MIKA WALTARI
AZ ORSZÁG TITKA
(Marcus Mezentius Manilianus tizenegy levele a Kr. u. 30. esztendő tavaszáról)

Magyar Elektronikus Könyvtár

TARTALOM
ELSŐ LEVÉL
Marcus Mezentius Tulliának. Üdv.
MÁSODIK LEVÉL
Marcus Tulliának.
HARMADIK LEVÉL
Marcus Mezentius Manilianus Tulliának.
NEGYEDIK LEVÉL
Marcus Tulliának.
ÖTÖDIK LEVÉL
Marcus Tulliának.
HATODIK LEVÉL
Marcus üdvözli Tulliát; valami olyat köszönt benne, mely már régen elmúlt.
HETEDIK LEVÉL
Marcus Tulliának.
NYOLCADIK LEVÉL
Marcus Tulliának.
KILENCEDIK LEVÉL
Marcus Tulliának.
TIZEDIK LEVÉL
Marcus ismét üdvözli Tulliát.
TIZENEGYEDIK LEVÉL
Marcus Mezentius Manilianus üdvözli Marcust, aki volt.


ELSŐ LEVÉL
Marcus Mezentius Tulliának. Üdv.
Utazgatásaimról az egyiptomi folyam mentén a legutóbbi levelemben számoltam be, Tullia.
Télire Alexandriában maradtam, s hiába vártalak téged, egészen az őszi viharok megérkezé-
séig. Kamaszos szerelemmel lestem a kikötőben az ostiai és a brindisiumi hajókat, pénzsóvár
kereskedőknél s kíváncsi őgyelgőknél kitartóbban. Naphosszat a kikötőben ténferegtem, míg
csak egyetlen hajó is érkezett, és közben kérdések özönével zaklattam az őröket, vámosokat és
kikötői írnokokat.
Tudásom nyilván gyarapodott vele, hogy messzi országokról szóló történeteket hallhattam,
szemem azonban kivörösödött attól, hogy oly soká s hasztalan kémleltem a tengert; mikor
aztán az utolsó hajó is nélküled vitorlázott be, kénytelen voltam legalább magamnak megval-
lani, hogy becsaptál. Tavaly ilyentájt találkoztunk utoljára, Tullia, akkor vettél rá - ma már
tudom, hogy hazug esküvéssel és ígéretekkel - Róma elhagyására.
Elkeseredésemben írtam azt a levelet, amelyben örökre elbúcsúztam tőled, és megfogadtam,
elhajózom Indiába, ahol a különös városokat Nagy Sándor vezéreitől származó görög királyok
kormányozzák, és nem térek vissza soha. Ezt írtam, de - megvallom - nem volt igaz, mert még
a gondolatot sem tudom elviselni, hogy téged, Tullia, ne láthassalak soha többé.
Harmincon túl a férfiember már nem kellene, hogy a szerelem rabja legyen. Én is lehig-
gadtam, kihunyt szenvedélyem heve, amely Alexandriában gyanús társaságokba hajszolt, és
erőmet sorvasztotta. Nem bánkódom a történteken mégsem, cselekedeteit az ember meg sem
másíthatja, megtörténtté sem teheti többé. Akkor is téged szerettelek, senki és semmi más nem
érdekelt. Figyelmeztetlek azonban, Tulliám, szerelmem, a te ifjúi virágdíszed is elhervad
egyszer, sima orcádat ráncok lepik, tekintetednek fénye megfogyatkozik idővel, fürtjeid megő-
szülnek, fogaid kihullanak. Akkor bánod majd, hogy az irántam érzett szerelmedet becs-
vágyadtól és politikai érdektől vezérelve megtagadtad. Mert szerettél, tudom, nem kételkedem
esküidben sem. Szerettél. De, hogy most szeretsz-e, nem tudom.
Jó óráimban úgy gondolom, hogy valóban csak értem, azért, hogy javaim s talán életem el-
vesztésétől megóvj, szedtél rá hazug ígéretekkel a Rómából való távozásra. Ha nem esküszöl
rá, hogy utánam jössz Alexandriába, és a telet már együtt töltjük, nem is jöttem volna el.
Ugyan, hány előkelőség felesége utazott télen Egyiptomba férje társasága nélkül eddig is, de
ezután is, ahogy én a római asszonyokat ismerem! Tavasszal, mikor a hajózás újra megindul,
szépen visszamehettél volna! Közben azonban jó pár hónapot tölthettünk volna együtt, Tullia.
Ehelyett önmagamat, testemet és lelkemet emésztettem ezekben a hónapokban. Egy ideig még
utazgattam is, míg meg nem csömörlöttem attól, hogy a nevedet és az irántad érzett sze-
relmem jelét ódon emlékműveken és templomok oszlopain örökítsem meg. Még a titkos Ízisz-
szertartásokba is beavattattam magamat unalmamban, csak hát idősebb és fásultabb lévén,
mint a baiaei feledhetetlen éjszakán, melyen a Dionüszosz-misztériumba nyertünk együttes
beavatást, nem tudtam már annyira lelkesedni. Nem hihetek már tar fejű papokban, és utóbb is
úgy éreztem, túl nagy árat fizettem jelentéktelen tanaikért.
Mégse hidd, hogy én csak Ízisz-papokkal és -papnőkkel álltam szóba. Színészekkel, éneke-
sekkel, sőt cirkuszi bikaviadorokkal is kötöttem ismeretséget. Aztán megnéztem egypár régi
görög darabot, könnyű volna őket latinra fordítani vagy átdolgozni - ha ilyesmi vonzana. Én
azonban csak azért beszélem el neked mindezt, hogy lásd, mennyire nem unatkoztam
Alexandriában. Alexandria világváros: előkelőbb, fülledtebb, de emésztőbb is Rómánál.
A legtöbb időt, persze, a Muszeionban, a kikötő melletti könyvtárban töltöttem. Könyvtárat
mondtam, pedig könyvtárakat kellett volna, épületei külön városrészt alkotnak. Mégis a
könyvtár sanyarú helyzetét panaszolták a múltban és a múltnak élő aggastyánok, kik szerint
olyan virágzó már sosem lesz, mint emberöltővel ezelőtt, mikor az ostromgyűrűbe zárt Julius
Caesar fölgyújtotta a kikötőben az egyiptomiak hajóhadát. Vele égett a könyvtárépületek egy
része is, vele százezernyi, pótolhatatlan pergamentekercs.
Csupán ahhoz, hogy jegyzékeik használatát megtanuljam, és megtaláljam, amit keresek, he-
tekre volt szükségem. Tízezernél többre rúgnak csak az Iliász-kommentárok tekercsei, nem
szólván a Platón- és az Arisztotelész-értelmezésekről, amiket külön épületekben tartanak.
Számtalan könyvtekercset nemhogy jegyzékbe nem foglaltak, de talán még olvasni sem
olvastak soha.
Politikai okokból - ami érthető is - nem mutatkoztak vajmi készségesnek a régiek jöven-
döléseit számomra előkeresgélni, még csak abban sem segítettek, hogy magam felkutassam
őket. Úgy kellett kihúzni belőlük mindent, bizalmukat pedig ajándékokkal és lakomákkal
megnyernem. Szűkös bizony a könyvtáros-javadalom, és a könyvtárosok nincstelenek, mint az
okos emberek általában, és mint mindenki, aki a könyveket az életénél és a szeme világánál is
jobban szereti.
Nekem azért sikerült előásnom könyvtári rejtekhelyéről egész sereg jövendölést, ismerteket és
elfeledetteket egyaránt. Jövendöléssel minden nép körében igencsak sokat foglalkoztak, az
idők kezdete óta. A jövendölések maguk azonban homályosak, és - mint az orákulumok adta
válaszok - bosszantóan sokféleképpen értelmezhetők. Becsülettel bevallom, nem egyszer
feledkeztem bele magam is a zavaros jövendölések helyett holmi utazásokról s kalandokról
aggálytalan könnyedséggel hazudozó görög elbeszélés olvasásába. Nem egyszer kedvem lett
volna a sarokba vágni a komor jövendöléseket, és a görög példák alapján inkább kitalálni
valami történetet, és könyvet csinálni belőle. Csak hát, úgy látszik, születésem ellenére is
túlságosan római vagyok hozzá, hogy kitalált dolgokról írjak.
Vannak a könyvtárban a szerelem művészetéről szóló elbeszélések is, hozzájuk képest a
boldogult Ovidiuséi gyermekmesének tetszenek. Az elbeszélések egy része görög, más részü-
ket meg hajdani egyiptomi írásokból fordították görögre, és nem is tudom, melyek a sikerül-
tebbek. De olvasásukba hamar beleun az ember. Az isteni Augustus óta ezeket a tekercseket
külön helyeken, titkos raktárakban őrzik, másolásukat is tiltják. Használatukat kizárólag
kutatók számára engedélyezik.
Én azonban a régi és az új jövendölésekről akarok szólni. A világot békével megajándékozó
Augustusról most nem beszélek, csak annyit említek meg, hogy a régi jövendöléseket már
Nagy Sándorra is alkalmazták. Az én számomra is csak az értelmezések vizsgálata közben
világosodott meg, milyen roppant kísértés nehezedik a kutatóra: az a vágy és az az elgondolás
nevezetesen, hogy koruk és önmaguk kénye-kedve szerint tolmácsolják azokat.
Egy dologról azonban meg vagyok győződve, és ezt a meggyőződésemet a csillagokon kívül
megerősíti mindaz, ami korunkban történt és történik. Világunk most egy merőben más
jegyekkel meghatározott újabb világkorszakba lép át. Erről a világos és nyilvánvaló tényről
teljesen egyformán vélekednek Alexandria, Káldea, Rhodosz és Róma csillagjósai. Érthetően
és természetesen következik ebből az is, hogy a világ új urának születése a Halak csillag-
képébe esik.
A világ ura lehetett akár Augustus császár is, akit a provinciákban már életében istenként
tiszteltek. De amint Rómában mondtam neked, nevelőatyám, Marcus Manilius is említette
művében, az Astronomicában, hogy a Saturnus a Halak csillagképében találkozik a Jupiterrel.
Ezt a megállapítást ugyan a megjelent könyvből politikai okok miatt kihagyta, de a csillagok
találkozásáról az itteni csillagjósok is tudnak, és emlékeznek is rá. Ha a világ ura valóban
akkor született, napjainkban harminckét esztendős lehet, és hallanunk kellett volna már róla.
Csodálkozol, ugye, hogy nyíltan, levélben emlékeztetlek arra, amit féltett titokként súgtam a
füledbe, virágzó rózsák között, egy baiaei hajnalon, amikor még hittem, hogy senki sem érthet
meg engem jobban, mint te, Tullia. Ma azonban tapasztaltabb vagyok, mint akkor. Felnőttként
gondolkodom a jövendölésekről is. Egy félvak öregember a könyvtárban azt mondotta
gúnyosan, hogy a jövendölések az ifjúságnak valók. Mert aki átrágta magát ezer könyvön,
sejteni kezdi a lehangoló igazságot. Tízezer könyv pedig már szomorúvá teszi az embert.
Mindenről nyíltan írok, napjainkban már senki sem tarthat meg titkokat csupán önmagának.
Kihallgathatják és továbbadhatják a legtitkosabb beszélgetést is, levél sincs, amit el ne olvas-
nának és le ne másolnának, ha a szükség kívánja. Korunkra a gyanakvás jellemző. Én azonban
azt vallom, hogy aki meg akar maradni, az nyíltan mondja ki és írja le azt, amit gondol.
Ugye, tudsz a végrendeletről, ami elég gazdaggá tett ahhoz, hogy legfényűzőbb igényeimet is
kielégíthessem, annyira azonban mégsem, hogy bárkinek érdemes volna üldöznie engem miat-
ta. Állami hivatalra származásom miatt nem pályázhatom, bár akkor sem tenném, ha lehetne.
Egyáltalán nincs bennem efféle becsvágy.
A csillagok keletre mutattak. Róma elhagyására azonban te unszoltál, csapodár Tullia, hogy
megszabadulj tőlem, mert kezdtem terhedre lenni. Meg is fogadtam első dühömben, hogy a
föld alól is előkerítem a jövendő világurát, akinek már amúgy is legfőbb ideje megmutatkoz-
nia. És akkor a legelsők között állok mellé - jó bérért, persze -, hogy te is elfogadj azért
valamikor majd a negyedik vagy ötödik férjedül! Ugye, mulatsz rajtam?
Ne aggódj mégsem! Nem vagyok útjában e szándékommal senkinek. A világura nem ad
magáról jelet, semmit nem hallottunk róla, nem is láttuk. Alexandriában, a világ középpont-
jában, a filozófia és a fondorkodás főhelyén csak tudnának róla eddig! Különben maga
Tiberius is számon tartja a Jupiter és a Saturnus harminckét évvel ezelőtti találkozását. És az a
férfi is, kinek a nevét a levelemben megemlíteni nincs okom, ő azonban arról is meg van
győződve, hogy a világura nem jöhet keletről.
Tulliám, szerelmem, tudom, hogy a jövendölések kutatása pótléka csupán valami elérhetet-
lennek, és kényszer, hogy rajtad kívül másra is gondoljak. Ébredéskor a legelső, elalváskor a
legutolsó gondolatom te vagy. Hol álmaimban látlak, hol pedig álmatlanul virrasztok miattad,
mert olyan könyvtekercs, amely a szeretett asszonyt pótolná a férfi számára - sehol sem
létezik!
A jövendölések mindenesetre továbbvezettek a zsidók szent könyveinek tanulmányozásához,
amiket az alexandriai zsidó filozófus, Philón, éppúgy jelképekként értelmez, mint a görögök
és a rómaiak Homéroszt. Így akarja érthetővé tenni a zsidó vallást a görög filozófia segítsé-
gével.
Te is ismered a zsidókat és vallásukat, ugye? Ők azok, akik mindenkitől elkülönülve élnek
Rómában, és a római isteneknek sem áldoznak. Sokan félnek tőlük emiatt, de számos család
tartja a hetedik napot a pihenés napjának, ami pedig zsidó szokás. És mert csak egyetlen
istenük van, akiről sem kép nincsen, sem szobor, a legtöbben egyenesen megvetik őket. Ezzel
szemben az idők kezdetétől fogvást szívósan él köztük a jövendölés egy világuráról, szent
könyveikben is megőrizték e hitet. Prófétáik hangoztatták ezt a jövendölést, amely az összes
reánk maradt jövendölés közül a legteljesebb. Messiás a neve a leendő világurának, akinek
uralmával a zsidóság is uralomra kerül a világban. Hogy egy népnek hogyan is lehet ennyire
merész és ennyire ostoba álma? - nem tudom. Éltek át azonban megalázó és keserves korokat
is, amikor rabszolgák voltak Egyiptomban, azután Babylonban, amíg a perzsák vissza nem
engedték őket a hazájukba. Sokszor pusztították el a templomukat, legutóbb - nem szándé-
kosan bár - Pompeius gyújtotta föl. Abban sem hasonlítanak más népekre, hogy csak egy
templomuk van, szent városukban, Jeruzsálemben. Zsinagógáik mindenütt vannak, de azok
nem templomok, csak gyülekezeti termek, amikben szent írásaikat éneklik és magyarázzák
egymásnak fönnhangon.
A jövendölés miatt, mely szerint a közülük születő világura által az egész világot uralni
fogják, sokan gyűlölik őket. Ezért aztán nem is nagyon kérkednek a jövendöléssel; ők tudnak
róla, más népekre pedig nem tartozik.
De azért el sem titkolják. Ha az idegen jóindulatúnak mutatkozik, készséggel segítik őt az
írástudók írásaik megismerésében. Legalábbis Alexandriában így van. Némely tudósok, így
Philón is, a jövendölések Messiását egyszerű jelképnek tekintik. Engem azonban mások már
meggyőztek, hogy az betű szerint értendő. Gyermekkorától kellene talán az ő vallásukban
nevelkednie az embernek ahhoz, hogy az ilyen kétes értelmezésű jóslatokban igazán hinni
tudjon. Ám a különféle, zavaros jövendöléseket összehasonlítva kénytelen voltam elismerni,
hogy a legvilágosabb jövendölés a zsidóké.
Az alexandriai zsidó tudósok eléggé szabadon gondolkodnak, sőt a valódi filozófusok közü-
lük arra is hajlandók, hogy idegenekkel együtt étkezzenek. Összebarátkoztam ilyen írástudó-
val én is, színbort is ittunk együtt. Alexandriában ez is megeshet. De mikor már ittunk egy
keveset, ő is az eljövendő Messiással és a zsidók jövendő uralmával kezdett kérkedni nekem.
Annak a bizonyságául, hogy a zsidóság és uralkodójuk maga is, mennyire szó szerint hiszi a
Messiásról való jövendölést, elmondotta, hogy egyik nagy királyuk, Heródes, pár évvel halála
előtt egy város valamennyi fiúgyermekét legyilkoltatta; ennek az oka pedig nem más volt,
mint az, hogy egy fénylő csillag nyomain odaérkező néhány káldeai tudós akként nyilatkozott,
hogy az ártatlanságban eljövendő király abban a júdeai városban született a világra. Heródes
pedig saját családjának kívánta megtartani a királyságot. Éppolyan gyanakvó lehetett hát ő is,
mint az a bizonyos hajdani uralkodó, aki megöregedvén egy szigetre vonult vissza.
Ugye, megérted, Tullia, mennyire fölkavart ez a kegyetlen történet. Heródes király halálának
esztendejéből könnyű volt kiszámítani, hogy a gyilkosság a Saturnus és a Jupiter találkozá-
sának időpontjára esett. Az elbeszélésből kiderült, hogy a csillagok konstellációja a zsidó és a
keleti tudósok körében hasonló nyugtalanságot keltett, mint Rhodoszon és Rómában.
- Azt akarod mondani, hogy a jövendő Messiást is meggyilkolták bölcsőjében? - kérdeztem.
Az ifjú zsidó írástudó belemosolygott bortól csapzott szakállába:
- Ki tudná a Messiást megölni? Heródes különben is beteg volt, és zavarodott elméjű - felelte,
de szavától maga is megrettent, és szétnézett, mielőtt folytatta volna:
- Azt se gondold ám, hogy a Messiás épp akkor született! Soha és sehol nem mondták meg,
mikor fog megszületni. Azóta már hallanunk kellett volna róla! Különben is, emberöltőnként
születik egy-egy ál-Messiás, és kelt nyugtalanságot az egyszerű nép között, Jeruzsálemben.
A gondolat mégsem hagyta nyugodni, és mikor megint ittunk kevéske bort, titokzatoskodó
hangon folytatta:
- Nagyon sokan menekültek át Jeruzsálemből és máshonnét is Egyiptomba Heródes uralko-
dása alatt. Azok közül egyesek ittmaradtak, mások meg, amikor Heródes meghalt, visszatértek
a hazájukba.
- Vagyis azt akarod mondani, hogy az újszülött Messiást is Egyiptomba menekítették, és ott
bújtatták volna Heródes elől? - kérdeztem.
- Sadduceus vagyok - válaszolta, amivel azt kívánta mondani, hogy nagyvonalú férfiú, kit a
zsidó hagyományok nem kötnek.
- Tehát kételkedem - folytatta. - Nem hiszek a farizeusok módján a lélek halhatatlanságában.
Aki meghalt és kinyújtózott, az tovább nem létezik. Így van ez megírva. És mert csak egyszer
élünk ezen a világon, az az ésszerű, hogy örömmel éljünk. Nagy királyaink sem tagadtak meg
maguktól semmit; éppen a gyönyörök hajszolása tette komorrá Bölcs Salamont is élete végén.
A gyermeteg jámborság csírája azonban a legcsiszoltabb elmékben is benne rejlik. Ezért van
az, hogy ha színbort iszogat az ember, ami egyébként bűn, olyat is elhisz, amit józan fővel
nem. Elmondom hát azt a mesét, amit énnekem akkor meséltek, amikor a tizenkettedik
évemet betöltve, teljeskorú lettem.
- Pihenőnapunkon, a hetedik napon, senki sem végezhet munkát - kezdte. - Heródes király
uralkodása alatt egy idősebb kézműves menekült át a júdeai Betlehemből ifjú feleségével és
csecsemőkorú fiacskájával Egyiptomba. Két keze munkájával tartotta családját, és semmi
rosszat sem lehetett hallani róluk soha. Az egyik sabbatkor azonban a közelükben lakó zsidó
férfiak a háromesztendős fiúcskát tetten érték, amint fecskeszobrocskákat formált agyagból.
Mivel a fiúcska így megszegte a sabbatot és a törvényt, a férfiak magukhoz hívták a gyermek
anyját. A fiú azonban ráfújt az agyagmadárkákra, és azok eleven fecskeként hussantak föl a
tenyeréről. Később a család elkerült onnét, és lassanként teljesen nyomuk veszett.
- Azt akarod, hogy el is higgyem ezt a csacska gyermekmesét? - kérdeztem zavartan, mivel
szavahihető férfinak ismertem őt.
Megrázta fejét, és maga elé nézett kidülledő zsidó szemével. Szép volt és büszke, mint
általában a régi zsidó családok ivadékai.
- Dehogyis akarom! Szerintem az egész mese csak azt bizonyítja, hogy Heródes uralkodása
alatt idekerülhetett menekültként egy szokatlanul jámbor, az emberek figyelmét a külső
jellegtelenség ellenére is valamilyen módon magára irányító család. Az eszem pedig azzal
magyarázza a mese keletkezését, hogy az anya olyan sikeresen védelmezhette az írásokra való
hivatkozással a kis sabbattörőt, hogy még a vádlókat is elhallgattatta. Bonyolult érvelését
azonban elfelejtették. Amikor pedig a család ugyanolyan észrevétlenül tűnt el, mint ahogyan
érkezett is Júdeából, így formálták át a történetet a felnőttek a gyermekek számára is
érthetővé.
- Én tudnék bár ilyen gyermeteg lenni elmémben, és ilyen gyermeki hittel hinni az írásokban.
Könnyebb volna, mint két világ határán botladozni. De én már a szívemben sem vagyok
Ábrahám gyermeke, és görög sem lesz már belőlem soha - fejezte be az írástudó.
Következő nap fájt a fejem, és cudarul éreztem magam, nem először Alexandriában. Elmen-
tem a fürdőbe. A fürdés, a gyúrás, a testmozgás és a bőséges étkezés után álomszerű állapot
vett erőt rajtam; a való világ tovasiklott tőlem, a testemet úgy érzékeltem csak, mint az
árnyékot. Ismert állapot ez számomra, származásomból következik ez is. Nem ok nélkül
Mezentius a nevem. Ebben az állapotban a legfogékonyabb rá az ember, hogy jeleket
érzékeljen, bár a hamis jeleket az igazaktól megkülönböztetni ekkor sem könnyű.
A fürdőcsarnok hűvöséből kilépve rám áradt az utca forrósága, és szinte megvakított a
délutáni napverő. Belső állapotom azonban nem változott. Jártam a zsivajgó utcákon, nem
tudva, merre. Suta és réveteg botorkálásom Alexandriába csöppent idegennek mutathatott
annak az idegenvezetőnek a szemében, aki a tógám szegélyébe kapaszkodva tartott maga
mellett, és harsány rikoltozással kezdte ajánlgatni nekem Kanoposz bordélyait, Pharosz
világítótornyát és az Ápisz-bika templomát. Szabadulni sem lehetett tőle, annyira tapadt rám.
Ajánlatait azonban egy még hangosabb kiáltozás harsogta túl. Gúnyosan röhögve mutatta a
kiáltozót mocskos ujjával:
- Oda nézz, egy zsidó!
Állatbőrökbe burkolt férfi állt a zöldségespiac sarkán. Szakálla és haja gubancos, arca meg
ványadt a böjtölésektől, a lába sebes. Szeme fehérjét kifordítva kiáltozta arameus nyelven
egyhangú mondókáját.
- Ugye, nem érted, mit ordibál? - kérdezte a vezető.
Én azonban Antiochiában, kamaszéveimben, megtanultam az arameus nyelvet is, mégpedig
mind beszélni, mind pedig érteni, amint ezt te is tudod. Akkor még komolyan terveztem, hogy
valamelyik keleti prokonzul mellett fogok írnokoskodni, csak később, a rhodoszi iskolában
kezdtem sejteni, hogy tulajdonképpen mit akarok.
Hogyne értettem volna hát a sivatagból jött szektás zsidó szavait, aki rekedt hangon kiáltozott:
- Kinek füle van a hallásra, az hallja! Elközelített az ország! Egyengessétek az útját
valamennyien!
- A zsidókirály eljövetelét hirdeti - magyarázta a vezető. - Falkákban érkeznek a sivatagból
ezek a habókosok a városba, megvesszőzni sem győzik már valamennyit a rend őrzői. Az
igazán jó politika egyébként is az, ha a zsidókat sikerül egymásnak ugrasztanunk. Amíg
egymást püfölik, addig nyugton lehetünk. A mi nagy szerencsénk az, hogy szektáik jobban
gyűlölik egymást, mint bennünket, akiket pogánynak neveznek.
A férfi ugyanazt kiáltozta mindvégig, szavai belevésődtek emlékezetembe. Az ország elköze-
lítését hirdette, s én ezt a kiáltozást fogékony állapotomban nem tudhattam nem nékem szóló
jelnek tekinteni. Az egész télen át kutatott jövendölések egy pillanat alatt levetették magukról
a homályos szavak álruháját, és világos jelentéssé tömörültek: Elközelített az ország!
A vezető, tógám szegélyénél fogvást tartva szorosan, tovább fecsegett.
- Itt a zsidók húsvétünnepe hamarosan. A legutolsó karavánok és hajók most indulnak a
zarándokokkal. Mekkora zavargások lesznek ott az idén is!
- Szeretném meglátni egyszer a zsidók szent városát! - találtam mondani akaratlanul.
- Bölcsen teszed, uram, hiszen Heródes temploma világcsoda - lelkendezett a vezető. - És aki
még nem látta, nem látott semmit. És zavargásoktól sem kell félned, csak tréfáltam. Júdea
útjai biztonságosak, és Jeruzsálemben is Róma tart rendet. Teljes légió van országukba kihe-
lyezve, hogy fenntartsa a rendet. Kövess engem pár lépésnyire, uram, és kapcsolataim segít-
ségével biztosan tudok még helyet szerezni számodra olyan hajón, mely Joppéba vagy
Caesareába vitorlázik. Először, persze, azt fogják mondani, eladták már minden helyüket. De
én majd beszélek az érdekedben. Gyalázat volna ám, ha éppen a magadfajta római úr nem
kapna helyet!
Olyan erővel vonszolt a tógámnál fogvást, hogy ellenkezés nélkül követtem egy szíriai
hajótulajdonos irodájába, amely valóban csak pár lépésnyire volt a zöldségespiactól. Ott derült
ki, hogy nem is én vagyok az egyetlen idegen, aki a húsvéti ünnepekre Jeruzsálembe
iparkodik. A világ különböző részéről érkezett zsidókon kívül egy sereg más utas is volt ott,
akik csak valami újat kívántak látni.
Valóban, a vezető fogott helyettem alkudozásba, éspedig olyan ádázul, ahogyan csak egy
görög alkudozhat egy szíriaival, és mire fölocsúdtam, ki is volt már fizetve a helyem a júdeai
partokra vitorlázó zarándokhajón, és a tulajdonos már azt bizonygatta, hogy ez a hajó az
egyetlen és a legutolsó, amelyik Alexandriából még indul. A késedelmes indulás egyetlen oka
csak az, hogy a hajó vadonatúj, és az utolsó simításokat még nem végezhették el rajta, ez
okból indul első útjára csak holnap reggel; így hát sem az általános piszoktól, sem a férgektől
nem kell félnem.
A vezető öt drachmát csikart ki tőlem szolgálatai fejében, amit én szívesen adtam, fontos jelet
kapván, s gyors elhatározásra jutva. Megelégedése a kapott összeg felett azonban egyáltalán
nem akadályozta meg benne, hogy a hajótulajdonostól is közvetítési díjat sarcoljon ki magá-
nak. Ezután az est beállta előtt bankáromtól szereztem be Jeruzsálemben beváltható utalvá-
nyokat. Annyira ugyanis már tapasztalt utazó vagyok, hogy vadidegen országba indulva ne
vigyek magammal fölösleges készpénzt. Kifizettem számlámat és tartozásaimat a fogadóban,
és búcsút vettem attól a néhány ismerősömtől, akiket nem lett volna illő odahagynom búcsú-
vétel nélkül. Hogy az esetleges gúnyolódásnak elejét vegyem, nem mondtam meg senkinek,
hová megyek, csak annyit, hogy elutazom, és csak ősszel jövök vissza.
Amíg az elalvásra várakoztam - eléggé sokáig -, megállapítottam, hogy testileg és lelkileg
elsatnyultam az alexandriai tél hevében. Felőlem lehet Alexandria a világ csodája sokféle
látnivalójával, én most mégis annak örültem, hogy ha az utolsó pillanatban is, de ott tudtam
hagyni egyáltalán, mielőtt még magam is belepusztultam volna a görög bölcsességtől meg-
fáradt, gyönyörhajhászó város rossz lázaiba. A magamfajta elpuhult férfi bizony Alexand-
riában rekedne egyszer s mindenkorra, ha túl sokáig talál benne elidőzni.
Úgy gondoltam, hogy ez a hajózás s a pár napos gondtalan utazgatás Júdea római útjain jót
tesz majd testemnek és lelkemnek. Kora hajnalban kellett fölkelnem, hogy elérjem a hajót.
Előbb csak rövidre sikerült éjszakai alvásom miatt neveztem magamat kötözni való bolond-
nak, majd azért is, hogy a művelt világ kényelméről lemondok, hogy az ellenséges érzületű
zsidók idegen országába utazzam, és ott űzzem, hajszoljam a homályos jövendölések szülte,
ködös ábrándképet.
Lelkiállapotomat egyáltalán nem emelte kikötőbeli tapasztalatom sem, amely szerint rútul
becsaptak, rútabbul, mint képzelhettem. A hajóra csak hosszas keresgélés és kitartó kérde-
zősködés eredményeként sikerült rátalálnom, először el sem hittem, hogy ez a korhatag
deszkatákolmány a szír hajótulajdonos által vadonatújnak mondott vízi jármű. Az utolsó
simításokat egyébként valóban nem végezték el rajta, pedig már csak a sok tömítés és
szurkozás tartotta fönt a vízen. A hajóról orromba csapó szag leginkább Kanoposz öröm-
tanyáira emlékeztetett, mivel a tulajdonos, hogy a többi szagot így bírja meghátrálásra, valami
hitvány füstölőszert égettetett a fedélzeten. A korhadozó hajóbordákat cifra posztó takarta; az
indulást pedig a piacról hozatott kocsideréknyi virág volt hivatva ünnepélyessé tenni.
Ez az üggyel-bajjal összeszurkozott és hajózóképessé ügyeskedett teknő így kicicomázva,
élemedett korú kikötői lotyóra emlékeztetett, aki csak tetőtől talpig cifra rongyokba burko-
lózva mer kimozdulni az utcára, arcának ráncait vastag festékréteggel takarva, és messzire
árasztva olcsó illatszere szagát. Hasonlóan csalárd s eddigi hamis elképzeléseimet véglegesen
eloszlató pillantást véltem megvillanni a hajógondnok szemében is, aki esküvel állította, hogy
az igazi hajót sikerült megtalálnom, miközben a soknyelvű kurjongatás, visítozás, zokogás,
civakodás és búcsúvétel lármája közepette megmutatta hálóhelyemet.
Mire mindezt megtapasztaltam, haragudni sem tudtam, ekkor már nevethetnékem volt. Az
embernek tulajdonképpen nem kellene keresnie a veszélyt, amit okosan el is kerülhet. Ha
pedig minden veszélytől megrémül, a saját életét teszi elviselhetetlenné vele. Efféle meg-
győződés alakult ki bennem, miután oly sok filozófus tanításának voltam már hallgatója. Azt
azonban nem hiszem, hogy bár a legnagyobb óvatosság mellett, és csak egyetlen bakarasszal
is meghosszabbíthatná az ember azt az életet, ami számára kiméretett.
Önző és babonás gazdagok, persze, most is akadnak, akik a római törvényeket megszegve,
fiatal rabszolgákat áldoztatnak a háromfejű istennőnek, hogy életüket azok félbemaradt élete
mértékével meghosszabbítsák. Olyan elvetemült pap vagy mágus, aki az áldozat végrehajtá-
sára magas díj ellenében vállalkozik, és az áldozat bemutatásakor elmondandó igéket is
ismeri, bármelyik keleti városban akad. Szerintem azonban öncsalás és őrült agyrém az ilyen
áldozat. Igaz, hogy az ember képessége önmagát becsapni és valóságnak hinni a csak áhítottat
- mérhetetlen. Én azonban, ha azt a kort megérem, öregemberként sem fogok a haláltól
annyira félni, hogy az efféle hiszékenység erőt vehessen rajtam.
Nevetséges helyzetemben az vigasztalt, hogy a hajó partközelben vitorlázik, s én kitűnően
úszom. Kitörő jókedvemben már nem is nehezteltem a csalásért, amelynek pedig áldozata
voltam. Csak azért is jóra fordítok mindent - határoztam el -, és az utazást élvezni fogom,
hogy jóízű történeteket mesélhessek majd róla, esetleg még túlozva is az elszenvedett bajokat
és kényelmetlenségeket, ha a szükség kívánja.
Fölszedték a horgonyt, az evezők nekilendültek, és össze is csattantak az ütemtévesztés miatt,
nem is egyszer; hajónk mégis eltávolodott lassan a kikötő pallójától, és kormányosunk a
Jószerencse istennője részére a tengerbe loccsantott egy kehelyre való italt. Alkalmasabb
személyt az áldozat elfogadására keresve sem találhatott volna, ő tudta a legjobban, hogy ezt a
hajót egyedül a jószerencse segítheti a célig. A zsidó utasok karjukat magasra emelve
kiáltoztak istenükhöz, és esdették segítségét a tenger veszedelmei ellen. Egy koszorús fejű
leány a lüráját kezdte pengetni az első fedélzeten, egy fiatal fiú pedig fuvolázott, és hamarosan
fölcsendültek az egyik legújabb alexandriai dal ütemei. A zsidó zarándokok megborzadva
fedezték föl, hogy a hajón egy színésztársulat is utazik, ezen azonban már semmiféle
tiltakozással sem segíthettek. Különben is mi, a szerintük tisztátalanok voltunk az utasok
többsége, ők pedig nem gazdag zsidók voltak, csak elkésve indult szegény zarándokok. El
kellett hát bennünket tűrniük, és belenyugodni abba, hogy edényeiket az úton állandóan
tisztogatniuk kell majd.
Napjaink legfőbb fényűzése a magány. A közelemben sem tűrök meg ezért rabszolgákat, akik
lépteimet és arcom rezdüléseit lesnék, és szánok mindenkit, aki vagy állása vagy kényelem-
szeretete miatt egész életét rabszolgák között éli le. A hajóúton azonban kénytelen voltam
lemondani erről a fényűzésről, és a hálóhelyemet is meg kellett osztanom mindenféle gyanús
népséggel. A zsidóknak külön hálóhelye volt, szerencsére, sőt külön tűzrakási lehetőségük is,
egy homokkal bőven meghintett helyen, hogy legalább az ételeiket el tudják készíteni. Enélkül
tetőtől talpig tisztátalanul lépnének partra Júdeában, és aligha mernék útjukat továbbfolytatni
a szent város felé. Ilyen szigorúak a törvényeik, és ilyen szigorúak tisztasági előírásaik is.
Ha nincs enyhe és kedvező szelünk - és segítő vitorláink sincsenek -, célba sem érkeztünk
volna talán, lévén az evezőseink is ugyanolyan hitványak, mint a hajónk: fuldokolva köhögő,
ziháló aggok, nyomorékok és elesettek, rabszolgáknál is alábbvaló és olcsóbb kikötői szemét
népség, akik egyéb megélhetés hiányában szegődtek ilyen gyötrelmes munkára. Az evezősök
csoportja különben egy komédia kórusa is lehetett volna. Felügyelőjük, aki egy dobogóról
verte a taktust nekik, maga is fuldokolva röhögte, amikor ezek egymást és önmagukat csé-
pelték az evezőikkel, és zuhantak be a padok alá mindeközben aludni. Korbácsával is csak a
szokás kedvéért suhintott végig rajtuk, tudván, hogy azzal sem csikarhat ki belőlük többet.
Az útról magáról más mondanivalóm nincs is, mint az, hogy útközben szerzett élményeim
buzgóságomat sem növelték, lelkiekben sem készítettek föl a jövendölések szent városára. A
zsidó utasoknak ugyancsak nagy szüksége volt az istenességre és a templomuk iránt való
hűségre, hogy minden reggel és este, de egyszer még napközben is győzzék a kezüket imára
emelni, s hol bánatos, hol örvendező énekeiket énekelni istenük dicsőségére. A nap más
óráiban görög dalok hangzottak az első fedélzet felől, olyankor a színészek próbáltak. Amikor
meg az evezősöket parancsolták az evezőkhöz, odalentről hallatszott a jajgató kórus.
A koszorús fejű görög leányt, aki az indulás pillanataiban a lüráját pengette, és énekelt is,
Mürinának hívták. Fitos orrú, vézna leány volt, hidegen fürkésző szeme zöld színű. Fiatal kora
ellenére nemcsak kitűnően zenélt és énekelt, de tehetségesen táncolt is. Öröm volt végignézni
a ruganyossága megőrzéséért naponként végzett gyakorlatait az első fedélzeten, amik elől
pedig - felháborodásukat kiáltozással is kifejezve -, a jámbor zsidók az arcukat is eltakarták.
A Mürina név amazonnév. Az okot, amiért kapta, ő maga mondta el teljes őszinteséggel:
amiért ilyen vézna és lapos mellű. Másodszor volt úton most Júdeába; járt egyszer ott koráb-
ban is, és a Jordánon túl, Perea görög városaiban is. Jeruzsálemben van színház - mondotta -,
Heródes építtette, előadásokat azonban - közönség hiányában - igen ritkán tartanak benne,
nekik sem sikerült bejutniuk. Különben a zsidók gyűlölik a színházat, mint mindent - a
vízvezetéket is! -, ami a görög műveltséghez tartozik; előkelőik pedig még kevesen vannak
hozzá, hogy egy színházat megtöltsenek. Ezúttal abba a pihenővárosba igyekeztek, amelyet a
tizenkettedik légió számára építettek föl a Jordánon túl; ott mindenkor akad lelkes, bár nyers
közönség. Föllépési lehetőséget remélnek a Galileai-tenger partján levő fejedelmi városban,
Tibériásban csakúgy, mint a római Caesareában, a júdeai tenger partvidékén, ahol majd
hazafelé jövet fognak szerencsét próbálni.
Leszállt ránk az éj, mire mindezt megbeszéltük, és a sötétségben mellém búvó Mürina
egyszerre olyasmit súgott a fülembe, hogy mennyire boldoggá tehetném őt néhány ezüsttel,
hiszen a színpadi ruhák és lábbelik megvásárlása igen nagy gond és nehézség neki. Különben
szó sem lehetett volna róla, hogy ő tisztességes lány létére ilyen módon közeledjék hozzám.
Sötétben kotorászván az erszényemben, tízdrachmás akadt az ujjaim közé, azt adtam neki.
Szertelen örömmel csókolt és ölelt, és közölte, hogy ekkora jóságnak ellenállni sem tud
tovább, tehetek vele mindent, amit csak akarok. Miután meggyőződött róla, hogy semmit sem
akarok - elegem volt a nőkből Alexandriában! -, meglepődött ugyan, de ez mit sem gátolta
annak a megtudakolásában, hogy akkor nem kívánnám-e inkább ifjú és sima arcú öccsét
magam mellé. Erre a görög bűnre azonban én soha nem éreztem indíttatást, nekem tanuló-
éveimben, Rhodoszon is, csak plátói rajongóim voltak. Amikor tudomására hoztam, hogy
beérem a puszta barátsággal is, vélhetőleg úgy gondolta, tartózkodási fogadalmat tehettem, és
nem szorongatott tovább.
Az elmaradottak helyett a zsidó erkölcsökről beszélt nekem, és úgy mondotta, hogy a zsidó
írástudók az idegen nőkkel való bujálkodást nem tartják bűnnek, paráználkodni csak zsidó
nőkkel nem szabad. Azt tiltja a törvény. Állítását bizonyítandó elsuttogott a sötét hálóhelyen
néhány történetet, amiket én elhinni sem tudtam. Ennyire már megtanultam tisztelni a
zsidókat, amióta Alexandriában írástudókkal is volt módom beszélgetni.
Miközben kelet felől, a drágakő-ragyogású tengerről már Júdea hegyei derengtek elénk,
Mürina az álmairól számolt be nekem, ahogy azt fiatal leányok általában szokták öreg és
meghitt barátaiknak. Tudván, hogy a táncosnő pályafutása rövid, pénzt akart megtakarítani, és
a pénzből egy illatszer-kereskedést és egy szolid kis bordélyt nyitni valahol a tengerparton,
szabadabban gondolkodó emberek között. Ártatlan tekintettel magyarázta, mennyire megrö-
vidülne a takarékoskodáshoz szükséges idő, ha gazdag szeretőt vezérelne az útjába a
szerencse. Szívemből kívántam neki én is ezt a szerencsét.
A kormányos által bemutatott áldozat, vagy a véletlen szerencse, vagy éppenséggel a zsidó
zarándokok szívós imádkozása érdeméből, de három nappal a zsidók húsvétja előtt - bár
férgektől összecsípve és megéhezve, szomjúhozón és mocskosan, másféle szerencsétlensé-
geket mégiscsak elkerülve - bevitorláztunk Joppe kikötőjébe. A húsvét ebben az évben
különlegesen szent húsvét, mivel sabbatra, azaz szombat napra esik. Ez okból az út folytatása
a zarándokoknak annyira sürgős volt, hogy épp csak megtisztálkodtak, bekaptak néhány
falatot a többi zsidók körében, és már az éjszaka kellős közepén továbbindultak Jeruzsálem
felé. Az enyhe éjszakában csillagok sokasága ragyogott a tenger fölött, s útjukat a holdfény is
segítette. A kikötő vízi járművekkel volt tele, Itáliából, Hispániából, sőt Afrikából érkezett
nagy és sokszemélyes hajókkal. Ebből megérthettem - ha még nem értettem volna -, hogy a
zsidók ragaszkodása templomukhoz óriási üzlet a hajóstársaságok számára.
Nem szokásom a rátartiság, tudod, mégsem éreztem hajlandóságot a görög színészekhez sze-
gődni, és velük indulni tovább másnap reggel, noha kértek rá, és remélték is, hogy szemé-
lyemben római polgárt nyerhetnek meg oltalmazójuknak, őköztük ugyanis senkinek sincsen
polgárjoga. Én azonban úgy határoztam, megpihenek Joppéban, és végre befejezem a levelet,
amit a hajón kezdtem el írni időtöltésként, de azért is, hogy az útra késztető okokat neked is
elmondhassam.
Szobát béreltem, hol a hajóút töredelmeit kipihenhetem; ez a levél is ott készül. Legelőször is
megfürödtem, meghintettem magamat féregirtó porokkal bőségesen, és a hajón viselt ruháimat
- szerencsésen észrevéve, hogy elégetésük mekkora rosszallást váltana ki - odaajándékoztam a
szegényeknek. Máris kezdem magam úgy érezni, mint azelőtt; hajamat megfésültem,
megkenettem, és új öltözéket vásároltam. Útiholmim a szokásaim egyszerűsége követ-
keztében meglehetősen kevés, nagyobb mennyiségben csak üres papirusz van nálam, és
írószerszámok, azonkívül - ha meg akarnék ajándékozni valakit - Alexandriából való
emléktárgyak.
A jeruzsálemi utazásra alkalmas járművek kínálata és választéka Joppe piacán oly nagy, hogy
a szegény csakúgy találhat erszényéhez illőt, mint a gazdag. Bérelhetnék hordszéket, kísé-
retestül, utazhatnék ökörpár vontatta fogaton, sőt teveháton is, vezetővel. Azonban az én
legnagyobb fényűzésem a magány. Holnap hát szamarat bérelek, és a szamárra rakom föl
csekélyke poggyászomat, a borostömlőt, némi élelmet, és elindulok Jeruzsálembe, ahogy
jámbor zarándokhoz illik - gyalogosan. A sorvasztó alexandriai napok után öröm lesz újra
mozogni; rablóktól sem kell félnem, az út dugig lesz a húsvéti ünnepekre igyekvő népséggel,
a tizenkettedik légió őrcsapatai pedig egyébként is biztosítani fogják az utakat.
Tulliám, szerelmem, igazán nem azért írtam Mürináról és az alexandriai nőkről, hogy bánt-
salak vagy éppen féltékennyé tegyelek. Kicsit szenvedhetnél pedig, egy kicsit a te szíved is
fájhatna miattam! Te azonban most annak örülsz, tudom, hogy túladtál rajtam ravaszul. Azért
az is lehet, hogy valóban megakadályozta valami a jöveteledet. Én azonban a jövő ősszel
Alexandriában leszek, és ott várlak, esküszöm, mindaddig, amíg csak járnak a hajók! Nekem
is mindenem Alexandriában van, még egy fia könyvet sem hoztam onnét magammal. De ha
éppen akkor nem volnék a kikötőben, amikor megérkezel, a címemet megtudakolhatod a
római utazási irodától vagy a bankáromtól. Szívem azonban jó előre tudja, hogy minden
érkező hajónál a kikötőben leszek, jövőre csakúgy, mint a múlt őszön.
Nem tudom, végigolvasod-e levelemet, igyekeztem azért változatosan írni, amennyire tudtam.
Azt meg kell mondanom, hogy az én hangulatom itt, belül, sokkal komolyabb, mint a levél
hangja. Örök életemben tétováztam Epikurosz és a Csarnok, az élvezetek és a lemondás
között. A gyönyör szüntelen hajhászása és a sok léha dőzsölés a télen, Alexandriában,
kiszikkasztotta bensőmet. Mindketten tudjuk: a gyönyör nem azonos a szerelemmel! A
gyönyört úgy lehet gyakorolni, akár a futást vagy az úszást, habzsolása azonban szomorúvá
tesz. Annál ritkább viszont, jóformán hihetetlen is, megtalálni a világban azt a másik embert,
akiért a világra születtünk. Én pedig teérted születtem erre a világra, Tullia, és az én oktalan
szívem azt súgja, te meg énértem. Emlékezz csak a baiaei éjszakára és a virágzó rózsákra!
Abból azonban, amit a jövendölésekről irkáltam össze, semmit ne végy túl komolyan! Felő-
lem akár ki is csúfolhatsz, és azt is mondhatod, hogy „ez a Marcus még mindig a régi
javíthatatlan álmodozó”! De vajon szeretnél-e, ha nem volnék álmodozó? Ha ugyan még
szeretsz - ezt azonban én már nem is tudom.
Joppe ősrégi kikötőváros, de még Szíria. Én azonban jól éreztem magam itt is, Joppéban,
amíg ezeket a sorokat írtam.
Tullia, szerelmem, el ne felejts!
A levelet csak később, Jeruzsálemből küldöm, mivel a hajók is csak a zsidók húsvétja után
indulnak vissza Brindisiumba.
MÁSODIK LEVÉL
Marcus Tulliának.
Levelemet Jeruzsálemben, a zsidók szent városában írom, az Antonius-várban, húsvétkor.
Időközben énvelem valami fölfoghatatlan történt, nem is értem igazán, micsoda. Csupa zavar
a bensőm, Tullia. Ezzel a levéllel kísérlem meg a magam számára - és számodra is - tisztázni,
mi történt egyáltalán.
Sokszor szóltam fölénnyel a jelekről, amiket elfogadni is csak a szívem tudott, de hogy a
jövőben megvetőleg beszélni soha nem fogok róluk, az biztos. Szívdobogtató bizonyossággal
hiszem azt is, hogy valaki most is vezetett engem az idejövetelben, amit semmiképpen el nem
kerülhettem volna. Azt azonban nem tudhatom, miféle erők vezéreltek. Kezdem a dolgokat
elölről.
Az utazás megkönnyítését célzó mindennemű csábítást elhárítva, szamarat béreltem magam-
nak Joppe piacán, és a legutolsó zarándokokkal, a tengerpart mentén kanyargó úton magam is
elindultam Jeruzsálembe. Okos és barátságos csacsimmal, amely oly sokszor járhatta végig ezt
az utat már Joppétól Jeruzsálemig és vissza, hogy minden egyes kutat és pihenőhelyet, falut és
fogadót ismert a környéken, egyszer sem vesztünk össze útközben. Nem kívánhattam volna
nála különb vezetőt, de a csacsi még barátságot is tanúsított irányomban, amiért az
emelkedőkön sem kapaszkodtam a hátára, hanem csak gyalogoltam mellette frissen és
jókedvűen.
A Joppe és Jeruzsálem közötti távolság a légió mértékével nem egészen kétnapi meneteléssel
megtehető járóföld. A hegyvidék a síkságnál jobban fárasztja a menetelőt, ezért azonban vál-
tozatossággal kárpótolja. A termékeny júdeai táj egyébként is gyönyörű. A völgyekben már
elvirágoztak a mandulafák, a hegyoldalakon azonban még mindenfelé virágok nyíltak, s édes-
kés-fanyar illatuk végig elkísért. Megnyugodtam, fiatalabbnak éreztem magam, és boldognak
is, hogy tagjaimat ugyanúgy megdolgoztathatom, mint a testgyakorlótéren ifjúkoromban.
Egyrészt a nevelésemből következően, másrészt azonban elővigyázatosságból is, amire életem
általad is jól ismert időszakai kényszerítettek, mindenfajta külsőséget és formaságot
megvetek. Nem öltözködésem és viselkedésem külsőségei által akarok különbözni az emberek
nagy tömegétől. Sem szolgákra, sem kengyelfutókra nincs szükségem, hogy érkezésemet
szétkürtöljék. Most is lehúzódtam alázatosan az út szélére, ha előkelőségek csörtettek el
mellettem, rabszolgáikat és teherhordó barmaikat nógatva. Amikor a csacsim bölcs pofáját
visszafordítva bámult reám, s a füleit billegtette, örömöm nagyobb volt, mint ha valaki
hatalmasság állt volna elém, és esedezte volna társaságomat az útra.
A zsidók köntösének csücskén bojtok vannak, amiről a világon bárhol az első látásra meg-
ismerik egymást, noha egyébként úgy öltöznek, mint mi. Ez az út azonban, amelyet Róma
kitűnő katonai úttá épített ki, oly régi volt, és annyiféle népet látott már eddig is, hogy reám
sem fordított figyelmet senki azért, mert nem voltak bojtok a köntösömön. A fogadóban,
ahová éjszakára a csacsim beállt velem, én is ugyanúgy kaptam vizet, hogy szamaramat
megitassam, s kezemet és lábamat is megmoshassam, mint a többiek. A fogadóbeli szolgá-
lólánynak sem volt ebben az embersokadalomban ideje arra, hogy az idegeneket a zsidóktól
megkülönböztesse. Mintha minden nép az ittlakókkal együtt ezeket az utakat járta volna most,
hogy örvendező lélekkel és együttesen ünnepeljék a zsidók egyiptomi rabságból való
szabadulását.
A második nap estéjén már Jeruzsálemben lehettem volna, ha sietek. Engem, az idegent
azonban nem érintett meg a zsidók sietsége. Gyönyörűséggel lélegeztem magamba a júdeai
hegyek friss levegőjét, szememet virágpompás hegyoldalak gyönyörködtették. A senyvesztő
Alexandriából kiszabadulva ismét örülni tudtam minden pillanatnak, és mindenféle egyiptomi
ínyencfalatnál finomabbnak éreztem az egyszerű kenyér ízét. Még bort sem kevertem a
vizemhez útközben, a tiszta víz jobban esett. Akkor sem siettem egyáltalán, amikor -
Jeruzsálemtől még nem is messze - a nyájukat hívogató pásztorok sípjának hangjára lettem
figyelmes. Gyönyörű holdas este volt, utamat mégsem folytattam, Jeruzsálemet én nem az
éjszaka sötétjében kívántam elérni; úgy akartam a várost, s mindenekfölött is vakító fényes-
ségű fehérmárvány és aranytemplomát meglátni, amikor napfényben ragyog, s ahogyan a
legszebb - mint mondták nekem.
Én már legelső alkalommal ilyennek akartam látni a zsidók szent városát. Csacsimat hát nem
csekély csodálkozására levezettem az útról, és megszólítottam a pásztort, aki a hegység egyik
barlangja felé terelgette az egymáshoz búvó juhokat éjszakára. Ő ugyan tájszólást beszélt, de
azért kitűnően értette az én arameus nyelvemet, és megnyugtatott, ezen a sűrűn lakott vidéken
nincsenek farkasok. Neki sincs még csak kutyája sem, ő maga alszik éjszakánként a barlang
szájában, leginkább a sakálok miatt - mondotta. Más ennivalója nem volt, mint kevéske füstös
árpalepény és kecsketúró. Csendes örömmel fogadta a darabka búzakenyeret, amit adtam, s a
mézes kalácsot és a préselt fügét.
A húst azonban - észrevéve, hogy nem vagyok zsidó - nem fogadta el, máskülönben nem
idegenkedett tőlem. Kettesben falatoztunk a barlang előtt, miközben a csacsi a hegyoldali
tüskés cserjéket harapdálta jóízűen. Hamarosan leereszkedett a sötétség, és kékesvörösre
festett körülöttünk mindent, olyanná, mint körül a kökörcsinnel borított hegyoldalak, s fejünk
fölött az égbolton fölragyogtak az első csillagok. Érezni lehetett a hűvösödő estében az
összebújt bárányok barlangból kisugárzó melegét. A gyapjú- és faggyúszag erősebb volt, nem
kellemetlen mégsem, meghitt biztonságot sugárzó inkább, akár a gyermekkori otthon illatai.
Könnyek hullanak a szememből - vettem észre elcsodálkozva. Sírtam, Tullia, ha nem is
miattad. Bizonyára az utazás töredelmei bágyaszthatták el puhány testemet - gyanakodtam.
Könnyeim pedig a fáradtság könnyei - véltem.
Valójában azonban magamat sirattam; mindazt, mi már mögöttem van, és azt is, ami még
előttem. Habozás nélkül ittam volna a feledés forrásából ebben a pillanatban!
Én is a mezőn, a barlang előtt aludtam éjszaka, fejem fölött a csillagokkal, mint bárki szegény
zarándok. Akkor is mélyen alhattam még, amikor a pásztor a legelőre indult állataival, mert
ébredéskor már egyedül voltam. Most azonban ég és föld más volt, mint mikor pihenni tértem,
holott egyetlen rossz jelet sem láttam álmomban. A nyugati hegyoldal árnyékban volt, a fény
az ellenkező oldalra és a tetőkre esett. Egész testemben gyöngének és elesettnek éreztem
magamat, mint akit megkorbácsoltak: még a szamaram is szenvedően lógatta a fejét; nem
értettem, mi okozhatta a hirtelen változást, annyira puhány azért mégsem vagyok, hogy a pár
napos gyaloglás és a kemény földön eltöltött egyetlen éjszaka ennyire összetörjék a testemet.
Időváltozás lesz - gondoltam -, mivel az időváltozásra mindig is érzékeny és fogékony voltam,
akár az álmokra és a jelekre.
Enni sem volt kedvem az erős szorongástól. Egyetlen falat sem menne le torkomon úgysem -
éreztem. Lehajtottam pár korty bort, most azonban ez sem frissített föl. Romlott vizet ihattam
volna? - rémültem meg. - És attól volnék most beteg?
Más utasok is igyekeztek az úton fölfelé, láttam, de én csak jóval később, amikor a lényemet
hatalmában tartó szorongáson sikerült valamennyire úrrá lennem, málháztam föl szamaramat
és vezettem vissza az útra ismét. Amikor aztán fölértünk a tetőre, én is megértettem egyszerre,
mi történt. Az a perzselő, száraz sivatagi szél fújt szemben velünk, ami ha fújni kezd, egyik
napról a másikra beteggé teszi az embereket. Az asszonyoknak hányniuk kell tőle, másoknak
pedig a fejét fájdítja meg a legkisebb hasadékon át is utat lelő és az ablakok tábláit
kísértetiesen zörgető sivatagi szél.
Nekem is egyetlen pillanat alatt kiszikkasztotta az arcomat, és kimarta a szememet. Ugyanak-
kor az égbolt magasába emelkedett napkorong elveszítette fényét, s inkább homályos, vörös
gömbnek látszott. Ekkor pillantottam meg a zsidók fallal kerített szent városát magam előtt.
Szemem fájt és szúrt, szájam pedig szélfútta homokkal volt tele, miközben a Heródes-palota
tornyait, a nagyvárosi küllemű házakat a dombok oldalán, a színház és cirkusz épületeit, de
elsősorban is a kőfallal övezett fehér és arany templomépületet és az oszlopokat nézegettem.
A megfogyatkozott fényben a templom bizony nem látszott olyan fenségesnek, ahogy a hallot-
tak alapján várhattam volna. Márványa nem csillogott, aranya nem sugárzott. Tagadhatatlanul
hatalmas volt, és méltóságteljes is; csodálni való és fenséges alkotása a modern építőművé-
szetnek. Énbennem azonban nem éltek olyan érzések iránta, mint a zsidókban. Nem voltam
olyan fiatal sem, igaz, mint mikor az efézusi templomot pillantottam meg először. Hogy
érezhettem volna hát a forró szél fúvásában, fogam közt a szélhordta homokkal, a szépség és
ámulat ugyanolyan áhítatát.
Csacsim is elcsodálkozott, hogy tovább nógatom, és amikor a tetőre értünk, megint megállt
egy egyébként igen kitűnő kilátóhelyen - csak úgy magától, biztatás nélkül! -, és várta, hogy
én is eltöltsek ott némi időt, örvendező és csodálkozó felkiáltásokkal, magasztaló énekekkel
és imákkal. Én azonban, testiség rabja, kedvemszegetten álldogáltam csupán, amiért, kizáró-
lag testi nyavalyák és az utálatos szél miatt, kellően értékelni sem tudom ezt az oly sok ember
szemében legszentebb látványt. A szamár füleit dühösen billegtetve indult tovább, lefelé. Én
pedig mellette, gyalogosan ugyan, de azért erősen belekapaszkodva a hajtószárba is, mivel a
térdem rogyadozott.
Minél lejjebb ereszkedtünk, annál kevésbé kínzott a szél, lent a völgyben már érezni sem
lehetett. Az idő dél körül járhatott, amikor a joppei út végre egyesült a Caesareából jövő római
birodalmi úttal. Az utat azonban ellepte a város felé vonuló néptömeg. Emberek csoportját
láttam ácsorogni a kapu közelében is, a legtöbben közülük az egyik közeli hegytető felé
bámészkodtak, de eltakart arccal a város felé sietőket is lehetett látni. Szamaram meg-
makacsolta magát. Tekintetemet följebb emelve, a csak tüskés bokrokat termő hegy tetején
három keresztet pillantottam meg, amiken még a keresztrefeszítettek vonagló testét is
kivehettem. Egész nézősereg gyűlt össze a hegy városkapu felőli oldalában.
Az úton akkora volt a torlódás, hogy akarva sem mehettem volna tovább a kapu felé. A
keresztre feszítés maga nem volt számomra újság, azelőtt is láthattam keresztre feszített
gonosztevőket, sőt álltam is a keresztjük mellett, hogy szívemet szoktassam a szenvedés
látványának elviseléséhez. Láttam még kegyetlenebb halálnemeket is a cirkuszok porondjain,
az arénákban, azokban azonban volt valami izgalom is. A keresztre feszítésben nincs semmi
ilyesmi. A kivégzés egyik dicstelen és lassú módja csupán. Ha római polgárjogomból van
örömöm egyáltalán, akkor éppen az, hogy csak karddal végezhetnek ki, amennyiben főbenjáró
bűnben találtatnék bűnösnek.
Más lelkiállapotban legfeljebb a fejemet fordítottam volna el tőlük, és a rossz előjelekről
megfeledkezve törtettem volna - akár erőszakkal is - az utamon tovább.
Most azonban a három, számomra teljesen közömbös keresztre feszített személy látványa
megmagyarázhatatlan módon tovább fokozta az időjárás kiváltotta szorongásérzetemet. Nem
tudom, miért, de határozott belső kényszert éreztem rá, hogy szamaramat az útról levezessem,
és a némán álldogáló embercsoporton át elinduljak a tető felé.
Odafönt, a keresztek tövében, a tizenkettedik légió néhány szír katonája heverészett, kocka-
játékkal szórakozva, és savanykás bort iszogatva. A megfeszítettek sem lehettek egészen
közönséges rablók vagy gonosztévők, mivel az őrségnek egy százados volt a parancsnoka.
Csak mellékesen pillantottam a görcsökben vonagló áldozatokra, azonnal megláttam mégis
azt a viasztáblát, amely a középső kereszten függő elítélt fölé volt odaerősítve. A viasztáblán
görögül, latinul és a nép nyelvén ez állt: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” Meg sem
értettem először, amit olvastam, olyan nagy volt a megrendülésem. Ugyanakkor pillantottam
meg azt is, hogy a szerencsétlen előrehanyatló homlokára tüskés ágakból királyi koronát
utánzó tüskekoszorút nyomtak. A koszorú alól kicsordult vér alvadt csíkjai szennyezték az
arcát.
De akkor már alig is láthattam az írást, és a megfeszített arcvonásait is alig, mivel a nap
jóformán egyetlen pillanat alatt teljesen eltűnt az égről, és noha dél volt, akkora lett a sötétség,
hogy a közvetlenül mellettem állók arcvonásait is csak üggyel-bajjal tudtam kivenni. A
madarak hallgattak - hallgatnak napfogyatkozáskor is mindig! -, és mert az emberek is némán
állottak, azt lehetett hallani legföljebb, amikor a kocka koppant a pajzsokon, és a
megfeszítettek ziháló, hörgő lélegzését.
Legutóbbi levelemben azt írtam félig komolytalanul, Tullia, hogy elindulok a zsidók királyát
megkeresni. És most, Jeruzsálem kapuja előtt, ezen a hegytetőn, már keresztre feszítve, de
még életben, meg is találtam őt. Azonnal megértettem a viasztábla szövegét is, amint a tövis-
koronát a fején megpillantottam, és már bensőmben sem kételkedtem egyetlen pillanatra sem
abban, hogy valóban őt, a zsidók királyát találtam meg, kinek a születését csillagok találko-
zása jelezte előre, és aki az írások szerint, a világ uralkodójaként lészen majd eljövendő. Nem
is tudom megmagyarázni, hogy értettem meg ennyire világosan mindezt. Bizonyára fölké-
szített a reggeli órákban belém költözött szorongás is.
A sötétségnek még örültem is, nem kell legalább túlságosan tisztán látnom a megalázását és
szenvedését. Így is észrevettem, hogy arcát csúnyán összeverték, és meg is korbácsolták,
római szokás szerint. Emiatt sokkal erőtlenebb volt, mint a két másik keresztrefeszített, akik
egyszerű, keménykötésű, tagbaszakadt férfiak voltak.
Ahogy a nap elsötétült, a természet valamennyi hangja elnémult egy pillanatra, az emberi
hangok is. Később a meglepődés és a félelem kiáltásai hallatszottak az emberek közül.
Figyelmemet az sem kerülte el, hogy a százados is az égre tekintett, majd külön-külön,
mindenik égtáj irányába. Miután szemem hozzászokott a sötétséghez, ismét láttam környeze-
temet, az embereket is. A tömeg félelmét észrevéve, magas méltóságokat viselő zsidó férfiak
léptek elő az emberek köréből, tekintélyes voltukat fejfedő viseletük is jelezte, nyomukban
pedig írástudók, kiknek a köntösén nagyobbak voltak a bojtok. Harsány kiáltozással, a
megfeszített gúnyolásával akarták az embereket bátorítani. Mutassa meg, ha valóban király, és
szálljon alá a keresztjéről! - biztatták, és csúfolkodva kiabáltak olyasmit is, amit - legalábbis
én így gondolom - ő mondhatott azelőtt.
Ezzel a módszerrel próbálták magukkal ragadni a tömeget, a tömegből azonban csak elvétve
és elszigetelten hallatszottak gúnyolódó kiáltások. A többség mereven hallgatott, mintha
titkolni akarná érzelmeit. A jelenvoltak túlnyomó része, legalábbis ruházatuk és arcuk tanú-
sága alapján, falusi szegény lehetett, aki a húsvéti ünnep eltöltésére érkezett a városba.
Érezhető volt, hogy a keresztre feszített királlyal rokonszenveznek a szívükben, még ha a
légió katonái és a maguk vezetői előtt nem is merték nyíltan kimutatni. Nő is sok volt a
csoportjukban, többen közülük arcukat eltakarva zokogtak.
A megfeszített a kiáltozások hallatán próbálta mellére hanyatlott fejét megemelni kissé, és
testsúlyát is áthelyezni a kereszthez szögezett lábára. Ugyanis behajlított térdekkel szegezték a
keresztre, hogy támaszkodhassék, s nehogy túl korán következzék be a halála. Zihálva szedte
a levegőt, csupa vér teste görcsösen rángott. Elkínzott szemét kinyitotta, és fejét is úgy
fordította, mint aki keres valakit, a csúfolódásokra azonban nem válaszolt. Elég volt neki
testbéli szenvedéseit elviselni.
A két másik keresztrefeszített azonban még erejénél volt. A bal oldali föl is használta az
alkalmat a gúnyolódásra, és karakánságát bizonyítandó, a király felé fordította fejét, és a
gúnyolódókhoz csatlakozva, kiáltott oda neki:
- Ha valóban fölkent vagy, segítsd meg hát magad, és segíts meg minket is!
A jobb oldali azonban megrótta ezért, és a királynak fogta pártját:
- Mi tetteink miatt szenvedünk, ő azonban nem cselekedett semmi rosszat - mondotta, majd
alázatos és szomorú hangon a királyt szólította meg:
- Emlékezz meg énrólam, Jézus, amikor eljössz a te országodban! - kérte őt.
Ebben a helyzetben, a gyötrelmes halál közelségében beszélt az országról, valóban! Ha még a
régi vagyok, bizonyára elnevetem magam ezen a makacs hűségen. Nekem azonban nem volt
már nevethetnékem. Nagyon szomorú és nagyon megrendítő volt ez a beszélgetés. Amin
pedig igazán elcsodálkoztam, az az volt, hogy a zsidók királya nemcsak a fejét fordította feléje
gyöngéden, de még vigasztalta is elfulladt hangján:
- Vélem lész a királyi kertben!
Nem értettem, mit akarhatott ezekkel a szavakkal, és mert akkor furakodott mellettem épp egy
írástudó, aki gyanakvó és fürkésző kopótekintettel méregette az embereket, őt állítottam meg,
és őtőle kérdeztem:
- Mit akar a királyotok azzal a királyi kerttel, és miért feszítették meg, ha egyszer semmi
rosszat sem tett?
Az írástudó gúnyosan nevetett:
- Idegen vagy Jeruzsálemben, ugye? És inkább hiszel egy rabló állításának, mint a magas
tanácsnak vagy éppen Róma helytartójának, aki elítélte. Hogy volna ő zsidó király! Ő maga
mondta királynak magát, azzal is káromolva az Istent. De még a kereszten is káromolja a
királyi kertről való beszéddel!
Szorosabbra vonta magán köntösét, nehogy öltözékemhez érjen véletlenül, ami persze sértett
engem, és sértődötten rá is rivalltam:
- Majd én kiderítem ezt az ügyet!
Ő azonban, szemében azzal a fenyegető kopótekintettel figyelmeztetett:
- Te csak a magad dolgával törődj! Vagy talán te is az övéi közül való vagy? Mert sokakat
megzavart, de már nem fog megzavarni senkit! Ne próbáld sajnálni sem! Néplázító volt,
forradalmár, az oldalán lévő rablóknál gonoszabb!
Szorongásom egyszerre dühvé sűrűsödve robbant ki belőlem, s magamról és a helyzetemről
megfeledkezve, fogtam és odébbtaszítottam, majd a százados elé lépve, megszólítottam őt
latinul, reámutatva az írástudóra:
- Római polgár vagyok, és ez a zsidó fenyeget engem!
A százados a sötétségben megpróbálta kifürkészni arcomat, kedvetlenül felsóhajtott, majd
fegyvereit csörtetve úgy lépett az emberek közé, hogy a csoportnak tágulnia kellett a keresztek
elől. Ezután üdvözölt csak, éspedig latin nyelven, hogy a műveltségét fitogtassa, de nyomban
görögre váltott át:
- Nincs okod az aggodalomra, barátom! Ha valóban római polgár vagy, akkor sem fér össze
méltóságoddal zsidókkal civakodni sabbat estéjén!
Ezután az embercsoporthoz fordult, és úgy kezdett kiáltozni rájuk, hogy szavait nem intézte
külön sem a vezetőkhöz, sem az írástudókhoz:
- Eltűnjetek innét otthonotokba, egykettő! Eleget jártattátok a szátokat! Úgysem lesz itt
semmiféle csodatétel! Takarodjatok haza, és zabáljátok a báránysültet, akadjon a csontja a
torkotokon!
Szavaiból kiderült, hogy a csoportban nemcsak ellenséges érzületűek vannak, de olyanok is,
akik csodatételre várnak, és remélik is, hogy a király alászáll a keresztjéről. Ezek azonban a
tömegben lapultak némán, éspedig hátul valahol, mert féltek a vezetőktől és az írástudóktól. A
századosnak is megfogadták a szavait néhányan, és elindultak vissza, a város felé. Meg is
szűnt az úton a torlódás.
A százados bizalmasan oldalba bökött:
- Hörpintsünk egy kis borocskát, gyere! Különben nem tartozik ránk ez az egész. Én is csak a
hivatásom miatt sodródtam bele. A zsidók mindig is megölték minden prófétájukat! És ha
most erőnek erejével a rómaiak segítségével akarták a királyukat megfeszíttetni, a rómaiaknak
semmi okuk sem volt rá, hogy megakadályozzák.
Elvonszolt magával a keresztek mögé, ahová a keresztrefeszítettek ruhadarabjai voltak lerak-
va. Ezeket a ruhákat a katonák már el is osztották maguk között, kinek-kinek megvolt a maga
kis batyuja. A százados egy katonai borostömlőt emelt föl, és abból kínált. Udvariasságból
ittam a savanykás légiós-borból egy kortyintásnyit, azután ő is ivott, és felsóhajtott:
- Legokosabb, ha az ember a sárga földig leissza magát! Szerencsére csak estig tart a szol-
gálatom. Sabbat este van, ilyenkor a zsidók nem szokták a halottakat kint hagyni éjszakára.
Különben az egész Jeruzsálem olyan, mint egy megbolygatott viperafészek. Minél több időt
töltök a zsidók közt, annál inkább meg vagyok győződve róla, hogy a legjobb zsidó a halott
zsidó! Tulajdonképpen hát nem is rossz, ha zsidó-ijesztők himbálóznak az ünnepestén is, ezek
talán visszatartják őket a zendüléstől, és attól, hogy a késüket a torkunknak szegezzék. Ez az
ember azonban ártatlan volt és próféta.
Még mindig sötét volt, bár néhányszor vörösen derengett már körülöttünk, de újra elsötétült.
- Bizonyára a sivatagi szél hozta keletről ezt a homokfelhőt, ekkorát azonban még soha nem
láttam - magyarázta az eget kémlelve. - Magam is azt gondolnám, ha zsidó volnék, hogy a nap
eltakarta az arcát, és az elsötétült égbolt az Isten fiának a halálát gyászolja. Jézus ugyanis azt
mondotta, hogy fia az Istennek. Ezért kellett ilyen keserves halállal halnia.
Engem eddig még nem szólított meg, csak az arcom vizslatva próbálta a sötétben kitalálni,
miféle ember lehetek. Nevetni is megpróbált közben, a nevetés azonban elhalt az ajkán,
elfordult hát tőlem, és ismét az égboltot vizsgálgatta.
- Az állatok is nyugtalanok - mondotta. - Összevissza futkosnak a kutyák és a rókák a
hegyekben, a tevék pedig a városkapu előtt állanak reggeltől fogvást, és nem hajlandók
belépni a városba. Rossz nap ez az egész városnak.
- Nemcsak a városnak. A világnak! - feleltem szorongató balsejtelmekkel a lelkemben.
Szavaim meghökkentették a századost, aki fölemelt karjával elhárító mozdulatokat téve
védekezett:
- De hiszen a zsidók dolga ez, és nem a miénk! A procurator el sem akarta ítélni, kész lett
volna elbocsátani őt. A nép azonban kórusban kiáltozott: Feszítsd meg! Feszítsd meg! A taná-
csuk meg azzal fenyegetőzött, hogy ha pártját fogjuk a lázítónak, akár a császárig is elmennek
a panaszukkal. Ezért mosta meg a helytartó a kezét, hogy az ártatlan vérétől megtisztuljon. A
zsidók pedig ordítozva esküdöztek, hogy milyen örömmel vállalják a próféta vérét magukra.
- Az ám! Ki most a római proconsul Júdeában? - kérdeztem. - Bizonyára illene is tudnom, de
hát idegen vagyok a városban. Alexandriából jövök, ahol tanulással töltöttem a telet.
- Pontius Pilátus - válaszolta, megvetően pillantva reám. Vándor szofistának vélhetett, való-
színűleg.
Meglepődésem nem volt kicsi.
- De hiszen őt ismerem! - kiáltottam. - A feleségét meg még inkább. Vele találkoztam is
Rómában. Ugye, Claudia a felesége, a Proculusok nemzetségéből? Vendégeskedtem egyszer a
Proculusok római palotájában, s egy szörnyen unalmas felolvasást hallgattam arról, hogy a
Proculusok a távoli Ázsiában milyen sokat fáradoztak, és mennyi mindent alkottak Róma
javára. Az előadáson kívül azonban minden, a borok és egyebek is, kitűnő volt, és én lelkesen
beszélgettem Claudia Proculával, aki szemlátomást idősebb volt nálam. Igen finom hölgynek
találtam, és mindketten versengve bizonygattuk egymásnak, hogy a jövendőben is szívesen
találkoznánk újra. Mégsem találkoztunk ezután. De most mintha emlékeznék is már, hal-
lottam, hogy megbetegedett, és elutazott Rómából. Te akkor még nagyon fiatalka voltál,
Tullia, nemigen emlékezhetsz rá. Sőt a császári udvarban is gyakran megfordult Tiberius
Capriba költözése előtt.
A meglepetéstől egyszerre elfelejtettem mindent, és csak ifjúságomra és első csalódásomra
gondoltam. A százados térített vissza a valóságba:
- Ha a proconsul barátja vagy és római polgár, a városban pedig idegen, azt ajánlhatom neked,
mégpedig a legőszintébben, hogy a húsvét napjaira húzódj rómaiak közé. A zsidók vallási
rajongása az ünnepeken lehetetlenül szélsőséges formákat is ölthet. Maga a proconsul is ezért
jött át Jeruzsálembe Caesareából, hogy itt a helyszínen fojtson el haladéktalanul mindenféle
esetleges zendülést. Bár az is lehet, hogy ennek a jámbornak a megfeszítése egyelőre meg-
nyugtatja a népet, ezekről azonban soha semmit sem lehet tudni. A hívei már bizonyára
elrejtőztek, mert ez már nem fog nekik leszállni a keresztjéről. Ők tehát már nem fognak
zavarogni!
A keresztek elé sétált, és hozzáértően mustrálta a töviskoronás királyt s a két rablót:
- Kész lesz hamarosan. Kumiszul elbántak vele a zsidók az éjjel, amikor elfogták, és a tanács
elé hurcolták. Azután a proconsul is megkorbácsoltatta római szokás szerint, egyrészt azért,
hogy a népben szánalmat ébresszen iránta, másrészt azonban azért, hogy meggyorsítsa a
halálát. Mint magad is tudod, a tisztességes korbácsolás a keresztre feszítés előtt irgalmas
cselekedet. A két másiknak azonban még össze kell majd törni a lábában a csontokat, hogy ne
tudjanak támaszkodni tovább, és még az este meghaljanak ők is.
Velőtrázóan iszonyú ordítás hangzott föl hirtelen, amilyet én még soha életemben nem
hallottam. Ugyanabban a pillanatban a setétség is kísérteties vörös lobogásra változott; az
emberek riadtan mozgolódtak. Láttam, hogy a szamaram visszafelé vágtázik az úton, poggyá-
szostul. Erőnek erejével tudta csak megfékezni pár járókelő, de akkor is bődült még egy
iszonytatót, nyakát a magasba szegve. Mintha az egész világmindenség rémülete ebben a
bőgésben tört volna ki. Lerohantam hozzá az útra. Nem rúgkapált már, de egész testében
remegett, és csapzott volt az izzadságtól. Próbáltam a nyakát megveregetni csillapítólag, de
dühösen eltaszított a fejével, és meg akart harapni. Az egyik ember azok közül, akik meg-
fékezték, nem is állta megjegyzés nélkül:
- Mintha a gonosz bújt volna ma az állatokba! Előfordul ilyenkor, ha a szél a sivatagról fúj.
A nyugtalanságra a szamárhajcsárok főembere is odafutott a kaputól, s miután a hámot és az
állat füljelzését megvizsgálta, rám förmedt dühösen:
- A szamár a miénk. Mit csináltál vele? Te fogod megfizetni, ha megbetegedett, vagy éppen le
kell vágni.
Magam is meg voltam rémülve, hiszen állatot még ennyire furcsán viselkedni és ilyen meg-
rendült állapotban soha nem láttam. Kezdtem a hátáról leszedegetni a poggyászomat, és
közben védekeztem:
- Ti vagytok megbolondulva, Jeruzsálem lakói, ahányan csak vagytok! Én nem csináltam a
szamárral semmit, a vértől és a haláltól fél az, és tőletek, akik a királyotokat keresztre
feszítettétek!
Vitánk azonban félbeszakadt, a holmimat is majdnem elengedtem ijedtemben: valami egészen
különös, roppant sóhajra emlékeztető hang töltötte be a világot egyszerre, és a föld megrendült
a lábam alatt. Tapasztaltam ilyet régebben is, sejtettem hát, hogy a nap elsötétülésének, az
állatok csökönyösségének és a magam szorongásának mi az oka. Tudtam, hogy ostobaság
volna épp most indulni fedél alá, a városba, noha a legszívesebben már rég ágyba vetettem
volna magamat, hogy a takarót a fejemre húzva elfelejthessem végre az egész világot!
Adtam a hajcsárnak egy ezüstdénárt:
- Ne kezdjünk civakodni olyan pillanatban, melyben a föld reszket a fájdalomtól. Fogd ezt a
poggyászt, és legyen rá gondod. Majd a kapunál átadod!
A szamarat a főhajcsár ütlegekkel és rúgásokkal próbálta indulásra bírni. Az én szamaram
azonban meg sem moccant. Erre dühében béklyóba verte, poggyászomat pedig ő maga kapta a
vállára, és elindult vele a kapu felé.
Már nem is tudom, a földrengés keltette félelem miatt nem mertem-e bemenni a városba, vagy
egyéb ok miatt éreztem-e kényszert visszatérni a keresztekhez, a szenvedés fájdalmas látványa
ellenére is. Teljes szívemből imádkoztam az istenekhez, az ismertekhez csakúgy, mint az
ismeretlenekhez, és nemzetségem elfátyolozott istenségeihez is:
- A jövendölések tanulmányozásába a magam akaratából fogtam, Alexandriából azonban már
a tőletek kapott jel indított utamra, és hozott erre a helyre épp most. Azért indultam útnak,
igaz, hogy megkeressem és megtaláljam az eljövendő királyt, és őt szolgáljam jó bérért.
Adassék nékem türelem most már halálig szolgálnom őt, fizetség nélkül!
Elindultam visszafelé, hogy ismét a csoporthoz csatlakozzam. Most fedeztem fel köztük,
elkülönülve, egy síró asszonycsoportot, az arcát ugyan senkinek sem láthattam, mivel teljesen
be voltak burkolózva lepleikbe. Gyámolítójuk és vigaszuk egy ifjú volt, kinek fájdalom és
félelem torzította most, egyébként szép vonású arcát.
- Ezek kicsodák? - kérdeztem. Valamelyik írástudó szolgája világosított föl készségesen róla,
hogy ezek az asszonyok onnan jöttek és odavalók, ahol Jézus a legtöbb törvényszegését
elkövette, s ahol a népet lázította: Galileából.
- Az ifjú pedig egy tanítványa, őt azonban nem szabad bántalmazni, mivel maga a főpap a
családjuk barátja, ő tehát afféle megtévedt fiatalember - magyarázta a szolga gúnyosan: az ifjú
által támogatott asszonyra mutatott.
- Az az asszony, ott, az anyja a megfeszítettnek, úgy tudom.
Énbennem nem volt bátorság hozzájuk lépni, és megszólítani őket, bár nagyon kíváncsi vol-
tam, és szívesen hallottam volna már valamit Jézusról a tulajdon híveitől is. Engem azonban
az is zavart és bántott, hogy az édesanyának végig kellett néznie a fia kínhalálát. Az anyai
szenvedés iránt azonban még a király ellenségeiben is volt annyi tisztelet, hogy a síró
asszonyok csoportját nem zaklatták.
Visszatértem a férfiak körébe, és múlott az idő. Az ég újra elsötétült fölöttünk, ezúttal az
iméntinél erőteljesebben; az égetően forró levegőt már alig lehetett belélegezni. A görcsösen
rángó megfeszítettek szemét és sebeit legyek és rovarok lepték. Jézus király még egyszer
megemelte a testét a kereszten, fölnyitotta megtört szemét, és a fejét megrázva fölkiáltott:
- Erőm, erőm! Miért hagytál el engemet!
Megérteni sem nagyon lehetett az erejét vesztett hangot. A nyugtalanul mozgolódó emberek
egymástól kérdezgették, mit kiáltott. Voltak, akik azt hallották, hogy az Istenhez kiáltott, hogy
miért hagyta el őt, mások szerint meg azt az Illyés prófétát hívta, aki - mint nekem mondták -
nem halt meg, hanem az égbe szállott egy tüzes szekéren egyenest. Ha jól értettem, a
gúnyolódók is erre noszogatták; szálljon az egekbe ő is! A csodára várakozók suttogtak még
egymás között, remélve, hogy Illyés próféta valóban leereszkedik a megkínzott királyhoz az
egekből, és segít rajta. Megint mások, nem is kevesen, elhúzódtak a keresztektől, s az arcukat
és a szemüket úgy födték el, mint akik előre félnek ettől.
A király megint mondott valamit. A közelében állók szerint azt panaszolta, hogy szomjúság
gyötri. Egy irgalmas lelkű asszony a légionisták tömlőjéből való savanyú borral átitatott
szivacsot nyújtott egy pálca hegyén a szenvedőnek. Sem a légionisták, sem a százados nem
akadályozták meg benne. A sötétségben, amelyben az arcvonásait kivenni sem volt könnyű,
nem láthattam, ivott-e még. De talán megnedvesítette az ajkát, mert a borzalmas haláltusában
a hangja tisztábban hallatszott, amikor utoljára még fölkiáltott:
- Elvégeztetett!
Megint azon tanakodtak az emberek, mit kiálthatott. Az egyik így értette, a másik meg amúgy.
Én azonban egy semmivel össze nem téveszthető reccsenést hallottam, és láttam, hogy a
megfeszített testet már nem a lábak tartják, hanem a karjain függ. A reccsenő hangról
nyomban tudtam, az erőtlenül előrehanyatlott fejéről pedig láttam is: mindennek vége, meg-
halt. Én mégis megnyugodtam, mert úgy gondoltam, ezzel a halállal mindenért megszen-
vedett, bármiként szegte is meg népe törvényeit.
Teljes bizonyossággal tudatta a halált a föld, amely sóhajtott és megrendült alattunk. Az
égiháborúnál mélyebb és félelmetesebb, tompa dübörgés hallatszott a föld alól, majd eltá-
volodott a város irányába. Sziklát hallottam meghasadni, köveket robajlani, és bár a rengés
rövid volt, a földre vetődtem a többiekkel magam is, annyira félelmetes volt.
Minden elcsöndesedett a földön, csak az útról hallatszott a hámból elszabadult néhány állat
patájának csattogása. Az emberek feltápászkodtak, a ruháikat porolták a lassan ismét megvilá-
gosodó ég alatt. A kereszteket a földrengés nem döntötte ki; a zsidók királya, a názáreti Jézus
már élettelenül függött a keresztjén, s világosan meglátszott, hogy nem lélegzik. A légionisták
ugyancsak fölkeltek a földről, és Jézus keresztje elé csoportosulva nézték és csodálták őt, és
sugdosódtak egymással félelmükben.
Érzéseiket a százados mondotta ki, kertelés nélkül:
- Bizony, jámbor férfiú volt ez! - De hogy pillantása a rémülten sunyító zsidókra esett, rájuk és
saját szolgálatára is dühösen, még egyszer fölkiáltott:
- Bizony, Isten fia volt ez!
Nekem a télen tanulmányozott jövendölések jutottak az eszembe, és magamban suttogtam:
- Béke véled, világ ura és zsidókirály, ha az országod nem is közelített el!
Megfogadtam ugyanakkor, hogy a legalaposabban földerítem még, hogyan és miért történt
így, ami történt, és azt is, miféle cselekedetei miatt feszítették és ölték meg ilyen gyalázatos és
szégyenletes módon, és anélkül, hogy bárki is a védelmére kelt volna. Igen kezdetleges
politikai elgondolásai lehettek, bizonyára, állami ügyekben járatos tanácsadói pedig egyáltalán
nem voltak neki szerintem. Ez, persze, érthető is, hiszen értelmes ember, aki a zsidók mellett
lépett volna föl a világuralom megszerzésére irányuló törekvésekben, nemigen akadt sehol.
A nap ugyan előbújt, de fénye még különös volt, és ebben a fényben az emberi arcok is
halványak és ijesztők. Bizony csak az én hibám, elismerem, ha a zsidókirály külsejét nem
tudom leírni neked, Tullia, noha a saját szememmel láttam őt, de csak a megkínzottság
állapotában, és abból emlékezetem egyáltalán nem tudja a valódi képét felidézni. A legjobb
akarattal sem tudok egyebet mondani róla, mint azt, hogy arca az ütésektől kék volt és dagadt,
és csorgott reá a vér a töviskorona alól. Mégis kellett valami isteninek lenni az arcán, mert
mikor a kereszthez erősített írást elolvastam, nem kételkedtem egyáltalán és egyetlen
pillanatra sem benne, hogy ő a zsidók királya.
Szívesen állítanám azt, hogy valami szelíd méltóságtudat látszott rajta, de tartok tőle, hogy
csak utólag látom így. Az engedelmességre és a beletörődésre bizonyosabban emlékezem,
ahogy a sorsában megnyugodott. Én azonban nem értem, hogy a király, aki tudja, hogy a világ
fölött való uralkodásra született, hogyan is törődhetett bele a szégyenletes halálba! Izgatott az
utolsó szava is. Mi az, ami elvégeztetett? Azt értette volna ezalatt, hogy kiadta a lelkét?
Nem úgy néztem az arcát tehát, mint aki meg akarja figyelni, meg voltam zavarodva magam is
teljesen. Azután nem is éreztem helyénvalónak, hogy szenvedései közben az arcát vizs-
gálgassam. Azt se feledd, hogy sötét volt mindvégig, annyira sötét időnként, hogy a kereszten
függők körvonalait is alig tudtam a sötétségből kihámozni. Amikor meg a nap kisütött újra,
már halott volt, és iránta érzett tiszteletem nem engedte, hogy az élettelen arc vonásait
fürkésszem bántó módon.
Sokan elmentek, amikor a király meghalt, bőségesen volt hely a keresztek előtt. A vezető
emberek és az írástudók siettek a sabbatra készülődni, és csak szolgáikat hagyták a kivégzés
helyén az események folyását figyelemmel kísérni. Tűrhetetlen fájdalmakról panaszkodott
keservesen az egyik rabló is. Néhány irgalmas szívű asszonyszemély a századoshoz lépett, és
engedélyt kért, hogy őt is megitathassák. Ugyanazt a szivacsot és pálcát használták, mint az
imént, s a megnedvesített szivaccsal megitatták mindkét gonosztevőt.
A nap állásáról látszott, hogy a harmadik óra is elmúlt. A százados gondterhelten járkált föl és
alá, mivel szolgálata vége felé járt, és a lehető leggyorsabban szeretett volna már utána lenni a
két gonosztévőnek. Az eseményeknek a városból egy katona kíséretében érkező hóhér adott
újabb fordulatot; először Jézust szemlélte meg, és megállapította, hogy meghalt, majd a másik
kettő lábában eltördelte a csontokat egy magával hozott bot segítségével. Szörnyű volt hall-
gatni a csontok recsegését, ordítottak és jajveszékeltek mindketten; a hóhér vigasztalta őket,
és mondta, hogy ezt a munkát csak jószívűségből végzi nekik. A hóhért kísérő katonát - név
szerint Longinust - a hóhér véleménye nem nyugtatta meg, s még a lándzsáját is belédöfte a
király oldalába, alulról fölfelé, a szívet is átszúrva, nagy hozzáértéssel. Vér és víz folyt a döfés
nyomán, mikor a lándzsáját visszahúzta.
Letelőben volt a nyomasztó őrszolgálat, és a légionisták tréfálkozva szedegették össze a
holmijaikat és a kivégzettek holmijaiból reájuk eső darabokat. Miután a jajgatás elhallgatott, a
nézők közé vegyült néhány lázító élt az alkalommal, és a tömegből Róma-ellenes jelszavakat
kezdtek kiáltozni. A légionisták erre, eléggé kelletlenül ugyan, benyomultak az emberek közé,
és taszigálni kezdték őket a pajzsaikkal. A kavarodásban az egyik rendbontónak eltörött a
vállcsontja, mire lassacskán lecsillapult a többi is, némi fenyegetőzés közepette, hogy minden
rómait megölnek és a rómaiak poroszlóit is, ha egyszer fegyverhez jutnak. Ezek azonban nem
Jézus király hívei voltak - magyarázta a százados, hanem a két gonosztevő cinkosai.
Énvelem szemben az udvarias viselkedést találta a százados a leghelyesebbnek, és az iménti
zavargásért is elnézésemet kérve kifejezte reményét, hogy ugye észrevettem, milyen könnye-
dén vetett véget a zűrzavarnak. A proconsul ugyanis tiltotta a zsidók megölését, ha elkerül-
hető. De a közönséges tüntetőket sem célszerű összefogni, mondta a százados, mert akkor a
velük rokonszenvezők tömege a városkapu elé gyűlik, és onnan lármázik az érdekükben. Álta-
lában kerülni kell mindenféle összeütközést, a zsidók ünnepein pedig kiváltképpen. Pontius
Pilátusnak - aki eleinte kemény kézzel kormányzott, de a keménységből csak kellemetlenségei
származtak, sőt a császár is megrótta érte - ilyen volt a politikája most.
- A nevem Adenabar - mutatkozott be a százados. - Szívesen elkísérlek a szolgálatom
leteltével a várba, a proconsulhoz, mennem kell jelentést tenni úgyis. Magadban elindulnod
nem volna érdemes, ezek a gazemberek láttak beszélgetni bennünket, és tudják, hogy nem
vagy zsidó. Nagy baj volna, ha egy római polgárt megölnének, vagy helybenhagynának. Vizs-
gálatot kellene indítani, és megbüntetni a bűnösöket, pedig legalább százezer búvóhely van
ebben az átkozott városban.
Fölnevetett, és sietett megnyugtatni:
- Kerüljük a fölösleges bajokat, az arcodat máris megkedveltem, és mint írástudót is tisztellek
és becsüllek. Magam is tudok írni és olvasni, noha a latintudásom kissé fogyatékos. Az is
igaz, hogy a várban magunk is szűkösen vagyunk, de azért majd csak találunk a rangodhoz
méltó szállást.
Magyarázatként hozzáfűzte, hogy a szokásaiban igénytelen proconsul Jeruzsálemben meg-
elégszik az Antonius-vár katonai szállásával, holott a Heródes építtette hatalmas palota hason-
líthatatlanul előkelőbb szálláshely volna számára. Csak hát a helyőrség kicsi, és a proconsul
okulva bizonyos szomorú eseményeken, nem kívánja még azt is kétfelé osztani. Különben az
Antonius-vár bevehetetlen erődítmény, amely a templomterületet is ellenőrzése alatt tartja.
Márpedig mindenféle nyugtalanság és zavargás a templomudvaron szokott kezdődni.
Mint akinek eszébe jutott valami, úgy mutatott mögénk, a keresztre feszített király felé:
- Olyan jót sem nevettem soha, mint amikor Jézus próféta ostorral hajtotta ki a galambáru-
sokat a templomudvarból, és a pénzváltók asztalait is fölborította. Akkor és ott a vezetők nem
mertek vele szembeszállni, legalábbis akkor nem, mivel a hívei is vele voltak. Az emberek
különben akkor voltak leginkább megbolondulva utána, amikor szamárháton vonult be Jeru-
zsálembe; a ruháikat terítették elé az útra, pálmaágakat lengettek felé, és Dávid fiaként
magasztalták. Egyébként soha máskor nem merték kimutatni, hogy királynak tartják. Pedig
tényleg Dávid nemzetségéből való, mind apai, mind anyai ágon.
Fejével a hegytetőn maradt asszonyok felé mutatott óvatosan:
- Azok közt van az anyja is.
A tömeg szétoszoltával a roppant fájdalomtól elcsigázott asszonyok leborultak a földre, és az
arcukat sem rejtették el, hanem fölemelték a kereszt felé. Nem kellett találgatnom, ki az anya
közülük: ő lehetett csak, akinek az arcát ebben a pillanatban szépségesebbnek láttam minden
azelőtt látott asszonyi arcnál. Ragyogás sugárzott az arcára kövült fájdalom alól, de megköze-
líthetetlenség is látszott rajta, és az is, hogy a fölösleges beszéd idegen tőle. Nem volt szük-
sége a királyi családból való származásának bizonygatására. Arca volt a bizonysága, ruházata
ugyanolyan egyszerű volt, mint más falusi asszonyoké.
Szerettem volna, ha a kísérői elvezetik onnan, de odamenni is szerettem volna hozzá vigasz-
talni, hogy fia már nem szenved többé. Arca azonban zárkózott volt gyászában, lehetetlen volt
közelíteni hozzá. Egy másik, az izgalmaktól még egyre remegő arcú asszony kuporgott mel-
lette, akinek a szeme úgy tapadt a keresztre, mintha még most sem fogta volna fel egészen, mi
történt. A harmadik nő már korosabb volt. Szigorú zsidóarcáról inkább düh és csalódás
sugárzott, mint gyász. Mintha csodára várt volna, és most nem tudná megbocsátani, hogy
elmaradt. A többi asszony távolabb állt.
A tekintetem Jézus király anyjához tért vissza, őt néztem továbbra is. Megigézetten álltam, és
mit sem hallottam abból, amit Adenabar magyarázott nekem. Akkor ocsúdtam föl, amikor a
karjával is megérintett:
- Mindent elvégeztem, ami reám volt bízva. Nem akarok időzni tovább ezen a kísérteties
helyen. Szedjék le a halottaikat a zsidók, ha nem akarják sabbatra is kint hagyni a kereszteken.
Ez már nem reánk, rómaiakra tartozik!
Hagyott a keresztek őrzésére néhány légionistát, a többiekkel pedig elindult vissza a várba -
kísérve egyúttal a hóhért is, aki egy szál katona kíséretében nem mert volna visszamerész-
kedni, a gonosztevők esetleges cimboráitól és azok támadásától félve. Különben már üres volt
az út, és a városkapu környéke is. Egészen idáig szállott a sült hús illata a városból, én
azonban nem éreztem éhséget.
Adenabar a nap állását nézte:
- Estig még van idő. A sabbat csak akkor kezdődik, ha legalább három csillag feljött már az
égboltra. Ma este egyébként húsvéti bárányhúst esznek mindenütt, noha van olyan szekta is,
amelynek a tagjai már tegnap megették. Olyan volt a templomuk tegnap és ma, mint valami
vágóhíd, ezer és ezer báránynak vették vérét az általuk gyakorolt szokások szerint. A vágá-
sokból a lapockát a papok, a zsírt pedig az istenük kapja.
A poggyászom a városkapuhoz volt lerakva. Adenabar ráparancsolt a mogorván piszmogó
főhajcsárra, hogy fogja és hozza a várba, s az nem akart tiltakozni. Vonultunk hát a várba
fölfelé. A légionáriusok vasalt saruja ütemesen kopogott a kövezeten. Gyakorlott katonák
voltak, egyiken sem vettem észre útközben a kifulladás jeleit. Én bezzeg szuszogva, lihegve
érkeztem a vár bolthajtásos kapujához, lévén az egyik útszakasz ugyancsak meredek. A
főhajcsár csak ledobta a poggyászomat, a várkapu felé, onnan beljebb vinni nem volt hajlandó
semmi áron. Mégis adtam neki pár garast fizetségül, ami Adenabar szerint merőben fölösleges
volt. Ennek ellenére a fickó, mihelyt a várkaputól biztonságos távolságra tudta magát, öklét
rázta felénk, és szidalmazta a rómaiakat. Csak mikor a mi őrszemünk is a lándzsájához kapott,
fogta menekülőre a légionisták harsány röhögése közben.
Adenabar az előudvar kövén egyszerre megtorpant, és engem nézegetett, méregetett elbizony-
talanodva. Bármilyen kitűnően is jöttünk ki egymással eddig, most én is megéreztem, hogy a
proconsul elé bocsátásom szemszögéből nézvést nem mutatkozhattam vajmi megbízhatónak.
Már a várudvaron merevség és római rend uralkodott, s kaszárnyaszag érződött. Ez a fém-,
bőr-, tisztítószer- és füstszag egyáltalán nem volt kellemetlen, a férfiembert azonban arra
késztette, hogy a sarujáról nyomban lerúgja a port, és gyorsan rendbe szedje a tógája ráncait.
Oltára is volt az udvaron a légiónak, és én tisztelettudóan üdvözöltem, noha a császár képét
nem láttam rajta.
A csapnivaló tisztálkodási lehetőségek és a vízzel való takarékoskodás miatt Adenabar saj-
nálkozását fejezte ki. A tisztek körletébe vezetett mindenesetre, és ott megparancsolta a szol-
gálatban lévőknek, hogy segédkezzenek nekem a tisztálkodásban és az öltözködésben. Ő
közben elment a proconsulhoz a jelentését megtenni, és az én jövetelemet is megemlíteni.
Levetkőztem, megmosakodtam, tógámat megtisztítottam, friss alsóinget öltöttem, megfésül-
ködtem, és megkentem a hajamat. Helyesnek véltem az aranygyűrűmet is ujjamra húzni, pedig
általában, a föltűnést kerülendő, nem szoktam viselni. Visszasiettem az előudvarra, ahová épp
akkor érkezett kísérőivel a meredek lépcsőkön Pontius Pilátus procurator is odaföntről,
türelmetlenségre valló kifejezéssel az arcán. Valami gazdag zsidó kérette le megbeszélésre,
aki sabbat estéjén szintén nem volt hajlandó a várba való belépéssel beszennyezni magát.
Befolyásos férfiú lehetett bizonyára, és a rómaiaknak is jó embere, hogy a helytartó még
estetájt is késznek mutatkozott fogadni és meghallgatni. Én is közelebb settenkedtem, és
beálltam a bámészkodó légionáriusok közé. Ez a beszélgetés is a napi eseményeket érintette,
amennyiben a gazdag öregember a maga méltóságteljes, de csöndes hangján ahhoz kérte a
procurator hozzájárulását, hogy a názáreti Jézus testét a keresztről levehesse, és a kivégzés
helyének közelében levő kertjében még a sabbat beállta előtt el is temethesse.
Pontius Pilátus még egyszer megtudakolta a körében állóktól, meghalt-e a zsidók királya a
kereszten egészen bizonyosan, és csak az igenlő válasz hallatán felelte:
- Elég gondom és bosszúságom volt miatta már! A feleségem is belebetegedett jóformán ebbe
a komisz ügybe. Fogd hát, és vigyed, csak egyszer vége legyen az egész keserves dolognak.
A zsidó átnyújtotta ajándékait a helytartó írnokának, és éppolyan méltóságteljesen távozott,
mint jött. Pilátus csodálkozva kérdezte kísérőit:
- Ez az arimathiai József is tagja volt a tanácsnak, amelyik Jézust elítélte, ugye? De ha ilyen
tekintélyes pártfogói voltak neki titokban, miért nem érvényesítették befolyásukat az érde-
kében, hogy megszabadultunk volna ettől az egész ügytől, ami egyébként sem szolgál dicső-
ségünkre?
Adenabar jelt adott. Előbbre léptem, és tisztelettel köszöntöttem a proconsult, a nevemet is
mondva. Ő egykedvűen fogadta az üdvözlést, de hogy emlékezőtehetségét bizonyítsa, nyom-
ban föl is használta a hallottakat:
- Ismerlek, hogyne. Atyád a csillagász Manilius, de rokonaid közé tartozik a nagy hírű
Maecenas is. Nahát, éppen ezen a szerencsétlen napon kellett Jeruzsálembe érkezned? Még jó,
hogy a földrengés a városban nem okozott különösebb károkat! Te is a saját szemeddel láttad
hát a názáreti Jézust meghalni? De miért beszélünk erről mi is, hiszen a kutya sem fog
emlékezni rá egy év múlva.
Válaszomra ügyet se vetve folytatta:
- Örülni fog a feleségem, ha találkozhat veled. Nem érzi magát valami jól, de azért fölkel
talán, hogy velünk étkezzék. Magam sem vagyok a legjobb egészségben. A régi reumám
gyötör, pedig itt Jeruzsálemben tulajdonképpen az egész szolgálatom, amint ezt magad is
láthattad, csak a meredek lépcsőkön való futkározás.
Szavai ellenére rugalmasan mozgott és nehézség nélkül, de valami nyugtalanság volt benne,
nem tudott egy helyben megmaradni. Vézna, kopaszodó ember, aki kopaszságát úgy próbálja
elrejteni, hogy haját hátulról előre fésülteti, a homlokára. A szeme hideg és vizsgálódó.
Hivatalnoki pályafutása, már amennyire én ismerem, nem valami dicsőségteljes, jól jövedel-
mező procuratori hivatalára is házassága révén tett szert. Nem is proconsul tulajdonképpen,
hiszen a szíriai proconsul alá van rendelve. Ettől függetlenül nem ellenszenves. Fanyar mo-
solyra és öniróniára képes. A maga római mivoltában nyilván azt érezte elsőrendű köteles-
ségének, hogy igazságot tegyen a viszálykodó idegen népek között. Ezért izgatta a názáreti
Jézus esete is.
- Fogadjunk, hogy megint leszalasztanak a zsidók ünnepesti fontoskodásaik miatt, ha
fölmegyek - mondotta fanyarul. - Könnyű Rómából noszogatni, hogy tartsam a szokásaikat
tiszteletben, ami aztán sokkal inkább szolgájukká tesz, mint parancsolójukká.
Nyugtalanul sétált az udvaron, nékem egy kézmozdulatával engedve, hogy mellette sétál-
hassak.
- A templomot láttad-e már? - kérdezte. - Tudd róla, hogy mi csak a pogányok udvaráig
mehetünk, a belsőbb udvarokba a körülmetéletleneknek halálbüntetés terhe mellett tilos a
belépés. Néha az ember el sem hiszi, hogy a római birodalomban él! Még a császár képmását
sem tarthatjuk elöl! És a halálbüntetéssel való fenyegetőzés sem játék. Szomorú tapaszta-
lataink vannak. Egy-két hóbortos utazó néha merő kíváncsiságból, hogy a templom belső
épületeit megláthassa, zsidónak öltözik, és eljut oda, ahol semmi sincs. Az ilyesmi is csak a
nagy ünnepi tolongásokban sikerülhet, de ha valakit rajtakapnak a csaláson, azt megkövezik
irgalmatlanul. A megkövezés pedig - amire joguk is van - nem túlságosan kellemes módja a
világból való kimúlásnak. Teneked nincsenek ilyen szándékaid, remélem!
Római hírek, újságok iránt faggatott óvatosan, s amikor meghallotta, hogy a telet Alexand-
riában töltöttem, mégpedig filozófiai vizsgálódásokkal, szemmel láthatólag megnyugodott.
Egyszeriben világossá vált számára, hogy politikai szempontból teljesen veszélytelen vagyok,
s ezért még a jóindulatára is érdemesnek talált, s reumájáról is megfeledkezve örömében,
bevitt magával a belső udvarba, fölkapaszkodtunk a tömzsi toronyba, ahonnan az egész temp-
lomterület belátható volt. Sok udvarával és oszlopcsarnokával most, estetájt is, építészeti
remekműnek látszott a templom. Pilátus sorba mutogatta a különféle udvarokat: a kereske-
dőkét és az idegenekét, az asszonyokét és a zsidókét, majd a főépület szentélyrészét, amelyben
a legfőbb szentségüket tartják, s ahová a főpap is csak egyszer egy esztendőben léphet be.
- Annak a mesének van-e valami alapja - kérdeztem -, hogy a zsidók egy aranyból való
vadszamárfejet imádnak a templom legfőbb szentségeként? Ez van elterjedve mindenfelé.
A proconsul szerint ennek semmi alapja sincsen.
- Egyáltalán semmi sincs ott - mondta meggyőzően.
- Akkor sem volt a kárpitok mögött semmi, amikor a legutóbbi templomtűz kapcsán
Pompeius és néhány tiszt bejutottak. Ez biztos.
Megint jöttek, és hívták, le kellett mennünk az előudvarra. Ezúttal a főpap küldötte, s kísé-
rőiként a templomi őrség tagjai várakoztak reá. A főpapi küldött erélyes hangon követelte,
hogy a keresztrefeszítettek holttestét napszállta előtt takarítsák le a keresztekről. Pilátus is
ugyanerre biztatta, hogy takarítsanak le mindent, és csak a forma kedvéért vitatkoztak egy
kicsit, hogy ez a teendő a zsidókat illeti-e vagy a rómaiakat, noha a főpapi küldött nyilván-
valóan fölkészült a kellemetlen teendő elvégzésére, ezért hozta magával az őröket is. Elkép-
zelésük szerint a holttesteket a zsidók szeméttelepére kívánták elszállítani és porrá égetni az
ott éjjel s nappal lobogó tűzben, amiben a szemetet szokták elemészteni. A proconsul éles
hangon figyelmeztette a küldöttet, hogy a názáreti Jézus testéhez akkor sem nyúlhatnak, ha ott
volna, és nem vitték volna el a sírjába, amire egyébként ő már engedélyt adott. Ez nem volt a
küldött kedvére való hír, de már nem akart vitát kezdeni, mivel csak olyan általános jellegű
utasítást kaphatott vélhetőleg ő is, amely szerint a holttesteket még a sabbat előtt el kell
távolítani. Próbálta tudakolni, ki, hogyan és miért akarja Jézus holttestét, a proconsul azonban
unta a beszélgetést, és röviden lezárta:
- Amit mondtam, megmondtam - és hátat fordított a küldöttnek, ekként jelezve, hogy távozhat
a szolgáival.
- A zsidók királya még halála után is gondot okoz - jegyeztem meg.
- Ahogy mondod - válaszolta a gondolataiba mélyedő Pontius Pilátus. - Nem csekély tapasz-
talattal rendelkező férfiú vagyok, és nem szokásom haszontalanságokon törni a fejemet soha,
ez a helytelen ítélet azonban sokkal erősebben foglalkoztatja az elmémet, mint vártam. Ő
maga - mármint Jézus - vallotta előttem ma reggel, hogy ő a zsidók királya, de azonnal
hozzáfűzte, az ő országa nem ebből a világból való. Azonnal láttam, politikai szempontból
veszélytelen, el sem ítéltem volna tehát azért, ha a zsidók nem kényszerítenek. A tenyerébe
csapott, és haragosan folytatta:
- Tulajdonképpen a zsidók izgatásának és fondorkodásának estem áldozatul. Az éjszaka kellős
közepén fogták el Jézust, akit a sebbel-lobbal összehívott, de azért határozatképes tanácsuk
még azon az éjszakán el is ítélt. Maguk is megkövezhették volna az istenkáromlásért, ha jog
szerint nem is hajthatnak végre halálos ítéleteket. Nemegyszer megesett ilyesmi eddig is, s
azzal védekeztek képmutatóan, hogy a nép igazságos haragját nem tudták meggátolni. Most
azonban éppen a nép miatt nem merték, gondolom, hanem a rómaiakat akarták az ügybe
belekeverni. Elküldtem őt ítéletre Galilea zsidó fejedelme elé, mivel Galileában született, és a
tanait is főként ott terjesztette. De Heródes Antipas, az a ravasz róka, megelégedett azzal,
hogy gúnyt űzzön belőle, s visszaküldje, ítéljem el én, és a következményeket vállaljam el én.
- Azzal vajon mit akart mondani, hogy az ő országa nem ebből a világból való? - kérdeztem. -
Mert még az ég is elsötétült irgalomból, amikor szenvedett.
A proconsul haragos pillantást vetett reám, s feltűnően rideg hangon felelte:
- Ne hajtogasd te, a vendég ugyanazt, amit a feleségem hajtogat egyfolytában reggel óta! És
Adenabar századost is fogdába vágatom, ha az Isten fiáról kezd fecsegni még egyszer! Nem
tűrök semmiféle szíriai babonaságot! Legalább te ne feledd, Marcus, hogy római vagy!
Áldottam a szerencsémet, hogy az iménti bizalmasabb pillanatokban, a toronyba menet, nem
találtam megemlíteni azokat a jövendöléseket, amik idevezéreltek Jeruzsálembe. Pilátus inge-
rültsége azonban még erősebben késztetett rá, hogy az egész ügyet a lehető legalaposabban
tisztázzam.
Valóban szokatlannak tartom, hogy Róma helytartója egy lázító zsidó keresztre feszítéséből
lelkiismereti kérdést csináljon. Feltétlenül különös embernek kellett lennie a zsidókirálynak.
Pontius Pilátus fölment lakosztályába, ahová én is meghívást kaptam vacsorára, a sötétedés
utáni órákra. Addig visszatértem a tiszti körletbe, ahol már nagyban tartott a szolgálat utáni
borozás. Júdea kitűnő borvidék - mondották -, és erről magam is meggyőződtem, a borukat
megkóstolva. Különösen kitűnő és frissítő vízzel keverve, és nem is túl édes.
A körletben sokféle emberrel elegyedtem szóba: tisztekkel, utászokkal s a légió különféle
mestereivel. Az általuk mondottakból az derült ki, Pontius Pilátus valóban ellenezte a halálos
ítéletet, és csak a zsidók nyomására juttatta a zsidók királyát keresztfára. Megkorbácsoltatta,
az igaz, és az is, hogy a katonák az udvarban kigúnyolták őt, de csak a mulatság kedvéért és
megszokásból. Ezután azonban készen állottak volna szabadon bocsátani. Még mindig hatá-
rozott bűntudatot érzett mindenik, és mindenikük szükségét érezte, hogy védje magát, és
vádolja a zsidókat. Nagy hatással volt rájuk a földrengés is, amikor meg a bor kezdett bennük
dolgozni, a király csodatételeiről mesélgettek nekem, amikről a zsidóktól hallottak. A király
ugyanis betegeket gyógyított, tisztátalan lelkeket űzött ördöngösökből, és az egyik közeli
faluban olyan férfit támasztott föl a halálából, aki már napokig feküdt a sírban.
