VIVIANE VILLAMONT
 az ördög parfümje
  

  A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
  Viviane Villamont: Le parfüm du diable
  Max Milo Editions, 2002, Paris
  Fordította:
  BALLA KATALIN
  Szerkesztette:
  Takács M. József
  Cartaphilus Könyvkiadó. Budapest, 2009
  Felelős kiadó: Szász Zsolt
  Copyright © Max Milo Editions 2002
  Hungarian translation: © Balla Katalin 2008
  www.cartaphilus.hu
  ISBN 978 963-266-041-7
  

  A gyermekek agya olyan, mint a szélben
  meggyújtott gyertya: mindig inog a fénye.
  FÉNELON: A lányok neveléséről
  

VIVIANE VILLAMONT
az ördög
parfümje
  Cartaphilus Könyvkiadó
  

  42 tele.
  Miközben az Egyesült Államokban véget ért az észak-afrikai partraszállás tervet kidolgozó Arcadia konferencia, Pierre Laval pedig Pétain marsall kérésére új minisztérium létrehozására készült, könnyű hópelyhek táncoltak a sötét, téli égen. Closerie-sur-Seine-ben Hauteville úr, az Erdészeti- és Vízművek kovácsa első gyermeke születését várta. Sapkája szélét morzsolgatva fel-alá járkált a szenes kályha körül. Fiatal feleségének a szomszédos szobából kiszűrődő, mind fájdalmasabb nyögéseit hallva egyre nőtt benne az aggodalom.
  Hirtelen csend lett. Bizonytalansággal terhes, nyomasztó csend. Richard Hauteville azonnal megállt, mintha megdermesztette volna a hideg. Nyugtalanul várta, hogy a gyerek felsírjon.
  Végre felhangzott a sírás, olyan volt, mint egy életre ébredő kismacska megható nyávogása. Csakhogy Hauteville úr fiút remélt, és lánya született. Egy lánynak csak nem adhatja a Firmin nevet! Kérlelni kezdte a feleségét, hogy segítsen. A megerőltető szüléstől kimerült asszonynak azonban nem volt semmi ötlete, így aztán Richard magára maradt a keresztnév kiválasztásának gondjával. Miután végigböngészte az egész kalendáriumot, kétkedőn lebiggyesztette az ajkát, majd választ remélve a horizontot kémlelte.
  Végül egy hirtelen jött ötlettől felragyogott az arca. Különös módon a tájra boruló hótakaró a tavaszt juttatta eszébe a pacsirták énekével, a rigók gúnyolódásával, a munka ünnepével, az illatos erdőkkel, a…
  – Hát persze, megvan! Clotilde, ébredj, kitaláltam! Nevezzük el a kisbabát Muguet-nek!1
  Az asszony, akinek máris elege volt a kis bőgőmasinából (nem bánta volna, ha a gyermek halva születik), két horkantás között odavetette, hogy ez viccnek is rossz, a Muguet nem lánynak való név, hiszen hímnemű szó.
  – Ez igaz – ismerte el Richard –, de virágnév, ami szerencsét hoz.
  Miközben Muguet tejet követelve sírdogált, a világot lángba borították az ideológiák és a háború. Kommunisták, fasiszták és demokraták hirdették rasszizmussal vagy humanizmussal átszőtt totalitárius elveiket A Vichy-kormány idején Franciaországot egyszerre jellemezte a németekkel való együttműködés és az ellenállás.
  Véletlenszerűen hullottak a bombák a városokra és falvakra. Élelmiszerhiány volt, és a jegyrendszer ellensúlyozására létrejött a feketepiac. Néhány boltos és paraszt arcátlanul megtömte a zsebét, miközben mások, beesett arccal és lapos hassal, kétségbeesetten kutattak egy falat kenyér után a gyermekeik számára. A párizsi kerékpárcsarnokban létesített ideiglenes internálótábor, a krematóriumok kéményéből felszálló, a világra a halál bűzét árasztó füst… Végül minden borzalom véget ért a szövetségesek partraszállásával és Hitler halálával.
  Muguet e viszontagságokkal teli években cseperedett fel, megtanult védekezni a bombák ellen, és főként az anyja ellen, aki minden alkalommal ráförmedt, valahányszor meg akarta őt ölelni. Clotilde mindig kifejezetten durván lökte el magától.
  – Kotródj innen, útban vagy. Muszáj mindig láb alatt lenned? Ostoba kölyke! Még lekésem miattad a buszt! Ugyanolyan közönséges és idegesítő vagy, mint az apád.
  Muguet nehéz szívvel a kert végében álló almafa alá menekült. Nekidőlt a göcsörtös törzsnek, és a térdére ültette Cilikét. Hosszasan elbeszélgetett négylábú társával.
  – Látod, Cilike, anya nem szeret engem. Szerinte buta vagyok, mindig folyik az orrom, a kezem mindig olyan fekete, mint egy szenesemberé. Szurkoskatának csúfol. Azt mondja, bárcsak megdöglenék, legalább megszabadulna tőlem. Ne sírj, Cilike, nem fogunk meghalni.
  Muguet nagyon szerette az életet, a virágokat, a bárányát, a cicáját, a ribizlit a kertben, Fifi mókust, aki a kezéből evett, a folyót, amely Nagy Bajuszt, az álomszuszék halat táplálta, Örökmorgót, a szomszédasszonyt, aki mindig dohogott, de minden reggel megölelte, és mindenek felett szerette az édesapját.
  A ritka alkalmakkor, amikor Clotilde kegyeskedett otthon maradni, és nekiállt festeni, Muguet elbújt a tálaló mögé, hogy onnan csodálja. Ő volt az egyetlen kislány a faluban, akinek az anyukája ilyen szép képeket festett. És miközben az anyja a színeket keverte a palettán, Muguet arról ábrándozott, hogy ő is művész lesz. Minden vágya az volt, hogy Clotilde megtanítsa rajzolni.
  – Szegény lányom! Hát mit képzelsz? Soha nem leszel képes semmire! Parasztlány vagy, épp csak tehenet fejni vagy jó, de lehet, hogy még arra sem! Nem rám ütöttél, pedig állítólag én vagyok az anyád.
  Clotilde hosszú, barna tincsei táncoltak a vállán. Fekete szeme villámokat szórt, ha megharagudott. Szerény lehetőségei ellenére is mindig elegánsnak tűnt. Maga hímezte a blúzait, varrta a ruháit, szoknyáit. Richard ügyes kezűnek tartotta a feleségét, aki bármit el tudna készíteni, még a cipőit is. A háború alatt rákényszerültek a csináld magad módszerekre, és Clotilde remekül boldogult.
  A mindig kék munkászubbonyt viselő Richard-nak megélhetést kellett biztosítania a kis családnak, de néha üres kézzel tért haza. Egy este aztán ragu főtt a tűzhelyen. Jó illata volt, mindenki mosolyogva ült asztalhoz, még Clotilde is. A ragu igazi lakomának számított. Muguet, aki általában az állatait maga köré gyűjtve vacsorázott, meglepetten látta, hogy hiányzik mellőle imádott, nála is gyorsabban növekvő báránykája. A nap nagy részében együtt járták az erdőt, a bárány a friss füvet legelte, Muguet a szamócát falta. Leszállt a székéről.
  – Muguet, hova mész?
  – Megkeresem Barit. Neki is meg kell kóstolnia ezt a finom vacsorát.
  – Maradj a helyeden, te ostoba! Nem jöttél rá, hogy a bárányod van a tányérban?
  Muguet ereiben megfagyott a vér. Érezte, hogy könnyek áradata tör fel belőle. Az ajtóhoz rohant, és kimenekült az éjszakába, bégetve, mint Bari, amikor még élt.
* * *
  Ötévesen Muguet már együtt kártyázott a felnőttekkel a falu egyetlen kocsmájában, megismerkedett a borral, és vidáman koccintgatott az apja cimboráival. Este, amikor a férfi éjszakás volt a gyárban, a pihenőidőben megosztoztak az elemózsián, amit Richard egy kopott vászontarisznyában vitt magával. Mielőtt visszament volna a munkába, Richard mindig szentelt egy kis időt a lányának, hogy megtanítsa neki az ábécé betűit.
  – Ne selypíts, Muguet! Úgy beszélsz, mint az öreg Léon!
  Ha apja a segítségét kérte, Muguet készségesen odavitte neki a kalapácsot, csavarhúzót vagy csípőfogót. Amikor pedig letaglózta az álmosság, nagyokat ásított, mint a folyópart aranyló iszapjában szendergő Nagy Bajusz. Az apja figyelmeztette, hogy tegye a kezét a szája elé, különben könnyen elszökhetnek a szívében lakozó ragyogó csillagok. Muguet mindentudón bólintott, azután leterítette Richard kabátját a nagy csövek mellé. Télen ezek a csövek tartották melegen a hálóhelyet. Összegömbölyödött, mint egy kis állatka, és boldogan elaludt, elringatta a motorok brummogása. A papa vigyázott rá.
  Szent Iván éjszakáján Closerie összes lakosa összegyűlt a falu főterén. A gyerekek izgatottan futkároztak, figyelmetlenül lökdösve a Petit Louis kocsmája előtt üldögélő felnőtteket. Leesett néhány pofon, ahogy néhány borospohár is. Ám ez mit sem számított, hiszen az egész faluban ünnepi hangulat uralkodott. Az öreg Léon, a vízművek nyugdíjasa, fején Bourvil-módra2 félrecsapott sapkával állt a színpadon, és kieresztette a hangját, hogy mindenki hallja énekét: „Képeslapokat árult a lány, meg ceruzát”. Egy harmonikás kísérte, néhány akkordot ki-kihagyva, és a hallgatóság lelkesebb tagjai félig telt korsóikkal a combjukat ütögetve bátorították az énekest. A boltos rágógumit osztogatott a magukat fegyelmezni képes gyerekeknek, minek következtében a lurkók azonnal összeverekedtek. Az est leszálltakor a mezőőr mindenkit figyelmeztetett: el kell menniük Marchaux-ék földjére, a főtértől mintegy kétszáz méterre elterülő parcellára, ahol a környék földbirtokosai várják őket. Fél órával később mind összegyűltek egy hegyként magasodó máglya körül. Marchaux úr csendben közeledett, fáklyával a kezében, amit fejedelmi mozdulattal dobott az aprófa közé, amely dühödt recsegéssel azonnal lángra kapott. A felcsapó lángnyelvek egyre gyorsuló ritmusban kergették egymást. Az össznépi eufóriában egy hadirokkant a tűzbe vetette a mankóit, a gyerekek pedig nevetve megtapsolták. Akadtak, akik a francia hadsereget ért sértésnek tekintették ezt a gesztust, a plébános diszkréten keresztet vetett, a tanító pedig, nehogy lemaradjon, égnek emelte az ujját és felkiáltott: „Éljen Franciaország!” A szokás úgy kívánta, hogy körbetáncolják a tüzet, ám azok nagy szerencséjére, akik már túl sokat ittak, a szanaszét repkedő szikrák miatt a kört a tűztől tisztes távolságban alakították ki. Mindenki énekelt, ki zsoltárt dúdolt, ki szerelmes dalokat, egyesek forradalmi indulókat zengtek, de arra mindenki egyként vigyázott, hogy ne engedje el a szomszédai kezét.
  Richard megcsalt, felszarvazott, nevetségessé tett és végtelenül eladósodott férfiként is egyre reménykedett. Annyira szerette a feleségét, hogy mindent elviselt. Clotilde-nak ez sem volt elég. Egyik este az asszony szokásos zsörtölődésével kezdődő veszekedésük erőszakos összecsapásba torkollott. A szobában repkedtek a tányérok. Richard-nak épp hogy sikerült elkerülnie előbb a forró levest, melyet a felesége megpróbált a képébe önteni, majd a nyomában érkező éles konyhakést.
  Muguet féltette az apját. Panaszos kiáltás halt el a torkában. Szemére szürke-fekete köd borult. Hiába próbált megkapaszkodni a szék támlájában, tompa puffanással a konyhakőre rogyott. A földön ájultan fekvő gyermekét meglátva Richard elküldte a feleségét a pokolba, majd karjába kapta Muguet-t, és futott vele Marty doktorhoz.
  – Nos, kicsikém, mi a baj?
  Muguet válaszolni próbált, de képtelen volt megszólalni. Az orvos azonnal megértette a helyzetet.
  – A lánya sokkot kapott, Hauteville úr. Tudja, hogy mitől?
  Richard bólintott.
  – Rendben. Nem látok más megoldást, mint kivárni, míg elmúlik. Jöjjenek vissza két hét múlva. Addigra azonban megoldást kellene találnia. A lánya nem lehet többé tanúja hasonló jeleneteknek. Nagyon érzékeny gyerek, a végén még tönkreteszik.
  Másnap Richard kis batyuval a karján tért haza a munkából, és a lányához sietett, aki a kert alacsony falán ülve apró csontokkal játszott.
  – Muguet, nézd, mit hoztam neked.
  A kislány felnézett, és egy fekete szemű, fehér kiskutyát pillantott meg. Mosoly ragyogta be az arcát, és kitárta karját az új jövevény felé.
  – Kajlának hívják. Mit szólsz hozzá?
  – Kö… kö… köszönöm, papa. A… aranyos.
  Muguet felállt, megölelte az apját és Kajlát, majd új társával elindult a folyó felé. A kislány és a kutya hamar elválaszthatatlanok lettek. Együtt találtak rá egy titkos menedékre a nádas sűrűjében. Kajla a fülét hegyezve, figyelmesen hallgatta e rejtekhelyen kis gazdája vallomásait. Néha lenyalt egy-egy könnycseppet az arcáról. Hogy felvidítsa, magával csalta arra a partszakaszra, ahol Aranypikkely mélázott a kövek mögött, s együtt kergették a halat a sekély vízben. Kajla mindenben játékot látott. Megpróbálta elkapni a pillangókat, futott a tehenek után, beugrott a postás táskájába, bekapkodta a legyeket, ami a legkevésbé sem tetszett Nagy Bajusznak. Ez a kis vakarcs eleszi előle a kedvenc csemegéjét! Muguet nevetve figyelte a kutya játszadozását. Új pajtásának köszönhetően hamar visszanyerte az életkedvét, és egyik este, napnyugtakor egyetlen kiejtési hiba nélkül belesuttogta a fülébe: „Szeretlek, kiskutyám”. Már nem dadogott.
  Mindeközben Richard ereje végére ért, és válni akart. Clotilde mérgében mindennek elmondta és kijelentette: olyan bosszút áll, hogy a férfi örökre megemlegeti. Először is elvitetett a házból minden bútort, leszámítva egy asztalt, egy széket és a tűzhelyet. Az ágyat, mely rossz emlékeket ébresztett benne, szintén otthagyta. Muguet Kajlával a karján fellépett a teherautó lépcsőjére, hogy megpuszilja az édesanyját. Az asszony kikapta kezéből a kutyát, ellökte a lányát, és gyorsan becsapta a jármű ajtaját. A kislány öklével verte az ablakot, és könyörgött neki, hogy adja vissza Kajlát.
  – Anya, a kiskutyám! Kérlek szépen, add vissza a kiskutyám!
  Clotilde utasította a sofőrt, hogy induljon. Kajla az üveghez nyomta pofáját és mancsait, láthatóan nem értette, mi történik vele. Rémült tekintetétől Muguet-nek a szíve szakadt meg. Ez volt az utolsó kép, amelyet a kutyájáról megőrzött.
  Richard, akit a szomszédok értesítettek a gyárban, túl későn érkezett. Muguet-t zokogva találta a lugasban, a házat pedig gyakorlatilag üresen. A vigasztalan látvánnyal szembesülve majdnem elsírta magát. Ehelyett azonban a karjába vette a lányát.
  – Ne emészd magad, Prücsök, legalább megszabadultunk tőle! Ne félj, megtaláljuk a kutyusodat, azt a kis bolhafészket. A bútorok meg kit érdekelnek, majd az öreg Léon csinál nekünk újakat. Már amilyeneket tud. No de mit akarsz, ilyen helyzetben kevéssel is be kell érnünk. Ne feledd, kis Muguet: „Hogy itt bent mi fáj, ne tudja más”.3  Gyere, igyunk valamit, az majd jobb kedvre derít.
* * *
  Lassanként megszerveződött kettejük élete. Richard már nem remélte viszontlátni Clotilde-ot, s Muguet sem várta már vissza az anyját. Este megosztoztak a zabkásán és a füstölt heringen, vagy a zabkásán és a szardínián.
  – Mit szólnál, Prücsök, ha néha változtatnánk a menün?
  Szó sem lehetett róla, a kislány nem volt hajlandó mást enni, főleg nem húst. A napok csendben, nyugalmasan teltek. A szomszédok elmondása szerint Richard Hauteville és a lánya remekül megértették egymást. Vasárnaponként Richard felültette Muguet-t kerékpárja csomagtartójára, és amint elindultak, máris énekelni kezdték kedvenc dalukat: „Ha csörgősipka kerülne a megcsalt férjek fejére”. A kislány ütemesen csapkodta az apja fenekét, ezzel adta meg a ritmust. Arcuk ragyogott a boldogságtól…
* * *
  Ez az idilli élet azonban nem tartott sokáig. Egy szeptemberi napon Clotilde váratlanul felbukkant. A mezők és a gyümölcsösök az őszi napsütésben fürdőztek. Dél körül járhatott. Muguet egyedül volt, éppen a ház mögötti kertet gyomlálgatta. Figyelmesen megvizsgálta a növényeket, mert az előző alkalommal összetévesztette a cikóriát a tarackkal. A papája kétbalkezesnek nevezte, de a kislány kétségbeesett arcát látva kitört belőle a nevetés:
  – Ne vágj már ilyen morcos képet! A hibáiból tanul az ember!
  Clotilde hamar rátalált a lányára. Lassan, mosolyogva közelített.
  – Szervusz, kislányom. Meg sem ölelsz?
  Muguet megdörzsölte a szemét.
  – Anya?
  – Igen. Már nagyon hiányoztál. Mit szólnál egy kis kiránduláshoz? Visszajövet pedig elmegyünk a kiskutyádért.
  – Komolyan?
  – Persze, megbízhatsz bennem.
  – És a papa?
  Már beszéltem vele, megengedte, hogy elvigyelek.
  – És nekem miért nem szólt erről reggel, amikor a gyárba indult?
  – Mert akkor oda a meglepetés.
  Örömében, hogy viszontláthatja Kajlát, Muguet megmosta a kezét, és felvette egyetlen ruháját.
  – Kész vagyok, anya.
  A buszban, amely Párizs felé vitte őket, Clotilde imádnivaló teremtésnek nevezte a lányát, és kijelentette, hogy mindennél jobban szereti. Megígérte, hogy soha többé nem hagyja el. Megtanítja majd virágokat és állatokat rajzolni. Elmondta, milyen ajándék várja: asztalkendőket hímzett neki mindenféle színes fonallal. A kislány nem tudta, mi az az asztalkendő, de nem akarta kérdésekkel megtörni a varázslatot; annyira örült, hogy végre visszakapta az anyukáját.
  Párizsba érve Muguet megállapította, hogy a főváros egy nagy falu, sok házzal.
  Ez nem falu, hanem város. És a házak, ahogy te nevezed őket, valójában épületek.
  A metró folyosóján Muguet elfintorította az orrát.
  – Pfuj! Milyen büdös van itt!
  – Látom, lesz mit csiszolni a stílusodon, kicsim. Úgy beszélsz, mint egy házmesterlány.
  – Az mi?
  Muguet-nek abba kellett hagynia á kíváncsiskodást. Clotilde-nak megfájdult a feje, idegesítette a gyerek állandó csacsogása. A kislány minden megállónál le akart szállni.
  – Megérkeztünk?
  – Még nem.
  Muguet-nek elege lett. Nem tetszett neki ez a kirándulás Clotilde-dal, a dudaszónál jobban szerette a madarak énekét, és a párizsi metró komor lámpái sem versenyezhettek a mezők fölött ragyogó nap fényével.
  Clotilde végre hajlandó volt leszállni. Az utcán kézen fogta a lányát, és sürgetni kezdte.
  – Igyekezz, el fogunk késni.
  – Hova megyünk?
  – Majd meglátod. Meglepetés.
  – Megkeressük Kajlát?
  Clotilde hallgatott, s a kislány ezt igennek vette. Halkan dúdolva táncolni kezdett, és páros lábbal beleugrott egy pocsolyába. Clotilde uralkodott magán, és nem pofozta fel, csak megszaporázta a lépteit. Muguet-nek szaladnia kellett, nehogy lemaradjon.
  – Anya, várj meg, túl gyorsan mész.
  Clotilde végül befordult egy zsákutcába, és megállt egy színehagyott fakapu előtt. Meghúzott egy láncot, mire odabent megszólalt egy kis harang. Néhány pillanat múlva kinyílt egy oldalajtó.
  Muguet bizalmatlanul méregette az előttük álló fityulás, hosszú fekete ruhát viselő nőt. Milyen furcsán öltözködnek az édesanyja barátnői! Hirtelen megrémült, legszívesebben elmenekült volna; ösztönösen megérezte, hogy veszély leselkedik rá. Clotilde kitalálta lánya szándékát, és megragadta a karját, mint sas a zsákmányát.
  – Mit képzelsz, Muguet? Vége az aranyéletnek az apáddal. Itt maradsz az apácáknál, szigorú nevelésre van szükséged. Nagyon jót fog tenni neked. Bocsásson meg, Marie-Colette nővér, mint már jeleztem önnek, a kislány nagyon neveletlen.
  – Ne aggódjon, asszonyom. Gondoskodunk róla, ahogyan kell.
  Clotilde elköszönt az apácától, és nagy léptekkel eltűnt a város felé vezető úton. A súlyos kapu fenyegető nyikorgással bezárult. Az öt és fél éves Muguet-t másodszor is elhagyta az anyja, és egy olyan világban találta magát, melyet nem ismert.
  Úgy tett, mintha kész lenne követni Marie-Colette nővért. Néhány lépés után azonban sarkon fordult, és ahogy csak a lába bírta, futott a kijárathoz. Nem akart itt maradni. Clotilde megígérte neki, hogy elmennek Kajláért. Marie-Colette nővér hamar utolérte. Muguet az elárult gyermek kétségbeesésével küzdött:
  – El akarok menni. Haza akarok menni Kajlával az apukámhoz, a rózsaszín falú házba. Itt minden olyan szürke!
  Még egy apáca sietett elő. Kíméletlenül megragadták a kislányt. Bevonszolták a fürdőhelyiségbe, és ruhástul a hideg zuhany alá állították, hogy lenyugodjon. Az anyja figyelmeztette őket: Muguet egy erőszakos férfi, egy hitetlen vadember lánya. Ráadásul meg sem keresztelték. Az apácák szemében Muguet maga volt a megtestesült bűn.
* * *
  A következő hónapokban Muguet-t megfosztották a nevétől: ő lett a 32-es. Közben beavatást nyert a keresztény hit tanaiba Felfedtek előtte Istennek, az ég és a föld teremtőjének, az örökkévaló és könyörületes Atyának a létezését. Tudomást szerzett a Szentlélekről, Jézus Krisztusról, Szűz Máriáról, a Paradicsomról, a pokolról és az ördögről. Ez utóbbit Muguet nem szerette. Villot úrra hasonlított, akiből kénes bűz áradt, amikor villájával összegyűjtötte a trágyát. Ő volt a falu leggonoszabb embere. Ha köszöntek neki, válaszul a földre köpött.
  Muguet megtanult hálóteremben aludni, együtt a többi növendékkel, ebédlőben étkezni alumíniumtányérból, megszokta az undorító ételeket. Ég veled zabkása, füstölt hering és reggeli kakaó. Megismerte a büntetést, a korbácsot, az elzárást, az ételmegvonást, a megalázást és főleg az imát: reggeli ima, mindennapi ima, ima a Szentlélekhez, délutáni ima, étkezés előtti és utáni ima, esti ima, ima a gyónáshoz, ima gyónás után, ima az áldozáshoz, ima áldozás után, ima a tisztítótűzben égő lelkekért, ima a mise alatt, ima minden mise után.
  Muguet megcsömörlött az imáktól. Mivel elkerülni nem tudta, saját imákkal helyettesítette őket. „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem” helyett azt mondta: „Drága apukám, mit csinálsz? Miért nem jössz el értem? Te is elhagytál?”
  Richard Hauteville távolról sem mondott le a lányáról, s ügyvédei segítségével mindent megtett, hogy megtalálja. Mióta a felesége elrabolta Muguet-t, nem tudott aludni. Sokat ivott, s ettől ideges és dühös lett. Az igazságszolgáltatás tehetetlenségét látva fenyegetően lépett fel. Ha néhány napon belül nem kapja vissza a lányát, nem áll jót magáért. A fenyegetés homályos volt, de hatásos.
  Több hónapnyi bánat és kétségbeesés után Richard végre megtudta, hol van a kislány. Ahogy meglátta a házfőnök apácával tárgyaló édesapját, Muguet már rohant is le a lépcsőn, félrelökve a refektóriumba igyekvő növendékeket. Marie-Colette nővér megpróbálta megállítani, de egyetlen hatalom sem fékezhette meg a kislány lendületét. Apja karjába vetette magát.
  – Papa, drága apukám!
  Sírt, nevetett, szipogott, csókolgatta oly régóta várt apja haját, nyakát, arcát. A papája tehát mégsem feledkezett meg róla! A házfőnök anya gyorsan véget vetett az illetlen érzelemkitörésnek. Muguet máris indulni akart, szeretett volna visszamenni a falujába az apjával. Richard megölelte és magához szorította:
  – Figyelj ide, Muguet, amíg nem mondjak ki a válást, anyáddal kell maradnod.
  – De hát nem vele vagyok! Még csak meg sem látogatott, mióta idehozott.
  Hauteville úr tudta, milyen nehéz lesz elmagyarázni egy hatéves gyereknek a törvény szigorát, melyet maga is teljesen abszurdnak ítélt. Fájdalmas, szívtépő volt a búcsúzás. A házfőnök anya arról prédikált a kislánynak, hogy meg kell tanulnia szenvedni, méltósággal, mint Krisztus urunk a kereszten. A megdöbbent Richard azt mondta neki, hogy másokat ijesztgessen az ilyen ostobaságokkal, Muguet pedig remegő hangon kijelentette, hogy szívesen megtanul szenvedni, de az édesapja mellett. Az apáca keresztet vetett, megragadta a kislány gallérját, és rászólt, hogy hagyja abba a sírást. Az apja nem ér ennyit. Féktelen, semmit sem tisztelő ember. A földszintről még felhallatszott távozó apja szép, komoly hangja:
  – Ne aggódj, Prücsök, győzni fogunk. És jövő vasárnap találkozunk.
  A következő héten az apáca szembeszegült Richard-ral. Nem láthatja a lányát, Hauteville asszony megtiltotta.
  – A feleségem nem tilthat meg semmit, asszonyom!
  – Anyám!
  – Asszonyom!
  – Uram, megkérem, hogy haladéktalanul távozzon. Elfelejti, hogy Isten házában van.
  – Mondja másnak, asszonyom, de ne nekem! Ne aggódjon, ügyvédi papírral jövök vissza, mely igazolja, hogy minden második vasárnap jogom van látni a lányomat.
  A házfőnök anya keresztet vetett, és Istenhez fohászkodott, hogy bocsásson meg az eltévelyedett léleknek, mely megsértette.
  A következő vasárnapokon Muguet-t óra alatti beszélgetés, rosszul megtanult hittan lecke vagy hanyagul bevetett ágy ürügyével szobafogságra ítélték. Az iskolai rendtartás szabályait senki nem vonhatta kétségbe. Közeledett a karácsony, a kislány a szürke és ibolyaszín felhőkkel teli eget fürkészte. Tudta, hogy havazni fog. Máris szállingózni kezdtek az első hópelyhek. Az édesapjára gondolt, ahogy a hóban kerekezik útban a munkahelyére, tarisznyájával a hátán.
  Amikor kisbaba volt, Richard betette őt a tarisznyába az uzsonna mellé. A gyárba tilos volt gyereket bevinni, de a művezető, aki ismerte Richard nehézségeit, szemet hunyt a dolog felett. Nemcsak vaknak kellett lennie, de süketnek is, mert az etetési idő közeledtekor Muguet sírása a gépek zaját is elnyomta. Idén nem koccinthat az ünnepekre az édesapjával és a barátaival. A papot fogja nézni, amint Krisztus vérét issza.
  – 32-es, megint álmodozik? Nagyon örülnénk, ha kegyeskedne leereszkedni közénk. Szeretném tudni, tisztán énekel-e. Hallgatom. Énekeljen, amit akar.
  Muguet magas hangon belefogott a „La vie en rose”-ba, édesapja kedvenc dalába. A kórus minden tagja nevetésben tört ki, leszámítva Marie-Colette nővért, aki kizavarta a teremből. Muguet lehajtott fejjel engedelmeskedett; nem értette, miért haragszik rá annyira az apáca. Marie-Colette nővér hamar utolérte a folyosón.
  – Bocsásson meg, nővérem, a papámmal általában tisztán énekelek.
  – Kis szemtelen! Mintha erről lenne szó! Megsértette Szűz Máriát! Soha semmit nem csinál úgy, mint a többiek. Isten ezt sosem bocsátja meg magának!
  Szabadjára engedve haragját megragadta a kislány vállát, és akkora erővel rázta meg, hogy Muguet elvesztette az egyensúlyát, és hátraesett a lépcsőn.
  Mint egy minden lépcsőfokon megpattanó labda, végiggurult a lépcsőn, és ájultan ért le a földszintre.
  A Muguet ágya mellett ülő házfőnök anya a rózsafüzérét morzsolva imádkozott. Várta, hogy a kislány magához térjen. Időnként friss borogatást tett a homlokára. Halvány napsugár simogatta meg a kislány arcát…
  Muguet felnyögött. Félelemmel és fájdalommal teli grimasz ült ki az arcára. –Papa, fáj…
  – Ne mozogjon, gyermekem. Hamarosan itt a doktor, Francine nővér már szólt neki. Mielőtt azonban megvizsgálná, szeretném, ha beszélgetnénk egy kicsit a kilencedik parancsolatról. „Ne tégy hamis tanúságot embertársad ellen.” Isten nem szereti, ha viszályt szítunk az emberek között. És ha okosan viselkedik, megengedem, hogy minden vasárnap lássa az édesapját. Megértette, Hauteville kisasszony?
  – Igen, anyám.
  Ricardo doktor a fejét csóválta.
  – Mondd csak, kicsim, biztos, hogy azért estél le, mert elvétettél egy lépcsőfokot? Senki nem lökött meg?
  – Nem, doktor bácsi, senki.
  – Akkor magyarázd el, miért vannak kék foltok és horzsolások elöl a nyakadon.
  – Nem tudom.
  A házfőnök nővér leállította az orvost. Ne fárassza tovább a gyereket, még a sokk hatása alatt van. Az orvos kénytelen volt összeszedni a felszerelését, és zavartan távozott.
  A Muguet válaszaival elégedett apáca egy tál zöldséglevessel jutalmazta a kislányt, és az engedéllyel, hogy minden második vasárnap sétálni mehet Richard Hauteville-lel. Muguet azonnal megfeledkezett Marie-Colette nővérről és a lépcsőről. Újjáéledt reménnyel hunyta le a szemet. Hamarosan az apja karjába bújhat.
* * *
  Muguet évekig maradt az árvaházban a szülei válásának kimondására várva.
  – Prücsök, ne feledd: „Hogy itt bent mi fáj, ne tudja más”. Nem szabad kimutatnunk a bánatunkat, az emberek túlságosan örülnének neki.
  A kislány mindvégig ezt a vezérelvet követte. Pontosabban majdnem. Később aztán első díjat nyert katekizmusismeretből, de csak azért tanult, hogy ne kapjon büntetést vasárnapra. Magaviselete példás lett: a kórusban, a tanteremben éppúgy, mint a hálóteremben. Kedvességével és nagylelkűségével a keresztelője után ő lett az intézmény legjámborabb báránykája. Ennél jobb hasonlatról nem is álmodhatott: az Úr Barikája lett.
  A legkevésbé sem hitt a szent család létezésében, bár csodálta Szűz Mária szobrát, karján a gyermek Jézussal. Nem tudta elfogadni, hogy egy isten képes lehet az ember bűneiért keresztre feszíttetni a fiát. Ha néha a reggel hat órai misén szemközt találta magát a kereszttel, lehunyta a szemét, és a faluja madarait hívta segítségül. Azok vidáman repkedtek Krisztus körül, és ügyesen kihúzkodták fejéből a töviskorona összes tüskéjét. Helyére az öreg Léon nevelte virágokból font koszorút helyeztek Jézus hosszú, szőke hajára. Az erősebb csőrű varjak feladata volt, hogy kihúzzák a szegeket, melyeket aztán hangos károgással ejtettek a centuriók fejére. A tátongó sebek azonnal eltűntek, s velük együtt tűnt el az Isten fiának arcán tükröződő szenvedés. Barackfaágak nőttek a keresztre, és a rigók vidáman csipegették a lédús gyümölcsöket. Az emberiség bűnei eltöröltettek, Jézus végre megszabadult, és könnyű léptekkel nekivágott a mezőnek, vaddisznók, menyétek és nyulak kíséretében. A szüleik hátán ülő madárfiókák teli torokból énekeltek, s közben legyek után kapkodtak. Este pedig, amikor a hold és a csillagok ragyogtak az égen, elalvás előtt mind összegyűltek a folyóparton, hogy altatódalt énekeljenek Nagy Bajusznak.
  Marie-Colette nővér egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy megbüntesse Muguet-t, akinek szinte minden tettét és mozdulatát Isten elleni sértésnek minősítette. Amikor észrevette, hogy a kislány az Úrfelmutatás alatt lehunyt szemmel mosolyog, belecsípett a karjába:
  – Min mosolyog, 32-es, talán az angyalokkal beszélget?
  – Igen, nővérem, és ez csodálatos.
* * *
  Amikor Clotilde. tudomást szerzett arról, hogy egy szociális gondozó felkeresi a falut, majd az árvaházat, hogy vizsgálatot folytasson, értesítette a házfőnök anyát, hogy virágvasárnap elmegy a lányáért.
  Muguet nem túl nagy meggyőződéssel várta anyját a társalgóban. Clotilde már többször kihagyta a megígért találkozókat, és ilyenkor a kislány – a falon lévő, keresztre feszített Krisztust leszámítva – egyedül rágódott csalódásán és bánatán egész délután. Továbbra is reménykedett, hogy édesanyja kiszabadítja ebből az intézményből, ahol mindig tartania kell egy bosszúálló Isten és Marie-Colette nővér haragjától.
  Végre nyílt az ajtó. Muguet döbbenten nézte az anyját. Habozott odamenni hozzá. Nem ismert rá rövid hajával, frufrujával. Bársonykalapot viselt pomponnal, amely himbálózni kezdett, valahányszor megmozdította a fejét. Milyen beesett az arca! Az arcszíne pedig olyan, akár az esőt ígérő ég. A szeme alatti fekete karikák megkeményítették a tekintetét, melyből minden ragyogás eltűnt.
  – Nos, Hauteville kisasszony, nem köszön az édesanyjának?
  – De igen, anyám.
  Muguet habozott. A hosszú hónapok után, melyek alatt nem látta Clotilde-ot, nem igazán tudta, hogyan viselkedjen vele. A csend csak növelte az anya és lánya közötti feszültséget. Idegenek voltak egymásnak- Mennyire más volt minden, amikor Muguet az apjával találkozott. A kislány kérdőn az apácára pillantott.
  – Jól van, kisasszony, elmehet az édesanyjával. Az esti asztali áldásra várjuk vissza.
* * *
  Muguet a hálóterem rácsába kapaszkodva arról álmodozott, hogy madárrá változik, és fészket rak az árvaház kertjében álló gesztenyefák egyikén.
  Akkor legalább a szabad ég alatt alhatna, és repkedhetne a párizsi tetők felett. Tavasszal a lombok rózsaszín és fehér virágokkal ébredtek. A fákon nem látszott, hogy szenvednének a bezártságtól. Hívogatók voltak, táplálták a verebeket és a galambokat, viharban megvédték őket a széltől és az esőtől, nyáron pedig árnyékot adtak a játéktól kifulladt gyerekeknek. Muguet gyakran behúzódott a gesztenyefák lombja alá. Nekidőlt a göcsörtös törzseknek, mindegyiket egyenként megölelte, hogy megköszönje, amiért itt állnak, erősen és örökkévalón. Erőt merített látványukból. Öt éve élt itt, és Nadine mellett a fák lettek a legjobb barátai. Nélkülük elvesztette volna a reményt. Velük osztotta meg a bánatát, a félelmeit… Telt-múlt az idő, és ő még mindig itt volt, a szabadulásra várva. Ahhoz azonban az apjának meg kell nyernie a válópert, és az anyja minden eszközt felhasznált, hogy ezt megakadályozza. Clotilde szemében Richard és Muguet szörnyetegek, elpusztítandó lények voltak. Ha ők nincsenek, nagy művész lehetett volna belőle. Tönkretették az életét, és ezért meg kell fizetniük.
* * *
  Hauteville-ék sértegették és gyötörték egymást, mindketten maguknak követelték a gyereket, a periratokhoz barátok és rokonok tanúvallomásait csatolták, akik egyikük vagy másikuk mellé álltak. Clotilde beperelte a férjét, azt állítva, hogy soha nem fizeti az árvaházi díjat, amit valójában ő maga sinkófált el. Persze ennek is a kislány itta meg a levét. A háború után az apácáknak kevés bevételük maradt. Csak a külsősök és az olyan bentlakó gyerekek tandíjával tudták kiegészíteni a költségvetésüket, akiknek volt még apjuk vagy anyjuk. Az árvák teljes egészében az intézménytől függtek. A házfőnök nővér tehát magához hívatta Muguet-t, és közölte vele, hogy mostantól kenyéren és vízen fog élni.
  – Értse meg, gyermekem, nincs pénzünk arra, hogy etessük. És mivel Hauteville úr már nem fizeti az ellátását, kénytelen vagyok megbüntetni. Maga fog vezekelni az apja bűneiért.
  – No de anyám, ez nem igaz, láttam a csekkeket, amikor a csendőrök eljöttek a faluba. Anya az…
  – Hallgasson, maga szerencsétlen, és imádkozzon az Úrhoz, hogy segítse meg a megpróbáltatásban.
  Muguet már az éhséget sem érezte. Úgy járt-kelt az intézetben, mint egy kísértet. Néha Francine nővér titokban, hogy a többi apáca ne lássa, adott neki egy tál zöldséglevest meg egy kis cukrot. Marie-Colette nővér ellenben következetesen mindig a legnehezebb feladatokat bízta rá: drótkefével felsúrolni a lépcsőt, felmosni a földszinti kövezetet, kifényesíteni a házfőnök anya és a kápolna bútorait. Muguet napról napra gyengült, és Marie-Colette nővér ezt látva még nagyobb terheket rakott rá.
  Ennyi szadizmus már a házfőnök anyának is sok volt:
  – Marie-Colette nővér, ne bánjon ilyen keményen ezzel a gyermekkel. Már elég drágán megfizetett az apja hibáiért. Ami magát illeti, Hauteville kisasszony, készüljön. Jó hírem van, az édesapja hamarosan meglátogatja.
  Muguet a társalgóban találkozott az apjával. Amikor Richard Hauteville meglátta tántorgó lányát, aki alig állt meg a lábán, azt hitte, láza van.
  – Asszonyom, úgy látom, a lányom beteg. Hívni kellene az orvost.
  – Igaza van, Hauteville úr, sajnáljuk, hogy hiába fáradt, és remélem, vissza tud jönni jövő vasárnap.
  A gondolatra, hogy apja nélküle megy el, Muguet-ből kitört a régóta visszafojtott fájdalom. Bevallotta, hogy éhes, és Marie-Colette nővér állandóan kínozza. Nem tudta visszafogni magát, sáros zuhatagként okádta ki magából a sok mocskot, amit öt és fél év alatt szótlanul nyelt, nehogy nyugtalanítsa az apját. Most már azonban az életéről volt szó. Nem akart meghalni.
  – Papa, kérlek, vigyél el innen.
  Megbicsaklott a hangja. Felélte összes megmaradt energiáját, hogy segítségül hívja az apját.
  – Uram, a lánya félrebeszél, biztosan a láz miatt. Kísérje fel, kérem, a hálóterembe, mi majd…
  – Eleget hallottam, asszonyom. Magammal viszem, és ebben senki, sem maga, sem a feleségem nem akadályozhat meg. Elviszem a legközelebbi orvoshoz, aztán majd beszélünk.
  A diagnózis ijesztően hangzott:
  – Uram, azt hiszem, a lánya vészesen vérszegény. Veszünk tőle vért, de legfőbb ideje cselekedni. Pontosan kövesse minden utasításomat, és egy hónap alatt, azt hiszem, a lánya visszanyerheti egészséges színét és a mosolyát.
  Két injekciót adott Muguet-nek, aki fájdalmasan elhúzta a száját. Apja kijelentette, hogy kényesebb, mint egy csokor mimóza. Csak azért tréfálkozott, hogy lecsillapítsa a lelkében fortyogó dühöt.
  – Jól van. Hauteville úr. Ezzel az orvosi igazolással bármiféle büntetés kockázata nélkül magával viheti a lányát. Ezeket az intézményeket nem felügyelik kellően – tette még hozzá fejét lehajtva a doktor.
  A kislány visszakapta apját és a faluját. Alighogy megérkeztek, befalt néhány lekváros-vajas kenyeret, és megivott egy nagy bögre mézes kakaót.
  – Hogy ez milyen finom, papa!
  – Ugyan, csak azért mondod, hogy örömet szerezz nekem, de igazából biztosan hiányolod a száraz kenyeret és a vizet.
  Muguet-ből kitört a nevetés. Negyven nap sem kellett hozzá, és újjászületett. Ereje lassanként visszatért, hamarosan már szaladni is tudott. Mialatt apja a gyárban dolgozott, ő az erdőket és a mezőket járta. Megállt a folyó partján, és közölte Nagy Bajusszal, hogy úgy őszül, akár a papája halántéka.
  – Ne búsulj, Bajusz, így még szebb vagy! Ha süt a nap, csak úgy ragyogsz.
  Muguet még az apjától kapott tápláló ételeknél is jobban szerette az erdei vadbogyók ízét. Lehevert a moha-szőnyegre, lehunyta a szemét, és hallgatta a madarak énekét. Az akácfák lágyan lengették ágaikat. A lombok zizegő hangja suttogásra emlékeztetett.
  Hirtelen megborzongott a hűvös szellőben. Felállt és elhagyta az erdőt. A horizonton lenyugodott a nap. Hazafelé virágot szedett az apjának. Majd egy üres uborkásüvegbe rendezi, és a rádió tetejére teszi őket. A kökörcsin nagyon szép virág, és olyan vidám.
  Köszönetképpen Richard felültette lányát a konyhaasztalra.
  – Prücsök, ne mozdulj. Most te vagy a Capitolium.
  Richard négykézlábra ereszkedett, és eljátszotta a Rómát ostromló gallokat. Muguet előrehajolt, hogy jobban hallja a történet folytatását. A ludak helyett azonban az est leszálltakor – kellemetlen meglepetésként – Clotilde érkezett meg. A lányáért jött. A válást meg nem mondták ki, Muguet-nek tehát vissza kell mennie az otthonba. Richard Hauteville-nek ökölbe szorult a keze. A kislány most félelmetes vadállatnak, dühös bikának látta az apját. Az orra füstöt okádott. Nyaki ereit ijesztő morgás dagasztotta ki. A hátsó lábak patái idegesen kaparták a száraz földet. A padlóról por szállt fel, és vérvörösre csípte mindannyiuk szemét. A bika egy félelmetes mordulás után előreszegte a fejét és hegyes szarvait, lendületet vett, s nekirontott az ellenfélnek. Ez alkalommal azonban nem volt semmiféle kard, ami megfékezhette volna a felbőszült vadállatot, s Clotilde menekülőre fogta, azt üvöltve, hogy a férje meg akarja ölni. Rémületében a küszöbre ejtette piros kendőjét. Muguet szívet tépőn felsikoltott, azonnal megállítva ezzel az állatot. Ahogy a bika még mindig zihálva bár, de lecsillapodott, Muguet lassan újra felismerte benne apját.
  – Megijesztettél, papa.
  – Bocsáss meg, Prücsök. De ha anyád így folytatja, beleőrülök!
* * *
  Nehezen jött el a hajnal. Richard összekészítette a tarisznyáját, hogy induljon a gyárba. Muguet még aludt, csakúgy, mint Cilike, aki az ágy lábánál horkolt. A reggeli a konyhaasztalon várta a kislányt, néhány sietve lefirkantott szó kíséretében: „Kicsi Prücsköm, melegítsd meg a kakaót, de nehogy a cukros dobozba tedd a gyufát. Ezt tanították neked abban a nyomorúságos zárdában?” Leakasztotta munkászubbonyát a fogasról, fejébe nyomta a sapkáját. Bár már közeledett a május, a reggelek még hűvösek voltak. Ellenőrizte, hogy mindent rendben hagy-e, és éppen indulni készült, amikor két erőteljes kopogás remegtette meg a konyhaablakot. Richard két egyenruhás csendőrt pillantott meg, látszott rajtuk, hogy nem csak nézelődni jöttek. Kérdő tekintettel nyitott ajtót.
  Hauteville úr, a felesége panaszt tett ön ellen bántalmazásért. Haladéktalanul vissza kell vinnie a lányát az árvaházba, ha nem akarja elveszíteni a láthatási jogát.
  Muguet felébredt a zajra, és az utolsó szavakat meghallva kétségbeesetten csimpaszkodott bele apja ruhaujjába.
  – Papa, nem akarok visszamenni!
  – Nem tehetünk mást, kicsim. De higgyék el, ha mégis úgy alakul, hogy az a szemét anyja nyeri meg a válást megölöm a lányom, aztán felkötöm magam. És ez nem üres fenyegetőzés. Megmondhatják a bírónak is.
  Richard visszavitte kislányát az árvaházba. Több évnyi fájdalom nyomta a szívét. Muguet hallgatott. A házfőnök anya mosolyogva fogadta őket.
  – Isten hozta, gyermekem. Látom, visszatért a színe.
  – Nem a maga érdeme, asszonyom – mondta Richard. – Elhoztam a gyógyszereket. Pontosan kövessék az orvos utasításait, különben velem gyűlik meg a bajuk.
  Átnyújtotta a gyógyszeres csomagot. –Nem a mi hibánk, uram, hogy a lányának nélkülöznie kellett.
  – Szívesebben hinné, hogy az én hibám!
  – A maga viselkedését látva inkább a feleségének hittünk.
  – Igen, tudom, maguknak is előadta a műsorát, hogy ő a vadállat férje miatt szenvedő szerencsétlen áldozat. Biztosan elájult, ahányszor csak kiejtette a nevem. Tudja, nagyon könnyen elalél, már évek óta gyakorolja. Nem haragszom magára, asszonyom, másokat is átvert. Bizonyára azzal lágyította meg a szívét, hogy azt állította, hisz istenben, pedig soha be nem teszi a lábát a templomba.
  Richard Hauteville elköszönt az apácától, és letérdelt a lánya elé.
  – Édes kis Prücsköm, a következő látogatásom az utolsó lesz. Ne húzd az orrod, én mondom, győzni fogunk.
  A kislány érezte, hogy az apja csak meg akarja nyugtatni. Arcon csókolta Richard-t, és visszatartotta könnyeit, melyek alig várták, hogy kibuggyanhassanak. Richard felállt.
  Ne feledd, Muguet: „Hogy itt bent mi fáj, ne tudja más.” A kislány próbált engedelmeskedni. Amikor azonban az apja eltűnt, sírva menekült a kápolnába. Az oltár elé térdelt, és életében először Istenhez fordult:
  – Isten, ha tényleg létezel, add, hogy apám győzzön.
  Az üvegablakon át szivárványos fény ragyogott Muguet szőke hajára, majd azonnal el is tűnt. A kislány szemét dörzsölgetve ment vissza az osztályba, és köténye sarkába törölte az orrát. Ahogy kinyitotta az ajtót, Marie-Colette nővér félbeszakította a hittanórát.
  – 32-es, büntetést kap a késésért.
  Muguet megvonta a vállat, ami nem kerülte el az apáca figyelmét.
  – Nemcsak az órarendet nem tartja be, de még szemtelen is. Várjon csak, kedvesem, majd én elveszem a kedvét a vállvonogatástól. Egy hónapig nem hagyhatja el a házat. Az apját majd értesítjük.
  A büntetésre végül nem került sor: Richard megnyerte a válópert. A szociális gondozó tanúvallomása az anya falubeli viselkedéséről, a szomszédokkal szembeni megvetéséről, arról, hogy elhagyta az otthonát, hogy elutazzon a szeretőjével, a gyerekkel szembeni rossz bánásmódjáról, a háztartás vezetésére való alkalmatlanságáról, mindez sokat nyomott a latban.
  Néhány nappal később Richard Hauteville boldogságtól ragyogó arccal lépett be a társalgóba. Muguet, ahogy meghallotta, hogy az apja minden holmijával együtt várja, gombócba gyűrte a hálóingét és a pulóverét, s mindkettőt betuszkolta egy papírzacskóba, amit az egyik apácától kapott. Egy pillanatra megállt Nadine mellett.
  – Ne sírj, Nadine, írni fogok neked. És a borítékba beteszek majd néhány virágszirmot a kertemből.
  Gyorsan leszaladt a lépcsőn, nem akart szomorú lenni, ma nem. Nem is futott, repült. Végre elhagyja a börtönt, várja őt a nagyvilág. Boldog kiáltással vetette magát apja karjába, szinte remegett az örömtől.
  – Na, papa, nem halunk meg? Győztél?
  – Persze hogy győztem! Kinek nézed te az öreged? Na gyerünk, eleget voltunk itt, indulás!
  – Hauteville kisasszony, várjon, itt felejtette a rózsafüzérét.
  – Ugye, csak tréfál, asszonyom? Tartsa meg emlékbe!
  Clotilde kifulladva érkezett. Nem akarta hagyni, hogy leánykája ezzel a szeméttel távozzon. Fellebbezni fog, az apácáknak közbe kell lépniük. Vadul gesztikulálva egyre csak kiabált. Aztán az érvekből kifogyva kétségbeesetten körülnézett, majd odaájult az ajtóba.
  – Látja, asszonyom, mondtam, hogy nagy színész: rendelésre ájul. Locsolják le szenteltvízzel, attól majd magához tér. Mi azonban megyünk, ez a bajkeverő nem állhat az utunkba.
  Apa és lánya átléptek Clotilde-on, Richard minden lelkifurdalás nélkül, Muguet azonban rossz érzésekkel. Clotilde-nak mégiscsak sikerült elrontania a lánya örömét.
  Hamar elfelejtették azonban ezt a kis közjátékot. Az udvaron, a fa tövében ott várta őket Richard sapkája és tarisznyája.
  – A mindenit! Biztosan itt felejtettem őket az imént, amikor könnyítettem magamon.
  – Papa, csak nem tettél ilyet?
  – Ugyan, ne butáskodj, inkább gyorsan hozd ide a holmimat.
  Muguet máris szaladt, és közben elbúcsúzott barátaitól, a gesztenyefáktól. Lehajolt a sapkáért, és ekkor vette észre, hogy egy apró, még alig nyitott szemű gombóc mocorog benne.
  – Egy kiskutya! Papa, gyere gyorsan, ide nézz!
  Richard elindult felé. Lánya boldogságától jobban megrészegült, mint a világ összes vörösborától. Muguet gyengéden a karjába vette a kiskutyát.
  – Milyen aranyos, papa! Hogy hívják?
  – Találd ki. Holnap május elseje van, a névnapod!
  – Muguet?
  – Ugyan, ne butáskodj!
  – Boglárka?
  – Ez már jobb, de nem lehet.
  – Miért?
  – Mert fiú!
  – Akkor legyen Bogár!
  Apa és lánya a kiskutyával a tarisznyában, kart karba öltve hagyták el az árvaházat, s vissza sem néztek. Muguet lábujjhegyre állt.
  – Ez nem lehet, papa, megint nőttél!
  A zsákutca végére érve messzire hallatszott, ahogy vidáman énekelnek:”Csipkebogyó, vadrózsa…”
  – Tényleg, papa, miért nem nevezzük inkább Bogyónak?
  – Nos, miért is ne? Legyen Bogyó.
  Richard, Muguet és Bogyó belevesztek Párizs szürkeségébe. Gyönyörű volt a május.
* * *
  A buszban Richard Hauteville bejelentette a lányának, hogy a falujukból, La Closerie-ből át kellett költöznie Mortier-ba, egy földszinti lakásba az anyja szomszédságában. Az ügyvédek szerint ugyanis egy egyedülálló férfi nem képes gondoskodni egy tíz és fél éves kislányról. A szociális gondozó látogatása előtt Richard hosszasan könyörgött a kőszívű vénasszonynak, hogy fogadja be Muguet-t, ő azonban rettegett attól, hogy megzavarják megszokott életét, és bepiszkítják a bútorait.
  – Na de papa, Mortier messze van, hogyan fogsz bejárni a gyárba?
  Emiatt Muguet-nek ne fájjon a feje, majd korábban felkel, ennyi az egész. Minden reggel lebiciklizi a hét kilométert, és vigyáz, hogy el ne üssék. Némi aggodalom árnyékolta be Muguet örömét. Jól ismerte az útvonalat, amelyet az apjának nap mint nap meg kellett tennie. Nyáron, a szünidőben gyakran jártak arra. Az utat platánok szegélyezték, és körülötte a virágos mezők a végtelenbe nyúltak. Télen azonban a jégtócsák csúszóssá és veszélyessé tették.
  – Ne vágj ilyen riadt képet, Muguet! Egy kis sport még nem ártott meg senkinek. Bár elismerem, nem lesz olyan kellemes az élet, mint a faluban.
  – Nem számít, papa, hiszen itt vagy velem.
* * *
  A végállomáson Richard barátai vártak rájuk eufórikus vidámsággal. Reggel óta válogatták az elmúlt évek legjobb pálinkáit és borait, hogy fényesen megünnepeljék a sikeres válást. A főtéri kocsmában mindenki fizetett egy kört, és Bogyót leszámítva, aki csak vizet ivott, mindenki alaposan elázott. Richard és Muguet holtrészegen érkeztek meg a Messager utcába. Elhaladtak a kilenc közbülső, egyformán szürke és málló vakolatú ház, s a hozzájuk tartozó, kerítéssel lezárt apró kertek és az azokat elválasztó szűk ösvények előtt. Ha nem az öregasszony háza lett volna az egyetlen, amely a Briarde partján épült, borgőzös állapotukban soha nem találták volna meg a megfelelő számot. Nem akarták felhívni magukra a figyelmet, ezért a földúton mentek, és ötször-hatszor is elbotlottak a köveken, mire elérték a nagymama házát.
  Richard öngyújtót vett elő a zsebéből. Többszöri próbálkozás után a rebbenő láng fényében végre meglátták a kilincset. Boldogságukban, hogy sikerült kinyitni az ajtót, énekelni kezdték: „Itt szeretnék élni”.
  Honorine útjukat állta.
  – Richard!
  – Mi van, anyám? Nem is örülsz, hogy megjöttünk?
  – És ez mi?
  Bogyó boldogan látva, hogy érdeklődnek iránta, most először ugatni kezdett, aztán beugrott Richard tarisznyájába.
  – Szó sem lehet róla, hogy a lányod kutyát tartson itt.
  – Ugyan, anyám, légy kedves!
  Honorine nem akart kedves lenni. Annyit megengedett, hogy Bogyó egyetlen éjszakára ott maradjon a sufniban. Azt tanácsolta Richard-nak, ne mutasson rossz példát a lányának azzal, hogy belevonja az ivászatokba. Emlékeztette arra, hogy nélküle soha nem kapta volna vissza a lányát.
  – Papa, álmos vagyok.
  – Semmi gond, Prücsök. Nagyanyád a ház legszebb szobáját készítette elő neked. Bár nincs is más választásod, vagy az, vagy a szenespince. Na, öreglány, beengedsz, igen vagy nem?
  Honorine tovább akadékoskodott: mielőtt bebújna a tiszta ágyba, Muguet-nek meg kell mosakodnia. Mindent előkészített, a tűzhely szélén ott gőzölgött a mosdótál. Richard kelletlenül otthagyta a lányát, de későre járt, és neki még el kellett készítenie az uzsonnáját másnapra.
  Napkeltekor bekopogott a lánya ablakán, indulás előtt meg akarta ölelni.
  – Muguet, jó hírem van: elbicikliztem Mortier határába, a másik nagyanyádhoz. Szívesen magához veszi Bogyót, és ha látni akarod a kutyusodat, átmehetsz hozzá, amikor csak akarsz.
  – Papa, azt akarod mondani, hogy Bogyó nem maradhat velem?
  Richard mindent megtett, amit csak tudott, de a vénasszonnyal nem tudott zöld ágra vergődni: gyűlölte az állatokat.
  – Ugyan, Muguet, add ide a kutyusod. Ott legalább lesz egy nagy kertje, ahol szaladgálhat, és egy folyó, ahol fürödhet.
  – Folyó itt is van.
  – Igen, de az tiltott terület. Az öreglány a folyóban mossa a ruhát, nem engedné, hogy a kutyád itt fürödjön.
  Muguet a karjába vette Bogyót. Ajkát a hajnali harmat hűvösét árasztó orrhoz szorította, aztán átadta a kiskutyát az apjának. Richard bedugta a kabátja alá, és felült a biciklire. Muguet hallotta, ahogy a kerekek alatt megreccsennek a fahíd deszkái. Richard a távolból még odakiáltotta, hogy sok szerencsét kíván az első iskolai naphoz.
  Muguet arcán könnyek csorogtak. Megint elvették tőle a kiskutyáját. Igaz, Bertille, a másik nagyanyja nem lakott messze. A házacskája egy búzamezővel és egy elhagyatott gyárral szemközt állt. Muguet azzal vigasztalta magát, hogy Bogyó ott majd kedvére ugrándozhat és játszhat a többi környékbeli kutyával.
  Az iskola Honorine szomszédságában volt. Muguet annyira félt, hogy elkésik, hogy már nyolckor elindult. A nagy, faragott kövekből emelt épület homlokzatán ezt olvashatta: „Leányiskola. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség”. A kaput zárva találta, így aztán bőven volt ideje nézelődni a Mortier fő folyója, a Lézarde fölé emelkedő mellvédnek támaszkodva. Asszonyok térdeltek a mosodánál, zajosan beszélgetve csapkodták a ruhákat. Törpeharcsák cikáztak a növények között, és a sodrás magával ragadta a szappanbuborékokat. A vízbe merülő, repedezett falakon megcsillant a napfény.
  Muguet-t ide-oda lökdösték a sorra megérkező diáklányok, ő pedig diszkréten követte őket. Teletömött táskáik mintha a földig lógtak volna. Mielőtt elindult felfelé a lépcsőn, megvárta, míg megtelik az udvar, és megszólal a csengő. Nem tudta, merre induljon, ezért egy csoport, vele nagyjából egykorú kislányhoz csatlakozott. A sorok szétoszlottak a különböző termek között, az ő osztálya a második emeleten volt. Látva, hogy egy idegen álldogál a tanári asztal mellett, osztálytársai nevetgélni kezdtek, és ujjal mutogattak rá. Fiatal tanárnő lépett be, és tapsolva véget vetett a hangzavarnak. Muguet jelenléte őt is meglepte, és megkérdezte, hogy hívják és hány éves. Aztán ő is bemutatkozott, és bemutatta neki Anne-Laure du Plessyt: e kislány mellett lesz a helye, az első sorban.
  Madame Moreau nyugodtan leült a tábla elé, és mosolyogva megkérdezte a diákjait, jól telt-e az estéjük a családjukkal. Gyöngyházfényű arcát keretező göndör, fekete hajával gyengédnek és kedvesnek látszott. Egyáltalán nem hasonlított Marie-Colette nővérre, aki a katedrája magasából komor tekintettel és hamuszín arccal vizslatta a tanítványait. Madame Moreau néhány papírlapot adott Muguet-nek, és diktálni kezdett.
  Mire a sor végére ért, Muguet már kihagyott néhány szót. Megakadt egy-egy helyesírási problémánál, s nem tudta követni a szöveget. Valahányszor a tintatartóba merítette a tollát, annyira remegett a keze, hogy a papírlap tele lett pacákkal. A szöveg túlságosan bonyolult volt számára, abbahagyta az írást. A padsorok között járkáló tanárnő, aki minden szótagot hangsúlyozva diktált, egy pillanatra megállt mellette, majd folytatta a tollbamondást. Padszomszédja közelebb tolta a füzetét, hogy Muguet lemásolhassa. A kislány nem élt a lehetőséggel. Letette a tollát, térdén összefonta a kezét, és lehajtotta a fejét. A diktálás végen a tanárnő összeszedte a füzeteket, és felírt a táblára egy kerületszámítási feladatot. Muguet azt sem tudta, mi az a kerület. Elkeseredve, üresen adta be a lapot.
  A szünetben elhúzódott a többi gyerektől. A délután történelem és földrajz órával ért véget. Kicsengetés után madame Moreau visszatartotta. Már délelőtt észrevette, hogy Muguet mindig gyorsan lehajtja a fejét, valahányszor csak feltesz egy kérdést, és láthatóan nem sokat ért az órákon elhangzottakból. A tanárnő megkérdezte, mit csinált eddig. Kedvesen, türelmesen faggatta, majd a gyermek hallgatásába belefáradva elengedte. Még közölte vele, hogy átteszi egy alsóbb osztályba. Muguet könnyekben tört ki, szégyellte, hogy felbosszantotta madame Moreau-t, és még inkább azt, hogy nem mert megszólalni. Ekkora bánattól lefegyverezve a tanárnő felajánlotta, hogy hazakíséri, és beszél a szüleivel.
  Richard-t annyira meglepte madame Moreau látogatása, hogy felkapta a sapkáját, és gyorsan törölgetni kezdte az asztalt és a széket. A tanárnő leült, és beszámolt a kislány napközbeni viselkedéséről és teljesítményéről. Richard az ablakhoz lépett, és nagyot sóhajtva az üvegnek támasztotta a homlokát. Lánya leveleiből tudta, hogy Muguet-nek nem erőssége a helyesírás, de azt nem sejtette, hogy gyakorlatilag minden tárgyból teljesen tudatlan…
  Madame Moreau-t meglepte, hogy Muguet az anyja nélkül él. Richard Hauteville elszoruló torokkal összefoglalta a helyzetüket, a válást és az öt évet, melyet a lánya az árvaházban töltött: az ötévnyi hittanoktatást, ami csak elbutította a kislányt, aki ahelyett, hogy megtanulta volna a helyes igeragozást, épp csak a rózsafüzért és a latin zsoltárokat ismeri, s csak a miséket meg a keresztény naptár ünnepeit tudja elsorolni! Pedig Richard biztos volt benne, hogy a lánya távolról sem ostoba: már ötéves korában megtanult számolni, ismerte az ábécét, és hibátlanul el tudott mondani két-három La Fontaine-mesét. Mióta azonban bekerült abba a szenteskedő tanodába, elsorvadt az agya, leromlottak a képességei.
  A tanárnő nyugtatni és biztatni próbálta. Végül is Muguet még csak tíz és fél éves, ő pedig a pályafutása során látott már jóval nehezebb és bonyolultabb eseteket is, mint az övé. Az, hogy fejből megtanulta azt a sok imát, bizonyára hozzájárult a memóriája fejlődéséhez, és ez nem elhanyagolandó előny. Azt tanácsolta az apának, hogy a tanév végéig mindennap gyakoroltassa a helyesírást Muguet-vel. Richard annyira örült, hogy valaki késznek mutatkozik felkarolni a lányát, hogy örömmel beleegyezett, és egy mustárospohárba jó adag vörösbort töltött madame Moreau-nak. Az állami közoktatás egészségére koccintottak. Richard nem akarta, hogy Muguet ugyanarra a sorsra jusson, mint ő.
  Ha az iskola nem lett volna kötelező, ő soha be nem tette volna oda a lábát. Az anyja úgy vélte, egy fiú arra való, hogy a gyárban dolgozzon, hazahozza a fizetését, és etesse a kölykeit. Tizenkét évesen, általános iskolai bizonyítványával a zsebében, amelyben nagyon jó eredmények szerepeltek, az anyja beadta kovácsinasnak, ahelyett hogy tovább tanulhatott volna. Minden hónapban elment azonban a helyi könyvtárba, hogy kikölcsönözze azokat a könyveket, melyeket egykori tanára javasolt. Az Íliász és az Odüsszeia elolvasása után valóságos elragadtatás vett erőt rajta. Egyedül folytatta a keresést, és újabb olvasmányokkal elégítette ki a mitológia iránti rajongását. Ébernek kellett lennie, mert az anyja rajta tartotta a szemét. Mielőtt a műhelybe indult volna, Richard elrejtette a könyveket a kertben vagy a hidak alatt. Néhányat sikerült megmentenie közülük, így diktálhat majd Muguet-nek Homéroszból meg a L'Humanité cikkeiből, és főleg megtanítja majd kedvenc tantárgya, a nyelvtan alapjaira.
  Amikor madame Moreau az ajtó felé indult, Richard ismét elkomorult: úgy szerette volna, ha a lánya tanítónő lesz! Egy lány számára a közalkalmazotti státusz a biztos jövőt jelenti. A tanárnő elgondolkozott. Nem vetette el az ötletet, de inkább majd a szünidő után nyilatkozik. Meg kell bizonyosodnia róla, hogy Muguet képes-e behozni az elmúlt évek lemaradását, hogy beiratkozhasson a gimnáziumba.
  Megpaskolta a kislány arcát, és arra kérte, még aznap este nézze át a létige és a birtokos ige összes alakját. A veteményesek közötti ösvények sötétbe burkolóztak, Richard elővette a zseblámpáját, és a főutcáig kísérte madame Moreau-t.
  Clotilde minden második héten megjelent Richard-nál, ahogy azt a válási végzés előírta. Azzal az ürüggyel, hogy a lánya nevelését felügyeli, újra és újra pénzt csikart ki egykori férjétől, és kifizettette vele a buszjegye árát is.
  Annyi kiadása volt a betegségei és a szanatóriumi tartózkodásai miatt! Az előző héten meg a szíve rakoncátlankodott. Ha Richard adna egy kis pénzt, hogy kifizethesse az adósságait…
  A férfi habozását látva egészen odáig elment, hogy arcon csókolta Richard-t, kijelentve, hogy valójában nem is rossz ember, és ha követte volna Párizsba, boldogok lehettek volna együtt. Milyen kár, hogy Richard akkoriban hallani sem akart erről…
  Egy napon aztán Richard-nak elege lett. Nem szabad összekeverni a dolgokat: rábízták a gyermek felügyeletét, és ha Clotilde így folytatja, az ügyvédjén keresztül gyermektartást fog követelni tőle.
  Clotilde, vérig sértődve ennyi hálátlanság láttán, kijelentette, hogy a lánya csak azért élhet az apjával, mert ő meggyőzte a bírót, a szociális gondozót, a saját ügyvédjét, a jegyzőt, sőt Richard jegyzőjét is, hogy ítéljék neki Muguet-t. De ha a férfi továbbra is ilyen durván viselkedik vele, még eszébe juthat, hogy fellebbez.
  – Persze, Clotilde! És mégis miből? A sok ostobaságodat hallva azon tűnődöm, vajon mit ettem én rajtad. La Closerie-ben elhomályosítottad a szemem a fensőbbséges viselkedéseddel. Mint egy ostoba szamár, csak csodáltalak! Olyan szép akvarelleket festettél, jó volt látni, mivé lett a brie-i táj az ecseted alatt!
  Töltött egy pohárral, egy hajtásra kiitta, aztán ismét az asszony felé fordult:
  – Mostantól Muguet a buszmegállóban fog várni, az öt percre van anyádtól. Biciklivel megy, elég nagy már, egyedül is megtehet három kilométert. És utoljára mondom, vésd jól az eszedbe, többet egy vasat sem húzol ki belőlem.
  Clotilde felháborodásában elmondta mindennek: parasztnak, disznónak, impotens alaknak. Richard nyugodtan leült a székre, kinézett az udvarra, majd fojtott hangon azt mondta:
  – Clotilde, késő van. Ha a nap hátralevő részét a lányoddal akarod tölteni, ideje indulnotok.
  Elképedve Richard-nak az ő súlyos egészségi problémáival szemben tanúsított közönyétől, Clotilde úgy döntött, hogy otthagyja neki Muguet t, és megesküdött, hogy a lábát sem teszi be többé a házába. Kijelentette: egy olyan nőt fogadni, mint ő, megtiszteltetés, és Richard, aki csak a parasztlányok és cselédek társaságát érdemli, egy napon még bánni fogja a viselkedését.
  A férfi szomorú mosollyal bólintott.
  Clotilde felvette pomponos kalapját, és szavait a szomszédoknak szánva azt rikácsolta, hogy nem érdekli Richard megvetése. Egy jelentős galéria érdeklődik a képei iránt, hogy kiállítást rendezzen belőlük. Számos barát veszi körül: költők és festőművészek, akik tudjak őt értékelni. Hamarosan híres lesz. Felkapta a táskáját, és becsapta az ajtót. Richard megfogta a lánya vállát. Az ablakon át egy pillanatig tekintetükkel követték a távozót.
  Szegény Prücsköm! Elszomorít az anyád. Csak blöfföl. Tudom, hogy az éhhalál fenyegeti. Most azonban nem segíthettem. Nekünk is szorosabbra kell húznunk a nadrágszíjat. Ha azt akarom, hogy a végére érjünk a válás formaságainak, ki kell fizetnem az ő ügyvédjét is.
  Mióta Muguet Mortier-ba költözött, Honorine haragja nem csillapult. Mire jó az egy lánynak, ha meg tudja oldani az olyan matematikai feladatokat, amelyekben egy adott térfogatú kád adott idő alatt, történő feltöltéséhez szükséges vízcsap kapacitását vagy az egymással szemben haladó vonatok sebességét kell kiszámítani? Minek tanul ilyesmiket, amikor még egy húslevest sem tud tisztességesen elkészíteni? Richard azzal vágott vissza, hogy a bizonyítvány megszerzéséhez nem elég az, ha a lánya megtanul főzni.
  Az asszonyság odújában mintha minden tárgy megdermedt volna, még a vekker is vigyázban állt. Egyetlen porszem sem maradhatott az ágy rugói alatt, egyetlen tárgy sem mozdulhatott el milliméterre pontosan meghatározott helyéről. Megparancsolta Muguet-nek, hogy mielőtt belép, vegye le a cipőjét, és papucsot hordjon még olyankor is, amikor a konyha viaszos padlóján állva mosogat.
  Richard nem volt hajlandó levenni a bakancsát, és fityiszt mutatott az anyjának.
  – Richard! Ha nem vagy képes tisztességes viselkedésre, takarodj innen!
  Mint egy igazi nagyúr, a férfi levette a sapkáját, mélyen meghajolt, és hátrálva, sapkájával a földet söpörve távozott. Egy nap odáig ment a szemtelenségben, hogy azt dúdolta:
  „Szeretem nagy szemed, mert van lelke.”
  Honorine elborzadva fordult Muguet-hez, és megtiltotta, hogy nevessen. A kislány minden erőfeszítése ellenére sem tudta visszafogni magát. A nagyanyja leoldotta kötényét és Richard arcába vágta, kijelentve, hogy egyszer- és mindenkorra letesz arról, hogy a lányát tökéletes háziasszonnyá formálja, és mostantól csakis Richard felelőssége Muguet nevelése. Ha annyira ragaszkodik hozzá, tanítsa csak tovább a mániáira: állva vizelni, kocsisként káromkodni, harapva falni a kolbászt, haverokkal koccintani a kocsmában, argót beszélni, hogy aztán azzal tölthesse az idejét, hogy szótárakból próbálja gazdagítani a szókincsét, ösztönözze továbbra is arra, hogy történelem és földrajz leckékbe merülve töltse az idejét, ahelyett hogy fésülködne, és ami mindennek a teteje, tanítsa csak meg neki, hogyan tegye nevetségessé a nagyanyját.
  – Akárhogy is, Richard, majd meglátod: ha így megy tovább, egy elfajzott fiút csinálsz a lányodból! De akkor már késő lesz a vállamon sírni. Menjetek innen mind a ketten, de van egy feltételem: Muguet minden este nálam fog aludni. És ha pontban kilenckor nincs itt, megyek egyenesen a rendőrségre.
  Richard hazaköltöztette a lányát, boldogan, hogy végre megszabadult a vén hárpiától. Este, a leckeírás után együtt élvezték a hagymalevest vagy a füstölt heringet, Zappy Maxot vagy a Duraton családot hallgatva Jean-Jacques Vitallal. A reklámoknál Richard megkocogtatta Muguet fejét: kop, kop, kop. Csak olyankor maradt csendben, amikor a kedvence, Pierre Dac vette át a szót:
  „A harmadik koppanásnál pontosan… annyi idő van, mint az önök óráján.”
  Annak érdekében, hogy Muguet-t a lehetőségekhez mérten megóvja Honorine örökös morgásától, Richard úgy döntött, az iskolai szabadnapokon, vagyis csütörtökönként magával viszi lányát a gyárba. Ha időben a műhelybe akartak érni, már negyed hatkor fel kellett ülniük a biciklire, mivel több kényszerű megállással és pihenővel kellett számolniuk. Hét kilométer nem kevés egy kislánynak, aki eddig csak az imazsámolyokon edzette az izmait.
  Miközben Richard az üllőre helyezett vasakat ütögette, Muguet felült a munkapadra, és a befejez és elad igéket ragozta a feltételes mód három igeidejében, majd felidézett minden jelentős dátumot egészen a gall ősök korától fogva. Amikor elege lett a tanulásból, a buzgón dolgozó Richard-t figyelte. Elragadtatással töltötte el, hogy olyan apja van, aki ennyire ügyesen és tehetségesen forgatja a szerszámokat, munkálja a vasat.
* * *
  53-ban, egy júniusi délutánon, amikor a gyerekek a szokásos lármával kitódultak az iskolából, Muguet az apját pillantotta meg a kerítésnél. Meglepődött, hiszen Richard nem szokott eljönni érte az iskolába. A férfi eltorzult arca egyszerre tükrözött haragot és fájdalmat. Muguet odalépett hozzá, és nyugtalanul megkérdezte. – Papa, mi baj van?
  Richard leültette maga mellé a járdaszegélyre.
  – Prücsök, azok a szemét amcsik meggyilkolták Rosenbergéket! Sosem hittem volna, hogy idáig merészkednek azok a vademberek. Az egész világ tiltakozása dacára! Azt hiszed, mindez megingatta azokat a rágógumi zabálókat? Nem, dehogy, az a szemét elnök csak kiadta a kivégzési parancsot. Fel tudod fogni, mit jelent ez, kinyírni valakit bizonyíték nélkül?
  Kockás zsebkendőjével letörölte a homlokán gyöngyöző izzadságot. Muguet még túl fiatal volt, hogy megértse a tragédia nagyságát, sőt talán még soha nem is hallott Rosenbergékről, de az apja elhatározta, hogy felnyitja a szemét.
  – Prücsök, az, ami ma az Egyesült Államokban folyik, színtiszta fasizmus! Elég vörösnek lenni vagy csak szimpatizánsnak, máris börtönben találja magát az ember. Ez undorító!
  Hosszasan mesélt Julius és Ethel RosenbergrőI, egyenességükről, bátorságukról. Aztán hirtelen mozdulattal felállt, megdörzsölte a nadrágját, kezét nyújtotta a lányának, és elindultak hazafelé. Otthon odaadta Muguet-nek a L'Humanité néhány számát, azokat, amelyekben a Rosenberg-ügyről írtak. Aztán kijelentette, hogy vasárnap reggel, ahelyett hogy fél nyolcig aludna, elmegy a L'Humanitét osztogatni a parasztoknak azokban a falvakban, ahol nincs újságárus, és az embereknek nincs biciklijük, hogy elkerekezzenek az újságért.
  – Papa, én félek olyanokhoz menni, akiket nem ismerek.
  – Ha ez visszatart, nem jutsz messzire. Vésd az eszedbe, hogy a kommunisták nem félnek semmitől. Már bizonyították ezt, nemcsak ma, de a háború alatt is. A gyávaságot meghagyjuk a papoknak.
  Nagyot rúgott a falba, s tovább szidta az Egyesült Államokat, Trumant, Eisenhowert és McCarthyt.
* * *
  Muguet türelmetlenül várta az apját, a születésnapját készültek megünnepelni a Kék számlaphoz címzett kávéházban, együtt a beauchamps-i gyári csapattal. A nagymama nem volt hajlandó csatlakozni hozzájuk, és úgy döntött, az alkalmat kihasználva korán lefekszik. Megevett egy tál levest, és egy melegítőpalackkal bebújt a takaró alá. Nyitva hagyta a szobája ajtaját, hogy ellenőrizni tudja, mikor ér haza az unokája.
  Honorine légzése egyenletes lett A kislány tiszteletben tartotta az álmát, és halkan mormolva ismételte a leckéjét. Odakint sötétedett. A kislány önkéntelenül is az órára nézett: hét óra. Apja még nem jött meg. Becsukta a könyveit és a füzeteit, kezdett úrrá lenni rajta az aggodalom: Richard azt ígérte, hatra ott lesz. Nyolc óra… Kilenc óra… Még mindig senki. Most már felébresztette Honorine-t, és engedélyt kért, hogy az apja elé mehessen. A nagyanyja nem engedte el: nem kell aggódnia az apjáért, ebben a Mortier-t fojtogató hidegben és jégben biztosan csak megállt valahol átmelegedni. Különben is, egy kislány csak ne vegyen részt az ilyen ivászatokon, inkább bújjon ágyba.
  Muguet hagyta a nagyanyját újra elaludni, és hogy ne is lássa az idő múlását, elfordította az órát. Az ablakból nézett, hallgatózott kifelé… A fagyos üvegen át besütött a hold. Úgy szeretett volna meglátni egy biciklit, a haverokat, a vidám, ajándékokkal megrakott apját, egy rakás részeg embert, akik azt üvöltik, boldog születésnapot, és rá emelik a poharukat. A szénnel megtömött kályha vöröses fénybe vonta a konyhát. Muguet remegve húzta össze magát.
  Vajon miért nem jön a papája? Ő, aki mindig állja a szavát, és mindig pontos! Milyen hosszú ez a várakozás! És ha történt vele valami?… Lépteket hallott, ő az. Nem, tévedett, az apja járása gyorsabb. Pedig a léptek mintha közeledtek volna… Igen, most már biztos volt benne, valaki van a folyosón. Sietett ajtót nyitni.
  Papa!
  A férfi arca feldagadt. Muguet belekapaszkodott a kilincsbe. A következő pillanatban megragadta Richard karját, és a legközelebbi székhez támogatta az apját. Miközben a nagyanyját szólongatta, megtöltött egy tálat vízzel, és óvatos mozdulatokkal lemosta apja arcát. Aztán megkérdezte, hogy mije fáj. A férfi hangja nagyon gyenge volt, de Muguet a „láb” szót vélte hallani. Felhúzta a nadrágja szárát, és egy mély, vérző sebet pillantott meg. A nagymama kócosan bújt elő a szobájából, elkáromkodta magát, aztán átküldte Muguet-t a szomszédokhoz, hogy hívjanak orvost.
  A visszatérő kislány az apját a konyhaasztalra roskadva találta, feje az asztallapon feküdt, keze a földre lógott. Némasága megijesztette Muguet-t. Honorine azt javasolta, szorítson egy törülközőt a sebre, hogy megállítsa a vérzést. Muguet annyira félt, hogy fájdalmat okoz az apjának, hogy arcának legkisebb rezdülésére is engedett a nyomáson. Richard lehorzsolt keze megsimogatta lánya fejét. Muguet éppen meg akarta ölelni, amikor megérkezett az orvos.
  Miután megvizsgálta Richard-t, kórházba akarta vitetni. A férfi erről hallani sem akart: inkább otthon döglik meg, mint a halálgyárban. Az orvos nem erőltette a dolgot. Elsősegélyben részesítette, összevarrta a sebet, és megígérte, hogy másnap újra eljön. Mindenesetre nem ártana, ha Richard elmenne az ambulanciára, és megröntgeneztetné magát. Meg kell bizonyosodni róla, hogy sem a koponya, sem a láb csontjai nem sérültek.
  Richard megcsúszott egy átkozott jégtócsán. A jó ég tudja, hány határkőnek ütközött neki a sötétben, míg sikerült hazavánszorognia. Senkivel sem találkozott, aki segíthetett volna. Megpróbált visszaülni a biciklijére, de annak az eséstől eltört a villája. Ha legalább részegen éri a baleset, az vigasztalta volna, de még csak nem is ivott!
  Néhány nappal később az orvosa megnézte a röntgenfelvételeit, és meghosszabbította a betegállományát. A szárkapocscsont megrepedt, legalább három hétre sínben kell rögzíteni.
  Házikója bezártságába kényszerítve Richard egész nap morgolódott. Honorine ráunt, és egyre ritkábban látogatta, inkább megbízta a lányát, hogy vigyázzon rá, még éjszaka is. Esténként Muguet szétnyitotta a kempingágyat a konyhában, és félig nyitva hagyta apja szobájának ajtaját.
  Ahogy hazaért az iskolából, Richard máris elküldte több liter borért és néhány csomag Gauloises-ért. Alig várta, hogy koccinthasson a barátaival, akik egymást váltva jöttek, hogy a felépülésére emeljék poharukat. Egyikük mindig kölcsönkért egy kis pénzt is. Richard soha nem mert neki nemet mondani.
  Lábadozása kezdetén olvasgatott vagy keresztrejtvényt fejtett, aztán várta a lányát, hogy az kihegyezze a ceruzáját, s kiradírozza a hibáit, miközben ő borotválkozik. A szakálla helyenként már őszülni kezdett.
  – Prücsök, apád már csak egy rozoga vénember! Tehetetlen alak! Nyugdíjba való! Ha még sokáig kell itt feküdnöm, inkább szétdurrantom a fejem. Még szerencse, hogy te itt vagy, mert Honorine litániáitól még a hideg is kiráz: mindig előhozza valami régi disznóságomat, felelőtlenségemet, vagy azzal szekíroz, hogy anyád felszarvazott. Van-e olyan férfi, aki nem kapott szarvakat? Én bizony kaptam! Nem is egyszer! Na add csak ide a fémdobozt a szekrényből, megnézzük a fényképeket. Látod, Prücsök? Anyád… nem is tudom, hány éves volt… tizennégy vagy tizenöt. Ha tudnád, mi mindent ki nem találtunk akkoriban! Csak titokban találkozhattunk, gondolhatod, mekkora bajba kerültem volna. Annyira fiatal volt! Mindketten biciklire ültünk, és elkerekeztünk a nyárfákhoz, tudod, az útkereszteződésnél lévőkhöz. Tehát ott találkoztunk… Ez azért szép kis túra volt! Ott aztán vagy beszélgettünk, vagy… na, ez nem tartozik rád, ehhez még túl fiatal vagy. Azután pedig sétáltunk az erdőben vagy a mezőn. Akkoriban semmi más nem érdekelt. Még az is előfordult, hogy az ujjamra csaptam az üllő helyett. Egy percem sem volt a haverokra, alig vártam, hogy vele lehessek, csak mert anyád mosolya elhitette velem, hogy… Na, figyelj, Prücsök, megtanítok neked egy dalt:
Szép kislánytól
csókot lopni
mosolyától
olvadozni
bűn lenne tán?
  Richard különös tekintettel nézte a lányát. Felsőteste elernyedt, ujjai közül kicsúsztak a fényképek. Muguet lehajolt, és óvatosan, egyenként összeszedte anyja képeit.
  – Vigyázz, Prücsök, ne gyűrd össze őket, csak ezek maradtak nekem!
  Hirtelen megfájdult a lába, aszpirint és cukros vizet kért, mert utálta a gyógyszer ízét. Hogy leöblítse, rávetette magát a vörösboros üvegre.
  Az orvos gyakran figyelmeztette: túl sokat iszik és dohányzik, és meg is hízott. Azt tanácsolta, fokozatosan erősítse a lábát.
  Vacsora után Muguet megnézte, hogy a szomszédok mind lefeküdtek-e már. Richard két székre támaszkodva kibotorkált a kertbe. Hamarosan megválhatott alkalmi mankóitól, és újra dolgozni kezdett. Reggelente az egyik cimborája, Vinssart eljött érte a gyár szolgálati kocsijával. Muguet-nek vissza kellett költöznie Honorine-hoz. Tavasszal Richard hitelre vett egy robogót, megfogadta, hogy soha többé nem biciklizik.
* * *
  Több hónapnyi kemény munka után madame Moreau bejelentette a jó hírt Richard-nak: a lánya második lett az osztályrangsorban. Anne-Laure és ő felvételizhetnek a hatodik osztályba. Muguet megijedt. Mi lesz, ha nem sikerül? Elveszíti a barátnőjét, és főleg elszalasztja az egyetlen lehetőségét, hogy tanítónő legyen… No de miért legyen tanítónő? Egyáltalán nem vonzotta ez a pálya. Nem vágyott rá, hogy kinevezzék egy kis faluba, vagy ott maradjon Mortier-ban. Már csak azért sem, mert a balesete óta Richard egyre otthonülőbb lett: már arra is nehéz volt rávenni, hogy moziba menjenek. Nem volt hajlandó elkísérni a lányát a kerékpártúrákra, és minden vasárnapot a füstös kocsmákban töltöttek a haverokkal, ugyanazokkal a tréfákkal, biliárdbajnokságokkal végeláthatatlan kártyapartikkal, ugyanazokkal a focimeccskommentárokkal és a minden gól után kötelezően érkező tálca pálinkával.
