Volt egyszer a tenger mélységes mélyében egy halacska; igen derék családból származott, a nevére már nem emlékszem, talán a tudósok megmondják. Ennek a kis halnak ezernyolcszáz testvére volt, egyforma idős valamennyi. Nem ismerték se apjukat, se anyjukat, ahogy a világra jöttek, mindjárt maguknak kellett megkeresni a kenyerüket. Úszkáltak hát a mindennapi betevő falat után, s ez inkább mulatságos volt, mint fáradságos. Annyi vizet ihattak, amennyi jólesett, övék volt az egész tengeri világ, ennivaló került itt is, ott is; ki-ki úgy élt, ahogy a kedve tartotta, ki-ki a maga útjait járta.
A napfény átsütött a tiszta vízen, levilágolt a tenger mélyére, a vízi birodalomba, amelyet csodálatos lények népesítettek be; egyik-másik olyan roppant nagy volt, a szája olyan óriási kapu, hogy egyszerre benyelhette volna mind az ezernyolcszáz testvért. De azok nem féltek, mert még egyikük se járta meg.
A testvérek szorosan egymás mellett úsztak, mint a heringek, gondtalan csatangoltak, örültek az életnek, amikor egyszer csak rémítő loccsanással lezuhant közébük a tenger színéről egy hosszú-hosszú lény, amelynek a végét se látták; csak nyúlott, nyúlott, s ha hozzáért egy kicsi halhoz, vagy agyonnyomta, vagy olyat ütött rajta, hogy a szegény kis hal élete végéig
nyöghette. Az apró halak, de még a nagy halak is fenn a tenger színén, lenn a tenger mélyén, riadtan iramodtak szét előle, a súlyos testű, óriási szörnyeteg pedig egyre mélyebbre merült, egyre hosszabbra nyúlott, sok-sok mérföld hosszúra - talán az egész tengert végigérte.
Halak, rákok, csigák, minden úszó, minden csúszó teremtmény észrevette a roppant szörnyeteget, az ismeretlen fajtájú tengeri angolnát, amely egyszerre csak közébük ereszkedett.
Micsoda hal, micsoda kígyó lehetett az? Ugye, mi tudjuk? Az a sok-sok mérföld hosszú távírókábel, amit Európa meg Amerika között vezettek át a tenger mélyén az emberek.
Nagy volt a riadalom, a lótás-futás a tenger bennszülött lakói között, amerre a távíróhuzalt vezették. A repülőhalak olyan magasan csapongtak a víz fölött, mint még soha, mások a tenger fenekére menekültek, s olyan sebesen fúródtak lefelé a vízben, hogy előbb leértek, mint a nagy, fekete kígyó. Még a tőkehalak meg a félszegúszók is megrémültek, akik eddig békésen vadászgattak társaikra a tenger mélyén.
Néhány ijedősebb tengeri uborka úgy megrettent, hogy kiköpte a gyomrát, de azért tovább élt, mert ilyen a természete. Sok homár és tengeri rák előbújt kemény páncéljából, s bizony, a lábával fizetett érte.
A nagy felfordulásban, világrengésben az ezernyolcszáz testvér is szétszóródott, s nem is találták meg egymást soha többé. Csak egy fél tucat maradt közülük együtt, csöndesen meghúzódva vártak egy jó darabig, aztán mikor elszállt első ijedelmük, körülnéztek.
Néztek fölfelé, néztek lefelé, s a mélyben látni vélték a roppant szörnyeteget, ami úgy megrémítette a tenger apraját-nagyját. A szörnyeteg ott pihent a tenger fenekén, nem látták a végét; vékony volt, az igaz, de nem tudhatták, milyen vastaggá dagadhat, sem azt, hogy milyen ereje van. Békén feküdt a fövenyen, de ezt teheti alattomosságból is.
- Feküdjék csak, ahol van! Ne törődjünk vele! - mondták az óvatosabb halacskák, de a legkisebbikük kíváncsi volt rá, miféle szerzet lehet az a kígyó. Felülről szakadt közébük, úgy gondolták, hogy odafönn tudhatnak meg róla legtöbbet, felúsztak hát a tenger sima színére. Találkoztak a delfinnel, a tenger vidám csavargójával, aki bukfencet is tud vetni a víz fölött, s igen jó szeme van - no, ez biztosan tud valamit! Meg is kérdezték nyomban, de a delfin csak magával volt elfoglalva meg a bukfencezéssel, nem látott semmit, nem tudott semmit, hát csak hallgatott, s úgy tett, mintha büszkeségből nem válaszolna.
Mentek hát a halacskák a fókához. Az éppen akkor merült a víz alá, s meglehetősen udvarias volt velük, bár a kis halakat meg szokta enni. De aznap véletlenül tele volt a bendője, s ez nagy szerencse volt. A fóka már valamivel többet tudott, mint a delfin.
- Néhány éjszakát egy parti sziklán töltöttem, s onnan jól megfigyelhettem a szárazföldet. Alattomos élőlények lakják, a maguk nyelvén embereknek nevezik magukat, s az életünkre törnek. Igaz, legtöbbször sikertelenül, én magam is megmenekültem tőlük, s az a tengeri angolna is, akiről kérdezősködtök. Mert ez az angolna eddig az emberek fogságában volt, a szárazföldön, isten tudja, meddig. Aztán egyszer csak hajóra tették, hogy egy tengeren túli országba szállítsák. Láttam, mennyit küszködtek vele, míg végül is legyőzték, de csak azért, mert a szárazföldön igen elgyöngült. Hengergették, göngyölgették, aztán kihúzták hosszúra, de egyszer csak kicsusszant a kezükből. Pedig az emberek nagyon erőlködtek, százan meg százan tartották lefogva. Mégis kitépte magát a kezükből, s lemenekült a tenger mélyébe; azt hiszem, jó ideig ott is maradt.
- Mért olyan vékony? - kíváncsiskodtak a halacskák.
- Mert kiéheztették - felelte a fóka. - No de most majd erőre kap, hamarosan megint olyan kövér lesz, mint régen. Én úgy gondolom, ő az a nagy tengeri kígyó, akitől úgy rettegnek az emberek, és akiről annyit beszélnek! Én nem láttam még soha, nem is igen hittem benne, de most azt sejtem, ő lehet az! - mondta a fóka, s már alá is bukott a vízbe.
- Milyen okos, mennyit tud! - lelkesedtek a halacskák. - Sose voltunk még ilyen okosak. Csak hazugság ne legyen, amit mondott!
- Merüljünk le, és járjunk a végére! - javasolta a legkisebbik. - Útközben pedig a mások véleményét is meghallgathatjuk.
- Mi bizony a legkisebb uszonyunkat se mozdítjuk, hogy a végére járjunk! - mondták a testvérei, és lustán elúsztak másfelé.
- Hát én mozdítom! - szánta el magát a legkisebbik, s már süllyedt is lefelé a mélybe, de jó messze a nagy tengeri kígyótól. A kis hal bekalandozta a tengeri birodalmat.
Sose látta még ilyen nagynak a világot! Nagy falkákban heringek úsztak el mellette, úgy fénylettek, mint megannyi kis ezüst csónak; a nyomukban makrélák, azok még pompásabbak voltak. Százféle formájú, százféle színű halak suhantak el mellette; áttetsző virághoz hasonló medúzák ringattatták magukat az árral; hatalmas növények imbolyogtak a tengerfenéken, öles fűcsomók, pálma alakú fák, amelyeknek egy-egy fényes kagyló volt minden levele.
Végül egy hosszú, sötét pásztát pillantott meg a víz alatt, s arra vette útját. Csak akkor látta, amikor a közelébe ért, hogy az se nem hal, se nem a tenger óriás kígyója, hanem egy elsüllyedt hajó, amelyet derékban kettéroppantott a tenger iszonyú ereje. A kis hal körülúszkálta a hajóroncsot, besuhant a kabinokba; elhagyatott volt minden, egy lelket se látott, vízinövények nőtték be a hajó deszkáit, mélységes csend volt. A kis halat félelem fogta el, s eliramodott oda, ahol napfény szűrődött át a vízen, s halak sokadoztak. Útközben egy roppant nagy, fiatal cethallal találkozott.
- Jaj, le ne nyelj! - rimánkodott neki már messziről a halacska. - Fél fogadra se lennék elég, akkorka vagyok, úgyse laknál jól velem. Nekem meg olyan szép az élet!
- Akkor meg minek járkálsz itt a mélyben, ahová ti sohasem merészkedtek? - rivallt rá mérgesen a cet.
A halacska, a legkisebbik, elmondott neki mindent, amit tudott a végtelenbe nyúló angolnáról vagy mi a csodáról, amely a tenger színéről merült le hozzájuk, s megijesztette a tenger legbátrabb lakóit is.
- Lám, lám! - mondta a cet, s olyan tömeg vizet szívott fel, hogy amikor kifújta, mintha szökőkút támadt volna a tenger színén. - Lám, lám! Most már tudom, mi csiklandozta meg a hátamat, amikor megfordultam. Azt hittem, valami hajóárboc, amit fogpiszkálónak szoktam használni. De az nem errefelé volt ám! Jóval kijjebb hever valahol. Utánanézek, most úgysincs egyéb dolgom, ráérek!
Azzal előreúszott, a halacska meg utána, de nem közvetlenül utána, mert a roppant cet nyomában sebesen rohanó ár támadt a tenger vizében. Útjukban egy cápával meg egy öreg kardhallal is találkoztak, ők is hallották már hírét a sok-sok mérföld hosszú, vékony tengeri kígyónak, de látni még nem látták, s nagyon kíváncsiak voltak rá.
Egy macskacápa is hozzájuk csatlakozott.
- Veletek tartok! - mondta. - S ha az a nagy tengeri kígyó egy horgonykötélnél nem vastagabb, egyszerűen kettéharapom! - Azzal kitátotta a száját, és megmutatta hat sor fogát. - Még egy hajóhorgonyon is nyomot hagy a fogam, hogyne tudnék akkor elbánni egy angolnával!
- Én már látom! - kiáltotta izgatottan a nagy cethal. Azt hitte, neki élesebb a szeme, mint a többinek. - Nézzétek, hogy suhan, hogy fordul, tekergőzik! De csak egy angolna közeledett feléjük, egy sok rőf hosszú, igazi angolna. - Hiszen ezt már máskor is láttam errefelé! - mondta a kardhal. - Nem zavar ez sok vizet! Egyetlenegy nagy hal se ijed meg tőle.
Felvilágosították, hogy nem ezt keresik, hanem az új angolnát, vagy ahogy mások nevezik, a nagy tengeri kígyót. Aztán hívták az igazi angolnát, tartson velük felfedező útjukon.
- Ha hosszabb, mint én - fenyegetőzött az angolna -, akkor nem állok jót magamért!
- Velünk is meggyűlik a baja! - mondták harciasan a többiek. - Elegen vagyunk, nem félünk! - Azzal továbbsuhantak.
Egyszer csak egy csodálatos szörnyeteg állta útjukat, nagyobb, mint valamennyien együttvéve. Olyan volt, mint egy tengerbe merült sziget.
Csak nagy sokára látták meg, hogy egy öreg cethal. Fejét benőtték a vízinövények, hátán annyi kagyló, csiga, osztriga tapadt meg, hogy fekete bőre csupa folt volt tőlük.
- Gyere velünk, öregapó! - hívták. - Új hal tolakodott közénk, nem tűrhetjük meg a birodalmunkban!
- Én bizony nem mozdulok innen, örülök, hogy fekhetem! - mondta a vénséges vén cethal. - Hagyjatok békén, ne zavarjátok a nyugalmamat! Jaj, jaj, nagyon beteg vagyok! Csak akkor könnyebbülök meg egy kicsit, ha fölvánszorgok a víz színére, s a hátamat kiemelem a vízből. Odagyűlnek hozzám a kedves vízimadarak, és letisztogatják a hátamat; igen jólesik, hacsak belém nem vágják a csőrüket, mert néha bizony jól belehasítanak a hájamba! Ó, jaj, de beteg vagyok!
- Ez csak képzelődés - intette le a fiatal cet. - Én bizony mindig jól érzem magam. Egy hal sose lehet beteg.
- Bocsánat, hogy ellentmondok! - nyögte a vén cethal. - Az angolna bőrbajos, a csukának himlője van, s valamennyien gyomorbajosok vagyunk.
- Képtelenség! - mondta a cápa, s rá se hederített többet az öreg cetre. A többieknek is más gondjuk volt.
Végre odaértek arra a helyre, ahol a kábel vonult. Végignyúlik az egész tengeren, Európától Amerikáig; zátonyokon és iszapmezőkön, sziklaerdőkön meg tengeri növények sűrűjén, piros korallerdőkön vezet át az útja, át a víz változó sodrain, tengermélyi örvényeken, ezerfelé halak seregén, amelyek olyanok, mint az ősszel útra kelő madárcsapat. Olyan moraj, csobogás, zúgás van odalenn a mélyben, hogy elképzelni se tudjuk. Ebből a zúgásból marad egy kicsi a nagy-nagy tengeri csigákban: meghallod, ha a füledhez tartod. Mondom, odaértek.
- Ott lapul! - mondta a legnagyobbik hal, s azt mondta a legkisebbik is. Persze, a távírókábelből csak egy darabkát láttak, elejét-végét nem is láthatták volna.
Szivacsok, polipok, medúzák emelkedtek föl a mélyből, fölébe lebbentek, ráhajoltak, s ezért hol eltűnt, hol megint látni lehetett. Tengeri sünök, csigák, apró rákok sokadoztak körülötte, óriási pókok, amelyek egész sereg apró csúszómászót cipeltek a hátukon, kíváncsian ácsorogtak mellette; sötétkék tengeri uborkák - vagy hogy is hívják azt a furcsa állatot, amelynek egész teste egyetlen gyomor - körültapogatták az új tengeri állatot, amely hívatlan közébök süllyedt. Gadócok, tőkehalak forogtak erre-arra, hogy minden irányba figyelhessenek. A fenékjáró küllő, amely az iszapba fúrja magát, s onnan les ki kocsányos szemével, mozdulatlan várta, ugyan mi lesz ebből a nagy sürgésforgásból.
A távírókábel mozdulatlan feküdt a tenger fenekén. De élet lüktetett, és gondolatok cikáztak benne: emberi gondolatok futottak rajta keresztül.
- Alattomos állat! - mondta a cethal. - Ha nem vigyázok, még megüti a hasamat, pedig az a gyönge oldalam.
- Tapogassuk meg, miféle - indítványozta a polip. - Én már megérintettem hosszú karjaimmal, vékony ujjaimmal, de most erősen megmarkolom!
S már nyújtotta is leghosszabb és leghajlékonyabb karját a távírókábel felé. - Pikkelye nincs - állapította meg -, de bőre sincs. Azt hiszem, nem hoz eleven fiakat a világra.
Az angolna egész hosszában melléje feküdt, és jól kinyújtózott.
- Hosszabb nálam! - szögezte le mérgesen. - De hát az nem elég. Se gyomra, se bőre - mit képzel ez?
A cet, a fiatal, erős cet, olyan mélyre ereszkedett, mint még soha.
- Miféle vagy? - szólította meg a kábelt. - Halféle? Növényféle? Vagy emberi szerzet? Mert akkor bizony nem tudsz megélni idelenn!
De a kábel nem válaszolt - nem is szokott soha. Gondolatok cikáznak át rajta, emberi gondolatok, amelyek mérföldeket tesznek meg egyetlen pillanat alatt, s a föld két sarkát kötik össze.
- Felelj, vagy ízekre tépünk! - fenyegette meg a hirtelen természetű cápa, s a többiek is bátorságra kaptak: - Felelj, vagy ízekre tépünk!
De a kábel még ettől se ijedt meg. Másfelé kalandoztak a gondolatai, mert hogy voltak gondolatai, az bizonyos.
„Harapjatok ízekre! - gondolta békésen. - Legföljebb majd felhúznak és megjavítanak, megtörtént ez már a rokonaimmal is, kisebb vizekben.”
Nem felelt, mert egyéb dolga volt: üzenetek jöttek-mentek a testén keresztül, s ezekért ő volt felelős.
Odafönt alkonyodott, ahogy az emberek mondják; tűzvörös volt a napkorong, vörösre izzította a felhőket is, megragyogtatta szélüket.
- Éppen jó ez a vörös világítás - mondták a polipok. - Most majd szemügyre vehetjük ezt a szörnyeteget!
- Rohanjunk rá! Előre! - kiáltotta a macskacápa, s kimutatta mind a hat sor fogát.
- Előre! Előre! - adta tovább a jelszót a kardhal, a cet meg az angolna, s nekiiramodtak. A macskacápa rohant, az élen, s éppen bele akart harapni a távírókábelbe, amikor a kardhal nagy izgalmában az ő hátsó felébe döfte a kardját. Elrontott vele mindent: a macskacápának nem volt ereje harapni.
De nagy felfordulás lett odalenn! Egymásnak rontott a sok nagy hal, kis hal, tengeri uborka, csiga, rák, s marta, cibálta, püfölte egymást veszettül. A kábel meg békésen nyúlott a tenger fövenyén, s végezte a kötelességét, amit helyesen tett.
Odafönn koromsötét éjszaka terült mindenre, de a tenger mélyét élőtények milliói világították be.
Parányi rákok fénylettek a sötétben, gombostűfejnél is alig nagyobbak. Bizony különös ez, de igaz.
A csepp rákok fényénél tengeri lények ezrei bámulták a kábelt.
- Ki lehet, mi lehet?
Ez bizony nagy kérdés volt.
Akkor úszott közébök egy öreg tengeri rozmár. Nőstény volt, farkával és rövid karjaival evezett, fejét hínár fonta körül, kagylók lepték be, amire az öreg rozmár nagyon büszke volt.
- Látom, tudományra szomjaztok valamennyien, tudni szeretnétek, miféle lény ez. Az egész tengeri birodalomban én vagyok az egyetlen, aki ezt megmondhatom nektek, de ennek fejében szabad legelőt kérek a tenger fenekén magamnak és egész családomnak. Hal vagyok csakúgy, mint ti, de még több valamivel: csúszómászó is. Én vagyok a legokosabb élőlény a nagy tengeri birodalomban, mert tudomásom van mindarról, ami idelenn történik, meg arról is, ami odafönn megesik. Én mondom nektek: ez a lény, amin nem tudok eligazodni, fölülről szállt le közétek, s ami onnan alászáll, az vagy halott, vagy azzá lesz, hát nem árt senkinek. Hagyjátok békén, feküdjön, ahol van. Emberek keze munkája!
- Én úgy nézem, több annál! - szólt közbe a mi halacskánk.
- Fogd be a szádat! - rivallt rá a tengeri rozmár.
- Senkiházi! - támadtak neki a többiek, s mondtak rá még csúnyábbakat is. A rozmár aztán megmagyarázta a tenger népének, hogy a szörnyeteg, amely szót sem ejt soha, csakis emberi kéz műve lehet. Befejezésül rövid elmefuttatást tartott az emberi nép alattomos természetéről.
- Tőrbe csalni bennünket, ez az életük célja - mondta. - Hálókat vonnak, csalétket tűznek horogra, azzal csábítgatnak bennünket. Ez is valami horogzsinegféle, az ostoba emberi nép azt hiszi, hogy beleharapunk! De mi nem vagyunk ostobák! Hozzá se érjetek, mert sárrá meg iszappá omlik szét. Rozoga tákolmány minden, ami felülről jön, nem jó semmire!
- Nem jó semmire! - visszhangozták a többiek. Egy véleményen voltak a rozmárral, hogy egyáltalán legyen véleményük.
Csak a mi halacskánk gondolt mást: „Én úgy sejtem, hogy ez a végtelen hosszú, vékony kígyó a legcsodálatosabb hal az egész tengeri birodalomban!”
- Bizony, a legcsodálatosabb! - feleljük neki mi, emberek, mert ez az igazság. Dalok és mondák már régóta beszélnek a nagy tengeri kígyóról.
Az emberi okosság szülötte, az emberi ész vitte le a tenger mélyére, a keleti parttól a nyugati partig; olyan sebesen szállnak rajta a hírek, üzenetek, mint amilyen sebesen a nap fénye ér le a földünkre. Nőttön-nő az ereje, s a hossza átöleli az egész földkerekséget, háborgó tengerek meg üvegsima vizek alatt, ahova úgy néz a hajósnép, mintha a tiszta égbe nézne, s a mélyben színesen villódzó haltestek tűzijátékában gyönyörködik.
