EMIL VACHEK
 ÁTKOZOTT PILLANAT
  BŰNÜGYI REGÉNY
   EURÓPA KÖNYVKIADÓ 
   BUDAPEST 1971
   
FORDÍTOTTA
  MAYER JUDIT
  
Emil Vachek: Zlá minuta 
   Československý spisovatel, Praha, 1969 
   © Emil Vachek, 1971
   Translation © Mayer Judit, 1971
   
   Megjelent a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében. Készült 40 150 példányban az Európa Könyvkiadó (Budapest) részére, a Madách Könyv- és Lapkiadó (Bratislava) gondozásában.
   
  
1
  1936. december huszonharmadikán este hirtelen beállt a fagy, s az utcákból pillanatok alatt csillogó, tükörsima jégpályát varázsolt. Martinec sofőr, aki az autóbuszjárat 95-ös számú kocsiját vezette, a meredek Zap utca elejéről vissza akart fordulni, de Popelka, a kalauz nem engedte.
  – Gyerünk csak tovább, Josef – biztatta Martinecet ?, ezzel még megbirkózunk.
  A Zap utca szerpentinje összesen vagy négyszáz méter hosszú, s az autóbusz rendesen kilencven másodperc alatt teszi meg ezt az útszakaszt. Most mire nagy keservesen felvergődtek a dombtetőre, tizenegy óra elmúlt tíz perccel. Majdnem huszonöt percig tartott ez a darabka út. A Hřebenka nevű megállónál Martinec jó erősen befékezett, és átlépett a kocsi belsejébe.
  – Hálás köszönet a ragyogó ötletért – mondta Popelkának. – Szeretném, ha elárulnád, te nagy okos, hogy a csudában kerüljünk le innen!
  Többet nem is mondott, mert Popelka olyan közismert szerencsétlen flótás volt, hogy valójában nem is tehetett róla, ha mást is bajba kevert.
  – Megfordulunk és lemegyünk – szólalt meg bátortalanul Popelka.
  – Akkor hát, légy szíves, ülj oda a kormányhoz, és induljunk! – vágta oda Martinec.
  Azzal elterpeszkedett az ülésen, egy csomag dohányt meg cigarettapapírt vett elő a zsebéből, és cigarettát sodort.
  Popelka letette a táskát, odaült a volánhoz, s vagy tíz percig próbálkozott, vesződött, de az eredmény csak annyi lett, hogy a kocsit megfordította.
  – Öt perc múlva fél tizenkettő – zsörtölődött Martinec. – Úgy gondolod, addig rostokolunk itt, míg majd beáll az olvadás?
  Popelka egy darabig gondolkodott.
  – Telefonálok a remízbe, hogy küldjenek ide egy kocsi homokot.
  – Hát akkor légy szíves!
  Popelka lekászálódott, nyomban elterült a földön, felállt, egy darabig tartotta az egyensúlyt, majd a telefonfülke előtt újra elvágódott, megint csak feltápászkodott, és belépett a fülkébe. Tíz perc múlva visszatért, és szótlanul leült.
  – No, mi van?
  – A mennykő csapjon ebbe a tárcsába! Vagy százszor próbáltam hívni a remízt, de mindig valami doktor Pápa jelentkezett. Ahogy az engem, barátom, leteremtett, arról jobb nem beszélni. Egyáltalán nem adott a nevére.
  – Gondolhattam volna, te kétbalkezes! – mordult fel Martinec. – Nem értem, hallod, hogyan vészelted át éppen te élve a háborút! Csakis tévedésből.
  Aztán lassan, megfontoltan leszállt, egy kicsit megingott, meg is csúszott, de nem esett el, besiklott a telefonfülkébe, mint valami műkorcsolyázó, felcsavarta a villanyt, s két perc múlva épen, egészségesen visszatért.
  – Kaptál kapcsolást?
  – Miért ne kaptam volna? Csakhogy fenét ér az egész. Nincs ott senki a forgalomtól, kocsit csak reggel hat után küldenek.
  Popelka bűntudatosan hallgatott, mintha ő idézte volna a fagyot a Hřebenka dombra. Martinec elővett egy telefirkált papirost, áthuzigált rajta valamit, aztán odaszólt Popelkának:
  – Kartárs, segíts! Írni akarok az igazgató tanácsnak, hogy ennek a kocsinak a motorja füstöl, és a bűzt benn érezni a kocsiban. Meg lehet írni az igazgató tanácsnak, hogy valami bűzlik?
  – Hát ha valami bűzlik, akkor azt meg lehet írni. De tudod mit: írd inkább azt, hogy a motor szagát érezni a kocsiban.
  – Szagát! Hogyhogy a szagát, mikor az bűz?! Ez nagy különbség.
  Elgondolkodott, majd egyszerre rácsapott a tenyerével az ülésre:
  – Talán bizony itt töltjük az éjszakát, mint valami hálókocsiban? Ide figyelj! Nincs ott a járda mellett, az alatt a fa alatt egy városi homokosláda? Mi lenne, ha magunk szórnánk fel az utat?
  Popelka, akit egyre gyötört a bűntudat, mert úgy érezte, hogy mindennek ő az oka, óvatosan lekecmergett, és odacsúszkált a ládához.
  Szürkére mázolt, jókora láda volt. Azok egyike, amelyek a város különböző pontjain az útkereszteződéseknél vannak elhelyezve, hogy az utcaseprőknek legyen honnan homokot venniük. Szerényen meghúzta magát két ráncos kérgű, magas akácfa közt, amelyek ágai csupaszon meredeztek az ég felé. A fák mögött egy teljesen sötét, nagy, háromemeletes ház körvonalai rajzolódtak ki. Popelka odalépett a ládához, felemelte a fedelét, s csak úgy vaktában belenyúlt. Kinyújtott keze megérintett valamit, s önkéntelenül marokra zárult.
  – Az árgyélusát! – kiáltott fel, és belenézett a ládába. Valami szörnyűt látott. Azt látta, hogy egy meztelen emberi térdet markol. Visszarántotta a kezét, de akkor már forgott vele minden, a lába kiszaladt alóla, s ő ájultan zuhant a földre. A láda fedele magától visszaereszkedett, és a láda becsukódott.
  – Meg kell bolondulni, már megint mi történt ezzel a szerencsétlen flótással – dohogott Martinec. Óvatosan lemászott, odaimbolygott az eszméletlenül fekvő Popelkához, aki közben egy kicsit arrébb csúszott a síkos földön, felemelte, odatámasztotta a ládához, és egy kis pofozgatással magához térítette.
  Popelka úgy nézett rá, mint aki megkukult.
  – Mi van már megint, mit bolondozol? – zsörtölődött Martinec. – Mondhatom, veled aztán csupa öröm egy műszakban szolgálni!
  Popelka válasz helyett elhúzódott a ládától, és visszarohant az autóbuszhoz. Csodák csodája – úgy ért oda, hogy el sem vágódott közben, pedig egy cseppet sem vigyázott, hová lép.
  – Ezt a kelekótyát! – hümmögte Martinec, s már ment volna utána, de eszébe jutott, hogy akkor aztán igazán ott rostokolhatnak reggelig. Határozott mozdulattal kinyitotta hát a ládát, és elsápadt.
  A ládában egy nő feküdt, tragikus és borzasztó helyzetben, összetekeredve, mint valami rongy. Teljesen mezítelen volt, nem volt rajta semmi, amit nem az úristen teremtett, sem egy gyűrű vagy fülbevaló, még csak egy hajtű sem; szóval, teljes és tökéletes volt ennek a testnek a meztelensége, de ez a meztelenség minden nyomorúságában is megejtő szépséggel, bársonyosan fénylett.
  Martinec gyorsan lebocsátotta a láda fedelét. Te szegény kis fehér nőstény, gondolta, micsoda vadállat pusztított el ilyen gyalázatos módon!… Te kis törékeny, hófehér játék baba, hisz tán ha sokat mondok, tizennyolc éves lehettél… Ahogy így szánakozott rajta, éktelen düh fogta el; vad tekintettel, vérben forgó szemmel nézett maga körül, mintha az, aki a gaztettet elkövette, ott volna valahol a közelben. Ha most véletlenül a keze közé kerülne az a gazember, ezzel a két mancsával meg tudná fojtani, és nem érezne egy szikrányi lelkiismeret-furdalást. De hát persze nyoma sem volt ott annak a gyalázatosnak.
  – Te – szólt rá Martinec Popelkára ?, nem tudod, mászkálnak erre ilyentájt rendőrök?
  Popelka válasz helyett értelmetlenül morgott. Amint meg akart szólalni, összeszorult a torka, bugyborékolt, emelkedett, süllyedt benne valami, majdhogy meg nem fulladt. Ilyenforma lehet, amikor a láva fortyog a tűzhányó kráterében.
  – Tudod mit, dugd az ujjad a torkodba. Aztán ha megkönnyebbültél, eredj, feküdj le a kocsiban.
  Aztán a sofőr elhatározta, hogy nem vár az őrjáratra, hanem telefonál a rendőrségre. Meg is tette, majd rögtön visszament a kocsiba, hogy megnézze, mi lett Popelkával. Az ott feküdt elnyúlva az ülésen, és keservesen sírt.
  – Éppen velem, velem esik meg ilyesmi – zokogta. – E-egész életemben mindig mindenből nekem jut ki a legrosszabb.
  Persze hogy épp neked, te szerencsétlen, gondolta magában Martinec, bár egy kicsit meg volt illetődve. Hiszen te úgy vonzod magadhoz a balszerencsét, mint a villámhárító a villámot. Minden oka megvan rá az embernek, hogy rettegjen, ha veled utazik, óvakodjék belenyúlni egy ládába, ha veled van együtt, és féltse az életét, ha te is ott vagy valahol a közelben.
  De épp ezért sietve igyekezett megvigasztalni Popelkát:
  – No, azért ne ess kétségbe, legközelebb majd egy szerencsésebb csillagzat alatt jössz a világra. Én már telefonáltam. És most mondok neked valamit. Én most innen egy tapodtat nem megyek, még ha reggelig megfagyok is. S ha szükség lesz rá, hogy valaki segítsen, itt vagyok. Mert ez olyan szörnyű gazság, hogy égbekiáltó!
  Ekkor két rendőr közeledett. Persze, ha hívta volna őket valaki, a jó ég tudja, hol volnának. Egymást támogatva, nagy keservesen kifordultak a Svéd utcából, és láthatólag volt elég dolguk: minden háznál megálltak, s addig csengettek, míg a házmester fel nem ébredt. Akkor aztán meghagyták neki, azonnal szórja fel a járdát, és indultak tovább. Nem volt fenékig tejfel a szolgálat ezen az éjszakán. Így értek oda a kivilágított autóbuszhoz.
  – Hát maguk elakadtak? – kérdezte az egyik rendőr, név szerint Šindelář.
  Martinec kilépett a hágcsóra.
  – Az még semmi – mondta. – Jó, hogy jönnek. Pár perccel ezelőtt telefonáltam a rendőrségre. Mi ugyanis egy holttestet találtunk.
  A két rendőr először egymásra nézett, aztán Martinecre. Šindelář hitetlenkedve hallgatott, a másik rendőr, Hošek, szólalt meg:
  – No, nézzük, és hol van? Csak nem az autóbuszban?
  Martinec a járda felé mutatott:
  – Ott, abban a ládában.
  A rendőrök kihúzták magukat, mint mindig, ha komoly dologról van szó, és kimért léptekkel elindultak a láda felé, mintha időt akarnának engedni a halottnak, hogy gondolja meg a dolgot, és keljen fel, amíg még nem késő.
  2
  Hogy a halott leány Hodek Anežka, az még a hivatalos bizottság megérkezte előtt kiderült.
  Mintha villany csengő éles hangja járta volna át vagy földrengés rázta volna meg az álomba merült házakat: a három férfi ugyan egészen halkan beszélt, egy-két ablakban mégis hirtelen kigyulladt a fény. Ez volt a kezdet. Egypár perc múlva egy csomó ember – mit sem törődve a jeges-csúszós idővel – már kint is volt az utcán. A domb aljáról is odasomfordáltak néhányan. A láda körül egykettőre egész sereg szájtátó nyüzsgött. Egyikük egészen közel tolakodott, s már amilyen kíméletlen és utálatosan kíváncsi tud lenni a prágai népség, zseblámpájával megvilágította a holttestet, még mielőtt a rendőrök ebben megakadályozhatták volna. És még mielőtt a durvaságáért megfeddhették volna az illetőt, izgatottan felkiáltott:
  – De hiszen ez Anežka, a Ďablicék szolgálója!
  Ez a felkiáltás elég volt ahhoz, hogy a siheder – egyébként az utcabeli csemegés segédje ?, aki az előbb még pimasz kíváncsiskodónak számított, egyszeriben a nyomozás első fontos láncszemévé váljék.
  – Egészen bizonyos ebben? – kérdezte Šindelář, és válaszra sem várva folytatta: – Ezeké a Ďablicéké? – és hüvelykujjával a háta mögé mutatott.
  Ott egy rendkívül szolid, zömök épület állt, amely inkább erődítménynek látszott, mint villának: a kapuja hatalmas, a terasza akkora, hogy két tarack is kényelmesen elfért volna rajta egymás mellett, lépcsőháza tágas, ablakai részben szélesek, részben törésszerűén keskenyek – valóban csak a bástya, a mellvéd és a felvonóhíd hiányzott.
  A legényke nem felelt. Komoran bámult a holttestre, és a foga közt szűrte a szót:
  – Megígérte, hogy nagykarácsony napján eljön velem táncolni…
  Šindelář különben nem is törődött a suhanc válaszával. Egy kicsit megkésve felszólította a szájtátókat, ne lépjenek oda, ahol nyomok lehetnek, majd megfontoltan elindult a nagy villa felé, és becsöngetett. Ebben a villában, jóllehet igazán nagy volt, csak Ďablic doktor családja és a házmester lakott. Megengedhette magának ezt a doktor, hiszen a város minden sarkából, de talán az ország minden tájáról úgy tódultak hozzá az emberek, mint valami búcsújáró helyre. Valósággal csodadoktor hírében állt, mert bámulatos sikerrel gyógyította az epe- és májbajokat.
  A láda körül ácsorgó bámész nép most szintén a villa felé fordult. Egyébként a látványosságnak úgyis vége szakadt, mert Hošek rendőr lecsukta a láda fedelét, miután a legényke megállapítása elhangzott. A szájtátók – remélve, hogy a villánál valami érdekesebbet hallhatnak vagy láthatnak, mint a láda mellett – lassan elhúzódtak a villa irányába. Šindelář éppen el akarta őket kergetni, de akkor a kapuban megjelent egy ember. Alig tett egy lépést a kövezett úton, amely a kis vaskapu előtti lépcsőhöz vezetett, elterült, mint a béka. Mikor feltápászkodott, odaszólt Šindelářnak:
  – Teremtette… mindjárt felszórom a gyalogjárót, nyugodtan továbbmehetnek az urak…
  – Nem a felszórással van baj – felelte Šindelář. 
  – Húzzon cipőt, és vegyen kabátot, Koníček úr, és jöjjön velem. De máris, mert el szeretném a dolgot intézni, mielőtt a bizottság megjön.
  Koníček rémülten nézett a rendőrre, de gyorsan vette a télikabátját, cipőt húzott, fogta a homokos ládikót, és maga előtt felszórva az utat, fogvacogva követte a rendőrt. Az a láda felé irányította lépteit.
  – De most aztán tűnjenek el, amíg szépen mondom! – fordult szigorúan a bámészkodókhoz. – Ha halott is, mégiscsak nő, legyen hát magukban egy kis szemérem!
  A tömeg hátrált vagy egy arasznyit, és mindenki lábujjhegyre állt. Šindelář lassan felemelte a láda fedelét, és megbökte Koníčeket:
  – No, öreg, ismeri ezt a lányt?
  A házmester odanézett, felkiáltott, és elkapta a tekintetét.
  – Anežka – suttogta.
  A rendőrök elégedetten hallgattak. Most már csak azt az embert kell megtalálni, aki azokkal a kékes csíkokkal eléktelenítette a leány nyakát, és kész is. Ekkor Koníček leverten megjegyezte:
  – Ha ezt Lojza megtudja, tán eszét veszti…
  Šindelář felélénkült:
  – Ki az a Lojza?
  – A fivérem.
  – És miért kéne a maga fivérének ettől az eszét vesztenie?
  – Hát, mert ő szívesen elvette volna ezt a lányt.
  A két rendőr most megint összenézett, tekintetüket mintha mágneses erő kapcsolta volna össze.
  – No, lám csak, és a lány? Hozzá ment volna?
  Koníček a fejét rázta:
  – Nem. A lány azt mondta, hogy a fivérem nagyon öreg hozzá.
  A két rendőr megint sokatmondó pillantásokat váltott egymással, és tovább töprengett. Végül úgy vélték, hogy ez nem lesz helyes nyom…
  – Így legalább nem gyötrődik tovább a fivére – mondta Hošek, a másik rendőr. – Hanem szép volt ez a lány, annyi szent. Hány éves lehetett?
  – Tizenhét múlt – kottyant közbe megint a csemegés segédje.
  – És a maga fivére, Koníček úr?
  – Ötven felé jár.
  – Akkor már igazán lehetne egy kis esze.
  Koníček beburkolózott a télikabátjába. Hallgatott.
  Józan emberrel lehet észről beszélni, gondolta. De olyannal, aki szerelmes! S lelki szemeivel maga előtt látta a fivérét, amikor utoljára itt járt látogatóban, s a lány megint csak kikosarazta. Ott ült szegény az ablak mellett, hallgatott, dobolt az ablakdeszkán, majd hirtelen megszólalt: „Megölöm magam.”
  – Talán legalább most megjön az esze – dünnyögte maga elé.
  Šindelář elfordult a házmestertől, mint akire már nincsen szüksége. Türelmetlenül topogott.
  – Itt lehetne már az a bizottság!
  – Az igaz, de hogy érjenek ide ebben az ítéletidőben?! – mondta Hošek.
  Egypár perc múlva azonban a Svéd utca felől átkozódás és káromkodás hallatszott.
  Egy csapat ember, úgyszólván csatárláncba fejlődve, igyekezett feléjük, egyik a járdán, másik az út szélén, a fákba kapaszkodva, a harmadik az úttesten csúszkálva, ki-ki a maga módján. A rendőrségi bűnügyi bizottság volt. Šindelář kihúzta magát, és ráripakodott a bámészkodókra, mert már megint majdhogynem a sarkát taposták:
  – De most aztán igazán kotródjanak innen, egy, kettő!
  A szájtátók egy lépést hátráltak. Ahhoz, hogy igazán eltakarodjanak, legalábbis gépfegyverre lett volna szükség. Egy férfi, akinek a rendőrök tisztelegtek, odalépett hozzájuk.
  – Hol van?
  A rendőrök közrefogták az illetőt, és odavezették a ládához.
  – Itt fekszik? – kérdezte, mintha nem akarná elhinni, hogy egy emberi test belekerülhet egy ilyen ládába. Aztán a halott fölé hajolt. Sokáig nézte.
  – Hisz ez még gyermek – mondta aztán szánakozva. Majd az általános véleményt kifejezve hozzátette: – Az a gazember megérdemelné…
  Anežka valóban megindító látvány volt. Szép, sőt gyönyörű, törékenyen fiatal, egy kicsit még gyermek, egy kicsit már nő, és mindenek felett édes kis nőstény. Březina elkomorodott, amikor a bámészkodókra esett a pillantása. Mindig ugyanaz a história: alávalóság, gazság, gyilkos vágyak – a jobbik esetben hihetetlen, részvétlen kíváncsiság, s az intermezzo: jóság, nagylelkűség, hősiesség. Elege volt belőle.
  – Míg ötvenig számolok, ezek a szájtátók ott legyenek a sarkon túl! – reccsentett rá az embereire.
  Aztán határozott mozdulattal leengedte a láda fedelét, két karját hátrakulcsolta, s biztos léptekkel elkezdett fel–alá járkálni a jeges úton. A dolgok magukban véve nem rosszak, csak a képzelet hatására lesznek azzá. Nem gondolt a jeges útra, mert az otthonára gondolt. Öt évvel ezelőtt, hosszú évekig tartó meddő házasság után kislányuk született, Zorka. Ahányszor hazament a szolgálatból, a kis Zorka, ahogy apjától elleste, hátrakulcsolt kézzel járkált fel-alá apja nyomában, mint a kiskutya, és csengő hangján folyvást mesélgetett, apukának szólítva őt. Most önkéntelenül úgy képzelte el a kis Zorkát, hogy tíz évvel idősebb, s itt van ebben a ládában. Ökölbe szorult a keze.
  – Vadállat – mordult fel ?, a város piacán kellene a csontjait összetörni! Máglyán kellene megégetni! – Hirtelen eszébe jutott, hogy jó volna rágyújtani. Rá is gyújtott egy cigarettára. De előbb persze kézre kell kerítenünk a fickót, szőtte tovább a gondolatait. Mire holnap feljön a betlehemi csillag, a markunkban lesz! Az úristen néha valamilyen okból – minden tiszteletem az övé – nem akarja, hogy ez vagy az a gyalázat kiderüljön, de ebben az ügyben bizonnyal segíteni fog. Ha nem, megérdemelné, hogy lecsukassák!
  Azonban mindig előnyös segítő kezet nyújtani az istennek. Rég tudta, szolgálati tapasztalatból, hogy az ég madarairól szóló bibliai példabeszéd nem érvényes a rendőrségre.
  – Ez az ügy Klubíčkónak való volna – dünnyögte maga elé, s odaszólt a két rendőrnek:
  – Jelentették már a dolgot Klubíčkónak?
  A rendőrök zavartan összenéztek.
  – Tökfilkók, hiszen itt lakik, egy utcával feljebb!
  A két rendőr elnyargalt. Březina egy szemrehányó pillantást küldött utánuk, mert hogy miattuk várnia kell ennek a szegény kis halottnak arra, ami jog szerint megilleti.
  Emberei távolabbról figyelték Březinát. Topogtak, fáztak és mérgelődtek, hogy a legfontosabb, a törvényszéki bizottság ilyen soká várat magára. Na persze! De hát míg nem méltóztatik ideérni, és nem végzi el a feladatát (az meg eltart egy jó óráig), ők nem foghatnak hozzá a magukéhoz. A ő munkájuk meg öt óráig is eltarthat. Csak azután térhetnek nyugovóra. Szakadna rá az ég arra a gaz gyilkosra! Átkozott egy szolgálat az ilyen!
  Közben a rendőrségi emberek egyike odanézett a meredek Svéd utca bejáratába.
  Egy kis termetű férfi, a kerítés kőlábazatába kapaszkodva, kínlódva-tipegve igyekezett feléjük. Minden lépés előtt szinte szorongva habozott, mint akinek nem akarózik beleugrani a hideg vízbe. Káromkodott egyet, amivel magára vonta Březina figyelmét.
  – Úgy látom, Klubíčko jön.
  Ugyanekkor a detektív, akit az előbb felküldtek a közeli mellékutcába, Klubíčko lakására, versenytempóban lesiklott a jeges utcán Březinához, megkapaszkodott benne, és nagyokat fújva jelentette:
  – Klubíčko úr nincs otthon.
  – Hogy is lehetne, mikor épp itt jön, te okos – mordult fel Březina, és elébe ment Klubíčkónak, aki épp odasiklott a telefonbódéhoz. Csurgott róla a verejték, egészen kimerült volt. Csaknem mindenhez értett, de a jeges úton sehogy sem boldogult. Ahogy kilépett a rendőrigazgatóság épületéből, elvágódott. Hívott egy taxit, de a Szent Gábor-kolostoron túl a kocsivezető kijelentette, hogy följebb nem megy, még a perzsa sah kedvéért sem. Klubíčko legalább tízszer lepotyogott, míg idáig elvergődött, s úgy vélte, túl van a legrosszabbon, végre lefekhetik. Ehelyett megpillantott egy csoport ismerősforma embert és Březina cigarettájának parazsát.
  – Hát te mit keresel itt? – esett neki Březinának. – Hogy kerültél ide? És hogy jutsz le innen?
  Březina nem is válaszolt. Karon ragadta a vonakodó Klubíčkót, odavezette a ládához, s egy kicsit felemelte a láda fedelét. Klubíčko elugrott, mintha kígyó csípte volna meg. Egyetlen indulatszó sem hagyta el az ajkát, első gondolata jellemző volt:
  – Az a gazfickó – sziszegte összeszorított foggal.
  Březina szigorúan nézett rá.
  – Akkor hát kerítsd kézre! Áldásom rád!
  Klubíčko újra odalépett a ládához.
  – Tudjátok már, ki a halott?
  Šindelář, a nagy zömök villára mutatott:
  – A szolgáló, onnan ni, abból a házból.
  Klubíčko kerekre nyitotta a szemét:
  – Ďablic doktorék kis cselédje?
  Březina bólintott.
  – Ďablic doktorék kis cselédje! De hiszen ismertem is – mondta Klubíčko inkább magának.
  És látta maga előtt a fürge kislányt – olyan volt, mint egy színesen csillogó, szép kis gyík ?, amint mindenkire mosolyog, mert önfeledten boldog. Azt a bolondos kis jószágot, akinek kedvéért a sofőr a száguldó autóbuszt is megállította, hogy mondhasson neki valami tréfásat, azt a takaros csitrit, aki egy vasárnap este, mikor fáradtan baktatott hazafelé, megállította, s megkérdezte tőle, hány óra, éppolyan módon, ahogy a gyerekek teszik, amikor már tudják, hogy későn érnek haza, s lesz otthon nemulass. Még gyermek volt – mégis már olyan szép volt a termete, mint Vénuszé, s már megvolt benne az a végzetes hatalom, amely állattá tehet egy másik embert. De ne sértegessük az állatokat, hiszen a hím állatok soha meg nem ölik nőstényeiket, épp ellenkezőleg, igen-igen sokat eltűrnek tőlük, pedig meg kell jegyeznünk, hogy nincs ellenszenvesebb teremtmény a világon a nőstény állatnál. Ilyen gazságra csak ember képes! Klubíčko is beállt azok sorába, akik bosszút esküdtek a tettes ellen.
  Az a gazember, megérdemelné… megérdemelné, gondolta. S mindjárt hozzá is tette: Megkapja a magáét! Meg ám!
  Březinához fordult:
  – Ďablic doktor tud-e már a dologról?
  – Szólt már valaki a lány gazdájának? – dörrent rá embereire Březina.
  – Én, kérem, én már szóltam – mondta szomorúan Koníček, a házmester. – A doktor úr máris jön.
  3
  Valami megcsikordult, a hatalmas villa kapuja kinyílt, s egy férfi – bundájának a gallérja a szemöldökéig húzva – lassan odalépdelt a csoporthoz. Pontosan, szabályosan rakosgatta a lábát, mintha nem is volna olyan átkozottul csúszós-jeges idő, amilyet már rég nem értek meg a városban. Egyenes vonalban lépegetett, a két hatósági ember mellett elhaladva mélyen megemelte a kalapját, és odaállt szorosan a láda elé.
  – Megnézhetem? – kérdezte megilletődött hangon.
  Březina szótlanul bólintott, és felemelte a láda fedelét. Ďablic doktor egy kicsit kihúzta magát, egy pillanatig dermedten állt, lesütötte a szemét, és levette a kalapját. Březina lassan leengedte a fedelet.
  – Felismerte?
  Ďablic még egy pillanatig megrendülten állt. Aztán lassan bólintott.
  – Igen, ez a mi Anežkánk – mondta halkan. Egy pillanatra teljes csönd lett, valahogy feltűnő és megdöbbentő hallgatás.
  Aztán Ďablic még halkabban megszólalt:
  – Istenem, istenem…
  Ez a két szó most mindnyájukban a megkönnyebbülés érzését keltette.
  – Tud valamilyen magyarázatot? – kérdezte Březina.
  Ďablic tagadóan rázta a fejét:
  – Egyáltalán semmilyet.
  – Úgy gondoltam – magyarázta Březina ?, nem volt-e tudomása önnek valamiről ezzel a szerencsétlen leánykával kapcsolatban, ami így végződhetett. Nincs-e például az ön ismeretségi körében valaki, aki pikkelt rá?
  Ďablic figyelmesen, moccanás nélkül hallgatott.
  – Ilyen valakiről nem tudok – jelentette ki hosszas gondolkodás után. – Be kell vallanom, hogy egyáltalán keveset tudok erről a lányról. Például – tette hozzá nagy zavarban – valójában a vezetéknevét sem tudom. Anežka! Ez minden, amit tudok róla. A mi Anežkánk… Úgy emlékszem, május óta van nálunk. Hallottam, hogy énekel, kezicsókolommal köszönt nekem is, és néha bejött az ebédlőbe, amikor a feleségemmel ebédeltünk. – Elhallgatott, majd még hozzáfűzte: – Kedves lány volt… Bizonyára volt udvarlója. Nem tételezhető fel, hogy ne lett volna. A feleségem mondta, hogy a környékbeli fiúk mind bolondulnak érte. De sejtelmem sincs róla, ki bánthatta.
  – Meg tudná mondani, mikor ment el ma Anežka hazulról? – kérdezte Klubíčko.
  – Igazán nem tudom – felelte Ďablic tétován, mintha erőltetné az emlékezetét. – De várjunk csak, talán hat óra lehetett. Igen, én még rendeltem, Anežka meg bejött, és mivel a feleségem nem volt otthon, tőlem kéredzkedett, hogy elmehessen vacsora előtt. Azt mondtam, elmehet, és nem kérdeztem tőle semmit. De azért tudom, vagy legalábbis gondolom, hová ment.
  Klubíčkóra nézett, aki feszülten figyelt.
  – Kérdezés nélkül, magától mondta, hogy valaki meghívta, menjen hozzá rádiót hallgatni. – Megint elhallgatott. Láthatólag nagy zavarban volt.
  – Természetesen nagyon kíváncsi volnék arra a valakire – szólalt meg Klubíčko. – Ha ugyan Anežka elárulta önnek, kihez megy.
  Ďablic doktor lehorgasztotta a fejét.
  – Igen – nyögte ki nagy sokára kelletlenül ?, megnevezte az illetőt.
  Klubíčko türelmetlen mozdulatot tett:
  – Csak nem akarja előttünk eltitkolni?!
  – Nem… azazhogy… – hebegett Ďablic. Minden jel arra vallott, hogy zavara nőttön-nő. – De igazán nagyon bántana, ha ebből valami helytelen következtetésre jutnának.
  – Gondolom, önnek mindenképpen kötelessége az illetőt megnevezni – jelentette ki Klubíčko. – Vagy tán Anežka kívánta, hogy ne árulja el, kihez megy?
  Ďablic doktor a fejét rázta:
  – Nem. Anežkának nem volt semmi ilyen kikötése. De miért is lett volna? Azt hiszem, azért is mondta meg, hová megy, nehogy tán azt gondoljam, hogy férfiakhoz jár.
  – Hát nem férfiról volt szó?
  – De igen, férfiról – mondta Ďablic vonakodva.
  – De olyan férfiról, akit igazán nem lehet meggyanúsítani…
  – Mivel?
  Ďablic igen zavart mozdulatot tett.
  – Olyan különleges helyzet alakult itt ki… De biztos vagyok benne, hogy arra az emberre a gyanú árnyéka sem eshet… Uraim, kínos és nevetséges az egész…
  – Kiről van hát szó? – kérdezte Klubíčko kurtán.
  Ďablic előbb körülnézett, aztán a vállát vonogatva kinyögte:
  – Koníček úrról.
  Egy ember, aki vagy kétlépésnyire állt a doktortól, és egész testében reszketett, talán a hidegtől, talán a felindulástól, váratlanul előlépett:
  – Az lehetetlen – szólt izgatottan.
  Ďablic azonnal hozzá fordult:
  – Ne haragudjék rám – kérlelte részvevő hangon ?, nyilván maga is látta, milyen nehezemre esett beszélni. Majd a nyelvem elharaptam. De az urak egyenesen feltették a kérdést, egészen hivatalosan. S egyébként is, az urak a rendőrségtől vannak. Meg kellett mondanom az igazat.
  Megint vállat vont, és hangosabban hozzátette:
  – Anežka valóban elmondta, hogy a maga fivére meghívta, hallgassa meg nála ma este a rádióban azt a bábszínházi műsort. – Újra hallgatott egy kicsit. – Azt is meg kell mondanom – folytatta ?, hogy tréfálkoztam a kislánnyal. „Anežka”, mondtam neki, „jó lesz vigyázni Koníček úrral. Öreg ember nem vén ember.” Anežka nevetett, és azt felelte, nem Koníček számára tartogatta magát.
  De amikor a doktor látta, mennyire le van sújtva a házmestere, elhallgatott, majd részvétteljes hangon tette még hozzá:
  – Nekem személy szerint igen kínos ez. De azt gondoltam magamban, annyival is inkább el kell ezt árulnom, mert tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy ez a szörnyű gazság semmi összefüggésben nem lehet a lánynak a maga fivérénél tett látogatásával.
  – Nincs is! – jelentette ki Koníček, aki még mindig egész testében remegett. – Ha az urak ismernék a fivéremet és a természetét! Lojza a légynek sem vét! Még kevésbé lett volna képes bántani egy lányt, akit annyira szeretett.
  – Ugyan már ki beszél ilyesmiről? – csitította Klubíčko a házmestert, mert megsajnálta. Kérdő pillantást vetett Ďablicra: – Egyébként, Anežka talán el is jött a maga fivérétől.
  – Azt nem tudom – felelte a doktor a vállát rángatva. – Csak annyit mondhatok, hogy én már többé nem láttam. Hamarosan végeztem a rendeléssel, s mivel a feleségemnek valami dolga akadt a városban, elmentem az Arco kávéházba, hogy ne üljek otthon egyedül. Tudom, hogy akkor nem volt a lakásban senki.
  – S amikor visszatért? Hány órakor ért haza?
  – Háromnegyed tizenegykor engedtem be a doktor urat – mondta Koníček. – A kocsival jött, behajtott a garázsba, de a kapukulcsát otthon felejtette, hát kénytelen volt csengetni.
  – S aztán? – kérdezte Klubíčko Ďablictól.
  – Mindjárt lefeküdtem. Különben sem szoktam a lányt este nyolc óra után hívni.
  – És a felesége? Ő sem beszélt vele?
  – Azt nem tudom. Mikor hazaértem, a feleségem már aludt, most még alszik. Ha óhajtják, felkeltem.
  Klubíčko legyintett.
  – Az még nem sürgős. És maga? – fordult Koníčekhez. – Maga sem tud róla, nem tért-e haza a leány a rádiózásból?
  – Tíz óra után nem – válaszolta Koníček szomorúan. – Erre megesküdhetem, mert akkor jöttem haza a vendéglőből. De hogy előbb hazajött-e, arról nem tudok.
  – Talán a felesége tudna valamit.
  – Aligha – felelte Koníček. – A feleségem ugyanis nagyot hall, és korán szokott lefeküdni. Minálunk nem olyan a házmesterség, mint a bérházakban. Mindenkinek van kulcsa, minket csak akkor hívnak, ha elfelejtettek kulcsot vinni magukkal.
  – Anežkának is volt saját kulcsa?
  – Nem, de ha kimenője volt, vitt magával kulcsot.
  – Ma is vitt?
  A házmester igent intett.
  – Megmondta, hogy a maga fivéréhez megy?
  – Igen, mondta, hogy odamegy egy barátnőjével.
  Klubíčko most Ďablichoz fordult:
  – Önnek is így mondta?
  – Igen, azt hiszem – mondta a doktor, emlékezetében kutatva. – Igen, most már eszembe jutott. Amikor én tréfálkoztam az öregemberről, s ő azt mondta, nem ilyen vén embernek tartogatta magát, hozzátette, hogy a barátnőjével megy.
  – Talán a szomszédságból volt az a másik lány? – firtatta Klubíčko.
  – Nem, valahol a városban szolgál – magyarázta Koníček. – Jiřinának hívják, s emlékszem, Anežka egyszer említette, hogy az irgalmasoknál szolgál.
  Klubíčko egy kis ideig hallgatott. Ďablic doktor megköszörülte a torkát, és odalépett hozzá:
  – Szükség van még rám itt?
  Klubíčko ráemelte a szemét:
  – Nem feltétlenül. De jobb volna, ha azért kéznél lenne.
  – Félreértett. Nem akarom sorsára hagyni Anežkát. De mégiscsak fel kellene ébresztenem a feleségemet, és előkészítenem a dologra. Nagyon kedvelte a lánykát, és szeretném, ha valahogy kíméletes formában értesülne a szerencsétlenségről. Aztán mindjárt visszajövök.
  Klubíčko beleegyezően bólintott:
  – Kérem, tessék. De nincs egy szál gyufája?
  Ďablic a zsebébe nyúlt, és udvariasan átnyújtott egy doboz gyufát.
  Klubíčko is a zsebébe nyúlt, aztán bosszúsan felkiáltott:
  – A jó ég tudja, hol hagytam a dohányomat!
  – Megkínálhatom? – kérdezte Ďablic, és nyújtotta a dobozt.
  – Nagyon kedves – mondta Klubíčko. Kivett egy cigarettát, rágyújtott, s egy-két szippantás után hagyta elaludni a cigarettát. – Még egy szóra – tartotta vissza a távozni akaró Ďablicot ?, abba a vendéglőbe a saját kocsiján ment az este?
  Ďablic igennel válaszolt.
  – Vissza is úgy jött?
  – Természetesen – mondta Ďablic. – A Svéd utcából egyenesen a garázshoz hajtottam, kinyitottam, megfordultam a kocsival, behátráltam. Aztán bezártam a garázst, és észrevettem, hogy otthon hagytam a kapukulcsot, s felébresztettem Koníček urat.
  – Persze, persze – dohogott Klubíčko ?, akinek kocsija van, az nem sokat sétál gyalog. Pedig ezen a környéken jólesik a séta. Én itt szívesen járkálok. Tudja-e véletlenül, hogy itt lakom, mindjárt a sarkon túl?
  Ďablic a fejét rázta.
  – Alig ismerem a környéket. Csak amit a rendelő ablakából látni. Munka után lemegyek a városba. Diákkorom óta szívesen sétálok a Masaryk rakparton.
  – Hát az még kellemesebb sétahely – helyeselt Klubíčko. – De már eleget tartóztattam. Viszontlátásra.
  Ďablic visszament a villába, lassan és óvatosan. Klubíčko utána nézett.
  – Bizonyára jó, ha az embernek saját kocsija van – dörmögte. Aztán oldalt fordult. Březina állt mellette, arca elégedetlenséget tükrözött.
  – Hát nem igaz? – szólította meg Klubíčko ezzel a szónoki kérdéssel.
  – Engem inkább az érdekelne, okosabb lettél-e már – válaszolta Březina.
  – Ahhoz, hogy az ember okosabb legyen, előbb okosnak kellene lennie – fejtegette Klubíčko. – Én pedig egyáltalán nem vagyok okos. Mert ha az volnék, valami nyugodtabb foglalkozást találnék magamnak, mint amilyen a rendőrségi szolgálat.
  – Úgy vélem – tagolta lassan Březina ?, ez az eset elég világos. Én a te helyedben máris mennék ahhoz az öregedő szeladonhoz!
  – Hiszen megyek én, mihelyt tudok. Csak azt mondd meg, hogy jussak oda. Meg kell bolondulni, te Březina, ez a sok korszerű találmány egy fabatkát sem ér, ha egyszer ilyen jeges-csúszós az út! Egy talicskányi kutya közönséges folyami homokkal többre megyünk, mint a repülőgéppel. De a homokhoz meg nem juthatunk hozzá, mert a homokon ott fekszik holtan az a szegény teremtés. Hogy el ne felejtsem, Březina, semmihez ne nyúljatok. Ha kiókumláltátok, hogyan lehet lejutni, vigyétek le az egész ládát úgy, ahogy van. Odalépett a ládához, megvizsgálta, lehajolt, felszedett a földről egy darab papirosnak látszó valamit, és zsebre tette. – Aki hozzányúlt a ládához, attól mind vegyetek ujjlenyomatot!
  – Az természetes – mondta Březina ?, de igazán dühítő, hogy nem tudsz lejutni a városba. Engem épp most érdekelne leginkább ez a látogatás, most kéne tudni, mi van azzal az emberrel.
  – Magam is úgy vélem – helyeselt Klubíčko kelletlenül ?, de semmit sem tehetünk.
  – Eszembe jutott – szólalt meg mögöttük egy hang ?, hogy a hegymászó cipőm talán segítségükre lehet.
  Megfordultak. Ďablic állt előttük.
  – Szólt már a feleségének? – kérdezte Březina.
  Ďablic tagadóan rázta a fejét.
  – Nem tudtam magam rászánni. Nehéz dolog ez, uraim, a feleségem ugyanis egy kissé ideges.
  Hallgatott egy sort.
  – Úgy döntöttem, hogy inkább reggel beszélek vele, mikor az alvástól pihentebb. Hacsak nem lesz szükség most a kihallgatására.
  – Azzal talán várhatunk reggelig – mondta Klubíčko. – De mi van azzal a hegymászó cipővel?
  – Van egy pár cipőm, aminek a talpa amolyan chagrinbőrféle – magyarázta Ďablic. – Még a gyerek is jól megáll benne a lábán. Kölcsönadnám szívesen.
  – Hiába, én abban is elesem – kesergett Klubíčko. – De azért megpróbálhatjuk.
  Ďablic elment, s hamarosan hozta a hegymászó cipőt. Mikor Klubíčko felhúzta, nagy meglepetéssel és örömmel állapította meg, hogy egész jól tud benne járni.
  – Akkor hát szervusztok, urak – mondta elégedetten. – így már, azt hiszem, útra kelhetek. Hol van annak a rádiókedvelőnek a fivére?
  Koníček, a házmester alázatosan előlépett.
  – Hol lakik a fivére? – fordult hozzá Klubíčko.
  – Platnéř utca tizenhét. Mindjárt a földszinten, az ablaka az udvarra nyílik.
  – Nem hinném, hogy az ablakon át akarnék bejutni hozzá – jegyezte meg Klubíčko.
  Koníček rémülten felkiáltott:
  – Most odamegy a fivéremhez?!
  Klubíčko elmosolyodott:
  – Miért meregeti a szemét olyan rémülten, Koníček úr? Ennek így kell lennie. A nyomok a fivéréhez vezetnek, hát ki kell őt hallgatnom. Ettől még nem dől össze a világ!
  Azzal sarkon fordult, mintha nem akarná látni a házmester riadt arcát, s útnak eredt, amilyen gyorsan csak a cipője engedte. Koníček szomorúan nézett utána.
  – Mennyit mondtam Lojzának, hogy ne legyen már olyan bolond vénségére – szólt keseregve. – Mindig az volt az érzésem, rossz vége lesz ennek. Ő ötven, a lány meg tizenhét! Sehogy sem illettek össze, no!
  – A fivére minden bizonnyal tisztázza magát – nyugtatta meg Ďablic fakó hangon. – Hiszen olyan derék, tisztességes ember.
  Ámde Březina, akinek már volt egy elképzelése, vállvonogatva megjegyezte:
  – A legnagyobb hiba, amelybe az ember már tán kétezer éve minduntalan beleesik, az általánosítás. Ami érvényes egy esetre, nem feltétlenül érvényes egy másikra. – S megfeledkezvén arról, hogy maga is az általánosítás hibájába esik, egy kis tűnődés után még hozzátette: – Mennyi derék, tisztességes embert forgatott ki már önmagából a szerelem!
  4
  Klubíčko aránylag szerencsésen eljutott a Kinsky-kertig. Mindössze négyszer vágódott el.
  – Ez a hegymászó cipő – dünnyögte – mégiscsak remek találmány! Ilyet nekem is kell szereznem.
  De azért felujjongott, amikor észrevett egy üresen kószáló taxit, amely óvatosan közeledett a túlsó oldalról. Megállította és beszállt.
  – A Platnéř utcába! – adta ki az utasítást.
  A híd feljárójánál a taxi veszedelmesen közel került a járda széléhez, de aztán már biztosan haladt, s öt perc múlva meg is állt a tizenhetes számú ház előtt, szemben a Klementinum oldalsó frontjával. Régi füstös-kormos ház volt, nappali világításnál bizonyára barna színű. Lent egy papírkereskedést és még egy kis boltot látott Klubíčko. Az utóbbi fölött egy tábla függött:
  Koníček Alois
  úri szabó – tailor for gentlemen
  Úgy, tűnődött magában Klubíčko, hát szabómester. A szabóság olyan mesterség, amely mellett az ember jól megfontolhatja, mit és hogyan tegyen. Aztán Klubíčko becsengetett. Jó idő elteltével megjelent a kapuban a házmesterné, ahogy sebtében magára kapott valamit. Az idegen láttán komor képet vágott:
  – Mit akar?
  Klubíčko megkérdezte, otthon van-e a tailor for gentlemen.
  – Mondja csak – vágta oda dühösen a házmesterné ?, nem kérdezné meg mindjárt azt is, most éjfélkor, hogy mikor ünnepli az az úr a születése napját!
  Ilyen esetben kár a szót szaporítani, legjobb cselekedni. Klubíčko a zsebébe nyúlt, és felmutatta az igazolványát. Az asszony abbahagyta a szájalást, beengedte Klubíčkót, és odamutatott a hátsó ajtóra. Aztán kíváncsian várta, mi történik. Klubíčko csengetett. Miután vagy három percig hiába nyomogatta a csengőt, megjegyezte:
  – Úgy látszik, nincs itthon.
  A házmesterné vállat vont:
  – Vagy pedig a kisasszonykával enyeleg, és nem zavartatja magát!
  – Ugyan, menjen már! Hisz tudtommal idősebb ember.
  – Nem mindenki lesz a korral okosabb – vélekedett a házmesterné. – Persze nem tudom, ott van-e még a lány. De este hallottam, hogy ott volt. Annak aztán jól felvágták a nyelvét! Valósággal úgy jár a szája, mint a nagypénteki kereplő…
  Ebben a pillanatban tátva maradt az asszonyság szája. Az eddig csendes lakásból most valamiféle hangok hallatszottak. Nevetés? Sírás? Beszéd? Nem lehetett eldönteni. Klubíčko és a házmesterné összenéztek.
  – Mindjárt gondoltam, hogy még ott van nála a lány – mondta a házmesterné, és önkéntelenül halkabbra fogta a hangját.
  Alighogy befejezte a mondókáját, a beállott csendet megint megtörték az előbbi hangok. De most már világosan meg tudták állapítani, hogy emberi hang, amit hallanak, s kétségtelenül női hang.
  – Na tessék, lehet, hogy még mindig itt az a lány, én meg töröm magam miatta ebben a szörnyű cipőben – dörmögte Klubíčko. – De hát én nyilván bolond vagyok. Hogy lehetne itt a szerencsétlen, amikor otthagytam a Hřebenka dombon! Méghozzá micsoda állapotban!
  S most már habozás nélkül oda tapasztotta a fülét a kulcslyukra, és hallgatózott. Valami rendkívül lágy és különös, szinte hátborzongatón drámai női hang suttogott valamit. Hogy mit, azt nem lehetett megérteni, mert a hang fojtott volt, mintha párna alól beszélne, aki beszél. De az világosan hallatszott, épp most, hogy a nő zokog. Egy-két szót szólt, aztán szünet következett, utána zokogás, újabb szünet, megint mondott valamit, amit nem lehetett megérteni, de ami minden bizonnyal szívfacsaróan szomorú dolog volt.
  – Kínozza – suttogta a házmesterné az ajtóra szorítva a fülét. – A lány sír. Ki hitte volna… az az ember olyan higgadtnak látszott.
  A két hallgatózó most összerezzent: egy durva férfihang nyersen, parancsolón elnyomta a nő panaszos zokogását, úgy hullott rá, mint hamu a parázsra, kioltotta. Klubíčko teljességgel megfeledkezett róla, mi célból jött, valódi műélvezettel hallgatott. Ez aztán a kettős! Nő és férfi! Ha a fél világot bejárná, keresve a két nem egymáshoz való viszonyának, a kettő fajsúlyának, légkörének, ellentétének művészi szimbólumát, ennél tökéletesebbet akkor sem találhatna. A legnőiesebb nő és a legférfiasabb férfi! És most megint a nő szólalt meg. Micsoda tüneményes torka lehet! Mennyi hang tör fel belőle egyszerre! A rémület és félelem kifejezésének micsoda gazdag, milyen csodálatos skálája!
  A házmesterné, aki kevesebb műértéssel fogadta a dolgot, ezt súgta Klubíčko fülébe:
  – Most bőg, hát bizony egy kicsit késő a bánat! Minek mászkált ide, ehhez a kopasz vénemberhez? Jóságos ég, milyenek is ezek a mai lányok!
  Klubíčko hirtelen összeszedte magát. Valóban úgy érezte, hogy álmodott. Vagy egy-két percet a színházban töltött. Egyszerre az eszébe villant: ha nem Anežka van ennél az öregedő Don Juannál, akkor ugyan ki?
  – Mondja csak, asszonyság, nem két lány jött ide Koníček úrhoz?
  A házmesterné bólogatott.
  – Úgy, ahogy mondja, ketten voltak. Két csitri. Az öreg meg egy üveg puncsot hozatott a lányommal, hogy legyen mivel kínálnia a vendégeit. A lányom látta, hogy ketten ültek ott, egyik a széken, másik a ládán. Csakhogy az a másik nem sokáig maradt. Jött egy asszonyság, kérdezte, nem ismerem-e Koníček  urat. Mondtam, hogy igen, s megmutattam, hol lakik. A hölgy térült-fordult, s elvitte magával az egyik leányt.
  Klubíčko figyelmesen hallgatott.
  Anežka Jiřinával jött ide. Ha Jiřina van odabent, akkor az az asszony Anežkát vitte magával. De akkor minden a feje tetejére fordul, akkor Anežkát nem  ölte meg, ahogy azt eddig sejteni lehetett, hanem az az ismeretlen nő. De miért fojtotta volna meg az a nő Anežkát? Szadizmusból? Honnan tudhatta, hogy Anežka Koníčeknél van? Honnan tudhatott egyáltalán  létezéséről? És ha már Koníček engedte volna is, hogy Anežka meglépjen, miért tartaná magánál éjfélig a másik lányt, aki minden jel szerint közömbös volt számára? És miért kínozná úgy, ahogy azt most éppen hallhatják?
  Ekkor a lakásból két rövid, velőtrázó sikoltás hallatszott. Egy fojtogatott nő torkából tört elő.
  – Disznó – mondta a házmesterné mélyen megbotránkozva. – Már igazán békében hagyhatná! Hiszen már éjfélre jár az idő.
