Élt egyszer egy ember, aki valamikor sok új mesét tudott, de mind kiröppent a fejéből. A mese tündére, aki csak akkor látogatja meg az embereket, amikor kedve van hozzá, elmaradt tőle, és többé nem kopogtatott az ajtaján. Vajon mért hagyta cserben? Igaz, hogy a mesetudó ember se gondolt rá vagy egy esztendeig, nem is várta kopogtatását; a tündér talán azért késett, mert kinn a világban háború pusztított, az emberek hajlékaiba pedig beköltözött a szomorúság és az ínség, a háború két kísérő társa.
A gólyák meg a fecskék megtértek hosszú útjukról, nem is gondolva a veszedelemmel, de itthon hiába keresték régi fészküket: tűz pusztította el őket a házakkal együtt; düledező kerítéseket, megperzselt sövényeket láttak mindenfelé, a régi sírokon az ellenség paripái tipródtak. Kemény, sötét idők voltak, de minden rossznak vége szakad egyszer.
Vége szakadt ennek is, hanem a mese tündére még mindig nem kopogtatott, híre-nyoma sem volt.
- Talán meghalt vagy eltűnt, mint annyi mindenki - vélte a hajdani mesetudó. Pedig a mese tündére nem hal meg soha.
Eltelt egy egész hosszú esztendő, s az ember már nagyon vágyódott a tündér után.
- Látom-e még valaha, bekopogtat-e még egyszer hozzám? - tűnődött. Élénken maga előtt látta sokféle alakját, amelyben valamikor megjelent előtte. Egyszer ifjú lány képében látogatta meg; szép volt, mint maga a tavasz, fején szagosmüge koszorú, zsenge bükkfaág a kezében; úgy tündöklött a szeme, mint a mély erdei tó a napsütésben. Máskor házaló képében kopogtatott be hozzá, kinyitotta ládikáját, meglengette sok selyempántlikáját, amelyekre verssorokat, feliratokat hímzett örök emlékül. De a legszebb mégis akkor volt, amikor ezüst hajú öreganyó képében látogatta meg; kedves arca volt, okosan fénylő, nagy szeme. Ilyenkor mondta a legszebb meséket a rég letűnt időkről, amikor még aranyrokkán fonogattak a királykisasszonyok, és sárkányok meg hétfejű szörnyek őrizték a kincseket. Félelmes volt hallgatni, mégis szórakoztató, hiszen olyan sok idő múlt már el azóta!
- Örökre elhagyott volna? - töprengett az ember.
Ahogy ott ült, az jutott eszébe, hogy hátha csak bújócskát játszik a mesetündér, mint a régi szép mesék királykisasszonya, s azt várja, hogy megkeressék. Aztán, ha megtalálták, új pompájában tündöklik fel, még szebb lesz, mint azelőtt volt.
- Ki tudja, lehet, hogy éppen azon a kútkávára dobott szalmaszálon lebeg láthatatlanul. Csak óvatosan, óvatosan! Talán egy száraz virágba bújt bele, amely ott fonnyadozik valamelyik vaskos kötetben a polcon.
Aztán az ablakpárkányon nyíló virágokhoz lépett; talán abba az aranysárga szegélyű, vörös tulipánba rejtőzött a mese tündére, talán a harmatos rózsába vagy a fénylő szirmú kaméliába. De csak a napsugár bujkált a szirmok között, a mese nem volt sehol.
- Talán mégis itt járt s kopogtatott, de ki hallgatott rá, ki gondolt rá azokban az időkben? Az emberek csüggedten, nehéz szívvel, szinte haraggal fogadták a tavaszi napsütést, a madáréneket, az egész zsendülő, boldog természetet; megbénultak a nyelvek, elhallgattak az üde hangú, régi népdalok, eltemették azokat is olyan sok mindennel együtt, ami kedves volt a szívnek. Talán kopogtatott a mese tündére, csak nem hallotta senki, nem fogadta istenhozottal senki, hát visszafordult, és nem jött el soha többé.
- Én elmegyek és megkeresem. Kinn a mezőn. Kinn az erdőben, a tenger fövenyes partján.
Messze, túl a városon, piros téglafalú, csipkés ormú, ódon udvarház áll; tornyán zászlót lenget a szél. A finom rajzú bükklevelek között fülemüle csattog, nézi a kert virágzó almafáit, s azt hiszi, rózsa nyílik a kertben. A verőfényes nyári napokon szorgalmasak itt a méhek, zöngve rajzanak királynőjük körül. Az őszi szél szilaj vadászatokról tud mesét, nemzedékek hosszú soráról, erdei falevelekről, amelyek mind, mind leperegnek. Karácsony táján vadhattyúk éneke hallik a messzi tengerről, benn a régi udvarházban pedig dalokra, mondákra áhítozik az ember a kandalló tüze körül.
Lenn a kert sűrűjében, ahol az öreg gesztenyefasor borít félhomályt az útra, ott bolyongott az ember, aki a mese tündérét kereste; itt súgta egyszer fülébe a szél a mesét Waldemar Daaról és leányairól. Az egyik tölgyfában lakó tündér, aki a mese anyja volt, itt mondta el neki az öreg tölgy utolsó álmát. A kertnek ebben a régi zugában nagyanyáink idejében még nyírott sövények zöldelltek, most már csak páfrány és vadcsalán buja bokrai; sűrűjük elborította a hajdani kőszobrok hányódó darabjait. A szobrok arcát, szemét benőtte a moha, de azért éppen olyan jól láttak, mint azelőtt, nem úgy, mint az ember, aki a mese tündérét kereste, de nem látta sehol. Hol volt a mese?
Az öreg fák fölött sereggel szálldostak a varjak, és lekiáltottak az embereknek: - Kotródj! Kotródj!
Az ember kilépett a kertből, átment a sáncárok hídján, s egy kis égerliget közepén találta magát. Hatszögletű házikó állt a bokrok között, mellette baromfiudvar. Öregasszony üldögélt a kicsi házban, az aprójószág őrizője; tojáskoruk óta ismerte a gondjaira bízott csirkéket, kacsákat. De nem őt kereste az ember, nem ő volt a mese tündére.
Túl a házikón galagonyával meg aranyesővel benőtt domb emelkedik; a dombon egy régi sírkő áll; sok-sok esztendővel ezelőtt vitték oda a közeli városka temetőjéből. A város érdemes tanácsosának emlékére állították. Felesége és öt leánya állta körül a tanácsost; kezüket tördelve, nyakfodros ruhában, persze talpig kőből. Ha az ember sokáig nézi a sírkövet, különös gondolatai támadnak, a gondolatok aztán életre keltik a követ, s az megszólal: mesét mond a letűnt időkről. Legalábbis úgy hitte az ember, aki a mesét kereste. Amikor odaért a sírkőhöz, éppen egy pillangó szállt rá. Fellibbent a levegőbe, aztán újra megpihent a régi sírkövön, mintha figyelmeztetni akarta volna az embert, nézze meg, mi nő a sírkő tövében. Négylevelű lóhere, éppen hét szál egymás mellett. Eljön a szerencse, már itt is van! Az ember letépte a lóheréket, és a zsebébe rejtette. A szerencse ér annyit, mint egy halom pénz, de egy szép új mese még többet érne, gondolta az ember. Hanem a mese tündérét nem találta.
Pirosan hanyatlott a nap óriási korongja, pára úszott a tocsogós rét fölött; a láp asszonya kotyvasztott a mélyben.
Késő este az ember, aki a mesét kereste, egyedül álldogált a szobájában, elnézett a kertek, mezők, ingoványok fölött, ki a tengerpartra; ragyogott a telihold, köd ülte meg a rétet, mintha nagy tó hullámzott volna a helyén; az is volt ott valamikor, úgy szól a monda. A hajdani tó most kilépett a monda világából, és megmutatta magát a holdfényben.
Ahogy ott állt tűnődve az ablak előtt, egyszer csak nagy erővel hozzácsapódott valami az üveghez. Madár volt? Denevér vagy éji bagoly? Azokat ugyan nem bocsátja be, hiába verik az ablakot. De hirtelen magától kicsapódott az ablaktábla, és egy öregasszony nézett be a szobába.
- Mit óhajt? - kérdezte tőle az ember. - Kihez van szerencsém? És hogy kapaszkodott fel az emeleti ablakba? Talán létrán?
- A zsebedben négylevelű lóhere van! - mondta az öregasszony. - Nem is egy, de hét szál, köztük egy hatlevelű.
- Ki vagy te? - ámult el az ember.
- A láp asszonya vagyok - felelte az öregasszony. - A láp asszonya, aki szakadatlan kotyvaszt. Ott voltam, amikor letépted a hét szál lóherét. Nagy munkában voltam az előbb is: hordót ütöttem csapra, de egy haszontalan kis lápi manó huncutságból kirántotta a csapot a hordóból, és felhajította ide, az udvarházba. Éppen a te ablakodhoz vágódott. Most kifut a sör a hordómból, gondolhatod, mennyire bosszankodom.
- Mesélj még! - kérte az ember.
- Várj egy kicsit! Most más dolgom van! Majd visszajövök! - felelte a láp asszonya, azzal eltűnt.
A meseváró ember már éppen be akarta csukni az ablakot, amikor az asszony újra megjelent.
- No, elintéztem, amit akartam. De a söri holnap újra kell főznöm, hacsak nem lesz időváltozás. Mit akarsz kérdezni tőlem? Visszajöttem, ahogy ígértem, mert én mindig betartom a szavamat. Te különben is a szerencse fia vagy: hét szál lóhere van a zsebedben, hat négylevelű meg egy hatlevelű. Olyan érdemrendek ezek, amelyek árokparton nőnek, mégsem találja meg őket akárki. No, hát kérdezz! Ne állj itt úgy, mint aki kettőt se tud szólni, mert sietnem kell a hordómhoz a csappal!
Az ember akkor a mese tündéréről kezdte faggatni, megkérdezte, nem látta-e útközben.
- Ó, telhetetlen! - kiáltotta a láp asszonya. - Hát nem volt még elég a meséből? Azt hittem, a legtöbb ember már torkig van vele. Más tennivaló, más hallgatnivaló is van a világon. Már a gyerekek is kinőttek a meséből. Adj egy szivart a kisfiúnak, új krinolint a leánykának, jobban örül neki, mint a mesének. Mesét hallgatni! Biztosan van más dolguk is az embereknek, sokkal fontosabb dolguk!
- Honnan tudod? - kérdezte az ember. - Mit tudsz a világról? Hiszen te csak békákat meg lidérceket látsz odalenn az ingoványban!
- A lidérceket messze elkerüld! - intette az asszony. - Kiszabadultak! Megszöktek a lápról! Róluk majd beszélünk. Gyere el hozzám a lápra, most oda kell sietnem, mert mindig szükség van rám; gyere el, majd elmondok neked mindent. De siess, oda kell érned, amíg frissek és zöldek a négylevelű lóheréid, amíg az égen jár a hold.
Azzal eltűnt, mintha ott se lett volna.
A toronyban tizenkettőt vert az óra. Még el se kondult a tizenkettedik, az ember, aki a mesét kereste, átsietett az udvaron, a kerten, s megállt a tocsogós rét szélén. A köd már felszakadt, nem kotyvasztott már a láp asszonya.
- Ugyan soká értél ide! - fogadta a láp asszonya. - A boszorkányféle sebesebben jár, mint az ember, s én nagyon örülök, hogy boszorkányfélének születtem.
- Miről akarsz beszélni? - sürgette az ember. - Talán a meséről tudsz valamit?
- Még mindig arról faggatsz?! - kiáltott rá az asszony. - Vagy talán a jövő költészetéről tudsz valamit?
- Ne kívánj olyan sokat, mert akkor nem mondok semmit! - utasította rendre a láp asszonya. - Másra se gondolsz, mint a mesére, mintha bizony egyéb nem is volna a világon.
A láp asszonya végül mégiscsak mesélni kezdett:
- Nagy nap volt tegnap itt kinn a lápon. Keresztelőt tartottak. Lidércgyerekek születtek, méghozzá tizenkettő, abból a fajtából, amelyik, ha akarja, ember képében is megjelenhet, és úgy jöhet-mehet, parancsolhat az emberek között, mint az igazi ember. Nagy esemény ez a lápon, táncra kerekedik valamennyi lidérc úrfi meg lidérc kisasszony, mint kicsiny lámpások imbolyognak a láp meg a rét fölött. Mert kisasszonyok is vannak köztük, csak nem beszélünk róla. Én itt ültem a szekrényemen, s rengettem az ölemben a tizenkét kis újszülött lidércgyereket. Úgy világítottak, mint a szentjánosbogarak, már ugrándozni kezdtek és nőttön-nőttek; fertályóra múlva már akkora volt mindegyik, mint az apja vagy a nagybátyja. A lidércek népének ősi joga és kiváltsága, hogy amikor olyan a hold állása, mint tegnap volt, és úgy fúj a szél, mint tegnap fújt, minden lidérc, aki abban az órában születik, emberré lehet, és egy álló esztendeig élhet ezzel a kiváltságával. Bejárhatja az országot, még a világot is, ha ugyan nem fél, hogy a tengerbe esik, vagy eloltja egy erős szélvihar. Belebújhat egy igazi emberbe is, beszélhet, mozoghat benne ahogy kedve tartja. Felölthet akármilyen alakot, férfiét vagy nőét, és annak természete szerint cselekedhet, de a tulajdon lényéhez hívnek kell maradnia, mert csak úgy hajthatja végre azt, amit akar. Egy esztendő alatt háromszázhatvanöt embert kell a rossz útra vezetnie, eltérítenie a jó és igaz útról, s mindezt nagy hozzáértéssel. Ha ez sikerül neki, olyan sokra viszi, amilyenre lidérc viheti: kengyelfutó lehet az ördög hintaja előtt, izzópiros lángruhát viselhet, és tüzet okádhat, amikor kedve tartja. Egyszerű lidérc hiába áhítozik ilyen kiváltságra. De sok veszedelem és megpróbáltatás vár ám a nagyravágyó lidércre, aki vállalja ezt a küldetést! Mert ha egy embernek kinyílik a szeme, és észreveszi, hogy lidérccel van dolga, ráfújhat és kiolthatja, s akkor vége a kalandozásnak, mehet vissza a lidérc az ingoványba. Megesik az is, hogy az esztendő letelte előtt honvágya támad az emberek közt járó lidércnek, visszakívánkozik családja körébe, s maga leplezi le magát. Az ilyennek az a büntetése, hogy zavaros lesz a fénye, csak pislákol, soha többé nem éghet tiszta fénnyel. Ha pedig az esztendő leteltéig nem tud háromszázhatvanöt embert letéríteni az igaz útról, elfordítani mindentől, ami jó és igaz, vezeklésül korhadt fába kell bújnia, s ott világítania mozdulatlanul; egy izgő-mozgó lidércet aligha érhet nagyobb büntetés. Én mindezt tudom, meg is mondtam a tizenkét újszülött lídércnek, akiket az ölemben ringattam, s azok majd kiugrottak a bőrükből örömükben. Figyelmeztettem őket, hogy okosabban tennék, ha lemondanának a ritka kiváltságról, és veszteg maradnának, de az ifjú lidércek hallani se akartak erről; már látták magukat izzópiros ruhában az ördög hintaja előtt, amint lángot okádnak.
- Maradjatok köztünk! - intette őket néhány öregebb lidérc.
- Törjetek csak borsot az emberek orra alá! - biztatták őket mások. - Gonoszak az emberek: lecsapolják és kiszárítják a rétjeinket! Nem lesz, ahová az utódaink lehajtsák a fejüket.
- Égni akarunk! Égni! Égni! - lelkesedtek az ifjak, s azzal véget ért a vita. Aztán kezdődött a bál, amely egy percig tartott - ki hallott már rövidebb bálról? A tündérlányok mindenkivel fordultak hármat, nehogy gőgösnek tartsák őket; különben a legszívesebben egymással táncoltak. Utána ki-ki odaadta a maga keresztelői ajándékát. Úgy röpködtek az ajándékok a láp fölött, mint az elhajított kavicsok. A tündérlányok letéptek egy-egy darabkát a fátylukból. - Viseljétek! - mondták. - Ha felveszitek, már tudjátok is a legszebb táncot, a legnehezebb forgásokat és hajlásokat. Szükségetek lehet még erre a tudományra! Megtanuljátok a helyes tartást, s megjelenhettek a legelőkelőbb társaságban is!
A holló éljenezni tanította meg a kis lidérceket, „bra-bra-bravó”-t kiáltani a kellő pillanatban, amely hasznos tudomány, és önmagát jutalmazza.
A bagoly meg a gólya is leejtettek valami ajándékot, de azt mondták, csekélység, szóra sem érdemes, ne beszéljünk hát róla mi se. Valdemar király éppen vadászatot rendezett a láp környékén kíséretével, s amikor a rangos uraságok meghallották az ünnepség hírét, mindjárt küldtek néhány pompás kutyát ajándékba; szélsebes járásúakat, amelyek olyan erősek, hogy akár három lidércet is elbírnak. Két öreg álomlidérc, aki lovaglással kereste meg a mindennapit, arra tanította meg az ifjakat, hogyan kell a kulcslyukon besurranni a szobába olyan könnyedén, mintha tárva-nyitva volna az ajtó. Arra is ajánlkoztak, hogy a tizenkét ifjú lidércet elvezetik a városba, amit úgy ismertek, mint a tenyerüket. Ők a levegőben szoktak lovagolni tulajdon hosszú hajukon, amit csomóba kötnek, hogy jobban essék rajta, az ülés. De most a gyors vadászebeket nyergelték meg, ölükbe vették a kis lidérceket, akik majd félrevezetik és megbolondítják az embereket, s azzal - hopp! - már nyargaltak is. Mindez tegnap éjszaka történt. Azóta már a városban sürögnek-forognak a lidércek, már munkához láttak; hol és hogyan - ezt már te add hírül nekem!
- A lidércek a városban vannak! Hallottam és megértettem! - felelte az ember. - De mondd meg, mit tehetek ellenük? Csak bajom lesz belőle, ha felismerem őket, és rájuk mutatok: „Nézzétek, ott megy egy lidérc abban a pompás kabátban!”
- Ingben is járnak! - mondta a láp asszonya. - Minden alakot felölthetnek, és mindenütt megjelenhetnek. Még a templomba is eljárnak, persze nem a jóisten kedvéért, talán azért, hogy belebújjanak a papba. Másutt választási beszédet mondanak, nem az ország érdekében, hanem a maguk javára. Ügyesen bánnak a festékkel a műteremben meg a színpadon, de ha egyszer szabadjára engedik őket, egykettőre szétmázolnak minden festéket. Látod, fecsegek, fecsegek, mert kikívánkozik belőlem, ami a szívemen fekszik, azt se bánom, ha a családom látja kárát a fecsegésemnek. Nem bánom, mert meg kell mentenem az embereket! Nem jószívűségből, nem is azért, hogy kitüntessenek, elhiheted! Tudom, hogy a legnagyobb bolondságot cselekszem; költőnek mondom el a hírt, így hamarosan megtudja az egész város!
- Ne félj, a város nem veszi a szívére - nyugtatta meg az ember, aki a mesét kereste. - Senkinek se űzöm el az álmát a hírrel; azt hiszik, mesét mondok, amikor komoly hangon figyelmeztetem őket: „A lidércek a városban vannak, őrizkedjetek tőlük, azt üzeni a láp asszonya!”