Számomra mindez csupán azt bizonyította, hogy egy ilyen megrendítő eset után mennyire
fölfújnak minden apróságot. Nem is volt könnyű elrejtenem mosolyomat, látva, hogy ezek a
nem is egészen fölvilágosulatlan emberek mekkora odaadással és szájtátva hallgatják a
lehetetlennél lehetetlenebb történeteket. Még a nevét is tudni vélte az életre keltettnek egyi-
kőjük. Ez az életre keltés, melynek a híre Jeruzsálembe is eljutott, adta a légionisták szerint a
végső lökést a zsidók vezetőinek, akik ezt hallván döntötték el, hogy megölik a csodatévőt.
Egy másik példáját a zsidók türelmetlenségének a másként gondolkozókkal szemben, a siva-
tag peremvidékéről a húsvéti ünnepekre Jeruzsálembe vezényelt tevésosztag parancsnoka
mondta el; e szerint a galileai fejedelem, Heródes is kivégeztetett pár esztendeje egy prófétát,
aki csapatostul keresztelt meg a Jordán vizében embereket az eljövendő ország részeseivé.
Saját szemével látta a parancsnok ezt az embert, akinek az öltözéke teveszőr volt, és
egyáltalán nem evett húst.
Azt is tőlük hallottam, hogy a Holt-tenger partján fekvő s nehezen megközelíthető sivatagban
alakult egy több száz zsidóból álló közösség, amelynek tagjai együttesen tanulmányozzák az
írásokat, és várják az ország eljövetelét. Ezek a beavatottság különféle fokain lévő jámbor és
buzgó férfiak egészen más időszámítást követnek például, mint az igazhitű zsidók.
Meggyújtották a lámpákat, mert ránk sötétedett; indulnom kellett a procuratorékhoz, vacso-
rára. A tisztek még közölték velem bizalmasan, hogy sikerült a körletbe becsempészni néhány
zenészt és néhány szír táncosnőt, és szívesen látnak a közös vigadalomban, ha a proconsul
már nyugodni tért. Nekünk is jár egy kis szórakozás és vidámság a zsidók húsvétján, mondták,
fölös mennyiségben okozott ez a húsvét a légiónak gondokat és bajokat úgyis!
A helytartóék a toronyszobák komorságát értékes szőnyegekkel próbálták elfedni, heverőik
pedig igen finom szövettel voltak bevonva. Úgy láttam, Szíriában készült edényeket használ-
nak, a bort azonban üvegpoharakba töltötték. Rajtam kívül a helyőrség parancsnoka volt
meghíva, egy hallgatag, szinte néma férfiú, aki lehetett ugyan kitűnő stratéga, de most Claudia
Procula és társalkodónője jelenléte miatt érzett zavarában a száját sem merte kinyitni. Azután
Adenabar és az írnok voltak még jelen. A lámpákban illatos olaj égett, s a két nő versenyt
illatozott velük.
Örültem, hogy újra láthatom Claudia Proculát, kinek arcát - becsülettel szólván - aligha
ismertem volna fel, ha az utcán szembejön velem. Lefogyott, megsápadt, és hogy őszülését
titkolja, hennázta a haját. A szeméből ismertem rá, amikor belenézhettem a szemébe,
ugyanazt a nyugtalanságot és érzékenységet sejtettem meg ismét, amiben egy teljes délutánon
át gyönyörködtem már egyszer a Proculusok római palotájában, ifjúkoromban.
Ápolt, soványka karját szélesre tárva nézett a szemembe hosszan, majd - nem csekély
meglepetésemre - körém fonta a karját, hozzám bújt, kétfelől arcon csókolt, s elpityeredett:
- Marcus, Marcus! De örülök, hogy eljöttél, és egy kicsit vigasztalsz engemet ezen a szörnyű
estén!
A helyőrség parancsnoka, egyformán szégyellve magát a házigazda nevében csakúgy, mint az
én nevemben, még a fejét is elfordította ettől a jelenettől. Pontius Pilátus restelkedve piron-
gatta feleségét:
- Claudia, Claudia! Próbáld magad türtőztetni! Mindannyian tudjuk, hogy beteg vagy!
Claudia Procula karja lehullott, és bizony, én sem láttam szépnek, ahogy könnyeivel a kék
színű szemfestéke is végigcsorgott kifestett arcán.
- Nem én vagyok az oka, hogy rossz álmok gyötörnek! Nem megüzentem neked, hogy ne
nyúlj ahhoz a szent emberhez!
A bosszankodó Pontius Pilátust látva, nem tudtam magamtól elhessegetni a gondolatot: íme,
az elkerülhetetlen fizetség, amit a felesége rokoni kapcsolatai révén szerzett jó állásért fizetni
kénytelen. Más férfi kiküldte volna a feleségét lecsillapodni, a proconsul azonban csak gyá-
moltalanul simogatta, és kérlelte, próbáljon magán erőt venni. A társalkodónő - egy feltűnő
szépségű nő - gyorsan megigazította asszonya arcán a festéket.
A proconsul kivette a borosedényt a rabszolga kezéből, és saját kezűleg öntögetett az
üvegpoharakba, amikre láthatólag büszke volt. Az első poharat, a helyőrség parancsnokát
mellőzve, énnekem nyújtotta, ami annak volt a biztos jele, hogy átvizsgáltatta a holmijaimat.
Szándékosan kint hagytam ugyanis azt a barátságtalanul rövidke ajánlólevelet, amit azzal a
figyelmeztetéssel együtt kaptam, mely szerint a legokosabb saruimról mielőbb lerázni Róma
porát. A levélben az a név szerepel, amit itt nem említek, s amelynek hódolatkeltő hatalmáról
ezúttal keleten is meggyőződhettem. Még egyszer köszönöm neked is, Tullia, hogy amikor
elküldtél Rómából, ezt a nevet rendelted pajzsomul.
- Szépen lassan kezdem megérteni a zsidóknak azt a szokását, hogy az asszonyok nem étkez-
hetnek a férfiakkal - dünnyögte Pontius Pilátus fanyar mosollyal, miután borunkat kihörpin-
tettük. Claudia Procula azonban már egészen megnyugodott, és hívott, hogy üljek mellé a
heverőre, és engedjem a hajamat simogatni.
- Ebben aztán igazán nincs semmi rossz! - védekezett. - Korom szerint anyád lehetnék, és
neked, szegény árvának, soha nem is volt édesanyád!
- Az istenek számára semmi sem lehetetlen - válaszoltam -, az sem, hogy te ötéves korodban
fiúgyermeket szülj. - Ez ugyan vaskos túlzás volt, legalább tizenöt év a korkülönbség köztünk,
de a nők szeretik az ilyesmit. Claudia Procula huncutkodva cibálta a hajamat, képmutatónak
nevezett, és a társalkodónőt figyelmeztette, ne higgyen nekem, aki már tizennégy éves fejjel
kívülről fújtam Ovidiust, és a legveszedelmesebb csábító vagyok a római fiatalok közt. Még
szerencse, hogy a végrendeletet, amely gazdaggá tett, nem említette.
A proconsul egyáltalán nem neheztelt a játszadozásért, úgy látszott, inkább a kedvére van
mindaz, ami a feleségét jókedvre hangolja. Intett azért mindenesetre, és kérte, fékezzem
magam, és tartsam észben, hogy a proconsul felesége sérthetetlen. Ő maga mondta procon-
sulnak magát.
- Claudia Procula megkomolyodott itt a zsidók közt, és elhagyta a római léhaságokat!
Ilyenféle semmitmondó csevegés közben kezdtünk vacsorázni. Volt részem már különb
vacsorákban is, bár az ételekben semmi hiba nem volt, a proconsul meglehetősen szerény és
mértékletes szokásai ellenére sem. Mindaz, amit kínáltak, friss volt és kitűnő minőségű, ami
minden további szakácsművészetnek az alapja. A legmulatságosabb az a jelenet volt, amikor a
vacsora fénypontjaként egy nagyméretű, lezárt cserépedényt helyeztek az asztalra, amiről a
helytartó - a szolgákat a szobából kiküldve - saját kezűleg szedte le a felső részt; a fölnyitott
cserépedényből sült hús ínycsiklandozó és fűszeres illata áradt szét. Adenabar és a helyőrség
parancsnoka elámulva kiáltottak föl. A magyarázatot Pontius Pilátus nevetve adta meg:
- Ebből láthatod magad is, mennyire a zsidók hatalmában vagyunk. A római proconsul a
Jordán másik partjáról, bűnös módon, kénytelen a maga disznópecsenyéjét az Antonius-várba,
az asztalára csempésztetni.
Tőle értesültem, hogy a Galileai-tengertől keletre lévő részeken a római helyőrség szükség-
leteinek a fedezésére egész disznónyájat nevelnek, noha a disznóhús behozatala Jeruzsálembe
meg van tiltva, nehogy a hús szállításával a zsidók érzéseit megsértsék. Ezt a tilalmat a
vámszedők is kénytelenek figyelembe venni, bármennyire a barátai is Rómának. Ilyen okok
miatt kell a disznóhúst az Antonius-várba, a helytartó asztalára, a Római Birodalom pecsét-
jével lezárt futárposta alakjában becsempészni!
- Erről jut eszembe - szólalt meg Adenabar, alkalmat találva végre a megszólalásra -, hogy a
zsidók királya kárt is csak egyetlenegyszer okozott. Gadarában történt ez, a Jordántól keletre.
Neki különben nem voltak előítéletei, a zsidó törvényeket és a sabbatot is megszegte, amikor
úgy adódott. Ám a zsidókra jellemző ellenérzés a disznóhússal szemben őbenne is ott bujkált,
mert vagy két esztendeje, Gadara környékén, tanítványaival egy közel ezer darabból álló
disznónyájat megvadított, és a meredek partról a vízbe veszített. Bizony, nagy lett a kára a
tulajdonosnak, a gaztett elkövetői pedig visszamenekültek a határ mögé, Galileába. Ezért az
igazságszolgáltatási eljárás megindítása eléggé bajos lett volna, és a kárt nem lehetett volna
behajtani rajtuk, hiszen szegények voltak valahányan, a hívők adományaiból élők, akik csak
olykor-olykor dolgoztak. Így az egész kár a tulajdonosé lett. Igaz, tanúkat sem nagyon tudott
volna szerezni ellenük, mivel a király híre-neve azokon a partokon is elterjedt, és féltek is tőle
a csodatételei miatt.
Lelkendezőn, a fektéből ülő helyzetbe emelkedve adta elő Adenabar a történetet, amelynek a
végén hangosan kacagott. Csak akkor vette észre magát, és azt, hogy bennünket az elbeszélés
egyáltalán nem szórakoztat, mivel Jézushoz kanyarodtunk vissza már megint, akiről a társa-
ságbeli emberek jó szokása szerint ezernyi mellékes dologról fecsegve sikerült megfeledkez-
nünk. Ha ugyan sikerült, ebben ugyanis nem vagyok biztos.
Adenabar zavartan nyelte magába nevetését.
- Eleget beszéltünk erről az emberről! - rivallt rá Pontius Pilátus.
Claudia Procula reszketni kezdett, s nyugalmát elveszítve kiáltotta:
- Szent ember volt, gyógyító és csodákat tévő, mint senki a világon! Ha te férfi vagy és igaz
római, nem ítéled el! De nem is szabadulsz ettől a bűnödtől soha, hiába mostad a kezedet! Te
magad is elismerted, hogy nem találtad bűnösnek. De hát ki uralkodik Jeruzsálemben valójá-
ban: te vagy a zsidók?
A proconsul elsápadt a dühtől, csaknem földhöz vágta a poharát, szinte a legvégső pillanatban
villant belé a gondolat, hogy az értékes pohár eltörése sem javítana a dolgokon semmit. Tudta,
hogy a társaság szűk és meghitt, és mert még egy rabszolga sem volt jelen, Pilátus úrrá lett a
dühén.
- Egyedül azt hiszem, amit a szemem lát és tanúsít - mondotta nyugalmat erőltetve magára. -
Csodatételt sem nekem nem mutatott be, sem Heródesnek, pedig Heródes külön is kérte, hogy
mutassa meg az erejét. Ők azonban álnok módon politikai síkra terelték az ügyet, és akkor
már nem tehettem mást: elítéltem. Még csak nem is ítéltem el jogi értelemben, csak engedtem,
hogy a zsidók keresztülvigyék az akaratukat. A politika bizony politika, és döntéseit a
célszerűség diktálja, nem a formális igazság. A célszerűség pedig az, hogy kis ügyekben
engedni kell a zsidók akaratát érvényesülni. Ez kielégíti a nemzeti önrendelkezési álmaikat. A
nagy dolgokban viszont az én kezemben van a hatalom.
- És a jeruzsálemi vízvezeték dolga? - szúrta közbe Claudia Procula finom gúnnyal. - Nem az
volt a te nagy eszméd és büszkeséged, amit munkásságod kiemelkedő emlékművének szántál?
Mutasd hát meg, hol van! Pedig a rajzok elkészültek, a méréseket is elvégezték!
- Nem szerezhetek pénzt erőszakkal, a templomi kincsek elrablásával - védekezett a pro-
consul. - Az a tény, hogy a zsidók a saját érdekeiket sem értik meg, az ő szégyenük és nem az
enyém.
- Uram - mondta Claudia Procula gunyorosan -, amióta itt vagyunk, mind a kis, mind a nagy
ügyekben, mindabban, ami egyáltalán fölmerült, mindig te engedtél a zsidóknak! Most végre
bebizonyíthattad volna, hogy férfi vagy, és még az igazság is a te pártodon lett volna! Miért
nem hittél nekem, amikor megüzentem, hogy ne ítéld el ezt az ártatlan embert?
Adenabar megpróbálta menteni a helyzetet, és tréfálkozva mondta:
- A jeruzsálemi vízvezeték ügyét az itteni asszonyok makacssága buktatta meg. Mert a
vízhordás egyúttal jogcím arra, hogy a kutak körül összegyűlhessenek, és ott tereferéljenek.
Sőt, minél hosszabb a kúthoz vivő út, annál több idejük marad a pletykálkodásra!
- A jeruzsálemi asszonyok egyáltalán nem olyan ostobák, amint képzelitek - válaszolta
Claudia Procula. - Ha nem történt volna most minden ennyire hirtelen és meglepetésszerűen -
és törvényellenesen, és ha nem a saját tanítványa árulja el őt a tanácsnak, pénz ellenében, soha
nem lehetett volna elítélni. De legalább annyira lettél volna férfi, hogy a döntést húsvét utánra
halasztod, akkor is másként alakultak volna az események. A dolgozó emberek az ő pártján
vannak az egész országban, és azok is, akik a csendesek névvel nevezik magukat, és várják az
ország eljövetelét. Többen vannak, mint gondolnád! Tőled is a tanács egy tagja kérte ki a
holttestet, hogy a saját sírjába temethesse el! Sok mindent tudok, amit te nem. Talán még
olyasmiket is, amikről még az ő egyszerű tanítványainak sincs tudomása. De mindez késő. Te
meggyilkoltattad.
Pontius Pilátus fölemelte a kezét, s Róma isteneit és a császár szellemét híván segítségül,
kiáltozni kezdett:
- Mert ha nem küldtem volna keresztre, akkor engem jelentenek fel a zsidók Rómában, hogy a
császár ellensége vagyok. Nem megtiltottam neked már, Claudia, hogy mindenféle vajákos
boszorkákkal találkozgass! Az ő álmaik a te gondjaidat súlyosbítják! És most hozzátok
fordulok, római férfiak! Ti mit tettetek volna a helyemben? Kockára vetettétek volna-e az
állásotokat és egész hivatalnoki pályafutásotokat egy vallási ügyekről vitatkozó zsidó miatt?
Végre a helyőrség parancsnokának is sikerült a száját kinyitnia, és megszólalt:
- Minden zsidó egyforma: gazember! Korbács, lándzsa és keresztfa, íme, politikailag ez az
egyetlen járható útja annak, hogy békességben maradjanak!
- Amikor meghalt, a föld is megrendült - szólalt meg Adenabar. - Az én véleményem az, hogy
Isten fia volt. Te azonban nem tehettél mást vele. Most pedig már meghalt, és nem tér vissza.
- Szeretnék többet tudni az ő országáról! - vetettem közbe.
- És ha visszatér? Akkor mit csináltok? - kérdezte Claudia Procula, tágra nyílt szemét reánk
függesztve.
Lelkesült hangú kérdése megborzongatott, a hátam is meglúdbőrzött; erőnek erejével kellett
emlékeztetni magam rá, hogy saját szememmel láttam a zsidók királyát meghalni a keresztfán.
Pontius Pilátus szánakozó pillantást vetett feleségére, mint valami háborodottra, s a fejét
csóválta:
- Énfelőlem csak térjen! Addig azonban ne csináljunk gondot belőle.
Egy rabszolga lépett be, s kiszólította az írnokot. A procurator megkönnyebbedve sóhajtott
föl:
- Nyomban hallhatunk újabb híreket! Hagyjuk ezt a keserves témát!
A vacsorát nyomott hangulatban fejeztük be, de azért tovább borozgattunk. Az asszonyok
szórakoztatására a legfrissebb alexandriai slágereket dudorászgattam, Adenabar pedig egy, a
tizenkettedik légió körében keletkezett szemérmetlen dalt adott elő, meglepően iskolázott han-
gon. Közben az írnok is visszatért a hírekkel; megbízva bennünk, Pontius Pilátus hozzájárult,
hogy beszámolóját mi is meghallgathassuk.
- Nagy félelmet keltett a földrengés a templomban - kezdte az írnok -, mivel ugyanakkor a
templom kárpitja is kettéhasadt, teljes magasságában. Az a férfi, aki a názáretit elárulta, ott
járt napközben a templomban, és a kapott harminc ezüstpénzt visszalökte a papoknak. Főpapi
körökben igen nagy fölháborodást szült, hogy a keresztről két tanácstag, József és Nikodémus
vette le a holttestet, és helyezte el egy kész sziklasírban, a kivégzőhely közelében. Sőt
Nikodémus nemcsak a halotti leplet vásárolta meg, de százfontnyi mirrha- és áloékeveréket is
a végtisztességhez. A városban egyébként nyugalom van, az emberek a szokásos módon töltik
a húsvétestét. Jézus hívei szétszóródtak, mint szélben a hamu. A tanács új jelmondatot
bocsátott útjára: „Jobb, ha egy ember hal meg a népből, mintha az egész nép elpusztul.” Ez
megnyugtatja az embereket. Legalábbis fönnhangon már nem beszél Jézusról senki. Mivel
pedig szégyenletes halállal halt meg, és anélkül, hogy csodát tett volna, az emberek iránta
érzett babonás tisztelete tűnőfélben van.
Az írnok végighordozta rajtunk a tekintetét, köhécselt, és így folytatta:
- Van azonban még egy dolog, amit nem tartanék említésre méltónak, ha nem jelentették
volna kétfelől is. Jézus állítólag azzal fenyegetőzött, hogy harmadnapon a halálból föl fog
támadni. E szóbeszéd eredetét megtudnom nem sikerült, de főpapi körökben is tudnak róla.
Sőt éppen most fontolgatják, hogy mit tehetnének a dolog megakadályozására.
- Ugye, megmondtam? - kiáltott föl diadalittasan Claudia Procula.
Az írnok gyorsan helyesbített:
- Nem azt akartam mondani ezzel, hogy el is hiszik a halálból való föltámadást, nem. Meges-
het azonban az, hogy hívei megkísérlik a holttestet ellopni, eltüntetni, és ezzel félrevezetni az
egyszerű embereket. A papok és a tanács tagjai ezért nyugtalanok, hogy testét nem égették el,
mint a másik két bűnösét.
- Sejthettem volna, hogy e miatt az ember miatt éjjel sem lesz nyugalmam - mondotta
keserűen Pilátus.
Ez az ostoba eset egyszerre nyugtalanná tette; félrehívott bennünket, Adenabart és engem, és
még egyszer bizonyosságot akart kapni tőlünk Jézus király haláláról. Mi mindketten a saját
szemünkkel láttuk őt meghalni, és láttuk azt is, hogy egy katona a szívet is átdöfte lánd-
zsájával a már élettelen testben. Mindketten esküt tettünk hát Pilátusnak:
- Az a férfi meghalt, és nem áll talpra már soha többé!
A borivás és e túlságosan sok élmény következtében éjszakám nyugtalan volt, és bár fáradt
voltam, hitványul aludtam mégis, és rosszakat álmodtam. A tiszti körlet étkezőjéből behal-
latszó részeg gajdolás is zavarta alvásomat. Napkeltekor pedig végképp fölébresztett a temp-
lomnegyed felől harsogó kürtjel, amelynek hangja az egész várost betöltötte. Azonnal eszem-
be jutott mindaz, amit tegnap láttam és hallottam. Megint a zsidó királyról és az ő országáról
való gondolatok kezdték nyugtalanítani a szívemet.
Gondolataim rendezése céljából, de azért is, hogy a történtekre pontosan emlékezzem, kezd-
tem följegyezni mindent, amint azt a saját két szememmel láttam. Közben azonban Adenabar
látogatott meg, az ivászattól bedagadt szemmel, még mámorosan, és unszolt, hogy menjek le
az előudvarra, ha érdekeset akarok látni. Az előudvarra küldöttség érkezett a tanácstól és a
főpaptól, hogy a proconsullal beszéljenek, noha sabbat volt, mégpedig nagy-sabbat. Pontius
Pilátus alaposan megvárakoztatta a küldötteket, majd epés szavakkal tett nekik szemrehányást
az általuk előidézett zavargásokért.
- Ha most zendülés támad, minden eddiginél rosszabb lesz - hajtogatták a zsidók szorult hely-
zetükben. - Ha Jézus hívei a sírból ki tudják lopni a holttestet, és elhíresztelik, hogy ígéretét
betöltve, a harmadik napon föltámadt a halálból, fölzúdul a nép. - Fűt s fát ígértek Pilátusnak,
és kérték, hogy állítson őrséget a sír elé pár napra, a saját őreikben ugyanis nem bíznak meg
teljesen, a sírt pedig minden eshetőséget figyelembe véve pecsételjék le a procurator pecsét-
jével, amit bizonyára nem mernek feltörni a zsidók.
Pilátus vénasszonyoknak és eszteleneknek gúnyolta őket, mondván:
- A halottól még jobban féltek, úgy látom, mint az élőtől.
A zsidók gazdag ajándékokat ígértek a procuratornak sabbat utánra, sabbatkor ugyanis a
zsidók nem foghatnak a kezükbe s nem vihetnek magukkal semmit. Pontius Pilátus végül is
hajlandó volt a kedvükre cselekedni, kiküldött a sírhoz két légionáriust őrségbe, és velük a
légió írnokát is. Ő kapta parancsba a sírbolt lepecsételését, bár nem a procurator saját pecsét-
jével, hanem a tizenkettedik légióéval. Pilátus szerint a zsidóknak az is elég. Éjszakára
azonban négy főre, vagy az őrségparancsnok megfontolása szerint akár nyolc főre rendelte az
őrállók számát kiegészíteni, jól tudván, hogy a kétfönyi őrség az éjszakában és a városfalakon
kívül nem érezheti magát biztonságban.
„Nekem is jót tesz egy séta” - gondoltam, és csatlakoztam az írnokhoz. A kivégzés helyén
komoran meredezett a három kereszt oszlopa, amikről akkor távolították el a keresztágakat,
amikor a tetemeket leszedték. Rövid sétaútnyira innen egy gyönyörűséges kertben volt a
sziklába vágott sír, bejáratát hatalmas kő zárta el, megmozdítása legalább két ember erejét
igényelte volna. Az írnok nem tartotta szükségesnek a sír fölnyitását, mivel a zsidók által
odaállított őrök kijelentették, hogy mióta az áruló tanácstagok, József és Nikodémus szolgái a
zárókövet odahelyezték, nem nyúlt a sírhoz senki.
Miközben az írnok a légió pecsétjével lepecsételte a bejáratot, erős mirrhaillatot éreztem
kiáramlani a sírból, bár lehet, hogy csak a kerti virágok illatoztak igen erősen köröttem. A két
katona durva tréfát űzött a szolgálatból, amiben annak az előre tudott örömnek is része
lehetett, hogy ők csupán napközben őrzik a sírt, alkonyatkor érkezik a váltás.
Hazafelé már nem csatlakoztam az írnokhoz, elmentem a zsidók templomát megnézni. Az
előudvarig veszélytelenül mehetek - biztatott az írnok. A szent hegyre egy hídon átjutottam, és
onnan a hullámzó tömeg sodort magával a pogányok udvarára. A nép egyfolytában áradt a
város felöl, annyi hely volt csak számomra, ahonnét az oszlopok csarnokát megcsodálhattam.
Utóbb azonban a zsidók szüntelen gajdolása, hangos imáik, az áldozatok bűze, az izgatott és
túlfűtött tömeg egyre inkább ellenemre volt már. A megfeszítettnek a hűvös sziklasírban
nyugovó testére gondoltam, és bármilyen keveset tudtam is róla, mégis rokonszenvet éreztem
iránta.
Visszatértem az Antonius-várba, és szinte egész éjszaka írtam, hogy megszabadítsam magam
a gyötrelmes gondolatoktól. Hangulatom azonban mit sem változott, és a te közelségedet sem
érezhettem, Tullia, mint valamikor.
A zsidók királyának története nem fejeződik be számomra ennyivel, többet is akarok tudni az
ő országáról, és azt latolgatom, hogyan kerülhetnék kapcsolatba híveivel, s hogyan hallhatnék
arról, amit életében tanított.
HARMADIK LEVÉL
Marcus Mezentius Manilianus Tulliának.
A magam nevét írtam ide, és a tiédet, Tullia; a név papiruszon az én nevem, de hogy aki ezen
a néven ír, vajon én vagyok-e vagy egy énbennem lévő idegen, nem is tudom. Nem az vagyok
már, aki voltam, de hogyan is lehetnék, amikor ezekben a végtelenül hosszúnak tűnő napok-
ban a zsidók engem is megbabonáztak. Ha azonban valóban úgy történt minden, amint az
események hol kételkedő, hol fontolgató részvevőjeként magam is megbizonyosodtam róla, az
esetben vagy olyan eseményeket kell tanúsítanom, amikhez fogható még nem esett meg,
amióta világ a világ, vagy mindazokat a mondákat kell valóságnak tekintenem, amiknek
jelképes jelentését a filozófusok régen bebizonyították.
De mikor lesz bátorságom elküldeni ezt a levelet? Az előző tekercseket sem küldtem még el.
Ez a szerencsém, mert ha elolvasnád, bizonyára bolondnak tartanál. Mégsem érzem magam
ábrándok kergetőjének, hiszen kételkedőn és minden egyes jelenséget aggályosán mérlegelve
próbáltam valami többet megragadni a világból puszta erénynél vagy érzéki élvezetnél. Tu-
dom és elismerem, szertelen vagyok, szertelen voltam ifjúságomban is - ebben ugyan szárma-
zásomnak is része van -, a sokféle szélsőség között soha nem tudtam az okos egyensúlyt
megtalálni. Rhodoszi tanulóéveim során az éjszakázásban, a böjtölésben és a testedzésben,
később az irántad érzett és tevéled betelni soha nem tudó szerelmemben voltam túlzó és
szertelen.
Megölném magam a szertelenséggel bizonyára, ha bensőm mélyén nem lakozna egy másik én,
aki szüntelenül résen áll, hidegen figyel mindenre. Rómában is életemet s vagyonomat
vetettem volna kockára, ha nincsen e másik énem, csak hogy tevéled maradhassak, írásban
pedig azért választom el pontosan és gondosan egymástól azt, amit saját szememmel láttam,
és amit csak hallottam, mert a belső ellenőrzés is ilyenkor a legéberebb bennem, írás közben.
De ha a leveleket nem küldöm el neked, akkor is szükségesnek tartom élményeim pontos
följegyzését, éspedig a lényegtelennek látszó dolgokét is; én ugyan megállapítani sem tudom,
mi lényeges és mi lényegtelen. Az én dolgom, azt hiszem, az, hogy az új isten eljövetelét
tanúsítsam, ami pedig mindazok szemében esztelenség, tudom, akik hasonlót még nem ta-
pasztaltak. Ezért válhatnak fontossá később a most lényegtelennek látszó mozzanatok. Ez
mentse a levelek terjengősségét is. De mindennek meg kell változnia, és ha ez igaz, máris más
lett a világ, és megkezdődött az új világkorszak.
A belső ellenőrzés azt sem engedi, hogy valóságnak véljem azt, amit csak kívánok vagy
remélek. Ilyen megfoghatatlan dolgokat azonban elképzelni sem tudtam volna, nemhogy kí-
vánni és remélni. Országról hallva is közönséges, világi országra gondoltam mindig, most
azonban másról van szó, bár valójában még én sem tudom, miről.
Attól is óvakodom, hogy hiúságból olyasmit lássak az eseményekben, ami nincsen bennük. Ki
vagyok én, Marcus, hogy velem történjék mindez? Nem akarom eltúlozni a magam fontos-
ságát, de azt sem hallgatom el, amit átéltem. Ezért szólok hát!
Az ujjaim fájtak éjszaka az írástól, amikor levelemet lezártam. Aludni sem tudtam. S mikor
mégis elnyomott az álom, hamar vége szakadt, mivel virradat előtt újabb, a korábbinál is
félelmetesebb földrengésre riadtunk. Edények zöreje és pajzsok csörömpölése ugrasztotta ki
ágyából az Antonius-vár lakóit. Én mindjárt arcra is buktam a talpam alatt csúszkáló kőpad-
lón. Annál inkább dicsérni kell a légió szervezettségét; egyetlen légionista sem menekült
fejvesztetten, noha legelső gondolata az omló tető alóli menekülés lehetett mindenkinek.
Odakint még sötétség volt, fáklyákat kellett gyújtani. Az ijedelem szűntén kiderült, hogy csak
a várfal omlott be néhány helyen, halálos áldozatot azonban a várban a földrengés nem köve-
telt. A légiósok között is csak pár veszélytelen ficamot és zúzódást állapítottak meg. Azokat is
inkább a sötétségben való tolongás okozta, mintsem a földrengés. A helyőrség parancsnoka,
hogy tájékozódjék a károk felől, járőröket menesztett a városba, és mert a földrengés nyomán
keletkező tüzek nemegyszer okoznak nagyobb károkat magánál a földrengésnél, riadókészült-
ségbe helyezte a légió tűzoltóit.
A proconsul is az ágyából ugorhatott ki; vállra dobott tógájában s még mezítlábasan állt a
lépcsőföljárat előtt; sem az udvarra nem jött ki, sem a parancsosztogatásba nem avatkozott.
Mivel a rengések nem ismétlődtek, és mert a kakasok is kukorékolni kezdtek a városban, az
asszonyok kiküldését a várból sem tartotta fontosnak senki. Az ijedelmek után azonban -
érthetően - senki sem sietett vissza az ágyba. Közben megvirradt. A csillagok kihunytával
harsány kürtszó hangzott föl a zsidók temploma felől, annak jeléül, hogy az istentiszteleti
szertartás folyik tovább, mintha mi sem történt volna.
Szétoszolhattak a légiósok is, hogy a továbbiakban a megszokott módon készülődjenek a napi
foglalkozásra. Mivel a szakácsok biztonsági okokból még nem rakhattak tüzet, csak hideg
élelmet osztottak a légionisták részére. Közben egymás után érkeztek vissza a járőrök, és
jelentették, hogy a városban, ahol úgyszintén nagy volt a rémület és a zavar, és ahonnan sokan
menekültek a falakon kívülre, néhány ház megrongálódásán kívül említésre méltó kár nem
keletkezett. A földrengés helyi jellegűnek látszott, s leginkább a templom és a vár környékét
érintette.
Felváltották az őröket, és az első cohors is eldübörgött némi késedelemmel a városon át a
circusba, amelynek drága épületeiben évek óta nem tartottak már sem gladiátor-, sem
állatviadalokat, arénáját is csak a légió használta.
Szobámba visszamenet cserépdarabok csikorogtak a lábam alatt. Mosakodni mentem és öltöz-
ködni, és a proconsul küldötte is ebben a foglalatoskodásban talált.
Pilátus már a lépcsőteraszon ült ítélőszékében, és kihallgatást tartott, amikor odaérkeztem.
Szívesebben ült volna kint a szabadban, amint láttam, noha arcán a félelem legcsekélyebb jele
sem látszott.
A helyőrség parancsnoka, az írnok és Adenabar állottak előtte, s két légionárius, kik szíriai
szokás szerint szenvedélyesen hadonászva - egyébképpen tisztességtudóan állva legfőbb
parancsolójuk előtt - iparkodtak védekezésüknek és magyarázkodásuknak nagyobb nyomaté-
kot adni.
- A reggeli földrengés miatt az őrök fölváltására is később került sor - mondotta Pontius
Pilátus felém fordulva. - Ezt a két szíriai fajankót küldték az elé az átkozott sír elé az őröket
fölváltani. Éjszaka hat légionista volt ott, akik közül a parancs szerint kettőnek kellett őrköd-
nie egyszerre, miközben a többiek alhattak. Ezek azonban most azt jelentették nekem, hogy a
légió pecsétjét letörve, a zárókövet pedig a sír elől eltávolítva találták, az éjszakai őrségnek
meg egyszerűen nyoma veszett!
Visszafordult a légionistákhoz, és haragosan kérdezte:
- Megnéztétek-e legalább a holttestet, hogy a helyén van-e?
- Nem. Nem mentünk be a sírboltba. Arra nem adott parancsot senki, hogy a sírba is be kell
mennünk - válaszolta a két ember.
- Miért nem maradt legalább egyikőtök az őrhelyen addig, amíg a másik a jelentéssel ide-
szalad? Akárki bemehet a sírboltba addig is, amíg itt vagytok!
- Azért nem, mert féltünk ott egyedül maradni! - tört ki belőlük őszintén.
A helyőrség parancsnoka szükségét érezte légionistái védelmezésének, mivel a felelősség
amúgy is őt terhelte:
- Szigorú parancs tiltja, hogy a városfalakon kívül egyedül járkáljanak. Csak másodmagukkal!
A légionisták arcán világosan látszott, hogy nem az életüket féltették. A sír borzasztotta őket,
és bajtársaik megmagyarázhatatlan eltűnése. A proconsul is tudhatta ezt, mivel indulatosan azt
mondta:
- Nem történt semmi természetfölötti! A zárókövet természetesen a földrengés mozdította el a
sírbolt elől. De azok a babonás és nyámnyila szíriai fickók egyszerűen otthagyták az őrhe-
lyüket, kereket oldottak, és most nem mernek visszajönni! Kerítsétek elő a szökevényeket, és
a legszigorúbban büntessétek meg mindahányat!
- Senkiben sem bízhatom meg, aki ebben a dologban érdekelt - fordult Pilátus ismét felém. -
A légió becsülete forog kockán! Nem akarok hallani sem szépítgetést, sem magyarázkodást,
pártatlan tanúra van szükségem! Marcus! Te éles elméjű férfiú vagy, és a jogtudományokban
is járatos. Vedd magadhoz Adenabart, a két légionistát, és akár egy teljes cohorsot, hogy kö-
rülzárhassátok azt a helyet, de közben ezt a kettőt is tartsátok szemmel, nehogy elillanjanak!
Menj, Marcus, nézz körül, és számolj be nekem!
A helyőrség parancsnoka nyomban a kürtösért kiáltott, mire a proconsul az előbbinél is
dühösebben csapott a tenyerébe, és reánk förmedt:
- Meg vagytok zavarodva mindnyájan? Nem cohors kell nektek, csak egypár megbízható
ember! Nem értitek, mekkora oktalanság volna az emberek figyelmét felkelteni, és a szá-
munkra enyhén szólva szégyenletes ügyből még látványosságot is csinálni? Tűnjetek a
szemem elől!
Adenabar azon nyomban összeszedett vagy tíz embert, alakzatba rendezte őket, és máris
futólépést vezényelt mindannyiunknak. Ismét a proconsulnak kellett utánunk „Állj!”-t kiál-
tani, és megértetni velünk, hogy a városon keresztül való futás volna a legbiztosabb módja a
nyomunkba csődíteni egy sereg kíváncsi zsidót. Nekem ez kapóra jött, mivel ennyire gya-
korlatlanul még fölszerelés nélkül sem bírtam volna a légionistákkal a futólépést, noha az út
egyáltalán nem volt hosszú.
Akkor szállingóztak vissza a falakon kívülről az oda menekült jeruzsálemi lakosok. Őket
azonban annyira a maguk gondjai-bajai foglalkoztatták, hogy nemcsak köpni felejtettek el a
légionisták után, de még szokásos szitkaikat sem kiabálták a nyomunkban ezúttal.
A kert még takarta - legalábbis részben - a sírboltot, amikor mi már láttuk, hogy nyitva van, s
a nyíláson két zsidó lép ki. A názáreti hívei, állapítottam meg, mivel egyikőjükben sikerült
fölismernem a szép arcú ifjút, akit a kivégzés helyén az asszonyok gyámolítójaként láthattam.
A másik tagbaszakadt, szakállas, kerek fejű férfi volt. Amikor megpillantottak bennünket,
kiáltozásaink ellenére elfutottak, és azonnal nyomtalanul eltűntek.
- Odaégett a pecsenyénk - mérgeskedett Adenabar, üldözésüket azonban mégsem rendelte el.
Okosabbnak tartotta, ha erőinket nem osztjuk meg, mivel a zsidók ezen a környéken úgyis
orruknál fogvást vezetnék a légionistákat.
Azt azért láttuk, hogy a sírboltból nem hoztak magukkal semmit.
A sírbolthoz érve rögtön láttuk, hogy a zárókő egyszerűen kitört a vájatából, s addig görgött és
csúszott a hegyoldalban, míg egy másik sziklának ütközve szét nem hasadt. Szerszám-
nyomokat nem találtunk sehol. Ha a sírt idegenek nyitották volna föl, a zárókövet a vájatában
csúsztatva fektették volna az oldalára, a megszokott módon. A légió széttört pecsétjéről bőr-
szalagocska fityegett. A zárókövet nyilván a földrengés mozdította el. A nyitott sírbolt sötét-
ségéből most mirrha és áloé erős illata szállt a párás reggeli levegőbe.
- Te menj elöl! - kérlelt a félelemtől hamuszürke arcú, egész testében reszkető Adenabar. A
két légionista tisztes távolságra a sírtól úgy bújt egymáshoz, mint a juhok.
Adenabarral együtt léptünk az előtérbe, és onnan egy szűk nyíláson át a tulajdonképpeni
sírkamrába. Szemünk lassan szokta a sötétet, és csak nehezen fedeztük föl a fehér halotti
lepedőket a sziklapadmalyon. Ezt megpillantva, mindketten azt gondoltuk, a holttest is ott van
a helyén. De miután a szemünk jobban megszokta a sírkamra sötétjét, egyszerre csak észre-
vettük, hogy a zsidók királyának a teste elhagyta gyolcsburkát, eltűnt, bár a mirrhától és az
áloétól megkeményedett gyolcs még őrizte a holttest körvonalait, csak a fejet takaró veríték-
kendő volt külön, távolabbra.
Saját szememnek sem tudván hinni, ujjaimmal is végigtapogattam a halotti leplek és a
verítékkendő közti ürességet, de ott valóban nem volt semmi. A halotti leplek azonban nem
lettek fölbontva. Csak a test tűnt el közülük, és a gyolcs ennek ellenére a test formáját őrizte
és mutatta. A lepleket senki sem bontotta szét. A test eltűnése a halotti leplek közül anélkül,
hogy azokat szétnyitnák, lehetetlenség! A test azonban nem volt a leplek közt, tehát eltűnt. És
ezt a saját két szemem tanúsította.
- Te is azt látod, amit én látok? - kérdezte suttogva Adenabar.
Nem tudtam válaszolni, mivel a nyelvem nem forgott egyáltalán, csak bólintottam.
- Nem megmondtam? Valóban az isten fia volt! - suttogta, de önuralmát is visszanyerte hama-
rosan, és a reszketése is megszűnt.
- Ilyen varázslatot még én sem láttam soha! - jelentette ki, s az arcát törölgette. - Tulaj-
donképpen szerencse, hogy csak mi látjuk ketten, senki más.
A légionistákat bottal sem lehetett volna a sírboltba bekényszeríteni. Őbennük a társaik nyom-
talan eltűnése miatt is igen nagy volt a félelem, mivel a sírbolt környékén semmiféle küzdelem
nyomait sem lehetett látni, és ez még titokzatosabbá tette eltűnésüket.
A magyarázkodást, hogy nincs emberfia, aki a megkeményedett halotti leplekből kibújni úgy
tudna, hogy azokat ne bontsa szét, egyikünk sem tartotta szükségesnek, sem Adenabar, sem
én. Pedig ha a mirrhától és az áloétól erősen összetapadt gyolcslepleket föltépik, annak valami
nyomát mi is észleltük volna bizonyára. Azt pedig elhinni én nem tudom, hogy bármilyen
ügyes kéz így tudná a lepleket visszarendezni, hogy ennyire tökéletesen adják vissza a tetem
körvonalait.
Mikor ezt megértettem, mélységes nyugalom áradt szét bennem, és félelmem egyszerre el-
szállt. Adenabarral is ez történhetett, valószínűleg. Nem tudom, miért nem féltünk, hiszen
saját szemünkkel láttuk, hogy csoda történt, és az emberi értelem szerint épp ezért félnünk
kellett volna. Mi azonban mély nyugalommal telve léptünk ki a sírkamrából, és adtuk tudtára
a légionáriusoknak, hogy a test eltűnt.
Ők a legcsekélyebb vágyat sem mutatták, hogy a mondottakról a saját szemükkel is megbizo-
nyosodjanak. Nem is engedtük volna belépni őket a sírba. Azok a katonák azonban, akik súlyt
helyeztek a légió becsületére és hírnevére, felhívták rá a figyelmünket, hogy a zárókövek több
másik régebbi, de ugyanebbe a sziklatömbbe vágott sírbolt elől ugyanígy kidőltek. Ezen a
környéken volt a földrengés a legerősebb, amin nem is csodálkoztam. A helyzet megoldá-
saként többen azt ajánlották, hogy valamelyik szomszédos sírboltból szerezzünk a zsidókirály
helyére holttestet. Én azonban azonnal szigorúan megtiltottam, hogy ilyen csalárdságra csak
gondoljanak is.
Miközben fontolgattuk, mit kellene tennünk, két légionista bújt elő a bozótból, és indult el
tétovázva felénk. Adenabar tüstént megismerte a szökevényeket, keményen rájuk kiáltott, és
megparancsolta, hogy a fegyverüket s pajzsukat dobják el. A légionisták azonban élénken
védekeztek és bizonygatták, hogy kötelességüket - a sír őrzését - rejtekhelyről teljesítették.
Azt ugyanis senki sem szabta meg, milyen távolról kell a sírt őrizni.
- Mi még aludtunk, és aludt a másik kettő is - kettő azonban ébren volt és őrködött! -, amikor
földrengésre és arra riadtunk föl, hogy a zárókő a sír elől kidőlt, és mifelénk gördült, és csak a
jószerencsénknek köszönhetjük, hogy mégsem zúzott össze bennünket. És mert féltünk a
rengésektől, elhúzódtunk látótávolságra, négyen meg elfutottak jelenteni a történteket a zsi-
dóknak, a sírt ugyanis nem a légió nevében őriztük, hanem a zsidók megbízásából - adták elő
a légionisták.
A védekezés hevéből már sejteni lehetett, hogy valami van a fülük mögött.
- Azt a két légionistát is láttuk, akik a váltásunkra jöttek, hiszen kiáltoztak is nekünk, de mi
nem adtunk jelet, a társaink visszatérését vártuk, és addig mindannyiunk nevében mi őriztük a
sírt. Ha még mindig van valami, ami magyarázatra szorul, hatan együtt megmagyarázzuk!
Kihallgattuk őket, Adenabar is, meg én is, és megtudtuk, hogy két zsidó asszonyt is láttak a
sírbolthoz érkezni virradat táján, valami kisebb bugyorral. Kicsit tétováztak a bejárat előtt, s
végül is csak egyikük ment be, s jóformán azon nyomban vissza is tért. A napfölkelte ugyan
elvakította az örök szemét, mégis hajlandók esküt tenni, hogy az asszonyok a sírból sem ki
nem hoztak, sem be nem vittek semmit. A batyu, amit hoztak, odakint maradt a bejárat előtt,
és onnan kapták föl, amikor futva menekültek a sírbolttól, noha a légionisták egyáltalán nem
üldözték őket.
Odafutott a sírhoz két zsidó férfi is, a jövetelünk előtt valamivel, elöl egy fiatalabb, mögötte
egy zihálva lélegző idősebb. Az ifjú sem merészkedett a sírboltba egyedül, csak belesett a
nyíláson. Előbb az idősebb lépett be, s a fiatal akkor már nekibátorodva követte. A légionisták
szerint a korábban ott járt asszonyok riaszthatták őket ide a sírbolthoz, amelyben csak igen
rövid időt töltöttek, s ahonnét semmit ki nem hoztak. A légionisták esküdöztek, hogy a rej-
tekhelyükről is pontosan szemmel tartottak mindent, és arra is készen voltak, hogy a zsidókat
elfoghassák, ha a holttestet akarnák elvinni.
- Minket a holttest őrzésére helyeztek ide, és mi ezt a feladatot a legjobb képességünk és a
légió szabályzata szerint teljesítettük is, menekülésre még a földrengés sem kényszerített
bennünket, csak arra, hogy biztonságos távolságra húzódjunk a sírbolttól - állították egybe-
hangzóan.
De mikor jobban a szemük közé néztem, arcukról és sunyi nézésükről láttam, eltitkolnak
valamit.
- A holttest még sincsen a helyén! - mondottam szigorúan.
Szíriái szokás szerint hadonászni kezdtek:
- Nem tehetünk róla! - kiáltozták. - Egyetlen pillanatra sem vettük le a szemünket a sírról!
Nem lehetett kiszedni belőlük többet, és a kihallgatás is félbeszakadt, mivel a városból meg-
érkezett a másik négy katona, velük hárman a zsidók vénei közül, akiket a fejviseletükről meg
lehetett ismerni már távolról. Az érkező légionáriusok, közöttünk látván két társukat, már
messziről kiáltozni kezdtek:
- Fogjátok be a szátokat, és ne fecsegjetek összevissza, minden el van a zsidókkal rendezve!
Beismertünk nekik mindent, és ők nemcsak megértettek bennünket, de meg is bocsátották a
tévedésünket!
A három zsidó férfiú, aki szemmel láthatólag a tanács tagja volt, méltóságteljesen üdvözölt
bennünket hozzánk érkezvén:
- Azért késlekedtünk, mert először a tanácsban akartuk ezt az ügyet letárgyalni sebtében. Az
állásfoglalásunk az, hogy a légionisták a tanács kérésére őrizték a sírt, és a mi nevünkben.
Nem kívánjuk megbüntetésüket értetlenségük miatt. Honnan sejthették volna az átkozott
názáreti tanítványainak a ravaszságát? A dologról úgy döntöttünk magunk között, hogy enged-
jük az őröket békében távozni. Távozzatok békességben ti is, sem nekünk, sem tinéktek,
rómaiaknak, nincs itt már semmi tennivaló! A baj megtörtént, és most inkább azon legyünk,
nehogy zavargás és fölösleges szóbeszéd szülessék mindebből!
- Nem, nem! Ez a római haditörvényszék alá tartozó eset, és ki is fogjuk vizsgálni annak
rendje és módja szerint - mondottam. - Mert a királyotok holtteste eltűnt, és azért ezek az őrök
tartoznak felelősséggel.
- Ki vagy te, és miért avatkozol a mi dolgainkba, sima arcú ifjúember? - kérdezték. - Tiszteld
méltóságunkat, s tiszteld korunkat! Ha az ügyről mégis szólnunk kell valakivel, akkor a
helytartóval, és nem pedig tevéled!
Miután mindazt láttam, amit a sírban látni lehetett, én bizony csupán csak dühöt éreztem a
három aggszakáll iránt, akik részt vettek a király elítélésében és a proconsul kényszerítésében
is, hogy feszíttesse meg őt.
- A királyotok elhagyta sírját, ezért kell az ügyet kivizsgálnunk alaposan - csökönyösködtem
tovább.
- Nekünk ő nem volt királyunk! - tiltakoztak dühösen. - Ő nevezte királynak magát. Az ügyet
pedig már megvizsgáltuk: az őrök elaludtak értetlenségükben, s közben a tanítványok ravaszul
ellopták a holttestet. Ezt tanúsítani, és ezáltal tettüket jóvátenni, az őrök is készek. Ezért
bocsátottunk meg nekik, és ezért nem kérjük a megbüntetésüket sem.
Nagymértékben az értelmem és a saját két szemem tanúsága ellen beszéltek, ami világosan
mutatta cselszövésüket, amelyhez már az őröket is megnyerték. Ezért Adenabarhoz fordulva
így szóltam:
- A római katonai törvények szerint az őr, aki az őrhelyén elalszik, vagy onnan engedély
nélkül távozik, megkorbácsolandó és kivégzendő kard által.
A légionisták a félelemtől reszketve néztek egymásra, de a zsidókkal érkezett négy társuk
kacsingatásokkal és másféle módon is értésükre adta, hogy ne féljenek. A zsidók is megerő-
sítették újólag:
- Nekünk őrködtek valóban, nem Rómának. Az is a mi jogunk tehát, hogy mit kérünk: a
megbüntetésüket-e vagy a fölmentésüket.
Énbennem azonban mérhetetlenül erős volt a vágy földeríteni, mi történt a valóságban. Ezért
hibát követtem el. Meg akartam a zsidókat ijeszteni, és azt indítványoztam:
- Menjetek be a sírboltba ti is, és győződjetek meg a saját szemetekkel róla, mi történt! Azután
vizsgáljátok meg újra az őrök ügyét, ha akarjátok és meritek.
Adenabar okosabb volt nálam, és közbevágott:
- Ugyan, miért mennétek és miért szennyeznétek be magatokat, jámbor férfiak!
Beszédünkből a zsidók megsejtették, hogy a sírboltban valami megtekintésre érdemes lehet, s
miután a maguk szent nyelvén, amit én nem értettem, megállapodtak, egymás nyomában be-
léptek a sírboltba, amiben nem akadályozhattuk meg őket. De mert feltűnően sokáig időztek a
hármuknak ugyancsak szűk és kényelmetlen belső kamrában, a sír szájához léptem, hogy
megnézzen, mit csinálhatnak. A meggörnyedt hátakon kívül mást nem láthattam, és hallani is
csak izgatott beszédüket hallottam.
Vörös arccal és szemükben réveteg tekintettel léptek ki a sírboltból végül, s így szóltak:
- Beszennyeztük magunkat, hogy bizonyosságot szerezzünk, úgy történt minden, amint azt az
őrök mondták. Nem szennyezhetjük magunkat tovább, menjünk a helytartóhoz, és az ügyet ott
vizsgáljuk meg együttesen, eléje vágva a hazug és hamis szóbeszéd keletkezésének.
Énbennem azonban erős volt a gyanú, és bementem gyorsan a sírboltba. Megszokva a belső
sötétséget, azonnal észrevettem, hogy a vének a halotti lepleket dühükben szétbontották,
miután hiába keresték a holttestet.
Engem is elöntött a düh és a keserűség, amiért ostobaságom miatt sikerült megsemmisíteniük
egyetlen bizonyítékát annak, hogy a király természetfölötti módon hagyta el sírját. Ugyan-
akkor azonban a fáradtság és a kialvatlanság, valamint az erős és bódító mirrhaillat valósággal
elkábított. A bizonytalanság érzése valahogy úgy borult reám, mint az árnyék. A sírban egy
hatalmas erőnek a jelenlétét éreztem meg, és mintha láthatatlan kezek tartottak volna vissza
attól, hogy ki ne rohanjak a zsidókhoz civakodni. Lehajtott fejjel és nyugalmamat teljesen
visszanyerve léptem ki a sírkamrából, a zsidókra azonban ügyet sem vetettem.
Adenabarnak azonban röviden elmondtam, hogy mit tettek a zsidók. Ő egy tétova pillantással
jelezte, hogy kívánatosnak tartaná a helyzet megvitatását, de csak a kezét tárta szét, a szíriaiak
szokása szerint. A légionistákat még egyszer fölszólította fegyvereik átadására, azok azonban
továbbra is élénken védekeztek:
- Ez parancs? - kérdezték. - A fegyverünk lerakása annak az elismerése, hogy hibát követtünk
el a szolgálatban. De hát, a Bikaistenre mondjuk, mi a zsidók megbízásából őriztük ennek a
zsidónak a sírját, s akkor pedig nem volt bűn elaludni az őrhelyen. Ellenkezőleg, csak a
bátorságunkat tanúsítja, és azt, hogy mi a sötétben sem féltünk. Engedd, hogy megtarthassuk
fegyvereinket, s a zsidóknak meg engedd, hogy ügyüket a proconsul elé terjesszék. Nem fogod
megbánni! Kezeskedünk róla, de kezeskednek a zsidók is!
Adenabar egy újabb tétova pillantásával mintha azt akarta volna sugallni, hogy a dologból,
amit megváltoztatni már úgysem lehet, legalább én is húzzak valami hasznot. A száját azon-
ban nem merte kinyitni. Elindultunk vissza a várba, mi zárt rendben menetelve, a zsidók
mögöttünk. Ők továbbra is mereven kitartottak amellett, hogy a sírboltot, amelyből a holttestet
elvitték, őrizni sem kell már. Egy csoportban maradt a hat légionista is, akik szorgosan
sugdosódtak egymással.
Amikor a vár előudvarára érkeztünk, Pontius Pilátust még a lépcsőteraszra helyezett ítélő-
székében ülve találtuk. Most azonban már asztal volt mellé téve, s ő éppen sült csirkét rág-
csált, a csontokat maga mögé hajigálva. A hús mellett volt bor is, így aztán a hangulata is
megváltozott közben.
- Gyertek csak, gyertek, hiszen ti onnan jösztök! - hívogatott bennünket a lehető legnyájasabb
hangon. - Marcus, tanult férfi és pártatlan tanú, kerülj ide mellém, de azért próbáld eszedben
tartani azt is, hogy a zsidók bőkezű népség! Valójában igen kellemes kapcsolatba kerülni
velük. Adjatok ülőhelyet a tanács tiszteletre méltó tagjainak is, akik nem vetik meg a római-
akat. Az írnokom írjon jegyzőkönyvet, ti pedig, az egész légió helyett szenvedő báránykák,
lépjetek közelebb! Ne féljetek tőlem, és beszéljétek el szépítés nélkül nekem mindazt, ami
veletek történt!
A légionisták hol reá, hol a zsidókra tekintettek, és megátalkodott szír képük széles mosolyra
húzódott. Kilöködtek a körükből egy szószólót, aki így kezdett a mondanivalójába:
- A császár szellemére és a Bikaistenre, íme, az igazság: bennünket a te beleegyezéseddel a
zsidók fogadtak föl a sír őrzésére, amelybe a megfeszített názáretit elhelyezték. Oda is men-
tünk az este hatan, a pecsét érintetlenségéről meggyőződvén, a nappali őröket elengedtük. Mi
pedig leheveredtünk a sírbolt elé, a földre, és kényelembe helyezkedtünk. Borral bőségesen el
voltunk látva a zsidók bőkezűségéből, nehogy megfázzunk a hűvös éjszakában. A parancs az
volt, hogy amíg négy alszik, kettő addig őrségben legyen; a kora éjszakai órákban azonban
még egyikőnknek sem akarózott aludni: kockát vetettünk, dalolgattunk s tréfálkoztunk, és
hogy valóban kellemes legyen minden, már csak a lányok hiányoztak. De uram, magad is
tudod, mennyire becsapósak ezek a júdeai borok! Összezavarodott bennünk az egész éjszakai
őrségbeosztás, és civakodni kezdtünk, mert egyikünk sem tudta bizonyosan, kinek kell
őrködnie, és kinek lehet aludnia. Mi azonban, részegségünkben mind a hatan alhattunk, de
abban a tudatban, hogy közülünk kettő ébren van és őrködik.
A társaihoz fordult, akik bólintásokkal erősítették a mondottakat:
- Ez az igazság! Így volt!
- Nem is ébredtünk föl, csak a földrengésre - folytatta a szószóló -, és akkor pillantottuk meg,
hogy a nyitott sírboltból a megfeszített tanítványai hurcolják ki a holttestet. Sokan voltak,
kegyetlen és vérszomjas férfiak. Amikor észrevették, hogy fölébredtünk, ránk hengerítették a
zárókövet, és ennek következtében sikerült előlünk egérutat nyerniük.
- Ugyan, hányan lehettek? - kérdezte Pilátus kíváncsiságot tettetve.
- Tizenketten! - vágta rá a szószóló habozás nélkül. - Azonban fenyegetően ordibáltak, s a
fegyvereiket csörgették, hogy bennünket megijesszenek.
Az egyik zsidó csöndesen közbeszólt:
- Aligha lehettek tizenegynél többen, mivel a tizenkettediket, aki elpártolt tőlük, bosszúból
megölték. Pásztorok találták meg a holttestét ma hajnalban, a saját övével volt megfojtva és
bedobva egy szakadékba, hogy a belei is kicsüngtek.
- Hogyan vitték a holttestet? - kérdezte őket Pilátus. - A halotti lepelben-e, vagy úgy, hogy
kibontották belőlük?
A szószóló zavartan pislogott a társaira, s csak ezután válaszolt:
- Bizonyára a leplekben, hiszen a földrengés miatt sietniük kellett.
A zsidók a helyükről fölemelkedve kiáltoztak élénken:
- Nem! Nem! Ez tévedés! Leszedték a halotti lepleket a testről, hogy a néppel elhitessék, ő
támadt föl a halálból! A saját szemünkkel láttuk a szétbontott halotti lepleket a sírboltban.
- Mifelőlünk így is lehetett, meg úgy is, hogyan tudhattunk volna a sötétségben a bortól kábán
és a földrengéstől megzavarodva ilyesmit egyáltalán észrevenni - védekezett a szószóló.
- Ti azonban a sötétségben is láttatok és észrevettetek mindent - mondotta dicsérőleg Pilátus. -
Kiváló férfiak vagytok, valósággal büszkeségei a tizenkettedik légiónak!
A hangja azonban annyira rosszat sejtető volt, hogy a légionisták összenéztek, fejüket lesuny-
va zavartan topogtak, majd ismét a szószólót taszigálták középre. Az újfent beszélni kezdett,
bűntudatosan pillantva a zsidókra:
- Igazából... - majd megismételte: - Igazából... - azonban a szavak a torkára forrtak.
- Uram! - próbálkoztam én is, azonban Pilátus egyetlen intésével elhallgattatott, és máris
kihirdette döntését.
- Meghallgattam ezeknek a megbízható katonáknak az előadását, és nyomós okom van azt
hinni, hogy az igazságot adták elő, őszintén. Beszámolójuk zsidó barátainknak is kedvük
szerinti, s a légionisták megbüntetését ők sem kérik. Miért avatkoznék hát én a légió belső,
fegyelmezési ügyeibe? Helyesen szóltam?
A zsidók vénei együttesen válaszoltak, lelkesen és hangosan:
- Helyesen szóltál!
A zavartan topogó őrök is fölkiáltottak:
- Helyesen szóltál! Áldjanak meg a római istenek és a mi isteneink minden jókkal.
- Az ügyet letárgyaltam, be van fejezve! Ha valakinek még van megjegyzése, az most szóljon,
ne később!
- Engedj hát szólnom! - kértem, mert ez az igazságszolgáltatási komédia leginkább valamely
oszk színdarab jelenetére emlékeztetett.
Pilátus úgy mutatta, mintha megdöbbenne. Felém fordult:
- Te is ott voltál talán, és láttad a történteket?
- Dehogy láttam - feleltem. - Nem állítom ezt, hiszen te magad küldtél tanúsítani és kivizs-
gálni, mi történt.
- Tehát nem láttál semmit! Ezek a légionisták azonban láttak. Tartsd hát a szádat, és ne szólj
olyan dolgokról, amikről nem tudsz. Amikor odaküldtelek, akkor még szökevényeknek vél-
tem ezeket a katonákat, és azt gondoltam, hogy az egész légió becsülete veszélyben forog. De
most előttem állnak e megjuházott bárányok, és be is vallottak mindent őszintén.
Gúnyosan eltúlzott tisztelettel emelkedett föl helyéről, hogy a zsidóknak megmutassa,
mennyire elege van belőlük. A zsidók sűrű hálálkodás közepette távoztak. Amikor a kapubol-
tozat alól is eltűntek, a légionisták is szedelőzködtek volna, a proconsul azonban egy hanyag
kézmozdulattal rájuk parancsolt:
- Ne menjetek még sehová! - Majd a helyőrség parancsnokához fordult:
- Arcod komorságából látom, hogy a főpapi kincstárnok a te baráti érzelmeid biztosítását nem
tartotta szükségesnek. Megmondtam, nem az én dolgom, hogy a légió fegyelmi ügyeibe avat-
kozzam. Én valóban megkegyelmeztem ezeknek az embereknek, ami téged azonban nem aka-
dályoz benne, hogy olyan módon bánj velük, amint azt a fegyelem megőrzése érdekében
szükségesnek tartod. Áristomba is dughatod őket egyelőre, hadd merengjenek egy kicsit a
történteken.
- Annak a kivizsgálásában sem gátolhat meg senki, hogy a zsidók tanácsa mennyi pénzt adott
ezeknek a légionistáknak igazságszeretetük biztosítékául - tette hozzá halkabban az előbbi-
ekhez.
A helyőrség parancsnokának komor arca széles mosolyra lágyult, parancsot adott, és a légio-
nisták máris meg voltak fosztva fegyvereiktől, mielőtt egyáltalán fölocsúdtak volna. Lekísér-
ték őket a pinceáristomba, a helyőrség parancsnoka pedig a sarkukban lépkedett, mint aki
bizonyosságot kíván szerezni arról, hogy a pénzszámlálásnál nem csapják be.
Miután elvonultak, a proconsul mosolyogva rendelkezett:
- Adenabar! Te magad is szíriai vagy, menj közéjük, és derítsd ki, mit láttak ezek a gazfickók
valójában!
Elzsibbadt, merev lábakkal indult el fölfelé, igen barátságosan intve nekem is, hogy köves-
sem. Mentem hát utána a hivatalába. Pilátus kiküldött mindenkit, leült, a térdét dörzsölgette
sóhajtozva, majd engem is hellyel kínált.
- Beszélj! - biztatott. - Majdnem szétvet a beszélhetnék, látom.
Szórakozott mozdulattal egy erszényt húzott maga elé, és leszakítva zárószalagjáról a pecsé-
tet, valódi Tiberius-aranyakat kezdett pergetni az ujjai között.
- Uram! - szólottam tűnődve -, nem tudom, miért cselekedtél az imént úgy, ahogyan csele-
kedtél, bizonyára volt okod reá. Én nem lehetek illetékes bírálni a Római Birodalom főhi-
vatalnokának intézkedéseit.
- Megmondtam az imént is, nyomós okom volt rá, a lehető legnyomósabb - csörgette a
tenyerében az aranyakat. - A legnyomósabb, amíg a világ így marad. Te is tudod, hogy a
consorok a procurator nyakán lebzselnek állandóan, és már vidéken sem lehet meggazdagodni
úgy, mint azelőtt a köztársasági időkben. Ám ha a zsidók erőnek erejével és őszinte barát-
sággal ajándékot nyomnak a kezembe, bolond lennék, ha nem fogadnám el. Öreg napjaimra is
kell gondolnom. Tudod, hogy nem vagyok gazdag, Claudia pedig fukarul ül a vagyonán. Te,
akinek annyi pénze van, bizonyára nem irigyled tőlem a kapott ajándékot.
Semmit sem irigyeltem tőle, az én gondolataim még mindig a látottak körül forogtak.
- Úgy mondottad az előbb, hogy amíg a világ így marad. Én azonban nem hiszem, hogy a
világ így maradjon - kiáltottam -, mivel a zsidók általad keresztre feszített királya föltámadt a
halálból! A követ a sírbolt elől a földrengés mozdította el, és ő a halotti leplek közül kibújva
eltávozott a sírboltból, hazudozzanak bár a légionisták és a zsidók akármit!
Pilátus rám nézett figyelmesen, de nem szólt. Beszámoltam neki róla, mi mindent vizsgáltunk
meg Adenabarral együtt a sírbolt környékén, és hogy mit láttunk saját szemünkkel bent a
sírkamrában.
- Az egymáshoz tapadt gyolcsgöngyöleg teljesen érintetlen volt! - kiáltottam föl. - De a zsidók
szétcibálták, csak hogy titokban tarthassák, hogy ígérete szerint valóban föltámadt a sírjából
és a halálból a harmadik napon, sőt el is hagyta a sírt. Ugyanezt tanúsíthatja Adenabar is, mint
én.
Pontius Pilátus leplezetlen gúnnyal mosolygott:
- Csak nem hiszed, hogy nekem is le kellett volna alacsonyodnom, és leselkednem, miféle
varázslatokon mesterkednek a sírboltban a zsidók? - kérdezte olyan megvetően, hogy egy
pillanatra magam is kételkedni kezdtem az imént látott bizonyosságokban, és mindenféle
régen látott egyiptomi szemfényvesztés jutott az eszembe, amikkel az egyszerű embereket
szokás becsapni.
A proconsul visszacsorgatta az aranyakat az erszényébe, majd az egészet odébbhajította, hogy
csak úgy csörgött.
- Én is jól tudom, hogy a légionisták hazudtak - mondta elkomolyodva -, és ezt az egész
históriát azért sütötték ki, mert a zsidók megvesztegették őket. A légionista nem alszik el
őrségben, mikor a légió pecsétjét őrzi. A szíriaiak meg éppenséggel annyira babonásak, és
annyira félnek a sötétségben, hogy aligha mertek volna aludni. Az is lehet, hogy a sírboltot a
földrengés nyitotta meg, mint mondod, én azonban azt akarom tudni, hogy ezután mi történt.
Térdére könyökölve és sovány állát a tenyerén nyugtatva nézett maga elé.
- Ami igaz, igaz, reám is nagy hatással volt ez az embereket csodálatos módon meggyógyító
férfiú. Sokkal nagyobb hatással, mint ahogy gondolnád, vagy akár Claudia gondolhatná. De
csodagyógyítók, próféták és Messiások ezelőtt is működtek itt Júdeában, s lázították az embe-
reket, és szították a zavargásokat, amíg ártalmatlanná nem tették őket. Ez az ember azonban
nem uszította a népet, alázatos ember volt, akinek magam is nehezen álltam a tekintetét, ami-
kor kihallgattam. Négyszemközt hallgattam ki ugyanis, tehát nem a zsidók füle hallatára. A
vád ellene az volt, hogy királynak nevezi magát, és azáltal a császárral is szembehelyezkedik.
De ő a királyságot jelképesen értette, és tudomásom szerint még csak a Rómának való adózás
ellen sem tiltakozott soha. Ahogy énnekem mondta, az ő országa nem ebből a világból való,
igen, így mondta, és még azt is hozzátette, hogy ő az igazságról bizonyságot tenni született és
jött erre a világra. Ez egy kicsit megrendített, noha kemény férfiú vagyok. A szofisták persze
már régen bebizonyították, hogy semmiféle föltétlen igazság sem létezik a világon, az igaz-
ságok viszonylagosak. Tőle is megkérdeztem, mi az igazság. Erre azonban vagy nem tudott,
vagy nem akart válaszolni.
- Semmi rosszat nem találtam benne, való igaz - folytatta Pilátus gondolataiba merülve. - Az
én szememben így megkínzatva és megalázva is a legártatlanabb és legnemesebb férfiú volt,
akivel valaha találkoztam. Tőlem sem félt, még csak nem is védekezett. Erő sugárzott belőle.
Mondhatnám, bizonyos tekintetben gyöngébbnek éreztem magamat nála, noha proconsul
vagyok. Mégsem volt ez megalázó. Inkább jólesett hozzá szólnom, és hallgatnom szelíd vála-
szait. Se nem védekezett, se nem vitatkozott.
Pilátus elmosolyodott, és békülékenyebb hangnemre váltott át:
- Azért tartottam jónak neked is elmondani mindezt, nehogy tévesen ítélj meg engem. Én a
javát akartam, a politikai körülmények azonban ellene szóltak. Nem lehetett megmenteni,
hiszen ő maga sem tett félre az útjából egyetlen szalmaszálat sem, mintha egy előre tudott
végzet bekövetkezését várta volna.
Vonásai most újra megkeményedtek, és ridegebben pillantott rám:
- Lehet, hogy kivételes ember volt, talán szent is, amint azt mondják, de azért mégsem isten,
ezt te se képzeld, Marcus! Férfi volt, élő ember, akár a többi. Saját szemeddel láttad öt emberi
halállal meghalni a keresztfán magad is. Maga a halál angyala sem tudná velem elhitetni, hogy
a holttest a halálból föltámad, és eltűnik a halotti leplek közül. A világon mindennek van
egyszerű és természetes magyarázata - fejezte be.
Azért beszélt így, mivel gondolatait még mindig ez foglalkoztatta, és mert Róma kirendelt
parancsolójaként kézzelfogható tényékhez kívánt ragaszkodni. Ezt kellett tennie. Megértet-
tem, nem próbáltam vitatkozni vele, alázatosan hallgattam. Ezt később meg is bántam, mert
ha az önvizsgálat perceiben kérdezősködöm, bizonyára szívesen elbeszélt volna mindent, ami
a kihallgatáson történt, és amit a názáreti mondott.
Kis idő múltán Adenabar lépett a szobába. A proconsul fejével intett neki:
- Beszélj!
- Mit óhajtasz hallani tőlem, uram? - kérdezte Adenabar, gondterhelten tördelve kezét.
- Nem bírósági kihallgatás ez - mondta Pilátus bosszúsan -, csak bizalmas beszélgetés négy fal
között. Azt sem mondom, csak az igazat mondd, az igazságról egyikünk sem tud vajmi sokat.
Azt mondd nekem, mit véltek látni az embereid?
- Mindenikük harminc ezüstpénzt kapott, és ezzel a pénzzel a zsidók a szájukba adták a
szavakat is, amiket mondaniuk kell - kezdte Adenabar. - Egyébként valóban féltek, és a
kísértetek miatt sem mertek a sírbolt mellett aludni. Amikor megrendült a föld, legalább kettő
ébren volt közülük, amint az el is volt rendelve. Amikor tehát a föld megrendült, arra riadtak
föl, hogy a sírbolt bejáratát elzáró szikla óriási robajjal zuhan a helyéről, egyenesen rájuk, ők
úgy gondolták legalábbis. És aztán...
Adenabar elhallgatott gondterhelten, és mentegetőzni kezdett:
- Én csak azt mondom, amit hallottam. Mert azonnal beszéltek, megcsapatnom sem kellett
őket, mindennél jobban fájt, hogy a pénzüket elvették. A szikla alá kerüléstől tehát megme-
nekültek ugyan, de rémületük csak fokozódott, mert vakító fényességet láttak, mintha villám
csapott volna le, noha dörgés nem hallatszott. A villanás földre sújtotta mindannyiukat, és úgy
feküdtek, mint a holtak. Szemük jó időre el is vakult. Miután újra meg merték közelíteni a
sírt, ott már sem mozgást nem hallottak, sem lépéseket. Tolvajokat sem láttak, és azt sem
hiszik, hogy valaki bejuthatott a sírba vagy éppenséggel elemelhetett bármit is onnan anélkül,
hogy észrevették volna. Rövid tanácskozás után két embert hagytak a sír őrzésére, négy pedig
elment a zsidóknak jelentést tenni az eseményről, maguktól azonban nem mertek bemenni a
sírboltba és megnézni a holttestet, ott van-e még egyáltalán.
Pilátus latolgatta a hallottakat, és felém fordulva megkérdezte:
- Szerinted melyik hihetőbb a két történet közül, Marcus? Az-e, amelyiket a zsidók tartanak az
igazságnak megfelelőnek, vagy ez-e, amit most hallottál?
- Ismerem a szofista logikát, és ismerem a cinikusok igazságát - válaszoltam neki nyíltan. -
Beavattak a titkos szertartásokba is, de még azok sem győztek meg, szép szimbólumaikkal
sem. A filozófia ugyan kételkedővé tett, de a földi igazság ügye mégis éles kés a szívemben.
Most azonban mindent értek. Saját szememmel láttam őt meghalni. Saját szememmel láttam
ma reggel azt is, hogy az ő sírját megnyitni semmiféle földi erő nem bírta volna. Az igazság
egyszerű, mint magad mondottad. Az ő országa jött el a földre ma reggel. A megrendült föld
tárta ki a sírboltot. Az ő fényessége vakította el az őrök szemét, amikor föltámadt, és kilépett a
sírboltból. Ilyen egyszerű az egész. Miért hinnék akkor nyakatekert történetekben, melyek
nem felelnek meg a tényeknek?
- Ne nevettesd ki magad, Marcus! - mondta a proconsul. - Gondolj arra, hogy római polgár
vagy. És te, Adenabar, te melyiket választod a két történet közül?
- Uram, nekem nincs erről a dologról saját véleményem - válaszolta Adenabar, államférfihoz
illő bölcsességgel.
- Marcus! Egészen komolyan gondolod, hogy a légió és a Júdeában levő valamennyi helyőrség
riadóztatásával próbáljak előkeríteni egy sírjából megszökött embert magamat téve
nevetségessé?! Ha neked hiszek, akkor ez volna a kötelességem. „Ismertetőjelei: oldalában a
szívéig húzódó seb, csuklóján s lába fején szög ütötte sebhelyek, és a zsidók királyának nevezi
magát.”
- Tegyük a választást könnyebbé, Marcus! - folytatta most már engesztelően Pilátus. - Nem azt
kérdezem, melyiket tartod igaznak, hanem azt, melyik történet hihetőbb a világban, amelyben
élnünk kell. Vagy még pontosabban: a két történet közül melyik a célirányosabb politikailag, a
zsidóknak éppúgy, mint Rómának? Ugye, megérted, hogy bármiről legyen is szó, nékem az
állam szempontjából célirányosan kell eljárnom mindig.
- Most már értem, miért kérdezted őtőle is, mi az igazság - helyeseltem elkeseredve. - Legyen,
mint mondád! Értem az elégültségedet is. Az ügyet a zsidók döntötték el helyetted azzal, hogy
egy egészen elhihető történetet agyaltak ki, és hozzá még ajándékot is adtak, hogy könnyebb
legyen elhinni, ezért hát bizonyára az ő történetük a leginkább célirányos. Én azonban nem
akarom a fejemet szántszándékkal kelepcébe dugni, hogy államellenes izgatással vádolhass...
olyan bolond nem vagyok. Engedd meg hát, hogy a véleményemet megtarthassam magamnak.
Nyilvánosan elkiabálni nem akarom.
- Akkor hát egy véleményen vagyunk mindhárman - szögezte le a proconsul. - Minél hama-
rabb elfelejtjük az egész ügyet, annál jobb. Te, Adenabar, tartsd meg magadnak, és a helyőr-
ség parancsnoka is tartsa meg magának a zsidóktól kapott pénz egyharmadát, tíz-tíz ezüstöt
azonban adjatok vissza a katonák mindenikének, hogy ne jártassák a szájukat. Holnap már az
áristomból is ki lehet engedni őket, egy idő múlva pedig ki velük a határra! Lehetőleg minde-
niket másik helyre! Ha pedig mendemondákat terjesztenének, azonnal végét kell vetni.
Megértettem a célzást: a legokosabb nekem is befognom a számat, amíg Júdeában időzöm. Ha
azonban jobban meggondolom, az egész művelt világon sincs egyetlen olyan hely sem, ahol
őszintén beszélhetnék az élményeimről. Háborodottnak vagy mesemondónak tartanának, aki
csak figyelmet akar kelteni. Legrosszabb esetben pedig államellenes izgatónak tekinthetnek,
aki a zsidók ügyébe ártotta magát, Róma ellen. Kisebb dolgokért is végeztek már ki római
polgárokat napjainkban.
Ez a gondolat kedvemet szegte, de meg is vigasztalódtam nyomban, amikor az jutott eszembe,
hogy az igazságot mindenekelőtt önmagam számára keresem, s nem azért, hogy másoknak
elmondjam. Amikor Adenabar eltávozott, alázatosan megkérdeztem:
- Azt, ugye, megengeded, hogy kutathassam a zsidókirály ügyét. - Nem a feltámadására
gondolok, arról befogom a számat, de a tetteit és a tanítását szeretném megismerni. Valami
megtanulásra érdemes bizonyára lehet azokban, hiszen magad is kivételes embernek ismerted
meg őt!
Pilátus az állát vakarta, és közben barátságosan tekintett rám:
- A legokosabb szerintem az volna, ha elfelejtenéd őt, mert igazán nem szeretném, ha a fejedet
megzavarnák a zsidók vallási ügyei. Fiatal vagy még, vagyonos, szabad, s befolyásos barátaid
vannak: az élet mindenfelől mosolyog reád. Igaz, mindenkinek megvan a maga sorsa. Nem
akadályozlak hát, ha a kíváncsiságodat óvatosan elégíted ki, és nem keltesz vele föltűnést.
Ezekben a napokban még ővele van tele egész Jeruzsálem, ám sejtelmed sincs róla, mennyire
rövid a nép emlékezete. Tanítványai széjjelszóródnak majd a világ szelében, közülük ki-ki
hazatér az otthonába. Pár esztendő múlva már emlékezni sem fog rá senki, hidd el!
Megértettem, hogy beszélgetésünk befejeződött, és mert ebédre nem hívott Pilátus, elmentem
a tiszti körlet étkezőjébe. Akkora nyugtalanság volt azonban bennem, hogy nem is hallottam,
amit mondottak nekem, és ahhoz sem volt türelmem, hogy az ebéd után egy kicsit pihenjek,
mint a többiek. Elhagytam a várat, és minden terv nélkül sétálgattam a városban. Az utcák tele
voltak emberekkel, akik az ünnepek leteltével most érkeztek haza otthonaikba. A világ
minden népéhez tartozó embereket láthattam, és nézegethettem a világ minden részéből való
árukat, amiket a zsidó kereskedők árusítottak boltjaikban. Ugyanazokat azonban láthattam
már a világ más nagyvárosaiban is, és mindez nem kötötte le a figyelmemet.
Egy idő múltán azt vettem észre, hogy mind csak az út menti kéregetőket néztem, a béna
tagokat, vak szemeket és a gennyező sebeket, amin el is csodálkoztam, mert a kéregetőkhöz a
szem általában annyira hozzászokik, hogy nem fordít reájuk sem nagyobb figyelmet, mint a
kellemetlenkedő legyekre. Koldusok sora szegélyezte a templom előtti utat mindkétfelől, és
úgy láttam, kinek-kinek megvolt a maga saját helye. Kezüket nyújtogatva, hangos sirán-
kozással lökdösték és taszigálták egymást.
Bizonyára az én szememben volt a hiba, hogy az ékszerek, a hatalmas bojtokkal ékesen
sétálgató farizeusok, keleti kalmárok és a vizeskorsót kecsesen hordozó asszonyok helyett
csak a koldusokat, a nyomorékokat és az elesetteket néztem. Belefáradva mindebbe, kimen-
tem hát a városon kívülre, a kapun túl azonban megint a kivégzés helyét pillantottam meg.
Gyorsan magam mögött hagytam, s máris a kertben voltam, amelyben a sír van. Sokkal
szebbnek láttam most gyümölcsfáival és fűszernövényeivel, mint az előbb. Így a déli pihenés
idejében teljesen elhagyatott volt. Lábam egyenesen a sírhoz vitt, be is léptem ismét és körül-
néztem: a halotti lepleket már elvitték, csak a kenetek illatát érezhettem még.
A sírból kilépve azonban valami különös és ellenállhatatlan fáradtságot éreztem, amilyet még
soha azelőtt. Két éjszaka nem aludtam már tisztességgel, pedig úgy éreztem, hogy az elmúlt
napok a leghosszabbak voltak életemben. Kimerülten botorkáltam egy mirtuszbokorhoz, vé-
gigheveredtem árnyékában a gyöpön, és a köpenybe burkolózva azon nyomban álomba is
merültem.
Mire fölébredtem, lehanyatlott a nap, a rómaiak számítása szerint a negyedik óra volt már.
Madarak csicsergésére ébredtem, rezedaillatra és arra, hogy a levegő harapnivalóan friss. Édes
volt ez a pihenés. Nyugtalanságom elröppent, s nem kínoztak már meddő és gyötrelmes
gondolatok. Ahogy szívtam a friss levegőt, úgy éreztem, mintha az egész világ megfiatalodott
volna. Ekkor eszméltem rá hirtelen: a kínzóan száraz sivatagi szél elállt, és a világ fölfrissült.
A szél talán még reggel megszűnt, csak én nem vettem észre. Most azonban már nem fájt a
fejem, az álmatlanság sem égette a szememet, s nem voltam sem éhes, sem szomjas. Gyö-
nyörűség volt lélegeznem, és gyönyörűség volt élni, és embernek lenni a világban az emberek
között.
Ekkor pillantottam meg a kertjében sétálgató kertészt, amint meg-megemelgette a gyümölcs-
fák ágait, és meg-megtapintotta a még éretlen gyümölcsöket. A földművelők egyszerű öltö-
zéke volt rajta, aprócska bojtokkal, csuklyáját azonban a fejére húzta, hogy a nap hevétől óvja
magát. Gondoltam, megbánthattam, hogy a kertjében aludtam engedély nélkül, a zsidóknak
ugyancsak bonyolult szokásaik vannak, én sem ismerem mindet. Gyorsan fölkeltem hát, és
hozzá menvén, üdvözöltem és megszólítottam őt:
- Gyönyörű a kerted, és én igazán nem akartalak megbántani azzal, hogy engedélyed nélkül
tértem be ide és aludtam a kertedben - mondottam olyan érzésekkel teli, hogy abban a
pillanatban senkit sem tudtam volna megsérteni.
A kertész felém fordította arcát, és olyan barátságosan mosolygott, ahogyan egyetlen zsidó
nem mosolygott reám, a simára borotvált arcú rómaira soha. A szavai még inkább megdöb-
bentettek, mivel nagyon meleg hangon, csaknem szemérmesen ejtette ki őket:
- Számodra is van hely a kertemben, mert én ismerlek téged!
Arra gondoltam, talán rosszul lát, és ezért téved a személyemet illetően, s elcsodálkozva
válaszoltam:
- De hiszen nem vagyok zsidó, nem vetted észre? Hogyan ismerhetnél engem?
A kertész a zsidók rejtélyeskedő módján válaszolt:
- Ismerem az enyéimet, és az enyéim is ismernek engem!
Olyan mozdulatot tett a kezével, mintha a követésére hívott volna. Gondoltam, mutatni akar
valamit, vagy vendégszeretete bizonyságául meg akar kínálni, és örömest követtem őt. Ahogy
előttem lépkedett, azt vettem észre, hogy erősen sántít, noha nem volt még idős egyáltalán. Az
ösvény fordulójánál ismét megemelt egy gyümölcsfaágat, s akkor meg azt láttam, hogy a kezét
is megsérthette munkája közben. Csúnya seb volt a csuklóján, be sem volt még hegedve.
Ahogy megpillantottam, a lábam a földbe gyökerezett. Ő még egyszer reám pillantott, mintha
valóban ismerne, és az ösvényt követve eltűnt a meredek domb mögött.
Mihelyt ismét engedelmeskedett a lábam, futva indultam a nyomain, és hangosan kiáltoztam
utána. De mire a domb mögé értem, már eltűnt. Az ösvény folytatódott, azt láttam, ő azonban
már nem volt látható. Pedig nem láttam semmi olyan helyet, ahová ilyen gyorsan elrejtőzhetett
volna.
A mellem elszorult, le kellett kuporodnom hirtelen az ösvény porába, és nem tudtam, mit is
gondoljak. Úgy írom le ezt neked, amint történt, pontosan. Miután már leírtam, megvallom
őszintén, egy darabig szilárdan hittem, hogy a föltámadt zsidókirályt láttam a kertész képében.
A csuklóján a csúnya seb épp azon a helyen volt, ahová a hóhér veri a keresztrefeszítetteknek
a szöget, hogy a csontok a rángó testet, a testnek a súlyát elbírják. És azt mondotta, ismer
engem. De honnan máshonnan ismerhetne, ha nem a keresztfáról látott volna?
Az igézet pillanatainak tovatűntén a tájék megint elszürkült a szememben, s elmém meg-
nyugodott. Ültem a földön, és egy barátságos zsidóember reám mosolygott - ennyi volt az
egész! Hogyan is jöhettem ki ettől ilyen nagyon a sodromból? Miért ne lehetne olyan zsidó is,
aki barátságos az idegenekhez? Sánta embert épp eleget láthattam a városban, kertészek pedig
sokszor sértik meg a kezüket munka közben. A mozdulatát félreérthettem. Nem akarta, hogy
kövessem, épp csak intett nekem, és eltűnt valami kevésbé látható helyre.
De ha valóban a zsidók királya lett volna is, miért jelent meg épp nekem? Ki vagyok én, hogy
nekem jelenjen meg? Ha pedig oka volt erre, ezt az okot tudomásomra kellett volna hoznia,
ilyen módon bizony az egész megjelenése célt tévesztett!
Arra is gondoltam, álom volt mindez! De ahogy föltápászkodtam, és visszabaktattam a
mirtuszbokrokhoz, láthattam is a nyomait a fűben. Mégsem álmodtam tehát. Megint lehever-
tem; értelmem és gondolkodásban való iskolázottságom azonban továbbra is lázadoztak az
ellen, hogy a jelenés teljesen célját tévesztett lett volna. Valójában semmit sem kívántam
jobban, mint azt, hogy a megfeszített király feltámadjon, és én élőn és szabadon láthassam őt
ismét, de nincs jogom valóságnak hinni, amire vágyom, és bebeszélni magamnak, hogy a
kertész alakjában őt láttam.
Így oszlottak meg a gondolataim, és ekként kerített a hatalmába egy félelmes érzés, hogy én
magam hasadok ketté, de hinni csupán az egyik felem akar, a másik azonban kigúnyolja őt a
hiszékenysége miatt. A gúnyolódó felem bizonygatta, hogy sem fiatal nem vagyok már, sem
szívós, márpedig az alexandriai tél magamat nyúzó életmódja, egyrészt az ivászatok és a
könnyelmű társaságban átvirrasztott éjszakák, másrészt meg a homályos értelmű jóslatok
tanulmányozása zavarták össze a fejemet. Majd pedig az utazás Joppétól, a megrendítő ese-
mények, amikről a véletlen folytán énnekem kellett bizonyságot tenni, a sok éjszakázás, az
írás - valamelyik az utolsó csepp volt a csordultig telt kehelyben, avagy a szofisták ama
tollpelyhe, amely a teve gerincét összeroppantja. Nem bízhattam már a saját érzékeimben,
még kevésbé az ítélőképességemben.
Pontius Pilátus nálam idősebb, tapasztaltabb és jó ítélőképességgel rendelkező férfi. Ha volna
eszem, megfogadnám intését, csak pihengetnék, nézelődnék a zsidók szent városában, és
felejtenék.
Eszembe jutottak a gonosz lelkek is, akik a zsidók elbeszélése szerint az erőtlen emberbe
bújnak belé, teljesen úrrá lesznek a testén. Én pedig sírok közelében aludtam az imént, és
kitettem magamat ennek a veszélynek. Azt nem foghattam föl azonban, hogy a bennem levő
kettő közül melyik a gonosz szellem: amelyik csökönyösen hinni akarja, hogy a zsidók királya
föltámadt a sírjából, és én a saját szememmel láttam őt a kertész alakjában, vagy az, amelyik
gonoszul gúnyolódik fölötte.
Alig érkeztem végiggondolni mindezt, mikor a gúnyolódó újra megmozdult bennem, és
erősködni kezdett:
- Hát már annyira vagy, hogy a zsidók gonosz szellemeiben is hiszel? Alexandriában pedig a
saját szemeddel láttad, az orvosok hogyan boncoltak mindenféle halottat, halálra ítélt gonosz-
tevők hulláit azért, hogy a lelket megtalálják bennük. De nem találtak semmit. És te most azt
képzeled, hogy az emberek közül egy mégis föltámadhat a halálból, noha a saját szemeddel
láttad, hogyan lehelte ki a kereszten a lelkét, és egy tapasztalt légionista még a szívét is átdöfte
a lándzsájával. Ilyesmi tehát nem lehetséges. És ami nem lehetséges, az nem lehet igaz sem.
A hiszékeny énem ezt felelte rá:
- Ha befejezed most, Marcus, és meghátrálsz, soha életedben nem lesz nyugalmad többé, s
szüntelenül kínozni fogod magad a gondolattal, hogy valami olyan történt a szemed előtt, ami
nem történt meg soha. Ne légy túl okos! Minden okosság korlátozott és megtévesztő, amint
azt a szofisták már bebizonyították. Abban viszont semmi sem akadályoz, hogy alázattal és
tárgyilagosan megvizsgálj mindent. Először kutass, és csak azután gondolkodj a dolgokon!
Az, hogy ilyen azelőtt még soha nem történt, nem bizonyítja azt, hogy nem is történhetik.
Mindez több, mint a jelek és az előjelek, amikben eddig hittél is, nem is. Inkább bízz a
fogékonyságodban, mint az eszedben. Nem vagy a hét bölcs egyike sem, és még soha egyetlen
ember sem boldogult csupán csak az eszével semmi dologban. Sulla bízott a szerencséjében,
Caesar azonban nem hitte, hogy március idusa romlást hoz rá. De még az esztelen állatok is
okosabbak az embernél, mivelhogy földrengés előtt a madarak elhallgatnak, az igavonó
állatok megvadulnak, és a patkányok előre elmenekülnek arról a hajóról, amelyik hajótörést
fog szenvedni.
Nehéz pontosan leírni ezt a kettéhasadt állapotot, nem értheti meg senki, aki maga nem
tapasztalt még effélét. Félelmetes élmény ez, és talán én is elveszítettem volna az eszemet, ha
az a bizonyos hidegség nincs meg bennem, amely az érzések legvadabb forrongásában is
megoltalmazott mindenkor. A tapasztalat arra is megtanított, hogy legyek hallgatag, és óvjam
magamat a hiábavaló töprengésektől.
Majdnem este lett, mire összeszedtem magamat, a hegyekről az árnyék a völgyekbe húzódott
le, csak a zsidók temploma ragyogott bíbor fényben még, fönt a legmagasabb hegyen.
Visszatértem a városba a bankáromat fölkeresni, hogy a fizetési utalványomat beválthassam.
Kutatásaim folytatásához még szükségem lesz pénzre - gondoltam. Háza a színház közelében,
a főpap palotája mellett volt, az újonnan épített városrészben.
Először egy szolgájának adtam elő ügyemet, majd a bankár fogadott maga. A zsidók sokszor
tapasztalt hímező-hámozó megnyilatkozásai után őnála nagyon sok kellemes meglepetés ért.
A bankár rögtön kezdetben azt kérte, hogy görögösen Arisztainosznak szólítsam őt, majd így
folytatta:
- Tudok a jöveteledről, írtak is rólad, és mert nem hozzám jöttél egyenesen, aggódtam, hogy
talán rablók kezébe kerültél az úton. Az idegen utazók énhozzám szoktak jönni legelőször, a
pénzüket beváltani, de jótanácsért is, hogy mire használják föl, mert Jeruzsálem komor
külleme ellenére bájos és sokszínű város, ünnepeken különösen. De azután is visszatérnek
hozzám kölcsönt venni fel a hazautazáshoz; és hogy megmondjam neked az igazat, ezen az én
hasznom is nagyobb, mint az utalványok beváltásán. Ha az itt-tartózkodással kapcsolatosan
gondjaid lennének, fordulj csak hozzám nyomban! Semmin nem lepődöm meg, amit az ifjú és
vérmes utazók csinálnak. Amikor pedig a templom kürtjeit megfújják, kitárják az én kapumat
is, hogy az ügyfél, aki köntösét és lábbelijét is elveszítette, legalább a kapumon belül találjon
magának pihenőhelyet, még ha köveken is.
Könnyedén csevegett, mint a nagyvilági férfiak, pedig az állása ellenére sem volt sokkal
idősebb nálam. Rövid szakállt viselt a divat kedvéért, köntösén jelentéktelenül kicsinyek vol-
tak a bojtok, észrevenni is alig lehetett őket. A haja ki volt göndörítve görög szokás szerint, s
kenetektől illatozott. Mindenképpen csinos és kellemes férfiú volt.
Elmondtam, hogy az Antonius-várban vagyok megszállva, mint a proconsul vendége, mivel a
rómaiak zavargásoktól tartanak, és óvnak attól, hogy a húsvéti ünnepek idején a városban
lakjam. Arisztainosz meglepődve tárta szét karját, és fölkiáltott:
- De hiszen ez hazugság, hamis és gonosz beszéd! Megfelelő számban állnak rendőrzők
tanácsunk rendelkezésére. Az izgatókat pedig papjaink hathatósabban üldözik, mint a római-
ak. A szíriai légionistákat valóban nem kedveli Jeruzsálem népe, a fő oka azonban ennek is az
ő bosszantó viselkedésük. Az idegen utazó azonban, aki a városba pénzt hoz, és szokásainkat
és városunk törvényeit tiszteletben tartja, a legjobb fogadtatásban részesül. Idegenvezetőink
egymással vetélkedve iparkodnak szolgálni őt, számos írástudónk kész neki magyarázni vallá-
sunk igazságait, fogadók állanak rendelkezésére a legfényűzőbbtől a legolcsóbbakig, és bizo-
nyos házakon belül mindaz a szórakozás meg van engedve, amit csak kitalálni lehet, hogy az
utazó akár az egyiptomi, akár a görög és a babyloni szokások szerint otthonosan érezze magát.
Indiai táncosnőt is találni itt, ha valaki egészen különlegeset kíván. De persze, a legbölcsebben
azt teszi az utazó, ha itt száll meg az új városnegyedben, a fórum közelében.
Megjegyeztem, hogy a keleti szél gyötrelmes volt, megfájdította a fejemet, és hajnalban
zuhanó pajzsok csörömpölésére és földrengésre ébredni sem kellemes.
Ő azonban még lelkesebben védelmezte városát:
- Pár ilyen jelentéktelen földrezdületre ügyet sem érdemes vetned! - állította. - Hiszen még
csak kárt sem okozott. Ha pedig ebben a városnegyedben laktál volna, alig is vetted volna
észre a reggeli földrengést. Én magam azt sem tartottam szükségesnek, hogy az ágyamból
kibújjak, az Antonius-vár környékén azonban valóban hevesebb lehetett.
Tudtam, hogy ez udvariatlanság, de én a názáreti Jézusra akartam terelni a szót:
- Meg aztán a királyotokat is épp akkor feszítették keresztre, amikor megérkeztem a városo-
tokba, és az sem volt kellemes látvány - mondottam kedvetlenséget tettetve.
Arisztainosz elkomorodott, majd tapsolt, és parancsot adott, hogy hozzanak mézesbort és
süteményeket:
- Különös utazó vagy, hogy csupa kellemetlen dolgot találtál a világ egyetlen igazán szent
városában. Kérlek, foglalj helyet, és engedd megmagyaráznom mindezt, mert láthatólag nem
is tudod, mit beszélsz. Mi, zsidók, a betegei vagyunk a szent írásoknak és a próféták jöven-
döléseinek, ami azért érthető, mert a mi vallásunk a legcsodálatosabb a világon, történelmünk
pedig szinte hihetetlen. Valamennyi nép közül egyedül mi imádunk egyetlen Istent, aki nem
tűri meg, hogy más isteneink is legyenek, és az egész világon csak itt, Jeruzsálemben van
olyan templom, amelyben ezt az Istent imádjuk az ő maga által alkotott és a vezetőink
közvetítésével kapott törvények szerint.
Mosolyogva unszolt, fogjam a serlegemet, és egyem a süteményeket is, de a serleget nem a
saját kezéből kínálta, mint ahogy azt észrevettem, és az ő süteménye és az én süteményem is
külön tálra volt elhelyezve. Elfogta a pillantásomat, és elnevette magát.
- Látom, észrevetted, hogy zsidó lévén, énbennem is élnek előítéletek. De csak a szolgáim
miatt nem iszom veled egy serlegből, és nem nyújtom ujjaimat abba a tálba, mint te. Mégse
gondold, hogy különbnek tartom magamat nálad! Felvilágosult férfiú vagyok, és törvényein-
ket is sokféle módon szegem meg, noha látszatra iparkodom megtartani mindeniket. Vannak
azonban farizeusok is, akik egyenesen tűrhetetlenné teszik az életüket és az egész nép életét
azzal, hogy a hagyományok teljesítését a legutolsó betűig megkövetelik. Ez a mi ellentmondá-
sunk. Népünket azonban a törvény tartja össze. Mindenütt a világon, minden egyes városban
egy és ugyanazon törvény tartja össze a zsidókat, és akadályozza a más népekkel való
keveredésüket. Másként ez az egyiptomi és babyloniai rabszolgaságot tapasztalt nép rég eltűnt
volna már a népek közül. Én magam művelt férfiú vagyok, s a szívemben görög, és a
betűkhöz való kötöttséget elismerni nem vagyok hajlandó, noha Istenünkért és templomunkért
én is darabokra vágatnám magam, ha a szükség úgy hozza. Történelmünk a bizonyság arról,
hogy mi vagyunk Isten választott népe, azt azonban minden értelmes embernek meg kellene
értenie, hogy az evés, ivás, a kézmosás és az edénytisztítás vajmi sok jelentőséggel nem bírhat
Istenünk fölfoghatatlan fényessége előtt. De a bonyolult szokások és hagyományok, a körül-
metélkedés, a sabbat megszentelése és minden egyéb, amit egy idegennek elmagyarázni jósze-
rével lehetetlen, ebben a kis országban, kelet és nyugat között is megtartja népünket, nem
keveredünk más népekkel, és mindenkor készen állunk rá, hogy a Messiás eljön, és
megalapítja ezeréves birodalmát.
- Bár prófétáink ezt jövendölték, mégse értsd betű szerint, és ne gondolj olyanféle politikai
elképzelésre sem, hogy a zsidók a Messiás vezetésével az egész világot meg fogják hódítani -
folytatta tovább gyorsan, reám tekintve. - Ilyesmiről csak az egyszerű nép, a plebs, ahogyan te,
a római mondanád, álmodozik. A zsidóság természetéhez általában véve hozzátartozik a
rajongás. Ezért jelentkezik és próbál szerencsét közöttünk az egyik Messiás a másik után, és
ezért nincs olyan kétbalkezes csodatévő, aki az egyszerű embereket ne tudná maga köré
gyűjteni, ha van hozzá elég önbizalma! Mégis bizonyos lehetsz benne, hogy a zsidók meg
fogják tudni különböztetni az igazi Messiást a hamistól, ha egyszer eljő. Nekünk ebben van
már tapasztalatunk. Csak egyetlen makkabeus királyunk háromezer rajongó fantasztát feszítte-
tett keresztre. Te pedig ezt az egyet sajnálod, aki a néppel elhitette, hogy ő a király és a
Messiás?
Amíg ő beszélt, én mézesbort iszogattam, és süteményt ettem. Kicsit a fejembe is szállott a
bor, és ezért én is mosolyogva válaszoltam:
- Miért akkor ez a szóáradat és ekkora izgalom, ha az ügy valóban ennyire jelentéktelen, amint
állítod?
- A messiások jönnek és mennek, de a mi Istenünk örökké megmarad, és vele a templomunk
is, amely minden időkben összefog bennünket, zsidókat - erősködött tovább. - Köszönhetjük
ezt a rómaiaknak is, akik éppen vallásunk alapján ismerték el különállásunkat a népek
csoportjában, és engedélyezték ennek alapján, hogy magunk kormányozhassuk magunkat.
Mind Augustus, mind Tiberius császár pártfogónk volt, és panaszaink meghallgatója, úgy,
hogy helyzetünk meg is erősödött. Való igaz, hogy Róma uralma alatt és kultúráját élvezve
jobban boldogulunk a világban, mintha önálló államként kellene a hadsereg fenntartására és a
folyton irigykedő szomszédokkal való örökös háborúkra költeni a pénzünket. Így meg még
támaszpontjaink és szószólóink is vannak a világ minden jelentősebb városában egészen
Galliáig és Britanniáig, s a szkíta partokon is, és még a barbár népek is ismerik és tisztelik
kereskedői tehetségünket. Időtöltésként magam is foglalkozom gyümölcsök szállításával
Rómába. Kár, hogy hajózási vállalataink nincsenek, mivel mi, zsidók, a tengertől idegen-
kedünk valami okból. Valamennyi jámbor zsidó jöjjön ide, aki csak tud, és mutasson be a
templomunkban áldozatot! Az ő áldozati adományaikból lesz a templom mind gazdagabb!
Megérted, ugye, nem engedhetjük meg, hogy királyokról való álmokkal izgassák a népet?!
Erőnek erejével tanácsuk politikájának a helyességét akarta nekem bebizonyítani, és egészen a
közelembe húzódva magyarázott:
- Ezért élünk mintegy borotvaélen. Bármelyik procurator kész bennünket megosztani, és
támogatni bizonyos mértékig a nép köréből induló hatalomra törőket és törekvésüket, hogy
azután izgatást és lázítást kiálthassanak, s megszorítsák önkormányzatunkat, és elnyerjék
részüket templomunk kincseiből is. Mindamellett Róma tényleges érdeke, de a magunk
érdeke szerint is, a jelen helyzetet kell megőrizni, és politikailag elfogulatlan tanácsunk
befolyását kell tovább szilárdítani. Hogy jobban megértsd, mit akarok mondani, tudd, hogy a
mi tanácsunk a római szenátusnak felel meg, azonban maga hívja meg tagjait. Ezek magasabb
rangú papok, a törvények legkiválóbb tudói, és világi személyiségek is sokan, akiket mi
véneknek mondunk, noha nem életkoruk, hanem származásuk, illetve vagyonuk alapján
jogosultak a tanácsba való meghívásra. A nép politikailag iskolázatlan, őket nem engedhetjük
az ügyekbe beleszólni. Ezért minden, a népből induló politikai próbálkozást a jogok kiszé-
lesítésére és a királyság visszaállítására, csírájában el kell fojtani, történjék az ilyen forradalmi
megmozdulás bármilyen látszólag ártatlan formában, a vallás vagy akár a felebaráti szeretet
leple alatt és ürügyén is.
Megvető hallgatásom még hevesebb védekezésre késztette, mintha bűnösnek erezné magát, és
tovább érvelt:
- Római létedre te meg sem értheted a vallás mérhetetlen hatalmát és befolyását, hiszen te
ahhoz vagy szokva, hogy képeket imádj. Minekünk a vallás a legnagyobb erőnk, de a leg-
nagyobb veszedelmünk is, mivel az állam ügyeiben buzgólkodóknak is az írásokra kell
támaszkodniuk, és szándékaik helyes voltát az írások segítségével bizonyítani, a maguk titkos
céljaitól függetlenül. Szerinted a názáreti Jézus, akit éppen csak hogy sikerült még az ünnepek
előtt keresztre feszíttetnünk, igaz és ártatlan ember és nagy gyógyító és tanító. Legyen úgy. De
éppenséggel az ilyen ártatlan, eszményekben gondolkodó ember, aki személyiségével és
reformprogramjával az egész népet a pártjára tudja állítani, a legveszedelmesebb. Ugyanis
politikailag iskolázatlan lévén, mindenkiben megbízik, és a hatalomra törő embereknek lesz a
prédája, akik egyáltalán nem törődnek vele, ha a társadalom rendje fölbomlik, és végül az
egész népet megsemmisítik is bosszúból a rómaiak, csak hogy a maguk hatalomvágyát egy
időre kielégíthessék. Hidd el nekem, az az ember, aki Messiást csinál magából, az állam
szempontjából veszélyes, és halált érdemel! Legyen bármilyen becsületes is különben személy
szerint.
Habozott, majd sietősen hozzátette még:
- Ugyanakkor istenkáromlásban is bűnösnek találtatott, és törvényeink szerint azért is halált
érdemel. Ez azonban a magunkfajta felvilágosult férfiak szemében mellékes. De ha még
egyszer eljött volna templomunkba, esetleg húsvétkor, zavargást okozott volna, amelynek
eredményeként és cégérül őt használva, a túlzók ragadták volna kezükbe a hatalmat, a véron-
tástól sem riadva vissza. Ez kiválthatta volna a rómaiak beavatkozását, és állami önállóságunk
megsemmisüléséhez vezethetett volna. Jobb, ha csak egy ember hal meg a népből, mint hogy
az egész nép elpusztuljon.
- Ezt a jelmondatot már hallottam! - jegyeztem meg.
- Felejtsd el őt! - kérlelt buzgón Arisztainosz. - Mi sem büszkélkedünk a halálával, ami engem
is fölkavart, hiszen bizonyára jó ember lehetett a galileabeli Jézus. Ha megmarad Galileában,
nem is történt volna vele semmi rossz. Ott a vámszedők is kedvelték állítólag, és a kaper-
naumi római helyőrség parancsnoka is a barátja volt.
Célszerűtlen volna akár csak célozgatni is Jézus föltámadására Arisztainosz előtt - láttam be
magamban, legföljebb csak az irántam tanúsított tiszteletét veszíteném el, és hiszékeny
szamárnak tartana. Elgondolkodva szóltam:
- Meggyőztél, és most már teljesen értem is, hogy a zsidó álláspont szerint milyen politikai
okok tették a halálát szükségessé. Nekem azonban olyan szokásom van, hogy az útjaimon
tapasztalt mindenféle különlegesség érdekel, gyűjtöm őket, hogy később elszórakoztassak
velük másokat, de azért is, hogy okuljak általuk. Igen érdekelnek például a csodálatos gyó-
gyítások. Antiochiában láttam fiatal koromban egy híres szír varázsló csodálatos gyógyításait,
de Egyiptomban is vannak zarándokhelyek, ahol szintén történtek csodálatos gyógyítások.
Szívesen találkoznék ezért olyan beteggel, akit ő gyógyított meg, és kíváncsi volnék rá, miféle
eszközöket használt.
Úgy tettem, mintha ott és akkor született volna meg egy újabb gondolatom:
- Sőt az egészben az lenne a legérdekesebb, ha valamelyik tanítványával találkozhatnék! -
kiáltottam föl. - Akkor valóban első kézből tudnám meg, ők miként vélekednek róla, és hogy
mit is akart tulajdonképpen.
- Azok most vagy bujkálnak, vagy visszamentek Galileába - válaszolta Arisztainosz megle-
hetősen bosszúsan. - Közelebbi tanítványa tizenkettő volt neki tudomásom szerint, egyikük
azonban elárulta a tanácsnak mestere rejtekhelyét. Valamennyien egyszerű emberek, halászok
a Galileai-tengeren és más effélék, egy bizonyos Jánost kivéve, aki jó családból való, talán
még görögül is beszélő ifjú ember. Meg még egy vámszedő van a hozzá csatlakozottak között,
azaz mindenféle szemét népség. Szóval aligha lenne belőlük hasznod!
- De ha valóban ennyire kíváncsi vagy - fűzte hozzá -, bár én őszintén szólva nem nagyon
értem a tudásvágyadat, amikor szórakozásokkal tölthetnéd életedet itt Jeruzsálemben, nos,
akkor azért van itt egy tanácstag, Nikodémus, aki fölvilágosíthatna téged. Ő az írások buzgó
kutatója és, hogy úgy mondjam, várakozó. Semmi gonoszság nincs benne, noha a tanácsból
rosszallást váltott ki, hogy Jézusnak fogta pártját. Túlságosan romlatlan ilyen magas állásra.
Ezért aztán a tanács éjszakai összejövetelére meg sem hívták, mivel biztosan nagyon bántotta
volna, ha a többiekkel együtt neki is részt kellett volna vennie a názáreti halálra ítélésében.
- Hallottam már róla magam is - jegyeztem meg. - Nemde ő az, aki a királyt a keresztről
levette, és a saját sírjában helyezte el. Azt is mondták, kerek száz font kenetet is vásárolt a
halotti leplekhez.
A király szó sérthette Arisztainosz fülét, de azért nem javított ki a többi zsidók módjára.
- Jól tudod - helyeselt kedvetlenül. - És ez tulajdonképpen nyilvános tüntetés volt, az ő
részéről csakúgy, mint arimathiai József részéről is, de hát engedjük meg nekik, ha ez könnyít
a lelkiismeretükön. József a tanács vénei közül való. Nikodémus azonban Izráel tanítója, neki
jobban kellett volna tudnia mindezt, és nem lett volna szabad hinnie senkinek. Bár lehet, hogy
a galileai eltemetésével is csak arra tettek kísérletet, hogy a tanácson belüli ellenzéket maguk
köré gyűjtsék és csökkentsék a főpap hatalmát és befolyását.
A gondolat minden bizonnyal megnyerte a tetszését, mert fölkiáltott:
- Ez ellen nekem nincs is semmi kifogásom. Kajafás pimaszsága lassan már a megélheté-
sünket is veszélyezteti. Az áldozati állatokkal való kereskedést és a templomban való pénz-
váltást máris teljes egészében a megszámlálhatatlanul sok rokona kezébe adta. Hiszed vagy
nem hiszed, de nekem például egyetlen pénzváltó helyem sincsen az előudvarban. Tulajdon-
képpen Nikodémus teljes ártatlanságában is helyes politikát követ. Mert az bizony helytelen és
törvénytelen, hogy a templom előudvarából zsivajos piacteret csináltak. A pénzváltásban
azonban igenis meg kellene engedni egy bizonyos versenyt, amiből a jámbor utazóknak is
előnye származnék, mivel a templomi utalványok beváltásában nem kellene elfogadniuk a
Kajafás-féle kényszerárfolyamokat.
Az ő üzleti ügyei azonban engem nem érdekeltek, és ezért így szóltam:
- Szívesen találkoznék Nikodémussal, ő azonban aligha fogad engem, rómait.
- De kedves barátom! - kiáltott föl Arisztainosz. - Ez inkább ajánlás a részedre. A zsidó
írástudó megtiszteltetésnek tekinti, ha egy római polgár akarja a vallásunkat megismerni.
Keresheted őt az egy Isten félőjeként, ami megnyit előtted minden ajtót, és nem köt le sehová.
De akár én is beajánllak szívesen hozzá!
Elhatároztuk, hogy híradással lesz Nikodémushoz felőlem. Másnap este már mehetek is hozzá
a besötétedést követő órákban. A pénzemnek csak egy részét vettem föl, a többit továbbra is
őnála hagytam. Az egyik alkalmazottját is reám akarta tukmálni idegenvezetőmül, hogy meg-
nyissa előttem és számomra Jeruzsálem valamennyi titkos örömét. Én azonban a hercehurcás
alexandriai tél után tett fogadalmamra hivatkoztam, ami erős hatást tett reá, és még tisztelte is
az akaratban tanúsított szilárdságomat, noha sajnálkozott, milyen sokat veszítek emiatt.