  A következő percben hirtelen megoldódott a rejtély. Óriási meglepetésben volt részük. A felháborodott házmesterné ugyanis önkéntelenül a kilincshez nyúlt, s az ajtó kitárult, mert nem is volt kulcsra zárva. A szobában égett a villany, s a jajveszékelő rádiókészüléken kívül senkit sem találtak ott. Klubíčko a házmesterné nyomában belépett a helyiségbe, betette az ajtót, és még mindig döbbenten a rádióra meredt. Drága, szép készülék volt, hangja rendkívül tiszta. A közvetítés éppen befejeződött, annak a tüneményes színésznőnek két utolsó jajszavával, akinek neve örök titok maradt Klubíčko számára. Már csak azt hallották, hogy egy hang, teljesen ismeretlen nyelven valamit bejelent. Klubíčko csak annyit értett belőle, hogy Maurice Maeterlinck Monna Vanna című színművének első felvonását közvetítették. Nyilván flamand nyelven.
  Közel volt a nevetéshez, hogy így beugrott, de ekkor az ajtó melletti kisasztalra esett a pillantása. Az asztal közepén egy olcsó bőrből készült, elnyűtt fekete női kézitáska hevert. Zárának nikkelezése csaknem teljesen lekopott, kikandikált alóla a bádog eredeti színe. Ezzel kezdődtek felfedezései.
  Az asztal mellett a fogason egy ócska férfikalap lógott, szürke színű, mocskos és formátlan, mellette egy női barett, vadonatúj, barna színű, a közepén díszes A betűt ábrázoló boglár. Jobbra a fal mellett egy asztal állt. Rajta spirituszfőző, azon meg egy nagyobb edény, tele vízzel. Amott egy félig üres puncsos üveg. Három üvegpohár, kettő félig van itallal. Aztán még egy sereg nyugtalanítóbb felfedezés következett. Két felborított szék a földön. Baloldalt az ágy, fölötte balról-jobbról kis fatalapzaton Husz János mester és Zsizska János gipszszobrocskája. Szabályosan a kettő közt egy színes nyomat: Comenius búcsúzik hazájától. Az ágy mellett éjjeliszekrény, rajta a nyitva hagyott rádió. Fölötte az 1912–es Mladá Boleslav-i kiállítás díszoklevele, amely dicsérő elismerésben részesíti   Koníček Alois szabómestert a bemutatott tűzoltó-egyenruhákért.
  Mindez még elég békés látványt nyújtott volna. Ámde az ágy megdöbbentően vad rendetlenségben tárult a szemlélő elé: a paplan és a könnyebb teveszőr takaró egymás hegyén-hátán, összegabalyodva, mintha ketten dulakodtak volna értük. Az egyik vánkos piszkosan, összetiporva hevert a földön, a másik összegyűrve az ágy jobb sarkában. Mikor Klubíčko felemelte, egy hajcsatot talált alatta. Még egy lépést akart tenni, de a házmesterné rákiáltott:
  – Vigyázzon!
  Klubíčko a lába elé nézett. Az ágy előtt egy lyukas kecskeszőr lábszőnyeg feküdt. Egy apró tárgy csillant meg rajta. Klubíčko lehajolt, s látta, hogy egy zománcérem, a Sixtusi Madonna képével. Az érem szét volt tiporva, úgy, ahogy az a leány ott, a ládában.
  – Hát ez szörnyű – mormogta Klubíčko.
  A házmesterné, aki egyre várta, hogy a detektív megszólal, most már nem bírta magát türtőztetni. Mint gátját szakított áradat, ömlött belőle a szó:
  – Én ebbe megkukulok. Végképp nem értem, mit jelentsen ez. Miért ment el, miért nem zárta be az ajtót? Miért nem csukta el a rádiót? Miért nem itták meg a puncsot? És ez a felfordulás! Mintha  dulakodott volna itt a lánnyal! Maga érti ezt?
  Klubíčko nem felelt. Óvatosan felvette az érmet, és lassan az asztal lapjára helyezte. Szinte látta most maga előtt annak a kis fehér galambnak a karcsú nyakát, s rajta ezt az érmet, ahogy bájosan meglapul, mint puha, árnyas bölcsőben, a két formás melle közti mélyedésben. Ez a mell simogató kézre várt… Milyen förtelmes, milyen szomorú, ami történt… Felemelte a fejét. Az asszonyhoz fordult:
  – Sejtelme sincs róla, mikor mehetett el?
  Az asszony a fejét rázta.
  – Nem hallottam. Lábujjhegyen kellett távoznia, vagy akkor ment el, mikor már aludtam. Hét óra tájban jött az az idegen asszony, én meg aztán elmentem a nővéremhez. Hazajöttem, bezártam a kaput, és lefeküdtem. Vagyis hét és kilenc közt is elmehettek, anélkül, hogy tudnék róla.
  Klubíčko elgondolkodott. A sapkán, hajcsaton és az érmen kívül nincs itt semmi, amit Anežka viselt, amikor idejött. De a ládába anyaszült meztelenen tette a gyilkos. Hogyan és mikor vetkőztette le? Hogyan szállította oda?
  – Ide figyeljen – fordult a házmesternéhez ?, nincs Koníčeknek autója?
  Nem kis meglepetésre az asszony igennel válaszolt.
  – Hogy a csudában – álmélkodott Klubíčko ?, egy ilyen kis szabómesternek saját kocsija van?
  – De hiszen ő már nem folytatja a szabómesterséget – magyarázta a házmesterné. – Azt már régen szögre akasztotta. Bérautója van.
  – Vagy úgy – kérdezte Klubíčko ?, akkor az a cégtábla a házon csak a régi idők emléke?
  A házmesterné bólintott.
  – A szabómesterség azóta, hogy úgy elterjedt a készruha, nem hoz a konyhára.
  – Ugyan mi hoz ma a konyhára, drága asszonyság?! De ha Koníčeknek kocsija van, akkor garázsa is kell, hogy legyen!
  – A fészerből csinálta az udvarban. Ott áll a kocsija.
  Csakugyan ott áll–e, gondolta kétkedve Klubíčko. Majd a házmesternéhez fordult:
  – Szeretném látni azt a kocsit.
  A házmesterné már egy idő óta titkolt rémülettel figyelte Klubíčkót. Miért jött ez az ember épp akkor, mikor itt valami történt?
  – Kérem – sipogta hát alázatosan ?, tessék velem jönni, megmutatom.
  Kivezette Klubíčkót a folyosón át az udvarra, és rámutatott a fészerre:
  – Ez a kocsi helye.
  A fészernek rosszul záródó deszkaajtaja volt. Klubíčko a zseblámpájával bevilágított egy kiesett göcs helyén támadt lyukon. A fészerben csakugyan ott állt egy autó. Mikor épp töprengeni kezdett az újabb rejtélyen, ismét megszólalt a házmesterné:
  – Koníček úrnak még egy másik kocsija is van. Pár napja, hogy idehozta, s elmondta, hogy olcsón ajánlották neki megvételre. Egyelőre az udvaron hagyta. Nevetséges ócska batár volt.
  Klubíčko fürgén megfordult, és keresztül-kasul világította a kis udvart. Az udvar üres volt.
  – Az a másik autó ma este is itt állt még?
  Az asszony egy kicsit gondolkodott.
  – Arra akár esküdni mernék – mondta. – Fél hat tájban Koníček úr kinyitotta a kaput, és kihajtott vele az utcára.
  – S mikor tért vissza? – kérdezte mohón Klubíčko.
  A házmesterné vállat vont:
  – Azt már nem tudom. – Láthatólag buzgón törte a fejét. – Semmi biztosat nem tudok – mondta végül. – De úgy tűnik fel nekem, hogy az a kocsi megint csak itt állt az udvarban, mikor hét óra körül itt jártam.
  Eddig minden egyezett, s az öregedő szeladon ellen támadt förtelmes gyanú már nem egy tucatnyi, hanem talán száz mozzanatból táplálkozott. Idehívta a lányt a lakására. Jiřina távozása után egyedül maradt Anežkával, rátámadt, dulakodott vele, késő este elment az ócska kocsin, és nem tért vissza; olyan sietve hagyta el a lakást, hogy elfelejtette lecsavarni a villanyt, sőt a rádióról is megfeledkezett. S a történet másik végpontja a megfojtott, halott Anežka, ott a homokosládában. Hogy Anežka itt volt a lakásban, azt közvetve a munkaadója, közvetlenül a házmesterné tanúsítja. Hogy Anežka járt itt, bizonyítja továbbá a névbetűjével díszített sapka. Klubíčko nem kételkedett benne, hogy a háziak bizonyára felismernék az érmet, ha megmutatná nekik, s ez is Anežka személyazonosságát igazolja. Megfordult, hogy visszamenjen a lakásba, de akkor valami meglepőt fedezett fel  lakásának ablaka alatt.
  Egy csomó üvegcserép feküdt ott. Klubíčko közelebb lépett.  földszinti lakásban lakott, az ablak az udvarra nyílt. Alacsonyan volt az ablak, az ember könnyen felkapaszkodhatott a mellvédre. A belső ablaktábla nyitva állt, a külső ki volt törve. A függöny pedig le volt húzva. Klubíčko rávilágított az üvegcserepekre, és mindjárt észrevette, hogy valami tompán megcsillan köztük. Egy hajcsat volt, ugyanolyan, mint az, amelyet  ágyán a párna alatt talált.
  Ez a felfedezés azt mutatta, hogy a bent lejátszódott esemény egy kicsit másként alakult, mint eddig képzelte. A küzdelem odabent eszerint a lány javára dőlt el: Anežkának sikerült kiszabadulnia támadója markából, aki leteperte az ágyra. Ott maradt egy hajcsatja és az érme. Odaugrott az ablakhoz, kinyitotta. De arra már nem volt ideje, hogy a külső ablaktáblát is kinyissa. Kétségkívül észrevette, hogy aki ledöntötte az ágyra, új erőre kap, s újabb támadástól rettegve, nem bajlódott vele, hogy a külső ablakot is kinyissa, kiverte az üveget, és kiugrott az udvarra. Ekkor veszítette el a másik hajcsatot. De mi lett aztán? Ez még rejtély. Ha nem jött volna a fagy, jóval azután, hogy ez a dulakodás történt, talán akadnának nyomok. De most hiába keresne nyomokat, a jegesedés mindent eltakar. Sikerült Anežkának beszaladnia a folyosóra, s ott Koníček kezébe került, mert az a lakásajtó felől utolérte? Ez elég valószínű. Mikor  látta, hogy a lány egérutat nyert, Koníček nem törődött az ablakkal, az ajtóhoz rohant, kinyitotta, a folyosón torkon ragadta a lányt, és bevonszolta a lakásba. Talán a lány szökése miatt fogta el az a vadállati düh, ami ahhoz kellett, hogy tettének legszörnyűbb részletét végrehajtsa. Anežka, látva, hogy nem menekülhet, alighanem már nem is védekezett. Koníček akkor végrehajtotta, amit akart, utána meg félelmében megfojtotta a lányt. Vagy a nemi vágy mindjárt gyilkos dühvé fajult benne, s rögtön megfojtotta a szerencsétlent, mikor bevonszolta a szobába? Mikor engedte le a függönyt? Tettének elkövetése előtt vagy csak az után?
  Klubíčko összerezzent, és megszólalt:
  – Valamit mégis kellett volna itt hallani! A lány biztosan kiáltott, sőt alighanem sikoltozott. Képzelje csak bele magát a helyzetébe! Egy betört ablak is csörömpöl. Maga véletlenül nem volt otthon. De talán vannak itt még más lakók is?!
  – Nekem senki semmit nem szólt – erősködött a házmesterné. – De nem úgy áll ám a dolog, ahogy képzeli. A falon túl, a szomszéd házban egy nagy motorjavító műhely van. Azok a gazok este csapják a legnagyobb zajt, s ha egyszer rákezdik, még azt sem hallja senki, ha itt az udvaron valakinek elvágják a torkát.
  Akkor hát – mintha minden összeesküdött volna szegény kicsike ellen. Az a gyalázatos bevonszolhatta magához, megfojthatta, lehúzhatta a függönyt, becsukhatta az ablakot, autóba rakhatta a holttestet és elvihette. Kétségkívül nem volt eszénél akkor, mert különben nem vitte volna oda, a ház elé, ahol a lány lakott. Itt folyik a közelben a Moldva, az sokkal alkalmasabb hely az ilyesmire. De  – ha őrült, ha nem – gyilkos, és Klubíčkónak az a dolga, hogy rábizonyítsa a bűntettet, az eddigieknél is meggyőzőbb bizonyítékokkal.
  Szótlanul visszament a szobába, és kinyitotta a lány kézitáskáját. A pénztárcában három koronát és néhány fillért talált, meg egy kis kulcsot. Valami bőrönd kulcsa lehetett. Aztán volt a táskában egy nagy kulcs, nyilván a ház kapukulcsa, egy piszkos olcsó zsebkendő, egy hitvány púderdoboz, s a táska legalján egy összehajtott levél boríték nélkül. Klubíčko szétnyitotta a papírt. „Drága Anežkám…” olvasta a megszólítást.
  A lány anyjának a levele volt, s ezzel megdőlt az utolsó kétség is aziránt, hogy Anežka röviddel a halála előtt itt volt látogatóban. Úgy látszott, már csak egy van hátra: előkeríteni Koníčeket és rábizonyítani a gaztettet. De előbb gondoskodni kell a tett színhelyének őrzéséről, őrséget kell hívni. Az is lehet, hogy  visszatér a lakásba, kétségbeesésből, vagy mert már minden mindegy, ha megtört, és érzi, hiába próbál szökni. Egyszóval őrséget kell hívni. Klubíčko kiment a ház elé, és sípjellel hívta az őrjáratot. Alighogy a házmesterné bezárta utánuk a kaput, és Klubíčko bevezette a két rendőrt a kivilágított lakásba, a kapuban megcsikordult a kulcs.
  5
  Klubíčko csak egy futó pillantást vetett az érkezőre. Magas, sovány fiatalember volt, minden jel szerint diák, aki akkor tért haza. Az efféle fiatalemberek éppen nem érdekelték különösebben Klubíčkót. Visszasurrant a lakásba, és utasításokat adott a rendőröknek. Csakhogy a fiatalember a rendőrök láttára nyomban kíváncsi lett, és faggatni kezdte a házmesternél
  – Valami baj érte az öreg Koníčeket?
  – Nem őt – vágta rá a házmesterné ?, hanem egy lányt, aki nála járt.
  Szavai meglepő hatást tettek a fiatalemberre.
  – Egy lányt? Milyen volt az a lány?
  De még mielőtt az asszony válaszolhatott volna, faképnél hagyta, és Klubíčkóhoz sietett.
  – Kicsoda ön? – kérdezte feléje fordulva Klubíčko.
  – Maxant Jan a nevem, diák vagyok, s itt lakom ebben a házban. Mi baj történt?
  – Ahhoz magának semmi köze – torkolta le az egyik rendőr. De Klubíčko közbeszólt:
  – Fent a Hřebenka dombon egy halott leányt találtak. S minden jel arra vall, hogy az a lány előzőleg itt járt Koníčeknél látogatóban.
  – Istenem, istenem – kiáltott fel Maxant ?, az lehetetlen!
  – Mi lehetetlen?
  Maxant egy pillanatig habozott.
  – Láttam valamit, ami tán összefügg a dologgal – szólalt meg végül.
  – A lányt látta?
  Maxant bólintott.
  – Láttam egy lányt, nagyon furcsa körülmények közt… De hát nem tudom, az lehetett-e.
  – Jóságos ég – csattant fel Klubíčko türelmetlenül ?, megmondaná már végre, mit látott?!
  – A diákmenzáról jöttem haza, ott vacsoráztam. Nyolc óra múlhatott néhány perccel. Összeakadtunk egypáran asztaliteniszezők, s megbeszéltük, hogy játszunk egy-két játszmát. Nem szívesen játszom más ütővel, s mert nem lakom messze, elhatároztam, hogy hazaugrom az ütőmért.
  – Már csak az hiányzik, hogy azt is elmesélje, melyik lábával lépett ki! – kiáltotta Klubíčko türelmét vesztve.
  – Ez minden – mondta Maxant. – Mikor befordultam a Platnéř utcába, s közeledtem a házunkhoz, egy lány rohant velem szemben, hajadonfőtt, magából kikelve, s úgy belém ütközött, hogy megtántorodtam. Mire észbe kaptam, a lány persze már messze járt.
  – Milyen volt az a lány? – kérdezte Klubíčko.
  Mire Maxant, hogy hát ő nemigen tudja leírni, mert minden olyan szélsebesen játszódott le. De úgy rémlik, mintha a lányon egy szál blúz lett volna. Nem, nem emlékszik rá, hogy látott akkor egy idősebb embert, aki a lány után szaladt. Koníčeket futólag ismeri, de azért persze megismerte volna. Amikor ez a dolog történt, nem látta Koníčeket. Később sem, amikor visszaindult. Csak egy percet töltött otthon, fogta az ütőjét, és ment is. Az utcán nem találkozott ismerőssel.
  Klubíčko növekvő zavarral hallgatta. Lehetséges, hogy Anežka volt, aki a diákba beleütközött? Anežkát abban az időpontban érte a támadás, és hajadonfőtt menekült az udvarra. Sikerült kijutnia a lakásból. Eddig egybevágnak a dolgok. De igazán sikerült kikerülnie az utcára? Ha valóban őt látta ez a fiú, akkor nem valószínű, hogy Koníček utolérte, és vissza tudta vinni a házba. Ha pedig Koníček autóval eredt utána, akkor sem valószínű, hogy sikerült neki a lányt újra bekényszeríteni a lakásba. Mert hiszen az utcán egy csomó ember járt. Elég lett volna, ha a lány sikoltozik, s Koníček szándéka máris meghiúsul. Különben még ha ijedtében megnémult is, még a szótlan dulakodás sem kerülhette el a járókelők figyelmét. Olyan idő tájban a Platnéř utcától a Klementinum felé meg a Keresztesek tere felé mindig sok ember jár, és sok autó közlekedik. A téren, az útkereszteződésnél mindig áll rendőr. Ezek szerint egy más leány ütközött bele Maxantba, talán egy kislány, aki orvosért futott, mert beteg az anyja, vagy egy leány, aki könnyű öltözékben kiszaladt, hogy sört vigyen a sarki kocsmából. Klubíčko dühösen nézett Maxantra. Kellemetlen egy tanúvallomás volt a fiúé, mert lerombolta elképzelésének csaknem kész építményét, amelyben minden tökéletesen a maga helyére került. Ha igazán Anežka volt az, aki Maxantba ütközött az utcán, megdől az a feltevés, hogy a bűntettet Koníček lakásán hajtották végre, sőt tán az is, hogy Koníček a tettes. Fel kellene tételezni, hogy miután utolérte a lányt, valahol másutt fojtotta meg. Mikor Klubíčko idáig ért a következtetéseiben, egyszerre olyasmi ötlött az eszébe, amitől maga is megdöbbent.
  Az is lehetséges, hogy Koníček szerepe ebben a történetben véget ért, mihelyt a lány kimenekült az udvarra s onnan az utcára. S akkor kezdődik valaki másnak, egy eddig ismeretlennek a szerepe, s ráadásul ez a főszerep. A leány kisiklott az egyik gonosztevő kezéből, de mindjárt egy másiknak a karmai közé került?
  De ki lehetett az? És miért lett volna valaki más, mikor minden világosan arra mutatott, hogy Koníček a tettes? Úgy vélekedett, hogy Maxant kétségkívül egy más lányt látott, feltette magában, hogy nem engedi magát megtéveszteni a körülmények ilyen véletlen összejátszásától, és egyelőre Koníček után veti magát. De mielőtt elbocsátotta Maxantot, még megkérdezte:
  – Nem emlékszik, a falon túli javítóműhelyben zúgtak-e a motorok, mikor maga hazajött?
  Maxant igenlő választ adott, s megkérdezte Klubíčkót, nem lehetne–e ez ellen tenni valamit. A városi tanács iparügyi osztálya engedélyezte a műhelyt, nem törődve azzal, hogy a környéken lakóknak nincs nyugtuk a zajtól.
  Időközben megérkezett az igazgatóságról a riadóztatott detektívek csoportja. A nyomozási munka első szakasza mindig egy kicsit kalandos valami. Azoknak, akik ezzel foglalkoznak, úgy tetszik, hogy hamarabb találnak meg egy tűt a szénaboglyában, mint egy gyanúsított személyt a nagyvárosban. Olyan ez, mint amikor a világtalan kimegy az utcára, és tapogatózik. Amíg valaki pártfogásába nem veszi, s meg nem mutatja neki, hol mehet át az úttesten, teljesen gyámoltalan. Az adott esetben  árkon-bokron túl lehet, főként mert autója volt. Száguldhat az országhatár felé, elrejtőzhetett egy barátjánál, végignézhette fent a Hřebenka dombon, hogyan bajlódik a bizottság az ő áldozatával, de az is lehet, hogy már maga is halott.
  Klubíčko hajlott arra a gondolatra, hogy Koníček kárt tett magában.
  Egy ötvenéves, megállapodott, higgadt ember, akiről senki semmi rosszat nem tud, s akin mindenki csak sajnálkozott, amikor a lány iránti szenvedélye szóba került – az ilyen ember nem igazi gyilkos a szó szoros értelmében. Kétségkívül önkívületi állapotban cselekedett, felkorbácsolt vére egy időre dúvaddá tette. Mikor visszanyerte józan eszét, minden valószínűség szerint erőt vett rajta a kétségbeesés. Klubíčko a detektívcsoport felét elküldte a környékbeli csapszékekbe, a másik csoporttal pedig, erős belső ösztönére hallgatva, elindult a közeli Moldva-part felé. Az első csoport útjának célja a Kék csukához címzett kocsma volt, ahova Koníček  állítólag sörözni járt, s ahol talán most tompa fásultságban várja, hogy kezére tegyék a bilincset. A másik csoport megkerülte a háztömböt, és az enyhén lejtő, jeges partoldalon leereszkedett a halászbárkákhoz.
  6
  Nyáron ezen a helyen kötnek ki a csónakok, amelyekben szerelmespárok hajókáznak a folyón; karácsonykor hallal megrakott bárkák sora áll itt, s a környékbeli lakosok vásárolják az ízletes friss halat. Most öt ilyen bárka sorakozott egymás mellett. A detektívek zseblámpájuk fényénél kezdték a bárkákat vizsgálni. Az első négyen nem találtak semmit, s első pillantásra az ötödiken sem. De amikor Klubíčko áthajolt az utolsó bárka peremén, észrevette, hogy valami lóg a bárka oldalába vert kampón. Gyorsan kihúzták azt a valamit.
  S megvolt a rejtély kulcsa: egy férfitélikabát. Mikor átkutatták a kabát zsebeit, egyikben egy pár kesztyűt találtak, amilyet a gépkocsivezetők használnak hideg időben, a másikból egy nikkelezett öngyújtó, a mellzsebből pedig az ötvenéves  Alois Koníček nevére kiállított gépkocsivezetői jogosítvány került elő. A télikabát teljesen átázott, csak alul a szárnya maradt szárazon.  végigfutott a bárkákon, s az utolsóról vetette magát a folyóba, de kigombolt télikabátjának szárnya beleakadt a kampóba. Koníček alighanem kibújt a kabátjából, s most ott fekszik valahol a Moldva fenekén, csak a kabátját és bűntettét hagyta itt maga után.
  – Majd reggel csáklyákkal átkutatják a folyót – mondta Klubíčko. Meg volt illetődve. Ha az az ember valahol egy kocsmában ülne és inna, tompán és gyáván várva, mikor jönnek érte, vagy valahol az országúton száguldana, hogy a bőrét mentse, Klubíčko gyűlölné és megvetné. De a vén nőcsábász itt nyomban mindenért megfizetett. Gonosz indulatok szállták meg a szerencsétlent, de mikor magához tért, megint csak szánni való, nyomorult ember lett belőle.
  Te aztán drágán fizettél meg azért, hogy egy fiatal nőre és szerelemre áhítoztál, gondolta Klubíčko, és sarkon fordult, hogy induljon. Ekkor a hátuk mögül döngő léptek hallatszottak. A két szolgálatos rendőr volt.
  – No lám – mondta az egyik, amikor megtudta, hogy Klubíčkóék mit keresnek. – Hát szóval az ilyen jómadár volt! – Aztán elmondták, hogy fél kilenc tájban kiáltozást hallottak. Idesiettek. A part csak úgy nyüzsgött a halászoktól, két halász egy idősebb embert élesztgetett, akit akkor húztak ki a folyóból. Azt mondták, hogy valósággal átrepült köztük, s az utolsó bárkáról, zsupsz! – a vízbe ugrott. A halászok, amint felocsúdtak meglepetésükből, rohantak utána. Vagy háromméternyire a bárkától felbukkant a folyóban, és mindjárt el is merült. Az egyik halász kötelet dobott feléje, mikor újra felvetette a víz. De az az ember vagy nem látott, vagy nem akart látni. Akkor a halász beugrott a vízbe, s mikor az öngyilkos még egyszer, talán utoljára, a felszínre bukkant, hátulról megragadta a gallérjánál, és a bárkához vonszolta. Eszméletlen volt már a nyomorult, nem ellenkezett, sem amíg a megmentője a vízben vonszolta, sem amikor kihúzták a bárkára. Aztán hívták a mentőket, de mivel sokáig nem jöttek, megállítottak egy taxit, és a vízből kimentett embert elszállították az irgalmasok kórházába. Most ott fekszik, és félrebeszél, mellette a halász, aki kimentette, mert az meg halálra hűlt. Mikor az öngyilkos egy kicsit magához tért, és még nem fogta el a lázroham, megmentőjéhez fordult, és szemrehányást tett neki, miért nem hagyta veszni.
  Szépen vagyunk, vélte Klubíčko, s azonnal autóba ült, és elment az irgalmasok közeli kórházába. Egy-pár perc múlva  ágya mellett állt.
  Nem volt az városi ember, hanem nyomorult, szánalomra méltó teremtmény – a kor egy típusa, a városban élő vidéki, akit felőrölt az éles levegő, a korai felkelés, a szennyes légkör, a közöny s leginkább az, hogy a zsíros, egészséges televényből, ahol otthon érezte magát, átültették a város kilúgozott, egészségtelen, sovány talajába. Vagy tán még inkább olyan volt, mint aki szinte nem is tudja, mi a friss levegő, mert előbb egy szellőzetlen szabóműhelyben sínylődött, aztán meg a motor benzingőze mérgezte a tüdejét.
  Szegény, gondolta újra Klubíčko, hogy mi módon keveredett ez ebbe a históriába, azt igazán sohasem fogom megérteni.
  Mindig ugyanaz, ennél is, másnál is. Az emberekben és körülöttük, tán a levegőben volt valami, ami a romlás csíráját hordozta. Hosszú évekig éltek ezek az emberek békében, nyugalomban, csaknem úgy, mint a jámbor kérődzők, valami olümposzi közöny óvta őket az élet baktériumaitól. Takarékoskodtak, megtagadtak maguktól mindent, előbb hősies, később beletörődő lemondással, csukott szemmel mentek el az élet számukra elérhetetlen lehetőségei mellett, szigetelték magukban azt a veszélyes pontot, amit felszínesen képzelőerőnek neveznek, s amit inkább az ördög rezidenciájának kellene nevezni, s mint bamba öszvérek jártak az élet bezárt kapuja előtt, amely mögött a mennyei fényesség rejtőzött, de tán a tisztítótűz is, és ezért jobb nem feszegetni. Olvastak az újságban, könyvekben emberekről, akik megégették magukat, mert nem bírtak ellenállni a kísértésnek, és bekukkantottak a kapun, legalább a kulcslyukon át, s akkor a maguk buzdítására azt mondták: úgy kell nekik, miért nem volt józan eszük.
  De egyszer rájuk is sor került, a fertőzés behatolt a bőrük alá, a kórokozók elszaporodtak, és rávették őket, hogy ők is kinyissák azt a bűvös ajtót, s már meg is volt a baj! Néha a pályája kezdetén éri ez az embert, s akkor kedvezőtlen körülmények közt gonosztevő, igazi gonosztevő válik belőle, aki azt, amit jogosnak vél, ki akarja harcolni, és egy különleges ragadozót nevel ki magában, hogy végül is egész közönséges, alantas kis materialistává legyen, aki csak azért rabol s talán gyilkol is, mert arra rest, hogy tisztességes munkával erőltesse a kezét vagy az agyát. Néha úgy esik a dolog, mint ezzel a szerencsétlennel, élete vége felé, s akkor az bizony tragédia. Egy ilyen derék atyus. Az idősebb nemzedék ezt a szót a jóindulatú emberi kérődző fajra találta ki, akinek akár fát lehet vágni a hátán. Erre a szegény emberre ez igazán ráillik. Ha ez a szó nem volna, az ő számára kellene kitalálni.
  De hát bizonyos körülmények közt még az ilyen atyus is, ha csak néhány percre is, vadállattá válhat.
  Most itt fekszik Klubíčko zsákmányaként. Olyan könnyű volt terítékre kapni, hogy valójában nincs is becse. Az első pillanattól kezdve minden erre az emberre terelte a gyanút, s jelleménél fogva szinte arra volt teremtve, hogy bármely középszerű tehetség detektívrekordot csináljon vele. Gyilkos, gonosztevő, aki reggel az újságolvasók ezer átkát vonja magára, de valójában csupán gyenge báb, s csak vérének pillanatnyi szennyes hulláma emelte abba a szomorú szerepbe, amely néhány napon át foglalkoztatja a közvéleményt. Iskolakönyvbe való ábra az „alkalom szüli a tolvajt” közmondás illusztrálására.
  Klubíčko kelletlenül elfordította tekintetét Koníček lázban égő arcáról.
  – Küldök ide egy detektívet – mondta. – Ennek az embernek, majd ha magához tér, senkivel sem szabad beszélnie. Legjobb lesz, ha olyan szobába helyezik el, ahol egyedül lehet.
  Az ápoló bólintott.
  – Amennyire meg tudom ítélni – jegyezte meg ?, nem egyhamar tér magához. – Ismeretlen okból a beteg szájához nyúlt, és feltárta szúvas, teljesen megsárgult fogait, betegesen fakó ínyét. – Hosszú és rosszindulatú betegségre kell itt számítani. – Megcsóválta a fejét, és még hozzátette:
  – Ha egyáltalán kilábal belőle isten segítségével.
  Jobb volna szegénynek, ha isten megtagadná tőle ezt a segítséget, gondolta Klubíčko, mikor elhagyta a kórházat.
  Két óra elmúlt néhány perccel. Feladatának fő részét elvégezte. Elég, ha jelentést tesz, aztán lefekszik. Itt most már semmi sincs, amiért érdemes volna törnie magát. Maradt ugyan még néhány tisztázatlan részlet, de ezek annyi fáradságot sem érnek meg, mint a vadkörte vagy a madárcseresznye. Ki kell még deríteni, hol hagyta az a szerencsétlen az autóját. Legkésőbb holnap reggel úgyis jelenti majd Prága körzetéből valamelyik rendőr, hogy látott egy ilyen kocsit szolgálati kőrútján. S persze ebben a kocsiban ott lesznek annak a szegény teremtésnek a ruhái, akire azt a sorsot mérték az istenek, hogy áldozatul essék egy jelentéktelen ember későn fellángolt szenvedélyének. Hátravan még az is, hogy megkeressék azt a lányt, aki a szerencsétlen kis Anežkával együtt ment a megbomlott atyus lakására, és aki onnan olyan rosszkor, vagyis hamar távozott. De mindez már nem sokat nyom a latban, s különben is a még hátralevő tennivalókat szinte önműködően elvégzi a nyomozás már megindított gépezete. Ha volt ennek az ügynek valami rejtett magva, azt már megtalálták és feltörték. A tettes a törvény kezében van, az emberi igazságszolgáltatás elé kerül, ha az istenek irgalmából nem helyezik át ügyét az örök bölcsesség elnézőbb ítélőszéke elé.
  Ó, az a megértő örök bölcsesség! Klubíčko végül is taxiba ült, és közben néhány haragos és lázadó gondolattal illette az örök bölcsességet. Sokszor volt az az érzése, hogy épp ezt az örök bölcsességet kellene a legsűrűbb rács mögé zárni, mert abból, ami körülöttünk történik, a legszörnyűbb dolgoknak valójában ő az elkövetője. És ha csak kíméletlen volna! De ráadásul álnok és rosszindulatú is! Sötét, aljas rendszere van, amely az embert teljességgel kiforgatja önmagából, elvéve tőle fegyvereit, amelyekkel védekezhetne. Felszítja benne a szunnyadó vágyat, megbolondítja azzal, hogy tekintetét egy üde, bársonyos fiatal testre irányítja, amelyet oly soká megtagadott tőle, s aztán – közönybe burkolózik, s egykedvűen szemléli a drámát, szabad folyást engedve neki. Olyan ez, mint amikor valaki égő csóvát vet a lőportoronyra, mert kíváncsi rá, hogy no most mi lesz. De hát az ilyen ember legalább meglakol a gonoszságáért. Vagy ott a helyszínen, mert a robbanás ízekre szaggatja, vagy később a vesztőhelyen. De az örök bölcsesség a maga megfoghatatlanságában csendben eltakarodik, hogy valami hasonlót vagy még rosszabbat készítsen elő valahol másutt.
  – A Hřebenka dombra megyünk – szólt oda a sofőrnek Klubíčko.
  Ezt egészen önkéntelenül bökte ki. Eredetileg úgy gondolta, hogy az igazgatóságra viteti magát, s ott befejezi tevékenységét a köztisztviselők legbecsesebb művével, a jegyzőkönyvvel. De egyszerre valami belső kényszert érzett, s ez arra ösztökélte, hogy egy órával későbbre halassza a becses jegyzőkönyvvel, a hivatalos élet e frigyszekrényével való foglalatoskodást. Maga sem tudta, mi vezeti. Csak azt érezte világosan, valami lázadozik benne a gondolat ellen, hogy ott a szerzetesek kórházában a világ megítélése szerint egy gonosz, elvetemült embert hagyott. Gonosz, elvetemült ember! Klubíčko egyre maga előtt látja a jelentéktelen tucat-arcot, a beesett szemet, gyér hajat, a dolgos, szerény emberre valló külsőt, azt a kifejezést, amit a kemény munka és a lemondás ró az emberi arcra. Az emlékezetében motoszkáló kép valamire ösztökélte. Bárcsak tehetne valamit a szerencsétlenért! Az ilyen emberek nem szolgáltak rá, hogy gyalázzák, ócsárolják őket. Erre még az örök bölcsességnek sem volna szabad vetemednie!
  Keserű kiábrándultságot érzett, pedig inkább örülnie kellett volna, hogy megint egyszer gyorsan, de még milyen gyorsan, kibogozott egy rejtélyt. Ám egyszerre egy másik arc villant elő gondolatai kavargásából. Egy cseppet sem hasonlított ahhoz, amely a kórházi látogatása óta belevésődött az emlékezetébe. Egy feszült érdeklődést sugárzó, fiatal arcot látott most maga előtt, a diáknak az arcát. Maxant, igen, úgy látszik, ez volt a neve. Megkocogtatta az üveglapot, a sofőr lefékezett, és hátrafordult.
  – Előbb még megállunk a Platnéř utcában – adta ki az utasítást Klubíčko.
  7
  Maxant már aludt.
  – Figyeljen rám, fiatalember – mondta Klubíčko, mikor végre lelket vert az álomittas diákba ?, a maga elbeszélése arról a lányról, aki olyan szélsebesen beleütközött magába az utcán, sehogy sem megy ki a fejemből. Milyen az emlékezete? Megvan az a képessége, hogy legalább főbb vonásokban megjegyzi magának az emberek külsejét?
  – Ezen még sohasem gondolkodtam – felelte Maxant. – De azt hiszem, legalábbis középszerű az emlékezőtehetségem.
  – No, akkor talán valamit megjegyzett a leány arcvonásaiból. Próba szerencse, mindenesetre érdemes lesz legalább próbát tennünk. Nem jönne el velem a Hřebenka dombra?
  Mire odaértek, a törvényszéki bizottság még nem készült el a munkájával. Szegény Anežka lassan szinte jéggé fagyott a ládában. Klubíčko levetette a télikabátját, betakarta vele a szegény gyermek tetemét, csak a fejét hagyta szabadon. Aztán zseblámpájával megvilágította a halott arcát, s felszólította Maxantot, hogy nézze meg. A diák vonakodva, riadt arccal közeledett a ládához. Riadtsága elárulta, hogy még nem sok halottat látott életében.
  – Ez volt az? – kérdezte Klubíčko.
  De Maxantot még nagyon váratlanul érte a kérdés. Lázas remegés fogta el, és szinte láthatóan hullámzott át egész testén, mint a földrengés, s annyira hatalmába kerítette, hogy képtelen volt egyetlen tekintetet vetni a szomorú arcocskára.
  – Ne-em tudom… – nyöszörögte.
  – Hogyhogy nem tudja? – förmedt rá Klubíčko.
  – Hiszen eddig jószerivel még meg sem nézte!
  Maxant a halott helyett Klubíčkóra vetett egy könyörgő pillantást.
  – Nem vagyok képes – motyogta.
  – Még hogy nem képes! – kiáltotta Klubíčko. – Hát szedje össze magát! Mit is tanul maga?
  – Or-orvosnövendék vagyok… – hebegte Maxant.
  – Akkor az efféle igazán nem újság magának. Az istenre kérem, nézze már meg végre ezt a lányt!
  Maxant most vonakodva elfordult Klubíčkótól, láthatólag szinte fájdalmat okozott neki ez a mozdulat, és lassan rászegezte tekintetét a halott leány arcára. Elsápadt, megtántorodott, lehajtotta a fejét.
  – Felismeri?
  Maxant szótlanul bólintott.
  – Nagyon felületesen nézte meg. Nézze meg jobban! Ki tudja, mi minden függ majd a maga szavától!
  Maxant hosszú lelki tusa után engedelmeskedett, s újra megnézte Anežkát. Hirtelen összerezzent, és zavartan megszólalt:
  – Most azt hiszem, hogy mégsem ő volt!
  – Oda álljon! – mutatott Klubíčko a háta mögé.
  – És forduljon meg!
  Maxant szót fogadott. Klubíčko lehajolt, egy kissé felborzolta a halott leány haját, s eloltotta a zseblámpát.
  – Na, most forduljon meg – utasította Maxantot ?, jöjjön lassan ide, s nézze meg a leányt!
  Maxant lassan közeledett a ládához, szemét Anežkára szegezve, mint akit megbűvöltek. Klubíčko gyorsan a halott dereka alá nyúlt, s kissé megemelte. A télikabát, amely eltakarta a testet, most lecsúszott róla. Az utcalámpa tompa fényében kirajzolódott a lány mezítelen teste, s megvilágított arcából szeme fehérje egyenesen Maxantra villant. Maxant rémülten felkiáltott, megfordult, és el akart rohanni. Az egyik detektív feltartóztatta.
  – Ez volt az a lány? – hallatszott Klubíčko hangja.
  – I-igen… ez – motyogta Maxant.
  – Teljes bizonyossággal felismerte?
  – I-igen…
  – Most már hiszek magának – jelentette ki Klubíčko. – Most ugyanis körülbelül olyan megvilágításban látta, mint akkor a járdán. Közelről, megüvegesedett szemmel persze hogy másnak látszott.
  Aztán visszahelyezte Anežkát homok fekhelyére, felvette a kabátját, és folytatni akarta a kihallgatást.
  – Milyen messze lehettek a maguk házától, amikor összetalálkoztak?
  Maxant azonban hallgatott, mint akit letaglóztak.
  – Nos?
  – Talán nyolcvanméternyire.
  – Jártak arra az utcán emberek, amerre a lány rohant?
  – Mögöttem a villamos jött éppen – felelte Maxant, egész testében remegve.
  – No de hát mi van magával? – dohogott Klubíčko türelmetlenül.
  – Haza szeretnék menni – szólt halkan, megtörten Maxant. – Rosszul vagyok. Négy órája, hogy épen, elevenen láttam. Most meg…
  – Értem, értem – türelmetlenkedett Klubíčko. – De hát maga mégiscsak férfi, ráadásul orvostanhallgató, és nem holmi vénasszony. Ki kell hallgatnunk. Szedje Össze magát, kérem. Amikor találkoztak, nem volt ott a közelben senki?
  Maxant nem nézett Klubíčkóra, úgy válaszolta:
  – Emlékszem, hogy két nő mellett mentem el, akik franciául beszélgettek. Ezekkel neki is találkoznia kellett.
  – És rendőr? Rendőr nem volt a közelben?
  Maxant egy kicsit gondolkodott.
  – Igaza van – vágta ki aztán ?, ott állt a Keresztesek terén a templom árkádsora alatt. – Egy kis töprengés után még hozzátette: – Az utcán elég sok ember volt.
  Ekkor váratlan dolog történt.
  – Miről van itt szó, kérem? – avatkozott a beszélgetésbe a taxisofőr, aki odavitte őket. – Nem kíváncsiságból, de úgy hallottam, hogy…
  Klubíčko fürgén feléje fordult:
  – Mit hallott?
  – Nohát azt, hogy egy lány rohant, mint az őrült a Keresztesek tere közelében. Eszembe jutott, nem volt-e ugyanaz a fiatal nő, akit majdhogy el nem gázoltam a téren, a Karolina utca sarkán.
  – Mikor volt az? – kérdezte Klubíčko mohón.
  – Hát, hány óra is lehetett? Negyed kilenc, úgy valahogy – felelte a sofőr. – Olyan sebesen és vigyázatlanul rohant, hogy éppen csak ki tudtam még térni. No persze szidtam is, mint a bokrot, csakhogy ő azt nem hallotta, rohant tovább. Én a Károly-fürdőhöz mentem, a taxiállomásra, és gondolhatják, még szitkozódtam egy sort. Prágában úgy járnak az emberek, mint a barom, s aztán, ha valami baj történik az ő hibájukból, mindig a sofőrön verik el a port!
  – Ez minden?
  A sofőr a fejét rázta.
  – Nem. Épp amikor újra nekiindultam, láttam, hogy egy nagy autó megelőzte a lányt. A kocsi megállt szorosan a gyalogjáró mellett, a Necas régiségbolttal szemben, vagy öt méterrel a lány előtt. A lány egyszeriben megtorpant, valaki nyilván szólította a kocsiból.
  – És aztán? – sürgette Klubíčko.
  A sofőr vállat vont.
  – Azt már nem tudom. Helyet kellett keresnem a kocsimnak. Mire ezzel megvoltam, és kiszálltam, hogy rágyújtsak, leánynak, autónak már hűlt helye volt. A lány talán beszállt a kocsiba.
  – Miféle kocsi volt az? – kérdezte Klubíčko.
  A sofőr zavartan csóválta a fejét.
  – Hát, akkor már este volt, s nem a legjobban lehetett látni. A kezem a kormányt fogta, és vigyáznom kellett, nehogy valaki a kerék alá ugorjon.
  – Hát persze – ismerte el Klubíčko ?, de azt talán mégis megfigyelte, hogy jó márkájú vagy olcsó kocsi volt-e, újabb vagy már elhasznált?
  A sofőr eltűnődött.
  – Csak arra emlékszem, hogy nagy kocsi volt. Milyen volt, amikor ott állt a járda mellett, azt bizony nem tudom, a lány után néztem, s nem figyeltem az úttestre.
  Hirtelen elhallgatott, egy kicsit töprengett, majd élénken kijelentette:
  – Most jut eszembe, hogy sportkocsi lehetett!
  – Sportkocsi! No nézzük csak! – lelkendezett Klubíčko, aki valósággal leste a sofőr minden szavát.
  – Hogy jött most erre rá?
  A sofőr tétován ingatta a fejét.
  – Tudom is én? Nem vettem én akkor észre semmit, de most valami azt súgja, hogy sportkocsi volt. Talán mégiscsak megfigyeltem, anélkül, hogy tudnék róla. Különben miért motoszkálna most egyre a kobakomban, hogy sportkocsi volt?
  – Talán ment maga mögött egy sportkocsi?
  – Egy sportkocsi nem menne egy taxi mögött soha – utasította el a feltevést a sofőr ?, az úgy elhúzna mellettem, mint a sicc, észre se venném. És különben is, a prágai utcán az ember nem nézegethet hátra. Ha valami nekem azt súgja, hogy sportkocsi volt, akkor valahogyan észre kellett vennem, hogy az. De hogy hogyan, azt tőlem hiába is kérdi, mert arról én mit sem tudok!
  – Így van – helyeselt Klubíčko ?, tökéletesen értem. Ezt úgy mondják, hogy tudatalatti. Csakhogy erre nehéz valamit alapozni.
  Elgondolkodott, majd a válla fölött a háta mögé mutatott:
  – Látta már a halottat?
  – Nem vagyok kíváncsi természetű – szabadkozott a sofőr ?, de ha talán…
  Klubíčko odavezette a ládához, kitakarta a halottat, s felszólította a sofőrt, nézze meg az arcát. A sofőr előbb háromlépésnyiről nézte, majd előbbre lépett, végül közel is hajolt a halott lányhoz, de egyik helyzetből sem ismerte fel.
  – Ez nem az a lány – hajtogatta makacsul.
  – Komolyan azt akarja mondani, hogy nem ismeri fel?
  – Nem. Határozottan állítom, hogy ez nem az a lány, aki majdnem a kocsim kereke alá ugrott. Ilyen fiatal volt, talán éppennyi idős, szintén fedetlen fővel, de a haját nem így hordta, középen el volt választva, ahogy régebben viselték. – Megint töprengett egy kicsit. – Persze, az olyan kavarodásban az ember nem figyelhet meg mindent úgy, hogy esküdni merne minden apróságra, azt nem, de annyi bizonyos, hogy ez a lány nem lehetett az.
  Még egyszer megnézte Anežkát.
  – Szegény – mondta ?, még így elcsúfítva is szép kis teremtés. Hej, az a férfi, hogy az mit érdemelne!
  Már éppen el akart menni a ládától, mikor még eszébe ötlött valami:
  – Nem, ez nem az a lány. Az a másik egy cseppet sem volt szép. Ha szép lett volna, nem is szidtam volna annyira!
  Aztán behunyta a szemét, és elkezdte részletesen leírni annak a másik leánynak a külsejét. Az orra formájától a szeme színéig pontosan leírta, de ebből a személyleírásból semmi, de semmi sem illett Anežkára. Mikor befejezte, Klubíčko Maxanthoz fordult:
  – Mit szól ehhez?
  Maxant, aki eddig fogvacogva hallgatott, és szinte nyelte a sofőr minden szavát, vállat vont. Rámutatott a ládára:
  – Ez itt az a lány, aki belém ütközött a Platnéř utcában – mondta meggyőződéssel.
  – Akkor pedig – döntötte el Klubíčko – kettőjük közül az egyik téved, vagy mindegyikük egy más lányt látott. Maga, Maxant, nyolc óra tájban látta Anežkát a Platnéř utcában. – Klubíčko a sofőrhöz fordult: – Maga valamivel későbben, tán negyedóra múlva látott egy másik lányt, aki ugyanabba az irányba szaladt, nyilván azt az embert keresve, aki aztán utolérte a sportkocsival. Csakhogy akkor ez a két személy, az a másik lány és a sportkocsiban ülő férfi, nem tartozik a mi történetünkbe! S csak egy magyarázat marad: Anežkát olyan valaki ölte meg, aki pontosan meg nem határozott időben, amelynek most csak a kezdetét ismerjük, találkozott össze vele. A kezdeti időpont az, amikor Maxantba beleütközött az utcán.
  Elhallgatott, és a diákhoz fordult:
  – Mit szól hozzá?
  – Igen, így valahogy lehetett – helyeselt Maxant. –  Koníček kihajtott az udvarból a kocsijával, utolérte a lányt és…
  – Koníčeket egyelőre ne keverje bele – mordult rá Klubíčko.
  Alighogy ezt kimondta, olyasvalami történt, ami teljesen a háttérbe szorított mindent, ami még tán arra utalt volna, hogy Anežkát más ölte meg, nem a szerelemtől megbomlott szerencsétlen Koníček.
  Rohanva odaérkezett egy rendőr, egyik azok közül, akik a holttest felfedezése után az elsők voltak a helyszínen. Ezek ugyanis a bizottság megérkeztéig s még azután is egy darabig ott maradtak, de amikor a riadókészültség megjött, folytatták szolgálati körútjukat. Először a Magas utcába mentek. Ahol ez a csendes, télen kihalt utca egy másik, még elhagyottabb utcával találkozik – ez utóbbit Molnár utcának hívják ?, egy régebbi kerttelepbe megy át, amely a téli hónapokban teljesen elhagyatott, kopár terület. Nem úgy nyáron. A nyári hónapokban ez a hely reggeltől estig gyerekzsivajtól hangos, éjjel pedig jönnek a szerelmespárok, s a domboldal a hatóságok hallgatólagos jóváhagyásával ingyen szállodává változik. Amikor a két rendőr az útkereszteződésre ért, szinte ösztönösen a lejtő felé fordult, nem is szóltak egymáshoz, csak vizsgálni kezdték a terepet.
  Nem volt erre a legcsekélyebb indokuk sem, csak a mesterséggel járó ösztönös érzés diktálta, hogy kutassák át ezt a nem valami jó hírű helyet. Képtelenség lett volna feltételezni, hogy épp itt rejtőzködjék a tettes, hiszen ez a gyilkossági ügy innen egy kőhajításnyira fejeződött be. S különben is mit keresne még itt, mikor már jó négy órája, hogy a gyilkosságot felfedezték! De valami azt súgta a rendőröknek, hogy mégiscsak nézzenek körül, s jó, hogy hallgattak az ösztönükre. Mikor felkapaszkodtak a fagyos terepen a domb tetejére, ahol elnyomorodott szilvafák sorakoznak egymás mellett – a gyümölcsük soha be nem érik, mert a környékbeli lurkók lerázzák és kővel leverik, még amikor kemény, zöld és savanyúbb, mint a juhsóska levele ?, körülnéztek a sötétben, s észrevettek valamit, ami magára vonta a figyelmüket. Van ott egy útféle, amit a szerelmesek léptei tapostak ki, meg a szekerek kerekei vájtak – a közelben ugyanis az egyik telektulajdonos évek óta teniszpályát épít a telkén, oda hordanak neki földet és épületbontási anyagot. Ennek az útformának a végében egy kapuval ellátott szögesdrót kerítés van. S ott, valahol a kapu tájékán, megláttak valamit a rendőrök, ami nem oda illő, és ami felkeltette érdeklődésüket. Felkattintották a lámpájukat, és odamentek, jó néhányszor elcsúsztak és elestek közben. Mikor az út végére értek, látták, hogy nemhiába törték magukat, diadalmasan néztek egymásra. Az az idegen valami, ami sehogy sem illett oda, egy autó volt.
  Egy gépkocsi, itt, ebben az órában!
  Nyomban nekiláttak, hogy a kocsit megvizsgálják.