A tenger mélységes mélyén nyugszik a kígyó, az áldott csodakígyó, amely tulajdon farkába harap: körülfogja a világot. Fejjel rohannak neki a halak, a rákok, mert máig sem értik, miféle lény lehet az, amely felülről szállt közébük. Mi tudjuk: az emberiség gondolatokkal teli, százféle nyelven beszélő, mégis néma hírkígyója, a kor legnagyobb tengeri csodája - a nagy tengeri kígyó.
MESE HÉT KÉPBEN
egy tükörről és cserepeiről
Hallgassátok csak! Már kezdjük is a mesét. Mire a végére érünk, többet tudunk majd, mint most, az elején. Volt egyszer egy gonosz manó. Gonosznál is gonoszabb volt; maga az ördög. Egy nap veszett jókedve támadt, mert olyan tükröt sikerült csiszolnia, amely elé ha szépet és jót tartottak, semmivé vált a lapján, a haszontalan és rút dolgokat pedig erősen felnagyítva és kidomborítva verte vissza. A legszebb zöldellő tájakat főtt spenótnak mutatta, a legjobb embereket fertelmes arcúaknak ábrázolta, vagy úgy, mintha tótágast állnának; az arcok úgy eltorzultak, hogy senki rájuk nem ismerhetett; akinek egy szeplőcske aranylott az arcán, az bizonyosan ragyás képűnek látta magát a tükörben. - Ugyan tréfás holmi! - dörzsölte a kezét az ördög. Ha istenes, jámbor gondolatokba merült ember tekintett a tükörbe, vigyorgó, torz pofának mutatta a tükör - örülhetett a gonosz ördög! Bűvészinasai - mert bűvésziskolája is volt az ördögnek! - csodát emlegettek, azt mondták, végre híven megláthatja mindenki, milyenek az emberek. Elvitték a tükröt a világ minden tájára, s végül már nem volt ország, nem volt ember, akinek torzképét vissza ne verte volna a gonosz tükör. Akkor az égbe akartak felrepülni a tükörrel. Hanem egyszer csak kicsúszott a kezükből, s lezuhant a földre, ahol millió meg billió cserépre törött szét. Ebből pedig még az eddiginél is nagyobb baj kerekedett. Mert a tükör némelyik darabja alig volt nagyobb egy homokszemcsénél; ezek a parányi szilánkok szétrepültek az egész világon, s akinek ilyen kis szilánk a szemébe került, az mindennek a fonákját látta, mert a tükör minden csepp darabjának ugyanolyan gonosz ereje volt, mint az egész tükörnek. Másoknak a szívébe fúródott egy kis tükörcserép, s az volt a legrettenetesebb, mert a szív jéggé fagyott tőle. Voltak akkora tükördarabok is, hogy ablakrámába illeszthették, de ebből az ablakból nem volt tanácsos az arra haladó barátokat nézni; némelyik darabból szemüveget készítettek, s ugyancsak nehéz volt az ilyen szemüvegen keresztül helyesen és igazságosan ítélni meg a dolgokat. Az ördög úgy nevetett, hogy a hasa rengett belé, csiklandozta a pompás ötlet. A levegőben még szállingóztak a széttört tükör porszemnyi szilánkjai. No, majd mindjárt többet hallunk róla.
egy kisfiúról meg egy kislányról
Benn, a nagyváros szívében, ahol olyan sok a ház meg az ember, szűken vannak hely dolgában, s a legtöbb embernek nincs kertje, beérik hát a cserépbe ültetett virágoskerttel. Volt a városban két szegény kisgyerek, akiknek mégis nagyobb kertjük volt egy cserépnyinél. Nem voltak testvérek, de éppen úgy szerették egymást, mintha azok lettek volna. Szüleik szemközt laktak egymással, egy-egy padlásszobában, ahol két szomszédház teteje majdnem összeér, s a tető alatt ereszcsatorna húzódik. A két padlásszoba ablaka a tetőre nyílt, csak az ereszt kellett átlépni, hogy az egyik ablaktól a másikig jusson az ember.
Mindkettőjük szülei földdel tömött faládát állítottak az ablakukba, abban zöldségfélét nevelgettek, még rózsát is; mindegyik ládában virágzott egy kis rózsatő, szépen cseperedett mind a kettő. A gyerekek szüleinek aztán az jutott eszébe, hogy a két faládát keresztbe fektethetik az ereszcsatorna fölött egyik ablaktól a másikig. Meg is tették, olyan volt, mintha két virágzó sövény kötné össze a két kis padlásablakot. Borsóindák csüggtek mélyre a két ládából, a két rózsatő hosszú ágai körülfonták az ablakokat, koronájuk egymáshoz hajolt; virágokkal meg levelekkel pompázó diadalkapuhoz hasonlítottak. A faládák igen magasan voltak, a gyerekek nem mászhattak fel oda, de szüleik megengedték nekik, hogy átvihessék egymáshoz kis zsámolyukat, s a rózsafák árnyékában kedvükre játszhassanak.
Persze télen szó sem lehetett erről a mulatságról. Az ablakokat néha sűrűn belepte a jégvirág, de a gyerekek ilyenkor rézpénzt melegítettek a kályha oldalán, és a jeges üvegre nyomták. Szép kis kerek ablakot olvasztottak rajta, rátapasztották fél szemüket, s átkukucskáltak egymáshoz a kisfiú meg a kislány. A fiúcskának Kay volt a neve, a leánykának Gerda. Nyáridőben egy ugrással ott teremhettek egymásnál, télen nehezebb volt: sok-sok lépcső lefelé, aztán sok-sok lépcső felfelé. Kint pedig hideg volt, kavargott a hó.
- Rajzanak már a fehér méhek! - mondta a kisfiú nagyanyja.
- Királynőjük is van? - kérdezte Kay, mert tudta, hogy az igazi méheknek van.
- Hogyne volna! - felelte a nagyanyja. - Ott repül, ahol a legsűrűbben rajzanak a hópihék. Ő a legnagyobb; soha nem pihen meg a földön, felrepül újra meg újra az ólomszínű felhők közé. Téli éjeken néha átsuhan a város utcái felett, s benéz az ablakokon, olyankor festi azokat a csodálatos jégvirágokat az üvegekre.
- Igen, a mienkre is festett - mondta egyszerre a két gyerek, s most már látták, hogy igaz a mese.
- Ide is bejöhetne a Hókirálynő? - kérdezte a kislány.
- Jönne csak! - kiáltotta a kisfiú. - Ráültetném a meleg kályhára, s egyszerre elolvadna.
De a nagyanyja megsimogatta a haját, s új mesébe kezdett.
Este, amikor a kis Kay lefekvéshez készülődött, gondolt egyet, fölkapaszkodott az ablak előtt álló székre, és kikukucskált a befagyott üveg kerek kis ablakán; odakinn gyéren szállingóztak a hópihék, s az egyik, a legnagyobbik, odalibbent a virágláda szélére. Ott megült aztán nőni kezdett, nőttön-nőtt, végül sudár hajadon lett belőle; finom fehér fátyolruhája pehelycsillagok millióiból volt összeszőve. Szép volt és törékeny; tündöklő fehér jég volt a teste, mégis élő, eleven; a szeme úgy sugárzott, mint az ég csillaga, de nyugtalan és tétova volt a tekintete. Az ablak felé bólintott, és intett a kezével. A kisfiú rémülten szökkent le a székről, s akkor úgy látta, mintha egy nagy, fehér madár suhant volna el az ablak előtt.
Verőfényes, csikorgó hideg nap virradt, de aztán megjött az olvadás; elközelgett a tavasz, kisütött a nap, fű zsendült a mezőkön, fészket raktak a fecskék, az emberek kitárták az ablakokat, s a két jó pajtás megint kiült kiskertjébe ott fönn, a két padlásszoba előtt.
Soha olyan szépen nem virult a két rózsatő, mint ezen a nyáron; a kislány egy dalt tanult a rózsáktól, s amikor énekelte, mindig a maga rózsáira gondolt; megtanította kis pajtásának is, s attól fogva együtt énekelték:
Rózsa nyílik, szirma hull az ágra.
kicsi Jézus, látunk nemsokára!
Fogták egymás kezét, megcsókolták a rózsatő valamennyi virágát, felnéztek a sugaras égre, s úgy énekeltek a magasság felé, mintha a kicsi Jézus odafönn üldögélne. Milyen csodálatosan szép nyár volt az; milyen jólesett az üde rózsaágak alatt hűsölni, amelyekről soha le nem fogyott a virág.
Kay és Gerda kinn ültek a csöppnyi kertjükben, és állatokat meg madarakat nézegettek egy nagy képeskönyvben. A nagy toronyban éppen elkondították az ötöt, mikor Kay felkiáltott:
- Jaj, milyen nyilallást érzek a szívemben! A szememet is szúrja valami. - Gerda hevesen átölelte a nyakát, Kay hunyorgott, pislogott, de a kislány nem látott a szemében semmit.
- Azt hiszem, már nincs benne - mondta Kay. Pedig bizony benne volt. A földre zuhant varázstükör egy parányi szilánkja volt, amely - emlékszünk még rá? - kicsivé zsugorított vagy eltorzított minden szépet és jót, a rosszat és gonoszat pedig felnagyította, és kidomborította az apró hibákat mindenben és mindenkiben. A szegény kisfiúnak éppen a szívébe fúródott egy ilyen gonosz kis szilánk. Nemsokára jéggé fagyasztja a szívét. Fájdalmat már nem érzett, de a szilánk ott volt a szívében.
- Mit bőgsz? - förmedt a kislányra. - Hogy elcsúfít a sírás! Ne sírj, hát semmi bajom! Pfuj! - kiáltott fel hirtelen. - Azt a rózsát ott féreg rágta! Ez meg milyen görbén nőtt! Milyen csúnya is ez a rózsatő! Akárcsak ez a korhadt láda, amelybe ültették. - Durván belerúgott a faládába, aztán leszakította a két rózsát.
- Mit csinálsz, Kay? - kiáltotta ijedten a kis Gerda, s amikor Kay látta a kislány rémületét, még egy rózsát leszakított, otthagyta kedves kis pajtását, s beugrott padlásszobájuk ablakán.
Később, amikor Gerda átvitte neki a képeskönyvet, kicsúfolta; s azt mondta, hogy pólyásoknak való; ha a nagyanyja mesélt neki, minduntalan közbevágott, kötekedett vele, máskor meg utána osont, szemüveget biggyesztett az orrára, s éppen úgy tett-vett és beszélt, mint a nagyanyja. Pompásan utánozta az öregasszonyt, sokat nevettek rajta az emberek. Hamarosan az utca minden lakójának beszédét és járását utánozni tudta. Kay felfedezte és kifigurázta minden furcsaságukat és rútságukat, s az emberek nem győzték csodálni: milyen éles szemű, eszes fiú!
Pedig az üvegszilánk tette élessé a szemét, a szívét meg a másik üvegszilánk fagyasztotta jéggé, ezért kötekedett még a kis Gerdával is, aki pedig egész
lelkéből szerette.
Egészen új játékot eszelt ki, olyanokat, amelyekben a legfőbb szerepe az értelemnek volt. Egy téli napon, amikor heves szél kavarta a hópelyheket, egy jókora nagyítólencsét vitt ki a szabadba, és kék kabátja csücskével felfogta a pelyheket.
- Nézd a nagyítón át, Gerda, milyen érdekes! - mutatott a pihékre; csakugyan: a pelyhek csodálatosan nagyok voltak, akkorák, mint egy-egy különös virág vagy tízágú csillag; gyönyörűség volt a szemnek. - Milyen művészi a rajzuk! Mennyivel érdekesebbek, mint az igazi virágok! Tökéletesek, minden szirmuk szabályos. Kár, hogy elolvadnak.
Nemsokára vastag kesztyűben, szánkóval a hátán lépett az utcára. Gerdának a fülébe kiáltotta: - Megengedték, hogy a nagy téren szánkózzam, ahol a többi fiú! - és már ott se volt.
Azon a téren a legvakmerőbb fiúk hancúroztak; sokszor a parasztszekerek saroglyájához kötötték a szánkójukat, s jó darabon húzatták magukat. Most is éppen ezzel mulatoztak. Amikor a legvígabban voltak, egy fehérre festett, nagy szán repült feléjük; bolyhos fehér prémbe burkolózott, fehér prémsapkás alak ült a bakján. A szán kétszer megkerülte a nagy teret, és Kay gyorsan hozzákötötte kis szánkóját. A fehér szán egyre gyorsabban száguldott vele, bekanyarodott a legközelebbi utcába; a szán kocsisa hátrafordult, nyájasan íntett Kaynak, s annak úgy tetszett, mintha már régóta ismerné. Valahányszor el akarta oldani kis szánkóját, marasztalóan intett neki, és Kay tovább húzatta magát; végül kiértek a város kapuján. Ott olyan sűrűn kavargott a hó, hogy a fiú nem látott tovább az orránál, de a szán csak röpült; Kay nagy sietve eloldotta a kötelet, de hiába, nem tudott szabadulni, mert a kis szánkó mintha odatapadt volna a nagyhoz, s úgy száguldott a nyomában, mint a szélvész. Kay segítségért kiáltott, de nem hallotta meg senki; szakadt a hó, iramlott a szán, s néha nagyokat ugrott, mintha sövényeken, árkokon kellett volna átrepülnie.
Egyre nagyobb hópelyhek kavarogtak körülötte; akkorák voltak már, mint egy-egy fehér madár. Hirtelen felröppentek a szán útjából, a szán megállt, s a bakon ülő alak felemelkedett. Bundája, sapkája csupa hó volt; Kay csak most látta, hogy asszonyféle, ragyogó fehér testű, karcsú, sudár teremtés: a Hókirálynő maga.
- Jó darab utat megtettünk! - szólalt meg a Hókirálynő. - De úgy látom, fázol. Bújj bele a medvebundámba! - Maga mellé ültette Kayt a szán bakjára, beletakargatta a bundájába, s a fiú úgy érezte, mintha nyakig süppedt volna a hóba.
- Fázol még? - kérdezte tőle a Hókirálynő, és homlokon csókolta. Hideg volt a csókja, jégnél is hidegebb. Kaynak egyenesen a szívére szaladt a jeges lehelet, s még keményebbre fagyasztotta félig jéggé vált szívét. Egy pillanatra úgy érezte, hogy meghal, de aztán jóleső érzés fogta el; s nem is érezte a metsző hideget.
- A szánkóm! Ne felejtsd el a kis szánkómat! - kapott észbe, amikor magához tért. A szánkóba befogtak egy fehér hópehely madarat, s az sebesen röpült vele a nagy fehér szán nyomában. A Hókirálynő újra megcsókolta Kayt, s az akkor egyszerre elfelejtette a kis Gerdát, nagyanyját, s mindent, amit otthon hagyott.
- Most már nem csókollak meg többet! - mondta a Hókirálynő. - Mert még megfagynál.
Kay felnézett rá; olyan szép volt! Mintha most nem is jégből lett volna az arca, mint akkor, amikor az ablakból beintett hozzá; tökéletes lénynek látta, s egy cseppet sem félt tőle. Eldicsekedett neki, hogy milyen jó fejszámoló, még törtekkel is tud fejben osztani, szorozni; tudja, hány négyzetmérföld az ország területe, s hány lakosa van. A Hókirálynő csak nézte és mosolygott. Kaynak egyszerre úgy rémlett, hogy nagyon keveset tud, s fölnézett a végtelen, magas égre. A Hókirálynő akkor felkapta és vitte, röpítette a nagy, fekete felhők közé. Vihar zúgott-tombolt körülöttük, úgy zengett, mintha régi-régi dalokat énekelt volna. Erdők és tavak, tengerek és szárazföldek fölött repültek, mélyen alattuk orkán bömbölt, farkasok üvöltöttek, hó sziporkázott, felettük pedig nagy hangú, fekete varjak szálltak csúnya károgással. De a magasban tisztán fénylett a hold nagy tányérja, s azt nézte Kay a hosszú, hosszú téli éjszakában, mindig csak a holdat; nappal a Hókirálynő lába előtt feküdt, és mélyen aludt.
a varázslóasszony virágoskertjéről
Ugyan mi történt a kis Gerdával, amikor pajtását hiába várta vissza a szánkózásból? Hol lehet Kay? - senki sem tudta. A fiúk csak annyit tudtak róla mondani, hogy egy pompás fehér szánhoz kötötte kis szánkóját; befordultak a legközelebbi utcába, aztán eltűntek a város kapuján. Nem tudta senki, hová röpítette Kayt a szán, sok könnyet ejtettek érte, a kis Gerda sokáig siratta. Később híre futott, hogy Kay meghalt, belefulladt a városszélen kanyargó folyóba. Milyen hosszú és sötét téli napok voltak azok!
Aztán meleg napsütésével egyszer csak beköszöntött a tavasz.
- Kay elment és meghalt! - panaszolta el a napfénynek Gerda.
- Nem hiszem el! - felelte a napfény.
- Elment és meghalt! - kiáltotta Gerda a fecskéknek.
- Nem hisszük el! - csivitelték a fecskék, s végül már a kis Gerda sem hitte el a szomorú hírt.
- Felhúzom az új piros cipőmet! - mondta egyik reggel. - Azt, amit még nem látott Kay. Aztán elmegyek a folyóhoz, és azt kérdem meg felőle.
Kora reggel volt; Gerda megcsókolta az alvó nagyanyját, felhúzta az új piros cipőjét, és nekivágott egymaga az útnak; a város kapuján át a folyóhoz ment. - Igaz-e, hogy te vetted el az én játszópajtásomat? - kiáltotta oda a víznek. - Neked ajándékozom a szép piros cipőmet, ha visszaadod.
Úgy látta, mintha a hullámok biztatóan intenének feléje. Akkor lehúzta legféltettebb kincsét, az új piros cipőjét, s beledobta a folyóba, de nem tudta messzire hajítani, hát a hullámok visszasodorták a partra, mintha a folyó nem fogadná el Gerda nagy áldozatát, mert cserében úgysem tudja visszaadni Kayt. De Gerda azt gondolta, az a baj, hogy nem tudta elég messzire dobni a piros cipőt, ezért beült egy csónakba, amely ott rengett a nádasban, kiült a szélére, s onnan hajította a vízbe.
Hanem a csónak nem volt kikötve, s a kislány első mozdulatára megindult a vízen lefelé. Amikor Gerda észrevette, ki akart szállni belőle, csakhogy a csónak már messze volt a parttól, röpült lefelé a folyón kis utasával.
A kis Gerda sírva fakadt ijedtében, de nem hallotta meg senki a sírását, csak a verebek, azok meg nem tudtak segíteni rajta, csak kísérték a csónakot, és vigasztalóan csiripelték magasból: - Itt vagyunk! Itt vagyunk! - A csónakot sebesen sodorta az ár, a kis Gerda csöndesen kuporgott a sarkában, csak harisnya volt a lábán; piros cipője ott bukdácsolt a csónak nyomában, de nem érhette utol, mert azt gyorsabban röpítették a hullámok.
Szép tájak vonultak el mellette mindkét parton, pompázó virágok, öreg fák, lankás domboldalak, ahol tehenek meg birkák legeltek, de embert nem látott sehol.
- Talán éppen Kayhoz visz a folyó - reménykedett a kis Gerda, s felderült a kedve. Felállt a csónakban, és órák hosszat nézte a zöldellő partokat; aztán egy nagy cseresznyéskert felé közeledett a csónak, a kertben kicsi ház állt, szalmatetős, de ablakaiban különös kék meg piros üveg tündökölt, előtte pedig két fakatona őrködött, s tisztelgett a fegyverével a folyó minden utasának.
Gerda kiáltott nekik, mert eleven katonáknak gondolta őket; a fakatonák persze nem válaszoltak. A kislány hamarosan közelebb ért hozzájuk, mert a hullámok a part felé sodorták a csónakot.
Gerda még nagyobbat kiáltott nekik, mire egy öreg, öreg asszony sántikált elő kampósbotjára támaszkodva a házacskából. Nagy szélű kerti kalap volt a fején, telefestve szebbnél szebb virágokkal.
- Szegény gyermek! - mondta szánakozva az öregasszony. - Hogy kerültél a sebes folyó sodrába, amely ilyen messzire röpített? - Azzal belegázolt a vízbe, kampósbotjával kicsáklyázta a csónakot a partra, és kiemelte belőle a kis Gerdát.
A kislány örült, hogy szilárd földet érzett a lába alatt, de félt is egy kicsit az ismeretlen öregasszonytól.
- Gyere hát, és mondd meg, ki vagy, és hogy vetődtél ide? - biztatta az a kislányt.