  Muguet-nek elege volt. Annyira szerette korábbi sétáikat a mezőn, a bújócskázást az erdőben, a pitypangszedést, a rögtönzött piknikeket, a pihenést a vízparton a fűzfák alatt. Szórakozásaik az évszaktól függően változtak. Tavasszal a virágzó barack- és cseresznyefák között sétáltak, vagy akácágakat gyűjtöttek a fánksütéshez. Richard kedvenc évszaka a nyár és az ősz volt. Olyankor nem kellett élelemmel megtömnie a biciklin lógó zsákot, hiszen az uzsonna ott kínálta magát a finomságokkal teli ágakon.
  Legjobban azonban a gombászást szerették. Órákon át görnyedtek a nedves avar fölött, hogy begyűjtsék a grémilloni erdő vargányáit és rókagombáit. Este egy zseblámpa fényénél folytatták a gombavadászatot, és Richard addig nem nyugodott, míg tele nem szedte a zsákot… Muguet felsóhajtott. Mégiscsak megpróbál tanítónői oklevelet szerezni, nehogy csalódást okozzon az apjának. De nemcsak számolni tanítja majd meg a diákjait, hanem arra is, hogyan lehet gondolatban utazni. Az athéni Parthenónban találkoznak majd Pitagorasszal, ott tanítja majd meg nekik a szorzótáblát és a tízes számrendszert. Aztán hajóra szállnak az Égei-tengeren, és bejárják az antik Görögországot… Ha megbukik, marad a polgári iskolában tizennégy éves koráig, kap egy alapfokú bizonyítványt, aztán várja a gyár vagy a tanya… Ha sikeres vizsgát tesz, jöhet a gimnázium és a főiskola… De miből fizeti majd apja a tanulmányait? Más megoldást kell találnia. Nem maradhat tovább Honorine-nál, képtelen elviselni a vén boszorkát, akinek az érdeklődése nem terjed túl a szomszédok pletykáin. A vénasszony már a kertjét sem gondozta. Annyira ellustult és annyit falt, hogy visszérgyulladása lett. Már le sem tudott hajolni, hogy felemelje a locsolót. Nagy ritkán pityergett is, de csak olyankor, amikor a Fesztivált, a Meghittséget vagy a Mi kettent olvasta. Vagy ha elővette a férje vérfoltos tárcáját, melyet két kupac ágynemű között rejtegetett.
  – Szegény Edouard, ha arra gondolok, hogy a szemét németek lelőtték a főtéren, éppen a felszabadulás napján!
* * *
  Eljött a nagy nap. Muguet csak egy tintatartót, egy vonalzót, egy ceruzát és egy radírt vitt magával, minden más tiltott volt. Nyolcra kellett mennie, épp annyi ideje maradt, hogy felkeresse a mosodát, és egy kicsit elbeszélgessen a folyójával.
  – Kedves Lézarde-om! Neked bevallhatom, nagyon izgulok. Most először vizsgázom. Szerinted sikerülni fog?
  Egy törpeharcsa ugrott ki a vízből egy légy után: a kislány e jeladást igenlő válasznak tekintette. Indulás előtt Muguet egy kevés vizet vett a tenyerébe, hogy felfrissítse az arcát. Nagyon rosszul aludt az éjjel. Küldött egy csókot a folyója felé, és elindult a középiskolába.
  Apja addig mondogatta neki, hogy egy XII-XIII. századi düledező épületben kell majd vizsgáznia, hogy most igencsak hevesen dobogott a szíve, ahogy átment a diákok lépte alatt elkopott kis fahídon.
  – Tudod, Prücsök, az a baj ezzel a te iskoláddal, hogy könnyen lehet, hogy összedől, még mielőtt befejeznéd a tanulmányaidat. A polgári iskola új épületet kapott, faragott kőből, jól becementezve, az legalább szilárdan áll! A másikban meg már rogyadoznak a gerendák! Nem tudom, ne vegyek-e neked egy bukósisakot, ha oda kell majd járnod. Nehogy megsérüljön a fejed! Bár ez enyhítő körülmény lenne, ha nem kerülsz be a hatodikba!
  Az első feladat tollbamondás volt, tartalmi és nyelvtani elemzéssel. A padra támasztott könyékkel, orrával majdnem a lapot súrolva Muguet fel sem mert nézni a sorok közt járkáló vizsgáztatóra, nehogy rossz magaviselet miatt kizárják.
  A diákok a szünetben váltottak néhány szót, azután visszaültek a sötét padokba, melyeket ugyanolyan fényesre viaszoltak, mint a tanári asztalt és az osztott ablakok fáját. A számtan következett, Muguet a feladatokat meglátva megcsóválta a fejét.
  Este az apja, hogy jókedvre derítse, cukrozott kásával és limonádéval várta.
* * *
  Egy héttel később Anne-Laure és Muguet elment megnézni az eredménylistát. A Lézarde felett lemenőben volt a nap. Utolsóként mentek át a kis fahídon. Osztálytársaiktól már tudták, hogy mindkettejüket felvették, de látni akarták a nevüket a listán. Muguet odalépett a táblához. Határtalan volt az öröme. Néhány pillanatra nekidőlt az öreg falnak, melynek köveiből még mindig forróság áradt. Belélegezte az öreg épület illatát. Ez az iskola élt, és magába itta a Lézarde minden szavát. Muguet úgy érezte, a folyó hangja elringatja, megnyugtatja. Elérte, amit akart.
* * *
  Madame Moreau gratulált nekik. Richard csak mérsékelten lelkesedett, mert Muguet összetörte a robogót, melyet az alkalomra neki ajándékozott.
  – Semmi dicsekednivaló nincs azon, hogy meg tudtál oldani egy ilyen számtanpéldát. Krumplit szállító teherautók? Inkább arra tanítottak volna meg, mikor kell elkezdeni fékezni a lejtőn a kereszteződés előtt, hogy ne rohanj bele egy kamionba. Tudod, Prücsköm, jó, hogy felvettek, de majd akkor mondok véleményt a képességeidről, ha meglesz az érettségid. Az más tészta, azt már kevesen tudják megszerezni!
  – Hatodikba sem vesznek fel akárkit, papa! Sokakat elutasítanak!
  – Hát persze, hiszen idén is egy uborkásüvegből húzták ki a neveket.
  Az osztályával elért sikerekkel elégedetten Madame Moreau hosszú szüneteket engedélyezett a diákjainak. Néha történeteket olvasott fel nekik egy gesztenyefa tövében. A gyerekek köré telepedtek, mindenki másképp, ki térdelve, ki négykézláb vagy a földön ülve. A tanárnő gyengéd tekintettel nézte őket, és mosolygott. Azután lenézett a könyvébe, és néhány percig váratta őket. Titokzatos hangon, lassan olvasott, komótosan haladt előre a cselekményben, így vezette el újabb és újabb képzeletbeli világokba a diákjait. A kör összeszűkült, senki sem mozdult.
  Egyik nap azonban Muguet-t egy gyötrő hasfájás arra kényszerítette, hogy elhagyja a csoportot. Bosszantotta a dolog, hiszen így nem hallhatta a történet folytatását. Bízott benne, hogy Anne-Laure majd elmeséli neki. A mosdóba érve nagy sietségében leszakított egy gombot a blúzáról. A bugyiját letolva egy furcsa foltot vett észre a szöveten. Megérintette: nedves és meleg volt. Megnézte az ujja hegyét, kétség sem fért hozzá, vér volt. De hol sebezhette meg magát? Talán egy éles kőre ült le? Nem, nem látott sebet, mégis vörös vérpatak csorgott le lassan a combján. Még jobban előre hajolt, és rájött, hogy a vér a teste belsejéből jön. Valami szétrepedt benne! Felöltözött, ahogy tudott, átrohant az udvaron, és teljesen kifulladva érkezett meg a nagyanyjához.
  – Nagyi!
  Honorine csiszolópapírral a kezében, gyanakodva méregette Muguet-t.
  – Mit keresel itt ilyenkor?
  – Nagyi, vér van a bugyimban.
  – Ne állj ott, mint egy szamár. Mosd meg a feneked. Összepiszkítod a követ.
  – De nagyi…
  – Hallgass. Ha kérdésed van, fordulj apádhoz.
  Muguet ahelyett, hogy a csaphoz lépett volna, a nagyanyja nyomába eredt. Honorine a szekrény mélyéről, a lepedők mögül szépen összehajtogatott kis fehér törülközőket vett elő. Az egyiket odanyújtotta Muguet-nek, és azt mondta neki, tegye a lába közé, és biztosítótűkkel rögzítse a bugyijához.
  – Na menj! Ez még nem ok arra, hogy lógj az iskolából. És főleg ne dicsekedj ezzel, nincs mire büszkének lenned.
  Este, amikor Richard hazatért a munkából, rossz színben találta a lányát.
  – Prücsök, olyan nyúzottnak tűnsz! Anyám, mi baja a kicsinek? Megfázott?
  – Nem, ez nem nátha. Megjött neki!
  – Biztos vagy benne, anyám?
  – Persze! Mi más lenne?
  – Tizenkét és fél évesen? Ilyen korán? Az anyja már tizenhét volt!
  – Annak mindig ki kellett lógnia a sorból!
  Richard a semmibe meredt. Aztán Prücsökhöz fordult, hosszú percekig nézte, végigsimított a homlokán, a szemöldökét ráncolta, felsóhajtott és megköszörülte a torkát.
  – Szóval nagylány lettél? Erre aztán nem számítottam! Tudtam, hogy egyszer megtörténik, de azért ennyire nem lett volna sürgős! Honorine, elmagyaráztad neki, mi ez?
  – Még mit nem? Te vagy az apja!
  – Segítened kell! Ez nem a férfi dolga!
  – Akkor küldd el az anyjához?
  – Milyen undok vagy…
  Richard elhallgatott, leült egy székre, felállt, fogta a naptárt, odalépett Muguet-hez, és a következő hónapig húzta az ujját a sorokon.
  – Látod, tizenötödikén jár majd le a huszonnyolc nap.
  – Milyen huszonnyolc nap?
  – Mit nem értesz? Ma bekerültél a mókuskerékbe! És így már kénytelen leszek otthon tartani téged. Este csak velem együtt hagyhatod el a házat. Milyen jól megvoltunk ketten, mielőtt… szóval ez előtt! Nyugodtan alhattunk! Most meg várnak rám az álmatlan éjszakák! Prücsök, jól kitoltál velem! Még szerencse, hogy az apádra hasonlítasz, és nem vagy olyan forróvérű, mint az anyád… így könnyebb dolgom lesz.
* * *
  Tararam, tararam
  Tralalala
  – Prücsök, hagyd abba a kornyikálást, és írj!
  – Elegem van a tollbamondásból, fáj a fenekem! Egész nap ülök! Az iskolában, a napköziben és este itthon! Hiába vettél nekem golyókat, ha nem játszhatok velük a barátaimmal.
  – Épp eléggé kihasználod a távollétem, mindenfelé elmászkálsz Jojo bandájával. Ne is tagadd! Honorine-tól tudom.
  – Nincs semmi titkolnivalóm! Különben nem játszanék az ablaka alatt!
  – Látom, semmit sem fogsz fel! Egy fiatal lánynak otthon kell maradnia, csak az apjával járhat el.
  – Még mindig nem feleltél, papa! Mit jelent az, hogy fiatal lány?
  – Olyan valaki, aki veszélyben van.
  – Miféle veszélyben?
  – Hogy kap egyet arra a nagy szájára, ha tovább idegesíti az apját.
  – Máskor mindig felelsz a kérdéseimre!
  – Ezek már nem kérdések, ez beteges kíváncsiság. Érd be annyival, hogy megfogadod a tanácsaimat.
  – De papa, azelőtt kedvelted Jojót, még hozzánk is eljött!
  – Igen, de mostanában elég sápatagnak látom. Sőt egészen úgy fest, mint egy szanatóriumba való görvélykóros. Ki tudja, még rád ragaszt valami betegséget, főleg, hogy folyton marakodtok!
  – Szerintem ugyanolyan, mint volt! És nagyon kedves! Amikor tejért megyek, mindig ő viszi a kannát.
  – Most már elég erős vagy, hogy egyedül cipeld.
  – Jó. De Evelyne-nel, Hél?ne-nel és Yvette-tel azért elmehetek játszani?
  – Szó sem lehet róla! Már csak az hiányozna, hogy azokkal a libákkal barátkozz! Így is eleget látod őket az iskolában. Nézd csak meg őket, mást se tudnak, mint ugróiskolázni, fonalat csomózni és az utcasarkon kacarászni! Amilyen alattomosak, még teletömnék a fejed mindenféle ostobasággal!
  – Akkor mit csináljak, ha nem játszhatok senkivel? Mondhatom, nem valami vidám dolog fiatal lánynak lenni!
* * *
  Tizenhárom évesen Muguet elhatározta, hogy elköltözik Honorine-tól, nem bírta tovább állandó siránkozását, mosószerszagát és sértő szavait.
  Megtudván, hogy a lánya Bertille-hez akar költözni, Richard a csaphoz ugrott, és gyorsan megivott egy nagy pohár vizet.
  – Borzalmas ez a lötty! Belebetegedhet az ember. Fel fogod egyáltalán, micsoda helyzetbe hozol? Bárcsak lenne más hely, ahova költöztethetnélek! Különben meglehet, hogy Andrieux nagyi nem is lesz hajlandó befogadni. Ő neveli már az unokatestvéredet, Monique-ot is!
  – Részéről nincs akadálya a dolognak, már megkérdeztem.
  – Hogy teheted ezt velem? Az anyád anyjához mész lakni? Minek néznek majd engem? Nem azért küszködtem annyit, hogy újra a kezébe kaparintson. Ezzel csak azt bizonyítod neki, hogy képtelen vagyok gondoskodni rólad!
  – Ugyan, papa, nem erről van szó! És különben is, majd mindennap eljövök hozzád, mint eddig is, és Bogyóval együtt veled töltünk minden vasárnapot. Nem téged hagylak el, hanem Honorine-t. Már nem bír elviselni engem, és én sem őt. Elegem van abból, hogy papucsban mosogassak, és naponta tizenöt-hússzor kezet mossak, mielőtt megfogom a kilincset! Állandóan az anyámhoz hasonlítgat, inkább elmegyek. Ott legalább Andrieux nagyapa azt mondja, hogy rád hasonlítok.
  – Mindenesetre rosszkor jön ez az ügy, most, amikor a vizsgáidra készülsz! Hogyan fogsz tanulni? Tizenkét kilométert gyalogolni mindennap, hogy iskolába menj! Három elvesztegetett óra!
  – Nem mehetnek biciklivel?
  – Ugyan! A nagyanyád olyan rendetlen, hogy a kerékpárod már az előtt az ócskavastelepre kerülne, hogy teljesen kifizettem volna.
  Miután biztosították afelől, hogy minden hónapban kap egy bizonyos összeget, Bertille Andrieux boldogan beleegyezett, hogy ősszel magához vegye Muguet-t.
  A nyári szünetben Muguet és a barátnői eljártak az erdőbe vadbogyókat keresni, vagy a mezőkön gyűjtötték a parasztok ott felejtette búzakalászokat. A szemekből rágógumit készítettek, pipacsból meg babákat. Vasárnap kosárlabdameccset játszottak a díszteremben, vagy rikkancsként árulták a L'Humanitét. Ha esett, csigát szedtek, a szülők meg fokhagymával és petrezselyemmel megsütötték, vagy Mortier utcáin kószáltak, megcsodálva a kirakatokban a szép ruhákat, amelyekre nekik sosem lesz pénzük. Jó hangulatban telt az idő, rövidültek a napok, a fecskék útra készülődtek, a falevelek vörösre színeződtek, és közeledett az iskolakezdés.
* * *
  Októberben Richard kelletlenül, elszoruló szívvel kísérte át Muguet-t az anyai nagyanyjához.
  – Ne haragudj, Prücsök, de ma este nincs erőm beköszönni neki. Ha csak Andrieux nagyapa lenne otthon, az még rendben volna! Az út végén hagylak a bőrönddel, aztán ha akarod, holnap találkozunk. Több mint három éve egyetlen napra sem váltunk el! Üres lesz nélküled a ház, már előre fáj a szívem. Tudod, kezdem sajnálni, hogy ilyen hamar megnőttél. Gyere, hadd öleljelek meg, Prücsköm! Ne félj, megoldjuk ezt is, de egy valamire megkérlek. Nagyon fontos. Ígérd meg az öregednek, hogy nem barátkozol fiúkkal. Nem bízom Monique unokatestvéredben. Csak egy évvel idősebb nálad, de már nagyon teszi-veszi magát. Egyelőre viselkedj okosan, aztán, szavamra mondom, megtehetsz bármit, ha már megszerezted az érettségit… Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Vigyázz magadra. Viszlát, Prücsök.
  Richard beindította a robogóját. Muguet-nek úgy tűnt, apjának megint fáj a lába. Ahogy a férfi távolodott, érezte, hogy elszorul a szíve. Letette a bőröndjét, és utána szaladt.
  – Papa! Állj meg'
  Richard megállt, és levette a sapkáját.
  – Tudod, papa, nekem is fáj, hogy elválunk, de Honorine olyan rossz volt hozzám! Fuldokoltam nála. Megígérem, hogy megszerzem az érettségit, és azt is megígérem, hogy nem játszom a barátaimmal. Szerda esténként nálad alszom. Majd hallgatjuk Pierre Dacot a rádióban…
  Az apja elmosolyodott, megpaskolta az arcát, feltette a sapkáját, és vissza sem nézve eltűnt. A kislány egy darabig csak állt az úton. Többen is köszöntötték, de meg sem látta őket. Lassan visszasétált a bőröndjéhez, és észrevette, hogy a távolból a nagyanyja integet.
  Ahogy Muguet odaért hozzá, Bertille látta, hogy olyan arcot vág, mintha temetésen lenne.
  – No nézd csak, kislányom, úgy tűnik, eltévedtél! Ez itt a vidámság háza!
* * *
  A Sidoux házban semmi sem változott, leszámítva a petróleumlámpát felváltó áram bevezetését. Ugyanaz a rendetlenség, ugyanaz a por, ugyanaz a harsányság jellemezte, mint kisgyerek korában. Muguet elmosolyodott, látva, hogy a konyhában most is a földön sorakoznak a zsírmocskos tányérok. Mintha azóta sem mosták volna el őket. Pedig a csapnál ott volt a mosogatótál, abból ittak a legyek. A viaszosvászonnal leterített asztal mindig tele volt kenyérdarabokkal, üvegekkel, csorba, piszkos poharakkal. A nagymama azt mondta, a vendégeknek vannak odakészítve. Muguet nem látott más rendszeres látogatót, csak a közkórház még járóképes néhány öregét, akik a nagypapa társaságát alkották. Bertille életkedve azonban elfeledtette Muguet-vel, hogy egy nyomorúságos viskóban élnek. Már kora reggel követte mindenhová. A nagymama először a kakast etette meg, mivel az volt a „vekkere”, aztán a tyúkokat meg a nyulakat, és ha maradt ideje, reggelit készített, ha nem: „Sebaj, majd jobb étvággyal eszünk délben”. A piszkos ablakoknak olyan színük volt, mint a tíz éven át sütésre használt zsírnak. Sötétedéskor már a falakat sem lehetett látni. Nem számított: a nagymamának csak az volt a fontos, hogy szépen nőjön a retek, hogy a fákon megteremjen annyi gyümölcs, amennyi kell, és bőségesen öntözzék a kertet. Monique és Muguet egy összecsukható ágyon osztoztak, amelyet a nagyszüleik ágyával párhuzamosan állítottak fel. A kettő között épp csak egy éjjeliedény fért el. Az öreg Gustave gyakran használta. Néhány hónap után azonban fel kellett hagynia vele, bénulása rosszabbra fordult, és már járni sem tudott. A nagymama szerzett egy ágytálat az ócskavastelepről, de az lyukas volt. Richard felajánlotta, hogy behegeszti. Mielőtt elindultak az iskolába, Monique és Muguet segítettek a nagyapjuknak kényelmesen kiülni a székére, a konyhaablak mellé. A lába olyan volt, akár egy nyolcas. Gyengéden feltették egy kis zsámolyra. Csontos feneke a szalma ülőkén pihent. Előrehajló törzsének már nem volt szüksége támlára. Sapkájával a fején órákon át így maradt. Amikor a nagymama nem engedte, hogy a rádiót hallgassa, lekurvázta az öregasszonyt, aztán tovább szopogatta a mentacukrot. Muguet néha mellette maradt, hogy egy kicsit elbeszélgessen vele. Az öregnek érdekes módon már nem volt szüksége a hallótölcsérre, nagyon figyelt minden szóra. Felidézte a fiatalságát, hajdani szépségét, aztán arról beszélt, hogy lám, mi lett belőle. Könnyek csillogtak a szemében. Muguet-nek szerencséje van, hogy lánynak született, soha nem kell majd a lövészárokba mennie.
  – Muguet, ha újra kezdhetném…
  A kislány várt.
  – Mi lenne, ha újra kezdhetnéd, nagyapa?
  A férfi ránézett, megvonta a vállát, és hallgatott. Kinyitotta a csokoládés dobozt, kiválasztott egy bonbont, és felé nyújtotta. Muguet megköszönte, és a leckéibe merült. Amint azonban a nagyapja meglátta a történelemkönyvét, nem tudott uralkodni magán, és újra beszélni kezdett. A tankönyv az antik görög világ, Egyiptom és a Római Birodalom történetét tárgyalta. Az öreg megkérte Muguet-t, hogy olvassa fel, amit tanul, és hamarosan már a Parthenónban látta magát, francia egyenruhában, a kariatidák helyett tábornokokkal körülvéve. Nem ment el az esze, egyszerűen csak álmodozott. Gyakran kölcsönkérte a könyvet. Hosszasan elnézte a képeket, aztán elaludt, ahogy az öregek szoktak, mintha nem akarná tudni, hogy ő maga soha nem jutott el sehova, csak Verdunbe.
  Kedd este üvöltött a rádió. Az asztalnál ültek egy nagy tál saláta körül, és a „Rejtély, rejtély” című műsort hallgatták. Miközben Bertille két kézzel összeforgatta a kertjükből való salátát, Gustave, aki imádta ezt a műsort, megkereste a legnagyobb tölcsért, és a fülébe dugta, nehogy elszakasszon valamit az elhangzó mondatokból. Tilos volt a tányérhoz koccintani a villát, nehogy elmulasszák a pillanatot, amikor kiderül a gyilkos neve. Ha pedig a nagymama már a műsor vége előtt kitalálta, hogy ki a tettes, egy szem pálinkás cseresznyével jutalmazta az unokáit.
  Muguet örömet akart szerezni a nagyapjának, és belefogott egy krimi írásába: A mérgezett cseresznye… Mindennap felolvasott neki öt-hat oldalt. Úgy tűnt, a nagyapját érdekli a történet, s ez felbátorította. Szorgalmasan írt, és egészen a nyomozás végéig fenntartotta a feszültséget. A nagypapából kitört az öröm, amikor rájött, hogy a gyilkos nem más, mint frau Straub, egy német kém. Muguet csodálatos perceket élt át nagyszüleinél a veszekedések, az ordítozások és a kölcsönös sértegetések ellenére is.
  A sértések mögött, amelyeket Andrieux nagyapa és nagymama egymás fejéhez vagdosott, megérezte a gyengédséget és a szemérmességet, amellyel máshol még sosem találkozott. Ez az örökös morgolódás meghitté vált számára, mint egy simogatás az arcán.
  Iskola után Muguet leült a konyhaasztalhoz, és nekilátott a leckéjének: vázlatot írt egy fogalmazáshoz, vagy megpróbálta megoldani az egymás útját keresztező vonatok sebességével kapcsolatos feladatot, miközben a nagyanyja teli torokból énekelte az „O Catarina Bellát”. Az öregasszony mindeközben répát vagy krumplit hámozott, és a dal minden sorának végén bedobott egy zöldséget a készülő levesbe.
  Muguet-t magával ragadta az első gimnáziumi év. Új tantárgyakat tanultak: angolt, természettudományt és zenét. Hetente egyszer a tanáruk egy zongora segítségével vezette be őket a szolfézs titkaiba. Húsvét környékén madame Didier meglepetéssel szolgált: feltett egy lemezt, és Muguet már az első hangoknál felismerte Beethoven Hatodik szimfóniáját, melyet egyszer véletlenül, a rádió gombját csavargatva hallott az apjánál. Revelációként hatott rá ez a zene. Ahogy hallgatta, úgy érezte, egy titokzatos erő emeli el a földtől, lelke belevegyül a nap ragyogó fényébe, szíve túlcsordul a világ iránti szeretettől.
  Attól kezdve gyakran elhúzódott a nagyanyja kertjének végébe, a folyó mellé, a szomorúfűzfa alá. Verseket írt, felidézve magában a német zeneszerző szenvedélyes, dallamos muzsikáját. Aztán széttépte őket, és a papírdarabokat egyenként a Lézarde-ba szórta. A szavak eltűntek az áttetsző víz sodrásában, akár a hangok a szélben, és Muguet a folyó kanyarulatáig követte őket tekintetével, megfogadva, hogy másnap ugyanebben az időpontban visszatér. Egyik este megpróbálta megosztani lelkesedését apjával. A férfi csak vállat vont. Muguet érje csak be az operettel és Berthe Sylva dalaival. A kislány megpróbálta leírni az érzéseit, de Richard az első mondatnál félbe szakította.
  – Elég ebből, nagylány.
  – Papa, miért hívsz nagylánynak? A Prücsök sokkal kedvesebb!
  – Túl nagy vagy már Prücsöknek.
  Richard egy pillanatig elnézte a lányát, majd elnevette magát, töltött magának még egy adag vörösbort, és koccintásra kínálta a poharát. A kislány elszoruló torokkal nemet mondott. A nagyanyja várja a vacsorafőzéshez.
  – Úgy is van, menj csak Andrieux-ékhez. Hagyd az öregedet egyedül, mint a kisujja…
  Csuklott egyet, cigarettára gyújtott, kinyitotta a L'Humanitét, fogta a szótárát, és belemerült a keresztrejtvénybe.
  – Na, mielőtt elmész, Prücsök, segíts nekem. Hogy mondják angolul a poharat?
  – Glass, papa!
  – És olaszul?
  – Azt nem tudom!
  – Micsoda? Állandóan tanulsz, és mégsem tudsz semmit? Bichiere, savate! Bichiere di vino! Salute!
  – Hol tanultál meg olaszul?
  – Az építkezéseken! Nem kellenek ehhez könyvek. Az életből tanul az ember, nem az iskolapadban. Jut eszembe, remélem, ebben a hónapban is felkerültél a dicsőséglistára?
  – Nem, papa. A természettudomány-tanár adott egy egyest. Azzal vádolt, hogy beszélgettem az óráján, pedig a mögöttem ülő volt. Miatta most először nincs meg az átlagom. Szolfézsből viszont első vagyok.
  – A hangjegyek ismerete nem elég ahhoz, hogy tanítónői diplomát szerezz!
  – Lehetnék zongoratanár…
  – Elment az eszed, lányom?! Tudod, mibe kerülnének a zeneórák? Ne álmodozz! Már így is elég sokba van nekem a taníttatásod! Mindig kell valamit venni, ha éppen nem könyvet, akkor körzőt, ha nem körzőt, akkor tollat! A mindenit, a végén még olyan leszel, mint az anyád!
  Muguet megértette ugyan, hogy apja sok áldozatot hoz érte, az összehasonlítás azonban mélyen felkavarta, és ebben a percben elhatározta, hogy otthagyja a gimnáziumot, és visszatér a polgári iskolába. Majd ott megszerzi a végbizonyítványt, aztán belép a Lafarge-hoz, mert az apja egyszer azt mondta, szeretné, ha abban az optikus műhelyben dolgozna.
  – Még itt vagy, Prücsök? Mire vársz?
  Felkapta a boroskancsót, és az ajkához emelte. Muguet becsapta maga mögött az ajtót. Nem szállt fel a biciklijére, gyalog szelte át Mortier-t, a kerékpárt maga mellett tolva.
  – Elegem van! Utállak, amikor iszol, papa! Gyűlölöm ezt a zavaros fényt a szemedben! Riadtnak látszol, összevissza beszélsz! Amikor az árvaházban voltam, legalább vidám voltál, elvittél a vásárba, busszal kirándultunk, állatkertbe mentünk! Most meg minden vasárnap a székhez ragad a feneked, a szádban cigi, a füled a rádióhoz nyomva. Az asztalnál mást se hallok, csak hogy az anyámat szidalmazod. Tudom jól, még mindig azt reméled, hogy egy nap visszatér hozzád, és emiatt iszol.
  Amikor a rádió programja éppen nem tetszett neki, Bertille a fiatalkoráról mesélt az unokáinak. A nagyapa mérgesen a fülére húzta a sapkáját, morgott, zsémbelt, dörmögött, miközben a felesége azt ecsetelte, milyen kívánatos volt húszévesen.
  – Nem igaz, vén medve? Mondd csak meg a lányoknak, milyen csinos voltam!
  – Ezer éve elfelejtettem már! Ahogy ma látlak, a földet söprő melleddel, azt hiszem, jobban tettem volna, ha visszamegyek a seregbe.
  – Még mindig megteheted! Úgy legalább esélyed lenne, hogy az invalidusoknál végezd. Azért nézek így ki, mert öt kölköt csináltál nekem, undorító vénember! És ha nem piáltál volna annyit, most nem lennél ilyen magatehetetlen!
  – Az a lövészárkok miatt van. És a gránátszilánkok miatt, amik jönnek-mennek a fejemben. Azokkal nincs mit tenni.
  – Nem a szilánkokkal van a gond. A sok pia szállt a fejedbe!
  A feldühödött nagyapa a botjával rácsapott a felesége lábára. A bosszúszomjas Bertille előre szegezte a merőkanalát, és fenyegetően felé lépett, mintha le akarná ütni.
  – Majd miszlikbe aprítom én a szilánkjaidat!
  Monique és Muguet közbeléptek, mielőtt beváltotta volna fenyegetését.
  – Nagyi! Ma este a Sasfiókot vagy a Párizs titkait meséled el nekünk?
  – Hagyjatok békén, lányok, nincs már kedvem a meséléshez! Ez a vén marha mindig annyira fel tud bosszantani!
  A nagyapa a sarokban vigyorgott, boldogan, hogy sikerült kihoznia a sodrából Bertille-t, aki dühösen eltűnt a szobában, hallották, hogy becsapja a szekrény ajtaját, és megrecsegteti a komód fiókjait. Káromkodott, dühöngött, morgott, aztán hirtelen…
  Előbukkant hátulgombolós nadrágban, mellkasán két összefont, csíkos konyharuhával, lábán a nagyapa zoknijával, amely felért egészen a combja közepéig. Félretolta a lányokat, felvette az öntöttvas lábost a szenes tűzhely mellől, morgott, mert nehéz volt felemelni, a fejére tette és a szeméig húzta, tapogatózva elővett a zsebéből egy kis tollseprűt, és a nyelét az edény fülébe tűzte.
  – Monique, Muguet, ne nevessetek, segítsetek felállni a dagasztóra, és adjátok ide a seprűt.
  – Vénasszony, szégyent hozol a francia hadseregre. Nem így kell fegyverszemléhez felsorakozni. A bajonettnek fölül kell lennie!
  – Mondd csak, vén bolond! Nem értesz te ehhez. Ez most Spanyolország. És egyébként is, fogd be, nem látok semmit.
  Lábát a reggel óta ott heverő dagasztóteknő szélén megvetve, jobb kezében a seprűvel a nagymama nagy lélegzetet vett, büszkén kitárta bal karját, és szavalni kezdett:
Kis dobosok!… Mint tizenegy golyó
 egyforma gömb: a nagy csákó alatt
Olyan volt éppen a fejük!… Haladt
Előre mind, nem tudva, mi a cél,
A csataterv… csak boldogan, hogy él,
Hogy széles dobján nagy pörgést művel!…4
  A nagyapát is magával ragadta a ritmus, és az asztalt ütve énekelte:
Virág a puskában,
Dal az ajkakon,
Vidám és őszinte szívvel…
  – Csend a baromfiudvarban!
Csipkedték őket. egy kicsit, mivel
A kantinosné kegyeiben álltak,
S e révén sok jó falatot találtak
  – Micsoda? Monique mint kantinosné? Bár igaz, jó úton halad, ahány katonával randevúzott már…
  – Fogd be, hadd fejezzem be az előadást!
De hogyha aztán riadót dobolt
  – Na, dobosról szó sem lehet. Hacsak nem annyi a zsoldja, mint egy marsallnak.
E tizenegy játéknyulacska… szólt
A ropogó bőr… villámgyorsan pörgött
Huszonkét pálca, hogy csak úgy mennydörgött
  – Meg hogy dobverő! Mindig csak mankó vagy faláb jut az embernek.
S úgy tetszett, míg a dob moraja dördül,
Hogy így szól minden cikcakos acél:
„Villám-formánktól nem hiába fél
Az ellenség!” – Ekkor száját kitátja
Egy öreg ágyú és rájuk okádja
Tüzes nyalkáját… Dúlva-fúlva megy
Közéjük – s vége! Mind a tizenegy!…
  Bertille előrelendítette a seprűjét, háromszor megkongatta vele a fejfedőjét, hogy jelezze a Sasfiók érkezését, akinek szerepét egykor az a színésznő játszotta, akinél fiatal korában cselédeskedett. Levetette improvizált gránátos sisakját, és ahogyan azt a hűséges Flambeau tette volna, eljátszotta a Mária Lujza karjában haldokló reichstadt-i herceg életének utolsó pillanatait. Könnyes szemmel kiáltotta: „Anyám!” Egyik alkalommal Bertille annyira beleélte magát a szerepébe, hogy elvesztette az egyensúlyát, és nyögve leesett az állványáról.
  – Hagyd abba a nyavalygást, vénasszony, ez csak színház!
  – Közölnöm kell veled, hogy a Sasfiók tényleg létezett! Fajankó!
  – Bár az első világháborúról tudnál ennyit! Ahelyett azonban, hogy meghallgatnál, inkább a csupa csipkébe öltözött vénasszonyaid történeteivel butítasz minket, akik naphosszat csak cicomázkodnak, és bemázolják a képüket, hogy aztán a színpadon bohóckodjanak. Nem jöttél még rá, hogy a színházban minden hamis? Az, hogy húszévesen még elkápráztatott ez a sok badarság, még elmegy, de hogy a te korodban? Különben sincs mit büszkélkedni azzal, hogy egy színpadon parádézó jóasszonynak dolgoztál, miközben mi a sárban kúsztunk az ágyuk zajában.
  Elkerülendő, hogy újra félbeszakítsák, a nagymama felkapta a tálalón heverő locsolófejet, és beleharsogta, hogy soha nem látott szebbet, mint a szépséges, barna Eyrens kisasszony számtalan ruhakölteménye, aki annyira kedves volt, és akit imádott a közönség. Az öltözője tele volt a jelmezeivel, és távollétében Bertille egymás után felpróbálta őket, szőke parókát tett a fejére, és bőségesen locsolta magára a polcon sorakozó parfümöket. Kipróbálta az összes sminkszert, legjobban a Simon krémért rajongott, amivel a kisasszonya is minden este bekente az arcát, hogy megőrizze bőre frissességét. Olyan volt az a krém, hogy ha még élne a kisasszony, a bőre most is gyönyörű volna.
* * *
  Az augusztus tizenötödikei ünnepre készülve Monique és Muguet minden évben versengve szedték a zöldbabot, hogy elég zsebpénzt gyűjtsenek a cirkuszi belépőjegyre. Bertille megengedte nekik, hogy elmenjenek, feltéve, hogy ő is velük tarthat. Elsétáltak a város határába, ahova a Gudule társulat a sátrát állította. Az alkalomra a nagymama elővette fekete kreppruháját, és égre-földre kereste azt az „átkozott cipőt”, ami biztosan valami lehetetlen helyre került. Mivel erős késésben voltak, Bertille végül papucsban indult el. Csak két biciklijük volt, Muguet felült a nagyanyja kerékpárjának csomagtartójára, és egész úton énekelve kerekeztek el a cirkusz pénztáráig, ahol aztán lefékeztek.
  A láthatóan izgatott Bertille leültette az unokáit a nézőtér egyik felső sorában, és rájuk parancsolt, hogy hallgassanak: a cirkusz a világ legszebb előadása. Ő már csak tudja, hiszen fiatal korában ebben a közegben élt.
  – Erről miért nem meséltél eddig, nagyi?
  – Tartalékolni akartam ezt a történetet arra az időre, amikor már minden más meséből kifogytam. Szóval minden reggel felültem a szamaramra. Aztán egyik nap a jószág akkorát ásított, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és beleestem a folyóba. Apám dühében eladta a szamarat, és vele együtt engem is. Így léptünk a csacsimmal a szép Eyrens kisasszony szolgálatába, nyolc és fél évesen.
  Amikor a bohócok következtek, Bertille, mintha maga is közéjük tartozna, grimaszolni kezdett, s közben a lányok combját csapkodta. Úgy nevetett, hogy meg kellett fogniuk, nehogy hátraessen.
  Amikor azonban a légtornászok védőháló nélkül repkedtek a trapézok között, halálra rémült, és rongyosra rágta a zsebkendőjét.
  Muguet-t rabul ejtette a levegőben úszó, flitterbe öltöztetett testek látványa. Dobpergés, majd hirtelen csend. A kislány szíve összeszorult. Az akrobata duplaszaltót ugrott, és magabiztosan elkapta a feje fölött lengő rudat. Muguet el volt ragadtatva: sikerült neki! A férfi szőke haja még ragyogóbb volt, mint a ruhája. A kislány elhatározta, hogy az előadás után megkeresi, és autogramot kér tőle. Ez sikerült is, de közben szem elől vesztette a nagyanyját és Monique-ot.
  A légtornász mosolygós, kék szemébe nézve Muguet elpirult. Gratulált a férfinak, és megkérdezte, milyen módon csatlakozhatna a társulathoz. Referenciaként a nagyanyjára hivatkozott. A légtornász megpaskolta az arcát, és megkérdezte, hány éves.
  – Tizenhárom.
  A férfi kijelentette, hogy túl fiatal, de ha jövőre még mindig érdekli a dolog, visszatérhetnek rá.
  Muguet csalódott volt. Már elképzelte magát, amint az utakat járja. A férfi elnézést kért, át kellett öltöznie, de mielőtt becsukta volna a lakókocsija ajtaját, szájon csókolta. Muguet halálra rémülten elfutott, és beleveszett a tömegbe. Meg akarta találni a nagyanyját. Fel-alá szaladgált. Amikor Bertille észrevette, először le akarta teremteni, de aztán meggondolta magát.
  – Miért vágsz ilyen rémült képet, Muguet? Mi történt? Olyan hamuszürke vagy, mint a konyharuháim.
  – Nagyi, mitől lesz valakinek gyereke?
  – Ha nincs szerencséje.
* * *
  Teltek-múltak a hónapok. Muguet visszatért a polgári iskolába, és madame Moreau már feladta, hogy megértse, miért hagyta ott a gimnáziumot. A kislány szorgalmasan tanult, de azért nem feledkezett meg a szolfézsről sem. Annyira szeretett volna megtanulni zongorázni.
  Iskola után gyakran elment Richard-hoz, hogy felmondja neki a leckét, vagy hogy együtt keresztrejtvényt fejtsenek. Egyik este, amikor bekopogott az ajtón, csak tompa morgás volt a válasz. Belépett a konyhába. Apja háttal ült, minden figyelmét a rádióra összpontosítva. A kislány odalépett hozzá, hogy megölelje, de a férfi intett, hogy hallgasson. Muguet megkerülte az asztalt, és megállt vele szemben. Megdöbbentette az apja feldúlt arca. Ő is figyelni kezdett. A riporter a XX. Kongresszusról beszélt, meg egy Hruscsov nevű férfiról, desztalinizálásról, személyi kultuszról. Muguet unalmasnak találta a kommentátor fejtegetéseit, és alig várta, hogy a műsor véget érjen. Apja azonban egész testében remegett. Hirtelen kikapcsolta a rádiót, felállt, és akkora erővel vágta a falhoz a borosüveget, hogy az szétrobbant. Az üvegcserepek éles csörömpöléssel hullottak a földre, a bor szétömlött a kövön, akár egy vértócsa. Azután Richard egy szó nélkül visszaült. Feldúlt volt az arca. Muguet nem merte faggatni. Teltek a percek, Richard még mindig nem mozdult. Muguet sóskalevest főzött neki, de hozzá sem nyúlt. Töltött egy pohár bort, de azt sem itta meg. Odanyújtotta apjának a L'Humanitét, hogy fejtsen keresztrejtvényt, de a férfi káromkodva széttépte az újságot. Végül beszélni kezdett, de Muguet nem értette a szavait, azután elhallgatott, és mélyen a lánya szemébe nézett.
  – Prücsök, később, ha szavazni fogsz, mindig a legvéresebbre szavazz. Mert idővel még az is kifehéredhet.
* * *
  Clotilde ritkán fordult meg az anyjánál, de ha eljött, mindig kihasználta az alkalmat, és elvitt magával egy kis salátát, zöldséget, gyümölcsöt a kertből, friss tojást vagy egy nyulat, amit Bertille neki vágott le. A legújabb műveivel dicsekedett Monique-nak és Muguet-nek, amelyek messze felülmúlták a semmit sem ábrázoló modern „mázolmányokat”. Utálta a Braque-okat és Picassókat, akik gúnyt űznek a világból. Majd ő megmutatja azoknak a semmirekellőknek. Gyors léptekkel a baromfiudvarba sietett, felkapta a rúdon alvó egyik tyúkot, a két lábát a palettája festékébe mártotta, és végigsétáltatta a szárnyast egy tiszta vásznon. Az eredmény kusza vonalak semmihez sem fogható összevisszasága lett.
  Kizárólag olyankor foglalkozott a lányával, amikor megtiltott neki valamit: hogy sortot hordjon, rágógumizzon, vagy azt mondja, „a francba”, vagy „ahol-a”. Clotilde egyre közönségesebbnek találta Muguet-t. Ahelyett, hogy A párizsi Notre-Dame-ot olvassa a Mi ketten magazinban, jobban tenné, ha inkább Francois Villon – bizonyára Clotilde legújabb barátja – iránt érdeklődne. A másik barát Albert Favier volt, egy igen kifinomult úr, aki üzletet vitt a Liévi közben. A férfi cégérfestő volt, a legjobb a környéken. Azt tervezték, hogy összeházasodnak, és Clotilde arra készült, hogy bemutatja Muguet-nek. Az alkalomra a kislánynak meg kellett mosakodnia, választékot kellett fésülnie dús szőke hajába, és az anyja kivasaltatta vele nagy fekete virágos ruháját is. Mikor végre elkészült, buszra szálltak a Porte de Vincennes felé, ahol az anyja jövendőbelije várta őket.
  Az utazás alatt Clotilde szokásához híven megállás nélkül áradozott. A vőlegénye rendkívüli művész, a legszebb, a legerősebb, a legintelligensebb ember a világon. Amikor Párizsban találkoztak, Muguet a férfit az apjához hasonlította, és elég szánalmasnak találta. Miután lelkesen megnéztek több kirakatot és a Strasbourg-Saint-Denis díszkapuját, megérkeztek a Liévi közbe. Gyerekek játszottak a csatornában, felfordított biciklik kerekeit pörgették. Alacsony öregasszony állt a kapuban, madame Duprez, a környék korelnöke. Ő akarta elsőként köszönteni Muguet-t, és hideg üdítővel kínálta. Az öregasszony fél órán át tartóztatta őket, elmesélte, hogy a férje meghalt, és évek óta egyedül él a két mankója társaságában. Gyakorlatilag béna, és a környékbeli kölykök már biztosan kikészítették volna, ha Albert Favier nem lép közbe rendszeresen, és nem ijeszt rá erre az „arab, zsidó és spanyol csürhére”. Muguet büszke lehet, az édesanyja a „Liévi utca Igazságtevőjéhez” megy hozzá.
  Albert Favier üzlete madame Duprez ablakával szemközt nyílt.
  A földön tégelyek és festékes tubusok hevertek. A falakat kartonok díszítették, ilyen feliratokkal: „Egyen Panzani tésztát, gyorsan megfő” vagy „Vásárolja cipőjét Andrénál, hogy elegáns legyen” vagy egy harmadikon: „Legras pékség, a gyomra öröme”.
  A lakás igencsak szűkös volt. A terpentin terjengő szaga egy egész háztömb megmérgezésére is elég lett volna. A másik helyiségbe egy meredek és kanyargós falépcső vezetett, amely veszedelmesen csúszott. Mióta Clotilde rászokott a takarításra, mindent mániákusan fényesre vikszolt. Az aprócska emeleti szobát szinte teljesen betöltötte az ágy. Már csak egy gázfőző és egy csap fért el ott, meg néhány székként szolgáló faláda. Piros függöny egészítette ki az összképet, melyet maga Clotilde készített.
  Egy polcon szépen sorba rakva Muguet néhány kis gyapjúmamuszt, apró inget és egy miniatűr sapkát vett észre. Anyja elkapta a pillantását, és szemmel láthatólag zavarba hozta lánya felfedezése.
  – Istenem! Milyen buta vagyok! Pedig megfogadtam, hogy eldugom! Meglepetést akartam… de mindent elrontottam… Kislányom, örülj, kisöcséd lesz.
  Az anyjának gyereke lesz! Mit fog szólni az apja? Clotilde most már mindkettőjüket lecseréli… Valóságos fizikai undort érzett az anyja iránt. Visszament a műhelybe, ahol leendő mostohaapja fel-le járkált a létrán, ecsetjével a szájában. Bármilyen langaléta volt is, a plafont ő sem érte el.
  – Muguet, ha gondolod, van egy nagyon szép uszoda a nagykörúton. Anyád kölcsönad egy fürdőruhát…
  Muguet bólintott, és kihasználta a lehetőséget, hogy magával vigye a „környék csürhéjét”. Nem lehetett megkülönböztetni őket, mind franciául beszéltek. Visszaérve meggyőzte őket arról, hogy a képregények csodálatosak, de közöttük is a Pif, a kutya a legjobb, akinek kalandjai a L'Humanité-ben olvashatók. Azt javasolta, alapítsanak kórust. Több szólamban gyakorolták az „A la Clairefontaine” című dalt egészen Clotilde és Albert Favier esküvőjének reggeléig. Balszerencséjére Muguet-t aznap fájdalmas torokgyulladás szögezte ágyhoz. Vigasztalásul Albert Favier megajándékozta egy könyvvel, a Fekete angyalokkal.
  Clotilde vett magának egy csinos fehér blúzt az esküvőre. Égre-földre kereste, amikor öltözni kezdett. Kétségbeesésében a lányát is faggatni kezdte. Mivel sürgetett az idő, végül felvett egy gyöngyszürke felsőt. Amint az anyjáék távoztak, Muguet elrejtette a bőröndjébe a Clotilde-tól elcsent blúzt. A fehér csak az apjának járt. Miután felgyógyult, most már hivatalos mostohaapja elkísérte Muguet-t a Keleti pályaudvarra. A „csürhe” is velük tartott. Amikor a vonat elindult, kórusban, de korántsem összhangban harsogni kezdték: „Nem örökre búcsúzunk, bátyám, húgom, apám”. Muguet nevetve megígérte, hogy visszajön, és rendesen megtanítja nekik a dal szövegét és ritmusát. Anyja otthon maradt, hányingerre, fejfájásra és szédülésre panaszkodott.
  Richard a beauchamps-i átszállásnál várta a lányát, és együtt vonatoztak tovább Mortier-ba. Ahogy szemben ültek egymással a kupéban, Muguet alig mert az apjára nézni.
  – Na, milyen volt?
  – Jó… 
  – És milyen a lovagja?
  – Semmi különös.
  – És azon kívül?
  – Nem tudom. Betűket fest.
  – És anyád?
  – Beteg.
  – Na, ő aztán nem változik!
  – Most tényleg beteg.
  – Mi baja?
  – Papa, Clotilde gyereket vár.
  Richard elsápadt. Könny csillogott a szeme sarkában. Érezte, hogy a lánya figyeli, ezért elfordította a fejét. Aztán rekedten megkérdezte:
  – És milyen?
  – Honnan tudnám? Még nem született meg!
  – Ja, igaz, milyen ostoba vagyok! Azért az ő korában ez már veszélyes lehet! Szóval ezért házasodtak össze?
  – Igen. De tudod, papa, nem voltak olyan szépek az esküvőjükön, mint ti ketten voltatok, te frakkban, ő meg hosszú fehér ruhában! Most szürkébe öltöztek.
  – Clotilde férjhez ment!… Tudod, anyád akár még egy gyerekkel is képes lenne hazajönni. Nem igaz?
  – Lehet, főként hogy a férje…
  – Mi van vele?
  – Semmi. Hazaértünk, papa. Fázom.
  A Messager utcába érve Richard nagyon erősen magához szorította a lányát.
  – Tudod, Prücsök, ha anyád akarta volna, szekérderéknyi gyerekünk lehetett volna!
* * *
  A vizsga előtti este Richard a kezdődő pánik jeleit vette észre a lányán. Felesleges ellenkezni, látszik rajta, hogy retteg, úgyhogy nála fog aludni Bátorításul belediktált egy nagy tál hagymalevest. Vacsora után az ágyások között sétálgattak, megöntözték a paradicsomot és a fejes salátát. Aztán polkát táncoltak salátás kosárral a fejükön. A lármára előjött a szomszédasszony. Richard a kertje legszebb rózsájával ajándékozta meg, hogy megbékítse.
  Hajnalban nagy bögre kakaóval és friss vajas kenyérrel ébresztette a lányát. Elkísérte az iskolába, megölelte, aztán felszállt a robogójára, kijelentve, hogy biztos a lánya sikerében, és ha megbukik, az csakis a vizsgáztatók hibája lehet.
  Muguet igyekezett olvashatóan írni. Délután megfelelt minden kérdésre, még vidáman dudorászott is: „Viszontlátom még az én Normandiámat”. Kicsengetés után az összes gyerek az udvaron gyűlt össze az eredményre várva. Végre megjelent az ajtóban az igazgató. Köré gyűltek, lassan elült a zaj. Blanchard úr feltette a szemüvegét, kinyitotta a kezében tartott dossziét, és megköszörülte a torkát. Muguet reszketni kezdett. Mi lesz, ha megbukott?
  – Prücsök, ne idegeskedj!
  – Papa! Mit keresel itt?
  – Csak nem képzelted, hogy hagyom, hogy a kis butuskám egyedül arassa le a babérokat?
  Kitört belőlük a nevetés. Közben az igazgató már a G-hez ért, és csendet kért. Jöttek a H betűsök: Hibroux, Hauteville, Huidon, megfelelt. Muguet majdnem elájult örömében.
  – Papa, sikerült!
  – Tudtam én, hogy nem a semmiért gürcölök! Na, amíg én köszönetképpen meghívom egy pohárkára a tanárnődet, te ragaszd meg a robogóm gumiját.
  Amikor Muguet utánuk ment a kocsmába, már a második pohár Pernod-nál tartottak, és Richard épp azt magyarázta madame Moreau-nak, mennyire sajnálja, hogy nem talált magának egy olyan nőt, mint ő. A tanárnő elpirult, de hiába kereste a megfelelő szavakat, nem tudta, mit mondhatna. Amikor meglátta Muguet-t, abbahagyta a dadogást, és a terveiről kérdezte a kislányt, aki azt válaszolta, hogy házvezetőnő-képző iskolába készül, Nemours környékére. Az apja sógornője ajánlotta: ő maga is oda járatta a lányát három évig, és nagyon dicsérte az iskolát. Ott megtanítják tehenet fejni, állatokat etetni, szárnyast vágni és a többi házimunkára is.
  – Csak azt felejti el megemlíteni, madame Moreau, hogy az az iskola a csuhásoké! Teljesen kikészít ez a lány! No de tudja, csak azért egyeztem bele, mert legalább biztos lehetek abban, hogy ott vigyáznak rá. A papoknál nem fenyegeti veszély az ártatlanságát. Aztán tizennyolc éves korára, remélem, találok neki valami jó partit. Nem igaz, madame Moreau? Egy fiatal lánynak tisztának kell maradnia! Én meg egyedül vagyok, nem járhatok egész nap a nyomában. Hamar megesik a baj! Mire elvégzi az iskolát, talán már bechameles cipőtalpat is tud majd főzni!
  Még hogy Muguet Nemours-ba vágyott! Semmi kedve nem volt ahhoz az iskolához! Ez volt azonban az egyetlen módja, hogy elodázza munkába állását a Vaillant farmon, merthogy az optikus műhely többé szóba sem került. Az apja sokáig habozott az apácák miatt, de végül beadta a derekát. Muguet szívesebben ment volna egyenesen Párizsba, hogy pénzt keressen, és beiratkozzon egy esti színiiskolába. Apja azonban azt hihette volna, hogy az anyjához vágyik. Richard szabadsága alatt minden reggel együtt mentek el megvenni a L'Humanitét, s mellé néhány csomag Gauloises-t, több liter bort meg egy kenyeret. Azután Richard letelepedett az asztalhoz, és órákon át csak ült erőtlenül, ápolatlan szakállal, szája sarkában cigarettacsikkel, kezében szorongatva az üveg nyakát. Folyton azt kérdezte a lányától, hízik-e már Clotilde. Miközben apja a vetélés kockázatait mérlegelte, Muguet kimenekült a Lézarde partjára, s elsuttogta bánatát a folyónak. Nevetni akart, játszani a haverokkal, fára mászni, becsöngetni az ajtókon, és gyorsan elszaladni – ehelyett pedig naphosszat szagolhatta az apja konyhájának és szobájának falaiból áradó italbűzt. Miért nem szedi össze magát Richard? Miért nem hajlandó találkozni azzal a Rouillyban élő tanárnővel, aki mindennap ír neki? Miért kapaszkodik foggal-körömmel a múltba, amely elemészti? Miért hagyja, hogy Clotilde emléke tönkretegye? Muguet-nek fájt a gondolat, hogy el kell válnia tőle. De a jelenléte sem változtatott semmin. Clotilde növekvő pocakja nagyon megfeküdte az apja gyomrát.
  Napkeltekor Richard felültette a csomagtartóra a lányát, bőröndjét az ölébe tette, s elindultak Nemours felé.
  A házvezetőnő-képző iskolát meglátva Muguet-t meglepte a hely szépsége. A főépületet hatalmas francia kert vette körül, és a központi sétány végén egy bájos, XII. századi kápolna állt. A főbejárattal szemközt színes virágágyásokkal körülvett kis házikó emelkedett, okkersárga falakkal, zöld ablaktáblákkal: a plébános háza. Az iskola távolról sem emlékeztetett egy disznókkal és tehenekkel teli farmra…
  Richard nem volt hajlandó köszönni a házfőnök anyának.
  – Prücsök, remélem, nem szórtad el az imáid felét az úton! Emlékezz csak: mi vagyunk a „rabjai a földnek”…
  Felpattant a robogóra, és vissza sem nézve eltűnt a platánokkal szegélyezett úton.
  A házfőnök anya már az első napon kihirdette az intézményében érvényes szabályokat:
  A postát cenzúrázzák. A bentlakók háromágyas szobákban laknak, és egymás után zuhanyoznak, természetesen hálóingben. Bő rakott szoknyát kell viselniük, olyan blúzzal vagy kardigánnal, amely nem simul a testükhöz, és magasan a nyaknál záródik. Kötelező a térdzokni és a lapos sarkú cipő. Ha valamelyikük mellben erősebb, a főnökasszony irodájába kell mennie, hogy lekössék a szemérmetlen domborulatokat.
  Ez után következett Francis atya erkölcstani előadása.
  A fiatal lányok elsődleges kötelessége, hogy engedelmes és erényes feleség váljék belőlük. Ennek érdekében pedig ügyelniük kell arra, hogy a fiúk ne nézhessenek be a szoknyájuk alá. Ha bűnbe esnek az esküvő előtt, szégyen és megvetés lesz osztályrészük. Tudniuk kell: leghétköznapibb gesztusaik is elárulják őket, bűnük még a járásukon is meglátszik. Ráadásul, ha a halálos bűn megbocsáthatatlan vétkében még teherbe is esnek, életük végéig viselniük kell tettük következményeit. Az abortusz bűn, melyet az egyház elítél. Testi érintkezésre csak a férjükkel kerülhet sor, és vele is csak utódnemzés céljából. Nem szabad elfelejteniük keresztet vetni előtte és utána, és ne feledkezzenek meg arról sem, hogy fájdalommal fognak szülni. Micsoda perspektívák!
  Muguet meglepetten tapasztalta, hogy tökéletesen emlékszik az imák szövegére. A mise kötelező volt, az áldozás szintén. A lányoknak rendszeresen gyónniuk kellett, el sem követett bűnökkel vádolva magukat, csak hogy feloldozást kaphassanak. Több hónapnyi tanulás után, a karéneket és a nyelvtant leszámítva, Muguet csak mérsékelt eredményeket tudott felmutatni, nem remekelt sem a háztartás művészetében, sem a tehénfejésben. Inkább saját magát ölte volna meg, semhogy részt vegyen egy szárnyas vagy egy nyúl levágásában. A főnökasszony az irodájába hívatta.
  – Gyermekem, miért jött ebbe az iskolába?
  – Apám azt akarja, hogy tökéletes feleség legyek, anyám.
  – Úgy látom, a fogalmazáson kívül semmi másra nem képes összpontosítani. Csak vesztegeti az oktatói idejét és Hauteville úr pénzét. Mivel gimnáziumba is járt, a plébános úr hajlandó angol- és latinórákat adni magának, és mostantól minden vasárnap és csütörtökön a mise után segédkezik Bénédicte kisasszonynak, a cserkészcsapat, a „farkaskölykök” vezetőjének. Most pedig egy jó hír: tájékoztatom, hogy az édesanyja egy kisfiát hozott a világra. Benoit-nak hívják.
  A második félév végén Richard megengedte a lányának, hogy egy hétvégére táborozni menjen a cserkészekkel. Szívesebben látta őt „Csil, a keselyű” szerepében, mint hogy semmittevéssel töltse a napjait.
  Csil-Muguet Bagirával, a cserkészcsapat vezetőjével osztozott a sátrán egy erdei tisztáson.
  Bénédicte kisasszony nyomkereső játékokat meg vízben futásokat szervezett a farkaskölyköknek. Versenyeztek, hogy ki tud gyorsabban egyszerű csomót, dupla csomót, tengerész csomót, ács-csomót vagy hurkot kötni. A közös sétákon, amikor átmasíroztak a falvakon, az indulójukat énekelték:
Mi vagyunk a farkaskölykök
Kerül minket minden ördög
Hitünk erős, szívünk vidám
Véd minket az egyenruhánk
  Este pedig megint csak énekelve gyűltek össze a tábortűz körül.
  A rossz idő miatt végül a tervezettnél korábban vissza kellett térniük Nemours-ba.
  Június végén Muguet engedélyt kapott, hogy a szünidőre hazamenjen az apjához. Elköszönt a plébánostól, aki megáldotta. Mortier-ban naphosszat egykori iskolatársaival lófrált. Az apjának meg kellett bíznia benne, végül is nem zárhatta be egész napra. Mindenesetre amikor hazaért a gyárból, részletes beszámolót kért lánya aznapi kalandjairól.
  – Hogy nézel ki, kóbor macskával verekedtél?
  – Nem, Fredoval kaptunk össze! Mindig piszkál minket.
  – Remélem, elláttad a baját?
  – Igen, fejbe csaptam egy ággal.
  Richard nagyon büszke volt. Az ő lányával nem kukoricázhat egy ilyen mihaszna alak.
  A nyár eleje biciklizéssel, véraláfutások beszerzésével és kosárlabda meccsekkel telt. Július elseje nagy sikert hozott: Mortier győzött Coulommiers ellen.
  Abban az évben is, mint minden július tizennegyedikén, fenyegető felhők sorjáztak az égen, mintha csak bosszantani akarnák a nézőket, akik alig várták, hogy éljenezhessenek a kék-fehér-piros tűzijáték rakéták láttán. Az utolsó tűzcsokornak már egy hatalmas és igencsak látványos viharral kellett versenyre kelnie. Özönvízként ömlött az eső a tömegre, amely futva igyekezett a sportcsarnokba, ahol a bál következett. Richard felkérte egy táncra a tanárnőt, miközben Muguet és a barátnői rongylabdákkal dobtak célba konzervdobozokra, hogy plüssmackót nyerjenek.
  Muguet erőt vett magán, és megcsinálta a szünidőre kapott házi feladatokat. Néha a ceruza végét rágva elálmodozott. A legtöbb barátnője már szerzett állást magának szeptemberre: gyakornokok lesznek egy farmon vagy eladók, vagy gyári munkások. Muguet nem merte bevallani az apjának, hogy nem akar visszamenni az iskolába. A színpadra vágyott. A nagyanyja tett bogarat a fülébe azzal, ahogy Eyrens kisasszony karrierjéről mesélt. A gimnázium óta rendszeresen gyakorolta a Moli?re-komédiák cselédlányainak szerepeit. A gond csak az, hogy Richard sosem fogja áldását adni a terveire. Megint az anyjához fogja hasonlítani. Mit találjon ki, hogy elkerülje iskolatársai sorsát? Egyre csak reménykedett, arról álmodozott, hogy találkozik valakivel, aki tanácsot ad, aki segít. Végül eljött a várva várt nap.
* * *
  Egy augusztus végi reggelen, amikor Muguet épp arról győzködte az apját, hogy le kellene vágnia a lábkörmét, a postás lépett be hozzájuk.
  – Nocsak, Nestor. Ha a naptár miatt jött, ahhoz még kicsit korán van.
  – Nem, Hauteville úr, ajánlott levelet hoztam Albert Favier-tól. Egyébként az úr elköltözött. Már a Liévi köz egy másik házában lakik.
  – Honnan tudja?
  – Megváltozott a cím, ott áll a boríték hátulján.
  Richard kötelességének érezte, hogy megkínálja a postást egy „szíverősítővel”. Látva, hogy fogytán a bor, Muguet máris felkapta a szatyrot.
  – Prücsök, ne fuss el. Ez a levél leginkább téged érint. Anyád megint kórházban van! A férje hív, hogy segíts neki, nem boldogul egyedül a kölkével.
  – Nem akarok oda menni.
  – Ne légy ostoba! Most az egyszer komolynak tűnik a dolog! Főleg, hogy a pasas írt. Ha anyád hívott volna, még kételkednék, de így… Különben is hasznodra válik: ha majd gyerekeid lesznek, tudni fogod, mit kell tenned!
  – És az iskola?
  – Azért ne aggódj, kimentelek az apácáknál. Szóval holnap reggel indulsz. Rendben? Ne vágj ilyen képet, tedd meg a kedvemért! Tudom, már megint csak a baj van vele, de végül is az anyádról van szó! Micsoda ötlet összehozni egy kölyköt, amikor az ember már félig elhervadt, és összeállni egy olyan fajankóval, aki képtelen gondoskodni a porontyáról! Biztos vagyok benne, hogy anyád a lelke mélyén már megbánta. Különben is, csak azért ment hozzá, hogy engem bosszantson. Most aztán megnézheti magát! No de gondolhatod, ez a pasas is csak olyan, mint a többi, hamar elege lesz belőle, aztán fenékbe rúgja és elhajtja a fenébe! De addig is jól teszi, ha éjjel-nappal dolgozik, mert Clotilde soha nem fizeti ki az ügyvédeit! És annak, aki meg akar szabadulni tőle, Rotschild pénze is kevés. Tudod, ha így lesz, előfordulhat, hogy anyádnak még lesz képe idejönni! Na, hát el tudsz minket képzelni, ahogy egy kiskölyköt nevelünk? Igaz, megtaníthatnám valami szakmára, nem úgy, mint téged, akit nem érdekel semmi! A házvezetőnő-képzőbeli eredményeidet elnézve garantálhatom, hogy egyetlen vágóhíd sem venne fel! Ostoba vagy, jó helyed lett volna valamelyik cimborám mellett egy farmon. Így van, na! Ha már nem akarsz a gyárba menni! Pedig megszokhattad a gépek szagát, amikor kicsi voltál! Emlékszel, amikor ott cumiztattalak?
  – Nem.
  – Ezt a hálátlanságot! Olyan vagy, mint az anyád, ő is mindig természetesnek vett mindent, amit érte tettem. Várj egy kicsit, előveszem a fényképeket.
  Kivette a fémdobozt a szekrény mélyéről, és ezredszerre is kiteregette az emlékeit.
  – Látod, ez a Darázs a macskájával! Itt meg Andrieux nagyival. Ott meg a virágos blúzában! Itt meg a Petit Louis előtt. Ezen éppen fest. És íme, az esküvőnk napján! Azért igazán szép lány volt! Na, add csak ide a poharat.
  Minden alaposan megnézett fénykép után töltött magának egy pohárkával, és ivott Clotilde egészségére. Végül olyan részeg lett, hogy már hozzá beszélt, azt hitte, vele koccint.
  Muguet legszívesebben megrázta volna az apját, és a fülébe ordította volna, hogy évek óta hiába keres a szekrényekben, a könyvekben, a papírok között egyetlen, akár megsárgult fényképet, amelyen az anyja őt, a gyermekét tartja a karjában.
* * *
  Clotilde férje a Keleti pályaudvaron várta Muguet-t. Kétségbeesettnek tűnt. Ahogy meglátta a lányt, elmosolyodott, hozzá sietett és megölelte. Igyekezniük kell, Benoit egyedül otthon. A metró zsúfolt peronján az emberek a könyökükkel törtek utat maguknak, és átragasztották egymásra rosszkedvüket. A Strasbourg-Saint-Denis állomáson Albert is félrelökte az utasokat, hogy le tudjanak szállni. Alig érték el a Liévi közt, kellemetlen szag csapta meg az orrukat. Meleg volt, a belső udvarra nyíló ablakok nyitva álltak. A földszinten egy pár vagdosott egymás fejéhez mindenféle tárgyat. Üvöltöttek a rádiók, a háziasszonyok pedig poros szőnyegeiket rázták ki az ablakban.
  – Mondd csak, Muguet, gondoztál már kisbabát?
  – Nem.
  – Az öcséd nagyon aranyos, majd meglátod. Már elég nagy ahhoz képest, hogy csak három hónapos. Igaz, még nem is ismered!
  A második emeleten megálltak egy ajtó előtt, amelyre két névjegyet rajzszögeztek ki: Albert Favier cégérfestő - Clotilde festőművész.
  – Benoit sírását hallom?
  – Igen! Csak nehogy valami baja legyen!
  Sietségében Albert leejtette a kulcsát. Ahogy felegyenesedett, beverte a fejét a kilincsbe, majd többszöri próbálkozás után végre kinyitotta az ajtót. Épp ideje volt, a kisbaba hányásban úszott. Albert odaugrott hozzá, felkapta, a tenyerével megtörölgette, megpuszilta és felkiáltott:
  – Gyönyörű, ugye?
  A babának aránytalanul nagy feje volt, a bőre ráncos és vörös, bűzlött, a lába pedig leginkább a kúszóbab indájára hasonlított.
  – Aranyos… De egyedül nem tudok gondoskodni róla. Nincs egy szomszédasszony, aki segíthetne?
  – Gondolhatod, hogy már megpróbálkoztam velük. Nézd, anyád azt mondta, számíthatok rád!
  Albert tanácstalannak tűnt. Néhány percnyi habozás után belátta, hogy egyetlen választása van: fel kell hívnia Alexet, a bátyját. A felesége talán segíthetne nekik az első napokban.
  – Felhívom a lenti bárból
  Néhány perccel később megkönnyebbülten tért vissza. A bátyja igent mondott.
  – Csak tornacipőd és rövidnadrágod van?
  – Miért?
  – Lehet, hogy nem fog tetszeni a bátyámnak!
  – Nincs más.
  – Próbáld fel anyád valamelyik ruháját, úgy látom, egyforma a méretetek.
  Muguet felvett egy bézs szoknyát. Albert adott neki fésűt, megigazította a nyakkendője csomóját, pólyába tette Benoit-t, és összepakolt néhány holmit a kisbabának.
  A buszon a bátyjáról mesélt. Alex Favier jó üzleti érzékkel megáldott kereskedő, akinek saját háza és kocsija van. Cége, a Favier & Lebrun fényképezőgépeket és filmeket árul. Két évvel korábban alapította, nagyon szerény tőkével, egy első emeleti, bérelt helyiségben a Magenta körúton, amely egyszerre szolgált irodaként és üzletként.
  Hamarosan özönlöttek hozzá a vásárlók, nemcsak az előteret, de még a lépcsőházat is megtöltötték. A harmadik emeleti lakás bérlője egyre nehezebben jutott haza: senki nem akarta elhinni neki, hogy odafent lakik, és rendszeresen visszaküldték a sor végére. Csak zárás után sikerült bejutnia a lakásába.
  A busz egy benzinkút mellett állt meg a hetes úton. Csak néhány métert kellett gyalogolniuk. Albert óvatosan lépkedett, nehogy felébressze a babát. Hosszú ujjaival eltakarta az arcát, hogy megvédje az erős napfénytől.
  – Úgy látom, rám fog hasonlítani.
  Mintegy köszönetképpen gyengéden megpuszilta a kisbaba homlokát. Még egy sarok, és már célhoz is érnek. A Metz fasorban családi házak sorakoztak egymás mellett. Egy kerékpáron ülő karcsú, kecses alakot leszámítva senkit nem láttak az utcán.
  – Ha nem tévedek, ez az unokahúgom. Chantal! Chantal!
  A lány felismerte Albert-t, gyorsított, majd lefékezett mellettük. Muguet-t elkápráztatta a kislány szépsége: szőke hajával, hatalmas kék szemével úgy festett, akár egy mesebeli hercegnő. Olyan tiszta és olyan jól öltözött volt, hogy Muguet köszönni is alig mert neki. Chantal a falnak támasztotta a kerékpárját, és bekísérte őket. Miután átvágtak a fehér kavicsos kis udvaron, megérkeztek a garázs felett nyíló bejárathoz vezető lépcsőhöz. Az épületet két másik, ugyanolyan személytelen ház fogta közre, melyektől kerítéssel védett kertek választották el. Albert előzőleg olyan lelkesen beszélt a bátyja otthonáról, hogy Muguet legalábbis kiskastélyra számított.
  Mostohaapja mutatta neki az utat, s Muguet elsőként lépett be az ebédlőre emlékeztető helyiségbe. Az ablak mellett egy férfi ült egy nagy fotelban, könyvvel a kezében. Chantal csengő hangon szólította meg az apját. Az végigmérte a vendégeket, letette a könyvet, és felállt, hogy üdvözölje őket. Muguet-t valósággal lenyűgözte a férfi acélkék szeme, hidegen szikrázó tekintete. Elkápráztatta, hipnotizálta ez az összehúzott szempár, amely megbámulta és felmérte őt, mint róka az áldozatát.
  – Szóval, maga a falusi rokon?
  Megvető, gúnyos mosollyal nyújtott kezet.
  Muguet-n leküzdhetetlen pánik hatalmasodott el. Szinte kifordult önmagából, úgy érezte, hirtelen megnőtt, majd ugyanilyen hirtelen összement, kövér lett, aztán átlagos, megint kikerekedett, végül furcsa, formátlan masszává változott. Amikor aztán Favier úr megölelte a lányát, „büdös kölyöknek” nevezte, megpuszilta és nevetve azt mondta, hogy ki nem állhatja, Muguet még inkább zavarba jött. Elfordította a fejét, és az öccsével kezdett foglalatoskodni. Ahogy az ablak előtt ringatta a kisbabát, meglátta az aprócska kertet, a közepén egy gondosan ápolt gyepnégyzettel, melyet egyik oldalról egy gránitlépcsőre nyíló kovácsoltvas kapu határolt. A kert végében egy szinte fekete vizű tó áztatta a házakat nagylelkűen árnyékoló hatalmas fák csupasz gyökereit. Heves vágyat érzett, hogy csatlakozzon a bárkáik fedélzetén álló halászokhoz, vagy hogy elterüljön a magas fűben, s ott dédelgesse az öccsét.
  – Muguet, Alex hozzád beszél.
  – Bocsásson meg, uram, nem hallottam…
  – Azt mondtam, hogy a feleségem még nem fejezte be a sziesztáját. Legyen kedves várni, nemsokára jön. Ami engem illet, mennem kell, találkozóm van a teniszpályán. Ne álldogáljon, foglaljon helyet a kanapén!
  Muguet a kanapé szélén ülve, összeszorított térddel, felsőtestével Benoit fölé hajolva várt. Tehát ilyen egy modern ház! Albert szerint a bátyja a környék legjobb építészét fogadta fel, hogy racionális és modern belső teret alakítson ki a lakásban. Minden új volt, a függönyöket is beleértve, s minden tárgyon látszott, hogy a helyét nagy gonddal választották ki. Szigorú rend uralkodott, még a merev, lapos levelű zöld növények is mintha vigyázzban álltak volna a sarokban. A falakat Chantal egymástól szabályos távolságra kitűzött rajzai díszítették. Végre megreccsent a parketta, nyikordult a lépcső, és kinyílt az ajtó. Madame Favier köszöntötte őket. Olyan volt, mint egy hervadó virág.
  – Épp jókor jössz, Asszony! Már indulni készültem. Bemutatom Albert mostohalányát.
  A borús és elrévedő madame Favier alig felelt Albert köszönésére. Nagy fekete szeme Muguet-n állapodott meg, majd továbbsiklott Benoit-ra, aki féltestvére haját húzogatva gőgicsélt. Madame Favier határozottan kivette Muguet kezéből a kisbabát. A férje elégedetten figyelte, ahogy behintőporozza és ügyesen bepólyálja Benoit-t.
  – Látod, Suzanne, semmit nem felejtettél! Jól állna neked még egy gyerek!
  Az asszony megdermedt.
  – Tudod, hogy nem lehet több gyerekem!
  – Miért ne fogadhatnánk örökbe egyet?
  – Erről hallani sem akarok.
  Albert megköszörülte a torkát, és megkérdezte Suzanne-t, milyennek találja a fiát.
  – Szép kisfiú, csak kicsit sovány.
  Albert megnyugodott: sógornője mellett a gyermek biztosan gyarapodni fog, és kicsattanó egészségben viheti majd haza. Köszönetet mondott, remélve, hogy Muguet hamarosan átveszi majd Suzanne-tól a babával kapcsolatos feladatok jó részét. Homlokon csókolta a mostohalányát, kihátrált, és távozóban becsípte az ujját az ajtóba. Bocsánatkérést dadogott, majd pirulva eltűnt az előszobában. Alex egy pillanatra elábrándozott, aztán búcsúzásképpen pajkosan rácsapott a felesége fenekére, és az öccse után sietett. Miközben madame Favier-t faggatta arról, hogyan kell gondozni egy kisbabát, Muguet az ablakból nézte, amint a kocsi elindul. Látta a hátsó ülésen fekvő teniszütőt. Tenisz… Mortier-ban gyakran sétált a pályák mellett, még kérte is az apját, hogy egyszer menjenek el a cimboráival ütögetni egy kicsit.
  – Lehetetlen, Prücsök. Az az előkelő emberek kiváltsága! Érd be a kosárlabdával.
  A délutánok hosszúra nyúltak, Benoit aludt, Muguet pedig unatkozott. A cipőjét mindig meg kellett törölnie a szalmából font lábtörlőn, mielőtt belépett a lakásba, nem tehette fel a lábát a szék rúdjára, nem mozdíthatott el tárgyakat, csak úgy tehette vissza az újságokat a helyükre, hogy azok ne lógjanak ki a tartóból, kezet kellett mosnia uzsonna előtt és után, nehogy összekenje csokoládéval a bútorokat és a falakat… Mintha Honorine nagyanyjánál lett volna. Megpróbált ugróiskolázni Chantallal az udvaron, de Suzanne ingerülten leállította a játékot. A lánya nem piszkolhatja össze magát, és különben is, az ugrálás veszélyes, a végén még megsérülnek. Azt tanácsolta Chantalnak, hogy menjen inkább biciklizni, miközben Muguet kimossa a babaholmit. Suzanne és Muguet csöndben tevékenykedtek egymás mellett a konyhában. Muguet nem tudta, mit mondhatna ennek az asszonynak. Suzanne vacsorát készített, Muguet mosott.
  Mielőtt besötétedett volna, kiment teregetni. A lemenő nap a tó vastag iszapjába merült alá. Nagyon elhagyatottnak, magányosnak érezte magát ebben a szürkeségben, és sírhatnékja támadt.
  – Nos, kisasszony, boldogul az öccsével?
  Muguet összerezzent. Nem is hallotta közeledni a férfit. Szíve zakatolni kezdett, kezéből kiesett a ruhacsipesz. Ha a szárítókötelet keresi, maga mögött van!
  – Köszönöm, uram.
  – A kisbabák állandóan bepisilnek…
  – Igen.
  – Látta a szép tavunkat?
  – Igen.
  – Kellemes a víz, tudja? Fürdött már benne?
  – Nem.
  – Akkor mit csinált egész nap?
  A férfi hangja olyan durván csengett, hogy Muguet teljesen összezavarodott. Képtelen volt igenen és nemen kívül mást is válaszolni
  – Ahelyett, hogy tátja itt a száját, mozduljon, éhes vagyok.
  Ijesztő volt odaülni a szépen terített asztalhoz. Még fehér asztalkendő is járt minden terítékhez. Suzanne étvágygerjesztő zöldséglevest szedett Muguet-nek, aki rögtön meg is kóstolta. A házigazda rászólt:
  – Nem tudná megvárni, hogy Suzanne mindenkinek szedjen?
  Muguet szégyenkezve, lesütött szemmel letette a kanalát. A főételnél türelmesen várt, ám a férfi megint rápirított:
  – Mit szórakozik? Egyen, ki fog hűlni!
  Muguet zavarában alig evett a suliból. A sajt következett, melyet a házaspár kínos lassúsággal fogyasztott el. Apró kockákra vágták és ízlelgették, minden falat után letéve az evőeszközt. Vizet kért, és Favier úr odanyújtotta a kancsót.
  – Na, maga aztán nem spórol! Nem tudja, hogy a poharat sosem szabad teletölteni?
  Muguet már semmit sem értett. Az apjánál csordultig kellett tölteni a poharat, itt félig. Először nem szabad enni, aztán meg kell… miféle ház ez? Nem tudják, mit akarnak. Ha ez így megy tovább, inkább elviszi az öccsét Mortier-ba, és majd ott vigyáz rá. Suzanne megszidta a lányát, mert nem vágta le a sajt héját. Apja a hangját megemelve Chantal védelmére kelt:
  – Hagyd békén. Asszony!
  – Gusztustalan! A sajt héja tele van mikrobákkal!
  Favier úr tett valami csípős megjegyzést, mire Suzanne a férje orrának méretén kezdett el gúnyolódni. Muguet-t nagyon meglepte, hogy ilyen hangon mer beszélni a férjével, és alaposabban szemügyre vette. Ez a nő soha nem nézett még tükörbe? Hiszen az orra majdnem az álláig ér! És a szája! Csupa rúzs, még a pohár is ragad tőle! A szőlőt majszoló férfi megkérdezte Muguet-t, hogy melyik gimnáziumba jár.
  – Már nem oda járok, hanem a házvezetőnő-képzőbe.
  – Az meg mi?
  – Olyan hely, ahol főzni, varrni, állatokat ellátni és leölni tanulunk.
  – Maga megölt már valamit?
  – Nem. Mivel képtelen voltam rá, kineveztek segédoktatónak a farkaskölykök mellé.
  – És mire lesz jó magának ez az iskola?
  – Nem tudom.
  – Hogyhogy nem tudja? Csak van valami oka, hogy oda jár?
  – Az, hogy nem akartam gyárban dolgozni, sem tanyán.
  – Tökéletes háziasszony akar lenni?
  – Nem.
  – Valami más terve van?
  Muguet improvizált, nem merte megmondani, hogy színésznői ambíciókat dédelget magában.
  – Dekoratőr szeretnék lenni.
  – Vagyis?
  – Aki berendezi az üzletek kirakatait.
  – Úgy érti, kirakatrendező? Nos, nem birkanyírást kellene tanulnia, ha próbababákat akar öltöztetni! Milyen az általános műveltsége?
  – Hogyan?
  – Mi jut eszébe 1815-ről?
  Muguet agyában fekete lyuk nyílt. Már nem tudta.
  – És Marignanról?5
  – Micsoda? Hallod ezt, Chantal? Micsoda elképesztő tudatlanság! Hány éves?
  – Tizenöt.
  – Ne mondja, hogy sosem hallott még Napóleonról?
  – De igen…
  – Waterloo… Ez nem mond magának semmit?
  Muguet nem mert előhozakodni a viccel, miszerint Napóleon Szent Ilonán halt meg, mégpedig azért, mert a szóban forgó hölgy túlságosan kimerítette az ágyban…
  – Lássuk csak: Waterloo! Zordon pálya6
  – Egy szót sem szól? Nem lep meg, hogy ilyen ismeretekkel egy házvezetőnő-képzőben végezte! Nem úgy, mint a lányom: ő mindent olyan gyorsan megjegyez, hogy mindig osztályelső. Nem igaz, te büdös kölyök? Most pedig itt az ideje, hogy indulj lefeküdni, anyád vár.
  Miközben Favier úr elhelyezkedett a foteljában és újra elmerült a könyvében, Muguet elkezdte leszedni az asztalt. Többször kellett fordulnia, és a lépcső alján összetalálkozott Suzanne-nal.
  – Alex, felmehetsz, Chantal lefeküdt. Menjen maga is, a lányom hiányolja.
  A félhomályban az apa mintha nehezen szakadt volna el a lányától. Gyengéden megölelte, és átadta helyét Muguet-nek. Aztán együtt mentek le, a férfi elindult a szalon felé, Muguet pedig a konyhába. A kislány törölgetni kezdett. Suzanne megmutatta, hova kell eltennie az evőeszközöket és a tányérokat, s kérte, hogy jól dörgölje át a poharakat, nehogy száradási nyomok maradjanak rajtuk.
  A mennyezet helyén hirtelen felragyogott a nap, a kövezet mezővé, az ablak kék éggé változott. Muguet a tavasz idevonzotta fecskeként tört az ég felé, cikázva repkedett az aranysárga virágokkal telepettyezett fű felett, elkísérte a bárányokat a folyópartra, körültáncolta a gyülekező felhőket, merthogy eső készülődött. Egy fűzfa ága alá menekült, morajlott a vihar, ő a füttyével kísérte, tombolt benne az öröm, és befutott a szalonba.
  – Milyen szép!
  – Micsoda?
  – A Pastorale! Ismeri?
  – Igen.
  – És tetszik magának?
  – Nagyon, uram.
  A férfi felugrott, és kisietett a szobából.
  – Látod, Asszony, ő szereti a klasszikus zenét!
  – Na és? Én jobban kedvelem a latin ritmusokat. A klasszikus zenét hallgatva nem érzek semmit.
  – No de… Honnan ismeri Beethovent?
  – A rádióban fedeztem fel.
  – És… végighallgatta?
  – Igen.
  – Azért ez különös! Az imént azt mondta, otthagyta a gimnáziumot. Miért?
  – Mert túl drága volt az apámnak. És mivel nem akarta, hogy otthon lógassam a lábam, Nemours-ba küldött, hogy jó feleséget neveljenek belőlem.
  – De így soha nem lesz magából dekoratőr!
  – Tudom. Ezért remélem, hogy Párizsba költözhetek.
  – Azt hiszi, elég remélnie? Ennyire ostoba lenne? Szeretné folytatni a tanulást?
  – Túl öreg vagyok.
  – Miket beszél? Vannak, akik nyolcvanéves fejjel érettségiznek. Legalább a végbizonyítványt próbálja megszerezni. Az még a legostobábbaknak sem okoz gondot.
  – Inkább máris munkába állnék.
  – Milyen türelmetlen! Nem lehet csak úgy átugrani a lépcsőfokokat! Ne képzelje, hogy a két szép szeméért alkalmazni fogják! Bizonyítvány kell, diploma, oklevél! És először is meg kell tanulnia öltözködni, a megjelenés nagyon fontos! És fésülködni! Nézze csak meg, hogy fest! Na, megyek, hadd feküdjön le. Van mit felvennie éjszakára?
  – Nincs.
  – Az asszony majd kölcsönadja, ami kell. Szólok, amint felszabadult a fürdőszoba. Jó éjt.
  Muguet segített Suzanne-nak kihúzni a kanapét és megvetni az ágyát, azután felmentek, lábujjhegyen, nehogy felébresszék Chantalt és Benoit-t, akinek Suzanne a saját szobájában csinált helyet. Az asszony elővett Muguet-nek egy hálóinget, ellenőrizte, hogy a férje kijött-e már a fürdőszobából, gyorsan elzárt egy nyitva felejtett csapot, és összeszedte a piszkos ruhát, amit a férfi a földre dobott.
  Egyedül maradva Muguet becsukta az ajtót. Az akasztók tele voltak gyönyörű, virágos törülközőkkel és hozzájuk illő mosdókesztyűkkel. Minden csillogott: a fürdőkád, a tükör, a pipereszekrény, mosdóból pedig kettő is volt: egy nagy, lábas mosdó, és oldalt egy kisebb, babszem alakú. Biztosan Chantalé.
  Muguet vetkőzni kezdett. Már csak a bugyi volt rajta, amikor nyílt az ajtó. Favier úr állt a küszöbön.
  – Elfelejtettem mondani, hogy lent az előszobában van a villanykapcsoló. Minden rendben? Kapott hálóruhát?
  Muguet zavarában azt sem tudta, melyik lábára álljon. Szörnyen szégyellte magát, hogy ruhátlanul mutatkozik egy férfi előtt, akit nem is ismer. Hiába fonta a melle elé a karját…
  – Igencsak fejlett a korához képest. Mi baja, miért olyan zavart? Attól fél, hogy elhagyja a cicijét…
  Azért ez már sok! Mit képzel? Miért nem megy már vissza a szobájába?
  – Furcsa szag van itt… Mi ez?
  Muguet cipője! Még nem volt ideje kitenni az ablakpárkányra…
  – Lábat kellene mosnia! Vésse az eszébe, ha egy fiatal lány elhanyagolja a tisztálkodást, és nem kifogástalan az alsóneműje, egy egész regimentet is lelohaszthat egyszerre. Na, jó éjt!