Virágjában állt a len, kibontotta halványkék szirmait, amelyek olyan selymesek voltak, mint a légy szárnya, s még annál is finomabbak. A napsugarak meleg ujjai végigsimogatták a lent, a felhők esőt permeteztek rá, s ez éppolyan jót tett neki, mint a kisgyereknek a fürdés, és utána az édesanyja csókja - megszépül tőle a gyermek. A len is megszépült.
- Az emberek mind azt mondják, szép vagyok, ahogy itt állok! - nyújtózkodott jólesőn a len. - Karcsú és magas a száram, egyszer még gyönyörű darab vásznat szőnek belőlem. Milyen boldog is vagyok! Nincs nálam boldogabb a kerek világon! Jól megy dolgom, s viszem is valamire! Hogy éltet a napfény, hogy üdít az eső! Végtelenül boldog vagyok, a legeslegboldogabb ezen a világon!
- Jó, jó! - intették le a sövénykarók. - Csakhogy te nem ismered ám a világot! Mi jól ismerjük, elhiheted, eleget éltünk, látod, csupa bütyök a testünk a vénségtől. Azt mondjuk hát neked:
Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége lesz a dalnak!
- Dehogyis lesz vége! - kiáltotta a len. - Holnap újra kisüt a nap, esőzuhany fürdet, s minden tagomban érzem a növekvést, a virágzás gyönyörűségét! Én vagyok a legboldogabb istenteremtménye!
Hanem egy napon emberek léptek mellé, üstökön ragadták, és kiszakították a gyökerét a földből, ami nagyon fájt neki. Aztán vízbe tették - majd megfulladt, tűz fölé akasztották - majd elégett: rettenetes szenvedés volt.
- Nem mehet mindig jól a sorom! - vigasztalta magát bölcsen a len. - Aki nem próbál egyet-mást, nem lesz soha okosabb.
Pedig még csak most következett a legrosszabb. Áztatás és szárítás után összetörték, és megtilolták a lent - ő persze nem tudta, hogy így nevezik ezt a kínzatást. Aztán a rokkára került - srrr! Úgy fájt minden rostja, hogy csak nagy nehezen tudta összeszedni a gondolatait.
„Voltam boldog is, végtelenül boldog! - mondta magában a tenger szenvedése közt. - Örüljünk a jónak, amiben részünk volt, azt senki sem veheti már el tőlünk. Örüljünk, örüljünk - jaj!” - Még a szövőszéken is ezt mondogatta. Aztán véget ért a sok megpróbáltatás, újjászületett a len: szép fehér vászon lett belőle. Egy darabba szőtték minden ízét, valamennyi rostját.
- Ez aztán csodálatos! - álmélkodott el magán a len. - Sohase hittem volna. Mégiscsak boldog teremtés vagyok én! No, a sövénykarók se igen tudták, mire mondják:
Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége lesz a dalnak!
Dehogyis lesz vége! Most kezdődik csak igazán. De boldog is vagyok! Megszenvedtem érte, az igaz, de vittem is valamire! Ki lehet nálam boldogabb? Erős vagyok, mégis finom, fehér, mint a hó, és milyen nagy! Nemesebb dolog ez mégis, mint növénynek lenni, még ha virágzunk is! Mert nem ápol senki, vizet is csak akkor kapunk, ha megszánnak a felhők! Bezzeg most gondomat viselik! Minden áldott nap megforgatnak, öntözőkannából locsolgatnak, még beszédet is mondott rólam a tiszteletes asszony, dicsért, hogy az egész faluban én vagyok a legszebb darab vászon. Boldogabb már nem is lehetnék!
Aztán bevitték a vásznat a házba, s az ollóval nekiálltak. Jaj, hogy vágták, hasogatták, hogy szurkálták a tűvel! Bizony nem bántak vele kíméletesen, kijutott neki megint a szenvedésből. Végül egy tucat fehérneműt varrtak belőle; éppen tizenkét darabra futotta a vászonból.
- Most aztán igazán vittem valamire! Úgy látszik, ez volt a végső rendeltetésem. Végre hasznára lehetek a világnak, s ez nemcsak kötelességem, de igaz gyönyörűségem is! Tizenkét felé osztottam magam, de egy test, egy lélek vagyunk mind a tizenketten. Milyen boldogság ez!
Eltelt néhány esztendő, s mivel minden halandó, a tucat fehérnemű is a végét járta.
- Semmi sem tarthat örökké! - mentegetőzött a tucat minden egyes darabja. - Szívesen szolgáltunk volná tovább, de lehetetlen!
Végül rongyokra hasogatták őket, s azt hitték, hogy most aztán vége a világnak. Maguk sem tudták, mi történik velük: széttépdesték, beáztatták és megfőzték őket. De az isten megint fölvitte a dolgukat: szép sima, fehér papiros lett belőlük.
- Ez aztán a meglepetés! - kiáltott fel boldogan a papiros. - Finomabb vagyok, mint valaha, s mostantól fogva írnak majd a hátamra. Mi minden szépet írnak rám! Ez még csak a szerencse!
Jól sejtette: a legszebb meséket, történeteket írták a hátára, s aki elolvasta, jobb és okosabb lett tőle. A papiros hát nemes szolgálatot tett az emberiségnek.
- Ezt álmodni se mertem volna szerény kis kék virágú mezei növény koromban! - lelkesedett a papiros. - Eszemben sem fordult meg, hogy én valaha is örömöt meg tudást vihetek az emberek közé! S mégis így lett. Isten a tanúm, hogy nem tülekedtem, nem tettem többet, mint ami gyönge erőmtől telt, hogy megélhessek. És most a legnemesebb örömben és megbecsülésben van részem! Valahányszor úgy gondolom, hogy csakugyan vége lesz a dalnak, mindig nagyszerűbb életre születek újjá. Azt hiszem, most majd utazni küldenek messze tájakra, hogy minden ember olvashassa, amit a hátamra írtak. Igen, biztosan így lesz. Valamikor kék szirmú kis virágokat dajkálgattam, most pedig szép gondolatokat - azok a virágaim. Én vagyok a legboldogabb az egész földkerekségen!
De a papirost nem világjárni küldték, hanem a nyomdába, s ott kinyomtatták nem egy, hanem sok száz könyvbe, mert így jóval több embernek szerzett hasznot és élvezetet, mintha csak néhány papírlap alakjában járja be a világot. Különben is egykettőre elrongyolódott volna.
- Így a legokosabb! - mondta a papiros. - Hogy is nem jutott ez eszembe! Itthon maradni is jó, békén üldögélni - úgy tisztelnek majd, mint egy mesemondó nagyapót. Mert mégiscsak én vagyok az, akire írtak, az én hátamra folytak a tollból a gyönyörű szavak! Maradok hát, a könyvek meg helyettem járják a világot. Így sokkal okosabb. De boldog is vagyok, istenem!
A tintával telerótt lapokat összegöngyölték és félretették.
- Munka után édes a pihenés! - sóhajtotta jólesőn a hajdani len. - Nem árt, ha az ember elgondolkodik egy kicsit a világ folyásán, meg azon, mi is lakozik a lelkében. Most majd lesz időm elmélkedni azon, amit a hátamra írtak. A legfőbb kötelesség megismerni önmagunkat! Vajon mi lesz a sorsom? Bizonyos, hogy újjászületek még nemesebb életre, hiszen eddig mindig csak fölfelé vitt az utam.
Egy nap aztán elővették az egész papírtekercset. Letették a tűzhely mellé, hogy begyújtsanak vele, mert az efféle papírt nem szabad eladni a szatócsnak, hogy sajtot vagy cukrot csomagoljon bele. A ház aprónépe körülállta a tűzhelyet, látni akarták, hogy lobban lángra, hogy röppen fel belőle a pirosan izzó, könnyű pernye, aztán hogy feketedik, zsugorodik össze. Olyanok az izzó kis pernyék, mint az iskolásgyerekek, amikor kisorjáznak az iskola kapuján; a legutolsó pernye a tanító úr, akkor jelenik meg a sor végén, amikor már nem is számít rá az ember.
A hajdani boldog len minden egyes papírlapját rádobták a tűzre. - Huh! - lobbant föl a papiros; olyan magasra csaptak belőle a lángok, amilyen magasra sohasem emelhette kis kék virágait a len; úgy világított, ahogy még hófehér vászonkorában sem. Egyszerre felizzott a papiros minden írott betűje, s lángba borultak a szavak, a gondolatok.
- Most aztán egyenesen a napba repülök! - lelkendezett a láng, s mintha ezer hang mondta volna utána. Fönn, a kürtő nyílásán, vörösen csaptak ki a lángok. Emberi szemmel nem látható, parányi lények, kicsi tűztündérek lebegtek közöttük, éppen annyi, mint ahány virága volt valamikor a lennek. Könnyebbek voltak a lángnál is, amelyből születtek, s mikor a papírból csak néhány összezsugorodott, fekete kis lemez maradt meg, utoljára eltáncoltak fölötte, s ahol a lábuk érintette, pirosan felizzott még egyszer a papír. Csodálatos látvány volt, a gyerekek körülállták a tűzhelyet, s egy hang valahol azt énekelte:
Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége mára dalnak!
De láthatatlan, parányi tűztündérek visszafeleltek neki:
- Bizony a dalnak nincs vége soha! Ez a legcsodálatosabb a világon! Én tudom, s a földön senki sem lehet boldogabb nálam!
De a gyerekek nem hallották az éneket, se a feleletet - nem is értették volna. Így is van jól, a gyereknek nem kell mindent tudnia.
- Hej, de pompás hideg van! Csak úgy csikorog minden tagom! - kiáltott fel elégedetten a hóember. - Új életet lehel belém ez a jeges szél! De mit bámul rajtam az az izzó képű odafönn? - A napot gondolta, amely éppen akkor hajlott nyugovóra. - Felőlem bámulhat, ugyan nem hunyorgok, szemem se rebben!
Csakugyan, meg se rebbent a szeme, a két háromszögletű széndarab. De annál jobban villogtatta a fogait; tehette, mert egy gereblye feje volt a szája. Gyereksereg ujjongó kiáltásai közepette született, szánkócsilingelés, ostorpattogás köszöntötte.
Lenyugodott a nap, átadta helyét a teliholdnak; most annak fényes, kerek arca ragyogott az égen.
- No, most meg a másik oldalról bámészkodik! - bosszankodott a hóember, mert azt hitte, megint a nap jelent meg az égen. - Úgy látszik, sikerült leszoktatnom róla, hogy olyan utálatos meleget árasszon rám. Most már nincs ártásomra, inkább világít nekem, hogy láthassam magamat. Csak azt tudnám, mit kell csinálni, hogy az ember elmozdulhasson a helyéről! De szeretnék lábra kelni! Akkor lemehetnék a jégre, korcsolyázhatnék, ahogy a fiúktól láttam. De hiába, moccanni se tudok!
- Tudsz! Tudsz! - ugatta a házőrző. Kicsit rekedt volt, amióta a meleg kályha mellől kiküldték házat őrizni. - Tudsz majd futni, ne félj! Megtanít rá a nap! Láttam tavaly, hogy elbánt az elődöddel. Ti mind futni szeretnétek, s a végén másképp kell futnotok, mint ahogy elképzeltétek. Majd a nap megtanít.
- Mit mondasz, pajtás? - fülelt fel a hóember. - Az tanítana meg rá, az a fényes képű odafönn? Hiszen az fél tőlem! Az előbb keményen ránéztem, s mindjárt elbújt előlem, most aztán a másik oldalról próbál megközelíteni!
- Nem tudsz te semmit! - csaholta fölényesen a kutya. - Nem is csoda, hiszen most pacsmagoltak össze! Ez, amit most látsz, a hold, ami meg elbújt a föld alá, a nap volt. Holnap majd előbújik megint, és úgy megfuttat, hogy az árokpartig szaladsz, meglásd! Hamarosan időváltozás lesz, jelzi már a hátsó lábam, úgy szaggat, hogy az csak az idő fordulását jelentheti.
- Nemigen értem, mit beszél - tűnődött magában a hóember -, de valami rosszat sejtek a szavai mögött. Aki az előbb úgy rám sütött és megbámult, akit a kutya napnak nevezett, az rosszakaróm, úgy sejtem.
- Úgy! Úgy! - ugatott a kutya, aztán hármat fordult a maga tengelye körül, és behúzódott a házába.
Igazat jósolt a kutya hátsó lába: reggelre csakugyan megváltozott az idő. Nedves, sűrű köd ülte meg a tájat. Napkelte előtt szél kerekedett, kemény téli szél, csontjáig hatolt az embernek. Aztán előbukkant a nap, és tündérkertté varázsolta a vidéket. A fákon, bokrokon zúzmara fehérlett, mintha illatos virágzuhatag lepte volna el az ágakat. A megszámlálhatatlan ágak, gallyak finom rajzú erezete, amit a nyári lomb elrejtett a szem elől, most tisztán látszott, fehéren sugárzott külön-külön minden apró ágacska. A szomorúfűz olyan elevenen hajladozott a szélben, mint nyáron. Csodálatos tündöklés volt a táj. Hát még amikor magasabbra hágott a nap! Úgy villogott, szikrázott a hólepte vidék, mintha gyémántpor szitált volna az égből, s a hótakarón fehér fényű, nagy gyémántdarabok sziporkáznának. De azt is hihette volna, aki látta, hogy ezer meg ezer kicsi gyertya hófehér lángja libeg a földön.
- Ó de gyönyörű! - kiáltott fel egy fiatal lány, aki egy ifjúval lépett ki a kertbe. Éppen a hóember előtt álltak meg, s elgyönyörködtek a tündöklő fákban. - Nyáron se látni szebbet! - mondta, és felragyogott a szeme.
- Ilyen legényt se látni nyáron, mint ez! - mutatott az ifjú a hóemberre. - Daliás legény!
A lány fölnevetett, intett a hóembernek, aztán játékosan elszaladt a havon, amely úgy ropogott a lába alatt, mint a keményített gyolcs.
- Hát ezek kicsodák? - kérdezte a hóember a házőrző kutyától. - Te régóta itt szolgálsz, nem ismered őket?
- Dehogynem - felelte a kutya. - A lány néha megsimogat, az ifjú meg csontot ad. Őket nem harapom meg.
- De mifélék? - faggatózott a hóember.
- Jegyesek - morogta a kutya. - Majd beköltöznek egy ilyen házikóba, mint az enyém, és együtt rágják a csontot.
- Van olyan tekintélyük, mint nekem vagy neked? - kíváncsiskodott tovább a hóember.
- Hogyne volna! Hiszen az uraságokhoz tartoznak! Mondhatom, édeskeveset tud, akit csak tegnap gyúrtak! Bezzeg én eleget éltem, sok mindent tapasztaltam, ismerem az udvar meg a ház népét. Volt olyan idő is, amikor még nem tartottak láncon. Úgy, úgy!
- De jólesik ez a hideg! - mondta kis idő múlva a hóember. - No, hát mesélj tovább! Csak a láncodat ne csörgesd, mert attól fejfájást kapok.
- Úgy bizony, úgy, úgy! - folytatta a kutya. - Én is voltam valamikor kicsi kutya, kicsi és kedves, ahogy mondták rólam. Bársonyszéken heverésztem odabenn az uraságék házában, a legfőbb uraság ölében feküdtem, simogattak, becézgettek, hímzett kendőcskével törülgették tisztára a lábaimat; „gyönyörűségem, aranyos kutyácskám”, mást se hallottam egész nap. Egy nap aztán azt mondták, hogy már igen nagy vagyok, s a szakácsnénak ajándékoztak. Lekerültem hát a pincelakásba. Te éppen beláthatsz oda, megláthatod a kamrát, ahol olyan nagy úr voltam, mert az voltam a szakácsné kamrájában is. Ez már nem volt olyan fényes hely, de sokkal kényelmesebb: nem cibáltak, ráncigáltak a gyerekek, mint odafönn. Enni még többet kaptam, mint azelőtt. Külön vánkosom volt, amin aludtam, s még kályha is volt a szobában. Ilyenkor, télidőben, az a legnagyobb kincs a világon! Úgy megbújtam alatta, hogy még a farkam csücske se látszott ki. Ó, még ma is arról a meleg kályháról álmodom! Úgy, úgy!
- Hát olyan szép az a kályha? - kérdezte a hóember. - Hasonlít hozzám? - Mindenben az ellentéted! - felelte a kutya, és elábrándozott: - Fekete, mint a szén, hosszú, karcsú nyaka van és réztrombitája. Hasábfát eszik, s ha evett, láng csap ki a szájából. Ó, milyen gyönyörűség a közelében lenni, hozzásimulni, alája bújni. Onnan, ahol állsz, éppen leláthatsz a szakácsné kamrájába.
A hóember odanézett, s meg is látta azt a fekete, fényesre dörzsölt, réztrombitás jószágot, amelyből pirosan világított a tűz. Különös érzés szállta meg a hóembert, maga se tudott rajta eligazodni, mit érez. Aki nem hóembernek született, talán úgy nevezné: szerelem.
- És mért hagytad el őnagyságát? - kérdezte a hóember. Úgy érezte, a kályha csak női lény lehet.
- Mert kényszerítettek rá! - mondta a kutya. - Kitessékeltek a kamrából, és láncra kötöttek. Megharagudtak rám, mert a legkisebb úrfinak beleharaptam a lábába. Pedig igazam volt - mért rúgta félre a csontot, amit rágtam! De ők nem adtak igazat nekem, s azóta láncot hordok, még szép érces hangom is odalett, hallod, milyen rekedt vagyok? Úgy, úgy! Ez lett a nóta vége!
De a hóembernek már máshol járt az esze: a pincelakás ablakát bámulta, nézte a kályhát, amely négy vaslábon állt, és éppen olyan derék termetű volt, mint ő maga.
- Olyan furcsán ropog bennem valami! - mondta aztán a kutyának. - Bejuthatok-e valaha abba a szobába? Igazán szerény kívánság, az ilyenek teljesülni szoktak. Legforróbb vágyam ez, egyetlen vágyam, nincs igazság a földön, ha ez nem teljesül. Lemegyek abba a szobába, meg kell ölelnem azt a teremtést, ha másképp nem juthatok hozzá, hát az ablakot nyomom be!
- Pedig oda nem juthatsz be! - mondta a kutya. - Ha meg valami módon mégis hozzá tudsz érni a kályhához, nyomban véged van. Úgy, úgy!
A hóember egész álló nap sóvárogva bámult be az ablakon. Alkonytájban még meghittebb, hívogatóbb volt a szoba, a kályha szelíd piros fényt árasztott, szebbet, mint a nap, szebbet, mint a hold, olyat, mint a kályha, amikor jól megrakják. Néha kinyitották az ajtaját, s ilyenkor vörös lángnyelvek csaptak ki rajta, rózsaszínűre festették a hóember vágyakozó arcát.
- Ó, nem bírom tovább! Nem élhetek nélküle! - sóvárgott a hóember. - Milyen kedves, és milyen jól illik neki, ha kiölti a nyelvét!
Hosszú volt a téli éjszaka, de a hóembert elszórakoztatták ábrándos gondolatai, amelyektől csak úgy csikorgott a feje.
Reggelre jégvirágok nyíltak a pincelakás ablakain; szépek voltak, szebbeket még a hóember se látott, de hiába voltak szépek, ha eltakarták előle a kályhát. A jégvirágok egyre dúsabban nyíltak, nem akartak elolvadni; csikorgó, csontfagyasztó hideg volt, amolyan hóembernek való idő. De a mi hóemberünket ez sem vigasztalta boldogtalanságában. Rabul ejtette szívét a fekete derekú kályha.