Gerda rendre elmondott mindent, az öregasszony fejcsóválva hümmögött, s amikor a kislány megkérdezte tőle, nem látta-e errefelé Kayt, azt felelte, hogy a fiú még nem ért el idáig, de elér bizonyosan, ne búsuljon érte Gerda, szedjen inkább cseresznyét a kertben, és nézze meg a virágait, mert ilyen szépeket képeskönyvben sem látni, s még meséket is tudnak a virágok, mindegyik mást. Azzal kézenfogta Gerdát, bevezette a kis házba, és becsukta az ajtót.
Ragyogtak a magas ablakok kék, piros meg sárga üvegei, csodálatos színekben szűrődött át rajtuk a napsugár; az asztalon pompás cseresznye volt egy tálban, és Gerda annyit ehetett belőle, amennyit csak akart. Míg a cseresznyét szemelgette, az öregasszony aranyfésűvel fésülgette a kislány fénylő, hullámos haját, amely olvadt aranyként folyta körül zsenge rózsaszirom arcát.
- Mindig ilyen kedves kis leánykára vágyódtam! - mondta az öregasszony. - Meglátod, milyen jó lesz itt nálam! - Fésülte, fésülte Gerda haját, s ahogy fésülte, a kislány egyre jobban elfeledte fogadott testvérét, Kayt, mert az öregasszony értett a varázslathoz. Nem gonosz boszorkány volt, csak a maga mulatságára fűzte a varázslómesterséget: most azért, hogy a kis Gerdát megtartsa magának. Kiment a kertjébe, kampósbotjával suhintott egyet rózsái felé, s azok egyszeribe nyomtalanul elsüllyedtek, bármilyen pompásan virultak is még az imént. El kellett tűnniük, nehogy a kis Gerdának eszébe jusson róluk a maga rózsafája, elveszett pajtása. Az öregasszony attól tartott, hogy Gerda elszökik tőle, hogy megkeresse Kayt.
Aztán kivezette Gerdát virágoskertjébe. Ó, mennyi szépség volt ott, s micsoda illat áradt. Ott pompázott mind a négy évszak valamennyi virága: képeskönyvben sem látni gyönyörűbb tarkaságot. Gerda ugrált örömében, s kinn játszott a kertben, míg csak le nem nyugodott a nap a magas cseresznyefák mögött. Az öregasszony este puha ágyat vetett neki ibolyavirággal töltött piros selyempárnákkal. Gerda édesdeden aludt, s olyan szépeket álmodott, mint egy királykisasszony a lakodalma napján.
Másnap megint odakint játszhatott a napsugaras kertben a csodálatos virágok között, s így telt aztán sok-sok napja. Ismert már minden szál virágot, mégis úgy érezte, hogy egyfajta virág hiányzik a kertből, csak azt nem tudta, melyik. Egy nap kinn ült a kis ház előtt, és az öregasszony kalapjában gyönyörködött, s a kalap legszebb festett virágában, egy rózsában. A varázslónő elsüllyesztette kertje rózsáit, de a kalapjáról bizony elfelejtette eltüntetni a rózsát, nem gondolt vele. Így jár, aki feledékeny.
- Nicsak! - kiáltott fel a kis Gerda. - Ebben a kertben nincsenek rózsák! - Végigfutott a virágágyások között, és kereste, kereste a rózsát, de bizony nem talált egy szálat se. Leült szegényke egy ágyás szélére, és sírva fakadt. Csakhogy a könnyei éppen oda hullottak, ahol egy rózsatő elsüllyedt, s ahogy a forró könnyek leszivárogtak a földbe, kihajtott a rózsatő, s éppoly szépen virult, mint azelőtt. Gerda átölelte az ágait, megcsókolta a virágokat, otthoni kedves rózsafájára gondolt, s eszébe jutott elveszett pajtása.
- Ó, mennyi időt elvesztegettem itt! - kiáltotta. - Hiszen Kay után indultam. Nem láttátok errefelé? - kérdezte a rózsákat. - Mit gondoltok: eltűnt vagy meghalt?
- Nem halt meg - felelték a rózsák. - Mi lenn jártunk a föld alatt, a halottak mind ott vannak, de a te pajtásod nem volt köztük.
- Köszönöm, kedves rózsák! - hálálkodott a kis Gerda. Futott a többi virághoz, kelyhük fölé hajolt, és megkérdezte tőlük:
- Nem láttátok-e Kayt, a pajtásomat?
De a virágok csak nyújtózkodtak a napfényben, s álmodták a maguk meséit. Gerda sok-sok mesét meghallgatott, de Kayról nem esett szó egyik mesében sem. Hallgassuk meg azért, mit meséltek a virágok.
- A keskeny hegyi út fölött - kezdte a folyondár - ódon lovagvár magaslik; sűrű örökzöld folyja be vörös kőfalait, kiugró erkélyét. Szépséges hajadon áll az erkélyen, áthajol a korláton, és az ösvényt figyeli. Nincs üdébb rózsabimbó az ágon, nincs könnyedebben szálló almaszirom, mint ő, zizegő szépséges selyemruhájában. Nem jön, még mindig nem jön?
- Kayt kérdezed? - vágott közbe Gerda.
- Én csak a magam meséjét mondom, a mesét, amit álmodtam - felelte a folyondár.
Hát a kis hóvirág mit mesél?
- Két kötélen deszka himbálózik az ágak között - a hinta. A hintán két szép leányka ringatózik, fehér a ruhájuk, mint a hó, kalapjukon hosszú zöld selyemszalag; bátyjuk kettőjük között áll a hintán, karjával tartja a kötelet, mert az egyik kezében pohár van, a másikban agyagpipa: szappanbuborékot fúj. Száll a hinta föl-le, szál a buborék, színes, mint a szivárvány; az utolsó még ott imbolyog a pipán, ringatja a szellő. A hinta száll, a csepp fekete kutya meg - könnyű az is, mint a buborék - két lábra áll, úgy kéri, hadd hintázzon ő is kicsit; száll vele a hinta tovább, a kiskutya fölhemperedik, vakkant egyet mérgében; a gyerekek ingerkednek vele, és szétpattannak a szappanbuborékok... Szálló hinta, szétpattanó buborék - ez az én mesém.
- Szép mese lehet, de olyan szomorú hangon csilingelted el! És te sem beszélsz Kayról, a pajtásomról!
Hallgassuk meg akkor, mit mesél a jácint.
- Volt egyszer, hol nem volt, három leánytestvér, gyönge és törékeny teremtések; az egyik mindig piros ruhában járt, a másik kékben, tiszta fehérben a harmadik. Teliholdkor kézen fogva táncoltak a csendes tóparton. Nem tündérek voltak, hanem halandók gyermekei. Édes illat áradt a levegőben, s a lányok eltűntek az erdőben; erősödött az illat, s egyszer csak három koporsó siklott ki az erdő sűrűjéből a tóra - a három szépséges lány feküdt bennük. Szentjánosbogarak röpködtek körülöttük, mint lebegő zöld fényű gyertyák. Alszanak a táncos lábú leányok, vagy meghaltak? A virágillat azt mondja, halottak, az estharang is halottakat sirat.
- Milyen szomorú a meséd! - búsult el Gerda. - És olyan erős az illatod, a halott lányok jutnak eszembe róla. Hát igazán meghalt a kis Kay? A rózsák lenn voltak a föld alatt, s azt mondják; nem látták odalenn.
- Csing-ling! - csengettyűztek a jácint csepp harangjai. - Mi nem Kaynak harangozunk, hiszen nem is ismerjük. Csak a mesénket mondjuk, az egyetlen mesét, amit tudunk.
Gerda akkor a boglárkához hajolt le, amely sárgán ragyogott zöld levelei között.
- Úgy ragyogsz, mint egy parányi nap! - csodálta meg a kislány. - Mondd meg nekem, merre keressem kedves pajtásomat!
A boglárka ragyogó szemmel nézett fel Gerdára. Ugyan milyen mesét tud? Az ő meséje se Kayról szól.
- Egy kis udvarra melegen sütött le az isten napja a tavasz első reggelén. A szomszéd ház fehér faláról lesiklottak a napsugarak a földre; a fal tövében kibontotta szirmait a tavasz első sárga virága, úgy ragyogott, mint az arany a napsütésben. Öregasszony üldögélt odakinn a széken, unokája, a szegény kis cseléd, éppen hazatért, és megcsókolta nagyanyját. Szerető csókjában érződött aranyszíve. Arany volt a szíve, arany a szava, arany a tavasz napsugara. Az én mesém csak ennyi - mondta a boglárka.
- Szegény öreg nagyanyó! - sóhajtott fel Gerda. - Biztosan hiányzom neki, búsul utánam, mint ahogy Kay után búsul. De nem búsul sokáig, hazamegyek hamarosan, s hazaviszem Kayt is! A virágoktól ugyan nem tudok meg róla semmit, azok csak a maguk meséjét tudják, hiába faggatom őket. - Azzal fölcsippentette a szoknyáját, hogy gyorsabban tudjon futni, de a nárcisz gáncsot vetett neki, amikor át akarta ugrani. Gerda megtorpant, lehajolt a hosszú szárú sárga virághoz, és megkérdezte: - Tudsz talán valamit?
Ugyan mit felelt neki a nárcisz?
- Látom magamat! Látom magamat! - ujjongott. - Ó, milyen édes az illatom! Fönt egy kis padlásszobában egy kis táncosnő nyújtózkodik félig pőrén; hol az egyik lábára áll, hol a másikra, lába előtt hever az egész világ. Micsoda szemfényvesztés! A teásfazékból vizet önt egy tálba, és kimossa a fűzőjét, amely egyenesen tartja a derekát. Dicséretes dolog a tisztaság! A fogason ott függ fehér ruhája, azt is maga mosta, a háztetőn szárította. Felveszi, és sáfrányszínű kendőt kanyarít a nyakába, az még fehérebbnek mutatja a ruháját. Kinyújtja a lábát - ni, milyen magasra! Magamat látom! Magamat látom!
- Nem vagyok kíváncsi a mesédre! - mondta a kis Gerda. - Mondd el másnak! - Azzal továbbszaladt a kert vége felé.
A kiskapu zárva volt, de Gerda olyat rántott a rozsdás kilincsen, hogy letörött, a kapu kitárult, s Gerda nekivágott mezítláb a messzi világnak. Háromszor is visszanézett, de nem üldözte senki. Nagyon elfáradt, s leült egy nagy kőre. Amikor körülnézett, látta, hogy vége a nyárnak, késő őszre jár, csak a napfényes kertben, ahol a négy évszak valamennyi virága együtt volt, nem vette észre.
- Istenem, de sok időt elvesztegettem! - kiáltotta Gerda. - Már ősz van! De most már nem állok meg többet! - Fel is kelt nyomban, és továbbindult. Ó, hogy elfáradt, hogy megsebezte gyönge kis lábát az út! Hideg és kopár volt körülötte a táj, megsárgultak a füzek keskeny levelei, hideg köd ülte meg a fákat, száraz levelek kerengtek le a földre. Csak a kökény kínálta még gyümölcsét, de az olyan savanyú volt, hogy összehúzta az ember száját. Ó, milyen szürke, milyen szomorú a messzi világ!
a királyfiról és a királykisasszonyról
Gerdának megint meg kellett pihennie; ott, ahol leült, egy nagy varjú gubbasztott a havon. Egy darabig nem mozdult, csak a feje járt ide-oda, ahogy szemügyre vette a kislányt, aztán egyszer csak megszólalt: - Kár, kár! Várj, lány! - Elég rosszul ejtette a szavakat, de jó szívvel volt a kis Gerdához, megkérdezte tőle, hová-merre ilyen egyedül. Ezt a szót: egyedül, Gerda nagyon jól megértette, szíven is ütötte a szó. Elbeszélte a varjúnak rendre egész életét, s végül megkérdezte, nem látta e Kayt ezen a tájon.
A varjú komolyan bólintott; és rejtelmesen csak ennyit mondott: - Talán! Talán!
- Csakugyan? Láttad volna?! - kiáltott fel a kislány, s majdnem megfojtotta a varjút, úgy ölelte-csókolta.
- Várj! Várj! - intette le a varjú. - Csak lassan! Azt hiszem, Kay volt, akit erre láttam. Ha nem, akkor alighanem elfelejtett téged a királykisasszony kedvéért.
- Hát királykisasszonynál lakik? - ámult el Gerda.
- Úgy ám! - felelte a varjú. - Várj, elmondom mindjárt, de a ti nyelveteken nagyon nehezemre esik a beszéd. Értesz-e varjúnyelven?
- Nem, azt nem tanultam. De a nagyanyám tud varjúul, még a te beszédet is tudja. De kár, hogy nem tanultam meg tőle!
- Kár! - bólintott a varjú. - No de nem baj, majd elmondom, ahogy tudom, embernyelven, bár biztosan sok hibát ejtek. - És elmondta, amit tudott:
- Ebben a birodalomban, ahová kerültél, él egy királykisasszony; igen nagyon okos teremtés, mert elolvasta a világ valamennyi újságját; olyan okos, hogy elolvasta, és nyomban el is felejtette az újságok minden sorát. A múltkor éppen a trónján üldögélt, ami bizony nem olyan kellemes dolog, mint az emberek gondolják. Ott ült, mondom, s egy dalt kezdett dúdolgatni. Így szólt valahogy: „Férjhez megyek én, miért is ne mennék!” Férjhez akart menni csakugyan, de olyan emberhez, akinek, ha beszélnek vele, mindig helyén van a nyelve; akinek nem a rang és származása minden tudománya, mert az bizony elég unalmas dolog. Összedoboltatta hát a királykisasszony udvarhölgyeit, s amikor ezek meghallották úrnőjük szándékát, jókedvre derültek. „Derék dolog! - mondták. - A múltkor magam is ezen törtem a fejemet!”
Elhiheted minden szavamat - folytatta a varjú -, nem toldok hozzá, el sem veszek belőle. A menyasszonyom szelídített varjú, szabadon sétál a palotában, tőle tudom az egész históriát.
Persze hogy a varjúnak a kedvese is varjú, hiszen a madaraknál is úgy van: minden zsák megleli a foltját.
- Attól fogva szívekkel keretezve és a királykisasszony névaláírásával ékesítve jelentek meg az újságok - folytatta a varjú -, és hírül adták, hogy minden daliás ifjú bebocsátást nyer a palotába, elbeszélgethet a királykisasszonnyal, s ha akad köztük egy, aki olyan okosan és fesztelenül társalog, mintha csak otthon volna, azt választja férjéül a királykisasszony. Elhiheted - mondta a varjú -, olyan igaz, mint hogy itt ülök. Lett a hírre nagy lótás-futás, odasereglett a birodalom valamennyi ifja, de senki sem tudta megállni a helyét sem az első napon, sem a másodikon. Szaporán pergett pedig a nyelvük odakinn az utcán, de amikor beléptek a palota kapuján, és megpillantották a testőröket talpig ezüstben, meg a lakájokat végig a lépcsőn talpig aranyban, amikor meglátták a fényárban úszó, hatalmas termeket, valamennyinek torkán akadt a szó. Hát még amikor megálltak a királykisasszony trónja előtt! Elvesztették a fejüket, s nem tudtak okosabbat, mint elismételni a királykisasszony utolsó szavát, pedig az arra igazán nem volt kíváncsi. A kérők mintha mákonyos álomba merültek volna odabenn, akkor eredt meg csak a nyelvük, amikor újra kinn voltak az utcán. Hosszú sor várakozott a palota előtt, a városkapunál volt a sor vége. Ott voltam én is, mert kíváncsi voltam rájuk. Megéheztek, megszomjaztak a várakozók, a palotában pedig még egy pohár langyos vizet se adtak nekik. Az okosabbak ugyan vittek magukkal vajas kenyeret, de azt nem osztották meg társaikkal, azt gondolták magukban: „Hadd tántorogjanak csak az éhségtől, legalább nem kellenek a királykisasszonynak!”
- És Kay? Mikor beszélsz már Kayról? - vágott közbe türelmetlenül a kis Gerda. - Talán ő is ott volt a várakozók között?
- Várj! Várj! - intette türelemre a varjú. - Mindjárt hallasz róla is. A harmadik napon egy fiatal legényke érkezett a palota elé. Se hintója, se lova, ment nagy hetykén egyenest a palotába. Ragyogott a szeme, akár a tiéd, szép hosszú haja volt, de a ruhája kopott és szegényes.
- Kay volt, csak ő lehetett! - ujjongott. Gerda. - Hát nyomára akadtam! - tapsolt örömében.
- Egy kis batyu volt a hátán - folytatta a varjú, de , a kislány közbevágott:
- A kis szánkója volt, azt húzta magával, amikor eltűnt.
- Lehet - hagyta rá a varjú. - Nem néztem meg olyan apróra. De azt tudom a szelídített menyasszonyomtól, hogy amikor belépett a palota kapuján, és meglátta a testőröket talpig ezüstben, meg a lépcsőn a lakájokat talpig aranyban, bizony nem akadt a torkán a szó. Csak biccentett nekik, és azt mondta: „Unalmas lehet itt a lépcsőn álldogálni! Inkább bemegyek!” Fényben úsztak a nagy termek, titkos tanácsosok és kegyelmes urak járkáltak mezítláb, és aranyedényeket hordtak körül; áhítat foghatta el, aki körülnézett idebenn. Hanem az ifjú legényke cseppet sem ijedt meg, pedig ugyancsak nyikorgott a csizmája.
- Ő volt, biztos, hogy Kay volt! - kiáltotta Gerda. - Az új csizma volt rajta, amikor elment; otthon is hallottam a nyikorgását.
- Bizony elég hangosan nyikorgott! - folytatta a varjú. - S belépett nagy vidáman a királykisasszonyhoz, aki egy gyöngyszemen ült, de az akkora volt, akár a rokka kereke. Körülötte az udvarhölgyei a komornáikkal meg a komornáik komornáival, meg a főrangú lovagok az inasaikkal meg az inasaik inasaival, meg azoknak a szolgáival, akik annál jobban feszítettek, minél lejjebb álltak a sorban. Az inasok inasainak szolgái csak bocskorban járnak, de pillantást se lehet vetni rájuk, olyan büszkén állnak az ajtóban.
- Ó de rettenetes lehet! - mondta a kis Gerda. - És mondd csak, megkapta Kay a királykisasszonyt?
- Volnék csak ember, nem varjú, bizony pályáztam volna magam is a kezére, bár nekem már gyűrűs menyasszonyom van. No de mindegy. Azt mondja a szelídített kedvesem, az ifjú legénykének éppen úgy a helyén volt a nyelve, mint nekem, amikor varjúnyelven beszélek. Merészen és ékesen beszélt; nem is leánykérőbe jött, csak azért, hogy megtapasztalja a királykisasszony híres okosságát, s tetszett neki, hogy őt is okosnak tartja a királykisasszony.
- Kay volt, nem lehetett más! - vágott közbe megint Gerda. - Mindig olyan okos volt, még törtekkel is tudott szorozni és osztani, méghozzá fejben! Ugye, elvezetsz ahhoz a palotához, kedves varjú?
- Nem olyan könnyű dolog ám az! - felelte a varjú. - Várj csak, hogy is lehetne? Majd megkérdem a szelídített menyasszonyomtól, ő majd tanácsol valami okosat. Mert azt mondhatom neked, hogy ilyen magadfajta kislány sose juthatna be egyenes úton a palotába!
- Én bizony bejutok! - mondta Gerda. - Hiszen ha Kay meghallja, hogy ott vagyok, kijön értem, és bevisz.
- Várj! Várj meg annál a kerítésnél! - mondta a varjú, azzal búcsút biccentett és elrepült.
Öreg este volt, mire visszatért.
- Kár, kár! Tiszteltet a menyasszonyom - mondta, amikor letelepedett Gerda mellé -, és küldött neked egy darab kenyeret; a konyhából emelte el, mert ott van elég, te meg nagyon éhes lehetsz. A palota kapuján semmiképp se léphetsz be, hiszen mezítláb vagy, s utadat állnák a talpig ezüst testőrök meg a talpig arany lakájok. De ne búsulj, bejutsz azért a palotába! A menyasszonyom tud egy kis hátsó lépcsőt, amely egyenest a hálószobába vezet, s azt is tudja, hol a hálószoba kulcsa.
El is indultak mindjárt, mentek a palota kertjébe, a nagy fasorba, ahol sárga levelek hulldogáltak. Amikor a palota utolsó ablaka is elsötétedett, a varjú egy kis hátsó ajtóhoz vezette a kis Gerdát. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, csak betámasztva.