  Régi Tatra kocsi volt, még első típusú. Jó tíz évet hajszolhatták az országutakon, s ez meg is látszott rajta. Az ilyet Amerikában a szemétre dobják; a lakkozása leverve, sárhányói görbék, a hűtőjén horpadások, az ajtói madzaggal megkötve – szóval nem is kocsi, hanem roncs. De még valami feltűnőt észleltek rajta: hiányzott a rendszáma. Mindkét rendszámtábláját, az elülsőt is, a hátsót is leszerelték. A rendőrök mindjárt arra gondoltak, ez lesz az a kocsi, amelyikkel a gyilkos felhozta Anežkát a Hřebenka dombra. Le akartak szaladni a bizottságért, de előbb bevilágítottak a kocsi belsejébe. A hátsó ülésen észrevettek egy kis csomó női holmit. Most már aztán nem tétováztak, egyik ott maradt a kocsit őrizni, a másik rohant a bizottságért. Épp akkor ért oda, amikor Klubíčko a kudarcon bosszankodva még egyszer megvizsgálta a meggyilkolt Anežka tetemét.
  Igen, itt a jobb kezén, a kisujjtól a csuklóig egy hosszú vágás húzódik, ez a sebesülés akkor érte, amikor kétségbeesetten menekülni próbált, és kezével beverte az ablaküveget. Majd ha világos nappal megnézi azt az udvart, biztosan talál vérnyomot.
  Ekkor ért oda a rendőr, és jelentette a váratlan felfedezést.
  8
  A bizottság minden tagja, akinek nem volt hivatalból kötelessége a helyszínen maradni, azonnal elindult. Hosszú menetben vonultak előbb azon az utcán, amelyen a hagyomány szerint egykor a svédek betörtek Prágába, aztán elhaladtak két nagy, álomba merült villa mellett. Csúf idő volt, a fagy felengedett, köd gomolygott a talaj mentén, és beszivárgott az átvirrasztott éjszakától kimerült, álmos emberek tüdejébe, de a rendőrök felfedezése mindenkit felvillanyozott. Abból a kevésből, amit még ki kellett nyomozni, ez már szinte az utolsó volt, aztán már végre mehetnek haza aludni. S itt állt ez a muzeális darabnak beillő batár, egy csomó kézilámpától megvilágítva – a fénysugarak csaknem úgy átjárták, mint a röntgensugarak ?, s szemléltető például szolgált arra, hogyan változik a közízlés a kocsik dolgában is. A nagy, széles, szinte akváriumszerű ablakokon át minden oldalról jól be lehetett látni a kocsi belsejébe.
  – Pimasz egy alak lehetett, volt bátorsága egy ilyen üvegszekrényben szállítani az áldozatát! – fejezte ki mindnyájuk véleményét Březina.
  Körülállták a kocsit, de hagyták, hogy Klubíčko egymaga cselekedjen. Roppant egyszerű volt az egész. Rávilágított a vezető helyére, s látva, hogy ott nincs semmi figyelemre méltó, leoldotta a madzagot, amely az oldalsó ajtót rögzítette a kocsivázhoz, és benyúlt a kocsiba a ruhacsomóért. Igen, ott volt minden, amit Anežka viselt, kivéve az összetiport érmet és a két hajcsatot: egy olcsó, készen vett kabát, ugyanolyan barna színű, mint a  fogason maradt sapka, egy fehér blúz, a bal oldalán két hímzett ibolyával s egy hitvány csontbross, A betű formájú, kék rakott szoknya, olcsó kis cipő, négykoronás pamutharisnya, rózsaszínű harisnyatartó, olyan kicsi, hogy két tenyérben elfér, zöld kombiné olcsó barna csipkével díszítve s egy pár elnyűtt bőrkesztyű. A blúz jobb ujjának könyöke táján egy kis odaszáradt vér, ott, ahol az ujj valamitől felfeslett, nyilván az üvegcseréptől. Minden hanyagul összedobálva, összegyűrve s több helyen elszakadva, ami arról a kétségbeesett küzdelemről tanúskodott, amit a lány folytatott a gyilkossal, amikor az letépte róla a ruhát. A hátul csukódó blúz sínylette meg legjobban a dulakodást. A három gombból csak egy maradt, a bal ujj a váll magasságában elszakadt; a szoknya a jobb csípő táján beszakítva, a kombiné mindkét vállpántja eltépve, s a kabát ujja nemcsak ott volt szakadt, ahol az üveg belevágott, hanem még két más helyen is.
  Klubíčko rendelkezett, hogy kétfelől világítsák meg a kocsit, bemászott, és hozzálátott gondos átvizsgálásához. Az utasszállító részben nem talált semmit, de a sebességváltó karok alatt egy cigarettacsutkára akadt. Gondosan felvette, és eltette a zsebébe. Ez volt minden, különben nem került elő semmi, ami nem a kocsihoz tartozott. Aztán kívülről is megszemlélte az autót. Az ócska tragacsot mindenütt ütések, horzsolások borították, olyan volt, mint egy hadirokkant: a sárhányója görbe, a lakkozása több helyen néhány négyzet-deciméternyi felületen lepattogzott, hiányzott a váz egy-egy acélrésze, helyenkint meg tán egyéves sár volt rászáradva. Klubíčko kinyitotta a motorházat, gondosan belevilágított, de semmit sem talált azon kívül, hogy a benzintöltő csonk körül erős szagot érzett. Ez felkeltette az érdeklődését. Lehúzta a kesztyűjét, rátette a töltőcsonkra, és észrevette, hogy az ujja nemcsak benzinszagú, hanem nedves is.
  – Gyere csak ide, Březina – szólította a felügyelőt ?, neked van autód, értesz a benzinhez. Ennek olyan fura szaga van, nem ez az a kevert?
  Březina megszagolta a benzint, és megerősítette Klubíčko feltevését. De nem elégedett meg ennyivel, megvizsgálta a töltőcsonkot, és megállapította, hogy a szívócsőben csak egy-két csepp benzin maradt. A műszerfalra csavarozott szintmérő a benzin legcsekélyebb mennyiségét sem mutatta.
  – A kocsi vízszintesen áll – mondta Březina. – Ha ferdén állna, még feltehetnők, hogy van a motorban egy kevés benzin, amit ferde helyzetben a szintmérő nem mutat. De így mérget veszek rá, hogy annyi sincs ott, amennyivel elindíthatnám a motort.
  – Még egy kicsit nézegette a motort. – Az üzemanyag-keveréket nem benzinkútnál szivattyúzták a motorba – állapította meg ?, kézzel öntötték bele. Ha ugyanis csövön át szivattyúzzák, alig cseppen el egy-két csepp. Itt viszont istentelenül sokat kilötyögtettek. Üvegből töltötték, s aki töltötte, izgatott volt, nagyon remegett a keze. Ez különben eléggé érthető. A jelek szerint ezt a kocsit már régen nem használták, s a benzint csak erre az egy útra töltötték bele.
  Klubíčko elgondolkodott. Újabb bizonyíték ez talán Koníček ellen, akinek két kocsija volt, s az egyiket – az ócskábbikat – épp mostanában szerezte. Talán épp abba a kocsiba töltöttek kézzel üzemanyagot, amikor átvette. De talán csak közvetlenül az indulás előtt töltötte meg Koníček a benzintartályt. Minden arra vall, hogy a fészerben majd megtalálják a benzineskannát vagy -üveget. Ha nem jött volna ez az enyhe fagy, bizonyára találnak az udvaron egy kis tócsát is, a kiömlött üzemanyag nyomát. Ennek az ócska kocsinak az előkerülése fontos dolog volt, s az egész ügy egyre jobban tisztázódott. Koníček mellett szólt ugyan a külső megjelenése, de hát ez megtévesztő valami. Maxantnak, a diáknak a tanúvallomása a taxisofőr tanúvallomása után más jelentőséget nyert. Maxant minden valószínűség szerint nem Anežkával találkozott, hanem azzal a másik lánnyal, akit a sofőr majdnem elgázolt. Két körülmény maradt csak, amelyek még úgy-ahogy  ártatlanságát bizonyíthatták: a sofőr tévedhetett, lehet, hogy mégis Anežka volt, aki majdnem a kerekek alá szaladt. Csakhogy akkor Anežka eltűnt a drága sportkocsiban valahol a Moldva–parton, hogy végül kikössön a Hřebenka dombi ládában. Akkor persze végképp érthetetlen, hogyan került ide ez az autóroncs Anežka ruháival. Vagy tán annak a férfinak, aki Anežkát ismerte, hiszen másképp aligha vehette volna fel a kocsijába, volt még egy kocsija, egy régi, s abba tette be a holttestet, miután megerőszakolta és megfojtotta a lányt? Lehetségesnek éppen lehetséges volna, de ezzel szemben áll a bizonyosság, hogy Koníčeknek valóban volt egy ócska autója, s az a gyilkosság megtörténte után eltűnt. Ha Klubíčko még most is ragaszkodnék ahhoz a feltevéshez, hogy a bűntettet a sportautóban ülő férfi követte el, az olyasvalami volna, mint azt állítani, hogy a cseresznyét nem az szedte le, akit a fa alatt csíptek el egy teli kosár cseresznyével, hanem valaki más, akinek az asztalán zacskóban állt a cseresznye. Klubíčko lélekben megrázta a fejét. Ha most kijelentené: még mindig nincsen meggyőződve Koníček bűnösségéről, talán azért sem, mert Koníček csak nem hozta volna ide fel a kocsit, és nem szaladt volna le gyalog a folyóhoz – minden bizonnyal kinevetnék. Mert miért ne tette volna ezt Koníček? Talán akkor még nem gondolt öngyilkosságra. Ez tán csak akkor jutott eszébe, amikor hazaért, és meglátta a feldúlt lakást. Ezzel az egyszerű módszerrel meg lehetett magyarázni azt a másik becses kis körülményt is, amelybe Klubíčko eddig kapaszkodott: miért kísérelt meg öngyilkosságot  a lakásától pár lépésnyire?
  Ha Klubíčko hangosan ki merte volna mondani, mit gondol erről a bonyolult esetről, valahogy ilyenformán hangzott volna: Koníček nem látszik gyilkosnak. Talán – ezt megengedem – megfeledkezett magáról oly mértékben, hogy elvesztette önuralmát, amikor egyedül maradt azzal az annyira áhított fiatal lánnyal. Meg akarta csókolni, a leány ellenkezett, de az ő ajka mégis hozzáért a lány arcához. Ahhoz a bársonyos bőrhöz, amely úgy tud hatni, mint a tüzes tapló. Az az érintés kiforgatta önmagából. Nemhogy abbahagyta volna, még vadabbul folytatta az ostromot. Megfogta a lány karját, azt a puha, gyengéd kart, amelynek erotikus hatását még fokozta a selyem. Szemébe kiült az állati szenvedély ismert visszataszító kifejezése. Anežka megrémült, el akart menni. Engedte, hogy felvegye a kabátját. De aztán rávetette magát, s akkor alig különbözött az állattól. Leteperte az ágyra – de a lány kisiklott a markából, az ablakhoz ugrott, kinyitotta a belső táblát, s észrevéve, hogy a férfi már a nyomában van, öklével kiverte a külső ablak üvegjét, s kiugrott az udvarra. Az ablaktól az ajtóig három lépés a távolság, az ajtótól a kapuig alig tizenöt. A lány villámsebesen száguldott, öt másodperc se telhetett bele, hiszen szörnyen félt attól az embertől. Mire  felocsúdott, már elrohant a lakás ajtaja előtt, s akkor már nem volt hatalma rajta. De Koníček meg sem próbálta utolérni. Odament az ablakhoz, becsukta, akkor már tudva tudta, hogy gyalázatosan viselkedett. És átérezte a rászakadó öregség minden terhét és a saját elhagyatottságát. Az élet derűsebb szakasza lezárult. Azonkívül pedig halálosan szégyenkezett, s talán félt is, hogy a lány elmondja a dolgot otthon, az ő fivérének, feljelenti, vagy isten tudja, hol ki nem fecsegi. Sarkon fordult, lerohant a folyóhoz, és belevetette magát. Ezt valóban megcselekedte, ez nem feltevés! Bizonyság erre, hogy ott fekszik az irgalmasok kórházában. Mármost az a kérdés, miért tette: bánatában, szégyenében vagy félelmében? Klubíčkót a foglalkozása mindig arra késztette, hogy fogadásokat kössön. Ez egyébként szórakoztató és izgalmas játék is volt, s mert majdnem mindig megnyerte a fogadást, bízott a szimatában. Most pedig a szimata egyre berzenkedett az ellen a jóformán mindenkitől elfogadott feltevés ellen, hogy tudniillik ezt a galád, a bestiálisnál is cudarabb gyilkosságot az a szerelemtől megkótyagosodott, jámbor, öregedő férfi követte el. Klubíčko minden apróságot számba vett, amiben csak egy kis reális lehetőség rejlett Koníček mentségére. Leginkább az a rejtélyes sportkocsi érdekelte, amelyben a Moldva-parton eltűnt a rohanó lány. Talán képtelenségnek tetszik, hogy egy szegény kis szolgálólánynak olyan ismerőse van, aki egy drága sportkocsi tulajdonosa – de miért ne lehetne így mégis? Az a lány utóvégre nagyon csinos volt. Az a férfi talán véletlenül látta meg a lányt, ahogy rohant, mintha égne a talpa alatt a föld. Talán puszta kíváncsiságból állt meg, nevén szólította, a lány megismerte, beszállt az autóba, mert még mindig azt képzelte, hogy megbomlott udvarlója a sarkában van. Sírva fakadt, összefüggéstelenül dadogott, vérzett a keze, szóval ez a titokzatos jó barát – vagy ismerős – úgy vélte, meg kell nyugtatnia, s elvitte magával a lakására.
  Lehet, hogy nem is volt egyéb szándéka. De mikor be akarta kötni a lány kezét…
  Anežka addigra már összeszedte magát annyira, hogy összefüggőn elő tudta adni, mi történt vele. Az efféle elbeszélés nem egy férfira úgy hat, mint a robbanóanyag. Talán maga a lány okozta, hogy a férfi most már úgy nézett rá, mint prédára. Aztán megtörtént, s a férfi valamilyen okból nem elégedett meg ennyivel, nem tudta magát elszánni, hogy megajándékozza a lányt, kitárja az ajtót, s búcsút mondjon neki. Talán olyan pozícióban van, hogy ilyesmire nem lett volna szabad vetemednie. Lehet, hogy a lány feljelentéssel fenyegetőzött. Talán, talán, talán… Száz talán, végtelen sok talán lehet itt. Az egyik ez: annak a sportembernek kezdő autóvezető korából volt egy másik ócska, régen kiselejtezett kocsija. Valahol a garázs sarkában, ahol már régen csak útban volt. Ebbe a kocsiba betette a megfojtott lányt, elhozta a lakóhelyére, észrevette, hogy a homokosládán nincsen lakat, erre berakta a holttestet a ládába. Csak aztán ment fel a kocsival oda, ahova eredetileg menni akart, a Magas utcai kopár dombra. Amint ezt elintézte, hazatért, s még azt gondolta, milyen ravaszul cselekedett, amikor a holttestet Prága egyik széléről a másikra szállította, hogy ezzel azt sugalmazza a rendőrségnek, a gyilkosságot éppen a Hřebenka domb környékéről követte el valaki.
  Talán! Ó, az a megfoghatatlan, gonosz talán! Egy valamit őrzött Klubíčko a noteszában, egy cigarettacsutkát, amelyet a tettes hagyott az ócska kocsiban. Egészen friss cigarettavég volt, nem abból a történelem előtti időből való, amikor még a kocsit rendszeresen használták. Azzal a kocsival már régen nem jártak. Különben volna benzin a motorban. Ha ez az a kocsi volna, amelyik Koníček udvarában állt, akkor legalább egy kevés, egy-két liter benzin volna benne. De ennek a kocsinak a szívócsöve olyan száraz, mint a Szahara homokja. Mivel a kocsiban halottat vitt, aki vezette, nem mehetett a benzinkúthoz. Azt a benzint kellett felhasználnia, ami otthon volt kéznél. Fogta a kannát meg a tölcsért, s mivel reszketett a keze, jócskán ki is löttyentett a benzinből. De később megnyugodott, sőt még cigarettára is gyújtott! Cigarettára! Koníček lakásán nem volt cigaretta. A lakásban Klubíčko nem talált sem cigarettát, sem másféle dohányt, még hamutartót sem. Azt a jellegzetes szagot sem észlelte, amellyel szinte pácolva van minden lakás, ahol dohányoznak. Ahol cigarettáznak, ott ópiumillat van, az ugyan gyorsan elszáll, de bizonyos jellegzetes nyoma mégis marad. Ha egy lakásban hosszú időn át rendszeresen dohányoznak, olyan lesz, mintha füsttel pácolták volna. Ha Koníček szivarozna vagy pipázna, nehéz, dohos szagot lehetne érezni a lakásában. De az ő lakásában szokatlanul tiszta volt a levegő.
  A mennykőbe, gondolta Klubíčko, hol is kereshetném azt a sportkocsit!
  – Úgy vélem, ez elég is – szólalt meg váratlanul Březina. – Mit gondolsz, Klubíčko, vitessük le ezt a kocsit a Bertalan utcába, hogy még egyszer megvizsgálhasd?
  Klubíčko szó nélkül bólintott.
  Ekkor két ember vergődött oda hozzájuk. Pokoj detektív volt, s vele egy lány, akit kézen fogva vezetett.
  9
  – Engedelmet kérek – szólította meg Pokoj Klubíčkót ?, én egy kicsit beleavatkoztam a nyomozásba.
  Fiatal, lelkes arcán várakozó mosollyal ott állt topogva Klubíčko előtt. Ügybuzgó újonc volt a detektívek testületében, egyike a keveseknek, akikben van kezdeményezőkészség.
  Klubíčko biccentett.
  – No, mi van?
  Pokoj előretolta a leányt, akit magával hozott.
  – Anežka barátnője – mondta.
  A nagy, modern villában, amely ott volt közvetlenül előttük, a kutyák egész idő alatt olyan zajt csaptak, mintha nyúznák őket. Most még vadabb csaholásba fogtak, úgyhogy az ember a saját szavát sem hallhatta.
  – Jöjjenek velem! – mondta Klubíčko, s elindult keleti irányba.
  – Úgy gondolja, hogy ez a lány tudhat valamit Anežkáról? – kérdezte Pokojtól.
  A fiatal detektív bólintott.
  – Koníček fivére, a házmester mondta, hogy Anežka nem akart egyedül menni rádiót hallgatni, és épp ezért magával vitte Koníčekhez a barátnőjét.
  Rámutatott a lányra:
  – Ez a lány volt az. A neve Kopecký Jiřina.
  Klubíčko szótlanul végigmérte a lányt. Pokoj folytatta:
  – Koníček fivére említette, hogy Anežka akkor szokott telefonálni a barátnőjének, amikor a gazdái nem voltak odahaza. Mindig így tesznek ezek a lányok: nincs otthon a macska, cincognak az egerek. De hogy hová telefonált, azt Koníček nem tudta. Anežka azonban egyszer mondta neki, hogy a barátnőjének a gazdája első a telefonkönyvben. Ebből indultam ki. Fogtam a telefonkönyvet, és kezdtem keresni a címet. A legelső az AB társaság, aztán jön az Abadie, Abalda és az ABC. Az első magánszemély Ábel, Ábel Hanus, közvetítő, aki a Malý rynkon lakik, egészen közel a gyilkoshoz. Felhívtam a számot, nem jelentkezett. Éjjelre kikapcsolták a készüléket. Mikor aztán megtaláltuk a gyilkost, nem volt már dolgom, hát eszembe jutott, hogy elmegyek ezekhez az Abelékhez. Felkeltettem előbb a házmestert, aztán a családot, mindenütt jól összeszidtak, de megérte. Ez a lány valóban együtt volt Anežkával a gyilkosnál, és különben is tud egy és más érdekes dolgot mondani.
  A lány csendesen sírdogált.
  – Megmutatta neki Anežkát? – kérdezte Klubíčko a fiatal detektívtől.
  Pokoj bólintott.
  – Mindjárt azt mondta, hogy más nem is tehetett vele ilyet.
  – Maga tehát azt hiszi, hogy Koníček ölte meg Anežkát? – fordult Klubíčko a lányhoz.
  – Ahogy isten van az égben, olyan biztos, hogy ő tette, az a vénember! – kiáltotta szenvedélyesen Jiřina. – Ő, csakis ő, és senki más, és már régen készült erre!
  Koníček (a lány nem említette másként, csak így: „az a vénember”) már június óta szemet vetett Anežkára. Megismerkedett vele, mikor a bátyjánál járt látogatóban, és nyomban („egyből”) beleszeretett. Anežka rövid ideje volt Prágában, ez csak a második helye volt, s Koníček azzal szerzett nála némi megbecsülést, hogy mutogatta neki Prágát és környékét. Minden vasárnap délután elment érte a taxijával, és elvitte valahová, hol Mělníkbe, hol Kokořínba vagy Křivoklátba, máskor meg a városban kocsikáztatta; hetente egyszer elvitte színházba is.
  Klubíčko lehunyta a szemét, igen, ez az, éppen így képzelte. Egy öregedő férfi ész nélkül beleszeret egy fiatal leánykába, és mivel az a kis szeleburdi nem utasítja vissza a figyelmességét, mindjárt tudj’ isten, mit képzel. Anežka pedig valójában azért nem utasította el  közeledését, mert az ember semmitől sem fél jobban, mint az unalomtól. Járok én akárkivel, csak egyedül ne legyek, gondolta magában. A leányok szerelmi ügyeinek jó fele erről a tőről fakad. S mivel még éretlen gyerek volt, nem fogta fel, hogy ha Koníčekkel járogat, reményt ad neki, sőt tán valamelyest fel is jogosítja arra, hogy egyet-mást képzeljen. Mindig úgy járt vele, mint valami gondos bácsikájával. Koníček jól viselkedett, azazhogy tartózkodón, és egészen novemberig egyszer sem mondta ki ezt a végzetes szót: szerelem. Beérte azzal, hogy láthatta a lányt, hallgathatta a csevegését, ott volt mellette, mindig a szeme előtt, elfogadta a figyelmességét, s néha, talán anélkül, hogy a kislány észrevette volna, megérintette a fiatal teremtést, élete sivárságának gyógyító írját, öregedése ellenszerét.
  Novemberben, mesélte Jiřina, aki mint Anežka bizalmasa nyilván mindenről tudott, fontos változásra került sor: Koníček átkapcsolt. Egy vasárnap úgy zuhogott az eső, hogy autókirándulásra gondolni sem lehetett. Koníček maga mellé ültette hát Anežkát az autóba, s elment vele a Rezesbandához címzett břevnovi kocsmába, igen, abba a hírhedt kocsmába, amelyről még nóta is járja. Hírnevét ez a kocsma a vad táncmulatságoknak köszönhette, amelyek ott mind a mai napig szokásosak: „Hej a Rezesbandánál, ha ott áll a bál, pofon könnyen jár…” Alighogy Anežka belekerült a táncos boszorkányszombat viharzó légkörébe, fülig el is merült benne. A fiúk kézről kézre adták, Koníček meg komoran ült az asztalnál, bánatosan szürcsölgette a szódáját, és szüntelenül szemmel tartotta a kis fehér leánykát, míg vissza nem jött az asztalhoz, hogy igyék egy kortyot, és egy kicsit megpihenjen. Anežka kérte, hogy táncoljon vele egyet ő is. Koníček a fejét rázta: ő nem táncol. Anežka látta a tekintetéből, hogy elégedetlen, s megkérdezte, nem akar-e már hazamenni. „Csak táncoljon, ha jólesik” – felelte lovagiasan Koníček. És valóban, türelmetlenül és komoran bár, de éjfélig várt. Akkor Anežka megszeppent, mert még soha olyan későig ki nem maradt. Koníček  kifizette, amit fogyasztottak, és kivezette a lányt a vendéglő elé. Míg ő a kocsival foglalatoskodott, kijött a teremből Anežka egyik táncosa, és se szó, se beszéd átölelte Anežkát, s mielőtt az még felocsúdhatott volna, egypárszor megcsókolta. Anežka sikoltott,   Koníček, aki a motorzúgás miatt addig semmit sem vett észre, hirtelen odafordult, s látva, hogy Anežka egy fiúval dulakodik, odaugrott, s a suhancot elrántotta Anežkától. Mikor a suhanc rátámadt, ököllel úgy hasba vágta, hogy az menten elterült a földön.  Koníček aztán karon ragadta a rémülettől megdermedt Anežkát, betuszkolta az autóba, és gázt adott. Egy-két kő, amit utánuk hajigáltak, még így is eltalálta a kocsit. Koníček egész úton hallgatott. A ház elé érve kézen fogta Anežkát, és megszólalt.
  „Anežka, tetszett nekem, hogy védekezett az ellen az ostoba fickó ellen. Velem is így tenne-e, ha csókot kérnék magától?” „Ó, nem, magát szívesen megcsókolom”, felelte Anežka. „Hiszen olyan, mintha a nagybácsikám volna.”
  „De én nem olyan bácsinak való csókot szeretnék”, ellenkezett Koníček. „Fiatal vagyok én még bácsinak, Anežka, nem gondolja?” Anežka nem szólt, mert ez a váratlan fordulat nagyon meglepte.  Koníček meg folytatta: „Nekem csak egy tetszenék abban, ha a nagybátyja volnék, az, hogy mindig magával lehetnék. De én másként szeretnék magával lenni. Például: mint férje.”
  Anežka ámult-bámult. Ez neki álmában sem jutott az eszébe. Elkezdett nevetni. Koníček ezt zokon is vette, és akkor már izgatottan folytatta:
  „Hát magának ez nevetni való, de számomra igen komoly dolog ám, Anežka. Be kell vallanom, az első perctől fogva szeretem. Tudom, nagy köztünk a korkülönbség, de láttam én nem egy házasságot, ahol ez így van, s mégis milyen boldogok! Ha akarja, elviszem egy ismerősömhöz. A férfi ötvenöt éves, a felesége húsz, s van egy kétéves leánykájuk. Ha látná, hogy ragaszkodik az az asszony az urához! Azt mondta nekem: Tudom én, az ifjúság ifjúság, de ezek a mai fiúk semmirevalók, s egy sem szeretne engem úgy, mint az én Frantám… Anežka, ha hozzám jönne feleségül, a tenyeremen hordanám. Ott hagyhatná ezt a robotot, s a maga gazdája lenne. Meg az én úrnőm, mert én halálomig hálás lennék érte, hogy engem választott.”
  Várta, mit szól ehhez Anežka. De Anežka olyan volt, mint akit fejbe kólintottak. Már nem nevetett, csak azon törte a fejét, mi módon szabaduljon anélkül, hogy megsértse ezt a jó öreg bolondot. Soha eszébe nem jutott, hogy ilyesmi történhetik vele. Végül kibökte:
  „Koníček úr, én nem tudom…”
  Ámde Koníček, aki nyilván határozott elutasításra számított, olyan képet vágott, mint aki mennybeli muzsikát hall.
  „Persze, persze”, mondta, „olyan dolog ez, amit jól meg kell fontolni. Hiszen jómagam is öt hónapja töprengek rajta, s tán ma sem szánom el magam, ha nem látom, hogyan adják kézről kézre. Ha még tovább várnék, valamelyik kézben csak ott maradna, én meg elveszíteném. Isten ments! Hát csak szépen gondolkozzék, mondjuk, úgy karácsonyig, s ha akkor nemet mond, én majd belenyugszom, hogy nem nekem szánta a sors, és kész. Addig meg minden marad a régiben, én eljárok magáért, ha ugyan még ezek után ezt nekem megengedi.”
  Anežka hallgatott, örült, hogy ilyen könnyen kikerült a csávából. De mindjárt hétfőn szabadságot kért, és szaladt Kopecký Jiřinához.
  Ez a lány volt Anežka prágai bizalmasa, egy faluból valók voltak. A Prágába került lányok, mielőtt udvarlóik segítségével a maguk lábára állnak, mindig aszerint tartanak össze, ki kinek a földije; ez a rend. Anežka tehát Jiřinához szaladt, és zavartan nevetgélve – pedig ugye, azért egy kicsit hízelgett a kis fruskának, hogy őt feleségül kérték, méghozzá egy komoly ember, akinek saját autója van – töviről hegyire mindent elmondott neki. Jiřinát meg sem lepte a dolog, az első perctől fogva ilyesmit sejtett. Néha csatlakozott a társaságukhoz, ahogy tréfásan mondják, elefántnak. Ha épp nem akadt gavallérja, szombaton felhívta Anežkát, az meg vasárnap beültette az autóba, ha tetszett Koníčeknek, ha nem. Hát most meghallgatta Anežkát, és meg is mondta neki, hogy ezt a levest bizony maga főzte magának, s nem lesz könnyű a vénembert lerázni. Végül azt sütötték ki, hogy nem szólnak Koníčeknek addig semmit, amíg le nem jár a gondolkodási idő, amit ő maga javasolt. Akkor majd Anežka megmondja, hogy ő még túlságosan fiatalnak érzi magát a házasságra, és az egész ügy magától elalszik. De attól fogva Anežka félt kettesben lenni Koníčekkel, bár az valóban állta a szavát, s az ajánlatát egy szóval sem említette. November utolsó vasárnapján megint nem volt kirándulásra való idő. Koníček beérte azzal, hogy elvitte a lányokat Trójába, ahol egy remek vendéglő van. A lányoknak előbb tejeskávét, aztán vörös bort rendelt, de ő maga szódavizet ivott, mint mindig. Jiřina ezért egy kicsit csúfolódott vele. Azt felelte, aki autót vezet, egyáltalán ne igyék, mert egy csekélység elég ahhoz, hogy szerencsétlenség történjen az úton. S hogy neki még jobban kell óvakodnia a szeszes italtól, mint másnak. „Ha csak egy-pár cseppet innám is ebből a gyenge borból”, mondta, „rám sem ismernének.” A lányok nem akarták hinni, és Jiřina unszolta, mutassa meg, milyen az, ha becsíp. De Koníček csak vigyorgott, s nem tett a kedvükre. Hazamenet előbb a révhez vitte őket. Ott egy sereg céllövölde sorakozik egymás mellett. Koníček  befizetett tíz lövésre, és a körülállók álmélkodására egyik találatot a másik után szerezte. Összesen nyolcszor talált. Mikor elmentek, azt mondta:
  „Látják, ha csak tíz csepp bort innám, erre nem volnék képes. De talán képes volnék egyébre. Lehet, hogy azt a puskát ember ellen fordítanám. Tudják, lányok, én szelíd vagyok, mint a birka, de ha egyszer ittam, vadállat lesz belőlem. Erre még fiatal koromban rájöttem, s akkor szentül megfogadtam, hogy soha, de soha le nem iszom magam, s a szavamat meg is tartottam.” Közben feltűrte a kabátja jobb ujját, és megmutatta az alsókarját. Egy csomó, tán nyolc forradás nyoma látszott rajta.
  „Egyszer, akkor még Čáslavban voltam szabólegény, iszogattam a kocsmában. Egy suhanc rám támadt, és ilyen csúnyán megkéselt. Hét hétig nyomtam a kórházi ágyat, s feltettem magamban, hogy ezért még megfizetek. Lestem a fickóra, és tehettem volna vele, amit akarok, mert hisz mindig erős voltam. De valahogy nem vitt rá a lélek. Pedig a sértés rágta a belsőmet, nem és nem tudtam megbocsátani.
  Akkor aztán egyszer nekiduráltam magam, egy ültő helyemben megittam négy pohár sört, és úgy kaptam el a fickó frakkját. Mire szétválasztottak, jobbról-balról összehasogattam az arcát, s ha le nem fognak, tán agyon is ütöm.”
  Jiřina, akinek Koníček kezdettől fogva ellenszenves volt, nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze: „Hát én a Dárius kincséért sem lennék a maga felesége! Hiszen maga képes volna valakit egy csekélységért agyonverni!”
  „Csekélységért és józan fejjel ugyan senkit. A feleségemet meg éppenséggel soha. De ha valaki bántana, vagy ha leinnám magam, akkor talán igen.” Mikor aznap este elváltak, Jiřina megígértette Anežkával, hogy véget vet a Koníčekkel való barátságnak, amíg még nem késő.
  – Már akkor tudtam én, hogy ennek nem lesz jó vége. Majd amikor Anežka megmondja, hogy nem megy hozzá, az az ember bánatában lerészegedik, aztán odamegy, és még leszúrja! Mondtam Anežkának, mit gondolok. Ő előbb azt hajtogatta, hogy az lehetetlen, hiszen olyan jó ember, de végül ő is megszeppent, és igazat adott nekem. Kiterveltük, hogyan intézzük a dolgot, hogy Anežka ép bőrrel szabaduljon. Majd amikor karácsonykor Koníček megkérdi, mit határozott, azt feleli, hogy nem mond nemet, de még egy ideig szeretné figyelni, jobban megismerni. Közben pedig szép csendesen talál magának más helyet a város túlsó szélén, és eltűnik  szeme elől…
  A trójai kirándulás után két vasárnap el nem mozdultam mellőlük.
  Hármasban voltunk moziban, és nem is történt semmi hiba. De a harmadik héten az unokanővérem volt itt látogatóban, s Anežka egyedül ment el Koníčekkel. Tanácsoltam neki, hogy mondja le a találkát, de a férfi egyre azt hajtogatta, hogy aranyvasárnap van. Így hát Anežka elment vele. Lődörögtem a városban az unokanővéremmel, de nem volt egy nyugodt percem. Mintha csak sejtettem volna, hogy Anežkával valami történt. A rokonom elutazott az esti vonattal, én meg loholtam Anežkához. Otthon volt már, s mindjárt láttam, hogy kitört a gyalázat.
  Koníček előbb járta vele Prágát, s arról a dologról említést sem tett. De amikor búcsúztak, megjegyezte, hogy hát már valójában karácsony van, s megkérdezte, határozott-e már Anežka. Az meg nem tudott alakoskodni, nem követte a tanácsomat, s úgy válaszolt, ahogy nem kellett volna.
  „Én már régen határoztam, Koníček úr. Mindjárt aznap, amikor megkérdezett, hozzámegyek-e magához. Én nem lehetek a maga felesége. Lehet, hogy sose megyek férjhez, de ha mégis, akkor azt a férfit szeretnem kell. Maga nekem nagyon kedves, de én magát nem szeretem.”
  Mikor ezt kibökte, Koníček előbb olyan volt, mondta Anežka, mint akit leforráztak. De aztán összeszedte magát.
  „Hát hiszen”, mondta, „ilyesmire számítottam. Persze, persze, nagy bolondság lett volna tőlem, ha mást várok, ugye, ha egyszer ilyen nagy köztünk a korkülönbség. A szerelmet nem lehet erőszakolni, ugye, s én valójában egyetértek azzal, hogy szerelem nélkül nem akar olyan komoly dologba belemenni, mint a házasság. A fő az, hogy mindent őszintén megmondtunk egymásnak, ugye.” Aztán még tétovázott egy kicsit, topogott egy helyben a gyalogjárón. Sóhajtozott, és Anežkának nem volt hozzá bátorsága, hogy otthagyja. Végül  mégis kezet nyújtott, és azt mondta:
  „Hát isten áldja, Anežka! És legyen boldog azzal, akit majd egyszer választ.”
  „Maga is”, felelte Anežka. „Hiszen majd csak talál magához való asszonyt. S bizonyára boldog lesz maga mellett, hiszen magának arany szíve van.” „Ugyan mit, a szív”, vetette ellen Koníček, „az néha inkább teher.” S menni akart, de nem és nem tudott a lánytól elválni, annak meg nem volt mersze hozzá, hogy véget vessen a beszélgetésnek. Végül  megkérdezte:
  „Hát már sohasem látjuk egymást? Mit is kezdek majd a vasárnapjaimmal?”
  Anežka így válaszolt:
  „És miért ne láthatnánk egymást? Változott köztünk valami?”
  Koníček szomorúan mosolygott.
  „No, maga aztán nagy gyerek még, Anežka, azért tud így beszélni. Hát az soha nem jutott eszébe, micsoda kínszenvedés egy férfinak, hogy maga mellett van, de egy ujjal hozzá nem érhet magához? És most még arra is gondoljon, hogy egy más férfié lesz. No nem, ezt egy angyal sem tudná elviselni.” Anežka elvörösödött, Koníček pedig folytatta: „Azt hiszem, mindenképpen jobb lesz, ha már nem találkozunk.”
  Aztán még egyszer kezet nyújtott, és már csak ezt a pár szót mondta:
  „Ha egyszer valami baj éri, Anežka, ha nem tudná, mihez kezdjen az életben, akkor jusson eszébe az öreg Koníček!”
  Azzal elment. Anežka még egy percig utána nézett. Sajnálta. De aztán már örült, hogy túlesett a dolgon, s amikor odamentem, együtt örvendeztünk. Közben azonban eszembe jutott valami.
  „Te”, intettem Anežkát, „ez azt csak úgy mondta. Ugyan lemondott rólad, és tán maga is azt hiszi, de úgy beléd van bolondulva, hogy nem lesz nyugta. Még ne igen ujjongj, hogy minden rendben van. Biztos, hogy eljön még, s akkor jól vigyázz, nehogy valami ostobaságot tégy! Tán jobb volna, ha azt mondanád, hogy beleszerettél valakibe.”
  Az már régebben járt az eszemben, hogy nem lesz a dolognak jó vége. Mi lesz, gondoltam, ha bánatában Koníček inni kezd, és részegen elmegy Anežkához?! Ámde hétfőn nem történt semmi, kedden se, és én már azt hittem, tévedtem, mert az efféle dolgok rendszerint azon nyomban zavarják meg az emberek fejét. Szerdán azonban Anežka felhívott, hogy Koníček ott járt, s azt üzente a fivérével, szeretne vele beszélni az este. Kérdezte tőlem, mit szólok én ehhez. Habozás nélkül azt tanácsoltam, mondja, hogy nem. De Anežka, hogy ő azt nem teheti. „Nehéz itt tanácsot adni, kedveském”, mondtam erre én, de végül azt ajánlottam, beszéljen vele, csak ne menjenek valami néptelen helyre. Anežka megfogadta a tanácsomat, s vagy negyedórát sétált Koníčekkel a ház előtt, s végül megígérte neki, hogy pénteken este együtt elmegyünk hozzá meghallgatni a rádióműsort. Koníček ugyanis azt mondta, könnyebbnek képzelte az egészet, mint amilyen a valóságban. Nem tud magán uralkodni, mindig maga előtt látja Anežkát, sokkal inkább, mint azelőtt, s tán bele is bolondul ebbe, ha Prágában marad. Úgy határozott ezért, hogy elmegy Szlovákiába. Megpályázott ott egy állást, jelentkezett sofőrnek egy vidéki autóbuszvonalra, s csaknem bizonyos, hogy a helyet megkapja. Mindjárt újév után elmegy, s ott talán el tudja felejteni Anežkát. De mielőtt útnak indul, szeretné még egyszer látni, és szépen el akar tőle búcsúzni.
  Anežka semmiképp el nem ment volna hozzá egyedül, annyi esze volt, de amikor Koníček azt mondta, vigyen magával engem is, megnyugodott. Elígérkezett az én nevemben is. Igazat szólva, én magam sem találtam ebben a meghívásban semmi különöset. Tudom, hogy a férfiaknak, ha nagy bánat éri őket, valamit tenniük kell, hogy nyugtuk legyen. Van, aki fegyverhez nyúl, van, aki másként próbál magán segíteni. Koníčeknek tán elég lesz, ha elköltözik, így hát igent mondtam, s pénteken este találkoztunk Anežkával az óvárosi malmoknál, és együtt mentünk Koníčekhez.
  A lány aztán előadta, mi nem tetszett neki mindjárt, amint odaértek. Először is a zaj! Valahonnan az udvar felől olyan éktelen motorzúgás hallatszott, hogy nagyon hangosan kellett beszélniük, ha érteni akarták egymás szavát. Neki, mondta Jiřina, mindjárt az jutott eszébe, ha valakit netán meg akarnának ölni úgy, hogy senki meg ne tudja, ennél jobb helyet nem is találhatnának. Itt aztán ordíthat az ember, mint akit nyúznak, mégsem hall senki egy pisszenést sem. De a zajnál is ijesztőbb volt maga Koníček. Ő, mármint Jiřina, mindjárt észrevette, hogy ég az arca, s rájött, hogy ivott. Tán nem is sokat, mert a nyelve nem botladozott, de annyit mégis, hogy olyan volt, mintha kicserélték volna. Azelőtt soha egy ujjal sem nyúlt a lányokhoz, legalábbis észrevehetően nem, most meg tolakodó volt elejétől fogva. Mikor lesegítette Jiřina kabátját, kezét végighúzta a hátán, megtapogatta, s csak akkor hagyott fel ezzel, amikor odavágta neki, hogy vén szégyentelen. Anežkával szemben tartózkodóbb volt, de viszont elkezdte tegezni.
  „Tudod, Anežka, nem szabad azért haragudnod, először van ez és egyben utoljára”, mondta. „Meg aztán magad mondod, hogy én a bácsikád vagyok.”
  Alighogy a két lány feszengve leült,  Koníček egy nagy tálon felvágottat, halat, sajtot hozott s hozzá egy üveg vörös bort. Az üveg már ki volt nyitva, s a bornak úgy a negyedrésze hiányzott.
  A lányok megkóstolták a bort, de nem ízlett nekik, nagyon savanyúnak találták.
  „Rendben van”, mondta Koníček, „gondolhattam volna, hogy a hölgyek jobb szeretik az édeset. Nem baj no, a bort majd megiszom én, nektek meg hozatok puncsot.”
  Azzal beszólította a házmesterék lányát, s elküldte egy üveg puncsért. Magának meg töltött egy pohár bort, egy hajtásra megitta, s látva, hogy a lányok micsoda rémülettel nézik, nevetésre fakadt. „Ne féljetek, hogy lerészegedem”, mondta. „De még ha berúgnék is, benneteket nem bántlak. Legföljebb, ha felfalnálak, legalábbis az egyiket kettőtök közül, de azt is csak szerelemből, nem haragból.”
  – Azzal felállt, bekapcsolta a rádiót, de az csak recsegett, süvített, zúgott. Koníček szörnyen szitkozódott, aztán ott hagyta a rádiót, és leült közénk. Mindkettőnknek átkarolta a derekát – ez is olyasmi, amit azelőtt nem tett. Én berzenkedtem, Anežka meg mintha kővé dermedt volna. A szeme sarkából rám nézett, s én láttam, hogy kezd félni. Ezt Koníček is észrevette, elengedte Anežkát, öklével rávert az asztalra, és így szólt:
  „Anežka, becsületszavamra, nem akarlak bántani. Ha nem bízol bennem, akkor máris elmehetsz, ha meg igen, akkor ne rémüldözz, ha hozzád érek! Azért, hogy hűségesen és önzetlenül kísérgettelek, kocsikáztattalak, vendégeltelek, most ez egyszer kivételesen megengedhetsz nekem egy kevéskét abból, amit majd másnak úgyis elégszer és korlátlanul megengedsz!”
  Anežka egy kukkot sem szólt erre, de el sem ment, pedig az asztal alatt bökdöstem. Tudtam én már, hogy ebből jó nem lesz, és magamban imádkoztam, támadjon valami mentő ötletem, hogy kikerüljünk a csávából. Gondoltam, ha majd megjön a házmesterlány a punccsal, azt mondom Koníčeknek, hívja meg őt is. Tán az anyját is. Akkor már elegen lettünk volna ellene. Mindjárt elő is álltam ezzel. Koníček sandán nézett rám, az italtól összehúzódott sunyi szemmel, majd megszólalt:
  „Ahogy gondolja, kisasszony, de ez ostobaság. Én akkor sem nyúlnék egy ujjal sem Anežkához, ha egymaga volna itt nálam. Egész mást forgatok én a fejemben!”
  De én nemigen hittem neki, s mikor a házmesterlány megjött a punccsal, mindjárt szóltam, hogy tartson velünk. De a lánynak el kellett valahova mennie, sőt az anyjának is. Olyan képet vághattam, mint akit leforráztak, Koníček meg kinevetett. Aztán engem is tegezni kezdett, méghozzá libának nevezett!
  „Hát nem érted, te liba!”, kiabálta. „Ha én igazán azt akarnám Anežkától, amit ő nekem nem akar megadni, én azért azt elérhetném! De ez itt most egy kis családi búcsúünnep. Megesszük a felvágottat, megisszuk a puncsot, és szépen elválunk, ki-ki megy békével a maga útján. Te hazamégy a Malý rynkre, Anežkát hazaviszem a Hřebenka dombra, s én is megyek a magam útján, csakhogy az valamivel messzebbre visz.” S nevetett közben, de valahogy furán. Megkérdeztem, arra gondol-e, hogy Szlovákiába utazik, ahol állást kapott. Ő a fejét rázta:
  „Nem, az én utam még messzebbre visz.”
  Többet aztán erről nem mondott, és nekilátott a puncs elkészítésének. Kihasználtam ezt a pár percet, s odasúgtam Anežkának, hogy nagyon félek, s jobb volna, ha meglépnénk. Anežka azt felelte, hogy ő is fél, s legszívesebben elmenne, de ezt mégsem teheti Koníčekkel. Akkor legyen meg az isten akarata, gondoltam, de feltettem magamban, hogy egy tapodtat sem mozdulok Anežka mellől, s ha  lövöldözni kezd, én Anežka elé vetem magam.
  Alighogy azt így végiggondoltam, hangok hallatszottak az ajtó felől. Megörültem, hogy Koníčekhez váratlan látogató jön, s ezzel minden jóra fordul, de ehelyett az asszonyom érkezett.
  „Jiřina”, mondta, „nekem most rögtön el kell mennem Strašnicébe. Tudja, Bety (ez a leánya) fél kilenckor megy haza, s nincs nála kulcs. Így hát nagyon sajnálom, hogy elrontom a mulatságukat, de haza kell mennie.”
  Hála az égnek, gondoltam, ezt a kettőnk őrangyala küldte. Mondtam, máris rohanok; fogtam a kabátomat, de mindjárt az Anežkáét is. Ki hitte volna, hogy Anežka másként fogja fel a dolgot! Először csakugyan úgy látszott, kihasználja a szerencsés véletlent, s ép bőrrel kikerül a házból. Odament a fogashoz, és lelkemre mondom, egyik karja már benne is volt a kabátja ujjában. De akkor odalépett hozzá az a pokolfajzat, s azt mondja:
  „No de Anežka, csak nem rontja el ezt a búcsúestét, hiszen én holnap ilyenkor már a hetedik határban leszek, vagy még annál is messzebb. Maradjon hát még itt egy kicsit!”
  Éreztem, hogy megfagy bennem a vér; higgyék el, abban a percben olyan halálos riadalom fogott el, hogy egész testemben reszkettem, s egy szó nem sok, annyit sem tudtam kinyögni. S tetejében még az asszonyom is beleártotta magát a dologba:
  „Hát persze”, mondta, „miért is vinné Jiřina magával ezt a lánykát, hiszen Jiřinának semmi köze az ő dolgához.”
  Tán attól tartott, hogy majd valahol az utcán locsogunk Anežkával, vagy mi, de annyi szent, hogy ennél rosszabbat már nem is mondhatott volna. Anežka úgyis sajnálta a vénembert, s mikor látta, hogy az milyen fancsali képet vág, s hallotta az asszonyom véleményét, nem sokat habozott, rám nézett, lassan kihúzta a karját a kabátjából, s kijelentette:
  „Hát akkor én még itt maradok egy kicsit.”
  Jiřina sírva fakadt, aztán letörölte a könnyeit és folytatta:
  – Soha el nem felejtem, milyen arccal nézett rám akkor. Higgyenek nekem, ő akkor biztosan jól tudta, mi vár rá, hiszen én magam is tudtam, hogy ott azon nyomban, hogy kihúzzuk a lábunkat, nagy baj lesz. De Anežka olyan jószívű lány volt, és úgy sajnálta azt a vénembert, hát istenre bízta magát, és ott maradt. Megegyeztünk még, hogy első ünnepen négy órakor a Duna-átjáróban találkozunk. De én éreztem, hogy azon a napon már aligha látjuk egymást. Mennem kellett, az asszonyom nyűgösködött, hogy már épp csak elér Strašnicébe. Odakint a gyalogjárón egyszerre halálos félelem jött rám. Hiszik, vagy nem, de én mintha tudtam volna, hogy az az ember megöli Anežkát, mihelyt egyedül marad vele. Hisz készült rá, hisz ivott, hisz folyvást arról a messzi útról fecsegett; s azok a motorok ott az udvarban olyan éktelen zajt csaptak, hogy darabokra is vághatja a boldogtalan teremtést, anélkül, hogy valaki meghallaná a jajgatását.
  „Nagyságám”, mondtam az asszonyomnak, „a kisasszonyka egy percet sem kell, hogy várjon, én repülök majd, mint a nyíl, de tessék megengedni, hogy visszamenjek, és magammal hozzam azt a szerencsétlen lányt!”
  „Ugyan ne bomoljon!”, szólt rám az asszonyom. „Már mi baja eshetnék neki? Hiszen az az úr olyan higgadt, megállapodott embernek látszik. Nem kell mindent felfújni!” Engem bizony ez nem nyugtatott meg, és olyan gyengeség fogott el egyszerre, hogy csak lépegettem az asszonyom után, mint a birka. A házig jött velem, s még a lelkemre kötötte, nehogy megvárakoztassam a kisasszonyt. Akkor azt gondoltam, hátha előbb hazaér a kisasszony, s még lesz időm elfutni s megnézni, mi van Anežkával. De a kisasszonyka fél kilenc helyett negyed tizenegykor jött, s nem akart elengedni, mert hogy ő semmi pénzért nem marad otthon egyedül. Így aztán lefeküdtem, s aludtam, míg ez az úr értem nem jött.
  Klubíčko lehorgasztott fejjel hallgatta az elbeszélést. Most azt kéne mondania, hogy már minden világos.
  Ehelyett ezt kérdezte Jiřinától:
  – Mondja csak, dohányzott Koníček?
  – Nem – vágta rá a lány habozás nélkül, de némileg meglepetve, hogy ennek az úrnak csak ennyi megjegyzése van az ő nagyszabású tanúvallomásához.
  – Sohasem látta dohányozni?
  Jiřina határozottan megrázta a fejét.
  – De itt-ott talán elszítt egy cigarettát?
  – Nem bizony, se cigarettát, se szivart – erősködött Jiřina.
  10
  A láda körül még mindig ott állt egy csoport detektív és egyenruhás rendőr, köztük az a két körzeti rendőr is, akik nyomban a gyilkosság felfedezésekor előkerültek. Klubíčko odalépett hozzájuk.
  – Mondják csak, szokták figyelni a körútjaikon egy kicsit az autókat is?
  A rendőrök bólintottak.
  – Tudják, milyen a sportkocsi, a roadster?
  – Nagy, hosszú kocsi – válaszolta Šindelář.
  – Úgy van. Mármost az a kérdés, tudnak-e valakiről itt a környéken, aki ilyen kocsival jár?
  A két rendőr elgondolkodott. Březina karon fogta Klubíčkót, és egy kicsit félrevonta.
  – Szeretném tudni, miben sántikálsz, Klubíčko. Mit érdekel a sportkocsi? Hiszen Koníček a tettes, vagy tán nem hallottad, mit mondott a leány barátnője!