Barátokként váltunk el. Kikísért a háza kapujáig, és adott volna kísérőt is, aki előttem járván,
a kiabálásával nyitott volna részemre utat. Én azonban nem kívántam fölösleges feltűnést
kelteni. Még egyszer bizonykodott, hogy minden gondomat reá bízhatom bármikor. Kétségte-
lenül ő volt a legrokonszenvesebb zsidó, akivel valaha is találkoztam, én azonban mégsem
éreztem iránta teljes barátságot valami okból. Előítéletmentes magyarázatai lehűtöttek, sőt
újabb kételyeket ébresztettek bennem. Mindez elkedvetlenített.
Mikor az Antonius-várba visszaérkeztem, jelentették, hogy Claudia Procula már többször is
kerestetett. Fölsiettem a totonyszobába, de már fektéből kelt föl, és vékony selyemruhába
bújva, köpenykéjét a vállára vetve jött ki társalkodónője kíséretében, hogy beszéljen velem.
Szeme ijesztően fénylett, arcának ráncai elsimultak, vagyis a jelekből következtetve igencsak
izgatott állapotban lehetett.
Két kézzel a karomba kapaszkodva kiabálta:
- Marcus! Marcus! A zsidókirály föltámadt a halálból!
- Nem mondta neked a proconsul, hogy a tanítványai lopták el éjszaka a holttestét a sírból? -
kérdeztem ingerülten. - Ezt vallotta a hat légionista is a jegyzőkönyvben!
- Azt hiszed, hogy Pontius Pilátus törődik bármi mással, mint az erszényével és a maga önző
érdekeivel? - toporzékolt dühösen Claudia Procula. - Énnekem azonban asszony barátaim is
vannak Jeruzsálemben. És azt hallottad-e már, hogy az a bizonyos asszony a követői közül,
akiből hét gonosz szellemet hajtott ki, szintén járt a sírnál, de már csak egy angyalt látott az
üres sírboltban, s az angyal öltözéke vakítóan fehér volt, s az orcái tüzesek.
- Énnekem ebből inkább azt kell hinnem, hogy a kiűzött gonosz szellemek vissza is bújtak
abba az asszonyba - feleltem ridegen.
Elcsüggedve gondoltam rá, mibe keveredtem, s zavarodottságomban akár a félrebeszélő
asszonyszemélyekkel versenyezhettem volna.
Claudia Procula megsértődött, és keservesen csalódott bennem:
- De hát te is így beszélsz, Marcus? - sírta el magát. - Azt hittem pedig, hogy az ő pártján
vagy, hiszen te is jártál a sírban - hallottam -, és azt is tudom, hogy üresen találtad már te is.
Te azonban inkább hiszel Pontius Pilátusnak és az ajándékokkal megvesztegethető légionis-
táknak, mint a saját két szemed bizonyságának!
Meghatott a sírása, révült arca pedig egyenesen bántotta szememet, szívesen megvigasztaltam
volna. De tudtam, hogy az általam látottakat egy fölzaklatott asszonyszemélyre bízni veszé-
lyes volna. A jeruzsálemi asszonyok beszéde a látomásokról és az angyalokról énszerintem
úgyis a zsidók tanácsa céljait szolgálja azzal, hogy még nehezebben elhihetővé tesz mindent.
- Ne gyötörd magad ilyen gondolatokkal, Claudia! - kérleltem. - Tudhatod, mennyire
magamévá tettem a cinikusok tanait, énnekem hát nagyon nehéz természetfölötti dolgokban
hinnem. Másfelől azonban tagadni sem kívánok semmit. Mondd meg ezért nekem, minderre
ki a tanúd, és mi a neve!
- Mária a neve - magyarázta Claudia Procula lelkesen, mivel mindenáron szeretett volna
meggyőzni. - Igen közönséges név a zsidók között, ez a Mária azonban a Galileai-tenger
partjáról, Magdalából való vagyonos asszony és ismert galambtenyésztő. Az ő galambtenyé-
szete az, amelyik minden esztendőben a hibátlan galambok ezreit szállítja áldozati célokra a
templomba. A jó hírét ugyan elveszítette ez a Mária azzal, hogy gonosz szellemek szállták
meg, de a helyzet merőben megváltozott, amikor a názáreti Jézus kigyógyította őt; Mária
pedig ezután követte útján a Mestert, amerre csak vándorolt. Én egy főrangú zsidó barát-
nőmnél találkoztam vele, és reám igen mély hatást tett az, ahogyan a tanítójáról beszélt.
- Nekem azonban a saját szájából kellene a történetet hallanom, hogy el tudjam hinni -
jegyeztem meg. - Mert az is meglehet ám, hogy csak egy zaklatott álomlátó, aki mindenáron
feltűnést akar kelteni. Mit gondolsz, találkozhatnék-e vele?
- Talán álmokat látni sem szabad? - vitatta Claudia Procula. - Hiszen én is ijesztő álmaim
miatt figyelmeztettem a férjemet, hogy ne ítélje el ezt az igaz embert. Énhozzám az éjszaka
közepén hozták a hírt, hogy elfogták, és kértek, hassak a férjemre, ne ítélje el. Engem a titkos
híradásnál is jobban késztettek erre a saját álmaim. A véleményem pedig továbbra is az, hogy
a férjem élete legnagyobb ostobaságát követte el, amikor átadta őt megfeszíttetésre.
- Találkozhatnék azzal a Máriával valahol, mit gondolsz? - kérdeztem csökönyösen.
- Nem illő, hogy férfiember egy zsidó asszonyt megszólítson - próbált elhárítani Claudia
Procula. - Az pedig még kevésbé, hogy egy idegen szólítsa meg. Nem kívánom eltitkolni azt
sem, hogy érzékeny idegzetű és könnyen lelkesedő nőszemély ez a Mária. És te, aki tele vagy
előítéletekkel vele szemben, bizonyára helytelen képet alkotnál róla, ha találkoznátok. Engem
azonban mindez nem gátol abban, hogy elhiggyem mindazt, amit mond.
Mindenesetre Claudia Procula lelkesedése is lohadni kezdett.
- És ha mégis rátalálnék a magdalai Máriára, hivatkozhatom-e rád, és kérhetem-e, hogy
őszintén beszélje el nekem mindazt, amit látott? - kérdeztem újra.
Claudia olyasmit motyogott, hogy egy férfi sohasem nyerheti el úgy egy nő bizalmát, mint egy
másik nő, és hogy a férfiak nem is tudják a nőket megérteni egyáltalán. De azért kénytelen-
kelletlen megengedte a reá való hivatkozást, ha találkoznék Máriával.
- De ha bármi kellemetlenséget vagy bajt okoznál neki, azért énnekem felelsz! - fenyegetett
meg.
Beszélgetésünk ezzel befejeződött, s Claudia Procula láthatóan úgy vélte, hogy megnyert a
rajongásának, és azt is sikerült velem elhitetnie, hogy a zsidók királya föltámadt. Alapjában
véve nekem is ezt kellett hinnem, hiszen saját szememmel láttam a göngyölegben maradt
lepleket az üres sírban. Én azonban ésszerűen akarom megvizsgálni ezt az egész dolgot.
NEGYEDIK LEVÉL
Marcus Tulliának.
Folytatom az elbeszélést, és elmondom rendre, mi minden történt velem azóta is.
Az Antonius-vár épülete komor és nyomasztó. Nem kívántam ott lakni, ahol állandóan
szemmel tartottak. Elkészülődtek a várból a proconsulék is, vissza a székvárosba, Caesareába.
Pilátusnak egy szerencsét hozó szkarabeuszt, Proculának pedig egy alexandriai tükröt adtam
ajándékba emlékül, és megígértem, hogy föltétlenül Caesareán keresztül utazom majd vissza.
Pontius Pilátus ezt el is várta tőlem, nem akart elengedni Júdeából anélkül, hogy ki ne
faggasson. Claudia Procula is megesketett, hogy beszámolok neki mindarról, amit a föltá-
madottról sikerül megtudnom.
Bőséges pénzjuttatásban részesítettem a helyőrség parancsnokát, hogy jó viszonyunkat meg-
őrizzem, és mindenkor legyen a várban menedékem szükség esetén. Egyébként láttam már,
hogy Jeruzsálemben semmi veszély sem fenyeget, ha a zsidók szokásait tiszteletben tartom, és
a magam szokásaival nem ingerlem ellenem őket.
Adenabar százados iránt pedig valódi barátságot érzek. Ő segített hozzá ahhoz, hogy szállást
ne a nagy fogadóban vegyek magamnak, hanem egy ismerősénél, egy szíriai zsibárus vendég-
szobájában a Hasmoneusok palotája közelében. A szírek szokásait és isteneit ifjúkorom óta
ismerem, és tudom róluk, hogy kedvelik az ízletes ételeket, lakóhelyüket tisztán tartják, és
mindenben becsületesek, a pénzváltás kivételével.
A kereskedő családjával együtt a földszinten lakott, és áruit is csak napközben rakta ki háza
elé az utcára. Én a külső kaputól közvetlenül juthatok föl emeleti szobámba, és kedvem
szerint, a kíváncsiskodók kizárásával fogadhatok vendégeket. Adenabar és barátja, a kereske-
dő, egymással vetélkedve sorolták a vendégszoba előnyeit; az asszony és leányai szobámba
hozzák az ételt, és gondoskodnak arról, hogy az ott fölfüggesztett korsóban állandóan friss
legyen a víz; fiúgyermekeik pedig futva intézik ügyeimet, és szereznek be számomra bort és
gyümölcsöt vagy bármi mást, amit éppen kívánok. A szerény jövedelemmel rendelkező család
igen megörült nekem, hogy az ünnepek elmúltával, amikor az idegenek eltávoznak a városból,
bennem fizető vendégre tehetnek szert.
Elrendezkedve az új otthonban, vártam a csillagok kigyúltát, hogy végre elindulhassak. Niko-
démus fazekasműhelye eléggé ismert hely volt hozzá, hogy én is könnyen megtaláljam. A
félig nyitva hagyott kapun át bejutottam udvarára, ahol egy szolga fogadott, és megkérdezte:
- Te vagy az, akit az uram vár?
Helyeslő válaszom után a tetőre vezetett föl. A júdeai égbolton tiszta fénnyel ragyogtak a
csillagok, világot gyújtani igazán fölösleges lett volna. Így is jól láthattam azt az idősebb
férfit, aki egy vánkoson üldögélt, és miután nyájasan köszöntött, azonnal kérdezett is:
- Te vagy az az istenkereső, akiről a pénzváltó Arisztainosz hírt adott?
Ezzel maga mellé ültetett, és az égnek és földnek teremtésével belekezdett az Izráel Istenéről
való magyarázatokba, amiket én csak addig követtem türelemmel, hogy az Isten embert
teremtett a maga képére a föld porából, ott azonban türelmetlenül közbevágtam:
- Izráel tanítója! Ezt én már hallottam, és a görög nyelvű szentírásokból olvastam is. Én
azonban azért jöttem, hogy a názáreti Jézusról, a zsidók királyáról beszélj nekem. Ezt te is
tudod, hiszen ezért fogadsz itt fönt és sötétedés után.
- Az ő vére reám és népemre szállott - mondotta remegő hangon Nikodémus. - Holtomiglan
szenvedek és gyötrődöm miatta, az ő tanítóul küldetése magától Istentől való volt, azért tudott
ilyen jeleket tenni.
- De több volt, mint tanító - válaszoltam. - Én is reszketek a lelkem mélyén érte, noha idegen
vagyok. És, ugye, tudod róla azt is, hogy a sírjából föltámadt, noha te magad burkoltad őt
halotti leplekbe, és zártad le sírboltját a sabbat előtti órákban?!
Nikodémus a csillagok felé emelte arcát, és hangosan följajdult:
- Én magam sem tudom, mit higgyek?
A csillagos égre mutatva kérdeztem Nikodémustól:
- Ő volt-e a csillag fia, akiről a jóslat szólt?
- Nem tudom, semmit sem értek, és immár Izráel tanítójának sem vagyok alkalmas. A
tanácsban félrevezettek vele, hogy Galileából nem támadhat próféta. Ez igaz. Az írások való-
ban nem beszélnek Galileáról. De azután anyjától, akivel csak most találkozhattam, meg-
tudtam, hogy a júdeai Betlehemben született a gonosz Heródes idején. Az írások bizonysága
szerint a szabadító az efratai Betlehemből lesz eljövendő. Az írások szorgos és alapos kutatása
során bizonyosság lett előttem, hogy az utolsó igéig valóra vált mindaz, amit róla mondottak,
még az is, hogy csontjai nem töretnek meg.
Éneklő hangon kezdte mondani a jövendölések szövegét, egyúttal le is fordítva őket nekem.
De miután jó ideig csak ezeket kántálta, megint elvesztettem a türelmemet:
- Nekem egyáltalán semmit nem mond, hogy prófétáitok jövendölései megvalósultak-e benne
vagy nem. Az én számomra egyetlen kérdés létezik: föltámadt-e vagy sem? Ha föltámadt a
sírjából valóban, több, mint király, és soha őelőtte ezen a világon hozzá fogható még nem élt.
Tudod, nem azért jöttem, hogy ravaszkodjak, és kelepcét állítsak neked, őneki pedig már
senki nem árthat. Felelj nekem. Reszket a szívem azért, hogy megtudhassam az igazságot.
- Az eseményekről nekem is csak utólag számoltak be, és nem is tudom, hogy igazából mit
higgyek. Tanítványai, akik nagyon félnek az üldözéstől, tegnap egybegyűltek megint, de zárt
ajtók megett. Mármint a tanítványok legtöbbje ott volt, ha félve is. Egyszerre azonban maga a
keresztre feszített Jézus jelent meg közöttük, és mutatta meg nekik sebeit a kezén, a lábán és
az oldalában, majd reájuk lehelt és máris eltűnt közülük ugyanúgy, amint jött. Nekem ezt így
beszélték el, és ez az, amit nagyon nehéz elhinnem.
A testem megremegett a sötétben.
- Az országáról beszélj! - kértem. - Az országról mit tanított?
- Amikor legelőször jött Jeruzsálembe, húsvétkor, és megtisztította a templomot, akkor keres-
tem fel őt. De azóta sem tudom elfelejteni, amit akkor mondott nekem, noha sem akkor nem
értettem, sem most. Azt mondotta ugyanis, hogy az az ember, aki nem születik újjá, nem
láthatja meg az országot.
Azon nyomban az orfikusok és a püthagoreánusok jutottak eszembe, akik szintén azt állítják,
hogy az ember újjászületik, éspedig a cselekedetei által megszabott alakban, lehet, hogy
állatként, de az is lehet, hogy növényként. Csalódás fogott el tehát, hiszen ez a tan sem új
nekem. De Nikodémus zavartalanul folytatta:
- Én ezt a tanítását nem fogadtam el, és megkérdeztem tőle, hogyan tudhat az ember idős
korában újraszületni? Az anyaméhbe nem mehet vissza, és nem születhet újjá! Akkor adta
meg nekem a kulcsot Jézus, és ismételte el többször is: Aki nem születik újjá víztől és
leiektől, nem mehet be az országba sem! A vizet értem és tudom is, milyen sokan vonultak el
testvéri közösségbe a sivatagba, hol imádkozással és várakozással töltik a próbaidőt, amely-
nek leteltével vízben is megmártóznak. A sivatagból jött az a János is, aki vízzel keresztelte az
embereket, és akit később Heródes Antipas megöletett.
- Mély vízbe kell lépnie az avatandónak az egyiptomi titkos Ízisz-szertartásokon is, mégpedig
fenntartások nélkül, a teljes sötétségben... igaz, hogy nyomban erős karok ragadják ki a vízből,
belé ne fúljon. Az is jelképes szertartás, és abban sincsen semmi új - vágtam szavába.
- A vízzel való keresztelés valóban egyáltalán nem új - helyeselt Nikodémus. - Én azonban a
lélektől való születést kérdeztem tőle, hogy azon mit ért. Jézus erre ezt válaszolta nekem,
szóról szóra, és ezt nagyon belevéstem az elmémbe: „Ami hústól született, hús az. Ami
lélektől született, az lélek. A szél onnét fú, ahonnét akar. Hallod a zúgását, de nem tudod,
honnét jő, és hova megy. Így van mindenki, aki lélektől született.”
Sokáig hallgatott ezután Nikodémus, és én is sokáig gondolkodtam a mondottakon. Csillagok
szikráztak a júdeai égbolton, nedves agyag illatát lélegeztem be, és a kemencéét. A tanítás
titokzatos módon egészen a szívemig hatolt, bár vigasztalanul éreztem, hogy az eszemmel föl
nem foghatom.
- Ez tehát minden, amit az ő országáról tudsz? - kérdeztem végül csöndesen.
- Tanítványaitól tudtam meg azt is, hogy a tanító munkája előtt a pusztába vonult el, ahol
negyven napon át böjtölt s virrasztott, megtapasztalván ezenközben mindazt a hamisságot és
mindazon jelenéseket, amikkel a földhöz kötött hatalmak a böjtölőt megkísértik. Fölvitte a
kísértője egy magas hegyre őt, ahonnét bemutatta neki a földi birodalmakat mindennemű
szépségeikkel, és ígérte neki a fölöttük való uralmat, ha készen áll földre borulni kísértője
előtt, azaz lemondani feladatáról, amiért e világra született. Ő azonban győzedelmeskedett a
kísértéseken, s ezután angyalok jöttek, és szolgálták őt a pusztaságban. Az emberek közé csak
később tért vissza, s később kezdett tanítani, csodákat művelni, és tanítványokat gyűjteni
maga köré. Ez minden, amit tudok az ő országáról, ami semmiképpen sem emberi ország.
Hamisság és gonoszság volt tehát ezért elítélni!
Engem zavart ez a jelenésekről meg angyalokról való beszéd, hiszen akárki érzékeny idegzetű
ember, ha eleget virrasztott és böjtölt, láthat efféle káprázatokat, amik azon nyomban el is
tűnnek, amint eszik, iszik, és visszatér az emberek közé.
- De hát miféle ország lehet az akkor? - faggattam tovább Nikodémust.
Nikodémus széttárta a karját, és panaszos hangon válaszolt:
- Honnan tudhatnám? Én csak a szélzúgást hallottam. Amikor találkozhattam vele, úgy
hittem, őbenne érkezett el az ország erre a földre. Ő azonban sok egyébről is beszélt nekem.
Elmondotta, hogy Isten nem azért küldötte el a fiát, hogy ezt a világot megítélje, hanem azért,
hogy megmentse. Ez azonban mégsem így történt! Keresztre feszítették, és dicstelen halált
kellett szenvednie! Nem tudom ezt megérteni! És most, hogy ő nincs, az országa sincs többé!
Noha szívem mást mondott volna, eszem mégis arra késztetett, hogy gunyorosan szóljak:
- Vajmi keveset adtál nekem, Izráel tanítója! Csak a szél zúgását, mert azt, hogy föltámadt,
magad sem hiszed őszintén!
- Nem vagyok én már Izráel tanítója - mondta Nikodémus alázatosan. - Izráel gyermekei
között is a legkisebb vagyok, szívemben megsebződve s a földre leroskadva. Mégis adok
neked valamit. Ha a magvető a magot elvetette, őneki gondoskodnia arról már nem kell, mert
a mag akkor is csírába szökken, és aludjék is bár a magvető, az esőkben és a szelekben is
növekszik mindaddig, amíg a vágásra be nem érik. Az én helyzetem ilyen, és ha őszinte vagy,
ilyen a tiéd is. Belém van a mag ültetve, és növekszik bennem. De talán beléd is el van
ültetve, és a termése egyszer beérik aratásra benned is. Nem tehetek egyebet tehát, mint
várakozom, és beismerem, mennyire keveset tudok, és milyen ingatag bennem a hit.
- Én azonban nem elégszem meg puszta várakozással! - fakadtam ki ingerülten. - Nem érted,
hogy most még minden frissen él az emlékezetben, de ezekből az emlékekből minden nap
elvisz valamit magával! Hozz engem össze a tanítványaival, nekik bizonyára érthetőbben
magyarázta meg az országa titkát. Nekem tűz lobog a szívemben, de hinni csak akkor tudok,
ha bizonyosságot kaphatok róla!
Nikodémus nehézkesen sóhajtott, és barátságosabb hangnemben válaszolta:
- A megmaradt tizenegy tanítvány fél, és meg van zavarodva, a borzasztó csalódás teljesen
leverte őket, hiszen egyszerű emberek, fiatalok mindannyian, és eléggé értetlenek is. Addig,
amíg ő életben volt, elvitatkozgattak egymással a tanításról, de még inkább az eljövendő
ország hatalmi posztjainak az elosztásán civakodtak. Bármit mondott is nekik az országról, a
tanítványok földi országnak képzelték és tartották a legvégsőkig. Így bizonyára az utolsó, az
elfogatása előtti estén is, amikor a várakozók szokása szerint húsvéti bárányt evett a tanít-
ványaival, és akkor mondotta, hogy bort így együtt majd csak az országban fognak inni
legközelebb. Egyébként szerintem e miatt az ígérete miatt nem fogadhatta el azt a bódító bort
sem, amit a jeruzsálemi asszonyok kínáltak neki keresztre feszítése előtt. Viszont ígéretei
alapján a tanítványok közül a leginkább gyermetegek egyenesen azt hitték, legalább egy
légiónyi angyalt fog az egekből lehívni csatázni magáért, és azért, hogy országát megalapít-
hassa, amely országot természetesen ők uralnának, mindegyikőjük egy-egy nemzetségét
Izráelnek. Ebből láthatod, mennyire nem érett meg bennük a tanítás. Noha valamennyi
csodatételét együtt élték át, most mégsem tudják tanulatlan ember létükre azt sem, hogy
egyáltalán mit gondoljanak. Féltik az életüket, és elrejtőztek. Ha találkoznál velük, elbeszé-
léseiktől még jobban megzavarodnál, mint ahogy megzavarodtak ők is.
Én ezt nem tudtam megérteni.
- Miért választott tanítványul csupa egyszerű embert? - kérdeztem indulatosan. - Ha egyszer
valóban akkora csodatévő volt, mint mondták, tanult személyeket is választhatott volna
társakul.
- Számomra is nagyon fájó dolgot érintesz ezzel a kérdéssel - vallotta meg Nikodémus -,
egyenesen a leglényegét a magam csalódásának. Ő azonban nem a bölcseket és nem a tanul-
takat hívta, hanem a szegényeket és az egyszerűeket s a megterhelteket. Állítólag azt mondta
volna egy egész nagy embercsoportnak, hogy a lelki szegények fognak üdvözülni és az ország
az övéké lesz. A bölcsek és a gazdagok számára megnehezített mindent. Lehettem volna a
tanítványa talán én is, de akkor a tanácsban viselt tisztségemről s a családomról lemondva el
kellett volna adnom a műhelyemet, és amit kapok, azt elosztani a szegények között. Ilyen
szigorú feltételeket azért szabott, hogy a magunkfajta számára a követését lehetetlenné tegye.
Barátai azonban a gazdagok és a befolyásosok körében is voltak, és segítették is őt titokban.
Olyan értesülései, ismeretei és kapcsolatai is voltak tehát, amikről a tanítványai sem tudtak,
mivel azt nem tartotta szükségesnek.
- De én mégis szeretnék találkozni valakivel a közvetlen tanítványai közül! - mondottam
csökönyösen.
Nikodémus azonban mereven visszautasított:
- Én tudom, hogy nem vagy római kém, ők azonban a félelemtől nem hinnének neked. De
nem hinnél nekik te sem, ha meglátnád, mennyire egyszerű emberek. Ha ők mondanák el azt,
hogy látták a zárt ajtók mögött az Isten föltámadott fiát, te az eddiginél is jobban kételkednél
mindenben, és azt gondolnád, hogy ezek vagy csalódásukban találtak ki egy ilyen ostoba
történetet, vagy pedig azért, hogy önérzetük utolsó foszlányait megmentsék.
Nikodémus szomorkásan elmosolyodott:
- Először azoknak az asszonyoknak sem hittek, akik a sírtól visszatérve jelentették nekik,
hogy a sírbolt üres. Az a tanítvány pedig, aki tegnap a lezárt rejtekhelyen nem volt velük
együtt, még saját társai elbeszélését sem hitte el. Hogyan hinnének hát neked?
Rábeszélőképességem teljes latba vetésével igyekeztem rávenni, árulja el nekem a király
tanítványainak rejtekhelyét, vagy legalább valami más módon segítsen hozzá, hogy kapcsolat-
ba kerüljek velük, de mert ő maga sem bízott meg bennem teljesen, láttam, elzárkózása is
föltétlen volt. Amikor már azt is bánni kezdte, hogy egyáltalán fogadott, gyorsan megkértem
még:
- Legalább tanácsot adj, mit tehetnék, nem bírom tétlenül várni, hogy történjék valami.
- A magvető már elvetette a magot - mondotta intőleg. - Ha pedig ez a mag beléd vettetett, a
legbölcsebben azt tennéd, ha várakoznál, alázatosan. De nekivághatsz akár Galileának, ahol ő
is járt, és megkereshetnéd a csendeseket; tőlük tudakold meg, mi maradt meg elméjükben
tanításaiból. Beszélgethetnél általa meggyógyított betegekkel, és meggyőződhetnél róla, hogy
azokat a csodákat senki más nem tehette, csakis az Isten fia.
Nem lelkesedtem a mondottakért.
- Miről ismerem meg a csendeseket egyáltalán? - kérdeztem. - Galilea messze van, és én
idegen vagyok.
Nikodémus ugyan vonakodva, de megadta a jelt:
- Az utat kérdezd vándorlásod közben, és ha valaki azt válaszolja, hogy sok az út, és sok a
tévút is köztük, annak ekként válaszolj: egyetlen út van csak, és mert én is csendes és alázatos
vagyok az én szívemben, arra igazíts engem! Erről ismernek meg, és ezt hallva bíznak meg
benned, ártani úgysem tudsz nekik feljelentéssel sem, mivel a törvényeket betartják, az
adójukat megfizetik, és nem ártanak senkinek sem.
- Köszönöm tanácsaidat, eszembe véstem mindent, de talán itt, Jeruzsálemben is tett ő
csodákat, és azért sem akarok a városból elmenni, hátha még itt is történik valami.
Nikodémus már észrevehetőleg belém fáradt.
- Egy jó hírét veszített asszonnyal, akiből a gonosz szellemeket ő hajtotta ki, itt is találkoz-
hatsz. De egy Betánia nevű faluban, amely csak rövidke sétaút a várostól, él három testvér,
akiknek a házában vendégeskedett. Egyikőjüknek még azt is megengedte, hogy a lába elé
kuporodva hallgassa őt, noha csak nő volt. A fivérét pedig már a halálból támasztotta fel,
amikor az már negyedik napja volt a sírban, és amint mondják, már szaglott is. Nos, azt a
Lázárt keresd meg! Lesz neked ott csoda elegendő! Bizonyára szóba állnak veled, ha
megmondod, hogy én küldtelek.
- Valóban halott volt az az ember? - kérdeztem kételkedve.
- Az, az, hogyne lett volna! - felelt nyugtalanul Nikodémus. - Ugyanolyan jól tudom, mint te,
hogy tetszhalottak is vannak. És olyan is, aki az emberek zokogása és a temetési fuvolások
játéka közben kél föl ravataláról a gyászoló hozzátartozókat elszörnyesztve. Azután beszéltek
olyan halottakról is, akik a sírban térve magukhoz, mert a zárókövet elhengeríteni nem bírják,
addig kiáltoznak, amíg meg nem fulladnak. Tévedések azért lehetségesek, mert törvényeink
szerint a halottat még aznap el kell temetni. Vannak ilyen dolgokról ismereteim nekem is, és
nem szorulok a tanácsaidra!
- És különben is, mi haszna van az egésznek, ha már előre gyanakodva indulsz neki? -
kérdezte. - Mit nyersz vele? Belelátok a gondolataidba: ez a család a barátja volt. Könnyű volt
hát cselt vetniük a kételkedők meggyőzésére, és az alélt állapotban lévő Lázárt sírba helyezni,
amíg a Mester megérkezik. De mit nyertek volna vele? Inkább nézd meg jól a saját szemeddel
mind a hármat, Lázárt és a két nőtestvérét, s döntsd el magad, igazat beszélnek-e, vagy csak
ravaszkodnak.
Nikodémusnak természetesen igaza volt. Mivel többet nem tudtam kiszedni belőle, megkö-
szöntem neki, és megkérdeztem, mennyivel tartozom a tanításért. Ő azonban mindenféle
fizetséget visszautasított határozottan és megvetőleg:
- Nem vagyok circusból szökött színész, aki, mint hallottam, Rómában gyermekeket tanít a
betűvetésre, hogy életét tovább tengesse. Izráel tanítói nem pénzért tanítanak, valami mes-
terséget is kell tanulniuk, hogy saját kezük munkájával tarthassák el magukat. Így lettem én is
fazekas, amiként az atyám is az volt. De ha adni akarsz, add a pénzt a szegényeknek. Abból
csak áldás száll reád!
Lekísért az udvarra, és lent egyik szobájába is bevezetett, hogy lámpafénynél is megláthassam,
mennyire nem jelentéktelen ember ő, noha csak fazekas. Őbenne is volt ennyi emberi hiúság.
Láttam, hogy a szobája gazdag ember szobája, drága holmikkal teli. Köntöse is a legjobb
anyagból készült. Leginkább azonban az arcát néztem, amit végre világosban is megláthattam.
Szeme rövidlátó volt az állandó olvasás következtében, s arcát ugyan ősz szakáll keretezte,
mégis gyermeteg és gömbölyded volt. Keze is azt látszott tanúsítani, hogy agyaghoz már évek
óta nem nyúlt, még ha esetleg érti is a fazekasmesterséget.
Ő is megnézett alaposan, hogy emlékezzen reám:
- Nem látok gonoszságot az arcodon - mondotta. - A szemedből nyugtalanság sugárzik, de
nem hitetlenség, és nem is gonoszság. A szakálladat azonban növeszd meg, hogy mások is
fölismerjék benned az istenkeresőt!
Magam is így gondoltam, és már növesztettem pár nap óta a szakállamat, de még csak némi
fekete borosta tüskéskedett az államon. Nikodémus kísért a kapuhoz, és ő maga zárta be
mögöttem. Nem akarta, hogy szolgálói lássanak.
Botladoztam a kopott köveken, amíg szemem meg nem szokta a sötétséget. Ilyen későn már
csak a nagyobb utak sarkán látszottak városi fények. Idefelé jövet azonban alaposan eszembe
véstem az utat, és reméltem, hogy új otthonomat, amely pedig az alsóvárostól meglehetősen
távol esik, könnyen megtalálom. Az alsóvárost a felsővárostól elválasztó falig úgy jutottam el,
hogy közben nem is találkoztam mással, csak néhány zsidó rendőrrel. A kapuboltozat alól
félénk női hang üdvözölt:
- Békességed vagyon-e, idegen?
Összerezzentem a váratlan szólításra, de azért udvariasan válaszoltam:
- És neked békességed vagyon-e, asszony?
A nő letérdelt elébem az utcakőre, és alázatosan szólt:
- Szolgálód vagyok, és megteszem mindazt, amit kívánsz.
Sejtve a mesterségét, igyekeztem elhárítani:
- Menj utadra békében, nem kívánok tőled semmit!
Ő azonban csökönyösen fogta a tógám szegélyét, és tovább kérlelt:
- Nincs szobám, ahová elvihetnélek, szegény vagyok, de a falmélyedésben sem láthat meg
bennünket senki.
A zsidó nők szokása szerint teljesen be volt burkolózva a ruháiba, a feje sem látszott, s így
sem az arcáról, sem a koráról nem lehetett fogalmam sem. A nyomorúsága indított meg.
Egyszerre eszembe jutott Nikodémus buzdítása, és annyi ezüstöt adtam neki, amennyivel a
tanításért és a tanácsokért Nikodémusnak tartozhattam.
A nő először el sem hitte a történteket, csak amikor ismételten is kijelentettem, hogy nem
kívánok tőle semmit. Amikor végre valóban megértette, erőnek erejével a lábamat akarta
megcsókolni, és fölkiáltott:
- Még soha senkitől sem kaptam ajándékot úgy, hogy azért valamit ne kért volna. Izrael Istene
áldjon meg téged, noha én nem vagyok méltó áldást kérni senkire, mert még a templomban
sem mutathatok be áldozatokat. De a nevedet mondd meg legalább, hogy imáimba foglal-
hassam!
Nem nagyon vágytam az ő hivatását gyakorló nőszemélynek a nevemet megmondani, de
megsérteni sem akartam.
- Római vagyok, s a nevem Marcus. Idegen vagyok Jeruzsálemben.
- Szolgálód neve Mária. De Mária több van, mint mag a gránátalmában, hozzáteszem ezért:
Beretből való vagyok, a kutak falujából, hogy a többi Máriáktól, mert bizonyára más Máriák
is kerülnek a magadfajta jó akaratú férfiember útjába, meg tudjál különböztetni.
- Dehogy vagyok én jóakaratú! - tiltakoztam, mert már szerettem volna szabadulni tőle. - Csak
egy tartozásomat fizettem meg ezzel, és igazán semmi szükség rá, hogy hálálkodj nekem!
Távozz békességben, megyek én is, és felejtsük el egymást!
Mária azonban a sötétben a vonásaimat próbálta kifürkészni.
- Ne vesd meg a magamfajta elesett imáját! - kérlelt. - Én is tehetek még szolgálatot neked,
talán olyankor, amikor a legkevésbé sejted és várod!
- Nem tartozol semmivel! - ismételtem meg. - Szolgálataidat nem óhajtom. Én az utat
keresem, azt azonban te aligha tudod megmutatni nekem.
- Te, az idegen, kérdezed az utat? - csodálkozott. - De hiszen sok az út, és sok tévút is köztük.
És ha én próbálnálak útbaigazítani, csak félrevezetnélek!
Mária válasza nem lehetett véletlen. Én azonban csalódást éreztem, hogy a csendesek látha-
tólag a többiek által leginkább lenézettek és félretaszítottak közül kerülnek ki. Igyekeztem
jóakarattal az egérre gondolni, amelyik az oroszlánt fogva tartó kötelékeket rágta szét, és ezért
így válaszoltam:
- Énnekem úgy mondták, csak egyetlen út van. Szeretném, ha az én szívemben is csöndesség
volna és alázat.
Mária kinyújtotta a kezét, megérintette arcomat, s kitapintotta az államon serkenő borostát.
Bármennyire szerettem volna alázatos lenni, mégis ellenszenvesnek éreztem az érintését.
Bizonyára megrázkódtam, mert ő is elhúzódott tőlem, és elkedvetlenedve mondta:
- Nem az egészségeseknek van szükségük gyógyítóra, hanem a betegeknek. Nem magamért
voltál irgalmas hozzám, hanem azért, hogy az elmédet nyomasztó adósságot megfizesd.
Aligha lehetsz oly beteg, hogy szívedben is valóban rá akarnál lépni az útra. Engem pedig a
szándékaid megpróbálására küldtek ide. Hogyha követtél volna a fal hasadékába, rossz lélek-
kel indultál volna tovább, akárcsak én. Így azonban reményt nyújtok neked, ha valóban
őszintén kérdezed az utat.
- Őszinte vagyok, és nem akarok rosszat senkinek sem - mondtam. - És az igazságot akarom
tudni bizonyos dolgokról, amikről tenéked aligha lehet tudomásod!
- Ne becsüld le a nők ismereteit! - figyelmeztetett. - A nők ismerete az országban akár
fontosabb is lehet, mint a férfiértelem, noha én a legalávalóbb vagyok Izráel asszonyai közül.
Az én női ismeretem azt mondja, hogy ezek a napok a várakozás napjai. Nő a nővérével
ezekben a napokban úgy találkozik, hogy nem nézi le, s a férfi is a fivérével úgy, hogy nem
vádolja őt. Ezért nagyobb a világosság bennem is, mint azelőtt, noha bukott nő vagyok.
- Izráel egyik tanítóját hallgattam ma este, és úgy találtam, hogy bizonytalankodó és gyönge
hitű férfiú, ezért a tanítása is hidegen hagyta az elmémet. Lehet, hogy te, Beretből való Mária,
jobban tudnál engemet tanítani?
Ezeket mondva már egyáltalán nem hittem, hogy Mária olyan rosszféle nőszemély lenne,
amilyennek mutatta magát. Az is lehet, hogy valami okból valóban utamba küldetett, hogy
próbára tegyen, mert új otthonomba ezen a kapun kellett átmennem.
- Adsz-e nekem valami reményt? - kérdeztem.
- Tudod-e, hol van a Forrás-kapu? - kérdezett ő is.
- Nem tudom, de megtalálom, ha szükséges.
- Azon átjutsz a Kidron völgyébe és a jerikói útra. Az az út lesz talán az, amit keresel. De ha
nem találnád meg ott, akkor menj csak újra a Forrás-kapuhoz valamelyik nap, mikor a szakál-
lad már kinőtt, és nézz körül. Ha a forrástól visszatérő, korsót hordozó férfit találnál meg-
pillantani, kövesd! Ha megszólítod, talán válaszol. Ha nem válaszol, nem tudok neked
segíteni!
- A vízhordás nem is férfimunka - válaszoltam gyanakodva. - Vízért az asszonyok járnak,
Jeruzsálemben csakúgy, mint másutt, mindenfelé.
- Éppen erről fogod őt megismerni - válaszolt a Beretből való Mária. - De ha mégsem
válaszolna neked, amikor megszólítod, akkor ne zaklasd, hanem egy másik napon térj vissza,
és próbálkozz ismét! Egyéb tanácsot nem adhatok neked!
- Ha a tanácsod jó tanács és segít is, amint azt kívánom, én leszek ismét a te adósod, Mária!
- Ellenkezőleg! Én fizetem vissza az én adósságomat, ha valaki másnak mutathatom az utat.
De ha nyomasztana az adósság érzése, add a pénzt a szegényeknek, és engem felejts el!
Különben is hiába fogsz keresgélni itt a fal hasadékánál, soha többé nem térek vissza ide!
Elváltunk, és annyit sem láthattam az arcából, hogy legalább nappal ráismerhetnék! Az öröm-
mel teljes hangjáról azonban bizonyára megismerném, ha meghallhatnám még egyszer!
Szállásomra visszatérve, emeleti szobámban még egyszer végiggondoltam a velem történt
eseményeket, és újra gyötörni kezdett a zsidó titokzatoskodás. Nikodémus is bizonyára sokkal
többet tud, mint amennyit mondott. Valahogy olyan érzésem volt, hogy figyelnek, és akarnak
tőlem valamit.
Vagy a föltámadt király tanítványai, vagy Claudia Procula zsidó barátnői gyanakodnak, hogy
olyan dolgokat is tudok, amit ők még nem, és ezért nem merik fölfedezni magukat nekem, aki
mégiscsak idegen vagyok. Az idegenekkel szemben való óvatosságra van is okuk, hiszen a
tanítójukat elítélték, kiátkozták és keresztre feszítették.
Azután a sírkertben látott kertész is izgatta a gondolataimat. Azt mondotta, hogy ismer engem,
tehát nekem is ismernem kellene őt. Mégsem megyek vissza a kertbe keresgélni, úgysem
találnám ott már őt, tudom.
ÖTÖDIK LEVÉL
Marcus Tulliának.
Elmondom, hogy Betánia faluban jártam, és mi minden történt ott velem.
A félig-formán kinőtt szakállammal, és mert csak egy durva inget és egy eléggé elpiszkolódott
útiköntöst öltöttem magamra, inkább látszottam útonállónak, mint művelt rómainak. Miután
szír házigazdámék elláttak kenyérrel, sózott hallal és savanykás borral, a városon keresztül a
Forrás-kapuhoz sétáltam. Elhaladva egy tavacska mellett, leereszkedtem a Kidron völgyébe,
ahonnan a kiszáradt patak medrében kanyargó utat követtem. Balra fönt a városfal emelkedett,
jobb felől pedig sírok voltak a hegyoldalban. A lejtőkön öreg, girbegurba olajfák növekedtek,
majd egy magas hegy tövében mentem el, aminek oldalában fűszernövények árnyas kertje
volt.
A felhőtlen égbolt alatt tiszta és meleg volt a levegő. Velem szemben fával és szénnel
megrakott szamarak jöttek, és kosarakat cipelő parasztok. Ereje teljében lévő ifjúnak érezve
magamat vidáman vándoroltam. A kételkedő ész komor gondolatai elhalványodtak a mozgás
okozta örömben, nyitott voltam és fogékony. Valóban olyan napokban élhetek, amikor a világ
megnevezhetetlen várakozással van tele, de azt még senki sem tudhatja teljes bizonyossággal,
mi történik. És az idegen, mint én, éppoly közel lehetek ehhez a rejtélyhez, mint a benne élők.
Sem a föld, sem az ég nem olyan, mint azelőtt, most valahogy tisztábban kivehető minden.
Betániát már távolról megpillantottam. Az alacsony épületek húsvétra kimeszelt fala messzi-
ről kivillant elém a lombok közül. Fügefa árnyékában üldögélő férfit pillantottam meg.
Annyira különösen és annyira furcsán ült ott földszínű köntösében, hogy valósággal földhöz
szögezett a rajtam végigfutó borzongás.
- Békesség néked! - üdvözöltem. - Ez a falu Betánia?
Első pillanatban még világtalannak is véltem, oly merev és üveges volt a tekintete, amikor
sovány arcát felém fordította; és noha még fiatal ember volt, arcbőre máris teljesen sárga, és
fedetlen fején ősz a haja.
- Békesség tenéked is! - válaszolt. - Utat tévesztettél, idegen?
- Sok az út, és a tévút is sok - mondottam, és reménység moccant bennem. - Te talán rá tudnál
vezetni a helyes útra?
- Nikodémus küldött? - kérdezte kelletlenül. - Hát akkor... én vagyok Lázár. Mit akarsz?
Furcsán beszélt, akadozó nyelvvel, mint akinek nehézséget okoz a szólás. Odaléptem és lete-
lepedtem mellé a földre, ha nem is a közvetlen közelébe. Jólesett a fügefa árnyán megpihen-
nem, és hogy ne vétsek a szokások ellen sem, iparkodtam lesütni a szememet, és nem bámész-
kodni a mellettem ülő ismeretlenre.
Csodálkozhatott, hogy nem fakadok szóra azon nyomban, csak üldögéltünk némán egymás
mellett, én az arcomat legyezgetve a köntösöm szegélyével, mivel megizzasztott a séta.
- Bizonyosan tudod, ugye, a főpap úgy határozott, hogy engem is megölnek? - szólalt meg
végül ő. - De én nem bujkálok, látod, itt vagyok a falumban idehaza. Öljék meg ezt a testet, ha
tudják! Jöhetnek, nem félek sem tőlük, sem másoktól. Senki nem ölhet meg úgysem, mert én
nem halok meg soha!
Félelemkeltő szavai és üveges tekintete engem is megrémített, mert úgy éreztem, mintha
hideg fuvallat fújna belőle rám.
- Meg vagy zavarodva? - kiáltottam rá. - Hogyan mondhatja egy ember azt, hogy nem hal meg
soha!
- Én talán már nem is vagyok ember, bár testem még van. De a világ már nem valóságos
számomra. Eszem, iszom, beszélek. Nem veszítenék semmit, ha ezt a testet elveszíteném!
Annyira idegenszerű volt, hogy hittem neki.
- Énnekem azt mondották, hogy téged ugyanaz támasztott föl a halálból, akit a zsidók
királyaként feszítettek keresztre! Igaz ez?
- Miért kérdezed, igaz-e. Itt ülök, láthatsz! Pedig emberi halállal haltam meg, és négy napon át
feküdtem a sírkamrában, halotti leplekben. Akkor jött ő, és megparancsolta, hogy a sír szájától
vegyék el a követ, amikor pedig elvették, bekiáltott hozzám: „Lázár, jöjj ki!” Ilyen egyszerű
volt az egész!
Az örömnek azonban nyoma sem látszott rajta, miközben mesélte mindezt, a hangja is inkább
gúnyos volt. Miután én csak hallgattam, ő folytatta megint:
- Az egésznek a két nővérem az oka, soha nem tudom nekik megbocsátani. Egyre-másra
üzengettek utána, és kényszerítették, hogy visszatérjen ide, Júdeába. Ha nem leszek beteg, és
nem halok meg, ő sem jön vissza Júdeába soha, és nem kerül ellenségei kezére! És még ő
siratott meg engem, mielőtt kihívott volna a sírból!
- Nem értelek - ellenkeztem. - Miért nem örülsz? És miért vádolod a nővéreidet, noha ő
fölkeltett a halálból, és visszatérített az életbe?!
- Senki sem örvendezhet, aki megpróbálta a halált! Neki nem kellett volna sírnia miattam.
És még azt is hozzátette:
- Ő azonban bizonyosan Isten fia volt, akinek el kellett jönnie a világra, bár ezt én nem hittem
úgy, mint a nővéreim. Azt sem értem, miért szeretett engem annyira, amikor semmi oka sem
volt rá?
Némán ültünk és néztünk magunk elé mindketten, nem tudtam, mit kérdezhetnék még tőle,
annyira idegen volt számomra ez a rideg kelletlenség.
- De most már te is tudod és hiszed, bizonyára, hogy ő a Messiás? - kérdeztem végül óvatosan.
- Ő több, mint Messiás - mondotta Lázár olyan hanghordozással, amely a dologról való
feltétlen bizonyosságát jelezte. - Éppen az az, ami félelmetes benne. Ő sokkal több, mint az,
amit a próféták egyáltalán jövendölni tudtak róla! Te is hallottad, ugye, hogy föltámadt
sírjából a harmadik napon?
- Hallottam - helyeseltem. - Ezért jöttem hozzád, hogy többet is hallhassak róla.
- De hiszen ez természetes és világos és magától értetődő! - jegyezte meg Lázár. - Miféle erő
tarthatta volna a sírjában őt? Nekem nem kellett megnéznem az üres sírt, mint a nővéreimnek.
Elhittem enélkül is! Egész szívemből kívánom, idegen, mégis, és jobban, mint bármit, hogy
nekem már ne jelenjen meg többé. Látását sem bírnám elviselni. Nem, nem, ebben az életben
már nem, csak majd az ő országában!
- Milyen az ő országa? - lelkesültem.
Végighordozta rajtam jéghideg tekintetét:
- Miért nem azt kérdezed, milyen a halál országa? Mert állítom neked: a halál itt van, ezen a
helyen, és mindenütt, ez a világ a halál birodalma. Testem a halál birodalma. A te tested is a
halál birodalma. Őbenne azonban egy másik ország jött el a földre, az ő országa, és ezért az ő
országa is itt van közöttünk, és ott van mindenütt... Mégse higgy nekem, én esetleg rosszul
értem ezeket a dolgokat! - mondta pillanatnyi hallgatás után, lehajtott fővel. Minden olyan
megmagyarázhatatlan.
Azután hozzátette:
- Az se vegye el a kedvedet, hogy én ennyire vigasztalan vagyok. Az út helyes. Ezt állítom.
Nem fogsz eltévedni, ha követed!
Fölállott, köntöséről leverte a port:
- Te azonban a nővéreimmel is akarsz találkozni, ugye? Elviszlek hozzájuk mindjárt, de aztán
eljövök közületek, ha megengeded. Énnekem nehéz az emberek között.
Bizonyosan inkább halottnak érezte magát az emberek között, mint élőnek. Mozgása is
nehézkes volt, mintha nem lett volna teljesen ura a tagjainak. Akkor is kivált volna a többiek
közül, ha mások társaságában pillantom meg először, semmit se tudva róla. Mielőtt bevitt
volna a faluba, került egyet velem a hegyoldalban, hogy megmutassa a sziklába vágott sírt,
amelyből a názáreti Jézus kihívta.
Jómódú parasztház volt, amelyben laktak. Sétáltunkban megmutatta szamarait, szőlejét, gyü-
mölcsfáit és a háza körül kapirgáló tyúkjait, a maga falusi módján akarva értésemre adni, hogy
azért nem egészen jelentéktelen népek. Mindez olyan meghitt, békés és valóságos volt, hogy
nehéz volt felfognom: olyan ember mellett lépkedek, aki - legalábbis a maga hite szerint - a
halálból jött vissza.
Számomra azonban nem az ő halálból való föltámadása volt a lényeg, hanem az, hogy Isten
fia volt-e a názáreti Jézus valóban, és föltámadt-e sírjából. Mert ha mindez igaz, ugyan miért
ne tudta volna föltámasztani Lázárt. Ilyeneket gondoltam, és bizony csodálkoztam magamon:
ugyanaz a Marcus vagyok-e, aki Rhodoszon járt iskolába, majd végenincs hosszú éjszakákat
csatangolt végig a fölforrósodott római utcákon, és a baiaei rózsalugasban szerette csillapít-
hatatlan szerelemmel egy másik férfi asszonyát, majd Alexandriában hol a jövendöléseket
kutatta, hol pedig rossz társaságban tivornyázta át az éjszakákat.
Mi szállt meg engem, miféle zsidó varázslat lett úrrá fölöttem, hogy poros útiköntösben s
izzadságszagúan járkálok egy nyomorult zsidó faluban, és itt kerülgetem a kotkodácsoló
tyúkokat, hogy bizonyosságot szerezzek a halálból való föltámadásról, csodatételekről, és az
Istenről, aki emberként született erre a földre, és meghalt és föltámadt azért, hogy a világ
megváltozzék. Mert ha így történt, akkor a világ nem maradhat többé ugyanolyan, mint
azelőtt.
Beleselkedtem Lázár mellől egy tágas és félhomályos szobába, amelynek az alsó részében
cserépedények voltak és zsákok, meg jászol az állatok részére, a felső részében pedig bútorok.
A házban több szoba is volt ezen kívül. Míg Lázár hívta a nővéreit, engem egy kőpadkára
ültetett a ház előtt, kívül. Ő állva maradt. A nővérek - amint a szokás parancsolja - arcukat
elfedve és tekintetüket földre szegezve léptek elém.
- Íme, a nővéreim - mondotta Lázár. - Ez Márta, ez meg Mária. Kérdezz tőlük, amit csak
akarsz - és magunkra is hagyott bennünket, nem mutatkozott többé.
Üdvözöltem az asszonyokat, és elmondtam nekik jövetelem célját:
- A tanítóról szeretnék hallani, aki itt vendégeskedett nálatok, és fivéreteket föltámasztotta a
halálból!
Az asszonyok ijedten pillantottak egymásra, még mindig a ruhájuk szegélyével takarva a
szájukat. Végül is az idősebbikük, Márta bátorodott neki:
- A tanító Isten fia volt. Összehívhatom, ha akarod, az egész falu népét, és mindenki meg-
mondja, mert mindenki ott volt, és látta, amikor megparancsolta, hogy a követ gördítsék el a
sír szájától, és azt is hallották, amikor egyetlen hangos szólítással a fivérünket kihívta a sírból.
Amikor halotti leplekbe csavarva és homlokán a verítékkendővel valóban kilépett, az emberek
bizony elnémultak a félelemtől, és megremegtek. Nekünk azonban a fivérünk volt, mi nem
félhettünk, hanem kitakartuk őt a leplekből, és meggyőződtünk róla, hogy él. Később evett és
ivott, mindenki tátott szájjal bámulta.
- Van a faluban egy vak is, akinek a látását adta vissza. Akarod-e látni őt is, hogy elhidd? -
szólalt meg Mária.
- Mondták már nekem, hogy vakokat látóvá, bénákat meg járóvá tett - mondtam. - Ezekre
azonban olyan sok a tanú, hogy fölösleges volna velük találkoznom. Szívesebben hallanék az
országáról! Arról mit tanított?
- Előre tudta, hogy meg fog halni, és azt is tudta, miképpen kell meghalnia, noha ezt mi még
nem értettük meg akkor - beszélt Mária. - Fivérünk föltámasztása után a pusztaságba húzódott
vissza, mert túlságosan is sok ember rajzott már körülötte. A húsvéti ünnepek előtt hat nappal
tért vissza hozzánk, és én, hogy iránta érzett tiszteletemet kimutassam, a lábát kenetekkel
kentem, és a hajammal szárítottam meg, amíg evett. Akkor is azt mondotta, a temetésére
kentem meg őt. Ennyire bizonyos volt a halálában. De hogy miért kellett ilyen borzalmas
halállal halnia, azt nem értem, a nővérem se érti.
- Hogyan is érthetnénk, amikor csak ilyen együgyű asszonyok vagyunk - kapcsolódott vissza a
beszélgetésünkbe Márta. - Azért, hogy az írások beteljesedjenek, hallottuk. Én az én asszonyi
eszemmel azonban nem értem, mit használ, hogy az írások beteljesültek, hiszen ő az volt, és
olyan, amilyen, elegendő bizonyságul szolgálnak róla a tettei. Bizonyára azért kellett ilyen
kegyetlen módon beteljesülniük az írásoknak, hogy jobban elhiggyék a bölcs férfiak is,
akiknek megadatott az értelem, amelynek mi asszonyok annyira szűkében vagyunk.
- De mit mondott magáról és az országáról? - sürgettem.
- Te mondjad, Mária, te hallgattad őt - unszolta a nővérét Márta. - Én csak a kovászolásról, a
hússütésről, a szüretről és a fügefák gondozásáról tudok beszélni, különben tudatlan vagyok.
És nekem szavakra sincs szükségem, hogy elhiggyem: ő több volt, mint ember!
Habozva és hosszasan keresgélve a szavakat, végre is elkezdte Mária:
- Soha senki nem beszélt úgy, mint ő. Úgy beszélt, mint akinek hatalma van. Világosságnak
jött a világra - mondta -, hogy a benne hívők közül senki se maradjon sötétségben.
- De mi a világosság, és mi a sötétség? - kérdeztem türelmetlenül.
- Hát persze - bólintott Mária -, hogyan érthetnéd, ha őt magát nem hallottad. Azt tanította:
„Aki engem lát, az őt látja, aki engemet küldött.” És azt: „Én vagyok az út, az igazság és az
élet.”
Úgy gondoltam, hogy most már végül is értem, és így szóltam:
- Akkor tehát az utat keresvén őt keresem?
Mária arcát felém fordítva helyeselt, és irántam való félelmétől megszabadulva, térdre eresz-
kedett előttem a földön. Megértetni akarván a dolgokat velem, ezt kérdezte:
- Mi a nehezebb a kettő közül szerinted: a másik embernek azt mondani, hogy bűnei meg
vannak bocsátva, vagy Lázár fivérünket, miután négy napja halott volt már, kihívni a sírjából?
- Egyformán nehéz mindkettő, és az emberi értelem szerint lehetetlen is - válaszoltam hosszú
töprengés után. - Hogyan bocsáthatja meg az ember egy másiknak a bűneit? Azután mi a bűn
tulajdonképpen? Mindenik filozófia arra tanítja az embert végső fokon, hogy éljen helyesen, a
másik emberrel szándékosan ne tegyen rosszat, és érjen be a halálra. Az ember mégsem kerül-
heti el a gonosz cselekedeteket. De megvizsgálhatja tetteit, és elhatározhatja, hogy máskor
bölcsebb lesz. Ebben a dologban azonban senki sem segíthet a másiknak. Mindenki maga felel
a tetteiért.
Magam is megéreztem minden filozófia vigasztalanságát, miközben így beszéltem, hiszen
szorongásaimtól a filozófia sem tudott jobban megszabadítani, mint az orfikusok vagy az
egyiptomiak titkos szertartásai. Szorongásom bizony újra meg újra visszatér, mégpedig látszó
ok nélkül, s olyan vagyok akkor, mint a beteg, és semmi örömöm az életben, sem a bor nem
szabadít meg tőle, sem a testi örömök. A szorongás késztetett a jövendölések kutatására is,
hátha azokban találnék valami célt az életemnek. A szorongás űzött Alexandriából is ide,
Júdea útjain barangolni.
- Ha nem tudod, mi a bűn, az útra sincs szükséged, hanem megmaradsz a sötétben - mosoly-
gott hitetlenkedve Mária. - Nincs ember bűn nélkül, a farizeusok sem bűn nélkül valók!
- A farizeusok? Azok még a bűnösök! - vágott közbe haragosan Márta. - Fehérre meszeltek
kívülről, akár a sírok, de hogy belülről milyenek, azt aztán nem tudhatja senki! Különös
ember vagy, idegen, ha azt sem tudod, mi a bűn.
- Nektek, zsidóknak, vannak törvényeitek, amiket már gyerekkorotokban megtanultok, és
tudjátok is, amikor vétkeztek ellenük - védekeztem.
- Ő nem azért jött, hogy az embereket elítélje - magyarázta, mint valami értetlennek Mária -,
ellenkezőleg, azért, hogy megszabadítson bennünket a törvény hatalma alól azáltal, hogy
megmutatja: senki se bűntelen. Ha csak a testvéréhez szól is valaki indulatosan, kárhozatot
érdemel. Ő azonban nem ítélt el senkit, de a legbűnösebbnek is kész volt azt mondani:
„Bűneid meg vannak bocsátva!” Jól mondtad: ember ilyet nem mondhat a másik embernek. Ő
azonban mondotta, és ez is bizonyítja: több volt, mint ember!
Őszintén vágytam rá, hogy megértsem, de nem értettem.
- Magam láttam szenvedni és meghalni a kereszten - mondtam. - Emberi halált szenvedett.
Szenny csorgott róla és veríték, míg görcsökben vonaglott, s az oldalából vér és víz folyt,
mikor a légionista lándzsája általdöfte a szívét. Nem szállt alá a keresztről. És angyalok sem
jelentek meg, hogy kínzóit megbüntessék.
Mária kezébe temetve arcát, sírva fakadt, Márta pedig szemrehányóan pillantott rám a kegyet-
lenségért, hogy tanítójuk szenvedéseit újra fölelevenítettem. Én azonban világosan kívántam
beszélni.
- Emberként jött a világra, és emberként élt közöttünk is - suttogta Mária. - De a cseleke-
deteire ember nem lett volna képes! És mindazoknak, akik őbenne hittek, megbocsátotta
bűneit. És a halálból föltámadt, hogy ne okozzon nekünk szomorúságot. Mégis csupa rejtély
körülötte minden, nem tudjuk megmagyarázni.
- Azt akarod velem elhitetni, hogy egyszerre volt Isten és ember? - kérdeztem. - De hiszen az
lehetetlen! Hogy Isten, azt még megérteném, az Isten mindenben jelen van, ami végbemegy,
bennünk is, mint alkotórészünk. De Isten mégiscsak Isten, az ember pedig ember!
- Hiába próbálsz engemet összezavarni! - védekezett Mária. - Tudom, amit tudok, és sejtem,
amit sejtek. Mint ahogy magad is sejted bizonyára, noha érteni még nem érted. Nem jöttél
volna hozzám az utat kérdezni különben. Hogyan érthetnéd ezt, mi sem értjük, csak hisszük,
mert képtelenek vagyunk nem hinni!
- Hisztek benne, mert szeretitek! - mondtam elkeseredve. - Minden bizonnyal csodálatos
ember volt és nagy tanító. De nekem nehéz megszeretnem őt csupán a hallottak alapján.
- A jóakarat megvan benned - mondta Mária. - Különben nem hallgattalak volna meg, és nem
válaszoltam volna, és ezért vagyok hajlandó további magyarázatokra is. A törvények legfőbb
foglalatát ezekkel a szavakkal tanította nekünk: „Szeresd az Istent teljes szívedből és a
felebarátaidat is, mint tenmagadat!” Benne az Istent szeretjük tehát, aki elküldte őt.
Az a gondolat, hogy az Istent szeretni kellene, vagy szeretni lehet, meglepetés volt számomra.
Félelmet, rettegést vagy tiszteletet, bármi mást megértenék, csak szeretetet nem. Fejemet csó-
válva jeleztem, hogy ez a tanítás meghaladja értelmemet. Egyébként is esztelenség szerintem
felebarátainkat ugyanúgy szeretni, mint önmagunkat, hiszen az emberek között nem csak jók
vannak, de gonoszok is. Ezt tudakoltam hát:
- Kik a felebarátaink?
- A tanítása szerint mindenki, minden ember - magyarázta Mária -, a samaritánusok is, akiket
mi, Izráel gyermekei, tisztátalanoknak tartunk. Egyformán süt a nap is a rosszakra és a jókra.
A rosszakat pedig nem szabad rosszal viszonozni. Ha valaki arcul üt, a másik orcádat is
fordítsd oda neki.
Egyszerre emeltem magasba mindkét kezemet az elutasítás jeléül, és úgy kiáltottam:
- Sok mindent hallottam már, ennél esztelenebb tanítást azonban még soha! Hiszen ezt le-
hetetlen élő embernek megvalósítania. De te mindenesetre sokkal különbül tanítasz, szép
asszony, mint Izrael tanítója, Nikodémus.
Máris lesütötte szemét, karja erőtlenül lehanyatlott.
- Még a keresztre fölfeszítve is atyját hívta, és kérte, bocsásson meg kínzóinak. Így mesélték,
akik ott voltak és látták - mondotta csöndesen.
- Ne mondj engem szépnek, megbántasz vele! - kérlelt alázatosan egy pillanat elteltével.
- Bizony, szép az én nővérem! - vetette ellene Márta. - Kérője is mennyi volt már! Mi azonban
szüleink halála óta így élünk együtt, hármasban, egyedüli támaszunk a fivérünk. Ezért volt
irgalmas cselekedet, hogy föltámasztotta Lázárt. Nem tudtunk volna nélküle mihez kezdeni.
Eleinte attól is féltünk, hogy az írástudók a városból megkövezik a fivérünket, mert fenyege-
tőztek ilyesmivel. De most, hogy Jézust meggyilkolták, talán már nem jönnek. Akárhogyan
próbálkozom, látod, nem tudok nem aggodalmaskodni, pedig ő tiltotta. Ehhez azonban
önmagamat kellene legyőznöm. Bár arra se emlékeznék, mekkora gyötrelmet éreztem, amikor
Jeruzsálembe indult, hogy elpusztítsák!
Nem nagyon figyeltem, mert egész gondolatvilágomat fölkavarta az értelemellenes tanítás,
amit az imént hallottam Máriától, és amely egyáltalán nem ennek a világnak való! Nagyon
sok, merőben új tanítást kaptam, talán többet, mint amennyit meg tudok emészteni. Legoko-
sabb volna legyinteni az egészre, és sürgősen visszafordulni erről a teljesen értelmetlennek
tetsző útról! Elmémet egyenesen sértette az a gondolat, hogy felebarátomnak kellene tartanom
mindenféle gyöngeelméjűt és gonosztevőt, és megengednem, hogy sértegessenek, éspedig
anélkül, hogy akár a kisujjamat fölemelhetném a védelmemre!
- Ne aggodalmaskodjunk! - szólalt meg Mária. - Te se aggodalmaskodj, idegen! Várjunk arra,
ami történni fog. Ő mondta, hogy még a hajszálaink is meg vannak a fejünkön számlálva, és
hogy egy veréb sem hullhat le az ágról az ő atyjának tudta nélkül. Miért aggodalmaskodnánk
akkor?
Hatottak rám ezek a meggyőző szavak. Ahogy az előbb még hitetlenkedve is vágytam a
jeleket követni, most meg arra a bizonyosságra éreztem rá, hogy az én keserűen lázongó
elmémnek sem egyetlen pillanat alatt kell megragadnia az igazságot. Majd megvilágosodik
lassan minden, ha képes leszek követni az utat, amelyen vezetnek.
- Bizonyára túl sokáig akadályoztalak foglalatosságaitokban benneteket - szóltam fölállva. -
Köszönöm mindkettőtöknek, hogy ily készségesen meghallgattatok, és válaszoltatok is ne-
kem. Most azonban elmegyek: Békesség néktek!
- Ne menj még! - kérte Mária, fölpattanva a helyéről. - Hogy engednénk el éhesen és
szomjasan?
Ellenkezésemre ügyet sem vetve, máris elsietett, hogy megvendégeljen. Addig én a kőpadkán
üldögéltem, gondolataimba merülve, s Mária a földön kuporgott, mellettem. Noha egyikünk
sem szólt, némaságunk egyáltalán nem volt nyomasztó, mint mikor az embernek semmi mon-
danivalója nincs a másik számára. Éppen ellenkezőleg, hiszen előbb sok olyat mondott
nekem, amit befogadni is alig győztem. Volt, amit megértettem, a többi meg majd megvilá-
gosodik, a beszélgetés mit se változtatna rajta. Ezért kuporgott mellettem szótlanul ő is, olyan
tisztaság áradt belőle, aminek a közelségében lenni is igen jó volt.
Márta olajjal megkent, csípős magokkal ízesített kenyérrel tért vissza, hozzá zöldséges vagdalt
tojást, sózott birkahúst és sűrű szőlőmézet hozott. Mellettem a kőpadkára terített asztalt, vizet
öntött a kezemre, és megáldotta az ételt. De sem ő, sem a nővére nem nyúlt az ételhez, sem
Lázár nem jött, hogy velem egyék. Így aztán minden szíveslátásuk ellenére idegennek éreztem
magam.
Az út Betániába nem volt hosszú, de a finom ételek láttán mégis éhséget éreztem, és Márta
unszolására jó étvággyal ettem mindenből, amivel csak kínált. Kidobják-e vajon ezt a sok
ennivalót, amihez én, az idegen hozzáértem - tűnődtem -, és szinte mértéken felül ettem,
udvariasságból. Utoljára a vizet hagytam, amihez Márta bort is kevert, s amikor ezt is meg-
ittam, egyszerre bágyasztó fáradtság lett rajtam úrrá.
Délre járhatott az idő.
- Ne indulj vissza a városba éppen a legnagyobb forróságban - mondta Márta -, maradj hát, és
pihenj meg nálunk, ezt követeli tőlünk a vendégbarátság.
Nem tudtam, a test vagy a szellem fáradtsága-e ez csak, hogy kivételesen nagymértékben
kimerült vagyok. Oly ernyedtnek éreztem magam, a két asszony marasztalását pedig annyira
őszintének, hogy valóban nem volt kedvem elindulni. Ha össze tudom szedni az akaratomat, a
testi tompaság sem tarthatott volna vissza, de az indulás puszta gondolata is fájdalmat keltett
minden tagomban. Még az a gondolat is megfordult a fejemben, nem kevert-e kábítót a
boromba Márta, de miért tette volna, és különben sem éreztem benne csípős ízt.
- Jeruzsálemig nem hosszú az út - mondtam. - De ha valóban megengeditek, pihennék egyet.
Igen jó itt lenni nálatok!
Titokzatosan mosolyogtak, mint akik jobban tudják ezt nálam. Szemlátomást megváltoztatta
őket ez a titkos tudat, mintha nem is egyszerű emberi lények lettek volna. Mégsem volt
bennük semmi félelmetes. Úgy éreztem magam, mint a gyermek, aki hosszú tévelygés után
végre hazatalált.
Kettesben kísértek a zöld lombok árnyékolta belső udvarra. Álmosan és a valóságot csak
félig-formán érzékelve úgy tetszett nekem, a házuk nagyobb, mint gondoltam. Legalább négy,
különböző korú épület tartozik hozzá, amelyek teljesen körülzárták az udvart. A legújabb
épület lépcsőjéhez vezettek, s fölkísértek a kicsiny vendégszobába, amely kellemesen hűvös
volt. Benne alacsony ágy és a padlóján szőnyeg. A fekhelynek fahéjillata volt.
- Pihenj le, és aludj jól! - mondották a nővérek egyszerre. - Sokszor pihent ebben a szobában ő
is, akiről beszélgettünk, itt pihente ki magát, ha egyedül maradt. Imádkozni pedig oda a
hegyre járt föl. Jöhetett és mehetett nálunk, ahogy jólesett neki. Te is tégy ugyanúgy!
Mosdókancsót és törülközőt készítettek be a szobába, Márta meg, hiába szabódtam, elembe
térdelt, és a sarumat lehúzva megmosta poros lábamat.
- Miért teszed ezt? - kérdeztem. - Nem vagy a szolgálóm.
- Talán majd egyszer te is megteszed valaki másnak, akinek nem vagy szolgálója - mondotta
az iménti titokzatos mosollyal az arcán. - Az én szememben sebzett vagy, szomorú és szoron-
gásoktól meggyötört, noha a tagjaid épek és egészségesek kívülről nézvést, és a fejed is
sokféle bölcsességgel terhelt!
Nagyon találtak reám a szavai, énnekem a tudás mindig éles kés volt a szívemben, és min-
denik hitetlenkedő kérdésem a valóságot ostromolta, elhinni azonban a vágyaim ellenére sem
tudtam olyat, amit nem akartam.
- Ő is így szolgált tanítványainak az utolsó estén - szólalt meg ismét Mária -, miközben a
tanítványok azon civakodtak egymással, melyikük lesz majd a legnagyobb az országban.
Ahogy csöndesen elhagyták a szobát, azon nyomban mély álomba merültem, annyira vonzott
a fahéjillatú ágy és a kellemes kis szoba.
Azzal az érzéssel ébredtem, hogy nem vagyok egyedül, van a szobában valaki, aki várja az
ébredésemet. Az érzés annyira erős és egyértelmű volt, hogy még behunyt szemmel füleltem
az idegen lélegzésére vagy moccanására. De mikor végül fölnyitottam a szememet, mégsem
láttam senkit a szobában. Mély csalódottság fogott el, s az imént még szilárd falak és a
mennyezet egyszerre csak mintha anyagtalanul elfoszlottak volna mellőlem. Amikor ismét
lehunytam a szememet, megint ugyanazt a közelséget éreztem, és azt, hogy nem vagyok
egyedül. Olyan volt ez az érzés, mint amit a sírboltban is éreztem már. Mély nyugalommal
telítődtem, és ezt gondoltam: Őbenne jött el az országa erre a földre. Miután pedig ő
feltámadt, és elhagyta sírját, országa továbbra is a földön időzik, amíg maga is itt van, és én az
ország közelségét érzem.
Újra elszunnyadtam, de hamarosan izzadságom csípős szagára ébredtem, és arra, hogy testem
szokatlan súllyal nyomja az ágyat, a falak meg ismét szilárdan állanak körülöttem. Ki sem
akartam nyitni a szememet, annyira szomorú volt a visszatérés a test világába.
Miután sikerült a szememet kinyitnom, és visszatértem az álmok önfeledtségéből a valóságba,
észrevettem, hogy valóban nem vagyok egyedül. Feketébe öltözött asszony várakozott ébre-
désemre, mozdulatlanul kuporogva a szőnyegen. Az első pillanatban még abban sem voltam
biztos, ember-e, annyira beburkolta a fejét. Jelenlétét nem éreztem meg ébredéskor, alvás
közben nem érzékeltem, mikor jöhetett a szobába. Föltápászkodtam az ágyról, noha a tagjaim
súlyosak voltak, mint az ólom.
Amikor az asszony meghallotta mozgolódásomat, fölegyenesedett, és fölfedte az arcát.
Nagyon sápadt volt, és már nem fiatal. Egykori szépségét megemésztették az élet terhei, noha
arca még most is őrzött valamit a régi lobogásból. Észrevéve, hogy ébren vagyok, intett,
maradjak csöndben, és reszkető torokhangon a zsidók szent nyelvén kezdett énekelni. Az ének
szövegét azon nyomban lefordította számomra görögre:
- „Mindaz, ami test, akár a fű. Szépsége is csak mint a mezők virágaié. A fű elszárad, a virág
elhervad, ha az Úr lehelete ráfuvall. A fű elszárad, a virág elhervad, de a mi istenünk
megmarad örökkön örökké.”
- A mi rejtett Istenünk - tette hozzá.
Merően nézett reám szikrázó fekete szemével, és én bólintással jeleztem, megértettem, amit
mondott. A szavak azonban egyelőre semmit nem jelentettek nekem.
Az asszony folytatta:
„Így szól az Úr: Kevés az, hogy nékem szolgám légy, a Jákob nemzetséginek megépítésére és
Izráel megszabadultjainak visszahozására: sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üd-
vöm a föld végéig terjedjen.”
Megint a szent nyelvre váltott vissza a szaggatott énekmondás, úgy keresgélve a szavakat,
mint aki már nem emlékszik pontosan mindenikre. Ezután görögül magyarázta nekem, hogy
ez Ésaiás próféta jövendölése volt, amit a csendesek őriztek meg emlékezetükben: „Utált és az
emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! mint aki elől orcánkat
elrejtjük, utált volt, és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat
hordozá. És ő megsebesíttetett bűneinkért, békességünk büntetése rajta van, és az ő sebeivel
gyógyulánk meg. Mindnyájan mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útjára tértünk, de az Úr
mindnyájunk vétkét őreá veté. Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg.”
Bólintással adott nyomatékot a szavaknak, és könnyekkel a szemében mondotta tovább:
„Életét a halálnak adta, és a bűnösök közé számláltatott, pedig ő sokak bűnét hordozá, és a
bűnösökért imádkozott.”
Rémlik, hogy magam is olvastam egy zsidó írástudóval a szöveget télen Alexandriában, de
akkor semmit sem jelentettek számomra a szavak. Az asszony a padlóra borulva felzokogott,
fekete ruhájával elfödve arcának szomorúságát.
- Értem szavaidat - szólaltam meg. - Ezt jövendölték róla, és így is történt. De hát mit jelent
mindez?
Az asszony a lepel mögül válaszolt:
- Nem tudunk még semmit, nem értünk még semmit. Mostantól azonban nincs sok út,
nincsenek külön utak, egyetlen út létezik csupán.
Szüntelenül elfödött arca járt az eszemben.
- Békességed vagyon-e, asszony? Azt hiszem, ismerlek téged.
Ruhája szegélyével letörölve könnyeit, ismét elfödte arcát, és mosolyogni próbált:
- Én is ismerlek, azért jöttem hozzád. Amikor a kereszten szenvedett, megütötted az írástudót,
és félretaszítottad mindazokat, akik gúnyolták őt.
Nevetnem kellett rajta.
- Ugyan már! - szabadkoztam szégyenkezve. - Nem ütöttem én meg senkit. Nagyot tévedsz.
Próbáltam kérdezősködni egy írástudótól, ő azonban megsértett, hát a századoshoz fordultam:
ő volt az, aki a gúnyolódókat elzavarta.
Az asszony hevesen megrázta fejét, és tovább erősködött:
- De igen, a saját szememmel láttam, megütötted a gúnyolódót, mert megharagított, noha
idegen létedre igazából semmi közöd sem volt a dologhoz.
Nem volt rá okom, hogy vitázzak vele. Meg azután akkora sötétség volt a király halálakor,
hogy az asszony nyilván rosszul látta, amit látni vélt.
- Emlékszem már, az ő anyjának kísérői közt láttalak. Így van? - kérdeztem.
- Igen. Magdalai Mária vagyok. Te is hallottál már rólam, ugye? Ő űzte ki belőlem a gonosz
szellemeket, és én azóta követem őt. Megengedte, hogy kövessem, pedig gyalázták ezért.
Egyszerre izgatottan felém nyújtotta a kezét. Mintha eddig erőszakkal tartotta volna vissza,
olyan hevesen tört fel belőle a kérdés:
- Azt beszélik, a helytartó parancsára te mentél a sírjához a rómaiak közül, elsőként láttad
meg, hogy föltámadt. Mondd el és tanítsd, amit láttál. Énnekem senki sem hisz, mivel csak
asszony vagyok!
Sokáig fontolgattam a szavaimat. Hazudni sem akartam, se félrevezetni másokat:
- A követ a földrengés mozdította el a sír szájától, az őrök pedig elmenekültek. A sírboltban a
századossal együtt jártam, és saját szememmel láttam az érintetlen halotti lepleket és külön a
verítékkendőt, de a holttest már nem volt ott. Hittem is, amikor ezt láttam, azután azonban
jöttek a tanácsbéliek, és dühükben szétcibálták a halotti lepleket. Mégis hiszem, hogy föltá-
madt. De hogy miképpen történhetett, elképzelni sem tudom. Soha még ilyen nem történt a
földön!
Mária odaadóan hallgatta szavaimat. Én azonban még mást is hozzáfűztem, mivel tárgyilagos
akartam lenni:
- Különféle országokban persze voltak és vannak is titkos szertartások, amiknek a keretében
eltemetik az istent, hogy azután föltámadjon jelképesen a halálból. De az csak kegyes játék,
nem valóság. Te azonban még előttünk voltál a sírnál. Te is mondd el, mit láttál, és hogy a
halotti leplek milyen helyzetben voltak!
- Akkor még egészen sötét volt, amikor én ott jártam. Láttam, hogy a kő nincs ott, és azt
gondoltam, elvitték. A sírboltba nem mertem bemenni, de a sötétségben úgysem láttam volna
semmit. A legközelebbi tanítványai rejtekhelyére futottam inkább, és hívtam el magammal
Simon Pétert, aki nagy, erős ember, és a fiatal Jánost, akinek a gondjára bízta az anyját. Lélek-
szakadva futottak a sírhoz, s voltak is benne, és azt is látták, hogy üres, de elmentek, mert
féltek a tanácsbéli zsidóktól. Én aztán a bejáratnál sírdogáltam, és leselkedtem befelé a sírba,
ahol nappali fény látszott, és egy fehérbe öltözött, tüzes orcájú angyal állt. Rémülten és
minden tagomban reszketve fordultam el az angyaltól, de akkor őt magát pillantottam meg,
noha először nem ismertem rá.
Mária elbeszélése tehát nem egyezett az őrökével. Megsejthetett a kételkedésemből valamit,
mert mentegetőzve magyarázkodott tovább:
- Nem csoda, ha nem ismertem meg nyomban, honnan gondolhattam volna, hogy ő az. Életé-
ben is megesett, hogy a tanítványai nem ismerték fel, mint mikor a Galileai-tengeren a vízen
járva ment a bárkájukig. Előbb úgy véltem, az idegent látom, aki a holttestet elvitte, s kértem,
hogy hozza vissza. Csak mikor a nevemen szólított, ismertem rá. A tanítványoknak küldött
üzenetet velem, amit én futva vittem, alig érte a lábam a földet. Mégsem hitt nekem senki a
tanítványok közül!
Én magam sem hittem el neki mindent. Azt gondoltam, magdalai Mária hajlamos az elra-
gadtatásra, és elbeszélésében összekeveri az események helyes rendjét. Visszatértem hát a
leglényegesebb körülményre, és még egyszer megkérdeztem, megfigyelte-e a halotti leplek
helyzetét.
Csodálkozó nézéssel intett nemet:
- Hogy tudtam volna ilyenre fordítani a figyelmemet? Az angyal fényessége elvakított, el
kellett fordulnom. Meg féltem is. A tanítványok pedig nem hitték, amit mondottam, csak az
asszonyok. A tanítványok most is csak a maguk életét féltik, gondolni sem tudnak másra.
Élénken magyarázott tovább, asszonyi szokás szerint belelendülve a beszédbe:
- Bizonyára úgy volt, mint mondod, és a sír szája elől a földrengés gördítette el a követ; mások
azonban azt mondják, az angyal tette. A szentélyhez vezető lépcsőket is ez a földrengés
döntötte össze a templomban, beszélik. És azt is mondják, az a két tanítványa sem ismerte
meg, akikhez az emmausi úton szegődött társul. Nem ismerték föl, noha pontról pontra ma-
gyarázta az írások alapján nekik, hogy miért kellett így történnie mindennek. Csak a kenyér-
szegésről ismerték föl: akkor azonban el is tűnt mellőlük.
- Azt véled tehát - kérdeztem botladozó nyelvvel -, hogy ő még most is itt jár, jön és megy
kedve szerint, és megszólítja azt, akit akar? És egyesek megismerik, mások pedig nem.
- Azt, igen - mondta magdalai Mária nyomatékosan. - Így hiszem, és ezért várakozom. Talán a
szívünk nem elég jámbor, talán a megértésben vagyunk lassúak. Ezért várat bennünket, míg
megérlelődünk a szándékainak megértésére.
- Azt mondtad, a vízen járt, ugye? - kérdeztem, inkább csak azért, hogy magamat emlé-
keztessem, mennyire lehetetlen és a józan ésszel ellenkező dolog az.
Magdalai Mária bizalommal tekintett rám, és megerősítette:
- Annyi csodát tett, hogy a köveknek is hinniük kellene benne. Csak mi nem tudunk még min-
dig mit gondolni róla! Igaz, meg van írva: az ő követe süket és az ő hírvivője vak. Lehetséges,
hogy tudtunkon kívül váltjuk valóra akaratát.
- Miért vagy hozzám, az idegenhez ilyen bizalommal? - kérdeztem. - Művelt asszony vagy,
beszélsz görögül, a próféták szövegeit is kívülről ismered a zsidók szent nyelvén. És még
vagyonos is vagy, amint hallottam. Beszélj magadról, hogy megérthesselek!
- Nem félek az idegenektől - mondotta büszkén. - Megfordultak már a házamban görögök,
szíriaiak, rómaiak, még udvari emberek is! De ha ő az volt, akinek én hiszem és tudom, a
szava sem csak Izráelnek adatott, hanem az egész világ világosságául, amint az meg van írva.
Amikor a gonosz szellemek hatalmában voltam, sok olyat éltem át, amit az egyszerű emberek
meg sem értenek. Akár egy vizes köcsögbe is bele tudja a mágus varázsolni a megszállott
testét, s a test szenved akkor is, ha a mágus egy másik vizesköcsögbe döf a tűjével, s akár egy
másik szobában. Ő azonban soha nem akart kihasználni a maga érdekében, mint mások. Egy-
szerűen csak meg akart szabadítani a gonosz szellemektől, miután meggyőződött róla, hogy én
is szabadulni akarok tőlük teljes szívemből. Abban az előző életemben történt ez, melyben
rideg sziklaarcomról az eleven földet az esők mosták le. Ne is kérdezz az előző életemről!
Úgy beszélj velem, amilyen most vagyok!
- Legyen, amint te akarod - egyeztem belé. - De nem válaszoltál az előbbi kérdésemre. Miért
bízol meg bennem ennyire?
- Azért, mert védelmezted a keresztnél a gúnyolókkal szemben! - kiáltotta lángoló arccal. -
Azért, mert tiszteletet tanúsítottál a szenvedése iránt, noha semmi egyebet sem tudhattál róla,
mint amit gúnyolódásul a keresztjére írtak. Akkor védelmezted, amikor az övéi gyáván
megfutamodtak. Senki nem volt ott, csak mi, asszonyok, és a fiatal János, akinek azért nincs
félnivalója, mivel a főpap a barátjuk. A zendülők is kiáltoztak társaikért, csak az ő védelmére
nem hallatszott egyetlen hang sem!
Egyszerre világos lett előttem, hogy Mária a tanítványok iránt érzett haragját változtatta át
barátsággá irányomban. Elgondolkoztam rajta, és óvatosan folytattam:
- Tapasztalt asszonyként bizonyára többet tudsz róla, mint amennyit a tanítványai sejtenek, és
ezért kételkednek benned, és gyanakodnak rád, mivel asszonyszemély vagy, és könnyen
lelkesülő, és nem hiszik, amit láttál! Ezért kívánsz engem tanúnak.
- Még most sem értesz, te lassú felfogású római! - vágott a szavamba. - Minekünk, asszo-
nyoknak ő maga engedte meg, hogy kövessük. Jóságát és kedvességét éreztette Máriával,
Lázár nővérével, és Mártával is. Egyszer, mikor együtt evett a farizeusokkal, még azt is meg-
engedte a bukott némbernek, hogy könnyeivel áztathassa, és hajával törülje meg a lábát. Ezért
veszítette el a tekintélyét a farizeusok szemében. Azóta készek a farizeusok minden rosszat
gondolni róla. De hadd mondjam tovább! Megkönyörült a samáriai asszonyon, s kimentette az
írástudók keze közül a házasságtörésen ért asszonyt is, amikor a törvényre való hivatkozással
meg akarták kövezni. Higgy nekem, idegen, jobban megértette az asszonyokat, mint előtte
bárki. Mi, asszonyok is megértettük őt, és most is jobban értjük, mint a tanítványai, ezek a
gyáva nyulak!
Hangja elakadt, elfulladt a haragtól.
- Bezzeg kérkedtek és gyógyítottak annak idején az ő erejével. De mikor a legvégső
jeruzsálemi útra kellett volna indulniuk együtt, kész volt bármi ürüggyel lemaradni az útról
mindenik; ezen nem volt vita, mint azon, hogy az országban a trón melyiküké lesz. Jézus az
emberekhez példázatokkal szólott, a tanítványoknak azonban világosan megmagyarázott min-
dent. Mégsem értették meg. Bátorításra szorultak újra meg újra, egyedül Tamás, a legeszesebb
köztük, mondotta, menjünk mi is, és haljunk meg vele együtt. De amint tudod, egyik sem halt
meg vele, két kardot is szereztek pedig, hogy az éjszakai szálláson, a falakon kívül azzal
oltalmazzák meg. Két kardot szereztek, pedig szigorú büntetés fenyeget mindenkit
Jeruzsálemben, aki titokban fegyvert szerez magának. De hát megvédelmezték őt? -
kérdezem.
Zihálva beszélt, majd elgondolkodott, és lecsillapodva fűzte hozzá:
- Igaz, igaz, ő maga tiltotta meg: aki kardot fog, kard által vész el - mondotta. Jeruzsálem felé
menet azonban maga biztatta őket, akinek köntöse van, adja el, és vásároljon kardot. Nem
értem. Így akarta őket megpróbálni? Vagy ezzel kívánt önbizalmat adni nekik? Nem tudom.
Simon Péter legalább lemetszette a főpap szolgájának a fülét, mikor az éj sötétjében reájuk
törtek, hogy őt elfogják. A szolga fülét Jézus visszaillesztette a helyére, és meggyógyította
úgy, hogy csak vékony heg látszik a kardvágás helyén. A szolgának, Malkusnak, meg van
tiltva, hogy beszéljen róla, nekem a rokonai mondták meg.
- Engedd dühömet kiöntenem! - kérlelt. - És engedd meg azt is, hogy szidjam ezeket a
gyávákat! Egymagában kellett virrasztania és imádkoznia... Azt mondják, hogy a borzasztó
szorongás vérizzadást váltott ki rajta, a tanítványai meg, akiktől semmi mást nem kért, csak
hogy virrasszanak vele együtt, mély álmot aludtak a kertben. Sem megérteni, sem megbo-
csátani nem tudom. Ezektől a nyúlszívűektől kellene félteni a templomot?! Arra sem volt
bátorságuk, hogy az árulót megöljék... Maga fojtotta meg magát! Egyáltalán nem értem, mit
láthatott bennük, és miért hívta el tanítványaiul épp őket?
Egy mosoly vagy egy simogatás elegendő lett volna hozzá, hogy nőies és szeszélyes vádas-
kodása, indulatai könnyekre váljanak, de se mosolyogni nem volt merszem, se simogatni őt. A
legnagyobb elővigyázatossággal fűztem tovább a szót:
- Ha ez így van, és jelenlegi zaklatott lelkiállapotukban azt sem tudják, mit gondoljanak a
mesterről, aki mint leendő utódait tanította őket, megértheted, ha én, az idegen zavarban
vagyok. Szerintem most az a fontos, senki közülük meg ne haljon, amíg tanításai legalább
számukra meg nem világosodnak. Az ilyen csodálatos dolgok megértésében a legkiválóbb
emberi értelem is lassúnak bizonyulhat. De a zsidó előítéletek is megkötözik őket, hiszen
köztük éltek gyermekkoruktól fogvást. Jobb volna, ha az én bizonyságomra nem hivatkoznál
előttük, és nem is említenél nekik engem. Bizonyára megvetnének, mivel római vagyok, te
pedig rossz hírbe kevernéd magad vele, hogy idegennel érintkezel.
Haragos ellenkezéssel vetette föl a fejét, én azonban csillapítólag felemeltem a kezemet, és
sietve beszéltem tovább:
- Jobban megértelek én, a római, mint bárki a zsidók közül. Rómában a nő éppolyan szabad,
mint a férfi: könyveket olvas, felolvasásokat, zenei előadásokat hallgat, és kedve szerint
választ magának szeretőt. Nemcsak hogy egyenlő a férfiakkal, de sokszor kiválóbb is, mivel a
nő mindig ravaszabb és nem egy tekintetben kegyetlenebb is a férfiaknál, s gondolatait sem
köti meg az értelem és következetesség. Legyünk hát barátok, Magdalából való Mária, te és
én, a római Marcus Manilianus. Tisztellek mint asszonyt, és tisztellek, mert ő maga engedte
meg azt, hogy kövesd. Látomásaidról nem mondhatok semmit. De föltámadásában, amelynek
valóságáról saját szememmel győződtem meg, nekem is hinnem kell! Te pedig asszonyi
érzékenységeddel többet tudsz belőle megérteni, mint a tanítványai.
- Egyszer azonban a tanítványokkal is szívesen találkoznék, vagy legalább egyikükkel, hogy
lássam, miféle emberek - mondtam a legnagyobb óvatossággal.
Magdalai Mária némi habozás után igent mondott, bár eléggé kelletlenül:
- Nem vesztem ám össze velük én sem. Most is én gondoskodom róluk a rejtekhelyükön. Ezek
csak halászok! Egymással civakodnak szorongatott helyzetükben és tanácstalanságukban,
nekem kell összebékítenem őket! Talán meg sem érted, mivel az imént olyan csípősen
beszéltem róluk! Van azonban őbennük sok jó is, elismerem. Most legszívesebben vissza-
mennének Galileába, de nem tudnak dönteni semmiben. Könnyű őket felismerni a város-
kapunál vagy az utcákon: a nyelvjárásukról, de az arcukról is. Két vagy három éven át élvén
mellette, egészen más lett az arcuk, mint a többi halászé! Ezt, ugye, most nem érted, de ha
alkalmad lesz találkozni valamelyikkel közülük, érteni fogod.
Magdalai Mária egyszerre védelmébe vette a tanítványokat:
- Bizonyára megvolt rá az oka, hogy ezeket az egyszerű embereket hívta tanítványaiul. Lévi az
egyetlen közülük, aki egyáltalán tanult egy keveset, ő vámszedő volt régebben. De ha valódi
művelt emberekre gondolok, írástudókra és filozófusokra, hogy tudnának az ő tanításából az
ilyenek megérteni bármit is! Egy tudós képes volna egész életén át fontolgatni egyetlen szavát,
ahogy egy írástudó töpreng az írások egyetlen betűjén akár egy esztendőn át, vagy mint a
görög, aki egyetlen, az Odüsszeiában előforduló helynévről vaskos könyvet írt. Ő azt mondta,
emlékszem, hogy ezek az igazságok az egyszerű és gyermeki lelkületű embereknek tárulnak
föl, és nem az okosoknak.
Elgondolkodtam a szavain. Lehet bennük igazság. Mikor egy új és merőben esztelennek tűnő
tan jelentkezik - amilyen a Mária által említett -, a régi bölcsességekkel zsúfolt, a régi
gondolkodáshoz szokott elmék e tanokat aligha tudják elfogadni ellenvetés nélkül. Magam is
azokba a hagyományokba és ismeretekbe botlom állandóan, amiket én tanultam, és a magam
gondolkodásába.
- Biztosan erre gondolt, amikor Nikodémusnak azt mondta, hogy az embernek újjá kell
születnie - mondtam csak úgy, magamnak.
- Nikodémus is a csendesek közé tartozik - jegyezte meg a magdalai Mária. - Jámbor lelkű
várakozó és mindenkor jóra törekvő férfiú, aki az írásokat kívülről tudja. Bármi újjal talál-
kozzék, azt neki az írásokkal kell összevetnie, hogy megérthesse. Szülessék újjá bármiként is,
örökre gyermek marad, össze van nőve a pólyájával!
Mária is elmosolyodott a pólyásgyermek-hasonlaton. Alabástrom fehérségű arcára nézve,
amint éppen mosolyra nyílott, és látva a szemében is fölszikrázó mosolyát, egyszerre meg-
világosodott előttem, milyen kimondhatatlanul gyönyörű asszony lehetett. Még egy ilyen alig-
mosoly fényében is megmutatkozott, mennyire szép. Különös módon a holdfény jutott
eszembe, és az, hogy a vagyonát galambtenyésztéssel szerezte.
- Hiába öltöztél koromfeketébe - mondottam ösztönösen -, az ezüst a te színed, magdalai
Mária, és a zöld, virágod az ibolya, koszorúd meg a mirtusz. Engem nem csaphatsz be!
Megremegett, és gúnyosan válaszolt:
- Csillagjósnak képzeled magad? Ne beszélj földhöz kötő erőkről nekem! Öltözhetnék
egyébként ezüstbe vagy zöldbe is, nincs rajtam már hatalma a rontó isteneknek! Elegendő
kimondanom, hogy Jézus Krisztus, Istennek fia, s minden rossz elhalványul és elmenekül,
énnekem nem árthat semmi!
Szavaiból megértettem, hogy ismeri a rossz szellemeket, és szenved a révültség állapotában.
Meg is bántam, hogy szóltam, mikor lehervadt arcáról a mosoly, és arca megkövült ismét.
Nyugtalan szikrák izzottak a szeme mélyén. Kénytelen voltam mégis folytatni:
- Bizonyos az, magdalai Mária, hogy neked valóban nem szükséges összevetned a régivel az
új eszmét azért, hogy jobban megértsd? És abban, hogy előző démonodat nem csak újabb és
hatalmasabb démonnal cserélted föl, abban bizonyos vagy-e? - kérdeztem belső kényszerből.
Kezét tördelve és meggörnyedve próbált a fájdalmán erőt venni Mária, miközben válaszolt:
- Bizonyos vagyok abban, hogy ő a világosság maga, a teljes és a föltétlen világosság. Ember
és isten egy személyben.
De valami belső kényszertől vezettetve, még tovább erősködött, inkább magának, mint
nekem:
- Nem, nem volt ő sem démon, sem mágus, noha járt a vízen. Ha nem más, mint hatalmas
mágus, bizonyára nem követtem volna, elegem volt már az ilyenekből. Nem a parancsára
követtem, hanem az engedelmével. Ez pedig nagy különbség! Ugye, érted?
Gyanakvásomat szégyelltem, de mert mindenről meg akartam bizonyosodni, éspedig olyan
bizonyossággal, ahogyan csak emberi kérdésekkel meg lehet valamiről bizonyosodni, ezt is
meg kellett kérdeznem. Éreztem, fájdalmat okoztam neki, a lehető legmelegebben kértem hát
a bocsánatát, majd egyenesen megkértem:
- Vezess engem a tanítványai közé, magdalai Mária, hogy bizonyosságot szerezhessek róluk
is!
- Erre még sem te nem vagy érett, sem ők - hárított el Mária. - Nem mintha azt gondolnám,
hogy kémkedsz a rómaiaknak. Nem lehetsz te áruló a szívedben sem, ismerem annyira az
embereket. És ha az volnál, akkor már valami rossz történt volna veled. Nem a mi erőnkből,
hanem az ő erejéből, aki a tanítványokat kiválasztotta, és amint magad is mondtad, meg akarja
őrizni őket.
- Ismered-e a Forrás-kaput?
- Azon át jöttem - mondottam mosolyogva -, noha kerülő volt. Meg akartam nézni a Forrás-
kaput.
- Tehát a vizeskorsót hordozó férfiról is tudsz már? - állapította meg. - Hát jó, legyen. Egy
napon, amikor szívedben csend lesz és alázat, talán megpillantod őt a Forrás-kapunál. Ne
siesd el, kérlek! Minden megtörténik a maga idejében. Élni sem tudnék, ha nem így hinném.
Nem akarna-e vélem jönni Jeruzsálembe, kérdeztem tőle. Magdalai Mária azonban inkább
egyedül akart maradni a szobában, amelyben oly gyakran pihent meg a názáreti Jézus.
- Csak menj, ha akarsz, és ha nem találkoznál senkivel, ne várakozz azért, hogy köszönetet
mondhass! Úgyis tudjuk mi, asszonyok, hogy hálás vagy. Menj csak, és jöjj, amikor tetszik!
Én ugyan kételkedem benne, hogy valóban tudod, mit akarsz. Pedig az egyetlen utat kell
követned neked is, ha akarod, ha nem. Békesség véled!
- Békesség legyen tevéled is - mondottam, de belülről késztetett valami, hogy ehhez még
hozzátegyem: - Békesség véled, asszony, több hitvesnél és szeretőnél, akinek ő maga engedte,
hogy kövesd.
Szavaim bizonyára megnyerték tetszését, mert mikor én lehajoltam, a saruimat becsatolni,
megérintette előrenyújtott kezével a lábamat. Elmondhatatlanul epedő volt ez az érintés, vala-
mi el nem érhetőnek az elérésére törekvő; soha ilyen megrendítő érintést még nem éreztem.
Aligha érezhettem volna meg, ha nem érzékeltem volna még álmomban, hogy az ország
leereszkedett a földre.
Lefelé lépkedve az árnyékos udvarra, semminémű szorongást sem éreztem már. Valóban
búcsúvétel nélkül távoztam a házból. Elcsodálkozva állapítottam meg kint a nap állásáról,
hogy már a nap ötödik órája van római számítás szerint. A hegyek megnyúlt árnyéka szinte a
házig ért.
Fölpezsdülve indultam vissza a városba az előbbi úton, de annyira gondolataimba merültem,
hogy a tájékból sem láttam valami sokat. Ezúttal a hegyoldal vén olajfái alatt mentem el, a nap
még sütötte őket, noha az útra már hűs árnyék borult. A sírkertnél mentemben gyógyító
növények erős illatát éreztem.
Már nem voltam messzi a kaputól, amikor valami egyhangú kopogás zaja mozdított ki a
gondolataimból. Az útszélen ülő vak koldusra figyeltem föl, aki a szüntelen kopogással az
arra járók figyelmét kívánta magára terelni. Szeme helyén gödrök tátongtak, sovány testét
mocskos ruhafoszlányok takarták. Észrevévén a lépteim elcsöndesedtét, a hivatásos koldusok
metszően éles hangján kezdett el siránkozni:
- Könyörülj meg a vak emberen!
Azonnal fogtam az elemózsiás tarisznyámat, amivel a szíriai háziasszonyom szerelt föl, és
amire már nem volt szükségem. Sietősen mondtam a koldusnak, csupa csont kezébe téve:
- Békesség neked, fogjad ezt, és edd meg, ami benne van! Megtarthatod a tarisznyát is,
énnekem nincs rá szükségem!
Közelébe lépve orromba csapott a mosdatlanság és a mocsok undorító bűze, és egyáltalán nem
volt rá kedvem, hogy a tarisznya tartalmát én ürítsem a kezébe.
Ő azonban meg sem köszönte. Köszönet helyett a kezét nyújtogatta, hogy megragadhassa a
köntösöm szélét, és nyugtalanul esedezett:
- Itt az este, és közeleg az éjszaka is, értem pedig senki sem jön, hogy hazavezessen. Könyö-
rülj meg rajtam, irgalmas szívű! Vezess be a városba! Benn már egyedül is megtalálom az
utat, a falakon kívül azonban tévelygek, fölbukom a kövekben, és beleesem a gödrökbe!
Még a gondolata is visszataszító volt annak, hogy ezt az embernek alig nevezhető iszonyatos
lényt megérintsem. Csak szerencsémnek köszönhettem, hogy még időben félreszökkenhettem
kutakodó keze elől. Sietősen indultam tovább, és megpróbáltam nem hallani panaszosan
siránkozó hangját, és iparkodtam előre, ő meg ugyan ám kiáltozott utánam, csalódottságában
köveket csapkodva botjával. Gondolatban meg is szidtam hálátlanságáért. Mégiscsak finom
ennivalót és pénzt érő tarisznyát adtam neki!
De hogy pár lépést tettem, egyszerre mintha fal meredt volna elém, kénytelen voltam megállni
és visszanézni. Új remény éledhetett a koldusban, aki így kezdett esdekelni:
- Könyörülj meg a vak emberen, te látó! Vezess a városba, és áldás száll reád! Megfázom itt a
setétségben, és a mellém lopózó kutyák véresre fogják nyalni a sebeimet megint!
„Én vagyok-e vak vagy ez az orrfacsaróan bűzös ember?” - kérdeztem gondolatban magamtól.
Az elemózsia odaajándékozása ugyanis semmiképpen nem nevezhető jó cselekedetnek, hiszen
énnekem nem volt már rá szükségem. Valódi jótettnek az számítana, ha kényszeríteném
magamat, hogy megfogjam őt, és a közelségét érezve vezetem a városkapuig. Ennek azonban
a puszta gondolata is annyira undorított, hogy rosszullét fogott el.
- Sok az út, és sok a tévút is - mondottam kedvetlenül. - Honnan tudod, hogy nem vezetlek
félre, és nem löklek szakadékba sem, hogy megszabaduljak?
Szavaimra a vak ember megmerevedett, botja leereszkedett a kezében.
- Békesség néked! - kiáltotta félve és reménykedőn. - Megbízom benned. Mit tehetnék mást
én, a vak, akit vezetnek, ha az utat másként nem találhatom meg?
Amit mondott, szívemig hatolt. Engem a magam fontoskodása vakított el. Mi másban remény-
kedtem én magam is, mint hogy rávezetnek az útra, amit magamtól nem találok. Az
álmomban érzett titokzatos jelenlét jutott eszembe, amely azon nyomban szétfoszlott, amikor
a szememet fölnyitottam. Elszántan léptem a vakhoz, és csupa csont kezét megragadva, föl-
segítettem a földről. Azonnal a botját nyújtotta felém alázatosan, hogy annak végénél fogvást
húzhassam magam után, és ne mocskoljam magam a ruhájával. Énnekem azonban ellen-
szenves volt a gondolat, hogy egy embert úgy vezessek pórázon, mint egy állatot. Hónaljánál
fogvást kezdtem hát vezetni az úton, amit bizonytalankodva tapogatott a botjával maga is,
mivel a kidroni út nem volt sima és jól gondozott római út.
Annyira sovány és gyönge volt, hogy térde minduntalan megroggyant, s így bizony csak lassan
haladhattunk. Mint hogyha csupaszra rágott csontot tartottam volna az ő karját fogva a
kezemben.
- Miért jöttél ilyen messzire a kaputól, ha nem tudsz magadról gondoskodni? - kérdeztem
türelmetlenül.
- Azért, idegen, mert megfogyatkozott erőmmel már nem tudom megvédelmezni a helyemet a
kapunál. Pedig templom előtt koldultam azelőtt, amikor jobb erőben voltam.
Láthatólag büszke volt rá, s ismételten bizonygatta, hogy a templom előtt koldult, mintha az
valami igen nagy tisztesség lett volna. El kell ámulni rajta, hogy dicsekedni valót a legszá-
nalmasabb emberi lény is képes találni magának.
- Akkor még helyt tudtam állni magamért, a botommal döfölve és csapkodva, noha világtalan
vagyok - dicsekedett. - De most, így legyöngülve, én kaptam már a sebeket. Azután végleg
elűztek onnan, s azóta nincs más lehetőségem, mint naponta megkérni valaki jámbor lelket,
vezessen ki ide. Nagyon sok a koldus a szent városban, s közöttük sok a nagy erejű.
- Finom anyagból van a köntösöd, idegen! - kezdte el sodorgatni a köntösömet az ujjai között.
- És milyen jó illatod van! Biztosan gazdag vagy! Akkor hát miért járkálsz a falakon kívül
egyedül így alkonyidőben? Miért nem fut valaki előtted, aki kiáltozásával csinálná a helyet a
számodra?
Nem tartoztam magyarázattal neki, de azért válaszoltam:
- Szükségét érzem, hogy az utamat egyedül találjam meg!
Eszembe jutott, hogy tőle is megkérdezzem:
- És te, világtalan, hallottál-e a zsidók királyáról, a názáreti Jézusról, akit keresztre feszítettek?
Tudsz-e róla valamit?
- Hogyne tudnék! Nekem azonban elegem van belőle. Így van jól, énszerintem, hogy meg-
feszítették! - kiáltozta dühtől reszketve és botjával fenyegetőzve.
Nagyon meghökkentem.
- Nekem pedig úgy mondották, hogy derék és jámbor férfiú volt, aki betegeket gyógyított, és a
nehéz munkában megfáradtakat gyűjtötte maga köré, hogy nyugalmat adjon nekik.
- Nyugalmat? - gúnyolódott. - Éppenséggel le akart rombolni és zülleszteni mindent, a temp-
lomot is! Gaz lázadó volt és rosszakaratú ember. Elmondok neked valamit. A bethesdai tó
mellett volt helye egy tisztességes koldusnak, aki bénán hevert fekhelyén ott a parton, s néha a
tóban is megmártották, bár inkább csak szánalomkeltés céljából. Emberemlékezet óta nem
gyógyult meg a tóban senki, noha vize időnként fölpezsgett. Mindenesetre a hely a Bárány-
kapu közelében és az oszlopok árnyékában igen jó koldulóhely volt. Egyszer azonban, szeren-
csétlenségére, Jézus érkezett oda, aki nyomban azt tudakolta, meg akar-e gyógyulni. A béna a
kérdésre kitérőleg válaszolt, valahogy olyanformán, hogy valaki mindig megelőzi őt, amikor
pezseg a víz. A názáreti azonban ráparancsolt, hogy álljon föl, fogja az ágyát, és induljon.
- Meggyógyult? - kérdeztem hitetlenül.
- Meg bizony, fogta az ágyát, és járt - mondta a vak. - Ilyen iszonyú erő volt abban a
galileaiban. A meggyógyított azonban elveszítette e miatt a gyógyulás miatt a harmincnyolc
éven át kitartott megélhetését, és most, idős napjaiban, maga kénytelen magát két keze
munkájával eltartani, miután a kéregetésre törvényes oka a továbbiakban nincs. És mindez
sabbatkor történt, és a szerencsétlen a papok horgára akadt, amikor az ágyát hordozta, és
bonyodalmai támadtak - folytatta fortyogó dühvel. - De ez sem elég. Jézus még a templomban
is összetalálkozott vele, és figyelmeztette, ne kövessen el újabb bűnöket, hogy valami még
rosszabb történjék vele. Az ember a maga védelmére megmutatta Jézust a papoknak, és
tanúságot tett ellene, hogy ő gyógyította meg, és parancsolt rá sabbat napján, fogja meg az
ágyát, és azt hordozva járjon. Na de mit tudtak tenni a papok, amikor a hívei is ott voltak
Jézussal, aki gyalázatos módon azt kiabálta, hogy sabbatot szegni ugyanolyan joga van neki is,
mint az atyjának! Az Istennel azonosította magát! Bizony, hogy keresztre kellett feszíteni!
Hallgatásomból azonban ösztönösen megsejthette a vak, hogy az én véleményem nem az,
mint az övé.
- Mi lenne a világból, ha a templomot szétbomlasztanák? - folytatta tovább az érvelését. -
Honnan kapnának alamizsnát a nyomorultak, ha nem volnának gazdag bűnösök, akik alamizs-
naosztogatással vezekelnek a bűneikért?
Botjával maga elé csapott az útra, és kárörvendezőn mondta:
- Én is a tömegben kiabáltam azon a reggelen, hogy „feszítsd meg! feszítsd meg!” A római
azonban habozott az ítélettel, mivel nem ismeri törvényeinket, vagy talán még örült is volna,
ha a templom és az Isten gyalázatot szenved. Ezért gyűjtöttek bennünket, a templomtól és a
rendfenntartó hatalomtól függő, becsületes és jó nevű koldusokat gyorsan a templom elé, hogy
mi is kiáltozzunk a többiekkel. Így követeltem én is velük, hogy Barrabást engedjék szabadon.
Jézushoz képest Barrabás ártatlan volt, semmi mást nem tett, csak megölt egy rómait.
- Nem értelek - mondottam megrettenve. - Ennyire gonosz vagy, hogy dicsekedsz hitvány-
ságoddal? Őneki pedig lett volna hatalma és ereje a te meggyógyításodra is, ha hittél volna
benne!
- Mit gondolsz, és minek képzeled magad? - vicsorgatta reám a csonkfogait. - Bizonyára
tisztátalan vagy és fertőzött, te idegen! Jobb lenne, ha a botom végét tartva vezetnél, hogy ne
kelljen hozzád érnem! Izráel Istene egyetlen lélegzetével hamuvá porlasztana, ha megát-
koználak. De ha Jézus támogatója vagy, férgek faljanak föl elevenen!
Dühének kitörésével leheletének bűze is reám csapott, de mert két kézzel kapaszkodott a
köntösömbe, szabadulni sem tudtam a keze közül.
- Ugyancsak csekély eszű lehetsz - mondta gúnyosan, szemgödreire mutatva. - Maga az Isten
sem volna képes a helyére visszanöveszteni az elvesztett szemeket! De nem is akarok újra
látni, mi látni való volna a magamfajta számára a világon?
- Csillapulj le, jó ember, nem sokáig szennyezlek már, mindjárt a kapunál leszünk, és
megszabadulsz tőlem.
- Bárcsak erősebb volnék - sóhajtott az üres szemgödreivel meredve rám.
- Mutatok neked valamit, idegen! - S hátulról váratlan fogással torkon ragadott, nekem
feszítette hegyes térdét, szabad kezével pedig az erszényem körül kaparászott. Ugyancsak
bajba kerültem volna, ha erősebb. Még kiáltani sem tudtam volna, így azonban könnyű volt az
undorító kezet a torkomról lefejtenem, és kiszabadulnom a szorításából.
- Ez a tanácsom számodra, idegen! - mondotta fújtatva. - Tanulj belőle, és ne vállalkozz
megfontolatlanul kéregetők vezetésére elhagyatott utakon. Ha erősebb volnék, akár magam
lebírnálak, de a társaimat is előfüttyenthetném a segítségemre, és akkor bizony itthagytad
volna a finom köpenyedet és az erszényedet. De még a szemedet is kinyomhattam volna, hogy
föl ne ismerj, és ne tudj ellenem tanúskodni! Meg is ölnélek örömest, ha római volnál!
- Köszönöm a tanítást! - mondtam gúnyosan. - Honnan tudod, hogy nem vagyok római?
- Onnan, hogy római nem volna hajlandó vezetni, mint te, aki még nem sokat tudsz a világ
gonoszságáról. Egy rómaitól rúgást vagy korbácsütést kaptam volna az arcomba. A rómaiaktól
nem lehet irgalmat remélni, ők csak utakat és vízvezetékeket akarnak építeni, meg a
mértékeiket és súlyaikat óvni a hamisítástól.
Már a víztartályoknál jártunk, a kapu közelében.
- Te magad találkoztál-e egyáltalán azzal a bénával, akiről beszéltél? Valóban annyira
haragudott volna arra, aki meggyógyította? - kérdeztem.
- Nem, nem találkoztam vele. Én is csak hallottam mindazt, amit elbeszéltem. De miért csak
néhányat gyógyított meg közülünk? Miért nem gyógyított meg mindannyiunkat? Miért csak az
egyik kap kegyelmet, és miért marad a másik örök sötétségben? Elismered, ugye, okunk van
rosszat mondani az ilyen gyógyítóról?
- Hallottad-e már, hogy Jézus király föltámadt sírjából a harmadik napon?