Ó, hogy kalimpált a kislány szíve! Hogy dobogtatta a félelem meg a vágy! Úgy érezte, mintha rosszban járna, pedig csak azt akarta megtudni, Kay van-e a palotában. Ő lehet, csakis ő; Gerda olyan tisztán emlékezett Kay okos szemére, szép hosszú hajára; szinte maga előtt látta, ahogy mosolyog, mint otthon, amikor a rózsáik alatt üldögéltek.
De megörül Kay, ha viszontlátja kis pajtását, ha megtudja, mekkora utat tett meg érte, és mennyit sírdogáltak odahaza, amikor ő eltűnt. Gerda előre örült a találkozásnak, de félt is tőle.
Elindultak felfelé a hátsó lépcsőn, ahol egy szekrényen kis lámpás pislákolt; amikor fölértek, ott állt előttük a padlón a varjú szelídített menyasszonya, kíváncsian forgatta a fejét jobbra-balra, s jól szemügyre vette Gerdát, aki illedelmesen meghajolt, ahogy nagyanyjától tanulta.
- Vőlegényem sok szépet beszélt önről, kis kisasszonyom! - kezdte választékos modorban. - Az ön életútja, hogy úgy mondjam, rendkívül megindító. Szíveskedjék tartani a lámpát, én majd előre megyek. Erre egyenesen, itt nem találkozunk senkivel.
- Mintha már jönne is valaki a hátunk mögött! - figyelt föl Gerda. Hirtelen elsuhant előtte valami, mint falra vetődő árnyék: lobogó sörényű, karcsú lábú paripák, vadászapródok, lovagló urak és dámák.
- Ezek csak álomképek - mondta a varjúmenyasszony. - Jönnek, és vadászatra viszik a fényes uraságok gondolatait. Nagyon jól teszik, legalább nyugodtabban megfigyelhetjük az ágyban maradt testüket. Remélem, ha majd magas méltóságra jut, nem feledkezik meg a háláról.
- A világért sem! - felelte az erdei varjú.
Bejutottak az első terembe. Rózsaszínű virágos atlasz borította a falakat, itt már messze előttük vágtattak az álombeli lovasok, de olyan sebesen, hogy Gerda nem is láthatta a fényes uraságokat. A következő terem még káprázatosabb volt, álmélkodva néztek körül. Végre a hálóterembe értek. Ennek a mennyezete olyan volt, mint egy kristályüveg levelű pálmafa koronája; középen két liliomkehely formájú függőágy ringott tömör aranyszáron. Az egyik liliomkehely fehér volt, abban a királykisasszony feküdt, a másik piros - a kis Gerda abban akarta keresni Kayt. Félrehajtotta az egyik píros szirmot, s egy napbarnított nyakat látott a fehér vánkoson. - Igen, ez Kay! - kiáltott fel hangosan Gerda, s fölébe tartotta a lámpát. Az álomképek lovascsapata visszanyargalt a szobába, a királyfi felébredt, és Gerda felé fordult - nem, mégsem Kay volt.
Csak a nyaka emlékeztetett Kayra, de különben ő is ifjú volt és szép. Fehér liliom ágya szirmai közül kitekintett a királykisasszony is, és megkérdezte, mi történik. A kis Gerda sírva fakadt, és elmondta neki egész történetét, s azt is, amit a varjak tettek érte.
- Szegény gyermekem! - sajnálta meg a királyfi meg a királykisasszony, aztán megdicsérték a két varjút; azt mondták, megbocsátják, amit tettek, de azért máskor ne tegyenek ilyet. Különben majd megkapják a jutalmukat.
- Szóljatok: a szabadságot választjátok, vagy valami biztos állást mint udvari varjak? - kérdezte a királykisasszony. - Akkor benneteket illetne a konyha minden hulladéka.
A varjújegyesek illedelmesen meghajoltak, és a biztos állás mellett döntöttek, mert öregségükre gondoltak.
- Bizony jó lenne, ha vénségünkre is volna mit a tejbe aprítanunk! - bólogattak.
A királyfi felkelt, s a kis Gerdát fektette a maga ágyába - többet nem tehetett érte. A kislány összekulcsolta a kezét, és hálásan gondolta: „Milyen jók az emberek meg az állatok!” - aztán behunyta a szemét, és édesen elaludt. Az álombeli alakok megint besuhantak a szobába; most nem vadászok voltak, hanem szánkóhúzó angyalok. A kis szánkón Kay ült és integetett. De mindez csak álom volt, s amikor Gerda felébredt, hirtelen eltűnt az egész jelenés.
Gerdát másnap tetőtől talpig selyembe-bársonyba öltöztették, s azt mondták neki, maradjon a palotában, jobb dolga sehol nem lehet. De Gerda csak egy kocsit kért meg egy lovat, s egy pár kis cipőt, hogy útra kelhessen a messzi világba, megkeresni Kayt.
Megkapta a cipőt, karmantyút is kapott, szépen felöltöztették, s amikor kilépett a palotából, egy vadonatúj színarany hintó gördült a kapu elé; a királykisasszony meg a királyfi címere tündöklött rajta, mint az égi csillag; kocsis a bakján, inas a hátsó ülésén, fullajtár a kocsi előtt, s mindegyiknek aranykorona volt a fején. A királyfi meg a királykisasszony maga segítette be Gerdát a hintóba, és szerencsés utat kívántak neki. Az erdei varjú, aki már feleségül vette szelídített menyasszonyát, elkísérte hárommérföldnyire; melléje telepedett az ülésre, mert ha háttal ült a menetiránynak, szédült; a varjúmenyecske a palotakapuban búcsúzott tőlük sebes szárnycsapkodással; nem kísérte el őket, mert fejfájás kínozta - alighanem túlságosan sokat evett, amióta udvari állásba jutott. Az aranyhintó édes pereccel volt kibélelve, az ülésen gyümölcs meg mézescsók halmozódott.
- Isten veled! Isten veled! - búcsúzott Gerdától a királyfi meg a királykisasszony. Gerda sírva fakadt, és vele sírt a varjú is kerek három mérföldön át; ott aztán elbúcsúzott tőle. Szívszakasztó búcsú volt. A varjú felrepült egy ágra, s fekete szárnyával addig integetett, míg csak el nem tűnt a szeme elől a hintó, amely úgy tündöklött, mint a nap.
a kis rablóleányról
Sötét rengetegen hajtottak keresztül, ahol a hintó úgy világított, mint az égő fáklya. Meg is látták mindjárt az erdei haramiák, s nem volt maradásuk.
- Aranyból van a hintó! Aranyból! - kiabáltak. Előugrottak a sűrűből, elkapták a lovak zabláját, agyonütötték a fullajtárt, a kocsist meg a kisinast, és Gerdát kiráncigálták az aranyhintóból.
- Gömbölyű, takaros, látszik, hogy dióbélen hizlalták - dicsérte egy öreg haramiaasszony. Bozontos szakálla volt, és sűrű szemöldöke belelógott a szemébe. - Akár egy szép, kihizlalt bárány! Igen jóízű lesz! - Azzal kihúzta éles kését; úgy villogott a pengéje, hogy az embernek végigfutott a hátán a hideg.
- Juj! - visított fel a következő pillanatban; kislánya, akit a hátán hordozott, a szilaj és neveletlen kis vadóc; úgy beleharapott a fülébe, hogy öröm volt látni. - Te, te undok teremtés! - rivallt rá az anyja, s megfeledkezett Gerdáról.
- Legyen a játszótársam! - kiáltotta a kis rablóleány. - Adja ide a karmantyúját meg a szép ruháját, s aludjék mellettem! - Olyat harapott megint az anyjába, hogy az nagyot ugrott, és körbe forgolódott fájdalmában. Az erdei haramiák harsányan nevettek rajta:
- Nicsak, milyen fiatalosan táncol a kölykével!
- Hadd üljek a hintóba! - kiáltotta a kis rablóleány, s amit akart, az úgy is lett, mert nagyon makacs teremtés volt, s el is kényeztették alaposan. Bele is ült a kis Gerdával a hintóba, s árkon-bokron keresztül hajtott az erdő sötét mélye felé. A kis rablóleány annyi idős lehetett, mint Gerda, de erősebb, vállasabb és sötétebb bőrű; a szeme fekete és szomorkás tekintetű. Hirtelen megölelte Gerdát, és azt mondta:
- Ne félj, nem ölnek meg addig, amíg én meg nem haragszom rád. Ugye, te királykisasszony vagy?
- Nem - felelte Gerda, s elmondta a rablóleánynak minden hányattatását, beszélt neki Kayról meg arról, hogy mennyire szereti.
A rablóleány komolyan ránézett, bólintott, és azt mondta:
- Akkor sem ölnek meg a haramiák, ha megharagszom rád, mert akkor magam öllek meg. - Aztán felszárogatta Gerda könnyeit, és belemélyesztette a kezét a puha és meleg karmantyúba.
Egyszer csak megállt a hintó; egy rablóvár udvarának közepén voltak. A vár falán hatalmas repedések tátongtak, hollók és varjak röppentek ki réseiből, s óriási vérebek vágtattak elő; akkorák, hogy széttéphettek volna egy embert. Ugatni nem ugattak, mert úgy idomították őket.
Az ódon, füstfogta teremben nagy tűz égett a kőpadló közepén, füstje felgomolygott a mennyezetre, s ott tört ki a szabadba; ahol rést talált. Egy nagy üstben leves fortyogott, s nyársakon vadnyulak meg házinyulak sültek.
- Ma éjjel velem alszol meg az állatkáimmal - mondta a rablóleány. Ettek, ittak, aztán behúzódtak, egy sarokba, ahol szalmazsákok meg szőnyegek hevertek. Fölöttük a léceken, rudakon vagy száz galamb bóbiskolt, s a két kislány közeledtére mozgolódni kezdtek.
- Ezek az én galambjaim! - mondta a rablóleány, s elkapta a szélsőt. Megragadta a lábait, s úgy megrázta, hogy az rémülten vergődött a kezében. - Csókold meg! - kiáltotta, és Gerda arcába vágta a galambot. - Ott meg az erdei alattvalóim ülnek - mutatott egy falmélyedésre, amelyet lécekből tákolt ajtó rekesztett el. - Vadgalambok; zárva kell tartani őket, mert különben kirepülnek! Ez meg az én kedves öreg állatom. Bé! - és egy rénszarvast vonszolt elő az agancsánál fogva. Az állat nyakán rézabroncs csillogott, azon vastag kötél. - Ezt is rövid pórázon kell ám tartani, mert különben megszökik. Minden este megcsiklandozom éles késemmel a nyakát; attól nagyon fél. - És a falrepedésből hosszú pengéjű kést húzott elő, s végighúzta a rénszarvas nyakán. A szegény állat rémülten rúgkapált, a rablóleány jóízűt nevetett rajta, aztán a fekhelyéhez húzta Gerdát.
- A kést is magad mellé teszed, ha lefekszel? - kérdezte Gerda, és félősen nézte az éles kést.
- Igen, mellettem van akkor is, ha alszom - felelte a rablóleány. - Sose tudni, mi történik. De mondd csak el még egyszer, mit is meséltél a pajtásodról, s mért is vetted nyakadba a világot! - És Gerda újra elmondta töviről hegyire a történetét; fölöttük búgtak a ketrecben a vadgalambok, a szelídek békésen aludtak. A kis rablóleány egyik kezével átkarolta Gerda nyakát, a másikban a kést szorította, s már aludt is, hallatszott nyugodt lélegzete. Hanem Gerdának nem jött álom a szemére, hiszen azt se tudta, mi vár rá, élet vagy halál. A lobogó tűz körül rablók üldögéltek, ittak, duhajkodtak, a haramiaasszony meg bukfenceket hányt széles jókedvében. A kis Gerda szívszorongva nézte.
Odafönt megszólaltak a vadgalambok:
- Bur-ruk, bur-ruk! Mi láttuk a kis Kayt! Fehér madár röpítette a szánkóját, ő maga meg a Hókirálynő szánján ült, alacsonyan szálltak az erdő fölött; mi a fészkünkben ültünk, a Hókirálynő ránk lehelt, s csak ketten maradtunk életben, a társaink mind odavesztek. Bur-ruk, bur-ruk!
- Mit mondtatok? - nézett föl a kis Gerda. - Hová ment a Hókirálynő? Mit tudtok róla?
- Azt gondoljuk, a lappok földjére röpült a szánján, ott lehet a birodalma, mert ott soha el nem olvad a hó meg a jég. Kérdezd csak meg a rénszarvast!
- Igen, ott örök a hó meg a jég, és gyönyörű az élet! - sóhajtotta a pányvára kötött rénszarvas. - Szabadon szökellhet a szarvas a fehéren vakító; tágas völgyekben. A Hókirálynő ott ütötte fel a nyári sátrát, de téli palotája fenn van az Északi-sark felé, azon a szigeten, amit Spitzbergáknak hívnak.
- Ó, Kay, kedves kicsi Kay! - suttogta Gerda.
- Elhallgass, mert beléd vágom ezt a nagy kést! - intette csendre a rablóleány. Gerda reggel elmondta neki, amit a vadgalamboktól hallott, s a kis rablóleány igen komoly arcot vágott, de aztán megrázta a fejét és azt mondta:
- Hihetetlen! - Mégis megkérdezte a rénszarvastól: - Tudod-e, merre van a lappok földje?
- Ki tudhatná ezt nálam jobban? - felelte a szarvas, és felragyogott a szeme. - Ott születtem, ott nevelkedtem, ott nyargalásztam a fehér hómezőkön.
- Jól figyelj! - szólt a rablóleány Gerdához. - Látod, a férfiak mind elmentek, csak anyám maradt itt. Ő reggelenként meghúzza a nagy üveget, aztán szundít egyet, s akkor majd meglátjuk, mit tehetünk.
Azzal kiugrott az ágyból, az anyja nyakába borult, megráncigálta a szakállát, és kedvesen köszöntötte:
- Szép jó reggelt, édes bakkecském!
A haramiaasszony csupa szeretetből olyan fricskát adott neki, hogy kék-zöld lett az orra.
Aztán csakugyan húzott egy jót az üvegből az asszony, majd elszundított. A rablóleány csak ezt várta, odament a rénszarvashoz, és így szólt hozzá:
- Szívesen megcsiklandoználak még néhányszor a késemmel, mert olyankor mindig olyan mulatságosan viselkedet, de ez most már mindegy. Eloldom a kötőfékedet, és szabadon bocsátalak, hogy elvágtathass szülőföldedre, a lappok országába, s magaddal vihesd ezt a kislányt. A Hókirálynő palotájában él a legkedvesebb pajtása. Különben magad is hallhattad a históriát, elég hangosan mondta, te meg mindig hallgatózol.
A rénszarvas boldogan szökdelt; a rablóleány a hátára ültette a kis Gerdát, nyeregnek a kisvánkosát adta alája, s nagy gondosan hozzá is kötözte a kislányt a szarvashoz.
- Most már mindegy! - mondta. - Visszaadom a prémes csizmádat is, mert hideg lesz ott északon. Hanem a karmantyúdat megtartom, mert az nagyon tetszik nekem! Nem fázol azért, ne félj! Odaadom az anyám kesztyűjét, akkora, hogy a könyöködig ér. Húzd fel no! Nicsak, akkora benne a kezed, mint az én csúfságos anyámé!
A kis Gerda sírva fakadt örömében.
- Ne bőgj, azt nem szeretem! - kiáltott rá a kis rablóleány. - Most már végre vidámabb arcot vághatnál! Nesze, itt van az útra két kenyér meg egy sonka, ha megéhezel! - Fölkötötte azt is a rénszarvas hátára, aztán kitárta az ajtót, becsalogatta a nagy kutyákat, végül elvágta a szarvas kötőfékét éles késével, és rákiáltott az állatra:
- Vágtass! Úgy vigyázz erre a kislányra, mint a szemed világára!
Gerda odanyújtotta nagykesztyűs kezét a rablóleánynak, és elbúcsúzott tőle. A szarvas már röpült is vele árkon-bokron, sötét rengetegen át, mezőkön, mocsarakon keresztül, ahogy csak bírta a lába. Mögöttük farkasok üvöltöttek, hollók károgtak a fejük felett. „Zupp, zupp!” - hangzott odaföntről, mintha az ég hirtelen elvörösödött volna.
- Ó, az északi fény, a rég nem látott északi fény! - kiáltott fel a rénszarvas. - Nézd, hogy tündököl a magasban!
És röpült tovább, mind sebesebben, éjjel-nappal vágtatott pihenés nélkül. Mire a két kenyér meg a sonka elfogyott, megérkeztek a lappok országába.
a lapp asszonyról meg a finn asszonyról
Alacsony házikó előtt állt meg a szarvas - ó, micsoda nyomorúságos tanya volt az! Födele leért egészen a földig, az ajtaja olyan alacsony volt, hogy a benne lakók csak hason csúszva járhattak ki-be. A háznép nem volt otthon, csak egy öreg lapp asszony tett-vett a házban, egy halzsírmécs pislogó fényénél: éppen halat sütött. A rénszarvas nyomban elbeszélte neki Gerda históriáját, de még annál is előbb a magáét, mert azt sokkal fontosabbnak tartotta. Gerda úgy összefagyott a hosszú úton, hogy még a száját se tudta mozdítani.
- Ó, szegénykéim! - sopánkodott a lapp asszony. - Hosszú út áll még előttetek! Még száz mérföldet kell vágtatnotok, amíg a finnek földjére értek - ott lakik most a Hókirálynő; s minden este tűzijátékot rendez. Majd írok néhány sort erre a szárított tőkehalra, mert papírom nincs, adjátok át a finn asszonynak, az majd okosabb tanácsot tud adni, mint én.
Miközben Gerda megmelegedett, és éhét-szomját elverte, a lapp asszony megírta levelét a szárított tőkehalra, lelkére kötötte a kislánynak, hogy vigyázzon rá, aztán felkötözte megint a rénszarvas hátára, s az elvágtatott vele. Fent a magasban megint fölhangzottak a cikkanó hangok, csodálatos kék sugarú északi fény tündökölt egész éjjel előttük - végül megérkeztek a finnek földjére, s bekopogtak a finn asszony kéményén; mert ajtaja nem volt a házának.
Rekkenő hőség volt a szobában, a finn asszony félig pőrén járt-kelt odabenn. Gerdáról nyomban lerántotta a ruhát, a csizmát, a kesztyűt, hogy ne legyen olyan melege, a rénszarvasnak egy darab jeget tett a homlokára, aztán elolvasta a tőkehalra írott levelet, elolvasta másodszor, harmadszor is, s amikor már betéve tudta, a tőkehalat beledobta a bográcsba, hiszen abból még pompás leves lesz. A finn asszony nem tékozolt el semmit.
A rénszarvas neki is, elmondta élete történetét, aztán a kis Gerdáét. A finn asszony okosan hunyorogva hallgatta, nem szólt rá semmit.
- Te olyan okos vagy - bókolt neki a rénszarvas -, tudom, hogy egy cérnaszállal össze tudod kötni a világ valamennyi szelét. Ha a hajós ki tudja oldani az egyik csomót, akkor jó szelet kap a vitorlája, ha a másodikat kioldja, erős szél zúg el a tenger fölött, ha meg a harmadikat és a negyediket kibogozza, olyan orkán támad, hogy erdőket csavar ki tövestül. Adhatnál ennek a kislánynak olyan bűvös italt, hogy tizenkét ember ereje költözzék belé, és legyűrhesse a Hókirálynőt!
- Tizenkét ember ereje? Az bizony nagyot segítene rajta! - mondta a finn asszony, azzal egy deszkaállványhoz lépett, levett róla egy összegöngyölt, nagy állatbőrt, és kiterítette; különös betűk voltak rajta, s az asszony olvasni kezdte, de olyan nagy erőfeszítésébe került, hogy csak úgy csorgott a verejték a homlokáról.
A rénszarvas tovább kérlelte, a kis Gerda meg olyan könyörögve függesztette rá könnyes szemét, hogy a finn asszony megint hunyorogni kezdett, és a rénszarvast félrehívta a sarokba. Friss jeget tett a fejére, s közben odasúgta neki:
- Az a Kay nevű fiú csakugyan a Hókirálynő palotájában van, s ott nagyon jól érzi magát, azt hiszi, nincs is különb hely a világon. De ennek az az üvegszilánk az oka; ami a szívébe fúródott, meg az a másik csepp üvegdarab, amely a szemébe esett. Amíg azokat ki nem veszik onnan, addig nem válhat igazi emberré, s a Hókirálynőnek mindig hatalma lesz rajta.
- Nem adhatnál a kis Gerdának olyan italt, hogy ő meg a Hókirálynőnél legyen erősebb? - kérdezte a szarvas.