  Muguet döbbenten állt. Még a fogmosásról is megfeledkezett, és visszament a szalonba, kezében a tornacipőjével és gombócban belegyűrt zoknijával. Bebújt a takaró alá, és aludni próbált. Hiába. Különös bizsergést érzett a lábában, és sehogy sem találta meg a kényelmes testhelyzetet. Óvatosan a polcokhoz lépett, meg akarta nézni a könyveket.
  A Kommunista Kiáltvány, Materializmus és empiriokriticizmus, Életem, Trockij, A remény, Bevezetés a pszi… pszichoa…, Germinal… Zola! Róla beszélt az édesapja!
  A Zola-regénnyel a kezében tért vissza a kanapéra. Néhány órával később szénben úszó szemmel aludt el.7
  Hajnalban ébredt, és megcumiztatta Benoit-t, miközben Suzanne reggelit készített. Muguet ügyetlen lehetett, mert az öccse üvölteni kezdett. Suzanne odafutott, átvette a helyét, őt pedig kiküldte a konyhába, hogy figyeljen a tejre. Épp csak egyet ásított, s a tej máris kifutott. Bűnbánón úgy döntött, felmegy megmosakodni. A lépcsőn felfelé összetalálkozott a kócos és mogorva Favier úrral.
  – Hova csörtet így? Nem tudna csendesebben járni?
  Visszafelé Muguet inkább lecsúszott a korláton, nehogy megrecsegtesse a lépcsőfokokat. Favier úr az ebédlőben ült.
  – Na, Asszony, jön már az a kávé?
  Suzanne idegesen hadarni kezdett, nem tud egyszerre mindent megcsinálni, és Muguet ahelyett, hogy a segítségére lenne, csak hátráltatja. A tálalón egy elektromos szerkentyű zümmögött. Muguet egyszer csak azt látta, hogy pirítósok ugranak ki belőle. Nem volt ideje csodálkozni, mert Suzanne máris utasította, hogy vigye be a pirítósokat az asztalra. Chantal is előkerült. Ahogy befejezte a reggelit, Favier úr morogni kezdett, az újságját kereste.
  – Muszáj mindig elpakolni a holmimat? Hova tettétek a Figarómat?
  Másfél órával a felkelés után Favier úr végre elkészült. Hosszan időzött a fürdőszobában. Suzanne elárulta Muguet-nek, hogy a férje gyakran elábrándozik borotválkozás közben. Ilyenkor gondol ki új terveket az üzletéhez. Suzanne lekefélte férje zakóját, és felsegítette rá az esőkabátját. Kezébe adta a táskáját. Úgy tűnt, Alex Favier természetesnek veszi e sok figyelmességet. Magára mosolygott az előszobai tükörben, végül kellemes napot kívánt nekik, és elindult Chantallal, akit minden reggel elvitt az iskolába.
  Suzanne becsukta a kanapét. Mint egy búgócsiga, körbeszaladt a porszívóval az egész házon, bekapcsolta a rádiót, egy pillanatra megállt, s úgy hallgatta a Guaranis együttes vérpezsdítő muzsikáját, majd ismét végigszaladt a házon, ezúttal a porronggyal. Miután kirázta az összes szőnyeget, plédet és ágytakarót, felvett egy rakott szoknyát, cipőt húzott, fogta a kétkerekű bevásárlókocsit, és elindult a piacra, Benoit-t Muguet gondjaira bízva. Chantal ebédre hazajön az iskolából. Pontosan délben asztalhoz kell ülniük.
  Muguet-t meglepte, milyen keményen bánik Suzanne a lányával. Favier úr távollétében parancsoló hangon adta ki utasításait, egyre unszolta a lányát, hogy egyen még egy kicsit, és szidta lassúságáért. Muguet már korábban megfigyelte, hogy Chantal szájának sarka kisebesedett, mintha állandó láz kínozná, és arcát gyakran ideges rángás torzítja el. A Favier házaspár azonban mintha észre sem vette volna.
  A desszert után Chantal visszaindult az iskolába, azzal az ígérettel, hogy fél ötkor Muguet elmegy érte.
  Elmosogattak, eltörölgettek, és mindent a helyére pakoltak, aztán Suzanne felment sziesztázni. Mivel reggelente nagyon korán kelt, minden délután lepihent, hogy ne legyen olyan hosszú a nap. Muguet vigyázott Benoit-ra, s közben, a tanítás végét várva, a Germinalba merült. Szívesebben lett volna egy sportpályán, ahol tornázhatott vagy kosarazhatott volna! Másfél óra elteltével Suzanne lejött. Ismét a konyhába indult, felvette a kötényét, s a szekrények és a hűtő között ingázva sürgölődni kezdett. Máris a vacsorát készítette.
  Ténykedését Albert telefonja szakította félbe, aki a fia után érdeklődött. Arra kérte sógornőjét, legyen egy kis türelemmel, Benoit édesanyja már kezd erőre kapni.
  Suzanne felváltotta Muguet-t a baba mellett, s azt mondta neki, sétáljon egyet, nyújtóztassa ki a lábát. A lány kifutott a járdára, felmászott a házak kis kőkerítésére, aztán a kavicsokat rugdalva folytatta útját, s végül megérkezett a Jules Ferryről8 elnevezett iskola kapujához.
  Amint Chantal észrevette, futott hozzá. Muguet odaadta neki az uzsonnáját, Chantal pedig úgy mutatta be a társainak, mintha a nővére lenne. Útba ejtették a játszóteret, hogy kipróbálják a csúszdákat.
  Chantal hamar abbahagyta a csúszdázást, ideje volt menni, nehogy az anyja idegeskedni kezdjen.
  – Mit csinál az anyukád, Chantal?
  – Semmit. Otthon van.
  – És a papád miért olyan későn jár haza?
  – Mert sok a munkája az üzletben, de szombat és szerda este egyáltalán nem is látom.
  – Miért?
  – Táncosnőket tart ki.
  – Micsoda?
  – Ő mondta. De csütörtökön és vasárnap reggel mindig velem van, segít megcsinálni a leckéimet.
  Este, ahogy Favier úr belépett, Chantal a nyakába ugrott. Úgy tűnt, mindketten nagyon örülnek a viszontlátásnak.
  A férfi teljesen meg is feledkezett volna a felesége jelenlétéről, ha a konyhából érkező finom illatok nem csiklandozzák meg az orrát. Nagyot nyelt a zöldfűszeres csirkesült gondolatára. Zakóját és táskáját a fotelba dobta, s kézmosás után máris asztalhoz ült. Elmesélte a napját, nehézségeit a beszállítókkal, a külföldi viszonteladókkal, a személyzetével, aztán két falat között végre megkérdezte Suzanne-t, jól van-e.
* * *
  Több mint egy hét telt el így: pelenkák, cumisüvegek, latin zenék, Suzanne finom receptjei, no meg Favier úr átható tekintete, aki azt javasolta Muguet-nek, hogy töltsön ki néhány tesztet. Egy munkáslány, aki szereti Beethovent, e mögött lehet valami.
  Muguet nem merte megkérdezni, mi az a teszt. Azon a napon, amikor Benoit-t visszavitték a Liévi közbe, Muguet egy papírlap előtt találta magát, amelyre fákat, utakat kellett rajzolnia, aztán különböző tintafoltokat kellett értelmeznie, mondatokat kiegészítenie, őszi tájat leírnia, számokat beírnia kockákba, de még mindig nem értette, mire jó ez az egész.
  Két nappal később madame Roussel, a pályaválasztási tanácsadó felolvasta az értékelését Favier úr és Hauteville kisasszony jelenlétében.
  A teszt eredménye összességében biztató volt.
  – Kedves uram, a gyermeknek megvannak a szükséges képességei. Taníttatnia kellene. Érdeklődő és fogékony, természetes intelligenciája csak arra vár, hogy kiteljesedjék.
  Favier úr bólintott, váltott néhány szót a tanácsadónővel, s végül köszönetet mondott neki. Mivel még volt egy kis ideje az aznapra tervezett másik találkozójáig, sétálni vitte Muguet-t a rakpartokra. Szürke fény vonta be Párizs látványosságait, a férfi megmutatta a lánynak a Conciergerie-t, a Sainte Chapelle-t, a Notre-Dame-ot. Muguet egy tizenöt éves lánynál érthető csodálattal hallgatta Favier úr szavait. Honnan tudhat ennyi mindent? Miközben ő még azt sem tudja, pontosan mekkora a távolság Párizs és La Closerie között! Miután elhagyták a Szent Lajos szigetet, a férfi lassított, és leültette Muguet-t a korlátra. Szereti figyelni a város nyüzsgését, és el sem tudja képzelni, hogy máshol éljen. Mióta a fotóüzlet igazán beindult, már nem marad ideje sétálgatni, pedig régebben annyira élvezte ezeket a magányos kóborlásokat. Favier úr elhallgatott. Tekintete mintha a horizontot fürkészte volna. Muguet látta, hogy a gondolataiba merül. Mozdulni sem mert, rá sem pillantott a férfira, nehogy megzavarja. Csak a virágokkal díszített kis hajók motorjának berregése és a víz csobogása törte meg a csendet. Muguet-nek nem kellett sokáig várnia, hogy Favier úr ismét felé forduljon. Védelmezőn átkarolta a vállát.
  – Kérem, ne haragudjon ezért a kis közjátékért, de gondolkodnom kellett.
  Kisimított egy hajtincset Muguet homlokából, és biztosította, hogy gondoskodni fog róla. Az intelligenciatesztek megerősítették a sejtését: a lány behozhatja a kiesett időt. Favier úr szavai az égbe szálltak, és belevegyültek a madarak énekébe. Muguet még sosem hallott ilyen szép muzsikát. Hirtelen fekete árny terjesztette ki a szárnyait felette, és könyörtelenül lecsapott rá. A zene elhallgatott. Már nem Favier úr hangját hallotta, hanem az anyjáét:
  „Ostoba, mihaszna kölyök vagy, Muguet. Pont olyan, mint az apád, közönséges és durva. Soha nem lesz belőled semmi. Bárcsak megdöglenél! Végre megszabadulnék tőled. Nélküled…”
  Muguet visszafojtotta a könnyeit. Favier úr téved vele kapcsolatban, akárcsak a pályaválasztási tanácsadó. Ő egy semmirekellő. Nem véletlen, hogy az anyja ötévesen otthagyta egy árvaházban. Soha nem lesz képes megfelelni Favier úr elvárásainak. Nem akar csalódást okozni neki, ahogyan csalódást okozott az anyjának. Lassan felé fordította az arcát.
  – Uram tudja, az apám sosem egyezne bele, hogy tanuljak. Túl szegény hozzá.
  Muguet csak ne aggódjon. Majd ő beszél vele. Felálltak, Favier úr megfogta a lány kezét, és sokáig sétáltak így. Alex magáról mesélt: 1918 őszén született Saint-Gaudens-ban, az édesanyja oda menekült a bombázások elől. A szülei, akik textil nagykereskedők, mindig rossz üzletekbe fogtak. 1929-30-ban az apja megvett egy rakomány nyers gyapotot New Yorkban. Mire a hajó kikötött Le Havre-ban, a gyapot egy fabatkát sem ért…
  Tizenöt évesen nem igazán tudta, mihez kezdjen. Abban azonban egészen biztos volt, hogy nem lesz kereskedő. Lehetetlen élet az. A hónap utolsó napjait egyetlen, örökké visszatérő szó hatja át: esedékesség, a szülei örökös veszekedéseinek okozója. Taszította a családi és az üzleti élet ilyetén összekeveredése.
  Elhallgatott, és gyengéd pillantást vetett Muguet-re.
  – Ha belegondolok, Muguet, akkoriban alig voltam idősebb, mint most maga! A Rollin Gimnáziumba jártam. Kevesebb diák volt, mint manapság, és a módosabb körökből származó nagy többség szélsőjobboldali nézeteket vallott.
  Az 1934. február hatodikai fasiszta államcsínykísérlet után állást kellett foglalnia. Döntését megkönnyítette fejlett igazságérzete. Az utolsó tanéve előtti nyári szünetben elolvasta Karl Marx Kommunista Kiáltványát és A szocializmus útját Ottó Bauertől. Rendszeresen vásárolta a Le Populaire-t, de olvasta a jobboldali L'écho de Paris-t is. Tanévkezdéskor belépett a szocialista diákszervezetbe…
  Azután az Ifjú Szocialisták XVIII. kerületi szekciójának titkára lett. Reakciós apja végül megtiltotta neki, hogy eljárjon a szerinte túlságosan gyakori gyűlésekre. Alex ekkor döntött úgy, hogy otthagyja a vén hülyét.
  – No de mihez kezdett ez után?
  Muguet érdeklődését látva Alex egy pillanatra vidáman elmosolyodott. Először egy saint-germain-des-prés-i fényképésznél dolgozott. Amikor először ment hozzá, leütötték a metró lépcsőjén, mert a szocialisták jelvényét viselte a gomblyukában.
  Lassanként szakított a Szocialista Párttal, és a trockista ihletésű, Forradalmi Szocialista Ifjúság nevű szervezethez csatlakozott. Ismét cikkeket írt lapjukba, a Forradalomba. Közben a második érettségijére és a felvételi vizsgájára készült. Utópia volt azonban, hogy tizenhét évesen mindent meg akart csinálni. Végül sosem tette le a vizsgáit.
  – Tudja, Muguet, számomra a politika volt az igazi egyetem, az elemzéseivel, a vitáival, az elméleteivel. A fényképészkedés után kelmefestő lettem, majd kézikocsis hordár, műhelytitkár, aztán karbantartó a Talbot-nál.
  – Gyárban dolgozott? Mint a papa?
  – Igen, de épp csak addig maradtam, amíg megszerveztem egy sztrájkot. Mondja, érdekli egyáltalán, amit mesélek?
  – Igen, uram.
  Muguet boldogan hallgatta. Most először hallott férfit így beszélni. Kék szeme fel-felragyogott, ahogy emlékeit mesélte. Aztán elhallgatott, és szomorúság ült ki az arcára.
  Megnézte az óráját, ideje indulnia, a titkárnője már bizonyára várja a cége, a Favier & Lebrun irodájában.
  Muguet elkísérte az üzlet kapujáig. Ahogy a férfi eltűnt, hirtelen egészen elhagyatottnak érezte magát. Elbizonytalanodva buszra szállt Bray-sur-Seine felé, de hamar felderült: vacsoránál újra találkoznak majd.
  Útközben visszagondolt madame Roussel szavaira és Favier úr elégedettségére. Olyan érzése volt, mintha egy hirtelen támadt forgószél ragadta volna magával.
* * *
  A következő vasárnap Alex Favier úgy döntött, hogy családjával együtt meglátogatja Hauteville urat. Táviratban értesítette az érkezésükről. Az alkalomra Suzanne kölcsönadta Muguet-nek az egyik ruháját.
  Az asszony útközben mindig remegni kezdett, valahányszor a férje átlépte a nyolcvan km/órás sebességet. Egy perc nyugtot sem hagyott neki: felszisszent, ha az nem állt meg a sárgára váltó lámpánál, szemére vetette a szerinte felesleges kitérőket és azt, hogy rendre túl nagy ívben kanyarodik. A férfi ideges lett.
  – Ne kezelj úgy, mint egy gyereket! Tudom, mit csinálok! Hagyj már békén! Ha nem bízol bennem, menj vonattal.
  Chantal és Muguet hátul ültek, egy szót sem szóltak. Muguet gondterheltnek látszott. Vajon mit hoz ez a találkozó? Hogyan fog reagálni az apja? A leveleiben elég bizalmatlannak tűnt: miért akarja Clotilde férjének a bátyja a gondjaiba venni a lányát? Mi lehet e mögött?
  Favier úr egyre merészebb lett. Az autó sebessége már elérte a száztíz km/órát. Suzanne megfenyegette, hogy kiszáll, de ennek már nem volt jelentősége: a távolból már odalátszott Mortier tornya. Elhaladtak a középiskola és az általános iskola előtt, s megálltak a Messager utcában, az apja háza mellett.
  Richard az ablakban várta őket, füléig behúzott sapkában, kifogástalan munkásruhában. Frissen borotválkozott. Muguet odaszaladt hozzá. Richard finom kölni illatát érezte rajta, amikor a lánya a fülébe súgta:
  – Ők azok!
  – A kutyafáját, Prücsök, igencsak elegánsak ezek a népek!
  – Tudom.
  Favier úr félretolta Muguet-t, és erőteljesen megrázta Richard kezét, akinek az arca olyan vörös lett, akár a bora.
  – Mutasd az utat, Prücsök! Nehogy már az ablakon kelljen bemászniuk a vendégeinknek! Nézze el a lányomnak, Favier úr, nem tudja, mi az illem.
  A konyhába lépve Muguet-t meglepetés várta. Az apja még új, kockás függönyöket is vásárolt az alkalomra. Csak a szótár és a L’Humanité volt az asztalon. Richard nagy lelkesedésében majdnem szétmorzsolta Suzanne kezét, aki fájdalmasan elhúzta a száját. Aztán Chantalt ölelte meg, kijelentve, hogy elragadó teremtés. Még le sem ültette a vendégeket, s máris itallal kínálta őket.
  – Mit isznak? Egy Pernod-t vagy egy pohárka Bartissolt?
  Csak Favier úr fogadott el egy Pernod-t. Suzanne és Chantal beérték friss vízzel, a mustáros poharakból. A vendégek, továbbra is állva, megkérdezték, levehetik-e a kabátjukat. Richard segített Suzanne-nak és Chantalnak, elvette Favier úr felöltőjét, és mindent az ágyára terített. Muguet végre hellyel kínálta őket. Suzanne diszkréten kifújta az orrát, Chantal keresztbe fonta a lábát, az apja pedig körbenézett.
  – Jó helyen lakik, Hauteville úr. Láttam, mennyi paradicsom nő a kertjében!
  – Igen, bár nincs sok időm gondozni. Majd ha nyugdíjba megyek, könnyebb lesz.
  Richard tekintete a távolba veszett a káposzták és saláták felett, szája megfeszült, és Muguet által korábban sosem hallott, fojtott hangon azt mondta Favier úrnak:
  – Ha jól értettem a lányom leveleiből, maga azt szeretné, hogy Muguet vigye valamire az életben? Igazán sajnálom önt. Találhatott volna nála jobb alanyt is a terveihez!
  – A tesztek alapján biztos, hogy a lánya alkalmas a továbbtanulásra. Lemaradásban van, és sok a hiányossága, de úgy gondolom, némi türelemmel és jó tanárokkal más is lehet belőle, mint gazdasszony vagy munkásnő. Ha beleegyezik, keresek neki egy magániskolát, és amíg más megoldás nem adódik, nálunk fog lakni. A feleségem is ezt szeretné.
  – Talán igaza van, Favier úr, csakhogy én nem keresek eleget ahhoz, hogy fizessem az ellátását és az iskoláztatását.
  – Ezzel tisztában vagyok, Hauteville úr. Azért jöttem, hogy ezt megbeszéljük. Ha megengedi, mint házasság révén szerzett nagybácsi, felajánlom a segítségem. Úgy gondolom, a lánya megérdemel ennyit. Ha később mégis az bizonyosodik be, hogy tévedtünk, még mindig visszamehet tehenet fejni.
  – Maga szerint körülbelül mennyibe fog ez kerülni?
  Favier úr habozott, és mondott egy nyilvánvalóan túl alacsony összeget. Richard levette a sapkáját, és megvakarta a fejét.
  – Ha adok, mondjuk… havi tízezer frankot9, gondolja, hogy elég lesz?
  – Azt hiszem, igen, Hauteville úr, és ha mégsem, majd jelentkezem.
  A Bartissolját kortyolgató Favier úr egyszer csak észrevette az asztalon a L'Humanitét, és Sztálinról kezdett el beszélni. Kijelentette, hogy minden idők legnagyobb bűnözője. Richard nehézkesen nyelt egyet, Muguet úgy látta, ezer válasz kavarog a fejében. Az apja rá nézett, és hallotta, hogy halkan azt feleli:
  – Elfeledkezik Hitlerről…
  Favier úr letette a poharát, és felállt.
  – Amíg Muguet összeszedi a holmiját, elvinném a feleségem és a lányom megnézni az óvárost. Hamarosan találkozunk, asztalt foglaltam ebédre az étteremben.
  Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Richard a borára vetette magát.
  – El sem tudom hinni, Prücsök! Fel tudod fogni egyáltalán? Ha mindent megteszek, akkor sem tudtam volna egyedül kifizetni neked egy magániskolát! Micsoda mázlid van, hogy ez az alak gondoskodni akar rólad! De légy óvatos, ez egy burzsoá, és az ilyenek nem úgy gondolkodnak, mint mi. Vajon anyád mit szól majd mindehhez? Akarata ellenére hatalmas szívességet tett neked azzal, hogy hozzáment ahhoz a macskajancsihoz. Ez életed legnagyobb szerencséje!
  – De miért kell tanulnom?
  – Tudod, Prücsök, a mai világban tanulás nélkül nem viheti sokra az ember.
  Leült. Gépiesen lapozgatni kezdte a szótárát.
  – Prücsök, ma Favier úr segít neked, hogy sikeres légy. De ígérd meg, hogy később visszaadsz neki mindent, amit én nem tudtam kifizetni.
  – De papa, hogy csináljam?
  – Majd sokat dolgozol, mint az öreged.
  Hirtelen felállt, a csaphoz lépett, lehajolt és előhúzta a kartonfüggöny mögé rejtett mosódézsát. Nem volt ideje befejezni a mosást.
  Miután kiöblített három-négy ruhadarabot, szomorúan elmosolyodott.
  – Prücsök, egy nap vén marha leszek a szemedben. Ha kiműveled magad, már nem lesz miről beszélgetnünk, és meg fogsz feledkezni rólam.
* * *
  Párizsba visszatérve az immár Richard beleegyezését bíró Favier úr behívta Muguet-t az irodájába. Nagyon elfoglaltnak tűnt. Egy szőke, kisminkelt hölgy állt mellette, karikával a fülében. Papírokat hozott aláírni. Muguet a fotel mélyéből figyelte, s próbálta megérteni, mi lehet a beosztása. Megszólalt a telefon, Favier úr mérges lett:
  – Mondtam, hogy nem szabad egymilliónál többet lekötni!
  Egymillió! Az nagyon sok! Az apja hatvanezret keresett, és a hónap végén mindig kiforgatta a nadrágzsebeit, hátha kiesik belőlük néhány centime. Favier úrnak meg egy ekkora összeg is természetes. A férfi letette a kagylót.
  – Mielőtt elmegy, Henriette, szeretném bemutatni a sógornőm révén lett unokahúgomat, Muguet Hauteville-t. Muguet, ő a titkárnőm, Henriette Leclerc kisasszony.
  A titkárnő távozása után Alex Favier nekilátott iskolát keresni a környéken. Muguet kora és lemaradása megnehezítette a dolgát, annál is inkább, mert a tanév már elkezdődött. Minden intézmény, még a magániskolák is beteltek. Több órányi kimerítő tárgyalás, helybenjárás és káromkodás után végre talált egy szabad helyet a Jauseray Intézetben, egy nívós egyházi iskolában, Coulommiers mellett. Újra bentlakásos iskolába kerülni, ráadásul apácákhoz, ez volt az utolsó dolog, amire Muguet vágyott. Délután a férje utasítására Suzanne elvitte a lányt a Favier & Lebrun cég beszállítóihoz. Vásárolt neki alsótrikókat, bugyikat, harisnyákat, egy csinos cipőt és egy ruhát. A minap még Richard-nak egy pár zokni megvételéhez is három hónapra előre kellett számolgatnia. Suzanne nem tudott vezetni, így aztán a csomagokkal a hónuk alatt busszal tértek vissza Bray-sur-Seine-be. Másnap Favier úr várta Muguet-t, hogy elvigye az iskolába. Suzanne ráparancsolt, hogy vegye fel a harisnyát és az új körömcipőt, hogy igazi ifjú hölgynek hasson. Muguet elköszönt Suzanne-tól, aztán páros lábbal ugrált lefelé a lépcsőn, míg végül letört cipősarokkal terült el a kavicsos udvaron. Favier úr dühöngött.
  – Micsoda liba! Micsoda paraszt! Ostoba kölyök! Suzanne, fapapucsot kellett volna venned ennek a kelekótyának. Adj kölcsön neki egy pár lapos sarkú cipőt, egyforma a méretetek. Muguet-nek pedig azt mondta: fel kell hagynia ezzel a fiús szeleskedéssel, és meg kell próbálnia megfontoltan viselkedni.
  Beültette maga mellé a 403-asba, és elindultak Coulommiers felé. Útközben arról beszélt, mennyire fontos a mi társadalmunkban, hogy az embernek szakmája legyen. Egy nőnek ugyanolyan felelősséget kell viselnie, mint egy férfinak, és nem érheti be azzal, hogy háziasszony legyen. Muguet-t meglepték Favier úr szavai.
  – És Suzanne?
  Úgy tűnt, Alexet nem zavarja az ellentmondás.
  – Igaz is, Muguet, ismeri Corneille-t? És Racine-t?
  – Igen, hallottam róluk… Maga szerint ki írta a Cinnát?
  Muguet habozott a válasszal. Elképzelte, hogy fej vagy írást játszik: ha fej, Corneille, ha írás, Racine. Írás lett, Racine; rossz válasz, fej. A férfi hirtelen aggódni kezdett, hogy vannak-e színes ceruzái. Voltak, de régiek, még Mortier-ból. Mivel azonban egy elit iskolába készült, azt mondta, nincsenek. Azt akarta, hogy a ceruzái színe illeszkedjen az alsótrikóihoz. Útközben tehát megálltak egy papírboltnál. Kapott egy szép dobozt, tele színes ceruzákkal, és ráadásnak Corneille Polüeuktoszát.
  – Fogja, így talán majd nem mond szamárságokat! A Cinnából már nincs. Úgy tűnik, az itteni készlet is olyan, mint maga Franciaország.
  Muguet jobban örült volna egy másik könyvnek. Nem szerette ezeket a szerzőket. Az apjánál, ha az ember megsérült, azt mondta, „jaj”, náluk meg háromoldalnyi ömlengés következett. Favier úr meg akarta nézni a táskáját, hogy lássa, megvan-e mindene. Muguet próbálta megakadályozni, de elkésett, a férfi már meglátta a bűnjeleket.
  – Miért hazudott? Hiszen voltak ceruzái!
  Muguet némaságba burkolózott, míg csak a Jauseray Intézethez nem értek, amely inkább kastélyra, mint iskolára emlékeztetett. A sofőrjére nézett: a férfi nagyon magabiztosnak tűnt, büszke volt, hogy nem tévedtek el. Az ajtóig vitte Muguet bőröndjét és táskáját. Becsöngetett, fiatal lány nyitott ajtót, vörös, göndör haja a válla közepéig ért. Behívta őket, és kérte, hogy várjanak az előcsarnokban. Nagyon hamar felbukkant az igazgatónő: egy apáca. Muguet legszívesebben átfestette volna, nem bírta elviselni a feketét. Miután meggyőződött róla, hogy Muguet-nek mindene megvan, a nagybátyja, hiszen így mutatkozott be, kedvesen homlokon csókolta, és kellemes hetet kívánt neki. Az igazgatónő azt javasolta Muguet-nek, hogy csomagolja ki a ruháit a szobájában, amelyen három másik diákkal osztozik. A magas, vörös lány nyomában felment a lépcsőn. Ez a hely a legkevésbé sem hasonlított az árvaházra vagy a házvezetőnő-képző iskolára. A keresztre feszített Jézus is most először keltett benne bizalmat. A falakat gyönyörű festmények díszítették, a lépcsőket vastag, réz háromszögekkel leszorított szőnyeg borította, az ablakokat vörösesbarna, hosszú bársonyfüggönyök keretezték. Aude segített Muguet-nek elpakolni a holmiját. Párizsban lakott, a XVI. kerületben. Az édesanyjának kimerítő élete volt nagyiparos férje mellett: reggel masszázs, fodrász és manikűr, délután látogatás a nagy divattervezőknél, és esténként gyakran fogadás otthon vagy a legdivatosabb előadás Párizsban. Aude nem szeretett tanulni. Minden iskolából elküldték… Ugyanez a lustaság jellemezte az intézmény minden diákját, kivéve a műkorcsolyabajnokot, aki csak azért maradt le a tanulásban, mert túl sok időt szentelt a sportnak. Aude számára az volt a fontos, hogy megtanulja a megfelelő viselkedést, hogy segíthessen a nagyvilági élet terheit mindeddig egyedül cipelő édesanyjának. Itt elemében volt. Lovagolt, teniszezett, gitáros klasszikus táncórákat vett. Széles, lassú gesztusokkal kísérte szavait, két mondat között gyakran megrázta a haját, csodálta magát a mosdó feletti tükörben, és bosszankodott a szerinte túl fakó körömlakkja miatt. Miután végigsorolta családja teljes örökségét, az apja foglalkozásáról kérdezte Muguet-t. A lány hallotta magát, amint azt feleli, hogy az apja komoly üzletember, az egyik legnagyobb Franciaországban. A Jauseray Intézet diákjai mind jómódú családból származtak, egyik gazdagabb volt, mint a másik. Muguet volt a rút kiskacsa a hattyúk között. Társai gyakran harmadik személyben, egymást kisasszonyozva szóltak egymáshoz. Muguet hamar elszigetelődött, és hallgatásba burkolózott. Az órákon, ahelyett hogy a tanárra figyeltek volna, a kisasszonyok fésülködtek, a harisnyájukat igazgatták vagy a pad alatt fényképeket és magazinokat cserélgetve vidáman nevetgéltek. Muguet-t nem vonták be a szórakozásaikba. Egyszerűen nem vettek róla tudomást. A lány fulladozott ebben az elegáns környezetben. Nem tudott úgy járni, beszélni, mosolyogni, lélegezni, mint ők. Hetente egyszer, amikor a helyes testtartást gyakorolták, apró léptekkel, lexikonnal a fején kellett járkálnia. Az igazgatónő megmutatta nekik, hogyan kell illedelmesen leülni, az evőeszközt tartani, megtörölni a szájuk sarkát, az asztalon tartani a két kezüket, nem megszólalni, mielőtt kérdeznék őket, kedvesnek mutatkozni, meghajolni az előkelőségek előtt; a lelkükre kötötte, hogy soha ne szaladjanak, és ne nézzenek egyenesen a másik szemébe, mert az sértő… Muguet úgy érezte, egy évszázadot ugrott vissza az időben.
  Visszasírta régi iskoláját, az ottani verekedéseket a pajtásaival. Ha az apja nem abban állapodott volna meg Favier úrral, hogy hozzájárul taníttatása költségeihez, megszökött volna. Péntek esténként Favier úr eljött érte a Jauseray iskolába. Az úton Párizs felé egyre csak kérdezgette. Muguet nem panaszkodhatott, jól bántak vele, jó volt az ellátás, az iskolát is szépnek találta. Az imák már nem zavarták. Nem volt sem harangozás, sem becsengetés. Mégis csak a reggeli ébresztőt szerette, amelyet Bach, Mozart vagy Vivaldi zenéje tett kellemessé. Az erkölcstan-órák, melyeket Albinoni Adaggiója vezetett fel, nagyrészt a hűségről szóltak, az engedelmességről, amellyel Istennek és a férjüknek tartoznak, meg az otthonuk iránti elkötelezettség és a feddhetetlen viselkedés fontosságáról. Hogyan mondhatta volna el, hogy nem érzi jól magát az intézményben? Hogy milyen nehéz tisztességesen tanulni olyan lányokkal körülvéve, akiket nem érdekel, hogy levizsgáznak-e, és akik alig várják, hogy elérjék azt a kort, amikor férjhez mehetnek vagy megkapják az örökségüket…
  – Prücsök, ne feledd, ez az egyetlen esélyed…
  – Igen, nagyon jól érzem magam. Van egy nagy park, szép gesztenyefákkal…
  Alexet nem érdekelték a gesztenyefák. Nem ez volt a lényeg. Muguet többnyire meg sem szólalt, elálmodozva hallgatta a férfi kiselőadásait.
  Bray-sur-Seine-ben aztán Suzanne megtörte a varázst. Muguet-t nyomasztotta az asszony felhős tekintete. Mindig éppen főzött, takarított vagy vásárolt. Amikor vendégek jöttek, kék pöttyös, három keményített fodorral díszített fehér ruhába öltöztette a lányát. Chantal óvatosan lépett be a szalonba, és a puszta megjelenésével máris elkápráztatott közönség előtt előadta Schubert Rosamonde-ját. Az apja nagyon büszke volt rá:
  – Azért mégiscsak tud valamit ez a büdös kölyök!
  Valóban, Chantal szépen táncolt, teste ruganyos és kecses volt. Muguet szeretett volna a helyében lenni, hogy Favier úr őt is csodálja.
  Amikor az idő engedte, ebéd után sétálni mentek a Chantilly erdőbe. Chantal virágot szedett, Suzanne egy fának támaszkodva kötögetett, a férje pedig más férfiakkal beszélgetett. Muguet figyelmesen hallgatta őket, de úgy érezte, sosem fogja megérteni a beszélgetésüket, s ez elkeserítette. Miféle szókincset használnak? Miféle ismeretlen nyelvet beszélnek? Ostobának érezte magát.
  A forradalmi ifjúságról, Trockij vörös zászlajáról és a „szemét Sztálinról” folytatott eszmecsere után Alex felállt, és azt javasolta, pihenésképpen tollaslabdázzanak egyet.
  Muguet nézte őket. Favier úr hívta, hogy csatlakozzon hozzájuk. Amikor beállt közéjük, s visszaütötte a labdát, a férfi pillantása zavarba hozta.
  – Muguet, fotómodellt csinálok belőled!
  A lány elpirult és leejtette az ütőjét. Micsoda ötlet! Nem akart olyan lenni, mint azok a fiatal nők, akik fürdőruhában pózolnak a postai naptárakhoz.
  Véget ért a félév a Jauseray Intézetben. Karácsonyra az igazgatónő és a plébános ünnepséget szerveztek a diákoknak és a szüleiknek. Néhány diáktársa segítségével Muguet írt egy színdarabot, melyet színpadra akart vinni. Több csoportban láttak munkához, miközben a szereplők próbáltak, néhányan a díszletek, mások a jelmezek elkészítésével foglalatoskodtak. Az előadásra december huszonharmadikán délután került sor. A darab szép sikert aratott. Aznap este Muguet-ért eljött a nagybátyja. Tudta, hogy másnap a Favier család a hegyekbe utazik. Muguet nem tartott velük, őt egy ausztriai alpesi klubba íratták be a szünet idejére.
  A Steinachba tartó vonaton megpróbált aludni, de annyira zavarta a velük utazó fiatal fiúk és lányok lármája, hogy le kellett tennie róla. Miután kitöltötték az Edelweiss hotel bejelentőlapját, a csoportnak épp csak reggelizni és átöltözni maradt ideje, máris indultak a sífelvonókhoz. Muguet kipróbálta a friss hóval borított pályákat, de a korcsolyázás jobban vonzotta.
  A Strauss-keringők lendületes dallamaitól felbátorodva elengedte a korlátot… és fejjel előre egy magas, barna fiatalember lábához zuhant. A fiú bemutatkozott: Herman Hoffner, és mosolyogva felajánlotta Muguet-nek, hogy kövesse és utánozza. Azonnal elindult a jégen, ügyesen és kecsesen siklott, nyolcasokat írt le a körülötte korcsolyázó lányok legnagyobb örömére. Az egyre a fiút figyelő Muguet ismét a földön találta magát.
  – Úgy látom, magát nem lehet egyedül hagyni! Szerintem mára eleget botladozott. Menjünk, igyunk valamit az Edelweissben, a szüleim szállodájában, hogy erőre kapjon.
  Muguet-nek elkerekedett a szeme.
  – Mi a baj?
  – Semmi. Ott lakom.
* * *
  Másnap Herman Hoffner egy cukrászdában folytatta Muguet tanítását, miközben asztalukra sorra érkeztek a rétesekkel és csokoládétortákkal megrakott kistányérok. Egy hét figyelmes tanulás után az elméletnek nem maradtak titkai Muguet előtt. A sok édességtől azonban az arca elsárgult, és már a gyomra is tiltakozni kezdett. Végül nem maradt ideje felcsatolni a korcsolyát, az elmélet megtanulásával eltöltött vakáció véget ért. A visszaúton Párizsba Muguet egész éjjel összegörnyedve feküdt az ágyán. A pályaudvar peronján alig tudta leplezni hányingerét. Nem érzett elég erőt magában, hogy visszamenjen Bray-sur-Seine-be, és úgy döntött, inkább megáll az édesanyjánál, a Liévi közben.
  Clotilde-ot meglepte, hogy a lánya ilyen megsárgult arccal tér meg a síelésből. Szép barnának kellene lennie. Albert orvost hívott. A doktor félrelökte a családot: Muguet-t sürgősen kórházba kell vinni, súlyos vakbélgyulladása van.
  Éppen a műtőbe indultak vele, amikor Suzanne megjelent a küszöbön. Megnyugtatta Muguet-t: ne aggódjon, minden rendben lesz, és megígérte, hogy itt lesz akkor is, amikor visszahozzák. Egy órával később, amikor a lányt felvitték a műtőből, Suzanne ott ült, és az Elle magazint olvasta. Állta a szavát. Rámosolygott, az ápolónőhöz lépett és megérdeklődte, mi a helyzet.
  Favier úr is megérkezett, Clotilde-dal egyidőben. Odament Muguet-hez, és megsimogatta a homlokát.
  – Bravo, kicsim, nagyon bátor voltál, és jutalmul, amint felépülsz, megmutathatod a vágásodat.
  Suzanne felháborodott. –Alex, hogy mondhatsz ilyet!?
  – Ugyan, Asszony, soha nem érted a viccet.
  Azután együtt megbeszélték, hogy Muguet a lábadozás idejét Bray-sur-Seine-ben tölti majd.
  Amikor kiengedtek a kórházból, Favier úr kocsival érte ment. Muguet örült, hogy viszontlátja. Boldoggá tette a tudat, hogy megint minden este várhatja. Ismerte már a szokásait: ahogy a kertkaput nyitja, ahogy bereteszeli a garázst egy vasrúddal, ahogy kettesével megy felfele a lépcsőkön, becsapja a bejárati ajtót, hívja a „büdös kölykét”, és bemegy az ebédlőbe, ahol már várja a vacsora.
  Miközben Suzanne leszedte az asztalt, Favier úr a lányával játszott, nevetésük betöltötte az egész házat. Suzanne nyugtalanul csendre intette őket.
  – Anyád olyan ünneprontó! Na, gyere, Chantal.
  Felemelte a földről, gyengéden megölelte, aztán megnézte az óráját. A kislánynak eljött a lefekvés ideje. Majd felmegy hozzá még egy puszira, ha már ágyba bújt.
  Egyik este, miközben Muguet leszedte az asztalt, Favier úr feltett egy lemezt: egy tangót! Muguet-nek a faluja, az ünnepi esték jutottak eszébe róla, még gyermekkorában, az apjával. Kihúzta magát, s ringatózni kezdett a zene ütemére. Alex táncolni hívta. A lány megrémült. A férfi a karjába vette, és dúdolva vezetni kezdte:
  „Adios muchachos, companieros…”
  Muguet nehezen tartotta a ritmust, ezért Alex magához szorította. Egy pillanatig csak nézte, aztán közelebb hajolt, és ajkát a lány ajkára tapasztotta.
  Nem hallották meg a lépcsőn lefelé siető lábak halk zaját.
  – Papa, várlak…
  Riadtan rebbentek szét. Elsőként a férfi szedte össze magát, és parancsolón a lányához fordult:
  – Mit keresel itt, te büdös kölyök? Mész fel, de rögtön?! Jövök máris.
  E kellemetlen kaland után Muguet félt visszamenni Bray-sur-Seine-be, Favier úr azonban továbbra is minden hétvégén elment érte. Coulommiers-t elhagyva mindig félreállt egy kis mellékútra. Ott aztán átölelte a lányt, simogatta a mellét, és megtanította csókolózni. Muguet-t a sírás kerülgette. Menekült volna, de mintha egy ördögi erő tartotta volna fogva: akarat nélküli bábbá változott.
  – Muguet, már egy hónapja küzdök magammal. Ha így megy tovább, megőrülök! Nem tudom, érted-e, de egy férfinak nem könnyű uralkodnia magán! És különben is, hidd el, a tested is erre vágyik, tudom, mit beszélek.
  Muguet nem értette, hogy mire céloz. Egyre nehezebben tudta leküzdeni állandó hányingerét. Nem tudta, hogyan viselkedjen Favier úrral, bűnösnek érezte magát azért, amit a férfi tesz vele. Egy örökkévalóságig maradtak a kocsiban, gyakran késve érkeztek a vacsorára, kócosan, csókoktól feldagadt szájjal. Muguet érzékeny arcbőre tiltakozott Alex szakálla ellen, és ez az irritáció okozta pirosság eltakarta a szégyen vörösét. Muguet úgy vélte, az árulkodó jeleket látva Suzanne bizonyára megsejtett valamit. De akkor miért nem siet a segítségére? Egy idő után ezek a csók-tanórák már annyira undorították, hogy úgy döntött, véget vet nekik. Mivel más megoldást nem talált, kerülő úton próbálta elérni célját, ezért levelet írt Alexnek és Suzanne-nak.
  Sokat gondolkodott, nem akart fájdalmat okozni nekik azzal, hogy elmondja, nem szereti Jauseray-t, túl elegáns hely az egy magaféle lánynak. Tudja, hogy kezdettől fogva csak segíteni akartak neki, hogy megerősödjön az önbizalma és tanulhasson. Mégis úgy érzi, jobb, ha elmegy, mondjuk Angliába. Itt folyton kételyek gyötrik, idegennek érzi magát a sok „jó házból való” lány között. Ha elutazik, talán minden megváltozik. Mindentől távol felszabadul majd, nyugodtan tanulhat, anélkül hogy bárki is sötét gondolatokat sugallna neki, és akadályozná a fejlődését. Ám az is lehet, hogy csak illúziókat dédelget, és soha semmire sem fogja vinni. Ha így van, jobban járnak, ha elfelejtik azt a tizenöt éves lányt, aki csak gondokat okozott nekik. Túl sok minden nyomja a szívét, amiről nem beszélhet. Nagyon hálás mindkettőjüknek a segítségért és a gondoskodásért, amelyben mostanáig részesítették.
  Favier úr kirobbant. Idiótának nevezte Muguet-t, aki képtelen boldogulni az életben. Ha így folytatja, semmi sem lesz belőle. Úgy látszik, teljesen elment az esze. És mit fog szólni az apja, ha megtudja, hogyan viselkedik a családdal, amelyik segíteni próbál neki? Favier úr határozottan elutasította az önkéntes angliai száműzetés gondolatát, és nekiállt keresni egy másik iskolát, ezúttal Párizsban. Beíratta Muguet-t Malichot magániskolájába, melynek ablakai a Mars-mezőre néztek. Az iskolát a faviasz és az öreg kövek finom illata lengte be. Alex az első nap a kijáratnál várta a lányt, hogy bemutassa a barátainak, Félix és Regina Tournier-nak, akik a XII. kerületben éltek. Muguet mostantól náluk fog lakni. Húszévesen Tournier és Favier közösen szőtt terveket a világ megváltoztatására. Megismerkedésükkor mindketten a Fiatal Szocialisták Szövetségébe jártak. Tournier akkoriban a trockista frakció egyik vezetője volt, és megkérdezte Alextől, miket tapasztalt és miket olvasott. Favier A Szocializmus útjából idézett neki, és bevallotta, hogy a benne élő igazság- és szabadságvágy igazán csak a Kommunista Kiáltványban talált visszhangot. Tournier erre azt tanácsolta neki, hogy olvassa el Trockijtól Az orosz forradalom történetét, s figyelmébe ajánlotta Lenin Állam és forradalom című művét is.
  Később közeli barátok lettek, és amikor Favier egy ideig Tournier-nál lakott, ez utóbbi egyszer csak megkérte, hogy segítsen neki felépíteni egy munkás-paraszt szocialista pártot. 1939-ben, egy januári napon, amikor Favier éppen borotválkozott, a tükörből látta, hogy két csendőr lép be a lakásba. Megbilincselték: mint kiderült, azért, mert katonaszökevényként körözést bocsátottak ki ellene. Alex valóban „elfelejtette” letölteni katonai szolgálatát. Annyi ideje sem maradt, hogy pár sort hagyjon Félix barátjának, elmagyarázva hirtelen távozása okát. Később egy hálótermi társa közvetítésével sikerült megüzennie neki, hogy szolgálati helyén, a 24. gyalogezredben nap mint nap megtapasztalja, mit jelent az ostobaság uralma. A rendfokozatokat nem rátermettség, hanem a hierarchia alapján osztogatták. Lehetetlen helyzetben találta magát, amely egyetlen vágyat ébresztett benne: hogy lelépjen.
  Katonai szolgálata és a háború alatt Favier szoros kapcsolatot tartott Félix Tournier-val. Együtt csatlakoztak az ellenálláshoz.
  Favier úr megállt, és átölelte Muguet t.
  – Remélem, nem untad nagyon a történeteimet. Csak azért meséltem el mindezt, hogy megnyugtassalak, és hogy, úgymond, bemutassam neked a barátaimat. Biztos vagyok benne, hogy náluk jó kezekben leszel; szívesen ott tartottalak volna Bray-sur-Seine-ben, de már kezdett kellemetlenné válni a helyzet.
  Mielőtt otthagyta volna Tournier-éknál, elvitte Muguet-t az Eiffel-toronyhoz. Megmutatta a Trocadérót, a Sacré-C?urt, az Invalidusokat, és leírta neki az egész fővárost. Aztán elhallgatott, Muguet pedig azon sajnálkozott, hogy Párizs ilyen kicsi.
* * *
  A Tournier házaspárnak két gyermeke volt. Házuk, melyhez garázs is tartozott, egy udvar mélyén állt, néhány méterre a Daumesnil sugárúttól. Nem sok fény jutott be a lakásba. Hosszú, sötét folyosó vezetett a szalonhoz, egy fehér falú, modern helyiséghez, amelyben téglából rakott kandalló állt, rajta a szünet nélkül csörgő telefonnal.
  – Nem, téves, ez nem a Lyoni pályaudvar.
  Félix Tournier letette a kagylót, visszatért a papírjaihoz, és lefirkantott néhány sort. Újra megszólalt a telefon.
  – Nem, uram, ez még mindig nem a Lyoni pályaudvar.
  Tournier dühöngött.
  – Regina, szóltál már a telefontársaságnak, hogy változtassák meg a számunkat? Nem zavarhatnak folyton, más dolgom is van!
  Félix Tournier franciatanár volt, és a PSU, az Egyesült Szocialista Párt aktivistája. A legkülönbözőbb időpontokban érkezett haza, futó csókot lehelt felesége homlokára, papírokat, könyveket, dokumentumokat szórt szét az asztalon, amelyet Regina már megterített a vacsorához.
  Amint megérkezett, a ház egy csapásra életre kelt. A minden csengetésre szétrepülő füzetektől, az asztal és a kandalló közötti zajos jövés-menésétől, végeérhetetlen, szónoklatszerű telefonbeszélgetéseitől olyan lett a lakás, akár egy zajos piactér.
  Regina Tournier a kanapén ülve fáradhatatlanul hallgatta az Új világ szimfóniát, és kötögetett. Szürke színével, szomorú, beesett arcával mindig olyan volt, mintha máshol járna. Muguet rögtön észrevette a karján lévő számokat. Látott már tetoválást: meztelen nőket vagy nyíllal átlőtt szíveket, de számokat még soha. Megkérdezte, mit jelentenek.
  – Ezek szerint nem tudod, mi az a koncentrációs tábor?
  Muguet hallott már róla, de most Regina oldalán iszonyattal értesült a sárga csillag, a krematórium, a gázkamra, a varsói és ravensbrücki gettó együtteséből született halálgyár pokláról. Regina el sem tudta képzelni, hogy Muguet semmit sem tudott ezekről a borzalmakról. Számára mindig jelen voltak. Romániai zsidóként, politikai deportáltként még mindig nem gyakorolhatta orvosi hivatását Franciaországban. Kémikus lett, és egy joghurtgyárban dolgozott
  Amikor az időjárás engedte, Muguet a Mars-mezőn tanult. A lehető legtovább késleltette a pillanatot, amikor visszatér a Tournier házba, ahol Régis, az idősebb, tizenegy éves fiú gyakran e szavakkal fogadta:
  – Ahhoz ne nyúlj! Nem otthon vagy!
  A szobájába menekült, amely egyben könyvtár is volt, kezét a tarkója alatt összefonva lefeküdt, és gondolatai Favier úr felé szálltak. Látta őt, ahogy az üzletében szorgoskodik. Amikor hirtelen sok vásárló érkezett, és az eladók nem bírták az iramot, beállt közéjük a pult mögé. Muguet-t meglepte ez a magatartás. Szemében a főnök olyan valaki volt, aki csak utasításokat ad, és soha nem vegyül a munkásai közé. Mint az apja gyárában a művezető.
  Délben Alex Favier a dolgozóival ebédelt. Néha meghívta Muguet-t. Maga mellett szorított neki helyet. Felélénkült a hangulat, amikor Michaut úr, a bolt tehetséges – egyébként kommunistabarát nézeteket valló – dekoratőre is csatlakozott hozzájuk. Szidta Trockijt, amiért csak a forradalomkor csatlakozott a bolsevik párthoz. Favier úr azzal vágott vissza, hogy Trockij tartott Lenin autoriter centralizmusától. Muguet így tudta meg, hogy Alex szerint Trockij az egyik legrendkívülibb személyiség, aki csak ebben a században élt: egyszerre az elmélet, a cselekvés és a megvalósítás embere. Az egyetlen, aki soha nem volt hajlandó behódolni Sztálinnak.
  A hangnem egyre élesedett. Michaut-t sztálinistának, vagyis fasisztának bélyegezték. Ügyetlen érveit lesöpörték. Mondhat, amit akar, a szavai mögött a jobboldaliak nézetei húzódnak meg.
  Favier úr szemében a jobboldal a maradiság, az önzés, a személyes és a nemzeti érdek, az idegengyűlölet, a rasszizmus, az előítéletek, a hagyományok, a munka-család-haza, a vallások, a hierarchia és az önkény terepe volt, mindazé a konzervatív ostobaságé, amely akadályozza az emberiség fejlődését, lehetetlenné teszi, hogy az emberek megértsék egymást, és háborúkat szül. Következésképpen a Kommunista Párt alapvetően jobboldali formáció.
  Alex ezzel együtt minden nézőpontot megfontolásra érdemesnek tartott. Ügy vélte azonban, hogy amennyiben kizárólag a népesség valamelyik részének eszméit juttatják érvényre, az veszélyes lehet, mindig kell egy ellenerő. Ezért hasznos az ellenzék: megakadályozza, hogy az ország belefulladjon az ideológia mocsarába, és teljesen berozsdásodjon. A baloldal a humanizmus képviselője abban az értelemben, hogy egyetlen emberfajta, egyetlen nézet, egyetlen csoport sem hiheti magát mások felett állónak, bármilyen legyen is az eredete, az erkölcsisége vagy a neveltetése.
  A történelem csak annyiban érdekes, amennyiben a jövőt készíti elő, nem pedig azért, hogy a múlt század értékeihez ragaszkodjunk. Isten eszméje, mint minden más babona, elvetendő. Mindezek miatt Favier úr mélységesen baloldalinak érezte magát, s baloldaliként is fog meghalni.
  Ebből következően bizonyos értékeket mindig elkötelezetten a védelmébe vett: a vélemény szabadsága, a nők egyenjogúsága, illetve a fogamzásgátláshoz és az abortuszhoz való joguk, a folyamatos képzés és önképzés, az aktív nevelési módszerek, a munka felértékelése, a militarista struktúrák felszámolása, az államosítások megszüntetése, jóllehet fiatal korában egyes nagyvállalatok államosítását pozitívan ítélte meg. Ma már úgy látja, tévedett, mert ha az állam kezébe adják a gazdaságot, az a szabadságjogok fokozatos felszámolásához vezet.
  Muguet-t elkápráztatták a férfi politikai ismeretei és érvei, olyannyira, hogy még enni is elfelejtett. Alex, bármennyire belemelegedett is a témába, egyszer csak megjegyezte:
  – Muguet, megint nem ettél semmit! El fogsz ájulni az éhségtől, és a tanáraid nem fogják érteni, mi bajod.
* * *
  Amikor eljött a nyár, a Favier család nyaralni utazott Hél?ne és Pierre Lebrunnel egy savoyai tó partjára. Muguet az anyját és a mostohaapját kísérte el egy panzióba a Felső-Alpokban. Albert kizárólag salátákat evett, miközben a mázlista Benoit-nak zabkása jutott. Albert minden reggel kiadta az utasításokat: negyedóra gimnasztika reggeli előtt az izmok bemelegítésére, azután fel a cipőket, és százméterenként nagy levegővel hátradőlni, majd előrehajolva kilélegezni. Muguet a torna közben virágot szedett. Mindennap így mászták meg a környező csúcsokat. A lehető legjobb fizikai állapotban kell majd elhagyniuk Gapot, határozta el Albert. Clotilde hamar ráunt a kötelező edzésekre, és beérte a tájról készített szénrajzokkal.
  Néhány nappal megérkezésük után a fogadós saját szobát adott Muguet-nek. Éjszaka hallotta a közelben zúgó zuhatag hangját. Gyakran gondolt Favier úrra. Elalváskor felidézte hosszú, Szajna-parti sétájukat, amikor a férfi megígérte, hogy segíteni fogja. Ebbe a képbe kapaszkodott, hogy elhomályosítsa a sokkal félelmetesebb másikat, amelyben Alex kijelentette: azért van mellette, hogy megvédelmezze, mert a gyengesége könnyű prédává teszi.
  Ahogy visszatért Párizsba, Favier utasítására azonnal a Magenta körút tizenhétbe kellett sietnie. A férfi az irodájában várta. Az alkalomra Muguet megmosta a haját, és piros bársonyszalaggal fogta össze hosszú szőke tincseit. Alex ott volt, most is Leclerc kisasszonnyal az oldalán. Mindketten elhallgattak, ahogy belépett.
  Favier megkérte a titkárnőjét, hogy hagyja magukra őket. A kisasszony végigmérte és kijelentette:
  – Uram, ne feledje, hogy tíz perc múlva találkozója van a városban.
  Sértetten távozott, és becsapta maga mögött az ajtót. A férfi odalépett Muguet-hez, és kitárta a karját.
  Egy hosszú percig átölelve tartotta. Muguet egyik lábáról a másikra álldogálva jelezte nemtetszését. Arra vágyott, hogy a férfi megbecsülje, de nem így.
  – Mi van veled? Olyan izgága vagy ma! Mondd csak, mit fogsz csinálni egész nap?
  – Hazamegyek Tournier-ékhoz, és elkészítem az órarendem.
  – Épp jó, útba esik, ha akarod, kiteszlek a Louvre-nál.
  – Inkább metróra szállok a Châtelet-nál, és megnézem a Mégisserie rakpartot. Sok szép állat és növény van ott, meg illatos virágok.
  – Nem azt mondtam, hogy a Louvre állomásra viszlek, hanem a Louvre Múzeumba… Miért nézel így rám? Ne mondd, hogy még soha nem hallottál a világ leggazdagabb festészeti múzeumáról?!
  Útközben azt javasolta Muguet-nek, hogy vegyen egy Párizs útikönyvet, az majd segít neki eligazodni a városban. A lány már kiszállni készült a kocsiból, amikor Alex megfogta a karját, és csábító hangon megkérdezte, hogy mit szeret jobban: a szerelmet vagy a plátói szerelmet.
  Muguet zavarát látva Alex gúnyosan elmosolyodott, hosszan szájon csókolta, aztán áthajolt, hogy tartsa neki az ajtót, és szép napot kívánt.
  A Louvre-ban Muguet elsétált néhány festmény elölt, és maga sem tudta, hogyan, de három perccel később újra a kijáratnál találta magát. Mit érthetett a férfi plátói szerelmen? Tournier-ékhoz visszaérve elővette a szótárát, amelyben a következőket olvasta: Szerelem: szenvedélyes érzelem egy ellenkező nemű személy iránt. A plátóinál azt találta: Platón filozófiájával vagy rendszerével kapcsolatos. Plátói szerelem: hatástalan, plátói tiltakozás. Egy szót sem értett belőle.
  Lefekvés előtt megnézte magát a tükörben. Életében először szemügyre vette a testét. Csúnyának találta.
  Másnap reggel újra elővette a szótárt. Meg akarta tudni, ki volt Platón: görög filozófus, Szókratész tanítványa és Arisztotelész mestere. Kr. e. 429-347. Párbeszédek írója: Kritón, Phaidón, Phaidrosz stb. Ezzel sem jutott előbbre. Miért nem beszélt róla sosem az apja? Talán nem ismerte? Favier úr mindent tud. Mégsem kérdezheti meg tőle, ki az a Platón, a végén még egészen ostobának gondolná! Már Napóleonnal és a Louvre-ral is nevetségessé tette magát. Tournier úr könyvtárában megtalálta a Respublikát. A következő estéken azt lapozgatta, de eredménytelenül.
* * *
  Egy héttel az iskolakezdés előtt Favier étterembe hívta Muguet-t. Egy lugas alatt, a folyóparton foglalt asztalt. Szőlőfürtök lógtak a fejük felett. Esteledett, a pincérnő meggyújtott egy gyertyát. A férfi bordóit rendelt. Egészen más íze volt, mint Richard olcsó borának.
  Több pohárral is töltött Muguet-nek. A lány feje kezdett elnehezülni, émelygett, melege lett. Úgy döntött, felfrissíti magát. Letette a ruháját a parton, és beugrott a folyóba. Úszott néhány gyors tempót, a Marne fölött ragyogott a hold. Csobbanást hallott a háta mögül. Két kéz fogta meg a derekát. Megfordult, a férfi rámosolygott. Versenyt úsztak, de Alex hamar utolérte. Muguet már reszketett, amikor elérték a partot. A férfi végigdörgölte, aztán magához szorította. Hirtelen vadállattá változott. Véresre harapta az ajkát, letépte a bugyiját, és durván szétfeszítette a lábát. Éles fájdalom hasított Muguet hasába. Felsikoltott, magában érezte a férfit, nem értette, mi történik vele. Alex zihált izgalmában. Muguet folyamatos üvöltése hirtelen kijózanította, és legördült a lányról. Ez a liba az óbégatásával még fellármázza a fogadó vendégeit!
  Felöltöztek, Muguet szíve vadul kalapált. A kocsiban a férfi megfogta a kezét, hallgattak. A Daumesnil sugárút közelébe érve Alex kiszállította, Tournier-ék már nem laknak messze. Sietnie kell Bray-sur-Seine be, későre jár az idő. Becsapta az ajtót, és a Félix-Eboué terén megfordult.
  – Viszlát szombaton!
  Muguet képtelen volt elaludni, egész éjjel sajgott az öle.
  Szombat este, miután több frizurát is kipróbált, elment a Sarah Bernhardt kávéházba. Favier utasította, hogy szigorú szabású kosztümöt viseljen, amelyben idősebbnek látszik. A pultba kapaszkodva, tűsarkokon egyensúlyozva várta a férfit. A tükörből egy ismeretlen nézett vissza rá: kirúzsozott száj, kontyba tűzött szőke haj, szürkéskékről ibolyára váltó, kifestett szem. Kényelmetlenül érezte magát, rendelt egy kávét, és leült a helyiség legfélreesőbb asztalához. Keresztbe vetette a lábát, zavartan szorongatta kezében a kiskanalat, és a csészéjére szegezte a tekintetét. Ingerült hang rezzentette össze.
  – Na, így vársz rám? Öt perce integetek az üvegen át, de akár trombitálhattam volna, akkor sem emeled fel a fejed.
  Muguet összehúzta magát a székén.
  – Ugyan már, ne vágj ilyen képet! Egész tisztességesen felöltöztél, de azt a rúzst töröld le a szádról. Rémesen vidékiessé tesz!
  Muguet megalázottnak érezte magát. Akkor miért kérte, hogy használjon rúzst? Alex magyarázkodni kezdett a késése miatt, végtelenül hosszúra nyúlt a megbeszélése a könyvelőjével. Most pedig siet, előadást kell tartania.
  A kocsi felé húzta Muguet-t.
  Zsúfolásig megtelt a füstös terem Saint-Genevi?ve-des-Bois-ban. Öt-hat férfi ült egy hosszú asztal mögött, dossziéikkal babráltak, papírokat zörgettek. Mióta De Gaulle 1958 májusában hatalomra került, a hangulat felforrósodott. Meg kell-e adni Algériának a függetlenséget, vagy sem? Az egyik előadó felállt, összeszedte a jegyzeteit, és beszélni kezdett. Lassú és bizonytalan volt, folyton le-föl vette a szemüvegét, elkapott egy leesni készülő lapot, és dadogva improvizálta a szövege végét. Végül bejelentették, hogy a következő felszólaló Alex Favier lesz. Muguet izgult, ijesztő volt ez a sok ember, aki mind Alexet hallgatja majd, főleg, mert a férfi papír nélkül fog beszélni. Favier ivott egy korty vizet, s megkezdte felszólalását. Hangja betöltötte a termet, egy köhintés sem hallatszott többé. A népek önrendelkezési joga mellett foglalt állást, és kijelentette, hogy a francia kolonializmus idejétmúlt forma. Favier gördülékenyen beszélt, jól artikulálva a szavakat, ritmusra fűzve a mondatokat. Nagyon megtapsolták. Ő volt az utolsó szónok. Mindenki felállt, a többi résztvevő odasietett hozzá, gratuláltak neki, megszorították a kezét, kérdezgették. Csak egy óra múlva tudtak elindulni. Hazafelé Alex megállt egy mezőn. Felhők takarták el a holdat. Miközben a learatott búzában gázoltak, Muguet-n pánik lett úrrá. Alig kapott levegőt. Körbenézett, merre menekülhetne. No de hova mehetett volna? Tíz kilométeres körzetben nem volt egy teremtett lélek sem! Alex Favier feszülten figyelte a lányt, aki úgy remegett, mint egy csapdába esett állat. Összehúzta magát, és felhajtotta a blézere gallérját.
  – Favier úr, fázom…
  – Ne aggódj, mindjárt felmelegítelek.
  Alex magához húzta, és lefektette a földre terített zakójára. Tüzesen megcsókolta, s durván belé hatolt. Csípőjének minden lökése könnyeket és fájdalmas kiáltásokat szakított ki Muguet-ból. Belecsimpaszkodott a férfiba. Azután Alex nyögött egy nagyot. Muguet összerándult, biztos volt benne, hogy fájdalmat okozott a férfinak, de az mégsem panaszkodott. A lány várt. A férfi teste elernyedt, most teljes súlyával ránehezedett.
  – Na, Muguet, tényleg én voltam az első? Nagy nap ez a számodra, elvesztetted a szüzességed.
  A kocsiban kijelentette, Muguet-nek szerencséje van, hogy egy megfelelő korú férfival akadt össze. Ha minden fiatal lány olyan férfival találkozna, akinek már van tapasztalata, a legtöbb nőnek nem lennének szexuális problémái. Majd Muguet is jobban megérti, ha lesznek más kalandjai is, amikor majd vele egykorú fiúkkal szeretkezik. A Daumesnil sugárúthoz közeledve megkérte Muguet-t, hogy szálljon ki. A lány könyörögve pillantott rá. Ezt nem teheti vele! Mellette akart maradni egész éjjel, a karjában.
  – Na mozogj már, késő van. A feleségem aggódni fog. Majd szerdán találkozunk, és ha akarod, így intézzük minden héten.
  Muguet az utolsó kanyarig követte pillantásával a kocsit. Lelkifurdalásába bánat vegyült. Egyszerre sírt és hányt. Mi lesz vele? Jó darabig csak állt egyedül az út szélén. Egész teste átfagyott. Haza kell mennie. Combját összeszorítva, nehézkesen haladt előre. Behúzta a nyakát, háta meggörnyedt, úgy érezte, ujjal mutogatnak rá. Miért nem maradt vele Favier úr, hogy megvédje?
  Tournier-ékhoz érve nem maradt ereje felmenni a lépcsőn. Regina szobájába indult, felébresztette, és zokogva a karjába omlott. Az asszony kérdezgette, de Muguet képtelen volt megszólalni. Regina hirtelen kihúzta magát, megérezte, mi történt.
  – Szeretkeztél?
  – …
  – Kivel?
  – …
  –Alex?
  Muguet hallgatott. Regina megsimogatta a haját, kivett a fürtjei közül egy ágacskát.
  – Tudod, Muguet, ez az ügy nagyon kínos számomra. Szegény Suzanne, ha megtudja! Ez igencsak megbonyolítja az életünket! Jobb lett volna, ha később veszíted el a szüzességed, egy veled egykorú fiúval. De ne sírj, azért ez még nem a világ vége.
  Alex számára ez csak egy újabb hódítás, ismeri annyira, hogy tudja. Muguet-nek össze kell szednie magát, s hamarosan elfelejti majd a férfit, valaki más mellett.
  Muguet nem akart többet hallani. Kifutott, és lerogyott az ágyára. Nem ezt várta Reginától. Nem akart újabb hódítás lenni. Tehát Alex csak felszúrta, mint egy pillangót, hogy betegye a gyűjteményébe. Az öklét harapdálta. Felállt, fel-alá járkált a szobában. Egész lénye lázadozott. A felnőttek szörnyetegek. Leült az íróasztalához, elővett egy papírt, és kiírta magából minden keserűségét. Egyetlen szó tért vissza minden oldalon: fáj…
  Az iskolában csak ült egy sarokban, félt, hogy a társai észreveszik a bűnét. Remegett a keze, az írása olvashatatlanná vált. Képtelen volt koncentrálni.
  Egy héttel később Alex Favier úgy döntött, elviszi Muguet-t a brüsszeli világkiállításra. Nem érdekelte, hogy lemarad az iskolában, vele kell mennie, és kész.
  A vonaton az étkezőkocsiban vacsoráztak, a lány kezdte megszeretni a bordóit. A szállodában két szobát foglaltak. Este Alex pizsamában ment át hozzá. Muguet rettegett a behatolás pillanatától. Irtózott a szexuális aktustól, amely még mindig fájdalmat okozott neki. Undorította a combján csorgó vér. Gyakran fölébredt éjszaka, nézte, ahogy a férfi alszik, és hozzá simult. Ezek a pillanatok enyhítették az együttlétükkor érzett fájdalmat. Reggel Alex visszament a szobájába, és szétdúlta az ágyneműt. Két nap alatt bejárták az egész kiállítást.
  Hogy még kellemesebb legyen az utazás, Alex meglepte Muguet-t egy bruges-i kirándulással. A csatornák felett terjengő finom ködön átragyogott a nap. Az ajtók előtt idős nők készítették a csipkét selyemfonálból. Alex elmesélte a város történetét, megmutatta a harangjátékot, a vásárcsarnokot és a Memling Múzeumot. Sok fényképet készített, szerette volna, ha Muguet is szerepel rajtuk, de túl veszélyes lett volna: ha Suzanne meglátja, belehal.
* * *
  Amint belépett a Tournier-lakásba, maris szembesülnie kellett Régis gúnyos megjegyzéseivel, a telefon elviselhetetlen csörgésével, az Új világ szimfóniával, a veszekedésekkel, a hosszas elméletekkel a szocialista párt jövőjéről, az algebrával és annak ismeretlenjeivel, a térgeometriával és Regina aggodalmaival. Egy ideje Félix Tournier olyan későn járt haza, hogy nem is üdvözölhette már alvó gyermekeit. Mintha a gyűléseken teljesen megfeledkezett volna az időről. A konyhában kihűlt a vacsorája. A rémlátomásoktól gyötört Regina kendőt terített a vállára, és bejárta az egész Daumesnil sugárutat, remélve, hogy megpillantja a férjét. Néha hívta Muguet-t, hogy tartson vele. Némán gyalogoltak. A kései órán baljóslatú volt a környék, az utcai lámpák fénye eltorzította a homlokzatokat. Regina egyik cigarettát szívta a másik után, és a csatornába dobta a csikkeket. Hirtelen Muguet felé fordult, és rekedten megszólalt.
  – Muguet, csúnyának, öregnek és betegnek érzem magam. Már nem tudok tetszeni. Neked szerencséd van, fiatal vagy, üde és szép. Könyörgöm, ne vedd el tőlem is a férjem…
  Elvenni a férjét? Ennek a nőnek elment az esze. Muguet soha nem akart elvenni senkit. Hogy jut ilyesmi az eszébe? Talán a néhány ritka alkalom miatt, amikor a férje nyelvtanleckéket próbált adni neki? Azért túlzás, hogy így beszél vele! Különben sem találkozik soha Tournier-val. Amikor megkérte, hogy avassa be az ő híres Egyesült Szocialista Pártja eszméibe, a férfi csak nevetett, és kijelentette, hogy ez túlságosan hosszú magyarázatot igényelne, inkább majd egy kicsit később beszélgessenek erről. Szép! Szóval ilyenek a szocialisták! Amikor az apját kérdezte a kommunizmusról, ő legalább válaszolt. Muguet-nek elege volt ezekből a gyászos, komor és unalmas emberekből. El akart menni innen. Annyira szeretett volna egyedül lenni, akár egy cselédszobában.
  Alex nem engedte: még túl fiatal, és egészen biztos, hogy nem boldogulna. Arra kényszerítette, hogy a Tournier házaspárnál maradjon, és hetente kétszer találkozzon vele. Szerda és szombat este moziba vitte. A legjobb filmeket választotta ki számára. Szó sem lehetett a Mulat a századról, a Ramunchóról vagy a Vér és fényről. Kijelentette, hogy a teljes filmkultúráját újra kell építeni. Olyan filmeket néztek meg, mint a Whisky á Gogo, a Kind hearts and Coronets és a Los Olvidados. Muguet eleinte ellenkezett, mert nem sokat értett a majdnem mindig eredeti változatban vetített filmekből.
  A mozi után Alex elvitte egy neonvilágításos étterembe a Champs-Elysées-re. Mindig arra kényszerítette, hogy ő menjen elöl. Ezekben a pillanatokban Muguet inkább a világ végére menekült volna, mintsem hogy átsétáljon az emberekkel teli termen. Bizonytalanul lépkedett, karját a testéhez szorította, tekintetét a cipője orrára szegezte. Gondos válogatás után a férfi bort rendelt, és összeállította a menüt. Muguet azt remélte, hogy Alex az egyes fogások között a fiatalkori kalandjairól mesél majd neki. Ehelyett azonban he kellett érnie olyanokkal, mint:
  – Miért mindig jól átsütve kéred a húst? A steak véresen a legjobb, úgy táplálóbb.
  Muguet utálta a véres húst, de erőt vett magán. Minden apró részletbe belekapaszkodott, hogy méltónak mutatkozzon a férfihoz, mint kezdetben, amikor az még nem kínozta a testét. Induláskor Alex ellenőrizte, hogy elég melegen öltözött-e, megigazította a sálját, begombolta a kabátját. Aztán a 403-asán gyorsan elvitte a Magenta körútra, hogy bezárkózzon vele az irodájába. Félt, hogy gondok adódnának, ha szállodába mennek. Az üzletbe lépve Muguet négykézláb osont el a pultok előtt, miközben Alex elterelte az éjjeliőr figyelmét: nem kockáztathatták, hogy meglátja valaki. A férfi bezárta az ajtót, és a kezét dörzsölte, mint aki éppen jól megtréfált valakit. Most már biztonságban érezte magát, odahúzta Muguet-t a kanapéra, kigombolta a blúzát, és azt ismételgette, hogy az övé az egyik legszebb mell, amit életében simogatott. Ölelése egyre sürgetőbb lett. A férfi szorításában vergődő Muguet csak várta, hogy véget érjen a dolog. Ezekben a pillanatokban haragudott Alexre, hiába mondogatta a férfi, hogy boldog, amiért találkozott vele.
  Muguet csodálta Favier urat. Szépnek, intelligensnek és műveltnek találta, de nem értette, miért kényszeríti őt ilyen életre. Nem volt módja védekezni. Megalázva, becsapva érezte magát. Ama bizonyos este óta, amikor a férfi felszakította a bensőjét, Muguet nem ismert magára. Elvesztette az életkedvét, sehol nem érezte jól magát: sem az iskolában, sem Alex karjaiban, sem Tournier-éknál, sőt még az apjánál sem. Nem volt senki, akinek kiönthette volna a szívét. Olyan szerepet osztottak rá, ami nem illett hozzá. A teste ugyan egy nő teste volt, ahogy Alex mondta, de gondolkodásban még nagyon messze állt az érettségtől. Elvesztette a talajt a lába alól a veszedelmes lejtőn, mely egyre csúszósabbá vált. Nem tudta, kihez fordulhatna. Eszébe jutott, hogy felkeresi Francis atyát, a nemours-i házvezetőnő-képző iskola papját. Kedvelte a férfit, mert az mindig kedves volt hozzá. A lehető leghamarabb beszélnie kell vele. Amint tehette, ellógott az iskolából.
  A Porte de Vincennes-hez érve a buszjegy árát az Alextól kapott, elvileg szendvicsek vásárlására szolgáló zsebpénzből fizette ki. A kiadás ellensúlyozására egy hétig majd csak salátát eszik.
  Nemours-ban az igazgatónő apácától megtudta, hogy a plébános nemrég meghalt. Csalódásán meghatódva az igazgatónő vigasztalni próbálta:
  – Ne sírjon, gyermekem. Francis atya felment az égbe, Isten magához szólította. Most már boldog. No de… mondja csak, Muguet, minek köszönhetjük a látogatását? Azt hittem, az édesanyjával van Párizsban.
  Muguet lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcán csorgó könnyeket. Nem talált szavakat, hogy elmondja az apácának, mi gyötri. Marie nővér megérezte, hogy súlyos titok nyomja egykori diákja szívét. Kétségbeesését látva türelemmel és kedvességgel bírta szóra. Muguet feloldódott, és elmesélte párizsi életét, kapcsolatát Alexszel.
  – Hauteville kisasszony, hogy merészelte?
  – No de anyám…
  – Hallgasson! Bűnös lélek. Istenkáromlás, amit művel. Megsérti az Urat. Tudja meg, hogy halálos bűnben él. Nézze az öltözetét: szoknya és szűk pulóver! Ne csodálkozzon, hogy belemerül a paráznaságba, pont olyan, mint egy rosszéletű nő. Ha megfogadta volna Francis atya – nyugodjék békében – tanításait, nem jutott volna idáig. Elcsábítani egy nős férfit, ráadásul egy családapát! Istenem, micsoda aljasság! Menjen a kápolnába, és szálljon magába! Könyörögjön az Úrhoz, hogy megadja magának a kegyet, hogy egy nap találkozhasson egy könyörületes, egyedülálló férfival, aki hajlandó lesz a nevét adni magának. Ha később engedelmes és alázatos feleség lesz, akkor talán sikerül bocsánatot nyernie a bűnéért, és megmentenie a lelkét. Bánja meg a bűnét. Szólok az intézőnknek, Bénédicte kisasszonynak, ő majd hazaviszi az édesanyjához Párizsba.
  – No de, anyám, megígérte!
  Az apáca keresztet vetett, és feloldozta magát adott szava alól.
  – Gyermekem, bizonyára azért jött el ide, mert az Úr vezérelte. Letért az igaz útról, az a kötelességem, hogy visszavezessem rá. Mindenképpen értesítenünk kell az édesanyját.
  Muguet halálra vált. Mindenki beteges, perverz nőnek gondolja. Elnézésre, könyörületre nem számíthatott. Minden ajtó bezárult előtte. Egyhangúlag elítélték. Enyhítő körülmények figyelembe vétele nélkül börtönbe vetették. Börtönbe, ahol a börtönőrökben irgalomnak nyoma sem volt.
  A Liévi közben Bénédicte kisasszony megtette beszámolóját Albert-nek. A férfi értesítette Clotilde-ot, aki felhívta Alexet, és sikerült azonnali találkozót megbeszélnie vele a Magenta körúti irodába. Működésbe lépett a dominó-elv.
  Clotilde a felbőszült anya képében jelent meg Alex Favier-nál. Hogyan élhetett vissza így Alex a bizalmával? Bizonyos értelemben ugyanakkor megérti. A lánya egy szexmániás aljadék, mint az apja, és csak azt kapta, amit megérdemelt. Mióta csak a világra hozta, ez a lány átok az életén. Tönkretette az egészségét a szoptatással, és mindezt a semmiért! Alex képzelheti, milyen sokba kerülnek az orvosok, neki pedig nincs elég pénze, hogy kezeltesse magát. Albert fülig eladósodott, hogy berendezhesse az új műhelyét, rá tehát nem számíthat. Nem könyöradományt kér, de ha Alex hajlandó lenne kölcsönadni egy kis pénzt, hogy egyenesbe jöjjenek… Nagyon zavarban van, hogy idáig jutottak, de a körülményeket tekintve jobb, ha egyezségre jutnak, mint ha kiteszik magukat egy szociális gondozó váratlan látogatásának a Favier & Lebrun cégnél. Nem lehetnek elég óvatosak, mostanában annyi a rosszindulatú ember.
* * *
  A Clotilde-dal folytatott megbeszélés óta Alex mindig nyugtalannak tűnt, amikor magáévá tette Muguet-t. Egyik este ahelyett, hogy szokás szerint megállt volna az irodájánál, vacsora után egyenesen hazavitte Tournier-ékhoz. Muguet csak ne lepődjön meg, kezd elege lenni abból, hogy mindig meg kell szakítania az aktust, amikor elélvezni készül. Ez emberfeletti erőfeszítést kíván tőle, és mindig történhet baleset. Ha nem vigyázott volna kezdettől fogva, Muguet már rég terhes volna.
  – Tényleg?
  – Gúnyolódsz velem?
  Muguet nem gúnyolódott, mióta a férfi szexuális használati tárgya lett, minden veszélyérzetét elvesztette. Olyan volt, mint egy, a hullámokon hánykolódó, kormányos nélküli hajó.
  Alexet meglepte a közönye, és összeráncolta a szemöldökét. Muguet-nek tisztában kell lennie vele, hogy gond esetén kénytelen lesz Svájcba küldeni. Franciaországban büntetik az abortuszt. A lány vállat vont.
  – Francis atya azt mondta, hogy gyilkosság megölni egy élőlényt!
  Ezt hallva Alex képtelen volt türtőztetni a haragját.
  – Hogy te mekkora hülye vagy! Még hogy egy magzat élőlény lenne! És én egy ilyen libával feküdtem le?! Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire ostoba vagy! A magabiztos ábrázatoddal és a hallgatagságoddal úgy festesz, mint aki mindent tud. De minél többet vagyok veled, annál jobban látom az ostobaságodat, a tudatlanságodat. Ez nem ok a nyafogásra. Inkább nekem kéne sírnom dühömben, hogy egy ilyen libával, ilyen gyengeelméjűvel, ilyen képmutatóval akadtam össze, mint te. Ha belegondolok, hogy egész fiatalkoromban a papok és az erkölcseik ellen harcoltam, és te, szerencsétlen hülye, éppen hozzájuk menekültél, hogy megtudd, hiba volt-e vagy sem, hogy lefeküdtél velem! Ne tagadd, anyád elmondta! Fel tudod fogni, micsoda veszélynek tettél ki minket? Épp azoknak a csökötteknek panaszkodtál, akik az ósdi elméleteikkel megakadályozzák, hogy a nő szabadon éljen, szabadon rendelkezzen a teste felett, és odaadja magát, ahányszor csak kívánja, és örömét is lelje benne! Vésd jól az eszedbe: egy nőnek ugyanolyan jogai vannak, mint egy férfinak, és ugyanannyi kalandja lehet, ha úgy akarja. Nem tarthatod bűnnek a szexet. Része a pszichés egyensúlyunknak, és jegyezd meg, hogy egy emberi lénynek ugyanúgy szüksége van a közösülésre, mint az evésre. Jó, ha tudod, hogy még a frusztrált papjaid is maszturbálnak titokban. Ha ezt megérted végre, nagy lépést teszel előre. Ha azt akarod, hogy továbbra is találkozzunk, gyorsan elmész egy nőgyógyászhoz. Kérek neked időpontot.
  Muguet kérdő pillantást vetett Alexre. A férfi úgy tett, mintha nem venné észre.
  Néhány nappal később Muguet a Malesherbes körút felé tartott, kezében egy szakorvos címével. Nem tudta mit is gondoljon. Alex a vallás ellen volt, mint az apja, na de az abortusz! Alex természetesnek találta a házasságon kívüli szexet, az apja azonban nem! Elgondolkodva lépett a váróterembe, ahol már több nő üldögélt magazinokat lapozgatva. Ő nem mert az újságokhoz nyúlni, félt, hogy minden szem rá szegeződne. Egy sarokba húzódott, és amikor rá került a sor, kényszeredett arccal lépett a doktornő rendelőjébe. A nőgyógyász megkérdezte, hány éves, mit szeretne, és mi a problémája… Muguet dadogva azt felelte, hogy tizenhat éves, és minden rendben van.
  – Akkor miért jött el hozzam?
  Muguet felolvasta a kis céduláját:
  – Egy… pesz… pesszáriumért.
  A doktornő megkérte, hogy vetkőzzön le, de megjegyezte, hogy túl fiatalnak találja az efféle fogamzásgátlóhoz. Muguet levette a ruháját, és kombinéban tért vissza.
  – Le kell vennie a bugyiját, kisasszony, a nőgyógyászati vizsgálat ott lent történik. Ez az első alkalom?
  – Igen, asszonyom.
  – Ne féljen. Feküdjön fel az asztalra, tegye a lábát a tartóra, tárja jól szét a combját. Nem fog fájni.
  Muguet behunyta a szemét és összeszorította az öklét, hogy megfeledkezzen a lealacsonyító pózról. Érezte, hogy a doktornő belé vezet valamit.
  – Jól van, már nem kell izgulnia. Vége a vizsgálatnak, felöltözhet.
  Távozás előtt az orvos átadott neki egy papírlapot, amelyre felírt valamit. Muguet egy kávézóból felhívta Alexet, és beszámolt az eredményről. A férfi elégedettnek tűnt. Néhány héttel később Muguet postán kapott egy kis csomagot, egy pesszárium és egy tubus krém volt benne. Nem tudta, hogyan kell használni, ezért Alex javaslatára ismét felkereste a doktornőt.
  Betege apátiáját látva az orvos magától felelt a kérdésekre, melyeket Muguet-nek fel kellett volna tennie. Aztán egy jegyzettömbre felrajzolta a méhet és a petefészkeket. Az elmélet után következett a gyakorlat. Be kellett dugnia az ujját a hüvelyébe, hogy érezze, pontosan hova kell felhelyezni a pesszáriumot, amelyet a krémről sem megfeledkezve minden szexuális együttlétnél viselnie kell.
  Muguet-nek kezdett elege lenni. Így is ott volt már a szombat esti mozi az eredeti nyelvű filmekkel, a neonfényes étterem, a konty, a smink, a szűk szoknya és a magas sarkú cipő, és most még a pesszárium is!
  Aludni szeretett volna: Alex ringató karjában. Szerette volna, ha a férfi beszél hozzá, bármit, megcsókolja, és altatót dúdol a fülébe, de ez a gumiból készült vacak…
* * *
  Az újévre Regina Tournier meglepetést tartogatott Muguet-nek. Meghívta Laurent Lebrunt, Alex társának idősebb fiát, hogy együtt fogyasszák el a töltött pulykát. Nagyon rokonszenves, független és intelligens fiatalemberként írta le. Még csak huszonnégy éves, de nagy karrier áll előtte a fotózásban. Ugyanis fényképész. Addig is filmeket és fényképezőgépeket árul a Favier & Lebrunnél.
  Muguet arra a következtetésre jutott, Regina arra játszik, hogy Laurent segítségével elválassza őt Alextől. Egyik este az iskolából hazaérve elkapott néhány foszlányt kettejük beszélgetéséből a konyhában. A hallottak alapján Alexet megijesztette az ő fecsegése és felelőtlensége. Muguet ostoba bajkeverő, aki komoly veszélyt jelenthet rá. Ha így megy tovább, mindenki megtudja titkukat, ő, Alex pedig börtönben végzi miatta. Több lehetőség megvitatása után közösen úgy döntöttek, hogy bemutatják Muguet-t egy korban hozzá illő fiúnak. Így Alexnek nem lesz többé mitől tartania, Laurent lesz az alibi.
  A bemutatás estéjén Muguet alig tudta visszafojtani feltörő nevetését. Laurent Lebrun megtestesített mindent, amit utált: a harmincas évekbeli képeslapokat idéző feje volt, csak a bajusz hiányzott. Nagyon magabiztosan mosolygott rá, és egy csokor kökörcsint hozott neki.
  Muguet nem utasíthatta vissza. Azzal az ürüggyel, hogy a virágnak víz kell, kisietett a konyhába. Vigyázott, nehogy megszúrja a kezét a magyallevelekkel, de közben forrt benne a düh. Reginának nincs semmi esélye a kerítőnői szerepkörben, hiszen ő soha nem lenne képes megkedvelni egy ilyen nagyképű alakot, még ha Rudolf Valentino dublőre volna is.
  Ettől kezdve iskola után szinte minden este a szalonban találta Laurent t. Regina elmondta, hogy a fiú szerelmes belé, és csak azért jön, hogy láthassa. Dicsérte Muguet-nek a kedvességét, az udvariasságát, és mindig úgy intézte, hogy kettesben maradjanak.
  Muguet nehezen viselte Laurent látogatásait. A fiatalember halványkék szeme csak akkor ragyogott fel, amikor kigúnyolt valakit. Semmi érdekes mondanivalója nem volt, még akkor sem, amikor a munkájáról beszélt. Alex mellett teljesen jelentéktelen alaknak tűnt.
  A beszélgetés életben tartása érdekében Muguet végül elmondta neki, hogy olcsó kiadó szobát keres. A fiú felajánlotta a segítségét. Ha Muguet akarja, megkaphatja az egyik szobát az ő lakásában, a Mouffetard utcában, míg nem talál mást.