- Asszonyok locsogása! - nevetett a vak. - És te, felnőtt ember, elhiszed? - A nevetésében
azonban ugyanannyi volt a sírás is, mint a gúny.
- Egyszerűen csak kilopták a sírjából a tanítványai, hogy bolondítsák az embereket, és
félrevezessék őket! - heveskedett. - Isten létezik, azt tudom. Egyéb hatalom azonban nincs a
világon, csak a pénz és az ököl!
Vadul tapogatózott a botjával maga előtt, majd kitapintott egy követ a botja végével, amit ő
maga emelt föl az útról.
- Ide nézz! - kiáltotta. - Látod itt ezt a követ? - rázta az orrom előtt fenyegetően. - Hát ahogyan
ez a kő nem fog kenyérré változni, ugyanúgy nem változik meg a világ sem! Marad, ami volt:
a harag, a keserűség, a paráznaság, a kapzsiság és az indulatok világa! Izráel Istene a
bosszúállás istene. Egyszer még a rómaiak is meg fogják járni! De nem a galileai miatt!
Különös érzés lett rajtam úrrá.
- Názáreti Jézus! - mondottam minden tagomban megdermedve. - Ha több vagy és voltál, mint
a zsidók királya, noha már nem vagy közöttünk, csupán országod által, változtasd kenyérré ezt
a követ, hogy hihessek benned!
Szavaim arra indították a vakot, hogy megforgassa a követ az ujjai között. A kő azonban,
bárhol érintette, mindenütt engedett az ujjak nyomásának. Ekkor a port fújta le róla, azután
szaglászni kezdte gyanakodva. Még mindig kétkedve letört belőle egy darabot, ízlelgette,
végül lenyelte.
- De hiszen ez nem kő, hanem sajt! - kezdett szitkozódni.
Én is törtem belőle, és megkóstoltam. Valóban sajt volt. Akárki arra járó paraszt batyujából
eshetett ki ilyen keményre préselt és gömbölyűre formált falusi sajt, amit a por annyira bele-
pett, hogy az első pillantásra egyáltalán nem lehetett a kőtől megkülönböztetni.
- Mágus vagy? - kérdezte a vak, még mindig a szájában forgatva a sajtdarabkát. - Sajttá
változtattad a názáreti nevének említésével a követ a tenyeremben?
- Sajt vagy kenyér, emberi táplálék mindkettő - válaszoltam. - Ha a kezedben lévő követ képes
volt sajttá változtatni, amikor a nevének említésével kértem, elhiheted azt is, hogy a sírjából
föltámadt...
Ezt mondtam, azonban arra is gondoltam, hátha én vettem észre valamit a kövön, amire a vak
keresgélő botja talált reá az útszélen. Csodálatos és meglepő véletlen ez az egész, de bizo-
nyára vannak még meglepőbbek is!
A vak azonban gyakorlatiasan a tőlem kapott tarisznyába csúsztatta, mintha félne, hogy
visszaveszem. Először csak a botjával próbálgatta a köveket, azután a térdére ereszkedve már
kézzel is. A kövek azonban, bár éppoly gömbölyűek voltak, mint a sajt, megmaradtak kövek-
nek. Abba is hagyta a hiábavaló keresgélést hamarosan.
A városfalat követő, enyhén emelkedő úton kaptattunk a Kidron völgyéből föl, a kapu felé.
Minket a város árnyéka takart már, csak a komor hegyi magaslatokat festette pirosra a lehulló
nap. Kísértetektől félve néztem körül, és könyörögtem fennszóval:
- Jézus Krisztus! Istennek fia! Könyörülj a hitetlenségemen!
Vakító fénysugár ereszkedett reám, és úgy éreztem, hogy egy merőben másfajta valóság tölt
be, mint az előttem meredő városfal vaskos valósága. Azt éreztem megint, amit Lázárék házá-
nál, és számomra ez ugyanolyan valóság volt, sőt még erősebb is, mint a föld és a kövek
valósága.
De a vak ebből mit sem láthatott, csak panaszos hangon könyörgött:
- Ide ne hívd azt az embert, és ne kiáltsd el a nevét, ha valóban föltámadt. Énreám száll a vére!
A fény ugyanolyan hirtelenül tűnt el, mint jött, pedig a két karommal utánanyúlva próbáltam
tartóztatni ezt a könnyed és édes érzést. A fal árnyéka komorabban hullt reánk, mint az imént,
és én elnehezült tagokkal, szintén visszatértem a földre... Elnézve a leszálló naptól még
megvilágított meredek hegyeket, az eszem azt súgta, onnan vethette fényét valami csillogó
felület reám, mint ahogy tükörrel is lehet fényfoltot vetíteni, játékból.
Mégis az ő valóságának és országának boldogító, titkos és hinni segítő tudata maradt meg
bennem továbbra is, értelmesen győzedelmeskedve. „Miért az az örökös és értelmetlen
sietség, s miért akarok én mindig azonnal mindent?” - gondoltam magamban.
Örvendező lélekkel ragadtam karon a világtalant, és biztattam:
- Még pár lépés és a kapunál vagyunk!
A vak azonban ellenszegült, kiszabadította magát a kezemből:
- Hová vezetsz ilyen meredek úton? Le akarsz taszítani a szakadékba, hogy megbosszulhasd
őt, akire én feszítsd meget kiáltottam?
- Nem sokat tudok róla - válaszoltam -, azt azonban mégsem hiszem, hogy a bosszúállás
kedvéért támadt volna föl! Egészen biztosan nem azért!
A kapuhoz érkeztünk. Az ismerősök gúnyosan kiáltoztak a vaknak üdvözletképpen, és aznapi
bevétele felől tudakozódtak. Ki is kutatták volna szerintem, és el is vették volna a sápot, ha
nem vagyok ott vele és mellette. Éntőlem semmit sem kérdeztek, olajjal ápolt hajam és a bojt
nélküli köntösöm beszéltek helyettem.
Az ismerős hangok zsongásában a vak lassan megnyugodott. Először a falakat tapogatta a
botjával, azután kitépte magát a kezem közül, és sietős léptekkel nekivágott az ismert útnak.
A kapu melletti kis terecskén kuporgó bénák és más kéregetők egyhangú jajveszékeléssel
könyörögtek alamizsnáért, egyébként már elcsendesült az esti zsongás; pirított kenyér, fok-
hagyma, sercegve forrósodó olaj illata szállott az estben, és a tűzhelyek füstje.
Botját indulatosan rázva kezdte szólongatni a koldustársakat - nevük szerint - a vak, miután
kellőleg eltávolodott tőlem.
- Izráelbéliek! Tanúskodom a férfi ellen, aki idáig vezetett, hogy a gonosz szellemek meg-
szállottja! Sajttá változtatott a kezemben egy követ a keresztre feszített Jézus nevének a
szólításával! Ragadjatok köveket a földről, és kövezzétek meg! Bizonyosan annak az átko-
zottnak a tanítványa, és elvarázsol bennünket is!
Ő maga oly sikerrel dobta a lépteim irányába a földről fölmarkolt friss teveganéjt, hogy a
köntösöm egészen bemocskolódott. Az odasereglő többi koldus fogta le a hadonászó világ-
talant, és esedezett bocsánatomért, helyette is, figyelmeztetvén őt, mondván:
- Nem elég, hogy vak vagy, meg is hibbantál ráadásul? Az úr idegen és gazdag. Hogyan
lehetne a názáreti tanítványa? Látszik, hogy nem is galileai!
Ugyanakkor felém kezdték nyújtogatni a kezüket versenyt siránkozva egymással, és a sebeiket
mutogatva. Teljes maroknyi pénzt osztottam szét nekik, majd elmocskolódott köntösömet
vetettem le magamról, és adtam a vak koldusra, hangosan nevetve közben:
- Íme, a köntös, amit oly mohón tapogattál! Tessék! Használd, ha majd kint hagynak az úton,
mert nem lesz senki, aki a kapuig vezessen, és fázni fogsz!
Ő azonban még mindig öklét rázva szólongatta a társait:
- Elhiszitek-e most már, hogy a gonosz szellem szállta meg? Istenemre, ha arcon csapnám, a
másik arcát fordítaná felém... Ennyire bolond!
Ezeken a szavakon még könnyebb szívvel és még hangosabban nevettem, mint az imént. Nem
is olyan lehetetlen a názáreti Jézus tanítását megvalósítani, amint azt először véltem. Próbálva
a gonoszságot jósággal viszonozni, egyre növekedett bennem a jó érzés. Ha megütöm vagy az
őrök kezére adom, akkor a rosszat csak rosszal győztem volna le.
A koldusok természetesen az én nevetésemhez csatlakoztak hízelkedően:
- Ugyan, hogy volna már rossz szellem, csak egy kicsit be van állítva - magyarázták a tár-
suknak. - Próbáld már megérteni, csak részeg húzza le magáról a köntösét, hogy neked adja,
részeg hajlandó téged vezetni, és csakis részeg nevetgél akkor, amikor gyalázod és szidal-
mazod!
Alapjában véve igazuk volt, noha nem evilági mámor késztetett hangosan nevetgélni, és
homályosította el szememet csakúgy, mint szégyenérzésemet is, miközben egy szál ingben
sétáltam végig a városon. „Mert meg lehetett rendezve előre minden - gondoltam -, csak az
nem, hogy a vak botja sajtot találjon a kövek között!”
Háziasszonyom összecsapta a két kezét, amikor fél csupaszon érkezni látott, a kereskedő pe-
dig még inkább megrémült, azt gondolta, rablók fosztottak ki. De mikor még mindig nevetve
pénzt adtam neki, és kértem, vegyen új köntöst nekem, megnyugodott, hogy semmi nagyobb
baj nincs, csak részeg vagyok, a köntösömet meg talán szerencsejátékban veszítettem el.
Sűrű bocsánatkérések között hamarosan hozott is egy igen szép és apró bojtocskákkal föl-
szerelt köntöst. - Kitűnő júdeai gyapjúanyag - magyarázta, s gyűrögette a markában, hadd
lássam én is, milyen kitűnő gyapjú, és a festése is milyen tökéletes. Alkudozott is, termé-
szetesen, és a lehető legjutányosabb áron vásárolta - számolt be a végzettekről.
- Az tény, hogy zsidó köntös - bökte ki -, de ha idegen számára készült köntöst akarnál, a
fórumig kellett volna mennem, és sokszoros árat fizetnem érte. A bojtokat, ha akarod, levág-
hatod, bár a viselésükben sem akadályoz meg senki, ha kívánod, és ha már a szakálladat is
növeszteni kezdted. Magam is félem és tisztelem Izráel Istenét, el-elmegyek néha a temp-
lomba, a pogányok udvarára, és leróvom ajándékaimat neki is, hogy a boltom jól menjen.
Rám villantotta ravaszul csillogó, fekete szemét, a megmaradt pénzdarabokat számlálva
vissza a tenyerembe, minden egyes darabot külön-külön. Közvetítési díjat kínáltam a szol-
gálatáért, ő azonban elhárítólag emelte föl a kezét:
- Nem fogadok el pénzt tőled, a kereskedő már fizetett nekem közvetítési díjat, és te amúgy is
túlságosan adakozó kedvedben vagy. Ne menj ma este sehová, pihenj a szobádban inkább, és
aludd ki magad alaposan. Mindenekelőtt fogyaszd el azt az ételt, amit a feleségem készített
számodra... Hagymát tett az ételbe, és olyan fűszereket bőven, amiktől holnap már a fejed sem
fog fájni!
Mivel nem indultam a szobámba azon nyomban, aggodalmas fejcsóválással és a karját
széttárva mondotta:
- Jól van, én csak a javadat akarom. De ha föltétlenül ragaszkodsz hozzá, elküldöm a fiamat
egy mérő édes borért neked, azután azonban igazán ne igyál többet, és ne bukdoss a lépcsőkön
éjszaka! Vagy a nyakadat töröd ki, vagy rossz társaságba kerülsz!
Akadozó nyelvvel próbáltam magyarázni és védekezni, hogy nem vagyok részeg, mire ő
csüggedt kézfölemeléssel válaszolt:
- Ki vagy vörösödve, a szemed csillog, de azért legyen, amint mondod. Elhozom akkor azt az
ifjú nőszemélyt, aki szívesen társalog idegenekkel. De csak besötétedés után jöhet, hogy a
környékben élvezett jó hírét el ne veszítse. Türtőztesd magad még addig! Ő majd ágyba tesz,
és megnyugtat, hogy aludni tudj. Zenélni és dalolni, igaz, nem tud, egyébként azonban
egészséges és szép termetű nő, aki énekszó nélkül is elaltat bizonyára.
Szilárd meggyőződése volt, hogy tisztában van a helyzetemmel, és azt is tudja, mire van
szükségem; ezért csak a legnagyobb nehézséggel sikerült az ajánlatát elhárítanom. Ágyba
bújtam, hogy kedvére tegyek, de szobámba is utánam jött, hogy új köntösömet rám igazgassa,
és betakargasson vele. Kis idő múltán a leánya jött, és hozott frissen párolgó ételt jó bősé-
gesen. Míg ettem, bent maradt a szobámban, és tenyerével száját illendően elfödve, szemér-
metes vihorászással nézte végig étkezésemet. Ráadásul a rendkívül fűszeres ennivaló szinte
égette a számat. Az étel testemben eláradó melege is fokozta a fejem szédítő jó érzést.
Miután a leány megtöltötte a vizeskorsómat, és elment, én sem bírtam az ágyban megmaradni.
Mikor a csillagok fölgyúltak, kilopóztam lábujjhegyen a tetőre, és odaföntről hallgattam a
város elcsöndesedő hangjait, és élveztem a végre lehűlt levegőt. Nem is tértem vissza a
szobámba. Boldogságom állapotában a fölhevült arcomat hűsítő enyhe fuvallat is simogató
kéznek tűnt. Reszketett bennem az idő, reszketett a föld pora bennem, életemben először
szólalt meg bennem valami, ami azt mondotta, több vagyok, mint hamu és árnyék. Hallga-
taggá tett ez az érzés.
- Isten föltámadt fia - könyörögtem az éj sötétjében. - Töröld ki belőlem a fölösleges tudást, és
fogadj be országodba! Vezess rá az egyetlen útra! Lehet, hogy bolond és beteg vagyok, és
talán nyűgöz a te varázserőd is. Mégis hiszem, több vagy te ezen a világon, mint bárki és
bármi más!
Fázva, zsibbadtan ébredtem reggel a templomi kürtök harsogására. A nap már a keleti hegyek
fölött tündökölt, a várost azonban kékes köd takarta, és a hajnalcsillag is fénylett még az ég
alján. Fejem teljesen tiszta volt. Visszalopózkodtam szobámba, az ágyamba, s fázósan húztam
össze magamon a gyapjúköntöst. Megpróbáltam szégyelleni utólag éjszakai gondolataimat, de
hiába: nem tartottam és nem is tartom szégyellnivalónak. Lobogás ha nincs is bennem, hűvös
fények azonban igen.
Szobámba húzódtam vissza, szakállamat növeszteni és elfogultság nélkül írni le mindazt, ami
történt velem. Ha majd leírtam minden leírandót, a Forrás-kapuhoz akarok visszatérni. Egyre
szilárdul ugyanis bennem a bizonyosság, hogy a történtekben csakúgy, mint az eztán törté-
nendőkben, céltudatos szándék munkál. Ez a meggyőződés egész létezésemet biztonság-
érzettel hatja át. Bármilyen esztelennek látszó dolgokról írtam bár, nem szégyellek egyetlen
szót sem!
HATODIK LEVÉL
Marcus üdvözli Tulliát; valami olyat köszönt benne, mely már régen elmúlt.
A tikkasztó római éjszakákra is úgy emlékszem, mint valaki más ember emlékeire. Egyetlen
rövid esztendő választ el bennünket egymástól, ez az esztendő azonban mindenik előzőnél
hosszabb... Eltávolodtam tőled, és megváltoztam. Másik Marcus vagyok. Nem értenél meg
engem. Írás közben ha meg is jelensz még előttem, már csak szeszélyes ajkaid látom mosolyra
nyílni, amíg a velem történtek elbeszélését hallgatod.
Azóta is abban élsz, ami az én számomra is olyan fontos és jelentős volt - azelőtt. Mérlegeled,
ki üdvözölt, és hogyan. Aggályosan válogatod, melyik estélyre melyik ékszert rakd a ruhádra
barátaid megörvendeztetésére, irigyeid bosszantására és haragosaid bőszítésére. Vékony sely-
mekbe burkolod karcsú tested. Kutatod s vizsgálod alakodat és vonásaidat a simára csiszolt
márványlapon. Hajtűddel döfsz a rabszolganődbe, ha az a fésülésben ügyetlenkedik. Bágyadt
mosollyal boros serleget tartasz kezedben, és úgy teszel, mintha filozófiai és történelmi tárgyú
felolvasásokat hallgatnál közben, imádod a legújabb slágert, és lecsúsztatod sarudat keskeny
és apró lábaidról, hogy a melletted lebzselő is észrevehesse, mennyire picikék azok a fehér
lábacskák. Törékeny létedre erős vagy és sokat bíró. Teljes éjszakákat képes vagy átvirrasztani
szenvedélyeidtől hajtva. Szórakozottan és előkelően madárnyelvpástétomot és csigákat és
tengeri gyümölcsöket csipegetsz a társaságban, és azt a látszatot kelted, mintha meglennél
táplálék nélkül is. De ha kimerített a szerelem, akár az éjszaka közepén falsz be egy nagy
szelet véres húst, hogy fáradhatatlanul folytathasd a játszadozást.
Ilyennek látom árnyképed, Tullia. De már nem elevenen, hanem mintegy tükörben, simára
csiszolt fekete kőlapról; árnyékod nem gyötrő, mint Alexandriában volt, ahol hiába tettem
bármit is, hogy emlékedtől szabaduljak. Más tölt el engem most, Tullia, teljesen más, ha nem
is a magam érdeméből. Nem ismernél reám, Tullia. Én sem ismernék reád bizonyára.
Ezeket is magamnak írom már inkább, mint neked, noha még üdvözöltelek. Az írás önvizs-
gálat és az események vizsgálata, mint ahogy jó tanítóm tanította Rhodoszon, és leírni azt kell,
amit a magam szemével láttam, és fülemmel hallhattam, nem pedig azt, amit más szavakkal
már leírtak. Nem, most már nem azért írok, hogy időmet töltsem, és elhessegessem szomorú-
ságomat. Nem érezlek közelemben, amikor írok, mind messzebbre távolodsz tőlem. Mégsem
vagyok levert, Tullia, nem érzem, hogy bármit vesztettem volna.
Azzal sem törődöm egyáltalán, meglátod-e írásomat valaha. Azért még üdvözöltelek, hiszen a
gyönyörökön és az izgalmakon túl, te voltál az egyetlen igazi barátom. Szervező képessé-
gednek köszönhetem azt a nem egészen makulátlan végrendeletet is, ami vagyonossá tett, s
amelynek érdeméből sem hízelegnem, sem engedelmeskednem nem kell ahhoz, hogy a
magam akarata szerint éljek. Eszes vagy, kegyetlen és hatalomvágyó, és egy év alatt csak
fejlődhettél mindezekben. Nem is vennéd rossz néven a szavaimat, ugye? Inkább a lehető
legnagyobb bóknak és elismerésnek tartanád, amit egyáltalán csak mondhatok neked. Szemed,
szád, nyakad, tested hatalmát magad tudod és ismered a legjobban. Engem azonban a tested
sem köt már, annyira mással vagyok teli.
Egyik napon, alkonyatkor szakállasan, lábamon egyszerű saruval, színes zsidó köntösömbe
öltözve, elsétáltam lassan a Forrás-kapuhoz. Kezem és körmeim ápolását szándékosan hanya-
goltam el, mint ahogy a tintafoltokat sem távolítottam el habkő segítségével a jobb kezemről.
Noha izzasztó gőzfürdőkhöz és meleg vízhez vagyok szokva, itt hideg vízben kellett mosa-
kodnom, mivel a Heródes-palota melletti férfifürdőből a szakállam miatt kinéztek. Hónal-
jamat sem kenem szőrtelenítő kenőccsel, szőrös a testem, mint a barbároké. De ez nem bánt,
és nem is szenvedek miatta. Még inkább belé akarok olvadni környezetembe, hogy jobban
bízzanak bennem. Majd azután úgyis visszatérek a régi szokásaimhoz, amikben nevelkedtem.
Nem mondhatom, hogy szeretem ezt a várost és az itt lakókat. Sokszor láthatom a templomot
immár napsütésben csillámló márványával és aranyaival. Láthattam, amikor baljós vérszínűre
festette az esti pír. Láthattam hajnalidőben, amikor kéklik, mint az álom. Napközben égő
áldozatok sűrű füstje száll a templomból az égre Istenük tiszteletére. Mégis idegen nekem a
templom továbbra is. Nem érzek olyan áhítatot iránta, mint a zsidók. Az én szememben nem
szent. Szentebbnek és hatalmasabbnak láttam ifjúságomban Artemisz templomát Efézusban.
És Antiochiát. És Rhodoszt. És Athént. A Forum Romanumról nem is beszélve!
Nem, nem szeretem ezt a várost, amelynek népe az ő vérét kiáltotta magára. Amikor Jézus
megkorbácsoltan támolygott a keresztre feszítés helyére, és a jeruzsálemi asszonyok siratták
őt, azt mondta állítólag nekik, jobb volna, ha magukat és a gyermekeiket siratnák. Nem
tehetek róla, de mindig rossz érzések gyötörnek, ha a templomra nézek, amelynek szent
kárpitját a fölétől az aljáig a földrengés repesztette szét, a második földrengés a szentélyébe
vezető lépcsőiből is több fokot szakított ki. Mindebben épp elég baljós intés van.
Ilyen gondolatokkal sétálgattam az alkonyatban a Forrás-kapu felé. A kereskedők utcájában
még élénk volt a nyüzsgés, a legkülönbözőbb nyelveket beszélők szavai visszhangoztak a
boltok környékén, tevék csengettyűi csilingeltek, és szamarak ordítoztak. Én is világvárosnak
tartom a zsidók szent városát a többi világváros között, mégis idegenkedem tőle.
Minden város egyformán szomorú az idegennek a napi munka elcsöndesültével. Engem is a
magányosság bánata mardosott belül, noha szívemben csöndes várakozás izzott. Nagy dolog,
ha az ember szabad, és senki emberfiától nem függ. Idegen városban azonban keserű ajándék
a magány ilyenkor alkonyattájt.
Ugyanakkor öröm is buzgott bennem, mivel mégiscsak volt valami, amire várhattam. Tudom,
a világ megváltozásának és a várakozásnak napjait élem, hiszen föltámadt sírjából és országa
itt időzik még a földön. Ezt ugyan csak néhányan tudják és hiszik, és ők is kételkednek a
szívükben - ilyen még nem történt soha! Én is kételkedem a szívemben, de kételkedve is
hiszem és remélem és várom, hogy történni fog valami, ami mindent elrendez.
A kapunál már csak néhány kéregető volt, engem egyikőjük sem ismert föl; a vak koldust
most nem láttam. Fején vizeskorsót hordozó és egymással lelkesen locsogó asszonyok csapata
járt-kelt a boltív alatt. Még csak szájukat sem takarták el a ruhájuk szegélyével előttem, a férfi
előtt, annyira nem vettek figyelembe.
Sötétkékre vált az égbolt, sűrűsödött a homály. Három csillag világolt már az ég alján. Az
őrök nekiláttak meggyújtani a tartókban lévő gyantás fáklyákat. Csalódtam, de csalódásra is
készen állván, nem csüggedtem. Készen álltam újra és újra visszatérni, hogy megkaphassam a
jelet. Indultam volna vissza a szállásomra, csak azért késlekedtem még, mivel úgyis mindegy,
hol vagyok.
Ekkor tűnt föl a kapu alatt a vizeskorsót hordozó férfi. Az asszonyoknál esetlenebbül hozta a
vállán a korsót, náluk lassabban és óvatosabban lépdelve, meg ne botoljék. Csak akkor indul-
tam utána egy meredeken fölfelé emelkedő utcácskában, amikor már eltűnt a szemem elől.
Föntebb a meredek utca lépcsőkben folytatódott. Pár lépéssel menvén mögötte, jól hallhattam
a zihálását is.
Sokáig kísértem így. Egyszer egy zegzugos sikátorba fordult be, a sietség legcsekélyebb jele
nélkül. A felsőváros egyre magasabban fekvő részeire jutottunk. Mivel érezhetőleg nem
törekedett céljához egyenesen, eléggé hosszú utat tettünk meg. Le is rakta a korsóját egy
meglehetősen elhagyatott helyen, ő maga pedig a ház falának támaszkodva várakozott. Ekkor
léptem én mellé, teljesen szótlanul. Csak mikor a zihálása csillapodott, fordult felém végre,
üdvözölt, és tudakolta tőlem:
- Utat tévesztettél, idegen?
- Békesség néked - üdvözöltem. - Sok az út, és sok a tévút is, valóban.
- Csak két út van - mondotta bölcselkedve. - Az egyik út életre visz, a másik azonban halálra.
- Számomra csak egyetlen út létezik már - válaszoltam. - A magam erejével azonban nem
találom, de bízom és remélem, hogy rávezetnek.
Szótlanul emelte ismét vállára a korsót, és indult tovább. Én is követtem, nem tiltotta.
- Nagyon meredek a lépcső. Segíthetek, ha kifulladtál.
- Nem a cepelés, hanem a félelem fullaszt. Nem is tudom, származhat-e jó egyáltalán ebből az
egészből - aggodalmaskodott, de megengedte, hogy a korsót vállamra emeljem. Énnekem
egyáltalán nem volt nehéz. Ő ment elöl, és jelezte számomra az út gödreit és egyenetlenségeit,
amikben megbotolhattam volna. A sikátor mocskos volt és vizelettől bűzlött. Saruim elpisz-
kolódtak.
A felsővárosi ház, hova végül a régi városfalba vágott kapun át eljutottunk, nagy és nyilván-
valóan gazdag ház volt. Én azonban csak a körvonalait vehettem szemügyre a sötétségben.
Kísérőm egyetlen rövid ajtózörgetésére egy nőcseléd bocsátott be bennünket, aki ugyan nem
üdvözölt engem, de a korsót nyomban elvette tőlem; kísérőm iránt is olyan nyilvánvaló
tiszteletet tanúsított, hogy ő sem lehetett szolga, ahogy először képzeltem.
Csöndes, barátságos udvarba kerültünk, fák is álltak benne. Fiatal fiú lépett hozzám, tizenöt
esztendős forma.
- Békesség neked! - köszöntött kissé szégyenlősen. - Atyám és nagybátyám már vissza-
vonultak. Engedd, kérlek, hadd kísérjelek az emeleti szobába! Nem akarnál kezet mosni?
A szolgáló válaszomat sem várva és egyáltalán nem takarékoskodva öntött vizet a kezemre a
korsóból, amit én hoztam. Úgy öntötte, mint aki meg akarja mutatni, nincs hiány vízből e
házban. A fiú törülközőt nyújtott nekem, és azt mondta:
- A nevem Márkus. Én is a Mesterrel voltam az utolsó estén, amikor elfogták - jegyezte meg
önmaga fontossága tudatában, amíg én a kezemet törülgettem. - Egyetlen szál ingben ugrottam
ki az ágyamból, és futottam figyelmeztetni őt a Gecsemáné-kertbe, mert tudtam, hogy ott
éjszakázik. El is szakadt az ingem, vagyis a kezükben maradt, amikor elfogtak. Pucéron
kellett menekülnöm onnan a többiekkel együtt.
- Ne fecsegj, Márkus! - szólt reá kísérőm, akinek már sikerült legyőznie félelmét, és most
lelkesedéssel volt tele ismét.
- Én Nathaniel vagyok - szólalt meg -, miért titkolnám előtted a nevemet. Én találkoztam vele
az emmausi úton aznap, amelynek reggelén a sírját elhagyta.
- És először meg sem ismerted! - vágott közbe kotnyeleskedve Márkus. Nathaniel magához
ölelve csillapította és hallgattatta el a fiút, aki kezembe kapaszkodott meleg fiúkezével,
bizalmaskodón. Kézen fogva vezetett a lépcsőn a felső szoba felé.
A nagy és tágas szobát a lámpa csak oly gyengén világította meg, hogy a szélek teljes
homályban maradtak. Két férfi várja az érkezésemet, láttam. Kéz a kézben állottak egymás
mellett a félhomályban, teljes csöndben. Egyikőjüket meg is ismertem: a megnyerő külsejű
Jánost, akit a keresztre feszítés helyén láttam az asszonyokkal. Most, hogy a gyönge lámpa-
világnál is megnézhettem, a fiatal arcról sugárzó elmondhatatlan tisztaság ragadta meg figyel-
memet. A másik idősebb és barázdás homlokú férfi igen gyanakvó tekintettel méregetett.
- Békesség néktek! - üdvözöltem őket.
Nem válaszoltak egyetlen szóval sem. Jánosnak az idősebbikre vetett kérdező pillantása
mintegy biztatás volt, hogy szólaljon meg az. Ő azonban gyanakvó pillantásokkal méregetett
tetőtől talpig továbbra is. Igen feszélyező volt ez a hangtalanság, amit végül is Nathaniel
pártfogó hangja tört meg:
- Ő az, aki követte a vizeskorsó útját.
- Az egyetlen utat keresem - mondottam jámborul, és attól félve, hogy mindketten elutasí-
tanak.
A felső szobában egész sereg kerevet volt a nagy asztal körül, azt tehát úgy használták szem-
mel láthatólag, mint egy nagy ház ebédlőjét. A gyanakvó férfiú kellő alapossággal végig-
vizsgált, aztán, kezével intve rendelkezett:
- Nathaniel és Márkus! Menjetek az udvarra, ott őrködjetek, baj ne történjék!
Miután ők kimentek, egy nagy kulccsal bezárta mögöttük az ajtót, és megszólalt:
- Néked is békesség, idegen! Mit kívánsz tőlünk? Félek, hogy az út, amit keresel, túlságosan
keskeny lesz számodra!
János enyhén feddőleg avatkozott közbe:
- Jaj, Tamás, mindig és mindenben kételkedel!
Énhozzám pedig így szólt:
- A kereső igenis talál, és a kopogtatónak ajtót nyitnak - mondotta nekem. - Minekünk azt
mondták rólad, szívedben csendes és alázatos vagy. Buzgó voltál a kopogtatásban, és ezért
tártuk ki előtted kapunkat.
Intett, foglaljak helyet, és ő is leült szemben velem, nyájasan nézve reám forrástiszta, álmo-
dozó szemével. Tamás is leült mellénk, és némi kis habozás után megszólalt:
- Egy vagyok ama tizenkettőből, akikről már szólottak neked. Ő maga választott bennünket, s
hívott maga mellé, és mi követtük őt. János a legifjabb közöttünk, külön is őrködnöm kell rá
az elővigyázatlansága miatt.
- Ne vádolj bennünket túlzott elővigyázatossággal - folytatta. - Magad is tudod, vádakat
koholnak ellenünk a vezető emberek. Szerintük összeesküvést szőttünk titokban, hogy a nép-
nek való jeladásként fölgyújtsuk a templomot. Meg azután azt is mi gyilkoltuk meg, szerintük,
aki elárulta őt. Nem titkolom, temiattad is torzsalkodtunk egymással, és a legóvakodóbb
mellettem Péter volt, aki hallani sem akart rólad, mivel idegen vagy. Magdalai Mária azonban
melletted szólott.
- Én is ismerlek - szólt közbe János védelmezőn. - Saját szememmel láttam a keresztnél, hogy
nem csatlakoztál a csúfolkodókhoz.
- Én is ismerlek arcról, és hallottam is rólad egyet s mást - feleltem. Nehéz volt megállanom,
hogy ne bámuljam őt, ilyen szép ifjú arcot nem láttam még soha. Olyan ragyogó volt ez az arc,
mint ami még soha egyetlen gonosz gondolatot sem tükrözött. Szépsége azonban nem volt
élettelen, mint a szobroké, eleven és felhevült arcáról mintha nyugalom és melegség áradt
volna reám.
- Mit akarsz hát tőlünk? - kérdezett ridegen Tamás.
Húzódozása óvatosságra serkentett. Úgy látszott, mint aki a kívülről érkező előtt féltékenyen
oltalmazni akarja a tanítványok közös titkait.
- Csak azt kérem, mutassátok meg nékem az utat! - mondottam alázatosan.
- Olyasmit mondott nekünk egyszer, még az elfogatása előtt - kezdte Tamás magyarázni
kedvetlenül, Jánosra pillantva -, hogy az atyja otthonában sok hely van. Elmegy, és nekünk is
készít helyet, mármint nekünk a tizenkettőnek, úgy gondolom, erre célozhatott, noha Júdás
elárulta őt. Ehhez még hozzáfűzte azt is: Ahová én megyek, ti is tudjátok oda az utat!
Értetlen arckifejezéssel dörzsölgette barázdás homlokát:
- Ő mondta ezt akkor, igen, de mi egyáltalán nem tudtuk, hová megy. Hogyan tudhattuk volna
akkor az utat oda? És most, te, idegen, jössz, és az utat kérdezed tőlünk, amikor én magam
sem tudom.
- Tamás, Tamás! Hát nem ő mondta neked, hogy az út ő maga, igen, így, hogy az út és az
igazság ő - emlékeztette János. - Nem mondhatod, hogy nem ismered az utat.
- Jó, jó, de mit jelent ez? Mégsem értem! Magyarázd meg! - kiáltott Tamás, és öklével a
tenyerébe csapva türelmetlenül fölpattant.
János készségesen magyarázta volna neki, csak miattam nem merte.
- A sírjából is föltámadt a harmadik napon - szólaltam meg.
- Így történt - jelentette ki János is. - Minekünk magdalai Mária jelentette, hogy a kő nincs a
sír szájánál. Péterrel siettünk oda, és láttuk, hogy a sír üres.
- Igen, igen - vágott közbe Tamás gúnyosan. - Magdalai Mária azonban angyalokat is látott,
meg valami kísértet-kertészt.
- Kertészt? - kérdeztem a helyemről felszökve. Valami remegni kezdett bennem.
- Asszonyi fecsegés! - folytatta Tamás, ügyet sem vetve közbeszólásomra. - Mint ahogy
Nathaniel és az a másik is kísértetet látott az emmausi úton! És persze, nem is ismertek rá!
- Minekünk megjelent a szobában is, amikor mi remegve és félve ültünk itt a lezárt ajtó
mögött - kezdte mondani János. - Itt járt közöttünk, és szólt hozzánk, és ígéretet tett nekünk,
amire magam is alig merek gondolni, még kevésbé idegeneknek beszélni róla. Biztosíthatlak,
hogy élve jött ide közénk, és ugyanúgy tűnt el, amint jött. Ezt mi hisszük.
- Hiszitek hát - gúnyolódott Tamás -, mert meg voltatok szédülve, mint Nathaniel meg a társa,
Máriáról nem is szólva! Én nem voltam ott, de én nem is hiszek semmiféle látomásban! Nem
hiszem, ha a saját szememmel nem láthatom a kezén a szögek helyét, és nem dughatom az
ujjamat azok helyére. Addig én nem hiszem, és ez az én utolsó szavam erről, ha ezért itt kell
meghalnom, akkor is!
Szavai és kételkedése igen elszomorították az ifjú Jánost, aki az arcát is elfordította Tamástól.
De nem, mégsem ellenkezett vele. Én úgy véltem, hogy Tamás kételkedése e néhány nap alatt
meggyöngítette a többiek hitét is, és akik a saját szemükkel látták őt, azok is kételkedni
kezdtek az együtt látottakban. Énbennem azonban különös örömérzés áradt szét, és határozott
hangon jelentettem ki:
- Énnekem nem szükséges látnom ahhoz, hogy higgyek. Azt is értem, hogy föltámadt, és még
mindig itt van a földön. Nem tudom, miért, de várakozom. Olyanok történtek és lesznek is
történendők e napokban, amik még soha.
- De hiszen, noha köntösödre prozelita bojtokat varrattál is, nem vagy Izráel gyermeke -
vetette ellenemre gúnyosan Tamás. - Nem is értem, miért kémkedsz ilyen állhatatosan
utánunk? Kételkedem a szándékaidban. Azt gondolod, nem tudjuk, hogy a helytartó vendége
voltál az Antonius-várban? Próbálsz bennünket kelepcébe csalni, és olyan szavakat húzni ki
belőlünk, amelyek miatt minket is megfeszíthetnek vagy megkövezhetnek.
- Nem tudom, láttál-e már embert megkövezni - kérdezte bütykös ujjait összekulcsolva, és
nyugtalanul meredve maga elé. - Én láttam, és nem akarom a saját bőrömön kipróbálni! Én
ugyan nem, ha már ő meghalt. Teljesen mindegy nekem, hogy a sírja üres-e vagy sem.
- Akkor meg mire vársz itt Jeruzsálemben? - kérdeztem én is ridegen. - Miért nem indulsz
akkor utadra, és térsz haza munkádhoz szó nélkül? Mire várakozol?
Tamás úgy sütötte le a tekintetét, mint aki egész életében ahhoz szokott, hogy parancsoló
hangot hallva megalázkodjék. Köntösét babrálgatva védekezett:
- Egyedül nem indulhatok el. Itt pedig csak az időnket prédáljuk. Legokosabb volna a pusz-
tába húzódni egy időre, azután pedig hazatérni. De mi csak tétovázunk, torzsalkodunk és
habozunk; nem jutunk egyetértésre semmiben.
- De hiszen otthonod sincs már, ha egyszer ő választott ki - emlékeztette a forrástiszta szemű
János Tamást. - Magad hagytad ott a szerszámaidat, és követted őt. Aki pedig visszafelé néz,
kezét az ekeszarvon nyugtatva, nem alkalmas az ő országára. Ő mondta ezt is. Nem, nem,
Tamás, minekünk már nincs visszatérés az előző életünkbe!
- Milyen az ő országa? - kérdeztem meg gyorsan.
- Semmiképpen nem olyan, amilyennek gondoljuk, idegen! - válaszolta csúfondáros fejcsóvá-
lással Tamás. - Pedig én készen voltam a köntösömet kardra váltani, és meghalni vele és
érette! - csapott megint a tenyerébe az öklével, és a haragtól elfúlva kiáltozott:
- Isten legyen mihozzánk irgalmas, de az ember fiának, neki, hatalma és ereje volt, hogy a
világgal tegye, amit akar. Ő azonban hagyta magát keresztre feszíteni némán, mint egy bárány,
és ilyen szerencsétlenül hagyott itt a magunk bajára bennünket, akik azt sem tudjuk, mit
higgyünk, és hová forduljunk?!
- Akit megköveznek, szájából vér és nyál folyik, az orrából is vér, és üvölt, és sír, és a ruháját
a saját maga mocskával mocskolja össze, mielőtt a lelkét kiadná. Miért tegyük ki magunkat
ennek, amikor ő már nincs, már elhagyott bennünket.
- Ugyanilyen erőtlenek vagyunk mindnyájan, ha a pillanat eljő - mondotta János, gyöngéden
és biztatóan érintve meg Tamás vállát. - Emlékezz azonban, azt is megígérte, oltalmazót küld
nekünk.
Tamás hevesen oldalba taszította, mintha valami nagy titkot árult volna el ezzel, és ismét
visszavette a szót, hogy megzavarjon engem:
- Te, János, könnyen beszélsz! Mit tudsz még az élet sok bajáról, kegyetlenségéről? Mint
atyád legkedvesebb gyermeke, idős embereknek voltál munkavezetője bátyáddal együtt apád
halászati vállalkozásában. De én a dolgozók és a bajviselők részéről lettem a követője, amikor
elhívott magával. De miért kellett ilyen értelmetlenül meghalnia, nem vagyok képes meg-
érteni! A tanácsunk és a rómaiak csúfjává tette magamagát és bennünket is!
Engem azonban nem tudott megzavarni. Kíváncsian kérdeztem Jánostól:
- Mit mondtál az oltalmazóról?
- Nem értem és nem tudom most még magam sem, de bízom az ígéretében - nézett rám nyílt
tekintettel János. - Valami még történik velünk, ahogyan te is mondottad. Ezért vagyunk még
most is Jeruzsálemben.
Mindketten énreám néztek, arcuk azonban annyira különbözött egymástól, amennyire két
emberarc egyáltalán különbözhet. És mégis volt rajtuk valami azonos és egyező is, ami Tamás
keserű szavai ellenére egybefűzte őket. Amikor elhallgattak, megéreztem, hogy végképpen
kívül maradtam a közösségükön. Magdalai Mária szavai jutottak eszembe, amiket a kiválasz-
tott tanítványokról mondott, és most értettem meg, mire célzott. Akármilyen nagy ember-
csoportból ki lehetne ezeket az arcokat választani - éreztem. Most, amikor láthattam és
megfigyelhettem őket, arcukról is megismerném már azokat a tanítványokat, akik engem
gyanúsnak tartottak, és nem egyeztek belé, hogy találkozzanak velem.
Jó ideig hallgattak, s tudomásul kellett vennem, hogy János jóindulata ellenére is kívülálló
maradtam.
- Én csak jót akarok nektek - próbálkoztam még gyámoltalanul. - Nem vagyok ugyan sem
zsidó, sem körülmetélt, nem is akarok azzá lenni. De azt is hallottam, hogyan könyörült meg a
zsidók által megvetett szamaritánuson is, és gyógyította meg Galileában egy római helyőr-
ségparancsnok szolgáját, mivel a római hitt az erejében. Én is hiszek országában és erejében,
hiszem, hogy él, és még el fog jönni közétek. Imádkozom értetek, és azért, hogy ez így tör-
ténjék, de ti se hagyjatok engem sötétségben! Nem akarok ártani neki, legyetek bizonyosak!
Hogyan is árthatna ember annak, aki a sírjából támadt föl és lezárt ajtókon keresztül jön-
megy? Nektek sem akarok ártani. Éppen ellenkezőleg, segíteni akarok nektek, hacsak tudok.
A szíriai zsibárus, Karanthész vendégszobájában lakom, a Hasmoneusok palotája közelében.
Vagyonos férfiú vagyok, és vagyonommal is készen állok a segítésetekre, ha szükséges.
- Rajta! - mondotta Tamás, és elém nyújtotta kérges tenyerét.
- Ilyen segítségre egyelőre nincs szükségünk - mondotta János. - Az én családom tehetős,
Mátéé úgyszintén, és vannak az Úrnak gazdag hívei, akik ez idáig is pártfogoltak bennünket
vándorlásaink során, másként nem is követhettük volna őt. Kenyérre és ruhára nincs már
szükségünk, csak arra, amit egyedül ő adhat nekünk. És ha ő visszatér, nem feledkezem meg
rólad. Azokat a titkokat, amiket mireánk bízott, nem leplezhetem le idegenek előtt.
- Azt hiszem, rosszul tettük, hogy Máriát egyáltalán meghallgattuk - szólalt meg Tamás. - És
ennek az idegennek a kíváncsiskodása is rosszat jelent... Tudd azonban, idegen, amíg ővele
jártunk, nekünk is hatalmunkban volt betegeket gyógyítani, és gonosz szellemeket elűzni -
fordult hozzám most fenyegetően. - Lehet, hogy erőnk most megfogyatkozott, de jobb, ha
őrizkedsz tőlünk! Bennünket ő jelölt ki tanítványokul! És mi csak azt engedtük hozzá, akiket
mi akartunk, és akit nem akartunk, azt nem engedtük! Ha még a mi körünkben, a tizenkettő
között is akadt áruló, hogyne gyanakodnánk mindenkire, aki kívülről jön!
- Sem tőled, sem az erődtől nem félek! - válaszoltam. - Nem hallottam, hogy arra használta
volna az erejét, hogy ellenségeit leverje, még kevésbé azokat, akik buzgón keresik őt.
- Eh, a te értesüléseid! - ellenkezett Tamás. - Megátkozta bizony a fügefát is haragjában,
úgyhogy a szemünk láttára száradt el, amiért csak leveleket növesztett, érett füge azonban nem
volt található rajta egy sem. Pedig nem is volt érési idő akkor.
- Azt sem érthettük meg - szólalt meg János. - Bizonyára valami jelképes cselekedet lehetett,
ezért nem értettük.
- Példázatokban a néphez szólott - vágott közbe Tamás. - Minekünk megmagyarázott
mindent. De hogyha akkor sem értettük meg, hogy értenénk most? Ezért volna a leghelyesebb
késlekedés nélkül elmenni innét!
Belefáradtam a sok ellenkezésbe és fenyegetésbe.
- Legyen, amint akarod - mondtam. - Sajnálom, hogy csak bosszúságot okoztam nektek, akik
egyébként is zaklatott lelkiállapotban éltek. Én Alexandriából indultam el megtalálni a világ
urát, kinek a születését olyan sok egybehangzó jövendölés jelentette. Jövendölések más népek
körében is éltek, nemcsak a zsidók között. De a csillagok együttállása is jelezte születését, és
ezt egyformán állapították meg Rómában és Görögországban. Én a világ urát meg is találtam,
mégpedig a názáreti Jézusban, akit a zsidók keresztre feszítettek, és akinek halálát saját sze-
memmel tanúsíthattam. Az országa azonban egészen más, mint amilyennek gondoltam, vagy
amilyennek ti vélitek. Azt azonban nem hiszem, hogy meg tudnátok akadályozni a hozzá
vezető út keresésében. Föltámadása számomra bizonyosság az országáról.
De hogy ezt elmondtam, a csalódás égető könnyei jelentek meg szememben, és elhomályosult
szemmel néztem körül a tágas vendégszobában, amelynek szögletei homályban maradtak.
Egyetlen rövid pillanatig ugyanazt a jelenlétet éreztem erősen, amit Lázáréknál. Ez azonban
nem volt álom. Ellenkezőleg: nagyon is éber és fogékony voltam. Erős volt a vágy bennem,
hogy a nevén szólítsam, és ugyanúgy hivatkozzam nevére, mint amikor a követ sajttá vál-
toztatta a vak koldus kezében. A félelem azonban nem engedte ezt e két ember társaságában
és ebben a szobában. Akárhogy akadékoskodtak és kétségeskedtek is, valamilyen titkos
tudásuk kell hogy legyen. Bizonyosan megtanította misztériumára őket, mielőtt elment volna
meghalni, hogy valóra váltsa a szándékot, amiről egyedül ő tudott, és amit ezek egyáltalán
nem értettek.
Nem, mégsem merészeltem kimondani a nevet hangosan, csak elköszöntem tőlük alázatosan:
- Békesség nektek! - és megfordultam, hogy eltávozzak.
Tamás lépett elémbe, hogy a lezárt ajtót kinyissa, de mikor a nagy fakulcsot elforgatta, és ki
akarta tárni előttem, mégsem nyílott az ajtó. Ekkor megrázta az ajtót, és újra megforgatta a
kulcsot, de az ajtót nem tudta kinyitni akkor sem.
- Biztosan bedagadt, és azért nem mozdul - indulatoskodott.
- Ne rángasd annyira vadul, eltörik a zár is - figyelmeztette János, és odalépett segíteni. A
reteszt azonban János sem tudta kinyitni. Meglepve és szemrehányóan néztek rám mindketten,
mintha az én hibám volna, hogy az ajtó nem nyílik. Odamentem ezért segíteni. Noha a fából
való zárakról és azok kulcsairól semminémű ismereteim nem voltak, el tudtam fordítani mégis
a kulcsot, és az ajtó egyetlen könnyű mozdulatomra kinyílt. Hűvös éjszakai levegő érintette az
arcom, s megpillantottam fejem fölött a csillagos égboltot, amelyre épp akkor húzott
aranyszínű csíkot egy hullócsillag, mintegy jelként számomra.
Az ajtó bezáródása és a csillaghullás számomra annak volt a jele, hogy a király maga nem
akart kizárni az országából, mint a tanítványai. Igaz, ők föl sem ismerték a jelet, Tamás csak
forgatta a zárban a kulcsot, és dörmögött, hogy a szegény ember nincs kulcsokhoz és zárakhoz
szokva, mivelhogy javai sincsenek, amiket zár mögött kellene tartania.
Mindketten fönt maradtak a felső szobában. Egyedül mentem lefelé. Az udvaron Márkus
fogadott:
- Visszatalálsz-e szállásodra egyedül, idegen? Ez már a második őrségváltás ideje! - mondotta
aggodalmasan.
- Nem kell törődnöd velem, noha a félelemtől fulladozó Nathaniel a ténylegesnél hosszabb
útvonalon és kanyargós sikátorokon át vezetett ide, hogy megtévesszen, visszatalálok én azért
az alsóvárosba a szállásomra. Először a régi városfalon kell valahol átjutnom, onnan majd a
csillagok mutatják nekem az irányt lefelé. Ha meg a színházat és a fórumot elérem, onnan már
könnyű a tájékozódás!
- Atyám és nagybátyám rendeltek ide engem házigazdának erre az estére - mondotta
lelkendezve. - Semmivel sem kínáltalak meg mégsem, mivel az úr eme szolgái nem akartak
étkezni veled, aki mégiscsak római vagy. Engedd a vendégbarátságomat legalább azzal teljesí-
teni, hogy elkísérlek a szállásodra.
- Fiatal vagy, és a fiatal szervezet több alvást kíván! - tiltakoztam mosolyogva. - Így is
túlságosan sokáig kellett miattam virrasztanod!
- Úgysem jő ilyen éjszakán álom a szememre - állította Márkus. - Annyit várj csak, amíg a
köpenyemet fölkapom!
Az álmos szolgálólány pörölni kezdett vele a kapunál, de Márkus nevetősen arcon cirógatta,
és máris kisurrant mellettem a kapun. Megállapítottam, hogy ólmos végű botot is hozott
magával. A megfigyelés nem volt örvendetes számomra, noha ilyen suhanctól azért még így
sem ijedek meg.
Egyenes úton vezetett, és ahogy én láttam, azt sem próbálta megakadályozni, hogy a házukhoz
visszataláljak, noha először az egész kísérési szándékát efféle törekvésnek véltem. A sötétebb
részeken még a kezemet is megfogta, és úgy vezetett, meg ne botoljak. Éreztem, mekkora
kedve volna beszélgetni velem. Nem volt azonban bátorsága, mivel engem a lehangoltság
szótlanná tett, csupán a szívemben voltam reménykedő.
- Te is ismerted hát a názáreti Jézust? - kérdeztem azért tőle.
- Ismertem, igen - válaszolta komolyan, és erőteljesen megszorította a kezemet. - Akkor is
részt vettem az előkészítésben és a kínálásban is, amikor a pusztaiak szokása szerint húsvéti
bárányt evett tanítványaival az utolsó napon. Azelőtt is láttam és köszöntöttem őt mint Dávid
fiát, amikor szamárháton vonult be Jeruzsálembe... Atyám szerezte azt a szamarat is, amit a
megbeszélt helyen tartottak mindaddig, amíg a tanítványok el nem vitték onnan - dicsekedett.
- Akkor a ruháit terítette elé az útra a nép, és pálmaágakat lengetett felé, és hozsannát kiálto-
zott neki. Atyám és nagybátyám jóvoltából teljesen ingyen kapta használatra a felső szobát is.
- Ki a te atyád? - ébredt föl bennem a kíváncsiság. - És miért pártolta Jézust a vezető
emberektől sem félve?
- Atyám kívánsága az, hogy ezekkel a dolgokkal összefüggésben az ő nevét ne emlegessék -
válaszolta Márkus halk hangon és elkomolyodva. - A csendesek közé tartozik ő is, noha
vagyonos. Azt is a csendesek kérték tőle, gondolom, hogy védelmezze a királyt. Jézus
azonban nem akart veszedelmet hozni házunkra azzal, hogy ott fogják el, és ezért éjszakára
elhúzódott a Gecsemáné-kertbe. De Júdás, az áruló, a felső szobát is ismerte. Elsőül azért a mi
kapunkon dörömböltek a fogdmegek, akiknek egy része fáklyát tartott kezében, a többi
fegyvereit csörgette. Akkor ugrottam ki az ágyból, és futottam figyelmeztetni őt. Azzal is
védekezhetett atyám a tanács előtt, hogy a felső szobát mindig szokása volt lakodalmakra és
más efféle alkalmakra bérbe adni - fűzte hozzá magyarázón. - De nemigen szorongatták őt,
hiszen barátai vannak a vezető emberek között. Lehet, ők maguk is tudták, hogy a gali-
leabeliek a maguk rejtekhelyeiről a mi felső szobánkba húzódnak, miután a sötétség leeresz-
kedett, de a szorongatásukkal nem akartak fölösleges zavarokat kelteni. Eléggé nyomasztja
őket most az a vétkük, hogy ennyire gyalázatos módon ölték meg az Isten fiát.
- Isten fia volt? - kérdeztem a fiút, hogy megvizsgáztassam.
- Bizony, az Isten fia volt, és fölkent - helyeselt őszinte meggyőződéssel Márkus. - Ilyeneket
senki más nem cselekedhetett, csak akit az Isten maga küldött. És föltámadt a sírjából és él,
noha meghalt. A nagybátyám, Nathaniel, evett is vele együtt. Holtak és test nélküli szellemek
pedig nem esznek. Bizonyos hát, hogy él.
Szívemben ugyan nagyon megértettem ezt az őszinte, gyermeki hitet, eszem azonban arra
késztetett, hogy gúnyosan megjegyezzem:
- Nem valami sok tudás kotyoghat a fejedben, ha ilyen könnyen elhiszel mindent!
- Tudok görögül írni és olvasni, és egy kevéssé latinul is - védekezett a fiú. - Atyámnak
vagyona és tekintélye van Cipruson csakúgy, mint Rómában. Nem vagyok olyan műveletlen
hát, mint gondolod. És nemcsak láttam őt, de beszéltem is vele. Egyszer meg a kezét rátette a
fejemre, amikor nálunk volt. Neked azért nehezebb hinni, mivel csak meghalni láttad, ahogy
elmondták nekem. Én hatalma és ereje napjaiban is.
Eljutottunk a felső- és az alsóvárost elválasztó falhoz. Annál a kapunál álltam meg, amelynél
bereti Máriával találkoztam.
- Innen már hazatalálok - mondtam, de mégsem indultam, mint ahogy Márkus sem kívánt még
elválni tőlem. Újabb csillag futott le az égboltról, azt néztük mindketten.
- A csillagos ég is nyugtalan mostanában! - mondtam. - Valami történni fog! Talán majd most
kezdődnek az ő országának a napjai... ki tudhatná? És másképpen, mint ahogy mi megérteni
tudnók.
Márkus még nem köszönt el, nem indult hazafelé. Szégyenlősen húzgálta köpenyét, és
botjával piszkálgatta lába előtt a földet.
- Azon csodálkozom - szólaltam meg -, hogy Nathaniel nem ismert reá nyomban, mint ahogy
magdalai Mária is csak akkor ismerte föl, amikor már nevén szólította.
- De hiszen nem lehettek arra fölkészülve, és nem is várhattak ilyet - védte őket Márkus. -
Életében is sokféle volt a megjelenése, lelkének állapotai szerint váltakozó. Bajos ezt meg-
magyarázni és megértetni másokkal. Olyan volt az arca, mint bárki más emberé, aki azonban
hitt benne, valami olyat láthatott az arcán, ami számára különösen kedves volt valamikor.
Szembenézni azonban nem lehetett vele vagy legalábbis igen nehéz volt. Szeméből különös
komolyság sugárzott. Nemegyszer láthattam fejet hajtani előtte idős embereket is, akik arcába
néztek.
- Lehet, hogy igazad van - mondottam. - Én már csak akkor láttam, amikor a kereszten
szenvedett, azelőtt nem tudtam róla semmit. Igen, eléggé sötét volt, bár ránézni akkor sem
tudtam. Így hát a külsejét sem tudom emlékezetembe visszaidézni. Szenvedését is jobban
tiszteltem annál, mint hogy vizslassam az arcát. De talán akkor sem tudtam volna jobban
megnézni, ha akartam volna is. Mégsem csodálkozom ezen, ha egyszer Isten fia volt, amint
ezt maguk az őrök is elismerték, amikor a halála pillanatában megrendült a föld... De -
folytattam és engedtem magamból kitörni a keserűséget - választhatott bár tanítványokul
akármilyen műveletlen embereket, joguk még nekik sem lehet szerintem hozzá, hogy a tanító
keresésében másokat megakadályozzanak! Ezt bizony helytelenül és gonoszul cselekedték.
Nekem is az a véleményem, mint neked. Eltúlozzák a félelmet, hogy a misztériumot titokban
tarthassák. Pedig már akkor sem igen üldöznék őket, ha kimozdulnának rejtekükből.
- Énszerintem nincs igazad! - válaszolta tűnődve Márkus. - Lehet, hogy valóban tanulatlanok,
de van bennük valami, ami másokban nincs. Rá tudtak nézni mesterük arcára, szembe tudtak
vele nézni, és mégsem lett semmi bajuk. Legalábbis János mindig a szemébe nézett. Ő is
Jánost szerette legjobban. Ne szóld le őket, idegen!
- Nem lehet könnyű megérteni őket - folytatta, de már akkor mosolygás is érződött a hang-
jában. - Atyám is belefáradhatott kissé az örökös torzsalkodásba és a sok indulatba. A testi
mivoltában leghatalmasabb Péter, az, aki mindenkivel, még az őket bujtató asszonyokkal is
állandóan kötekedik, amellett pedig roppantul hatalomvágyó és szörnyen gyermeteg lélek a
hatalmas teste és ereje ellenére. A galileaiak amúgy is egészen másfélék, mint mi, jeruzsá-
lemiek. Hogyan érthetnék az írások finomságait úgy, mint Izráel tanítói. Vidékről valók,
falusiak, akik kézzelfoghatóan értelmeznek mindent... Idegenekkel szemben túlságosan ride-
gek és elutasítók, elismerem, életében sem engedtek mindenkit a színe elé. Azóta már valaki
más is kereste őket, de azt egyáltalán nem fogadták, mivel nem tartották Izráel igaz gyer-
mekének.
- Beszélj róla! - kértem a fiatalembert éledező kíváncsisággal.
- Bizonyára hallottad, amikor a keresztet a vállára tették, leroskadt a földre, és nem bírta vinni
- fogott bele Márkus. - Erre a rómaiak a szemközt jövök közül fogtak meg találomra valakit,
aki a város felé igyekezett, és kényszerítették a kereszt cipelésére. Közönséges parasztnak
nézték az illetőt, holott egy nagy birtok tulajdonosa és elöljáró a libertinusok zsinagógájában.
Panaszt akart hát tenni az önkényeskedés miatt, de más gondolatra jutott. Először egyáltalán
nem volt tisztában a történtekkel, mivel Cirénéből érkezvén ide, nem akart politikai dolgokba
keveredni. De mikor a történtek megvilágosodtak, és azt is megtudta, hogy kinek a keresztjét
hordozta, emésztő szomorúság fogta el, és késztette, hogy többet is tudjon Jézusról és tanít-
ványairól. Péter azonban őbenne sem bízott meg. Igaz, hogy a legjobban éppen azokban a
napokban féltek, később pedig már nem tért vissza hozzájuk ez az ember. Néked érdemes
volna fölkeresned, és beszélgetned vele. Nem lehetetlen, hogy Jézus mondhatott neki valami
emlékezésre méltót, amitől ennyire gyötrődő lelkiállapotba került.
- Hol találhatnám meg? - kérdeztem.
- Cirénéi Simon a neve... Kérdezd őt a libertinusok zsinagógájában, ott bizonyára tudnak róla.
- Mi az a libertinus zsinagóga? - kérdeztem.
- Olyan zsinagóga, ahol az írásokat görögül olvassák. A Rómából visszatért, meggazdagodott
libertinusok alapították, de támogatják az Alexandriából és a Cirénéből érkezettek is. Ezek
azonban csak olyan kevéssé héberek már, hogy meg sem értik az atyák nyelvét. Egyébként
gazdag és szabadon gondolkodó gyülekezet, amely a híveire nem ró súlyos terheket. Sabbat-
kor, ha az írásokat akarnád görög nyelven, bizonyára szívesen fogadnának körükben.
Számomra igen jónak látszott ez a tanács.
- Köszönöm, Márkus - mondottam. - Ki vagyok úgyis rekesztve, és magamban kell keresnem
az utat. Kettesben jobb lesz keresni, mint egyedül. Béke veled!
- Béke legyen veled is, helytartó barátja! - mondta nem minden él nélkül. - Ugye, ha meg-
kérdeznek, bizonyítod majd, hogy semmiféle cselszövést nem tapasztaltál?
- Én a magam barátja vagyok, más barátaim nincsenek - mondtam. Rosszul esett, hogy még az
oly őszinte fiatalember is arra gyanakszik, hogy a rómaiakhoz továbbítom megfigyeléseimet.
De még ha megkérdeznének is, csak azt mondhatnám, hogy - legalábbis ez a kettő - akivel ma
este találkoztam, sem nem gyújtogató, sem nem rendbontó. Nem kérdez azonban éntőlem
senki semmit, Pontius Pilátus az egész ügyet a lehető leggyorsabban el akarja felejteni.
- Béke veled! - mondta Márkus még egyszer, és elváltunk egymástól. Azután már nem történt
semmi.
Cirénéi Simon ügyében a libertinusok zsinagógájáig sem kellett elmennem. Szállásadóm, a
szír Karanthész, amikor Simon után érdeklődtem nála, azonnal megígérte a segítségét:
- Semmire ne legyen gondod, csak egy kis türelmet kérek, és elmondok róla mindent, amit
csak tudni akarsz.
Ezzel el is tűnt a sarkon, a boltot a fiára bízta, de csak arra volt érkezésem, hogy ott a
küszöbön ültömben csillapítsam szomjamat, mert Karanthész máris visszaérkezett:
- Simon még jóval ezelőtt Cirénében gazdagodott meg - kezdte -, és amikor pár éve Jeru-
zsálembe visszaköltözött, igen sok földet, szőlőt meg olajfaligetet vásárolt a város környékén,
és Júdea más városaiban is. Görög szokások szerint él, amint mondják. A színházba csakúgy
eljár, mint a gümnaszionnak a fürdőjébe is, és noha szakálla van, nem tartják igazhitű
izraelitának. Egyesek szerint még csak körülmetélkedve sincsen. A törvényeket azonban tisz-
teli, és a sabbatot is megtartja. Amint mondják, igen kínos volt számára az az eset, amikor az
emberek közül a rómaiak éppen őt találták kijelölni, és kényszerítették, hogy a pár napja
keresztre feszített lázadó keresztjét vigye. Ennek a szégyennek a hatására bezárkózott a
házába, és beszélni sem hajlandó senkivel.
Azt is magyarázta, hogyan találhatom meg cirénéi Simon házát, és huncut mosollyal
tudakolta:
- Miért keresed? Mit kívánsz tőle? Földingatlanokba akarod a pénzedet fektetni? Vagy
zálogkölcsönre volna szükséged? Tudnék erre a célra alkalmasabb embereket is, ha így van,
miért kellene Simont pártolnod, aki, mint mondják, olyan fukar, hogy még a száraz gallyakat
is ő maga hordja a mezőről haza, és enni is alig eszik mást, mint kenyeret és kevéske növényi
táplálékot.
Az ellentmondások miatt még érdekesebbnek találtam cirénéi Simont, és kívántam a vele való
találkozást. A szíriai egyre ostromolt kérdéseivel, mit akarok én valójában ezzel az emberrel.
Érezvén, mennyire csak a javamat akarja, kedvetlenül ugyan, de azért elmondtam neki:
- Éppen a vele történt eset miatt akarok vele találkozni, és megkérdezni, mit tud a názáreti
Jézusról, a zsidók királyáról, kinek a keresztjét vinnie kellett.
Karanthész nagyon meglepődött, és a köntösöm szegélyét megrántva figyelmeztetett:
- Ne beszélj ilyen hangosan erről a szomorú esetről!
- Nem akarok eltitkolni előled semmit... mivel olyan jó szívvel vagy hozzám. Minden okom
megvan azt hinnem - válaszoltam neki -, hogy a keresztre feszített zsidókirály a legmeg-
döbbentőbb ember, aki valaha élt, és az Isten fia. Csaknem teljes bizonyossággal állíthatom
azt is, hogy a sírjából föltámadt a harmadik napon, és noha meghalt, él most is. Ezért akarom
én is megtudni mindazt, amit cirénéi Simon tud róla.
- Jaj, mekkora szerencsétlenségbe döntöttem házamat, és veszélyeztettem egész megélhetése-
met, amikor vendégszobámba fogadtalak! - siránkozott szír házigazdám. - Ha nem Adenabar
százados volna a barátod, az lenne a legokosabb, ha fognám holmijaidat, és nyomban kilök-
nélek a házamból. Erről az ügyről még négy fal között is csak suttogunk, és nem az utcán
beszélünk hangosan, ahol emberek járnak-kelnek. Egyébként nem is volna szabad eszetlen
emberek történeteit hallgatnod, és elhinned megkótyagosodott asszonyszemélyek látomásait!
Magam is hallottam már beszélni erről, amit elmondtál, a legjobb azonban távol maradni
mindettől, mivel a zsidók könnyen megkövezhetnek... hidd el nekem! Nem elég kellemes és
biztonságos a házamban az életed, nem elég kényelmes az ágyad, vagy a feleségem főztje nem
elég ízletes? Innál inkább, és okádnád végig a padlót, s kockáznád el a köntösödet, vagy
bujálkodnál akár görög, akár szír módon, meg tudnék bocsátani mindent, hisz máskülönben
derék férfiú vagy, noha még fiatal. Ne ártsd bele magad azonban a zsidók vajákoskodásába és
az istenük ügyeibe! Romlást vonsz vele magadra csupán, házamat megkárosítod, és még belé
is hibbansz végül, ahogy már mások is sokan, akik a zsidó mágiát tanulmányozták, és
próbálták megérteni az ő Istenüket.
Annyira őszintén és javamat akarva beszélt, hogy én is szükségét éreztem annak, hogy kitá-
rulkozzam előtte, még ha csak egy egyszerű szíriai is csupán.
- Egyáltalán nem akarok beleavatkozni a zsidók politikai ügyeibe - szólottam. - Én csak utat
keresek. Eddig is sokat és sokfélét próbáltam, noha még ifjú vagyok. Azonban sem a filozófia
nem hozott kielégülést, sem a gyönyörök hajhászása nem adott nyugalmat. Sokféle titkos
szertartásba nyertem beavatást a művelt és kíváncsi gazdagok módján, több örömöm azonban
bennük sem volt, mint azokban a színházakban, amikben a néző is együtt játszik a színé-
szekkel. Mégis szorongás tör reám időnként, és könnyeket sajtol a szememből, és össze-
zsugorítja a gyomromat. Ezért keresem azt az utat, amit a názáreti Jézus mutatott, noha még
nem is értem egészen, mi az.
- Marcus barátom! - szólított meg Karanthész mély sóhajjal. - Engedd, hogy barátomnak
szólítsalak, noha római polgár vagy és művelt férfiú. De te sem velem, sem a családommal
nem bántál parancsolólag és a gőgös bérlő módján. Feleségemre és fiamra mosolyogtál,
engem pedig magaddal egyenrangúként kezeltél. Amit most mondtál, mindnyájan tudjuk,
tapasztaltuk, akik e korban élünk. Értem a sok szorongást és bizonytalanságot, amit érzünk, és
ami azért különös és csodálatos, mivel Róma békét hozott a világnak, és egyetlenegy
becsületes embernek sem kell ma már senkitől sem tartania, az adószedőktől legföljebb, és
attól, hogy politikába ne keveredjék. Ha neked is volna feleséged és gyermekeid, akikért
felelős vagy, másképpen gondolkodnál!
Gyámoltalanul hadonászott ide-oda, alkalmas szavakat keresgélve gondolatai kifejezésére:
- Ez a város a zsidók Istenének a városa - mondotta. - Magam nagyon tisztelem őt, és ahogy
mondtam volt, áldozok is neki, azzal azonban meg sem próbálkozom, hogy az ő végtelen és
képekkel sem ábrázolható voltát meg is értsem, csak a fejemet fájdítanám vele. Ők meg még
azt sem engedik a városfalakon belül nekünk, idegeneknek, hogy akár a legapróbb istenképe-
inket elöl tarthassuk oltalmunkra, mint ahogy a rómaiaknak is tilos a császár képét imádniuk a
városban. Meglepetésszerű vizsgálatokat tartanak a rendőreik időnként a fajtámbéliek ottho-
nában, és ha istenképet találnak, összetörik, és kegyetlenül megbírságolnak. Legokosabb, ha
az itt lakó idegen a zsidók istenének az oltalmába helyezi magát. Borzalmas dolgokat be-
szélnek róla különben, mivel ő haragvó isten! Ne avatkozz a dolgaiba, Marcus úr, nem tesz jót
az egészségednek!... Azt sem értetted meg egészen bizonyára, hogy a vallás a zsidóknak
politika, a politika meg vallás, és amit csak tesznek, abban a vallás is benne van valami-
képpen, s mindenütt őrzi és lesi őket az Istenük, még az árnyékszéken is, mert még ott is a
törvények szerint kell viselkedniük. Ezek között a dolgok között csak a lehető legóvatosabban
szabad mozogni; a száját pedig feltétlenül tartsa az ember!
- No de én római polgár vagyok! - ellenkeztem. - Énnekem egyetlen zsidó sem árthat. Még
csak az ítélő hatóságuk alá sem tartozom. Ha a vallásuk megsértésével vádolnának is, akkor
sem ítélhetne el még a proconsul sem, hanem Rómába kellene küldenie a császár elé.
- Az ám! Azt beszélik, hogy a császár már nem is Rómában lakik, hanem egy szigeten,
távolabb - szúrta közbe Karanthész -, és valaki más uralkodik helyette, egy álnok és kapzsi
férfi, akinek sarcot kell fizetni.
Énrám került ezúttal sor, hogy a szállásadó gazdámba ragadjak, és tenyeremmel fogva be
száját nézzem rémülten, hallotta-e vajon a szavait valaki?
- Ha ezt Rómában találtad volna mondani, leröpülhetett volna a fejed! - figyelmeztettem. -
Még a nevét se említsd hangosan ennek az embernek, akinek a szeme és füle - meg vagyok
győződve róla! - a legtávolabbi tartományokba is elér!
Karanthész szelíden félretolta szája elől a kezemet, és megjegyezte:
- Ebből láthatod, hogy Rómában rómaiak, Jeruzsálemben pedig jeruzsálemiek a szokások is.
Az általad említett keresztrefeszített neve éppolyan tűzveszélyes itt, mint azé a másiké
Rómában.
Pillanatig habozott, majd körülnézett, és csak azután kuporodott vissza mellém, hogy a
fülembe sugdoshasson, ugyanis odakint ültünk továbbra is, a küszöbén.
- A rémhírek csak rémhírek - suttogta -, és mi, kis vagyonú idegenek, mi csak utólag értettük
meg igazából, micsoda szerencsétlenségtől mentett meg bennünket a zsidók tanácsának gyors
intézkedése. Mert, ha nem is tudtuk, már húsvét előtt a tűzhányó tetején táncoltunk! Már
akkor királynak és Dávid fiának nevezte a nép őt, ahogy mondják, és a pusztaiak titkos
gyülekezete és társasága, a csendesek, őt támogatták titokban. A népnek szóló jeladásul a
templomot akarta húsvétkor fölgyújtani, hogy aztán a tanácsot megdöntve a dologtévők és a
kisbirtokos földművelők uralmát hozzák létre. Sejtheted, milyen kitűnő alkalom lett volna ez a
rómaiak beavatkozására. Ezért helyeztetett készültségbe minden egyes helyőrséget a helytartó,
aki maga is az Antonius-várban szállt meg, mert arra nem volt mersze, hogy a Heródes-
palotában lakjon, mint máskor. Most azonban, a vezérüket veszítvén el, kénytelenek a lázadók
a föld alá húzódni ismét.
- Nem hiszek neked! - válaszoltam. - Amit én hallottam, a szerint az ő országa nem ebből a
világból való.
- A rémhírek csak rémhírek - helyeselt Karanthész jámborul. - A makacs és egybevágó
rémhírek azonban bizonyára nem nélkülözik az alapot. Nem füstöl a kémény, ha nincs tűz a
kemencében!... vagy te mit gondolsz?
- Én azt, hogy a tanács és a papok meg az írástudók utólag találták ki mindezt, és kezdték
terjeszteni, hogy az általuk elkövetett borzalmas gyilkosságot ennek a segítségével feledtessék
- válaszoltam fontolgatva. - Ő azonban nem ilyen volt. Énnekem például olyan tanítását is
elmondták, ami szerint ha az egyik arcodat megütik, a másik arcod is nyújtsd oda az
ellenségednek, hogy megüthesse azt is, vagyis a rossznak a rosszal való viszonzását tiltotta.
Énszerintem is ez az egyetlen eszköz megszabadulni a gonosz hatalmától, ami egyébként csak
bosszúhoz, és bosszúhoz, és megint csak bosszúhoz vezet.
- Akkor meg magamagát vádolja érte! - mondotta Karanthész józanul. - Aki ebben a világban
él és működik és tanokat hirdet, annak az evilági törvényeknek kell magát alávetnie. Lehet,
hogy csak eszközként használták mások szándékai megvalósítására, ennyit hajlandó vagyok
elismerni, hiszen csak jót beszéltek róla. A zsidók tanácsa számára az egyetlen lehetőség az
volt, hogy a tények alapján politikailag helytálló döntést hozzon. Nem helyes ám betegeket
gyógyítani, és halottakat támasztani föl a nép megtévesztésére, és az Isten fiának nyilvánítani
magamagát. Az Istenüknek tudvalevőleg nincs és nem is lehet gyermeke. Épp ebben külön-
bözik a többi istenektől. Az ilyesmi csak politikai nyugtalanságot ébreszt. Forradalomban a
vezetést pedig mindig a túlzók szerzik meg, és sohasem a mérsékeltek... Bizonyos lehetsz
benne, hogy a lángokban álló boltom előtti árokban hevert volna a leányom is véres fejjel és
megszeplősítve, még mielőtt kijelenthettem volna, hogy az új király híve vagyok én is.
Elgondolkoztam ezen a figyelmeztetésen, és mindazon, amit hallottam és tapasztaltam.
- Mégis úgy sejtem, az ő forradalma belülről kezdődik, és nem kívülről - mondtam. - Ezért
különbözik az ő forradalma minden más forradalomtól. De hogy miképp megy végbe, nem
tudom.
Karanthész megadása jeléül fölemelte a kezét, és így szólt:
- Minden egyes megnyilatkozásodból látszik, hogy nem vagy családos ember. Csinálj, amit
akarsz, de aztán ne tegyél nekem szemrehányást, hogy nem óvtalak!
Elmentem hát cirénéi Simon házához, amely egy szűk sikátorban volt, és külsőleg miben sem
különbözött a város más házaitól. A kapuja azonban zárva volt napközben is. Zörgetésemre
ugyan kaput nyitott egy szolgáló, de a gazdáját tudakoló kérdésemre elutasítóan válaszolt.
- A gazdám beteg, elsötétített szobában pihen, és nem kíván találkozni senkivel.
Megmondtam a nevemet, hivatkoztam a pénzváltómra, Arisztainoszra, majd hozzáfűztem:
- Énvelem biztosan akar az urad találkozni, arról akarok vele beszélgetni ugyanis, ami annyira
nyomasztja.
Így aztán bebocsátott a szolgáló, és elment, hogy előkerítse. A ház roggyant homlokzata
mögött teljesen görög ízlés szerint lett átépítve. A nagy átrium tetőablakkal volt ellátva, és egy
vízmedence is volt a közepében; a padlózat mozaikjaiban virág-, hal- és madárábrázolások,
holott az ilyenféle képeket a zsidók törvényei tiltják. A falakon, mint a műveltek otthonaiban
általában, bronz eszközök és görög korsók. Néhány pillanat múlva mesterien redőzött köntösű
görög rabszolga lépett hozzám, könyvtekerccsel a kezében. Haja ősz volt, és a szeme erősen
véres, mint aki sokat olvasott rossz világításnál. Római módon üdvözölt, és kért, telepedjek le
s várakozzam.
- Mit olvasol? - érdeklődtem.
- Ez az egyik zsidó próféta könyve - válaszolta, és közben a tekercset a háta mögé dugta. - Én
különben a gazda két fiának, Alexandrosznak és Rufusznak vagyok a tanítómestere; a gazdám
egyszerű ember, aki a költészettel nem sokat törődik.
- Engedd meg kitalálnom, mit olvastál! - kértem őt mosolyogva. - Én is olvastam ezt már
Alexandriában; a napokban pedig kívülről is megtanították nékem néhány szakaszát. Ésaiás
próféta könyve, ugye?
A rabszolga meglepődött, és hol a kezében lévő tekercset nézte, hol pedig engem.
- Látnok vagy-e vagy mágus, hogy így megláttad, mit olvasok az uramnak!
- Dehogyis vagyok! - nyugtattam meg. - Legföljebb az asztrológiához konyítok valamit neve-
lőatyám, Manilius érdeméből... Te talán nem is hallottál még az ő Astronomicájáról?
- Nem, de tudom, hogy a rómaiak mitőlünk loptak mindent, amit aztán a maguk nyelvére
lefordítva, a maguk tudományaként adnak elő.
Az ősz hajú rabszolga szemmel láthatólag hiú lehetett a rangjára.
- Miként vélekedsz a zsidók prófétájáról? - kérdeztem.
- Görög vagyok - válaszolta. - Egyenesen elszomorít a dagályos zsidó homályosság. Egymás
után olvasom uramnak a szavakat, de közben a magam gondolataival vagyok elfoglalva. A
teknősbéka legyőzi a futót, miként az bizonyítást nyert. Rabszolga lévén, az én részem a
teknősbékáé. Aiszóposz és Homérosz mellett azonban nem próbálok elszaladni, mint a
zsidók.
Ekkor jelent meg cirénéi Simon. Hanyagul hajította le magáról ütött-kopott és lyukas szürke
köntösét; középkorú, keménykötésű férfi volt, szakálla gondozatlan, keze nehéz és vaskos
parasztkéz, arca napégette. Ilyennek láttam őt, amint elfoglalta helyét a házigazda karos-
székében, egy piros párnán. A rabszolgát egyetlen türelmetlen mozdulattal küldte ki.
Engem minden üdvözlés nélkül szólított meg:
- Mi dologban jársz, római: mit akarsz tőlem?
Körbevizsgálódtam, nem hallgatózik-e valaki, majd egészen egyszerűen és őszintén
válaszoltam:
- Ahogy énnekem mondták, a názáreti Jézus miatt gyötrődsz, akinek a tanítványait is kerested
már, de azok elutasítottak. Én is azt az utat keresem. És tegnap, az első őrváltás idejében
találkoztam ugyan kettőjükkel, de rajtam sem akartak segíteni. Segíts rajtam, ha tudsz!
Gyanakodva sunyta le fejét, és bozontos szemöldöke alól tekintve rám, tiltakozott elhárítólag:
- Én nem keresem az utamat! Ki mondotta ezt neked? Régóta járom már a magam útját, és a
választott utammal meg is vagyok elégedve!
Jobban megnézve őt vettem észre, hogy fejtartása a rabszolga fejtartása, és tekintete is egy
rabszolga gyanakvó tekintete. Pillantásom teljesen ösztönösen siklott a bokájára a bilincsek
nyomait megkeresni, de ő már behúzta a lábát a szék alá. Egyúttal megkongatott egy
fémkorongot a kalapácsával: hívta a szolgáját.
- Éles tekinteted van - ismerte el kedvetlenül. - Valóban rabszolga voltam, de már tíznél is
több esztendeje, hogy a szabadító levelet megkaptam. Vagyonomat még Cirénében szereztem
mint gabonakereskedő, és azután költöztem ide Jeruzsálembe, honnét a nagyatyám atyja
származott. Két fiam van ugyanis, és nem akarom, hogy az emberek megvessék őket a szár-
mazásuk miatt. Én azonban rabszolgaként születtem a világra, miként atyám és nagyatyám is.
Lehet, hogy ez rajta hagyja bélyegét az emberen, noha nem mindenki fordít rá figyelmet.
Tisztességes helyem és állásom van ma már a zsinagógában és a színházban, fiaimnak görög
nevelője van, és úgy lakom, mint a művelt emberek laknak, láthatod, és a fiaimnak talán már a
római polgárjogot is megvásárolhatom.
A szolgáló ezüsttálcáról kínált számomra aranyserleget, amelybe pókhálós, poros korsóból
töltötte a sötét színű bort. A mézessütemény mellett hamutól szürke árpalepény volt a tálcán.
Cirénéi Simon azonban agyagcsuprot használt, amibe a szolgáló vizet töltött. Majd az árpa-
lepényből tört darabkát, lefújta róla a hamut, és a lepényt ette, és vizet ivott rá. Tagadhatat-
lanul meglepett ez a viselkedés.
- Megelégeltem már a mézessüteményt - mondottam -, és az árpalepényből eszem én is, ha
megengeded. A bort azért nem utasítom vissza, mert amint látom, miattam bontattad föl.
Ugyanúgy ízlene pedig a víz is, láthatólag élő víz, forrásvíz.
- Egy kicsit messziről, de forrásról hordják nekem a vizet - mondotta cirénéi Simon. - Erről
álmodoztam kölyökként, amikor az afrikai gabonaföldeken gürcöltem. Meg árpalepényről,
mert a mi lepényünket ocsúból, toklászból, vadborsóból és afrikai zabból készítették. Bort is
kezdtem inni, miután meggazdagodtam, de csak addig, míg rá nem jöttem, hogy nem ked-
velem. Ugyanígy voltam a mézessüteményekkel s a gazellasülttel és a csípős mártásokkal,
mert egyszer csak azt vettem észre, hogy a kenyér és a friss gyümölcs ezeknél jobb ízű, és
még az egészségem is jobb, ha azt eszem. Sok mindent próbáltam már én! Többet, mint
sejtenéd, római!
Nem keseregve mondta mindezt, de mint egészen természetes dolgokat.
- Sokáig tartott - mesélte -, amíg valóban megértettem, szabad vagyok, és azt ettem, ami
igazából jólesett. Fekhelyem azonban mindmáig kemény rabszolga-fekhely; a puha derékalj is
csak a hátát fájdítja meg az embernek. Tudom, az emberek kigúnyolnak, amiért a birtokom
ellenőrzése és a napszámok fizetése után még a száraz rőzsét is összeszedegetem és haza-
hordom köntösömbe csavarva. Nem vetek meg azért senkit sem, mert pazarló, nekem azonban
a pazarlás nem öröm. Félholtra korbácsoltak egyszer mint gyermeket, amikor tudatlansá-
gomban más földjéről gyűjtögettem száraz bogáncsot és trágyát tűzrevalóul az anyám fazeka
alá. Ezért öröm nekem, ha a saját földemről szedhetek jó tűzrevalót, s a saját köntösömbe
csavarva a saját otthonomba vihetem haza.
- Lehet, hogy szigorú gazda vagyok - mondotta még -, mert nem tűröm, hogy szolgáim
henyéljenek, mégsem tiltom az olajbogyószüreten dolgozóknak, hogy a napi ima elvégzése
céljából abbahagyhassák munkájukat. Az én legkedvesebb teendőm azonban az, ha a birto-
komat járva, és köntösöm ujját fölgyűrve, a saját kezemmel dolgozhatok valamit.
Mintha csak az általam kérdezettek elől akarna kitérni, folytatta:
- Ilyen utat találtam magamnak! Nagyon sokat hánytam-vetettem az emberi szabadság dolgát
az én rabszolga-eszemmel. Ezért nem kényszerítem másokra a magam szabadságát és örö-
meit, de engedem, ki-ki éljen a maga módján. Lehet, hogy gyermeteg dolog volt Jeruzsálembe
visszatérni, atyám és anyám elbeszéléséből azonban azt vettem ki, ez az ígéret földje. Izráel
Istenéről is beszéltek, amennyit egyáltalán tudtak róla, hiszen a rabszolgáknak sem zsina-
gógájuk nem volt, sem tanítójuk. És ahogy én nem vagyok, ugyanúgy atyám sem volt már
körülmetélkedve a törvények előírásai szerint, mint ahogy mi már igen keveset tudtunk Isten-
nek az Izráel népével kötött szövetségéről is. A gabonakereskedelemről mindent tudok, már
ami egyáltalán tudható, és bizonyára még jobban meggazdagszom, ha Rómába költözöm. Az a
gabona azonban, amit oda ingyenes elosztásra szállítanak, véres gabona. A hátamon lévő
korbácsnyomok tanúsítják ezt. Az ember azonban vágyódik őseinek mondái, atyái Istene után,
és az után a nép után, amelyhez tartozónak érzi magát. Énbelőlem soha nem lett volna római,
és az örökös vagyongyarapítást sem tudtam volna tartósan gyakorolni. Mindenből van
elegendő nekem is, a fiaimnak is, és a vagyont úgy fektettem be, hogy mindenféle kártól
bebiztosítsam magamat. Most már csak becsületben akarok élni, más embert nem károsítva, és
örülve mindennek, ami örömöt ad nekem. Ilyen egyszerű az út, amit találtam magamnak.
- Tisztelem az utadat! - mondottam. - Benned nincs sem dicsekvés, sem arcátlanság, ami a
meggazdagodott libertinusokat annyira ellenszenvessé teszi. Rómában az ilyenek akármennyit
hajlandók fizetni érte, hogy egy szenátorral ebédelhessenek együtt, vagy hogy egy lovagot
nyilvánosság előtt keresztnevén szólíthassanak. Szokásaik ugyanolyan nevetségesek, mint
törekvéseik. Megértem, hogy házad belsejét görögös ízléssel alakítottad ki, és hogy arany-
serlegedet is megmutattad nekem. Szavaid és tetteid meggyőztek róla, hogy nem vagy a
tárgyak rabszolgája.
- Ez az, amire törekedtem! - tárta szét karját cirénéi Simon. - Szabad akartam és akarok lenni,
már amilyen mértékben az ember számára egyáltalán lehetséges. Ha mindenemet elveszíte-
ném is, nem veszítenék mégsem sokat, mivel kevéssel is beérem. Számomra a kevés nagyobb
örömöt jelent, mint a bőség.
- De hát akkor - vágtam a szavába - miért zavart meg a názáretivel való találkozás ennyire,
miért húzódsz vissza egy elsötétített szobába, és tartod zárva a kapudat, és még csak
találkozni sem akarsz senkivel?
- Te mit tudsz a keresztrefeszítettről? - kérdezett vissza válasz helyett a homlokát törölgetve
és sóhajtozva.
- Én tulajdonképpen csak időtöltésül jöttem ide Alexandriából, hogy a húsvéti ünnepekben
megnézzem a zsidók szent városát - mondottam. - De mikor megálltam a keresztre feszítés
helyén, hogy megnézzem a kivégzetteket, elsötétült az ég. Láttam őt szenvedni és meghalni. A
harmadik napon pedig üresen láttam a sírját, és azt hallottam, hogy föltámadt. Nem tudok tőle
szabadulni. Most mondták, hogy te is vitted a keresztjét. Megértem, ha te sem vagy képes
megszabadulni tőle. De miért? Mondott valami különöset?
- Nem! Egyáltalán nem mondott nekem semmit! - bukott ki a kezét tördelő cirénéi Simonból.
- Ez kínoz engem éppen! Semmit sem szólt, csak nézett reám.
- Azelőtt én semmit sem tudtam róla - folytatta. - Soha nem törődtem a politikával, a törvé-
nyeket azonban zsinagógánk tanításai szerint megtartom. A másik kettő rabló volt, látszott az
arcukról is. Éppen a mezőről voltam úton hazafelé, amikor a kereszt súlya alatt úgy roskadt a
földre, hogy fölkelni sem bírt már. Én meg ott álldogáltam és nézelődtem, mivel a torlódás
miatt nem tudtam utamat folytatni. Egy irgalmas szívű asszonyszemély hajolt hozzá, hogy a
vért és az izzadságot letörölje kendőjével. Fölállni azonban nem bírt, noha a rómaiak még
rugdalták is vasalt saruikkal. Ekkor nézett körül a centuriójuk, és jelölt ki engem a rómaiak
önkényeskedő módján. Én meg még mindig eléggé rabszolga-lelkületű lehetek, mert azonnal
engedelmeskedtem, és a keresztet így az én vállamra tették... Ő is fölkélt remegő lábakkal, és
rám nézett. Vita nélkül cepeltem a keresztet föl a dombra. Ha panaszt teszek, bizonyára meg-
fenyítették volna a centuriót, én azonban nem keresem a vitát a rómaiakkal... Néztem, hogy
nyújtóztatták ki a földön, térdeit kissé fölhúzva, majd, hogy a légió hóhéra hogyan verte átal a
csuklóján a szögeket. Akkor nézett rám másodszor. Én azonban elfordultam, mert a fejem
zúgott és szédültem, és visszamenekültem a városba, és bezárkóztam a házamba.
- Aligha értesz! - rázta meg indulatosan busa fejét, és törülgette arcát mindkét kezével. - Épp
elég keresztre feszítést láthattam, és hallhattam rabszolgákat a saját társukat gúnyolni, mikor a
szerencsétlent megfeszítették, mert fölindulásában megölte a munkavezetőt, vagy fölgyújtotta
a gabonaföldet. Szemem már annak idején hozzáedződött a szenvedés látásához. Nem is
hiszem, hogy emberi szenvedés egyáltalán megindíthatná a szívemet. De ahogy rám nézett,
nyomban zúgni és szédülni kezdett a fejem, és elmenekültem, mert úgy éreztem, hogy azon
nyomban a lábam összecsuklik.
- Hogyan magyarázhatnám meg ezt neked, amikor magam sem értem! - kiáltotta kétségbe-
esve. - Ahogy nézett rám odalentről, ütésektől megdagadt arccal s fején a töviskoronával,
minden más elveszítette a jelentőségét egyszerre. Nem volna szabad emberre így nézni. Be-
mentem az elsötétített szobába, fejemre húztam a köntösömet, és akkor sem mertem az udvar-
ra kimenni, amikor a föld rengett, és a falak repedeztek. A sabbatot is megszegve, siettem
másnap fölkeresni tanítványait, ők azonban nem voltak hajlandók velem szóba állni. Azután
meg azt hallottam, hogy épp ők itatták le az őrt álló légionistákat, és lopták ki a holttestet
titokban a sírból, hogy ezzel a népet megtévesszék... Bennem azonban valami azt mondja,
hogy ez nem igaz. Az az ember, aki úgy tud nézni, ahogy ő nézett, az a sírból is a saját
erejéből támad föl. Magyarázd meg nekem, ki ő, és mit akart?
- Amennyiben én megértettem egyáltalán - válaszoltam óvatosan -, ő maga hozta le országát a
földre. Az országa tehát itt van közöttünk most is, miután ő már föltámadt. Ebbe az országba
keresem én az utat. Azt reméltem, teneked olyat mondott, ami énnekem is útmutatás!
- Bár mondott volna! - panaszolta cirénéi Simon. - De talán nem tartott méltónak a szavára,
amiért olyan kelletlenül fogtam és vittem a keresztjét. De mióta rám nézett, az eleven vizet is
poshadtnak érzem a számban, és a jó kenyér sem csúszik le a torkomon. A fiaim is idegenek
lettek számomra, nem tudok örülni látásuknak. Idegenek ők amúgy is, mivel nekik másféle
nevelést adattam, mint amit én kaptam. Azelőtt mégis örültem, ha láttam őket, és azt, hogy
tudnak viselkedni, s olvasni és beszélgetni a tanítójukkal olyan dolgokról is, amikről nekem
fogalmam sincsen, és amiknek a tudásával nem is törődöm. Az én tudásomat a tapasztalataim
teszik. Ebben az ügyben azonban a tapasztalataim sem segítenek. Annyira elveszi minden
örömömet, hogy akár a rabszolgaketrecbe is visszabújhatnék, és ismét bilincseket kovácsol-
hatnék a lábamra!
- Azokról hallottál-e már, akik a csendesek névvel nevezik magukat, és az ő érkezését várják?
- kérdeztem Simontól.
- Miért gondolod, hogy Ésaiás próféta könyvét olvastattam magamnak? - kérdezte keserűen
cirénéi Simon. - Ennek a könyvnek a kereslete egyébként annyira megnőtt az utóbbi napok-
ban, hogy én is ötszörös árat voltam kénytelen fizetni egy görög nyelvű tekercsért. Hiába,
abban sincs segítség! A csendesekről pedig ne is beszélj nekem! Tudom, hogy vannak, és
hogy megismerik egymást az üdvözlésmódról és egyéb titkos jelekből, de én egyáltalán nem
akarok politikába keveredni! Libertinus vagyok, és nem kívánok magamnak többet!
- Nem hiszem, hogy a csendeseknek politikai céljaik lennének, legalábbis most már nin-
csenek! Szerintem csak abban hisznek, hogy az Isten emberként született a világra, és járt a
világban az emberek között, szenvedett, majd föltámadt, hogy az írásokat valóra váltva az
országot megnyissa számunkra. De hogy ez hogyan lehetséges, azt nem érti senki.
Cirénéi Simon, mintha valami láthatatlan tehertől akart volna megszabadulni, erősen megrázta
magát.
- Lehet, hogy az élő Isten keresztjét hordoztam a vállamon? - kérdezte rémült hangon. - Sem
nem cáfolom, sem nem tagadom azt, amit állítasz. Szívem is azt vallja, igazat beszélsz...
Kétszer nézett rám! Valóban hallottam én egy forrongást keltő új tanítóról beszélni, ám ezt a
tudást semmiképpen sem tudtam akkor ahhoz a vérző férfiúhoz fűzni, aki töviskoronával a
fején támolygott, hogy keresztre feszíttessék. Ami a keresztjére volt írva, nekem azt csak a
kivégzés helyén olvasták föl - én ugyanis nem tudok olvasni! -, és akkor és ott értettem meg, ő
az a Jézus, akiről már hallottam volt... Akkor azonban felét sem hittem a hallottaknak. Engem
az élet kételkedővé tett. Nem sokat törődtem az általa tett csodákkal sem! Nem úgy, mint az a
bizonyos Jerikói fővámszedő, Zákeus, aki csak azért hágott föl egy szikomorfa tetejébe, hogy
a tanítót megláthassa. Jézus azonban lehívta onnan, hogy elmehessen hozzá vendégségbe,
noha Zákeus publikánus volt csupán. Jézus távozása után fele vagyonát a szegények között
osztotta szét Zákeus, és négyszeresen kárpótolta mindazokat, akiket addig kiuzsorázott. Ezért
még vád alá is került, mivel ő maga ismerte el ezzel a visszaéléseit; a végén azonban, mint
zavaros fejűt, fölmentették, csak hivatalától fosztották meg. Nem kis csoda, ha az, akiben erő
van, rá tud a bénára parancsolni, hogy álljon lábára és járjon, de az én szememben
hasonlíthatatlanul nagyobb csoda a gazdag emberrel kiosztatni fél vagyonát a szegényeknek!
Egészen egyszerűen mondván: ez nem is történhet meg! Lehetetlen! A bírák is azt állapították
meg Zákeusról, hogy agyalágyult. Azért, ami ezt a dolgot illeti, kedvem volna találkozni
Zákeussal, és saját szájából hallani, mit mondott neki Jézus, mitől vesztette eszét ennyire!
Római észjárásom mindenféle görög filozófiai műveltségem ellenére is gyakorlatiassá tett.
- Helyesen szóltál! - mondtam. - Álljunk föl a helyünkről tüstént, és menjünk Jerikóba meg-
keresni Zákeust. Nem lehetetlen, hogy valami olyat tanított Zákeusnak, ami mellett minden-
féle világi vagyon értékét veszti. Egy ilyen titkot érdemes volna hallani! Magad mondtad,
hogy egyetlen rád vetett tekintetétől jelentőségét veszítette minden más.
- Bárhogyan sietnénk, jó napi járás innen Jerikó - hárította el a heveskedésemet cirénéi Simon.
- Most meg már itt is sabbat van, és különben sem akarok Jeruzsálemből elmenni ezekben a
napokban. Mert ha valóban föltámadt, akkor országa, amelyről oly lelkesen beszéltél, itt van
közelebb hozzánk. Ezt mondja a józan ész.
Beláttam, igaza van. Jézus saját tanítványai sem mozdulnak Jeruzsálemből, hanem itt várják,
hogy történjen valami.
- Bennünket az egyesít egymással, cirénéi Simon, hogy mindketten kívülállók vagyunk, és
csak a véletlen következtében lettünk tanúi ezeknek az eseményeknek - mondtam. - Ugyan
már nem hiszem, hogy véletlen volt, hanem azt gyanítom, tudatos szándék vezetett téged és
engem, hogy itt és ilyen módon keressük meg az ő útját. Akárhogy legyen is, mindkettőnk
szívébe tüske ment, és amíg fényt nem derítünk mindenre, mindaddig nem lesz nyugalmunk.
- De hiszen én eldöntöttem már a magam dolgait, és megvan a választott utam is - válaszolt
keserű hangon cirénéi Simon. - De most már nem vagyok szabad. Vergődöm, mint hal a
hálóban. Nem az örök életet kívántam én elnyerni soha, amit a farizeusok a törvények utolsó
betűig való betartásával remélnek maguknak megszerezni. Akkor már inkább hiszek a saddu-
ceusoknak, akiknek nincs ilyen reményük. A mi zsinagógánkban nem is vitatkoznak ilyes-
mikről. Tanítóink Alexandriában tanultak, az ottani írástudók lába előtt. Annyira, amennyire
hiszek a varázslatokban, a rontókban csakúgy, mint a gyógyítókban, azt ugyanis hinnem kell,
amit a saját szememmel látok. Alamizsna-osztogatással és a törvényeknek a józan ész határain
belül való megtartásával vigasztalom magamat, mivel a világ értelmetlen kegyetlenséggel és
szívtelenséggel van tele. Azt azonban nem hiszem, hogy az örök életet jótettekkel megvá-
sárolhatom magamnak. Hazug ember nem vesztegetheti meg Istent, fújjanak előtte bár harso-
nákat, amikor alamizsnát osztogat. Nem hiszek a halál utáni életben, még azt az árnyékszerű
létezési formát sem hiszem, amit a görögök és a rómaiak képzelnek és hisznek, azt pedig még
inkább nem, hogy mint kakas születnék újra a világra, amint Cirénében iparkodtak elhitetni
velem. Ám ott olyan kutyákat tartottak, amikkel a szökött rabszolgákra vadásztak, és ame-
lyeket rabszolgahússal etettek. Különben még Rómából is jöttek az afrikai nagy ültetvény-
földekre - süppedt vissza az emlékeibe - megcsodálni, mennyire gazdaságosan és célszerűen
volt megszervezve minden munka, mennyire kevésbe került a rabszolgatartás, és hogyan
gondoskodtak a munkaerőről, a legderekabb rabszolgákat a leginkább munkabíró nőkkel
pároztatva. Hiába emlékszem azonban a múltra. Ez sem segít már abban, hogy a szabadsá-
gomnak örülni tudjak.
Észrevétlenül szállt fejembe az erős bor.
- Noha csak szabados vagy, cirénéi Simon, mégsem vetlek meg téged - szóltam hozzá tettetett
jámborsággal. - Pedig én római polgár vagyok, sőt aranygyűrűt is viselhetek a hüvelykujja-
mon. Rhodosz szigetén azonban azt tanították, ne dicsekedjek a születésemből következő
kiváltságokkal, inkább a magam érdemeivel szerezzem meg az emberek tiszteletét. Eddig
ugyan még nemigen szereztem érdemeket, többet gondolkodtam, mint cselekedtem. A rab-
szolgaságra azonban eddig még csak a rabszolgatartó szempontjából gondoltam, aki mindad-
dig nem érezheti magát nyugalomban, amíg éjjel-nappal a rabszolgái rabszolgája. Te most
azonban fölnyitottad szememet, és belátom, a rabszolga is ember, csaknem olyan mint én,
noha homlokán bélyeg van, és nemtelen indulatai csillapítására ki is herélhetik. Felebarátom
vagy hát, cirénéi Simon, és én szeretni is úgy akarlak, ha tudlak, mint önmagamat. Ezt taní-
totta ugyanis a föltámadt, amikor még élt. Noha bizonyára műveltebb vagyok nálad, ezekben
az új dolgokban az én tudásom nem ér semmit. Újra meg kell tanulnom mindent, mintha csak
most vetődtem volna a világra. Ezért akarok őszintén a barátod lenni, noha a különbség
helyzetünk és rangunk között egyébként igen nagy.
Szavaim vérig sértették cirénéi Simont, aki libertinus létére nálam is érzékenyebb lehetett.
Agyagcsuprát úgy csapta széke karfájához, hogy a víz az arcomba loccsant, és haragosan
kiabált:
- Szégyelld magad, te római! Gyűrűdet behajítom az árnyékszékbe, és lehugyozom a filo-
zófiádat! Naplopók fölösleges buzgólkodása a filozofálás, amitől még egyetlen szár sem szö-
kött kalászba soha! Kíváncsiskodásod is egy ilyenfajta semmittévő buzgólkodása, hogy olyas-
miről is beszélgethess, ami másoknál jelentősebbé tesz. Sanda érdeklődés süt felém gyér
szakállad szálai közül és köpenyed bojtocskáiról. Olyan vagy, mint a színész, aki új szerepet
követel magának mindenáron, holott még minden szerepében megbukott!
Pár nappal ezelőtt még bizonyára az arcába loccsantottam volna boromat, és a lehető leg-
gyorsabban távoztam volna tőle, nyomorult libertinusnak nevezve őt. De most harapós szavai
lehűtötték a lobogást fejemben, és elgondolkodtam rajta, igaza volt-e, amikor így elítélt.
Engem természetes kíváncsiság vezetett erre az útra, és minél előbbre jutottam az úton, annál
világosabban éreztem és érzem, hogyan változom magam is lépésről lépésre.
- Bocsásd meg a kevélységemet! - kérleltem én, a római polgár, Simont, megalázkodva egy
műveletlen szabados előtt.
- Ezekben a dolgokban teljesen azonos értékű emberek vagyunk, én sem vagyok semmiféle
kiválóság. Ő maga a térdére ereszkedve mosta meg az utolsó estén tanítványai lábát, hogy
alázatra tanítsa őket. Én is készséggel meghajlok előtted, és a lábadat is megmosom, ha
akarod, cirénéi Simon!
- Megmosom azt én magam is, nem kell énnekem szolgáló! - szólt élesen vissza, de azért
engesztelően hozzátette:
- Ne neheztelj reám gondolatban sem! De mióta rám nézett, azóta ő élet és halál kérdése
számomra!
Annak jeléül, hogy mégis elismer, és elfogad barátjának, Simon megérintette homlokomat,
vállamat és mellemet, és érintése egyáltalán nem is volt elviselhetetlen.
- Ki tudja, mi okból vezéreltettél hozzám épp most... A fiúk tanítója sűrű ásítások közepette
olvasta nekem az írást, amiből én semmit sem értettem. Éppen arra készültem, hogy elmegyek
itthonról, és keresek egy hozzáértő írástudót, aki elmagyarázná nekem a jövendölést, mert a
görög tanító minden szót kétszeresen magyarázott, először szó szerint, majd jelképesen, és
még az írást magát is hasonlította más írásokkal, amivel a leghozzáértőbbet is megbolon-
dította volna. De mióta rám nézett, azóta a tanítása sem írott tan számomra, hanem élet.
- Mi történt itt? - kérdezte körbetekintve cirénéi Simon. - Könnyebben érzem magam
valahogy, és egyáltalán nincsenek rossz érzéseim.
Mintha sötét felhő mozdult volna arrább a tetőnyílás elől, úgy ragyogott föl az én szememben
is minden. Ugyanakkor egy köpenybe burkolózott és eléggé megtermett férfi ment keresztül
az átriumon, és távozott onnan nyomban tovább, bennünket meg sem látva. Simon azonban az
alak után kiáltott:
- Te vagy az, Eleasar? Történt valami a földeken?
- Eleasar volt, a munkavezetőm - mondotta Simon, a székéből fölkelve. - Engem keres, mert
keze vagy lába tört valakinek biztosan, vagy valami állat beleeshetett a kútba.
Elindult a kis szobába, a férfi után. Én pedig azon törtem a fejemet, hol láthattam azelőtt ezt
az idegent, akinek a megjelenésében volt valami ismerős. El is mosolyodtam, mivel leginkább
rhodoszi jó tanítómra emlékeztetett. Azt véltem látni, kopasz, mint ő volt. Teljesen olyan lett
volna különben, ha öltözéke is görögös. Jó tanítóm azonban - és ezt én tudtam is - évekkel
ezelőtt meghalt, és szomorkásan gondoltam akkori nyílt, minden jóra fogékony lényemre.
Kis idő elteltével visszajött cirénéi Simon, és dühödten mondta:
- Nem értem, hová tűnhetett Eleasar? Kiment volna az udvaron át, amiért nem talált meg? -
Rácsapott ismét a fémkorongra a kalapáccsal, és a belépő szolgálóra parancsolt:
- Vezesd ide Eleasart! Itt ment át az imént, de nem vette észre, hogy itt vagyok!
- Nem is láttam Eleasart ma még! - válaszolt a szolgáló meglepődve, de azért elment
körülnézni. Hamarosan visszatért azonban, és megerősítette a mondottakat:
- Rosszul láthattad, Eleasar nincs itt, és a kapu is be volt, és be is van zárva!
Cirénéi Simon maga ment ki körülnézni. Hallottam, ahogy hangosan beszélt a szolgálóval, és
járkált, a bútorokat taszigálva, és csak jó idő után tért vissza.
- Valóban nincs itt senki - mondta -, és a szolgáló is esküdözik, hogy azóta sem nyitott kaput,
mióta téged beeresztett. Eleasart senki sem látta a házban.
- Én meg mintha megboldogult tanítómat láttam volna, aki Rhodosz szigetén volt nevelőm.
Szerencse, hogy a lábnyomok még ott vannak a padlón, különben azt gondolhatnánk,
kísérletet láttunk.
Mutattam neki a mezítlábas nyomokat a simára csiszolt padlóköveken. Cirénéi Simon egész
közel hajolva a nyomhoz, szórakozottan állapította meg:
- Úgy látszik, Eleasar megvérezhette valahol a lábát!
Ujjait is végighúzta a lábnyomon, ujjai porosak lettek. Én is a nyomok mellé térdelve vizsgál-
gatni kezdtem őket. Hideg futott végig rajtam, amikor cirénéi Simonra emeltem a pillantá-
somat, és dadogva szóltam hozzá:
- Most értem már, hogy tanítványai miért nem ismerték föl nyomban őt!
Cirénéi Simon azonban nem értett, s dühösen förmedt rám:
- Nem őrzik rendesen a házamat, és az futkározik itt, aki akar, noha a kapu be van zárva!?
- Hát te sem ismerted meg? - kérdeztem.
- Dehogyisnem ismerem, a munkavezetőm, Eleasar! - állította csökönyösen.
- Nem, nem - kiáltottam karomat az égre emelve. - Ezek a nyomok szent nyomok, és a házad
megszentelt ház! Ő, aki föltámadott, ő maga ment el mellettünk, nekünk is megengedve, hogy
megláthassuk, amiért oly buzgón keressük az utat hozzá!
- Igenis, Eleasar volt, a saját szememmel láttam őt, és meg is ismertem. Nem tűröm, hogy
ijesztgess ezzel! - ellenkezett cirénéi Simon izgalomtól elszürkült arccal.
- Higgy, amit akarsz! - mondtam. - Én is tudom, mit hiszek. Volt benne valami jól ismert
mindkettőnknek, hiszen láthattuk már őt. Hogy érthettük volna meg mégis az első pillanatban,
hogy akit látunk, az ő. Magdalai Mária sem ismerte meg, amíg a nevén nem szólította.
- Mit akarsz nekem tulajdonképpen bebeszélni? - ellenkezett cirénéi Simon. - Én is láttam már
varázsló megidézte szellemet, az a szellem azonban csak egy füstben megjelenő és a füsttel
ide-oda imbolygó árnykép volt. Szellem azonban nem hagyja a mezítlen lába nyomát a
padlón!
- De nem ám, mert nem szellem! - mondottam. - Most sem érted? Föltámadt ugyan a sírjából,
de még itt él közöttünk, és jön-megy, amerre akar. Zárt ajtókon is keresztül!
Cirénéi Simon tapasztalt rabszolgaesze nem volt hajlandó hinni nekem.
- Azt, hogy föltámadt, a nézéséből is elhiszem, abból, ahogy énrám nézett - mondotta Simon. -
De hogy miért épp neked és nekem mutatkozik, ezt nem érti az eszem. Nem voltunk
tanítványai, de még csak nem is ismertük őt halála előtt. Te körülmetéletlen római vagy, én
pedig egykori rabszolga. Miért épp nekünk jelenne meg a király?
- Már akkor körülvett az országa bennünket, mielőtt még ő maga megmutatkozott volna -
mondottam. - Nem vetted észre, hogy fölragyogott az egész szoba az érkezése előtt? Szoron-
gásod föloldódott, és én is igen kellemesen éreztem magamat, és érzem még most is. Miért
csodálkoznánk a szándékain, noha kívülállók vagyunk is. Bizonyára azt akarta előttünk való
megmutatkozással jelezni, hogy az ő útját jogunk van keresni nekünk is.
- Ha valóban ő volt, átengedem vagyonomat a fiaimnak, és követem őt, ahová akarja -
fogadkozott Simon. - De hát nem ő volt, hanem Eleasar.
Ezután megint életét és sorsát kezdte panaszolni, és roppant kezét ökölbe szorítva sóhajtozott:
- Miért kellett ennek is énvelem történnie? Nem tudott volna egy fiatalabbat fogni hálójába?
Így éri az embert a balszerencse is, ilyen hirtelenül és meglepő módon, amit az ember a
legkevésbé sejt. Micsoda balszerencse vezérelt útjába épp akkor, amikor már teljes nyuga-
lomban és mindennel megelégedve tölthettem volna napjaimat!
Szavaiból azt éreztem, mégis hisz ő is, noha nem akar hinni.
- Hidd el nekem, Simon testvér - mondottam bátorítólag -, amit ő tud adni, összehasonlít-
hatatlanul több, mint amid idáig volt. Csak ezért azonban ne kövesd őt, térj le inkább az útról,
ha túlságosan nehéznek érzed. Nem tudom róla elképzelni, hogy kényszerítsen magával
bárkit, aki még nem készült fel az útra.
- Hohó! te is kezded már az útját védelmezni? - szállt szembe velem Simon. - És kezdesz
akadályokat gördíteni elém, mint tanítványai, akik szóba állni sem voltak hajlandók velem?
Én is vagyok olyan alkalmas az ő útját követni, mint te, ha valóban ő mutatkozott meg
nekünk, amit nem hiszek.
Heves dörömbölés hallatszott e pillanatban a kapu felől, amelyre mindketten összerezzentünk.
A zár csikordulása után a kapunyílást hallottuk, majd vitatkozó hangokat, és máris becsörtetett
hozzánk egy apró termetű és nagy fejű emberke, aki izgatott kéztördeléssel siránkozott és
kiáltozott:
- Hol van? Hová rejtettétek? Türelmesen várakoztam odakint, szamaramat a falban lévő kari-
kához kötözve, hiszen világosan láttam, ide ment, ebbe a házba! Ki pedig nem jött azóta sem!