- Komisz betegség ez, hát még egy hóembernek! - mondta részvéttel a kutya. - Engem is elővett, de szerencsésen túlestem rajta. Úgy, úgy! Időfordulás lesz, meglátod!
Úgy is lett, a hideg megenyhült, olvadni kezdett.
Ahogy langyosodott az idő, úgy rokkant, úgy soványodott a szegény hóember. Nem szólt, nem panaszkodott, s ez már igazán rosszat jelentett.
Egy reggel aztán összeroskadt. Csak szürkés hókupac maradt a helyén meg egy seprűnyél, amely a gerince volt.
- Most már értem, mért volt olyan nyugtalan - bólogatott a kutya, amikor meglátta. - Söprűnyél volt a testében, az izgett-mozgott benne, nem csoda, hogy mindig mehetnékje volt. Úgy, úgy!
Aztán elvonult a tél is.
- Fuss! Fuss! - kiáltotta utána a kutya, a kislányok meg ezt zöngicsélték az udvaron:
Levélke, bújj ki az ághegyen!
Füves rét, zöld takaród legyen!
Kakukk, fürj, pacsirta, szólj vígan!
Virág nyit, tavasz jön - itt suhan!
Énekeld velem, te kismadár:
nem jön a hideg tél vissza már!
És a hóemberre nem gondolt már senki.
- De pompás volt tegnap az ünnepi ebéd! - lelkendezett egy öreg egérasszonyság a szomszédasszonyának, aki nem volt hivatalos az egérkirály lakomájára. - Én az öreg királytól számítva a huszonegyedik helyen ültem, s az nem megvetendő hely! Ami a fogásokat illeti, igazi szakértelemmel voltak összeállítva. Penészes kenyér, szalonnabőr, faggyúgyertya meg hurka - aztán ugyanez megint elölről. Mindenki úgy érezte, hogy két ebédet evett végig. Nagyon jó volt a hangulat, s olyan bizalmasan beszélgettünk, mint meghitt családi körben. A végén nem maradt a lakomából más, mint egy csomó hurkapálcika, hát azokra terelődött a szó, meg arra, hogy állítólag hurkapálcikából is lehet levest főzni. Mindenki hallotta már a hírét, de olyan levest még senki nem evett, azt meg még úgyse tudta, hogyan kell elkészíteni. Gyönyörű pohárköszöntőt mondtak a hurkapálcika-leves feltalálójára, aki megérdemelné, hogy megválasszák a szegényházak elöljárójának. Ugye, mulatságos dolog? Aztán maga az öreg egérkirály emelkedett szólásra, s kijelentette, hogy azt az ifjú egérhajadont, aki hurkapálcikából a legízesebb levest főzi, maga mellé ülteti a trónra, királynéjává teszi. Egy év és egy nap gondolkodási időt ad.
- Pompás gondolat - bólogatott a másik egérasszonyság. - De hogyan kell megfőzni azt a levest?
- Hogyan kell megfőzni? Hogyan? Hogyan? - kérdezgették egymástól az egérdámák, ifjak és öregecskék. Valamennyien szívesen ültek volna a király jobbjára, vele uralkodni, de a fáradságot már sajnálták, hogy kimenjenek a messzi világba tanulmányútra, pedig ezt tették volna okosan. Igaz, nem mindennek olyan a természete, hogy könnyű szívvel oda tudja hagyni családját és meghitt otthonát; kinn a világban nem mindennap kerül sajthéj a konyhára, szalonnabőr se mindenütt akad, nem ám! Sokszor fölkopik az utas álla, s még örüljön, hogy egy macska szét nem tépi, mert az is megeshet!
A legtöbb egérhölgyet ezek a meggondolások riasztották vissza a tanulmányúttól. Mindössze négy ifjú és fürge, de szegény egérhajadon szánta rá magát a nagy útra. Úgy tervezték, hogy négyen négy felé indulnak, s majd elválik a végén, kinek jut a szerencse. Mindegyik vitt magával egy-egy hurkapálcikát, amely emlékeztette útja céljára, de vándorbotnak is alkalmas volt.
Május elején keltek útra, s a következő májusban tértek vissza, de csak hárman - a negyedikük nem került elő, de még hírt se adott magáról, pedig már elérkezett a próba napja.
- Bizony, nincsen öröm üröm nélkül! - sóhajtotta az egérkirály, de aztán megparancsolta, hogy hetedhét országból hívják egybe az egérnépet. A konyhában gyűltek össze. A három világjáró egérhajadon egymás mellé állt; a nyomaveszett negyedik helyére gyászfátyolba burkolt hurkapálcikát állítottak. Senki se mondhatott véleményt addig, amíg a három egérhajadon be nem számolt tapasztalatairól, s a király engedélyt nem adott a hozzászóláshoz. No de hallgassuk meg a világjárókat!
- Amikor elindultam a nagyvilágba - kezdte az első egérhajadon -, azt hittem én is, amit a magamfajta fiatal lányok, hogy okosabb már nem is lehetnék. Pedig tévedtem, mert egész esztendőbe telt, amíg csakugyan szert tettem egy kis tudományra. Egyenest a tengerpartra mentem, és hajóra szálltam, észak felé vettem utamat. Azt hallottam, hogy a hajószakácsnak magának kell segítenie magán odakinn a nyílt tengeren. Mondhatom, nem került sok fejtörésébe, hiszen tele volt a kamrája szalonnával, sózott hússal meg dohos liszttel; sok ínyenc falathoz juthat az ember a hajón, csak egyet nem tanulhat meg soha: hogyan kell hurkapálcikából levest főzni. Napokon, éjszakákon át vitorláztunk; hullámok dobálták a hajót, és csuromvizesek lettünk. Amikor kikötött a hajó, rögtön partra szálltam; odafönn voltam a magas északon.
Mondhatom, furcsa érzés otthagyni zegzugos otthonunkat, hajón utazni - bár azon is otthon érezheti magát az ember -, aztán egyszer csak százmérföldnyire találja magát, idegen országban. Sűrű erdők illatoztak ott a parton, nyíresek meg fenyőrengetegek. Nem szerettem azt az illatot, facsarta az orromat. A vadvirágoknak olyan fűszeres szaguk volt, hogy tüsszentenem kellett, és a hurkára gondoltam. Nagy erdei tavak csillogtak a fák között, a vizük közelről olyan tiszta, mint a kristály, de messziről fekete tintának látszik. Hattyúk úszkálnak a tükrükön, fehér tajtéknak véltem őket, olyan csöndesen ringatóztak, de aztán láttam őket repülni meg járni, és rájuk ismertem. A ludak atyafiai, meglátszik a járásukon, hiába, senki se tudja letagadni a családját. Én a magamszőrű családokkal barátkoztam össze, erdei és mezei egerekkel, akik különben nagyon elmaradott népség, főképp ami az étkezést illeti, pedig én éppen amiatt szántam rá magam a külföldi útra. Azt, hogy hurkapálcikából is lehet levest főzni, világmegváltó gondolatnak tartották, és nyomban telekürtölték vele az erdőt, de hogy a feladatot meg is lehet oldani, azt egyenesen lehetetlennek tartották. Nem is sejtettem, hogy mégiscsak ott, abban az erdőben tárul fel előttem a leves főzésének titka, méghozzá aznap éjszaka. Tavasz volt, s ők azt mondták, azért olyan erős szagú az erdő, azért olyan fűszeres a virágok illata, azért olyan tiszta s mégis sötét a tavak tükre, amelyen hattyúk úszkálnak. Az erdő szélén három-négy ház állott, s köztük olyan magas rúd volt a földbe szúrva, mint egy hajóárboc. A rúd tetején koszorúk meg pántlikák függtek, májusfa volt, ahogy megtudtam. Béresek meg cselédlányok táncolták körül, hangosan énekeltek, túlzengték a nyirettyű hangját is. Nagy volt a vigasság alkonyatkor meg holdvilágnál; én persze nem vettem részt benne - mit keresne egy kisegér egy erdei mulatságon? Ott ültem a lágy mohában, és keményen fogtam a hurkapálcikámat. Az erdő egy tisztására különös fényességgel ragyogott le a hold; öreg fa állt a tisztáson, olyan bársonyos volt a moha az oldalán, mint - igen, bátran mondhatom, mint az egérkirály bundája, de nem szürke volt, hanem zöld, valóságos jótétemény a szemnek. Egyszer csak parányi alakok jelentek meg a fa tövében, olyan cseppecskék, hogy a térdemig se értek. Emberformájúak voltak, csak sokkal arányosabbak, tündéreknek mondták magukat; virágszirom ruhát viseltek, légy- meg szúnyogszárny dísszel, nagyon szépen festett. Úgy láttam, mintha keresnének valamit, de hogy mit azt nem tudtam. Akkor odalépett hozzám az egyikük, a legrangosabbik; a vándorbotomra, a hurkapálcikára mutatott:
- Ez jó lenne nekünk, éppen ilyent keresünk! Még hegyes is a vége, igazán pompás! - És minél tovább nézte a vándorbotomat, annál nagyobb lett elragadtatása.
- Csak kölcsönadhatom, nem örökbe - mondtam.
- Nem örökbe! - kiáltották a többiek, s már meg is ragadták a hurkapálcikát, amit eleresztettem, és odatáncoltak vele a legpuhább mohára. Rögtön le is szúrták a földbe - ők is májusfát állítottak, s az én vándorbotomat mintha csak egyenesen nekik készítették volna. Mindjárt fel is díszítették, mondhatom nagyon szép volt!
A kicsi pókok aranydróttal fonták körül, holdfényben fehérített lenge fátylakat, lobogókat aggattak rá; úgy fénylett a fa, hogy káprázott a szemem. Lepkeszárnyakról gyűjtötték a színeket, azokkal tarkították a fehér fátylakat, virágokat, gyémántharmat szikrázott rajtuk. Alig ismertem rá az én szerény hurkapálcikámra, olyan májusfa lett belőle, hogy biztosan nem akad párja az egész világon. Aztán érkezett csak meg az igazi nagy tündértársaság. Egy szál ruha sem volt rajtuk, s ez a legízlésesebb öltözködés. Meghívtak engem is, hogy nézzem végig a májusi ünnepüket, de húzódjam kicsit arrább, mert túlságosan nagy vagyok hozzájuk.
Aztán rázendített a zenekar. Mintha ezer meg ezer parányi üvegharang csendült volna meg, olyan teli zengésű, olyan erős volt a hangja; én először azt hittem, a hattyúk énekelnek, aztán mintha kakukkszó meg rigófütty vegyült volna bele, végül már muzsikált az egész erdő, gyermekének, harangzúgás és madárfütty zengte a legszebb dallamokat, s ez az egész harangjáték a tündérek májusfájából hangzott, az én hurkapálcikámból. Sohasem hittem volna, hogy ilyen sokra képes. De persze ez attól is függ, kinek a kezébe kerül. Úgy meghatott a muzsika, hogy még a könnyem is kicsordult gyönyörűségemben, már amannyi könny egy kisegértől telik.
Nagyon rövid volt az éjszaka; ebben az évszakban odafönn rövidek az éjjelek. Virradat felé enyhe szél támadt, borzongani kezdett az erdei tó tükre, s a lebegő, finom fátylak meg lobogók lassan szétfoszlottak a levegőben. Eltűntek a májusfa pókhálólombjai, függőhídjai és kis erkélyei, amelyeket a levelekre építettek. Hat tündér visszacipelte hozzám a hurkapecket, s megkérdezték, nincs-e valami kívánságom, amit teljesíthetnének. Arra kértem őket, mondják meg, hogyan kell hurkapálcikából levest főzni.
- Hogy mi hogyan csináljuk - mosolygott a legelőkelőbbikük -, azt láthattad az éjszaka! Aligha ismertél rá a hurkapálcikádra.
- Én nem erre vagyok kíváncsi - feleltem, aztán megmondtam neki kereken, mért szántam rá magam külországi útra, s mit várnak otthon az utazásomtól. - Ugyan mi haszna az egérkirálynak s az egész hatalmas birodalomnak abból, hogy én végignézhettem ezt a gyönyörű májusi ünnepet? - kérdeztem tőle. - Nem varázsolhatom elő a hurkapálcikából, s nem mondhatom azt: „Nézzétek, ez itt a hurkapálcika, a leves majd aztán jön!” Ez különben is afféle ínyencség volna csupán - jóllakott embereknek való!
A tündér akkor bedugta a kisujját egy kék ibolya kelyhébe, és azt mondta: - Jól figyelj! Most megérintem a vándorbotodat; ha hazatérsz az egérkirály birodalmába, értesd a botod végét az egérkirály melléhez, s meglásd, ibolya fakad a botból, beborítja az egészet még a hideg télben is. Legalább viszel tőlünk valami emléket, s ezenkívül még valamit.
Mielőtt a kisegér végigmondta volna, megérintette a hurkapecek vándorbottal felséges királya mellét, s kivirágzott nyomban a bot, gyönyörű ibolyák fakadtak rajta, s olyan bódítóan illatoztak, hogy az egérkirály nyomban megparancsolta: azok az egerek, akik a legközelebb vannak a tűzhelyhez, dugják a tűzbe a farkukat, hadd legyen egy kis égett szag is, mert az ibolyaillat nem becsületes egérorrnak való.
- És mi az a „még valami”, amit említettél? - kérdezte aztán a király.
- Az bizony nem más, mint amit „kirobbanó sikernek” szoktak nevezni - felelte az egérhajadon, s azzal megfordította a hurkapálcikát. Egy csapásra eltűnt róla a sok ibolya, a kisegér úgy tartotta, mint a karmesterek a pálcájukat. - Az ibolya, mondta nekem a tündér, csak szemnek való, az orrnak meg a tapintószerveknek. A fülnek meg az ízlésnek is kell ám valami! - És az egérhajadon meglendítette a karmesteri pálcát. Micsoda zenekar harsant fel! Nem olyan muzsika volt az, mint az erdei tündérek ünnepén, nem bizony, hanem igazi konyhazene, egérfülnek kedves. Óriási zűrzavar kerekedett. Mintha hirtelen szél kavarta volna meg a fövő ételeket, mintha valamennyi fazék meg lábas egyszerre forrt volna; a rézüst volt a dob, a tűzpiszkáló a dobverő. Aztán egyszer csak csend támadt, csak a teafőző duruzsolása hallatszott, de olyan különösen, hogy nem lehetett tudni, kezdi-e vagy végzi; rákezdte a kisfazék, rákezdte a nagyfazék, fortyogott, zuborgott valamennyi edény, egymás szavába vágva, összevissza, mintha elment volna a sütnivalójuk. És a kisegér egyre vadabbul dirigálta az ütemet, egyre vadabbul fortyogtak a fazekak, mindjárt-mindjárt kifut belőlük az étel. Csak úgy zúgott a tűzhely kéménye - juj! A végén már kibírhatatlan volt a lárma, s a kisegér elejtette a karmesteri pálcát.
- Ez a leves ugyan nehezen készült el - mondta az egérkirály. - De remélem, most már tálalják.
- Bizony nem. Eddig ért csak a tudományom - felelte az egérhajadon, és mély, udvari bókot vágott.
- Csak eddig? - kérdezte csalódottan a király. - Akkor hát halljuk a második hajadont.
- Én a kastély könyvtárában láttam meg a napvilágot - kezdte a második egérkisasszony. - Sem én, sem családom többi tagja nem részesültünk abban a szerencsében, hogy bejuthattunk volna az ebédlőbe, hogy az éléskamráról ne is beszéljek. Konyhát csak külföldi utazásom alkalmával láttam, no meg most. Szülőföldemen, a könyvtárban bizony sokat éheztünk, de gazdagodtunk a tudományban. Hozzánk is eljutott a hír, hogy őfelsége királyi jutalmat ad annak, aki levest tud főzni hurkapálcikából. Nagyanyám, amikor ezt meghallotta, előkeresett egy régi kéziratot, amit ugyan nem tudott kibetűzni, de egyszer hallotta, amikor felolvasták. Így szólt az írás: „Aki költő, az még hurkapálcikából is tud levest főzni.” Nagyanyám megkérdezte tőlem, nem vagyok-e én is költő. Én nem éreztem magam annak, mire nagyanyám azt tanácsolta: menjek ki a messzi világba látni-tapasztalni, hogy költő legyen belőlem. Megkérdeztem tőle, mi kell hozzá, hogy költő legyek, hiszen az éppen olyan nehéz lehet, mint hurkapecekből levest főzni. Nagyanyám, aki előtt, mondom, egyszer felolvasták a régi kéziratot, azt felelte, hogy három dolog kell hozzá: értelem, képzelet és érzés. Ha valahogy szert tudok tenni erre a három dologra, akkor máris költő vagyok, s egykettőre boldogulok majd a hurkapálcika-levessel is.
Felkötöttem hát az útilaput, s elindultam napnyugatnak, hogy költő legyen belőlem.
Az értelem a legfontosabb mindenben, a másik két dolog már nem örvend olyan nagy megbecsülésnek, ezt már tudtam. Ezért legelőször az értelmet akartam felkutatni. De hol keressem? „Nézd a hangyát, s tanulj bölcsességet!” - mondta Zsidóország egyik nagy királya, s ezt én már a könyvtárban is kibetűztem. Meg sem álltam addig, amíg egy nagy hangyabolyhoz nem értem, ahol lesben álltam, hogy bölcsességet tanuljak.
Roppant tiszteletre méltó nép a hangyanép, csupa értelem mindegyik. Olyan náluk minden, mint egy számtanpélda, amelynek pontosan kijött az eredménye. Dolgozni és tojást rakni - mondják - annyi, mint a jelenben élni és a jövőt biztosítani. Ők ezt is teszik. Kétféle hangya van: tiszta és piszkos hangya; számok jelzik a rangot. A hangyakirálynőnek egyes a száma; az ő véleménye az egyedül helyes vélemény, övé a világ minden bölcsessége, s ezt jól tudnom. Olyan sokat beszélt és olyan okosan, hogy én már merő butaságnak éreztem. Azt mondta, hogy az ő hangyabolyuk a világ legmagasabb pontja, pedig a boly mellett volt egy öreg fa, amely sokkal magasabb volt, s ezt senki se tagadhatta, hát nem beszéltek róla. Csakhogy egy este valahogy odatévedt egy hangya, és felmászott a fa törzsén, nem éppen a koronáig, de jóval magasabbra, mint előtte akármelyik hangyatestvére. Hazatérve aztán elmondta a hangyaboly lakóinak, hogy nem messze van valami, ami még a hangyabolynál is magasabb. A hangyák ezt olyan sérelmesnek találták, hogy a hír hozóját szájkosárra és örökös magányosságra ítélték. Nemsokára egy másik hangya is eljutott ahhoz a fához, megtette ugyanazt az utat és ugyanazt a felfedezést, csakhogy ő nagy óvatossággal és körültekintéssel beszélt a dolgokról, s mivel ráadásul a tiszteletben álló hangyák közé tartozott, a tiszták közé, elhitték, amit mondott, s amikor meghalt, tojáshéj síremléket is emeltek neki, mert tisztelik a tudományt. - Láttam - folytatta a kisegér -, hogy a hangyák szakadatlanul tojásokat hoznak-visznek a hátukon; az egyikük egyszer elvesztette terhét, s nagy üggyel-bajjal megpróbálta újra a hátára emelni, de nem tudta semmiképpen. Éppen arra futott két másik, azok segítségére siettek, ahogy tőlük telt, de közben majdnem elejtették a maguk tojását, mire nyomban sorsára hagyták társukat, mert mindenkinek a maga dolga a legfontosabb. A hangyakirálynő azt mondta a két hangyára, hogy a szívük is, az eszük is helyén volt. „A szív meg az ész - mondta -, ez a kettő emeli a hangyát valamennyi értelmes lény fölé. Az ész a legfontosabb, s a legnagyobb ész az én tulajdonom!” - és hátsó pár lábára állt, hogy még tekintélyesebb legyen. Én nem mulaszthattam el az alkalmat: lenyeltem a királynőt. „Nézd a hangyát, s tanulj bölcsességet!” Hát én nemcsak néztem, de le is nyeltem a királynőt, egész nagy bölcsességével együtt.