  A neki szánt szoba tágas és világos volt. Amikor a lakbér felől érdeklődött, Laurent tiltakozott. Az apja és Alex társak, szívesen segít Muguet-nek. Már át is nyújtott egy kulcsot. A lány megköszönte, de azt mondta, mielőtt elfogadná, még meg kell beszélnie Alexszel.
  Mint az várható volt, Regina és Alex lelkesen támogatta az ötletet, hogy Muguet Laurent-hoz költözzék. Ez egy komoly és szorgalmas fiú. Számíthatnak rá.
  Muguet levegőre vágyott a Daumesnil sugárút után, lassanként rászokott, hogy Laurent-nál írja meg a leckéit, és egyre később ment haza Tournier-ékhoz. Regina cseppet sem aggódott emiatt, s mindig széles mosollyal fogadta.
  Laurent ismerte Muguet időbeosztását, és egyik nap elhatározta, hogy elé megy az iskolához. Köszönésképpen rávillantotta hófehér, csupa fog mosolyát, olyan volt, mint egy két lábon járó fogkrém reklám. Karon fogta, és sétára invitálta a Mars-mezőre. Muguet azonnal elhúzódott. Mit jelentsen ez?
  – Muguet, azt hiszem, itt az ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat, mielőtt hozzám költözöl.
  Megkérdezte, kinek hiszi magát a lány, és meddig akarja még adni az ártatlant. Azt hiszi talán, hogy őt kőből faragták? Hirtelen átölelte és magához szorította a lányt.
  – Engedj el, Laurent! Ez fáj! Nagyon jól tudod, hogy nem szeretlek. Számomra sosem leszel más, csak egy barát.
  De a fiú számára ő sokkal több ennél. A haverjai már gúnyolják. Ha Muguet csúnya lenne, nem érdekelné a dolog, de így… Tisztában van vele, hogy impotensnek gondolják miatta? Még aznap este lefekszik vele, vagy keressen másik szobát!
  Hideg elszántságát látva Muguet beleegyezett, hogy a szeretője lesz. Így teljesíti Alex kívánságát, és a férfi talán megbocsátja neki, hogy kifecsegte titkukat.
  Az első alkalommal, amikor Alex megerőszakolta, fájdalmat érzett. Most, Laurent-nal semmit. Meg is feledkezett róla, hogy ott dolgozik rajta, mint egy igásló. Miközben a fiú a saját gyönyörét hajszolva kifulladt, Muguet képzeletben a nyugalom tengerén ringatózott. Saját belső világába menekült, ahol a csillagok ragyogása részegítő illattal szórta tele az egész univerzumot, a világba, ahol a szépség uralkodott. Az égbolt védelmében, egy holdsugáron ülve elképzelte, hogy soha senki nem érheti el többé.
  Teltek a napok, és még mindig nem szólt semmit Alex-nek. Várta, hogy megjöjjön a síelésből. Egyik reggel a férfi telefonált a hegyekből Félix Tournier-nak. Muguet-nek muszáj csatlakoznia hozzá. Félix felháborodott. Muguet már így is túl sokat hiányzott, nem hagyhat ki több tanórát. Túl gyakran marad távol az órákról, és ha így megy tovább, képtelen lesz behozni a lemaradását. Alex ahelyett, hogy segítene neki, tönkreteszi. Olyan mókuskerékbe kényszeríti, amely össze is törheti. Kész lenne ekkora kockázatot vállalni? Alex makacskodott. Mielőtt elutazott, felfigyelt rá, hogy Muguet rossz színben van. Nagyon jót tesz majd neki a hegyi levegő. Ha kipiheni magát, könnyebben behozza a lemaradást. Tournier kénytelen volt engedni unszolásának.
  Az indulás napján Laurent ragaszkodott hozzá, hogy kikísérje a Lyoni pályaudvarra. Elhatározták, hogy amikor Muguet visszajön, hozzá költözik.
  Moutiers-ban Alex a peronon várta. A karjába zárta, és azt dúdolta: „Egészen elszédítesz”10. Taxival mentek Val d'Is?re-be. Alighogy berendezkedtek a szállodában, a férfi kijelentette, hogy megőrül a testéért, és bárhol meg tudná dugni, még egy metrófolyosón is. Muguet döbbent arckifejezését látva elnevette magát, aztán kivitte a sípályára, miután bérelt neki sícipőt és lécet az ott-tartózkodásuk idejére. A felvonóban Alex ujjongott anorákjában és orkánnadrágjában, az egyetlen viseletben, melyben igazán otthonosan érezte magát.
  A sípályát meglátva Muguet megrémült. Kicsúszott a talaj a lába alól, képtelen volt leküzdeni remegését.
  – A szentségit, de hát mit csináltál Ausztriában?
  – Beleestem egy lyukba.
  – Micsoda? Egy hasadékba? Steinachban? Azon a tehénlegelőn?
  – Nem… egy lyukba, olyanba, mint az ott.
  – Az a kis mélyedés? Viccelsz velem! Te aztán értesz a túlzásokhoz! Na, most gyere ide!
  Muguet nagyon akarta, hogy sikerüljön. Megmerevedett, az ajkát harapdálta, és beleszúrta a botját a hóba… Túlságosan is. Megakasztották a botok, és elterült Alex előtt. A férfi dühében ütni kezdte a bottal, és idiótának, kétballábasnak nevezte. A mellettük elhaladó síelők elítélő pillantásokat küldtek felé. Muguet elsírta magát, és megutálta a síelést. Megverték, ráadásul nagyon fázott a keze és az orra hegye. Ha választhatott volna, még mindig inkább jöjjön Párizs a neonfényes éttermekkel és az eredeti nyelvű filmekkel. Ha legalább a férfi kosárlabdázni, súlyt lökni, kötelet mászni vagy biciklizni hívta volna, ott remekelhetne!
  Felállt. Alex egy darabig követte, és kérte, hogy hagyja abba az ügyetlenkedést.
  – Ne hajolj ennyire előre! Húzd ki magad! Felfelé a sílécet! A botodat meg ne úgy fogd, mint egy puha vén faszt!
  Muguet hirtelen már semmit sem hallott. A megálláshoz le kellett guggolnia, és a fenekével fékezett. Visszafordult, Alex a földön feküdt. Nagy nehezen visszavergődött hozzá. A férfit eltalálta az egyik síléce, és vérzett a feje teteje. Morogva szidta a léc zárját, amely váratlanul kinyílt.
  Elmentek a helyi orvoshoz, aki két öltéssel összevarrta Alex fejsebét. A síelés szempontjából vége volt a délutánnak, ezért a férfi úgy döntött, elmennek lefeküdni. De Muguet ne is reménykedjen abban, hogy a magáévá teszi, ahhoz túlságosan kába. A lányt boldoggá tette a haladék, és kiélvezte a kiváltságos pillanatokat. Befúrta fejét Alex vállgödrébe, és felmelegedett anélkül, hogy a hasában ott érezte volna a behatolás félelmét. A nyugalom nem tartott sokáig. Alex durván megszakította:
  – Muguet, ha meg kellene ölnöd valamelyik szülődet, melyiket választanád?
  Mit feleljen? Senkit nem akart megölni! Micsoda ötlet… Mivel Alex türelmetlenkedett, képzeletben sorsot húzott, és az apja jött ki. A férfi meglepettnek látszott. Rengeteg problémája és jól fejlett Ödipusz-komplexusa kellett hogy legyen, ha idáig jutott. Ödipusz? Az meg mi? Úgy tűnt, Alex mellett jobb, ha csak hallgat. Ahányszor megszólalt, csak egyre rosszabb lett a helyzet. Vajon hogyan reagált volna a férfi, ha az édesanyját mondja?
  Reggel Alex nagyon nehezen ébredt. Muguet megvárta, amíg befejezi lekváros pirítósát, csak az után szólt hozzá. Úgy tűnt, Alexet meglepi a hangja. Nagyot bólintott, jelezve, hogy már magához tért. Ekkor Muguet gyengéd hangon kérdezgetni kezdte a politikáról, kedvenc témájáról. A férfi azonnal kampánybeszédbe fogott Leninről, Sztálinról, Trockijról, a spanyol polgárháborúról, a második világháború kitöréséről, a III. Köztársaság bukásáról 1940. július tizedikén, amit a parlament gyávasága okozott, mert ocsmányságokkal teli tálcán felkínálták a teljhatalmat Pétainnek. Visszatért belé a tűz, a veleszületett vitakészség, és úgy fordult Muguet-hez, mintha egy sereg politikussal állna szemben, akiket meg kell győznie. A lány el volt ragadtatva, itta a szavait, szemében csodálat ragyogott, még az evésről is megfeledkezett. Amikor a férfi az orosz forradalom néhány jelenetét írta le, Muguet kihúzta magát, készen arra, hogy öklét a magasba emelve elharsogja, hogy „ez a harc lesz a végső”. Alexben megvolt a képesség, hogy akár tömegeket mozgósítson. Addig is a tettvágytól égő Muguet lelkesedésében feldöntötte a teáscsészéjét, és a forradalom kifolyt az asztalra, Alex rosszalló tekintetétől kísérve.
  – Szerencsétlen, egész életedben ilyen ügyetlen maradsz!
  Ám ezzel sem tudta elrontani Muguet örömét. A férfi társaságában csodálatos pillanatokat élt át. Annyira tehetségesnek látta Alexet, büszke volt rá, hogy mellette lehet, elragadtatottságában már azt sem tudta, fiú-e vagy lány.
  A vakáció további része a sípályákon telt, ahol Alex folyamatosan ütötte és szidta. Hiába teszi ki a lelkét, Muguet soha nem fog túllépni a kezdők szintjén. Pedig remek pedagógiai érzékkel rendelkezik, ezt bárki tanúsíthatja, vezetett már sítanfolyamot iskolás gyerekeknek, de még soha nem küszködött úgy senkivel, mint vele.
  Minden délután öt órakor a nagy ágyban aztán megfeledkezett róla, hogy a lány reménytelen eset. Este, amikor a családjának telefonált, Muguet-nek magára kellett hagynia. Nem akarta, hogy a lány hallja, ahogy hazudik. Muguet a hotel lépcsőjén várta, hogy befejezze a hívást. A végeérhetetlen percek alatt összehúzta magát, térdére támasztotta a fejét, olyan szomorú látványt nyújtott, mint egy hervadó virág.
* * *
  Val d'Is?re-ből visszatérve Muguet végre beavatta Alexet a Laurent-nal folytatott viszonyába. Megrémítette a férfi tekintetének hidegsége.
  – Ha jól értem, a vonat mindkét végén van egy szeretőd?
  Muguet összezavarodott. Mire ez a harag, amikor a férfi maga találta ki az egészet?
  Az iroda ablakához lépett. Odakint már sötét volt. Muguet hallgatása felbőszítette Alexet. Két oldalról felpofozta, aztán még egyszer, és harmadszor is. Ahelyett, hogy lecsillapodott volna, rávetette magát. Ököllel verte, rugdosta és gyalázta. Muguet-n úrrá lett a rémület, védekezett, ahogy tudott. Egész testében remegett, alig kapott levegőt. A férfi hirtelen lecsillapodott, a karjába vette, és kifújta az orrát.
  – Vadember vagyok. Megőrülök. Miért tetted ezt? Mi lelt? Az a te Laurent-od sosem fog úgy szeretni, ahogy én szeretlek. És vésd jól az eszedbe, sosem fogja akarni, hogy nála lakj!
  Muguet tovább reszketett. Azt hitte, helyesen cselekedett. A férfi telefonált egyet, utasította, hogy vegye fel a kabátját, és beültette a kocsiba. Némán hajtottak a Pereire körútig. Ott megálltak egy nagy épület előtt, és Alex kisegítette.
  – Gyere, bemutatom neked madame Goldenert. Rendkívüli asszony.
  Húzta magával, a mellkasához szorította, és közben megállás nélkül azt ismételgette, hogy ő egy számét vadállat. Becsöngetett. Alacsony, középkorú, szemüveges, fakó haját kontyban viselő hölgy nyitott ajtót. Mutatta nekik az utat. Enyhén sántított. Átvágtak egy faliszőnyegekkel díszített szalonon, aztán bevezette őket egy helyiségbe, melyben csak egy dívány, egy íróasztal és egy szék állt. A lámpa fénye megvilágította az arcát, Muguet kerülte a pillantását. Alex beszélni kezdett, következetesen madame Goldenernek szólítva az asszonyt. Elmesélte neki erőszakos kitörését, és igyekezett megmagyarázni. Az asszony megpaskolta Muguet arcát, azután arra kérte Alexet, hogy kövesse a szomszéd helyiségbe. Ki ez a nő? Miért tanúsít iránta Alex ekkora tiszteletet, miért veszi a bátorságot, hogy kiteregesse az életüket, amikor neki, Muguet-nek nem szabad beszélnie róla? Fél órával később visszajöttek, Alex mosolyogva lépett a lányhoz, és átfogta a vállát.
  – Megkönnyebbültem, Muguet. Számos elfoglaltsága mellett madame Goldener hetente háromszor fogad téged. Megértettem, hogy nincsenek barátaid, akiknek elmondhatnád, ami a szívedet nyomja. Évek óta ismerem madame Goldenert, és vele legalább nem hozol bajt a fejemre.
  Amikor távoztak, a táblán Muguet azt olvasta: Sarah Goldener, pszichológus. Megint egy ismeretlen szó. Tournier-ékhoz megérkezve kinyitotta a szótárát.
  Két nappal később a faliszőnyegeket nézegetve várakozott a szalonban. Madame Goldener bevezette és kérte, hogy feküdjön le a díványra. Félhomály borult a helyiségre. Az asszony azt tanácsolta, Muguet mondjon el mindent, ami csak az eszébe jut, akkor is, ha számára semmi értelme. De semmilyen körülmények között ne forduljon meg. Erről a lánynak Orpheusz és Euridiké története jutott eszébe, amelyet apja mesélt neki. Látta magát, amint pokolra száll, de ha választhatott volna, inkább Orpheusz bőrébe bújik. Beleremegett a gondolatba, hogy eltűnik az árnyak között. Egy hang hívta vissza Hádész birodalmából.
  – Nos, gyermekem, hallgatom.
  Madame Goldener hangja volt. A pszichológus szavai leblokkolták Muguet-t. Nem tudta, mit meséljen. A mennyezetet kezdte nézegetni, remélve, hogy talán felfedez ott egy halványan kirajzolódó képet.
  Telt az idő, s Muguet úgy tett, mintha nem is hallaná az asszony bátorító szavait. Egyetlen vágya volt: köddé válni. Háromnegyed órával később madame Goldener elengedte, de visszarendelte egy új időpontra.
  Az utcára érve Muguet azon kapta magát, hogy teljes erejéből rohan. Menekült madame Goldener rendelőjéből, az asszony bicegése elől.
  Képtelen volt Alexről beszélni vele: olyan érzés volt, mintha gyónásra akarnák kényszeríteni, és az asszony olyan kifinomult szókincset használt, hogy Muguet egy szavát sem értette. Mindenki vaknak és süketnek tűnt körülötte. Ezért aztán este a könyvtár-hálószobájában írni kezdett, kusza betűivel egymás után töltötte meg a lapokat. Elképzelte, hogy Alex mindenhol vele van. Álmában, amelyben a teste mintha nem is létezett volna, egy ütemre lélegeztek, a férfi kedvesen mosolygott rá, a karjába vette, „kicsikémnek” szólította. A valóság azonban egészen más volt.
  Már csak veszélyt jelent Alex számára, és annyi ügyetlenséget követett el, hogy a férfi többé nem bízik benne. Be kellett érnie azzal, hogy hetente kétszer szeretkeznek, nem volt szabad az utcán vagy az étteremben megfognia a kezét, és nem mutathatott semmiféle érzelmet. Alex nem akarta, hogy ujjal mutogassanak rájuk. Muguet-nek nem szabad elfelejtenie, hogy van egy nála nem sokkal fiatalabb lánya, Chantal. Felelősséggel tartozik, nem úgy, mint Muguet. Neki nincs más gondja, mint hogy eszetlen kislány legyen, retardáltaknak való iskolába járjon, jól viselkedjen, jó jegyeket szerezzen, és este öregebbnek mutassa magát, hogy olyan legyen, mint egy nő, és szó nélkül széttegye a lábát.
* * *
  Muguet szomorúan tért vissza Daumesnil sugárúti szobájába. Minden éjjel rémálmai voltak. A falak hörögtek és izzadtak. Pórusaik bűzt árasztva nyíltak és záródtak. A könyvek eltűntek, vastag penész foglalta el a helyüket, felkúszott és szétterült a falon. Muguet izzadságban úszva ébredt, hiába nyitott ki ajtót-ablakot, összeszorult a torka, fulladozott, és úgy érezte, mintha egy kéz feszülne a koponyájára, amely ott tartja őt ebben a mindent elrothasztó pokolban. Tanulni is képtelen volt. Meg fog bukni a vizsgán, és Alex ki fogja törölni az életéből.
  Egyik reggel szó nélkül buszra szállt, és anyai nagyanyjához menekült. A gyümölcsfák felett madarak repkedtek. A napsütésben ragyogott a folyó, és Bertille az ágyások fölé hajolva a rózsáit metszette.
  – Szia, nagyi!
  – Muguet, micsoda meglepetés! Milyen rossz színben vagy! Borzalmas hely az a Párizs, láthatóan túlhajszoltad magad. Na, majd én rendbe hozlak.
  A mindig derűs Bertille Andrieux rávette az unokáját, hogy egyen. Pástétomot, steaket, sült krumplit, salátát, sajtot és a lakoma megkoronázásaként pálinkás cseresznyét. Egy idő után végre úgy látta, hogy Muguet visszanyerte a színét, és megkérdezte, miért jött.
  – A tanárok adtak néhány nap szünetet a vizsga előtt. Úgyhogy, nagyi, ha nem bánod, itt maradnék egy kicsit.
  – De hova tegyelek? Merthogy anyád is itt van az öcséddel. Igaz, van egy megoldás: alhatsz vele együtt a kinyitható ágyon!
  Muguet úgy szeretett volna egyedül lenni a nagyanyjával, mint régen! Hajdan együtt készítettek szappant, füvet szedtek a nyulaknak vagy vasaltak, közben pedig figyelték a diópálinka erjedését. Muguet-t megnyugtatta a gondolat, hogy este elmegy az apjáért a gyárba, és ha lesz hozzá kedve, együtt vacsoráznak. Az anyját nem volt sürgős viszontlátnia, nem volt mondanivalója a számára.
  Másnap a reggelinél Clotilde gyanakvó kérdésekkel zaklatta a lányát. Mit keres itt? Muguet végül bevallotta neki, hogy nem érzi jól magát Tournier-éknál. Clotilde felpattant a székéről, és utasította, hogy azonnal menjen vissza Párizsba. Ha pedig makacskodik, és itt akar maradni, majd ő elmond az apjának mindent, amit csak tud.
  Clotilde nemcsak azt mondta el Richard-nak, hogy a lánya meg akar szökni Tournier-éktól, de azt is, hogy Alex szeretője.
  Elégedetten a bajjal, melyet okozott, becsapta maga mögött az ajtót, és távozott, kettesben hagyva apát és lányát. A férfi összevont szemöldökkel fel-alá járkált a konyhában. Muguet azt hitte, az apja agyon fogja ütni. Ehelyett azonban leült mellé, és megfogta a kezét.
  – Prücsök, ez nem tartozik rám. Ha szereted, nincs mit mondanom. Ha nem, akkor szajha vagy, mint az anyád. Azt csinálsz a tanulással, amit akarsz, de olyan esélyt kaptál, amilyen nem lesz több az életedben. Én már semmit nem tehetek érted. A helyedben írnék Alexnek, szerintem magyarázattal tartozol neki.
  Muguet csak nézte az apját, összezavarta annak közönye. Más ember lett. Tegnap még kidobta volna, ma azonban – a lány érezte – eltávolodott tőle. Fiúként nevelte Muguet-t, és aznap, amikor menstruálni kezdett, egy csapásra távolságtartó lett. Mára túlhaladtak rajta az események. Muguet biztos volt benne, ha fiú lenne, az apja tudná, mit csináljon. Kitépett egy lapot apja spirálfüzetéből, leült a konyhaasztalhoz, és írni kezdett:
  „Kedves Alex!
  Amikor Regina megtudta, hogy szeretkeztem veled, figyelmeztetett, hogy ez a helyzet nem lehet tartós. Ő Suzanne egyetlen bizalmasa, és kedveli őt. Nem védelmezheti sokáig a viszonyunkat az otthona fedele alatt. Azt mondta, már azelőtt is a szeretőidnek szentelted a szerda és szombat estéidet, mielőtt találkoztál velem. A titkárnődet még Bray-sur-Seine-be is elvitted, azzal az ürüggyel, hogy dolgoztok. Ma én vagyok soron, és holnap? Remegek a gondolattól, hogy előbb-utóbb eltaszítasz magadtól. Annyit mondogattad, hogy csak egy kaland vagyok neked, és majd találkozom korombeli fiúkkal, és hogy nincs jogod tönkretenni az életem! Mintha tüskés bokorba löknél, valahányszor ezt mondod. Úgy érzem magam, mint egy könyv, amit kedved szerint kinyitsz, aztán félredobsz. Regina egyfolytában gyötör. Be akar íratni egy ifjúsági csoportba. Szerinte elengedhetetlen, hogy valaki mással járjak. Ráadásul attól fél, hogy elcsábítom a férjét. Inkább elmenekültem ebből a közegből, melyet te választottál nekem. Nem bírtam tovább. Még nem vagyok elég érett ahhoz, hogy élvezni tudjam az életmódotokat. Megpróbáltam, de mindent rosszul csináltam. Alex, a szememre vetetted, hogy csaltam, hogy nem veled beszéltem meg a gondjaimat, hogy sok mindent elhallgattam előtted, de nem könnyű őszintének lenni, ha attól fél az ember, hogy a szavai feldühítik a másikat. Amíg nem találunk más megoldást, nem lakhatnék egy darabig az anyámnál? Könyörgöm, ne küldj vissza Tournier-ékhoz.”
  Muguet minden reggel a postást leste. Végül megérkezett a válasz. Ahogy átfutotta, elborult az arca. Alex úgy gondolta, hogy a levele némi zavarodottságról árulkodik. Most, hogy ott az öccse, Muguet sajnos nem is gondolhat arra, hogy az anyjánál lakjon, ahol csak útban volna: Albert-nek helyre van szüksége a festéshez. Ráadásul az a környezet olyan kiegyensúlyozatlan. Alex szerint Muguet túlságosan gyenge, felelőtlen és befolyásolható ahhoz, hogy önállóan éljen. Ha igazán folytatni akarja a tanulást, vagy Párizsban akar dolgozni, hajlandó megajándékozni a bizalmával és a támogatásával, de egy feltétellel: visszamegy Tournier-ékhoz, ahol tárt karokkal várják. Akkor nem is szól nekik hirtelen távozásának okairól, nehogy megbántódjanak Muguet alaptalan vádaskodásai miatt. Ha azonban végképp képtelen erre, majd együtt keresnek neki egy leányotthont, ahol kihúzhatja a tanév végéig. Ott majd szigorúan ellenőrzik az időbeosztását, és főleg a leckéit, vagy akár egy család is betöltheti ugyanezt a szerepet. Ha nem hajlandó erre, telepedjen le akár vidéken, akár Párizsban, az már nem tartozik többé Alexre. Mindig örömmel találkozik majd vele, és továbbra is kedvelni fogja, de többé nem törődik a tanulmányaival és a jövőjével. Felajánlotta, hogy Muguet hívja fel vagy keresse meg, amikor jónak látja. A lány többször is újraolvasta a levelet, aztán összegyűrte és a zsebébe tömte. Nem tudta, mit tegyen, elvesztette lába alól a talajt, komor hangulatba került. Aggódó apja elvitte az orvoshoz. Az megpróbálta szóra bírni, de Muguet, ha akart volna, akkor sem tudott volna beszélni. Abszurdnak érezte, hogy kinyissa a száját. Gyógyszereket kellett szednie, és több injekciót is kapott. A vitaminok, a társasjátékok, Pierre Dac tréfái mind hatástalanok maradtak. A kétségbeesett Richard Muguet tudta nélkül levelet írt Alexnek. Már csak abban bízott, hogy ő majd észre téríti a lányát. Az orvos szerint Muguet depressziós lett, ami az ő korában elég különös. Tudni akarta, mi az oka. Muguet kiskorú, és a legrosszabbtól lehetett tartani. Richard postafordultával táviratot kapott. Muguet-nek azonnal vissza kell mennie Párizsba.
  A lány az irodájában találkozott Alexszel. Szorongott, vajon milyen lesz a viszontlátás. A férfi rámosolygott, lassan felállt, és szó nélkül átölelte. Aztán bezárta az ajtót, és odahúzta Muguet-t a kanapéra. Miután magáévá tette, csak feküdt némán, mellkasán összefont karral, gondterhelt arccal.
  – Muguet, most utoljára adok neked még egy esélyt. De nem lehet több szökés vagy kislányos szeszély.
  Felöltözött, és a lányt is erre utasította. Muguet, mint egy automata, hagyta, hogy visszavigyék Tournier-ékhoz.
  A következő napokban képtelen volt felkelni, enni, már nem látta a belső fényt. Naphosszat az ágyában sorvadozott. A rémült Félix Tournier felhívta Alexet, aki azonnal odasietett. Ahogy meglátta Muguet-t, aki csak feküdt az oldalán, mint egy megsebzett állat, amely még arra is képtelen, hogy a sebeit nyalogassa, egyetlen vágya támadt: a menekülés. Elege van ebből a bajkeverőből, aki csak gondot okoz neki. És mindez azért, mert elvesztette a fejét egy tizenöt éves lányért! Félt azonban a fatális végkifejlettől, amely rá nézve katasztrofális következményekkel járhatott volna, ezért összeszedte magát, és hogy megértse a helyzetet, kérdések özönét zúdította a lányra. Megpróbálta megnyugtatni. Muguet passzivitását és könnyeit látva azonban feladta, és nyomatékosan kérte, hogy menjen el madame Goldenerhez. Addig unszolta Muguet-t, míg az végül teljesítette kérését. Most azonban nem burkolózott némaságba, s ügyetlen, kislányos szavaival végre szabad folyást engedett fájdalmának. Hatalmas zokogások közepette megpróbált megszabadulni a félelmeitől, a hibáitól, az elkeseredésétől. Sarah Goldener türelmesen hallgatta, egyszer sem szakította félbe panaszáradatát. Amikor eljött a távozás ideje, azt javasolta, találkozzanak rendszeresen. Tudta, hogy a kamaszkor nehéz időszak, és felajánlotta a kislánynak, hogy segít megbirkózni vele.
  Az utcára kilépve Muguet felszárította a könnyeit. A csatorna vizén napsugár csillant. Körülötte galambok repkedtek, kenyérmorzsát csipegettek, a kocsik dudáltak az emberek kosarakat cipeltek, tolakodtak a metró felé, egyesek menet közben újságot olvastak, a buszok megteltek utasokkal, gyerekek labdáztak egy téren, vagy futottak az anyukájukhoz. Ő pedig csak úgy ott volt, mint egy létszámon felüli valaki, akit nem tudnak hova tenni. Mélyet lélegzett, hogy bátorságot merítsen, és visszament a Daumesnil sugárútra. Nem volt más választása.
* * *
  A vizsgateremben a diákok zajongással leplezték aggodalmaikat. A puskáik elrejtésével foglalatoskodó kamaszok gyűrűjében Muguet úgy érezte, benne nincs semmi spontaneitás. Egy év alatt belépett a télbe, anélkül hogy megismerte volna a tavasz frissességét. Mit keres itt? Nem tudta rendesen követni a tanmenetet, mindig Alexet kellett elkísérnie hol a hegyekbe, hol az üzleti útjaira. Csak egy betolakodó volt a szép jövő előtt álló fiatalok között. Neki már nem volt jövője. Olyannak látta magát, mint egy agyagbaba, melyet Alex könyörtelenül eltapos.
  Oda sem figyelt a feltett kérdésekre. Találomra válaszolgatott. Délután meg sem jelent. A hét közepére megérkeztek az eredményei. Alex dühöngött, amiért megbukott a vizsgán, és a különböző tárgyakból kapott jegyeiről faggatta.
  Meglepetten hallotta, hogy Muguet egyetlen tételt sem dolgozott ki, és tudni akarta, miért. A lány szívesen elmagyarázta volna neki az okokat, ám amikor meglátta hideg és megvető tekintetét, megijedt, és Bray-sur-Seine-ig hallgatott.
  Hazaérve Alex Chantal és Suzanne előtt robbant ki. Ostoba, üresfejű, kudarcorientált lányként mutatta be nekik Muguet-t, aki, ha nem találkozott volna vele, Alexszel, mostanra már biztosan az utcasarkon állna.
  Muguet zokogva futott a pincébe vezető lépcsőhöz. Suzanne utánament és vigasztalni próbálta. Nem szabad komolyan vennie, amit Alex mondott. Bár hirtelen természetű, de jó és a maga módján nagylelkű ember. A zsebkendőjét nyújtotta Muguet-nek, és az ebédlőbe kísérte. A lány kivörösödött szemét és felpuffadt arcát meglátva Alex hangja megenyhült.
  – Tulajdonképpen nem olyan nagy a baj. Én sem érettségiztem le.
  Muguet másnap majd újra megírja a teszteket, és ha jók az eredményei, eldöntik, mi legyen vele. Most pedig frissítse fel magát, mindjárt megérkeznek Alex barátai vacsorára.
* * *
  A következő héten Alex és Muguet együtt mentek el a pszichológiai teszt eredményéért. A férfi megnézte, és madame Bartontól kért tanácsot.
  – Favier úr, ennek a kislánynak komoly beilleszkedési nehézségei vannak. Nem találja a helyét. Nincs sem családi, sem kulturális háttere. Semmilyen környezetbe nem tud zökkenőmentesen beilleszkedni: sem az apjáéba, mert az túl primitív, sem az anyjáéba, amely túlságosan zavaros, sem abba, amelybe most belecsöppent. Származása és hiányos műveltsége miatt kilóg a sorból. Elengedhetetlennek tűnik a pszichoterápia. Úgy érzem, mostanra megértette ennek szükségességét, sőt kívánja is a kezelést. Minden irányválasztás lehetetlen addig, amíg a személyisége nem rendeződik. Lehet, hogy valóban van tehetsége a színházhoz, de ennek eldöntéséhez szakértő véleményére lenne szükség.
  – A színházhoz?
  – Igen, Hauteville kisasszony elmondta nekem, hogy tizenhárom éves kora óta színésznő szeretne lenni.
  – És miért nem beszéltél erről soha, Muguet?
  – …
  – Bárhogy van is, Favier úr, nem dönthetek maga helyett, de azt javaslom, küldje el Angliába. Beszéltünk erről Hauteville kisasszonnyal. Az utazásnak meglenne az az előnye, hogy eltávolítja a számára káros környezetből, és egészségesebb alapokról kezdhetné újra az életét.
* * *
  Első repülőútján Alex az ablakhoz ültette Muguet-t, bekapcsolta az övét, és Clément Ader munkásságáról11 mesélt neki. Miközben beszélt, hirtelen irdatlan zaj támadt, s a lány összerezzent. Ne aggódjon, csak felszállnak.
  A levegőben egy utaskísérő gyümölcslét hozott nekik. Alex tovább ecsetelte a repülés szépségeit, majd megjegyezte:
  – Muguet, nézd csak meg a folyadékot a poharadban, még annyira sem remeg, mint a vonaton. Hát nem rendkívüli?
  Biztosan igent kellett volna felelnie… ám Muguet egyáltalán nem találta rendkívülinek a dolgot. Jobban örült volna, ha a férfi hallgat, hogy nyugodtan nézhesse a habos felhőket, melyek elmaradtak a repülőgép szárnyai mögött, hogy átadják helyüket az ezüstös tollakra emlékeztető újabbaknak. A semmi közepén lebegve az égben Muguet végre otthon érezte magát. A Párizs-London út túlságosan rövid volt, Alex még a végére sem ért minden magyarázatának, s már le is szálltak a Heathrow repülőtéren.
  A reptéri ellenőrzéskor képtelenek voltak megérteni, mit akar tőlük a vámos. Az a néhány angol szó, amit Muguet a házvezetőnő-képzőben magára szedett, semmi segítséggel nem szolgált. Alex bosszúsnak tűnt. A vámosok nem is próbáltak segíteni, csak kinyittatták a bőröndjüket.
  – Úgy tűnik, a hivatalos személyek mindenhol egyformán korlátoltak. Mintha csak azért fizetnék őket, hogy zaklassanak minket. Itt játsszák az eszüket, közben meg egy aranyrudat sem tudnak megkülönböztetni egy babapiskótától.
  Alex három hónapos, meghosszabbítható tartózkodási engedélyt szerzett Muguet-nek, aki tanulni jött Angliába. A formalitások elintézése után végre elmehettek. Esett. Alex otthon felejtette a keménykalapját, Muguet meg az esernyőjét, így bőrig ázva értek a taxiállomásra.
  Több komor hangulatú külvárost átszelve érkeztek meg végre Mrs. Gordonhoz, Muguet szállásadónőjéhez. Az utcájában szorosan egymás mellett sorakozó házak mind egyformák voltak.
  Mrs. Gordon szívélyesen fogadta őket. Nemrég özvegyült meg, s miután eltemette lelkész férjét, diákoknak adott ki szobát, hogy meg tudjon élni. Alex az unokahúgaként mutatta be Muguet-t. A kötelező udvariaskodások után megkérte Mrs. Gordont, hogy csak angolul beszéljen a lányhoz. Az asszony rossz franciasággal biztosította, hogy számíthat rá, és hívta, hogy nézze meg a házat és az unokahúga szobáját. Alex elégedetten kifizette a lakbért, homlokon csókolta Muguet-t, és eltűnt a Westbourne Park Roadon. Távozása után Mrs. Gordon azt javasolta Muguet-nek, hogy csomagoljon ki. Elkísérte, hogy lássa, minden rendben van-e, és közben elsorolta a napirendet és a ház szokásait. Minden bérlőjének van kulcsa, ami teljes szabadságot biztosít számukra… Csak az étkezések és a felkelés idejét kell tiszteletben tartaniuk. Muguet szó szerint követte Mrs. Gordon utasításait, bár a kötelező reggelit – tőkehal és mentaszószos marhahús – szívesen kihagyta volna. Az egyetlen szokás, mely elnyerte tetszését, a délutáni teázás volt, a sütemények miatt.
  Az első hetekben rendszeresen eljárt a Davies's School-ba, a külföldiek számára fenntartott iskolába, ahova Alex beíratta. Mindenféle bőrszínű és korú diákkal találkozott ott. Együtt kezdték el a kurzust. Végre nem érezte magát idegennek. Egyfolytában mosolygott. Álmodozott: „I’m going to school… I’m very happy”12. Igazán az volt. Az alapok elsajátítása után, melyekkel már valamelyest elboldogult, őrült vágyat érzett, hogy felfedezze Londont. Hosszasan tanulmányozta a metrótérképet, amelyen Mrs. Gordon egy-egy kereszttel bejelölte az összes olyan helyet, amelyet érdemes megismerni a városban.
  Alex azt mesélte, hogy háborúik során az angolok összelopkodták a világ legszebb mesterműveit. A British Museum régi kéziratokkal és pompás művészeti gyűjteményekkel teli hatalmas termeit látva Muguet-nek el kellett ismernie, hogy bizonyára igaza van.
  Minden vitrinhez tartozott egy tábla, különben Muguet képtelen lett volna meghatározni a benne lévő tárgyak korát és eredetét. Mérhetetlen tudatlanságán nekikeseredve haladéktalanul beiratkozott a francia gimnáziumba. Ott megismerkedett Platónnal és a barlangjával, Pascallal és Bergsonnal. Átugrott egyes lépcsőfokokat, hiányoztak az alapok, ezért tudása felszínes maradt. Néha mégis sikerült megértenie valamit. Bármit megtanult volna, csak hogy Alex ne gondolja annyira butának. Az órák és a múzeumlátogatások közötti időben könyveket és csokoládét vásárolt. Teázás közben Mrs. Gordon a figyelmébe ajánlotta a Tate Galleryt. Most, hogy már nem kellett a szerelem vagy plátói szerelem dilemmáján töprengenie, nyugodtan csodálhatta a XVIII-XIX. századi angol festményeket. Jobb oldalon, a nagyterem egyik sarkában hirtelen sárga ragyogásra lett figyelmes. Szeme és erei magukba itták a festmény fényét. Megindította szívét a színek tobzódása, és lelkesen vezényelni kezdett, mert úgy érezte, a Turner-képből csodálatos zene, valóságos szimfónia árad. Azután megállt John Millais Ophéliája előtt. A lány hosszú ruháján virágok lebegtek, a kép egészén a zöld szín uralkodott.
  Minden héten írt Alexnek. Szerette volna megosztani vele új érzéseit. Sejtette azonban, hogy a férfi nem tudna mit kezdeni velük, csak kigúnyolná. Mi mást írhatott volna akkor:
  „Kedves Alex, jól tanulok, nagyon vigyázok a dolgaimra. Az iskola kellemes. Remélem, nincs sok gondod az új parfüm és kozmetika-üzleteddel. Mrs. Gordon nagyon kedves, bemutatta a lányát, Dianát, aki hárfázik, és meghívott a koncertjére. Csókollak, Muguet.”
  Utóirat: „Tudnál küldeni egy kis pénzt? Szeretném megvenni Beethoven Ötödik szimfóniáját és Harmadik concertóját.”
  A következő héten megkapta az utalványt, azzal a kommentárral: „Ne csinálj rendszert ebből”. Sétálgatott a Piccadillyn, a Regent Streeten, majd végül elszánta magát, és bement egy üzletbe, hogy megvegye a lemezeket. Tízpercnyi küszködés és sok-sok kérdés után, amelyekre Muguet nem tudott válaszolni, az eladó elment, és egy idősebb nővel tért vissza, aki franciául szólt hozzá:
  – Kisasszony, a fiatalember azt kérdezi, milyen előadásban kéri a kérdéses műveket?
  – No de asszonyom, egyfolytában azt ismételgetem, hogy Beethoven Ötödik szimfóniáját és Harmadik concertóját szeretném..
  – Ezt megértettük, kisasszony. De kinek a tolmácsolásában?
  Mit érthet „tolmácsoláson”? Pedig az asszony franciául beszél. Muguet érezte, hogy elpirul. Úgy tett, mintha a pénztárcájában kotorászna, aztán angol-francia keveréknyelven közölte, hogy nincs elég pénze, majd később visszajön.
  Egy vasárnap este az Albert Hallban Mendelssohn Hegedűversenyét játszották. Azon az estén – miután előzőleg ismét csalódnia kellett a szótárában – Muguet végre megértette, mit jelent a „tolmácsolás”. Amint a vonója megmozdult, a zenekarral szemben álló David Oistrakh mintha eltűnt volna, hogy átadja helyét a közönséget egy csapásra fellelkesítő zenének. Muguet kedvet kapott a koncertekhez, és rendszeres vendége lett a hangversenytermeknek, hol Mrs. Gordonnal, hol nélküle. Valamivel később Dávid Oistrakh a fiával lépett fel, Bach két hegedűre írott concertóját adták elő. Muguet figyelni kezdte a plakátokat, és amikor csak tehette, elment a Festival Hallba vagy az Albert Hallba. Elkápráztatta a zene.
  Ha maradt ideje a koncertek, galériák és múzeumok között, moziba ment. Nem hagyott ki egyetlen angolra fordított Bergman-filmet sem. Kétszer kellett megnéznie őket, először, hogy elgyönyörködjék a filmek képi világában, másodszor pedig, hogy megértse a szöveget.
  Muguet megpróbálta megosztani Mrs. Gordonnal mindazt, ami tetszett neki Angliában. Az asszony kezdetben figyelmesen hallgatta, aztán belefáradt a lány tört angolságába, és franciául fejezte be a beszélgetést. Boldog volt, hogy Muguet láthatóan igyekszik a lehető legjobban kihasználni londoni tartózkodását. A ködtől finom, tejszerű lett a bőre, a kukoricapehelytől kikerekedett az arca. A sok süteménytől és csokoládétól felszedett három kilót. Mrs. Gordon biztos volt benne, hogy a nagybátyja hálás lesz neki a gondoskodásért, a férfi ugyanis legutóbbi levelében közelgő látogatását jelezte. Muguet arca azonnal elborult.
  A buszban, mely a reptérre vitte, az emeletre ült. Nem gondolta, hogy Alex Favier Londonba jön. Haragudott rá, amiért megzavarja új életét. Itt védve érezte magát a férfi bujaságától, amit annyira gyűlölt. Most is nyilván csak azért jön, hogy maga alá gyűrje: már a gondolatba is belefájdult az öle. Ha megfeledkezne a testéről, és úgy venné a karjába, mint egy gyereket, milyen boldog lenne a viszontlátás! Az alkalomra kölcsönkérte Mrs. Gordon ruhatárának legkonzervatívabb darabjait, kontyba tűzte a hajat, és enyhén bepúderozta az orrát, ahogy azt a férfi a telefonban kérte.
  Végre megpillantotta az utasok között. Bézs esőkabátot viselt, rövid volt a haja, az arcát még nem nagyon lehetett kivenni. Muguet mosolyogva figyelte, amint a férfi a vámosokkal beszélget. Hogy lecsillapítsa szíve rémült dobogását, erősen összefonta karját a mellén. Amikor a férfi végre kivált a tömegből, Muguet ahelyett, hogy felé indult volna, mozdulatlan maradt. Alex egyre közeledett, szigorú arca, összeszorított szája láttán a lány egész testében megdermedt.
  – Na látom, semmi nem változott! Akár kávéházban vagy, akár a reptéren, mindig máson jár az eszed, ahelyett hogy engem várnál! És mi ez a rémes hacuka rajtad? Már akkor sem voltál túl elegáns, amikor megismertelek, de úgy tűnik, London csak rontott az ízléseden! Olyan vagy, mint madame Tussaud egyik viaszbábujának a karikatúrája!
  Muguet nagyot nyelt, nehogy elsírja magát. A taxiban, mely a szállodába vitte őket, Alex e magyarázta, mennyire nehéz volt szabaddá tennie magát. Ahogy azt az előző levelében megírta, elköltözött Bray-sur-Seine-ből. Az új, corbeil-i házában úszómedencét ásatott, és csak nagyon nehezen tudta meggyőzni Suzanne-t, hogy a legellenállóbb és legrugalmasabb ugródeszkák csak Angliában kaphatók. A Kensington Palace előtt intett a hordárnak
  – Muguet, amíg én kifizetem a taxit, beszélj a hordárral. Mondd meg neki, hogy nagyon vigyázzon a fekete táskámra, abban van a teljes fotófelszerelésem.
  Most mi lesz? Hogy mondják angolul, hogy fényképezőgép? És már itt is van a hordár, a tökéletes egyenruhájában!
  – Sir! If you please… I… ööö… you… ööö… vigyázzon a táskára… the black one!13
  Alex lesújtó pillantását látva legszívesebben elsüllyedt volna.
  – Mi a csudát csináltál az elmúlt három hónapban? Egy tisztességes mondatot sem tudsz kinyögni! Semmit sem tanultál az iskolában?
  – De igen. Csak nehezen boldogulok az angol kiejtéssel. A portás gunyoros arckifejezését meglátva Alex még ingerültebb lett.
  – A kisasszony tehát azért nem tanul angolul, mert nem tetszik neki a kiejtés. Kinek akarod ezt bemesélni? Valld be inkább, hogy az égvilágon semmit se csináltál, mióta csak itt vagy! Igazam volt, hogy nem bíztam benned!
  A recepción megnyugodott, ki kellett töltenie a bejelentő lapot. Morogva ment Muguet után a szobába.
  – Elegem van a bujkálásból. Add ide az útleveled, kijavítom a születési dátumodat: 1937-ben születtél, így már nagykorúnak számítasz. Gyere, megünnepeljük, hogy felnőtt lettél.
  A karjába vette… Muguet a legkevésbé sem élvezte a dolgot.
  Később aztán elküldte a lányt az iskolába, mondván, hogy a találkozói után majd utána megy. Ahogy megbeszélték, a Davies's Schoolban találkoztak, az igazgató irodájában, aki csak egyetlen problémát említett diákjával kapcsolatban: soha nem a megadott témákról ír. Alex meglepődött:
  – De miért?
  – Nem tetszettek a feladatok. Szívesebben írtam másról. Az igazgató megnyugtatta Alexet: Hauteville kisasszony eredeti diák, de mivel nagyon ritkán látja, nem tudja igazán megítélni. A kapu előtt Alex megállt:
  – Mi a fenét csináltál az iskola helyett?
  – Nem tudom…
  – Hogyhogy nem tudod? Szórakozol velem? Majd szóra bírom Mrs. Gordont. Biztosan egész nap az agyban heverészel és álmodozol!
  Mrs. Gordon egy csésze teával fogadta, érdeklődött az utazása felől, a párizsi időjárásról, a családja egészségéről, aztán megnyugtatta: Muguet rendszeres életet él, mindig időben ott van az étkezéseken. Észrevette ugyan, hogy a nyelvtudása elég lassan fejlődik, de mindenkinek más a ritmusa. Megígérte Alexnek, hogy ettől kezdve még jobban odafigyel majd az unokahúga időbeosztására.
  Alex szkeptikusan elköszönt, és elvitte Muguet-t egy üzletbe, ahol megvette az ugródeszkáját. A szállodába visszaérve a csomagot a portásra bízta, aztán unottan megkérdezte Muguet-t, mivel üthetnék el az estét itt, Londonban. A lány felvetette, hogy hallgassák meg a koncertet, melyet Sir Thomas Beecham vezényel a Festival Hallban. Alexet meglepte Muguet javaslata. Arra számított, a lány majd valami éjszakai klubba vagy a Soho egyik divatos, zenés szórakozóhelyére akarja elvinni. Mivel neki sem volt más ötlete, elfogadta a koncertet.
  Az Ötödik szimfónia végén a közönség újra és újra visszatapsolta a karmestert, akinek végül csak egy, a szívének kedves tévéműsorra hivatkozva sikerült szabadulnia.
  Alex elvitte vacsorázni Muguet-t egy kínai étterembe. Nehéz feladatnak bizonyult a rizsszemeket pálcikával felcsipegetni, ezért a lány inkább a cég ügyei felől érdeklődött. A Favier & Lebrun pert nyert egy nagy bútorgyártó céggel szemben, amely nem volt hajlandó leszállítani nekik a megrendelt árut. Pedig mindkét fél aláírta az előszerződést, sőt a vételi szerződést is, és mindenben megállapodtak. Ráadásul a Skal márka bevezetése, mely a Bastille környéki új üzlet megnyitójának fő eleme volt, rengeteg megrendelést hozott, mert az alkalomra minden cikket húszszázalékos árengedménnyel kínáltak. A Skal azonban, arra hivatkozva, hogy a Favier & Lebrun cég emberei nem képzett bútorkereskedők, nem tett eleget szállítási kötelezettségének. Alexnek a Gazdasági Bírósághoz kellett fordulnia, és az 1953. augusztusi határozat alapján, mely kötelezővé teszi a szállítást annak, aki időben fizet, megnyerte a pert.
  Muguet nem mindent értett a beszámolóból, de az megragadt benne, hogy a férfi győzött. Ahogy a beszélgetés a corbeil-i hangulatra terelődött, Alex hangja sokat vesztett lendületéből. Úgy tűnt, Chantalt nagyon felkavarta hogy el kellett hagynia a szülőházat. Ez kihatott az iskolai eredményeire is, és hízni kezdett. Suzanne ellenben semmit sem változott.
  A háztartásbeli nőkkel nem sok mindent lehet kezdeni. Nem tartoznak sehova, soha nincs semmi érdekes mondanivalójuk, az események mindig túlhaladnak rajtuk, örökké gyerekes és függő lények maradnak, nem úgy, mint a dolgozó nők. Azok gazdagítják az ismereteiket, fejlesztik a képességeiket és felelősségérzetüket.
  Végül Alex elhallgatott. Talán nem volt több mondanivalója. Ásított, kérte a számlát, és együtt mentek vissza a szállodába. Már korábban szólt Mrs. Gordonnak, hogy Muguet egész hétvégén vele marad.
* * *
  A szállodába vezető úton Alex vidáman figyelte a taxi ülésének legszélén kuporgó Muguet-t. A lány úgy ült ott, mint aki attól fél, hogy jelenléte zavarja a másikat. Alex kezdettől fogva igyekezett kihasználni „unokahúga” önbizalomhiányát és törékenységét. Soha, még legvadabb álmaiban sem képzelte volna, hogy így birtokolhat egy emberi lényt. Azt tehetett vele, amit csak akart. Teljes volt felette az uralma, és hogy a lány függőségét fenntartsa, folyamatosan gyötörte és megalázta, hogy Muguet elhiggye: nélküle ő csak egy senki.
  A szobában gyorsan lefeküdt, és úgy tett, mintha aludna. Muguet hozzá simult és halkan felsóhajtott. Azon tűnődött, miért van vele a férfi. Biztosan unatkozik a társaságában. Nem az ő korosztálya, nehézkesnek, slamposnak találja, semmi sem tetszik neki benne Muguet nagyon figyelmesen hallgatta Alex előadását a nőkről, az ő Asszonyáról, akivel már nem szeretkezik, és aki idegesíti. Pedig amikor beteg volt, és a felesége gyógyteát vitt neki, Muguet rajtakapta, hogy megpaskolja a fenekét, és azt mondja: „Köszönöm, nyuszikám”. Ezekben a pillanatokban úgy viselkedett, mintha szeretné Suzanne-t. Miért vette feleségül, ha ennyire gyűlöli a háztartásbeli nőket?
  Talán Chantal miatt. És ő vajon mit keres itt, a férfi oldalán? Mielőtt lehunyta a szemét, Alex azt mondta neki, hogy ő a kicsi lánya, a szeretője. Muguet-nek nem tetszett a szerető szó. A férfi kislánya akart maradni. Még közelebb bújt hozzá, fejét a vállára hajtotta, belemerült teste melegébe. Alex teljhatalmú úrként elmosolyodott, és kíméletlenül magáévá tette.
* * *
  Muguet-nek ki kellett kísérnie Alexet és az ugródeszkáját a reptérre. Szomorú lett, ahogy a férfi eltűnt a vámvizsgálatnál. Vajon miért nem sikerült a két nap alatt elmondania neki, hogy Angliába megérkezve úgy érezte, felszabadult? Olyan világot fedezett fel, amelyben kiteljesedett, amelyben a festészet, a zene és az irodalom töltötte ki minden idejét. Annyira szeretett volna beszélgetni vele! Félt azonban, hogy a férfi meg akarja majd győzni, hogy téved, és nem is próbálja megérteni… Alex! Homályosan érezte, hogy el kellene távolodnia tőle, de túlságosan félt attól, hogy felbőszíti. Falta a könyveket, szinte naponta elolvasott egyet, imádta Balzacot és Victor Hugót, és természetesen a költészetet. Különösen szerette Verlaine Greenjét és Vignytől A farkas halálát, ám az Alex ajánlotta politikai könyveket félretette. Az Állam és forradalom meg az Életem egy sarokban sárgult.
  Muguet rendszeresen visszament a Davies's Schoolba. Jelentkezett a „legjobb gyermekmese” versenyre, és megnyerte az első díjat, egy időben az év végi vizsgájával. Alex végre büszke lesz rá.
  Alex azonban nem hogy nem gratulált neki, de nem is értette, mire olyan büszke. Elhatározta, hogy visszaviszi Muguet-t Franciaországba. A lány könyörögve kérte, hogy a szünidőre még Angliában maradhasson, be akart iratkozni néhány nyári kurzusra. Hosszas habozás után a férfi végül igent mondott, hiszen Muguet még mindig kiskorú volt.
  Muguet angol nyelvtudása fejlesztésére, illetve francia- és világirodalmi ismeretei tökéletesítésére használta fel angliai vakációját. Nagy örömmel járt az órákra, végre érezte, hogy máshol is létezik, nem csak az ágyban.
* * *
  A tanévkezdéskor a tanárok megerősítették Alexnek, hogy beírathatja Muguet-t egy kingstone-i iskolába, ahol ő lesz az egyetlen külföldi… Hogy egészen biztos lehessen abban, hogy a lány nem fog honfitársaival érintkezni, másik szállást is keresett neki: Muguet egy már rég angol állampolgárságot szerzett kínai családhoz került. Alex ezzel csak annyit kockáztatott, hogy a lány esetleg megtanul kínaiul, mire visszatér Franciaországba.
  Esténként a szállásadója ellenőrizte a leckéit, további feladatokat adott, majd amint végzett, a tévé elé ültette, és gondosan összeválogatta számára a BBC legtanulságosabb adásait. Más csatornákról, melyeket Mrs. Gordonnál nézett, szó sem lehetett. Muguet azzal vigasztalta magát, hogy később majd egyedül elmehet moziba vagy hangversenyre.
  Chang úr már az első vasárnaptól kezdve mindenfelé elvitte, kijelentve, hogy Muguet nem ismeri eléggé Londont. Bejárták az egész várost, a nagy napilapok utcájától a minisztériumok kerületéig, ahol dolgozott, a Mayfairen, a nagypolgári kerületen át Chelsea-ig, Kensingtonig, a Sohóig és a Picadillyig. Muguet ezredszerre is megcsodálhatta az összes tágas, zöld területet, a St. James parktól a Rain parkig, végigszaladtak a Regent's parkon is, majd megálltak a Hyde parkban, ahol a szónokok székre állva ágáltak a konzervatív Macmillan-kormányzat ellen, vagy éppen támogatásukról biztosították a miniszterelnököt. A rendőrök rezzenéstelen arccal hallgatták őket.
  A beszédek után Chang úr megkérte a lányt, hogy foglalja össze, mit hallott. Ha továbbra is így gyakorlatoztatja, Muguet az év végére professzor lehet Oxfordban. Az elismerése referencia értékű: ő maga is Cambridge-ben végzett. Muguet mindig örömmel nézte meg az őrségváltást a Buckingham palota előtt, szívesen bóklászott a Tower-ban, ahol bizonyára az eljövendő uralkodók laknak majd.
  Chang úr Byron rajongója volt, aki egykor ugyanazt az egyetemet látogatta, mint ő. Muguet majd' elaludt a költőről szóló hosszas előadásain, egészen addig, míg meg nem tudta, hogy Byronnak dongalába volt. A szerencsétlen! Rávetette magát a műveire, és elkápráztatta a költő stílusa. Chang úr örült a lelkesedésének, és ellátta James Joyce-szal, Aldous Huxleyval, Shakespeare összes műveivel, és tervbe vette a hagyományos stratford-on-avoni kirándulást. Muguet végül már angolul álmodott. Valamelyik reggel megpróbálta visszafordítani franciára Balzac egyik meséjét: félt, hogy elfelejti az anyanyelvét.
  Jutalmul, amiért osztályelső lett, a Pénzügyminisztériumban dolgozó Chang úr és a felesége felajánlotta, hogy magukkal viszik a színházba, a Rinocéroszok című Ionescu-darab premierjére, melyben Laurence Olivier játszott. Muguet valójában nem is tudta eldönteni, hogy a darab vagy a színész miatt, de háromszor is megnézte az előadást, és azt tervezte, hogy beiratkozik egy londoni színiiskolába. Chang úr megadta az engedélyt: remek lehetőség, hogy tökéletesítse a kiejtését és gazdagítsa a szókincsét.
  A karácsonyi szünet alatt Muguet Shakespeare-szövegeket tanult, hogy azután felmondja őket jókat derülő tanára előtt.
  – Hauteville kisasszony, a memóriája kitűnő, de mondja, hol szedte fel ezt a texasi akcentust?
  Muguet is pukkadozott a nevetéstől: újítani akart, és sikerült.
* * *
  Egyik este egy képeslapot talált az éjjeliszekrényén Alex-től. Egy sífelvonó volt rajta. Jól vagyok, remek a hó, üdvözlettel, Alex. Muguet megvonta a vállát, és az egyik polcon felejtette a lapot. Mióta csak Angliában volt, a férfi soha egyetlen kedves szót sem írt neki. A ritka alkalmakkor, amikor meglátogatta, csak a teste érdekelte, s legfeljebb a munkájáról, a feleségéről és a lányáról beszélt. Chantal intelligens és ügyes lánnyá serdült, a tesztek, melyeknek alávetette, bizonyították. Elhízása azonban nyugtalanította Alexet. Képtelen volt elviselni a kövérséget. Az a szegény lány nem is evett, hanem zabált. Muguet arra gondolt, hogy Chantalnak is jót tenne, ha Angliába jöhetne.
  Changéknál békésen és kellemesen folyt az élet. Rendszeresen tájékoztatták Muguet-t a tudomány fejlődéséről. Jurij Gagarin megtette első űrutazását a Vosztokon, az angolok pedig befejezték egy különleges, kutyáknak szánt játszópark építését Kingstone mellett.
  Szerette Angliát. Minden kerületben volt egy kifejezetten a gyerekek számára kialakított park. Mindig úgy érezte, mintha másik faluba érkezne, annyira más volt az ott lakók intonációja. A házak előtt a bejáratok mintha mosolyogtak volna. Muguet Franciaországban hagyta a katolikus erkölcs merevségét, az előítéleteket és a családi kötelezettségeket. Itt szabadnak érezte magát, még a fűre is ráléphetett, ritkán látott „tilos” táblát.
  Az angolok nagyon vendégszeretők voltak, mindig készen álltak kedvesen segédkezni a külföldieknek, vagy felajánlani egy csésze teát, még a fodrászatokban is, ahol a hajcsavarós hölgyek az időjárásról beszélgettek. A brit flegmaság ragadós volt, ahogy a színház, a festészet és az irodalom iránti vonzódásuk is.
  A csipkefüggönyös, osztott táblás ablakok mögött a hívogató házakban mindig kényelmes és süppedős fotelok álltak, melyek lábánál kutyák, macskák, nyulak vagy tengerimalacok szenderegtek. A kandalló lángjai lenyugvó napként tükröződtek a mahagóni bútorokon.
  Minden elkápráztatta Muguet-t: az építészet, a táj az esőben, és különösen a humor. Meg télen is örömét lelte abban, hogy beleveszhet a londoni ködbe.
  Közeledett a tanév vége. Muguet nem akart elmenni, meg akarta őrizni azt az egyensúlyt és derűt, amelyet az angolok körében talált meg immár több mint két éve. Riasztotta a gondolat, hogy visszatérjen Párizsba, bezárkózzon Tournier-ékhoz, és hetente kétszer találkozzon Alexszel. Elhatározta, hogy ír neki:
  „Kedves Alex!
  Szeretnék sikeres lenni a kedvedért, de ehhez még egy évig Londonban kell maradnom. Tudom, hogy a tanulmányaim sokba kerülnek neked, és ha megengeded, félállást vállalok, hogy állni tudjam a költségeim egy részét. Már érdeklődtem, tudom, hogy van rá lehetőség, különösen, mivel már folyékonyan beszélek angolul. Végiggondoltam: taszít, a gondolat, hogy hetente kétszer szállodába menjek egy nős férfival, egy családapával. Nem tudom elképzelni, hogy megint hamis jegygyűrűt viseljek az ujjamon, hogy túlzó sminkkel álcázzam magam, és hamis útlevelem legyen. Ilyen körülmények között képtelen vagyok előrelépni. Talán nem azt az utat követtem, amelyet te kívántál volna, de két év alatt sokat fejlődtem. Ahhoz, hogy folytathassam, szükségem van a megértésedre és a támogatásodra. Biztos vagyok benne, hogy segíteni fogsz tiszta és sikeres utat választani, s nem hagyod, hogy újra zsákutcába tévedjek, mint Franciaországban. Meglátod, mire visszatérek, elég tudást összegyűjtök, hogy végre igazán beszélgethessünk. Tudom, nem lesz könnyű, de be akarom bizonyítani neked, hogy képes vagyok rá, méghozzá neked köszönhetően. Ha megadod nekem még ezt az egy esélyt, örökké hálás leszek érte.
  Utóirat: Két centit nőttem. Csalódott leszel, te, aki a kislányokat szereted! Sikerült a második vizsgám is, azért ez nem rossz!”
  A levél nem győzte meg Alexet. Épp ellenkezőleg, úgy érezte, ha még egy évig Angliában hagyja Muguet-t, a lány teljesen kicsúszik a keze közül. Nem számított rá, hogy mindeddig engedelmes és tudatlan rabszolgája a művészetekért és irodalomért rajongó fiatal nővé változik. Szó sem lehet róla, hogy Muguet büszkén felemelje a fejét. Mit érdekli őt a sikere! Mindenekelőtt alávetettnek és engedelmesnek kell lennie. Muguet nem a lánya, nem muszáj törődnie a jövőjével. Nem kell ebből nagy ügyet csinálni, hiszen nincs miért szemrehányást tennie magának. Mi lett volna a lányból nélküle? Egy tanyán sínylődne mint libapásztor, vagy gyári munkás lenne, mint az apja. Postafordultával megírta, hogy elképesztette a levele, amelyben csupa ostobaságot hordott össze, és csak abban erősítette meg, hogy sürgősen vissza kell térnie Franciaországba. Szép dolog a hála, de ne feledkezzen meg arról, hogy ő, Alex fizet.
  Lassan beesteledett. Muguet az éjjelilámpájához lépett. Ijedten rántotta el a kezét: a kiégett körte rövidzárlatot okozott, s a lányt megrázta az áram. Alex győzött, sikerült bűntudatot ébresztenie benne. Sikerült elhitetnie vele, hogy mindent neki köszönhet, és ilyen körülmények között muszáj engedelmeskednie.
  Kétségbeesetten szállt hajóra, majd vonatra a főváros felé. A Favier & Lebrun egyik titkárnője ment ki elé az állomásra.
  Alex az irodájában várta. Mohó tekintetét meglátva Muguet-n ellenszenv és undor uralkodott el.
  Henriette Leclerc távozott. A férfi odalépett Muguet-hez, a karjába vette, aztán húsos ajkát az övére szorította.
* * *
  Jutalmul, amiért letette az angol vizsgáit, Alex kibérelt egy szobát Muguet-nek a Clichy körúton, amelyben a kanapé, ha ággyá alakították, minden helyet elfoglalt. Egy fülkében egymáshoz szorítva mosdó, zuhany és tűzhely állt. A falra szerelt polcon telefon trónolt. Muguet kimondhatatlanul örült: végre saját otthona van. Vidám és szívélyes lakká alakítja majd az odúját.
  Miután ellenőrizte a matrac rugalmasságát, Alex bejelentette, hogy másnap nyaralni utazik. Muguet-nek nem kell aggódnia, rá is gondolt, elküldi egy korzikai ifjúsági táborba. Ha bármire szüksége lenne, csak hívja fel Lebrunt. Ó Párizsban marad, hogy helyettesítse és felügyelje a boltokat. Másnap egy Saint-Michel téri kávézóban találkoznak majd, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Muguet órákig csak ült a kanapé szélén, már semmihez nem volt kedve.
  A megbeszélt időpontban Alex nem volt ott. Muguet egyre az óráját nézte, és rendelt egy teát. Átfutotta az egyik széken heverő, nyilván ottfelejtett újságot, aztán a járókelőket figyelte. Lágyak voltak a fények, a nők könnyű ruhákat, a férfiak világos öltönyöket viseltek. A harmadik csésze teánál tartott, amikor a távolban észrevette Alex alakját. A járdán közeledett, halványkék, sportos öltönyben, mosolyogva. Lehuppant mellé, hívta a pincért, rácsapott Muguet combjára, és harsányan kijelentette:
  – Igazán kiérdemeltem idén a nyaralást! A fő üzlet megnagyobbítása, a perek a beszállítókkal, a gondok a személyzettel, az egyre bővülő vásárlókör plusz az alkudozás az új helyiségek tulajdonosaival, sok gond ez egyetlen embernek! Kimerültem. Örülök, hogy elmegyek, egy kis pihenés majd ellazít. Pincér, kérem, mennyivel tartozom, sietek!
  Egy hajtásra kiitta a kávéját, fizetett, majd még egyszer megpaskolta a lány combját.
  – Na, akkor ahogy megbeszéltük, ha gond van, fordulj Lebrunhöz. Jó szórakozást, egy hónap hamar eltelik! Szia!
  Újra egyedül maradva az asztalnál Muguet a könnyeit nyelte. A szomszédja makacsul vigasztalni próbálta, ezért visszatette az újságot a székre, és leszegett fejjel beleveszett a tömegbe. Clichybe érve összecsomagolt, hiszen hamarosan neki is indulnia kell. Miért kényszerítette a férfi arra hogy elhagyja Angliát? Ez a korzikai utazás többe kerül, mint egy évi ellátása Changéknál. Changék… máris hiányoztak neki. A családot jelentették számára, egy szeretetteljes és kiegyensúlyozott családot. Muguet érezte, hogy egyre nő benne a harag. Mi lehet Alex célja mindezzel?
  Az Ajaccióba tartó charteren megismerkedett Elisabeth tel, aki alig volt idősebb nála. A barna hajú, kék szemű, mosolygós lány hívta, hogy üljön mellé, van még egy szabad hely. Bemutatta a szüleit. Muguet zavart pillantását látva közölte, hogy késői gyerekként született.
  Érkezésükkor még csak nem is köszöntötték őket. A táborlakók többsége a városban volt: a gonnorheájukat kezeltették. Pedig mindenkit figyelmeztettek, hogy kerüljék a szexuális kapcsolatot, hacsak nincs náluk elég antibiotikum. Elisabeth, aki gyógyszerésztanuló volt, kijelentette, hogy nem komoly az ügy: élete során legalább egyszer mindenki elkap valami nemi betegséget.
  A táborozók három hétig álomszerű, költői szépségű környezetben éltek, s változatos programokkal múlatták az időt: buja történetekkel fűszerezett étkezések, kánkánozás, a tábor vezetőinek felügyeletével lefolytatott tortacsaták, éneklős kirándulások és természetesen sportversenyek, melyek során a „kedves szervezők” bátorításul meg-megpaskolták a résztvevők fenekét.
  A vidám szórakozással telt hónap végén Muguet írt Alexnek, tájékoztatta, hogy egyelőre nem mehet haza, mert megcsípte egy medúza, belázasodott, s ráadásul tele a combja kiütésekkel. Gusztustalanul néz ki… Alex felháborodott. Hogyan? Ő rohan, hogy viszontláthassa, és a lány nincs ott? Muguet-nek választania kell: vagy azonnal hazamegy, vagy a jövőben nélküle kell meglennie. Utóirat: mi köze neki a medúzához?
  Muguet most először figyelmen kívül hagyta a férfi fenyegetését, és még egy hétig maradt. Mosogatott, hogy ki tudja fizetni a plusz napokat. Nem volt sietős viszontlátnia Alexet.
  A reptérről felhívta, de a férfi nem volt hajlandó találkozni vele. Tehát vége… Nem látja többé? Nem volt kedve otthon maradni, az utcákat járta, mit sem törődve az esővel és a körülötte lévő emberekkel. Mi lesz vele? Angliában volt célja, de itt? Először is munkát kell találnia A házmesterné bemutatta az egyik szomszédjának, aki biztosítási ügynököket keresett, napi ötven frankért. Éppen megkezdte volna az ügyfelek toborzását – amíg nem talál jobb munkát, ez is megteszi –, amikor Alex felhívta. Elmondta neki a jó hírt. A férfi azonnal elrohant hozzá, és negyed órán át üvöltött vele. Ez már hihetetlen: Muguet sokkal ostobább, mint képzelte! Még szerencse, hogy ő, Alex itt van, hogy a kellő pillanatban közbelépjen, és megakadályozza a ballépéseit. Azután megenyhült, és kitárta a karját.
  – Mire vársz, gyere ide.
  – Nem tehetem.
  – Hogyhogy nem teheted? Nem tudnál világosabban beszélni?
  – Nincs kedvem.
  – Hogy érted azt, hogy nincs kedved? Amikor a tested másra sem vágyik. Mondd inkább, hogy haragszol rám!
  Néhány nappal később Alex irodájának ajtajához támaszkodva Muguet a ruháját gyűrögette.
  – Figyelj, Muguet, már megint rémesen nézel ki, igazán nem tudom, mit csináljak veled, ezért újra elküldelek a pályaválasztási tanácsadóhoz. Talán a tesztekből kiderül, hogy merrefelé kellene elindulnod.
  Muguet-nek már kezdett elege lenni a kérdőívekből és a pacák elemzéséből, de azért harmadszor is elment a Grenelle körútra. Másnap Alex egy XV. Lajos stílusú fotelban kényelmesen elhelyezkedve hallgatta a tanácsadónő beszámolóját.
  – Muguet kétéves angliai tartózkodásból tért vissza, mely idő alatt egy londoni családban élt, és történelem, angol irodalom és színház órákat vett. Tegyük hozzá a beszédkészség és az előadói készségek fejlesztésére szolgáló kurzusokat is. Ezzel párhuzamosan egyedül készült fel a nyelvvizsgára, amelyet sikeresen letett. Fizikailag megerősödött, de lelkileg is sokat fejlődött: kevésbé feszült, reálisabban látja jövőbeli lehetőségeit, és elfogadja, legalábbis elvben, a munkavállalás szükségességét.
  A Rorschach-teszt eredménye: A mostani, részletesebb vizsgálat nagyrészt megerősítette korábbi megfigyeléseinket. Muguet komoly személyiségzavarokkal és önértékelési gondokkal küzd, saját képességeit mélyen alábecsüli, és a kezdődő neurózis tüneteit mutatja. Mindezt azonban igyekszik leplezni, s ehhez kifejlesztette magában a színlelés képességét. A környezethez való látszólagos alkalmazkodása mögött nagy érzelmi bizonytalanság, szorongás rejtőzik. Túlságosan érzékeny, képtelen helyesen felmérni helyzetét, s nem tud eligazodni az emberi kapcsolatokban. Pillanatnyilag a szociális erőtlensége tűnik a legnyugtalanítóbbnak. A legkevésbé sem vágyik önállóságra, pontosabban mintha félne tőle, s ez megnehezíti a munkába állását. Erre igazán csak akkor nyílik majd lehetőség, ha Muguet már nem kíván többé függőségben élni. Ehhez hosszú pszichés munkával fel kell építenie az énképét. Mégis kívánatos lenne, hogy a lehető leghamarabb szembesítsék a realitással. Remek megjelenésének, bájának és angoltudásának köszönhetően lehetne eladó egy luxusüzletben vagy recepciós egy szállodában.
  A megbeszélés eredményével elégedetten Alex végigsétált Muguet-vel a Champs-Elysées-n, és álláslehetőségeket keresve benéztek minden üzletbe. Az eladólányok többségében annyi természetesség sem volt, mint egy robotban, és pusztán a formaruhájuk különböztette meg őket egymástól. Muguet nem szerette az egyenruhákat, az árvaházra emlékeztették. Látva a lány „lelkesedését”, Alex inkább egy idegenforgalmi iskola mellett döntött. Érettségi kellett hozzá, no meg egy sikeres felvételi vizsga. Muguet-nél betelt a pohár. Nem akar recepciós lenni, vissza akar menni Angliába. Alex miért nem hajlandó megérteni ezt? Morcosan meredt a vizsgáztató tanárokra, s a legtöbb kérdésre azt felelte:
  – Nem tudom.
  Megkérdezték, szeret-e emberekkel foglalkozni.
  – Nem.
  A láthatóan csalódott tanárok végül Sosztakovicsról kérdezték.
  – Bizonyára tudja, ki ő?
  – Egy amerikai focista.
  Természetesen ismerte az orosz zeneszerző nevét, de ezt még a kínpadon sem vallotta volna be. Az eredmény: felvették. Fizetős iskola volt.
  Egy napig bírta, aztán ellógta az órákat, és ideje nagy részében arról álmodozott, hogy mi mindent csinálna Angliában. Alex nagyon hamar tudomást szerzett a hiányzásairól. A lány lelkiállapotát felmérve végül nem erőltette az iskolát, és bevitte Muguet-t a központi üzletébe: eladónak a zsebrádiókat árusító részlegbe.
* * *
  Miután megismerkedett a hosszú-, a közép- és a rövidhullámokkal, Muguet ásítozni kezdett a pult mögött. Pedig a többi eladó nem győzte hangsúlyozni, mekkora szerencséje van, hogy a főnök unokahúga és barátnője: nem kell dolgoznia, és nem kell aggódnia a megélhetése miatt.
  Szemmel láthatólag azt hitték, Alex csak azért helyezte oda, hogy társasága legyen. Amikor az elnök-vezérigazgató Alex Favier meglátogatta, és az irodájába hívta, az nem maradhatott észrevétlen:
  – Na, ez az, gyerekek! Mindjárt kigyullad a piros lámpa! Odabent ünnepelnek…
  – Miben különb, mint én? – kesergett egy csinos szőke lány a filmosztályon.
  Muguet annyiban volt különb, hogy el akarta hagyni ezt a pletykás és rosszindulatú közeget, nehezen bírta az állandó piszkálódást, amelyben az osztályvezetők asztalánál eltöltött ebédidő alatt is része volt.
  – Mintha még mindig aludna! Még szerencse, hogy itt van Favier bácsi, különben kihúzná a gyufát. És mindig mosolyog! És milyen kényelmesen eszik… Van időnk, nem igaz?
  Nem maradhatott adósuk, ki kellett találnia valamit, hogy táplálja az irigységüket. Végül sikerült elérnie, hogy Alex beírassa René Simon színiiskolájába. Egyetlen feltétele volt: napközben Muguet továbbra is eladó marad a boltban. Itt az ideje, hogy szembesüljön a realitásokkal: a pénzért meg kell dolgozni. Akart egy garzont, megkapta, most boldoguljon.
* * *
  René Simonnál a jelentkezőket felkérték, hogy már a felvételi meghallgatáson igyekezzenek „teljesen átélni” a szerepüket. Muguet-nek a Marianne szeszélyei14 második felvonásának első jelenetéből kellett felkészülnie. Húsz percen át szavalta a klasszikus szöveget:
  „…Micsoda kár és balszerencse, hogy nem osztozhattunk egy ilyen szerelemben. Látják, ellenem van a véletlen, ellenem, aki már éppen megszerettem…”
  Eközben a szerencsétlen Octave egyfolytában fészkelődött, egyik lábáról a másikra állt, és türelmesen várta, hogy ráfelelhesse:
  – Valóban.
  Muguet-t és Alexet behívták René Simon, a „Főnök” irodájába.
  – Favier úr, a külseje és a hangja alapján az unokahúgában megvannak a szükséges adottságok, hogy színésznő legyen. Csak az a kérdés, le tudja-e győzni a félénkségét és a kisebbrendűségi komplexusát. Én majd…
  Muguet nem figyelt tovább a beszélgetésre. Gondolatai elkalandoztak, újra a londoni színpadon látta magát angol társaival. Ott nem érezte magát a többieknél kevesebbnek, önmaga lehetett, komplexusok nélkül. Párizsban azonban Alex jelenléte minden magabiztosságtól megfosztotta.
  Mégis új reménnyel töltötte el a gondolat, hogy az eladósodáson kívül mást is csinálhat, és újult erővel vetette magát a munkába. Szorgosan húzta ki és tolta vissza a rádiók antennáit, cserélte az elemeket, és hosszas magyarázatokat adott az elragadtatott hallgatóságnak a Faraday-kalitkáról. A legtöbb vásárló általában két zsebrádióval távozott: az egyik a vasárnapi pikniket teszi majd kellemesebbé, a másikat pedig egy szeretett családtag kapja meg ajándékként.
  A szerda és szombat estéket leszámítva Muguet lelkiismeretesen gyakorolta a klasszikus szövegeket és jeleneteket, melyeket be kellett mutatnia a tanárának. Elsőként Xiména szerepét kapta. Szívesebben játszotta volna Don Rodrigót15, mert ő nem siránkozik annyit. Nem kérhette azonban, hogy kezdőként máris főszerepet kapjon.
  Kialakult egy kis kör, esténként a Villard kávéházban gyűltek össze, ahol mindenki a jövőjét tervezgette: volt, aki valamelyik modern színházban látta magát, mások a körúti színpadokon, megint mások a Comédie-Française-ben vagy a filmvilágban, vagy legrosszabb esetben Simonnál.
  A „Főnök” szerint egy színésznek nem kell értelmiséginek lennie. Alex úgy vélte, a színházi emberek mind kiegyensúlyozatlan, neurotikus figurák, jövendőbeli munkanélküliek. Muguet-nek tehát minden esélye meg van a sikerre.
  Legjobban a hétfő estéket szerette az Invalides körúton. Nyolckor megtelt a kis terem, a későn érkezők a folyosón tolongtak. Aztán szétnyílt a vörös bársonyfüggöny, és középen ott állt a megvilágított pulpitus. Az erkélyeken ülők fulladoztak a hőségtől. Végül háromnegyed órával később, sárga ingében és sötétzöld nyakkendőjében, jól szabott zakójában, hátrasimított hajával, pipájával, amelyet állítólag a lámpaláz miatt rágcsált, felbukkant a Főnök, és a nézőtéren átvágva a színpadra lépett. Útközben végigsimította az első sorban álló lányok fenekét. A Saint-François-Xavier-templom harangja rendre utasította. Néhány percnyi csend után felállt a pulpitusra, és elrendezte a papírjait. Mindig ugyanazokat hozta egyik óráról a másikra, egyszerűen csak összekeverte őket, aztán improvizált. Gyakran a kedvenc anekdotájával kezdte: a hadiiskolai tanárral, aki azon kapta a lányát, hogy egy szerelmi jelenetet gyakorol. Simon mélyet szippantott a pipájából, és égnek emelt karral felkiáltott:
  – Micsoda alávalóság! A szomszédban egy hadiiskola van, ahol ölni tanítanak.
  Az Invalidusokra utalt. Aztán vadul gesztikulálva, amitől gyakran az egyensúlyát is elvesztette, azt üvöltötte, hogy az ő óráin szeretni tanulnak. S akinek ez nem tetszik, az elmehet. Azután minden irányba forgatta a reflektorokat, megnézte a közönséget, és kommentálta a szombati meghallgatást. Megint félbeszakította magát, és szövegeket, verseket szavalt, a többségük kifejezetten komor volt. Simon mindent el tudott játszani: akrobatát, puhány, vérmes, ideges vagy kötekedő alakot, értelmiségit, varrónőt, öregasszonyt a gyóntatószékben, papot. Olyan briliánsan csapott át drámaiból komikusba, hogy mindenki lázasan tapsolt. Azután következett a France-Dimanche cikkének felolvasása, amelyben felsorolták a pályájukat hajdan az ő iskolájában kezdő sztárokat: Edwige Feuill?re, François Périer, Robert Hossein, Gérard Philippe, Mich?le Morgan, Jean-Pierre Cassel és a többiek. Elragadtatásában Simon felült a pulpitusra, és nekivetkőzött. Zakó, nyakkendő, szemüveg, minden szétrepült a teremben. Feltűrte az ingujját, és az emberek testvériségéről szóló humanista szózattal zárta az óráját.
  Péntekenként, a fodrász napján Suzanne és Chantal elment Alexért az üzletbe a Magenta körútra, így nem kellett busszal hazamenniük Corbeil-be. Hogy ne kelljen látnia és hallania őket, Muguet elfordult, és felhangosította a zsebrádióját.
  – Igen, kedves asszonyom, ezek a hangszórók nem gerjednek. Sehol másutt nem talál ilyen minőséget, különösen nem ilyen áron!
  Megpróbálta benyomni a rádiók fedőlemezét, hogy azok ne rezonáljanak, teljes hangerővel bömböltette a készüléket, de még így is hallotta Alex hangját. Lelkesen dicsérte a „büdös kölyök” göndör fürtjeit, akire szinte rá sem lehet ismerni. Úgy fest, mint egy igazi kis hölgy. Hogy megnőtt! Az eladók közelebb húzódtak, Alex láthatóan elvárta, hogy ők is elámuljanak a lánya szépségén. Meg is tették. Volt is miért ámulniuk.
  Vasárnap és hétfőn, amikor az üzlet zárva volt, Muguet hiába kirándult Fontainebleau-ban, vagy látogatta meg az apját barátnőjével, Elisabethtel, egyfolytában Alexre gondolt. Még csak fel sem hívhatta. Mióta a szeretője lett, bezárult előtte a világa. Muguet egyre nehezebben viselte el ezt a helyzetet, és hogy kevésbé érezze magát értéktelennek, kihasználta a hét minden percét, és belekapaszkodott mindenbe, amit a férfitól kapott. Minden délben találkoztak a sarki bárban, ahol a boltvezetők és Alex ebéd után rendszeresen összegyűltek. Muguet mindig úgy intézte, hogy a férfi mellé ülhessen, a lehető legközelebb hozzá. Ha Alex kávét ivott, ő is azt rendelt. Ha kért még egyet, ő is utánozta, és ha hármat, négyet vagy ötöt ivott volna, akkor is követi példáját. Bármit elfogyasztott volna, csak a lehető legtovább mellette lehessen. Amikor eljött az ideje, hogy visszamenjenek dolgozni, szakításként élte meg az elválást. Minden hitét elvesztette önmagában. Egyre inkább Alex erejére támaszkodott, ahelyett hogy a sajátját fejlesztette volna. A férfi büszke lehetett magára, vitathatatlanul teljes győzelmet aratott felette.
  Egymást váltották az évszakok. Minden tavasz egyre szebbé tette Chantalt, és egyre jobban elsorvasztotta Muguet önbizalmát. Tény, hogy Alex is mindent elkövetett ennek érdekében:
  – Látod, Muguet, milyen elragadó lett a büdös kölyköm? Nem úgy, mint te. Észrevetted, hogy nézel ki mostanában?
  Chantal néha meglátogatta őket a kávéházban, kezében a táncos cipőjével. Muguet csodálattal figyelte magabiztosságát. Rózsás arcszíne visszatükröződött vállát verdeső, aranyszőke hajában. Tudta, hogy apja elégedetten tekint rá. Mit nem adott volna érte Muguet, ha a helyében lehet? Csinos, kecses, tudja, hogy lesz majd egy jó családból való kérője, aki, ha eljön az ideje, feleségül veszi. Hogyan lenne másképp? Ő Favier úr lánya, míg Muguet egy kovácsé, akit egy halom zsebrádió mögé rejtenek, akinek rendelésre kell osztogatnia a kegyeit, és nincs joga hangot adni az érzelmeinek.
  Muguet tönkrement ebben a szerelemben. Pedig boldognak kellett volna lennie, hogy a férfi törődik vele… De nem. Azt szerette volna, ha Alex becsüli valamelyest. Ha legalább el tudta volna magyarázni neki, mit érez. De lehetetlen volt. Mit érdekelték volna Alexet az érzései, amikor éppen újabb üzleti csatát nyert? Muguet figyelmesen hallgatta a kihűlő kávé mellett. Ebben a pillanatban értette meg, mennyire fontos, hogy az embernek olyan szakmája legyen, amit szeret… Még ha érzelmileg boldogtalan is, legalább valahol létezik.
* * *
  Alex minden nap végén mosolyogva kijelentette, hogy a legszebb zene a kasszagépek csilingelése. Muguet azonban egy ideje felfigyelt feszült vonásaira. A férfi fáradtnak és gondterheltnek tűnt. Egész fellépése, ahogy játszotta az elfoglalt üzletembert, hirtelen mesterkéltnek hatott. Talán megérezte rá szegeződő pillantását? Hozzá lépett, mintha csak hívta volna.
  – Muguet, mit csinálsz ma este?
  – Simon órájára megyek, mint mindig.
  – Most az egyszer nem tudnád szabaddá tenni magad?
  – De Alex, hiszen péntek van!
  – Tudom. Na és? Péntekenként szolgálaton kívül vagy?
  – Nem, de ha el akarok érni valamit, szorgalmasan kell tanulnom.
  – Viccelsz? Épp nekem mondod ezt? Te szerencsétlen, nélkülem a lábad sem tehetted volna be Simon óráira!
  Muguet megint bűnösnek érezte magát, és nem volt bátorsága nemet mondani. Az étteremben a férfi most először másról is beszélt, nemcsak a háztartásbeli nők fogyatékosságairól. Muguet megtudta, hogy ő a legidősebb a három testvér közül, van egy öccse és egy húga, aki egy igazi kis boszorkány volt, akinek mindent megengedtek: összetörhette a játékokat, megakadályozhatta, hogy a fivérei biciklizzenek, és – lány – lévén zongorázni is tanulhatott. Alex ez utóbbiért nagyon irigyelte.
  Gyerekkorában a család gyakran költözött, attól függően, hogy az apjuk üzlete éppen virágzott-e vagy döcögött. Házvezetőnők nevelték melegség és gyengédség nélküli közegben, és úgy érezte, hogy anyja, akit csodált, eltaszította magától. Az asszonyt annyira lekötötte a divatműhelye, hogy állandó gyomorgörcsei közepette szinte észre sem vette, hogy a gyermekei lassan felnőnek.
  Egyszer Alex megpróbálta felhívni magára a figyelmét azzal, hogy elmondja, mit tanult az iskolában. Lelkesen magyarázta neki a víz párolgásáról tanultakat, és a száradó ruha példáját hozta fel. Az anyja kijelentette, hogy téved. A víz nem párolog el, hanem lecsöpög. Felesleges vitatkozni, neki van igaza. Alex hirtelen rádöbbent anyja tudatlanságára. A szép, büszke és gőgös asszonyról kiderült, hogy rém ostoba.
  Anyja azt állította, hogy Alex apja egy rakás szerencsétlenség. Hibájául rótta fel, hogy súlyosan megsebesült a lövészárokban, hogy a háború elején hazahozták, és hogy őt feleségül vette. Később Alexet az egyik idős szomszédasszony gondjaira bízták, aki zongorázni tanítgatta. A jóasszony azt hitte, jót tesz azzal, ha felkeresi madame Favier-t. Ő azonban felháborodott, és magához rendelte a fiát.
  – Nem szégyelled magad, Alex, hogy idegeneknek panaszkodsz? Szép házban élsz, cselédek ugrálnak körülötted, jó ételeket kapsz, jól öltöztetünk, mit akarsz még?
