbáltam Bigelow-t finoman meggyőzni Thiers és általában a jelenlegi --
harmadik -- francia köztársaság érdemeiről, de ő mélységesen és rejtélyesen
franciaellenes. Ezt alapvető puritanizmusának számlájára írom. Bigelow
szenvedélyesen gyűlöli a római egyházat, méltóan ahhoz az igazi republikánushoz,
aki mindaddig volt, amíg nem lett belőle demokrata és New York államtitkára.
Bigelow évtizedeken át bizonygatta nekem, hogy a pápaság a világ leggonoszabb és
legmohóbb hatalma, amely egy szép napon végső csatában méri
'49
össze erejét az erényes protestantizmussal, új és még véresebb polgárháborút
robbantva ki itt az Egyesült Államokban, melynek Fort Sumtere2 a régi hatos
választókerület lesz, ahol a sötét agyú írek élnek.
Bevallom, valamikor magam is osztottam ezeket az előítéleteket, különösen ami az
íreket illeti; őket valamiféle betegségnek vagy fekélynek tekintettem, amely
megöli az én New Yorkomat. Persze ők és a későbbi bevándorlók csakugyan le is
rombolták ifjúkorom holland-angol faluját, de ezzel semmi érték nem veszett el.
Merem állítani, az a tény, hogy életem legnagyobb részét római katolikus
országokban töltöttem, nemcsak türelmesebbé tett Bigelow-nál, hanem arról is
meggyőzött, hogy római katolikus társadalmakban kellemesebb élni, mint
protestánsokban, mivel a legcsekélyebb mértékben sem keresztények.
Az est végére Tildén a rengeteg tea és több rejtélyes pirula ellenére is nagyon
fáradtnak látszott.
-- Remélem, Albanyban is meglátogat bennünket, miután Grant tábornokkal végzett.
Azt mondtam, elképzelni sem tudok ennél nagyobb örömöt. Hirtelen Tildén mellé
állt Green. Durva vonásaival is jóképű férfi, testileg árnyékba borítja nyápic
főnökét. -- Kormányzó, említette Mr. Schuylernek terveinket a hirdetési
ötletemberekkel kapcsolatban?
-- Még nem. Még nem -- mondta Tildén halkan. Bosszúsnak látszott, de Greent nem
lehetett leállítani. Felém fordult. - Néhány héten belül irodát indítunk
mindenféle írókkal és művészekkel, akik anyagokat állítanak össze a hírlapi
sajtónak. . .
-- Mr. Schuyler neves irodalmár, messze fölötte áll az ilyesminek. -- Tildennek
kerekre tágult a szeme, amint megállított a torkában egy alighanem hatalmasnak
ígérkező böffenést, melyet aztán lassan és kétségkívül fájdalmasan oszlatott
szét tág orrlyukain keresztül.
2. Szigeterőd a dél-karolinai Charleston előtt, ahol a polgárháború közvetlen
okát szolgáltató első ágyúlövések elhangzottak.
750
-- Nos, kormányzó, ön éppoly jól tudja, mint én, hogy minden íróra szükségünk
van, akit csak meg tudunk nyerni, és Mr. Schuyler, aki a Ledger-né\ van. . .
-- Mr. Schuyler nincs a Ledger-nél. Pusztán csak publikálnak tőle.
-- De, kormányzó. . .
Félbeszakítottam a veszekedéshez igencsak hasonló szóvált'ást, és azt mondtam:
-- Történetesen már megkerestem a kiadómat, hogy mit szólna, ha megírnám
életrajzát a választás céljaira. A kiadót érdekli a dolog. Bigelow megígérte,
hogy ellát anyaggal, így hát mihelyt önt hivatalosan jelölik. . .
Ezt Tildén meg Green is örömmel hallgatta. Kellemes karácsonyt és boldog új évet
kívángatva váltunk el. -- Később még találkozunk -- ezek voltak a kormányzó
utolsó hozzám intézett szavai. Gyakran veszi ajkára ezt a furcsa frázist.
-- Mi volt a véleményed Mr. Tildenről? -- Alig vártam, hogy kifaggassam Emmát.
-- Nem valami könnyű ember, ami a beszélgetést illeti.
-- Kissé hűvös?
-- Nem. Azt hiszem, szenvedélyes természet.
-- Én nem ezt a benyomást alkottam róla, és mások sem.
-- Hát szenvedély van mindenféle, nem? Például az anyósom pénz iránti
szenvedélye. . .
-- Ne is említsd őt! Érzem, hogy a fülemben dübögni kezd a vér.
-- Vagy az elbűvölő Conkling szenátor szenvedélye Kate Sprague iránt.
-- Neked tetszett a szenátor?
-- Én csak egyetlenegyszer láttam, amikor vagy tíz szót váltottunk.
-- Emlékszem. És azt mondtad, hogy hiúnak találod.
-- Ó, mint egy pávakakast! Azzal a nevetséges hajfürttel a homloka közepén. . .
-- A jácintfürt. Gondolom, Disraelit utánozza. . .
-- De amikor Kate-re nézett, az ember érezte, hogy, íme, egy szenvedélyes férfi.
-- Hát körülutazta a fél világot, hogy láthassa, mint hitte,
inkognitóban. Nem hinném, hogy örült, amikor velünk találkozott. Mellesleg most
már ismered mindkét pártvezért. Melyik lesz az? Melyik lesz az elnök? Tildén
vagy Conkling?
-- Ki törődik vele? Csak társasjáték, papa. Nem fontos. Hangjában felfedeztem
Sanford egyik témájának a visszhangját, variációját. --Játék vagy sem, az
eredmény a fontos.
-- De távolról sem olyan, mint amikor valaki császár lesz, nem? -- Emma továbbra
is afféle nagyra nőtt Mexikónak tekinti az Egyesült Államokat.
-- Elismerem, a mi elnökeink nagyon keveset tehetnek. A Kongresszus kormányoz...
és lop a legtöbbet. De az elnök sok-sok állást osztogathat, különösen érdemes,
öreg íróknak.
-- Akkor vive Tildén! -- Emma jó hangulatban volt. -- Ami pedig a szenvedélyét
illeti. ..
-- Igaz, hogyan fedezted fel azt, amit soha senki sem vett észre?
-- Hallgattam, ahogyan a csatornákról beszélt.
-- Csatornákról?
-- És a vasutakról. És... ó, igen, az igazságszolgáltatásról. -- Emma olyan
volt, mint valami iskolás lány, aki fölmondja a leckét. -- Azt mondta,
megdöbbenti az amerikai igazságszolgáltatási rendszer egyenlőtlensége. Azt
mondta, a bíróságok a gazdagok mellett vannak.
-- Neki aztán tudnia kell. A gazdagok, főként a vasutak képviseletében szerezte
a vagyonát.
-- Akkor talán vezekelni akar a bűneiért. Jó ember ez, papa, ha nevetséges is.
-- Én nem találom nevetségesnek, és kétlem, hogy jó-e.
-- Mert férfi vagy. És amerikai. Bárcsak kevésbé volna dagályos.
-- Mennydörög, mint Metternich herceg?
-- Nem, fütyörészik, mint Napóleon herceg. Nevettünk a régi viccen. Azt mondtam,
hogy szerintem
igazi és egyetlen szenvedélye a rossz egészségi állapot.
-- Nem számít. Biztos vagyok benne, hogy felettébb szórakoztató elnök lesz
belőle, ha ilyesmi egyáltalán lehetséges. Van szeretője?
-- Te mit gondolsz?
-- Szerintem nincs. Olyan, mint egy vén kappan. -- Ezzel le is tárgyaltuk a
következő elnököt, sorsunk -- sorsom -jobbrafordítóját.
Emma lefeküdt, én meg egy darabig Cavouron dolgoztam. Nem könnyű munka. Rettegek
a kilátástól, hogy meg kell írnom a jelölt életrajzát, de ha muszáj, hát muszáj.
Amellett bizonyos vagyok benne, hogy Mr. Dutton irodájában akad majd valami
ambiciózus fiatalember, aki elvégzi a tényleges munkát, s nekem csak egy-két
ékítés marad.
Négy
l
Újév napja, 1876.
A Centenáris Év, ahogy az újságok harsonázzák. Meg kell mondanom, ha ez az új év
olyan tempóban folytatódik, mint az óév utolsó hónapja, akkor nem fogom megérni
1877-6!.
Emma meg én továbbra is körbe-körbejárunk, ha ugyan nem föl és még följebb.
Megjelentünk Delmonicónál a Pátriárkák bálján a kék bálteremben: -- Olyan nehéz
feldíszíteni -- panaszkodott McAllister, aki a társadalmi élet nagyvezírje, míg
Mrs. Astor a szultána. Aznap este, még előbb, a Rejtelmes Rózsával ültünk
páholyában a Zeneakadémián, és hallottunk is néhány Verdi-foszlányt azokban a
ritka pillanatokban, amikor az előkelőségek csöndben maradtak. Az utána
következő bál nem volt különösebben érdekes.
Belmonték gálaestje sokkal elevenebbnek bizonyult, mint a levée' Astoréknál, és
bizonyos szempontból nagyszerűbb is,
155
mert nemcsak hogy több európai volt jelen, hanem a hölgyek is sokkal
csinosabbak, mint akikkel Mrs. Astornál találkozni lehet. Ward McAllister
nyilvánvalóan azt ambicionálja, hogy ő legyen New York Albert hercege: pazar,
önelégült és rendkívül unalmas udvart teremt Viktóriája köré. Ezzel szemben
Belmonték velük vetélkedő udvara Astorék Windsorához képest egyfajta Tuileries:
csillogó, szórakoztató, kissé közönséges és fölöttébb élvezetes. August Belmont
azonnal hódolatát nyilvánította Emmának Mrs. Belmont füle hallatára, de a
felesége csak sóhajtott «gyet. -- Most aztán folyvást gyötörni fogja magát --
mondta Emmának. -- Iszonyúan unalmas!
De Apgar-fbldön persze csillagos ünnep volt a mai nap. A kilenc fivér és a
rokonok százai a harmadik fivér hideg, komor nappali szobáiban magasztalták fel
Emmát eljegyzése alkalmából, abból az alkalomból, hogy francia özvegyből komoly,
apgaros, pedáns asszonykává alakul.
John elbűvölő volt: félszeg és meglehetősen rokonszenves -- számomra. Az a
gyanúm, hogy Emma nem kedveli túlságosan, de hát, mint osztályának minden tagja,
megtanulta, hogy kecsesen és zokszó nélkül tegye meg, amit meg kell tennie.
Mivel ezen a házasságon kívül nincs más alternatívája, az öröm összes külső
jeleivel fogadta el a szerepét.
Faith nővérke bíborvörösre pirult elragadtatásában, ölelgette Emmát, és elállt a
szava új kapcsolatuk feletti örömében. Emma csitította Faitht, mindenki mást
pedig elbűvölt.
Az ebédlőben, ahol á la fourchetté' étkeztünk, tósztokat mondtak. Én tapintatos
voltam, a kilenc Apgar nehézkes. A rokonokat lenyűgözte ez a valószínűtlenül
fényes új kapcsolat.
Megfeledkeztem természetesen (miért természetesen? emlékezetem még mindig nagyon
jó) a régi New York-i hollandus szokásról, hogy újév napján az emberek
meglátogatják egymást. Nagy meglepetésemre ezt a szokást ma is tartják, így
aztán nemcsak a teljes Apgar nemzetség hivatalos gyülekezetét élvezhettük, hanem
a város minden "rendes" emberének
2. Villásreggeli. ,56
gratulációját is módunkban állt fogadni, akik eljöttek vizitbe, márpedig ha Mrs.
Apgarnak hinni lehet, akkor csak az ágyban fekvő betegek maradtak otthon.
-- Ezért választottuk újév napját a bejelentésre -- mondta nekem Mrs. Apgar,
amikor egymás mellett állva fogadtuk a látogatók végtelen sorát; legnagyobb
részük whisky-puncstól bűzlött. -- Tudja, úgyis mind eljöttek volna, így hát két
legyet ütünk egy csapásra.
A csapásért érkező legyek közt volt Jamie Bennett is. A kilenc fivér többsége
észrevehető hűvösséggel fogadta a botrányos Herald tulajdonosát, de ezt Jamie
jól viselte, csak enyhén volt részeg.
-- Szegény Emma! -- súgta Emma fülébe. Szerencsére senki nem hallotta meg Emmán
és rajtam kívül. Emma gorgótekintettel meredt rá, amitől, ha kővé nem is vált,
felém fordult.
-- Mr. Schuyler. --Jamie legalább némileg visszanyerte a jó modorát ebben az
ijesztő, sötét gesztenyefa burkolatú szalonban, amelynek egykor élénk,
rózsamintás szőnyegei immár illendően apgaros rozsdaszínre fakultak.
'
-- Mr. Bennett-játszottam meg teljes mértékben a leendő ara joviális atyját. --
Kellemes meglepetés.
-- De azért meglepetés? -- vigyorgott Jamie. -- Nem tartozik éppen ama házak
közé, amelyekbe újév napján ellátogatok, de ezúttal el kellett jönnöm Emma
kedvéért.
-- Rendkívüli mértékben becsüljük ezt a gesztust.
-- Mikor házasodnak össze?
A kérdés még vita tárgya. Sok szó esett egy júniusi esküvőről a Grace Churchben
(egy darabig én is mellette voltam), de éppen most tudtuk meg, hogy az a ház,
amelyet John a Tizenegyedik utcában vásárolt (vagy a harmadik fivér vásárolta
neki? Ezt meg kell tudnom), októbernél előbb nem lesz lakható. Ennek
eredményeképpen a család véleménye megoszlik a két időpont között. Emma még nem
nyilatkozott; John pedig addig nem hajlandó megmondani, hogy ő mit szeretne,
amíg Emma nem közli, hogy melyikhez lenne inkább kedve. Múlt héten azt mondta,
hogy ha júniusban esküdnének, akkor a nyarat a családi birtokon tölthetnék
Maine-
'57
ben... moszkitók, borókabokrok és homokhegyek között. Maine-ről nagyon
határozott képet alakítottam ki.
Emma, azt hiszem, az október felé hajlik majd. Ösztönösen halogatja, hogy ilyen
határozottan zárja le egykori gyönyörű életét. Előzőleg, miközben a harmadik
fivér házához hajtattunk, azt mondta: -- Gyászszertartást kellene rendeznünk
d'Agrigente hercegnének.
Félreértettem. -- Nincs olyan szerencsénk. Az a vénasszony mindnyájunkat túl fog
élni. -- A vénasszony mellesleg éppen most jelentette be, hogy több pénzt
követel Emma gyerekeinek eltartásáért, mint amennyiben eredetileg
megállapodtunk.
-- Nem, én saját magamra gondoltam. Amikor Mrs. Apgar lesz belőlem, az a temetés
időpontja.
-- Halogasd! -- Heves voltam, túlságosan is heves. Ami azt illeti, egész nap
annyira túlfeszített voltam, hogy most kell fizetnem érte: nagyon rosszul érzem
magam. Ezt is az ágyban írom.
-- Azt hiszem, nem merem.
-- De vonakodsz tőle?
-- Kedvelem Johnt. -- A maga módján válaszolt; erre nem volt mit mondanom.
A családi tósztok után John félrevont. Valami alkóvban álltunk meg, egy
életnagyságú bronzszarvassal osztva meg az amúgy is szűkös helyet. -- Azt
szeretném mondani, uram: mindent megteszek, ami csak hatalmamban áll, hogy Emmát
boldoggá tegyem.
-- Hát persze, kedves fiam. -- Azon a határon voltam, hogy könnyekben török ki,
nem az érzelmektől, hanem azoknak az intő jeleknek egyikétől, amelyek a közeledő
gutaütést jelzik. Többet kell pihennem. Kevesebb emberrel találkoznom. Le kell
fogynom.
-- Elképesztő, ahogy Emma beilleszkedik! Mintha mindig itt élt volna! -- Johnnál
ez volt a legfőbb dicséret.
Megtöröltem a szemem. -- Nem járatlan a társaságban.
John ezt nem hallotta, elragadtatottan bámulta Emmát. -- Arra gondoltam, hogy
Kanadába mehetnénk nászútra, ha júniusban esküszünk persze. -- Lelki szemeim
előtt fürj nagy-
,58
ságú moszkitók jelentek meg, nem is említve a dögök felett köröző, varjú méretű
szúnyogokat -- ha ugyan a varjak húsevők. Szegény Emma. De hát most már minden
kicsúszott a kezemből. Egyszerűen csak néző vagyok.
Valóban, passzivitásomban engedtem, hogy Jamie kézbe vegyen. Apgarék
büféasztalánál rejtélyes módon kijózanodott, és ragaszkodott hozzá, hogy
elvigyen "egy egészen különleges újévi vizitbe".
Mivel Emma a nap további részére az Apgarok rabságába esett, beleértve a
vacsorát is, koromra és fáradtságomra hivatkozva kimenthettem magam. -- Nem is
szólva a teljes unalomról -- súgta fülembe Emma franciául, miközben arcon
csókolt, és Jamie-vel együtt utamra bocsátott.
Az Ötödik sugárúton hemzsegtek a fogatok. A valódi sarki hideg ellenére az egész
város szorgosan vizitelt.
-- Hová megyünk? -- kérdeztem, miközben a fogatok zűrzavarában lassan döcögtünk
a Madison Square-en.
-- Majd meglátja. További híreim vannak Washingtonból.
-- Babcockról?
-- Az elnök hivatalos családjának egyik tagjáról, aki szövetségi státusokat
árusított. Mikor megy Washingtonba?
-- Február tizenötödikén.
-- Nos, akkor éppen időben ér oda a tűzijátékra. Hogyan viseli el ezeket az
Apgarokat?
-- Ugyanúgy, ahogy a feleségem családját elviseltem. -- Ez azonban túlzás volt,
hiszen a Traxlerek éppoly híresek bájukról, mint svájci tisztességükről.
A torony nélküli, félkész St. Patrick-katedrálishoz közeledve kocsink
lelassított. -- Csak nem misére megyünk, Jamie? Tudom, hogy atyád az
anyaszentegyház karjaiban halt meg, de...
-- Más karok közé megyünk, Charlie. A legszórakoztatóbb karok New Yorkban.
Némi rémületemre, egyben titkos gyönyörűségemre a kocsi Madame Restell barna
kőből és rózsaszín pároszi márványból épült palotája előtt állt meg. A madame a
legrosszabb hírű asszony New Yorkban.
A házat persze ismertem. Egyetlen konfliskocsis sem mu-
'59
lasztotta el megmutatni nekem azt a házat, ahol a város legismertebb
angyalcsinálója húsz éve fényes pompában él. Azt mondják, a legeslegelőkelőbb
hölgyek közül is meglátogatták néhányan ezt a házat az Ötvenkettedik utcára
nyíló mellékajtón át. Ügyfeleinek legnagyobb része azonban a madame Chambers
Street-i klinikáján részesül ellátásban. A szószék és a sajtó harminc éve
ostorozza Madame Restellt, amiért nem restelli magát, de a rendőrség és a
politikusok megvásárlásának szokásos eszközével a hölgynek mindeddig sikerült
mindent és mindenkit fényűzésben túlélnie. Akiket nem tud megvásárolni, azokat
rendszerint megfélemlíti, mivel előbb vagy utóbb a legtöbb New York-i családnak
akad legalább egy olyan tagja, aki rászorul a madame szolgálataira, mert
"bábára" van szüksége, márpedig a madame így jellemzi tevékenységét a Herald-ban
elhelyezett hirdetéseiben, és szűkebb értelemben csakugyan bába: munkájának nagy
része abból áll, hogy világra segíti a nemkívánatos magzatokat, aztán eladja
őket gyermektelen családoknak.
-- El sem tudtam volna képzelni, Jamie, hogy beteszi a lábát ebbe a házba.
-- Apa mindig azt mondta: "Légy jóban a hirdetőiddel." Ez a nő egyébként is
raritás.
Madame Restell csakugyan raritásnak bizonyult. Nagyjából egykorú velem,
gyémántok és fekete csipke ékesítik dúsan, s szalonja éppoly hivalkodó, mint
Mrs. Astoré, csak éppen jobbak a képei, bár nem olyan jók a bútorai. A vendégek
szinte fblcserélhetők. Ezen azt értem, hogy az a húsz vagy harminc úriember,
akivel nála találkoztam, miben sem különbözik a Ward McAllister-féle
kiválasztott kevesektől: ugyanaz a keveréke a vasútmágnásoknak, a gazdag
ügyvédeknek és a semmittevő klubiéhűtőknek. A hölgyek viszont merészebbek, és
sokkal csillogóbbak, mint azok, akiket a Rejtelmes Rózsa mellett láthatni az
örökzöld és a tüske szerepében.
A madame melegen üdvözölt. -- Nagyon kedves Jamie-től, hogy elhozta. Őt
kamaszkora óta ismerem.
-- Egyik szedőnknek volt a felesége a Herald-nál -- próbálta
160
a madame-ot helyére tenni Jamie, csakhogy ez a hölgy nagyon is a helyén van,
mégpedig magas helyen.
-- A férjem igen nagyra tartotta a kedves édesapját. Sőt amikor Mr. Bennettet
kutyakorbáccsal verte végig az utcán az a politikus. . . hogy is hívták ? --
Felém fordult. - Ez sok éve volt, Mr. Schuyler. Az én Charlie-m volt az első,
aki az öreg Bennett segítségére sietett.
Brava, Madame Restell, gondoltam magamban. Jamie-nek szikrázott a szeme, aztán
átballagott egy kis szalonba, ahol néhány úriember kártyázott. Madame Restell
termeinek levegője nem különbözik túlságosan egy kitűnő férfiklubétól.
Franciául szóltam hozzá. Nevetett. -- Éppúgy nem vagyok francia, mint ön, Mr.
Schuyler. Anyámat Restellnek hívták, és amikor megvetettem a lábom a szakmában,
az ő nevét vettem fel, nem akarván másokat zsénbe hozni. Igazából
gloucestershire-i asszony vagyok, ott születtem, ott is nevelkedtem, akár a
gomba. -- Ma is őrzi a grófság vidékies tájszólását, valamint osztálya kiejtését
is, amely, úgy vélem, éppoly alacsony lehetett, mint amilyen magas most. De
ennek a nőnek nem kenyere a színlelés.
-- Üljünk le. Dél óta talpon vagyok.
Leültem mellé egy szófára, és elvettem egy whisky-puncsot a feketébe öltöztetett
pincértől, aki fehér nyakkendőt viselt, akár egy esküvői vőfély. Úgy látszik,
állandóan Hymen-hasonlataim vannak, Vénuszéiról nem is beszélve.
-- Örül, Mr. Schuyler, hogy a lánya férjhez megy John Apgarhoz? -- nézett rám
élesen Madame Restell feketére festett, csillogó fürtjei alól.
-- Csak egy órája tartották az eljegyzést. Önt bizonyára táviratilag
értesítették róla.
A madame mulatott. -- Nincs szükségem táviratokra, hogy tudjam, mi történik New
Yorkban. Az emberek mindent elmondanak nekem. A. . . az ügyfelei?
-- A barátaim is. Mindenkivel találkozom, tudja. A barátnőjével, Mrs. Astorral
persze nem, de családjának bizonyos tagjaival jó ismeretségben vagyok. --
Merész, mint egy tatár, teljesen nyilvánvaló, miért megy olyan jól a sora: abban
a
161
helyzetben van, hogy a város legelőkelőbb családjainak a felét zsarolhatja. --
Nagyjából mindenkivel találkozom. Fölöttébb demokratikus vagyok. Kivéve a
papokat. -- Hirtelen elkomorult. -- Világéletemben üldöztek. Mintha nem ők
lennének erkölcsileg a béka feneke alatt! Képmutató, vén bakkecskék ! -- Rövid
tirádába fogott egy bizonyos Henry Ward Beecher nevű brooklyni lelkész ellen,
akit tavaly nyáron bíróság elé állítottak, mert elcsábította egy kollégájának a
feleségét. Mivel az esküdtszék nem tudott, vagy nem volt hajlandó határozatot
hozni, Beecher tiszteletes Madame Restell szerint továbbra is "megtartja
vasárnapi prédikációit vagy húsz régi szeretője jelenlétében".
-- Micsoda életerő! -- Nemrég egy újsághirdetésben láttam Beecher tiszteletes
arcképét, szívvel-lélekkel ajánlgatott valami újfajta sérvkötőt. Talán kellene
is vásárolnom egyet.
-- De azt el kell ismernie, hogy a házam jól szituált. -- Madame Restell vigyora
inkább olyan volt, mint egy kisdiáké, semmint a Bűn és a Halál szolgálatában
álló asszonyé.
-- Egyenesen belátok a katedrális ablakán. Ők meg belátnak az enyémen. -- Nagy
műélvezettel mesélte el, hogy könyörtelen ellensége, az érsek, hogyan próbálta
megvásárolni (sikertelenül) azt a telket, amelyre ő aztán felépíttette a
palotáját:
-- Csak hogy borsot törjek azoknak az istenverte, semmirekellő ír papoknak meg
püspököknek az orra alá! No, most itt vagyunk, egymás mellett, a St.
Patrick-székesegyház meg én!
Mindent egybevetve kellemesnek találtam Madame Restellt. Olyan, mint egy
dörzsölt párizsi házmesterné -- mindaddig öröm vele beszélgetni, amíg valaki el
nem meséli, mit mondott rólad a hátad mögött.
Más vendégek vonták el tőlem. Betévedtem a szalonba, ahol Jamie kártyázott.
Vesztett, erősen ivott, és rosszkedvében volt.
Átmentem a szomszéd szobába, egy kis dolgozószoba. A kandalló előtt egy férfi
meg egy nő beszélgetett elmélyülten. Felismerve a férfit, vissza akartam
vonulni.
De elkéstem. William Sanford meglátott. Ha zavarba jött
-- ha! nagyon is zavarba jött --, akkor gyorsan elhatározta,
162
hogy a víg aranyifjú szerepét játssza el, isten tudja, miféle rosszul ellesett
színielőadás mintájára.
-- Mr. Schuyler! Micsoda meglepetés. Nem tudtam, hogy ön is háziasszonyunk
barátja.
-- Csak most ismerkedtünk össze. Ha megbocsát. . .
-- Nem, nem. Bemutatom Mrs. Gilrayt. Biztosan látta a színpadon. Most Wallacknál
lép fel. Abban az új vígjátékban. . .
De Mrs. Gilray (aki jól ismert színésznő ezen a tájon) túlságosan lelkes profi
ahhoz, hogysem szerepet vállalt volna Sanford műkedvelő előadásában. -- Meg kell
néznem, hogyan jár a kártya a barátaimnak, Mr. Schuyler. -- Királynői
fejbiccentés, és már ki is suhogott a szobából. Mestere a pompás távozásnak, s
bizonyára Sanford szeretője.
-- Azt hiszem, igazi megkönnyebbülés ez Astorék és Belmonték után. -- Sanford
plebejus hangra váltott, úgy beszélt, mint férfi a férfival. Szivarral kínált.
Kimérten visszautasítottam.
-- Az ember persze nem várhatja, hogy mindig ugyanazokkal az emberekkel
találkozzék. -- Megdöbbentett saját hangom apgaros tónusa. A család rémes
illedelmessége nyilván ugyanolyan ragályos, akár egy pusztító betegség.
-- Meg volna lepve, milyen gyakran jönnek ide ugyanazok az emberek. Madame
Restell nagyszerű asszony. És igen diszkrét, amint azt barátnőink közül sokan
tanúsíthatnák, bár valószínűleg nem hajlandók rá.
- így aztán nincs módunk rá, hogy megtudjuk, igaz?
De ezt a kis cselt elengedte a füle mellett. -- Feleségemmel együtt szerettünk
volna elmenni az eljegyzési bankettre. De karácsony óta nincs jól, ágyban tölti
a napot, így hát szalmaözvegy vagyok.
-- De nincs semmi komoly baj, ugye?
-- Nincs. Erős, akár egy bivaly. Csak túl sok volt a jövésmenés. Mindnyájan elég
gyatrán vagyunk. Elutazik Délre?
-- Ha ezen Washington Cityt érti, akkor igen. Jövő hónapban.
-- Úgy értettem, még délebbre. Mi Savannah-ba megyünk. Feleségem családjának van
ott egy ültetvénye mindjárt a vá-
163
ros mellett, jó vadászterület. Majdnem olyan, mint a háború előtt. Miért nem
látogatnak meg minket, ön meg a hercegné?
-- Túlságosan elfoglalt leszek. A lányom pedig, mint tudja, eljegyezte magát. --
Ez utóbbit igen lassan mondtam, mint egy rossz színész számára gondosan
hangsúlyozott végszót.
-- Gratulálok. -- Ez gyorsan jött. Sanford más oldalról nyomult előre. -- Bár
azt hiszem, tulajdonképpen Apgar az, akinek gratulálni kellene.
-- Még mindig küldhet egy sürgönyt -- indultam az ajtó felé. A lehető
legnyilvánvalóbbá akartam tenni ellenszenvemet, el akartam riasztani.
-- Már küldtem. És virágot a hercegnének. Ott fogják találni a szállóban.
Megtorpantam az ajtóban; most először igazi harag villant föl bennem. -- Megint
virág?
A feleségem és a magam nevében, igen.
-- Nem úgy, mint először?
-- Tapintatlan voltam, nemde? -- Sanford úgy izgett-mozgott a kandalló előtt,
akár egy kisfiú: belerúgott egy tuskóba, aztán úgy húzta végig apró száján a
keze fejét, mintha a megdézsmált lekvár árulkodó foltját akarná letörölni.
-- A lányom menyasszony, ennyi az egész, Mr. Sanford.
-- Ez kétségkívül valami, Mr. Schuyler -- csúfolódott, szerintem gyengén.
Most lakosztályunk szalonjában ülök, és majd megfulladok a sok virágtól, ami a
nap folyamán összegyűlt.
Emma korán hazajött, és egyenesen ágyba bújt. Amikor megkérdeztem, hogyan telt
az este, csak sóhajtott: -- Olyan volt, mint mindig, papa, csak egy kicsit még
olyanabb. De én kedvelem szegény Johnt, és némi bátorítással talán át tudjuk
plántálni az Atlanti-óceán túlpartjára.
-- Imádkozzunk, hogy amerikai nagykövet legyen belőlem. Akkor vissza tudom adni
neki a régi állását.
-- Csodálatos volna, nem? -- De a fáradt arc nem illett a lelkes szavakhoz.
Kínos dilemma. Helyesen tettem-e, amikor biztattam, hogy menjen férjhez?
Nyilvánvalóan férjhez kell mennie, és ha amerikaihoz megy, annak olyasvalakinek
kell lennie, ami-
164
lyenjohn. Kétségkívül sokkal rosszabbul is járhattunk volna. De mi van, ha akadt
volna jobb? Ez itt a kérdés. Idővel, azt hiszem, pompázatos hímet találhattunk
volna, talán egy ifjú Vanderbiltet. Jóllehet a Vanderbiltekből hiányzik a
"tong", a mostani nemzedék állítólag éppolyan jóképű, mint amilyen gazdag. De a
tragédia az, hogy nincs időnk, így csak a kéznél lévő Apgarra építhetünk. Nem
merjük kivárni, ami netán a bokrok közt lapul.
Ha volna hozzá bátorságom, rábeszélném Emmát, bontsa fel az eljegyzést, aztán
próbáljunk szerencsét Washington Cityben vagy Newportban. De ezt a felelősséget
egyszerűen nem vállalhatom. Meglehet, hogy Tildén vereséget szenved, Emma pedig
nem talál másik férjet. Két életet tennék tönkre. John mellett nincs más
alternatíva, csak Sanford, aki nős, tehát nem jöhet számításba. Mindenesetre ez
a férfi majdnem úgy idegesíti Emmát, mint engem.
Kifogytam a laudánumból. Álmatlan éjszaka következik. Nem a legígéretesebb
kezdet az új évre.
2
El sem tudom hinni: majdnem hat hete, hogy utoljára írtam ebbe a könyvbe.
Az Apgar fivérek impozáns sorban adták a vacsorákat a tiszteletünkre, egyik a
másik után. Számukat tekintve, a család körbelátogatását a második centenáriumig
se fogjuk befejezni. Jelenleg hetenként egy fivért tudunk le. Az elmúlt este
volt soron az ötös számú: négy még hátravan.
Emma jól tartja magát. Nem panaszkodik se nekem, se másnak. Apgar-földön kívül
egyetlen barátja van: Mrs. Sanford. Normális körülmények között megrémítene egy
ilyen kapcsolat, ismerve Sanfordot, ahogy ismerem vagy ismerni vélem. De Emma
most már ugyanolyan erős ellenszenvet
,65
érez iránta, mint én, különösen ahogyan erősödik a barátsága Denise-szel;
ugyanis már így szólítja.
-- Mr. Sanford meglehetősen sok törődést igényel, így aztán Denise meg én
kénytelenek vagyunk úgy találkozni, mint a bujkáló szerelmesek, löncsölünk vagy
teázunk. Egyszer még a diorámában is találkoztunk, és tíz centért végignéztük
Moszkva égését.
-- Olyan lehetett, akár a régi szép időkben. -- Hála Emma néhai apósa
dadogásának, mind a ketten úgy érezzük, mintha magunk is jelen lettünk volna e
híres tűzesetnél.
-- Denise nincs jól -- ráncolta a homlokát Emma. -- Nem tudom, mi a baj azon
kívül, hogy többször elvetélt, és nagyon szeretne gyereket.
-- Ha én az 6 helyében volnék. . .
-- Én se. Attól a férfitól nem. -- Emmának meg nekem ritkán kell befejeznünk a
mondatainkat -- amikor Sanfordról van szó, bizonyosan nem. Szerencsére elment
Délre, ahogyan ígérte. Utoljára Mrs. Astor újévi bálján találkoztunk vele,
amelyet, akár egy alkotmányosan szabályozott választást, mindig január harmadik
hétfőjén tartanak.
Akármennyire megvetették is Apgarék az astorokráciát, a család mégis roppant
elégedettnek látszott, amikor John Day Apgart mint Emma vőlegényét meghívták a
bálra, s így 6 lett érdemdús nevük első viselője, aki valaha felkerült a
vendéglistára. Mint rendesen, mindenütt ott voltak azonban a város nagy neveit
büszkén viselő Apgar rokonok, ámbár'ezekhez a nevekhez való joguk legtöbbször
holmi törékeny fiatalabb ághoz vagy egy híres család viharvert, vén törzsének
valamely váratlan új hajtásához fűződött.
McAllister kedves volt Johnhoz. Meglepő módon létezik egy Mrs. McAllister, sőt
van egy vagy két McAllister kisasszony is. Különös kegyének jeleként John
vezethette az asztalhoz Mrs. McAllistert.
A bál pazar volt. Most csak ismételgetem a dolgokat, hiszen New Yorkban egyik
ünnepélyes rendezvény jószerivel olyan, mint a másik. Ugyanaz a Pinard vendéglős
szállítja ugyanazokat a dús, bonyolult fogásokat, miközben ugyanannak a Mr.
Landernek a zenekara ugyanazokat az Offenbach-
166
és Strauss-számokat játssza ugyanazoknak a vendégeknek, akik ugyanazokat a
dolgokat mondják újra és újra egymásnak, miközben esznek és isznak, főleg
isznak. Mi sem vagyunk éppen karcsúak Párizsban, de kevés olyan kövér van
közülünk, mint ezek a New York-i nagyságok. Különösen szánalmas a hölgyek szemét
figyelni; kikerekedik a mohóságtól, amikor elébük teszik a fácánokat meg a
homárokat, a szörbeteket meg a desszerteket. Akik nem árulják el dülledt szemmel
az étvágyukat, és lelkesen folytatják a társalgást más témákról, azok is
leleplezik magukat, amikor egy-egy udvarias és kulturált szavuk hirtelen
túlcsorduló nyálba fullad. Pedig meggondolatlan asszony az, aki kedvenc ételéből
egy sovány szeletnél többet mer venni, mert ha annyit enne, amennyit szeretne,
egyszerűen félholtan esne össze, mivel a fűzők, melyeket idén viselnek, a
legfeszesebb halcsontból készülnek.
Emma szerint a hölgyek közül étkezéskor sokan körbemutogatják viszonylag karcsú
derekukat, aztán egyenesen az öltözőszobába mennek, ahol az izgatott szobalányok
segítségével szoknyák és alsószoknyák vad lobogása közepette kifejtik magukat
kegyetlen fűzőikből. Ezek a merész, értelmes, telt derekú hölgyek kivétel nélkül
fölöttébb szeretetreméltó asztaltársak.
Emma meg én megpillantottuk Sanfordékat az úgynevezett gránátszín szalonban, de
amikor Mrs. Sanford meglátott minket, elfordult, és mintegy előre megbeszélt
jelre Emma is ugyanezt tette: ennyi volt a találkozás.
Néhány nap múlva Mr. Sanford útra kelt Savannah-ba. Néhány barátjával utazott
saját vasúti szalonkocsiján. Mellesleg az úriemberek fele, akikkel az ember New
Yorkban megismerkedik, kivétel nélkül aggodalmasan tudakolja, nem óhajtaná-e az
ember "használni a kocsit", olyasféleképpen, ahogyan az ember egynapos
kirándulásra engedi át Párizsban a családi viktóriát.
Denise csak néhány hét múlva fog csatlakozni a férjéhez. Olyan sokat hallom a
Denise nevet Emma ajkáról, hogy én is így gondolok rá, holott még mindig a
legszertartásosabb módon asszonyomozzuk-uramozzuk egymást.
167
Meg kellene említenem -- azaz kétségkívül nem kellene megemlítenem, de nem tudom
megállni, hogy le ne írjam -- hogy egy nappal Délre utazása előtt láttam, azaz
inkább hallottam Sanfordot.
A város egyik számomra új attrakciója a szivarbolt-bordély. Kívülről tökéletesen
hétköznapiak: az ajtó mellett, szokásos őrhelyén, ott áll a fából faragott
indián, a kirakatban pedig szivarosdobozok sorakoznak.
Az elülső helyiségben is szivarok ékeskednek, de jóval kevesebb, mint amennyivel
az ember egy valódi trafikban találkozik. Az egyetlen igazán hamis vonás a
túlságosan is elbűvölő elárusítónő. Ha az ember újonc a műintézetben, a hölgy
finoman próbára teszi, s ha az ember csakugyan ártatlan, elad neki valami
szivart, és útjára küldi. Ha nem, akkor megpróbálja kitapogatni az ember ízlését
és kapcsolatait. Néha jól jön, ha megemlítjük az egyik lány nevét vagy
valamelyik vendégét (ez kivétel nélkül álnév). Miután a szivaros örömök leánya
meggyőződött róla, hogy komoly és tiszteletre méltó emberrel van dolga, átkíséri
egy hátulsó szobába, ahol jó néhány lány üldögél egy olyan szalonban, amely
miben sem különbözik a város ezer más középosztályi szalonjától. Az ember sotto
voce megmondja a szivaros hölgynek, melyik lányt óhajtja; aztán fbimegy az
emeletre a szobájába, és egy perc múlva koppintás az ajtón, jön az öröm!
Egyszer vagy kétszer -- no, háromszor vagy négyszer is -- igénybe vettem ezt a
kényelmes és olcsó szolgáltatást. Kényelmes, mert az ember csak kisurran a
szállóból, átvág a Madison Square-en, és máris ott van a Huszonnegyedik utcán,
ahol a Royal Havana Cigar Shop Co. felső emeletein megismerheti az önkívületet.
Korom és egészségem eleve kizárják azokat a teljesítményeket, amelyekre az ifjú
Charlie Schuyler képes volt, de hát minden kornak megvannak a maga gyönyörei; és
azt hiszem, mostani próbálkozásaim során jobban érzem magam, mint ifjúkori
bravúrjaim közepette.
Merem állítani, hogy New York tiszteletre méltó férfilakosságának a fele
eljárogat ezekbe a szivarboltokba, könnyedségük, olcsóságuk és kényelmességük
okán. Az üzletember el-
168
szórakozhat, mielőtt megebédel a klubjában, a családatya könnyíthet magán a
szeretteivel elköltött esti étkezés előtt, az ügyvéd útban a bíróságra
enyhítheti magvának feszülését, és még mindig ott lehet, mire az első tárgyalás
megkezdődik.
Mindenesetre, ahogy ott üldögéltem a szalonban, a tulajdonosnévéi egy kínai
paraván mögött teázgatva (az ügyfeleket tapintatosan elrejtik egymás elől),
egyszerre Sanford hangját hallottam: -- Ha Niobe kéznél van, akkor kezet rá: itt
vagyok én is.
Egy női hang biztosította Sanfordot, hogy Niobe azonnal csatlakozik hozzá.
Hallottam nehéz lépteit közvetlenül felettünk, a szőnyeggel borított lépcsőkön.
-- Ez a barátom, Mr. Sanford -- mondtam maliciózusan a tulajdonosnőnek, aki
bájos asszony, pikáns arcát csak kissé torzítja el a nyúlszáj.
-- Nem tudhatom a nevét -- hazudta, inkább azért, hogy diszkréciójával
imponáljon nekem, mintsem hogy a vendéget fedezze.
-- O mesélt nekem először magáról.
-- Hát akárki is, jó vendég. A lányok igazán szeretik.
-- Amikor lejön, mondja meg neki, hogy Mr. Thomas Apgar örökké a lekötelezettje.
-- Meg fogom mondani, uram. -- Igen, kisajátítottam a harmadik fivér nevét mint
nőm de guerre-t vagy inkább nőm <Tamour-t.3 Mivel a tulajdonosnő lelkes olvasója
a népszerű hírlapi sajtónak, el volt ragadtatva, hogy olyan kedves, öreg
úriember van a vendégei közt, mint Mr. Thomas Apgar, akinek a fia hamarosan
feleségül fog venni egy gyönyörű francia hercegnőt. -- Az a kép róla a
Ritzmannál! Az embernek csakugyan eláll tőle a lélegzete!
-- Szilárdan hiszem -- mondtam apgarosan --, hogy noha francia, jó felesége lesz
a fiamnak.
Most február tizennegyedike van, éjszaka -- nem, február tizenötödike és hajnal
--, és a poggyászunkat már előreküldtük Washingtonba a Willard's Hotelba.
Ma délután, amikor prezentálták az Ötödik Sugárút Hotel
3. Álnév és szerelmi álnév.
169
számláját, majd szörnyethaltam. Január 5-től, amikor első havi számlánkat
kifizettem, február i4-ig 1800, azaz ezernyolcszáz ! dollárt tett ki a
tartozásunk, vagyis valamivel többet, mint jelenlegi egész vagyonom fele, mivel
Jamie-től csak egy kis előleget kaptam, a Ledger-től pedig eleddig semmit a ///.
Napóleon végnapjai-éri. A The Nation is csak megjelenés után fogja kifizetni azt
a pár krajcárt a Cavourért. így aztán jószerivel pánikba estem. Szerencsére a
Stevens rokon ezredes is jelen volt. Megmutatta a számlát az igazgatónak, aki
elismerte, hogy a dátumot is hozzáadták a számlához. Végül aztán irgalmas módon
a végösszeget majd egyharmadával csökkentették.
-- Hiszen nekünk kellene fizetnünk önnek és a hercegnének a reklámért, amit
itt-tartózkodásuk jelent nekünk! -- Az ezredes túlságosan kedves volt, ezt meg
is mondtam neki. Végül is az Ötödik Sugárút Hotel olyan hely, ahol elnökök meg
királyok szállnak meg.
-- Nos, Mrs. Stevens igen-igen nagyra tartja önöket. Jöjjön. Igyunk meg egy
szemnyitogatót. -- A derék ezredes az Ámensarokba vezetett.
-- De csak egy percre. Mr. Peter Marié teaestélyére vagyunk hivatalosak.
-- Önök aztán csakugyan mindenkivel összejönnek! -- kiáltotta az ezredes.
Az elegáns Mr. Marié New York Saint-Simonja. Nem, ez nem teljesen igaz.
McAllister az, aki folyton a rangsorral bíbelődik. A kiváló Mr. Marié inkább egy
férfias -- no, tűrhetően férfias- Madame Récamier, aki egymaga óhajtja
felvirágoztatni a társalgás művészetét Manhattan szigetén. Minden Szent
Bálint-napra verses meghívókat ír, és elvárja, hogy versben válaszoljanak neki.
A meghívást elfogadó legjobb vers díjat kap, hasonlóképpen más kitűzött tárgyú
darabok is. Gáláns, bár képtelen öreg figura.
Azok, akik e sajátos társadalmi alpesi csúcsról ki vannak rekesztve, csak a
képtelenségét látják. Ahogy az ezredes mondta: -- Remélem, ön és a hercegné nem
fognak túlságosan unatkozni.
-- Olyan fáradtak vagyunk, hogy már unatkozni sem tu-
170
dunk. -- Ez tökéletesen igaz. Mind a ketten szeretnénk egy hónapig aludni.
Rettegek tőle, hogy fejest kell ugranunk a washingtoni társaságba, amely, mint
hallom, még nyüzsgőbb, mint a New York-i, valamint jóval nyersebb is.
Az Ámen-sarokba ebben a pillanatban lépett be Bryant több más férfival, köztük
volt a kikötő szeretetre méltó főfelügyelője, valamint Roscoe Conkling szenátor,
akinek hatalmas torzója mindig azt a benyomást kelti, mintha éppen szét akarná
feszíteni a divatos öltönyöket, amelyekben parádézik. Ez alkalommal a
főfelügyelőt kivéve Conkling mindenki másnak fölébe tornyosult. A szenátor feje
az a fajta fő, amelyet a regényírónők oroszlánfejnek neveznek, ritkuló,
őszesvörös dróthaját egyenesen hátrakeféli széles homlokából, amelynek közepén
tökéletes ógörög fürt göndörödik: a nevezetes jácintfürt. Az olümposzi homlok és
az epheboszi hajcsiga alatt az apró, fakó szemek olyan éberek, akár egy
dzsungelbéli nagymacskáéi.
-- Elnézést! -- szökkent talpra az ezredes a nagy emberek üdvözlésére.
Amikor elsompolyogtam mellettük, megpróbáltam láthatatlan maradni, de a mindig
szertartásos Bryant megállított. -- Kedves Schuyler!
Kénytelen voltam sorban fogadni Bryant bemutatásait. Véletlenül olyan közel
álltam Conklinghoz, amikor kezet fogtunk, hogy arcom majdnem beleütközött a
büszke tweeddomborulatba, a szenátor pocakjának felső avagy mellkasának alsó
részébe, melyek már réges-rég egyetlen republikánus kolosszust alkotnak.
Szerencsémre a szenátor fölöttébb jó szagú -- ibolyavíz és jó szivarok illata
árad belőle.
A többiekről kiderült, hogy az állam szervezett Republikánus Pártjának vezetői,
az úgynevezett korifeusok: ellenségei mindenféle reformnak, s ezért tüzes
támogatói Grant tábornoknak és a közhivatalok pártjutalomként való
osztogatásának. Gondolom, az öreg Bryantnak mindenkivel jóban kell lennie, amint
mindenkinek jóban kell lennie, vagy meg kell próbálnia jóban lenni vele és a
Post-taí.
-- Mr. Schuyler régi kollégám.
A korifeusok úgy tettek, mintha mindent tudnának rólam,
kivéve Conklingot, aki oda sem figyelt a nevemre, és rám se nézett: olimposzi
meditációba merülve nézett el a fejem felett.
Bryant viszont kegyes volt. -- Mr. Schuyler fogja megírni számunkra a Centenáris
Kiállítást. -- Aztán hozzátette az én épülésemre: -- Május tizedikén nyitják.
-- Mikor megy vissza Párizsba, Mr. Schuyler? -- kíváncsiskodott Arthur, a
kedélyes kikötői főfelügyelő.
-- A választásokig nem. És a leányom házasságáig... -- Beszéd közben enyhén
jókedvre derülve figyeltem meg, hogy a "Párizs" szóra Conkling feje a
magaslatokról hirtelen leereszkedett a dombocskákhoz -- azaz hozzám.
-- Bocsásson meg, Mr. Schuyler. -- Egyébként harsány és zengzetes hangja most
halk lett és simogató. -- Annyira gondolataimba merültem, hogy nem értettem jól
a nevét.
-- De hiszen oly kurta volt tavaly nyári találkozásunk. -- Szerény voltam és
homályos. -- És ön nyilván oly sok emberrel találkozik. ..
-- Nem olyanokkal, mint ön, Mr. Schuyler. És bizonyosan nem olyanokkal, mint az
ön csodálatos leánya. . .
-- Olvasom, hogy egy derék republikánus családba megy férjhez- vágott közbe
Bryant, elejét véve egy netán kockázatos szóváltásnak. Míg legjobb költőnk a
politikáról és az Apgarokról beszélt, éreztem, hogy Conklingból szinte villanyos
energia hulláma árad: figyelmeztető jelzéseké. Lenyűgöző, sőt zavarba ejtő ennek
az embernek az állati ereje.
Conkling titka eléggé biztos helyen van nálam; nem mintha olyan nagy titok
volna, hiszen a politikai életben mindenki tud Kate-tel folytatott viszonyáról,
az asszony férjét is beleértve. Szerencsére, mármint a szerelmesek
szempontjából, Sprague nemrégiben csődbe ment, ami annyira súlyosbította az
iszákosságát, hogy mostanában éppúgy nem lehet látni, mint Conkling sokat
szenvedett feleségét, azt a New York állambeli Uticában remetéskedő
asszonyságot.
Az öreg Mr. Marié teája és vacsorája méltó lezárása volt életünk e New York-i
szakaszának.
Emma és John együtt érkeztek, az egyik előkelőbb Apgar nőrokon gardírozta őket.
Én egyedül mentem, arra számítva,
172
hogy a költészet meg a tea után már nem sokáig időzöm. De amikor
figyelmeztettem, hogy alighanem nem maradok ott vacsorára, Mr. Marié
hajthatatlan volt: -- Sok irodalmi confrére-jével* fog találkozni, akik epedve
várják önt! Vagy ahogy Racine mondaná... -- És mondott valamit, amit csakugyan
Racine írt, olyan kiejtéssel, amelyet Racine is majdnem megértett volna.
Meglepő módon sem a "tong" mestere, sem az 6 Rejtelmes Rózsája nem volt jelen.
Mivel a nem irodalmi vendégek legnagyobb része pontosan ugyanabból a körből
került ki, amellyel estéről estére találkozni szoktam, megkérdeztem Denise
Sanfordot, miért maradt távol az uralkodónő.
-- Azért, mert a másik van itt -- mondta Denise. -- Az igazi. És a férje is itt
van. -- Utána bemutatott a III. John Jacob Astornak és a feleségének, Mr. Astor
valamivel fiatalabb nálam, és egyáltalán nem hasonlít a nagyapjára. Lassú, de
kellemes ember, és túlságosan vörös a képe.
Mrs. J. J. Astor Dél-Carolinából való, bohókás asszony. -- Napról napra követjük
az ön pályaívét, Mr. Schuyler. A hírlapi sajtóból. Különösen el voltunk
ragadtatva a leánya eljegyzésétől, mivel az itt tartja őt körünkben, nekünk
pedig minden szépségre és kecsességre szükségünk van, amihez csak
hozzájuthatunk. A férjem meg én természetesen égtünk a vágytól, hogy
megismerkedhessünk önnel, de hát nem volt rá mód.
-- Mi sem lehetett volna egyszerűbb, Mrs. Astor. . .
-- Mi sem lehetett volna nehezebb, Mr. Schuyler. New Yorkban aki előbb jön,
előbb következik. És Lina -- ez a félelmetes Caroline Schermerhorn Astor családi
beceneve! -- szerezte meg önt először, így hát nekünk várnunk kellett, amíg
sorra kerülünk. -- Elragadó asszonynak találtam, és többé-kevésbé szeretném, ha
McAllister nem kormányozná különutakra hajóinkat, mivel a másik Astor ház minden
tekintetben vonzóbbnak látszik, mint a Rejtelmes Rózsáé.
Beszélgettem Stedmannel és a feleségével, Gilderékkel (a férfias nővérrel és a
lányos feleséggel is). Megismerkedtem
4. Kolléga.
'73
Bayard Taylorral, aki nagydarab, hivatásos íróféle; az ő erre az estére készült
versei voltak a legbájosabbak, el is vitték az első díjat. Az én humoros
versikémet Mr. Marié hangosan fel is olvasta, mindenütt rossz helyre téve a
hangsúlyt. A társaság azért tapsolt.
Bryant eljött teára, aztán távozott. Mint Amerika legjobban fizetett költője,
nem írt semmit erre az alkalomra. Nem is kárhoztatom érte.
Számomra az est legkellemesebb része az volt, amikor Denise mellett üldögéltem
egy széles, török bőrpárnán. Apró, rózsás, gyorsan megért mindent; messze őt
kedvelem a legjobban új ismerőseink közül.
-- Milyennek találja a magányos szállodai életet? -- kérdeztem.
-- Olyan, mint a mennyország! -- Nyilvánvalóan nem bánkódik férje távozásán. --
Nincs személyzet, amivel törődni kellene, nem kell étrendeket összeállítani,
meghívókat szétküldözni. Egyszerűen fekszem az ágyban egész nap, és olvasok,
vagy kinézek az ablakon, és nézem a parkban a hóesést. És várom Emma
látogatásait.
-- Amelyek, úgy veszem észre, mindennaposak.
-- Bárcsak azok volnának! Rajongunk egymásért. Többet használ nekem, mint
akármelyik orvos. Amikor tegnap a Rejtelmes Rózsát utánozta, annyit nevettem,
hogy az orvosom megharagudott rá, mert nem szabad felizgatnom magam.
Szerettem volna megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi baja van, de nem mertem, és
Emma sem világosított fel különösebben, azt mondta, Denise valami nem túl
súlyos, meg nem nevezett női bajban szenved.
-- Nem tudom, mit fogok csinálni Emma nélkül. És maga nélkül. -- Úgy bánik
velem, mint a kedvenc bácsikájával, ettől öregnek érzem magam, de hát öreg is
vagyok, és jobb, ha az ember kedvenc nagybácsi, mintha idegen.
-- Amikor Délre megy, átutazik Washingtonon, nemde?
Denise a fejét rázta.. -- Ha Délre megyek, Bili hajója fog eljönni értem. A
tengeri levegő, mondja a doktor, arra van szükségem. Meg kell mondanom, hogy
utálom a tengeri levegőt. Bizonyos vagyok benne, hogy nagyon egészségtelen. Néz-
ze meg a bennszülötteket, akik egész évben a Rhode Island-i Newportban élnek.
Örökké betegek. Mármint ha nem halnak meg gyermekágyban.
-- A férfiak is, vagy csak a csecsemők meg az anyjuk?
Denise hangosan és őszintén nevet. -- Azt hiszem, a társalgásom nem felel meg
egészen Mr. Marié magas színvonalának. De hát a gyerekek járnak szegény zavaros
agyamban. Tudja, nekem nem lehet gyerekem.
-- Csakugyan gyereket akar?
-- Ó, igen! Ez az értelme az egésznek, nem?
-- Örülök, hogy Emma megszületett, bár ez merő szerencse. A szülők legtöbbször
éppoly kevéssé szeretik a gyerekeiket, mint a gyerekeik őket.
-- Ez a maga gonosz, vén Európája.
-- Én a Vanderbiltekre gondoltam.
-- Azok a maga gonosz újgazdagjai! -- vágta rá. -- Akárhogy is, úgy látszik,
nekem nem lehet gyerekem. Sőt ha valaha is újra megpróbálnám, könnyen
belehalhatnék -- mondta tárgyilagosan.
-- Maga hisz az orvosoknak?
-- Én a saját régebbi tapasztalataimnak hiszek, azok pedig abszolúte rémesek. --
Megborzongott, aztán rájött, hogy ez a téma még egy öreg nagybácsi és kedvenc
unokahúga közt is ildomtalan. -- Amellett -- mondta -- erről a végzetes hibámról
egy vezető szaktekintély biztosított, a maga barátja.
-- Ki lehet az?
-- Ugyan, hát Madame Restell. Bili mesélte, hogy valamelyik este látta ott magát
azzal a szamár ifjú Bennett-tel.
Megdöbbentem. Hát Sanford mindent elmond a feleségének? A szivarosboltokat is?
-- Azt hittem, a férjek nem számolnak be a feleségüknek Madame Restellnél tett
látogatásaikról.
-- Azt hiszem, éppen fordítva van. -- Denise éles volt, de vidám. -- Bili mindig
elmeséli nekem, valahányszor odamegy. Amellett Madame Restell meg én régi
barátok vagyunk.
-- Mélységesen megbotránkoztatott egy öregembert -- húzódtam el tőle színlelt
borzadállyal, és majdnem leestem a bőrpárnáról.
'75
-- Ó, kedves! -- Denise kábító mosolyt vetett rám, és puha karjával segített
visszanyerni az egyensúlyomat. -- Nem is olyan gonosz az, amilyennek hangzik.
Tudja, a madame csakugyan nagyon jó orvos. ..
-- Diplomás?
-- Ki tudja? Ki törődik vele? Az a fontos, hogy egész életében nagyon jól
végezte a maga különleges munkáját, és sok hozzám hasonló hölgy jár hozzá.
-- Inkább azért, hogy képesek legyenek szülni, mint hogy megelőzzék?
-- Az én esetemben igen -- ráncolta a homlokát Denise. -- Kedves asszony, és
nagyon egyenes. Soha többé nem lehetek enceinte.^ Ez az utasítása.
-- Ennyire komoly a dolog? -- Azt hiszem, botrányosan bizalmaskodó voltam.
-- A férjemnek nyilván nem, aki annyit utazik. -- Ö is ugyanolyan szókimondó
volt.
-- Mindenesetre hozzászoktam a gondolathoz, hogy nem lesznek gyermekeim. Áldás
ez bizonyos értelemben. Kevesebb módom lesz rá, hogy untassak másokat. --
Nevetett, én is nevettem. Egyik állandó tréfánk, hogy a finom New York-i dáma
csak akkor elevenedik meg (már viszonylagosan), amikor az ivadékaira terelheti a
szót.
Eszembe jut, milyen különös az a tárgyilagos modor, amelyben Denise a
legbizalmasabb problémáiról is beszél. Nem tudom, csakugyan olyan tárgyilagos és
hűvös-e, amilyennek látszik. Az a gyanúm, hogy benne természettől és a
tökéletesség szintjén van meg az a színjátszó tehetség, amely férjéből az
állandó gyakorlás ellenére oly tökéletesen hiányzik.
-- Tulajdonképpen az ismerőseim közül nekem van a legjobb életem. Vannak
barátaim, régiek és -- megsimogatta a karomat -- újak. Ezerféle dolog érdekel,
és még ha nem is érdekelne, a felelősség az Ötödik sugárút 362. építéséért és
berendezéséért életre szóló munka. Nem -- utasította vissza a pincér kínálta
pezsgőt. Én elfogadtam egy pohárral. -- Csak
5. Terhes, állapotos.
Bill miatt aggódom néha. Nem használja megfelelő módon a képességeit.
-- Azt szeretné, ha még több pénzt csinálna egy belvárosi irodában?
-- Ó, nem! Olyan emberből van éppen elég anélkül, hogy Bili is beállna a
farkasfalkába. Amellett több a pénzünk, mint amennyire szükségünk van. Csak azt
szeretném, ha valóban csinálna valamit. Kihasználná a mi. . . a helyzetét.
-- Hajók, vadászat. . .
-- Az nem elég egy okos férfinak. És Bili okos. Tudom, hogy maga butának tartja.
. .
-- Ezt honnan tudja? -- válaszoltam ostobán, nem lévén felkészülve a támadásra.
-- Akarom mondani, én nem tartom őt butának -- dadogtam, kilöttyintve a
pezsgőmet. Ez a reszketés, amely hol rám jön, hol elmúlik, a jobb karomra
korlátozódik. Mit jelent ez?
-- Ó, de igen! Tudom. És Emma is. A modora teszi. Tudja, Bili nem sok
intelligens embert ismert életében. Én sem -- tette hozzá gyorsan. -- De azt
hiszem, én kevésbé jövök zavarba azokkal szemben, akik okosabbak, mint én. Annyi
biztos, hogy szeretek a társaságukban lenni, amennyit csak lehet, Bili viszont
félszeg, és úgy érzi, azt a szerepet kell játszania, amelyben szerinte a másik
látni szeretné. . . rendszerint a vasútmágnásét. Néha reszketek miatta.
Különösen amikor magával vagy Emmával van.
-- De hát mi szeretjük. Nem annyira -- tettem hozzá szilárdan --, amennyire
magát.
-Azt akartam, hogy ezt kimondja! -- mosolygott rám. -- Úgy érzem, világéletemben
ismertem magukat. Bárcsak ismertem volna! -- Denise körbepillantott Mr. Marié
szelídített írókkal és festőkkel, valamint korántsem szelíd mágnásokkal és
feleségeikkel teli, bűbájos, cicomás termein. -- Ez csakugyan a legjobb, amire
módunk van. És ez nem chez princesse Mathilde,6 igaz?
-- Párizsban is van langueurS
6. Mathilde hercegnénél.
7. Unalom.
'77
-- De nem olyan, mint itt, ahol nincsenek courteur-ök ?8 Van ilyen szó?
-- Most már van. Maga találta ki.
-- Nos, szeretném, ha maga meg Emma Rhode Islanden töltenék az egész nyarat,
Newportban. A napok úgy repülnének, mint a percek, miközben élveznénk a
courteur-jemket
-De Mr. Sanford?...
-- Remélem. .. azt hiszem, bele fog vágni a politikába.
-- Te jóságos Isten!
-- Én a közé a néhány hölgy közé tartozom, akik nem tesznek úgy, mintha nem
szívesen látnák Conkling szenátort vacsorapartnernek.
-- Azt hittem volna, hogy törik magukat azért a hatalmas, gyönyörű
istenteremtéséért.
-- Az olyanok, mint mi, akik semmit nem akarnak Washingtontól, nem. És hát
persze szegény gúnár olyan hallatlanul hiú.
-- És maga azt szeretné, hogy a férje olyan legyen, mint Mr. Conkling?
-- A maga módján, igen. Nem divat persze, hogy olyan emberek, mint Bili,
bekapcsolódjanak a politikába. Miért is tenné? Miért tenné közülünk bárki?
Elvégre mi megvásároljuk a szenátorokat, akik megvásárolják a választásokat. De
még így is, azt hiszem, Bili nagyon alkalmas volna erre az életre. És lenne
valami, ami leköti az érdeklődését.
-- Maga szeretne Washingtonban élni?
-- Uram, egek, dehogy! Én olyan lennék, mint Mrs. Conkling, művelném a kertemet,
ahogy ő. .. hol is? Uticában!
Emma meg én egyetértettünk, hogy mindent egybevetve sajnáljuk elhagyni New
Yorkot.
-- De hát Washington kaland lesz. -- Emma hihetetlenül jó hangulatban van.
-- Számomra bizonyosan. -- Nem mondtam meg neki, mennyire rettegek a munkától,
amelyet el kell végeznem. Naponta kapok emlékeztetőket Jamie-től. Névjegyzékeket
embere'iről, akikkel találkoznom kell, valamint kulcsokat szám-
8. Hízelgők. I78
talán olyan szekrény záraihoz, amelyben politikai csontvázak rejtőznek.
Szerencsére többi munkáimmal jól haladok. Megírtam azt a csakugyan rémes cikket
a császár haláláról. A Cavourról és a Szavoyai-házról szóló hosszú és talán
túlbonyolított elemzés Godkin kezében van a jVaft'on-nél. A Tildén kormányzó
választási hadjáratára írandó életrajzzal várni kell, amíg jelölik: ehhez Mr.
Button ragaszkodott. Közben Bigelow és Green munkába állították a
hirdetéskotyvasztókat, akik összeszedik a könyvhöz a nyersanyagot.
Több, távolról sem kielégítő megbeszélésem volt az előadó körutat szervező
ügynökkel, aki rendszeres időközökben kitartóan emlékeztet rá, hogy nem vagyok
Mark Twain. Megmondtam neki, hogy ennek inkább örülök, mint nem, de hiába
pazarlom rá szellemes szójátékaimat. Szerinte jól menne az előadó körút, ha
kitartanék a császárnénak és udvarának ruhái és hajviseletei mellett. Amikor
ezen végül megbokrosodva, gőgösen azt mondtam neki: -- Magának tulajdonképpen
nem engem kellene szerződtetnie, nem egy politikai írót, nem egy történészt,
hanem a lányomat, d'Agrigente hercegnét- a kis ember teljesen tűzbe jött: --
Hajlandó lenne? Neki tizenkétezer dollárt tudnék szerezni harminc estéért.
Emma jót mulatott. -- Ha a legrosszabbra fordul, el tudom tartani mindkettőnket.
Talán el is fogom. Szegény papa, túl keményen dolgozol.
Éppen most, amikor ezeket beírtam a könyvbejött be Emma jó éjszakát kívánni.
Megcsókolta az arcomat, mint mindig. Én kezet csókoltam neki. -- Október --
súgta. -- Nem június. John beleegyezett.
-- Jó -- súgtam vissza. Olyanok vagyunk, mint két összeesküvő. Most, hogy ott
egyensúlyoz Apgar-föld peremén, azt akarom, hogy amíg csak lehet, maradjon
velem. Mindvégig, írtam majdnem; de most már le is írtam.
• •
Öt
l
Röviddel napkelte után a szálloda kocsija kivitt bennünket a városon át North
Riverhez, aztán le a Cortland Street-i révhez, ahol behajóztunk Jersey City,
illetve a Pennsylvania Vasút állomása felé. A kompon a kocsinkban maradtunk, és
a párás ablakokon át figyeltük, hogyan törpül el New York City partvonala.
-- Valamikor ott laktam. Látod? Az a nagy épület. A rakpart mellett. -- Az
épület a Washington Markét volt -- még mindig az. Valamikor ott laktam a
közelében egy lánnyal, aki réges-rég halott.
Valahogy furcsa, hogy Emma szinte semmit sem tud a régebbi életemről, mielőtt
megismertem az édesanyját. Fiatal korában kíváncsi volt Amerikára, de annyi
kitalált történetet meséltem neki indiánokról meg ilyesmikről, hogy
többé-kevésbé igaznak vette, és mind a mai napig a szó szoros értelmében
mesésnek tartja húszas és harmincas évekbeli életemet.
181
Amellett úgy is nevelték, hogy holmi egzotikumnak tekintsen engem. Mathilde
hercegné hamar elkeresztelt Szőke Indiánnak, és a név rajtam ragadt. Emmát ez
nagyon megragadta, és azt mesélte az iskolatársnőinek, hogy az apja hiteles
amerikai indián egy szőke hajú törzsből.
A washingtoni kocsik fényűzőek voltak, és pontosan el is indultunk. Nem voltam
azonban felkészülve arra, hogy milyen adok-veszek folyik a vonaton. Először egy
fánkárus hozta az embert kísértésbe. Aztán megjelent egy kisfiú nagy kazal
képeslappal és olcsó regénnyel, valamint egy zsák amerikai mogyoróval, szó
nélkül Emma ölébe lökött egy hölgyeknek szóló magazint, az enyémbe meg egy
vadnyugati regényt, azzal eltűnt.
-- Ez ajándék? -- kérdezte Emma meglepetten.
-- Kétlem.
Amikor a kocsik kihúztak az állomásról, még mindig birtokunkban voltak
kifizetetlen olvasnivalóink. Közben egy sültosztrigaárus is megkísértett minket,
és csak Emma szigorú tekintete tartott vissza kedvenc ételem habzsolásától. Ez
az egyetlen amerikai fogás, amelyről Franciaországban csak álmodoztam, de
sohasem találtam szakácsot, aki meg tudta volna közelíteni az atlanti habok
ízének meg az öreg disznózsírnak ezt a csodálatos keverékét.
A kocsi kényelmesebb, mint bármelyik európai vasúti kocsi: zöld plüssfüggönyök,
erre-arra forgatható, kárpitozott székek, szépen metszett üvegburákba bújtatott
gázlámpák, mahagóni faburkolatok, és mindent átjár az égő kőolajnak a sült
osztrigáéval keveredő szaga.
Amikor visszatértünk az étkezőkocsiban kényelmesen elköltött ebédtől, az ifjú
könyvkereskedőt üléseink mellett ácsorogva találtuk. Egyik kezével a félrelökött
regényre és magazinra mutatott, a másikat kinyújtotta a fizetségért. -- Egy
dollár és huszonöt cent lesz, uram, a kettőért.
Az erre következő csatározásba végül a kalauz is beavatkozott, aki hirtelen
sípcsonton rúgta az ifjú vállalkozót, éppen amikor odaadtam neki a huszonöt
centjét, végső, minimális követelését, "kiadványai bérleti díját". A fájdalom és
a diadal üvöltésével tűnt el.
182
-- Ezek mindig feljutnak a kocsikba, uram. -- A kalauz akárha a porról vagy a
legyekről beszélt volna. -- Semmit sem tehetünk ellenük.
Mivel Baltimore-ban mozdonyt cseréltek, leszálltunk a kocsiból, és a vágány
mellett sétálgattunk. Hirtelen hangokat hallottam a fejem fölül. Fölnéztem, és
láttam, hogy tucatnyi csavargó terpeszkedik a kocsink tetején.
Észrevéve tekintetemet, egyikük majomügyességgel leugrott a vágányok közé. --
Nagysasszony -- szólította meg Emmát, aki közelebb állt hozzá, és vigyorogva
kinyújtotta mocskos kezét: -- Nem adna pár centet egy szegény, öreg veteránnak?
Mielőtt bármelyikünk válaszolhatott volna, egy második, egy harmadik, majd egy
negyedik csavargó is csatlakozott hozzá. Visszataszítóak voltak a mozdony
kormától, fintorogtak és nyúlkáltak, fenyegető kört formáltak körénk. Én
felemeltem a botomat, Emma felsikoltott.
Egy pillanat alatt megjelent két fegyveres vasúti őr futólépésben a közeli
állomásról. A csavargók eltűntek a kocsik és a raktárházak közt.
Ezt az ijesztő élményt még ijesztőbbé tette a kalauz, aki egészen magától
értetődően mondta: -- Semmit nem lehet tenni ellenük. Amint kinn leszünk az
állomásról, tüstént megint felugranak. És ha az ember olyan bolond, hogy a
közelükbe megy, hát kidobják a vonatból.
Érdekes és baljós megjegyzés: amennyire meg tudom állapítani, a csavargók között
egyetlen bevándorló sem akadt. Valamennyien régi, tősgyökeres amerikainak
látszottak, akik megsebesültek vagy elzüllöttek a háborúban, és tönkrementek a
gazdasági válság során.
Harminc évvel ezelőtt nem is álmodtam volna, hogy ilyen hatalmas, mozgékony
bűnöző osztály alakul ki ebben az országban, vagy hogy ilyen sanyarú ínség lesz,
hátborzongató ellentétben az afféle emberek iszonyú gazdagságával, akikkel New
Yorkban összejöttünk. Sajnálom Tildent. Minden intelligenciája és becsvágya
ellenére kétlem, hogy megvolna benne a képesség vagy az akarat, hogy bármit is
tegyen ezeknek a kormos alakoknak az érdekében, akik, akár egy lidérces álom
183
szörnyei, hirtelen fel-felbukkannak, amikor a legkevésbé várjuk, hogy
emlékeztessenek a pokolra. Emma még mindig reszket, és én is.
Késő délután érkeztünk meg Washington Citybe, egy váratlanul tavasziasnak tűnő
napon. Bár február közepén jártunk, a déli szél meleg volt és lankasztó, a
kertekben meg az üres telkeken pedig vidáman nyíltak a kora tavaszi virágok, a
sárga és fehér nárcisz meg a jácint.
A Pennsylvania állomás előtt ütött-kopott konflisok hosszú sora állt,
mindegyiken néger kocsis. Mivel mindig nehezen értettem a déli beszédet, végül
Emma volt az, aki intézkedett, hogy szállítsanak minket a Willard's Hotelba.
-- Miért nem beszéltél soha nekem erről a városról? Mert ez aztán a város, nem?
Éppen a Pennsylvania Avenue-ra értünk, és Emma nagy kíváncsisággal és némi
meglepetéssel nézett körül.
-- Csak egyetlenegyszerjártam itt. Két napra 1836-ban. így aztán nem sokra
emlékszem, csak arra, hogy nem volt mire emlékezni. Most legalább létrehoztak
egy várost.
-Hol?
-- Jobbra meg balra. Egy nagy világfővárost -- intettem dagályosan a
Pennsylvania Avenue-t szegélyező fogadókra, kocsmákra, vendéglőkre és
szállodákra. Az utat, mint a kocsis mesélte, csak nemrégiben öntötték fel
aszfalttal. Két oldalán a kopott vörös tégla és fehér gerendaházak az út
hallatlan szélessége miatt még kisebbnek látszanak, mint amekkorák. A sugárút a
Capitoliumtól egészen a Fehér Házig vezet -- vagy vezetett valamikor.
Utolsó látogatásom óta a sugárút irányát megváltoztatták: most egyenes vonalban
halad a Capitoliumtól a Kincstár épületéig, egy-két háztömbnyi darabon élesen
jobbra kanyarodik, majd balra fordul, félbevágva a Fehér Ház eredeti előkertjét.
A kertnek azt a részét, amelyet a Pennsylvania Avenue meghosszabbítása elvág a
Fehér Háztól, most Lafayette parknak nevezik, s a közepén nem Lafayette szobra
áll -- ami logikus volna --, hanem Andrew Jacksoné, mégpedig lovas szobor.
Örömmel láttam, hogy a Capitoliumot végre befejezték.
184
-- Igen kellemetlen látványt nyújtott az ideiglenes kupola. .. azt hiszem, barna
volt.
-- Szép épület- mondta ki Emma a Capitoliumra az imprimatur!. -- De
tulajdonképpen nincs mellette semmi, igaz?
-- mutatott a Pennsylvania Avenue-ra. -- Ez teljesen elfogadhatatlan.
Most már a Hatodik utcán jártunk, éppen szemben a Metropolitan Hotellal, a régi,
híres Indián Királynő-szálló kissé megkopott utódával, ahol valamikor a
washingtoni nyári kánikulában megszálltam, és jószerivel végighánytam az
éjszakát, mert túl sokat ettem Andrew Jackson pazar vacsoráján, első és egyetlen
látogatásom alkalmával a Fehér Házban, annyi honfitársam álmainak központjában.
-- És nézd azt a sok fekete népet!
-- A négerek mindig is többségben voltak itt. Annyi biztos, hogy minden munkát
ők végeznek.
-- Afrikában vagyunk! Ez csodálatos. De miért nem figyelmeztetett erre senki
minket?
Az a gyanúm, Emma maga sem tudja, mennyire igaza van, mert Washington City
csakugyan különös, trópusi, gyarmati benyomást keltő hely. Az ember határozottan
érzi, hogy itt a felszín alatt bennszülött élet zajlik, amely teljesen elkülönül
a fehér látogatók életétől -- s ez a kategória nemcsak a kormányzat tünékeny
tagjait foglalja magában, hanem azokat a bennszülött fehéreket is, akik büszkén
antikoknak nevezik magukat, és körülbelül ugyanolyan viszonyban vannak az
átmenetileg Washingtonban élő politikusokkal, mint a Madison Square alatt lakó
régi New York-iak a külvárosban lakó csiricsáré népséggel.
A Willard's Hotel azon a sarkon áll, ahol a Pennsylvania Avenue a Kincstárnál
jobbra fordul. A Kincstár neoklasszikus épülete Emmának a párizsi
Madeleine-templomot juttatta eszébe. -- És ugyanúgy hiányzik belőle minden báj
is.
A Willard's Hotel ötemeletes épület, kívülről meglehetősen egyszerű, belül
azonban dúsan ékesített, a mi második császárságunk décor-jának' abban a furcsa
amerikai változatá-
I. Belsőépítészei.
I85
ban, amelyet sokan közönségesnek találnak, bár én személy szerint meglehetősen
kedvelem ezt az oly sok amerikai magánházban és középületben látható, zsúfolt,
aranyozott, gótikus csillogást.
Amikor a ponyvaellenző alá léptünk, barátságos, ám nem túl buzgó fekete szolgák
jöttek elénk, hogy összeszedjék poggyászunkat. A nagy előcsarnok bejáratánál
állt az igazgató, Ward McAllister ifjabb kiadásban.
-- Üdvözlöm országunk fővárosában, hercegné. Mr. Schuyler. -- Mélyen meghajolt.
Elmormoltuk, mennyire el vagyunk ragadtatva, hogy a szálló vendégei lehetünk.
Úgy vezetett végig minket a sötét freskókkal díszített, nagy előcsarnokon, akár
egy díszmenetet, az ünnepélyes felvonulás közben óvatosan kerülgetve az ezernyi
bronz köpőcsészét.
-- Már itt vannak a barátai, hercegné. A rotundában várják önt. -- Éppen
bejelentkeztem (mindössze tíz dollár naponta egy két hálószobás lakosztály
háromszori étkezéssel), így az általános izgalomban egyikünk sem értette
egészen, mit mondott az igazgató. Emmát teljesen lekötötte a bámészkodás,
megnézett mindent és mindenkit, én pedig közben elolvastam Charles Nordhoffnak,
a Herald washingtoni tudósítójának üzenetét: ha nem vagyunk túlságosan fáradtak,
szeretne este elvinni minket vacsorázni.
Az igazgató ezután nem a lakosztályunkba vezetett bennünket, hanem egy nagy
fogadóterembe, melynek terebélyes kupoláját aranyozott oszlopok hordozták. A
mozaikpadlón számos szófa és szék, rajtuk a jelek szerint politikusok és
választópolgáraik -- a maga módján éppolyan ijesztő és veszedelmes küllemű
csoport, akár a csavargók a baltimore-i állomáson.
Közvetlenül a kupola alatt magas, ijesztően telt keblű hölgy állt. -- A
hercegné! -- kiáltotta a hölgynek az igazgató. -- Akarom mondani, Mr. Schuyler
és a hercegné, az ön barátai!
Emma meg én megálltunk a vadidegen asszony előtt, aki olyan méltóságteljesen
biccentett a fejével, akár a Rejtelmes Rózsa. -- Én --jelentette ki, és hangja
úgy visszhangzóit a ro-
186
tundában, akár a cumae-i Szibilláé, amikor valami különösen rossz hírt jósolt
--, én vagyok Mrs. Fayette Snead.
Az igazgató otthagyott minket, a Szibilla kényének-kegyének kiszolgáltatva.
-- Nem hiszem, hogy letfcvolna részünk abban a megtiszteltetésben. . . --
kezdtem. Emma meg egyszerűen csak bámult, akár az állatkertben.
-- Kétségkívül ismernek engem "Fay" néven. -- Erős déli kiejtéssel beszélt,
mégis nagyon könnyű volt megérteni, mert minden egyes szótagot egyformán
hangsúlyosan zendített meg.
-- "Fay" néven? -- ismételtem meg ostobán.
-- Ez az írói nevem. A Washington Evening Star-ban. Bemutatom a leányomat. -- A
politikusok és választópolgárok menazsériáján keresztül (akik a politikai
fondorkodást fontosabbnak tartván a puszta színjátéknál, hál' istennek ügyet sem
vetettek ránk) "Fay"-nek egy valamivel nagyobb méretű változata közeledett
felénk. -- Őt kétségkívül ismerik, írói álneve Miss Grundy. A való életben Miss
Augustine Snead. Ő is rendszeresen ír az Evening Star-ba.. Nos, ha
szíveskednének erre jönni.
Vakon és engedelmesen követtük a két ijesztő nőszemélyt a rotunda távoli végébe,
ahol a csapóajtókon át egy bár áldásos kellékeit pillanthattam meg. -- Ön
nyugodtan hörpinthet valamit, Mr. Schuyler- mondta Mrs. Snead. -- Én tűröm, mert
bírom, mint minden Snead. Amott az a füstös fog kiszolgálni minket. Kegyed,
hercegné, alighanem teát óhajt.
-- Igen, igen -- helyeselt Emma buzgón, miközben körben leültünk a bár mellett,
ahonnan a pincér nekem egy mentás whiskyt hozott (kitűnő koktél, amelyet
McAllister gyakorta dicsér, de sohasem készít), a három hölgynek pedig teát.
-- Az európai fenségek többnyire a Wormley's Hotelba szállnak. Kegyedék miért
nem, hercegné? -- kérdezte Miss Augustine Snead, alattomos tekintetű, kancsi
hölgy.
-- Szeretnék igazi amerikai lenni, akárcsak az apám mondta Emma. -- A Willard's
demokratikusabb.
Ez elég jól hangzott.
187
-- Idővel érdeklődni fogunk washingtoni impressziói iránt, hercegné -- mondta
Mrs. Fayette Snead.
-- És az öné iránt is, Mr. Schuyler -- mondta Miss Augustine Snead. Ezután anya
és leánya mindketten előszedtek egy-egy jegyzetfüzetkét, és hozzáláttak, hogy
meginterjúvoljanak minket. Nagyon alaposak voltak. Próbatételünkön hősi mód
estünk át, különösen Emma, aki miután végül átlátta hírlapjaink érdeklődési
körét, most a legmerészebb és legdicstelenebb módon hajlandó megadni ott helyben
kitalált, ehetetlen ételek receptjeit, nem is beszélve az ifjúság és a szépség
karbantartásának titkos eljárásairól. -- Egyszer egy héten petróleumban mosom a
hajamat, Mrs. Snead -- mondta csillogó szemmel, és el kellett fordítanom a
tekintetemet, hogy el ne nevessem magam.
-- Petróleumban? -- állt meg Mrs. Fayette Snead ceruzája.
-- Petróleumban, anya! -- Miss Augustine Snead tüstént felismerte a ritka
hírcsemegét, ha az útjába került. -- Igen, hallottuk, hogy Párizsban ezt
csinálják.
-- Maga a császárné fedezte fel e módszert -- halkította le a hangját Emma. --
Én úgy találom, hogy a mosás után egy órán belül felettébb csillogó fényt kap a
hajam. -- Nem mintha- tette hozzá gyorsan, jól látva, hogy a vele szemben
kunkorodó hajzatok vékonyak és fénytelenek -- kegyedéknek bármi szükségük volna
rá...
-- Ó, igen, de mennyire van -- mondta Miss Augustine Snead határozottan. -- Sőt
anya kezd egy kicsit kopaszodni a feje búbján, ez a teljes igazság.
-- Akkor próbáljuk meg leplezni a teljes igazságot, Gussy, drágám -- fejezte ki
élénk nemtetszését Mrs. Fayette. Majd Emmához fordult: -- De nem áll fenn némi
tűzveszély, hercegné, ha az ember túlságosan közel húzódik, mondjuk, egy
lámpához?
-- Nem, egyáltalán nem. Legalábbis abban az első órában nem, amikor az embernek
teljesen mozdulatlanul kell ülnie, a fejét annyira hátrahajtva, amennyire csak
lehet, hogy a fellazított haj szabadon lélegezhessen.
Emma más témákat is olyan simán kezelt, akár egy hivatásos előadó. Egyáltalán
nem vagyok benne biztos, nem kelle-
188
ne-e mégis elmennie arra az előadó körútra. Ha nem lenne eljegyzett menyasszony,
lelkifurdalás nélkül elküldeném harminc nagyvárosba, és én magam lennék a
menedzsere és reklámfőnöke.
A hölgyek már tudtak Emma eljegyzéséről.
-- Nem fogja sajnálni, ha már nem lesz hercegné? -- kérdezte az alattomos Miss
Augustine.
Emma most először ingerült lett, de ezt eltitkolta a hölgyek előtt. -- Nincs az
az európai rang, Miss Snead, amely szebb volna az egyszerű amerikai Missisnél.
-- Éljen, éljen! -- mondtam nagy komolyan, és felhörpintettem a mentás whisky
utolsó kortyait. Néhány perc múlva már a lakosztályunkban voltunk, és harsányan
kacagtunk. Felüdített a gondolat, ahogy a két Sneadnek, anyának és lányának,
lángra lobban a haja, mint holmi Nessus-paróka.
Megfürödve és kipihenten (sajnos végig kell menni a folyosón a fürdőszobához --
a kényelmi berendezések itt nincsenek egy súlycsoportban az Ötödik Sugárút
Hoteléival, de hát hál' istennek az árak sem) hét órakor találkoztunk az
előcsarnokban Charles Nordhoff-fal.
Bevallom, először kissé megfélemlített ez a szigorú, negyvenéves, porosz
születésű férfi, aki hivatásszerűen ír a Héráidnak a washingtoni politikáról.
Féltem, hogy -joggal -- beképzelt dilettánsnak fog tartani, olyan ünnepelt
írónak, akit egy komolytalan kiadó legalább tizenkét hétre a nyakára küld, és
fölébe emel - kívülről.
Első találkozásunk az előcsarnok portáspultjánál nem volt biztató. NordhofT
tömzsi, zömök ember, járását, azt hiszem, "tengerészimbolygásnak" szokás
nevezni; sok-sok tengeren töltött évének emlékeként mindenesetre sajátosan
tántorgó léptekkel jár. Akárcsak Leggett, öreg barátom a Post-nál, Nordhoff is a
tengeren kezdte pályáját: először a haditengerészetnél, aztán különböző
vitorlásokon, írt is egy valamikor népszerű könyvet, melyet nem olvastam, Kilenc
év a tengeren címmel. Nordhoff Bryantnak dolgozott a Post-nál, amíg ki nem
rúgták -- Bryanton kívül mindenki szerint -- a Tweedbanda elleni támadásai miatt
(meg kell tőle kérdeznem, mi az igazság ebben a históriában). Ekkor vette át
Jamie a He-
189
rald-hoz. Tavaly Nordhoff időt szakított magának egy fölöttébb érdekes könyvhöz,
ezt viszont elolvastam, Az Egyesült Államok kommunisztikus társaságai volt a
címe. Mint kiderült, ez a téma lett a kapocs kettőnk között.