Aztán odamentem a fához, amit már említettem, tölgyfa volt, hatalmas törzsű, terebélyes koronájú, s igen-nagyon öreg. Tudtam, hogy egy eleven teremtés lakik benne, a fával született, s vele is hal meg - ezt is a könyvtárban hallottam. Végre láttam ilyen fát, s megláttam a tölgyfa tündérét is, aki nagyot sikoltott, amikor megpillantott, félt tőlem, mint valamennyi nő. De neki több oka is volt a félelemre, mint földi társainak; élet-halál ura voltam a szemében, mert ha elrágom a fa törzsét, vége az életének. Meleg és barátságos szóval köszöntöttem, s ettől felbátorodott, finom kis kezébe vett, s amikor megtudta, miért járom a világot, megígérte, hogy talán még aznap este hozzájuttat a hiányzó két kincs egyikéhez, a képzelethez. Elmondta, hogy a képzelet istene, jó barátja. „Ülj csak le oda, az alá a zöld szagosmüge alá, s figyelj; ha a képzelet istene idejön, majd módot találok rá, hogy kihúzzak egy tollat a szárnyából. Ha azt megszerzem neked, azzal beérheted, többet egy költő sem kívánhat.”
Az isten nemsokára ott is termett, a tölgyfa tündére kihúzott egy tollat a szárnyából, én fölkaptam és elszaladtam vele - folytatta a kisegér -, és vízbe mártottam, hogy megpuhuljon. Nehezen emészthető falat, de én alaposan megrágtam és lenyeltem. Nem könnyű ám költővé lenni, sok mindent kell lenyelni, amíg sikerül. Az értelem és a képzelet tehát már bennem volt, s ezek sugallták nekem azt a gondolatot, hogy a harmadik dolgot a könyvtárban találom meg; egy nagy ember mondta, s meg is írta, hogy vannak regények, amik egyedül arra valók, hogy az embereket megszabadítsák fölösleges könnyeiktől, vagyis ezek afféle szivacsok, amelyek magukba szívják a túlcsorduló érzelmet. Eszembe jutott, hogy én láttam is ilyen könyveket, nagyon étvágygerjesztő külsejük volt, lapjaik zsírosak a sok forgatástól, s látszott rajtuk, hogy a könnyek valóságos áradatát szívták fel.
Fogtam hát magam, és hazasiettem szülőföldemre, a könyvtárba, kerestem egy ilyen regényt, s föl is faltam mindjárt majdnem az egészet - már ami a puha belét illeti. A kemény héját, a kötését, otthagytam. Aztán nekiláttam egy másiknak. Amikor mind a kettőt megemésztettem, éreztem, hogy megmozdul bennem valami. Egy harmadik könyvből is ettem még egy keveset, egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy költő vagyok. Ezt megállapítottam magamban, s elmondtam másoknak is. Fejfájásom támadt, hasfájásom, s még ki tudja, hányféle fájásom: azon törtem a fejemet, milyen meséket, történeteket tudok, amiket kapcsolatba lehetne hozni a hurkapálcikával. Hirtelen annyi pálcika, bot meg ág jutott eszembe, hogy zúgott belé a fejem. Hiába, túlságosan sok értelmet nyeltem le a hangyakirálynővel. Még annak az embernek a története is eszembe jutott, aki a szájába vett egy fehér pálcikát, és láthatatlanná vált; aztán végig felsoroltam magamban: „pálcát törni”, „zöld ágra vergődni”, „bottal ütik a nyomát”: S a végén már úgy éreztem, csupa pálca, ág, vessző, bot az egész agyam. De hát ezekről kell verset írnom, ha már költő lettem, márpedig az lettem, nemhiába törtem magam érte. Így hát a hét minden napján egy-egy pálcikaverssel leptem meg királyomat - ez az én levesem.
- Halljuk a harmadikat! - a király csak ennyit mondott.
- Cin, cin! - hangzott ebben a pillanatban a konyhaajtóból, s egy kisegér surrant a többi közé: a negyedik világjáró, akit már elsirattak társai. Nagyon sebesen érkezett, föl is döntötte a gyászfátyolos hurkapálcikát; napokon, éjeken át csak szaladt szegény, még egy alkalmi tehervonatra is felkapott, hogy időre hazaérjen, mégis majdnem elkésett. Előrefurakodott; borzas volt és elcsigázott, vándorbotját, a hurkapálcikát is elvesztette, de a beszéd fonalát bizony nem. Máris elkezdte, mintha csak az ő szavát várná mindenki, mintha nélküle a világ kereke is megállana. Beszélt, beszélt, amíg csak végére nem ért. Olyan hirtelen termett köztük, hogy senkinek sem volt ideje megütközni a viselkedésén vagy a beszédén. Hallgassuk meg hát, mit mesélt.
- Én mindjárt a világ legnagyobb városába mentem - kezdte -, hogy is hívják, nem emlékszem, a nevekkel mindig bajban vagyok. A vasútról az elkobzott holmikkal együtt a városházára kerültem, s ott egyenest a börtönőrhöz futottam. Beszélt nekem a foglyairól, különösen egyről, akinek néhány meggondolatlan szó volt a bűne: a szavakról megint csak a szavakat mondta, sok szó hangzott el és íródott le a fogoly dolgában. - Az egész csak hurkapálcika-leves - mondta a börtönőr -, de ez a leves a fejébe kerülhet. - Kíváncsi lettem a fogolyra - folytatta a kisegér -, s egy alkalmas pillanatban besurrantam hozzá, hiszen egérlyuk mindenütt akad, még zárt ajtók mögött is. A fogoly sápadt volt, nagy szakállú és fénylő szemű. A cellában füstölgött a lámpa, de a falak már megszokták, feketébbek már nem lehettek tőle. A fogoly verseket meg rajzokat karcolt a falra. Én nem olvastam a verseit. Úgy láttam, a fogoly unatkozik, és szívesen látott vendég voltam nála. Kenyérmorzsával kedveskedett, füttyszóval és nyájas szavakkal; örült a társaságomnak, én bizalommal voltam hozzá, így hát barátok lettünk. Megosztotta velem kenyerét és vizét, még sajtot meg hurkát is adott, nagyon jó sorom volt, de azért meg kell mondanom, elsősorban baráti magatartása miatt maradtam mellette. Fölemelt a tenyerére, engedte, hogy végigszaladjak a karján, belecsimpaszkodjam a szakállába, kicsi barátjának nevezett, s én szívből megszerettem, hiszen a szeretetet mindig viszonozza az ember! Már el is feledtem, miért vágtam neki a világnak; vándorbotomat otthagytam a padlóhasadékban, máig is ott hever. Ott akartam maradni a börtönben, mert tudtam, hogy rajtam kívül senkije sincs szegény fogolynak, márpedig magam sem vagyok valami sok. Maradtam hát, de ő nem maradt. Amikor utoljára voltunk együtt, nagyon szomorúan beszélt velem, kétszer annyi morzsát meg sajthéjat adott, mint máskor, aztán csókot intett, elment, és soha többé nem jött vissza. Nem tudom, mi lett a sorsa. - Az egész csak hurkapálcikaleves! - mondta valamikor a börtönőr, őhozzá mentem hát, hogy megtudjak róla valamit. De kár volt megbíznom benne, mert a kezébe vett ugyan, de nyomban be is zárt egy kalitkába, ahol egész álló nap egy taposómalmot kellett forgatnom, ami - gondolhatjátok - rettentő dolog. Az ember csak szalad, szalad, mégse jut előbbre, s ráadásul még ki is nevetik.
A börtönőr unokája kedves leányka volt, aranyszőke fürtű, vidám szemű, mosolygós szájú. - Szegény kisegér! - mondta szánakozva, és bekukkantott az én rettenetes kalitkámba, aztán félrehúzta a reteszt - s én kiugrottam az ablakpárkányra, onnan meg az ereszcsatornába. Szabadság! Szabadság! Ezen ujjongtam csak, és eszembe jutott utazásom célja.
Öreg este volt, koromsötét; egy ódon toronyban kerestem menedéket. Egy őr meg egy bagoly volt a torony lakója. Az őrhöz sem volt bizalmam, de a bagolyhoz még kevésbé. A bagoly egy macska formájú nagy madár, s az a legfőbb hibája, hogy fölfalja az egereket. Csakhogy az ember tévedhet, s tévedtem én is, mert a bagoly tekintélyes és nagy műveltségű öreg bagoly volt, többet tudott, mint az őr - annyit, mint én. A bagolyfiak azonban sok hűhót csaptak semmiért, ilyen volt a természetük. - Az egész csak hurkapálcika-leves! - legyintett olyankor az öreg bagoly; ennél gorombább szót nem hallottam tőle, mert gyengéden szerette a családját. Határtalan bizalmat éreztem iránta, s a falrepedésből, ahol meghúzódtam, felkiáltottam neki: - Cin, cin! - Bizalmam, úgy látszik, nagyon meghatotta, mert ígéretet tett, hogy oltalmába vesz, semmiféle állatnak meg nem engedi, hogy rosszat forraljon ellenem, még télen sem, amikor pedig mindenkinek szűken van enni.
Okos volt, mondom, mindent tudott a világon. Tőle tanultam meg azt is, hogy a toronyőr az oldalán függő kürt nélkül nem tudna tutulni, mégis olyan önhitt, hogy a torony baglyának képzeli magát. Sokat tart magáról, keveset ér. Afféle hurkapálcika-leves! - Mindjárt megkértem az öreg baglyot, adja ide nekem a hurkapálcika-leves receptjét, de ő azt felelte: - Az nem igazi leves, csak amolyan emberi szólás-mondás, mindenki másképp értelmezi, de mindenki azt hiszi, hogy az ő értelmezése a helyes. Pedig az egész csak annyi, mint a levegő - semmi.
- Semmi?! - kiáltottam. Szíven ütött ez a szó. Az igazság sokszor fájdalmas, de mégis a legnagyobb dolog. Ezt mondta az öreg bagoly is. Gondolkoztam rajta, és beláttam, hogy drágább kincset az igazságnál nem is hozhatnék haza; többet ér ez, mint akármilyen hurkapálcika-leves. Szedtem is a sátorfám, siettem, hogy idejében hazaérjek, és átadjam nektek a legfőbb jót: az igazságot. Az egerek népe felvilágosodott nép, a legtündöklőbb világosság pedig az egérkirály agyában fényeskedik. Az igazság kedvéért bizonyára megtesz királynévá.
- A te igazságod merő hazugság! - acsargott rá a harmadik egérhajadon, aki még nem juthatott szóhoz. - Úgy látszik, én tudok egyedül hurkapálcikából levest főzni! Főzök is mindjárt!
- Én nem jártam külországban - kezdte a harmadik kisegér. - Hazámban maradtam, okosabbat nem is tehettem volna. Minek utazni, amikor az ember itthon is megszerezheti a kellő tapasztalatokat? Mondom, itthon maradtam. Amit tudok, nem természetfölötti lényektől tanultam, nem úgy faltam föl, baglyoktól se kértem tanácsot. Az egyszerű józan ész sugallta. Hozzák csak elő az üstöt, öntsék teli vízzel! Telis-teli! Gyújtsanak alája! Hadd lobogjon a tűz, amíg csak zubogni nem kezd a víz! No, most dobják belé a hurkapálcikát! Őfelsége kegyeskedjék az üsthöz fáradni, és belémártani felséges farkát a forró vízbe. Belémártani és jól megforgatni benne! Minél tovább benne hagyja, annál ízesebb lesz a leves. Igazán nem drága étel. Még fűszer se kell bele - elég, ha őfelsége megkavarja a farkával.
- Nem végezhetné el ezt más helyettem? - kérdezte az egérkirály.
- Senki más! - felelte az egérhajadon. - A bűvös erő egyedül az egérkirály farkában van.
Felforrt a víz, zuborgott már az üstben; a király odaállt melléje - nézni is félelmetes volt! - és kinyújtotta farkát a víz fölött, mint az éléskamrában szokták az egerek, amikor lekaszálják a köcsög tej színét, aztán lenyalják a farkukat. Az egérkirálynak még csak a forró víz gőzébe ért a farka, de már el is ugrott onnan.
- Te vagy az én királyném, te vagy méltó, hogy mellettem ülj a trónon! - kiáltotta. - Hanem a levessel várjunk az aranylakodalmunkig; hadd legyen az országom szegényeinek nagy örömük.
Mindjárt lakodalmat ültek, vigasságot csaptak. Némelyik egér azt mondta, amikor hazaért: - Azért mégsem egészen hurkapálcika-leves az; inkább egérkirályfark-leves! - Tetszett nekik mind a négy egér meséje, de úgy vélték, hogy azért valahogy mégis másképp lehetett volna az egész. - Én bizony nem így mondtam volna, hanem úgy!
Ezt hívják kritikának, amely mindig nagyon bölcs - utólag.
Ez a történet bejárta az egész világot. Minden ember másképp vélekedett róla, de a történet ugyanaz maradt. Így is van ez rendjén, kicsi és nagy dolgokban egyaránt, még akkor is, ha csak a hurkapálcika-levesről van szó. Köszönetet, persze, ne várjon érte az ember.
Van Dániában egy öreg várkastély, Kronborg vára. Ott magaslik az Öresund partján, ahol naponta százával vitorláznak el a nagy hajók - angol, orosz, porosz hajók -, és ágyúszóval köszöntik az ódon várkastélyt: - Bumm! - És Kronborg vára visszaköszön: - Bumm! - Mert az ágyúk így mondanak adjonistent meg fogadjistent egymásnak. Télidőben nem jár hajó arra, mert jég borít mindent, föl egészen a svéd partokig, de a jég háta valóságos országúttá válik. A határon dán meg svéd lobogókat lenget a szél, s a dánok meg a svédek átköszönnek egymásnak: - Adjon isten! - Fogadj isten! - Persze nem ágyúszóval köszönnek, hanem egymás tenyerébe csapnak; búzakenyérrel meg pereccel kínálkoznak, mert a más étele mindig jobban ízlik. A téli képben mégis Kronborg ősi vára a legszebb. Mélységes mély, vaksötét pincéjében ott ül Holger, a dán; teremtett lélek be nem juthat hozzá. Ott ül talpig vasban-acélban, fejét erős karján nyugtatja, hosszú-hosszú szakálla keresztülfolyik a márványasztalon. Mélyen alszik, de álmában is tud és lát mindent, ami idefenn Dániában történik.
Karácsony estéjén minden esztendőben meglátogatja isten angyala, és megjelenti neki, hogy valóban úgy történt minden, ahogy álmodta, s nyugodtan aludhat tovább. Dánia még nincs igazán veszedelemben; ha baj fenyegeti, fölkél akkor az öreg Dán Holger, talpra ugrik, olyan iszonyú erővel, hogy kettéreped a márványasztal, amikor lerántja róla öles szakállát. Kilép akkor a mély pincéből, s úgy megsuhintja kardját, hogy beléremeg az egész világ.
Dán Holger történetét egy öreg nagyapó beszélte el egyszer kis unokájának, s a kisfiú tudta, hogy nagyapja minden szava való igaz. Nagyapó ült és mesélt, s közben buzgón faragta fába Dán Holger képét. Egy hajó orrát díszítik majd vele, mert nagyapó képfaragó, ő faragja azokat a figurákat, amelyekről a hajókat elnevezik. Most Dán Holger alakja kezdett a fából kidomborodni; büszkén és délcegen állt az öles szakállú vitéz, egyik kezében széles pallosát tartotta, másik kezével a dán címerre támaszkodott.
S nagyapó mesélt, mesélt jeles dán férfiakról, asszonyokról, s a kisfiú már-már azt hitte, ő is tud annyit mint Dán Holger, aki mindezt csak álmában látta. Mikor ágyba került, akkor is Dán Holger járt az eszében; az állát erősen odaszorította a paplanhoz, s úgy érezte, hosszú-hosszú szakálla nőtt. A nagyapja folytatta munkáját, az utolsó faragásokat végezte a dán címeren. El is készült vele hamarosan, aztán apróra megnézte művét, és eltűnődött mindazon, amit olvasott és hallott, s ma este unokájának is elbeszélt. Elgondolkodón bólogatott, megtörölgette a szemüvegét, újra feltette, és azt mondta magában „Én már aligha érem meg, amikor Dán Holger feljön a napvilágra. Hanem a kis unokám még megláthatja, és ha úgy fordul, az ő erejére is szükség lehet.” Rábólintott, s tovább nézte a munkáját; minél hosszabban nézte a maga teremtette alakot, annál sikerültebbnek látta. Szeme előtt lassan megszínesedett Dán Holger arca, igazi vas meg acél fénye csillant meg a vértjén; egyre pirosabban izzott a kilenc szív a dán címerben, s a három aranykoronás oroszlán ugrásra készült.
- Mégiscsak ez a legszebb címer a világon! - gyönyörködött el benne az öreg képfaragó. - A három oroszlán az erőt jelképezi, a kilenc szív meg a szelídséget és a szeretetet. - Rápillantott a címer legfelső oroszlánjára, és Knud királyra gondolt, aki Angliát a dán trónhoz csatolta; a második oroszlánról Valdemar király jutott eszébe, Dánia egyesítője és a vend tartományok meghódítója; a harmadik oroszlánra nézett, és Margaretát idézte, Dánia, Svédország és Norvégia egyesítőjét. Aztán a szívekre tévedt a tekintete, amelyek még pirosabban izzottak, végül kinyíltak, és lángokként lobogtak, majd imbolyogva megindultak; az öreg képfaragó képzeletben sorra követte valamennyit.
Az első láng sötét tömlöc mélyébe vezette. Szép ifjú asszony volt a tömlöc foglya, IV. Keresztély király leánya, Ulfeld Eleonóra. A láng megült az asszony keblén, mint egy vörös rózsa, s egyesült égő szívével; jobb és nemesebb szív nem dobogott még dán asszony keblében.
- Ez a legszebb szív a dán országcímerben! - mondta magában az öreg mester.
Aztán, a második láng után indult a képzelete - az kivezette az ágyúszótól visszhangos tengerre, ahol füstfelhőkbe burkolóztak a hajók; a láng rásimult mint egy érdemrend szalagja, Hvitfeldt mellére, aki hogy dán flottáját megmentse, a levegőbe röpítette magát és hajóját.
Megindult a harmadik láng után, és Grönland szigetére jutott, a nyomorúságos kunyhók közé, ahol Hans Egede lelkész a szeretet szavaival hirdette az igét, és tettekkel mutatott példát. A láng csillagként tündöklött a mellén - rá emlékeztetett a dán címer harmadik szíve.