  Mit akart volna még… azt, hogy az „Én és a gyermekeim” kezdetű dalocska dúdolgatása helyett az anyja néha ölelje meg.
  Muguet meglepődött. Soha nem képzelte volna, hogy egy olyan gyerek is boldogtalan lehet, akinek van apja, anyja, pénze, szép háza és cselédei. Alex felé hajolt, és arcon csókolta az asztal fölött.
  – Megőrültél, mi van veled?
  Muguet-nek a szava is elakadt: csak vigasztalni akarta. Vacsora után kéz a kézben sétáltak a párizsi utcákon. Minden cél nélkül, szótlanul lépkedtek. A férfi végül visszavitte Clichybe. A kocsiban kijelentette, hogy elege van a családi vakációkból, és ha Muguet-nek van hozzá kedve, a nyáron szívesen elviszi egy hajós körutazásra. És ha akarja, Elisabeth barátnőjét is meghívhatja.
  – Bármit kitalálnék, hogy a lehető legtöbbet lehessek veled. Az asszony utálja a hajót, nem tud úszni, szívesebben marad Corbeil-ben a lányával, mint hogy a vízen ringatózva lustálkodjon. A háziasszonyok, ha egyszer begubóznak, kész, végük van. Remélem, te legalább kellemes társ leszel. Fiatal vagy, még nem volt időd beszűkülni és besavanyodni. Lefogadom, hogy te majd jobban érzed magad a szabad levegőn, mint a négy fal között.
  Elege volt abból, hogy a buta tyúkkal és a kis pisis lányával kell nyaralnia. Suzanne-nak sikerült gyáva nyuszivá nevelnie Chantalt, akinek a legnagyobb teljesítménye az volt, hogy egyszer épített egy homokvárat. Ha legalább fia lenne, mindent megtett volna, hogy megvédje.
  – Az anyák mindig arra törekszenek, hogy korlátozzák a gyerekeik önállóságát, hogy a saját képükre formálják őket.
  Este az ágyában Muguet úgy érezte, Alex kezd másképpen tekinteni rá. Most először fogja elkísérni az iskolai szünetben…
  Alexet egyre jobban lekötötték a találkozói, és ritkábban ment le az üzletbe. Muguet ezt kihasználva napközben is eljárt a színházi órákra. A rádiók nélküle is szépen fogynak. Inkább belemerült a családias légkörbe, melyet René Simon teremtett maga körül. Segítette a színész tanoncokat, hogy felismerjék hibáikat és gyengeségeiket, anélkül hogy egyszer is nevetségessé tette volna őket. Ceruzával a szájukban szavalták Racine vagy Corneille szövegeit. Egy nagy színésznek „belülről” kell játszania, külső eszközökkel. Imádták a pillanatot, amikor félbeszakította őket, hogy Harpagont, a kedvenc szerepét játssza, amelyben rendkívüli volt. Az órák után Muguet megajándékozta magát a Comédie-Française előadásaival, és rendszeresen látogatott más párizsi színházakat is. Mindeközben elfelejtette fizetni a gáz- és villanyszámláit. Egészen addig, míg egy napon, legnagyobb meglepetésére, gyertyával kellett megvilágítania a szobáját. Nem tudta, hogyan rendezhetné a tartozását. Lehajtott fejjel lépett Alex irodájába.
  Meglátva tartozásai összegét, mely nem érte el egy üveg jobb bordói bor árát, a férfiból kitört a nevetés. Ideje megtanulnia kezelni a pénzt. Lelkesen elmagyarázta a lánynak, hogyan fogjon hozzá. Muguet mindent megértett. Két nappal később kikapcsolták a telefonját. Nem kockáztatta meg, hogy azonnal elmondja Alexnek. Végül a posta elvette tőle a vonalat. Alex kikelt magából, amikor kiderült. Hogyan fogja így elérni sürgős esetben? Talán küldjön futárt?
  Muguet nem törődött a férfi zsörtölődésével, másnap indulnak a hajóútra. Különben is, fontos mondanivalója volt számára.
  Toulonban szálltak fel a Béatrice-ra, egy szúette árbocú, öreg hajóra. A rakparton Bronski kapitány félszeg kézfogással köszöntötte őket. Sovány és aszott felesége fel-alá rohangált a beszálló hídon. Lányuk, aki Muguet-vel egyidős lehetett, a hajóhídon állt, barátjával az oldalán.
  Madame Bronski megmutatta a kabinjaikat: alacsonyak és szűkek voltak. Muguet Alexszel osztozott az egyiken, ki sem tudták csomagolni a tengerészzsákjukat. Elisabethé lett a szemközti kabin. Rajtuk kívül még három pár alkotta az utazóközönséget. Mindenki ott volt már, útra készen, amikor a kapitány bejelentette, hogy gondjai akadtak a kikötői hatóságokkal, és várhatóan csak két-három nap múlva kapják meg a kihajózási engedélyt. Alex tiltakozott: a nyaralás túl komoly dolog ahhoz, hogy egy mólón töltsék. Hosszas vita után a Béatrice végre felhúzta a horgonyt. Könnyed szél repítette őket a nyílt víz felé. Muguet-nek hányingere lett. Nem szólt Alexnek, nehogy a férfi Suzanne-hoz hasonlítsa. Pedig előbb-utóbb muszáj lesz tájékoztatnia. Ám előre rettegett attól, hogy bevallja az igazságot.
  A párok felváltva végezték a feladatokat a fedélzeten. Általában a hídon vacsoráztak, foglalkozásukról vagy kalandjaikról beszélgettek. Mindannyiuk számára ez volt az első alkalom, hogy társaságban élvezhették a vitorlázás örömeit.
  Az asztalnál gyakran Alex vitte a szót, ő volt az egyetlen, aki az egész csapat figyelmét le tudta kötni, különösen, amikor a politikáról beszélt. Egy héttel az indulásuk után már nem látták a partot. Alex fürdőnadrágban járkált a fedélzeten, bátorította azokat, akiknek nem sikerült megkötni a tengerészcsomót vagy felvonni a vitorlát. Muguet csodálattal telve odament hozzá, megfogta a kezét és megcsókolta.
  – Engedj már el! Nem látod, hogy dolgom van?
  – Bocsáss meg, Alex… de beszélni akarok veled.
  – Nem várhat?
  – Nem.
  – Akkor mondd! Mi van?
  – Azt hiszem, gyereket várok!
  – Mit beszélsz?!
  – …
  – Gyere velem előre. Biztos vagy benne?
  – Igen, az orvos is megerősítette indulás előtt.
  – Az lehetetlen! Fogadjunk, hogy elfelejtetted a pesszáriumot!
  – Nem.
  – Hogyhogy nem' Ez őrültség! Most meg terhes! Már csak ez hiányzott! Felfogod egyáltalán, milyen helyzetbe hozol? Puszta hanyagságból? Micsoda felelőtlenség, hogy csak most szólsz nekem! Mennyi idős?
  – Nem tudom…
  – Nem tudom! Nem tudom! Csak ennyit tudsz mondani? Folyton csalsz és hazudsz. Ezt nem fogjuk megúszni! Itt, a tenger közepén még az abortusz sem jöhet szóba! Mióta csak ismerlek, mintha szándékosan tönkre akarnál tenni! És persze az első közös nyaralásunkat is muszáj elrontanod!
  Muguet hallgatásba burkolózott. Alex átment a híd túloldalára, rá sem nézett. Egyedül maradva a borzalmas helyzetben, a babával, akit Alex nem akart, Muguet legszívesebben a tengerbe ugrott volna. A férfi egész nap nem szólt hozzá.
  Napnyugtakor a legénység feltekerte a vitorlákat, majd hamarosan kikötöttek. Alex és az útitársaik kimentek a partra, csak Elisabeth maradt Muguet-vel. A hullámokon ringatózó hajó a köteleit rángatta, a hajótest minden billenésekor megcsikordultak a csomók. Muguet úgy érezte, a szívében és a hasában is visszhangot ver ez a panaszos nyikorgás.
  – Elisabeth, nem akarok abortuszt, az bűn!
  Elisabeth megpróbálta elterelni a figyelmét, és a munkájáról mesélt neki, de végül belefáradt a sikertelen próbálkozásokba, és elaludt. Késő éjjel Muguet hallotta, hogy a társaság hazatér. Kiment a kabinjából. Fülsértő énekszó szállt az égre a rakpartról: jól beittak mindannyian. A kapitány lánya Alex karjába csimpaszkodott. Muguet szépnek találta. Amikor a pallóhoz értek, gyorsan visszament a fekhelyére és alvást színlelt. Alex becsapta az ajtót, felkapcsolta a lámpát és levetkőzött.
  Néhány nappal később a Földközi-tenger közepén leeresztettek a vitorlák, elállt a szél, a hajó megrekedt. Egy hétig fahéjas rizst ettek minden étkezésre. Elkezdődtek a veszekedések, mindenki megpróbálta kihúzni magát a munka alól. Elviselhetetlen lett az összezártság.
  A kapitány takarékosságból nem volt hajlandó beindítani a motort. Alex ismét közbelépett, és Bronski kapitány végül beadta a derekát. Másnap elsötétült az ég, erős szél támadt. Az önkéntes matrózok sietve bedobáltak a kabinokba mindent, ami a tengerbe eshet. Magasra csaptak a hullámok, a hajótest minden ízében recsegett. A tányérok összetörtek a raktár padlóján, s cserepeik szétszóródtak a ruhákkal és élelemmel teli ládák között. Üvöltés ért el Muguet füléhez.
  – A tatárboc! Vigyázat! Menjenek onnan!
  Az árboc hatalmas robajjal a hídra zuhant, mint egy szél kicsavarta fa. A hajóba betört a víz, a rémült legénység lázas igyekezettel próbálta kimerni. Alex nem vesztette el a fejét, a tőle megszokott hidegvérrel és szervezőkészséggel átvette az irányítást, s megakadályozta, hogy pánik törjön ki az utasok között. Többórányi küzdelem után végre feltűntek a Baleár-szigetek.
  Alex összeszedte a holmiját, és úgy döntött, elhagyják a Béatrice-t. A parton kiszaladt lábuk alól a talaj. Hosszú órákig úgy érezték, mintha még mindig a hullámok dobálta hajón volnának. Sokáig bolyongtak a városban, s végül egy luxusszállodában kötöttek ki, az egyetlenben, ahol még volt hely. Alex lehordta Muguet-t. Ő volt az egyetlen, aki nem vett részt a hajó megmentéséért folyó küzdelemben.
  – A kisasszony hányt! A kisasszony nyögött, és ahelyett hogy megemelte volna a nagy seggét, a fekhelyébe csimpaszkodott! A kisasszony majd' meghalt félelmében, igen!
  Muguet valóban félt. De ez nem az a félelem volt, amit a természeti erők tombolása ébreszt az emberben, hanem valami más, egy új, még sosem tapasztalt érzés, alattomos félelem, amely beszivárgott az ereibe, akár egy lassan ölő, félelmetes méreg: az aggodalom.
  Reggel Elisabeth, Alex és Muguet a strandon sétált. A tengerpart kihaltnak és szomorúnak tűnt. Kicsit távolabb lakótelepi házakra vagy inkább elázott kartondobozokra emlékeztető épületek sorakoztak egymás mellett. Alex kerülte Muguet tekintetét. Keveset beszéltek. Ebédre visszamentek a szállodába. Alex sürgette a pincért, Elisabethnek pedig a szemére vetette, hogy csúnyán eszik. A lány lehajtotta a fejét és szipogni kezdett. Alex úgy gondolta, eljött a szieszta ideje.
  A szobában behúzta a függönyöket. Muguet érezte, hogy figyeli, ahogy vetkőzik. Lassított a mozdulatain.
  – Muguet, most szép a hasad, de tudnod kell, ha megtartod a porontyod, ennek vége. Kinyúlik a bőröd, undorító leszel.
  – Nem érdekel, ha csúnya leszek. Akarom a gyerekem!
  Alex fel-alá járkált a szobában, aztán hirtelen mozdulattal a szőnyegre dobta a zakóját.
  – Nem mondhatod komolyan, hogy meg akarod tartani! Hogyan fogsz gondoskodni róla? Még szakmád sincs!
  – Már kigondoltam. Elmegyek egy kibucba Izraelbe. Nemrég olvastam az újságban, hogy ott szükség van munkáskézre.
  A férfi két oldalról felpofozta. Képtelenség! Hogyan szerethetett bele egy ilyen ostoba libába? Amilyen lusta, öt perc után összerogyna a narancsos ládák alatt. Hogyan képzelheti, hogy felnevelhet egy gyereket, ő, aki soha semmilyen nevelést nem kapott?
  – Alex, én nem kényszerítelek, hogy vállald! Engedj el, és többé nem hallasz rólam. Tudom, hogy boldogulok. Mások is megtették már előttem, és sikerült nekik!
  – Mi sikerült? Szerencsétlenné tenni a gyereküket? Könnyű megszülni egy kölyköt! Azt a legostobább nő is meg tudja tenni. No de ami az után jön! Nézd meg a lányom: stabil és felvilágosult környezetben él, mégis gondjaim vannak vele. Gondolj csak bele, hogy te, akiben nincs semmi tartás, mire mennél?!
  Muguet félresöpörte ezt az érvelést. Nem olyan bonyolult gondoskodni egy gyerekről, az öccsével már megtanulta. Kitartott, megpróbálta meggyőzni Alexet. A férfi rávetette magát és megpofozta. Muguet visszaütött. Alex dühödten többször hasba rúgta, Muguet üvölteni kezdett. A férfi megpróbálta befogni a száját.
  – Muguet, elegem van belőled. Több mint elegem! Mekkora hiba volt, hogy lefeküdtem veled! Ha tudtam vagy akár csak sejtettem volna a negyedét is annak, amilyen vagy! Ostoba, felelőtlen és önző, mint az anyád. Próbálj már megérteni! Feleségem van! A lányom tizenhárom éves, még szüksége van rám! Nem vállalhatom még egy gyerek felelősségét! És nem kényszeríthetem rád, hogy egy nálad idősebb férfival élj! Fiatal vagy, a jövődet egy veled egyidős fiú jelenti. Hogyan hihetnék egy tizenkilenc éves lány tartós szerelmében?
  – Akkor miért nem hagytál Angliában? Ott fejlődtem, megtaláltam az egyensúlyomat. Melletted viszont mintha elveszíteném önmagam, semmit sem érek.
  Muguet lerogyott az ágyra, és a párnába temette az arcát. A férfi hozzávágta a ruháit, és megparancsolta, hogy készülődjön, a lehető leggyorsabban vissza kell térniük Franciaországba.
  Alex letette a csomagjait Corbeil-ben, és másnapra megbeszéltek egy találkozót a Clichy körúton. Muguet azonban már elhatározta, hogy megtartja a gyermekét, és semmi nem veheti rá, hogy meggondolja magát. A barátnőjéhez menekült, hogy előkészítse izraeli utazását, és csak délután ment haza, tudta, hogy Alex ilyenkor az üzletben van. A szobájában egy, az ajtó alatt becsúsztatott levelet talált:
  „Sürgősen jelentkezz. Muguet, könyörgöm, ne butáskodj, ne makacskodj, mert késő lesz. Ne kösd meg magad. Biztosíthatlak, hogy igazam van, meg fogod bánni, tönkre fogod tenni az életem és a sajátodat is. Még összeszedheted magad, itt vagyok, hogy segítsek. Nyugodj meg, nem hagylak el. De képtelen vagyok vállalni ezt a gyereket, nincs hozzá jogom, már mondtam. Épp elég bajom van már így is. Egy gyermek világrahozatalához ketten kellenek, biztosan kell tudnunk, hogy a legjobb körülmények között nevelhetjük fel. Pontosan tudod, hogy most nem ez a helyzet. Nem vagy elég erős lelkileg, még nem készültél fel erre, és nincsenek meg a feltételei annak, hogy ez a gyerek egy napon sikeres és boldog legyen. Emlékezz vissza az anyádra, a gyerekkorodra. Az a kevés, amit megtudtam róla, amit elmeséltél, nem éppen sikertörténet.”
  Muguet azonban nem olyan volt, mint az anyja, nem is hasonlított rá. Ő soha nem hagyná el a gyermekét. Ahhoz túlságosan is jól tudta, milyen az, ha valaki nem mondhatja ki azt a szót, hogy anya. Kiutat kellett találnia. Órákon át gondolkozott a kanapéján ülve, amikor egy délután kopogtattak az ajtaján. Alex jött el hozzá. Az arca gyűrött volt, akár egy felmosórongy. Arra az esetre, ha Muguet megmakacsolná magát, megkérte Suzanne-t, hogy fogadják örökbe a gyereket, anélkül hogy megmondta volna, ki az apja. Így jó kezekbe kerülhet. Muguet még kiskorú, és a szülei beleegyezése nélkül semmiképpen sem kapna engedélyt, hogy elhagyja Franciaországot. Az pedig biztos, hogy a szülők az ő tanácsait követnék.
  A gondolatra, hogy a gyermekét valaki másra bízhatják, Muguet minden reményét elvesztette. Folyamatos rettegésben élne, hogy elveszik tőle a csecsemőjét. Elviselhetetlen volt ez a gondolat. Csapdába esett. Odanyújtotta Alexnek a két csuklóját, és hagyta, hogy a férfi elvigye az egyik környékbeli orvoshoz. Bűnözőnek érezte magát, akit épp a bitófához kísérnek.
  Alex ujjongott. Büszke volt magára, hogy ilyen hamar sikerült orvost találnia. Muguet csak ne aggódjon, a legjobb körülmények között zajlik majd minden, elaltatják, nem fog érezni semmit. Egy virág nevét viselő külvárosban állította le a kocsiját.
  Amikor az orvos bekísérte, Muguet felfigyelt gőgös tekintetére. Azután a férfi egy szó nélkül lefektette, és maszkot szorított az arcára. Eleinte szabadulni próbált, de a kloroform megtette a hatását. Csakhogy túl korán tért magához. Még ködös tekintete megállapodott az orvos véres gumikesztyűjén.
  – Doktor úr…
  – Felébredt? Fiú volt! Jól megkapaszkodott, nem egykönnyen jött ki. Nézze…
  Egy vérrel teli tálat mutatott, melyben ott hevert a magzat.
  Muguet hallotta saját sikolyát, és Alex belépett.
  – Mi történt?
  – Minden rendben, uram. Kiviheti a kisasszonyt a váróterembe. Össze kell szednie magát.
  Alex egy mosollyal köszönetet mondott a sebésznek, aztán fizetett. Muguet még kába volt, Alexnek kellett kitámogatnia a rendelőből. Egyre csak a tálat látta maga előtt, a vérben fürdő magzattal. Lehunyta a szemét. Soha nem fogja elfelejteni.
  A visszaúton Alex megállt egy parkolóban, és leállította a motort. A lányhoz fordult, átölelte:
  – Tudom, hogy nagyon nehéz volt neked, és fájdalmat okoztam. De hidd el, nem volt más megoldás.
  Az üzlettársához vitte Muguet-t, hogy pihenjen egy keveset. A felesége, Hél?ne majd gondoskodik róla. Alex megígérte, hogy rendszeresen telefonál és gyakran meglátogatja.
  Pierre Lebrun egy nyugágyba ültette. Hél?ne feltett egy lemezt, és könyveket adott neki. Muguet megpróbált mosolyogni, nem terhelhette rájuk a kétségbeesését. Még tréfálkoznia is sikerült. Éjjelente azonban visszatért a rémálom, mindig ugyanaz.
  – Kisasszony, jól megkapaszkodott… jól megkapaszkodott.
  Az orvos arca eltorzult. Muguet a magzatot látta, ahogy egyre csak növekszik, növekszik…
  Három nappal később visszatért clichyi szobájába. A szomszédja vagy a házmesterné meg sem kérdezhette tőle, hogy van, anélkül hogy ki ne tört volna belőle a zokogás.
  Ahelyett, hogy visszatért volna szokásos tevékenységeihez, inkább Elisabeth társaságát kereste. De otthon mindig csak Alexre gondolt, és a gyermekre, aki rá hasonlított volna. Próbálta meggyőzni magát, hogy a férfi helyesen döntött, hogy az abortusz elkerülhetetlen volt. Szégyent hozott volna az apjára. Ha Richard megtudja, hogy az ő Prücsökje leányanya lett! Mit szólt volna a család? Mit gondoltak volna az apja cimborái? Richard bizonyára elzavarta volna.
  Mégis, ez a gyermek a szívében fogant. A kezdetektől fogva benne lakozó szeretetéhség és természetes képessége, hogy egy másik embernek szentelje magát, határtalan volt. E képességeknek köszönhetően felülkerekedett volna minden akadályon. Tudta, biztos volt benne. De pánikba esett, hogy elválaszthatják a gyermekétől, és elveszítette a fejét. Ha legalább lett volna bátorsága elszökni! De hova? Még kiskorú. Gyászba borította a lelkiismeret-furdalás. A magzat elveszítésével együtt megszületett benne az önmaga iránti undor, amely soha nem hagyja majd el, ezt is pontosan tudta.
  Alex, a megtestesült igazságszolgáltatás hóhért csinált Muguet-ből, miközben a szennyesétől megszabadulva teljes lelki nyugalommal sóhajtott fel megkönnyebbülésében.
* * *
  Muguet Elisabethnél töltött néhány napot, aztán visszament a Clichy körútra. Alex levélben kérte, hogy hívja fel: ha befejezte a bújócskát és a butáskodást, talán ideje volna visszatérnie a pult mögé. Ha minden alkalmazott úgy viselkedne, mint ő, bezárhatná a boltját. Ne képzelje, hogy azt tehet, amit csak akar. Néhány nappal később Muguet visszatért a rádiós részlegbe, és soha többé nem említette az abortuszt.
  A Favier & Lebrun megszerezte a szomszédos étterem helyiségeit, és lemezosztályt létesített bennük. Alex a klasszikus lemezekhez osztotta be Muguet-t, remélve, hogy ott jobban szem előtt lesz, mint a rádióknál. Elege lett abból, hogy mindig a könyvesboltból vagy a szomszédos édességboltból kell visszarángatnia.
  Előző évben Muguet a születésnapjára meglepte magát egy részletre vásárolt lemezjátszóval. A szimfóniák, concertók és szonáták között, melyeket szenvedélyesen gyűjtött, ajtót nyitni sem maradt hely a Clichy körúton. Alex szerette a kényelmet, ezért szerzett neki egy másik lakást Boulogne-Billancourt-ban. Így legalább nem kell majd keresztülesnie Bach, Beethoven vagy Mozart concertóin, ha magáévá akarja tenni Muguet-t a kanapén.
  Alex megmutatta Muguet-nek új otthonát. A lakberendező mindenről gondoskodott, még kandalló is volt a szobában, s nem feledkezett meg a lemeztartó állványokról sem. Földszinti lakás volt: a szoba, a konyha és a fürdőszoba fehér kavicsos udvarra nyílt, melyet egy alacsony fal és egy kiskapu választott el a szomszéd kertjétől. Hajnalban feléledt az egész környék. Buszok dudái, gyárak szirénái és kerékpárok csengői ébresztették Muguet-t. Ha kinyitotta az ablaktáblákat, beszűrődött hozzá a napfény, de tíz perc múlva már látni sem lehetett a füsttől: egy konzervgyárral szemközt lakott.
  Az idő múlásával Alex ragaszkodni kezdett Muguet-hez, ahogy a gazda ragaszkodik a rabszolgájához, akit esze ágában sincs felszabadítani. Alexet megrészegítette a tudat, hogy teljesen az uralma alá hajtotta a lányt, akit gúzsba kötött az iránta érzett rajongás.
* * *
  Közeledett a karácsony. Simon óráin több csoport alakult, és lelkesen gyakorolták a jeleneteket, melyekkel az év végi előadásra készültek. Egy-egy Brecht- vagy Romain Rolland-színműből kiválasztott részletet próbáltak, biztonsági tartalékként pedig ott volt Moli?re.
  Mindazok után, amiket Suzanne-ról és Chantalról mesélt, Muguet árulásként élte meg, hogy Alex a családjával utazott el síelni. Távolléte idejére a férfi megintcsak Lebrunre bízta őt.
  Ismét teljesen egyedül maradt. Nem tudott mit kezdeni magával, behúzódott a vásárlóknak fenntartott fülkékbe és Verdi operáit hallgatta, melyeket nem vihetett haza.
  December huszonnegyedikén reggel Pierre Lebrun meglátogatta az üzletben. Miután Muguet megnyugtatta, hogy vele minden rendben van, a férfi megkérte, hogy válasszon neki egy Weber-lemezt. Muguet a Trió zongorára, fuvolára és csellóra című darabot ajánlotta. A férfi elégedettnek tűnt, és meghívta magához aznap estére. Majd együtt meghallgatják a lemezt, így legalább nem kell magányosan tölteniük az ünnepet. Lebrun felesége, Hél?ne a hegyekbe utazott. Muguet igent mondott.
  Pierre Lebrun a Párizstól néhány kilométerre álló vidéki házába vitte. A férfi tüzet rakott a kandallóban, megterített, gyertyákat gyújtott. Mindeközben Monteverdi madrigáljait hallgatták. Muguet egy dobozt talált a tányérján. Gyönyörű sál volt benne, a commedia del'arte alakjaival. Lebrun maga főzött, és fel is tálalta a vacsorát. Muguet boldog volt. Úgy érezte, visszacsöppent gyermekkorába, amikor az apja gondoskodott róla. A férfi többször is teletöltötte Muguet pezsgőspoharát.
  Vacsora után a kandallóhoz telepedtek, és Pierre a kedvenc szerepei felől érdeklődött. Muguet annyira felbátorodott, hogy még elő is adott néhány kis részletet a Tudós nőkből és a Kényeskedőkből. Pierre figyelmesen hallgatta, és csipkelődő megjegyzésekkel kommentálta az előadást. Hármat ütött az óra. A férfi elfújta a gyertyákat, és ellenőrizte, hogy a kandallóban kihunyt-e már a parázs.
  – Muguet, késő van, azt hiszem, ideje aludni menni.
  Megfogta a lány kezét, és a szobájához kísérte. A küszöbön Muguet köszönetet mondott a szép estéért. Éppen kinyitni készült az ajtót, amikor a férfi átölelte és szájon csókolta. Döbbenetét és dermedtségét látva elmosolyodott.
  – Ugyan, Muguet, ne játszd a megközelíthetetlent… Engedd el magad… Nincs ebben semmi rossz…
  Az ágy felé húzta. A lány nem tudta, mit tegyen. Gyűlölte magát, amiért képtelen nemet mondani. De még reménykedett, hogy a férfi feladja és elmegy. Pierre talán beleegyezésnek vélte a bizonytalanságát? Lehet. Lassan levetkőztette. Muguet szégyenkezett. Nem akarta, hogy ezek az idegen kezek érintsék a testét. Pusztán szeretetre vágyott, és hitt Pierre Lebrun jóindulatában. Hiszen Alex barátja. Teljesen ledermedt. A férfi a mellét simogatta, aztán ledöntötte a lányt az ágyra. Keze most az öléhez közelített, Muguet megállította. A férfi tovább próbálkozott. Simogatása egyre sürgetőbb lett. Muguet szabadulni próbált, de hirtelen furcsa érzés hatalmasodott el rajta. A teste elszállt. Az űrben lebegett, forgott, puha felhők között. Aztán hirtelen összerándult, teste megfeszült, és önkéntelenül is összezárta a combját. Lassan újra kirajzolódott előtte az éjjelilámpa, az ajtó kilincse, a szekrény. Leheletet érzett a vállán, felismerte Pierre Lebrun vonásait. Tehát nem Alexszel tette meg ezt az utazást. Keserűség fogta el. Haragudott Lebrunre és haragudott magára, amiért megismerte a gyönyört, amelyről Alex gyakran mesélt, ám eddig elérhetetlen volt számára.
* * *
  Alex napbarnítottan, egyik hüvelykujján gipsszel tért vissza. Az irodájába hívta Muguet-t. A lány kerülte a tekintetét. A férfi a karjába vette, és meg akarta csókolni, de kitért előle.
  – Muguet, mi a baj?
  – Nem tudom…
  – Ugye, nem kezded újra? Olyan furcsa vagy!… Csak tíz napig voltam távol, azért nem küldtem képeslapot, mert tudtam, előbb hazajövök, mint hogy megérkezne! Gyere ide, hadd frissüljek fel a testedtől. Hiányoztál, tudod? Annyit álmodoztam a sípályákon a fenekedről, a gyönyörű melledről!
  Miközben a szék támlájára hajtogatta a nadrágját, lehúzta a zokniját, aztán az inget, Muguet a lelkiismeretével hadakozott. Nem röppenhet csak így át Pierre Lebrun karjából Alexébe. Hogyan tehetne úgy, mintha Pierre nem ismertette volna meg a gyönyörrel?
  – Alex, könyörgöm! Nem tehetem! Nem tehetem!
  Bevallotta kalandját Lebrunnel, s azt is, mit érzett. Összezavarodtak a szavai, megbicsaklottak a mondatai. Félt, hogy a férfi félbeszakítja. Alex szó nélkül hallgatta. Mozdulatlan maradt, vágya lekonyult. Muguet látta, hogy elszürkül az arca.
  – Muguet, hogy tehetted…? Ezt sosem fogom megbocsátani… Ha jól értem, egy nálad idősebb férfit felcseréltél egy másik idős férfira! Soha nem tanítottalak meg így szeretkezni, mert azt akartam, hogy hüvelyi orgazmusod legyen. Egy nő számára ez a legnagyobb ajándék, amit egy férfitól kaphat. A maszturbálás kollégistáknak való játék. Egyébként meg Lebrunnel számítanom kellett volna erre, megdug minden nőt, aki csak az útjába akad.
  Muguet felcsattant:
  – Akkor miért bíztál rá, ha ilyen jól ismered?
  Monoton egyformaságban teltek a napok. Muguet közeledett a huszonegyedik születésnapjához. Alex érte ment Clichybe, és bejelentette, hogy Svájcba utaznak síelni: Muguet túl rossz színben van ahhoz, hogy munkába álljon. Egyúttal megünneplik a nagykorúságát. Mostantól nem kell többé félniük, és nem kell tovább tűrniük Clotilde gyűlöletes zsarolását.
  Ahogy megérkeztek, beíratta Muguet-t egy csoportos tanfolyamra, ő maga pedig egy személyi edzővel gyakorolt. A kezdők órája az övénél korábban ért véget. A síiskola táblája mellett álló Muguet tekintete Alexet kereste. A távolból is felismerte a pályán. Mindig előredöntötte a felső testét, és nagy lendülettel érkezett a kanyarokba. A férfi ragyogó mosollyal üdvözölte, amikor lefékezett mellette. Léceit lecsatolva elmesélte a napját, a sok megtett kilométert, és megígérte, hogy megmutatja a térképen, merre járt. Imádta a havat. Amint előbukkant a nap, és hó lepte be a hegyeket, a sípályákat betöltötte vidám kiáltása: „Jupííí!”
  Néhány nap múlva nagy hóvihar támadt. Reggeli után visszafeküdtek az ágyba. Muguet a férfihoz simult. Alex keze elindult a lány csípőjéről, lecsúszott a hasán, megérkezett az öléhez. Muguet megdermedt… A maszturbálás kollégisták játéka…. egy nőnek hüvelyi orgazmus kell… soha nem bocsátom meg neked…. Nem akarta, hogy Alex úgy érezze, muszáj Lebrunt utánoznia, ha valójában elítéli ezeket a módszereket. Egyszerre szégyenkezve és bűntudatot érezve összezárta a combját. Amikor azonban Alex ajka az ajkához ért, kitört belőle a sírás. A férfi mérgesen ellökte magától.
  Hosszú percekig csak feküdt, tarkóján összefont kézzel, némán, a semmibe bámulva. Muguet nem tudta, mit tegyen. Amennyire tudta, elfojtotta a fájdalmát. Milyen elveszettnek érezte magát hirtelen! Milyen magányosnak. .. Miért haragudott rá Alex, aki állandóan a nőnek a teste feletti önrendelkezési jogáról beszélt?
  – Alex?
  – Hagyj békén.
  A szobában uralkodó csend belepte Muguet szívét is.
  Alex végül felé fordította acélkék szemét.
  – Tudod, Muguet, a Lebrun-féle história előtt igazi szenvedélyt éreztem irántad. Teljesen őrült voltam, de azóta vége. Természetesen most is szeretlek, de ez nem fogható ahhoz, ami azelőtt volt.
  Muguet már nem figyelt rá. Jéghideg szél fújt a torkába. Havazott a testében. A hópelyhek lassan körbevették az ereit, csontjai megdermedtek, mint a madarak az idő előtt beköszöntő téltől.
  Szívverése lelassult, akadozott a hidegben. Dértől elnehezülő szempillái lecsukták szemhéját. Eltemetkezett a liliomfehér porban, és a szemfedő védelmében várta, hogy teljesen eggyé váljon a hóval.
  Alex otthagyta a Lyoni pályaudvaron. Haza kellett mennie Corbeil-be, hogy átöltözzön. Muguet a peronon felejtette a bőröndjét. Boulogne-ba hazatérve nem volt kedve mozdulni többe. Csak bámult ki az ablakon, de akár a földet is bámulhatta volna. Alex nevét ismételgette, de a férfi persze nem hallhatta. Soha többé nem fogja hallani, hiszen már nem szereti. Megpróbálta felidézni a hegyekben töltött utolsó napjaikat. Csak a hidegre emlékezett. Elvesztette Alexet… A Lebrun-féle história előtt igazi szenvedélyt éreztem. Most vége…
  Az üzletben a kollégái, ezek a jótét lelkek tájékoztatták, hogy Alexnek sok szeretője volt már. Nem akarta elhinni. Pedig amikor meghívott magához egy pénztároslányt, egy eladót vagy egy titkárnőt, azzal az ürüggyel, hogy pihenésre van szüksége, vajon mi történhetett?… Ma még gondoskodik róla, de vajon meddig? Muguet felt, hogy a férfi magára hagyja. Alex, nélküled én… Mit is akart?… Fájt mindene, alig kapott levegőt. Olyan undorítónak látta magát, mint egy csapdába került, a csatorna mélyén döglődő patkányt.
  A szomszédok csapkodták az ajtókat, hangjuk elnyomta a televízió zaját. Muguet kényszerítette magát, hogy felkeljen. Kivitelezhetetlen erőfeszítésnek érezte, hogy felvegye a cipőjét. Meg sem fésülködött, belebújt a kabátjába, amelyből kilógott a leszakadt bélés, kit érdekel. A falakhoz lapulva elment a Marcel-Sembat térig. Vett pár üveg bort, és az egész éjszakát azzal töltötte, hogy megpróbálta elfelejteni azt a tényt, hogy Alex már nem szereti, ő maga pedig elveszett az iránta érzett szerelemben, mely többé semmire sem jó.
  Rászokott, hogy minden este leigya magát. Hazatérve elnyúlt a szőnyegen, és aludt néhány órát. Amikor felébredt, és úgy érezte, nem sikerült felejtenie, felöltözött, és a környéket járta. Most értette meg az apja fájdalmát. Kezdett hasonlítani rá.
  Mielőtt munkába indult volna, erőt vett magán, és lezuhanyozott, megcsipkedte az arcát, hogy legyen egy kis színe, és kiválasztotta a legkevésbé gyűrött ruháját a vásárlók fogadására.
  Amikor azonban megpillantotta Alexet a boltban, ahogy az eladókkal vagy az osztályvezetőkkel beszélgetett, úgy látta, a férfi kivirult, miközben ő összeomlott. Továbbra is hetente kétszer találkoztak. Ha együtt voltak, az étteremben Muguet vizet ivott, ám amint egyedül maradt, nem tudta elfelejteni, hogy undorító és megvetendő lény lett.
  Ahogy az utcán lépkedett, gyakran elképzelte magát egy kamion kerekei alatt, máskor rázuhant egy állvány vagy belefulladt a Szajnába. Kopogó léptei meghasították a földet. Szélesedtek a repedések, vonzotta a mélység. Hamarosan nem látja többé a napot. Mit számít, hiszen már nincs vele Alex, hogy megmutassa.
  Éjszakái az ágy és a mosdó között teltek. Ritka tiszta pillanataiban a párnába fúrta a fejét, és a férfi nevét kiáltotta, de egyedül volt.
  Egyik vasárnap délután elvesztette a pénztárcáját és a kulcsait. Gyalog kellett hazamennie. Szerencsére mindig nyitva hagyta az ajtót. Az udvaron szinte vonszolta magát a kavicson. Az ajtónak támaszkodott, és megkapaszkodott a kilincsben. Lassan nyitott be. Felkapcsolta a kis, sárga fényű lámpát. Az ágya fölött lógó képen látható alak lehajtotta a fejét. Ideje, hogy ő is elaludjon. Muguet a mosdószekrényhez lépett, elővett egy borotvapengét, és lehajolt a lavórért. Leült az ágyra, elnézegette a csuklóját, egy ideig habozott, aztán belemélyesztette a pengét. Vére a kezére folyt. A tál fölé tartotta, aztán lefeküdt. Tagjai ellazultak, kezdett megnyugodni. Szemhéján át alig érzékelte a lámpa fényét. Néha megmozgatta az ujjait, úgy érezte, mindjárt leesnek a kezéről, mint a hervadó virágszirmok. Végre alhat, alhat… Hirtelen zajt hallott valahonnan. Miért nem engedik pihenni? Hagyják békén! Valaki rázta és utasítgatta.
  – Muguet, ébredj!
  Kinyitotta a szemét, a fölé hajoló arc mosolygott, valaki finom levendulaillatú mosdókesztyűvel törölgette a homlokát.
  Mintha a nap sütött volna a szobában. Minden lámpa égett. A kandallóban lángok táncoltak. Egy Beethoven románc simogatta Muguet lelkét.
  – Elisabeth, úgy örülök, hogy látlak! Hány óra van?
  – Hét. Muguet, miért akartál meghalni?
  Nem akart meghalni, aludni akart. Valami nedveset érzett az arcán. Odaemelte a kezét: csorogtak a könnyei. Sírt. No de miért sírt? Nem tudta. Már nem tudta. Milyen szép ez a zene…
  Elisabeth hálát adott az égnek, hogy eljött. Napok óta nem látta Muguet-t, s aggódni kezdett. Egész hétfőn vele maradt, cserélte a kötéseit, beadta az orvosságait, és kivitte a levegőre.
  Kedden Muguet visszament dolgozni. Az üzletben egy széken ülve szolgált ki. Alex is így találta.
  – Hát ez meg mi? Mit képzelsz, hol vagy? Társasági vacsorán? Azonnal gyere velem.
  Az irodájában kirobbant. Ha Muguet így folytatja, ki fogja rúgni. Az örökös mater dolorosa arckifejezésével, holtsápadt arcával csak requiemeket tud eladni. Muguet egyszerre sírt és nevetett.
  – Alex, elegem van. El akarok menni!
  – Hova? Egy kibucba?
  – Hagyd abba! Nem bírom tovább! Elég volt!
  – Elég miből?
  – Nem tudom…
  – Nem tudja! A kisasszonynak elege van, és nem tudja. Elege van a nem tudja miből. Hát képzeld csak, nekem is elegem van. Elegem van abból, ahogy hetek óta vonszolod magad és ajtót mutatsz a vevőknek, ahelyett, hogy kiszolgálnád őket. Türelmes ember vagyok, de mindennek van határa.
  – Számomra is van egy határ. Mivel már nem kérsz belőlem, elmegyek.
  Az ajtó felé indult. Alex elkapta a karját, és két oldalról felpofozta.
  – Te teljesen megőrültél! Már így sem vagyok jól, és még meg is ütsz?!
  – Muguet, ha azt akarod, hogy megértsem, mondd el világosan. Beleőrülök, hogy egy falnak beszélek. Mondd meg végre, mi a baj?
  – Nem tudom, hogyan magyarázzam el.
  Alex a fogát csikorgatta, a keze ökölbe szorult, és kijelentette, hogy nem tudja tovább így folytatni. Muguet vagy újra elkezd pszichoanalízisre járni madame Goldenerhez, vagy szakítanak. Nem veszi magára a felelősséget a lány lezülléséért.
  Muguet már a szúrós tekintetű nő viszontlátásának puszta gondolatára is felsóhajtott.
  – Hallod, amit mondok?
  – Ne kiabálj! Elmegyek analízisre, de nem hozzá.
  – Micsoda hisztérika! A kisasszony hajlandó erre, de nem így, szereti a kéket, de nem ezt az árnyalatot…
  Dühösen felhívta a doktornőt, aki megadta egy kollégája címét a Quartier Latinban. Muguet még aznap elment hozzá.
  Idősebb férfi nyitott ajtót, bevezette egy kis helyiségbe, és megkérte, hogy feküdjön le a díványra. A pszichiáter mögötte foglalt helyett, és megkérdezte, miért jött el hozzá.
  Muguet összefoglalta a gyerekkorát, elmondta az abortusza okait, sikertelen öngyilkosságát, a félelmét, hogy elveszíti Alexet, és a viszonyát Lebrunnel. Az orvos úgy értelmezte az utóbbihoz fűződő kapcsolatát, hogy tudatos énje bűnösnek érzi magát e kaland miatt, a tudatalattija azonban helyesli tettét. Muguet megtalálta a módját, hogy megalkossa magának azt a szülőpárt, mely hiányzott az életéből. Alex a pusztító anyát helyettesíti, Lebrun a szerető apát. A hallottaktól döbbenten Muguet eldadogott egy kérdést, azt hitte, félreértett valamit:
  – Azt mondta, Alex az anyám? Na de doktor úr, ő férfi!
  – Igen, tudom. Akkor is az anyját vetítette ki Favier úrra.
  Mindez nagyon zavarosnak tűnt Muguet-nek. A rendelőből kilépve kiült egy kávéház teraszára. Gondolkodnia kellett. Bizonyos értelemben örült, hogy igazolást talált a viselkedésére. Ugyanakkor nagyon zavarba hozta a gondolat, hogy elmondja Alexnek, milyen szerepet tölt be az életében. Mégis, ha megnyílik előtte, a férfi talán megbocsát, és úgy fogja szeretni, mint azelőtt? Ha analízisre küldte, az azt jelenti, hogy még érdeklődik iránta… Vajon értékelni fogja, hogy anyaként tekint rá? Hogyan mondja el neki ezt?
  Kifizette a kávéját és bement Alex irodájába. Éppen tárgyalás folyt, a férfit meglepte az érkezése. Megkérdezte, hogy sürgős-e, Muguet pedig nemet intett. Alex rövidre fogta a megbeszélését, és behívta.
  Muguet mesélni kezdte első beszélgetését a pszichiáterrel.
  Amikor eljött a pillanat, hogy kimondja, miként tekint Alexre, belezavarodott a magyarázatba, és felcserélte a szerepeket. Alex az apa, Lebrun az anya.
  – Ezért zavartál meg a nap közepén? Hogy bejelentsd, Pierre és én jól tettük, hogy társultunk, és most együtt kell felnevelnünk a kislányunkat? Ez szépen hangzik, de mondd csak, még meddig lesz szükséged szülőkre ahhoz, hogy végre megállj a magad lábán? Mert figyelmeztetlek, nem vagyunk halhatatlanok! Mindenesetre kezdem kicsit jobban megérteni, mit miért csinálsz.
  Muguet sajnálta, hogy nem ismerte már korábban Zismann doktort. Végre megérezte, mi a különbség a gyónás és az analízis között. Az elsőnél feloldozást kapunk, mert vétkeztünk, a másodiknál a belső késztetéseinket hozzák felszínre, hogy felnyissák a szemünket. Újra remény költözött belé, és örömmel látogatta hetente háromszor Zismann doktor spanyolos ízléssel berendezett szalonját.
  Néhány találkozó után teljesen elveszett az analitikus nyelvezetben. Ha fordítva mondott egy szót, ha megbotlott a nyelve, ha félt a szarkától, ezek fóbiák voltak, ha izzadságban úszva ébredt, szorongás gyötörte, ha attól tartott, hogy indulás előtt elfelejtette elzárni a gázt, az rögeszme. Aztán hosszas értekezés következett a tudattalan, az önvédelem, az elfojtás mechanizmusairól, kitérve természetesen az Ödipusz-komplexusra is – erről Muguet már hallott –, megfűszerezve a libidóval, az orális, anális, fallikus és genitális szakaszokkal, az énnel, az egóval, a felettes énnel… Muguet beavatást nyert egy elméletbe, mely a neurózis hátterében álló konfliktusok tudatossá tételét célozta. Később félénken megkérte az orvost, hogy magyarázza el a kivetítés szó jelentését. A férfi megpróbálta, de a dolog így sem lett világosabb. Bár orvosa nem kérte, hogy mélyedjen el a szakirodalomban, Muguet mégis nekifogott Freud és tanítványai műveinek. A szótár és Alex magyarázatai segítségével lassanként bemerészkedett a tudattalan útvesztőibe.
  Alex a maga analízise idején kellőképpen nyitott alanynak bizonyult. Már a terápia elején elfogadta Freud állításait, azt az elképzelést, hogy tudatalattink nagy hatással van hétköznapi, automatikusnak tekintett cselekedeteinkre.
  Őszintén jót akart, amikor azt tanácsolta Muguet-nek, hogy ezt a terápiát folytassa. Úgy gondolta, a lány nem juthat el az érettség egy újabb szintjére, amíg fejlődését zavaros tudatalattija gátolja. A lány lehetetlenné tette a saját életét és másokét is. Ráadásul ez a módszer arra is jó lesz, hogy kiderüljön, tényleg szereti-e, és el tudja-e képzelni, hogy együtt éljék le az életüket.
  Vele élni? Muguet soha nem gondolt erre az eshetőségre. Alex házasember volt, és egy gyerek apja. A férfi szavai ismét elbizonytalanították. Nem érezte elég érettnek magát, hogy a felesége legyen. A gyermeke akart maradni.
  Megkérdezte, általában mennyi ideig tart egy analízis. Alex nem tudott pontos választ adni. Minden a pácienstől függ: három és hét év között. Az ő esetében azonban valószínűleg hosszú terápiára számíthatnak.
  Ezek szerint hét évet kell várnia arra, hogy megmondja Alexnek, amit már most is tud?
  Az irodából kilépve Muguet hallotta, amint az újságárus azt kiabálja, hogy Európa veszélyben van. Hruscsov úgy döntött, falat építtet Kelet- és Nyugat-Németország elválasztására. Lehet, hogy a háború elkerülhetetlen? Augusztus volt, a legtöbb államfő nyaralt. Muguet ekkoriban még képtelen volt felmérni az események súlyát. Mégis kellemetlen érzés tört rá, ahogy az újság címoldalán meglátott egy képet a hatalmas szögesdrótokról, melyek mintha a végtelenbe nyúltak volna.
* * *
  Szeptemberben egy versailles-i társulat igazgatónője színésznőt keresett Marianna szerepére A fösvényben. Az év végi vizsgán René Simon, a „Főnök” arra biztatta Muguet-t, hogy lépjen be a társulatba, mely a párizsi színpadokon játszott, és néha vidéken is turnézott.
  Szerda este, anélkül hogy Alexnek ideje lett volna kinyitni a száját, Muguet bejelentette a jó hírt. A férfi távolról sem osztozott lelkesedésében, csak elhúzta a száját.
  – Szerintem még nem vagy elég biztos magadban ahhoz, hogy máris színpadra lépj. Kérd ki Zismann doktor véleményét.
  Muguet elbátortalanodott. Bármire is vállalkozott, Alex sosem helyeselte. Zismann doktor rábízta a döntés felelősségét. Muguet úgy döntött, megfogadja a „Főnök” tanácsát, és elszántan készült első szerepére a Sarah-Bernhardt színházban. Alex kijelentette, hogy inkább egy tenyeres-talpas, facipős parasztlányra hasonlít, mint egy jó házból való fiatal lányra, és csak azt kívánta neki, hogy ne süljön bele a szövegébe.
  Miközben a nézőtéren gyülekezett a közönség, Muguet a kulisszák mögött reszketett. És ha Alex itt van? Kialudtak a fények, felhangzott a három gongütés, a vörös függöny megcsikordult görgőin, Valér és Eliz a színpadra lépett. Muguet-nek még várnia kellett, addig is Fruzsinával beszélgetett, hogy bátorságot merítsen. A színésznő hamarosan a díszlethordókra hagyta Muguet-t, és már Jakabtól érdeklődött, hogy otthon van-e a gazdája:
  – Itthon van, itthon, tudom, de még mennyire tudom!
  – Szóljon be hozzá, hogy itt vagyunk.16
  Vajon az ő gazdája itt van-e valamelyik páholyban?
  Muguet következett, teleszívta a tüdejét, és a kert felől a színpadra lépett, ahogy egy rugbyjátékos érkezik a pályára. Aztán némán állt Harpagon előtt. A színész, hogy zavarából kisegítse, improvizált mondatokat toldott Moli?re szövegéhez. Muguet-nek végül – Fruzsina közvetítésével – sikerült megvallania, hogy szeretetre méltónak találja a vén zsugorít, és kisietett a színpadról.
  A következő előadásokon már nem izgult ennyire, és a memóriája sem hagyta cserben. A próbák alatt sokat tanult Harpagontól, együtt csiszolgatták Muguet mozdulatait, mondatait.
  Legnagyobb meglepetésére apja megnézte az egyik matiné előadást. Annyira büszke volt rá, hogy a következő héten a terem felét a beauchamps-i gyár buszával érkezettek töltötték meg.
  Alex visszafogottan csak annyit mondott, hogy újra kellene születnie, ha Sarah Bernhardt szeretne lenni. Az apja megvigasztalta:
  – Érd be Jeanne Sourzával! Egy padon bármikor játszhatsz!17
  Amint megtartották az utolsó előadást, Alex újra a lemezosztályra rendelte Muguet-t.
  – Szó sem lehet róla, hogy vesztegesd az időd, remélve, hogy megkeres egy társulat. Hamar rászoknál a semmittevésre, és elvesztenéd a munka ritmusát. Máris épp elég színész van a piacon, akik lustálkodással töltik napjaikat, a telefon mellett várva a nagy a lehetőségre. Szerintem amúgy is minden adottságod megvan ahhoz, hogy sikertelen légy! Máris jó úton haladsz!
  Természetesen viselkedhetett volna úgy, mint Lebrun, küldhetett volna virágot, ajándékokat, és kitarthatta volna! Tökéletes félvilági nőcskét csinálhatott volna belőle. Ő azonban azt akarta, hogy Muguet olyan nő legyen, aki egyedül is elboldogul az életben.
  1968 májusában a legtöbb színház bezárta kapuit. A társulatnak le kellett mondania a Seherezádé újabb előadásait, és az utcán játszottak tovább. Ahelyett azonban, hogy teátrális gesztusokkal a tömegnek szónokolt volna, mint a barátai az Odéon18 színpadán, Muguet Alex mellett élte át ezt az időszakot.
  Az alkalmazottak megszállták a Magenta körúti üzletet. A sztrájk leginkább majálisra emlékeztetett, a dolgozók követeléseinél fontosabb volt az ünnepi hangulat. A személyzet néhány tagja különféle elméletekkel állt elő a világ átalakításáról, miközben mások egész nap röplapokat osztogattak a nagyáruházak eladóinak, amelyekben ismertették az általuk már korábban elért eredményeket.
  Igen, mert Alex már az év elején arra buzdította alkalmazottait, hogy hozzanak létre egy független szakszervezeti csoportot, majd egészen kivételes megállapodást kötött velük.
  A Favier & Lebrun dolgozóinak ettől fogva részesedés járt a cég nyereségéből. Ezt év végi jutalom formájában fizették ki, és néha a kéthavi bér összegét is elérte. Miközben egész Franciaországban négy hét fizetett szabadság járt a dolgozóknak, ők megkapták az ötödik hetet is. Akik ezt nem kívánták igénybe venni, azok túlóraként elszámolva készpénzre válthatták. A megállapodás a rugalmas munkaidő bevezetését is kilátásba helyezte.
  Valahányszor azonban a Favier & Lebrun alkalmazottai megpróbálták elmondani a gyűléseken, hogy miféle előnyöket élveznek, a szakszervezeti káderek beléjük fojtották a szót, mivel mindenképpen ellenőrzésük alatt akarták tartani a sztrájkmozgalmat. Nekik nincs szükségük tanácsokra, azt pedig végképp nem tűrhették, hogy valakik bebizonyítsák: többet lehet elérni egy olyan cégnél, ahol nincs komoly befolyásuk, mint ott, ahol mindenhatók.
  Az üzletben folyó viták során előfordult, hogy Alex is szót kért. Teljes szívéből a diákok mellett állt, akik a szabadságért küzdöttek, meg akartak szabadulni a konvencionális gondolkodásmódtól, és másféle, a teremtő képzeleten és a szabadságon, s nem a régi intézmények megszokásain alapuló életre vágytak. Úgy ítélte meg, hogy fel kell számolni az intézmények uralmát, meg kell törni a hagyományokba dermedt, csak a személyes – nemcsak anyagi, de életmódbeli – kényelmet kereső egyetemi oktatói kar mozdulatlanságát, mely akadályozza az új módszerek megkövetelte folyamatos vérfrissítést. Nem is beszélve a nagy öregekről, az egyetemi professzorokról, a mandarinokról, akik a szellemi élet elitjének tartották magukat, pedig csak a konformizmus és a jelentéktelenség elitje voltak.
  És le kell számolni a XIV. Lajos Franciaországát visszaállítani kívánó De Gaulle egész presztízspolitikájával, aki nem hajlandó elismerni, hogy valójában kis nemzet vagyunk, nem szabad túl magasra törnünk, inkább meg kell próbálnunk felépíteni egy export-orientált s egyben nyitott nemzetgazdaságot.
  Alex, bár már nem politizált, továbbra is figyelemmel kísérte a társadalom fejlődését. Nem értett egyet a tervgazdasággal, úgy gondolta, az államnak ösztönzően, de nem autoriter módon kell fellépnie. Már nem hitt a proletariátus történelmi feladatában, jövőjében, hiszen a fejlett államok proletariátusa vagy éppen eltűnőben volt, vagy radikálisan átalakult.
  A legfőbb értéknek a profitot, hatékonyságot, termelékenységet, a növekvő fogyasztást és a felhalmozott javakat tekintő politika, a hierarchikusan tagolt társadalom, a hatalmát egyre jobban kiterjesztő közigazgatás és az a konzervatív merevség, amelyről Franciaország minden adandó alkalommal bizonyságot tesz, nos, mindez azt eredményezte, hogy Alex üdvözlendő eseménynek látta 68 májusát.
  Az általános társadalmi válság végül a munkások bérkövetelésévé redukálódott, a szakszervezetek újra kezükbe vették az irányítást, a sztrájkokat elindító diákok és a fiatalok pedig kiszorultak a mozgalomból. Hol volt már a „Minden hatalmat a képzeletnek!” és a többi, konformizmus- és előítélet-ellenes szlogen? A sztrájkmozgalom a kormány és a szakszervezetek közötti tárgyalásokba torkollott, melyek eredményeképpen a dolgozók anyagi előnyökhöz jutottak, holott a mozgalom nem ezért indult, eredeti célja sokkal inkább az életmód, a gondolkodás és a kultúra egészének újraértelmezése, megreformálása volt.
* * *
  Más kereskedelmi vállalkozások vezetőihez hasonlóan, Favier és Lebrun urak is aggódtak a májusi zűrzavar okozta gazdasági és pénzügyi visszaesés miatt. Honfitársaik hamar megnyugtatták őket: a száguldó infláció és a patriotizmus hatására siettek gyenge frankjaikat jó minőségű külföldi árukra cserélni, mielőtt még felmenne az áruk.
  Egyik szombaton az üzlet küszöbén Alex Favier és Pierre Lebrun megszámolták a kifelé és befelé igyekvő vásárlókat. Nagyon sokan voltak. Alex aggódott: odabent már mozdulni sem lehet. A bolt tömve volt áruval, de vásárlókkal is. Egy idő után meg is kellett állítani a befelé haladókat, hogy a bent lévők ki tudjanak jönni.
  Az ünnep előtti időszakra Alex kisegítőket vett fel. Mind diákok voltak. Muguet hármukkal hamar összebarátkozott: Sabine-nal, Xavier-val és Alexandre-ral, akik napközben jogi és politikatudományi előadásokra jártak. Mindig együtt voltak, kivéve a szerda és szombat estéket. Volt egy közös szenvedélyük: mindannyian imádták a régiségboltokat. Muguet előlegeket kert a fizetésére. Harmincegyedikére az előlegek már meghaladták havi bére összegét. Alex tudni akarta, mire ment el a pénz. A lány nem tudta megmondani. Alexet megdöbbentette Muguet hozzáállása és szófukarsága, ezért úgy döntött, megemeli a bérét. A lány kijelentette, hogy Alexnek fogalma sincs, mennyibe kerül az élet, hiszen nem ő intézi a bevásárlásokat.
  Boulogne-Billancourt-ban mind a négy barátnak megvolt a feladata: az egyik bevásárolt, a másik főzött, a harmadik fennhangon verseket olvasott a többieknek, a negyedik cserélgette a lemezeket.
  Közvetlenül a karácsonyi roham előtt Alex üdülni ment a családjával. Muguet is elutazott, Hollandiába, a három cinkosával. Útközben korcsolyáztak a befagyott tavakon, Amszterdamban fagyoskodtak a csatornákon, Rembrandt és más XVII-XVIII. századi festők képei előtt falták szendvicseiket. A hágai múzeumban zárták a kirándulást. Muguet-nek leesett az álla egy Vermeer-kép láttán. A barátai, derülve elragadtatásán és boldogságán, összedobták a pénzt, és megvették neki a Lány gyöngy fülbevalóval című festmény reprodukcióját. Nem várták meg a tulipánvirágzást, Alexnek nem tetszett volna a dolog. Nem elég, hogy az alkalmazottainak nem kell dolgozniuk, még fizessen is érte?
  Muguet életében először élvezhette a vele egykorú fiatalok közelségét. Máris elhatározta, az lesz a célja, hogy harmóniát teremtsen az életében. Nem számít, mennyi időbe telik.
* * *
  Hetente kétszer, kedden és pénteken Muguet örömmel nyúlt el a díványon Zismann doktornál. Néha keveset beszélt, máskor meg csacsogott. Olyan volt, mint a madár, mely szárnyával épp csak súrolja a vizet, óvatosan, nehogy felkavarja az iszapot.
  Kómaszerű állapotban élt. Az évek úgy peregtek, mint egy rossz film, melyben a színészek egy zsarnoki rendező fogságában tapogatózva haladnak előre, nem ismerve sem a párbeszédeket, sem a film történetét.
  Chantal többnyire fogyókúrázással töltötte az idejét. Rájött, hogy Muguet az apja szeretője, s ezért két évig nem állt szóba vele. Végre harmadik nekifutásra sikerült letennie az érettségit. Alex természetesen élt az alkalommal, hogy ezt Muguet orra alá dörgölje: ő persze nem volt elég kitartó ehhez.
  Chantal Muguet-vel szembeni ellenséges viselkedését látva Suzanne is időszerűnek látta eljátszani a megcsalt feleséget, holott régóta tudott mindenről, és megfenyegette a lányt, hogy tönkreteszi az életét, ha el akarja venni tőle a férjét.
  Muguet színésznőként érvényesülve próbált megszabadulni a láncaitól. Alex minden darabnál, amelyben csak játszott, elintézte a rendezővel, hogy a lány szerda és szombat este szabad legyen. Chantal otthagyta az egyetemet, és Muguet-hez hasonlóan a színházzal próbálkozott, de nem különösebb meggyőződéssel. Apja ekkor úgy döntött, beíratja egy kereskedelmi magániskolába. Suzanne jogosítványt akart szerezni, de képtelen volt megtanulni a tolatást. Muguet anélkül, hogy Alex tudott volna róla, egy kis Simca gépkocsival letette a vizsgát.
  Mindeközben Favier az „oszd meg és uralkodj” szellemében igyekezett megoldani gondjait. A lánya lába alól megint kicsúszott a talaj, Suzanne tönkrement abban, hogy folyton azt hallja, a férje Muguet-t szereti, Muguet pedig egyre csak vergődött a futóhomokban, mivel Alex, akibe kapaszkodni próbált, csak még mélyebbre nyomta. Mit számított ez Favier-nak? A családját ért minden bajért Muguet a felelős.
  Többévnyi analízis után Muguet megunta, hogy egy kanapén fekve magáról beszéljen. Egy helyben topogott. Nem akart még egy függőséget, hogy Alex után most Zismann doktor mondja meg neki, mit kell tennie. Úgy határozott, nem kér több kezelést.
  Zismann doktor lehajtotta a fejét. Sajnálta korai távozását. Muguet-nek még nem sikerült felülkerekednie lelki problémáin. Pedig az utóbbi időben mintha már kezdte volna megérteni, hogy Favier azért szól bele mindenbe, amit csak csinál, akár a színházban, akár másutt, hogy fenntartsa függőségét, és megakadályozza, hogy önmaga legyen. Muguet azonban attól félve, hogy elveszíti a férfit, makacsul ragaszkodik helyzetéhez, amelyben csak vegetál. Tehát továbbra is veszély fenyegeti. Favier önző ember, akit a legkevésbé sem érdekel a másik lelki állapota. Az orvos azt tanácsolta Muguet-nek, gondolkozzon még, mielőtt véget vet a terápiának. Muguet süket maradt az orvos érveire. Úgy érezte, az analízisben sem találta meg a kivezető utat. Sajnálat nélkül mondott búcsút doktor Zismann-nak. Néhány nappal később elhatározta, hogy hitelből vesz egy lakást La Garenne-Colombes-ban, ahogyan azt a pszichiáter javasolta. Alex ezt nem engedhette, és inkább megelőlegezte a szükséges pénzt. A következő szerepéért járó gázsiból, melyet Muguet híres amerikai színészek mellett kapott, majd visszafizeti a kölcsönt. Alexnek nem tetszett, hogy Angliába megy forgatni, különösen, mivel ez alkalommal a rendező minden közbelépési kísérletét elhárította.
* * *
  Amikor Favier az analízisről kérdezte, Muguet kitérő válaszokat adott. Kezdett haragudni magára és a férfira is a sok tettetés és titkolózás, a rákényszerített életmód miatt. Remélte, hogy Alex gyakrabban meglátogatja. Reménykedett, hogy egy napon együtt fognak élni, ahogy azt a férfi régebben néha sejteni engedte; ez a lakás már elég nagy kettejüknek. A férfi ízlése szerint rendezte be otthonát, saját igényeinek csak néhány engedményt téve.
  Favier-t azonban semmi sem sürgette. Az utolsó pillanatban mindig talált valami ürügyet. Most, hogy Chantal felnőtt, a felesége hisztériás rohamai aggasztották. Ám legelőször is Muguet-nek be kell fejeznie az analízisét. A lány belefáradt a kifogásokba, és elhatározta, hogy szembesíti a férfit az igazsággal. Bevallotta, hogy már hat hónapja nem jár Zismann doktorhoz. A férfi kirobbant.
  Hogyan csaphatta így be őt? Micsoda aljasság! Ezt soha nem bocsátja meg. Csak nem képzeli, hogy egy ilyen gerinctelen lánnyal fogja összekötni az életét, aki azt sem tudja, mit akar? Most már világos, hogy semmi komolyabb nem lehet köztük, hiszen Muguet ennyire hamis és álnok.
  Muguet szembeszegült vele. Elege van a férfi kifogásaiból, sértéseiből és a saját tehetetlenségéből. Ő is élni akar, de nem a partvonalon, nem az árnyékban. Kettesben élni. Alex megértette, de mielőtt elrontaná az életét egy idősebb férfival, azt tanácsolta, távolodjanak el egymástól kissé. Nemrég találkozott egy újságírónővel, és azt is tudja, hogy Muguet vonzódik egy szakszervezeti aktivistához. Talán nem lenne rossz ötlet, ha mindketten megengednének maguknak egy kalandot, inkább megosztozik Muguet-n, mint hogy elveszítse.
  Muguet-t elképesztette és felháborította a javaslat, s hogy lecsillapodjon, kölcsönkérte Elisabeth barátnője kocsiját, és Mortier-ba indult Bertille nagyanyjához. Útközben, a rádióból szerzett tudomást De Gaulle haláláról. Az első sokk múltával valahogy illetlennek találta a tábornok halálát. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de számára De Gaulle halhatatlan volt.
  Néhány kilométer után esni kezdett. Muguet az összes gombot végignyomkodta, de nem sikerült beindítania az ablaktörlőt. Fények villantak fel, furcsa hangok hallatszottak, de még mindig nem látott jobban. Kénytelen volt megállni, és leinteni egy autóst. Öt perc magyarázat után végre megtudta, melyik gomb mire való. Kissé hirtelen fékezett Bertille háza előtt. A nagyanyja meghallotta, és kinyitotta az ajtót.
  – Muguet, bőrig áztál! Talán lyukas a kocsid teteje?
  – Nem, nagyi, csak akadt egy kis technikai problémám.
  – Mi szél hozott ebben az időben?
  – Csak látni akartalak, nagyi. Rég nem találkoztunk.
  – Ez igaz! Nem jártál itt nagyapád halála óta. Majd meglátod, sok minden megváltozott.
  Még szerencse, hogy a nagyanyja figyelmeztette. A falakat átfestették, üveg került az ablakokba, eléjük függöny, lett egy villanytűzhely, sőt, az anyja egyik képe függött az ágy fölött. Clotilde… Ha módjában állt volna művészeti tanulmányokat folytatni… Tényleg tehetséges volt… Muguet az anyja és Suzanne elrontott életére gondolt. Nem akart ezekre a nőkre hasonlítani, akik elhervadtak, mielőtt kinyíltak volna. És ő, vajon megnézte már magát? Ő, a kis gombostű, akinek Alex a mágnese? Amint a férfi felbukkan, hozzátapad.
  Bertille leültette az unokáját, és meleg itallal kínálta.
  – Mondd, nagyi, te a haláláig szeretted a nagypapát?
  – Viccelsz? A halálát szerettem!
  – Hagyd abba, nagyi, komolyan kérdezem.
  – Én is komolyan mondom. Mit gondolsz, mi a szerelem? A szőke herceg fehér lovon? Ébredj fel, kicsim, ez csak mese, porhintés. A szerelem az élet legnagyobb szélhámossága. A férfiak csak bajt hoznak az emberre.
  Muguet-t ugyan összezavarták kissé Bertille szavai, de egyúttal iránymutatásul is szolgáltak. Ha így áll a dolog, miért próbáljon mást szeretni? Miért keressen másik férfit? Miért képzeljen el más utat, mint azt, amelyet oly régóta kíván: családot alapítani Alexszel? Tizenhárom év után ez nem olyan nagy kérés! Hamarosan huszonnyolc éves lesz, gyereket akar, és ez alkalommal senki, még Alex sem akadályozhatja meg, hogy valóra váltsa álmát. Most már van foglalkozása és rendes jövedelme.
  Megölelte a nagyanyját, aki nem egészen értette, miért tett meg ennyi kilométert az esőben, csak hogy üdvözölje, amikor már bevezették hozzá a telefont.
  Ettől kezdve Muguet nem védekezett többé, amikor együtt volt Alexszel. Amikor a férfi megtudta, hogy terhes, az első gondolata az abortusz volt. Muguet elszántságát látva ugyanazokat az érveket hozta léi, mint nyolc évvel korábban: Hogyan fogod felnevelni? Azzal, amit a színházban keresel, nem sokra mész!
  Hogy teheti ezt vele Muguet, vele, aki csakis érte élt? Mindig mellette állt. A lány fel sem tudja fogni, mennyi furfangra volt szüksége, csak hogy egy-két órát vele tölthessen! És az önfeláldozásért cserébe egy zabigyereket varr a nyakába?
  Muguet szélben lobogó zászlókat képzelt maga elé, csattogásuk elnyomta Alex hangját.
* * *
  Három hónapos terhes volt, amikor Alex síelni vitte Val-d'Is?re-be. Tiltakozni próbált, félt, hogy elesik és elvetél.
  – Ugyan! Micsoda ostobaság! Ti nők mindig rémeket láttok. A síelés még soha egyetlen magzatot sem ölt meg! Hallottam olyan nőről is, aki az első emeletről ugrott le, hogy elvetéljen, de hiába. Úgyhogy semmit sem kockáztatsz, ha elesel. Elegem van a puhányságodból. Mit tettem, hogy ide jutottam? És én még az analízisben reménykedtem! Mindent tönkretettél! Kilátástalan helyzetbe hoztál. És még azt sem tudod, szeretsz-e!
  Alex csak morgolódott a hotelszobában. Nem leendő apának, inkább nagypapának érezte magát Muguet mellett. Nem volt kedve újra kezdeni azt a kellemetlen időszakot, melyet Chantallal már végigélt, és főleg nem vágyott arra, hogy ugyanakkor nyaraljon, mint a kölykök. Miért pont őt választotta a lány, hogy a gyereke apja legyen?
  A negyedik hónap végén Muguet érezte, hogy valami megmozdul benne. Ugrált örömében, énekelve pörgött-forgott a szobában.
  Nincs többé egyedül! Drága gyermeke talán hallani akarja a hangját? Történeteket talál majd ki neki, altatódalokat fog dúdolni, leírja számára az embereket az utcán, verseket olvas fel, és neki adja minden szeretetét.
  Ettől a naptól kezdve óvatosabb lett. Amint lement a függöny, sietett haza lefeküdni. Minden este Salacrou darabjában, a Boulevard Durand-ban játszott. Visszautasított minden gyógyszert, még az aszpirint is. Hirtelen visszanyerte rég elvesztett jókedvét.
  Továbbra is rendszeresen, hetente kétszer találkozott Alexszel, de már kevésbé bánta, amikor a férfi távozott.
  Nyár előtt Alex bejelentette, hogy a feleségével részt vesz egy vitorlás tanfolyamon.
  – Értsd meg, Muguet. Szegény öregasszony, valószínűleg ez lesz az utolsó alkalom, hogy együtt megyünk valahova…
  – Na de Alex, azt hittem, Suzanne utálja a hajózást?
  – Milyen önző tudsz lenni! Gondolj csak bele, milyen állapotban van! Gondolod, könnyű volt bejelenteni neki, hogy gyereket vársz tőlem?! Nem tudnál egyszer másra is gondolni, nem csak magadra?
  Muguet úgy érezte, eddig éppen hogy mindig csak a férfira gondolt! Tíz nap után végre üzenetet kapott tőle.
  „Drágám, két és fél nap intenzív munka után végre van egy nyugodt percem. Hamarosan elérjük Pireuszt. Minden rendben, de gondolom, téged ez nem érdekel, csak azt akarod tudni, hogy gondolok-e rád, úgyhogy nem mondom meg. A vitorlázás egészen más, mint a közös hajóutunk volt. Remélem, hogy a kölyköd nyugton van, különben jól kiporolom a fenekét. A gyerekneveléshez szigor szükségeltetik! Kíváncsi vagyok, mit csinálsz. Na, küldök egy csókot a homlokodra. Aláírás Julius Caesar. Utóirat: Gondolok rád.”
  Muguet a hasára tette a kezét. Felolvasta a levelet gyermekének, és mosolyogva betette egy fiókba. Biciklire pattant, és kikerekezett a boulogne-i erdőbe.
  A nyári szünidőre Suzanne Corbeil-ben maradt, Alex kihajózott egy vitorláson a barátaival, Muguet-nek pedig kibérelt egy házat a Côte d’Azurön. Muguet naphosszat úszott, a napon heverészve olvasott vagy zenét hallgatott. Alex néha meglátogatta. Hosszú idő óta először a lány elengedte magát. Senki nem volt a közelében, hogy megszabja a programját, sem hogy ítéletet mondjon róla.
  Három héttel hazatérése után Muguet görcsös fájdalmat érzett a hasában. Pedig még csak nyolc hónapos terhes volt! Becsukta a bőröndjét, és fütyörészve bement a klinikára.
  – Jó napot, asszonyom, láthatnám az orvost? Szülni jöttem.
  – Hogy hívják?
  – Muguet Hauteville.
  – Csak egy hónap múlva esedékes a dolog, bizonyára téved.
  – Nem, biztos vagyok benne, elfolyt a magzatvíz.
  Mivel Muguet továbbra is mosolygott, az orvos nem akart hinni neki. A vizsgálat után azonban be kellett látnia, hogy a kismamának igaza van, és igencsak zavarba jött. Teltház volt a klinikán. Mindenki egyszerre szült, a babák között több koraszülött is akadt, talán a hold miatt. Muguet egy raktárban találta magát, ahol épp hogy elfért egy ágy. Ott kellett várakoznia. Sűrűsödtek a fájások.
  Alex is felbukkant, egy szál vörös rózsával a kezében. Leült mellé, és csak egy rövid időre távozott, hogy megvacsorázzon. Éjfél körül egy nővér kerekesszékbe ültette és betolta Muguet-t a szülőszobába. Hamarosan az orvos is megérkezett. Megérintette a hasát, s azt mondta, lélegezzen mélyeket.
  Lazítson, hölgyem, mindjárt kint van a feje.
  A szülésznő vizes kendővel törölgette a homlokát. Muguet, aki tizenkét órája érkezett meg a kórházba, kezdett elfáradni. A fájások közti szünetek egyre rövidültek. Hamarosan megszületik a gyermek.
  – És ha nem tőlem van?
  Muguet oldalra fordította a fejét. A könyvvel az ölében mellette ülő Alex egyszerre gyanakvón és gúnyosan meredt rá. Az utolsó fájások olyan erősek voltak, hogy nem tudott válaszolni. Balin doktor megkérte Alexet, hogy menjen ki a folyosóra, mert immár eljött a pillanat. Távozóban a férfi még azt morogta, hogy reméli, fiú lesz, mert pisis lányból egy is elég.
  – Még egy utolsó erőfeszítés, és meglesz.
  Muguet az asztal szélébe kapaszkodott, meggörnyedt, és teljes erejéből nyomott. Végre feltűnt a gyerek feje, válla, karja, teste, lába! Az orvos ügyesen elkapta. Muguet végre megláthatta dühtől vöröslő fejű kisbabáját, s hallhatta, amint felsír.
  – Gratulálok, asszonyom. Egészséges kislánya született.
  Muguet elérzékenyült… kislány… erre vágyott.
  Garance lesz a neve.
  Mielőtt elvágta volna a köldökzsinórt, a szülészorvos óvatosan Muguet immár üres hasára fektette a kicsit. A lány gyengéden magához ölelte. Egyszerre volt boldog és szomorú. Nyolc hónapnyi boldogságot, cinkosságot, örömet éltek meg együtt, és íme, most elválasztják őket egymástól.
  Édes kicsi lányom, ne hagyj el máris! Maradj itt velem még egy kicsit…
  – Sajnálom, asszonyom, ide kell adnia, nehogy megfázzon.
  A csecsemő síkos kis tagjai eltűntek az orvos kezében, aki habozás nélkül elvágta az utolsó köteléket, amely még összefűzte őket.
  Muguet egy pillanatra egyedül maradt, miközben Garance-t felöltöztették. Mivel koraszülött volt, úgy döntöttek, egy éjszakára inkubátorba fektetik, melyet az édesanyja ágya mellé állítottak. Egy fénylő gomb jelezte, hogy a berendezés oxigénellátása folyamatos.
  Muguet hajnalig figyelte a piros lámpácskát. Félt, nehogy kialudjon. Mióta kisbabája megszületett, furcsán üresnek érezte magát. Ahogy teltek az órák, átkozta lelapuló hasát. Miért lökte ki ilyen korán a méhe Garance-t? Még egy hónapot együtt tölthettek volna. Muguet szeretett beszélni, énekelni neki, együtt táncolni vele. Koncertekre, moziba, színházba jártak, együtt sétáltak, ugyanazokat a könyveket olvasták. Muguet gyakran kikérte a véleményét, Garance pedig apró rúgásokkal vagy heves forgolódással válaszolt. Najádként képzelte el lányát, amint a kútjából iszik. Szinte látta ruganyos, kecses testét, ahogy csinos szirénként úszik a magzatvízben. Most pedig ott volt mellette, vörösen és csenevészen. Gyorsan lélegzett, mintha fájdalmai lennének. Muguet szerette volna megérinteni, de az üveg nem engedte. Az ágy szélébe kapaszkodva újra felült.
  – Édes kicsim, képtelen leszek megosztani magam közted és a színház között. Mostantól minden időmet neked szentelem. Garance, hála neked, megismertem a boldogságot, megtudtam, mit jelent egy társ…
  Remélve, hogy a baba hallja, halkan énekelni kezdett:
Szép csillagos az ég, elcsendesült a rét,
Ezüstös fényét hinti rád a holdsugár
  Muguet kimerülten hanyatlott hátra. Édes kicsim, a szemem nem bírja már a fényt… lecsukódik, de nem akarlak magadra hagyni! Várj, jövök az inkubátorodba, magamhoz szorítalak, hogy érezzem a meleged, a puhaságod, a lélegzeted, az életed… téged, Garance… én…
  Ami Alexet illeti, ő már rég hazament Suzanne-hoz, jóllehet elsősorban a feleségét hibáztatta a történtekért. Ha hajlandó lett volna örökbe fogadni egy-két gyereket, ma nem itt tartanának.
  Másnap Garance-t és az édesanyját átvitték egy tágas szobába, melynek ablakai a kertre nyíltak. Alex küldött egy nagy csokor virágot, majd egy fényképezőgéppel felszerelkezve maga is megérkezett, és minden szögből lefotózta őket. Csalódott volt, hogy lánya született. Muguet tudta, hogy ezt sem fogja megbocsátani neki. Megnézte az újszülöttet, és elkezdte összehasonlítgatni Chantallal. Muguet-t bosszantotta, hogy Alex most is Chantallal hozakodik elő. Miért nem az ő lányukról beszél? Mindig ugyanaz a nóta.
  Egy nővér megtanította, hogyan gondozza a gyermekét. Éppen végzett a pólyázással, amikor olyan erővel kopogtattak az ajtón, hogy azt hitte, mindjárt beszakad. Richard Hauteville lépett be a szobába, munkászubbonyban, melyet külön erre az alkalomra kimosott és kivasalt. Nem is köszönt Muguet-nek, máris Garance-hoz ugrott, és úgy csodálta, mint egy drága ékszert. Arca ragyogott.
  – Hihetetlen, Prücsök! Szóval nagypapa lettem? Sosem hittem volna, igazán nem sietted el! Már kezdtem hibásnak érezni magam, hiszen sosem beszéltem neked arról, hogyan válhatsz anyává! Ez a csöppség pont olyan, amilyen te voltál! Szegényke!
  Levette a sapkáját és köszöntötte a nővért.
  – Látta ezt a kisbabát, nővér? Én vagyok a nagyapja! Nem gondolja, hogy túl kicsi?
  – No de uram, egy ötvenkét centis újszülött kifejezetten nagynak számít!
  – Maga szerint! De tudja, a mi családunkban méteres kölykök szoktak születni! Látná csak a nővéreim lábikráját, olyan, mint… egy százéves fa törzse! Az Hauteville-ek igazi vasgyúrók! De sajnos kezd elsatnyulni a család. A hanyatlás a lányommal kezdődött! Asszonyom, felvehetem és ringathatom egy kicsit a babát?
  – Természetesen, de óvatosan, támassza meg a tarkóját!
  – Ne aggódjon, hölgyem, én neveltem a lányomat. És neki sem csuklik le a feje!
  Richard odalépett Garance-hoz, óvatosan hatalmas kezébe vette és magához ölelte. Könny csillogott a szeme sarkában. Félt, nehogy túlságosan megrázza, ezért csak előrehajolt, és gyengéden homlokon csókolta.
  – Prücsök, azért jól megtréfáltál! Végül is, így közelről megnézve, pont olyan, amilyen én voltam kiskoromban! Majd iszunk az egészségére, ha elmesélem a haveroknak.
  – Csak ne vidd túlzásba az ünneplést!
  – Ugye, nem akarod megtiltani nekem, hogy koccintsak egyet a haverokkal a nagy esemény tiszteletére?
  Gyengéden visszatette Garance-t a bölcsőbe, és leült a lánya mellé.
  – Mi újság Mortier-ban, papa?
  – Nem sok. Egy temetés.
  – Kié?
  – A sógor dobta fel a talpát, két hete. Ismered Mariette nénédet, tudod, milyen bigott teremtés. De hát mégiscsak a nővérem, így aztán kénytelen voltam elmenni az egyházi szertartásra. A pap egyre csak lóbálta a szenteltvízhintőt a koporsó felett, majdnem leverte róla a virágokat. Nagyon izzadtam, és addig fészkelődtem a fonott széken, míg végül a földön találtam magam. Talán kicsit túlzásba vittem a dolgot, és a szék összecsuklott alattam. Irtóra zavarba jöttem, próbáltam rendbe hozni, ütögettem a cipőmmel. A szertartás végén többen is odajöttek hozzám, és megkérdezték, ráérek-e következő vasárnap. Merthogy akkor is lesz egy temetés! Na, mindegy, nem érdekes… Hogy is hívják a kicsit?
  – Garance.
  – Ez meg micsoda név? Nem hívhattad volna Athénának? Ha olyan szép lesz, mint a nagyapja, sok gondod lesz még vele. Merthogy fiatalon én olyan szép voltam, hogy Honorine ki se tudta nyitni az ajtót, annyi lány lett öngyilkos a küszöbömön. Ha el akartam menni otthonról, úgy kellett ellapátolnom őket.
  Indulás előtt Richard újságpapírba csomagolt ajándékot vett elő a zsebéből. Egy csörgőt.
  – Nem túl szép a csomagolás, Prücsök, de amikor megvettem, kiszedtem a dobozából. Ki akartam próbálni, mielőtt odaadom, manapság annyi selejtes holmit gyártanak.
* * *
  Egy hét után Muguet elhagyta a klinikát a pólyába göngyölt Garance-szal. Lassan lépkedett hazafelé a gyermekével, nehogy felébressze, és amennyire csak tudta, védte a széltől és a fénytől is. A lakásban, ahol több mint egy évig élt egyedül, végre nem Alexért, hanem valaki másért fog létezni. A gyerek halkan felsírt, Muguet magához szorította.
  – Gyere, virágszálam, megmutatom a szobádat. Kicsi, de a kertre néz. Tavasszal majd látni fogod, ahogy felélednek a gesztenyefák, rózsaszínbe és fehérbe öltöznek. Reggelente sok ezer madár lesz a társad, amíg elkészítem a cumisüveged. Miért sírsz? Nem tetszik itt? Vagy talán meleged van? Leveszem a sapkád meg a kabátkád. Teljesen elfelejtettem, hogy még csak szeptember közepén járunk. Micsoda ötlet így beöltöztetni téged egy ilyen szép napon. Most már jobb? Akkor befektetlek a puha, csipkés bölcsődbe. Nyugodtan nézz körül, addig felforralom a vizet, itt az evés ideje. Ne sírj, kicsim, mindjárt visszajövök.
  Az anyja karján ülő Garance visszautasította a cumis-üveget. Muguet áttette a másik karjára. Megjött az éjszakás védőnő, és megnyugtatta, hogy ez természetes. Felesleges aggódni, de hát az anyukák mind egyformák. A kisbaba csak lusta inni, noszogatni kell egy kicsit. Madame Dubocq megpaskolta a hátát, a fenekét, Garance pedig üvölteni kezdett. Muguet közbelépett, nem tetszett neki ez a módszer. Ha a lánya nem éhes, nem kell erőltetni.
  – Megint egy anyuka, aki mindent jobban tud, pedig még fogalma sincs, mi az a gyerek, és soha még csak bele sem lapozott egy csecsemőgondozási szakkönyvbe.
  – Már megbocsásson, asszonyom, de egész terhességem alatt ilyesmiket olvastam. Nem tetszik ez nekem, úgy érzem, beteg a kislányom. Huszonnégy órája semmit nem vett magához. Felhívom a gyerekorvost.
  – Miért csinál ekkora ügyet ebből? Diplomás csecsemőgondozó vagyok, higgye el, jobban értek a gyerekekhez, mint maga. Hallgasson rám, és nyugodtan feküdjön le.
  Muguet ledőlt a szalon kanapéjára, a lányát pedig a hasára fektette.
  Kettejük testmelege lassanként összekeveredett, a kisbaba lélegzete egyenletesre váltott, elaludt.
  Muguet-t aggasztotta Garance fakó arcszíne. Ráadásul a csecsemő nem hízott, hanem fogyott. Muguet hiába érdeklődött, az orvos azt mondta, előfordul az ilyesmi. A csöppséget bizonyára megviseli a meleg és a környezetváltozás, hiszen csak nemrég hagyta el a kórházat. Nagyon kicsi még, nem csoda, hogy ilyen kényes, de nincs miért aggódni. Muguet felkelt, és gyengéden lefektette „drága virágszálát” a csipkés bölcsőbe. Finoman megpuszilta, és lábujjhegyen átment a szobájába. Megint rátört az aggodalom.
  Másnap ijesztő sírásra ébredt. Besietett: Garance ágyában hányásnyomokat talált. A gyerek vadul kapálózott, lába megfeszült, szája eltorzult. Muguet felhívta az orvost, aki azt mondta, azonnal vigye be a gyermekkórházba.
  – Sofőr, siessen, a kisbabám! Úgy félek…
  Az ügyeletre érve Muguet, az ott várakozókkal mit sem törődve, berontott a rendelőbe. A teljes kivizsgálás után az orvos kijelentette:
  – A gyermeke súlyos állapotban van. Coli bacilussal fertőzött, és gyakorlatilag majdnem teljesen kiszáradt.
  Alig másfél kiló, és ez még egy koraszülött esetében is kevés.
  A házi telefonon értesítette az ápolónőt, hogy küld egy „lárvát a kettesbe”. Így nevezi a gyereket? Megmutatta Muguet-nek, merre menjen. A lány futott végig a folyosókon, a gyermeke élete forog kockán… Öt fehér ruhás alak fogadta őket. Elvették Muguet-től a babát, hogy aztán megvizsgálják egy üvegfalú szobában. Muguet ragaszkodott hozzá, hogy ott maradjon. Garance sírt. Ne aggódjon, gondoskodnak róla, az anya jelenléte semmin nem változtat. Az ajtóban az ápolónő azt tanácsolta, maradjon otthon, a telefon közelében, arra az esetre, ha baj történne.