Nordhoff összevágta a sarkát Emma előtt, mélyen meghajolt, és kezet csókolt.
Mivel figyelmeztettem barátunk német származására, Emma halkan németül kezdett
beszélni vele. Nordhoff meglepetten és örömmel válaszolt, aztán kezet fogott
velem, alaposan megnézett, és azt mondta: -- A Párizs a kommunánk alatt a
legjobb és legkomolyabb munka, amelyet eddig bármilyen nyelven a kommunizmusról
olvastam.
Azt hiszem, elpirultam. Kétségkívül annyira beleszédültem ebbe a váratlan
dicséretbe, hogy ez egyszer még az sem jutott eszembe, hogy ő is, mint mindenki,
rosszul jegyezte meg a címét. Mindig balszerencsém volt a címekkel. Nyilván
utánoznom kellene a mestereket, velős, határozott, emlékezetes címeket kellene
keresnem. Madame Bovary, Tamás bátya kunyhója, Örökösök -- ezeket a címeket, ha
egyszer láttuk vagy hallottuk őket, nem lehet eltéveszteni.
Közvetlenül mielőtt a főbejárathoz értünk, Nordhoff azt mondta: -- Meg kell
ismerkednie Mr. Roose-zal. Ö mindent tud. Ha megbocsát -- fordult Emmához, aki
megbocsátóan mosolygott.
Nordhoff ezután egy kis trafikba vezetett. Ez, ahogy az ember belép, mindjárt a
főbejárattól jobbra van. Itt nemcsak szivart, cigarettát és bagónak való préselt
dohányt árulnak, hanem hírlapokat és folyóiratokat is az egész országból. Mr.
Roose méltóságteljes, szinte szenátori figura; miközben átadott Nordhoffnak egy
borítékot (mert valamiféle postahivatalt is üzemeltet), ünnepélyesen üdvözölt
engem Washingtonban. -- Különleges távírdánk van itt, ha szüksége lenne rá, Mr.
Schuyler. -- És csakugyan, a Western Union szívességéből a szomszéd szobában ott
állt ez a modern kényelmi berendezés. Mr. Roose azt is megígérte, hogy mindennap
félretesz nekem egy példányt a "mi" hírlapunkból, a New York-i Herald-ból.
A szálló előtt állandóan konflisok hosszú sora állomásozik, de Nordhoff azt
javasolta, hogy ha Emma is úgy kívánja, in-
'9°
kább sétáljunk át a Welcher's nevű vendéglőbe. -- Nincs messze innen, és az út
legnagyobb részén járda is van.
Emma benne volt. -- Ez Afrika! -- súgta nekem franciául útközben az egyenetlen
téglajárdán, amelyen tucatjával üldögéltek a feketék, oly kényelmesen, akárha
otthon volnának. Némelyek ittak, mások kockáztak, megint mások gyászos zenét
fújtak házilag készült fuvoláikon, amíg a távolban, mint holmi hófehér
szappanból faragott álomkép, mindenütt ott lebegett a penziókkal körülvett
Capitolium.
Bár a nap már lement, az est természetellenesen balzsamos volt. A széles
sugárúton majdnem teljesen megszűnt a forgalom, az omnibuszokat kivéve, amelyek
továbbra is le-föl zörömböltek. Amikor a Kincstár épületével szemben
befordultunk a sarkon, Nordhoff megmutatott nekünk egy magas szilfát, amelyet
Morse-ról, a festő feltalálóról neveztek el. Úgy látszik, valami súlyos gondolat
jutott Morse eszébe annak a fának az árnyékában, olyasmi, mint Newtonnak az
almafa alatt a gravitáció.
-- Milyen bájos -- mondta Emma.
Nordhoff furcsa, ugató hangot hallatott, most már tudom, hogy nála ez jelenti a
nevetést. - Az egyetlen jó, amit erről a városról el lehet mondani, hogy öt
évvel ezelőttig még rosszabb volt. Akkor megkaptuk a magunk Tweedjét, egy fejes
helyi bűnözőt, aki kilopja a város szemét, de e folyamat során kikövezteti az
utcákat.
-- És senki sem panaszkodik?
-- A kövezetre? De igen, mindenütt rossz a lejtése, úgyhogy amikor esik,
Velencére emlékeztet a város.
- Úgy értettem, a lopás miatt nem panaszkodnak?
-- Atyaisten, dehogy! Végül is ez az amerikai út. És csakugyan van javulás.
Amellett akármilyen kopár is Washington, a Kongresszus legtöbb tagja számára ez
még mindig a Mennyei Város. Ahhoz képest, ahonnan ők jöttek, ez a hely teli van
könnyed fényűzéssel és lenyűgöző épületekkel. Az ott a Fehér Ház.
A sötétben a magas fákon át a nagy, fehér épület olyan volt, mint egy
ottfelejtett skatulya. -- Elbűvölő -- mondta Emma. -- Utolsó látogatásom óta
néhány üvegházat toldtak a Fe-
hér Házhoz, melyek nem sokat javítanak kissé elhanyagolt külsején.
-- Belül még rosszabb -- mondta Nordhoff. Aztán elvezetett minket a Tizenötödik
utcába a vendéglőbe, amely közönséges téglaépületben húzódik meg, körülbelül
akkorában, mint egy New York-i barna kőház. Milyen csodálatos mellesleg, hogy
ebben a városban a négereken kívül nem látni barna színt. A legtöbb washingtoni
ház sötétvörös téglából épült, ez a szín számomra vonzó, de Emmát alvadt vérre
emlékezteti.
Nordhoff felvezetett minket a lépcsőn a nagy étterembe, ahol a fekete mailre
d'hötel2 egy sarokasztalhoz kalauzolta triónkat. A terem kellemes volt,
bíborszín plüssfüggönyökkel, a padlón régimódi török szőnyeggel. A világítást
gyertyák szolgáltatták, ami megkönnyebbülést jelentett New York örökös kálciumos
ragyogása után.
Emma úgy foglalt helyet, mintha egyáltalán nem lenne tudatában a többi vacsorázó
iránta mutatott érdeklődésének. A szájak az étteremben körös-körül apró i-ket
formáztak, a "ki" szócskát hangoztatva.
-- Holnap rengetegen fognak kérdezősködni tőlem -- mulatott Nordhoff. --
Mindenki tudni akarja, kik voltak a vendégeim.
-- A vendége -- mondtam. -- Csak Emmát bámulják.
-- Ezek mind szenátorok? -- futott végig Emma tekintete sebesen a termen, mintha
színházban volna, vagy diorámát nézne.
-- A szenátorok az emeleten vannak, Madame la Princesse. A kis ebédlőkben,
borospalackokkal és hosszú szivarokkal. . .
-- És hölgyekkel?
-- Néha. De a szenátorok általában jobb szeretnek más szenátorokkal vacsorázni
és módszereket kifundálni a Kincstár kiürítésére.
-- Milyen izgalmas! Akkor hát ezek az emberek?... -- utalt vacsorázó társainkra.
-- Lobbisták. Ezek a szenátorokkal csak sötét fasorokban találkoznak, ahol a
pénz gazdát cserél.,
2. Főpincér. IQ2
-- Úgy látszik -- mondta Emma --, mintha a kormányzást itt egyszerűen zsebből
zsebbejuttatott bankók jelentenék.
-- Ámen! -- kiáltotta Nordhoff, megriasztva a szomszéd asztalnál ülőket. Aztán
pompás vacsorát rendelt nekünk -- "természetesen Jamie költségére" -- (megint
teknőcöt, továbbá csodálatos apró marylandi rákokat). A borlap csodálatra méltó
volt.
Könnyen meg tudnám szeretni Washingtont, ha nem kellene írnom róla. Nordhoff
volt olyan kedves, és átadta nekem a jegyzeteit a Babcock-botrányról, így most
már megvannak a kellékeim első cikkemhez, amely általános külső benyomásaimat
fopya tartalmazni a városról negyvenévi távollét után, válogatott töprengésekkel
a korrupcióról, a whiskybandáról és O. E. Babcockról.
-- Jó lenne, ha megismerkedne Bristow pénzügyminiszterrel. Ő az, aki megbuktatja
Grantet.
-- A saját elnökét? -- Emmát meglepően érdekli a politika. Kezdek azon
töprengeni, nem követtem-e el hibát. Évekig mindig elvittem magammal Emmát
Mathilde hercegnéhez Saint-Gratienba, ahol a művészet volt a minden, holott
talán sokkal boldogabb lett volna egy politikai szalonban vagy éppen a
Tuileries-ben, ahol megpróbálhatott volna elcsevegni a szegény császárral, aki
ízig-vérig politikus lény volt, olyannyira politikai zseni, hogy szükségképpen
Franciaország egyik legunalmasabb embere lett, hiszen soha senkivel sem tudott
őszintén beszélni a lényeges dolgokról. Szerencsére Emma egy évig a császárné
udvarhölgye volt, és föltételezem, hallott egynémely politikai beszélgetéseket.
Ellentétben III. Napóleonnal, a császárné másról sem tudott beszélni; ő is
politikus volt, csak rossz, és őmiatta keveredtünk (keveredtünk? "mi" vagy "ők"?
Mi! Az az én hazám, vagy az volt) háborúba Poroszországgal, és veszítettük el
kedves világunkat.
Jegyzet: a megvesztegethetetlen kentuckyi Benjámin H. Bristow 1874 júniusában
lett pénzügyminiszter, fyfindenki nagy meglepetésére kiderült, hogy becsületes
ember. Amikor fölfedezte, hogy a minisztérium személyzete tolvajbanda, tőle
telhetőleg kiseprűzte őket.
Az úgynevezett whiskybanda iSyo-ben alakult, amikor
'93
Grant egy régi cimboráját nevezte ki St. Louisba az adóhivatal főnökének,
bizonyos John McDonaldot (aki természetesen tábornok). McDonald, akárcsak
Babcock, együtt szolgált Granttel Vicksburgnél, és bárki, aki e nevezetes
hadművelet alatt együtt szolgált a nagy főparancsnokkal, megkaphatja a pénzverde
kulcsát, ha akarja. Annyi mindenesetre szent, hogy a Nyugaton a whiskyre
kivetett adó nem jutott el a kormányhoz, hanem McDonald meg a cimborái zsebébe
vándorolt, valamint Babcockéba, és talán magáéba az elnökébe is. A mai napig
valami tízmillió dollárt sikkasztottak el.
-- Az elnök is belé van keverve ? -- Nagyon kíváncsi vagyok. Nordhoff vállat
vont. -- Az a gyanúm, hogy igen. Annyi
biztos, hogy éppen eleget figyelmeztették Babcock miatt, és az is biztos, hogy
minden lehetőt megtesz a vizsgálat leállítására.
-- De hát az csak természetes, ha megpróbálja megvédeni a saját
adminisztrációját -- mondta Emma gyakorlatiasan.
-- Ezt mondják a korifeusok is. A per mindenesetre tovább folyik St. Louisban,
és Grant azt mondta, hajlandó személyesen is tanúvallomást tenni Babcock
mellett.
-- Ez úgy hangzik, mintha becsületes, buta ember volna -- mondta Emma.
-- Vagy ravasz bűnös -- mondta Nordhoff. -- A kormány mindenesetre lebeszélte
róla, hogy St. Louisba menjen.
-- Mivel kétségkívül azt akarta, hogy lebeszéljék. -- Emma hátborzongatóan fel
tudja mérni ezeket a szörnyeket. Máris bevallotta, hogy jobban kedveli Afrikát
Apgar-földnél.
-- Az igazságügy-miniszter viselkedése miatt gondolom, hogy Grant bűnös. Először
felmentették a banda ellen vádat emelő szövetségi ügyészt. Aztán, közvetlenül
mielőtt Babcockot pörbe fogták, az igazságügy-miniszter úgy rendelkezett, hogy a
kormány nem szerezhet bizonyítékot oly módon, hogy bármelyik tanúnak
büntetlenséget vagy enyhe ítéletet ígér. Nos, ezfcl a vád persze megbénult.
-- És Grant tudott erről a rendelkezésről?
-- Grant maga adta ki a rendelkezést, hogy mentse Babcockot.
-- És saját magát? -- Emmát izgatta az ügy.
'94
-- Nyilván. Nos, hamarosan megtudjuk az ítéletet. A pernek még ezen a héten be
kell fejeződnie.
-- Mit gondol, megússza Babcock?
Nordhoff bólintott. -- De a többiek nem. Azok börtönbe kerülnek.
-- Miért fél annyira mindenki az elnöktől? -- Kérdésem alighanem naivabbnak
hangzott, mint amilyen volt, mert Emma válaszolt rá.
-- Mert ő az elnök.
-- De hát nem olyan hatalmas, mint a Kongresszus. Vagy a bíróságok. Elég könnyen
vád alá lehet helyezni. Láttuk, mit műveltek néhány évvel ezelőtt Johnson
elnökkel, aki semmiféle törvénysértést nem követett el.
Nordhoff más megvilágításba helyezte számomra a dolgot. -- Legtöbbünknek tiszta
képünk van róla: Grant jó csomó sötét ügyletbe belekeveredett. De ezt nem lehet,
nem szabad kimondanunk.
-- Rágalmazás? -- Emmát minden afrikai vonatkozású ügy érdekli és szórakoztatja.
-- Nem. Azért, mert Grant az ország hőse, és az emberek egyszerűen nem képesek,
nem hajlandók tudomásul venni, hogy korrupt. Az a gyanúm, hogy a többség
titokban alighanem annak véli. Családjáról és közeli barátairól bizonyosan
tudják. De akkor is ő az a Ulysses S. Grant, aki megmentette az Uniót, a világ
legnagyobb élő tábornoka... a bátor és hallgatag, de még mennyire hallgatag hős,
aki azt a benyomást kelti, hogy mit sem ért a politikához. . .
-- Miközben mindent tud -- bólintott felém Emma. -- Akárcsak a császár.
-- Ezeket az elmélkedő cikkeket a lányomnak kellene megírnia.
Emma nevetett. -- Nem hinném... -- mondta, de ebben a pillanatban
félbeszakították, mégpedig nem más, mint a kép viselőház elnöke (azazhogy a
tavaly novemberi demokrata párti győzelemig elnöke): James G. Elaine Maine
államból, aki Conkling egyetlen komoly vetélytársa a republikánus
elnökjelöltségre.
Emma meg én más-más véleményen vagyunk. Én több
195
erőt, valamint több ellenszenves vonást érzek Conklingban, mint Blaine-ben. Ő
éppen ellenkezőleg. -- Mr. Blaine nagyszerű! Csodálatos színész... mintha
Coquelin játszana el a következő amerikai elnököt.
-- De távolról sem olyan férfiszépség, mint Mr. Conkling. És te vagy az első,
aki a férfiszépség hatása alá kerül.
-- De a férfiszépség mindenekelőtt férfias. Mr. Blaine határozottan lenyűgözi az
embert azzal a fekete indián szemével.
-- Szőke indián atyádon kívül más indiánt is kellene látnod.
-- Hát képeken láttam már. Mindenesetre el vagyok bűvölve Mr. Blaine-től. Hozzá
képest a te Mr. Conklingod egy vidéki színház jeune premier-jé.3
A nagy ember éppen az emeleti szeparéba igyekezett vacsorázó társaságba, holmi
barátaihoz, mikor is, ahogy 6 megfogalmazta: -- Megláttam ősrégi barátomat,
Nordhoffot, amint éppen a legesleggyönyörűbb hölgyet szórakoztatja, akit csak
életemben láttam, így hát itt vagyok. Igen, szeretnék leülni önökhöz. Csak egy
percre. Igen, pincér, kérek egy kis bort. Hogy ihassak a gyönyörű, messzi
földről jött hercegné egészségére. És az önére is, Mr. Schuyler.
Úgy látszik, ő is olvasta az iskolában az én Machiavelli és az utolsó
Signori-ma.t. Ha tudtam volna harminc évvel ezelőtt, hogy az amerikai
politikusok egész nemzedékét fogom nevelni vele, talán több gondot fordítok
arra, hogy rámutassak egy-két tanulságra. Azt hiszem, az én Machiavellimet
túlságosan is jól megértették, de egyes signorok szempontjait eleresztették a
fülük mellett.
Blaine már alaposan italos volt, de nem részeg. Azt hiszem, még nincs ötvenéves.
Az arca pirospozsgás, apró szeme, akár a csiszolt onyx -- olyan fénylőén néz az
emberre, hogy nem tud beléje nézni. A füle, akár egy elefánté, és gyakran
sápadtabb vagy pirosabb, mint arcának többi része -- vajon melyik tükrözi előbb
a hangulatait? Az orra kissé krumpliformájú, de mindent egybevetve az arca (már
amennyit a nyírott Grant tábornoki szakáll felett látni lehet belőle) elég
tetszetős, valamint a hangja is, ami pedig manapság egy országos
3. Hősszerelmes. ,96
politikusnál elsőrendű követelmény (holott mindenkitől azt hallom, hogy a néhai
igen tisztelt Lincoln elnöknek gyönge és magas, csöppet sem tetszetős hangja
volt).
-- A feleségem holnap meg fogja látogatni, hercegné.
-- Ne túlságosan korán, nagyon kérem. Éppen hogy leszálltunk a vonatról.
-- Gondoskodom róla, hogy óránként érdeklődjön, amíg csak fogadni nem tudja.
Amellett nincs messze. Itt lakunk a Tizenötödik utcában, az alvégen, ahogy itt
mondjuk. Micsoda gyarapodás a hercegné Washingtonnak, Nordhoff!
-- Nem az én érdemem. Mr. Schuyleré és Mr. Bennetté. -- Meglehetős bosszúságomra
Nordhoff elmondta Blaine-nek, mit fogok csinálni Washingtonban, mire Blaine
azonnal tartózkodó lett, bár nem kevésbé elbűvölő, s a bort, melytől eddig
engedte magát felhevíteni, hirtelen száműzte éles elméjéből. -- Nos, alig várom,
hogy lássam, mit művel a városunkkal.
-- Van valami mondanivalója Mr. Schuyler számára Babcock tábornokról, elnök úr?
-- Ezt a nyílt kérdést Nordhoff azzal az ugató hanggal kísérte, amely nála a
nevetést jelenti.
Blaine komikusán az égre emelte a tekintetét. -- Szívvel-lélekkel híve vagyok az
elnöknek és a mi régi nagy pártunknak . . .
-- Kivéve Roscoe Conklingot.
-- Még annak a pulykazabálónak is helye van a szívemben. -- Blaine kiitta a bort
a poharából, aztán fölállt. Nordhoff meg én is fölálltunk (most már az egész
terem többé-kevésbé nyíltan minket figyelt, és hallgatózni próbált). -- Ne
legyen hozzánk túlságosan szigorú, Mr. Schuyler. Mi csak szegény falusi gyerekek
vagyunk, akik ide kerültünk ebbe a gonosz nagyvárosba.
-- Erről nem feledkezem meg, uram.
-- Hercegné, remélem hamarosan megtiszteli jelenlétével a házunkat.
A nagy ember kecses sietséggel távozott. Nordhoff elégedett volt önmagával is,
velünk is. -- Tudtam, hogy itt lesz ma este, és úgy számítottam, hogy pontosan
azt fogja tenni, amit tett.
'97
-- És ha nem? -- kérdezte kihívóan Emma.
-- Nos, akkor (elküldök egy pincért a szeparéba, és megkérem, hogy jöjjön le.
-- Ön kedveli? -- kérdeztem.
-- Leheleden nem kedvelni -- mondta Nordhoff.
-- És ő is korrupt? -- érdeklődtem.
-- Ó, papa! Mostanra már tudnod kellene!
Nordhoff először élesen felugatott, aztán azt mondta: -- Igen, de nagyon
stílusosan. Azt hiszem, ő itt a legérdekesebb ember.
Az est további részét -- nem sokat, mert Emma is, én is ki voltunk merülve --
fölemésztette a protokoll. Itt az a szokás, hogy amikor egy hölgy újonc a
városban, a szállásán várja a rangbéli hölgyek látogatásait -- amelyek
rendszerint kimerülnek névjegyük szertartásos leadásában. Nordhoff úgy vélte,
hogy Emmát mint legkegyelmesebb fenséget fel fogják keresni a miniszterek
hölgyei és a külföldi nagykövetek feleségei. A kérdés az, mit csináljunk Mrs.
Granttel. Nordhoff megígérte, hogy utána fog nézni, és tudatja velünk, tegyen-e
nála Emma látogatást, vagy próbáljon szerencsét, és várjon.
Szállodai lakosztályunk távolról sem olyan kényelmes, mint az Ötödik Sugárút
Hotelban, de ma este mindketten túlságosan fáradtak vagyunk, hogysem ezzel
törődnénk. Balsejtelmek közt vettem észre az ágyakon a moszkitóhálót, de mint
Emma némileg megkönnyebbülve észlelte, az ablakokon drótháló van. Igen halkan
mondott nekem jó éjszakát, aztán belezuhant az ágyába. Én nagy erőfeszítéssel
ébren maradtam, hogy e jegyzeteket megírhassam.
198
2
Végre elküldtem első cikkemet a Herald-nak. Sok segítséget kaptam Nordhofftól,
aki továbbra is maga a tökéletes kedvesség. Washingtoni megfigyelői
debütálásomhoz maga az elnök is jelentősen hozzájárult, mert tegnap közzétették
a St. Louis-i bíróságra küldött személyes nyilatkozatát. Grant hosszasan és
zavarosan védelmezte Babcockot, nyilatkozatát itt a kormányzat a legmélyebb
zavarral, az ellenzék pedig a legnagyobb örömmel fogadta. Az elnök --
feltehetőleg eskü alatt -- mértéktelenül hosszadalmasán ismételgeti, hogy:
"Mindig teljes mértékben megbíztam a hozzáférhetetlenségében. . . Sohasem jutott
tudomásomra semmi, ami megrendítette volna ezt a bizalmat; azt természetesen
tudtam, hogy ez a per folyamatban van."
Az elnök sokkal többet tud, mint amennyiről nyilatkozik. Először is Nordhoff
szerint Grant legalább egyszer ajándékot fogadott el a whiskybandától. Két évvel
ezelőtt McDonald tábornok, a banda feje, egy pár telivér lovat és egy oldalrudas
bricskát adott neki arannyal kivert lószerszámmal. Az elnök három dollárt adott
McDonaldnak fizetségül, McDonald pedig egy i 700 dollárról szóló nyugtát írt az
elnöknek. Ez az egyik módja annak, ahogyan a vezetőink meggazdagszanak. De hát
Grant úgy érzi, hogy az Unió, amelyet megmentett, hálátlan volt hozzá, és
emlegeti, mennyi pénzt és birtokot ajándékozott egy másik hálás nemzet
Marlborough-nak és Wellingtonnak a győzelmeikért. Grant el van keseredve, amiért
még egy Blenheim-palotát sem szerzett, és most úgy véli, méltányos, ha mindent
elfogad, amit felkínálnak neki, tekintet nélkül a forrásra.
Cikkemet a kora reggeli vonattal elküldtem New Yorkba, és épp most kaptam
Jamie-től egy sürgönyt, maga Mr. Roose kézbesítette. ,Jó munka", szólt az
ítélet, így hát most már több önbizalommal mozgok a washingtoni színtéren, ebben
a pompázatos Afrikában, ahol Emma virul és ragyog.
De abban egyáltalán nem vagyok bizonyos, hogy cikkeim-
199
nek milyen hatása lesz a társadalmi életünkre. Nordhoff sürgetésére Emma tegnap
látogatást tett Mrs. Grantnél, aki fölöttébb méltóságteljes volt, bár Emma
szerint olyan, mint egy gazdag farmer felesége, és reménytelenül kancsal. --
"Engedélyezte", hogy jól érezzük magunkat Washingtonban, és meghívást fogunk
kapni a legközelebbi nagy vacsorájára. Hangsúlyozta a "nagy" szót.
-- Ha az elnök elolvasta, amit írtam róla, talán be sem eresztenek a házba.
-- De hiszen maga voltál a tapintat. -- Emma minden sort végigrágott.
Egyetértettünk abban, hogy észrevételeim hatásosabbak lesznek, ha ezeket a
korrupt köröket olyasféle színtelen, direkt stílusban írom le, mint egy
szakácskönyv. Talán szerénytelenül, de azt hiszem, az eredmény meglehetősen
érdekes; annyi biztos, hogy egyáltalán nem hasonlít az amerikai újságírók
többségének prédikálós stílusára; ők olyan tolakodóanjuttatják kifejezésre
pártosságukat, hogy még akkor is hamisan cseng a hangjuk -- vagy ami még
rosszabb: úgy, mintha megfizették volna őket --, amikor igazat mondanak.
Emma jelentős sikert aratott. Maga Mrs. Hamilton Fish is meglátogatta. Mint a
külügyminiszter felesége ő az itteni jó társaság vezetője, továbbá igazi New
York-i grandé dame* is, aki valami bonyolult módon -- hogy is lehetne másképp?
-- rokonságban áll Apgarékkal. Miután Mrs. Fish leadta a névjegyét, az összes
miniszter neje is ezt tette. Sőt az ifjú és gyönyörű Mrs. William W. Belknap
személyesen látogatott el, mivel úgy látszik, négy évvel ezelőtt megismerkedett
Emmával Párizsban. Mr. Belknap a hadügyminiszter, és eredetileg Mrs. Belknap
nővérét vette feleségül. Amikor ez a hölgy elhunyt, elvette az elbűvölő Cicát--
Mrs. Belknapot így emlegetik még azok is, akik nem is ismerik. Emma úgy
emlékszik rá, mint aki feltűnést keltett Párizsban. -- Nagyon gamine,5 de amúgy
nyugati módon szórakoztató.
Akárhogy is, a hí re s-ne vezetés Cica felkarolt minket, és ma este vacsorán
vettünk részt a házukban a G utcában. Melles-
4. Nagyasszony.
5. Pajkos.
2OO
leg Emma gyakran tesz megjegyzést a nagy emberek házainak kicsinységére. -- Ez
egy miniatűr főváros.
-- De egy roppant nagy országé.
-- Annál furcsább hát, hogy ilyen apró, zsúfolt, levegőtlen szobákban élnek --
fintorgott Emma. -- Továbbá ennek a te nagy országodnak az ünnepelt urai nem
valami gyakran vesznek fürdőt. A férfiak meg mintha soha nem tisztíttatnák ki
rendesen a frakkjukat meg a nadrágjukat. -- Meg kell mondanom, magam is
észleltem azt a nehéz szagot, amely a népes washingtoni összejöveteleket
belengi. A hölgyek persze úsznak a francia parfümökben, amíg egyes urak, bár nem
mindenki, az otkolont kedvelik. A szappannak azonban a többség számára nincs
varázsereje. Megfigyeltem, hogy Blaine-nek fekete a körme, Nordhoff nyakának azt
a részét pedig, amely kilátszott a makulátlan gallér felett, olyanféle finom,
szürke szegély övezte, mint Leonardo rajzain a sraffolás.
Belknap Cica azonban illatozik, akár egy orgonáskert, és a hölgyek túlnyomó
részére is jólesett ránézni a ma esti vacsorán, ha kissé vidékiesek voltak is. A
házat telizsúfolták francia bútorokkal, és Mrs. Belknap roppant elégedett az
eredménnyel. Emma szégyentelenül hízelgett neki, nem árulta el, amit épp az
elébb mondott: -- Mintha semmi nem volna a helyén azokban a szobákban. De
rengeteg pénzt költött rá. Mindenesetre jól öltözködik. -- Emmánál ez a legfőbb
elismerés.
A hadügyminiszter alacsony, hordómellű férfi, göndör, barna körszakálla és
felettébb rokonszenves modora van. -- Hallom, írt szegény Orville-ről. Meg se
merem kérdezni, mit.
Nem voltam felkészülve erre a gyors szembesítésre. -- Semmi túlságosan
kellemetlent. Csak megpróbáltam kiokoskodni, hogy mi is történik. Jogilag az ügy
nagyon bonyolult.
-- Orville kapzsi. -- Már másodszor hallom ezt a jelzőt az elnök titkárának
jellemzésére. -- De elbűvölő fickó. Meg fogja kedvelni. Különben itt lakik a
szomszéd házban.
-- Mit gondol, felmentik?
-- Nos, jobb, ha erről az igazságügy-minisztert kérdezi meg. -- Az államnak ez a
magas rangú tisztviselője, Mr. G. H.
201
Williams, ott állt mellettem. De Mr. Williams (avagy Williams tábornok, mert az
igazságügy-minisztert is így szólítják) nem volt hajlandó bármit is elárulni. --
Nemigen vitathatok meg egy olyan ügyet, uram, amely jelenleg a bíróság előtt
van.
-- Engem.. . ööö.. . fölöttébb érdekelt az a döntése, miszerint a bíróság nem
gyakorolhat elnézést azokkal a tanúkkal szemben, akik hajlandók. . .
-- Uram, a vádnak ezt a fegyverét sohasem kedveltem. Zsarolásra és
megvesztegetésre céloz.
-- Igaz. Igaz. De aztán, amikor leváltotta a vádat képviselő ügyészt... --
Megpróbáltam tőrbe csalni, de Williams igencsak ravasz ember.
-- Mr. Hendersont a pártelfogultsága miatt váltották le. Öt nem az érdekelte,
hogy az úgynevezett whiskybandát vád alá helyezze. Egészen más: szerette volna
megakadályozni, hogy az elnököt harmadszor is megválasszák, azzal, hogy
befeketíti a magántitkárát. Mocskos politika, uram. Felettébb mocskos.
-- Megmondom én önnek, kit tartok ludasnak az egészben -- sodort el Belknap Cica
a hadügyminisztertől. -- Szerintem Mr. Bristow a ludas. Ez az ember, amióta csak
pénzügyminiszter lett, az elnökségre pályázik. Ó, én mondom önnek, Grant
tábornok igazi szent, mit nem kellett eltűrnie attól a szörnyű embertől, aki
folyton reformokról beszél, attól a. . . attól a Carl Schurztól! -- A
legszörnyűbb nevet mondta, ami csak eszébe jutott (Mr. Schurz német születésű
újságíró és reformpárti).
-- Vagy Tildén kormányzó.
-- Ó, azt hallom, szörnyen részeges, de hallottam csúnyább dolgokat is róla! Ha
tudja, hogy mire gondolok.
De én nem tudtam, Cica pedig, a kentuckyi szépségkirálynő, mégsem beszélhet
ilyen úrihölgyhöz nem illő témákról.
-- Nos, van egy igazi csemegém az ön számára, Mr. Schuyler. Külön az ön kedvéért
hívtam meg, ő az egész ország legnépszerűbb regényírója, ez a kis hölgy, szemben
önnel, itt lakik, és egész életében itt élt Washingtonban. Ő a mi saját,
különleges irodalmi hírességünk: Mrs. Southworth!
A kis hölgyről kiderült, hogy negyvenes éveinek vége felé
202
jár, csúf az arca, és gyászos a modora. De Cicának mégis igaza van, mert Mrs.
Southworth talán csakugyan a legnépszerűbb regényíró az országban. Annyi
bizonyos, hogy a leggazdagabb, mert Bonner mindent leközöl, amit csak a
Ledger-be ír. Egy-két évvel ezelőtt kínálták fel a nagyközönségnek -- szét is
kapkodták -- műveinek teljes sorozatát negyvenkét kötetben. Tudom, mert mind a
negyvenkettőt láttam Mrs. Beiknap szalonjában, valamennyit személyesen
dedikálta.
-- Figyelemmel követem munkásságát a Ledger-ben. ~- Mrs. Southworth egyszerre
volt kegyes és leereszkedő, ahogyan az a szépirodalom királynőjéhez illik
olyasvalaki jelenlétében, aki csupán politikai megfigyelő.
-- Kegyed túlságosan is kedves.
-- Ön, azt hiszem, nem műveli a szépirodalmat, Mr. Schuyler?
-- Remélem, nem -- feleltem vidáman. -- Leginkább történész vagyok.
-- A francia császárné erkölcstelen udvaráról szóló leírása arra a gondolatra
késztetett, hogy önnek talán volna tehetsége képzeletével mindenütt megindítani
az asszonyok szívét és elméjét, bármely társadalmi állásban légyenek is, ha
fényes palotában, ha szerény kunyhóban.
-- Kegyed túlságosan is megtisztel. . . -- De Mrs. Southworth más vasat is
tartott a tűzben, ahogy errefelé mondják. -- Kérem, mutasson be a leányának.
Jelenleg éppen egy nemesi hölgyről írok, aki odaát él a kontinensen, és nagyon
szeretnék néhány kérdést feltenni neki.
-- Emma el lesz ragadtatva. -- Nyélbe is ütöttem a bemutatást, Emma nagy
elkeseredésére, nem is szólva az igazságügyminiszterről, aki Emmára olyan jó
benyomást tett, amilyen rosszat énrám.
Aztán megismerkedtem egy roppant ünnepélyes kongresszusi képviselővel, akit
Clymernek hívnak. Egy bizottság elnöke, így hát helyi nagyság. -- Mr. Belknap
szobatársa voltam Princetonban -- ismerte el. -- Rendkívül nagyra tartom.
De engem nem elbűvölő házigazdánk érdekelt. Még mindig Babcock után nyomoztam.
Mr. Clymer azonban nem volt hajlandó többet mondani egyetlen megjegyzésnél: Azt
203
hiszem, Grant tábornok néha túlságosan hűséges régi katonabarátaihoz.
-- Azon tűnődöm, mennyit is ért meg az elnök mindabból, ami körülötte végbemegy.
-- Nos, az elnök nem bolond. Az nem számít, hogy odaíbnn New Yorkban mit
gondolnak róla.
-- De hát miért védi Babcockot, aki nyilvánvalóan bűnös?
-- Azt hiszem, uram, meg kell várnunk a bíróság döntését. -- Szigorú
rendreutasítás.
Meglehetősen dühös ellentámadásba lendültem. -- Vannak némi első kézből való
ismereteim az elnök külföldi kinevezéseiről. Ismerem Mr. Schencket. -- Valójában
Mr. Schencket csak távolról láttam röviddel azután, hogy nagykövetnek nevezték
ki a londoni St. James-palotába. De szóra akartam bírni a képviselőt, és ez
sikerült is.
-- Elismerem, ez az úr kétségkívül kínos helyzetbe hozta a kormányzatot.
-- Amiért pókerezni tanította az angolokat? -- Mostanra már megtanultam, hogy az
ország urai mélységesen utálnak mindenféle könnyedséget vagy iróniát (már amikor
felismerik).
-- A szórakozásairól mit sem tudok. Én a spekulációira gondoltam.
-- Hogy nemlétezó bányák részvényeit árulta az angol nemességnek?
-- Azt hiszem, az elnök mélységesen csalódott Schenck tábornokban.
-- Tábornok. . . vagy tengernagy? -- Még egy katonai cím, és tökéletesen
kegyvesztett leszek.
-- Tábornok. Azt hiszem, Schenck az volt. ..
-- Vicksburgnél.
-- Azt hittem, Gettysburgnél. -- Mr. Clymer minden tőle telhetőt megtett, hogy
lefőzzön.
-- Annyi tábornok -- feleltem --, és a hálás nemzet mindegyiket oly bőségesen
megjutalmazta.
-- Nem jobban, mint ahogy megérdemelték. -- Azt hiszem, Mr. Clymer nem értette
el a célzást.
Aztán átmentünk vacsorázni, ahol is én Cica balján ültem.
204
A protokoll itt mindennél fontosabb, és hogy ki hol ül, az nemcsak a dicsőség
szemmel látható bizonyítéka, hanem a földi hatalom abszolút manifesztációja is.
Hallottam, hogy amikor Tyler elnök bűbájos, öreg özvegye nemrégiben a városban
időzött, fölöttébb magányos volt, mert a kormánytagok nejei ragaszkodtak hozzá,
hogy ő tegyen náluk először látogatást. Végül Mrs. Grant megszánta, és meghívta
vacsorára.
Másik oldalamon, ó jaj, Mrs. Southworth ült, aki elmondta nekem új regényének
cselekményét. -- Egy külföldi, európai országban játszódik, ahol havasok vannak
és számos hegyi lak. A leánya igen segítőkész volt. De most mondja csak el
őszintén, mi történt önök és régi barátnőm, Mrs. Fayette között, akit az Evening
Star-nál hív olvasói Fay néven ismernek?
-- Történt? Nos, meginterjúvolt minket. Ennyi volt az egész. A lánya szintén. El
voltunk bűvölve. -- Mindkét hölgy annak rendje és módja szerint megírta a maga
cikkét (a Star más-más számaiban), és hangjuk miben sem különbözött attól,
amelyet az efféle írók megütnek: ezer jelző, kevés ige, és sok-sok afféle gyönge
szóvicc, amelyért a washingtoniak lelkesednek.
-- Hát Mrs. Fayette Snead igencsak haragszik a hercegnére. És adok hozzá egy
fogódzót: a dolognak valami köze van a hajhoz.
Elfogott a lelkiismeret-furdalás, sőt a rémület. -- Miért, csak nem történt
valami baleset?
Mrs. Southworth el volt ragadtatva saját ravaszságától. -- Igen, Mr. Schuyler, a
hercegné tanácsára Mrs. Fayette Snead megmosta nem kifejezetten dús haját
petróleummal, és. . .
-- Meggyulladt?
-- Nem. Ha lehetséges, még rosszabb történt. Kihullott a haja, Mr. Schuyler.
-- Te jó ég! De. . . de hát miféle petróleumot használt? -- rögtönöztem gyorsan.
-- Azt mondja, pontosan úgy csinálta, ahogy a hercegné tanácsolta.
-- De hát a hercegné/raníz'ű petróleumot mondott, ami sok-
2O5
kai könnyebb, mint.. . Ó, csak nem használt Mrs. Fayette Snead közönséges
amerikai petróleumot?
-- Attól tartok, hogy igen. Tehát félreértés?.. .
-- De még milyen! Ó, írnunk, és virágot kell küldenünk neki.
-- Egy paróka, ámbár nyilvánvalóan illetlen ajándék, sokkal helyénvalóbb volna.
-- El nem tudom képzelni, hogyan érthette félre. Emma olyan részletesen
elmagyarázta. -- Azt hiszem, elsimítottam a dolgot. Ha nem, a Fay néven ismert
Mrs. Fayette Snead bosszúja kétségkívül rettenetes lesz.
Emma az éjjel valószínűleg nem fog aludni a nevetéstől. Némi érdeklődéssel
észlelem, hogy ebben a városban normális az érverésem, és laudanum nélkül is
tudok aludni. Nyilvánvalóan mindkettőnknek jót tesz Afrika.
3
Lakosztályunk aprócska szalonjában dolgoztam, amikor bejelentették Nordhoffot.
Emma egész nap távol lesz, Belknap Cicával nézik a város látnivalóit.
Nordhoff egy St. Louisból érkezett sürgönyt mutatott nekem : Babcockot
fölmentették.
-- Meg van lepve? -- kérdeztem.
-- Azt hiszem, nem. -- Mogorván rogyott le a hintaszékbe, ami fura bútordarab
egy szállodai szobában, de hát a Willard's fura szálló, amely kisvárosi
légkörrel keveri a fényűzést meg a pompát. A szálloda alatt van egy
drugstore-nak nevezett üzlet, amely nemcsak szabadalmazott gyógyszereket árul,
hanem fagylaltot is, valamint egy eredeti kotyvalékot, amelynek "szódás nektár"
a neve (őszibarack- vagy mandulakiVonattal ízesített, hideg szódavíz). Ha a
kiszolgálók ismerik az embert, lóversenyfogadásokat is közvetítenek a számá-
206
rá. A nagyváros meg a kisváros egymás mellett él a Willard's Hotel fedele alatt.
-- Hallom, Belknapéknál voltak.
-- Igen. Úgy látszik, Emma még Párizsból ismeri az elragadó Cicát. Bájos
teremtés. És a férfi se annyira idegesítő, mint a politikusok általában.
-- Ez jó, azt hiszem. Mármint hogy megismerkedett velük. Először nem érzékeltem
megjegyzésének élét. -- Emma éppen kikocsizik vele.
-- Kíváncsi vagyok, hogy Mrs. Belknap tudja-e.
-- Mit?
-- Hogy a bárd hamarosan csinos nyakára hullik.
-- Miért?
-- Akárcsak néhai nővére, Cica is azzal foglalatoskodott, hogy kereskedelmi
állomásokat árult országszerte különféle katonai létesítményeken.
Akármennyire hozzászoktam is az itteni életstílushoz, arra nem voltam
fölkészülve, hogy egy ilyen elbűvölő asszonyt is besoroljak az ezer és egy magas
állású bűnöző közé. Nyilvánvalóan szentimentális vagyok. -- Mik azok a
kereskedelmi állomások? -- kérdeztem.
-- Kizárólagos jog boltok fenntartására egy katonai állomáshelyen. Sok pénzt
lehel vele isinalni. l,\ekkel ezelőtt a gyönyörű Cica még gyönyörűbb nővére
megszerezte egy bizonyos Mr. Marsh számára a kereskedelmi állomást Fort Sülben
az Indián Területen. Mármost az állomáshelyen már volt egy kereskedő, aki persze
nem akart megválni a boltjától, de a hadügyminiszter parancsa
megfellebbezhetetlen. Az előd szerencséjére Mr. Marsh jószívű ember. Megengedte,
hogy az előző kereskedő ott maradjon azzal a feltétellel, ha évi tizenkétezer
dollárt fizet Mr. Marshnak. A kereskedő ezt tisztességes megállapodásnak
tartotta. Annak tartották Belknapék is, akiknek a markába minden évben
leszámolták Mr. Marsh tizenkétezer dollárjának a felét, így tudja a kifinomult
ízlésű Cica azt a sok francia bútort meg azt a sok párizsi ruhát megvásárolni.
-- Nahát! -- Ennél többet nem tudtam kinyögni.
-- Az éjjel megküldtem a Herald-nak a históriát.
2OJ
-- Mi lesz ebből?
-- Egy kongresszusi bizottság már megszerezte a bizonyítékok legnagyobb részét.
Mostanában fogják Marshot tanúnak beidézni.
-- Megmondja az igazat?
-- Azt hiszem, nincs más választása.
-- És mi történik a hadügyminiszterrel?
-- Valószínűleg börtönbe kerül. -- Nordhoff komor elégedettséget mutatott,
amiért legalább egy csirkefogó megjárja majd.
-- Tragikus, igazán. -- Nem találtam szavakat. -- Az a szegény asszony!
-- Az az okos asszony! Kivéve persze, hogy végül rajtakapták. Úgy látszik, ön
nincs elragadtatva, Schuyler. Önt is elbűvölte az a nő?
-- Nem, tulajdonképpen nem. De azon tűnődöm, mit csináltam volna az ő helyében.
. . vagy a férje helyében. Elfogadtam volna-e a pénzt? -- Ez az a kérdés,
amelyet mind többször és többször teszek fel magamnak, ahogy egyre mélyebbre
hatolok ebbe az erkölcsi Afrikába.
-- Én nem. -- Nordhoff maga volt a tökéletes porosz.
-- Én talán. -- Őszinte voltam. -- Mert gyönge vagyok, akárcsak ők. És ebben az
országban ez a szokás.
-- Önnek és nekem, Schuyler, meg kell próbálnunk megváltoztatni, ha az országot
nem is, legalább a szokásait.
Mivel kellemes, tavaszias nap volt, végigsétáltam Nordhoff-fal az úgynevezett
Újságíró-soron. Ez egy járdaszakasz a Tizennegyedik utcában, mindjárt a
Pennsylvania Avenue mellett, ahol a washingtoni újságírók összecsukható székeken
üldögélnek barátaikkal a magas, árnyas fák alatt, miközben a szerkesztőségi
kifutófiúk oda-vissza szaladgálnak a kutyanyelvekkel meg a kefelevonatokkal. Itt
udvarolnak a Kongresszus nyilvánosságra vágyó tagjai a sajtónak, miközben a
közeli kocsma néger pincérei le-föl járnak, méntás whiskyt szolgálva föl, és
elhessegetve a. teheneket, amelyek néha elszabadulnak, és a járdákon
bolyonganak, bölcsen elkerülve halálos ellenségüket, az omnibuszt.
Az újságírók melegen üdvözölték Nordhoffot. Nagy tiszte-
208
létben áll, ami meg is illeti. Engem barátságosan kezelnek, de nem vesznek
komolyan. Nem könyvolvasó emberek, és az a fajta újságírás, amit én művelek,
egyáltalában nem imponál nekik. Amellett néhány hét múlva már nem is leszek itt.
Megengedhetik maguknak a toleranciát.
-- Annak idején Mark Twain egész nap itt üldögélt, amikor az Aranykor-t írta --
mondta Nordhoff, majd hideg szódavizet rendelt mindkettőnknek. -- És közben
egész idő alatt azt magyarázta nekünk, hogy erről a helyről egyszerűen nincs mit
írni.
-- Be is bizonyította. -- Mindenestől sikerületlennek találtam az Aranykor-t:
fél tucat jó vicc, beágyazva egy Mrs. Southworth-féle cselekménybe. Jobb
szeretem De Forest regényét, A derék John Vane-t, amely nagyrészt ugyanazzal az
anyaggal foglalkozik, de sokkal élesebben. De senkivel nem találkoztam, aki
akárcsak hallott volna is erről a könyvről, kivéve Nordhoffot. Ő is csodálja De
Forestet.
Mondanom sem kell, hogy az Újságíró-soron a beszélgetés nagyrészt Babcock
felmentése körül forgott. Beszélgetni mindig érdekesebb egy újságíróval, mint
elolvasni bármit, amit ír. Jóllehet mindegyiküket nyilvánvalóan gátolják annak
az újságtulajdonosnak az előítéletei, akinek a lapjában írnak, az a benyomásom,
ha tökéletes szabadságot kapnának, és megírhatnák, amit tudnak, még mindig
sikerülne megoldaniuk, hogy se érdekesek, se valósághívek ne legyenek, ha másért
nem, hát azért, mert túlságosan szoros kapcsolatban vannak a politikusokkal,
akikről írnak. Azt hiszem, a fél Kongresszussal találkoztam ma délután; és ezek
közül az államférfiak közül jó néhányan nem is olyan titokban osztogatták azt a
pénzt, amelyet ők maguk a lobbytól kaptak, hogy az Újságíró-soron tollnokokat
béreljenek személyes hirdetések kotyvasztására. Úgy látszik, mindenkinek megvan
az ára.
Hallottam vagy egy tucat jó Babcock-sztorit. Ennek az embernek legendás a
kapzsisága. Amikor a whiskybanda küldött neki egy néhány ezer dollár értékű
gyémánt nyakkendőtűt, valami apró hibát talált a gyémántban, erre egy még
nagyobb, tisztább követ kért helyette. Meg is kapta. Holnapra várják vissza a
Fehér Házba, és Grant előreláthatólag tovább
209
is meg fogja tartani magántitkárának. Jó sokat beszéltek Belknapékról is --
legnagyobbrészt zavarosan. Nordhoff (aki az összes többi újságírót megelőzte)
úgy tett, mintha nem tudna semmit.
-- Mr. Schuyler! -- szólított egy hang, amelyet fel kellett volna ismernem, de
mégsem ismertem fel, mert nem a megfelelő helyen hangzott fel. Megfordultam, és
John Day Apgar ügetett felém.
Otthagytam Nordhoffot, és az Újságíró-sor végén elegyedtem szóba Johnnal.
-- Egy kis jogi munkára jöttem le Dayék számára... a nagybátyám, emlékszik rá,
nem? Az újévi összejövetelről?
Nem emlékeztem, de azt mondtam, emlékszem. Dayék kereskedő família, Monroe elnök
ideje óta Washingtonban élnek. -- Igazi antikok, ahogy itt mondják --
büszkélkedett kötelességtudóan John. -- Meglátogattam Mrs. Fisht is, aki Hiram
Apgar feleségének az unokatestvére. Azt mondja, hamarosan vacsorát terveznek
Emma és az ön tiszteletére.
-- Ez igen kedves tőlük. -- Semmit sem kaptunk eddig Mrs. Fishtől, kivéve hogy
leadta a névjegyét, amelyet Emma a sajátjával viszonzott.
John meg én együtt sétáltunk vissza a Willard'sba. -- Ez szép kis meglepetés
lesz Emmának. Nem figyelmeztetted, ugye?
-- Nem. Azt akartam, hogy meglepetés legyen. Meglepetés is volt. A hír hallatára
Emma pompásan ját-.
szotta meg az örömöt, amikor hazajött teázni, és engem a szalonunkban kemény
munkában talált.
-- John el akar vinni minket vacsorázni Chamberlainhez. -- Ez a város
legelőkelőbb vendéglője, inkább klub, mint vendéglő, mert Mr. Chamberlain csak
azt engedi be kártyázni, valamint vacsorázni, aki tetszik neki. Udvarháza, amely
nemrégiben még az angol nagykövetség volt, messze kinn van egy vidéki
országúton, amelyet a pompázatos Connecticut Avenue néven emlegetnek.
Emma azt mondta, el van ragadtatva. Aztán mindkettőnknek kitöltötte a teát, majd
inkább bejelentette, mint kérdezte: -- Tudod, mi van Cicával, ugye?
210
-- Nordhoff mondott nekem valamit, igen.
-- Szegény lány. Majd kisírta a szemét.
-- Beavatott a bizalmába?
-- Valakivel beszélnie kellett, én pedig kívülálló vagyok, ami megkönnyíti a
dolgot. És nő is vagyok, ami szintén megkönnyíti. Amellett holnapra már nem lesz
titok. Azt mondta, a sajtó már megkaparintotta a történetet.
-- Ártatlan?
Emma elgondolkodott. -- Mondjuk, hogy önellentmondó. Mindenért egy bizonyos Mrs.
Marshot okol, annak az embernek a feleségét, aki állítólag megosztotta vele a
pénzt. Ő meg Mrs. Marsh régebben jó barátságban voltak. Még Európába is együtt
mentek. De aztán, az a gyanúm, Cica kissé túlságosan is nagyasszony lett, és
régi barátnőjének ez nem tetszett. Mindenesetre Marshék itt vannak a városban. A
férfi holnap tanúvallomást tesz, azt hiszem, egy kongresszusi bizottság előtt.
Mrs. Marsh kardoskodik, hogy mondja meg az igazat, Cica meg könyörgött neki,
hogy tagadjon mindent.
-- Tehát elismeri a bűnösségét.
-- Igen is meg nem is. Azt mondja, félreértés az egész. Hogy neki fogalma sem
volt róla, miféle megegyezést kötött néhai nővére Marshékkal, és így tovább.
-- De elfogadta a pénzt?
Emma bólintott. -- Igen, azt mondhatom, igen. És Marsh tanúskodni fog, hogy évek
óta megvesztegette Belknapékat évi hatezer dollárral. Nem valami sok, igaz,
papa?
-- Számunkra. .. most. . . egész vagyon.
-- De a hadügyminiszternek?
-- Annak nem. Igazán megdöbbentő, hogy ezek az emberek milyen kicsiny összegeket
hajlandók elfogadni.
-- Az a gyanúm, hogy egyszerűbb és kevésbé veszélyes sok kis megvesztegetést
elfogadni, mint időnként egy-egy nagyot.
Emmának, mint rendesen, sikerült fején találnia a szöget. Hisz ez nyilvánvaló,
csak, mint rendesen, nekem nem jutott eszembe. Ha Belknapékról most kiderült,
hogy áruba bocsátottak egy kereskedelmi állomáshelyet, akkor valószínűleg egy
tucat másikat is áruba bocsátottak, amiről soha senki sem fog megtudni semmit.
211
-- Mi aztán a legjobb körökben forgunk, Emma. Ez nem is kétséges.
De Emma nem nevetett. -- Azt hiszem, nem értem igazán a népedet, papa. Miért
olyan gonosz dolog ilyen módon pénzt elfogadni? Kinek fáj ez?
-- Az előző Fort Sill-i kereskedőnek fáj ...
-- Szamárság! Az vagyont keres. És valószínűleg ő is eleve lepénzelt valakit,
hogy megkapja. Aztán az a sok hűhó az ajándékok miatt, amelyeket Grant tábornok
kap. . .
-- Nem az ajándékokról van szó, hanem arról, amit cserébe tesz értük. Például
ahogy éppen most sikeresen próbálja megakadályozni az igazságszolgáltatás
menetét St. Louisban. Babcockot azért mentették fel, mert Grant a tárgyalás
kellős közepén leváltotta az ügyészt, nem volt hajlandó büntetlenséget ígérni a
vád tanúinak, és mindezek tetejébe eskü alatt hazudott a bíróságnak. Az ország
első tisztségviselője bűnöző.
-- De hát Európában mindenki lop, nem?
-- Mi nem vagyunk európaiak. Protestánsok vagyunk, hiszünk a bűnben és a
büntetésben és abban, hogy feltétlenül jónak kell lennünk.
-- Sohasem leszek amerikai -- mondta szilárdan Emma.
-- Akkor reméljük, hogy sikerül Johnból franciát faragnod.
-- Nincs más választásom, igaz? -- Egy pillanatra a veszedelmes őszinteség
szélére sodródtunk. De ezzel a kilátással egyikünk sem tudott szembenézni, így
hát készülődni kezdtünk a vacsorához. Én meglehetősen kedvelem Johnt, és azt
hiszem, Emma is. De tulajdonképpen helytelen két tökéletesen különböző kultúrát
így összekapcsolni. Nos, Emma diadalmaskodni fog, bárhogyan határoz is.
Tökéletesen megbízom akaraterejében és elméje finomságában. Nincs semmi, amit ne
lenne hajlandó megtenni annak érdekében, hogy fennmaradjon. Emma a maga módján
Bonaparte.
Mr. John Chamberlain melegen üdvözölt bennünket. Úgy látszott, Johnra nem
emlékszik különösebben, de az Apgar név visszhangra talált nála, amíg Emma meg
én, hála a Sneadeknek, anyának és leányának, helyi nevezetességek voltunk.
A legelegánsabb ebédlőben jelölték ki helyünket: egy meglehetősen sötét
helyiségben, amelyet komorrá tett a fekete
212
diófa falburkolat, amely honfitársaimnak annyira tetszik, de bennem temetések
hangulatát idézi.
John teli volt Apgar-földről származó hírekkel. Emma izzott a látszólagos
érdeklődéstől. -- A Herald-nak írt első cikkét jól fogadták, Mr. Schuyler. Még
apa is józannak vélte, bár természetesen 6 semmi rosszat sem hajlandó
meghallgatni a Republikánus Pártról.
-- Akkor azt javaslom, hogy Odüsszeuszként dugaszolja be a füleit, mert
hamarosan a Szirének földjére érkezünk, a republikánus bárka pedig sziklák felé
tart.
-- Ó. -- Erre a szép áriára ennyi volt a válasz. -- Járt már a Fehér Házban?
--John kíváncsi volt, hogyan hatott Emmára az amerikai grandeur.6 De Emma hűvös
maradt. -- Csak egyszer viziteltem Mrs. Grantnél. Azt mondta, meghív bennünket
következő "nagy" vacsorájára. Hangsúlyozta, hogy "nagyra". Persze hacsak papa
meg nem sérti az elnököt a cikkeivel.
-- Akkor ön még nem látta az elnököt, Mr. Schuyler?
-- Ó, látni láttam, de még nem ismerkedtem meg vele. -- Már korábban fel kellett
volna jegyeznem ezeken a lapokon, hogy két nappal ezelőtt, este tíz óra tájban
az elnök megjelent a Willard's Hotel rotundájában. Már felhívták rá a
figyelmemet, hogy gyakran és szívesen sétál át a Fehér Házból, elüldögél az
előcsarnokban, elszív egy szivart, nem beszél senkivel, aztán hazamegy. A
szállodai személyzet tiszteletben tartja az inkognitóját, ha ugyan ez rá a
megfelelő szó, de a vendégek néha felismerik, ahogy Nordhoff meg én is.
Nordhoff látta meg először. A rotunda távoli végében ültünk, éppen a második
cikkemen mentünk végig. -- Itt jön. Ne nézzen oda feltűnően.
Mintegy véletlenül a főbejárat felé pillantottam, és ott állt Grant tábornok. A
többi vendég közül senki nem ismerte fel, de hát, enyhén szólva, nem is valami
rikító külsejű férfiú. Először is jóval kisebb, mint ahogy vártam, és bár
látszólag erőteljes felépítésű, furcsán törékenynek Játszik a mozgása miatt:
járás közben előredönti a felsőtestét, miközben fejét kissé ol-
6. Nagyság.
2I3
dalvást fordítja. Az a gyanúm, gacsos a lába, egyik hosszabb, mint a másik,
akárcsak anyámé, járása az övére emlékeztetett. Haja rövid, őszbe csavarodik, és
baloldalt van elválasztva (azt mondják, heves előítéleteket táplál azokkal a
férfiakkal szemben, akik középen választják el a hajukat). Híres szakálla rendes
és gondozott, és eltakarja vagy inkább elrejti arcának egész alsó részét. Foga
között hosszú, fekete szivart szorongatott, nem is gyújtott rá egész idő alatt,
amíg az előcsarnokban ült, rágta, nem szívta. Közvetlenül a széke mögött állt az
az egy szál detektív, aki az elnököt sétáin őrzi.
Fül, orr, szemek -- semmi rendkívüli, de a feszültségtől ment arc igen különös.
Van valami sértett, rongált, zavaros a kifejezésében.
-- Mindig ilyen nyomorúságosán néz ki? -- kérdeztem.
-- Többé-kevésbé. Ritkán nevet, még kevesebbet mosolyog. És katona létére
fölöttébb prűd. Kimegy a szobából, ha valaki elmesél egy trágár történetet. ..
-- De iszik, nem?
-- Valaha ivott. Annyi bizonyos, hogy a háború előtt, sőt alatta is gyakran volt
részeg. De most, azt hiszem, meglehetősen absztinens. Idejének legnagyobb részét
lovakkal tölti. Ami azt illeti, nem is hajlandó másról beszélni az emberrel,
mint a lovakról vagy a háborúról. Ideges lesz, ha csak említi valaki a
politikát.
-- Teljesen érthető.
-- A művészetek egyáltalán nem érdeklik. A zenét kifejezetten utálja. Furcsa
módon a virágokat mégis szereti.
-- Nem könnyű az embereket kiismerni, igaz?
-- A hősöket legkevésbé. -- így aztán félóra hosszat bámultuk Grant tábornokot,
aki kényelmesen üldögélt, rágta a szivarját, és bámulta a ki-be járkáló
embereket, mint akármely más polgárháborús veterán, aki hazajött, megöregedett,
esténként elüldögél a bíróság lépcsőin, és csak nézi a mások életét.
Végül aztán felismerték. Két politikusféle (nem a Kongresszus tagjai, hanem
lobbysták: most már egy pillantással meg tudom különböztetni őket) jött ki a
bárból, és meglehetősen részeg viselkedéssel felhívta magára Grant figyelmét.
214
A hős arcáról egy pillanatra sem tűnt el a zavaros kifejezés, kék szeme azonban,
enyhén szólva, semmiféle bizalmasságot sem ígért az idegeneknek.
Amikor Grant felállt, az egyik férfi megragadta a kezét. Az elnök egy pillanatra
átengedte a kezét, aztán elhúzta, s ő maga is elhúzódott. A két férfi hirtelen
nem az elnökkel, hanem a hórihorgas detektívvel találta magát szemben, aki
közébük és a visszavonuló apró alak közé plántálta hatalmas testét. Egy
pillanat, s a jelenetnek már vége is volt.
-- Buta? -- kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
-- Nem. De korlátolt. Nincs benne sok kíváncsiság. De azért jóval többet
megtanult a kormányzásról, mint a legtöbb ember gyanítaná. De nyilvánvalóan
nincs tehetsége ahhoz, hogy elnököljön e fölött az ország fölött.
Nevettem Nordhoff furcsa kifejezésmódján, mintha németből fordította volna. --
Ki is tudna elkormányozni egy ilyen országot?
-- Tildén, azt hiszem. -NemBlaine?
-- Túl korrupt.
-- Conkling?
-- Túl büszke, túl hajthatatlan.
-- Más nincs?
-- Száz jelölt is akad, de kiemelkedő egy sem. Én személy szerint kedvelem
Garfield képviselőt. Tudós. Kulturált ember. De gyenge egyéniség. Mint szinte az
egész Kongresszus, 6 is pénzt fogadott el a Credit Mobilier-től, attól a
társaságtól, amely a Union Pacific Vasút tulajdonosa volt.
James Garfield tábornok (no persze) Ohio küldötte a képviselőházban. Viszonylag
nem is kapzsi, hiszen: -- Mindössze háromszázhuszonkilenc dollárt vett fel a
Union Pacifictől. Azt hiszem, osztaléknak nevezte holmi részvényekre, amelyek
talán nem is léteztek. Mellesleg ma reggel találkoztam vele, szeretne
megismerkedni önnel.
-- Mondja meg neki, hogy háromszázhuszonkilenc dollárért a csatlósa leszek, és
propagandacikkeket írok számára.
De Nordhoff nem valami könnyed, amikor az ő témája, az Egyesült Államok
politikája a téma. Garfield klasszika filoló-
gus. Egyszerre tud írni az egyik kezével görögül, a másikkal latinul -- az
eredmény nyilván iszonyatos lehet. Washington legintellektuálisabb irodalmi
klubjának a tagja, különösen csodálja Washington Irving munkáit, és szeretne
velem megismerkedni, azt gyanítom, főként azért, mert tudja, hogy én is ahhoz a
korszakhoz tartozom.
Nem tudom, miért, de úgy tűnik, minden óra, melyet valamelyik Apgarral töltök,
nem abból a becses hatvan múló percből áll, amit egy öregembernek állítólag
mind-mind élveznie kellene, hanem inkább olyan kilencven percből, amelyben az
ember inkább agyonüti, semmint éli az időt. Fárasztó nap volt.
Holnap Emma a Day családnak szenteli magát, és talán Mrs. Fishnél fog teázni. Én
pedig elmegyek a képviselőház költségvetési bizottságának ülésére a
hadügyminisztériumba, és meghallgatom, mi a mondanivalója Mr. Marshnak.
Hat
Nordhoff a Capitolium hatalmas, komor kupolája alatt bemutatott a Kongresszus
tagjának, Garfield tábornoknak. Vállalkozó szellemű üzletemberek mocskos bódékat
állítottak fel itt, amelyekben ennivalótól hazafias csecsebecsékig mindenfélét
árulnak a látogatóknak.
Meg kell mondanom, hogy az aranyos szakállú, kék szemű Garfield kellemes
benyomást tett rám. Körülbelül hat láb magas, és meglepő módon nem túlságosan
kövér, ha figyelembe vesszük életkorát (negyvenöt?) és a pozícióját.
-- Most, hogy megismerkedtünk, Mr. Schuyler, remélem, megtisztel bennünket
azzal, hogy meglátogat a házamban- a szokásos formula, majd a szokásos válasz.
Közben Garfield végigterelt engem meg Nordhoffbt egy freskókkal telepingált
folyosón, s áttörve a képviselők, lobbysták és egyszerű polgárok nyüzsgő
tömegén, végül megálltunk annak a bizottsági
217
teremnek az ajtajában, amely ma néhány órára az ország politikai életének a
középpontja lett.
Az ajtó előtt teremszolgák taszigálták vissza a sajtó képviselőit. --
Megteltünk, uraim. Teljesen megteltünk! -- De Nordhoffmeg én Garfield képviselő
egyetlen odasúgott szavára besurranhattunk a zsúfolt bizottsági terembe, és
helyet szoríthattunk magunknak közvetlenül egy sor divathölgy mögött, akik a
keskeny padokon szorongtak.
A bizottság tagjai hosszú asztalnál ültek. Elnöke nagy megdöbbenésemre Clymer
képviselő volt. Odasúgtam Nordhoffnak, hogyan találkoztam Clymerrel
Belknapéknél. Nordhoff nagy izgalomba jött. -- Csakugyan azt mondta önnek, hogy
Belknap szobatársa volt Princetonban?
-- Igen. És hogy a legrégibb barátja.
Nordhoff füttyentett. -- Bizonyára megpróbáltak kifőzni valamit azon a vacsorán,
mert Clymer hetek óta tud Marshról.
Mindent egybevetve, a teremben kibontakozó emberi dráma még irreálisabbnak tűnt
számomra, mint, mondjuk, Oakey Hall színdarabja. A Kongresszus tagjai
(legalábbis ezek a tagjai) úgy portálták magukat, akár a leghitványabb ripacsok,
akik római szenátorokat próbálnak alakítani, miközben úgy beszélnek, mint holmi
vidéki fajankók.
A nap hősének -- avagy hősnőjének -- Mrs. Marsh bizonyult, egy csinos asszonyka,
aki hangosan sírt, merészen szemezett a bizottság tagjaival, és a bokáit
mutogatta nekik, szándékosan újra meg újra keresztbe téve őket férje
tanúvallomása közben.
Azt hiszem, Mr. Marsh jó benyomást tett a bizottságra. Ügy beszélt, mint aki a
színigazat mondja, s ezáltal kihirdeti a halálos ítéletet Belknapék felett. Még
arról az estéről is beszámolt, amelyet a közelmúltban ezzel a kétségbeesett
párral töltött, és elmondta, hogyan kérlelte Mrs. Belknap, hogy hamisan valljon,
de ő erre nem hajlandó, nem képes, ezt nem teheti.
Én e szónoklat közben mindvégig Clymert figyeltem. Arckifejezését legjobban a
"fájdalmas" szóval tudnám leírni. Egyetlenegyszer sem tett fel olyan kérdést a
tanúnak, amely-
218
nek bármiféle jelentősége lett volna. Másrészről viszont Mr. Clymer arra sem
tett semmiféle erőfeszítést, hogy megmentse a barátját. Egyszerűen csak ült, és
hallgatta, hogyan teszik tönkre Belknapékat.
Amikor a kihallgatás véget ért, Nordhoffés a többi állandó tudósító a Capitolium
távírdájába rohant, megsürgönyözni a történetet.
Magamra hagyatva, egy álmatag órát a szenátus és a képviselőház megtekintésével
töltöttem. Nemrégiben mindkét üléstermet felújították, és a régi vörös függönyök
és bagómocskos szőnyegek helyére finom, szürke décor került, itt-ott császári
aranyozással. Bár manapság ritkább már a bagóköpködés, a két ülésteremben
pontosan ugyanannyi köpőcsésze van, mint régen.
Egyszerre a szenátusban találtam magam anélkül, hogy el kellett volna viselnem a
választási procedúra unalmát. Megláttam egy csapat lobbystát, akik a tejüveg
csapóajtókon át berobognak valami hosszú, keskeny helyiségbe. Kíváncsiságból
követtem őket.
Először fogalmam sem volt róla, mi lehet ez a félhomályos, különös alakú
helyiség. Egyik komor fala mentén fekete bőrdíványok váltakoztak fekete diófa
íróasztalokkal, a szemközti falon csapóajtók nyíltak valahová, mint hamarosan
rájöttem, a szenátus üléstermébe.
Ahogy az ajtók ki-be lengtek, szónoki deklamációt lehetett hallani, bár érteni
szerencsére nem. Szenátorok kószáltak kibe az'ülésteremből az előtérbe és vissza
(előtérnek hívják azt a helyiséget, ahol voltam). De az előtér nemcsak a
szenátorok kizárólagos használatára szolgál: zsúfolva volt a lobby embereivel,
valamint újságírókkal, itt-ott még egy-két választópolgár is akadt.
Mindent egybevetve, némiképp meghökkentett a formalitásoknak ez a teljes hiánya,
tekintetbe véve az amerikai szenátorok félelmetes önérzetét. De hát ha
választaniuk kell, hogy azt a büszke tartózkodást őrizzék-e meg, amely a világ
valaha ismert legnagyobb országának legmagasabb törvényhozó testületébe
beválasztott férfiakhoz illene, vagy üzleteket kössenek a lobbystákkal, akkor a
praktikus néptribun a hoz-
2I9
záférhetőséget választja azokkal szemben, akik hajlandók őt lepénzelni.
A mai nap természetesen egészen más nap volt, mint a többi. A szokásos
kegyosztás helyébe a Belknap-botránnyal és annak lehetséges kihatásaival
kapcsolatos találgatások léptek.
Egy újságíró valósággal lenyűgözte a szenátorok egy csoportját Mr. Marsh
tanúvallomásának ismertetésével. Mivel én magam mindazt láttam és hallottam,
amit ez a firkász nyilvánvalóan képtelen volt pontosan fbijegyezni (nem az
igazságszolgáltatást, az újságírást kellene kezében hamis mérleget tartó vakként
ábrázolni), odamentem az egyik csapóajtóhoz, remélve, hogy pillantást vethetek a
szenátus üléstermébe.
Hirtelen elcsörtetett mellettem egy szenátor, és úgy megtaszított, hogy
botladozva a magas emelvény felé lódultam, amelyen az alkotmány értelmében az
alelnök elnököl. Mivel a nevezett személy néhány hónappal ezelőtt meghalt,
helyét most különböző rangidős szenátorok töltik be. Ma egy megtermett,
ünnepélyes férfiú foglalta el az elnöki széket; valamit olvasott, alighanem
regényt. Annyira elmerült a könyvében, hogy még csak felém sem pillantott,
jóllehet igencsak zajosan léptem be a politikába.
Szerencsére jó kezekbe kerültem, mert tüstént Roscoe Conkling szenátor karjai
közt találtam magamat. Aki betaszított a csapóajtón, éppen azt a pillanatot
választotta a taszításra, amikor Conkling éppen távozni készült az ülésteremből,
így az 6 erős karjai közé hullottam.
Én felnéztem rá, 6 lenézett rám. A felséges arc végül mosolyra derült. --
Schuyler "szenátor", úgy látszik, ön nagyon siet.
-- Megtaszítottak, uram. És elbotlottam. Meg kell köszönnöm, hogy elkapott.
-- Nem volt más választásom. -- Addigra már kibontakoztunk egymás karjából, és
ahogyan magas emberekkel szokásom, már kezdtem megteremteni kettőnk között azt a
szükséges távolságot, amely minimálisra csökkenti a magasságkülönbséget.
Conkling brokátmellényben és fehér flanellnadrágban pompázott (februárban!).
220
-- Szilaj népség; hát ezek a mi lobbystáink.
-- És láthatólag nagyon otthon érzik magukat itt.
-- Túlságosan is -- Conkling komolyan ingatta a fejét, gesztusával ítélve el az
általános korrupciót. -- De most, hogy ön is szenátor lett, jöjjön, nézze meg új
otthonát.
Megragadta a karomat. Haboztam:
-- Nem tilos ez?
-- Dehogynem. Minden tilos. Különben mi öröm volna benne. -- Azzal bevezetett a
szenátus üléstermébe, ahol padsorok félköre nézett szembe az elnöklő
tisztségviselő emelvényével. A szürke falak és szőnyegek hidegen tükrözték
vissza a mennyezetvilágításon beszűrődő napfényt. A sajtókarzaton láttam néhány
ismerős arcot, a közönségkarzatok azonban majdnem üresek voltak. Az a néhány
ember, aki eljött, hogy figyelemmel kísérje a demokrácia működését, nagyrészt
egyszerű falusinak látszott, és -- teljes joggal -- úgy viselkedett, mintha
cirkuszban volna: bagót rágtak, amerikai mogyorót bontogattak, vagy pattogatott
kukoricát szemezgettek, ezt az újonnan kitalált csemegét, melynek az állaga és
-- azt hiszem -- az íze is olyan, mint a vadonatúj papírpénzé.
Talán vagy egy tucat szenátor üldögélt a padokban, újságot olvastak, bagót
rágtak, vagy csevegtek, miközben egy nemes homlokú déli szenátor szenvedélyes
beszédet mondott, melynek tárgya a szövetségi csapatok még mindig fennálló és
fenyegető jelenléte volt egyes déli államokban egy évtizeddel az után, amit --
nem nevezett polgárháborúnak.
Conkling intett, hogy üljek le egy üres padba. Ö aztán a közvetlen előttem lévő
padba ült, kecsesen felém fordítva pompás fejét és torzóját. -- Ön most abban a
padban ül, ahol a néhai Charles Sumnert, Massachussetts szenátorát majdnem
agyonverték egy sétabottal.
-- Mire készüljek fel? Az ő szellemalakjára vagy a sétabotra?
Conkling mosolya leleplezte elhanyagolt fogait. -- Mindkettőt régen kiűzték
innen. Nagyszerű ember volt Sumner, de hihetetlenül arrogáns. -- Különös, hogy
másokban mindig fölfedezzük (és megvetjük) a magunk hibáit. -- Amikor valaki
elmesélte Grant tábornoknak, hogy Sumner szenátor nem hisz
221
a Bibliában, Grant tábornok azt mondta: "Csak azért, mert nem ő írta."
Önkéntelenül és némileg meglepetten elnevettem magam. -- Nem gondoltam, hogy
Grant tábornok ilyen szellemes.
-- Ó, ravasz, csöndes, fura kis ember az, és ma -- Conkling nagyot fújt --, ma
meggyilkolták.
-- Mr. Marsh tette?
Conkling bólintott. -- Éppen most mészárolták le minden reményét egy harmadik
hivatali ciklusra ama bizottsági teremben. -- Úgy lendítette karját a sérelmes
hely irányába, mint Edwin Forrest Othello szerepében, amikor szembefordul
Jágóval.
-Jelen volt a kihallgatáson?
Conkling bólintott. -- Napok óta tudtuk, mi hangzik majd el, és mi történik.
-- Vád alá helyezik Mr. Belknapet?
-- Azt hiszem, legalább ezt el lehet kerülni.
--- De hát ő... de hát ők nyilvánvalóan bűnösek, nem? Azt hiszem, az évek során
Mrs. Marsh valami negyvenezer dollárt fizethetett Belknapéknek.
-- Igen. -- De a szó nem megerősítést jelentett, egyszerűen csak egyfajta
központozást. -- Annyi minden eladó, Mr. Schuyler.
-- Úgy látszik. Azt hallottam, hogy ha valaki be akar jutni West Pointba
kadétnak, ötezer dollárt kell leadnia a képviselőjének.
-- Azt hiszem, ha a képviselő New York-i, magasabb az ár. -- Úgy láttam,
Conkling egyszerre tréfás kedvű és komor. -- A szenátusi helyek is nagyon sokba
kerülnek. Az én tisztelőim állítólag negyedmillió dollárt költöttek rá, hogy
megszerezzék nekem ezt az egyszerű széket és asztalt -- csapott rá a padjára.
Visszadöbbentem, kétségkívül ezt is akarta. -- De hát önnek, éppen önnek nincs
szüksége pénzre, hogy megválasszák.
-- A szenátorokat az államok törvényhozása választja, New York törvényhozói
pedig elkényeztetett emberek. .. kényesek rá, hogy ne politizáljanak ingyen. --
Nevetett saját szójátékán. Én is nevettem kissé erőtlenül, egyáltalán nem lévén
biztos benne, mit próbál ezzel mondani.
222
-- Akkor hát túl magas az ár? -- próbálkoztam.
-- Manapság a pénz a minden, Mr. Schuyler, és minden ár túl magas. De azért én
hiszek a pártomban. -- Világos szemének őszinte tekintete oly tökéletesen
meggyőző volt, hogy tüstént tudtam: velejéig álnok emberrel van dolgom. -- Még
mindig hiszek Grantben, pedig hát, Isten látja lelkemet, igencsak megnehezíti
számunkra itt a dolgokat a háború alatt szerzett cimboráival. . .
-- Tudja róluk, hogy lopnak?
Conkling váratlanul újra rám villantotta elbűvölő, ám elhanyagolt fogakat
leplező mosolyát. -- Ó, Mr. Schuyler! Tudom, hogy amit csak mondok, mind megírja
Jamie Herald-)ában, csak hogy segítsen a barátjának, aki nekem is barátom, a jó
öreg Sam Tildennek, aki mindent fölhasznál, hogy legyőzzön minket a
szavazófülkékben. Hadd mondjam meg: nem fog sikerülni neki. Végső soron nem fog.
-- Ha így áll a dolog, szenátorom, és ha ön lesz az ellenfele, akkor az ország
jó kezekbe kerül, bármi légyen is a választás eredménye. -- Minden ízemben
ugyanolyan álnok voltam, mint Conkling, aki ekkorra már kezdett úgy
istenigazában meghökkenteni.
-- Ezt úgy mondta, Mr. Schuyler, amint az egy igazi párizsi nagykövethez illik.
És hadd mondjam meg, ha valaha elnök lenne belőlem, erősen hajlanék rá, hogy én
magam nevezzem ki.
Abban a pillanatban el sem tudtam képzelni, hogy az Isten csudájába ismerheti
Roscoe Conkling titkos vágyamat, hiszen mindössze három ember él e földön, aki
tud róla, azt pedig nem tudom elképzelni, hogy Emma, Bigelow vagy Tildén
bárkinek megemlítette volna ezt az ügyet. Válaszom, remélem, hűvös volt, bár
semmiképpen sem szellemes: -- Ami keveset a kormányzóért teszek, azt egyszerűen
pro bono publico1 teszem.
-- Ezt mondani sem kell, ahogyan a franciák mondják. Hiszen amikor Grant
tábornok két évvel ezelőtt ki akart nevezni a Legfelsőbb Bíróság főbírájának,
négyszemközt többé-kevés-
i. A közjó érdekében.
223
be én is ugyanezt mondtam neki. Miszerint a köz érdeke kívánja meg, hogy itt
maradjak, megtéve, amit tudok, kormányzatának támogatására.
-- És aztán, ha eljön az ideje, átvegye az ő helyét, amely kétségkívül
pompásabb, mint a néhai Chase főbíróé.
Lelkifurdalás nélkül döftem belé a kést. Conkling hülyének nézett. Miután
valahogy tudomást szerzett ambíciómról, azt hitte, ha látszólag Tildenével
azonos értékű ajánlatot tesz, akkor hallgatok a néhai Chase főbíró lányával
folytatott viszonyáról. Ámbár el sem tudom képzelni, hogyan húzhatnék akár én,
akár más politikai hasznot ebből a viszonyból. Csak a sértett fél, a bolond kis
Sprague szenátor kavarhatna bajt. Ha egyesítené erőit Blaine-nel vagy Tildennel,
így mérve vereséget a felesége szeretőjére . . . Ezt meg kell beszélnem
Bigelow-val.
Sohasem fogom megtudni, mit akart válaszolni Conkling, mert ekkor odajött egy
teremőr, mondván, hogy valami szenátusi belügyet fognak tárgyalni, és az
idegeneknek el kell tűnniök.
Látszólag roppant szívélyesen ráztunk kezet. -- Remélem, hamarosan újra látom.
És persze a hercegnét is.
Néhány perccel ezelőtt megkérdeztem Emmát, említette-e valakinek, hogy
franciaországi nagykövet szeretnék lenni.
-- Soha, papa! Nem én. Ebben a farkasfészekben? Azaz, mivel Afrikában vagyunk,
azt hiszem, inkább sakáltanyát kellene mondanom.
De amikor elmeséltem neki, mit mondott Conkling, hirtelen látszott rajta, hogy
már rájött, és némiképp restelkedik. -- Beszéltem róla, papa. Ne haragudj.
Elmondtam Kate Sprague-nek.
-- Atyaisten!
-- Nem olyan borzasztó -- engesztelt Emma; már arcon is csókolt (enyhe lázam van
ma este, és hurutos vagyok). -- Hát persze, senkinek sem lett volna szabad
említenem, de Kate zokogott, és annyi mindent elmondott nekem a dolgairól, hogy
úgy gondoltam, a tisztes csere nem rablás. -- Átváltott franciára: -- Elmondta
nekem, hogy Mr. Conkling elvenné fe-
224
leségül, ha valaha törvényesen félre tudná állítani a férjét. Nem tudom, mi az
eljárás, de. . .
-- De akkor még mindig ott lenne a nagyon is józan Mrs. Conkling, aki Uticában
kertészkedik.
-- Hát ezt mondtam én is, és Kate teljesen megzavarodott. Különben mindig olyan
tiszta fejű és kemény. Válásról beszélt, és. . .
-- Azzal vége Mr. Conkling pályafutásának.
-- Én is így gondoltam. Pedig én semmit nem értek az ilyen ügyekhez. No,
mindegy, Kate biztosan elmondta Mr. Conklingnak, hogy indiszkrét volt. Sajnálom.
Nem mondhatnám, hogy szikrányival is jobban kedvelem Conklingot, amiért
megpróbált a szövetségesévé tenni vagy legalább lefegyverezni, de tüzes
merészsége kétségkívül felettébb elnöki -- nem: császári --, tehát nem megfelelő
stílus ezen a helyen, ebben a korban.
John rokonainál, a Day családnál töltött esténk apgaroidnak bizonyult, csak
éppen déli stílusban. Sőt, bár a házuk téglából épült, mire véget ért az este,
gyanúsan barnának látszott.
Az előkelő New York-iakhoz meglehetősen hasonlóan Dayék és antik társaik is
ritkán beszélnek politikáról, és lehetőleg ignorálják a jöttment politikusokat.
De ma este még ezek a pecséttel és aláírással hitelesített antikok is
kénytelenek voltak elismerni, hogy érdekli őket a Belknap-botrány. Ismerték az
első Mrs. Belknapet, a másodikról az volt a véleményük, hogy kissé feltűnő, és
persze elítélték a korrupciót.
-- Igazán senki nincs ebben a kormányzatban, akivel az ember meg kívánna
ismerkedni, kivéve szegény Júlia kuzint, aki láthatóan nem vesz tudomást a
kellemetlen dolgokról. A szegény Júlia kuzin nem más, mint Mrs. Hamilton Fish,
akinek tiszteletünkre adandó díszvacsorájára még mindig nem került sor.
-- Nyomorúságos üzlet a politika -- jelentette ki Mr. Day, egy kövér ember, fél
szemén kötéssel, amitől olyan, mint egy kalóz. -- Züllött alakoknak való pálya.
-- Mire egy valahol a Délen sarjadt, hatéves unokaöcs belecsipogott: -- Márpedig
akkor szenátor akarok lenni! -- Óriási nevetés (ez még vacsora
225
előtt volt), és a gyereket annak rendje s módja szerint eltávolították a
szalonból, amely az afrikai környezet ellenére tökéletes reprodukciója volt a
New York-i érdemes kilencek szalonjainak.
Talán Mrs. Day megjelenésén is javítana, ha kötést tenne az egyik szemére vagy
akár mindkettőre, mert szegény asszony valami szörnyű szemfertőzésben szenved. O
is föltette nekem az ismerős kérdést: -- Miért nem a Wormley's Hotelban szálltak
meg? Az egyetlen rendes hely, igazán. Mindig azt mondom, hogy a Willard'sban
lakni körülbelül ugyanolyan rémes, mintha az ember a Capitoliumban találna
kvártélyt, annyi alantas népséget látni a nyilvános helyiségekben.
Gyakorlati szempontokra hivatkoztam. Emma csak mosolygott, mosolygott.
Valósággal sugárzott, és megint csak mosolygott, amikor John tósztot javasolt a
tiszteletére (nem láttam a bor címkéjét, de azt hiszem, házilag készült: ma esti
lázam innen eredne?).
-Jövendő nejemre! -John kissé elpirult, és zavartnak látszott, miközben a
pohárköszöntőt mondta. Kedvelem a fiút. Csakugyan szereti Emmát, és az ilyen
erős érzelem mellett sok minden szól még egy házasságban is.
Ezután a hölgyek távoztak az asztaltól, Johnt és engem pedig tíz washingtoni
úriember szórakoztatott tovább. Egytől egyig antikok voltak, modorukat és
kiejtésüket tekintve tökéletes déliek, a politikájukról nem is szólva. --
Rászavaznék én akár egy sárga kutyára is, ha demokrata színekben indulna --
mondta az egyik, nem valami hízelgőén magyarázva meg, miért támogatja Tildén
kormányzót. Bár a politika nem túlságosan érdekli őket, dühösek Blaine-re, aki a
közelmúltban arról beszélt, miért ellenzi, hogy visszahelyezzék polgári jogaiba
Jefferson Davist, a néhai Konföderáció volt elnökét. Ami pedig a Republikánus
Pártot illeti, mindaddig visszaborzadnak tőle, bömbölte az egyik antik, "amíg
akárcsak egyetlen szövetségi katona is ott áll bajonettel a kezében bármelyik
déli állam kapitóliuma előtt".
Furcsa, hogy ez a konfliktus tíz év után még mindig ennyire foglalkoztatja őket.
De hát mindenütt ott vannak a háború jelei. A fővárost omladozó erődök gyűrűje
övezi, és állnak
226
•-.
még azok a csúf, rozoga épületek is, amelyeket a csapatok, a sebesültek és a
kormányhivatalok befogadására annak idején sebtiben felhúztak. Azután pedig
Dayék és barátaik mind déliek, Washington pedig minden déli városok paradigmája,
velejéig afrikai; igencsak furcsa, hogy innen viseltek hadat a Dél többi része
ellen. Valóságos csoda, hogy Lincoln olyan sokáig elkerülte az orgyilkosságot.
De azt azért megdöbbentőnek találom, hogy most is szövetségi csapatok
állomásoznak olyan államokban, mint Louisiana, Florida és Dél-Carolina.
-- Meghívást kaptam a nyárra a Rhode Island-i Newportba -- mondta John, miközben
a többiek ingatlanügyekről vitatkoztak, az egyetlen témáról, amely egy igazi
antikot lebilincsel, hiszen jó részük abból él, hogy házakat bocsát áruba, vagy
ad bérbe a megvetett "átutazó" politikusoknak.
-- Sanfordéktól?
-- Igen. Azt írták. . . az asszony írta, hogy ön és Emma ott lesznek júliusban.
Igaz ez?
-- Azt hiszem, igen. -- Valójában még nem döntöttem. Bár Emma is, én is örömmel
lennénk Denise vendégei, egyikünket sem deríti fel az a gondolat, hogy nap mint
nap nézői legyünk William Sanford rémes színjátékainak. Szívesebben lennék Mrs.