  – Százszor hallottam már efféle kérdéseket – felelte Klubíčko rosszkedvűen és idegesen. – Száz esetben előfordult, hogy minden egy bizonyos személy bűnösségére utalt, de abból a száz esetből legalább ötben a körülmények végzetes találkozásáról volt szó. Hátha most megint egyszer egy ilyen esettel állunk szemben? Megnéztem azt az embert. Te, Březina, érzésem szerint nem volt az képes megölni a lányt. Mindabból, amit hallottam, tudom, milyen nagyon szerette, az ember nem is hinné, hogy ilyesmi ma még egyáltalán lehetséges. Úgy nézett rá, mint az oltáriszentségre. Az lehet, hogy elragadta a szenvedély, lehet, hogy csókot akart tőle, vagy tán többet is, lehet, hogy még dulakodtak is, mert a lány nem engedett. Még tovább megyek, bár azt hiszem, ez ki van zárva, de legyen: Koníček lehet, hogy néhány percre vadállattá változott, és talán megerőszakolta a lányt. De meg nem ölte: azt az egyet, Březina, azt nem tette, nem tudta megtenni. Soha nem tudott volna kezet emelni rá, még ha egy hordó pálinkát ivott volna ki, akkor sem. Nem volt az közönséges szerelem, amit az a boldogtalan ember érzett, rajongás volt, imádat, vagy még annál is több. Magától lehanyatlott volna a keze, ha megpróbálta volna a lányra emelni.
  Elhallgatott, majd szomorúan tette hozzá:
  –  Koníček egészen másvalamit akart megpróbálni. Abból, amit Jiřina elmondott, egész világosan kiderül, hogy öngyilkosságra készült. Mert nézd csak! Előbb, mikor a lány becsületesen megmondta neki, hogy s mint áll a dolog, akkor azt hitte, valahogy majd csak elviseli. Három nap múlva rájött, hogy tévedett, s elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Előbb még egyszer látni akarta a lányt. Jól figyelj, meghívta a lány barátnőjét is. Ha rossz szándéka lett volna, kimódolta volna, hogy Anežka egyedül menjen hozzá. Vagy nem a lakására hívta volna, hanem kocsival ment volna érte, s azon a címen, hogy egy kicsit kocsikáznak, elvitte volna a városból, és ott hajtotta volna végre tettét. De ő mindent egészen nyíltan intézett! Gyere, hozd a barátnődet, abban, amit tervezek, nem lesz az utamban. Biztos, hogy csak búcsúzásra gondolt. Ivott egy kis bort, nehogy sírva fakadjon, és hogy végig kibírja. Ha Jiřináért nem megy oda az asszonya… De hát Koníček nem tudhatta, hogy az az asszony odamegy a lányért. Ha Jiřina asszonya otthon marad, minden program szerint folyik. A lányok megisszák a puncsot, és előbb-utóbb szedik a sátorfájukat, mikor Koníček kezd egy kicsit tolakodó lenni. Figyeld meg, nem volt valami nagyon tolakodó, pedig ivott. Úgy szerette, sőt, mondjuk csak meg pontosan, annyira imádta azt a lányt, úgy tisztelte, hogy még a szesz romboló hatása alatt sem tett többet, csak épp tegezte, és egyszer átfogta a derekát. Hisz már az is jellemző, mennyivel merészebben bánt Jiřinával, aki nem jelentett neki semmit. Annak megsimogatta a hátát. Ha csak egy kicsit pszichológus volnál, már ez is elárulná neked, hogy Koníček kivételes lénynek tartotta Anežkát, még akkor is, amikor – ahogy mondani szokták – a végsőkig fel volt gerjedve!
  – Fel is volt – vágott közbe Březina ?, hisz magad mondtad, micsoda szörnyű felfordulást találtál a lakásán!
  – De hiszen azt én nem vonom kétségbe, hogy a másik lány távozása után tolakodó lett Anežkához! Alighanem igazán meg akarta erőszakolni. Mégis azt hiszem, hogy kijózanodott, amikor a lány az udvarra szökött előle, ő pedig meghallotta, hogy nyílik a kapu.
  – Micsoda? – álmélkodott Březina. – Te képes vagy azt hinni, hogy nem vonszolta be újra a lakásba a lányt?
  Klubíčko megvonta a vállát.
  – Az én elképzelésem az, hogy mihelyt a lány megugrott, Koníček  többet nem törődött vele. Azzal foglalkozott, ami akkor már sokkal fontosabb volt neki, s ami miatt voltaképp magához hívta a lányt, a saját halálával. Megölte volna magát akkor is, ha semmi sem történik azon az estén, ez csak megerősítette elhatározását. Egy kis ideig még a lakásban maradt. Se látott, se hallott, aztán kirohant, és futott, futott egyenesen a folyópartra, s belevetette magát a vízbe. Figyeld csak az időpontokat! Az a bizonyos Abelné nyolc óra tájt ment Jiřináért. A lányának fél kilencre kellett hazaérkeznie. Abelné sürgette Jiřinát, nem engedte, hogy Anežka vele menjen, attól tartott, hogy a két lány az utcán eltrécseli az időt. Azt sem akarta engedni, hogy Jiřina visszaszaladjon Koníčekhez Anežkáért. Ez arra vall, hogy legalább negyed kilenc lehetett, ha nem több, mikor Abelné és Jiřina kikerültek az utcára. Ilyentájt szaladt össze Maxant, a diák, egy lánnyal a Platnéř  utca gyalogjárójának sarkán. Elhoztam ide Maxantot. Felismerte a lányt, Anežka volt.
  – A mennykőbe! – csattant fel Březina. – De hisz akkor igazán nem lehetett Koníček a tettes! Hacsak nem rohant a lány után, s nem hurcolta vissza magához.
  – Az már semmiképp sem sikerülhetett neki. Az utca abban az időtájban elég forgalmas volt. Beszéltem a rendőrrel, aki a Keresztesek terén a Megváltó templomának árkádsora alatt állt. Az is látta a szaladó lányt, s mondta, hogy amerre a lány futott, elég sok volt az ember, autók és villamosok is jártak. Egy taxisofőr elmondta nekem, hogy a Karolina utca sarkán egy lány kis híján a kocsija kerekei alá került. Látta aztán, hogyan rohan tovább a rakparton. Hogy ott aztán már senki erőszakkal el nem hurcolhatta, vagy autóba nem ültethette, az biztos.
  Březina helyeslően bólintott.
  – Fél kilenckor – folytatta Klubíčko – ért oda Koníček a halászokhoz a folyópartra, végigfutott a bárkákon, mintha azt a helyet már jó előre kiszemelte volna magának, s az utolsó bárkáról a vízbe vetette magát. Arról már nem tehetett, hogy a télikabátja beleakadt a bárka oldalába vert kampóba, s így a halászoknak még volt idejük rá, hogy kihúzzák. Ezek szerint tehát Koníčeknek nyomban fejébe szállt a vér, amint Jiřina kitette a lábát. Még az ajtó előtt lehetett Jiřina, amikor  nekiesett Anežkának, és meg akarta csókolni. Az meg persze megijedt, a fogashoz ugrott, felvette a kabátját, védekezett. Koníček feldühödött, és már többet akart. Anežka látta, hogy nem babra megy a játék, s mert Koníček elállta az ajtót, s nem akarta őt kiengedni, az ablakhoz futott. Felszakította a belső ablaktáblát, de többre már nem jutott ideje. Koníček elkapta, és az ágyhoz vonszolta. Dulakodtak. Anežka fürgébb volt, ki tudta magát szabadítani. Újra az ablakhoz futott, riadalmában kitörte, közben megsérült a keze. Azt hiszem, minderre már nem is volt szükség. Koníček aligha ment most már utána. Elege lehetett a kudarcból, ott maradt fekve, s tán azt sem tudta, hogy a lány kimenekült az udvarra. Kijózanodott, körülnézett, meglátta a kitört ablakot, odament, kinézett. Anežka már messze járt. Erre Koníček becsukta az ablakot, leengedte a függönyt, magára kapta a kabátját, s rohant egyenesen a folyóhoz, hogy végrehajtsa eredeti szándékát.
  – Ettől én a falnak megyek – mondta Březina. – Annyira valószínűnek látszik, amint előadtad… De ha egyszer látták a lányt a folyóparton rohanni, akkor nem lehet kétséges… Elhoztad magaddal azt a rendőrt meg a sofőrt?
  – A rendőrt még nem, de mindjárt elküldök érte. A sofőr már látta a halottat, és nem ismerte fel.
  Březinának megnyúlt az ábrázata.
  – Csakhogy ez nem sokat nyom a latban – magyarázta Klubíčko. – Maxant, aki úgy akadt össze a lánnyal, hogy ő maga nyugodt volt, felismerte. A sofőr izgatott volt, mikor találkoztak: a lány csaknem a kerekek alá rohant. A sofőr nem figyelhette meg pontosan a lány arcvonásait, mert az utcát kellett néznie, a kormányra kellett figyelnie s még hátra is, nincs-e mögötte kocsi, amely beleütközhet. Csak töredékesen és mintegy görbe tükörben láthatta. Érthető, hogy dühös volt rá, s úgy képzelte, az olyan is, ahogy viselkedik: ostoba és kelekótya. Azt hitte róla, hogy csúf. Mikor megmutattam neki ezt a szép lánykát, akinek arcvonásai halálában bizonyára még megszépültek, persze hogy nem ismerte fel. De tudod, Březina, ez a sofőr egyebet is mondott, s így jutunk el a sportkocsira vonatkozó megjegyzéshez. Ennek az embernek professzionális emlékezete van. Mestersége gyakorlása közben személyt nem tud az emlékezete rögzíteni, de arra mérget vehetsz, hogy a legvadabb felfordulásban is megjegyez magának egy csomó dolgot egy kocsiról, amely éppen ott volt. No és ez a sofőr azt mondta, hogy mikor az után a majdnem szerencsétlenséggel végződő eset után odahajtott a Károly-fürdő előtti taxiállomásra, látta, hogy a lány beszáll egy kocsiba. A kocsiról először semmi határozottat nem tudott mondani, aztán egyszerre csak kibökte, hogy sportkocsi volt.
  Klubíčko egy kis szünetet tartott, majd folytatta:
  – Nincs bizonyítéka rá, hogy sportkocsit látott, mégis csaknem mérget vennék rá, hogy Anežka néhány perccel azután, hogy Koníček oly eszeveszetten és céltalanul rátört, beszállt a rakparton egy sportkocsiba. Az persze világos, hogy olyan keserves tapasztalatok után, amelyeket egy ismerős és megbízhatónak vélt emberrel éppen akkor szerzett, nem szállt volna be egy vadidegen ember kocsijába. Ha valóban Anežka volt, akkor egy olyan autóba szállt be a rakparton, amelyet egy ismerőse, nyilván egy férfi, vezetett. Az illető bizonyára véletlenül volt ott. Meglátta a lányt, ahogy rohan, megállította a kocsit, rákiáltott a lányra, s az még mindig abban a hiszemben, hogy a szörnyeteg Koníček a sarkában van, odaszaladt, és nyilván arra kérte az ismerős férfit, hogy vigye haza. Sőt, azt hiszem, az illető itt lakik valahol ezen a környéken. Ez nagyon is valószínű. Egy ilyen kis csitri, akinek oly hiányosak az ismeretei a férfiakról, és azt hitte, hogy hét hónapig járhat egy férfival anélkül, hogy abból valami lenne, aligha ismert sok olyan férfit, akinek drága autója van. De őt bizonyára ismerték többen is, akik itt laknak a Hřebenka domb táján, mint ahogy például én is ismertem. Tán egyikük találkozott itt vele néhányszor, s néha el is vitte a kocsiján. Talán a gazdájához járt az illető, ehhez a Ďablic doktorhoz, tán Ďablic doktor betege volt, mit tudom én. De azt az embert, már amilyen kíváncsi természetű vagyok születésemtől fogva, feltétlenül mielőbb látni szeretném.
  Eltűnődött, majd hozzátette:
  – Mi több, ha itt a környéken két személynek van sportkocsija, az is érdekelne, melyiké új vagy újabb. Tán egy, tán két éve használja, de bizonyára azóta, hogy túladott azon az ócska tragacson, amelyet odafenn találtunk.
  – De hisz az Koníček kocsija volt! – vágta rá Březina.
  Klubíčko álmélkodva nézett rá:
  – Koníčeké?!
  Březina bólogatott.
  – Ezt meg ki mondta neked? – firtatta mohón Klubíčko.
  – Az, aki ezt biztosan tudja: Ďablic doktor. Mikor kikérdeztem Koníčekről, igen jó bizonyítványt állított ki róla, egyebek közt azt is mondta, milyen pontosan törlesztette a régi Tatra kocsit, amelyet ő nemrég adott el neki. Az pedig csakis ez a Tatra kocsi lehet, amit odafenn megtaláltunk, s ez az a pont, ahol összedől a te egyébként oly tetszetős elméleted a sportkocsiban ülő gyanús férfiról! Mivel tudjuk, hogy az a tragacs, amelyben Anežka ruháit megtaláltuk, Koníčeké volt, világos, hogy csakis Koníček tehette bele a meggyilkolt lány ruháit és persze a holttestét is.
  Klubíčko elgondolkodott.
  – Beszélni akarok Ďablic doktorral – mondta hirtelen. – Te azt mondtad neki, hogy elmehet lefeküdni?
  Březina bólintott:
  – Hiszen itt csak láb alatt lett volna.
  – Felkeltjük – jelentette ki Klubíčko ?, meg kell vele nézetnünk azt a kocsit.
  – Egészen felesleges – vélekedett Březina ?, de hát ha kívánod…
  Átmentek az út túloldalára, a zömök villához, amelynek már minden ablaka sötét volt. A házmestert, Koníček fivérét is elnyomta a fáradtság, lebírta a bánatot, ami a fivérét ért szerencsétlenség miatt a családra nehezedett. Aludt, vagy ha nem aludt, ébren hánykolódott ágyában a sötét szobában.
  Amíg a kapuban várták, hogy a házmester kinyisson, Klubíčko kikérdezte a két helybeli rendőrt:
  – Rájöttek már, kinek van itt a környéken sportkocsija?
  Šindelář tisztelgett, és jelentette:
  – Olyan kocsija, amilyenről a felügyelő úr kérdezett, itt a fiatal Šebeknek van.
  A nyugati oldal felé fordult, s egy hatalmas villára mutatott, amelynek körvonalai elmosódottan rajzolódtak ki a ködös sötétségből.
  Klubíčko helyeslően bólintott. S épp amikor újra meg akarta nyomni a csengő gombját, léptek hangzottak fel a háta mögött, s valaki megszólalt:
  – Önök is Ďablic doktorért jöttek?
  Klubíčko megfordult. Egy apró termetű, kissé görnyedt asszony közeledett feléje. Fekete szőrmekabátja csaknem a sarkát verte. A piciny asszonyság megállt Klubíčko előtt, és riadt hangon könyörgött:
  – Az istenre kérem, engedjenek előbb engem, a doktornak hozzánk kell jönnie, a testvérem tán a reggelt sem éri meg Ďablic doktor mulasztása miatt!
  Klubíčko rábámult a halálra rémült nőre. Ha nemet mond neki, tán térdre veti magát, hogy könyörületre bírja. Engedékenyen szólt hát:
  – Jó, persze, nekünk nincs rá olyan sürgős szükségünk, mint önnek. Csak menjen önnel. Mi csupán egy-két szót akarunk vele váltani.
  Az apró termetű asszonyság egy hálás pillantással megköszönte a jóakaratot, többre nem tellett az erejéből. Mindhárman csendben várakoztak. Két-három perc múltán végre kinyílt a villa egyik ablaka.
  – Ki csengetett? – kérdezte egy férfihang.
  – Én vagyok itt, doktor úr, Horníčekné! – szólt fel az asszony.
  – Horníčekné! Úristen! – Ďablic doktor hangjából ijedtség csendült.
  – Remélem, most már aztán igazán eljön a nővéremhez! – kiabálta Horníčekné. Amint meghallotta Ďablic hangját, egyszerre mintha kicserélték volna: erélyesen beszélt, s ingerültség érzett minden szaván.
  – Ha ugyan nem lesz késő!
  – Ó, biztosan nem lesz késő. Adtak neki beöntést? – szólt le az ablakból Ďablic doktor. – Egészen tiszta volt az olívaolaj?
  – Mindent megpróbáltam – felelte Horníčekné még haragosabban. – De a nővérem egyre rosszabbul lett. Hisz ismeri a rohamait! Meg aztán olyan gyerekes, semmiféle orvosság nem használ neki, míg nincs ott mellette a doktor.
  – Igen, igen – mondta erőtlenül Ďablic ?, de azért megnyugtathatom, a nővére nem fog meghalni.
  – De hát miért szenvedjen fölöslegesen?! – kiáltotta felháborodottan Horníčekné. – Doktor úr, kilenc óra óta, amikor maga a telefonba azt mondta, mindjárt jön, le nem veszi a szemét az ajtóról. Azt hittem, máshová, még súlyosabb esethez hívták önt! De látom, hogy nyugodtan feküdt az ágyában! Miért nem mondta akkor mindjárt, hogy nem akar eljönni a nővéremhez? Hívtam volna más orvost!
  Ďablic doktor megadással állta a vihart.
  – Nem mehettem – mentegetőzött ?, valami közbejött. Aztán meg elfelejtettem. De biztosítom, a nővérét nem fenyegeti életveszély. Várjon, öt perc alatt ott vagyok!
  Horníčekné hátat fordított a villának.
  – Magamhoz nem hívnám, még a halálos ágyamon sem – dohogta. – A nővéremnek epekövei vannak. Uraim, ha maguk tudnák, micsoda rohamok jönnek rá. Fetreng, kínlódik, üvölt, nem kívánom én azt senkinek, még látni is borzasztó. Ďablic doktor a kezelőorvosa, olyan jó orvosságokat tud, és olyan csodálatos hatással van a nővéremre, hogy mindjárt megkönnyebbül, mihelyt a doktor megjelenik. Ma este is elfogta szegényt a görcsös roham. Telefonáltam a doktornak, nem volt otthon. Vagy öt percig csengettem, senki sem jelentkezett. Negyedóra múlva újra hívtam. Női hang szólt a telefonba. Azt hittem, hogy Anežka, a szolgálójuk, és mondtam neki: „Anežka, szóljon a doktornak, hogy Horníčekné szeretne vele beszélni.” Ďablic doktor nyomban jött is a telefonhoz, megígérte, hogy fél óra múlva nálunk lesz, addig adjak a nővéremnek beöntést és olívaolajat. Szóval megígérte, de nem jött! Már fél tíz volt, s a doktor sehol. Vártam még egy fél órát, aztán újra telefonáltam. Senki sem jelentkezett. Gondoltam, már úton van hozzánk. Negyedóra elteltével megint telefonáltam, akkor sem volt odahaza. Közben a nővérem egy kicsit jobban lett, azt hittem, megleszünk a doktor nélkül. Éjfélkor azonban kiújult a roham. Újra telefonáltam. Senki sem vette fel a kagylót. Végül elhatároztam, hogy idegyalogolok a doktorért!
  Fönt kinyílt az ajtó. Ďablic doktor megjelent a lépcsőn, megcsúszott, és el is vágódott volna, ha meg nem kapaszkodik a falban.
  – Anežka! – kiáltotta panaszosan ?, miért nem szórta fel a lépcsőt, ha ennyire csúszik?! – Ekkor azonban észbe kapott. – Szegény Anežka, sohasem fogja már felszórni a lépcsőt – mormogta.
  Odaóvakodott a kapuhoz, kinyitotta. Kábult volt az álomtól. Horníčekné dühös, harcias tekintettel méregette:
  – Doktor, négy teljes órája várat magára!
  Ďablic vállat vont, és épp mondott volna valamit, de közben a szeme odatévedt a ládára.
  – Ott van még? – kérdezte Březinától.
  Az igent intett:
  – Teherautóra rakatjuk, mihelyt felkapaszkodik ide a teherautó.
  Ďablic doktor a hátsó nadrágzsebében kotorászott, s elővette a garázs kulcsát.
  – Igaz is – mondta ?, akkor én sem jutok le innen kocsival. Horníčekné asszony, sajnos, gyalog kell mennünk!
  Indulni készült, de Klubíčko visszatartotta:
  – Kérem, doktor úr, nem akarom soká feltartani önt, sem a betegét várakoztatni. Egy perc az egész.
  Ďablic zavartan pislogott előbb Klubíčkóra, majd az apró termetű, komor asszonyságra.
  – Mit tehetek – szólt az asszonyhoz ?, az urak a rendőrségtől vannak.
  – De igazán csak egy perc – nyugtatta Klubíčko Horníčeknét. Az konokul a földre szegezte tekintetét. Klubíčko Ďablichoz fordult:
  – Lesz szíves velem jönni, hogy megnézzen egy kocsit?
  Ďablic riadt ámulattal nézett Klubíčkóra. Idegesen pislogott, úgy tetszett, vörösen fénylik a szeme. De hiszen ez az ember úgyszólván albínó, gondolta Klubíčko. Egyszerre valami ellenszenvet érzett ez iránt a magas, sápadt férfi iránt, akinek a szemöldöke csaknem egészen fehér. És Ďablic továbbra is rémületet tükröző tekintettel meredt Klubíckóra. Végül nagy nehezen kinyögte:
  – Kocsit? Minek? De ha úgy véli, hogy fontos…
  Horníčekné méltatlankodni kezdett:
  – A beteg talán mégis előbbre való volna, mint egy kocsi!
  – Mindenesetre – felelte Klubíčko ?, rendes körülmények közt biztosan. De legyen nyugodt, rögtön megvagyunk.
  Horníčekné feladta a harcot. Klubíčko karon fogva magával vitte Ďablicot, s néhány keserves lépés után megszólalt:
  – Ez az a kocsi!
  Ďablic megnézte a kocsit, aztán értetlen tekintettel meredt Klubíčkóra.
  – Mi a csodának mutogatja nekem ezt a kocsit? – kérdezte szinte ingerülten. – Nem gondolja, hogy igazán jobb volna, ha elengedne már ahhoz a beteg nőhöz?!
  – Nem ismeri fel?
  – Kit? Mit? – háborgott Ďablic. – Mit jelentsen ez? Orvos vagyok, nem viszonteladó!
  – Szóval nem ismeri ezt a kocsit – szögezte le nyugodtan Klubíčko. – Ezt igazán kénytelen voltam öntől megkérdezni. Ugyanis ebben a kocsiban találtuk meg egy fél órával ezelőtt a meggyilkolt Anežka ruháit!
  Ďablic szeme most megint kerekre tágult az ámulattól.
  – Anežka ruháit?! – kiáltotta. – Szentisten, miért nem mondta mindjárt? Hol vannak?
  Klubíčko merőn a doktor szemébe nézett.
  – Megmondom, mit gondoltam, és miért mutattam önnek ezt a kocsit.
  Ďablic szeme megint tágra nyílt, felvillant, aztán elhomályosodott.
  – Eladott ön nemrégiben Koníčeknek egy régi Tatra kocsit? – kérdezte Klubíčko.
  Ďablic csak bólintott, láthatólag képtelen volt egy szót is kinyögni.
  – Nem ez az a kocsi?
  Ďablic még egy ideig farkasszemet nézett Klubíčkóval. Aztán szó nélkül a kocsi felé fordult, és feszült figyelemmel nézte. Tüzetesen megszemlélte, előbb a hűtőt, a sárhányókat és a kerekeket, aztán a kocsi belsejét. Mikor megpillantotta Anežka ruháit, észrevehetően megremegett, és már nem volt bátorsága a további vizsgálathoz.
  – Ez az? – sürgette Klubíčko.
  Ďablic rántott egyet a vállán.
  – Talán igen – mondta tétován. – Három hónappal ezelőtt eladtam Koníčeknek az ócska kocsimat, amellyel már két éve nem járok. Ott állt a garázs egy félreeső zugában, a kutyának sem kellett, lassan már szétesett, s nekem csak utamban volt. Egyszer beállított a házmesterünk fivére, s megkérdezte, nem adnám-e el neki azt a régi Tátrát. Habozás nélkül igent mondtam, s rábíztam, hogy megszabja az árát. Ő egész elfogadható összeget kínált, csak azt kérte, hogy részletekben fizethessen. Hat-havi részletekben egyeztünk meg, három részletet pontosan meg is fizetett. A következőkből már el is akartam neki valamit engedni, mert időnkint segített egyet-mást az én kocsim körül. Az a kocsi, amelyet eladtam neki, első típusú Tatra volt. Lehet, hogy ez az, de lehet, hogy ez egészen más kocsi. Nem tudom megmondani, nagyon rég nem vezettem már a Tatra kocsit, elfelejtettem, miben különbözött a többitől. Hiszen ezek a kocsik úgy hasonlítanak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz.
  – Talán mégis van valami eltérés – vetette ellen Klubíčko. – A kocsik valóban egyformák, de mindegyiknek van száma.
  – Csakhogy arra én már nem emlékszem – védekezett Ďablic. – Hiszen kis híján harminc hónapja nem ültem a régi kocsimban. Rossz az emlékezetem, kivált számokat nem jegyzek meg. De várjunk csak, úgy tetszik, mintha az első szám ötös lett volna. Aztán, igen, ezt bizonyosan tudom, egyszer kirándultunk a kocsival, a feleségem és én, a Cerný Kostelec–i erdőbe… Kiszálltunk, és elfelejtettem felhúzni a kocsi ablakát. Míg mi az erdőt élveztük, valami gazfickó benyúlt a nyitva felejtett résen, lehúzta az ablakot, bemászott a kocsiba, s mindent elvitt, amit csak talált, s mert azt is kevesellte, hát a hátsó ülésekről levágta a bőrhuzatot. Az elülső ülésekhez nem nyúlt. Újrahúzattam az üléseket, persze csak a hátsókat, s lehet, hogy a különbség a kétféle huzat közt még most is meglátszik.
  – Erről mindjárt meggyőződhetünk – mondta élénken Klubíčko.
  Kinyitotta a kocsi ajtaját, és bevilágított. De az elülső és a hátsó ülések bőrhuzata egyforma korúnak látszott. Aztán megnézte a kocsi gyártási számát, 3788 volt. Mikor Klubíčko megfordult, Ďablic háttal állt neki.
  – Talált valami különbséget? – vetette oda félvállról.
  – Nem állapítottam meg semmit. De ön talán több szerencsével járna.
  Ďablic habozás nélkül válaszolt, mintha már előre készült volna erre a feleletre:
  – Elnézést kérek, arra nem vállalkozom. Kedveltem Anežkát, s nem akarom látni a ruháit, nagyon felizgatna ez a látvány.
  Klubíčko vállat vont:
  – A bőrhuzat mind a négy ülésen egyformának látszik. A gyártási szám nem ötössel kezdődik. Akkor hát ez nem az ön régi kocsija?
  – Várjon, kérem, valami még eszembe jutott, ami talán segíthetne a kérdés eldöntésében – szólalt meg hirtelen Ďablic. – Egyszer karamboloztam a kocsival, egy vigyázatlan, kelekótya kezdő egy útkereszteződésen hátulról úgy belénk hajtott, hogy felborultunk. Az összeütközéstől levált az egész bal oldali sárhányónk, és behorpadt a kocsi hátsó bádogfala. A műhelyben nem javították meg tökéletesen, a bal oldalon maradt egy horpadás. Nézzék meg, ha ott van, könnyű észrevenni, akkor ez az én régi kocsim.
  Klubíčko újra beszállt a kocsiba, s Březinával együtt gondosan megszemlélték, de a horpadást nem találták. Akár megesküdtek volna rá, hogy a bal hátsó fal síkja ideálisan egyenes.
  – Akkor ez nem az én régi kocsim – szögezte le kategorikusan Ďablic, miután közölték vele, mit állapítottak meg.
  11
  Horníčekné közeledett hozzájuk. Nagyon fel volt dúlva.
  – Uraim, hát van maguknak lelkük, hogy itt vitatkoznak egy ócska kocsiról, mikor az én szegény nővérem nagybetegen kínlódik, és úgy várja Ďablic doktort, mint egy megváltót?!
  – Nem én tehetek róla – dohogott Ďablic ?, az urak hatósági személyek, kénytelen vagyok engedelmeskedni!
  – Már nincs szükségünk önre tovább – szólt Klubíčko. – Távozhat.
  A doktor és Horníčekné morogva-veszekedve elindultak. Klubíčko Březinához fordult.
  – Az egyik legfontosabb feltevés, amely Koníček ellen szólt, ezzel megdőlt – jelentette ki.
  – Ez a jó ember tévedhetett – ellenkezett Březina. – Olyan volt, mint akinek nincs ki mind a négy kereke. Vagy hóbortos, vagy hihetetlenül szórakozott! Mert ha az ember csak egyetlen hétig jár egy kocsival, jobban ismeri, mint a tenyerét. Ez meg tán hat évig is használta, s még a számát sem jegyezte meg!
  – De megjegyezte azt a dolgot az ülésekkel, és emlékezett a karambolra – mondta Klubíčko. – Vannak emberek, akik csakugyan nem emlékeznek számokra, én is közéjük tartozom. Minden arra vall, hogy ez itt csakugyan egy másik kocsi.
  Březina dühbe gurult.
  – Mit gondolsz, az ócska Tatra kocsik csak úgy teremnek, mint a gyom?! – kiáltotta. – Honnan kerülne elő még egy? És különben is, miért keresnénk még egy személyt, akinek régi Tatra kocsija van, mikor tudjuk, hogy Koníčeknek igenis volt? Hogy került volna Anežka egy ilyen kocsiba? Látom, hogy az a bizonyos sportkocsi motoszkál a fejedben! De ha egy sportkocsi tulajdonosa volna a tettes, az a sportkocsijába tette volna a hullát, átrakta volna a homokosládába, s a sportkocsijával hazahajtott volna!
  – Talán volt rá oka, hogy ne így tegyen!
  – Talán! De véletlenül Koníčeknek volt egy régi Tatra kocsija, méghozzá Ďablictól vette. Anežkát betette ebbe a kocsiba, idehozta a ládába, felvitte a kocsit a kopár domb tetejére, otthagyta, ő meg a vízbe ugrott. Ez így nagyon szépen egybevág.
  Klubíčko egy kicsit eltűnődött.
  – Én azért mégiscsak utánanéznék annak a sportkocsinak – szólalt meg aztán. – Šindelář, maga ügyes ember, menjen a Šebek-villába, és csengessen be. Mondja azt a házmesternek, hogy gyanús alakokat látott ólálkodni a garázs körül, épp most inaltak el. Ha van a házmesternek kulcsa, vezesse magát a garázshoz. Ha nincs kulcsa, keltse fel a tulajdonost. Mi meg lassan megyünk maga után.
  Šindelář elloholt. Březina az órájára nézett.
  – Negyed három – állapította meg, és szitkozódott. – Te is átfáztál? Itt rostokolunk éjfél óta, s ha legalább egy korty teát ihatnám… Majd ha visszajöttünk, felkeltem Ďablicék házmesterét, annak a gyilkosnak a fivérét, és megkérem, főzzön nekünk egy csésze teát.
  Elindultak lassan a Svéd utcán, amelyet ezen a részen már csak villák szegélyeznek. A villák előtt mindenütt terebélyes vén fák sorakoznak. Lassan kibontakozott előttük a sötétségből a hatalmas Šebek–villa, amely dominál a Hřebenka dombon. Szótlanul haladtak. Březina bosszús volt, elővett egy cigarettát és rágyújtott.
  Egyszerre csak hallották, hogy valaki lohol utánuk. Hátranéztek, s meglátták a taxisofőrt, azt, aki Klubíčkót visszahozta a városból. Utolérte őket, s nagy lihegve, mint egy maratoni futó, csak ennyit mondott:
  – A sportkocsi. A szürke sportkocsi! Most hajtott el erre!
  Klubičko a sofőrhöz ugrott:
  – Az, amelyet a parton látott?
  A sofőr bólintott:
  – Az. Szürke. Amerikai gyártmány. A vezető baloldalt ül. Láttára eszembe jutott, hogy ugyanígy volt ott a rakparton: a kocsi szürke volt, amerikai márka. A vezető a bal oldalon ült, a lány tehát mindjárt beszállhatott, nem kellett megkerülnie a kocsit. Azért tűnt el olyan gyorsan a szemem elől.
  – Merre ment most az a kocsi? – kérdezte Klubíčko.
  – Felfelé, valahova feljebb, nem tudom – dadogta a sofőr. – Akkor vettem észre, amikor már elém került. Jó hetvenessel ment, hazai kocsi ezt nem bírná. Csak úgy elhúzott mellettem. Mire felocsúdtam, már a szerpentin kanyarjában járt.
  Egy pillanatra csend lett. Felülről valami meghatározhatatlan zaj hallatszott. Klubíčko felfelé mutatott.
  – Mintha a stadion mellett vezető országútról hallatszanék – állapította meg. – Ha hetvenessel hajt, öt perc alatt a Pohořelec dombon lesz. Érdemes volna riasztani a hradzsini őrszobát?
  Březina fintorgott.
  – Eredj már, te okos, mire az embereink kikászálódnak az útra, az a kocsi már tudja isten, hol jár! S különben is, ki merné azt az autóst zaklatni? Milyen címen? Az aztán befűtene nekünk. Én nem akarok semmiféle sportkocsival foglalkozni, engem kizárólag a Tatra kocsi érdekel!
  Közben visszatértek a rendőrök, miután felkeltették a Šebek-villa házmesterét.
  – Minden rendben – jelentette Šindelář. – A házmesternek van a garázshoz kulcsa. Öltözködik, és mindjárt jön.
  Úgy öt perc elteltével kijött a villából a házmester. A palotaszerű villa garázsai a kert túlsó végében voltak, a kertészház és a teniszpálya közt. A házmester kinyitotta a hullámlemez ajtót, és felcsavarta a villanyt. Ott állt a sportkocsi. Színe kékeszöld, kormánya a jobb oldalon; hazai gyártmányú Walter. De a legnagyobb meglepetés most következett. A házmester okozta.
  – Igen – magyarázta ?, a kocsival a fiatalúr jár. De ő még csütörtökön elutazott vonattal a hegyekbe, és csak újév után jön haza. A kocsi csütörtök óta itt áll… Nem, ma nem használta senki. Ugyan ki használta volna? Az úrnő nem tud vezetni, a kisasszonyunk meg szintén a hegyekben van.
  – Talán a fiatalúr kölcsönadta a kocsit egy ismerősének? – tapogatózott Klubíčko.
  – Kocsit nem szokás kölcsönadni – utasította vissza a feltevést a házmester. – De különben is tudnom kellene róla, mert a garázshoz csak nekem van kulcsom.
  – Talán maga volt egy kicsit kocsikázni? – jegyezte meg gúnyosan Březina.
  A házmester köpött egyet.
  – Van nekem okosabb dolgom! De ezt a kocsit vezetni sem tudnám. Kívánják, hogy felkeltsem a háziasszonyt?
  Klubíčko megköszönte a házmester készségét. Egyébként kezdettől fogva szórakozottan viselkedett. Látszott rajta, hogy csak egy hő óhajtása van: minél előbb ki szeretne kerülni ebből a pompás villából.
  12
  – Ide hallgass, Březina – kezdte Klubíčko, mikor kiértek az országúira ?, én úgy fázom, hogy már tovább nem bírom. Nem jönnél velem a lakásomra? Itt van egy ugrásnyira. Főzünk teát.
  Březina szívesen ráállt, és követte Klubíčkót a Tichá utcai magános villába. Ez a villa istentől-embertől elhagyott helyen volt, de Klubíčko magánigényét még ez sem elégítette ki. Sokszor annyira kimerült a munkától, hogy a legkisebb zajt sem tudta elviselni. Elég volt, hogy egy autóduda hangját meghallja, pedig a kert fái úgyis tompították a zajt, sőt elég volt, ha emberi hangot hallott, már elfogta az idegesség. Ezért egy kis pavilont választott magának lakásul, amely a villa mögött állt a kertben. A pavilon mögött pár lépéssel fal húzódott, s azon túl vége volt a civilizációnak; ott már a beépítetlen strahovi fennsík dombjai sorakoztak. Előttük déli és keleti irányban nagy kiterjedésű kertek, azok alatt az alvó, sötét város. Itt aztán teljes, majdnem síri csend volt télen, s csaknem tökéletes nyugalom honolt nyáron is, amikor Klubíčko felüdülést keresve a kertben járkált, és közben kiásta, kihúzgálta a földből a gyomot, a pitypangot, árvacsalánt, útifüvet, mécsvirágot, újságpapírra dobálta, s végül beleszórta a szemetesládába.
  Klubíčko betessékelte Březinát pavilonja nappali szobájába. Először is levetette a Ďablictól kölcsönkapott hegymászó cipőt, és megkönnyebbülten tett néhány lépést a szobában. Aztán Březinához fordult:
  – Kávét vagy teát?
  – Kávét.
  – Ez már derék – örvendezett Klubíčko. Odalépett a szekrényhez, s elővett egy, az alkimisták lombikjához hasonló edényt. Vizet engedett bele, és beleillesztett egy üvegedényt. Aztán a pohárszékből előkotort egy dobozt, abban volt az őrölt kávé.
  – Mennyit?
  – Kettőt.
  – Nem, hármat.
  – Jó. Legyen három.
  Klubíčko fogta a kanalat, hatszor szedett vele a kávés dobozból. Aztán a lombik alá odaigazította a spirituszfőzőt, és meggyújtotta a kanócot.
  Březina egész idő alatt szótlanul figyelte.
  – Szeretném tudni, min jár az eszed!
  – Egy jó, finom, forró kávén!
  – Azon kívül?
  – A sportkocsin.
  Březina helytelenítő mozdulatot tett.
  – A sportkocsi végképp nem illik bele a mi történetünkbe! Az ördög ráncigálta elő valahonnan, hogy téged tévútra vezessen!
  – Meglehet – szólt Klubíčko ?, a mi utunk csupa tévelygéssel van kikövezve. De mégiscsak meg kell próbálnom megtudni, mi van azzal az átkozott sportkocsival!
  S mit sem törődve azzal, hogyan vélekedik Březina erről az esztelen magatartásról, fogta a telefont, és felhívta az igazgatóságot.
  – Mintegy fél órával ezelőtt ment a Pohořelec dombon át a város felé, de az is lehet, hogy Vypich felé, és tovább, a városból kifelé egy nagy, amerikai gyártmányú sportkocsi. A színe szürke, a kormánya baloldalt van. Hívják fel telefonon az éjjeli szolgálatot tartó garázsokat, nem tért-e be valamelyikbe egy ilyen kocsi garázsolni. Ha valamit megállapítottak, azonnal jelentsék. Azonkívül hajtsanak fel valakit a gépkocsi-nyilvántartóból, és mondják meg, hogy jelentést kérek, kinek van Prágában amerikai sportkocsija. Várjon csak, még nem végeztem! Küldjenek valakit a bejelentőhivatal embereihez. Állapítsák meg, kinél volt alkalmazva azelőtt Hodek Anežka. Ha több gazdája is volt, az érdekel közülük, akinél közvetlenül azelőtt volt bejelentve, hogy Ďablic doktorékhoz került. Halló, mit siet, még nem végeztem! Utasítsa az éjjeli szolgálatot, küldjenek két-három embert a Platnéř utca tizenhét szám alá. Ennek a háznak az udvarában állt Koníček autótaxi-tulajdonos kocsija. A kocsi eltűnt, s meg kell tudnom, hová lett. A gépkocsi-nyilvántartóban megállapítják, milyen kocsit jelentett be Koníček. De kedves barátom, ha én azt tudnám, nem fordulnék magához! Lehet, hogy a kocsi valahol javításban van, vagy tudom is én, hol! Maga azért rendőr, hogy megállapítsa, hogy és mint áll a dolog, nem?
  – Amint látom, még mindig nem verted ki a fejedből, hogy  Koníček ártatlan – jegyezte meg Březina, mikor Klubíčko letette a kagylót.
  Klubíčko belevetette magát a hintaszékébe. Nem felelt.
  – Figyelj rám, Březina – kezdte aztán elmélázva ?, nem keltette fel semmi a gyanúdat, akarom mondani, semmi sem tűnt fel neked az előbb, amikor Ďablic doktorral beszéltünk? De még inkább akkor, amikor az az asszony, no, hogy is hívják… Horníčekné beszélt vele?
  – Semmi – mondta lassan Březina.
  – Igazán semmi?!
  – Igazán.
  De aztán valahogy furán elhallgatott.
  Klubíčko elnevette magát.
  – Hogy neked semmi, de semmi nem ütött szeget a fejedbe? Te nyavalyás! Persze hogy ugyanazt gondoltad, amit én. Hogy a doktor lehetett a tettes!
  Březina nagy szemeket meresztett. Egy pillanatig azt sem tudta, hová legyen zavarában, aztán ő is nevetni kezdett.
  – Köztünk szólva, hát igen. Gondoltam én azt, s nemcsak akkor, amikor Horníčekné gyötörte a doktort.
  – Mindjárt kezdetben gondoltál rá!
  Březina megerősítette ezt a feltevést:
  – Nyomban, amint megláttam Ďablicot.
  Klubíčko is bólogatott.
  – Nohát, én is így voltam vele. Valahogy az eszem és meggyőződésem ellenére támadt bennem ez az érzés. Nincs azon az emberen semmi feltűnő. Elfogulatlanul, szépen viselkedett. Amolyan szórakozott, semmiképpen sem gyanús úriember. Mégis, mint a villámcsapás, úgy vágott belém a gondolat: miért ne lehetne ez az ember a tettes? Háziúr és szolgáló. Az uraság még nem idős, a lány fiatal, karcsú, csinos teremtés. A doktor felesége alighanem öregedő, kövér, csúnya, lomha, szájas nőszemély. A férfi negyven körüli. Ez pedig veszedelmes életkor. Az egész, minden szörnyűség ellenére, valahogy úgy magától, szinte ártatlanul kezdődhetett. A férfi régen szemet vetett a lányra, a lány hallani sem akart róla, vannak még ilyen tisztességes hajadonok, a férfi egyre jobban felgerjedt, jött az alkalom, s a doktort elkapta a gépszíj. A kövér, lomha, nagyszájú feleség elment a hozzá hasonló kövér asszonyságokkal pletykálkodni, Ďablic meg maga maradt a csinos kis csitrivel, akire régen fájt a foga. Előbb ajándékokkal kecsegtette, egyre többet ígért, és mivel makacs elutasításban volt része, rávetette magát. S akkor már nem volt egyetemet végzett polgár, józan életű férfiú meg neves orvos, akihez még Szlovákiából is járnak betegek, hanem egyszerűen hím, és semmi más. Olyasmi, mint egy kiéhezett bengáli tigris. Felis tygris és mus musculus. Mikor aztán elérte, amit akart, a királytigris visszavonult, a vadállat félni kezdett – szóval visszaváltozott emberré. Anežka talán nem volt elég óvatos, s ahelyett, hogy hallgatott volna, legalább addig, míg a férfi hatalmában volt, azzal fenyegetőzött, hogy beárulja a kövér feleségnek. Vagy talán kiabált, mint akit nyúznak. Ilyenkor a kéz szinte magától szorul a másik torkára. Próbáld csak elképzelni!
  Klubíčko olyan szuggesztív pillantást vetett Březinára, hogy az önkéntelenül lehunyta a szemét.
  – Veszedelmesen gyenge a határ élet és halál közt, mikor valakinek a torkához nyúlnak! Talán csak a kés rejt magában ehhez fogható veszedelmet: az ember hadonászik vele egy kicsit, s közben fő ütőeret talál. Az ember csak kicsivel erősebben szorítja meg a gyenge torkot, s máris megtörtént a jóvátehetetlen!
  Klubíčko elhallgatott. Březina sem szólt. Végül mégis előállt az ellenvetéssel:
  – Szépen, meggyőzően előadott történet. Csakhogy van egy bökkenője. Igen, mert hiszen tudjuk, hogy Anežka Koníček lakásán volt, és Koníčekkel dulakodott.
  Klubíčko legyintett.
  – Hiszen nem mondtam én, hogy még később is hittem Ďablic bűnösségében! Azt csak eleinte gondoltam. Ďablicot aztán teljesen lojálisan töröltem a gyanúba jöhetők listájáról, s a helyére a sportautós férfit tettem.
  Březina vigyorgott.
  – S ezzel csöbörből vödörbe estél!
  – Csakhogy – folytatta Klubíčko – egy rövid idő óta kénytelen vagyok Anežkával kapcsolatban újra foglalkozni Ďabliccal.
  Březina felkapta a fejét:
  – De hiszen ez bolondság!
  – Nagyon-nagyon szeretném megtudni – jelentette ki Klubíčko ?, de minden feltűnés nélkül, hogy miféle kocsija van ennek a doktornak a garázsban.
  Březina felpattant:
  – Arra gondolsz, hogy ő a sportautós férfi? Akkor meg mi a szösznek riasztottad egy másik sportautós miatt az igazgatóság három ügyosztályát!
  Klubíčko a vállát vonogatta.
  – Mindenre kell gondolni – mondta ?, ez mesterségünk első számú törvénye. Különben Ďablic maga az oka, hogy most is foglalkozom vele. Figyelted, mit mondott az az apró termetű, de határozott modorú asszonyság, Horníčekné? Hogy fél kilenckor hívta fel a rendelőt. Női hang jelentkezett, Horníčekné azt hitte, Anežka beszél. Bizonyára a nevén szólította, és az a nő, figyeld csak, nem mondta: Kérem, én nem vagyok Anežka! Hanem ment, és odahívta a doktort. Ďablic a telefonhoz ment, jól figyelj, doktor Ďablic, aki nekünk előbb azt vallotta: „Hat órakor jött Anežka, elmehet-e rádiót hallgatni Koníčekhez. Elengedtem, aztán hamarosan becsuktam a rendelőt, s elmentem az Arco kávéház éttermébe vacsorázni, mert a feleségemnek valahol a városban volt dolga. Háromnegyed tizenegykor jöttem haza.”
  Březina feszülten figyelt, Klubíčko meg folytatta:
  – Saját szavai szerint tehát Ďablic hét óra tájban elment hazulról, és csak háromnegyed tizenegykor ért haza. Időközben Horníčekné néhányszor telefonált a lakásra. Előbb hiába, később is eredménytelenül, de fél kilenckor Ďablic végül is a készülékhez megy, egy nő hívja oda, akinek a hangja hasonló Anežkáéhoz. Egy nő, akit Horníčekné Anežkának szólít, s az nem igazítja őt helyre: Tévedés, nem Anežka beszél, de a doktort mindjárt hívom.
  Klubíčko felállt, és végigsétált a szobán.
  – Ide hallgass, Březina! Az Arco kávéházat a pályaudvari forgalom miatt korán nyitják. Azt hiszem, hatkor már ott van a személyzet. Ha név szerint ismerik Ďablic doktort, fogadok, hogy azt mondják majd: Tévedés, Ďablic doktor tegnap nálunk nem járt. Vagy ez lesz a válasz: Igen, Ďablic doktor hét óra tájban jött, megvacsorázott, és nyolc óra után távozott. Akasszanak fel, Březina, ha nem ezt fogják az Arcóban mondani!
  Březina szinte rémülten meredt rá.
  – Elment az eszed! – mondta majdnem kiáltva. – Az meglehet, hogy igazán ezt a választ kapod, de hát miért volna egy ilyen ember gyilkos? S ha mégis ő lett volna a tettes, hát nem olyan gyüge, hogy a hullát éppen a saját háza előtt helyezze el! Hisz az olyasvalami volna, mintha a lehető legkihívóbb módon magára akarná terelni a figyelmet!
  – Egy primitív gyilkos, például Koníček, minden bizonnyal jó messzire vitte volna Anežkát – mondta Klubíčko. – Hány ilyen eset volt már! Feladják ládában a hullát a vasútra, poggyászként ott hagyják a ruhatárban, s az, amit a gyilkos Anežka ruháival és a kocsival tett, abban szintén nincs semmi eredeti. Olvastam, hogy Amerikában találtak egy autót, szám nélkül, minden felszerelés nélkül, s benne egy anyaszült meztelen férfi holttestét. Prágában is volt a háború alatt éppilyen primitív esetünk. A gyilkosságot fönn a Vinohrady kerületben követték el, már valahol Olšany közelében, de a feldarabolt holttestet a Moldvába dobták. Ha Anežkát egy ilyen primitív ember ölte volna meg, az akkor hozza ide, ha ő maga Vršovicében vagy Libocban lakik. De ha egy afféle dörzsölt fickó volt a gyilkos? Mondjuk például, ha te lettél volna, talán azt gondolnád, legbiztosabban akkor szabadulsz meg tőle, ha egyenest a küszöb elé helyezed. Mert mi, a régi rendőrdogma értelmében, mely szerint senki sem piszkít a saját fészkébe, a gyilkost valahol a város túlsó szélén keresnénk. Az a körülmény, hogy Anežkát úgyszólván a lakása előtt találtuk meg, egy cseppet sem volt rejtélyes, amíg úgy véltük, hogy Koníček a gyilkos.
  – De erről én most is meg vagyok győződve – horkant fel Březina.
  Klubíčko felvonta a vállát:
  – Én meg egyre kevésbé vagyok erről meggyőződve. S ha nem Koníček a tettes, akkor nagy rejtély előtt állunk. Mert olyasvalakinek kellett lennie, aki tudta, hogy Anežka itt lakik. Lehetett az autós, mert az úgyis tudta, illetőleg megtudta a lánytól, vagy pedig Ďablic doktor. Ďablic számára, ha ő a gyilkos, ez lehetett a legkényelmesebb módja annak, hogy szabaduljon a holttesttől, és egyúttal elterelje magáról a figyelmet. Kinek jutna eszébe, hogy ő a tettes, ha a lány holttestét úgyszólván az ablaka alatt találják meg! Ki gondolhat ekkora pimaszságra!
  – Hagyj már fel ezzel, kérlek – könyörgött Březina. – Ďablic nem látszik gonosztevőnek. Tud magán uralkodni! Hogy berzenkedett Horníčekné, de neki az arcizma sem rándult. Meg aztán az ócska Tatra kocsi a leány ruháival ezt a te elméletedet a feje tetejére állítja! Miért vitte volna oda a kocsit, a holmit, miért terelte volna azzal magára a figyelmet? Mintha elkerülte volna a figyelmedet, hogy ha a gyilkos nem Koníček, hanem más, az a boldogtalan szerelmes már reggel, ha ugyan nem még az éjjel, iderohanna, s elsősorban azt mondaná el, hogy ismeri a Tatra kocsit, amit itt találtunk, három hónappal ezelőtt adta el neki Ďablic doktor, de ő visszaadta, most a legutóbbi három napban. Gondoltál ilyesmire?
  – Eszembe jutott ilyesmi, de ez képtelenség. Ha Ďablic volna a tettes, vigyázna épp ezzel az ócska autóval. De hiszen én nem hiszem, hogy ő a tettes! Ha tudni akarom, van-e sportautója, ha bizonyságot akarok arról, valóban volt-e az Arcóban az este, mégpedig fél kilenc tájban, azt inkább csak a teljesség kedvéért akarom tudni, meg hogy ne róhassak fel magamnak semmilyen mulasztást!