  Muguet megdermedt. Garance csak tíz napja született, és máris el akar menni? Az udvaron többször is nekitántorodott a szembejövőknek. Fátyol hullott a szemére. Ha a gyermeke meghal, meghal ő is. Hazaérve összekucorodott az ágyán. Ügy beöltözött, mintha tél lenne, és várt. Vadul kalapáló szíve majd' szétverte a mellkasát, a teste fáradt volt, gondolatai messze jártak.
  Egy éles hangra összerezzent: a telefon. Nem! Csak nehogy az csörögjön! Garance… Muguet nem akarta felvenni a telefont. Az ágyról nem érte el a kagylót. Sírni kezdett. A csörgés makacsul kitartott. Felállt, kinyújtotta a karját, amit egy láthatatlan erő azonnal visszarántott. Egy utolsó erőfeszítéssel végül mégis sikerült felemelnie a kagylót.
  – Ha… halló.
  – Muguet, te vagy? Mit csinálsz? Olyan sokára vetted fel.
  – Én… aludtam.
  – Na? Valami hír a kölyködről? Még nincs? Holnapig nem is lesz? Ne aggódj, egy gyereknél ez természetes, amint világra jön, máris csak a baj van vele. Nekem elhiheted, volt már részem benne. Ne idegeskedj, holnapra rendbe jön. Csók.
  Muguet letette a kagylót. Éles fájdalom hasított a mellkasába. A feje felett forgott a mennyezet. Fékevesztett örvényként közeledett felé, hogy agyonnyomja. Még egy fordulat, és vége. Kiáltott, segítséget kért… késő…
  A napfény ébresztette fel, hason feküdt a földön, feje az ablaknak támasztva. Az óra! A vekkert kereste, nem volt a helyén. Pánik tört rá. Mi történt? Mi van, ha közben szólt a telefon, és ő nem hallotta meg? Máris tárcsázott.
  – Halló, gyermekkórház? Kérem, hogy van a kislányom? Hogy melyik? Bocsánat, elfelejtettem, kettes szoba, Garance Hauteville… Megismételné, kérem… már sokkal jobban van? Tényleg? Máris jövök!
  Muguet azonnal értesítette Alexet az irodájában, és futott Garance-hoz. Megrémült, ahogy a szobába lépett. Az üvegkalitkában infúziót kötöttek a kislány fejébe, karjába, így táplálták, gyógyították…
  Egy órával később Alex is felbukkant. Átölelte, és azt mondta, menjen haza. Érdeklődött, Garance túl van az életveszélyen, Muguet-nek nem kell aggódnia. Hogy elterelje a figyelmét, étterembe hívta ebédelni.
  Muguet nem volt éhes. Az asztalnál Alex Suzanne-ról beszélt, aki megértette, hogy el akart jönni Corbeil-ből, hogy meglátogassa Garance-t. Elfogadta, hogy a férje elmegy, ez azért kedves tőle…
  – Szegény Suzanne. Tudod, azért nehéz lenyelnie ezt a pirulát! A történtekről persze rögtön Chantal jutott az eszébe. Tegnap este elővette az összes régi fényképet. Chantal tényleg szép kisbaba volt!
  Muguet sajnálta Suzanne-t, de Garance-t még jobban.
  –Alex, ma Garance a kisbaba, Chantal már huszonkét éves!
  Ebéd után Alex felvetette, hogy menjenek el Groslay-ba, látogassák meg a szülőházát.
  Körbejárták a környéket, amerre gyerekként játszott. Megmutatta az erdőt és az ösvényeket, ahol a biciklijén száguldozott. Aztán hazavitte Muguet-t. Mielőtt kinyitotta volna a kocsi ajtaját, a lány megkérdezte, nem tudna-e gyakrabban eljönni, most nagy szüksége volna rá…
  Hogy képzelhet ilyesmit? Nem gondol Suzanne-ra, arra a szerencsétlen nőre, aki annyit szenved miatta? Nemcsak megcsalták, de még Garance is megszületett! Nem tudná egyszer végre a helyébe képzelni magát? Élete végéig ilyen önző akar maradni?
  Szemrehányások és sértések özönét zúdította Muguet-re. A lány elszoruló torokkal szállt ki a kocsiból. A lépcsőn felfelé megpróbált uralkodni magán, nem akart sírni. Egyre Alex szavai jártak az eszében. A férfi úgy érezte, nincs joga egy öregembert rá kényszeríteni élete végéig. Hiába ismételgette, hogy nem ők az egyetlen ilyen pár, Alex azzal vágott vissza, hogy nem kötelesek ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint mások. És hány ilyen helyzetbe került párnak sikerült tartósan együtt maradni? Muguet akarta ezt a gyereket, de ő nem.
  Garance végre hazakerült a kórházból. Bár még mindig sápadt volt, Muguet úgy látta, valóban kissé megerősödött. A gyerek távollétet kihasználva átrendezte a szobáját. Színeket adott hozzá, hogy vidámabb legyen. Annyira várta imádott gyermekét!
  Alex időnként meglátogatta őket, nem gyakrabban, mint azelőtt. Amikor az etetés után felvette Garance t, messze eltartotta magától, és úgy rázta, mint egy perselyt.
  – Hagyd abba, Alex! Most evett!
  – Hagyj békén! Nem ez az első gyerekem!
  Garance néhány másodperccel később kihányta a tejet.
  – Látod, mit csináltál?
  – Ne idegesíts! Csak nem te akarsz kioktatni? Na, rendesen összehányta magát a kölyköd. Milyen büdös! Undorító!
  A kezébe nyomta Garance-t, mintha fertőző beteg lenne, és az orrát befogva, hányingerrel küszködve távozott.
  – Ugyan, Alex, ez természetes…
  – Hallgass! Mindig is utáltam a szagokat. Épp csak megszületett a gyerek, és máris mindenkinél többet tudsz.
  Alex megszabta Garance nevelési elveit is.
  – Mindig a gyerek a legfontosabb. Ha csak egy csirkecomb van a tányéron, a gyereknek kell adni. Szexuális szabadságban kell felnevelni, konformizmusról szó sem lehet. Felelned kell minden kérdésére, és játssz vele sokat.
  Muguet-nek mindenképpen tartózkodnia kell attól, hogy felvegye a gyereket, ha az sír a bölcsőjében, különben akaratos lesz. A lány nem tartotta be az utasítást. Akár ott volt a férfi, akár nem, ha Garance sírt, hozzá sietett. Egyszer azonban, amikor vendégek voltak náluk, nem mert szembeszegülni Alexszel. Garance sokáig sírt, aztán elhallgatott. Amikor Muguet később beosont a szobájába, a kisbaba a hányadékában aludt. Muguet megfogadta, hogy ezentúl nem törődik Alex véleményével, csak a szívére és az ösztöneire hallgat.
  Szerda és szombat este, amikor elmentek otthonról, Garance-t egy orvostanhallgató lány gondjaira bízták. Alig két hónapos volt a baba, amikor Alex vacsorára hívta Muguet-t a Raspoutine-ba. Hallgatták a cigányzenét, s Muguet hagyta, hogy elringassa a muzsika és az alkohol, nem akarta hallani a férfit, aki egyre csak Suzanne-ról és Chantalról beszélt. Már azt sem tudta, hány pohár bort ivott meg. Amikor felállt, fejéből kifutott a vér.
  La Garenne-Colombe-ban tért magához, amikor Alex megpróbálta kirángatni a kocsiból. Szeretett volna segíteni neki, de képtelen volt rá, alig volt magánál, a saját hangját is nagyon messziről hallotta, amint azt üvölti:
  – Nem szereti Garance-t! Nem szereti Garance t!
  A férfi káromkodva húzta végig az udvaron.
  – Elegem van ebből a libából! Mennyire elegem van! Bárcsak megszabadulhatnék tőle! Most már iszik is! Pedig van egy két hónapos gyereke! Mit csináljak vele? Az istenit, mit csináljak vele?
  Valahogy sikerült felvinnie a második emeletre, és felébresztette a diáklányt. Orvost hívtak, aki adott Muguet-nek egy injekciót. A lány mintha a delírium tremens kifejezést hallotta volna, meg azt, hogy szülés után nagyon veszélyes az alkohol, egyenesen az agyba kerül.
  Alex türelmetlenkedni kezdett, Suzanne már biztosan aggódik. Másnap reggelig a diáklány gondjaira bízta Muguet-t.
  A lány reggel hatkor felrázta és elment. Muguet-nek pokolian fájt a feje. A lánya szobájába indult, a karjába vette és megetette. Aztán ledőlt a kanapéra, a kicsit a hasára fektette, és mindketten aludtak a következő etetésig.
* * *
  Muguet semmit sem csinált Garance nélkül. A kislány mindenhova elkísérte az édesanyját. Négykézláb fogócskáztak a szőnyegen. Garance összetépte az újságokat, Muguet a papírdarabokkal begyújtott a kandallóba. Garance tapsikolt a lángok láttán, szerette volna megérinteni őket. Sétálni mentek a boulogne-i erdőbe. A kislány a babakocsijából csodálta a hattyúkat és a kacsákat. Muguet mindig úgy szervezte, hogy együtt egyenek, még ha délután négy órakor is. A fennmaradó időben a karjában tartotta, keringőzni, tangózni tanította. Ha Garance meglátott egy ceruzát, azonnal felragadta, és firkálni kezdett vele a földre, a falakra, az ajtókra. Azután gőgicsélve figyelte, ahogy az anyja megpróbálja eltüntetni a „rajzait”. Nem könnyen mosolygott. Amikor új arccal találkozott, kíváncsian szemlélgette. Ha tetszett neki az illető, arca felragyogott, és szeméből napsütés áradt.
  Több hónapot éltek meg így. Vasárnap mindig egyedül maradtak. Muguet azt remélte, hogy Alex néha eljön, de a férfi inkább Corbeil-ben maradt Suzanne-nal. Előző látogatásakor elmondta Muguet-nek, hogy mindig megfájdul a gyomra, amikor hozzájön. Több szakorvost is felkerestek, Alex különféle vizsgálatokon esett át, megröntgenezték, de semmit sem találtak. Végül bevallotta, hogy gyűlöli az anyákat, és képtelen elviselni, hogy Muguet is anya lett. Kislányként sokkal jobban szerette.
  – Ne nézz így rám, Muguet! Nekem is van tudatalattim Nem te vagy az egyetlen, akit megajándékoztak ezzel.
  Muguet emlékezett rá, hogy amikor a sípályákon vagy a városban megláttak egy anyát síró vagy rosszalkodó gyerekével, Alex mindig morgott:
  – Ezeket a kölyköket mind árvaházba kéne zárni! Az anyákat meg le kellene ölni! Hogy mernek zavarni minket a fattyaikkal?!
  Muguet döbbent arcát látva visszakozott:
  – Veled viccelni sem lehet. Mindent komolyan veszel! Azt is mondta ugyanakkor, hogy minden tréfa mögött van egy adag igazság is…
  Suzanne néha felhívta telefonon Muguet-t. Szerinte a lány ügyesen manőverezett, azzal, hogy gyereket szült, bebiztosította magát. Pont olyan, mint az anyja, csak arra jó, hogy kitartsák, és ugyanúgy, mint az anyja, képtelen lesz felnevelni a lányát. Végül megtalálta a módját, hogy megkaparintsa a férjét… aljas képmutató, igazi lotyó, kurva, tolvaj…
  Muguet-t meglepte ez a durvaság. Neki soha eszébe nem jutott volna bárkit is így sértegetni. Megsejtette azonban, hogy a gyalázkodás mögött komoly fájdalom rejtőzik. Meg sem próbált válaszolni. Suzanne nem is várta el. Amint végére ért a káromkodásainak, letette. Alex kijelentette, hogy ugyanannyit veszekszik Suzanne-nal, mint vele, és egyforma vehemenciával védelmezte mind a kettőjüket.
  Muguet-nek mindez nem sokat számított, Garance jelentéktelenné tett minden támadást.
  Hétfőnként Alex néha elvitte Muguet-t biciklizni. Lovagolni még túl korai lett volna. Általában Versailles-ba mentek.
  Esős hét volt, Alex azt javasolta, inkább sétáljanak egyet a parkban. A napsugaraknak nem sikerült áthatolniuk a felhőkön. Körülöttük minden ugyanolyan melankolikusnak tűnt, mint Alex arca.
  Ahogy Garance növekedett, a férfi immár két irányban is felelősnek érezte magát. Vágyott rá, hogy velük legyen, de nem volt ereje elhagyni a szerencsétlen Suzanne-t. Kicsit úgy tekintett rá, mint az anyjára, és nem bírta volna elviselni a gondolatot, hogy félredobja. Az asszony depressziós volt, különösen mióta meghalt egyetlen bizalmasa, Regina Tournier. Alex attól félt, hogy öngyilkos lesz. Hogyan vehetné a lelkére a halálát?
  – Tudod, Muguet, nem igazán lenne kedvem veled élni. Túlságosan rátelepedsz az emberre, és azon a napon, amikor a karmaid közé kerülök – ha egyszer megtörténik –, végleg elvesztem a szabadságomat. Ha ne adj' isten, lenne egy kalandom, amilyen féltékeny és lehetetlen vagy, még drámát csinálnál belőle, végeérhetetlen jeleneteket rendeznél, amiket annyira szeretsz, és végül elhagynál. Mi lenne akkor velem? Kiderülne, hogy a semmiért dobtam el magamtól szegény Suzanne-t? Ő legalább békén hagy, ezt az egy erényét el kell ismerni. Mellette nem érzem magam leláncolva, de melletted levegőt sem kapnék.
  Kiről beszél? Muguet egyáltalán nem ismert magára a leírásban.
* * *
  Alex Favier és Pierre Lebrun sikere elképesztő volt. Néhány év alatt több újabb üzletet is nyitottak Párizsban és vidéken. Az új delikátrészlegek hatalmas forgalmat bonyolítottak. Alex végre, gyermekkori álmát beteljesítve, vehetett magának egy vitorlást. Régen megtehette volna már, de ez valahogy nem illett volna alapvetően szerény életmódjához. Nem szerette a felesleges kiadásokat, s magára nemigen költött. A felesége nélkül bizonyára mindig ugyanazt az öltönyt és cipőt viselte volna. Most azonban elutazott Marseille-be, ahol egy kedvező lehetőség kínálkozott.
  A matróz, aki megmutatta neki a hajót, megjegyezte:
  – Tudja, Favier úr, végül is csak egyszer élünk.
  Alex szeme felragyogott.
  – Igaza van! Csak egyszer élünk! Hiba volt mindentől megfosztanom magam. Saját hajóval rendelkezni, ez a legjobb módszer arra, hogy az ember elfelejtse a szakszervezeteket, a sztrájkfenyegetéseket és a kerekasztal tárgyalásokat.
* * *
  Alex felvetette Muguet-nek, hogy a nyári szünidőben hajózzák körbe a földet. Muguet először tiltakozni akart. Nem várhatja el tőle a férfi, hogy máris magára hagyja a lányát. Az első gyermeke, és egy hónap alatt annyit változik! Lehet, hogy kinő közben egy újabb foga, szőkébbre vált a haja, ragyogóbb lesz a mosolya… Azt már mondja, hogy papa, talán addigra más szavakat is megtanul… És ha a kislány nem ismeri fel, amikor visszatér? Annyira félt azonban attól, hogy megbántja Alexet, hogy nem mert nemet mondani. Három héttel később megérkeztek Francia Polinéziába.
  Tahitin Alex elintézte, hogy Muguet híreket kaphasson Garance-ról. A kislánynak kibújt még egy foga, szívesen játszik mindennel, egyszerűen imádnivaló. Muguet hallotta a telefonban a gügyögését. A gyermeke! A szíve, a lelke, mindene vele maradt. Alex kibérelt egy hajót, hogy újabb szigetekhez hajózzanak. Muguet-t nem érdekelte a korallszirtes tenger, a pálmafák, a csendes-óceáni utazás. Elveszettnek érezte magát az áttetsző vízben. Körülötte mindenki csak ámult az óceán végtelen kékjén. Ő csak a lánya szeme kékjét látta maga előtt.
  Raiateán Alex megpendítette, hogy Garance-nak talán jobb lenne, ha gyorsan születne egy kisöccse. Muguet azon tűnődött, vajon Alex tudja-e valójában, hogy mit akar. Most meg ő szeretne gyereket?
  Az utazás öt hete alatt eljutottak Disneylandbe, Balira, Ausztráliába… Muguet mindeközben egyetlen dologról álmodozott: megérkezni Blois-ba, ahol a lánya az állomáson várja a dada karján.
  Ahogy meglátta a kicsit, képtelen volt megmozdulni. A szíve majd' kiugrott a helyéről. Garance kíváncsian méregette, Muguet-nek megszakadt a szíve, kis „virágszála” elfelejtette…
  – Kicsi bogaram! Tündérkém! Anya kicsi bogárkája…
  Muguet látta, hogy Garance szeme felragyog, szája mosolyra húzódik, és felé nyújtja a karját.
  – Édesem, imádott kicsikém!
  Ha anyja arcára nem is emlékezett, a hangja megmaradt Garance-ban. Imádott gyermekében! Elvesztegetett egy hónapot, de soha többé nem hagyja el. Magához szorította, csókokkal borította el. Még akkor is csilingelt a kacagásuk, amikor megérkeztek La Garonne-Colombe-ba.
* * *
  Muguet a második karácsonyát töltötte Garance-szal. Hiányának ellensúlyozására Alex vásárolt neki egy színes tévékészüléket. A kis virágszál első lépéseivel ajándékozta meg az édesanyját. Dülöngélve elindult, szőke fürtjei fénybe vonták az arcát. Még dundi volt, de már kevésbé babaszerű. Napról napra nőtt. Nemcsak aranyos, egyenesen szép volt. Fekete szempillák keretezte hatalmas, tengerkék szeméből költészet, gyengédség, álom, boldogság és derű áradt. Muguet mindent megadott volna érte, ha megoszthatja ezeket a pillanatokat Alexszel.
  Bár maga teremtette ezt a helyzetet, néha fájdalmasan élte meg. Ideges és agresszív lett a feléjük irányuló közönytől. Egyszer még az is előfordult, hogy finoman a lánya fenekére csapott, amikor az nem akarta abbahagyni a sírást. Annyira haragudott magára, hogy ököllel ütötte a falat. Ki ez a rémes anya, aki képtelen uralkodni az indulatain? Össze kell szednie magát.
  Nem merte felkeresni Zismann doktort, akit önként hagyott ott. Eszébe jutott, hogy felhívja dr. Goldenert, akit évek óta nem látott. Hamar sikerült időpontot kapnia.
  A faliszőnyegekkel díszített helyiségben Muguet megint ugyanazt a félelmet érezte, mint az első alkalommal. Zismann doktoron és önmagán kívül azonban senkire sem számíthatott, barátai, Xavier és Sabine összeházasodtak, és vidékre költöztek.
  Amikor Goldener doktornő kifejezetten kedvesen és szívélyesen üdvözölte, Muguet teljesen összezavarodott. Most döbbent rá, hogy a pszichiáter átható tekintete, mely tizenöt évesen megrémítette, valójában csak intelligenciát és érzékenységet tükröz.
  Madame Goldener kijelentette, hogy Muguet nagyon megváltozott, bevallotta, ha nem mutatkozik be, nem ismerte volna fel benne azt a hajdani, elveszett és félénk kamasz lányt. Nem hitte volna, hogy egyszer ilyen ábrándos tekintetű, szinte kortalannak tűnő fiatal nő lesz belőle.
  Muguet rendszeresen eljárt hozzá, Goldener doktornő a bizalmasa és a barátnője lett. A terapeutát meglepte, hogy Muguet még mindig együtt van Alexszel, és már a második gyermekét várja tőle. Sosem hitte volna. Elragadtatva nézte Garance-t, akit csodálatosnak, vidámnak és élénknek talált.
  Madame Goldener régóta ismerte Alexet, a férfi elkezdett vele egy analízist, de mivel nem tudta elviselni, hogy ellentmondjanak neki, hamar letett róla. Bármennyire csodálta is őt a doktornő, óvatosságra intette Muguet-t.
  Alex irányító alkat, uralkodni és csillogni vágyása arra indíthatja, hogy megfojtson és eltaposson mindenkit, aki megpróbálna kilépni az árnyékából. Habozás nélkül lerombolná Muguet énképét, ha a lány bármivel is próbálkozna, hogy sikeres legyen az életben. Súlyos önbizalomhiányát végletes felsőbbrendűségi-komplexusa ellensúlyozza. Soha nem lehet kételkedni benne, vagy ellenkezni vele anélkül, hogy ne túlzott agresszivitással válaszolna. Alex perverz, narcisztikus és erőszakos figura. Muguet-nek óvatosnak kell lennie, mert a nők iránti megvetése ártalmas lehet a lányára. Azt tanácsolta legyen ügyes, és tartsa szem előtt, hogy a lányának erős anyaképre van szüksége, amellyel azonosulhat. Alex mindazonáltal kellemes partner tud lenni, ha nem ellenkeznek vele. Szüksége van rá, hogy érezze a hatalmát. Ha Muguet békében akar élni, legyen diplomatikus és háttérbe húzódó.
  – De vajon tényleg erre vágyik?
  Madame Goldener igyekezett Alex szándékaival is tisztába jönni. Megállapította, hogy a férfi csak manipulálja Muguet-t, és esze ágában sincs elválni Suzanne-tól, ezért azt javasolta, hogy Muguet menjen hozzá egy barátjához, akivel jól megértik egymást, és aki a nevét adja a kislányának és születendő gyermekének. Így könnyebb lesz elszakadnia Alextől. Figyelmeztette Muguet-t, hogy a házasságtörésből született gyermekek általában megszenvedik a helyzetüket.
  Amikor Alex minderről tudomást szerzett, kijelentette, hogy egyetért madame Goldenerrel, majd bejelentkezett hozzá.
* * *
  A két, időben egymáshoz közel eső terhesség kimentette Muguet-t. Alex szobát foglalt neki egy Val d’Is?re-i szállodában. Muguet néhány boldog napot töltött ott a lányával. Amikor Alex utánuk ment, egy dajkát is hozott magával, s Garance átkerült az ő szobájába. Muguet-re ismét rátört az üresség érzése.
  Alex átölelte. Gondterheltnek és idegesnek látszott.
  – Mi történt, Alex? Nem érzed jól magad?
  – Muguet, nagy gondban vagyok mostanában. Kellemetlen helyzetbe kerültem. Úgy tűnik, komoly bajba sodort minket az új informatikai rendszerünk. Mindig megpróbáltalak távol tartani a cég ügyeitől, de ahol most tartunk, úgy érzem, magyarázattal tartozom neked.
  A Favier & Lebrun sorozatos átalakításai annyira gyorsan zajlottak, hogy az Alex és Pierre munkáját segítő vezetőt gárda már nem tudott lépést tartani az eseményekkel. Modernebb és szigorúbb elszámolási rendszer bevezetése vált szükségessé.
  Alex felvett egy jó hírű szakembert, Blaise Cardont, aki már vagy húsz éve az informatika területén dolgozott. A férfiról azonban hamar kiderült hogy többet árt, mint használ a cégnek. Először is egy csomó beosztottal vette körül magát, akiket különböző címeken ellenőrökké nevezett ki, hazug interjúkat adott a sajtónak légből kapott üzlethálózat-bővítési tervekről. Néhány hónap múlva szembe kellett nézni a ténnyel: az informatikai rendszer költségei messze meghaladják azt a keretet, melyet a költségvetésükben szántak rá.
  Alex elhúzódott Muguet-től, és a szoba ablakához lépett. Suttogott valamit, a lány alig hallotta.
  – És ha tönkremegyünk, mi lesz velünk?
  – Majd dolgozunk mind a ketten, ennyi az egész! Nem én leszek az egyetlen anya, aki ilyen helyzetbe került!
  – Na szép! A hölgy pár szóval mindent elrendez! Dolgozni fog! És mennyit keres majd? Nincs szakképesítésed! Moli?re szerepekből nem tudod eltartani a gyerekeidet!
  – Takarítani is elmegyek, ha kell!
  – Na persze, takarítani! És a munkaadóid majd a gyógyszeres szekrényben találják meg a cipőjüket, a kölnit meg a hűtőben! Mindenesetre, ha mégis ragaszkodsz hozzá, hogy egy pénztelen öregemberrel maradj, a te bajod. Nem lesz könnyű élet, de te akartad.
  Párizsba visszatérve Alex elbocsátotta Cardont. Nem sokkal később, amikor a nyereség fantasztikus méreteket öltött, a cég újabb leányvállalatot nyitott Nizzában, ahol design bútorok árusítására is kiterjesztette tevékenységét.
  Alex mindig meglepte Muguet-t azzal a látszólagos könnyedséggel, amellyel megoldást talált vállalkozása minden problémájára. Mellette úgy érezte, soha semmi baj nem érheti. De vajon képes lesz-e egy nap nélküle is boldogulni?
* * *
  Alex kezdte megunni Suzanne örökös jeleneteit. Az asszony most már azzal fenyegetőzött, hogy savval önti le Muguet-t és Garance-t.
  – Légy óvatos, Muguet. Suzanne szenvedélyes nő. Veszélyes lehet. Madame Goldener is figyelmeztetett, hogy a bulvárhírek gyakran valóban megtörtént esetekről tudósítanak. Úgyhogy adj egy kis időt, hogy lecsillapítsam, és elfogadtassam vele a válás gondolatát. Szerintem még a második gyereked megszületése előtt feltétlenül össze kellene költöznünk. Ha egyetértesz, keresek egy házat. Hol élnél szívesebben, Párizsban vagy egy közeli kisvárosban?
  Muguet el sem merte hinni a dolgot. Pedig egy hónap alatt megnéztek több kis házat is, bejárták Auteuil-t, Passyt és Boulogne-t. Alex mogorva arcát látva azonban egyértelmű volt, hogy még az ingatlanügynökök is szívesebben éltek volna együtt Muguet-vel és a két gyermekével, mint ő maga. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Alex megpróbál visszatáncolni ígéretétől: új javaslatot tett Suzanne-nak és Muguet-nek. Ám Suzanne nem volt hajlandó délre költözni. Hiába ígérte meg a férje, hogy minden hétvégén meglátogatja, egy szavát sem hitte.
  Gyermekei védelmében Muguet beleegyezett, hogy önkéntes száműzetésbe vonuljon a Côte d'Azurre. Alex találkozókat beszélt meg nizzai ingatlanügynökükkel. Egyszer, éppen a MIDEM fesztivál kezdetén, magával vitte Muguet-t is, akit elkápráztatott az Angol sétányt díszítő virágok szépsége.
  Egy nap alatt megtalálta álmai házát: egy régi, diszkrét és romantikus épületet, mely különös módon gyermekkori otthonára emlékeztette. Ugyanaz a szőlő futott fel a rózsaszín falakra, ugyanúgy galagonya díszítette az ablakokat. Alex pazarabb, oszlopokkal ékesített villát akart, ám meg kellett hajolnia Muguet érvei előtt. Végül is a lány fog itt élni.
  Megkérte, hogy várjon három évet, és megígérte, hogy azután odaköltözik hozzá és a gyerekekhez a „La Pastorale” nevet viselő házba, melyet készpénzért, a saját nevére vásárolt meg. A visszaúton Muguet-t gyanús, ismerős fájások kínozták.
  A nyolc hónapra született gyermek a Célia nevet kapta. Bár a bőre olyan finom és sima volt, mint az apjáé, Alex nem is próbálta leplezni csalódását: megint egy lány. Kénytelen volt beletörődni: egész életében nők fogják körülvenni. A szülés másnapján a főnővér felállította Muguet-t az ágyából, és felkísérte a második emeletre, s bevitte abba a terembe, ahova éjszakára egybegyűjtötték az összes újszülöttet. Minden kiságy előtt meg kellett állnia, és közösen megállapították, hogy Célia a legszebb baba az egész klinikán.
* * *
  1973-ban a Nemzetgyűlés megszavazta a házasságtörésből született gyermekek elismerésének lehetőségét biztosító törvényt. Alexnek immár nem kellett elválnia, sem hozzáadnia Muguet-t egy cinkos baráthoz. A lányok hamarosan megkapták a Favier nevet.
  Garance, Célia, Alex és Muguet elhagyták La Garenne-Colombe-ot, és a Côte d'Azurre költöztek. Érkezésük napját dobozok, ládák és a puszta földre ledobott matracok között töltötték, a bútoraikat szállító költöztetők teherautói késtek.
  Garance nagyon hamar alkalmazkodott az új körülményekhez. Csak a békák és a baglyok éjszakai koncertje zavarta kissé. Már mindenfelé szaladgált, virágot szedett, Muguet-nek mindegyiket meg kellett szagolnia. Sőt, azt akarta, hogy a húga is szagolja meg őket. Muguet-nek meg kellett értetnie vele, hogy a három hónapos Céliának még sok alvásra van szüksége. Garance betette a virágokat az olajfák árnyékába állított babakocsiba. Két hajókirándulás között Alex is segített nekik a lehető legjobban berendezni a házat. Muguet kerítést emeltetett a medence köré, mely túlságosan veszélyes volt Garance számára. Figyelmes anyaként lánya minden mozdulatát leste. Hosszasan magyarázta neki, miért nem szabad a konnektorba dugnia az ujját, gyufával játszania, kiköpködnie a levest. Garance nagy komolyan meghallgatta, azután rögtön sietett a tányérjához, és folytatta a malackodást. Muguet megismételte az intelmeit. Máris nekiiramodott újra, megállt, és nevetve nézett vissza rá. Szókincse egyre gazdagodott. Csacsogása betöltötte a kertet, húga legnagyobb örömére. Ehhez jött még a Muguet befogadta kis lakók nyávogása, ugatása és turbékolása. Alex befogta a fülét, és megígérte, hogy a szörnyű lárma ellenére is minden vasárnap itt lesz.
  Muguet-nek meggyőződése volt, hogy Alex vele is megpróbálja majd eljátszani ugyanazt, amit Suzanne-nal tervezett megtenni, és végül mindhármukat magukra hagyja. Tévedett. A férfi rendszeresen eljött, és még az ószeresekhez is elkísérte, pedig utálta az ilyesmit. Mindennél jobban félt azonban attól, hogy a kereskedők átverik Muguet-t. Hagyta, hogy a lány kedve szerint rendezze be a házat: Muguet vidám és kényelmes otthont akart a gyerekeinek. Alexnek más volt az ízlése. Kigúnyolta a csipkéit, romantikus csillárjait, öreg ládáit. Ám amikor Michaut úr, Alex lakberendezője meglátogatta őket, és gratulált az otthonukhoz, megkönnyebbültnek látszott. Mindig mások kedvező ítéletére volt szüksége ahhoz, hogy megnyugodjon.
* * *
  Muguet nem boldogult egyedül a két kislánnyal, a kerttel, a medencével és az állatokkal. Alex azt tanácsolta, adjon fel hirdetést: szüksége lenne egy kertészre, egy szakácsnőre és főleg egy dadára, hiszen a férfi nem szerette, ha a gyerekek megzavarják a nyugalmát. Ha valaki vigyáz a lányokra, Muguet több mindennel foglalkozhat. Ha nem sportol, negyvenéves korára elkerülhetetlenül csúf, löttyedt fenekű vénasszony lesz belőle.
  Nyitott számára egy folyószámlát, és minden hónapban átutalta a ház fenntartásához szükséges összeget, de semmi többet. Azt is felajánlotta, hogy cserélje le az autóját, Muguet azonban inkább megtartotta Fiat 500-asát, amelyet nem sokkal a költözésük előtt vásárolt. Ragaszkodott a kocsihoz, ahogy Garance is.
  Első nizzai karácsonyuk előtt Alex elbizonytalanodott:
  – Muguet, nem gondolod, hogy Suzanne-nal kellene maradnom? Szerencsétlen, teljesen egyedül lesz! Már az is épp elég szörnyű számára, hogy látja, amint minden pénteken repülőre ülök!
  – Ugyan, Alex, a karácsony a gyerekek ünnepe… Maradj vele inkább szilveszterkor, ha gondolod.
  A férfi eltöprengett, majd rábólintott, azzal a feltétellel, hogy elutaznak síelni. Így Suzanne-nal is elhitetheti, hogy nem velük tölti a karácsonyt.
  Alex úgy gondolta, a két szülés legyengítette Muguet-t, ezért egy hónapra foglalt szobát egy hegyi szállodában. Minden hétvégén csatlakozik majd hozzájuk. Muguet-nek el kellett válnia a kertjétől, melyet télen még sosem látott. Az egészsége bőven beérte volna a ház mögé ültetett rozmaringjának és kakukkfüvének illatával.
* * *
  Nizzába visszatérve Muguet kizárólag a gyermekeinek szentelte magát. Figyelmesen követte a fejlődésüket. Amíg aludtak, falta a könyveket.
  Több napra előre időpontot kért az Angol sétány környéki egyik szépségszalonba, hogy szépen fésült és manikűrözött legyen Alex érkezésekor.
  Így megszépülve már fél órával korábban kisietett a reptérre, nehogy megvárassa Alexet. Bemondták a párizsi gép érkezését. Muguet még egyszer ellenőrizte a ruháját, és lábujjhegyre állt, hogy rögtön észrevegye a férfit. Alex is igyekezett, hogy elsőként szaladhasson végig a kiszálló folyosón. Ahogy azonban megálltak egymással szemben, máris szemrehányásokkal illette a lányt: megjelenéséből hiányzik a természetesség, és túlságosan ki van festve a szája.
  Azonnal szertefoszlott a varázs, és semmivé lett a viszontlátás öröme. Útközben hallgattak egészen az étteremig, ahová vacsorázni mentek. A férfi kérésére Muguet a környék legelőkelőbb éttermében foglalt asztalt.
  Lefekvés előtt Muguet bement a lányok szobájába, hogy megnézze, nem takaróztak-e ki. Ajkával gyengéden megérintette a homlokukat. Alex dühöngött. Azzal vádolta, hogy leszbikussá neveli őket. El sem tudta képzelni, hogy mindhárman igénylik ezeket az érintéseket, a cinkos pillantásokat, a gyengédséget, hogy akár a lányainak, akár Muguet-nek szüksége lehet ilyesmire. Ha Muguet megpróbálta erre terelni a szót, még Garance jelenlétében is azzal vágott vissza, hogy ostobaság így agyonbabusgatni a gyerekeket. Mikor érti meg végre, hogy egy apa szemében ezek a kis pisisek annyi figyelmet sem érdemelnek, mint a kerti zöldségek.
  – Mit meséljek nekik? Nincs kedvem a gügyögéshez!
  – De Alex, én nem gügyögök!
  – Csak azért hiszed ezt, mert nem hallod magad! Fel kellene vennem, hogy miket mondasz. Amikor este altatót énekelsz vagy meséket találsz ki nekik, az talán nem gügyögés?
  Muguet nem akarta megzavarni Alex időbeosztását, ezért úgy gondolta, néha elmegy Párizsba, operába, koncertre vagy színházba a barátaival, köztük Jean-Marc Natellel, az elbűvölő költővel, aki még a legprózaibb lelkeknek is kedvet tudott csinálni a költészethez. Alex felbőszült az ötlet hallatán.
  Hogyan juthat eszébe ilyesmi? Annak a szerencsétlen Suzanne-nak már csak három napja van a héten, hogy láthassa a férjét, és még ezt is el akarja venni tőle?
  – De Alex, nem ezt mondtam! A barátaimhoz mennék, velük lennék.
  – Persze, csak hogy bűntudatot kelts bennem! Hogy Párizsban tartózkodsz, és én nem vagyok veled! Aljas vagy! Csak magadra gondolsz! Szemét kurva! Ráadásul attól is megfosztanál, hogy láthassam a gyerekeket!
  Muguet nem makacskodott. A maga számára is érthetetlen módon tovább játszotta a háztartásbeli szerepét.
  Korán megtanította úszni a lányait. Minden reggel szólt Garance-nak, hogy vegye elő a húga úszógumiját, Célia majd azzal fürdik, amíg ők együtt gyakorolják a mellúszást.
  A medencéhez menet Célia az anyja farmerébe csimpaszkodott. Aztán visítással jelezte, hogy fel akar kéredzkedni a karjába. Legszívesebben órákon át így maradt volna, hozzá bújva, talán apró termete miatt. Az ő magasságából csak a fák gyökerét, a székek lábát és a macskák farkát láthatta.
  Garance kezét fogva. Céliával a nyakában, Muguet elhagyta a teraszt, amelyre két százéves olajfa vetett árnyékot. Lesétáltak néhány kőbe vésett, repedezett lépcsőfokon, melyek körül bájos százszorszépek nőttek. Óvatosan lépkedtek a frissen lenyírt fűben, mely tele volt harmatcseppekre vadászó, szomjas darazsakkal. Muguet átlépte a medencét övező kis fakerítést, és átemelte fölötte a két kislányt. Gyönyörűek voltak. Meztelen, bársonyos testük mintha napsugárba öltözött volna. Tíz óra körül felszállt a köd, a nap melegnek ígérkezett.
  Alex szólította, ott kellett hagynia a „pisiseit”. Ne aggódjon, ilyen védőfelszereléssel nem fognak megfulladni. Foglalkozzon inkább a vendégekkel, madame Vérandónak szüksége van rá a menü összeállításához. Alex szinte toporzékolt türelmetlenségében. Még fel is kell öltöznie, csak nem fogadhatja a vendégeket pizsamában! Muguet-t nem érdekelték sem a vendégek, sem a menü, sem Alex hisztije. Mintha nem tudna egyedül felöltözni! Carmen, a dada nem tudott úszni. Ha beleesik a vízbe, bármi megtörténhet. Muguet hátrált, és egyre ismételgette a figyelmeztetéseket: ne menjenek közel a medencéhez, szóljon, ha bármi baj van a gyerekekkel, vigyázzanak a darazsakkal és egyéb rovarokkal, melyek az áttetsző víz felett repkednek, tartsák távol a kutyákat, nehogy a vízbe essenek, és igazítsák meg a napernyőt.
  Fel-alá járkált a tágas konyhában, ötleteket adott az előételhez, és máris kisietett a teraszra, hogy lássa, minden rendben van-e. Madame Vérando a sarkában volt, még nem választották ki a főételt. Muguet kerti sütést javasolt.
  Az első emeletről Alex hívta, még mindig zavartan állt a szekrénye előtt, nem tudta, melyik ingét vegye fel. Muguet az apró virágmintást javasolta. A férfi felmordult: ennek a virágmániának már soha nem lesz vége? Ha hagyná, Muguet-nek nem szekrénye, hanem üvegháza volna. Látva, hogy Alexnek még a zokni kiválasztása is komoly gondot jelent, Muguet-t türelmetlenség fogta el, szeretett volna mielőbb visszamenni a lányaihoz.
  A csengő berregését meghallva összerezzent. Megjöttek a vendégeik, törülközővel a hónuk alatt, napozáshoz készülve. Alex túláradó örömmel üdvözölte Ramirez urat, már alig várja, hogy pingpongozzanak egyet. Georges-nak utána is bőven lesz ideje süttetni magát. Ingrid Ramirez, Georges mindig nagyon elegáns felesége megigazította a hosszú, szőke hajat összefogó zöld pántot, majd kézfejével lesöpört magáról egy tollat, melyet Rosie, a házigazdák szelídített galambja hagyott el. Muguet a kertbe kísérte, de előbb odahívta a gyerekeit, azt akarta, hogy ők is részt vegyenek a sétán. Ingrid Ramirez szemében a „La Pastorale” maga volt a paradicsom.
  A két férfi kifulladva csatlakozott hozzájuk. Folyt róluk az izzadság, de elégedettnek tűntek, mivel mindketten nyertek egy-egy meccset. Kezet fogtak, és elindultak az ugródeszka felé.
  Madame Vérando felizgatta magát, majdnem odaégett a hús. A körülötte kavargó füstben alig látszottak széles mozdulatai, gömbölyű formái. Muguet fájó szívvel vált el „virágszálaitól”. Ők bent ebédelnek Carmennel, a felnőttek pedig kint a teraszon. Ramirezék foglalták el a legjobb helyet, szemközt az Angyalok öblével. Alex csalódott volt: az ég nem elég tiszta, nem látszik Garoupe világítótornya. Egyszer újra el kellene jönniük a misztrál idején. A zöldségek elfogyasztása után Georges-nak feltűnt Muguet szótlansága, és megkérdezte, hogyan viseli a környezetváltozást.
  A lánynak nem sikerült igazán megszoknia a délvidéket. Túl meleg volt, elbágyasztotta a klíma. Nem ismert senkit, és keveset járt el otthonról. A mozikban csak erőszakos filmeket adtak, a színházak csak Karsenty turnéikor élénkültek fel, Nizzában ritka volt a jó opera-előadás vagy koncert.
  Alex helyeselt. A Cannes-i Filmfesztivál és a karnevál idejét leszámítva Nizza rosszabb, mint Chalon-sur-Saône. Franciaországban csak Párizs létezik igazán.
  Ramirez, aki már régóta Nizzában élt, megsértődött. Hogy lehet az élénk nizzai kulturális életet Chalon-sur-Saône-hoz hasonlítani? Amikor a klubokban egymást érik a kulturális rendezvények, a szabadtéri hangversenyeknek, az ide érkező színtársulatoknak és folklórelőadásoknak se szeri, se száma, nem is beszélve a „Fény és hang” játékokról a Lérins-szigeteken vagy a tengeri pirotechnikai fesztiválokról… A Côte d’Azur egyik legfontosabb városát ért komoly sértés után Georges még rágni is elfelejtett, és félrenyelt.
  A „virágszálak” megjelenése aztán véget vetett a vitának. Megölelték Muguet-t: eljött számukra a szieszta ideje. Muguet felállt, hogy elkísérje őket. Alex ráparancsolt, hogy maradjon ülve. Nem azért vett fel egy dadát, hogy mindent Muguet csináljon helyette.
  Muguet szomorú volt, valahányszor a lányai eltűntek a szeme elől. Mintha létének lényegét veszítette volna el. Untatták ezek az ebédek. Ásítozni kezdett, azzal mentegetőzve, hogy nehezek az éjszakái, a gyerekek többször is felébresztik.
  Madame Vérando felszolgálta a gyümölcssalátát, és átadott egy táviratot. Muguet arcából eltűnt minden szín.
  – Alex, Mortier-ba kell mennem. Apám súlyos beteg. Kórházba került.
* * *
  Muguet az Orly reptéren beült egy ott helyben bérelt Simca 1000-esbe. Az apja várja. A telefonban az ápolónő kitérő válaszokat adott.
  – Ne aggódjon. Nyugodjon meg. Az apja erős ember, hamarosan újra tud majd járni.
  Vajon mit akart ezzel mondani? Melunben áthajtott a piros lámpákon, száguldott a kanyarokban és szabálytalanul előzött. Richard. Az apja kórházban van, súlyos beteg. Mi történhetett? Végre feltűnt Mortier. Teljes sebességgel száguldott végig a főutcán, s egy utolsó bal kanyar után, az emelkedő tetején végre megpillantotta a kórházat.
  – Elnézést, asszonyom, kihez fordulhatok? A recepción nincs senki.
  – Kit keres?
  – Richard Hauteville urat.
  – Mikor jött be?
  – Tegnap.
  – Hány órakor?
  – Fogalmam sincs! Könyörgöm, siessen!
  A nővér átlapozott egy hosszú listát az előző napi sürgős esetekről, és végül közölte:
  – Második emelet, hármas kórterem, a lifttől balra.
  Muguet felrohant az emeletre, és belökte az ajtószárnyakat. Az éter szagától felkavarodott a gyomra. A folyosón az apja bátyja beszélgetett a feleségével. Ahogy meglátták, rámosolyogtak, az útja, nizzai élete felől érdeklődtek. Muguet szűkszavúan válaszolgatott, mielőbb látni akarta az apját.
  Richard! Milyen sápadt volt a fehér ágyon! Szeme csukva, mintha pihenne. Balra fintorodó szájából halk hörgés hallatszott. Száraz volt az ajka, a szakálla őszes és elhanyagolt. Még mindig brillantinos, kócos haja foltot hagyott a kispárnán. Csak a jobb keze kapaszkodott a lepedő szélébe. Richard! Mi történt vele? Muguet lábujjhegyen odalépett, nem akarta megzavarni az álmát.
  Gyengéd csókot lehelt a homlokára. Nyirkos volt. Lassan kinyílt a szeme, elidőzött néhány pillanatig Muguet arcán, azután felragyogott a szeme.
  – Prücsök!… Hát eljöttél?
  Elfelhősödött a tekintete, a könnyeivel küszködött.
  – Micsoda ostobaság… csak a felindulás teszi, nem vártalak ilyen hamar.
  Nem akarta, hogy értesítsék, nem neki való ez a látvány. Különben is, ki gondoskodik most a gyerekekről? Érdeklődött Alex és az egész háznép felől, azután nehezen artikulálva megkérdezte, úgy látja-e Muguet, hogy megváltozott.
  – Nem, egyáltalán nem, papa. Azt leszámítva, hogy elfelejtettél megborotválkozni, jó színben vagy. De miért vagy itt?
  – Bevágtam a fejem az ágy szélébe. Biztosan többet ittam a kelleténél. De ne aggódj, egyhamar nem iszom le magam újra. Ez a sok fehér köpeny jól megijesztett, és elvette a kedvem a vedeléstől… Becsöngetnéd az ápolónőt?
  Miközben az apja könnyített magán, Muguet az orvosi szobába ment, tudni akarta, mi történt. Az apját szélütés érte. Felépülhet belőle, de még korai bármit is mondani. Két-három nap múlva már többet fognak tudni. Később majd egy mozgásterapeuta gondozásba veszi a bal kezét és lábát, a lebénult oldalát. Vannak, akik néhány kezelés után visszanyerik a képességeik egy részét. Az ápolónő megkérte Muguet-t, hogy hozzon néhány garnitúra fehérneműt és tisztálkodószereket. Richard-nak nem volt sem pizsamája, sem köntöse, sem borotvája, csak egy sapkája és egy foghíjas, zsíros fésűje.
  Kétórányi vásárlás után Muguet felpakolva tért vissza, mindent megvett, még papucsot is hozott az apjának. Feladatát nehezítette, hogy meg kellett találnia a nagy méretekre szakosodott cipőboltot: negyvenhatos papucsot nem sok helyen árulnak.
  – Papa, van egy meglepetésem. Nem, ne mozdulj! Egy szalaggal átkötött csomagból elővett egy üvegcsét, kinyitotta, és az apja orrához emelte.
  – Hetvenöt fok! A mindenit, Prücsök, te sosem fogsz megváltozni! A vasárnapi kölnim! Cseppents egy kicsit a zsebkendőmre, hadd szédítsem el a nővért. Azt hiszem, tetszik neki a féloldalas fejem.
  Vacsoránál Richard képtelen volt egyedül enni. Muguet segédkezett, az ápolónőnek nagyon sok munkája volt. A lány annyira félt, hogy az apja félrenyel és megfullad, hogy az első kanál ételt az állára csorgatta. Szégyellte magát. Ha így ügyetlenkedik, az apja meg fogja érteni, hogy mennyire súlyos az állapota. Össze kell szednie magát. Mély lélegzetet vett, és most már sikerrel járt. Richard rákacsintott.
  – Na szépen vagyunk, Prücsök! Látszik, hogy csak kézzel tudsz enni! Még mindig ilyen ügyetlen vagy? Emlékszel, amikor kicsi voltál és kásával etettelek? Hisztiztél, mert nem voltam elég gyors! Igaz, szép, pufók baba voltál, persze nem az anyádnak köszönhetted, ő sosem volt ott!
  – Lassabban, papa, meg fog fájdulni a gyomrod! Ne falj így, rágj nyugodtan!
  Richard nem hallgatott rá. Sétálni indult, frakkban, a hófehér ruhás Clotilde-dal az oldalán. Semmibe révedő tekintettel álmodott. Mintha magában beszélne, aggodalmaskodott a cicája, szeretett Tifije miatt: hogy unatkozhat, szegény. És ki ad neki enni? Muguet megígérte, hogy a látogatás után nyomban gondoskodik róla.
  Richard rámosolygott, pislogott néhányat, azután lecsukódott a szeme. Két kövér könnycsepp gördült le az arcán, szaggatottan lélegzett, fulladozott. Muguet azonnal hívta a nővért.
  Richard nagyon erősen megszorította Muguet kezét, aki erre szenvedélyesen megcsókolta apja hosszú ujjait. Teste elernyedt, szorítása gyengült. Nyugodtan elaludt.
  Papa, elviszlek Nizzába. Gondoskodom rólad. „Tejben-vajban foglak füröszteni”, ahogy te szoktad mondani Majd én vigyázok rád. Az orvos megengedte. És ha jobban leszel, ültethetsz krumplit a kertben. Igyekezz meggyógyulni. Itt nincs semmi fény. Ott majd együtt nézhetjük a provence-i naplementét. Soha többé nem válunk el.
* * *
  Másnap reggel Muguet sürgős hívást kapott. Műanyag csővel a fogai között, szája sarkában vékony vércsíkkal, mindkét orrlyukában egy-egy újabb csővel, karjában infúzióval, bekatéterezve látta viszont az apját. Az ápoló, cigarettával a szájában, néha benézett, és megemelte a beteg szemhéját. Láthatóan idegesítette Muguet folyamatos faggatózása… Nem tud mit mondani, végül is nem látnok, és maga az orvos sem tudja, mire számíthatnak. Jósnak tehát nem volt alkalmas, de goromba alaknak mindenképpen. Hogy merészel dohányozni egy olyan beteg mellett, aki a lélegzetvételért küzd? Muguet nem kapott engedélyt, hogy Richard mellett töltse az éjszakát. Este tízkor ment el tőle, miközben apja hörögve harcra kelt a halállal, hogy megvívja rövid életének utolsó csatáját. A szíve éjfélkor kimerülten feladta a küzdelmet. Richard végre megszabadult az alkohol és a dohány rabságából, no meg gyógyíthatatlan szerelmi bánatától.
  Hajnalban, ahogy erős kezét mellén összefonva, fején turbánszerű kötéssel ott feküdt az ágyon, olyan volt, mint egy nagy játékbaba, melyet elfelejtettek kifesteni. Milyen szép! A nővér letakarta az arcát. Az előző esti vérfoltok, a sötétvörös vizelettel teli tál, a sok-sok cső, a kölnije, az egész környező rendetlenség eltűnt, kivéve kis barna bőröndjét, mely az éjjeliszekrényen állt, egy darabka ragtapasszal az oldalán, melyen nagy betűkkel az állt: Richard Hauteville.
* * *
  Azt mondta: nem kellenek virágok, koszorúk, csak a család. Muguet tiszteletben tartotta az akaratát, legalábbis majdnem. Ott voltak, mind feketében, a fivérei, nővérei, unokahúgai, unokaöccsei és Alex, aki csatlakozott hozzájuk, és sürgette a sírásót, hogy végezzen minél gyorsabban, azzal az ürüggyel, hogy így Muguet-nek rövidebb ideig kell szenvednie. A koporsót leeresztették a méretére ásott gödörbe. Egy kérges kéz elhelyezte a rózsaágyat a frissen felásott földön. Hatvannégy szál vörös rózsa… hatvan… négy
  – Hatvannégy vörös rózsa virágzik a kertben.
  – Papa, jelen vagy múlt idejű ez a mondat?
  – Prücsök, milyen buta vagy! Na, nézzük újra, a jelen azt jelzi, hogy a beszéd pillanatában történik a cselekvés vagy zajlik a történés. Tehát?
  Muguet nem tudta. Már nem tudta. Különben is, mit számít? Az apja elment. Szomorú volt… annyira szomorú…
  Könnyű szél támadt. Néhány rózsaszirom levált a koszorúról és a sírkőre hullott. Négy-öt másikat messze sodort a szél... Látod, papa, nem sírok, Hogy itt bent mi fáj, ne tudja más, jól megtanultam a leckét. Nem mondok semmit, figyelek, hallgatok. Mind itt vannak körülötted, sírnak, nyögnek, szipognak. Az egyikük elhagyta a cipőjét, a sarka beleragadt az agyagba. Marcelle az, az unokahúgod! Vajon mit keres itt? Derülnél, ha látnád, mennyire sajnálnak ma. Mit tettek érted ezek az emberek, azon kívül, hogy most elkísérnek? Danie nővéred sopánkodik.
  – Micsoda csapás! Hatvannégy évesen! Milyen fiatalon halt meg, fel tudjátok fogni? Két évvel anyánk után! Vajon ki lesz a következő? Ez egy új temető, van hely bőven! Jó lenne, ha mindannyiunkat ide temetnének, egymás mellé, az egész családot…
  Muguet kis híján elnevette magát! Szóval a föld alatt akarják megfogni egymás kezét. Miközben eddig gondosan vigyáztak rá, nehogy kinyújtsak bárki felé is. Nem áll jól nekik a fekete. Naftalin szagot árasztanak. A szemüket törölgetve hullatják könnyeiket szegény jó Richard-ért…
  – Olyan jó ember volt! Az ilyet könnyen elnyomják. Olyan lágyszívű volt, mindig is mondtam neki, hogy vigyázzon…
  Mire vigyázzon? Most már könnyű mondani!
  …Papa, emlékszel az utolsó ebédünkre a Chalet étteremben, nem sokkal azelőtt, hogy a Côte d'Azurre költöztem? Örülök, hogy eljöttem aznap. Kettesben voltunk, a gyerekekről kérdeztél, én meg az egészségedért aggódtam. Megkérdezted, hogy van Alex, én meg a macskádról érdeklődtem. Egy darabig csak néztük egymást, aztán mint két bohóc a színpadon, mindketten előadtuk a számunkat, fél kézen egyensúlyozva. Vicceltünk, te a pincérnővel, én a kutyával. Az első emeleten ültünk, a nagy üvegablaknál… Ráláttunk a piactérre, ahol a bíróság székel. Segíteni akartam neked, hogy elfelejtsd azt az épületet, hiszen túl sok rossz emléket idézett fel, ezért megmutattam a börtönt, ahol a Piszkos kezeket forgatták Pierre Brasseurrel. Mondtad, hogy te is láttad a filmet, aztán hirtelen eltakartad a szemed a kezeddel. Hamar megnyugtattál, semmiség: csak egy kis rosszullét, túl nagy a hőség. Azt javasoltam, menjünk, és kértem a számlát, de úgy éreztem, titkolsz előlem valamit. Az ebéd alatt észrevettem, hogy kihagy a memóriád, ismétled magad, habozol. Jobban meg kellett volna ijednem. Ha csak sejtettem volna, hogy az az utolsó találkozásunk! Drága papa… Nizzából küldök majd virágot. Minek? Még csak meg sem részegülhetsz az illatuktól! Inkább leveleket küldtem volna, akkor, amikor vártál rájuk. A szomszéd mesélte ma reggel, hogy mindennap lested a postást. Papa, ha újra kezdhetném, csak a neked szóló levelekkel volna tele a zsákja. Azt hittem, elég, hogy tudod: szeretlek. Lehet, hogy úgy haltál meg, hogy nem tudtad?
  Alex türelmetlenkedett. Elég időt elvesztegetett már a temetés formaságainak elrendezésével. A lehető leghamarabb vissza kell indulniuk Nizzába. Muguet megbántódott. Nem akarta mellette megtenni az utat a kocsiban. Hányingere volt tőle. Azon az éjjelen, amikor az apja a halállal harcolt, Alex előreszegezett pénisszel közeledett hozzá.
  – Na, gyere a karomba, mater dolorosa, ez majd megvigasztal.
  Muguet hátat fordított neki. A férfi magához húzta.
  – Mi van veled? Még soha senki nem viselkedett így velem.
  Egyre fenyegetőbb lett a hangja. Muguet remegett a félelemtől, a bánattól és a dühtől. A férfi kényszerítette, hogy engedjen neki. Miközben Alexből kirobbant a gyönyör, Muguet képtelen volt elfojtani a sírást. Az apja haldoklott, úgy szerette volna megosztani vele az utolsó perceit.
  A Mortier-ból Nizzába vezető úton végig hallgatott. Megpróbált megfeledkezni Alexről, és felidézte apja képét. Úgy érezte, mintha most másodszor is elhagyta volna. A Mercedes ablakán kinézve figyelte a távolodó sírköveket. Nagyon nehéz, papa, nagyon nehéz. Soha többé nem látlak. Ha tudtam volna, melletted maradok, soha nem hagylak el… Nem, ez nem igaz, ha tudtam volna, akkor is elmegyek, muszáj volt. Akkoriban is sajgott a szívem, de tudtam, hogy létezel, hogy ott vagy valahol a kertedben, és ápolgatod a dáliáidat, liliomaidat, rózsáidat. Azt a címet viszont, ahol most vagy, szívem szerint soha nem ismertem volna meg.
  Türelmetlen hang szakította ki merengéséből:
  – Muguet… Muguet! Felelhetnél, ha szólok hozzád!
  Alex többször is megállt kávézni, és morgott, hogy sürgős ügyek várják Párizsban, miközben ő itt szórakozik az utakon.
* * *
  Nizzába érve Muguet lassan kiszállt a kocsiból, hogy kinyissa a kaput. Beletelt néhány másodpercbe, míg a kulccsal megtalálta a zárat. Amikor kitárultak a kapuszárnyak, Alex gyorsított és eltűnt az út végén. Muguet gyalog ment fel a narancsvirág és loncillatú ösvényen. Az égen ezernyi csillag ragyogott, a hold elrejtőzött az olajfák mögött és megcsillant az ezüstszín leveleken. Útközben leszakított két szál rózsát a lányoknak, és sietősre fogta lépteit. Futott fel a lépcsőn, alig várta, hogy viszontlássa őket. Egyiktől a másikhoz lépett, órákig tudta volna csodálni őket. Békésen aludtak az ágyukban, széttárt karral, a csipkén szétterülő aranyhajjal. Muguet lehajolt, és óvatosan, nehogy felébredjenek, gyengéden megpuszilta őket. Mennyire szerette a lányait, drága virágszálait, és milyen szomorú volt, hogy a nagyapjuk nem fogja látni, ahogy felnőnek.
* * *
  A következő év csak veszekedéseket és szemrehányásokat hozott.
  Alex titkolózónak, magába fordulónak, féltékenynek, hazugnak, csalónak, hamisnak, bonyolultnak látta Muguet-t, és nem törődött azzal, mennyire gyűlöli a lány a veszekedéseket, melyeket mindig kiprovokált, ahányszor csak azon kapta Garance-t, Céliát és Muguet-t, hogy boldogan nevetnek. Képtelen volt elviselni, hogy boldogok lehetnek úgy is, ha örömüknek nem ő az okozója. Hiszen mindent neki köszönhetnek. Gyötörte Muguet-t, és szörnyű jellemhibákat rótt fel neki. Az örökké védekezni kényszerülő Muguet idegei gyakran felmondták a szolgálatot, és zokogásban tört ki. Ilyenkor Alex átölelte, a karjába vette, és az ágyhoz vitte.
  Kielégülten már kedvesebbnek mutatkozott:
  – Tudod, Muguet, amikor látom, ahogy sétálsz a kertben, számomra te vagy a legszebb virág.
  Ezekben a pillanatokban Muguet szíve dagadt az örömtől, mint a vitorla a szélben: hinni akart neki.
* * *
  Muguet mosolyogva hajtott a Mercedesszel a reptérre: Céliának most lesz a negyedik születésnapja. Finom profilú, apró, szőke hölgy lett belőle. Arcocskája finom bőrén átsejlettek a törékeny, kék erek. Szemhéja, mely ugyanolyan friss és rózsás volt, mint az orcája, a legenyhébb szellőre is megremegett. Szeme a fűzfák nyárvégi levelének tünékeny képét tükrözte a hosszú, aranyszőke pillák alatt.
  Alex, aki morgott minden ilyesféle hagyomány miatt, mégis ott lesz legkisebb lánya születésnapján. Aznap este azonban még a megszokottnál is morcosabban lépett Muguet-hez. A lány a legrosszabbtól tartott. Bátorságát összeszedve mégis megkérdezte, hozott-e ajándékot Céliának. Ha nem, még van ideje választani valamit. Az Air Inter pulttal szemben van egy játékbolt. A férfi még csak nem is felelt.
  – Alex…
  – Hagyj békén. Más gondom is van, mint ezek az ostoba születésnapok. Én elfoglalt ember vagyok. Nem úgy, mint te, neked más dolgod sincs, mint játszani a porontyaiddal.
  Párizsi napjai igencsak kimerítők voltak: tízre bemenni az irodába, este hétkor telefonálni Nizzába, nyolckor indulás haza, Corbeil-be. Közben megbeszélés megbeszélés hátán, perek, szakszervezetek, káderek, igazgatósági titkárok és egyebek, intézkedni képtelen üzletvezetők, szórólapok, egyik sztrájkfenyegetés a másik után, mindenfele szervezési probléma, viták az üzlettársával, a bankokkal, a fiókvállalatokkal, a belső konfliktusok az eladókkal és a beszállítókkal, az a rengeteg ember, akiknek a panaszát figyelmesen végig kell hallgatnia.
  Még szerencse, hogy hetente egyszer Chantallal ebédel, és társasági kötelezettségei miatt meg kell néznie néhány színházi előadást, esetenként külföldi társulatok fellépését, ilyenkor legalább biztos lehet benne, hogy nem fog unatkozni. Aztán újra a rossz megvilágítás, a nehezen csukódó ajtók, a telefonközpontos, aki nem azt mondja: „Halló, Favier és Lebrun. Miben segíthetek?”, az építészek, akik nem gondolkodnak, és a házi lapjuk, aL’Informateur, amelyben mindig neki kell kijavítania a figyelmetlen szerkesztők és tördelők hibáit, és akkor még ott van a vezércikk is, melyet szintén neki kell megírnia. És a kerekasztal-tárgyalások, a munkaebédek a Branly rakparton, melyektől heti három kilót hízik, amit aztán három nap alatt próbál meg leadni Nizzában.
  Ráadásul szakmai utat kell szerveznie Brazíliába. Jó lenne Dél-Amerika felé terjeszkedni. Komolyan gondolkodott rajta, hogy magával viszi szegény Suzanne-t. Az utazás legalább elterelné a figyelmét a gondjairól, s talán megszabadulna súlyos depressziójától. Már semmit sem vár az élettől, talán ez lenne az utolsó utazása.
  – Tehát, hogy döntsek?
  – Ahogy akarsz, Alex.
  – Mi az, hogy ahogy akarok? Csak gondolsz valamit. Szerinted mit csináljak?
  – Nekem mindegy.
* * *
  Muguet-nek kezdett elege lenni ebből az életből. Szívesebben élt volna egyedül a két gyerekkel. Ürügyeket keresett, hogy ne kelljen elutaznia nyaralni Alexszel, hogy ne kelljen többé azt hallania:
  – Gyerünk, Muguet, tedd, amit mondok! Figyelsz rám? Micsoda? Ezt az ostobaságot! Istenem, milyen liba tudsz lenni! Jól van, a kedvedért úgy döntöttem, elmegyünk síelni, aztán vitorlázni is. Ne bénázz már! Tartsd párhuzamosan a síléceidet! Muszáj mindig a magad feje után menni? Micsoda ostoba tyúk… Csináld úgy, ahogy én! A horgony! Be ne dobd a vízbe! Na, nálad hülyébbet keresve sem találni. Meg kellett volna nézni, hogy rajta van-e a lánc! Most mit csináljunk? Az áramlat elsodorja a hajót, vissza kell mennünk…
  Igen, sodródtak. Kettesben a hajón csak gyötörték egymást. Alex szerette a hideget, a havat, a viharos tengert, mindent, ami megnehezíti az életet. Muguet a gyerekeket szerette, a virágokat, a napsütést, az állatokat, mindent, ami az életet széppé teszi. Amikor a férfi meglátta, hogy Garance és Célia hozzá simulnak, akaratlanul is a saját anyja jutott eszébe, aki mindig azt dúdolgatta: „Én és a gyermekeim”. Gyűlölködő, megvető fintorra húzódott a szája.
  – Le kéne ölni minden anyát. Az állítólagos szeretetükkel és önfeláldozásukkal elidegenítik, megfojtják a gyereküket, megakadályozzák, hogy úgy éljenek, ahogy szeretnének.
  Azután egy filmből idézett, melynek egy fiatalember volt a főhőse, akit gyilkosságért elítélnek. Szerető, odaadó édesanyja tönkrement a munkában, hogy gondoskodni tudjon a fiáról. Ha beteg volt, egész éjjel ápolta, és futott utána egy sapkával, amint hűvösebbre fordult az idő.
  – Mit gondol, miről álmodozott ez a fiú?
  Szünetet tartott…
  – Arról, hogy lelép, ügyész úr, hogy lelép!
  Muguet szíve elszorult e szavakra. Mélyen átérezte Alex fájdalmát, szívesen megvigasztalta volna, de tudta, hogy a férfi nem kér az együttérzéséből, és sosem fog megnyílni előtte.
* * *
  Apja halála óta Muguet elrejtette fájdalmát. Az ő jelmondatát követte: „Hogy itt bent mi fáj, ne tudja más”. Mégis, hogyan élhetne úgy, mint azelőtt, tudva, hogy soha többé nem láthatja? Ha nincs Garance és Célia, mindent megadott volna azért, hogy újra az a kislány lehessen, aki a kocsmában koccintgat az apjával és a gyárbeli haverjaival, biciklivel rója az utakat, énekelve vagy a madarak füttyögését utánozva, vagy iázva, akár a szamár a mezőn; aki fejjel lefelé dugja vissza a nagymama póréhagymáit a földbe, és titokban, zseblámpánál olvas; aki beszívja a kertben a liliomok illatát, melyek sárga porral festik meg az orrát. Richard kacagott, ujjal mutogatott rá, és azt mondta, biztosan túl sok Pernod-t ivott. Az a kislány, aki bebújik az ágy alá, abban a reményben, hogy talál egy kis aprót, hogy kenyeret vegyen; aki félretolja a desszertes tányért, és dobozból eszi a karamell-, vanília- vagy csokoládékrémet; aki kezét az apja munkásruhájába törli (az pedig az ő iskolaköpenyébe), és a konyhaasztalon írja a házi feladatát. A válla fölé hajoló Richard minden hibáját megmorogta. Ám amikor egyetlen hibát sem vétett, apja a kezét dörzsölte, töltött magának egy pohárkával, és vidáman fütyörészni kezdett.
  – Muguet, jutalmul elmesélem neked Héphaisztosz és Aphrodité történetét.
  – Megint? Már kívülről tudom.
  Az apjának ez nem számított. Tekintete a borosüvegre révedt, Zeusz fia lett, a tűz és a fémek istene, akit elárult a szerelem istennője, aki különös módon hasonlított Clotilde-ra.
  Muguet-nek más vágyai voltak: bújócskázni akart a barátaival, meghallgatni Pierre Dac és Francis Blanche Aláírás: Furax című rádiójátékának legújabb epizódját, friss vízbe mártott mosdókesztyűvel kényeztetni Richard szemét, mely kivörösödött a forró olvasztótégely előtt, felkelni éjjel, hogy kitegye a cipőjüket az ablakpárkányra. Néha annyira kellemetlen volt a szaguk, hogy egy sajtgyárban érezték magukat. Eszükbe sem jutott, hogy gyakrabban is moshatnának lábat, mint hetente egyszer. Muguet szomorúan elmosolyodott. Azelőtt ő volt az apja drága „Prücsök-je”. Mára Alex Favier „buta libája” lett. Lehunyta a szemét, hogy visszatartsa a szemébe tóduló könnyeket. Szeretett volna belemerülni az éjszakába, elveszíteni az emlékezetét.
  Éles fény gátolta meg, hogy elmerüljön az előtte megnyíló szakadékban.
  – Ne hagyd el magad, Muguet – súgta egy belső hang. – Ha akarod, megvan a módja, hogy az apád újra éljen, írj, mondjuk, egy könyvet az életéről. A sok-sok óra után, melyet a nyelvtan és helyesírás gyakorlásával töltött veled, bizonyítsd be neki, hogy mindez nem volt elvesztegetett idő. Használd ki, amire megtanított.
  Muguet összerezzent. Egy pillanatra azt hitte, elszundított a nádszékben. Gépiesen visszatért gyermekkori mozdulataihoz, és ruhaujjával törölte le az arcán csorgó könnyeket.
  A tücskök ciripelése hozta vissza a valóságba. A kertben a lányok egy gyümölcstortán osztoztak Mackóval, a kutyával. Garance nevezte el így, amint megpillantotta. A kivert, kiéheztetett skót juhászt befogadták a „La Pastorale”-ba, és az állat néhány nap alatt a lányok legjobb barátja lett. Muguet felnevetett, látva, hogy Célia megpróbál kimenteni egy szem epret a kutya szájából.
  Odament a lányaihoz, gyengéden megölelte és sétálni hívta őket. Garance és Célia párnás kis kezüket anyjuk kezébe fonták. Lassan lépkedtek lefelé a kerti ösvényeken, vigyázva a lépcsőfokokra. A nagy tölgy alá érve leültek a számukra odahelyezett tönkökre. Mackó, aki szerette a kényelmet, hátsóját egy száraz levélágyra helyezve leült, kilógatta a nyelvét és hegyezte a fülét. Néhány pillanatnyi csend után Muguet hangja csendült fel a napsütötte öreg kövek között.
  – Volt egyszer egy gonosz varázsló…
  Célia gyakran félbeszakította az édesanyja meséjét, és pontosításokat, további részleteket kért. Garance nagyra nyitotta a szemét, hogy jobban halljon. A kutya a szája szélét nyalogatta, és arról álmodozott, hogy megharapja a varázslót. Amikor végül a hercegnő hozzáment a fehér lovon érkező herceghez, Garance boldogan és megkönnyebbülten tapsikolt. Célia feltett még néhány kérdést, Mackó pedig bosszús képet vágott: a gonosz varázsló jó útra tért.
  Muguet mindig igyekezett, hogy már a kicsengetés előtt odaérjen az iskolához a lányokért. Legtöbbször nagy beszélgetésbe merülve pillantotta meg őket egy csapat fiú mögött, akik színes golyókon veszekedtek, miközben más diákok nevetgéltek vagy a rajzaikat hasonlítgatták össze. Amikor Garance és Célia észrevették édesanyjukat a szülők között, futottak a karjába.
  – Szia, anya! Elviszel minket a városba sütizni? A tanító néni ma gratulált átlagon felüli szeleburdiságomhoz.
  – Nekem meg a szószátyárságomhoz – mondta Célia.
  – Tökéletes, virágszálaim. Ha így van, nem látom be, miért kellene bármit is megtagadnom tőletek.
  Muguet imádta a gyermekeit. Hosszú szőke hajuk versenyre kelt a napsugárral, falánkságuk pedig a kutya étvágyával. Miután végigjárták a sétálóutca összes cukrászdáját– mindig nagyon nehéznek bizonyult a megfelelő hely kiválasztása –, Muguet beültette csokitól maszatos lányait a kocsi hátsó ülésére. Útközben egymás szavába vágva mesélték, hogy soha többé nem állnak szóba Judith barátnőjükkel.
  – Miért nem, virágszálaim?
  – Csak!
  – Magától értetődik. A helyetekben pont így tennék én is!
  A lányokból kitört a nevetés, és magukban eldöntötték, hogy egyelőre mégsem viszik kenyértörésre a dolgot. Aztán fülsértő hangerővel énekelni kezdték, hogy „a szomszéd macskái szeretik a finom falatokat, anya gyerekei meg a töltött nugátokat”.
  – Lányok, ha kérhetném, ne verekedjetek össze megint azon, hogy ki nyithatja ki a kaput.
  – Gyerünk, Célia, ma te jössz.
  – Nem igaz, tegnap én nyitottam.
  – Hazudsz! Mindig ugyanezt mondod!
  – Remek, virágszálaim, látom, mind a ketten szeretnétek kiszállni.
  Morogva engedelmeskedtek, de a rosszkedv nem tartott sokáig, hamarosan újra mosoly ült az arcukon. Ami kezdetben kényelmetlen kötelességnek tűnt, gyorsan játékká alakult. Muguet felhajtott az olajfák árnyékába, ügyelve rá, hogy kikerülje a ház minden állatát, melyek üdvözlésükre siettek, mert felismerték az autó hangját. Kivette az iskolatáskákat, és nézte, ahogy a lányok versenyt futva jönnek felfelé az ösvényen. Garance kipirultan ugrált örömében.
  – Győztem!
  – Persze, mert te vagy a nagyobb. De majd meglátod, egyszer én leszek a gyorsabb.
  – Virágszálaim, amíg eljön ez a nagyon fontos pillanat, van egy ajánlatom: mi lenne, ha labdáznánk egy kicsit, hogy megmozgassuk a tagjainkat a leckeírás előtt?
  Garance és Célia már futottak is a ház mögötti rétre, ahol várta őket az előző este otthagyott labda. Célia hamar abbahagyta a játékot.
  – Célia, mi a baj?
  – Hagyj békén, nem szeretek labdázni.
  Nem véletlenül. A labda épp fejen találta, s ezen megsértődve már el is futott. Így telt a hét minden napja. Aznap este azonban Muguet kissé megsürgette őket, péntek volt, ki kellett mennie Alexért a reptérre.
  – Anya, veled mehetünk?
  – Tudjátok, hogy nem. Apátok azt akarja, hogy nyolckor ágyban legyetek.
  – Igen, de csak most az egyszer…
  – Én nem bánnám, de nem lehet. Na, ne lássak ilyen szomorú arcokat. Megígérem, hogy apa felmegy majd puszit adni, ha megjön.
  – De minek, ha már alszunk?
  A gyerekek bánatosnak tűntek. Szívesen az apjuk nyakába ugrottak volna. Muguet viszont inkább elé sem ment volna. Egy ideje minden pénteken összeszorult a gyomra a viszontlátás gondolatára. Amikor a reptéren jelezték a párizsi gép leszállását, elbújt egy oszlop mögé. Onnan leste Alexet, ahogy magabiztosan, sietősen lépked a tömegben. Minél közelebb ért hozzá, annál jobban remegett a lába.
  Muguet virágokkal díszítette fel a házat Alex érkezése előtt. A rózsák és jázminok illata betöltötte és felvidította a szobákat. A férfi azonban csak az állatok kellemetlen szagát érezte. Elege volt abból, hogy mindig ugyanazt kell ismételgetnie: az állatoknak odakint a helyük. Egészségtelen és veszélyes, hogy a gyerekek közelében vannak. Hétvégenként ideje nagy részét azzal töltötte, hogy kikergette őket a fotelokból, a konyhából, vagy ami még rosszabb, a hálószobájából. Aztán Muguet ne sírjon, ha egyszer súlyos baleset történik!
  – Ugyan már, Alex! Nagy a telek, és szerintem nagyon fontos, hogy legyenek állatok. A macskáknak hála nincs több patkány. Még a szőlőtőkék alól is eltűntek. A kutya ugatása meg távol tartja a csavargókat.
  – Na, szép kis házőrző! Egész éjjel a házban alszik.
  Ez az egyetlen módja, hogy az esetleges betörők ne mérgezzék meg a behatolás előtt! Ne felejtsd el, hogy hét közben egyedül vagyok a gyerekekkel.
  Muguet-nek meg kellene tanítania, hogy csak a gazdáitól fogadjon el ételt. Természetesen a kutya nevelését illetően ő nem jöhet szóba, ahhoz túl gyakran van távol. Különben is, elég a vitából, Muguet csak engedelmeskedjen, és kész.
  Megvető pillantással végigmérte a lányt, aztán utasította, hogy jöjjön ki vele a teraszra. Menet közben felkapta a tálalóról a messzelátóját, és felmászott az alacsony falra, szemközt az Angyalok öblével, hogy megnézze a strandot, ahol a felvont zászló jelezte a szél irányát és erejét. Menjen vagy ne menjen szörfözni? Mikor váltja fel a szárazföldi szél a tengeri szelet? Sok vitorlás kifutott, de mintha egy helyben álltak volna. Alex bosszúsan figyelte a szélcsendben is sebesen sikló motorcsónakokat. A nap mintha a felhők mögé akart volna rejtőzni. Muguet tudta, hogy a férfi egyetlen szót sem vár tőle. Csak álljon mellette, amíg ő nézelődik. Néha megpróbált megszökni, de Alex azonnal rendre utasította. Legyen türelemmel, még nem döntött.
  Eközben a nap folytatta útját az égen, a tücskök éles ciripelése visszhangot vert az olajfák ágain, és a szél, belefáradva abba, hogy Alex Favier-ra várjon, jól megérdemelt nyugovóra tért a dombok mögött. Délben Alex, még mindig pizsamában, káromkodva szidta Nizzát és a környékét. Jobban tette volna, ha Hy?res-ben telepszik le, ahogy tervezte. Ott legalább számíthatna a misztrálra. Na de a kisasszony, akit csak a virágok és az Angol sétány érdekel, túlságosan hamar meggyőzte. Muguet hiába fiatalabb nála huszonöt évvel, olyan, mint egy vénasszony, és képtelen megszerettetni a lányokkal a vízi sportokat. Ehelyett piknikezni viszi őket a Col de Vence-ra, kilométereket sétálnak, megbámulják a növényeket és az állatokat, kavicsokat szednek, és, úgymond, jó levegőt szívnak, így csak elkényeztetett puhányokat nevel belőlük, akik a legkisebb erőfeszítésre is képtelenek lesznek.
  – Alex, nem mennél oda a lányokhoz a medencébe? Nagyon várnak.
  – Hagyj békén! Elég nagy vagyok, hogy egyedül döntsek.
  Végül mégiscsak magához vette már reggel a nádszékre készített törölközőjét. Lement a kőlépcsőn, mely égette a talpát. Muguet hiába nevet, ő nem érti, mi ebben a vicces.
  A medencében lubickoló lányok bátorításképpen lefröcskölték az apjukat, aki még mindig habozott bemenni a vízbe.
  Miközben madame Louise, az új szakácsnő megterített a teraszon, Alex felmászott a medence mellett álló szilvafára, és leszedte az utolsó gyümölcsöket a gyerekeknek. A nyár elején néhány szilva beleesett a medencébe, Garance legnagyobb örömére, aki kecsesen beugrott a vízbe, hogy kihalássza őket. Mindenki szerette ezt a fát, különösen a madarak, melyek napkeltétől csipegették a lédús gyümölcsöket, a magokat meghagyva a ház lakóinak.
  A család némileg felöltözött, s összegyűlt a napernyők árnyékában, Madame Louise főztje körül. Alex szidta a nem elég friss salátát, a túl keményre sült húst, az ízetlen desszertet. Mikor tanul már meg rendesen főzni ez a nő? Megjegyzései azonban nem vették el senki étvágyát, még az övét sem. A kávénál a gyerekeknek el kellett menniük az asztaltól, lepihentek a fiatal gyerekfelvigyázó, Chatou kisasszony felügyelete alatt. Hétvégén Muguet-nek Alex rendelkezésére kellett állnia, ezért fizette a személyzetet.
  A teraszon elviselhetetlen lett a meleg. Alex felállt az asztaltól. Jobb lesz a szobában, melyet a reggel óta behajtott ablaktáblák megvédtek a vakító napfénytől és a hőségtől. Utasította Muguet-t, hogy tartson vele, szerette magáévá tenni szieszta előtt. Muguet megadta magát a vágyainak, de szívesebben maradt volna odakint, a fák alatt. A napnak ebben a forró időszakában a ház mintha az égben lebegett volna. A hőség köde minden támpontot elmosott. A tenger, a dombok mind belevesztek a sűrű ködbe. A kertben mintha lelassult volna az élet. A falakon felfutó bugenvilleák kéjesen szívták magukba a napsugarakat, a fájvirágok békésen szundítottak a kövek alatt, a mozdulatlan rózsák magukban tartották illatukat. Muguet alig várta Alex távozását, hogy kiélvezhesse ezeket az értékes pillanatokat, melyekben lénye eggyé olvadhat a természettel.
* * *
  Alex Favier-nak a „La Pastorale”-ban tett hetenkénti látogatásai egyre nyomasztóbbak lettek. Súlyos, nehéz felhők sötétítették el az eget és a lakók szívét. Alighogy átlépte a küszöböt, belélegezhetetlen lett a levegő, mintha egy szempillantás alatt felemésztett volna minden oxigént. Amint meglátta, Mackó elbújt a tévékészülék mögé. Alex máris kizavarta a koszos dögöt. Szegény pára remegve kúszott el előtte, tudta jól, hogy úgyis eléri egy-két rúgás a hátsóját. Muguet közbelépett. Azért fogadta be a kutyát, mert kínozták. Alex vöröslő fejjel vágott vissza. A kisasszony kiszámolta már egyszer is, mennyibe kerül az állatok etetése, gondozása meg az állatorvosnál tett látogatások?
  – De Alex, megengedhetjük magunknak!
  – Én engedhetem meg magamnak, ezt soha ne felejtsd el!
  – Akkor engedd, hogy dolgozzak és eltartsam őket.
  – Te szerencsétlen hülye! Mit képzelsz? Örökre felelőtlen maradsz, mindent összekeversz, aztán meg elsírod magad.
  Muguet visszautasította az ilyen érveket. Az apja, aki távolról sem rendelkezett akkora vagyon felett, mint Alex, mindig megtalálta a módját, hogy megosszon egy falat kenyeret a lányával és a ház állataival. Sőt, néha még a kóbor kutyákkal is.
  A gyerekek már nem futottak az apjuk elé, ha megérkezett. És ha Alex odalépett Céliához, hogy köszöntse, a kislány oda sem nézve azt felelte: viszontlátásra. Az önérzetében megsértett Alex dührohamot kapott. A Párizs-Nizza úton a repülőn megismerkedett két rendkívüli kislánnyal, akik sokkal érdekesebbek voltak, mint Garance és Célia. Persze az édesanyjukon is látszott, hogy jóval értelmesebb, mint Muguet, aki csak arra jó, hogy megismertesse velük a virágok illatát, megtanítsa megkülönböztetni a madarak énekét, és klasszikus zenével itassa át őket, valahányszor csak rajzolnak vagy gyurmáznak a kert végi kis házban. Így nem lehet olyan emberekké nevelni őket, akik képesek lesznek megállni a helyüket az életben.
  Persze ő a felelős, előbb kellett volna gondolnia erre. Gyerekeket csinálni egy olyan bolond tyúkkal, aki énekelve tanítja meg nekik az ábécét és a hét napjait, a számtannal pedig olyankor foglalkoznak, amikor kiesik egy tejfoguk! Ha ő nem ragaszkodna hozzá, hogy karácsonykor és húsvétkor síeljenek, távol az anyjuktól, ki tudja, mi lenne ezekből a lányokból. Kényes dámákat akar csinálni belőlük, akik csak arra jók, hogy a tükör előtt illegessék magukat? Amikor vele vannak, bezzeg szó sem lehet sírdogálásról és panaszkodásról, hogy túl hideg van. Síelniük kell, legyen bármilyen is az idő, vitának helye nincs. Muguet mosolyogva hallgatta. A gyerekeket a hegyekbe elkísérő Madame Louise-tól tudta, hogy Garance és Célia gyakran győztesen kerül ki az apjukkal való csatározásokból.
  – Papa, majd síelünk, ha megengeded, hogy előbb hóembert építsünk.
  – Szó sem lehet róla!
  – Akkor nem síelünk!
  – Nem ti fogtok dirigálni!
  – Nem dirigálunk, tárgyalunk!
  Varázsszó! Az üzletember saját vérére ismert bennük. Hát mégsem veszett el minden remény. Az egyetlen pillanat, amikor büszkének látszott a családjára, az volt, amikor a vendégeknek mutogatta őket, ahogy a házát és a kertjét is, amikor eljátszotta a büszke apát a fényképezőgép előtt, vagy amikor gyönyörű szép „büdös kölykei” fotóit nézegette az üzlettársával és a cége alkalmazottaival.
* * *
  Garance és Célia növekedése közben Muguet aggodalma is nőttön-nőtt. Még mindig félt, hogy egyedül nem boldogul a gyereknevelés feladatával. Bűntudata volt, ha a lányok megbetegedtek. Ha véletlenül megbotlottak futás közben, haragudott magára, amiért nem előzte meg az esést. Ha éjjel rosszat álmodtak, az ágyában dédelgette őket, és gyorsan varázslatos, vidám mesévé alakította lidérces álmukat. Az életét adta volna értük, de úgy érezte, még az sem lenne elég. Alex kigúnyolta a szorongását.
  – Szegénykém, sosem leszel képes megnevelni őket. Azt sem tudod, mit jelent a nevelés szó. Olyan vagy, mint az anyád, felelőtlen és ostoba. A lányaid is mindig olyan szerencsétlenek lesznek, mint te magad.
  Muguet-nek erőt adott a gyermekei iránti szeretete, de sokat szenvedett amiatt, hogy képtelen elkülöníteni Alex szavaiban az igazat a hamistól. Pedig az iskola igazgatónője igyekezett megnyugtatni:
  – Bár kicsit mások, mint a többi gyerek, a lányai ragyogók, függetlenek és játékosak.
  Garance éles eszűnek bizonyult, és fejlett művészi érzékkel rendelkezett. Célia hatékonyabb, gyakorlatiasabb intelligenciával bírt.
  A tanárnő szavai ahelyett, hogy megnyugtatták volna, összetörték Muguet-t. Gyerekkora óta az álmok, a képzelet, az érzelmek és az érzékenység világában élt. A valóságtól elszakadt gondolatai nem készítették fel rá, hogy szembenézzen a racionalitás mechanizmusaival. Alexnek igaza van, alkalmatlan anyának. Soha nem lesz megfelelő anyamodell a lányai számára. Hogyan adja meg nekik azt, amivel nem rendelkezik? Azzal próbálta palástolni hiányosságait, hogy nagyon odafigyelt minden kérdésükre. Ha pedig a lányok túl nehéz kérdéssel lepték meg, együtt keresték meg a választ a lexikonban. Átnézte a leckéiket, gyengéden és megértéssel kezelte nehézségeiket. Ám ha egy tollbamondás kellős közepén Célia megkérdezte, mennyibe kerül egy csomag répa, Muguet zavarba jött, képtelen volt válaszolni, és ebben a helyzetben még a Larousse sem lehetett segítségére.