Astor vendége, és minél többször meglátogatnám Denise-t. Sajnos célzásai
ellenére eddig nem kaptunk meghívást sem a Rejtelmes Rózsától, sem hűséges
várnagyától. Megmondtam Johnnak, hogy még semmi sem dőlt el.
-- A szüleim nagyon idegesek. -- John is nagyon idegesen nevetett. -- Szerintük
a Rhode Island-i Newport majdnem olyan szörnyű hely, mint Long Branch, melyet az
elnök látogat.
-- Micsoda mérce! -- kiáltottam fel. (Bizonyos, hogy a bor volt: érzem,
elrontottam a gyomrom, purgálásra van szükségem.)
Amikor csatlakoztunk a hölgyekhez, Mr. Day számos ízelítőt nyújtott az antik
szellemből, mégpedig kifejezetten a vegyes társaság szórakoztatására és
felcsiklandozására számító viccekből.
-- Miért nem tanult meg a Sátán soha korcsolyázni? -- kérdezte Emmától.
22J
-- Mit nem tanult meg? -- Emma nem ismeri összes igéinket.
-- Korcsolyázni. Tudja, a jégen, korcsolyázni.
-- Ó, a Sátán szeretett volna korcsolyázni?
-- Nem, nem. Vagyis igen, azt hiszem, biztosan. De miért nem tanult meg soha?
Miért nem tudott megtanulni korcsolyázni?
-- Szabad a gazda -- mondta Emma.
-- Mert hogy a pokolba tudott volna! - Mr. Day és az antik úriemberek harsányan
nevettek ezen a tudomásom szerint régi, sőt antik anekdotán, a hölgyek pedig
helytelenítóen kotkodácsoltak, amiért ilyen ravasz, feddhetetlen módon
káromkodtak a jelenlétükben.
Emma egyszerűen csak mosolygott. Saint-Gratien mintha eltűnt volna egy másik
világ távolában.
2
Az elmúlt néhány nap bármely parlamentáris kormányzatot megbuktatott volna. A
Grant-adminisztráció romokban hever, sőt még azt is beszélik, hogy az elnök
netán lemond.
Az események oly gyorsan követik egymást, hogy valamiféle írómasinává váltani,
amelybe Nordhoff minden szükséges információt betáplál. Igazán nagyon előzékeny.
De hát ő mindennap ír, míg én, hál' istennek, csak egyszer egy héten.
Március i-énBabcock leköszönt az elnöki magántitkárságról. Rossz tanácsokra
hallgatva, mint mindig, az elnök éppen most nevezte ki a saját fiát Babcock
helyére. Úgy látszik, Grant tartani akarta Babcockot, de Mr. Fish azt mondta, ha
megteszi, akkor új külügyminisztert kereshet magának. De nyomor azért nem
fenyegeti Babcockot. Az elnök a washingtoni középületek felügyeletével
jutalmazta meg, ahol összelő
lophat magának egy második vagyont. Szerencsére Babcockot hamarosan vád alá
fogják helyezni ama híres St. Louis-i széf feltörése miatt, így még mindig van
rá esély, hogy börtönbe dugják.
Nordhoff nagyon komor mostanság, egyszersmind nagyon elégedett. Az amerikai
politikai Augiász-istállóit talán mégis ki lehet takarítani, mihelyt a
közvélemény megismeri állapotukat. Szegény Tildén. Kénytelen lesz Héraklészt
alakítani.
Március 2-án Belknap köszönt le a hadügyminiszterségről. Ma náluk voltam, így
most már az ő változatukat is ismerem a történtekről. Ez jelentősen eltér attól,
ami Nordhoff szerint történt.
Belknap, megrémülve a gondolattól, hogy a képviselőházban vád alá helyezik, a
szenátus pedig felelősségre vonja, március 2-án reggel elment a Fehér Házba.
Vele tartott a belügyminiszter, Zachariah Chandler; ez a michigani politikus
közel áll az elnökhöz. Az alábbi eseménysorról Nordhoff tudósított, és igencsak
valószerűnek látszik.
Grant tábornok védelmezői szerint az elnököt annyira lekötötte a Babcock-ügy,
hogy elkerülték a figyelmét a Belknapék ellen felhozott vádak. . . Pusztán
attól, hogy leírom e szavakat, arra kell gondolnom, hogy ha Grant csakugyan nem
tudott erről az ügyről, akkor valóban ő a falu bolondja. Tudom, vannak, akik
ebbe a kategóriába sorolnák, de én nem tartozom közéjük. Nincs az a bolond, aki
tartósan irányítani tudna egy nagy hadsereget, még kevésbé, aki le tudna győzni
egy erős és vitéz ellenséget. De úgy kell leírnom a történetet, ahogyan Nordhoff
elmondja.
Röviddel Belknap és Chandler érkezése előtt Bristow pénzügyminiszter (aki
hamarosan az elnök nemezisévé válik) azzal a kéréssel zavarta meg a reggeliző
Grant tábornokot, hogy délben fogadjon bizonyos New York-i képviselőket, akik
feltárják az elnök előtt a Belknap-botrány részleteit. Grant tábornok
beleegyezett, hogy fogadja őket.
Kérdés: Bristow vajon nem említette volna, miért akarnak a képviselők az
elnökkel beszélni? Ha pedig említette, akkor az elnöknek tudnia kellett, hogy
Belknap a vád alá helyezés küszöbén áll. A kérdés létfontosságú.
229
Bristow távozik. Az elnök utasítást ad, hogy a kocsi vigye el annak a festőnek a
műtermébe, aki az arcképén dolgozik. A tábornok éppen lefelé jön a lépcsőn a
családi lakosztályból, amikor egy küldönc közli vele, hogy a hadügyminiszter és
a belügyminiszter sürgősen beszélni kíván vele. A Vörös Ebédlőben vannak. Az
elnök bemegy hozzájuk.
Belknap azt mondja, hogy azonnal le akar. mondani a hadügyminiszterségről,
összefüggéstelenül locsog. Chandler egyenes, ha nem is őszinte. Azt a benyomást
kelti Grantben: Belknapnek le kell mondania, hogy megvédhesse a feleségét, aki
valami törvénytelen dologba keveredett. Grant nem tér vissza a dolgozószobájába,
hanem Ulysses fiáért küldet, utasítja, hogy írja meg a Belknap lemondását
elfogadó levelet. Azután összetépi fia levelét (túlságosan hűvös a hangneme), és
maga írja meg az elfogadó levelet. Aláírja, Belknap és Chandler -- el.
Az elnök éppen be akar szállni a kocsijába, amikor megjelenik két republikánus
szenátor, akik megmagyarázzák neki, most először(l), a Belknap-ügyet. A
szenátorok fel vannak háborodva. Az elnök is felháborodik, és azt hiszem, meg is
rémül, amiért belement Belknap lemondásába. Grant figyelmetlensége (támogatói
ezt a szót használják) lehetetlenné tette, hogy Belknapet a Kongresszus vád alá
helyezze, mert számos alkotmányjogi szaktekintély szerint tisztségviselőt a
Kongresszus nem vonhat felelősségre, még kevésbé ítélhet el a hivatali ideje
alatt elkövetett bűncselekménye miatt, amikor az illető már nincs hivatalban.
E csüggesztő hír vétele után Grant tábornok elment modellt ülni a portréjához.
Amint a művész később elmondotta, éppoly nyugodt volt, mint máskor. Furcsának
találom, hogy az egyébként gyanakvó természetű Nordhoff hajlandó elhinni : Grant
semmit sem tudott a Belknap-botrányról -- a két szenátor érkezése előtt. El sem
tudom képzelni, hogy Grant ilyen gyorsan elfogadta volna régi barátjának a
lemondását azon az alapon, hogy ha már nincs hivatalban, Belknap talán képes
megvédeni a feleségét -- ami tökéletes non sequitur,'2 hi-
2. Illogikus következmény. 23°
szén egy magas tisztség viselője mindig előnyösebb helyzetből tudja akadályozni
az igazságszolgáltatást, mint valamely egyszerű polgár. Azt hiszem, Grant
tábornok tökéletesen tisztában volt vele, hogy mit cselekszik. De úgy vélem, még
a legelíbgultabb demokraták is szívesen elhiszik, hogy Grant nem értette az
ügyet, mert ha értette, akkor bűnösen akadályozta az igazságszolgáltatás
folyamatát, és ugyanolyan bűnöző, mint Belknap.
Belknap tábornok és Cica jelenleg ostrom alatt áll a G Street 202 2. számú
házban, francia bútorokkal telizsúfolt csinos otthonukban, ahogy Mrs. Fayette
Snead mondaná; nem, nem is ostrom alatt -- csak őrizetben, megakadályozandó,
nehogy Európába szökjenek. Teaidőben érkeztünk oda válaszul Cica sürgős
üzenetére, hogy "ne hagyjuk cserben".
-- Bemehetünk? -- kérdeztem a rendőrt. Óvatos voltam, nem lévén bizonyos benne,
ilyen ügyekben mit diktál a protokoll.
-- Tessék csak -- válaszolta szellemesen a rendőr.
A jelenet a földszinti szalonban halottvirrasztásra emlékeztetett. Az összevont,
nehéz függönyök kirekesztették a napvilágot. A stratégiai pontokon elhelyezett,
nagy temetési gyertyák halovány, de vonzó díszletet körítettek a szoba
középpontja, a kék bársonykerevet köré, amelyen a vonzó csipkékbe öltözött,
sápadt és érdekes arcú Cica elhanyatlott. Oldala mellett egy papírmasé
asztalkán, a repülősós üvegcsék tőszomszédságában, egy pohár portói állt.
A néger szolga "fbivezetett" minket. -- Hozz nekik teát -- suttogta egy vékonyka
hang a csipkefellegekből --, és mondd meg a tábornoknak, hogy itt vannak a
barátaink. Egyedüli barátaink! -- Mire hullani kezdtek a könnyek, a szolga
eltűnt. Az a gyanúm, hogy ezt a dialógust meg ezeket a könnyeket az elmúlt
néhány nap során gyakran elpróbálták.
Cica teátrálisan tárta szét karjait Emma fogadására, aki kötelességtudóan omlott
e karok közé, s engedte, hogy Cica könnyzápora a vállát áztassa. Én félszegen
oldalra álltam, ahogy férfiaknak ilyenkor tenniök kell, s szerettem volna
valahol másutt lenni.
De aztán jött a tea. Cica kitöltötte. Tiszteletteljesen üldö-
23 '
géltünk a ravatal körül, és meghallgattuk Cica verzióját a történtekről. --
Megáll az eszem, hogyan hihetett el az égvilágon bárki egy szót is abból, amit
Mr. Marsh mondott, még kevésbé annak. . . annak a nőszemélynek a szavait, akit
feleségül vett, azét a viperáét, akivel én valamikor, akár egy sült bolond,
összebarátkoztam! Cukrot? Tejet?
Előadtuk kívánságainkat. Cica immár tökéletesen uralkodott önmagán. Amikor
teánkat odanyújtotta, meg sem rezzent a keze. -- Az igazság az, hogy néhai
nővérem, az az angyal, hajárt valaha angyal ezen az iszonyú földön, ismerte
ezeket a Marshékat, és volt valamiféle üzleti ügye velük, amiről nekem semmi
tudomásom nincs, hiszen nem vagyok képes összeadni, azt se tudom, mennyi kettő
meg kettő. . . Hogy volnék hát képes azt megtenni... Az a női szörny rávette azt
az ostoba férjét: mondja azt, hogy megtettem.
-- Akkor hát Mr. Marsh sohasem fizetett kegyednek semmit?
-Természetesen megfizette, amivel tartozott nekünk! A válasz gyorsan jött.
Megtanulta a szerepét. -- Én meg, tudatlan teremtés, megkértem rá, nézzen már
utána néhai nővérem bizonyos üzleti ügyeinek, és mindent elhittem neki, hiszen
nincs énnekem fejem az ilyesmihez, és valószínűleg föl kellene akasszanak az
ostobaságomért. . . Szegény férjemet így lemondásra kényszeríteni. . .
-- De Mr. Marsh azt mondta, hogy 6 kegyednek és a férjének is fizetett.
-- Ez annak a rémes Mr. Bristow-nak a műve! Ó, én mondom magának, Mr. Schuyler,
ez az ember magát Grant tábornokot is ki fogja üldözni a hivatalából. Azt
akarja, hogy az Egyesült Államok elnöke, minden idők legnagyobb hőse, börtönbe
kerüljön. . .
-- Miért?
Jóllehet Cica zűrzavaros megjegyzései sohasem pontosan a feltett kérdésre
válaszoltak, határozott célt szolgáltak. -- Mindig megborzongok, amikor kézbe
veszem a New York-i Herald-ot, megborzongok, amikor olvasom, miket ír rólunk a
barátja, Mr. Nordhoff, mintha csak bűnözők volnánk! Tudta azt, hogy eljöttek, és
letartóztatták a férjemet, mert Mr.
232
Nordhoff szerint azt tervezzük, hogy Belgiumba menekülünk, amelynek nincs
kiadatási szerződése az Allamokkal? . . .
-- Nem hinném, hogy Mr. Nordhoffhak az lett volna a szándéka. . .
-- Nos, őrület az egész. Nem megyünk mi sehova. Mintha mehetnénk! Mert miután
szegény férjemet letartóztatták, és megengedték, hogy hazajöjjön, odaállították
a ház elé azt a rendőrt, és amikor könyörögtem neki, hogy legalább jöjjön be, és
üljön le az előcsarnokban, ahol nem lenne ilyen szembetűnő, hát az arcomba
nevetett. Remélem, Mr. Nordhoff elégedett. És remélem, hogy legalább maga
bemutatja a mi oldalunkat a világnak, amit más meg se merne próbálni.
Szóval ezért hívtak meg teára. Be kell vallanom, igen kényes szituáció ez
számomra. Nem cáfolhatok semmit, amit Nordhoff írt, kemény és pompás anyag,
továbbá általánosságban azt hiszem, igaza is van. Annyi bizonyos: abszolúte
hiszek Cica bűnösségében. De az egészben Grant a rejtelmes figura. Találkoznom
kell vele, közelről kell látnom. Csakhogy nem találkozhatom vele, ha következő
//mzW-cikkemben hangot adok a gyanúmnak. . . nem is, meggyőződésemnek, hogy az
elnök "tövig" benne van, miként Sanford mondaná a faragatlan vasutas szerepében.
Addig is megoldottam az e heti cikk ügyét. Egyszerűen, szürkén és részletesen
leírom a bizottság kihallgatásait, Mr. Marsh, valamint Mrs. Marsh viselkedését
(ez utóbbi tetszeni fog Cicának), és az olvasóra hagyom, hadd döntsön Belknapék
bűnösségéről.
Ekkor csatlakozott hozzánk Belknap és egy szögletes állú, simára beretvált,
körülbelül velem egykorú férfi, akiről kiderült, hogy ő a belügyminiszter,
Zachariah (avagy Zách, mert mindenki így szólítja) Chandler. Belknap eléggé
lehangoltnak és idegesnek látszott, Chandler azonban szerfölött nyugodt volt, és
nagyon is ura önmagának.
-- Hercegné, Mr. Schuyler- mondta Belknap reszkető hangon --, nem is tudják, mit
jelent Cicának meg nekem, hogy önök mellénk állnak hazánk történelmének e
szörnyű pillanatában.
Szerfölött elámultam, hogy valamiből, ami végső soron nem volt más, mint egy
ómódi, nagyarányú lopás, ilyen hirte-
233
len egy nagy ország államügyeinek válsága lett. Bár azt hiszem, Belknapnek
bizonyos értelemben igaza van. Amint Conkling mondta, a Belknap-botrány Grant
minden reményét megölte egy harmadik hivatali ciklusra, és ami itt kiderült,
aligha növeli Conkling vagy akárki más kilátásait, akit a republikánusok Tildén
ellenjelöltjeként sorompóba állítanak.
Belknap ekkor Chandlerhez fordult. -- Te mondd meg neki -- suttogta.
Szembefordult az üres kandallóval, és lehajtotta a fejét, mintha imádkozna, így,
hátulról nézve, olyan volt, mint egy fekete posztóval bevont, tömör hordó.
-- Clymer megindította a vád alá helyezési eljárást. Éppen egy órával ezelőtt
szólalt fel a képviselőházban.
-- Az Isten legyen hozzánk irgalmas! -- Cica most nem színészkedett.
Megviseltebb volt, mint valaha, és nagyon intelligens: akár a csapdába került
róka; ha szükséges, kész lerágni a saját lábát.
Chandler csitítani próbálta, már amennyire ezt a körülmények engedték. -- Meg
kell mondanom, ez iszonyú megpróbáltatást jelentett Clymer számára, hiszen
mindkettőjüknek olyan jó barátja. Volt egy pont, amikor azt hittem, össze fog
esni.
-- Kár, hogy nem tette. Most mi lesz? -- nézett Cica a férjére, de a fekete
hordóember mozdulatlan maradt.
-- Tárgyalást fognak tartani -- mondta Chandler. -- Ezt most már nem kerülhetjük
el. De ahhoz nincs elég szavazatuk, hogy elítéljenek minket. -- A "minket"
igazán kedves volt tőle. -- Ahhoz kétharmados többségre lenne szükségük a
szenátusban; az pedig hibádzik. Amellett jó néhány szenátor máris kijelentette,
hogy a törvényhozás nem helyezhet vád alá, és nem ítélhet el valakit, aki már
nincs hivatalban.
-- Mit gondol, miniszter úr, milyen hatása lesz ennek a közelgő választásokra?
-- szólaltam meg az ünnepélyes, de baráti újságíró szerepében.
-- Igazán elképzelhető, hogy a Republikánus Párt. . . veszít -- mondta Zách
Chandler gyakorlatiasan.
A hordó megpördült. -- És mindez a miatt az átkozott Marsh.. . elnézést,
hercegné. . . meg a nőstény ördög felesége miatt!
-- Emberi ügyekben a Gonosz mindig jelen van -- kántálta Zách Chandler.
Csodálatosak voltak. Áthárították a bűnt Marshékra, hogy az örökkévalóságig ez
az obskúrus házaspár legyen a felelős nemcsak azért, mert véget vetettek Grant
harmadik elnökségre irányuló reményeinek, hanem azért is, mert netán véget ér a
republikánus uralom tizenhat aranyozott esztendeje.
Emmára néztem, attól tartva, hogy kitör belőle a nevetés, de éppoly komor volt,
mint a többi gyászoló. Árulónak éreztem magam ebben a szobában, mert minden
szóval, amit Zách Chandler kimondott, egyre növekvő bizonyossággal -- és örömmel
-- láttam: a Tilden-kormányzat immár tény.
De Zách Chandler másként gondolta. Aki mindebből hasznot húz, az Bristow lesz.
-- A pártjuk hajlandó lesz jelölni? -- Nem kellett volna azt mondanom, hogy
"pártjuk", de Chandler, úgy látszik, nem vette észre, úgy bánt velem, mint
közülük valóval.
-- Ha megteszik, én megölöm! Erre megesküszöm! -- Ez a nyilatkozat a kék
bársonydíványról jött.
-- Nehéz dolga lesz -- mondta Chandler szelíden. -- Nem hinném, hogy a
korifeusok hajlandók elfogadni valakit, aki sárral hajigálta Grant tábornokot.
Belknap leült egy székre velünk szemben. Őszinte sajnálatot éreztem iránta.
Kiváltságokat osztogatott, pénzt fogadott el értük, mégsem vagyok képes rossz
embernek tekinteni. Inkább e hely áldozata, és itt nem Emma gyönyörűséges
Afrikájára gondolok, hanem magára az országra, erre az életerős, csúf, kavargó
birodalomra, amely elkötelezte magát a minden eszközzel való pénzcsinálás
mellett. Nem kétséges, hogy ha pártatlanul osztanák az igazságot, a Kongresszus
tagjainak legnagyobb része börtönbe kerülne, Mrs. Astor vendégei pedig
legalábbis megtizedelődnének.
Ami magát Grantet illeti -- nos, ő mélységesen rejtélyes számomra, s Belknap
csak fokozta ezt az érzést bennem, amikor kijelentette: -- Megmondtam Grant
tábornoknak, amikor utoljára találkoztam vele, miután ez az egész megindult. Azt
mondtam: "Milyen hosszú, különös utat jártunk végig, ön meg én, Shiloh és
Vicksburg óta." Ö pedig hozzáfűzte: "És még nem látni a végét", bármit is
jelentsen ez.
3
Éjfél. Emma kimerültén ágynak dőlt, én pedig megpróbálom némileg kibogozni a
Fehér Házban töltött esténket.
Megérkezett a "nagy" vacsorára szóló, régen várt meghívás: a diplomáciai
testület <fo)>en-jének,3 Jacobi bárónak, a bolgár nagykövetnek a tiszteletére
rendezték. A vagy száz vendég fele diplomatákból vagy idelátogató külföldiekből
állt, s a Fehér Ház társadalmi munkatársai nyilván úgy döntöttek, hogy Emma meg
én az utóbbi kategóriába tartozunk.
-- Érdekes lesz. - Nordhoffis velem jött a szálló alatti drugstore-ba egy
őszibarack-nektár-szódára. -- Tartsa szemmel Mrs. Grantet.
-- Miért? Hajlamos rá, hogy elcsenje az ember tárcáját? -- így beszéltünk a
vezetőinkről.
-- Nem. De alighanem kissé feldúlt lesz. Ma délután hívatlanul bevonult a
minisztertanács ülésére, és mindenkit nagy zavarba hozott, mert könnyek között
nagy elismeréssel adózott Cica barátnője jóságának és Belknap tábornok
feddhetetlenségének.
-- Nem tudtam, hogy ilyen politikus alkat.
-- Egyáltalán nem az, ahogy ez a fellépése világosan bizonyítja. Mindenesetre
megkockáztattak valamit, de semmit nem nyertek vele. A vizsgálat folytatódik.
A bérelt hintő, benne Emmával és velem, pontosan hét órakor csatlakozott a
hosszú kocsisorhoz, amely a Fehér Ház oszlopcsarnokával (Mrs. Grant "piazzá"-nak
nevezi) szemben felsorakozott. Emma megint a Winterhalter-féle Erzsébet
császárné-ruháját viselte, hosszú tülluszálya teljesen betöltötte a hátsó ülést.
Mind a kettőnknek küszködnünk kellett vele, nehogy összegyűrődjék.
-- Hogyan szólítsam az elnököt?
-- Azt hiszem, elnök úrnak vagy talán Grant tábornoknak.
-- Semmi fenség vagy excellenciád?
3. Rangidős diplomata.
-- Nem, nem! Semmi ilyesmi. Itt mindnyájan egyenlőek vagyunk.
-- Csinos ház -- mondta Emma, amikor kiszálltunk. Néger lakáj kalauzolt be
minket az előcsarnokba, ahol a vendégek legnagyobb része már összegyűlt: kissé
washingtoniatlan gyülekezet volt, hála a külföldiek túlsúlyának.
Jacobi báró pompás, vidám kis ember, jobban beszél franciául, mint angolul. Maga
mutatkozott be Emmának. -- Micsoda öröm! Nap mint nap követem kegyedet a
sajtóban, ahogyan végigvonul a főváros aranyozott szalonjain, és reménykedtem,
imádkoztam érte, hogy egy szép napon megismerkedhetünk.
Emma el volt bűvölve. A báró agglegény, és mivel az elnök érkezéséig a protokoll
nem kötelező, ő vezette be Emmát a keleti terembe.
Követtem őket, ismerős arcokat keresve (Blaine ott volt, de Conkling nem;
főhajtással üdvözöltem Zách Chandlert és Garfield tábornokot). Jól körülnéztem
továbbá, hogy lássam, milyen változások történtek a Fehér Házban tett egyetlen,
negyven évvel ezelőtti látogatásom óta. Egyetlen pillantás meggyőzött róla, hogy
semmi nem maradt ugyanolyan. Minden szobán meglátszik Mrs. Grant keze, az pedig
nem holmi könnyű kéz. Ahol azelőtt minden csillogó és levegős volt (ha kissé
poros és kopott is), ott most minden sötét, dús és vastagon aranyozott.
A keleti terem felismerhetetlen: új stílusa gótikus, az illinoisi Galena
modorában. Most zömök faoszlopok sorai osztják három kisebb térségre azt, ami
valaha egyetlen, pompás, nagy terem volt. A tapéta sötét, halvány
aranymintákkal. A bútorzat elefántcsont és arany. A hatás mélységesen komor, sőt
zavaró. Bízom benne, hogy Tildén fejszét emel majd a Grant-féle toldalékokra.
A keleti teremben összegyűlt vendégseregből látszólag a diplomaták érezték
leginkább otthon magukat, de hát ez a minimális funkciójuk. Nagyon örültem, hogy
amióta Jacobi báró karját nyújtotta Emmának, mindenki alig várta, hogy
megismerkedhessen vele. A komor környezet ellenére Emma fölöttébb elbűvölő
jelenség volt.
237
-- Pompás megjelenésű asszony az ön leánya. -- Blaine állt mellettem, arca
piroslott a bortól, fekete szeme villogva tükrözte vissza a gyertyafényt. Egymás
mellett álltunk az ajtónyílásban, és végignéztünk a termen.
-- Hát a francia hölgyek a legtöbbet tudják kihozni magukból. -- El sem tudom
képzelni, miért hangsúlyoztam ilyen ostobán Emma külföldi voltát, ami persze
csak kételyeket kelthet saját amerikaiságom iránt. De elvonta figyelmemet a
terem, az emberek, az alkalom, az, ahogy megpróbáltam magamba szívni az élményt,
hogy aztán szavakba önthessem, a komor feladat, amely az írót mindörökre három
lépés távolságban tartja az élettől.
-- Meglátogatta a leányom Mrs. Blaine-t? -- Elfelejtettem, hogy a hölgyek
megtették-e a kötelességüket vagy sem.
-- De mennyire. És teáztak is, az órát pedig szándékosan úgy választották meg,
hogy én biztosan a Capitoliumon legyek. Remélem, egy más alkalommal meg fogják
tisztelni. .. -- Újabb meghívás.
-- Ön bizonyára rendkívül elfoglalt, Mr. Blaine. A Kongresszus mostani ülésszaka
szokatlanul zsúfoltnak látszik. -- Végeztem a kötelességem, mint újságíró.
-- Elfoglalt? Én aztán nem! -- nevetett Blaine. -- Sohasem voltam lustább.
Amikor mi, republikánusok, tavaly ősszel elveszítettük a többségünket, azt
mondtam: "No, most kiszabadultam a börtönből. Nem kell többé a képviselőházban
elnökölnöm." Kissé hosszadalmasán mesélte el, mennyire örül, hogy már nem ő a
képviselőház elnöke. -- El sem tudja képzelni, milyen unalmas odafönn hallgatni
azt a sok rossz szónokot. De mit is mondtam? Ezt nem fogja idézni tőlem, ugye?
Ki vagyok önnek szolgáltatva.
-- Nálam biztonságban van a titka, uram.
Blaine furcsán, ravaszkásan mosolygott rám. -- Ugyan már. Úgy esetleg idézhetné,
hogy a Capitolium másik oldaláról jövő szónoklatokat nem találom túlságosan
lebilincselőnek. Öt perc Conkling szenátor dicső hangjából, és akár egy fogoly,
már oda is vagyok láncolva Morpheusz lassú szekeréhez, amely ellenállhatatlanul
vonszol az álmok országába.
238
-- Ez bele fog kerülni a Herald-nak írandó legközelebbi cikkembe.
Mindeközben Blaine egyfolytában mosolygott, s amíg velem beszélgetett, sorra
kezet fogott, és üdvözölt mindenkit. -- Örülök, hogy ön nem olyan szigorú
hozzánk, mint Charlie Nordhoff. Ő aztán a dühös legény.
-- Ez azért van, mert én csak egy kíváncsi kültag vagyok, Nordhoff pedig egy
dühös beltag. -- Ez ügyes, gondoltam magamban (és annak rendje módja szerint fel
is jegyzem, esetleges későbbi felhasználásra).
-- Amióta csak a demokraták elragadták tőlünk a Házat, vérszagot éreznek. A
sarkunkban vannak. És novemberben mindent meg fognak próbálni, ami csak tőlük
telik, hogy erre a szép, öreg házra is rátegyék a kezüket. -- Blaine indulatosan
gesztikulált, s közben enyhén megütötte a vállán Grant tábornokot.
Érezvén, hogy karja hozzáért valakihez, Blaine megfordult bocsánatot kérni,
aztán elkerekedett a szeme, amikor rájött, hogy az elnököt ütötte meg. A Grant
házaspár az ajtónyílás közepén állt bevonulásra készen.
-Istenem! Akarom mondani, tábornokom! Nem láttam önt.
-- Nincs semmi baj, Mr. Blaine. Ebben az évadban szokásbajött, hogy nyilvánosan
ütik az elnököt. -- Grant arcán ott ült a szokásos sértett, tűnődő arckifejezés,
de csipkelődése gyors volt és rokonszenves. Ahogy gondoltam: távolról sem
bolond. Nem voltam azonban felkészülve a hangszínére, amely halk és zenei,
egyáltalán nem olyan, amilyet az ember egy katonától várna. A néhai Prince
d'Agrigente-nak, Franciaország marsalljának olyan volt a hangja, akár egy
krúgató darué, és azt hiszem, Moszkvától Szent Pétervárig hallották (amint az
vijjogja: "Vissza!").
Granték egymás mellett masíroztak (azaz az elnök inkább totyogott) a keleti
terem vége felé. Ezután felsorakoztattak minket a bemutatáshoz. Az elnök mellett
valamiféle protokollfőnök állt, aki fülébe mormolta a nevünket, miközben elébe
járultunk. Nagy örömömre a hölgyek közül elsőnek Emmát mutatták be, mivel a kis
Jacobi bárónak esze ágában sem
volt elereszteni, s mint díszvendég ő volt a rangidős. Nekem semmiféle rangom
nem lévén, az utolsók között voltam, akik kezet érinthettek vele, mert
körülbelül ez minden, amit a tábornokkal vagy Mrs. Granttel tenni lehetett.
Közvetlen közelről az ember úgy találja, hogy a tábornoknak még mindig éber a
szeme, bár a korai portrék éles, tiszta kékje a korral némileg befelhősödött.
Haja eredetileg rozsdaszínű lehetett, most már túlnyomórészt ősz. Arcának utolsó
látható része egy kiugró szemölcs szakálla egyik oldalán, mert száját és állat
teljesen elrejti a híres, csinosan gondozott szakáll.
Az elnök, ezt meg kell említenem, estélyi öltözetet viselt. Nem tudom, miért, de
azt vártam, hogy teljes katonai díszben lesz, száz csillogó medáliával. Amikor a
nevemet említették, láttam, hogy pontosan tudja, ki vagyok. Összevonta
szemöldökét. Talán egyszersmind mosolygott is, de ezt nehéz volna megmondani,
mivel száját elrejti a szakáll. Motyogott valamit, amit nem értettem, alighanem
azt, hogy: "Jó estét."
Továbbléptem Mrs. Granthez. Julia Dent Grant, férjének alacsony, hegyes párja,
szokatlanul hétköznapi jelenség, szemei egymás felé fordulnak, ami kissé eszelős
kifejezést kölcsönöz az arcának. Mintha egyik szeme sem tudná elképzelni, miért
bámul belé a másik. Az idósb James Gordon Bennett volt ugyanilyen kancsal, de az
ő szeme csak az eget fürkészte mindig.
-- Abban az örömben volt részem, hogy az imént megismerhettem lányát, a
hercegnét, Mr. Schuyler. -- Hangja nazális volt és kissé délies (Missouriból
származik), a modora könnyed.
-- Nagyon kedves volt kegyedtől, hogy meghívott bennünket ide... -- Udvarias
voltam, sőt bocsánatkérő, afféle árulónak érezvén magam ebben a teremben.
-- Azt is tudom, hogy önök mindketten több mint kedvesek voltak barátaimhoz,
Belknap tábornokhoz és feleségéhez. -- Ezt igen szilárdan és a szükségesnél
hangosabban mondta. Az elnökre pillantottam. Hallotta, és csöppet sem tetszett
neki. A vendéget, akit éppen üdvözölt, továbbadta Mrs. Grantnek olyasféle
mozdulattal, amilyennel a lovas dobja oda a lo-
240
vásznak a gyeplőt, s ezzel arra kényszerített, hogy továbblépjek.
-- Emlékszel Claypoole ezredesre, nemde? -- mondta az elnök harsányan, s az
ezredes gyorsan nyomomba lépett. Mrs. Grant persze emlékezett.
Ennyit első találkozásomról a világ leghíresebb tábornokával. Tüstént meg kell
mondanom, hogy kevésbé impozánsnak találtam, mint Andrew Jacksont, akivel
szintén kezet szorítottam ugyanebben a teremben. Mégis, határozottan érzek
Grantben valami különös kvalitást, valami mélységet. (Igen, eszembe jut, amit
Hawthorne mondott régi barátjáról, Pierce elnökről, hogy "mély, mélységesen
mély", holott Pierce persze sekélyes volt, sekélyesen sekélyes). De amíg Jackson
ízigvérig pompás, határ menti arisztokrata volt, szemmel láthatólag elégedett
önmagával és történelmi helyével, Grant -- nos, nem mély, hanem zavarba ejtő.
Ott van például az a sértődött arc, amelynek tökéletesen ellentmond magabiztos
hangja, gyors, intelligens pillantása, amely befogad és elvet egyidejűleg -- azt
a katonai géniuszt tükrözve, amely valamiféle okból nem hangolódott át a
politikára, pedig így kellett volna lennie, mert ellentétben a legendákkal, a
tábornokok szinte per definitionem* ügyes politikusok.
Hamarosan vacsorához vezettek bennünket. A reprezentatív ebédlő Mrs. Grant
ízlését tükrözi: lidércnyomásosan gazdag, bonyolult és sötét.
Nagy, patkó alakú asztalhoz ültünk. Én vagy egy mérföldnyire kerültem a
sótartótól. Jobbomon egy francia diplomata felesége (ómen?), a másik oldalamon
Mrs. James Garfield, aki a zengzetes Lucretia nevet viseli, és erős jellemű
asszonynak tűnik; külseje kellemes, gesztenyeszín haját pedig az uralkodó
divattal ellentétben fején magasra tornyozva hordja. -- Már megismerkedtem a
hercegnével -- bizalmaskodott, miközben a hatalmas kovácsolt arany- és cizellált
ezüsttálak lassú menete körbejárt. Összesen huszonegy fogást és hatféle jó bort
szolgáltak fel. -- Ott volt szegény Belknap Cicánál.
-- Ó, igen, Emma mesélte -- hazudtam. Furcsa, hogy Em-
4. A meghatározás értelmében.
24I
ma mennyire titkolódzó. Bár azt hiszem, tökéletesen őszintén beszélünk mindenről
és mindenkiről, mindig megriaszt, amikor fbifedezem, hogy mondjuk, Belmontékkal
vacsorázott, vagy Lucretia Garfielddel csevegett Belmontéknál a tudtom nélkül.
Emma tud titkot tartani. Én nem. De hát ő maga is titok, én meg nem.
-- Persze megkérdeztem tőle, ismeri-e szegény Kate Sprague-et. -- Úgy tűnik,
mintha minden dáma "szegény" lenne a büszke Lucretia szemében.
-- Igen, Emma gyakran találkozott vele Párizsban. Attól tartok, én alig ismerem.
-- Micsoda lecsúszást jelenthet ez számára a világban.
-- Mrs. Garfield nem tudta elrejteni gyönyörűségét, amely még csak növekedett,
amikor megérkeztek azok a marylandi rákok, amelyekre úgy rákaptam. Ö is rajong a
marylandi rákért. -- Pedig évekbe telt, amíg rászántam magam, hogy megkóstoljam.
Tudja, otthon Ohióban nem tenyésztik. -- Megevett egy rákot páncélostul,
ollóstul, mindenestül, és folytatta a csevegést. -- Valamikor nagyon féltékeny
voltam Kate-re, azt se tudtam elviselni, hogy egy szobában legyek vele.
Ez a vallomás felettébb szokatlan volt. A féltékenység az egyetlen érzelem,
amelyet azok, akik a politikai és társadalmi magaslatokon élnek, sohasem
vallanak be. -- Tudja, Garfield tábornok az apjának, Chase főbírónak a
pártfogoltja volt. Mindnyájan ohióiak vagyunk, tudja, és persze az sem titok,
hogy mielőtt a férjem elvett, majd megőrült Kate-ért, olyan csinos volt annak
idején, bár Garfield tábornok azt mondta nekem, hogy szerinte az orra kissé
lapos. De azt hiszem, ezt csak azért mondta, hogy engem megnyugtasson. No,
mindegy, mindenesetre ő volt Washington abszolút királynője Mr. Lincoln idejétől
egészen a krach-ig, amikor mindenét elveszítette, és át kellett költöznie
Európába. -- A gyönyörűség, megtudni, hogy mások elveszítették a pénzüket, úgy
látszik, egyetemes. Aaron Burr mindig láthatólag felvidult, amikor meghallotta,
hogy a köztársaság alapítói közül megint csődbe ment valaki.
-- Nem veszített el mindent -- tapintottam rá a lényegre.
-- Megszerezte Conkling szenátort.
242
Ez kifogott némi szelet Lucretia terebélyes vitorláiból, de azért hamarosan újra
dagadozni kezdtek. -- Igaz. De nem tudom belátni, mi jó származhat ebből
akármelyikünknek. Inkább ellenkezőleg, hiszen mind a ketten házasok.
-- Válás?
-- Szegény lánynak van is rá oka, mondhatom. És senki sem ellenezné. Úgy értem,
Bili Sprague komplett őrült, iszákos és veszélyes. De Mrs. Conkling tökéletes
úrihölgy.
-- Akkor jövő januárban Mrs. Conkling fogja ebben a teremben fogadni a
vendégeket -- intettem Mrs. Grant felé, akinek a kancsi szemeivel rendkívül
diplomatikusan egyszerre sikerült mindkét vacsoraszomszédjának a figyelmét
lekötnie.
-- Ó, ebben én nem vagyok olyan biztos. -- Lucretia Garfield visszautasította a
vörös bort, amit én ittam (attól félek, túl sokat; a reszketés megint elővett,
de az utóbbi napok vissza-visszatérő enyhe lázai elmúltak). -- Azt mondanám,
Mrs. Blaine ül majd itt az asztalfőn, szegény asszony. Olyan jó esze van. De hat
gyerek! Úgy értem, soha sincs nyugta.
-- De Mr. Blaine tudomásom szerint, nem tábornok. Azt hittem, a nép mostanában
csak tábornokokat választ meg.
-- Conkling szenátor sem tábornok, mégis ő az elnök személy szerinti
választottja. -- Ha igaz, akkor ez az első jele annak, hogy Grant favorizál
valakit.
-- Nem mintha Grant tábornok megpróbálna beavatkozni -- folytatta Mrs. Garfield.
-- Nem az 6 stílusa. De szeretné, ha Conkling szenátor kapná meg a jelölést. Ha
Mr. Conkling nem kapja meg, és természetesen nem kaphatja meg ezer és egy okból,
köztük szegény Kate miatt, akkor az elnök szegény Mr. Fisht szeretné elnöknek
látni, csakhogy ő sem jelölhető, így hát Mr. Blaine az emberünk. Legalábbis a
férjem szerint -- tette hozzá. Most először vetette le az önálló politikai
szakértő álcáját, elismerve így: ő csupán Garfield naprendszerének szerény
bolygója.
A francia diplomatafeleség inkább szórakozott, mintsem szórakoztatott. Ámbár
felettébb tapintatosan, de sikerült tréfát űznie nagy köztársaságunk vezéreiből;
és bevallom, körülnézve az ebédlőben, látva a pöttöm, mogorva elnököt, amint
elgondolkodva majszol egy darabka szénné égetett marhasül-
243
tét (a legjobb, amit Grantről hallottam, hogy nem bír vért látni, továbbá hogy
nem hajlandó saját megfogalmazása szerint "semmit megenni, ami két lábon jár",
kirekesztve étrendjéből a baromfit és az emberi fajt); az állam kövér és
ünnepélyes főhivatalnokait, dohos, fekete öltözékükben (Emmának teljesen igaza
van: a gyatrán mosdó és kétes fehérneműt viselő washingtoni államférfiak fojtó
szagot árasztanak); a túlöltözött, kicicomázott hölgyeket, akik úgy néznek ki,
mint megannyi maskarát öltött farmerfeleség, kénytelen vagyok elismerni, hogy
társadalmi életünkből súlyosan hiányzik a "tong". De amíg tökéletesen
természetesnek tartom, ha én teszek éles megjegyzéseket, sajátosan
elviselhetetlen, ha saját kritikámnak egy határozottan másodrendű francia
asszony ad hangot.
-- Ez a köztársaság abból menti erejét -- szavaltam nagyképűen, egy
Chateaubriand hömpölygő francia körmondataival --, hogy valamennyi néposztályból
választja ki vezetőit, különösen háború idején. Természetesen kegyed azt fogja
mondani -- szegény asszony semmit nem akart mondani --, hogy vezetőink állandó
váltogatásával képtelenek vagyunk folyamatosan érzékelhető pompát és hierarchiát
teremteni, de, és ezt soha se tévessze szem elől, ezzel elkerüljük a zsarnok
uralmat. -- Franciául óraszám tudok így beszélni. Egyszer SaintGratienban
versenyre keltem Flaubert-rel, a regényíróval, akinek van egy kedvenc jelzője,
az idiot. Miután vagy egy óra hosszat hallgatott kettőnket, engem mint kegyes
dr. Panglosst, aki csacskán mindig csak a dolgok fényes oldalát látja, és
Flaubert-t, az ő idióta jelzőjével, Flaubert nemcsak olyan eksztatikus áriákra
hajlamos, amelyekben egyetlen eredeti dolgot sem mond ("Imádom a gótikát! Vágyik
létrejönni!"), hanem felettébb ijesztő arcrángásokra és önkéntelen, heves
mozdulatokra is, Mathilde hercegné elismerte, hogy mindketten egyaránt
rettenetesek vagyunk. Amikor a vacsora véget ért, a francia hölgy hálás volt,
hogy elmenekülhetett.
Miután a hölgyek visszavonultak, az urak csak ácsorogtak. Jacobi báró utat tört
hozzám. -- Elkeserít a gondolat, hogy a lánya és ön is, uram, nem lesznek
állandó lakosai e városnak.
-- Engem is elszomorít. Csodálatos vendéglátásban volt itt
244
részünk. -- A báró németre fordította a társalgást, ezen a nyelven pedig nem
beszélek valami könnyen.
-- Természetesen olvastam utolsó cikkét Napóleon császár végnapjairól... --
Rosszindulatú csillogást láttam a szemében, és tüstént leintettem.
-- Tökéletes szemét -- mondtam. -- Csakhogy nemcsak Nafton-nel él az ember.
-- Csodáltam a Cavour-)át. Ismertem őt. - A kis ember mindent elolvas,
tájékozottan beszélt Cavourról; megemlítette továbbá a North American Review-ba
írt némely régi cikkemet, és megkérdezte, ismerem-e a mostani szerkesztőjét.
Mondtam, hogy nem.
-- Remek ember, kitűnő tudós. . .
-- Mi ez a fura nyelv, amit hallok? -- szakított félbe minket kedélyesen Mr.
Elaine.
Jacobi báró átváltott angolra, és elmesélte Blaine-nek, mindketten mennyire
csodáljuk a North American Review szerkesztőjét. -- Valóban, azt hiszem, e
szerkesztő atyját, Mr. Charles Francis Adamst úgy emlegetik, mint aki az önök
pártját vezetni fogja. Mármint ha ön, Mr. Elaine, úgy dönt, hogy nem kíván Grant
tábornok utódja lenni. -- Úgy éreztem, ez felettébb gonoszkodó megjegyzés egy
diplomatától, de hát Jacobi bárónak láthatóan a gonoszkodás a stílusa.
-- Kedves báró, fogalmam sincs, ahogy a Mindenhatón kívül senkinek sincs, enyém
lesz-e ez a keserű pohár, és ha igen, vajon akarok-e majd inni belőle. --
Blaine-nek, amikor úgy tartja kedve, pompás komikus stílusa van, és hajlamos
vidáman kicsúfolni az amerikai államférfiak nehézkes idiómáját, amely annyira
hasonlít a minden vásáron feltalálható kígyógyökérárusokéhoz. -- De egy dolgot
mondhatok önnek. Ha megint egy Adamst választanának elnöknek, az éppúgy a
halálba kergeti a pártját, amint a másik két Adams elnök kergette a halálba a
magáét. Mutasson nekem egy Adams elnököt, uram, és én mutatok önnek egy páratlan
pártgyilkosságot.
A bárót elszólították,'és egy pillanatra egyedül maradtam Blaine-nel. -- Mit
gondol, hogyan fogják megvívni a választási hadjáratot? Milyen elvek szerint. .
. Általános elvek?. . .
Blaine fölöttébb komikus arcot vágott. -- Mr. Schuyler, a
245
legutóbbi konfliktusban azzal szolgáltam tőlem telhetőén hazámat, hogy a
Kennebec jfoumal-t szerkesztettem, és tüzes vezércikkekkel támogattam az Unió
ügyét, hogy kék zubbonyos, derék fiainkat ne is említsem.
Kennebec hirtelen eszembe juttatta Benedict Arnold kanadai betörését a
forradalom alatt. Szóba is hoztam. Blaine-ben fbiébredt a kíváncsiság. --
Odaíbnn mindenféle legenda kering közöttünk Arnoldról. Aaron Burr-ről is, aki
vele tartott. Ön Burr ezredes pártfogoltja volt, nemde? -- Ezt az udvarias
eufemizmust gyakran alkalmazza a sajtó is. Elismertem a rokonság tényét, és
gyorsan visszatértem a választásokra.
-- Nos, az ön barátja, Mr. Tildén nagy lármát fog csapni a washingtoni korrupció
miatt, és meg kell mondanom, hogy Babcock, Schenck és Belknap után, akik oly
gyors egymásutánban sorakoztak föl, szerezhet is néhány jó pontot. De nem
hiszem, hogy a korrupció valaha is túlságosan izgatná az embereket.
-- Mi izgatja?
Blaine az elnök néma, köpcös figurája felé bökött, akit foglyul ejtett néhány
mohó vendége, valamint magas hivatala. -- Észak félelme Déltől. Dél neheztelése
Északra.
-- A háború több mint tíz éve véget ért. Ott a többi kérdés. A közigazgatási
reform.. .
Kecsesen, de határozottan szakított félbe. -- A mi népünk az ellen szavaz,
amitől fél, amit nem szeret. Mivel több ember neheztel a Délre, mint amennyi fél
Északtól, győzni fogunk, mint rendesen, feltéve ha kissé lecsillapulnak a
dolgok.
-- Ha nem lesz több botrány?
-- Ha nem lesz túl sok. -- Blaine mosolygott, de csillogó, fekete szeme éber
volt. -- Mellesleg ha barátját, Tildén kormányzót elnöknek jelölik, az a gyanúm,
hogy ideje legnagyobb részét magyarázkodással kell majd töltenie.. . nos, erről
meg arról. Úgy értem, hogy vasúttársaságok ügyvédje volt, azok közül pedig
nagyon kevesen jártak vasárnapi iskolába tanítani.
De interjúm azzal a személyiséggel, aki most az elnökség várományosának látszik,
féltékenységet ébresztett, és Blaine-t elragadták tőlem. Egyszerre a Kongresszus
egyik tagjának
246
társaságában találtam magam, valahonnan Nyugatról, aki azt mondta: -- Van egy
témám az ön irodalmi talentuma számára, Mr. Schuyler. Azt javasolnám, hogy
társuljunk, mivel nincs rá időm, hogy magam írjam meg a történetet. A hasznon
persze megosztoznánk. Mit szólna hozzá: hatvan percent nekem, negyven önnek?
Határozottan elkábultam - jeunefille vagy még inkább jeune poule^ lennék, akinek
ajánlatot tesznek? -- Attól tartok, nem tudok társulni. . .
-- Ebben a sztoriban fog. -- A jó ember (most sem tudom a nevét) lopva
körülnézett, hogy meggyőződjék róla, nem hallgatózik-e valaki. Mondanom sem
kell, hogy senki nem figyelt rá. A hatalmasok mindegyikének sikerült tömeget
gyűjtenie maga köré. Blaine tábora volt a legnépesebb, mivel azt várják, hogy ó
lesz a következő elnök. Méretét tekintve Granté volt a második (bár most ő az
elnök, nem egész egy év múlva távozik, így hát semmi szükség körüludvarolni).
Garfield, Chandler és mások, akiket nem ismertem fel, kisebb csoportok
középpontjában álltak a füstölgő csillárok alatt.
-- Tudom, ki gyilkolta meg Abraham Lincolnt.
-- Én is. -- Megtettem, ami tőlem telt. -- Booth, a színész. A férfi szánakozva
rázta a fejét.
-- Látom, maga is elhiszi.
-- Nos, Booth a gyilkosság után fölöttébb gyanús módon viselkedett, leugrott a
Ford Színház színpadára, gyalázta az elnököt. . .
-- De, Mr. Schuyler, cui bono? Kinek használt?
- Mr. Booth ripacsmániájának.
-- De mindenek/ó/ö« ki profitált belőle?
-- Gondolom, az alelnök, aki a helyébe lépett, Mr. Johnson.
-- Pontosan.
-- De immár ő is halott, így hát. . .
-- Mások még élnek, uram. És egyesek azok közül, akik felelősek Lincoln
haláláért, itt vannak ma este ebben a teremben.
Elmenekültem az őrülttől, és csatlakoztam Garfield tábor-
5. Fiatal lány, fiatal "tyúk".
247
nőkhöz, aki éppen utat tört magának az elnök felé. Amikor jó estét kívántam
Garfieldnek, csinos arca lemosolygott rám, és megragadta a kezemet.
Kicsavarodott karja miatt az a fura szokása van, hogy amikor kezet ráz az
emberrel, először lassan és erőteljesen meghúzza, azután maga felé fordítja az
embert. -- Lucretia nagyon élvezte a beszélgetést önnel, és ragaszkodik hozzá,
hogy a hercegné és ön jöjjenek el hozzánk.
Véletlenül és minden á propos nélkül ma nem ünnepeltem meg hatvanharmadik
születésnapomat. Emma is, én is tökéletesen megfeledkeztünk róla. Most, március
ay-én, hajnali egy órakor semmi mondanivalóm nincs az öregségről meg a halálról,
kivéve egy megjegyzést: milyen zavarba ejtő, amikor az ember azon veszi magát
észre, hogy mennyivel öregebb az ország vezetőinél. Garfield, Blaine és Conkling
negyvenes éveik derekán járnak, mind olyan fiatalok, hogy akár a fiaim
lehetnének. Grant tábornok, a világ hőse majd egy évtizeddel fiatalabb nálam,
komor jelenlétében mégis úgy érzem, iskolásfiúsan jelentéktelenné zsugorodom.
Az az idő, amit ebben a magas társaságban töltenem engedtetett, nem volt hosszú.
Garfield szívélyesen elkezdett bemutatni, az elnök azonban nem gorombán, de
határozottan leintette. -- Már volt szerencsénk. -- Megint megdöbbentett a
gyönyörű hang, amely ebből az ószes -- és nos, ostoba kifejezésű -- arcból árad.
-- Talán olvasta Mr. Schuyler cikkét a Ledger-bcn Napóleon császárról... --
Garfield mindent megtett, ami csak tőle telt, de ez nem volt elég.
-- Szerintem Európa legnagyobb embere Bismarck kancellár. Szeretnék találkozni
vele. -- Érintőleges, de jelentőséggel teli megállapítás. Bismarck tönkretette a
császárt és a császárságot.
-- A kancellár kétségkívül tudja, mi a hatalom célja, és hogyan kell
felhasználni -- incselkedtem. North American Reviewstílusom rendszerint minden
vitában uralkodni képes.
-- Akkor bizonyára nagyon magányos. -- A szakáll középpontja megrándult, ez akár
mosoly is lehetett.
-- Magányos, mert senki más nem tudja, amit ő tud?
-- Igen, uram. -- Egy pillanatra csönd lett. Grant tábornok
248
egyszerűen elhallgatott. Hallottam, hogy ez a jól ismert taktikája, célja pedig,
hogy egyrészt védekezésbe szorítsa a másikat, másrészt, hogy megóvja magát az
unalomtól, az indiszkrécióról nem is beszélve. De aztán, mint Garfield mondta
később, rá egyáltalán nem jellemző módon az elnök hirtelen egészen folyékonyán
kezdett beszélni: -- Számomra a hatalom felhasználása egyszerűen megbízatás
volt, amelyet azért kaptam, hogy bármi áron fönntartsam az Uniót.
-- És felhasználva ezt a hatalmat, el is érte a célt, amelyet akart.
-- Nos, amikor egy háború befejeződik, szünet áll be, de nem tudom, hogy ez a
végétjelenti-e. A küzdelem tovább folyik más módokon, igaz, tábornok? -- fordult
Garfieldhez, aki olyan ékesszólóan és lelkesen kezdett beszélni, hogy egyetlen
szóra sem emlékszem abból, amit mondott, mert elmerülten meredtem Grantre, hátha
találok rajta valami külsődleges kulcsot, holmi bűvös makulát, amely
megmagyarázza őt számomra.
-- ... mint Santo Domingo esetében -- hallottam Garfieldet. Ént meghallottam,
mert a témát hiba megemlíteni Grant jelenlétében.
Az elnök mogorván vonta össze a szemöldökét. -- Uram, nekünk minden jogunk
megvolt rá, hogy beavatkozzunk Santo Domingóban. És ha a Kongresszus nem áll az
utamba, akkor ez a sziget ma a miénk volna, és virágozna. Végre is az ő elnökük
hívott be minket.
Jegyzet (később betoldva): Nordhoff szerint a Grant-adminisztráció elején a
minden lében kanál Babcock kidolgozott egy tervet Santo Domingo korrupt
elnökével, amely szerint az Egyesült Államok annektálta volna ezt az országot
egy bizonyos árért, amelyet aztán felosztottak volna Santo Domingo elnöke,
Babcock és (ellenségei szerint) maga Grant között. A Kongresszus nem volt
hajlandó fizetni az annexióért, Grant pedig dühöngött.
-- Annyi félreértés volt akkoriban -- csitította Garfield.
Felbátorodva a bortól (no meg a hatvanharmadik születésnapomtól : mi félnivalóm
volna bárki fiától? különösen olyasvalakitől, aki hamarosan volt elnök lesz),
azt mondtam:
249
-- Gyakran tűnődtem, uram, az ön politikájának változásán. Ön elítélte a 47-68
mexikói háborút, amely azzal végződött, hogy a Rio Grandétól északra minden
földet elvettünk Mexikótól. Húsz évvel később mégis annektálni akarta Santo
Domingót anélkül, hogy kikérte volna ama szigetlakók véleményét.
A Grant-adminisztráció alatt nem fognak többé meghívni a Fehér Házba. Mégis azt
hiszem, érdemes volt megkockáztatnom ezt az udvariatlan és igen találó kihívást.
Legalább nem kellett végighallgatnom azt a lovakról szóló, szokásos, unalmas
előadást, amellyel az elnök a legtöbb embert traktálja. Azt mondanám, ez az
óvatos és előre megfontolt szándékkal unalmas emberke olyan, akár az első
Bonaparte: tökéletesen immorális vagy amorális, csak éppen -- a császárral
ellentétben -- őt nyomasztja a puritánoknak a bűn és a bűnhődés iránti érzéke.
Ez a kombináció zűrzavart kelthet.
Az elnök hosszan, keményen meredt rám, szeme hirtelen nagyon tiszta lett, és
szikrázott a haragtól. Garfieldet nyilvánvalóan nagyon zavarta a lése-majesté,6
amit elkövettem.
Amikor Grant tábornoknak végül hang jött ki a torkán, válasza igen jellemző volt
rá. -- Mexikó elnöke nem hívott be minket, hogy foglaljuk el az országát, és
csatoljuk egy részét az Egyesült Államokhoz. Santo Domingo elnöke felajánlotta
nekem az országát tisztességes árért. Amikor meg akartam vásárolni ezt a
szigetet, semmi többet nem tettem, mint Mr. Jefferson, amikor jóváhagyta
Louisiana megvételét, vagy Mr. Johnson, amikor jóváhagyta Alaszkáét.
Az audiencia véget ért. Az elnök átvezette a társaságot a vörös terembe, ahol
Mrs. Grant uralkodott.
-- Nahát- mondta Garfield, kissé feldúlva --, sohasem gondoltam volna, hogy
valaki kérdőre vonja Grant tábornokot erről a témáról, méghozzá a Fehér Házban.
-- Rossz modor, tudom. -- Vakmerővé tett hatvanharmadik születésnapom; azonkívül
Tildén kormányzónak szükségképp a Grant-adminisztráció lesz a fő célpontja,
nekem pedig
6. Felségsértés.
meg kell tennem minden tőlem telhetőt, hogy segítsek előkészíteni a vádiratot.
-- De kíváncsi voltam. És bizonyos értelemben ő maga hozta először szóba a
témát, amikor Bismarckot emlegette.
Mi is a férficsorda után mentünk a vörös terembe.
-- Szinte sohasem hallottam, hogy valaki így defenzívába szorította volna.
-- Ez, tábornok, a történész és az öregember előjoga. Szerencsére miközben én
bevágtam magam előtt a Fehér
Ház kapuit, Emma a maga számára szélesre tárta őket. Mrs. Grant nagyon
megkedvelte, és Emma hamarosan újra elmegy oda egy hölgydélutánra.
-- Mrs. Grant azt is elmondta nekem, hogyan jött rá, hogy az elnök nem indul
harmadjára.
Lefekvéshez készülődtünk, a hosszú este véget ért.
-- A hírlapokból?
-- Majdnem. Azt mesélte, hogy egy vasárnap délután bement az elnök irodájába. Ö
maga nem volt ott, de ott volt az egész kormány, amit nagyon furcsának tartott,
mivel a kormány vasárnap sohasem tart ülést. Amikor megkérdezte a
miniszterektől, miért vannak mind ott, azt mondták, puszta véletlenségból.
Azután, amikor az elnök bejött, megkérdezte tőle "Ulys -- így szólítja --, mi
történik itt?" Grant azt felelte: "Várj, csak meggyújtom ezt a szivart." Akkor
elmondta az asszonynak, hogy összehívta a kormányt, és fölolvasta nekik a
nyilatkozatát, miszerint nem vállal újabb elnökjelöltséget. Aztán, miközben Mrs.
Grant a miniszterekkel beszélgetett, elküldte a levelet. Az asszony nagyon dühös
volt Ulysra. "Miért nem olvastad fel nekem is azt a levelet?" Mire Grant azt
mondta: "Mert ha fölolvasom, sohasem engedted volna, hogy elküldjem, márpedig én
nem akarok még négy évig itt maradni." Az asszony nagyon dühös volt, mert ő
szeretné élete hátralévő részét azokban a csúf termekben tölteni.
Késő van. Fáradt vagyok. Ami Grant tábornokot illeti, nem lettem okosabb, mint
voltam. Az a gyanúm, hogy ugyanolyan korrupt, mint akik körülveszik, különben
nem lehetnének efféle emberek a bizalmasai. Annyi biztos, hogy soha nem fogom
elhinni a korifeusok szokásos magyarázatát,
hogy Grant együgyű, és nem ért sem a politikához, sem az emberekhez. Nagyon is
ért mind a kettőhöz, és az a gyanúm, hogy egyiket sem szereti.
Késő van. Fáradt vagyok. Hatvanhárom -- de hiszen ez lehetetlen ! --,
hatvanhárom éves vagyok.
Hét
l
Nordhoff ma reggel Jamie hosszú sürgönyével jött föl a lakosztályunkba, Jamie
több "harapósságot" követel a cikkeimbe, "mert oen tulsaagosan huevoes, akaar az
angyal, aki a nagykoenyvbe foelirja a buenoeket".
-- Hiszen pontosan az is próbálok lenni -- fordultam Nordhoffhoz --, miközben ön
a harapós.
-- Ne törődjön vele -- adta Nordhoffa jó tanácsot. Nordhoffot a Fehér Házban
töltött estém óta, több mint egy hete nem láttam. Jól mulatott rajta, hogy
konfrontációt teremtettem az elnökkel.
-- Az a gyanúm, ez az első politikai nyilatkozat, amelyet valaha vendég
kicsikart belőle. Rendszerint csak beszél, beszél, a háborúról beszél, hogy ki
volt ott, hol, mikor és miért, vagy a lovairól locsog. Tudja, néhány éve Grant
állítólag azt mondta Sherman tábornoknak: szántszándékkal érdeklődni fog a lovak
iránt, mert: "Ha az ember nem választ magának
253
valami hobbit, a sajtó választ egyet az embernek, és akkor aztán tényleg
megkapja a magáét."
-- Például az italt?
-- Vagy például a hölgyeket. -- Nordhoff, mint a legtöbb volt tengerész,
helyteleníti a laza erkölcsöket.
-- Egyesek tagadják, hogy Grant valaha berúgott volna. Nordhoff a fejét rázta.
-- Tényként tudom, hogy a háború
alatt voltak idők, amikor sohasem volt józan. De most, úgy látszik, teljesen
rendben van. Bár néhány évvel ezelőtt, amikor Jim Fiskkel meg néhány alantas
komájával vacsorázott New Yorkban, úgy berúgott, hogy fordítva dugta a szájába a
szivarját, és megpörzsölte a szakállát.
Amíg vártam, hogy Emma visszatérjen Mrs. Fishnél tett látogatásáról (a hölgyek
már megismerkedtek, de én még nem láttam szemtől szembe se a külügyminisztert,
se a feleségét), Nordhoff elmesélte nekem az aznapi botrányt. -- Az elnök öccse,
Orvil, belekeveredett a Babcock-ügybe. A Clymerbizottság elé kell állnia, már
meg is idézték. . .
-- És hazudni fog?
-- Mi mást vár? -- Nordhoff hol vidul a naponta kiderülő gonoszságokon, hol
elkomorodik, amikor fontolóra veszi a földerített bűnjelentőségét. Ezért sokkal
elevenebb, sokkal zsurnalisztikusabb a stílusa, mint az enyém. Én megpróbálok
egyensúlyt tartani, megpróbálom figyelembe venni ennek az Afrikának a valódi
természetét, míg ő vadul csörtet a dzsungelben, s hol elképeszti, hol megrémíti
és felháborítja az egzotikus flóra és a veszélyes fauna.
Garfieldék pikniket javasoltak, ha a mai vasárnap kellemesnek bizonyul. Szép nap
volt, így hát elmentünk piknikezni a Rock Creek mellé; bájos folyócska ez, amely
a város széli erdőben kanyarog babérfákkal borított dombok közt.
Garfieldék Jacobi bárót és Madame Jósé Garcíát is meghívták. Ez a rendkívüli
hölgy egy perui diplomata felesége, valami dél-amerikai autokrata lánya vagy
unokahúga, és számos regény szerzője, egyebek közt ó írta a Szerelem a
pampákon-t, azt a világraszóló szemetet, amely olyan borzasztóan tetszett
Emmának, amikor néhány évvel ezelőtt megjelent. Madame Garcia dúsgazdag, a
vendéglátásban igen fényűző,
254
és még e dundi társadalom engedékeny mércéi szerint is nagyon-nagyon hájas.
Fogataink egy mohás partszakaszon raktak le minket, közvetlenül a folyócska
fölött, ahol a friss levélzöldbe öltözött, karcsú fák alatt Lucretia Garfield és
Emma kicsomagolták a piknikkosarat. Madame Garcia egy kidőlt fatörzsre telepedve
szellőztette nagyszámú gyémántjait (apró piknikdarabokat), hadd villogjanak az
áprilisi fényben. Az apró gyémántok terebélyes tulajdonosa eközben a természetet
dicsőítette: -- A lég! Oly friss. És ezek a bájos virágok! Nézze, Jacobi báró,
ez egy kankalin, nemde?
-- Nem, kedvesem. Ez pipacs.
-- És hallga, a víz miként csörgedezik a sziklákon.
-- Csörgedez, aha. -Jacobi báró rám villantotta gyors, csúfondáros
gyíktekintetét. -- Sohasem hallottam még, hogy valaki kimondta volna ezt a szót.
-- Ha így van, akkor ezt meg kell ünnepelnünk. - Garfield elbűvölő volt.
Kinyitott egy üveg bort, és mindnyájan ittunk a "csörgedezésre".
-- Hétköznapi angol szó pedig -- villantotta fekete szemét Madame Garcia a
társaságra. -- Mindennap találkozom vele... poémákban persze. Semmi mást nem
olvasok. Ügy találom, a költészet felfrissít, gyorsabban meg tudom ragadni
általa a múló pillanatot! Hogy az isteni művészet által valódi gyönyört
meríthessek belőle!
Jacobi báró ravasz szellemessége és Madame Garcia személyének és kijelentéseinek
puszta pompája együttesen kitűnően elszórakoztatott minket, Emmát is, engem is.
Garfieldéknek ez is volt a szándékuk. Később Jacobi elszundikált a meleg
napsütésben, míg Madame Garcia egy verseskötet fölött bóbiskolt (amely korántsem
volt vékonyka, hanem éppoly vaskos, mint ő maga). Emma és Mrs. Garfield halkan
beszélgettek fontos ügyekről. Várakozóan néztem Garfield tábornokra. Itt soha
semmi sem véletlenszerű, még egy piknik sem.
-- Sétáljunk egyet? -- Garfield nyugtalan, tevékeny ember. Én egyik sem vagyok.
Azt mondtam, mi sem szolgálna nagyobb örömömre. Csüggedt (és dübörgő) szívvel
követtem
255
vendéglátómat az erdőbe. A természettel nem sokat törődöm, szerintem a
virágoknak is inkább vázában a helyük, mintsem szanaszét, rendetlenül a földön.
De ez a séta igazán jót tett: ha becsukom a szemem, most is látom a friss
leveleken átszűrődő napfény remegő, eleven zöldjét, amely csak kiemelte az
alacsony növésű babér mélyebb árnyalatait. Kezdek úgy írni, ahogyan Madame Garda
beszél. -- Dőzsölök ebben az egész dicsőséges természetben! -- mondotta nekem a
hölgy bizalmasan, miközben egy kaviccsal módszeresen öldöste a hangyákat.
Egy kisebb domb tetején kifújtuk magunkat. A kilátás nem sokat ért, csak
hasonló, erdős dombokat láttunk. Egy orgonasövény mögött apró, düledező kunyhót
vettem észre. -- Egy volt rabszolga lakik benne. Kedves öreg, állítólag egészen
kitűnő whiskyt főz.
-- Micsoda hihetetlen intézmény a rabszolgaság. -- Nem tudom, miért, de a
rabszolgakunyhó látványa a rabszolgaság tényét juttatta, eszembe, amit pedig
nehéz elgondolni, hiszen ezt a szót (akárcsak az intézményt) réges-rég
megfosztotta mindenjelentésétől a mellette és ellene szóló sok-sok dühödt próza,
a nevében véghezvitt sok öldöklésről nem is beszélve. Amikor az ember túl sokat
hall egy témáról, végül már föl sem képes fogni a lényegét.
-- Attól aztán megszabadultunk. Most a kínaiak miatt kell aggódnunk; ezrével
hozzák be őket, és elveszik a munkát saját népünk elől.
Néhány további megjegyzés következett a kínaiakról, aztán leültünk két fatönkre,
egymástól alig néhány lábnyira. Szivarozgattunk, majd vendéglátóm fokozatosan a
tárgyra tért. -- Olvastam a legutóbbi cikkét. . .
-- Teli van tévedésekkel, tudom.
- Én csak egyet láttam, ami végső soron talán nem is tévedés, hacsak. . . --
Szünet következett. Aztán újrakezdés. -- Ön meglehetősen biztosra veszi, hogy
pártunk Mr. Blaine-t fogja elnöknek jelölni.
-- Úgy véltem, önnek is ez a véleménye.
-- Ez az óhajom, annyi bizonyos. De. . . nos, egészen bizal-
256
masán, el kell mondanom önnek, hogy megint újabb botrány lesz.
-- Blaine is belekeveredett?
Garfield bólintott. -- A szerencse nemigen szegődött mellénk az utóbbi
hónapokban, ugyebár?
-- Talán túlságosan sokáig volt hatalmon a pártjuk.
-- Talán. Ámbár nem hiszem, hogy az ön Tildén barátja nagyobb rendet teremt.
-- De hát azt el kell ismernie, hogy, mondjuk, egy Babcock és egy Bigelow közt
óriási a különbség: két világ.
De Garfieldet nem túlságosan érdekli az, amit a reformista elemek "jó
kormányzatnak" neveznek. Garfield hagyományos pártember; egyetlen specialitása:
becsületesnek tartják. Ama egyetlen kisiklását kivéve a Credit Mobilier-vel,
soha semmiféle botrány sem fűződött a nevéhez (a jegyzőkönyv hitelessége végett
hozzá kell tennem egy mindennél fontosabb szócskát, azt, hogy "eddig").
Garfield a tárgyra tért. - Vagy hét évvel ezelőtt, amikor Blaine a képviselőház
elnöke volt, kapcsolatba került egy bizonyos Mr. Warren Fisherrel, egy bostoni
építési vállalkozóval, aki éppen hozzá akart fogni a Little Rock-Fort Smith
vasútvonal építéséhez. -- Garfield igen rendszeres elme, még ezt a bizonyára
nagyon bonyolult ügyet is olyan világossá tudta tenni, hogy most már én is
értem. . . egy bizonyos pontig (egy bizonyos szándékolt pontig?). -- Mr. Blaine
igen nagyra tartotta Mr. Fishert és a vasútját. Olyannyira, hogy eladott egy
csomó első helyen betáblázott vasúti jelzálogkötvényt a barátainak.
-- Mr. Blaine alkusz volt, mielőtt a Kongresszusba került, vagy csak azután lett
az? -- Ez az apró kellemetlenkedésem nem bűvölte el különösebben, erősen
pöfékelt a szivarjával, és úgy nézett a fejem fölé, mintha azt várná, hogy
viharfelhő jelenik meg a derült égen.
-- Mr. Blaine túlságosan jóhiszemű ember. -- Garfield válasza nem tartozott a
tárgyhoz. -- Amellett óvatlan az üzleti ügyeiben. Minden bizonnyal sohasem lett
volna szabad Mr. Fisherrel kapcsolatba kerülnie. Akárhogy volt is, röviddel a
kötvények eladása után a vasút majdnem csődbe került.
257
-- És a kötvények, melyeket a barátainak eladott, elveszítették értéküket.
-- Amíg a Little Rock--Fort Smith vasutat meg nem vásárolta három másik
vasúttársaság, köztük a Union Pacific.
-- Egyetlen ismert megrontójának a nevét Garfield őszinte undorral mondta ki. --
Ezáltal Mr. Fisher vasútjának a kötvényei visszanyerték az értéküket. De voltak
-- vannak --, akik szerint Mr. Elaine beszélte rá a három vasúttársaságot Mr.
Fisher kisegítésére, hogy megmentse a barátait.
-- Ebben én nem látok semmi rosszat -- mondtam. Már kezdtem kivenni egy ismerős
bűncselekmény homályos körvonalait.
-- Én sem. Sőt ellenkezőleg. Mr. Elaine kínos helyzetbe került. Ügy érezte,
cserbenhagyta a barátait, így aztán nekiállt megmenteni Mr. Fisher vasútját, és
sikerült is neki.
-- Másrészt viszont -- most már ki tudtam venni bizonyos, többé már nem is olyan
homályos kontúrokat --, lesznek, akik úgy vélik, hogy Mr. Elaine netán valami
szívességet tett a három mentő társaságnak. Különben nem akartak volna
megvásárolni egy értéktelen vasutat.
-- Távolról sem értéktelen, Mr. Schuyler. Azt hallottam, a Little Rock van olyan
fizetőképes, mint bármely más vasút az országban-fújta ki lassan Garfield a kék
szivarfüstöt. A füstfelhőn át megpillantottam egy faágon ülő piros pintyet,
amelyet errefelé bíborosnak neveznek. Úgy döntöttem, hogy ezt a madarat jó
ómennek tekintem.
-- Tehát úgy hiszi, hogy ezt a tranzakciót fel fogják használni Mr. Elaine
kárára.
Garfield a földre pottyantotta a szivarját, aztán csizmája sarkával mélyen
betemette a csutkát a puha, nedves földbe.
-- Igen. Méghozzá a lehető legördögibb módon. Közvetlenül a júniusi republikánus
konvenció előtt hozakodik elő ezekkel a vádakkal az ellenség, úgy számítva, hogy
mire Blaine képes lenne bebizonyítani az ártatlanságát, a konvenció már valaki
mást választott meg.
-- Conkling szenátort?
-- Valószínűleg. Annyi biztos, hogy Mr. Bristow-t soha nem
258
jelöljük. -- Máskor behízelgő hangja most hirtelen színtelen, ki-mriiv orrhangra
váltott.
-- És gondolja, hogy Mr. Bristow áll a vádak mögött?
-- Ki más? Elnök akar lenni mindenáron. És a maga őrült módján azt hiszi, hogy
ha sorra tönkreteszi pártunk vezetőit, akkor egy reformhullám taraján őt
jelölik. Hát nagy meglepetés fogja érni. Addig is. . . -- Garfield elhallgatott.
Most rajtam volt a sor. Vállaltam. Megtettem, amit várt tőlem.
-- Ügy gondolja, hogy ha én megírnám ezt a történetet a Herald-nak, és, mondjuk,
jövő héten meg is jelenne, akkor Mr. Blaine-nek majdnem három hónapja volna, ami
alatt, ha szabad katonai hasonlattal élnem, eltávolíthatná a robbanótöltetet a
botrányból.
-- Semmi okát sem látom, miért óhajtana segíteni, Mr. Schuyler. -- Ragyogó,
április-kék szeme nedvesen, őszintén, egészen ellenállhatatlanul csillogott. Egy
pillanatra úgy éreztem, mintha saját jóképű fiam állna előttem, a fiam, aki
sohasem élt (és akire, ami azt illeti, soha nem is vágytam). -- Tudom, hogy ön
demokrata és Tildén kormányzó barátja. Ugyanakkor viszont hitem szerint ön
objektív történész, és nem látná szívesen, ha egy. . . nos, egy nagy embert,
mert Blaine szerintem az, nemcsak hamis vádakkal illetnének, de képtelen is
lenne megvédelmezni magát, csak amikor már késő lenne mind az ő, mind az ország
számára. -- Garfield tökéletesen megnyerő volt, így hát meg is nyert, ha nem is
tökéletesen.
Visszasétáltunk a Rock Creekhez. Madame Garcia éppen fölolvasott a
verseskönyvéből, erőteljes hangját visszhangozták a sziklák és a dombok. A fák
között cserregő vészjelzést adtak egymásnak a rémült madarak. Aztán a nap
hirtelen alábukott egy domb mögött, és a kékes árnyak hűvösre fordultak.
Ideje indulni! -- ugrott talpra Lucretia Garfield, amint meglátott minket. --
Még meghűlök.
Jacobi báró talpra segítette Emmát, miközben Garfield meg én együttes erővel
függélyes helyzetbe hoztuk Madame Garcíát.
259
-- Milyen sikerült piknik! -- kiáltottaJacobi báró. -- Alaposan végigmérte
Garfieldet, aztán engem. -- Konspirációt gyanítok, uraim!
-- Ma éjjel -- fordult hozzám Garfield -- az atlanti kábel felettébb baljós
előjelekről röpít üzenetet a bolgár kormánynak, sifrírozva.
-- Csakhogy a titkárom valahová elkeverte a jelkulcsot, és már egy hónapja nem
küldtem semmiféle üzenetet. Összeesküvésük nálam biztos helyen van, uraim.
Amellett, amiről a Balkán nem tud, attól nem kaphat főfájást.
Ezután a társaság kettéoszlott, úgy, hogy Jacobi báró meg én kerültünk
Garfielddel egy kocsiba, amíg a három hölgy a másik kocsiban foglalt helyet. Ha
Madame Garcia nem annyira terebélyes, mindnyájan elfértünk volna egyetlen
victóriában. De Lucretia ragaszkodott hozzá, hogy a férfiak együtt utazzanak,
mert: -- Füstölni akarnak, akár a kémény.
Pedig nem dohányoztunk, inkább a történelemről beszélgettünk. Garfield a
klasszikusok lelkes olvasója. Jacobi báró olvasta a klasszikusokat, de
történelemként nem rajong értük. -- Csak irodalomként. Elvégre ki hinne el egy
szót is abból, amit Július Caesar leírt? Az ő kis "története" egyszerűen afféle
létrafok volt a politikai karrierjéhez.
-- De ha azoknak a klasszikus szerzőknek nem hiszünk, akiknek a művei ránk
maradtak, akkor hogyan ismerhetjük meg valaha is a történelmet? -- Garfieldet
szenvedélyesen érdekli ez a kérdés.
-- Azt hiszem, tábornok, erre nagyon egyszerű a válasz. Valóban nem ismerhetjük
meg a történelmet. Fölteszem, valahol, talán a mennyekben, létezik egy piatóni
világtörténelem, ideálisan pontos és igaz krónika. De amit mi történelemnek
vélünk, az pusztán fikció. Nem így van, Mr. Schuyler? Perverz módon önhöz
fordulok, hiszen ön történész.
-- Egyúttal tehát regényíró?
-- Malgré vous.'
- Egyetértek önnel, báró. Abszolút dokumentáció nem létezik. Amikor megpróbáltam
a párizsi kommünárokról írni,
l. Saját maga ellenére. 260
pedig én átéltem az egészet, ritkán tudtam kideríteni, hogy pontosan ki kit ölt
meg.
-- De, uraim, bizonyosan van egy rostálási folyamat. A történelmet számos tanú
ellentmondó vallomásaiból párolják le. Igenis, tudjuk, hogy Lincoln elnököt
meggyilkolták, és Grant tábornok vezette az Unió hadseregét.
-- De senki sem tudja, milyen néven élt Akhilleusz az asszonyok között, vagy
milyen dalt énekeltek a szirének. Bocsásson meg, Mr. Schuyler, de én jobb
szeretem a szépirodalmat, mint a történelmet, különösen akkor, ha a
cselekményben olyan emberek szerepelnek, akik éltek is valamikor, mint Nagy
Sándor.
-- Ellenvéleményt kell nyilvánítanom -- mondtam, Dumas szörnyűséges regényeire
gondolva. - Én mindig tudni akarom, mi az igazság, ha egyáltalán tudja valaki.
-- De senki sem tudja, kivéve a főszereplőt, az meg, mint Caesar, gyakrabban
hazudik, mint ahányszor igazat mond.
-- De hát immár rendelkezésünkre állnak a levelek, a naplók, az
újságkivágá'sok... -- mondta Garfield.
Kedves tábornok, van az Egyesült Allamokban újság a The New York Times-on kívül,
amelynek a beszámolóit ön elhiszi?
Garfield elértette a tréfát. -- Hát, ha a jövő történészei csak a Times-t fogják
olvasni. . .
-- Akkor azt gondolják majd, hogy a Grant-adminisztráció abszolúte remek volt...
így gondolja egyébként Bulgária nagykövete is -- tette hozzá gyorsan a báró --,
és tökéletesen mentes a korrupciótól. Ami meg a leveleket és naplókat illeti,
ugyan ki írja meg valaha is önmagáról az igazat?
-- Ön túlságosan cinikus az ízlésemnek, báró -- mondta Garfield, aki minden
ízében ugyanolyan cinikus, csak éppen a kellemesen nyílt, amerikai módon.
-- Én máglyára vetném az összes történetírót, kivéve Mr. Schuylert, no meg az
olyan korai fabulák szerzőit, mint Livius. . .
-- De akkor honnan ismerné meg a múltat?
-- Dantéból, Shakespeare-ből, Scottból, akik mind szépírók.
261
-- De Shakespeare történelme mindig hamis.
-- Az alakjai viszont mindig valódiak. Egyébként, ha tudni óhajtja, valójában
milyen is Július Caesar, vagy James G. Blaine, vagy a mi elragadó James
Garfieldünk, akkor nézzen a tükörbe, és tanulmányozza elmélyült figyelemmel, ami
onnan visszaverődik.
Vacsora után beültem Nordhoff-fal a Willard-szálló rotundájába, és elismételtem
neki, amit Garfield Blaine-ről mondott.
-- Nagyon ravasz -- ítélkezett Nordhoff, némi nevetést helyettesítő ugatás
közepette.
-- Akkor hát Blaine csakugyan tett. . . szívességeket a három vasúttársaságnak?
-- Szívességeket? A zsebükben van. És Fishernek is a zsebében van. Amikor Blaine
eladta a barátainak azokat a Little Rock-Fort Smith kötvényeket, Fisher
megajándékozta százhuszonötezer dollár értékű földadománykötvénnyel és
harminckétezer-ötszáz dollárnyi, első helyen betáblázott jelzálogkötvénnyel.
Megtudtam továbbá, hogy Blaine mint a képviselőház elnöke latba vetette
befolyását, hogy Fisher vasútja megkapja a létfontosságú földadományt a
Kongresszustól. -- Akkor nagyon mélyen benne van -- mondtam. Többet nem tudtam
kinyögni.
-- A feje búbjáig, azt mondom. De hát Washingtonban sohasem lehet tudni.
-- Garfield mintha úgy vélné, hogy Bristow van a háttérben.
-- A rendíthetetlenek azt hiszik, hogy minden mögött Bristow van. De ha Blaine-t
tönkreteszik, az nem Bristow műve lesz. Annak az lesz az oka, hogy évek óta
először a demokraták vannak többségben a képviselőházban, és vérre szomjaznak.
Vér. Vörös. A vörös madárra gondoltam a zöld ágon, jó ómenemre. -- Akkor hát
Garfield nagyon okos, ha azt akarja, hogy most mondjam el a történetet az ő
verziója szerint.
-- Igen. Mert akkor kitör a botrány, és azt reméli, el is csitul még a júniusi
konvenció előtt.
262
-- Azt hiszem, meg kell írnom, nem gondolja?
NordhofF elgondolkodott. -- Kétségkívül igen hasznos számunkra, az ön számára,
ha elnyerheti Garfield tábornok barátságát.
-- Akkor úgy kell megírnom a történetet, hogy neki is tessék, Blaine-nek is.
-- Igen. Akkor jövök majd én, napról napra, minden iszonyatos részlettel.
-- És ez Blaine végétjelenti?
-- A végét kellene jelentenie, de Blaine nagyon ravasz, továbbá nagyon
intelligens; ő a legszeretetreméltóbb ember errefelé.
-- Akkor hát hagyjuk, hadd legyen elnök.
NordhofF ezt mulatságosnak találta. -- Sajnos nem hiszem, hogy ez igazából
rajtunk múlik. A demokraták idejében elbánnak vele, lehetőleg közvetlenül a
konvenció előtt. De bizonyos értelemben ön csakugyan segít rajta azzal, ha most
adja közre a történet egy részét. Ami pedig azt illeti, hogy hadd legyen
elnök... no de, Schuyler, igazán. . .
-- Igen, igen. Tudom. Túlságosan korrupt.
-- Ennyi nem elég?
-- Nem, úgy látszik, az amerikai népnek nem.
-- Ön túlságosan szigorú hozzánk. Én azt akarom, hogy ez a választás harci riadó
legyen. Azt akarom, hogy mindenki felébredjen. És ezt meg is tudjuk csinálni, ön
meg én és néhány más ember.
-- Történelmet akar csinálni? De hát történelem nem létezik -- mondtam, saját
hangomon próbálva ki Jacobi báró elméletét --, csupán különböző mértékben hihető
mesék vannak.
-- Micsoda?
-- Már el akartam mesélni önnek, milyen mulatságos társalgásba keveredtem
Garfielddel a történelemről. Biztosított róla, hogy az ember megtudhatja a
múltról az igazat, régi újságok, levelek, naplók révén. Majd azt propagálta,
hogy mintegy segítsek megírni Mr. Blaine történetét, rögzítve a Herald-ban
mindazokat a hazugságokat, amelyeket szeretne nyomtatásban látni.
263
-- Ön viszont most már tudja az igazságot. És az igazság mindig napfényre kerül.
-- Kedves Nordhoff, ebben az esetben csak azt tudom, hogy az ön elmondása
szerint mi az igazság. És ön tévedhet is. Ami meg azt illeti, hogy az igazság
mindig napvilágra kerül, nos hát, szerintem soha. És még ha napvilágra kerülne
is, ki venne róla tudomást?
2
Jamie Bennett sürgönyözött: "Blaine-roel irt beszaamoloja biztosítja Conkling
jeloeleeseet ees Tildén megvaalasztaasaat maasrol sem beszeelnek New Yorkban
gratulaalok." John Bigelow-tól hosszú, felettébb hízelgő, hát még milyen sokat
ígérő levél jött: "Alig egy órája a kormányzó hivatalában voltam, aki néhány
barátjának hangosan felolvasta megdöbbentő -- nos, végérvényes --
leleplezéseidet Mr. Blaine-ről. A kormányzó el volt ragadtatva, és nagyon
dicsért Téged. Titokban mindketten kissé szomorúak vagyunk, mert már
elnökjelöltnek láttuk Mr. Blaine-t, méghozzá olyannak, akit könnyű lesz
legyőzni. Conkling nehezebb eset lesz, Bristow pedig mind közt a legnehezebb.
Szerencsére a korifeusok gyűlölik Bristow-t; különben Chet Arthur egy csomó
embernek elmondta, hogy Bristow republikánusként soha többé nem fog hivatalhoz
jutni. A kormányzó azt mondta: -- El se tudtam képzelni, hogy a barátja, Mr.
Schuyler ilyen »királycsináló« lesz! -- Mr. Blaine-ről persze még hallani fog a
világ."