De én találkozni akarok vele!
- Kiről beszélsz, idegen? - kérdezte Simon. - Itt ugyan senki más nincs, mint ez a vendégem,
akivel már jó ideje beszélgetünk kettesben.
- Nem ő az, akit keresek! - mormogta az emberke, rövidlátón, egészen közelről fürkészve az
arcomat. - Akit én keresek, az zsidó módra, de eléggé drága ruhákba volt öltözve, köntöse, ha
nem tévedek, milétoszi gyapjú volt.
- Kit keresel? - kérdezte ismét Simon. - És miért törsz a házamba orcátlanul?
- Nem mindegy neked, kit keresek? - titkolózott az emberke. - Annyit mondhatok, hogy az
úton mellettem ment el, de nem ismertem rá azon nyomban, ő pedig sem meg nem állott, sem
a kiáltásaimat nem hallotta meg. Bármennyire nógattam is a szamaramat utána, ő érkezett a
városba elsőként, azt azonban még így is láttam, ide jött be.
Megint megzörgették a kaput, s ezúttal egy nyílt tekintetű, napégette arcú földművesember
érkezett. Cirénéi Simon megkönnyebbülve sóhajtott, ahogy reá tekintett, és örvendezőn
kiáltott:
- Te vagy az, Eleasar? Hogy mehettél el itt az imént egyetlen szót sem szólva? És hova tűntél
el?
- De hiszen nem voltam itt - válaszolt Eleasar meglepődve. - Most jövök a földekről, hogy
megnézzelek, s megtudakoljam, mi bánt, és mi az oka, hogy napok óta nem voltál kinn. A
mező pedig a gazda lépte nyomán újul, és én nem tudom, miért nem kapok tőled mostanában
parancsokat? Nem vagy tán beteg?
Lenéztem a lábára. Mezítlábasan, s vértől pirosló lábakkal állt előttünk. Nem bírtam ki, hogy
meg ne kérdezzem:
- Megsértetted valahol a lábadat?
- Nem, dehogyis - pillantott a lábára Eleasar zavartan -, ez csak festék, amivel az áldozati
bárányokat jelöltük meg, de tisztálkodni sem értem rá, annyira siettem uramhoz, hogy tanít-
hasson, mit-hogyan is csináltak Cirénében, és kiabáljon reám, mert én ezek nélkül dolgozni
sem tudok.
Közben az emberke fölváltva nézett bennünket, majd türelmét vesztve kiáltozni kezdett vörös
arccal:
- Csúfot akartok belőlem űzni? Mit fecsegtek itt mezőkről meg áldozati bárányokról, amikor
én egyenesen kérdeztem tőletek: hová rejtettétek el őt?
- Mit kakaskodsz itt közöttünk, kis ember? - szóltam hozzá megvetően. - Én Marcus vagyok,
római polgár, a házigazda cirénéi Simon, ez az ember pedig a munkavezetője, Eleasar. De te
ki vagy, miért törtél be ide, és hogy mersz egy idegen házban izgágáskodni, mint valami
eszétvesztett?
- Zákeus vagyok, Jerikóból, azelőtt fővámszedő - válaszolt dölyfösen. - Ne gúnyold hát a
termetemet, mivel a városomban sem vagyok lebecsült ember, a rómaiak szemében sem.
Összecsaptam kezemet a meglepetéstől, de cirénéi Simon is fölkiáltott:
- Hallottam rólad, Zákeus! Emlegettünk is, éppen az imént! Mi szél hozott ide? Elindultunk
volna már hozzád, Jerikóba, ha nem sabbat-este van.
Zákeus gyanakodva tekintett ránk, de én is megerősítettem:
- Ez az igazság. Te vagy hát az, aki a názáreti Jézus parancsára a szegényeknek osztottad szét
vagyonod felét, és kárpótoltad négyszeresen mindazokat, akiket korábban becsaptál?
- Nem az ő parancsára! - tiltakozott Zákeus. - De a magam szabad akaratából osztogattam szét
álnok módon szerzett javaim felét... De honnan tudod te római létedre mindezt?
- Egészségesnek és erősnek látszol, uram - szólalt meg Eleasar, talpával a padlót súrolva -, és
én nem akarok olyan dolgokról hallani, amiknek a puszta hallása is megzavarja a fejet, és
megfájdítja a gyomrot!
- Ne félj! - mondottam. - Tisztázzuk csak a dolgokat alaposan! Miért félsz, ha a názáreti nevét
emlegetik?
- Könnyű lett volna az ő terhe, és az igája gyönyörűséges - kezdte a választ Eleasar, továbbra
is a padlót súrolva a lábával. - Nyugalmat ígért számunkra, akik hozzája szegődünk. De aki a
szolgáknak, pásztoroknak és szántóvetőknek ígér valami jót vagy éppen jobbat is, mint azelőtt
volt, bárki legyen is az, bíró elé vonszolják nyomban. Jézust is keresztre feszítették, és ezért
nem akarok hallani róla!
- Nem, nem! - kiáltott Zákeus hevesen. - Nagyot tévedsz a tanítását illetően! Éppenséggel az
eltévedteket jött számba venni, és engem is Ábrahám gyermekének nevezett, noha jól tudta,
mennyire kapzsi és kegyetlen ember voltam. A külsőmön sem gúnyolódott, és a fáról, ahová
azért kapaszkodtam föl, hogy megláthassam őt, a nevemen szólítva hívott magához, és eljött a
házamba is.
- Az országa azonban nem erről a világról való - egészítettem ki a mondottakat a magam
részéről.
- De ha az ember beszélget vele, azon nyomban elébe tűnik az ország is - jegyezte meg
Zákeus. - Nem jöttem el a többiekkel húsvétot ünnepelni Jeruzsálembe, mivel bűnös vagyok,
és ajándékaimat sem fogadják el a templomban. Csak hazatérő emberektől hallottam, milyen
gyalázatos módon gyilkolták meg. Nem is tudom, mit gondoljak. Addig gyötört a nyugtalan-
ság, hogy végül szamárra ültem, és eljöttem ide Jeruzsálembe, megtudni pontosan mindent.
Egészen Jeruzsálem közelében jártam már, amikor egyszer csak ő ment el mellettem.
- Kicsoda? - kérdezte cirénéi Simon izgatottan.
Zákeus újra elvörösödött, és a szemét lesütve kezdte a kezét tördelni.
- Hát ő... ő maga... - suttogta. - Meg ne kérdezzétek már ti is, hogy eszemnél voltam-e. Nem
tagadom, fáradt voltam, elfárasztott az út, gyönge testalkatú ember vagyok, szamaram is
nagyon lógatta már a fejét. Csak mikor mellettünk ment el, éreztem meg az erejét, és amikor
jobban is utána néztem, ismertem reá.
- Valóban láttad a házamba lépni őt? - kérdezte sebesen Simon.
- Ide lépett be, ebbe a házba! Innen pedig nem tűnhetett el - erősítgette Zákeus. - Jerikóban is
hallottam már, hogy föltámadt, de nem hittem, mivel soha ilyen még nem történt azelőtt.
Amikor érteni véltem, hogy ő az, sem utána kiáltani nem mertem, sem pedig kapuzörgetéssel
kelteni föltűnést, nehogy veszélybe hozzam. Könyörüljetek azonban rajtam most már, és
bocsássatok a színe elé, hogy a lábához borulva imádhassam őt Messiásként.
- Ne mondd hangosan ezt a szót! - ellenkezett és tiltakozott a szót hallván Eleasar. - Betegeket
gyógyított, halottakat támasztott életre, királyként vonult Jeruzsálembe, és ostorral tisztította
meg a szentélyt, ahhoz azonban neki sem volt elegendő az ereje, hogy összemorzsolja a
tanácsot is, de sok férfiú vasalta meg pedig a botja végét, és csak a jelet vártuk, hogy
követhessük őt. Majd ő jelet ad, gondoltuk, és vártunk, őt pedig keresztre feszítették két rabló
közé. Ne beszéljen nekem senki a Messiásról, amíg élek. Ismerem ezt a dolgot, és nem
hagyom magamat megtéveszteni senkitől! A gyermekeimnek is ezt hagyom örökségül:
Messiás nincs, és a Messiás nem fog eljönni soha!
- Hát te is ismerted öt, Eleasar? - kérdezte megbántottan cirénéi Simon. - Miért nem szóltál
róla időben?
- Teneked szólhattam volna a legkevésbé róla - kiáltozott nekitüzesedve és már nem is
ügyelve a szavaira Eleasar -, neked, aki nemcsak gazdag vagy, de oly kapzsi, hogy a száraz
gallyakat is te magad szedegeted a földeken össze, ahelyett, hogy az özvegyeknek és az
árváknak hagynád, gyűjtsék össze ők. Nem is lett volna helye az országában a gazdagoknak,
éppen a gazdagokat takarítottuk volna el az útjából legelőször, és osztoztunk volna mezőiken,
szőleiken és olajfaligeteiken. Igaz, egyesek így beszéltek róla, mások meg amúgy. Szerintem a
világosság gyermekei visszatértek volna Jeruzsálembe, és élünkre állottak volna. Keresztelő
Jánosnak azonban levágták a fejét, a názáreti Jézust meg keresztre feszítették. Így ölték meg
mindig a gazdagok, hatalmasok és törvénytudók ennek a népnek a prófétáit. Nem bírom már
magamban tartani a sok keserűséget, ide öntöttem, uram, elédbe. Amit Cirénében tettek,
annak te vagy a tudója, azt azonban én tudom és keserülöm, amit Júdeában és Jeruzsálemben
tesznek.
- Hát ha ilyen gonoszul vétettem ellened - mondotta Simon erőtlen hangon -, és ha valóban az
özvegyek és az árvák elől hordom haza a rőzsét, üss engem arcul, Eleasar! Rászolgáltam!
Eleasar azonban nem ütötte meg. Ellenkezőleg, indulatos szavait megbánva válaszolta, fejét
mélyen lehajtva:
- Nem volt igazam, hamisan beszéltem. Jó gazda vagy, a mai időkben lehetséges legjobb
gazda. Gondod van az özvegyekre és árvákra, sem a kévéiket, sem olajbogyóval megrakott
kaskáikat nem számolod túlságosan szűkmarkúan. Sok ember él azokból a morzsákból,
amiket asztalodról engedsz lehullani. A keserűség beszélt így belőlem, és a názáreti Jézus
miatt sötét szívem, mert az erejét megmutatta nekünk, és sokat ígért, kezünket azonban üresen
hagyta.
- Nem üres az! - mondtam. - Többet és csodálatosabbat kaptunk, mint amit képzelni lehet!
Oda mutattam a lábnyomokra, amelyek időközben elhalványultak. Már csak sejteni lehetett
őket a rávetődő fényben. Cirénéi Simon beszélte el Eleasarnak, mi történt velünk, és milyen
alakban láttuk őt.
- Menj hát, Zákeus - indítványozta végül is -, ha gyanakszol, hogy mi rejtettük el őt, és vidd
magaddal Eleasart is. Vizsgáljátok át a szobákat és a kamrákat, a pincéket, csűröket meg a
háztetőt is, s ne hagyjatok helyet fölkutatlanul. A gyanú árnyéka se érhesse, hogy ugyanúgy
tűnt el innen, ahogyan érkezett. Ezután jöjjetek vissza beszélgetni, és elhatározni, mit tegyünk.
Zákeus gyanakvó tekintetéből láttam, nem hisz cirénéi Simonnak. A javaslatba azonban
beleegyezett, és így szólt:
- Nem ok nélkül lett belőlem fővámszedő! Lenne csak velem most is a vámszedők pisz-
kabotja, mindenik titkos kamrádat megtalálnám bizonyosan. Ha pedig én nem találom, más
aztán éppen nem találná meg, és ez esetben azt is hajlandó vagyok elhinni - félig! -, hogy
valóban nincs itt már.
Simon biztatta, kérjen a szolgálótól olyan botot, amilyenre szüksége van. Zákeus eltávozott
Eleasar kíséretében, és hozzákezdett a ház rendszeres átkutatásához. Hosszasan hallgattunk
zavarunkban mindketten, Simon is, meg én is.
- Zákeusról beszéltünk, és megjelent előttünk - szólaltam meg végül én. - Ez is jel volna
vajon?
Válaszolni sem érkezhetett Simon, amikor megint zajgás és zsibongás hallatszott kintről, majd
kapunyitás hangja, és az, hogy a szolgáló egy nagy hirtelen odacsődült embercsapattal kárpál.
Ezután jött be panaszt tenni Simonnak sűrű sóhajtozás közepette:
- Nem értem, hogy mit tesztek, és mi történik a házadban. Egész csapatra való kéregető gyűlt
odakint össze, és beszéli izgatottan, hogy hallomásuk szerint te, cirénéi Simon, a mai napon
megeteted és megitatod Jeruzsálem szegényeit és nyomorultjait.
- Álmodom-e, vagy ébren vagyok? - kiáltozott cirénéi Simon a fejéhez kapva. - Az én
házamban bizony nem lesz ma semmiféle lakoma.
- Alighanem gonosz mágus vagy - fordult felém szemrehányóan -, és ennek az egésznek az
előidézője! Már nincs a fejemben egyetlen értelmes gondolat sem!
Kisiettünk a kapuhoz, ő elöl, én mögötte. Amikor a kaput kitárta, láttuk, hogy a szűk utca
bénákkal, nyomorultakkal és megszállottakkal van tele zsúfolásig, és aszottá soványodott
nőkkel meg gyermekekkel, kiknek a szemét legyek lepik el, és mindannyian Simon felé
nyúlkálnak sovány, sorvadt kezükkel. Hízelkedő és magasztaló szavakat kiáltoztak felé, és
áldották őt Izráel Istenének a nevében. Hiába próbálta Simon megtudni, honnan eredt az
esztelen hír, hogy a házában kolduslakomát rendez. Senki sem tudott a koldusok közül világos
feleletet adni, noha a sánták és a szinte földön csúszó bénák még akkor is egyre igyekeztek
mindenfelől Simon házához.
Simon ekkor összehívta a szolgálóit, és rájuk parancsolt megadva magát:
- Engedjétek az udvarra ezeket a nyomorultakat, ahányan csak vannak. Tartsatok azért rendet
köztük, és ügyeljetek arra is, hogy ne lopjanak. Süssetek nekik kenyereket, és hozzatok elő
minden ehetőt, ami csak van a házban, és osszátok szét közöttük, lakjék jól mindenik!
Adjatok hozzá bort is nekik, a nagyobbik korsóból. Többet azonban most már ne engedjetek
bejönni! Igaz, nem is férnének már többen!
- Nem tehetvén mást, áldom az égnek és a földnek teremtőjét, hogy fiaim, Alexandrosz és
Rufus Miriathban vannak kint, a birtokomon, és a sabbatot is ott töltik - mondta nekem. -
Ezek a szerencsétlenek meg is fertőzhették volna őket betegségükkel és tisztátalanságukkal!
Magammal már nem sokat törődöm!
Ment utánanézni, megfogadták-e a szolgálók a szavát, és előszedtek-e minden ehetőt, nem
fukarkodnak-e az olajjal, liszttel, mézzel és aszalt gyümölccsel, a sózott halat tartalmazó
edényeket fölnyitották-e, és előszedték-e a mártásokat is. Mivel sebtében számlálva is hetven-
nél több kéregető állt meg ült az udvarában, a házbeli készlet sem lehetett elegendő mindenki
jóltartására. Elküldte a szolgálóit még kenyérért és kásalisztért.
A zsivajgást abbahagyva a kéregetők a görög oszlopokat kezdték nézegetni, majd el is
némultak teljesen, nehogy Simont megharagítsák.
Miután a szobákat, pincéket és csűröket átkutatta, és megnézett minden zsákot, de még a
szénarakást is szanaszét túrta és forgatta, a füléig szutykos, lisztes és szenes Zákeus is
visszaérkezett dühösen fújtatva, és csak még jobban összekente magát, amikor törülközni
kezdett.
- Nagyon ravasz vagy! - tett szemrehányást Simonnak. - Ilyen módon vezetsz félre engem!
Fölfordulást rendeztél, hogy közben kibocsáthasd észrevétlenül azt, akit a házadban elrejtettél!
- Ha te, aki ismerted őt, nem hiszel nekem - mondotta keserűen Simon -, ki hiszi majd, ha
elmondjuk, amit a saját szemünkkel láttunk! Tenéked az úton mutatta meg magát, nekünk
ebben a házban jelent meg. Isten irgalmazzon nekem, de a ma történtek után elhiszem én is,
hogy valóban föltámadt, és megbolygatta a világot csakúgy, amiként az én házamat is. Róla
beszélj hát nekünk, és segíts megérteni, hogy mit akarhat tőlünk!
Saját kezűleg hozott vízzel mosta meg engesztelésül Zákeus arcát, a lábát Eleasar mosta meg,
végül pedig tiszta köntöst adott reá Simon. Látva, hogy milyen alázattal szolgáljuk mind-
hárman őt, csak hogy az öröklét szavait tőle meghallhassuk, megnyugodott, és lecsillapodva
kezdett beszélni:
- Nem bízott ő titkokat reám, nehogy azt gondoljátok! Amit az otthonomban mondott is, úgy
mondta, hogy mindenki hallhassa. Egy vaknak is visszaadta látását egyébként Jerikóba jövet,
mivel az hitt benne, mint Dávid fiában. Énnekem úgy mondta, az Ember fia azért jött, hogy
megkeresse és megmentse azt, ami elveszett. És azt, hogy az országában egyetlen megjavult
bűnös nagyobb öröm, mint kilencvenkilenc igaz, akinek a javulásra nincs szüksége.
- Ez a tanítás nem igazságos! - szólt közbe cirénéi Simon. - Mi öröme az embernek, ha
mindent megtesz azért, hogy igazul éljen, és az ura még csak szavára sem érdemesíti, amikor
elmegy mellette? Hogyan lehet tetszőbb egy bűnös, mint egy igaz?
- Engem nevemen szólított, képzeljétek! - vette át a szót ismét a kezét kérően fölfelé tartó
Zákeus. - Azzal meg, hogy magához hívott, egyszerre feloldotta az én igen nagy szomorú-
ságomat, mely vízfejem és nyomorékságom miatt hatalmában tartott, mióta csak élek. Én
azelőtt az emberekről gondolni sem tudtam semmi jót, csak rosszat. De ha ő, a király és Dávid
fia, elfogadott, és bűneimre megadta bocsánatát, akkor nincs szükségem az emberek elis-
merésére és kegyére. Annyira fölszabadító felismerés volt ez, hogy örömmel osztottam szét
javaim felét a szegények között, ez azonban olyan dolog, amit aligha érthettek meg.
- Hát én nem is - hagyta rá cirénéi Simon -, de bizonyára azért tetted, mert féltél, hogy
mindenféle hamisságodra és gonoszságodra fény derül, és ezért javultál meg hirtelen, és
engesztelted ki vagyonod felével áldozataidat, hogy vagyonod másik felét magadnak
megmentsd.
- Nem sértesz szavaiddal, ne gondold, még inkább tisztelem józan eszedet - felelt derűsen
Zákeus. - Úgy nevelkedtem én is, hogy gyanakodva vizsgálgassam az emberi cselekvések
indítékait. Tudom, hogy az ő arca előtt mi történt velem, az otthonomban azonban mondott
egy talányos történetet, amit még most sem értek tulajdonképpen. Valami nemes emberről
beszélt, aki egy távoli tartományba ment, hogy onnan tegyen szert királyságra, és királyként
térjen vissza. Indulás előtt maga elé rendelte tíz szolgáját, akiknek tíz girát adott, hogy azzal
kereskedjenek az ő javára, és számadásukat a pénzről majd hazatérte után tegyék meg. Honfi-
társai azonban gyűlölték őt, és olyan üzenetet küldtek utána, hogy nem akarják királyuknak.
Amikor aztán mégiscsak megszerezte a királyságot, és visszatért, tudni akarván azt is, hogy
melyik szolgája miként gazdálkodott, számadásra szólította őket maga elé. Az első szolga
büszkén beszélte, hogy az egy girával ő tízet szerzett. Erre a király így szólt hozzá: „Jól
vagyon, derék szolga vagy, mivel kevésen voltál hű, legyen hát a birodalmad tíz városom!”
Kénytelen voltam félbeszakítani, és megkérdezni gyanakodón:
- Nem másról beszélt igazából, mint pénzről? Én az örök élet szavait várnám tőled!
- Én csak vámszedő vagyok - védekezett Zákeus. - Azt vélhette ő is, hogy a pénzzel kap-
csolatos példákat értem leginkább.
- Mi, zsidók, a pénzdolgokhoz értünk leginkább, ez igaz, jobban, mint te, a görög filozófián
nevelkedett római - mondotta cirénéi Simon. - Tíz gira meglehetősen szép pénz, bár ezek csak
ezüst- és nem aranygirák lehettek, gondolom. Attól is nagyon sok függ természetesen, milyen
sokáig tartózkodott távol az úr. Egész rövid idő alatt senki sem képes egy girát tízre
gyarapítani becsületes módon. Legalább jó szerencse és furfangosság nélkül nem!
- Hagyjátok folytatni, vagy sem? - kérdezte Zákeus. - A második szolga az egy giráját ötre
gyarapította, és az ő birodalmába öt várost helyezett a király. Az utolsó szolga azonban csupán
a kapott girát adta vissza, amit a kendőjébe göngyölve őrzött, attól félve, hogy a pénzt
elveszítheti, ha vállalkozásba kezd vele.
- Tőled féltem - mondta védelmére -, mivel szigorú ember vagy, aki onnan is elveszel, ahová
nem is tettél, és azt is te aratod le, amit nem te vetettél.
- Saját szavaid alapján ítéllek el - mondotta a király -, te rossz szolga! Tudod, hogy szigorú
vagyok, aki onnét is elveszek, ahová nem tettem semmit, és learatom azt is, amit nem én
vetettem. Miért nem adtad oda a pénzed egy megbízható bankárnak, ha te nem merted
megforgatni, hogy legalább a kamataival együtt kaptam volna most, hazajövet, vissza... -
Ráparancsolt a többire, hogy vegyék el ettől a szolgától az egyetlen girát is, és annak adják
oda, akinek tíz girája van, noha arra meg a többiek mondták, hogy hiszen annak már tíz girája
van.
Szájam elé tettem a kezem, hogy bele ne szóljak már ebbe az untató történetbe, Zákeus
azonban diadalittasan nézett reánk, és a magasba emelt két karjával is biztatott bennünket:
- Nagyon hallgassátok meg, és véssétek az eszetekbe, íme a tanítása: „Azt mondom néktek,
válaszolt a király, hogy mindenkinek, akinek van, adatik, akinek pedig nincs, még amije van
is, elvétetik tőle.” Végezetül pedig maga elé parancsolta ellenségeit, akik nem őt akarták
királynak, és kivégeztette őket.
Mindketten elgondolkodtunk, cirénéi Simon is, meg én is, ezen a rejtelmes történeten.
- Nem értem, mit akart vele mondani! - szólaltam meg leverten. - Hiszen ez így hamis és
igazságtalan.
- Én sem teljesen értem - állt mellém Zákeus is. - Ez az elbeszélés is nyugtalanított, amikor
meghallottam, hogy meghalt. Nem tudok másra gondolni, mint hogy önmagát hasonlította
ahhoz a nemes emberhez, akit a honfitársai gyűlöltek, ő azonban elment a királyságot
megszerezni, de olyan ország királyságát, amely nem ebből a világból való. Vissza akar
azonban térni bizonyára ő is, hogy számadástételt követeljen mindazoktól, akiknek girát adott,
és megláthassa, melyikük mennyire gyarapította azt.
- Pontosan és jól emlékezel a történetre, és úgy, ahogyan maga beszélte el? - kérdeztem.
- Azt hiszem, igen, legalábbis a gondolatmenetére - vélekedett Zákeus. - Mások is hallották
sokan, akik bizonyíthatják. Van persze, aki drachmára emlékezik és három szolgára, maga a
tanítás azonban, mivel ennyire meglepő, váratlan és igazságtalan, mindenkinek így maradt
meg az emlékezetében.
- Én sem hiszem egyébként, hogy pénzre célzott volna - töprengett -, a hasonlat ennél mélyebb
lehet. Ő maga óvott a tárgyak halmozásától, amiket moly rág meg, és rozsda emészt el; jobb
annál, ha az ő országa számára gyűjtünk kincseket.
Cirénéi Simon, ki tudja, mire gondolhatott magában, mert összerezzent, és parancsot adott
Eleasarnak:
- Menj rögtön, és a csűrből meg a raktárból szedjétek elő a gyapjút és a vásznat, ami csak van,
és oszd ki az udvaron lévő kéregetőknek! - mondotta, és ismét komoran nézett maga elé.
- Azt teszel a holmijaiddal, amit akarsz - válaszolt Eleasar, talpával a padlót súrolva beszéd
közben -, én is csak hadd vehessek ruhadarabokat magamnak meg a gyerekeimnek és a
feleségemnek!
- Vegyél csak, amit akarsz - hagyta rá Simon -, és vegyetek magatoknak ti is mindannyian,
amit akartok. Fosszatok ki mindabból, amit életemben szereztem, és vigyetek el mindent!
Húzzátok le ezt a lyukas köntöst is rólam, és vigyétek el, ha ez tetszik valakinek!
- Ne vidd túlzásba, Simon! - figyelmeztette Zákeus. - Mind az adományozásban, mind az
elfogadásban szükség van egészséges mértékletességre. Egyébként azonban helyesen cselek-
szel, ő maga is azt tanította: Amit eggyel cselekedtek a legkisebbek közül, énvelem cselek-
szitek azt. Ez az út!
- Jaj, a szamaram! - ugrott föl hirtelen ültéből. - Odakötöztem ugyan a karikához, ami a falban
van, de hát az utca kéregetőkkel volt tele, és ebben a nagy nyüzsgésben akárki elköthette!
- Ámbár - folytatta lecsillapodva és vissza is ülve a helyére -, én sem akarok rosszabb lenni az
ország dolgában nálad, Simon. Ha valaki elkötötte, annak bizonyára nagyobb szüksége van rá,
mint nekem, és nem futok utána szemrehányást tenni. Tartsa meg magának!
- Énnekem minden erőm elszállt - mondta Simon, de azért mosolygott. - Mintha csak hara-
pófogóval szaggatták volna a húst rólam, amíg hallgattam, milyen habzsolva esznek ezek a
szemérmetlen koldusok, és hogyan civakodnak a legjobb falatokért. Gondolom, mohósá-
gukban lábbal is tiporták a kenyeret meg a sózott halat. Majd hozzászokom ehhez bizonyára,
ha egyszer ez a szándéka.
- Valóban azt gondolod - kérdeztem meglepődve -, ő jelezte volna a kéregetőknek a
vendéglátást, hogy téged próbára tegyen?
- Gondolom, amit gondolok! - válaszolt bosszúsan Simon. - De ha csak gúnyt űz belőlem, én
is kigúnyolom őt! És majd meglátjuk, melyikünk fog jobban nevetni?
Kimentünk az udvarra. Láttuk, hogy a kéregetők karikában ülnek és guggolnak, és osztozkod-
nak az ennivalókon egymással szép rendben. Egyálalán nem veszekedtek, ellenkezőleg, egy-
másnak kínálgatták a legjobb falatokat, mint egy lakoma meghívott vendégei. A vakoknak a
kezébe adták az ennivalót, és rendre kínálták azokat is, akik valami okból nem férhettek a
tálakhoz.
Eleasar közben nyalábszámra hordozta a vég gyapjúkat és vásznakat. Pecsenyeillat szállongott
a levegőben; a házban bent versengve sütötték az árpa- és búzalepényeket meg a köménnyel
ízesített süteményeket. A kapuőrző szolgáló azonban sírt, a görög nevelő meg a tetőre
menekült föl, ahonnan lejönni sem volt hajlandó.
A koldusok öröme és a példás rend megvadították cirénéi Simont.
- Zabáljatok csak, és vedeljetek! - kiáltotta. - Szakadjon szét a gyomrotok mindőtöknek! Azt
meg vigyétek haza magatokkal, ami megmaradt! De tudjátok meg, hogy én, cirénéi Simon,
nem adtam nektek egyetlen fia morzsát sem! Lakomátok házigazdája a názáreti Jézus volt,
akit tanácsunk keresztre feszíttetett. Ő áldja meg az ételeteket, hogy megtartásotokra egyétek,
és ne halálotokra! Én nem tudom megáldani, nekem epétől keserű a torkom!
Tréfálkozik, vélték a kéregetők, de azért jámborul néztek reá, csak páran próbáltak nevetni. Ez
az előbbinél is jobban felbőszítette cirénéi Simont, és még keserűbben kiáltozott:
- Isten fia, a názáreti Jézus kínálja mindeme jókat nektek, mivelhogy föltámadt, és az országa
is velünk marad mindaddig, amíg ő maga is közöttünk jár, jön s megy, ahová akar, a zárt
ajtókon keresztül is.
A kéregetők ijedten néztek össze, a legbátrabbak azonban hangos nevetésbe és kiáltozásba
kezdtek:
- Áldott légy Izráel férfiai között, cirénéi Simon! De miért csak lőrével kínálsz bennünket,
mikor beszédedből ítélve te magad nemesebb bort ihattál tiszteletre méltó vendégeiddel?!
Cirénéi Simon a méregtől majdnem kipukkadva rendelte magához a szolgálót, és parancsolt
rá:
- Nyissátok föl a kis korsókat, és öntsétek bele a legnagyobb keverőedénybe! Igyák, és hadd
higgyék, hogy a názáreti Jézus, az Isten fia, még a holta után is teszen csodákat.
Cselekedték a szolgálók a parancsoltat, és hogy a még menthetőt mentsék, maguk is versenyt
ittak a koldusokkal, mint ahogy Eleasar is ivott. Cirénéi Simon közben egy korsónyi drága
nárduskenetet hozott elő valahonnan, és a korsót megnyitva, kiáltozott:
- Gyötrelmes nekem a mocskotok és reves sebeitek bűzét szagolnom, és látnom a szemetek-
ben a dongó legyek sokaságát! Túlságosan is ismert énnekem mindez! Mintha csak a rab-
szolgaketrec sötétjében feküdnék ismét, bokámon bilincsekkel! Kenjétek csak ezzel a feje-
teket és arcotokat, fejedelmek is irigyeljék a benneteket átjáró illatokat!
Édes illat szállongott keze nyomán udvarszerte, amint hol ennek, hol annak a kéregetőnek a
fürtjeit kenegette a kenőcsével, egyszer hahotázva, máskor meg átkokat szórva közben, mint
aki meghibbant. Egyszer aztán a korsót elhajítva, egy mohón habzsoló koldusfinál állt meg,
szemügyre vette, figyelmesebben is, melléje térdepelve.
- Hozzátok csak ide a sűrűfésűmet, hadd fésülöm meg ennek a gyereknek a fejét! - rendel-
kezett teljesen higgadt, köznapi hangon.
Akkora hozzáértéssel fésülte és nyomkodta a fiú gubancos üstökében a tetveket, mintha egész
életében ezt a kellemetlen munkát végezte volna. A tetűcsípésektől ótvaros fiú először
ordibált a fésülés közben, de mert közben igyekezett jóllakni is, elhallgatott hamarosan.
- Cirénéi Simon eszét vesztette a názáreti Jézus miatt - suttogták a kéregetők ijedten -, és ezt
meg is lehet érteni, hiszen a rómaiak azzal, hogy az istengyalázó keresztjének a cepelésére
kényszerítették, őt is meggyalázták jóvátehetetlenül. Együnk és igyunk hát gyorsan, nehogy
visszaköveteljen mindent!
- Azelőtt is megesett, hogy egy gazdag lerészegedvén hívatlan koldusokat is engedett részt
venni a lakomáján - mondta a koldusok véne -, de aztán megdühödött rájuk, és addig taposta
őket, amíg csak ki nem adták magukból mindazt, amit megettek és megittak. Ezért hát
igyekezzünk!
Félve tekintettek cirénéi Simonra, ő azonban akkora buzgalommal mélyedt a fiú fejének a
férgektől való megtisztításába, hogy a beszédjüket sem hallotta meg. Miután a tetvektől
sikerült megtisztítania, erőnek erejével a vizesmedencéhez vonszolta a fiút, és ordítozásával
mit sem törődve tetőtől talpig megmosta. Mindezek után kenőccsel is megkente a fejét, mellét
és lábát, és a saját fiai öltözékeiből adott rá alsó- és felsőruházatot és szép piros sarut.
- Na, most már illatozol, mint egy fejedelemfi, és úgy is vagy öltözve! Csapjanak agyon, ha
nem vagy méltó az ő országára!
A kéregetők magukhoz vették az Eleasar által osztott ruhaneműket, és settenkedni kezdtek a
kapu felé óvatosan, azt lesve, hogy miképpen ragadhatnák magukkal a fiút is a megvadult
Simon keze közül. Cirénéi Simon azonban keresztüllátott tervükön, és elkiáltotta magát:
- Ne menjetek még el, názáreti Jézus vendégei! Ajándék is jár tőle!
Zákeus és én segítettünk neki fölnyitni kérésére a sok zárral lezárt vaspántos ládát, ahonnan
szalaggal összekötözött, lezárt bőrerszényeket vett ki, és futott velük vissza az udvarra, hogy
ezüstpénzeket osztogasson a koldusoknak. Voltak, akik egy, és voltak, akik négy drachmát
kaptak, egyesek meg tízet, mivel csak úgy vaktában osztogatta, nem is nézve, kinek mennyit
ad.
- Ő miért kapott oly sokat? És nekem miért adtál ilyen keveset? - kezdtek a kéregetők
elégedetlenkedni.
- A názáreti Jézusnak tegyetek szemrehányást - válaszolt cirénéi Simon. - Ő veszi el azt, amit
nem ő gyűjtött, és aratja le azt, amit nem ő vetett. - És még többet adott azoknak, akik a
legtöbbet kapták. De mikor azoktól próbálta visszaszerezni a pénzt, akik amúgy is kisebb
pénzeket kaptak, a kéregetők rájöttek, hogy itt az idő, és az egész csapat menekülni kezdett, a
fiút is magukkal vive.
Cirénéi Simon letörölte arcáról az izzadságot, és csodálkozva csörgette a pénzes zacskót:
- Ilyen sem történt velem még eddig. Fogjam-e föl mint jelet és tanácsot ezt is, mivel a
pénzem fele még mindig az erszényben van, noha én kész volnék az egészet elosztani!
- Vidd vissza a pénzt a ládába, amíg nem késő! - figyelmeztettem. - Zárd rá a lakatot!
Fésülködj meg, nehogy eltetvesedj magad is, a szolgálóknak pedig adj parancsot, takarítsák el
a lakoma nyomait. Nem tudom, az iménti viselkedésed ostobaság volt-e vagy ravaszság,
abban az egyben azonban bizonyos vagyok, hogy a kéregetők semmit sem hoznak vissza
neked, amit most kaptak, de szorongatni sem fognak jó ideig.
- Jöjj, római, fogj egy csészét te is, és meríts ebből a borból! - nevetett rám Zákeus, aki
Eleasarral együtt a nagy keverőedény mellett ült. - Nagyon sok van az alján még, pedig az
ilyen drága bort nem szabad hagyni megromlani!
- Áldott legyen a borág adománya, annak a nevében, aki meghalt és föltámadt, hogy országát
számunkra előkészítse! - kiabált ivás közben. - Mindhárman láttuk őt saját szemünkkel, te
pedig, Eleasar, a lábnyomát láthattad a padlón. Ebből is el kell hinned, mi bizony méltóbb
emberek vagyunk, mint te, a szántóvető és csordapásztor!
- De azért ne szomorkodj - ölelte át gyöngéden Eleasar nyakát, meg is csókolva őt -, csak ezen
a világon vagyok nálad értékesebb, az ő országában valószínűleg megelőzöl. Ő maga mondta,
hogy az elsőkből ott utolsók lesznek, és az utolsókból elsők.
Eleasar védekezőn eltolta magától, és haragosan mondotta:
- Mindannyian meg vagytok babonázva, legfőképpen azonban te, Simon. Én is, mivel új
ruhákat kaptam, és mert pénzt érő, jó holmikat oszthattam olyanoknak, akiknek semmijük
sincs. És még a bor is megzavarta a fejemet, mivel nem vagyok erős borokhoz szokva.
- Békesség mindőtökkel! - köszönt el cirénéi Simon, a fejét tapogatva. - Kimerültem végképp,
és visszamegyek az elsötétített szobába aludni. Sok éjjel nem aludtam már, csak virrasztottam
és gyötrődtem. Most azonban visszanyertem nyugalmamat, úgy érzem, és az egész sabbatot át
fogom aludni.
Tántorgó léptekkel szobájába vonult, ahová mi már nem követtük, tudván, hogy ebben az
állapotában valóban a legjobb aludnia. Ő azonban még egyszer visszatért a vendéglátó gazda
kötelmeire emlékezve, és kócosan pislogott ránk az ajtóból:
- Remélem, ez az egész csak rossz álom! És amikor fölébredek, nem talállak itt benneteket!
Zákeus, te, ha akarsz, éjszakázhatsz a vendégszobában. Te is aludd ki magad, Eleasar, és ha
kijózanodtál, térj haza a sabbatot eltölteni, mielőtt még az első három csillag megjelenne az
égen! Teneked, római, nem is tudom, mit mondjak, te csak álom voltál bizonyára, és
találkozni sem fogunk soha többé!
Eleasar szófogadón behúzódott az oszlopok közé, és elnyújtózott a köntösébe burkolózva.
Kettesben maradtunk Zákeussal, és egymást vizsgálgattuk. Nem tartottam már ellenszenves
törpének; szeme ugyanúgy csillogott, s arca is ugyanúgy piroslott a bortól, mint bármelyik
emberé.
Kérdezte, hogy mit tudok a Jézus szószólóiul kiválasztott tanítványokról. Elmondtam neki
mindazt, amit tudtam, és azt is, amit magdalai Mária látott, meg hogy Jézus miképpen jelent
meg a tanítványoknak a felső szobában, zárt ajtók mögött. Elbeszéltem a Tamással és Jánossal
való találkozásomat, azt sem titkolva, mennyire nem bíztak bennem, és hogy még fogadni sem
akartak.
- Pedig a szívemben tűz lángol! - mondtam. - Ők azonban nem hisznek nekem, ha a történ-
teket én mondom el nekik. Tenéked talán elhiszik, mivel ismernek. Azután már inkább meg-
bíznak bennünk, és megosztják velünk titkukat. Ők bizonyosan többet tudnak nálunk, és a
misztériumot is ismerik, ha másokkal megosztani nem is hajlandók.
- Elmegyek, megkeresem őket - mondta Zákeus. - Máté megbízik bennem, mivel vámszedő
volt. Ő és én megértjük egymást. Ő meg majd beszél a többiekkel az érdekemben.
- Tégy így! - mondtam. - Én magam nem akarom rájuk erőszakolni ismét magamat.
Leírtam neki a felső szobát, ahol Tamással és Jánossal találkoztam. Nemcsak a házat vélte
ismerősnek szavaim nyomán, de a tulajdonosát is, ám a tulajdonos nevét ő sem volt hajlandó
elárulni.
- Menj haza nyugodtan, és várj hívásomra! Majd én előkészítem neked az utat - mondta
magabiztosan Zákeus.
Elváltunk egymástól, és hazamentem a szállásomra, roppantul csodálkozva mindazon, ami
velem cirénéi Simon házában történt.
HETEDIK LEVÉL
Marcus Tulliának.
Továbbra is írok neked, Tullia, s üdvözöllek. Rhodoszi jó tanítóm oktatott rá, milyen csalé-
kony az emberi emlékezet, a dolgok mily gyorsan homályosulnak és keverednek az emlé-
kezetben egymással, és hogyan felejtődik az események rendje. Még akik egy és ugyanazt az
eseményt látták, azok is különbözőképpen emlékeznek rá vissza és tanúsítják azt, ki-ki
aszerint, hogy mi ragadta meg az érdeklődését. Olyan módon és olyan sorrendben írok le ezért
mindent, amint az megtörtént velem, hogy emlékeim össze ne keveredjenek.
Sabbat-estén kezdtem az íráshoz, mikor a templomkapu olyan hangos csikorgással zárult be,
amit a város legtávolabbi völgyeiben is jól lehetett hallani. Sabbatkor is a szobámban marad-
tam és írogattam; a zsidók az idegenektől is elvárják, hogy a sabbatjukat tiszteljék, és ne
sürögjenek odakint. Ők azonban ünneplőt öltenek e napon, és a zsinagógába mennek imád-
kozni, és az írásokat hallgatni. A sabbatkor megtehető lépések számát is vallási előírás sza-
bályozza. Papjaik a templomban kettős áldozatot mutatnak be, de az nem számít a sabbat
megszegésének. Nekem legalábbis így mondták.
Napszállta előtt, de még sabbat napon, Adenabar százados jött hozzám látogatóba. Fejére nem
tett sisakot, és szíriai köpenyt öltött magára, hogy az utcán se keltsen figyelmet.
- Hogy érzed magad? Élsz-e még egyáltalán? Egészséges vagy-e? Napok óta nem tudok rólad
semmit! Nincs eseménytelenebb és unalmasabb a zsidók sabbatjánál. Gyakorlatra sem vonul-
hatunk ki a circusba, mert a masírozás sértené a zsidókat. Ugyan, kínálj meg egy csöpp
borocskával, ha van. Az Antonius-várban a bort elzárják sabbatkor, mert ha a légionisták
innának, bizonyára belekötnének a zsidókba, vagy ami még rosszabb, össze is verekednének
velük.
Szíriái szállásadóm kitűnően gondoskodott rólam, és hogy megnyugtasson, hogy jókedvem
legyen, betett hozzám egy korsó galileai bort, amiről azt állította, minden más bornál különb
és egészségesebb. Állítólag nem zavarodik össze tőle az ember esze, nem fájdul meg a gyom-
ra, és gyantát sem kell tenni belé, ha azt akarom, hogy elálljon, bár az ecetesedést elkerülendő
a legbölcsebb dolog meginni.
Miután ivott egy jóízűt, és megtörölte száját, megnézett alaposan tetőtől talpig.
- Igen megváltoztál a külsődben - állapította meg Adenabar -, alig tudnálak az elgörögösödött
zsidóktól megkülönböztetni. Szakállat növesztettél, ujjaid tintától mocskosak, a szemedben
azonban valami olyan kifejezés van, amit nem szeretek. Bánt valami? Csak nem a zsidók
ábrázolhatatlan Istene zavarta meg a fejedet, ami az idegenekkel, akik a templomot megnézni
utaznak ide, oly gyakran megtörténik, hogy azután olyan dolgokon kezdenek töprengeni, amit
az ember feje nem bír el. Ezeket a dolgokat csak a zsidók feje bírja, akik gyermekkoruktól
nevelődnek Istenük megértésére, és akikbe a tizenkettedik évüket elérvén annyira belérög-
ződött már az Isten, hogy szüleiknek nem is kell segíteniük a kenyér megáldásában, sem az
imádkozásban.
- Adenabar barátom! - mondtam neki. - Együtt láttuk és tapasztaltuk a dolgokat. Elismerem,
hogy nagy a gomolygás a fejemben, és ezt nem is szégyellem.
- Szólíts inkább a római nevemen! - szakított félbe élénken. - Amúgy is rómaibbnak érzem
magam, mint bármikor. Petrónius a római nevem. Ezzel a névvel nyugtázom a zsoldomat a
quaestornál, és erre a névre kapok írott parancsot, ha valakinek úgy tetszik, hogy a parancsát
viasztáblára karcolja. De reményem van rá, hogy egy egész cohors parancsnokságát bízzák
rám, és áthelyeznek Galliába vagy Hispániába, de az is lehet, hogy egyenesen Rómába. Máris
iparkodom tökéletesíteni latin tudásomat, és megszokni új nevemet.
Vizsgálólag tekintett reám ismét, mint aki mérlegeli, mennyire zavaros a fejem, és mennyire
hihet a szavamnak.
- Nekem Adenabar vagy - mondtam. - Nem nézlek le szír származásod miatt, mint ahogy a
zsidóktól sem idegenkedem már, igyekszem inkább megismerni szokásaikat és vallásukat. De
csodálkozom rajta, miért nem a sivatagba vezényeltek őrszolgálatba, vagy valahová a szkíták
nyilai közelébe. Ott ugyanis hamarabb kiadnád a lelked, és vele a másokat izgalomban tartó
titkokat, amikről csak te tudsz.
- Miféle tudásról fecsegsz? Meg vagy teljesen zavarodva? Vagy hajnal óta iszogatod ezt a jó
bort, és kapatos vagy? - korholt szelíden Adenabar. - Valami igazságod persze van, mert
fontosabb embernek érzem magam mostanában, mint azelőtt. A sivatagról meg inkább ne
beszélj nekem! Kikészíti a szemet, és még a legedzettebb katonának is látomásai támadnak.
És a tevék imbolygása, az ember tengeribetegséget kap tőle, és holmi kecskebőrbe öltözött
férfiak az őrkatona lába elé vetik a botjukat és a bot egyszeribe kígyóvá változik. Olyan
gondolatai támadnak ott az embernek, mint a művelt világban soha.
Aztán, az arckifejezésemet lesve, cinkos mosollyal kérdezte:
- Bizonyára hallottál felőle, hogy mostanság Jeruzsálemben forró lett a talaj a lába alatt
azoknak, akik használják a fejüket. Emlékszel még arra a hajnali földrengésre? Hát azt beszé-
lik, hogy akkor sok régi szent sírja is megnyílt, és a megboldogultak vándorútra keltek, és
megjelentek sok zsidó előtt.
- Én csak egyről tudok, aki föltámadt - mondtam. - Te is tudsz róla. Most azonban elő-
léptetéssel és más országba való áthelyezéssel csábítanak, hogy hallgass. De egy századost
mégsem lehet oly egyszerűen elhallgattatni, mint egy közönséges légionistát.
- Egyáltalán nem értem, miről beszélsz - nézett rám Adenabar magát tettetve. - Mondd csak,
emlékszel-e a Longinus nevű légionistára? Mondhatom, igen különös módon viselkedik azóta
a lándzsája a kezében. Még gyakorlatokon sem képes tisztességesen elhajítani. Egyszer a lábát
is megsebezte már vele, máskor meg, amikor a szénás zsákba próbálta beledöfni, kicsúszott a
kezéből, és majdnem fölnyársalt vele, noha a háta mögött álltam. De a hiba nem a lándzsában
van, hanem Longinusban. Én is megpróbálkoztam a lándzsájával, amit mások kezükbe sem
voltak hajlandók venni, és én kifogástalanul beletaláltam a szénás zsákba negyvenlépésnyi
távolságról. Longinus is jól kezel bármely más lándzsát, csak a magáéval nem boldogul.
- Azzal a lándzsával, ugye, amivel az Isten fia oldalát döfte keresztül? - kérdeztem.
- Ne mondd az Isten fiának azt az embert! - kérte Adenabar, aki összerázkódott, olyanformán,
mint hogyha férgeket akart volna a testéről lerázni. - Rossz emlékeket kelt bennem ez a szó!
Képzeld csak! A hóhérunk karja meg úgy megbénult, hogy a korbácsát felemelni sincs ereje.
Az ételt is csak üggyel-bajjal, egyik kezével a másikat segítve tudja a szájába tenni. Az
Antonius-vár seborvosa azonban semmi betegséget sem talált benne, és arra gyanakodott,
hogy csak szimulál, hogy a földjárandóságát idő előtt megkaphassa, és visszavonulhasson a
veteránok városa kényelmébe. Csak hát a húszesztendős szolgálatból kettő még letöltetlen.
Mivel a katonai orvostudomány tapasztalatai szerint a korbácsolás sokféle rejtett betegséget
meggyógyít, őt is megkorbácsolták. A korbácsolást - légiós szokás szerint puha bőrszeletet
harapdálva - derekasan kiállotta, mégsem tért vissza tagjaiba az ereje. Végül is reumának
minősítették a nyavalyáját, ami általános betegség a légionisták között. Mi, tisztek, talán még
inkább szenvedünk tőle, mivel a kényelmes helyőrségi szolgálatból gyakran kerülünk olyan
helyzetbe, hogy hidegben és átázva is a puszta földön kell hálnunk.
- Pedig - tűnődött Adenabar - nem emlékszem, hogy a názáreti bárkit is megátkozott volna
közülünk. Ellenkezőleg: atyjához kiáltott a keresztről, és őt kérte, bocsásson meg nekünk,
mivel mi állítólag nem tudtuk, mit cselekszünk. Én akkor ugyan azt hittem, félrebeszél, hiszen
az atyja nem volt ott.
- Nem értem, mi köze van mindennek Longinushoz és a légió hóhérjához - kérdeztem
kedvetlenül.
- Hát az, hogy meg vagyunk rémülve a názáreti miatt - mondotta Adenabar. - Nem volt
közönséges ember. Mikor a kivégzésén résztvettek meghallották, hogy föltámadt, még jobban
megriadtak. A katona élete elég egyhangú, és ezért azonnal elhisz minden szállongó hírt.
Minél képtelenebb hír, annál könnyebben. Akkor aztán más nem is kell, csak hogy egy pajzs
csörömpölve zuhanjon az éj sötétjében a kőpadlóra, vagy egy ócska olajmécses szétpattanjon,
és az egész helyőrség talpra szökve kiáltozik az istenek segítségéért.
- Mint hírlik, a zsidóknak is ugyanilyen gondjaik vannak városszerte - folytatta. - Aludni sem
mer egyedül senki. Éjszaka fölsírnak a gyerekek, és azt panaszolják, valaki idegen hajolt
föléjük, és érintette meg őket. Mások meg arra ébrednek, hogy az arcukra forró csöpp hullott,
mégsem látnak semmit és senkit, amikor a lámpást meggyújtják. Azután a tanács tagjai is
nagyon mossák a kezüket, mint mondják, és a törvény legszigorúbb értelmezése szerinti
tisztuló eljárásoknak vetik magukat alá, még a sadduceusok is, akik pedig nem szőrszál-
hasogatók. Velem azonban nem történt semmi rossz, nyugtalan álmaim sem voltak... És te?
- Én? - kérdeztem. - Én az utat keresem.
Adenabar furcsálkodva nézett rám. Noha a bor felét már fölhajtotta anélkül, hogy vizet is
kevert volna hozzá, mégsem láttam az ittasság jeleit rajta.
- Énnekem úgy mondták, sok az út, és a tévút is sok. Gondolod, te fogod megtalálni, a római
polgár, amikor a zsidók maguk sem biztosak benne? Attól félek, becsapják előtted a kaput, és
az orrodat fogod betörni rajta!
- Csak nem állítod azt - kérdeztem a szavaktól megdöbbenve -, hogy te, a római légió
századosa is ismered a csendeseket, és az utat keresed magad is?
- Bejöttél a kelepcémbe, ugye? - kacagott a térdét csapkodva Adenabar. - Azt hiszed, nem
tudom, az utóbbi napokban miben fáradoztál? Nekem is vannak barátaim a városban, több is,
mint neked, az idegennek.
- Énszerintem rosszul csinálják a rómaiak, hogy a légiót itt tartják ebben az országban -
folytatta komolyra fordítva a szót. - Máshol ezt lehet csinálni. A légiós megismerkedik az
országgal, ahol mint rendfenntartó szolgált, az ottani lakosok megbarátkoznak velük, és
megtanítják őket a maguk szokásaira. Amikor a légionista leszolgálta a húsz esztendejét, kiad-
ják ott neki a földjét, feleségül vesz egy odavaló asszonyt, és ő is megtanítja a környezetét a
római szokásokra. Ezt azonban Júdeában, Jeruzsálemben nem lehet megtenni. Minél tovább él
itt az idegen, annál inkább erőt vesz rajta a félelem a zsidók Istenétől, vagy pedig meggyűlöli
a zsidókat. Hiszed vagy nem, de a római tisztek között is akadnak, inkább a kisebb helyőr-
ségekben, akik máris áttértek a zsidók hitére, sőt körül is metéltették magukat. Én nem, ne
hidd! Csupán merő kíváncsiságból szereztem adatokat a zsidók útjairól, és nem kémkedésből,
hanem azért, hogy jobban megérthessem őket, és ne kerüljek a félelmetes Istenük hatalma alá.
- De hiszen a keresztre feszítéskor te magad is elismerted őt Isten fiának! - emlékeztettem. - A
sírjában is te voltál velem, amikor ő már föltámadt, és saját szemeddel láttad az üresen is
érintetlen halotti lepleket.
- Így volt - hagyta rá Adenabar. Majd hirtelen odacsapta az agyagcsuprot a padlóhoz, hogy
szilánkokra hullott szét, maga pedig a méregtől kivörösödve kiáltotta a helyéből fölpattanva: -
Átkozott legyen a zsidókirály, átkozott a varázslatok városa és átkozott a templom is, amely-
ben egyetlen kép sincs, hogy legalább a képét lehetne összetörni az istenüknek! Mégiscsak
különös, hogy van egy ember, akit nem lehet megölni! Régebben is feszítettek keresztre
ártatlanokat, mégsem jártak vissza kísérteni! A názáreti azonban a katonai fegyelmet is
zavarja!
Megszólaltak a templomi harsonák, a zsidók megkezdték esti imájukat. A vékony falakon át
behallatszott a templomkapu csikorgása. A sabbat befejeződött. Mindketten megkönnyeb-
bülve lélegeztünk föl. Adenabar bocsánatot kért, hogy a csészét fölindulásában összetörte:
- Dühös voltam, pedig százados létemre több eszemnek kellene lennie, mint az alárendelt-
jeimnek. És bizonyára babonás és tanulatlan ember vagyok mégis, ha ennyire gyötör, ami
Longinus lándzsájával és a hóhérunk karjával történt. Magam is láthatatlanok lépéseire riadok
az éjszaka kellős közepén. Te, aki annyi tudást szereztél már titokban a zsidókról, adj tanácsot
nekem, hogyan szabadulhatnék ettől a zsidó varázslattól?
- Hogyan áll a dolog, Adenabar? Elismered-e, hogy bűnös ember vagy? - kérdeztem.
- Miféle bűnre gondolsz? - fordult felém csodálkozva.
- Hiszen a fegyelmet csakúgy megtartom, mint a szabályzatot, és a kapott parancsokat is
teljesítem a lehető legjobb tudásom szerint. Kisebb vétségei mindenkinek lehetnek, de azért
én sem vagyok rosszabb katona és tiszt, mint mások, úgy gondolom. A valószínű előlépte-
tésem, amiről hallottam, az is a szolgálati éveim során szerzett érdemeimből következik.
- Legyen, mint mondod - jegyeztem meg. - Ha így van, teneked akkor aligha lehet dolgod a
názáreti Jézussal. Ahogy énnekem mondták, nem azért jött, hogy a hiba nélküli kiválóakat
keresse, hanem a bűnösöket. Az ítéletétől azonban megszabadulhatsz, ha ezt mondod:
„Istennek fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”
- Jobban hiszek én a zsidók tisztulási módszereiben - vélekedett Adenabar. - Az volna a jó, ha
az ember megmoshatná alaposan magát, és különböző színű fonalakat égethetne a tűzben meg
más efféléket cselekedhetne. Te azonban nagyot tévedsz a názáreti Jézust illetően. Nem máso-
kat keresni jött ő, hanem Isten választott népét, vagyis ahogy ők maguk mondják, Ábrahám
gyermekeit. És hogy mi történt vele, saját szemeddel láthattad. Én csak a kapott parancsot
teljesítettem, a sorsáért tehát nem vagyok felelős! Zűrzavar lenne, és háborút sem lehetne
viselni, ha a katonák a saját fejükkel kezdenék fontolgatni a kapott parancsokat. Nemde,
valamelyik római hadvezér, a nevét elfelejtettem, végeztette ki a saját fiát is, mert a kapott
paranccsal ellentétben hamarább indult csapatával támadásba, és bár diadalt aratott, a katonai
fegyelmet megszegte. A tiszti iskolán legalábbis így tanították.
- Én pedig arra a véleményre jutottam - mondottam -, hogy a názáreti előttünk érthetetlen
okból maga akarta, hogy ilyen módon történjék vele minden, ami történt. Megértjük ezt majd
hamarosan, mivel az országa még itt van a földön. Ezért zuhannak le a pajzsok az Antonius-
várban, és riadsz éjjelenként láthatatlanok lépteinek hangjára. Annak a jele ez, hogy velünk,
rómaiakkal is akar valamit. Neked azonban nem kell félned tőle. Különben is, a tanítása
szerint, a rosszat nem szabad rosszal viszonozni. Ha valaki arcul üt, fordítsd oda a másik
orcádat is neki, és más ilyenféléket tanított, mely tanítások mindenike ellenkezik az értelmes
szokásokkal.
- Beszéltek erről a tanításról nekem is - hagyta helyben a mondottakat Adenabar minden
különösebb meglepődés nélkül. - Épp ezért tartom a magam szempontjából veszélytelennek
őt, és nem is félek tőle, noha kínos volna találkoznom vele, már ha valóban a városban jár-kél
titokban. Hajam is égnek meredne bizonyára, ha hirtelen megjelenne, és megszólítana.
Körülmetéletleneknek azonban nem jelenik meg, énnekem legalábbis így mondották, csak a
saját tanítványainak és azoknak az asszonyoknak, akik Galileától fogvást követték őt.
Oly igen meglepett ez a beszéd, hogy mindenféle elővigyázatosságról megfeledkezve beszél-
tem el neki, milyen különös jelenést láttam Simon házában, és hogyan láthattam a föltámadása
napján kertész képében őt magát.
- Úgy vélem, nagyon kicsapongó életet folytattál Alexandriában, és jóval többet olvastál
annál, amennyit egy ember feje kibír - szánakozott rajtam Adenabar a fejét csóválva. - Ez az
éghajlat sem lehet alkalmas számodra. Okosabban tennéd, ha továbbállnál innen késlekedés
nélkül! Szerencséd, hogy a barátom vagy, és ezért nem jelentelek föl, ha megígéred, hogy
nyugton maradsz, és fegyelmezed magad!
- Egyszer már meggyanúsítottak, hogy a rómaiaknak kémkedek! - kiáltottam. - Én azonban
mégsem akarok gyanakodni senkire sem! Különben azt kellene gondolnom, téged úgy küldtek
hozzám, figyelmeztetésül, hogy ne ártsam magam a zsidók ügyeibe!
- Hát hogy őszinte legyek - válaszolta zavartan és a tekintetemet kerülve Adenabar -, a
helyőrség parancsnoka tett célzásokat, hogy megnézhetném, mivel és hogyan töltőd idődet,
merthogy nem szeretné, ha proconsul barátja összeütközésbe kerülne a zsidókkal. Úgy gon-
dolom, hogy a várban eluralkodott nyugtalanság miatt szeretné megtudni tőled mindazt, amit a
zsidók újabb és az előzőnél nagyobb szabású összeesküvéséről a rend és a nyugalom ellen már
bizonyára megtudtál. Kémkedésre természetesen nem kényszeríthet téged, hiszen római
polgár vagy, és mint hírlik, oly magas helyről van ajánlóleveled, amit én nem is merek han-
gosan kimondani. Nem akarom hát továbbadni azt sem, amit barátként mondottál nekem. Azt
említem majd legföljebb, hogy te is zaklatott és nyugtalan vagy, mint a legtöbben manapság.
A szellemekről és a látomásokról azonban a legokosabb lesz hallgatnod, mert a helyőrség
parancsnoka kemény ember, aki nem hisz az effélékben. Magam is csak nevetségessé tenném
magamat, és az előléptetésemet veszélyeztetném, ha ilyesmiről említést tennék.
- Valahol beázik a tetőd - jegyezte meg az arcát törölgetve, és föltekintett a mennyezetre. -
Úgy érzem, az arcomra hullott pár csepp. De az is lehet, hogy a hitvány galileai bor mégis
erősebb, mint gondoltam. Kössünk egymással szövetséget! Engeszteld ki a názáreti Jézust
irántam, ha ismét találkozol vele, és hogyha egyáltalán hajlandó lesz meghallgatni. Én a tiszti
rangomra tekintettel nem futkározhatok utána, de szeretném, ha békén hagyna!
- Férgek is volnának itt? - kezdett körbenézegetni hevesen vakarózva. - De hiszen arról szó
sem lehet! Nem ajánlottam volna ezt a szobát neked, ha tudom, hogy férgek fognak rajtam
mászkálni, ha csak pár percig is üldögélek itt nálad.
- Nincsenek férgek a szobában - mondottam, pedig míg Adenabar vakarózott, magam is
csiklandást éreztem a bőrömön, és borzongtam és reszkettem. - Azt gondolom azonban, valaki
érkezőfélben lehet hozzánk.
- Ha így van, én nem akarok zavarni - emelkedett föl gyorsan Adenabar, szorosabbra csavarva
magán a köpenyt -, máris megyek utamra! Úgyis megbeszéltük megbeszélnivalóinkat, a borod
meg elfogyott.
A menekvésre nem maradt ideje, mert máris hangok hallatszottak: először a szír házigazdámé,
majd fölfelé közeledő lépéseké. Adenabar a falhoz lapulva jelezte a szája elé tartott két ujjá-
val, hogy legyünk csendben. Szobámba a nagy fejű Zákeus lépett be egy köpenyes férfiúval,
aki azonban oly szorosan belé volt burkolózva a köpenyébe, hogy az arcát egyáltalán nem is
vehettem ki.
- Békesség neked, Zákeus - köszöntöttem. - Itt maradtam a szobámban, látod, itt vártam
izgatottan, hogy híradással legyél!
- Békesség néked is, római! - üdvözölt feltűnően hidegen Zákeus. Érezhetőleg teljesen
elfelejtette, hogyan fonta karját a nyakam köré, és csókolt meg cirénéi Simon borától megit-
tasodva. Az a férfi azonban, akit magával hozott, visszahőkölt Adenabart látva, és izgatottan
tudakolta, ki az.
Szír házigazdám, aki az ajtómig kísérte őket, készségesen válaszolt a kérdésre:
- Csak egy százados az Antonius-várból, és a rangja ellenére nekem jó barátom. Ne féljetek
tőle. Megértő a zsidókhoz, és nem tisztátalanabb, mint én vagy az a ház, amelybe már
bejöttetek.
- Szóval kelepce!? Ide csaltál, te Júdásnál alávalóbb és gyalázatosabb? - csapta képen az
idegen férfi Zákeust. Megfordult, hogy elmeneküljön, de én elébe ugrottam, és visszatartottam
a karjánál fogvást. Szerintem nagyon csúnya dolog volt tőle a nyomorék Zákeust megütni.
- Ha ezt tudom, ide nem hozlak soha! - nyomkodta az arcát Zákeus, hol rám, hol meg
Adenabarra nézve rémülten. - A római ravaszabb, mint gondoltam volna. Üsd meg a másik
orcámat is, megérdemlem.
- Úgy gyanítom, ismerlek az orcádról és a bűnös tekintetedről, te zsidó! - szólalt meg a Zákeus
társát vizsgáló Adenabar. - Te sem félnél különben ennyire egy római századostól! Csak nem
a keresztre feszített zsidókirály pereputtyához tartozol? Olyan a beszéded, mint a galileaiaké!
- Jaj, dehogy! Ebben tévedsz, százados uraság! - védelmezte a társát Zákeus aggodalmas-
kodón. - Ő is vámszedő és adószedő, mint én, és mindketten buzgó barátai vagyunk a római-
aknak, Izráel minden békét és rendet szerető fiával együtt.
- Ne halmozz a lelkedre több bűnt, Zákeus! - szólalt meg az idegen. - Egyikünk sem barátja a
rómaiaknak. Azelőtt vámszedő voltam valóban, de bűneimet megbánva már bocsánatot
nyertem.
Elengedtem a karját, és zavartan tördeltem a kezem, mintha megégettem volna:
- Békesség néked! - mondottam. - Úgy vélem, tudom, ki vagy, és ne félj a századostól, nem
akar semmi rosszat. Épp ellenkezőleg, azt szeretné, ha megbékélhetne uraddal, amennyire
lehetséges.
- Nem szégyellem az Uram nevét, mert aki őt megtagadja, azt ő is kitagadja országából - húzta
ki magát az idegen, hol reám, hol Adenabarra pillantva. - Máté vagyok, egy ama tizenkettőből,
akit ő választott maga mellé, és fölöttem a halálnak nincs hatalma, mert az ő országában örök
életet kapok tőle. Benneteket, rómaiakat, a külső sötétségbe fog taszítani, és ott lészen majd
sírás és fogaknak csikorgatása.
Ez új volt nekem.
- Nem tudtam, hogy ilyen kemény szavakat is mondott - kiáltottam föl megdöbbenve. - Békes-
ség azonban néked, és legyen áldott e szoba, ahová te, a király szószólója, betetted a lábad.
Foglalj helyet, ülj le, Zákeus, te is. Beszélj uradról nekünk, égek a vágytól, hogy hallhassunk
róla!
Miután Máté óvatosan leült, Zákeus is letelepedett, de féltében szorosan Máté mellé húzódott.
- Már nyilván körülzárták légionistáid a házat az est sötétjében! - vádolta Máté Adenabart,
szúrós pillantást vetve rá. - Nem hittem volna, hogy egy római ilyen rútul csapdába csaljon!
- Ne vádolj minket, rómaiakat mindenféle gonoszsággal, galileai Máté! - szólt vissza harago-
san Adenabar. - A proconsul el sem akarta ítélni a te tanítódat, a zsidók kényszerítették rá
erőnek erejével. Semmi vitám nincs sem veled, sem a királyoddal, elszelelhetsz énfelőlem
most is, ahová akarsz, csak a városi őrséget kerüld el!
Máté közben elszégyellhette magát az ijedségért, de mikor rájött, hogy nálam biztonságban
van, és az életére nem tör senki, azon nyomban zsidó szokás szerint fölényes lett:
- El sem jöttem volna hozzád, római, ha nem hallok rólad oly sokat, túlságosan is sokat már.
Noha sem a törvényeket, sem a próféták írásait nem ismered, mégis az utat keresed állítólag
körülmetéletlen létedre, és titkaink után kajtatsz, értetlen asszonyszemélyeket is megtévesztve.
Nem is tudom mással magyarázni, csak azzal, hogy vagy gonosz szellem bújt beléd, vagy
varázsló vagy, hogy még Jánost is rá tudtad szedni, hogy a kérdéseidre válaszoljon. Térj ki az
utunkból, járd a magad útjait, és ne avatkozz olyan dolgokba, amikből úgysem érthetsz
semmit! Eljöttem, hogy megmondjam neked, ne kínozd tovább a fölzaklatott asszonyokat!
Elkeserítettek az elutasító szavak. Heves ellenszenvet éreztem iránta, és szerettem volna vitá-
ba szállni vele, de kénytelen voltam belenézni az arcába. És az arcán csakúgy, mint szemében
és homlokredőiben ugyanazt a szavakkal elmondhatatlant láttam meg, ami őt s a király többi
tanítványát minden más embertől megkülönböztette. Bizonyára jobban tudja és érti a dol-
gokat, mint én fogom valaha is.
- Nem vitatkozom veled - válaszoltam ezért alázatosan. - De azt gondolom, megnyílik az ő
útja mindenkinek, aki szívében egyszerűséggel és alázattal keresi azt. Előttem is megnyittatna
a kapu, ha buzgón kopogtatnám. De legalább azt magyarázd meg, miért mutatta meg magát
nekem cirénéi Simon házában?
Zákeus is kérőleg nézett Mátéra, de Máté arca megkeményedett, és így szólt:
- A mi Urunk azért jött, hogy megkeresse Izráel elvesztettjeit. Ezért hívott el engem a vámos-
asztalom mellől, Kapernaumban. Föl is álltam azonnal követni őt. Házamat s vagyonomat
hagytam el érte és családomat. Zákeus úgyszintén Izráel elveszettjei közül való. Cirénéi
Simon a Görög zsinagóga tagja, és hordozta is a názáreti keresztjét. Megértenénk hát, ha
ennek a kettőnek jelent volna meg, azt azonban nem hisszük, hogy egy körülmetéletlen római-
nak is megjelenjék. Így gondolkodunk erről a dologról magunk között. Amiképpen nem
hisszük el az elragadtatott asszonyszemélyek látomásait, még kevésbé hisszük egy rómainak.
Lehet, hogy mágus vagy, varázsló, és csak aljas szándékaid megvalósítása érdekében akarsz
megismerkedni velünk. Az is lehet, te vagy az, akiről egy vak koldus beszélte, hogy tanítónk
nevével visszaélve a követ kenyérré változtatta. Megzavartad cirénéi Simont és Zákeust is
annyira, hogy ami jelenlétedben történt cirénéi Simon házában, inkább emlékeztet boszor-
kányságra, mintsem az ő országára.
- Igaz - bólintott rá Zákeus is. - Nagyon föl voltam zaklatva, és teli voltam félelemmel a
hallottak miatt. Először a munkavezető, Eleasar szellemképét varázsolta cirénéi Simon elé,
aztán meg arra csábította Simont, itasson le erős borral bennünket, és akkor aztán teljesen
megzavarodtunk. Inkább hiszek tenéked, Máté, akit ismerlek, mint a rómainak, akit nem
ismerek.
- Cirénéi Simonnak is jobb gondolatai támadtak azóta - folytatta felém fordulva -, és tudni
sem akar rólad, aki nem vagy Izráel elveszettje. Rosszat ugyan nem kíván neked, noha
varázslatoddal ugyancsak tetemes gazdasági kárt okoztál neki. Jobban teszed azonban, ha nem
keresed a társaságát, nehogy eltérítsd őt az útról.
Szerintem Máté megérthette elkeseredésemet, és azt az alázatot is tisztelhette, ahogyan szót
sem szólva fordítottam félre a fejemet, hogy a könnyeimet eltitkoljam.
- Érts meg bennünket, római! - szólt engesztelően. - Nem akarom én csak a rosszat keresni és
látni benned, ellenkezőleg! Talán varázsló sem vagy, csak valami hatalmas szellem szorongat,
gonosz szellem, és az késztet tanítónk nevével visszaélni, noha nem ismered sem őt, sem
országa titkát. Nagyon szigorúan figyelmeztetlek hát, ő csak nekünk, az általa kiválasztot-
taknak adott hatalmat és erőt, hogy neve segítségével betegeket gyógyítsunk, és gonosz szel-
lemeket űzzünk. Mi sem tudjuk a megpróbáltatásokat elviselni, beismerem, és hitbéli gyön-
geségünk miatt az erő is eltűnt belőlünk, de majd visszatér idejében. Addig pedig imádkozva
és virrasztva várjuk az ő országát.
Szemrehányóan nézett reám, felém nyújtva kezét, s én annak az erőnek a sugárzását éreztem
áramlani belőle, amelynek létezését az imént tagadta. Mert noha távol állt tőlem, és a keze
sem érhetett hozzám, mégis erős érintést éreztem.
- Elutasítván hát mind téged, mind pedig kísértéseidet magunktól, nem másra hivatkozom, de
az ő saját szavaira, amikkel bennünket figyelmeztetett jó előre: Ne vessétek kutyák elé azt,
ami szent! Nem azért jött, hogy megdöntsön törvényeket és prófétákat, hanem hogy kitelje-
sítse azokat. Nekünk is megtiltotta, hogy pogányok közé menjünk, vagy akár csak samáriai
városokba is. Hogyan nyithatnánk meg akkor az ő útját és az ő igazságát tenéked, római?
Nem sértődtem meg, noha a zsidók goromba módján engem, a római polgárt kutyának neve-
zett. Csüggedésem azonban igen mély volt, és ezért így válaszoltam neki:
- Én ugyan azt gondolom, egészen mást mondott ő, de hát hinnem kell, amit mondasz, mivel ő
maga hívott el téged szószólójának. Legyek hát kutya a szemedben, de a kutyát is megtűrik a
gazda házában, és a kutya is meghallja a gazda hangját, és engedelmeskedik neki. Szent
írásaitok sem olyan ismeretlenek számomra, mint gondolod. Engedd, hogy én is Izráel kirá-
lyára hivatkozzam, aki úgy mondta, több egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán. Te meg
még azt sem engeded, hogy elfoglalhassam egy kutya helyét az ország kapujában?
Adenabar hallgatott egy ideig, mint aki nem hisz a fülének, de aztán talpra szökött, és
kiáltozni kezdett:
- Megbolondultál, hogy a kutya helyét könyörgöd magadnak a király kapujában te, a római
polgár? Most már biztos, hogy elvarázsoltak, de az is, hogy a föltámadott tanai veszedelme-
sebbek, mint gondoltam.
Zákeus Mátéhoz bújt megriadva, pedig Adenabar nem merészelt hozzájuk nyúlni. Épp ellen-
kezőleg, amikor sikerült lecsillapodnia, kérőleg emelte feléjük a kezét:
- Katona vagyok, százados, de urad ellen nem vétkeztem szándékosan azzal, amikor kato-
naként és parancsot teljesítve őrködtem keresztre feszítésén. Békíts ki hát engem uraddal, és
én is kész volnék kezemet mosni zsidó szokás szerint, és megsemmisíteni régi ruháimat, vagy
kikaparni a kovászolatlan tésztát a fal hasadékából, vagy megtenni akármit, amit számomra és
tisztulásomul kitalálsz. Nem akarok haragban lenni a te uraddal, noha egyáltalán nem törek-
szem országába sem, szívesebben járom a magam útját.
Gondolom, Máté megkönnyebbülhetett, hogy sem neki, sem Jézus többi tanítványainak nem
kell félnie a rómaiaktól, már amennyire ez Adenabaron múlik.
- Nekem úgy mondták, ő maga bocsátott meg a keresztjén a rómaiaknak - válaszolta -,
mivelhogy nem tudtátok, mit cselekedtek. Noha én nem voltam ott, és így nem hallottam, de
azért csak járj békével, felőlem is.
- Igazságod van - lelkesedett Adenabar -, és talán valóban nem tudtam, mit teszek, de ha tud-
tam volna is, akkor sem tehettem volna másként, mint katona. Megkönnyebbültem a szava-
idtól mindenesetre, és remélem, hogy urad sem fog velem viszálykodni.
- Nem tudom, mit gondoljak rólad - fordult felém Máté, fáradtan dörzsölve szemét. -
Alázatosan beszélsz, és nem úgy, ahogy a megszállottak beszélnek.
- Mégsem ismerhetlek el testvéremnek - vitatkozott nyugtalanul önmagával -, hiszen pogány
vagy, és tisztátalan ételekkel élő! Legalább prozelita lennél, de hát a köpeny senkit sem tesz
Izráel gyermekévé!
- Nem bizony! - döngette meg Zákeus keszeg mellét. - És így nem is Izráel elveszettje, mint
én voltam. Engem azonban maga Jézus ismert el Ábrahám gyermekének, de az olyan ember,
aki körülmetéletlen, hogyan juthatna egyáltalán Ábrahám kebelére?
- Tegnap te sem így beszéltél, amikor nyakam köré fontad a karod, és testvércsókot adtál! -
emlékeztettem, noha tudtam, hogy ez a két zsidó - Izráelnek Istennel kötött szövetsége alapján
úgyis kizár a szövetségből mindenki mást. Zákeus ismét megcsúnyult a szememben.
- Kimerített az utazás, és az is kihozott a sodromból, amit a Jeruzsálemben történtekről
hallottam - mondta Zákeus. - Te azonban rászedtél, igyak abból az erős borból. Nem tudtam,
hogy mit tettem, most már jobban tudom.
- Énnekem már elég volna a helyedben! - jegyezte meg felém Adenabar gúnyosan. - Mindkét
arcodra elég ütést kaptál már, és minél inkább forgatod a fejed, annál inkább kapsz. Hagyj föl
az egész őrültséggel! Nem teérted támadt föl a királyuk úgysem, elhiheted!
- Csakhogy ez a fej az enyém, és azt teszek vele, amit akarok - csökönyösködtem. - Levágatni
csak a császárnak van joga. Menj békében, Adenabar, most már nincs félnivalód!
- Nem szeretnélek itthagyni téged védtelenül ezzel a két emberrel! - ellenkezett.
- Ne is menj! Menjünk mi! - húzta Zákeus Máté kezét. - Ti, rómaiak, csak maradjatok! A mi
utunk úgysem a ti utatok!
Én azonban nem bocsátottam el őket. Kikísértem Adenabart, de figyelmeztetéseire ügyet sem
vetve siettem vissza, és magamat megalázva térdeltem a kegyetlen vámszedő elé:
- Irgalmazz nekem, Jézus király elhívottja és kiválasztottja! Mit ér a tanod, ha barátságot csak
a testvéreiddel szemben tanúsítasz? Ezt mi is megtesszük egymással, rómaiak. Az ő tanait
azonban az irgalom és szeretet tanainak tudom. A te szíved miért van kőből mégis, és miért
utasítasz el engem? Dob maradékot a gazdag is dús asztaláról a kutyáinak, még ha megveti is
őket. Taníts hát engem!
Adenabar távozása megnyugtathatta Mátét, és most - mivel az ellenszegülés ellankasztotta -
leült megint. Tenyerébe temette arcát, és ráébredtem, még jobban kínlódik, mint én.
- Érts meg engem, és ne vádolj kegyetlenséggel - fogott beszédbe egészen megváltozott
hangon -, csak szívemet fájdítanád, amely már úgyis fáj. Olyanok vagyunk, mint a farkasoktól
szétzavart juhnyáj. Oltalmazzuk ugyan ingásunkban egymást, a lelkünk legmélyén azonban
tévelygők vagyunk, mivel Urunkat elveszítettük. Jaj, római, miért gyötörsz engem? Számunk-
ra nincs más lehetőség, mint kitartóan védelmezni, ami ránk maradt. De mi egymással is
civakodunk, és egymást is megsebezzük szavainkkal, mert Péter mást mond, János is mást
mond, és még csak azt sem képes mindegyikünk elhinni és megérteni, hogy föltámadt a
sírjából. Te ugyan bárányként törekszel közénk, de honnan tudhatnánk, nem farkas vagy-e
belül. Tüskebokorról nem lehet szőlőt szedni! Hogyan tudhatnánk jót hinni egy rómairól?
- Pedig ő azt parancsolta, szeressük ellenségeinket! - tört ki belőle hirtelen. - És imádkozzunk
azokért, akik bennünket üldöznek... de hogyan tudná az ember ezt megtenni? Azt is mondta,
ha jobb szemed kísértésbe visz, vesd ki, és dobd el! Ha jobb kezed visz kísértésbe, vágd le, és
vesd el! Amíg ővele voltunk, hittünk, de mióta elment, belőlünk is kiszállt az erő, és csak
tévelygünk. Hogyan tudhatnánk a jó megértőt a rossz megértőtől elválasztani, amikor mi sem
értjük őt igazából.
- De a helyes imádkozást csak megtanította, amikor szövetséget kötött veletek, és megalkotta
a misztériumot, mely mindannyiótokat hozzá fűz, noha ő nem csak ember volt!
- Na, nézd, hogy kíváncsiskodik titkaitok után, amiket még én sem tudok! - figyelmeztette
Zákeus riadt taszigálással Mátét. - Csak az arca ártatlan, de amúgy nagyon ravasz! Engem is
azért itatott le, hogy kikíváncsiskodja, énreám milyen titkokat bízott a Messiás, amikor nálam
járt.
Máté azonban nem volt haragos. Ellenkezőleg, mintha az általam mondottakon töprengett
volna.
- Igazságod van, idegen! - mondotta lehiggadva, pillanatnyi hallgatás után. - Valóban meg-
tanított bennünket helyesen imádkozna, és a velünk való szövetségét is megerősítette. Én
azonban nem taníthatok neked olyat, amit csak nekünk adott.
Gyöngédséggel telítődött egész lénye, és mintha kiengesztelődött volna irányomban is, gyer-
metegen mosolyogva kulcsolta össze a kezét.
- Ő tudhatja a legjobban, miért épp bennünket hívott maga mellé. Bizonyosan látott valami
olyat mindannyiunkban, amire országa fölépítéséhez szüksége volt... ezt azonban mi sem
értettük akkor. Őt követve is irigykedtünk egymásra, és a hallott tanításon egymással vesze-
kedtünk, újra és újra kérve, magyarázná meg a szavait jobban. Még most sem értem, miért
választotta legközelebbi tanítványaiul Pétert, Jakabot s különösképpen az ifjú Jánost, és
tanított nekik olyat is, amit nekünk, a többieknek nem tanított, miért vitte magával őket a
hegyre, és engedte, hogy olyat lássanak, amit mi, többiek, nem. Miért választotta a Kárióthból
való Júdást, és miért bízta pénzünket éppen az ő gondjára, azt sem értem, de nyilván megvolt
rá az oka.
Mint vámszedő tudok írni és olvasni görögül is, és elvégzek nehezebb számolási műveleteket,
értek különféle súly- és egyéb mértékek használatához. Most is kénytelen vagyok mérlegelni
gondolatban mindazt, amit mondanak nekem, és ami történik körülöttem. De ha nincsenek új
mértékeim, régi mértékeket kell használnom. A régi mérték a Mózes, a próféták és az írások
mértéke, ezzel azonban a pogányokat nem lehet mérni. Nem bizony, bárhogyan próbálkozzam
is. Szívemben is gyötrődöm emiatt, mivel tudásom következtében, aminek az alapján ő
kiválasztott, különös súllyal vésődtek belém ezek a szavai: Amilyen mértékkel ti mértek,
azzal mérnek tinéktek is! Nekem olyan sejtésem van, hogy új mértéket adott nekünk, de hogy
milyet, azt nem értem. Újra és újra vissza kell térnem ezért a régi mértékhez, amit gyer-
mekkorom óta ismerek.
Ezek a szavak fölkeltették a figyelmemet, mert rhodoszi jó tanítóm jutott eszembe, aki azt
tanította nekem, mindennek mértéke az ember. Ezért hát a tökéletlenség, a gyanakvás és a
fogyatékosság volt számomra az az egyetlen mérték, amivel az élet és a világ eseményeit
mérni tudtam. Ez a tan tett belátóvá mind a mások, mind a magam gyengeségeivel szemben,
és ebből következik az, hogy soha nem ítélek meg senkit túl szigorúan. Az ember törekedhet a
jóra, de a jó tökéletes megvalósítására, azaz a teljes szépség elérésére nincs módja, mivel csak
ember. Ez a tudat egyrészt elcsüggesztett, másrészt azonban segített magamat elviselnem;
mivel a csarnok filozófusainak túlzó merevségét mind az erények, mind a gyönyörök gyakor-
lása tekintetében terhesnek éreztem, megpróbáltam beérni a középúttal. Szenvedélyem azon-
ban soha nem engedett megmaradni a középúton, hol erre, hol arra tántorogtam le róla, bár
szerintem a középút elérésére való törekvés felel meg leginkább az emberi mértéknek.
Egyetlen villanással megértettem Máté szavait, és megsejtettem, a názáreti Jézus valóban új
mértéket hozott a világnak. Emberként és Isten fiaként járt a földön, és tért vissza sírjából,
hogy isteni eredetét bizonyítsa. Embertől származó új mérték csak egy újabb vitáknak és
bírálatoknak alávetett viszonylagos mérték lenne a többi emberi mérték között, az általa adott
azonban értelemmel nem mérhető és nem vitatható egyetlen valódi mérték, amelynek elfo-
gadása megmentheti az embert.
De milyen az új mérték? Hogyan tudhattam volna én, amikor csak a zsidóknak van szánva,
akik Isten választott népének tartva magukat különülnek el minden más néptől? Mégis cser-
benhagyták a királyukat!
Máté mintha követte volna gondolataimat:
- Sötétben tapogatózunk régi és új között, az ő országát azonban még nem értjük. Azt hittük,
azért választott bennünket, tizenkettőnket, hogy Izráel tizenkét törzsén uralkodjunk. Izráel a
világ minden népén uralkodni fog a Messiás által. De sem a prófétákról, sem az írásokról nem
mondhatunk le. Ez az ellentmondás ijesztőbb, mintsem gondoltuk volna. Mikor a templomot
megtisztította, atyja hajlékának nevezte. Hogyan vethetnénk el a szövetséget, amit Isten Ábra-
hámmal és Mózessel kötött? Széthullana egész Izráel! Ezért nem nyithatjuk meg kívülállók-
nak és pogányoknak az ő útját. Akkor már tisztátalan ételeket is ehetnénk! Távozz, kísértő!
- Én is szolgáltam rómaiakat a magam idejében - szólalt meg Zákeus -, és megismertem őket.
Azért oly kedves számomra a szabadulás. Csodálatos boldogság volt megtérni a tévelygésből
Ábrahám kebelére. Ne kísérts bennünket! Van nekünk épp elég elviselnivalónk úgyis!
Miközben elnéztem nyomorékságát és önelégültségét, engem is elfogott a büszkeség:
- Legyen, amint akarjátok! - szóltam. - Kutyává alázkodtam előttetek. De látom, mindkettő-
tökön eluralkodott a zsidó kapzsiság. El akartok kaparintani zsugori módon másoktól min-
dent, noha még ti sem értitek teljesen, mi történt. Én sem értem. Azt tudom azonban, ha az
Isten emberként születik a világra, és emberként szenved és hal meg, majd támad föl halot-
taiból, akkor az minden embert érint, nem csak benneteket, zsidókat. Továbbra is kutatni
akarom a rejtélyét, és keresni akarom őt, ha nem veletek, akkor külön utakon! Menjetek
békével!
Máté fölállt, hogy induljon, Zákeus pedig belekapaszkodott, és dühösen sandított rám. Máté
azonban már nem volt indulatos.
- Annyira képtelen, amit mondtál, hogy követni sem tudom - mondta homlokát törölgetve. -
Fogalmam sincs róla, mi módon történhetne ilyesmi? Izráel Istene kiterjesztené a hatalmát
minden népre, és akkor senki nem kárhozna el? Nem! Nem! Azt mondta életében még, sokan
vannak a meghívottak, de a kiválasztottak csak kevesen!
Izgatottan törölgette arcát és testét, mintha pókhálót akarna magáról leszedegetni.
- Nem, nem! Megtévesztés ez is és varázslat! Ő megmondta nekünk, hogy korántsem jut be
országába mindenki, aki őt elismerte urának. Szavaira is jól emlékszem: Sokan mondják majd
nekem ama napon: Uram, Uram, nem mi hirdettük nevedet és űztünk neveddel gonosz
szellemeket, és tettünk a te neved segítségével nagy és sok tetteket? Én pedig azt mondom
akkor nékik: Soha nem is ismertelek benneteket, törvénytelenségek elkövetői, távozzatok
tőlem! Ezek a szavai elítélnek téged is, tégy a nevével visszaélve akármilyen varázslatot.
Ezzel azonban magadnak ártasz csupán, és nem nekünk, kiket ő ismert és ismer.
Megremegtem a félelemtől, amikor eszembe idéződött, hogyan próbálkoztam meg a vak kol-
dussal, és hogyan sikerült nevének ereje által a világtalan kezében a követ átváltoztatni sajttá.
- Bevallom, nem ismerem őt - vallottam alázatosan. - Nincs jogom hát a nevét használni.
Nagyon sok gondolkodnivalót adtál azonban azzal kapcsolatban, hogy a názáreti Jézus
egyáltalán nem olyan szelíd és irgalmas, ha azt követeli, hogy szememet vájjam ki, vagy
karomat vágjam le, ha követni akarom őt. Jól értetted, hogy ezt mondta?
Máté nem válaszolt egyenesen, hanem ezt mondotta:
- Nem gondolom, hogy az én Uram bármit követelne tőled, aki kívülálló vagy, és kárhozatra
kerülsz úgyis. Azt sem hiszem, hogy neked helyed lenne az országában, hacsak el nem
ismered magad is előbb Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét, s törvényeit, ezután majd elin-
dulhatsz az útját keresni.
Amíg a szavain gondolkodtam, ő azonközben a küszöbig jutott Zákeussal. Utána kiáltottam:
- Bárcsak hihetnék neked, ember! Olyan már Rómában is történt, hogy egy római polgár
beleszeretett egy gazdag zsidó lányba, és a házasságra való tekintettel körül is metéltette
magát. A názáreti Jézus útja azonban egészen más valami, mint szép nő vagy gazdag hozo-
mány. Kész vagyok bármire, hogy az országát megtaláljam, ez ellen azonban tiltakozik ben-
nem valami, és nem hiszek neked! Magad is elismerted, hogy a régi mértékhez térsz vissza,
amikor az ő mértékét nem érted.
Máté összevonta a köpenyét maga körül, fejét is eltakarta jól, és köszönés nélkül eltávozott
Zákeussal együtt. Levetettem magam az ágyra, mert szerettem volna meghalni, úgy el voltam
keseredve. Arcomat kezembe temetve eltöprengtem rajta, ki vagyok tulajdonképpen, és hogy
kerülhettem ilyen helyzetbe. Bizony, jobb volna menekülnöm e kísérteties városból, gondol-
tam, amelyben semmi sem történik úgy, mint másutt, s ahol a képekkel nem ábrázolt Isten
uralkodik. Éntőlem római voltom miatt idegenkednek. De a názáreti Jézus megfoghatatlan
országa sem énérettem van. Fogni kellene holmijaimat, és továbbutazni innen Caesareába,
ahol színházban és circusban szórakozhatnék, a kocsihajtó versenyeken köthetnék fogadá-
sokat, és találnék bőségesen más örömöket is.
Tűnődésem közben egyszerre csak mint egy jelenést, önmagamat pillantottam meg. El voltam
hízva, arcom püffedt, fejem kopasz volt, s fogatlan szájjal meséltem már ezerszer előadott
történeteimet újra és újra, mindig egy és ugyanazon szavakkal. Borfoltos tógám hányadéktól
volt mocskos; fuvolások vettek körül, és szajhák ébresztgették fásult érzékeimet. Íme, hát a
jövendőm, ha most egyszerre abbahagynék mindent, lemondanék mindenről, és elindulnék
vissza a középútra. Aztán pedig a halotti máglya lángjai, s hamu és setétség.
Nem lázadoztam a látomás ellen, noha csúnyább és ellenszenvesebb volt, mint ahogy képzelni
tudtam volna. Talán beletörődhettem volna, de nem hajlottam rá. Adatott másik lehetőség is
számomra. Az, aki elhozott Alexandriából Joppéba és onnan tovább Jeruzsálembe, a keresztre
feszítés hegyére, majd a megüresedett sírba. Senki sem vitathatja el tőlem ezt az igazságot!
Visszatért belém ismét a meggyőződés, hogy nem véletlenül történik velem mindez, továbbra
is olyan eseményeknek vagyok a tanúja, amikhez fogható a világon még nem történt soha.
Azt is érzem, hogy a sírból való föltámadása után is itt van az országa a földön, közöttünk.
Vigasztalan magányomban, a kísérteties város setétségében mintha a közvetlen közelemben,
érintésnyire, lépésnyire, rezdülésnyire lenne. Erős vágy fogott el, hogy fennhangon hívjam a
názáreti Jézust, az Isten fiát, de kívülállóként már nem volt bátorságom hatalmas nevére
hivatkozni.
Valami azonban megvilágosodott számomra, és ez annyira megdöbbentő volt, hogy elámulva
ültem föl az ágyon. Ha a tanítványai nem utasítottak volna el, de befogadva maguk közé
tanítottak volna, és megpróbálták volna minden lehető módon elhitetni velem az általa tett
csodákat és föltámadását, bizonyára kételkedtem volna, gáncsoskodó kérdéseket tettem volna
föl, civódást szítva köztük. Makacs ellenállásuk viszont az eddiginél is inkább késztetett
hinnem az ország valóságában és a názáreti Jézus föltámadásában annyira, hogy egyáltalán
nem is kételkedtem már ezekben a hihetetlen dolgokban, valóságnak ismertem el őket. A
tanítványok nagyon sokat kaptak egyszerre, s nem tudtak megemészteni mindent. Hozzájuk
képest én nagyon keveset kaptam, morzsányit csupán, de az megérlelt rá, hogy az új mértéket
elfogadjam, mert az ember mint mérték, nem elégít ki már, a régihez pedig, ami a törvények
igáját hordozza, nincsen semmi kedvem.
Kifogyott lámpásomból az olaj, lángja meglibbent, kékre vált, és kilobbant. Orromban égés-
szagot éreztem. Most már nem féltem sem a sötéttől, sem az egyedülléttől, mint máskor, ha a
lámpás hirtelen elaludt. Kívülem sötétség volt, de ha szememet lehunytam, bensőmben vilá-
gosságot éreztem, mintha belül is lett volna szemem. Az a belső szem tiszta fényességet látott,
noha hunyt szemeimben teljes volt a sötétség. Emlékezetembe idéződött a kertésszel való
találkozás, és a kertész szavai csengtek vissza bennem: - Én ismerem az enyéimet, és az
enyéim ismernek engem!
- Nem merem mondani, hogy ismerlek - mondottam reszkető hangon, és szememet lehunyva
alázatosan -, de szeretnélek megismerni teljes szívemből, és bárcsak megismernél te is, és
nem hagynál el engem soha!
Ahogy ezt kimondottam, nyugalom áradt szét bennem, és szilárdan meg voltam győződve,
hogy minden úgy történik velem, ahogyan történnie kell, és hogy a türelmetlenkedéssel sem
nyernék semmit, be kell érnem a várakozással. Énbennem megállt az idő, és mintha az egész
világ megállott volna velem együtt, hogy várakozzék.
Akkor riadtam föl az elragadtatottság állapotából, amikor egy kéz érintette meg a vállamat.
Megrezzentem, és fölnyitottam a szememet. Még mindig az ágyam szélén ültem, szíriai
házigazdám lépett be a szobámba, kezében lámpással, és megérintette a vállamat:
- Valami bajod van? Beteg vagy? Miért motyogsz a sötétben, amikor egyedül vagy? Rossz jel
az ilyesmi, és félek, hogy elvarázsoltak zsidó látogatóid, és már megint nem vagy a régi!
Csak az ő aggodalmaskodó kérdezősködése térített vissza a valóságba és e szobába, ahol
voltunk. Mégsem zavart a jövetele egyáltalán. Ellenkezőleg, örvendezve nevettem rá, és a
fejét megsimítva mondottam:
- Nem vagyok beteg egyáltalán, sőt egészségesebb vagyok, mint valaha is voltam, mert végül
is megértettem, hogy jobb az egyszerű élet, mint a körülményes élet. Nem gyötörnek már
kísértő gondolatok, a zsidó látogatók se zaklattak, sőt, nem is voltak hajlandók foglalkozni a
gondjaimmal.
Nyilvánvaló boldogságom megnyugtatta Karanthészt, így aztán ő kezdett panaszkodni:
- Az a kisebbik zsidó megsértette a házamat. Békétlenséget hagytak maguk után: a gyerme-
keim fölsírtak álmukban, amikor meg én próbáltam elaludni, úgy éreztem, mint hogyha
esőcseppek hullottak volna rám. Ezért is jöttem, hogy megnézzelek, veled mi van, és hoztam
egy másik lámpást is, hogy ne félj egyedül a sötétben.
- Úgy érzem, soha többé nem fogok félni a sötétben - nyugtattam meg Karanthészt -, mert
olyankor sem vagyok egyedül teljesen, tudom, ha egymagamban vagyok is. A világ sze-
szélyes, és én nem is akarom az eszemmel megérteni. Amikor a legcsüggedtebb voltam,
olyan, mint ez a lámpa, amiből kifogyott az olaj, éppen akkor telített meg az öröm, és áradt
szét bennem. Olyan féktelen vagyok most, kedvem volna megcibálni egy kicsit a szakálladat,
csak hogy megvidámítsalak!
- Építs akkor hajlékot - biztatott Karanthész -, és ültess fákat, s végy magadnak asszonyt, és
nemzzél vele gyermekeket, úgy lesz az örömöd teljes. Akkor fogod megtudni, mi az élet!
- Mindennek megvan a maga ideje - válaszoltam -, ezé azonban még nem jött el, ahogy én
érzem!
Nem akartam azzal szegni kedvét, hogy a názáreti Jézusról beszéljek neki. Inkább éhségemet
említettem, valóban éhes voltam szörnyen, mert írás közben nem is ettem egyáltalán. Ez
Karanthész számára nagyobb öröm volt, mint bármi más, amit mondhattam volna. Amíg
családja aludt, addig mi lementünk, kenyeret, olajbogyót, salátát szedtünk elő, és addig ettünk,
és ittunk rá bort is, amíg csak Karanthész vihorászni nem kezdett örömében.
NYOLCADIK LEVÉL
Marcus Tulliának.
Továbbra is él bennem a csendes öröm, fölszabadultságom öröme; értelmetlen gondolatok
nem gyötörnek, irigykednem sem kell másokra, hogy valami olyan történik velük, amiben
nekem nem lehet részem.
Miután a levelet befejeztem, a jeruzsálemi utcákon sétálgatva csodáltam meg a rézművesek,
takácsok és fazekasok munkáit. Vezetőt fogadtam magamnak, aki megmutatta nekem a
Hasmoneusok palotáját; fölkapaszkodtam a Heródes építtette palota tornyaiba, abba az ősi
toronyba is, amelyben csak denevérek tanyáznak már. Benéztem a templomba, a pogányok
udvarára, elidőztem a fórumon, és elsétáltam a falakon kívülre, hogy Jeruzsálemet a környező
hegyekről megtekintsem. A városban minden úgy folyik tovább, mint hogyha semmi nem
történt volna. Jóformán teljesen elfelejtette egy hét alatt az egész város a názáreti Jézust és
szégyenletes kínhalálát, már nem is beszélnek róla.
Belefáradtam a zsidó városba, amelynek szokásai számomra idegenek voltak, és azok is
maradtak; semmi különöset sem láttam már az egyébként igen nagy hírű templomukban sem.
A nagyvárosok tulajdonképpen mind egyformák, csak az emberek szokásai változatosak
bennük. Egyformák a híres templomok is, azokban is csak az áldozati és istentiszteleti
formaságok változnak. Jellemzőjük a különféle módokon való pénzgyűjtés. Noha a zsidók
templomudvarán karra vagy homlokra erősíthető és a szent írásaik egy-egy mondatát
tartalmazó, művésziesen megalkotott szalagocskákat árusítanak is, azok sem különböznek
szerintem vajmi sokban azoktól a kis méretű Artemisz-szobrocskáktól, amiket Efézusban
kínálgatnak az utazóknak.
Szíriai házigazdám, Karanthész, aki már jó messziről láthatott hazafelé ballagni, mintha csak
reám várt volna, szaladt elém.
- Keresnek! Várnak! - újságolta huncut mosollyal dörzsölgetve kezét.
- Kicsoda? - kérdeztem boldog meglepetéssel és kíváncsian. - Nincsenek ebben a városban
barátaim. Miért vagy ennyire titokzatos?
- Úgy örülök, hogy egészséges vagy megint - kiáltotta, a nevetését sem tartóztatva tovább -, és
emberi módon élsz! Nem firtatom utaidat egyáltalán, és hogy a szóbeszédnek is elejét
vegyem, azonnal bevezettem a szobádba. Azóta ott üldögél a padlón, lábát köntöse alá húzva
szemérmesen. Különbet is találhattál volna, persze, de hát ki-ki a maga ízlése szerint.
Egyébként szép termetű, és a szeme is szép.
Annyit már megértettem a célozgatásokból, valaki nőszemély várakozik reám, arról azonban
sejtelmem sem volt, kicsoda. Fölsiettem, de a nőt - aki pedig alázatosan kitakarta előttem
arcát, és mint ismerősére nézett reám - nem ismertem meg mégsem. Hangja viszont ismertnek
tűnt, mihelyt megszólalt, és erről a hangról tudtam, hogy ő az, akivel sötétben találkoztam.
- Bizonyosan rosszul tettem, hogy ide tolakodtam, igazán nem akarlak pedig hírbe hozni, már
ha egyáltalán kényes vagy ilyesmire! A magamfajta nőnek napközben úgy kellene viselkednie,
mint hogyha nem is ismerné a férfiút, akivel éjszaka beszélgetett. Énnekem azonban
mondanivalóm van részedre, mégpedig olyan mondanivaló, ami téged is meglep bizonyára.
- Rád ismertem, Beretből való Mária - szólottam én is -, azt azonban nem sejtettem, hogy az
arcod ennyire szépséges, és a szemed ily ragyogó. A híremre pedig nem vagyok kényes.
Nagyon is nagy öröm nekem, hogy fölkerestél, noha elképzelni sem tudom, hogy találtál meg.
- Ne beszélj nekem sem a szememről, sem az arcomról! - kérlelt. - Miattuk vesztem el úgyis!
De a város kisebb, mint vélnéd. Sokan ismertek már meg téged, és tartják szemmel állhatatos
kíváncsiságodat ama dolgok iránt, amelyek pedig nem rád tartoznak egyáltalán. Eszerint akkor
sikerült megtalálnod a vizeskorsót vivő férfiút is, noha örömöd abból sem úgy lett, ahogy azt
elképzelted.
Azért jöhetett hát, gondoltam, hogy behajtsa rajtam a tanácsadásért járó díjat.
- Adósod vagyok, tudom és elismerem! - vágtam a mondandói elé.
- Ugyan már! - tiltakozott a fejét rázva. - Én tartozom neked, ezért jöttem el hozzád hívatlanul.
Én azonban sem célját, sem szándékát nem tudtam arcáról leolvasni, hiába néztem. Szép,
kerek zsidó arca egyetlen jellel sem utalt gyakorolt foglalkozására, viszont fiatalabbnak
mutatta, mint gondoltam.
Karanthész, aki mint kíváncsi szarka követett, küszöböm mellől terelte magára figyelmemet
tapintatos köhécselésével.
- Kész a vacsora - mondta. - Az étel azonban várhat, ha előbb a barátnőddel kívánsz társa-
logni. Vizet és törülközőket is szívesen készítek be számotokra, arra azonban magadnak kell
ügyelned, hogy semmidet el ne lopja!
Beretből való Mária elpirult, és lesütötte a szemét.
- Nagyot tévedsz, jó házigazdám - mondtam. - Nincsen ilyen szándékunk egyáltalán. Kérlek
azonban, feleséged vagy lányod, esetleg magad, ha úgy találnád illendőnek, mielőbb hozzátok
föl a vacsorát, mert éhes vagyok, és a vendégemmel akarok vacsorázni.
- Jaj, dehogy! Férfinak nem illik együtt ennie nővel, magamfajta nővel meg különösen nem -
emelte föl kezét elhárítóan a megrettent bereti Mária. - De majd szolgállak evés közben, ha
megengeded, és akkor azt is megeszem, amit te meghagysz.
- Értelmes és jól nevelt leány vagy, látom - nézett rá jóindulatúan Karanthész. - A római még
nem ismeri eléggé az itteni szokásokat. Feleségem bizony inkább meghalna, semmint hogy
téged kiszolgáljon, s ártatlan leányomnak sem engedném, hogy olyat lásson, amit tapaszta-
latlan leánygyermeknek nem illő látnia. Másként áll a dolog azonban, ha kellő alázattal magad
tálalod az ételeket, és beéred a maradékkal.
- Tudod, nem vagyok elfogult, de azért mindennek van határa - magyarázta nekem. - Ha
hordszékben és színes gyolcsokba vagy esetleg aranyszállal hímzett selyembe öltözve érkezett
volna, nyakában aranylánccal, és a lépcsőkön is kenőcsei jó illatát hagyva maga után,
kitüntetésnek tartanám saját kezűleg szolgálni őt, bár ugyanakkor temiattad sóhajtoznék nyug-
talanul. Ez a lány azonban okos, és tudja, hol a helye; kárt sem fog neked okozni.
Magával parancsolta a lányt, aki egy idő múltán a vacsorámmal tért vissza. A szolgálók
szokása szerint a csípőjénél megtűzött köntöse alól térdig csupaszon kandikált elő a lába.
Először a tetőteraszra hívott, és megmosta s megtörölte kezemet. Miután leültem az asztalhoz,
fölemelte a fazékról a fedőt, és kenyeret tett elém mondván:
- Egyél, római, szolgálód számára külön öröm minden falat, amelyet magadhoz veszel! Bár
lehetnék a szolgálód, és szolgálhatnálak!
Figyelő tekintettel kísérte, hogyan török falatokat a kenyérből. Magam mellé parancsoltam, és
egy, az ételben megmártott kenyérdarabot dugtam a szájába erőszakkal, hogy a tiltakozása
ellenére is kénytelen legyen velem enni. Így is csak háromszori ellenszegülés után volt
hajlandó az ételhez hozzányúlni.
Miután megettük a vacsorát, karomra hajtotta fejét, és megcsókolta kezemet:
- Olyan vagy, mint mondták, és amilyennek én képzeltelek a sötétben való találkozásunk után.
Ugyanúgy bánsz a nőkkel is, mint a férfiakkal, noha a nőnek sokszor itt annyi értéke sincs,
mint a szamárnak vagy igavonó baromnak. A férj, ha leánya születik, megszaggatja öltözékét,
és arra sem hajlandó, hogy megnézze az újszülöttet, és az asszonyához egy jó szót szóljon.
- Nyomorúságos a falusi nők élete is - mondotta maga elé meredve -, a szépséges fiatal leányt
öregembernek vetik oda, mert annak több a földje és szőleje, mint másoknak. Engem a hiúság
vitt romlásba; addig nézegettem magam a víztükörben, mígnem a legelső férfiúval, aki színes
szalagokkal és gyöngyökkel ajándékozott meg, fülembe hazug ígéreteket sugdosva, hajlandó
voltam elmenni. Ennyire egyszerű és rövid az én történetem, nem is érdemes többet beszélni
róla, ennyiből sejted már a végét, gondolom. Nem is bánnám én, ahogy a többi magamféle se
bánja, legalábbis addig, míg fiatal vagyok, és hogyha nem itt élnék, hanem valahol másutt! Én
azonban kivetve és megátkozva is Izráel leánya vagyok, és a bűntudat kínoz, s mindenemet
odaadnám, ha megtisztulhatnék újra. Izráel Istene haragvó Isten, aki előtt a tisztátalan nő
becse sem nagyobb, mint a kutyáé vagy egy dögé.
- Te sem lehetsz bűnösebb, bereti Mária, mint mindazok, akik a te módodon kénytelenek élni
- próbáltam vigasztalni.
- Nem értesz engem - vetette rám sötét szemét. - Énrajtam nem segít az, hogy más bűnösebb
nálam, amikor én magam érzem és tudom, hogy testem férgekkel és szorongással teli. Volt
azonban valaki, aki tudott volna rajtam segíteni. Ő, aki még a házasságtörésen ért asszonyt
sem ítélte el, és nemcsak megkegyelmezett neki, de meg is mentette azok kezéből, akik meg
akarták kövezni. Áldást osztott a gyermekeknek, a leánygyermekeknek is, mivel őbenne nem
volt bűn. Én azonban nem mertem közeledni hozzá, távolról néztem csak. Úgysem engedtek
volna hozzá a kísérői. Erejével meggyógyította a testi betegségben szenvedőket. Rajtam is
könyörült volna bizonyára, mivel a szívem beteg, és azért is, mert szégyellem magamat és az
életemet.
- Úgy vélem, tudom, hogy kiről beszélsz - mondottam.
- De a feddhetetlenek, az írástudók, a bűntelenek keresztre feszítették - panaszolta bereti
Mária. - Ő azonban föltámadt a halálból, és megjelent tanítványainak. Tudom, hogy hihe-
tetlen, én azonban biztos forrásból tudom, és ahogy nekem mondták, tudod te is, noha idegen
és megvetett vagy. Ezért jöttem hozzád!
- Vigyél magaddal, induljunk együtt Galileába megkeresni őt! - könyörgött, és sírt a térdemet
átkarolva. - Máris elindult a városból mindenki, aki tehette, és úton van Galilea felé, közöttük
asszonyok is. Maga mondta a tanítványoknak tegnap este, újra megjelenvén körükben, hogy
előttük megy Galileába, és ott találkoznak majd. Megláthatnám őt talán én is, ha elvinnél
magaddal!
- Ne sírj itt nekem, és ne beszélj összevissza! - ráztam meg izgatottan a vállát, és emeltem föl
ülő helyzetbe. - Mondd csak, mit tudsz erről, és aztán beszéljük meg, hogy mit tegyünk.
Miután meggyőződött róla, hogy hajlandó vagyok meghallgatni, letörölte a könnyeit, és
megnyugodva beszélt tovább:
- Találkoztál a galambtenyésztő asszonnyal te is, aki szintén a követői közül való. Ez az
asszony megért téged, mert tudja, milyen buzgón keresed az új utat. Neki azonban szigorúan
megtiltották, hogy találkozzék veled, mivel nem vagy Izráel gyermeke. Engem sem vihet
magával ő sem, és ezért azt tanácsolta, folyamodjam tehozzád, aki éppolyan megvetett vagy,
mint római, akárcsak a magam helyzetében én. Azt pedig a Mester tudhatja legjobban, kik
hallgathatják a szavait. Egyébként ahogy a sírból való föltámadása estéjén, ugyanúgy tegnap
este is megjelent a felső szoba zárt ajtói mögött egybegyülekezett tizenegy tanítványnak Jézus.
Az első esetről te is tudsz. Élő volta bizonyságául Tamásnak megengedte, hogy a sebeit
érinthesse. Így most már mindannyian hiszik, hogy föltámadt. Az asszonyoknak ugyan egyet-
len szót sem mondtak el a tőle hallottakból, de azon nyomban az induláshoz kezdtek ké-
szülődni. Korábban is mondta már, hogy előttük megy Galileába. Kettesével-hármasával
hagyták el a várost, hogy a kapuőrök zaklatását elkerüljék. Asszonyok is vannak az útra keltek
között, és olyanok is, akiket ő gyógyított meg betegségéből, és útra kelt cirénéi Simon is.
Azzal a reménnyel mindannyian, hogy majd Galileában találkoznak.
- De miért éppen Galileában? - kérdeztem. - És mi fog ott történni?
- Nem tudom. De miért is kellene tudni? - rázta meg a fejét bereti Mária. - Nem elég, hogy ő
maga biztatta erre a tizenegyet? Ők bizony igen nagy lelkesedéssel indultak, az elsők mindjárt
hajnalban, amint a kapukat megnyitották.
- Készülj te is! - kérlelt a térdemet megérintve. - És engedd, hogy én is követhesselek mint
szolgálód. Senki más nem visz magával, egyedül pedig nem juthatok el Galileáig. Nincs rá
pénzem, hogy kísérőt fogadjak, anélkül pedig vagy légionáriusok, vagy rablók kezébe kerülök.
Szívesen hittem volna mindezt, hiszen tudtam, hogy nincs szándékában félrevezetni. Lelkese-
dése volt erre a legfőbb bizonyság. Ő azonban csak azt ismételte, amit másoktól hallott, a
mendemondákban pedig nem lehetett megbízni ezekben a napokban, megtévesztő is lehetett
köztük. Jó volna, ha másfelől is megerősítenék ezt a hírt, gondoltam. Mária kérése pedig
kellemetlen helyzetbe hozott, hiszen a legcsekélyebb vágyat sem éreztem rá, hogy nyakamba
vegyek egy vadidegen nőszemélyt az amúgy is vesződséges útra, aminek az eredménye
bizonytalan.