  Egyszer vacsoránál Garance és Célia megkérdezte, miért olyan mindig az apjuk, mintha haragudna.
  – Maradjon csak Párizsban, ha nem örül, hogy láthat minket!
  – Virágszálaim, én inkább azt mondanám, hogy gondterhelt, hiszen súlyos felelősség nyomja a vállát.
  A lányoknak tudniuk kell, hogy Alex hétköznapjai kimerítők, stresszesek és dolgosak. Figyelemre méltó üzleti sikerét a munkájának, a dinamizmusának és rend kívüli üzleti érzékének köszönheti. Hálásak lehetnek, és büszkék az apjukra. Arról nem is beszélve, hogy ennek a ragyogó sikernek köszönhetően nekik olyan életük lehet, melyről sokan nem is álmodhatnak.
  Garance együtt érző pillantást vetett Muguet-re. Célia egy percig elgondolkozott anyja szavain.
  – Tudod, anya, nincs abban semmi rendkívüli, hogy a vagyonához illőn tart el minket. Azt azért tudnod kellene, hogy a szeretetet nem lehet pénzért megvenni.
  Muguet megpróbált felelni, de Célia belé fojtotta a szót.
  – Ne védd tovább az álláspontod, anya, nevetségessé teszed magad.
  Muguet elképedve nézte a lányait. Garance jó humorának és fejlett diplomáciai érzékének köszönhetően egy pillanat alatt el tudta venni a támadó szavak élét, még az apja dühkitöréseit is meg tudta fékezni. Alexet lefegyverezték lánya riposztjai, és nem tudta, hogyan kerekedhetne felül. A határozottabb természetű Célia nem várta meg, míg provokálják, inkább elsőként támadott, mintha attól félne, hogy a bántó szavak megsebezhetik. Ezért aztán gyakran összetűzésbe keveredett a környezetével, az apjával pedig különösen feszültté vált a viszonya. Talán nem tudta elfelejteni azt a szeptemberi napot, amikor az egyik hajókirándulás során hasznossá akarta tenni magát, és összeszedte a kabinban széthagyott ruhákat. Ahogy felért a hídra, karján a törülközőkkel, ruhákkal és más holmikkal, elbotlott egy acéldrótban, és egy könyv a tengerbe repült a kezéből. Alex végigmérte, és olyan durván, olyan gyűlölködve förmedt rá, hogy a szegény kislány elsírta magát. Célia fájdalma visszhangot vert Muguet szívében.
  – Alex, hogy beszélhetsz így egy ötéves gyerekkel? Csak segíteni akart.
  – Nem kérdeztem a véleményed. Muszáj mindig védened őket? Csak nem az én hibám, hogy ennyire ügyetlen?
  – Mert veled soha nem fordul elő, hogy elejtesz valamit? Eltúlzod a dolgot. Hogy lehetsz ennyire dühös egy olcsó könyv miatt?
  – Fogd be a szád!
  Muguet nem engedett. El akarta érni, hogy Alex tegyen egy gesztust Célia felé. Most is csalódnia kellett azonban: Alexnek mindig győznie kellett. Muguet a karjába vette a remegő kislányt, és lement a mólóra. Próbálta megvigasztalni, de hiába. A baj megtörtént.
  Madame Louise megjelenése szakította ki keserű gondolatai közül. A szakácsnő kihozta a desszertet. Muguet felsóhajtott. Garance és Célia látszólag már megfeledkezett az incidensről. Az új matektanárról beszélgettek, akinek olyan merev a haja, mint a pálmalevél. Muguet alig nyúlt a gyümölcssalátához. Lassan forgatta a kanalát az üvegkehelyben. Célia szavai jártak a fejében: a szeretetet nem lehet pénzért megvenni. Muguet tudta, hogy a lányának igaza van, de ez alkalommal is el akart menekülni a probléma elől, át akarta alakítani a valóságot. Kezdettől fogva megpróbálta kitörölni emlékezetéből élete fájdalmas pillanatait. A ritka alkalmak, amikor Alex kedves és szívélyes volt, elegendők voltak számára, hogy táplálják a boldogságát. Csak azért küzdött, hogy megvédje gyerekeit az élet csapásaitól. Ügyelt rá, hogy soha ne sározza be előttük az apjuk képét. Boldog és kiteljesedett családot akart. Olyan életre vágyott, melyben a természetnek lonc-és rózsaillata van, a madarak a Varázsfuvolát dalolják tavasz közeledtével, a nap beragyogja a földet gyengéd, simogató sugaraival. Jelentős energiákat fordított arra, hogy elfelejtse, a napsugarak égethetnek is.
* * *
  Egyik hétvégén Alex közölte, hogy Chantal eljön néhány napra a „La Pastorale”-ba.
  – De Alex, hiszen megígérted, hogy soha nem fogod összekeverni Nizzát és Párizst.
  – Hogy te milyen önző vagy! Chantalnak ugyanolyan joga van látni engem, mint a másik kettőnek.
  – Hiszen többet lát, mint Garance és Célia! Egész héten ott vagy neki.
  – Na és? Ugyanúgy otthon van itt, mint a te pisiseid.
  –Akkor miért nem viszed el magadhoz Corbeil-be Garance-t és Céliát?
  – Micsoda ostobaságokat beszélsz! Az nem ugyanaz. Míg Suzanne a helyzet áldozata, te élvezed annak minden előnyét. Ennyire nem lehetsz féltékeny!
  Muguet elhallgatott. Alexnek talán igaza van, de a lelke mélyén sosem érezte a férfi által folyton felemlegetett féltékenységet, mert természetesnek vette, hogy nem szeretik, és csak mások után következhet. Inkább fájdalmat, bánatot érzett, és főként bénító félelmet. Kedvelte Chantalt, de tudta, hogy jelenléte a „La Pastorale”-ban csak súlyosbítani fogja a már amúgy is bonyolult helyzetet. Alex tehát megint az „oszd meg, és uralkodj” módszeréhez folyamodik. Konfliktusokat gerjeszt, hogy jobban uralja a környezetét. Muguet számára Chantal érkezése egy illúzió végét jelentette.
  Amikor a lány megjelent náluk, már nem volt benne semmi gyermeki frissességéből. Tekintete hidegnek és kifejezéstelennek tűnt. Először megnézte a rózsaszín falú öreg házikót, melynek falát oly sűrűn benőtték a bugenvillea indái, hogy madame Louise végül letett róla, hogy kinyissa a vendégszoba ablaktábláit.
  Egy mimózabokor alatt megbúvó kis házacska, a lányok játszóháza fogadta magába a gyerekek játékait és jelmezeit, melyek több vesszőkosarat is megtöltöttek. Egy kovácsoltvas rács mentén rózsabokrok sorakoztak, illatuk betöltötte az egész kertet, s megrészegítette a környék összes madarát. A málnacserjék, ribizlik, narancsfák levelei a legkisebb szélre is megrezdültek. A bejáratnál a télen virágzó mandulafák madame Louise kuckója felett lengették ágaikat.
  Odabent a szobákat vastag falak védték a nyári forróságtól és a tél hidegétől egyaránt. Az alacsony mennyezeteket és az ebédlő falait selymes levelű növények borították. Az üveges ajtó mellett egy nagy, ovális asztal állt, finom viaszillatot árasztva. Mindenhol, még a konyhában is, naiv festmények lógtak. Csipkefüggönyök szűrték meg a fényt. A zeneszobában könnyű, puha fotelok álltak, melyekből Garance és Célia kunyhót építettek a barátaikkal.
  Az első emeleten hosszú folyosó várta a gyerekeket, akik esős napokon a végkimerülésig szaladgáltak rajta. Néha pötyögtek a fal tövében álló, megfáradt zongorán, melyet a bolhapiacon találtak. Rajzszögeket nyomtak a hangszer kalapácsaiba, hogy csembalóvá alakítsák át. Az ízlésüknek megfelelően dekorált kis szobáik hatalmas, százszorszépek és boglárkák tarkította mezőre néztek. A gyümölcsfákon alma, szilva, cseresznye és körte nőtt. A kiszáradt fa, melyre sárga és piros futórózsa kapaszkodott, örömtűzként ragyogott a tavasz közeledtére. A nyárfák, a szomorúfüzek és az olajfák kacagtak a napsütésben.
  A kertben állt egy kis csarnok is, abban volt a gyerekek hintája meg Alex sportszerei és vitorlás felszerelése.
  Nos, ez a látvány tárult Chantal szeme elé, aki azonnal az ingatlanügynökségre futott, hogy megtudja a ház s a telek értékét. Muguet-t meglepte ez a reakció. Hiszen Chantal is nagy villában él, gyönyörű kerttel körülvéve, melyben egyetlen fűszál sem lóghatott ki a többi közül. A terasz nagy részét egy modern, a „La Pastorale”-belinél is nagyobb, frissen újracsempézett medence foglalta el. Igaz, a lakberendező által kialakított belső tér rendjét és merevségét egyetlen személyes vonás sem bontotta meg. A ház rögtön a Favier család beköltözésekor elnyerte végső formáját, s most is ugyanolyan volt: mintha bebalzsamozták volna.
  Chantal megpróbált játszani és fürdeni a féltestvéreivel. Gondolatai azonban máshol jártak. Visszament a saját gyerekkorába, melyből hiányzott minden melegség és költőiség. Számára is fájdalmas volt ez a helyzet. Muguet legszívesebben megölelte volna, mint egy vigaszra vágyó kishúgot. Csakhogy ott volt Alex. Bizton számíthattak rá, hogy megmérgezi a hangulatot.
* * *
  Egy reggel Muguet-t ellenállhatatlan erő ragadta magával. Belépett a dolgozószobába, papírt és ceruzát vett elő. Pillantása elidőzött kicsit a réten. Finom fény simogatta az épp hogy ébredező virágokat. Odakint „négylábújai” egymással fogócskáztak. A macska hirtelen felmászott a fügefára, Mackó legnagyobb bánatára, aki ezután egyedül szaglászta a harmattól még nedves földet. Muguet a szeme elé emelte a kezét, Mackó és Zerbinette19 képe lassan elhomályosult, hogy átadja helyét Kajlának és Cilikének, a La Closerie-beli állatoknak, melyek mintha egy, a hajnali égen sikló, aranyszínű felhőn ültek volna. Ahogy Muguet feléjük repült, az évek, a fájdalmak, a megaláztatások elszáradt levélként hullottak a köves talajra. Az ugatással, dorombolással és nyalakodással megünnepelt találkozás után a vidám trió Richard gyára elé vonult. Muguet ötéves volt, az apja nyakába ugrott.
  – Papa!
  – Ki az?
  – A seggem!
  – Bravó, milyen jól nevelt kislány!
  Hirtelen görcs állt a hátába. Kinek képzeli magát? Micsoda önteltség azt hinnie, hogy megírhatja az apja történetét. Esélye sincs, hogy a végére érjen. Különben is, mire lenne jó felkavarni a múltat? Alex nem értékelné az ötletét.
  Napsugár vetült a kezére, s ez azonnal eloszlatta a habozását. Muguet sötétedésig írt, az ebédidőt is elfelejtette, így született meg a Richard Hauteville emlékére írt könyv első néhány oldala.
* * *
  Eleinte Muguet ügyelt rá, hogy hétvégeken ne vonuljon el a dolgozószobába. Túlságosan félt, hogy Alex elveszi a bátorságát az írástól. Amikor a gyerekei négy- és hatévesek voltak, velük együtt beiratkozott a zeneiskolába, s zongoraleckéket vett. A tanárt meglepte, hogy milyen könnyen tanul, és bátorította, hogy vegyen heti két-három órát. Muguet a fellegekben járt, végre valóra válthatja gyermekkori álmát. Nem lesz zongoraművész, ahhoz már késő, de pusztán az öröm kedvéért megtanul játszani a hangszeren. Boldogságtól csillogó szemmel számolt be sikeréről Alexnek. Annyira szerette volna, ha a férfi nem csak egy buta libát, egy értelmi fogyatékost lát benne!
  – Szegénykém, milyen naiv tudsz lenni! Nem veszed észre, hogy így akarják megtartani a diákokat? Ecettel nem lehet legyet fogni, te is tudod. Nem akarok csalódást okozni neked, de semmi tehetséged a zenéhez.
  Muguet bezárkózott a szobájába. Később megtudta, hogy a tanár nem értette, miért adta fel minden magyarázat nélkül a zenetanulást. Tényleg tehetségesnek találta, és sajnálta, hogy így döntött. Bőven volt tanítványa, sokat vissza is utasított, ő volt a Nizzai Zeneakadémia legjobb tanára. Miért döngöli mindig a földbe Alex? Muguet úgy érezte, pókhálóba gabalyodott. Minél jobban küzdött, annál inkább fojtogatták a selyemszálak. Hónapokon át titokban újraélte nehéz gyermekkorát, melyben a hős, Richard Hauteville, bátran szembeszállt a feleségével, az apácákkal és az igazságszolgáltatással, hogy magához vehesse a lányát. Az ő makacssága nélkül Muguet tízévesen meghalt volna az árvaházban. Ostor, töviskorona és keresztre feszítés várt volna rá. Ha már meg kell halni, inkább az apja karjában szerette volna kilehelni a lelkét, és mint a lenyugvó nap sugarai, az erdő mögött tűnt volna el, miután végigsimogatta a búzamezőket, megcsiklandozta Nagybajusz uszonyait, s utoljára megölelte a folyót. Végül a madarak énekének ringatásában olvadt volna bele a sötétségbe.
  Egyik este Alex váratlanul beállított, és meglátta a ceruzával teleírt lapok felett görnyedő Muguet-t.
  – Mit csinálsz?
  Muguet dadogott.
  – Mit? Egy szót sem értek.
  Muguet remegő hangon bocsánatot kért, és elmondta, hogy az apja történetét írja.
  – Nincs más dolgod, mint egész nap itt mereszteni a segged ezen a széken? Nézd csak meg magad. Besavanyodsz és kezdesz elhízni. Inkább el kéne járnod velem sportolni. Be akarok iratkozni a sportklubba, a szombat délelőtti foglalkozásokra. Mutasd, mit firkáltál…
  Alex olvasni kezdett. Hosszabb időt töltött a kézirat átfutásával, mint Muguet gondolta volna.
  – Nem könnyű elolvasni, de bevallom, megleptél. Egészen jónak tűnik. Bár biztosan senkit nem érdekel ez a sületlenség. Na, gyere, vacsorázzunk.
  Szerencsére Muguet már befejezte a könyvét. Alex túl későn lépett közbe, már nem törhette meg a lendületét.
  Muguet élete előre kiszámíthatónak tűnt: Alex, de leginkább önmaga foglya volt. A végtelenbe szegezett tekintettel haladt előre, így kerülve el a rémisztő valóságot. Egészen addig a napig, amíg a kiszámíthatatlan be nem csöngetett az ajtaján.
  Aznap reggel a kék ég a szép napok nyugodt és derűs tengerében csodálta magát. Muguet őszinte boldogsággal nézte az Angyalok öblét. A kapucsengőre rezzent össze. Sajnálattal hagyta ott a vízen sikló vitorlások látványát. Egy titkárnővel volt találkozója, aki felajánlotta, hogy számítógépre viszi a kéziratát. A konyhába ment és megnyomta a kapunyitó gombot. Aggódva figyelte, ahogy Marthe Thalé jön felfelé az ösvényen. Előrehajló, merev hátához mintha túlságosan hosszú karok társultak volna, és jelenléte sehogy sem illett ebbe a harmóniát és szépséget árasztó környezetbe. Muguet egy pillanatig habozott, mielőtt beengedte. Végül bekísérte a virágokkal teli szalonba.
  A hölgy minden további nélkül lerogyott az egyik fotelba, és meg sem várva, hogy kérdezzék, máris mondani kezdte, mennyire boldog, hogy itt lehet, hogy szédületes sebességgel gépel, és mindenki csak gratulál az ügyességéhez, mióta csak dolgozni kezdett. Cigarettára gyújtott, és meglepődött, hogy nem talál hamutartót. Muguet veszélyt szimatolt a gátlástalan, uralkodó természetű lányban. Össze kell szednie a bátorságát, hogy elküldje.
  – Sajnálom, Thalé kisasszony, de itt senki nem dohányzik, és…
  Nem maradt ideje befejezni
  – Ne aggódjon, madame, a munkaórák alatt majd nem dohányzom.
  Ennyi magabiztosság láttán Muguet-nek nem maradt több érve.
  Aznap este kellemes volt a levegő a teraszon. A két olajfa levelei legyezőként susogtak. A tücskök nem ciripeltek, épp csak suttogtak. A hold megvilágította a szendergő virágokat.
  Alex ügyetlen mozdulattal feldöntötte a poharát. A szakácsnő odasietett, Muguet megköszönte.
  – Hazamehet, madame Louise, majd én elrendezem ezt.
  Alex a vacsora eleje óta a gondolataiba merült. Megosztotta Muguet-vel azt a félelmét, hogy esetleg a baloldal kerül hatalomra. Bizonyos híresztelések szerint Valéry Giscard d'Estaign t nem választják újra. Pierre-rel komolyan gondolkodnak azon, hogy eladják a cégük részvényeit. A vacsora végeztével Muguet kettesben maradt Alexszel. Letette a csészéjét, szerette a langyos kávét. Önmagát bátorítva megköszörülte a torkát.
  – Alex, el is felejtettem mondani. Hívtam egy fiatal hölgyet, hogy gépelje le a könyvemet.
  A férfi gúnyosan felnevetett.
  – Tudod egyáltalán, hogy ez mekkora munka lesz?
  Kijelentette, hogy egyetlen centime-ot sem áldoz az évszázad művére, és Muguet-nek egyedül kell boldogulnia, hogy kifizesse a „titkárnője” órabérét. Muguet nem felelt. Bántotta Alex viselkedése. Valahányszor megpróbált csinálni valamit, a férfi azonnal igyekezett elbátortalanítani, és gúnyos szavakkal bizonygatta, hogy soha nem viszi semmire az életben. Nem sokkal azelőtt Muguet szeretett volna munkát vállalni egy festészeti galériában, hogy elmélyítse, gazdagítsa ismereteit a képzőművészet terén, melyet különösen szeretett. Már megérdeklődte, a XX. század Galéria kész lenne alkalmazni őt.
  Alex döbbenten bámult rá. Hogyan juthatott ilyen ostobaság az eszébe? Elképzelte akár egy pillanatra is, ahogy egy nagy üzletember felesége minden reggel munkába megy, hogy éhbérért dolgozzon? Azt akarja, hogy az emberek azt higgyék, nem képes eltartani a családját?
  – Alex, ne túlozz! Te magad is lenézed a háziasszonyokat. Szerinted nincs semmi érdekes mondanivalójuk, és idővel a bútoraik is jobban csillognak, mint a szellemük. Nem akarom így végezni, meg fogsz gyűlölni. Könyörgöm, csak fél munkaidőben, hiszen a gyerekek az iskolában ebédelnek! Különben is pontosan tudod, hogy nem a pénzen van a hangsúly.
  – Éppen ez az, hagyd meg a munkát azoknak, akiknek igazán szükségük van a fizetésre. Nem szégyelled magad? Te akarsz dolgozni, aki semmiben nem szenvedsz hiányt?
  – Alex! Csak szerettem volna egy kis önállóságot, hogy ne csak általad létezzem…
  – Hallgass! Nem is tudom, miért vitatkozom, meggyőződésem, hogy úgysem maradnál sokáig eladónő. Hamar rájönnél, hogy a munka fárasztó dolog. Törődj inkább a lányaid nevelésével, mert mostanáig nem győztél meg az eredménnyel.
  Vita lezárva. Alex magára hagyta Muguet-t a csalódásával és az önmaga iránti undorral. Miért nem volt ereje szembeszállni vele, és véghezvinni az akaratát? Mitől fél valójában? Igaz, hogy rettegett a férfitól, de volt valami más is, amit nem tudott meghatározni.
  Hétfő reggel Alex berontott a dolgozószobába. Sajnálja, hogy zavarnia kell a kisasszonyt az írásban, de ideje indulniuk a reptérre. Neki dolga van. Nem engedheti meg magának, hogy lekésse a gépet. Útközben figyelmeztette Muguet-t, hogy ne legyen olyan kedves a személyzettel. Ne álljon fel többé az asztaltól, hogy segítsen madame Louise-nak leszedni a tányérokat, és ne vesztegesse az idejét a kertész problémáinak meghallgatásával. Így sosem fogják tisztelni. Ha ő is így viselkedne a cégnél, rég csődbe ment volna. Aztán hirtelen kitört belőle a nevetés, ahogy eszébe jutott a találkozása Marthe Thaléval, a gonosz és buta tekintetű tehénnel, akivel a konyhában futott össze. Hol találta Muguet ezt a csúfságot?
  – A manikűrös ajánlotta. Szegény lány munkanélküli volt, és kétségbeesetten állást keresett.
  Munkanélküli, amikor mindenhova embert keresnek? Biztos nem véletlen. Ha mindig a kivert kutyákat fogadja be, végül Muguet is így végzi. Nincs ítélőképessége, egy nap még bánni fogja, hogy felvette ezt a lányt.
  A reptéren a férfi kiszállt a kocsiból, fogta a diplomatatáskáját, megcsókolta Muguet-t, és közölte, hogy pénteken a szokott időben érkezik. Aztán egyetlen kedves gesztus nélkül, nagy léptekkel távozott.
  Visszafelé, egyedül a Mercedes volánjánál, Muguet lassan visszanyerte egyensúlyát, melyet a hétvégeken mindig elveszített. A kilométerek, melyek elválasztották a domboktól, lehetővé tették, hogy elfelejtse: ő csak egy ostoba liba, egy lotyó, egy szemét. Alex róla alkotott negatív ítélete kétségbeejtően elmélyítette önbizalomhiányát.
  Sok év telt el első találkozásuk óta. Fájdalmas és nehéz volt az azóta megtett útja. Nélküle azonban ma nem lenne a két lánya, akiket imádott, s akik viszonozták szeretetét. Kiszállt a kocsiból, ahogy elérte a „La Pastorale” kapuját, a házét, ahol hétvégenként fedezékbe vonult a boldogság. Muguet becsukta a garázsajtót, és szélesre tárt szívvel futott Garance-hoz és Céliához.
  Pénz nélkül Muguet nem tudta legépeltetni a kéziratát. Freddy, a család egyik barátja sietett a segítségére, és felajánlotta, hogy kifizeti a titkárnő bérét. Muguet majd később a jogdíjakból megadja a pénzt. Muguet megköszönte, de azonnal elszomorodott.
  – De hogyan fogom visszafizetni, ha a könyv nem jelenik meg vagy ha nem fogy jól?
  Muguet csak ne aggódjon. Fejezze be a könyvét, aztán majd meglátják. Ettől fogva Freddy fizette Marthe Thalét, aki hamarosan teljesen rátelepedett a „La Pastorale”-ra. Amint Muguet elment otthonról, kizavart minden állatot a házból, egész nap fosztogatta a hűtőt, tömte magába a felvágottakat, aztán meglepődött, hogy hányingere van.
  Úgy tűnt, Muguet nem veszi észre titkárnője furcsa viselkedését. Marthe Thalé fontos lett a szemében. Ahogy sokasodtak a gépelt lapok, a kézirat kezdett formát ölteni. Hamarosan elküldheti a kiadóknak, és ha pozitív válasz érkezik, Richard Hauteville-nek járó kései kompenzációként fogadja majd.
  Várva, hogy Muguet elvégezze az utolsó simításokat a könyv fejezetein, Marthe Thalé Alex dolgozószobájában unatkozott. Bármiféle engedély nélkül elkezdte kinyitogatni az ott talált dossziékat, aztán a maga módján rendszerezte az iratokat úgy, hogy később senki nem talált meg semmit. Amikor Muguet rájött, hogy mit művel, hangot adott meglepetésének. A lány kijelentette, éppen ideje volt, hogy rendet csináljon. Észrevette, hogy van olyan adó, amit kétszer fizettek be, vannak számlák, melyekre virágokat rajzoltak, ám nincs rajtuk a befizetést igazoló pecsét, és talált megválaszolatlan sürgős leveleket is. Látszik, hogy a titkárkodás nem Muguet erőssége. Marthe Thalé olyan határozottan beszélt, hogy Muguet elbizonytalanodott. Talán a lánynak igaza van. Lefegyverezte a magabiztossága, és szabad kezet adott neki.
  Egyik délután Muguet éppen a gyerekekért indult volna az iskolába, amikor a konyha sarkában leverten, mogorva arccal találta a szakácsnőjét.
  – Valami baj van, madame Louise?
  Az asszony egy pillanatig habozott, de felülkerekedett benne a harag.
  – Sajnálom, asszonyom, de meg kell mondanom, hogy a titkárnője gyűlöletes nőszemély. Pokoli teremtés. Mindenbe beleszól, mindent átkutat, mögöttem jár, amikor takarítok, tanácsokat ad a főzéshez. Átkutatja a szemetet, kiveszi belőle a papírokat, a dobozokat meg ki tudja, még mit. Amikor este hazamegy, ellopja, amit a hűtőben talál, így aztán alig marad valami, amiből vacsorát készíthetek. Zaklatja a kertészt, akinek már elege van abból, hogy mindig a sarkában jár, és parancsokat osztogat, pedig nem sokat ért a növényekhez. Ha ez így megy tovább, Attilio úr és én kénytelenek leszünk elmenni. Nem bírjuk elviselni.
  Madame Louise-nak könnybe lábadt a szeme. Szipogva mondogatta, reméli, hogy nem jutnak idáig. A madame olyan jó hozzájuk. Muguet megvigasztalta és megnyugtatta. Nem tudta, hogy Marthe Thalé ekkora hatalomra tett szert a házban.
  – Igen, asszonyom, kihasznál minden pillanatot, amikor maga hátat fordít neki.
  A „La Pastorale”-ba költözésük után Muguet eleinte félt a személyzet irányításának feladatától. Nem volt felkészülve rá, hogy utasításokat osztogasson, és ezt az alkalmazottai is észrevették, s vissza is éltek vele. Egy idő után elfajult a helyzet, és Muguet kénytelen volt elbocsátani őket. Alex semmit nem akart tudni, Muguet boldoguljon egyedül, neki már így is elég gondja van a céggel. Muguet megtette, ami tőle telt, egészen addig a napig, amíg rá nem talált Attilióra és Louise-ra, akik az újságban feladott hirdetésére jelentkeztek. Mindkettőjüket nagyon érdekelte a felkínált állás.
  Muguet-t azonnal meghódította a visszahúzódó és mosolygós asszony meg a komolynak és hozzáértőnek tűnő férfi. Hamar megállapodtak, és az új alkalmazottak másnap már munkába is álltak.
  Madame Louise hamar a házbeliek kedvence lett. Mindenki szerette, az állatok is, melyek etetéskor a sétánynál várták, sőt, még Alex is, aki kedvesnek találta. Ugyanakkor a főztjéért nem rajongott.
  Attilio, Louise és Muguet között őszinte és mély barátság szövődött, melyet soha semmi nem árnyékolt be. Miután Muguet elvitte a gyerekeket az iskolába, minden reggel összegyűltek egy csésze kávé mellett a szalon ovális asztalánál. Számba vették az aznapi tennivalókat, aztán megbeszélték, hogyan lehet a legjobb halászlét főzni, vagy hogyan szabadulhatnak meg a legkönnyebben a rózsákat pusztító élősködőktől.
  Muguet nem hagyhatta, hogy Marthe Thalé lerombolja ezt a harmóniát, a lehető leggyorsabban cselekednie kell. Már Freddy is figyelmeztette egy vacsorán, melyet kettesben költöttek el Muguet-vel. Elmondta, hogy aggódik a titkárnő miatt.
  – Nem vetted észre hogy egy ideje utánozza a hangodat a telefonban, és kezd úgy öltözködni, mint te? Egyébként halálosan nevetséges, képzeld csak el magad csipkeblúzos őrmesterként. Arról nem is beszélve, hogy el akarta hitetni velem, hogy ő írta meg a gyerekkori emlékeidet. Csak azért, mert ő gépeli le a szövegedet. Ha kíváncsi vagy a véleményemre, nem lett volna szabad megengedned, hogy tegezzen. Annak a lánynak nagyobb hatalma van fölötted, mint gondolnád.
  Muguet a titkárnő védelmére kelt. Marthe Thalé kilenc évvel fiatalabb nála, neki is nehéz gyerekkora volt, és valószínűleg ezért azonosul vele… Muguet szerint csak keresi önmagát.
  – Viccelsz? Nem önmagát keresi, a helyedre tör. Légy nagyon óvatos, Muguet, az a lány veszélyes.
  Muguet hallgatott. Eszébe jutott egy jelenet, melyet akkor viccesnek talált, ám jobban belegondolva… Marthe azzal az ürüggyel, hogy ő a környékről való, tehát jobban tudja, melyek a minőségi cégek, fokozatosan lecserélte a Muguet-nek dolgozó iparosokat. Egy általa ajánlott villanyszerelő építette ki a kert megvilágítását szolgáló rendszert. Miután elment, Marthe Thalé diadalmasan, ragyogva lépett Muguet-hez.
  – Tudod, mit mondott az előbb a haverom? Azt hitte, te vagy a takarítónő.
  Muguet elnevette magát, és kijelentette, nem lát semmi rosszat abban, ha valaki takarítónő. Muguet válasza elbizonytalanította Marthe Thalét, nem tudta, mit mondhatna erre.
  Muguet a homlokát ráncolta.
  – Talán igazad van, Freddy. De azért nevetséges ez az egész. Hogyan léphetne a helyemre?
  – Szerintem hamarosan megtudod.
  Életében először Muguet-nek volt bátorsága összemérni magát valakivel, ráadásul meglepő határozottsággal. Talán mert tudomást szerzett Marthe Thalé csalásáról. Hogyan képzelheti ez a lány, hogy Muguet eltűri, hogy megfosszák legértékesebb kincsétől, az apja emlékére írt könyvétől?
  Ellentmondást nem tűrő hangon megkérte Marthe Thalét, hogy napközben maradjon a helyén, és hagyja abba a személyzet zaklatását. Nem tűri, hogy megkérdőjelezze a munkájukat, s ha már szóba került, az övé távolról sem tökéletes, és inkább a gépelési hibáira kellene figyelnie.
  – Arról is tudok, hogy megtéveszti a környezetét, és a könyvem írójának adja ki magát. Akkor mire vár, írja meg a folytatást. Ha ebben a házban akar maradni, Thalé kisasszony, kénytelen lesz megtanulni tiszteletben tartani a többieket…
  Marthe Thalé döbbenten bámult rá, mintha Muguet egyszerre három idegen nyelven szólt volna hozzá. Muguet egész testében remegett. Marthe Thalé akaratlanul is felfedte előtte, hogy képes a lázadásra. Kissé meg is rémítette ez a felismerés.
  Alex nagy érdeklődéssel olvasta Muguet kéziratát.
  – Bravó, gratulálok, bevallom, szeretnék olyan jól írni, mint te. De ha megengeded, itt-ott belejavítok egy kicsit.
  Muguet amint tehette, kihúzta a javításokat. Elütöttek az ő stílusától, s Alex gondolatait tükrözték. A férfi magával vitte a kéziratot Párizsba, meg akarta mutatni egy ismerős kiadóvezetőnek. Muguet érezte, hogy megint kezd kicsúszni a kezéből, amit létrehozott. Gyorsan lépnie kell, fáj a szíve az apjáért.
  Néhány példányban lefénymásoltatta a művét, és elküldte különböző kiadóknak. Több kedvező választ is kapott. Volt, aki néhány változtatást javasolt, mások így is elfogadták a kéziratát, és megbeszélésre hívták Párizsba.
  Egy novemberi reggelen felkereste a Faber kiadót, amelyik elsőként válaszolt neki. Szívélyes és lelkes fogadtatásban részesült. Mindenkit meghódított az apa személyisége, és úgy beszéltek róla, mintha még élne. A boldogság forgószélként kapta fel Muguet-t, s repítette Richard sírjához.
  – Papa, ébredj, sikerült.
  Ez kissé elhamarkodott kijelentés volt, mivel kiderült, hogy Muguet-nek még ki kell állnia az újságírók rohamát. Azonnal kitört rajta a pánik. Hiába színésznő, soha nem lesz képes szembenézni a kamerákkal és mikrofonokkal, hogy megvédje a könyvét. Lába elgyengült, le kellett ülnie a kiadó munkatársai közé, akik pezsgőt bontottak Richard Hauteville tiszteletére.
* * *
  A könyv hatalmas sikert aratott, még külföldön is. Muguet-t a gyermekeivel együtt dedikálásra hívták Magyarországra. Egyik reggel még a lányoknak be is kellett segíteniük a dedikációk írásában, mert Muguet csuklója már nem bírta a terhelést. Mindhárman gyengéd emlékeket őriztek meg erről az országról, ahol a vendégszerető és nyitott emberek szívből jövő szavakkal üdvözölték őket.
  A Duna kettészelte Budapest varázslatos és vidám képet nyújtott, bár a falakon néhol még látszottak a golyónyomok, az 1956-os felkelés emlékei. A zenébe az egész lelküket beleadó magyar hegedűsök tüzes muzsikát csaltak elő hangszereikből, mely az egész várost, de még a környéket is bezengte.
  Muguet-nek nagyon sok energiájába került, hogy feleljen a média érdeklődésére. Az utolsó pillanatig reménykedett, hogy valaki leveszi a válláról könyve reklámozásának terhét. Freddy bátorította, hogy ne futamodjon meg, le kell győznie a félelmeit és önbizalomhiányát. Arról nem is beszélve, hogy a kiadója komoly kockázatot vállalt azzal, hogy több ezer példányban nyomtatta ki egy elsőkötetes szerző könyvét. Freddy utóbbi megjegyzése Muguet lényének legmélyére hatolt. A barátjának igaza van. Megacélozta a szívét, és kivont karddal csatába indult; eleinte dadogott, szünetet tartott minden mondata között. Kétségbeesetten próbált világosan fogalmazni, és néhány, kissé ügyetlen próbálkozás után végül sikerült megfeledkeznie a mikrofonokról és a kamerákról. Egy idő után már mosolyogni is tudott, s többé nem kellett keresnie a szavakat. Kiadója elnéző jóindulattal figyelte igyekezetét, és megköszönte bátor helytállását.
  Mindez azonban nagyon feszültté tette Muguet-t. Kimerítette, hogy mindig tartania kell magát. Elment az étvágya és álmatlanság kínozta. Esténként gyógyszert vett be, hogy el tudjon aludni, reggel pedig újabb tablettákra volt szüksége ahhoz, hogy teljesen magához térjen. Ahogy teltek a napok, egyre inkább önmaga árnyéka lett.
  Ekkoriban történt, hogy Claude Silard bekopogtatott hozzá. Látogatását előre jelezte Marthe Thalénak, de a lány elmulasztotta ezt megemlíteni Muguet-nek. Silard olvasta a könyvét, és filmre akarta vinni Richard Hauteville történetét. Muguet-nek elkerekedett a szeme meglepetésében. Kávéval kínálta a férfit a zöld szalonban.
  Bár a témát fájdalmasnak találta, Claude Silard bevallotta, hogy megérintette a könyv gyengédsége és humora. A beszélgetés ez után a férfi munkájára terelődött, aki elmondta, hogy Francis Blanche oldalán tanulta a szakmát. Muguet máris másképpen nézett rá. Sűrű, szinte az egész arcát elfedő szakállával, hosszú, rozskenyér színű hajával Silard első pillantásra inkább medveszelídítőnek, mint filmrendezőnek tűnt. De ha Pierre Dac és Francis Blanche környezetében mozgott, nem utasíthatja el az ajánlatát, hiszen az apja kedvenceinek ismerősével hozta össze a sors.
  Megmutatta a férfinak a kertet és a medencét. Silard nem akart úszni, igaz, november közepén jártak. Este együtt vacsoráztak a „La Pastorale”-ban, megbeszéltek másnapra egy találkozót, és néhány napon belül elválaszthatatlanok lettek. A férfi rendbe hozta a szakállát és a bajuszát, s nekiláttak megírni a forgatókönyvet. Muguet dalokat akart minden jelenethez. Claude Silard alig tudta lebeszélni szándékáról: végül is nem egy zenés komédián dolgoznak.
  Cinkosságuk és örömteli közös munkájuk idegessé és iriggyé tette Marthe Thalét. Amint Muguet bezárkózott egy szobába Claude Silard-ral, az ajtóhoz szorította a fülét. Nem bírta tovább, és pletykálni kezdett róluk a személyzetnek.
  – Észrevették, hogy a madame mennyire elhanyagolja a házat, mióta ez az alak itt van? Ahelyett, hogy egy forgatókönyvvel vesztegeti az idejét, inkább a gyerekeivel kellene törődnie.
  Attilio úr megvonta a vállát, és kiment a konyhából. Madame Louise kijelentette, hogy ő másképp látja a dolgot: nagyon örül, hogy Silard úr visszaadta a madame életkedvét. Soha nem látta még ilyen vidámnak Muguet-t.
  Ami pedig a gyerekeket illeti, nem látja be, mi többet tehetne még, már így is túl sokat ad nekik. Madame Louise szerint Silard úr figyelmes és kedves Garance-szal és Céliával. Úgy viselkedik, ahogyan az apjuknak kellett volna a kezdetektől fogva. Marthe a válaszon feldühödve sarkon fordult. Szívesen bevonta volna a szakácsnőt és a kertészt is rosszindulatú pletykálkodásába.
  Egy találkozó során Freddy felajánlotta Claude Silard-nak, hogy részt vesz a film elkészítésében. Muguet vacsorára hívta őket Marthe Thaléval együtt, akit az utóbbi időben elég magába zárkózónak talált. Azt hitte, a titkárnőjének magánéleti gondjai vannak, és remélte, hogy az este eltereli róluk a figyelmét.
  Az étkezés közepén megszólalt a telefon. Favier úr kívánt beszélni Muguet-vel. Azután Marthe Thalét kérte. A lány páváskodva, önelégülten tért vissza körükbe a telefonbeszélgetés után.
  Freddy, mielőtt üzletemberré vált volna, a Genfi Egyetemen tanított. Fejlett pszichológiai érzékével azonnal felfigyelt Marthe Thalé viselkedésének megváltozására. Nem tudta megállni, hogy falhoz ne állítsa a lányt.
  – Thalé kisasszony! Fensőbbséges és elégedett arckifejezéséből látom, hogy Favier úr előadta önnek a kis magánszámát. Biztos vagyok benne, számít az ön éleslátására, hogy felügyelje Muguet-t, a szerencsétlen, ostoba Muguet-t, aki képtelen egyedül elboldogulni a világban. Önnek kell vigyáznia a mater dolorosára, a depressziós, a gyengeelméjű Muguet-re. Biztosan azt is mondta, hogy egy időre el kell utaznia, és számít az ön felelősségérzetére, hogy megfigyelje az élettársa legapróbb mozdulatait és cselekedeteit is, s természetesen visszatértekor részletes beszámolót vár öntől. Tudja, Thalé kisasszony, nem vagyok vak, pontosan látom, hogy uralni akarja ezt a házat, és ezt Alex is tudja. Az ön ostobaságát és mérhetetlen gőgjét használja ki. Szövetségest keres, aki segít neki összetörni Muguet-t. Képtelen elviselni a könyve sikerét. A szemében maga az ideális cinkos. De tudja meg, ha sikerrel jár, magát teszi majd felelőssé Muguet összeroppanásáért. Gondolkozzon el ezen.
  Marthe Thalé arcából kifutott a vér.
  Freddy hasonló hangnemben folytatta, s Alexet is alaposan kiosztotta. Amikor megismerkedett a Favier családdal a hegyekben, Alex, Muguet távollétét kihasználva, igyekezett befeketíteni előtte a lányt. Olyan messzire ment ördögi machinációjában, hogy Freddynek fel kellett állnia az asztaltól, hogy kimenjen hányni. Hogyan beszélhet így egy férfi a gyerekei anyjáról?
  Freddy őszintén megszánta Muguet-t. Két együtt töltött hét után megállapította, hogy a legkevésbé sem hasonlít a szörnyű leírásra, melyet Alex adott róla. Marthe Thalé sanda pillantást vetett Freddyre. Behúzta a nyakát, és a továbbiakban már csak a tányérjára, kihűlt ragujára koncentrált.
  Marthe Thalé távozása után Muguet azt mondta Freddynek, hogy túlságosan szigorú volt a szegény lánnyal. Nem is tudja, mit csinál.
  – Éppen ez az, a butasága csak még veszélyesebbé teszi. Meg kellene válnod tőle.
  – Talán igazad van, Freddy, de egyelőre szükségem van rá titkárnőként. Nem tudom, mi van velem, de egy ideje egyre fáradtabb vagyok. Reggel mintha tízkilós súlyok lennének a szememen. Néha annyira fáradt vagyok, hogy muszáj visszafeküdnöm, miután elvittem a gyerekeket az iskolába.
  – Muguet, ez nem normális. Kérlek, a lehető leghamarabb menj el orvoshoz.
  Claude Silard megígérte, hogy elkíséri…
  Az orvos semmi rendkívülit nem talált, az alacsony vérnyomást és az időszakos tachycardiát leszámítva. Sok pihenést, vitamint és főleg nyugalmat írt elő.
  Két nappal később Célia nem tudott felkelni reggel, láz égette az arcát. Amikor Muguet a karjába vette, rá sem ismert a lányára: mintha csak egy rongybaba lett volna. Azonnal kihívta az orvost, aki elküldte őket a Lenval gyermekkórházba. Amint felvették a sürgősségi osztályra, Céliát körbevették az orvosok. Megkérték Muguet-t, hogy odakint várakozzon. Ő egyre csak az elhaladó nővéreket kérdezgette:
  – Bocsásson meg, asszonyom, tud valamit a lányomról, Céliáról?
  – Legyen még egy kicsit türelemmel, hamarosan jön az orvos…
  Valóban, csakhamar megérkezett az orvos. Gondterheltnek tűnt.
  – Asszonyom, azt hiszem, a lányának vírusos tüdőfertőzése van. Néhány napig megfigyelés alatt kell tartanunk. Meg tudná mondani, merre járt az utóbbi időben?
  Célia nemrég sítáborban volt a hegyekben a testvérével. Mindketten megfürödtek a községi uszodában.
  – Nagy valószínűséggel ott szedte össze a vírust. Figyelje a nővérét is, sosem lehet tudni.
  Másnap Garance is kórházba került. Az orvos ugyanazt a diagnózist állította fel. Muguet megpróbálta elérni Alexet, jóllehet utasításba kapta, hogy semmiképpen ne keresse. Három hónapja minden hétvégéjét Belgiumban töltötte, a tökéletes szerelmet igyekezett megélni új olasz szeretőjével. Marthe Thalé közvetítésével, akit megbízott, hogy küldje utána a teljes ruhatárát, megüzente Muguet-nek, hogy amilyen gyorsan csak lehet, költözzön ki a lányokkal a „La Pastorale”-ból. A titkárnő nagyon sajnálta, de ő maga sem tudja, hol érhető el Alex. Muguet csak hagyjon üzenetet, majd átadja Favier úrnak, ha telefonál.
  – Mondja meg neki, hogy a két lánya kórházban van.
  Muguet letette a kagylót Az erős érzelmi sokk, hogy a lányait kórházban látja, megdermesztette a széken. Mindig egyedül maradt a nehéz percekben. Alex soha nem volt mellette, hogy támasza legyen. Claude Silard, aki ekkor lépett be az ajtón, egy végtelenül kimerült Muguet-vel találta szemben magát. A karjába vette, s biztosította afelől, hogy mindenben igyekszik majd a segítségére lenni. Ne aggódjon, a gyerekei jó kezekben vannak. Felajánlotta, hogy éjjel-nappal a „La Pastorale”-ban marad, van elég szoba a házban. Így Muguet nagyobb biztonságban érezheti magát. A kétségbeesett anya elfogadta az ajánlatot, örült, hogy nem egyedül kell szembenéznie a megpróbáltatással.
  Egy hónappal később Alex Favier, akit legutóbbi „szívszerelme” faképnél hagyott, nem igazán tudta, hogyan térjen vissza a „La Pastorale”-ba, ezért a család orvosához fordult, és megkérte, hogy közölje Muguet-vel: ha nem engedi, hogy lássa a gyerekeit, akkor vagy beszünteti a havonkénti pénzátutalásokat, vagy öngyilkos lesz. Muguet megnyugtatta az orvost, soha eszébe sem jutna megakadályozni, hogy a lányok lássák az apjukat, épp ellenkezőleg.
  Azon a napon, amikor Alex Favier megtudta, hogy Claude Silard a jelenlétével támogatja Muguet-t, úgy felbőszült, hogy beleremegtek a dolgozószoba ablakai. Muguet már megint valamiféle szemét alaknak akarja őt beállítani! Mikor hagy már fel a mater dolorosa szerepével? Elege van az ostobaságaiból, abból, hogy Muguet ilyen csapnivaló anya, aki képtelen megállni a helyét. Claude Silard megjegyezte, hogy a lányok súlyos állapotban kerültek kórházba, és ha Alex is átélte volna az aggodalom perceit, nem beszélne így.
  – Magához nem szóltam! Különben is, ki engedte meg magának, hogy itt aludjon?
  – Én, Alex. Féltem egyedül maradni.
  – Ennyire hülyének nézel? Mondd ki inkább, hogy a szeretőd! És hogy megragadtad az első kínálkozó alkalmat, hogy felszarvazz! Soha ne feledd, hogy mindent nekem köszönhetsz, és nélkülem az utcasarkon végezted volna.
  Az e kirohanástól elképedt Claude Silard megkérdezte Alexet, hogy szerinte valóban nem létezik más alternatíva Muguet számára, mint hogy prostituált vagy családanya legyen.
  – Bocsásson meg, Favier úr, de úgy latom, nagyon ért hozzá, hogy a maga javára fordítson minden helyzetet.
  Alex dühtől tajtékozva megtiltotta Claude Silard-nak, hogy véleményt nyilvánítson róla. Kinek képzeli magát ez a mocskos szakállas? Különben is, utánanézett: csak afféle „független” filmes, és ő, Alex garantálja, meg fogja akadályozni, hogy elkészítse a „szaros filmjét”.
  Muguet közölte, hogy Silard-nak nincs szüksége a pénzére, Freddy már felajánlotta, hogy beszáll a projektbe.
  – Micsoda? Teljesen elment az esze?
  – Várj, Alex, ez még nem minden. Az Antenne 220 is beszáll.
  – Az Antenne 2? Ezt meg hogy csináltátok?
  – Olvasták a forgatókönyvet, ennyi az egész.
  Alex haragja olyan hamar ért véget, akár egy zápor. Motyogva ismételgette: „az Antenne 2!”. Néhány percre eltöprengett, aztán kijelentette:
  – Jó, ha így van, belépek Freddy helyére.
  Alex úgy vélte, nem sokat kockáztat, így aztán megragadta a lehetőséget, hogy bekerüljön a mozi világába. Ott pedig minden haragját és mérgét Claude Silard-ra zúdította. Arra a szánalmas alakra, aki épp csak a cipője pucolására lenne méltó. A gyártókat és forgalmazókat összezavarták Alex szavai: nem kételkedhettek egy olyan híres üzletember szavában és véleményében, mint ő. Alex pedig, hogy bizonyítsa, mennyire komolyan gondolja, amit mond, kiszállt a produkcióból. Freddy vette át a helyét.
  Muguet egy szombat esti bálban érezte magát, egy tangóverseny közepén. Egy lépés előre, kettő hátra. Ő maga minden erejét mozgósította, hogy meggyőzze a partnereit: tempót kell váltaniuk. Tudta azonban, hogy elég egy rossz lépés, és tangójuk keringőbe vagy bizonytalan csoszogásba fordul át. A forgatás alatt Muguet egyre gyengült. Betteney doktor kezelése hatástalan maradt. Jeges hullámok futottak végig a gerincén. Éjjelente felkelt, és forró, édes italokat készített magának. Csak Claude Silard jelenléte vidította fel. Egy csütörtök reggel a végkimerülés határán tért vissza Nizzába. Még aznap elment egy szemészhez, úgy érezte, romlik a látása. A szemfenék alapos vizsgálata után az orvos az egyik kollégájához, egy belgyógyászhoz irányította. Lamy doktor is észrevett valami rendellenességet, Muguet-nek sürgős vizsgálatokra van szüksége. Claude Silard Párizsban maradt a filmforgatáson. Alexet mindig lekötötték legújabb hódításai, Muguet tehát egyedül maradt Marthe Thalé kezei között.
  A kórházban kolonoszkópiára készítették elő. Ahogy kortyolta a béltisztító folyadékot, arca eltorzult a fájdalomtól. Marthe Thalé éppen ezt a pillanatot választotta, hogy elégedetten kijelentse: a nővér azt hitte, hogy Muguet az anyja.
  Muguet lesújtó pillantást vetett rá, és megvonta a vállát, majd fáradtan összegörnyedt az ágyon. Az egész bensője sajgott. A szájába tömte az öklét, hogy ne kiáltson. Végül egy betegszállító érte jött, hogy a vizsgálóba vigye. A professzor befecskendezett egy adag váliumot, hogy elaltassa. A hasa úgy emelkedett az ég felé, akár egy szappanbuborék. Könnyűnek, nagyon könnyűnek érezte magát.
  Muguet nagy nehezen kinyitotta a szemét. Szürkés fény szűrődött be szobája ablakán. Az egyik sarokban Marthe Thalé ült egy széken, olyan mereven, akár egy őrt álló katona.
  Úgy festett, mintha temetésen lenne. Muguet rámosolygott, megnyugtatta, hogy nincs egyedül.
  – Köszönöm, Marthe kedves, hogy mellettem vagy. Azt hiszem, hamarosan kimehetek innen. És holnap az lesz az első dolgom, hogy bejelentkezem a fogorvoshoz, van egy fájós fogam.
  Marthe Thalé összerezzent.
  – Szó sem lehet róla, hogy fogorvoshoz menj. A lehető leghamarabb meg kell, hogy operáljanak. Rákos vagy.
  Muguet nem kapott levegőt. A szürke fény feketére váltott. Úgy meglódult a szíve, hogy majdnem kioltotta a gyenge fényt, mely még életben tartotta. A hasához emelte a kezét.
  – Marthe, a gyerekeim… a kicsikéim, a virágszálaim, mi lesz velük, ha meghalok? Az apjuk nem törődik velük. Nincs körülöttük senki, aki támogatná és segítené őket.
  Marthe felfedte nagy fehér fogait.
  – Ne aggódj, majd én gondoskodom róluk. Így majd számukra nem változik semmi, megtarthatják a szép házukat.
  Ebben a pillanatban Muguet-nek eszébe jutott Freddy figyelmeztetése. Marthe máris az ő szerepében látja magát. Zokogás fojtogatta a torkát. Bele kellett kapaszkodnia a reménybe, hogy életben marad, legalább addig, amíg Garance és Célia meg tudja védeni magát a világban. Utána kit érdekel, hogy akar-e valaki a helyébe lépni, vagy sem. Különben is, miféle hely az? Muguet úgy érezte, neki soha nem volt helye.
  Claude Silard felült az első repülőgépre. Elvitte Muguet-t a sebészhez. Az orvos figyelmesen megnézte a felvételeket. Úgy tűnt, más szervet nem ért el a kór. Az operáció előtt azonban meg kell várnia a polipból vett biopszia eredményét. A tumor tekintélyes méretű. Bárhogy is van, nem várhatnak sokáig, különben fennáll a bélelzáródás veszélye. Antibiotikum kúrát írt fel Muguet-nek, és szívélyesen elköszönt. Ne aggódjon, nem lát semmi rémisztőt, rutinműtétről van szó.
  A „La Pastorale”-ba érve Muguet a bejáratnál ácsorgó Marthe Thaléba ütközött.
  – Szervusz, Marthe. Nos, nincs szerencséd, a rákom nem áttétes, meggyógyulhatok.
  Marthe Thalé arca földszürkére váltott. Bezárkózott a konyhába, ahol megivott egy üveg, a vendégeknek fenntartott bort. Néhány perccel később Garance és Célia is hazaért.
  – Helló, Mam! Mit mondott az orvos?
  – Minden rendben van, virágszálaim, vagyis majdnem. Bélműtétre szorulok, de nincs ok az aggodalomra. Emlékezzetek csak a vakbélműtétetekre. Nos, ez is ugyanolyan, csak kicsit nagyobb beavatkozás. Így természetes, hiszen nagyobb vagyok nálatok. Számítok rátok, hogy ti is elhozzátok nekem a Mozart kazettákat a klinikára, amelyekkel én vigasztaltalak benneteket, amikor ti lábadoztatok a kórházban.
  – Ne aggódj, Mam. A szórakoztatásodra kapsz majd egy kis elektronikus zenét is, mi fogjuk kiválasztani. Majd meglátod, egészen új, tetszeni fog.
  Muguet elnevette magát. Mióta csak elkezdődtek a rosszullétei, próbálta megvédeni a gyerekeit, és mindig vidám, szeretetteljes mosollyal fogadta őket. Soványságát azonban nem tudta elrejteni előlük. Ötvenhat kilóról harmincnyolcra fogyott. Elgyötört arca, karikás szeme meghazudtolta a mosolyát.
  – Mam, elkísérhetünk a kórházba?
  – Persze, virágszálaim, és megígérem, hogy játszunk majd egy jó kártyapartit az éjjeliszekrényen.
  – Csak hárman leszünk!
  – Semmi gond, majd menet közben elraboljuk az aneszteziológust. De figyelnünk kell rá, még elaltat minket a játszma vége előtt, csak hogy ő nyerjen.
  Egy héttel később Alex is felbukkant. Gratulált magának, keményen megküzdött, hogy megtalálja Párizs legjobb rákspecialistáját. Amikor észrevette a kezét Muguet vállán nyugtató Claude Silard-t, beszívta az ajkát, egy pillanatig így maradt, aztán előre lendült, mintha rugó mozgatná. Megparancsolta Silard-nak, hogy lépjen ki Muguet életéből. Már így is elég bajt okozott, lerombolta a boldogságát és a családi életét. És ha továbbra is közéjük akar furakodni, kitagadja a lányait, elintézi, hogy Muguet visszakerüljön oda, ahonnan jött, a nincstelenségbe. Aztán új bűnbakot keresett, az orvosokra zúdította dühe minden epéjét, akik mind tehetetlenek, kontárok, tudatlanok és közveszélyesek. És ha Muguet ott marad a műtőasztalon, ő megfojtja azt a disznót, aki hónapokig nem tett érte semmit. És ő, ő mit csinált ez idő alatt? Semmit, azon kívül, hogy játszotta az eszét, fontoskodott és mindenkit legorombított.
  A műtét hat órán át tartott. Félkómájában Muguet nagy fehér madarakat látott szállni a kék égen. Csodálattal figyelte röptüket. Aztán a tollaik hirtelen pirossá váltak. Vércseppek hullottak a szárnyukból. Muguet felordított, mint egy haldokló vadállat. Megpróbált felülni az ágyon, de leszíjazták a kezét. Infúziót kötöttek rá, csövek lógtak ki az orrából, testéből… Amikor meglátta magát így kikötözve, minden erejét összeszedte, hogy kiugorjon az ágyból…
  – Látod, papa, olyan vagyok, mint a gyárad melléképülete.
  Alex az első éjszakán Muguet szobájában aludt. Másnap, késő délután bevitte a gyerekeket a betegágyhoz, és úgy intézte, hogy halkan, a szoba sarkában válthasson néhány szót az ügyeletes orvossal. Muguet egészen megrémült a sugdolózó férfiak láttán. Garance és Célia zavartnak tűnt, hogy ilyen állapotban látják az anyjukat. Muguet rájuk mosolygott, és lassan, kásás hangon megszólalt.
  – Szervusztok, virágszálaim, örülök, hogy látlak titeket. Gyertek közelebb. Na, jól viselkedtek ma a tanárok a suliban?
  Garance és Célia nem tudott nevetni. Azzal az ürüggyel, hogy pisilniük kell, sietve elmenekültek, nagyon felkavarta őket a látvány. Alex semmit nem változtatott időbeosztásán. Eltervezte, hogy síelni utaznak Garance-szal, Céliával és az új szeretőjével, mondván, hogy az egészségük érdekében szükségük van erre. Most, miután a műtét rendben lezajlott, semmi akadálya, hogy elérjék az este kilenc órai vonatot. Biztosította Muguet-t, hogy minden rendben lesz, és hatékony kezeléssel a legrosszabb esetben is elélhet még tíz évet. Szólt a lányoknak, hogy hagyják el a szobát, a látogatás fárasztja az anyjukat.
  – Majd meglátod, nélkülünk sokkal hamarabb felépülsz.
  Ahogy elmentek, Muguet szabadjára engedte a könnyeit. Végigfolytak az arcán, az állán. Csalódás, kiábrándulás és magány volt a nevük. Senki nem tudta, hogy kórházban van, kivéve Claude Silard-t, a személyzetet és Marthe Thalét. Marthe Thalé, tőle a lehető leghamarabb meg kell szabadulnia. Olyan gyűlöletes és ügyetlen volt, ahogy beszélt. Holnap felmond neki.
* * *
  Másnap Muguet, az ösztönére hallgatva, mégsem bocsátotta el a titkárnőjét. A lány bocsánatot kért a kórházban tanúsított viselkedéséért. Fel sem fogta, milyen fájdalmat okoz. El kellett magyarázni neki, hogy megértse. Muguet arca eltorzult.
  – Valami olyat mondtam, amit nem kellett volna?
  – Nem, Marthe. Nagyon fáj a hátam.
  Marthe mindenre gondolt. Gyulladáscsökkentő krémet vett elő a táskájából, és hosszan masszírozta Muguet-t. A nap jó részében mellette maradt, és amint Muguet-t újra elővette a fájdalom, már ugrott is, hogy segítsen.
  Muguet-t meghatotta Marthe Thalé ragaszkodása. A titkárnő naponta kétszer meglátogatta, s mindig igyekezett csillapítani a fájdalmait. Eleinte, amikor nyílt az ajtó, Muguet reménykedett, hogy Claude Silard az, de két hete, mióta itt volt, a férfi nem adott életjelt magáról. Talán attól félt, hogy Alex beváltja a fenyegetéseit. Muguet nem várt sokat, csak egy csokor ibolyát, hogy érezze, a férfi gondol rá. De nem, szó nélkül magára hagyta a kórházi ágyán. Muguet nem sírt, beletörődőnek tűnt. Lassan elfordította a fejét, és az eget figyelte, remélve, hogy visszatér a tettereje. Végül a vakációról visszatérő sebész hozta meg neki ezt az erőt.
  – Nos, hogy érzi magát az én kis betegem? Látom, már jobb színben van. Jó hírrel szolgálhatok, holnap hazamehet.
  – Holnap? És a rákom?
  – Miféle rák? Már nincs rákja! Egy nagyobb bélszakasszal együtt eltávolítottuk. Élete végéig rendszeresen ellenőriztetnie kell, de ez minden!
* * *
  Muguet a nyugágyban álmodozott a teraszon, míg a gyerekei visszatértét várta. A narancsszín eget nézte az állatai körében, és egy Mahler-szimfóniát hallgatott. Kellemes érzés áradt szét benne, mintha a környező világ eltűnt volna. A fényben lebegett, az utolsó napsugarakon. Elfelejtette meggyötört testét és gyengeségét. Az aranykorong eltűnt a horizont mögött. Muguet elszunnyadt.
  Garance ébresztette fel, gyengéd, finom csókot nyomva a homlokára.
  – Kis virágszálam, de örülök, hogy látlak. Ragyogóan nézel ki. És a húgod, őt nem látom?
  – Jön ő is. Futottam, hogy előbb ideérjek. Na, drága mamácskám, jobban vagy?
  – Természetesen. Kihasználom a lábadozás idejét, és magamba szívom ezt a varázslatos vidéket.
  Garance megérintette Muguet arcát.
  – Hiányoztál, anya.
  – Te is nekem, virágszálam.
  Az előszobából Célia léptei hallatszottak. Kifulladva futott az anyja karjába.
  – Csak a hosszú lába miatt tudott lehagyni!
  Muguet-nek éppen annyi ideje maradt, hogy a könyvével megvédje a hasát.
  Átölelte Céliát, és megsimogatta hosszú haját. Azután megfogta a két lánya kezét, és erősen megszorította, hogy önmagát is meggyőzze, életben van. Alex végképp felébresztette.
  – Szia, hogy vagy? Én teljesen kimerültem. Az utolsó percig síeltünk, nem is beszélve az utazásról. Micsoda vakáció! Sokat fájt a hátam, de még ez sem akadályozhatott meg abban, hogy nekivágjak a lejtőknek. Ha láttad volna, milyen remek havunk volt! Sose rosszabbat! Elsimították a Val d'Is?re összes pályáját. A lányaim kész bajnokok. Nem igaz, szörnyetegek? Láttad, micsoda színünk van? Igaz is, ezt el kell mesélnem. Képzeld, Freddy barátunknak ki kellett szállnia a filmből. Valami mocskos ügybe keveredett, és a katasztrófa elkerülésére kölcsön kellett adnom neki egy jelentősebb összeget. Beléptem a helyére a produkcióban. Különben nem készülhetne el a barátod filmje. Nem is tudtad?
  – Nem. Nem hallottam Claude Silard felől.
  Ördögi fény csillant Alex szemében.
  – Látod, én megmondtam, hogy az egy semmirekellő. Mindig rám kellene hallgatnod.
  Odahúzott egy széket Muguet mellé.
  – Nem iszol velem egy aperitifet? Még jó idő van kint.
  Madame Louise hozott egy portóit Alexnek és egy forró teát Muguet-nek. Alex hosszú percekig hallgatott. Muguet tudta, hogy gondolkozik. Mindig végtelen sok ideig várt, mielőtt felelt vagy kérdezett volna. Ezekben a percekben Muguet úgy érezte magát, akár egy bőrönd, melyet az állomás peronján felejtettek. Végül a férfi lassan felé fordult, és legelragadóbb, legvarázslatosabb mosolyával ajándékozta meg Muguet-t.
  – Muguet, gondolom, hogy a minden lében kanál titkárnőd beszámolt neked a viszonyomról Maryse Camiau-val. Egyik nap azon kaptam, hogy kihallgatja a telefonbeszélgetésemet. Gondolom, rögtön szólt neked. A szóban forgó ifjú hölgy harminc évvel fiatalabb nálam. Ne aggódj, távolról sem olyan csinos, mint te. Olyan sötét, amilyen ragyogó vagy te, olyan önző, amilyen nagylelkű te, számára a pénz az pénz, és két lábbal áll a földön, hála istennek. Szóval annyira hétköznapi, hogy mellette nyugodtan alhatok. Soha nem csalna meg az első jöttmenttel. Egy háztartásigép-részleget vezet egy szupermarketben. Akkoriban találkoztam vele, amikor lemondtam a Favier & Lebrunnél betöltött tisztemről. Szerencsére ott volt, hogy megvigasztaljon. Na de felejtsük el, ez nem lényeges.
  Mély levegőt vett, Muguet-hez hajolt, és a vállára terítette a kendőjét.
  – Vigyázz magadra, nem vagy még túl jó színben. Na, hol is tartottam? Igen. Összeköltözöm vele Párizsban. Ne hidd, hogy jókedvemben teszem. De tudod, mennyire utálok egyedül lenni otthon vagy egy hotelszobában. És mivel Suzanne a depresszió és az agresszivitás között ingadozik, és az orvos meggyőzött, hogy jobb lenne számára, ha Corbeil-ben élhetne élete végéig, kénytelen voltam keresni egy ápolónőt, hogy gondoskodjon róla. Nevetséges, hogy egyedül hagyom abban a hatalmas házban, amikor ki sem tudja használni. A magam részéről sokkal szívesebben látnám egy otthonban. De hát ez van, mindig is hülye voltam! Megértheted, hogy nekem ez nem élet. Képzeld csak el, hogy este hazamegyek egy kövér libához, akinek egyetlen értelmes szava sincs, és egy elmebeteghez, aki úgy fest, akár egy vén boszorkány. Szóval csak azt akarom mondani, hogy Maryse és én a te párizsi lakásodban fogunk lakni. Úgyis üresen áll. Maryse azonban nem örül igazán, fél, hogy kidobod, ha engem halálos baleset ér. Mit gondolsz?
  – Alex, szerinted mit kellene gondolnom?
  Alex dühös pillantást vetett rá.
  – Te szerencsétlen! Mindig ilyen hamis maradsz. Kérdéssel felelsz a kérdésre. Látszik, hogy papoknál nevelkedtél. Direkt csinálod, hogy bűntudatot kelts bennem. Ez így túl egyszerű. Ha Párizsban élnél, soha nem kerültünk volna ebbe a helyzetbe. Mindenesetre veled olyan lefeküdni, mintha az ember egy szelet kenyeret dugna. Különben is, te mondtad egy féltékenységi rohamodban, hogy olyan vagyok az ágyban, mintha a jussomért jönnék, és inkább keressek magamnak valaki mást. Úgyhogy most ne panaszkodj, te akartad, megkaptad.
  Ezzel felvetette a fejét, felállt, és nagy léptekkel eltűnt a kert mélyén. Gyengesége ellenére keserű érzés kezdett szétáradni Muguet szívében a férfi iránt, akit mintha életében először látott volna.
  Muguet lassan gyógyult. Árulást szimatolt, s szívét ismét összeszorította a fájdalom. Közös ismerősökön keresztül megtudta, hogy Alex fenyegetéseinek semmi köze nincs Claude Silard távolmaradásához. Épp ellenkezőleg, a férfi szenvedélyes kapcsolatba kezdett Párizsban egy csinos pszichiáternővel, és ez túlságosan lefoglalta ahhoz, hogy érdeklődjön lábadozó barátnője felől. Muguet-nek mégis hiányzott Claude jelenléte, hiszen oly sok hasonlóság volt köztük, legalábbis így hitte. Osztoztak a zene, a festészet és az irodalom iránti szeretetben. Az, ahogyan a férfi ránézett, gyógyír volt a múlt minden sebére. Vacsora után gyakran kiültek a teraszra, szemben a tengerrel. A hold fénye táncolt a hullámokon. Órákon át beszélgettek, olvastak, Schumannt, Brahmsot, Chopint és más csodálatos zeneszerzőket hallgattak. Vasárnap kirándultak Garance-szal és Céliával. A fűben piknikeztek, csodálatos környezetben, ahol eltűnt a határ ég és föld között. Muguet sírni szeretett volna, hogy könnyei magukkal sodorják fájdalmát és kiábrándultságát.
* * *
  Marthe Thalé szakította ki Muguet-t álmodozásából. Magán kívül volt. Telefont kapott Párizsból, Alex Favier titkárnőjétől, az általában csak „Mimóza”-ként emlegetett Josette Bouchanától, aki mindig valamilyen betegségre, fájdalomra panaszkodott. Marthe Thalé kezdettől fogva alattomos riválist látott benne. Josette Bouchana akarta kezelni a nizzai számlákat is, hogy Alex Favier összes ügyére rátehesse a kezét. Marthe Thalé elkeseredetten tiltakozott. Azt állította, hogy – Josette egy magát jól álcázó szarkeverő. Attól a naptól fogva, amikor átvette Alex pénzügyeinek és könyvelésének felügyeletét, Josette nyeregbe került. Helyzetét kihasználva részvényeket szerzett a Red Park társaságban, melyben Alex intézőnek nevezte ki, és hitelre vett egy házat Normandiában. Bevette Alexet vaskereskedő üzletébe, és rábeszélte, hogy garanciát vállaljon mind a négy hitelére, fedezetül a „La Pastorale”-t ajánlva fel.
  – Tudod, mit kínált fel, hogy elaltassa a figyelmem? Jelentős fizetésemelést. De megjegyezte, hogy erről persze Alexnek nem kell tudnia. Mindezt feketén-fehéren leírta egy levélben, az imént kaptam meg az ő aláírásával. Most elárulta magát. Az első perctől tudom, hogy az a lány nem tisztességes. Favier úr nem akart hinni nekem, de most már nem tagadhatja a tagadhatatlant.
  Alex tagadta. Sértegette Marthe Thalét, és elmondta mindennek. Csak egy mocskos lotyó, aki mindenhol bűnt lát, és szarkeveréssel tölti az idejét.
  – Ha belegondolok, Thalé kisasszony, hogy ezek szerint kizárólag azért fizetem, hogy megpróbálja bemocskolni szegény Josette-et, aki negyvenfokos láza ellenére is tovább vezeti a könyvelésem, és habozás nélkül átszeli egész Párizst a dugóban az Austinjával, csak hogy időben kivigyen a reptérre! Tisztességesen neveli a lányát egyetlen fizetésből, a férje épp elvesztette a vaskereskedői állását. Ezért költöztettem be ingyenesen az egyik lakásunkba. Ez csípi a szemét, igaz? Takarodjon az irodámból, ugyanolyan szemét, irigy és féltékeny nőszemély, mint a munkaadója.
  Muguet-t, aki tanúja volt a jelenetnek, megdöbbentette Alex durva és hisztérikus kirohanása személyzetének egy tagja ellen. Az ilyen dührohamokat általában csak neki tartogatta. Ő azért viselte el azokat, mert meggyőződése volt, hogy Alex haragszik rá, amiért gyerekeket akart, és soha többé nem lesz az az ideális nő-tárgy, aki csakis érte él. A férfinak sikerült bűntudatot keltenie benne, mintha a tény, hogy anya lett, árulás volna vele szemben. Miért sértegette Marthe Thalét? Mert bizonyítékkal szolgált ahhoz, amit már régóta mondogatott, s ezzel megkérdőjelezte Alex tévedhetetlenségét? Vagy talán szerelmes Josette Bouchanába? Tény, hogy Marthe Thalé nem egyszerű eset. Egyszerre akarja a hatalmat és azt, hogy szeressék, és e kettő nem feltétlenül összeegyeztethető. Lenézi a környezetét, hogy felettük állónak tűnjön. Hirtelen természetű és faragatlan, könnyen megfeledkezik arról, hogy rajta kívül mások is léteznek. Ugyanakkor szorgalmas, becsületes és elkötelezett. Ezért kérte meg Muguet Alexet, hogy vegye fel a „La Pastorale”-ba, nem sokkal az után, hogy kijött a kórházból. Igaz, Marthe Thalé gyakran kiérdemelte, hogy rendre utasítsák, na de ennyire megalázni? Muguet számára egyértelművé vált, hogy Alexnek, a ragyogó, vonzó és körülrajongott üzletembernek van egy másik arca is.
* * *
  Garance talpig feketében járva, többnyire a szobájába zárkózva élte meg a kamaszkort. Camus, Kafka és Sartre könyveibe merült, és nem volt hajlandó együtt étkezni Céliával és Muguet-vel. Egy doboz papír zsebkendővel az íróasztalán készült az érettségire. Gondolatai annyira sötétek lettek, hogy Muguet szinte rá sem ismert.
  Hold nélküli, nyugtalanító éjszaka borult életörömére és gyermekkora gondtalanságára. Ahogy a folyosókon járt, akár egy árny, mely szertefoszlik, ha ránéznek, Muguet elszoruló torokkal búcsúzott szeretett kicsi lányától. Tudta, Garance hosszú utazásra indul, hogy elszakítsa a felnőtté válását akadályozó kötelékeket. Bár még velük volt, Muguet máris szenvedett a hiányától. Másvalaki lépett a helyére, egy távoli, zárkózott és magányos lény. Ettől kezdve Muguet még inkább az álmaiba menekült, oda, ahol mindig napfényes és megnyugtató volt a világ.
  Nem számolt azonban Marthe Thaléval. Amint a titkárnője meglátta, rögtön letámadta, kényszerítette, hogy szembenézzen a valósággal.
  – Muguet, ne menekülj. Kihallgattam egy telefonbeszélgetést Favier és Maryse Camiau között. Az a tehén kapott egy lakást, és most arról tárgyalnak, hogyan alakítsák át. Az a nő nem vesztegeti az idejét. Ő be tudja biztosítani a hátországát, nem úgy, mint te. Azért ismerd el, micsoda arcátlanság, hogy épp a „La Pastorale”-ban vitatják meg ezt! Úgy viselkednek, mintha te nem is léteznél. Arról nem is beszélve, hogy az a nő mindig felhívja, valahányszor ki kell választani egy bútort vagy egy kiskanalat. Cselekedned kell.
  Muguet Suzanne-ra gondolt, akinek ugyanazt a bánásmódot kellett elszenvednie, mint most neki. Alex depresszióssá tette, a gyógyulás reménye nélkül. És ha Maryse Camiau az utolsó áldozat?
  – Tudod, Marthe, talán nagyon ragaszkodik Alexhez…
  – Viccelsz? Leginkább Favier hírnevéhez és pénzéhez ragaszkodik! Gondolkozz egy kicsit, micsoda szerencse ez annak a nőnek! Nem véletlenül áll két lábbal a földön, tud számolni! Még tizenöt éves sem volt, amikor kivetette a hálóját Favier-ra, és korántsem volt kezdő! Már elvált, és megtalálta a helyét a társasági életben! Gondolj arra, ha nem volna harminc évvel fiatalabb Favier-nál, és nem lenne gyermektelen, Alex rá sem nézett volna. Te már sosem változol, mindig a saját jóhiszeműségedet feltételezed másokról is. Amikor te találkoztál Alexszel, még nem volt se gazdagabb, se híresebb, mint a házmesterem. Biztosíthatlak, hogy nem érdemel meg téged.
  Muguet vállat vonva otthagyta a titkárnőjét.
  Marthe Thalé szemrehányó pillantást vetett rá. Nem értette, miért ennyire közönyös Muguet a környezete iránt. A helyében ő már rég fellázadt volna, Camiau-t meg addig üldözné, míg csak kegyelemért nem könyörög. Favier-val pedig megfizettetett volna az ellene elkövetett aljasságokért. Még őt alázta meg a tagadhatatlan bizonyíték láttán, hogy megvédje az álnok Josette Bouchanát, ezt sosem bocsátja meg neki. Muguet hiába magyarázgatta neki hosszasan, hogy nem csak gyűlölettel, haraggal és bosszúvággyal lehet szemlélni a világot, ő tudta jól, hogy a gyengét mindig felfalják, és Muguet a legjobb úton halad e felé.
* * *
  Cseppenként telt az idő, mint egy eresztő vízcsap. Favier-ék soha többé nem hallottak Freddyről, nem sikerült talpra állítania a vállalkozását, hogy megadja tartozását Alexnek.
  Ha Célia nem hozott volna némi életet a házba, vacsorára vagy ott alvásra hívva a barátnőit, a „La Pastorale” egy üres váróteremre emlékeztetett volna. Az állatok többsége elpusztult. Muguet és a gyerekek a ház mögött, a rét közepén álló szomorúfűz alá temették őket. Garance és Célia szemében ez a fa, földet söprő, szomorú ágaival, maga volt a mélységes fájdalom megtestesülése. Különösen, amikor Mackó is elhagyta őket. Először szembesültek azzal, hogy a földön semmi sem tart örökké.
  Még Suzanne sem, akinek halálhírét egy vasárnapi reggelinél jelentették be. Alex Muguet karjában sírta ki magát, aztán még hosszasan szipogott a vajaskenyerek fölött. Nem a feleségét vesztette el, inkább egy anyát, aki csak érte élt. Nagy ágyukban mindig egészen kicsire összehúzta magát, hogy Alexnek több hely maradjon. Élete végéig remélte, hogy a férje visszatér hozzá. A bánatba halt bele. A férfi nélkül semmit sem ért az élete. Eltűrte a szeretőit is, csak hogy el ne veszítse. Amikor Muguet-vel találkozott, megérezte a veszélyt, tudta, hogy nem kelhet versenyre vele. Hogyan tehette volna, ő, a szegény öregasszony, szemben egy nála harminc évvel fiatalabb, friss és elragadó lánnyal? Muguet felbukkanása végképp tönkretette. Suzanne három-négy évvel idősebb volt Alexnél. A maga módján igyekezett támogatni, amikor megalapította az első üzletét: gondoskodott a házról, a férfi ruhájáról, és minden este finomakat főzött neki. Alex nagyot nyelt, ahogy eszébe jutott a különleges, szerecsendiós püré. Suzanne remek szakácsnő volt.
  Aztán megszületett gyermekük, Chantal, és ez végzetesnek bizonyult Suzanne nőiességére. A szülés után annyi műtéten esett át, hogy teljesen elment a kedve a szexualitás minden formájától. Szegény Suzanne, így végezte: félőrülten, depressziósan. Alex mindent megtett, hogy megmentse. Semmiben nem szenvedett hiányt, vaskos bankszámlája volt, gyönyörű házban élt, nagy személyzettel, utazhatott volna, találkozhatott volna más férfiakkal. Hogy ne hervadjon el teljesen, ne maradjon egyedül, akár egy kutya, Alex még azt is felajánlotta neki hogy költözzön a „La Pastorale”-ba. Nagymama lehetett volna Garance és Célia mellett. Suzanne azonban visszautasította, és szemét alaknak bélyegezte. Ahelyett, hogy felvilágosult nőként viselkedett volna, inkább zugivóként tönkretette magát, és egyfolytában azon rágódott, mennyire boldogtalanná tette a férje. Bűntudatot akart kelteni benne ezzel a viselkedéssel, így próbálta visszaszerezni. Előbb a klinikák törzsvendége lett, aztán a pszichiátriára került, és kihullott az összes foga, mert nem volt hajlandó enni.
  E gondolatra Alex képtelen volt elnyomni undorát.
  – Muguet, nem tehetek róla, de utálom az öregeket.
  Petyhüdt, lógó, minden vonzerőt elvesztett bőrükkel és bűzös leheletükkel, melytől harminc métert hátrált, gusztustalannak találta őket. Szörnyű ezt kimondani, de képtelen volt végigkísérni az úton a feleségét. Az a vénasszony teljesen kikészítette. Alexet hallva csakis Suzanne volt a felelős szomorú végéért és az idő romboló hatásáért, ő, a nagylelkű férfi pedig az utolsó percig megtett mindent, és nincs miért szemrehányást tennie magának. Felment a szobájába, elővett egy doboz fényképet, és íme, ott volt Suzanne, fekete-fehérben, egy biciklinek támaszkodva. Bizakodva tekintett a jövőbe, s mosolyogva ügyelte az őt fényképező Alexet. Nagy szeme csordultig tele szerelemmel és boldogsággal. Nemrég ismerkedtek meg.
* * *
  Valahányszor Muguet telefonálás után kilépett a szobából, az ajtóban ott találta Marthe Thalét egy porronggyal a kezében. Fütyörészett, azt hitte, ezzel megtévesztheti. Muguet-nek kezdett elege lenni a lányból, akit mániákusan érdekelt munkaadói magánélete. Minden alkalommal, amikor vita tört ki Alex és közte, elégedetten ragyogott az arca. Ellenben ha kéz a kézben sétáltak a kertben, nemtetszés tükröződött a szemében. Hogy véget vessen a rossz szokásnak, Muguet felszereltetett még egy ajtót. Így távol tarthatja az indiszkrét füleket. Belső reteszeket is szereltetett a földszint három bejáratára, hogy a lány ne jöhessen be észrevétlenül. Muguet egyre jobban fulladozott a „La Pastorale”-ban. Világa napról napra szűkült. Ő, aki egy tágas, nagy kerttel körülvett házban lakott, a szobájába szorult, hétvégén Alex, hét közben Marthe Thalé ellen védekezve. Éber titkárnője mindig megrohanta, ha lement enni.
  – Muguet, nem veszed észre, hogy Favier lassan eladja az összes lakást, amiket neked ajándékozott a lányok születésekor? Kifoszt téged Maryse Camiau és Chantal, a legidősebb lánya javára, aki kudarcot kudarcra halmoz. Könyörgöm, ébredj fel, amíg még nem késő!
  – Ugyan, Marthe, megígérte, hogy később kárpótol…
  – Kárpótol? Ugyan miből? Nem látod, hogy feléli az egész vagyonát, mióta a szocializmustól való félelmében eladta a Favier & Lebrunt? Csupa pancsert karol fel, akik annyit értenek az üzlethez, mint én a karénekhez. Nézd meg például az öccsét, aki négymillió-kétszázezer frankot szedett ki belőle, hogy kifizesse az üzlete adósságait! Nem is beszélve a veszélyes befektetésekről, melyekre még csak garanciákat sem kér, és amelyek egymás után befuccsolnak. Ráadásul szigorúan ellenőrzi a „La Pastorale” kiadásait, hogy bebizonyítsa, te herdálod el a pénzét. Ha igaz, amit mond, felmerül a kérdés, hogyan állt volna meg a cége a lábán, ha nincs Lebrun! Törődhetne veled is egy kicsit, nem igaz?
  – Elég ebből a rosszindulatú fecsegésből, Marthe. Ez így túl egyszerű. Semmi bizonyítékod nincs arra, amit itt összehordtál.
  – De van. Akarod látni?
  Muguet elmenekült. Elmúlt egy óra, madame Louise várja, hogy felszolgálja az ebédet.
* * *
  Alexnek a Muguet-féle nevelési módszerekről alkotott lesújtó véleménye ellenére, Garance első nekifutásra megszerezte az érettségit, még tizennyolc éves kora előtt. Alex foghegyről gratulált neki.
  – Azért dicsérettel jobb lett volna!
  Muguet arcára kiült az öröm és a boldogság. Egy percig sem kételkedett a lányaiban. Garance és Célia, a másodikos korukban tapasztalt kis megingást leszámítva, mindig nagyon jó tanulók voltak. Kritikus időszak következett. A barátnőjével a kertben sétálgató Garance-t ügyelve, Muguet visszagondolt lányai iskolaéveire, attól kezdve, hogy elkezdték az általános iskolát. Muguet minden este átnézte a leckéiket. Úgy tanította Garance-nak a nyelvtant és a helyesírást, ahogy egykor az apja neki. Garance gyorsan és jókedvűen tanult. Vidámsága ragadósnak bizonyult, különösen, amikor megpróbálta beavatni Muguet-t a modern matematika titkaiba. Célia esetéhen Muguet Marthe Thaléra hagyatkozott, nem volt elég önbizalma ahhoz, hogy szembenézzen kisebbik lánya kemény tekintetével. A születésnapjaikra Muguet mindig nagy zsúrokat rendezett, meghívta a lányok összes osztálytársát. A nap akadályversennyel, zsákban futással, tánccal és réti piknikezéssel telt, a mulatság végén pedig a fiúk lisztes zacskókkal kergették a lányokat. A szülők nem igazán díjazták, hogy szinte felismerhetetlenül kapják vissza gyermeküket. A következő évben mégis újra ott voltak mind, farmerban, pólóban, tornacipőben. Később, amikor középiskolások lettek, Muguet kiharcolta Alexnél, hogy a lányokat Angliába és Spanyolországba küldjék. A férfi háborgott.
  – Nem azért van az embernek szép nagy háza medencével, hogy üresen hagyja a szünidőre.
  – Alex, a lányok nem a medencében úszkálva fogják megtanulni az idegen nyelveket.
  – Na és? Ez akkor is marhaság. Túl nagyravágyó vagy, látszik, hogy nem te fizetsz!
  Garance zavarta meg Muguet merengését:
  – Hahó, anya! Visszatérnél a földre?
  Nocsak! Muguet-t hirtelen meglepte, hogy a lánya már kész felnőtt.
  – Anya, ha nem akarom lekésni a repülőt, indulnom kell.
  – Kis virágszálam, biztos vagy benne, hogy nem halaszthatod az indulást holnap reggelre? Úgy szerettem volna megünnepelni veled a sikered!
  – Nem lehet, anya, Párizsban várnak a barátaim.
  Garance gyengéden megölelte az édesanyját, és köszönetet mondott mindenért. Vidáman lépkedett lefelé a rózsák között, aztán eltűnt egy bokor mögött, mint egy szertefoszló álom.
* * *
  Egy évvel Suzanne halála után Alex Favier feleségül kérte Muguet-t, neki azonban nem volt kedve igent mondani. Túlságosan későn jött az ajánlat, és különben is, miért őt kéri meg, amikor hét éve együtt él Maryse Camiau-val, amikor Muguet-nek csak hibái vannak, és folyton azt hallja, hogy nem méltó a férfi érdeklődésére? A közjegyző sürgette, hogy mondjon igent, legalább Garance és Célia érdekében. Így legitim gyerekek lesznek, és ugyanolyan jogok illetik meg őket, mint Chantalt. Muguet elment tehát Alexszel a nizzai polgármesteri hivatalba. Muguet Hauteville-ból Muguet Favier lett, jóban, rosszban. A rosszat már ismerte. Garance-t és Céliát nagyon meghatotta, s egyben elszórakoztatta, hogy a szüleik végre egybekeltek. Fogadást rendeztek a „La Pastorale-ban. Feldíszítették a házat és a kertet, még a vendégek kutyáinak nyakába is fehér masni került. Ez mindenkinek nagyon tetszett, az ebeket leszámítva. Az ünnepi ebéd derekas ivászattal folytatódott, és Alex kipirult arccal csillogtatta humorát.
  Muguet a vendégeket figyelte, túl hangosan beszéltek, hamisan énekelve emelgették poharaikat. Egyikük elvesztette az egyensúlyát, és majdnem beleesett a medencébe. Az egész társaság nevetett.
  Muguet végigülte a lakomát és a mulatságot, de gondolatai máshol jártak. Azon tépelődött, nem éppen most zárta-e magára aranykalitkája ajtaját? Alex megtiltotta Garance-nak és Céliának, hogy bárkinek is beszéljenek szüleik házasságáról, nehogy a hír Chantal és Maryse fülébe jusson. Semmiképpen nem akarta, hogy megtudják az igazságot. Muguet-nek is tiszteletben kellett tartania a tilalmat. Garance és Célia háborogtak. Miért ne szólhatnának Chantalnak? Végül is a féltestvérük! Alex kezdte elveszíteni a türelmét: egyszerűen azért, mert Chantal gyakran találkozik Maryse Camiau-val, ő pedig nem akar konfliktust. Garance és Célia végül meghajolt Alex akarata előtt. Muguet-t már semmi sem lepte meg. Mióta csak találkozott Alexszel, mindig árnyékban élt.