Amikor Bigelow ezeket írta nekem, a világ voltaképp még mit sem hallott. De ma,
április 24-én, a Republikánus Párt ingadozó kolosszusa szólásra emelkedett a
képviselőházban, és élve személyes előjogával, az egyik legékesszólóbb beszédet
mondta el e testület történetében, legalábbis mindenki ezt
264
mondja. Én nem tudhatom, mert fogorvosnál voltam, ki kellett húzatnom egy
zápfogamat. Még most is kábult vagyok a kéjgáztól, amit kaptam, a jobb arcfelem
pedig, amely néhány éve már nem egészen az, amit Mrs. Southworth "ösztövérnek"
nevezne, groteszk módon föl van dagadva.
De Emma ott volt Nordhoff-fal a Capitoliumban, és amikor a beszéd véget ért,
eljöttek, hogy meglátogassanak betegágyamban, azaz hintaszékemben. Nordhoff
tüstént leült az íróasztalhoz, és nekifogott cikkéhez a holnapi Herald számára,
miközben Emma, Nordhoff vakkantásaitól kísérve, leírta James G. Blaine
apoteózisát.
-- Az az ember adorable2 volt, papa! -- Emmát csakugyan felvillanyozza e város
sajátos teátruma.
-- Micsoda szó! -- mondta Nordhoff, miközben sebesen írt tovább.
-- Pedig az volt! Sohasem láttál még ennyi lelkes embert. És mindenki ott volt.
-- Kivéve engem -- motyogtam dagadt állkapcával. -- Aki az egészet okozta.
-- Szegény papa! Meg se kérdeztem, mi van a fogaddal. Fájdalmas volt? --
Elintéztük a fogam témáját, aztán visszatértünk Blaine produkciójára.
-- Remegett a hangja. Egyszer még zokogni is kezdett. . .
-- Akár egy színész -- mondta Nordhoff, serényen munkálkodva, aztán, ebben
biztos vagyok, ahogy kimondta, már írta is: "akár egy rossz színész".
-- Engem meggyőzött. -- De Emma aztán elgondolkodott. -- Nos, ha talán meg nem
is győzött, de mindnyájunkat lenyűgözött. Még a sajtókarzaton is éljeneztek az
emberek, a hölgyek karzatán pedig, ahol én ültem, nahát, még sose láttál annyi
kendőlobogtatást, sose hallottál annyi hurrát! -- utánozta Emma élvezettel azt a
hetyke orrhangot, amelyet honfitársnőim hallatnak, amikor nyilvánosan adnak
kifejezést elragadtatásuknak.
-- Minden bizonnyal csodálatos volt. -- Kásásán beszéltem, mert egész nap vérrel
és nyállal volt teli a szám, és folyton
2. Imádni való.
265
vattával kellett törölgetnem az ajkam. Nordhoffhoz fordultam: -- De voltaképp
mit is mondott Blaine?
Nordhoff letette a tollat. -- Nagyon keveset. Azt állította, hogy a sajtó
üldözőbe vette. . .
-- Megemlítette a Herald-ot? -- Nagyon szerettem volna megtudni, célzott-e rám
Blaine, de jóllehet az én cikkem állította legelőször pellengérre, neveket nem
említett. Attól tartok, kissé bosszantott ez a mulasztása. A beszéd az elfogult
politizálókat vette célba, meg azt, hogy milyen ádáz ellenségei ezek a jó
kormányzatnak és annak a pártnak, amely megmentette az Uniót, felszabadította a
rabszolgákat, és babérkoszorúval övezte James G. Blaine-t.
-- No és a vádak, amelyeket én, amelyeket mi felhoztunk ellene? -- Szeretném a
merész leleplezés minden érdemét kisajátítani, de némi erőfeszítés árán
elismerem Nordhoff segítségét. -- Miért vásárolták meg azok a vasúttársaságok a
Little Rock-Fort Smith értéktelen részvényeit?
-- Felolvasott egy levelet -- kuncogott komoran Nordhoff.
-- Azt a levelet egészen kitűnően olvasta fel -- tette hozzá Emma.
-- Kinek a levelét?
-- A Union Pacific Vasút főpénztárnokáét. -- Nordhoff a jegyzetfüzetébe
pillantott. -- Keit március 31-én, és leszögezi, hogy a vasúttársaság soha
semmiféle pénzt sem fizetett Blaine-nek.
-- Mintha a főpénztárnok bármi mást írhatott volna Blaine-nek. -- Mondhatom,
merész ember, a közvélemény pedig hiszékeny.
Nordhoff hosszasan ugatott, de Emmának kételyei voltak. -- Más levelek is
voltak. A lényeg az, hogy olyan egyenes volt. Olyan őszinte. Olyan. . . nos, az
afrikai stílben olyan elbűvölő -- tette hozzá szinte suttogva, hogy Nordhoff ne
hallja, de az teljesen elmerült a fogalmazásban.
Attól tartok, sem Nordhoff, sem Emma nem képes számomra fogalmat adni arról, mit
is mondott tulajdonképpen Blaine, de bármit mondott is, ahogyan mondta, azzal
úgy elbűvölte hallgatóit, hogy legalábbis ezen az egy napon megmentette az
irháját.
266
Nordhoff befejezte a cikkét, küldöncért csöngetett, és leküldte a papírokat Mr.
Roose-hoz, hogy továbbítsa táviratilag a Herald-nak. Utána kimondta az ítéletét:
-- Blaine ezt megúszta szárazon.
-- És én lennék a hibás? A mi szempontunkból? -- Meg kell mondanom, hogy
egyáltalában nem jellemző és bájtalan módon, de élvezem hirtelen támadt
hírnevemet. Két hétig az ország egyik végétől a másikig úgy ismertek meg, mint
félelmet nem ismerő, bátor újságírót, aki le merte leplezni a képviselőház volt
elnökének titkos machinációit. Akárhová megyek Washingtonban, a legünnepeltebb
emberek gyülekeznek körém, és tisztelettel hallgatják minden szavam. Az elmúlt
néhány nap során ez odáig fajult, hogy már-már azt szeretném, ha senki soha
többé másról nem is beszélne, csak rólam. De a mai nap életteli, történelmi
produkciója után most Blaine-é a főszerep, én pedig legjobb esetben is sápadt
kísértetholddá fakultam, melyet alig látni, amikor napja fölragyog.
-- Ez még csak a kezdet. -- Nordhoffazt a különleges, titokzatos arcát öltötte
magára, amelyen most már kezdem felismerni egy-egy pusztító leleplezés
nyitányát.
-- Akkor hát lesz még több is? -- kíváncsiskodott Emma.
-- Ó, igen. -- Duzzadt arcom ellenére tőlem telhetőleg én is megpróbáltam
titokzatos képet vágni. -- Lesz még több is.
Ó, istenem! -- Emma immár lelkes Blaine-hivő. Először Nordhoffra nézett, aztán
rám, aztán újra Nordhoffra, de nem voltunk hajlandók kielégíteni a
kíváncsiságát. Akkor megjelent egy másik küldönc, és átnyújtotta nekem a
washingtoni Evening Star egy példányát.
-- Ezt önnek küldték, uram.
-- Kicsoda? -- markába nyomtam egy pénzdarabot.
-- Nem tudom, uram. Csak ideküldték. Ez minden.
A Fay néven ismert Mrs. Fayette Snead bosszúja olyan volt, mint ama iszonyatos,
villámgyors szablya, amelyet vadul ünnepel egyik vérszomjas "himnuszában"
bizonyos Júlia Ward Howe, a bostoni Beacon Hill "nyirkos esti harmatának" New
Yorkból betelepült lakója.
A nevek helyén üresen hagyott helyekkel és számos csillaggal, valamint
iszonyatos szójátékokkal bővelkedő iromány-
267
ban d'A*** h***-né romantikus kapcsolatba került B*** J***-val, miközben a
távoli New Yorkban egy ifjú amerikai kérő nem is álmodik róla, hogy ez a
könnyűvérű/ra/zaa asszony faképnél hagyta.
Nordhoff meg volt lepve, hogy Emma meg én milyen könnyen vesszük Fay bosszúját.
Elmeséltük neki a petróleumot. Emmában csöppnyi bűnbánat sem volt. -- Honnan
tudhattam volna, hogy kihullik a haja? Nem tapadhatott valami erősen a
skalpjához. Majd küldök neki egy kalapot. -- Ezzel Emma elment átöltözni a
vacsorához. Az ajtóig kísértem Nordhoffot.
-- Most mi következik? -- kérdeztem.
-- További bizonyítékokat gyűjtünk. -- Megint titokzatoskodó pillantás.
-- Honnan szerzi be?
-- Ugyan! -- Őrjítő ez a Nordhoff.
-- Bristow-tól?
-- Bristow becsületes ember. Ez tény.
-- De aligha hűséges az elnökhöz, a pártjához. . .
-- Hűséges az elveihez.
-- Aha! -- Szívből utálom az elveket, legyenek színleltek vagy valódiak.
-- Egyébként ha eljön az ideje, tudatom önnel. Mulatságos lesz, amikor ön ma
este ellátogat az ellenség táborába.
-- Nehezemre esik Garfieldékre úgy gondolnom, mint ellenségekre. Elvégre
Garfield lelkes olvasóm.
-- Arról nem is beszélve, hogy munkatársa is. Váratlanul zavarba estem.
Csakugyan kedvelem Garfiel-
det, és nincs ínyemre, hogy becsapom. De hát természetesen ő is hazudott nekem;
rávett: biztosítsak Blaine-nek elegendő időt, hogy válaszoljon az ellene
felhozott vádakra. Mégis kényelmetlenül érzem magam, valahányszor Garfieldéknél
vacsorázom, és a tábornok a bizalmába avat. . . csakhogy nem avat ám a
bizalmába. Elég a szentimentalizmusból. Falánk farkasok közt vagyok. Ez Afrika.
Emma és én megkésve érkeztünk a vacsorára; a késedelem oka: hatalmas trópusi
vihar, amely napnyugtakor váratlanul tört ki a város felett. Mennydörgőit,
villámlott, az esővel ter-
268
hes szélrohamok vastag sártengerré változtatták a kövezetlen utcákat, a lovak
botladoztak, a hintók megcsúsztak-faroltak, az esernyőket kifordította a szél.
Kocsink végül megállt a Tizenharmadik és az I utca sarkán; szembeszálltunk a
viharral, ami holmi könnyű bábokként tapasztott minket oda Garfieldék csinos
vörös téglaházához, amely annyira hasonlít a város összes többi csinos vörös
téglaházához. Akkor azután a szél egyenesen besodort minket a kapun, amelyet
félig kinyitott előttünk egy légáramlatokban és boldogtalanságban lebegő szolga.
A ház enteriőrje is nagyon hasonlít az összes többi házéhoz, amelybe eddig
ellátogattunk. Az előcsarnoktól balra nyílik a szalon, az elmaradhatatlan
pianínóval és a palapárkányos kandallóval. Az előcsarnokból jobbra nyílik a
családi nappali az utcai frontra, az ebédlő pedig a hátsó frontra.
A vacsoravendégek a szalonban voltak: ennek a helyiségnek egyetlen ékessége két
karcsú kínai váza, Emma szerint "nagyon csinosak". Lucretia Garfieldnek szemmel
láthatólag tetszett, hogy saját ízlését Emma is megerősíti, akit
szaktekintélynek vélnek mindenféle "tong" tekintetében.
Már vagy tucatnyi vendég gyűlt össze, köztük a félelmetes Madame Garcia, aki
fölöttébb riasztó módon flörtölni kezdi-ti \ ( lem : súlyos, rossz kiejtésű
franciasággal mennydörgőit a fülembe, miközben mély betekintést engedett abba,
ami négy roppant kebelnek látszott, igen törékeny halcsontba burkolva, valami
bíborszín muszlinsátor alatt.
Miközben beszámolok Madame Garcia merész kezdeményezéseiről, hirtelen tudatára
ébredek, hogy Washington Cityben eleddig egyetlen szerelmes együttlétben sem
volt részem. Nordhoff túlságosan puritán, hogysem hasznát vehetnem. Sőt amikor
egyszer-kétszer finoman érdeklődtem nála, úgy tett, mintha viccelnék. Alighanem
túlságosan öregnek tart az ilyesmihez. A Willard's bárjának egyik pincére
felajánlotta ugyan, hogy bevezet egy műintézetbe a Kilencedik utcában, de akkor
nem éreztem magam eléggé virgoncnak, azóta pedig elbocsátották leendő
cicerónémat.
A város specialitása a mulatt avagy "világossárga" lány, és bevallom, hogy
egyszer-kétszer láttam is valóban csodálatosé^
san szép félvér lányokat az utcán abból a fajtából, amely még a kongresszusi
vizsgáló bizottságokat is kéjes álmodozásra ihletné. Bárcsak itt lenne Jamie
Bennett, és kalauzolná öreg bácsikáját!
Garfield körbevitt és bemutatott. Vagy tizedszer találkoztam az arisztokratikus
Horatio Ringgel, aki irodalmi estélyeket szervez, amelyeken Garfield tündököl.
Mindeddig elkerültem ezeket a parnasszusi élvezeteket, de: -- Hamarosan, Mr.
Schuyler, hamarosan részünk lesz a megtiszteltetésben, ebben bizonyos vagyok.
Madame Garcia fekete szeme villámló pillantást vetett rám. -- Én fogom elvinni,
Mr. King! Ő is osztozik szenvedélyünkben a Művészet és a nagybetűvel írott Élet
iránt! A "szenvedély" szót olyan robbanásszerűen mondta, hogy a szele Jacobi
báró felé sodort, aki mindkét kezemet a kezébe fogta, és felkiáltott: -- Ha
meggondoljuk, Mr. Schuyler, hogy hamarosan atyámnak szólíthatom!
Lucretia Garfield ezt fölöttébb ízléstelennek vélte, amit meg is mondott. De
Emma meg én csak mulattunk rajta. Mondanom sem kell, hogy mindenki olvasta Fay
cikkét.
Emma derűs maradt. -- Álmodni sem mertem volna, hogy Mrs. Fayette Snead bosszúja
ilyen elbűvölő és ilyen hízelgő lesz. -- Ezzel a báró el is ragadta tőlem Emmát,
amíg én megismerkedtem az angol nagykövettel, Sir Edward Thorntonnal és a
feleségével; az ilyesféle házaspárokat a brit külügyminisztérium tekintélyes
mennyiségben állítja elő. Jelen volt Zách Chandler is; éppen kezet fogtunk,
amikor Garfieldet elszólították, hogy üdvözölje a vihar elől újonnan menekült
vendégeket, hiszen az orkán még egyre mennydörgőit és sípolt a ház körül. --
Nos, uram, hogyan tetszett önnek Mr. Blaine mai válasza? -- kérdezte Chandler.
-- Nem hallottam. Éppen kihúzták egy fogamat. Megérintettem ajkam a
zsebkendővel, amelyet egész nap a kezemben szorongattam. -- Válasza? -- Az
érzéstelenítő gáz lelassította a gondolkodásomat: ez az egész viharos nap és
este úgy lebeg emlékezetemben, akár egy álom. -- Ön úgy érezte, hogy nekem
válaszolt?
-- Ó, ne szerénykedjék, uram. Ön figyelemre méltó felboly-
2JO
dulást okozott. -- Chandler lemosolygott rám: ijesztően szürke arc, erősen
ráncos, cápaszáj[jal és halott szemekkel. Nem mondhatnám, hogy a belügyminiszter
elbűvöl engem.
-- Legalább barátaink, Belknapék, egy időre lekerülnek a címlapról --
ingerkedtem.
Chandler bólintott. -- Igazi áldás, apró, de becses.
-- Folytatják a vádeljárást?
-- Mivel a képviselőházat a demokraták irányítják, vádat fognak emelni. No
persze, az egész ügy törvénytelen. Hogyan lehetne vád alá helyezni, vizsgálat
alá vonni és talán megfosztani hivatalától a kormány egy tagját, aki már nincs a
kormányban?
Nem szóltam hozzá ehhez a finom alkotmányjogi kérdéshez, mert akárcsak maga az
Ördög, mennydörgés és szélroham közepette James G. Blaine lépett a szobába az
előcsarnokból. Megállt az aj tó nyílásban, ahol Garfield tüstént megragadta a
maga sajátos, szinte már ölelésre emlékeztető módján. Ahogy oldalához vonta a
hőst, teljesen eltakarta szem elől a bájos Mrs. Blaine-t.
A szalonban mindenki tapsolni kezdett, kivéve a külföldieket -- és engem. Aztán
a nagy ember lassan elindult a szalonban, kegyes mosollyal fogadva a bókokat,
amíg csak hozzám nem lépett, amikor is vidáman cinkos mosolyra váltott.
-- Mr. Schuyler, úgy sejtem, immár tudja, hogy ma délelőtt kizárólag önhöz
beszéltem. Igen, uram, egyenesen önhöz. Az első pillanattól fogva, ahogy
megláttam odafönn a karzaton, azt mondtam magamban: ha nem győzöm meg Mr.
Schuylert, aki itt ül, és azzal a szkeptikus tekintetével néz le rám, akkor jobb
lesz, ha a továbbiakban felhagyok a politikával, és visszamegyek Kennebecbe. így
aztán. . . -- Színpadias szünetet tartott. -- Mi a véleménye? Mondja meg nekem a
kendőzetlen igazságot!
-- A kendőzetlen igazság, uram, az, hogy nem voltam ott a karzaton. Fogorvosnál
voltam.
-- Nem ön volt? -- Rajtakapva a pompás hazugságon, Blaine pompásan reagált. --
Akkor én teljes szívemmel az ön alakmásának szónokoltam, egy hamis Charles
Schermerhorn Schuylernek!
271
-- De mindenkitől azt hallom, az ön beszéde színarany volt, távolról sem hamis.
Blaine most először nézett rám igazán vidám és érdeklődő tekintettel.
Nyilvánvalóan élvezi saját produkcióit, és inkább mulattatja, mint nem, ha úgy
találja, hogy akár a szavahihetőség árán is, de értékelik művészetét. Könnyen
lehet, hogy éppen Blaine az, amire az országnak szüksége van (és amit
megérdemel?). Mindenesetre mától fogva mintha Blaine volna az, amit az ország
kapni fog, legalábbis republikánus elnökjelöltként.
Garfield ujjongott. Félrevont, szemembe nézett azzal a gyönyörű, kék szemével,
és halkan azt mondta: -- Ön megmentett minket.
-- Ön túloz, tábornok. -- Feszengtem, nem akartam, hogy valaki meghallja ezt a
meg nem érdemelt és (számomra) veszélyes bókot.
-- Nem. Cikke tökéletesen balanszírozott. Megismételte a suttogó vádakat, így
dűlőre vitte a dolgot: Mr. Blaine válaszolhatott ellenségeinek, és tisztázhatta
jó hírét.
-- De megtette-é? -- makacskodtam ingerlékenyen. Akik kihasználnak másokat, nem
szeretik, ha őket használják ki.
-- Mindenki teljes megelégedésére. A kemény vonal híveit nyilván nem fogja
meggyőzni, de éppen most tudtam meg, hogy a The Nation támogatni fogja Mr.
Blaine-t, mégpedig pusztán mai beszéde eredményeképp. -- Gondolom, Garfield azt
hitte, mély benyomást gyakorol rám a The Nation-nel, amely fölöttébb intelligens
és erényes hírlap, bár éppúgy tévedhet, mint bármely más újság.
-- Gondolja, hogy ezzel vége az ügynek? -- Őszintén kíváncsi voltam, eszembe
jutott Nordhoff titkolódzó arca. -- Nem lesznek további leleplezések Mr.
Blaine-nel és a vasutakkal kapcsolatban?
-- Halott ügy -- mondta Garfield nyomatékosan. -- Ó, a demokraták persze
beszélnek a képviselőházban holmi vizsgálatról, de nem fognak messzire jutni.
Ezt megígérhetem. Sőt a mai nap után az az érzésem, hogy nagyon gyorsan el
fognak hallgatni.
A vacsoránál Mrs. Blaine mellett ültem. Kissé tüskés volt,
272
ami elég természetes, de én megtettem minden tőlem telhetőt, hogy meggyőzzem a
pártatlanságomról. Nem hiszem, hogy be lenne avatva a cselszövénybe. Ha igen,
akkor legalább olyan jó színész, mint a férje. Akárhogy van is, nem hoztuk szóba
a Blaine-affaire-t. Más témák foglalkoztattak minket. Bár az asszony hosszasan
beszélt róla, mennyire csodálja Grant tábornokot és Mrs. Grantet, egynémelyik
történetének volt némi gúnyos éle. De hát Grant nem csinál titkot belőle, hogy
Blaine vetélytársát és elszánt ellenségét, Conklingot támogatja.
-- Tudom, az emberek panaszkodnak Grant tábornok "nagy csöndjei" miatt, de hadd
mondjam meg önnek, hogy a hallgatása néha sokkal kellemesebb, mint a társalgása.
Valamelyik nap mellette ültem egy vacsorán, és én mondom önnek, Mr. Schuyler, az
az ember három órán keresztül megállás nélkül önmagáról beszélt. Hogy milyen
hálátlan ez az ország, hogy mindig mindenért őt teszik felelőssé, ami
félresikerül, hogy az újságok mindig ellene voltak, még a háború alatt is,
amikor pedig hazaárulást követtek el azzal, amit a Délt támogatva írtak, hogy a
britek mennyi pénzt és birtokot adtak Marlborough-nak és Wellingtonnak, amiért
megmentették a hazájukat, amíg ő semmi mást nem kapott tőlünk, amerikaiaktól,
csak egy állást, amelyet sohasem kívánt. Már zúgott a fülem a szóáradattól.
Mrs. Blaine azt is elmesélte nekem, hogy nemrégiben együtt töltött egy napot
Emmával. Úgy tettem, mintha mindent tudnék erről, de Emma újra csak meglepetést
szerzett nekem. Úgy látszik, már kétszer találkozott Mrs. Granttel azóta, hogy a
Fehér Házban vacsoráztunk. Az első találkozásról ennyit tudtam meg: - Ott voltak
a város összes hölgyei, és teát ittak. És nagyon unalmasak voltak.
De tegnapelőtt Emma megint találkozott Mrs. Granttel Mrs. Fish házánál. Mrs.
Blaine is ott volt, és elragadtatva beszélt Emmáról. -- Kétségkívül a legszebb
asszony, aki Washingtonban hosszú ideje megfordult. És milyen türelmes! Mrs.
Grant mindenfélét kérdezett tőle Párizsról meg arról, hogy hová látogassanak el
ő meg Ulys, amikor világ körüli útra mennek, miután elhagyják a Fehér Házat.
273
Éppen most kérdeztem meg Emmát a teadélután felől chez. Fish. Emma őszintén
meglepettnek látszott. -- De hiszen mindent elmeséltem róla, vagy nem?
-- Egyetlen szót sem szóltál. És tudod, hogy még mindig mennyire vágyom rá, hogy
meghívást kapjak Hiram Apgar felesége unokahúgának a házába!
Emma biztosított róla, hogy semmit nem mulasztottam. Júlia Fisht Emma
udvariasnak, haloványnak és apgaroidnak találta. Ami pedig Mrs. Grantet illeti:
-- Nos, félrevont, egész közelről az arcomba bámult, bal szeme a bal szemembe,
jobb szeme a jobb szemembe, és azt mondta: "Anyám egyszer egy kunyhóban töltött
egy éjszakát Aaron Burr ezredes seregének egy részével valahol Nyugaton, és azt
mondta nekem, hogy tökéletes úriemberek voltak." El nem képzelhetem, miért
érezte úgy, hogy nekem erről tudnom kell. Persze te valamikor dolgoztál Burr
ezredesnek, de akkor se...
Emma meg én nyilvánvalóan nem bízunk meg tökéletesen egymásban. El nem tudom
képzelni, miért érzem annyira sértve magamat, amikor nem számol be nekem
életének minden részletéről, pedig én sem számoltam be neki életem
legkülönlegesebb tényéről, arról, hogy -- akárcsak a néhai Martin Van Búrén
elnök -- állítólag én is Burr ezredes törvénytelen fia lennék. Ámbár kiadtam
Beszélgetések Aaron Burr-rel című könyvemet, nyilvánosan sohasem céloztam
olyasmire, hogy a szakmain kívül bármi más kapcsolatom lett volna az ezredessel.
Vacsora utáni társalgás: az amerikai urak szertelenül szembe dicsérték Blaine-t,
amitől a brit nagykövet feszengni látszott, Jacobi báró pedig éberen figyelt. Az
a gyanúm, hogy amikor ezt most késő éjjel leírom, az atlanti kábelen máris
zümmög a sifrírozott balkáni szellemeskedés.
Fölidézve, hogy az antikok mennyire dühöngenek Blainere, megkérdeztem tőle,
miért volt olyan könyörtelenül ellenséges Jefferson Davisszel, amikor a
Konföderáció összes többi tisztségviselőjének visszaadták a polgári jogait.
-- Andersonville miatt, Mr. Schuyler. -- Fekete szeme összeszűkült. -- Ezrével
haltak meg az embereink abban a tábor-
274
ban, és mind Davis miatt. Tudta, mi történik azokkal a hadifoglyokkal. Mégsem
tett semmit.
-- De hát mások bizonyára még felelősebbek voltak.
-- Davis mint a Konföderáció elnöke élet és halál ura volt. És ő bátor katonáink
halálát választotta. -- A Blaine torkának mélyéről feltörő, enyhén hurutos
harsonaszóból, mellének mély dübörgéséből tudtam, hogy amit hallok, az
elnökválasztási kampányának egyik fontos témája lesz: kijátssza Északnak a Dél
iránti ellenséges érzületét, fennen lobogtatja majd az úgynevezett véres inget,
hogy elevenen tartsa a háborús szenvedélyeket.
Blaine azt is elmondta nekem, hogy a Kongresszus demokratáira fogják kenni a
felelősséget a hadügyminisztérium költségvetésének megnyirbálásáért; különösen a
határ menti hadsereg károsodott, amely a nyugati telepeseket védelmezi az örökké
nyugtalankodó indiánoktól.
Amikor csatlakoztunk a hölgyekhez, Blaine egyenesen Emmához ment. -- Nos,
kegyedet legalább biztosan ott láttam a karzaton!
-- És kétségkívül hallott is, amikor a legközönségesebb módon éljeneztem. --
Emma valósággal felizzott kedvenc afrikai törzsfőjének jelenlétében.
-- Igazán szeretem őt, papa -- mondta épp az előbb.
-- De hiszen utolsó gazfickó.
-- Napóleon is az volt... az első és a harmadik. Különben is, a világot a
gazfickóknak teremtették, nemde? Annyi bizonyos, hogy mindig sikerül azt
csinálniuk vele, ami csak kedvükre van.
-- Attól tartok, túlságosan hosszú ideje vagyunk itt. A szemem előtt alakulsz
afrikaivá.
-- Én afrikainak születtem, papa. És hamarosan csonttal fogom átfúrni az
orromat, és emberhúst eszem. -- Ezzel a magasztos mondással vissza is vonult
lefeküdni.
A duzzanat az államon már lelappadt, de fölöttébb undorító módon szivárog belőle
a vér. Az öreg test olyan lassan gyógyul.
275
Nyolc
Május lo-éről n-ére virradó éjszaka Philadelphiában.
Olyan fáradt vagyok, hogy felettébb valószínűtlennek tartom, hogy néhány szónál
többet képes legyek írni. Emma is kimerült, átment a szobájába a szálloda másik
oldalára. Lakosztályt nem lehetett kapni, sőt csak Bryantnak, az Evening Post
nevében számunkra szobákat követelő táviratsortüze mentett meg minket attól,
hogy az utcán töltsük az éjszakát, mert ma reggel nyílt meg a Centenáris
Kiállítás, és a város minden szobája foglalt. Most jöttem rá, hogy túlontúl öreg
vagyok én már az efféle újságíróskodáshoz, de hát, koldus lévén, nem vagyok
abban a helyzetben, hogy megválogassam, hová megyek, és mit csinálok. Fölöttébb
rosszul érzem magam.
Jóllehet most először látogatok Philadelphiába, nem fogok itt beszámolni a
köztársaság régebbi fővárosáról szerzett első
277
benyomásaimról -- nem is mondok egyebet, mint hogy bárminő erényekkel
tündököljék is a város, ezeket tökéletesen homályba borítja a több százezer
látogató, akik az elakadt fogatok és omnibuszok, a zsúfolt járdák és vendéglők
lidércnyomásos városává tették.
Az álmatlan éjszaka után (szállodánk falai akárha papírból épültek volna, mint
ama japán pavilonok a kiállításon) hajnalban krákogás, köpködés, ásítozás és
morgolódás vidám hangjaira ébredtünk, a számos hangos családi veszekedésről nem
is beszélve.
Emmával a szálloda éttermében találkoztam; reggelizni akartunk, csakhogy az
éttermet a morgók, krákogók, köpködők és veszekedők már elfoglalták, így aztán
üres gyomorral és feszült idegekkel indultunk el a finoman csepergő, meleg
esőben ama három új gőzvasút egyikének állomása felé, amelyek összekötik a
várost a Fairmount parkkal, ahol vagy százötven holdnyi területen vadonatúj
város épült fel. Harmincnyolc külföldi ország állított fel egy-egy jellegzetes
épületet, ugyanígy cselekedtek az Unió különféle államai is. A kiállítást külön
erre a célra épített vasút járja körbe. Ez. . . No nem, ezt majd megírom az
Evening Post-nak.
Nyolc óra tájban eloszlottak a felhők, kisütött a nap, és sikerült helyet
találnunk a "díszvendégek" számára fenntartott, különleges vasúti kocsik
egyikében. Jól fel voltam szerelve mindenféle igazolvánnyal; ezek Emmának és
nekem mindenütt a legeslegjobb helyet biztosították, ami dukál is a legelőkelőbb
országos hírlap képviselőjének.
-- Olyan, mint a párizsi világkiállítás. -- Emma el volt ragadtatva a pompás,
új, egzotikus épületektől. Sok közülük a szó szoros értelmében egzotikus:
japánok, törökök, tunisziak építették; mások azért egzotikusak, mert a legújabb
építészeti stílusokat képviselik.
A díszvendégek elvonulhattak a korán érkezők ezrei mellett, akik sorban állva
várakoztak a forgóajtók előtt. Mi, választott kevesek (mint kiderült, négyezren
voltunk), a főépület déli kapuján nyertünk bebocsátást. Itt mindenki megkapta az
ültetési rendet a Grand Plaza túlsó végén álló emlék-
278
csarnok előtti tribünre. Hála Bryantnak, Emma meg én közvetlenül az elnök és
kísérete mögött kaptunk helyet.
A főépület tizenöt hold alapterületű (nem tudom kihagyni a naphosszat fejembe
töltögetett statisztikai adatokat), üvegből készült, és központi csarnoka
majdnem kétezer láb hosszú. Az ember a világ legnagyobb pályaudvarán erezné
magát, ha nem látná az oszloptalpakra helyezett, hatalmas császári sasokat -- és
természetesen a kiállítási tárgyakat.
Négyezer osztályos társunkkal együtt az északi kapun át hagytuk el a főépületet.
Közvetlenül a fejünk fölött ideiglenes dobogó magasodott, amelyet a hatalmas
zenekar és kórus számára építettek. A dobogó árnyékán túl a Grand Plaza
ragacsos, vörös földóceánja terpeszkedett, túlsó végén a grandiózus emlékcsarnok
állt. Ez elé építették a vörös, fehér és kék dekoráció mérföldjeivel borított
fatribünöket a notabilitások elhelyezésére.
A tér középpontjában két kolosszális szobor csúfította el a kilátást (a Post-ban
majd tapintatosabban fogalmazok). Az egyik kolosszus a Pegazus, a másik egy
amazon, aki egy nála valamivel kisebb ló mellett áll. Emma szerint nem is ló,
hanem egy jókora kutya.
Mihelyt megtaláltuk a helyünket, rázendített a zenekar, és beengedték a
nagyközönséget is. Mint mondták, vagy kétszázezer ember töltötte be a Grand
Plazát. Mindenesetre igen népes csócselék volt. Nemsokára boldogan észleltem,
hogy a két szörnyű szobor eltűnt a szemünk elől: kamasz fiúk tucatjai ültek fel
a Pegazus hátára és szárnyaira, valamint az amazon széles vállára és vaskos
fejére.
Díszvendég társaink olyan előkelőknek bizonyultak, hogy Emma meg én majd egy óra
hosszat csak bámészkodtunk, mint vidékiek a vásárban. Ott volt Washington
Cityből az egész csillogc villogó aranypaszomántos és érdemrendes diplomáciai
testület. A némiképp magyaros öltözetet viselő Jacobi báró meglengette szőrmével
szegélyezett fövegét Emma felé. Arra a következtetésre jutottunk, hogy alighanem
maga tervezte a kosztümjét Bulgária nevében.
A Legfelsőbb Bíróság bíráit, a Kongresszus vezetőit a rangidős generálisokat és
admirálisokat mind meg lehetett tekin-
279
teni a tribünökön. Vagy majdnem mindet. A legmagasabb személyiségek addig
halasztották belépésüket, amíg bennünket, többieket, biztonságosan leültettek, a
tömeg pedig többékevésbé csöndes, várakozó hangulatba került.
-- Éppolyan, mint a színházban! -- Emma remekül szórakozott. Különösen akkor,
amikor valami katonai induló hangjaira (nem az "Átmasírozunk Georgián" volt az)
megjelent William Tecumseh Sherman tábornok szálegyenes alakja. A tábornok nagy
füttykoncert és kurjongatás közepette vonult be az elnöki páholyba. Mint
bajnokaink és államférfiaink közül oly sokan (legalábbis a köztársaság korai
napjaiban), Sherman is vörös hajú. Utána Philip Sheridan tábornokot tapsolták
meg. Majd egy barátságos tekintetű, frakkos férfit ünnepeltek. Megkérdeztem a
mellettem ülő urat (Pennsylvania Legfelsőbb Bíróságának egyik tagját), ki légyen
ez a civil hős. -- A pénzügyminiszter, Mr. Bristow -- világosított fel. Ö maga
nyilván rendíthetetlen republikánus volt, mert nem tapsolt.
Bristow-nak lassan kezdtek tapsolni (külalakra nézve nem valami megnyerő, de
olyan a tartása, mintha bizonyos volna benne, hogy rendkívüli sorsra
rendeltetett). Nyilvánvalóan tudatában volt, hogy a híres harcosokkal
ellentétben az ő fizimiskáját a tömeg kevésbé ismeri, mert megállt a tribünök
előtt, és megvárta, amíg neve elterjed a hatalmas, sáros térségen, amely most
már teljesen megtelt ünneplő feketébe öltözött férfiakkal és tarka kalapos
nőkkel.
Fokozatosan, egyre hangosabban és hangosabban lehetett hallani a Bristow név
sziszegő hangzóját, amíg a hozzá legközelebb állók tüzes ünneplését az emberek
egyre táguló koncentrikus körei vették át. A crescendo tetőpontján Bristow a
nép- az ő leendő népe? -- felé fordult, kalapot emelt, meghajolt, majd helyet
foglalt a kormány többi tagja közt. Emma mulatott. -- A többi miniszter
látszólag csöppet sincs elbűvölve. Nézd csak Mr. Fisht. Mintha aludna.
-- Választási évben minden politikus a dicsőségről álmodik.
Akkor James G. Blaine jelent meg a Grand Plazán. Úgy lovagolta meg a tömeg
mennydörgését, mintha vadlovat törne be. Jobbra-balra fordulva lengette a
kalapját, hajlongott és
280
vigyorgott. Nem kétséges, közte és a nép közt erős a kötelék.
-- Képes lenne eladni a Fehér Házat egy spekulánsnak --jegyeztem meg Emmának --
és zsebre vágni a pénzt, de a nép akkor is szeretné. -- Igazán csodálom ennek az
embernek a merészségét.
-- Azért, mert közülük való. Mert ők is ugyanezt tennék, ha mernék, de hát nem
merik, mert tudják, hogy úgyis rajtacsípnék őket, viszont tudják, hogy őt úgysem
csípik rajta soha!
- Emma egészen kifulladt, úgy éljenzett Blaine-nek. Láttam, hogy Jacobi báró
figyeli, és jól mulat rajta -- engem is ugyanígy, tehát mulatva figyel, amint
ezt az egész rendkívüli látványosságot szemlélem.
Amikor Blaine a tribün felé indult, az emberek már-már elsöpörték, de aztán kék
egyenruhás katonák gyorsan kordont formáltak körülötte, visszaszorítva a
tömeget.
Ezután Dóm Pedro jelent meg, Brazília császára, a császárnéjával. Ez az
excentrikus úriember már egy ideje Washingtonban tartózkodik inkognitóban. Ámbár
dühöng, ha valamely hivatalnok a legcsekélyebb figyelmet is tanúsítja iránta,
még jobban dühöng, amikor nem úgy bánnak vele, amint az a világ legnagyobb
dzsungele fölött uralkodó személyiségnek kijár.
Ma azután Dóm Pedro nagyon is cognito volt, és szemmel láthatólag élvezte a
szenzációt, amelyet keltett: hajlongott^ mosolygott, integetett. Fehér bajszával
és ősz kecskeszakállával olyan, mint III. Napóleon idősebb kiadásban. Mivel Dóm
Pedro az egyetlen külföldi államfő a kiállításon, a csőcselek ennek megfelelően
élvezi, hogy leereszkedett közéjük. Igencsak elemében van, mert imádja a
tudományt; a nap jó részét azzal töltötte, hogy egy telefonnak nevezett új
találmánnyal játszadozott, ami lehetővé teszi, hogy két ember több mérföldnyi
távolságból társalogjon egymással. -- Beszél!
-- kiáltozta szünet nélkül Dóm Pedro.
Ezután Mr. Theodore Thomas zenekara traktált minket tizenhárom ország
himnuszával. A zenekar roppant hangos volt, és abban az épületes élményben
részesített, hogy nemcsak Argentína "Marcha de la Repúblicá"-ját hallhattam,
hanem Ausztria "Gott erhalte Franz dér Kaiser"-jét is, mindezt
s8i
egyetlen délelőtt. Ennyi hazafias túztől kissé kimerültén nem voltunk
felkészülve Maestro Thomas most következő különleges produkciójára: egy "Avatási
induló"-ra, amelyet Richárd Wagner külön erre az alkalomra írt.
-- Megdöbbentő! -- mormolta Emma. -- Hát nincsenek amerikai zeneszerzők?
-- Ilyen jó, úgy látszik, nincs. -- Mivel kedvelem az új zenét, megdöbbentően
intelligensnek, arról nem is szólva, milyen bátornak tartom a Centenáriumi
Bizottságot, amiért Wagnernak adta a megbízatást, nem pedig valami helybéli
csalogányszavú dalnoknak. Emma jobban szereti Offenbachot.
Wagner indulójának első hangjaira felbukkant a láthatáron az elnök és kísérete.
Az elnök Mrs. Granttel a karján jelent meg francia kürtök hangzataira. A zene
kitartóan szárnyalt, miközben a két apró alak és kísérete elfoglalta helyét a
központi páholyban, közvetlenül alattunk. Kissé meghökkentett, hogy az elnök
bevonulását zeneszó kísérte, vagyis nem részesülhetett abban az ünneplésben,
amelyben a többi nagy ember. Hamarosan rájöttem, hogy bárki tervezte a
ceremóniát, pontosan tudta, hogy mit csinál.
Mire a zenekar elnémult, az elnök és kísérete már leült, felállt viszont egy
püspök, aki iszonyú hosszan szónokolt, már ahogy a püspökök szoktak. A szent
ember dicsőítette a békét, a kereskedelmet és Istent, ebben a fontossági
sorrendben. Amikor leült, a kórus roppant hangos himnuszt bömbölt a fülünkbe,
amelynek a szövegét külön erre az alkalomra írta J. G. Whittier amerikai költő
abban a kegyes reményben, hogy Amerika jövője ragyogó lesz.
Ezután a Centenáriumi Bizottság elnöke tartott beszédet, amelyben, azt hiszem,
mindenestül átadta a kiállítást a kormánynak; ezt a felelősséget azután egy
tábornok kissé hosszadalmasán, annak rendje s módja szerint elfogadta. Akkor
kénytelenek voltunk végighallgatni egy nagyon hosszú verset, amelyet Mr. Sidney
Lanier írt; Cantata volt a címe. Ezt a végtelen poémát olyan gyalázatosán
szavalták el, hogy rajtam kívül alig hallotta valaki az elhangzott szavakat, de
az akusztika valamely szeszélye következtében én minden sorát hallottam. A költő
csöppet sem meglepő módon magasztalta az
282
Egyesült Allamokat, s ő is jobb jövőt remélt. -- Amerikai költőink legalább
vannak -- mondtam Emmának, aki csak sóhajtott.
Most már délfelé járt az idő. Valamennyien hervadni kezdtünk a forró
napsütéstől, a túlságosan körénk préselt, túlságosan kiváló emberek szagától, a
könyörtelen zenétől, a költészettől, a szónoklatoktól.
Ezután a felelősséget elfogadó tábornok (meg kell tudnom a nevét, elveszítettem
a programot) szónokolt hosszasan, végül pedig bemutatta a népnek az elnökét.
Grant tábornok felállt. Közvetlenül az elnöki páholy fölött lévő helyünkről
pompás panoráma nyílt a hátára. Lassan elindult a szónoki pulpitus felé. Azt
hittem, ez lesz az a pillanat, amely az eksztázis minden korábbi
megnyilvánulását túlszárnyalja.
Grantet most már jól láthatta az embergomoly, amint egyik kezében beszédének
szövegét szorongatja. Kivárt. Egyenesen maga elé nézett. Még mindig --
hatásszünet. De a tömeg semmit, a világon semmit nem csinált. Hallgatott:
abszolút süketnémasággal fogadta Vicksburg és Shiloh hősét, az Unió megmentőjét,
az Egyesült Államok kétszer megválasztott elnökét.
Láttam, amint Mrs. Grant hirtelen a mellette ülőhöz fordul : még profilból és
ilyen távolból is láttam arcán a rémületet.
Egy hosszú, bénult pillanatig az elnök egyszerűen csak állt ott, beszédével a
kezében. Végül aztán valaki kurjantott egyet. Akkor egy második hurrá is
felhangzott, ami csak még rosszabbá tette a dolgot, mert ezután több
tetszésnyilvánítás már nem következett.
Végül hát Grant tábornok zengő és méltóságteljes hangon felolvasta beszédét,
amely elegáns volt, irgalmasan rövid, sőt mi több, szerény hangú, amit ritkán
hallani ebben az önhitt országban. -- Jóllehet büszkék vagyunk arra, amit
tettünk, sajnáljuk, hogy nem tettünk többet. -- Azt hiszem, ez a józan hang
alighanem elkeserítette a hallgatóságot (hiszen urai rendszerint a dicséretét
szokták zengeni), mert amikor az elnök elhallgatott, a némaság helyett, amellyel
az elején üdvö-
283
zölték, most meglehetős hurrogás, fütty és dühös bömbölés hallatszott.
-- Ellene fordultak? -- nézett rám Emma döbbenten. -- Úgy látszik.
-- Azt hittem, ő a hősük.
-- Senki sem hős sokáig errefelé. Reméljük, most Tildén kormányzón a sor, ő lesz
a legközelebbi hős.
E beszélgetés közben egy pillantást vetettem Grant arcára, amint az elnök
elfordult a tömegtől, hogy újra elfoglalja helyét. Az előkelő vendégek
legnagyobb része ünnepelte. Brazília császára úgy lengette a kalpagját a feje
fölött, mint valami cowboy. De barátainak tetszésnyilvánítása mit sem
változtatott Grant arcának komorságán. Épp az imént durva bizonyságot kapott
róla, hogy elveszítette azt a népet, amely egykor istenítette, és ha netán
melengetett még némi reményt, hogy továbbra is hivatalban maradhat, a
reménysugár most teljességgel szertefoszlott.
Eközben eldördült száz ágyú díszlövése, a tér közepén álló árbocra felkúszott
egy hatalmas amerikai lobogó, a zenekar és az énekesek pedig a "Halleluja"
kórussal repesztették a dobhártyánkat, így végződött az ünnepség.
Az elnöki kíséret vezetésével elindultunk a gépcsarnok felé, amely majdnem
ugyanolyan hatalmasnak bizonyult, mint a főépület. A csarnok közepén valami
Corliss gőzgép nevezetű, roppant jószág áll. Még nem jöttem rá, mit is kellene
ennek a masinának csinálnia (a kiállítás irgalmas szívű igazgatói elláttak
minket, újságírókat, a különféle kiállítási tárgyak részletes leírásával), de
annyit mondhatok, hogy ennek a kettős gőzgépnek a méretei fölöttébb lenyűgözőek:
valami sötéten csillogó fémből készült vagy hatszoros embermagasságban.
Grant tábornok elfoglalta a díszhelyet a masina lábánál álló dobogón, karján a
brazil császárnévei, Mrs. Grant a brazil császár karján követte őket. Mrs. Grant
roppant komornak látszott. Grant tábornok arckifejezése, mint rendesen,
zárkózott volt és zavart.
A brazil császár meglehetősen eszementen és minden bizonnyal tapintatlanul
lengette kalapját a levegőben, jóval gyakrabban, mint az föltétlenül szükséges
lett volna, mert ez-
284
zel csak hangsúlyozta a kellemetlen tényt, hogy a tömeg tüntetőén őt ünnepli,
nem az elnököt.
A kiállítás egyik hivatalnokának jeladására az elnök és a császárné odaléptek
egy -- micsodához? Valami apró szerkenytyűhöz. Az elnök udvariasan a
császárnéhez fordult, mondott neki valamit, mire az nagyon határozottan
benyomott egy szelepet. A hatalmas gépezet impozánsan zakatolni kezdett, bár,
amennyire láttam, mindenféle közvetlen, gyakorlati cél nélkül. Ez további
tetszésnyilvánításra, további császári kalaplengetésre és Mrs. Grant további
szemöldökráncolására adott alkalmat.
Ezután, mint holmi gépesített avagy "automatizált" (új szó) parttól visszavonuló
hullám, az épületet és disztinkcióinkat hátrahagyva, mi, disztingvált vendégek
is csatlakoztunk a köznép ezreihez, továbbá Mr. és Mrs. William Sanfordhoz, akik
némiképp üres tekintettel bámészkodtak Pennsylvania állam közeli épületénél.
Denise és Emma úgy ölelkeztek össze, akár a nővérek sokévi távollét után.
Sanford meg én kezet ráztunk, a hölgyek kedvéért felfüggesztve kölcsönös
ellenérzésünket. Sanfordék, mint kiderült, szintén a mi tribününkön ültek.
-- Láttuk magukat, és integettünk, de maguk sose néztek arrafelé! -- Denise
egyik oldalról belém, a másikról Emmába karolt, Sanford pedig elvezetett minket
a Les Trois Fréres-be, egy párizsi vendéglő másolatába.
-- Azt hallom, elsőrendű provence-i konyhájuk van. -- Sanford akárhol jár,
mindig tudja, mi a legjobb.
-- Ez fokhagymát jelent, amit imádok -- mondta úrihölgyhöz legkevésbé illően
Denise.
-- És szarvasgombát, amit én imádok -- mondtam meglehetősen mohón, mivel még nem
is reggeliztünk.
-- Csakhogy a szarvasgomba Dordogne-ból való -- mondta Sanford, sikerrel
igyekezvén engem feldühíteni.
A vendéglő máris zsúfolt volt, de Sanford néhány elsuttogott szavára már jött is
a maítre (Thotel Emmához. A Midi sebes délfrancia nyelvén közölte, mennyire el
van ragadtatva, hogy fogadhatja régóta csodált honfitársnőjét. Emma elegán-
san válaszolt. Mi, többiek, éhesek voltunk, az étel pedig kitűnő, ha
nevetségesen drága is.
Megkérdeztem Sanfordékat, hol szálltak meg. -- A kocsiban- mondta Sanford,
mintha ezt tudnom kellett volna. Beletelt egy pillanatba, amíg rájöttem, mire
céloz. Számos más mágnáshoz hasonlóan, akik a zsúfolt városban nem találtak
megfelelő szállást, Sanfordék is úgy döntöttek, hogy saját vasúti kocsijukban
hálnak. -- Csak jöjjenek a Broad Street-i állomásra, ott vagyunk -- mondta
Denise. -- Mindjárt a posta mellett.
El is mentünk az állomásra, meglehetősen félszegen, estélyi díszöltözetben. (-
Egy kis vacsorát adunk Conkling szenátor tiszteletére -- mondta Sanford. -- El
kell jönniük.) Sanfordék csillogó-villogó, igen díszes kocsiját egy
mellékvágányon találtuk meg.
-- Roppant furcsa dolog vasútállomáson vacsorázni. -- Emma remekül mulatott,
annak is nagyon örült, hogy újra találkozhat Denise-szel. Ami azt illeti, én is.
Mindketten úgy találtuk, hogy barátnőnk meglepően lelkes és boldog.
Kissé különös érzéssel nyomakodtunk be a vasúti kocsi hosszú, keskeny (milyen is
lehetne?) szalonjába. Vagy tucatnyi vendég gyűlt már össze. Conkling szenátor
nem volt közöttük.
-- Cserbenhagyott minket -- mondta Sanford hűvösen. -- Valami fogadást adnak ma
este az elnök tiszteletére, és úgy vélte, oda kell mennie.
-- Túl fogjuk élni. -- Denise körbevitte Emmát, hogy bemutassa a vendégeket,
Sanford ugyanezt tette velem. Az urak meglehetősen hasonlítottak azokhoz,
akikkel Madame Restellnél találkoztam, a hölgyek meg olyanok voltak, mint Mrs.
Páran Stevens estélyén, azaz csinosabbak, mint Mrs. Astor hölgyvendégei, de nem
olyan ragyogóak, mint Mrs. Belmontéi.
Két fekete inas szolgált ki minket igen ügyesen, és a kocsi apró konyhájából
avagy főzőfülkéjéből meglepően bonyolult vacsora került ki. A vonatok időnkénti
jövés-menésétől eltekintve, az ember fényűző, bár sajátos alakú New York-i
ebédlőben érezhette magát.
286
A hölgy, aki a vacsoránál mellettem ült, terebélyes volt és durva külsejű, de a
szeme jóságosán csillogott, csodálatos beszédhangja pedig kísértetiesen ismerős.
Elragadtatva beszélt a kiállításról. -- Két évvel ezelőtt vásároltam egy Sholes
nyomtatógépet, és megtanultam kezelni. Az volt az első a sok kedves új írógép
közül, amelyet manapság láthatunk. Ön is írógépet használ, Mr. Schuyler?
-- Nem. Engem rémületbe ejt minden masinéria.
-- Én rajongok a gépekért. Sokkal megbízhatóbbak, mint az emberek.
A hölgy egész este nyugtalanított, írónő volna? Egy másik Mrs. Southworth? Mi
másért tartana és használna írógépet? Tájékozottan beszélt a politikáról is. --
Meg kell mondanom, meglep Grant tábornok rossz ízlése: képes megjelenni a
kiállításon. Igaz, a háborúban nagyszerű volt.
A hölgy hevesen ellenezte a rabszolgaságot. Elmesélte nekem, hogy a háború előtt
Délen élt -- mégis angolos kiejtéssel beszél. Képtelen voltam kiigazodni rajta.
Csak távozásunkkor tudtam meg Denise-től, hogy Fanny Kemble-lel beszéltem.
-- Ifjúságom halványa! -- mondtam döbbenten. -- Nahát, hiszen láttam, amikor
először lépett fel New Yorkban, negyven évvel ezelőtt.
Burr ezredessel mentem el megnézni, és mindketten csodálatosnak találtuk.
Legalább két nemzedék legrendkívülibb színésznője volt. Igen fiatalon
félbeszakította karrierjét, férjhez ment egy rabszolgatartó délihez. A különös
intézmény annyira felháborította, hogy tüzes írónő lett belőle. Most
Philadelphiában él. Tudatlanságom folytán elmulasztottam az alkalmat, hogy
elbeszélgessek vele a régi szép napokról.
Új szép napokról viszont alkalmam nyílt beszélni Deniseszel vacsora után (ebben
a parányi ebédlőben az urak nem üldögéltek el az asztal mellett). Denise meg én
egy kétszemélyes pamlagra ültünk, a többiek jobbára álldogáltak. Az ember szinte
azt várta, hogy jön a kalauz, és kéri/a jegyeket.
-- Emma azt mondja, szívesen eljön júniusban Newportba, Rhode Islandre, ha maga
beleegyezik. Ez azt jelenti: kénysze-
287
rítenem kell, hogy ön igent mondjon. Minden lehetséges fegyvert fel fogok
használni.
Nem számítottam ilyen váratlan támadásra. -- De hiszen én akkor Washington
Cityben leszek, utána meg lehet, hogy e.1 kell mennem Cincinnatibe a
konvencióra. . .
-- Csak nem hurcolja el Emmát Cincinnatibe? Nem lesz ilyen kegyetlen, ugye?
Washington pedig olyan júniusban, mint augusztusban Kairó.
-- Nem, nem. -- Tulajdonképpen arra számítottam, hogy Mrs. Astor fogja meghívni
Emmát a jövő hónapra, amikor én fejest vetem magam a választási bonyodalmakba.
De a rózsás rejtelem mindeddig némán hallgat.
Denise, aki az ilyesmiben igen tapintatos, megsejtette a dilemmámat. --Jövő
héten önök New Yorkbajönnek. Miért ne engedné hát meg, hogy Emma velem lakjon a
Brunswickban. Amikor aztán maga visszamegy Washingtonba, ő velem marad, amíg
magának tisztázódnak a tervei.
-- Ha ő is ezt szeretné, nos, akkor. . .
-- Ezt szeretné, tehát ezt el is döntöttük! -- Denise ragyogott az örömtől,
amiért elérte, amit akart. Körülnéztem, Emmát kerestem, megerősítést várva. De
Emma nem volt a szalonban.
Denise látta zavaromat, és a karomra tette a kezét. -- Emma Bill-lel van. Az
irodában -- mutatott rá egy vörös bársonnyal borított ajtóra. -- Ne aggódjék.
Tudjuk, mit csinálunk.
-- Bárcsak én is tudnám, hogy maguk ketten mit csinálnak.
-- Nos, jó célt szolgálunk. Ó, alig várom, hogy mindnyájan együtt legyünk
Newportban! Földi mennyország lesz számomra.
- A férje számára is?
Denise elmosolyodott. -- Meg kell mondanom, hogy mi... Bili meg én. . . még
sohasem voltunk ilyen jóban. Fogalmam sincs, miért. De hát állítólag nincs
asszony, aki megértené a férjét.
-- Azt hiszem, ezj. maga fordítva hallotta.
Denise azt javasolta, hogy menjek be az irodába. -- Persze amúgy véletlenül.
Nézze meg, hogy halad az összeesküvés.
288
Kissé elképedve sétáltam végig a szalonon, igyekezve, hogy senkinek se hágjak a
lábára ezen a szűk helyen.
A vörös bársonyfüggöny mögötti iroda apró fülkének bizonyult, amelyet majdnem
teljesen betöltött egy mahagóni íróasztal. Emma úgy ült mögötte, akár egy tröszt
elnöke, és fölöttébb komolyan, homlokát ráncolva nézett Sanfordra, aki vele
szemben ült, háttal nekem.
-- Biztos benne, hogy sikerül? -- kérdezte aggodalmasan Sanford.
-- Abszolúte. -- Emmának szilárd volt a hangja. Aztán fölnézett, meglátott,
elmosolyodott, és azt mondta: -- Papa, elnököket csinálunk. -- Sanford talpra
ugrott. Izgatottnak látszott. -- És leendő elnököket -- tette hozzá Emma.
-- A lánya azt akarja, hogy szálljak be az arénába.
-- Csak azért, mert én magam nem tehetem! -- állt fel Emma. -- Nem/«Y, hogy a
nőket így kirekesztik. -- És komolyan is gondolta, amit mondott; számomra
döbbenetes módon ugyanúgy elkapta az afrikai lázat, akárcsak Elaine meg a
többiek.
Útban hazafelé ebbe a baljós szállodába Emma elmesélte nekem Denise-szel szőtt
összeesküvését. -- Mr. Sanford tudja, hogy nem szeretem, és azt is tudja, hogy
te mennyire megveted...
-- A megvetés túl erős szó. -- Hosszan beszélgettünk, mivel majd egy órára
megrekedtünk a forgalomban. Az éjszaka olyan volt, akár a nappal: nagy
népünnepély, mulatozók ezrei nyüzsögtek az utcán, többnyire részegen.
-- Denise mindenesetre azt akarta, hogy bűvöljem el ezt az embert.
-- Azt hiszem, ezt már elérted.
-- A virágok? Nem. Vagy legalábbis a bájolásnak ez a része véget ért, amikor
Denise meg én összebarátkoztunk, és Sanford féltékeny lett, hogy kirekesztjük,
illetve azt hitte.
-- És ma este?
-- Denise azt akarta, hogy a férjét készítsem föl a nyárra. Hogy megszerettessem
magam vele.
-- Ritkán fordul elő, Emma, hogy atyáskodni hallasz, de ez az egész. . .
összeesküvősdi nagyon veszélyes.
289
-- Veszélyes? -- Két gázlámpa világított meg egy hirdetést ("I. L. Baker
Híres-Nevezetes Cukros Pattogatott Kukorica Gépe a Kiállításon"), a félhomályban
nem láttam a lányom arcát. Emma átváltott franciára. -- Nem hinném. Annyi
bizonyos, Denise meg én a kezünkben tartjuk. Azt hiszem, eléggé ötletes voltam.
-- Amikor azt proponáltad, hogy egy szép napon kezdjen politizálni?
-- Ennél jobbat találtam ki. Hogy dolgozzon Monsieur Blaine-nek. Közöltem vele,
hogy ha szükséges, segíteni tudnék neki, hogy kiüsse Conkling szenátort a
versenyből.
-- Azzal a Kate-féle üggyel?
-- Igen. Kate sok mindent elmesélt nekem a rue Duphot-n. Meg voltam botránkozva;
ezt közöltem is.
Emma szilárd maradt: -- Papa, te nem szereted Conkling szenátort. Kate nem a
barátnőm. Aztán itt van ez a máris hírhedt szenvedélyem Monsieur Elaine iránt.
Hát miért ne rántsam bele Sanfordot? Azon tűnődik, beválik-e. Én azt mondtam:
"Abszolúte igen." Akár így lesz, akár úgy, voltaképp nem törődöm vele. A lényeg
az, hogy távol tartsam júniusban Newporttól, amíg ott leszek.
-- Te aztán körmönfont vagy, Emma.
Egy színházi sátor immár erősebb fényében rám mosolygott, és megszorította a
kezemet. -- Ne aggódj, papa. A te Tildén kormányzód óhatatlanul legyőzi az én
Monsieur Blaineemet.
-- Imádkozom érte. Azt persze nem hiszem, hogy politikailag bármi légyen is a
cselszövényedből. Nem tudom elképzelni Sanfordot mint sikeres intrigueur-t. De
ha távol tudod tartani Newporttól, amíg mi ott vagyunk, akkor áldásom rá.
Emma megtudakolta, helyeslem-e, hogy Denise-nél lakjon a Brunswickban.
-- Sohasem adom és sohasem tagadom meg jóváhagyásomat, amikor rólad van szó.
Felnőtt vagy. Csinálj, amit akarsz.
-- Minden bizonnyal kevesebb pénzbe kerülne.
-- De ott lesz a férj is?
29°
-- Ha kapcsolatba lép Blaine-nel, akkor nem. És én azt hiszem, így lesz. Azt
hiszem, bekapta a csalit.
-- Nagy kár, hogy nem lehetsz politikus.
Emma nevetett. -- Valószínűleg éppoly bolond lennék, mint saját császárnénk.
-- És Johnnal mi lesz?
-- Éppoly könnyen meglátogathat a Brunswickbán, mint az Ötödik Sugárút Hotelban
-- jött a gyors válasz.
-- Hát Newportban?
-- Denise majd meghívja. Azt mondta: "Én leszek a duennád." Denise csodálatos
asszony, papa. Szerencsénk van, hogy megismerkedtünk vele.
2
Végre elkészült a cikkem a Centenáris Kiállításról, már ki is szedték. Nem volt
könnyű munka, mert Bryant ma is ugyanolyan szigorú szerkesztő, mint
ifjúkoromban. Kimerítő viták szavakról, grammatikai szerkezetekről,
szellemességről; utóbbi olyan tulajdonság, amit még ama ritka alkalmakkor sem
szeret, amikor elérti a poént.
-- De, Schuyler, a Cleopatra igazán nem a legszebb a kiállítási tárgyak között.
Mindenki azt mondja, hogy ízléstelen munka.
Ódafélét zengtem erről a szárnyépületben kiállított, meghökkentő, életnagyságú
viasz Cleopatráról. A népszerű kiállítási darab bárkájában elomolva ábrázolja a
híres hölgyet. Egyik viaszcsuklóján kitömött papagáj kapaszkodik, amely
rendszeres időközökben kinyitja, majd összecsukja a szárnyait. A nílusi kígyó
társaságában rózsaszín viaszkupidók díszelegnek, ezek balról jobbra forgatják a
fejüket, miközben úrnőjük szeme sűrűn pillog, nem annyira a szerelmi vágy, hanem
inkább a kezdődő zöld hályog képzetét keltve.
291
Bryant arra kényszerített, hogy töröljek számos találó jelzőt és minden iróniát.
Másfelől igen érdekesnek találta Grant, Bristow és Blaine fogadtatásáról szóló
beszámolómat. Szálfaegyenesen ült az íróasztalánál, figyelmesen hallgatott, s
Mózes-feje szinte lángolni látszott a háta mögött jól időzített naplementétől.
-- A szállodájában fogunk holnap összegyűlni -- mondta, lúdtollának hegyével
csiklandozva egyik fülét. -- Sokan. . . erényes liberális republikánusok.
Megpróbáljuk valamiképp kimódolni, hogy megmentsük szegény hazánk reputációját.
-- Ezt úgy is megteheti az ember, ha a másik pártra szavaz.
Bryant felsóhajtott. Aztán így folytatta: -- Albanyban jártam közvetlenül Tildén
kormányzói beiktatása után. Volt olyan szíves, és bemutatott a törvényhozóknak:
igazán nagylelkű cselekedet. Tudja, egyike legrégibb és legkedvesebb
barátaimnak.
-- Mégsem szavazhat rá.
A pompás fő dühödten ingott balról jobbra. Nem ez a lényeg! Nem bízom a
pártjában. És szeretném újjáéleszteni a Republikánus Pártot.
-- Bristow-val?
-- Tudom, hogy csoportunk számos tagja jobban kedveli a többi jelöltnél. De
Bristow csak republikánus jelöltséget hajlandó elfogadni. Sohasem indulna el
külön platformon, mint Greeley. Bristow Kentuckyból jött, folyton mondogatja is,
így hát szabályos pártember.
-- Kivéve hogy becsületes.
-- Micsoda iszonyatos dolog ez, Schuyler! Képzelje csak el: semmi mást ne
kívánjunk egy elnöktől, csak hogy ne lopjon?
-- Miként siklottak félre minálunk ennyire a dolgok? Őszintén kíváncsi voltam,
mit mond erre Bryant.
-- A háború miatt. - A válasz gyorsan jött, és előre ki volt fundálva. -- Olyan
sok pénzt kellett felhajtani és elkölteni, hogy leverhessük a lázadást. És
valahányszor sok pénzt kell elkölteni, mindig sok a korrupció. A vasutak is
megfizették a magukét. A tülekedés a kormányszubvenciókért, az útjogokért, az
egyes képviselők szavazataiért. Nos, erős embernek kell lennie, aki örökké nemet
tud mondani a kísértésnek.
292
-- Ahogyan ön nemet mondott Tweednek. -- El sem tudom képzelni, miért voltam
ilyen tapintatlan, sőt kegyetlen. Táján bosszúból, azért, amit a Cleopatrámmal
csinált?
\
-- Semmi dolgom sem volt Mr. Tweeddel -- hangzott a sima, kitérő válasz. De hát
Bryant több mint fél évszázada neves közéleti ember, őt nem lehet váratlanul
letámadni. -- Azt hiszem, volt idő, amikor a Post némi pénzt fogadott el a
Városházától. De amikor az ön Nordhoff barátja megtámadta a Tweed-bandát a mi
hasábjainkon, ez engem semmiképp sem hozott zavarba. Hiszen látta az április
2i-i nyilatkozatát.
-- Igen. Megmutatta nekem, mielőtt közreadták.
-- Akkor tudja, hogy kategorikusan kijelentette: nem a Tweed-banda elleni
támadásai miatt engedtem el.
-- De hát miért engedték elmenni?
-- Merőben más okból. De nagyszerű újságíró, és minden elismerésem a maguké,
mindkettőjüké azért, amit Mr. Blaine leleplezésével tettek. Voltaképp... -- És
így tovább.
Másik kiadóm már inkább ínyemre való. Öt órakor találkoztam Jamie-vel a Hoffman
House-ban, amely -- úgy mondják -- New York legnagyobb bárja. Ezt a hangulatos
helyet erősen frekventálják az elegáns politikusok, valamint az élvetegebb
mágnások.
A hosszú bár végében a francia Bouguereau hatalmas festménye függ: testes aktok
kukucskálnak ki a bokrok közül, mindez New York-i szépiával ábrázolva. Maga a
bár csupa aranyozás és dombormű, a mennyezeten meg a falon nincs tenyérnyi hely
tükör vagy ékítmény nélkül. Nekem nagyon tetszik.
Mielőtt Jamie megérkezett, megvizitáltam a hosszú asztalt, amelyre a város
legdúsabb ingyenlöncsét terítik ki. Miután szedtem magamnak a homársalátából,
amely majdnem olyan jó, mint a Delmonicónál, boldogan üldögéltem egy kis
asztalnál, megittam egy méntás szörpöt, és bámészkodtam, miközben a termet
kezdték megtölteni a pocakos polgárok.
Némileg eufóriás hangulatban voltam (bár megint kapkodva szedtem a levegőt),
mert közvetlenül Bryanttal való megbeszélésem után igen kielégítő látogatást
tettem a Royal Havana Szivarbolt készséges hölgyeinél. Nem tudom, nem
293
egyszerűen a pompás tavaszi idő teszi-e, de újra fiatal újságírónak érzem magam,
és rá se hederítek baljós légzési nehézségeimre ama kézenfekvő indokkal, hogy
ezek úgyis megoldódnak egy szép napon, amikor majd egyszerűen felhagyok ezzel a
monoton és végső soron hiábavaló tevékenységgel. Jamie viszonylag józan volt, és
rendkívül elégedett; elégedett mind önmagával, mind velem. Még egyre a kezemet
rázogatta, amikor egy alázatos képű pincér már tette is elébe a "dáridót".
Látható: ha Jamie megjelenik a város bármelyik bárjában, a dáridók saját
jószántukból tülekedni kezdenek a privilégiumért, hogy leömöljenek ama ifjúi
torkon.
-- Sohasem hittem volna, hogy ennyire befut, Charlie!
-- Behízelgő! -- Nem voltam elragadtatva.
-- Nem, nem. Csak arra gondoltam, hogy maga rendszerint olyan komoly. Annyira. .
. historikus. -- Őszinte utálattal mondta ki a szót. -- A történészek pedig nem
rámenősek. Maga viszont az. Úgy kifüstölte az öreg Blaine-t, akár egy
mosómedvét. Most aztán kinn döcög a nyílt terepen.
-- Részben nyílt terepen.
Jamie komoran bámult a pohárra, amelyet az elébb töltöttek csordultig, s amely
rejtélyesen, álnok módon kiürült. -- Ebben igaza van. Ide figyeljen, hamarosan
visszamegy, ugye?
-- Hát hat cikkben állapodtunk meg. . .
-- Charlie, én megduplázom az árat, pedig eleve túl magas volt.
-- Még elcsavarja a fejem, kedves fiam. -- Azzal el is csavartam a fejem, mivel
megpillantottam a kikötő elegáns főfelügyelőjét meg néhány kebelbarátját.
-- De még a hónap vége előtt vissza kell mennie. Utána meg azt szeretném, ha
beszámolna a cincinnati konvencióról.
-- Túl öreg vagyok én ahhoz, hogy Cincinnatibe menjek. Küldje Nordhoffot.
-- Nem tehetem. Őt Délre küldöm. A gyapotállamokról fog írni és...
-- Nem tudom, szóba álljak-e magukkal -- szólított meg minket a magas,
mosolygós, brutálisan elbűvölő Arthur főfel-
294
ügyelő. Barna szeme villogott a lobogó gázlámpák fényében (a Hoffman bárt egész
nap és az éjszaka nagy részében is tékozlóan kivilágítják). Kezet ráztunk.
Kebelbarátai, a bárpultnál álló korifeusok helytelenítően méregettek minket.
-- Chet, te Conkling embere vagy, nem igaz? -Jamie élvezi a politikusokat. De
hát, akárcsak Emma, lelkében ó is afrikai. -- Akkor hát légy boldog, hogy ez a
Charlie itten fogta magát, befektette Mr. Blaine-t egy fenyőfa koporsóba, és
hazaküldte Maine-be.
-- Én nem bazíroznék erre, Jamie -- vigyorgott ránk Arthur, mintha csakugyan
kedvelne bennünket. Modora némiképp hasonlít Blaine manírjaira, bár hiányzik
belőle annak mesteri iróniája és gonoszkodóan önbecsmérlő stílusa. -- Szép kis
porfelhőt fogunk fölverni Cincinnatiben. Ön is ott lesz, Mr. Schuyler?
-- De mennyire! -- felelte helyettem Jamie. -- Charlie-nak az az álma,.hogy
megismerje az igazi Amerikát! A Nyugatot! A hömpölygő síkságokat. A széles. . .
ööö. . . Missourit. .. arrafelé van az is, ugye?
-- Én igazán nem tudhatom -- mondta színlelt borzongással a főfelügyelő. --
Jersey Citytől nyugatra nekem mindenki indián.
-- Mindenesetre mondd meg Roscoe-nak, hogy a Herald megszerzi neki a
jelöltséget.
-- El lesz ragadtatva.
-- És majd azt is meséld el neki, hogy fogja Tildén legyőzni őt novemberben.
-Jól fog mulatni, ha hallja. Remélem, találkozunk Cincinnatiben, Mr. Schuyler.
A főfelügyelő visszament a bárpulthoz a barátaihoz. -- Ahhoz képest, hogy
republikánus, derék ember. Ne gondolja, hogy túl sokat lop a vámhivatalban. Egy
bizonyos: tudja, hogyan kell a kampányokhoz pénzt gyűjteni. Charlie, én komolyan
beszélek. Azt akarom, hogy írjon az indiánokról.
Indiánok helyett valahogy afrikaiakat értettem, és rábólintottam, csak aztán
jöttem rá, hogy Jamie nem ismeri kis tréfánkat Emmával, s aztán rájöttem, hogy
"indiánokat" mondott. -- Mi az ördögöt írhat az ember az indiánokról?
295
-- Arrafelé ólálkodnak -- mutatott Jamie úgy nagyjából a Madison Square felé. --
Vadak, állatiak. Gyűlölik a fehér embert. A civilizációt. Cincinnati után
elvonatozik Chicagóba, aztán.. .
-- Kedves Jamie, maga fog vonatozni. Semmi kedvem megnézni az indiánokat meg a
Nyugatot.
-- De Cincinnatibe elmegy. Ez elintézett dolog. -- Valahogy rávett, hogy
beleegyezzem: a hónap végén visszamegyek Washingtonba, onnan pedig június
második hetében Cincinnatibe a republikánus konvencióra. -- De azután elmegyek
Newportba. Elegem van az újságírásból.
-- De hát bizonyára látni akarja, hogyan választják elnökjelölttéjúnius végén a
barátját, Tildén kormányzót. És persze ír majd novemberben a választásokról is.
Abszolúte biztos benne, hogy nem akarja közben megnézni az indiánokat?
-- Semmiben sem voltam még ennyire biztos.
De Jamie oda se figyelt, elnézett mellettem, a bárt bámulta. Megfordultam, és
láttam, hogy a méltóságteljes főpénztáros elmélyülten beszélget egy sötét
külsejű, szakállas, gnómszerű emberrel. A magas termetű főpénztáros mélyen
alágörbedt, mintha önmagát összezsugorítva szeretné fölmagasztalni a kis embert.
-- Ez Jay Gould -- mondta Jamie.
Jay Gould i86g-ben markába kaparintotta az aranypiacot, elősegítve ezzel az
i8y3-as válság kitörését, amely oly sokunkat romlásba döntött. Elégedetten
figyeltem, hogy ez a tőrőlmetszett gazember olyan nyomorúságos emberpéldány,
amilyet még életemben nem láttam.
-- Azt is megmondhatom magának, hogy miről beszélgetnek. -Jamie intett a
pincérnek, hogy hozzon neki még egyet abból az iszonyatos koktélból. -- Chet
pénzt akar kiszedni Gouldból Conkling számára.
-- És Gould ad neki?
-- Hát persze. Tudja, hogy a képviselőház vizsgálatot indít Blaine ellen? -Jamie
mindig gyorsan vált témát. Az embernek résen kell lennie.
-- Beszéltek róla. A demokraták. . .
-- Titokban már üléseznek. Pont olyan lesz, mint a Belknap elleni vizsgálat.
-- Van a kezükben ellene valami, ami bizonyítható?
Jamie bólintott. -- Ha Mark Twain nem lenne olyan gazdag, őt küldeném Nyugatra.
Jól írna az indiánokról. Megmutatná a vadságukat. Az állatiasságukat. -Jamie
most már kissé részeg volt. -- De hát 6 Hartfordban él. El tudja ezt képzelni?
Mark Twain mint connecticuti gentleman. Ez már sok. Másrészt viszont az utolsó
könyve nem ment valami jól. Ott eszi a fene, megpróbálkozom vele. Miért ne?
A legjobb hangulatban sétáltam át az Ötödik Sugárút Hotelba (gyakorlatilag a
szomszédba). Szokatlanul szép kora este volt, egyenként tündököltek fel a
csillagok a Madison park fölött. Ebben az órában cirkálnak a legcsinosabb és
legdrágább prostituáltak fel s alá az Ötödik sugárúton, a legújabb divat szerint
öltözve ía környéken csakugyan "cirkálónak" nevezik őket, avagy alantas körökben
"csimpinek" a lányok ama szokása miatt, hogy hirtelen belecsimpaszkodnak egy
ígéretesnek látszó kliens karjába). De nyugodt voltam, a délutáni szivarboltos
enyelgés után nem maradt bennem kéjvágy.
Fölmentem egyágyas szobámba, és meglehetősen egyedül éreztem magam. Emma most
Sanfordék lakosztályában lakik Denise-szel. Emma szerint Sanford bekapta a
csalétket. Most is Washingtonban van, szövetséget köt Blaine-nel. Remélem, így
van. Nem bízom annyira benne, hogy az ujja köré tudja csavarni Sanfordot, mint
ő. De bármit csinál vagy nem csinál Sanford, legalább távol van New Yorktól,
Emma meg Denise pedig olyanok, mint két iskolás lány a Brunswick fényűző
lakosztályában, ahol Sanfordék három személyi szolgálót tartanak, akik legfölül
laknak, mindjárt az eresz alatt.
Ma este Emma Apgar-földre utazott, én pedig John Bigelow-val vacsoráltam a
Gramercy parkban. A dolgozójában terítettek kettőnknek. A család odafönn van a
Hudsonnél Bigelow ottani házában.
-- Amikor itt vagyok, nincs hely a számukra. Számomra is alig. Az a sok
jövés-menés. -- Fáradtnak és megviseltnek látszott. -- Egész nap most vagyok
először egyedül.
297
-- No, nem egészen egyedül.
Bigelow barátságos volt, még egy üveg vörös bort is előhozatott nekem, amikor az
ír szobalány felszolgálta a vacsorát. Egy váza állt ott pompás bíbor íriszekkel;
fékezhetetlen tüsszögés vett rajtam erőt, de észre se vette. Fura, hogy bizonyos
években bizonyos virágok porától ilyen tüsszögési rohamok jönnek rám. Más
években nem kínoznak.
Immár szokásommá vált mohósággal fogadtam Bigelow dicséretét a Blaine-ról írt
cikkeimről. Nordhoff titkolódzó ábrázatát utánozva, elárultam neki: -Jön még
több is. Két hét múlva visszamegyek Washingtonba.
-- Alig várom! Ha ugyanezt megtennéd Bristow-val is...
-- Féltek egy tisztességes embertől?
-- Tulajdonképpen nem félünk senkitől. A kormányzót jelölni fogják, és tisztes
többséggel meg is választják. De... -- Bigelow mereven bámult a tányérján fekvő
marhasültre.
Trüszköltem egyet a szalvétámba, és halkan belé is fújtam az orromat. Nem
hinném, hogy észrevette volna.
-- Nehézségeink lesznek New York állam megszerzésével. -- Ezt alig hittem volna,
de Bigelow elmagyarázta, és most már látom: csakugyan leselkedik itt némi
veszély a kormányzóra. A Tammany Hall elleni támadásai nem tették népszerűvé az
itteni pártemberek, de különösen a Tammany Hall vezetője, bizonyos John Kelly
szemében, aki a "Becsületes John" csúfnévnek örvend. Kelly esküdözött, hogy bajt
kever a konvención. -- És ha nem tudja St. Louisban megállítani a kormányzót,
márpedig nem tudja, akkor gondoskodni fog róla, hogy a Tammany a republikánusok
kezére játssza a várost.
-- És ti mit tudtok tenni?
Ezt olyan hosszasan és komplikáltán mondta el, hogy hamarosan rájöttem: Tildén
hívei semmit sem tehetnek; számukra csak az a remény marad, hogy másutt majd
annyi szavazatot szereznek, hogy a Tammany árulása nem esik latba.
-- New Yorkon kívül erősek vagyunk. A Tammany támadása is sokakban rokonszenvet
ébreszt irántunk. Aztán miénk a Dél. Miénk Kalifornia. Van továbbá egy kitűnő
hírlapi népszerűsítési irodánk.
298
-- Még mindig készen állok, hogy megírjam a választási kampány számára az
életrajzot.
-- Sokkal jobb, amit most végzel. Különben is szerződtettünk egy Cook nevezetű
valakit, aki már szorgosan kotyvasztja. -- Bigelow ezután Bryant hangulata iránt
érdeklődött, mondván: -- Bryant különös teremtmény, sohasem ott áll, ahol az
ember szerint állnia kellene.
Bigelow azon is eltűnődött, mi lesz azzal a kétszáz liberális republikánussal,
aki éppen az Ötödik Sugárút Hotelban ülésezik. Sok köztük az irodalmár, és
valamennyien reformerek, olyan nevek, mint Adams, Lodge, Godwin. Arra készülnek,
hogy denunciálják a Grant-irányzatot. -- De nem készülnek átállni hozzánk --
mondta Bigelow bánatosan.
-- Akkor se, amikor... ha... amikor a kormányzó elnökjelölt lesz?
Bigelow bólintott. -- Ezek csakugyan hisznek a Republikánus Pártban.
-- Te is hittél.
-- De amikor túlnőtt eredeti célkitűzésein, otthagytam. Nekik is ezt kéne
tenniük.
-- Talán saját jelöltet állítanak, mint legutóbb. -- Bigelow szerint nem így
lesz. Rámutatott, hogy amikor a liberális republikánusok hetvenkettőben faképnél
hagyták a pártot, hogy Horace Greeleyt jelöljék (aki egyúttal a demokraták
jelöltje is volt), Grant abszolút győzelmet aratott az erény ármádiája fölött.
Az amerikai választópolgár mélységesen utálja a reform, a jó kormányzat és a
harcos tisztesség gondolatát, így hát reméljük, hogy az idén Tildenben látnak
majd valami baljósat, korruptat, amerikait!
Mire végeztünk a vacsorával, megérkezett Green és még vagy tucatnyi más tervező
és hirdetménykotyvasztó. Kivárva egy tisztes időt, melynek során gondoskodtam
róla, hogy mindenkinek módja legyen megdicsérni Blaine-ról írt cikkemet (-
Erőteljes munka! -- Mr. Green majd összetörte a kezemet, olyan lelkesen
szorongatta), távoztam.
299
3
Ez a pompás, pihentető nap délben kezdődött. Az új Grand Central pályaudvaron, a
Negyvenkettedik utcánál volt randevúnk. Most jártam először Commodore Vanderbilt
diadalmasan gaz életének eme emlékművében, bár el kell mondani: a vén csirkefogó
mellett szól, hogy mielőtt sikerült lopással, erőszakkal és csalással
fölépítenie vasútbirodalmát, annak, aki New York Cityből Chicagóba utazott,
tizenhétszer kellett átszállnia. Most, hála annak, hogy Vanderbilt könyörtelenül
eliminálta vetélytársait, a közönség jobb szolgáltatásban részesül.
A hatalmas épület manzárdtetős tornyaival olyasféle, mint a Tuileries, óriási
belső tere pedig a Centenáris Kiállítás épületeit idézi. De akármilyen hatalmas
is ez a pályaudvar, csak teli van siető népséggel. Az amerikaiak manapság mintha
mindig úton lennének. Fiatal koromban szépen otthon maradtunk.
Némi üggyel-bajjal megtaláltam Sanfordék szalonkocsiját, ahol Emma és Denise már
vártak (a poggyászomat korábban elküldték a szállodából).
A két lány -- el nem gondolhatom, miért emlegetem ezt a két, harmincas éveiben
járó asszonyt lányként, de nekem annak látszanak, és ők is annak tekintik
magukat, mert (legalábbis Emmára) egyáltalán nem jellemző módon vihognak és
sugdolóznak, mintha most eresztették volna ki őket az iskolából, nem is, a
kolostorból, vidéki vakációra. Igaz pontosan ez a helyzet: vidéken vagyunk, és
vakációzunk.
Sok minden szól a gazdagság mellett, különösen ebben az országban. Most kezdem
látni öreg barátom, Washington Irving emlékezetes frázisa mögött a valóságot: "A
mindenható dollár." Nemcsak lenyűgözően izgalmas dolog óriási mennyiségű pénzt
felhalmozni lehetőleg törvénytelen eszközökkel és az ország minden más lakosának
a kárára, de ott az a csodálatos kényelem és elszigeteltség is, amit a gazdagság
garantál. Európában hozzászoktunk ugyan a pompás palotákhoz, a
300
személyzethez, "tong", az van ott tonnaszám, de a saját vasúti kocsi olyasmi,
amit csak egy uralkodó élvezhet. Itt egészen hétköznapi ez a luxus legalábbis
azokban a magasabb körökben, amelyeket mi frekventálunk!
Pontosan délben kocsinkat egy hirtelen rántással a vonathoz csatolták. Észak
felé tartottunk a városból, s miközben elégedetten ebédeltünk, állandóan elénk
tárult a kísértetiesen gyönyörű Hudson River.
-- Ez csakugyan a világ legbájosabb folyója -- szólt Emma őszinte ítélete, és
meg kell mondanom, engem is lenyűgözött a látvány: szülőföldem folyamáé. Mozgó
ebédlőasztalunk mellől úgy néztük, akár egy diorámát.
Mire kényelmesen megemésztettük az ebédet, kocsinkat már le is csatolták a
rhinecliffi állomáson. A vágány mellett McAllister várt ránk az Astor ház két
inasával. Frakkjában és selyemcilinderében erősen kirítt a zöld, falusi
környezetből.
Úgy kapaszkodott íbl a kocsiba, akár egy uralkodó nagykövete egy másik
uralkodóhoz. Dőltek belőle a bókok. -- Milyen csinosan berendezett kocsi!
Micsoda ízlés, Mrs. Sanford. Igazi jó ízlés.
Elismerően tapogatta a brüsszeli csipke antimakasszárokat. Szinte már azt
vártam, az ezüst teáskannát is szemügyre veszi, van-e rajta próba. Aztán közölte
velünk, hogy Mrs. Astor "örvend", amiért vállalkoztunk a kimerítő útra, és
vendégei leszünk Ferncliffben. -- Sok fölöttébb elbűvölő embert fognak találni a
házban. Csupa barátot, ebben bizonyos vagyok.
Ilyen tónusban folytatta, miközben megmásztuk a töméntelen lépcsőt (Rhinecliff
városa csakugyan szirtre épült), és eljutottunk oda, ahol Astorék hintója várt
ránk.
Ünnepélyesen hajtottunk végig a bájos vidéki utcácskán, amelyet holland
korszakunk kőházai, valamint angol utódaink gerendaépületei szegélyeznek. Az
"utód" nem egészen megfelelő szó, mert ebben a megyében mi, hollandusok, ma is
többségben vagyunk. Az angolok inkább hódítóink voltak -- most is azok, bár
számbeli fölényüket immár az írek és az olaszok is fenyegetik.
Egy pompás szilfákkal szegélyezett kocsifelhajtó végén ott állt Ferncliff:
hatalmas, vadonatúj kastély -- fából! Emma
301
éppúgy meglepődött, akárcsak én. Kétségtelen, Astorék takarékoskodni óhajtottak
a pénzzel, hiszen annyi itt az erdő. A hatás így is szerfölött különös.
A főbejárathoz közeledve gyöngyvirágillattal árasztott el minket a hirtelen
támadt, meleg szél. Emma most először kezdi kellemesen -- ha nem is otthonosan
-- érezni magát ebben az országban, amelyet eddig a legjobb esetben
egzotikusnak, a legrosszabban provinciálisnak tekintett.
Kényelmes szobákba kísértek minket; mindből pompás kilátás nyílt a fákon át a
messzi alant futó folyóra, a vaspályáról nem is beszélve. A szerelvények robaja
hátborzongatóan messzire elhallatszik, és mindazok a mágnások, akik erre a magas
szirtre építették házaikat, éppúgy kénytelenek a vonatdübörgést hallgatni, mint
ama alja nép, amely a Hatodik sugárutat népesíti be a magasvasút alatt, és egész
nap rendszeres intervallumokban siket lesz tőle. A balsors úgy hozta, hogy
Commodore Vanderbilt vonatai éjjel-nappal járnak, és perverz módon (az ő
utasítására?) éppen akkor rikolt föl a sípjuk, amikor elhaladnak Ferncliff
alatt. De a vonatokat leszámítva, a ház és a környezet idillikus. A vendégek
valamivel kevésbé idillikusak, háziasszonyunk a legkevésbé. (Lakatot kéne
veretnem erre a könyvre, de valahogy nem tudom elképzelni Mrs. Astort, amint
forgatja a lapjait, és a nevét keresi benne.) Pedig megtesz minden tőle telhetőt
-- már ami tőle telik --, hogy ha szórakoztató nem is, legalább kellemes legyen.