- Nagyobb hatalmat, mint amekkora ennek a kislánynak van, nem adhatok; nem látod, milyen nagy ez? Egy szál maga, mezítláb vágott neki a messzi világnak, és emberek, állatok állanak a szolgálatába. Tőlünk nem kaphat hatalmat, az ő hatalma a jó szíve, ártatlan lelke. Ha magától nem jut be a Hókirálynő palotájába, és nem tudja kivenni az üvegszilánkot Kay szívéből és szeméből, akkor mi sem tudunk segíteni rajta. Két mérfölddel arrább már a Hókirálynő kertje kezdődik - vidd oda a kislányt, s tedd le a hóra, a vörös bogyójú, nagy bokor tövébe, de aztán ne szaporítsd a szót a cimboráiddal, hanem siess vissza hozzám.
A finn asszony felültette Gerdát a rénszarvas hátára, s az nyargalt vele, ahogy csak győzte.
- Otthagytam a prémes csizmámat! Otthagytam a kesztyűmet! - kiáltotta vágtatás közben Gerda. A jeges hideg nyomban figyelmeztette rá. De a rénszarvas nem mert megállni, röpült tovább, míg csak a vörös bogyójú, nagy bokorhoz nem ért. Ott letette a kislányt, megcsókolta, fényes, nagy könnyeket hullatott, s már iramlott is visszafelé. A kis Gerda meg ott állt a bokor tövében mezítláb, kesztyű nélkül a finnek rémítően hideg földjén.
Futásnak eredt, szaladt, ahogy a lába bírta; egyszer csak nagy sereg hópehely közelgett szembe vele. Nem az égből hullottak - az ég tiszta volt, és tündöklött az északi fénytől -, a földön vonultak seregestül; s minél közelebb értek, annál jobban nőttek. Gerdának azok a nagy és csodálatos rajzú hópehely-virágok jutottak eszébe, amiket Kay mutatott neki a nagyítóüvegen keresztül. Ezek a hópelyhek a valóságban is nagyok voltak, nagyok és félelmetesek, mert elevenek: a Hókirálynő előőrse közeledett a kis Gerda felé. Különös alakú lények voltak, az egyik csúnya, nagy sünhöz hasonlított, a másik összefonódott kígyók gomolyagának látszott, borzas szőrű, kövér medvebocsnak a harmadik. De ragyogó fehér egytől egyik valamennyi, hiszen eleven hópelyhek voltak.
De most nézzünk Kay után: mi történt közben ővele? Neki persze eszébe se jutott a kis Gerda, azt meg még úgy se gondolta, hogy hajdani pajtása ott kinn áll a palota előtt.
arról, hogy mi történt a Hókirálynő palotájában, és mi történt később
A palota falai magasan kavargó hóörvények voltak, kapui meg ablakai metsző szelek. Száznál is több terme volt a palotának, kisebbek-nagyobbak aszerint, hogy hogyan kavargott a hó. A legnagyobbik terem több mérföld hosszú volt; valamennyit tündöklő északi fény világította be. Hatalmas termek voltak, üresek, jéghidegek és fehéren szikrázók. Nem rendeztek itt soha mulatságot, még egy szűkebb körű medvebált sem, ahol a hóvihar fütyülte volna a talpalávalót, s a jegesmedvék két lábra állva ropták volna a táncot, finom és illedelmes mozdulatokkal; társasjátékot se játszottak itt soha, pofácskájukat és mancsukat összeütögetve; ezüstróka-kisasszonyok sem pletykálgattak el délutáni kávé mellett - hidegek és néptelenek voltak a Hókirálynő tágas termei. Az északi fény tüzei olyan szabályosan gyúltak fel és lobbantak ki, hogy könnyen ki lehetett számítani, mikor tündöklik a legmagasabban, s mikor a legalacsonyabban. Az egyik végeláthatatlan terem közepén befagyott tó csillámlott. Jégtükre ezer darabra repedt szét, de olyan egyforma darabokra, hogy valóságos műremek volt a tó. Ennek a tónak a kellős közepén trónolt a Hókirálynő, ha otthon volt - azt mondta, hogy az Értelem tükrének közepén ül, s ez a leghívebb tükör a világon.
A kis Kay már kék, majdnem fekete volt a hidegtől, de nem vette észre, hogy fázik, mert a Hókirálynő csókjától elmúlt a borzongása; a szíve már különben is jégcsappá változott. Lapos, éles jégdarabokat rakosgatott egymásra meg egymás mellé, valami formát akart adni nekik, mint amikor mi apró falemezekből alakokat próbálunk kirakni, amit kínai játéknak neveznek. Kay művészi mintákat, alakokat rakosgatott ki jégből; tökéletes remekek voltak. Az értelem jeges játéka volt ez, az ő szemében nagyszerű és roppant fontos időtöltés - a szemébe hullott üvegszilánk miatt látta annak. A mintákból egy írott szót próbált formálni, de sohasem sikerült neki azt a szót kirakni, amit szeretett volna „Örökkévalóság.” Pedig a Hókirálynő azt mondta neki: „Ha azt a szót ki tudod rakni, újra a magad ura leszel, s én neked ajándékozom az egész világot, még egy pár új korcsolyát is ráadásul.” Ezzel az egy szóval kínlódott hát Kay, de nem tudta kirakni.
- Én most meleg országokba repülök - mondta egy napon a Hókirálynő. - Elszállok, és lenézek a nagy, fekete fazekakba! - A tűzhányókra gondolt, az Etnára meg a Vezúvra, ahogy az emberek nevezik őket. - Megfehérítem egy kicsit az oldalukat! Ez a dolgom, meg jót is tesz a citromnak, szőlőnek. - Azzal nagy suhogva elrepült, Kay meg ott maradt magára a sok mérföldes, kihalt teremben, merőn nézte a jégdarabjait, és olyan erősen gondolkozott, hogy majd összeroppant a feje. Mozdulatlanul ült, néma csendben, aki látta, azt hitte volna, hogy megfagyott.
Akkor lépett be a kis Gerda a palota nagy kapuján. Metsző szelek vették körül, de Gerda elmondta az esti imádságát, s egyszerre elnyugodtak a szelek, mintha aludni készülnének. A kis Gerda belépett a fehéren tündöklő, nagy, kihalt terembe, s végre meglátta kedves pajtását. Megismerte mindjárt, a nyakába borult és megölelte:
- Kay! Édes, kedves Kay! Végre megtaláltalak!
Kay nem mozdult, csak ült hidegen és mereven, Gerda meg zokogni kezdett nagy fájdalmában, forró könnyei Kay mellére hulltak, leszaladtak a szívért, felolvasztották a jeget, s kimosták onnan a gonosz tükörszilánkot. Kay, mintha álomból ocsúdott volna, Gerdára nézett, s a kislány akkor elénekelte azt a régi dalt
Rózsa nyílik, szirma hull az ágra,
kicsi Jézus, látunk nemsokára!
Kaynak végre megeredt a könnye, úgy záporozott, hogy elúszott vele a másik kis tükörszilánk; most ismerte csak meg Gerdát, és ujjongva kiáltotta:
- Gerdám, édes kicsi Gerda! Hol voltál ilyen sokáig? És én hová kerültem? - körülnézett és megborzongott. - Milyen dermesztő hideg van itt! S milyen üres és kihalt minden! - És forrón átölelte Gerdát, aki sírt meg nevetett boldogságában. Ó, milyen öröm volt ez! Még a jégdarabkák is táncra kerekedtek jókedvükben, s amikor elfáradtak és megpihentek, éppen azt a szót formálták ki, amelyről a Hókirálynő azt mondta, hogy ha Kay ki tudja rakni, megszűnik a hatalma fölötte, neki ajándékozza az egész
világot s még egy új korcsolyát is ráadásul.
Gerda megcsókolta Kay arcát, s az egyszerre kivirult, megcsókolta a szemét, s abból tiszta fény sugárzott; csókot lehelt kezére, lábára, s a fiú tagjait erő töltötte el. Hazajöhetett most már a Hókirálynő, nem tartottak tőle. Készen volt már Kay szabadságlevele, ott állt kirakva fényes jégbetűkkel.
Kézen fogták egymást, és kifelé indultak a Hókirálynő roppant palotájából. Nagyanyóról beszélgettek meg az ereszcsatorna fölött viruló rózsatövekről, s amerre elhaladtak, elültek a szelek, kisütött a nap. A vörös bogyós, nagy bokor tövében ott várta őket a rénszarvas, mellette a duzzadó tőgyű fiatal rénszarvastehén. Megitatta a két pajtást meleg tejjel, s megcsókolta őket. A két szarvas aztán a hátára kapta Kayt meg Gerdát, s először a finn asszonyhoz vágtatott velük. Jól felmelegedtek nála, a finn asszony útba igazította őket, merre van hazafelé. Aztán folytatták az utat, betértek a lapp asszonyhoz is, aki új ruhákat varrt nekik, és megjavítgatta Kay szánkóját. Innen mindannyian együtt indultak tovább, szánkójuk mellett ügetett a két rénszarvas; egészen hazájuk határáig kísérték a gyerekeket. Ott már kipattantak az első rügyek. Kay meg Gerda hálásan búcsúztak el a két szarvastól meg a lapp asszonytól. - Isten veletek! - kiáltották. Megszólaltak a tavasz első madarai, kizöldültek az erdők, s a fák közül gyönyörű paripa vágtatott elő. Gerda mindjárt ráismert: az aranyhintót húzta valamikor. Fiatal lány ült a lovon, fején égőpiros sapka, az övében pisztolyok - a kis rablóleány volt, aki megunta az otthonülést, és észak felé vette útját, amíg rá nem un arra a vidékre is. Aztán majd más földre vándorol. Nyomban megismerte Gerdát, Gerda is őt - nagyon megörültek egymásnak.
- Szép legény vagy, mondhatom, hogy így elcsavarogtál! - kiáltott Kayra a kis rablóleány. - Ugyan, megérdemled-e, hogy a világ végére is utánad menjenek?
De Gerda megsimogatta a rablóleány arcát, s azt tudakolta, hogy él-e a királyfi meg a királykisasszony.
- Messze járnak azok, idegen országba utaztak! - felelte a rablóleány.
- Hát a varjak?
- A varjúférj meghalt - felelte a lány. - A szelídített varjúmenyecske megözvegyült, s gyásza jeléül egy kis fekete fonalat kötött a lábára. Folyton siránkozik, gyötrelem hallgatni a sok fecsegését. De mondd el most te, hogy értél oda, s hogy akadtál rá.
Gerda meg Kay egymás szavába vágva mondták el történetüket.
- Sok beszédnek sok az alja! - kiáltott a kis rablóleány, aztán kezet rázott mind a kettőjükkel, és megígérte nekik, hogy ha egyszer elvetődik a városukba, meglátogatja őket. Aztán elnyargalt a messzi világba. Gerda meg Kay kézen fogva továbbindultak; zöldellő, virágzó tavaszi tájakon vitt át az útjuk, messze előttük harangok zengtek-bongtak, s ők ráismertek városuk magas tornyaira - igen, az ő nagy városuk volt, ott laktak valamikor. Be is fordultak hamarosan a házuk kapuján nagyanyó ajtójához, fel a lépcsőn, be a szobába, ahol mindent a régi helyén találtak. Az óra a régi nótát mondta: „tik-tak”, ugyanúgy forogtak körbe a mutatói, de velük mégis nagy változás történt: amikor átlépték a küszöböt, észrevették, hogy felnőttek lettek. A nyitott ablakon behajoltak az eresz alatt a virágzó rózsaágak, ott álltak a kisszékeik, rá is ült ki-ki a magáéra, s megfogták egymás kezét. A Hókirálynő palotájának jeges és kopár pompáját úgy elfelejtették, mint egy lidérces álmot. Nagyanyó ott ült az áldott verőfényben, és néhány sort olvasott a bibliából: „Bizony mondom néktek, ha csak olyanokká nem lesztek, mint ezek a kisdedek, nem juttok be a mennyeknek országába!”
Kay és Gerda egymás szemébe néztek, s fülükbe csendült az a régi ének:
Rózsa nyílik, szirma hull az ágra,
kicsi Jézus, látunk nemsokára!
Ott ültek egymás mellett, felnőttek s mégis gyermekek, gyermekek a szívük mélyén. Nyár volt, verőfényes, gyönyörű nyár.
Az utcasoron állt egy régi-régi ház. Csaknem háromszáz esztendő vonult el fölötte; ezt le is lehetett olvasni az oromzatáról, ahol faragott tulipánok meg komlóindák között volt bevésve az évszám, amelyben a ház épült, alatta egy ódon betűkkel vésett, rövidke vers. Az ablakok fölött kőből faragott, torz arcok vigyorogtak, a felső emelet magasan fölébe tornyosodott az alatta levőnek; a tető párkányzata alatt sárkányfejben végződő ólomcsatorna húzódott. Valamikor a sárkány tátott szája okádhatta az esővizet, de most a gyomrából zúdult, mert az ólomcsatorna réges-rég kilyukadt.
Az utcasor többi háza mind új volt és takaros: nagy ablakú, sima falú, látszott rajtuk, hogy a régi házzal nem vállalják a rokonságot.
- Ugyan meddig éktelenkedik itt szégyenszemre ez a rozzant vénség? - mondogatták egymásnak bosszankodva. - A párkánya olyan messze kiugrik, hogy nem láthatjuk tőle az ablakainkból, mi történik odalenn az utcán. A lépcsője meg széles, mint egy várlépcső, és magasak a fokai, mintha toronyba kapaszkodnának. Vaskorlátja akár a temetők kerítése, s nagy rézgombok éktelenkednek rajta. Csak már ne látnánk!
A túlsó soron is szép új házak büszkélkedtek, s ezek is azt tartották a régi házról, amit a szemköztiek. Hanem az egyikük ablakában egy hamvas arcú, rózsás bőrű, fénylő szemű kisfiú üldögélt naphosszat, és nézte a régi házat; nagyon tetszett neki, különösen amikor napfény vagy holdsugár ragyogott az ódon tetőn. Nézte, nézte a málló vakolatú, régi falakat, s a legcsodálatosabb képek jelentek meg előtte. Elképzelte, milyen lehetett ez az utca valamikor régen,
amikor csupa ilyen ház sorakozott benne, kocsifelhajtóival, széles párkányaival, kecses tetőivel; alabárdos katonákat képzelt maga elé, sárkányt meg kígyót ábrázoló esőcsatornákat - olyan jó volt elnézni a vénséges vén falakat!
A régi házban egy öregember lakott; bársony térdnadrágot meg rézgombos kabátot hordott, és parókát viselt, amelyen látszott, hogy igazi paróka. Minden reggel megjelent nála egy öreg szolga, aki takarított a házban, és elment ezért-azért a boltba; különben egy szál egyedül volt a bársonynadrágos öregember.
Néha odament az ablakhoz, és kinézett, a szemközti házból fejbólintva átköszönt neki a kisfiú, az öregember visszaköszönt, s így lassan barátságot kötöttek. Szót ugyan még nem váltottak egymással, de erre nem is volt szükség.
A kisfiú sokszor hallotta a szüleitől: „Az öregúr semmiben nem lát szükséget, csak olyan nagyon elhagyatott!”
A legközelebbi vasárnapon a kisfiú becsavart valamit egy darabka papirosba, lesietett a kapuba, s amikor az öreg szolga elment a ház előtt, megállította - Elvinnéd-e ezt a kis csomagot a régi házba, az öregúrnak? Mondd meg neki, hogy én küldöm: két ólomkatonám van, neki adom az egyiket, mert tudom, hogy olyan nagyon elhagyatott.
Az öreg szolgának mosolyra derült az arca. Bólintott, és átvitte gazdájának az ólomkatonát. Hamarosan visszatért, és hozta a kisfiúnak az öregúr üzenetét: menjen át, ha kedve van, látogassa meg. A szülei megengedték neki, s a kisfiú átindult az öregúrhoz a szemközti házba.
A lépcsőház vaskorlátján mintha fényesebben ragyogtak volna a rézgombok, mint máskor; talán a vendég tiszteletére fényesítették ki? A kapu fölött a trombitások - mert kőből faragott trombitások álltak ott, tulipánszirmok között - mintha még buzgóbban fújták volna, mint azelőtt, az arcuk is pufókabbnak látszott. „Tra-ram, tra-ram! Jön a kisfiú! Tra-ram, tra-ram!” - azt fújták kőtrombitájukon.
Aztán kitárult a nehéz kapu. A tornác mind a négy falán páncélruhás lovagok és selyemuszályos dámák arcképei függtek, s ahogy a kisfiú belépett, megzörrentek a vértek, s halkan zizegni kezdtek a selyemuszályok. Aztán lépcső következett: egy darabon fölfelé vezetett, majd egy kicsit lefelé, s egy erkélybe torkollott; ódon volt ez az erkély is, csupa rés, hasadék, s a réseken kisarjadt a fű meg a repkény, de olyan dúsan zöldellt, hogy az erkély valóságos kertnek látszott. Öreg virágcserepek sorakoztak itt, az egyiknek emberi ábrázata volt, a másiknak szamárfüle, és kedvükre nőhettek, nyílhattak bennük a virágok. Volt, amelyikben szegfű nődögélt, buján sarjadtak a hajtásai, s egészen érthetően suttogták: „Levegő simogatott, napfény csókolt, s vasárnapra nyíló virágot ígért, egy nyíló kis virágot vasárnapra”
Most egy szobába ért a kisfiú; a szoba falai aranyvirágokkal telehintett bőrrel voltak kárpitozva.
Aranyfüst eltűnő,
bőrön nem fog az idő...
- mondogatták a falak.
Magas támlájú, faragott karosszékek álltak a szobában. „Ülj le! Ülj le!” - kínálgatták öblüket. - „Jaj, hogy recseg-ropog minden csontom! Biztosan köszvényt kapok, mint az öreg almárium. A köszvény hasogatja a hátamat. Jaj!” Végül abba az erkélyes, nagy szobába nyitott be a kisfiú, ahol az öregúr üldögélt.
- Köszönöm az ólomkatonát, kis barátom! - fogadta az öregúr. - És köszönöm, hogy átjöttél.
- Köszönjük! Köszönjük! - mondták recsegő hangon a bútorok is, de lehet, hogy nem is köszönetet mondtak, hanem a köszvényt panaszolták. Egymás hegyén-hátán tolongtak, mindannyian kíváncsiak voltak a kisfiúra.
A szemközti falon egy nagy arckép függött - szép és vidám ifjú hölgyet ábrázolt, aki a régi-régi idők abroncsos szoknyáját viselte, és rizsporos haja tornyosra volt fésülve. Szelíd szeme egyenesen a kisfiú arcába tekintett, s ő nyomban meg is kérdezte az öregúrtól:
- Hol szerezted ezt a képet?
- A sarki zsibárusnál vettem - felelte az öregúr. - Sok régi arckép van a boltjában, de ügyet se vet rájuk senki, mert akiket ábrázolnak, már rég sírjukban nyugosznak. Én ismertem ezt a hölgyet, ő is meghalt már régen, vagy ötven esztendeje.
A kép sarkában, az üveg alatt, fonnyadt kis virágcsokor sárgult, lehetett az is vagy ötvenesztendős. És a nagy falióra ingája ide-oda lendült, a mutatók meg-megcsikordulva vánszorogtak körbe, s egy-egy fordulásukkal megint öregebb lett valamivel a szoba, de ezt nem vette észre senki.
- Odahaza azt hallottam - szólalt meg a kisfiú -, hogy te igen nagyon elhagyatott vagy.
- Ó, nem - felelte az öregúr -, hiszen meglátogatnak a régi emlékek, s annyi mindent hoznak magukkal! Aztán te is átjöttél hozzám. Látod, mennyi örömöm van!
Egy képeskönyvet emelt le a polcról, de micsoda képeskönyvet! Díszes fölvonulások voltak benne, gyönyörű hintók, amilyeneket már nem is látni manapság; masírozó katonák - olyanok mint a kártyalapon a filkók -, zászlókat lengető céhmesterek. A szabók zászlóján ollót tartott két oroszlán, a csizmadiákén páros fejű sas büszkélkedett, mert mesterségükben minden páros. De nagyszerű képeskönyv volt az!
Az öregúr átment a másik szobába befőttért, almáért meg dióért. Szép, nagyon szép volt az élet a régi házban!