  Březina feldúltan a kávéfőző felé fordult:
  – Forr a víz – közölte. – A mennykőbe is, neked aztán sikerült bolhát ültetned a fülembe!
  Elhallgatott, és a kávéfőzést figyelte. A víz hirtelen emelkedni kezdett a lombikból az üvegnyakon át az edénybe, elkeveredett a kávéval, és mindjárt vissza is ömlött. Klubíčko közben elhúzta a lángot, s most újra a kávéfőző lombik alá tolta.
  Březina ismét megszólalt:
  – Hát igen, Ďablic. Nekem is úgy tetszik, ennek a fickónak nem egészen tiszta a lelkiismerete. Hókuszpókuszai a kocsi körül, ami mégiscsak az ő kocsija lehetett, szerfelett gyanúsak. Szóval, úgy vélem, nem akarta felismerni a kocsit. Szavaiból épp az derülne ki, hogy szerinte ez egy másik kocsi, nem az az ócska Tatra, amit Koníčeknek átengedett. Meglehet, hogy Koníček valóban visszaadta neki az autót. Köztünk mondva, helyeselném az eljárását. Minden ezen a kocsin fordul meg. Tán semmi az égvilágon nem biztos, de egyvalami mégis: az, hogy Anežkát az ölte meg, aki ott hagyta a dombon azt a kiszolgált autót. Ha a régi kocsit Ďablic visszakapta, elég oka van rá, hogy ne akarja felismerni. Persze, nem sokra menne a tagadással, ha Koníček képes volna beszélni. Ha az reggel idejönne, felismerné a kocsit, elmondaná, hogy ő visszaadta Ďablicnak, tiszta lenne az ügy. De lehet, hogy Ďablic úgy benne van a kutyaszorítóban, hogy azt gondolja, történjék holnap, aminek történnie kell, csak még ma legyen békességem! Talán arra készül, hogy reggel megszökik. Vagy hogy Koníček állításait szemtől szemben letagadja. Végtére, ha Koníček bebizonyítja is a maga állítását, ez még mindig csak közvetett bizonyíték. Erős, nagyon erős bizonyíték, de közvetett. Ehhez járulna még Horníčekné állítása, de ez minden, ami ellene szól. A legfontosabb hiányzik: nincsenek ujjlenyomataink, mert aki a bűncselekményt elkövette, kesztyűt viselt.
  Březina hirtelen felugrott, és a homlokára ütött:
  – De hisz akkor nem lehet, hogy Koníček a gyilkos! Csak nem volt kesztyű a kezén, amikor vendégül látta a lányokat! Hogy ez eddig nem jutott eszembe!
  – Igen ám, de Ďablic doktor kezén sem lehetett kesztyű – szakította félbe Klubíčko. – Ha nála, a lakásán történt a gyilkosság, ő sem viselt otthon kesztyűt, a háziúr otthon nem jár kesztyűben!
  Březina lehorgasztotta a fejét.
  – Persze – mondta halkan. – De a tett elkövetése előtt kesztyűt húzhatott.
  Klubíčko nevetésre fakadt.
  – Az ilyesmi azonban nyugodt megfontolásra vall – mondta. – Ha valaki megerőszakol egy lányt, és utána megfojtja, az nem fontolta meg, mit tesz, mert ha megfontolta, akkor ilyen tettre nem is vetemedik!
  – Az igaz – ismerte el Březina ?, de…
  – Persze hogy „de” – szólt Klubíčko. – Van itt még egy „de”: az az autós férfi! Azon nyilván volt kesztyű! Ilyen hidegben nemigen vezethet kocsit kesztyűtlen kézzel. Talán kivitte a lányt valahová a mezőre, s ott mindjárt rávetette magát. Talán a lakására vitte, s megfojtotta, még mielőtt eszébe jutott volna a kesztyűjét lehúzni. Ez volna az egyetlen magyarázat.
  – Az autós férfi! – Březina már majdnem bömbölt. – Most már én is nagyon szeretném, ha valami közelebbit megtudhatnánk róla!
  13
  Berregett a telefon. Olyan élesen, hogy Klubíčko rögtön felpattant a helyéről. Odaugrott a készülékhez, megragadta a kagylót, és máris hallózott – egy másodpercig se tartott az egész. A vonal másik végén egy hang megkérdezte:
  – Klubíčko úr?
  – Igen, én vagyok – felelte Klubíčko. – Mi újság?
  – Itt a biztonsági szolgálat központja. Utasítása szerint végigtelefonáltam a nagy garázsokat, ahol éjjeli szolgálatot tartanak. A strahovi garázsból jelentették, hogy öt perccel ezelőtt futott be oda egy sportkocsi. Szürkére lakkozott, nagy amerikai kocsi, Franklin márkájú.
  Březina ott állt Klubíčko mellett. A szeme diadalmasan felcsillant, ujjai szorosan ráfonódtak Klubíčko alkarjára.
  – Óriási – suttogta ?, maga az ördög hajtja be a csapdába!
  – No, még nincs benne – jegyezte meg Klubíčko, miközben letette a kagylót. – Előbb el kell csípnünk. Mi lesz, ha kereket old, mielőtt odaérünk?
  – Igaz, igaz – dörmögte Březina. – De hát akkor miért nem rendelted el, hogy menjen oda egypár ember, s tartsa vissza, ha el akarna menni!
  – Azért nem, barátocskám – válaszolta Klubíčko ?, mert nem zaklathatok valakit pusztán amiatt, hogy szürkére lakkozott sportkocsija van. És ha történetesen piros CD jelzés díszíti azt az autót? De meg különben is, hogyan képzeled, hogy az embereink eljussanak ezen a pokoli éjszakán a strahovi garázsba?
  – És te hogyan képzeled, hogy mi magunk eljussunk oda? – fordította meg a kérdést Březina. – Azt tervezed, hogy te mégy oda, és magad intézkedsz?
  Klubíčko helybenhagyólag bólintott.
  – Azt tervezem, hogy te is velem jössz. A strahovi garázs nem lehet messze innen. Ennek a dombnak a túlsó oldalán kell lennie. Ha nem volna csúszós az út, kocsival öt, gyalog húsz perc alatt biztosan ott volnánk.
  – Így meg gyalog soha oda nem érünk, ha pedig kocsival akarnánk menni, alighanem az lenne az utolsó utunk. Ördög vigye ezt a mi mesterségünket! Ma éjjel még maga az úristen is a rendőrség vesztére tör!
  A lombikban ismét fortyogni kezdett a fekete lé, felszínét fényes buborékok borították, felfutott az üvegedénybe – készen volt a kávé. Klubíčko kitöltötte két csészébe, és kortyolt egyet a magáéból.
  – Az eljegesedés csak illúzió – bökte ki hirtelen. – Legyünk férfiak! Ha úgy akarjuk, nem lesz eljegesedés, nem lesz csúszás. Az eljegesedett út mit sem tesz, ha az ember rájön, hogyan változtassa a teste súlypontját. El kell jutnunk a garázsba, s ha másképp nem lehet, akkor gyalog.
  Březina olyan gyorsan felhajtotta a kávéját, hogy megégette a nyelvét.
  – Az ördög vinné el – kiáltotta ?, most majd hámlik a nyelvem, mint a vedlő kígyó! De igazad van. El kell oda jutnunk. Legrosszabb esetben a térdünkön vagy az ülepünkön csúszva!
  Azzal elindultak. Odalent a láda körül egy csoport rendőr és detektív ácsorgott. Egy kissé arrébb három téglára ráállítottak egy teafőzőt, amit most kerítettek valahonnan, és nagyban főzték szeszlángon a teát. Vagy öten az autóbuszban hevertek és szunyókáltak. Klubíčko két embert maga mellé szólított, s Březinával négyesben elindultak felfelé. A stadion lépcsőfeljárója lábáig, illetve a mézeskalács házikóhoz hasonló magas, hosszúkás épületig valahogy elvergődtek. A szerpentin út addig csak mérsékelten emelkedett, s ha el-elcsúsztak is, nem volt olyan veszélyes, mint ha lefelé ereszkedtek volna. Elnyúltak a földön, s aztán feltápászkodva, ép tagokkal folytatták útjukat. Csakhogy jó tíz percig eltartott így, mire elértek a házig. Ott azonban már súlyosabb akadályok következtek. Vége volt a gyalogjárónak, a betonutat pedig olyan tökéletes jégkéreg borította, hogy domború tükörnek látszott. Ráadásul az út itt már meredekebben emelkedett. Alig léptek kettőt, egymás hegyén-hátán hemperegtek. Ahogy talpra segítették egymást, megint csak elvágódtak, és ott hevertek a kemény, jeges betonon.
  – Ez így nem megy! – fakadt ki Březina. – Nem az a baj, hogy mindnyájan betörjük az orrunkat, az már a mesterséggel jár. Hanem egy órába is beletelik, míg oda felkecmergünk, ha egyáltalán sikerül. Aztán még egy fél órát botorkálhatunk sík úton. A stadion kijáratánál pedig meredeken lejteni kezd az út. Az már jobb, mert két perc alatt leérhetünk rajta, persze, ha közben a nyakunkat nem szegjük. – Egy pillanatig hallgatott. – Az eljegesedés, sajnos, mégsem illúzió – folytatta aztán gonoszkodva ?, azt hiszem, mégis inkább meg kellene próbálnunk kocsit szerezni. Ha már agyonverjük magunkat, legalább ne kerüljön annyi testi fáradságba!
  Minthogy Březinának nyilvánvalóan igaza volt, Klubíčko egyetértett a véleményével. Különben valamennyiük közül Klubíčko szenvedte a legtöbb zúzódást, mivel teljességgel képtelen volt magát a jeges úton egyensúlyban tartani, és ő pottyant le legtöbbször. A mézeskalács ház kerítéséhez támaszkodva várták hát, hogy a Hřebenka dombra visszaküldött detektív kocsit kerítsen.
  Ha ugyan sikerül.
  De tíz perc sem telt bele, motorzúgást hallottak. Egy nagy, gyors járatú autó bontakozott ki a sötétségből, és sebesen száguldott feléjük. Březina kiugrott az országútra, úgy integetett. A kocsi éppen előttük állt meg. Ámultan néztek össze. Mert a kocsi szürke volt, a védjegye fekete-vörös-arany színű! Amerikai gyártmányú sportkocsi: Packard márka, 1929-es modell.
  A kocsiban egyetlen ember ült – egy feltűnően fakó szőke férfi, akinek mintha nem is volna szemöldöke. Bunda volt rajta, a nyaka körül sportsál. Ďablic doktor – mert ő volt az – kiszállt a kocsiból.
  – Autót kerestek az önök számára – szólalt meg.
  – Az ott levő két taxi közül egyiket sem lehetett begyújtani. Épp akkor jöttem vissza Horníčekéktől. Valaki mondta, hogy az imént hajtott erre egy sportkocsi, s hogy elég könnyen feljutott. Így hát felajánlottam, hogy feljövök önökért. Amit lehet az egyik sportkocsival, miért ne letetne a másikkal?
  – Ez igazán derék dolog – mondta Klubíčko. – Önre szívesen rábízzuk az életünket. Azt az előnyt sem becsülöm alá, hogy orvos van velünk, ha netán valami bajunk esnék.
  Ďablic doktor bólintott.
  – A detektívet lent hagytam – mondta. – Mi hárman majd valahogy bepréseljük magunkat a kocsiba, még egy ember itt már úgysem férne el. Hová megyünk?
  – Tudja, hol a strahovi garázs? – kérdezte Klubíčko.
  Ďablic doktor egy kicsit gondolkodott.
  – Tudom már, a teniszpályák közelében – mondta aztán ?, azt hiszem, sötétben is odatalálok. – Majd némi habozás után kibökte: – Összefügg ez az út a nyomozással?
  – Igen – felelte kurtán Klubíčko. – Ön jó szolgálatot tesz a nyomozásnak.
  Ďablic többet nem kérdezett, odaült a kormányhoz, s egészen a kocsi oldalához húzódott.
  – Ha szerények vagyunk, mind elférünk – jegyezte meg. – Kényelmes persze nem lesz.
  Klubíčko szó nélkül beült melléje. Ami Březinát illeti, úgy látszott, mintha némileg vonakodnék. Talán azt hitte, Ďablic el akarja őket valahova csalni, hogy újabb, ezúttal kettős gyilkosságot kövessen el. Klubíčko mosolyogva szólt oda Březinának:
  – No gyerünk, szállj már be, ne húzd az időt!
  Březina hát beült melléjük. Úgy össze voltak szorulva, hogy jóformán feküdtek egymáson. Ďablic elindította a motort, és figyelmesen nézett maga elé. Először óvatosan hajtott, de amikor túljutottak a szerpentin nagy kanyarján, gázt adott. Mintha egy megáradt és hirtelen befagyott folyó jegén suhantak volna süvítve. A gép csúszkált erre-arra, de valahányszor veszedelmesen közel kerültek az út széléhez, Ďablic könnyed, biztos kézzel fordított a kormánykeréken, és egyenesbe vitte a kocsit. Láthatólag megbízható, higgadt sofőr volt. De a nagyon feszült pillanatokban Klubíčko érezte, hogy Březina mind a tíz ujjával kapaszkodik az ő karjába. Szegény Březina, még mindig nem ocsúdott fel a meglepetésből, hogy Ďablic doktornak szürke sportkocsija van, s talán még mindig azt képzelte, Ďablic azért vállalkozott erre a kockázatos útra, hogy közben halálát lelje, s őket is magával ragadja a pusztulásba.
  Végre elérték a kopár domb legmagasabb pontját, ott voltak a stadion oldalsó feljárója fölött. Alattuk a ritkás, nyirkos ködben ott pihent az óriási város, csak itt-ott világította meg néhány felvillanó fénypont. Ďablic doktor lassított.
  – Sejtelmem sincs róla, hogyan függ össze ez az út Anežka gyilkosának kinyomozásával, és nem is akarok kérdezősködni – törte meg váratlanul a csendet. – De volna egy fontos mondanivalóm.
  Közben igen ügyesen vezetett, egyre az utat figyelte, nem nézett a két utasára. Klubíčko hallgatott.
  – Azt hiszem – folytatta a doktor ?, hogy az imént tévedtem. Az a Tatra kocsi mégiscsak engem mondhatott régebben a gazdájának!
  Egyenes vonalban száguldva elértek ahhoz a ponthoz, ahol az út elágazik: a szélesebb útsáv észak felé tér, a stadion sugárútjának középső szakaszát alkotva. Ďablic doktor csaknem egyenes vonalban szelte a kanyart, az autó recsegve-ropogva megugrott alattuk, már-már úgy tetszett, hogy felborul, de Ďablic ügyesen rántott egyet a kormányon, s megint egyenesben voltak. Megállás nélkül folytatták útjukat.
  – Most aztán már nem történhet bajunk – jegyezte meg elégedetten Ďablic. – Az út további része ennek a kocsinak gyerekjáték.
  – Miből jött rá, hogy az a kocsi mégis az öné volt? – kérdezte Klubíčko.
  Ďablic doktor vállat vont.
  – Semmiből és mindenből. Egyszóval ez volt az. Amikor Horníčekné testvérétől hazaérve újra megnéztem, valahogy ismerősnek látszott. De egy határozott dolgot is említhetek. Egyszer valami baleset ért, és fagyban, szélben – hasonló idő volt, mint most – várnom kellett a kocsiban, míg segítség érkezik. Az ablakot pillanatok alatt belepte a hó. Ki sem láttam rajta. Unatkoztam, s hogy valamivel agyonüssem az időt, az jutott eszembe, megpróbálom, igaz-e, hogy a gyémánttal írni lehet az üvegre. A gyűrűmben briliáns volt, kipróbáltam.
  – Ó – mondta Klubíčko ?, erre sokat nem adhatunk. Az autók ablakai sokszor kitörnek. Mikor történt ez a dolog?
  – Tán három éve is van már – felelte Ďablic. – De hadd fejezzem be. Annyi eszem nekem is van, hogy három-négy év elteltével az üvegen ne keressek tanúbizonyságot. De akkor, amikor már valamit, tudom is én, mit, belevéstem az üvegbe, eszembe jutott, vajon lehet-e a gyémánttal fémbe is vésni. Az ablak alatt egy kis réz hamutartó volt. Emlékszem, hogy abba is belevéstem valamit. Nem tudom már persze, hogy mit, bizonyára valami szamárság volt. De az előbb mindez felmerült az emlékezetemben. Meg is néztem újra a kocsit, de hát rövidlátó vagyok. Ha meg leveszem a szemüvegem, megint eltart egy ideig, míg a szemem ehhez alkalmazkodik. Így aztán semmit pontosan meg nem állapítottam, csak azt, hogy a fémen valóban látszanak karcolások. Hogy mi az, azt nem tudtam kisütni. De talán még eszembe jut, mit is véstem akkor a hamutartóba.
  Elhallgatott. Pontosan, sebesen vezette tovább a kocsit, közönyös arckifejezéssel.
  – Majd ha visszajöttünk, megnézzük – szólt Klubíčko. – Igazán érdekes eset az emlékezet pszichológiája szempontjából. Ismeri Ribot könyvét az emlékezetről?
  – Engem kérdezett? – mondta Ďablic. – Nem, nem olvastam azt a könyvet.
  – Ha ön valóban emlékeznék a karcolás formájára – mondta most Klubíčko ?, az azt jelentené, hogy ez a mostani utunk fölösleges. Akár máris visszamehetnénk. Mert ha ön teljes bizonyossággal felismeri a kocsit, az egyet jelent azzal, hogy a gyilkosságot senki más el nem követhette, mint Koníček, akinek ön a kocsit eladta. Most ugyanis épp egy másik, nyilván teljesen téves nyomot követünk.
  Ďablic nem válaszolt rögtön.
  – Hát nem tudom – kezdte aztán ?, nem tudom, terheljem-e önöket a magam laikus nézeteivel… Van itt egy alapvető kérdés: miért tett volna ilyet Koníček? Hisz ha jól értettem, neki az volt a célja, hogy Anežkát megkapja feleségül. Ha megöli, nemcsak a nőt veszti el, hanem a szabadságát is. Koníček megfontolt ember. A feleségem bíró uramnak szólította. Van is ebben valami. Azok közé tartozik, akik ehhez az elvhez igazodnak: kétszer is gondold meg, mielőtt cselekszel. Nem hiszem, hogy a józan esze megengedné neki, hogy olyasmit tegyen, amiért egy kicsit is drágán kell fizetnie. Nemhogy az életével!
  – De hisz ő már megfizetett – vetette ellen Klubíčko. – Ön nem tudja a legfontosabbat. Koníček este fél kilenc tájban öngyilkosságot követett el.
  – Szentisten! – kiáltott fel Ďablic, és szemmel láthatólag valóban megijedt. – Meghalt?
  – Még nem, de aligha épül fel – válaszolta Klubíčko.
  – Istenem… – mormolta Ďablic doktor néhányszor egymás után. – Ezt úgy értsem, hogy ezzel mintegy elismerte bűnösségét?
  Senki sem válaszolt.
  – Mégis minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy ezt elhiggyem róla! Nem volt abban az emberben semmi vadság, jámbor birka természete volt.
  Hirtelen rátértek a Břevnov felől a Pohořelec dombra vezető országútra. Ez még komiszabbul el volt jegesedve, mint az az útszakasz, amelyen eddig haladtak. A kocsi – talán azért, mert Ďablic Koníček sorsán megrendülve nem figyelt eléggé – nem akart engedelmeskedni. Hátsó része csörömpölve nagyokat zökkent a jeges úton, s mire felocsúdtak volna, a kocsi megfordult, utána még egyet pördült, s épp mikor nekivágódott volna a gyalogjárónak, megállt. Klubíčko lerázta magáról Březinát, aki görcsösen kapaszkodott a karjába.
  – Hopp – mondta ?, fene jó kocsija van, doktor. Minden más kocsi felborult volna!
  A kocsi folytatta útját, a motor csendesen, barátságosan duruzsolt.
  – Bocsánat – szólt Ďablic. – Kis híja, hogy még egypár emberélet nem terheli a szerencsétlen Koníček számláját. Különben az én kocsim csakugyan jó masina.
  – Ma este, azazhogy tegnap este is a kocsival volt? – kérdezte hirtelen Březina.
  – Nem – vágta rá Ďablic gondolkodás nélkül. A kocsi egyszerre olyan vadul nekiiramodott, hogy úgy tetszett, mintha ugrálna. – Azazhogy… ön, ugye, úgy értette, hogy kocsival mentem–e az étterembe? – kérdezte Ďablic, és közben csak fél szemmel nézett Březinára.
  Březina bólintott.
  – Hát persze – mondta Ďablic. – Nagyon hozzászoktam a kocsihoz, gyalog valójában csak házon belül járok.
  Březina hallgatott, Ďablic doktor pedig megint egy kissé lassította az iramot.
  Helyes, gondolta Klubíčko, itt nem éppen célszerű kényes dolgokról kérdezősködni. Majd ha sík terepen leszünk, addig jobb lesz várni. A kocsi villámgyorsan fordult a kihalt országúton, jobbra kanyarodott, s egyszerre csak feltűnt előttük egy végtelen hosszú fal egyhangú vonala. Ďablic megállította a kocsit a zárt kapu előtt, és nyugodtan közölte:
  – Ez a strahovi garázs.
  Březina kiszállt, Klubíčko követte.
  – Volna olyan szíves, doktor, és várna ránk egy-pár percet – fordult Klubíčko Ďablichoz.
  – A legnagyobb készséggel. Ha netán elaludnék, míg visszajönnek, csak rángassák meg a lábamat.
  – Ön igazán a megtestesült szolgálatkészség – jelentette ki Klubíčko. – Mivel hálálhatnánk meg a szívességét? Egy cigarettával megkínálhatom?
  S feleletet sem várva, kigombolta a télikabátját, benyúlt a belső zsebébe, s elővett egy bőrtárcát. Csakhogy az ásított az ürességtől.
  – Ő, jaj – sopánkodott Klubíčko ?, nemcsak hogy nem tudom megkínálni, de jómagam is bagó nélkül maradok!
  Ďablic szótlanul hallgatta. Végül megszólalt:
  – Igazán sajnálom. Megkínálnám, de nem vagyok dohányos.
  – No, már csak ez hiányzott! – elégedetlenkedett Klubíčko. – De talán a garázsban lesz valakinek szívnivalója.
  14
  Hátat fordítottak a kocsinak, és odaléptek a kapuhoz. Mihelyt Ďablic nem hallhatta, Březina fojtott hangon megkérdezte:
  – Mióta szívsz te cigarettát? Hiszen már jó régen csak pipázni szoktál!
  Klubíčko nem szólt.
  – Ha igazán cigaretta kell, adhatok – folytatta Březina.
  Klubíčko ezt is válasz nélkül hagyta. Hosszabb magyarázatba fogott:
  – Hát, ide figyelj, Ďablic doktor hazudott. Az út folyamán háromszor is. Utoljára most az imént. Azt mondta, nem dohányzik, de amikor értünk jött, erősen éreztem rajta a cigarettafüst szagát. De ez még semmi. Amikor megismerkedtünk, megkínált cigarettával! A másik hazugságot akkor mondta, amikor megkérdezted, kocsival volt-e a városban. Helyreigazította magát, de már későn. Olyan önkéntelenül bökte ki az első választ, hogy mérget vennék rá, nem volt el hazulról, vagy legalábbis nem kocsival volt el. S talán ezzel függ össze a harmadik hazugsága. Te elhiszed neki, hogy most egyszeriben világosság gyűlt az agyában, és valóban felismerte a régi Tatra kocsiját?
  – Amikor mondta, még el is hittem – válaszolta Březina. – Most már nekem is gyanús a dolog.
  Klubíčko megállt a garázs kapuja előtt, de nem nagyon sietett a bentiek felrázásával.
  – A doktor az este alighanem ki sem tette a lábát hazulról – állapította meg. – Csúnyán elszólta magát, s ezzel megerősítette, amit Horníčekné mondott. Fél kilenckor otthon volt. Ha Horníčekné nem tévedett, és valóban Anežkával beszélt… Ezt eddig nem hittem, másképp magyaráztam a dolgot. Lehetett Ďablicnál egy nő, akiről senkinek sem szabad tudnia. Legkevésbé a feleségének. Miután Ďablic befejezte Horníceknével a beszélgetést, kikapcsolta a telefont, hogy senki ne zavarja a szórakozását. Aztán a nőt hazavitte. Csakhogy ott van az a „nem”, az ő kategorikusan tagadó válasza a te kérdésedre! Komisz kérdés volt, s ő épp nem tudta magát fegyelmezni, hát kibökte az igazat. Minden arra mutat, hogy valóban nem volt a kocsival sehol. S most még ráadásul az a valótlan állítás, hogy nem dohányzik! Miért nem mondta mindjárt, hogy nem szív, ugyanúgy habozás nélkül, elfogulatlanul, mint ahogy veled közölte, hogy sehol nem járt a kocsival? Miért hagyta, hogy kotorásszam a zsebemben, és feltegyem neki a kérdést, holott az éjjel mindjárt akadt nála cigaretta, és akkor egy szóval sem mondta, hogy ő maga nem dohányos. Most miért váratott annyit a válasszal? Erre csak egyetlen magyarázat van: megorrontotta, hogy valami után szaglászunk, s hogy az őellene irányul. Amikor te azt a kényes kérdést feladtad neki, olyan izgatott lett, hogy majdnem kiborított bennünket a kocsiból. Egy-egy óvatlan pillanatban éppilyen apróságokkal árulják el magukat az emberek. Most meg egyszeriben szép nyugodtan mond egy hazugságot, amely teljességgel értelmetlen és fölösleges volna, ha…
  – Ha? – türelmetlenkedett Březina, mikor Klubíčko elhallgatott.
  – Hát, ha abban az elhagyott kocsiban nem találtam volna egy cigarettacsutkát. Világos, hogy vénségemre nem kezdek újra cigarettázni! Az ő szórakozottságára alapoztam a kísérletemet, meg akartam tudni, milyen cigarettát szív.
  Erélyesen becsengetett a kapun.
  – De hát akármilyet szív – folytatta Klubíčko ?, a lényeg az, hogy dohányzik, s az az illető a kocsiban szintén dohányzott. Milliók cigarettáznak, és százezrek szívják ugyanazt a fajta cigarettát. De ha valaki dohányos, nem tudom, miért tagadná le, ha nincs erre különös oka. – Egy kicsit töprengett. – Ügy vélem, hogy az egész történetet az ablakon és a hamutartón látható karcolásokról csak úgy kitalálta.
  – Ez aztán nagyon átlátszó hazugság volna – szólt közbe csendesen Březina. – Fél óra múlva, ha visszatérünk a Tatra kocsihoz, magunk ellenőrizhetjük.
  Klubíčko hangtalanul nevetett.
  – És persze hogy ott találjuk a karcolásokat! Istenem, de nagy hólyag vagy te néha! Hisz az egészet azért mondta, mert látta a karcolásokat, amikor az imént bedugta az autóba az orrát.
  Újra csengetett, mert a garázsban semmi sem mozdult.
  – Ha nem tévedek, és Ďablic valóban megsejtette, hogy egy kicsit gyanúsítjuk, s ha valóban ő a tettes, majd meglátod, mi minden fog még eszébe jutni, ami amellett szól, hogy Anežkát  Koníček ölte meg! Előbb pártatlanságot, közönyt mutatott: semmiről sem tud, szórakozott, nagyvonalú ember, Koníčekről csak jót mond, mert gyanús is volna, ha valamit rá akarna kenni. De mihelyt a saját bőréről lesz szó, majd meglátod, hogy igyekszik víz alá nyomni Koníčeket!
  Egy kis szünet után még hozzátette:
  – Persze csak akkor, ha így vagy amúgy benne van a keze a dologban.
  – Igen, de az a szürke sportkocsi! – tört ki fojtottan Březina. – Neki van szürke sportkocsija! S ha egyszer otthon volt, nem lehetett a Moldva–parton a kocsival!
  – Miért ne lehetett volna? – vágott vissza Klubíčko. – Lehetett, és ha ő volt az, akkor minden pompásan egybevág! Éppen vacsorázni mehetett, vagy jöhetett a vacsoráról, odahívhatta a Koníček elől menekülő Anežkát, az meg persze repült hozzá, számára akkor ő volt a megváltó. Öt perc alatt hazaérhetett vele, s Anežka vette fel a kagylót, amikor Horníčekné odatelefonált. Mihelyt azonban később nyugodtan végiggondolta, mi történt, felmerülhetett benne az aggodalom, hátha látta valaki, amikor Anežkát vitte hazafelé. Ezért tökélhette el magában, hogy ezt a kirándulást egyszerűen letagadja. De amikor a második útjáról ment haza, melynek során megszabadult Anežka maradványaitól, a házmester észrevette. Így aztán azt kellett mondania, hogy a városban volt vacsorázni. De közbejött az az ostoba véletlen Horníčeknéval, s ettől minden végzetesen összekuszálódott. Láttad, mennyire megrettent attól, hogy halljuk a kettőjük szóváltását. Mit mondott az asszonynak? „Nem mehettem, valami közbejött. Aztán megfeledkeztem róla.” Ezért felelt nemmel a te kérdésedre. De – tette hozzá egy kis szünet után Klubíčko – igazán azt hiszem, hogy az a „nem” egészen őszintén tört ki belőle. Hogy tudniillik valóban odahaza volt. Talán igazán két eset játszódott le a Moldva–parton. Anežka rohant haza, s talán előbb, talán egy kicsit később egy másik leány futott arrafelé, s beszállt egy szürke sportkocsiba. A jó ég tudja! Talán hamarosan megtudjuk mi is.
  A hátuk mögül léptek hallatszottak. Ďablic doktor közeledett.
  – Nyavalyás egy éjjeli szolgálat – mondta. – Ne segítsek az autódudával? Úgy szól, hogy a halottak is feltámadnak tőle!
  – Hát az néha kellemetlen lehet – szaladt ki Březina száján.
  Ďablic rápillantott Březinára, majd a zsebébe nyúlt. Egy csomag cigarettát vett elő. Ámultan meredtek rá. Ďablic doktor kihúzott egy cigarettát a csomagból, s csak akkor vette észre a két rámeredő szempárt. Keze lehanyatlott. Aztán hátralépett, s nyugodt hangon megszólalt:
  – Az imént említette, hogy nincs cigarettája. Nem szívok, de eszembe jutott, hogy vettem egy csomag cigarettát a feleségemnek, ő ugyanis szenvedélyes dohányos. Megkínálhatom? – nyújtotta a csomagot Klubíčkónak, s a keze egy csöppet sem remegett.
  – Hálásan köszönöm – mondta Klubíčko, és kivett a csomagból egy cigarettát.
  Ďablic benyúlt a másik zsebébe, és egy doboz gyufát kotort elő. A doboz szélei le voltak töredezve. Klubíčko rágyújtott, és visszaadta a gyufát.
  – Fújjak riadót? – kérdezte Ďablic.
  Březina most igen erélyesen megnyomta a csengőt.
  – No, ettől is feltámadnak a halottak – állapította meg Ďablic. – Egyébként mondanék valamit. – Elhallgatott, és a Klubíčko cigarettájából bodorodó füstöt nézte. – Az a körülmény, hogy az a szerencsétlen ember, ha szabad még így neveznem, el akarta dobni az életét, arra késztetett, hogy egész idő alatt, míg önök itt hiába csengettek, róla gondolkozzam. S közben eszembe jutott valami.
  Březina Klubíčkóra nézett, de az szemrebbenés nélkül figyelt Ďablicra.
  – Bizonyos dolgok néha egy kissé aggasztottak engem – folytatta Ďablic. – Anežka bizalmasan elmondta a feleségemnek, hogy Koníček megkérte. A feleségem azt tanácsolta neki, menjen hozzá, hacsak nem utálja. „Az élet nem táncmulatság”, mondogatta a feleségem, no és még sok más effélét is mondott persze, ahogy az már ilyen alkalmakkor szokás. Csakhogy Anežka más, merőben más véleményen volt. Ő bizony többet várt az élettől. Mint talán tudják, Koníček vasárnaponként kirándulni vitte kocsiján a lányt. Meg kell mondanom, hogy mindig tisztességesen viselkedett, legalábbis Anežka kijelentése szerint. Mi persze intettük a lányt, és figyelmeztettük, milyen veszedelemnek teszi ki magát, de ő tökéletesen eloszlatta aggodalmainkat. „Koníček úr olyan hozzám, mint egy jó apa, akkor is, ha kettesben vagyunk”, mondogatta. Hát rendben van. Nekem ugyan más volt a véleményem az efféle apáskodásról, de hát be kellett érnem azzal, hogy figyelmeztettem Anežkát. Hanem egyszer, tán három vagy négy hete lehet, Anežka feldúltan jött haza. Magam voltam otthon, s érdeklődtem, hogy mulatott, amikor bejött megkérdezni, nincs-e szükségem valamire. Előbb azt mondta, jól, de aztán sírva fakadt. Szóval végül is rávettem, mondja el bizalommal, mi bántja. El is mondta. Koníček rátámadt, amikor egyedül voltak az erdőben. Ő megvédte magát, s aztán Koníček már nem bántotta, sőt egész úton kérlelte, bocsánatáért könyörgött, s váltig fogadkozott, hogy soha többé ilyet nem tesz. Én persze azt tanácsoltam Anežkának, hogy hagyjon fel ezzel az ismeretséggel. Azt felelte, hogy ezek után az természetes. De úgy látszik, Koníček  később mégis kiengesztelte Anežkát, különben az este nem ment volna el hozzá.
  – Hát ez igen fontos közlés – jegyezte meg Klubíčko.
  Ekkor léptek zaja hallatszott a garázs cementtel burkolt udvarából, s egy árnyék jelent meg, egy férfié, aki zseblámpával világított. Mielőtt odaért a kapuhoz, Březina sokatmondó pillantást vetett Ďablicra.
  – Ó, bocsánat – hadarta Ďablic ?, megfeledkeztem róla, hogy az urak itt hivatalos küldetésben járnak, amihez nekem semmi közöm.
  – Nem váratjuk sokáig – nyugtatta meg Klubíčko.
  – Várok én akár reggelig is – válaszolta Ďablic, és gyors léptekkel visszament a kocsijához.
  – A mennykőbe, ezt a fickót aztán jól megsaccoltad! – súgta Březina Klubíčkónak. Már kezdi magát elárulni. Kíváncsi vagyok, mi minden jut még eszébe. De ha  nem hal meg, és beszélni fog! Akkor lesz majd itt kavarodás!
  15
  Közben a lámpásos ember odaért hozzájuk, és rájuk világított.
  – A kocsit akarják beadni a garázsba? – érdeklődött.
  – Van itt a garázsban egy amerikai gyártmányú sportautó? – kérdezte válasz helyett Klubíčko.
  – Az a kocsi valahogy igen nagy érdeklődésnek örvend – vigyorgott a garázsmester. – Sajnos, nem szolgálhatok vele. Már nincs itt.
  – Nincs?! – kiáltott fel Klubíčko és Březina egyszerre.
  A garázsmester megrázta göndör fürtös fejét:
  – Fél órája lehet, hogy elment.
  – Ki vitte el?
  – Az, aki hozta. Beadta a kocsit a garázsba, és megkért, főznék-e neki egy csésze teát. Miért ne, mondom, és megyek teát főzni. Ő azalatt cigarettázott. Isszuk a teát, s egyszer csak cseng a telefon. Igen, mondom én, itt van, az imént jött. Az meg csak hegyezi a fülét, s van is miért. Mert az a kocsi, amely után az illetők érdeklődtek, épp az ő kocsija! Leteszem a kagylót, ő meg azt mondja: ki kérdezősködött és miről? A rendőrség a maga kocsijáról, így én. Az úr erre mit sem szólt, kavargatta a teáját, majd kijelentette: most jut eszembe, még valamit el kell intéznem a városban, nyissa ki, legyen szíves, a garázst. Miért ne, mondom, de én a kocsit már elhelyeztem. Azt meg kell fizetni. Nem szól semmit, zsebébe nyúl, és kitesz elém egy ötvenest. Elég? – kérdi. – Ajaj, mondom én, és vissza akarok adni. Majd legközelebb, így ő, és már talpal is a garázs felé. Én meg utána, hogy segítsek. Mire ő: menjen csak, nyissa ki a kaput! Alig készültem el, ő már ott is volt a kocsival a sarkamban. Mintha csak el akart volna gázolni! Félreugrottam, ő meg illa berek, már kinn is volt.
  – Megnézte a kocsi számát?
  – Hiszen azért intézte úgy, hogy majd feldöntött, hogy ne tudjam megnézni, nem gondolják?
  Klubíčko helybenhagyólag intett.
  – Ide figyeljen – mondta kisvártatva ?, sejti már, ugye, hogy a rendőrségtől jöttünk?
  – Kutatni akarnak?
  Klubíčko vállat vont.
  – Hát egy kicsit. De nagy butaság volt, hogy épp akkor érdeklődtek magánál, mikor az az illető ott ült.
  – Arra én is gondoltam – hagyta rá a garázsmester ?, de hát nem az én dolgom.
  Kinyitotta a kaput.
  – Hol akarják kezdeni? – érdeklődött.
  – Akárhol, ahol az az ember megfordult – mondta Klubíčko.
  – A garázsnál járt, aztán a folyosón meg az én szobámban. Akkor előbb a garázsba menjünk?
  Klubíčko beleegyezett. A fal mentén vagy tizenöt betonfülke volt. A garázsmester rámutatott az egyikre:
  – Itt volt a kocsi.
  Klubíčko belépett. Sivár üresség fogadta: enyhén lejtő betonozott padozat, három fehérre meszelt, csupasz fal – ez az egész. Klubíčko zseblámpát vett elő, és megvizsgálta a padlót. Öt perc alatt végzett, de akár rögtön befejezhette volna a munkát, mert első pillantásra látható volt, hogy a padlón nincs semmi.
  – Most vezessen arra – szólította fel a garázsmestert ?, amerre azzal az illetővel ment!
  – Hát, itt mentünk az udvaron, azt már nem tudom, hogy pontosan ebben az irányban-e, de így valahogy, mert ez a legrövidebb út a szobához – mutatta a garázsmester.
  – Kezdd a másik oldal felől, vizsgáld meg a kövezet minden tenyérnyi darabját! – rendelkezett Klubíčko.
  – Mit keressek? – kérdezte a garázsmester.
  – Nem magának mondtam – intette le Klubíčko ?, hanem a kollégámnak.
  Megfordult, de Březinát nem látta sehol. A garázsmester nevetett.
  – Az a másik úr cserbenhagyta. Míg maga a betonpadlón hasalt, csendesen elsomfordált valamerre.
  – Akkor segítsen maga – mondta Klubíčko. – Valami olyat keresek, ami nem volt itt, mielőtt az az ember idejött. Cigarettavéget, kesztyűt, mit tudom én. Talán nincs itt semmi ilyen, de keresnem kell, hogy nyugodt legyen a lelkiismeretem.
  – Az fél óráig is eltarthat – jegyezte meg a garázsmester ?, már aszerint, hogyan fogjuk csinálni. Ha csak úgy tessék-lássék, akkor egykettőre megleszünk, de ha úgy, ahogy az előbb maga kutatta át amott a padlót… no, az aztán jó kis munka lesz!
  Klubíčko erre már nem is válaszolt, megkezdte a terepszemlét, lépésről lépésre haladva, lassan, módszeresen vizsgálta a nagy udvar földjét. Tíz perc elteltével felegyenesedett, megfájdult már a dereka.
  – Talált valamit? – kérdezte a garázsmestert, aki az udvar túlsó felén kutatott.
  – Mit találtam volna? Mindössze egy ócska gomb akadt eddig, de az nem biztos, hogy az övé volt.
  Abbahagyta a munkát, s odament Klubíčkóhoz.
  – Az előbb azt mondta, ugye, hogy kapóra jönne, ha akár egy cigarettavéget találnánk?
  Klubíčko igent intett.
  – Hát, az talán akad. Az az ember dohányzott a szobámban, s valahol ott lesz a csikk.
  – Nem mondhatta volna ezt előbb? – kérdezte ingerülten Klubíčko.
  – Hát, én azt hittem, szívesebben találna, mondjuk, egy kést. Vagy egy pisztolyt – vigyorgott a garázsmester.
  Mikor a szoba felé indultak, kilépett a házból, és szembejött velük egy alak. Březina volt.
  – Találtál valamit? – vetette oda könnyedén.
  Klubíčko vállat vont.
  – Legalább a szobában segítesz majd a kutatásban? – kérdezte.
  – Persze, szívesen – készségeskedett Březina. – De – tette hozzá – úgysincs ott semmi.
  – Te már körülnéztél?
  Březina a fejét rázta.
  – Azt nem, de rögtön látni.
  – Hát akkor mi a csodát csináltál ott?! – förmedt rá Klubíčko Březinára.
  – Melegedtem – felelte Březina rejtélyesen. – Barátom, egyszerre olyan hidegrázás fogott el, hogy nem bírtam veled kint maradni.
  Klubíčko nem szólt semmit, indult befelé a garázsmesterrel a „kamrába”.
  – Itt ült – mutatott a telefon melletti székre a garázsmester. – És itt teázott. S itt – bökött rá a kis üveg hamutartóra ?, itt talán akad valami, ami tőle származik.
  Klubíčko kezébe vette a hamutartót. Hét cigarettacsutka volt benne.
  – Ezt mind ő szívta el? – kérdezte Březina.
  – Nem, egypárat én szívtam – mondta a garázsmester ?, ő legfeljebb egy cigarettát szívott el. Még azt sem állíthatom biztonsággal, hogy a csikket ebbe a hamutartóba nyomta. Nem néztem a körmére. Lehet, hogy ide tette, lehet, hogy kint dobta el a cigarettát, sőt talán még a szájában volt, amikor beszállt a kocsiba!
  – Jó kis vigasz – morgott Klubíčko, a csikkek közt kotorászva. – Maga milyen cigarettát szív? – fordult a garázsmesterhez.
  – Én? Zorát szoktam. De néha kapok valami jobbat, s azt sem vetem meg.
  – Ma csak Zorát szívott, vagy más, jobb fajtát is?
  A garázsmester egy kicsit gondolkodott.
  – Csak Zorát. Legalábbis azt hiszem. De azért mérget nem vennék rá!
  Klubíčko külön tett négy cigarettacsutkát.
  – Ezek Zorák? – kérdezte.
  A garázsmester megvizsgálta.
  – Hát igen, amelyik olyan, mintha fogyókúrázott volna, az Zora.
  – Ezek hogy kerültek ide? – mutatott Klubíčko a fennmaradó három csikkre.
  A garázsmester megvakarta az üstökét.
  – Micsoda kérdés! Hát honnan tudjam? Jönnek ide sofőrök, leülnek, tereferélnek, rápipálnak. Hébe-hóba egy-egy magánautós is beállít. Várjunk, ma épp Rubeška kisasszony füstölt itt, de azt könnyű megállapítani, mert a kisasszony kézzel töltött cigarettát szí, s annak a szopókája piros lesz a rúzstól.
  Klubíčko felvette az egyik csikket, és megmutatta a garázsmesternek.
  – No, ez lesz az – hagyta helyben a garázsmester. – Vörös, mint a szovjet útlevél.
  – Azt maga honnan ismeri?
  A garázsmester közönyösen rándított egyet a vállán.
  – Kétszer is jártam ott kinn, a gyár küldött ki.
  Még két cigarettavég volt hátra. Az egyik nagyobb, csaknem egy negyed cigarettányi, a másik épp hogy egy darabka.
  – Nem tudna visszaemlékezni, hogy ezek a csikkek hogyan kerültek ide? – tette fel a kérdést Klubíčko.
  A garázsmester határozottan megrázta a fejét:
  – Olyan itt a forgalom, mint a vásárban. Ne felejtsék el az urak, milyen nagy ez a garázs!
  – Le tudná írni azt a férfit, aki itt járt és elment?
  A garázsmester biccentett.
  – Nem volt ismerős. Még eddig nem garázsolt nálunk, legalábbis azóta nem, hogy én itt dolgozom. Olyanforma volt, mint ez az úr itt, lehetett vagy harminckét éves, a felső ajka vastag, és az arcbőre szinte kékre borotválva, szóval sötét. A homloka ferde volt, de a haja sűrű és nagyon szép, majdnem olyan, mint az enyém, hehe. Térdig érő bő sportkabát volt rajta, gondolom, szürke. Az ujjára alul két gomb volt varrva. Azért jut eszembe, mert a magáén egyet látok. Sose hittem volna, hogy ilyen fene nehéz dolog leírni egy ember külsejét! Egyszóval szemrevaló fickó volt, minden takaros rajta, jól tápláltnak látszott, pénze meg volt alighanem dögivel.
  – Hát nem valami sokat tudtunk meg róla – állapította meg Klubíčko, s eltette a két cigarettacsutkát a noteszába. – Prágai kocsival volt?
  A garázsmester igent intett.
  – De a száma még régi volt – magyarázta. – Az újat bizonyára észrevettem volna, az ember maga sem tudja, miért, de figyeli, hogy szaporodnak az új számok.
  – Egészen biztos benne, hogy régi száma volt?
  – Abban igen, azt állíthatom.
  Klubíčko megköszönte a felvilágosítást, s Březinával együtt kiment a ház elé.
  – No és most mi lesz? – kezdte. – Ez az ember szelet fogott, és bizonyára már nem keres másik garázst. Máskor, ha a rendőrség érdeklődik, nem szabad felfednie magát, ez nagy hülyeség volt. Persze, ha az ember maga nincs ott…
  – Azt hiszem, Klubíčko – mondta Březina lassan ?, azt a fickót a szürke kocsijával együtt bízvást futni hagyhatjuk.
  – De én ezzel most még kevésbé értek egyet, mint eddig – ellenkezett Klubíčko. – Hiszen szökik előlünk! Ha rendben volna a szénája, miért csatangolna a kocsival éjnek idején? S méghozzá ilyen istenverte időben!
  – Meglehet, hogy valóban nyomja valami a lelkét – felelte Březina ?, de az nem lesz az, ami bennünket most a legjobban érdekel. Mondani akarok valamit. Nyilván észrevetted, hogy megléptem mellőled.
  Klubíčko bólintott.
  – Hogy nem lustaságból tettem, azt talán nem is kell mondanom. Valamit észrevettem. Mikor te ott térden csúszkáltál, önkéntelenül körülnéztem, és megláttam…
  – Ďablicot? – kérdezte Klubíčko.
  Březina helybenhagyólag intett.
  – Ďablicot. Óvatosan közeledett a garázsmester szobájához, minden lépés után körülnézett. Elfordultam, úgyhogy azt hihette, tökéletesen elfoglal a terepkutatás. Néhány ugrással benn termett a szobában. Persze nagyon kíváncsi lettem, s rögtön utána osontam. Már a küszöb előtt hallottam, hogy egy számot tárcsáz. Meglapultam, és a lélegzetem is visszafojtottam. Sokáig hiába várt, mert a készülékből egyre csak a mély hangú hívójel hallatszott. Ďablic kapkodva szedte a levegőt, szörnyen izgatott volt. Végre megszólalt, persze fojtott hangon: „Te vagy az, Vera?” – kérdezte, majd: „Ne haragudj, hogy felvertelek, de fontos okom van rá. Hogy mit akarok? Hogy is mondjam? Azt szeretném, ha egy kicsit füllentenél a kedvemért! Mindjárt megmagyarázom. Lehet, hogy jönnek majd bizonyos urak, s megkérdik tőled, dohányzom-e, s hogy te dohányzol-e. Arra kérlek, mondd azt, hogy én nem vagyok dohányos, de te szenvedélyesen cigarettázol… Igen, igen, hogy te szívsz, és én nem. Ugyan, igazán csak ostobaság, szóra sem érdemes. De esetleg kellemetlenségem származhat a dologból. Igen, hazudtam, nem is tudom, miért, s ha most kiderülne, huzavona támadna belőle. Hogy hol vagyok? Egy betegemnél… Talán egy óra múlva, még nem tudom, aszerint, hogyan alakulnak a dolgok.” Azzal letette a kagylót. Gyorsan elugrottam a sarok mögé, ő meg elosont, mint a macska. Aztán visszaült a kocsiba.
  Klubíčko magából kikelve meredt Březinára.
  – Ez borzalmas – nyögte. – Én meg épp most határoztam el, hogy végleg törlöm a doktort a gyanúsítottak listájáról!
  – No, egyelőre csak hadd maradjon ott! – vágta rá Březina. – S mit szólnál hozzá, ha most már nem sokat teketóriáznánk vele, hanem rögtön lecsapnánk rá? Ez aztán igen! Ha még virradat előtt rá tudnánk bizonyítani a bűntettet! Persze, amíg a kocsit vezeti, nem szólunk semmit. Ellenkezőleg, arra teszek célzást, hogy jó nyomon vagyunk. Különben még az árokba fordít, s ember legyen a talpán, aki össze tudja szedni elszórt csontjainkat.
  – Rendben van – egyezett bele Klubíčko ?, ha szerencsésen hazaérünk, majd egy kicsit kezelésbe vesszük a fickót.
  16
  Visszamentek a kocsihoz. Ďablic felugrott.
  – Már készek? – kérdezte nyugodt hangon.
  Březina igennel válaszolt, majd így folytatta:
  – Látom, fúrja az oldalát a kíváncsiság. Ehhez különben mint a szegény lány utolsó munkaadójának minden joga megvan. Elárulok hát annyit, hogy nyomon vagyunk, mégpedig helyes nyomon. Reméljük, nemsokára kézre kerítjük azt a gazembert.
  – Isten adja! – kiáltotta Ďablic. – Az igazgatóságra vigyem önöket?
  – Köszönjük, előbb még a Hřebenka dombon van egy kis dolgunk.
  Ďablic doktor beindította a motort.
  – Ezt az éjszakát, amíg élek, el nem felejtem – mondta.
  A motor egy ideig fojtottan zúgott. Aztán mint egy nemes állat, könnyedén mozgásba lendült a kocsi.
  – Szegény  – szánakozott Ďablic ?, mégiscsak sajnálom. Vagy tán változott a helyzet közben, s már nem őt gyanúsítják?
  Klubíčko valamit dörmögött, Březina még idejében bokán rúgta. Ďablic doktor beérte ezzel a felette határozatlan válasszal, és nem faggatta őket tovább. Óvatosabban hajtott, mint odamenet. Pár perc múlva ott álltak a Ďablic-villa előtt. A doktor a garázsba vitte a kocsit, aztán odalépett hozzájuk.
  – Lefekhetem most már? Ha ugyan gondolhat az ember alvásra…
  – És hogy van Horníčekné testvére? – kérdezte válasz helyett váratlanul Březina.
  Ďablic gyors pillantást vetett a kérdezőre.