Vagy tucatnyi más vendég van még a házban. Azt hiszem, már mindőjükkel
találkoztunk, az pedig bizonyos, hogy névről ismerem őket, de a neveket és az
arcokat összekapcsolni már nem könnyű feladat. Stuyvesantról, akinek kövérkés,
rózsás képű, pisze orrú embernek kellene lennie, kiderül, hogy karcsú, olaszos
külsejű öregúr, és így tovább. Ward McAllister mindent megtesz, amit csak tud,
hogy simán menjenek a dolgok, következésképp folytonos a fennakadás. De az étel
jó, és a szomszédok, akik időnként csatlakoznak hozzánk (mindet Chandlernek vagy
Livingstone-nek hívják) jóval szórakoztatóbbak, mint a ház vendégei, nem is
szólva magáról a Rejtelmes Rózsáról, akinek első este a balján ültem.
302
-- El sem tudom képzelni, miként kezdődött az egész -- vágott a dolgok közepébe
a Rózsa, mondhatni, in médiás rés. -- Kedvelemjames Van Alent, mindig is
kedveltem. - Szigorúan meredt rám egy nagy tál sápadt, melegházi spárga fölött,
amelyet az inas éppen kettőnk között lebegtetett. Szedtem magamnak, és teljesen
egyetértettem abban, hogy James Van Álén szeretetre méltó, ámbár fogalmam sem
volt, hogy miről beszél.'
-- Az emberek annyi bajt tudnak keverni.
-- Nekem is ez a tapasztalatom.
-- Pletykásak.
-- Milyen igaz.
-- Saját fülemmel hallottam tőlük valótlanságokat, Mr. Schermerhorn Schuyler.
-- Kn is hallottam tőlük valótlanságokat, Mrs. Astor, méghozzá tökéletes
inszinuációkat.
Homlokát ráncolta; az a gyanúm, nem tetszett neki ez a hosszú szó.
-- A férjem és a Van Álén család közt sohasem volt semmi kellemetlenség.
-- Mindjárt gondoltam, hogy nem.
-- Mi pártoltuk a házasságot.
-- Természetesen.
-- Nem "természetesen". -- Szokatlanul "rózsállott" a bőr a füle körül, amelyből
hatalmas rubinfüggők himbálóztak. A mi Emilynk kissé még szabad maradhatott
volna.
-- Aha, Emily, igen. -- Az újsághasábok mérföldjeiből, amelyet szegény fejemnek
be kell fogadnia, felszínre bukott egy riport az egyik Astor lány közelmúltbéli
esküvőjéről.
-- Csakhogy szerelmes lett. A lányok ugyanis szerelmesek lesznek, Mr.
Schermerhorn Schuyler.
-- A fiúk is. -- Szerettem volna a társalgás rám eső felét olyan szellemessé és
elevenné tenni, amennyire csak lehetett.
-- Ezt nem hiszem igazán. A férfiak mások. De mi örültünk, amikor James Van Álén
a vőnk lett. A többi csupán hazugságok szövevénye.
-- Irigység, Mrs. Astor -- mormoltam szomorúan, könnye-
3°3
dén ellenállva a kísértésnek, hogy rápaskoljak felékszerezett kezére.
-- A férjem sohasem mondta, hogy nem akarjuk, hogy a lányunk beházasodjon a Van
Álén családba.
-- Hogyan is mondta volna? Igen kiváló család.
Ez hiba volt. A rózsa megmutatta nekem a tüskéjét. -- Egyesek netán másként
vélekednek. De -- a tükörfényes mahagóni asztalon nyugvó nagy kéz igencsak
veszedelmesnek látszó öklöt formázott -- nemcsak hogy Mr. Astor nem tett ilyen
megjegyzést, hanem az öreg Van Álén tábornok sem . . .
Ezen a drámai tetőponton vonat haladt el a ház alatt, amitől a csillárok
kristályfüggői csilingelni kezdtek. A máshonnanjött vendégekben elakadt a szó,
de a vidék benszülöttei a hosszú, gyászos, fülsiketítő sivítás alatt is
folytatták a beszélgetést, így tett Mrs. Astor is, tökéletes kétségben hagyva
engem afelől, hogy mit csinált vagy mit nem csinált Van Álén tábornok, mert mire
a vonat elhaladt, ő már a másik asztalszomszédjához fordult.
Vacsora után Ward McAllister (aki megint házigazdaként tevékenykedett, in loco
Astoris1] elmesélte nekem, milyen botrány tört ki márciusban, amikor Van Álén
tábornok azt hallotta, hogy Mr. Astor azt mondta volna: "Az én lányom ugyan nem
fog abba a családba házasodni!"
Amikor McAllister hallótávon kívül került, egy feldúlt tekintetű Chandler hölgy
azt mondta nekem: -- Persze hogy mondta Bili Astor. Részeg volt. Mindig részeg.
Van Álén tábornok pedig kihívta párbajra. De aztán, az utolsó pillanatban,
lefújták a párbajt. Milyen bosszantó!
Az esküvő incidens nélkül zajlott le a Grace Churchben. A rákövetkező fogadás
alatt Mr. Astor elmenekült a városból. Ilyesmiken szórakozunk Ferncliffben.
i. Astor helyett.
3°4
Egyheti táplálkozás, nehéz ételek, és attól tartok, még nehezebb társaság,
amelyet csak a szép idő és a lányok tettek elviselhetővé. Ideje elmennünk.
-- Ilyen hamar? -- kérdezte a Rejtelmes Rózsa. Őszintén csalódottnak látszott,
amikor megmutattam neki Jamie táviratát. "Blaine a Bizottsaag eléé keruel
Megvannak a bizonyiteekok Washingtonba kell mennie."
-- Ki ez a Mr. Blaine? -- kérdezte Mrs. Astor.
Megmondtam neki. Nem tudom eldönteni, csakugyan ilyen tudatlan-e, vagy
egyszerűen nem óhajtja tudomásul venni, hogy a politikusok léteznek. Meg kell
jegyeznem: a házbéli társaság egyetlen tagja sem vallja be, hogy olvasta a
Herald-ba írt cikkeimet. Persze a Herald nem igazán tiszteletre méltó hírlap, és
talán szívességet akartak tenni nekem, azért nem említették hozzá fűződő
szégyenteljes kapcsolatomat. A társalgás ételről, ruhákról, lovakról,
cselédekről, gyerekekről, érkezésekről és távozásokról folyik. A művészeteket
sohasem említik, amiként a pénzt sem. De ellentétben a pénzzel, a művészetek
soha eszükbe sem jutnak.
Mrs. Astor megkedvelte Emmát, hosszan és komolyan konverzáltak a szilfák alatt.
De amikor megkérdezem Emmát, miről beszéltek, csak nevet, és azt mondja: --
Fogalmam sincs. Ő deklarál, én meg bólogatok a deklarációk hallatán.
Bár Mrs. Astor az ünnepélyes alkalmakat kivéve nem vizitálja a szomszédait,
bennünket arra biztatott, hogy kocsizzunk ki, és látogassuk meg a Chandlereket,
a Livingstoneokat meg a többi uraságot; ezeknek egymás mellett fekszenek a
birtokai, magasan a folyó és a vasút fölött, egy erdős sziklabércen. Némely
vidéki úrilak még a tizennyolcadik századból való, és nagyon csinos -- például
Clermont, a legrangosabb Livingstone ház. A legtöbb azonban új, és abban a
nehézkes, komor gótikus stílben épült, amelyet Sir Walter Scott regényei tettek
népszerűvé errefelé. Hál'istennek, Scott ismeretlen francia földön, nálunk nincs
gótikus reneszánsz, csak maga a
3°5
gótika (kezdek olyanokat mondani, mint Flaubert idiótája: a társaság teszi,
amelyben forgók).
Löncs után a lányok, McAllister meg én kikocsiztunk. Észak felé gördültünk a
folyó menti úton egy elbűvölő kúriára. A tulajdonosok nevét nem sikerült
megtudnom, de házuk szép példája annak a görögös stílnek, amely ifjúkoromban oly
népszerű volt. Hat magas oszlop alkotta portikusza lejtős pázsitra néz, amelynek
végén ott a füzek szegélyezte Hudson River. A ház pompás módon arányos, északi
szárnya egyetlen nyolcszögű terem, amely két emelet magas, és üvegkupolán
keresztül kapja a fényt, ettől nyáron óhatatlanul forró, télen pedig lehetetlen
átfűteni.
De a tulajdonosok erre ügyet sem vetnek. -- Mi csak kiruccanunk ide, ennyi az
egész -- mondta háziasszonyunk, életerős, középkorú asszonyság, aki a ház előtt
üdvözölt minket. -- Nem lakunk itt többé. Föladtuk. Mi értelme... --
Félbeszakította a robogó dörej, szinte már robbanás, aztán egy fülsiketítőén
éles sípolás.
Fölpillantva, közvetlenül a ház mögött megláttuk Commodore Vanderbilt egyik
monstrumát: vagy harminc tehervagon döcögött el csörömpölve, miközben a
mozdonyból kitörő füstből és izzó parázsból akkora felhő kerekedett, hogy félig
elsötétedett az égbolt.
Ez alatt a jelenés alatt még a bennszülöttek is hallgattak. Némán, mozdulatlanul
álltunk, miközben úgy hullott ránk a hamu, mint valami sötét eső.
-- Akár a Vezúv -- mondta Emma, ez egyszer tapintatlanul a meglepetéstől.
-- Bárcsak az lenne! -- mondta háziasszonyunk. -- Akkor az egészet eltemetné a
láva, és soha nem kellene visszajönnünk. Az egész az apósom hibája. Amikor azt
tervezték, hogy itt vezetik el a vasutat, így kiáltott: "Ó, hiszen ez
csodálatos! Majd megáll, és felvesz bennünket, amikor csak akarjuk!" Nahát!
Szegény asszony. Ezt a szép helyet is tönkretette a vasútkorszak. De két vonat
közt elragadó volt a kilátás, és kellemeset sétálgattam a pázsiton egy igen
érzékeny, tágra nyílt szemű, kissé gömbölyded fiatalember társaságában, aki, azt
hiszem, Bostonba való. -- Hűséges olvasója vagyok, Mr. Schuy-
306
ler- mondta. Egy fűzfa alatt álltunk a folyóparton. A folyami iszap szaga
kellemesen vegyült a gyöngyvirágok illatával. Az ezüstös vízen át a Catskills
halványkék hegyvonulata olyan kellemesen szabálytalan volt, akár Washington
Irving névaláírása alatt a ciráda.
-- Ön az első olvasóm, kedves uram, akivel ebben a völgyben találkozom. -- Nem
akartam sértődöttnek látszani, de attól tartok, ilyen impressziót keltettem.
Gyorsan hangot váltottam. -- De hát az ember igazán nem várná, hogy az úri nép a
Herald-ot olvassa.
-- Attól tartok, a Herald nekem magas, ha szabad ezt mondanom. -- A
fiatalembernek igen finom modora volt. -- Nem, én azt olvastam, amit
Turgenyevről, Flaubert-ről írt, méghozzá szenvedélyesen olvastam, ha szabad ezt
bevallanom.
-- Nos, igazán örülök. . . -- De nem jutottam tovább. Áradozva dicsért engem meg
a francia írókat, elsodort ennyi megértés. Ez a fiatalember író -- hát persze!
Ki más találná érdekesnek Turgenyevet ebben a szörnyű korban -- és országban --
Mark Twain és Mrs. Southworth pátriájában? Fiatal iMulalom a/. A/li/ii/ii
Mi»/l//lj-\>n ír. cl fogja küldeni nekem most kiadott első regényét, mielőtt
átmegy Európába. -- Párizsban fogok élni olyasféle életet, amilyet ön élt, Mr.
Schuyler.
-- Aligha vagyok méltó példakép. -- Volt olyan merész, hogy ellentmondott nekem,
és eksztatikus egyetértésben vágtunk át a pázsiton háziasszonyunkhoz (aki
valamiféle rokonságban áll vele) meg a völgybéli szomszédok egy csoportjához.
Minden teljesen kötetlen volt, és mint hamarosan láttam, vizitünknek nem is
szándékoztak semmiféle formát adni. Észrevettem, hogy az inas egy asztalkára
állítja a teafőző masinát valami aprócska kunyhóféle alatt.
Amikor a háziasszony elragadott ifjú rajongómtól, Emmával átsétáltunk egy
akácligeten. A fák között éppen a fehér akác a kedvencem, különösen ilyenkor,
amikor virágzik, és mindent telihint fehér szirmaival, amitől -- legalábbis ezen
a tavaszon -- folyton prüszkölök. Ferncliffben is csak repülősó segítségével
tudtam végigülni az étkezéseket. Mondanom sem
307
kell, hogy a tüszkölés meg a repülósó között semminek sem éreztem az ízét.
-- Denise szeretné, ha innen mennék Newportba.
Kezd igazi New York-i "tong"-unk lenni. Kizárólag útitervekről beszélünk.
De Emma gondterhelt volt. -- Azt hiszem, Johnnak nem tetszik az ötlet.
-- Ő is le fog menni, vagy nem?
-- Csak június végén. Azt hiszem, jobban szerette volna, ha inkább New Yorkban
maradok.
-- Nem adok tanácsot. -- Gyakran megmondtam, és mindig hittem is benne, hogy
szülői sikereim kizárólag ezen a nemtörődöm szabályon alapulnak.
-- Aztán itt vannak a gyerekek. Az esküvő előtt jöjjenek-e át, vagy csak utána.
-- Ezt a témát eddig mindketten kerültük. Amikor idősebbik unokámat utoljára
láttam, nemhogy magasabb volt nálam, de már a bajsza is serkedni kezdett, igaz,
idő előtt. Tizennégy éves korára kész férfi. Még szerencse, hogy nyolcéves öccse
megfelelőbb látványt nyújt majd teljes jogú uszályhordozóként vagy ügyeletes
angyalként a Grace Churchben. Kissé mégis zavarba is ejt a perspektíva: az
Apgarok zsúfolt tablóba tömörülve, katonás sorokban bámulják majd Emmát, a
gyönyörű ifjú arát egy ifjú francia kíséretében, aki több mint feleannyi idősnek
látszik, mint a vőlegény. Kényes ügy.
-- Sanfordék nem vennék magukhoz a gyerekeket?
-- De igen, sőt Denise ragaszkodik hozzá. De akkor is...
-- De akkor is. . . -- Egyformán gondolkodunk, mint mindig.
Ekkor már a folyó partján találtuk magunkat egy támfalon. Egy fűzfa árnyékában
filagória állt, melyet úgy osztottak fel négy fülkére, hogy az egyik fülkében
ülő párocskát a másik háromból nem látni. Lassan körülsétáltuk a filagóriát. A
folyóra néző fülkében szerelmespár fonódott össze nagyon is gyengéden.
Emmának elállt a lélegzete. A két alak gyorsan szétvált. Egy döbbent pillanatig
mind a négyen csak bámultunk egymásra, aztán valamennyiünkből kitört a nevetés.
Denise és
308
Sanford olyan zavartan álltak fel, mint holmi rajtakapott szeretők.
- Azt hiszem, Párizsban nagyon romlottnak tartanák a viselkedésünket -- mondotta
Denise.
-- Ellenkezőleg -- mondtam. -- Kiállítanák magukat az állatkertben. A szerelmes
házaspár. Az egész világról csődülnének az emberek, hogy megnézzék magukat.
Úgy látszik, Sanford ma érkezett a szalonkocsiján. Nem akarta Ferncliffben
megzavarni a löncsöt, ezért idejött régi barátait meglátogatni, és csak este
szándékozott Mrs. Astornál tisztelegni. Denise fedezte föl. -- Egészen
véletlenül. Odaát voltam a kertben, amikor rám ugrott egy orgonabokor mögül,
tenyerével befogta a számat, és azt hörögte: "Veterán vónék, asszonyom, az Unió
katonája, most pedig meg fogom ..." A többit képzelhetik.
- Milyen izgalmas! -- Emmából sugárzott az öröm, de mihelyt a szerelmespár
elindult előttünk, összeráncolta a homlokát, és töprengeni kezdett.
- Tudtad, hogy jön?
-- Nem. Azt nem... -- nem fejezte be a mondatot. Megálltunk néhány yardnyira a
teázókunyhótól, ahol tucatnyi vendég gyülekezett Sanford köré, nyilván
lenyűgözte őket legújabb produkciója.
-- Mit nem?
Nem bízom benne. -- Lehullott közénk egy fehér szirom.
-- Számít az, hogy te bízol-e benne?
-- Denise miatt, igenis, számít. -- Újra önmaga lett. -- De semmi közöm hozzá.
Semlegesnek kell lennünk, ahogy mindig mondod.
-- De ritkán vagyok az.
Sanfordot előző rekordjaihoz képest is szokatlanul unalmasnak találtam. De
híreket hozott Washingtonból. -- Több alkalommal is együtt voltam Mr.
Blaine-nel. -- Halkan beszélt, de amit mondott, fontosnak hangzott. A kocsiban
ültünk, útban vissza Ferncliffbe. A lenyugvó nap sugarai zöld tűzbe borították a
parti országút fölött tetőként összeboruló leveleket.
-- Mit mond a titkos vizsgálatról?
309
-- Azt, hogy titkos, nem igaz? -- röhögött rekedten Sanford, az Unió nőkkel
erőszakoskodó csavargó veteránja. De látva arcomon a csüggedést -- az undort?
--, a komoly államférfi szerepére váltott, ami mindent egybevetve még rosszabb
volt, mint a csavargóé. -- Blaine azt mondja, semmit sem tudnak felhozni ellene,
kivéve néhány levelet, amelyekben semmi inkrimináló sincs, bár ki lehet őket
forgatni. Őt fogják jelölni. Gondoskodtunk róla.
Gyors pillantást váltottunk Emmával. Denise félálomban férje vállára hajtotta a
fejét. Amennyire meg tudom állapítani, Sanford semmi használhatót sem tudott
meg.
Este, vacsora előtt, a nagy szalonban találkoztam Emmával ; a többiek még nem
kerültek elő. Mindent ellepett a virágok tömege, kedvesen ékesítve a nagy
termet, bár gyulladásba hozva nyálkahártyáimat. Jóllehet a repülősó megakasztja
a tüsszögést, kezdem magam nagyon furcsán érezni, és azon tűnődöm, nem
akasztja-e meg idővel a szívemet is.
-- Úgy gondolom, velük kellene menned -- tanácsoltam, én, aki híres vagyok
arról, hogy sohasem adok tanácsot.
-- Szeretnék visszamenni veled a... a...
-- A dzsungelbe?
-- Az állatkertbe! Elepedek Mr. Blaine után. De egyetértek veled, azt hiszem,
legjobb lesz, ha Denise-szel tartok. -- Öntudatlanul rendezgetni kezdte az egyik
vázában tökéletesen elrendezett liliomokat. -- Vigyáznom kell Denise-re.
-- Mitől félsz?
-- Ha tudnám, óvnám tőle -- mondta gyorsan. -- Épp most írtam Johnnak Denise
engedelmével, és megkértem, jöjjön Newportba, amilyen hamar csak lehet.
-- Védelmezőül?
-- Bizonyos értelemben igen -- bólintott Emma. -- Jobb is lesz a benyomás. Az
embernek időnként szüksége van ellencselre . ..
-- Sakkfigurára? Egy parasztra?
Emma csintalan oldalpillantást vetett rám. -- Ó, nem, egy lovagra. A sakkban
futárnak is mondják, márpedig a futárcsel gyakran elnyeri a. királynőt.
McAllister estélyi öltözetben pompázva vitorlázott át a ter-
310
men. -- Nagyszerű győzelmet arattam, kedveseim! Régi évjáratú pezsgőt iszunk a
gardahalhoz! A Rózsa meg én évek óta vitatkoztunk rajta. Én azt vallom, hogy a
tízéves pezsgő pompás a halhoz, különösen ha a lehető legillatosabb, mármint a
pezsgő, nem a hal, ezért titokban becsempésztem a házba néhány ládával, és ma
délután, a tizenegyedik órában, Ő beleegyezett, Ő megengedte, hogy
felszolgálják! Nem szörnyű, hogy mit csinálnak a vonatok ezzel a gyönyörű
házzal? -- McAllister sohasem tart szünetet a társalgásban, ellentétben a
Rózsájával.
Ismét Mrs. Astor oldalára kerültem, s a Rózsa kijelentette, hogy elszomorítja a
távozásom. -- És az a gyönyörű leánya is elmegy! A hercegné elbűvölően
gazdagítja társaságunkat. A kedvenc távoli unokahúgom.
A lehető leggyorsabban eltereltem a szót erről a kétes értékű rokonságról. -- De
hát jövő hónapban újra látjuk kegyedet Newportban. Sanfordék vendégei leszünk.
-- Úgy volt, hogy az én vendégeim lesznek. -- Vád a hangjában, smaragdok a
keblén.
-- Talán majd más alkalommal.
-- Miért megy férjhez. . . kihez is? Elfelejtettem a nevét.
-- Apgar. -- Ámbár Mrs. Astor pontosan tudja, hogy Apgarék szinte mindenkivel
rokonságban állnak, akit csak ismer, úgy döntött, hogy ők maguk még nem
érdemesek az ismeretségre. Az astorokrácia szigorú: Vanderbilték és Belmonték
túlságosan csillognak, Apgarék túl sokan vannak és túlságosan haloványak. --
Egymásba szerettek. És mint kegyed maga mondta, a lányok szerelembe esnek.
Ismeretségünk során most először láttam Mrs. Astor arcán nemcsak intelligenciát,
de humort is felcsillanni. -- Ó, igen. így van. Csakugyan ezt mondtam. -- Ivott
egy kortyot a poharából, és elfintorodott. -- Utálom a régi pezsgőt. Hogyan
mondjam meg Mr. McAllisternek?
Már becsomagoltam, készen állok, hogy elérjem a reggeli vonatot Rhinecliffben
(elmúltak számomra a magánszalonkocsik királyi napjai). Épp most kívántam jó
éjszakát Emmának, aki még nem lesz fönn, amikor én távozom.
Sanfordékról beszélgettünk, meg arról, hogy miként sike-
3"
rült rejtélyes módon életünk fókuszába kerülniük. Emma nyíltan ellenséges
magatartást tanúsít Sanforddal szemben, amit én csak őszinte féltékenységnek
tudok értelmezni. Emma szeretné kisajátítani Denise-t. Mindezt tökéletesen
elfogadhatónak tartom, bár meglep, mert Emmának mindeddig még sohasem volt
bizalmas barátnője.
Éppen most dobtam ki a repülősós fiolát az ablakon. Bizonyos vagyok benne, hogy
ez okozta szívemnek azt az ijesztő rendetlenkedését, amit az utóbbi napokban
tapasztaltam.
Kilenc
Nordhoffarca immár nem titokzatos. -- Hónapok óta tudtunk Mr. Mulliganről.
Ezt most az ölemben írom, a Capitolium zsúfolt bizottsági termében kuporogva.
Mr. Mulligan tesz tanúvallomást, illetve tett néhány perccel ezelőtt. Ügy
összeprésel a tömeg, hogy alig tudok írni. A falnál, velem szemben, a különleges
bizottság tagjai ülnek, akiket Blaine pénzügyi tranzakcióinak kivizsgálásával
bíztak meg. A bizottság többsége demokrata, és vért szimatol. Az elnök egy
Proctor Knott nevű, kemény arcú férfi.
Közvetlenül előttem ül Blaine, az első sorban, Garfield mellett. Nordhoff
mögöttem van, csontos térde a hátamat böködi; élesen felugat olykor a Blaine-t
védelmező, szorongatott kisebbség beszédei közben.
James Mulligan Bostonba való. Még mindig nem tudom, ki bukkant rá. De
szavahihető, higgadt ember, könyvelő, aki
valamikor Warren Fishernek, az immár hírhedtté vált Little Rock-Fort Smith vasút
alapítójának a könyvelését vezette. Néhány perccel ezelőtt mondta el a
bizottságnak, hogy az Union Pacific egyik, Elisha Atkins nevezetű igazgatója
mesélte neki, hogy Blaine 75 ooo dollár névértékű Little Rock-Fort Smith
kötvényt adott át Tom Scottnak, a Texas & Pacific elnökének, aki elintézte, hogy
a vasút fizessen 64000 dollárt Blaine-nek az értéktelen "érték"-papírokért.
Azt hiszem, mindezt jól értettem. Merthogy annyi volt a közbeszólás. A bizottság
republikánus tagjai tőlük telhetőén akadályozzák Mulligan tanúvallomását.
Időnként Blaine is zavart kelt, sugdolódzik a bizottság egyik tagjával.
E pillanatban eljárási kérdésekről forog a szó. Beszédek. -Jön még több is --
súgta éppen most a fülembe Nordhoff.
-- Eddig csak Mulligan szava állt Blaine-ével szemben
-- súgtam vissza.
-- Várjon csak.
Nem kellett sokáig várni. A bizottság egyik demokrata párti tagja éppen most
kérdezte meg Mulligant, van-e a birtokában olyan levelezés, amely fontos lehet
Blaine és Fisher kapcsolatának tisztázásához.
Blaine kihúzza magát ültében, a füle most sápadtabb, mint az arca. Garfield
igyekszik összezsugorodni mellette.
A bizottság tagjai láthatóan nem tudják, mit várhatnak. Egyikük szánalmas módon
harapni próbál egy jókorát valami bagórúdból laza fogaival.
Mulligan a torkát köszörüli. Tétován körülnéz. -- Nos
-- mondja végül, a még mindig ép dohányrudat bámulva --, nos, igen, uram.
Történetesen van nálam valami. . . úgy értem, néhány levél, amit Mr. Blaine írt
Mr. Fishernek. . .
De Mulligan hangja belevész a hirtelen fölzúdulásba. -- Hazudik! -- rikoltja
valaki. Vannak, akik huhognak, vannak, akik ujjonganak. Blaine most talpra
ugrott, a bizottság egyik tagjával beszél, az súg valamit Knottnak, a bizottság
elnökének fülébe, aki közben csöndet követelve veri az asztalt a fakalapáccsal.
Az elősiető teremszolgák láttán a terem elcsöndesül.
-- A kisebbségi párt rangidős tagja azt javasolja, hogy a bi-
zottság napolja el holnapra az ülést -- mondja az elnök. Újabb kiáltozás a
hallgatóság soraiból: attól félünk, hogy elrontják a mulatságunkat -- hát ez is
történik.
Az indítványt más is támogatja: kis többséggel megszavazzák. A bizottság
elnapolta az ülést. Blaine kiosont egy mellékajtón. Most már otthon vagyok a
Willard'sban, késő éjjel írom ezt. Nem kétséges, fölöttébb izgalmas nap volt még
egy nem afrikai számára is.
Garfieldéknél vacsoráztam, bár féltem, hogy a vendégek közt lesz Madame Garda
is, akinek irántam táplált szenvedélye valóságos préritűz, ami az egyenlítő
alatti pampán teljesen fékezhetetlen, feltéve hogy a pampa ugyanaz, mint a
préri.
Jogos volt a szorongás! A nagy, fekete szempárból újra felsugárzott az ijesztő
hívogatás, a négy kebel pedig szinte egyszerre hullámzott, valahányszor a hölgy
felém nézett, ami gyakran megtörtént.
-- Imádkoztam a Santiagói Szűzhöz, csak hogy ön visszatérjen, Miasszonyunk pedig
meghallgatta imáimat! -- üdvözölt Madame Garcia.
-- Uram, múljék el tőlem e pohár- fohászkodtam, mozgósítva tartalékaimat, de
szerencsére Garfield félrevont. -- Hogyan állnak barátjának, Tildennek az ügyei?
-- Az a gyanúm, győzni fog.
Garfield a homlokát ráncolta. -- Ez szörnyű dolog lenne, tudja. Nem mintha
Tildén kormányzó nem volna becsületes ember- tette hozzá sietve. -- De ha
sikerül neki, az a volt konföderációsok, a katolikusok és a whiskyérdekek
kárhozatos kombinációjának az eredménye lesz.
Jól mulattam Garfield őszinte bigottságán, és semmivel sem kedvelem kevésbé,
amiért oly tökéletesen tükrözi osztályának és pártjának előítéleteit.
Nyolcan ültünk a vacsorához, és meglepetésemre a nyolc közül Belknap Cica volt
az egyik. -- Azt hiszem, ez az asszony már épp eleget szenvedett -- súgta a
fülembe teátrálisan Lucretia Garfield. Elvből még hozzátette: -- Szegény Cica.
-- Annyira hiányoztak nekem, ön meg a drága Emmája! -- Cica kitűnő formában
volt. -- Soha, de igazán soha nem fo-
315
gom elfelejteni, ahogy maguk ketten mellém állottak megpróbáltatásom órájában,
amely persze még mindig tart.
-- Lesz tárgyalás a szenátusban? -- Nem tartottam úgy lépést Belknapék ügyével,
ahogyan kellett volna.
-- Ó, igen! -- mondta Cica keserűen. -- Emlékezzék rá: ez választási év. A
demokraták pedig mindenre képesek, csak hogy befeketíthessenek minket, ezért
kell az én angyalomnak tárgyalásra mennie jövő hónapban, pedig, amint maga
Conkling szenátor mondta valamelyik nap, a szenátus jogilag egyáltalán nem
illetékes, mivel az én angyalom már nem tagja a kabinetnek. Ó, ezek azt akarják,
hogy alámerüljünk a megaláztatás legmélyebb bugyraiba, hogy megismerjük a
mártíromság minden keserűségét! -- Cica azonban déli retorik&ja ellenére szemmel
láthatóan remekül érzi magát; mindenesetre csekély a valószínűsége, hogy a
szenátusban kialakul az elítélő döntéshez szükséges kétharmados többség.
-- Most persze az a mélységesen gonosz pokolbeli démon, az a Mr. Bristow, Mr.
Elaine ellen tör, aki pedig van olyan becsületes férfi, mint bárki, aki valaha a
Kongresszus termeiben szolgálta a hazáját.
-- Ebben bizonyos vagyok. -- Cica nem értette el kis tréfámat. Ó az
adminisztráció minden bajáért Bristow ambícióit és a demokraták brutalitását
kárhoztatja.
-- Hiszen egy képviselőnek egyenesen kötelessége támogatnia a vasutakat, amelyek
azzá tették ezt az országot, ami. Meglehet persze, hogy Mr. Blaine kissé
vigyázatlan volt, mert egyáltalán nincs üzleti érzéke, tudja. És bizonnyal nagy
hibát követett el, amikor a Tizenötödik utcai házára, mellesleg kitűnő
befektetés, fölvette azt a jelzálogkölcsönt Mr. Jay Cooke-tól.
Ez meglepett; épp most említettem meg az ügyet Nordhoffnak, aki utána fog nézni.
Kellő komorsággal, úgy véli: Blaine korrupcióinak se vége, se hossza. Néha azt
kívánom, vaj ha én is olyan komolyan tudnám venni mindezt, mint Nordhoff.
Csakhogy képtelen vagyok rá. Úgy tekintem ennek az országnak a politikáját, mint
valami vég nélküli komédiát, amely ma este hirtelen a legotrombább bohóctréfává
torzult.
Vacsora után, amikor az urak még az asztalnál ültek, és a
316
madeirát nyakalták, küldönc érkezett Garfieldhez, aki elnézést kért. A szalonból
behallatszott Madame Garda tevékenysége, aki nemcsak a pianínón dörömbölte a
viszonzatlan szerelmet zengő argentin balladáját, hanem énekelte is olyan
fülhasogató, rezes hangon, akár a végzet, az én végzetem.
Garfield csinos arca igencsak töprengő volt, amikor visszajött. Várakozóan
néztünk rá.
-- Mi újság? -- kérdezte egy nyugati szenátor, akinek hosszú, fehér szakáiiát
sárgásra mocskolta a dohánylé.
-- Azt hiszem, holnapra mindenki tudni fogja -- ült le Garfield komoran. -- Mr.
Blaine üzent. Ma délután meglátogatta a szállodájában Mr. Mulligant és. . . nos,
valamiféle megegyezésre jutottak. Mindenesetre Mr. Blaine most tanulmányozza a
leveleket, és...
-- A levelek Mr. Blaine birtokába jutottak? -- Nem voltam biztos benne, hogy jól
hallottam-e.
Garfield bólintott. -- Igen. Mr. Mulligan, ez nyilvánvaló, igen készséges volt.
Minden bizonnyal felismerte, milyen fontosak ezek a levelek Mr. Blaine számára,
nem is említve pártunk vezetőségét, és persze az egész országot.
-- Hogy ennek a Blaine-nek milyen jók az idegei! -- ujjongott a nyugati
szenátor.
-- Hát -- mondta Garfield, mintha Cicerót idézné -- aki mer, az nyer. -- Azt
hiszem, komolyan is gondolta, ha ugyan odafigyelt arra, amit mondott.
Alig vártam, hogy elmondhassam a dolgot Nordhoffnak, aki a Willard's bárjában
várt rám. Mint rendesen, Nordhoff megint többet tudott, mint én.
-- Éppen most jártam Mulligannél. Az Isten nála nagyobb bolondot még nem
teremtett. -- NordhofF nem volt teljesen józan, ami pedig nagy ritkaság nála.
Ezenkívül dühöngött is.
-- Mulligan éppen hajat vágatott a Riggs House-ban a borbélynál, amikor Blaine
megjelent. Mondani sem kell, hogy beszélgetésüket mások is hallották. --
Nordhoff nagyszerűen rá tudja venni az embereket, hogy elmondják neki, amit
tudni akar. Gyakran hasonlítja magát elrabolt örökösnő után nyomozó detektívhez:
jelen esetben az örökösnő maga a köz-
3'7
társaság, elrablói pedig a nép annak rendje és módja szerint megválasztott
képviselői.
-- Blaine azt mondta: "Ön az ellenségem, mint látom." Aztán emlékeztette
Mulligant azokra az időkre, amikor ez a fickó könyvelőként dolgozott Blaine
sógoránál, és egyszer a sógora és Mulligan közötti vitában Blaine Mulligan ellen
döntött. Ügyes volt Blaine-től, hogy ezzel előhozakodott. Előre elrendezte a
színpadot, íme: a bizonyított előítélet. -- A fekete pincér újabb rund whiskyt
hozott -- most iszonyú főfájás kínoz. Mellesleg különösnek találom, de a
tüsszögés teljesen abbamaradt. Igaz, itt már közelebb járunk a nyárhoz, mint a
Hudson völgyében, és a virágpor -- vagy akármi okozza -- eltűnt a légből.
-- Blaine ezután privátim tárgyalt Mulligannel. Tanúk nélkül. Röviddel ezután
beszéltem Mulligannel, van egy közös barátunk.
-- A képzelet szüleménye?
Kurta vakkantás. -- Majdnem. Mindenesetre rá tudtam venni, hogy beszéljen. Nem
mintha sok értelme lett volna annak, amit mondott. Csak állt ott a Riggs House
előcsarnokában, mint akit fejbe vágtak egy kőbaltával, ha van nálam, én tettem
volna meg.
-- Hogyan szerezte meg ettől az alaktól Blaine a leveleket?
-- Siránkozással. A hazafiasságra apellálva. A csillagos-sávos lobogóra. Arról
nem is beszélve, hogy felajánlotta: megvásárolja a leveleket.
-- Mennyiért?
-- Blaine stílusosan csinálja az ilyesmit, és a Kincstár pénzén. Konzuli állást
ajánlott föl Mulligannek.
-- Te jó Isten! -- Egy pillanatra nosztalgikusán fölidéztem régi rangom, amelyet
Van Búrén elnök egyszerűen azért ruházott rám, mert féltestvérek voltunk. --
Vagyis Mulligan elfogadta a konzulságot, Blaine pedig megkapta a leveleket.
Nordhoff megrázta a fejét. -- Nem kapott az semmit. Legalábbis esküszik rá. Ó,
igen, ígéretet kapott Blaine-től, hogy visszaszolgáltatja a leveleket, miután ő
és az ügyvédei áttanulmányozták őket. Kérdem magától, Schuyler, létezett-e
318
valaha még egy ilyen csábító szörnyeteg, mint Blaine, ama édenkerti kígyó óta?
-- Mr. Mulligan bizonyára nem számít rá, hogy valaha is viszontlássa azokat a
leveleket.
-- Hogyan. . . hogyan. . . hogyan csinálja ez az ember? -- csapta le keményen a
poharát Nordhoffa bárpultra, megrémítve a néger pincért. Szerencsére rajtunk
kívül nem volt más vendég a teremben.
-- Nyilvánvalóan nagyon ügyes. És nyilvánvalóan elnök akar lenni.
-- Nem! Soha! Ezúttal csapdába esett.
A képviselőház sajtókarzatán ülök, a zsúfoltság ellenére elég kényelmesen,
különösebb nehézség nélkül tudok írni. Minden karzat megtelt. A szenátorok
túlnyomó többsége is becsődült a Ház üléstermébe, ülnek, állnak, könyökölnek. Az
egész ország Blaine beszédét várja.
Június 5-e van. Kilenc nap múlva ül össze Cincinnatiben a republikánus
konvenció. Ahhoz, hogy Blaine-t jelöljék, a mai napon figyelemre méltó
karrierjének legékesszólóbb, mi több, legmeggyőzőbb beszédét kell tartania.
Érezni: történelem formálódik ma ebben a teremben -- színház holtbiztosán.
Egy cikket már elküldtem a Herald-nak, leírva, hogyan vette rá Blaine a levelek
kiadására Mulligant "ideiglenes betekintés végett". Mondanom sem kell, Blaine
nemcsak hogy nem volt hajlandó visszaadni a leveleket Mulligannek, de azt is
megtagadta, hogy bemutassa őket a bizottságnak. Most az a veszély fenyegeti,
hogy elítélik a Kongresszussal szemben tanúsított tiszteletlen magatartásáért,
sőt bizonyos vadabb demokraták azt indítványozták, hogy zárják ki a képviselő-
3'9
házból. Valahány kérdésre hogy "mit", "miért" és "hogyan", csak azt válaszolta:
-- Várjanak hétfőig.
Nos, hétfő van. . . És Blaine éppen most jelent meg a teremben. Mindkét Ház
republikánus tagjai körül özönlik, rázzák a kezét, veregetik a vállát, sugdosnak
jókora, most eléggé kipirult füleibe. Blaine magabiztos és derűs.
Éppen most nézett fel a sajtókarzatra. Amint meglát engem, megérinti az állat,
és rám kacsint, emlékeztetve kihúzott fogamra, és ama másik beszédére, amelyet
nem hallottam. Integet a karzaton ülő barátainak. Aztán leül az asztalához.
Minden szem rátapad, amikor lassan elővesz frakkja belső zsebéből egy vaskos
paksamétát. Halk sóhaj az egész teremben: A levelek!
Blaine hanyagul leteszi a csomagot az asztalára. A Ház hirtelen várakozóan
elnémul (ezt most már ismét a Willard'sban írom). Hirtelen elérkezett a
pillanat.
Blaine fölállt, és a Ház elnöke, Mr. Kerr (egy betegforma ember, akit nemrégiben
azzal vádoltak, hogy pénzért szerzett be kadétokat West Pointba) személyes
előjoga alapján szót adott Maine állam tiszteletre méltó képviselőjének.
Blaine pianissimo kezdte. Bánatosan beszélt a Házban dúló pártviszályról.
Kötelességének érezte, hogy emlékeztessen minket: az őt meghurcoló bizottság két
tagja a lázadók seregében szolgált az elmúlt polgárháború alatt. Ez némi
hurrogást váltott ki a déli képviselők között, még hangosabban hurrogták le a
délieket a republikánus párthívek. Mr. Kerr a kalapácsával dörömbölt: rendet!
Blaine a szokásos húrokon játszott: fel kell készülni a hamis vádakra, amikor az
iszonyú konfliktus lázai még mindig ott bujkálnak az államtestben. Az Unió
iránti megrögzött vonzalma miatt ellenségei vannak. Tudja. Megbocsát nekik.
A levelek. Blaine meleg szavakkal ecsetelte az úriemberek magánjellegű
levélváltásának szent és sérthetetlen voltát. Amit egy bizonyos ember szemének
szántak, ahhoz a világon senkinek semmi köze. Ez a kissé kétes értékű kijelentés
az 6 szájából úgy hangzott, mintha az amerikai alkotmány és minden civilizált
jog alapköve volna.
De aztán Blaine emeltebb hangon beszélt tovább, és arca
32°
éppolyan vörös lett, mint a füle. Fekete szempárja tüzelt. Hangja úgy öblösödön,
mint az orgonáé, amikor sorra egymás után kihúzzák a regisztereit. -- Kétségbe
vontam, hogy a Háznak hatalmában áll arra kényszeríteni engem, hogy kiadjam e
leveleket. De nem félek megmutatni őket. -- Mindezt emlékezetből írom, kénytelen
vagyok értelmileg visszaadni. -- Hála a Mindenható Istennek, nem szégyenlem
megmutatni őket. -- Fölemelte a paksamétát. -- Itt vannak hát.
Feje fölé tartotta a paksamétát, hogy mindenki lássa. -- Itt az egész, a teljes,
az eredeti csomag. És némiképp megszégyenülve, oly megszégyenüléssel, melyet nem
is kívánok titkolni, a felháborító sértésnek- hangja immár harsogott, mint a
trombita, amikor ezt a szót kimondta -- azzal az érzésével, melyet az én
helyzetemben mindenki erezne, mind a negyvennégymillió honfitársamat bizalmamba
avatom, amikor innen, ezen asztal mellől, íblolvasom ezeket a leveleket.
Élvezetesen pimasz színjáték volt. Blaine itt-ott felolvasott belőlük, jókora
részeket átugrott, ehhez-ahhoz kommentárt fűzött -- mindezt látszólag olyan
őszintén, olyan magabiztosan becsületes módon, hogy miközben hallgattuk, még
azokat is sorra magával ragadta, akik meg voltak róla győződve, hogy James G.
Blaine egyike a legnagyobb csirkefogóknak az amerikai életben.
Bár egy kilencéves gyerek is rájött volna, hogy Blaine csak válogatott részeket
olvas fel, ez mit sem számított. Az ember óraszám elhallgatta volna ezt a
"joggal" felháborodott, mégis elbűvölő hangot. Hallgattuk is vagy egy óra
hosszat, amíg tudatára nem ébredtem, hogy jobb lábam teljesen elzsibbadt, mert
túlságosan régen szorongok már görcsösen ugyanabban a helyzetben. Pontosan ebben
a pillanatban, mintegy tökéletes harmóniában a lábammal és a figyelem ebből
eredő csökkenésével, Blaine lecsapta a leveleket az asztalára, mintha teljesen
belefáradt volna az egész ügybe.
-- Elég! E levelek immár részei a kongresszusi jegyzőkönyvnek, az egész világ
elolvashatja őket. De vajon üldözőim folytatni fogják-e mocskos aknamunkájukat?
Drámaian fordult a demokratákat a republikánusoktól elválasztó térség felé, és
rámutatott Proctor Knottra. -- Uram,
321
ön annak a tiszteletre méltó bizottságnak az elnöke, amely oly nagy érdeklődést
mutatott ügyeim, sőt legbizalmasabb és legszentebb levelezésem iránt. Bízom
benne, hogy elégedett. -- Ügyes húzás: nem kérdez, hanem kijelent.
Blaine ezután elmondta, hogy ártatlansága egy bizonyos londoni Josiah Caldwell
szavától függ. Megkérdezte Knottot, a bizottság elnökét, kapott-e hírt Mr.
Caldwelltól.
Knott nyilvánvaló ingerültséggel felállt. Azt mondta, nem sikerült megszereznie
Mr. Caldwell címét.
Blaine: -- De kapott tőle egy sürgönyt, nemde?
Knott: -- Erre mindjárt választ adok.
Blaine: -- Kategorikus választ követelek.
A teremben roppant feszültség: minden szem e két férfin.
Knott: -- Kaptam egy sürgönyt, amely feltehetően Mr. Caldwelltől érkezett.
Most aztán Blaine gyorsan bevitte a gyilkos találatot. Mikor érkezett a
kábeltávirat? Miért nem terjesztették be bizonyítékként? Knott dadogott, Blaine
mennydörgőit: -- Ön csütörtök este nyolc órakor kapott egy sürgönyt Josiah
Caldwelltől, amely teljesen és tökéletesen tisztázott engem a vád alól, és ön
ezt eltitkolta!
Blaine leült, egészen rendkívüli tüntetés közepette. A republikánusok talpra
ugrottak, és a nevét üvöltözték. Számos déli demokrata a lázadók indián
csatakiáltását hallatta. Az elnök az asztalt verte a kalapácsával. A hölgyek
karzatán sikoltozás. . .
Nordhoff meg én lassan sétáltunk hazafelé a Willard'sba. Forró, borús nap volt.
A Pennsylvania Avenue túlsó végén villámlott. Nordhoff leverten, én kiváló
hangulatban, olyasféleképp érezve magam, mint egy jó -- dehogy is jó : nagyszerű
-- színházi előadás után. -- Humbug az egész -- ítélkezett Nordhoff. -- Caldwell
nem jelent semmit. A kábel valószínűleg előre kicsinált dolog volt. A leveleknek
meg nincs semmi értelmük, már amint 6 fölolvasta őket.
-- Az értelemnek nincs semmi köze az efféle. . . zeneműhöz! Mi értelem van
Wagner zenéjében?
-- A leveleket végül is kinyomtatják. És akkor ki fog derülni, hogy ez a Blaine
bűnös. . .
322
-- Igen ám, de kilenc nap múlva jelölik. Már nem lesz idő megakadályozni,
legalábbis Mr. Mulligan leveleivel nem.
-- Talán. Ezt látta már? -- Nordhoff egy levelet mutatott nekem, körlevél volt,
és Tildén írta alá mint New York állam Demokrata Pártjának elnöke. A dátum:
1868. október 27. Tildén azzal a kéréssel fordult benne az egyes megyék
demokrata vezetőihöz, hogy amint lehet, sürgönyözzék meg, milyenek a választási
esélyek a területükön, méghozzá William M. Tweednek táviratozzanak a Tammany
Haliba. -- A levél célja: hadd tudja Tweed, mennyi hamis szavazatra van szüksége
a demokrata veszteségek ellensúlyozásához az állam északi részében.
-- Érteni a levél célját, kedves Nordhoff. Szerintem hamisítvány.
-- A maga Tildén barátja is ezt mondja. Nos, mindegy. Élénk választási
kampánynak nézünk elébe.
3
Itt vagyok Cincinnatiben.' El sem tudom képzelni, hogyan vett rá Jamie erre az
útra. Elvégre az efféle tudósításokat az Associated Press sokkal jobban
csinálja, mint én. De hát itt vagyok vasúti kocsiban töltött álmatlan éjszaka
után.
A Gibson Hotelban szobát foglaltak számomra, de amikor rájöttem, hogy kénytelen
lennék Indiana küldöttségének három tagjával megosztani (méghozzá mindössze két
ágyat), bőröndömmel a kezemben szánalmas módon vánszorogni kezdtem a meredek
utcákon (a város ugyanis az Ohio Riverre néző meredek sziklaormok során épült),
amíg csak valami terecskére nem jutottam (Mrs. Grant "Piazzának" nevezné), egy
zömök, kék mészkő épülethez, ahol a család irgalmasságára bíztam magamat. A
családfő velem egykorú férfi, mint kiderült, a németországi Wiesbaden szülötte.
323
' -- A fél város német -- mondta boldogan, hogy anyanyelvén beszélhet velem. A
hálószobámból (napi három dollár) szép kilátás nyílik a Miami-Erie-csatornára,
amelyet a helybéliek Rajnának neveznek, azt a területet pedig, ahol német
lakosság él, "Rajnántúl"-ként emlegetik.
Ma volt a konvenció első napja. Mindenféle személyazonossági okmánnyal
fbifegyverkezve jelentkeztem az óriási kiállítási csarnokban, az Elm és a
Tizennegyedik utca sarkán, majd elvegyültem a sajtó munkatársai és a küldöttek
között. Amennyire csak lehet, kerültem a szónoklatokat. A párt most állítja
össze azt a programot, amelyen a majdani jelöltnek állnia, vagy indulnia, vagy
buknia kell. Engem leginkább az Utah állambéli monogámia kérdése ragadott meg.
Számos, egyébként épelméjű politikus elkékül, amikor a mormonok szóba kerülnek.
Ezt a fura szektát a közelmúltban találta ki egy "próféta"; túlnyomórészt Utah
pusztáin laknak, ahol a mormon nők háremekben élnek, és féktelenül szaporodnak.
Kellemes csengésű életforma, bár az ízlésemnek túlságosan energikus.
Éppen most tudtam meg, hogy a New York-i korifeusok egy csoportja "Chet" Arthur
vezetésével már majd egy hete a városban tartózkodik, és Conkling útját
egyengeti, akit nemcsak a New York-i delegáció támogat, hanem vagy ezerötszáz
kék kokárdás, lelkes munkás is.
A Gibson House-zal szemben épp most akasztottak ki egy ROSCOE CONKLINGOT
ELNÖKNEK feliratot, közvetlenül a New York-i Reform Club táblája alá. Ez az
elegáns és emelkedett szellemű csoport vagy hatvan úriemberből áll, akik szintén
már néhány napja a városban vannak, elegánsan és emelkedett szellemben
munkálkodva Mr. Bristow érdekében.
Nordhoff szerint, akivel ma este találkoztam a Gibson House bárjában: --
Egyetlen emberre kell figyelni, és az Olivér P. Morton. -- Ez az úriember
Indiana szenátora, Conkling ellensége, és Délen igen népszerű. Ha Conkling és
Blaine "kiütik" Bristow-t, utána pedig semlegesítik egymást, akkor várhatóan
Morton lesz a befutó. Van számos "apró jelölt" is; őket kissé mogorván úgy
emlegetik: "a kedvenc fiák", köztük van Ohio és Pennsylvania kormányzója.
4
Jobbik eszem ellenére nagyon izgatott vagyok. A kiállítási csarnokban
szorongunk. Az emelvényen különféle pártvezérek ülnek. A jelöltek közül egyet
sem látni. Úgy látszik, a konvenció alatt sohasem mutatkoznak: otthon
csücsülnek, és várják a nép hívó szavát.
Mindenütt Conkling nevét és arcképét látni. A New York-i delegáció megszállta a
Grand Hotelt, amelyet hatalmas, nem valami ötletes transzparenssel díszítettek
föl: "Conkling jelölése biztosítja New York állam harmincöt elektori
szavazatát." Ez a felirat mindenkit Blaine egy közelmúltban tett megjegyzésének
idézésére sarkall: "Conkling még saját államában sem nyerhet Tildén ellen.
Jelölése képtelenség." Sokat pletykáinak a szenátor és Kate Sprague
kapcsolatáról is. Még egy gúnyirat is megjelent a témáról; a pamfletet minden
delegátusnak kiosztották. Sanford műve lenne?
Blaine a nap embere -- eddig a percig. Oda se hederítek egy igen hosszú jelölési
beszédre: valami Jewell nevezetű volt postaügyi minisztert ajánlgatnak. A
szónoklatok eddig unalmasak voltak. A csarnokban fullasztó a hőség, de a nap már
lemenőben van; így kissé kellemesebb.
Álhírekben nincs hiány. A legfrissebb; Blaine haldoklik. Múlt vasárnap
megérkezett egy washingtoni templomba, és tüstént elájult. Napszúrás, mondják a
követői. Sokkal rosszabb, suttogják a többiek, felsorolva mindenféle csábító
hangzású betegséget, mindegyiket végső stádiumában. A betegségek közül a
legvalószínűbb a bizottságiszony. Blaine betegnek tettette magát, rákényszerítve
így a bizottságot, hogy halassza vizsgálatát a konvenció utánra. Azután,
aggódva, hogy csakugyan haldoklónak vélik, a konvenció előtti napon Fish
külügyminiszter társaságában mutatkozott a nyilvánosság előtt. Hallották, amint
Blaine egyik fia e kiránduláson megjegyezte: -- Ennek megfelelő hatása lesz
Cincinnatiben. -- Az is lett.
A mai napirend szerint tizenhat különböző vezér jelölését
325
indítványozó beszédet lesz szerencsénk végighallgatni. Egyik üveg szásszá
pariilát iszom a másik után, és marékszám eszem a pattogatott kukoricát. Erre az
újdonságra váratlanul rákaptam.
Késő délután. Még egyetlen beszéd sem váltott ki lelkesedést, a jelöltek is
langyosak. Nordhoff azt mondja, szenteljek különös figyelmet egy Ingersoll
nevezetű fiatal illinoisi ügyvéd politikusnak. Ő tesz majd javaslatot Blaine
jelölésére, ha a mostani szónok valaha leül. Nordhoff szerint Ingersoll büszke
agnosztikus, ami, úgy vélem, nem lehet könnyű dolog Isten különleges illinoisi
vadonában.
Ingersoll egyszer állítólag azt mondta: "Kálvin annyira megközelítette az
Ótestamentum Istenét, amennyire csak egészségi állapota engedte." Tetszik nekem
ez az ifjú.
Hogy tetszik-e? Ingersoll valósággal tűzbe hozott. Már vagy félórája befejezte a
beszédét, de még mindig ünneplik Blaine-t. Bár jómagam immúnis vagyok --
allergiát váltanak ki belőlem a politikai szónoklatok --, ilyet még nem
hallottam, de más sem. Egyetlen mondatra sem emlékszem abból, amit mennydörgött
-- csak a hangjára, egzaltált hevülésére. Milyen primitívek is vagyunk legjobb
formánkban is!
Blaine hívei szavazást követelnek, de a konvenció elnöke épp az imént jelentette
be: -- Ügy tájékoztattak, hogy a csarnok gázvilágítása nincs olyan állapotban,
hogy biztonságosan meg lehetne gyújtani. -- A sötétség miatt elnapolták az
ülést. Blaine hívei dühöngenek. Szidják az elnököt. Conkling követőit.
Cincinnati városát.
Június 15. Éppen most kerül sor az első szavazásra. Némi émelygést érzek, egész
éjszaka ittam a New York-i reformküldöttséggel : elegáns és emelkedett szellemű
ivászat volt, mondhatom; a Gibson Hotel bárjában. Jóllehet nagyon szeretnék, ha
Bristow győzne, a reformerek mind elismerik, hogy ha a szavazás tegnap este
megkezdődik, Blaine magával ragadta volna a konvenciót, vagy ahogy a Harper's
Weekly szerkesztője mondta: -- Rosszabb ügyért még sose mondtak jobb beszédet
Ingersollénál.
Mindenki idézi Ingersoll egyik frázisát (rajtam kívül: vajon oda is figyeltem,
vagy csak hallgattam?): Kócsagtollas
326
Szent György lovagnak nevezte Blaine-t. Azt hiszem, fülem e miatt az idétlenség
miatt utasította el a hasonlatot. Blaine sok tekintetben csodálatos, de aligha
lovag, s ha egyáltalán mesealak, akkor inkább a sárkány, semmint a kócsagtollas
Szent György.
A jelöléshez legalább 378 szavazatra van szükség. Az első szavazás nem hozott
döntő eredményt. . . csak Gonkling számára, aki mindössze 99 szavazatot kapott,
így többé nem komolyjelölt. Blaine vezeti a mezőnyt 285 szavazattal, azután jön
Bristow 2i3-mal. Morton: 124; Hayes, Ohio kormányzója: 61; Hartranft,
Pennsylvania kormányzója: 58; Jewell, Grant volt postaügyi minisztere: n ; végül
valami Wheeler nevű New York-i: 3.
Híre jár, hogy Conkling visszavonulni készül. Ki kapja meg az 6 99 szavazatát?
-- Morton -- mondja Nordhoff. -- Blaine biztosan nem. Soha!
5
A republikánusok jelöltje az Egyesült Államok elnöki tisztére bizonyos
Rutherford Birchard Hayes lett. Háromszor volt Ohio kormányzója, az elmúlt
háborúban persze tábornok, de különösebb hírnevet nem szerzett, és annak a
konvenciónak a túlnyomó többsége, amely most elnöknek jelölte, egyáltalában nem
ismeri. Amikor hazatérve közöltem házigazdámmal az újságot, azt mondta: -- A
kormányzó becsületes, de bigott. Állandóan a katolikusok ellen hadakozik. --
Vendéglátóm római katolikus. -- Ami ennél is rosszabb -- folytatta a derék
wiesbadeni, mindkettőnknek kitöltve egy-egy korsó sört --, ez az ember
antialkoholista: még képes lenne törvénnyel betiltani az alkoholt.
Majdnem egész éjjel a Herald-nak írandó cikkemen dolgoztam. Nem könnyű pontosan
megmondani, mi is történt, miután Conkling az első forduló után kibukott, de
amennyire én
327
pontatlanul meg tudom állapítani, Blaine először nemcsak megtartotta előnyét, de
még további támogatókat is szerzett. A hatodik szavazásnál 308 voksa volt.
Morton szavazatai ugyanekkor rejtélyes módon csökkenni kezdtek, Bristow reménye
pedig hamvába holt.
Egy bizonyos ponton, úgy a hatodik és a hetedik forduló között, a Blaine-ellenes
és a reformpárti csoportok elhatározták, hogy ejtik Bristow-t és Mortont, és
próbát tesznek a szürke ohiói kormányzóval. A hetedik fordulóban New York nem
támogatta többé Conklingot, hanem főként Blaine mögé állt. A végső szavazás
mégis így alakult: Hayes: 384; Blaine 1351; Bristow: 21. A Conkling-ellenes New
York-i Wheelert ezután megválasztották alelnökjelöltnek. Roscoe Conkling immár
ugyanolyan politikai hulla, akár a barátja, Ulysses S. Grant.
Nordhoffazt bizonygatja nekem, hogy a Hayes támogatására az utolsó pillanatban
létrejött koalíció egyik fő érve: ellentétben Granttel, Hayes hajlandó kivonni a
Délről a szövet-v ségi csapatokat és visszahelyezni önkormányzati jogaiba ezt a
miazmás vidéket.
A szó szoros értelmében kifulladtam: túlságosan sokat cikáztam az országban.
Tildén kormányzó orvosa jár ki-be nálam, és ámbár amit csinált, az nem
konstruktív és nem is kúra, valamivel jobban érzem magam, kétségkívül a
kényszerpihenő következtében, amelyet egy felettébb kellemes lakosztályban
töltök Albanyban, a Delavan House-ban.
Június 27-6 van, és az ágyban firkálom ezeket a jegyzeteket. A demokraták
országos konvenciója nélkülem ül össze St. Louisban.
Jamie bosszankodott, amikor megmondtam neki, hogy eszem ágában sincs elmenni az
ohiói Fremontba meginterjúvolni Rutherford B. Hayest, aki a ma reggeli újság
információi
328
szerint ötvenhárom éves, öt láb nyolc hüvelyk magas, a testsúlya pedig
százhetven font (ez nyilván csak hiú ábránd a kormányzó részéről, fényképe
alapján legalább kétszáz fontot nyom); hosszú, őszes szakáll, sasorr, dühös
tekintet. Nem vágyom erre a találkozásra, és amint a Hoffman House bárjában
határozottan megmondtam Jamie-nek: még kevésbé vágyom St. Louis után.
-- De, Charlie, hiszen oly izgalmasan írt Cincinnatiról.
-- Úgy is volt. De St. Louis unalmas lesz. Tildent már az első fordulóban
jelölni fogják. -- Politikai nyilatkozataim egyre
' nagyképűbbek, úgy gondolom, ama igen kedvező visszhang eredményeképpen,
amelyet legutóbbi, Washingtonból és Cincinnatibői keltezett cikkeim váltottak
ki. De hát, ezt állandóan Jamie orra alá is dörgölöm, a stílusom csak annyit ér,
amennyit fizet érte. Az utóbbi időben szárnyakat kaptak a szavaim.
-- Kompromisszumot ajánlok, kedves fiam. Elmegyek Albanyba, és írok magának egy
cikket arról, miként reagál Tildén a jelölésére.
-- Miként reagál? Miként reagál bármire is egy döglött hal ? -Jamie egyetlen
hosszú korttyal kihörpintette harmadik dáridóját. -- Az indiánokról kellett
volna írnia, Charlie. Istenemre, volt egy jó tippem ... és igazam lett.
-- Nekem is volt egy jó tippem: hogy egyenesen visszajöjjek New Yorkba. Eszem
ágában sincs elveszíteni a skalpomat, még a Herald kedvéért sem. -- Aznap az
ország minden hírlapja teli volt egy brutális vérengzés szörnyű részleteivel: a
Vadnyugaton, valami Little Big Horn nevű helyen a sziúk lemészároltak vagy
kétszáz szövetségi katonát, köztük egy (északi) polgárháborús hőst, George A.
Custer tábornokot, akinek Életem a prérin című könyve egy éve csinos sikert
aratott.
Mint rendesen, Grant tábornokot -- majdnem azt írtam, "szegény" Grant tábornokot
-- teszik felelőssé Belknap hírhedt hadügyminisztériumi költségcsökkentései
miatt. Mindenesetre az ország másról sem beszél, mint a Little Big Horn-i
győztesről, a sziú nemzet Ülő Bika nevű főnökéről, valamint kollégájáról, Eső
Áztatta Arcról, aki kivágta és megette egy ifjú tiszt szívét.
3*9
-- Kár, hogy nem szerződtette Mr. Mark Twaint: írjon valamit az indián
törzsekről.
-- Tudja, meg se próbáltam. Ördögbe is! Ezt kellett volna tennem. És el is ment
volna. Ebben bizonyos vagyok. Atyaisten, micsoda szenzáció lett volna, ha ő írja
meg!
-- Vagy ami még jobb, ha ő lett volna a történet szenvedő alanya. "Mark Twaint
megskalpolták" -- szinte látom a főcímet -- "A Herald különtudósítója: Ülő
Bika." Mekkora örömet tagadott meg tőlünk, Jamie.
Még aznap vonatra szálltam Albany felé. Együtt vacsoráztam Tildén két
munkatársával (Bigelow St. Louisban van), amikor azután a halat hozták,
egyszerre nem kaptam levegőt, teljesen elkékültem, ágyba fektettek -- és most
itt vagyok. Mindenki roppant figyelmes. Holnap, amikor St. Louisban megkezdődik
a szavazás, a kormányzónál leszek, együtt várjuk a híreket.
7
Eljött és elmúlt a hosszú és kritikus nap. Látszólag jó egészségben vagyok. A
légzésemmel legalábbis semmi baj. Furán gyöngék viszont a lábaim, néha pedig,
csupán egy pillanatra, titokzatos és igen kellemetlen módon, kettőzve látom a
dolgokat. Tildent roppantul érdeklik a tüneteim, ami igazán hízelgő, ha
figyelembe vesszük, hogy neki mit jelentett ez a nap.
Délben áthajtattam az Eagle Streetre a kormányzó házába. A ház kényelmes, bár
eléggé komor építmény, mintha nyugalomba vonult gyapjúkereskedő emeltette volna.
Csöppet sem meglepő, hogy Albany sokat változott, amióta negyven évvel ezelőtt
itt jártam. Mindenfelé új, "gótikus" épületeket emelnek, a bájos, régi hollandus
téglaházakat viszont lebontják.
Bevezettek a nappaliba, bár azt hiszem, a "szalon" szó jobban megfelelne a
nyugalomba vonult gyapjúkereskedő ízléséit
nek. A kormányzó húga, Mrs. William T. Pelton, született Mary Tildén üdvözölt. Ő
meg a férje a kormányzónál laknak. Sőt: "E bájos otthont a férjem találta a
bátyámnak, miután kormányzóvá választották. Hinné-e, hogy idefbnn még kormányzói
palota sincsen? Vagyis szegény kormányzóknak azt kell bérbe venniük, amit
találnak." -- Csöppet sem drága
-- tette hozzá, mintha megkérdeztem volna. Mrs. Pelton szeretetre méltó asszony,
arca szerfölött hasonló Tildenéhez, csak kellemesen rózsás a képe, ellentétben
fivére jellegzetes szürkeségével.
-- Foglaljon helyet. Mr. Carter van a kormányzónál, egy New York-i ügyvéd.
Keményen dolgoznak, de ebédre lejönnek majd. Ismeri Mr. Greent, ugye?
Green szokásos erőteljes lépteivel közelített hozzám. Ezúttal (szemmel látható
visszatetszésére) egészen lazára engedtem kezem izmait, elkerülve így, hogy
megropogtassa, és összehúzza gyönge, öreg csontjaimat. -- Mr. Schuyler, mély
benyomást tettek ránk az ön cikkei a Herald-ban.
- Ön nagyon kedves. -- Ám dicséreteit -- ó, jaj ! -- félbeszakította az állami
törvényhozás küldönce, a legelső, mert aznap vagy száz ilyen intermezzo
következett még. Green egy pillantást vetett a cédulára, megköszönte a fiúnak,
azzal útjára bocsátotta.
-- St. Louisból? -- Ahogy telt-múlt a nap, Mrs. Pel tonnák a testvéri hidegvér
utánzására irányuló kísérletei egyre kevésbé voltak meggyőzőek. Rettentő
izgatott volt, és ez meg is látszott rajta.
Green bólintott. -- Még semmi érdekes. -- Hozzám fordult.
-- Külön távíróvonalat kaptunk St. Louisból közvetlenül a kormányzó irodájába a
Capitoliumra. De, amint láthatja, ő itt tölti a napot.
-- Bárcsak engedné, hogy én üljek a telegráfmellé! -- Mrs. Pelton idegesen
összerezzent, amikor egy szolgáló az ebédlőben elejtett egy tányért.
-- Meglep, hogy a kormányzó jogi ügyekkel foglalkozik éppen ma.
Green komolyan nézett rám, majd nagyon lassan beszélni kezdett, biztos akart
lenni benne, hogy pontosan megértem a
33'
históriát. -- Nem ő választotta ki a napot, Mr. Schuyler. Nagyon bonyolult jogi
eset van folyamatban, amelyben Mr. Tilden is szerepel. Egy jogilag igen-igen
komplikált polgári per, amely azokra az időkre nyúlik vissza, amikor még aktív
joggyakorlatot folytatott. Most Mr. Carter viszi az ügyet, de szüksége van a
kormányzó segítségére, tanácsára, a per finom bonyodalmainak felidézésére. --
Green tovább magyarázott, én meg kihasználtam ezt a nyugodalmas közjátékot, és
lopva megszámláltam a pulzusomat. Kissé gyorsnak találtam.
Aztán Tildén és Carter is csatlakozott hozzánk. A kormányzó nem látszott
fáradtabbnak, mint amikor utoljára láttam. Teljesen fesztelen volt, semmit sem
árult el abból az izgalomból, amelyet mi, többiek, apró jelekkel folyton
elárultunk. Green, amikor éppen nem akadt más harapnivaló, az ujjperceit
kóstolgatta ebéd közben, Mrs. Pel ton a személyzettel pörlekedett, Carter pedig
egyre azt hajtogatta: -- A kormányzó csakugyan bámulatosán koncentrál!
Bámulatosán! Az ügy minden részletére emlékezik ennyi év után.
A dráma főszereplője többé-kevésbé olyan volt, mint mindig. Majszolgatta a
kétszersültjeit, iszogatta a teáját, szedte a piruláit, és tőle telhetőleg
igyekezett uralkodni a böfögésén, miközben igen nagy együttérzéssel érdeklődött
az egészségem felől. De ez az egyébként mindig érdekes téma most az egyszer nem
kötötte le a figyelmem. Mint mindenki más, én is tudni szerettem volna, mi
történik St. Louisban.
-- Azt hallom, tegnap nagy felbolydulás volt -- mondta Tildén szelíden. --
Megérkezett a "becsületes" John Kelly százötven Tammany-hivőjével, elszántan és
megbuktatásomra törve.
-- Őrült! És gazember! -- Green illendően pártos volt.
-- Kétlem, hogy sok kárt okozhatna nekünk. -- Tildén ezúttal összerezzent, mert
közvetlenül a háta mögött leesett egy tányér. A szobalány elmenekült zavarában,
Mrs. Pelton csak sóhajtozott.
-- De hiszen ön és Mr. Kelly valamikor szövetségesek voltak -- mondtam.
Olyan hideg szempár fordult felém, akár egy halé az akvá-
332
rium üvege mögül. -- Igaz, hogy Mr. Kelly támogatta kormányzóságomat, de...
-- Kelly követelései! -- válaszolt Green a vezére helyett. -Az a
protekcionizmus, amit akart! A bűnözők, akiket hivatalrajavasolt!
-- Aligha bűnözők. Legalábbis. . . -- a fura formájú felső ajak Tildén kis
mosolyainak legkisebbikét formázta -- mindaddig ártatlannak kell őket tekinteni,
amíg nem találtattak bűnösnek. Visszatekintve, most már látom, óhatatlan volt,
hogy útjaink egy szép napon elváljanak. Mégis meglep ennek az embernek az ádáz
dühe.
-- Tudja, hogy olyan transzparenssel érkezett St. Louisba, amelyen ez állt:
"Tildén nem nyerhet New Yorkban!" -- Green először az ujjpercébe harapott, aztán
egy kiflibe.
-- Győzni fogok New Yorkban. -- Tildennek halk volt a hangja, az arca kemény. --
Persze ha jelölnek -- tette hozzá újabb miniatűr mosollyal.
-- Tudja, Mr. Schuyler, közös barátunk, Van Búrén elnök azt szokta mondogatni,
hogy soha senkit sem ismert, akiben olyan kevés az ambíció, mint bennem.
-- Nemhiába nevezték őt "kis varázslónak".
-- Úgy érti, hogy megérintett a varázspálcájával, és most itt vagyok? --
mulatott Tildén a dolgon. -- De most meséljen nekünk Hayes tábornokról, Mr.
Schuyler. Elvégre ön egyenesen a republikánus hejehujájáról jött hozzánk.
-- Semmivel sem tudok róla többet, kormányzó, mint amit a saját cikkeimben
olvastam, az pedig ugyancsak kevés.
-- Szívesebben láttunk volna egy tórőlmetszett, ízig-vérig republikánus
csirkefogót, amilyen Blaine. -- Tildén egy pillanatra elszomorodott.
-- Hayes tábornok becsületes embernek látszik.
-- De nem reformer! -- vágta rá a lojális Green.
-- Nem. Az idén csak egy reformpárti jelölt lesz. -- Tildén lenyelt egy pirulát.
-- Igen különösnek találom, hogy Hayes látszólag elhatárolja magát Grant
tábornoktól. Ez fölöttébb célzatos nála, nem? Amikor azt mondta, semmiképpen sem
jelölteti magát másodszor. . . már persze ha megválasztják.
-- Nem hiszem, hogy alkalma lenne rá! -- Mrs. Pelton nem
333
maradhatott ki a beszélgetésből. -- Most mi történik? Most, ebben a percben, St.
Louisban?
Green megnézte az óráját. -- Semmi. A konvenció kétórás szünetet tart. Aztán,
amikor elkezdődik a szavazás.. .
-- Mr. Carter meg én megpróbálunk utat keresni egy igen bonyolult jogi
labirintusban. -- Ezzel Tildén és Carter visszavonult, én pedig követtem Greent
az állami törvényhozás förtelmesen csúf épületébe, ahol a nap legnagyobb részét
a kormányzó irodájában töltöttük, a St. Louisból szüntelenül áramló sürgönyök
szalagjait olvasgatva.
Végül késő este elkezdődött a szavazás. Tildennek a győzelemhez 492 szavazatra
volt szüksége. Az első fordulóban Tildén 402 és fél szavazatot kapott,
Hendricks, Illinois kormányzója 140 és felet, a többi, vagy száz szavazat, öt
különböző jelölt között oszlott meg.
Green mellett ültem. Apró noteszában gondosan számon tartotta az egyes államok
szavazatait.
-- Győz vajon? -- Elvégre Blaine is vezetett mindaddig, amíg a "kedvenc fiák"
szavazatai ellene nem fordultak. Ugyanez megtörténhet Tildennel is.
De Green bizakodott. -- Győz, méghozzá tüstént. A második fordulóban. -- így hát
tovább üldögéltünk a díszes kormányzói irodában este fél tízig, a számokat ontó
papírszalagot bámulva.
A második fordulóban minden eldőlt. Megérkeztek az első számadatok: Tildén: 508;
Hendricks: 75. . . de addigra az irodában pokoli zsivaj tört ki, Green meg én
pedig siettünk vissza az Eagle Street-i házba gratulálni a demokraták
elnökjelöltjének.
Green azt remélte, hogy 6 viszi meg elsőnek a hírt, de valaki már megmondta a
kormányzónak. Tildén a szalonban volt, bal kezében egy csésze tea, jobbját a
gratulálok rázogatták.
Carter, az ügyvéd mellett álldogáltam e tabló részeként, ő mesélte el, hogy kora
este, amikor befejezték a munkát, a kormányzó azt mondta: "Kocsizzunk ki"; én
pedig azt kérdeztem: "Nem fél, hogy akkor fut be a hír, amíg távol vagyunk?"
Erre azt felelte: "Pontosan kilenc harminckor úgyis
334
megtudjuk." Hátborzongató, nem? Végül is ő maga hajtotta a fogatot végig az
egész városon, és meg kell mondanom, hogy reszkettem az életemért. A ló
nyugtalankodott, de a kormányzó ügyet sem vetett rá. Egyre csak arról beszélt,
méghozzá igazán szépen, hogy mi a teendője a következő elnöknek, én meg egyre
készenlétben álltam, hogy kiugorjak a hintóból, ha a ló megbokrosodik. Amikor
hazaértünk, és megjött a hír, hogy kilenc harminckor elnöknek jelölték, éppúgy,
ahogyan megjósolta, mindössze ennyit mondott: "Csakugyan?"
Miközben egyre több és több ember töltötte be a szobát, híre jött, hogy az
állami törvényhozás épületét kivilágították, rezesbanda játszik, és
összecsődültek az emberek, hogy lássák a "leendő elnököt", így hát Tildén meg a
társaság kocsikba szállt, és a törvényhozáshoz hajtattunk.
Tildennel szemben ültem, és, most először, mély impressziót tett rám. Az estebéd
vége felé megkérdeztem tőle, miért nem csatlakozott a Republikánus Párthoz,
hiszen politikailag oly kevés választja el a Bryantoktól és az Adamsektől.
Valaki félbeszakította beszélgetésünket, ezért nem tudott válaszolni... nem
akart válaszolni, gondoltam. De most Tildén felszólítás nélkül visszatért a
tárgyra. Egyre kevésbé értettem a szavát, amint a törvényhozásnál lármázó
rezesbanda zöngicsélése erősödött.
-- Sohasem voltam republikánus, Mr. Schuyler, mert az ön által említett uraknak,
bármily kiválóak légyenek is, egyetlen valódi érdekük van, nevezetesen hogy
különleges törvényeket hozassanak vagyonuk védelme érdekében. Én csak tudom. A
magam idejében az ő alkalmazásukban álltam mint gyakorló ügyvéd. És azt is
tudom, hogy nincs bennük együttérzés ezen ország néptömegei iránt, akiknek nincs
pénzük, és akiknek . . . sokan vannak közülük!. . . hála Grant tábornoknak és
barátainak, se ennivalójuk, se fedél a fejük fölött. Mindig is úgy véltem, hogy
csak demokrataként, Jefferson és Jackson. . . és közös barátunk, Van Búrén. . .
példáját követve lehet valaha is igazságot szolgáltatni a népnek, mert ebben a
történelmi pillanatban a miénk az egyetlen párt, amely, ha csak halványan is,
érzékelni képes az eszmék erejét. Ezért
335
akarok megtenni minden tőlem telhetőt, hogy a nép többségébe plántáljam az igazi
reform vágyának tüzet. Feltett szándékom továbbá, hogy ezt sikerrel végbevigyem.
Kegyetlen és nehezen képzelhető dolog lenne most kudarcot vallani!
Nemcsak ez a nyilatkozat, hanem Tildén koncentráló képessége és memóriája is
mély benyomást gyakorolt rám. Harsogott a rezesbanda, ujjongott a tömeg,
tűzijáték-petárdák robbantak, s közben, kezében az elnökjelöltséggel, mégis időt
szakított rá, hogy ékesszólóan, sőt alkati hidegségét tekintve, egyenesen
szenvedélyesen válaszoljon nekem.
Tűnődöm. Lehetséges, hogy a csiricsáré centenáriumi évben ezek az államok nagy
embert produkáltak? Félig-meddig meggyőződésem, hogy így van, és hacsak az
ország népe nem ostobább, mint ahogy az ember gyanítja, nincs rá esély, hogy
Sámuel Tildent a reform jegyében ne válasszák meg az Egyesült Államok
tizenkilencedik elnökének.
Tíz
l
A júliust boldogan hagytam elúszni, minden napja ellebegett a tenger
csillogásban, amely valósággal elkábít. A hatalomra éhes törpék világa távolinak
tűnik. Egészen más képek villódznak előttem e lusta lótuszálomban, melyekben a
peóniák, a rózsák, a tengersós habok nyári illata ringat.
A tétlen napok úgy követik egymást, mint Newport tengeri hínárral bevont
oroszlánbőrszínű partjain a kék atlanti hullámok. Ó, hadd lebzseljek örökkétig
ezen a csodás, harmatos, zöld gyepen (vagy akár alatta), a komoly, öreg fák
árnyékában, miközben Ward McAllister bársonyos hangja az örökkévalóságig
duruzsolja fülembe füstös szakácsának receptjeit: a mocsári teknőcöt és a
baltimore-i vagy trentoni fekete húslevest, melyet az asztal mellé állított üst
parazsán főznek.
Jamie sürgős táviratokat küldöz. Pelton ezredes azt akarja, hogy csatlakozzam
Tildén "szónokirodájához", és buzdítsam a nyilvánosságot a köztársaság
kisvárosaiban. Én gyenge
337
egészségi állapotomra hivatkozom, pedig sohasem voltam jobb formában -- mármint
szellemi, nem testi formában, hiszen gyöngülnek a lábaim, túl kövér vagyok,
tüdeim pedig mindenféle jelét adják, hogy hamarosan megsokallják a tőlük
követelt erőfeszítést, a ki-be, ki-be monotóniájáról nem is szólva. Ám elfogadva
a tényt, hogy utolsó előtti életszakaszomban járok, tökéletesen elégedett vagyok
-- azaz voltam, talán egészen ma délutánig, amikor aranyos newporti napunkat
valami felhőhöz szerfölött hasonlatos jelenés takarta el.
McAllister piknikre invitált bennünket. Olyan alkalom ez, amelyre a newportiak
igencsak örömmel harapnak rá, McAllister ugyanis nem kíméli a fáradságot, s a
Fay néven ismert Mrs. Fayette Snead stíljét visszhangozva, van is itt bőven
fárad ni való.
A városból délben indult a különvonat McAllister birtokára, a Bayside farmra,
délután 4-45-kor pedig másik vonat hozott vissza minket a birtokról a városba.
Bayside-ig pontosan hat percig tart az út, és sok vidámságra ad alkalmat, hiszen
Watteau hölgyei játszanak itt breugheli asszonyokat: mindegyikük egyetlen fogást
hoz, amellyel főszakácsa járult hozzá a piknikhez.
Emma, Denise, John Apgar meg én is csatlakoztunk a vigadozókhoz. A Rejtelmes
Rózsa gyöngélkedett, de a kisebb Astorokból volt elegendő, hogy "tong"-ot
adjanak a napnak. McAllister háza alig több tanyaháznál, ami egyedülállóvá
teszi, Newportban ugyanis a "házikó" kastélyt jelent, olyasfélét, amilyen
Sanfordék palotája (még Denise apja építtette), a Grand Trianon felére
kicsinyített, fehér-szürke másolata, ahol húszfőnyi személyzet gondoskodik
rólunk; Saint-Gratien hozzá képest falusiasnak tűnik. Mellesleg éppen most
kaptam egy bájos, de szomorú levélkét Mathilde hercegnétől. Panaszkodik, hogy
túl sok régi barátunk volt olyan ízléstelen, hogy meghalt. Teljes joggal
indignált.
Sanford túlnyomórészt a jachtján van. Amikor meglátogat minket, melegen beszél
régi barátjáról, Hayes tábornokról, amiből azt gyanítom, hogy mostanában már
alighanem találkoztak is. Az utóbbi időben azzal fenyegetőzik, hogy hajóki-
33S
rándulásra visz bennünket, ám Denise erre határozott nemet mondott.
John Apgar tíz napja van velünk, hétfőn tér vissza New Yorkba. -- Dolgozni. Most
az egész család Maine-ben van, engem kivéve. -- Ha John talán neheztel is
Emmára, amiért így tölti a nyarat, nem szólt neki erről, vagy ha igen, Emma nem
adta tovább nekem. Bár időnként látom, miként fintorítja Apgar-orrát a pompa
olyan elemeire, amelyeket a Madison Square-től délre nem tartanának ízlésesnek,
jól viseli a Sanford-luxust.
A lányok ma igencsak én fleur' voltak, legalábbis a piknik kezdetén. McAllister
áradozva üdvözölt bennünket. -- Halásszanak a sziklákról, no, rajta! Fogjanak
rákot! -- Néhány vendég csakugyan horgászbotot fogott, és a sziklára telepedett,
halászlegényeket imitálva. Mások sétálgattak McAllister farmján -- igazi farm,
valódi tanyás bérlőkkel, akik erre a napra hű jobbágyoknak öltöztek, de -- hála
az égnek! -- ravasz, zsémbes jenki ábrázatuk semmivé tette McAllister feudális
ábrándjait.
Denise meg én leültünk egy magas, árnyas fa alá, és jól behűtött, száraz,
1874-68 évjáratú pezsgőt kortyolgattunk. Emma és John karonfogva indultak a
valcereket játszó kis zenekar felé; egy magas dobogón táncoltak is a párok. A
farmerasszonyok a szőlőlugas alá állított, hosszú, kecskelábú asztalra
rakosgatták ki az ételeket.
-- Kedvelemjohnt. -- Denise most említette először előttem a. . . riválisát?
Nem, ez inkább összezavarja, mintsem meghatározza e két nő furcsa, finom
kapcsolatát, akiknek soha azelőtt nem volt barátnőjük. Bár Denise mesélt nekem
egy első kuzinjáról, még New Orleansból: -- Mintha a húgom lett volna, ahogyan
most Emma. Csak aztán tizenhét évesen meghalt. Vérhasban, amint Délen a
dizentériát nevezik. Iszonyú! Azt hittem, sohasem fogom túltenni magam rajta,
hogy meghalt. Aztán sikerült. . .
-- John nagyon ragaszkodó -- mondtam. Csakugyan ez a legjobb, amit el lehet
mondani róla. -- Én is kedvelem. . .
i. Kivirultak.
339
-- Azt hiszem, boldogok lesznek. Legalábbis remélem.
-- Emma mit mond magának? -- Mélységesen kíváncsi voltam. A John-témáról Emma
általában homályosan nyilatkozik.
-- Nagyon keveset. -- Denise szétnyitotta a tizennyolcadik századi legyezőjét,
felkavarva a meleg levegőt, amely teli volt a frissen kaszált fű illatával és
tehénszaggal. -- Milyen kár, hogy nem tarthat így mindörökké.
-- Nekem még nagyobb kár, kislányom -- fogtam meg a kezét. Úgy bánok vele,
mintha a lányom volna, de könnyen a szeretője tudnék lenni -- no, olyan könnyen
azért nem. Ebben a műfajban immár semmi sem könnyű nekem, bezzeg a magam
idejében.. .
Nem! Azokra az eseményekre kell szorítkoznom, amelyek ezen a napon történtek,
vagy nem történtek ez.en a napon, amely oly nyilvánvalóan nem az én napom. -- Én
szeretném megállítani az időt. Semmit sem akarok a jövőtől. Csak a jelent
szeretném mindörökre -- mivel szemem éppen a büféasztalra tévedt, attól tartok,
"borostyánba" helyett azt mondtam, hogy. . . "aszpikba" fagyasztani.
Denise addig nevetett, amíg vérvörös lett az arca. Aztán ittunk a jövőnkre... én
gelée? -- Bili végre talált valamit, ami érdekli, hála magának.
-- Nem nekem.
Denise a fejét rázta. -- De. A maga műve. Nem tudom, hogyan. Be akarja
bizonyítani magának, hogy.. . -Mit?
-- Hogy méltó. Hogy erős. Mindazt, amit megjátszik. Nem mintha nem tudna bármi
lenni, vigyázzon. És azt hiszem, lesz is. Most.
-- És én voltam az ihletője?
Denise bólintott. -- Tiszteli magát. Kissé fél is magától. És nagyon szeretne
imponálni magának. Akárcsak én.
-- Kedves. . . hogy ezt mondja. -- Ahogyan ránéztem, abban a -jaj, ide egy
nagyszerű szó kellene! lángoló? -- fényben, bezárva abba a parányi időtöredékbe,
amely elveszett
2. Jeges ital. 340
már, mire ezt most, késő éjjel leírom, az az iszonyatosan szomorú érzés fogott
el, hogy soha többé nem leszek ilyen boldog senkivel, akit annyira- nem
szerettem, mert ez a szó túlságosan is fájdalmat sugall, a banalitásról nem is
szólva -- akiben annyi gyönyörűségemet leltem. Ikertestvére ő az én Emmámnak, de
-- Emmával ellentétben -- nem része önmagámnak, ami óriási különbség, és
gyönyörűen mérsékeli a reakciókat.