Aztán már megelőzte képzelete a lángra gyúlt szívet, mert tudta, hová igyekszik. VI. Frigyes király állt egy parasztasszony szegényes szobájában, s krétával felírta nevét a gerendára. A láng remegve ült meg a mellén; szívéből ott, a parasztházban lett a dán címer egyik szíve. Az öreg képfaragó meghatottan törülgette a szemét: ő még ismerte Frigyes királyt, látta ezüstfehér haját és tiszta tekintetű kék szemét; szívéből szerette és becsülte. Az öreg mester összekulcsolta a kezét, és tűnődve nézett maga elé. Akkor lépett a szobába a menye, figyelmeztette, hogy későre jár, ideje már a pihenésnek, s már megterítette az asztalt vacsorához.
- De szépet faragott apámuram! - gyönyörködött el a munkában. - Dán Holger meg a mi teljes címerünk. Hanem mintha láttam volna valahol ezt az arcot.
- Nem, ezt nem láthattad - felelte az öregember. - Én láttam, és megpróbáltam fába metszeni, ahogy az emlékeimben él. Akkor láttam, azon az emlékezetes április másodikán, amikor az angolok lehorgonyoztak Koppenhága előtt, s mi megmutattuk, hegy a dán vér nem vált vízzé! Én a „Dánia” nevű hajón szolgáltam Steen Bille szakaszában; harcolt az oldalamon egy bajtársam, akitől mintha féltek volna az ágyúgolyók! Jókedvűen énekelt régi dalokat, s közben célzott, lőtt, úgy küzdött, mint tíz ember. Az arcára tisztán emlékszem, de hogy hová való volt, és hová ment, máig sem tudom, nem tudja senki. Sokszor gondoltam rá, hogy talán maga az öreg Dán Holger volt, ő rontott ki Kronborg várpincéjéből, leúszott hozzánk, és megsegített bennünket a veszedelem órájában. Ez ma is sokszor jut eszembe, azért hát az ő arcát mintáztam meg.
Dán Holger fába faragott képe óriási árnyékot vetett a falra, még a mennyezetre is fölnyúlt. Mintha maga Dán Holger kelt volna életre a szobában, még mozgott is az árnyék, talán csak azért, mert a gyertya lángja néha nyugtalanul lobogott. Az öreg képfaragót homlokon csókolta a menye, és odavezette karosszékéhez, a terített asztal mellé. Vele és az urával, az öreg mester fiával, az ágyban fekvő kisfiú apjával költötte el a vacsorát. A nagyapó tovább beszélt a dán oroszlánokról meg a dán szívekről, a vitézi erőről meg a szeretet szelídségéről; és megmagyarázta, hogy nem a kardban rejlő erő az egyetlen erő; fölmutatott a polcra, ahol régi könyvek sorakoztak, köztük Holberg összes komédiáinak agyonolvasott kötetet - mulattató írások voltak, az ember úgy érezte, mintha személyesen ismerné a rég múlt idők hőseit.
- Ő is értett ám a vagdalkozáshoz! - mondta az öreg képfaragó. - Egész életében az emberi ostobaság és tudatlanság ellen hadakozott. - Aztán a tükör felé pillantott, a kalendáriumra, amelynek címképe a Kerek-tornyot ábrázolta, és így folytatta: - Tyge Brahe is kardforgató ember volt; nem emberi húsba vágott vele, hanem az ég csillagai felé, és tisztogatta az utat. Aztán ő, a céhembeli vén képfaragó fia, a fehér hajú, vállas ember, akit én is láttam, akinek híre-neve szétrepült az egész világon. Bizony, ő kemény kővel viaskodott, nem fával, mint magam. Látjátok, hány alakban élt és él Dán Holger! Az egész világon tudnak Dánia erejéről. Igyunk Bertel Thorvaldsen egészségére.
A kisfiú már álmodott; Kronborg ősi várát látta, az Öresundot, boltíves pincéjében a valóságos Dán Holgert, márványasztalhoz nőtt hosszú-hosszú szakállát, Holgert, aki mindent megálmodik, ami idefönn történik. Biztosan azt is látja álmában, miről folyik a szó az öreg képfaragó szegényes kis szobájában, csöndesen bólint, és azt mondja:
- Ne is felejtsetek el, emlékezzetek rám, dán testvéreim! Köztetek termek, ne féljetek, a veszedelem órájában!
Odafönn, Kronborg vára fölött, fényesen sütött a nap; vadászkürtök rivalgását terelte át a szél a szomszéd országból; a vár alatt megdördült a vitorláshajók ágyúszóköszöntése: - Bumm, bumm! - És Kronborg visszaköszönt: - Bumm, bumm! - De Dán Holger nem riadt föl álmából, akárhogy dörgött is az ágyú, hiszen ez még csak békés adjonisten-fogadjisten. Másféle dübörgés kell ahhoz, hogy fölébredjen mély álmából, de akkor aztán talpra szökken, mert Dán Holgerben el nem apadt a vitézi erő.
- Hátborzongató história! - kotkodácsolta egy jérce, mégpedig a falu ellenkező végén, mint ahol a história megesett. - Hátborzongató dolog történt a tyúkólban! Nem mernék egyedül aludni ma éjjel, nem én! Milyen jó, hogy annyian gubbasztunk a rúdon! - Aztán elmondta a históriát, amely csakugyan olyan rettenetes volt, hogy a tyúkoknak minden tolla szála az égnek meredt, a kakasnak meg lefittyedt a taraja. Bizonyisten!
De kezdjük az elején a históriát, amely a falu túlsó végén, egy másik tyúkólban esett meg.
Leáldozott a nap, s a tyúkok sorra fölrepültek az ülőre. Egy kurta lábú fehér tyúkocska annak rendje és módja szerint elhelyezte tojását a szalmában, igazán semmi kifogást se lehetne ellene emelni. Aztán nyugodtan felröppent az ülőre, csőrével megigazgatta a tollait, s közben kihullott egy fehér pihetolla.
- Ni, hogy száll! - mutatott utána: - Nem baj! Minél többet elhullatok, annál szebb leszek!
Tréfából mondta persze, mert ő volt a legmókásabb tyúkocska az ólban, máskülönben, mondom, nem vethettek semmit a szemére. Hát így tréfálkozott, aztán elbóbiskolt.
Sötétség ereszkedett mindenre, a tyúkok összebújtak az ülőn, hanem a fehér tyúkocska szomszédasszonyának nem jött álom a szemére. Hallotta is meg nem is a fehér tyúk megjegyzését; ez a legokosabb, ha békén akarunk élni ezen a világon. Végül is elmondta a szomszédjának, mi nyomja a begyét:
- Hallottad, mit mondtak itt az előbb? Van itt egy szemérmetlen teremtés - nem akarom nevén nevezni -, az megkopasztja magát, hogy szebb legyen! Én rá se néznék, ha kakas volnék!
Hanem az ól tetején ott üldögélt a bagoly az urával meg a kisbaglyokkal; ennek a népségnek jó füle van, értették is minden szavát a tyúknak. De csak forgatták bagolyszemüket, az anya csapkodott a szárnyaival, és rendreutasította az urát:
- Mit fülelsz! Persze már mindent hallottál, amit odalenn beszélnek! Én is hallottam, bánom is eléggé; sok mindent meg kell hallanunk, amíg kihullik a tollunk! Van itt egy tyúk, az annyira kivetkőzött magából, hogy kitépdesi a tollait, úgy illegeti magát a kakasnak!
- Prenez garde aux enfants!* - intett franciául az apabagoly. - Csak ne a gyerekek előtt!
- Bizony, én elmondom a szomszéd bagolyasszonyságnak! Tőle sok függ a társaságban! - S az anyabagoly elrepült.
- Hu-hu! Hu-hu! - kiáltott be aztán a szomszédasszonyával együtt a galambdúcba. - Hallottátok? Hallottátok? Hu-hu! Van itt egy elvetemült tyúk, aki a kakas kedvéért valamennyi tollát kitépte! Bizony megfagy, ha eddig még meg nem fagyott! Hu-hu!
- Hol? Hol? - dugták ki a fejüket a galambok.
- A szomszéd udvarban! Elhihetitek, tulajdon szememmel láttam! Nem is illene elmondanom, de hát megtörtént! Bizonyisten!
- Igaz lehet! Igaz lehet! - mondták izgatottan a galambok, aztán leturbékoltak a maguk udvarára:
- Hallottátok? Van itt egy tyúk, de az is lehet, hogy kettő, akik minden tollukat kitépdesték, hogy kitűnjenek a többiek közül, s így tereljék magukra a kakas figyelmét. Veszedelmes játék, mert megfázhatnak, forrólázat kaphatnak, s végük. Bele is haltak mind a ketten! Bizonyisten!
- Talpra! Talpra! - kiáltott ébresztőt a kakas, és fölröppent a palánkra. Álmos volt még nagyon, de annál hangosabban kukorékolta: - Három tyúk belehalt szerelmi bánatába! Reménytelenül imádtak egy kakast. Hogy végezzenek magukkal, kitépték minden tollukat. Bizony, csúnya história, nem is tartom meg magamnak. Adjátok tovább!
- Adjátok tovább! - cincogták a denevérek, kotkodácsolták a tyúkok, kukorékolták a kakasok: - Adjátok tovább!
S röpült a szörnyű hír tyúkóltól tyúkólig, alvégről a felvégig, míg végre visszakerült oda, ahonnan szárnyra kelt.
- Öt tyúk - így mondták - minden tollát lefosztotta; meg akarták mutatni egymásnak, melyik soványodott le jobban reménytelen szerelmében. Aztán véresre csípték-vágták egymást, míg csak össze nem rogytak, családjuk szégyenére, gazdájuk kárára! Bizonyisten!
Az a mókás kedvű tyúkocska, aki azt a kis fehér pihetollat elhullatta, persze nem ismert rá tulajdon személyére, amikor a szörnyűséges história a fülébe jutott. Kifogástalan erényű tyúk volt, hát így szólt:
- Mélységesen megvetem az efféle kacér tyúkokat! Fájdalom, elég sokan vannak. Az ilyesmit persze nem kell szótlanul tűrni, én magam fogom szellőztetni az újságokban, hadd járja be a híre az egész országot! Megérdemlik az efféle tyúkok, családjukkal együtt!
Bele is került az újságokba, olvashatta mindenki.
Úgy ám, egy pihéből könnyen lehet öt tyúk! Bizonyisten!
Egy zöldborsóhüvelyben öt borsószem üldögélt egymás mellett; zöldek voltak, a hüvely is zöld, azt hitték hát, hogy zöld az egész világ, s nem csoda, hogy azt hitték. Nőtt a hüvely, s vele nőttek a borsószemek, mert ennek ez a rendje. Odakinn sütött a nap, melengette a borsóhüvelyt; eső permetezett, az áttetszővé tette; kellemes volt az élet odabenn, nappal világos, éjjel sötét, ahogy rendjén való. A borsószemek egyre jobban nőttek, gömbölyödtek, s egyre sűrűbben dugták össze a fejüket, tanakodtak, mit kellene tenniük.
- Nem vesztegelhetünk itt az idők végéig! - ebben mindnyájan megegyeztek. - Még utóbb megkeményedünk a tétlenségtől. Odakinn is kell lennie valaminek, s azt jó volna megismerni!
Napok teltek, hetek szálltak, a borsószemek lassan megsárgultak, sárga lett körülöttük a hüvely is.
- Megsárgult az egész világ! - állapították meg a borsószemek, s a maguk szempontjából igazuk is volt.
Egyszerre földrengés támadt: leszakították a hüvelyt, emberi kézbe került, aztán egy ruhazsebbe, más borsóhüvelyek társaságába.
- Mindjárt kinyílik előttünk a világ! - mondták feszült várakozással a borsószemek.
- Én arra vagyok kíváncsi, melyikünk viszi a legtöbbre! - mondta az egyik borsószem, a legkisebbik. - No, hamarosan elválik!
- Lesz, ami lesz! - kiáltotta nagy vitézen a legnagyobbik.
- Ropp! - fölpattant a hüvely, s az öt borsószem kigurult a napsütéses világba. Egy kisfiú tenyerén feküdtek; a kisfiú azt mondta, hogy a borsószemek éppen a játék puskájába valók, s az egyik szemet mindjárt bele is dugta a puskacsőbe, és kilőtte.
- Röpülök a nagyvilágba! Fogjon meg, aki tud! - kiáltotta röptében a borsószem, s azzal eltűnt a többiek szeme elől.
- Én meg se állok a napig! - mondta a második. - Az a legszebb borsóhüvely, épp nekem való.
És ő is eltűnt.
- Mi alszunk tovább, akárhová jutunk! - mondta a harmadik meg a negyedik, a két álomszuszék. Azzal lustán lepottyanttak a földre, de a sorsukat nem kerülhették el: ők is a puskacsőbe jutottak. - Azért is mi visszük a legtöbbre! - kiáltották.
- Lesz, ami lesz! - kiáltotta az ötödik. Őt is kilőtték, de nem jutott messzire: a padlásablak korhadt deszkájának csapódott, s onnan egy hasadékba gurult, szélhordta föld és lágy moha közé. A moha összeborult fölötte, s a borsószem ott feküdt, elrejtve emberi szem elől. De a természet nem feledkezett meg róla.
- Lesz, ami lesz!
Odabenn a kis padlásszobában egy szegény asszony lakott; abból éldegélt, hogy eljárt kályhákat tisztogatni meg fát fűrészelni, a házaknál a munka nehezét elvégezni, mert erős asszony volt és szorgalmas, mégis szegény, mint a templom egere; szűköcskén élt egyetlen leányával, aki félig gyermek volt még, törékeny, gyönge teremtés, s most nagybeteg: egy álló esztendeje nyomta már az ágyat.
- Elmegy a kishúga után! - mondta magában szomorúan a szegény asszony. - Csak két gyermekem volt, mégis nehezen győztem, a jóisten is megsokallta, s magához vette az egyiket, hogy osztozzék velem a gondban. Bár meghagyná nekem ezt az egyet, hanem úgy látszik, nem akarja a két testvért elválasztani, s most magához veszi ezt is.
De a nagybeteg leányka nem követte kishúgát. Türelmesen feküdt naphosszat, míg anyja munkában volt.
Kitavaszodott; a szegény asszony egy reggel éppen munkába indult; aranyos sugárkéve hullt a padlásszobába, s a beteg leányka kitekintett a kis ablakon. - Mi lehet az a kis zöld növény odakinn az ablak előtt? Hogy hajladoz a szélben! Az anyja odalépett a padlásablakhoz, és kinyitotta.
- No nézd csak! Egy borsószem hajtott ki a csatornában! Ugyan hogy kerülhetett ide a magasba? Látod, ez a te kertecskéd, elgyönyörködhetsz benne.
És közelebb húzta a beteg lány ágyát az ablakhoz, hogy láthassa a borsó zsenge kis bokrát, aztán munkába ment.
- Úgy érzem, édesanyám, hogy meggyógyulok! - fogadta este a lánya. - Olyan jólesett ma a betűző napsugár! Elnéztem, hogyan erősödik a kis borsóbokor, s én is erősebbnek éreztem magamat. Nemsokára fölkelek, és kimegyek a verőfényre.
- Adja isten! - sóhajtotta az anyja, de nem remélte, hogy úgy lesz. Hanem azért letűzött egy kis karót a borsó mellé, amely új erővel és bizakodással töltötte el szegény beteg gyermekét. Egy fonallal hozzá is kötözte a karóhoz meg az ablakdeszkához, nehogy letörje a szél, s hogy ha majd hosszú indát növel, megkapaszkodhassék. A borsó kis bokra nőtt is kedvére, zsenge indái rácsavarodtak a karóra meg a fonalra.
- Nézd, már virágot nyitott! - kiáltott fel örvendezve egy reggel a szegény asszony, s most már az ő szívében is éledni kezdett a reménység, hogy meggyógyul a leánya; az utóbbi időben élénkebben beszélgetett a kis beteg, úgy megerősödött, hogy már magától fel tudott ülni az ágyban, és felragyogott a szeme, ha ránézett kicsi kertjére, amely egyetlen borsószemből sarjadt ki. Egy hét múlva fölkelt egy órácskára. Boldogan üldögélt a meleg napsütésben; a padlásablak nyitva állt, s előtte üdén hajladozott fehér pillangóvirágaival a borsóbokor. A leányka fölébe hajolt, és szeretettel megsimogatta. Ünnepnek érezte ezt a napot.
De lássuk, mire vitte a többi borsószem!
Az első, aki olyan büszkén röpült ki a nagyvilágba és azt kiáltotta: „Fogjon meg, aki tud!” - az ereszcsatornába pattant, s ott mindjárt fölcsippentette egy galamb. Ott feküdt hát a galamb begyében, mint Jónás a cethal gyomrában.
A két álomszuszék se vitte többre, őket is galambok nyelték le, igaz, így is használtak valamit a világnak.
A negyedik, amelyik egyenest a napba tartott, csak a lefolyócsatornáig jutott; hetekig ázott a szennyes vízben, s jókorára fölpuffadt.
- Milyen szép kövér leszek! - ujjongott. - Azt hiszem, szétrepedek a végén, s ennél többre egy borsószem se viheti! Öten voltunk egy hüvelyben, de mindnyájunk között én vagyok a legérdemesebb.
A lefolyócsatorna rámormolta, hogy igaza van.
A padlásszoba ablakában ragyogó szemű, fiatal lány állt, arcán az egészség üde pirossága; végigsimogatta a borsóbokor valamennyi kis levelét, virágát, nem győzött gyönyörködni benne.
- Én a magam borsószemét többre becsülöm - mondta az ereszcsatorna, s alighanem neki volt igaza.
Öreg udvarház áll egy nagy város határában, vastag falú, csipkézett bástyájú, tornyos udvarház.
Itt tanyázott nyáridőn egy gazdag, nemes uraság: valamennyi birtoka közül ezt szerette legjobban, mert kívülről gyönyörűség volt a szemnek, belül pedig barátságos és kényelmes. Kapuja fölött a nemesúr kőbe vésett címere büszkélkedett, a címert meg az erkélyeket rózsaindák fonták körül, s az udvarház előtt pázsitszőnyeg zöldellt, fehér virágú galagonya, vörös csipkerózsa pompázott a közepén, s nemcsak az üvegházban, de az egész kertben különös, ritka virágok nyíltak.
Volt az uraságnak egy szorgalmas kertésze; öröm volt végigmenni a virágágyak között, a gyümölcsösön, a veteményeskerten. A kert egyik sarkában meghagyott a kertész egy darabkát az udvarház évszázados parkjából: néhány öreg puszpángbokrot, amelyet piramis formájúra nyesett. Mögöttük két hatalmas, vén fa állt, majdnem egészen csupaszon, s aki rájuk nézett, az első pillanatban azt hihette, hogy egy szélroham nagy szalmacsomókkal hordta tele ágaikat. Minden szalmacsomó egy-egy madárfészek volt.
Lármás hollók meg varjak népes serege élt itt időtlen idők óta, valóságos madárfalu volt a két fa, a madarak voltak itt az uraságok, a földesurak, a birtok ősi és igazi gazdái. Az emberekkel édeskeveset törődtek, de eltűrték az alacsonyan járó teremtményeket, bár puskájuk sokszor dörgött a cserjésben; ilyenkor a madarak rémült károgással röppentek föl fészkükről.
A kertész nemegyszer mondta urának, hogy a vén fákat ki kellene dönteni, mert csak elcsúfítják a szép kertet, s a környék akkor a lármás madaraktól is megszabadulna. Hanem az uraság nem akarta bántani a két öreg fát, se a madarakat, hiszen mégiscsak a hajdani idők hírmondói voltak, sajnálta kipusztítani őket.