  – A szokványos, tán egy kicsit hevesebb roham kínozta, amely az epehólyag heveny gyulladásával jár – válaszolta.
  Ellépett mellőlük, mintha be akarna menni a házba, de megállt, és visszasandított rájuk. Vissza is tért, mintha ellenállhatatlanul vonzaná valami.
  – Igazán nincs már rám szükségük?
  – Nincs. Köszönöm, úgy hiszem, már nélkülözhetjük – válaszolta Klubíčko.
  – Persze, hiszen mire is az én laikus segítségem? – mondta Ďablic, s közben idegesen igazított egyet a szemüvegén. – De szívesen kihasználnám az alkalmat, s engedelmükkel tüzetesebben megnézném a régi kocsim belsejét.
  Klubíčko elnevette magát.
  – Ezt most olyan határozottan mondta, doktor, mintha időközben arra a szilárd meggyőződésre jutott volna, hogy az valóban az ön régi kocsija.
  – Őszintén szólva, igen – tagolta lassan Ďablic.
  – Minél többet foglalkozom a dologgal, annál inkább hajlok arra, hogy az első szemlénél csúnyán tévedtem. De hát végül is, mondják meg önök maguk: lehet az egyáltalán más kocsi? Ha igazán Koníček a tettes, mint ahogy gondolom, feltételezik, akkor a kocsi az övé. Az a kocsi pedig régebben az enyém volt.
  Klubíčko és Březina hallgatott. Ďablic egy pillanatig zavartan nézte őket, választ várt, s mikor látta, hogy hiába, még idegesebb lett.
  – De hát ha már így mind együtt vagyunk, ugye… – próbálkozott megint – mert hisz úgyis hívatnának, miután ellenőrzik, amit útközben mondtam a karcolásokról.
  Březina helyeslően intett.
  – Minden bizonnyal. Az igen fontos tanúvallomás volt. S ha ön nem tévedett, akkor talán ez lesz a nyomozás utolsó pontja. No hát akkor gyerünk, lássunk hozzá!
  A kiszolgált kocsi valamivel arrébb állt. Egy kimondhatatlanul unatkozó és elszántan fázó detektív őrizte. A kocsihoz érve Ďablic megkérdezte:
  – Én nézzem meg előbb? Vagy csak aztán, önök után?
  Březina vállat vont.
  – Megnézzük előbb mi.
  Kioldozta az ajtó eltört rugóját pótló madzagot, és zseblámpájával rávilágított előbb a jobb, majd a bal oldali hamutartóra. A bal oldalin nem látszott semmi, de a másikon volt néhány elég feltűnő, szabálytalan karcolás. Első pillantásra szembeötlöttek, de Březina ezekkel a szavakkal fejezte be a szemlét:
  – Talán mégsem lesz ez az a kocsi, nem találok itt semmit.
  – Bocsánat, de az lehetetlen! – kiáltotta Ďablic türelmetlenül. – Egyre inkább hiszem, hogy ez az én régi kocsim. Az ösztöneim most már teljes bizonyossággal felismerik. A briliánsgyűrűtől származó karcolásoknak ott kell lenniük. – S minthogy Březina hallgatott, Ďablic kibökte: – Megengedné, hogy magam próbáljam a nyomokat megkeresni?
  – Hogyne – felelte Březina ?, ön talán több szerencsével jár.
  Azzal utat engedett a doktornak. Ďablic beszállt a kocsiba, és először, akárcsak Březina, a jobb oldali ajtóra szerelt hamutartót vette szemügyre.
  – Itt csakugyan nincs semmi – állapította meg ?, talán a másikon. – Alig közelítette meg szemüvegével a hamutartót, diadalmasan felkiáltott: – De hisz itt van! Néhány egészen jól kivehető szabálytalan karcolás, ahogy akkor a gyémánttal bevéstem. Itt, nézzék csak!
  Březina becsúszott melléje, és felhorkant:
  – Igaz bizony. De nem annyira kivehető, mint képzeltem. Ezt valóban csak az találhatta meg, aki tudta, hogy valamikor bevésett oda valamit.
  Ďablic nagyon elégedetten kászálódott ki a kocsiból.
  – Szegény Koníček – dörmögte ?, most aztán nyakig van a csávában. S talán nekem is van ebben némi szerepem. De hát én kötelességből tettem, amit tettem.
  – Minden bizonnyal – helyeselt Březina. – Most már igazán lezárhatjuk a nyomozást, mit szólsz hozzá, Klubíčko? Ideje volna már csak azért is, mert már teljesen elgyengültem, és a gyomrom szenvedélyesen áhítozik néhány csésze forró teára.
  – Ó, ami azt illeti – szólt Ďablic doktor ?, igazán restellem, hogy előbb nem jutott eszembe. Hisz éjfél óta itt vannak, s már hajnali ötre jár az idő. Megengedik, hogy meghívjam önöket egy csésze teára? Megjegyzem, magam is szívesen teáznék.
  Azok ketten beleegyeztek, nagyon is kapóra jött nekik a dolog, s Ďablic betessékelte őket a villába. A magasföldszinten egy barátságos nagy szoba volt, ablakai a kertre néztek. Amikor Ďablic felcsavarta a villanyt, egyszerre feltűntek a padlót borító drága, szép szőnyegek. A falakon annyi kép függött, hogy az ember úgy érezte magát, mint egy kisebb képtárban. Különben a szoba modernül, egyszerű színes bútorral volt berendezve. Ďablic az ablakmélyedésben egy másik lámpát is felcsavart. A lámpa egy alacsony kis asztalon állt, melyet kényelmes puha székek vettek körül. A házigazda hellyel kínálta vendégeit, ő maga a falba süllyesztett kis szekrényhez lépett, s elővette a szamovárt.
  – Villannyal működik – mondta ?, öt perc múlva ihatjuk a teát!
  Bekapcsolta az áramot, leült a vendégekkel szemben, de mindjárt föl is pattant, homlokára ütött, és felkiáltott:
  – A szívnivaló! Majd elfelejtettem!
  Néhány lépést tett a beépített szekrény felé, de egyszerre csak megtorpant, és megjegyezte:
  – Azt hittem, a feleségem szobájába kell mennem cigarettáért, pedig van egy doboz a zsebemben is.
  Březina nem szólt semmit, tekintetét az ablakra szegezte. Az ablak alatt egy alacsony dívány állt. Aki ezen ült, könyökével az ablakpárkányra támaszkodhatott. Az ablakdeszkán egy nagy asszír hamutartó díszelgett, s benne jó néhány cigarettacsutka. Ďablic elfogta Březina pillantását, és elsápadt.
  – A feleségem itt olvashatott az én szobámban – jegyezte meg kisvártatva, és mosolygott. – Könnyen lehet, hogy a púderdobozát az íróasztalomon találom. Megvan az a bűbájos szokása, hogy nálam felejti az intim tárgyait.
  Březina a kezében tartotta a cigarettát, amellyel Ďablic az előző percben megkínálta.
  – Doktor úr – kezdte lassan ?, öt perccel ezelőtt bizonyos értelemben sajnálta, hogy fontos tanúvallomást kellett tennie Koníček  ellen. Gondolom, nem szabad ezt bánnia. Könnyen lehet, hogy épp az ön vallomása döntött arról, hogy nem gyanúsítunk másvalakit.
  – Másvalakit?
  Ďablic feszülten figyelt. Keze, mint minden szenvedélyes dohányosé, akaratlanul megmozdult a cigarettadoboz irányába, amelyet előbb az asztal lapjára tett. De észbe kapott, és gyorsan visszahúzta a kezét.
  – Igen, másvalakit – erősködött Březina. – Szeretné tudni, név szerint kit?
  Ďablic egy kicsit habozott. Aztán kényszeredetten megszólalt:
  – Természetesen nagyon kíváncsi volnék, annál is inkább, mert sejtelmem sincsen…
  S közben felemelte a két kezét, ezzel a mozdulattal is hangsúlyozni akarván, mennyire zavarban van.
  Březina felpattant, és megragadta a doktor jobbját.
  – Doktor úr – mondta ?, talán önt fogtam volna gyanúba, bizony!
  Ďablic holtsápadt lett.
  – Engem? – nyögte. – De hiszen ez képtelenség! Mi vezette volna erre a feltevésre?
  Březina az asztal lapjára nyomta a doktor kezét.
  – Egyebeken kívül a keze – jelentette ki.
  – A kezem? – hebegte Ďablic. – Talán ujjlenyomatokat talált a szegény Anežka nyakán, s egyeznek az enyémmel?
  – Azt ilyen gyorsan nem lehet megállapítani. De nézzük csak, doktor, ezt a két ujját! Olyanok, mint a füstölt kolbász! Aztán csak szippantson egyet ebből a levegőből! Hisz itt mindenből árad a dohányszag, mint valami kocsmában. Doktor, ön szenvedélyes dohányos! Mióta figyelem, legalább háromszor tett olyan mozdulatot, amellyel a megrögzött dohányosok nyúlnak a cigaretta után, amikor kedvük volna rágyújtani, és néha, amikor izgatottak. Ön olyan szenvedélyesen cigarettázik, hogy itt ni, a középső ujján hámlik a bőr!
  Eltolta magától a doktor kezét, és két ugrással a beépített szekrénynél termett, benyúlt, és kihúzott egy nagy dobozt, tele mindenféle cigarettával.
  – Itt meg olyan készlet van, hogy egy kisebb trafik napi forgalmát kielégítené. Röviden, doktorom, ön dohányzik, és egyszerre csak azt állítja, hogy nem szív. Miért? Mi oka van erre?
  – Nincs okom, mert nem úgy van, ahogy gondolja – felelte Ďablic, aki eddig riadt arccal hallgatta Březina fejtegetését. – Azt hiszem, mindez csak rossz tréfa. Önök értelmes emberek, és belátják, egyszerűen képtelenség engem olyasvalamivel gyanúsítani, hogy megerőszakoltam, sőt megfojtottam egy lányt!
  – Azt én nem mondtam, hogy ezzel gyanúsítom – vetette ellen Březina. – Én csak azt állapítom meg, hogy ön hazudott, és hogy ön dohányzik.
  – Ez azonban tévedés! – fakadt ki a doktor. – Meg kell magyaráznom a dolgot. Nemrég még valóban szenvedélyes dohányos voltam. Annyit szívtam, hogy megártott az idegeimnek, nem tudtam aludni, rossz volt a gyomrom. Egyszóval láttam, hogy abba kell hagynom. És már öt napja nem szívok. Nem nyúltam cigarettához, csak hát az ujjamon még viselem a nyomát a dohányosok bőrhámlásának. Pár nap alatt nem szabadulhattam meg régebbi káros szenvedélyem tanúbizonyságától!
  Szünetet tartott, majd hozzátette:
  – Egyébként először hallom, hogy valakit azért lehessen gyilkosnak tartani, mert dohányzik!
  Březina vállat vont.
  – Ön adta az okot a gyanúra. A gyilkos az autóban, amellyel Anežka holttestét elszállította, eldobott egy cigarettacsutkát. Ön pedig váratlanul azt állította, hogy nem dohányzik.
  – Erről van hát szó! – kiáltott fel Ďablic. – Akkor igazán még jobban bánt, hogy nem volt módomban magyarázatot adni…
  – Nem szeretem, ha valamit is a szememre hánynak – vágta oda Březina. – Ezért inkább most mindjárt kitálalom, mi egyéb kifogásom van ön ellen. Doktor úr, tulajdonképpen hol volt ön tegnap este nyolc és kilenc óra közt?
  E szavak hallatára Ďablicot olyan izgatottság fogta el, hogy már nem volt képes uralkodni magán. Egész testében reszketett, kénytelen volt megfogózkodni az asztalban, s amint előregörnyedt, arcára kiült a rémület. Csendesen nyöszörgött:
  – Istenem, istenem…
  – Ez nem válasz – utasította rendre kérlelhetetlenül Březina. – Legalábbis nem olyan, amilyet várnánk.
  Felkelt a székről, szorosan Ďablic elé állt, és rákiáltott:
  – Hol volt abban az időpontban? Kérem, feleljen gyorsan!
  – Akkor? – húzta a szót Ďablic. – De hisz azt már elmondtam. Mikor kihívtak a ház elé ahhoz a szerencsétlen lányhoz, illetve ahhoz, ami maradt belőle, megmondtam magamtól, önként: rendelés után, hét óra tájban elmentem, az Arcóban vacsoráztam, és fél tizenegykor értem haza.
  – Szóval időközben nem volt otthon?
  Ďablic tagadólag rázta a fejét.
  – Az csak világos, hogy ha egyszer a vendéglőben voltam, nem lehettem egyúttal otthon is. Tán önök úgy értesültek, hogy otthon voltam?
  Březina nem felelt.
  – Egészen fél tizenegyig az Arcóban volt? – kérdezte.
  – Igen – vágta rá habozás nélkül Ďablic.
  – Gondolja meg még egyszer! Egy óra múlva nyitják a kávéházat, s megkérdezzük, mikor távozott onnan, s hogy egyáltalán volt-e ott.
  – A kérdezősködésből nem sok hasznuk lesz – mondta Ďablic. – Ezt én sajnálom a legjobban, mert így nem oszlathatók el azok a kétségek, amelyek éppen engem érintenek legkínosabban. De nem vagyok ismerős abban az étteremben, először jártam ott.
  – Azért talán fognak önre emlékezni – vetette oda könnyedén Březina. – A pincéreknek megvan az az adottságuk, hogy akit egyszer láttak, azt is megjegyzik.
  Ďablic elgondolkodott, vagy legalábbis úgy tett, mintha gondolkodnék.
  – Hát ha önök annyira szőrszálhasogatók – szólalt meg aztán ?, s mivel látom, hogy valóban előállt az a fatális és hihetetlen helyzet, hogy gyanúsítanak engem, aki csaknem úgy szerettem Anežkát, mint a tulajdon gyermekemet, akkor persze egészen pontosnak kell lennem. Nehogy tudj’ isten, mit következtessenek abból, amit nagy vonalakban mondtam. Ezért helyesbítem az iménti állításomat: nem voltam egészen fél tizenegyig az Arcóban, valamivel előbb mentem el.
  – Mikor?
  Ďablic megvonta a vállát.
  – Nem tudom egészen pontosan, nem néztem az órára. Kimerített a hosszú rendelés, és boldogan pihentem. Aztán hazaindultam. Lassan és nem egyenesen. Kóboroltam a városban.
  – Közölné velünk az útvonalát?
  – A kocsim a Havlíček téren parkolt. A Hitelbank mellett hajtottam el, ki a Vencel térre. Onnan a megszokott úton tértem haza, a Nemzeti Színház mellett és így tovább.
  – A Masaryk rakparton nem járt? – kérdezte Klubíčko.
  – Nem – felelte habozás nélkül Ďablic. – Ezt teljes bizonyossággal állíthatom, mert már el is felejtettem, mikor jártam arrafelé utoljára.
  – Ugyan, ugyan – szólt közbe Klubíčko ?, láthatólag elég gyenge az emlékezete. Az éjjel azt mondta, hogy ha gyalog sétál, akkor a Masaryk rakparton sétál, mert még diákévei alatt megszokta.
  – Igen – válaszolta Ďablic, és egy kicsit elpirult.
  – Ez szent igaz. De az is igaz, hogy amióta megnövekedett a pacientúrám, egyáltalán nem jártam arrafelé.
  – Valahogy így lehet – helyeselt Klubíčko. – Kilenc órakor tehát még az étteremben volt?
  Ďablic rábólintott.
  – Körülbelül olyantájt.
  – Héttől kilencig! – kiáltotta Březina. – Jól elüldögélt, mondhatom! Egyedül volt? Hogyhogy nem unatkozott?
  – Újságot hozattam.
  Březina végigsétált a szobán, Ďablic szemmel kísérte minden mozdulatát. Egyszerre csak Březina hirtelen perdült egyet, mint az orsó, és Ďablic arcába kiabálta:
  – Doktor, akkor nincs más magyarázat, szóval, akkor abban az időpontban ide valaki betört az ön lakásába! Valaki, aki volt olyan arcátlan, és kiadta magát Ďablic doktornak. Hallatlan! De az illető odáig ment a pimaszságban, hogy orvosi tanácsokat merészelt adni az ön nevében!
  Ďablic elzöldült, és hallgatott.
  – Horníčekné fél kilenc és fél tíz közt hívta az ön számát. Az az illető beszélt vele, s telefonon utasította, mit tegyen a beteg nővérével. Beöntést, olívaolajat rendelt! Mint valami igazi orvos.
  Ďablic egyre hallgatott.
  – A saját fülünkkel hallottuk, amikor Horníčekné kérdőre vonta önt, miért nem ment el a nővéréhez, holott megígérte – folytatta Březina. – Ez megfelelő alkalom lett volna arra, hogy felvilágosítsa az asszonyságot, hogy téved: vagy rossz számot hívott, és valaki, aki elég lelkiismeretlen hozzá, hogy orvosnak adja ki magát, ostoba tréfát űzött vele, vagy pedig az ön lakásán volt valaki, aki az ön nevében tanácsokat osztogatott a betegeknek. Ámde ön semmi ilyesmit nem mondott! S olyanformán válaszolt az asszonyságnak, hogy bennünk joggal támadt az a meggyőződés, hogy ön akkor valóban odahaza tartózkodott. Most újra kérdem: hol volt ön, az Arcóban vagy otthon?
  – Már egyszer megmondtam – felelte vontatottan Ďablic ?, az Arcóban voltam.
  – Eszerint Horníčekné egy misztifikátorral társalgott? Miért nem világosította fel erről?
  – Horníčekné nem beszélt semmiféle misztifikátorral – jelentette ki Ďablic. – Valóban velem beszélt.
  Březina nagy szemeket meresztett.
  – De hiszen az lehetetlen!
  Ďablic hevesen rázta a fejét.
  – Éppen hogy lehetséges! Idegességében eltévesztette az időpontot, mikor beszéltünk. Nem kilenckor hívott fel, azazhogy nem kilenckor beszélt velem. Röviddel annak előtte hívott, hogy Anežkát elengedtem. Hat óra lehetett, igen, úgy valahogy. Akkor nem mehettem a nővéréhez, mert még két betegem volt a várószobában. Megígértem, hogy később odamegyek. De aztán szörnyű fáradtságot éreztem. Azóta, hogy a dohányzás legyőzhetetlen vágyával küszködöm, ideges és szórakozott vagyok. Teljesen megfeledkeztem a betegről, s elmentem az étterembe.
  – De miért nem mondta Horníčeknének, hogy téved?
  Ďablic legyintett.
  – Nem lett volna értelme. Aki izgatott, az mindig túloz. Ha valaki tíz percet vár a villamosra, szidja a vezetőt, hogy már egy órája vár. Aztán meg, önök nem tudják, milyen is az eperoham. Horníčekné testvére esetében valósággal drámai körülmények közt játszódik le. Hogy is törődhetne szegény asszony a pontos idővel… Hívott, s mert nem mentem, úgy tetszett neki, hogy igen soká tart a várakozás.
  – De hiszen ő ezzel ellentétben egészen másvalamit állít – figyelmeztette a doktort Klubíčko. – Nem azt mondta, hogy tizenöt órája várja önt! Ellenkezőleg, ha az ön állításából indulunk ki, két órával megrövidítette a várakozási időt. Ez talán mégiscsak más, nem?
  Ďablic üveges tekintettel meredt Klubíčkóra.
  – Hát igen, más, de lényegében mégis ugyanaz: az izgatott ember pontatlansága – morogta.
  – Doktor! – kezdte megint Březina. – Sajnálom, de meg kell mondanom, hogy az ön magyarázata, az első csakúgy, mint a második, nem kielégítő. Horníčekné kijelentése, amelyre ön az ő jelenlétében semmi ellenvetést nem tett, tökéletesen egyértelmű volt: kilenc óra tájban beszélt önnel. Először Anežka jelentkezett, aztán ön, s ellátta őt tanáccsal a betegre vonatkozólag, és megígérte, hogy elmegy hozzájuk. Nem ment el, s amikor Horníčekné ezt a mi jelenlétünkben számon kérte, ön egy kissé izgatottan így védekezett: „Valami közbejött, nem mehettem”. Mi jött hát közbe?
  – Ugyan, semmi – felelte Ďablic. – Azt csak kifogásnak mondtam, hogy már ne veszekedjék velem. Azt mondtam, ami épp eszembe jutott. Mégsem vallhattam be neki, hogy a vendéglőben ültem, újságot olvastam és pöfékeltem…
  17
  Kicsúszott a száján a végzetes szó, már nem tudta visszavonni. Březina elnevette magát.
  – No, most aztán benne van a csávában! Öt napon át hősiesen küzd, ugye, a megrögzött szenvedélye ellen, s végül beadja a derekát, nekünk meg itt azt akarja bemesélni, hogy milyen szigorúan tartja a fogadalmát. Nagy hazudozó ön, doktor, már megbocsásson, senkinek sem mondok ilyet szívesen, de mit tegyek, ha egyszer így van! S kénytelen vagyok azt gondolni, hogy ha egyszer hazudott, képes hazudni másodszor és harmadszor is, ezt talán megérti.
  – Téved – fakadt ki elkeseredetten Ďablic ?, valójában nem cigarettáztam! Azt csak úgy mondtam, gondolkodás nélkül, szokásból. Az én agyamban ez a sémája az elégedettség állapotának: ennivaló, olvasmány, cigaretta. Mind a három kelléket felsoroltam, bár az utóbbi valójában nem volt meg. Ebből ne vonjanak le következtetéseket!
  – Ugyan, doktor – szólt bele most Klubíčko is a vitába ?, amikor beültem ön mellé a kocsiba, s ön felém fordult, egészen határozottan éreztem, hogy árad önből a dohányszag!
  – Az könnyen meglehet – védekezett Ďablic. – A nikotinszag nem egyhamar szellőzik ki az emberből.
  – Ellenkezőleg, nagyon is hamar eltűnik – bizonygatta Klubíčko. – Elég, ha az ember kiöblíti a száját, vagy egypárat szippant a friss levegőből, s már el is oszlott. Különösen a cigaretta szaga. Intenzívebb, de kevésbé tartós, mint a szivarszag. De önön egészen határozottan érezhető volt, s esküdni mernék, hogy dohányzott, mielőtt felment értünk a dombtetőre, s hogy a csikkek egyikét épp akkor hajította el.
  Ďablic vállat vont.
  – Nem mehetek ölre önökkel, hogy higgyenek nekem!
  – De mint gyanúsított személy – vette át a szót Březina ?, legnagyobb sajnálatomra, kénytelen lesz alávetni magát bizonyos kellemetlen procedúráknak.
  Ďablic megrettent.
  – S mi legyen az? – nyögte. – Csak nem akarják tönkretenni holmi ostoba gyanúsításért a jó hírnevemet?! Értsék meg, még ha valóban dohányoztam volna is, az még nem indokolhatja, hogy ilyen szörnyű bűnnel gyanúsítsanak!
  – Nem tesszük tönkre a jó hírét – csitította Březina. – Hiszen egyedül lakik ebben a házban, nem?
  – De a feleségem! És a házmester a családjával! – sopánkodott Ďablic.
  – Azok nem fogják megtudni – biztosította Březina. – Át kell kutatnunk a házat. Persze, fel kell ébresztenünk a feleségét.
  E szavak hallatára Ďablic módfelett izgatott lett.
  – Azt nem tűrhetem – magyarázta szinte kiabálva ?, a feleségemnek nem szabad tudomást szereznie erről a gyalázatos félreértésről. Mindenáron el kell előtte titkolni. S ha ennek a kívánságomnak nem hajlandók eleget tenni, olyan pört akasztok a nyakukba, hogy attól koldulnak!
  – A mi helyzetünkben mindenkinek kötelessége volna a házkutatást elvégezni – jelentette ki Březina. – S ha ön az ország legfőbb hatalmasságához fordul, az is azt mondja, hogy a kötelességünket teljesítjük. S különben is, ha ön ártatlan, nincs oka tiltakozni a házkutatás ellen, mert az csak hasznos lehet, hozzásegíti ahhoz, hogy tisztázza magát a gyanú alól.
  – De a feleségem! – Ďablic már szinte nyüszített. – Gondolják meg, milyen fényt vet ez rám őelőtte!
  – Tapintatosak leszünk – biztatta Klubíčko. – A felesége bizonyára belátja, hogy elsősorban azt a helyet kell átkutatnunk, ahol a meggyilkolt lakott. Ez mindenki előtt világos. Különben sem fogjuk kizárólag az ön szobáját átkutatni, hanem az egész házat, a felesége szobáját meg a házmester lakását is.
  Ez a kijelentés némileg megnyugtatta Ďablicot.
  – Istenem, istenem – sóhajtozott?, csak már túl lehetnénk rajta.
  – Mindjárt kezdhetjük – szólt Březina. – Engedelmével idehívok néhány detektívet.
  Ďablic megtörten beleegyezett.
  – Hívjon csak minél többet – mondta ?, hogy minél hamarabb elkészüljünk. Én addig felkeltem a feleségemet. Elő kell készítenem a dologra. Még azt sem tudja, mi történt Anežkával.
  Tett néhány lépést az ajtó felé. Březina szemtelenül nézett utána. De Klubíčko hirtelen rászólt:
  – Még egy pillanatra, doktor úr!
  Ďablic megfordult.
  – A nyomozáshoz a személymotozás is hozzátartozik – közölte Klubíčko. – Sajnálom, hogy nem kímélhetem meg ettől, de ez nagyon fontos.
  Ďablic falfehér lett. Egy pillanatig habozott, de aztán kifakadt:
  – Abba nem egyezem bele! Nem vagyok fegyenc! Kutassanak át itt mindent, amit jónak látnak, de hozzám ne nyúljanak, azt nem tűröm!
  – Ne legyen már olyan gyerekes – ellenkezett vele Klubíčko ?, ez a motozás szigorúan bizalmas, senki semmit meg nem tud róla.
  – Elég, ha én tudom – erősködött Ďablic ?, s nem viselem el azt a tudatot, hogy megmotoztak. Emberi méltóságom nem tűri az ilyesmit.
  – Ha ragaszkodik az álláspontjához – mondta hidegen Březina ?, akkor persze kénytelenek leszünk erőszakot alkalmazni. Akkor pedig mások is tudomást szereznek róla.
  Ďablic halottsápadt volt.
  – Ha henteslegény volnék, ölre mennék magukkal, s kiverném egypár fogukat – üvöltötte.
  De ezzel meg is tört az ellenállása. Lerogyott egy székre, és tűrte, tegyenek vele, amit akarnak. Březina ügyesen és gyorsan nekilátott a motozásnak. Kiürítette a doktor zsebeit, s gondosan szemügyre vett minden ott talált tárgyat. De a motozás eredménytelennek bizonyult. Ďablicnál csak olyan dolgok voltak, amelyek nyilvánvalóan az ő tulajdonát képezték, s a legcsekélyebb gyanúra sem adtak okot.
  – És most, kérem, vetkőzzék le! – szólította fel Březina.
  Ďablic elvörösödött.
  – Talán nem jól értettem? – dadogta.
  – De igen, nagyon is jól értette – válaszolta Březina nyugodtan. – Be kell fejeznünk a motozást, s az nem vonatkozhat csak a ruhára meg a zsebek tartalmára.
  – Úgy bánnak velem, mintha máris fegyenc volnék – mondta igen-igen kényszeredetten Ďablic. – Őszintén szólva, nem értem, hogyan ragaszkodhatnak ahhoz az értelmes emberhez igazán nem méltó feltevésükhöz! A magamfajta ember nem kezd ki a cselédjével! S ha mégis, akkor nem hiszem, hogy erőszakra volna szüksége, s ha mégis, hát biztos, hogy nem gyilkolna!
  – Meglehet, hogy igaza van – felelte rendíthetetlenül Březina. – Igaz örömömre szolgálna, ha kiderülne, hogy fölöslegesen zaklattuk. Mindennek ön az oka. De ha már egyszer idáig juttatta a dolgot, akkor következetesen kell eljárnunk. Ha még tovább vonakodik, doktor, elfogatóparancsot eszközlünk ki ön ellen, s akkor mások hajtják végre a motozást, ha tetszik önnek, ha nem. Ettől szeretném megkímélni.
  – Ám legyen – tört ki Ďablic bosszúsan ?, ma maguk parancsolnak… Egészen levetkőzzem?
  – Egyelőre derékig – vetette oda kurtán Březina.
  Ďablic levetette az ingét. Szemben állt a tükörrel, s akaratlanul belepillantott. S ugyancsak önkéntelenül ijedt kiáltás hagyta el a torkát. Březina és Klubíčko meg sem mukkantak, pedig maguk is legszívesebben felkiáltottak volna. A szemük elé táruló látvány – tekintettel az előzményekre – valóban lenyűgözte őket:
  Ďablic kövérkés mellét, vállát és karját egybefolyó vöröses karcolások, karmolások borították!
  18
  Szinte egy örökkévalóság telt bele, míg valaki megtörte a beállt csendet.
  – Az istenért, kivel verekedett? – nyögte ki végre Březina.
  Ďablic, aki mindeddig olyan rémülettel nézte a tükörképét, mintha magára sem ismerne, most Březinára emelte a tekintetét. Szemében félelem ült. De rövidesen ismét bizonyságát adta nem kis lélekjelenlétének. Szemük láttára összeszedte magát, tekintetéből eltűnt a rémült kifejezés, csak a hangja remegett még egy kissé:
  – Én… hát… igen, viszketett a bőröm – mondta halkan.
  Březina szorosan eléje állt, úgyhogy egészen közelről nézett a szemébe.
  – Úgy, szóval viszketett a bőre – ismételte gúnyosan.
  – Igen – felelte Ďablic színlelt kelletlenséggel.
  – Van abban talán valami különös? Mondtam, hogy ideges vagyok… A helytelen táplálkozás az oka…
  – Hát ez egyre szebb lesz! – vágott közbe Březina. – Természetesen kissé különös, hogy csak a testének elülső oldala viszketett! A hátán egyetlen karcolást sem látok. Mi a véleménye, doktor, erről a különös jelenségről?
  Ďablic vállat vont.
  – Ha sejtettem volna, hogy ön így nem lesz megelégedve, a hátamat is vakartam volna – vágta oda dacosan.
  – No lám – mosolygott Březina. – De mondja csak, nem ez a rendkívüli viszketegség volt az oka, hogy annyira vonakodott alávetni magát a személymotozásnak?
  Ďablicnak már lelohadt a támadó kedve, riadtan és könyörögve nézett Březinára.
  – Nem értem – nyöszörögte.
  – No, majd mindjárt megmondom egészen érthetően. Ezek a fura nyomok, amelyeket ön egy közönséges viszketés rovására akar írni, bennem azt a gyanút keltik, hogy valakivel dulakodott!
  – De engedelmet kérek!
  – Nézze csak meg jól! Olyan, mintha valaki a tíz körmét egypárszor kipróbálta volna a bőrén. Hogyan vakarózott, doktor, ruhában vagy ruha nélkül?
  – Öltözködés közben – válaszolta Ďablic némi töprengés után. – Amikor inget váltottam.
  Březina gúnyosan csóválta a fejét.
  – Kézzel csinálta? Vagy valami szerszámot használt?
  – Kézzel.
  – Egy örökkévalóság, míg visszaemlékszik. Vagy azért felel olyan vontatottan, mert előbb rendeznie kell a gondolatait?
  – Félig tudatos mozdulatokról van itt szó – magyarázta Ďablic.
  – Tegyük fel, hogy így van. De azt azért talán tudja, hogy a saját keze vagy a másé érte a testét?
  – Persze hogy az én kezem volt!
  Březina megfogta Ďablic kezét.
  – Az ön ujjai egészen simák, a körme rövidre van vágva, egészen az ujja bögyéig – állapította meg kurtán. Azzal egyenesen Ďablic szeme elé emelte a kezét, úgy magyarázta: – Ezekkel a mancsokkal ilyen sebeket nem lehet okozni. Talán téved, doktor, talán mégsem az ön keze volt az!
  Ďablic szinte megbűvölten nézett Březina szemébe. Mukkanni sem tudott. Březina pedig könyörtelenül folytatta:
  – Az a véleményem, hogy ön valakivel dulakodott. Mégpedig vadul. Ebben a küzdelemben megszűnt minden kímélet. Az, akivel dulakodott, dühödten védekezett; az a valaki pedig nem férfi volt, hanem nő. Egy férfi nem karmol, hanem üt. A nők védekeznek a körmükkel. A dulakodás jó sokáig tarthatott. Nézze csak, hogy ellátták a baját, hogy összevissza van karmolva! Jóságos ég, hisz olyan a melle, mint a mágneses erővonalak ábrája!
  Mialatt ily kíméletlenül a fejére olvasták a bűnlajstromát, Ďablic megint egy kicsit erőre kapott.
  – Értem én – mondta ?, önnek az az elképzelése, hogy én bántam el Anežkával. A lány védekezett, én megerőszakoltam, aztán megrettenve a következményektől, megöltem. Így van?
  – Nincs szándékomban ön előtt kifejteni az elképzeléseimet – utasította rendre Březina. – Azt kívánom, magyarázza meg elfogadhatóan, hogyan kerültek a testére ezek az elkeseredett küzdelemről árulkodó nyomok!
  Ďablic, mintha nem hallotta volna, tovább fújta a magáét:
  – De ha volna valami az ön elképzelésében, akkor a lány testén is nyoma kellene, hogy legyen a dulakodásnak. Láttak ilyesmit rajta? Mert én nem. Megmutatták nekem, láttam, hogy egyetlen karcolás, folt nincs rajta, nem számítva azt a kis sérülést a könyökén.
  – Az mit sem bizonyít – vágta rá Březina. – A dulakodás egyoldalú lehetett. Aki fölényben volt, annak nem kellett karmolnia. Ki kell tartanom amellett, hogy az ön sérüléseit az Anežka esetével összefüggésben nagyon gyanúsnak minősítsem, amíg értelmesen meg nem magyarázza, hogyan szerezte őket.
  Ďablic hallgatott.
  Beállt az a pillanat, amikor elhagyta a lelkiereje. Eddig küzdött, de már nem bírta tovább. Kimerült, fásultság vett erőt rajta. Még egy gyenge védekezéssel megpróbálkozott – afféle utolsó kísérlet volt ez ?, hogy lerázza a két okvetetlenkedő embert, akik oly tolakodók, mint ősszel a darázs.
  – Nem adok magyarázatot – jelentette ki fáradt hangon ?, a testem az enyém, a magántulajdonom, önöknek semmi közük hozzá. S ha csakugyan dulakodtam valakivel, abba sincs joguk beleavatkozni. – Egy kicsit felemelte a hangját, mintha azt remélné, hogy így megszabadulhat a két alkalmatlankodó alaktól. – Mindez kizárólag magánügy, senkinek nincs joga hozzá, hogy beleüsse az orrát. Önök rosszindulatú ostobaságból felcserélték a szerepeket! Még hogy én magyarázzak! Magyarázni és bizonyítani épp az önök dolga. Én aztán aligha vagyok gyanús személy. Kérdezősködjenek a környéken, bárki tanúsíthatja! Egy gyanúsított már van, és az Koníček. Azt tartsák szemmel, nekem meg hagyjanak békét!
  Teljesen kifulladt, mire elhallgatott. A szeme most, hogy szemrehányón méregette két ellenfelét, még vörösebben villogott, mint máskor. Ekkor lépett közbe Klubíčko, aki eddig nemigen vett részt ebben a kihallgatásban. Szinte úgy tetszett, mintha nem egészen helyeselné a dolgot.
  – Meg kell mondanom, hogy a jelek szerint nem Koníček a tettes.
  Szavai rettenetes hatással voltak Ďablicra. Hevesen Klubíčko felé fordult, arcán leírhatatlan rémület tükröződött.
  – Micsoda?! – kiáltotta. Majd gyorsan hozzátette: – Hogy lehetséges ez? Hiszen annyi gyanús dolog szól ellene. Ha jól tudom, már bebizonyosodott, hogy a lakásán durván rátámadt a lányra.
  Klubíčko bólintott.
  – Azt nem tagadom. Valószínű, hogy csakugyan durván rátámadt a lányra, de a lány el tudott menekülni. Három tanúvallomás igazolja, hogy a lány elmenekült Koníček lakásáról. – Elhallgatott, majd lassan hozzátette: – Az utolsó tanúvallomás épp azt bizonyítaná, hogy halála előtt utoljára a Masaryk rakparton látták.
  Ďablic, aki eddig feszült figyelemmel hallgatott, az utolsó szavak hallatára halálra rémülten meredt Klubíčkóra.
  – A Masaryk rakparton – mormolta ?, mit jelentsen ez? Miért mondja ezt olyan nyomatékkal?
  – Hirtelen a nyaka tövéig elpirult. – Kezdem érteni – suttogta, és egész testében reszketett. – Azért kérdezték, nem voltam-e a rakparton… a kocsival, hogy nem vettem-e fel a lányt…
  Érezte, hogy kiszáradt a torka, s a korsóból vizet töltött egy pohárba, de idegességében kilötyögtette a vizet az abroszra. Amikor végre a szájához emelte a poharat, annyira remegett a keze, hogy a pohár odakoccant a fogaihoz. S akkor, mint aki tökéletesen elfelejtette, hogy inni akart, hirtelen visszatette a poharat az asztalra.
  – De hát… – mondta lassan, és csak nézett, hol Klubíckóra, hol Březinára.
  Březina arckifejezése semmi jót nem ígért, ugyanakkor úgy tűnt fel neki, hogy Klubíčko nem annyira elutasító, s talán még valami megértésféle is sugárzik feléje a szeméből. Így hát könyörögve nézett Klubíckóra, és kérő hangon fordult hozzá:
  – Nem voltam a Masaryk rakparton. Se kocsival, se gyalog. És egyáltalán… – most egy kétségbeesett kérdő mozdulat következett – csak nem gyanúsíthatnak azzal, hogy képes vagyok ilyen elállatiasodásra! Hiszen igazán kedveltem Anežkát! Inkább magamban tettem volna kárt, mint abban a gyermekben.
  Elakadt a lélegzete. S mint aki minden félreértést eloszlatott, úgy nézett a másik kettőre, s látva, hogy nem sikerült őket meggyőznie, elsápadt.
  – Látom már, hogy véresen komoly a dolog – suttogta maga elé. – Hihetetlen, de mégis igaz! Néhány ostoba csekélység ilyen súlyos gyanút terel rám. Sose hittem volna, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges!
  – Nem tagadhatom, hogy van néhány apróság, ami valóban ön ellen szól – jelentette ki Klubíčko.
  – De még sohasem gyanúsítottak ártatlan embert, ha mindent megtett, hogy tisztázza azt, ami ellene szól. Itt lényegében két dologról van szó: magyarázza meg értelmesen, mitől vannak a mellén karmolások, s hogy ki volt az a nő, aki felvette a telefont fél kilenckor, amikor Horníčekné önt felhívta.
  – Ó, istenem! – suttogta Ďablic, aki eddig mohón leste Klubíčko ajkáról a szót. – Csak azt ne higgye, hogy ez a magyarázat kihúz engem a csávából!
  Klubíčko nem felelt, Ďablic meg egyre feszültebben nézett rá. Aztán szinte gyerekes hanghordozással mondta:
  – Nem hihetnének nekem minden további magyarázat nélkül?
  Klubíčko tagadóan intett.
  Ďablic lehajtotta a fejét. Úgy kimerült, hogy le kellett ülnie. Az arca szinte megkövült, szeme megüvegesedett, Klubíčkónak mégis úgy tetszett, hogy még egy pillanat, és Ďablic végre kiböki, amit takargat, hiszen már szinte a nyelve hegyén van. De akkor közbejött valami, ami mindent keresztülhúzott. Hátuk mögül léptek hallatszottak. A könnyű, gyors női léptek leírhatatlan hatást tettek Ďablicra. Lerázta magáról a fáradtságot, s meg sem várva, míg a két hivatalos személy beleegyezik, fogta az ingét, és villámgyorsan magára rántotta. Alighogy elkészült, máris nyílt az ajtó.
  Klubíčko és Březina odafordult, s arcukra kiült az álmélkodás. Az ajtóban egy harminc év körüli szép nő állt, magas, délceg termetű, igen büszke tartású. Teljesen fel volt öltözve, a bundáján egy-két hópehely. Csodálkozó pillantással mérte végig a három férfit, és hallgatott.
  Ďablic doktor elvörösödött, s csak egyetlen szót tudott kinyögni:
  – Vera…
  A szép asszony belépett a szobába, és betette maga mögött az ajtót.
  – Igen, én vagyok – szólalt meg kellemesen csengő hangon ?, mi történik itt?
  Ďablic elébe indult, de félúton megtorpant.
  – A feleségem – tagolta lassan. – Ezek az urak a rendőrségtől vannak itt, drágám. Nyugtalanító hírt kell veled közölnöm, Anežkával baj van, s az urak azért jöttek, hogy nyomozzanak az ügyben.
  Ďablicné a két idegen felé fordult, és hosszan nézte őket.
  – Ha csak egy szikrányi becsület van magukban – mondta elváltozott, szenvedélyes hangon ?, kézre kerítik azt a vadállatot, aki így elbánt azzal a szegény lánnyal!
  – Hát te már tudod? – ámult Ďablic.
  – Tudom. Mikor telefonáltál, már nem tudtam elaludni.
  Ďablic riadt, esdeklő mozdulatot tett.
  – Ugyan, hagyja – szólt közbe Březina enyhe gúnnyal. Úgyis tudok róla, hogy felhívta a feleségét, kihallgattam a beszélgetést.
  Ďablic lehorgasztotta a fejét.
  – Ez is egy ilyen ostoba csekélység – kiáltotta.
  A felesége figyelmesen hallgatta a szóváltást, de nem kérdezte meg, mit jelentsen mindez. Talán azért, mert sokkal jobban érdekelte valami egyéb. Megint kedves, dallamos hangon kezdett beszélni:
  – Zajt hallottam, s megláttam, hogy a járdán egy csomó ember ácsorog. Csengettem, s hogy Anežka nem jött, a házmestert szólítottam. Így aztán megtudtam mindent. Épp most voltam kint megnézni szegénykét.
  – Egy pillanat, asszonyom – szakította félbe Březina, mert őt is másvalami érdekelte. – Mikor telefonált önnek a férje?
  Ďablicné éppen szóra nyitotta száját, de a férje elébe vágott:
  – Éjféltájban.
  Vera csodálkozva nézett rá, de hallgatott.
  – Még hogy éjféltájban! – harsogta gúnyosan Březina. – Doktor úr, nem téved ön egy kicsit? Nem volt az jóval később?
  Ďablic szeme megrebbent, kerülte a felesége tekintetét.
  – Lehet, lehet, talán egy kicsit később volt.
  – Talán egy órája, hogy felhívtál – jelentette ki Ďablicné. – Nem értem, hogy tévedhetsz ennyire!
  Březina közben az asszonyhoz lépett, és cigarettával kínálta.
  – Parancsoljon!
  Ďablicné értetlenül nézett rá.
  – Köszönöm, nem dohányzom – utasította vissza a kínálást. – De kinek is járna most az esze effélén!
  Březina zsebre vágta a cigarettát, és Ďablichoz fordult:
  – Nem sikerült – közölte gúnyosan. – A felesége nem jól jegyezte meg az ön utasítását!
  Ďablicné elpirult, Ďablic pedig gyorsan elfordult az ablak felé.
  – De hát mit jelentsen mindez? – kérdezte kisvártatva Ďablicné. – Mit érdekli önöket az a szamárság, amit Hugó telefonált? Miért töltik itt az időt, miért nem a gyilkost keresik?!
  – Mindjárt megmagyarázom – kezdte Březina. – Nem egyebet csinálunk, mint az önök Anežkájának a gyilkosát keressük! De nyomoznunk kell utána mindenütt, itt is.
  – Itt ugyan semmit sem találnak! – förmedt rájuk az asszony. – Csak vesztegetik a drága időt! S annak mi értelme van, hogy amikor olyan fontos és sürgős dolguk volna, akkor itt fecsegnek az urammal?
  – Nem fecsegünk – vágott vissza Březina. – Kérdeztünk tőle egyet-mást, egyebek közt azt, hogy dohányzik-e. Ő meg azt állítja, hogy nem.
  Ďablicné tágra nyílt szemmel, értetlenül és szemrehányón nézett a férjére.
  – Ugye, az az igazság, hogy dohányzik, mint egy török? – kérdezte Březina.
  Ďablicné a földre sütötte szemét.
  – Asszonyom, ön hallgat, de hát mi tudjuk, hogy a férje dohányzik. Végtére is egy órával ezelőtt telefonált önnek a strahovi garázsból, mondja azt, hogy a házban található cigaretta mind az öné.
  Ďablicné könnyedén elpirult. Aztán a férjéhez fordult, és ráripakodott:
  – Miért mondod nekik, hogy nem szívsz?
  Ďablic összegörnyedt, és kétségbeesetten vonogatta a vállát. Ďablicné egy kicsit gondolkodott, aztán megint Březinához intézte a szót:
  – Bizonyára nem volt helyes ez a férjemtől. De mióta üldözi a rendőrség a dohányosokat? Talán törvényt hoztak a dohányzás ellen?
  – Így aztán soha nem érünk a végére! – kiáltotta Březina. – Mindenről tájékoztatnunk kell önt. Legnagyobb sajnálatomra meg kell mondanom, hogy Anežka halálával kapcsolatosan az ön férje is gyanúba keveredett.
  Ďablicné úgy nézett Březinára, mint aki nem hisz a fülének. Aztán hirtelen a szívéhez kapott. Annyira le volt sújtva, hogy egy szót sem tudott szólni. Ahhoz sem volt ereje, hogy a férjére nézzen. Végül is csak ennyit bírt kinyögni:
  – Édes istenem, ez őrület…
  – Magára vessen a doktor, ha ártatlanul keveredett gyanúba – folytatta a magyarázatot Březina. – Három tanú látta az utcán Anežkát, miután elrohant Koníček lakásáról. Az egyik közülük azt is látta, hogy a lány a Moldva-parton beszállt egy szürke sportkocsiba, amely megállt a járda mellett. Az ön férjének szürke sportkocsija van. A dolog fél kilenc tájban történt.
  Ďablicné csendesen jajgatott. Úgy érezte magát, mintha fejbe kólintották volna. Aztán minden erejét összeszedve felkiáltott:
  – Prágában sok mindenkinek van ilyen kocsija!
  – Néhány embernek bizonyára. De csak egy vette fel közülük Anežkát. Csakis olyan valaki lehetett, akit Anežka jól ismert.
  – De az legkevésbé sem lehetett a férjem – erősködött Ďablicné. – Látom, hogy önök egy kicsit sem ismerik a jellemét, ha képesek őt ilyen gyalázatos, ilyen szörnyű tettel gyanúsítani.
  Az mindenesetre sokat elárult, hogyan viselkedett közben Ďablic: ahelyett, hogy legalább egy hálás pillantást vetett volna a feleségére, konokul a földre szegezte szemét.
  – Ó! – kiáltotta Březina. – Kitűnő, asszonyom, ön aztán nagyszerű feleség. De mit szól majd ahhoz, ha felhívom a figyelmét egy sajátságos időbeli egyezésre? Fél kilenckor láttak a Masaryk rakparton egy szürke sportkocsit. S az ön férje kilenc óra tájban itthon volt.
  – Az nem igaz! – tiltakozott döbbenten az asszony. – Nem volt itthon, a vendéglőben volt!
  – Honnan tudja? Ön is ott ült vele?
  – Nem – felelte Ďablicné ?, de az uram mondta. Biztos, hogy igaz, a férjem nem hazudik.
  – Sajnálom – mondta fejcsóválva Březina ?, de Horníčekné, a doktor egyik betegének a nővére, telefonon beszélt a doktorral este kilenc óra körül.
  – Az nem lehet – hökkent meg Ďablicné.
  – De bizony lehet, sőt így volt, ez az igazság. Horníčekné ide telefonált, s a doktor innen, a lakásból beszélt vele, megígérte, hogy hamarosan odamegy, és megnézi a beteget.
  Ďablicné előbb csak bámult Březinára, mint aki nem érti, amit hallott. Aztán a férjéhez fordult.
  – Hugó, miért nem szólsz rá, hogy hazudik?! – kiáltotta vadul.
  Březina hol egyikre, hol másikra nézett. Aztán ő törte meg a dermesztő csöndet:
  – Láthatja, asszonyom, a férje egy cseppet sem buzgólkodik, hogy megcáfolja az állításaimat – szólt gúnyosan.
  Ďablicné most Březina felé fordult, s megint olyan arckifejezéssel hallgatta szavait, mintha Březina idegen nyelven beszélne. Ez a sok rejtély már kezdte kétségbe ejteni. Odaugrott a férjéhez, és megrázta.
  – Miért hallgatsz? – kiabálta az arcába. – Tán nem hallod, mivel vádol ez a két ember? Mire véljem ezt?
  Ďablic azonban válasz helyett csak azon igyekezett, hogy a felesége kezét lefejtse magáról. Közben a mellén szétnyílt a hevenyében felvett ing, és a felesége rémülten felsikoltott:
  – Ki karmolt így össze? – kérdezte.
  A három férfi a földre nézett.
  – Ez, ez lehetetlen! – zokogta az asszony.
  – Mikor Horníčekné idetelefonált, egy női hang jelentkezett – magyarázta tovább Březina. – Horníčekné úgy véli, hogy Anežka hangja volt. Ez az utolsó adat, amit a lányról tudunk.
  Végre megszólalt Ďablic.
  – Ez azonban képtelenség – mondta.
  Březina hirtelen feléje fordult:
  – Hát ha nem Anežka hangja volt, akkor kié?!
  – Úgy van, kinek a hangja volt?! – kiabált Ďablicné vadul. – Miféle nő volt itt akkor? S te mit tettél vele, hogy így összekarmolta a melledet?
  – Nem volt itt semmiféle nő, nem volt itt senki – hajtogatta Ďablic.
  Úgy látszott, hogy egy kicsit megint magához tért.
  – Magam karmoltam össze magam, vakaróztam. Viszketett a bőröm, talán a fűszeres mártástól. Nem voltam otthon a mondott időben. Horníčekné jó két órát téved. Vera, én öt napja nem dohányzom, csodálom, hogy te ezt nem vetted észre. A jó ég tudja, kinek a cigarettáját találták a Tatra kocsiban. És különben is, mindnyájan megkergültek? Hát lehetek én gyilkos? Annak látszom?
  Míg ilyen vadul kiabált, és fejvesztetten védekezett, Klubíčko végre lerázta magáról a tompa fásultságot, amely a strahovi garázsba tett kiruccanás után egy időre ránehezedett.
  Ez az ember, ez a doktor Ďablic nem az, akit ő keres. Nem ő volt a tettes, nem lehetett. Volt itt egy csomó gyanús, felette gyanús körülmény, ami többé-kevésbé erősen ellene szól, de mégsem ő a tettes.
  Ha egyáltalán valamelyest kétségbe vonta a doktor ártatlanságát, azt a mellén éktelenkedő karmolások okozták. De a doktor csinos feleségének elfogulatlan és találó kérdése ezt is tisztázta Klubíčko fejében.