De, mint mindig, félbeszakítottak. McAllister elvezette Denise-t. Emma egy
jelentéktelen Astor rokonnal táncolt, miközben én lassan sétálgattam a
tengerparti sziklák közt, karomatjohn Apgar karjába öltve -- ez a gesztus több
vonzalmat sugallt a valóságnál, mert furcsán elgyöngült lábaim miatt folyton
attól félek, hogy elesem.
-Jól érzi magát Newportban, uram? -- A kérdésben benne rejlett az apgaroid
húrokat megpendítő, szelíden tagadó válasz. De én a lelkesedést választottam:
dicsértem a tengert, az időt, a házakat... és Sanfordékat.
-- Ó, az asszony nagyon kedves. Ami azt illeti, az apja. . .
-- A családjuk rokona, igen! -- Talán túlságosan gyorsan vágtam félbe az
Apgar-családfa törzsét. -- Emmának nagyon jó, hogy olyan barátnője van, mint
Denise. -- Megálltam, hogy kiszuszogjam magam, néztem a sirályokat meg a
vitorlásokat. Egy pillanatig meg se tudtam volna mondani, hogy melyik melyik. Az
optikai csalódás meg a nyári verőfényben úszó tenger és az ég annyira
egybemosták a horizontot, hogy a távoli vitorlák meg a sirályszárnyak egyaránt
szabadon mozgó fehér foltoknak látszottak egy kék világban.
-- Mrs. Sanford több mint kedves -- köszörülte meg John a torkát. Óvatosan
leültem egy sziklára, mélyeket lélegeztem, céltudatosan feltöltve a tüdőmet
tengeri levegővel, a legjobb erősítőszerrel. John előszedte a legnagyobb fehér
zsebkendőt, amit életemben láttam, kiterítette a sziklám melletti mohára és
zuzmókra, majd leült, keresztbe rakta a lábát, és fölnézett rám. Ádámcsutkája
rejtélyesen járt le-föl, olyan szabályosan és éppúgy minden nyilvánvaló cél
nélkül, mint Mr. Corliss gőzgépe.
-- Mégis szívesebben láttad volna, ha Emma Maine-be utazik.
34'
-- A család persze arra számított. De belátom, hogy ez biztosan . . . jobban
szórakoztatja. -- Azt hiszem, John szelíd rosszallásra készült. . . de a
hangjából inkább sóvárgás csendült ki. Jóllehet ő is Apgar, csakúgy reagál e
hely dús gyönyöreire, mint bármely más fiatalember reagálna, ha egybe kéne
vetnie mindezt Maine alighanem eléggé puritán környezetével.
-- Emma külföldi egy idegen országban, és bár van atyja, van leendő férje --
édeskés mosolyt vetettem leendő vömre --, nincsenek barátai, nem érzi, hogy
tartozik valahová. Denise. . . Mrs. Sanford -- le kell szoknom erről a
nyelvbotlásról
-- megadta neki ezt az érzést, igaz barátságával ajándékozta meg, a nőknek
pedig, kedves fiam, valami olyan módon van szükségük egymásra, amit mi sohasem
fogunk megérteni.
-- Ezt a szamárságot olyan ünnepélyes komolysággal ejtettem ki a számon, mintha
a Sinai lábánál talált, frissen vésett kőtábláról olvasnám.
-- Remélem, nem veszítem el őt -- mondta John. Szerfölött megdöbbentett.
-- Miből gondolod, hogy ez a veszély fenyeget?
-- Ez az élet nem olyan. . . -- A sziklák közt sétálgató, a fák alatt táncoló
csinos piknikezők felé intett. -- Úgy értem, a mi családunk egészen más.
-- Mondta volna Emma, hogy nem. . . érzi jól magát a családodban?
-- Nem. Nem. Emma egy angyal, mint tudja. Igen tapintatos. És igen-igen
zárkózott.
Nem tudom, miért lett szokásommá, hogy butának tartsam Johnt, amikor nem az.
Alighanem társadalmi korlátai és hiányos fantáziája vezettek félre. Éles szemű
megfigyelője ama dolgoknak, amelyek közelről érintik (ki nem?). -- Bízom benne,
nem árulok el titkot, John, amikor azt mondom, hogy mind Emma, mind én azt
reméljük, komolyan fontolóra veszed a lehetőséget, hogy egy szép nap talán majd
Párizsban éljetek. -- Nos hát. Kimondtam.
John gyorsan és bizonyos fokig biztatóan válaszolt. -- Semmit sem kívánnék
jobban. És ezt ismételten megmondtam Emmának is. -- Furcsának tartom, hogy Emma
erről soha egy
342
szót sem szólt nekem. Egyszer-másszor megjegyezte: idővel talán rá lehetne
beszélni Johnt, hogy jöjjön Európába, de azt sohasem mondta el nekem, hogy a fiú
egyenesen ég a vágytól, hogy átköltözzön.
-- De a családod... -- Ezt a mondatot be sem kellett fejeznem.
-- A családom túl fogja élni. -- Ez roppant szárazon hangzott, és némi árulást
jelentett az Apgar-nemzetséggel szemben. -- De egyet-mást még; cl kell
rendeznem. El kell különítenem a részemet a fivérek vagyonától. Továbbá
alkalmaztatást kell találnom.
-- De hát a vagyon bizonyára elegendő? -- Hamarosan én is olyan leszek, mint az
amerikaiak, akik mindenkitől megkérdezik, hogy mennyi pénze van.
Durvaságomra John finoman összerezzent. -- Úgy értem, uram, nem lehetek naplopó.
Vagy joggyakorlatot kell folytatnom, vagy valami más hasznosat csinálnom.
-- Hát persze, persze. -- Biztattam, különféle angol és amerikai ügyvédi
irodákat emlegettem neki, irodákat párizsi fiókkal.
John közbevágott. -- Tudom, uram. Már érdeklődtem is. De amikor részletesebben
beszélek minderről, Emma nem mutat érdeklődést.
-- Pedig biztosíthatlak, hogy érdekli!
-- Nekem nem ez a benyomásom. Ö. . . nem is tudom. Kisodródik a tengerre, ahogy
mondani szokták. -- Fizikailag is bizonyítva a metaforát, a sziklák felé
hajított egy fenyőgalylyat. Az ág nyomban eltűnt egy megtörő hullám habjai
között.
Némiképp riadtan mindent megtettem, és elmondtam, amit csak tudtam, hogy
megnyugtassam. Azt hiszem, sikerült. Legalábbis vidámabb lett, mire visszafelé
indultunk a piknikezőkhöz, a zenéhez, a pezsgőhöz és McAllister izgatott
anekdotáihoz a különféle magas személyiségekről, akiket megleshetett. Kiderült,
Windsorban egyszer megengedték neki, hogy egy kamrából végignézze, miként
terítik meg Viktória királynő családi vacsoraasztalát.
Vacsora után elővettem Emmát. Denise nem csatlakozott
343
hozzánk, azt üzente, hogy eltikkasztotta a napsütés meg a piknik, így hát á
trois3 vacsoráltunk a barlang méretű ebédlőben.
Vacsora után átmentünk a szalonba. Emma Offenbachot játszott, John meg én
szivaroztunk (külön engedélyt kaptunk rá Denise-től). John korán lefeküdt.
Holnap üzleti ügyben Providence-be utazik, ámbár vasárnap lesz. Emma és Denise,
mint rendesen, elmennek a korai misére, én meg, mint rendesen, délig az ágyban
lustálkodom.
Amikor John fölment, elmeséltem Emmának a sziklák közt lezajlott beszélgetést.
Figyelmesen végighallgatta; még mindig a zongoránál ült. A végén felsóhajtott,
és azt mondta: -- Nos, igaza van? Elsodródom?
-- Ezt neked kell megmondanod.
Emma skálázott, amit nem kedvelek. -- Nem -- mondta nagyon határozottan. --
Ugyanazt érzem ezzel a házassággal kapcsolatban, amit akkor éreztem, amikor
először ajánlotta föl nekem.
-- Talán John éppen ettől fél.
Emma félig mosolyogva, félig fintorogva pillantott rám. Én betartom az alkumat,
papa- -- anyanyelvére váltott, amelyen tökéletes könnyedséggel ural minden
nüanszot, és amelyben én is otthon érzem magam, de olyan lassú, cirádás
pontosságra kényszerülök, ami tökéletes ellentétben áll angol társalgásommal --
és viselkedésemmel.
- Mit tettél, hogy ilyen feszengő?
Emma akkordokat kezdett ütögetni. -- Valószínűleg arról van szó, amit nem
csináltam. Az efféle kapcsolatokban állítólag kell lennie valamiféle
előrehaladásnak. Nos, 6 továbblépett, én meg nem. Én kezdettől fogva ugyanaz
maradtam.
-- Mindent egybevetve, ez nem abnormális. De John intelligensebb, mint
gondolnánk.
-- Ó, papa! Hát persze hogy az. Én meg egyáltalán nem vagyok intelligens, amint
ezt az együtt töltött harmincöt év alatt nyilván észrevetted.
-- Harminckettő, chérie! -- Ebben az életkorban állapod-
3. Hármasban.
344
tünk meg; legidősebb unokám átkozottul korai bajuszát tekintve ez a
legelfogadhatóbb. -- És vagy te olyan intelligens, mint szenilis atyád, aki maga
is. . . -- majdnem kimondtam: "aki maga is szenilis atya fia"; Burr ezredest
értve, de elharaptam a szót, inert Emma még mindig azt hiszi, hogy James
Schuyler, a íblszarvazott Greenwich Village-i kocsmáros fia vagyok.
Emma éppen újabb skálákba fogott, amikor belépett Denise szobalánya, vastag
csontú, jószívű auvergne-i asszony. Nagyon vörös volt az arca, és szörnyen
pihegett. -- Madame hívatja, hercegné. Nincs jól.
Emma a szobalány után sietett, én meg egyedül üldögéltem a félhomályos, nyárias
szalonban, azon töprengve, hogyan és milyen úton lettem az, aki vagyok: öreg,
rozoga, önmagamnak is irreális áldozata az élet merőben kiszámíthatatlan
véletlenszerűségének és a felháborítóan fogyó időnek. Miért vagyok én. . . én,
és nem más? Fiatal, nem öreg? Miért születtem, miért öltöttem (egy fölöttébb
véletlenszerű egyesülés eredményeképp) testet, miért jöttem erre a komisz
világra, hogy virágozzam, sokasodjam, és... most már hamarosan. . . meghaljak?
Ezt a komor gondolatsort tovább rontotta Emma látogatása a szobámban félórával
ezelőtt. Elmondta, hogy Denise orvosa jött s távozott.
-- Miről van szó? -- kérdeztem. -- Mi baja van?
Emma megviseltnek látszott. Vacsora óta Denise-nél volt, most pedig éjfél van.
-- Állapotos, papa.
Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom, mintegy a rokonszenvtől. -- De hát azt
hittem, sohasem lehet gyermeke.
-- Ő is azt hitte. Mindenki. De Madame Restell. . . Tudod, kire gondolok?
-- Igen, kedvesem. Még találkoztam is ezzel a hírhedt hölggyel.
-- Szóval Madame Restell azt mondja, hogy megfelelő pihenéssel és egy új
kotyvalékkal, amit mindennap szedni kell, az izmok ellazítása vagy mi egyéb
végett, Denise normálisan szülhet.
-- Akkor most mi volt a baj ?
345
Emma vállat vont. -- A harmadik hónapban van. A normális reakciók. Rosszul
érezte magát. Émelygett kissé. . . Ugye, tulajdonképp nem akarod megismerni az
anyaság művészetének titkait?
-- Nem. Kímélj meg a részletektől. De ha minden olyan normális, akkor miért
kellett orvost hívni?
-- Mert könnyen megijed. És ez minden másnál nehezebbé teheti a szülést.
Mindenesetre én bízom Madame Restellben, Denise hasonlóképp.
-- Milyen furcsa, hogy Denise gyermeket akar. New Yorkban elmondta nekem,
mennyire örül, hogy nem olyan, mint a többi hölgy.
- Amikor ezt mondta, csak megpróbált jó képet vágni. Mindig is gyereket akart.
Elvégre jó katolikus, nem olyan, mint mi. Sokasodjatok, szaporodjatok. Ő
engedelmes... és nagyon boldog.
2
- A póló -- mondta Jamie, törülközővel szárogatva verejték és arcát -- talán a
legrégibb játék a világon. És, mint láthatja, hála nekem, lassan a legnépszerűbb
amerikai sport lesz belőle.
-- Népszerű? - mutattam rá a harminc vagy negyven feszengő nézőre, akik
legtöbbje, ha ugyan nem mind, a Central Park szélén, a zöld gyepen ágáló
játékosok rokona volt.
-'Ne aggódjon. A Herald majd népszerűsíti -- mondta Jamie szokása szerint
könnyedén. Egy árnyas fa alatt üldögéltünk. Ma roppant meleg volt az idő, mind a
lovak, mind a lovasok kimerültnek látszottak. Az utóbbi két évben a póló mint
valami láz terjedt el Angliában. Hogy a mi -- az ő! angol kuzinjai le ne főzzék,
Jamie most megalakította saját klubját, és jó néhány fiatalember rákapott erre a
sportra.
346
A játékosok lóhátról próbálnak hosszú kalapácsukkal megütni egy apró fagolyót.
Mint annyi más sportot, a pólót is szórakoztatóbb játszani, mint nézni.
A mérkőzések közt egy kis üzleti beszélgetésre is módunk volt.
-- Hiányolják a Herald-ná\ -- nézett rám vádlóan Jamie. Roppant ártatlanul
néztem vissza. Kissé meglepett, milyen karcsú az alakja a sok abszint ellenére,
amit naponta benyakal. -- Semmi Schuyler júliusban. Semmi augusztusban. Jövő
héten szeptembert írunk. Új szezon indul.
-- De hát mi újság van, amiről írhatnék? Úgy értem, politikailag. Senki sem
látszik érdeklődni a jelöltek iránt. -- Ez igaz, és megdöbbentőnek is találom,
ha figyelembe vesszük, milyen ügyek forognak kockán. Az országot mégis egész
nyáron át teljesen lekötötte a Centenáris Kiállítás a varrógépekkel, a japán
vázákkal, a pattogatott kukoricával, az írógépekkel és telefonokkal, nem is
említve a szűnni nem akaró ódákat ama dicső lovagokról, akik pontosan egy
évszázaddal ezelőtt megteremtették ezt a tökéletes nemzetet, ezt az irigyelt
Édent.
-- Majd felforrósodnak a dolgok, Charlie, és maga fűti a katlant.
-- Nem, Jamie. Nordhoff fűti a katlant, én egyszerűen csak megkavarom néha.
-- Nos, rendben -- nyugtázta szellemességemet. -- Zách Chandler utasította a
belügyminisztériumot, hogy vizsgálja ki Tildén adóügyeit. Annak idején, 6a-ben,
a háború legrémesebb időszakában, Tildén azt állította, hogy mindössze hétezer
dollár volt az évi jövedelme. Valójában meghaladta a százezret.
-- Azt hinné az ember, hogy Tildén afféle hős lesz, amiért nem fizette ki azt a
hírhedt jövedelmi adót.
-- Kék zubbonyos fiaink- mondta Jamie, ujjaival a bajszát fésülgetve. --
Veszélyben az Unió. Szabadítsuk fel a rabszolgákat. Takaríts meg minden dollárt.
Hazafias kötelesség. Le a délnyaló demokrata kígyókkal. Ó, a New York Times már
készen áll, hogy kitálaljon. Nincs olyan bűn, amit a szerkesztői ne volnának
hajlandók elkövetni, csak hogy segítsék a Republikánus Pártot.
347
-- Nem hinném, hogy lirizálni tudnék be nem fizetett adókról.
-Jó anyag gyűlt össze. És van valami édes Hayesről is. -Jamie hirtelen
íblvidult. -- Pár évvel ezelőtt egy hirtelen őrjöngési rohamában pisztolyt
fogott az anyjára.
-- Ez nem teszi szükségképp népszerűtlenné. -- Azt hittem, Jamie tréfál. De
láthatólag a legfrissebb pletykát ismételte el.
Mindent egybevetve, nem hiszem, hogy a demokrácia, már amint az Allamokban
gyakorolják, bevált volna. Miközben Tildén komoran és nehézkesen előadja a
népnek a terveit, miként lehetne megreformálni a nyugati világ valószínűleg
legkorruptabb társadalmát, a sajtó teli van hülye és érdektelen hírekkel Tildén
állítólagos iszákosságáról, szifiliszéről, Tweedhez fűződő barátságáról --
mindezt meg is zenésítették; a csinos dal első sorai: "Sunyi Sam, Sunyi Sam
vasúti tolvaj, azt hiszem."
Hayes adóügyeit is felülvizsgálják, hiszen ő is gazdag ügyvéd, és állítólag
68-ban és 6g-ben semmi adót sem fizetett. Nemrégiben azzal vádolták, hogy
elsikkasztotta azt a pénzt, amelyet egy halálosan megsebesült katonája bízott rá
a háború idején.
-- Charlie, menjen le Délre. Kérem. Könyörgök. Vidd azt a pónit az árnyékba, te
buta ír fattyú! -- üvöltött Jamie a lovászára.
-- Még a newporti hőség is sok nekem. Dél a halálom lenne. Amellett máris büszke
lehet Nordhoffra. -- Nordhoff igen rokonszenves és eleven cikkeket írt a
Herald-ba az úgynevezett gyapotállamokról; úgy látszik, a jelenlegi politikai
egyensúly valamiféle átalakítását kívánja.
-- New Orleansban mindig szellő lengedez, Florida pedig paradicsom ebben az
évszakban. Ott lesznek majd a bajok.
-- Honnan tudja? -- Bár nincs jó véleményem Jamie általános intelligenciájáról
(kétségkívül sikerült jó távol tartania magát a nyugati civilizációtól és összes
alkotásaitól), mindig lenyűgöz, hogy mennyire "érzi" ezt az országot. Olyan,
mint valamiféle emberi barométer: mindenkinél előbb megjósol egy politikai
botrányt vagy akár egy indián mészárlást.
348
-- Del-Carolina, Florida és Lousiana mind szövetségi ellenőrzés alatt áll.
Grantnek csapatai vannak odalenn.
-- Nem egészen háromezer fő az egész Délen. -- Elvégre mégiscsak szaktekintély
vagyok.
Jamie fütyült szaktekintélyemre. -- Szóval mi fog történni, ha ezek az államok a
demokratákra szavaznak?
-- De hát a demokratákra fognak szavazni, és Tildén lesz az elnök!
-- Ez csak az érem egyik oldala -- nézett körül bizonytalanul Jamie. -- Eddig is
túlfizettem, de ötven százalékkal többet fizetek, ha épp csak lemegy New
Orleansba, és beszél az ottani vezetőkkel.. .
Rendíthetetlen voltam. Nem voltam hajlandó Délre menni. De abba beleegyeztem,
hogy szeptemberben újra elkezdem heti cikkeimet, mivel az elnökválasztásnál az
utolsó nyolc hét mindig kulcsfontosságú. Legalábbis egy szempontból: ilyenkor
lehet megtudni, ki mit lopott és kitől.
-- Hayes valóban lelőtte az anyját? -- Erre a részletre még kíváncsi voltam.
Jamie már a sisakját igazgatta, kantárszíjon tartva a pónit. -- Hát persze.
-- Agyonlőtte?
-- Nem. Csak épp megszárnyazta a vén tehenet. De hát mindig pocsék céllövő volt.
Hat láb távolságból elhibázta a saját kövér anyját. Hát elnöknek való az ilyen?
Ehhez szóljon hozzá!
Miközben Jamie fölült a pónijára, én meg hazafelé készülődtem a szállóba,
megkérdeztem tőle, vajon Madame Restell a városban van-e. -- Ó, Charlie! Csak
nem egy barátnőjének van szüksége rá? Bajba hozott egy hölgyikét?
-- Nem, kedves fiam. Egy közös barátunkról szeretnék vele elcsevegni.
-- Nos, nincs itthon. Augusztusban senki sincs a városban, kivéve az első
amerikai pólócsapatot! -- Ö visszatért a játékhoz, én visszatértem az Ötödik
Sugárút Hotelba.
Denise kitűnő hangulatban; naponta kétszer szépen beszedi a porait, és nem esett
újra pánikba. Emma állandóan vele van, Sanford pedig állandóan kinn van a
tengeren a jachtján.
349
Bírálnom kellene a viselkedését, ha nem felelne meg oly tökéletesen
mindhármunknak, hogy távol van.
Reméltem, hogy a városban töltött első estémen meglátogathatom Madame Restellt,
és beszámolhatok neki páciense javulásáról, de Madame Restell mulatságos műterme
helyett John Apgarral töltöttem váratlanul érdekes estét: jegyet szerzett nekünk
egy új színdarabhoz, amelynek Ketten Sandy Bárból a címe, és Bret Harte írta,
Mark Twain számos utánzóinak egyike.
-- Azt mondják, nem valami jó a darab -- mentegetőzött John. -- De állítólag van
benne egy nagyon mulatságos kínai figura.
Már-már mesélni kezdtem Johnnak a párizsi kínai klubról, ahová időnként eljárunk
néhányan ópiumot szívni, de aztán meggondoltam magam: az utóbbi időben sok
támadás jelent meg a sajtóban a kínaiak ellen; mindig szóba került, hogy
állítólag az ópium rabjai, éppen ezért nemkívánatos állampolgárok. Mindig
furcsának találtam, hogy egy olyan ország, amelynek jóléte minden tekintetben a
bevándorlók olcsó munkabérein alapszik, hogyan lehet ennyire konokul
idegengyűlölő.
Mivel a kritikák nem lelkesedtek Mr. Harte színművéért, kevés volt a néző, késő
augusztus különben sem a legjobb időpont egy bemutatóra. A Union Square
Színházban akkora hőség volt, hogy bármilyen színdarabot nehéz lett volna
élvezni, hát még ezt egy ilyen estén. John azt mondja, Mr. Harte legismertebb
műve egy költemény a "pogány kínairól", és hogy barátja ezen üldözött
emberfajtának; ezzel szemben úgy ír, mintha az ellensége volna.
John úgy mentegetőzött a darab miatt, mintha csak ő írta volna. Én azonban úgy
tettem, mint akit szórakoztat. Később csakugyan jól szórakoztam, amikor a
szünetben John megmutatta nekem Sámuel L. Clemenst, akit inkább Mark Twainként
ismernek, s akinek inas kis alakja mindent magába sűrít, amit a legjobban utálok
-- vagy utálni véltem -- az amerikai életben.
-- Nem óhajt megismerkedni vele, uram? -- kérdezte John.
-- Nem. -- Ezt komolyan is gondoltam. Sohasem vonzott
350
különösebben a hivatásos írók társasága, ez az orfeumi ripacs és újságíró jehu
pedig minden bizonnyal a profi kvintesszenciája. Csakhogy az én "nem"-em időben
egybeesett Twain közeledésével, és az ajkáról leolvasható "nem, nem" mintha
visszhangja lett volna az enyémnek. A szerzővel beszélgetett, aki éppoly
izgatottnak látszott, amint az ilyen alkalmakkor a színműíróktól el is várható.
-- Jó estét, Mr. Clemens -- mondta John, amikor Twain hirtelen felénk fordult,
mintha kifejezetten azt szerette volna, hogy megzavarják.
-Jó estét. Ööö. . .
-- Apgar vagyok, és ez az úr itt Mr. Charles Schermerhorn Schuyler. . .
-- Charles Schermerhorn Schuyler? -- Meglepetéssel észleltem, hogy Twain
normális hangja alig különbözik a connecticuti Hartford bármely más lakosának
hangjától. De amikor "szerepel", akkor erősen nyugatias és bugris hangnemre
vált, ugyanakkor gondosan és mesterkélten ejti a szókat, mint egy hivatásos
színész.
-- Hát bevallom, igazi megtiszteltetés számomra, uram, hogy megismerhetem önt --
vette fel udvarias pózát Twain, miközben melegen megrázta a kezem. Feljegyzem az
utókornak : Twainnek drótszálú a haja és még rókavörös. Nem magas, és nem kövér.
Arckifejezése, akár a ravasz jenkié, a polgárháború előtti értelemben.
-- Ez a vallomás örömmel tölt el, Mr. Clemens. -- Vajon Clemensnek kell-e
szólítani, vagy Twainnek? -- tűnődtem. Követtem hát a rendszerint csalhatatlan
Apgar-példát, és Clemensnek szólítottam.
-- Mindig reméltem, hogy megpillanthatjuk önt és gyönyörű lányát Párizsban, de
egyszer sem sikerült, bár természetesen sokat hallottunk önökről. -- Láttam,
hogy Twain az időt húzza abban a reményben, hogy megtalálja a megfelelő hangot.
Jóakaratot sugároztam, amint az egy hatvanhárom éves, szerény hírnevű íróhoz
illik egy harminckilenc éves világhíresség jelenlétében.
A szerző súgott valamit Twain fülébe, majd odábbállt.
35'
-- Igyunk valamit Delmonicónál -- mondta Twain, aki láthatólag megkönnyebbült,
amikor Harte eltávozott --, amint vége lesz ennek a... nos, színházi
katasztrófának. A jó öreg Bret még marad. Azt mondja, mindjárt előadás után
próbálni fog a társulattal. Annyit használ, mint halottnak a hajvágás. Vagyis
semmit, de a család értékeli a szorgalmát.
Amikor a függöny végre lehullott, gyalog tettük meg a rövid utat a Delmonicóig.
Se John, se én nem feledkezhettünk meg róla, mekkora megtiszteltetésben van
részünk, Mark Twaint ugyanis mindenki ismeri, még a konfliskocsisok is
odarikkantottak neki: "Hé, Mark!", miközben végigrobogtak a Tizennegyedik utcán.
A nagy ember közben olyan történetekkel traktált minket, amelyeket "pikánsnak"
szokás nevezni.
Charles Delmonico üdvözölt bennünket, elmondva, hogy az utolsók' között vagyunk,
akik ebben a Delmonico étteremben vacsoráznak. -- Végre bezárunk. Jövő hónapban
nyitjuk új éttermünket a Madison Square-en.
- Hallják ezt? -- ingatta a fejét teátrálisan Twain. -- Kérdem, hogyan
lehetnének tradícióink, hagyományaink ebben az országban, ahol az ember éppen
csak hozzászokik egy ilyen helyhez, ahol a franciás csingilingik ellenére ehető
az étel, máris fogják magukat és lebontják?
De Charles Delmonico csak zengte az új családi vendéglőt dicsérő ódát, és
mindnyájunkat meghívott az ünnepi megnyitóra. A főbejárat közelében adott nekünk
asztalt, ahol Twain szerint: -- Szemmel tarthatjuk a jövésmenést, ez ugyanis, én
mondom maguknak, sokkal szórakoztatóbb itt, mint a város akármelyik színházában.
Ó, az a darab!
Ezután Twain megitta az első Scotch Old Fashioned whiskyjét [jött még több is),
miközben John meg én egy üveg vörös boron osztoztunk. Nagyon figyelmesen
hallgattam Twaint, hogy mindent följegyezhessek, amit Amerika - nem: a világ --
halványa mond.
-- Ha elgondolom, hogy egy régi barátom írta ezt a micsodát! Hát nyilván csak
úgy megesett vele, mint a kanyaró. Nos, nem megy neki. Én pedig sajnálom. A jó
öreg Bret! Rémes idők járnak szegény fejére! Először is idejön Keletre. Ami
352
végzetes hiba. . . némelyeknek. Aztán megkaparintja azt a jó kis szerződést:
írhat az Atlantic Monthly-mk. Aztán tüstént elfelejti, hogyan kell úgy írnia,
ahogy azelőtt írt. Ez igazán különös. Aztán fogja magát, és előadó körútra megy:
nem ír, hanem felolvas. Mármost a felolvasások ellen szavam sincsen, nekem
legalábbis nem lehet, mert egy kazal pénzt lehet keresni vele, ha az embernek
érzéke van hozzá.. De a jó öreg Bret, nos, neki aztán nem megy. Kiáll, beszél,
de nem ér az egy marokra való babot se. És ez, amint most jobban meggondolom,
újra csak fölöttébb különös, gondolják csak el, maguk is, mivel ez a fiú
született hazug. Mindegy, most színházat játszik, ami aranybánya a mi
szakmánkban. Persze nem az önében, Mr. Schuyler. Ó, én szerfölött tisztelem az
ön... ööö.. . történeti tárgyú írásait. De nekünk, újságíróknak, az előadóterem,
vagy amikor a magazinokban a hölgyek tetszését próbáljuk elnyerni, a Krisztusát,
de szörnyű munka, már elnézést a kifejezésért. Persze meg kell mondanom, hogy a
legkönnyebb pénzt, amit valaha kerestem, és ami most is csurrancseppen még,
kétségkívül az a színdarab hozta, amit az Aranykor-ból csináltak...
-- Láttam, Mr. Clemens. -- John buzgó színházlátogató. -- Nagyon élvezetesnek
találtam, uram. Sellers ezredes csudálatos figura.
-- Örülök neki, mert ha maga meg egy csomó más ember nem élvezné, nem kapnám
hetenként azokat a tantiéme-eket, amiktől a lelkem mindig fbiderül. Főképp ama
nehéz idők után, amiket a sajtó szerzett nekem, amikor a könyv megjelent, és a
Chicago Tribune, hogy égne le másodszor is porig, világgá kürtölte, hogy amit
írtam, az szemfényvesztés, ami, mikor aztán a dolog dagadni kezdett, merthogy
ezek a támadások mindig dagadni szoktak, még semmi sem volt ahhoz képest, amit
az a csibész Whitelaw Reid csinált velem a Tribuneban. Talán látta. De én aztán
rákoppintottam az orrára (szűkölt is, mint a kutya) ugyanúgy, ahogy az Evening
Post-ra is ráhúztam a vizes lepedőt. Azt hiszem, tudja, mit csinált velem a
Post. Bár talán elszalasztottá, hiszen Európában élt. Azt mondták: saját
zsebemből fizettem a tiszteletemre rendezett díszvacsorát! Nos, bepöröltem őket,
és nyertem. Én mondom maguk-
353
nak, az öreg Bryantnál szenteskedóbb vén görény még nem szabadult be tyúkólba.
Ez így ment egy darabig. Mark Twain roppant komolyan veszi, amit a sajtó mond
róla. Nyilvánvalóan ez az ára az olyan népszerűségnek, mint az övé; holott nincs
az Egyesült Államokban olyan újság, amelyet egy intelligens embernek komolyan
kellene vennie, legyen tetszőleges a téma.
De Twain még csak most kezdett belemelegedni. Megint visszatért a darabíráshoz
meg ahhoz, hogy mennyi pénzt lehet keresni a színházzal. -- Ez tény, meg is
mondtam Hartenak, hogy a következő darabjába betársulok. Megint bedobjuk ezt a
figuráját, a Pogány Kínait. Erre mindjárt bejön a közönség, tudják, ez kell
most: komikus kínai figurák. Arról is szó van, hogy a legutóbbi könyvemet
színpadra viszik.
-- A Töm Sauyer-t? -- Meglepetésemre az illedelmes John Apgart valósággal
megrészegítette az asztalunknál ülő pompás alak, és részletesen ismeri a
pályafutását.
-- Igen. Nem mondhatnám, hogy olyan kelendő volna, mint reméltem. December óta
alig huszonötezer példányt adtunk el... töredékét annak, ami a Jámbor lelkek
külföldön-ből az első évben elkelt. De ha darabot tudunk csinálni belőle. . .
Twain nekifogott a második whiskynek, én pedig megrendeltem szokásos
homársalátámat. -- Mindenesetre megmondtam az igazgatóknak, úgy képzelem, hogy a
két fiút, Tömőt és Huckot két csinos lány játssza. Az mindig népszerű, tudják.
-- Úgy veszem ki, Töm és Hűek új könyvének két szereplője lehet.
-- De meggyőző lesz-e két fiatal nő ezekben a szerepekben? -- Igen, John
csakugyan olvasta a könyvet, amelybe én csak belepillantottam. -- Ők ugyanis. .
. nos, igazi fiúk az ön történetében.
-- De hiszen az csak egy történet. A színpad megint más. Aranybánya azoknak,
akiknek megvan hozzá, a tehetségük. . . nem mintha a jelek szerint nekem
megvolna, de hát sose lehet tudni.
Eddig a pontig Twain mint hivatásos író a legsötétebb várakozásaimat is
beváltotta. De ekkor váratlan téma felé csapongott. -- Meg kell mondanom,
legszívesebben itt hagynám
354
ezt az egész átkozott vacakot, hogy átruccanjak az asszonysággal Európába.
Ahogyan ön csinálta, Mr. Schuyler. Nem Párizsba, vigyázzon. Sehol a világon
nincs képtelenebb figura a franciánál. Viszont Anglia. . . nos, az olyan hely,
ahol az ember csakugyan használni tudja a múltat, mert múltjuk aztán van... ha
vérfagyasztó is. Másfelől ha az ember itt marad, kénytelen elkoptatni magát
abban, hogy megpróbál percre lépést tartani.
-- De az ön utolsó könyve, uram, igazán nagyon jó volt. És a régi szép időkről
szól, nemde? Az ön gyermekkoráról -- vetette közbe a tisztelettudó John.
-- Igen, de ez nem ugyanaz, mint az 6 történelmük odaát Európában. És aztán,
ahogy mondtam, a példányszámok nagyon-nagyon elszomorítók. Nem, engem most egy
igazi történelmi mese érdekel.
Elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem, olvasta-e Flaubert Salammbő-ját. --
Azt hiszem, erkölcstelen író -- nézett rám Twain szigorúan.
-- De szerfölött kiváló stiliszta. . .
-- Mr. Schuyler, ha arra kényszerülök, hogy elolvassak egy kiváló stilisztát, és
ennek következtében a kárhozottak kínjait szenvedjem el, akkor saját Mr. Charles
Francis Adamsünk páratlan kiválóságával is beérem.
-- De azt hittem volna, hogy az ön nagy szatirikus tehetségével -- hízelegtem --
itt akar maradni, ahol annyi a képtelenség.
Erre azonnal választ kaptam. -- Mr. Schuyler, senki sem tud jó szatírát írni, ha
nincs jó hangulatban. Nos, uram, én iszonyú hangulatban vagyok. Ami azt jelenti,
hogy pillanatnyilag semmit sem tudok szatirikus színben látni. -- Kékesszürke
szeme olyan hideg és csillogó lett, mint a jég a harmadik pohár whiskyjében,
amelyet úgy szorongatott a kezében, mintha félne, hogy elszabadul a markából. --
Legszívesebben botot fognék. . . mit botot! . . . fejszét, dorongot, és
felaprítanám ezt az egészet.
-- Felaprítaná, de mit?- Sohasem gyanítottam, hogy ennek a kedvelt, népszerű
mulattatónak a szíve mélyén ekkora düh lángol.
355
-- Akármit, mindent! Nézze csak meg azokat a képviselőket, akikről ír! Egytől
egyig tolvaj. Ismeri a jelszavukat, nem? Összeadás, osztás, hallgatás. Mind
gazember, és miért? Az általános szavazati jog miatt. A miatt a gonosz,
istentelen általános szavazati jog miatt! Most pedig figyelje erősen a habzó
számat! Amikor idáig érek, mindig habzik. Kérdem én, milyen is lehetne ez az
ország, amikor minden huszonegy éves vagy idősebb idióta szavazhat? És kérdem
én, hogyan akarhatja bárki, akinek egy csöpp esze van, egyenlővé tenni azt, amit
Isten egyenlőtlennek teremtett? Azt mondom erre: szégyen és gyalázat.
-- Kinek kellene hát szavaznia?
-- A gazdagoknak sokkal több szavazat dukál, mint a szegényeknek, méghozzá annak
alapján, amennyit az intelligenciája meg a kemény munkája révén meg tudott
szerezni.
-De azt olvastam valahol, Mr. Twain... Mr. Clemens. . . hogy ön, akárcsak én,
majdnem teljesen tönkrement, amikor Jay Cook csődöt jelentett. Gondolja, hogy
amikor elveszítettük a pénzünket, el kellett volna veszítenünk a szavazati
jogunkat is?
Twain hirtelen elnevette magát, heveskedése elpárolgott. -- Nos, mivel
bebizonyítottuk magunkról, hogy sült bolondok vagyunk, hiszen amíg fürödtünk, a
tolvajok meglógtak a ruháinkkal, nem hiszem, hogy a szavazatainkat be kellett
volna számítani... legalábbis abban az évben nem.
Bret Harte és néhány más színházi alak megjelenése véget vetett ennek a
fölöttébb rokonszenves diskurzusnak.
Remélem, kedvét leli az állatokban, Mr. Schuyler -- e végszókkal búcsúzott tőlem
a menázs kedvenc író-előadója.
Csinos paradoxon: bár Mark Twain maga is egyike amaz állatoknak (különben nem
imádnák, hiszen semmi, ami valóban idegen, nem lehet népszerű), gyűlöli őket,
mégpedig csupa jogos okból, vagyis önmagát is gyűlölnie kell. Ha elég jellemes
lenne ahhoz, hogy népszerűtlen tudjon lenni, fölülmúlhatná Swiftet, új Voltaire
lehetne, új Rabelais. .. Talán túlzók kissé, de Twain lenyűgöz. És mégis, bármi
lehetett volna is belőle, legalábbis jelenleg sértett Caliban ő, emberi
monstrum, aki. . . balsorsára. . . millió rajongó honfitársának légy-
356
szemtükröcskéiben látja felvillanni saját arcmását. Azáltal, hogy ravaszul
megjátszottá a bolondot, Twain gazdaggá lett, és imádják; ugyanakkor meggyűlölte
önmagát, de se ahhoz nincs bátorsága, hogy összetörje a tükröt, se ahhoz, hogy
ha tudná, természetessé varázsolja azt a szándékoltan ordenáré arcot, amely a
csodatükörből oly híven fintorog vissza rá. Hát így állunk! Ennyit Mark
Twainről. Átkozottul jó érzés, ha én szánhatom öt.
3
írógép lett belőlem. Jamie kibogozhatatlanul hozzákötözött ehhez a hangos és
ellenszenves masinához, amellyel nem magam játszadozom, hanem a gépkopogás
fölött ordítom görgő gondolataimat egy fiatalember fülébe, aki egyenesen a gépbe
teszi őket.
Először csodálatos látvány, ahogy ez a sok szó ily gyorsan nyomtatássá válik. De
amikor az ember gondosan átnézi a csinos oldalakat, el kell szenvednie azt a
vissza-visszatérő lidércnyomást, amelyet minden író elszenved, akit eléggé jól
ismerek ahhoz, hogy lidércnyomásainkról beszélgessünk. Megjön az új könyv a
nyomdából. Az ember mohón kinyitja. A kötés tüstént megtörik. Az ívek
széthullanak. És ami a legrosszabb: helyesírási hibák, visszafelé futó mondatok,
káosz.
Következésképp addig hajszolom fogalmazványról fogalmazványra írógépész
masinisztámat, amíg heti cikkem olyan jó nem lesz, amilyenné egyáltalán formálni
tudom.
Eléggé nyíltan bevallom Tildén kormányzó iránti hűségemet, amint megpróbálom
ellensúlyozni a The New York Times rágalmait, közben pedig alapos vizsgálat
tárgyává teszem Rutherford B. Hayes hosszú és homályos karrierjét.
Denise minden másnap hűségesen ír nekem Newportból, Emma pedig utóiratokat
biggyeszt a leveleihez (fordítva kel-
357
lene lennie). A terhesség jól alakul. Mindkét lány azt állítja, hogy a
szeptember idillikus hónap Newportban, mert a mágnások sorra elutaznak, egyik a
másik után, még Ward McAllister is visszatért New Yorkba, gomblyukában Rejtelmes
Rózsájával. Furcsa, hogy se őt, se a Rózsát nem láttam még. De hát az én
napjaimat leköti az újságírás, a politika, Bigelow.
Szerencsés véletlen révén a republikánusok főhadiszállása itt van az Ötödik
Sugárút Hotelban. Gyakran látom a párt országos elnökét, a kiismerhetetlen Zách
Chandlert az előcsarnokban vagy az Ámen-sarokban. Biccentünk egymásnak, de
ritkán beszélünk.
Tildén szintén a városban tölti ideje legnagyobb részét (nem mondott le
kormányzói tisztéről, pártellenfelei erősen bírálják is, amiért hivatalban
maradt). Időnként vidéki útra megy; Hayes ugyanígy. Tegnap (szeptember 21 -én)
Tildent nagy ovációval fogadták Philadelphiában, ahol New York-i napot rendeztek
a Centenáris Kiállításon.
Mindkét jelöltnek nehéz a dolga, csak nagy üggyel-bajjal tudják felkelteni a nép
-- inkább talán azt kellene mondanom: a sajtó -- figyelmét. Hála a Grant-rezsim
nem szűnő botrányainak, minden politikus gyanús.
Néhány hete, amikor Belknap ügye végre tárgyalásra került a szenátusban, a
pártos szavazás révén annak rendje s módja szerint fölmentették, a közvélemény
mégis alig háborgott. A sajtó (bölcsen?) inkább olyan újdonságokról ír újra meg
újra, mint a telefon, vagy az olyan hátborzongató rémségekről, mint Custer
tábornoknak és vitéz katonáinak utolsó órái, akiket szőröstül-bőröstül fölfaltak
az indiánok.
Ma délelőtt, miután elkészítettem e heti cikkem végső fogalmazványát, átmentem
az Everett House ba. A Demokrata Párt Országos Bizottságának szobáit zsúfolásig
megtöltötték a politika szekerének kocsikísérői. Távírószalagok ontják a
politikai információkat az egész országból. Nagy a sürgésforgás, de a kritikus
Bigelow szerint minden hasznos cél nélkül.
A párt új elnöke, Ábrán S. Hewitt kedves ember, de tapasztalatlan politikai
szervező, aki nem képes tartani a szükséges távolságot önmaga és ama hivatalra
ácsingózók közt,
358
akik megtöltik az Everett House helyiségeit, márpedig ez a távolság rendkívül
fontos, Tildén pompásan tartja.
Bigelow elmesélte nekem, hogy valamelyik nap Tildén késő éjszakáig üldögélt két
nagy hatalmú, zsákmányra éhes New York-i politikussal. A kormányzó legjobb
rajnai borától oldott hangulatban az egyik így beszélt: Mondja már meg,
kormányzó, mi esik le nekünk akkor, amikor elfoglalja a trónt?
-- Ugyan, fiúk -- susogta a nagy ember szokásos kis mosolyával, miközben bal
szemhéja már majdnem lecsukódott a fáradságtól --, maguk is tudják, hogy nem
akarnak hivatalt, hiszen az több kárt tenne a jellemüknek, mint jót. Maguk
valójában befolyást akarnak szerezni az adminisztrációnál. Ez az, ami számít.
Tildén ugyanolyan csodálatosan kétértelmű, amikor a politika sötét oldalai
kerülnek szóba, mint amilyen tüzesen szókimondó, amikor aktuális kérdésekre
fordul a szó. Pont az ellentéte az ország fontos politikusainak.
Bigelow szerint a kormányzó egészségileg jól bírja. Én nem láttam a Delmonicónál
rendezett júliusi bankett óta, ahol a reformpárti gazdag fejesek (el nem tudom
képzelni, miért reformpártiak) a sült vadkacsa fölött tettek neki hűségesküt.
Miközben kissé elveszetten érdeklődtem Bigelow után az Everett House
zűrzavarában, egyszerre maga Hewitt bukkant fel mellettem. -- Odaát van a
Liberty Streeten- mondta. -- Ahol az igazi munka folyik.
Mielőtt kondoleálhattam volna neki, holmi klubtöltelékek már el is cipelték az
országos elnököt. Vezéréhez hasonlóan Hewitt is gyomorbántalmaktól szenved.
Továbbá, mint nemrég fölfedeztem, sógora Péter Coopernek, annak a különc
milliomosnak, aki a "zöldhasú" párt elnökjelöltje. A "puha" és a "kemény"
pénzrendszer ama kérdések egyike, amely fölött csata dúl a pártok között, sőt a
pártokon belül is.
Némi üggyel-bajjal átvágtam a leendő postamesterek, konzulok és vámtisztviselők
tömegén. A győzelem a levegőben van. Egyként összeverődik hithű és hitetlen.
A Liberty Street 59. alatt állították fel a sajtóirodát saját nyomdával,
valamint a szónoki irodát is. Hivatalosan mindkettőt Tildén sógora, Pelton
ezredes vezeti, de Bigelow bizto-
359
sított róla, hogy az egész kampány tényleges irányítója maga Tildén. Hewitt
panaszkodik is, hogy alig képes a kormányzó színe elé jutni.
Bigelow-t egy ablaktalan irodában találtam, amely akkora volt, mint az én
szállodai illemhelyem, íróasztalán magasra tornyozva álltak az újságok. A
szomszéd szobában hosszú asztalok mellett vagy húsz férfi és néhány nő ült,
kézírással válaszoltak a beérkezett levélkazlakra. Úgy látszik, nincs elég
írógépmasiniszta, aki átvenné ezt a terhes munkát.
-- A kormányzó kívánsága így is az, hogy minden levélre válaszoljunk.
Bigelow becsukta a kamrácska ajtaját. Kellemetlen érzéssel észleltem, hogy az
asztalán álló petróleumlámpának meg kellene nyirbálni a kanócát.
Bigelow-t igen jó kedvében találtam. -- Olvastad, milyen ovációval fogadták őt
Philadelphiában? -- Ez az ő, bizonyos hangsúllyal, mindig Tildent jelenti.
-- Meg is említettem a rákövetkező cikkemben. Bigelow kurtán rám mosolygott. --
A Herald-ban megjelent
cikkeidet az ország minden kisvárosi hírlapja átveszi.
-- Engedély nélkül? -- kérdeztem színlelt elrettenéssel.
-- Rengeteg jót tesznek nekünk. Ó, vágányon vagyunk. -- Bigelow összecsapta a
tenyerét, majd ujjaival végigszántott a haján: bozontos, ősz fürtjei hajlamosak
rá, hogy a Dolomitok éles hegycsúcsaihoz hasonlatosan fölmeredezzenek.
-- Már csak egyetlen bajunk van: a pénz.
-- Éppen az? -- Meglepődtem. -- Hiszen a kormányzó. . .
-- . . .gazdag ember. Ergo a többi gazdag azt mondja: "Miért adjunk neki pénzt,
amikor úgyis van neki?"
-- Akkor meg miért nem fizeti ő maga a kampány költségeit?
-- Azt hiszem, nproprium miatt. Nem akarja, hogy az emberek azt mondják,
megvásárolta a választásokat.
-- Pedig azt mondják. A Harper's önmagát múlta fölül a karikatúráival, amelyeken
Tildén hordóból önti a pénzt.
-- Ami azt illeti, ennek a legnagyobb részét ő kénytelen fizetni -- mutatott
körbe Bigelow tintafoltos keze a Liberty
360
Street 59-en. -- De kezdettől azt reméli, hogy az elvi kérdések hozzák meg a
győzelmet.
-- Csakhogy az emberek nem szeretik az elvi kérdéseket. Jobban szeretik a
botrányt.
-- Egyes emberek. Mellesleg éppen most oldottuk meg a jövedelmi adó problémáját.
Azt hiszem, Bigelow túlságosan derűlátó. A republikánus hírlapok már hetek óta
egyre csak Tildén adóügyein nyargalnak. Az elmúlt hónapban a The New York Times
tizenhárom vádpontot hozott fel Tildén ellen, különféle adócsalásokkal vádolva
őt. Hosszas vívódás után Tildén olyan ügyesen válaszolt a vádakra, hogy a The
Nation, amely előzőleg "csúnya foltnak" tekintette az ügyet az elnökjelölt
életében, immár dicsérgeti.
És ami a legjobb: Bryantot felbőszítette a támadások tisztességtelen volta,
ezért ígéretet tett, hogy -- ha nem is támogatja -- megvédelmezi régi
kollégáját. Egyelőre azonban a The New York Times elképesztően aljas szerkesztői
azt ígérik, hogy "újabb aljasságokat" hoznak nyilvánosságra Tildenről: ez az
újság igencsak találékony. Bizonyos vagyok benne, hogy Tildén az előírtnál
kevesebb adót fizetett, de hát a gazdagok mind ezt teszik, Hayest is beleértve.
Nap mint nap politikai szónokok járják keresztül-kasul az országot. -- Messze a
miénk a legjobb szervezet -- mondta Bigelow. -- De a republikánusok szónokai a
legjobbak. Ott van Blaine -- (állama két hónappal ezelőtt átplántálta a
képviselőházból a szenátusba, ennélfogva a Ház felhagyott bűneinek
vizsgálatával) -- Ingersoll, Garfield, Mark Twain, Sherman tábornok...
-- Mi van Conklinggal?
-- Teljes hallgatás. Azt mondják, beteg. Elsötétített szobában fekszik Uticában.
-- Bigelow túlságosan is örült a harcos ellenfél vereségének.
-- Emma levelet kapott Kate Sprague-től. Még az ősszel hazajön.
-- Amikor majd találkoznak, szeretnék. . . hogyan is mondják francia barátaink?.
. . legyecske lenni a hálószobájuk falán.
Bejött Pelton ezredes. Fölajánlottam neki a székemet, az egyetlen széket
Bigelow-én kívül, de ő inkább idegesen le-fbl járkált a parányi szobában. --
Több pénzt kell juttatnunk Ohiónak is, Indianának is. Pénz viszont nincs.
Belmont beadta a derekát, de a többiek... -- Csóválta a fejét.
Családtagként kezelnek: a legtitkosabb ügyekről beszélnek a jelenlétemben.
Indiana és Ohio kulcsfontosságú államok, mert ámbár az országos választásokra
november y-én kerül sor, ebben a két államban október ro-én helyi választásokat
tartanak, és aki ebben a két, rendszerint a republikánus érzelmű államban győz,
az minden bizonnyal győz az egész országban.
Az ohiói demokrata szervezet eddig tunya volt. Pedig: -- Csak még pár fillér--
dörmögte Pelton --, és el tudnánk venni Hayestől a saját államát!
-- Valamivel több pénz és jobb szervezés. -- Fontos politikusok nevét
emlegették, akiket talán oda lehetne küldeni. Valóban olyan beteg-e Bigler?
Kernan elmenne? És mi volna, ha a végtelenül korrupt, ezért végtelenül meggyőző
Barnum, Connecticut szenátora utazna? Nem 6 volna-e ideális ember, aki elbűvölné
Indiana ravasz polgárait?
A beszélgetés ezután -- mint mindig -- a Dél témájára fordult. -- A Mason--Dixon
vonaltól délre minden államban győzünk -- mondta Bigelow nyomatékkal.
Pelton ugyanilyen nyomatékos volt, de mélységesen nyugtalan. A volt Konföderáció
nyolc állama nyerte vissza önkormányzatát. A nyolc közül ötben biztos fehér
többség van. De három önkormányzattal rendelkező államban (kezdem azt gondolni,
hogy az "önkormányzat" kifejezést idézőjelbe kellene tenni), Alabamában,
Georgiában és Mississippiben néger többség van.
-- Grant bármikor presszionálni képes őket. Kényszerítik azokat a négereket,
hogy ellenünk szavazzanak.
De Bigelow biztos a dolgában. -- A négerek éppúgy hajlanak rá, hogy minket
támogassanak, mint őket. Amellett a fehérek mind egy szálig ránk és a grantizmus
ellen fognak szavazni. Ó, azokat az államokat simán megszerezzük. Apropó,
362
ezredes, szeretnék, ha a kormányzó lemenne az alabamai állami vásárra. Ha el
tudná intézni. . .
Pelton szivarfüstje ekkorra már annyira betöltötte a kamrát, hogy émelyegni
kezdtem. De ott maradtam, hadd tudjak meg annyit, amennyit csak lehet. Elvégre
az én jövőm (az Egyesült Államokat felőlem elviheti az ördög!) Tildén
győzelmétől függ.
-- Louisianából is kaptam egy ijesztő levelet.
-- A híres szavazatszámláló bizottság?
Pelton bólintott. Megpróbáltam intelligens képet vágni, de fogalmam sem volt
róla, miről beszélnek. -- A republikánusok teljesen kézben tartják a
bizottságot, és nem számít, mekkora demokrata többség lesz, azt fogják
jelenteni, hogy az állam a republikánusokra szavazott. A Legfelsőbb Bíróság
pedig máris úgy határozott, hogy döntésüket nem lehet megfellebbezni.
-- Ezt csak nem merik! Ez mégsem Mexikó.
-- A levelezőm azt is írja, hogy Baton Rouge körzetében a republikánusok
huszonkétszer is le tudják, és le is fogják szavaztatni ugyanazt a négert, és
soha senki nem lesz képes rajtakapni őket.
-- De hát létezik még olyasmi, hogy közvélemény. . .
-- Csakhogy a szövetségi csapatok is léteznek ám; még most is ott állomásoznak
Lousianában. . . amint Dél-Carolinában és Floridában is. Ezek a csapatok pedig
közvetlenül a főparancsnok alárendeltségében vannak. Grant tábornok, az elnök
alárendeltségében.
-- Grant mindig hallgat a rossz tanácsokra, de azért nem tudom elképzelni, hogy
lerombolja az alkotmányt.
A szobát most már teljesen homályba vonta a kékes füst, kezdtem duplán látni, és
nehezen lélegeztem. Beszélgetőtársaim hangja mintha a távolból jött volna, úgy
éreztem magam, mint azokban a pillanatokban, amikor az embert mármár
öntudatlanságba süllyeszti a kéjgáz.
-- Azt hiszem, le kell küldenünk néhány emberünket Louisianába és Floridába.
Hogy ne lophassák ki a szemünket.
-- De ki lesz hajlandó lemenni? És a pénz. . .
Mindig a pénz. Jamie becslése szerint Tildén eddig majd félmillió dollárt
költött a kampányra. A republikánusok talán
363
ezen összeg kétszeresét, de hát az ó pártelnökük, Zách Chandler, és a titkáruk,
William Chandler (nem rokona Záchnak) a mindig hasznos korrupt taktikához
folyamodtak: valamennyi republikánus hivatalviselőt köteleztek a pártkassza
támogatására. Nyilvánvalóan sok minden szól a hatalmon lévő párt mellett,
különösen tizenhat évi uralom után.
Amikor Pelton kiment, kiverekedtem, hogy hagyjuk nyitva az ajtót. Bigelow azt
mondta, hogy ő nem veszi komolyan a választási csalás lehetőségét a Délen.
Illetve: -- Persze hogy megpróbálják majd ellopni tőlünk a választási győzelmet.
De akkor inflagranti kapjuk őket, és még a The New York Times is kénytelen lesz
elismerni, hogy így nem lehet intézni egy demokrácia államügyeit.
Aztán Bigelow témát változtatott. -- Igazán szeretném, ha a kormányzó kivenne
egy kis vakációt, és elmenne a White Mountainsba...
-Jobban szereti a Gramercy parkot?
-- És azt, hogy a kampány minden részletét ő irányítsa. Kimenti magát. Több időt
töltött az adóügyeiről szóló átkozott jelentéssel, mint bármi mással. Olyan volt
az, mint a lidércnyomás. Sohasem láttam még olyan ingerültnek. De -- tette hozzá
gyorsan Bigelow -- ő rendkívül erős, fizikailag éppúgy, mint szellemileg.
Támolyogva álltam fel. -- Van valami, amit tudnom kellene Hayes kormányzóról?
Bigelow bólintott. -- Van valami furcsaság. Amikor elkészítettük a jelentésünket
Tildén kormányzó adóbevallásairól, felkértük a kormányt, közölje Hayes kormányzó
adóbevallásait is. A kormány nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni őket.
Érdekes, nem?
-- Az adók engem nem izgatnak, John. Amit igazán tudni szeretnék: vajon rálőtt-e
Hayes az anyjára vagy nem.
-- Én azt hiszem, nem -- mondta kópémosollyal Bigelow. -- De te eltöprenghetnél
rajta.. . mintegy hangosan gondolkodva ... egyik cikkedben, hogy ilyen
iszonyatos ügy vajon megtörténhetett-e egyáltalában.
A választás napja: 1876. november 7.
Októberben Ohio a republikánusoké lett, de alig hatezer szavazattal. Bigelow-nak
és Peltonnak igazuk volt: több pénzzel és több igyekezettel az állam a
demokratáké lehetett volna. Másfelől viszont az októberi indianai próbatétel
biztatóan végződött: ötezer szavazattal a demokraták győztek.
Túlságosan elfoglalt voltam, nem tudtam jegyezgetni ebbe a könyvbe. Most is csak
azért firkálok, mert ideges vagyok, és nincs más dolgom: már nem segíthetek a
kormányzón, sorsa e pillanatban a választópolgárok kezében van.
A nép milliói, akik sohasem vetnek majd még csak egy pillantást sem Tildenre
vagy Hayesre, és sohasem fogják megérteni, melyikük mit is képvisel, e
pillanatokban választanak közöttük, és attól félek, Hayesre azért fognak
szavazni, mert azt hiszik, hogy a római katolikusok ellen van, Tildenre pedig az
ellenkező okból. A vallást Hayes keverte bele a kampányba, mert, mint egy
bizalmasának mondta: -- Nehéz idők járnak, ez a mi legnagyobb bajunk, így hát
rámásznak a pápistákra. De a jelszó: "Tildent és reformot", úgy látszik, hatott.
Bizonyíték? Grant elnök n 501 rendkívüli békebírót és 4813 felügyelőt nevezett
ki az urnák ellenőrzésére, főleg az északi városok demokrata választókörzeteibe
és a demokrata Délre. Éppen most jött a hír, hogy Grant felügyelői
Philadelphiában republikánus jelvényt viselnek, és megnehezítik mindazok dolgát,
akik a demokratákra akarnak szavazni.
Emma Denise-nél lakik Sanfordék félig kész Ötödik sugárúti palotájában. Sanford
nyugatra utazott, hogy Hayes mellett agitáljon. Ha Sanford kellően szorgalmas,
akkor a Nyugat óhatatlanul Tildenre szavaz.
John Apgar gyanús jámborsággal egyezett bele az októberre tervezett esküvő
elhalasztásába. Kissé bűntudatosan ruccanunk ki időnként Apgar-földre, ahol
enyhe hűvösséget érzünk a levegőben -- csak nem a kemény tél előszelét?
365
De Emma nagyon meggyőző. Megmondta Johnnak, hogy aggódik Denise egészsége miatt
(ami valójában kitűnő), valamint szeretett öreg édesapja miatt is (akinek az
egészségi állapota valószínűleg rohamosan hanyatlik, csak nem engedem, hogy
túlságosan foglalkoztasson). John mindenesetre tudja, milyen fontos számunkra a
választás, és nem támasztott komoly kifogásokat. Mr. Clemensszel töltött esténk
óta tulajdonképpen nem is beszéltem vele négyszemközt.
Amint ez a nap véget ér -- ha ugyan vége lesz valaha! --, elmélyülten, komolyan
kell beszélgetnem Johnnal és Emmával a házasságukról, a jövőről,
Franciaországról, ahol -- ha Isten is úgy akarja -- amerikai nagykövet leszek,
mihelyt Tildent márciusban beiktatják elnöki hivatalába.
Dél van. Az Ötödik Sugárút Hotelban a szobámban, ágyban ülve írom e jegyzeteket.
A Madison Square fölött sötét az ég. Hideg eső szemerkél. A rossz idő
hagyományosan jó jel a demokratáknak, mert azt jelenti, hogy az állam északi
részének republikánus farmerei otthon maradnak, a hű városi párthívek viszont
elmennek szavazni. Hamarosan átsétálok az Everett House-ba, Tildent is oda
várják. A városban a fogadások Tildén megválasztását jelzik. Az esélyek: 100 a
8o-hoz.
Ma reggel találkoztam Zách Chandlerrel, éppen belépett az Ámen-sarokba néhány
korifeussal.
-- Hogy áll a bál? -- Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem.
-- Egyszerűen borzasztóan -- hangzott az őszinte válasz. De hát immár lehet
őszinte, hiszen mit sem számít, hogy akár én, akár más mit mond a sajtónak. A
szavazók már az urnáknál tipródnak.
Egy apró érdekesség: Tweedet Spanyolországban letartóztatták, és vissza fogják
küldeni egy New York-i börtönbe. Az emberek ezt jó ómennek tartják, emlékezteti
az országot Tildennek a sötétség erői fölött aratott első győzelmére.
Annyira remeg a kezem, hogy alig tudom elolvasni saját írásomat. Ez egyszer nem
is rossz egészségi állapotomnak tulajdonítom ezt a reszketést, csupán a teljesen
normális crise de ner/Jr-nek.4
4. Idegfeszültség.
Éjfél, november y-ről. . . Nem, már november 8-a van.
Tildén valamivel dél után érkezett az Everett House-ba, miután maga is
szavazott. Én is ott voltam az ünneplő tömegben, amely nagy ovációval üdvözölte,
amikor belépett a bálterembe.
Tildén nyugodtnak látszott és elnökiesnek: fekete frakkot öltött, gomblyukába
vörös szegfűt tűzött. Megpróbáltam a közelébe férkőzni, hogy -- mint egy hülye
-- kezet rázhassak vele. De a tömeg olyan sűrű volt, nem tudtam áttörni rajta.
Szerencsére megtaláltam Pelton ezredest, aki azt mondta: -Jöjjön át velünk a
Gramercy parkba. Ott közvetlen távíróvonalunk van. Hamarosan befutnak az
eredmények.
így aztán délután négy óra felé a Gramercy parkba hajtattam Pelton kocsiján. A
ház előtt, az esővel és a hideggel dacolva, kisebb tömeg ácsorgóit, csak hogy
megpillanthassa Tildent.
A szalonok és a dolgozószoba teli voltak a szűkebb udvartartás tagjaival. Green
megropogtatta a kezemet. Bigelow-t szinte megrészegítette a győzelem előérzete.
Mrs. Pelton ujjongott örömében, de azért volt olyan udvarias, hogy érdeklődött
Emma után.
-- Mrs. Sanforddal van, ápolónőt játszik.
Emma a jelek szerint mintha csakugyan túljutott volna afrikai korszakán,
legalábbis időlegesen. Azt hiszem, kedvenc törzsfőnökének, Blaine-nek a veresége
vette el a kedvét. -- Amellett -- mondta -- Hayes tábornokot nem ismerem. Ami
meg a te Tildén kormányzódat illeti. . . Hát nagyon szeretném, ha győzne.
-- De nem kelt izgalmat benned?
-- Nincs benne igazi vademberség, papa. Sajnálom. Bennem van a hiba.
Washingtonban túl sokáig éltem nyers húson.
Megtapsoltuk Tildent, amikor belépett saját szalonjába. Nevetséges dolog az
ilyesmi, de mindnyájan égtünk -- most is égünk -- az izgalomtól.
Amikor megszorítottam Tildén kezét, lecsüngő bal szemhéja kissé megemelkedett,
és bágyadt mosolyt észleltem az aj-
367
kán. -- Iszonyatosan hosszú nyár és ősz áll mögöttünk, nemde, Mr. Schuyler?
-- Amit majd az abszolút elégedettség tele követ.
-- Remélem, igaza lesz. De mondja csak -- halk hangja suttogásra váltott-, mi
van az ön tüneteivel? A kettős látásával?
-- Teljesen elmúlt -- hazudtam, hiszen nincs olyan elnök, aki haldokló
nagykövetet akarna Franciaországba küldeni. -- megfiatalodtam.
-- Furcsa módon én is. A fejfájásaim teljesen elmúltak. Ő is hazudott ugyanazon
okból: nincs az a köztársaság, amelyik gyöngélkedő elnököt akarna.
Bár eddig semmiféle eredményről nem érkezett jelentés, a távírón egyre jönnek az
üzenetek: gratulációk az új elnöknek.
A legelsők közt érkeztek McClellan tábornok szerencsekívánságai; a tábornok
Lincoln ellenfele volt a 64-68 választáson. Mivel McClellan politikailag és
katonailag egyaránt katasztrófát jelentett, ezt baljós ómennek éreztem. De
Bigelow felvidított. -- Most már biztos, hogy miénk a város. És aki New Yorkban
győz, azé az ország.
Miután megvacsoráltunk, a kormányzó vezetésével átvonultunk az Everett House-ba,
ahol a tömeg már kezdte megtölteni a csarnokokat.
A nagy bálterem melletti kis szobák egyikében Tildén kényelmesen letelepedett a
távíró mellé. Hewitt ült az egyik oldalára, Green a másikra. Mi, többiek, afféle
görög kórust alkottunk az egyetlen hatalmas aiszkhüloszi főhős mellett.
Az első eredmények: Tildené New Jersey. A bálteremből hatalmas dübörgés, mint
amikor egy hullám a partnak csapódik. Mi is éljenzünk a kis szobában.
Tildén szeme nagyon picit, de csillogni kezd, orcáin hirtelen rózsaszín folt
jelenik meg, akár egy pestisfolt. Nem, mint a stigmák. Nem! Csak semmi hasonlat!
Ma éjjel pusztán csak krónikás vagyok.
A következő eredmények: Tildené Connecticut. A szomszéd teremben újabb hullámok
zúdulnak a partnak. -- Teljes győzelem lesz, kormányzó! -- kiáltja Green.
De Tildén csak a fejét rázza., és mormol valamit, amit nem értek.
368
-- New York a győzelem kulcsa -- mondja Bigelow már vagy századszor. így hát
várjuk a New York-i eredményt körülbelül tizenegy harmincig, amikor megjön a
hír.
Tildené New York City. Tildén az államban is elsöprő győzelmet aratott.
Hewitt az egyik titkárhoz fordul: -- Sürgönyözzön a The New York Times-nak, és
kérdezze meg a szerkesztőt, mekkora többséget méltóztatik engedélyezni nekünk.
-- Nagy derültség.
A rajongó párthívek kitárják a bálterembe vezető ajtót. -- Tildén, Tildén,
Tildén! -- ütemes kiáltozás kezdődik.
-- Menjen át -- mondja Hewitt, talpra segítve a nem különösebben vonakodó
Tildent. -- Látni akarják önt. . . elnök úr!
Erre mi is éljenezni kezdtünk, és a szexuális önkívülethez közel álló kábulatban
követtük Tildent a zsúfolt, füstös bálterembe, ahol vagy ezer ember rekedtre
bőmből te magát, amikor az apró, feketébe öltözött alak átvágott közöttük,
valami mágikus módon teret nyitva maga körül. Senki sem próbálta ugyanis
megérinteni, jóllehet általában ez a tömeg szokása, amikor hőse, Démosznak hála,
legalább négy évre istenséggé válik.
Visszamentem a szállodába. Az előcsarnok majdnem üres volt. Az egyik éjszakai
igazgató rám kacsintott, és közölte, hogy a republikánus főhadiszállás egész
személyzete elillant, amikor híre jött Tildén New York-i győzelmének. -- Senki
sincs odafönn, kivéve Mr. Clancyt, az írnokot, aki rendet csinál.
-- És a két Mr. Chandler?
-- Mr. Zách Chandler lefeküdt. -- Az igazgató lehalkította a hangját. -- Egy
üveg whiskyt vitt a kezében. . .
Beszélgetésünket erőteljes és számomra baljósán ismerős hang szakította félbe.
-- Merre van a republikánus főhadiszállás?
Megfordultam, és megpillantottam a fél lábú Dániel E. Sickies tábornokot. Ez a
színpompás figura a Kongresszus tagja volt, amikor hidegvérrel megölte a
felesége szeretőjét, aztán visszafogadta az asszonyt. Később a hadseregben
369
Gettysburgnél elveszítette a fél lábát, és nem sok híja volt, hogy a háborút is
elveszítse Észak számára. Az utóbbi években egyszerre volt amerikai nagykövet
Spanyolországban, és egyik fő kiszolgálója a száműzött spanyol királynő
fékezhetetlen szexuális étvágyának. Mindnyájan kerültük mind a királynő avenue
Kléber-i házát, mind a le roi amérícain de VEspagne-t.s
Bólintottam Sickies tábornoknak, aki visszabólintott. Van neki falába is, de
jobban kedveli a mankót. -- Az ön Tildene egész tisztesen szerepelt -- mondta
leereszkedően. Valamikor demokrata volt, benn ült a Tammanyben, de most lelkes
republikánus, és nem kétséges, az én párizsi posztomra áhítozik.
-- Igen, tábornok. Tildén elnök fölöttébb tisztes többséget szerzett.
Sickies horkant egyet rozmárbajsza alatt, majd követte az éjszakai igazgatót a
függélyes vasút irányába. Benéztem az Ámen-sarokba: ott ült Arthur főfelügyelő.
Gavallérosan elismerte a vereséget, együtt hajtottuk fel az utolsó poharat
éjszakára. Arthur indult hazafelé, hogy ápolja beteg feleségét.
November 8. A késő reggeli órák.
Mélyen aludtam, hála a gyógyszereknek, és kissé valószerűtlenül érzem magam ma
reggel.
Valóságos volt-e a tegnapi éjszaka? Vagy Tildén győzelme egyszerűen csak egyike
annak a sok furcsa és gyakran kellemetlenül baljós álomnak, amely az utóbbi
időben üldöz?
A reggeli lapok megnyugtattak: Tildén az elnök. A Tribune bizonyos benne, hogy
megválasztották, az Evening Post becslése szerint pedig Tildennek akár 209
szavazata is lehet az elektori kollégiumban szemben Hayes 160 szavazatával. A
The New York Times jellemző módon nem hajlandó elismerni a vereséget.
A Times főcíme: "Kétséges választás." A szerkesztő jól felfújta azt a tényt,
hogy Oregon mindössze 500 szavazattal lett
5. Spanyolország amerikai királya. 370
a demokratáké, valamint azt, hogy a kulcsfontosságú Louisiana, Florida és
Dél-Carolina államokat Hayes elektorai maguknak követelik -- eleve így is
feltételeztük.
Megdöbbentem azonban a Herald főcímét olvasva: "Mi az eredmény? Senki nem érti."
(Tisztára Jamie stílusa) "Nem tudni, ki lesz a következő elnökünk. Hiányos
eredmények." De aztán a cikkíró kijelentette, hogy miután a kulcsállamokban,
Louisianában, Floridában és Oregonban tényleg a demokraták győztek, úgy látszik,
Tildent választották meg.
A szobámban elköltött gyors reggeli közben sürgönyt kaptam : ma este vacsorázzam
Sanfordéknál, kétségkívül hogy találkozhassak a lányommal. Épp most küldtem el a
meghívást elfogadó sürgönyt, már indulok is a Herald szerkesztőségbe.
November 8. Délután 4 óra.
A Herald-nal felfordulás. Még a nyomdászok is az eredményeken veszekszenek.
Jamie-t főúri irodájában találtam, pólósisakot viselt, és pólókalapácsot tartott
a kezében. A pompás mahagóni íróasztalon kristálykancsó, benne a délelőtti
abszintadag.
-- Jó kis zűr, mi? -- üdvözölt. Beszélgetésünk közben szerkesztők jártak ki-be,
küldöncfiúk hozták a táviratokat, amelyekbe Jamie csak belepillantott, aztán már
dobta is őket a padlóra.
-- De hát mi a baj? Biztosan győzött, nem? New York az övé.
-- New York az New York. Sok minden más van folyamatban.
-- Hiszen saját cikkük szerint is az övé lett Louisiana, Florida, Oregon. . .
-- New York Times -- mondta Jamie, külön-külön hangsúlyozva mind a három szót.
-- Mi közük van nekik a Herald-hoz vagy a választásokhoz?
-- Belső információt kaptak, Charlie. Atyaisten, de fáradt vagyok. Majd két
napja itt rostokolok. Ebben az irodában. -- Gyorsan húzott egyet iszonyatos
italából.
37'
A szerkesztők és küldöncök áradatának egyik szélcsendes percében Jamie
elmagyarázta, hogy mi történt.
Ma hajnalban, négy óra körül, a Times örök éber szerkesztői megtudták, hogy
Tildén egyik szárnysegéde táviratot küldött minden állam demokrata pártelnökének
azzal a kérdéssel, miként fognak alakulni az elektori szavazatok az adott
államban.
A Times szerint ez a távirat aggodalmat árult el a demokraták részéről, tehát a
választás kimenetele talán még mindig kétséges. Bár a szerkesztők tudták, hogy
Délen Tildén kapta meg a leadott szavazatok többségét, sőt kénytelen-kelletlen
már New York államot is jóváírták neki, úgy tettek, mintha a Louisianában,
Floridában és Dél-Carolinában szerzett demokrata többségi eredményeket a
republikánus szavazatszámláló bizottságok máris visszadobták volna. Ez a
magyarázata a Times első reggeli kiadása főcímének.
Reggel hatkor a Times második kiadása önkényesen Hayesnek adományozott kettőt a
"kétes" déli államok közül, majd ráadásként hozzájuk csapta Oregont is,
elismerve, hogy a floridai eredmény még kétséges. A Times előzetes becslése 184
elektori szavazatot adott Tildennek, Hayesnek pedig i8i-et, hangsúlyozva, hogy
amennyiben a "kétes" Florida a republikánusoké lesz, akkor az elektori kollégium
egyetlen szavazattöbbséggel Hayest fogja megválasztani.
-- De hát ez puszta koholmány.
-- Tudom. Tudom. És Tildén tényleg győzött. De ön azt kérdezte, miért írattam a
Herald-ba, hogy a választás kimenetele kétes. Nos, a Times, most pedig Zách és
William Chandler szántszándékkal vonják kétségbe. Dan Sickles tábornok
segítségével.
Émelyegve, zavartan roskadtam le egy székre. Konyakkal kínált, elfogadtam.
Tüstént köd lepte el az agyam, és ettől -- bár biztos vagyok benne, hogy nem
lettem jobban -- mindjárt jobban éreztem magam.
Ma hajnalban William Chandler visszajött New Hampshire-ből, ahol szavazott. Úgy
vélte, hogy a választást elveszítették. A republikánus főhadiszálláson ott
találta Clancyt, az írnokot, aki elmondta neki, hogy Sickies tábornok végignézte
372
Zách Chandler íróasztalán a legfrissebb eredményeket, majd úgy találta, hogy a
választási eredmény eléggé szoros ahhoz, hogy "át lehessen frizírozni". Sickies
ezután táviratokat írt Del-Carolina, Louisiana, Florida és Oregon államok
vezetőinek a következő szöveggel: "Minthogy állama biztosan Hayesé, meg van
választva. Tartsa kézben az államát." Sickies Zách Chandler jóváhagyása nélkül
akarta elküldeni ezeket a táviratokat, de Clancy erre nem volt hajlandó. Ebben a
pillanatban lépett be Chet Arthur (éppen akkor búcsúzott el tólem), és azt
mondta: ó vállalja a felelősséget. Arthur ezután hazament a feleségéhez, a
sátáni Sickies pedig tartotta a frontot. Hajnali háromkor kedvező válasz jött
Dél-Carolinából. Valamivel hat óra előtt Oregonból is. Sickies szétküldött egy
újabb körtáviratot, azzal elsántikált az ágya felé.
Mondanom se kell, hogy William Chandler el volt ragadtatva. Még jobban el volt
ragadtatva, amikor előkerült a The New York Times bősz republikánus
szerkesztője, John C. Reid, kétértelműén fogalmazott jelentésekkel, melyek
szerint Oregonban és Floridában Hayest választották meg. Mind Reid, mind
Chandler meg voltak róla győződve, hogy idővel és a republikánus
szavazatszámláló bizottságok segítségével a választási eredményt még meg lehet
fordítani.
Némi üggyel-bajjal megtalálták Zách Chandler hálószobáját. További és még
súlyosabb nehézségek után fbiébresztették csüggedt, részeg szendergéséből.
Szabad kezet adott nekik, majd újra álomba merült. Az összeesküvők visszamentek
a főhadiszállásra, ahol elhatározták, hogy még egyszer sürgönyöznek Louisiana,
Del-Carolina, Florida és Oregon, valamint California és Nevada minden
republikánus vezetőjének.
Az országos főhadiszállásról küldött sürgős üzenet lényege a következő volt:
"Hayes megválasztva, ha Dél-Carolina, Florida és Louisiana a miénk. Kézben tudja
tartani az államát?"
-- Honnan a csudából tudja mindezt, Jamie? Mikor ez az egész csak. . . mi?. . .
három órával ezelőtt volt.
Jamie rácsapott pólókalapácsával a szemétkosárra; a kosár a falnak repült, újabb
papírtömeggel gyarapítva a perzsaszőnyegen szétszórt szeméthalmot. -- Nos, az
átkozott, ostoba, lé-
373
nyegléién dolgok azok, amelyek leleplezik az embereket. Chandler és Reid
lementek a szálloda távíróhivatalába, de az még nem volt nyitva, így hát el
kellett menniük a Western Union központi postahivatalába. Amikor beadták a
sürgönyöket, Chandler azt mondta: "írja ezeket az Országos Republikánus
Bizottság számlájára." De a hivatalnok derék demokrata volt, aki tudta, hogy
Tildent már megválasztották, így hát azt mondta: "Nem, uram, ezt nem tehetem."
Erre Reid azt mondta: ,Jó, akkor számlázza a The New Tork Times-nak."
- És el is mentek a táviratok?
-- El. A hivatalnok pedig értesített minket. Most várunk, majd meglátjuk, mi
lesz az eredménye ennek a sötét machinációnak. -- Jamie belepiszkált
kalapácsával a székem mellett, a padlón heverő papírok közé.
-- Nézze csak meg azt ott. Éppen most kaptam pár perce. Fölszedtem az Országos
Republikánus Bizottság aláírású
sürgönyt. "A főhadiszállásra beérkezett jelentések szerint Louisianában,
Floridában, Dél-Carolinában, Wisconsinban, Oregonban, Nevadában és Californiában
republikánus többség alakult ki. A jelentések helytállóságában nincs okunk
kételkedni. Ha megerősítést nyernek, az elektori kollégiumban bizonyos lesz
Hayes megválasztása, egy szavazat többséggel."
-- De hát ebből egy szó sem igaz.
Jamie vállat vont. - Még nem. Sőt ma korán reggel az öreg Zách azt a hírt kapta
a párt louisianai és floridai elnökeitől, hogy államuk a demokratáké lett. Eddig
eltitkolta a rossz hírt, várta, hogy megkapják az üzenetét. ..
-- Azt az üzenetet, amelynek világos jelentése ez: hamisítsátok meg a szavazás
eredményét.
-- Körülbelül erről van szó, Charlie.
Hirtelen elgyöngültem, úgy éreztem, megértem a sírra, különösen amikor Jamie
természetes tényként kijelentette: A demokraták azt mondják: Louisiana az övék
vagy húszezer szavazattöbbséggel. A republikánusok azt mondják, négyezer
szavazattal övék az állam. Ezzel kialakult az, amit ők kétes államnak neveznek,
más szóval a demokraták ténylegesen több
374
szavazatot nyertek, de a választási gépezetet ellenőrző republikánusok most
visszájára fogják fordítani az eredményt.
-- De hiszen ez... csalás!
Jamie vidáman felnevetett. Öt nem a jó kormányzat érdekli, hanem az afféle jó
dráma, amivel el lehet adni az újságot. Hát most aztán aranybányára talált.
Berontott az egyik szerkesztő -- ma senki sem törődik a formaságokkal. -- Az
elnök kirendelte a katonaságot.
-- Hol? -Jamie levette a sisakját, mintha tisztábban akarna hallani -- vagy
gondolkodni?
-- Hogy hol, uram? Grant tábornok Philadelphiában van, egy bizonyos Mr. Childs
házában vendégeskedik. ..
-- Nem azt kérdeztem, hogy ő hol van. -Jamie izgatott volt és ingerült. -- A
csapatokat... hová küldik őket? Milyen államokba?
-- Grant parancsot adott Sherman tábornoknak, hogy küldjön szövetségi csapatokat
Louisianába, és. . .
-- Floridába és Dél-Carolinába -- fejezte be Jamie a mondatot. -- így van?
-- Igen, uram.
-- A rend fenntartására. Igen, Mr. Bennett.
-- Hogyan tudtuk ezt meg?
-- Az elnök Jay Gould külön távíróvonalán sürgönyzött Sherman tábornoknak.
-- Derék munka.
-- Köszönöm, Mr. Bennett. Kaptunk továbbá egy jelentést, amely szerint az elnök
személy szerint úgy hiszi: Louisiana határozottan Tildenre szavazott, és így
Tildent megválasztották. -- Ezzel a szerkesztő távozott.
-- De ha Grant azt hiszi, hogy Tildent megválasztották, miért vezényeltél ki
csapatokat?
-- Ezért, Charlie, pontosan ezért.
575
5
November 8-9., éjfél.
Mielőtt elmentem Sanfordékhoz vacsorára, benéztem a Gramercy parkba, ahol még
mindig lelkes tömeg virraszt. Némi nehézségek árán meggyőztem az ott posztóié
rendőrt, hogy a kormányzó tanácsadói közé tartozom.
Tildent a nagy szalonban találtam, szokatlanul szürke volt és rendkívül
kimerült, bal szemhéja jobban lefittyed, mint valaha. De a modora könnyed.
- Ügy örülök, hogy eljött vacsorára.
Ezzel zavarba ejtett, hiszen engem nem hívtak meg a belső udvartartás "győzelmi"
vacsorájára. Miközben beszélgettem vele, már sorra érkeztek is az udvaroncok.
-- Attól tartok, nem vacsorára jöttem, hanem. . .
-- De hát minden bizonnyal kapott meghívót. Ha nem, akkor most meghívom. --
Tildén háta mögött megpillantottam a kormány néhány jövendőbeli miniszterét,
céltudatosan felénk tartottak. Az audiencia tehát rövid lesz.
-- Nem. Köszönöm. Ma este a lányomnál leszek. De van valami, amiről tudnia kell.
-- Gyorsan elmondtam neki mindazt, amit Jamie irodájában megtudtam. Tildén
feszülten figyelt. Sőt amikor Mrs. Pelton megpróbálta félrevonni, hogy üdvözölje
a többi vendéget, intett neki, hogy hagyjon minket kettesben.
-- A Times Mr. Reidjéről tudtam -- mondta, amikor befejeztem. -- Határtalanul
buzgó és tökéletesen tisztességtelen ember. -- Tildent még egyetlen politikai
ellenfeléről sem hallottam ilyen erősen nyilatkozni. - De nem hiszem, hogy bármi
esélye lenne, hogy Délen elnyert többségünket visszájára tudnák fordítani. Ám -
szemöldjei között árkokká mélyültek a ráncok - azt nem tudtam, hogy Grant
kivezényelte a csapatokat.
-- A szavazás eredményét megváltoztatni most már biztosan késő. Mindenki tudja,
hogy ön húszezer szavazattal győzött Louisianában.
-- Attól tartok, kevesebbel. Bár a majoritásunk igen nagy. Sajnos még ott van a
választójogi bizottság, és ott van a szavazatszámláló bizottság, és az ő
hatalmukban áll eldönteni, hogy pontosan miként is alakult a szavazás. És
mindkét bizottság a republikánusok kezében van. Adja hozzá a szövetségi
csapatokat is ehhez az egyenlethez ... -- Tildén nem fejezte be a mondatot.
Amikor jó éjszakát mondtam, Tildén melegen megrázta a kezem. - Ön jó barátnak
bizonyult, Mr. Schuyler. -- Ez felvidított, meg kell mondanom. Sőt általában jó
hangulatban vagyok, és meggyőződésem, hogy nincs rá mód visszatartani Tildent az
elnöki poszttól, hacsak Grant nem robbant ki katonai államcsínyt.
Noha Sanfordék palotája még nem készült el, ha nem is teljes kényelemben, de
meglehetős pompában "táboroznak" benne.
Húsz vendég gyűlt össze a szalonban, amelyet dús aranyozás borít, ahol éppen nem
fedi falikárpit.
Bár Denise a hatodik hónapban járhat, állapotát gyönyörű rózsaszín bársony
ruhaköltemény leplezte, amely elöl majdnem úgy dudorodott ki, ahogyan a divat
azt hátul, a turnűrtől követeli. -- Mondjon el nekünk mindent! Emma azt mondja,
egész nap Mr. Tildennel volt.
-- Éppen a Gramercy parkból jövök. -- Attól félek, mindenki arra gondolt, hogy
csakugyan a hős oldalán álltam, méghozzá nemcsak ma egész nap, hanem a kampány
kezdete óta mindennap.
-- Mit mond? Megvette már a vasúti jegyét Washingtonba? -- tornyosult elébem
Sanford. A többi vendégnek, mint rendesen, ismerős volt az arca, és ismerős a
neve, de immár belenyugodtam abba a ténybe, hogy sohasem fogom kiismerni magam a
New York-i úri társaságban. Alighanem a sírig össze fogom téveszteni őket: emez
is valódi Beekmannek látszik, holott igazából csak Fish.
-- Higgadt a kormányzó. Természetesen győzött.
-- Higgadt? -- lépett Emma a körém gyülekező csoporthoz, amint a Nagy Károlyt
ábrázoló gobelin előtt álltam. -- Épp most olvastam a World-öt. Mr. Tildén
kijelenti: győzelmének
577
oka az, hogy olyan sok republikánus voksot sikerült elhódítania.
-- A reform nevében -- tette hozzá Sanford. -- Hát én esküdni mertem volna, hogy
laposra verjük. Meg is mondtam Hayes tábornoknak útban hazafelé Californiából:
"A Nyugat az öné, tábornok, főleg Oregon, ahol speciális erőfeszítést tettem."
Isten látja lelkemet, jó csomó pénzt elköltöttünk ott. Akárhogy is, még mindig
remélem, hogy Tildén szánalmas ötszáz szavazatos többsége egyszerűen elolvad
még.
-- Szerencsére nem olvad el -- mondtam a beavatottak erejével.
-- Nos, uram, hamarosan Franciaországban lesz. -- Erre már megfordultam, és John
Apgar állt előttem. Emma az én engedélyemmel bizalmasan elmondta neki, miről
álmodozom.
-- Ne kiabáljuk el!
-- Ó, Mr. Tildén győzött. Ebben az egész család egyetért. Nagyon szomorúak
persze.
-- Hát te?