- Az a két fa a madarak öröksége, maradjon hát az övék, jó Larsenem! Elég dolgod van úgyis! A te gondod a virágoskert, az üvegház, a gyümölcsös meg a veteményes!
Larsen, a kertész, szorgalommal ellátta minden dolgát, gonddal és szeretettel ápolta a fákat, a virágokat, meg is dicsérte az uraság, de azt se hallgatta el előtte, hogy barátainál nemegyszer pompás gyümölcsöket evett, csodálatos virágokat látott, jobbakat és szebbeket, mint amilyenek az ő kertjében teremnek. Elszomorodott a kertész, hiszen ő a legjobbat akarta, s a legjobbat cselekedte. Derék ember volt és hűséges szolgája urának.
Egy napon magához hívatta az uraság, és elmondta neki, hogy előző nap az egyik előkelő barátja asztalánál ismeretlen fajtájú almát és körtét evett, olyan jóízűt és bő nedvűt, hogy a vendégek nem tudtak betelni vele. Bizonyosan külországi fajták voltak, de ha az éghajlat engedi, jó lenne meghonosítani. A házigazda csak annyit tudott, hogy a város legelső gyümölcskereskedőjétől vették. Megkérte hát az uraság a kertészét, lovagoljon be a városba, és tudakolja meg attól a kereskedőtől, honnan hozatta a gyümölcsöt, és rendeljen oltványt belőle.
A kertész jól ismerte a kereskedőt, éppen annak szokta eladni az uraság felesleges gyümölcsét. Belovagolt hát a városba, és megkérdezte tőle, honnan való az a ritka fajtájú alma és körte.
- De hiszen éppen tőled vettem! Az uraság kertjében termett! - mondta a kereskedő, és megmutatta az almát meg a körtét.
A kertész nyomban ráismert. Megörült a kertész; sietett urához, és elmondta neki, hogy a pompás alma meg körte a tulajdon kertjében terem.
Nem hitte az uraság.
- Lehetetlen az, Larsen! Igazolja írásban az a kereskedő, akkor elhiszem.
A kertész hamarosan meghozta az írást.
- Különös! - mondta elgondolkozva az uraság.
Attól fogva az uraság mindennap pompás körtét meg almát halmoztatott fel hatalmas tálakban az asztalán - tulajdon kertje gyümölcseit, a fölösleget meg vékaszám küldte közeli és távoli barátainak, még külországba is. Sok öröme telt benne, bár arról se feledkezett meg, hogy az a nyár és az előző nagyon kedvezett a gyümölcsnek, s az egész országban jó termés volt.
Telt-múlt az idő. Az uraság egy nap ebédre volt hivatalos a királyi udvarba. Másnap megint magához rendelte a kertészét. A felség asztalánál olyan pompás ízű üvegházi dinnyét evett, amilyet az ő kertésze sohasem küldött az asztalára.
- Menj el az udvari kertészhez, jó Larsen, s kérj tőle néhány magot abból a csodálatos fajtájú dinnyéből!
- De hiszen az udvari kertész tőlünk kapta a dinnyemagot! - mondta mosolyogva a kertész.
- Akkor még pompásabb ízűvé nevelte - felelte az uraság. - Mindegyik kitűnő volt!
- Úgy hát büszke lehetek! - mondta a kertész. - Meg kell mondanom uraságodnak, hogy az udvari kertésznek ebben az esztendőben nincs szerencséje a dinnyével; amikor látta, milyen pompásak a mieink, s megízlelte, felvitetett hármat a palotába.
- Túl sokat tartasz magadról, jó Larsen, ha azt hiszed, hogy azok a dinnyék a mi kertünkből valók.
- Bizonyos vagyok benne, uram - mondta a kertész. Elment az udvari kertészhez, és írást kért tőle, hogy a pompás dinnye az ő üvegházukból került a király asztalára.
Ámult az úr, hitt a szemének. Elbeszélte mindenkinek a históriát, az írást is megmutatta. Attól fogva dinnyemagvaiból is küldözgetett messze földre, ajándékba, éppúgy, mint alma- és körteoltványaiból.
Híre érkezett nemsokára, hogy megeredtek, pompás gyümölcsöt teremnek, s az uraság birtokáról nevezték el a fajtákat, olvasta is az uraság a birtoka nevét angolul, németül, franciául.
Ezt nem is álmodta volna régebben.
- Csak Larsen ne bízza el magát túlságosan - mondta az uraság.
A kertész nem bízta el magát, de nem akart addig meghalni, amíg nem ismerik el az ország egyik legjobb kertészének. Minden esztendőben megpróbálkozott valami kerti növény nemesítésével, s ez sikerült is neki, de ura nemegyszer a szemére vetette, hogy az első nemesítése, a körte meg az alma volt a legjobb, a későbbi fajták messze mögöttük maradnak. A dinnye is zamatos, de amit a király asztalánál evett, egészen más ízű volt. Jó az eper is, de nem különb, mint ami a többi birtokos kertjében terem. Amikor aztán egyik évben pudvás lett a retek, másról se beszélt az uraság, mint arról; a kertész többi keze munkáját nem is emlegette.
Szinte jólesett az uraságnak, ha azt mondhatta:
- Ez az esztendő nem hozott jó termést, kedves Larsenem! - Valósággal boldoggá tette, ha a szemére vethette: - Ez az esztendő nem volt szerencsés!
A kertész hetente többször gyönyörűen elrendezett virágcsokrokat vitt fel a szobákba, olyan ügyesen válogatta össze a virágokat, hogy szinte új színekben ragyogtak fel.
- Jó ízlésed van, Larsen - dicsérte meg az úr. - Ezt az adományt azonban Istentől kaptad, nem a te érdemed.
Egy nap a kertész nagy kristálytálat állított a szoba asztalára; a tálban vízirózsalevél libegett, rajta egy hosszú szárú, ragyogó, kék virág nyugodott, akkora, mint egy napraforgó.
- Indiai lótusz! - kiáltott fel az uraság, amikor meglátta.
Sohasem látott még ilyen virágot. Napfénybe állította, este meg a lámpa fénykörébe, úgy gyönyörködött benne. Aki csak látta, pompás és ritka virágnak nevezte, igen, ezt mondta az ország legelőkelőbb ifjú dámája is, a királykisasszony, aki nemcsak szép, de okos és jószívű teremtés is volt.
Az uraság szerencséjének tartotta, hogy a virágot átnyújthatta neki, s a virág felkerült a királyi palotába.
Ment az uraság a kertjébe, hogy maga is szakítson egy szálat a különös virágból, de nem talált többet. Hívatta a kertészt, és megkérdezte, hol nő a pompás kék lótuszvirág.
- A kertben hiába kerestem - mondta. - Végigjártam a virágoskertet, még az üvegházban is voltam, de nem láttam sehol.
- Nem is ott nő - felelte a kertész. - Közönséges virág az, a veteményeskertben szedtem. És milyen szép! Olyan, mint egy virágzó kaktusz, pedig csak az articsóka virága.
- Ezt előbb is megmondhattad volna! - mérgelődött az uraság. - Azt hittem, valami ritka, idegen virág. Nevetségessé tettél a királykisasszony előtt! Ő meglátta nálam a virágot, s megtetszett neki, nem ismerte, pedig nagyon jártas a természetrajzban, de hát konyhanövényekkel nem foglalkozott. Hogy is juthatott eszedbe, Larsen, hogy felhozz a szobámba ilyen közönséges virágot? Most majd kinevet a királykisasszony.
S a pompás kék virágot, amely a konyhakertben nyílott, kivitette a szobájából az uraság, azt mondta, nem oda való, aztán bocsánatot kért a királykisasszonytól, mentegetőzött, hogy a közönséges virágot a kertész vitte a szobájába, ő nem tudta, mifajta lehet.
- Igazságtalan a kertészével - mondta a királykisasszony. - Megmutatott nekünk egy pompázó, szép virágot, amire eddig ügyet se vetettünk, felfedezte számunkra a szépséget ott, ahol mi sohasem kerestük volna. Megkérem az udvari kertészt, hogy amíg az articsóka virágzik, mindennap hozzon fel ilyen virágot a szobámba.
Úgy is tett.
Az uraság leüzent a kertészének, hogy vigyen fel hozzá még egy szálat a kék virágból.
- Tulajdonképpen egészen csinos - mondta. - Legalábbis érdekes! És megdicsérte a kertészt.
„Ezt szereti Larsen - gondolta magában. - Elkényeztetett és hiú ember.” Ősszel rettentő erejű vihar dühöngött; egy éjszaka még vadabbul tombolt, s a kert zugában gyökerestül kicsavarta az évszázados fákat - az uraság bánatára és a kertész örömére. A fészküket vesztett hollók, varjak rémült ricsaja még a vihar üvöltését is túlharsogta. Szárnyukkal verdesték az udvarház ablakait, mintha az embereket akarták volna segítségül hívni.
- Most örülhetsz, Larsen! - mondta az uraság. - A vihar kidöntötte a fákat, s a madarak az erdőbe költöznek. Így már hírmondója se maradt a hajdani időknek, nincs, ami emlékeztessen rájuk. Szomorú dolog ez!
A kertész nem szólt semmit, de már azon gondolkozott, amit régóta forgatott az eszében: úgy akarta kihasználni a pompás, napsütötte helyet, hogy az a kert dísze és az uraság szemének öröme legyen.
A kidőlt faóriások összetörték a piramis alakúra nyesett puszpángbokrokat is. Azok helyébe erdei és mezei virágok sűrű szőnyegét ültette a kertész.
Más kertésznek eszébe se jutott volna ilyen egyszerű növényeket ültetni az uraság pompás és gazdag kertjébe. Az egyiket napos helyre ültette, a másikat árnyékba, ahogy a növény szerette. Nagy gonddal ápolgatta a kertnek azt a zugát, s gyönyörűen pompázott az ezerféle virág.
A jütlandi boróka színével és formájával az itáliai ciprusra emlékeztetett; a fényes levelű, szúrós krisztustövis télen-nyáron zöldellt, gyönyörűség volt a szemnek. Előtte többféle fajtájú páfrány; némelyik olyan volt, mint egy aprócska pálma, a másik, mintha oltalmazója lett volna annak a törékeny, szép növénynek, amit vénuszhajnak neveznek. Itt virágzott a mostoha növény is, a bojtorján, olyan üdén és szépen, hogy beleillett volna egy csokorba. A bojtorján a száraz talajt szerette; a mélyebb helyeken, a nedvesebb földben kertisóska zöldellt - az sem dísznövény, de olyan festői és szép, magas szárával, hatalmas leveleivel! Egymás alatt sorakozó, sárga virágaival itt hajladozott a karhosszúságú ökörfarkkóró, egyenest a mezőről plántálta át a kertész. Szagosmüge, pitypang, erdei gyöngyvirág, tündérkonty, háromlevelű madársóska tarka sűrűje pompázott a kert sarkában. Csodálatos látvány volt.
Legelöl alacsony franciaföldi körtefák drótra feszített ágai alkottak sövényt; kaptak elég napfényt, gondos ápolást, s hamarosan olyan nagy és bő nedvű gyümölcsöt teremtek, mint hazájukban.
A két lombtalan öreg fa helyére hosszú zászlórudat tűzött Larsen, rajta Dánia zászlója lobogott, mellette még egy pózna magaslott, amelyet nyár- és őszidőn komló zöld indái és illatos virágpamatai borítottak el, télen azonban ősi szokás szerint zabkévét kötözött rá a kertész, hadd legyen az ég madarainak boldog karácsonyi lakomájuk.
- A jó Larsen érzelgős lett öreg napjaira - mondta kertészéről az uraság. - De hűséges és derék ember.
Újévkor egy fővárosi képesújságban közöltek egy képet: a régi udvarház kertjének zugát ábrázolta, ahol a zászlórúd mellett az ég madarainak volt terített asztala. Aki a képet látta, azt mondta, hogy szép gondolat volt az ősi szokást feleleveníteni.
- Ha ez a Larsen csinál valamit, mindjárt szétkürtölik. Szerencsés ember! Végül még büszkének kell lennem, hogy az én kertészem! - mondta az uraság irigyen. Eszébe se jutott, hogy a kertész szorgalmas és becsületes munkájával szerezte a hírnevét.
Eddig a történet a kertészről meg az uraságról. Gondolkozz el rajta!
Hallgass ide, mesét mondok!
Kinn a faluvégen, a dűlőút szélén, állt egy takaros kis parasztház - biztosan láttad te is arra jártodban. A ház előtt virágoskert pompázott, körülötte léckerítés; azon túl árok húzódott, s az árokparti zsenge fűben egy kis százszorszép bontogatta szirmait. Melegen simogatta a nap, akár a kert pompás díszvirágait, s a szerény kis virág szinte szemlátomást nyúlott, erősödött. Egy reggel aztán kitárta valamennyi fehér-rózsaszín, apró szirmát, megmutatta porzóinak sárga gombját - mintha egy arany napocskát rózsás sugarak vettek volna körül. A kis százszorszépnek eszébe se jutott, hogy ő csak egy szegényes ruhájú mezei virág, hogy észre se veszik a fű között; boldog volt és elégedett, hálásan fordult a meleg nap felé, nézte sugaras arcát, és hallgatta a magasban szántó pacsirta énekét.
Ünnepi öröm töltötte el, mintha vasárnap lett volna, pedig éppen hétfő volt; a gyerekek iskolában ültek és tanultak; a százszorszép is tanult, ahogy ott üldögélt kis zöld szárán az árokparti fűben: tanult a naptól meg a természettől, s csordultig telt a szíve hálával. A pacsirtát hallgatta, úgy érezte, azt mondja el énekében, amit ő is érez; áhítattal nézett föl a boldog madárra, amely énekelni is tud meg röpülni is, de irigység nem volt a szívében, nem bánkódott, hogy neki egyiket se adta meg a természet. „Látok és hallok, ez elég! - gondolta magában. - Simogat a nap, elfutóban megcsókol a szél. Kívánhatok-e többet?”
A kerítésen belül mereven állt a sok előkelő virág, mintha nyársat nyelt volna; minél kevesebb illatot árasztottak, annál gőgösebben vetették föl a fejüket. A pünkösdi rózsák földuzzasztották az arcukat, hogy nagyobbak legyenek, mint a rózsák, pedig hát nem a nagyság teszi a virágot. A tulipánok csodálatos színekben pompáztak, s ezt ők is tudták, hát kihúzták magukat, hogy mindenki láthassa őket. Persze észre se vették az árokparton virágzó százszorszépet, de az annál többet gyönyörködött bennük. „Milyen pompásak, milyen előkelők! Az a szép hangú madár biztosan leszáll közébök, és meglátogatja őket. De jó, hogy ilyen közel születtem, és láthatom ezt a pompát!”
Még végig se gondolta, egyszer csak árnyék borult fölébe: a pacsirta ereszkedett alá a magasból. Csakhogy nem a pünkösdi rózsák meg tulipánok közé, nem bizony, hanem egyenest a kis százszorszép mellé, akit szinte elkábított az öröm.
A szép hangú madár körültáncolta, és azt énekelte:
- Milyen lágy ez a zsenge fű! És milyen gyönyörű ez a kis százszorszép, igazán megérdemli a nevét! Arany a szíve, ezüst-rózsaszín a ruhája!
Boldog volt a kis százszorszép, kimondhatatlanul boldog! Most tudta meg, hogy ilyen szép nevet kapott a természettől. A pacsirta énekelt neki egyet, aztán fölröppent a magasba, és eltűnt a kék végtelenben.
Beletelt egy jó darab idő, míg a százszorszép magához tért váratlan öröméből. Kicsit szégyenlősen és mégis boldogan tekintett a kert pompázó virágai felé: láthatták, hogy milyen megbecsülés érte, s bizonyosan osztoznak örömében. De a tulipánok még magasabbra vetették a fejüket, s hegyes arcuk vérvörös volt a bosszúságtól. A pünkösdi rózsák meg egészen megdagadtak dühükben, s még szerencse, hogy nem tudtak beszélni, mert kemény szavakat vágtak volna oda a százszorszépnek. A szegény kis virág látta rajtuk, hogy kijöttek a sodrukból, s ez mélyen elszomorította.
Nemsokára egy lány lépett a kertbe, fényes pengéjű, éles kés volt a kezében, lehajolt a tulipánokhoz, és jó néhányat levágott.
- Jaj! - ijedezett odakinn a kis százszorszép. - Most meghalnak szegények, rettenetes! - A lány csokorba kötötte a tulipánokat, és bevitte a házba; a százszorszép hálát adott az istennek, amiért ő kinn született az árokpart füvében, s nőhet, virágozhat észrevétlen. Alkonyatkor összecsukta apró szirmait, és álomra hajtotta a fejét. Egész éjjel a napról meg a szép hangú madárról álmodott.
Másnap reggel, amikor boldogan nyitogatta sorra szirmait, s kitárta kelyhét a napnak meg a szélnek, meghallotta megint a pacsirta énekét, de ez most a szomorúság éneke volt. Bizony nem is csoda: a pacsirtát hálóba kerítették, s most egy kalitkában raboskodott a nyitott ablak mellett. Fájdalmas vágyakozással énekelt a szabad, boldog repülésről, az ifjúságról, a zsendülő vetésről, a levegő roppant tereiről, a könnyű lebegésről. A szegény madárnak majd megszakadt a szíve: börtönrács választotta el ettől a sok gyönyörűségtől.
A kis százszorszép nagyon megsajnálta, és mindenáron segíteni akart rajta, de hogy fogjon hozzá gyönge kis virág létére? Törte a fejét, de hiába. Egy csapásra elfeledte, hogy milyen szép körülötte a világ, milyen simogató a nap, s milyen szépek az ő rózsás-fehér szirmai; csak a raboskodó madár sorsa járt az eszében, amelyen nem változtathatott.
Ahogy ott tűnődött, két fiú lépett ki a kertkapun. Az egyiknek kés volt a kezében, éles kés, amilyennel a lány metszette le a tulipánokat. A fiúk egyenest a százszorszép felé tartottak, aki remegve várta, mi következik.
- Itt kivághatunk egy szép pázsitkockát a pacsirta kalitkájába! - mondta az egyik fiú, s belevágott a fűbe, éppen körülkerítette azt a darabot, amelynek közepén a kis százszorszép virágzott.
- Tépd ki azt a virágot! - mondta a másik fiú, s a százszorszép megremegett: ha kitépik, meghal. Pedig most úgy szeretett volna élni, hiszen a kalitkába kerülne, a fogoly pacsirtához!
- Hadd maradjon! - felelte a fiú. - Csak díszíti a pázsitot. - A százszorszép hát életben maradt, s bejutott a raboskodó madár kalitkájába.
De nem segíthetett rajta, még vigasztalni se tudta. A szegény kis madár elvesztett szabadságát siratozta, ott vergődött a kalitka vasrúdjai mellett; a százszorszép meg nem tudott beszélni, hát nem vigasztalhatta. Így múlt el a délelőtt.
- Majd szomjan halok! - panaszolta a kis madár. - Elmentek hazulról, s nem adtak innom. Kiszáradt a torkom, jég meg tűz járja át a testemet, lélegzeni is nehezemre esik. Meghalok, tudom, itt kell hagynom a napot, az üde lombokat, a kék levegőt, a föld minden gyönyörűségét!