  Én ökör, korholta magát, miközben kifelé igyekezett a házból, nem akarván tanúja lenni a házastársak közt készülő kínos jelenetnek, hogy nem jöttem rá magamtól! Ez a tökfilkó valóban otthon volt, méghozzá valami nővel. De hiszen már be is vallotta volna, ha be nem toppan a felesége. Ha Březina mégis letartóztatja, holnap majd nyilván jelentkezik az illető nő, vagy kínjában már a doktor elárulja a nevét, s ezzel az ügy kész. S akkor kiderül, hogy Ďablic alighanem ki sem mozdult hazulról. Talán egyik páciensnője, aki utolsónak maradt a rendelőben, az, aki jelentkezett a telefonban Horníčeknének, szerelmi vágyat ébresztett a doktorban, ő meg a nőben. Lehet, hogy a nő elfogadta az udvarlást, kacérkodott, de mikor a dolog már nem lett volna játék, őnagysága megijedt, és védekezett, mint egy párduc. S mert a férfi nem tágított, jól összekarmolta. Ez a magyarázat egészen meggyőző. Ďablic előbb érzéki vágyai miatt, aztán attól való félelmében, hogy a felesége tudomására jut csapodársága, csúnyán belekerült a kutyaszorítóba. Csak fölöslegesen hátráltatta és zavarta a nyomozást. Nem ő a gyilkos. De ha se Ďablic, se Koníček, akkor az ördögbe is, kicsoda?!
  – Úgy látszik, mégiscsak az volt az – fakadt ki Klubíčko, s egyvalakire gondolt: a szürke sportkocsiban ülő férfira, aki a rakparton felvette Anežkát, aztán nyoma veszett, hogy késő éjjel újra felbukkanjon azon a tájékon, ahol Anežka eltűnt. Mi a csodát keresett itt ebben az átkozottul síkos időben? Mi vonzotta ide? Tudni akarta, felfedezték- már a gyilkosságot? Akár így, akár úgy, az, aki félt a saját garázsába beállítani a kocsiját, s inkább idegen garázsba vitte, s aki onnan azonnal eliszkolt, mihelyt neszét vette, hogy a rendőrség épp az ő kocsija után érdeklődik, az lehetett az igazi.
  Megtalálom-, töprengett Klubíčko.
  Az illető már tudja, hogy az életéről van szó, mindenre képes lesz, csak hogy kicsússzon a hálóból. Ha valahogy túladna a kocsiján, soha el nem csípik. Ha van elég sütnivalója, elmegy jó messzire, összetöri a kocsit, vagy a folyóba süllyeszti, esetleg valahol elrejti, aztán nyugodtan visszatér, és soha hurokra nem kerül. Az nagyon csekély reményt nyújtott a sikerre, hogy szürke sportkocsija nem túlságosan sok embernek van, úgyhogy ezeket ellenőrizni lehet majd mind. Ha a kocsinak idegen rendszáma van, persze nehéz dolog lesz. De egy kis remény mégis volt, és Klubíčko ezen a nyomon akart elindulni.
  19
  Közben kiért a villa elé. Odakint semmi sem változott. Anežka még mindig arra várt, hogy majd ha felébrednek a köztisztasági alkalmazottak, s felszórják homokkal az utat, akkor autóra lehet rakni a ládát, és el lehet szállítani. Egy kissé arrébb állt egy taxi, amelybe senki sem akart beszállni, előtte egy kis csoport ember, akik fásult beletörődéssel várták a csodát, amely megóvja őket a minden bizonnyal fenyegető influenzától. A csoportból kivált egy alak, és elindult Klubíčko felé.
  – Én vagyok az, Maxant – szólalt meg.
  – Hát maga mit keres itt? – ámuldozott Klubíčko. – Miért nem alszik?
  A fiatalember vállat vont.
  – Nem tudtam elaludni. Amint lehunytam a szemem, magam előtt láttam a halott leányt. A látomás kiűzött az ágyamból. Egyszóval, ha már egyszer találkoztam vele, meg kell tudnom, hogy végződik a dolog. S így újra idejöttem, tán egy órával ezelőtt. És… – Elhallgatott.
  – Nem a legfontosabbat harapta el? – faggatta Klubíčko. – Felfedezett talán valamit, ami hasznunkra lehetne?
  – Amott azt a kocsit – felelte Maxant, az ócska Tatra kocsira mutatva.
  Klubíčko felélénkült.
  – Mi van a kocsival, talán ismerős magának?
  – Hát… egy régi Tatra kocsi – válaszolta húzódva Maxant. – Talán nem is fontos…
  – No, csak ki vele – biztatta türelmetlenül Klubíčko.
  – Nem szeretném, ha tudj’ isten, mire nem következtetnének abból, amit mondok – óvatoskodott Maxant. – De… egyszóval, azt gondolom, hogy ez itt Koníček  autója.
  Klubíčko merőn nézte Maxantot.
  – És miből gondolja? – kérdezte.
  – Koníčeknek az udvaron, a fészerben volt a garázsa. Ha kinyitottam az ablakot, rendszerint láttam, ahogy a kocsit mossa az udvaron. Az utóbbi időben éjjeli műszakban dolgozott, reggel ért haza, s akkor tette rendbe a kocsit. Tegnap délelőtt is láttam az udvaron a kocsival foglalatoskodni. Különben Koníček mindig ígérte, hogy megtanít autót vezetni. Tegnap, amikor meglátott az ablakban, lehívott, azt mondta, szét kell szednie a motort. Lementem, segítettem neki. Amikor elkészültünk, felegyenesedtem, és beleütköztem ennek az ócska batárnak a nyitott ajtajába. Be akartam csukni, de nem sikerült. „Azzal ne is vesződjön”, mondta Koníček, „elpattant a rugó, újat kéne rászerelni.” Kérdeztem, mibe kerül az ilyesmi. „Nem szerelek fel ú rugót”, felelte, „nem éri meg. Ez a kocsi már olyan rozoga, hogy aki egyszer ült benne, kerül engem, mint az ördög a tömjénfüstöt. Ďablic doktor jól becsapott vele. Háromezerért adta el, de jó, ha háromszázat ér. Holnap vissza is adom neki, és rendbe hozatom a másik kocsit.” A fészerben álló kocsit értette, azt, amelyikkel előzőleg járt. Aztán fogott egy darab madzagot, és belülről odakötötte az ajtót.
  Maxant elhallgatott, majd befejezésül még hozzátette:
  – Hogy éppen ez az a kocsi, arra persze esküt nem tennék, de két dolog is van, ami amellett szól. Először a madzaggal odakötött ajtó, mert, úgy emlékszem, éppilyen madzagot láttam Koníčeknél a fészerben…
  – És mi a másik dolog? – kérdezte türelmetlenül Klubíčko.
  – Azt még nem tudom, csak emlékszem, hogy az egyik gyújtógyertya a motorban hibás volt. Koníček mutatta. Talán, ha megnéznénk a motort…
  Klubíčko szó nélkül sarkon fordult, és a kocsihoz sietett.
  Felemelte a motorfedőt. Az egyik gyertya valóban el volt görbülve. Hát végül is igazán Koníčeké a kocsi… Klubíčko szótlanul ellépett a kocsitól. Ha ez Koníček autója, akkor a rejtély megoldódott. Ez esetben minden úgy történt, ahogy a nyomozás kezdetén képzelte. Akkor a szürke sportkocsinak és a rohanó lánynak ehhez az ügyhöz semmi köze. Akkor mégis Koníček a bűnös, hiába van olyan jámbor külseje, és az a bizonyos cigarettacsutka egy utasától is származhatik. De ez annyira meglepő végkövetkeztetés volt, hogy Klubíčko nem és nem tudott neki hitelt adni.
  – Várjon itt egy kicsit – szólt oda Maxantnak. – Hazaugrom megnézni, nincs-e valami hír az igazgatóságtól.
  A detektív, akit a telefonkészüléknél hagyott, egész rakás újdonsággal fogadta Klubíčkót.
  Először is volt ott egy elég hosszú jegyzék azokról a prágai autótulajdonosokról, akik amerikai gyártmányú sportkocsit jelentettek be a nyilvántartóban. Százharminc volt belőlük. Hogy a nyomozás teljes legyen, meg kell még állapítani, kinek van a vidéki autótulajdonosok közül amerikai gyártmányú sportkocsija.
  Másodszor ott volt a bejelentőhivatal jelentése. A bejelentőlapok szerint Anežka Prágában csak két helyen szolgált. Mielőtt Ďablicékhoz került, a Vinohrady kerületben, a Belga utcában volt alkalmazva egy bizonyos Sojkánénál.
  Jól van, gondolta magában Klubíčko, elmegyek oda, és utánanézek, miért szolgált ott csak olyan rövid ideig.
  Harmadszor ott volt a Platnéř utca tizenhét szám alá küldött detektívek jelentése. Ezek azt a feladatot kapták, hogy nyomozzanak Koníček autója után. Megállapították, melyik taxiállomáson dolgozott . A stand valamennyi sofőrje tanúsította, hogy  autója volt a legócskább tragacs egész Prágában, szüntelenül szidta, gyalázta, és fogadkozott, hogy újat vesz. Tatra kocsi volt, első típusú. Egy Nádvorník nevű sofőr huszonharmadikán reggel beszélt utoljára Koníčekkel, amikor Koníček az utolsó fuvarból visszatért.  Koníček panaszkodott, hogy eltört a kocsiajtó rugója, mert egy utasa durván csapkodta az ajtót.
  A negyedik hír pedig a következő volt: az irgalmas barátok kórháza minden órában jelentést tesz Koníček állapotáról. A detektív, aki az ágya mellett ül, üzeni, hogy a beteg állapota változatlan, csak a láza csökkent. A kezelőorvos attól tart, hogy a páciens agyhártyagyulladást kap.
  Az ötödik hír:
  A Platnéř utca tizenhetes számú háznak lakóit felébresztették, és kihallgatták. Senki semmit nem hallott, mert a szomszéd műhelyben a motorok majdnem este tíz óráig fülsiketítőn zúgtak. De egy Fučík nevű lakó, aki az udvarban a fáskamrát bérli, azt mondja, hogy kilenc óra tájt kint járt az udvaron, s akkor ott látta Koníček kocsiját. Minthogy szemerkélt az eső, gondolta, szól Koníčeknek. Bezörgetett  ajtaján, de senki sem jelentkezett, pedig ő világosságot látott a lakásban. És mert hangokat is hallott, azt hitte, Koníček nem akar neki ajtót nyitni, hát inkább elment. Üvegcserepet nem vett észre az udvarban.
  Klubíčko végképp nem tudta, mit gondoljon. Agya felmondta a szolgálatot, s hogy újra kielégítően működjék, sürgős szüksége volt egy csésze feketére. Mi volt kihámozható a hírek, jelentések özönéből? Az a gyanú, hogy Anežkát talán csakugyan az a jámbor atyus ölte meg. A rejtélyes kocsiban, amelyet valaki a domb lejtőjén hagyott, most már kétségkívül felismerték  tulajdonát: Nádvorník, a sofőr, Maxant, a diák, és Ďablic doktor, s e három személy tanúvallomása igazán elég ahhoz, hogy eloszlassa az utolsó kételyeket is.
  Ne légy olyan makacs, mint egy öszvér, mondta magának Klubíčko, a kávéját szürcsölgetve. Az már nem kétséges, hogy Anežkát minden bizonnyal már holtan, Koníček autóján vitték fel a Hřebenka dombra.
  Továbbá: Fučík úr kilenckor látta a kocsit az udvarban. Vagyis akkor a rendőrök, akik beszámoltak Koníček öngyilkossági kísérletéről, körülbelül egy órát tévedtek, mert Koníček, még ha autóbusszal tért is vissza a városba, nem lehetett fél tíz, sőt tíz óra előtt a folyónál. De ha így volt, akkor Ďablic valóban úgy került bele ebbe a históriába, mint Pilátus a krédóba, mert ő kilenc előtt otthon tartózkodott. A szürke sportkocsiban ülő férfi, aki oly rejtélyes módon szökött a rendőrség elől, nem kerülhetett össze Anežkával, mert amikor látták, hogy egy lányt felvett a kocsijába, Anežka még a Platnéř  utca tizenhetes számú házban volt: talán élve, lehet, hogy már holtan, de ott volt.
  Fučík úr világosságot látott Koníček lakásában, és hangokat is hallott. Lehet, hogy a rádió szólt, de miért ne lehetett volna Anežka hangja is? Már akárhogy volt, világosan bizonyított tény, hogy tíz órakor Anežka, vagy pedig a holtteste még a Platnéř  utcai házban volt.
  Mikor Klubíčko eddig jutott az okoskodásban, egyszerre csak visszahőkölt.
  Mert itt most egy rejtély előtt állt. Egy rejtély előtt, amelyet törik-szakad meg kell oldania, mégpedig azonnal. Felugrott, kapta a telefont, és felhívta a Ďablic-villát. Egy detektív jelentkezett, Klubíčko utasította, hogy hívja oda Březinát.
  – Te vagy az? – jelentkezett bosszúsan Březina.
  – Barátom, te is mindig olyankor lépsz meg, amikor a legnagyobb szükség volna rád!
  – Hogy halad az ügy? – érdeklődött Klubíčko.
  – Még nem jutottunk dűlőre – válaszolta kelletlenül Březina. – De a gyilkos már úgy el van csigázva – mert most tulajdonképp ketten vallatjuk, a felesége még keményebben, mint én ?, szóval úgy el van csigázva, hogy alighanem hamarosan mindent beismer.
  – Hallgass rám! Engedd szabadon! – tanácsolta Klubíčko.
  – Engedjem szabadon? Most, amikor szőröstül-bőröstül a markomban van? Te megbolondultál! – üvöltötte Březina a kagylóba.
  – Nem, nem bolondultam meg, de míg ti ketten Ďablicot gyötritek, igen-igen meggyőzően bebizonyosodott, hogy az elhagyott kocsi valóban Koníčeké, s este kilenc órakor még a háza udvarán állt.
  – Felőlem ott állhatott akár tizenegykor is – háborgott Březina. – Mióta enged ki a rendőrség a kezéből egy gyilkost csak azért, mert egy istenverte udvaron ott álldogált egy átkozott ócska tragacs?
  – Ha a kocsi, amelyben a meggyilkolt lány ruhái voltak, még kilenc órakor is Koníčeknél állt az udvarban, abból számodra is egyenesen következik, hogy Anežkát nem ölhette meg Ďablic doktor, aki akkor bizonyíthatóan otthon tartózkodott – közölte nyugodtan Klubíčko.
  Ez a kategorikus kijelentés megingatta Březina biztonságát. De azért megint felcsattant:
  – Azt már csak mégsem tagadhatod, hogy Ďablic szerfelett gyanús!
  – Igen, persze, tudom, nagyon gyanús, de mégsem ő a tettes!
  – Szeretnék erről közelebbit tudni – mondta Březina savanyúan.
  – Sajnálom, most el kell ugranom a városba, de lehet, hogy csak egy órára. Szeretném, ha addig kint rendet tartanál.
  Březina, kevésbé határozottan ugyan, de még mindig védte a maga megrögzött hiedelmét:
  – Már engedj meg, most, a döntő pillanatban nem hagyhatom itt Ďablicot, csak azért, hogy kint kódorogjak! Mondom, hogy percek kérdése, és vall!
  – Jól van, no – egyezett bele Klubíčko ?, de akkor legalább keríts nekem kocsit, hogy gyorsan bejussak a városba.
  – Ďablic kocsijára gondolsz?
  – Mi másra gondolnék, mint arra?
  – Én pedig nem engedhetem Ďablicot a kocsihoz. Még hogy megszökjön!
  – Ugyan hová szökne? Talán bizony az Egyesült Államokba? Állítsd elő a kocsit, én két lábon járva soha le nem érek, térden csúszva meg egy napig is eltart az út!
  De Březina makacskodott. Fütyül ő arra, mit állapítottak meg az ócska tragacsról, elvégre a doktor mellén éktelenkedő karmolások éppúgy bizonyítéknak tekintendők. Egyebekről nem is szólva. Különben jöjjön csak Klubíčko, és nézze meg Ďablicnét. Az asszony is hisz a férje bűnösségében, s még neki, Březinának, kell ügyelnie rá, hogy egy óvatlan pillanatban meg ne fojtsa az urát. Végül Březina mégis megígérte, hogy elkéri Ďablictól a kocsit.
  Klubíčko aztán lement újra a villa elé.
  – Itt van még Maxant úr? – szólt oda az ácsorgóknak.
  Maxant ott várakozott a csoportban. Klubíčko egyenesen hozzá lépett.
  – Egy csomó hír fogadott otthon – közölte. – Akad köztük, amelyik megerősíti a maga állítását. A kocsi Koníčeké. Köztünk mondva, szinte magamon kívül vagyok ettől. Egy órával ezelőtt a fejemet tettem volna rá, hogy az az ember nem bűnös.
  – Én is meg vagyok döbbenve – felelte Maxant.
  – Hisz Koníček olyan szelídnek látszott.
  – Arra aztán sohasem szabad adni – mondta Klubíčko. – Én már sokszor megjártam az effélével. Van, aki olyan ártatlannak látszik, mint a ma született bárány, és közben… kár a szóért. Ha maga, fiatalember, csak a századrészét tudná az emberekről annak, amit én, főként a báránybőrbe bújt farkasokról… A nőkben és az öregekben a legkönnyebb csalódni, ez már így van Ádám apánk óta.
  – Közben kigombolta a télikabátját, és a zsebében matatott. – No, de most már tán csakugyan oszoljt vezényelhetünk – mondta. – Ezek az emberek már eleget topogtak itt, s agyonfagytak. Hja, így jár az ember, ha van fantáziája! Elejétől fogva minden az ellen a vénember ellen szólt, de bennem olyan elképzelések alakultak ki, amelyeket sehogy sem tudtam összeegyeztetni a bűnösségével. Ja, a fantázia! A mennykő csapjon bele, nem is egyszer! Így aztán hiába gyötörtem magamat meg a többieket is egész mostanáig! Hány óra is van ilyenkor?
  – Öt perc múlva fél hat – felelte szolgálatkészen Maxant.
  – Vagyis kilencvenöt perc múlva lesz hét óra – jegyezte meg fanyarul Klubíčko. – Ő, jaj, már csak kilencvenöt perc van hátra hétig! – Maxanthoz fordult, és bizalmasan magyarázta: – Tudja, én amolyan belső feladatot tűztem ki magamnak: legkésőbb reggel hét óráig el kell csípnem a cudart! Nem valami szeszélyből vagy kérkedésből, csak úgy. Ennek a leánykának, ennek az ártatlan falusi teremtésnek láttán úgy, de úgy elszorult a szívem! Kilencvenöt perc! S ha elgondolom, hogy voltaképp már a markomban volt az a gazember!
  – Csakugyan? Már a markában volt? – kérdezte izgatottan Maxant.
  Klubíčko a szeme sarkából figyelte Maxantot, aki lélegzet-visszafojtva leste minden szavát. Elmosolyodott.
  – Hát persze. Az öreg Koníček. Akkor – fél tizenegyre járt az idő – ott álltam a betegágya mellett az irgalmasok kórházában, s szinte jobban érdekelt az engem kísérő ápoló szakálla, mint az öreg kékszakáll. Ő ugyan nem is volt kékszakáll, de ennek a kis nyuszinak a meggyilkolása felér tíz gyilkossággal.
  Ismét a zsebében kotorászott, s aztán gyászos képpel sopánkodni kezdett:
  – A mennykőbe, ha legalább rágyújthatnék!
  – Engedelmével, megkínálnám a magaméból – serénykedett Maxant. – Persze csak akkor, ha cigaretta is megteszi.
  – Jó lesz, nagyon jó lesz.
  Maxant a zsebébe nyúlt, és egy bádogdobozt adott át Klubíčkónak. Klubíčko kézbe vette, kinyitotta. Egy sor különleges alakú, nagyon hosszú, elegáns cigaretta tűnt elő, vastagon aranyozott Florida felirat díszelgett rajtuk.
  – Ilyen cigarettát még nem is láttam – csodálkozott Klubíčko. – Miféle dohány ez?
  – Amerikai – felelte Maxant.
  – Hogyhogy nem ismerem? Árusítják nálunk?
  Maxant tagadón rázta a fejét.
  – Egyáltalán nem. Alighanem csempészáru. Egy amerikai diákkal, Edwards a neve, szoktam néha pingpongozni. Tőle kaptam ajándékba ezt a dobozt. De mondhatom, igen jó cigaretta, bár egy kicsit kormoz, ha az ember nem szívja elég gyorsan.
  – Fújom én majd a füstöt, mint a gőzmozdony – mondta Klubíčko, s rágyújtott egy cigarettára. Egykét szippantás után felkiáltott:
  – Tudja-e, hogy igazán nagyon jó! Könnyen lehet, hogy rá is szoknék erre a cigarettára. De nemigen lesz rá módom, ezt a ritka cigarettát bizonyára megbecsüli, s nem kínálgatja lépten-nyomon!
  – De csak tessék, vegyen még belőle, ha ízlik – biztatta Maxant.
  – No, legföljebb még egyet – engedte magát rábeszélni Klubíčko, és eltett egy cigarettát a noteszába. S mintha véletlenül jutna az eszébe, csak úgy mellesleg kérdezte:
  – Koníčeknek nem adott ebből a cigarettából?
  – Koníčeknek? – ismételte Maxant. – Egyet valóban eltett, s egy másikra előttem gyújtott rá.
  – No tessék! Így lehet hinni az embereknek! – háborgott Klubíčko. – Már nem is tudom, hányan mondták, hogy Koníček nem dohányzik. Nem iszik, nem dohányzik, nem tobzódik. Ismeri, Maxant, azt a régi adomát? Beállít az orvoshoz egy idősebb ember, s nagy komolyan előadja, hogy szeretne igen soká élni. Jó, mondja a doktor, iszik? No hallja, feleli az a tökfilkó, absztinens vagyok! Hát aztán szereti-e a jó ételeket meg a nőket? Ugyan kérem, utasította vissza a mi ostoba emberünk, s még meg is volt sértve. Mondok én magának valamit, így a doktor, azt, hogy maga egy nagy marha! Nem iszik, nem dohányzik, nem tobzódik. Nem mondaná meg, mi a csudának akar akkor hosszú életű lenni a földön?! Hehe.
  Ekkor komoran odalépett Březina, s Klubíčkóra rá se nézve közölte:
  – Szolgálatodra, a kocsi előállt.
  – Ďablic beleegyezett?
  Březina bizonytalan mozdulatot tett.
  – Ďablic doktor nem nyilatkozhat, de a felesége kölcsönzi a kocsit.
  – Pompás – lelkendezett Klubíčko ?, kocsi tehát már volna. Csakhogy ki fogja vezetni, ha Ďablicot a felesége szobafogságban tartja? Talán az a sofőr, aki ide felhozott. Hol is van csak?
  – Ő, az már három órával ezelőtt elment – mondta mogorván az egyik detektív.
  – Akkor pedig benn vagyunk a csávában – kesergett Klubíčko. – Kocsim az volna, s ráadásul milyen nyalka kocsi, de nincs kéz, amely mozgásba hozná! – Buzdítón nézett a detektívekre: – Hé, fiúk, tud-e közületek valaki autót vezetni?
  Valamennyien zavartan hallgattak. Ekkor Maxant, mintha puskából lőtték volna ki, odarohant Ďablic autójához, futólag megszemlélte, s felkiáltott:
  – Talán boldogulok vele!
  Klubíčko ragyogó arccal lépett hozzá, és vállon veregette.
  – Tudtam én, hogy valaki majd csak kihúz a csávából – mondta elégedetten. – Már hogyne tudná elvezetni ezt a kocsit, magának ez gyerekjáték!
  – Akkor hát szabad vezetnem? – kérdezte Maxant örömtől csillogó szemmel.
  – Sőt kell – nevetett Klubíčko. – Hivatalos hatalmamnál fogva ezennel elrekvirálom magát sofőrnek.
  – De ha tönkreteszem a kocsit?
  – Az már nem fogja a mi fejünket fájdítani, se a magáét, se az enyémet, mert egy felborulást ezen a jeges úton aligha élnénk túl.
  Maxant beszállt a kocsiba.
  – Hathengeres – mondta áhítattal. – Ez igen, ezzel aztán lehet!
  Gyakorlott kézzel begyújtotta a motort. A motor felmordult, és egy pillanat múlva szabályosan járt. Maxant rávigyorgott Klubíčkóra:
  – Megyünk?
  – Persze hogy megyünk!
  – Nem fél rám bízni az életét?
  – Úgy hiszem, egy cseppet sem félek – válaszolta Klubíčko.
  – Akkor tessék, szálljon be!
  – Ez a fiatalság! Ez az igazi! – lelkendezett Klubíčko. – Maga, fiam, még sokra viszi, sőt talán egészen magasra jut. – De nem szállt be. – Lelkemre, én tökéletesen megbízom magában, hisz első pillantásra látni, milyen talpraesett fiú, de azért talán nem ártana – tette hozzá sunyin ?, ha előbb egy kicsit kipróbálná a kocsit.
  – Az bizony nem ártana – helyeselt Maxant nevetve, és elindította a kocsit.
  Néhány bizonytalan mozdulat után már ura volt a kocsinak, s eltűnt az útkanyarban.
  Klubíčko egy darabig nézett utána.
  – Valaminek biztos nekimegy a fickó – bökte ki Březina akaratlanul.
  – Ide hallgass, Březina – fordult hozzá Klubíčko gyorsan és parancsolón ?, most aztán elég legyen a komédiából! Bemégy, és azonnal szabadon bocsátod Ďablicot!
  – Azt már nem! Az istennek se! – mondta konokul Březina. – Hisz már szinte mindent rábizonyítottunk.
  – Öreg ördögöt! – vágta oda Klubíčko. – Koníček  a tettes, most már egészen világos. Hárman is felismerték a kocsit, s egy bizonyos Fučík tanúvallomása szerint Koníček még este kilenckor a lakásában tartózkodott. Ezért nem lehet Ďablic a tettes!
  – Fütyülök a te Fučíkodra! – dühösködött Březina.
  – De én nem!
  – És a karmolások?
  – Azokra meg én fütyülök!
  – Még egy fél órával ezelőtt te is másképp beszéltél! De mondd csak, miért nem akarta a doktor beismerni, hogy otthon volt! És miért hazudik? S különben is…
  – Mit különben is?
  – Hát, a felesége…
  – Mi van vele?
  – Gyere, nézd meg! Egy pillantás kettejükre meggyőz róla, hogy a doktor elkövetett valami galádságot. Igen, egy pillantás elég, hogy lásd ezt a doktoron, hacsak közben a délceg Vera asszony ízekre nem szedte.
  – Hisz épp ez az, Březina, s fel nem foghatom, hogy lehetsz olyan mulya, hogy erre magadtól rá nem jöttél! Én meg Vera asszony egyetértünk abban, hogy Ďablic doktor nem volt a vendéglőben, mert otthon volt. Hogy Horníčekné kilenc előtt beszélt vele, s hogy először egy női hang jelentkezett a telefonban.
  – De hát akkor… – értetlenkedett még mindig Březina.
  Elakadt, mert Klubíčko egyetlen szemöldökrándítással elhallgattatta. Klubíčko homlokának hihetetlenül mozgékony redői, melyek miatt az arca néha kissé ferdének látszott, bosszúsan összehúzódtak.
  – A hang nem Anežka hangja volt. Édes, egyetlen Březinám, Anežka akkor a Platnéř utcában volt, s aligha tudott már beszélni szegény. Egy más nő volt ott, az hagyta a keze nyomát a boldogtalan doktor mellén. A doktor bizonyára azt képzelte, megengedhet magának egyet-mást, de hát a nő másképp vélekedett. Csakhogy mindennek semmi köze Anežkához. Verd már ki ezt végre a fejedből! Nagy szégyent hozna ez a história nemcsak a mi drágalátos doktorunkra, aki a felesége háta mögött odahaza egy más nővel szórakozott, hanem rád is és mindnyájunkra.
  – Szóval, te azt hiszed, nem Ďablic a tettes? – kérdezte kétkedve Březina.
  – Bizonyos vagyok benne, hogy nem ő – felelte határozottan Klubíčko.
  – Akkor hát eleresztem – sóhajtotta Březina. – De elnézést nem kérek tőle, arról szó sem lehet. Miért hazudozott, miért tartott fel, miért terelt téves nyomra?!
  Klubíčko helyeselt:
  – Szó se róla, egy kis büntetést valóban megérdemelt a doktor – jegyezte meg. – Egyébként még egy büntetést rójál ki rá, hagyd meg neki, hogy vigyen be engem a kocsival a városba. Mégsem bízom rá az életemet a fiúra.
  20
  Ekkor lélekszakadva rohant oda hozzájuk a detektív, aki Klubíčko lakásán tartott telefonügyeletet, és jelentette:
  – Fontos újabb hír! A rendőrség kéri a telefonhoz! Utasítottak, hogy azonnal hívjam önt.
  A fontos hír abból eredt, hogy a tisztviselő, akit összeszidtak, mert ügyetlen kérdezősködésével megugrasztotta a szürke autót a strahovi garázsból, mielőtt a rendőrség odaérhetett volna, megszívlelte az intelmeket, és ki akarta köszörülni a csorbát. Nem hagyta hát annyiban a dolgot, ás tovább kérdezősködött a garázsokban a titokzatos utasról, és meghagyta, azonnal jelentsék, ha valamelyik garázsba beállít egy szürke sportkocsi. S aztán megjött a várva várt jelentés, de olyan meglepő volt, hogy a hivatalnok nem tudta, mihez kezdjen. Valamivel öt óra után telefonáltak neki a strahovi garázsból, hogy az a bizonyos szürke sportkocsi, amely négy óra előtt olyan sebbel-lobbal elhagyta a garázst, most szép békésen visszatért. Csakhogy nem az az úriember vezette, aki miatt a rendőrség odasietett Strahovba, hanem egy Strnad Jan nevű sofőr.
  Mivel a hradzsini őrszobáról mindjárt odaküldtek két rendőrt, még amikor kezdődött a kavarodás a menekülő szürke sportkocsi miatt, ezek mindjárt ki is hallgatták Strnadot. Kínvallatás nélkül, első szóra megmondta, hogy a Bondy család sofőrje.
  Hogy járt-e fél kilenc tájban a Moldva-parton?
  Igen, járt, nem nézte ugyan az órát, de olyantájt lehetett.
  Felvett-e a kocsiba egy lányt?
  Igen, felvette Šupich Amáliát, akinek udvarol. Így történt a dolog: A fiatal Bondy úr színházban volt, s előadás után még el akart menni valahova a kocsival. Strnad azt az utasítást kapta, legyen fél kilenckor a Nemzeti Színház előtt. Akkor közben megkocsikáztathatom Amáliát, gondolta a sofőr, és telefonált a lánynak, hogy várjon rá a Masaryk rakparton, az emlékművel szemben. Amáliának egy kicsit gyenge a szeme, s ez az oka, hogy a rendőrséget megzavarta a rohangáló fiatal nőről szóló hír. Amint Amália kilépett a házból, észrevette, hogy elhúz mellette egy autó, s azt hitte, Strnad ül a volánnál. Kiabált is a barátjának vélt sofőrre, futott az autó után, s akkor csakugyan jött Strnad a másik oldalról, odaállt a járda mellé, s felvette a lányt. Aztán fél órát kocsikáztak a városban, majd Strnad átadta az autót a fiatalúrnak. A fiatalúr most egy fél órája tért haza, felébresztette Strnadot, és azt mondta:
  „Ne haragudjék, Strnad, el kell vinni a kocsit a garázsba. Délelőtt hosszabb útra indulok, vigye hát föl a kocsit a strahovi garázsba, ott egész éjjel van szolgálat. Nézesse meg jól a kocsit, mintha egy kicsit ugrálna, s nem szeretnék bajba kerülni útközben. Már voltam a garázsban, de eszembe jutott, hogy ebben a kutya időben gyalog kellene hazatalpalnom, hát inkább visszavettem a kocsit, és most majd maga elviszi.”
  A közbiztonsági osztály lenyomozta ezeket az adatokat, azaz elküldött Šupich Amáliához, de a fiatal Bondyhoz nem volt bátorságuk beállítani. Az nem valami szegény ördög, akit büntetlenül ki lehet éjjel ráncigálni az ágyból, s holmi kihallgatással zaklatni, ami méghozzá esetleg teljesen hiábavaló. Az ifjú Bondy ugyanis történetesen a kereskedelmi miniszter személyi titkára is, és hát nem tanácsos fölöslegesen megharagítani. Ezért utasítást kértek Klubíčkótól, ragaszkodik-e Bondy úr kihallgatásához.
  Klubíčko könnyű szívvel rendelkezhetett: hagyják a személyi titkár urat egyelőre aludni, de küldjenek néhány embert a Platnéř  utcába, továbbá néhány embert a Moldva-parti halászokhoz, és tisztázzák velük meg a rendőrökkel, akik ott voltak a helyszínen, hogy hány órakor húzták ki Koníčeket a folyóból.
  Aztán Klubíčko visszatért arra az útkereszteződésre, ahol még most is ott állt szerencsétlenül a befagyott autóbusz, s ahol egy csomó detektív és rendőr csendben átkozódva várta, hogy elháruljon minden akadályok legnagyobbika, azaz, hogy a rendőrségnek sikerüljön végre lelket verni a mélyen alvó városi tanácsba – amely nemcsak nappal alszik, hanem az ilyen éjszakán is, mint ez a mai, amikor az eljegesedés miatt senki a házából ki nem merészkedik ?, s hogy az illetékesek végre küldjenek néhány fuvar homokot, és teherautóról is gondoskodjanak, amely a homokot felviszi a Hřebenka dombra, hogy ez a pár ember végre bekerülhessen a meleg szobába, forró teát ihasson, és Anežkát is valami méltóbb helyre vitethessék.
  A hivatalos személyeken kívül ott topogott Ďablic doktor is. Megint bundában volt, s a szeme sarkából pislogott a villájára, ahol most az egész ablaksor fényárban úszott. Klubíčkót meglátva, szinte ügetésben indult feléje. Kezében égő cigarettát tartott.
  – No, maguk aztán jól bemártottak – szólt elkeseredetten ?, ennek válóper lesz a vége.
  – Talán azért nem olyan nagy a baj – próbálta vigasztalni Klubíčko.
  Ďablic lemondóan legyintett.
  – Az én feleségem féltékenyebb, mint tíz egynapos menyecske együttvéve. És én szeretem a feleségemet.
  Mélyet szippantott a cigarettájából.
  – Tudja, az ember néha gyenge, s képes az asszonyt egy kicsit megcsalni, de hogy azért mindjárt válás legyen a büntetése, az mégiscsak túlságosan kegyetlen megtorlás, nem gondolja?
  Klubíčko helyeselt, de azért megjegyezte:
  – Mindennek ön az oka. Én elejétől fogva sejtettem, hogy nő van a dologban, csakhogy nem Anežka, ámde…
  – Tudom, tudom – ismerte el Ďablic csüggedten.
  – Meg kellett volna mindent mondanom. Tulajdonképpen egész idő alatt az volt a szándékom, és kerestem is az alkalmat rá. Önhöz volt bizalmam. De aztán a kollégájától nagyon megrettentem. Mi lesz, ha nem hisz nekem, ha azzal gyanúsít, hogy a nő Anežka volt? Így aztán ráfanyalodtam a hazudozásra, s ha az ember belebonyolódik a hazugságok hínárjába, akkor abból már ki nem lábal. Most kétszeresen lakolok érte. A feleségem megtudta, amit sose lett volna szabad megtudnia, és itt van ráadásul a botrány.
  – Ugyan miféle botrány? – csitította Klubíčko.
  – Természetesen minden szigorúan köztünk marad. Igazat szólva, nekünk aztán semmi okunk rá, hogy különösebben kérkedjünk vele, milyen keményen bántunk önnel. Nem volt éppen mesterfogás a mi részünkről, és soha meg nem bocsátom magamnak, hogy a látszatnak én is beugrottam, ha csak egy pillanatra is. No de egy haszna mégis van önnek az egészből most már!
  Ďablic értetlen tekintettel méregette Klubíčkót.
  – Nem kell már titkolnia, hogy cigarettázik!
  Ďablic mérgesen elhajította és eltaposta a cigarettáját. Klubíčko nevetésre fakadt:
  – És mindketten, ön is, én is, szerencséről beszélhetünk, hogy az egész ügyből kimaradt egy rettenetes ember!
  – Létezik ezen a földön Březina úrnál rettenetesebb ember? – kérdezte Ďablic.
  Březina, aki kétlépésnyire állt tőlük, magában morogva elfordult.
  – Akár hiszi, akár nem, van ilyen ember – rikkantotta Klubíčko. – Egyébként kiváló férfiú, s igen szép hivatást tölt be. Sose hallott még Maurin szerkesztőről? A legjobb barátom. Olyan démoni hatalma van, hogy képtelen vagyok előtte bármit is eltitkolni. E téren ő az egyetlen. De Maurin véletlenül elutazott most a hegyekbe, ott szándékozik tölteni az ünnepeket. Mielőtt elment, megesketett, hogy telefonálok vagy sürgönyzök neki, ha valami nevezetes történik. Tudja, neki mindennél fontosabb a köz szolgálata. Olyan makacs elszántsággal szolgálja a közt, hogy tűzön-vízen át menten ideloholna. De én bizony ebben a zűrzavarban úgy elfelejtettem Maurint, mint a tegnapi napot. Szóval, ha csoda nem történt, akkor csupán az újságokból tudja meg a dolgot, s arra csak ma tizenegy óra tájban kerül sor. S nem érhet ide délután három óra előtt, s akkor már nem lesz képes semmit sem elrontani… Mi van veled, Březina, megfáztál?
  Březina ugyanis köhögött, és igyekezett feltűnés nélkül arrébb húzódni.
  ?… Ez pedig nagy szerencse, doktor, mindkettőnkre nézve – folytatta Klubíčko kedélyesen. – Mert ha Maurin barátunk itt volna, akkor tanulná csak meg ön, milyen is egy igazán szigorú ember!
  – Engem az ön beszédéből leginkább a három órára vonatkozó célzás érdekel – jegyezte meg Ďablic. – Olyan biztonsággal mondta… Hát ön meg van róla győződve, hogy addigra elfogja a gyilkost?
  Ekkorra Maxant visszatért, megállította a kocsit, és kiszállt. Klubíčko elismerően rámosolygott, és folytatta a megkezdett beszélgetést.
  – Nem délután háromig, hanem reggel hétig! De hiszen már a markunkban van, ugye, fiatalember? – szólt oda Maxantnak Klubíčko.
  Maxant bólogatott.
  – Óhajt valamit? – kérdezte.
  – A doktor kérdi, tudja, nem a levegőbe beszélek-e, amikor azt állítom, hogy Hodek Anežka gyilkosa ma reggel hétig a kezemben lesz, én meg azt mondom, hogy már meg is van. Doktor, ez itt Maxant. Diák és asztaliteniszező, akinek kitűnő amerikai cigarettái vannak. Olyat, azt hiszem, egész Prágában csak hárman szívnak. Egy Edwards nevű amerikai diák, ez a Maxant úr, itt ni, és rajtuk kívül, úgy hiszem, Bondy úr a minisztériumból. De hogy az utóbbi hogyan jutott hozzá, azt igazán nem tudom. Maxant úr, ez itt doktor Ďablic. Doktor úr, hogy most már ön is mindent tudjon, ennek a fiatalembernek volt a legfontosabb szerepe az egész nyomozásban. Először, amikor meg voltam győződve róla, hogy Koníček követte el a gyilkosságot, s ez olyan biztos, mint ahogy itt állok, helytelen nyomra terelt engem. Persze nem szándékosan, egészen akaratlanul, fiatalos buzgalomból. Azt mondta, hogy a gyilkosság színhelyétől pár lépésnyire nekiszaladt egy lány, aki úgy száguldott, mint a kilőtt nyíl… Ugye, ilyenformán mondta, Maxant?… S szinte hajszálpontosan megmondta az órát és a percet is. Erre magammal hoztam ide, s ő Anežkában felismerte azt a rohanó lányt. Nos, meginogtam, jóllehet öreg rendőr lévén éjjel-nappal gondolnom kellene azokra a kalamajkákra, amelyekbe a hebehurgyaság sodorhatja az embert. Szóval megragadtam a szálat, és hát ne vegye zokon a fiútól, doktor, az a szál végül önhöz vezetett…
  – Szeretném tudni, hogyan történhetett ez – csattant fel Ďablic, s közben majd átdöfte a szemével Maxantot.
  – Nos, úgy történt, hogy az a szál először egy úriemberhez vezetett, aki egy sportkocsiban hajtott végig a Masaryk rakparton. Valaki látott egy lányt, aki a rakparton futott, s végül beszállt a szóban forgó sportkocsiba. Az ördög vigye az ilyen véletlent! Mi meg felfedeztük az ön sportkocsiját, ráadásul még szürke is! Most már talán világos ön előtt, hogy a fiatalember csak véletlenül okozta, hogy önt egy kicsit meggyötörtük…
  – Ha ez magának „egy kicsit” nem tudom, mire mondaná, hogy nagyon – jegyezte meg fanyarul Ďablic.
  – Azt akkor tudná elképzelni, ha Maurin nem a hegyekben volna, hanem itt! Nem tudja, mi Maurin specialitása? A bírói tévedés. Ismétlem, doktor, mindenek ellenére csodálatos szerencséje volt, s ha van önben egy szikra vallásos jámborság és hála, mondasson misét azért, hogy Maurin mit sem tudott az ügyről, és nincsen Prágában.
  Olyan feltűnő lett a csend, hogy Klubíčko gyanakodva kezdte sorra szemügyre venni embereit. Az egyik detektív még a fülét is lesunyta, és a foga közt szűrve a szót, megszólalt:
  – Ha nem csalódom, Maurin szerkesztő már útban van Prága felé! Úgy hallottam, hét órára jelezte érkezését.
  Klubíčko most igazán megrémült, először a nyomozás kezdete óta.
  – Maurin útban van Prága felé! S hétre ideér! – Klubíčko arca zavart, sőt riadalmat tükrözött. – No, akkor igazán sietnünk kell! Talán addigra mégiscsak elkészülünk, hisz olyan kevés van már hátra.
  Hirtelen körülnézett, ökölbe szorult a keze, és elordította magát: 
  – Hé, fiúk, ismerjétek be, amíg szépen mondom, és nem kezdek lőni: kit vesztegetett meg Maurin közületek, s ki telefonált neki?!
  A detektívek lesütött szemmel hallgattak. Ha a teljes igazsággal kellett volna előállni, legalább minden másodiknak el kellett volna mondania, hogy igenis telefonált vagy táviratozott Maurinnak a spindler-mühlei Tosca villába. Nem lehetett ugyan vesztegetésről beszélni, de Maurin mintha előre sejtett volna valamit, elutazása előtt sorra járta a testület fontosabb tagjait, s megfogadtatta velük, ha bármi előadódnék, táviratoznak neki.
  – Špatný, maga volt az! – dühöngött Klubíčko.
  – Tudom én azt jól, örökösen ott forgolódik Maurin körül, kifecsegi a leghivatalosabb titkokat, olyasmiket, amiket én sem mondok el neki! Ne is tagadja, látom az orrán!
  Špatný – a négy közül az egyik, aki Maurinnak táviratozott – már épp be akarta vallani, amikor Březina közelebb lépett, és lesütött szemmel közölte:
  – Hagyd békén, Maurint én hívtam!
  – Ne, ne vállalja helyettem, én tettem! – kiáltotta Špatný.
  – Ne hazudozz! – szólalt meg Špaček detektív. – Hiszen én küldtem neki táviratot.
  Ezek után jelentkezett még Minich detektív, Střihavka, az őrség egyik tagja, és Španiel fogalmazó. Klubíčko sorban végigmérte őket.
  – Szóval szabályos összeesküvés – szólalt meg nevetve. – Jó szerencse, hogy Maurin már nem lehet veszedelmes, mert az ügy világos, s még ő sem lesz képes összezavarni!
  A biztonsági testület tagjai arrébb húzódtak, örvendezve, hogy ilyen olcsón megúszták. Ďablic, aki szótlan tanúja volt a jelenetnek, karon ragadta Klubíčkót:
  – Ide figyeljen, maga igazán, sziklaszilárdan meg van győződve arról, hogy Koníček a tettes?
  Klubíčko szótlanul a szemébe nézett. Ďablic egy kicsit összehúzta a szemét, mintha Klubíčko nézésétől megfájdult volna, és folytatta:
  – Őszintén szólva, én…
  – Őszintén szólva – vette át a szót Klubíčko ?, minthogy már nem az ön feje forog kockán, becsületesen meg kell mondania…
  – Úgy van, meg kell mondanom, hogy véleményem szerint, sőt legmélyebb meggyőződésem szerint, az az ember nem volt képes arra, hogy bárkit is bántson, legkevésbé pedig Anežkát, akit az életénél is jobban szeretett.
  – De hiszen Anežka egyszer bizalmasan közölte önnel, hogy Koníček az erdőben rátámadt – vetette ellen álnokul Klubíčko.
  Ďablic pulykavörös lett.
  – Az nem igaz. Hazudtam. Akkor is hazudtam, amikor azt állítottam, hogy a régi Tatra kocsit már három hónapja eladtam neki, valójában csak most, pénteken adtam el.
  – Ön aztán szép kis csirkefogó, doktor – állapította meg barátságosan Klubíčko.
  Ďablic bűnbánóan lehorgasztotta a fejét, és a vállát vonogatta:
  – A fuldokló szégyenletes, de talán természetes kísérlete volt, hogy mentse a bőrét. Amint látom, maga eszes, derék ember, ezért nem is mentegetőzöm, csak magyarázatot próbálok adni. Azért jutott eszembe, hogy így szabadulhatnék a rám terelődő gyanútól, mert azt mondta, Koníček minden percben meghalhat…
  – Az ám, csakhogy helyesbítenem kell – mondta Klubíčko. – Koníček nem hal meg. Egy fél órája sincs, hogy telefonon jelentették a kórházból, Koníček már jobban van, és bizonyos, hogy talpra áll. Azt mondták, három óra múlva, vagyis hét órakor, annyira jól lesz, hogy összefüggően fog tudni beszélni.
  A szeme sarkából Maxantot fürkészte és folytatta:
  – Azért merem állítani, hogy hétkor már diktálhatjuk az újságíróknak: A gyilkos a közvetlen és közvetett bizonyítékok súlya alatt épp most vallotta be minden elképzelést fölülmúlón gyalázatos tettét.
  – Gondolja, hogy Koníček igazán életben marad? – kérdezte aggodalommal vegyes kíváncsisággal Maxant.
  – Bizonyára örülne, ha tudná, mennyire érdekli magát a sorsa – jegyezte meg rejtélyesen Klubíčko.
  – Készséggel elismerem, hogy mint szomszédja és ismerőse érdeklődéssel és részvéttel kísérem a sorsát – mondta Maxant.
  Klubíčko buzgón helyeselt.
  – Persze, persze, hisz végtére a gyilkos is ember!
  – De én úgy tudom – bátorkodott neki Maxant ?, hogy szegény Koníček nem marad életben.
  – Ugyan honnan tudja? – érdeklődött élénken Klubíčko.
  – Hát, nem volt nyugtom, és beszóltam a kórházba.
  – Igazán szép magától – dicsérte Klubíčko. – És?…
  – És ott egészen mást mondtak. Szerintük az agyhártyagyulladás tünetei mutatkoznak. Az pedig halálos kimenetelű betegség.
  – No hiszen, agyhártyagyulladás! Az annyi, mintha már kézbesítették volna a halotti levelét – ismerte el Klubíčko. – Csakhogy őnála egészen másról van ám szó!
  – Az lehetetlen – jelentette ki Maxant rendkívül nyomatékosan. – Nekem határozottan úgy mondták.
  – Igen, valóban azt is hitték, bizonyos tünetek alapján. Például azért, mert hirtelen lement a hőmérséklete. De aztán kiderült, hogy ez egészen mást jelent. Koníček képes volt még egyszer átkapcsolni, s ahelyett, hogy várakozásunknak, sőt talán így mondhatnék, hő óhajunknak eleget téve, meghalna, kezd jobban lenni. Hát látják, kérem, ilyen a jó sofőr! – Klubíčko Maxantra pillantott, majd folytatta:
  – Igazán szép volt magától, Maxant. Csitt, egy szót se, rá van írva az arcára, mennyire szánja szegény embert. Mibe fogadjunk, hogy most maga is azt gondolja, miért is nem tudott inkább meghalni?
  Maxant összerezzent.
  – De én nem gondolok ilyet!
  – Ugyan, menjen, engem aztán be nem csap! – vágta oda Klubíčko derűsen. – Nagyobb huncut legyen az magánál, aki engem rá tud szedni! Kérdezze csak meg, barátocskám, ott, azoktól a titkosoktól, ők jól ismernek engem, bizonyára jobban, mint maga. Egytől egyig tanúsíthatják, hogy olyan fickó, aki engem hosszú ideig tud az orromnál fogva vezetni, még nem született. Ezt igazán nem azért mondom, mintha kérkedni akarnék a mesterségbeli tudásommal. Dehogy, dehogy! Én, kedves Maxantom, valójában nem értek jól a mesterségemhez. Ha tudná, hogy csak ma mennyi hibát követtem el!… Kezemben volt a gyilkos, és eleresztettem, s egy fantomot vettem üldözőbe, egy szürke sportkocsiban ülő alakot, mintha egy forgatókönyvet akarnék összetákolni. Szóval egy rémképet kergettem, s kétségbeesésbe hajszoltam Ďablic doktort, pedig első látásra azt mondtam magamban róla: ez az ember nem tehette. Bizony, doktor, ne is haragudjék, de mielőtt megismertem, valóban feltételeztem, hogy ön a tettes. Ez az ember állt Anežkához legközelebb, mondtam magamban, a ládától pár lépésnyire lakik… Ha a lány fiatal teste annyira kiforgatta a valójából, hogy erőszakoskodott, az ő helyzetében nem volt más kivezető út, mint hogy megölje. S amikor itt, ennél a ládánál megfogadtam, hogy a gazembert, aki ilyen galádul elbánt azzal a báránykával, meggyalázta és elpusztította szegény teremtést, mindenáron kézre kerítem, akkor önre gondoltam. Ďablic doktort kell elkapnom, gondoltam. Pedig akkor már eleget beszéltek Koníčekről, de engem mintha elvakítottak volna mesterségem téves fogásai, s épp Koníčekről hallani sem akartam, és az ön nyakába varrtam a gyilkosságot.
  – Szívből köszönöm önnek – morogta Ďablic.