* * *
  Célia kamaszkorának kezdete nyomasztó élményeket tartogatott környezete számára. Úgy támadt az anyjának, mint egy ellenségnek. Ha megpróbáltak a lelkére beszélni, úgy viselkedett, mint egy telivér, aki kitör, valahányszor valaki közelít felé. Dühödten rázta szőke sörényét, így próbálva megszabadulni a gyeplőtől, mely nem engedi, hogy belépjen egy idegen, egyszerre ellenállhatatlanul vonzó és nyugtalanító világba. Lógott az iskolából, szombat esténként pedig a nizzai diszkókat járta. Bár tizennyolc éven aluliak elvileg nem látogathatták az éjszakai szórakozóhelyeket, valahogy mindig sikerült besurrannia a barátnőivel. Csak hajnalban tért haza, s miután beállította a garázsba kis robogóját, nesztelenül lopakodott be a szobájába.
  Vasárnap Muguet meglepetten látta, hogy egy seregnyi kialvatlan szemű, szétesett arcú fiatal érkezik hozzájuk ebédre. A „La Pastorale” mindenkit széles mosollyal fogadott. Madame Louise morgott ugyan egy keveset a rendetlenség miatt, melyet a vendégek maguk után hagytak, de hamar lecsillapodott. Fiatalság bolondság, s ezzel el volt intézve.
  Célia ugyanakkor józan gondolkodású és okos lány volt, tudta, hogy ez a viselkedés egyenesen a szakadék felé viszi. Úgy döntött tehát, hogy a középiskola két utolsó évére bezárkózik egy nizzai bentlakásos iskolába, hogy felkészüljön az érettségire. Muguet-t meglepte a döntés. Célia azonban, aki tudta, hogy a „La Pastorale”-nál szigorúbb környezetre van szüksége a tanuláshoz, elnyerte a jutalmát, amikor ő is elsőre letette az érettségit. Muguet-vel maradt, hogy megünnepeljék a kettős győzelmet, melyből az első az önmagára kényszerített fegyelem volt.
  Muguet büszke volt a lányaira. Garance beiratkozott Párizs VI. kerületében egy rajziskolába, Célia pedig, aki utálta Párizst, egy aix-en-provence-i kereskedelmi iskolába készült. A lányok elindultak babérkoszorúikkal, Muguet-nek csak azok illata maradt.
* * *
  Garance és Célia nélkül a „La Pastorale” teljesen élettelennek tűnt. Esténként Muguet a folyosókon, az üres szobákban bolyongott, ahol már csak a finom vaníliaillat emlékeztetett lányai hajdani jelenlétére. Forgatta a fejét, mint egy szélkakas, mely hirtelen nem találja a szélirányt. Mennyire hiányoztak a lányok! Még ha elutaztak is, Muguet minden szegletben őket kereste. Gyűlölte ezt a bújócskát, melyben soha nem talált senkit. A zöld szalonba menekült, a lányai ezt szerették a legjobban, itt próbálták és adták elő a színdarabjaikat a barátaikkal, vagy itt táncoltak polkát, tangót, néptáncokat. Nem is beszélve vicces előadásaikról, amikor egy-egy híres operát, például Verdi Trubadúrját parodizálták. Muguet begyújtott a kandallóba, és a „Három kis hangjegy” című dalt hallgatta, melyet a lányok gyakran kértek elalvás előtt. A tűz melege csak fokozta fájdalmát. Ahogy a lángok árnyéka a falakra vetült, a helyiség életre kelt, mintha a lányok még mindig ott lennének. Csinálnia kell valamit, ha nem akar tönkremenni.
  Alex egyre több időt töltött a „La Pastorale”-ban, és állandó rosszkedvével terrorizálta Muguet-t. Egyik nap, ürügyet keresve a veszekedéshez, amellyel váratlan elutazását kívánta igazolni, odavetette, hogy meg akarja lepni Maryse Camiau-t, mert tudni szeretné, mivel tölti a szabadidejét. Gyanúja beigazolódott, egy férfi társaságában találta Maryse-t. Alex alig akarta elhinni, hogy Maryse megcsalja, először is, mert ő nem találta különösebben szépnek, másodszor pedig, mert barátnője őrülten félt az AIDS-től.
  – Úgy látszik, a nők mind egyformák. Szépek vagy rondák, mindig elárulnak.
  – Ugyan, Alex, te magad is gond nélkül elmész síelni vagy hajózni valaki mással, ha az első számú szeretőd nem ér rá! És nem tűnik úgy, mintha ez túlságosan zavarna. Azt se felejtsd el, hogy harminc évvel fiatalabb nálad.
  Alex arca vörösről ibolyaszínre váltott. Felemelte az öklét, s Muguet-nek épp csak annyi ideje maradt, hogy kimeneküljön a teraszra. Alex azt még hajlandó volt elismerni, hogy a nők úgy rendelkeznek a testükkel, ahogy nekik tetszik. Ehhez elég felvilágosult volt. Az azonban, hogy Muguet-nek van képe megjegyzést tenni a korára, túlmegy minden határon. Kinek képzeli magát ez a liba, aki máris úgy néz ki, mint egy vénasszony?
* * *
  Egy szeptemberi hétfőn Marthe Thalé látta, ahogy Alex, nyomában Muguet-vel, elmegy a dolgozószoba ablaka előtt. Az asszony úgy vánszorgott a férje mögött, mint egy leláncolt rabszolga. Lehajtott fejjel lépkedett, mintha Favier fojtópórázon vezetné. Marthe Thalét felkavarta a látvány. Hogyan lehetett olyan vak, hogy eddig nem látta e szerencsétlen asszony szenvedését? Favier elleni haragja megsokszorozódott. Hogyan alázhatott meg ennyire, hogyan változtathatott zombivá egy emberi lényt ez a férfi? Igaz, amint belépett valahova, Muguet jóindulatú mosollyal köszöntött mindenkit. Soha nem panaszkodott. Marthe Thalé álmodozó, túlságosan nagylelkű asszonyt látott benne. Hogyan sejthette volna meg, mi van a látszat mögött? Megfogadta, ettől a naptól kezdve mindent elkövet, hogy elszakítsa a kötelékeket, melyek Muguet-t Favier-hoz láncolják.
  Hosszú és alapos kutatás után Marthe Thalé döbbenten fedezte fel, hogy Muguet, Alex kérésére, olyan közjegyzői meghatalmazásokat írt alá, melyekkel egyik napról a másikra, a tudta nélkül kisemmizhetik. Marthe-nak napokon át kellett győzködnie Muguet-t, hogy vonja vissza őket. Az asszony bűnösnek érezte magát Alexszel szemben, amiért így cselekszik. Mindig megbízott a férfiban. Soha eszébe sem jutna megkérdőjelezni a szavait. Anyagi téren mindig korrektül járt el vele szemben.
  – Korrektül? Te megőrültél! Felfogod, hogy ötvenhárom évesen nincs semmi megtakarításod? És nincs semmiféle ellenőrzésed a párizsi ingatlan- és pénzügyeid felett? Korlátlan felhatalmazást szerzett tőled mindenre, anélkül hogy tudtad volna, mit írsz alá. Ráadásul most, hogy már a felesége vagy, ha baj van, az elér téged is, te pedig semmit sem tudsz az ügyeiről. Nem úgy, mint az ördögi könyvelőnője, Alex vagyonának kezelője, és Chantal is bizonyára mindenről értesül, hiszen részvényes a Red Parkban. Tudod, hogy ez a társaság szedte be a könyved összes jogdíját és a lakásaid bérleti díjat? Találd ki, mit csinált Alex azzal a pénzzel? Abból fizette ki Chantal boltjainak átalakítási munkálatait, melyek egymás után csődbe mennek. A lánya lustasága, becstelensége, gőgje és hozzá nem értése csak tovább rontja a helyzetet.
  – Marthe, túlzol, Chantal talán nem ért az üzlethez, de nem csak ő a hibás. Gyerekkorában Alex annyira lerombolta előtte a háziasszony képét, hogy nem maradt más választása, mint hogy utánozza az apját, ha magára akarja vonni a figyelmét. Különösen, mióta Alex Nizzába költözött.
  – Hagyd abba, még elsírom magam.
  – Nem, Marthe, nem viccelek. Chantal táncosnő akart lenni. Természetesen erről szó sem lehetett. Később az apja utasítására kereskedelmi iskolába járt. A közepesnél is gyengébb eredménnyel végzett, közben azonban felfedezte, hogy mihez van tehetsége: csodálatos fényképeket tud készíteni.
  Muguet mindig sajnálta, hogy a lány nem tartott ki ezen az úton.
  – Biztosítalak, igazi művész lehetett volna belőle.
  – És mi akadályozta meg, hogy folytassa?
  – És engem mi akadályozott meg, hogy folytassam a színházat? Nem ilyen egyszerű, Marthe. Próbáld megérteni: ha tartós kapcsolatot akart kiépíteni az apjával, csak a kereskedelem és a pénzvilág maradt számára. Alexet csak ez érdekli.
  – Így látod te. De te mindig mindenkinek találsz mentséget. Szebbnek látod az embereket, mint amilyenek valójában. Magyarázd el nekem: az is az apja miatt van, hogy egykor kel fel, leírhatatlan rendetlenséget hagy maga után, soha a kisujját sem mozdítja, háromkor jön le ebédelni, és nem érdekli, hogy madame Louise-nak pihenésre van szüksége délután? Amikor eljön a „La Pastorale”-ba, úgy viselkedik, mintha otthon lenne és várja, hogy kiszolgálják. Még te sem engedsz meg magadnak ilyen viselkedést, pedig ez a ház a tiéd! Mióta férjhez ment, még rosszabb: a drágalátos ura már elkezdte összeírni azokat a bútorokat és dísztárgyakat, amelyeket Chantal kinézett magának. Egyik nap elkaptam egy beszélgetésüket a virágos szalonban. Megint nem volt elég pénzük, hogy kifizessék a beszállítókat. Egy adott pillanatban Chantal megvonta a vállát, a férje csak ne aggódjon. Majd megfeji az apját. Sajnálom, Muguet, de szerintem ez perverz és botrányos kapcsolat. Arról nem is beszélve, hogy nagy lábon él, úgy váltogatja a lakhelyeit, mint más a zsebkendőjét, többhetes nyaralásokra utazik külföldre, öt csillagos szállodákba, miközben hónapok óta nem fizette ki a legújabb üzlete bérleti díját. A férje Concorde-dal utazik Amerikába, állítólag üzleti ügyben, méregdrága autóik vannak, közben meg több mint hatvanezer frankkal tartoznak a Favier Biztosító Társaságnak. Ügy szórják a pénzt, ahogy más levegőt vesz. És ha baj van: semmi gond, papa majd elintézi, ő a biztosíték. Ha kíváncsi vagy a véleményemre, az a nő féltékeny rád és a gyerekeidre, magának akar mindent, amid van, sőt, még többet is. Olyan a mentalitása, mint egy kitartott nőnek. Valld be, hogy van min elgondolkoznod. Emlékezz vissza arra, amikor megcsodáltatta velünk az új, párducmintás bundáját. Arcátlanul egyenesen az apjának küldette a számlát. Talán nem vagyok nagyon okos, de vak sem. Te persze soha nem látsz semmit. Az a nő teljesen gátlástalan. Ki akarja facsarni az apját. Negyvenhat évesen már biztosan szép kis vagyont felhalmozott. Ha Favier tovább önti a pénzt ebbe a feneketlen kútba a másik két lánya rovására, nagyon rosszul jártok. Hát nem látod, hogy mióta azzal a lotyó Camiau-val van, mindent megtesz, hogy kisemmizzen téged, és egy nap semmid sem marad? Valami azt súgja nekem, azért akar kifosztani, hogy öngyilkosságba kergessen, és megszabaduljon tőled, ahogy szegény Suzanne-nal tette! Aztán majd mindenkit azzal fogad: „Látják, én megmondtam, elmebeteg, mindenre fel kell készülni!” Mire vársz, hogy cselekedj?
  Muguet félt, hogy Marthe-nak igaza van, de el akarta űzni ezt a gondolatot, túlságosan fájdalmas volt számára. Aznap éjjel rémálma volt. Majdnem meghalt. Orruk és szájuk előtt maszkot viselő, fehér köpenyes orvosok próbálták újraéleszteni. Kétségbeesett erőfeszítések után végre sikerült magához téríteniük. Muguet szemhéja úgy remegett, mint egy pillangó szárnya. Halk, panaszos nyögés szállt fel az ajkáról:
  – Kérem, uraim, ne ébresszenek fel, túlságosan fáj.
  A következő napon Muguet képtelen volt kiűzni a fejéből lidérces álmát. Mindenhova követte, vele volt a kertben, a házban, az utcán, a zuhany alatt, evéskor. Többször is megpróbált elmenekülni napsütéses álomvilágába, zavaros gondolatai azonban visszatartották. Úgy érezte, ide-oda rángatják, cafatokra akarják tépni, mint egy darab húst, melyen vadállatok marakodnak. Kezdett megrémülni. Minden akaraterejét összeszedte, hogy kimeneküljön a mészárlásból. Meg kell találnia a kulcsot a menedékhez, a csillagok közti világhoz. A kapu azonban hermetikusan zárva maradt. Ugyanaz a kapu, mely egykor a pokolra ítélte, amikor anyja otthagyta az árvaházban. A kapu – fenyegetőn és kegyetlenül – egyre nőtt. Csak nevetett Muguet rémületén. Az asszony kétségbeesése minden erejével küzdött, hogy lerombolja, eltapossa, betörje. Lélegezni akart, el akart menekülni ebből a börtönből, hogy végre élhessen. Hamarosan körbevette az éjszaka, de ő tovább küzdött. Le akarta rombolni az erődöt, melyet kőről kőre épített maga köré az árvaházbeli gyermekkorától kezdve egészen máig, hogy megvédje magát. Makacssága és dühe végül meghozta eredményét: egy repedés jelent meg a védfalon. Muguet folytatta az ostromot. Apró öklével ütötte a zárat, rugdosta a kapuszárnyakat, hogy belesajdult a lába. Mindez nevetségesnek hatott az erős tölgyfa kapuval szemben, de az asszony nem adta fel. Hirtelen egy szívtépő kiáltás remegtette meg az erőd falait, melyek tompa robajjal leomlottak. Muguet hangja visszaverődött a gránittömbökről, melyek zúgva-morogva gurultak a szakadék felé.
  – Anya, könyörgöm, ne hagyj itt, ne hagyj el, gyere vissza, gyere vissza, gyere vissza…
  A falak eltűntével a kapu is ledőlt. Fekete, poros és bűzös felhő szállt az égre. A magára kényszerített pokolra szállás rettenetesen kimerítette Muguet-t. Marthe Thalé makacssága, mellyel rávilágított Alex Favier gyalázatos viselkedésére, végül arra késztette, hogy feltegye a valódi kérdést. Miért szenvedte végig az életét, ahelyett hogy élte volna? Bár sosem akarta elismerni, de szörnyű érzelmi sokk volt számára, hogy az anyja elárulta, és magára hagyta az árvaházban. Attól kezdve elvesztette a talajt a lába alól, és segélykiáltásait sosem hallották meg. Lassan egész lényét megmérgezte az örökös pánik, s felőrölte őt, mint egy lappangó betegség, melyet sosem fedett fel senki.
  Muguet gyermekkora óta mindig igyekezett meghúzni magát az árnyékban. Senkit nem akart zavarni, egyre csak bocsánatot kért azért, hogy létezik. Büntette magát, amiért él. Támogatta a környezetében lévőket, mintha csak azoknak lenne joguk létezni, neki viszont nem. Mióta a gyerekei elmentek, Muguet életének nem maradt értelme. Gúzsba kötötte a bűntudat, hogy megszületett, és belemerült a nemlétbe. Ott eresztett gyökeret, újabb és újabb szálakkal kapaszkodott a semmibe. Szomorúság, melankólia, passzivitás, alárendeltség, háttérbe húzódás, tehetetlenség, elbutulás volt e gyökérszálak neve. Fává változott, mely napról napra csúnyult. Hiányzott belőle az éltető nedv. Még néhány év, és teljesen kiszárad. Hamarosan már lombja sem lesz, hogy elrejtse nyomorúságát a lányai elől. Cselekednie kell, el kell szakítania a köldökzsinórt, mely a találkozásuk óta Alex Favier-hoz köti.
  Végre megértette, hogy ő maga az egyetlen, aki kiszabadíthatja a benne zokogó gyermeket, akit sosem sikerült megvigasztalnia.
  Muguet lefeküdt a szalon szőnyegére, feldagadt szemmel, könnyben úszó arccal. Izzadság folyt végig ideges rángások gyötörte hátán.
  Néhány órával később kinyitotta a szemét. Max, a kutya, akit Célia bízott rá, mellette aludt. Horkolt egy kicsit, de Muguet nem mozdult, nehogy felébressze. Felpillantott, és rámosolygott a felkelő napra. Új erő lakozott benne.
* * *
  Alex Favier hétvégéről hétvégére egyre elviselhetetlenebb lett. Órákon át gondolkodott egy nyugágyban, vagy morgott és mindenféle összeesküvésekről zagyvált. Egyik hétfőn behívta Marthe Thalét és Muguet-t a szalonba azzal, hogy – abban a hónapban már sokadszor – ellenőrizni akarja a ház könyvelését. Azt állította, a könyvvizsgálója és Josette Bouchana elhűlve nézik, mennyi pénzt költenek a „La Pastorale”-ban, és számadást kérnek. Muguet faképnél hagyta. Elege volt a rosszindulatú vádakból. Felment a dolgozószobájába, hogy válaszoljon a vádaskodóknak. Hirtelen támadt tűzzel írni kezdett.
  „Madame Girard és madame Josette Bouchana részére, akik aggódva kérdezik, hova lesz a pénz, melyet Favier úr küld madame Favier-nak Nizzába.
  A becsületemre esküszöm, hogy soha egyetlen fillért sem használtam Favier úr pénzéből másra, mint a gyermekeink taníttatására és ellátására, a »La Pastorale« lakóinak egészségügyi kiadásaira és megfelelő ellátására, beleértve a kutyákat és macskákat is, a birtok szépítésére és értékének növelésére, a járművek, a fűnyíró és egyéb háztartási gépek megfelelő állapotának ellenőrzésére. Soha nem fordítottam magamra komolyabb összegeket, nem vettem szőrmebundát, gyémántot vagy luxusautót. Nem játszom a kaszinóban, nem golfozom. Nem Diortól öltözködöm. Nem dohányzom, nem iszom és nem kábítószerezek. Ugyanakkor igaz, hogy vásárolok farmereket, csipkeblúzokat, valamint könyveket a Sorbonne könyvesboltban, és nehogy kifelejtsük a csokoládét. Nem járok bárokba és éjszakai szórakozóhelyekre, este soha nem megyek sehova, kivéve szombatot, amikor Favier úr Nizzában tölti a hétvégét, és meghív moziba. Igaz, részem van abban a szerencsében, hogy minden év augusztusában elutazhatok egy rövid nyaralásra Meg?ve-be, hogy helyrejöjjön az egészségem a »Le Sévigné« fogadóban, Miminél, egy nagylelkű és nagyhangú asszonynál és a kutyájánál, Isisnél, aki ugyanolyan kedves, mint a gazdája. Az idő többi részében pedig kényelemben élek, és nem szenvedek szükséget. Ma már sajnálom, hogy nem fektettem Favier úr pénzét kudarcra ítélt, kétséges üzletekbe, és nem zálogosítottam el a házat. Akkor bizonyára jobban tisztelnének”.
  Miután elkészült, Muguet lement, és megmutatta a levelet Alexnek.
  – Tessék, remélem, ez majd megnyugtatja a könyvvizsgálódat.
  A levelet olvasva Alex arca eltorzult, s amikor végzett, az asztalra dobta a „mocskos irományt”.
  – Megtiltom, hogy elküldd ezt a baromságot. Megőrültél, vagy mi? Nevetségessé akarsz tenni?
  Bármi történt, Alex mindig azt sugallta, hogy Muguet zavart, és képtelen gondolkodni. Az asszony lett számára a teknő, amelyben kimoshatta a szennyesét. Ő volt a felelős Suzanne haláláért, legidősebb lánya kudarcaiért, a Favier & Lebrun cég eladásáért, a találkozásáért Maryse Camiau-val, azért, ha nincs hó a hegyekben, ha viharos a tenger, ha sztrájkolnak a metró alkalmazottai és az Air France pilótái, ma pedig minden pénzét elszórja. Muguet egy istencsapás, aki csak ártani akar neki, szerencsétlen áldozatának, akit kifoszt.
* * *
  Másnap délben, miután Favier visszament Párizsba, Muguet meghívta ebédelni Marthe Thalét. Meghozta a döntést, hogy beszél Alexszel, nem tetszett neki, hogy kutakodnak a háta mögött. Mielőtt azonban hozzáfog, ellenőriztetnie kell Marthe Thalé minden dokumentumát egy könyvszakértővel. Biztos akart lenni abban, hogy a titkárnője nem túlozza el a helyzetet, csak hogy bajt keverjen. Marthe felháborodott. Nem csak hogy nem túlzott, de mondhatna még többet is.
  – Szegénykém! Tudod, hogy te vagy Favier négere minden ügyletben? Kinevezett az ingatlan cégei vezetőjének, anélkül hogy szólt volna róla. Nyitott egy számlát a nevedre Párizsban, hogy megkönnyítse az átutalásokat. És mintegy véletlenül, te soha nem kapsz egyetlen számlakivonatot sem. Figyelmeztetlek, ha egy nap bajba kerül, te és egyedül te fogod elvinni a halhét, és senki nem fogja elhinni, hogy semmiről sem tudtál. Minden téren kihasznál téged. Ráadásul Josette Bouchana valahogy elintézte, hogy jogellenesen meghatalmazást kapjon a párizsi számládhoz.
  – Honnan tudod?
  – Onnan, hogy az az ostoba nőszemély eldicsekedett vele a múlt héten a telefonban. Azt is megtudtam, hogy Favier megint kölcsönt folyósított Chantalnak: egymillió frankot. A lánya csak négyszázezret adott meg belőle, de később azt is visszakérte. Azt tudod, hogy Alex eladta a garzont, melyet Garance-nak vett Párizsban. Garance soha nem kapta meg az érte járó pénzt, nem úgy, mint Chantal, aki mindig mindenből zsebre teheti a részét. Az anyja halálakor Chantal örökölt hárommillió frankot, mert az apja lemondott a rá eső részről. Gondolhatod, hogy sietve mind elköltötte, vagy más számlákra helyezte át. Ehhez jön még a háromszázezer frankos csekk, melyet Favier annak a ragadozó Camiau-nak állított ki, hogy kifizesse a lakásrészletét. És mit szólsz ahhoz, hogy kiderült, van egy közös számlájuk, melyre Favier jelentős összeget utalt át, hogy kifizessék a korábbi lakásukat? Még a kauciót is ő fizette! A többiről, a bútorokról, háztartási gépekről, munkálatokról már ne is beszéljünk. Semmit nem találtam ki, megvan a csekkek másolata, beleértve azokat is, melyekkel a teljes lakásvásárlást finanszírozták. Ha belegondolok, hogy el akarja hitetni veled, hogy csak havi ötezer frankot ad Camiau-nak a megélhetésre! Te túl naiv vagy, és sosem néztél utána semminek. Várj, ez még nem minden: Chantal nemrég új üzletet nyitott Párizsban, egy nagyon jó helyen. Új céget is alapított az apja pénzéből, és találd ki, mi lett vele? Kiebrudalták, mert nem fizette a bérleti díjat, elveszítette a kauciót, és hatalmas összeggel adós maradt a könyvelő irodának. Egyébként panaszt is tettek ellene. Chantal nagyon rossz adós, a sürgetésekre mindig sértő levelekkel válaszol. Beszéltem telefonon a tulajdonossal. Már az adóhivatal is nyomoz Chantal után. Ha megnézed az akkori banki átutalásokat, látni fogod, hogy az egyik lakásod eladásából származó pénz Favier bankszámláján kötött ki, aki arra használta fel ezt az összeget, hogy felvásárolja Chantal új cégének részvényeit. Micsoda mocskos mentalitás, émelyeg a gyomrom ettől a sok disznóságtól. Most pedig vigyázz: Favier-nak megint pénzre van szüksége, hogy újabb bérleti jogot vegyen Chantalnak. Ja, majd' elfelejtettem, hogy a könyvelője számos dokumentumra odahamisítja az aláírásodat, többek között az adóbevallásaidra is. Természetesen Favier utasítására. Te vagy az ideális balek. A hideg futkos a hátamon, ha belegondolok, mit művelnek veled.
  Az ebéd végén Marthe Thalé egy pénzügyi szakember keresésére indult, akinek aztán több mint egy hónapjába került, hogy elkészítsen egy részletes és teljes beszámolót Muguet anyagi helyzetéről. A következő héten Muguet telefonált Alexnek, hogy értesítse, a hétvégén nem lesz a „La Pastorale”-ban. Párizsba készült, hogy kibéreljen egy kis lakást.
  – Azért szólhattál volna korábban is! Mi lelt hirtelen?
  – Csak az, hogy élni akarok, létezni egy kicsit a magam kedvére.
  – Felfogod egyáltalán, mit beszélsz? Önző szörnyeteg vagy! És én? Arra nem gondoltál, hogy megfosztasz egy nizzai hétvégétől?
  – Egyáltalán nem, Alex, semmi akadálya, hogy gyere, csak én nem leszek itt, ez minden.
  – Ez az! Egyedül leszek, mint az ökör, a személyzettel. Köszönöm.
  – Én éveken át egyedül voltam.
  A férfi hosszasan hallgatott. Muguet tudta, hogy gondolkozik.
  – Na jó, figyelj, van egy ötletem. Mi lenne, ha garzon helyett akkora lakást keresnél, ahol ketten is elférünk? Mire felújítják és beköltözöl, beadom a dolgot Maryse Camiau-nak is. Csak nem hagyhatom el minden előkészítés nélkül.
  – Várj, Alex, először is nem kértem tőled semmit, másodszor nem azt mondtam, hogy Párizsba költözöm. Csak rendszeresen oda akarok járni.
  Alexnek nem tetszett ez az ostoba ötlet. Muguet összezavarja a rendszerüket: hét közben Maryse, hétvégén Muguet. Ezzel a nővel mindig csak baj van.
  Amikor Muguet letette a kagylót, fáradtság tört rá. Alex javaslata, hogy éljenek együtt Párizsban, nem volt sem becsületes, sem tiszta. Úgy érezte, ezzel csak a terepet készíti elő arra az esetre, ha Maryse Camiau elhagyja.
  Muguet lenne akkor a mentőcsónak, ahogy előtte Suzanne volt az. Új ötlete támadt, de egyelőre inkább elhessegette magától.
  Eközben, Alex nagy megelégedésére, Jacques Chiracot választottak meg a köztársaság elnökének. Végre újra indulhat az üzlet.
  Nem sokkal később Alex úgy döntött, rendbe hozatja kissé a „La Pastorale-t”. Huszonkét év után felújításra szorult a ház.
  – Alex, ez nevetséges! Nem ez a legjobb időpont, főleg, ha éppen anyagi gondjaid vannak.
  – Törődj a magad dolgával. Az én házam, azt csinálok vele, amit akarok.
  Marthe Thalét is meglepte ez a képtelen ötlet, hiszen Favier alig tudott összeszedni annyi pénzt, hogy eltartsa Maryse-t, Chantalt és teljesítse egyéb kötelezettségeit. Muguet hirtelen rájött, miben mesterkedik Alex. Azért akarja felújítani a „La Pastorale”-t, hogy jobb áron adhassa el, és megszabaduljon tőle.
* * *
  Mint minden évben, július végén Muguet csomagolt, és a hegyekbe készült új társával, Maxszal, a skót terrierrel. Mindkettejüknek szükségük van a hegyi levegőre. Éppen becsukta a bőröndjét, amikor megszólalt a telefon. A párizsi bankszámlájának kezelője hívta. Elnézést kért, hogy zavarja, máskor madame Bouchanához vagy Favier úrhoz fordult, de ők most elutaztak. Muguet számlája több mint negyvenezer frank mínuszban van, nem várhatja meg a visszatértüket az ügy rendezésével, a végén még bajba kerül. Madame Favier-nak is meg kell értenie. Muguet kis híján félrenyelt.
  – De hölgyem, biztosan téved! Nem adhattam ki csekkeket ehhez a számlához, azon egyszerű okból, hogy mióta csak megnyílt, soha nem volt csekkfüzetem.
  Az ügyintéző makacskodott, a számok nem hazudnak. Muguet megkérte, hogy a lehető leghamarabb küldje el neki a számlakivonatok másolatát, hiszen mindent ellenőriznie kell. A Meg?ve-be vezető úton elgondolkozott. Ki bocsáthatta ki a csekkeket az ő nevében? Muguet elutazása előtt Marthe Thalé, bár erre a hónapra ő is szabadságot kapott, megígérte neki, hogy a távollétében is folytatja az ügy tisztázáshoz szükséges kutatást. Muguet tudta, hogy sikerrel fog járni. A titkárnője már bizonyított.
  Augusztus folyamán Muguet telefonhívást kapott a lelkifurdalás gyötörte Petrucci úrtól, a „La Pastorale”-beli munkálatok vezetőjétől. Elutazása előtt Favier úr arra utasította, hogy altattassa el a ház összes macskáját, anélkül hogy Muguet-t értesítené róla, aztán hitesse el vele, hogy elajándékozták őket. Végiggondolta azonban a dolgot, és úgy döntött, inkább kikéri Muguet véleményét, mielőtt felkeresné az állatorvost. Muguet meglepődött.
  – Elaltatni a macskákat? De hát egészségesek! Akkor miért?
  Egyszerűen csak azért, mert Favier úrnak elege van a mocskos dögök szagából.
  – Köszönöm, hogy szólt, Petrucci úr, és kérem, ne tegyen semmit. Találok jobb megoldást a számukra.
  A beszélgetés után Muguet-nek annyira remegett a keze, hogy jó darabig csak ült, mire visszanyerte nyugalmát. Karjába vette Maxot, és gyengéden magához szorította.
  – Képzeld, Alex ki akarja irtani az összes cicánkat.
  A kutya pofájára potyogtak a könnyei, mire Max morogni kezdett. Nagyon rossz természetű eb volt. A hónap végén Marthe Thalé telefonált. Az asszony már a hangjából megérezte, hogy felfedezett valamit.
  – Halló, Muguet, kapaszkodj meg. A bankoknál és a beszállítóknál végzett kockázatos kutatások után jó hírrel szolgálhatok.
  Hatásszünetet tartott, aztán diadalmasan bejelentette:
  – Josette Bouchana a bűnös. A hölgy egy ideje nagy lábon él a te kontódra. És nem rajta múlt, hogy nem kopasztott meg teljesen. Most már értem, miért akarta annyira azt a meghatalmazást. És ez még nem minden, a „La Pastorale” munkálatai alatt ő utalja a pénzt a nizzai számlára a munkások kifizetéséhez. Közben le-lecsíp belőle, hogy a saját bukszáját is megtömje. Mit szólsz?
  – Biztos vagy abban, amit állítasz?
  – Megvannak a bizonyítékaim. És még várok továbbiakat is. Összesen legalább kétmillió frankot terelt át Favier számlájáról a sajátjára és a Red Parkéra. A szünidő végén értesítem a könyvvizsgálót. Köztünk szólva, az a Girard vagy egy követ fúj vele, vagy rosszul végzi a munkáját.
  Marthe biztos volt benne, hogy most elkapta Bouchanát, és Favier végre igazat ad neki.
* * *
  Szeptember elején felgyorsultak az események a „La Pastorale”-ban. A ház lakóit hurrikánként ragadták magukkal az érzelmek, s a helyzet irracionalitása a végletekig fokozta az indulatokat. Alex napbarnítottan, mosolyogva tért vissza Korzikáról. Remekül telt a nyaralása a hajóján Maryse Camiau-val. A mosógépre tette a piszkos ruhákkal teli táskákat madame Louise számára. Marthe köszöntötte, és összeesküvő arccal a dolgozószobába hívta: valami fontosat akar mutatni.
  – Nem várhat?
  – Nem, uram, nagyon fontos az ügy.
  Alex nem volt hajlandó elhinni Josette Bouchana árulását. Hogyan is vádolhatják meg ilyesmivel azt, aki negyvenfokos lázzal is felkelt, csak hogy intézze a könyvelését?
  – Egyszerűen úgy, uram, hogy soha nem volt láza. És kezdettől fogva komédiát játszik magával, hogy elaltassa a figyelmét. Pedig én figyelmeztettem.
  Alex ráparancsolt Marthe Thaléra, hogy fogja be a mocskos száját.
  – Büszke lehet magára, végre sikerült megkavarnia a szart. De megfizet érte, maga kis szemét!
  Öklével az asztalra csapott, aztán többször durván kihúzta és becsukta a fiókokat. A gyűlölet villámait szórta a szeme, mintha itt helyben agyon akarta volna sújtani Marthe Thalét. Marthe azonban nem az a nő volt, aki hagyja magát megfélemlíteni. Ugyanabban a hangnemben válaszolt, hasonlóan indulatosan. Alex felpattant, a keze ökölbe szorult, Marthe azonban nem hátrált meg:
  – Hozzám ne érjen, uram, nem félek magától. Sokkal fiatalabb vagyok, nincs esélye velem szemben.
  – Magához érni? Szerencsétlen hülye! Még elkapnám a pestist meg a kolerát.
  Az összecsapás megmaradt a verbális agresszió szintjén. Vad üvöltözésük zajára Muguet besietett a dolgozószobába. Belépése hidegzuhanyként hatott. A két veszekedő az ellenségességbe merevedve csak állt szemtől szemben. Muguet kihasználta a helyzetet, hogy elterelje a figyelmüket.
  – Sajnálom, hogy megzavarlak titeket, Alex, valaki telefonhoz kér.
  – Hagyjanak békén.
  – Maryse Camiau az. Azt mondja, sürgős.
  A férfi az ajtó felé indult, aztán olyan hirtelen fordult meg, mint egy ugrani készülő sakál. Ehelyett azonban csak Marthe Thaléra szegezte az ujját.
  – Maga szemét, megparancsolom, hogy várjon meg! Még nem végeztem a mocskos pofájával!
  Amint eltűnt a folyosón, Muguet kikísérte a kertbe Marthe-ot, és azt javasolta, amilyen gyorsan csak tud, menjen haza. Majd értesíti, amint Alex visszaindul Párizsba a „La Pastorale”-ból. Marthe kivörösödött arccal sírt mérgében. Hogyan bánhatott így vele Favier? Hiszen nem ő sikkasztotta el kétmillió frankját!
  – Nem, de képtelen elviselni, hogy ez a fordulat téged igazol. Alex gyűlöli, ha tévedésen érik.
  Marthe beszállt a kocsijába, de mielőtt indított volna, még leengedte az ablakot.
  – Köszönöm, Muguet, hogy közbeléptél. Tényleg telefonhoz hívták?
  – Nem, de kellett valami ürügy, hogy szétválasszalak benneteket.
* * *
  Másnap este, amikor hazaértek a moziból, madame Louise a kis háza lépcsőjén várta Muguet-t. Alex felgyújtotta a lámpákat, a hold nélküli éjszaka elmosta a kert körvonalait. Madame Louise lassú léptekkel közeledett. Sötét arcát látva Muguet tudta, hogy rossz híre van.
  – Madame, nagyon sajnálom, de meghalt az édesanyja.
  Alex felnevetett.
  – Ne vágjon ilyen arcot, madame Louise, ez nem nagy veszteség.
  Karon fogta Muguet-t, és a ház felé húzta. A szalonban az asszony lerogyott az első fotelba. Sápadtsága elárulta érzéseit. Tehát az anyja örökre elment, anélkül hogy magához hívta volna. A csalódás könnyei csorogtak az arcán. Később elolvasta a végrendeletét. Clotilde kitagadta a lányát Benoit, a második gyermeke javára. Rá hagyta az összes képét. Bár eljárása törvénytelen volt, Muguet tiszteletben tartotta az akaratát. Legalább az anyja élete végéig következetes volt vele. Mára Muguet-nek nem maradt mit remélnie, sem sajnálnia.
  A Roderman könyvszakértő cég postán küldte el vizsgálata eredményét. Megerősítették Marthe bizonyítékait. Muguet-nek szembe kellett néznie a tagadhatatlannal. Hogyan maradhatott ennyire közönyös mindaz iránt, ami körülötte történt? Mostanra felismerte: könnyen végzetes lehet számára az az elhatározása, hogy gyerek maradt, s inkább teljesen Alexre bízta magát, nehogy elveszítse a férfit. Hogyan keveredjen ki ebből az undorító helyzetből? Nem akart kataklizmát. Tudta azonban, ha meg akar menekülni, ha meg akar szabadulni a régi rettegéstől, el kell hagynia a férfit. Ha Alex nem Maryse Camiau-val élne, soha nem lenne elég bátorsága elválni tőle. A sok nehéz év ellenére ragaszkodott a férfihoz, mint a borostyán a fához, melyre felfutott. Ma azonban be kellett látnia, hogy soha nem szerette úgy, ahogy egy nő szeret egy férfit. Valójában egy kétségbeesett gyerek ragaszkodásával kapaszkodott Alexbe. Favier magához vonzotta, de közben megakadályozta a beilleszkedését a világba. Pontosan tudta, mit csinál, amikor ebben az infantilis, függő állapotban tartotta. Teljes hatalma volt felette.
* * *
  Muguet harmadszor utazott Párizsba Alexszel, az ingatlanügynök megtalálta álmaik lakását. Alex mindent alaposan megnézett. A szalon elég tágas és világos volt. A hálószobák, a fürdőszoba és a konyha szintén. Érdeklődött a bérleti díj felől, majd egy időre elnémult. Az ingatlanügynök kérdő pillantásait látva Muguet gyorsan megjegyezte:
  – Ne aggódjon, Henry úr, a férjem csak gondolkodik. Ez eltarthat még egy darabig.
  Végül Alex döntött, és aláírta a bérleti szerződést az időközben megérkező tulajdonossal. Amikor Muguet-vel lementek az utcára, elégedettnek tűnt.
  – Nem a VI. kerület, de mindent nem lehet. Azt hiszem, átfestjük a falakat, és rendbe hozatjuk az elektromos hálózatot.
  Már ki is választotta a hálószobáját és a dolgozószobáját.
  – Jövök, amint Maryse Camiau képes lesz elfogadni az új helyzetet.
  Muguet magában elmosolyodott. A lelke mélyén pontosan tudta, hogy a férfi sosem fog vele élni. De megértette, mire készül, és nagyon furfangosnak találta a tervét.
  A repülőgépen még szeretett volna tisztázni néhány dolgot a férjével. Szíve összevissza vert, alig kapott levegőt, megbicsaklott a hangja.
  – Alex, beszélhetek veled?
  – Mit motyogsz? Egy szót sem értek!
  Muguet mély levegőt vett, és akadozva belefogott mondandójába. Alex ingerült lett.
  – Mi van veled, te szerencsétlen? Nem tudsz úgy beszélni, mint a normális emberek? Ha jól értem, azt akarod megértetni velem, hogy Chantal negyvenhat éves, Garance huszonnégy, Célia meg huszonkettő. Kirekesztésről beszélsz? Nem tetszik, ahogy Chantalt említed, hogy azt állítod, őt helyezem előtérbe a másik kettő rovására. Ez egyáltalán nem igaz, épp ellenkezőleg.
  Muguet képtelen volt uralkodni felháborodásán. Hogy merészeli a férfi ennyire eltorzítani az igazságot? Chantal évek óta élvezi a bőkezűségét, minden vállalkozásában támogatja anyagilag, lakásokat vásárol neki. Alex félbeszakította.
  – Elfelejted, hogy Garance-nak is vettem egyet?
  – Igen, de aztán gyorsan el is adtad, és megjegyzem, megtartottad magadnak a pénzt, amit Chantallal sosem tettél volna meg. Gondoltál a jövőjükre? Ugyanúgy a lányaid, mint Chantal.
  Alex a szájára szorította a kezét, és megparancsolta, hogy hallgasson. Le merte volna fogadni, hogy az a barom titkárnője beszélte tele a fejét. Muguet szívesen válaszolt volna, de várta, hogy megszabaduljon a szorításból.
  A „La Pastorale”-ba érve Alex úgy döntött, vitorlázni megy. Vacsorára tért vissza. Muguet az étkezés végéig várt, hogy madame Louise hazamenjen, aztán megkérte Alexet, hogy hallgassa meg. Nem akar veszekedni, csak szeretné megosztani vele a jövő miatt érzett aggodalmait, és azt, hogy mi folyik a háta mögött. A férfi úgy tett, mintha felállna az asztaltól. Muguet felemelte a hangját.
  – Alex, meg kell hallgatnod, különben azt hiszem, menekülsz.
  – Menj a pokolba!
  Muguet hangja újra megenyhült.
  – Nem veheted támadásnak, ha megkérdezem, hogyan akarsz gondoskodni Garance-ról és Céliáról. Már nem vagy fiatal, és ők még nem fejezték be a tanulmányaikat.
  – Ne idegesíts már a faggatózásoddal. Gondoskodtam a lányokról.
  – Hogyan? Annak alapján, amit mondasz, a vagyonod úgy olvad, mint a hó a napon. Az ő korukban Chantalnak már vettél egy üzlethelyiséget és egy lakást.
  – Már nem ugyanaz a helyzet. Akkoriban még aktív voltam.
  – Éppen ez az, akkor miért finanszírozod tovább Chantalt az eleve kudarcra ítélt vállalkozásaiban? Ez nem igazságos a másik kettővel szemben.
  Alex elvörösödött. Megragadta Muguet haját, felhúzta a székéről, és a szoba sarkába vonszolta. Teljes erőből a falhoz verte a fejét. Úgy üvöltött, mint egy megveszett vadállat.
  – Te kis szemét! Mikor fogod már fel az ostoba fejeddel, hogy soha egy fillért sem adtam Chantalnak? A féltékenységbe fogsz beledögleni!
  Muguet látása elhomályosult. Záporoztak rá az ütések. Belerúgott a férfi sípcsontjába, hogy szabaduljon. Az éles fájdalom hatására Alex elengedte, de dühe csak fokozódott. Már nem ordított, torkaszakadtából üvöltött. Muguet végre a képébe vághatta, hogy hazudik, és bizonyítéka van mindenre, amit mond. Látta, hogy Alex izmai megfeszülnek, kék erei kidagadnak, mintha szét akarnának robbanni. A férfi szeme vérben forgott, Muguet rémülten bemenekült a szobájába. Alex üldözőbe vette, megragadta a ruháját, a hátára döntötte, és rávetette magát. A férfi hatalmas erejével szemben Muguet tehetetlen volt. Alex felkapott egy üveg vizet az ágy mellől, és a palack nyakát Muguet szájába nyomta. Szadista, kegyetlen vigyor terült szét az arcán. Eleinte Muguet-nek sikerült nyelnie, de a férfi egyre jobban megdöntötte az üveget. A víz betöltötte a légcsövét is. Kiabálni akart, segítséget hívni, de egyetlen hang sem jött ki a torkán, fulladozott, a halálra készült. Teste megmerevedett. Alex elengedte, mert megfájdult a háta. Muguet egy rándulással felegyenesedett, előre hajolt, és a torkába dugta az ujját, hogy ki tudja adni magából a vizet.
  A reggelinél Alex semmi jót nem ígérő, makacs hallgatásba burkolózott. Muguet sejtette, hogy türelmetlenül várja a titkárnőt. Biztosan azon tépelődik, meddig jutott az a szörnyeteg a kutatásaiban. Hallotta, ahogy Marthe felakasztja a kabátját az előszobában. Felpattant, borotválatlanul, még mindig pizsamában.
  – Jó napot, uram.
  Alex nem felelt, megkérte, hogy menjen a dolgozószobába, tartozik némi magyarázattal.
  – Tudom, hogy a feleségem figyelmeztette.
  Válasz helyett Marthe úgy tett, mintha a dossziéiban keresgélne, és átnyújtott egy összefoglaló jelentést Chantal egyik üzletének csődjéről. A férfi figyelmesen elolvasta.
  – Ez minden?
  Alex megkönnyebbültnek tűnt. Kényelmesen leült a foteljába, és elengedte magát. Elismerte, hogy sok pénzt veszített a lánya miatt. De kockázatok nélkül senki nem léphet az üzleti világba. Derűs fény villant a szemében. Ha ő nem kockáztat annak idején, Chantalnak ma egyszerű tisztviselőként kellene megélnie. Marthe-ot fürkészte a pillantásával.
  – Ami pedig magát illeti, ha tovább kutakodik a magánéletemben, figyelmeztetem, ki fogom rúgni. Várjon, ne szaladjon annyira. Indulás előtt még megadja nekem a szakértő címét. Mert bármennyire szakértő is, semmit nem értett meg a lányom cégének működéséből.
  Marthe rámosolygott.
  – Igaz is, uram, majdnem elfelejtettem. Birtokomban van egy háromszázezer frankos csekk másolata is, melyet Maryse Camiau-nak állított ki az egyik lakásrészlete kifizetésére.
  – Micsoda? Hogyan szerezte meg?
  – Josette Bouchanától. Tudja, mindig ő tájékoztat engem a maga ügyeiről.
  Ez alkalommal Alexen eluralkodott a harag.
  – Megtiltom, hogy kiejtse előttem annak a nőnek a nevét. Különben sem tagja már a személyzetemnek. Gondolom, beszélt erről Muguet-nek?
  – Miről, uram?
  – A csekkről!
  Marthe bólintott.
  – Na, akkor ne ácsorogjon itt, hívja ide.
  Megkérte Muguet-t, hogy foglaljon helyet, és figyelmesen hallgassa végig. Az asszony feszültnek és óvatosnak látta.
  – Tudom, hogy a minden lében kanál titkárnőd megmutatott neked egy csekket, melyet én állítottam ki Maryse Camiau-nak. Gondolom, azonnal szolgált mellé némi, rám nézve terhelő magyarázattal. De ne higgy el mindent, Muguet, amit ez a nő mond. Tele van méreggel, akár egy kígyó. El akar minket választani, tönkre akarja tenni a családunkat.
  Alex megköszörülte a torkát, és belefogott a magyarázatba. Akkoriban készpénzre volt szüksége. Maryse Camiau apja üzletet ajánlott. Megadja neki, amire szüksége van, cserébe pedig Alex kiállít egy csekket ugyanakkora összegről Maryse nevére. Idáig még helytálló is lehetett volna a magyarázat. Amikor azonban hozzátette, hogy fél Franciaországot át kellett szelnie egy pénzzel teli bőrönddel, Marthe-ból kitört a nevetés.
  – Maga szórakozik velünk? Muguet-n kívül kivel tudna elhitetni el egy ilyen mesét?
  Muguet megállította Marthe-ot, mielőtt Alex elvesztené az önuralmát.
  – Miért is ne, Marthe? Teljességgel hihető a története! Különben sem tartozik ránk. Az ő pénze, azt csinál vele, amit akar.
  Alex nem volt elégedett a szavaival. Meg akarta győzni Muguet-t a jó szándékáról.
  – Hagyd, Alex, felejtsük el ezt az ügyet. Ebben a pillanatban csakis a lányaink sorsa és a saját jövőm érdekel.
  Muguet elhagyta a dolgozószobát. Elege volt a sok tettetésből, hazugságból és képmutatásból. Alexre akarta bízni magát, remélte, hogy megértő fülekre talál. Túlságosan tisztelte ahhoz, hogy elhallgassa előle, amit megtudott. Végül is ő a gyermekei apja. A férfi reakciója azonban szertefoszlatta a reményeit. Megértette, hogy semmit sem várhat tőle. Most már tudta, hogy soha nem fogja meghallgatni. Alexet nem érdekli, hogy ő mit érezhet. Egy tárgynak nem lehet szava. Alex inkább eljátszotta, hogy a felesége és Marthe Thalé összeesküvésének áldozata.
  Távolodva hallotta, hogy a titkárnője és a férje egymást szidják. Záporoztak a sértések. Epés és aljas szavakkal próbálták megsebezni egymást. Már nem kiabáltak, szabályosan ugattak. Muguet megvonta a vállát. Valójában azok ketten sokban hasonlítottak. Alex megvetette a nőket, Marthe lesújtó véleménnyel volt a férfiakról. A gyűlölet, a bosszú, az erőszak, a harag és a hatalom voltak életük mozgatórugói. Az intelligenciának és a józan észnek nem maradt helye ebben a halálos párbajban. Muguet nem számított. Valami belső démon táplálta mérhetetlen gőgjüket és narcizmusukat. Volt azonban egy különbség. Marthe akkor próbált ártani másoknak, amikor igazságtalanul megsértve érezte magát, vagy amikor az érdekeit védte. Leszegett fejjel rontott előre, nem törődve tettei következményeivel. Alex cselekedeteit azonban a gonoszság vezérelte. Hosszasan gondolkodott, előre kiszámított mindent, hogy egyaránt élvezze a játékot és áldozatai megsemmisítését. Marthe Thalé asztalán ott sorakoztak Chantal üzleti pályájának bizonyítékai. Alex végül szerzett pénzt lánya új üzletének megnyitásához, az utolsó fillérig kiürítve azt a bankszámlát, melyet nagylelkűen Muguet-vel közössé alakított a házasságkötésükkor. 1990 óta Chantal egyre halmozta a ráfizetéses ügyleteket, az apjától kért kölcsönöket, a hiteleket, az elmaradt bérleti díjakat, az elvesztett kauciókat, a jelzálogkölcsönöket, folytatta a bújócskázást az adóhivatallal, de végül kénytelen volt mindent eladni, hogy kibéreljen egy havi tizennyolcezer frankos lakást, melyre a kauciót természetesen a papa fizette. Ez alkalommal Marthe meghúzta a vészharangot, és figyelmeztette Muguet-t.
  – Chantal felelőtlen, hamarosan fizetésképtelen lesz a hitelezői felé. És ha Favier meghal, Garance és Célia adóstársai lesznek a tartozásaiban. A férjével nem élnek vagyonközösségben, de a férfit már fizetésképtelennek nyilvánították.
  Muguet-t fojtogatták ezek a történetek. Valahogy szabadulni akart, de nem így. Chantalra nem haragudott. Aztán egyszer csak eljött a kedvező alkalom. Favier úgy döntött, eladja a „La Pastorale”-t, s egyúttal kérvényezte a válást. Muguet Párizsban felkeresett egy bontóperekre szakosodott ügyvédnőt, akit ismerősei ajánlottak neki. Amikor leültek egy kerek asztalhoz Alexszel, a közjegyzők, jegyzők, gyakornokok, Alex ügyvédje és madame Suder mellé, úgy érezte, csapdába esett. Mind úgy beszéltek egymás között, mintha az ő véleménye semmit sem számítana. Alex a kihasznált, tönkretett férjet játszotta, akit a felesége kifosztott. Most pedig nem maradt mása, mint a nyugdíja és a társadalombiztosítási juttatása. Hogyan is remélhetné ettől a mindenétől megfosztott, szerencsétlen párától Muguet, hogy behajthatja rajta azt az összeget, amivel Alex neki tartozik? Madame Suder megnyugtatta:
  – Menni fog, csak el kell adni a házat.
  A szánalmas színjáték végén mindenki felállt. A következő találkozás lesz a döntő. A két házasfél kötelezte magát, hogy aláírják a közös megegyezésen alapuló válási kérelmet. Madame Suder szívélyesen kezet szorított Alexszel, és bevallotta, hogy nagyon rokonszenvesnek találja. Alex hírnevének és pusztító karizmájának megint sikerült elcsábítania Muguet ügyvédjét. Muguet rádöbbent, hogy nem a válás útja vezet a szabadsághoz. Kifosztva, megalázva, megtörve kerülne ki belőle. Nem volt elég ereje szembenézni a szakadékkal. Kétségbeesve ment a reptérre, nem tudta, mit tehetne.
  Valamivel később a repülőgép ablaka felé fordította a fejét. A gép a felhőkön suhant. Felettük rózsaszín, szinte már ibolyakék volt az ég. Ebben a pillanatban a remény fénysugara űzte el kétségbeesését. Tudta, hogy meg fogja találni a megoldást.
  Muguet körbejárta a birtokot az ingatlanügynök, Zoltán úr társaságában. A férfi megcsodálta a kertet, mely lépcsősen ereszkedett alá a medencéig. Minden lépcsőfokot színpompás virágok szegélyeztek. Muguet bemutatta neki Attiliót, a kert varázslóját. Zoltán úr érdeklődött a kövek elrendezési módjáról, és gratulált Attiliónak gyönyörű munkájához.
  – Tudja, uram, az asszonyom keze munkája is benne van. Huncut mosollyal pillantott Muguet-re.
  – Látja például azt a kiszáradt mandulafát a sétány tetején? Nos, nem engedi kivágatni. Számára olyan, mint egy ég felé emelkedő szobor. Ez az egyetlen kérdés, melyben nem tudunk dűlőre jutni. Minden másban remekül megértjük egymást, együtt választjuk ki a virágokat és növényeket. Esik, havazik vagy fúj a szél, a madame minden reggel meglátogat. Nem úgy, mint Favier úr, aki csak akkor jön ide, ha vendégei vannak.
  Látogatása végén Zoltán úr bevallotta Muguet-nek, hogy a kert szépsége jelentősen emeli az ingatlan értékét. Muguet alig várta, hogy távozzon. Kavargó gyomra megkönnyebbülésre vágyott. A férfi végre elhagyta a „La Pastorale”-t, és megígérte, hogy a lehető leghamarabb visszajön, potenciális vásárlókkal.
  Távozása után Muguet a költői sétányokra menekült. Felkereste kedvenc fáját. Nekidöntötte hátát a tölgy erős törzsének, mely egykor a forró nyári napokon lombjával árnyékot nyújtott a gyerekeknek és az állatoknak. Képtelen volt elfojtani bánatát.
  – Ha tudnád, kedves tölgyem, mennyire nehéz elválnom tőled!
  Csipkézett levelek repdestek körülötte. A tölgy is szomorú volt. Muguet Marthe Thalé hangját hallotta, a titkárnő mindenütt kereste, Favier telefonhoz kérte. Muguet a rózsák szegélyezte ösvényen indult vissza a házba. Nem volt kedve Alex hangjához.
  A dolgozószobában Marthe Thalé átadta a kagylót. Muguet mély lélegzetet vett.
  – Halló!
  – Na, te aztán nem siettél. Mit csináltál? Nem tudnád csipkedni magad, amikor kereslek? Jobb dolgom is van, nem várhatok rád órákig!
  Telve volt lelkesedéssel. Néhány napra a hegyekbe utazott. Boldog volt, a hó csodálatos. Muguet csak nyugodjon meg: időben visszatér, hogy aláírják a válást megelőző formaságokat. Tudni akarta, hogyan zajlott a megbeszélés Zoltán úrral. Remélte, hogy Muguet rendesen viselkedett, és nem dobta ki a házból, mint valami vigécet. Mert figyelmezteti, ha így vagy úgy akadályozza a ház eladását, keresni fog egy bérlőt, és kiadja neki az ingatlant. Muguet-nek ne legyenek illúziói, nem élhet továbbra is békében a „La Pastorale”-ban, akár egy hercegnő. Különben is, neki már nincs pénze fenntartani egy ilyen palotát. Ha Muguet nem tékozol el mindent gátlástalanul, ma nem itt tartanának.
  Miközben a férfi beszélt, Muguet érezte, hogy eddig ismeretlen harag éled benne. Ő maga sem képzelte volna soha azt, ami következett. Alex nem akarta meghallgatni, nos, most kénytelen lesz. Felindultan közölte, hogy Alex mindig a maga kedve szerint élt, soha nem törődött másokkal, főleg nem Garance-szal és Céliával, leszámítva a síelést, ahol az egójának hízelgett a jelenlétük. Attól, hogy két fiatal, ragyogó lánnyal siklik a pályákon, elhitethette magával, hogy még mindig húszéves. Azt ugyan mindig kész volt bírálni, ahogy ő, Muguet nevelte a gyerekeket, de eközben ő maga mit tett? Soha nem ment értük az iskolába, soha nem járt fogadóórára a tanárokhoz. Egyetlen egyszer sem segített nekik a leckéjükben. Inkább Muguet-t állította be kisebbrendűnek, és nevetségessé tette a szemükben, hogy felette állónak tűnjön, anélkül hogy tett volna bármit is. Túlságosan engedékeny anyának állította be őt, aki képtelen a szülői szigorra. Ezzel igazolta a saját közönyét a feladattal szemben, melyet nem talált elég érdekesnek. A kölyköket nevelni vagy tanulni velük csak a háztartásbeli libáknak való. Mintegy véletlenül ugyanígy bánt az első feleségével is. Suzanne-t sikerült tönkretennie, de ő, Muguet nem hagyja magát. Alex megpróbálta félbeszakítani. Az asszony felemelte a hangját. Alex haragos morgással felelt. Muguet szemében Alex bemocskolt mindent, és tönkretette a gyengéket, akik a közelébe kerültek. A „La Pastorale” összes lakója, beleértve az állatokat is, fellélegzett, amint visszaindult Párizsba. Valójában pont olyan volt, mint az apja, akinek a szemére vetette, hogy gyűlöletes és elviselhetetlen személyiség. Az üzleti sikerének köszönhetően soha nem kellett magába néznie, és mindig másokat tett felelőssé a viselkedéséért. Mindig igazolást talált magának a csodáló pillantásokban, melyeket az ismerősei vetettek rá. Végezetül Muguet azt javasolta, gondolkozzon el, mielőtt a rosszindulata és a becstelensége megfojtja, majd letette a kagylót.
  Ahogy kilépett a dolgozószobából, üresnek és végtelenül szomorúnak érezte magát Tudta, hogy esküdt ellenségévé tette Alexet. Azzal vigasztalta magát, hogy a férfi gyűlölete segíteni fogja abban, hogy könnyebben elhagyja. Egy mosolya, egy gyengéd gesztusa elveszejtette volna. Másnap Alex egy buckában megbotolva eltörte a lábát. A válási papírokat sosem írták alá.
* * *
  Muguet nem tudta tovább védelmezni a gyerekeit. Túlságosan összetört volt ahhoz, hogy továbbra is eltitkolja előlük, milyen is valójában az apjuk. Anyja kétségbeesett hangját hallva, és tudomást szerezve arról, hogy el akarják adni gyermekkora házát, Garance rendszeresen ellátogatott Nizzába. Jelenléte átmelengette Muguet szívét, végre nem volt egyedül. Egy nap Alex úgy határozott, megbíz egy céget, hogy metsszék meg a fákat olyan alacsonyan, amennyire csak lehet, hiszen eltakarják a kilátás egy részét a tengerre. Nem is beszélve a jázmin-, rekettye- és fügebokrokról. Ki kell szabadítani a medencét, ha azt akarják, hogy az áru eladható legyen. Tehát a „La Pastorale” áru lett. Garance, Attilio és Muguet tehetetlenül nézték végig a mészárlást. Mindhárman megsiratták a régi, burjánzó és illatos kertet.
  Felépülése után Alex soha többé nem ment Nizzába. Párizsból, telefonon adta ki az utasításait. Sürgette az ingatlanost, hogy a lehető leghamarabb találjon vevőt. Mostanáig a látogatások nem hoztak eredményt. Talán fel kellene bontani a kizárólagos szerződést? Alex már azon tűnődött, nem Muguet üldözi-e el az érdeklődőket. Attól az őrülttől minden kitelik. Zoltán úr biztosította, hogy az érdeklődők többségét elvarázsolta a birtok, csak az árat találták túl magasnak. Különösen, mivel éppen nem virágzott az ingatlanpiac. Alex nem volt hajlandó „elkótyavetyélni” a házat, az ügynök boldoguljon, ahogy tud.
  Végre megérkeztek a boldog kiválasztottak két napbarnította, szőke hajú kisfiúval. Látva, ahogy a mezőn futkároznak, kergetik a babérrózsákon üldögélő pillangókat, és összekapnak, hogy ki üljön elsőként a hintába, Garance-nak összeszorult a gyomra, és nem tudta tovább elfojtani kezdettől fogva rejtegetni próbált bánatát. Ezek a gondtalan kis kölykök folytatják majd az ő napfényes, gondtalan gyermekkorát. A Schwartz házaspár tíz százalék foglalót tett le az ingatlanirodánál, hogy bebiztosítsák az üzletet.
  A végleges szerződésre várva Muguet gyakran elment Párizsba, és minden utazásán vitt magával valamennyit a lámpáiból, könyveiből, lemezeiből. Gondosan ügyelt rá, hogy ne legyen túl sokáig távol a „La Pastorale”-tól. Alex egyik barátja figyelmeztette: Favier be akarja jelenteni, hogy a felesége állandó lakhelye már nem Nizza, hanem Párizs. Így a beleegyezése nélkül is eladhatja a házat, és megtarthatja magának a teljes vételárat. Philippe nem volt pletykás ember, de ezt már igazán aljas húzásnak találta. Muguet köszönetet mondott, de a gondolat benne is felmerült már néhány hónappal korábban. Azóta nagyon odafigyelt.
  Alex taktikája aznap lepleződött le, amikor Muguet kijelentette, hogy maga akarja aláírni az adóbevallását. A férje könyvelője valamilyen kifogással mindig kitért előle: még nincs itt a határidő, még nem volt ideje elkészíteni, influenzával az ágyat nyomja, síelni utazott. Teltek a napok, és nem jött semmi. Most már Marthe Thalé is megfenyegette a könyvelőt: kérvényezni fogja a nizzai adóhatóságnál, hogy érvénytelenítsék az elmúlt három év bevallásait, s egyúttal panaszt tesz a kamaránál csalásért, okirat hamisításért és hivatali visszaélésért. Másnap, a beadási határidő napján Muguet megkapta a dokumentumokat, amelyekért két hónapig könyörgött. Egyedül ezek a hivatalos papírok igazolták, hogy Muguet bejelentett lakcíme és adózási helye a „La Pastorale”, hogy ez az otthona, és nem Párizs. Egyik reggel az ingatlanügynök felhívta telefonon, és ebédre hívta Nizza legjobb éttermébe. Muguet-t nem igazán lepte meg, ami ott várt rá. A Gewurtztraminerrel bőségesen meglocsolt ebéd után Zoltán úr egy szabályos meghatalmazást vett elő: Muguet aláírását kérte. Mint Favier úr felesége, az ő aláírása is elengedhetetlen az adásvétel megkötéséhez. Azután megy is a reptérre, és Párizsba repül, hogy megkapja Favier úr aláírását is. Muguet az orra hegyét vakarta, és egyenesen Zoltán úr szemébe nézett:
  – Mondja meg a drága férjemnek, hogy csak akkor írom alá ezt a papírt, ha közjegyző előtt elismeri a velem szemben fennálló tartozását. Ne aggódjon, hiába nyolcvanéves, a „La Pastorale” eladásából bőven lesz miből megélnie még vagy fél évszázadig. Adja hozzá a nyugdíját és a társadalombiztosítási juttatását…
  Muguet haragudott magára az eljárásáért, de Alex fondorlatai már megtanították neki, hogy óvatosnak kell lennie. Mint arra számítani lehetett, Alex haragja vulkánként tört ki. Dühe magmaként lövellt ki a száján, bosszúvágyának kénes gőzei félelmetes fegyverként kavarogtak a levegőben. Telefonált a közjegyzőknek, az ügyvédeknek és az ingatlanügynöknek. Megpróbálta meggyőzni őket, hogy Muguet szellemi fogyatékos, öngyilkos hajlamai vannak, sőt kötözni való bolond. Ha lettek volna a keze ügyében megvesztegethető orvosok, habozás nélkül be is záratta volna. A nizzai közjegyzőre hatott a nyereség igézete. Alex megígérte neki, hogy vele készíttetik el az adásvételi szerződést a vevők közjegyzője helyett. Cserébe vissza kell utasítania a Muguet követelte adósság-elismerő dokumentum ellenjegyzését. Muguet csalódott a nizzai közjegyzőben, kedvelte az asszonyt, és eddig megbízhatónak hitte. Ennyi azonban nem szegte bátorságát. Megkeresett egy híres párizsi ügyvédet, akivel nem sokkal azelőtt találkozott. A férfi kézbe vette az ügyet. Von Hutten ügyvéd úr művelt, éles eszű, feddhetetlen és kitűnő szakember volt. Kiválasztott egy közjegyzőt a környezetéből, és elkészítette a lehető legigazságosabb tervezetet, mert felháborította, hogy Alex akarja diktálni a feltételeket. Méltányosságból még egy jelentős összeget fel is kínált Alexnek, mint „madame Favier hozzájárulása a házasság költségeihez, visszamenőleg az esküvő napjától”. Ezután Favier úr vagy aláírja a megállapodást, vagy elveszti a lehetőséget, hogy megkösse az adásvételi szerződést Schwartzékkal. Ilyen alkalom nem egyhamar adódott volna újra: a fél Cimiez-domb eladó házakkal volt tele. Conti párizsi irodájában az ingatlanügynök és Muguet már negyed órája várt Alexre. Amikor belépett, mindenki felállt és átült Conti íróasztala köré. Alex olvasni kezdte az átnyújtott dokumentumokat. Elővette a tollát, aztán a keze sokáig mozdulatlanul a levegőben maradt. Hirtelen mocorogni kezdett a székén, mintha forró parázson ülne. Az ügyvéd felé fordult.
  – Mondja, ügyvéd úr, hogy akarhat aláíratni velem egy hiányos dokumentumot? Előbb össze kellene szedni az összes közjegyzői okiratot a feleségem lakásainak eladásáról, hogy kiszámoljuk a nettó végösszeget. Ez sok időbe telhet.
  Alex láthatóan minden eszközt meg akart ragadni, hogy elkerülhesse a megállapodás aláírását. Von Hutten ügyvéd úr elmosolyodott.
  – Nyugodjon meg, Favier úr, a titkárnője, Marthe Thalé már régen elvégezte ezt az igencsak hálátlan feladatot. Ellenőriztem, minden tökéletesen rendben van.
  Alex gyilkos pillantással mérte végig Muguet-t. Nem tehetett mást, odabiggyesztette aláírását minden oldal aljára. Ezzel elhárult minden akadály, s a közjegyző immár véglegesíthette a „La Pastorale” adásvételi szerződését, melyet az érintett felek majd szeptemberben, Nizzában írnak alá. Zoltán úr a kezét dörzsölte, az ügylet tehát mégsem hiúsul meg. Ragaszkodott hozzá, hogy a legközelebbi kávéházban meghívja egy pohár pezsgőre Von Hutten ügyvédet és a Favier házaspárt. Muguet ekkor látta utoljára Alexet.
  Elkezdte megszervezni a költözését. A gyerekek majd kiválasztják, mit akarnak megtartani. Elküldi Chantalnak mindazt, amit a férje kinézett számára. Odaajándékozza a személyzet tagjainak azt, ami örömet szerezne nekik, a lányai játékait és a gyerekkönyveket pedig egy gyermekkórháznak küldi el. Néhány komolyabb kötetet, a drámákat és a regényeket nyugdíjas otthonoknak vagy szanatóriumoknak ad. A ruhákat, takarókat, cipőket a katolikus szeretetszolgálat kapja. Mivel az ő lakása már készen áll, csak a kert egy rózsáját őrzi meg egy dobozban. A maradékot árverésre bocsátja a nizzai árverési csarnokban. Elhatározta, hogy az utolsó pillanatig megtart egy asztalt, egy-két széket, a konyhai felszerelést és néhány ágyat, melyeket az utolsó napon szállíttat majd el. Nem akart belemerülni a „La Pastorale” elhagyása felett érzett mélységes szomorúságba, ezért október huszonkilencedikére párizsi operajegyet vett Verdi Don Carlosára. Ezzel kijelölte távozása napját: október huszonnyolcadika.
  Garance és Célia viszontlátták óvodai színezőiket, iskolás füzeteiket. Nagyokat nevettek az osztályfényképeik láttán. Megmosolyogták az annak idején az édesanyjuk párnája alá rejtett rajzokat és kis üzeneteket, elérzékenyültek a Spanyolországból és Angliából küldött leveleiken.
  A fényképes dobozok következtek. Garance és Célia minden életkorban, fürdőruhában, egy fa tetején, Mackón lovagolva, etetőszékben, a játékaik között, a zongoránál, hercegnő vagy kalóz jelmezben, leckeírás közben, a kert cseresznyéivel a fülükön, a konyhában süteményt sütve madame Louise-zal, a hintán, nevetve vagy éppen zoknikat vagdosva egymáshoz, Alex hajóján, a medencében a karúszóikkal, a hóban gyalogolva az iskolába, hátukon a táskával, az állataik kíséretében, melyek utat vágtak nekik, Garance virágokat festve a teraszon. Célia a hegedűjével, Garance és Célia Mackó mancsai között bóbiskolva, a csipkés bölcsőben, szökőkút vizében tapicskolva, virágot vagy répát ültetve, frígiai sapkában július tizennegyedikén, a lampionok alatt táncolva a barátaikkal, a „Paradicsom Polgármesteri Hivatal” tábla alatt, mely egy napra a „La Pastorale” cégtáblája lett… Megálltak a születésnapi fényképeknél, melyeken a torta mérete és a gyertyák száma az évekkel együtt növekedett; ott voltak kamaszként, kajlán, létrán állva, szüretelve a ház rózsaszín falára felfutó szőlőt. Gyermekkoruk úgy pergett végig az ujjaik között, mint az elszabaduló zene. Az eufória múltával megkérték édesanyjukat, hogy gondosan őrizze meg a kartondobozokban ezeket a kincseket. A szalonból a szobáikba menekültek, gyermeki szívük elsiratta az elveszett paradicsomot. Zoltán úr felhívta Muguet-t. Másnap reggel volt találkozójuk a nizzai közjegyzővel. Amikor az asszony belépett Rafaelli doktor irodájába, az Alexet képviselő ügyvéd udvariasan köszöntötte. A közjegyző gondterhelten fogadta. Ellenséges és nyugtalanító hangulat telepedett közéjük. Rafaelli doktor törte meg a csendet.
  – Madame, mint ön is tudja, ma meg kell beszélnünk, mikor és hogyan hagyja el a „La Pastorale”-t. Tudna mondani egy dátumot?
  – Igen, közjegyző úr. Október huszonnyolcadika.
  A férfi meglepetten nézett rá.
  – Miért éppen huszonnyolcadika? Ilyen rövid idő alatt nem tudja elvitetni a bútorokat!
  – Nyugodjon meg, már mindent elrendeztem. Huszonnyolcadikán elmegyek.
  A férfi levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét. Kényelmetlenül érezte magát.
  – Nos, reméljük, sikerül. Különösen, mivel Favier úr ragaszkodott hozzá, hogy ötvenezer frankot számítsunk fel minden nap késedelemért. Meg kell mondjam, nagyon aggasztja az ön állapota. Azt állítja, hogy öngyilkos hajlamai vannak, depressziós és mentálisan zavart. Attól tart, hogy durva és kiszámíthatatlan reakciói lesznek.
  Erre már Zoltán úr is közbelépett.
  – Közjegyző úr, ezt nem hallgathatom tovább. Néhány telefonhívást leszámítva, kezdettől fogva madame Favier-val álltam kapcsolatban. Soha nem viselkedett úgy, mint aki zavarodott, épp ellenkezőleg. Mindig állta a szavát. Nagyon érzékeny asszony, ez minden. Mint madame és monsieur Schwartz képviselője, garanciát vállalok madame Favier-ért. És tudom, hogy sosem kell megbánnom.
  – Jól van, ahogy óhajtja, Zoltán úr, de ez még nem minden. Az itt megjelent Grenier ügyvéd úr előadta Favier úr utolsó kérését. Madame Favier egyelőre csak a felét kapja meg a neki járó összegnek, a fennmaradó részt csak akkor adjuk át, ha elhagyta a „La Pastorale”-t. Favier úr attól tart, hogy a feleségén távozáskor hisztériás roham tör ki és üvöltve belecsimpaszkodik a kapuba.
  Ez már túl sok volt. Muguet kérte, hogy hívják fel Von Huttent Párizsban. A közjegyzőn hideg düh uralkodott el, aminek legalább az az eredménye megvolt, hogy eloszlatta Rafaelli kétségeit. Muguet aláírta, amit elé tettek, de Alex alamizsnáját nem fogadta el.
  Favier úr nyugodtan alhat. Muguet szenvedett attól, hogy Alex ennyire el akarja rontani a kiköltözését, mely már e nélkül is elég fájdalmas volt.
  Az iménti sértéseket feledtetni kívánó Zoltán úr meghívta ebédre Eden Rocba. A legjobb asztalhoz ültek, szemben a Földközi-tengerrel. Az ég kékje egybeolvadt a tenger végtelen kékjével. A távolban a halászhajók körül sirályok repkedtek. Muguet magába szívta a hely szépségét. Zoltán úr megkérdezte, hogy mit enne, de nem volt éhes, rosszul érezte magát. A férfi figyelte. Muguet szemében könnycseppek csillogtak.
  – Bocsásson meg, madame Favier, amiért ennyire indiszkrét kérdést teszek fel, de meg tudná magyarázni, miért akarja tönkretenni a férje?
* * *
  Dobozok sorakoztak az előtérben, a szalonokban, a folyosón. Marthe Thalé az utolsó percig aktív maradt, nem kímélte magát. Nélküle Muguet-nek egyedül kellett volna költözködnie.
  Utolsó látogatása óta Célia nem volt hajlandó visszatérni a „La Pastorale”-ba. A régi képet akarta megőrizni a házról. A munkája különben is Párizshoz kötötte. A telefonban elcsuklott a hangja.
  – Anya, úgy fáj.
  Muguet nézte, ahogy a házából eltűnnek az emlékek. A gyerekek hajdani ott létének már nyoma sem volt, ahogy a kúszónövények is elhagyták a falakat, jótékony támaszukat. Mi történt volna, ha Alexnek sikerül a maga oldalára állítania Marthe Thalét? Ha nem él benne ekkora bosszúvágy a férfival szemben, amiért az nem becsülte kellő értékén, soha nem szolgálta volna Muguet érdekeit.
  A felszabadulás vajon történhetett volna kellemesebb hangulatban? Muguet kinevette magát. Megint megpróbál a lehetetlenben hinni. Ha Alex diplomatikusabb lett volna Marthe-tal, és nyíltan elismerte volna a képességeit, Muguet sosem szabadulhatott volna meg tőle. Csak gyengédségével és álmaival harcolhatott volna ellene. Milyen nevetséges, ismerve a férjét! Idővel, akarata ellenére, Marthe lett a fegyvere. A gyümölcsfákról kezdtek lehullani a levelek. A szőlő piros és narancs árnyalatba öltözött. Az esti köd elhomályosította a lenyugvó napot. Madame Louise már nem énekelt a konyhában. Attilio úr a zsebkendőjét gyűrögette, Marthe pedig ide-oda szaladgált, mintha egy támpontot keresne, melyben megkapaszkodhat. A „La Pastorale”-ban töltött utolsó nap árnyékként burkolta be Muguet-t és Garance-t. Üres volt a ház. Már semmi nem emlékeztetett a múltra. Lépteik halottas menetet idézőn koppantak a kövezeten. Garance lassan odament az édesanyjához.
  – Anya…
  – Kis virágszálam…
  Csak ennyit tudtak mondani. A bírósági végrehajtó csöngetett. Jött ellenőrizni a házat. Mindent rendben talált. Esteledett, Garance és Muguet utolsó sétára indult a kertben. Sötét volt a kis ösvényeken, a tölgyfa már gyászba burkolózott. A rétre vezető lépcsőkön felfelé haladva a hold szétkergette az égen gyülekező felhőket. Garance megállt a szomorúfűz alatt, Mackó sírjánál. Muguet nem akarta megzavarni elmélkedését. Aztán a fenyőfához lépett, a gyerekek első karácsonyfájához, melyet Muguet elültetett.
  – Nézd, Garance, hogy megnőtt, decemberben huszonöt éves lesz.
  Lassan lépkedve, egymás mellett mentek tovább. Hallgattak. Minden idegszálukba belevésték az örökre lezárult korszak képeit. A kapu előtt mindenki együtt várta őket. Mielőtt utoljára elindult volna a virágos sétányon. Muguet odalépett rózsaszín falú házához és megcsókolta, mint egy szeretett lényt, melyet soha többé nem lát viszont. Becsukta az ajtót, és átadta a kulcsot Zoltán úrnak. Mindenki szipogott, de mosolyogni próbált. A nyomasztó hangulatban Muguet összeszedte magát.
  – Úgy festetek, mintha elfelejtettétek volna, hogy még nincs vége a napnak. Asztalfoglalásunk van egy étteremben.
  Muguet elérzékenyülten nézett végig a többieken. Koccintottak és megintcsak koccintottak. Arcuk kipirult, ittak, hogy felejtsenek. Madame Louise és Attilio úr nyugdíjba vonul. Marthe Thalé új állást keres. Az ingatlanügynök tréfálkozni próbált, a többiek pedig nevettek, maguk sem tudták, miért. Végül eljött a búcsú pillanata. A feltörő érzelmek mindenkit elragadtak, ahogy a bizonyosság is, hogy szeretik egymást. Lassanként szétoszlott a társaság. Muguet tudta, hogy találkoznak még, mély kapcsolat fűzi össze őket. A távolban alakjuk beleveszett a ködbe az utcai lámpák fényében.
  Garance és Muguet magukra maradtak a peronon, az állomásra éppen befutott a vonat. Szemük kivörösödött az éttermi cigarettafüsttől, és elrejtette felindulásukat. Elfoglalták a fekvőhelyüket. Max odabújt Muguet-hez, és összegömbölyödött. A vonat elindult. Vége volt. Muguet a kattogó kerekek ringatásában elgondolkodott. Új jövő nyílt meg előtte. Tudta, hogy nem mindig lesz könnyű. Egyedül a lázadásával szemben, a gyermekei iránti szeretete nélkül nem lett volna ereje folytatni. Eltűnődött, hogyan tarthatott ennyi ideig a kapcsolata ezzel a férfival. Negyven év…
  Mennyit változott a világ, mióta találkozott Alexszel! A plakátok, a magazinok, a filmek mind tele voltak a fogamzásgátló megtámogatta szexuális szabadság bizonyítékaival. Az abortusz legalizálása, a tizennyolc éves kori nagykorúság, az AIDS, a berlini fal leomlása, a Szovjetunió megszűnése és Németország újraegyesítése, a technikai fejlődés, az internet, mely mindenki számára hozzáférhetővé tette az információkat, a mobiltelefon, az elektronika és a dübörgő techno zene, a genetika látványos fejlődése, az egységes Európa kialakulása a közös pénzzel, a túlnépesedés, a munkanélküliség, a levegőszennyezés, a rossz táplálkozás, a terrorizmus, a szervátültetés és a szervkereskedelem, a kábítószer-kereskedő hálózatok, a nagy trösztök térnyerése a gyengébbek rovására; a ma embere kétségbeesetten keresi helyét ebben az individualista és embertelen világban, ahol a legerősebb törvénye érvényesült. És e mély változások időszakában az erőszak terjedése porként borítja el a bolygót. Forrong a világ, vajon mi lesz belőle? Muguet nem tudta a választ, de optimista akart maradni. Aznap éjjel nem tudott aludni.
  Egy nehéz év után, mely alatt magáról kellett gondoskodnia, Muguet felfedezte, hogy meglepően jól alkalmazkodik új helyzetéhez. Angol kertté alakította párizsi lakását. Bármelyik sarokba, bármelyik asztalra nézett az ember, tekintete virágcsokorral találkozott. Legjobb barátai, a könyvek ott sorakoztak a polcokon, az ágya lábánál vagy az előszobában egy fapadon.
  Eleinte rendszeresen a két lányával vacsorázott vagy ebédelt, aztán ritkultak a látogatásaik. A lányok befejezték a tanulást és dolgozni kezdtek. Garance keresett grafikus lett, Célia a reklám világában helyezkedett el, és kitűnően boldogult, Muguet pedig újra írni kezdett.
  Maxnak megvoltak a maga igényei. Méltósága a legkisebb késést sem tűrte a séták időpontját illetően, a barátnői a szomszédos téren, a lámpaoszlopnál várták.
  Minden a lehető legjobb lett volna, ha Alex nem próbálja kiűzni Muguet-t a lakásából. Mindenáron tönkre akarta tenni. Ez alkalommal Muguet bűntudat nélkül védte meg magát. A végsőkig kitartott. Marthe Thalé mellett kénytelen volt kifejleszteni önvédelmi fegyvereit, és megtanult hangot adni az akaratának.
  Mennyire megváltozott! Pontosabban nem is, rájött, milyen valójában. Nem volt tökéletes, távolról sem, de örült, hogy volt bátorsága szembefordulni a férfival, akit a világon a legjobban csodált, és akitől a világon a legjobban félt.
  Alex az önbizalomhiányával, a naivitásával, az érzékenységével élt vissza, de legfőképpen azzal, hogy szégyellte, hogy egyáltalán él. Muguet kezdettől fogva az apjával azonosult. Hozzá hasonlóan ő is egyre csak bocsánatot kért, amiért létezik, mintha valaki más helyét foglalta volna el. Gyermekkora óta hiányzott belőle az agresszivitás, és az a tény, hogy amint a valóságot elviselhetetlennek érezte, az álmokba menekült, éretlen és sebezhető nővé tette.
  Alex kihasználta, de a maga módján ő is kihasználta Alexet. A férfi megkönnyítette integrálódását egy más környezetbe, a pénze lehetővé tette, hogy kiteljesítse a festészet, a zene, az irodalom iránti szeretetét, az opera iránti szenvedélyét, és azt is neki köszönhette, hogy a lehető legjobb anyagi körülmények között nevelhette fel a gyermekeit. Még ma is meglepődött azon, milyen utat futott be Alex mellett. Nem volt bennük semmi közös, egyetlen pontot leszámítva. A férfi pusztító volt, ő pedig, aki úgy érezte, a semminél is kevesebb, természetesnek vette, hogy elpusztítják.
  Miután tanácsadóként megfordult néhány nagyvállalatnál, Alex gyűlölet emésztette öregember lett. Egész életében az önmagáról kialakított kedvező kép mögé rejtőzött, Muguet nélkül azonban elvesztette energiaforrását. Az asszony már nem volt mellette, hogy levezethesse rajta a feszültségét, és varázstükre legyen, melyben a legszebbnek és a legerősebbnek láthatja magát. Mára kétségbeesetten harcolt az öregség ellen, melyet annyira gyűlölt. Lassan több időt töltött kórházban, mint Maryse Camiau-val. Egyetlen sebészeti csoda sem tudta azonban visszaadni elveszett fiatalságát.
  Muguet szánakozva gondolt rá és önmagára, és a kellemes kinti levegő ellenére megborzongott. Hányan vannak, akiknek nem sikerült időben felébredniük, mint neki. Tudta azt is, hogy a lelke mélyén megbúvó ellenállás és boldogságvágy nélkül már biztosan nem lenne itt. Felnőtt magatartását a gyermekkora határozta meg. Most meg kell tanulnia bízni az életben és főként önmagában. Csak így lehet esélye arra, hogy szabad nő legyen, aki szeret, és akit szeretnek, anélkül hogy állandóan attól rettegne, hogy elhagyják.
  

  Köszönet
  Marie-Claire du Cailar barátnőmnek a támogatásáért,
  Gerald Messadiének, akinek lekötelezettje vagyok,
  és a Livre Sterling könyvesboltnak.
  

  A borítót tervezte: Bányász Éva
  Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt.
  Műszaki szerkesztő: Oszoli Judit
  A nyomdai kivitelezést a debreceni
  Kinizsi Nyomda Kft. végezte
  Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
  ISBN 978 963-266-041-7
    1 A név jelentése: gyöngyvirág.
    2 André Bourvil (1917-1970), népszerű francia színész.
    3 Lehár Ferenc: A mosoly országa, Szu Csong belépője.
    4 Edmond Rostand: A Sasfiók, Ábrányi Emil fordítása
     5 I. Ferenc francia király győztes csatája az itáliai hadjárat során, 1515 szeptemberében.
    6 Részlet Victor Hugo: Bűnhődés című verséből. Illyés Gyula fordítása.
    7 Zola Germinal című regénye bányászokról szól.
    8 Jules Ferry (1832-1893) francia politikus. Oktatásügyi miniszterként, majd miniszterelnökként is szorgalmazta a laikus, ingyenes és kötelező közoktatás bevezetését.
    9 Franciaországban ekkor még az ún. régi frankot használták fizetőeszközként. Az 1959-ben bevezetett új frank a réginek a százszorosát érte.
     10 Tu me fais tourner la t?te. Edith Piaf slágere.
    11 Clément Ader (1841-1925) volt az a francia mérnök, aki a XIX. század végén elsőként próbált meg egy, a levegőnél nehezebb, motorral is ellátott repülőgéppel felszállni. Egy ideig a francia Hadügyminisztérium is támogatta kísérleteit, melyek során három – ún. denevérszárnyú – repülőgépmodellt is épített.
    12 Iskolába járok… Nagyon boldog vagyok.
    13 Uram! Ha volna szíves… Én… maga…a fekete!
    14 Alfréd de Musset színműve (1833).
    15 Pierre Corneille: Cid című drámájának (1636) szereplői.
    16 Illyés Gyula fordítása
    17 Jeanne (avagy Jane) Sourza (1902- 1969) francia színésznő, aki pályafutását párizsi kávéházakban és kabarékban kezdte. Muguet apjának tréfás megjegyzése a művésznő egyik híres szerepére utal. Jeanne Sourza évekig játszott A padon című rádiós szappanoperában, amelyből 1954-ben film is készült.
    18 1968. május 15-én párizsi diákok és művészek megszállják az Odéon színházat, és nagytermében egy permanensen ülésező nyílt fórumot hoznak létre. A rendőrség végül csak június 14-én foglalja vissza az épületet.
    19 Zerbinette: Moli?re Scapin furfangjai című darabjának egyik szereplője.
    20 Antenne 2: francia televíziós csatorna.
  ---------------
  
  ------------------------------------------------------------
  
  ---------------
  
  ------------------------------------------------------------