- Én nem bírom tovább! - fakadt ki az ólomkatona, aki a komódon állt feszes vigyázzban. - Olyan elhagyatott, rideg ez a régi ház! Aki megismerte a családi életet, nem tud itt megszokni semmiképpen. Nem bírom tovább! Olyan hosszú a nap, s az este még hosszabb! Itt nem úgy van, mint odaát nálatok, ahol a szüleid este nyájasan elbeszélgetnek, s te olyan vidáman lármázol a kisebb testvéreiddel. Milyen magányos, szomorú az élet itt az öregúrnál! Azt hiszed, megcsókolja őt valaki? Azt hiszed, kap valakitől egy barátságos pillantást vagy egy szép karácsonyfát? Nem is vár semmit, csak a halált. Én nem bírom ki nála!
- Ne vedd úgy a szívedre! - vigasztalta a kisfiú. - Nekem úgy tetszik itt minden, s látod, a régi emlékek is ellátogatnak ide, és annyi mindent hoznak magukkal!
- De én nem látom őket, nem is ismerem! - panaszkodott az ólomkatona. - Nem, nem bírom tovább!
- Pedig bírnod kell - felelte a kisfiú, s aztán meg is feledkezett az ólomkatonáról, mert visszatért az öregúr, és pompás befőttet, almát meg diót hozott kis vendégének.
Boldogan és jókedvűen ment haza a kisfiú; szálltak a napok, múltak a hetek, s a régi meg az új ház két lakója sokszor integetett át egymásnak. Egyik nap aztán megint átment a kisfiú az öregúrhoz.
A kapu fölött megint azt fújták a kőtrombitások: „Tra-ram, tra-ram! Jön a kisfiú! Tra-ram, tra-ram!” A régi képeken megint megzördültek a vértek, zizegni kezdtek a selyemuszályok, a bőrkárpit a maga versét mondta, s a karosszékek köszvényüket panaszolták.
Minden, minden olyan volt, mint első ízben, hiszen a régi házban egyformán peregtek az órák, a napok.
- Most már igazán nem bírom tovább! - kiáltotta az ólomkatona, amikor a kisfiút megpillantotta. - Már ólomkönnyeket sírtam. Olyan szomorú itt minden! Hadd menjek inkább háborúba, azt se bánom, ha golyó találja a karomat vagy lábamat, az legalább változatosság! Megtudtam már, milyen az, amikor régi emlékek látogatják meg az embert. Engem is meglátogattak, s hidd el, csak szívfájdalom, ha soká tart a látogatás. A végén már majdnem levetettem magamat a komódról. Elképzeltem a szemközti házat, a szobátokat, s olyan tisztán láttalak benneteket! Láttam a vasárnap reggeleteket, amikor ti, gyerekek, körülálljátok az asztalt, és eléneklitek a reggeli zsoltárt; komoly arccal, összekulcsolt kézzel álltatok ott szüleitekkel együtt. Aztán kitárult az ajtó, és behozták a kicsi húgodat, aki még kétesztendős sincs, de akármilyen zenét vagy éneket hall, mindjárt táncolni kezd, az a mulatsága. Ahogy meghallotta a zengő zsoltárt, megint táncra illegette a kis lábát, de sehogy sem találta el az ütemet, mert ti lassan, ünnepélyesen énekeltetek, s ő először fél lábra állt, és előrenyújtotta a nyakát, aztán a másik lábára állt, és megint kinyújtotta a nyakát, de a tánca sehogy sem illett az énekhez. Ti meg ott álltatok az asztal körül komoly arccal, ami biztosan nagyon nehezetekre esett. Bezzeg én nevettem akkor úgy, hogy le is fordultam az asztalról, meg is ütöttem magam, máig is kék az oldalam, de hát csúnya dolog is volt, hogy nevettem! Ez a vasárnap reggel meg a többi szép óra, amit köztetek átéltem, újra és újra megjelenik előttem; ezek lehetnek azok a régi emlékek, s ezt hozzák magukkal. Mi újság nálatok? Most is énekeltek vasárnap reggelente? És beszélj a kicsi húgodról - táncol-e még? Hát a pajtásom, a másik ólomkatona, hogy s mint van? Ő biztosan boldog! Jaj, nem bírom itt tovább!
- Téged az öregúrnak ajándékoztalak - mondta neki szigorúan a kisfiú. - Itt kell maradnod! Értsd meg már végre!
Belépett az öregúr, s egy ódon szekrénykét hozott be, ami csupa érdekességgel volt tele: festékes dobozokkal, balzsamszelencékkel meg régi kártyákkal; aranyozott, nagy kártyák voltak - ilyet se látni manapság. Feneketlen fiókokat húzogattak ki, a zongorát is fölnyitották; belül tájkép volt a födelére festve, s rekedt hangon pendültek a húrjai, amikor az öregúr eljátszott rajta egy régi dalt, és halkan dúdolt is hozzá.
- Ezt a dalt énekelte ő! - mondta, s fölnézett sugárzó szemmel a zsibárustól vásárolt arcképre.
- Hadd menjek a háborúba! A háborúba! - kiáltotta torka szakadtából az ólomkatona, azzal levetette magát a komódról.
Ugyan hová lett? Kereste az öregúr, kereste a kisfiú, de mintha a föld nyelte volna el. - Majd megkerül - mondta az öregúr, de nem találta meg soha többé, mert az ólomkatonát csakugyan elnyelte a föld, vagy inkább a padló: az egyik padlóhasadékba esett, és úgy feküdt ott, mint egy nyitott sírban.
Beesteledett, a kisfiú hazament, eltelt a hét, aztán még néhány hét. Jégvirágos lett az ablak, s a kisfiúnak rá kellett lehelgetnie az üvegre, hogy egy tenyérnyi darabon leolvadjon róla a jég, és ő átnézhessen a régi házra. Annak díszeit, cirádáit belepte a hó, széles lépcsőjén is vastag hótakaró fehérlett, mintha egy lélek sem élne a házban. Nem is élt, mert az öregúr halva feküdt.
Este kocsi állt meg a ház előtt, s föltették rá a koporsót, hogy elvigyék messzi vidékre, ahol rég halott ősei pihennek. Elindult vele a kocsi, de nem kísérte senki, mert a hajdani barátok már valamennyien sírjukban nyugodtak. Csak a kisfiú intett utána szomorúan.
Néhány nap múlva árverést tartottak a régi házban, s a kisfiú az ablakból nézte, hogyan viszik el sorra a páncélos lovagokat, az uszályos dámákat, az emberábrázatú meg szamárfüles virágcserepeket, a köszvényes karosszékeket meg az öreg almáriumot. Ezer felé vitték szét a sok holmit; a régimódi hölgy arcképe visszakerült a zsibárushoz, s ott függött időtlen időkig, mert azt a hölgyet senki sem ismerte, s nem törődtek a képével sem.
Tavasszal aztán bontani kezdték magát a házat is: már csak omladék, mondták róla az emberek. Az utcáról beláthattak a hajdani bőrkárpitos szobába - a kőművesek már leszaggatták a falakról a bőrt -, csak az erkély dús növényei zöldelltek még, nőttek kedvükre, mintha nem vennének tudomást semmiről. Aztán elpusztultak azok is, mert a régi házat földig lebontották.
Rég ideje volt már! - mondogatták egymásnak az utcasor új házai.
Nagy ablakos, sima fehér falú ház épült a helyén; előtte, ahol tulajdonképpen a régi ház állt, kis kert zöldellt, vadszőlőindái felkúsztak a szomszéd ház falára, szép vaskerítése volt és pompás veretű vaskapuja. Aki arra járt, gyönyörködve állt meg előtte. Verebek telepedtek a szőlőindákra, összevissza zsinatoltak, de nem a régi házról fecsegtek, arra nem is emlékeztek, hiszen sok-sok esztendő pergett le azóta. A hajdani kisfiú embernyi ember volt már, derék, becsületes ember, sok örömet leltek benne a szülei. Már meg is házasodott, s éppen az új, kertes házba költözött be ifjú feleségével.
Egy napon megállt a felesége mellett a kertben, és nézte, hogyan ülteti el azt a kis mezei virágot, ami úgy megtetszett neki. Elültette, és jót megnyomkodta körülötte a földet. Jaj, mi történt? A fiatalasszony megszúrta a kezét. A puha kerti földből valami hegyes tárgy meredt ki. Igen, jól sejtitek: az a hegyes jószág az ólomkatona volt, ugyanaz, amelyik valamikor régen az öregúr szobájában a padlóhasadékba esett. Sokáig hányódott a lebontott ház romjai között, aztán a földbe került, és esztendőkig ott feküdt.
A fiatalasszony megtörülgette a katonát egy zöld levéllel, aztán tisztára dörzsölte a zsebkendőjével - ó, milyen jó illata volt annak a kendőnek! Az ólomkatona mintha mély ájulásból tért volna magához.
- Mutasd csak! - kiáltotta a hajdani kisfiú, és mosolyogva csóválta a fejét. - Nem, nem, lehetetlen, hogy ugyanaz legyen! De eszembe jut róla egy ólomkatona, ami kisfiú koromban az enyém volt. - És beszélt a feleségének a régi házról, az öregúrról meg az ólomkatonáról, amit az öregúrnak ajándékozott, mert az olyan nagyon elhagyatott volt. Apróra elmondott mindent az ódon házról meg lakójáról, s a fiatalasszony könnyes szemmel hallgatta.
- Bizony lehet, hogy ugyanaz az ólomkatona! - mondta az urának. - Elteszem emlékbe, s amit mondtál, megőrzöm emlékezetemben. Mutasd meg nekem az öregúr sírját!
- Nem tudom, hol pihenhet - felelte a férfi - Amikor meghalt, már egy barátja sem élt. Én pedig akkor még kisfiú voltam.
- Ó, milyen elhagyatott lehetett szegény! - sóhajtott az asszony.
- Bizony nagyon elhagyatott volt! - mondta a kezében az ólomkatona. - De legalább emlékeznek rá, és ez a legszebb dolog a világon.
- A legszebb! - kiáltotta egy hang a közelükben, de nem látta más, csak az ólomkatona, hogy a bőrkárpit egy foszlánya volt. Az aranyvirágok rég leperegtek róla, olyan volt már, mint egy nedves kis földdarab, de még mindig azt vallotta, amit hajdanában:
Aranyfüst eltűnő,
bőrön nem fog az idő...
Hanem az ólomkatona most már nem hitte el neki.
Száz esztendőnél is régebben esett meg, amit most elmondok.
Túl az erdőn, a nagy tó partján egy régi udvarház merengett, amit kastélynak tiszteltek a környékbeliek; sáncárkait fölverte a perje meg a sás. A kapujához vezető híd mellett öreg fűzfa borult a zizegő sás fölé. Lentről, a mélyút felől, vadászkürtök rivalgása hallatszott, lódobogástól rengett a föld, és a kis libapásztorlány sietve terelte át falkáját a hídon, hogy a hazavágtató vadászoknak utat adjon. De a lovasok már ott dobogtak a fahídon, s a kislánynak fel kellett ugrania előlük a híd sarokkövére. Zsendülő leányka volt, gyönge testű, nyájas arcú és sugárzó tekintetű. De az udvarház gazdáját, a földesurat, nem indította meg a kislány kedves arca. Miközben szilaj lovát elröptette előtte, megsuhogtatta ostorát, és úgy mellbe csapta vele a libapásztorlányt, hogy az hanyatt zuhant a sáncárokba.
- Mindent a maga helyére! - rikkantotta. - Neked a pocsolyában a helyed! - és harsányan nevetett tulajdon elmésségén, vadászcimborái vele nevettek; duhaj jókedvében összevissza kiabált a társaság, a vadászkutyák csaholtak, zengtek a kürtök. Nemhiába tartja a mondás: „Gazdag madarak zajjal szállnak.” Ők aztán gazdagok voltak. Isten a tudója.
A szegény kis libapásztorlány zuhanás közben elkapta az öreg fűz egyik lehajló ágát, abba kapaszkodva függött az árok vize fölött, s amikor a földesúr, cimboráival meg kutyáival befordult az udvarház kapuján, megpróbált fölvergődni. De a fűzfaág letörött a súlya alatt, s a leányka az árokba zuhant volna, ha abban a pillanatban le nem nyúl érte egy erős kéz, és meg nem ragadja. Egy vándor házaló volt, aki mindent látott, s most a leányka segítségére sietett.
- Mindent a maga helyére! - kiáltotta a földesurat utánzó hangon, s fölhúzta a libapásztorlányt. Aztán a letörött fűzfaágat akarta visszailleszteni, de nem mindig lehet minden a helyén, hát a puha földbe szúrta le az ágat.
- Eressz gyökeret! - mondta. - Nőj magasra, ha tudsz, s az ágaidból furulyát faragjon az udvarház népe! - Pedig a lelke mélyén vesszőfutást kívánt a földesúrnak és cimboráinak.
Aztán befordult a kastélyba, nem a pompás termeibe persze, mert annál kisebb valaki volt. A cselédházba ment; a béresek megnézték a portékáját, forgatták, alkudoztak rá. Az emeletről, ahol a földesúr asztalnál ült a cimboráival, vad kurjongatás hallatszott, amit éneknek szántak, de csak ilyen rikoltozás telt tőlük. A vendégek harsogva nevettek, a vadászkutyák dühösen csaholtak; a kastélyban folyt a dínomdánom. Erjesztett mézsör és tüzes bor járta, a falatot vadászebeikkel osztották meg a duhaj urak, még meg is csókolták egyik-másik agarat, vizslát, miután a kutya lógó fülével megtörölték a pofáját. Amikor hírét vették, hogy házaló érkezett a kastélyba, fölparancsolták a portékájával, de csak azért, hogy csúffá tegyék valamiképpen. Hiába, a bor gőze szállt a fejükbe, a józan ész kiröpült belőle. Azt találták ki, hogy a házalónak harisnyába töltöttek bort, s abból kellett kiinnia, de sietve, mielőtt kicsurog! Amikor ezt a mulatságot is elunták, kártyázni kezdtek: egész gulyákat, parasztokat és tanyákat tettek föl egy-egy lapra.
- Mindent a maga helyére! - mondta magában a házaló, amikor végre kikerült a pokolból - mert annak tartotta a kastélyt. - A szabad országút, az való nekem, alig várom, hogy újra kinn legyek!
Azzal kifordult a kapun, s a kis libapásztorlány mosolyogva integetett utána. Napok teltek, hetek múltak; az a letört fűzfaág, amelyet a házaló az árokpart puha földjébe szúrt, megeredt, új hajtásokat növelt. A kis libapásztorlány el-elnézegette, s örült, hogy ilyen szépen cseperedik, mert valahogy a maga kis fájának érezte.
Zöldellt a kis fa, nődögélt, s ahogy cseperedett, úgy fogyatkozott a jószág a kastélyban. Lassanként mindent elvitt a tivornya meg a kártya - olyan két malomkő ez, amely lassan a legnagyobb vagyont is megőrli.
Nem telt bele hat esztendő, s a földesúr koldustarisznyát akasztott a nyakába; ott kellett hagynia házát és udvarát; földönfutóvá lett. Hajszálra úgy festett, mint az a hajdani szegény házaló, akivel harisnyából itatták a bort, hogy csúffá tegyék.
Mi lett a hajdani házalóból? Bizony a kastély meg a birtok új ura, mert a becsület meg a szorgalom a koldusok koldusának is szerencsét hoz. Attól a pillanattól, hogy a kastélyba az új uraság beköltözött, nem hallottak több kártyacsattogást az öreg falak. - Ördög bibliája: nem való a serény ember kezébe! - mondta a földesúr.
Hamarosan feleséget hozott a házhoz - ugyan kit? Bizony a kis libapásztorlányt, aki jólelkű és szerény teremtés maradt új ruháiban is, pedig olyan szép volt, mintha selyempárnák között született volna.
Csendben, boldogan éltek a régi udvarházban; az ifjú asszony a ház körül szorgoskodott, az ura a gazdaságban; egyre jobban gyarapodtak, mert igaz a mondás: „Ahol a jólét megtelepszik, onnan nehezen áll tovább!” Kitataroztatták az öreg udvarházat, az iszapos sáncárkokat is kitisztogatták, gyümölcsfákat ültettek a ház köré. Maga a ház is ragyogott a rendtől. A hosszú téli estéken a ház úrnője együtt szőtt-font a cselédeivel, sohasem pihent ölben a keze. Gyermekei születtek, felnőttek egészségben, tudós mesterek tanították őket. Ők meg lassan megöregedtek.
A kastély előtt árnyas fává terebélyesedett a hajdan leszúrt ágacska, zöld leveleit lágyan simogatta a szél, ágait nem nyeste senki.
- Ez a mi családfánk! - mondták az öregek felnőtt gyermekeiknek. - Tiszteljétek, becsüljétek!
Azóta száz esztendő telt el, a mi korunkba fordult az idő.
A nagy tóból süppedékes ingovány lett, a régi udvarház helyét csak egy romba dőlt fa jelezte meg egy pocsolya - ennyi maradt a sáncárokból. Csak a fűzfa susogott a szélben, a hajdani leszúrt ágacska, terebélyes zöld szoknyája lágyan ringott, s mintegy élő tanúja volt annak: milyen szép lehet egy fűzfa, ha kedvére nőhet! Törzsét ugyan hatalmas repedés szántotta át, a viharok is meggörnyesztették egy kicsit, de állt; réseit, hasadékait földdel hordta tele a szél, s kisarjadt belőlük a fű, a virág. Fönt, ahol a legvastagabb ágak szétváltak, valóságos kis függőkert pompázott, málna meg madársóska zöldellt az ágak között, még egy parányi vadberkenyebokor is gyökeret vert, s finom kis ágait a fűzfa képével együtt verte vissza a víz tükre, ha a szél néha félresodorta róla a zöld békalencsét. A mezőt átszelő kis ösvény éppen a vén fűzfa tövében vezetett el.
Fönt a dombon, az erdő szélén, új kastély büszkélkedett, ez most már igazán megérdemelte a kastély nevet. Termeiből messze el lehetett látni a vidékre, s ablakai olyan fényesek voltak, hogy a nagy ragyogástól észre se vette az ember az ablakokat. A följárat széles lépcsőjét rózsalugassá alakította valami ügyes kertész. A pázsit a kastély előtt olyan fényes zöld volt, mintha reggel meg este szálanként fényesítették volna. A termekben drága képek pompáztak, selyem- meg bársonyszékek, pamlagok, márványasztalok, szattyánbőrbe kötött aranymetszésű könyvek; gazdag emberek lakták az új kastélyt, előkelő emberek: a báró úr meg a családja.
A pompás kastélyban minden illett egymáshoz. Az új urak jelszavát is az volt: „Mindent a maga helyére!” Azért is akasztották a hajdani öreg udvarházat díszítő képeket a cselédházba vezető folyosóra. Ócska lomnak tartották a sok régi festményt, különösen két arcképet: az egyik meggyszín kabátos, parókás férfit ábrázolt, a másik egy rózsaszálat tartó, rizsporos hajú asszonyt. Mind a két arcképet fűzfaágból font koszorú övezte. A vásznon sok kerek lyuk tátongott, jelezve, hogy a báróúrfiak az öreg pár arcképét használták céltáblának, amikor íjukkal célba lőttek. A hajdani házalót meg a hajdani libapásztorlányt ábrázolta a két festmény, a bárócsalád őseit.
- Ez a dédapánk meg a dédanyánk?! - kiáltott fel hitetlenkedve az egyik báróúrfi. - Hiszen a férfi házaló volt, az asszony meg libapásztorlány. Nem is hasonlítanak a mi szüleinkhez. Ez a két kép is ügyetlen mázolmány!
- Mindent a maga helyére! - adták ki a jelszót, és a két festmény a cselédházba vezető folyosóra került.
A báróúrfiakat egy házitanító nevelgette. Egy nap sétálni vitte az úrfiakat, s velük tartott legidősebb nénjük is. Az öreg fűzfa mellett vezető ösvényre tértek; a bárókisasszony útközben mezei virágot szedett. - Mindent a maga helyére! - mondta, s ügyesen rendezgette a virágokat, mindegyiket oda, ahova a legjobban illett. Nemes lelkű, gyöngéd szívű teremtés volt, mélységesen szerette a természetet.
Az öreg fűznél megálltak: a legkisebb báróúrfi mindenáron fűzfa furulyát akart faragni, mert neki már volt egyszer egy olyan furulyája, amit ennek a fűzfának az ágából metszettek. A házitanító le is tört egy ágat.
- Jaj, ne bántsa! - kiáltott fel a lány, de már későn. - Hiszen ez a mi híres, öreg fűzfánk! Úgy szeretem ezt a fát! Otthon ugyan kinevetnek érte, de én bizony nem bánom. Monda is szól erről a vén fűzről.
És elmondta, amit tudott a régi udvarházról, a házalóról meg a libapásztorlányról, akik itt találkoztak először, és dédszülei voltak az előkelő bárócsaládnak.