  – Sose haragudjék, doktor, mindez csak addig tartott, míg önt meg nem láttam. Tudja, én még a régi iskolához tartozom, s még adok az arckifejezésre. Mindenki tehet, elkövethet valamit, bizonyos pontosan körülhatárolt valamit, s ez nagyjából rá van írva az arcára. S aki mesterségénél fogva annyi arcot látott, mint én, az már be tudja őket skatulyázni abba a néhány, igazán csak néhány kategóriába, amelybe egyik vagy másik tartozik. Látja hát, doktor, önnek még sincs egészen gonosztevő ábrázata, mert ön nem illett bele egyik skatulyámba sem.
  Ismét Maxanthoz fordult, karon fogta, s az utcalámpa alá vezette.
  – Vagyis, kedves Maxantom a tudományunk csütörtököt mondhat, jócskán félrevezetheti az embert. De ami nem csal, legalább engem még soha meg nem csalt, az a szimatom.
  – Bizonyára úgy van! – kiáltotta Maxant. – Olvastam egyet-mást az ön sikereiről, például, hogy hogyan bogozta ki az öreg Zacharné meggyilkolásának és a Kanna-képtár hamisítványainak bonyolult históriáját. Ön, úgy látszik, pontosan be tudja irányozni, kire gyanakodjék.
  – Mondanak rólam effélét – szerénykedett Klubíčko. – Helyesen gyanúsítani nem tudomány, hanem szimat kérdése. – Elhallgatott, s olyan képpel, mint aki erősen töpreng, hozzáfűzte:
  – Gyanúsítani, persze, mindenkit lehet, ugyebár. Csakhogy a jó szimat mindig megsúgja, kit kell szemmel tartani, kit meg szélnek ereszteni. – Élénken Ďablichoz fordult: – Látja, doktor, önt gyilkossággal gyanúsítani körülbelül olyan esztelenség, mint erről a fiatalemberről feltételezni, hogy ő ölte meg Anežkát.
  21
  Klubíčko hanghordozásában volt valami, ami most rájuk terelte a körülállók figyelmét. Alig fejezte be a mondatot, egyszerre teljes csend lett, az a csend, amit drámainak is szoktak nevezni. A detektívek, akik eddig csak úgy fél füllel messzebbről hallgatták Klubíčkót, kezdtek közelebb szállingózni. Březina a többiektől távolabb mérgelődött magában, de most eldobta a cigarettáját, és a csoporthoz lépett. Az árgyélusát, gondolta, mert eszébe jutott Klubíčkónak az a szokása, hogy egy sereg meglepő bizonyítékkal, úgyszólván oktató módszerrel bizonyítja rá a tettesre bűnét. Klubíčko belemelegedett a beszédbe, mit jelentsen ez, miben töri a fejét?
  Mindenki odanézett, ahová Klubíčko: Maxantra. Furcsa látványban volt részük. Maxant, bár kényszeredetten mosolygott, halálsápadt volt, ez világosan látszott az utcalámpa fénykörében, ahol azóta állt, hogy Klubíčko véletlenformán odaállította. Szinte színházi előadásként hatott az egész: a lámpa volt a reflektor, Maxant a főszereplő színész a nagy jelenetben, Klubíčko a rendező, a detektívek Ďabliccal és Březinával pedig mintha a közönséget képviselték volna. S ez a közönség döbbent és zavart volt. Az ördögbe is, mit jelentsen ez?
  Első pillantásra a jelenetben nem volt semmi meglepő. Klubíčko bizonyítani akarván, micsoda képtelenség volna Ďablicot gyanúsítani, karon fogta az első, közelében álló embert, és kijelentette: ugyanolyan joggal ezt a fickót is gyanúsíthatnók! És az illető, minthogy annyira komoly dologról volt szó, persze hogy izgalomba jött és megdöbbent. Igen, ez eddig mind érthető, de volt itt még valami, valami rendkívüli és leírhatatlan, s azok, akik jól ismerték Klubíčkót, szelet fogtak, mert az a rendkívüli egyenesen sugárzott belőle.
  Meg aztán ha Klubíčko sokat beszélt, főképp ha könnyedén csevegett, az általában olyan volt, mint amikor az ütközetben legsűrűbb lesz a golyózápor. Ennek itt már a fele sem tréfa, s mióta Anežka ügyében nyomoz, először hallják őt ilyen hangnemben beszélni.
  Klubíčko közben élénken Maxantra pillantott, s látva rémületét, hátba vágta és arrébb tolta.
  – Ugyan már, fiatalember, micsoda legény maga? Még sírva talál fakadni! Hívjuk tán az édesanyukáját? Azt hittem, hogy sokkal többet elbír! Szép orvosnövendék! Medikus, aki már hullákat boncol! Épp meg akartam dicsérni, hogy valóságos hős. Igen, ébren töltötte az egész éjszakát, és magánszorgalomból megtette ezt a hosszú utat, ami ugyan még nem hősiesség, de… minek mondjam, hiszen tudja, mire gondolok.
  Maxant nagy nehezen megrázta a fejét.
  Klubíčko ránézett, aztán ijesztően elkezdett kacagni:
  – Nézd csak, Březina – kiabálta ?, hogy megrémítetted ezt a fiatalembert! Fogadjunk, hogy tudom, mit gondol! Ezt gondolja: ha ez a két tökfilkó minden ok nélkül gyanúsíthatta Ďablic doktort, aki pedig nevezetes személyiség – autója van, villája meg szép felesége ?, akkor éppolyan ostobán és felelőtlenül gyanúba foghat engem, szegény, gyámoltalan orvosnövendéket, aki ráadásul egy házban lakom Koníčekkel!
  E szavak hallatára Maxant még jobban megremegett, Klubíčko hát gyorsan hangot változtatott, és már szelídebben folytatta:
  – Így van az, Březina, ha az ember a feje helyett a könyökével, vagy tudom is én, mivel gondolkodik. Jómagam tele vagyok hálával a fiatalember iránt, aki olyan buzgó, hogy feláldozza az éjjeli nyugalmát, mert segíteni akar, ő meg talán most csakugyan azt hiszi, hogy te gyanúsítod.
  – Én aztán nem gyanúsítom! – csattant fel Březina, és gyorsan elfordult, mint akinek elég volt egy balfogás, s nem akarja ugyanazon az éjszakán még eggyel tetézni.
  Klubíčko élénken Maxanthoz fordult.
  – No tessék, most hallotta. Březina köztünk a legnagyobb úr, és kijelentette, hogy nem gyanúsítja magát. Vagy tán azt szeretné, hogy ezt írásban adja? Ejnye, fiam, mit reszket úgy? Hisz még egy perccel ezelőtt egészen más volt, valósággal hősnek látszott!
  S mintha undort keltene benne a látvány, nem törődött tovább Maxanttal, kizárólag Březinához intézte szavait:
  – Képzeld, Březina, de hisz különben tudod is, hogy sürgősen be kellett volna mennem kocsival a városba. S mivel nem tudtam, hogy a doktort kiragadhatom-e a karmaid közül, kerestem egy sofőrt, mert magam nem tudok vezetni. Vénségemre meg kell majd tanulnom, de egyelőre nem tudok. S amint így töprengek, előáll ez a fiú, mármint Maxant, s azt mondja: Én elviszem önt a városba! Ezen a jeges úton! Ez pedig nem csekélység ám, még a tapasztalt sofőrnek sem. De Maxant úr nem tapasztalt sofőr, mert még csak nem is sofőr. Most tanul vezetni, vagy még csak most fog tanulni. Koníček adott vagy kellett volna, hogy adjon neki néhány leckét, egyelőre az elméletből. Együtt szerelték szét a motort. Vagyis úgy kell vennünk, hogy Maxant nem sokkal érezheti magát biztosabbnak a kormánynál, mint jómagam. De Maxant ügyet sem vetett erre, s nemcsak hogy hajlandó volt menni, de ment is. Valóban, beugrott a volán mellé, s úgy hajtott itt egy jó darabon, mint valami hétpróbás gépkocsivezető.
  Elhallgatott, majd az egész csoporthoz fordulva folytatta:
  – Ez a fiú olyan tehetség, hogy tán el tudná vezetni még azt a rossz emlékű ócska Tatra kocsit is, amelyen a gyilkos idejött az áldozata hullájával.
  Maxantot megint az a furcsa, idegesítő és nyomasztó csend fogta körül. Tekintete ide-oda rebbent, s láthatólag legszívesebben elszaladt volna.
  – Igen – nyögte ki végül ?, ez bátorság dolga…
  – Ez az – helyeselt Klubíčko. – Én nem vagyok bátor, azért nem vezetek kocsit. Maga azonban bátor, azért vezet.
  – Ha az ember egyszer elindította a motort, mennie kell, ha nem akarja a nyakát törni – fejezte be Maxant.
  Klubíčko egy mozdulattal és hallgatással nyugtázta szavait.
  – No, most fején találta a szöget – szólalt meg rövid szünet után. – Mennie kell, hogy ki ne törje a nyakát! Az az átkozott motor! Olyan könnyű elindítani, tán csak kíváncsiságból, tán pillanatnyi mohóságból, de akkor aztán úrrá lesz az emberen mindenestül. És vállalni kell a következményeket. A legszörnyűbb következményeket. Hogy az ember ki ne törje a nyakát! Vagy éppen: hogy kitörje a nyakát!
  Elhallgatott, aggódva csóválta fejét, s megint a diákhoz fordult:
  – Mondja csak, Maxant, hány éves is maga voltaképpen?
  – Két hónap múlva leszek húsz – felelte szorongva Maxant.
  – Hát ez még előnyös kor – vélekedett Klubíčko.
  – Húsz esztendő, ez bizonyos értelemben fontos határ, Maxant. Persze, szigorúan véve, ez csak olyan gyarló dolog, mint minden emberi találmány. Húsz év! Van, aki ebben a korban még szinte gyermek, sok víz folyik le a Dunán, és még mindig gyermek lesz. S van, aki húszéves korában teljesen érett ember. Az ilyesmit egyénileg kellene meghatározni, de hát akkor a bíróság moccanni sem tudna, a védőügyvédeknek pedig eggyel több csalafintaság volna a kezük ügyében, javaslom, hogy állapítsák meg, miszerint védencem, aki ugyan negyvenéves, egy tizenegy éves gyermek szellemi színvonalán van, mondaná a fiskális úr. Ja, maga nem ismeri az ügyvédeket, Maxant! A fiskális nem fogadná el aztán a hazai törvényszéki orvosszakértők véleményét, követelné a zanzibári orvoskar jóváhagyását, az esküdtszék előtt megkérdezné az orvost, olvasta-e, mit írt erről a kérdésről öt órával azelőtt Adler professzor Zürichben, egyszóval olyan zűrzavar lenne ebből, hogy a jog úgy eltűnnék benne, mint a búvópatak.
  Szusszant egyet, de nyomban folytatta nagy hévvel:
  – Vagy például Březina, abból ítélve, ahogy Ďablic doktorral elbánt, ezt most már talán nyilvánosan is elmondhatom, valójában körülbelül tizenhét éves. No, mondjuk, tizenhét és fél. De annál egy perccel sem több. Ezzel szemben maga, Maxant, harmincéves. Mit meg nem tett maga egyetlen éjszakán! Virrasztott, felismerte Anežkát, elment a kórházba megnézni, hogy van az öreg Koníček, eljött ide, hogy segítsen felismerni Koníček kocsiját, aztán csupa buzgalomból itt ácsorog a fagyban, s bizonyosra veszem, hogy nem tér előbb nyugovóra, mint jómagam. S mindezt miért teszi? Mert úgy gondolkodik, ahogy érett emberhez illő. Magában ennek az esetnek a komplexusa összehasonlíthatatlanul erősebb, mint másban, akit nem érdekel a dolog. Magának egyszerűen nem szabad alvásra gondolnia, míg nem tudja, ami érdekli, míg nem tudja a történet végét. Le se tudna feküdni, ugye, Maxant? De ha mégis lefeküdne, le nem hunyná a szemét, mert állandóan egy csomó dolog járna az eszében. Például ez: Koníčeken szárad most már a gyanú, vagy másra terelődik? Ha Koníček haldokolna, vagy isten ments, meghalna, maga, Maxant, azt gondolná: most már rajta szárad. Mindez világos. A lány nála volt,  támadón viselkedett, a lány ruháit az ő kocsijában találták meg, s a kocsit főképp a maga segítségével azonosítottuk. Ez mind tény, és Koníček benne van a pácban, úgyszólván ki sem látszik belőle. De, kedves Maxant, bizonyára azt is gondolja ezen az álmatlan éjszakán, azazhogy reggelen, mert hisz mindjárt fél hét van, hogy sok minden megváltozhatik, ha Koníček  várakozásunk ellenére nem hal meg. Köztünk mondva, nincs rosszabb a feltámadt halottnál. Ez rákente a maga vétkeit, amaz az ő számlájára élősködött, mert úgy vélte, annak már úgyis mindegy, egy bűnnel több vagy kevesebb, s hozzá az a felbecsülhetetlen előny: a halott sohasem térhet vissza, és nem mondhatja azt, hogy tulajdonképpen én voltam a bűnös. No és most egyszerre előkerül egy ilyen félig már halott, s kezdi a dolgokat kiteregetni!
  Maxant szeretett volna valamit mondani, de csak annyit tudott kinyögni: „én”, mert Klubíčko közbevágott:
  – Félreértések elkerülése végett: az én elmélkedéseim természetesen nem magára vonatkoznak, jóllehet maga valóban nem volt rest, és benn járt a kórházban megnézni, mi van szegény öreggel, akivel együtt szerelte szét a motort. Ez csak az ifjúság dinamizmusának eredménye. S talán egy kis medikusi érdeklődés is van a dologban.
  Maxant lesütötte a szemét, Klubíčko mosolyogva folytatta:
  – De hogy megint a tárgyra térjek: persze, kedves Maxant, a halottaiból feltámadt Koníčeknek semmiképp sem lenne könnyű dolga. Annyi van a rovásán, főképp a maga jóvoltából, hogy sejtelmem sincs, hogyan tudna a hálóból kicsúszni, még ha külön őrangyal állna is mindkét oldalán. De ő nem ezt gondolná! Benne egyszerűen felébredne a legősibb és legerősebb ösztönök egyike, az önfenntartási ösztön, amely mindnyájunkban ott szunnyad, s az nem nyugodnék addig, amíg Koníček valóban mindent, de mindent meg nem próbálna, ami csak egy kicsit is hozzásegíthetné a céljához. Tegyük fel, hogy a tettet, amelyet az ő számlájára írunk, valóban más követte el. Az az illető szintén minden lehetőt megtesz, hogy a gyanút magáról elterelje. Lehet, hogy épp Koníčekre igyekezne áthárítani, ha csak egy kicsit is sejtené, hogy ez neki valamelyest hasznára lehet.
  E szavak hallatára a detektívek még közelebb húzódtak, és szorosabban fogták körül Klubíčkót és Maxantot. Klubíčko rájuk pillantott, és folytatta:
  – Tegyük fel, hogy maga a tettes. Ejnye, ne rángatózzék, ez csak példa, s azért választom, mert már egyszer így tettem, s véletlenül magának van némi köze a dologhoz. Szóval maga a tettes. Épp most tér vissza, hogy elvégezze az utolsó mozzanatot, amit még el kell végezni. Berakta Anežkát Koníček kocsijába, elhajtott egy félreeső helyre, levetkőztette áldozatát, s aztán megfontolván, hogyan szabaduljon tőle, ide tette, ebbe a ládába, hogy első pillantásra úgy tűnjék fel, mintha valaki a környékbeliek közül volna a gyilkos. Aztán elvitte a kocsit egy egészen kihalt helyre, ahol télen napközben sem jár egy élő lélek, nemhogy éjnek idején, s utána gyalog hazament. Hazaérve véletlenül belénk ütközik, mert mi gyorsabbak voltunk, és már nyomozunk az ügyben. Maga pedig nyugodtan közli, hogy fél kilenckor találkozott egy rémülten szaladó leánnyal.
  Klubíčko nagyot nevetett, szinte a könnye is kicsordult.
  – Ez, kedves Maxant, klasszikus fogás. Mondják, hogy a fürj… vagy tán a rigó?… amikor fiókái vannak, s valaki a fészekhez közeledik, színleli, hogy törött a szárnya, ott bukdácsol a támadó előtt, a földön kúszik szárnyaszegetten, szóval megható önfeláldozással magamagát kínálja zsákmányul, s közben az ellenséget egyre messzebb csalogatja a fészektől. Mikor aztán olyan messzire elcsalta, hogy már nem fenyegeti veszély a fiókáit, szárnyra kel, és kineveti a dőre támadót. A madarak ezt még a nőknél is jobban értik. Hogy én mi mindent mesélhetnék a rosszmájúságukról, Maxant! Néha a kertben ebédelek egy fa alatt. A seregélyek, feketerigók, de főképp a verebek mindig úgy helyezkednek el az ágakon, hogy a tányérom felett legyenek, no és persze oda is pottyantanak valamit! Ha látná és hallaná, hogy aztán mennyit vihorásznak a pimasz tréfájukon, és persze, huss, elrepülnek.
  Elhallgatott, merőn Maxant szemébe nézett, majd felkiáltott:
  – Valami hasonlót csinált maga velünk!
  Ďablicnak végigfutott a hátán a hideg.
  – Talán nincs jogom hozzá, hogy beleártsam magam – szólalt meg ?, de figyelmeztetem, hogy ha ezt tréfának szánta, véleményem szerint már túlmegy minden megengedhető határon!
  – Micsoda? Miféle határon? De kérem, hogy érti ezt? Mi rosszat tettem én? – álmélkodott Klubíčko.
  – Nézze csak, hogy remeg a fiú egész testében – méltatlankodott Ďablic. – Hisz ön valósággal azt vágta a szemébe: te vagy a gyilkos!
  – Hogy én ilyet mondok?! – hüledezett Klubíčko.
  – Březina, fiúk, hisz ti mindent hallottatok, még hogy én azt mondtam ennek a fiatalembernek, hogy ő a tettes?!
  – Igenis, azt, mégpedig nyíltan, minden kertelés nélkül – erősködött Ďablic. – Eleinte még azt hihettük, hogy szemléltetőeszközül választotta, de most az a benyomásom… És ez engem kínosan érint nemcsak amiatt, ami velem megesett, amikor elkezdett szórakozni az elméleteivel, hanem azért is, mert Maxant urat voltaképpen ismerem…
  22
  – Hogyhogy?! – kérdezte Klubíčko. – Ön ismeri Maxant urat? Maga mit szól ehhez, Maxant? A doktor ismeri magát? Hát ez meg hogy lehet? Talán bizony daganat van az epevezetékében?
  – Nem tudom, honnan ismerhetne a doktor – felelte tétovázva Maxant.
  – Lehet, hogy nem tudja, de én ismerem magát – erősködött Ďablic. – Az imént jöttem rá. Láttam magát egyszer vagy kétszer Anežkával a villa előtt. Még azt hittem akkor, hogy udvarol Anežkának.
  – Ez tévedés – tiltakozott hevesen Maxant. – Nem ismertem Anežkát. Sose láttam, egészen ma estig, ha ugyan az a lány, akit láttam, csakugyan ő volt.
  – Látta a ládában – figyelmeztette Maxantot Klubíčko. – Hiszen megmutattam magának, és felismerte. De az persze világos, hogy akkor látta először. Különben nem így mondta volna nekünk. A doktor egyszerűen téved. De ez komoly figyelmeztetés. Doktor, kénytelen vagyok önt megróni, amiért már előbb nem szólt, hogy Anežkának volt, vagy talán volt udvarlója. Hisz ez fontos dolog! Most kénytelen leszek ennek is utánajárni. Mert ha nem Koníček a gyilkos, lehet, hogy az a fiú az. Hiszen megeshetik, hogy ha fél óra múlva Koníček megszólal, ezt fogja mondani: „Úgy van, meghívtam Anežkát, s voltam olyan balga, hogy ettől a találkozástól még reméltem valamit. De Anežka azt mondta, nem jöhet hozzám feleségül, egyszerűen azért nem, mert ezt és ezt szereti. Ettől aztán úgy elöntött az indulat, hogy elrohantam, és a folyóba vetettem magam.” Látja, doktor, maga meg elhallgat egy ilyen fontos körülményt!
  – Hát, ami sok, az sok! – fakadt ki a doktor. – Nem tudom, de önben, úgy látszik, nincs egy szemernyi tapintat, mert ha volna, abbahagyná ezt az ízetlenkedést. Hagyjon már békét Maxant úrnak, ha nincs a rovásán semmi, vagy tartóztassa le kínzás nélkül, ha valóban van rá oka!
  Klubíčko Maxanthoz fordult:
  – Ez aztán a jóakaró! Most már valósággal arra biztat, hogy tartóztassam le. Csak azért, mert egyszer–kétszer káprázott a szeme, és magát vélte látni, pedig valaki mást látott. Csakhogy én okosabb vagyok, és kevésbé sedre, mint Ďablic doktor, és természetesen nem tartóztatom le magát. Én mindenképpen nagyon hálás vagyok magának, mert mérhetetlenül nagy szolgálatot tett nekünk. Maga és a gyilkos, maguk ebben az egész históriában a legfontosabb szereplők.
  Mindenki összerezzent. Ďablic félreállt, hogy ne legyen tanúja annak, amit kínzásnak minősített. Klubíčko pedig folytatta:
  – Ne gondolja, Maxant, hogy csak úgy jártatom a számat. Én ezzel a módszerrel világítom meg eljárásunk minden fordulatát, s ez számomra nagyon fontos. Engedelmével egy kicsit még folytatom ezt a módszert. Úgy emlékszem, ott hagytuk abba, igen, az anyamadár-hasonlatnál. Maga valami hasonlót művelt, figyelmünket a rakparton rohanó lányra terelte. Maga, kedves Maxant, csakugyan találkozott azzal a bizonyos lánnyal, mégpedig pontosan fél kilenckor. Magán kívül látta a lányt a Keresztesek terén posztoló rendőr is, aztán egy sofőr, aki csaknem bajba került miatta. Tehát volt egy tény, amire egy tekintélyes minisztériumi fiatalúr kis híján ráfizetett. De a trükk, a régi elkoptatott, klasszikus trükk abban volt, hogy a gyilkos bűvészmutatványt, egy sikeres kis szemfényvesztést hajtott végre az idővel. Valamivel később ölte meg Anežkát, mert hiszen fél kilenckor ő még az utcán volt! Tegyük fel, hogy előzőleg megbeszélték Anežkával, hogy fél kilenckor találkoznak Koníčeknél. Vagy tudta, hogy Anežka Koníček lakásán van, s mert ismerte Koníčeket, beállított hozzá, hogy egy kicsit szórakozhasson a lánnyal. S miután elkövette a gyilkosságot, eszébe jutott az a lány, aki valóban ott rohant fél kilenckor a rakparton, és mint a hasonlatban az anyamadár, szépen ráterelte a nyomozókat egy hamis nyomra. Klasszikus trükk, igenis, emellett kitartok, hanem ami aztán következett, az még klasszikusabb volt. Az illető, amikor a rakparton rohanó lányról beszélt, még nem tudta, mi történt Koníčekkel. Nem tudta, hogy Koníček annyira elvesztette a fejét, hogy valóban a folyóba akarta magát ölni. De most megtudta a dolgot, és majd most derül ki, hogy milyen ravasz fickó!
  A hallgatóság körében az izgalom a tetőfokára hágott. Még szorosabban közrefogták Maxantot és Klubíčkót. Ez utóbbi nagy lélegzetet vett, és rögtön folytatta:
  – Az a lány ott a rakparton, gondolja a mi emberünk, csak a legszorongatóbb helyzetből rántott ki. Ez a fogás legföljebb holnapig segít. Mert vagy maga jelentkezik a lány, ha majd olvas magáról az újságban, vagy ha nem jelentkezik, a rendőrség kinyomozza a kilétét. S ha kiderül, hogy a lány, aki a rakparton futott, él, minden után szimatolnak majd, ami a halott Anežkával kapcsolatos. És így a szálak hozzám is elvezethetnek.
  Ezzel Klubíčko Maxanthoz fordult, hátba veregette, és újra rákezdte a mondókáját:
  – De legjobb a szemléltető módszer. Szíves engedelmével folytassuk a játékot, hogy maga a tettes! És mintha a gyanú valami csekélység miatt terelődött volna magára. Mondjuk… épp most jut eszembe, maga állt elő elsőnek azzal a feltevéssel, hogy nem üldözte-e  Koníček autón a menekülő Anežkát. Ez remek hipotézis volt, s a szó szoros értelmében betömött egy hézagot, mert ugye, Anežka elmenekült, de Anežka ruháira Koníček régi Tatra kocsijában akadtak rá! Tudja, Maxant, hogy nekem ez nem jutott mindjárt eszembe? Szóval pompás ötlet volt! No és a bizalmatlan rendőrségnek, mondjuk, éppen e miatt a meglepően jó ötlet miatt szúr szemet az illető. Miért jött rá épp ez az ember erre a ragyogó ötletre, kérdi a rendőrség. És már, ahogy mondani szokás, indul is emberünk nyomába. Tudja, Maxant, hogyan szokták ezt csinálni? Maga persze, aki olyan ügyes, maga, ugye, nem gondolja, hogy egyszerűen azzal rontanak rá magára: No, mi van, ifjú ember, adta teremtette, maga tette?!
  Maxant riadtan ugyan, de akaratlanul nemet intett. Klubíčko elmosolyodott.
  – Úgy ám, fiam, magának valóban remekül vált az esze. Az ilyet pedig egészen másképp szokták tőrbe csalni. Szépszerével, álnokul. A kis ravasz persze sejti is ezt, és kínlódik. Azt mondtam például, gondolja magában, hogy pingpongozni mentem. De ők majd megkérdik: „Úgy, és kivel játszott?” Ezzel kész is a baj! Mert egyetlen személyt sem tudok megnevezni. Miért? Mert akkor este senkivel sem játszottam… De az ég szerelmére, Maxant, mi baja?
  Klubíčko utolsó szavai közben Maxant megtántorodott, s elvágódott volna, ha az egyik detektív el nem kapja.
  – Elnézést – mormogta, mikor magához tért ?, de ez már egy kicsit sok. Sose hittem volna, hogy az ember ilyen könnyen keveredhet gyanúba.
  – De hisz nem gyanúsítjuk magát! – kiáltotta elképedve Klubíčko. – Igazán nem értem, Maxant, mit beszél! Ki gyanúsítja magát? Mutasson rá, és én szétverem a képét. Nem, kedves Maxant, engedelmével, én elméletről beszélek, maga meg gyanúsításról. Hiszen már magam sem tudom, hányszor megmondtam, méghozzá számos tanú előtt, hogy magának tartozunk köszönettel úgyszólván mindenért, ami érdekes ebben az ügyben történt.
  – Ez már megint kétértelmű beszéd – harsogta Ďablic. – ön nemet mond, de az értelme igen.
  – Micsoda képtelen félreértés! – kiáltotta metsző hangon Klubíčko. – Ismételten kijelentem, álmomban sem jutott eszembe, hogy Maxant urat gyanúsítsam. Én csak egy esetet fejtegetek, és bátorkodtam a fejtegetéshez igénybe venni az ő személyét. Ez nem olyasmi, amiért mindjárt börtönnel kell engem fenyegetni!
  – Én nem fenyegetem! – mondta Ďablic. – De kezdem azt hinni, hogy oda való volna!
  – Ez az ön hálája azért, hogy megszabadítottam kínzójától, Březinától – sóhajtotta Klubíčko. – De így sose érünk a végére. Húsz perc múlva megérkezik Maurin, hacsak a kocsija el nem akadt valahol a hófúvásban, s akkor aztán oda minden remény, hogy ki tudjuk bogozni az ügyet. Egyszóval a tettes – Maxant urat inkább békén hagyom ?, a tettes sehogy sincs biztonságban azáltal, hogy bennünket félrevezetett, és azt gondolja magában: Még azért nem vesztem el, a rohanó lányról szóló história ugyan soká nem segít, mert a lány jelentkezik, már csak a szenzáció kedvéért is. De itt van még Koníček. Úgy ám, kihasználom, hogy  tehetetlen. Rákenem az egészet… Uraim, ne szóljanak közbe, hisz tudom én, hogy valóban Koníček a tettes!… Gondolják azt, hogy a katonaiskolában vagyunk, s feladatul kaptuk egy adott eset megoldását. Én ezt a változatot választottam. Szóval, a mi emberünk megragadja az alkalmat, idejön, és döntő húzást tesz. Felismeri a kocsit, amelyen Anežkát ide felhozták. A kocsi Koníčeké, ő jól ismeri, mert hisz tegnap segédkezett a motor szétszerelésében. Ez valójában minden, s mint aki dolgát jól végezte, békén haza is mehet. Amint elmondta a magáét, Koníčekre súlyos gránitsziklaként nehezedik a gyanú, s  akkor sem szabadulhat alóla, ha történetesen ártatlan. Emberünk tanúvallomása olyasvalami, mint amikor a hadgyakorlaton lefújják a riadót. Most minden egészen világos. Anežka szerepelt az ügyben, és Anežka halott. Koníček szerepelt az ügyben, és meg fog halni. Itt a kocsi, Koníček kocsija, és kész. Ha Koníček meghal, feljelentés készül ismeretlen tettes ellen, s félreteszik az ügyet a gyanúsított elhalálozása miatt. Ha pedig Koníček nem hal meg, keserves fáradságába kerül, mire kimászik a csávából, sőt egyáltalán nem valószínű, hogy sikerül kimásznia. Én pedig, gondolja a tettes, vagy megúszom, vagy megszököm valahová. Fiatal vagyok még, a húszat sem töltöttem be, hát valahogy csak lesz!
  Klubíčko elhallgatott. Mikor újra megszólalt, egészen más hangot ütött meg. Szinte szomorúan folytatta:
  – Nem vagyok én gonosztevő! Ha el tudnám mondani, hogyan történt az egész, maguk is látnák, micsoda jelentéktelen semmiségből származott a baj. Beállítottam Koníčekhez, s kit nem találok ott? Anežkát! Ott ül feszengve a széken, s olyan furán bámul rám, valahogy úgy, mint egy megváltóra. Hogyisne! A kislány ugyancsak szorult helyzetben van. Jiřina a legrosszabbkor ment el, ő meg egyedül van most a kedves bácsival, s egyre jobban retteg tőle. Ragyogó szemmel néz rám, de Koníček, a derék öreg, az én mesterem, ő is örömmel fogad. Azt mondja, hogy igyam velük egy pohárkával. Miért ne fogadtam volna el a kínálást, uraim? Kaptam egy pohár puncsot – két pohár állt ott, Koníček nem ivott puncsot, előtte a savanyú bor állt, amelyből a lányok nem kértek ?, s néztem Anežkát. Ebben a ruhájában, pedig nem volt drága ruha, valósággal hölgynek látszott. Magam sem tudtam addig, milyen szép leány! Addig mindig csak köpenyben vagy szövetruhában láttam, most meg itt van, ni! Valósággal megszédültem. De Anežka is. Talán amikor ott látott maga mellett, melegben és kényelemben, arra gondolt, milyen szép is lenne, ha úgy ülhetne mellettem mint feleségem. Miért ne, gondoltam akkor én, el is venném.
  Hiszen igazán bűbájos teremtés. És Anežka, mintha olvasott volna a gondolataimban, nem állhatta meg, hogy a fejét a vállamra ne hajtsa.
  Mindnyájan Maxantra néztek, mintha ellenállhatatlanul vonzaná a tekintetüket. Maxant földre sütött szemmel, tehetetlenül állt. Klubíčko folytatta:
  – Higgyék el, ez nagy baj volt, minden itt kezdődött. Koníček addig barátságosan, atyai jóindulattal nézett ránk, ahogy az már szokása volt. Persze nem sejtette, hogy a háta mögött elhalásztam előle a zsákmányt, mert több sikerem volt Anežkánál, mint őneki. Két-háromszor találkoztunk már, s bár nem beszéltünk róla, nagyjából tudtuk, hányadán állunk. Most hát Koníček is megtudta, s megvolt a baj. Már nem nézett barátságosan, felugrott, hátralökte a széket, és kiabálni kezdett: „Anežka, hogy tehette ezt velem!” „Mit, Koníček úr?” – kérdezte Anežka, tettetve, hogy nem érti, ahogy azt a nők, még az egészen fiatalok is, szokták. „Maga szereti ezt a fiút, akivel én ismertettem össze! Miért nem szólt erről eddig nekem?” „Hogy szóltam volna, mikor magam sem tudtam?” – védekezett Anežka olyan angyalian ártatlan arccal, hogy Koníček számára világos lehetett: legalább nem álnok ez a lány. „Egyre megy – kiáltotta  ?, így vagy úgy, szerencsétlenné tett! Talán túlélném, ha ma elhagy, és talál majd udvarlót, akit nem ismerek. De hogy éppen ez a nyomorult legyen az (mondjuk, Klubíčko, nehogy megint kihívjam Ďablic doktor haragját), akivel magam ismertettem össze, s akivel még én vesződtem, hogy megtanítsam kocsit vezetni, hát az már több a soknál!”
  Aztán már jóformán semmit sem szólt, hanem az ajtóhoz rontott, elrohant, és ott hagyta a két fiatalt. Természetesen, hisz épp az volt a titkolt szándéka, elejétől fogva azt forgatta a fejében, erre célozgatott annyit, amikor azt mondta, messzebbre megy, mint Szlovákia, és efféléket. A két fiatal egymásra nézett. Anežka majd sírva fakadt, s a fiú sem érezte magát különbül. Ő is sajnálta a jó öreg bolondot. Aztán Anežka felugrott: „Haza kell mennem!” „Ne menjen még. Megvárjuk, míg Koníček visszajön.” „És ha nem jön? – vetette ellen Anežka. – Ha kárt tesz magában? Még sose láttam, hogy hajadonfőtt kirohant volna az utcára. Hisz olyan higgadt, megfontolt ember.” S bár a fiú tartóztatja, a lány a fogashoz lép, belebújik a köpenyébe. „Akkor elkísérem”, mondja a fiú, és ő is öltözködik. Felhúzza a kesztyűjét, de egyszerre csak a lányhoz fordul. „Anežka.” „Tessék?” – csipogja Anežka, pedig jól tudja, miről van szó. „Hát meg sem csókol búcsúzóul?” „Nem – feleli Anežka ?, ki gondolna ilyenkor csókra?” De azért csak áll egy helyben. A fiúnak már van némi tapasztalata a nőkkel, s persze hogy bevasalja a csókot. Anežka nem ellenkezik, s a fiú még egypárszor megcsókolja. Pontosan annyiszor, hogy elérkezik a végzetes pillanat, a fiú szeme elködösödik, megindul az a bizonyos motor, amelyről Maxant beszélt. „Anežkám”, suttogja, és többet nem is bír mondani. „Mit akar, eresszen” – kiáltja a megriadt Anežka. De a fiú egyre csak a nevét hajtogatja, s nemhogy elengedné, még szorosabban öleli a lányt. Anežka sikoltva az ajtóhoz rohan, de a fiú megelőzi. Anežka az ablakhoz szalad, kinyitja, a külső üveget kiveri a könyökével, mert már nem ér rá az ablakkilinccsel vesződni. A fiú utána veti magát.
  S higgyék el nekem, uraim, a fiú alapjában véve derék, legrosszabb esetben is egész jóravaló gyerek. De a vérnek nem lehet mindig parancsolni, és Anežka csókja nagyon-nagyon édes volt.
  23
  Maxant felzokogott. És lám – a hallgatóság közt is akadt, aki közel volt a síráshoz.
  Klubíčko átfogta a fiú vállát, úgy folytatta:
  – Anežka védekezett, de hiába…
  – Nem, nem hiába – mondta Maxant. – Én… én nem…
  – Ne hazudjon fölöslegesen, Maxant!
  De a fiú kétségbeesetten rázta a fejét:
  – Anyám életére esküszöm! Valaki nyitotta a kaput…
  – És Anežka segítségért kiabált?
  Maxant bólintott.
  – S maga ijedtében torkon ragadta?
  Újabb kétségbeesett bólintás.
  – Egészen kicsit szorítottam meg a torkát. Becsületszavamra, egészen kicsikét. Mikor a léptek zaja elhalt, elengedtem.
  – De Anežka már nem mozdult?
  – Anežka akkor már nem élt – suttogta Maxant.
  – Megfojtottam.
  Az utolsó szót már valójában ki sem mondta, csak nyöszörgött. Teljesen meg volt törve.
  – Hiszek magának, miért is ne – mondta csendesen Klubíčko. – Most már mindent elhiszek. S utána, hm, utána nem jutott eszébe, hogy magának is meg kell halnia?
  Maxant beismerőn bólintott.
  – Kirohantam. Otthagytam mindent tárva-nyitva. Kerestem a halált. Egy autó elé ugrottam, de kikerült… Aztán megrogyott a térdem, a szüleimre gondoltam, a pénzre, amit rám költöttek, a hozzám fűzött reményeikre. És már nem tudtam magam megölni. Nem élnék túl szegények, gondoltam. Egy ideig még bolyongtam, aztán visszatértem… úristen…
  – Az önfenntartás ösztöne – mondta halkan Klubíčko. – Szinte meg is értem… a maga korában.
  Maxant hallgatott, majd kínlódva mondta:
  – Nem tudom pontosan, nem tudom, mikor jutott eszembe, akkor mindjárt, vagy csak az alsó rakparton…
  – A rakparton? – vágott közbe hirtelen Klubíčko.
  – Maga lent járt a folyónál?!
  – Odatévedtem, mikor öngyilkos akartam lenni. De amikor láttam, mi történt, úgy tetszett, hogy isten rendelése.
  – Ó, kezdem érteni! – kiáltott fel Klubíčko. – Maga épp akkor ért oda, amikor Koníčeket kihúzták a folyóból?
  Maxant bólintott.
  – Eszembe jutott, hogy megmenekülhetnék, ha rákenem a dolgot.
  – Gyalázatos ötlet, bizony, gyalázatos – mondta szemrehányón Klubíčko.
  – Tudom – ismerte el megtörten Maxant. – De volt-e más lehetőségem rá, hogy mentsem a bőrömet?
  – Ez épp azt erősíti meg, amit az előbb mondtam – válaszolta Klubíčko. – Az ember ártatlanul, mit sem sejtve kezdi a játékot, s maga sem tudja, hogyan, a legszörnyűbb gyalázattal végzi. Kezdi a csókkal, ami megilleti, s végzi a gyilkossággal, más becsületének sárba tiprásával.
  Maxant csüggedten hallgatott. Csak nehezen nyelte vissza könnyeit.
  – Szinte folytathatnám maga helyett – mondta Klubíčko. – Anežka holttestét az ablakon át kiemelte, betakarta a köpenyével, s a többi holmiját is berakta a kocsiba. Feljött a Hřebenka dombra. Miért tette ezt?
  – Magam sem tudom. Haza akartam vinni szegényt – magyarázta Maxant vacogva. – De mikor a ház közelébe értem, a doktor éppen nyitotta a kaput, és egy hölgyet engedett ki.
  – Csendesebben, az istenért, hallgasson, nehogy a feleségem meghallja! – szólalt meg aggódva Ďablic.
  – Továbbmentem. Fel–alá kocsikáztam Anezkával, míg végül észrevettem, hogy már csak néhány csepp benzinem van. Közben újra a ház elé értem, a másik oldalról. Ott volt mellettem a láda. Megláttam, hogy nincs rajta lakat. Beletettem Anežkát, a kocsit meg felvittem arra a dombra, amely akkor tűnt fel nekem, mikor céltalanul bolyongtam arrafelé. Aztán gyalog hazamentem. Nem tudtam még, mihez kezdek, amikor észrevettem, hogy már nyomoz. Ismerem az újságokból, s amint ránéztem magára, szinte kilelt a hideg.
  – Más szóval, az, hogy engem meglátott, felkeltette magában az érzést, hogy igazán féltse a drága életét.
  Maxant igent intett.
  – Levelet akartam írni a szüleimnek, s fel akartam magam jelenteni. De már nem tudtam elszánni magam. Közel két órán át kóboroltam. Aztán találkoztam össze önnel.
  – S addigra már semmi sem maradt meg a jó szándékából?
  Maxant megint bólintott.
  – Rettegtem, mint az űzött vad. Mindent, csak ezt ne, gondoltam magamban. S hirtelen eszembe jutott az az ész nélkül rohanó lány, akivel nyolc óra után hazafelé menet találkoztam. S megemlítettem önnek, remélve, hogy félrevezetem, s Koníčeket sem kell gyalázatba kevernem.
  – Igazuk van hát az anyamadaraknak! – kiáltotta Klubíčko.
  – Mindent eltalált – folytatta Maxant. – Mintha olvasná a gondolataimat. Minden csaknem pontosan úgy történt, ahogy előadta. Vagy talán látott is mindent? Vagy Koníček mondta el?
  – Koníček, sajnos, sokáig nem fog beszélni – közölte Klubíčko. – Ebben az egy dologban kénytelen voltam magát lóvá tenni. Nincs jobban, és nem is tudom, kilábal-e egyáltalán. De azok után, amit a jóakarója, Ďablic doktor, elárult magáról, egy kis leleményességgel mindenre rájöhettem.
  – Ha tudtam volna mindezt, soha meg nem mondom, hogy láttam ezt a fiút Anežkával! – kiáltotta Ďablic.
  – Sajnálja Maxantot? Én is. De mit tehetünk? Megfogadtam a kislány holtteste mellett, hogy megtalálom a gyilkosát. S megtaláltam volna az ön segítsége nélkül is, doktor. Valójában a markomban volt már, keményen tartottam, és minden segítség nélkül rá tudtam volna bizonyítani tettét. Maxant ugyanis annyira izgatott volt, hogy amikor a lányt felhozta ide, kénytelen volt cigarettázni. A csikket eldobta a kocsiban. Megtaláltam. Ha az a cigarettavég Zorából vagy más hasonló cigarettából marad, nem sokat jelent. De a szerencsétlen fiú egy olyan cigaretta csutkáját dobta el, amilyet még sohasem láttam. – Előszedte noteszát, és kivette belőle a cigarettavéget. – Ismeretlen márkájú cigaretta volt, ez adott nekem némi reményt. Ezért érdekelt annyira, hogy ön, doktor, dohányzik-e, vagy sem. Azért vittem el a garázsból minden kevésbé szokványos cigaretta csikkjét, amit találtam. Mikor Maxanttól cigarettát kértem, s ő legnagyobb elképedésemre éppen olyan cigarettával kínált meg, mint amilyennek a csikkjét a zsebemben tartogattam, akkor én már mindennel tisztában voltam. Amerikai gyártmányú, ritka, csempészett cigaretta! Hány embernek lehet ilyen cigarettája? Egyikük itt áll előttem. Ezzel már úgyszólván megvolt a döntő bizonyíték Maxant ellen. De még találhatott volna mentséget, állíthatta volna, hogy a csutkát akkor dobta el, amikor Koníčekkel a kocsit vizsgálta. S akkor vége lett volna a tudományomnak, bármilyen sok gyanús körülmény szólt Maxant ellen. Elhatároztam, hogy egyszer hazárdul játszom. Az eset szuggesztív kifejtésével hatok majd Maxantra, aki fiatal, és nem is sejti, hogy gyanúsítom. Meg kell vallanom, Maxant, hogy már előbb is foglalkoztam a személyével. Mindjárt, mikor az első tanúvallomása elhangzott, átvillant az agyamon: ő is lehetett a gyilkos! Nem mintha az arcára volna írva, csak úgy: abban a házban lakik, valóban találkozhatott a menekülő lánnyal, esetleg csitította, észrevétlenül bevitte a saját szobájába, s ott követhette el a gazságot. De ezt aztán kivertem a fejemből, főképp amikor magának sikerült helyébe plántálnia azt a bizonyos sportkocsit. De ezért a becsempészett ötletért meg kellett büntetnem. Különben: enyhe büntetés volt. Ha a szokásos módszerekkel hallgatják ki, többet kell kiállnia, nem beszélve arról, hogy jóval tovább is tartott volna.
  – Maga valóságos sátán! – fakadt ki a doktor.
  – Lelkemre mondom, hogy még nem értem meg hasonló kínzást, mint amit a fiúval művelt!
  Klubíčko felvonta a vállát.
  – Elég, ha Maxant a ládára gondol, és már egy szava sincs ellenem – jegyezte meg. – Én pedig valóban rettegtem Maurintól. Feltettem magamban, hogy reggel hétig, törik-szakad, elkészülök az üggyel.
  Elővette az óráját: hét óra öt percet mutatott. Maxant valóban hét órakor ismerte be tettét.
  24
  Klubíčko ásított. Beesett arca elszürkült.
  – És most valóban befejeztük – jelentette ki. – Sajnálom, Maxant, de ugye, megérti…
  Maxant intett.
  – Úgysem bírtam volna ki, jelentkeztem volna…
  – Magam is azt hiszem – mondta rá Klubíčko.
  – Átkozott pillanat volt… A bíróság talán irgalommal lesz magához. Én elhiszem, hogy nem akarta megölni a lányt. Ha nagyhatalmú jogász volnék, Maxant, elárulom, arra törekednék, hogy az ilyen eseteket egészen másként bírálják el. A jog szörnyen mechanikus valami. Adva van két ember, s mindkettő ölt, de kettőjük közül az egyik valóban gyilkos, míg a másik gyermek, aki egy átkozott pillanat áldozata. S mindketten egyformán lakolnak. Valóban remélem, hogy a bíróság irgalmas lesz magához. Isten vele, Maxant, ne haragudjék rám!
  A detektívek közrevették Maxantot.
  – Kérhetek valamit? – fordult Klubíčkóhoz Maxant.
  – Tessék.
  – Szeretném… szeretném még egyszer látni Anežkát!
  Klubíčko eltűnődött.
  – Nem – mondta aztán ?, inkább ne nézze meg már. Én sem teszem. A bírái, szerencsére, szintén nem fogják látni. És ez így lesz jó, magának is, Maxant, meg az igazságszolgáltatás szempontjából is. Szegény kislány elpusztult, ezen már nem lehet változtatni. De a látása borzasztó következményekkel járhat, még ha már halott is. Magát ördöggé változtatta, Ďablic doktort közvetve más kalandba keverte, Koníčeket a Moldvába hajszolta, s ez mégsem mehet így a végtelenségig. Menjen csak, Maxant, és mindig úgy lássa maga előtt, ahogy az élő Anežkára emlékszik. Ez mindenképpen jobb lesz.
  Maxant lehorgasztott fejjel, lassan elindult a detektívek közt.
  Březina odalépett Klubíčkóhoz.
  – Gratulálok – kezdte kissé fanyarul. – Szép teljesítmény volt. Én is fogadkoztam, hogy kézre kerítem a gyilkost, mielőtt feljön a betlehemi csillag. De megvallom, én előbb gyanakodtam volna a kalauzra, erre itt ni, mint a fiatalemberre!
  Az említett kalauz, aki persze nem volt más, mint a boldogtalan Popelka, sértődötten vágta oda:
  – Köszönöm szépen, igazán kedves öntől!
  – Hallgass! – hurrogta le Martinec, a társa. – A magadfajta szerencsétlen flótás csak maradjon csendben! Hiszen te fedezted fel a holttestet, és tudhatnád, hogy azt szokták mondani, az kiabál legjobban, akinek a háza ég.
  Popelka morgott valamit, aztán inkább visszabújt az autóbuszba.
  – Köztünk szólva – fordult Klubíčko Březinához ?, nem valami nagyon örülök ennek a teljesítménynek. Bűntettet leleplezni, az igen! De ez itt? Nevezheted ezt jó lélekkel bűntettnek?
  Březina zavarában a vállát vonogatta.
  – Hát azért mégiscsak bűntett volt.
  – Átkozott, gonosz véletlen volt – jelentette ki Klubíčko. – És szívből kívánom a fiúnak, hogy megússza a lehető legenyhébb büntetéssel. Úgyis nagyon-nagyon drágán megfizet mindenért.
  A Svéd utca felől motorzúgás hallatszott.
  – Talán már a homokszállító kocsi – lelkendezett az autóbuszsofőr meg a kalauz, s rögtön előbújtak mind a ketten az elvarázsolt autóbuszból.
  – Lehet az első reggeli járat is – vélekedett aztán Martinec.
  – De egy személyautó volt, egy nagy, kényelmes túrakocsi. Megállt, és egy hosszú alak ugrott ki belőle.
  – Maurin! – kiáltott fel Klubíčko tettetett rémülettel. – Ezt a pontosságot! No most aztán lesz nemulass!
  – Klubíčko! – szólította Maurin. – Magához jöttem. Mennyire vannak a nyomozással?
  Klubíčko gyáván meglapult, és hallgatott.
  – No persze – vetette oda Maurin gúnyosan ?, itt történik a gyalázat az orra előtt, maga meg nem tudja, mihez kezdjen! Pedig a dolog olyan világos!
  – Mi világos? – érdeklődött vigyázatlanul Březina.
  – Hát mi más, mint az, hogy a tettes csakis a lány munkaadója lehetett!
  Ďablic összerezzent.
  – A lány gazdája? S ezt honnan szedi? – kérdezte Klubíčko.
  – Mielőtt útnak indultam, felhívtam telefonon Prágát. Így nagyjából mindent tudok. Maga persze, mint egy megszállott, a szerencsétlen öreg Koníčeket gyanúsítja. Pedig Ďablic doktor, igen bizony, ő a tettes!
  Ďablic dühösen néhány lépést tett Maurin felé.
  – Érdeklődtem a doktor személyéről – folytatta Maurin. – Megtudtam, hogy hírhedt szoknyavadász!
  – Kicsoda hírhedt szoknyavadász?! – ordította el magát Ďablic.
  – Mi köze ahhoz magának? – vágott vissza felpaprikázva Maurin.
  – No, valami köze azért van – jegyezte meg gúnyosan Klubíčko. – Ez az úr ugyanis a meggyilkolt lány munkaadója, az a bizonyos hírhedt szoknyavadász.
  – Én Önt beperelem – fortyogott Ďablic. – Legalább megkérdezhetné, mielőtt a száját jártatja, hogy valójában hogy s mint áll a dolog!
  Maurin elképedve meredt Klubíčkóra.
  – Némi igazsága van a doktornak, kedves Maurin – nyájaskodott alamuszin Klubíčko. – Mi ugyanis öt perccel ezelőtt letartóztattuk a gyilkost. Méghozzá nem is Ďablic doktor segítsége nélkül. Nem találkozott idejövet egy kis csoporttal? Azért kérdem, mert a tettes ott volt köztük.
  

  Emil Vachek
  ÁTKOZOTT PILLANAT
  A mű eredeti címe: Zlá minúta. Fordította Mayer Judit. 
  Megjelent a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében, 40 150 példány az Európa Könyvkiadó, Budapest részére. Kiadta a Madách Könyv- és Lapkiadó n. v., Bratislava. Felelős szerkesztő Hubik István. Műszaki szerkesztő Kopócs Tibor. A fedélrajz Ondrej Zimka munkája. Első kiadás. Nyomta a Pravda Nyomdavállalat, Bratislava, könyvnyomással. Készült 40 150 + 800 példányban. Szerzői ívek száma 10,80. Kiadói ívek száma 11.