-- Nos, ez Emmától függ, nem? -Johnból hirtelen, váratlanul kitört a vágyakozás.
-- Azt hiszem, most, hogy már túl vagyunk az egészen. . . -- Elharaptam a
mondatot, nem akartam elkötelezni Emmát, aki a szoba másik feléből figyelt
minket, és figyelmeztető fény villant a tekintetében. -- Az élet visszatér
normális medrébe.
-- Ön miatt mindenesetre nagyon örülök, uram. Fogalmam sincs, mi is Emma
szándéka, és arra sem tudom
rávenni, hogy egyenes választ adjon nekem. Se az esküvő dátumát nem akarja
kitűzni, se az eljegyzést nem akarja felbontani. -- Bénult vagyok -- ezek voltak
utolsó szavai a témáról. Gyanítom: Emma valójában már elvetette azt a
gondolatot, hogy Mrs. Apgar legyen, és addig fogja az orránál vezetni Johnt,
amíg kiderül, lesz-e belőlem párizsi nagykövet vagy nem. Ha megkapom ezt a
posztot, akkor visszajön velem Párizsba mint a hivatalos háziasszonyom. Nem
mondhatom, hogy ezt a megoldást paradicsominak találom. Mégis sajnálom Johnt,
amiért Emma ilyen helyzetbe hozta.
Denise nagy izgalommal és örömmel várja az anyaságot.
-- Februárban. Mit is mondanak a februári gyerekekről?
-- Semmi jót. De hát én jószerivel úgy vagyok a kisdedekkel, ahogy a derék
Heródes király.
-- Ezzel ugyan nem. Maga lesz a kisfiú keresztapja. És Emma a keresztanyja.
-- Fiú lesz?
-- Ó, igen. Ezt érzi az ember.
-- Madame Restell mit mond?
-- Nem találkoztunk. De Emma beszélt vele. Madame elküldte egyik legjobb
bábaasszonyát, hogy nézzen meg, és azt mondta, minden rendben. Kopogjuk le. --
Együtt kopogtuk le, fán.
-- Annyi bizonyos, hogy maga sohasem volt ilyen gyönyörű. -- Ez igaz is volt.
-- Akkor magának bizonyára a rubensi formák tetszenek. Nagyon kövér vagyok,
sohasem nézek magamra fürdés közben. Tudja, hogy hallom a fiút? Közvetlenül itt
belül. Dörömböl, hogy eresszem ki. Nagyon türelmetlen fiúcska.
-- Szegény gyermek! Micsoda világba születik!
- Milyen csodálatos világba! És mi mindent fog látni, amit mi nem. Igazán
irigylem.
-- Kivéve ha lány lesz.
- Lehetetlen. Ha mégis, Emmának fogom nevezni. Szállodai szobámban egy cédulát
találtam Jamie-től. "Újra írnia kell. A republikánusok Délre küldik a vezetőiket
-- meg a pénzüket. Ha megtehetik, ellopják a választást. Az összesítésben:
Tildén több mint 250000 szavazattal verte meg Hayest. Ez általában elég ahhoz,
hogy valakiből elnök legyen."
Szerfölött nagy biztonságban érzem magam ma este. Nincs rá mód, hogy elvegyék az
elnökséget valakitől, aki ekkora országos többséggel győzött, akármilyen
trükkökkel próbálkoznak, akármennyit vesztegetnek, akármilyen csapatokat
vonultatnak fel.
Az elektori kollégium, az alapító atyák e nevetséges találmánya, elismerem,
bizonyos mértékig manipulálható ugyan, de nem annyira, hogy most, az utolsó
pillanatban, csalással
379
megfossza a népet attól, amire ilyen elsöprő többséggel leadta a voksát: a
Tilden-adminisztrációtól.
Az asztal alatt, a padlón megpillantottam egy újságkivágást, nyilván Jamie
leveléből esett ki. Némi nehézséggel fölszedtem. Hayes kormányzó nyilatkozata
volt a New York-i 5a«-nak: "Véleményem szerint a demokraták magukhoz ragadták az
országot, és megválasztották Tildent..." A betűk összefolytak a szemem előtt.
Győztünk, csakugyan győztünk.
Tizenegy
Az Egyesült Államok a polgárháború szélén áll. Az alatt az egy hét alatt, amióta
a kormányzót elnökké választották, a republikánus sajtó, a Republikánus Párt és
a republikánus elnök parancsnoksága alatt álló szövetségi csapatok nyíltan azon
dolgoztak, hogy visszájára fordítsák a nép szavazatát. Bámulatos botrány,
mélységesen riasztó.
A ma reggeli állapot szerint Tildén 184 elektori szavazatra számíthat biztosan,
amíg Hayesnek csak 166 biztos szavazata van. Tizenkilenc elektori szavazat
"kétes", jóllehet Tildén nyilvánvaló, elsöprő győzelmet aratott az urnáknál.
Nap mint nap új jelentések érkeznek az egész országból, veszedelmesen felizgatva
a népet. Azt beszélik: nagy felvonulás indul Washingtonba. A Dél -jelentések
szerint -- fegyverkezik. A tisztességes republikánusokat megdöbbenti, ami
történik, az ország demokrata párti többsége pedig hirtelen igencsak fura
szövetségeseket szerzett, köztük Conkling szenátort,
381
aki annak rendje s módja szerint megválasztott elnöknek nyilvánította Tildent,
de figyelmeztetett rá, hogy a mindenre elszánt republikánusok még ellophatják
azt, ami nem az övék. Conkling azt mondja: ha Tildén azonnal kiáll, és magának
követeli, ami jog szerint az övé, akkor ő, Conkling, és számos más befolyásos
republikánus támogatni fogja.
De vajon kiáll-e Tildén -- azonnal?
Ma délután átvágtam a Gramercy park körül ácsorgó bámész tömegen. Miután
megmutattam különleges jelvényemet a rendőröknek, akik állandó őrséget állnak a
megválasztott elnök házánál, bebocsátást nyertem. A földszinti szobák teli
voltak politikai vezetőkkel az ország minden részéről. Idegenek taszigáltak hol
erre, hol arra, amíg szerencsémre megláttam Bigelow-t a lépcsőn. -- Mi történik?
-- kérdeztem.
-- Semmi -- felelte. -- Minden.
Tildennél ott ült Hewitt, Horsheimer (New York állam kormányzóhelyettese) meg
egy déli politikus Louisianából. Tildén felállt az íróasztala mögött, és
szertartásosan üdvözölt. Észrevettem, hogy bal szemhéja a szokásosnál is jobban
lefittyed, ami azt a nyugtalanító érzést kelti az emberben, hogy Tildén
rákacsint azokra, akik be akarják csapni. A kormányzó leült, mondván: -- Mr.
Hewittnek vannak bizonyos számadatai a mi épülésünkre.
Meg kell itt jegyeznem, hogy Hewitt eleddig katasztrofális pártelnöknek
bizonyult. Tildén azért választotta Hewittet, mert maga akarta irányítani a
kampányt, amit tökéletes sikerrel végbe is vitt. De azt senki nem látta előre,
hogy ezután Tildén kénytelen lesz egy olyan pártelnökre támaszkodni, akit alig
két éve választottak be a képviselőházba, és előzőleg csak kohászattal
foglalkozott. Az a gyanúm, hogy őt és Tildent egyetlen igazi kötelék fűzi egybe:
a rossz emésztés; ő is böfög, szellent, görcsöktől szenved.
De Hewitt hatásosan olvassa fel a számszerű adatokat. -- Uraim, az országosan
leadott szavazatok a következőképpen alakultak: Tildén 4 300 590 szavazatot
kapott. Hayes tábornokra 4 036 298 szavazat esett. Ez 264 292 szavazattöbbséget
jelent Mr. Tildennek. Elsöprő és nem vitatott többséget szereztünk New Yorkban,
New Jerseyben és Connecticutben.
382
Váratlanul, de szerencsére a n*4énk lett Indiana. Mindezek eredményeképp a
valóságos szavazati arány az elektori kollégiumban: Tildén: 196, Hayes: 173. Nem
pedig, mint a republikánusok állítják: Tildén 184, Hayes: 166, tizenkilenc
szavazat pedig vitás. . .
-- Csakhogy amíg mi itt csücsülünk, ők künn garázdálkodnak a baromfiólban, és
ellopják a csibéinket. . . -- kezdte a déli.
-- Valóban úgy látszik -- vágta el a szavát Tildén. -- Folytassa, Mr. Hewitt.
-- A republikánusok azt remélik, hogy Floridában és Louisianában visszájára
tudják fordítani a győzelmünket. Floridában igen kis többséggel győztünk, 92
szavazattal a leadott 48 774-ből. Louisianában viszont elsöprő győzelmet
arattunk: 6549 szavazat a többségünk. Mármost a szavazatszámláló bizottságok,
amelyek ebben a két államban fogják eldönteni a választásokat, republikánusok.
Tanulatlan, befolyásolható négerekből állnak, azután odatelepített északiakból,
valamint. . .
-- Szerintem túlságosan udvariasan jellemzi őket -- mondta komoran a déli. --
Akikről beszél, azok átkozott vászontarisznyások meg a ködös agyú nigger
barátaik.
-- Uram, mi a szenvedélyt átengedjük a másik félnek -- tréfálkozott finoman
Tildén. -- Megengedhetjük magunknak, mivel a szavazatok a mieink.
-- Egyelőre. -- A déli söröskorsóból itta a whiskyt.
-- Egyelőre -- visszhangozta Hewitt, és újra visszatért emlékeztetőjéhez
(amelyből ezeket a statisztikákat kimásoltam). -- Louisiana és Florida
együttesen tizenkét elektori szavazattal rendelkezik. Ha ez a két állam Hayesé
lesz, akkor az elektori kollégium egyetlen szavazattöbbséggel őt fogja elnöknek
választani. Azaz Hayes: 185 szavazat, Tildén kormányzó: 184 szavazat.
-- Nem tartom lehetségesnek, hogy a louisianai szavazás eredményét meg lehessen
fordítani. . . még "tanulatlan, befolyásolható négerekkel és odatelepített
fehérekkel" sem -- jegyezte meg Tildén. -- Bár nyugtalanító híreket kapunk
ezekből az államokból. Vesztegetés, megfélemlítés. . . -- Elhallga-
383
tott, bekapott egy újabb pirulát, ásványvizet ivott rá. Hewitt gyógyszer híján
fulladozó csuklással fojtott vissza egy feltörő böffentést.
-- Uraim -- folytatta Tildén --, a republikánusok egy évvel ezelőtt csapdát
állítottak nekünk a szenátusban. Én annak idején is tudtam, hogy mi történik, de
mivel Albanyban tartózkodtam, nem voltam abban a helyzetben, hogy. .. befolyást
gyakoroljak az eseményekre. Pártunk pedig a szenátusban hagyta, hogy túljárjanak
az eszén. -- Tildén hideg szeme egy pillanatra megpihent Hewitt képviselőn, aki
kényelmetlenül mocorgóit.
-- A különféle állami választásokon aratott tavalyi sikereink világos
figyelmeztetést hordoztak a republikánusok számára, hogy idén megszerezhetjük
New Yorkot és a többi jelentősebb államot is, amit meg is tettünk. Azt is
tudták, hogy a Dél a miénk, az is lett. Hogyan lennének hát képesek
megakadályozni a győzelmünket? Természetesen ott voltak. .. ott vannak . ..
csapataik három déli államban, ahol -- mosolyogva a délihez fordult --
vászontarisznyás rezsimek vannak. Ezért úgy számítottak, hogy ha a dolgok a
legrosszabbra fordulnak, ezek a törvénytelen állami kormányzatok egyszerűen
visszadobják majd a mi szavazatainkat, és annyi hamis szavazatot vetnek be,
amennyi csak egy republikánus győzelemhez szükséges lehet.
-- De hiszen ezt nem tehetik meg, miután a szavazás eredménye ismertté vált! --
Meglep, hogy Bigelow bizonyos dolgokban annyira ártatlan. Még én is átlátom a
folyamatban lévő eseményeket.
-- De megtehetik. Majoritásainkat kétségbe fogják vonni, sőt ez máris
megtörtént. "Újraszámlálások" lesznek. Vesztegetéseket fognak osztogatni és
elfogadni. Floridában minden bizonnyal elveszítjük kilencvenkét szavazatos
többségünket.
-- De nem veszítheti el Louisiana!, kormányzó, amennyiben harcol érte, méghozzá
nyomban! -- kiáltott fel a déli politikus.
-- Harcolni, igen. És fizessek is? -- kérdezte Tildén finom iróniával.
-- Attól tartok, fizetnie kell, kormányzó. Odahaza mindenki eladó; nem számít,
melyik párthoz tartozik.
-- Érti a problémámat? -- Tildén váratlanul kemény lett és szomorú. --
Végbevittem, amire vállalkoztam. Tiszta többséggel elnökké választott az a nép,
amely éppúgy fel van háborodva az ország állapotain, mint jómagam. És most, ha
meg akarom szerezni azt a hivatalt, amelyre megválasztottak, túllicitálhatom
Grant tábornokot és barátait.
Valamennyien hallgattunk. Bigelow rendkívül szerencsétlen arcot vágott, de hát ő
idealista. Tildén néhány percig egy szót sem szólt, csak a kandalló párkányán
álló órára bámult. A kismutató minden mozdulata közelebb és közelebb visz
december hatodikához, amikor az elektori kollégium összeül, és eldönti, mi lesz
a sorsunk, nemcsak a miénk ebben a szobában, hanem az Egyesült Államoké -is.
Kívülről néhány férfihang harsogott: -- Éljen Uncle Sam! -- Az emberek
mostanában így nevezik Tildent. A kormányzó az alsó ajkát harapdálta. Hűvös
külseje alatt valami hirtelen indulat mocorgóit.
-- Igen, a csapda -- mondotta elgondolkodva Tildén. Hadd magyarázzam meg.
1865-ben a republikánus többségű Kongresszus megszavazta az úgynevezett
huszonkettedik közös döntvényt. Ennek célja az alkotmány tisztázása volt, amely
kimondja, hogy az elektori kollégium végső szavazatát a szenátus elnökének kell
kézbesíteni. Ő aztán a Kongresszus mindkét Házának jelenlétében közli az egyes
államok szavazatát és a kiszámított végösszeget. Az alkotmány hallgat arról a
kérdésről, mi történik, ha valamely államban vitás a szavazás eredménye.
A jogi kérdésekbe alámerülve, Tildén hirtelen szinte felvidult. Erősebb lett a
hangja. -- A huszonkettedik közös döntvény kimondja, hogy ha bármely állam
szavazási eredményét illetően vita vetődik fel, az ügyet a Kongresszus együttes
ülésén kell megoldani. Fölöttébb államférfiúi megoldása egy régi joghézagnak. --
A kandallópárkányon az óra ötöt ütött, Tildén elhallgatott. Azt hiszem, ostoba
módon mindnyájan végigszámoltuk magunkban az öt óraütést.
-- Mármost a Kongresszus közös döntvénye abszolút tör-
vény, amelyet a két Ház csak együttesen érvényteleníthet. Ám tavaly januárban
ravasz szenátusi republikánus barátaink, sejtve, hogy ezen a választáson
vereséget fognak szenvedni, és meg akarván szerezni maguknak ama bizonyos déli
államokat, egyoldalúan eltörölték ezt a tízéves közös döntvényt, és...
-- Egyoldalúan és jogellenesen? -- Bigelow most vidámabbnak látszott.
Tildén bólintott. -- Gyorsan ment az egész, vita nélkül. A mi pártunk azt se
tudta, mi történik, csak amikor már késő volt.
-- De hát kell lennie valamiféle közvetítő eljárásnak, még a közös döntvény
nélkül is. -- Hewitt tőle telhetőleg igyekezett járatosnak mutatkozni ezen a
kohászattól a lehető legtávolabb eső területen.
-- Ebben reménykedem. Feltétlenül szükség lesz valamiféle új közvetítő
eljárásra. Meg kell találnunk a módját, hogy ezt becsületesen alkalmazzák.
-- Hát én azt mondom: fogja magát, és mondja meg azoknak, akik megválasztották,
vonuljanak ki New Orleans és Baton Rouge utcáira! Aztán menjen oda ön is mint
megválasztott elnök, hiszen az, és ha ötvenezer állig felfegyverkezett
louisianai demokrata kivonul az utcára, akkor a vászontarisznyások nem merik
ellopni a szavazatait.
-- Csakhogy ott lesz ötvenezer főnyi szövetségi katonaság is, készen arra, hogy
újrakezdje a legutóbbi háborút. -- Tildén látszólag derűs volt.
-- De hát mit mondjak akkor az embereinknek, akik most is hírt várnak tőlem a
New Orleans-i távíró hivatalban?
Erre a kihívásra Tildén csak szokásos, híres motyogásával válaszolt. -- Később
még beszélünk. -- Ha polgárháború tör ki, Tildén nem akarja, hogy az első
puskalövés az ő nevéhez fűződjék. Magatartását fölöttébb csodálatraméltónak és
tökéletesen őrjítőnek találom.
-- Nos, uram, én megmondom magának, mi történik, ha nem áll ki szilárdan, ebben
a minutumban -- mondta élesen a louisianai (meg kell tudnom a nevét). -- Van a
Kongresszusnak jó néhány déli demokrata tagja, lehetnek tán negyvenen
386
is, akik cserbenhagyják, és Hayest fogják támogatni, amennyiben Hayes ígéretet
tesz nekik, hogy kivonja a csapatokat azon államokból, ahol most ott vannak, és
visszaadja a szabadságjogainkat.
-- De, uram, önök éppen azért választottak meg engem elsöprő többséggel, hogy
ezt megtegyem, és meg is fogom tenni. -- Tildén ugyanolyan kemény volt. --
Képtelen vagyok elhinni, hogy akadna déli ember, aki valaha is Grant pártjába
vetné a bizalmát.
Tildent ekkor lehívták a földszintre, hogy fogadjon néhány alkotmányjogászt.
Vigasztalanul üldögéltünk a dolgozószobában. A louisianai tovább ivott, kezdett
berúgni. Hewitt a táblázatait tanulmányozta.
Bigelow halkan elmesélt nekem egyet-mást a legutóbbi fejleményekből, amelyekről
egyelőre nem írhatok a Herald-ba. -- Nyolcvanezer dollárért megszerezhetjük
Dél-Carolina elektori szavazatait.
-- Nem is ésszerűtlen ajánlat.
-- Pelton éppen most tárgyal a szavazatszámláló bizottság tagjaival.
Baltimore-ba kérik a pénzt vasárnap estére. Készpénzben. Ezer és ötezer dolláros
címletekben.
-- A kormányzó hajlandó fizetni?
- Nem. E pillanatban a kormányzó Délre küld minden tisztességes és neves embert,
aki csak számításba jön, hogy ellensúlyozzák a republikánusokat, akik már
vezetőik felét odaküldtek. Köztük a te Garfield barátodat is, ő éppen
Louisianában van, és a louisianai szavazatszámláló bizottság elnökének, bizonyos
Mr. J. M. Wellsnek turbékol.
-- Mr. Wells sokba kerül?
Bigelow megborzongott, méghozzá nemcsak képletesen, teste valódi görcsbe
rándult. -- Azt hallottam, hogy Mr. Wells hajlandó nekünk adni Louisianát.
Egymillió dollárért. Készpénzben.
-- A kormányzó?. . .
-- Nem kíván fizetni azért, amit már elnyert.
-- És Florida?
- Oda kilencedikén érkezett meg W. E. Chandler. A mai napig hétezer dollárt
küldtek le neki készpénzben New York-
387
ból. Közben Florida republikánus kormányzója/á'r allé Fálle' csapatokat kért
Grant tábornoktól. Oda is leküldtük néhány jó emberünket. ..
-- Készpénzzel fbifegyverkezve?
Bigelow zavartnak látszott. -- Imádkozom, hogy ne. De Hewitt már megmondta
nekem, hogy Florida ára kétszázezer dollár. Közvetlenül az állami választási
bizottságnak fizetendő.
-- Számomra ez szerény összegnek tűnik!
-- Számomra hihetetlen szörnyűségnek!
-- John, te életed legnagyobb részét ebben a városban töltötted. Miért lep meg
annyira, hogy a politikusoknak másutt is ilyen magas az ára?
-- Én mindig egyedülálló esetnek tartottam a szülővárosunkat a katolikusok
beözönlése miatt. -- Bigelow meglovagolta kedvenc vesszőparipáját. -- De még
mindig nem tudom elképzelni, miként tudnák a republikánusok ellopni tőlünk
Louisiana! vagy Floridát.
-- Ha megfizetik azt a pénzt, amit Tildén nem hajlandó megfizetni, mind a két
állam az övék lesz, tekintet nélkül a leadott szavazatokra -- jutott eszembe a
komor, de ésszerű gondolat.
-- Nos, Pelton titkos küldetésben jár- mondta Bigelow rejtélyesen és szomorúan.
Ezen kissé fblvidultam. Remélem, hogy miközben Tildén továbbra is a
törvényességről és a becsületes kormányzatról beszél, sógora buzgón vásárolja az
egyszer már elnyert szavazatokat.
Pillanatnyilag Bigelow egy perdöntő tanulmány megírásában segít Tildennek: az
elnökválasztási szavazatszámlálások történetét dolgozzák fel George Washington
kora óta. Azt hiszik, ez a tudós mű tökéletesen be fogja bizonyítani a
Kongresszusnak, hogy Tildén győzött a választáson.
Ha Tildén kormányzónak van fatális hibája, akkor az a fura elképzelése az,
miszerint az embereket jó érvekkel rá lehet kényszeríteni arra, hogy
becsületesek legyenek, és önzetlenséget tanúsítsanak itt, ahol minden csupa
önérdek és kapzsiság.
i. Mindenesetre.
2
December 13.
Ülésezik a Kongresszus. A szenátusban i 7 fős republikánus többség van, a
képviselőházban viszont 74 fő a demokraták többsége.
Egy teljes hónapja tart a zűrzavar, pénzt osztanak s fogadnak el, a szövetségi
csapatok riadókészültségben, a hevesvérű déli fehérek szó szerint állig
felfegyverkeztek -- döntés még sincs.
December 6-án az Unió államaiban összeültek az elektorok. Semmi meglepetés.
Ahogy mindvégig tudtuk, Louisiana, Florida és Dél-Carolina republikánus urai
kényszerítették államukat, hogy kétféle választási eredményt küldjenek a
Kongresszusnak. Ugyanez történt Oregonban. Az egyik summázat Tildennek kedvez,
és a tényleges népszavazatok tükre, a másik Hayesnek kedvez, és csalás.
Tildennek még mindig 184 nem vitatott elektori szavazata van, Hayesnek pedig 165
(egy szavazatot elveszített); vitás 20 szavazat.
Ma reggel Hewitt elnöknek nyilvánította Tildent. Bár sok demokrata azt akarja,
hogy a kormányzó azonnal tegye le a hivatali esküt, a Gramercy parkból erre
mindeddig nem jött válasz. Tildén buzgón készíti elő jogi érveit. Pelton
továbbra is a színfalak mögött működik, pénzt költ, legalábbis imádkozom ezért.
Hayes a messzi Ohióban mélyen hallgat, miközben Washington Cityben Grant elnök
rejtelmesebb, mint valaha. Tildén utasítására Hewitt múlt héten felkereste az
elnököt. Tildennel együtt valamennyien meg vagyunk rémülve, amiért az emberek
olyan könnyedén és nyíltan beszélnek az államcsínyről.
Hewitt meglepően őszintének találta Grant tábornokot. Grant nézete szerint Hayes
győzött Dél-Carolinában (ami igaz is lehet) és Floridában (ami nem igaz), de
elismerte, hogy Hayes nyilvánvalóan alulmaradt Louisianában Tildennel szemben.
Az elnök ezután kifejtette, hogy mivel Louisiana különösképp korrupt állam, és
mivel mindkét részről panaszt tettek különféle szabálytalanságok miatt,
mindenféle louisianai szavazási eredményt el kell vetni, és a képviselőházban
kell eldönteni a választást, ahogyan az alkotmány előírja. Tekintettel a
képviselőház demokrata többségére, Grant ezzel hallgatólagosan elfogadta a
tényt, hogy Tildén lesz az utóda. Szerfölött bizakodunk.
Mégis viharjelzés süvít az ország minden sarkából. Egyre többet hallani a
"Tildén vagy vérontás!" csatakiáltást, nemcsak a Délen, hanem itt a városban is.
Bár a Herald-ban írt utolsó cikkemben alapos vizsgálat alá vettem választási
eljárásainkat annak bizonyítására, hogy csak a "törvény kellő alkalmazása" ment
meg minket attól, hogy második Mexikó váljék belőlünk, korántsem vagyok biztos
benne, vajon lesz-e békés megoldása ennek az iszonyatos ügynek.
Újsághír: ma reggel a New York-i Nemzeti Gárda 35. zászlóaljának D százada
kijelentette, hogy kész Washington ellen vonulni. A Dél pedig fegyverkezik.
"Tildén vagy vérontás!"
Párizsra gondolok, a kommünárokra -- a mészárlásra.
3
Ma este a Chickering Hallban beszédet tartottam európaiakból álló népes
hallgatóság előtt, akik a választás megfigyelésére jöttek. Úgy látszik, mind a
demokraták, mind a republikánusok engem jelöltek ki arra a feladatra, hogy
külföldi személyiségekhez szóljak, egytől egyig a szabadság szerelmesei ők;
azért jöttek New Yorkba, hogy megfigyeljék, hogyan intézi köztársaságunk a
választásokat fennállásának századik esztendejében.
A Centenáris Kiállítás megnyitása óta a külföldi sajtó dics-
390
himnuszokat ír az Egyesült Államokról. Most -- immár több mint egy hónapja --
megdöbbent tanúi lettek választási rendszerünk teljes összeomlásának. Attól
tartok, komor előadásomba igen komikus elemek is vegyültek.
August Belmont mutatott be, akinek palotája a Tizennyolcadik utcában éppen
szemben áll a Hall-lal az Ötödik sugárút túlsó oldalán. Bár Belmont, akárcsak
én, Tildén híve, előzetesen megegyeztünk, hogy egyikünk sem képvisel pártos
álláspontot ma este, amikor tőlünk telhetőleg igyekszünk országunk jóakaróinak
megmagyarázni az alkotmányos válságot.
Belmont röviden és kecsesen beszélt franciául és németül. Én csak franciául
szóltam.
Amikor bementem a színpadra, a rám villogó kalcium lámpák és reflektorok
fényében fülemben sokkal hangosabban dörömbölt szívem dobogása, mint az engem
köszöntő udvarias taps.
Írott francia szöveg volt a kezemben, ám -- szerencsétlenségemre -- a lámpákat
olyan ravaszul rendezték el, hogy teljesen elvakítottak, képtelen voltam
olvasni, így hát improvizáltam, nem is túlságosan rosszul. Azt a bizonyos,
nagyon különleges, nagyon zengzetes, nagyképű modoromat öltöttem föl, amely
annyira emlékeztet Flaubert idiótá-jé.ra., s amely ilyenformán tökéletesen
illett e különleges alkalomhoz.
A korrupció kérdéséhez érve, nagyon tapintatos hangnemre váltottam. A
hallgatóság azonban pontosan tudta, miről beszélek.
-- Csakugyan rejtelmes -- mondtam --, hogy a szavazás tényleges folyamatában
mennyi hibát találhatunk. Az ember azt hinné, egyszerű a dolog: a szavazó vagy a
demokraták, vagy a republikánusok listáját jelöli meg. Ámde a mostani novemberi
választások óta Florida derék népe -- vagy legalábbis republikánus őrangyalai --
felfedezték, hogy nem Tildén nyerte el kilencvenkét szavazattal ezt a bágyatag
trópusi államot, hanem veszített Hayesszel szemben; kilencszázkilencvenkét
szavazat különbséggel. Mivel ezek marginális különbségek, meglehet, hogy az első
szavazatszámlálás csakugyan téves volt. Csakhogy jelenleg azt halljuk, hogy
Louisiana, ez a szintén bágyatag, trópusi állam, miután november-
39'
ben hatezer-ötszáznegyvenkilenc szavazatos többséget adott Tildennek, most
utólagos meggondolással Hayest választotta meg négyezer-nyolcszázhét szavazat
többséggel. . .
A hallgatóság eddigre már nevetgélni kezdett, és súgottbúgott. Erősen
összehunyorogva, éppen csak meg tudtam pillantani Emmát, aki Mrs. Belmonttal ült
a díszpáholyban.
-- A két állam szavazási eredményeinek ez a furcsa, utolsó pillanatban történt
megváltozása arra késztette az elektori kollégiumot, hogy december 6-án egyetlen
szavazat többséggel Hayest válassza elnöknek. Mivel azonban Hayes nyilvánvalóan
alulmaradt a választásokon Tildén több mint negyedmilliós szavazattöbbségével
szemben, most a Kongresszusnak kell eldöntenie, hogy a kétséges négy állam
vitás, kétféle szavazási eredménye közül melyik az érvényes: az első-e, amely
novemberben megválasztotta Tildent, avagy a második, amely decemberben
megválasztotta Hayest.
Közvetlenül alattam az első sorban talpra ugrott most egy dühös francia abból a
munkáscsoportból, amelyet a demokrácia működésének megfigyelésére küldtek ki, és
útjukat közadakozásból fedezték. Amikor a munkások e csoportja elhagyta a
francia partokat, nem kisebb személyiség adta rá áldását, mint maga Victor Hugo,
akinek még az én francia stílusomnál is üresebben pompázatos a prózastílusa.
"Látjuk immár a jövő hajnali pírját -- mennydörögte Hugó --, és ez a jövő
nyilvánvalóan a demokráciáé, amely tisztán pacifista." A nagy ember nyilván
sohasem hallott róla, hogy a negyvenes években Amerika megtámadta Mexikót, vagy
1812-ben Kanadát. Hugó bizakodással beszélt az eljövendő Európai Egyesült
Államokról, és felszólította a derék munkásokat: vigyék magukkal útjukra a
fáklyát (mennyire imádják a szónokok a fáklyát!): "a civilizáció fáklyáját, ama
földről, ahol Krisztus született, azon országba, amely John Brownt szülte". A
jelek szerint ez a lángoló géniusz még az elemi iskolában abbahagyta földrajzi
tanulmányait.
-- Magyarázza meg nekem, uram -- mondta a munkás --, miben különbözik ez a
választás attól a hírhedt választástól, amellyel Louis Napoleon lerombolta a
francia köztársaságot, és császárrá tolta fel magát.
392
Nagy taps és éljenzés. A szemem sarkából láttam, hogy Belmont fölöttébb demagóg
módon bólogat a hallgatóság felé.
-- A különbség az -- mondtam, amikor a hallgatóság újra elcsöndesült --, hogy
Grant tábornok márciusban el fogja hagyni a hivatalát. . .
-- De Grant pártja. . .
-- De Grant örököse. . .
-- De Hayes. . .
A demokrácia elkeseredett - nem, dühödt - szerelmesei jelszavakat és átkokat
kezdtek ordítozni a Hall minden szögletéből.
Végső, kétségbeesett erőfeszítéssel próbálva úrrá lenni a helyzeten,
visszakiabáltam: -- Februárban a Kongresszus deklarálni fogja, hogy Sámuel
Tildén, a negyedmillió szavazat többséggel megválasztott elnök, csakugyan az
elnökünk. Az amerikai köztársaság pedig fönnmarad, és virágozni fog! -- Ezzel
sikerült megfelelő ovációt ébresztenem, hogy lekecmeregjek a színpadról.
Elöntött a veríték, és reszkettem, mintha lázas volnék.
Ezután Emmával visszamentünk Belmonték házába -- nem, palotájába --, ahol
félszáz embernek terítettek vacsorára. A vendégek közül sokan ott voltak a
Chickering Hallban. Bókokkal halmoztak el az előadásomért. De nem sokáig
sütkérezhettem e dicséretek olyannyira szükséges fényében. Épp csak egy pohár
pezsgőt ihattam meg, és Belmont máris bevezetett a könyvtárába, ahol a finom
bőrkötések ezrei alatt szenvedélyes szónoklatot vágott ki. Torokhangú beszéde és
megdöbbentő témája egyaránt Bismarckot idézte. -- Annak a munkásnak tökéletesen
igaza volt. Ami most történik, tényleg olyasmi, amit Louis Napoleon tett, amikor
III. Napóleont csinált magából. Csakhogy én azt akarom, hogy Tildén játssza el
Louis Napoleon szerepét. Azt akarom, hogy ragadja el a koronát. Hiszen őt
illeti, teljességgel joga van hozzá. Ragadja hát el. És ha szükséges, használjon
erőszakot!
-- De hát nincsenek katonái. A hadsereg amazok kezében van. -- Hátradőltem az
újmódi, mély, bőrhuzatú fotelban. Kezdett rám száradni a veríték, fölöttébb
kellemetlenül ta-
393
padtak rám a ruháim. Egyébre sincs szükségem, mint hogy összeszedjek egy
tüdőgyulladást.
-- Ezek rosszabbak, mint a jakobinusok! -- folytatta kirohanását Belmont a
republikánus vezetés ellen, egy még korábbi korszakra vezetve vissza a
történelmi analógiát.
-- Minden megoldódik -- csitítottam --, megoldja majd valamiféle választási
bizottság.
-- De nem tudjuk, miféle lesz az a bizottság. És hogy kik ülnek majd benne. Azt
viszont tudjuk, hogy minden elszalajtott nappal gyöngül a pozíciónk. Az ország
egy hónapig azt hitte, hogy Tildén lesz a következő elnöke. De most már kezd
kételkedni. A Times-t olvassák. . .
-- És a Herald-ot -- tettem hozzá lágyan. -- A miénk a nagyobb példányszámú lap.
-- Washingtonban akarom látni Tildent. Most!
-- És tegye le a hivatali esküt?
-- Nem. Azt majd leteszi márciusban, ahogy az alkotmány előírja. De azt akarom,
hogy ő irányítsa pártunkat a Kongresszusban. Nem hagyhat ilyen fontos dolgot
Hewittre, aki derék ember, de... nos, Tildén mestere a politikának. A törvényes
felhatalmazása is megvan. Azután kombinálva a. . .
-- És így tovább.
Végül szabadon bocsátott, és megvacsorálhattam. Éppen távoztam a Belmont házból,
amikor megállított egy egyszerűen öltözött, középkorú asszony, aki az utcán várt
rám. -- Néhai feleségének az unokahúga vagyok, Mr. Schuyler. -- Igazat mondott
(Traxler lány volt a nagyanyja, és őt is Emmának hívják). Wisconsinban lakik, a
külföldi sajtónak ír, ebből tartja el magát és öt gyermekét, amióta osztrák
férje egy szép napon faképnél hagyta. Megígértem, hogy interjút adok neki.
-- Legidősebb lányom nagyon hasonlít az ön lányához
-- mondta sóvárogva. Emma nagyon kedves volt szerencsétlen unokanővéréhez és
névrokonához.
Emma letett az Ötödik Sugárút Hotelnál, útközben Sanfordék palotája felé, ahol
most magányosan lakik. Denise Dél-Carolinában van, Sanford pedig Washingtonban
próbál belekontárkodni a választási eljárásba. Igen kedélyesen meg is hívott,
hogy távollétében lakjam én is a házukban, de meg-
394
mondtam neki, hogy szívesebben lakom a szállodámban, ahol privát távíróhivatal
működik, és ahol nyüzsögnek a republikánus államférfiak. Félóra alatt többet
tudok meg az Ámen-sarokban, mintha végigolvasom az összes újságot.
-- Nagyszerű voltál, papa! -- nyugtatgatott Emma.
-- Tűrhető voltam, ami nagyszerű, ha figyelembe vesszük a hallgatóságot és
mindazt, amit nem mondhattam el.
-- Velünk kell tokened a karácsonyt odalenn Délen. Denise ragaszkodik hozzá. Én
is.
-- Tudom. -- Denise majd mindennap ír nekem, tudatva, hogy a kedélye és az
egészségi állapota egyaránt jó. -- Itt kell maradnom a kormányzó mellett.
-- De hát ez az egész roppant hosszú ideig elhúzódhatik.
-- Nem tarthat túl sokáig. Március 4-ére meg kell lennie az új elnöknek. Ezt
írja elő a törvény.
-- Ez akkor azt jelenti, hogy két hónapig. . . zavargások lesznek, nemde?
-- Attól tartok, igen.
-- Lesz-e forradalom? -- Emma ajkáról ez a kérdés nagyon reálisan röppent fel.
Annyi kétségbeejtő, véres napot éltünk át Párizsban.
-- Senki sem tudja -- válaszoltam bölcsen. -- A kormányzón múlik. E pillanatban
állítólag több mint százezer ember harcra készen a Délen.
-- Most már tudom, miért látogat az ember Afrikába, és miért nem él ott.
Emma holnap indul Délre. Felteszem, hogy a Sanford-ültetvényen meglehetős
biztonságban lesz. Denise úgy tervezi, hogy ott marad, amíg februárban meg nem
szüli a gyereket.
Amikor az elébb visszaértem a szobámba, levél várt. Denise azt írja: "Emma
szerint itt biztonságosabb. Mindenesetre nagyon kényelmes. És leküldte hozzám
Madame Restell legmegnyugtatóbb és minden bizonnyal legköltségesebb
»asszisztensét« ... ez a megfelelő szó? hogy átsegítsen az accouchement-on.2 De
maga már jóval előbb itt lesz. Legkésőbb újévre, különben dühös leszek, és
megfosztom magát a keresztapaságtól !"
2. Szülés.
Tizenkettő
Ezt az Albanyból New Yorkba tartó vonaton írom. A szalonkocsi csaknem teljesen
üres. A mellettem lévő ülésen Tildén kormányzó ül, aki ma reggel óta többé nem
kormányzó. Pillanatnyilag ültében alszik, arckifejezése udvariasan várakozó.
Bigelow velünk szemben ül. Mellette a detektív egy sárga fedelű regényt olvas.
Útitársaink némi érdeklődéssel bámulják a megválasztott elnököt. Újév napja van,
1877.
Meg kell mondanom, soha életemben nem voltam még ilyen fáradt. Igaz, ami igaz,
mindhárman kezdünk teljesen kimerülni a nem szűnő feszültségtől.
A nap azzal kezdődött, hogy Sámuel Tildén, New York állam távozó kormányzója az
állami Capitolium üléstermébe kísérte utódát, bizonyos Lucius Robinsont, aki
letette a hivatali esküt.
Bigelow meg én az ülésterem végében ültünk, és attól tar-
397
tok, Bigelow nagyrészt végigaludta Tildén formás beszédét. Igaz, Bigelow
segített megírni.
Én a Herald megbízásából voltam jelen mint hivatalos tildenológus. Az országos
sajtó alig képviseltette magát.
Bigelow megjegyezte, hogy körülbelül annyi újságíró van jelen, amennyi egy
átlagos New York-i kormányzó-beiktatásra el szokott jönni. Baljós jel, ha
figyelembe vesszük, hogy Tildén most tartotta első nagyobb beszédét, amióta
elnökké választották.
Tildén túlságos tapintattal érintette a jelenlegi "vitatott témát". Kiemelte,
hogy a huszonkét előző elnökválasztás során a Kongresszusnak egyszerűen csak
jegyzőkönyvbe kellett vennie az elektori kollégium átküldött szavazatait. Most
azonban a Kongresszusnak választania kell négy állam kétféle, teljesen
ellentétes szavazati eredménysora között.
Tildén emlékeztette a hallgatóságot, hogy három évvel ezelőtt a Kongresszus
törvénytelennek nyilvánította Louisiana jelenlegi kormányzatát, amelynek
szavazatszámláló bizottságajónak látta az állam szavazási eredményét a
visszájára fordítani. A dél-carolinai és a floridai bizottságok törvénytelen
voltáról is szót ejtett. Csakhogy amikor mennydörögve kellett volna kifejeznie
megvetését történelmünk legkorruptabb és immár zsarnoki adminisztrációjával
szemben, hogy törvényes vezérünkként zászlót bontson, beszéde során megmaradt
száraz alkotmányjogásznak, és egyáltalán nem volt egy becsapott nép
felháborodott tribunusa.
Tildén nem tett említést ama két kongresszusi bizottságról (az egyik a
szenátusé, a másik a képviselőházé), amelyek feladata a megoldás megtalálása
lenne. A képviselőház mentelmi bizottsága már kijelentette, hogy a választás
eredményét a Kongresszuson belül kell eldönteni. Ezzel Tildén is egyetért azon
az alapon, hogy az alkotmány szerint a vitatott elnökválasztásról a
képviselőházban kell dönteni, ahogyan 18oo-ban történt, amikor Burr ezredes és
Thomas Jefferson az elnökválasztáson ugyanannyi elektori voksot kapott, és a
képviselőház választott közülük az én elfogult nézetem szerint nem valami
bölcsen.
A másik lehetséges megoldás valamely speciális szervezet létrehozása volna a
Kongresszuson kívül, arra bízva a döntést.
Tildén szerint egy ilyen szervezet ellentétben volna mind az alkotmánnyal, mind
a szokásjoggal. Nos, hamarosan megtudjuk, mi lesz, mert a két bizottság január
12-én együttes ülést tart. Jamie ragaszkodik hozzá, hogy menjek le Washingtonba.
Az új kormányzó beiktatása után Bigelow meg én átkísértük Tildent az Eagle
Street-i házba, ahol már ott sorakoztak a bőröndök, vagy fél tucat
jókívánságokkal búcsúzni szándékozó ember (az új kormányzó nem volt köztük). Ott
volt viszont a New York Central Vasút képviselője.
-- A délutáni ötórás vonattal megyünk vissza a városba -- mondta Tildén.
-- Akkor tüstént feladjuk az ön nevére ezeket a bőröndöket, kormányzó.
-- Közvetlenül Washington Citybe. A Fehér Házba -- böktem ki. Általános, bár
kissé erőltetett nevetés tört ki, még maga Tildén is elmosolyodott, jóllehet nem
szólt semmit.
Valamivel öt óra előtt érkeztünk a pályaudvarra ezen a szürke, fagyos napon.
Nagy megdöbbenésemre senki sem jött ki elbúcsúzni. Félszegen álldogáltunk a
hasas kályha mellett a majdnem üres állomáson, és beszélgetni próbáltunk.
Hirtelen nehezemre esett elhinni, hogy ez az apró, magányos alak egy nagy ország
elnöke és egy nemzeti válság középpontja. "Tildén vagy vérontás!" Nos, a
csatakiáltás első része itt szundikál mellettem a szalonkocsiban. Mikor kerül
sor a másodikra?
Persze azt hiszem, van rá magyarázat, miért nincs tömeg. Újév napja van, az
emberek vagy otthon üldögélnek, vagy látogatóban vannak. A vonat kétségkívül
majdnem teljesen üres, de. . .
Hudson városán zakatolunk keresztül. A vörös téglás házak közt kilátok a
folyóra, teljesen beállt. Egyetlen magányos jégvitorlás siklik sebesen a jégen,
kibontott, kék vitorlával, nem messze tőle a kisfiúk örömtüzet gyújtottak. A
Catskill alsó folyása mentén a kémények füstje pokoli panorámát varázsol e
fagyos tájból, csak Dante Sátánjának lassan kibomló, hatalmas bőrszárnyai
hiányoznak, hogy a kép teljesen a hangulatomhoz igazodjék.
399
Az előbb átvágtam az ülések közti folyosón, és átültem Bigelow mellé, aki most
már teljesen éber. - Mi a véleményed?
Bigelow pontosan tudta, mire gondolok. Halkan beszélt, hogy föl ne zavarja
Tildent. -- A kormányzó sohasem volt népszerű Albanyban. Egyszerűen nem törődtek
vele.
-- De hiszen ő az elnök.
-- Tudom. Furcsa, mi? Ekkora győzelmet arat, aztán végignézheti, ahogy
szertefoszlik.
-- Csakhogy nem foszlott.
-- Immár a Kongresszus kezében vagyunk. -- Bigelow kétségbeesettnek látszott. --
És Hewittében. Fogalmam sincs, mit tesznek, amikor holnap összeül a
képviselőház.
-- Nem tudod rábeszélni a kormányzót, hogy vegye át a közvetlen irányítást?
-- Nem hajlandó rá. Azt mondja, a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat nem
szabad összekeverni.
-- A Kongresszus déli demokratái nem fognak dezertálni?
-- Még nem. Addig nem, amíg Hayes és Grant nem tesznek nekik olyan ajánlatot,
amelynek képtelenek ellenállni.
A folyosó túloldalán Tildén kinyitotta a szemét. Semlegesen figyel bennünket.
Csak nézünk egymásra hárman, miközben a vonat robog a fagyos estében. Egy ideje
egyikünknek sincs már mondanivalója.
2
1877. január T4- Vasárnap.
Még mindig New Yorkban. Jamie nagyon ingerült volt, amiért nem mentem
Washingtonba, de azt hiszem, most már belátja, hogy bölcsebb volt Tildén mellett
maradnom.
Föl kell jegyeznem, hogy a komor politikai dráma kellős közepén némi komédia is
akadt. Újév napján, amikor Al-
400
hányban voltam, Jamie sorra járta azokat a házakat, ahol még fogadják.
Mire a menyasszonya, Miss May házához ért, már annyira felöntött a garatra, hogy
a szalonban belepisált a kandallóba. Múlt héten aztán az immár exmenyasszony
egyik férfi rokona a Union Club előtt kutyakorbáccsal verte össze.
Jamie még mindig kék-zöld, és nagyon mogorva. Nekem nem szólt semmit az ügyről,
de hát erre nincs is szükség, hiszen egész New York másról sem beszél.
Tegnapelőttig, amikor a bizottságok együttes ülést tartottak, semmiféle hír sem
jött Washington Cityből. A két bizottság tagjai abszolút titoktartással intézték
ügyeiket. Ez az olyannyira nem jellemző tartózkodás mindnyájunkat megijesztett.
Hevitt az éjjel megjött Washingtonból, és magával hozta annak a határozatnak a
tervezetét, amelyet a két bizottság a Kongresszus plénuma elé fog terjeszteni. A
jelek szerint Tildén és Hewitt egész éjjel virrasztott, sorra véve a
törvényjavaslat különböző cikkelyeit.
Valamivel déli tizenkét óra előtt Tildén és Hewitt megjelent a földszinti
szalonban, ahol vagy fél tucat tanácsadó gyűlt össze (köztük én is). Tildén
szokatlanul derűsnek látszik. Most jöttem rá, hogy minél derűsebbnek mutatkozik,
annál dühösebb.
-- Uraim, a Kongresszus közös bizottsága úgy határozott, hogy választási
bizottságot fog felállítani. Bár ebben a bizottságban a Kongresszus tagjai is
részt vesznek, ez az. . . újítás mind a Kongresszus, mind az alkotmány keretein
kívül áll.
-- De hát ez csak javaslat -- vágta rá gyorsan Bigelow. A Kongresszus még
elvetheti.
-- Mr. Hewitt azt mondja, hogy a szenátusi bizottság demokrata párti tagjai
elvben már elfogadták egy ilyen bizottság felállítását. . .
-- De, kormányzó, az önnel való konzultáció után a képviselőház, amely a mi
ellenőrzésünk alatt áll, még mindig elvetheti, amit a közös bizottság javasol --
mondta a jogi tanácsadók egyike.
401
Tildén Hewitthez fordult. -- Nincs kissé késő ahhoz, hogy velem konzultáljanak?
Hewitt szerencsétlen arcot vágott; egész nap halkan, de állandóan böfögött.
Akárcsak Napóleon, ő is folyton a kabáthajtókája alá dugja a kezét, égő gyomrát
dörzsölgetve.
-- Nos, kormányzó, a képviselőházi bizottság tulajdonképpen most sem konzultál
önnel. Úgy értem, annak megvan a maga külön alkotmányos feladata. Én persze
kikérem az ön véleményét.
Akkor leültünk egy posztóval letakart asztalhoz, és gondosan végigmentünk a
választási bizottság tervezetén. Mint részletkérdésekben mindig, a kormányzó
lenyűgöző volt. Az éjszaka folyamán behatóan megismerkedett a tervezet
tartalmával. -- Személy szerint teljesen alkotmányellenesnek találom.
-- Akkor opponálja! -- Bigelow-nak ügyvéd létére sincs jogászi temperamentuma.
-- A képviselőház támogatni fogja!
-John, én nem avatkozhatom be nyíltan a kormányzat törvényhozó ágazatának
döntéseibe.
-- Akkor avatkozzék be titokban! -- így Bigelow, a korrektség rajongója.
Mosoly árnyéka a kékesszürke, ívelt ajkon. -- Nem hiszem, hogy teljesen
megértették Mr. Hewittet. Mivel pártunk a szenátusban a bizottság mellett van,
Mr. Hewitt szerint a képviselőház is bele fog menni. Most már késő
megakadályozni ezt a... dolgot.
-De hát mit tanácsol ön? -- Hewitt olyan képet vágott, mint a felsült
összeesküvő, mint ahogy az is volt.
-- Minden bizonnyal nem fogom azt tanácsolni önnek, hogy helyeselje ezt a
törvényjavaslatot. De a részletek tekintetében hajlandó vagyok tanácsokat adni.
Ezután gondosan megvizsgáltuk a javasolt választási bizottság tervét. Tizenhárom
érdemes férfiúból álló döntőbizottságot fognak fölállítani. Kilenc tagját a
Kongresszus két házából jelölik, további négy a Legfelsőbb Bíróság bírája lesz.
A Kongresszus mindkét háza öt-öt tagot választ, közülük egyet sorshúzással
rekesztenek majd ki.
Tildén a kongresszusi találékonyságnak ez utóbbi példáját jellemzően frivol
fogásnak találta. -- Meglehet, hogy elveszí-
402
tem az elnökséget -- mondta erélyesen --, de lottózni nem vagyok hajlandó érte.
-- Akkor hogyan kellene megválasztani a bizottságot? -- kérdezte Hewitt.
- Minden bizonnyal nem a véletlen és nem intrikák révén. Én azt tanácsolom
önnek, hogy lassan és megfontoltan járjon el. Elvégre egy teljes hónapunk van a
tárgyalásokra.
De Hewitt félénk természetű. -- Fönnáll a veszély, kormányzó, hogy. . . nos,
hogy összeütközésbe kerülünk Grant tábornokkal.
Tildén ezen mintha kissé mulatott volna. -- El sem tudom képzelni, mi segíthetné
jobban elő ügyünket, mintha az elnök szövetségi csapatokat rendelne ki a
Capitoliumra. De nem fog. Miért adjuk meg magunkat a csata előtt? Bőven lesz
időnk kapitulálni, ha veszítünk. Nem, ki kell tartanunk, és harcolnunk a
legkedvezőbb föltételekért.
-- De hát ma este Washingtonban összeülnek a mi demokrata párti bizottsági
tagjaink. Tudni akarják majd, hogy ön személy szerint támogatja-e ezt a tervet.
-- Ha már ön személyes alapra helyezte a dolgot: nem, nem vagyok hajlandó
támogatni. -- Tildén hirtelen a fogát vicsorította. A fölöttébb józan és
méltóságteljes homlokzat mögött jókora düh halmozódott föl.
-- Ez a bizottság színtiszta ármány. De ha a Kongresszus el találja fogadni,
akkor minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ennek az együgyű és elsietett
munkának a veszélyeit a minimálisra csökkentsem. Addig is megmondhatja nekik,
hogy én személy szerint semmi részben nem fogadom el, és mélységesen elítélem --
itt jelentőségteljes pillantást vetett rám -- azt a titkolódzást, amellyel a
Kongresszus ezt a minden szokásjoggal ellentétes eljárást kifőzte, amely
gyakorlatilag nem más, mint egy törvényen kívüli elnökválasztás.
-- Telegrafálok vezetőinknek, hogy ön ellenzi a tervet -- mondta Hewitt igen
szerencsétlen képpel.
-- De nagyon kérem, mondja meg nekik, milyen nagyra becsülöm az udvariasságukat,
amiért konzultáltak velem, ha utólag is. -- Hideg tigristekintet siklott végig a
posztóval borított asztal fölött. -- Meg tudom érteni, miért szeretnék elnyer-
403
ni az áldásomat csöppet sem kielégítő fáradozásaik eredményére, de ettől
kénytelen vagyok tartózkodni. Személy szerint azt javasolnám, hogy vigyük az
egész ügyet döntőbíróság elé. De hát én csak jogász vagyok, nem forradalmár.
-- Kormányzó, ha ön abszolúte helyteleníti a törvényjavaslatot, akkor nem fog
keresztülmenni -- bökte ki hirtelen, meghökkentő módon Hewitt.
Összenéztünk Bigelow-val. Itt volt Tildén nagy esélye. De az asztal mellett
ismét a jogász ült a tigris helyén. -- Nem kerülhetek abba a helyzetbe, hogy úgy
lássék, mintha ellenezném a Kongresszus döntőbíráskodását, amikor jelenlegi
dilemmánk pontosan valami ilyesmit követel. -- Ezen a jogi alapon Tildén
súlyosan aláaknázta saját helyzetét.
Bigelow később még vitába szállt vele, de Tildén szilárdan ragaszkodott az
elveihez. Elméletileg hajlandó elfogadni a választási bizottságot, de ha tudná,
megváltoztatná a módszert, amellyel a tagjait kiválasztják.
Valamivel éjfél előtt hírnök érkezett magától a dicsőséges Charles Francis
Adamstől. A nagy férfiú azt javasolta, hogy Tildén és Hayes közösen követeljenek
új választásokat.
Tildén jót mulatott ezen. -- Miután a republikánusok próba nélkül elloptak
tőlünk három államot, most, hála legutóbbi bűnös praktikáiknak, könnyen el
tudnának lopni hatot. Üdvözlöm Mr. Adamst -- mondta a hírnöknek. -- Később még
beszélek vele.
-- Mit írhatok meg mindebből a //mi/rf-ban? -- kérdeztem.
-- Hálás lennék,-ha azt a benyomást keltené, hogy egyelőre semleges vagyok.
-- De írhatom azt, hogy ön harcolni fog a hivatalért, amelyet elnyert?- Percről
percre rémültebb lettem. Tildén, a jogász tevékenyen dolgozik Tildén, a vezér
ellen, aki reformköveteléseivel tűzbe hozta honfitársaink többségét.
-- Nem a "harc" a jelszó, Mr. Schuyler. Legalábbis most még nem. A jelszó:
"döntőbíráskodás".
4°4
3
Január 25. Washington Cityben a Willard's Hotelban.
Január i y-én közzétették a választási bizottságról szóló törvényjavaslat
részleteit. Még aznap este föltettem Tildén kormányzónak a nyilvánvaló kérdést:
-- Mi a véleménye a törvényjavaslatról, amely felett a Kongresszusnak immár
szavaznia kell?
-- Változatlan. -- Fáradt hang; híres csípősségét teljesen elveszítette Tildén.
-- Én kitartok az alkotmány, a szokásjog és huszonkét eddigi elnökválasztás
gyakorlata mellett. Ha sem Hayesnek, sem nekem nincs többségünk az elektori
kollégiumban, akkor az alkotmány előírása szerint az elnököt a képviselőháznak,
az alelnököt pedig a szenátusnak kell megválasztania. Amennyiben a Ház engem
nevez ki elnöknek, amint hajlik is rá, akkor azonnal Washingtonba megyek, és
leteszem a hivatali esküt, még ha öt perc múlva agyonlőnek is miatta.
-- És mi a helyzet Hayes kormányzóval?
Papírszerű ajkán mosoly villant fel. -- Egyetlen közös vonásunk van: mindketten
megvetjük ezt a bizottságot.
-- Akkor miért nem denunciálják együttesen?
-- Először is egyikünk sem tudja kézben tartani a pártját a Kongresszusban.
Különösképp nem most. Hayes kormányzó továbbá. . . lekötelezettje a szenátusnak,
mivel annak republikánus elnöke számolja meg az elektori szavazatokat. Egyébként
is az ügy lezáratott.
-- De hiszen a Kongresszus még mindig elvetheti a közös bizottságról szóló
törvényjavaslatot.
-- A Kongresszus elfogadja a törvényjavaslatot. És a leghangosabb kifogásokat
nem a mi pártunk, hanem a republikánus korifeusok fogják felhozni ellene. -- Ez
fölöttébb meglepő volt. Megpróbáltam tovább érdeklődni, de Tildén csak a fejét
rázta., és sejtelmesen mosolygott. Mindannak ellenére, amit hivatalosan mond, az
a benyomásom, hogy nincs ellenére, ami történik.
-- Később még beszélünk -- mondta a búcsúzáskor Tildén elgondolkodva
("automatikusan" lesz-e a centenárium utáni új szó erre?).
Utazásom előestéjén New Yorkban hosszan beszélgettem Jamie-vel, akit szokatlanul
komornak -- és józannak -- találtam.
Úgy látszik, a híres újévi eset szerfölött mély benyomást tett rá. Még mindig
nem vagyok egészen bizonyos benne, mi is történt azon a baljós napon, de úgy
látszik, senki sem tudja. Sőt New York veszekedő pártokra szakadt. A legnagyobb
csoport állítása szerint Jamie belevizelt May ezredes szalonjában a széntüzelésű
kandallóba. A második legnagyobb csoport erélyesen protestál e verzió ellen,
kijelentve, hogy egy porcelán esernyőtartó fogadta be az átlényegült dáridókat.
Egy kicsiny, de lelkes szekta nemcsak egyszerűen hiszi, de varázslatos módon
tudja is, hogy Jamie egy kék delfti porcelán tálba pisilt. Az azonosító jelzőket
mindig pontosan ugyanebben a jelentőségteljes sorrendben ismétlik el, akár az
Üdvözlégyet. Néhány makacs nonkonformista szerint egy hangversenyzongora is
fontos szerepet játszott a legendás történetben.
Akárhogy is, január 3-án exmenyasszonya családjának egy Fred May nevű tagja a
Union Club előtt felelősségre vonta Jamie-t. Mr. May egy marhabőr szíjjal
fegyverezte föl magát. A Union Club ablakain át vagy egy tucat iszonyodó klubtag
szemlélte szánakozva és elborzadva, mint valami görög tragédia kórusa az
iszonyatos agon-t, amely azzal ért véget, hogy a két férfi beleesett egy
hóbuckába.
Becsületét megmentendő, Jamie ezután párbajra hívta ki Mr. May t. A két hős
január 7-én találkozott a Gyilkosok Völgye nevezetű helyen, amely igen divatos a
párbajozók körében, mert lehetővé teszi, hogy az egyik leendő gyilkos Delaware
államban, a másik pedig Marylandben álljon, ami - ha gyilkosság történik --
véget nem érő illetékességi problémákat okoz.
De aznap nem esett kár emberéletben. Mr. May azzal adott kifejezést a pimasz
vizelők iránti megvetésének, hogy a levegőbe lőtt, Jamie pedig olyan ideges
volt, hogy nem is tüzelt. A becsület megőriztetett.
406
Jamie csak egyetlenegyszer említette a párbajt, én természetesen egyszer sem. De
észrevettem, hogy kényelmetlenül fészkelődik, és folyton az ingét rángatja.
-- Mi a baj? -- kérdeztem végül.
-- May! -- válaszolta Jamie, helyesen föltételezve, hogy tudom, kiről és miről
beszél. Akkor kigombolta az ingét. -- Nézze ! -- Megmutatta fémszövetből készült
alsó mellényét. -- Ez megállít minden golyót. Tiszta, minőségi acél. De kutyául
dörzsöl.
-- De lőnek-e valaha is? -- kérdeztem. -- Magára?
-- Ó, igen. Les rám. Sötét mellékutcákban sompolyog. Tűzlétrákra mászik fel. De
én készen állok a fogadtatására
-- húzott elő a kabátzsebéből egy apró pisztolyt. -- Nyitva a fél szemem, amikor
alszom, azt lefogadhatja.
-- Tegye el azt a micsodát. -- Mivel minden lőfegyver jelenlétében legalábbis
ideges leszek, Jamie Bennett kezében pedig egészen riasztó élményt jelentett
számomra a pisztoly.
Jamie eltette a pisztolyt, és változatlan hangon folytatta:
-- Neki is nyitva kellene tartania azt az ép fél szemét. A maga Tildén
barátjának.
-- Épp az előbb voltam nála. Meglepő módon mintha örülne a bizottságnak.
-- Ügyeljen Davisre. Ő a kulcsember.
-- A Legfelsőbb Bíróság bírája?
Jamie bólintott. Aztán, új életszabályával ellentétben, mindkét szemét lehunyta,
és fölmondta a leckét: -- A bizottság tizenöt tagból fog állni. Öt a szenátusból
kerül ki. Az öt szenátor közül hárman Hayes, ketten Tildén mellett vannak. A
képviselőház öt tagja közül hárman Tildén, ketten Hayes mellett, így a
képviselőház és a szenátus semlegesítik egymást. A Legfelsőbb Bíróság négy
tagját nevezték ki a bizottságba. Ketten Hayest támogatják. Ketten Tildent.
Namármost a választási bizottságról szóló törvény előírja a négy bírónak, hogy
független bíróként válasszanak ki egy ötödiket, és ez lesz Davis.
-- Föltételezi, hogy a Kongresszus elfogadja ezt az újítást?
-- Ó, igen. Nem kétséges. És az ötödik bíró Davis lesz. És ő fogja eldönteni a
választást. Illinoisi ember. A Republikánus
407
Párt alapító tagja, még a Becsületes Eb tette meg bírónak. Davis azonban sokszor
úgy beszél, mint a demokraták, mert szeretne egy szép napon a demokraták
elnökjelöltje lenni.
-- Akkor Tildenre fog szavazni.
-- Lehet. Mindenesetre figyelje. Ravasz ember.
Nordhoff is megerősítette Jamie-nek Davisről alkotott véleményét. -- De erról
még korai beszélni. Még a választási bizottság sincs meg. -- Ez tegnap volt. Ma,
január 25-én már félúton vagyunk a bizottság megalakulása felé.
A szenátus ma kora délelőtt 47:17 szavazataránnyal jóváhagyta a
törvényjavaslatot. Igencsak felvidított az a tény, hogy a javaslat ellen szavazó
tizenhét szenátor körül tizenhat republikánus volt, köztük Blaine is, aki
figyelmeztette pártját, hogy ez a választási bizottság legfőbb fegyverüktől
fosztja meg őket: attól, hogy az alkotmány előírása szerint a szenátus elnökének
(jelenleg a republikánus Thomas W. Ferry az) kell megszámlálnia az elektori
szavazatokat. De Conkling nagyszerű beszédet mondott a törvényjavaslat mellett,
ami jó jel, hiszen 6 nem is olyan titokban Tildent támogatja. Szerintem ez azt
jelenti, hogy a kulcsfontosságú ötödik bíró Tildent fogja támogatni.
Akárhogy is, a republikánusok elkeseredésének oka nyilvánvaló : húsz elektori
szavazat vitás, de Tildennek csak egyet kell elnyernie a húsz közül, hogy
elnökké válasszák. Arra minden bizonnyal nincs mód, hogy mind a húszat
elveszítse, hiszen legnagyobb részük már eleve is az övé volt.
Ma déltájban a képviselőház öltözőjében jártam, és beszéltem Hewitt-tel.
Roppantul örült a reggeli szenátusi szavazás eredményének. Mialatt
beszélgettünk, a választási bizottságról szóló törvényjavaslatot éppen a
képviselőház elé terjesztették. -- Holnap pedig kettő az egyhez megszavazzuk!
Küldöncfiú szakította félbe társalgásunkat; sürgönyt hozott Hewittnek. Amikor
elolvasta, tátva maradt a szája, mint a partra vetett halnak. -- Atyaisten!
Az egyik mellette álló képviselő kivette a kezéből a sürgönyt. Ö is elképedt. --
De hát ezt nem tehetik. Ez lehetetlen.
-- Nos, megtették. És lehetséges. -- Abba a kiváltságos helyzetbe kerültem, hogy
az elsők között tudhattam meg Wa-
408
shingtonban: Illinois állam törvényhozása aznap délelőtt Davis bírót erős
demokrata támogatással beválasztotta az Egyesült Allamok szenátusába.
-- De Davis ettől még közreműködhet a bizottságban -- mondta nyomatékosan
Hewitt. -- Márciusig nem köteles elfoglalni a szenátusi helyét.
-- De vajon kívánja-e a bizottsági posztot? -- Ez a fontos kérdés futótűzként
terjedt szét az öltözőkben, a lobbykban, a városban, az országban.
Ma este Garfieldéknál vagy tucatnyi republikánus vezérrel vacsoráztam. Egyetlen
hölgy volt jelen, a nemes Lucretia, akit a jelek szerint a férfitársaság
egyáltalán nem ejtett kétségbe.
Mondanom sem kell, hogy a társalgás a bizottság és Davis hirtelen megválasztása
körül forgott.
-- Mr. Schuyler Tildén kéme -- figyelmeztette Mr. Garfield kedélyesen a
barátait. -- Nem szabad túlságosan nyíltan konspirálnunk előtte -- felém intett
átnedvesedett zsebkendőjével. Csúnyán meg van hűlve.
-- Nem is konspirálunk. Túl ostobák vagyunk hozzá -- jegyezte meg savanyúan egy
idősebb korifeus. -- A maguk Tildenje szépen zsebre vágta Davis bírót azzal,
hogy szenátort csinált belőle.
Vacsora után Garfield szivarra gyújtott, Lucretia pedig a hímzésén dolgozott, de
időnként helyzetelemzésének tűjét is bele-beledöfte az est komor hangulatú
beszélgetéseibe. A társaság fölött szinte tapinthatóan lebegett a vereség árnya.
Garfield meg én, amikor kis időre kívül maradtunk az általános társalgás körén,
leültünk a családi szalon egyik sarkában. -- Veszíteni fogunk holnap a
képviselőházban -- mondta halkan Garfield. -- Ezzel vége is Hayesnek.
-- De hát nem érdemli-e meg Tildén, hogy megválasszák? Úgy értem, nem az a
szokás, hogy garantáltan az nyeri el a hivatalt, aki a legtöbb szavazatot
kaj>ta? -- Kedvem lett volna szellemeskedni, de gyorsan elejtettem a kínálkozó
szóviccet: "grantóltan az nyeri el a hivatalt". Mindannyiunkat annyira
csapdájába ejtett ez az elkeseredett hatalmi harc, hogy a szellemeskedés szinte
istenkáromlásnak hat.
409
-- Én nem hiszem, hogy ő a győztes. Nem igazán. -- A gyönyörű kék szempár a
szokásos őszinteséggel csillogott, s mint mindig, most is rabul ejtett.
-- No és Louisiana? Tildén nagy többséggel győzött ebben az államban, vagy nem?
Garfield a fejét rázta. -- Én nem hiszem. Nem igazán. Elvégre én ott voltam. Az
elnök küldött oda. És őszinte meggyőződésem, hogy egy tiszta választáson Hayes
győzött volna Louisianában.
- Az első számlálás szerint Tildennek húszezres többsége volt.
-- Elismerem, mindkét oldalon történtek hibák.
-- Hibák vagy vétkek?
Garfield szerencsétlen arcot vágott: sem hallani, sem kimondani nem szereti a
kemény és pontos szót, ha valami puha és szépelgó kifejezést tud találni rá. --
Vétkek is. Igen. Végül is Louisiana államról van szó, és még sohasem láttam
olyan embereket, mint azok ott. Tudta, hogy a szavazatszámláló bizottság
elnöke... -- De itt észbe kapott. -- Ebbe nem szabad belemennem, hiszen
alighanem tagja leszek a választási bizottságnak.
-- Nem kell belemennie. Már tudom, mi annak az embernek az ára. Negyedmillió
dollárt kért, és föltételezem, hogy az önök pártja meg is fizette neki, hiszen
önöknek adta a szavazatokat.
-- Amit tisztességtelennek találok -- mondta Garfield, szokásos gyors és kecses
módján térve át a veszedelmesről a megnyugtató témára --, az az a mód, ahogyan a
sajtó ignorálja az igazi problémákat. Például a demokraták Louisiana szinte
minden választókerületében távol tartották a négereket az urnáktól.
Megfenyegették őket. Megverték őket. Megrémítették őket. így hát még ha az első
louisianai szavazási eredmény pontos lett volna is, nem lett volna sem
tisztességes, sem reprezentatív, mivel a négereket majdnem teljességgel
kirekesztették.
Meg kell mondanom, hogy Garfield éppoly meggyőző és elbűvölő volt, mint
bármikor. Nincs az a bűn, amit pártja elkövethetne, hogy ő ne találja meg a
módját valamiképp. . .
410
A Capitolium távíróhivatalában vagyok, ahonnan Nordhoff a híreket továbbítja a
Herald-nak.
A Legfelsőbb Bíróság tagja, Mr. David Davis (akiről Jamie azt mondta, tartsam
szemmel) éppen most jelentette be, hogy mm vesz részt a választási bizottság
munkájában, bár március 4-ig a bíróság kötelékében szándékozik maradni.
Nyilatkozata szerint "fenntartás nélkül" kijelenti, hogy a szenátusba történt
rejtélyes bekerülését "egyáltalán nem szorgalmazta, és ez teljesen váratlanul
érte".
Nordhoff főképp a "váratlan" jelzőn mulat. -- Davis legalább két hete tudta,
hogy be fogják választani a szenátusba. És biztos, hogy akarta is.
-- De vajon Tildén tudta-e két héttel ezelőtt? Netán Tildén intézte el neki?
-- Ezt magától szeretném hallani. Tildén a maga barátja. Azt viszont tudom, hogy
Hewitt tegnapig semmit sem sejtett.
Davis a továbbiakban azt mondta, hogy "már két éve legfőbb vágya, hogy
visszavonuljon". Mindezt a zsúfolt távírda egyik sarkában írom, várva, hogy
Nordhoff végezzen a távírásszal. A magam históriáját majd este kezdem el.
Amint Garfield megjósolta, a képviselőház január 26-án megszavazta a választási
bizottságról szóló törvényjavaslatot. Százkilencvenegy szavazat szólt a
törvényjavaslat mellett, nyolcvanhat ellene, köztük Garfieldé.
Január 2g-én Grant elnök aláírta a törvényt, a választási bizottság tehát már
létezik. A demokraták a tegnapi bomba robbanásáig ujjongtak. Számítottak
Davisre, javukra szóló döntő szavazatára. Most Davis (rejtélyesen?) letűnik a
színről. Davis -- kegyes képpel -- mindenkinek azt mondja, hogy képtelen
vállalni a felelősséget és eldönteni egy elnökválasztást. Először is érzékeny
rá, hogy ő maga is déli születésű, másodszor pedig gyakran foglalt úgy állást a
Legfelsőbb Bíróságban, hogy az sok republikánusnak nem tetszett, végül pedig
némiképp zavarba hozza, hogy ilyen "váratlanul" szenátorrá
411
tették, nem is annyira saját papírbankó párti barátai, hanem az illinoisi
demokrata pártszervezet.
Davis kiugrása teljes zűrzavart okozott. Elvégre a Kongresszus demokrata párti
tagjai egyetlen okból támogatták a választási bizottságot: azt hitték, hogy
Davisé lesz a döntő szavazat.
Nordhoff úgy véli: a republikánusok egész idó alatt tudták, hogy Davis nem fog
részt venni a bizottság munkájában, és Hewitt meg a kongresszusi demokraták nagy
recsegés-ropogással beleestek a csapdába, amelyet maga Tildén is segített
felállítani, amikor elintézte, hogy a machiavellista Davis bekerüljön a
szenátusba.
Ha ez igaz, akkor Garfield -- azzal a fénylő, őszinte, kedves kék szemével --
megint hazudott nekem.
Január 29. A Willard'sban.
Ma délelőtt néhány percet töltöttem Hewitt-tel a képviselőház ruhatárában.
Hajszoltnak látszik, minden oka meg is van rá.
A nyüzsgő lobbysták és képviselők beszorítottak minket két íróasztal közé, így
hirtelen négyszemközt maradtam vele: olyan sokan törekedtek a helyemre, hogy ez
senkinek sem sikerült a fekete kaputos, dohánytól (és egyebektől) bűzlő
politikusok tömegéből.
-- Megkérdezték valaha Davistől, mielőtt ez az egész bekövetkezett, hogy
hajlandó-e részt venni a bizottság munkájában?
-- Bizonyos, hogy nem -- mondta Hewitt nyomatékkal. -- Nem lett volna etikus.
Amellett soha eszünkbe se jutott, hogy esetleg nem akar a bizottság tagja lenni.
-- Hiszek Hewittnek.
Csakhogy mint Nordhoff mondja, Tildén már január 13-án tudta, hogy Davis a
szenátusba megy. Akkor miért nem közölte ezt Tildén Hewitt-tel? Lehetséges, hogy
Tildén titokban nem Davist, hanem a még beválasztható négy bíró valamelyikét
szeretné behozni?
412
A vezető demokrata párti szenátorok -- hivatalosan -- kezdettől fogva a
bizottság mellett voltak, mert hisznek a Legfelsőbb Bíróság valamennyi bírájának
alapvető pártatlanságában és abban, hogy ha csalással kerülnek szembe, ezek a
nemes férfiak ki is mondják a rút szavakat: "ez csalás". Szerintem ez naivitás,
és semmi okát sem látom, miért képeznének ezek a magas állású jogászok kivételt
az általános korrupció alól, hiszen ők is Afrikából valók. Nordhoff szerint a
demokrata párti szenátorok -- titokban -- nem kedvelik Tildent, és a vereségét
szeretnék látni.
Az "állva" maradt négy bíró mindegyike republikánus, legalábbis névlegesen. A
demokraták jelenleg azt szeretnék, ha a kulcsfontosságú ötödik bíró egy bizonyos
New Jersey-i Joseph P. Bradley lenne. Bradleyt Grant nevezte ki a Legfelsőbb
Bíróságba hosszú és némiképp kétes pályafutás után: vasúti ügyvéd volt, aztán a
Nyugaton bíró. Eredetileg radikális republikánus volt, de az utóbbi időben a
bíróság déli körzete felett elnökölt, és kielégítő "igazságot" szolgáltatott a
déli fehéreknek.
Úgy látszik, Tildén és Hewitt bíznak Bradleyben. Legalábbis ezt rebesgetik.
Január 29. A Willard'sban.
A bizottság tizenötödik tagja Bradley bíró, tehát az ő szavazata fogja eldönteni
az elnökválasztást, mivel a többi tizennégy tag (közöttük Garfield) szavazata
közismerten hét-hét arányban oszlik meg függetlenül attól, hogy milyen
bizonyítékokat tárnak elébük a nemzeti lelkiismeret őrzőinek, a hamis
szavazatszámlálások felesketett leleplezőinek és a tizenkilencedik elnök
egyedüli elektorainak fennkölt szerepében.
Olyan ideges vagyok, hogy mélyen alszom, egyáltalában nem álmodom, és tökéletes
egészségnek (vagy az egészség látszatának) örvendek.
Tizenhárom
Február 8. Hajnali 2 óra. A Willard's Hotelban.
Éppen most jöttem haza Hewitt-től. Győztünk! Örülök, mint egy gyerek -- bár nem
tudom, miért képzelik az emberek, hogy minden gyerek per definitionem mindig
remekül érzi magát. Nálam minden bizonnyal nem ez volt a helyzet.
Január 31-én többé-kevésbé ünnepélyesen összeült a Capitoliumon a választási
bizottság a Legfelsőbb Bíróság kicsiny, elegáns, meglehetősen baljós benyomást
keltő üléstermében.
A bírák üres trónszékei magas emelvényen állnak. Az emelvény fölött kis karzat
van, normális körülmények között ott ülnek a sajtó és az érdekelt felek
képviselői. A kis terem közepén jókora asztalnál ül a választási bizottság
tizenöt tagja, elnökük a legöregebb bíró, Mr. Clifford. Ünnepélyesen fogadja a
Tildent és Hayest képviselő ügyvédeket, majd meghallgatja hosszadalmas és tudós
előterjesztéseiket.
Tildén ügyvédeinek fő célkitűzése annak megállapítása, hogy a bizottságnak
hatalmában áll-e "a szavazatok mögé nézni" vagy nem. Más szavakkal: tanúkat és
bizonyítékokat felvonultatni, amelyek alátámasztják a republikánus csalást.
Tildén ügyvédei azt hangoztatják, hogy a vitatott államokban Tildent
nyilvánvalóan megválasztották, és csak a későbbi "bűvészkedés" vette el tőle a
választásokat.
A republikánusok tagadják a "bűvészkedést", és kegyes modorban deklarálják, hogy
"a szavazatok mögé nézni" -- az egyes államok jogainak megsértését jelentené!
Ennyit arról a pártról, amely a világtörténelem egyik legvéresebb háborúját
vívta meg, azt bizonyítandó, hogy a szövetségi kormánynak abszolút primátusa van
az őt alkotó összes államai felett.
Nordhoffmeg én a zsúfolt karzaton ülve tekintettünk alá a bizottságra. Egyikünk
sem tudta követni az eljárás első napi menetét, de Nordhoff elmagyarázta nekem:
-- A közös bizottság kezdettől fogva teljes egészében amellett volt, hogy a
szavazatok mögé kell nézni. Éppen ez volt a célja a választási bizottság
fölállításának. Sajnos Hewitt barátunk nem tudta rávenni a republikánusokat,
hogy nyilvánosan is elismerjék azt, amiben a titkos ülésen megegyeztek.
- Hewitt nem a legpompásabb pártvezér, igaz?
-- Azt hiszem -- mondta Nordhoff lassan, mintha kapásból fordítana valami ónémet
szöveget --, hogy ez az ember egy félcédulás bolond.
Garfield fölintegetett nekünk az ülésterem mélyéből. Vidámabbnak látszott, mint
a múltkori este. Ezt viszont valóban rossz jelnek tartom.
Nordhoff megmutatta nekem Bradley t. Az ország sorsának (és az én sorsomnak)
döntóbírája jellegtelen figura, örökös félmosollyal az arcán. Ezt is rossz
jelnek tartom. De hát egész nap rossz ómeneket gyűjtöttem.
Másnap nemkülönben.
Február elsején a Kongresszus két háza együttes ülést tartott a képviselőház
üléstermében. Mivel a sajtókarzat zsúfolásig megtelt, Garfield az előkelő
látogatók karzatán szerzett nekem helyet, ahol alighanem a teljes diplomáciai
testület ott
volt körülöttem, beleértve Jacobi bárót is, aki köztem és Sir Edwin Thompson, a
brit nagykövet között szorongott.
-- Ön melyik országot képviseli, kedves Schuyler? -- súgta a fülembe a báró a
maga boulevardier1 franciaságával.
-- A jó kormányzat birodalmát -- súgtam vissza.
-- Akkor félek, hogy az ön törpeállamát hamarosan annektálni fogja ez a
nagyszerű, ez az egyedülálló demokrácia.
Én is ettől féltem. Mégis azon kaptam magam, hogy csodálom a köztársaság urait,
amiért ilyen váratlanul méltóságteljes módon néznek szembe az alkotmányos
válsággal.
Az egész világ aggódó tekintete előtt... a végén még kezdek úgy írni, mint egy
igazi újságíró! Legyünk pontosak. Mindazok aggódó tekintete előtt, akik
közvetlen hasznot fognak húzni Tildén vagy Hayes megválasztásából, pontban egy
órakor kezdődött az ünnepélyes színjáték, amikor a képviselőház ajtónállója
harsány, bár reszketeg hangon bejelentette az Egyesült Államok szenátusának
érkezését.
Az ülésterem középső bejáratán bejöttek a szenátorok. Ki masírozott, ki csak úgy
ballagott, ki büszkén feszített. A legtöbb szem a két állandó ellenlábasra,
Blaine-re és Conklingra szegeződött, pedig immár mindketten csak epizodisták
annak a drámának az utolsó felvonásában, melynek előző felvonásaiban főszerepük
volt. Conkling nagyszerű jelenség volt, mint mindig. Azt mondják, Kate Sprague
itt van a városban, de én még nem láttam. Conkling azt szeretné, ha Tildén
győzne, hogy így ő vehesse át a Republikánus Pártot, és négy év múlva vagy ő
maga pályázhasson jelöltségre, vagy -- ahogy suttogják -- Grant tábornok számára
teremthessen újabb adminisztrációt.
Elaine ma a roppant lojális pártembert alakítja, nyilvánvalóan kitűnő viszonyban
van mindenkivel, Conklingot kivéve. Azt beszélik, hogy amennyiben Hayest
választanák meg, Blaine magas pozíciót kapna a kormányban.
Néhány nagyon előkelő vendég udvariasságból magában az ülésteremben kapott
helyet. Ott láttam köztük Sherman tábornokot -- szerencsére civilben (az emberek
még mindig ko-
I. Körúti, vulgáris.
4'7
molyan beszélik, hogy Grant tábornok katonai államcsínyre készül, ha Tildent
választják meg). Felismertem továbbá a híres New York-i jogászt, Charles
O'Conort (ez a jóképű öregúr Tildén fő szóvivője a bizottság előtt). Jacobi báró
megmutatta nekem George Bancroftot, a történészt, a bölcs úr komolyan hallgatta
Garfield hosszú fejtegetését -- kétségkívül arról, hogy végre milyen könnyű igaz
történelmet írni a távírónak és az újságoknak ebben a csodálatosan őszinte
korszakában.
Amikor a szenátorok és a vendégek elfoglalták helyüket a padsorok közé állított
székeken, Thomas W. Ferry, a szenátus elnöke felkapaszkodott arra a magas
trónusra, amely egyébként a képviselőház elnökének szokásos ülőhelye. Ma a
második helyre szorult, az elnöklő szenátor balján foglal helyet egy széken.
Egyébként a képviselőház elnöke már nem az a képviselő, aki tavaly nyáron
állítólag West Point-i kadétfelvételeket árult, hanem bizonyos S. J. Randall,
pennsylvaniai demokrata, Tildén barátja. Mr. Randall arcát semmi más nem
ékesíti, csupán egy diszkrét bajuszka -- ellentétben a szenátus elnökével,
akinek alsó ajkáról lecsüngő, szertelenül hosszú szakálla a melle közepén két
ágra bomlik, s mintha szürke tweedanyagból szőtték volna.
A ceremónia első része miben sem különbözött a Kongresszus szokásos
négyévenkénti együttes ülésétől, amely átveszi az elektori kollégiumtól a
jóváhagyott elnökválasztási népszavazatokat.
Alabamával kezdve, betűrendben vették sorra az egyes államokat. Minden állam
szavazási eredményeit átnyújtják a szenátus elnökének, 6 továbbadja a
szavazatszámlálóknak, akik kihirdetik a szavazatok számát, és elkészítik a végső
összesítést. Alabama, Arkansas, California, Colorado, Connecticut és Delaware
szavazatainak kihirdetése közben mindenki csak diskurált, a Kongresszus tagjai,
az előkelő látogatók, az újságírók, alig lehetett tőlük hallani a
szavazatszámlálók bejelentéseit az egyes államok szavazási eredményeiről. De
amikor Floridát szólították, a beszélgetők elhallgattak, és tökéletes csönd ülte
meg az üléstermet.
Ferry szenátor szakáiiát húzogatva megköszörülte a tor-
418
kát: -- Az elnök -- mondta harsány hangon -- átnyújtja a szavazatszámlálóknak
Florida állam küldönc útján érkezett tanúsítványát, valamint annak postán
érkezett másolatát.
A szavazatszámláló előlépett, és átvette az iratot a szenátus elnökétől, majd
hasonlóképpen harsány hangon bejelentette, hogy Florida négy elnök- és
alelnökválasztási elektori szavazata Hayesre és Wheelerre esett.
A republikánus Ferry szenátor egy pillanatra elégedettnek tűnt. A teremre
várakozásteljes csend ereszkedett. Aztán, immár elégedetlen arccal, Ferry
szenátor átadott az egyik szavazatszámlálónak egy második sorozat szavazási
eredményt, majd közölték velünk, hogy Florida négy elektori szavazata Tildén és
Hendricks mellett szól.
Ezután hosszúnak tűnő csönd következett. Végül Ferry szinte csevegő hangon
feltette a kérdést: -- Van valakinek ellenvetése Florida állam ezen
tanúsítványaival szemben?
Hirtelen üvöltés tört ki az ülésterem minden sarkában, és megkezdődött a csata.
Mindkét Ház tagjai talpra ugrottak. Végül egy New York-i képviselő kapta meg a
szót. Tiltakozott a Hayesnek kedvező eredmény ellen. Egy californiai meg egy
iowai tiltakoztak a Tildennek kedvező eredmény ellen.
A szenátus elnöke ekkor megkérdezte: -- További ellenvetések? -- Miután további
ellenvetés nem hangzott el, Ferry szenátor a választási bizottság elé utalta az
ügyet, elhagyta trónusát, és kivezette szenátortársait az ülésteremből. Az első
felvonás után ezzel lehullott a függöny.
Egy hét telt el azóta, hogy a választási bizottság megkapta a két- (sőt, egy
technikai kérdés miatt tulajdonképpen három-)féle floridai eredménysort, és
Charles O'Conor minden csillogása ellenére a dolgok a jelek szerint nem valami
jól alakulnak számunkra.
Először is a bizottság eleve meg sem próbálta komoly vizsgálat tárgyává tenni a
floridai választási csalásokat, amelyek kezdettől érvényesültek. A
republikánusok arra alapozták érvelésüket, hogy kizárólag a Hayesnek kedvező
eredmények az érvényesek, mert ezeket az állam "vászontarisznyás" republikánus
kormányzója írta alá, míg a Tildennek kedvezőket csak a fóállamügyész. Egy álló
hétig számolgatták újra meg újra:
4'9
hány angyal táncolhat ennek a tűnek a hegyén. Mindent egybevetve, csüggesztő
időszak volt, egészen ma estig, február 7-ig, szerdáig, azaz inkább ma hajnalig,
február 8-ig.
Éppen most jövök egy késői vacsoráról Hewitt házából. Holnap -- ma -- szavaz a
bizottság először arról, hogy nézzen vagy ne nézzen-e a szavazatok mögé. Minden
Bradleyn múlik. Ha a demokratákkal szavaz, arra, hogy nézzenek az eredmények
mögé, akkor Tildent már meg is választották.