- Egyszerű szívű emberek voltak, nem akartak nemesi rangot szerezni - mondta a bárókisasszony. - Azt tartották: „Mindent a maga helyére!” Úgy gondolták, nem helyénvaló, ha pénzért vásárolnak nemesi levelet maguknak. A bárói címet a fiú kapta, az én nagyapám: azt mondják, tudós ember volt, s nem lehetett udvari ünnepség nélküle. A családunkban mindenki őt szereti legjobban; de én magam sem tudom az okát, jobban vonzódom ehhez a régi párhoz, a hajdani házalóhoz meg a libapásztorlányhoz. Milyen boldog, barátságos lehetett az a régi udvarház, ahol a ház úrnője együtt szőtt-font a szolgálóival!
- Derék emberek lehettek, és boldog emberek! - bólintott rá a házitanító. Beszélgetés közben egykettőre megfaragta a fűzfa furulyát.
Másnap fényes ünnepséget rendeztek a kastélyban: hangversenyt adtak. A környékről meg a városból sok előkelő vendég érkezett; zsúfolásig megtelt a kastély legtágasabb terme.
A hangversenyen ének is volt, muzsika is, de olyanfajta, amit egyedül csak azok élveznek, akik előadják. Még a legkisebbik báróúrfi is behozta a fűzfa furulyáját, ha már hangverseny van a kastélyban, hát ő is szerepelni akart. De a furulya csak nem szólt, hiába fúvogatta.
- Önnek talán jobban sikerül! - biztatta egy lovag a házitanítót, persze azért, hogy aztán nevethessen rajta. - Próbálja meg, hiszen ön faragta a furulyát! A lángésznek mindenhez értenie kell! Remélem, elbájol bennünket ezzel a kis hangszerrel! - És átnyújtotta a házitanítónak az öreg fűzfáról metszett furulyát.
Csúfot akartak űzni belőle, ezt mindenki észrevette. A házitanító az ajkához emelte, megzendült a hangja, erősebben, mint a legnagyobb orgona; zengett, áradt, betöltötte az egész udvart, a kertet, az erdőt, mérföldekre elhallatszott, aztán szélvihar támadt a nyomában. - Mindent a maga helyére! - ezt zúgta-süvöltötte a szél, s hogy
ott legyen, gondoskodott is róla. A báró urat hirtelenül fölkapta, és kiröpítette a birkapásztor viskójába; a birkapásztor meg a kastélyba repült - no, nem éppen a terembe, csak az inasok szobájába, a gőgös lakájok közé, akik hökkenten nézték, hogy egy ilyen szurtos pásztor merészkedik közébük. A kastély termében a bárókisasszony egyenest az asztalfőre repült, ami meg is illette, s a szegény házitanítót sodorta melléje a szél; úgy ültek ott ketten, mintha az ő kézfogójukat ünnepelték volna. A csúfolódó kedvű lovag, aki az imént furulyázásra biztatta a házitanítót, a tyúkólban kötött ki, s nem egyedül.
Messze földre elhallatszott a furulya szava, s a környéken csodálatos dolgok híre járta. Egy négyes fogaton utazó gazdag bankárcsalád mindenestől kiröpült a hintóból, s hiába futottak utána, a saroglyáját se tudták elkapni. Két uborkafára kapaszkodott, gazdag parasztot az árokba sodort a bűvös szél. Még szerencse, hogy a veszedelmes furulya hamarosan kettérepedt, ki tudja, még miféle galibákat okozott volna!
Másnap a régi kerékvágásba zökkent az élet; a kastélyban szót sem ejtettek a csodálatos furulyáról, éppen csak a régi pár arcképe került vissza a legpompásabb terembe, mert oda fújta őket a szél. Ott függtek hát az őket megillető helyen, hiszen az új kastélyban is az volt a jelszó, ami az öreg udvarházban „Mindent a maga helyére!” Egyszer talán úgy is lesz, minden a helyére kerül, mert ez a történet rövid, de az idő végtelen.
Volt egyszer egy kisfiú; aki egy nap megfázott: kiment az utcára, és átázott a cipője. Elég különös dolog volt, mert napok óta egy csepp eső sem esett. A kisfiút levetkőztette az édesanyja, ágyba
fektette, s behozatta a teafőzőt, hogy egy csésze jó bodzateát főzzön neki, mert az jót tesz ilyenkor. Akkor lépett a szobába a mulatságos öregúr, aki a ház legfelső emeletén lakott; egy szál maga, mert nem volt se felesége, se gyereke. Pedig a gyerekeket nagyon szerette, annyi mesét meg történetet tudott, hogy gyönyörűség volt hallgatni.
- Idd meg szépen a teát - mondta a kisfiúnak az édesanyja. - Akkor talán mesét is hallhatsz jutalmul.
- Új mesét bizony nem tudok - mondta az öregúr, és szelíden rázta a fejét. - Hogyan ázhatott át a kisfiú cipője? - kérdezte.
- Magam sem értem - felelte az édesanya.
- Mikor mesél a bácsi? - türelmetlenkedett a kisfiú.
- Először azt szeretném tudni, de egészen pontosan, hogy milyen mély a lefolyó csatorna odaát a kis utcában, amerre iskolába mégy?
- Éppen a cipőm száráig ér - felelte a kisfiú -, ha a legmélyebb helyen lépek bele.
- Hát látod, ott ázik át az ember cipője - bólintott az öregúr. - Most persze mesét vársz tőlem, pedig mondom, nem tudok újat.
- Majd kitalál a bácsi - mondta a kisfiú. - édesanyámtól azt hallottam, hogy amit csak lát, mindenből mesét tud csinálni, s amihez csak nyúl, abból történet kerekedik.
- Igen, csakhogy nem az olyan mesék és történetek az igaziak. Hanem amelyek maguktól jönnek el hozzám, kopogtatnak belülről a homlokomon, és azt mondják: itt vagyok!
- Most nem kopogtatnak? - kíváncsiskodott a kisfiú. Az édesanyja nevetett, beleszórta a kannába a szárított bodzavirágot, és ráöntötte a forró vizet.
- Meséljen a bácsi! Meséljen!
- Nem jön ám a mese éppen akkor, amikor akarja az ember! Nagyobb úr az annál: akkor érkezik, amikor kedve tartja. Várj csak - kiáltotta hirtelen. Éppen itt van. Ott ni, abban a teáskannában.
A kisfiú csodálkozva pillantott a teáskannára, amelynek födelét mind magasabbra emelte föl a gőz, végül bodzavirág üde, fehér ernyője habzott ki belőle; karcsú ágak sarjadtak ki mellette, nőttek, nyúltak, még a kanna csőréből is; szétágaztak, összefonódtak, gyönyörű bodzabokorrá terebélyesedtek; aztán fává sudarasodott a bokor, ágai ráhajoltak a kisfiú ágyára, félretolták a függönyöket - hogy virult, hogy illatozott a csodálatos fa! Nyájas arcú öregasszony üldögélt az ágak sűrűjében; különös ruhája zöld volt, mint a bodza levele, és fehér bodzavirágok díszítették - nem tudta az ember, kelméből varrták, vagy élő lombból és virágból.
- Ki az a néni? - ámult el a kisfiú.
- A régi rómaiak és görögök driádnak nevezték - felelte az öregúr -, de ez nem a mi nyelvünkön van. A város szélén, a matróznegyedben jobb nevet találtak rá: Bodza-anyókának hívják. Ő az, figyelj rám, s nézd ezt a gyönyörű bodzafát!
- Éppen ilyen terebélyes és virágzó bodzafa zöldell odakinn a város szélén. Szegényes kis udvar szögletében nőtt, nődögélt; egy szép verőfényes délutánon két öreg ült az árnyékában: a vénséges vén matróz meg a vénséges vén felesége. Dédszülők voltak már, és az aranylakodalmukra készültek, de az esküvőjük napjára nem emlékeztek pontosan. Bodza-anyóka ott üldögélt az ágak között, és olyan nyájas arccal nézte őket, mint most téged.
- Én tudom, mikor lesz az aranylakodalmatok! - szólt közbe egyszer csak, de a két öreg nem hallotta, mert a hajdani időkről beszélgetett.
- Emlékszel-e? - tűnődött el az öreg matróz. - Aprócska gyerekek voltunk, és együtt szaladgáltunk, játszadoztunk ugyanebben az udvarban, ahol most ülünk. Zsenge vesszőket dugdostunk a földbe: kertet ültettünk.
- Emlékszem bizony - bólintott rá az öregasszony. - Meg is öntöztük a vesszőket, s az egyik bodzaág megeredt, kihajtott, nagy fává terebélyesedett, s most, öregkorunkban, hűs árnyékot terít ránk.
- Bizony, bizony - emlékezett az öreg matróz. - Ott abban a sarokban egy vizesdézsa állt, abban úsztattam a kis hajómat, amit magam farigcsáltam. De szépen úszott! Hanem aztán nemsokára én is kiúsztam másféle vizekre.
- De előbb még iskolába jártunk és tanultunk - mondta az anyóka. - Amikor először vettünk úrvacsorát, mind a ketten sírtunk meghatottságunkban. Délután aztán kézen fogtuk egymást, és fölkapaszkodtunk a Kerek-toronyba; Koppenhága meg víz fölött kinéztünk a messzi világba. Aztán Frederiksbergbe mentünk, ahol a király pompás hajói úsztak a csatornákon.
- Én meg nemsokára más vizeken jártam, hosszú esztendőkig hajóztam a messzi tengereken.
- Sokat sírtam utánad - bólogatott az anyóka. - Sokszor már azt hittem, sose látlak többet, holtan fekszel a tenger mélyében. Éjszaka néha fölkeltem, és a szélkakas fordulását lestem; de bizony akárhogy fordult, hiába vártalak. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna: egy nap zuhogott az eső, s megszólalt a szemeteskocsi csengője a ház előtt, ahol szolgáltam. Lementem a szemetesvödörrel, s megálltam a kapuban - milyen csúf idő volt! -, és ahogy ott álltam, odalépett hozzám a postás, és egy levelet nyomott a kezembe, a te leveledet! De nagy utat tehetett meg az a levél! Rögtön feltéptem és elolvastam, sírtam is, nevettem is örömömben. Azt írtad, hogy a meleg országokat járod, ahol a kávé terem. Elképzeltem - de szép is lehet! Amit csak leírtál, én azt mind magam előtt láttam, arról is elfeledkeztem, ahogy ott állok a zuhogó esőben a szemetesvödörrel. Egyszer csak átölelte valaki a derekamat...
- Te meg olyan pofont adtál annak a valakinek, hogy csak úgy csattant.
- Nem tudhattam, hogy te vagy, hogy a leveleddel egy időben érkezel haza. Milyen daliás legény voltál - de hiszen most is az vagy -, sárga selyemkendő a zsebedben, a fejeden fényes kalap, olyan uras formád volt! Ó, hogy szakadt az eső, csupa locspocs volt az utca.
- Nemsokára megesküdtünk - folytatta az emlékezést az öreg matróz.
- Emlékszel-e még? Aztán megszületett az első fiunk, és sorra követte a többi gyerek: Maria, Niels, Peter meg Hans Christian.
- Aztán lassan felnőttek, derék emberekké váltak valamennyien, mindenki szereti őket.
- S most már az ő gyermekeiknek is vannak gyerekeik - mondta az öreg matróz.
- A dédunokáink. Jó fajta! Hanem én úgy emlékszem, mintha ilyentájban lett volna az esküvőnk.
- Jól emlékszel! Éppen ma van az aranylakodalmatok napja! - szólt ki az ágak sűrűjéből Bodza-anyóka, s kihajolt a két öreghez; azok azt hitték, hogy a szomszédasszony bólint át nekik. Csak nézték egymást, egyikük keze a másikén nyugodott. Nemsokára megérkeztek a gyermekeik meg az unokáik, akik jól tudták, hogy ezen a napon ünneplik aranylakodalmukat az öregek, reggel már meg is köszöntötték őket, de az öreg pár megint elfelejtette. Arra emlékeztek csak, ami igen régen történt, arra egészen tisztán emlékeztek. A bodzafa erős illatot árasztott, a leáldozó nap fényébe vonta a két öreget. Kipirult a két öreg arc; legkisebbik dédunokájukban gyönyörködtek, aki ott táncolt körülöttük, és boldogan kiabálta, hogy ma este nagy ünnep lesz náluk, sült krumpli is lesz vacsorára. Bodza-anyóka mosolyogva bólogatott az ágak között, és együtt kiáltott éljent a többiekkel.
- Hiszen ez nem mese! - mondta a kisfiú, aki hallgatta.
- Talán csakugyan nem az - mondta a mesemondó öregúr. - Kérdezzük csak meg Bodza-anyókát!
- Idáig nem mese - mondta az anyóka -, az csak ezután következik. A legcsodálatosabb mese mindig a valóságból nő ki; különben az én szép bodzafám se hajtott volna ki a teáskannából. - Azzal átölelte a kisfiút, kiemelte az ágyból, és ölébe vette; a virágzó bodzaágak sűrűje összezárult mögöttük, mintha árnyas lugasba léptek volna. Egyszer csak a levegőbe emelkedett velük a lugas, s ők repültek - de gyönyörű utazás volt! Bodza-anyóka egy szempillantás alatt szépséges leánykává változott; csak a ruhája maradt a régi: nagy, fehér virágos, levélzöld kelme. Egy fürt fehér bodzavirág illatozott a mellén, fürtös aranyhajában bodzavirág koszorú; nagy szeme kéken csillogott - gyönyörűséges volt ránézni. Megcsókolták egymást a kisfiúval; éppen egyidősek voltak, és egyformán vidámak.
Kézen fogva léptek ki a lugasból, s megálltak a szülői ház virágoskertjében. Az üde pázsit szélén ott állt az apa sétabotja, egy karóhoz támasztva. Az ő kedvükért még
a bot is megelevenedett. Ahogy meglovagolták, nyerítő lófejjé változott a sétabot fényes gombja, lobogni kezdett pompás fekete sörénye, négy erős, karcsú lába nőtt, izmos volt és tüzes, s már vágtatott is velük a pázsitágy körül.
- Most elnyargalunk messzire, sok-sok mérföldre! - kiáltotta a fiú. - Abba az udvarházba, ahol tavaly voltunk! - Körbe-körbe vágtatott velük a ló a gyepágy körül, s a kislány, aki - tudjuk jól - Bodza-anyóka volt, nem más, hangosakat kiáltott:
- Falun vagyunk! Falun vagyunk! Nézd azt a parasztházat! Úgy gömbölyödik ki a kemencéje a falból, mint egy óriási tojás! És a bodzafa fölébe teríti az ágait, kakas tépdel alatta, és jó falatot kapar a tyúkoknak - látod, milyen kevélyen sétál? Most a templomhoz érünk, ott áll a dombtetőn az öreg tölgyek alatt; az egyik vén fa már félig elkorhadt. Ez meg a kovácsműhely, tűz lobog benne, és a félmeztelen emberek olyanokat ütnek az üllőre, hogy csak úgy rajzik a sok piros szikra. Tovább, tovább, menjünk a pompás udvarházba!
S mindaz, amit a fiú háta mögött ülő kislány mondott, megjelent a szemük előtt, pedig csak a gyepágy körül nyargaltak körbe-körbe. Aztán a kert ösvényein játszottak; kis kertet ültettek; a leányka levette fejéről a bodzavirág koszorút, és elültette - meg is eredt, mint az, amit az öreg pár ültetett gyerekkorában, ahogy nemrégen emlegették. Aztán kézen fogták egymást, mint azok az öregek valamikor, de nem kapaszkodtak föl a Kerek-toronyba, a frederiksbergi parkba se mentek el, nem: a kislány átölelte a kisfiút, s már repültek is végig egész Dánián. Tavasz volt, aztán nyár lett, az ősz is beköszöntött, leesett a hó; a fiú szemében ezer meg ezer kép tükröződött, a kislány pedig egész úton azt dúdolta a fülébe: - Ne felejtsd el soha! - A bodzafa illata mindenüvé elkísérte őket. A fiú látta a sok rózsát, a bükkfák friss hajtásait, de a bodza még azoknál is édesebben illatozott, mert virága a kislány mellén fehérlett, s a fiú repülés közben néha ráhajtotta a fejét.
- Milyen gyönyörű itt a tavasz! - tekintett körül a kislány: rügyező bükkerdőben álltak, szagosmüge illatozott, halványpiros kökörcsin nyitogatta szirmait a zöld fűben. Ó, ha mindig tavasz lehetne Dánia jó szagú bükköseiben!
- De szép itt a nyár! - mondta a kislány, miközben lovagkorból itt maradt régi várak fölött suhantak el; az öles téglafalaknak és a csipkés bástyáknak csatornák kék vize tartott tükröt, a tükrön hattyúk úsztak, és fel-felnéztek az öreg fák összeboruló sátrára. A földeken hullámzott a vetés, mint a tenger, az árkokat piros meg sárga virágok szőnyege bélelte, a palánkokat befutotta a vadkomló meg a szulák; este felbukkant a hold nagy, kerek tányérja, s a holdas réteken szénapetrencék mézes illata áradt. - Ugye, nem felejted el soha? - suttogta a kislány.
- Gyönyörű az ősz ezen a tájon! - mondta aztán. Kitágult, és mélyebben kéklett fölöttük az égbolt, piros, sárga, zöld színekben pompáztak az erdők. Vadászkutyák falkája iramodott a fák közt, kiáltozó vadmadarak húztak el az ősök sírdombjai fölött, amelyeken szederindákkal befutott ódon kövek meredeztek. A sötétkék tengeren vitorlák fehérlettek, öregasszonyok, lányok meg gyerekek ültek a szérűkön, és nagy edénybe gyűjtötték a komló leszüretelt virágát; az ifjak énekeltek, az öregek manókról meg varázslókról mondtak meséket. Nem lehet ennél szebb a kerek világon!
- Ó, a tél! De szép itt a tél is! - kiáltott fel újra a kislány. Téli fák alatt álltak, az ágakon, mint a fehér korall, tüskésedett a zúzmara; a léptek alatt úgy csikorgott a hó, mintha újdonatúj csizmát húzott volna mindenki, s az égen egymás után lobbantak el a hullócsillagok. Karácsonyfát gyújtottak a szobában, volt nagy öröm, szíves ajándékozás; a falusi házakban megszólalt a hegedű, almaszeletekkel dobálóztak az ünneplők, s a legszegényebb gyermek is azt mondta - Mégiscsak szép a tél!
Bizony az volt, gyönyörű szép! A kislány megmutatott a fiúnak mindent, s közben folyton érezték a bodzavirág édes illatát, s látták a szélben repkedő fehérkeresztes piros zászlót, azt a zászlót, amely alatt messzi tengereken vitorlázott a városszéli öreg matróz. A kisfiú lassan ifjúvá serdült, s nekivágott a nagy vizeknek, megjárta a meleg országokat is, ahol a kávé terem. A lány búcsúzáskor levette kebléről a fehér virágot, azt adta neki emlékül. Az ifjú a zsoltároskönyvében őrizte, s valahányszor idegen országban kinyitotta a könyvét, rámosolygott az emlékezés virága. Minél többször nézte, annál üdébben fehérlett a virág, az ifjút a dán erdők illata csapta meg, s a virág parányi szirmai között tisztán látta a kislány arcát. A nagy, kék szempár szelíden rátekintett, s az ifjú a suttogást is hallotta: - Szép itt a tavasz, a nyár, az ősz, a tél! - És képek ezrei merültek fel az emlékezetében.
Így telt el sok-sok esztendő, öregember lett az ifjúból, s most ott üldögélt öreg feleségével egy virágzó bodzafa alatt; fogták egymás kezét, éppen úgy, mint a matróznegyedbeli ház udvarán a délapó meg a délanyó. Emlegették ők is a régi időket, aranylakodalmuk napján tűnődtek. A bodzavirág koszorús kék szemű kislány ott ült az ágak sűrűjében, nézte őket, bólogatott s megszólalt: - Ma van az aranylakodalmatok! - Aztán kivett két virágot a koszorújából és csókolt lehelt rájuk. A virágok először ezüstösen fénylettek, aztán aranyszínben tündököltek; akkor a két öreg fejére tette a két virágot, s azok egyszeriben aranykoronává változtak. Úgy ült dédapó az illatozó fa alatt dédanyóval, mint egy koronás király koronás asszonyával. Elmesélte az öregasszonynak Bodza-anyóka történetét, amit még kisfiú korában hallott, s mind ketten úgy vélték, hogy a mesében sok minden van, ami mintha éppen róluk szólna; ezek a részek tetszettek nekik a legjobban.