Tikkadt csőrét belefúrta a hűvös pázsitba, hogy felfrissüljön, s akkor vette észre a kis százszorszépet. Fölébe hajolt, és szánakozva mondta:
- Hát neked is rabságban kell elpusztulnod, te szegény kis virág? Téged meg ezt a darabka pázsitot adták nekem kárpótlásul az egész világért, ami nemrég még az enyém volt. Legyen hát minden kis fűszál egy-egy sudár fa, minden egyes szirmod egy-egy illatos virág a számomra! Ó, de te is csak arra emlékeztetsz, kis virág, amit elveszítettem!
„Ha megvigasztalhatnám!” - gondolta megindultan a százszorszép, de szirmát se tudta mozdítani, nemhogy szólni tudott volna. Hanem az illat, amely a kelyhéből áradt, sokkal erősebb volt, mint máskor; ezt megérezte a rab madár is, s nem nyúlt a virághoz, pedig epesztő szomjúságában már a fűszálakat is letépdeste.
Már beesteledett, s még mindig nem tért haza a háznépe; nem adott senki a madárnak egy csepp vizet se. Kiterjesztette szegény a szárnyát, gyötrődve vergődött, s éneke csak fájdalmas, panaszkodó csipogás volt. Tikkadt feje ráhanyatlott a virágra, s egyszer csak vége volt: megszakasztotta szívét a vágyakozás meg a szomjúság kínja. A százszorszép szomorúan virrasztott mellette, nem jött álom a szemére, vagyis nem tudta összecsukni a szirmait. Betegen konyult le a földre.
Csak másnap reggel léptek a kalitkához a fiúk; amikor meglátták a halott pacsirtát, meggyászolták, elsiratták, aztán szép kis sírt ástak neki, piros skatulya-koporsóba beletették a madarat, s virágszirmokat szórtak fölébe, nagy pompával temették el. Amíg élt és énekelt, megfeledkeztek róla, étlen-szomjan hagyták a kalitkában, de most, hogy kimúlt, így megbecsülték.
Hanem a pázsitkockát a százszorszéppel együtt kihajították az út porába. Nem gondolt a kis virágra senki, pedig egyedül ő volt jó szívvel a pacsirtához, s ha ki tudja eszelni a módját, bizony megvigasztalta volna szomorú fogságában.
Volt egyszer egy asszony, aki hiába sóvárgott gyermek után, pedig beérte volna egy pirinyóval is. Végül elment egy öreg javasasszonyhoz, és azt mondta neki:
- Gyermeket szeretnék, ha akkorkát is, mint a kisujjam fele. Adj tanácsot, mitévő legyek.
- Megmondom én - felelte a javasasszony. - Itt van ez az árpaszem. Nem közönséges árpaszem, ez nem olyan, ami a földeken terem, vagy amit a tyúkok elé szórnak. Ültesd el egy virágcserépbe, s várd meg, mi lesz belőle.
- Áldjon meg az Isten - hálálkodott az asszony, és tizenkét ezüstpénzt adott a jó tanácsért a javasasszonynak. Azzal hazament, elültette az árpaszemet, s az nyomban ki is hajtott, szemlátomást nőtt, s egy tulipán formájú pompás, nagy virágot hozott. A virág szirmai szorosan csukva voltak, mintha még csak bimbó lett volna.
- De szép virág! - gyönyörködött benne az asszony, aztán megcsókolta a pirossárga szirmokat. Alighogy érintette az ajkával, megpattant és felhasadt a bimbó; most már látszott, hogy igazi tulipán, de a szirmai rejtekében, parányi zöld széken, egy pöttömnyi leányka üldögélt, olyan szép és kedves, hogy gyönyörűség volt ránézni. Akkorácska volt csak, mint a kisujjam fele, s az asszony nyomban el is nevezte Pöttöm Pannának.
Egy szép, fényes dióhéj lett Pöttöm Panna bölcsője, derékalja kék ibolyaszirom, rózsalevél a takarója. Ebben aludt éjszaka, nappal meg az asztalon játszadozott: az anyja egy tányér vizet tett az asztalra, s a tányért virágokkal fonta körül.
A tányér vízben tulipánszirom ringatózott, azon csónakázott Pöttöm Panna. Két fehér lószőrszál volt az evezője, azzal hajtotta a csónakját a tányér egyik szélétől a másikig. Öröm volt nézni. Énekelni is tudott Pöttöm Panna, olyan lágyan, olyan szépen, hogy senki se hallott hozzá foghatót.
Egy éjszaka, amikor szép kis ágyában az igazak álmát aludta, egy fertelmes varangyos béka ugrott be az ablakon. Utálatos állat volt, kövér és nyirkos; egyenesen az asztalra pottyant, ahol rózsalevél-takarója alatt Pöttöm Panna aludt.
- Ez volna még csak a fiamnak való feleség! - örült meg neki a béka, azzal fölkapta Pöttöm Pannát dióhéj-ágyacskájával együtt, és kiugrott vele az ablakon a kertbe.
A kert alatt mocsaras partú, széles patak folydogált; itt, a mocsárban lakott fiával a fertelmes béka. Rút volt a fia is, pedig az az anyjára ütött.
- Kvak, kvak, brekeke! - Csak ennyit tudott mondani, amikor a dióhéj-ágyban szendergő gyönyörű kis teremtést meglátta.
- Ne kiabálj, mert felébreszted! - intette az öreg varangy. - Még elszökik tőlünk, hiszen olyan könnyű, mint a hattyúpihe! Majd ráültetjük egy széles vízirózsalevélre, hadd ringatózzék a patakon. Olyan, pöttöm és könnyű, hogy az a levél valóságos sziget lesz neki. És onnan meg se szökhet, amíg mi a mocsárban feldíszítjük a szobát, ahol majd laktok.
A patak vizén egy sereg vízirózsa nyílt, széles leveleik rásimultak a víz tükrére. Az öreg varangy azt a levelet választotta ki, amelyik a legmesszebbre nyúlott, s a legnagyobb volt; ide úszott ki Pöttöm Pannával, és bölcsőstül ráfektette a vízirózsalevélre.
Kora reggel kinyitotta a szemét a szegény kis Pöttöm Panna; körülnézett, s amikor látta, hol van, keserves sírásra fakadt. A zöld levelet víz vette körül, s a csepp teremtés sehogy se tudott volna kijutni a partra.
Az öreg varangy lázasan készülődött a mocsárban: sáslevelekkel meg sárga vízililiomokkal díszítette föl a szobáját, hogy kis menye tetszését megnyerje. Aztán rút fiával együtt kiúszott a vízirózsalevélhez, ahol Pöttöm Panna ringatózott. Előbb a dióhéj-ágyacskát akarták hazavinni, hogy a nászi teremben fölállítsák, mire Pöttöm Panna a házukba érkezik.
Az öreg béka mélyen meghajolt a vízben, és így szólt:
- Ez itt a fiam, akinek a felesége leszel. Pompásan éltek majd a mocsárban. - Kvak, kvak, brekeke! - A fia most se tudott okosabbat mondani.
Azzal apjával együtt fölkapta a szép kis ágyat, és elúszott vele, Pöttöm Panna meg ott maradt a levélen, és sírt keservesen. Nem akart a fertelmes békánál lakni, sem rút fiához feleségül menni. A patak mélyén úszkáló kis halak látták a két varangyot, azt is hallották, amit mondtak, s most kidugták a fejüket a vízből, látni akarták a békafiú menyasszonyát. Nagyon megtetszett nekik a gyönyörű kis teremtés, sajnálták, hogy a mocsárba akarják vinni a rút varangyok. Nem, ezt nem engedik!
Összegyűltek a vízben a levél zöld szára körül, és apró fogaikkal elfűrészelték. Hajrá, röpült a levél a patak színén, vitte Pöttöm Pannát olyan messzire, hogy a két varangy már nem érhetett a nyomába.
Sok város meg falu mellett hajókázott el Pöttöm Panna a levélen. A bokrokon ringatózó madarak, amikor meglátták, azt fütyülték: „Gyönyörű-ű! Gyönyörű-ű!” S a levél vitte, röpítette Pöttöm Pannát, egyre messzebb, messzebb, az ország határán is túl.
Egy szép kis fehér pillangó szegődött mellé, folyton körülötte csapongott, végül leszállt a levélre, mert Pöttöm Panna nagyon megtetszett neki. Pöttöm Panna boldogan hajózott a levélen: megszabadult a fertelmes varangyoktól. Pompás volt az utazás, napsugarak táncoltak a vízen, s az úgy ragyogott, mint a sárgaarany.
Pöttöm Panna leoldotta selyemövét, egyik végét a pillangóra kötötte, a másikat a levélhez erősítette; a levél most még sebesebben szállt a vízen, vitte kis utasait. Egy nagy cserebogár röpült el arra, s meglátta Pöttöm Pannát. Lábai közé ragadta, s már vitte is föl a fára, ahol lakott. A zöld levél továbbsiklott a vízen, s röpült vele a pillangó is, mert a selyemöv odakötötte, s nem tudott szabadulni. Istenem, hogy megijedt a szegény kis Pöttöm Panna, amikor a cserebogár fölrepült vele a fára! De legjobban a fehér pillangó sorsa szomorította, akit odakötött a levélhez: éhen pusztul, ha a selyemövet el nem tudja oldani! A cserebogár nem sokat törődött a pillangóval. Megtelepedett Pöttöm Pannával a fa legnagyobbik levelén, édes virágmézet adott neki enni, s azt mondta:
- Szép vagy, pedig cseppet sem hasonlítasz hozzánk, cserebogarakhoz!
Később meglátogatták őket a fán lakó cserebogarak. Szemügyre vették Pöttöm Pannát; a cserebogár-kisasszonyok legyintettek a csápjaikkal, és azt mondták: - Nyomorék szegényke, csak két lába van!
- Csápja meg egy sincs - ócsárolták mások.
- Fuj, és milyen vékony a dereka! Olyan, mint egy ember! Ó, de fertelmes csúnya! - mondták meg a véleményüket a cserebogár-hölgyek. Pedig Pöttöm Panna gyönyörű kis teremtés volt, azért tetszett meg a cserebogárnak is, aki elragadta. De most, hogy a többiek úgy ócsárolták Pöttöm Pannát, végül maga is csúnyának látta, s már nem kellett neki, mehetett a csepp teremtés, amerre akart. Fölkapta társaival együtt Pöttöm Pannát, leröpültek vele a fáról, s ráültették egy pitypangvirágra. Sírva fakadt Pöttöm Panna, amiért olyan csúf, hogy még a cserebogárnak sem kell. Pedig olyan szép volt, hogy hozzá foghatót álmában sem láthat az ember, olyan finom és kedves, mint egy rózsaszirom.
Szegény kis Pöttöm Panna egész nyáron egymaga élt a nagy-nagy erdőben. Fűszálakból ágyat font magának, s fölfüggesztette egy nagy sóskalevél alá, hogy eső ne érje. Virágmézet gyűjtögetett, az volt az étele, tiszta harmat az itala; így telt el a nyár, az ősz, aztán beállt a kemény, hideg tél. Elröpültek a tájról a madarak, amelyek olyan szépen énekeltek Pöttöm Pannának. Lehullottak a szirmok, a levelek; a nagy sóskalevél, amely alatt lakott, sárgult, zsugorodott, végül csak fonnyadt szára maradt meg. Pöttöm Panna szörnyen fázott, mert vékony kis ruhája is leszakadt róla, s maga olyan csepp és törékeny volt, hogy biztosan megfagy, ha valahogy nem segít magán. Leesett a hó is; egy-egy hópehely úgy zuhant rá, mintha ránk egy egész lapát havat dobnának, hiszen Pöttöm Panna akkorka volt csak, mint a kisujjam fele. Beburkolózott egy fonnyadt levélbe, de bizony az sem melegítette; majd megvette szegényt az isten hidege.
Az erdő közelében egy nagy gabonaföld húzódott; a gabonát persze rég learatták, szúrós torzs meredezett csak a fagyos földön. Pöttöm Panna szemében rengeteg erdő volt a tarló; hogy reszketett szegény a hidegben! De csak ment, ment a száraz torzsok között, míg egy mezeiegér házának ajtajához nem ért. A gabonaszárak alatt meleg, kényelmes odúja volt a mezeiegérnek, konyhája meg éléskamrája tele gabonával. Szegény kis Pöttöm Panna megállt az ajtajában, mint egy koldusleány, s egy szem árpáért kunyerált, mert kerek két napja egy falatot sem evett.
- Ó, te szegényke! - szánta meg a mezeiegér, mert jószívű öreg egér volt. - Kerülj beljebb, s ebédelj velem a jó meleg szobában!
És mert a kis teremtés nagyon megtetszett neki, így folytatta:
- Itt maradhatsz egész télen, csak a szobámat tartsd rendben, és mesélj nekem szépeket, mert nagyon szeretem a meséket.
Pöttöm Panna megtette, amit a jó öreg egér kívánt, és jól ment a sora a meleg odúban.
- Nemsokára vendégünk érkezik - mondta egyszer a mezeiegér. - A szomszédom minden héten meglátogat. Ő még jobb módban él, mint én, nagy termei vannak, és szép fekete bársonybundát visel. Ha feleségül venne, gond nélkül élhetnél. Csak a szeme gyönge, alig lát. A legszebb meséket mondd el neki, amiket csak tudsz.
A bársonybundás szomszéd meg is látogatta őket. Pöttöm Panna nem nagyon igyekezett a szomszéd kedvében járni, mert az egy kövér vakond volt. Gazdag és nagy tudományú, mondta róla a mezeiegér; lakása legalább hússzor akkora, mint az övé, csak a napot meg a virágokat nem szívlelheti. A vakond ócsárolta is őket, mert nem látta soha.
Pöttöm Panna énekelt a vendégnek, elénekelte, hogy „Szállj, szállj, katicabogár” meg azt, hogy „Megy a barát csutorával”. A vakond beleszeretett Pöttöm Pannába a szép hangja miatt, de nem szólt semmit, mert megfontolt férfiú volt. Nemrégiben hosszú folyosót túrt a földben; a maga házát meg a mezeiegérét kötötte össze vele. Megengedte a mezeiegérnek meg Pöttöm Pannának, hogy sétálhassanak a folyosóban, amikor kedvük tartja, de figyelmeztette őket, hogy meg ne ijedjenek a halott madártól, amelyik a folyosójában fekszik. A madár nemrég halhatott meg, biztosan a tél elején, s éppen ott feküdt eltemetve, ahol a vakond a folyosóját túrta.
A bársonybundás szomszéd egy darabka korhadt fát vett a fogai közé, azzal világított, mert az fényt áraszt a sötétben, s előrement a hosszú folyosón. Amikor a halott madárhoz értek, a vakond nekivetette orrát a mennyezetnek, kilökött egy göröngyöt, s a lyukon behatolt a napfény. A folyosóban egy halott fecske feküdt, szép szárnyai egészen szorosra csukva, lába, feje mélyen behúzva a tollai közé: a hideg ölhette meg. Elszorult a szíve Pöttöm Pannának, mert nagyon szerette a madarakat, akik olyan szépen énekeltek neki egész nyáron. A vakond csak megtaszította kurta lábával a halott fecskét, és fitymálón mondta:
- No, ez se csicsereg többet! Nyomorúságos dolog fecskének születni! Hálát adok az istennek, hogy az én gyerekeim vakondok lesznek, nem madarak; az ilyenek egyebet se tudnak, mint csicseregni, télen aztán éhen vesznek.
- Okosan mondja, nagy tudományú szomszéd - bólintott rá a mezeiegér. - Mi haszna a madárnak a csicsergésből, ha beáll a tél? Éhezik meg fázik. De talán ez az előkelőséghez tartozik?
Pöttöm Panna nem szólt semmit, de amikor azok ketten hátat fordítottak a fecskének, fölébe hajolt, s megcsókolta a madár csukott szemét.
„Talán éppen ez énekelt olyan szépen a nyáron - gondolta. - Milyen sok gyönyörűséget szerzett nekem ez a kedves, szép madár!”
A vakond betömte a rést, amelyen leáradt a napfény, aztán hazakísérte szomszédait. Pöttöm Pannának éjszaka nem jött álom a szemére, felkelt az ágyból, és szénaszálakból szép nagy takarót szőtt. Odavitte a fecskéhez, ráborította, puha gyapottal rakta körül, s jó meleg fekhelyet készített neki a hideg földben.
- Isten veled, kedves madár! - súgta neki. - Isten veled! Köszönöm, hogy olyan szépen énekeltél nyáron, amikor zöldelltek a fák, és melegen sütött le ránk a nap.
Ráhajtotta a fejét a fecske mellére, de a következő pillanatban nagyon megijedt: belülről mintha hangos kopogást hallott volna. A fecske szíve dobogott, mind erősebben, mert a madár nem pusztult el, csak megdermedt a kemény hidegben, és most a meleg újra életre keltette.
Ősszel vándorútra kelnek a fecskék, meleg országokba repülnek, s ha valamelyik elmarad a társaitól, vagy későn kel útra, az megdermed a hidegben, és lezuhan, aztán beszitálja a hó.
Pöttöm Panna úgy megijedt, hogy minden ízében reszketett, mert a madár nagy, igen nagy volt hozzá képest, aki akkorácska volt csak, mint a kisujjam fele. Végül mégis összeszedte a bátorságát, még jobban körülpárnázta puha gyapottal az alélt fecskét, még a maga fodormentalevél takaróját is odavitte, és szépen betakargatta vele a madár mozdulatlan fejét.
Másnap éjszaka megint kiosont a fecskéhez; az már feléledt, de nagyon gyönge volt, csak egy pillanatra nyitotta ki a szemét, hogy megnézze Pöttöm Pannát, aki lámpás híján egy darabka korhadt fával állt előtte.
- Köszönöm a jóságodat, kedves szép leánykám! - szólalt meg a fecske gyönge hangon. - Olyan jól felmelegítettél! Nemsokára erőre kapok, és fölröpülhetek a melegre, a napfényes égre.
- Jaj, most hideg van ám odafönn! - mondta Pöttöm Panna. - Erősen fagy és havazik. Maradj csak ebben a meleg odúban, majd én gondodat viselem. Virágszirom-csészében inni adott a fecskének, s az elmondta neki, hogy egy tüskebokor ága sebezte meg az egyik szárnyát, azért nem tudott útra kelni a társaival, akik réges-rég elröpültek meleg országokba. Megpróbált utánuk szállni, de nem bírta a szárnya, lezuhant a földre; hogy hogyan került a föld alatti odúba, arra nem emlékszik.
Ott húzta ki a telet a fecske a meleg odúban; Pöttöm Panna ápolgatta, gondját viselte, s nagyon szeretgette. Nem tudott erről sem a mezeiegér, sem a vakond - jobb is, mert ők nem szenvedhették a fecskék népét.
Amikor beköszöntött a tavasz, és a nap átmelegítette a földet, a fecske istenhozzádot mondott Pöttöm Pannának, s az megnyitotta a rést, amit a vakond vágott a fény felé. Beragyogott a nap a föld alatti odúba; a fecske megkérdezte Pöttöm Pannát, nem akar-e a hátára ülni és útra kelni vele, messze-messze, zöld erdőkbe. De Pöttöm Panna tudta, hogy az öreg mezeiegér igen zokon venné, ha elhagyná.
- Nem mehetek - mondta szomorúan.
Hát akkor - isten veled, kedves szép leánykám - csivitelte a fecske, és kiröpült a napfényes ég alá.
Pöttöm Panna sokáig nézett utána, s a könnyei is kicsordultak, mert a fecske nagyon a szívéhez nőtt.
- Csivit, csivit! - kiáltott búcsút a madár, s elröpült a zöld erdők felé.