- Értelek - mondta a habozásomat látván, és csüggedten fordította el a fejét. - Magyaráznod
sem kell! Mit gondolnának a helytartó barátjáról, rólad, római ismerőseid, ha egy magamfajta
zsidó lányt vinnél magaddal? Nem volt helyes ezt kérnem tőled, de hát te vagy az egyetlen
férfi, aki úgy adtál nekem, hogy nem kértél érte semmit. Ezért folyamodtam hozzád.
Szégyelltem magam, és szégyelltem a kényelemszeretetemet is, hiszen szabad vagyok és
gazdag, és tetteimről sem kell elszámolnom senkinek. Ha pedig kellemetlennek bizonyulna
útközben a társasága, adhatok neki némi pénzt, és útjára bocsáthatom. De ha magdalai Mária
tanácsolta őt mellém, azért tette, hogy én is megtalálhassam a föltámadt Jézust, már
amennyiben valóban Galileába ment.
- Nagyon nagy a kockázat - mondtam. - Mintha csak szalmaszálból építenénk hidat a folyó
fölé, hogy azon jussunk által. Teneked azonban szintén van tudomásod a csendesekről, és a
zsidók föltámadt királyát is ugyanolyan buzgalommal keresed, mint én, ugyancsak kőszívű
lennék hát, ha elutasítanálak, mint engem utasítottak el az ő tanítványai. Megeshet különben,
hogy éppen ő nem akar majd tudni egyikünkről sem, de a próbálkozásnak ez nem lehet
akadálya.
- Mindennap imádkozom érted, amíg csak élek, ha elviszel Galileába! - kiáltotta bereti Mária
karját magasra emelve. - Idefelé teljesen őrültnek hittem magam, és remélni sem mertem
semmit. Tudod mit? Eladhatsz rabszolgának, ha az út nem sikerül, és nem találkozunk vele,
akkor már úgysem érdekel, mi történik velem! Induljunk el a puszta reményért!
Figyelmeztettem, fékezze magát kissé.
- Nem vághatunk neki az útnak az éjszaka kellős közepén! - intettem. - Egyébként sem akarok
ebbe a kalandba így beleugrani. Aludjunk rá egyet! És hogyha mások is megerősítik holnap,
amit mondtál, akkor majd megtervezem az utat s útvonalat, kiválasztom a pihenőhelyeket, és
fölkészülök mindenféleképpen, hogy a lehető legkényelmesebben és leggyorsabban juthas-
sunk Galileába. Ott aztán körülnézünk, és meglátjuk, mit tehetünk.
- Egész nap várakoztam - siránkozott Mária -, és a szívem oly türelmetlen, hogy aludni sem
tudok. Miért nem mehetünk így, ahogy vagyunk, ládák és felszerelés nélkül? Találnánk
szállást a csendeseknél, de a mezőn is meghalhatnánk, hiszen az éjjelek sem hidegek már!
Kevesebbe kerülne az egész utazás, és én sem okoznék nagy kiadást.
- Nagyobb tapasztalatom van utazási ügyekben, mint neked, azt hiszem - mosolyodtam el ezen
az ajánlkozáson. - Aztán meg mindig az olcsó utazás a drágább, s nem úgy van ám, ahogyan te
képzeled; vagy az egészsége megy rá az embernek, vagy rablókézre kerül. Te csak engedd,
hogy az utat én tervezzem, majd aztán Galileában te mondod meg, merre forduljunk.
- Nem ismerek a Galileai-tenger partján más helyet, csak Kapernaumot - mondta a lány. - Ott
lakott és ott tanított. Nekünk is oda kell mennünk, ha útközben nem hallunk valami újat.
- Most azonban menj el békében! - mondtam. - Gyere vissza holnap déltájt!
Bereti Mária igen félhetett, hogy elhagyom, azt felelte hát, nincs hová menjen, és kérte, hogy
megalhasson az ajtóm előtt a tetőteraszon, vagy idebent a szobában, a sarokban. Ha egyszer
együtt utazunk, és éjszakázni is együtt fogunk ugyanazokon a helyeken, ideje lesz a társaságát
megszoknom, véltem, és megadtam az engedélyt. Nem zavart vele egyáltalán, hogy ott aludt a
szobám sarkában levő szőnyegen, köpenyébe burkolózva.
Mikor a kürtharsogás hajnalban fölébresztette, hangosan imádkozott zsidó szokás szerint,
egyébként igyekezett a legnagyobb csöndben meghúzódni, és reggeli foglalatoskodásomat
nem zavarni. Megparancsoltam, hogy a szobámban várjon reám, én pedig lementem Ka-
ranthészhez, aki már portékáit rendezgette a háza előtt.
- Karanthész! Itt az idő utamat folytatni, és továbbmenni Jeruzsálemből. A lány, akit szintén
magammal viszek, fönt van még a szobámban. Emlékezem, hogy az este mit mondtál. Vásá-
rolj hát a leány részére új ruhákat, öltöztesd föl tetőtől talpig, és ékszereket is szerezz be
számára a szükséges mértékben, hogy he nézhesse le senki, és ne tarthassa a társaságomhoz
méltatlannak. Túlzásba se vidd azonban a vásárlásokat, mert oktalan föltűnést sem akarok
kelteni.
- Nem tudom, mi értelme van ennek - csapta össze kezét szíriai házigazdám elámulva -, de hát
te tudod, mit teszel. Ilyen lányt bármelyik városban találhatnál egyébként, vagyis az útikölt-
séget megtakaríthatnád. Így is okosabban cselekszel azonban, mint ha beleártod magad a
zsidók politikai ügyeibe, amikből úgyse értesz semmit.
Arról, hogy hová megyek, egyetlen szóval sem kíváncsiskodott, anélkül is volt gondolkodni-
valója elég: hogyan tudhatná kérésemet úgy teljesíteni, hogy számára s számomra egyaránt
előnyös legyen. Én a pénzváltó Arisztainosz házához mentem, aki már javában sürgött-forgott
a számolótáblája és hitellevelei körében. Örvendező kiáltással üdvözölt, végigmérve egyúttal
tetőtől talpig:
- Jobban megfogadtad a tanácsomat, mint vártam. Szakállad már hosszabb, mint az enyém, és
köpenyed rojtjai azt mutatják, hogy a prozelitizmus küszöbén állsz. Sikerült-e megtudnod
mindazt, amit akartál? Meg vagy-e elégedve?
- Még annál is többet, mint kívántam, és annyira meg vagyok elégedve, hogy Jeruzsálemből
már elegem is van - válaszoltam óvatosan. - Ezzel szemben az egekig magasztalták és
dicsérték Galilea csodáit és Heródes Antipas új városát, Tiberiást, a Galileai-tenger partján.
Egészségemet fürdőzéssel ápolhatom az ottani hőforrások vizében, járhatok színházba és
circusba, de mindenekelőtt görög szokások szerint élhetek anélkül, hogy rosszallást váltanék
ki bárkiből.
Arisztainosz arckifejezése egyszerre elkomorodott, és elkerülte pillantásomat.
- Testem s lelkem túlhajthattam a télen Alexandriában, úgy gondolom - fűztem hozzá még
gyorsan a mondottakhoz. - Szükségét érzem egy jó fürdőzésnek és masszírozásnak, a görög
színházról nem is szólva, hogy bele ne zavarodjak abba a sok mindenbe, amit hallottam és
tanultam.
- Úgy veszem észre, Heródes fejedelem valamelyik nagyszájú fölhajtójának a kelepcéjébe
kerültél - jegyezte meg Arisztainosz mosolyogva. - Heródes tényleg sokat áldozott városa
építésére, és igyekezett korszerűvé és görögössé tenni, már amennyire lehetséges volt
egyáltalán, és ezért várja el a gyógyulást kereső utazótól, hogy a pénzét ott költse el. Samárián
keresztül kívánsz utazni, vagy a Jordán keleti partján inkább, a zarándokok használta
útvonalon?
- Épp ilyesmikkel kapcsolatban kérem a tanácsaidat, ezért jöttem - mondtam. - Meg aztán
pénzt vennék föl a számlámról, és fizetési rendelvényt kérek valamelyik megbízható üzlet-
társadhoz Tibériásba. Hogy őszinte legyek, sikerült találnom egy igen kellemes útitársnőt. Ha
az ember fürdőhelyre megy, és nem akarja, hogy elcsavarják a fejét, és ráadásul még meg is
kopasszák, feltétlenül vigyen magával nőt: tanultam meg ezt még Baiaeban.
- Szolgád vagyok pénzügyekben - mondotta Arisztainosz gunyorosra változott mosollyal -,
ügyeid iránt érdeklődnöm pedig nincs jogom, de nem is volna szükséges. Az is lehet, hogy
nem emlékezem jól, de azért megkérdezem: megelégelted már a keresztre feszített názáreti
Jézus tanainak a tanulmányozását?
Elszomorított, hogy ismét hazudnom kell, és ezt még az is nehezítette, hogy amíg én a
szavakat keresgéltem, rajtam tartotta vizsgálódó tekintetét.
- Sok és különös dolgot hallottam róla, elismerem. Talán még Galileában is fogok kérdezős-
ködni róla, ha eljutok oda. Az azonban tény, hogy szent városotokban van valami kísérteties,
amióta ő meghalt. Ezekben a napokban is sokat gondoltam reá!
- Meglep ez a hirtelen indulhatnékod - mondta a gondolatokba mélyedt Arisztainosz reám
pillantva. - Úgy hallottam, hogy nagyon sokan már tegnap elmentek. Olyan híreket terjesz-
tenek az alja nép körében, hogy ott majd csodák történnek. Téged azonban felvilágosult
embernek ismerlek, természetesen, aki nem holmi halászok és ácsok után szaladgál... csak az
egybeesés az, ami meglep.
- Beszéljünk őszintén egymással! - folytatta. - Minden okom megvan azt hinni, hogy
tanácsunk ráunt a galileaiakra, akik azt a férfiút követték, és megelégelte a hívek és a hozzá-
juk tartozó asszonyok által terjesztett, minden alapot nélkülöző rémhíreket, mivel az egyszerű
nép a legnagyobb badarságot is hajlandó elhinni. A szállongó rémhíreket ugyancsak bajos
megsemmisíteni, azt pedig még nehezebb megállapítani, hogy az alaptalan hírek terjesztése
miatt kit kellene vád alá helyezni. Mindenki csak azt mondaná, nem zörög a haraszt, ha nem
fújja a szél. A nép okulására elég egyetlen keresztrefeszített is, a tanítványok üldözése csak
fölösleges nyugtalanságot szülne. Jobb, ha az egészet elfelejtjük. Úgy gondolom, vezetőink
megértették a galileaiakkal, hogy nem akarják elfogni őket, csak ennek a városnak a porát
verjék le a talpukról minél hamarabb. Menjenek Galileába, hiszen az már Heródes Antipas
fejedelemnek a területe. Ő meg csináljon velük, amit akar, és amit célszerűnek lát. Énszerin-
tem a saját környezetükben, ahol mindenki ismeri őket, úgyis veszélytelenek. Senki sem
próféta a saját hazájában! Teneked csak azért mondtam el ezt az egészet, nehogy hiábavaló-
ságokat képzelj, olyasmiket, amit értelmes emberként szavakba sem kívánok foglalni!
Fényűző szobájában, a vaskos falak, ajtók és zárak között ezek a szavak szinte homokot
szórtak a lelkem lobogására.
- De ha az egész valóban olyan jelentéktelen dolog, mint mondod, meglepően sokat tudsz
róla! - jegyeztem meg ridegen. - Miért ne lennék őszinte én is? Énnekem megmondták,
föltámadt a sírjából, és a tanítványait is maga biztatta, hogy Galileába induljanak.
Arisztainosz a köntöse varrását tépdeste, mint hogyha szét akarta volna szedni. Hamarosan
erőt vett azonban magán, és akkor már mosolyogni is tudott újra, bár a mosolya kissé torz lett:
- Átkozott gondatlanság volt nem megakadályozni, hogy a minden hájjal megkent tanítványok
kilopják a sírból a holttestet, mert így aztán bármilyen képtelenséget állíthatnak. Most is, hogy
a Jeruzsálemből való menekülésüket szentesítsék, elámították a népet egy újabb történettel.
Téged is megértenélek, ha az írások bűvöletében élő és a Messiás-várásba belesavanyodott
héber volnál. De hát római vagy, és filozófus! Sírjából halott nem támad föl! Ilyen még nem
történt soha! És nem is történhet!
- Akkor hát te, az értelmes ember, miért vagy ilyen fölindult és ennyire izgatott? - kérdeztem.
- Megértem, persze, mekkora erővel kötődsz házadhoz, pénzedhez és üzleti ügyeidhez, mást
tehát nem is tehetsz, mint iparkodsz a jelen állapotában megőrizni mindent. Én azonban
szabadon járok-kelek, és gondolok arra, amire te gondolni sem mersz! Elutazom fürdőzni,
mégpedig tibériási fürdőhelyre, s ha titokban hallani vagy látni remélek ott valamit, amihez
fogható még soha nem történt... ahhoz sincs semmi közöd!
Kicsi szakállát, túl ápolt arcát s kezét és görögös fürtjeit nézegetve nem csak iránta fogott el
idegenkedés, hanem az egész világával szemben is. Lázár nővéreire és magdalai Máriára
gondoltam, de még bereti Mária is kedvesebb volt a vágyai miatt nekem, mint ez a pénzéhez
és a maga önző érdekeihez láncolt ember, akinek sem reménye, sem vágya nem lévén már, a
mások reményét és vágyát lehetetlennek bélyegzi.
Arisztainosz ráérezhetett a gondolatomra, mert egyszerre teljesen megváltozott.
- Bocsáss meg - tárta szét karját -, te tudod legjobban, mit teszel. Én tudom, és meg is értem,
hogy a szívedben költő vagy, és olyan gondolatokra hajlasz, amiket én, üzletember, elutasítok
magamtól. Azt remélem, nem leszel csalók áldozata, és nem fogod elhinni a meséiket sem!
Hogyan kívánsz utazni? Kínálhatok tapasztalt vezetőt és tevéket, szamarakat vagy igásálla-
tokat, azután kitűnő sátort, teljes berendezéssel, hogy ne legyen szállásgondod, és elkerülhesd
a piszkot és a férgeket, no meg a rossz társaságot is. A legokosabb az volna, ha néhány szír
légionistát bérelnél magadnak kíséretül, akkor aztán sem éjjel, sem nappal nem kellene félned
senkitől. Ezt, persze, meg kell fizetni, de hát neked van pénzed!
Éppen a szervezés miatt fordultam hozzá. Értettem a lelkesedését is, hiszen az ilyen
kirándulások szervezésén ő kereste a legtöbbet. De ha én ezt így rendelném meg, minden
léptemet és szavamat az ő bizalmasa vigyázná, és beszámolna a tetteimről neki, ő pedig a saját
jól felfogott érdekében adná tovább a vezetőkhöz mindazt, amit tudni akarnak rólam. Ezért
kétségeskedtem, és ezért nem tudtam azonnal dönteni.
- Tulajdonképpen azt gondoltam, egyedül indulok a kirándulásra. Nem jártam el mostanában
edzeni magam a gümnaszionba, és azt gondoltam, ennek az útnak a viszontagságaival és
nehézségeivel edzeném elpuhult testemet. De, persze, a társaságomban utazó nő kényelmére is
kell gondolnom.
- De még mennyire! - helyeselt buzgón. - A fiatal nőket nemcsak bosszantják az apró
kényelmetlenségek, de szeszélyessé is teszik. Te sem igen örülnél, ha féregcsípések nyomait
látnád vörösleni hófehér bőrén. De amíg te ezt fontolgatod, hadd adjak neked egy kis
ajándékot!
Szobájából kisietvén, egy finom mívű görög tükörrel a kezében tért vissza hamarosan, aminek
hátlapjára ellenszegülő nimfát ölelő szatír figurája volt művészien reá vésve. Igen finoman
csiszolt, drága tükör volt, én azonban nem akartam magamat lekötelezni azzal, hogy elfoga-
dom. Erőnek erejével nyomta a kezembe mégis.
- Nem varázstükör ez, ne félj - mondta -, legfeljebb a barátnődnek juttat az eszébe kellemes
gondolatokat, amikor önmaga képét keresve ezt a szenvedélyes szatírt is megpillantja. Olyan
tükrök is vannak, tudom, amelyek a beléjük nézőt megölik. Nekem, az értelmes embernek,
nehéz elhinnem ilyesmit, a legokosabb mégis elővigyázatosnak lenni. Szívből kívánom, hogy
az úton ne kelljen ilyen tükörbe nézned, és olyat látnod, aminek a látása nem embernek való!
Időt sem hagyva számomra, hogy szavai jelentésén tűnődjem, ujjain kezdte számlálni, hogy
mennyi mindenre, így a kísérőm számára szolgálólányra, aztán szakácsra, énnekem szemé-
lyem körüli szolgára, állathajtókra és sátorverőre lesz szükségem.
- Tizenkét személy elég lesz kíséretedül; ekkora kíséret nem kelt figyelmet, és a rangodnak is
megfelelő, gondolom.
Minthogyha láttam is volna lelki szememmel a locsogó, vitatkozó, szájaskodó és gajdoló
útikíséretet, aminek sohasem lehetnék fegyelmezője. Ellenszenv ébredt bennem, mihelyt csak
erre gondoltam, és elzárkóztam.
- Nem a kiadástól félek - mondtam -, de a magányomat, az én fényűzésemet védem. Tégy
valami megfelelőbb indítványt, tükrödet pedig vedd vissza, kérlek! Tagadhatatlanul szórakoz-
tató az illetlen véset a hátoldalán, híremnek azonban nemigen használna a zsidók között.
A tükröt a legcsekélyebb ellenvetés nélkül visszavette.
- Már tudom is, mit tegyünk - mondta. - Szokott nekem időnként szolgálatokat tenni egy
bizonyos Náthán. Egyetlenegy hibája a rettenetes hallgatagsága, különben igen megbízható
ember, aki nem is csak Júdea és Dekapolis területét ismeri kitűnően, de Samáriát és Galileát
is. Most, mikor a tükörért voltam, láttam, az udvaromban üldögél megint, ami annak a jele,
hogy munkát kér tőlem. Nem is volna most más munkám számára, azt pedig nem akarom,
hogy az udvaromban üldögéljen napszámra, szót sem szólva, és konok hallgatásával az én
szolgáimat is megvadítsa. Kísért már karavánt Damaszkuszba is, tudom. Őneki mondd meg,
hová készülsz, és ő a lehető legjobban elrendez mindent. Erszényed is nyugodtan rábízhatod,
és akkor a fogadókban ő intézi majd a fizetnivalókat. Alkudozással ugyan nem koptatja a
nyelvét, de nem annyit fizet, amennyit kérnek, hanem amennyit ő tart méltányosnak. Nem kap
a fogadósoktól részesedést, beéri a kialkudott bérével.
- Ilyen emberre aztán kíváncsi volnék! - mondtam cselt gyanítva. A bizalmatlanságomon
mosolygó Arisztainosz kivitt az udvarra, és megmutatta nekem Náthánt, aki napbarnított,
rövidre vágott hajú és mezítlábas férfiú volt, igen mocskos fehér köntösben. - Soha még
szomorúbb szemeket nem láttam! - állapítottam meg, amikor reám nézett. Mindenesetre
azonnal bizalmat éreztem iránta, mihelyt megláttam.
Arisztainoszt kértem, beszélje meg a dolgot Náthánnal, de csak nevetve legyintett egyet, és
máris ment vissza szobájába, hogy útiköltségemet kiszámíttassa, és utalványát Tibériásba,
ottani üzlettársához megírja. Mintha csak az egész dologtól mosta volna a kezét. Ez is csak
arra vallott, Náthán nem lehet kém.
- Te vagy Náthán? - állottam elé. - Én római vagyok, Marcus a nevem. Kíséretemben egy
nővel Tibériásba utazom. Szeretnék egyszerűen és feltűnés nélkül utazni, amennyire csak
lehetséges. Megfizetem, amit kérsz, és erszényemet is a te gondodra bízom!
Náthán az arcomra, majd lábamra pillantott, mintha azt becsülné föl, tudok-e gyalogolni, de
nem szólt semmit, csak bólintott feleletként. Mégis, mintha csodálkozást láttam volna az
arcán.
- Elég lesz három, esetleg négy szamár - mondtam. - Azután hálószőnyegekre lesz szüksé-
günk, és edényekre. Szerezz be mindent, amit csak szükségesnek tartasz, és délben legyél
Karanthész boltos házánál, a Hasmoneusok palotája mellett.
Náthán ismét bólintott, s kezéből egy félig lehántolt vesszőt ejtett a földre. Mikor meglátta,
hogy a kéreg borította oldal van fölül, harmadszor is bólintott. Tényleg nem volt bőbeszédű.
Arisztainosz faggatózása után kifejezetten jólesett, hogy ő nem kérdezett semmit. Visszamen-
tem még elköszönni Arisztainosztól, aki üzletember módján számolt el a pénzemről, és
írnokával kiadatta részemre az útierszényt és a fizetési utalványt.
- Szerencse kísérjen utadon! - kívánta. - És majd találkozunk Jeruzsálemben, ha megjöttél!
Kimentem az udvarra, és átadtam az erszényemet Náthánnak, aki tenyerében tartva állapította
meg annak a súlyát és tartalmát, majd fölfűzte a derékövére, és eltávozott anélkül, hogy csak
egyetlen szót is szólt volna. Egyezségünk és Náthán viselkedése oly kiáltóan különbözött
minden keleti üzletkötéstől, hogy teljes zavarban néztem utána. Mindamellett úgy éreztem, ez
az ember nem fog engem becsapni.
Jómagam abba a városrészbe indultam, ahová a vizeskorsót vivő férfit követve jutottam el egy
sötét estén. Addig róttam a zegzugos sikátorokat, és jártam a lépcsőket, amíg csak rá nem
bukkantam a keresett kapura. Szilárdan megfogadtam ugyan, hogy szószólóit, akik egyébként
is elutasítottak maguktól, nem fogom háborgatni, most mégis meg akartam bizonyosodni róla,
vajon elmentek-e.
Valóban, megismertem a házat, amelyben akkor vendégeskedtem. Kapuja most félig nyitva
volt, udvarán nem látszott mozgás, én azonban mégsem mertem belépni a hirtelen rám törő
félelem miatt. Kétségbeesetten sétáltam el a ház előtt előbb oda, majd vissza. Bemenni azon-
ban nem volt bátorságom. Erőt sem tudtam venni magamon.
Hosszú habozás után, noha igen dühös voltam magamra a gyávaságom miatt, mégiscsak
sarkon fordultam, hogy elmenjek. Akkor csodálkoztam csak el, mennyire kihalt az egész
környék, addig is egy-két járókelővel ha találkoztam legföljebb. Egészen a városfal tövéből
hallottam valami egyhangú kopogást: egy földön kuporgó koldus próbálta figyelmemet fölkel-
teni, botjával a követ csapkodva, lévén túlságosan büszke ahhoz, hogy megszólítson.
Annyit már megtanultam, hogy koldusoknak ne osztogassak alamizsnát, mert rögtön olyan
tömeg szegődik utánam, hogy mozdulni sem tudok tőlük. Ez a lábatlan koldus azonban csak
nézett szótlanul, és amikor látta, hogy észrevettem, a kopogást is abbahagyta. Kénytelen
voltam hát megállani előtte, és pénzt dobni elé a földre, amit ő köszönet nélkül emelt föl.
- Mit keresel, idegen? Sok mindent látok én, a földön ülő lábatlan kéregető, olyat is, amit nem
kellene látnom.
- Adj nekem akkor jelet, ha tudsz! - kérleltem.
- Útra készülés és sietős indulás a jel, amit én tudok - mondta a koldus. - Azok a férfiak is,
akik a nappal óráiban annyira nem szívesen mutatták magukat, útnak indultak immár. Halász-
emberek mindannyian, ahogy én tudom róluk, és bizonyára a hálóikhoz igyekeznek. Megfe-
lelő jel-é ez számodra?
- Jobban, mint gondolnád! - örültem meg, és dobtam elébe még pár garast. Elgondolkodva, az
arcomat vizsgálva szedegette föl, mintha azt kutatná, honnan ismerhet.
- Nem te vezettél valamelyik este a Forrás-kapuhoz egy vakot, és ajándékoztad meg a saját
köntösöddel? - kérdezte hirtelen. - Ha igen, szerezz magadnak hálót te is, arra biztatlak, s
indulj el a többiek után. Bőséges zsákmány várakozik reád!
Torkom összeszorult, és szívem szaporábban kezdett dobogni.
- Ki parancsolta, hogy így beszélj velem? - kérdeztem.
- Nem parancsolta ezt senki - rázta fejét a lábatlan koldus. - Keserűségből mondom én ezt,
hiszen ha lábaim lennének, én is elmentem volna már Galileába! Olyan ez a szó, mint az
örömrivalgás, mint egy dal: Galilea! Galilea! De én már nem tudok menni.
- Nem úgy beszélsz, mint egy koldus! - mondtam.
- Nem voltam én mindig koldus! - mondotta büszkén. - Ismerem az írásokat, és így, láb
nélkül, az utca szennyében hinnem és megértenem is könnyebb azt, amit az egészségesek és
az épek egyáltalán nem tudnak megérteni. Meg is vertek már engem, okosabb volna hát
csöndben lapulnom, mégsem bírtam ellenállni a kísértésnek, amikor láttam, milyen fájdal-
masan kerülgeted azt a házat.
- Galileába tehát? - kérdeztem. - Megerősítesz a reményeimben!
- Galileába, igen - mondotta áhítattal. - És ha találkozol vele, kérd az áldását mireánk,
legkisebb testvéreire is, akiknek száját az okosok már beverték.
- Bizonyára közelebb vagy az országához te, mint én - mondtam neki, megérintve a vállát -,
noha jó a lábam és eljuthatok Galileába. Áldj meg engem, kérlek, mivel nyugodt és alázatos
szeretnék lenni az én szívemben.
Szomorú mosollyal nézett maga elé, és éneklő hangon mondott valamit héberül, amit azután
arámi nyelven is megismételt, hogy én is megérthessem. „Tudom, él az én Megváltóm, és
poraim fölött ő fog megállani végül, miután a hús lefoszlik rólam, és én is megláthatom
Istent.”
Nem hozzám intézte ezeket a szavakat, a fejét eltakarta, és mélyen a földre görnyedt. Szólni
nem mertem már hozzá, csak elgondoltam, micsoda különbség van az én vak koldusom és a
között a másik szerencsétlen között; a vakot gonosszá és keserűvé tette a szerencsétlensége, ez
az ember azonban, amikor mindenét elvesztette, a jövendőbe vetette reménységét, minthogyha
csak odáig mindaz, amije volt, az Istenétől választotta volna el. Abba is bele tudott törődni,
hogy az utca porában várakozzék láb nélkül, s ne mehessen el Galileába. Általa is többet
sikerült megtudnom és megértenem a csendesek alázatos várakozásáról.
Elgondolkodva indultam vissza az elővárosba, bár ahogy a szír Karanthész házához köze-
ledtem, úgy váltak lépéseim mind nyugtalanabbá, s a várakozás édes izgalma kezdett hevíteni,
és örömkiáltást zendítve bennem: - Galileába! Galileába! - Nem is tudtam másra gondolni!
Szobámba természetesen nem juthattam be, mivel ott Máriát öltöztette Karanthész felesége és
leánya, és nekem a küszöbön kellett várakoznom.
- Bizony, a nők nem tudnak ellenállni a kísértésnek, amikor szép ruhákat és olcsó ékszereket
látnak - magyarázta nekem Karanthész. - Feleségemet egyenesen ez győzte meg felőle, hogy
Mária nem afféle rossz nő, ártatlan leány inkább, kit a tisztességes életnek akarsz megmenteni.
- Én már teljesen elvesztettem az erkölcsi érzékemet ebben a túlságosan szent városban -
válaszoltam. - Állandóan áldozatok füstje száll templomukból a képekkel nem ábrázolt
Istenük tiszteletére, mintha a sok áldozati és tisztulási szertartással egyáltalán kiengesz-
telhetnék őt, kinek a neve oly szent, hogy kimondani sem szabad, tudomásom szerint. Aki
jámbor, túlságosan is jámbor itt, a hamisak viszont rojtjaik és imakendőik közé rejtik gonosz-
ságukat. Máriát azonban bűnös voltában is többre tartom a templom fehér ruhás papjainál,
mert bevallja a bűneit.
- Végül is: mi a bűn? - kérdezte Karanthész filozofikusan. - Szíria városaiban a fiatal nők úgy
keresik meg hozományukat, hogy egy istennő dicsőségére és jó fizetség ellenében teszik azt,
amit ez a héber Mária szükségében tett, másként nem is tehetvén. A papjaink bármit elren-
delhetnek, akár azt is, hogy aki bűnt követett el, saját ürülékével kenje be magát, és a többiek
gúnyolódásának kitéve ekképpen töltsön megszabott időt, de hogy miképpen tisztítana meg
mindez bárkit is, nem értem! Azt sem értem, persze, a Földanya papjai mit akarnak, amikor
ájulásig pörögnek, testükön sebeket ejtve, némelyik meg még ki is herélve magát az istennő
tiszteletére. Meglehet, csak azért vagyok ilyen szerencsétlen, mivel Jeruzsálemben élvén
elidegenültem atyáim isteneitől, és már inkább a zsidók képekkel nem ábrázolható Istenét
félem. Mégsem érzem szerencsétlennek magamat, míg a boltom megy, a gyerekeim gyara-
podnak és a feleségem is megelégszik azzal, hogy csak reggel és este és napközben emlé-
keztessen halandó voltomra.
Nem maradt időm válaszolni, mivel a felesége és a lánya évődve kiáltoztak, és hívogattak
menyasszonyt nézni. A hangulatváltozástól meglepve siettem föl a lépcsőn, és bizony elá-
multam, amikor a szobába lépve bereti Máriát megpillantottam. Új ruhájában még fiatalabb-
nak látszott, mint este. Derekát díszöv övezte, homlokát szalagok díszítették; különböző színű
ékkövekből fűzött lánc volt a nyakában, fülében jókora fülbevalók s bokáin bokaperecek.
Izgalomtól kipirult arccal fogadott:
- Miért öltöztetsz és készítesz engem az útra, mint gazdag ember készíti leányát lagzira?
Megfürösztöttek és megkentek illatos kenőcsökkel, hajamat megfésülték, kendőt kaptam,
amibe arcomat takarhatom útközben, és köpenyt, amit magam köré csavarhatok, hogy a
ruháim el ne piszkolódjanak.
Arcához próbálta a kendőt, maga köré csavarta köpenyét, és így mutogatta pörögve-forogva
magát, hogy a díszei csilingeltek. Gyermekes elragadtatásában olyan volt, mintha régi ruháival
szerencsétlen és boldogtalan múltját is levetette volna. Karanthész is bejött a vásárlás
eredményét megnézni; ez úgy zajlott le, hogy minden egyes ruhadarabot és ékszert a kezébe
vett - engem is erre biztatva -, és hogy Máriával megértesse, mily sokat áldoztam a magafajta
olcsó leányra, az árát is megmondta mindennek. Meghallván, milyen sokba került, Mária arca
elkomolyodott, öröme elszállt, és elfogta a gyanakvás.
Karanthésznek megköszöntem fáradozását, és feleségével meg leányával addig beszélgettem,
amíg csak nem ocsúdtak, hogy most már fölöslegesek, és szájuk elé tartott tenyerükbe hehe-
részve, illedelmesen el nem távoztak. Ahogy kettesben maradtunk, Mária rémülten nézett
reám, és lépett távolabb, hátát a falhoz támasztva, mint aki védelmet keres.
- Mit akarsz tőlem tulajdonképpen? - kérdezte. - Akkor történt velem ilyesmi, amikor durva
zsákvászonba öltözött leányként érkeztem a falumból fölmenekülve ebbe a városba, és egy
idős asszony vett magához, és öltöztetett föl csodálatos ruhákba. Mindaddig jóakarómnak
véltem ezért, amíg csak rá nem jöttem, milyen házba jutottam. Ütött és vert, ha a vendégeit
nem úgy szolgáltam, amint kívánták, de csak a harmadik napon sikerült a házából elmene-
külnöm. Téged azonban másnak hittelek, s imádsággal köszöntem azt is, hogy az éjjel nem
nyúltál hozzám, pedig tartottam tőled. Most azonban már gyanús vagy nekem! Bizonyára
azért nem tetted, mert nem voltam a szemedben eléggé szép, szegényen és fésületlenül, ugye!?
Nevetnem kellett ezen a kitörésen.
- Tudhatod, hogy az ország, amit keresek, nem földi ország, hiszen ha az volna, itt marad-
hatnék Jeruzsálemben. Én azonban nemegyszer tapasztaltam, hogy a földi vágy lángoló
sírverem, annál égetőbb, minél mélyebbre hullasz. Csak azt a másik országot kívánom hát,
amely még most is a földön van. Galileában is azt keresem, tevéled együtt!
Szavaim sem nyerhették meg a tetszését, mert sötét szeméből könnyek patakzottak, és a
padlót rugdosva, tiporva kezdte szaggatni a nyakláncát és a díszítő szalagjait, és ledobálni
maga elé a padlóra.
- Értem már, miért nem törődtél az ékszervásárlással, s miért bíztad másra! Közömbösséged
sért és bánt, és megtartani sem akarom a díszeket, amiket nem te választottal, akkor sem, ha
ilyen szépséges ékszereim még nem voltak soha!
Nem lehetett azonban könnyű az ékszerektől megválnia, mert az előbbinél is keservesebb
sírásra fakadt, és még dühösebben toporzékolt.
- Nem érted, hogy nekem a drága ékszereknél kedvesebb lett volna egy gyümölcsmagokból
összeillesztett füzér, ha a te kezed munkája!
Megharagudtam én is, és haragosan toppantva ráparancsoltam:
- Hagyd abba azonnal, nem tűröm ezt a gyalázatos viselkedést, bereti Mária! Mit gondolnak
rólam és rólunk, akik odalent hallgatják ezt a dübögést és a te ordibálásodat! A síró nő
különben is csúnya, mint az égiháború, és nem is tudom, elviszlek-e Galileába egyáltalán,
amikor ilyen sértő módon érted félre a barátságomat?
Megszeppenve abbahagyta a sírást, megtörölte szemét, és nyakamat átölelve, gyorsan
megcsókolt.
- Bocsásd meg az ostobaságom! - kérlelt. - Igyekszem megváltozni, csak vigyél el!
Olyan volt ez a cirógatás, mint a szófogadatlan gyerek hízelgése; mindenesetre megengeszte-
lődtem azon nyomban, s ennek jeléül magam is megsimogattam az arcát.
- Tartsd csak meg az ékszereket, hogy az útőrző katonák is tisztelettel nézhessenek rád, az
útitársamra. Lesz még majd alkalom valamikor, ha már azt inkább kedveled, bogyókból és
magokból készíteni nyakadra füzért, noha már nem vagyunk gyermekek.
Bizony nem volt gyermek egyikünk sem, én azonban igen vágytam legalább a szívemben
gyermekké válni, hogy sem szenvedélyeket, sem gonoszságokat ne kelljen éreznem, de ártat-
lanul örülhessek minden egyes napnak, amint az számomra megadatott. Nem tudhatom, hogy
Galileában mi vár reám, az is lehet, teljesen hiába indulok erre a fárasztó útra. Örülni akarok
magának az útnak és a reménynek, de már a várakozásnak is.
Karanthész kiáltott értem, hogy a kíséret megjött. A nap állásáról is láttam, dél felé járhat az
idő. Azon nyomban kisiettem, sarkamban bereti Máriával. Odakint a sikátorban négy izmos
szamarat pillantottam meg, kettő közülük hálószőnyegekkel volt megnyergelve. A harmadik
hátára az útikosaraink voltak fölmálházva, a negyedik hátán pedig egy szegényes öltözékű
asszonyszemély ült, aki zavarában csak lefelé nézett, a földre. Náthán néma főhajtással
köszöntött, és a nap irányába való fölnézésével jelezte, hogy a megszabott idő elérkezett.
- Ki ez az idegen asszonyszemély? Nem akarok magammal vinni senkit! - fakadtam ki
haragosan. Náthán azonban nem válaszolt, egyszerűen csak elnézett mellettem, minthogyha ez
az ügy nem tartozna rá. Karanthész ment oda, és váltott pár szót az asszonnyal.
Susannának hívják - tájékoztatott a hallottakról, szakállát tépkedve zavarában -, és mert
hazafelé igyekszik galileai falujába, ahová gyalogosan el sosem jutna, tiveletek tart Náthán
engedelmével ő is, mint szolgáló. Kész elvégezni minden munkát, és nem kíván bért, csak azt,
hogy veletek mehessen. Húsvétkor, amikor megbetegedett, magára hagyták a falujabeliek, s
azóta egyedül volt itt Jeruzsálemben, ha jól értettem.
Az asszony nem mert felém fordulni, mereven ült.
Nem titkolt haraggal kiáltottam:
- Nincs szükségünk szolgálóra! Magunk szolgáljuk egymást! Nem fogom az összes jeruzsá-
lemi semmittevőt magammal szállítani Galileába!
Náthán egy kérdő pillantással megállapítván, hogy ez komoly, vállat vont, széttárta karját,
erszényemet ledobta lábamhoz, s a szamarakat rám hagyva, szó nélkül elindult. Az asszony-
személy óbégatni kezdett, de tovább ült a helyén, a szamár hátán.
Csak az indulást késleltetem, ha újabb vezetőt kell szereznem, és ha kapok is valakit, nem lesz
ilyen megbízható - láttam be. Kifújtam hát a mérgemet, visszakiáltottam Náthánt, és
erszényemet visszakötöztettem az övére:
- Beletörődtem az elkerülhetetlenbe - mondottam keserűen. - Tégy, amit akarsz, csak egyszer
végre elindulhassunk, mielőtt még több bámészkodó gyűlne körénk.
Visszamentem gyorsan elintézni Karanthésszel a fizetséget, természetesen többet fizetve az
általa kértnél.
- Őrizd a holmijaim, amiket itt hagytam, majd visszajövök - mondtam neki.
- Hamarosan itt leszel megint, bizonyos vagyok benne - bólogatott mély meggyőződéssel ő is,
és köszöngette a kapottakat.
Ácsorgó kíváncsiak szemlélték, hogy rakja kosarakba a sok magunkkal viendő holmit Náthán.
A férfiak közben a szamarakat tapogatták, fogukat nézegették, az asszonyok meg a szamár-
háton gubbasztó Susannán szánakoztak. Ő azonban senkivel sem mert szóba elegyedni.
Szerencsés utat kívánó kéregetők nyújtották ki kezüket felénk; őnekik Náthán osztogatott
erszényemből méltányos mennyiségű alamizsnát, nehogy szerencsétlenséget hozzanak reánk
átkozódásaikkal. Jókora zsivajgás volt hát a kereskedők utcájában, amíg csak föl nem tele-
pedtünk a szamarunk hátára, Mária, meg én, és Náthán el nem indult a menetet vezetve.
Énnekem akár be is köthette volna a szemem, mivel egyetlen szóval sem tett említést róla,
milyen úton és pihenőhelyeken át akar bennünket Galileába vinni.
Legelőször a külvároson át egy sózott haltól bűzlő térre értünk, majd a Hal-kapun át elhagytuk
a várost. Az őrök ismerték őt, a kosarakat azonban át akarták vizsgálni, s csak amikor
odaszóltam, hogy római vagyok, álltak el szándékuktól. Náthán az Antonius-várhoz kaptatott
föl velünk a városfal mellett kanyargó úton, és a szamarakat annak a boltívei alá állította be. A
kapuőrségen lévő légionáriusokat látva Susanna jajveszékelni kezdett, s arcát a szamár
nyakához szorítva próbált elrejtőzni. Hiába próbáltam Náthánt rábírni az út folytatására, nem
indult el, hanem a kezével jelezte, hogy menjek be a várba. Kezdtem azt hinni, hogy ez az
ember teljesen néma, mivel még egyetlen szavát sem hallottam idáig. Rövidre levágott hajáról
ítélve azt hittem, hogy valami fogadalmat tehetett, esetleg szótlansági fogadalmat.
Kelletlenül indultam a várba, az őrkatonáktól azonban nem akadályoztatva egyáltalán, noha
csíkos zsidó köntösömben és szakállas képemmel eléggé furcsán festettem.
Épp akkor, minthogyha hívták volna, érkezett le a toronyból a helyőrség parancsnoka, akit
felemelt kézzel üdvözöltem.
- Fürdeni indulok, Tiberiásba, és vezetőm tanácsára tértem be hozzád, hogy köszöntselek, és
tanácsaidat kérjem az útra. Egyszerűen utazom, kíséret nélkül, két asszony van velem csupán.
- Samárián át mentek, vagy a Jordán mentén?
Szégyelltem beismerni, hogy nem tudom.
- Te melyiket tanácsolod? - kérdeztem gyorsan.
- A samáriaiak rosszindulatú emberek, és mindenféle kellemetlenséget szereznek az utazók-
nak - magyarázta. - A Jordán meg még mindig árad, a gázlókon is csak bajosan lehet átver-
gődni, éjszakánként pedig oroszlánüvöltést hallani a bozótos felől. Adhatok kísérődül két
légionáriust, ha kívánod, és megfizeted... no meg a procuratornak is említést teszel a jóin-
dulatomról!
Észrevehetőleg nem nagy készséggel csökkentette volna a várőrség létszámát átmenetileg
sem, így aztán nem fogadtam el az indítványát.
- Köszönöm, de nincs féltenivalóm! Róma békéjében élő országban utazom.
- Hát akkor legalább egy kardot hadd adjak kísérődül! - könnyebbült meg. - Róma polgáraként
jogod van kardot vinni magaddal az útra, de azért, biztonság kedvéért, az írnokomnak
megparancsolom, írjon egy kardviselési engedélyt neked, mivel ilyen fura öltözékben és
megnövesztett szakállal járkálsz!
Elmentem a fegyvermesterhez, hogy a kardot és a kardkötő szíjakat átvegyem, és az írnoktól
vásároltam egy kardviselési engedélyt, hogy a helyőrség parancsnokának is legyen az indu-
lásomból némi haszna. El is kísért nagy barátsággal az udvaron át egészen a kapuig, mosolyát
azonban ő sem tudta leplezni, látván, hogyan kötözöm zsidó köntösömre a kapott kardot.
Náthán azonban nem nevetett, elégedetten bólogatott, miközben útra biztatta a szamarait.
Megkerülve a templom területét, és átvágva a Kidronon, tértünk reá az Olajfák hegyén át
kanyargó, énnekem Betániáig már ismert útra. Miután a város elmaradt mögöttünk, leszálltam
szamaramról és gyalogszerrel folytattam az utat. Betániában megállottunk, hogy Lázárékhoz
benézhessek. Sokáig kellett kiáltoznom, míg végre a kertből előjött Lázár. Először is nővéreit
tudakoltam.
- Elmentek Galileába - válaszolta.
- Miért nem mentél el velük te is? - kérdeztem.
- Énnekem semmi okom elmenni Galileába - rázta meg fejét.
- Dehogyis nincsen! - ellenkeztem. - Úgy mondják, hogy az urad is odament, és ott várja
híveit Galileában!
- Mi közöm nekem hozzá? Művelem a kertem, és maradok itt, a sírom közelében - válaszolta
elutasítólag.
Akadozva beszélt még mindig, és komor volt a tekintete, mint aki a lelkében rejtélyt hordoz,
amit más emberekkel nem lehet megértetni. Dideregni kezdtem mellette, és még azt is
megbántam, hogy egyáltalán betértem hozzá.
- Békesség véled! - mondottam elfordulva.
- Békesség?! - ismételte meg a szót gúnyosan. - Tudnád csak, mi az a békesség, aligha
kívánnád nekem!
- Fáj a fejem, és zavaros gondolataim vannak - folytatta, sárgás kezével törölgetve homlokát. -
Amikor a nevem hallottam kiáltani, megijedtem. Kiáltsa bárki a nevemet, nekem az szörnyű!
Próbálok mondani egy hasonlatot. Ha mindketten tűhegy nagyságúak lennénk, te is meg én is,
és körülöttünk tűhegy nagyságú vagy még annál is kisebb minden, mi ugyanakkorának tarta-
nánk magunkat, mint most, mivel csak másban mérhetjük meg magunkat. Énnekem tűhegy
nagyságnyira változott ez a világ, és mindaz, ami körülöttem van. De ő, ő hogyan születhetett
belé, s hogyan halhatott meg és támadhatott föl ilyen tűhegy nagyságú világban? Nem tudom
megérteni!
Nem gondolhattam mást, mint hogy elméje megzavarodott, míg a sírban feküdt több napon át.
Ezért nem képes úgy gondolkodni, mint mások. Megfordultam csöndesen, és visszatértem az
enyéim körébe. Náthán most sem szólt semmit, de ugyanazzal az enyhén csodálkozó tekin-
tettel nézett rajtam végig, amit már láthattam egyszer az arcán. Indultunk tovább.
Völgynek ereszkedő utunk folyómedret keresztezett, majd hegyoldalon folytatódott hosszasan.
Egyetlenegyszer álltunk meg a szamarakat megitatni. Náthán hallgatagsága Máriára is
átragadhatott, ő sem szólt hozzánk. Náthán némasága azonban nem volt mogorva és rideg.
Nagyon is megnyugtatónak éreztem, hogy ő a vezetőnk. Nem éreztem haragot már a beteg
asszony iránt sem, aki teljes észrevétlenségben próbálván maradni, ügetett a nyomunkban. De
még aggódtam is érte, mikor az árnyak növekedni kezdtek, és arra gondoltam, hogyan tudja
majd elviselni az utazás terheit. Mert Náthán, aki hosszú s kitartó lépésekkel gyalogolt előt-
tünk, úgy ösztökélte a szamarakat szüntelenül, mintha az ő dolga éppolyan sürgős lenne, mint
a miénk. Közben észrevettem, elkerüli Samáriát, és a Jerikón áthaladó zarándokutat követi,
amin a galileabeliek járnak el a nagy ünnepeken a templomba és onnan vissza, haza.
Csak mikor az első csillag már feljött, állottunk meg egy nyomorúságos falusi fogadónál;
annak a zárt udvarába vezette be Náthán a szamarakat. Mi is fölfrissíthettük magunkat kissé.
Náthán gyorsan és ügyesen leszedte hálószőnyegeinket a szamarainkról, és elhelyezte a trá-
gyaszagú, különben teljesen tiszta szobában, így készítvén számunkra fekvőhelyet. Susanna
tüzet rakott sietősen, és hogy hasznosságát főzéssel is igazolja, edényekkel kezdett csöröm-
pölni. Birkahúsos kását főzött, s amíg az készült, vizet hozott, és erőnek erejével meg akarta
mosni a lábamat. Mária lábát meg is mosta, s különben is igen nagy tisztelettel bánt vele. Az
elkészült ételből elsőül engem kínált, azután Máriát. Egészen kellemesen éreztem magam.
A távolabb lévő Náthánt is magunk mellé rendeltem, hogy valamennyiük számára egyszerre
mondhassam:
- Nem szeretném a szokásaitokat megsérteni, de ha együtt utazunk, és egy fedél alatt hálunk,
ehetnénk együtt a kását is! Üljetek le hát, és együnk!
Kezet mostak, és leguggoltak a fazék mellé. Náthán a kenyérből letört darabkát zsidó módon
megáldotta, és nekem is nyújtott falatot belőle, az asszonyoknak azonban nem. Takarékosan, a
húshoz nem nyúlva, evett, és közben gondolatokba merülve nézett maga elé; nem is próbáltam
megszólítani. Miután a szamarakat ellátta, köpenyét a fejére húzva a küszöbön tért nyugovóra,
ezzel jelezve, nekünk is jó lesz lepihennünk. Susanna elém vetette magát a földre, hogy hálája
jeléül megcsókolhassa a lábamat.
- Ne nekem hálálkodj, hanem Náthánnak! - mondottam. - Csak azt kívánom, hogy meg ne
betegedj az utazás fáradalmaitól!
- Nem fogok - mondta. - Szívósak vagyunk mi, galileai asszonyok, akár a szíj! A szomorúság
tett beteggé most is, de mihelyt a Genezáret-tó partján lehetek megint, odahaza, azonnal
meggyógyulok örömömben.
Másnap már napkelte előtt ébresztett bennünket Náthán, annyira siettette az indulást; egyszer
csak azon vettem észre magam, hogy álmos szemmel, a hajnali hidegtől meg-megborzongva,
és kenyérdarabkákat rágcsálva a szamár hátán ülök. A nap pirosan és hatalmasan ekkor bújt
elő a hegyek mögül. Ahogy sugarai fölragyogtak, testem is fölmelegedett lassacskán, és átjárt
az örömérzés. Kékellő hegyek, ezüstszürke olajfák és szőlőskertek gyönyörködtették szeme-
met. Ezt az örömérzést érezhette mindenki, gondolom, mert egész váratlanul és igen nagy
meglepetésemre Náthán mély hangján egy héber éneket kezdett énekelni.
Kérdően pillantottam Máriára, aki fejrázással jelezte, hogy a szöveget ő sem érti. Náthán
szabálytalanul emelkedő, ereszkedő hangjaiban valami örvendező és ünnepélyes volt. Amikor
az éneklést befejezte, odamentem Susannához, és őt kérdeztem, mit énekelt Náthán.
- Egy úti zsoltárt - világosított föl Susanna. - „Az Úr a te oltalmad és a te oltalmazó árnyékod
is a te jobbodon, az Úr; ezért nem éget a nap, és nem tűz reád éjjel a hold. Az Úr védelmez
minden gonosztól, ő óvja lelkedet, vigyázza indulásod és érkezésed, most és mindörökké!”
Nehéz volt a tájszólást megértenem, Susanna ezért ismét dúdolni kezdte nekem az éneket,
derekát ide-oda ringatva közben, és egyszerre csak egészen váratlanul sírva fakadt.
- Ne sírj, Susanna! - simogattam meg a vállát vigasztalásul. - Mondd el inkább, mi bánt, hátha
tudok segíteni.
- Nem bánt semmi, az örömtől sírok, hiszen a szomorúság legmélyéről és a halál torkából
jutottam ki a napfényre, ide!
Kínzó érzés fogott el miatta, hogy ugyancsak zavaros fejű útitársak közé keveredtem. Ezen
meg aztán mosolyognom kellett, hiszen józan és hideg ésszel megítélve az, aki megállás
nélkül hajszolja a zsidók föltámadt királyát, ki más, ha nem épp a legzavarosabb fejű, ez pedig
én vagyok, a római!
Déltájban értünk a Jordán völgyébe, ahol nagy területű megművelt birtokokat láthattunk
magunk körül, előttünk pedig Jerikó szürke falait. A levegő forró és perzselő volt, csak a szél
hozott egy-egy lélegzetnyi átható finom illatot időnként a Jerikó gazdagságát jelentő
balzsamkertek felől.
Itt a tavasz előbbre volt, mint Jeruzsálem környékén; a búzát is sarlózták már néhol. Náthán
nem a városba vezetett bennünket, hanem a csordacsapáson a falak mentén és a fal árnyé-
kában pihentünk meg a déli órán. Náthán egy kissé távolabb húzódott tőlünk, és karját
magasra emelve Jeruzsálem irányába fordult: imádkozott. Erről Máriának is eszébe jutott a
délelőtti ima, mint ahogy Susanna is mormogott magában jámborul valamit. Ez volt az, ami
igazán elválasztotta őket tőlem, én ugyanis csak áldozáskor imádkozom, és az egyes istenek
külön ünnepein, és nem is hiszem alapjában véve, hogy az imának foganatja lenne, inkább
csak alkalmazkodom a különböző országok szokásaihoz, hogy ne tűnjek ki az emberek közül.
Irigység lett ezért úrrá rajtam, és kedvem lett volna megkérni őket, tanítsanak meg imáikra
engem is! Ők azonban zsidók, és fölfogásuk szerint Isten választott népe. Náthán is, meg
Susanna is elutasítaná hát az efféle kérést, gondoltam. Mária imádkozása pedig csak meg-
szokás, amire még gyermekként nevelték rá, őtőle nem tanulhatnék semmit.
Kenyeret ettünk, hozzá hagymát és sajtot. Mi Máriával savanykás bort ittunk, Náthán és
Susanna azonban csak friss vizet. Amikor borral kínáltam Náthánt, szótlanul rövidre vágott
hajára mutatott. Ebből megérthettem, hogy valami fogadalom köti. De mivel oly barátságosan
nézett reám, összeszedtem a bátorságom, és megkérdeztem tőle:
- Némaságot is fogadtál?
- Ahol sok a szó, onnan a bűn sem hiányzik - válaszolta engesztelő mosollyal. A pihenőt
azonban nem hosszabbította meg, indulásra siettetett bennünket. Az országútra visszatérve
már a megáradt Jordán medrét is megpillanthattuk a távolban. Csapzottak voltunk, és tikkad-
tak a hosszú úttól, csíptek bennünket a legyek, és csípték egyre nyugtalanabbá váló állatainkat
is. Azokról az ökrökről jöhetett ez a légytömeg, gondolom, amelyek a búzát hordták a
szérükre.
Estig jókora utat tettünk meg, de el is fáradtunk, meg is szomjaztunk, sajgott minden porci-
kánk. Faluban éjszakáztunk megint, mégpedig forrás közelében, mosakodni is tudtunk tehát
tisztességesen. Minthogyha azt vettem volna észre, hogy Náthán szándékosan kerüli a váro-
sokban való éjszakázást, ahol pedig sokkal kényelmesebben lakhattunk és ehettünk volna.
Mégsem mutattam semmiféle nemtetszést sem, amikor kérdőleg tekintett reám. Testemnek
jólesett az egyszerű életmód a jeruzsálemi renyheség után.
Mária is megelégelte a tétlenkedést, és köntösét csípőjénél feltűzve Susannának segédkezett a
tűzrakásban és ételkészítésben, közben lelkesen tereferéltek. Én az égbolton szikrázó csillago-
kat nézegettem. Mária vacsora után egészen mellém húzta hálószőnyegét, és onnan suttogta
fülembe mindazt, amit megtudott.
- Susanna teljesen tanulatlan asszonyszemély, akár együgyűnek is vélhetné az ember. Gyaní-
tom azonban, hogy a csendesek közé tartozik, és hogy a keresztre feszített Jézusról is tud
valamit, csak előttünk fél magát leleplezni.
Fölültem a szőnyegen. Náthán már a küszöbön feküdt, köntösét a fejére húzva, Susanna
azonban még a padlón térdepelt, és halkan imádkozott. Nem tudván a bennem mozgolódó
kísértésen úrrá lenni, megszólítottam őt:
- Susanna! Tanítsd meg az imádságodat nekem - kértem. - Hadd tudjam én is, hogyan kell
helyesen imádkozni!
- Tanulatlan nőszemély vagyok - mozdította kezét elutasítóan Susanna -, és még a törvényeket
sem ismerem. Imádkozni sem tudok úgy, ahogyan kellene. Még talán ki is nevetnél, ha az én
imádságomra tanítanálak!
- Sem nem nevetlek, sem nem gúnyollak, hiszen szelíd és alázatos kívánnék lenni a szívem-
ben én is - fogadkoztam neki.
Belátván, hogy ennyivel tartozik nekem, mégis úgy határozott - ha félve is -, hogy megtanít rá.
- Énnekem legalábbis ezt az imát tanították, mivel könnyű megjegyezni, és mégis pótol
minden más imát, mint mondták, ehhez nem kell hozzátenni semmit sem. Az én imám tehát
ez: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod,
legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen a földön is. A mi mindennapi
kenyerünket add meg minekünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is meg-
bocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg
minket a gonosztól. Úgy legyen.”
Ismételje el, kértem, és figyeltem, mennyire egyszerű imádság, és milyen könnyű megtanulni.
Minden mondatát külön is jól átgondolva ismételtem el fönnhangon újra, és megállapítottam,
tényleg nem lehet és nem is kell hozzátenni semmit, benne van minden, amire egy embernek
szüksége lehet. Noha nem írástudó által szerkesztett okos imádság volt, mégis oly sok elmél-
kednivalóm akadt vele kapcsolatban, hogy a későbbi órákban nem háborgattam Susannát.
Másnap egy árral elöntött bozótos közelében tanyáztunk le éjszakára. Valahol északon, a
hegyek között, hóolvadás lehetett, az áraszthatta meg így a Jordán vizét. Az áradás még a
ragadozókat is elűzte rejtekhelyükről, noha a Jordán mellékfolyóiban még alig volt víz.
Amikor a csillagok fölgyúltak, előbb nyugtalan sakálüvöltés hallatszott a hegyek felől, majd
egy bömbölés távoli mennydörgésre emlékeztető visszhangja. Ismertem ezt a hangot, noha
még sehol máshol nem hallottam, mint a cirkusz falai között, Rómában. Állatainkon egyszerre
olyan reszketés vett erőt, hogy be kellett engednünk őket a szobánkba. Mária sem hallott még
oroszlánüvöltést soha, és most félelemtől reszketve bújt hozzám, körém fonta karját, holott az
éjszaka amúgy is forró volt.
Náthán az állatokat nyugtatgatta, bezárta az ajtót, és nekivetve a hátát odatelepedett, úgy
hallgatózott figyelmesen. Nem aludt Susanna sem.
- Kitől tanultad azt az imádságot, amire tegnap tanítottál? - kérdeztem, kihasználva az
ébrenlétét.
A hitvány agyagépület falai szinte megremegtek az újabb oroszlánüvöltéstől. Susanna a száját
is eltakarta félelmében.
- Nem szabad ilyet kérdezni tőlem! - ellenkezett.
- Mondd csak el neki! Őtőle nem kell félned! - szólalt meg nem kis meglepetésemre Náthán.
- Hát a názáreti Jézustól, akit Jeruzsálemben megfeszítettek, ő tanította a tanítványoknak, és
azoknak az asszonyoknak, nekünk, akik itt Galileában követtük őt - válaszolta, nyugtalanul
tekingetve körül az agyagmécs röpködő lángjánál. - Ő mondta azt is, ez az ima elég így
magában, és más imára nincs szükség mellette.
- Igazat beszélsz? - kiáltottam. - Valóban ővele jártál és a követőivel, Galileában?
- Csekély értelmű asszonyszemély vagyok csupán, és még ha akarnék, sem tudnék hazudni! -
mondotta Susanna. - Két leptonért öt verebet vásárolhatsz magadnak, az Úr azonban azokat is
számon tartja. Én egész életemben kapzsi voltam, csak a pénzem és a vagyonom gyarapítása
érdekelt, még enni sem mertem eleget. Amikor a falumbeliek elindultak megnézni az új pró-
fétát, abban a hitben, hogy, ha már a templomban nem kap az ember semmit, tőle ajándékot is
kapok, elmentem velük. Amit mondott, meghallgattam, de abból én nem értettem semmit,
hanem amikor a néphez szólott, azt egyenesen az én szemem közé nézve mondotta: A kapzsi-
ságnak mindenféle formájától óvakodjatok, az ember élete nem a vagyonától függ! Ez az
otthoni tó partján történt, és ezért azt gondoltam, ez a próféta bizonyára ismer engem, vagy
legalábbis hallomásból tudja, milyen kapzsi vagyok. Utána azonban egy gazdag emberről
kezdett beszélni, akinek igen sok megőrzendő java és értéke lévén a régi raktárát készült
lebontani, hogy helyére újabbat és nagyobbat építsen, és akit eközben megszólított az Isten
ekként: „Lelked még ezen a mai éjszakán megkéretik tőled, oktalan ember, s vajon akkor
kinek jut mindaz, amit szereztél? Mert bizony így jár az, ki földi kincseket gyűjt magának, az
én országomban azonban nincsenek kincsei.”
- Megsértődtem és hazamentem - folytatta lélegzetvételnyi szünet után -, és mert minden
szava egy-egy fájdalmas kelevény volt bensőmben, csak azon gondolkoztam mindig, amiket
mondott. Amikor megint hallgattam őt, akkor a hollókról beszélt, amelyeket Isten táplál, és a
mezők virágairól, amelyek sem nem dolgoznak, sem nem fonnak. Tanítványainak egyenesen
meg is tiltotta annak a keresését, hogy mit egyenek, és mit igyanak, csak az országot keressék,
parancsolta, más minden megadatott nékik. Én meg még sajnáltam is őt, ám később meg azt
hallottam, hogy egy egész sokadalmat vendégelt meg néhány kenyérrel és hallal. Ilyet persze
nem lehet megcsinálni mindennap. Arra viszont nem volt hajlandóságom, hogy a vagyonomat
elosztogassam lusta és semmirekellő szegényeknek, inkább eladtam a magam szőtte vász-
nakat, a földjeim művelését másokra bíztam, én pedig csatlakoztam Jézushoz és a tanítvá-
nyaihoz, hogy őket követvén gondoskodhassam róluk mindaddig, amíg a vagyonomból csak
telik. Egykettőre éhen pusztul ez a csodatévő, gondoltam, ha nem táplálja őt senki! De néhány
más asszony is megtette ezt; megszánták, mivel élhetetlen volt.
- Nem akarok semmi rosszat mondani róla - sóhajtotta Susanna a Jézussal való útjaira emlé-
kezvén -, csak meg akartam mutatni neked is, mennyire nem tudott semmit a világ dolgairól!
Ezért aztán minekünk, asszonyoknak kellett gondoskodnunk róla, és bizony a tanítványoknak
is el kellett menni közben halászni olykor-olykor, hogy megéljenek. Ahogy Názáretben mond-
ták nekem, ácsnak sem volt valami ügyes, pedig hát az atyjának is ez volt a mestersége.
Jármokat meg ekéket még csak tudott készíteni úgy-ahogy, de kereket, legalábbis valamire-
való kereket már nem. Azután túlságosan bízott boldog-boldogtalanban. Az erszényét is képes
volt a kapzsi Kárióthból való Júdásra bízni, pedig annak a szeme se állt jól, és biztosan ki is
vette az erszényből a magáét! Azt azonban nem mondom, hogy a tanítását megértettem volna.
Még a tanítványok sem értették meg mindig! Jó volt azonban a közelében lenni. Ezért nem
váltam el tőle, és ezért nem tértem vissza az otthonomba sem, pedig sokszor kedvem lett
volna hozzá! Nem értettem azonban, miért bántott néha szántszándékkal és látszó ok nélkül
jámbor embereket is, azt pedig egyenesen nem szenvedhettem, hogy a követését olyan nőknek
is megengedte, mint a galambokkal kofálkodó magdalai Máriának!
- Magdalai Mária bizony jámbor szívű és kegyes nőszemély, és még okosabb is, mint te,
zsákköntösű, csúf falusi banya! - tört ki a harag Máriából.
- Már abból, hogy nem átallod őt védelmezni, látom, ki vagy, és miért furakodsz akkora
elszántsággal a római ölébe esténként! - vágott vissza Susanna haragosan. - Az igaz, hogy
csak egy zsákköntösű, csúf falusi banya vagyok, de azért tudok én szőni-fonni, sütni-főzni, és
az otthonomat tisztán tartani, ezekkel a kezekkel, még az ekeszarvát is megmarkoltam velük,
csak hogy a drága pénzt ne kelljen kidobni másokra! A názáreti Jézus azonban túl jó volt,
meggondolatlan és hiszékeny! Csodákat tett, és betegeket gyógyított, de sohase törődött vele,
hogy a kegyelmét a bűnösök megérdemlik-e. Más sem kellett, csak megérinteni a köpenye
szegélyét, és máris mindenki meggyógyulhatott mindenféle bajból! Olyan volt, mint valami
meggondolatlan gyermek, akinek azonban hatalma van a gonosz világban. Ha az okos szóra
hallgat, Jeruzsálembe sem ment volna el húsvétra! De önfejű volt, és úgy gondolta, mindenki
másnál jobban tudja a világ dolgait. Így történt, ami megtörtént.
Susanna úgy dorgálta a názáreti Jézust, mint valami szófogadatlan gyermeket, közben azon-
ban elsírta magát.
- Nem maradt rám tőle semmi, csak ez a zsák itt rajtam, és az imádság, amit tanított. A halála
után már szétröppenni igyekeztünk, mint rémült verébsereg. A borzadálytól betegen mene-
kültem, amikor megláttam, hogyan feszítik keresztre. Napokig nem bírtam lenyelni egyetlen
falatot sem. A templom alatti barlangban feküdtem, és nem akartam tudni senkiről és sem-
miről. Ez a fehér ruhás Náthán talált rám végül is, tőle hallottam, hogy Jézus a halálból
föltámadt, és előttünk megy Galileába.
Minthogyha túlságosan sokat mondott volna el, kezét a szája elé kapta, és úgy nézett Náthánra
bűntudatosan.
- Az asszonybeszéd csak száraz ágak ropogása a fazék alatt a tűzben - mondotta Náthán. -
Jézust én nem ismertem, de azt tudom, hogy az ország elközelített. Hajamat akkor vágattam
le, amikor meghallottam, hogy föltámadt a halálból. Bizonyára az Isten fia ő, akinek az
érkezését vártuk.
- Én azonban ismertem, de milyen jól ismertem, még a ruháit is én mostam - vette át a szót
ismét Susanna. - Igenis, ember volt, aki tudta, mi az, hogy éhség és szomjúság, és aki olykor
belefáradt a tanítványai és a többi ember keményszívűségébe. Az azonban kétségtelen, hogy
föltámadt a halálból, amint azt beszélik, s egyáltalán nem csodálkozom rajta. Ellenkezőleg,
örömömben sírok, és remélem, jóra fordul megint minden. Az is lehet, hogy most, ha képesek
vagyunk türelmesen várakozni, és ha az angyalok is harcolnak őérte, meg fogja alapítani az
országát Galileában. Különben semmi sem lesz belőle. Bárhogyan legyen is, én reggel, délben
és este azt az imát mondogatom, amit tőle tanultam, és amiről azt mondta, hogy az énnekem
elég.
Máriára mély hatással voltak ezek a szavak, de azért csak megkérdezte Susannától:
- Moshattad a ruháit? Valóban?
- Ki tudta volna vajon olyan szépen kifehéríteni, mint én? - kérkedett Susanna. - A te mag-
dalai Máriád aligha mosott szennyest valaha is, Saloménak elég baja volt a fiai ruháival,
Johannával pedig vele volt a szolgálója, és képes lett volna még hordszékben cipeltetni magát
Jézus után, ha nem átallja! Így legalább megtanult járni a saját lábán!
- Tulajdonképpen miért követted őt, és miért áldoztad rá a vagyonodat, ha egyszer sem az ő
magatartását, sem a tanítványokét és a többi követőét nem helyeselted? - kérdeztem, alig
tudván csodálkozásomat legyőzni.
- Mert olyan volt, mint bárány a farkasok között - magyarázta az értetlenségemen csodálkozó
Susanna. - Ki táplálta és ki gondozta volna vajon, ha én nem? Még az anyja is azt gondolta
róla, hogy nincs ki mind a négy kereke. A názáretiek meg éppenséggel szakadékba akarták
egyszer beletaszítani, oda is hurcolták a szakadékhoz, de aztán mégsem merték megtenni.
- Szeretted? - kérdeztem.
- Mit tudok én, öregasszony, a szeretetről? - mormogott Susanna. - Ez a világ naplopókkal,
kapzsi papokkal, szívtelen adószedőkkel és más gonosztevőkkel van tele. Más se kell, csak a
városba tegye be a lábát egy magamfajta falusi asszonyszemély, és még a hajat is lelopják a
fejéről! Bizonyára megsajnálhattam, hogy ilyen ártatlan volt, és semmit sem tudott a gonosz-
ságról! Meg azután... nála voltak az örökélet szavai is - tette hozzá halk hangon, mint aki
szégyelli a saját szavait.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem.
- Hát nem is tudom. Nem értettem én a szavait, én csak hiszek - mondotta türelmetlenül és
elutasítólag Susanna.
- Hiszel még most is? - kínoztam tovább.
- Nem tudom - válaszolta bosszúsan. - Akkor, amikor a keresztre feszített, megkínzott testéből
vér és izzadság csorgott, már nem hittem, és el is menekültem onnan, mert nem bírtam nézni a
szenvedését. Bizonyára a csalódástól lettem beteg, és attól a gondolattól, hogy fölöslegesen
áldoztam föl a vagyonomat. De talán mégsem ezért. A szenvedéseitől betegedtem meg, mert
nem érdemelt ilyen halált, noha az írástudókról és a farizeusokról haraggal beszélt mindig.
Róluk sem mondott rosszabbat, mint bárki parasztember, aki a gyümölcstermését kénytelen
megsemmisíteni vagy a zöldségtermését a szemétdombra vetni azért, mert a törvényt nem
ismerte eléggé. Most azonban jó minden megint, és benne is hiszek rendületlen hittel, s alig
várom, hogy még egyszer találkozhassak vele, s hangját hallhassam.
A fojtogatóan forró nyáréjszakán az agyagkunyhóban, melynek falánál szamaraink dobogtak
nyugtalanul, távolabb pedig oroszlán bömbölt, értelmem arra késztetett, hogy mindenben
kételkedjem. Úgy gondoltam, együgyűbbnek teszi magát, mint amilyen, és a legfontosabbat
ravaszul eltitkolja előlem. Ha egyszer oly hosszú időn át követte a názáreti Jézust, láthatta
csodatételeit, hallhatta tanításait, bizonyosan elcsípett egy-egy szót olyankor is, amikor csak a
kiválasztottjaihoz, a tanítványokhoz beszélt, s olyasmiket is megtudhatott tehát, amik nem
mindenkinek voltak szánva.
- No de hát a bölcsessége? - kérdeztem tőle még egyszer. - Tényleg nem maradt reád tőle
semmi titkos tudás?
- Bölcsességet kérdezel, holott bölcsességre sem gyermeket, sem asszonyokat nem lehet taní-
tani - válaszolta hidegen Susanna. - Ezért nem szenvedhettem magdalai Máriát, aki azt
képzelvén, hogy mindent megért, folyton az ő lábai előtt lebzselt, amíg mi az egyéb munkákat
végeztük. Mert volt ám, és nem is kevés, hiszen nem csak tizenketten voltak ők mindig,
hanem sokszor hetvenen is, és olyankor is nekünk kellett őket kiszolgálni és ellátni. Ő maga
volt nekem a bölcsesség, és az élet kenyere, amint ő mondotta, noha én nem értettem, hogy
mit akart vele mondani, de elhittem, mivel ő mondta.
Ilyen együgyűségre már csak a fejemet csóválhattam, tovább faggatni azonban nem tartottam
érdemesnek. Ám amíg agyagmécsesünk pislákolt, addig Susanna szükségét érezte, hogy
meggyőzzön, tovább beszélt hát:
- Aki őneki atyja, az égben, nekem is atyám. Az atya pedig magához engedi a gyermekeit,
mondotta, és országa is a gyermekekhez hasonlatosak számára áll nyitva. Ezt a beszédet én
úgy értettem, hogy az én dolgom nem a gyermeki módon való kíváncsiskodás az atya szán-
dékai iránt, hiszen az atya az, aki mindent tud. Ez az egyetlen titok, amit megtanultam és
megismertem.
Nem tudtam elaludni ezen a nyugtalan éjszakán, melyen az oroszlánbömbölés tompa hangja
oly elevenen hozta eszembe Rómát, hogy az álom és az ébrenlét határán egyenesen azt érez-
tem, Rómában vagyok ismét, és bíborpárnákon ébredezem a rózsaolaj illatától és gyönyö-
röktől elbágyadva. Mikor ebből a lidércnyomásos álomból fölriadtam, céltalansággal és lehan-
goltsággal voltam még tele. Kócosan és izzadtan feküdtem egy mocskos agyagházban, zsidók
között, mégis azt képzelve, hogy ezen a módon fogok elérni valamit, ami a józan értelemmel
homlokegyenest ellenkezik. Rómában bezzeg megfésültetném fürtjeimét, s a tógámat úgy
ráncolnám, amikor és ahogy illik. Olvasgatnék szórakozottan, valami érdekesebb pör
lefolyását kísérném figyelemmel, vagy más egyébbel ütném agyon az időmet, és várnám a
percet, amelyben Tulliával találkozhatom. Ezek a mostani gondolataim azonban nevetségesek
volnának a gazdag libertinusok fényűzése és ostobasága körében csakúgy, mint az okosok és
műveltek társaságában, kiknek bevett szokásaihoz tartozik az is, hogy az ember ne higgyen
semmiben. Én lennék a legelső, aki kinevetné mindezt!
Ennek ellenére ezek a könnyű kis nőcskék és eszes ifjúemberek nemegyszer versenyeznek
egy-egy divatos csillagjós és varázsló kegyeiért, és fizetnek szerencsét hozó tárgyaikért
hatalmas pénzösszegeket. Nevetgélve és hitetlenül ugyan, de azért reménykedve is, hátha lesz
foganatja. Az egész olyan, mint valami játék. A szerencse szeszélyes, a nyerési lehetőség bi-
zonytalan, játszani mégis jobb, mint a játékról lemondva megelégedni az üres semmivel.
Én is ilyen játékot folytatok vajon itt a Jordán menti éjszakában? Én is kételkedem a lelkem
legmélyén, mégis jobbnak tartom folytatni a játékot? A bizonytalan győzelem reménységéért
is, mintsem félrehúzódni. De hát mit nyerek mindezzel, mit várok? Az is lehet, hogy az az
ország, amiről úgy képzelem, hogy itt van még mindig ezen a földön, és ahová megtalálni
remélem az utat, csak álom és merő délibáb. Addig zaklattam magamat ezekkel a gondola-
tokkal, hogy egyszerre csak mélységes ellenszenvet kezdtem érezni a közelemben szuszogó
Mária, az önfejű Susanna és a hallgatag Náthán iránt. Mi dolgom nekem, egy rómainak,
ezekkel?!
Elismételtem gondolatban a Susannától tanult imádságot. Ez volt a názáreti Jézus tanítványa-
inak a titkai közül az első, amely számomra lelepleződött. Lehetséges, hogy ehhez még valami
titkos mágia is kapcsolódik, én azonban akárhogyan forgattam gondolataimban, nem lett más,
mint egyszerű emberek igényeihez alkalmazott szöveg, aminek az alázatos ismételgetésével le
lehet csillapítani a nyugtalanságot, és meg lehet szabadulni a gondoktól. Én azonban nem
vagyok elég gyermeteg ahhoz, hogy segítsen rajtam.
Mindannyian rosszul aludtunk, reggel álmosak voltunk és harapós kedvűek. Bereti Mária
szeszélyében az útvonal megváltoztatását követelte, és azt, hogy Samárián keresztül foly-
tassuk utunkat, mivel nem kíván a hegyek között összetalálkozni az oroszlánnal, melyet a
bozótosból kiűzött az áradás. Susanna meg a főzőeszközeit és az élelmiszerkészletünket vizs-
gálgatta, panaszolta, hogy nyoma veszett valaminek, így aztán az indulás egyre halasztódott.
Náthán is nyugtalanul fürkészett körül, a bögölyök csípte szamarak is meg voltak vadulva,
azokat is csendesíteni kellett közben.
Mária szavaitól ingerelve, az írásokból idézett Náthán:
- „Sok az út, amit a férfi igaznak állít, holott a halál útja az.” - Az oldalamon fityegő kardra
mutatott, és elindult határozott léptekkel, a málhahordozó szamarat is magával húzta; ezzel
mutatta, hogy tehetünk, amit akarunk, ő azonban folytatni akarja az utat az eredeti tervek
szerint.
- Könnyű ám nektek, férfiaknak! - visítozott Mária. - De én vagyok a legfiatalabb, a bölcs
oroszlán pedig mindig a legfrissebb, legfiatalabb húst választja magának, amint hallottam.
- Ha a názáreti Jézus ezen az úton ment, végigmehetünk rajta mi is! - förmedt rá Susanna. -
Ha félsz, majd én megyek elöl, és elzavarom az oroszlánt. Énhozzám biztos nem nyúl.
- Azt, hogy a názáreti Jézus melyik úton megy előttünk Galileába, ha egyáltalán megy, senki
sem tudhatja közülünk - jegyeztem meg ingerülten. - Lehet ám ez az egész a jeruzsálemi
vezetők cselvetése is, amellyel a galileaiakat akarták a városból kicsalni.
Egyébiránt nekem sem volt semmi kedvem csupasz karddal indulni az oroszlán ellen, noha,
mint a cirkuszban láttam, gyakorlott férfiak az ilyen vállalkozást is élve ússzák meg. Az utat
és a veszélyeket Náthán ismeri közülünk a legjobban, és szerintem a legbölcsebb őt követ-
nünk.
Ugyancsak civakodó hangulatban folytattuk utunkat. A megáradt gázlónál nemcsak ruháinkat
kellett felgyűrnünk, de a megcsökönyösödött szamarakat is erőnek erejével kellett áthúznunk
a másik partra. Amikor pedig a partra kerültünk, légionáriusok karjába jutottunk egyenesen,
akik örömkiáltással fogadtak bennünket - megpillantván Máriát. Engem a kardom miatt egye-
nesen a földre tepertek, és meg is öltek volna vélhetőleg, ha végszükségemben el nem kezdek
ordibálni görögül is, meg latinul is, hogy római polgár vagyok. Kardhordási engedélyemre
ügyet sem vetve minden holminkat átvizsgálták, a legtüzetesebben éppen Mária ruhaneműit,
Máriát magát bizonyára a bokrok közé is hurcolták volna, ha nem lettem volna római.
A fegyelmezetlenség magyarázata az volt, hogy nem tartoztak sem útbiztosító járőrhöz, és
nem is harcgyakorlaton voltak, csak épp egy tisztjük a fejébe vette, hogy elpusztítja az orosz-
lánt; ezért íjászaival a dombtetőre vonult lesbe, és ezeknek a légionistáknak kellett volna a
lármájukkal és a pajzsuk csörgetésével az oroszlánt odahajtani. Ez bizony nem volt kellemes
tennivaló, bár a körülményekből következtetve az oroszlán sem lehetett már a világnak ezen a
részén. Ők mindenesetre jó előre felöntöttek a garatra, hogy bátorítsák magukat.
Az erőszakkal és erőszakoskodással való kellemetlen és becsületembe belegázoló találkozás
hatása alatt egyszerre könnyű lett beleélnem magam a zsidók helyzetébe, és megértenem,
miért gyűlölik a rómaiakat. Kedvetlenségem dühvé erősödött, s mikor a dombtetőn szembe-
találkoztam az oroszlánbundára ácsingózó századossal, őt is leszidtam, meg az embereit is, és
még azzal is megfenyegettem, hogy a procuratornál teszek a viselkedésük miatt panaszt.
Ez azonban hibának bizonyult, mivel egyetlen eredménye az lett, hogy a sebhelyes képű szá-
zados egyszerre merő rosszindulattal kezdett vizslatni, kiféle-miféle vagyok én, a zsidó kön-
töst viselő és a zsidók társaságában utazó alak. Még meg is gyanúsított:
- Csak nem ahhoz a pereputtyhoz tartozol te is, amelyik a minapában vonult át rajtunk a
Tibériai-tenger felé? Nem zarándoklás ideje van ám most, hanem a betakarításé! A magadfajta
vándornak azonban csakis gonoszság járhat az eszében!
Bocsánatot kértem hát gyorsan, és iparkodtam kiengesztelni, hogy megkérdezhessem, miféle
embereket látott. Saját szemével azonban nem látott semmit és senkit, mivel a gyalogszerrel
vonuló zsidók mind az őrhelyeket, mind a vámállomásokat igyekeznek elkerülni, és ő csak
hallott róluk.
- Neked is jó lesz ügyelned magadra - figyelmeztetett leereszkedőleg -, nehogy a körmük közé
kerülj; mindenik galileai Róma-gyűlölő. Az országrész egyébként sűrűn lakott, mivel a
pusztaságból mindig újabb és újabb lázadó elemek húzódnak oda. Pár éve is tevékenykedett
ott egy olyan lázító, aki a zsidók országát hirdette, és boszorkánysággal merítette meg a
Jordán vizében az embereket, hogy sebezhetetlenné tegye őket. Ennek a fickónak a fejét végül
is a galileai zsidó fejedelem volt kénytelen levágatni, hogy megmutassa, mennyire nem
sebezhetetlen. Hasonszőrűek még most is tekereghetnek arrafelé!
Rang nélkül való embernek tarthatott bizonyára, amiért ilyen egyszerűen utaztam, és ezért
egész beszélgetésünket igen kurtán fejezte be, mégis úgy küldött tovább, minthogyha valami
nagy kegyet tanúsított volna irántam.
Az úton azonban hamarosan azt kellett tapasztalnom, hogy bereti Mária mind lenézőbb
pillantásokat vet rám.
- Nem valami nagy ember lehetsz a honfitársaid körében, ha ez az izzadságszagú és ragyás
képű százados is ilyen felülről kezelt - mondotta csípősen.
- A te szemedben különb volnék, ugye, ha én is sisakot hordanék és szöges sarut? - kérdeztem
gúnyosan.
- A légionisták legalább tudják, mit akarnak - szegte föl a fejét Mária. - De ha te római vagy,
miért nem utazol római szokások szerint, és miért nem használod ki az abból származó
előnyöket? Nekem sem kellene szégyenkeznem a szőrös lábad és szakállas képed miatt, ha
rómaiakkal beszélsz.
Néztem rá, szótlanul, nem hittem a szememnek. Kedvem lett volna vesszőt vágni valamelyik
bokorról, és megsuhintani alaposan!
- Nem tudod, ki lehetett az a lány - kérdeztem hangomat lefojtva -, aki naponként való imád-
kozását ígérte, ha magammal viszem, még ha a mezőn is kellene éjszakáznia? Tulajdon-
képpen mit gondolsz, ki vagy te?
- Soha nem hittem volna, hogy amit az életemről elmondok neked bizalmasan, te fogod éppen
a szememre hányni! - tört ki Mária. - Nem volt veled valami nagy szerencsém, de ha a
föltámadt Jézussal találkozom, és ő megbocsát nekem, és megtisztít, te sem vádolhatsz tovább
a múltammal! De vajon te miféle undorító bűnöket akarsz levezekelni azzal, hogy ekkora
szorgalommal és alázattal keresed az új utat?
Nem ezt akarta ő mondani tulajdonképpen, csak a fárasztó utazás okozta sok kényelmetlenség
és bosszúság tört ki belőle ebben a formában - gondolom. Mindenesetre magamra hagyott
haragjában, és odaszegődött Susannához, először ővele pörölt, ám hamarosan Náthánt és
engem gyaláztak egyesült erővel.
Este a nap félelmetesen és pirosan bukott a samáriai hegyek mögé, egészen kísértetiesre színe-
ződött a völgy, a mély medrében hömpölygő Jordán pedig elsötétült. A különös látvány
valószerűtlenné tett mindent, szétfoszlatta az én gonosz gondolataimat is. Akkor is elsötétült
az égbolt, jutott eszembe, amikor a zsidókirály szenvedett a kereszten, halála pillanatában meg
a föld rendült meg. Föltámadásával országa valóságát tanúsította. Én azonban csak távolodom
az országtól, ha útitársaimat - magamat náluk különbnek tartván - lenézem, és ez iránt az
oktalan leány iránt haragot táplálok.
Miután szállásunkon megtisztálkodtam, fölkerestem Máriát:
- Megbocsátom neked gonosz és meggondolatlan szavaidat, s hajlandó vagyok azokat elfe-
lejteni - mondottam békülékenyen.
De Máriát az iméntinél is jobban dühítették szavaim, mert szemében sötéten izzó haraggal
förmedt rám:
- Te bocsátasz meg nekem, amikor te sértettél meg engem először, és azután egész nap csak a
hátadat mutogattad! Tőled, férfiembertől ugyan nem lehet mást várni, Susanna is megmondta,
mégis kész a szívem megbocsátani neked, és jó szót szólni hozzád, azt azonban nem tűröm,
hogy te bocsáss meg énnekem, mielőtt én megbocsátottam volna tenéked!
Náthán is végighallgatván mindezt, először az égre tekintett föl, majd a kezét tárta szét tehe-
tetlenül, ekként serkentve beletörődésre engemet is, de bennem már nem volt harag.
- Legyen, ahogy akarod, bereti Mária - mondottam. - Bocsáss meg nekem, és én készséggel
megvallom, hogy semmi megbocsátanivalóm sincsen, de férjünk már meg egymással!
Mária azonban gömbölyű csípőjére rakta kezét, és gúnyos hangon kiáltott oda Susannának:
- Gyere már, nézd meg, hogy tényleg férfiú-e ez az ember, vagy csak olyan herélt római,
amilyenről hallottam már!
Susanna, aki épp náddal és szárított trágyával élesztgette a fazék alatt a lángokat, jót vihogott
a szája elé tett tenyerébe, én azonban, mivel a vér a fejembe szökött, és nem bírtam tovább
türtőztetni magam, képen csaptam Máriát, hogy csak úgy csattant! Alighogy megütöttem,
bántam a tettemet máris, és megtettem volna mindent, hogy visszacsináljam. Mária arcán a
tenyerével zokogott, szipogott. Már-már kezdtem volna bocsánatáért esedezni, de Náthán
intett, hogy ne tegyem. Alig egy pillanat múlva Mária lépett énhozzám, szemét illedelmesen a
földre sütve.
- Igazad volt, hogy megütöttél - ismerte el. - Szándékosan bosszantottalak egész nap. Megü-
töttél hát, mégiscsak jobban kedvelsz a szamaradnál, amelynek csak a nyakát simogatod. De
most annak jeléül, hogy csúf viselkedésemet valóban megbocsátod, csókolj is meg!
Átölelt szemérmesen, én pedig jeléül, hogy ismét rendben van közöttünk minden, megcsó-
koltam őt egyszer, majd megcsókoltam még egyszer. A sok veszekedés után jólesett karom-
ban tartani, és csókolni őt, s így bizony megcsókoltam harmadszorra is. Mária azonban ekkor,
noha kezét továbbra is a vállamon tartotta, odébb tolt magától, és az arcomra nézett.
- Megcsókolnád-e Susannát is ugyanígy, ha ő kérne bocsánatot? - kérdezte.
Susanna cserzett csoroszlyaábrázatára sikló tekintetem önkéntelenül is Mária puha ajkával
kezdte hasonlítgatni az ő szikkadt száját, és egyszerre megértettem, hogy a lány ravasz csapdát
állított nekem. De én odaléptem Susannához, és a könyökénél fogvást talpra állítva,
megszólítottam:
- Ha valamiképpen megsértettelek volna, csókolj meg, kérlek, bocsánatod jeléül.
- Jaj, te szegény ember, hagyod, hogy ez a könnyű gondolkodású leány így játsszon veled? -
mondotta szánakozólag Susanna. - De a szíve mélyén nem rossz ám! - tette hozzá.
Restelkedve megtörölte a száját, és huncut pillantást vetve Máriára, megcsókolt. Mária elszé-
gyellte magát, de azért megpróbált még pörölni Susannával:
- Izráel leánya létedre hogyan csókolhattál meg egy körülmetéletlen rómait? Ilyet csak én, a
bűnös, tehetek, te azonban beszennyezed magad vele!
- Nem ismerem eléggé a törvényeket - védekezett Susanna -, és ettem is már vele egy tálból.
Meg aztán, ahogy én érzem, ugyanannak az atyának a gyermeke szívében ő is, mint én, noha ő
római.
Szavai jólestek, és már ellenszenvet sem éreztem iránta, pedig bűzlött lélegzete a fokhagy-
mától, amit útközben rágcsált egyvégtében, frissítőként, a szamárháton ültében is.
- Ha neked ő maga engedte, hogy a ruháit mossad, énnekem akkor igen nagy tisztesség, hogy
te kész voltál engem megcsókolni - válaszoltam.
Vacsora után azonban Máriát félrevontam, és egyenesen megkérdeztem tőle:
- Bűnre akarsz magaddal csábítani? Nem tudom mással magyarázni a viselkedésedet! Én
pedig azért hoztalak magammal, hogy kimentselek a bűnből!
- Valóban, különbül bántál velem, mint a többi férfi - suttogta -, magam sem értem, de a
közömbösséged sért! Így legalább megérezhettem, hogy mégsem vagy irántam azért teljesen
közömbös!
- Bizony, a test csak test - mondtam kesernyésen. - Nem sokat kellene csábítanod, hogy
eltántorodjam. Ígéret nem kötöz, hűséget sem esküdtem senkinek. Akkor azonban máris
fordulhatunk vissza, Jeruzsálembe!
- Az egész élet oly különös, és félek a názáreti Jézustól is - sóhajtott Mária. - Mégis hiszem,
hogy az egyetlen, aki újra tisztává és érintetlenné tehet, az ő; ő pedig, legalábbis énnekem így
mondták, nem kegyetlen a legnagyobb bűnössel szemben sem, ha az hisz benne, és a bűnét
megbánja. Én azonban semmiféle megbánást vagy bűntudatot nem éreznék, ha bűnöznék
veled, csak örülni tudnék, és jólesne, ha olyan módon fogadnál az öledbe! Ez is azt mutatja,
hogy a sarkamtól a fejem búbjáig bűnös vagyok, hiszen egy ártatlan leány nem gondol ilyes-
mire! Másfelől azonban a bűnt sem tudja elkerülni senki! Magdalai Mária mondta egyszer,
amikor bűneim miatt vigasztalni próbált, hogy Jézus szerint a férfi már azzal elköveti a
paráznaságot, ha sóvárogva tekint egy asszonyra. Lehetetlen követelményeket támaszt a
názáreti, amiket ember nem tudhat teljesíteni!
- Bereti Mária! - kezdtem kérlelni jámborul. - Nem elég megterhelő testünknek az utazás?
Miért kínoznánk bűnös gondolatokkal magunkat fölöslegesen? Meg ne próbáld az éjszakai
oroszlánbömbölést használni ürügynek arra, hogy mellém feküdj! Akkor aztán tényleg bűnbe
esünk mindketten!
- Sem nem csábítalak, sem nem zavarlak többé - mondotta nagy és mély sóhajjal Mária -, ha
bevallod, hogy te is szívesen esnél bűnbe velem, ha mernél!
- Legyen, amint kívánod! Szívemben már el is követtem veled! Érd be azonban ennyivel! -
mondottam neki.
- Jaj, de szeretném, ha megint ártatlan és érintetlen lehetnék! - sóhajtotta, kezemet fölhevült
arcához húzva.
Máskor azonban nem kísértett meg, és nem is bújt mellém, hogy velem próbáljon aludni.
Ebből is látnom kellett, mennyire keveset tud az országról, amelybe az utat keresi, és hogy
nem lehet tőle sokat követelni. Töprengtem rajta, Náthán vajon mit akarhat a názáreti Jézus-
tól, és miért gondolja, hogy haja tövig vágatásával közelebb jut hozzá. És hátha az én kíván-
ságom az ország mértéke szerint ugyanolyan gyermekes, mint a Mária kívánsága? - tűnődtem.
Másnap a Jordántól másik útra kanyarodva, följutottunk egy hegygerincre, ahonnan egyszerre
elénkbe tárult a Genezáret-tava. A szembefújó friss szél hullámokat keltett a tavon, amely
mögött egészen távol, behavazott hegyek sora emelkedett az ég felé, alig kivehetően. Estetájt
értünk a hőforrásokhoz, és megpillantottuk Heródes Antipas székvárosának oszlopsorait. A
hőforrások vizét fölhasználandó a fejedelem fürdőmedencéket építtetett, amikből erős kénszag
szállt felénk. A parton görög szokás szerint épített lakok és halászszállások voltak. A
fürdőhöz fogadó is tartozott, mégpedig külön-külön a görögöknek és zsidóknak.
Torkig voltam már a sok kényelmetlenséggel, szállást hát a görög fogadóban béreltem,
magamnak csakúgy, mint Máriának. Náthán és Susanna azonban a zsidók fogadójába mentek.
Úgy találtam helyesnek, ha egyáltalában nem mutatkozom velük itt Galileában, mivel énben-
nem a tanítványok nem bíznak meg. Susanna járjon utána, és derítse ki, mi készül. Bizakod-
tam, hogy ő majd jelet ad nekem, cserébe a nagy szolgálatért, amit azzal tettem, hogy ma-
gammal hoztam Galileába. Náthánt is csak ismertem már annyira, hogy az erszényem keze-
lését továbbra is őrá bíztam, akárcsak azt is, hogy az állatokról gondoskodjék. Ezzel kötözöm
a legerősebben magamhoz, gondoltam. Ők azonban csak megaludni szándékoztak, majd
továbbmenni a Galileai-tenger északi partján a Tibériástól alig egynapi járóföldnyire lévő
Kapernaumba, ahol a názáreti Jézus tanított. Amennyire Susanna tudta, még nem járt sohasem
Tibériás városában.
Másnap napkeltekor fölsántikáltam a tetőteraszra. A Jordán-völgyi forróság után frissülés volt
beszívni Galilea levegőjét, és gyönyörködni a tóban, amelynek üvegszerű vizén a napkelte
tüzes csíkjai ringatóztak. Erős illat sodródott a mirtuszbokrok felől. Minthogyha világosabban
és tisztábban láttam volna, mint azelőtt bármikor, tisztábban érzékeltem az illatokat, bár külö-
nösképp testetlennek is éreztem magam. Állapotom a részegségre emlékeztetett, és egészen
addig nagyon élveztem, amíg csak erőt nem vett rajtam az erős hidegrázás. Akkor láttam,
hogy a lábam mennyire dagadt.
Délután láz gyötört, a lábam egészen térdig bedagadt, és a sarkamon lévő fájdalmas sebtől
vörös csík húzódott fölfelé. A görög fürdőorvos késsel nyitotta meg a daganatot, és vérfrissítő
szereket itatott velem. Tizenegy napig feküdtem betegen a görög fogadóban, abban a hitben,
hogy meghalok. Bereti Mária ápolása azonban, no meg a kénes fürdővíz segítette gyógyu-
lásomat. Étel nem maradt meg bennem jó néhány napig, és akkor is igen gyönge voltam még,
amikor már lábadoztam. Gyaloglással ne erőltessem magam - figyelmeztetett az orvos. Így
aztán elég időm maradt élményeim följegyzésére arról, mikor és hogyan indultam útra
Jeruzsálemből, és mi minden történt útközben. Náthánról és Susannáról egész idő alatt nem
hallottam semmit.
KILENCEDIK LEVÉL
Marcus Tulliának.
Lábadoztam még, gyönge voltam és levert. Akaratlanul is kínzott a gondolat, hogy váratlan és
csaknem halálos megbetegedésem figyelmeztetés: ne próbáljak a nem reám tartozó titokba
beleavatkozni! Ezért aztán szobámban tartózkodtam leginkább, és nem kerestem a kapcsolatot
a többi, különféle országból és népek köréből való, leginkább igen gazdag fürdővendéggel,
akik a gazdagság és a kényelem okozta betegségeiket gyógyítgatták, és a római tisztekkel sem,
akik a tábori élet következményeit kezeltették.
Testemet masszíroztattam, hajamat és szakállamat görögösre fésültettem és igazíttattam a
szobámba rendelt borbéllyal, és fölös szőrszálaimat is eltávolíttattam - mint akinek már úgyis
minden mindegy. Olyanformán viselkedtem, mint egy megbántott gyermek, aki az őszintesé-
géért kapott meg nem érdemelt büntetést. Terád is másként gondoltam, Tullia, mint Jeruzsá-
lemben, csakazértis vágytam utánad. Az ostoba Máriára viszont nagyon ráuntam, mivel kitartó
ápoló és sikeres gyógyító munkája táplálta önelégültségében úgy tekintett rám, mintha ő
rendelkezne velem.
Szokatlanul nagy sürgés-forgás mindössze egy alkalommal keletkezett, amikor Pontius Pilátus
procurator felesége érkezett fürdőzésre Caesareából. Magam is láttam a tetőteraszról a
hordszékét csakúgy, mint a díszkíséretét. A kísérő légionáriusok mellett ott voltak a Heródes
Antipas küldötte vörösbe öltözött lovasok is, akik a galileai határtól kísérték őt a fürdőbe, ahol
egy nyári palota volt számára berendezve, kertjében külön fürdőmedencével.
Számomra nyilvánvaló volt, hogy Claudia Procula mint az öregedését sejtő, de megvallani
még magának sem akaró asszonyok legtöbbje - betegeskedő és nyugtalan, fürdőzésre hát elég
nagy szüksége lehet; a nyáridény elején pedig a Földközi-tenger keleti vidékén a galileai rész
levegője a legjobb és legegészségesebb. Jönnek is a tibériási fürdőkbe Heródes Antipas
üzletszerzői működése nyomán fürdővendégek Damaszkuszból, de még Antiochiából is.
Ennek ellenére gyanakodtam, hogy Claudia Procula váratlan látogatásának egyéb okai is
lehetnek.
Fékezhetetlen kíváncsiságomat két napig voltam képes türtőztetni, harmadik nap azonban már
dupla viasztáblára írott üzenetet küldöttem neki, és tudakoltam, mikor látogathatom meg.
Claudia Procula, a rövidesen visszaérkező szolgáló szerint igen nagy meglepetést és örömöt
jelentő levelemre azt az üzenetet küldte, hogy akár azonnal szívesen lát.
Még mindig érzékeny sarkamra való tekintettel hordszéken vitettem magam a nyári palota
oszlopcsarnokáig, ahonnan botomra támaszkodva bicegtem be. A személyemet érintő kegy
általános feltűnést keltett a fürdővendégek között, mivel Claudia Procula igen határozottan
jelentette ki korábban, hogy betegségére való tekintettel sem vendégeket, sem tisztelgő
látogatókat nem fogad.
Engem azonban szolgálói késlekedés nélkül vezettek egy napfényes, de azért kellemesen
hűvös terembe. A feltűnően sápadt és bágyadt tekintetű Claudia Procula nyugágya bíbor pár-
náin hevert. Mellette egy nagyjából vele egykorú és előkelő öltözékű zsidó nő ült tiszte-
lettudóan.
Claudia a karját tárta felém:
- Ó, Marcus! Micsoda öröm régi ismerőst és megértő embert látni! - kiáltotta. - De hát mi
történt veled? Mi baja a lábadnak? Én is beteg vagyok ám nagyon: nem tudok aludni, rossz
álmaim vannak, a gyomrom is hol így van, hol úgy, és a májam sincs rendben.
- Ez az a fiatalember, akiről már meséltem neked - mondta társnője felé fordulva. - Marcus
Mezentius Manilianus, gyermekkori barátom. Atyja a leghíresebb asztronómus volt Rómában,
Maecenasnak is rokona, és így az etruszkok közül származik, akik valamikor magával
Aeneasszal versengtek a hatalomért. Húsvétkor találkoztunk legutóbb, Jeruzsálemben. Igazán
nem gondoltam, hogy itt is találkozom vele.
Hagytam, hadd beszéljen, mert noha a teljes igazságot mondta, nagyon is túlzott. De ha
valami okból így kell beszélnie, és a jelentőségemet hangsúlyozni akarja társalkodónője előtt -
miért tennék én ellenvetést?
- Ez a derék asszony Heródes Antipas quaestorának a felesége, Johanna, akivel Jeruzsálemben
ismerkedtem meg - mutatta be felém fordulva társalkodónőjét. - Most is elígérkezett mellém
ittlétem napjaira, aminek azért is - örülök, mert őbenne minden tekintetben megbízom.
Johanna mosolygós arccal, de fürkésző tekintettel nézett reám. Telt, puha arca volt, szeméből
azonban tapasztaltság sugárzott.
- Üdvözöllek, Marcus Mezentius - mondotta. - De te, a római, miért viselsz szakállt, és miért
öltözködsz úgy, mint Izráel gyermekei?
- Mindig alkalmazkodom a helyhez, ahol járok - válaszoltam könnyedén. - Filozófus vagyok,
és meg akarom ismerni a különféle országok szokásait. Izráel Istene és az ő törvényei iránt
pedig kifejezetten nagy tisztelettel viseltetem, amennyiben nem akadályoz hódolatomban a
császár szelleme előtt.
- Valóban nagyon megváltoztál - kiáltott föl Claudia Procula, aki csak ekkor figyelt föl ruhá-
zatomra -, nem tudom, tetszene-e férjemnek az öltözeted. - Majd élénk csevegéssel számolt be
nekem Pontius Pilátus egészségi állapotáról és gondjairól, a szolgálók pedig süteménnyel,
gyümölccsel és jéghideg borokkal kínálgattak. Később azonban kiküldte a szolgálókat, és
Johannához fordult:
- Nézz körül, Johanna, nem maradt-e itt fülelni valamelyik. Nem tűröm, hogy kihallgassanak!
Johanna igen nagy gyakorlottsággal végezte ezt a munkát; amikor az ajtóból kitekintett az
előtérbe, egy mozdulattal a szoba falát elfedő függönyöket is végigtapogatta, és megvizsgálta
az ablaknyílásokat is. Claudia Procula maga mellé hívott:
- Emlékszel-e még a názáreti Jézusra, akit Jeruzsálemben feszítettek keresztre? - kérdezte halk
hangon.
Johannára néztem, és nem szóltam semmit, de végül is ráhagytam:
- Emlékezem, hogyne. Még mindig foglalkoztatja a gondolataimat. Szívesen hallottam volna
róla többet is, de a tanítványai bizalmatlanok, és nem állnak szóba idegenekkel.
- A tanítványai visszatértek már azóta Galileába, ki-ki a maga munkájához - mondotta Claudia
Procula. - Legtöbbjük éppen ezen a tavon halászik.
- Meglehet - hagytam rá -, én is hallottam a szóbeszédet, még Jeruzsálemben, hogy eljöttek
volna onnan. És azt is, hogy az ő nyomaikon mások is eljöttek Galileába. Talán csak nem
fogják őket üldözni itt?
- Nem, nem fogják - vágott közbe élénken Johanna. - Heródes fejedelmet meggyőzték az okos
tanácsadók, hogy semmi haszon nem volna az üldözésükből. Tulajdonképpen inkább fél tő-
lük, és tudni sem akar róluk. Keresztelő János lefejeztetésével annak idején politikai baklövést
követett el, hallani sem akar többé prófétákról!
- Én, a magam részéről megtettem minden megtehetőt, hogy férjem ne ártson annak a szent
embernek - magyarázkodott Claudia Procula.
- Miért kínzód magad azzal a régi dologgal még mindig? - kérdeztem gyorsan. - Végeztek ki
ártatlanokat azelőtt is. A világ olyan, amilyen, úgysem tudjuk megváltoztatni! Felejtsd el
minél hamarabb, és ápold egészségedet, hiszen ide is azért jöttél!
- Nem érted, miről van szó! - jött tűzbe Claudia Procula. - A világ többé nem ugyanaz, mint
volt. A názáreti Jézus pedig föltámadt a sírjából, noha ezt te akkor nem hitted el! Meg is jelent
az övéi előtt, és hiszed, vagy sem, itt van most is!
- Nem tudod, mit beszélsz, Domina! - csitította őt Johanna a szája elé tartva ujjait.
Jobban szemügyre véve Johannát, egyszerre eszembe jutott, hogy Susanna említette ezt a
nevet.
- Ismerlek téged, tiszteletre méltó Johanna - szólítottam meg. - Azt is tudom, hogy a názáreti
Jézussal jártál együtt, amikor még élt, nem tagadhatod!
- Nem tagadom, és nem is akarom tagadni - mondotta Johanna ijedten pillantva reám. -
Otthonomat és férjemet hagytam el őérte, és követtem őt mindaddig, amíg a férjem állása és
helyzete miatt kénytelen voltam visszatérni. De te honnan tudod mindezt, idegen?
Nem akartam tovább képmutatóskodni.
- Én is tudom, és hiszem, hogy feltámadt a halálból - mondtam -, és azt is, hogy Isten fia. De
hogy ez mit jelent, nem tudom. Eddig még soha nem történt ilyesmi! Az ő országát akarom
megtalálni, de az övéi sem megismerni, sem befogadni nem hajlandók engem. Azt hallottam,
eljött Galileába, és ezért indultam utána én is, azt remélve, itt megtalálom!... De mikor
megérkeztem, teljesen megbénult a lábam vérmérgezés következtében, és mert mozdulni sem
bírtam, nem kereshettem őt. Annak a jele lett volna vajon, hogy ő sem fogad el engem? Valld
be őszintén, Claudia, te is miatta jöttél ide Galileába!
Az asszonyok először egymásra, majd reám néztek megdöbbenve, és egymás szavába vágva
kiáltoztak és kérdezősködtek:
- Te, a római és filozófus, valóban hiszed, hogy a halálból föltámadt, és eljött ide, Galileába?
- Hiszem, igen, kénytelen vagyok hinni - feleltem nekik. Felfokozott közlési vágyamnak
ellenállni a továbbiakban már nem tudván és nem is akarván, elmondtam nekik a Lázáréknál
való vendégeskedést, találkozásomat magdalai Máriával, és hogy miként utasított el Tamás és
János, mi történt cirénéi Simon házánál, és hogy a hozzám Zákeus társaságában ellátogató
Máté miképpen tiltott fenyegetéseivel még attól is, hogy a názáreti Jézus nevét fennhangon
kimondhassam.
- Ezt bizony rosszul tette - vágott közbe Johanna. - Én magam is emlékezem, hogy egy bizo-
nyos férfi, ki őt nem is ismerte, betegeket gyógyított nevében. A tanítványok neki is megtil-
tották, de a názáreti megdorgálta őket, mondván, hogy ez az ember nem használta föl rosszra a
nevét, és rosszat sem mondott róla. Nem értem hát, miért ne használhatnád te is az ő nevét, ha
egyszer hiszel benne!
Azt is elmondtam, hogyan hoztam magammal Susannát Jeruzsálemből.
- Ismered az öregasszonyt? - kérdeztem Johannától.
Alig titkolt megvetéssel, vonakodva felelte:
- Ismerem, nagyszájú és folyton zsémbelő, ostoba parasztasszony, aki a törvényeket sem
ismeri! Jézus azonban neki is megengedte, hogy kövesse.
- Valóban megváltoztál a római napokhoz képest, Marcus! - nézett rám gyanakodva és
csodálkozva Claudia Procula. - Tulliádat láthatólag elfelejtetted a názáreti Jézus miatt. Ne
hidd, hogy nem tudom. Eljutnak ám Caesareába is a római pletykák. El sem tudom képzelni,
tulajdonképpen mit akarsz a názáreti Jézustól.
- És te mit akarsz tőle? - vetettem oda ingerülten.
- Én nő vagyok, énnekem jogom van álmodni - vonta meg soványka vállát szeszélyesen
Claudia Procula. - Bizonyára meggyógyítaná az álmatlanságomat és más bajaimat is, ha talál-
kozhatnék vele. Mindenekelőtt a prófétára vagyok kíváncsi, akit keresztre feszítettek és
föltámadt a halálból.
- Belőlem már kihalt a kíváncsiság és az álmodozási kedv; az országát keresem mindaddig,
amíg az a földön van. Azután azt is mondták, hogy az öröklét szavai vannak nála. De miért
beszélünk az én dolgaimról? Mondjátok el inkább ti, megérkezett-e Galileába, és mutatkozott-
e már az övéinek?
- Nem tudok semmi bizonyosat - válaszolt elkomolyodva Johanna. - Az országát tanítványaira
bízta, másokhoz, mihozzánk, asszonyokhoz is, példázatokkal szólott. Mi azonban olyanok
voltunk, hogy láttunk, és mégsem láttunk, hallottunk, és mégsem hallottunk. A tanítványok
teljesen elkülönültek, és az asszonyoknak nem mondtak el semmit soha. Emiatt vált meg
tőlünk haraggal magdalai Mária, és tért vissza Magdalába. Annyit azonban tudok, hogy a
tanítványok közül heten hajnali halászatra indultak a napokban, s olyan zsákmánnyal tértek
vissza, ami csaknem szétszakította a hálójukat, és bár repestek, és kacagtak az örömtől,
mégsem mondták el, tulajdonképpen mi történt velük.
- Csodálkozom, hogy ezek a tanulatlan halászok még a magdalai Máriát is megharagították,
aki pedig oly sokat áldozott rájuk a vagyonából! Az is elvárható lett volna tőlük, hogy téged, a
főrangú asszonyt beavassanak a dolgaikba! Úgy sejtem, a te érdemed, hogy itt nem üldözik
őket.
- Hálátlanok! - tört ki a szemrehányás Johannából, de nyomban próbált igazságosabb lenni. -
Óvniuk kell a titkokat, amik reájuk bízattak. De vajon miért választotta épp ezeket az
embereket?
- Nekem, a júdeai procurator feleségének, talán a tanulatlan halászok is elismerhetnék a
rangomat, és jelenthetnék uruknak, ha én találkozni akarok vele! - öntötte el a gőg Claudia
Proculát. - Az ilyenek a legnagyobb kitüntetésnek tarthatják, ha én valakinek a közvetítésével
hozzájuk fordulok! Nem kis előnyeik származhatnának titkos jóindulatomból!
- Azt hiszem, nemigen vagy képes az országát megérteni, Claudia! Nem mágus ő, nem is
varázsló! - láttam jónak közbe szólni. - Próbáld már megérteni, az Isten fia!
- Te se feledd, én meg a császár rokona vagyok! És nemegyszer étkeztem az asztalánál is,
amikor még Rómában tartózkodott - förmedt rám megsértődve Claudia.
- Én csak asszony vagyok, Izráel pedig nem ismeri el, hogy a nőnek is van lelke - emelte föl
kezét Johanna. - Ő azonban megengedte, hogy követhessük, és szívemben én is sejtem az ő
országát. A tanítványai még mindig civakodnak rajta, hogy fölépíti-e az országot Izráel
számára, és mikor. Izrael azonban hagyta, hogy keresztre feszítsék őt, és ezzel a vére is reájuk
száll. Isten választott népe sem lehetnek ezután, legalábbis az én asszonyi értelmem szerint.
Lassacskán belefáradtam ebbe a meddő beszélgetésbe, Claudia Proculát egyszerre jelenték-
telen asszonynak láttam.
- Ne ezzel törődjünk most, hanem azzal, mit kell tennünk, hogy találkozhassunk vele! -
mondtam türelmetlenül.
- Nem is tudom - felelte tanácstalanul Johanna. - Legfeljebb várakozhatunk. Én is mióta
várakozom már, és még mindig nem történt semmi! Megeshet, hogy mirólunk, asszonyokról,
elfeledkezett. Az meg egyenesen borzasztó, ami tevéled történt, hogy a vérmérgezésed miatt
nem keresheted őt tovább.
- Már majdnem meggyógyultam - jegyeztem meg. - Csónakban vagy hordszékben el tudok
jutni bárhová. De lelkileg nagyon levert vagyok, erőszakkal pedig nem akarok próbálkozni.
Nem is hiszem egyébként, hogy erőszakkal bárki is megtalálná őt. Annak jelenik meg, akinek
akar, gondolom. Azt is elhiszem már, hogy az ő szemében én nem vagyok méltó erre.
- Nem értem a tehetetlenségedet! - mondotta Claudia Procula gúnyosan. - Én viszont türel-
metlenül várom a vele való találkozást, mivel a fürdőzés aligha fogja meggyógyítani az álmat-
lanságomat. Bizonyosan tennék valamit, ha férfi volnék, nekem azonban a rangomra is
tekintettel kell lennem.