- Bizony, így igaz! - szólalt meg a kék szemű kislány az ágak között. - Vannak, akik Bodza-anyókának hívnak, vannak, akik driádnak, pedig van más nevem is: Emlékezés. Itt ülök az ágak sűrűjében, a nőttön-növekvő fa homályában; emlékszem és mesélek. Hadd látom, megvan-e még a virágod?
Az öregember kinyitotta a zsoltároskönyvét - ott pihent benne a bodzavirág, olyan üdén, mintha nemrég tették volna bele. Az Emlékezés bólintott, s az aranykoronás két öreg békésen sütkérezett a nyugvó nap piros fényében. Aztán lehunyták a szemüket, és - és? - ezzel bizony vége
is a mesének.
A kisfiú ott feküdt az ágyában, nem tudta, hallotta-e a mesét vagy álmodta; a teáskanna mozdulatlan állt az asztalon, nem nőttek ki belőle virágos ágak; felkelt a mesemondó öregúr is, hazaindult, s már be is tette maga mögött az ajtót.
- Milyen gyönyörűt láttam, édesanyám! - kiáltott fel a kisfiú. - A meleg országokban jártam.
- Elhiszem, kisfiam - felelte az anyja. - Aki két csésze forró bodzateát megiszik, az el is jut a meleg országokba! - Gondosan betakargatta a fiát, nehogy megfázzon. - Jól aludtál, amíg én arról vitatkoztam a mesemondó bácsival, hogy mesét hallottunk-e vagy igaz történetet.
- Hát Bodza-anyóka hová lett? - nézett körül a kisfiú.
- Visszabújt a teáskannába. Hadd maradjon csak ott.
Odakinn a gyár előtt batyuba kötött rongyok halma tornyosodott. A rongyokat a világ négy tájáról szedték össze; minden darabkának megvolt a maga története, s a maga nyelvét beszélte, csak persze nem lehetett egyszerre valamennyit hallani. Voltak köztük hazai rongyok is, külországiak is. Ott egy dán rongy hever egy norvég rongy mellett; ez ízig-vérig dán, az szíve gyökeréig norvég, s ez a legmulatságosabb mindkettőjükben; így vélekedne minden józan eszű dán meg norvég.
Megismerték egymás nyelvét, bár a norvég szerint a két nyelv olyan messze van egymástól, mint a francia meg a héber.
- Nekünk, a sziklás ormok zord lakóinak, a nyelvünk is férfias, erőteljes, a dán meg nem más, mint édeskés gyerekgügyögés.
Így társalogtak a rongyok, pedig a rongy csak rongy minden országban, legföljebb a rongyoszsákban ér valamit.
- Én norvég vagyok! - mondta büszkén a norvég rongy. - S ezzel, azt hiszem, éppen eleget mondtam. Izmaim kemények, mint a sziklaszálak Ős-Norvégiában, abban az országban, amelynek olyan alkotmánya van, mint a szabad Amerikának! Feszül minden izmom, ha eszembe jut, hogy norvég vagyok, és gondolataimat ércesen zengő gránitszavakban kiálthatom világgá!
- Nekünk meg irodalmunk van! - a dán rongy se hagyta magát. - Tudja, mi fán terem az?
- Hogy tudom-e? - kiáltotta bosszúsan a norvég rongy. - Tisztelt alföldlakó barátom, kedvem volna felvinni önt a sziklaormokra, ahol az északi fény a lámpás. Amikor a norvég nap elolvasztja a jeget, felhajóznak hozzánk a dán kalmárok; használható portékákat, vajat meg sajtot árulnak, s a dán irodalmat kínálják ráadásnak! Csakhogy nekünk nem kell. Könnyű lemondani a silány sörről ott, ahol jeges vizű forrás csobog, s nekünk olyan kutunk van, amelyet nem mesterségesen fúrtak, a vizét nem vezették el ezerfelé Európába az újságok, a baráti összeköttetések s a költők külföldi utazgatása! Én szabadon szólok, ahogy a szívemből kikívánkozik; szokja meg a dán az egyenes beszédet, meg is tanulhatja tőlem, büszke, sziklás hazámtól, amely a teremtés bölcsője!
- Valamirevaló dán rongy nem beszélne így! - mondta megvetően a dán. - Mi másfélék vagyunk. Én jól ismerem magamat, s tudom azt is, hogy valamennyi dán rongy hozzám hasonlít; jólelkűek vagyunk és szerények, mert nem nagyon bízunk magunkban. Ezzel persze nem sokra megyünk, de nekem tetszik ez a tulajdonság, olyan rokonszenves! Különben biztosítom, hogy tisztában vagyok a magam erényeivel, de nem beszélek róla, senki sem vetheti a szememre, hogy kérkedem. Lágy vagyok és hajlékony, békén tűrök mindent, nem irigylek senkit, minden társamról csupa jót mondok, pedig több rosszat lehetne róluk mondani, mint jót, de hagyjuk! Én a derűs oldaláról nézek mindent, mert erre van hajlamom.
- Ne szóljon többet hozzám ezen a lágy, émelygős, alföldi nyelven, mert rosszul leszek tőle! - reccsent rá a norvég rongy, s a szél segítségével kiszabadult a maga batyujából, és átröppent egy másikba.
Nemsokára papír lett mind a kettő, véletlenül úgy esett, hogy a norvég rongyból készült papírra egy norvég ifjú hűséget fogadó szerelmeslevelet írt egy dán leányhoz, a dán rongy pedig egy dán költő kéziratpapírja lett: a költő egy ódát írt rá, amelyben a norvégek erejét és nagyságát dicsőítette.
Rongyok is vihetik valamire, ha kikerülnek a rongyoszsákból; igazsággá meg szépséggé változhatnak át, s jó egyetértésben hasznára lehetnek az embereknek. Eddig a történet, ugye, elég mulatságos volt? És ami a fő, senkit se bántott meg, legfeljebb a rongyokat.
Nincs a kerek világon senki, aki olyan gyönyörű meséket tudna, mint Ole Luköie. De szépen is tud mesélni!
Estefelé, amikor a gyerekek még asztalkájuknál vagy kis zsámolyukon üldögélnek, meglátogatja őket Ole Luköie. Papucsban jár; csöndesen, lábujjhegyen óvakodik fel a lépcsőn, halkan kinyitja az ajtót, és édes tejet permetez a gyerekek szemébe, csak egy-két finom cseppecskét, de ennyi éppen elég ahhoz, hogy a kicsinyek összehunyorítsák a szemüket, és ne láthassák őt. Ole Luköie halkan mögéjük oson, rálehel a nyakukra, s leheletétől elnehezül a gyerekek feje. De ez nem fáj, inkább jólesik nekik, hiszen Ole Luköie jótevője a gyerekeknek: azt akarja, hogy csöndben maradjanak, amikor lefektetik őket, és szépen elaludjanak, mert csak úgy tud nekik mesélni.
Amikor aztán alusznak a kicsinyek, Ole Luköie leül az ágyuk szélére. Díszes a ruhája, szép selyemkabát van rajta, de hogy milyen színű, azt nem tudnám megmondani: zöld, piros és kék fényben ragyog, ha mozdul egyet. Egy-egy esernyőt tart mindkét hóna alatt; az egyiken csupa gyönyörű kép van - ezt a jó gyerekek fölött feszíti ki, s a gyerekek csodálatos meséket álmodnak egész éjszaka. A másik ernyőn semmi sincs - ezt a haszontalan és szófogadatlan gyerekek fölé tartja, akik aztán úgy alusznak reggelig, mint a tuskó, s amikor fölébrednek, nem emlékeznek semmire.
Hallgassuk meg, mit mesél Ole Luköie egy Hjalmar nevű kisfiúnak.
- Jól figyelj! - mondta Ole Luköie az első este, amikor Hjalmart lefektette. - Most feldíszítem a szobádat!
A cserepekben nyíló virágok abban a szempillantásban hatalmas fákká növekedtek, hosszú ágai befutották a szoba falait és mennyezetét - olyan volt az egész szoba, mint egy pompásan zöldellő lugas. Minden ágon virágok fakadtak, szebbek és illatosabbak, mint a rózsák, s az ízük - ha megkóstolta volna őket az ember - a befőtt ízénél is édesebb lett volna. Gyümölcsök is csüggtek az ágakon, ragyogtak, mint a színarany; édes kalácsok, tele mazsolával. Csodálatos látvány volt! Hanem egyszer csak szívszaggató jajgatás hangzott az asztalfiókból, ahol Hjalmar iskolakönyvei feküdtek.
- Hát ez mi? - kérdezte Ole Luköie. Odament az asztalhoz, és kihúzta a fiókot. A palatábla nyögött, jajgatott: a számtanfeladatban, amelyet Hjalmar ráírt, hibás volt egy szám, s a palatábla majd kettétörött bánatában. A palavessző úgy ficánkolt, rángatta zsinórját, mint egy kiskutya - segíteni akart a bajon, de nem tudott. Panaszos sírás hallatszott Hjalmar irkájából is, rettenetes volt hallgatni. Az irka lapjain, a sorok elején, nagy betűk sorakoztak egymás alatt, egy kicsit jobbra dőlve, egészen a lap aljáig - ezek voltak a mintabetűk. Mellettük ugyanolyan betűk töltötték meg a sort - legalábbis aki írta, azt hitte, hogy ugyanolyanok. Azokat a betűket Hjalmar rajzolta - úgy dülöngéltek ott, mintha keresztülbuktak volna a vonalon, pedig rá kellett volna állniuk.
- Látjátok, így kell állnotok! - mutatta nekik az első betű. - Így, egy kicsit oldalra dőlve, ilyen merész lendülettel!
- Ó, szívesen állnánk úgy - felelték Hjalmar betűi -, de nem tudunk, hiszen alig állunk a lábunkon!
- Akkor hát csukamájolajat kell bevennetek! - mondta nekik Ole Luköie. - Nem, nem! - kiabálták a betűk, s egyszerre olyan katonásan kihúzták magukat, hogy öröm volt nézni.
- Ma nem tudok mesélni - mondta Hjalmarnak Ole Luköie. - Rendre kell tanítanom ezeket a betűket. Egy-kettő! Egy-kettő! - vezényelte. És a betűk olyan délcegen sorakoztak az irkába, akár a minták, amelyekhez igazodniuk kellett. Hanem amikor Ole Luköie elment, és Hjalmar reggel megnézte az irkáját, bizony éppen úgy düledeztek, tántorogtak a szegény betűk, mint azelőtt.
Alighogy Hjalmar lefeküdt, Ole Luköie kicsiny varázsfecskendőjével megpermetezte a bútorokat, s azok egyszerre megszólaltak: mindegyik magáról beszélt.
A komód fölött aranykeretes, nagy festmény függött, tájképet ábrázolt; hatalmas, vén fák zöldelltek rajta, a fűben virágok hajladoztak, s az erdőt folyó szelte át, messzire kanyargott, öreg kastélyok alatt egyenesen a háborgó tenger felé tartott.
Ole Luköie ráhintett néhány varázscseppet a képre, s lám - a madarak víg énekbe kezdtek, a faágak lágyan suhogtak, fölöttük lassan vonultak a felhők, árnyékuk átsuhant a tájon.
Akkor Ole Luköie fölemelte a kis Hjalmart egészen az aranyos keret széléig, lábát ráhelyezte a festett tájra, a magas fűbe, s már ott állt a kisfiú az erdőszélen, rásütött az ágak között átszűrődő napfény. Aztán leszaladt a folyóra, beleült a kis vitorlásba, amely ott ringatózott a part közelében; piros-fehérre festett kis csónak volt, rajta a vitorla úgy csillámlott, mint az ezüst, és hat
hófehér hattyú húzta. A hattyúk nyakán aranyabroncs ragyogott, fejükön kékes fényű csillag tündökölt. Már röpítették is a csónakot az erdőn keresztül, ahol a fák rablókról és boszorkányokról, a virágok pedig bűbájos, parányi tündérekről mondtak meséket, s elsusogták, amit a pillangóktól hallottak. Arany- meg ezüstpikkelyű, csodálatos halak úsztak a csónak után; néha felcsapódtak a víz színére, megcsobbantva a folyó tükrét; a levegőben kicsi és nagy, piros és kék tollú madarak kettős sorban vonultak a csónak után; szúnyogok táncoltak, és cserebogarak brummogtak körülötte. Valamennyi Hjalmart akarta követni, s mindegyik mesét mondott neki.
Ó, milyen csodálatos vitorlázás volt az! Hol sötét és sűrű volt az erdő, hol meg úgy tündökölt, mint valami napsütötte virágoskert; a parton üveg- és márványpaloták magaslottak, erkélyeiken királykisasszonyok integettek; azok a kislányok voltak, akikkel Hjalmar játszani szokott. Karjukat nyújtogatták, cukormalac volt a kezükben, a legtakarosabb, amit csak árulnak a kalácssütő asszonyok. Hjalmar, amikor elsiklott az erkély alatt, elkapta az egyik cukormalac lábát, a királykisasszony azonban erősen fogta, s a malac kettétörött - Hjalmar kezében maradt a nagyobbik fele. Mindegyik palota előtt kicsi királyfiak álltak őrséget; aranyveretű kardjukat magasra emelték, és mézeskalácshuszárokat meg ólomkatonákat hajigáltak Hjalmar csónakjába - igazi királyfiak voltak!
Erdőket, tereket, nagyvárosokat szelt át a folyó, amelyen a csónak siklott; elérkezett Hjalmar abba a városba is, ahol dajkája lakott. Nagyon szerette őt ez a dajka, kicsiny korában a karján ringatta; most nyájasan integetett feléje a partról, s egy dalocskát énekelt, amit maga költött Hjalmarnak:
De sokszor gondolok reád,
Hjalmar, te kedves lélek!
Simogatnám szép arcodat,
csókolva becéznélek.
Vigyáztam első lépteid,
s el kellett tőled válnom...
Amerre jársz, kedves fiú,
az isten óvjon, áldjon!
A madarak vele énekeltek, a virágok lágyan hajladoztak szárukon, s az öreg fák lassan bólogattak, mintha nekik is mesét mondana Ole Luköie.
Odakinn esett az eső, csak úgy szakadt. Hjalmar álmában is hallotta. Amikor Ole Luköie kinyitott egy ablakot, látta, hogy majdnem a párkányig ér a víz, valóságos tenger van odakinn, s egy csodálatos hajó ringatózik a ház előtt.
- Velem jössz-e, kicsi Hjalmar? - kérdezte Ole Luköie. - Ma éjszaka idegen országokba hajózunk, s reggelre itthon leszünk.
Hjalmar egy szempillantás múlva ott állt ünneplő ruhájában a pompás hajón, s már sütött is a nap. Végighajóztak az utcákon, megkerülték a templomot, s kiértek a nyílt tengerre. Sokáig hajóztak, már partot se láttak, amikor egy csapat gólyát pillantottak meg a magasban - ők is hazájukból keltek útra, meleg országok felé vándoroltak. Elnyúlt csapatban repültek, nagy út volt már mögöttük! Az egyikük olyan fáradt volt, hogy alig tudta emelgetni a szárnyát; utolsónak repült, s nemsokára messze elmaradt társaitól. Végül kiterjesztett szárnnyal mind mélyebbre ereszkedett; egypárat még csapott a szárnyával, de hiába, nem tudott fellendülni a magasba. Lábával megkapaszkodott a hajó árbocában, lecsúszott a vitorlán, s a fedélzetre zuhant. A hajóinas ketrecbe zárta, a tyúkok, kacsák, pulykák közé; a szegény gólya
csüggedten kuporgott közöttük.
- Nézzétek ezt a nagy legényt! - mutogattak rá a tyúkok.
A pulyka olyan kövérre fújta föl magát, hogy majd kipukkadt, s megkérdezte a gólyától, kiféle-miféle. A kacsák hátráltak, és hápogva taszigálták egymást. - Várj csak! Várj csak! - kiáltozták.
És a gólya beszélt nekik a meleg Afrikáról, a piramisokról meg a struccmadárról, amely úgy vágtat a sivatagban, mint egy szilaj paripa. A kacsák azonban egy szót sem értettek a meséjéből, hát oldalba lökdösték egymást, és azt mondták.
- Ugye, mindnyájan egyetértünk abban, hogy buta?
- Persze hogy buta! - mondta a pulykakakas, aztán mérgeset hurukkolt. A gólya hallgatott, tűnődött - Afrikára gondolt.
- Milyen pompás, karcsú lába van! - gúnyolódott vele a pulyka. - Mennyiért vette rőfjét?
- Hahaha! - hahotáztak a kacsák; a gólya úgy tett, mintha nem is hallotta volna.
- Nevessen velünk - biztatta a pulykakakas -, mert ez nagyon jó tréfa volt. Vagy talán sérti a méltóságát? Ó, ó! Úgy látszik, ön eléggé korlátolt teremtés, beérjük mi egymás társaságával is, magunk között igen jól elszórakozunk - És hurukkolt, a kacsák meg hápogtak; nagyon vígan voltak.
De Hjalmar odament a baromfiketrechez, kinyitotta, a gólyát szólította, s az kilépett hozzá a fedélzetre. Most már kipihente magát, s ahogy Hjalmar felé bólintott, mintha köszönetet mondott volna. Aztán kiterjesztette szárnyát, fellendült a magasba, s elröpült dél felé. A tyúkok káráltak, a kacsák hápogtak, a pulykakakas meg olyan dühbe gurult, hogy tűzvörös lett a feje.
- Holnap levest főzünk belőletek! - mondta nekik Hjalmar, s akkor felébredt. Ott feküdt a kis ágyában. Csodálatos útra vitte Ole Luköie ezen az éjszakán!
- Most pedig - mondta Ole Luköie - mutatok neked valamit, ha nem ijedezel. Mindjárt itt terem egy egérke.
Egy szempillantás múlva már ott ült a tenyerén egy kedves, takaros kisegér.
- Azért jött - folytatta Ole Luköie -, hogy meghívjon az egérlakodalomra. Ma éjszaka mennyegzőt tart itt két kisegér. A padló alatt laknak, édesanyád éléskamrájában. Igazán szép lakásuk van!
- De hogy férek én be az egérlyukba? - kérdezte Hjalmar.
- Azon ne törd a fejed! - felelte Ole Luköie. - Bízd csak rám, majd én kicsire varázsollak! - Azzal rápermetezett Hjalmarra, s a fiú egyre kisebb lett, végül akkorára zsugorodott, mint a kisujjam. - Kölcsönkérheted az ólomkatonád ruháját, éppen illik rád, társaságban különben is jól fest az egyenruha!
- Igen, igen! - kiáltotta örömmel Hjalmar, s már rajta is feszült az egyenruha - olyan volt benne, mint a legdélcegebb kis ólomkatona.
- Szíveskedjék még a fejére tenni az édesanyja gyűszűjét - tanácsolta a kisegér. - Akkor aztán indulhatunk a lakodalmas házhoz.
- Hát személyesen vezet el bennünket, kedves egérkisasszony? - kérdezte Hjalmar. De már indultak is.
Leereszkedtek a padló egyik résén, s egy hosszú folyosóra értek, amely olyan alacsony volt, hogy a gyűszűsüveg majdnem súrolta a mennyezetét. Korhadt fadarabok világították be.
- Ugye, milyen pompás illat van itt? - kérdezte az egérke, aki vezette. - Szalonnabőrrel kenték be az egész folyosót. Igazi ünnepi pompa!
Beléptek a lakodalmas terembe. Jobb kéz felől kicsiny egérhölgyek sorakoztak; cincogtak, vinnyogtak, mintha a legjobb barátnők volnának valamennyien. Bal felől egér uraságok álldogáltak, hosszú bajszukat pödörgették. A terem közepén, egy kivájt sajtkarikában, ott állt az ifjú pár; mindenki szeme láttára hevesen csókolóztak, hiszen jegyesek, s hamarosan férj-feleség lesznek.
Gyűltön-gyűltek a vendégek; az egerek majdnem agyontaposták egymást ezért a jegyespár kiállt az ajtóba, hogy senki se léphessen se ki, se be. A terem is, akár a folyosó, szalonnabőrrel volt bekenve, ez volt az egész lakoma, de csemegének megmutattak egy borsószemet, amelyre egy kisegér rávéste a fogával a jegyespár nevét, azaz a nevük első betűjét. Rendkívüli meglepetés volt!
A vendégek megállapították, hogy szép lakodalom volt, és nagyon jól mulattak. Hjalmar aztán hazament; igazán előkelő társaságban volt, de megelégelte a sok csúszás-mászást, kisujjnyi termetét meg az ólomkatona egyenruháját.