Pöttöm Pannának szomorúan folyt az élete a mezeiegér odújában. Nem mehetett fel a föld színére, ahol melegen sütött a nap. Az odú fölött már magasra nőtt a gabona; Pöttöm Pannának, aki akkorácska volt csak, mint a kisujjam fele, valóságos rengeteg volt a vetés.
- Ezen a nyáron meg kell varrnod a kelengyédet - mondta neki a mezeiegér. Mert a bársonybundás szomszéd, az unalmas vakond, végül is megkérte Pöttöm Panna kezét. - Gyapjút is, vásznat is kapsz eleget, hogy illendő kelengyéd legyen, hiszen a gazdag vakond felesége leszel!
Szegény kis Pöttöm Panna napestig a rokkát pörgette; a mezeiegér négy pókot fogadott föl, s ezek éjjel-nappal szőtték Pöttöm Panna kelengyéjét. A vakond minden este meglátogatta őket, és mindig csak arról beszélt, hogy nyár végén majd nem süt már ilyen forrón a nap, nem égeti kőkeményre a földet, mint most. Igen, majd ha vége lesz a nyárnak, lakodalmat ül Pöttöm Pannával. A szegény kis teremtés cseppet sem örült ennek, mert ki nem állhatta az unalmas vakondot.
Napkeltekor meg napszálltakor kisurrant a mezeiegér házából, s megállt az ajtaja előtt; néha, amikor szél borzolta a vetést, szétváltak a gabonaszárak, és Pöttöm Panna láthatta a kék eget. Elgondolta, milyen szép lehet odafönn a napfényes földön, s egyre a kedves fecske után sóvárgott.
De a fecske nem tért vissza hozzá, elröpült messze-messze, zöld erdőkbe. Mire ősz lett, Pöttöm Panna kelengyéjének utolsó darabja is elkészült.
- Négy hét múlva lakodalmat ültök! - mondta neki egy napon a mezeiegér. Pöttöm Panna sírva fakadt, és megmondta kereken, hogy nem akar az utálatos vakond felesége lenni.
- Ne akaratoskodj! - kiáltott rá a mezeiegér. - Ha makacskodol, megharaplak! Hálát adhatsz az istennek, hogy ilyen derék, szép férfiú választott magának feleségül. Különb bundája van, mint a királynak! Tele a konyhája, a kamrája - kívánhatsz-e jobbat?
Elérkezett hát a lakodalom napja. A vakond beállított, hogy levigye Pöttöm Pannát a föld mélyébe, ahová soha nem ér a napsugár, mert azt a vakond nem szenvedhette.
Elbúsult a szegény kis teremtés, hogy nem láthatja soha többé az isten szép napját, amit a mezeiegér házának ajtójából mégiscsak láthatott néha.
- Isten veled, szép fényes nap! - kiáltott föl a magasba. Elindult a mezeiegér házából a szúrós torzserdőben, mert a gabonát már learatták. Útjában megölelt egy kis piros virágot, amely előtte hajladozott.
- Isten veled, piros virág! Ha erre röpül egyszer az én kedves fecském, mondd meg neki, hogy tiszteltetem.
- Csivit! Csivit! - hangzott egyszer csak a magasból. Fölnézett: hát az ő fecskéje tért vissza. Megörült a kedves madár, amikor kis gondozóját megpillantotta. Pöttöm Panna elmondta neki, hogy szíve ellenére feleségül kell mennie az utálatos vakondhoz, vele kell laknia mélyen a föld alatt, ahonnan soha többé nem láthatja a szép napot. Elmondta, aztán sírva fakadt nagy bánatában.
- Hamarosan itt a kemény tél - mondta a fecske. - Elröpülök messze földre, meleg országokba. Velem jönnél-e? A hátamra veszlek; kösd magad az öveddel jó erősen a hátamra, s elröpítelek az utálatos vakond elől, elröpítelek hegyeken túlra, meleg országokba, ahol örökké nyár van, és még szebben süt a nap, ahol még gyönyörűbb virágok nyílnak, mint itt. Gyere velem, te kedves kis teremtés! Neked köszönhetem az életemet, te mentettél meg, amikor dermedten feküdtem a hideg földben.
- Veled megyek! - mondta Pöttöm Panna.
Fölült a fecske hátára, övével odakötötte magát a fecske legerősebbik tollához. Repült a fecske, erdőkön túl, tengereken is túl, örök hó borította, magas hegyek fölött. Pöttöm Panna fázott a magasban, de segített magán: bebújt a fecske meleg tollai közé, csak a fejecskéjét dugta ki, hogy lássa a magasból a gyönyörű földet.
Végül, nagy sokára, megérkeztek a meleg országba. Sokkal fényesebben tündöklött a nap, mint nálunk, kétszer olyan magas volt az ég: vadon termett a pompás kék meg fehér szőlő, a narancs, a citrom; mirtusz meg fodormenta illatozott, s az utakon gyönyörű gyermekek játszadoztak, tarka pillangókat kergettek.
De a fecske még itt sem szállt le, továbbsuhant Pöttöm Pannával, s alattuk egyre szebb lett a vidék. Dúsan zöldellő fák alatt, kéken csillogó tó partján egy régi kastély állott. Fehér márványfalai szinte világítottak. Magas oszlopaira szőlővenyige kapaszkodott, s az ormán fecskék fészkeltek. Itt volt Pöttöm Panna fecskéjének a fészke is.
- Ez a házam - mutatta a fecske. - Te meg válassz ki magadnak egy szép virágot odalenn, én majd beleültetlek a kelyhébe, s ott lakhatol kedvedre, szebb házat nem is kívánhatsz magadnak.
- Azt választom, azt a szépet! - kiáltotta Pöttöm Panna.
Egy háromfelé törött, szép fehér márványoszlop feküdt ott; körülötte nyíltak a legpompásabb fehér virágok. A fecske leröpítette Pöttöm Pannát, és ráültette a legszebbik fehér virág széles szirmára. Most ámult még csak a csepp teremtés! A fehér virág kelyhében egy ifjú ült, éppen olyan csepp, mint ő maga, csak fehér és áttetsző, mintha üvegből volna. A fején gyönyörű kis aranykorona, vállán tiszta fehér szárnyacskák. A fehér virágok tündére volt. Minden virágban lakik egy tündérifjú vagy egy tündérleány, de ez a virágtündérek királya volt.
- Ó, de gyönyörű! - súgta Pöttöm Panna álmélkodva a fecskének.
A kis tündérkirály nagyon megijedt a fecskétől, mert az hozzá képest valóságos óriásmadár volt, de amikor Pöttöm Pannát megpillantotta, elszállt az ijedelme, és öröm költözött a szívébe: soha életében nem látott hozzá fogható szép hajadont. Levette szépséges aranykoronáját, Pöttöm Panna fejére illesztette, megkérdezte tőle, hogy hívják, s akar-e a felesége, a virágtündérek királynéja lenni. Bizony, ez már más kérő volt, mint a fertelmes békafiú meg a fekete bársonybundás vakond. Pöttöm Panna nem sokáig gondolkozott, igent mondott a kis tündérkirálynak.
Kitárultak a virágok kelyhei, minden virágból egy-egy tündér lebbent ki, olyan szépek, hogy öröm volt rájuk nézni. Elhalmozták Pöttöm Pannát ajándékokkal: a legszebb ajándék egy pár fehér szárnyacska volt, amit nyomban fel is kötöttek Pöttöm Panna vállára, s most már ő is röpködhetett tündérnépével virágról virágra. Nagy volt az öröm, a vigasság; a fecske fönn ült a fészkében, és olyan szépen énekelt nekik, ahogy csak telt tőle. Örült Pöttöm Panna boldogságának, de szomorú is volt egy kicsit, mert nagyon szerette a kis teremtést, és a legszívesebben sohasem vált volna el tőle.
- Nem illik hozzád a neved - mondta a tündérkirály kicsi mátkájának. - Pöttöm Panna csúnya név, te pedig olyan szép vagy! Tündér Panna legyen a neved ezentúl.
- Isten veled! Isten veled! - csicsergett búcsút a fecske, s útra kelt a meleg országból, messze-messze, Dániába. Ott volt a másik fészke egy ablak fölött, a mesélő ember ablaka fölött. Ő csicseregte el a mesélő embernek ezt a történetet, így tudhattuk meg mi is.
Élt egyszer két kakas; az egyik a szemétdomb ura volt, a másik a háztetőé. Hetyke és gőgös legény volt mind a kettő, és szakadatlan versengtek egymással, melyikük ér többet. Mit gondoltok, melyikük? Különben akármit gondoltok, nekünk megvan a magunk véleménye.
A baromfiudvart deszkapalánk választotta el a szomszéd udvartól, amelyen egy szemétdomb állt; a tetején uborkainda nőtt, s rajta egy hatalmas uborka pöffeszkedett; nagyon büszke volt rá, hogy szemétdomb a hazája.
- Hiába, az előkelőségre születni kell! - mondogatta. - De én azért nem bizakodom el, hiszen nem mindenki születhet uborkának, egyszerűbb lényeknek is kell lenniük a világon. Nem szabad lenézni a tyúkokat, kacsákat, pulykákat sem odaát, hiszen azok is Isten teremtményei. Lám, a kakas megint ott hetykélkedik a palánk tetején. Neki persze más a hivatása, mint a szélkakasnak, aki magas állásban van, de még csikorogni sem tud, nemhogy kukorékolni! Neki se tyúkja, se csibéje, csak magára van gondja, és zöld penészt izzad. Az a kakas ott a palánkon, az bizony keményebb kötésű legény! Ni csak, milyen táncolva lépked! S milyen megindító zene a kukorékolása! Nincs nála tehetségesebb trombitás a világon! Ha most átjönne ide, ha fölfalna mindenestül, s én fölolvadhatnék benne, boldogan halnék meg! - ábrándozott.
Éjszaka szörnyű vihar kerekedett, födél alá húzódtak a tyúkok, a csibék, még a vitéz kakas is. A szél kitörte a két udvart elválasztó deszkapalánkot, röpült a zsindely a háztetőről, csak a szélkakas állt rendíthetetlenül a helyén, meg se fordult, pedig fiatal volt, nemrég öntötték, de megfontolt és nyugodt természet lakozott benne. Már születésekor lassú mozgású, bölcs öreg volt, nem hasonlított az ég könnyű röptű madaraihoz, meg is vetette őket, „kicsiny és együgyű csipogó szárnyasoknak” nevezte a fecskét, a verebet. A galambok már nagyobbak voltak, a tolluk is fényes és színeket játszó, mint a gyöngyház, s ebben hasonlítottak egy kicsit a szélkakashoz. De kövérek voltak és buták; nem voltak nemes gondolataik, „az minden gondjuk, hogy a bögyük tele legyen - mondott róluk véleményt a szélkakas -, a társalgásban pedig faragatlanok”. Néha vándormadarak is meglátogatták, idegen országokról, repülőutakról meséltek neki, és hátborzongató rablótörténeteket mondtak el, amelyeknek hősei ragadozó madarak voltak. A szélkakas eleinte érdeklődéssel hallgatta ezeket a históriákat, de aztán észrevette, hogy mindig ugyanazokat a történeteket ismétlik, s elunta őket. Unalmasak lettek hát a vándormadarak is, unalmas volt az egész világ. Nem érdemes barátkozni senkivel, mindenki buta, faragatlan és unalmas.
- Hajítófát se ér a világ! - szögezte le végül önmagában. - Ostobaság az élet!
Ebből világosan láthatjuk, hogy a szélkakas életunt volt, s ha ezt a szemétdombon ábrándozó uborka tudja, bizonyára föltámad érdeklődése a szélkakas iránt. De hát ő csak a baromfiudvar kakasát leste-nézte áhítatosan. Most, hogy a deszkapalánk eltűnt közülük, jobban láthatta.
- Hallottátok ezt a furcsa kukorékolást? - kérdezte a tyúkoktól a kakas, amikor utolsót dördült az ég, s a tyúkok fölsandítottak a magasba. - Túlságosan nyers hang volt, hiányzott belőle a kecses báj.
A tyúkok meg a csibék átsétáltak a ledőlt palánkon, és kirándultak a szomszéd udvar szemétdombjára. A kakas katonásan lépkedett az élükön.
- Nemes kerti növény! - mondta, amikor megpillantotta az uborkát, s ez a három szó elárulta mély műveltségét és lelki finomságát. Az uborka olyan boldog volt, hogy nem is érezte, amikor a kakas belevágta a csőrét és enni kezdte.
- Ó, milyen boldog halál!
Futottak a tyúkok, szaladtak a csibék, mind egy seregbe, mert olyanok azok, ha az egyik nekiiramodik, utána ered a többi is. Ott kotkodácsoltak, csipogtak a kakas körül, nem vették le róla a szemüket, s majd szétvetette őket a büszkeség, hogy a kakas az ő fajtájukból való.
- Kukuriku-u! - kiáltotta. - Én olyan nagy úr vagyok, hogy ha akarom, a kiscsibe egy pillanat alatt tyúkká változik! Csak meg kell parancsolnom!
A tyúkok meg a csibék álmélkodva tébláboltak körülötte. Aztán még meglepőbb újságot hirdetett a kakas:
- Tudjátok meg, hogy én kakas létemre is tudok tojást tojni! És mit gondoltok, mi kel ki a tojásomból? Áspiskígyó, úgy bizony! Annak a kígyónak a tekintetétől meghalnak az emberek, s ezt tudják jól; most már ti is tudjátok; tudjátok, mi lakik bennem, tudjátok, hogy mindenható vagyok!
Csapott néhányat a szárnyával, magasra vetette tarajos fejét, és még egy harsányat kukorékolt. A tyúkok megborzongtak a gyönyörűségtől, a csibék eltátották a csőrüket, s kimondhatatlanul büszkék voltak rá, hogy a mindenható kakas épp az ő udvarukban él. Rajongva kotkodácsoltak, csipogtak, olyan hangosan, hogy a szélkakasnak is meg kellett hallania odafönn a magasban. Meg is hallotta, de ügyet se vetett a baromfiudvar népére.
„Mekkora szájhős! - gondolta megvetőn. - A kakas nem tojhat tojást, legföljebb tőlem telne ki ilyesmi, de én nem is akarok. Ha akarnék, tojhatnék széltojást, de nem érdemli meg ez az ostoba világ. Mindenki csak fecseg, de semmi veleje. Ó, hogy unom az életet! Itt hagyom ezt a tetőt!”
És a szélkakas letörött, egyenest az udvarra zuhant, de a kakast nem vágta agyon, pedig azt akarta. Legalábbis ezt mondták a tyúkok.
Hát az okos ember mit mond?
- Hogy kukorékolni mégiscsak nemesebb dolog, mint unni az életet és letörni a háztetőről!
Ha nyári vihar után kimegyünk a határba, de sokszor látunk feketére perzselt szántóföldet! Olyan a föld, mintha lángfolyam ömlött volna át rajta, s a parasztok azt mondják: „beleütött az istennyila”. De mért ütött bele? Nekem elfecsegte egy veréb, az meg egy vén fűzfától hallotta, amely ott állt, s ott áll mind a mai napig egy hajdinaföld szélén. Tekintélyes, öreg fűzfa, ha görbe is már a dereka. A törzse már odvas, fű meg vadszeder sarjad ki belőle, koronája meghajlik, vesszői a földet söprik, mintha hosszú, zöld haja volna.
Körülötte rozs meg árpa bólogat, még zab is, igen, rezgő kalászú zab, amely ha érik, olyan, mintha egy parányi fán apró kanárimadarak üldögélnének. Nőtt, érett az áldott gabona, s minél súlyosabb lett a kalásza, annál mélyebbre hajtotta szelíd, alázatos fejét.
De volt ott egy darabka föld, éppen a vén fűzzel szemben, amelyen hajdina termett. Bizony, a hajdina nem hajtott fejet, mereven állt, és büszkén fölvetette a fejét.
- Érek én is annyit, mint a gabona kalásza - mondta gőgösen -, s még szebb is vagyok, virágaim pompásak, mint az almavirágok, örül a szem, ha rám néz meg a családomra. Láttál-e már nálunk szebbet hosszú életedben, te vén fűzfa?
Az öreg fűz lassan bólogatott, mintha azt mondta volna: „Bizony, láttam!” De a hajdina még magasabbra vetette hiú, gőgös fejét, s azt mondta magában: „Ostoba, vén fa! Olyan öreg már, hogy fű sarjad a derekából!”
Hirtelen vihar kerekedett, vad nyári vihar; a mező virágai szorosan összecsukták kelyhüket, vagy lehajtott fejjel várták, hogy elvonuljon fölöttük az ítéletidő. De a hajdina a vihar előtt sem alázkodott meg, büszkén nézett a magasba.
- Vigyázz, hajtsd le a fejedet! - intették a virágok.
- Én nem szorulok rá - felelte dölyfösen a hajdina.
- Fogadd meg a szavunkat, hajtsd le a fejed! - kiáltotta a gabona. - Közeleg a vihar angyala, röpítik sebes szárnyai. És a szárnyai leérnek a felhők közül a földig, s mielőtt még kegyelemért könyöröghetnél, feketére perzsel.
- Csukd össze a szirmaidat, hajtsd le a leveleidet! - figyelmeztette a vén fűzfa. - Ne nézz a villámfénybe, ha átcikázik az égen, ezt még az emberek sem merik, mert a meghasadó égen belátni a mennyországba, de bele is vakulhatnak a nagy fényességbe. Hát még velünk mi lenne, fákkal, növényekkel, akik sokkal silányabb Isten teremtményei vagyunk?
- Silányabbak? - méltatlankodott a hajdina. - Majd én megmutatom neked, hogy benézek a mennyországba!
Olyan hiú volt és olyan gőgös, hogy meg is tette. Sustorgó villámok hasogatták az eget, kék lángba borult tőlük az egész mindenség.
Nagy sokára elvonult a vihar, a gabonafélék meg a mező virágai esőtől mosdatva, üdén hajladoztak a megfrissült levegőben. Csak a hajdinát perzselte koromfeketére a villám tüze. Holt gyom lett a mezőn.
Az öreg fűzfa lassan lengette hosszú ágait a szélben, keskeny zöld leveleiről esőszemek gyöngyöztek, mintha a fa könnyei lettek volna. A verebek meg is kérdezték tőle:
- Mért sírsz, öreg fűz? Örülj az áldott természetnek, nézd, kisütött a nap, nézd, vonulnak a felhők! Érzed a virágok, bokrok illatát? Mért sírsz, öreg fűzfa?
Akkor a vén fűzfa elbeszélte nekik, milyen gőgös és öntelt volt szomszédja, a hajdina, s hogy büntette meg a természet, mert a büntetés sohasem marad el.
Én ezektől a verebektől hallottam a hajdina történetét, amikor egy este megkértem őket, meséljenek valamit.
Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta, mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó - a teáskészlet többi tagja - úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.
- Ismerem őket! - sóhajtotta. - Ismerem a hibáimat is, be is látom, s éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái - erényei is vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket.
Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.
Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle, letörött a csőre, letörött a füle - a födeléről ne is beszéljünk, arról már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb: mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.
- Sohasem felejtem el azt a pillanatot! - sóhajtotta a teáskanna, amikor később elbeszélte élete történetét. - Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis - akkor kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért meg a forró vízért kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, eleven szívemmé - addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent, aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem tudtam betelni a szépségével - boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem - bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág!
Egy nap aztán azt mondta valaki: „Jobb cserepet érdemelne!”
Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.
.oOo.
* ejtsd: pröné gárd ózanfan!