- Elmehetnél csónakkal Magdalába, és fölkereshetnéd Máriát - mondta elgondolkodva
Johanna. - Nekem a férjem miatt nem lehet elmennem hozzá, mivelhogy rossz hírben van. Ide
sem hívhatom el, hogy titokban találkozhatna Claudia Proculával. Te azonban keresd föl, és
kérj tőle tanácsot. Nem a társaságát szégyellem, mondd meg neki, akkor sem szégyelltem,
amikor együtt követtük a názáreti Jézust, de a jelenlegi körülmények között nekem a férjem
udvarbeli helyzetére is kell gondolnom. Egy férfinak, mint te, érthetetlen az ilyesmi, ő
azonban meg fogja érteni, mivel ő is nő.
- Ifjú és élni vágyó római vagy - mosolyogta el magát kajánul, amikor habozásomat észrevette.
- Nyugodtan benézhetsz hozzá anélkül, hogy bárki is csodálkozna rajta. De mert azelőtt hét
gonosz szellem tartotta megszállva, még ma is rossz a híre Galileában, noha régi rossz
szokásait már rég nem gyakorolja, tudomásom szerint.
Sejtettem, hogy a nők közti vitába való beavatkozással semmit sem érnék el. Megígértem,
hogy gondolkodom rajta, és aztán már csak egészen hétköznapi dolgokról beszélgettünk.
Claudia Procula tudakolta, nem akarom-e később, amikor kissé már jobban érzi magát, a
városba kísérni őt, és megnézni vele együtt a kocsiversenyeket. Heródes Antipas nemcsak a
városára büszke, de az általa építtetett kocsihajtó pályára és a színházra is. Claudia egy
udvariassági látogatást a rangjára való tekintettel is elkerülhetetlennek tartott. Ezután elbo-
csátott, de előbb megfogadtuk, hogy ha a názáreti Jézusról hallanánk, késedelmeskedés nélkül
értesítjük egymást. Ebédre is meghív magához hamarosan - ígérte még.
Hazafelé mentemben egy szidóni kereskedőn akadt meg a tekintetem, aki a fürdőépület
oszlopcsarnoka előtt teregette szét éppen a szöveteit. Megálltam, és vásároltam egy arany-
fonállal hímzett selyemkendőt, és azon nyomban elküldtem Claudia Proculának.
Bereti Mária, aki a göndör szakállú szidónival is láthatott üzletelni, türelmetlenül várta már
jöttömet. Őneki vásároltam ajándékot, vélhette, de mert hiába várakozott jó darabig, korholni
kezdett:
- Egész szilárdan állsz már a lábadon, amint látom, csak valami kedvedre való történjék
körülötted. Engem azonban függönyök mögött, bezárt szobában tartasz, mintha csak a társa-
ságomat szégyellned, noha itt senki sem tud rólam mást, mint azt, hogy milyen önfeláldozóan
ápoltalak, amikor a halál torkában voltál. Én is szívesen találkoznék pedig emberekkel, és
vitetném magam fedett csónakban ki a vízre. De te énrám nem gondolsz, csak magadra és a
magad kényelmére.
Letörten gondoltam porba hulló reményeink közül vissza rá, hogy mekkora lelkesedéssel
indultunk el Jeruzsálemből erre az útra. Másként beszélt a názáreti Jézusról Claudia Procula is
a bűntudattal teli jeruzsálemi napokban, amikor megrendült a föld. Bizonyosan más volt
Johanna társalkodónő is, amikor még Jézussal vándorolt Galileában, és sem az otthonával,
sem a férjének, Heródes Antipas pénzügyi intézőjének a magas állásával nem törődött! Itt
bezzeg, a márványoszlopok és a kert mirtuszbokrai között, hallgatva az édes fuvolaszót, a
hőforrás kénes illatában, mintha minden a régi medrébe, a fényűzéshez és kényelemhez tért
volna vissza, amit semmi természetfölötti sem zavarhat meg.
- Nem emlékszel, bereti Mária, miért indultunk erre az útra? - kérdeztem.
- Dehogyisnem emlékszem, jobban, mint te, és várom is jámbor lélekkel a híradást Náthántól
vagy Susannától - szegte föl a fejét, s bámult rám ostoba, kerek képpel Mária. - Mást nem is
tehetek. Azonban miért ne találhatnám közben mulatságomat mindabban, ami a számomra
merőben új itt!
- Ami itt körülötted van, az a világ - mondtam -, és az ilyenfajta társasággal és környezettel
hamarább betelsz bizony, mint bármi mással. Én mindezt odaadnám, hogy ha csak távolról is,
de megpillanthatnám a föltámadottat!
- Én is - helyeselt Mária sietősen. - De miért ne örülhetnék a várakozás ideje alatt is? Olyan
vagyok most, mint a szegény falusi lányka, aki a városban először járván éppen egy szíriai
játékboltjába csöppent. Nem akarom, hogy nekem adják a játékokat, de olyan bolond sem
vagyok, hogy ne nézegessem, és ne érintsem meg őket, ha egyszer megtehetem.
Nem értettem meg igazán, de már belefáradtam a követeléseibe.
- Megkapod! - ígértem neki kelletlenül, inkább csak azért, hogy megszabaduljak tőle. - Csó-
nakot fogadok holnap, és átvitetjük magunkat Magdalába. Úgy hallottam, a galambtenyésztő
asszony is otthagyta a tanítványokat, és odahaza van. Menjünk el hozzá, nézzük meg!
Ez az ígéret sem lelkesítette föl bereti Máriát.
- Indulatos asszonyszemély magdalai Mária - mondotta zsörtölődve. - Igaz, hogy ő volt az
egyetlen, aki kedves volt hozzám, emberszámba vett, és a názáreti Jézusban is ő tanított meg
hinni, de azért félek tőle!
- Ugyan, miért félsz? - kérdeztem csodálkozva. - Énhozzám, az én utamba is ő irányított
először, a városkapuhoz, a szavakat is ő adta a szádba!
- Olyasmiket követelhet tőlem, amihez nincs már kedvem, amióta oltalmad alá fogadtál -
válaszolta Mária. - Az ő akarata azonban erősebb az enyémnél, és hogyha rám parancsol, nem
szegülhetek ellene.
- Mitől félsz, miféle parancstól? - kérdeztem.
- Mivel ő mindig feketében jár, hátha azt fogja parancsolni, hogy a szép ruhákat, amiket tőled
kaptam, vessem le, s öltözzem a vezeklők zsákszövetébe én is. Vagy hogy miután elhoztál ide
Galileába, mondjak le rólad. Ettől félek leginkább!
- Bereti Mária! - kiáltottam haragosan. - Mit akarsz tulajdonképpen tőlem, és mit képzelsz
rólam?
- Nem akarok semmit, és nem képzelek semmit! - kiáltotta még hangosabban, és dacosan
rázta a fejét. - Olyat énrólam ne gondolj! Szeretnék egy darabig még veled maradni, ennyi az
egész. Bezzeg pár napja másképpen beszéltél, mikor az ágyadon hánykolódtál a láztól, és a
kicserepesedett szádat nedvesítgettem, te meg könyörögtél, hogy a kezem tartsam a homlo-
kodon, elalvófélben meg éppenséggel azért, hogy éjszaka fogjam a kezedet! Azért én sem nem
akarok, sem nem képzelek semmit, ne gondold! Ezek a napok voltak életem legszebb napjai.
Nem akarom, hogy megszakadjanak. Persze azt fogjuk tenni, amit te akarsz, és soha nem azt,
amit én!
Ebből is láthattam, ideje tőle megválnom. Minél többet volt velem, annál inkább igyekezett
minden lehetséges módon magához kötözni, én azonban semmiképpen sem tudtam megszokni
a társaságát. Mint aki könnyelműen rabszolgát vagy kutyát vásárol magának, és ő jut tőlük
függőségbe.
Másnap azért fogadtam egy halászcsónakot, két evezőssel, és a Genezáret napsütötte hullá-
main elindultunk Magdala felé. Bereti Mária kényesen, függöny mögé húzódva próbálta arcát
a napfénytől elrejteni, és mint az asszonyok a fürdőben, ő is uborkalével kenegette útközben
az arcbőrét, hogy fehér maradjon. Jeruzsálemből szamárháton idefelé jövet, ilyenre bizony
még nem gondolt!
Én, a galileai nyelvjárással való ismerkedés kedvéért is, beszélgetni kezdtem az evezősökkel.
A két, meglehetősen barátságtalan férfiú, eléggé kedvetlenül válaszolgatott kérdéseimre.
Tibériás városa mellett haladván azt figyelhettem meg, hogy a görögös pompájú új várostól,
amelyet Heródes Antipas tíz-egynéhány esztendeje alapított, s amelynek csinosítására oly
sokat áldozott, láthatólag idegenkedtek az én evezőseim. Vitorlát próbáltak feszíteni, hogy
minél gyorsabban elhagyhassuk, de az irányát szeszélyesen változtató szél azt nem tette
lehetővé, így aztán kénytelenek voltak nekilátni az evezésnek.
Ezen a vízen történt valahol az is, hogy a názáreti Jézus a vízen járt, jutott eszembe. Most,
szemlélve a barnán és kéken sejlő hegyeket a friss széltől fodrozódó és napsütötte vízről, az
egész történet teljesen hihetetlennek tetszett. Magam is valami délibábot, álmot vagy babonás
halászok kitalálta mesét kergetek itt, lett rajtam úrrá valami enyhe szomorúság. A betegségem
óta úgy éreztem, mintha már mérhetetlen idő választana el a jeruzsálemi napoktól. Mintha a
názáreti Jézus soha nem is élt volna a földön. A két emberrel fogtam beszédbe ismét, hogy
visszakényszerítsem magam a kézzelfogható valóságba.
- Láttátok-e valaha a názáreti Jézust, mikor ennek a tónak a partján tanította az embereket?
A két tekintet összevillant, az evezők megálltak, és gyanakodva visszakérdeztek:
- Miért kíváncsiskodsz ez után, idegen?
- Jeruzsálemben voltam, amikor megfeszítették - mondtam nekik -, pedig szerintem nem
érdemelt annyira kegyetlen és megalázó halált.
- Nem érdemelt bizony, de galileai volt, és bennünket, galileaiakat Jeruzsálemben megvetnek
- felelték a halászok. - Ő maga volt az oka, hogy kapzsi papok és álnok farizeusok kezére
került.
- Láttátok őt valaha? - kérdezősködtem tovább.
Egymásra pillantottak habozva és némán, mígnem győzött bennük a galileai büszkeség:
- De milyen sokszor! - bizonygatták. - Egyszer ötezren hallgattuk a tanítását. Mégis megven-
dégelt mindannyiunkat, és jól is tartott öt árpakenyérrel és két hallal, de még maradt is
utánunk tizenkét vékára való, ami nem fogyott el. Ilyen ember volt!
- Miről beszélt? A tanításaira emlékeztek-e? - kérdeztem izgatottan.
- Minekünk, egyszerű embereknek, nem szabad olyanokat mondanunk, csak az urakat
haragítanánk vele magunkra - védekeztek kényszeredetten.
- Csak emlékeztek azért valamire?! - unszoltam őket. - Idegen országból jött utazó, fürdő-
vendég vagyok, nem árullak el benneteket!
- Amiket most mondunk, nem mi mondjuk, ő mondta:
„Boldogok a szegények, mert övék az ország. Boldogok a szelídek, ők kapják örökségbe a
földet. Boldogok azok, akiket üldöznek és gúnyolnak. Boldogok vagytok, mert nektek az ő
országában nagy jutalmatok lészen. Senki sem szolgálhat két urat. Ne aggódjatok. Nehezebb a
gazdagnak az országba bejutnia, mint tevének a tű fokán átmennie.”
Sűrűn ismételgethették ezeket a szavakat maguk között, éreztem meg, és azt is, hogy a
názáreti tanításából is csak a kedvükre valókat fogadták el. Ennél többre azonban nem
emlékeztek - vagy nem akartak többet mondani. Szemükben így is káröröm csillant, amikor
megpillantották tiszta és jó ruháimat, meg az ülőpárnát, amit a csónakba is elhoztam
magammal.
- Mi mást tudtok még mondani róla? - kérdezősködtem tovább.
- Kitűnő halász volt. Nagy rajokra bukkant ott, ahol mások egész éjszaka hiába próbálkoztak.
Egyszer úgy szálltak partra, hogy a bárka a bőséges zsákmány súlya alatt csaknem elsüllyedt,
noha a többiek üres csónakkal jöttek vissza. Azután a vihart is meg tudta leckéztetni, a
háborgó vizeket szempillantás alatt lecsillapította. Úgy mondják, tudott beteget is gyógyítani,
de mi ezzel nem törődtünk, mivel nem voltunk betegek soha. Leginkább azonban azt csodál-
tuk, hogy a belső országrészből, Názáretből jött, mégis milyen jól ismerte a vizet, a szeleket és
a halak mozgását.
Nem tudtam többet kiszedni belőlük, bármilyen kíváncsi voltam. Gyanakodtak volna csak
reám a további kérdezősködéseim miatt.
- Jeruzsálemben azt beszélik, hogy föltámadt a sírjából, és visszajött ide, Galileába. Hallot-
tátok-e ti is? - kérdeztem végül.
Erősen meghúzták az evezőket, és csak egy kis idő elteltével válaszoltak:
- Asszonyfecsegés! Sírjából a halott nem támad föl! Ugyanolyan ember volt ő is, mint mi,
noha tanított, és csodákat is tett. Nem csalsz bennünket tőrbe, bármilyen ügyesen is fűzöd a
szavakat!
- A kapernaumiak kitalálása az egész. Mi azonban tibériási halászok vagyunk! - fejezték be a
beszédet, s többé nem lehetett szavukat venni.
Magdala nagy halászfalu, ahol több ezren laknak. Halsózójuknak bűzét messziről megéreztük.
Halászaim a sekélyben gázolva húzták ki csónakukat a partra, ahol járandóságukat - további
szolgálataikról lemondva - kifizettem. Miután botomra támaszkodva, és Máriától is támogat-
va, jóformán az egész falun átbicékeltem, megkérdeztem végre, hol lakik magdalai Mária.
Ismerték őt jól. Azon nyomban megmutatták a falutól kissé távolabbra, a Galamb-szakadék
közelében lévő épületek csoportját, mondván, hogy ott. A mezőről hazatérő egyik földműves
még a szamarát is átengedte, látván, hogy sántikálok. Ő is furcsán mosolygott azonban,
magdalai Mária nevét hallván tőlem említeni.
- Igen bölcs és nagyon gazdag asszonyszemély - ismerte el -, sok galambász dolgozik neki, és
a dúcaiban a templom részére tenyészt galambokat. Igen szép kertje van, és a halsózónak egy
része is az övé. Gyakran van távol, de a napokban állítólag hazajött ismét.
- Azért már nem olyan fiatal ő sem, mint volt - jegyezte meg barátságos mosollyal pillantva
reám -, és amint mondják, megváltoztatta az életmódját, jámbor szívvel alamizsnát osztogat a
szegényeknek. Azt pedig magad tudod, mit kívánsz tőle!
Úgy indultam erre a kirándulásra, hogy sokat nem vártam tőle, mégis amikor a szamár hátán
mind közelebb jutottam a házához, egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy fehér arcát mie-
lőbb megpillanthassam. Képe úgy élt bennem, amilyennek a Lázárék vendégszobájában
láttam, és éreztem, annyira kívánom látni őt, mint asszonyt még soha! A szamár tulajdonosa
oldalról figyelte arckifejezésemet:
- Te is ugyanúgy viselkedsz szemmel láthatólag, mint mindenki. Minél közelebb kerülsz a
házához, annál türelmetlenebb vagy. Én azonban nem kívánkozom közelebb. Bocsásd meg, ha
a keresztútnál elbúcsúzom, és magadra hagylak.
Még hajszolta is a szamarat, amikor elváltunk, csak magdalai Mária házától elkerüljön
mielőbb!
- Nem lesz ebből semmi jó! - sóhajtotta kelletlenül bereti Mária. - Forduljunk vissza! Hiába
takargatom az arcomat, amikor ilyen borzalmasan tűz a nap, és egyébként is félek és izzadok!
Én azonban csak azért is besántikáltam, és ott az udvar közepén megpillantottam egy fekete
ruhás asszonyt, amint épp galambokat etetett. Felhőként vették körül a galambok, karjára
szállottak, és vállára ereszkedtek. Amikor bennünket észrevett, azonnal kiszórta a galambok
elé a magot, és arcát föltakarva sietett hozzánk, hogy csodálkozva, de örömmel köszöntsön
bennünket.
- Éreztem, hogy vendéget kapok - kiáltott föl -, azt azonban nem gondoltam, hogy te leszel az,
római, és te, bereti Mária!
- Békesség neked, magdalai Mária! - üdvözöltem, egyszerre töltött el öröm és áhítat, amiért
ráncos, fehér arcát és ragyogó szemét újra láthatom. Kedvem lett volna lábai elé borulva ölelni
át a térdét, köszöntésül.
Két kézzel hessegetve a feje körül röpdöső galambokat, az udvarról a lugasba vezetett át
bennünket. Nyomban vizet hozott, és ellenkezésemmel mit sem törődve hajolt elém, és mosta
meg lábam. Mária lábát is megmosta, noha - vihogását a tenyerébe rejtve szemérmetesen - ő is
tiltakozott ez ellen a megtiszteltetés ellen. Majd miután szomjunkat elolthattuk az általa kínált
friss forrásvízzel, bereti Máriát elküldte mellőlünk.
- Menj, ostoba leány, nézegesd meg a galambokat, és nézz körül a házban, csak minket ne
zavarj!
Bereti Mária futvást indult megszabadulván mellőle. Magdalai Mária fejcsóválva nézett utána:
- Mit tettél ezzel a lánnyal? - tudakolta felém fordulva. - Te adtál rá ilyen tarka ruhákat? Úgy
láttam, mintha gonosz szellem kukucskált volna a szeméből, pedig Jeruzsálemben még aláza-
tos volt és bűnbánó!
- Tudomásom szerint semmi rosszat nem tettem vele - védekeztem. - Ha meg arra gondoltál,
hozzá sem nyúltam. Ő viszont hűségesen ápolt, amikor én feküdtem, és a lábammal bajlódtam
a tibériási fogadóban.
- Jóakarattal a férfi nemegyszer sokkal nagyobb kárt okoz az asszonynak, mintsem gondolná!
- szólt közbe magdalai Mária. - Nem való vagy te ennek a lánynak a nevelőjéül! Jobb, ha
megszabadulsz tőle.
- Ő is a názáreti Jézust keresi, akárcsak én! - védekeztem, és sajgó szívvel fogtam bele a
beszámolóba, hogy indultunk útra Jeruzsálemből, mint hagyott magamra Susanna és Náthán,
és a tibériási fürdőben, Claudia Procula társaságában, hogyan találtam rá Johannára. Magdalai
Mária fejcsóválással és fehér arcán különös mosollyal hallgatta beszédemet.
- Én is ismerem a fukar Susannát meg a dölyfös Johannát - mondotta kissé kedvetlenül. - Bár,
amikor mint nővérek jártunk együtt, énnekem hályog lehetett a szememen, és bizonyára csak
Jézust láttam. Annyit már te is láttál a tanítványokból, hogy tudd, miféle emberek, és milyen
fukarul őrködnek az ország titkán. Azt sem igen csodálhatod kevésbé, mint én, miféle építő-
anyagból kívánta a názáreti az országát fölépíteni. Hazatértem hát otthonomba, hogy várakoz-
zam, és mert már megelégeltem az önfejű férfiak és az egymásra irigykedő asszonyszemélyek
társaságát. Tudom, hogy ő előttük jött Galileába, ám azon sem csodálkoznék, ha látni sem
akarna közülünk senkit! Lehet, hogy ő bennünk csalódott ugyanúgy, mint ahogy mi is csalód-
tunk a szívünk mélyén egymásban. Otthagytam a halászokat, halásszanak csak nélkülem! Az
anyja is visszatért otthonába, Názáretbe... Miért vagyok én csak halandó asszony, és miért
lettem ennyire konokká és keményszívűvé, amióta ő már nincs köztünk? - kérdezte két kezét a
nyakszirtjén összekulcsolva és fájdalmasan ingatva magát. - Ilyenképpen az ország is
mindinkább eltávolodik tőlem. Ó, én hitetlenségem, mert már nem bízom eléggé benne!
Megborzadva tekintett körül, mintha a közelében leselkedő szellemeket látott volna.
- Ő volt nekem a világ világossága! - kiáltotta. - Most, hogy már nincs, akkor is sötétség
lappang körülöttem, amikor a nap süt. Félek, hogy visszatérnek belém a gonosz szellemek.
Akkor pedig élni sem akarok. Fölakasztom magam inkább. Szenvedtem már eleget.
Nekem is mint a kő, nyomta a szívemet magdalai Mária keserűsége. Vigasztalni próbálván,
elmondtam neki, hogy Johanna tudomása szerint Jézus már meg is jelent tanítványainak egy
hajnali halászaton.
- Én is hallottam róla - erősítette meg magdalai Mária. - Azok az együgyű emberek azonban
annak örültek legföljebb, hogy százötven nagy halat fogtak. Szét is szakadt majdnem a háló-
juk, úgy megtelt. De miért nem mondták el a többieknek is, ha egyszer valóban találkoztak a
tanítóval?!
Minthogyha szívében azért táplált volna a tanítványok iránt haragot és féltékenységet, mivel
itt Galileában Jézus először őnekik mutatkozott meg és nem neki. Megértettem őt, hiszen azon
a hajnalon magdalai Mária futott a sírhoz legelsőnek, és föltámadása után Jézus őneki
mutatkozott meg legelőször.
- Magdalai Mária! - szólítottam meg. - Ne ess kétségbe! Ha valóban visszajött ide, Galileába,
akkor az országa is közelünkben van. Énnekem talán nincs hozzá jogom, lehet, hogy majd ő
maga taszít el magától, amiként a tanítványai is eltaszítottak. Abban azonban bizonyos
vagyok, hogy te találkozni fogsz vele, ha Galileában van.
Büszkén pillantott sötét szemével reám, de a kétely akkor sem hagyta megnyugodni:
- Te csak vigasztalsz, római, mivel az övéi nem vigasztaltak.
Arca mégis felragyogott, minthogyha napfény hullott volna rá, noha árnyékos lugasban ültünk.
Érintése erővel volt teli ismét, amikor a karomat megfogva azt kérdezte:
- Valóban hiszed? Bizonyára így hiszem én is, noha szívemben lázongok, mivel a tanítványait,
akiket mégis ő választott ki, eléggé tisztelni nem tudom. Gonosz és semmirekellő asszony
vagyok, aki nem ismeri el az ő akaratát. Taníts nekem alázatot, római, szükségem van rá!
- Te mondd meg inkább, engemet vajon befogad-e országába, noha római vagyok - kérdeztem
aggodalmasan.
Magdalai Mária éppolyan lenézően beszélt, mint Johanna:
- A tanítványok azt várják, hogy az országot fölépítse Izráelnek. Nekem azonban ő a világ
világossága. Miért ne fogadna be hát téged is, ugyanúgy, mint Izráel gyermekeit, ha egyszer
hiszel benne, mint Krisztusban. Örök élet országa az övé, nem holmi evilági ország!
- Mi az az örök élet? - tudakoltam, mert a szívem megdobbant.
- Nem tudom - rázta meg a fejét magdalai Mária. - Ezt más nem tudja, csak ő, gondolom. -
Nem ismeretekre tanított minket, amikor itt járt, hanem arra, miképpen kell élnie annak, aki az
országába törekszik. Sem elég alázatos, sem elég gyermeteg nem vagyok, hogy megérthetném,
mi az az örök élet. Annyit tudok, hogy az is őnála és őbenne lakozik. Más tudásra énnekem
nincs is szükségem.
- Hát akkor nekem hogyan kellene élnem? - kérdeztem, szavain töprengve. - Nem elég, ha
szelíd és alázatos próbálok lenni a szívemben?
- Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat - mondotta magdalai Mária elgondolkodva. - Amit
kívánsz, hogy mások tegyenek neked, tedd velük azt! - Ekkor azonban hirtelen zokogásban
tört ki, és eltakarta arcát. - De hát hogyan taníthatnálak, amikor én megszegtem a tanítását!
Pedig, amíg ővele jártunk, olyanok voltunk mindahányan, akár a testvérek! De alighogy elha-
gyott bennünket, máris haragszom és irigykedem szívemben testvéreimre. Téged is ő küldött
talán hozzám, hogy megalázzon gonoszságaimért.
Váratlan mozdulattal beteg lábamra, a gyógyulófélben lévő daganatra tette kezét, és fenn-
hangon imádkozni kezdett:
- Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörülj rajtam, bűnösön! Ha akarod, ez a láb meggyógyul, és
olyan lesz, mintha soha nem is fájt volna!
Fejét fölszegte, kezét visszahúzta, és várakozott némán és mozdulatlanul.
- Ha ő akarja, ez lesz a jel! Dobd el a botod, és járj! - szólított föl.
Fölálltam, és botomat eldobva mentem pár lépést. Nem sántikáltam valóban, és semmi fáj-
dalmat sem éreztem. Döbbenten álltam, majd lassan visszatértem Máriához, és leültem, végig-
gondolni a dolgot.
- Hát akkor, legyen ez számodra a kért jel! - mondtam. - Én magam nem kívánok tőle jelet,
hiszek benne anélkül is. Meg aztán, hogy őszinte legyek, a lábam már begyógyult, hiszen új
bőr is sarjadt már a seb fölött, amelyet a görög orvos a késével tisztogatott ki. Lehet, hogy már
csak megszokásból sántikáltam, mivel olyan szigorúan rám parancsolt: kíméljem a lábamat!
Magdalai Mária azonban csak mosolygott, és botomat a földről fölemelve, megkérdezte:
- Visszavonjam-e az imát, hogy újra sántíts?
- Azt azért mégsem! - visszakoztam rögvest. - Bizonyára újra sántítanék, ha te kérnéd, lehet,
hogy egész életemben.
Szavaim annyira megrémítették magdalai Máriát, hogy körülnézett, mintha valami rossz
cselekedeten kapták volna rajta.
- Nem úgy van, emberre az ő nevében rosszat nem lehet kérni - mondotta gyorsan. - Azzal
csak magának árt, aki kéri. Átkozni sem lehet az ő nevével, csak áldani!
Fényes mosollyal nézett rajtam keresztül, előre, mintha ott valami olyat látna, amit én nem
láthatok. S ahogy így elgondolkodva ült, kezében lévő botomat kezdte hajlítgatni. Mondhatat-
lan megdöbbenéssel láttam, hogy a bot, a hajlíthatatlanul kemény tölgyfabot, olyan könnyen
hajlik a kezében, mint valami fűzvessző. Ámuldoztam, és alig is hittem a szememnek.
- Miért bámulsz annyira? - tudakolta, amikor a tekintetemet megérezve a gondolataiból
fölocsúdott, és a keze is mozdulatlan volt már.
- Hajlítsd csak meg a botot, ahogy az imént! - kértem szorongó suttogással.
Megfeszítette erejét, de a bot a kezében meg sem moccant. Elvettem tőle, hogy megpróbál-
jam: ugyanaz a kemény és nem hajló bot volt, amire sántikálásomban támaszkodtam. Most
azonban már akarván sem tudta megtenni vele azt, amit az imént még oly könnyedén tett meg
öntudatlanul, azt sem értette, mitől lettem ennyire izgatott. Nem is próbáltam megmagyarázni
neki, gondolván, hogy a kemény bot fűzvesszőként való hajlása inkább az én számomra volt
szelíd figyelmeztetés, amiért nem hittem, hogy lábam a názáreti Jézus nevének erejétől gyó-
gyult meg. Hogy miért történt így, nem értem, mert valóban nem kívántam semmiféle jelet
sem. Most mégis új remény ébredt a szívemben.
Boszorkányság nem lehetett a bot meghajlítgatásában, mert egyáltalán nem kísérte olyanféle
belső szorongás, ami a varázslatok velejárója. Ellenkezőleg: tisztának s nyugodtnak éreztem
magam.
- Magdalai Mária, boldogságos asszony! - szóltam. - Ő a te urad, ne légy hát türelmetlen a
szívedben. Ha hívod, akkor is veled van, ha nem látod őt. Hogy ez miképpen lehetséges, azt
magam sem értem, de így hiszem. Te vagy az ő áldottja az asszonyok között.
Új reményekkel telítődve léptünk ki a lugasból. Magdalai Mária megmutatta nekem a kertjét
és a galambdúcait, és elbeszélte, hogyan fogják be a galambokat a Galamb-szakadékban,
amelynek meredek oldalait sem a rablóktól, sem a szédüléstől nem félvén, már gyermek-
lányként megmászta.
Jártam drága szőnyegekkel és bútorokkal teli házában is. Görög vázáit és szobrait, amikor a
gonosz szellemektől megszabadult, megsemmisítette, mivel az embert vagy állatot ábrázoló
képek készítését és használatát Izráel törvénye tiltja. Erről jutott eszébe, hogy amikor a
názáreti gondolkodni kezdett valamin, olyankor leginkább a földre rajzolgatott maga elé
valami kis ágdarabbal; rajzait azonban mindig el is taposta, mielőtt magdalai Mária, vagy
valaki más megnézhette volna, mit rajzolt. Más dolgokat is elbeszélt a názáreti Jézusról,
mégpedig abban a rendben, amint azok a ház bejárása közben eszébe jutottak.
Szolgálóival ebédet készíttetett számunkra. De mikor engem kínált az étellel, nem evett
velem, hanem azt mondta:
- Engedd meg, kérlek, hogy országunk szokásait megtartva, szolgálhassalak téged étkezés
közben. - Odahívta szolgálni bereti Máriát is, kezemre vizet öntetett vele, és mosolyogva
magyarázgatta neki, miképpen kell kiszolgálni egy étkező férfit a legnagyobb teljességgel.
Boromat is saját kezűleg keverte ki. Könnyű, galileai fehérbor volt, mégis a fejembe szállt.
Sós és édes előételek után előbb sült halat, majd galambpecsenyét kínált rozmaringmártásban;
nem emlékszem, mikor ettem olyan jól és ízletesen készített ételeket, mint nála.
Csak amikor a jóllakottságtól már egyetlen falatot sem bírtam lenyelni, mutatkozott rá hajlan-
dónak magdalai Mária, hogy lábamhoz kuporodva maga is egyék, és megengedte bereti
Máriának is. Ekkorára már kissé jobb kedve volt, és igen szépen mosolygott. A bor könnyű
fátyolán át nézegetve azt kellett gondolnom, hogy a legszebb és legcsábosabb asszonyok
egyike lehetett a maga idején Izráelben. Bereti Mária is fölbátorodott a szíves vendéglátástól.
- Amikor így mosolyogsz, magdalai Mária - mondotta ki gondolatát bátran -, bizony elhiszem,
hogy a férfiak Damaszkusztól Alexandriáig jöttek hozzád mindenfelől, és azt is, hogy a férfiak
adta ajándékokból építtetted ezt a nagy házat, és szerezted szép bútoraidat. De hát hogyan
lehetséges ez? Engem is taníts meg rá, hogy lehet a férfiaktól olyan elképesztő ajándékokat
kapni azért, amiért a tevehajcsárok Jeruzsálemben legföljebb ha néhány leptont hajlandók
fizetni!
- Ne kérdezd tőlem! - tiltakozott elkomorodva magdalai Mária. - Ezt senki sem tanulhatja
meg, csak olyan asszony képes rá, akiben gonosz szellem van, mégpedig nem is egy. A
gonosz szellemtől meggyötört asszony azonban maga is gyötri magamagát, és semmi nem
elég neki, és semmiben nincs öröme mindaddig, amíg önmagát a férfiaknál is jobban meg nem
gyűlöli, a férfiakat pedig minden másnál jobban!
Bereti Mária hitetlenkedve ingatta fejét.
- Lehet, hogy igaz, amit mondasz, mégis a gonosz szellemeket választanám inkább, ha egyszer
ők tesznek a férfiak szemében ellenállhatatlanná.
- Elhallgass, esztelen leány! - csapott hirtelen magdalai Mária bereti Mária szájára. - Nem
tudod, mit beszélsz!
Bereti Mária megrettenve sírva fakadt. Magdalai Mária izgatottan lihegve vizet locsolt
körénk.
- Nem kérek az ütésért bocsánatot, mert a magad javáért ütöttelek meg, nem haragból. Ezt
kívánnám magamnak is, ha én is ilyen esztelenül beszélnék, mint te az imént. Kihúzódhatsz
ám lakni a sírok közé, és élhetsz hulladékon, ha a rossz szellem megszáll! És a rossz ereje oly
hatalmas, hogy semmiféle kötéllel sem lehet lekötözni, és még a legerősebb férfiak sem bírnak
lecsendesíteni, ha a gonosz elkezd tombolni benned. Azt sem tudom, melyik a gonoszabb: az-
e, amelyik az embernek a testét rágja, vagy amelyik a lelkét mardossa, és nyomában csak
üresség marad.
- Elszomorítottál - folytatta -, de azért nem haragszom rád. Talán szükség volt rá, hogy
múltamra emlékeztess, amelyben oly sok férfit döntöttek romlásba általam a gonosz szel-
lemek. Bűneimre bár bocsánatot nyertem, adósságom azonban mérhetetlen. Neked is így kel-
lene imádkoznod: „És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.” Te
azonban szívedben így imádkozol: „Vígy engemet a kísértésbe, és vezess engemet a
gonoszra.” Látom a szemedről és a szádról, és a padlót türelmetlenül súroló lábadról még
jobban. Nem emlékezel már, ki fogadkozott nekem, hogy élete fogytáig beéri sózott hallal és
árpakenyérrel, csak a nyomorúságától egyszer megszabaduljon!? Ezért vezettelek ennek a
rómainak az útjára, te meg ahelyett, hogy szemedet lesütve mondanál neki köszönetet,
próbálod útját szegni?!
Bereti Mária ijedtében sírva fakadt, és rám sem mert nézni. Szívemben megsajnáltam, de
magdalai Mária továbbra is szigorúan összevont szemöldökkel nézett rá.
- Alaposan gondold meg, milyen életet akarsz élni! Átadod-e magad a kísértéseknek, a
bűnöknek, amelyek romlásba visznek, vagy egyszerű és tisztességes életet kívánsz?
- A bűneimre szeretnék bocsánatot kapni, mint te, és megtisztulni, hogy érintetlen lehessek
ismét - válaszolta bereti Mária. - Csak arra ne kényszeríts, hogy megmondjam, utána mit
szeretnék! Ugye, ez megvalósulhat, ha buzgón imádkozom?
- Jobban értelek, mint gondolnád! - mondotta békülékenyen magdalai Mária. - Olvasok
együgyű gondolataidban. Bízzál meg bennem, aki tapasztaltabb vagyok nálad. Vesd le
magadról ezeket a tarkabarka ruhákat és hitvány ékszereket, és maradj itt egyelőre, a saját
érdekedben. Megtanítalak galambot fogni, és kiverem a bűnös gondolatokat a fejedből. Ki
tudja, talán a názáreti Jézus is megkönyörül rajtad, ha megjelenik itt nálunk!
Bereti Mária az iméntinél is keservesebb zokogásra fakadt, és a térdembe kapaszkodva
kiáltozott:
- Ettől féltem! Ne adj hatalmába ennek az asszonynak, Marcus! Szolgálójává tesz, vagy mint
rabszolgát ad el! És a híre sem jó, bár te ezt úgysem tudod, és nem is törődsz vele!
- Ha tapasztaltabb volnál, megértenéd, épp most kell Marcustól egy időre megválnod - magya-
rázta rosszalló fejcsóválással magdalai Mária -, különben még jobban rád un a római, és
szégyenszemre elzavar maga mellől. És ha nálam olyat is tanulsz, ami az ő szemében is
kedvesebbé tesz majd?!
A megkönnyebbüléstől, hogy magdalai Mária a már tűrhetetlenné vált tehertől ilyen megér-
tően próbál megszabadítani, fölsóhajtottam. Bereti Mária azonban továbbra is a térdembe
kapaszkodott, összemaszatolta könnyeivel a köpenyem szegélyét, de ahogy kizokogta magát,
meg is nyugodott, és alávetette magát sorsának. Magdalai Mária szavára eltávozott az arcát
megmosni és átöltözni.
- Felelősnek érzem magam ezért a lányért - mondotta magdalai Mária. - Az ilyen fiatal szív
még egyformán kész a jóra és a rosszra. Ez csábítja legjobban a férfiakat is! Terólad azonban
jó bizonyságot szolgáltat, hogy nem csábítottad őt bűnre. Bereti Mária a maga együgyű
voltában is a legkisebbek egyike. Tenéked pedig jobb lett volna nyakadban malomkővel
vetned a tengerbe magad, mintsem őt megrontanod!
- Dehogy akartam megrontani - feleltem megsértődve. - Éppenséggel ő próbált engem teljesen
gyermeteg módon elcsábítani. Még talán oda is fektetem magam mellé, ha nem épp akkor
betegszem meg, amikor Náthán és Susanna is cserbenhagyott. Ez a megoldás azonban a
legjobb. Viseld csak a gondját te, hogy szabadon kereshessem a názáreti Jézust.
- Nem hiszem, hogy Susanna becsapott volna - jegyezte meg magdalai Mária. - Túlságosan
együgyű hozzá. Kapernaumban várakozik vélhetőleg ugyanolyan tanácstalanul ő is, mint a
többi asszony, mivelhogy még nem történt semmi. De hadd kérdezzelek meg téged is, mit
vársz az élettől, Marcus Mezentius?
Alázatra késztető kérdése nyomán gyorsan végiggondoltam az életemet.
- Szerencsés voltam. Nyelveket tanulhattam fiatalon Antiochiában, majd a rhodoszi rétori
iskolában kaptam nevelést. Mást és többet mégsem képzelhettem magamnak, mint hivatal-
noki, legfeljebb írnoki állást valamelyik keleti helytartó mellett, vagy hogy esetleg egy műve-
letlen újgazdag házi filozófusa lehetek Rómában. Mégis el voltam keseredve, amikor Rómába
kerültem ugyan, de a lovassághoz nem sikerült bejutnom, holott egyáltalán nem akartam
katona lenni. Később egy végrendelkezés által jogot nyertem, hogy aranygyűrűt viselhessek,
de akkor már az sem jelentett számomra semmit. Tapasztalataim szerint a dolgok akkor
veszítik el értéküket, amikor az ember megszerez vagy elér valami rég áhítottat. Azután a
szenvedély vakított el, mégpedig olyan mértékben, hogy meggyilkoltatásomat elkerülendő,
kénytelen voltam elmenekülni Rómából. Mit várok az élettől? Nem is tudom, mit válaszoljak.
Azt kell kérdeznem inkább, micsoda erő késztetett elindulnom Alexandriából Jeruzsálembe,
és állított meg a zsidókirály keresztjénél, amikor az egész világ sötétségbe borult. A szerencse
szeszélyéből már férfikorom kezdetén elértem mindazt, amire ifjúkoromban sóvárogtam -
folytattam. - Barátságokat, pártfogókat és szerelmi sikereket. Hatalomra is tehettem volna
szert, ha kívánom, engem azonban a hatalomvágy soha nem sarkallt. Mindennek ellenére
hamarosan keserű lett a szájízem. A gyönyörök után újra és újra erőt vett rajtam a vigasz-
talanság. Azt azonban, hogy nem akarok hájas és dagadt öregemberként ásatag gondolatokat
és agyonmesélt adomákat szajkózni Rómában, bizonyosan tudom. Pedig ez az egyetlen
lehetőség áll előttem, ha visszatérek Rómába. Nem akarok hát Rómába visszatérni egyelőre.
Fejemet is vehetnék, hiszen Rómában, mint talán tudod, hamarosan forradalom tör ki, és
mindenkit megkérdeznek, kinek a pártján volt és van. Én pedig tisztelem a császári géniuszt
annyira, hogy alacsony származású és vérre szomjazó emberek cselszövésébe ne kívánjak
belekeveredni. Inkább szelíd és alázatos akarok lenni a szívemben.
- És a názáreti Jézustól mit kívánsz? - kérdezte magdalai Mária.
- Még csak sejtem az országát, de ez az ország nem álom, nem is költészet, mint Vergilius
alvilága, hanem épp olyan valóság, mint amelyben élünk - mondottam. - Amikor őreá
gondolok, az ő valósága is meglepő módon hozzátartozik ehhez a valósághoz. Boldog vagyok,
magdalai Mária, mert ezeket a napokat itt élhetem át, ha nem is tudok többet, mint azt, hogy ő
is itt van, Galileában. Nem kérek, nem kívánok tőle semmit, amit nem ő maga akar nekem
megadni, mivel az országa sem valóban földi ország, hanem valami új, amit én nem értek.
Értelme sem volna másként, mert még ami országot a világ kezdetétől alapítottak, azt mind
megdöntötték, még Nagy Sándor birodalmát is. Véleményem szerint egyedül Róma fog fönt
maradni közülük, úgyhogy már csak emiatt sem lehet földi ország az övé.
Sok mindenről beszélgettünk még így kettesben, mire visszajött bereti Mária is. Ahogy
azonban odalépett hozzánk, teljesen simára lefésült hajával, fehér köntösben, mezítlábasan és
megindítóan fiatalon, teljesen megenyhültem iránta. Hogy a válással se szomorítsam sokáig,
elhatároztam, hogy még aznap visszatérek. Magdalai Mária megígérte, hogy amint valami
fontosat hall, üzenettel lesz, és üdvözletét küldötte Johannának és Claudia Proculának.
Visszamentem a faluba, és mert már egyáltalán nem fájt a lábam, azt gondoltam, gyalogosan
térek vissza Tibériásba, és onnan is a fürdőig. De a parton összetalálkoztam a halászokkal,
akik Magdalába hoztak bennünket. Énrám várakoztak vélhetőleg, egyrészt a bőséges fizetség
reményében, másrészt pedig egyéb sürgető munka hiányában. Közben azonban beborult, és a
víz észrevehetően barátságtalanabbul hullámzott az erősödő szélben. A halászok az égboltot
és a Galamb-szakadék fölötti komor felhőket vizsgálgatták aggodalmasan.
- A Genezáret tava, amit mi Galileai-tengernek nevezünk, megbízhatatlan! A csónakot
nemcsak eltéríthetik az erős széllökések, de föl is boríthatják. Úszni tudsz-e, uram?
- Rhodosztól a szárazföldig is úsztam már fogadásból fiatalabb koromban, a tengeráram-
latoktól sem ijedve meg - mondtam, de mert ők még nem is hallottak Rhodoszról, a teljesít-
ményemet sem tudhatták értékelni. Igaz, akkor egy csónak is kísért, valóságos életveszélyben
tehát nem voltam. A fogadásnál jobban sarkallt egy leány ígérete, hogy megkoszorúz, ha
nyerek. Ezért erőlködtem, csapkodtam szinte fulladásig, amikor pedig megnyertem a fogadást,
vonzalmat sem igen éreztem már iránta.
Amíg az emberek nekigyürkőztek, a csónakot a vízre taszították, és megragadták az evezőket,
én a sebesen vonuló égi fellegeket bámultam a csónak farából, párnámon elnyújtózva. A
halászok nyilvánvalóan tudták, hol jártam látogatóban. Halászfaluban, ahol mindenki ismer
mindenkit, az idegent pedig kíváncsian szemmel tartják, nem marad titokban semmi. Azon,
hogy bereti Máriát otthagytam, nem is csodálkoztak, egymással váltottak csak néhány gúnyos
szót.
- Mit akartok? - kérdeztem.
- Nem akarunk semmi rosszat - válaszolták -, csak arról beszélgettünk, hogy a galambos
asszony megint azt csinálja, amit azelőtt. Mennyit fizetett a lányért?
Egyáltalán nem tartoztam fölvilágosítással, csak magdalai Mária kedvéért adtam nekik
magyarázatot:
- A maga jószántából vette oda a lányt, hogy a mesterségére tanítsa!
- Hát ez az! De miféle mesterségre! - röhögött a két halász. - Azelőtt is lányokat tanított ő,
pogány zeneszerszámokon játszani, buja táncokat táncolni, és galambot fogni, arról azonban
most hadd ne szóljunk illendőségből, hogy miféle galambokat!
Mielőtt még bármit válaszolhattam volna ezekre a szavakra, a vihartól megdöntött csónak
oldalán átcsaptak a hullámok, egyszerre csuromvizes lett minden, a párnám is.
- Figyelmeztetés ez gonosz beszédetek miatt! - mondottam, többet nem is mondhattam, így is
csak közös erőfeszítéssel tudtuk megtartani szélirányban a csónakot, amit a vihar szele
forgácsként röpített a szemközti part felé. A tulajdonképpeni iránytól így is el kellett térnünk,
ha nem akartuk, hogy a csónak vízzel teljen meg.
A két kelekótya föl akarta rakni az árbocot és a vitorlákat, én azonban nem engedtem, mivel a
csónakfenék egyáltalán nem volt leterhelve.
A hegyek mögül érkező komor és villámokkal terhes felhők elsötétítették a napot. Noha
egymással versenyezve meregettük a vizet, a teljes telítődést még így sem akadályozhattuk
meg; irányíthatatlanná vált csónakunk végül is a keleti part közelébe sodródott. A csurom-
vizes, ijedt halászok fenyegetően méregettek.
- Veszedelmet fogadtunk a csónakunkba veled, pogány római! Magunk is bűnbe estünk,
istentelen gonosztettedet, egy zsidó lányt bordélyba vinni segítvén. De ugyan honnét tudhattuk
volna, mit tervezel.
- Magatok idéztétek az átkot magatokra, gonoszul beszélve magdalai Máriáról! - korholtam
őket, csuromvizesen kapaszkodva a csónak szélébe.
A víz ugyan nem volt nagyon hideg, de mire a vihar odáig csendesedett, hogy kimeregethettük
a vizet a csónakból, és egy kiszáradt pataktorkolat alkotta öblöcskében kiköthettünk, bizony,
meg voltunk dermedve. A sík part a nyugatinál keskenyebb és kopárabb volt; nem messze
előttünk már hegyek emelkedtek. A nem szűnő széltől partra görgetett hatalmas hullámok
látványa kedvét szegte a halászoknak ily esti időben - és ellenszélben evezve - indulni haza,
bár remélték, hogy éjszaka már elül a szél.
Kicsavartuk ruháinkat, mert fáztunk. Annál nagyobb volt örömöm, amikor a hegyek lábánál,
előttünk, egy eső ellen szolgáló kezdetleges tetőt, mellette pedig lobogó tüzet pillantottam
meg. Odamenni szárítkozni azonban csak én akartam egyedül, a halászok nem tudták rá
elhatározni magukat.
- Nem a mi partunkon vagyunk - figyelmeztettek. - Jó, hogy a hálóink nincsenek velünk, mert
akkor még engedély nélkül való halászattal is megvádolhatnának. Olyan partrész ez, ahová
rablók és más bűnözők szoktak menekülni Galileából, a barlangokban pedig leprások laknak.
Kovájuk és acéljuk volt, a viharban azonban minden gally és egyéb hulladék annyira átned-
vesedett, hogy nem tudtunk volna lángra lobbantani semmit. Én azonban csak azért is elin-
dultam a tűz felé. A két halász csak némi fontolgatás után, eléggé kedvetlenül követett. A tűz
mellett egy férfit pillantottam meg, aki épp gallyakat dobált a magasra csapó lángok közé. Sült
hal és kenyér illata érződött. Bevető háló száradt a tető alatt.
- Békesség neked! - üdvözöltem a magányos halászt. - Ide sodort bennünket a vihar.
Megszáríthatjuk-e tüzednél ruháinkat?
Azonnal készségesen helyet csinált számunkra. Ázott ruháim teregetése közben megfigyeltem,
hogy a kenyeret fölforrósított, lapos köveken sütötte magának. A nap hatodik órájában járván
a mi partunkon, a hegyek árnyékában már gyorsan sötétedett, noha a nyugati part - és mögötte
a tibériási épületek és oszlopok - még napfényben fürdött.
A halász, úgy láttam, becsületes arcú, jámbor és egyszerű ember, akitől nem kell félni. Barát-
ságosan köszöntötte embereimet, és helyet készített nekik a tűznél. A jövevények a vetőhá-
lóját mustrálták, és a zsákmányt tudakolták. Ő azonban azt mondta, csak hajnalban próbál
majd szerencsét az öbölben, ahová remélhetőleg sok halat sodor a vihar.
Minden invitálás nélkül fogta a kenyeret, és - miután megáldotta - tört egy-egy darabot
mindnyájunknak, magának is. A savanykás borból - azt is megáldván előbb - ugyancsak öntött
egy fagyökér csészébe mindenkinek; ugyanabból a csészéből ittunk hát mind a négyen. A hal
jól volt elkészítve, sója azonban nemigen lehetett, így hagymával és kesernyés fűszer-
növényekkel ízesítette. Szótlanul ettünk. Láttam, hogy a két halász olykor-olykor gyanakvó
pillantást vet reá, de ő csak evett, és mosolyogva nézett maga elé. Evés után egy gallyacskával
kezdett karcolgatni, rajzolgatni a földre, hogy szótlanságát leplezze vele.
Amíg ettünk, ruháink gőzölögve száradtak a tűz melegénél. Tagjainkból tovatűnt a zsibbadt-
ság, fölmelegedtem, kezdtem magam jól érezni. A barátságos és nyájas férfiút nézegettem, aki
ha szólni nem is szólt hozzánk, de megosztotta velünk mindenét. Sebhelyek voltak kezén és
lábán, láz gyötörte arca olyan, mintha súlyos betegség után lenne, és lábadozni húzódott volna
vissza ebbe a magányba. Kíváncsiskodni mégsem akartam, mivel a halászok sem kérdeztek
tőle semmit. Mezítelenül, ahogy voltam, aludtam el a tűz mellett, és félálomban éreztem, hogy
az idegen betakar az időközben megszáradt köpenyemmel.
Elaludtam hát, és álmot láttam, amelyből arra ébredtem, hogy forró könnyek hullanak sze-
memből. Ijedten ültem föl. A két halász még hortyogva aludt mellettem. Arcomat égették a
könnyek, és elmondhatatlan árvaság gyötört. Közben a tűz is kialudt már. A csillagok és a
hold állásából arra következtettem, hogy az éjszakai harmadik őrségváltás idejében vagyunk.
A tó simán, tükörként csillogott előttem. A magányos halász azonban nem volt köztünk.
Ahogy ezt észrevettem, egyszerre elfogott a nyugtalanság, ledobtam a ruhákat magamról, és
fölálltam. Megkönnyebbülve láttam, csak odébbsétált, és a parton álldogál, háttal felénk.
Fölvettem köntösömet, és odamentem hozzá.
- Mit nézel? - kérdeztem.
- Láttam az egeket megnyílani, és az én atyám fényességét. Oda kívánkoztam atyám hajlékába
- mondotta anélkül, hogy felém fordult volna.
Most vettem észre, görögül szólítottam meg őt, és ő is görögül válaszolt nekem. Ebből - és a
szavaiból - arra következtettem, hogy a lefejezett Keresztelő Jánosnak lehet a tanítványa, aki
Heródes üldözésétől menekült ide a tóparti magányba, és most halászként tartja fönn magát.
- Én is az országot keresem - válaszoltam -, és a szomorúság könnyeire ébredtem. Vezess az
útra engem!
- Egyetlen út van csupán! - válaszolta. - Amit eggyel is teszel a legkisebbek közül, énvelem
cselekszed azt.
- Én azonban nem úgy adok, ahogyan a világ ad - folytatta -, de azért ne légy szomorú, és ne
aggódj. Nyomomban érkezik az igazság szelleme, akit a világ, mert sem meglátni, sem
fölismerni nem fogja, nem fogad be. De ha te fölismered, megmarad melletted és benned.
Nem hagyok árván senkit.
Szívem elérzékenyült, és bár kezemet gyámoltalanul fölemeltem, megérinteni mégsem
mertem.
- Nem úgy beszélsz, ahogyan az emberek beszélnek - suttogtam. - Úgy beszélsz, mint akinek
hatalma van.
Most végre felém fordult. A csillagok és a hold fényében megpillantottam arcának kedves és
komoly mosolyát. Ez a mosoly úgy vetkőztette le a lelkem, mintha a ruháim hullottak volna le
egymás után, és lettem volna mind csupaszabbá. Mindez azonban nem volt kellemetlen,
hanem éppenséggel fölszabadító.
Miután rám tekintett, elnézett a túlsó part felé, majd oda is mutatott:
- Egy lány sír a fejedelmi város színházában, mivel a fivére meghalt, és most nincs senki
támasza. Láttál-e álmot?
- Fehér lovat láttam álmomban - emlékeztem vissza.
- Legyen! - mondta. - Kocsihajtó versenyt fogsz látni pár nap múlva. Köss fogadást majd a
fehér fogatra! Azután keresd meg a lányt, s a nyereményedet add oda neki!
- Hogyan találhatom meg a nagyvárosban a leányt, aki elvesztette a fivérét? - kérdeztem. - És
mekkora pénzbe fogadjak?
- Jaj, Marcus! Mennyi hiábavalóságot kérdezel! - mosolygott reám megrendítően szomorú
mosollyal.
Én azonban figyelmeztetésével nem törődve tovább kérdezősködtem:
- De hát honnan tudod a nevem? És én ismerlek-e? Valóban, mintha már találkoztam volna
veled!
- Nem elég neked, hogy én ismerlek téged? - csóválta fejét szelíden.
Látván, hogy szándékosan teszi magát ennyire titokzatosnak, bizonyosabbá vált bennem a
meggyőződés, hogy a csendesek közül való, elméjét azonban a vallásos töprengések és a
magány teljesen megzavarták. Hogyan dicsekedhetett volna különben azzal, hogy minden
hatalom az övé, mennyben és földön. Látnoki képességei mindamellett lehetnek! Elhatá-
roztam hát, hogy mindenesetre megjegyzem a tanácsát.
- Jaj, ember! Látsz, és mégsem látsz! Hallasz, és mégsem hallasz! - folytatta. - Egyszer
azonban emlékezni fogsz reám, Marcus! Amikor majd meg kell halnod a nevemért, hogy a
nevem tebenned, miként az én atyámé énbennem, megdicsőíttessék!
- Mit jövendölsz nekem? - pattantam föl, mintha nem értettem volna egészen jól a szavait.
Azért nem értem, gondoltam, mert rosszul beszél görögül.
Válasz helyett a köntösét csúsztatta le magáról egy sóhajjal, úgy, hogy a felsőteste lemez-
telenült egészen derékig. Alsóing sem volt rajta, annyira szegény lehetett.
- Tapintsd csak meg! - szólított föl, a hátát fordítva felém.
Korbácsütések domborodó nyomát érezték a hátát tapintó ujjaim. Újabb sóhaja után, az
oldalán végig lesikló kezét követve pedig mély sebek helyét az oldalában. Nemcsak üldözték
tehát, de a baját is úgy ellátták, hogy belezavarodott a szerencsétlen. Gondolatban a zsidókat
kezdtem szidni, akik a vallás miatt így megkínozzák egymást, mint ahogy ezt is itt, akiben
pedig, bárhogyan beszélt, a gonoszságnak még csak az írmagját sem lehetett fölfedezni.
- Legalább a nevedet mondd meg, amiről az imént beszéltél! Segíthetek is talán, hogy ne
üldözzenek tovább!
- Ha az idő eljöttével megvallasz engem az emberek előtt, én is megvallak téged az én atyám
előtt! - válaszolt.
- A nevedet mondd, mégis - kérleltem -, és hogy kicsoda atyád, akivel dicsekszel, te különös
férfiú!
Ő azonban, mint akinek számomra már semmi mondanivalója, visszaigazgatta vállára a kön-
tösét, és magamra hagyott. Noha tudtam, hiszen saját kezemmel tapinthattam, hogy húsból és
vérből való, mégsem volt bátorságom tovább követni és kérdezősködésemmel zavarni ezt a
különös embert. Pillanatnyi habozás után visszatértem a halászaimhoz, s lefeküdtem, és bár
újra elaludtam, álmot már nem láttam.
Amikor fölébredtem, a nap a tükörsima csendességű tó és az aranyszínű hegyek mögül sütött
reám. Tibériás hatalmas oszlopai álomszerű fényben lebegtek a szemközti parton; szememben
minden megszépültnek és frissnek látszott, mintha ez idáig ismeretlen, új világra ébredtem
volna. Halászaim is talpon voltak már, s imádkoztak, karjukat magasba emelve.
A magányos halász már nem volt köztünk, és nem volt itt a vetőhálója sem. Csupán az
ételmaradék volt letéve mellénk. Meg is ettük jóízűen, egymáshoz nem szólva semmit. Evés
után elmentünk a patak torkolatához, a csónakot vízre taszítottuk, és magunk is beszálltunk.
Tekintetemet körüljártattam a környéken, hátha még megláthatnám a magányos halászt,
hiszen azt mondta, itt fog halászni hajnalban. De már a lába nyomát sem tudtam fölfedezni.
Az emberek erőteljes csapásokkal kezdtek evezni az üvegszerű vízen, amely a hegyek vonu-
latát és az emelkedő nap tűzcsíkjait tükrözte. Bennem még egyre érződött a felszabadult
meztelenség érzése, minthogyha valóban ledobtam volna magamról minden fölösleges ruha-
darabot. Minél többet gondoltam azonban az éjszaka történtekre, annál inkább azt gyanítot-
tam, hogy amit láttam, szokatlan élességű álom volt csupán. Hogyan érthetne görög nyelven
egyáltalán a Galileai-tenger magányos remetéje?
A csak a menetirányba néző, hátra még csak véletlenül sem pillantó halászok szaporán
mártogatták evezőiket. Olyan izgatottan eveztek, mint akik a lehető leghamarabb távol akar-
nak kerülni az idegen parttól. Én persze, szüntelenül hátrafelé kémlelődtem, hátha még meg-
pillanthatom a magányos halászt. De már nem volt látható.
- Kinek a tüzénél éjszakáztunk? Ki volt az a férfi? Ismertétek-e? - kérdeztem végül is.
- Túlságosan kíváncsi vagy, római! Idegen parton jártunk - válaszolták.
- Meglehet, hogy ismerős volt - jegyezte meg mégis egyikőjük, pillanatnyi habozás után -,
mintha láttam volna beszélni a néphez. És az is lehet, hogy megkorbácsolták, és száműzték
Galileából. Nem sok kell ilyesmihez. János is fejét vesztette, amiért a fejedelemnek tiltotta,
hogy fivére feleségével éljen.
- Az arca és a szeme olyan volt, mint a názáreti Jézusé - mondta a másik. - Ha nem volna
lehetetlen, első látásra úgy véltem volna, ő az. De Jézus magasabb, komolyabb, és nem is
ennyire szelíd, mint ez volt. Ő tehát nem lehetett, csak a fivérei vagy a hívei közül valaki, aki
esetleg ott rejtőzködik.
Tetőtől talpig megrendültem ettől a gondolattól, amely mint villám hasított át rajtam.
- Azonnal evezzetek vissza! - kiáltottam, és talpra szöktem a csónakban. Nem engedelmes-
kedtek azonban mindaddig, amíg azzal nem fenyegetőztem, hogy a vízbe vetem magam, és
partra úszom. Így is csak nagyon vonakodva fordultak meg, de azért visszamentünk. Orra sem
ért még partot a csónaknak, amikor én már kiugrottam, és lélekszakadva rohantam vissza oda,
hol éjszakáztunk. A tűzhely és a gödör ugyanúgy volt, ahogy otthagytuk, látni azonban senkit
sem lehetett. Eszemet vesztve rohangásztam a parton, de még a lába nyomát sem találtam
meg. A halászok végül is megragadtak, és erőszakkal tuszkoltak vissza a csónakba.
Arcomat eltakarva szidtam magam ostobaságomért, hogy a názáreti Jézust - már amennyiben
valóban ő volt az - nem ismertem meg. Ezután megint a kétely lett rajtam úrrá, mert úgy
gondoltam, ez a férfi élő ember volt, magamfajta, ahogy a saját kezemmel tapinthattam, és
semmi istenit sem vehettem rajta észre, legalábbis olyat nem, amilyennek az istenit én kép-
zelni tudom. Szavait is csak egy megháborodott elme lázbeszédének tartottam. De miért
kellene az isteninek éppen az értelmem és képzeletem szerint valónak lennie? Lehet az az
isteni egyszerű is, akár a kenyér, amivel táplált bennünket, vagy a bor, amelyet ittunk. Mi
vagyok én, hogy én okoskodjam ki, milyen módon és formában kellene Isten fiának
megjelennie az emberek színe előtt?
Kínzó bizonytalansággal voltam teli, és nem tudtam, mit higgyek. Átgondoltam szóról szóra,
amit ő mondott nekem, és azt is, amit én kérdeztem tőle. Majd meglátom, eljutok-e egyáltalán
a kocsiversenyekre.
Annyira persze ember voltam, hogy a halászokat kezdjem dühömben szidni és emlékeztetni:
- Én magam mondtam tegnap nektek, hogy a názáreti föltámadt a sírjából harmadnapon! Ha
egyszer ráismertetek, miért nem szólítottátok meg, és miért nem kérdeztétek meg őt?
- Miért szólítottuk volna meg? - néztek egymásra, és kérdeztek vissza teljes egyetértésben. -
Ha dolga van velünk, ő szólít meg minket. De meg aztán féltünk is tőle.
- Senkinek sem akarunk szólni erről - folytatták -, és kérjük, ne szólj te sem! Ha valóban a
názáreti Jézus volt, amit minekünk nehéz elhinni, oka volt rá, hogy elhúzódjék, és rejtőz-
ködjék a rómaiak elől.
Nem mondtam nemet, csak annyit jegyeztem meg:
- Hogyha ő volt, a világon semmitől sem kell félnie. Jeruzsálemben is megjelent tanítványa-
inak, mégpedig akkor, amikor azok zárt ajtók mögött voltak együtt.
- Ne higgy el mindent, amit a galileaiak beszélnek, idegen! - nevetett a két halász fanyarul. -
Gyorsan föllelkesülő emberek vagyunk, és a képzeletünk is élénk.
Fogadóbeli szobámban nem csekély megkönnyebbüléssel fedeztem föl, hogy most már, egye-
dül lévén, napjaimat úgy tölthetem, ahogy akarom. Akár egy kiskutya, téblábolt körülöttem a
bereti Mária szüntelenül. Most éreztem csak, mennyire zavart, amikor magdalai Mária jóvol-
tából megszabadultam tőle.
Csendes szobámban megint azon kezdtem töprengeni, ami a tóparton történt, közben azonban
a szoba békéje elhagyatottsággá változott körülöttem, s úrrá lett rajtam a nyugtalanság. Az
itteni kényelemben, amiben az embernek egyedül az a fontos, hogy idejét agyonüsse, és csak a
maga bajaival vagy legföljebb étrendjével törődjék, képtelen voltam felfogni, hogy valóban a
názáreti Jézussal találkoztam. Bizonyára a vihar okozta megrázkódtatás zavart meg, és
mutatott valósággal keveredő lázálmot. Azután a halászok is megtréfálhattak. És ha énnekem
kívánt megjelenni a názáreti Jézus, akkor meg is szólított volna nyíltan.
A növekvő nyugtalanság miatt helyemen megmaradni nem tudván, szobámban járkáltam föl
és alá anélkül, hogy az áhított egyedüllétet csak a legkisebb mértékben is élvezni tudtam
volna. Claudia Proculához indultam hát jelenteni, hogy visszatértem. Ő azonban nem fogad-
hatott. Heródes Antipas udvarából érkeztek hozzá magas vendégek, mint hallottam.
Claudia Procula másnap küldte el szolgálóját, hogy ebédre hívjon. Nem én voltam az egyedüli
vendég, részt vett rajta még Heródes Antipas római tanácsadója, Johanna férje, Kusas,
valamint Heródes személyi orvosa, akit a fejedelem azért küldött, hogy Claudia Procula
panaszait vizsgálja meg. Ez a szabadgondolkozású zsidó férfi Kósz szigetén végezte iskoláit,
ahol annyira elgörögösödött, hogy maguknál a görögöknél is görögösebb benyomást keltett.
Már az étkezés kezdete és Claudia Procula megérkezése előtt kevert borral és némi harapni-
valóval kínáltak bennünket a palota előcsarnokában. A fejedelmi udvarból valók különféle
ravasz kérdésekkel ostromoltak. Én azonban másról sem beszéltem, mint a fürdő gyógyvizé-
ről, amelynek a dicséreteként a vérmérgezésből egykettőre kigyógyult lábamat mutattam.
Claudia Procula Johannának is engedélyezte, hogy az étkezésen jelen legyen, ami Kusasnak, a
férjnek, láthatólag nem volt ínyére. Bizonyára ezért nem szólalt meg egyáltalán Johanna
étkezés közben. A rendkívül sápadt Claudia Procula panaszkodott, hogy még mindig nem tud
aludni, pedig a sok fürdőzés már teljesen elgyöngítette. Ha meg elaludt, annyira borzalmas
álmokat látott, hogy a szolgálójának kellett fölébresztenie, valahányszor csak nyöszörgött
álmában.
- Ugye, Marcus, nem sejted, hogy én, a gyönge és beteges asszony, mekkora gondban vagyok?
- fordult felém. - Óvott is a férjem, amikor készülődtem, de azért honnan sejthettem volna,
hogy én, aki soha nem kívántam a politikába keveredni, ennyire nehéz helyzetbe jussak.
Galilea és Perea fejedelme, Heródes, rendkívül szívélyes hozzám, és az én nevem tiszteletére
megrendezendő kocsihajtó versennyel is meg kívánja mutatni tiszteletét Pontius Pilátus iránt.
Énszerintem pedig már az is túlzás volt, amikor, az érkezésemről tudomást szerezvén, vörös
köpenyes lovasokat küldött elém a határra.
Érezhető kajánsággal pillantott az udvarbeliekre, miközben tovább fűzte a szót:
- Heródes kívánsága az, hogy az ő fejedelmi páholyában foglaljak helyet a felesége, Heródiás
mellett, és vele együtt fogadjam a nép tetszésnyilvánítását. Én azonban még nem is ismerem
Heródiást, csak annyit hallottam, hogy a házasságuk tulajdonképpen nem törvényes.
Az udvarbeliek fölemelt kézzel tiltakoztak az erős kijelentés ellen, bár észrevettem, hogy
legalábbis a dús szakállú Kusas, aggodalmas arcot vágott. Nekem, a fejedelem kegyétől füg-
getlennek, semmi vesztenivalóm nem volt. Nyíltan beszéltem tehát, tudván, hogy ez Claudia
Procula kívánsága.
- Barátok közt beszélgettünk. Az állatok között a róka a legravaszabb, és ahogy én hallottam,
gyakran nevezik rókának hízelkedésből Heródes Antipas fejedelmet. Az a szándéka, hogy az
említett országok első asszonya és a császár rokona, Claudia Procula, te, nyilvánosan mutasd
meg, a nép előtt, igenis helyesled ezt a rossz vért szült házasságát, amely miatt már egy pró-
fétát is lefejeztek. Képzelem, mekkora tüntetést vált majd ki a megjelenésed, de még inkább
az alkalom, hogy az egyébként is izgága galileai népség egyszerre mutathatja ki szeretetét
Róma és a saját fejedelemasszonya iránt! Legalább pár cohors rendfenntartóra lesz szükség a
circusban, és arra, a nézőktől már a bejáratnál elszedjenek minden dobálhatót!
- Énnekem semmi kifogásom Heródes felesége ellen - mondotta gyorsan Claudia Procula. -
De ha az én nevem tiszteletére megrendezett kocsihajtó versenyen mellette ülök, és ez itt
tüntetést vált ki, Caesareából a férjem nem fogja tudni megállapítani, hogy a tüntetés Róma
vagy a fejedelem felesége ellen irányult-e. Énnekem úgy mondották, hogy az emberek még
üdvözölni sem hajlandók, inkább kitérnek az útjából, vagy a hátukat fordítják felé, ha már
elkerülni nem tudják.
- Ha a nép tüntet, azt mondhatjuk, hogy a rómaiak ellen irányult - szólalt meg a római
tanácsadó. - A fejedelemnek tehát, hogy hűségét bizonyítsa, meg kell dorgálnia a népet.
Annak viszont a fejedelemasszony örülne.
- A férjemnek azonban nem tetszene - ellenezte Claudia Procula. - A megfontolt Pontius
Pilátus legfőbb törekvése mindenféle fölösleges nyugtalanságot elkerülni. Ez persze most
Heródes dolga, és nem az övé, ám azt sem lehet tudni előre sohasem, hogy Rómában milyen
formában számolnak be a dologról. Örülök, Marcus, hogy pártomat fogtad, én azonban már
döntöttem, mégpedig úgy, hogy részt veszek a versenyeken, de csak magánszemélyként. Ez
esetben tehát teljesen külön páholyt akarok magamnak, a versenyek után azonban természe-
tesen a fejedelem feleségét is kész vagyok üdvözölni, akár barátságot is kötök vele. Nem
érzek elfogultságot vele szemben, mint ahogy Júdea procuratorának feleségeként nem is
érezhetek.
- Nem tudtam, hogy Galileában is érdeklődnek a kocsihajtó versenyek iránt - jegyeztem meg,
hogy a társalgást veszélytelenebb irányba tereljem.
- Dehogy értenek ezek a halászok és rögtúrók a lovakhoz! - mondta az orvos lenézően. -
Azonban a műveltség terjesztésére és az előítéletek legyőzésére nincs hatékonyabb eszköz,
mint a circus és a színház. Nem olyan időket élünk már, mint amikor az Egyiptomból mene-
külő nép a pusztában bujdokolt! Manapság hol az egyik, hol a másik országban versenyeznek
a fogatok! Ide is jön Idumeából csakúgy, mint Caesareából például a római lovasság kocsija.
Egy másik, ragyogó fogat Damaszkuszból érkezik, és az ilyen nagy versenyekért az arab törzs-
fők is bolondulnak, nem lehet olyan viszály, amelyik a versenyen való részvételben meg-
akadályozná őket.
- Ezek a versenyek a testvérviszályokat is csillapítják, valóban - szólalt meg Kusas. - Az
arabok most különben el vannak keseredve, mivel a fejedelem első felesége arab volt, csak
úgy adódott, hogy a fejedelem mellől vissza kellett térnie atyjához.
- Csodálatra méltó ország - mondottam -, melyben a kocsihajtó versenyek alkalmasak enyhí-
teni a népek közötti eltéréseket. Rómában bezzeg az ellenfelek a verseny előtt, de még után is,
korbáccsal és kövekkel harcolnak egymás ellen.
- Ha csak a koponyákat törik be, és egymást verik kékre-zöldre a lovak és a fogatok miatt, az
még műveltségnek mondható - jegyezte meg a római tanácsadó. - Komiszabbak ennél a
vallási nyugtalanságok. De most, hogy végre megszabadultunk a királytól, akit a férjed oly
örvendetes gyorsasággal feszíttetett keresztre Jeruzsálemben, pár évig talán nyugalomban
élhetünk. Ugye, Claudia?
- A názáreti Jézusra célzol? - kérdeztem. - Te talán még nem tudod, hogy föltámadt, és
visszatért ide Galileába?
Ugyanabban a hangnemben mondtam ezt, amiben eddig is beszéltem, nehogy tréfának vél-
hessék. A társaságban mindenki összerezzent és elkomorodott.
- Babonás ez a galileai nép nagyon - mondotta Kusas. - Maga a fejedelem is azt hitte, először
hallván Jézusról, hogy az általa lefejeztetett teveszőrös próféta támadt föl a halálból. Beszél-
jünk nyíltan! Mindenesetre nem hittem volna, hogy ez a kínos híresztelés már az országban
átutazó idegenek fülébe is eljutott!
A görögös külsejű orvos szólt közbe, élénk kézmozdulatokkal kísérve beszédét:
- Azóta gondolkodom rajta, amióta csak tudok róla, de még kérdezősködtem is azoktól, akik
meghalni látták. Csontjait, mivel a keresztről sietősen kellett levenni, nem törték meg. Olda-
lából pedig az elmondottak szerint, vér ömlött, amikor a katona a lándzsáját beledöfte, hogy a
haláláról meggyőződjék. Az orvosi tudomány szerint a halott testből nem folyhat vér. Nem
csak a megitatott bódító italtól süllyedt halálszerű álomba vajon? Egyébként miért lopták
volna el tanítványai a holttestét a sírból? Lehet, hogy fölélesztették, és most valóban itt
rejtőzködik valami barlangban. Életében is igen kitűnő mágus volt!
- Az az ember, akit Róma keresztre feszíttetett, nem térhet magához soha többé - mondotta
élesen a római tanácsadó. - Pontius Pilátus ellen emelsz súlyos vádat! Vigyázz a szavaidra!
- Saját szememmel láthattam véletlenül Jeruzsálemben, hogyan halt meg. Akkor érkeztem oda
- avatkoztam bele a társalgásba ismét. - Ezért is érdekel a dolog! Bizonyíthatom, hogy valóban
a kereszten halt meg. De ha csak a fulladástól vesztette volna eszméletét, akkor is meghalt
bizonyára, amikor a szívét döfték át. Azt is a saját szememmel láttam.
Az orvos ragaszkodott a maga vélekedéséhez.
- Hozzá nem értőknek nagyon nehéz a halált megállapítania - ellenkezett. - Tapasztalt orvosra
van ahhoz szükség! - S nyomban belefogott, hogy elmeséljen néhány, ezzel kapcsolatos esetet.
- Ne beszélj ilyen szörnyű dolgokról nekem! - kiáltotta a kezét fülére tapasztva Claudia
Procula. - Kísérteteket látok álmomban megint!
- Tényleg fölhagyott magdalai Mária a régi életmódjával? - kérdezte tőlem zavarában az
orvos, hogy témát változtasson.
Fagyos csönd támadt szavai nyomán.
- Valami rosszat mondtam? - nézett körül csodálkozva. - Nem lett volna szabad szóba hoz-
nom? De hiszen mi van ebben?! Milliónyian laknak Galileában, vagy talán még annál is
többen. Kicsi ország ez mégis. Legalábbis ezen a parton mindenki tudja a másik ügyét-baját.
Magdalai Mária volt valamikor errefelé a legnagyobb híresség, akihez még az est óráiban is
hosszú sorokban vonultak, fáklyafénnyel megvilágított hordszéken, a férfivendégek Tibériás-
ból. Őnála jártál, úgy beszélik, és egy Jeruzsálemből magaddal hozott leányt hagytál nála
nevelésre. Mi rossz van ebben?
- Sokan veszedelmes asszonynak tartják - folytatta, mert nem válaszoltam. - Valami samáriai
varázslóról beszéltek, hogy lelkeket varázsolt el az ő segítségével. Egy értelmes orvos számára
az ilyesmiben semmi rejtély nincsen.
- Ismeri őt a feleségem is, bár nincsenek egymással beszélő viszonyban - mondotta Kusas,
hangjában enyhe kelletlenséggel. - Különben a názáreti Jézus rég meggyógyította, úgyhogy
azóta egyszerű életet él, alamizsnát osztogat a szegényeknek, és nem űz semmi boszor-
kányságot. Az én véleményem egyébként az, hogy a názáreti Jézus több jót tett, mint rosszat.
Sem izgató, sem istengyalázó nem volt, noha azért ítélték el. Egy ideig Johanna is követte őt,
fogadalomból, amiért egy rokonunkat meggyógyította a forrólázból, ő sem tud mondani róla
semmi rosszat.
- Nem is lett volna baj - csapott tenyerébe öklével indulatosan -, ha nem megy innen erőnek
erejével Jeruzsálembe. Pedig már ide is egymás sarkában jártak a farizeusok vizsgáztatni őt,
hátha összekotyvaszthatnának valami vádat ellene, mégsem sikerült nekik soha semmi. És
igenis, valóban országunk vagyonának legnagyobb pazarlása, hogy a tizedet kiküldjük az or-
szágból a jeruzsálemi templom részére! A názáreti Jézus, ha jól értettem, azt tanította, hogy
lélekben és igazságban imádjuk az Istent. Ebből azonban a jeruzsálemi tanács arra követ-
keztetett, hogy csökkenni fognak az adóbevételek. Pedig esztelenség is a kisbirtokosoknak az
egyik tizedet a templomnak, a másikat meg a fejedelemnek fizetniük, személyi adót és vámot
a rómaiaknak, és a tetejébe még sóadót, útadót és vásáradót is. Így aztán csak idő kérdése,
hogy a kisbirtokosok, akik az adóikat már most sem bírják fizetni, mikor fogják véglegesen
elveszíteni földjeiket és kertjeiket. Ennek következménye a csavargók elszaporodása, az
általános nyugtalanság és elégedetlenség, és a mindenki háborúja mindenki ellen, mint például
Júdeában, ahol a gazdagok máris egyre több birtokot egyesítenek nagy területű ültetvényekké.
Bizonykodva bizonygattam a fejedelemnek is, hogy neki nem kell félnie Jézustól.
A római tanácsadó akart mondani valamit, Claudia Procula azonban elébe vágott, és nagy
nyomatékkal jelentette ki:
- Nekem is az a véleményem, mint neked, Kusas. Derék és jámbor férfiú volt a názáreti Jézus,
és Pontius Pilátus sem ítélte volna el, ha a zsidók nem kényszerítik.
Ebéd után Claudia Procula fejgörcsről panaszkodott, és visszavonult szobáiba. Az orvos elkí-
sérte, hogy csillapítót keverjen neki. Kusas is félrevonult, hogy mint mondta, anyagi kérdések-
ről szóljon feleségével. Kettesben maradtunk hát a római tanácsadóval, s nyugodtan boroz-
gattunk. A tanácsadó ugyancsak derekasan kortyolgatott, és közben bizonyos római ügyekről
érdeklődött. Talán Seianus befolyásának megerősödéséről szeretett volna adatokat kapni, én
azonban nem voltam fecsegő kedvemben. Amikor pedig közöltem vele, hogy már egy eszten-
deje távol vagyok Rómától, meg is szűnt az irántam való érdeklődése. Ezután én kérde-
zősködtem inkább őtőle, az udvarról és a fejedelemről.
- Semmiképpen sem tanácsolom, hogy nyilvánosan is rókának nevezd a fejedelmet! -
figyelmeztetett nevetve. - A nagy Heródes valamennyi leszármazottja bosszúvágyó és kényes
a rangjára. Tagadhatatlanul kivételesen tehetségesek és kivételesen buják is, Rómához azon-
ban hűségesek, mivel helyzetüket Rómának köszönhetik. Rokoni kapcsolataik azonban
annyira zavarosak, hogy a legjobb egyáltalán nem kérdezősködni felőlük. Heródiásnak nagy-
atyja, Heródes Antipasnak pedig atyja a nagy Heródes. A zsidóknak tehát minden okuk meg-
van rá, hogy a házasság törvényessége miatt aggódjanak. A fejedelmet azonban szerencsére
csak a saját törvényei kötik. A tanácsadó viszont annál könnyebben megütheti a bokáját.
Főbenjáró ügyekben nekem is van vétójogom, ha jogommal élni nem is vagyok bolond.
Inkább próbálok összeszedni némi tőkét ebben a jó kis hivatalban. Nem a legrosszabb város
ám ez a Tibériás a magunkfajtának! Mi lenne, ha most jó alaposan leinnánk magunkat, és
aztán elszórakoznánk egy cseppet a városban? Legalább megmutathatom, hogy az értelmes
ember még itt, a zsidók közt is, milyen élvezetessé ügyeskedheti az életét, ha belátja, hogy
olyan dolgokba, amik őrá nem tartoznak, ne avatkozzék bele.
Mivel a lábamra való hivatkozással nemet mondtam, tovább szőtte a szót:
- Persze, besúgóim is vannak az egyes városokban, és több helyen a légiónak is van pár fős
őrsége. Gondoskodom róla, hogy fegyvereket még titokban se hozhassanak az országba, és
maga a fejedelem se gyűjthessen fegyverkészletet. Ugyanígy ellenőrzöm külpolitikai kapcso-
latait is. Az arabokat már magára haragította, Perzsia pedig túlságosan messze van ebből a kis
országból nézvést. Jók a papírjaim tehát Rómában.
- Hogy tudtad magadat megóvnod a zsidó vallás fertőzésétől egy ilyen országban, ahol
nyüzsögnek a próféták és a szent emberek? - kérdeztem.
- Ebbe a darázsfészekbe mindig óvakodtam belenyúlni! - tett mindkét kezével egyszerre baj-
hárító mozdulatot. - Császár-oltáraink természetesen vannak, és Tiberius lagymatag tiltásait
figyelembe sem véve, áldozunk is előttük, a népet azonban nem kényszerítjük erre. Ez a nép
annyira műveletlen, hogy még az udvarhoz tartozók is elszökdösnek a színházi előadásról, ha
sikerül nagy néha egy-egy bemutatót rendeznünk. Az is elképzelhetetlen, hogy egy halálraítélt
a színpadon szenvedné el az ítéletét, mint Alexandriában; a tragédiákban is festékkel kell
beérnünk vér helyett. Még a szolid malacságokat sem szenvedhetik a színpadon a zsidók.
Oszk játékokra pedig még csak gondolnunk sem szabad!
Eszembe jutott valami, s rögtön megkérdeztem tőle, vendégeskedik-e éppen Tibériásban
valami színésztársulat.
- Én legalábbis nem tudok róla, hogy vendégeskedne - rázta meg a fejét. - Az itteniek ugyan
nem nagyon fizetnek az előadásokért, hacsak a fejedelem maga nem fizeti meg. Pedig a
színház iránti lelkesedése egyáltalán nem öregbíti a nép becsülését iránta, mint a művelt
országokban.
Ezzel a tanácsadó eltávozott, és Kusas is vele együtt. Mindkettőjüktől tisztelettel vettem
búcsút odakint az udvarban, ahol beszálltak a hordszékükbe. Semmit sem veszítek, gondol-
tam, ha ezzel a két befolyásos férfiúval udvarias leszek. Heródes orvosa, élve az alkalommal,
körsétát tett a fürdőben, hogy ott orvos társa valamelyik zsíros betegét elhalászva, a maga
zsebére dolgozzék egy kicsit. Miután elmentek, Claudia Procula magához hívott:
- Hallott-e magdalai Mária valami újat? És nekem üzent-e valamit? - kérdezte erőtlen hangon.
- Azt üzente, hogy várakozik - mondottam. - Úgy látszik, senki sem tud többet nálunk.
- Énnekem olyan hírt hoztak, hogy a belső országrészen, Nain közelében járt egy férfi, akit
Jézusnak véltek. Azonban nyoma veszett, mielőtt még a csendesek rátaláltak volna - mondotta
Johanna.
- Az is lehet, hogy azok, akik megtalálták, valami ok miatt nem akarnak róla beszélni -
mondottam.
- Alázatosan és jámbor lélekkel tettem meg a fárasztó utat ide - panaszkodott Claudia Procula
-, hogy egyrészt a meggyógyításomra, másrészt pedig az ő maga jó hírének a föltámadása
utáni öregbítésére kínáljak neki alkalmat ezzel. Hát akkor miért nem jelenik meg nekem is?
Őt immár semmi sem akadályozhatja, ha egyszer úgy jár-kél a zárt ajtókon keresztül is,
ahogyan akar! Még csak meg sem ijesztene! Úgyis rémálmokat látok minden éjszaka. Kezdek
a várakozásba belefáradni már, bágyaszt a kénszagú fürdő is, azt sem tudom, hogy a hajtó-
versenyre hogyan öltözzem, miféle ruhákba. Pontius Pilátus mindenféle jó tulajdonsága
mellett zsugori férfiú, mivelhogy igen szerény körülmények között nevelkedett. Anyja meg
éppenséggel barbár nő volt.
- Célzást tettem Kusasnak a gondjaidról - mondotta Johanna. - Őszerinte legalább egy selyem-
ruhával adósod a fejedelem, ha a kocsiversenyeket megtiszteled megjelenéseddel.
- De ha nekem Heródiás régi rongyaiból próbál lökni valamit, azt bizony sértésnek veszem! -
mondotta Claudia Procula indulatosan. - Meg is mondhatod neki. Egyébként sem óhajtok
semmiféle ajándékot sem a zsidó szajhától! Amit énnekem vesznek, arra a fejedelem külügyi
pénztárának kell a pénzt adnia!
- Nagyon jól tudod, Marcus - mondotta felém fordulva -, mennyire nem vagyok gőgös, hanem
inkább szerény, és hogy nem a nyilvánosságot kedvelem, hanem a magányt. De ha már
beleegyeztem abba, hogy megjelenek a nyilvánosság előtt, akkor viszont Rómára és férjem
állására való tekintettel, rendesen föl kell öltöznöm! Ez ugyan olyan dolog, amit a férfi,
bármilyen megértő legyen is egyébként, úgysem ért meg soha!
- Tényleg nem tudom megérteni - mondtam -, hogy neked a kocsiverseny fontosabb, mint a
názáreti Jézus, kinek a keresésére jöttél. Isten föltámadt fia most építi a maga láthatatlan
országát körülöttünk, és te azon gondolkodsz, hogy arab törzsfők és gazdag lótenyésztők
gyönyörködtetésére mit húzzál magadra?!
- Elegem van a láthatatlanokból! - fakadt ki Claudia Procula dühösen. - Az alvilág másoknak
láthatatlan szörnyei előtt állok földbe gyökerezett lábbal, segélykiáltásra is erőtlenül minden
éjszaka. Fájdalmaim a holdjárással fokozódnak mind elviselhetetlenebbé, és félek, hogy
eszemet veszítem!
Lehangoltan és a bortól eltompulva indultam vissza a fogadóba. Utam mentén egy feje
búbjától a sarkáig zsákköntösbe burkolt banya kuporgott, éspedig engem várva, mert azonnal
megszólított, amikor melléje értem:
- Gyere utánam! Meg ne lásson azonban senki, vigyázz!
Levezetett egy elhagyatott partrészre, ahol sem nem láthattak bennünket, sem azt nem hall-
hatták, amit egymással beszéltünk. Én azonban csak akkor ismertem föl benne Susannát,
amikor az arcát is kitakarta végre. Nem valami mosolygósan és örvendezően üdvözölt, de
nyögött és sóhajtozott, és a kezét tördelte, mint akit erős lelkiismeret-furdalás gyötör, és azt se
tudja, hogyan kezdje a mondandóját. Én tettem hát először szemrehányást, amiért becsapott,
majd Náthánt kérdeztem, ő hol van, és hol vannak a szamarak, és nem utolsósorban az
erszényemet kérdeztem, hogy egyáltalán megvan-e még.
- Sem én nem csaptalak be, sem Náthán - kezdte mondani sűrű nyögések közepette. - Nincs is
még veszve semmi! Ha egyszer a bérét úgyis fizeted neki, és hogy az idejét se vesztegesse, a
kapernaumi új vámhivatal részére fuvaroz Náthán a szamarakkal homokot és agyagot. Száma-
dással fog szolgálni mindenről neked. Amíg itt heverészel tétlenül, a szamarak addig is dol-
goznak, és jó pénzeket keresnek neked, eddigi gazdagságodat megtetézve. Nem is tudom, jól
teszem-e tulajdonképpen, hogy elmondom néked a titkot. Nem is jöttem volna, ha akkor szá-
jon nem csókolsz, ilyen vén és fogatlan létemre, noha sok velem egykorú galileai asszonynak
még épek a fogai, csak tudnám, miért!
- Ne a fogaidról locsogj nekem! - mordultam rá. - Mit hallottál a názáreti Jézusról? Beszélj!
- Mondom már, mondom - dohogott Susanna. - Tudd hát, hogy a názáreti Jézus rég megjelent
már több tanítványának a tóparton, és miután evett velük, tanította őket, majd pedig Simon
Pétert tette meg főemberévé. Márminthogy Pétert jelölte ki pásztorrá, és ettől kezdvést Péter-
nek kell az ő bárányait legeltetnie. Akármi legyek azonban, ha Péter a te legeltetésedre
vállalkozik valaha is, hiszen sem Izráel gyermeke nem vagy, sem körülmetélt. Azt sem tudom,
miért éppen Pétert választotta erre a teendőre, amikor Jeruzsálemben, még mielőtt a kakas
megszólalt volna, Péter tagadta meg őt. Péter a legnagyobb és a legerősebb közöttük valóban,
ám ahhoz, hogy másoknak tanáccsal szolgálhasson, túlságosan indulatos és hirtelen haragú.
- Ezt mind ők mondták el neked? - kérdeztem gyanakodva.
- Jaj, hogy fáj a lábam - nyöszörgött Susanna, térdei között tartva a kezét -, nem is bírtam
volna elgyalogolni Kapernaumból ide, azonban sikerült helyet kapnom az adószedők csónak-
jában, és a pogányokkal jöttem át Tibériásba. De hát én csak egy egyszerű öregasszony
vagyok, és nekem senki sem mond el semmit. A fülem azonban hibátlan, és valakire azért
szükség van, hogy a halakat megtisztítsa és besózza, meg mosson és főzzön a férfiakra. Így
hallottam meg egyet s mást útközben, és nem is keveset, mert egy kicsit hibbantnak tartanak,
aki úgyse ért semmit. Azután a betegségem miatt, és mert oly igen vágyódom Jézus után,
éjszakánként nem tudok aludni. Ilyenkor a partra szoktam lemenni imádkozni, ha pedig ott is
hallhatok olyasmiket, amik nem az én fülemnek voltak szánva, az nem annyira az én bűnöm,
mint inkább Isten akarata, az ő akarata ellenére nem történhetne ez, még ha a tanítványok
olyan szent emberek is, amilyeneknek hiszik magukat; a gőg majdnem szétveti őket, amiért
már oly sokszor megjelent nekik Jézus, mindig úgy néhányuknak egyszerre, és tanította őket.
A legkedvesebbek azonban Jézus előtt Péter, Jakab és János, akiket az éjszakai sötétségben is
könnyű megismerni arról a fényességről, amely áttüzesedett orcájukról sugárzik.
- Náthánban sincsen semmi hamisság - folytatta Susanna. - Fogadalmat tett, és a férfi azért
mindig férfi, jobban bízom benne, mint a magam asszonyi eszében. Azt is ő mondta, hogy
tartozom ezt a hírt meghozni neked, amiért oly becsületesen elhoztál magaddal Jeruzsálemből,
és abból az egyedüllétből, amelybe a társaimtól elhagyatván jutottam, úgyhogy énnekem te
voltál az irgalmas samaritánus, akit Jézus említett példaként a tanításában, és énszerintem a
római sem rosszabb a samáriainál, mert a samáriaiak megvetik a templomot, és a maguk
hegyén szolgálnak az Istennek, és a húsvétot is külön tartják, de a rómaiak, kivéve termé-
szetesen téged, nem tudnak semmiről semmit, és ezért ártatlanok.
Ezzel a tőle teljesen szokatlan szóáradattal adta ki magából a félelmét és a szorongását. Végül
énnekem kellett félbeszakítanom, és megkérdeznem:
- A názáreti Jézus tehát akkor a Krisztus és fia Istennek, és föltámadt?
- Föltámadt, igen, és itt járt Galileában, és megjelent többeknek is - mondotta Susanna, és
sírva fakadt. - Ő legyen irgalmas hozzám, ha rosszul és hamisan cselekedtem azzal, hogy
elárultam őt neked. De talán te nem akarsz neki semmi rosszat?!
- De miért nem jelent meg magdalai Máriának vagy Johannának, vagy neked? - kérdeztem
csodálkozva.
- Mi asszonyok vagyunk, uram! - mondotta Susanna őszinte furcsállással. - Miért jelenne meg
nekünk? - nyomta szájára a tenyerét, hogy nevethetnékét, amit ez a gondolat váltott ki belőle,
leplezze.
- Zebedeus fiai azonban elmondhattak valamit az anyjuknak - komolyodott el hirtelen. -
Salome ugyanis annyira önző és hatalomra vágyó asszonyszemély, aki előtt a fiúk sem mernek
elhallgatni semmit! Salome viszont, legalább eddig, semmit sem közölt a többi asszonnyal.
Annyit tudunk, hogy Galileában hírt küldtek mindazoknak, akik követői voltak, akik szomor-
kodtak miatta, akik hittek őbenne, és akikben a tanítványok megbíznak. Közöttük annak a
hetvennek, akiket még ő küldött szét, hogy a nevét hirdessék, meg még sokaknak a csendesek
közül. Szájról szájra és faluról falura száll a szó: „Föltámadt az Úr. Betelőfélben az idő!
Legyetek készen!” Negyven napig marad a földön, de távozása előtt még meghívja az övéit a
hegyre, hogy ott vegyen tőlük búcsút. Nem is tudom, ő maga hív-e bennünket, vagy a
tanítványai rendezik ezt meg így?
- A hegyre? - kérdeztem. - De miféle hegyre?
- Nem tudom - rázta meg a fejét Susanna -, de úgy gondolom, hogy a követői és a csendesek
bizonyára tudják. Sok az olyan hegy, amelyre imádkozni elhúzódott Kapernaumban is, meg a
túlsó parton is, ennek a hegynek azonban valahol Galilea középső részén és az országút
közelében kell lennie, úgy hiszem, hogy akik a hírt megkapták, gyorsan és föltűnés nélkül
gyűlhessenek oda. Azután a halhatatlanság gyógyszeréről is hallottam beszélni valamit, hogy
már odaadta a tanítványainak, vagy hogy a hegyen fogja majd odaadni mindenkinek, ezt nem
tudom igazából.
- Susanna! - mondottam. - Nem is tudom, hogyan köszönjem a hűségedet! Ő maga áldjon meg
a jóságodért, és azért, hogy nem hagytál engem sötétségben. Én is követni akarom őt a hegyre,
ha a perc eljön, még hogyha meg is ölnek érte! Mondd meg Náthánnak, álljon készen az
indulásra, és a te részedre is tartson fönt szamarat, ha amazok nem törődnének veled.
- Én is gondoltam rá, és áldalak érte, római, aki az övéinél jobb szívű vagy! - örvendezett
Susanna. - Szívemet bizony félelem rágja, hogy ők hirtelen útnak indulnak, és engem a rossz
lábaimmal itt hagynak, és én akkor soha többé nem láthatom meg az én Uramat! Te azonban,
ugye, biztosan ígéred, és akkor sem hagysz itt, ha ők már el is hagytak!?
Arról beszélgettünk, nem volna-e jobb, ha én is elmennék Kapernaumba, hogy közelebb
legyek a tanítványokhoz. Susanna azonban attól félt, hogy túl korán fölismernének, és idő
előtt fölkelteném az irántam való gyanakvásukat. Az országút mindenesetre Tibériáson át
vezet az ország belső részébe, ahová a tóparton is el lehet jutni. A legokosabb szerinte, ha
most csöndben maradok, és megvárom vagy Náthánt, vagy őt. A hegyen egybegyűlő, de más-
másfelől érkezett emberek már úgysem fogják ismerni egymást. Az utat pedig a csendesek
módján való kérdezgetéssel is meg lehet találni, ha titokban tűnnének el Kapernaumból a perc
eljöttén a tanítványok.
Ilyen fogadalommal és ilyen reménységgel váltunk el egymástól. Szíves örömest láttam volna
vendégül őt, mégis étlen és szomjan vágott neki Susanna a haza vezető útnak. Attól félt
ugyanis, hogy valaki meglát bennünket, és találkozásunk a tanítványok tudomására jut.
Így kapott szívem újabb reményt, amelytől csendes lettem ismét és alázatos, és nyugtalan-
ságom elszállt. Elmondtam az imádságot, amire Susanna tanított, és éreztem, hogy semmiféle
evilági dicsőség, kegynyilvánítás, siker vagy bölcsesség nincsen, amit én örömest oda ne
adnék a názáreti Jézus országáért, ha megnyitja nekem. Sem halhatatlanságra, sem örökéletre
nem vágyom, gondoltam, csak arra, hogy tekintetét egyszer majd reám fordítsa, és fogadjon be
övéi közé.
A történtek leírására a Susanna távozását követő rövid egyedüllét nyújtott számomra kitűnő
alkalmat.
TIZEDIK LEVÉL
Marcus ismét üdvözli Tulliát.
Szívem már jó ideje lemondott rólad, Tullia. Amiket én írtam és írok, téged azzal meggyőzni
nem lehet, tudom. Még hogyha el is olvasnád írásomat, akkor is kigúnyolnál és vélnéd, hogy a
zsidók zavarták meg az eszemet. Egyszer azonban eljön még a pillanat, amikor már te is
abban hiszel, amiben én, s akkor majd a lelked legbensejéig beláthatok, mert már minden
fölösleges lehullott rólad - moccant meg bennem a különös gondolat. Ehhez azonban sok
lemondás szükséges, csupa olyasmiről, amit te nagyra becsülsz, és ami az életben számodra
kellemes. De ha te így mutatkoznál, számodra sem volna értéke már annak, amiről lemondtál,
és nem is mondanál le másról, mint ami - akár az elnyűtt ruhák - úgyis fölöslegessé lett
számodra. Ez azonban reménytelen gondolat. Hinni csak abban lehet, amit én magam éltem
át, és saját szememmel láttam. Sokan ugyan még azt sem hiszik, amit a saját szemükkel
látnak.
Máris mondom tovább, mi minden történt velem. A kocsiverseny napján Claudia Procula
hivatott, és kegyesen közölte, hogy én is a páholyában ülhetek, mögötte. Egyébként selyem- és
bíborruhát öltött magára, amiben volt egy kis meggondolatlanság is, noha hivatkozhat rá, hogy
közeli rokona a császárnak. Gyönyörűen kifésült hajkoszorúja alatt, homlokán nagy értékű
diadém ragyogott. Számomra is római öltözéket, tógát vétetett elő, és borbélyt rendelt, hogy
leborotválja szakállamat, s hajamat kigöndörítse.
- Legfőbb ideje, hogy fölhagyj zsidó hóbortoddal, és római legyél a barbárok előtt! - korholt
Claudia.
Az öltözködésbeli zűrzavarra hivatkoztam szorultságomban, ami a fürdőben egyébként is
uralkodott, és arra, hogy még a római tanácsadó is megnövesztette szakállát, és keletiesen
öltözködött, nehogy túlhangsúlyozza az udvarban római voltát. Végül is kénytelen voltam
színt vallani előtte:
- Ne sértődj meg, Claudia, nekem azonban nincs kedvem innen elmozdulni, és kocsihajtó
versenyre menni. Ellenkezőleg áll a dolog. Kész akarok lenni az indulásra bármelyik pilla-
natban, mivel okom van azt hinni, hogy a názáreti Jézus hívei találkozóra gyülekeznek hama-
rosan. Én is jeladást várok az indulásra, hogy a tanítványok nyomain oda juthassak, ahová
kell.
- Számomra sem újság, amit mondasz - válaszolt Claudia Procula közönyösen. - Így tudja
Johanna is. Fiatalabb fejjel, és ha Rómában elegendő hallgatni tudó pártfogóm lenne, még
talán én is rácsábulnék erre a kalandra, és elindulnék álruhában a hegyre. Mert valami hegyen
gyülekeznek, ugye?
- És nekem miért nem szólt Johanna erről? - kérdeztem meglepődve. - Nem bízik bennem?
- Azért, mert hallgatnia kellett róla, gondolom - jegyezte meg könnyedén Claudia Procula. -
Engem azonban ő maga fog a názáreti Jézusnak megemlíteni, ígérte. Jézus már azelőtt is
gyógyított betegeket távolról, de az is lehet, hogy valami olyan ruhadarabot küld majd nekem
Johannával, amelyet előzőleg megérintett. Nincs ott rád semmi szükség, Marcus! Térj eszedre,
és légy újra római! A kocsihajtó verseny az év legnagyobb eseménye Galileában, de még a
szomszédos országokban is fontos eseménynek tartják!
- És te az Isten fiát odaadod a versenyért?! - bámultam reá, mint aki nem hisz a fülének.
- Mindennek megvan a maga ideje! - védekezett Claudia Procula. - A fürdőzés megtette a
magáét, és különben sem vagyok már olyan zavarodott, mint te. Mert ahogy én látom, most
már komolyra fordítva a szót, arra sem vagy képes, hogy a dolgok között azok fontossága
szerint tégy különbséget.
- Claudia Procula! - figyelmeztettem. - Férjed ítélte kereszthalálra őt, akárhogy mosta utána a
kezét! És még Csak nem is félsz tőle?
- No de, Marcus! - tárta szét karját. - Mindent megtettem azért, hogy megmentsem. Ezt
bizonyára ő is tudja, de legalábbis tudhatja. És különben is, mindennek így kellett történnie,
hogy a zsidók szent írásaiban foglaltak beteljesüljenek - magyarázta meg Johanna nekem. A
lényeget illetően egyenesen hálát kellene éreznie Pontius Pilátus iránt, aki, zsidó nyomásra
ugyan, hozzásegítette őt az írások beteljesítéséhez. A zsidók filozófiája homályos és
bonyolult, én azonban készséggel hiszek Johannának. De maga Johanna is a kocsihajtó
versenyre jön el, még ha a hegyre indulást késné is le miatta. Megértheted hát, mennyire
fontos esemény a kocsihajtó verseny!
Nem lehetett meggyőzni semmiről. Csöndes bosszúként én sem engedtem a szakállamat tel-
jesen letarolni. Annyit engedtem csak a fecsegő borbélynak, hogy alaposan megkurtítsa, és
megkenje kenetekkel.
- Így ni! A Heródes-pártiak viselik így! - mondotta elégedetten.
Heródes Antipas circusát egyáltalán nem lehet nagynak mondani. Nem hiszem, hogy akár
csak harmincezer néző is befért volna nézőterére, amely ezúttal teljesen megtelt kíváncsi és
lármás népséggel. Többségük, gondolom, idegen országokból való volt, nem Galileából.
Claudia Procula páholyát közvetlenül a versenypálya mentén, a maga nagyméretű páholyával
szemközt építtette föl Heródes Antipas, és drága szőnyegekkel béleltette. Ebből, hogy a
Claudia páholya alig volt kisebb a sajátjánál, kitűnt, mennyire iparkodott a Pontius Pilátus
iránti tiszteletének jelét adni. Számos más páholyt is építtetett az arab törzsfők, és más
vendégeskedő nagyságok részére. Amint Claudia Procula és kísérete elfoglalta helyét, az
udvaroncok ügyes irányítása nyomán azon nyomban üdvözlő kiáltások harsantak föl a nézőtér
különböző pontjairól, s a kiáltásokhoz - a verseny előtti izgalmat csillapítandó - örömest
csatlakozott a nép is.
Heródiást ifjú leánya társaságában láthattuk Heródes páholyába belépni. Öltözéke, amennyi-
ben a pálya túlsó feléről egyáltalán megítélhettem, túlzóan pompázatos volt. Legalábbis
Claudia Procula indulatos megjegyzése szerint, az iránta és Róma iránti udvariasságból kissé
szerényebben is öltözködhetett volna a becsvágyó és parázna nőszemély. Hangos kiáltások
üdvözölték a nézőtér különböző pontjairól őt is, ezekhez a kiáltásokhoz azonban nem csat-
lakozott senki. Az idegen országokból érkezettek is hallgattak, mivel azt látták, hogy az éljen-
zőket szomszédaik félretaszítják és még meg is ütik. Heródiásnak hát ezzel kellett beérnie.
Utolsóként a népet vidáman integetve üdvözlő Heródes Antipas tűnt föl, akit, mintegy a
fejedelemasszony elleni tüntetésként, fölállva, viharos kiáltozással és lábdobogással köszön-
töttek az emberek.
Gladiátorok szerepeltek az arénában, kettesével, illetve csapatosan küzdve egymás ellen;
fegyvereik azonban tompák voltak, és így vér sem folyt. A zsidó törvényekre való tekintettel
még halálraítélteket sem engedhetett Heródes küzdeni az arénában egymás ellen. Ezt követően
a lovasai mutattak lovasmutatványokat mindaddig, amíg csak a nép dobogni nem kezdett a
fogatokat követelve.
Kétségtelenül ragyogó fogatokat és kitűnő lovakat láthattunk, ahogyan egymás után gördültek
elő bemutatkozó körre. A fogadáskötők nagy táblájukkal padsorról padsorra jártak, a foga-
dásokat jegyezgetve. Heródes Antipas szurokfekete négyese látszott a leginkább vonzónak.
Mivel a barbár hajtók a maguk elgondolása szerint választottak lovat uruk istállójából, nem
mindenik fogathoz tartoztak azonos színű lovak. A lószerszám és a hajtók öltözéke mutatta
azokat a színeket, amikre fogadni lehetett. A színekkel jelzetteken kívül az idumeai és a szíriai
kocsikat hallottam emlegetni.
Utolsóként az arab fejedelem hófehér színű lovak húzta kocsijára került sor. Hajtójuk, aki
mutatós, teljes vágtában akarta lovait a közönségnek bemutatni, az előző fogatoknak a pálya-
bejáratnál való zsúfolódása miatt oly hirtelen kényszerült a gyönyörű fehér paripákat vissza-
fogni, hogy azok megbotlottak, és föl is buktak. A nyilvánvalóan rossz jel sokakat fakasztott
nevetésre. A hajtó földühödve vágott végig korbácsával a lovakon, amitől azok még jobban
megvadultak.
Tisztes és veszélymentes kocsihajtó versenyeken, amiket a hozzáértők azért kedvelnek, mivel
a hosszasan fontolgatott fogadáskötés után az izgalom fokozatosan növekedik, a fogatok
kettesével kerülik meg néhányszor a pályát a sorsolás szerinti rendben úgy, hogy a mindenkori
vesztesek kiesnek a versenyből, és végül a két utolsó fogat küzd egymással a végső győ-
zelemért. Ezek a barbárok azonban szeretik a veszélyt és a zűrzavart. A fogatok legnagyobb
megrökönyödésemre a sorsolás rendjében egyszerre sorakoztak induláshoz, hogy a - hallottak
szerint - negyvenkörös versenyt megkezdjék. Sajnáltam a lovakat, amikből sok fogja lábát
törni, és majdnem bizonyos voltam benne, hogy haláleset is bekövetkezhet.
A megvadult fehér lovakat látva jutott eszembe a magányos halász tanácsa, de bizony ugyan-
csak fontolgattam, hogy ilyen lovakra fogadjak-e. Kérdezősködésemre azt válaszolták, tulaj-
donképpen az esélyes fogatok közé tartozott, az iménti rossz előjel miatt azonban senki sem
akar már fogadást kötni rá. Az ilyenfajta, nehéz csapatos versenyben nem egyszer a testesebb
lovak és a nyugodtabb hajtok szerezhetik meg a győzelmet a gyorsabbaktól, ha szerencséjük
van.
- Heródes lovaira! - emelte föl a karját lelkendezve Claudia Procula.
A fényes szőrű fekete lovak és a sötét bőrű hajtó valóban nagyon vonzóknak látszottak. A
fogadáskötésben mégis a vörös volt a színe, mivel értelmes ember nem fogad feketére.
- Remélem, van nálad pénz - tudakolta mintegy mellesleg Claudia Procula tőlem.
Előre tudhattam volna, miért hozott ennyire lelkesen magával. Soha nem találkoztam még
egyetlen asszonnyal sem, aki a saját pénzén kötött volna kocsihajtó versenyen fogadást. Ha
veszít, nyugodtan megfeledkezhet a kölcsönről, és panaszkodhat a balszerencséjére, ha
viszont nyer, a kísérője annak is örülhet, ha a sajátját visszakapja legalább!
- Száz drachma - mondottam kedvetlenül.
- Marcus Mezentius Manilianus! - méltatlankodott Claudia Procula. - Készakarva sértegetsz,
vagy valóban zsidóvá lettél? Száz aranypénzt mondj legalább! Még az is semmi ilyen ragyogó
lovakra!
Szorult helyzetbe kerültem, de a közönség körében ott járkáltak a tibériási bankárok és
pénzváltók is, és ők is vállaltak fogadáskötést. Annak a nevét kiáltottam, akit még Jeruzsá-
lemben ajánlott nekem Arisztainosz. Azonnal hozzám lépett a bankár, aki arca és külleme
alapján akár Arisztainosz ikertestvére lehetett volna. Föltártam neki helyzetemet. Készséggel
hitelezett részemre, de amint mondotta, Heródes lovaira nem könnyű tisztességes fogadási
lehetőséget találni. Végül is egy az egy arányban sikerült neki a fogadásra rávenni valaki
idumeai főembert, aki - mint mondotta - a júdeai procurator felesége iránti nagyrabecsü-
lésének a jeleként mutatkozott erre hajlandónak.
- Emlékezz majd rám, amikor nyereségedet fogod számolni! - kiáltotta nevetve Claudia
Proculának, minthogyha ajándékot adott volna azzal, hogy fogadását egyáltalán följegyezte a
viasztáblájára.
Még egyszer végignéztem a fogatokon, amelyek már alig tudtak megmaradni kijelölt
helyükön. A hosszú várakoztatásnak azonban a fogadáskötéseken kívül is megvan a maga
célja: a hajtók nyugtalanítása és a lovak vadítása. Pár kocsi nyomban az induláskor összehajt,
gyanakodtam. Az arab fogat láthatólag nem szokhatta meg az ilyen durva csoportindításokat, a
lovak a kocsit rugdalták, és szájukból csurgott a hab, ahogy a fejüket rángatva rágták a zablát.
- Mennyit adnál a fehér fogatra? - kérdeztem a bankárt.
- Ha pénzedet valóban nekem akarod ajándékozni - válaszolt mosolyogva -, én magam kötök
fogadást veled, és adok hetet egy ellen. Mennyit írhatok föl?
- Írj a fehér fogatra negyven aranyat, hét az egyhez - döntöttem az utolsó pillanatban, amikor
már az indító dárdát magasra emelve tartotta Heródes. A bankár éppen csak följegyezhette a
fogadást, és a zászlóval is megjelölt indító dárda már a fövénybe fúródott. A hajtók üvöltöttek,
és a kocsik ijesztő dübörgéssel nekilódultak. A tapasztalt hajtók vállukat megfeszítve fogták a
hajtószárat, hogy a maguk fogatát visszatartva engedjék előre a fékteleneket, hadd szegjék
nyakukat! De a nekivadult lovakat nem lehetett már emberi kéz erejével visszatartani. Az élen
lévő két fogat lovai teljes vágtába ugrottak, sőt még a hajtók is ütlegelték a lovakat, hogy
előnyre tegyenek szert, immáron arra törekedve, hogy a fordulást jelző kőoszlopot elsőnek
kerülhessék meg. Ezen az életük múlott, egyébként az utánuk robogó fogatok alá kerülhettek
volna.
Én is, akár a többiek, kénytelen voltam helyemről fölállani. Circusban ennél vadabb indulást
még nem láttak soha. Heródes fogata tört magának utat ügyesen, hajtója még külön is csap-
kodott súlyos korbácsával, hogy a mellette elhúzni próbálók lovait oldalra térítse. Láthattam
is, hogy korbácsa a fehér fogat oldalt lévő lovának a szemébe csapott bele. Mintha a páho-
lyomig hallatszott volna a csattanás. Az arab fogat úgy nekivágódott a védfalnak, hogy szikrát
vetett, és nem is értem, a kereke hogyan maradt épen egyáltalán.