Két órával ezelőtt, vacsora után, Hewitt átküldte Bradleyhez egy Stevens nevű
közös barátjukat.
Stevens jó hírrel tért vissza. -- Bradley fblolvasta nekem a véleményét.
Szerinte a bizottság köteles a szavazatok mögé nézni.
-- És Florida elektori szavazatai? -- kérdezte Hewitt, görcsben rángó gyomrát
masszírozva.
-- Tildenéi.
-- Akkor győztünk! -- Hewitt megfeledkezett a gyomráról, és pezsgőt hozatott.
Ma éjjel jól fogok aludni.
2
Február 8.
Nordhoff szerint, közvetlenül miután Stevens eljött tőle, beállított Bradleyhez
Frelinghuysen republikánus szenátor (a választási bizottság tagja) és Robeson
haditengerészeti miniszter, mind a ketten szintén New Jersey polgárai és Bradley
barátai. A vasúti érdekcsoportok is hallattak magukról, hivatkoztak a zászló
becsületére, és Mrs. Bradley a hírek szerint sírva könyörgött a férjének, hogy
támogassa Hayest (hogy Nordhoff honnan tud meg ilyesmiket, arról fogalmam
sincs). Mindenesetre akár helytállóak Nordhoff információi, akár
420
nem, tény, hogy Bradley ma az ellen szavazott, hogy a bizottság a szavazási
eredmények mögé nézzen.
Hét pártos republikánus helyett immár nyolc pártos republikánus áll -- hét
pártos demokratával szemben.
Hewitt meg van döbbenve. -- Valami vagy valaki megváltoztatta Bradley véleményét
-- mondta nekem -- éjfél és napkelte között.
3
Február 10.
A választási bizottság a nap túlnyomó részében zárt ülést tartott. Éppen most
jelentették be, hogy elfogadták Hayes floridai elektorait. A szavazatarány nyolc
volt a héthez. Bradley eladta magát.
Nordhoff kíváncsi, milyen formát öltött a harminc ezüstpénz. -- Azt hallom,
kétszázezer dollárt fizettek neki a szavazatáért. Bár ez -- ismerte el Nordhoff
-- nem bizonyított pletyka.
Minden újság a maga jellegzetes módján reagál a botrányra. A Times dicséri a
nemes Bradleyt. A Sun baljósán arra célozgat, hogy pénz cserélt gazdát, és
emlékezteti az országot Bradley korruptságára: amikor Nyugat-Texasban körzeti
bíró volt, a vasúti érdekcsoportok megvásárolták. A Sun szerint az ötödik bíró
nem Bradley, hanem a Texas Pacific Vasút, amely Hayesnek óhajtja ítélni az
elnökséget. Tizenhét fogat gyűlt össze Bradley házánál Stevens távozása után,
mondja a Sun, republikánus vezérekkel és a Texas Pacific Vasút embereivel.
421
Február 16.
A választási bizottság Louisianában is Hayes elektorait fogadta el. A
szavazatarány: nyolc a héthez.
Néhány nappal ezelőtt Bradley bevallotta Hewittnek, hogy csakugyan írt egy olyan
véleményt, amely Tildén floridai elektorai mellett szólt, de ez csupán az ő
szokásos bírói módszere. Ügy látszik, Bradley gyakran ír két véleményt, egyet
mellette, egyet ellene. Hogy miként alakítja ki végérvényes véleményét, ahhoz
szerinte senkinek semmi köze.
Bradley egyik bírótársa, a Legfelsőbb Bíróság és a bizottság tagja, privátim
közölte Nordhoff-fal: -- Amit Bradley mond, ostobaság. Az embernek nem kell két
véleményt írnia arról, hogy nézzünk vagy ne nézzünk a szavazatok mögé. Az
érveket mind elibénk tárták, így hát az ember vagy erkölcsösen viselkedik, vagy
nem.
-- Tildén vagy vérontás! -- kiabálja valaki az ablakom alatt. De a Gramercy park
mélyen hallgat.
Időközben Grant kivezényelte a katonaságot (a Capitolium védelmére?), mindenütt,
állandóan és célzatosan, katonák parádéznak. Mostanában egy túlfeszített
idegzetű helyi zsurnaliszta azt írta, hogy amennyiben Hayes biztonságban eljut a
Fehér Házból a Capitoliumra a beiktatására, akkor az ország népe csakugyan
megérett a rabszolgaságra. Ma reggel az újságírót letartóztatták. A kormány vád
alá helyezte lazításért.
-- Tildén vagy vérontás! -- Immár az utóbbi mellett vagyok, ha az összeesküvés
megfoszt bennünket az előbbitől.
Február 19.
A bizottság javaslatát, hogy Louisianában Hayes elektorait ismerjék el, a
Kongresszus egy viharos ülésen elfogadta.
A képviselőház két republikánus tagja saját pártja ellen szavazott, tiltakozva a
csalás ellen.
Louisiana után tovább szólították az egyes államokat, Louisianától egészen
Oregonig. . .
Tizennégy
Nem volt erőm ebbe a könyvbe írni, amióta február ig-én este megkaptam a
következő táviratot: "Denise ma reggel meghalt mind le vagyunk sújtva kisfia eel
temetees holnap itt az ueltetveenyen szeretettel ees koezoes faajdalommal Emma."
Azt hiszem, a dolgok természetéből következik, hogy amint az ember öregszik,
kénytelen apránként elveszíteni mindent, ami számára valaha fontos volt, amíg
végül saját vonakodó énje is belésüpped a közhelyes, közös sötétségbe.
Részvéttáviratokat küldtem Sanfordnak és Emmának.
Úgy érzem, mintha Emma halt volna meg.
Makacsul kitartok a Herald mellett, Tildén mellett, a saját... de most már
abszurditás leírni azt a szót: "jövőm". Soha többé nem lesz. semmi, csak az
maradt meg, ami volt.
Mind a mai napig -- március 2-ig -- nem kaptam levelet Emmától, csak egy második
táviratot, amelyben közli, hogy március 5-én az Ötödik Sugárút Hotelban lesz.
423
Megteszem, ami tőlem telik, hogy ne gondoljak Denise-re. Szerencsére sok minden
akad itt, ami elvonja a figyelmem, ahogy ennek a komikus köztársaságnak a
pretenciói sorra romba dőlnek.
Eredetileg azt tartották, hogy Oregonban Tildén győzött. De 500 szavazatos
többsége, talán törvényesen, szétfoszlott, így az állam három elektori
szavazatát Hayes kapta. Csakhogy a törvény kimondja, hogy állami elektor nem
lehet hivatalviselő. Mivel pedig Oregon három, Hayesre szavazó elektorának
egyike postamester, kénytelen volt lemondani. Az állam demokrata párti
kormányzója erre kinevezett egy Tildennek elkötelezett új elektort, bizonyságot
adva arról, hogy a demokraták éppoly lelkesen csalnak, mint a republikánusok.
Miközben ez a mocskos huzavona folyik, a Kongresszus déli demokratáit nap mint
nap körüludvarolják a republikánus vezérek, kéz a kézben a vasúti
érdekcsoportokkal, s az udvarlottak közül néhányat már meg is nyertek maguknak.
A déli demokraták két feltételt csikartak ki. Az egyik: Hayes beleegyezett, hogy
két délit is kinevez a kormányba. (Nordhoff szerint ez kitűnő ötlet; azt is
bevallotta nekem, hogy tavaly nyár óta levelezésben áll Hayesszel -- gyönge
ember, de becsületes. Persze ellene szavaztam, de akkor is. . .) A másik: a
republikánusok beleegyeztek, hogy kivonják az összes szövetségi csapatokat
mindazokból a déli államokból, ahol még nem ment végbe a "rekonstrukció".
Még erőszakosabbak a republikánus politikusoknál a vasúti lobbysták, úgy
nyüzsögnek a Capitoliumon, mint kukacok a sajtban, és nyíltan vásárolják a déli
szavazatokat Hayesnek (félnek a reformtól, félnek Tildentől). Sót megpróbálják
áthajszolni egy saját, különleges törvényjavaslatukat a Kongresszuson, amely
állítólag az elnökválasztás magasztos feladatának szenteli magát.
Körülbelül február ig-től kezdve fordulóban van a szél Hayes javára. Tildén
ugyan megnyerhette a választásokat, de annak a pártnak, amely tizenhat éve van
hatalmon, esze ágában sincs lemondani az elnökségről. Amellett, hogy
megvásárolták Bradleyt (és csak Isten -- vagy a Texas Pacific Vasút
424
-- tudja, hogy a Kongresszusnak hány tagját), a republikánusok állandóan a
lázadás véres ingét lengetik. Naponta emlékeztetik rá az országot, hogy a
Demokrata Párt, miután egyszer már lázadást szított, megteheti újra.
A hatalom urai egyidejűleg magasztalják azokat a "derék" déli államférfiakat,
akik nem akarják, hogy az Uniót, amiért oly sokan adták életüket, újabb
polgárháború marcangolja szét. Még Jamie is beugrott ennek a felháborító
retorikának. Néhány nappal ezelőtt megdicsérte a Kongresszus déli tagjait
"hazafias belátásukért".
Február 24-én a képviselőház elnöke, Mr. Randall is csatlakozott a Hayest
támogató déli demokratákhoz. Hewitt ekkor szólásra emelkedett, és csalásnak
nyilvánította a választási bizottságot; ennek ellenére kénytelen volt elismerni,
hogy az elhúzódó politikai válság az amerikai élet minden szektorára rossz
hatással van, főként az államügyekre. Más szavakkal : jobb négy évig Hayes, mint
négy év polgárháború.
Február ay-én számos déli demokrata megbeszélésre ült össze a republikánus
vezetőséggel a Wormley's Hotel egyik lakosztályában. Az Associated Press
hírügynökség másnap hozta a megbeszélésről kiadott hivatalos kommünikét, amely
egyebek közt hangsúlyozta, hogy Hayes támogatni fogja a Louisiana
kormányzóságára pályázó demokrata jelölt jogigényét!
Nordhoff közli velem, hogy Garfield is részt vett a megbeszélésen, és volt benne
annyi tisztesség, hogy megbotránkozott. Valóban, hamarosan távozott. Pedig őt is
alaposan meg fogják jutalmazni. Ö lesz a képviselőház elnöke a déli demokraták
támogatásával.
-- De hát akkor is -- mondta Nordhoff. Itt van ez az ember, a választási
bizottság tagja, aki jegyzőkönyvbe mondta, hogy Louisianában a republikánusok
győztek. Most, hogy elérje Hayes megválasztását, kénytelen azt mondani, hogy
végső soron tulajdonképp mégis a demokratáké volt az állam. Ó, ez csodálatos
alku volt!
Február 28-án, amikor Vermont szavazatait jóváírták Hayes számára, valaki
(kíváncsiságból?) megkérdezte, nem érkezett-e más eredmény is ebből az államból.
425
Hewitt talpra ugrott, és a legjobb blaine-i tradíciók szerint meglengetett egy
vaskos borítékot. -- Egy csomagot tartok a kezemben, amely Vermont állam
elektori szavazatait tartalmazza. Ezt a csomagot expressz postával kézbesítették
nekem tavaly december közepe táján. -- Úgy látszik, hasonló csomagot küldtek a
szenátus elnökének is, de ő Hewitt előtt tagadta, hogy megkapta volna. -- Én
akkor felajánlottam neki ezt a csomagot, melynek sértetlenek a pecsétjei. Nem
volt hajlandó átvenni! -- Hangos kiáltozás és jókora zűrzavar az ülésteremben.
Nonjhoff magyarázata: - Hayes három elektorának egyike -- mi más lenne? --
postamester, így hát őt diszkvalifikálni kell. Azokat a választási eredményeket,
amelyek Hewitthez érkeztek, a demokrata párti elektor küldte, aki veszített a
választáson, de most azt állítja, hogy győzött, mivel vetélytársa nem volt
választható.
-- Ostobaság, nem?
-- Nem volna az, ha több volna az idő. Tildennek a húsz vitás szavazat közül
csak egyetlenegyre van szüksége. Ez lehetne az.
Az együttes ülés felbomlott, hogy a két Ház külön-külön vizsgálja meg a vermonti
eredmények ügyét.
426
2
Március i.
Az együttes ülés immár tizennyolc órája tart. Kétségkívül ez volt az ország
történetének legviharosabb és a legzűrzavarosabb ülése. A karzatok teli vannak
zajos párthívekkel. Az ülésteremben úgy tolongnak a lobbysták, hogy időnként a
Kongresszus tagjai számbeli kisebbségbe kerülnek uraikkal szemben. Éjféltájt
nyíltan előkerültek a whiskysüvegek. Hajnali egy óra körül egy-két revolvert is
meg lehetett figyelni.
Az együttes ülés hangulata csöppet sem javult, amikor kiderült, hogy Hewitt
vermonti szavazatpaksamétája eltűnt. Immár néhány hete állandó obstrukció
bénítja a választási eljárást.
Végül egy Levy nevű louisianai képviselő emelkedett szólásra, aki felkérte déli
honatya társait, hogy folytassák a többi állam szavazatainak számlálását, mert:
-- Ünnepélyes, komoly és hitem szerint őszinte biztosítékokat kaptam. . .
miszerint a megbékélés politikáját fogják a déli államokkal szemben folytatni. .
. abban az esetben, ha Hayest választják meg elnöknek. -- Nemcsak Hayes
garantálta az összes szövetségi csapatok kivonását a Délről, hanem tegnap maga
Grant is. Létrejött az alku.
Ott ültem Nordhoff-fal, míg csak a Kongresszus együttes ülése ma reggel,
pénteken, 1877. március 2-án 4 óra 10 perckor véget nem ért.
Az együttes ülés tizennyolc órája alatt a két Ház többször is visszavonult
külön-külön szavazásra.
A képviselőház utolsó külön ülésén Randall elnök felolvasta Tildén táviratát,
amelyben közölte, szeretné, ha folytatnák az államok eredményeinek kihirdetését
-- azaz beletörődött az előre látható végeredménybe. Tildén tehát meghajolt a
force majeure előtt. A képviselőház ezután kijelentette, hogy Wisconsin Hayesé.
Itt a vége, fuss el véle.
Négy órakor a szenátorok bevánszorogtak a képviselőház
427
üléstermébe, hogy folytassák az együttes ülést. Ferry szenátor még egyszer,
utoljára beült az elnöki székbe.
Nordhoff meg én egymás mellett darvadoztunk, a sajtókarzat korlátjára
könyökölve. Mindnyájan félig aludtunk, amikor a tragédia véget ért.
Ferry szenátor íbltápászkodott. Felnézett a nyilvános karzatokon ülő álmos és
kissé részeg emberekre, majd határozott hangon megszólalt: -- Kihirdetvén az
elektori szavazatok végeredményét, az elnök bízik benne, hogy minden jelenlévő,
mind az ülésteremben, mind a karzatokon, tartózkodni fog mindenféle
tüntetéstől... -- Amikor arról beszélt, hogy meg kell őriznünk méltóságunkat,
Nordhoff halkan felugatott mellettem.
Néma csöndben olvasták fel és összesítették az egyes államok szavazatait. Hayest
egyetlen szavazat többséggel elnökké választották. Akkor sem tört meg a csönd,
amikor Ferry e szavakat intonálta: -- Ezennel kijelentem, hogy az ohiói
Rutherford B. Hayes, miután megkapta az összes elektori szavazatok többségét,
1877. március 4-től fogva az Egyesült Államok négy évre törvényesen
megválasztott elnöke. ..
Senki sem tapsolt. Csak hosszú, fáradt sóhaj szállt fel a fáradt Kongresszusból.
Aztán hirtelen tompa dobbanást hallottunk.
Abraham S. Hewitt esett össze közvetlenül alattunk. Úgy vitték ki az
ülésteremből, mint Shakespeare darabjának utolsó felvonásában Hamletet. Mindent
egybevetve, Hewitt körülbelül annyit ért a politikához, mint Shakespeare
hercege, csak sokkal kevesebb jó beszédet mondott.
428
3
Március 3.
A még mindig lázongó képviselőház ma 137:88 szavazataránnyal határozatot
fogadott el, amely Sámuel J. Tildent nyilvánítja az Egyesült Államok törvényesen
megválasztott elnökének, 196 elektori szavazatot tulajdonítva neki. De senki nem
törődik a képviselőházzal, amely egyébként is a vasutak zsebében van, azok meg
sohasem szándékoztak megengedni, hogy Tildent megválasszák. Merem állítani, ez
az értelmetlen határozat csak arra volt jó, hogy könnyítsen e kapzsi Faustok
lelkiismeretén.
Ma, Lincoln halála óta először, a New York-i Sun gyászkeretes címlappal jelent
meg. A szállongó rémhírek szerint McClellan tábornok hadsereget állít fel, hogy
biztosítsa Tildén holnaputáni beiktatását. Ha McClellan ugyanazt a sietséget
tanúsítja, mint a polgárháború alatt, akkor előreláthatólag idejében érkezik --
az 1881. évi beiktatásra.
Március 5.
Ez az utolsó éjszakám Washingtonban. Utibőröndjeim már be vannak csomagolva.
Holnap reggel vonatra szállók New York felé.
A mai napon Rutherford (most általánosan "Rutherfraud"-nak, csalófélének
nevezik) B. Hayest annak rendje s módja szerint beiktatták a Capitoliumon, vagy
harmincezernyi potenciális republikánus tisztségviselőből álló tömeg előtt.
429
De hát hogy jövök én ahhoz, hogy megvessem az állásvadászokat? Én is
megpróbáltam, s az én jelöltem kudarcot vallott. A Legfelsőbb Bíróság két tagja
nem volt hajlandó részt venni a ceremónián.
Az új elnök olyan, mint valami vidéki prédikátor, úgy is beszél. Nyilvánvalóan
ideges volt, és amikor a közelben elsült egy tűzijáték-rakéta, észrevehetően
összerezzent -- kétségkívül tudja, hogy sok állig fbifegyverkezett, whiskyvel
feltöltekezett déli képviselő hadiösvényre lépett.
Hayes békítő hangú beszédet mondott, amely úgy volt felépítve, hogy mind a
délieknek, mind a reformereknek tessék. Úgy tűnik, hogy Tildén retorikájával
akarja folytatni a Grant-adminisztrációt.
A lelépő elnök értetlenebbnek és sértődöttebbnek látszott, mint valaha. Mrs.
Grant olyan arcot vágott, mintha éppen koporsóba pillantana, saját földi
maradványait látva benne. Sic transit gloria Grantium.1
A Welcher'snél vacsoráztunk Nordhoff-fal. Szentimentálisán ugyanahhoz az
asztalhoz ültünk, amelynél egy évvel ezelőtt közelebbi ismeretséget kötöttünk.
Egy év! Egy évszázadnak tűnik.
Az étterem zsúfolt volt, mert bekövetkezett egy négyévenként megismétlődő
washingtoni jelenség: sáskajáráshoz hasonlóan a városba zúdultak a leendő
hivatalviselők. A gazdag sáskák a Welcher's asztalait lepték el.
E társaság ellenére kitűnően vacsoráltunk, túlontúl sokat ittunk, és a legjobb
hangulatban voltunk, el sem tudom képzelni, miért. Gondolom, minél
szívszaggatóbb az élmény, annál jobban örül az ember, amikor túl van rajta.
Emlékszem, Emma meg én szinte nem bírtuk abbahagyni a nevetést, amikor a végén
rájöttünk, hogy túléltük a kommünárok vérontásait.
Az első fogásnál (bonyolult étel volt: tejszínes kagylóval körített marylandi
rák) Nordhoff is, én is pohárköszöntőket mondtunk rajnai borral, amelyet Tildén
tiszteletére rendeltem.
i. Így múlik el Granték dicsősége. 430
-- A Mason-Dixon vonalat áthidaló elnökre! -- mondtam.
-- A jó kormányzatra! -- ugatott fel élesen NordhofT. A ,jó kormányzat"
kifejezést valamiért mindketten olyan mulatságosnak találtuk, hogy addig
nevettünk, amíg ki nem csordultak a könnyeink.
Aztán ittunk "Őfőcsalóságára", ahogy Nordhoff Mr. Hayest nevezi. Nordhoff
elmesélte, hogy az új elnök már március 2-a óta Washingtonban bujkált Sherman
szenátor házában, azon töprengve, hogy be fogják-e iktatni vagy sem.
-- Nem mintha valaha is csakugyan kétséges lett volna. Grant már több mint egy
hete meghívta Hayest március 3-án estére vacsorára. Amikor aztán Hayes
besompolygott a Fehér Házba, rájött, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke is
hivatalos a vacsorára. Aztán Grant, a fia és a bíró bevezették Hayest egy üres
szalonba, ahol a Legfelsőbb Bíróság elnöke letétette vele a hivatali esküt,
amúgy a biztonság okáért.
-- Akkor hát a mai egyszerűen. ..
-- Csak a vallási ceremónia volt. Az-igazi, a polgári esküvőt szombaton
tartották, amikor a respublikát erőszakos sietséggel ágyba döntötték. Igyunk e
nászágy leendő gyerekeire. A törpe kis reformra. . .
-- A púpos állami jogokra. . .
-- Az idióta kemény pénzre. . .
-- Az ikrekre, a Texas és Union Pacificre. . .
-- Milyen elbűvölő család!
Amíg mi efféle akasztófahumorral mulattuk magunkat, hirtelen ismerős alak jelent
meg az étterem ajtajában. Garfield egy pillanatra bizonytalannak látszott. De
aztán, amikor látta, hogy ránézek, úgy döntött, hogy nem restelkedik. Mosolyogva
odajött az asztalunkhoz, és leült. -- Éppen az emeletre indultam. . .
-- Egy különterembe. Megünnepelni a republikánus vezérekkei a nagy győzelmet. És
elosztani a zsákmányt. -- Nordhoffon kezdett meglátszani a bor.
-- Semmi ilyen izgalom. - Garfield barátságos volt, szinte gyengéd -- legalábbis
velem. De hát én képtelen vagyok uralkodni magamon, csak vigyorgok rá ostobán,
mint szenilis atya a kedves, szeretett fiára. -- Történetesen választópolgáraid
kát látok vendégül. Körülbelül mindenki itt van a városban Ohióból, akit csak
ismerek.
-- Állást keresnek? -- Nordhoffnak eszébe jutott, hogy ehhez mosolyogni kell.
-- Csak pro bono publico. -- Garfield színlelt komolysága szinte Blaine-hez is
méltó lett volna. -- Egy-kettő azért bizalmasan tudtomra adta, hogy nagy
személyes áldozatok árán ugyan, de módjában áll kormányhivatalt vállalni.
Nordhoff kissé fbiengedett. Én sütkéreztem nagyszerű fiam fényességében.
-- Iszonyatos idők -jegyezte meg Garfield. -- Tudom, hogy nem örülnek az
eredménynek...
-- Ön igen? -- vágott vissza gyorsan Nordhoff.
-- Igen. Továbbá úgy vélem, hogy a vitás államokban mi győztünk volna, ha a
négereket engedik szavazni. . .
Nordhoff félbeszakította ezt a jól ismert érvelést. - De annak bizonyára nem
örül, hogy demokratát választottak Louisiana kormányzójának.
Garfield maga volt a kék szemű ártatlanság. -- De hát biztosítottak róla, hogy
csakugyan 6 volt a győztes.
-- Ezt a Wormley's Hotelban mondták?
-- A Wormley's Hotelban, így hát megállapodtunk, hogy nem vitatjuk a
megválasztását.
-- De hát hogyan nyerhette el egy demokrata Louisiana kormányzóságát, amikor a
választási bizottság szerint és ön mint a bizottság tagja szerint az állam
elsöprő többséggel a republikánusokra szavazott?
Garfield arcáról egy pillanatra sem tűnt el a gyönyörűen őszinte kifejezés. --
Mr. Nordhoff, amikor az embernek kiosztják a kártyáit, megjátssza őket. -- Ilyen
lehetett Caesar hangja, amikor félresöpörte a régi köztársaságot.
Nordhoff ettől tökéletesen elnémult. A pincér vörös bort töltött mindhármunknak.
Garfield fölemelte poharát, kék szeme izzott a gyertyák fényében.
Nordhoff mondott tósztot: -- A jó kormányzatra.
Garfield bólintott. -A jó kormányzatra, igen. És Hayes elnökre. -- Garfield
lehajtotta az italt; én is.
De Nordhoff nem ivott, hanem folytatta a tósztot: -- Hayes
432
elnökre, igen. És James G. Blaine-re. Roscoe Conklingra. Grant tábornokra.
Louisiana, Del-Carolina és Florida szavazatszámláló bizottságaira. Jay Gouldra.
A Texas Pacific Vasútra. A szövetségi hadseregre. Sherman tábornokra. . .
Garfield csak nevetett, a sértés súlyosságát tekintve szerfölött kedélyesen. --
Egészen megrészegít, Mr. Nordhoff, ennyi sok jó kormányzattal. -- Letette a
poharát, és fölállt. Én hasonlóképpen. Kezet ráztunk.
-- Holnap elutazom -- mondtam neki. -- Lenne szíves átadni üdvözletemet Mrs.
Garfieldnek?
-- Csak ha ön továbbítja legjobb kívánságainkat a leányának. -- Kicsavarodott
karjával lassan maga felé fordított, szép arca lenézett az arcomba.
-- Örömmel továbbítani fogom. -- Fogalmam sincs, emlékezetem melyik sarkából
pattant elő hirtelen, de nemcsak eszembe jutott, hanem hangosan ki is mondtam a
kísérteties sort: -- "Brevis hic estfructus homullis."'2
Garfield a homlokát ráncolta, és elengedte a karomat. Horatius?
-- Nem. Lucretius.
-- Erre válaszolnom kell, igaz? Nos, akkor. . . -- Garfield elhallgatott,
megrázta a fejét. -- Attól tartok, minden latintudományom a könyvtáramban
tartom. Semmi mást sem tudok kitalálni, csak azt, hogy Gaudeamus igitur.
Örvendezzünk tehát. Megteszi?
-- Miért ne? Ez mindig bevált.
Garfield távozása után Nordhoff meg én tovább ittunk.
Valamivel éjfél előtt hazajöttem a szállodába, és könnyítettem magamon, a
vacsora meg a bor a vasé du nuit-be3 került.
Most józan vagyok, fáradt és nyugtalan. Hogyan fogok élni? És miért?
2. Rövid az élet gyümölcse az emberek számára. (Lucretius, III. 914.)
3. Ejjeliedény.
Tizenöt
Annak ellenére, amit "jobbik" eszemnek szoktak nevezni, megengedtem, hogy Emma
Sanfordék Ötödik sugárúti házában lakjon az én gardírozásommal.
Azt hiszem, ezt kellett tennem, így helyes. És minden bizonnyal így emberséges.
Sanford majdnem sírt, úgy könyörgött, hogy költözzünk hozzá. Úgy látszik,
teljesen elveszítette az önuralmát. Hirtelen valódi gyásszal, igazi tragédiával
került szembe, nem tud meggyőzően színészkedni. Hol komoran hallgat, hol
természetellenesen vidám; s ami még rosszabb, rendszeres időközökben félrevon,
hogy elmondja, mennyire ragaszkodott hozzám Denise, és hogyan kérdezősködött
utánam, amikor haldoklóit. Ez természetesen iszonyú állapotba hoz: dobol a
szívem, ahogy a vérnyomásom emelkedik, és csurognak a könnyek az arcomon, pedig
tulajdonképp nem sírok -- ez az öregkor és a betegség jele. Furcsa módon amikor
hármasban vagyunk, Denise sohasem kerül szó-
435
ba. De amikor négyszemközt maradok Emmával vagy Sanforddal (hál' istennek, nem
gyakran), másról sem beszélünk.
A Sanford házban töltött első éjszakán Emma átjött a hálószobámba, amelyet az
övétől bájos kis szalon választ el szürke falakkal, a la Pompadour.
Emma sápadtnak látszik és közönyösnek. Jóllehet én semmit sem akarok tudni, ő
azt akarja, hogy mindent tudjak. Sohasem láttam még senkit meghalni, papa.
-- Az apósodat.
Emma türelmetlenül legyintett. -- Ó öreg volt. Amellett nem voltunk ott a
szobában. . . ahogy... Emma elhallgatott. Megpillantotta magát az ágyammal
szembeni tükörben. Hirtelen félrelökött a szeme elől egy hajfürtöt, és most
először láttam ősz szálakat a gyönyörű, gesztenyeszín hajzuhatagban. Bűntudat
fogott el, úgy éreztem, elárultam, amiért észrevettem.
-- Hát legalább mind a ketten ott voltunk. Vele. És azt hiszem, nem szenvedett
sokat. Amikor pedig fájdalmai voltak a vég előtt, az ápolónő kloroformot adott
neki. Sanford jó ember. Azt hiszem, szereti Denise-t. Akarom mondani, szerette.
A maga módján persze. -- Emma összefüggéstelenül beszélt, de határozottan.
Mintha bíróság előtt állna, és teljes tanúvallomást kellene tennie tekintet
nélkül arra, hogy ez milyen rettenetes.
Szándékosan franciára váltottam, gondolván, hogy ez megkönnyíti számára a
dolgot, de ő angolul folytatta -- mintegy penitenciaként.
-- Hogy volt Denise? Úgy értem, mielőtt. .. a vég előtt? -- kérdeztem.
-- Remekül. Sohasem nézett ki jobban. Sohasem érezte magát jobban. Előtte való
nap, hogy megkezdődtek a fájások, bekocsiztunk Savannah-ba. Virágot akart venni.
Van ott egy melegház. Láttál már valaha azáleát?
-- Nem emlékszem, hogy bemutatták volna, nem. -- Nem. Lehetetlen minden
könnyedség, mindörökre.
-- Szerette az azáleát. A fájások kora reggel kezdődtek. Sikoltozott.
Mindnyájunkat fólébresztett. Az ápolónő vele volt. Denise már túl volt az
idején. Egy héttel. Talán két héttel is.
436
Akkor kezdtem idegeskedni. Sanford is. De Denise nem törődött vele. Kivéve
egyszer, amikor azt mondta a babáról: "Azt hiszem, már dühös a fiú. Olyan nagy
már." De ez volt minden. Semmi olyasmi, mint Newportban. Semmi rettegés. Hála
istennek. Eszméletlen volt, amikor az orvos jött. Kivágta belőle a gyereket.
És... hát ez volt.
Emma nagyon egyenesen ült az ágyam mellett a széken, és szándékosan nem nézte
magát a tükörben.
-- És most mi lesz? -- törtem meg a csendet.
-- Ó ... most. -- Úgy rázta a fejét, mintha az élet nem menne tovább. -- Nem
tudom. Láttad Sanfordot. Hallottad, mit mondott. Itt kell maradnom segítenem
neki. Denise miatt. Ez az ember összeomlott.
-- A férfiak nem olyan erősek, mint a nők.
Emma hosszan, elgondolkodva nézett rám. Azután bólintott. -- Ez igaz, papa. így
hát egyelőre itt maradunk, amíg magához nem tér.
-- És John?
Emma majdnem elmosolyodott. -- Nincs John. D'Agrigente hercegné gyászszertartása
határozatlan időre elhalasztatott.
-- Hát akkor -- kérdeztem, attól tartok, tapintatlanul -- most mit csinálunk?
-- Rémes helyzet, nem?
-- Rémes -- ismertem el. -- Mr. Tildenból nem lett elnök. És én nem lettem
amerikai nagykövet Franciaországban.
-- A Herald. . .
-Jamie itt hagyja Amerikát. Mindörökre.
-- Amiért megkorbácsolták? Nagy hecc volt. -- És Emma végre elmosolyodott: a
normális élet ragaszkodik a jogaihoz, ragaszkodik hozzá., hogy folytassuk.
Én aztán minden bizonnyal lihegve és elkeseredetten hajszoltam a normális életet
néhány hét óta.
-- Mindennek vége, Charlie. Semmi sem maradt -- ismételgette nekem Jamie, mint
valami refrént. Fenntartott asztalánál ültünk a Hoffmann House bárjában. Még a
kikötő főfelügyelőjének elegáns megjelenése is csak egy pillanatra oszlatta el
Jamie komorságát.
437
Arthur bókolí nekem választási riportjaimért. -- Azt éreztette velem, hogy magam
is ott vagyok a Gapitoliumon.
-- Lehet, hogy ott is volt, Chet. Csak bujkált a Wormley'sben -- bukott elő
régi, csúfolódó énje Jamie-ből.
De Arthur nem sértődött meg. -- Attól tartok, nem vagyok én olyan fontos ember.
Itt voltam egész idő alatt, ügyeltem a kikötőre.
-- Ügyeljen Hayesre, Chet. A maga skalpjára pályázik. Arthur nem vett tudomást
Jamie rejtélyes non sequitur-]á.-
ról.' -- Az a hír járja -- mondta --, hogy szigorú adminisztrációnk lesz. Mrs.
Hayes nem hajlandó bort vagy pálinkát felszolgáltatni a Fehér Házban.
-- Eggyel több ok rá, hogy elmenjek -- mondta Jamie sötéten, keze fejével
letörölve az abszintcseppeket, amelyek örökösen ott sorakoznak a bajuszán, mint
holmi gyöngyszemek.
-- Egyik barátom éppen most jött a Fehér Házból egy vacsoráról, és azt mesélte,
hogy folyt a víz, akár a bor.
Hálás voltam a kedélyes Arthurnak, amiért dicsérte a cikkeimet Jamie előtt. De
mi végre? írhatok Párizsból a Héráidnak, ahogyan az Evening Poíí-nak írok, de
nem élhetek meg abból, amit ezek az újságok fizetni hajlandók.
Tovább járkálok, kilincselek.
New Yorkban töltött második napomon meglátogattam Bryantot a fW-nál. Az öregúr
kezd szinte átlátszóvá válni a kortól, de úgy tetszik, összes képességeinek
birtokában van. További dicséreteket hallottam választási cikkeimről. Aztán: --
Gondolom, hamarosan visszamegy Európába, nem?
-- Igen. Ha itt nem akad semmi tennivalóm.
A jupiteri fő némi kíváncsisággal fordult felém. -- Itt akar élni köztünk?
-- Meg akarok élni, kedves Bryantom. És ezt a tollammal kell biztosítanom.
-- De hiszen maga a mi állandó, megbecsült európai tudósítónk.
-- Amiért nagyon hálás is vagyok. De van egy leányom és
i. Itt: következetlenség. 438
két unokám, akikről gondoskodnom kell. -- Némiképp túloztam a dolgot.
-- Ó, istenem. Értem már, mire gondol. Hiszen ha Mr. Tildent megválasztották
volna. . .
-- Megválasztották. Csak egyszerűen nem iktatták be. Ön rá szavazott?
A sinai csipkebokor közepén mosoly indult. -- Ezt sohasem árulom el. Az újság. .
.
-- Hayest támogatta.
-- Derék ember. És jó kormányra van kilátás. Különösen most, hogy bevette Carl
Schurzot. . .
-- Mr. Keyről nem is szólva. -- A Wormley's Hotelban kötött alku része volt az
is, hogy a postaügyi miniszteri posztot (amely a protekció legbőségesebb forrása
az országban), demokrata kapja. Hayes Tennessee demokrata párti szenátorát, Keyt
választotta.
-- Hát. .. -- Bryant mereven maga elé nézett. Megállapodtunk, hogy amíg New
Yorkban vagyok, időről
időre közérdekű dolgokról fogok írni. Ha visszamegyek Párizsba, folytatom nagyra
becsült tudósításaimat, föltéve ha közben éhen nem pusztulok. Bármennyire
ildomtalan is általánosságban, hogy Sanfordnál lakunk, be kell vallanom, hogy ez
mentette meg az életünket, mert egyévi kemény munka ellenére pontosan ugyanannyi
tőkém van, mint amikor a Pereire-en megérkeztem ide, csak éppen összes akkori
kilátásaim nélkül.
Múlt héten a Gramercy parkban vacsoráztam Tildennél. Bigelow, Green és Féltőnek
voltak ott, a többi udvaronc a jelek szerint mind kereket oldott. A bejáratot
sem őrzi többé a fontos embereknek kijáró rendőr.
Melegen fogadott: ha nem is az Egyesült Államok tizenkilencedik elnöke, hanem
csak egy kedves, öreg, agglegény ügyvéd, de boldog ember, családja, könyvei --
és sok-sok dollárja körében.
-- Bizonyára fölöttébb izgalmas időket élt át Washingtonban -- kicsinyítette a
történteket Tildén, miközben Emmát meg engem bevezetett a családi nappaliba,
ahol az utolsó hí-
439
vek összegyűltek. Eszembe jutott szegény császárunk és császárnénk
Chislehurstben.
Bigelow megrázta a kezem. Ö vette legjobban a szívére a vereséget. Nos, nem
annyira, mint én, mivel a társaságból egyedül nekem nincs se egy fillérem, se
jövőm. De minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy éppoly nyugodtnak látsszam,
mint a többiek.
-- Mi hír van a barátnődről, Mathilde hercegnéről ? -- A többiekhez hasonlóan
Bigelow is került minden célzást a választásokra.
-- Éppen most küldte meg nekem első könyvét. Néhai kutyája, Didi életrajzát.
-- Tanulságos?
-- Egy kutyának igen. Kölcsön fogom adni neked.
-- Majd felolvasom a kutyáinknak.
Megtettük, ami csak tőlünk telt. Emma lehangolt volt, de azért eléggé önmaga
ahhoz, hogy izgalomba hozza Mrs. Peltont. Mindenki irigyel minket, amiért
"visszamehetünk Párizsba". Green felsóhajtott: -- Bárcsak én is mehetnék. A
kormányzó megy.
Tildén bólintott. -- Bigelow vállalta, hogy a ciceróném lesz. Júliusban hajózunk
át, amikor az Atlanti-óceán közismerten csöndes. -- Bigelow elmesélte nekem,
hogy aznap foglalták le a jegyeket, amikor megtudták, hogy a választási
bizottság Hayes floridai elektorait fogadta el.
Mindenféle terveket kovácsoltunk a párizsi találkozásra, föltételezve hogy nem
kerülök az adósok börtönébe. Bigelow azt javasolja, hogy írjak könyvet a
választásokról. -- Elvégre a legnagyobb részét már papírra vetetted a Herald-ba.
írt cikkeidben.
Először nem tartottam jó ötletnek, de a Gramercy parki vacsora óta meggondoltam
magam. Amikor fölvetettem a témát Mr. Duttonnak, egészen föllelkesült. Tegnap a
Lotos Clubban megemlítettem a dolgot Gildernek, aki azt mondja, ő majd közvetíti
az ötletet Scribneréknek. Az a célom, hogy licitáljanak egymásra, mintha csak
Mark Twain volnék!
Búcsúzáskor Tildén azt mondta: -- Hallottam, amit Bigelow mondott. Egy ilyen
könyv nagyon érdekes lenne.
44°
-- Segítene benne?
-- Ó, igen. Sok-sok információm van -- húzódott igen komor mosolyra a felső
ajka. -- Még azt is mondhatnám, hogy bizonyítékom. Például a tizenöt bizottsági
tag egyikének százezer dollárt fizettek a szavazatáért. Furcsának tartottam,
mert az egész választás alatt végig kétszázezer dollár volt a napi ár. Lehet,
hogy az illető talán nem tudta?
-- Bárcsak ön fizetett volna neki! -- mondtam tiszta szívemből.
-- Jobb így. Amellett négy év rövid idő. És Mr. Hayes azt állítja, hogy csak egy
hivatali időszakot hajlandó szolgálni, többet nem.
Nem mondhattam meg neki, hogy számomra négy év egyenlő az örökkévalósággal.
Tildén várhat egy következő választásra. Nekem nem adatott meg ez a fényűzés.
Időközben eldöntöttem, hogy megírom a könyvet. Bigelow azt ígéri, hogy mindent
elmond nekem.
Egy apróság: miután a képviselőház megszavazta Tildén elnökségét megerősítő
határozatát, Hewitt megpróbálta rávenni a kormányzót, hogy március 4-én jelenjen
meg a Capitoliumon, és iktattassa be magát mint jogszerűen megválasztott elnök.
Hewitt szerint tizenöt államban masírozásra készen álltak a fegyveres csapatok.
Tildén azzal válaszolt, hogy felkérte Hewittet, mondjon le a Demokrata Párt
országos elnökségéről, amit Hewitt meg is tett.
44'
2
A mai nap egyszerre volt zavarba ejtő és pompás. Délben a Sanford-palota
szalonjában Blaise Delacroix Sanfordot megkeresztelte egy római katolikus
püspök, akinek, ahogy mondani szokták, egész Írország térképe ott virított a
vörös képén.
Emma meg én keresztszülőkként álltunk a baba mellett, aki kellemesen bömbölt.
Sanford túláradó hangulatban volt, amelyet a szokásosnál is valamivel
ízetlenebbé tett újsütetű vallásossága. Rászokott, hogy a legváratlanabb
pillanatokban hangosan felkiáltson: -- Dicsérjük az Urat! -- Minket eddig még
nem kért fel, hogy térdeljünk le, és imádkozzunk vele, de úgy érzem, ez csak idő
kérdése.
Vagy ötven ember volt hivatalos a szertartás utáni ebédre, köztük Ward
McAllister. -- Ő nem tudott eljönni -- lehelte a fülembe. -- De küldött egy
gyönyörű kancsót. Milyen tragikus a gyönyörű Mrs. Sanford elvesztése. A férje
nagyon a szívére vette, nem?
-- Nagyon. Mint mindnyájan.
-- Olyan kedves magától meg a hercegnétől, hogy vele vannak. Nincs családja. Az
asszonynak persze volt. De azok Délen élnek, tudja.
Szelíd makacskodásom eredményeképp Gilderéket (az asszonyt és a húgot, valamint
a "könyves" férfit) is meghívták a keresztelőre. Attól tartok, túlzott mértékben
kezdek rátapadni az irodalmi társaságokra. Egyik nap a Lotos Clubban talál, a
következő a Century Clubban. Könyörtelenül turbékolok a kiadóknak.
Most Gilder szerint "csakugyan hercegi ajánlatot" kaptam Scribneréktől. --
Ötezer dollárt fizetnek választási könyvének jogaiért. -- Gilder éppúgy örül
ennek, mint én. -- Természetesen megengedi majd, hogy annyit közöljek belőle a
Scribner's Mont/ily-ban, amennyit csak tudok.
-- Olyan izgatottak vagyunk -- mondta Jeanette Gilder, de hogy az én jó
szerencsém miatt-e, vagy azért, mert egyazon
442
szalonban találták magukat August Belmontékkal, azt nem tudtam eldönteni.
Most mindennap dolgozom a könyvemen. Bigelow ellát mindenféle információval,
maga Tildén pedig azt ígéri, hogy gondosan átolvassa a végleges kéziratot.
A legjobb úton voltam afféle, hogy kievickéljek a válságból, amíg ma délután
életem a lehető legváratlanabb módon meg nem változott.
Miután a vendégek eltávoztak, Sanforddal és Emmával üldögéltünk az álreneszánsz
könyvtárszobában, amelyből kilátás nyílik a kora áprilisi fényben ragyogónak és
újnak tetsző Ötödik sugarúira. Sanford meg én kitartóan pezsgőztünk, míg Emma
egyik csésze kávét töltögette magának a másik után egy súlyos György-kori
ezüstkannából.
-Jó társaság volt! -- gyújtott rá Sanford egy hosszú szivarra. -- Dicsérjük az
Urat! -- Ez utóbbi felkiáltást a mennyezet felé küldte, amely annyit dicsért
Urától feltehetőleg elválasztja.
-- Remélem, irodalmi confréres-jeim* nem szállították le túlságosan a "tong"-ot.
-- Változatosságot jelentenek. Mondja, hát nem volt igazán kedves Linától, hogy
elküldte azt a kancsót. -- Sanford az utóbbi időben családi becenevén emlegeti a
Rejtelmes Rózsát
-- kétségkívül azon az alapon, hogy minél kevesebbet látja, annál bizalmasabb a
kapcsolatuk.
Akkor Emma letette a kávéscsészét, és azt mondta: -- Papa, William és én ma
reggel összeházasodtunk.
-- Dicsőség Mennyben az Istennek! -- Sanford ezúttal nem a plafonhoz, hanem
hozzám intézte fohászát.
-- Atyaisten! -- mondtam. Az égi dolgok állandó emlegetése engem is
megfertőzött.
-- A püspök esketett minket, mielőtt megjöttek a vendégek.
-- Emma ideges volt. . . a sok kávétól, gondoltam bambán.
-- Miért nem mondtatok meg nekem? -- Úgy hallottam a saját hangomat, mintha
távolról jönne. Egy öregember nyűgös hangja volt.
2. Kollégák, kartársak.
443
-- Mert.. . -- Emma elhallgatott.
-- Mert esetleg kifogásolta volna -- mondta Sanford. -- Úgy értem olyan. . .
olyan hamar. . . miután. . .
-- Igen. Túl hamar -- vágtam rá élesen. Egyfelől (miért is tagadjam?) el vagyok
ragadtatva, amiért Emma nemcsak saját magát mentette meg, de engem is
megszabadított egy tehertől, amely teljes összezúzással fenyegetett; másfelől
óhatatlanul mégis eszembe jut, hogy Denise alig három hónapja halott. -- Miért
nem tudtatok még várni néhány hónapig?
-- A gyermeknek anyára van szüksége -- mondta Sanford. -- Nekem pedig -- Sanford
formás, apró ajkán hirtelen önkéntelen, lányos, sőt kacér mosoly jelent meg --,
nekem szükségem van Emmára.
-- Az orchideák -- böktem ki, pedig nem akartam. De egyikük sem figyelt rám.
Egymásra néztek.
-- Úgy gondoltuk, ez lesz a leghelyesebb, papa. -- Emma szapora franciára
váltott, nem hiszem, hogy Sanford megértette, amit beszéltünk. -- William
szeretne elutazni. Párizsba. Mihelyt csak lehet. A gyerekkel. Velem.
Nyilvánvalóan nem utazhatom vele, ha nem vagyok a felesége, így aztán múlt héten
megkérdezte a püspököt, aki roppant készséges volt, és mindent elintézett.
-- De nekem úgy tűnik, pedig én nem vagyok túlzottan szőrszálhasogató az
ilyesmiben, hogy ez túlságosan gyorsan ment. Túlságosan... és ez sértő
Denise-re.
-- Ne ríkass meg. -- Emmának csakugyan megtelt a szeme könnyel.
-- Ne haragudj.
-- Én azt hiszem, Denise is helyeselte volna. Mindkettőnket szeretett. Williamet
is, engem is. És téged is, papa. Ha ott lettél volna velünk, jobban megértenéd,
amit most tettem.
-- Nem számít. -- Újra angolra fordítottam a szót. -- Hát gratulálok, Sanford.
Vejem már talpra is ugrott. -- Dicsérjük az Urat! -- ezt ezúttal üvöltötte,
miközben előreszökkent, hogy megrázza a kezem.
Megcsókoltam Emmát, aki sírva fakadt, így hát ezen a szép áprilisi napon végül
eltemettük az ünnepelt d'Agrigente
444
hercegnét, és végbement a második Mrs. William Sanford accouchement-ja., aki
jövő héten férje jachtjának fedélzetén Franciaországba indul.
Én itt maradok a palotában, írom a könyvemet, és tökéletes fényűzésben élek.
Évek óta először szabad vagyok. Úgy érzem magam, mint egy életfogytiglan elítélt
rab, akiről hirtelen, megmagyarázhatatlan módon leszedték súlyos láncait.
3
Ma reggel búcsúztunk el. Vejem keményen megrázta a kezem, és meglepettnek
látszott, amikor Emma meg én nem öleltük meg egymást. Emma hosszan rám nézett,
mondani kezdett valamit, azután meggondolta magát. Beszállt a várakozó fogatba.
Két társzekérre volt szükség Sanfordék poggyászához.
-- Hamarosan átjön hozzánk. Ebben megegyeztünk, nem? -- Sanford javára szól,
hogy legalább nem szólít "apának".
-- Igen. Hamarosan. Amint elkészülök a könyvemmel.
-- Dicsérjük az Urat!
Ezzel elhajtottak, otthagyva a komornyikot meg engem az esősnek ígérkező nap
szürke hajnalfényében.
Nem vagyok kíváncsi természet, nem olvasom el mások leveleit, nem szoktam
hallgatódzni. Mivel rendszerint könnyedén el tudom képzelni a legrosszabbat,
nincs rá szükségem, hogy meg is tudjam. Sőt elhárítom a bizalmas vallomásokat,
és gyűlölök mindenféle titkot. Azt hiszem, szeretteink életében is vannak sötét
dolgok, én pedig a magam részéről nem szeretek fényt deríteni rájuk.
Minél nagyobb az emelkedés, annál nagyobb a bukás. Igen. Minden közhely igazság,
minden igazság közhely. Fájdalom, egy hosszú élet kell hozzá, hogy ezt az ember
végül megtanulja.
445
A tegnapi estét Jamie-vei töltöttem, ő ragaszkodott hozzá. -- Társaságra van
szükségem, Charlie. Mert mindenkit gyűlölök.
-- Ez a normális.
-- Alig várom, hogy itt hagyhassam ezt a várost. Balszerencsét hoz rám.
Együtt vacsoráztunk egy obskúrus francia vendéglőben a Steinway Hall mögött.
Jamie nem hajlandó olyan helyre menni, ahol a dzsentrik felismerhetnék.
Többé-kevésbé azt reméltem, hogy utána kedve támad elmenni a Kínai Pagodába, de
mint a legtöbb ember, aki mindenkit gyűlöl, csak társaságra vágyik
kétségbeesetten.
Bár Jamie nem hajlandó betenni a lábát az új Delmonicóba, sötét helyekre
szívesen eljár, ahol van élet az emberekben, és ha mégis előkelőségekkel
találkozna -- nos, akkor azok is bukott emberek. Lucifernek tartja magát -- és
mindezt a miatt a gyerekes birkózás miatt az ifjú Mr. Mayjel a hóban.
Lelassul a tollam.. . Megáll. Miért írom le mindezt? Miért vezetek naplót? A
válasz: megszokásból. Az elétet szavakká változtatni annyi, mint magunkévá
tenni, azt csinálni vele, amit akarunk, ahelyett, hogy fordítva történne. A
szavak átalakítják és megváltoztatják a nyers életet, elviselhetővé teszik az
elviselhetetlent, így végül, amint az idők kezdetén, nincs más, csak a szó, az
Ige. Úgy látszik, kezdek aforizmákat írni.
Jamie elvitt Madame Restellhez, ahol a kényelmes, dús szalonokban a szokásos
bájos nők és mohó férfiak gyűltek össze.
Jamie tüstént a kártyaszobába ment szerencsét próbálni, kettesben hagyva engem
Madame Restell-lel, aki úgy tett, mintha örülne a viszontlátásnak. Addig
unszolt, amíg elfogadtam a pincértől egy konyakot, ami pedig mindig rosszat tesz
a szívemnek.
-- Szomszédok lettünk -- vigyorgott rám a Madame. Csillogó, sokat tudó szeme
olyan, mint valami éber, húsevő madáré, örökösen zsákmány után kutat.
-- Maga valóban mindent tud.
-- Hát látom, ahogy ki-bejár a Sanford házban. De -- rán-
446
colta a homlokát -- igazából nem tudok mindent. Például a bájos Mrs. Sanford. .
. Annyira szerettem.
-- Mi van vele?
-- Hát.. . meghalt.
-- Hát meg. És iszonyatos módon, számunkra. De miért?
-- Ezt magának kell megmondania -- feleltem keményen. -- Maga tudja. Én nem. Én
csak azt tudom, hogy Denise gyermeket akart, és maga azt mondta neki, lehet,
veszélytelen, ha követi a maga utasításait. Nos, követte és meghalt.
Madame Restell néhány percig hallgatott. Válla fölött beláttam a kártyaszobába.
Csinos nők álldogáltak az elmélyedt kártyások mögött, kétségkívül jeleket adva a
partnereiknek.
Akkor Madame Restell azt mondta: -- Mrs. Sanfordot utoljára egy évvel ezelőtt
láttam, amikor eljött megkérdezni, lehet-e valaha gyereke. Megmondtam neki, hogy
nem, soha. Olyan nyílt voltam hozzá, mint ritkán életemben, mert kedveltem.
A szoba imbolyogni kezdett a szemem előtt. Azt hittem, tüstént elájulok, vagy,
ami még jobb, meghalok. -- De amikor tavaly nyáron a lányom eljött magához, nem
azt mondta neki, hogy. . .
-- Soha életemben nem találkoztam a lányával, Mr. Schuyler.
Ezen a ponton tüstént abba kellett volna hagynom, hiszen már láttam azokban az
öreg, csillogó madárszemekben az igazságot, amelyet soha senkinek sem szabad
megtudnia. De képtelen voltam abbahagyni. -- A szakápolónő. Az magától jött,
nem?
-- Nem küldtem semmiféle szakápolónőt. És semmiféle szerepem sem volt abban, ami
történt.
Nem emlékszem, hogy jutottam haza. Bár nem voltam részeg, nem voltam ép
eszemnél.
Egyenesen Emma szobájába mentem. Az ágyban olvasott. Mosolygott, szép volt.
-- Most jövök Madame Restelltől.
Emma letette a könyvet. Rám nézett, arckifejezése nem változott.
447
Leültem egy székre, mert rogyadoztak a lábaim. Emmára néztem, olyannak láttam,
amilyen akkor este volt Philadelphiában, Sanford szalonkocsijában, az
íróasztalnál. Két összeölelkezett alakot láttam egy nyári filagóriában, és
pontosan tudtam, mi történt. Tudtam, mit tett Emma. Vagy azt hittem, tudom.
Emma a lényegre tért. -- Madame Restell nem szereti a balsikert, papa. Árt az
üzletének.
-- Hazudott volna nekem?
Emma felsóhajtott, fésűjét könyvjelzőként beledugta a könyvbe. -- Ha csak rólad
volna szó, nem törődnék vele. Te tudod az igazat. Tudod, hogy imádtam Denise-t,
és ha választanom kellett volna közte és Sanford közt.. . -- Elhallgatott,
kivette a fésűt a könyvből, és az ujját dugta bele. -- Mindenesetre szakmai
hírneve érdekében Madame Restell mindenkinek el fogja mesélni New Yorkban a maga
rémes történetét. Ezért menekülünk Franciaországba.
-- Mi történt hát?
-- Semmi azon kívül, amit már tudsz. Madame Restell úgy vélte, hogy Denise-nek
megfelelő ápolással jó esélye van rá, hogy túlélje. ..
-- Csak jó esélye?
-- Igen. Denise ragaszkodott hozzá., hogy tegyünk úgy, mintha nem volna
semmiféle kockázat. De volt. Ezért rimánkodtam neki, hogy.. . hogy ne menjen
bele. De ő vállalta.
-- Madame Restell azt mondja, ő soha senkit sem küldött le Denise-re vigyázni.
-- Ahhoz képest, hogy nem létezik, Madame Restell ápolónője igen magas fizetést
követelt. Elő lehetne keríteni. . . bár én soha többé az életben nem akarom
látni.
-- Madame Restell azt mondja, hogy sohasem találkozott veled.
Emma mosolygott. -- Ez Madame Restell tapintatának szokásos formája: sohasem
találkozik az emberekkel, írjam le azt a borzalmas szalonját?
-- Ne. Megkönnyebbültem. -- Fölálltam. Emma csókot dobott felém, miközben rövid,
pillanatnyi érzékcsalódás fogott
448
el: egy fehér akácszirmot láttam, lassan, puhán pörgött kettőnk között, mint
valami nyári hópehely.
-- Bonne nuit, cher Papa.3
- Aludj jól -- mondtam, és komolyan is gondoltam. Emma kinyitotta a könyvét, és
olvasni kezdett. Visszajöttem a szobámba.
Éppen most vettem be dupla adag laudánumot.
Átköltöztem a Buckingham Hotel egyik kellemes szobájába (napi tizenhét dollár,
kitűnő étkezéssel) a St. Patrick-székesegyházzal szemben, a sugárút túlsó
oldalán. A hátsó fronton lévő szobám egy igen kellemes tanya nagy
zöldségeskertjére néz, közvetlenül az Ötödik sugárúttól nyugatra.
Dolgozom Bigelow-val a könyvön. Időnként egy-egy cikket írok a Post-mk. Minden
este házon kívül vacsorázom, de csodálatos módon inkább fogyok, semmint hízom,
és időnként szinte fiatalnak érzem magam. Annyi bizonyos, hogy fölös súlyom
elvesztése csak intenzívebbé, egyenesen eksztatikussá teszi szivarboltos
közjátékaimat.
Bryant, attól tartok, már nem sokáig húzza, de hát már -- mennyi is? --
nyolcvankét, nem, nyolcvanhárom éves. Aggódom, mi lesz velem, ha meghal, hiszen
a Herald-ot elveszítettem, amióta Jamie Coriolanust játszik, és száműzetésbe
ment, a Post fiatal szerkesztői pedig nem ismernek.
Bryant felkért, hogy írjak egy cikket régi barátunkról, FitzGreene Halleckról.
-- Mert nekem egyszerűen nincs rá időm. Amellett én már hosszan méltattam
életművét a New York-i Történelmi Társaságban.
Ma délelőtt- szép májusi nap van -- egyszerre lehettem új-
3. Jó éjszakát, kedves papa.
449
ságíró és emlékszónok, mert felkértek, mondjak néhány szót Halleck szobrának
leleplezésén a Central Parkban.
Bryant is beszélt, valamint még egy szaktekintély, maga "Őfőcsalósága",
Rutherford B. Hayes, az Egyesült Államok elnöke, aki, ha hinni lehet a szavának,
szerelmese a mi amerikai utcai énekeseinknek avagy pacsirtáinknak.
Fából ácsolt dobogón ültünk a bronzszobor mellett, amely egyáltalán nem hasonlít
arra a Halleckre, akit én ismertem, de hát a legjobb szobrok, ellentétben a
legjobb szavakkal, mindig hazudnak.
Fölolvastam rövid, igen rövid beszédemet, felidézve a Shakespeare kocsma
társaságát, amelynek Halleck volt a vezérlő géniusza. Olyan könnyedén viseltem
az ácsorgást, hogy félig-meddig meg vagyok győződve róla: mégis legalább meg
kellene próbálkoznom egy előadó körúttal, ha befejeztem a könyvet.
Nem volt alkalmam az elnökkel beszélni. Bryant gondoskodott róla, hogy senki ne
férkőzhessen Hayeshez anélkül, hogy át ne kelljen botorkálnia az ő hosszú
lábain.
Hayes kitűnő megjelenésű, meglehetősen kövér férfi, arckifejezése természettől
fogva vad. Lenyűgözve bámultam, hiszen végső soron az én teremtményem, fontos
szereplő a könyvben, amelyet írok. Ritkán fordul elő, hogy az írók a valóságban,
hús-vérré megelevenedve láthassák fiktív alakjaikat.
A The New York Evening Post különtudósítása írta William Cullen Bryant
Mélységes szomorúsággal vagyok kénytelen hírül adni Charles Schermerhorn
Schuyler, barátom és kollégám hirtelen halálát, egyik utolsó társamét a
Knickerbockerek városának régi szép időiből.
Öreg barátomat aznap délelőtt láttam utoljára, amikor
45°
meghalt, 1877. május i6-án a Central Parkban, ahol mindketten jelen voltunk
régen halott közös barátunk, a költő Fitz-Greene Halleck emlékét megörökítő
szobor leleplezésénél. Mr. Schuyler éppen e hírlapnak írt tudósítást az
emlékünnepélyről, amikor meghalt.
Mindig különösen fájdalmasnak érzem, amikor valaki, aki oly sok éven át kollégám
volt, eltávozik. Mr. Schuylert azóta ismerem, amióta először írt az Evening
Post-ba, majd fél évszázaddal ezelőtt. De igazi hírnevet azok az értékes
történelmi munkái szereztek számára, amelyeket nagyrészt Európában töltött élete
során alkotott. Művei közül talán a legpéldaszerűbb lenyűgöző, éles elméjű
tanulmánya, Párizs a kommunisták alatt.
Mr. Schuyler halálakor is dolgozott. . .
A szerző utószava
A Burr ezredes utolsó kalandjá-ban és a Washington D. C.-ben valódi szereplőket
elegyítettem kitalált alakokkal. Charles Schermerhorn Schuyler és leánya, Emma,
kitalált alakok (bár Charlie számomra immár nagyon is valóságosnak tűnik).
Kitalált alakok továbbá Mr. és Mrs. Sanford, valamint az undorító William de La
Touche Clancey. Henry Adams olvasói annak rendje s módja szerint tudomásul
fogják venni Jacobi báró feltámasztását.
A többi szereplő mind élt; nagyjából ugyanazt mondva és cselekedve, amit én
mondatok és tétetek velük. Az 1876-05 év valószínűleg mélypontja volt
köztársaságunk történelmének, s azt hiszem, hasznos megtudnunk valamit arról,
ami akkor történt, most, amikor korunk megint kezd túlságosan érdekessé válni
ahhoz, hogy kényelmesen érezzük magunkat benne.
Bár mélységes bizalmatlanságot érzek azokkal az írókkal
453
szemben, akik trilógiákat írnak (a tetralógia-írókról ne is beszéljünk), magam
is pontosan erre vetemedtem. A Burr ezredes utolsó kalandja, az Amerikai komédia
(1876) és a Washington D. C., ebben a sorrendben számolnak be az Egyesült
Államok történelméről, a forradalomtól -- nos, Camelot kezdetéig. A Bún ezredes
utolsó kalandja egyes alakjai visszatérnek az Amerikai komédiá-bun, míg a
Washington D. C. egyebek közt Mr. és Mrs. Sanford fiának és unokájának viselt
dolgait beszéli el. Az Amerikai komédia (i8j6) szövegét Eric L. McKitrick és E.
McKitrick professzorok együtt vizsgálták felül, keményen rámutatva a
figyelmetlenségből eredő hibákra és az anakronizmusokra. Hálás köszönetem nekik.
7575. augusztus 75.
AZ aranyozott kor
Semmi sem veszett el, csak a becsület. Jim Fisk
MOST, hogy a "függélyes vasút" rácsa becsattant mögöttünk, és leszállni
készülünk az amerikai történelem aknájába, ugyanolyan szomorúak vagyunk, mint a
(valóságban is élt) William Cullen Bryant, amikor fölvette a tollat, hogy
megírja a (sohasem létezett) Charles Schermerhorn Schuyler nekrológját az
Evening Post számára. A sosem volt Charlie tehát nincs többé, és fájdalmunkat
vajmi kevéssé enyhíti, hogy irreális árny volt -- nagyon is reális történelmi
figurák között. Ebben rejlik Gore Vidal hatalma, az a kissé mindig titokzatos
erő, amely még a légies Ariel és a kócos Caliban létezését is képes elhitetni
velünk idebenn, amíg odakünn gépkocsicsordák elektromos kürtje siránkozik.
Megszületett hát a trilógia, szerfölött szeszélyes sorrend-
455
ben, hiszen Bill Sanford és a kígyólelkű Emma ivadékainak útját követhettük
elsőként (a harmadik kötet: a Washington, D. C.); másodiknak született az első
kötet (Burr ezredes utolsó kalandja), utoljára pedig a második rész, az Amerikai
komédia (i8j6). És bármilyen rossz véleménnyel van is Gore Vidal a
tetralógia-írókról, nagyon-nagyon fájlaljuk, hogy immár örökre lemondhatunk egy
nyolcvanöt éves Charlie cikkeiről, melyekben agg ismerősünk leleplezhette volna
a Maine páncélos cirkáló gyomrában bekövetkezett titokzatos robbanás hátterét
(casus belli a spanyol-amerikai háborúra!); robbanás Havanna előtt 1897
februárjában -- milyen remek téma egy 1896 című történelmi regényhez! Látható: a
regényalakokat is megbéklyózzák az élettani alaptörvények, ezért nem írhat többé
az agg Mr. Schuyler a jazzkorszakról, amely egyúttal Ál Capone és a szesztilalom
kora, a Harding-adminisztráció botrányaié, Sacco és Vanzetti kálváriájáé; a
daytoni majomper kora ez, majd ama nagy világgazdasági válságé, amelyhez képest
az 1873-ban kirobbant "pánik" enyhe fuvalom. Mennyi-mennyi téma a második
évszázadába lépett Egyesült Államok történetéből -- és Charlie egyiket sem
élheti át; százhatvan évesen mégsem faggathatja a televízió kamerái előtt
Richard Nixont a Watergate-ügy hátteréről; de nagy kár!
E gondolatok közben halk csettenés: a "függélyes vasút" megérkezett az 1876-05
szintre, és apró, alig érzékelhető rezdüléssel megállt az amerikai történelem
vertikális felezőpontján; most épp félúton lebeg a lift az 1776-03, a legalsó
szint, illetve az 1976-05 között, ahol -- egészen idáig hallható morajjal -- az
atomkor Amerikája dübörög.
Hivatalos megbízatásunk arra kötelez, hogy kilépjünk a faburkolatú kis fülkéből,
útnak indulva a homályos folyosón -- a történelmi hitelesség nyomában. Nos,
kimondtuk: "történelmi hitelesség". Nem kellett volna jobban ügyelnünk? Nem
válunk nevetségessé? Van-e jogunk hitelességet keresni -- egy történelmi
regényben? Igen, feltétlenül, ha ez -- amerikai történelmi regény. Az okok
nyilvánvalók: az amerikai olvasó többé-kevésbé jól informált a
részletkérdésekben is, már kisdiák korában betéve megtanulta Lincoln elnök
gettysburgi emlékbeszédét, ismeri az anekdotát a gyermek George Wash-
456
ington igazmondásáról (a kis kópé kivágott egy cseresznye-, fát édesapja
kertjében, de bűnét szemrebbenés nélkül be is vallotta). Tudja az amerikai
olvasó, mennyit kellett szenvednie a rongyos amerikai ármádiának Valley
Forge-nál 1777 kemény telén, amikor a mezítlábas, borostás arcú katonák (már aki
nem szökdösött el) reggelente kidugták fejüket rosszul összeeszkábált
kalyibáikból, és "Húst! Húst!" követeltek. A csatanevek ugyancsak ismerősek:
Germantown és Brandywine, Bennington és Saratoga, végül pedig a dicső pillanat,
amikor a vörös frakk-kabátos ifjú angol tisztek leplezetlenül sírnak, miközben
katonáik halomba dobálják a muskétákat egy amerikai-francia sereg előtt Yorktown
sáncainál, nos, ennyit az első amerikai forradalomról. Mert volt második is, és
az amerikai ifjú ezt is kénytelen megtanulni. Tudja, hol van Bull Run, és miért
állt, mint a "kőfal", Stonewall Jackson; ismeri Antietam, Vicksburg és a
"Vadon"-ban vívott csaták jelentőségét, és némiképp kajánul konstatálja, hogy
Ulysses S. Grant, az alkoholizmusa miatt egykor penziónak, gondatlanul öltözködő
kis ember most is illuminált állapotban érkezik Pittsburg Landinghez, hogy
megfordítsa a két napon át hullámzó shiloh-i csata sorsát; azt is tudja, hogy
Shiloh nem kis vadnyugati város, csupán egy deszkaszálakból rótt fatemplom a
polgárháború idején Tennessee államban.
Quod erat demonstrandum: elegendő ennyi bizonyíték is arról, hogy az európai
olvasó éppoly keveset tud az amerikai történelem apró részleteiről, mint
megfordítva, egy ohiói buszsofőr vagy akár egy bloomingtoni diák -- mondjuk --
Isaszegről és Nagysarlóról, Vízaknáról vagy Világosról. A művelt európai
olvasóval még az is megesik, hogy összetéveszti a függetlenségi háborút az
észak--déli polgárháborúval.
Pedig ez volt a két nagy amerikai forradalom. Staughton Lynd, az amerikai
radikalizmus eszmei forrásairól írott tanulmányában így határozza meg ama két
nagy konfliktus lényegét, amely rányomta bélyegét a világtörténelemre:
"Az amerikaiak két forradalmat vittek végbe, egyet 1776 és i 783 között, egy
másikat 1861 és 1865 között. Mindkettő burzsoá forradalom volt; az első
megőrizte az örökölt vagyont, miközben szétzúzta az örökölt kormányformát. A
másik meg-
457
növelte a gyárak és vasutak alakjában fölhalmozott tulajdont, miközben eltörölte
a vagyontárgyakként kezelt emberek függő állapotát."
íme, az amerikai történelem első századának lényege -- néhány mondatban. Mindkét
nagy mozgalmat, illetve mindkettő utóhatásait részletesen tárgyalja a Burr
ez.red.es utolsó kalandja és az Amerikai komédia (1876). De talán még így is
túlságosan tömör Staughton Lynd definíciója. Az első amerikai forradalom (a
függetlenségi háború) megőrizte az amerikai telepesek uralkodó osztályának
felhalmozott javait, amikor farmerek, kézművesek és matrózok segítségével
lerázta az első brit birodalom és ;\/ angol király uralmát. Megszületett az
Amerikai Egyesült Államok. A második amerikai forradalom lényege talán még
komplikáltabb: Észak tőkései (fehér rabszolgatartók) különös szimbiózisbari élve
Dél rabszolgatartó ültetvényeseivel (északi bankok adták a tőkét a
beruházásokhoz, északi hajótulajdonosok szállították a déli gyapotot az angol
textilgyáraknak) egyre inkább sérelmezték, hogy a déli arisztokrácia
aránytalanul "felülképviselt" az államapparátusban és a hadseregben. Amikor
tehát a Republikánus Párt bajnokát, Abraham Lincolnt választották elnökké,
tizenegy rabszolgatartó állam pedig elszakadt az Uniótól, a gazdaságilag erősebb
uralkodó osztály maga alá gyűrte a katonailag képzettebb másikat, majd -- a
háború kellős közepén - formailag felszabadította a néger milliókat. Az
utóhatás: a déli államok katonai megszállása, "vászontarisznyás", jöttment
északiak kinevezése a déli államok törvényhozásába, szavazatijog a négereknek --
egészen az 1876. évi "ellopott" választásig, amely után a két egykori ellenfél
újabb, hosszú lejáratú kompromisszumot kötött. (Az utóhatás az ig6o-as évek
polgárjogi mozgalmáig érezhető volt.)
Hogyan oldja meg Gore Vidal a két nagy amerikai mozgalom bemutatását a trilógia
két kötetében? A kompozíció zseniális. Minthogy egyetlen narrátor nem lehet
szemtanúja az 1776 utáni, illetve az 1865 utáni eseményeknek (hacsak valóban nem
vénítjük Matuzsálemmé), a Bún ezredes utolsó kalandja narrátora, az 1830-33
években mozogva, diktálás útján írja le természetes apja, Aaron Burr szubjektív
benyomásait az
alapító atyák koráról, erős deheroizáló célzattal, meg is hamisítva egyes
jellemeket és történelmi eseményeket (akárcsak némely "igazi" memoár), így
hatvanhárom évesen még van ideje visszatérni a polgárháború utáni lehangoló
világba, amelyet tökéletes hitelességgel fest meg. Kortársunk, Gore Vidal,
itáliai önkéntes száműzetéséből úgy nyilatkozott a bicentenárium küszöbén, hogy
"csinos szimmetriát" vél látni 1876, illetve 1976 Amerikája között. Valószínűleg
igaza van, amikor egybeveti a két mélypontot.
Amikor ugyanis a Pereire 1876 tavaszán földrengésszerű robajjal a New York-i
kikötőgáthoz koccant, a "télikabátok" pedig elrohantak, hogy hírül adják a bölcs
Mr. Schuyler és a világszép Emma érkezését, a nagy respublika valóban mélypontra
jutott. Gazdaságilag is (az 1873. évi "pánik" következtében), erkölcsileg is. Ez
utóbbit jól láttuk: mindenütt mohó habzsolás, gazdagodási vágy
(embourgeoisement, mondaná Charlie, aki igazán tudja, mi a "tong"). Elvek,
politikai és gazdasági morál, ideálok -- sehol. A két nagy párt ekkoriban kezd
olyanformán hasonlítani egymáshoz, mint Lewis Caroll két törpéje, Tweedledum és
Tweedledee. Richárd Hofstaedter, a roosevelti liberális történetíró szerint a
Republikánus és a Demokrata Párt ekkorra már olyanná lett, mint "külszínre két
tökéletesen egyforma palack. Csak a címke más rajtuk, tartalmuk egyébként
semmi". Vetélkedésük a kongresszusi vagy az elnökválasztásokon egyetlen célra
irányul: a zsákmányra. Ez a hírhedt spoils system, a Jackson-korszak, az 1830-35
évek óta kialakult szisztéma: a győztes párthíveké a zsíros falat, a jövedelmező
állás, legyen az a párizsi nagyköveti poszt vagy a New York-i kikötő
vámfelügyelősége, esetleg postamesteri állás egy távoli kis deszkavárosban.
Az amúgy is cinikus Charlie a cinizmus világába lép a Pereire fedélzetéről.
"Nyugat meghódítása" -- ez annyit tesz, hogy kiaknázzák a Mississippin túli
végtelen terület ásványi kincseit, miközben -- számos szerződést megszegvén --
halomra lövik az indiánokat. "Vasútépítés, műszaki haladás" -- ez több itt és
ekkor, mint az infrastruktúra puszta fejlesztése. Több: a nagyüzemi fejlesztést
és menedzselést tanulja rajta a tőkés osztály, de ez még semmi: lelkifurdalás
nélkül korrum-
459
pálja a szövetségi és a helyi törvényhozást, rengeteg földet rabol
"földadományok" ürügyén a vágányok mindkét oldalán (a vasutakat keleten koldus
ír napszámosok építik, nyugaton kínai kulik), az alkusz fedezet nélküli
részvényekkel manipulál (a Blaine-ügy és a Mulligan-levelek!), a megfizetett
újságok pedig "szabadon" vitáznak a maguk érdekcsoportja nevében, unisono
haladásnak nevezve azt, ami közönséges rablás.
Sőt az ideológia is nyersebb lett immár. A töviskoronás, fáklyás Szabadság
alakja ugyan még előttünk magasodik, de gyanús divatba jött Darwin
terminológiája. A survival of the fittest, a legéletrevalóbb egyedek
fennmaradása pompás "tudományos" érv a társadalom dzsungelében is; a
"legfittebb" persze a tőkés vállalkozó, akinek jár a profit cserében a
befektetés kockázatáért (nemritkán a közönséges csalás kockázatáért is), amíg az
alávetett tömeg, legyen bár ír, olasz, német vagy tőzsgyökeres amerikai, kevésbé
"fitt" volta miatt bérmunkára kárhoztatik. Ha morgolódik-szervezkedik, az elnök
ellenük vezényeli a hadsereget. Egyébként az utca embere kergetheti El Dorado
álomképét Californiában, Coloradóban, Idaho ezüstbányáiban -- a századforduló
táján majd Alaszka határvidékén is.
Mármost -- történhetett-e egyáltalában másként? A "gründolások" e látványos
korszakában, amikor a műszaki haladás valóban nagyszerű, igazi alternatívát
képviselt volna Tildén kormányzó, egykori vasúti ügyvéd, sokszoros milliomos --
a tizenhat éve habzsoló republikánusokkal szemben? A Jav Gould- és Jim Fisk-féle
kalandorokkal szemben a puha, gyomorbeteg Tildén és a szelíd Bigelow hadakozik?
Angyalok-e a reform-demokraták? A kitalált Bili Sanford szerfölött meggyőző,
amikor "szenteskedő vén görényeknek" nevezi a reformereket. Széles
kézmozdulattal bömböli: "...azt hiszik, hogy ezt a gazdagságot, ezeket a
vasutakat és gyárakat pusztán azzal megteremthettük volna, ha eljárunk a
templomba? Hát ott egye meg a fene: ezeket a dolgokat úgy szereztük meg, hogy
elvágtuk egymás torkát, és elloptunk mindent, ami nem volt leszögelve."
(Bármennyire viszolyog is Charles
460
Schuyler a republikánusoktól, személy szerint pedig William Sanfordtól, hűen
ismerteti az ellenvéleményeket, és ezeken is mindig érdemes elgondolkodnunk.)
Vagy itt van mindjárt az "ellopott" választás után Garfield ellenvéleménye:
hiszen a déli demokraták is csaltak, amikor megfélemlítették a néger szavazókat
ama "kétséges" déli államokban (Ku-Klux-Klan!). És az állandósított republikánus
uralom, hát nem joggal lengetik-e a "véres inget" Északon? Az ördögbe is, 717
ooo fiatal férfi halt meg nyomorúságosán a polgárháború sáros csatamezőin;
semmiért áldozták volna életüket? (Ha még azt is tudná Garfield, hogy a
spanyolamerikai háborúban, két világháborúban, Koreában és Vietnamban nem hal
meg annyi amerikai ifjú együttvéve, mint az Egyesült Államok történetének véres
testvérháborújában!)
Hogyan is állunk hát az 1876. évi különös választással? A kommentárokat
általában megtakaríthatjuk, annyira pontos a leírás. Charles Beard, a nagy
történetíró, egyetlen tömör mondatban jellemzi az amerikai választási szisztéma
e híres anomáliáját: "A demokraták ellopták a választást, de a republikánusok
visszalopták." Ehhez nincs mit hozzátenni. Ugyanígy látják ugyanis a kortársak.
Idézzünk mégis egyikük leveléből. Lew Wallace ő, a filmre mindig könnyen
adaptálható Ben Húr című giccs halhatatlan szerzője, a polgárháborúban persze az
Unió tábornoka, történetünk idején a Republikánus Párt egyik fő kortese. Wallace
kevéssel az 1876-05 elnökválasztás után járt Louisianában és Floridában -- két
"kétséges" államban™, jobb egészségi állapotban lévén Charlie-nál. Floridából
írja haza feleségének: "Iszonyatos látni azt az elszántságot, ahogyan valamennyi
osztály a győzelemre tör. Pénzzel és megfélemlítéssel éppen úgy megszerezhető a
fehérek esküje, akár a feketéké, bármely tetszés szerinti tanúvallomás
érdekében. Ha mi győzünk (a republikánusok), módszereink miatt a törvény előtt
felelhetünk a csalás vádjára. Ha az ellenség győz (a demokratákra céloz), a
helyzet ugyanez."
Az elektori szavazatok összeszámlálása fmicsoda eufemizmus !) pontosan úgy
történt, ahogyan krónikásunk leírta. De mi volt a háttér? Amíg az északi
demokrata reformerek az
utolsó pillanatig küzdeni akartak Tildenért, Délről pedig rémhírek
szállingóztak, hogy fegyverkeznek a Konföderáció egykori hívei, számos
befolyásos déli demokrata hajlott az alkura Rutherford B. Hayes híveivel. Legyen
hát Hayes, de -- valamit valamiért! Elsőként is: Hayes ígérje meg, hogy
beiktatása után visszavonja a szövetségi csapatokat, hogy ama három déli állam
ismét "úr lehessen a maga portáján". (A célzás érthető: a néger tömegek és a
fehér szegénység politikai jogfosztása.) Másodszor: nevezzen ki a választásokon
negyedmillió szavazattal alulmaradt elnök legalább egy konzervatív délit a
kabinetbe. Harmadszor: építtesse meg a gazdaságilag kívánatos déli Pacific
Vasutat, Texastól San Diegóig. Garfield sürgetésére Hayes mindent megígért: a
csapatokat vissza is vonták, Dávid M. Key egykori déli tábornokot postaügyi
miniszterré tették (jövedelmező állás!). A vasútépítésre ígéretet tettek, hogy
nem épült meg, az más kérdés.
A közhiedelem szerint a két párt hírhedt kompromisszumát a tizenkettedik órában
dolgozták ki, mintegy a második polgárháború árnyékában, 1877. február 2'6-án
éjjel a washingtoni Wormley Hotelban. Az ügy szakértője, C. Vann Woodward
bebizonyította, hogy egyetlen drámai tárgyalás helyett már hetek óta sor került
nem hivatalos megbeszélésekre; a Wormley-konferencia ugyan történelmi tény, de
csupán egy tárgyalás volt a sok közül.
Mark Twain könyvcíme fogalommá lett: Gilded Age, "Aranyozott kor" e periódus
neve. A könyv magyar címe: Aranykor, tökéletesen ellentmond mindannak, amit
Ovidiusnál olvasunk a legendás aranykorról, az emberiség hőskoráról, melyet
testvéri érzelmek és a fegyverek hiánya jellemez. Az "Aranyozott kor" sárga
festékpora mögött, hogy Bili Sanfordot idézzük újra, az emberek elvágják egymás
torkát, és mindent ellopnak, ami nincs leszögelve.
A Burr torzképével szemben, amelyet az amerikai olvasó kontrollálni képes, az
Amerikai komédia (1876) tökéletes kor- és kórkép, majdnem a nyers valóság. Ha a
történelmi regényből eltávolítjuk a regény-szövedéket (igenis, egy regénnyel
szemben is vannak boncmesterijogaink!), vagyis ködalakká fakul
462
Charles Schermerhorn Schuyler, Emma, Denise és Bili Sanford, keresztvíz alatt
bömbölő magzatukkal együtt- hű képet kapunk 1876-ról. De la Touche Clancy akár
maradhat is. . .
Hány évvel élték túl a főszereplők szegény Charlie-t? Négy amerikai elnök vonult
fel a regény lapjain. U. S. Grant utolsó' éveire az anyagi gondok és a gégerák
nyomta rá bélyegét. Grant nem volt korrupt, nem tudott hinni háborús cimboráinak
mocskos ügyeiben -- egyszerűen nem adott hitelt a "rágalmaknak". Halálos ágyán
fejezte be memoárjait 1885-ben. A vonzó Garfield -- mivel Hayes valóban nem
indult másodjára -- győzött az i88o-as választásokon, de 1881. július 2-án
megállította pályafutását egy Guiteau nevű tébolyult állásvadász golyója. Sokat
szenvedett: még tíz hétig élt. Hayes 18g3-ban, hetvenegy éves korában követte
Schuylert a sírba. Utolsó éveit könyvtárában töltötte, vagy -- televízió híján
-- jól jövedelmező felolvasó körutakon. Tisztességes ember volt. Automatikusan
az alelnök lépett Garfield helyébe, Chester Alan Arthur, az egykori korrupt
vámfelügyelő. Egy kortárs elborzadva kiáltott fel Garfield halálhíre hallatán:
"Magasságos Isten! Chet Arthur a Fehér Házban!" Nos, az emberi jellem változásai
nem feltétlenül negatívak; Arthur becsületes kormányzással lepte meg barátait.
Nem is választották újra 1884-ben. Ötvenhat éves korában hunyt el, 1886-ban.
Sámuel Tildent beteg embernek festi az író. Az "ellopott választás" után valóban
csak kilenc évet élt. Vagyonát emberbaráti intézmények alapítására hagyta, a New
York Public Library, a híres közkönyvtár részben az ő pénzén épült.
William Cullen Bryant, a kiváló lapszerkesztő egy évvel élte túl régi barátját,
a nem létezett Charles Schuylert. Nyolcvannégy évet élt, és haláláig a
Republikánus Pártot támogatta. A finom és tisztességes John Bigelow, aki a
polgárháború idején nagy tapintattal képviselte hazáját Párizsban amerikai
nagykövetként, még sajtó alá rendezte Benjámin Franklin összes műveit, megírta
Tildén életrajzát, miután Charlie kezéből kihullott a toll, és ő valóban
megírhatta volna a spa-
463
nyol-amerikai háború történetét, mert igii-ben halt meg New York-i házában,
kilencvennégy esztendősen.
A sznobok sznobja, Sámuel Ward McAllister, aki annyira fantasztikus figura,
mintha Vidal találta volna ki, történelmi személy. Irt egy könyvet is a New
York-i "legfelső négyszázról" -- a "felső tízezret" túlságosan nagy számnak
tarthatta. 'Ő hatvannyolc évet élt, i8g5-ben távozott az élők sorából, de halála
után is mindig akadt valaki, aki a "tong"-ot diktálhatta honfitársainak.
Jay Gould, akinek gnómszerű alakja éppen csak átvonul egyszer Charlie szeme
előtt, legnagyobb csalásai idején fiatal ember volt, harmincas éveit taposta.
Látványos bukása után is ő birtokolta a déli vasutak nagy részét, hobbija
valóban a kertészkedés volt. Tízmillió dollár birtokában halt meg i8go-ben, az
isteni igazságszolgáltatás cáfolataként. Jim Fisk, Gould partnere, akitől a kort
annyira jellemző mottónkat kölcsönöztük ("Semmi sem veszett el, csak a
becsület"), történetünk idején már nem élt. i872-ben egy teltkarcsú hölgy, Josie
Mansfield lett a veszte, akire 200 ooo dollárt pazarolt. Bizonyos Edward Stokes,
szintén a szép Josie rajongója lőtte agyon egy -- természetesen -- barna kőből
épült ház lépcsőjének alján. Aranyspekulációi során nyíltan igyekezett
megvesztegetni Grant elnököt, de csak a sógorát sikerült megvásárolnia.
Nem sorolhatunk fel mindenkit, Madame Restelltél a Rejtelmes Rózsáig, de Jamie
Bennett megér egypár szót. 1876-ban Jamie harmincöt éves, és már-már elragadja a
"sárga sátán", az alkohol. De éppen ellenkezőleg: megannyi "dáridó" csak
konzerválhatta, mert megélte az első világháború végét. 1918-ban halt meg a
franciaországi Beaulieu-ben, hetvenhét éves korában. A Herald-ot 1877 után
kábeltáviratok útján irányította párizsi palotájából, és valóban olyan
sportkedvelő volt, ahogyan Vidal leírja. Az általa felajánlott trófeákért talán
a mai napig is konkurrálnak a repülőgépek, a léggömbök és a versenyautók
szerelmesei.
Nos, igen. A közhely igaz: a valóság éppolyan különös, mint a fikció.
Sz.uhay-Ha.vas Ervin