A második fordulóban a caesareai lovascohors parancsnok barna fogatának a hajtója rontott
bele súlyos fogatával hidegvérűen az idumeai kocsiba hátulról, és borította föl. Az azonban
fölborulva is addig hurcolta magával a szárnál fogvást a hajtóját, amíg a lovak is föl nem
buktak. A római figyelemre méltó előnyhöz jutott ezen az áron, bár azért Heródes fogata
szorosan mögötte volt. A merő vér idumeai hajtó tántorogva állt talpra, az elbukott lovat is
talpra állította az orrlyukánál fogvást, és kocsiját egy hirtelen fogással megemelve, visszatért a
pályára. A ló természetesen annyira le volt sántulva, hogy tulajdonképpen nem volt verseny-
ben, csak akadályt jelentett. Csak azért térhetett a pályára vissza az idumeai, gondoltam, hogy
a római hajtón bosszút álljon.
Ilyen versenyben, amikor meglehetősen egyenrangú fogatok vannak a pályán, egy fordulónál
nagyobb előnyt szerezni lehetetlen. Az utolsónak maradó fogatok elzárják a pályát, és az
előnyhöz jutott kocsi hajtója csak oktalanul kockáztatná a szerencséjét, ha azokat is igyekezne
megelőzni. A fehér fogat lovai között teljesen összezavarodott az ütem, mivel a korbácsütéstől
megvakult ló kétségbeesve rázta, dobálta a fejét. Az önuralmát veszített hajtó is csapkodott,
szitkozódott, és ököllel fenyegette meg Heródest is, amikor a páholya előtt hajtott el. Ugyan-
akkor a fekete fogat előzni kezdte a barna erősebb lovait és súlyosabb kocsiját. Claudia
Procula a helyéről fölállva kiáltozott, és aranyozott szandáljával dobogott a páholya padlatán.
Én persze arra sem voltam képes, hogy a fordulókat számon tartsam, mint ahogy azt sem
láttam egészen pontosan, mi történt, amikor a kocsik csoportjából a szíriaiaké egyszerre csak
úgy perdült be a porond közepére lovastul, mindenestül, mint hogyha katapultából lőtték
volna ki. A lovak bukfencezve borultak föl, hajtójuk pedig a derekára csavarodott hajtószárral,
egyenesen a paták zűrzavarába röpült. Megmondani sem tudom, a ló halálhörgése vagy a hajtó
halálsikolya volt-e borzalmasabb.
Pillanat múlva a fehér fogat bukkant föl a fordulókövet kerülő másik kocsi mellett, úgy a
kőhöz szorítván azt, hogy föl is borult. Az arab kocsi azonban sérülés nélkül versenyezhetett
tovább. Az is lehet, hogy a korbácsütéstől az imént megvakult lónak volt köszönhető mindez,
mert ha lát, bizonyára nem meri a másik kocsit így megközelíteni. A kibukott hajtó élete
kockáztatásával és nagy sietve lovait a középső mezőbe irányította, mielőtt a nyomában hajtó
másik is beleütközhetett volna. Tisztelettel kellett adóznom az ügyességének. Közben még
megláthatta, a szolgák hogy futnak felé, de aztán arcra bukott, és többé nem tudott fölkelni
sem.
Lelkesen kötötték továbbra is a fogadásokat. Ezúttal a római lovascohors barna fogatára, és az
arabok, akik a magukét föladva, és arról lemondva választották inkább a rómaiak, mintsem
Heródes fogatát. Heródes kocsija már többször is el akart húzni a római mellett, a római hajtó
azonban kocsiját nagy bátran elébe irányította, és súlyos korbácsát is meglengette felé. Heró-
des is talpra szökött a páholyában, toporzékolt, és hangos kiáltozással biztatta hajtóját, hogy
erőnek erejével húzzon el a római mellett! Tajtékzott valamennyi ló, és vastag porfelhő úszott
a levegőben, noha a verseny kezdete előtt gondosan föllocsolták a pályát.
A legcsodálatosabb az volt, hogy a fehér fogat, jóformán észrevétlenül, a harmadik helyet
szerezte meg magának gyorsaságával, noha közben a többivel is számtalanszor ütközött a
könnyű versenykocsi. Az enyhén kimerült lovak már megint azonos ütemben vágtáztak egy-
mással, és tartották is az ütemet, mégpedig meglepően jól. A korbácsütésektől megvakult ló
fölkapta fejét és nyerített. A hajtó odahajolt, és súgott neki valamit, azután már egy ütemben
mozgott a többivel.
Közben megint kibukott egy kocsi a versenyből, keréktörés miatt. A kocsit magát hajtójának
még sikerült a többiek elől a középső mezőbe irányítania, de a mögötte száguldó római
fogatnak a pályán továbbguruló kereket így is ki kellett kerülnie. Ezt az alkalmat használta ki
Heródes hajtója. Attól sem tartva, hogy az ütemet esetleg megzavarja, messzire kihajolva
korbácsolta lovait eszelős dühvel, és el is húzott a római fogat mellett. A nézők izgatottan
rohangáltak és kiáltoztak. Claudia Procula újból fölpattant, és örvendezve sikoltozott, bár-
milyen szégyen is volt ilyen módon mutatnia meg a római fogat veresége fölött érzett örömét.
Viselkedése azonban nagy tetszést keltett a nép körében, és barátságosan mosolyogva néztek
rá sokan.
Bár a fogatok száma lecsökkent, a még mindig pályán lévő, hátul kullogó fogatok mégis
akadályozták Heródes hajtóját szerzett előnye kihasználásában. Az idumeai hajtó, aki merő
vér volt, és különben is ijesztően nézett ki lenyúzott fél arcával, hátrafordult, és jelezte:
oldalra húzódik le, és elengedi maga mellett a másikat. S aztán, szándékosan és készakarva,
épp a római kocsi elé húzott át. Még csak nem is a fordulóban, hanem az egyenes szakaszban
történt mindez. A római fogat hajtója vad szitokzáport zúdított rá, annyira minden szabályt
fölrúgó volt ez a viselkedés. Az ilyesmi azonban bizonyíthatatlan, s utólag mindig adódik
valami mentség. Az arabok, akik a rómaira fogadtak, öklüket rázva kiáltoztak, miközben a
fehér fogat elsüvített a külső pályaszélen a római és az idumeai kocsik mellett, s még a
forduló előtt megelőzve mindkettőt, a belső pályára tért vissza, közvetlenül Heródes fogata
mellé. Mindenféle kiáltozás elhallgatott egy pillanatra, a közönség elnémult. Bizony, ezt senki
se tartotta lehetségesnek.
Fordulás után a római a külső pályát választotta, és az idumeai mellé hajtott. Könnyűszerrel el
is húzhatott volna még a következő forduló előtt a zötyögő kocsi mellett, ő azonban lovait
visszafogva az idumeait sújtotta fejbe a korbácsával, éspedig akkora erővel, hogy az össze-
roskadt. A durvaságra a tömeg fölüvöltött, egyesek a tetszésüknek adták a jelét, másokban
azonban gyűlölet ébredt a rómaiak ellen, és a nézők, mint láttam, verekedni kezdtek a
nézőtéren.
Egyetlen lélegzetvételnyi ideig tartott az egész, és máris vége volt mindennek. Amikor az
idumeai végsőkig megvadított lovai sikeresen megelőzték a római fogatot, hajtójuk, utolsó
erejét összeszedve, szántszándékkal a római kocsi elé fordította őket. Ez bizony már nem
verseny volt, hanem gyilkosság. A testes, barna lovak teljes gyorsasággal rohantak bele az
idumeai fogatába, és darabokra törték. A teljes vágtából való lefékezés következtében fejjel
előrezuhanó római hajtónak a bőr védőruha és sisak ellenére is széthasadt a szegélykőben a
koponyája. Mozdulatlanul maradt a pályán, meghalt, ahogy az idumeai is, még a verseny
befejezése előtt.
A pályán maradt kocsikat a torlódás a vágta mérséklésére kényszerítette. Heródes ordítozott,
és korbácsát rázta a szolgákra, akik ahelyett, hogy a római holttestét vitték volna le a pályáról,
inkább a maguk irháját mentették. Még azt is megpróbálta, hogy keresztülhajtson a római
testén, de mert lovai nem katonai lovak voltak, próbálkozása eredménytelen maradt. Megbok-
rosodva ágaskodtak inkább, és ide-oda rángatták a kocsit, hogy majdnem fölborult.
Ebben a pillanatban az arab hajtó jóformán lépésben irányította el fehér lovait Heródes fogata
mellett. Még így is nekiütődött kereke a szegélykőnek, és át is ment rajta, mégsem dőlt fel a
kocsi, és mire Heródes hajtója a holttestet elkerülve újra megzavarhatta lovait, addigra az már
a fordulót jelző kőoszlopnál volt. Bármilyen hihetetlen is, de a rossz előjellel indult fehér
fogat vezetett a versenyben, pedig már nem is volt hátra valami sok forduló. Így aztán most
énrajtam volt a sor, hogy fölpattanjak és kiáltozzak, a nézőtéren lévő arabokkal együtt.
Közben a burkolatlan versenypálya úgy kigödrösödött, mint valami szántóföld, ami veszélyt
jelentett a hajtók számára.
A fekete fogat hajtója most veszítette el a türelmét első ízben, és ütlegeléssel próbálta lovait
az arab fogatnak oldalirányból nekikényszeríteni. A fehér lovak gyors vágtája és kitűnő üteme
azonban megmentette a könnyű fogatot.
Három más fogat volt a pályán még e kettőn kívül. A fehér fogat arra törekedett, hogy tisztes-
ségesen, a külső pályán hajtva előzze meg őket, Heródes hajtója azonban ordibálással és
parancsszóval követelt magának utat. Két hajtó engedelmeskedett is félelmében, a harmadik
azonban, szelíd és szívós állatok hajtója, kinek a fogatához senki sem fűzött reményeket,
megtagadta. Heródes hajtója megostorozta a lovait, és kerékagyával a másik kocsi kerekébe
hajtva, a nagy sebességgel és a kocsi nagy súlyával föl is borította azt, és a csúnyán megse-
besült hajtó végül is kénytelen volt a küzdelmet föladni. A két másik, versenyben maradt fogat
igyekezett a pályán maradni óvatosan, és bizakodni a jószerencsében, hátha valami a győztes-
jelöltek futását még megakadályozhatja.
Azonban nem így történt. A zászló lecsapódott: a fehér lovak suhantak be a célba gyönyörű
ütemben győztesként, a fecskék könnyedségével és sebességével. A két hajtó egymás mellé
irányította fogatait illendően, majd a lovakat megállítva képmutató tiszteletadással üdvözölték
egymást, és köszönték a szép küzdelmet. Az arab törzsfő a páholya korlátját átugorva rohant a
pályára lobogó ruhájában, lovait köszönteni. Beszélt a lovaihoz, cirógatta azokat, és könnyét
hullatva csókolta a korbácsütést szenvedett ló szemét. A nézőtéren verekedtek, az őrség
azonban egykettőre elrendezte a dolgot. Akik a fogadásban veszítettek, a küzdelem izgalmas-
ságával próbálták magukat vigasztalni.
Hozzám is jött a bankár, hogy gratuláljon, az idumeai kereskedővel együtt, akinek késlekedés
nélkül kifizette előttem a Claudia Procula által elveszített száz aranyat. Nekem pedig száz-
nyolcvan aranyat számolt le. Levonva ebből a negyven aranyat, száznegyven aranypénz a
nyereményem. Sok ember szemében egy kis vagyon. Nem kellett hát neheztelnem Claudia
Proculára.
Megint eszembe jutott, hogy a vihar utáni éjszakán fehér lóról álmodtam. Ez az álom annyira
erősen hatott reám valami okból, hogy még ébredésem után is hulltak a könnyeim. Lehetséges
hát, hogy az álom mindenképpen megmaradt volna emlékezetemben mint jel, és a gyönyörű
fehér lovakat meglátva, magamtól is reájuk kötöttem volna fogadást. Ez azért mégsem biztos,
hiszen még meg is botlottak, amikor a pályára hajtották őket. Ha nem is hisz a jelekben,
értelmes ember mégsem cselekszik sohasem a jelek ellenére. Kötelességemnek tartottam ezért
megkeresni a leányt is, akinek a fivére meghalt, és akire nézvést nem volt egyéb iránymuta-
tásom, mint a magányos halász szavai, amelyek szerint azon az éjszakán siratta el fivérét a
görög színházban.
Claudia Proculának az volt a kívánsága, hogy kísérjem el őt Heródes fejedelem vacsorájára,
ahová én nem kaptam meghívót. Azt gondolhatta vélhetőleg, fölér száz arannyal ez a kegy-
nyilvánítása. Én azonban nem kívántam hívatlan vendégként tolakodni ama százak közé, aki-
ket politikai okokból tartott Heródes szükségesnek megvendégelni. Claudia Procula sem vette
rossz néven, hogy nem megyek, ostobának tartott inkább, amiért nem éltem az alkalommal.
Miután a circus kiürült, a tibériási utak zsúfolásig telítődtek mindenféle népséggel, még egy
kicsit féltem is, hogy valami nyugtalanság keletkezik a rendfenntartásra kivezényelt légionis-
ták jelenléte ellenére. A kis görög színházat minden nehézség nélkül sikerült megtalálnom,
noha nem hirdetett semmiféle előadást sem. Nyitva volt, és azok a szegényebb emberek, akik
nem találtak fedelet máshol a fejük fölé, a színházi székekre táboroztak le. Néhányan még
tüzet is raktak, és főztek. Sejthető volt, hogy az új színház milyen szépen fog kinézni majd
másnap!
Bejártam a színpadot és nézőteret, és mert senki nem akadályozott, leereszkedtem a színpad
alatti pincébe, ahol a színházi holmikat tartják, őrzik, és ahol a vendégeskedő színészek alusz-
nak, amikor nem akad pártfogójuk éjszakára. Elhagyatott volt, üres és kísérteties, mint a
színpad alatti szobák mindig, amikor a színészek már eltávoztak, de szerepeik és szavaik még
ott időznek láthatatlanul a levegőben. Engem az ilyen színházi pincék, ha távolról is, a holtak
honára, az alvilágra, mármint a költők ábrázolta alvilágra emlékeztettek. Máskor, egy-egy
sikeres előadás után, milyen elragadtatottan futottam a színpad alá megajándékozni a színészt,
aki érzelmeimet fölkavarta. Mégis, mindig elbizonytalanodtam ilyenkor. A jelmezéből kibújt
színész már nem az, aki a színpadon volt!
Ezekben az alvilági helyiségekben bolyongva ébredtem rá, hogy rövid idő alatt mily messzire
távolodtam előző életemtől, és mindattól, ami azelőtt örömöt és gyönyörűséget jelentett ne-
kem. Azóta emlékké változott mindez, és tudtam, sohasem fogok többé effélékre törekedni.
Hirtelen azt hittem, kísértet jön velem szemben a sötét folyosón, amikor egy pocakos, és a sok
borivástól dagadt szemű görög férfiú ütközött belém, és azt tudakolta sűrű káromkodásokkal,
mit keresek itt, és hogyan kerültem a színpad alá.
- Nem lakik valaki itt lent? - kérdeztem tőle, hogy megnyugodjék.
- Csak nem azokra az egyiptomi tekergőkre gondolsz, akik először összehazudtak nekem
mindent, majd pedig szerencsétlenséget idéztek rám azzal, hogy a színházba halottat hoztak
be! - kiabált haragosan. - Éjszaka pedig meg is szöktek, anélkül, hogy adósságukat
megfizették volna. Szeretném bizony a kezembe kaparintanom őket, nálad is jobban!
- Énnekem azt mondották, itt találok rá arra a lányra, aki a fivérét elvesztette. Ővele van
dolgom - mondtam.
- Csak nem közülük való vagy te is? És miféle ravaszságon töröd a fejed? - bámult rám
gyanakodva a görög. - Zálogban tartok itt egy lányt, ezért vettem el a ruháját és a lábbelijét. El
sem engedem innen mindaddig, amíg az adósság az utolsó leptonig kifizetve nincs.
- Engem küldtek a kiváltására - mondottam, és megcsörgettem az erszényemet. - Vezess
hozzá, és nem fogod a fáradozásodat megbánni!
Habozva és gyanakodva ugyan, de azért végigvezetett az öreg a folyosón, és bebocsátott egy
egyébként kulccsal zárt, szűk odúba, ahol a beszűrődő fényben egy nagyon sovány, meztelen
lányt pillantottam meg, amint a bánattól megdermedve kuporgott lent a padlón, kócos haja
elfödte arcát, s ügyet se vetett ránk. Sem étel, sem víz nem volt mellette, de még takaróféle
sem.
- Beteg? - kérdeztem a görögtől.
- Inkább gonosz! A szakállamat is megtépte, amikor arra próbáltam rávenni, hogy táncoljon
egy kicsit a színház előtt - mondta a férfi. - Bizonyára vetettek volna a táncáért pénzt, amikor
ilyen sok az idegen a városban! Értsd már meg, mivel a fivére holttestét ide hozták be, a
színházba, én voltam kénytelen eltemettetni a magam pénzéből, nehogy az esetnek híre
menjen. Sokkal tartoznak nekem ezek az egyiptomi csalók!
Megérintettem a lány vállát, és elé tettem az erszényemet.
- Engemet azért küldtek, hogy hozzak neked száznegyven aranyat - mondtam. - Fizesd ki a
tartozásokat, a ruháidat meg a holmijaidat visszakapod, és mehetsz, ahová akarsz!
A lány azonban meg sem moccant.
- Száznegyven aranyat?! - kiáltott a görög, és a jobbjával egy szerencsétlenséget elhárító
mozdulatot tett. - Ettől féltem. Még csak az imént fogyott el a borom, és máris hallucinálok,
és látomásaim vannak - panaszkodott, és próbálta fölmarkolni az erszényt, amit én a biztonság
kedvéért visszavettem, mivel a lány nem nyúlt érte.
- Mennyivel tartozik a lány? - kérdeztem.
A görög kezét dörzsölgetve bámult ájtatosan fölfelé, s miután magában mormogva számolt,
végül azt válaszolta:
- Egyáltalán nem vagyok kapzsi, a lány azonban gonosz lelkű, és szerencsétlenséget hozott
rám! Kerekítsük az adósságot tíz aranyra, és akkor máris hozom a holmijait, és elmegyek
ételért és borért. Bizonyára az éhségtől ilyen gyönge, hogy a szájára sem jön szó. Nem sok
örömöd lesz belőle ebben az állapotában!
- De azért száznegyven arany lehetetlenül nagy pénz egy ilyen lányért - motyogta a fülembe. -
Nem vagy eszeden, bizonyára! Elég, ha az adósságát kifizeted! Vidd azután, ahová akarod, és
tégy vele, amit akarsz! Ha meg adsz még egy aranyat ráadásul, megszerzem a szükséges
papírokat, hogy a törvény előtt is rabszolgáddá bélyegeztethesd jelednek farára való rásüté-
sével, mivelhogy senki pártfogója sincs.
- Adj ennek a mocskos embernek öt aranyat! - sziszegte a lány anélkül, hogy a fejét is
fölemelte volna. - Az is többszöröse adósságunknak! Utána meg rúgjál az ülepébe helyettem
is!
Kinyitottam az erszényt, és leszámoltam az öt aranyat az embernek. Örömében alkudozni is
elfelejtve kotródott a lány ruháiért, majd pedig élelemért és borért, miután a ruhabatyut
behozta. Újra a lány ölébe helyeztem az erszényt, és sarkon fordultam, hogy elmenjek.
- Mit kívánsz tőlem? - kérdezett meg a lány. - Nem találsz bennem semmi örömöt sem a
száznegyven aranyadért! Már éppen azt terveztem, hogy az éjszaka fölakasztom magam, akár
a hajamra is!
- Nem kívánok semmit! - mondottam. - Engem csak azért küldtek, hogy a pénzt hozzam.
- Ilyen nincs! - mondta a lány, és a fejét is fölemelte végre, hogy megnézzen. Nem csekély
meglepetésemre Mürinát, a táncosnőt ismertem föl benne, akivel a hajón ismerkedtem meg. Ő
azonban nem ismert rám zsidós öltözetem és szakállam miatt.
Mürina összehúzódott, s meztelenségét a hajával takargatva kezdett kérlelni:
- Ne nézz rám! Addig fordulj el legalább, amíg felöltözöm - kérlelt, majd a göngyölegben
talált fésűvel először is a fürtjeit hozta rendbe, hajába szalagot kötött, s inget és lábbelit
húzott. Ezután hozzám bújva, fejét a vállamon nyugtatva, keserves sírásra fakadt.
Vállát simogattam, és szíves szavakkal próbáltam vigasztalni.
- Valóban meghalt az öcséd? Őérte sírsz még mindig? - kérdeztem.
- Őérte már elsírtam a könnyeimet! - hüppögte a sírástól fulladozva. - Most már csak azért
sírok, mert van a világon valaki, aki énnekem jót akar, és pénzt ad. Mert hogyha megöltem
volna magam, még az alvilági révésznek sem tudtam volna adni egyetlen leptont sem! - bújt
hozzám erősen, és még az iméntinél is keservesebben zokogott.
Mindaddig nehéz volt összefüggő és értelmes szavakat húzni ki belőle, amíg csak le nem
csillapodott végül is annyira, hogy beszámoljon a balszerencse-sorozatról, ami a társulatukat
egész útján kísérte. Pereában és a légionisták pihenővárosában tartottak előadásokat, de a
színészek forrólázban megbetegedtek. Visszafelé utaztukban, hogy magukat eltartsák, a mező-
kön dolgozók előtt akartak föllépni, a zsidók meg kőzáport zúdítottak rájuk. Tibériásban, a
kocsiverseny napjaiban tényleg tarthatnak előadásokat, reménykedtek, de itt meg az öccse
fürdés közben váratlanul a vízbe fulladt. Noha szinte rögtön ki is húzták, és meghengergették
a földön, Mürina pedig megpróbálta, hogy maga leheljen a szájába levegőt, mégsem sikerült
már életre kelteni. Akkor lopták be titokban a színházba, ahol a görög segített nekik végül is
abban, hogy éjnek idején eltemethessék, elkerülve ezzel a színházépület újbóli megtisztítását.
A színészek ezután továbbálltak, Mürinát hagyván zálogba magukért, de mióta a tánca miatt
kővel dobálták a zsidók, nem bírt táncolni.
- Amíg az öcsém élt, védelmeztük egymást, és nem voltam a világban egyedül - folytatta. - De
most, hogy meghalt, és eltemettük, rettenetesen kiszolgáltatottnak érzem magam, és bárhova
menjek, úgyis követ a balszerencse, tudom, és kiszolgáltatott maradok ott is! Ezért nem aka-
rok élni! Sem enni nem tudok, sem inni, sem ízlelni, sem szagolni, sem látni, sem hallani nem
kívánok a világon semmit! Elegem van mindenből! Nagyon-nagyon el vagyok keseredve,
amióta ő nincs!... Téged sem értelek! Bizonyára valami hazugság és csalás ez a pénz, hogy a
hiábavaló élet folytatására és a balszerencse újabb csapásainak vállalására késztess! De inkább
vedd vissza, és engedj meghalnom, csak csalódnom ne kelljen még egyszer, ha már magam-
hoz térítettél, és én megint itt vagyok a kedvem ellen való világban és a teljes kiszol-
gáltatottság állapotában!
- Gyertek inkább a színpadi felügyelő szobájába! - unszolt bennünket a görög, aki épp akkor
érkezett vissza a Mürinának vásárolt kásával, kenyérrel és borral. - Az a szoba sokkal
világosabb, és ágy is van benne. Több kényelemmel szolgálhatok ott nektek!
- Énnekem minden hely jó, csak hagyjál bennünket kettesben lenni, sok beszélnivalónk van! -
mondtam.
Együtt maradhatunk, akár reggelig is, készségeskedett. És szerez még bort, ha szükséges.
Elment végre a borosedénnyel a hóna alatt, Mürina pedig enni kezdett, először csipegetve és
kedvetlenül, majd mohóbban, mígnem az edény kiürült, és a kenyérből sem maradt morzsa
sem.
- Mi rossz van abban, ha táncolok? - kérdezte tőlem, miután megevett mindent. - Miféle átok
vett rajtam erőt, hogy a saját tagjaimban sem bízom, és még félek is? Magad láthattad a hajón,
nem azért táncolok, hogy elcsábítsam a férfiakat! Az én célom az, hogy a művészetemmel
szórakoztassak és keltsek izgalmat. Még hogyha mezítelenül táncolok is, a ruha csak zavarja a
ritmust, nincs az én sovány testemen semmi néznivaló, az izmokon kívül, még csak a kebleim
sem csábítók! Nem értem, a zsidók miért dobáltak meg ilyen kegyetlenül.
Véraláfutásokat mutogatott a testén, és rosszul gyógyult zúzódásokat a haja tövében.
- A falusiaktól koldultunk élelmet, és fizetségül, hiszen más nem telik tőlünk, dallal és
zenével akartuk őket szórakoztatni, én meg tánccal. Ők azonban halálra köveztek volna
bennünket, ha nem vagyunk ennyien. Mégis olyan érzés kínoz most, mintha valami
megengedhetetlent tettem volna, és hogy már soha többé nem fogok tudni úgy táncolni, mint
ezelőtt.
- Azt hiszem, értem, hogy a dühük miből táplálkozik - válaszoltam a mondottakon való tűnő-
dés után. - Úgy hallottam, Heródiás fejedelemasszony a leányával járatott buja táncot Heródes
Antipas előtt, hogy rávegye annak a zsidó prófétának a lefejeztetésére, aki őróla rosszat mert
mondani. Az ájtatos zsidók azóta gyűlölik a pogány táncokat a világnak ebben a zugában.
- Azelőtt büszke voltam a művészetemre, és kedveltem is a művészek szabad és változatos
életét - válaszolt Mürina. - Amióta azonban egyik csapás a másik után ért bennünket, szoron-
gás lett rajtam úrrá, és félek a jövendőtől. A fivérem elvesztése volt a legutolsó csapás, ami
teljesen összeroppantott.
De mikor így kiöntötte a keserűségét, elcsodálkozott, kinyitotta az erszényt, az aranypénzeket
babrálgatta, és megkérdezte, miféle jókért akarom azokat neki adni, és hogy egyáltalán hogyan
találtam meg őt. Elbeszéltem neki a magányos halásszal való találkozásomat, és a fogadást a
kocsiversenyen, majd így folytattam:
- Azt kell hinnem, hogy az az ember a távolból és a tó túlsó partjáról meghallotta a sírásodat!
De hogy ez miképpen lehetséges, és hogy az öcséd halálát honnét tudhatta, azt nincs bátor-
ságom magyarázgatni. Mindenesetre a pénz a tied, és szabadon jöhetsz és mehetsz, amerre
akarsz!
- Hogy nézett ki ez az ember? - kérdezte a homlokát ráncoló Mürina. - Úgy, mint aki sokat
szenvedett és elfáradt? Olyan szelídnek és komolynak, akit elfelejteni sem lehet? Voltak-e
sebek a lábán és a csuklóján?
- De hiszen ugyanarról az emberről beszélsz! Találkoztál vele hát te is? - kérdeztem lelkesen.
- Mikor a földühödött zsidók haragja elől menekültünk, semmi más eledelünk nem volt, mint
azok a kalászok és magok, amit úgy szedegettünk össze a tarlóról - mesélte elgondolkozva
Mürina. - Rátaláltunk azonban egy kútra, és úgy gondoltuk, ott éjszakázunk... Akkor történt,
hogy ez az ember vánszorgott oda hozzánk, szörnyűségesen elgyötörve és kimerülve, és vizet
kért tőlünk. Mi azonban valamennyien nagyon haragudtunk a zsidókra. A férfi színészek
egyenesen elzavarták onnan, az öcsém meg még ki is gúnyolta: Fetrengenél bár a zsidók
poklában, akkor sem adnék neked egyetlen csöpp vizet sem, még csak az ujjam leghegyén
sem, mivel te is átkozott zsidó vagy! Én azonban mégis megszántam, és vizet merítettem neki,
megitattam, és megmostam a kisebesedett lábát, amit ő maga már nem bírt megtenni a
gyöngesége miatt. A színészek tulajdonképpen nagyon megértő emberek, az öcsém
bizonyosan csak játszott, később odaengedte volna a kúthoz bizonyára. És akkor el voltunk
keseredve a zsidók miatt. Mikor én mégis megitattam, és a lábát is megmostam, gyöngéden
rám nézvén és megáldván, ezt mondotta nekem: „Amit énvelem tettél, véle is tetted, aki
engem küldött! Sokat fognak még neked megbocsátani ezen egyetlen cselekedeted miatt!
Fejedelmek és királyok fognak rád irigykedni, amiért megitattál, amikor szomjúhoztam.”
- Ezt mondta neked valóban, Mürina? - kérdeztem elcsodálkozva.
- Pontosan ezt! - bizonykodott Mürina. - Noha nem értettem meg e szavakat, mégis belevésőd-
tek az emlékezetembe. Mégpedig azért, mert ennyire különös szavak. Mire a többiekhez
fordultam, már eltűnt. Éhségünkben fakérget rágcsáltunk, amíg ott heverésztünk a kút mellett.
Kis idő múltán azonban egy öreg anyóka jött oda hozzánk, és a kosarában hozott árpale-
pénnyel és bárányhússal kínálgatott bennünket, noha mi mondtuk, hogy egyetlen leptonunk
sincs, amivel fizethetnénk. Ő azonban ezt válaszolta: „Vegyétek csak, és egyétek! Énnekem
azt ígérték, hogy ha szétosztom a vagyonomat, sokszorozva kapom azt vissza.” Ettük hát, és
jutott mindannyiunknak. A férfiak azt vélték, hogy a zsidók megijedtek, amiért ennyire komi-
szul bántak velünk, és ezzel akartak bennünket kiengesztelni. Az asszony közben vissza-
rakosgatta a maradékot a kosárba, és tovább folytatta útját. Én pedig úgy éreztem, hogy az
imént látott elgyötört férfi parancsolta meg neki, hogy, mert én barátságos és gyöngéd voltam
hozzá, hozzon nekünk ételt. De vajon ki lehet ő? És ki az a másik, akivel te találkoztál a tó
másik partján?
Haboztam, és fontolgattam magamban, hogy egyáltalán mennyit mondjak el neki:
- Nem tudom, mert magam sem értem - szólaltam meg némi tűnődés után. - Mindenesetre
fejedelmien megfizette azt a korty vizet! De hát gondolni sem mertem volna, hogy téged
találjalak itt, Mürina! Persze, azt sem, hogy a fogadással nyert pénzemet tenéked kelljen
adnom! Nem tehetek mást, mint hogy jelnek és figyelmeztetésnek tekintem mindezt, és alá-
zatosan belátom, hogy Alexandriában sem csupán a saját akaratomból szállottam hajóra. De a
pénzt neked adom, Mürina, és tegyél vele, amit akarsz! Énnekem el kell mennem, csak egy
értesítést várok.
Mürina azonban megragadta a karomat, és kényszerített, hogy üljek vissza a földre.
- Sehová sem mégy! Nem engedlek! A férfi, akiről szólottál, nem lehet közönséges ember.
Ember nem viselkedik és nem beszél úgy, amiképpen ő viselkedett és beszélt.
Én azonban egyáltalán nem éreztem hajlandóságot rá, hogy az ország titkát egy gyanús fog-
lalkozású és vadidegen nőszemély előtt leleplezzem.
- A követelésedet megkaptad, többet is, mint érdemeltél. Ne gyötörj! - mondottam ridegen.
- Tartsd meg a pénzed magadnak, hadd nyomja lelkiismeretedet, amíg csak élsz! - nyomta
vissza dühösen a kezembe az erszényt. - Úgysem válthatsz meg vele, az én bánatomon a pénz
nem segít! Inkább megölöm magam. Mondj csak el róla mindent, aztán engem is vigyél el
hozzá!
Éreztem, milyen nehéz helyzetben vagyok.
- Az ő cselekedetei nem emberi cselekedetek, és a magam emberi értelmével én sem értem
meg őt! Azt sem értem, hogy miért választott ki éppen egy egyiptomi és születésétől fogvást
bűnös lányt arra, hogy megkísértsen, amikor volnának olyan zsidó özvegyek és árvák, akik az
Istent tisztelik és keresik az ő országát?!
- Egyáltalán nem vagyok rang nélküli egyiptomi, hiszen a szigeteken és tiszteletre méltó görög
szülőktől születtem, mint ahogy azt sem értem, miért nevezel születésemtől fogvást bűnösnek
- vágott vissza megsértődve Mürina. - A foglalkozásomban sincs semmi szégyellni való,
hiszen csak gyönyörködtetem az embereket, és örömöt szerzek vele nekik. Nem állítom, hogy
csupán egyetlen férfival lett volna dolgom, de hát az olyan bűnhöz kettő kívántatik, és nem
tudom, melyikünk a bűnösebb: én-e vagy a férfiú, aki nyomorúságomat kihasználva a
pénzével bűnre vitt. Ám ezt az életet én befejeztem most egyszer s mindenkorra, mintha
valóban végeztem volna magammal. Új és jobb elétet akarok magamnak, amit nem pénzzel
lehet megszerezni. Neked meg úgy kell ebben segítened, mintha a fivérem volnál.
Kedvem lett volna sírva fakadni. Alighogy bereti Máriától megszabadultam, íme, máris a nya-
kamban egy másik, még idegenebb és még veszedelmesebb nőszemély. Kénytelen voltam
válaszolni valamit az általa mondottakra:
- Nem tudom, mit értesz meg ezekből a dolgokból - fogtam bele hosszú fontolgatás után -, de
te is láttál és tapasztaltál már egyet s mást, érthetetlen dolgokat is, ugye. Nekem pedig okom
van azt hinni, hogy a férfi, kinek a szomját enyhítetted, és akivel a tó túlsó partján beszél-
gettem, nem más, mint a názáreti Jézus!
- De hiszen a názáretiről már hallottam! - vágott közbe meglepetésemre Mürina. - A
dekapolisi légionisták alig beszéltek másról, mint róla: miféle csodákat tett, hogyan gyógyított
betegeket, keltett életre halottakat, és fog majd valami országot alapítani a zsidóknak. Ezekért
a dolgokért keresztre feszítették Jeruzsálemben, ahol tanítványai, hogy a halálból való
föltámadását bemesélhessék az embereknek, ellopták sírjából a holttestét, mégpedig jóformán
a Pilátus orra előtt. Csak nem azt mondod, hogy valóban föltámadt, és én ővele találkoztam a
kútnál?
- Föltámadt, bizony! - mondottam. - Istennek fia ő, és azt kell hinnem, hogy minden hatalom
az övé, a mennyekben csakúgy, mint itt a földön. Soha még ilyen nem történt. És most ide
jött, Galileába, ezért találkozhattál vele te is. Azt ígérte, hogy egy hegyen találkozik majd az
övéivel.
- De ha az Isten fia, hogyan lehetett mégis szomjas? - kételkedett okosan Mürina.
- Honnan tudhatnám? - förmedtem mogorván Mürinára. - Ha valóban ővele találkoztam, a
saját kezemmel tapinthattam a korbácsnyomokat a hátán, és akkor tanúsíthatom, hogy hús és
vér embernek láttam. Ember az emberek között, de ugyanakkor az Isten fia. Meg ne kérdezd,
hogyan lehet, de szerintem épp ez a legcsodálatosabb, és ilyen nem történt még soha! Ezért
nem lehet evilági ország az országa sem, amilyennek pedig a zsidók képzelik!
- Ha így van, mint mondod, nem a pénz miatt küldött ő hozzám, hanem azért, hogy a bátyám
légy - nézett rám kerekre nyílt szemmel és kissé ijedten Mürina. - Így kötözött össze
bennünket, ahogy a galambokat kötözik párba a lábuknál fogvást. Én is az ő országába vá-
gyom, legyen az bármilyen, csak olyan ne, mint az evilági élet, amivel már torkig vagyok!
Induljunk együtt a hegyre hát, te mint a bátyám, én mint a húgod, és hogy országába is együtt
juthassunk be, vessük a lába elé is együtt magunkat!
- Mürina! - mondottam. - Lánytestvérre én sem nem vágyom, sem szükségem nincs rá. Nagyot
tévedsz! És a hegyre sem viszlek magammal semmi esetre sem, amikor még azt sem tudom,
én magam megtalálom-e az utat. Lehet, hogy a tanítványai megölnek, ki tudhatná, mert azt
gondolják, szent titkaikat akarom kikémlelni. Ők azt hiszik, értsd meg, hogy az ország csakis
a körülmetélt zsidóké! Sem a rómaiakat, sem a görögöket nem engedik oda, de még a samá-
riabélieket sem, mivelhogy nem tisztelik a templomukat. Bonyolultabb és veszélyesebb ám ez,
mint gondolnád! De ha békén hagysz, és nem nyűgösködsz rajtam, azonnal visszajövök a vele
való találkozásom után, és beszámolok róla, hacsak már ott a hegyen nem veszi be az
országába mindazokat, akiket elismer az övéinek. Ebben az esetben nem jövök vissza, de
kérlek, hogy azért szeretettel gondolj rám.
- Legyen! - mondotta keserűen, és egy hirtelen mozdulattal az arcomba dobta az erszényt. - A
fuldokló pedig minden szalmaszálba belekapaszkodik. Ezért volnék kész a názáreti Jézusba
kapaszkodni, és téged fivéremül elfogadni, noha te egyáltalán nem olyan vagy, mint az öcsém
volt, akivel fél szóból és egyetlen szemvillanásból is értettük egymást, egy és ugyanazon
dolgokon nevettünk, s az éhséget és a megaláztatást is tréfának tekintettük, csak hogy a
színészélet nyomorúságait el tudjuk viselni. De csak menj, kőszívű, ha azt hiszed, hogy
pénzzel meg lehet vásárolni egy embert! Hidd magad tökéletesnek, és rohanj a hegyre, én
azonban csodálkozom, hogy miféle ország az olyan, amelybe téged, aki engem az
üldöztetésbe és a halálba taszít, befogadnak. De hiszen mit tudhat a gazdag ember a
kiszolgáltatottságról?
Zöld szeme villogásában meg kellett látnom, bánatában és keserűségében fölakasztani is kész
magát, ha másért nem, hát azért, hogy bosszút álljon rajtam. Azonban beszéde szöget ütött a
fejembe: hátha a názáreti Jézus akarata ez, hogy Mürinát húgomul fogadjam, s épp ezért ilyen
rendkívüli mindez. S kitetszett így az is, hogy az ország sem csupa gyönyörűség, olyan igé-
nyeket támaszt, amiknek a teljesítése egyáltalán nem könnyű!
- Jól van, Mürina húgom - mondtam savanyú képet vágva. - Menjünk együtt, csak aztán
utólag se tégy nekem szemrehányást!
Mürina azonban nem érte be ennyivel:
- Ne ilyen keservesen mondd! Ha már egyszer magaddal viszel, jó lélekkel vigyél, mintha a
fivérem volnál, különben értelme sincs, hogy menjek!
Mást nemigen tehetvén, megöleltem őt fivér módjára, s csókokkal vigasztaltam és gyöngéd
szavakkal. Kicsit még akkor is könnyezett, amikor a kapuőr fülkéjében a boroskancsója
mellett dudorászó görögtől egyáltalán nem akadályoztatva kiléptünk a színházból.
A nap akkor ereszkedett a hegyek közé. A zsibongó városban lámpák és mécsek gyúltak. A
hazafelé való nagy sietségben eszembe sem jutott, hogy Mürina részére tisztességes ruhákat
vásároljak, pedig színésznő-öltözéke és cifra cipői miatt szinte minden egyes szembejövő férfi
megszólította. Nem kis munka volt kijuttatni a városból a fürdő felé vezető útra. Énbennem
olyan sejtés mocorgott, hogy a tanítványok épp ezen az éjszakán fognak elindulni a hegyre.
Alkalmasabb időpontot keresve sem találhatnának, mivel a kocsiverseny után is most
indulnak Tibériásból az emberek mindenfelé, és így az utakon sem fognak föltűnést kelteni.
Igyekeztem hát haza én is.
Csak amikor agyonizzadva és kifulladva beléptünk a ragyogó fényben úszó görög fogadóba,
jöttem rá egyszerre, milyen esztelenül cselekedtem. Az előkelő fogadós, aki pedig már igazán
megszokhatta különösebb csodálkozás nélkül szemlélni gazdag vendégei bolondériáit, tetőtől
talpig végigmérte Mürinát, és megvetőleg szólt hozzám:
- Nincs határa telhetetlenségednek, római! Először egy zsidó lányt hoztál szórakoztatódnak, de
akkor nem szóltam semmit, hiszen végül is befüggönyözött szobádban tartottad őt egész nap.
De ez már mégiscsak sok, hogy az ünnep estéjén meg egy ilyen loncsos színésznőt hurcolj a
házamba, aki azon nyomban a többi vendégnek kezdi magát árulni néhány drachmáért, amint
te elaludtál, és ez a botrány nem elég, de még az ágyneműt is ellopja, amikor innen továbbáll.
Ismerem annyira a színésznőket!
Én is az ő szemével néztem rá Mürinára, rongyos és elkoszolódott köntösére, színehagyott
lábbelijére, és bizony, látnom kellett, hogy a térde is merő piszok. Sírástól püffedt arcáról azt
lehetett volna gondolni, egyenesen valami orgiáról jön. Fivére öthangú sípját szorongatta a
hóna alatt, és bizony, ez sem volt a legjobb ajánlás az ilyen finom és előkelő fogadóba törek-
vőnek. Megértettem hát a fogadóst, mint ahogy Mürina is lesütötte a szemét, és görcsöt kötött
a nyelvére, holott lett volna mondanivalója bizonyára, s nem is kevés! A fogadós szavai
engem is sértettek, hiszen az én ítélőképességemet tette kérdésessé, aki nemcsak sokat
utaztam már, de ráadásul római polgár vagyok. Nem csoda, ha mindkét kezemmel a fejemhez
kaptam, miközben magyarázni próbáltam a helyzetet:
- Tévedsz, jóember! A leány a húgom. Azonban Alexandriából jövet, a hajón, összevesztünk
egymással, és ő bosszúból elszegődött színésznek. A tibériási színházban találtam rá, és most
már megelégelte a kalandokat. Légy belátó, és engedd, hogy megfürödhessen, a haját megfé-
sültethesse, és tisztességesen felöltözködjék. Az ő tisztességére kérlek, hallgass, és nem fogod
megbánni!
A fogadós csak félig hitt nekem, magában azonban dühösen morgott, hogy még a
legrészegebb vendége sem talált ki eddig ilyet, hogy a ringyót, akit suttyomban próbál a
fogadóba becsempészni, a húgának nevezze. De mikor végre megértette, hogy részeg sem
vagyok, Mürinát sem most csíptem föl, hanem már azelőtt ismertem, bebocsátott bennünket
mégis, és rabszolganőt küldött, aki Mürinát megfürössze, a haját rendbe hozza, majd egy
ruhaárust, bemutatni a választékát. Én egy szolid és tisztességes útiruhára gondoltam, ő
azonban ettől függetlenül, valamennyi ruhát fölpróbálta, nézegetvén közben a rabszolganő
által tartott tükörben magát elölről és hátulról, míg csak az egészre rá nem untam, és hogy a
locsogását se kelljen hallanom, fülemet bedugva, a heverőre vetettem magam.
Látván, hogy tényleg haragos vagyok, visszadobálta a ruhákat gyorsan, és a szolgálót kiza-
varva magyarázkodni kezdett, vállamat átölelve:
- Nincs olyan szomorúság vagy csalódás, amitől a nő ne enyhülne, amikor illatos kenetekkel
gyúrják meg, új módon fésülik meg a haját, és új ruhát ölthet magára. Nekem azonban a
foszladozó köntösöm és a nyűtt cipőm is kedves, szívesen fölhúznám, ha ismét öcsémmel
oszthatnám meg az árpalepényt. Megpróbálhatnál legalább mosolyogni, ahogy én, hiszen azért
próbállak szórakoztatni, hogy rossz gondolataidtól megszabadulj!
- Ó, húgocskám, én is szeretném, hogy enyhüljön bánatod, de szorongásod énrám ragadt át -
mondtam. - Az éjszakának máris eltelt egy része, és engem percről percre növekvő félelem
gyötör. Nem tudom, mitől félek, szívemben azonban azért imádkozom a názáreti Jézushoz,
hogy el ne hagyjon bennünket. Ne beszélj hát nekem hajfésülésről meg ruhákról, amikor én
sem törődöm vele, hogy mibe öltözöm, s mit eszem és mit iszom, a beteljesülés pillanatának
közelségében! Ő maga fog megjelenni az övéinek hamarosan!
Mürina hozzám simult, átölelt, és közben sovány arcát vállamra hajtva csöndesen kérdezte:
- Szíved szerint szólítottál húgodnak most már? Ha így van, mást nem kívánok. Így aludtam
öcsém ölében is, a biztonság édes tudatával pihentetve vállán a fejemet.
Pillanatba sem igen tellett, és máris aludt, meg-megrándulva párszor álmában. Én azonban
nyugtalan voltam továbbra is, és nem tudtam elaludni. Az álom és az ébrenlét határán érthe-
tetlennek tűnő álmot láttam. Megöregedve és ősz fejjel vonultam a végtelenül hosszúnak
látszó pusztai úton, mezítláb és lyukas köntösben. Velem Mürina, elnyűtten és soványan,
hátán a batyujával, mögöttem pedig egy gubancos szőrű szamár hátán bereti Mária, elhízottan
és az elégedetlenség ráncaival a szája szögletében, már csak a szeméről ismertem meg.
Messze előttem ragyogó alak vonult, aki még vissza is nézett néha felénk, én azonban
bármennyire siettem, tudtam, hogy nem érhetem el soha.
Csuromvizesen ébredtem az álomból. Ha valóban jövendőmre vonatkozott ez a jel, és ha a
názáreti Jézus a valóságban is ilyen országot kínál övéinek, nem tudom, van-e még kedvem
keresni öt. Egyébként is rosszat jövendölt nekem akkor éjjel a tóparton, már ha ő volt az
egyáltalán. Harag töltött el, és azt éreztem, hogy az éjszaka sötétjénél is sötétebb sötétség
közelít hozzám eleven lényként, és fonódik reám.
- Názáreti Jézus, Istennek fia, könyörülj rajtam! - kiáltottam kínomban fennhangon, mire a
sötétség elszállt. Kezemet összekulcsoltam, és elmondtam a Susannától tanult imádságot.
Miután azt is hozzátettem még, hogy úgy legyen, megnyugodva elaludtam, és egyfolytában
hajnalig aludtam.
Arra ébredtem, hogy Mürina felült fektéből. Odakint még épp csak derengett a hajnal.
- Marcus bátyám! Csodálatos álmot láttam! - kiáltotta a mosolygós arcú, ragyogó szemű
Mürina.
- Tüzes lépcsőkön lépdeltünk fölfelé - kezdte mesélni -, te és én, és valaki harmadik. A tűz
azonban nem égetett, pedig mind magasabbra, és mind teljesebb fényességgel lépegettünk föl.
Csak te nem akartál följebb jönni, mert elfáradtál, én azonban továbbsegítettelek a kezednél
fogva. Ez volt a legszebb álom, amit valaha láthattam. És ez valami jót jelent számunkra.
Láttam álmot én is - mondottam, és olyan gondolatom támadt, hogy - mivel ugyanazt a dolgot
merőben más módon is lehet látni - mindkét álom ugyanazt jelenti.
Ekkor egy álmos szolgáló kopogtatott be hozzánk rémülten:
- Téged tudakolnak, uram, ne haragudj a zavarásért! Nem mertelek volna fölébreszteni, de egy
borzasztó makacs és követelőző férfiú vár lent két szamárral, és azt állítja, hogy indulnotok
kell.
Magamra kaptam köntösömet, és lesiettem. Így is reszkettem kint a hidegtől, mivel még nem
jött föl a nap. Amikor megpillantottam Náthánt, fölkiáltottam örömömben. Őt is feszíthette a
várakozás türelmetlensége, mert némasági fogadalmáról megfeledkezve szólt hozzám:
- Ők is elhagyták Kapernaumot az éjszaka. A hírt megkapta mindenikük. Külön-külön csopor-
tokban indultak útra, ki-ki családjával és rokonságával. Susannát is magukkal vitték, szamarat
azonban én kölcsönöztem neki. A másik szamarat pedig Simon Péternek kölcsönöztem oda,
akinek az anyósa hajlott korú és beteges. Neked is célszerű jó viszonyban lenned vele,
gondoltam, noha ő még nem tudja, kinek a szamarát kölcsönöztem oda. Szerintem már ők
sem hagynak cserben senkit, aki a hírről tud, mert ez a kegyelem napja. A következő éjszaka
már talán meg is alapítják az országot.
- A kardomat hozzam-e? - kérdeztem gyorsan.
- Ne hozd - figyelmeztetett Náthán. - Ő maga mondta, hogy aki fegyvert fog, az fegyver által
pusztul. Ő azonban az angyalok légióit szólíthatja segítségül, ha szükséges. Induljunk hát
mielőbb, és siessünk a hegyre!
- Milyen hosszú út? - kérdeztem.
- Jó egynapi járás, és ismerem is jól - válaszolt Náthán. - Legokosabb volna, ha alkonyattájt
érkeznénk oda, mert akkor már nem keltünk föltűnést. - Kértem, legyen még egy pillanatig
türelemmel, hogy átöltözhessek, és a társamat is fölkészíthessem az útra.
Csak amikor már kifelé jöttem Mürinával, villant belém a gondolat: Náthán azt véli, hogy még
mindig bereti Mária van velem. Csodálkozva tekintett a mellettem álló Mürinára, majd rám
vetett rosszalló pillantást. Bűntudatosan, mintha a bizalmával éltem volna vissza, szapora
szavakkal kezdtem védekezni:
- Ez a lány is idegen, mint én, és mert a fivérét elveszítette, én lettem most a bátyja. Könyörülj
meg rajta, a názáreti Jézusért! Mert ha őt el nem viszed, én sem megyek, fogadalom köt, hogy
magammal vigyem a hegyre!
Tekintélyem alaposan megfogyatkozhatott a komoly Náthán szemében, akinek minden oka
megvolt rá, hogy szószátyárnak véljen, de keze megadó széttárásával jelezte, hogy paran-
csomat minden tiltakozás nélkül tudomásul veszi. A hosszú várakozás utáni megkönnyebbü-
lésében talán még Heródes Antipast is befogadta volna, ha nagyon kéri. Fölbátorodtam hát
lélekben, mert azt gondoltam, hogy e boldog várakozás napjaiban talán a tanítványok hagyják,
Jézus maga döntse el, kit akar magához engedni vagy éppenséggel távol tartani.
Náthán rövid úton vezetett ki bennünket a belső országrész felé vezető főútra. Mint ahogy
sejtettem, a városból már seregesen indultak útra azok, akik a kocsiversenyt nézték meg
Tibériásban, és utána ott töltötték az éjszakát. A hegyekre emelkedő útról mind a Galileai-
tengerre, mind a városra igen szép kilátás nyílott. Mögöttünk emberektől tarkállott az út,
előttünk pedig porfelhő mutatta az irányt.
Az út mellett rövid szakaszonként, a hidaknál pedig kivétel nélkül légionáriusok állottak
őrségen. Róma tisztviselői nyilván elhatározták, hogy jó zsákmányra tesznek szert, mivel a
légionáriusok minden egyes kocsit, szamarat, tevét s lovas- és ökörfogatot megállítottak, és
beszedték tőle az útadót. A gyalogjárókat ugyan nem háborgatták az útadó miatt, de közülük
is magukhoz intettek közben egy-egy gyanúsabb kinézésű személyt, akit kihallgattak, és át-
kutatták, nincs-e nála fegyver.
Miután a hegyekről leereszkedtünk a belső országrészre, énnekem úgy tűnt, mintha egész
Galilea egy egybefüggő kert volna, olyan sűrűn sorakoztak a megművelt földek az út mentén.
Sok gyalogos húzódott le az útról minden különösebb ok nélkül, csupán a rómaiaktól való
félelem miatt, amikor légionistákat pillantott meg valahol. A parasztok persze szitkozódtak és
panaszkodtak, hogy az őrhelyeket elkerülő emberek nemcsak veteményeiket tapossák le, de
szőlőskertjeiket is.
Bennünket sem nem vizsgálgattak, sem nem faggattak, az útadót azonban megfizettették ve-
lünk is, mégpedig háromszor. Déltájt egy kútnál tartottunk pihenőt, s ettünk, és megpihen-
tettük állatainkat. Ott jutott eszembe csak, és elfogott a rémület, amíg Náthántól tudakoltam,
vajon magdalai Mária megkapta-e a hírt, vagy nekem kell visszafordulni érte. Náthán azonban
megnyugtatott, hogy bizonyára mindenki megkapta a hírt, aki türelemmel várt.
Én közben az úton vonuló embereket nézegettem, akik a nap legforróbb szakaszában sem
tartva pihenőt haladtak el mellettünk, s próbáltam fölbecsülni, kik és hányan lehetnek közülük
úton a hegyre. Némelyikük örvendező és ragyogó arckifejezése valóban azt mutatta, hogy sem
az út porát, sem tagjaik fáradtságát nem érzik. A kocsiversenyről hazatérők bezzeg kedvet-
lenül és unottan mentek. Voltak, akik esernyőfélét készítettek leveles ágakból, és azzal óvták
magukat, mivel igen nagy volt a forróság. Egy szép arcú suhanc fiú is elment mellettünk, egy
világtalan férfiút vezetve.
Éppen indulóban voltunk, mikor messziről lábdobogást, kocsikerék csattogását és figyelmez-
tető kiáltásokat hallottunk. Hamarosan egy almásszürke lovasfogat, amely az előző napi kocsi-
hajtó versenyen is részt vett, vágtatott el mellettünk. Hajtója, aki a légionista őrség előtti
torlódás miatt kénytelen volt lovait visszafogni, most egyszerre mindent elkövetett, hogy - az
útonjárókra oda sem hederítve - meggyorsíthassa útját. Ebben a vágtában pedig még legázol
valakit, gondoltam; zsúfolásig teli volt az út emberekkel.
A kanyarhoz érve láttuk, hogy már meg is történt a szerencsétlenség. Az útszélen összegyűlt
emberek csoportja öklével fenyegette a már messze tűnt fogatot. A vakot még el tudta rántani
a fiú a fogat elől, ő azonban alákerült. Fejét üthette meg, mivel homlokáról csorgott a vér, és a
lába is eltörhetett, mert nem tudott ráállni. A világtalan, aki nem értette, hogy tulajdonképpen
mi történt, dühösen fújtatva állt az úton.
Amikor látták, hogy segítségre volna szükség, az embertömeg egyszerre gyorsan szétoszlott,
útjára indult mindenki. A suhanc letörölte homlokáról a vért, és a lábát tapogatta. Kíváncsian
néztem rá, és arra gondoltam, hogy életét a jószerencséjének köszönheti. Fogát összeszorítva
állta a tekintetemet, aztán a vakhoz fordult, igyekezvén őt néhány gyors szóval megnyugtatni.
Elmentünk volna mellettük mi is, ha Mürina rá nem parancsol Náthánra, hogy álljon meg, és
le nem csusszan a szamaráról. Gyorsan a suhanchoz lépett, és megvizsgálta alaposan, melléje
térdelve az út porába.
- A lába van eltörve! - közölte velünk is, amit megállapított.
- Ha kíváncsiságod sikerült kielégítened - szóltam oda gúnyosan -, folytathatnánk utunkat, ami
bizony sietős.
- Izráelbéli férfiak! - szólított meg bennünket a fiú. - Irgalmazzatok és segítsetek az én
világtalan atyámon! Nem vagyunk rossz hírű emberek, de atyám elveszítette a látását, és
megígértetett neki a segítség és a gyógyulás, ha még az est leszállta előtt eljut gyógyítójához!
Holnap azonban már késő! Énvelem nem kell törődnötök, csak őt vegyétek magatok közé,
kérlek benneteket, és vezessétek el oda, ahol a názáreti síkság kezdődik. Ott majd csak
megkönyörül rajta valaki, és útbaigazítja!
- Sok az út, és közöttük a tévút is sok! - avatkozott a beszédbe Náthán. - És te bizonyos volnál
az útról, fiú?
Fájdalmai ellenére mosoly fénylett fel a suhanc arcán, és még vérző arcával is szépnek
látszott, ahogy ott ült tehetetlenül, a földön:
- Út csak egy van! - mondta örömmel.
- Ebben az esetben egy az utunk - állapította meg Náthán, és kérdő pillantást vetett rám.
Leszálltam hát a szamár hátáról, és ha kelletlenül is, de odaszóltam a világtalan férfinak:
- Gyere, fölsegítelek a szamár hátára, én meg majd gyalogosan megyek tovább.
- De ha egy az utunk, és ők is a hegyre igyekszenek, miért hagynánk a fiút magára? - kérdezte
Mürina. - Be kell kötni a sebét, és föltehetitek az én szamaramra. Én is hozzá vagyok szokva a
gyalogláshoz!
- Nem szeretnék gondot okozni nektek, de mert ugyanannak az atyának vagyunk a gyermekei,
bizonyára megáld benneteket, ha segítetek rajtam - mondta a fiú.
Nehéz volt elfogadnom a gondolatot, hogy a törött lábú és nyomorult galileai suhanc és a még
mindig dühösen fújtató világtalan férfi egyenrangúak volnának velem, vagy talán zsidók
lévén, még több joguk van a názáreti Jézus kereséséhez. A fölismerést Mürinának
köszönhettem, kinek természetes jósága szerencsére győzedelmeskedett az én lassú
észjárásomon. Vele együtt mostuk le az ifjú arcát, kötöztük be sebét, s tettük sínbe törött lábát,
és adtunk neki egy botot, hogy rátámaszkodva el tudjon sántítani a szamár mellé, majd
segítettünk fölülni neki. A világtalan eközben mindvégig indulásra készen ült a szamáron, és
türelmetlenül hallgatta beszédünket.
- Ki ez a lány, akinek hangját hallom, és aki csak pár szót beszél a mi nyelvünkön? - kiáltott
föl hirtelen éles és parancsoló hangon. - Hozzá ne érj, fiam, de még csak szólni se szólj hozzá,
nehogy éppen a zarándokúton tegyen bennünket tisztátalanokká!
- Atyám törvényismerő, és mindig megtartotta a törvényeket pontosan - mondotta restelkedve
az ifjú. - Nem jámborságban való fogyatkozás miatt érte a baj. Próbáljátok őt megérteni, nem
akar tisztátalanná lenni, épp most, mielőtt gyógyítójával találkozhat.
A világtalan azonban iménti vádaskodásai ellenére is két kézzel kapaszkodott a szamaramba,
erőnek erejével sem lett volna könnyű lerakni onnan az út porába. Jóindulatom elpárolgott, és
haragosan szidni kezdtem:
- Honfitársaid az út szélén hagytak! A leány különben görög, én pedig körülmetéletlen és
pogány vagyok, még hogyha héber módon öltözködöm is. Attól talán mégsem leszel tisztá-
talan, ha az én szamaramon ülsz!
- Ne félj tőlük, vak férfi! - szólt közbe békítőleg Náthán. - Én magam Izráel gyermeke vagyok,
és a csendesekhez tartozom, akik ugyanezt az utat keresik, mint én. Régebben a sivatagban
tanulmányoztam az írásokat, elzárva és elzárkózva mindentől, vagyonomat a világosság gyer-
mekeinek ajándékoztam, és enni is velük, az ő közös étkezéseiken ettem. Mégsem lett
belőlem írástudó. Közülük azért jöttem el, hogy a jámborságra másik tanítót keressek. Így
csatlakoztam a teveszőr köntösbe öltözött prófétához, aki az ország elközelítését hirdette, és
megkeresztelt engem. Amikor őt meggyilkolták, némasági fogadalmat tettem, nehogy olyat
találjak mondani, amit csak a valóságos tanítómesterek tudnak. Most azonban eljött a pillanat,
és én feloldozom magam a hallgatási kötelezettség alól. Higgyél nekem, világtalan, sem ebben
a korban, sem ebben a népben, sem egyetlen nemzetségben nem találtatik egyetlen bűn nélkül
való sem! Sem a mosakodás, sem az áldozás nem tesz téged tisztává, és a legjámborabb
tanítómester sem tisztíthat meg téged! Az ige azonban testté lett, és közöttünk járt, ha mi nem
is ismertük meg. Keresztre feszítettük, ám ő föltámadt sírjából, hogy megszabadítson
bennünket bűneinktől. Ha benne hiszel, meggyógyítja szemedet, és látóvá tesz. De ha úgy
véled, hogy mivelünk ellentétben egyedül te vagy a tiszta, akkor meggyógyítani sem fog, úgy
hiszem.
A világtalan hangosan jajveszékelt, s még a szamarat is elengedte fél kézzel, hogy a köntösét
megszaggathassa. A fiú azonban lefogta a kezét.
- Ezek az idegenek példát mutattak nekünk az irgalomra, amikor a tiszták nem voltak haj-
landók segíteni. Ne légy hát hozzájuk keményszívű és gonosz! Atyánk napja egyformán süt a
jókra és gonoszokra! Izráel fiaira éppúgy, mint a pogányokra. Ne képzeld, hogy az ő napjánál
is fényesebb vagy te, akit vaksággal büntetett.
A világtalan mégis arra kérte Náthánt, hogy gondosan tartsa távol magát tőlünk. Mürina és én
ezért lemaradtunk, de a fiú is lemaradt velünk, sőt egyenesen mellénk irányította szamarát, és
félelem nélkül beszélt hozzánk:
- Az öregeknek nagyon nehéz a régit és a megszokottat levetkőzniük. A vezetőtök azonban
igazat szólott, nincsenek fogyatkozás nélkül való emberek a világon. Megszakíthatnám ma-
gam, hogy a törvénynek eleget tegyek, bűneimtől azonban az sem szabadítana meg. Nem
tartom hát magam a pogányoknál különbnek, és azt sem tudom elképzelni, hogy a ti jószán-
dékotok bennünket tisztátalanná tenne!
Ránéztem. Arca sárga volt a fájdalomtól, és fogát összeszorítva igyekezett megtartani magát a
szamár hátán.
- Tisztaságot sugárzó arcod van, és csillogó szemed, nem tudom rólad elképzelni, hogy szán-
dékosan bűnt követnél el - mondottam neki, amit gondoltam róla.
- Isten a saját képére teremtette az embert - válaszolt. - De az első emberpár, Ádám és Éva
bűnbeesése miatt énbennem már elhomályosult ez a kép, és úgy érzem Isten előtt, minthogyha
meztelen volnék, és szégyellem magamat.
- Olvastam és hallottam már erről - feleltem -, és nem értettem. Pedig egy zsidó írástudó
magyarázta Alexandriában, de azt mondta, hogy csak jelkép.
- Én, a tanulatlan fiú, hogyan érthetném akkor? - próbált a suhanc rám mosolyogni. - De hát
én láttam a názáreti Jézust a tóparton, ahol vakokat tett látóvá, s bénáknak és csonkáknak
adott újra képességet a járásra. Azt mondta, ő az élet kenyere. Szívesen követtem volna, de
atyám igen szigorú férfi. Egy szelíd és puha apa mellől már rég megszöktem volna hozzá, így
azonban, ha Jézushoz szegődöm, azt súgta volna bennem egy hang, hogy csak apám kemény-
sége miatt jöttem el hazulról. Apám inkább hitt a zsinagóga írástudóinak, akik elítélték a
bűnösökkel is szóba ereszkedő Jézust. Verést kaptam nemegyszer, amikor napi munkámat
hanyagoltam el azért, hogy meghallgathassam őt, akit atyám lázítónak tartott. Ekkor történt,
hogy teljesen váratlanul elveszítette szeme világát. Este még az írásokat tanulmányozta, de
mikor hajnalban fölébredt, nem látott semmit. Igen kétségbeesett, mert senki sem akadt, aki
meg tudta volna gyógyítani. Végül Jézusba vetette reményét, őt kezdte keresni. Jézus azonban
már Júdeában volt akkor, majd továbbment Jeruzsálembe, ahol keresztre feszítették. Ekkor
folyamodott atyám a csendesekhez. Ők beszéltek Jézus föltámadásáról neki, és megmondták a
napot, a helyet és az utat is, amelyen el lehet hozzá jutni. Most már szilárdan hiszi, hogy Jézus
meg tudja őt gyógyítani, ha sikerül eljutnunk a színe elé. Én is hiszem, én azonban inkább
szeretném, ha atyám az országát keresné először, és csak azután a szeme világát.
- Miről beszélt ennyire hosszan ez a fiú? - kérdezte tőlem Mürina.
- Nem hiszem, hogy ezen a ragyogó szemű fiún kívül csak egyetlen másik ilyen tisztaszívű is
akadna még a világon! - csodálkozott el aztán, hogy mindent elmondtam neki. - De akkor
miért épp neki kellett szerencsétlenül járnia?
- Ne kérdezd, ha egyszer látod, ahogy minden zúgolódás nélkül aláveti magát a sorsnak, és a
maga bajával mit sem törődve iparkodik atyja boldogulását elősegíteni. Ámbár a zsidóknál
törvény, hogy tiszteljék apjukat és anyjukat.
A mondottakat Náthán is megértette, mivel tudott görögül, és kiegészítette a maga meg-
jegyzéseivel:
- Ez volt a törvény, igen, de ahogy hallottam, a názáreti Jézus már azt tanította, hogy férjnek a
feleségét, fiúnak az atyját és anyját és a testvéreit is el kell az országért hagynia, miként a
gazdagnak meg a gazdagságáról kell lemondania az országért. Amikor ő hív, halásznak a
hálóját, szántóvetőnek az ökrét kell azonnal otthagynia, de még az olyat sem engedi magához,
aki előbb az atyja temetéséről gondoskodna.
- Káromlók közé keveredtem, a vezető pedig maga a sátán! - kezdett fennhangon panaszkodni
és kiáltozni a vak. - Várhatok-e hát még jót, amikor a velem együtt utazók ilyen szavakkal
tépázzák a törvényt?!
- Soha nem hallottam, hogy Jézus ilyet tanított volna - vigasztalta a fiú. - Azt viszont
hallottam mondani, hogy a szelídek és a békességszeretők fognak majd üdvözülni, mint ahogy
azt is tanította, hogy sem gonoszul szólni nem szabad, sem pedig mások gonosztetteit
hasonlókkal viszonozni. De még ellenségeinket is szeretnünk kell, mondotta, üldözőinkért
pedig imádkoznunk. Az atyja tudja jól, mi mindenre van szükségünk, és meg is ad mindent,
ha mi a holnappal nem törődve, először az ő országát keressük.
- Sokat hallottam beszélni már róla és tanairól - szólaltam meg némi csodálkozással és
kedvetlenséggel. - Tanai azonban sokszor ellentmondanak egymásnak, éspedig mindig
aszerint, mikor ki beszél róla. Sokszor nem tudom, mit higgyek.
- Csak nem kezdtek el vitatkozni róla most, amikor épp őhozzá megyünk?! - nézett ránk
furcsállón Mürina. - Bizonyára én vagyok a legboldogabb közöttetek, mivelhogy nem sokat
tudok róla; olyan vagyok hát, mint az üres edény, amit majd ő tölt meg... ha akar!
Szavai nagyon mélyen érintettek. Ballagva a poros úton, a szamarak mögött, átéltem gondo-
latban mindazt, ami történt velem, és amit igen változó lélekkel fogadtam. Nem találtam
magamban semmi jót, szeretetet sem. Ennek ellenére tudtam, hogy mégsem csak puszta
kíváncsiságból keresem a föltámadottat. Szívemből imádkoztam a názáreti Jézushoz, és
kértem, múljék el tőlem önzés és hiúság csakúgy, mint a világhoz tapadó tudás és
gondolkodás, és lehessek én is üres edény az ő igazságának a befogadására, már amennyiben
igazságát énrám is ki fogja árasztani.
Mikor az imát elmondva a szememet fölemeltem, a síkságon túl egy hegyet láttam emelkedni,
amelynek kerek tetejét már a délutáni napfény aranyozta be. Első pillantásra tudtam, hogy ez a
magas, arányos és az egész vidéket szépségével uraló hegy az utunk célja. A továbbiakban egy
kiszáradt patak medrét követtük, majd hegyi ösvényre tértünk, és déli irányba fordultunk,
hogy a várost, amely Náthán szerint a hegy északi lábánál van, elkerüljük. Egyszerre csak
elfogytak a megművelt földterületek, és bozótos részeken jártunk, a hegy árnyékában. Mély
csöndesség volt körülöttünk. Nem hallottunk állathangokat, nem találkoztunk emberekkel.
Ebben a teljes hangtalanságban bizonytalanság fogott el, hogy egyáltalán jó úton járunk-e. A
földről, a fákról és a gyönyörű ívelésű hegyoldalról mégis éreznem kellett a hely szent voltát.
Türelmetlenségem elszállt, s nyugalom áradt szét bennem.
Náthán sem sietett. Épp azért választhatta ezt az utat, gondoltam, hogy a sok útónjárót és a
fölösleges kérdezősködéseket elkerülje. Most már ő is megnyugodva kémlelte az eget és a
sötétedő árnyakat, szamarainknak is szusszanót engedélyezve. Azon mint római, csodálkoz-
tam, hogy a csendesek fölállította őrséggel nem találkoztunk útközben sehol, pedig ilyen nagy,
titkos összejövetelről lévén szó, Jézus követői kiküldhették volna a hegyre vezető ösvé-
nyekhez őreiket, egyrészt az érkezőket útbaigazítani, másrészt pedig a hívatlanokat akadá-
lyozni a jövetelben. Csak akkor indultunk tovább, amikor az első három csillag fölragyogott
az égbolton; a tetőre így sötétesben érkeztünk, bár akkor is jól kivehettük még az ott várakozó
embersokaságot, amelybe ki-ki az övéivel alkotott kisebb csoportjával olvadt bele.
Hihetetlen csönd volt, az emberek suttogva beszéltek, ha egyáltalán beszéltek egymással, csak
valami finom, gyönge szélzúgást lehetett hallani. Náthán lesegítette a világtalant a földre, és
bekötötte szamarainkat a bozótba. A fiút mi támogattuk Mürinával, és együtt ültünk le - pár
lépés távolságban a legszélső csoportoktól - a földre. Még a túlsó oldalon is láttuk az érkezők
okozta mozgást. Az újonnan érkezők is a földre telepedtek, és szótlanul várakoztak, mint a
többiek. Százak gyűlhettek össze a hegytetőn, olyan csöndben várakozva mégis, ami már
szinte elképzelhetetlen volt.
Így múlt el az első őrségváltás ideje; mégsem sokallotta meg a várakozást, és állt föl
közülünk, hogy eltávozzék, senki. Holdfogyatkozás volt ugyan, de a csillagfény tiszta, mint az
ezüst. Valami erő jelenlétét kezdtem érezni mind határozottabban. Mürinát magamhoz húzva
pedig azt, hogy az ő soványka teste is egészen megmerevedett a várakozástól. Egyszer már
éreztem ezt a jeruzsálemi szobámban is. Minthogyha súlyos csöppek hullottak volna rám, de
mikor megtapintottam az arcom, nem éreztem semmi nedvességet.
Észrevettem, az emberek fölállnak, hogy jobban lássanak. Ezt tettem én is. Az embercsoport
közepéből egy testes férfiú lépett ki a csillagfénybe, és erős hangon kezdett beszélni a néphez:
- Emberek, testvérek! A gabona aratásra érik, előttünk az újulás ünnepe, és az a negyven nap
is a végéhez közeledik, amelyet ő adott nekünk. Előttünk a perc, előttünk a búcsú! Ahová ő
megy, oda mi nem tudjuk követni! Ő a kenyér, aki az égből érkezett. Aki ezt a kenyeret eszi,
örökké él. A kenyér, amelyet adott, a teste. Ne vitatkozzunk rajta, miképpen adhatja nekünk a
testét táplálékul, mi tizenegyen megtapasztaltuk már, és tanúsítjuk. Miránk bízta az ország
titkát. De valóban! Ha nem eszitek az Ember fiának a testét, és nem isszátok az ő vérét, nincs
élet tibennetek. Aki pediglen eszi az Ember fiának a testét, és issza az Ember fiának a vérét,
örök élete van annak, és ama utolsó napon is fölébresztetik. Valódi étel a teste, és az ő vére
valódi ital. Aki az ő testét eszi, és az ő vérét issza, megmarad az abban. De ha van köztetek
valaki, akit ez sért, és aki ezt durva beszédnek tartja, álljon föl az, és távozzék közülünk, nem
fogja ezért őt megítélni senki!
Senki sem állt föl, hogy eltávozzék, én sem állottam föl, noha féltem ettől a misztériumtól.
Nem is tudtam volna fölállni, annyira megfogyatkozott az erő a lábamban.
A beszélő most elhallgatott, de továbbra is ott állt szilárdan, mint szikla, az embercsoport
közepén, a csillagok fényében. Amikor pedig folytatta, egyszerűen beszélt, mint egy gyermek,
a mondottakon el-elcsodálkozván:
- Ővele ettük a húsvéti bárányt az elárultatása előtti estén. Akkor is fogta a kenyeret, megál-
dotta, megtörte, és nekünk is adott belőle, mondván: Ez az én testem! Azután a korsót fogta,
hálát adott, és kínált vele bennünket is, mondván: Ezt igyátok mindnyájan, ez az én vérem,
amely sokakért ontatik ki, bűneiknek bocsánatául.
Mikor ezt elmondotta, mindkét karját magasra fölemelve folytatta tovább:
- Vegyétek tehát és egyétek és igyátok mindannyian, akik őt szeretitek, vágyódtok hozzá, és
Krisztusnak, az Isten fiának valljátok őt. Áldjátok meg a kenyereteket az ő nevével, s törjetek
belőle, és adjatok egymásnak, s áldjátok meg borotokat az ő nevében, és adjatok egymásnak
inni, úgy, hogy akinek van, az ád annak, akinek nincsen, hogy senki se maradjon híjával. Ha
pedig ettünk és ittunk, virrasszunk, és várjuk őt magát!
Beszédét befejezve maga is letelepedett. Az emberek között azonban hullámzás keletkezett,
ahogyan fölkeltek kezet mosni, és segíteni egymásnak a kézmosásban. Minekünk már nem
sok vizünk volt, de azért öntött a kezünkre Náthán, és a világtalanéra meg a fiúéra is. Ezután
én fogtam meg a vizesedényt, és én öntöttem az ő kezére, ami ellen nem is tiltakozott. Enni-
valónk volt elegendő, ám a világtalan azt kérte, hogy ő a saját ételét éhesse, és a saját italát
ihassa. Még most sem beszélt fennhangon senki; a suttogás pedig olyan volt, mint a szélfúvás
hangja.
Most már azon sem sértődtem meg, hogy a törvényeihez ragaszkodó világtalan a mi kenye-
rünket nem fogadta el. Náthán azonban az ő kenyerét is megáldotta Jézus Krisztus nevében, és
kettétörvén, az egyik darabot az atyának nyújtotta, a másikat pedig a fiúnak. Ugyanígy
megáldotta a magunk fehér kenyerét, és adott belőle nekem, majd Mürinának, és végül evett
maga is, szólva: Legyen ez a kenyér a halhatatlanság kenyere, amint hangzott. Életedre legyen
neked is, ne halálodra!
- Történjék az ő akarata szerint, mivel ő az Isten fia - válaszoltam Náthánnak alázatosan. - Ha
neki az a szándéka, hogy a halálom legyen, mivel idegen vagyok, beletörődöm abba is!
Miután a kenyeret megettük, Náthán megáldotta a világtalan italát, és megitatta vele őt is, meg
a fiút is. A mi borunkhoz vizet kevert először, és azután áldotta meg. Elsőül én ittam, azután
ő, és a korsó végül Mürina kezében maradt. Ettünk és ittunk, amiképpen mindenki evett és
ivott körülöttünk egymást kínálgatván, és egyik a másikkal megosztozkodván.
Alighogy pár falatot evett, a világtalanból kitört a sírás:
- Ettem az isteni fiú testéből, és ittam a véréből. Hiszem, hogy neki minden lehetséges!
Könyörüljön hitetlenségemen!
Mürina nekem nyújtotta a korsót. Ittam belőle, és tovább adtam Náthánnak. Aztán a korsó újra
Mürina kezébe került vissza, és nem kis csodálkozással állapította meg:
- De hiszen ez egyáltalán nem fogyatkozott meg!
- Azt hittem, már megettük a kenyerünket, de még mindig van kenyér mellettem, érintetlenül -
csodálkoztam én is. - Te raktad ide, Náthán?
- Én nem raktam semmit, biztos több kenyerünk van, mint gondoltuk - mondotta Náthán.
Még egyszer ittunk a korsóból, ám a tartalma ezúttal sem fogyatkozott. Én azonban már nem
csodálkoztam semmin, ami történt, és ami olyan volt, minthogyha álomban történnék, noha a
földön ültem, és éreztem hűvösségét, láttam a csillagos égboltot a fejem fölött, és mint a
partra csapódó hullámokat, hallottam az emberek hangját. Nem volt már bennem semmi más
gondolat, mint a fölemelő bizonyosság, hogy a názáreti Jézus van érkezőben, és én meglátom
őt. Bizonyára megláthatom, hiszen sem a kenyere, sem a bora nem akadt a torkomon.
Így telt el közben a második őrségváltás ideje is, de nem hiszem, hogy bárki elszunnyadt
volna, mindenki várakozott. A várakozásban ezúttal sem volt türelmetlenség, olyan volt
inkább, mint valami készülődés. A világtalan hirtelen fölkapta a fejét:
- Napkelte volna máris? - kérdezte, és izgatottan forgatta a fejét mindenfelé. - Minthogyha
világosságot látnék!
Fölálltunk mi is, és láttuk, hogy a föltámadott máris az övéi körében van. Hogyan jött és
mikor, nem tudom elmondani, de hogy ő volt, az bizonyos! Fehér ruha volt rajta, de mintha a
fehér ruhájáról visszaverődő csillagfény is belőle sugárzott volna, orcájáról is fény sugárzott.
Nagyon lassan lépdelt az emberek között megállva itt is és ott is, az övéit üdvözölve, és ki-
kitárva reájuk áldásra a kezét.
Mindenki fölemelkedett, és őfelé fordult, őrá nézett lassan, odafutni hozzá azonban senki sem
merészkedett. Természetellenesen átható asszonysikoly hallatszott, majd egy egyszerre
örvendező és síró asszonyi hang:
- Én Uram és én Istenem! - A kiáltást halló embereken remegés futott át, a názáreti azonban az
asszony fölé hajolva, megérintette annak a fejét, mire nyomban elhallgatott. Ellenben mind
több irányból lehetett hallani a suttogást:
- Ő az. Az Úr jött el közénk!
- Én nem látom őt! Csak világosságot látok, mintha a nap sütne bele a szemembe! - térdelt föl
a világtalan.
Nem tudnám megmondani, meddig időzött közöttünk, mert az idő mintha megállt volna; én
egy teljes emberéletet átéltem addig, amíg ő járkált az emberek között, meg-megállva az övéi
mellett, senkiről sem feledkezve meg. Olyan egyszerű, természetes és magától értetődő volt
minden, hogy egyetlen gyanakvó gondolat sem volt bennem, és egyáltalán nem csodálkoztam
semmin, ami történt. Ezt pedig csak azzal magyarázhatom, hogy az ő országában voltam
mindaddig én is, amíg őt láthattam.
Ahogyan közeledett hozzánk, úgy kezdett minden remegni és ringani bennem, mintha egész
lényem vízzé oldódott volna. Úgy véltem látni, hogy mindenkit megszólít, és megáld, hang
azonban nem hallatszott egyáltalán, bár láttam, hogy valaki erősen bólogatott feleletül. Végül
is mielőttünk állt, és bennünket nézett. Fáradt, de sugárzó arca volt, és az ország tündökölt a
szemében. Láttam mozogni a világtalan ajkát, hangját azonban annyira nem hallottam, hogy
azt hittem, megsiketültem hirtelen. Jézus megérintette ujjával a vak szemét, majd a fiú fejét
simogatta meg. Mindketten leborultak a földre, és ott is maradtak fekve, egyetlen moccanás
nélkül. Ugyanilyen erőtlenül hevertek a földön mindazok, akiket megérintett.
Most nézett rám, énrám egyenesen. Puszta tekintetéből is éreztem, hogy meghalnék, ha meg-
érintene. Az ajkam mozgott, és bizonyára meg is szólítottam őt, de saját hangomat sem
hallottam.
- Fogadj be engem az országodba, Uram! - mondtam, ha jól emlékezem.
- Nem jut az országba mindenki, aki mondogatja énnekem, hogy uram, uram, hanem az, aki
meghallja szavamat, és betölti az én atyám akaratát! - felelte ő.
- De mi a szavad, és mi az atyád akarata? - kérdeztem.
- Te már tudod. Amit csak eggyel is teszel a legkisebbek közül, énvélem teszed azt.
Még egyszer kérdezhettem az országáról, nagyon is csökönyösen, mivel ő ugyanolyan meg-
bocsátóan mosolygott rám, mint kunyeráló kisgyermekre:
- A mennyek országáról sem azt nem lehet mondani, hogy itt van, sem azt, hogy ott van, de
tebenned van, és mindazokban, akik engemet ismernek.
- Senkit, aki engem hív, el nem hagyok - mondotta még -, és ahol ketten vagy hárman össze-
gyűlnek az én nevemben, én is ott vagyok velük az idők végezetéig. Te sem leszel már
egyedül sohasem, úgy hogy én ne legyek véled, ha hívsz!
Ezzel elfordult tőlem, és Náthánra nézett. Láttam, hogy Náthán ajka hogyan mozog, érteni
azonban egyetlen szót sem értettem. Ezután Mürinára pillantott nyájasan. Mürina ajka azon-
ban nem mozgott. Ezzel azután el is fordult tőlünk, és visszatért övéihez.
A vak és a fiú, mint a halottak, feküdtek a földön.
- Csak alszanak, nem haltak meg - súgta Náthán, észrevéve rémületemet. - Ne érintsd őket!
Láttam még a tizenegyet köréje gyűlni, őt pedig hozzájuk beszélni gyöngédséggel és szeretet-
tel, amazok meg talán válaszolgattak neki, de a könnyek ekkorára már annyira elhomályo-
sították a szemem, hogy őt is csak mint egy fényes felhőt véltem látni a tizenegy körében.
Sírván sírtam, hogy elment, pedig azt sem tudom elmondani, mikor és hogyan ment el
közülünk. Inkább éreztem, mint láttam, hogy elment. Kiszállt belőlünk az erő. Tüsszentettem,
mintha álomból ébredtem volna, és megint tudtam mozdítani tagjaimat, mint azelőtt.
Visszazökkentünk újra az időbe. Ahogy az égboltról láttam, a harmadik őrségváltás idején is
túljutottunk közben, és közel lehetett a hajnal. Az emberek szedelődzködni kezdtek, és közben
keresgélőn néztek szét. Lelkendező kiáltásokat és beszélgetéseket hallottam, mintha mindenik
versenyben mesélte volna a másiknak, hogy őneki mit mondott.
- Náthán, Náthán! - kiáltottam föl örvendezve én is. - Beszéltem vele, és ő válaszolt! Te vagy
a tanúm, hogy nem tiltott ki az országból!
- Ugyan már, hogyan lehetnék tanúd! - rázta a fejét Náthán csodálkozva. - Tényleg mozgott a
szád, azt láttam, de a nyelved megbénulhatott, én legalább nem hallottam egyetlen szót sem!
Én azonban igazán beszéltem vele, és válaszolt nekem!
- Énbennem nem volt bátorság megszólítani őt, ő azonban rám ismert, rám mosolygott, és azt
ígérte, hogy az életben soha többé nem fogok megszomjazni, amiért megitattam őt, amikor
szomjazott - kezdte magyarázni Mürina is lelkesülten.
- Minthogyha egyikőtök sem volna eszénél! - mérgelődött Náthán. - Hármunk közül egyedül
csak velem beszélt, és az utat is egyedül nekem mutatta meg. Nem az teszi az embert tisztá-
talanná, ami belemegy, tanított, hanem az, ami a száján kijön. Az országában sok hely van,
azonban a maga mértéke szerint adnak mindenkinek, az egyiknek többet, a másiknak keve-
sebbet, valamit azonban mindazoknak, akik buzgón kérnek tőle. És azt is mondotta, hinnem
kell a tizenegyben, mert azokat ő választotta igéje hirdetőiül! Egyébként országa leginkább a
mustármaghoz hasonlatos. Lassan csírázik ki, de a fának - amivé terebélyesedik - minden
ágára madarak raknak fészket, a világ minden égtája felől való madarak...
Sok egyébre tanított még, de félek, hogy elfelejtettem - tette hozzá némi hallgatás után
Náthán. - De azért egyszer minden eszembe jut, remélem - fejezte be bágyadtan.
Csodálkoztam mindenen, de mert országa egyre bennem volt még - ő is így mondta, hogy az
ország mibennünk van -, nyugodt voltam és békés.
- Ne haragudj, Náthán - kérleltem -, de meg vagyok róla győződve, valóban beszéltem vele, és
hogy aki énvelem beszélt, az is ő volt. Kivel-kivel a maga vágyai szerint beszélhetett talán. Ha
valahogy megtudhatnám mindazt, amiről ma beszélt, és följegyezhetném, ahhoz bizony sem-
miféle könyv nem volna elegendő! Szerintem azt is ő akarta, hogy senki se hallhassa azt, amit
a másiknak mondott!
- Azt láttam, igen, amikor rád nézett, de mégsem történt bajod - mondotta most már
lecsillapodva Náthán. - Tisztátalan sem vagy számomra ezután, akár meg is ölellek!
Rövid tanácskozás után mindketten úgy gondoltuk, legjobb volna még virradat előtt elindulni
a hegyről, hogy rám ne ismerjenek. De a vak és a fiú még mindig a földön feküdtek, mintha
nem is élnének. Mi pedig nem mertük őket fölébreszteni. A sorsukra meg nem akartuk hagyni
őket. Így aztán mégiscsak ott maradtunk, és várakoztunk tovább. Az új nap kezdetén az öröm
és az izgalom már hangokban is kifejeződött. Sokan énekeltek hálaadó énekeket, csoportosan
is. Ismét mások csoporttól csoportig futottak lihegve üdvözölni a barátaikat, és bizonyítani,
hogy saját szemükkel látták a föltámadottat. Hallani és látni lehetett, amint az izgalomtól
kipirulva kiáltoztak egymásnak:
- Békesség neked! Te is megkaptad bűneidre a bocsánatot? Neked is örök életet ígért?
Tényleg nem halunk meg soha, akik itt láttuk őt?
Megdörzsöltem a kemény földön való üléstől zsibbadt tagjaimat, hogy visszatérjen beléjük az
élet. Amikor megvirradt, és annyira világos volt, hogy az embereket föl lehetett ismerni, a
tanítványok, másod-, harmadmagukkal elindultak az emberek közé. Láttam, hogy fölébresztik
és talpra segítik mindazokat, kiket a föltámadott megérintett, s még mindig kábultan feküdtek.
Felénk hárman indultak. Először azt a férfit ismertem föl, aki az éjszaka az emberekhez
beszélt: kerek, szakállas arcú, széles vállú, arckifejezéséből ítélve lobbanékony természetű,
konok férfiú. Vele volt a fiatal János, kinek a virrasztástól megsápadt arca a legtisztább és
legragyogóbb arc volt, amelyet valaha láttam, s akire ránézni is jó érzés volt. A harmadikat
nem ismertem, csak azt tudtam, hogy egy a tizenegy közül, mivel az arcában volt valami a
názáreti Jézus arcvonásaiból, bár egy kissé mégis másképpen, mint egy fátyolon keresztül.
Most, amikor arcról arcra láthattam a föltámadt Jézust, próbáltam a magányos halász arcát
visszaidézni az emlékezetemben, mégsem mondhatom biztosan, hogy az valójában a názáreti
Jézus volt. Én mindenesetre hiszem, hogy a tóparton is őt láttam, és ővele beszélgettem, noha
akkor még nem ismertem. És hogy miért jelent meg épp nekem, azt sem értem egyáltalán.
Minél közelebb ért a három tanítvány hozzánk, annál erősebben éreztem a bűntudatot, igye-
keztem fejemet félrefordítani, és elrejteni az arcomat előlük. Egyelőre még nem törődtek
velem. A világtalant rázogatták, fölébe hajolva:
- Ébredj, hétalvó! - segítették föl.
- Látlak benneteket! - bámult reájuk a vakságából kigyógyított férfi, és megdörgölte szemét az
öklével. - Három férfiút látok, akit nem ismerek!
- Isten fiának, a názáreti Jézusnak vagyunk a kiválasztott szószólói - szólalt meg elsőül az,
akit nem ismertem. - Én Simon vagyok, akit ő Péternek nevezett. És te ki vagy? Mi sem
ismerünk téged!
- Roppant fényességet láttam az éjszaka - mondta az újra körülnézve, s a homlokát tapogatva.
- Szememet valami erő érintette, de oly fájdalmasan, hogy elveszítettem az eszméletemet.
Most ébredtem föl, és én, aki idefele teljesen világtalan voltam, most látok.
- A föltámadt Jézus meggyógyított az éjszaka! - hajolt a fia fölé örvendezve, s talpra állította. -
Áldott legyen az ő neve! Istent, aki őt küldötte, akarom magasztalni, amíg csak élek!
A fiú szinte még félálomban bontotta le fejéről a kötést. Homlokán csak halvány heg látszott a
sérülés helyén, rá tudott állni a lábára is, nem érzett fájdalmat, csak valami enyhe kelle-
metlenséget. Lehajolt és látta, hogy a sín még mindig a lábán van, s amikor megszabadult tőle,
elcsodálkozott:
- Hiszen semmi baja!
- Meggyógyított az éjjel mindenkit, akit idehívott föltámadása bizonyságául, hogy elegendő
tanúja legyen rá - erősítette meg Simon Péter. - Egyszerre és ugyanakkor láthattuk mindannyi-
an. És nem csupán szemeket tett látóvá, füleket hallóvá, bénákat járóvá, de bűneinktől is
meggyógyított bennünket, és kitárta előttünk az örök élet kapuit.
- Ezt a kettőt azonban nem ismerjük! - mondta János Péternek. - Nem hívásunkra jöttek, de
őket is Jézus gyógyította meg. Voltak köztünk mások is, akik hívatlanul érkeztek, és Jézus
sem küldött el senkit.
- Ezt az embert egyébként ismerem! - mutatott rám. - Jeruzsálemben is folyton a sarkunkban
járt, és ostromolt bennünket a kíváncsi kérdéseivel, asszonyokat vezetett félre, és kísértésbe
vitte cirénéi Simont és Zákeust úgyannyira, hogy Lévi volt kénytelen elmenni hozzá figyel-
meztetni, ne éljen vissza a Mester nevével jogtalanul. Pogány ő, római, név szerint Marcus.
Nem értem, hogyan juthatott ide.
- Áruló van köztünk itt is? - kiáltott roppant kezét ökölbe szorítva a meghökkent Simon Péter.
- Ne csináljunk föltűnést! - mondták a többiek neki. - Csak vigyük őket félre. Rá pedig külö-
nösen vigyázzunk, nehogy a nép megkövezze, mert akkor mirajtunk kérik számon a vérét,
hiszen római polgár!
- A nép között vannak szélsőségesek is! - nézett rám komoran és haragosan Péter. - Mit szólsz
hozzá, római, ha az ő kezükre adlak? Bevisznek egy barlangba, ahonnan nem jössz ki soha
többé!
- Sem tőled nem félek, sem senki más emberfiától! - mondottam. - Miért félnék, amikor a
mestered sem utasított el magától az éjszaka? Őneki pedig bizonyára lett volna hatalma rá,
hogy az idejövetelben megakadályozzon. Vagy ebben is kételkedsz?
Bekísértek bennünket abba a bozótosba, ahová szamarainkat bekötöttük, és arról kezdtek
tanácskozni gondterhelten, hogy a többi tanítványt odahívják-e; őtőlük hallottam közben,
hogy Nikodémus és cirénéi Simon is eljöttek a hegyre.
- Minél több embert csődítünk ide, annál nagyobb zűrzavart támasztunk fölöslegesen - mon-
dotta János. - Igaza van a rómainak. Az Úr nem zavarta őt el magától. Nem értem, hogy ez
miképpen lehetséges, de hát a szolga legyen okosabb az uránál?
Az apa és a fiú mellettünk szólt, elmondván, mi történt velük útközben, hogyan szántam meg
őket és hoztam a hegyre magammal.
- Nem volt elég intő jel, hogy a lovak alá kerültetek, és a fiú a lábát törte? - dühösködött
Simon Péter. - Ti sem voltatok híva, és ő sem kívánt benneteket ide maga mellé egyáltalán!
- Bocsássatok meg nekem, szent emberek! - vetette magát térdre Péter előtt a fiú. - Nem
akartam semmi rosszat, és amit tettem, atyám javára tettem. Nem kértem, hogy a lábamat is
gyógyítsa meg, eszembe se jutott. Ő azonban megérintett jóságával, és begyógyította a
lábamat. Így hát megbocsátott nekem, gondolom. Bocsássatok meg nekünk ti is!
Nekem se esett nehezemre megalázkodnom a szorult helyzetben lévő három férfiú előtt:
- Leborulhatok elétek a földre, ha akarjátok, Isten szentjei! - mondtam. - Bocsánatot esedezem
tőletek, akik az ő választottjai vagytok és országában a legnagyobbak. Nem vagyok áruló, nem
akarok nektek semmi rosszat! Mindenről hallgatok, amit láttam, ha úgy tartjátok jónak, de ha
úgy akarjátok, tanúsítani is kész vagyok feltámadását ország s világ, akár a császár előtt!
Simon Péter úgy markolta az ingét, minthogyha meg akarná szaggatni:
- Hallgass, esztelen! - kiáltott rám. - Mit mondana a nép, ha egy pogány, egy római kezdené az
országát tanúsítgatni neki! Jobb lett volna, ha soha nem is hallasz az útról! Még ha egyetlen
éjszakára megszabadultál is a tisztátalan voltodtól ideiglenesen, hozzád tapad az ismét,
amikor a világhoz, mint kutya az okádékhoz, visszatérsz. Előttünk nem vagy több a
kutyaokádéknál!
- Tevéled már találkoztam Kapernaumban, és megbíztam benned - fordult szemrehányóan
Náthánhoz. - Becsaptál vele, hogy ezt a pogányt idehoztad az örök élet lakomájára!
- Hallgass meg engem, emberhalász Simon - válaszolt Náthán. - Emlékezel-e még, hogy én
voltam az, aki szamarat kölcsönöztem neked, hogy elhozhasd beteg anyósodat is?
- Hát aztán! Megbíztam benned, és még Susanna is szólt az érdekedben - pillantott Péter a
társaira.
- Ennek a rómainak az egyik szamarát! - mondotta Náthán. - Ez a Marcus jámbor férfiú, de ha
megbántod, visszaveszi a szamarat tőled, noha egyébként igen jóindulatú. Akkor aztán ülhetsz
a hegyen az anyósoddal. De még Susanna is itt maradhat társaságodul, mert ő meg a római
másik szamarával jött!
- Az én csípős nyelvű anyósom mindig is a názáretit okolta, hogy engem munkakerülő életre
csábít, és arra, hogy hálóimat odahagyjam - mondotta Simon Péter zavarában a földet rugdal-
va. - Jézus azonban meggyógyította őt a forrólázból, pedig már akkor úgy hittük, abba hal
belé. Be is fogja azóta a száját! Most sem szeretném őt bajba keverni, de minekünk, éjjeli és
nappali menettel akár, Jeruzsálembe kell eljutnunk, mire a negyven nap letelne, és Jeruzsá-
lemben várni az ígéret betöltését. De ha az anyósom szamár nélkül marad, és nem mehet haza
Kapernaumba, akkor én nem is tudom, mihez fogjak!
- Nem akarom rosszal viszonozni a rosszat - mondtam neki lelkesen -, és szívesen megen-
gedem, hogy a szamarat megtartsd, noha csak kutyaokádék vagyok is a szemedben. De vedd
ezt a két szamarat is - mutattam az állatainkra -, és add oda asszonyaitoknak! Minekünk nincs
rá szükségünk jól tudunk gyalogolni! Majd Kapernaumban elszámoltok velük Náthánnak! Én
pedig elmegyek, és nem zavarlak tovább benneteket! Ne átkozz meg ezért, kérlek, és ne küldj
utánam szélsőségeseket sem. Nem is volna törvényeitek szerint való, ha megtennéd!
- Te is érts meg bennünket, római! - vágott közbe János. - Számunkra sem érthető még
minden, és az ígéret sem töltetett még be. Nem tudunk mást, csak azt, hogy az út keskeny, és a
kapu szűk. A magunk feje után nem merünk nekifogni az út és a kapu szélesítéséhez.
- Azt mondta, tegyünk tanítványaivá minden népet - szólalt meg a harmadik. - De hogy mikor
és hogyan tehetjük meg, nem tudjuk. Először őneki kellene megépítenie az országot Izráel
részére. Jeruzsálemben fog előttünk megvilágosodni minden.
Testvérekként, és kéz a kézben látván egymás mellett állani mindhármójukat, és arra a hagya-
tékra gondolva, amit a názáreti Jézus bízott gondjaikra, nyugtalanság és irigység töltött el, s
még egyszer megkértem őket, levetvén magamat a földre, a lábuk elé:
- Reátok, hármótokra, és reátok, tizenegyőtökre hagyta az örök élet szavait. Nem lázongok
akarata ellen, noha csak egyszerű emberek vagytok. Egyébként bárki írástudó a saját bölcses-
sége szerint magyarázná a názáreti tanait, hozzátéve ahhoz a magáét is. Ti azonban biztosan
az ő akaratát próbáljátok végrehajtani a lehető legnagyobb igyekezettel, ahogy csak tudjátok.
Ő engem nem küldött el magától, szemtől szemben láthattam, beszélgetett is velem, és jövete-
lemet sem akadályozta meg. Én azonban kész vagyok mindezt még az emlékezetemből is
kitörölni, ha ti úgy akarjátok. Még csak a halhatatlanság szeréből sem kérek tőletek. Azt
engedjétek csupán, hogy szívemben őrizhessem az országot, és ne űzzetek el egészen, hiszen
én is abban hiszek, amit hirdettek, és tanaitokhoz sem teszek hozzá semmit. A titkaitokkal
pedig nem törődöm! Kész vagyok a támogatásotokra odaadni minden vagyonomat, és mint
római polgár el tudok járni érdeketekben, ha hatóságok elé kerültök, vagy éppen őmiatta
üldöznének benneteket!
- Sem arannyal, sem ezüsttel! - emelte föl a karját Simon Péter elhárítólag.
- Én, Jakab, úgy emlékezem - szólalt meg közülük a név szerint eddig még ismeretlen -
minekünk nem kell azzal törődnünk, miképpen válaszoljunk a hivatalbéliek kérdéseire, készen
kapjuk szánkra a szükséges szavakat.
- Megkedveltelek, római, mivel ennyire alázatos vagy - szólt hozzám könnyező szemmel
János. - Elhiszem, hogy nem akarsz nekünk semmi rosszat. A názáreti járt a halál országában,
bezúzta a halál birodalmának kapuját, és holtakat szabadított ki onnan. Én az édesanyjától
hallottam ezt, akit ő maga adott énnekem anyámul a keresztje tövében. Hát akkor miért ne
menthetne meg egész népeket, pogány népeket is? De hogy ez miképpen fog megtörténni,
most még nem tudjuk. Légy türelmes, imádkozz, böjtölj és tisztulj meg! Másoknak azonban
ne beszélj róla, nehogy értetlenségeddel tévútra vezesd őket! A beszédet hagyd ránk!
Fejemet mélyen lehajtván próbáltam hiúságomat legyőzni, mert gyanú kínozott, hogy a názá-
reti Jézus hagyatéka bizony eloszlana és megsemmisülne a világ szelében, ha csak ennek a
tizenegy embernek a gondjára lenne bízva. De hiszen ő maga tudja a legjobban ezt is! -
vigasztaltam magam.
- Fogd a szamarakat, Náthán, és menj, segíts az asszonyoknak, kísérd őket haza, Kaper-
naumba, vagy ahová menni akarnak. Utána pihenjél egyet, és aztán gyere vissza hozzám, a
tibériási fürdőbe!
- Rossz lesz egyedül vándorolnod ezzel a lánnyal Galileán keresztül - figyelmeztetett Náthán.
Még egyszer széjjeltekintettem a környéken, s észrevettem, hogy a látását most visszanyert
férfi a fiával együtt épp akkor indul, búcsú és köszönet nélkül. Én azonban erőt vettem
magamon, és azt gondoltam, hogy a názáreti Jézus bizonyára nem hagy el engem, ha az
emberek elhagynak is.
- Békesség véletek! - és elindultam Mürinával, kézen fogva vezetvén őt ugyanazon az
ösvényen, amelyen a sötétben feljöttünk ide. Hátratekintve láthattam, az embercsoportok
hogyan mozgolódnak, s hogyan keresik és üdvözlik egymást élénken beszélgetve az isme-
rősök. Sokan mások az éjszakai virrasztástól kimerülve ruháikba burkolóztak, és végignyúltak
a földön, hogy az indulás előtt még aludjanak egyet.
Mentünkben is az éjszaka történtek jártak az eszemben, de most már nem csodálkoztam rajta,
hogy a vak visszakapta a látását, és a fiú törött csontja - már amennyiben tényleg el volt törve!
- összeforrt. Ezek a csodák az én számomra természetesek voltak, és az egészben ezeknek volt
a legcsekélyebb jelentősége. A szeretet volt benne ilyen erős, hogy az övéinek megjelenvén, a
hívatlanul érkezettek testi betegségeit is meg tudta vele és általa gyógyítani.
Ő maga azonban - a negyven nap letelőben lévén - már az atyai hajlék felé volt úton. Próbál-
tam hozzászokni a gondolathoz, hogy ennek ellenére énhozzám is eljönne, ha hívnám. Csak
azért, hogy már soha ne legyek egyedül. Megdöbbentő gondolat volt ez, ha pedig más mondta
volna, esztelenségnek tartom. Mégis hinnem kellett benne, olyan mély benyomást tett rám az,
hogy láttam őt.
Fejemben ilyen gondolatokkal vándoroltam a bozótost átszelő ösvényen, Mürinát vezetgetve
magam mellett. Róka futott át előttünk, Mürina rám nézett, és megjegyezte:
- Fogod a kezemet, de nem nagyon érzékeled, hogy én is itt vagyok.
Mint aki álomból ébred, néztem reá, és elgondoltam, bizonyára a názáreti Jézus adott engem
Mürinának a fivére helyett, nehogy elvesszen ezen a világon. A zsidókra nem merte Mürinát
rábízni, a zsidók nem törődtek volna vele. Ezért választott engem, a rómait. Mindezt pedig
azért tette, hogy így fizesse vissza neki az egyetlen korty vizet.
„Én még soha semmit sem adtam a názáreti Jézusnak” - gondoltam meglepődve.
Ellenkezőleg, ő volt az, aki énnekem adott, mégpedig ételt a Galileai-tenger partján, és
megengedte, hogy a tüzénél melegedjek, és a ruhámat megszárítsam, ha ugyan Jézus volt a
magányos halász. Mürinát én a húgomnak tekintem mindenképpen, és ez is a názáreti miatt
van így.
- Mürina! - szólítottam meg. - Valóban húgom vagy ettől a perctől, és nem akarlak elhagyni
soha! Ami az enyém, az a tied is, de akkor te is próbáld meg elviselni hibáimat és egész
hiábavalóságomat!
- Te is szenvedj el engem, Marcus bátyám - kért egy erős kézszorítással Mürina -, de most
mindenekelőtt azt magyarázd meg nekem, ami ott történt velünk, és hogy az a három ember ki
volt, mit akartak tőlünk, és miért néztek ránk olyan gonoszul.
Mivel a tanítványok megtiltották, hogy beszéljek, nem volt merszem, hogy nekifogjak Müri-
nának megmagyarázni a názáreti Jézust és az országát úgy, ahogy azt én magamban
elképzelem.
- Három szent férfiú ama tizenegyből, akiknek a názáreti Jézus az országa titkát föltárta, és
akik minket, mivel nem vagyunk Izráel gyermekei, csak tisztátalan pogányok, elutasítottak,
énnekem meg még azt is megtiltották, hogy a názáreti országáról a magam feje szerint beszél-
hessek. De te hogyan vélekedsz arról, ami történt, mondd?!
- Először áldozati ételt ettünk - kezdte Mürina némi tűnődés után -, ahogy az Szíriában,
Adónisz temetésekor szokás, amikor Adónisz föltámad a halálból. Ez azonban másfajta étel
volt, itt a názáreti Jézus áldozta föl magát, és támadt föl a halálból. Magam is hittem, hogy az
Isten fia, mivel sem a bor nem fogyott ki a korsóból, sem a kenyér mellőlünk. Az én
számomra azonban nem ez a bizonyság, hanem az, hogy amikor rám nézett, az első pillanattól
teljes szívemből szerettem őt, és megtettem volna érte bármit. Nagy misztérium ez, bizonyára
nagyobb, mint a görögök és az egyiptomiak misztériumai. Szememnek ugyan láthatatlan az ő
országa, de azért jelenvaló, úgyhogy körülöttem van most is, amíg ezen az ösvényen, ezen a
hegyoldalon és ebben a világban vándorolok. Lerázni sem tudnám magamról, még ha akarnám
se. Különben is jó az ő országában lenni, és se bűn nincs bennem, se félelem.
Csodálkozva néztem Mürina keskeny arcát, zöld szemét, és irigykedve mondottam:
- Bizonyára megáldott a hegyen, és most boldogabb vagy, mint én. Az ő igazságának valóban
olyan egyszerűnek kell lennie, mint a kenyérnek és a bornak, úgyhogy a legszegényebb is
birtokába juthasson. A világban nyert bölcsesség csak sötét fal bennem, műveltségem háló,
amelybe belegabalyodom, a szofisták logikája pedig csapda a lábamnak. Segíts nekem,
húgom, hogy akkor is emlékezzem majd erre, amikor megkísértenek.
Beszélgetés közben leértünk a hegy lábához, ahol mindjárt láttam, hogy az éjszaka követett
ösvényt ezúttal elvétettük, és nem a várt helyre értünk. Nem ijedtem meg, mivel a nap
állásából ki tudtam a helyes irányt következtetni, és tudtam, hogyan juthatunk ki a főútra. És
most már sietnünk sem kell, jutott eszembe. Soha többet nem kell sietnem, miután mindent
megkaptam bizonyára, énnekem többet már nem adhat senki. Kincs került a birtokomba. Ha
ügyesen élek vele, egész életünkre elég lesz, Mürinának meg nekem.
Mikor ezt így megértettem, olyan iszonyú fáradtság fogott el, amihez foghatót talán még soha
nem éreztem.
- Mürina - szóltam -, én egy lépést sem tudok tovább menni, nekem ettől kezdve minden hely
alkalmas a pihenésre. Ott egy fügefa: dőljünk le az árnyékába, és aludjunk egyet! Előttünk
még az egész élet, és előttünk az egész együttes vándorlás is. De most addig, amíg az ország
itt van a közelünkben, itt, ahol olyan jól érezzük magunkat, tartsunk pihenőt!
Ledőltünk, és én az ölembe vontam őt a fügefa alatt. Kitűnően, mélyen aludtunk mindketten.
Az árnyak már tovahúzódtak, amikor fölébredtünk, a nyolcadik órában járhatott az idő. A
veteményföldek mezsgyéin iparkodtunk ki a főútra. Nem beszélgettünk, pedig az álomból
fölébredve olyan voltam, mint aki újjászületett, és Mürinát olyan közel éreztem magamhoz,
mintha valóban a húgom volna. Galilea sárguló mezői és a dombok sötéten barnálló, máshol
meg kéklő oldalai gyönyörködtették szememet. Könnyedén, szabadon lélegeztem, nem gon-
doltam haraggal senkire.
Meglepődtem, amikor a főútra kiérve legelőször is magdalai Máriát és bereti Máriát pillan-
tottam meg. Magdalai Mária szamáron ült, bereti Mária pedig mezítláb lépdelt a szamár
mögött az út porában, és vesszővel biztatta az állatot. Összecsaptam kezemet a meglepetéstől,
és futottam üdvözölni őket. Magdalai Mária meglehetősen fanyarul nézett reám, s vajmi
kevéssé örült nekem.
- Tényleg te vagy az? A hegyről jössz te is? - kérdezte savanyúan. - Szépen lecsúsztam volna
mindenről, ha csak a te jóakaratodban reménykedem! Hát ez meg miféle lány itt veled, amikor
az előzőtől csak nemrég szabadítottalak meg nagy üggyel-bajjal?
Mindketten Mürinát méregették pillantásaikkal. Magdalai Mária tehát várta - éreztem meg -,
hogy én vigyem őt a hegyre, bár ebben így nem állapodtunk meg, és ő sem volt hozzám
híradással. Náthán hűsége nélkül én sem jutottam volna el a hegyre soha. Mégsem lett volna
viszonvádaskodásnak semmi értelme.
- Engedjétek meg, hogy hazakísérjelek benneteket otthonotokba, ha már úgy sincsen férfi-
kísérőtök - mondtam. - Valahol meg is szállhatunk együtt, mivel hamarosan este lesz.
Megvacsorázunk, pihenünk, és holnap már otthon is leszünk.
Magdalai Mária azonban sértésnek vette szavaimat.
- Volt nekem épp elég kísérőm valamikor, kínálgatták a hordszékeiket, és nem volt hiányom
pártfogókban! De mióta őt láthattam a hegyen, azóta nekem elegendő kíséretnek ő egyma-
gában, és neked sem kellett volna megszégyenítened annak emlegetésével, hogy nincs férfi-
kísérőm.
Arra gondoltam, hogy indulása a hegyről nem mindenben történhetett a kedve szerint. Még
inkább meglepett, hogy bereti Mária is epésen szólt hozzám:
- Bizony, könnyűvérű férfiú vagy, és állhatatlan, hogy máris megvigasztalódtál! Én csak
örülök neki, éntőlem reménytelen lett volna bármit várnod! Bűneimre bocsánatot nyertem, és
megtisztultam úgy, hogy érintetlen vagyok ismét, de néked azért sem lehet hozzám közöd,
mivelhogy római vagy és pogány. Ne bámulj már ilyen nyálcsorgatva rám, és azt se engedd,
hogy ez a turpis orrú leány ilyen szemérmetlenül bíráló tekintettel méregessen!
Mürina, szerencsére, nem sokat értett a beszédéből, de mert a nők tekintetét megértette,
félénken lehorgasztotta a fejét.
- Mi történt veletek, hogy ilyen ridegen beszéltek velem?
- Találkoztam a hegyen ma reggel egy ifjúval, akinek a szeme tiszta, mint a forrás, és arca is,
miként a gránátalma, és még szakáll sem tette érdessé az állát - fogott a beszédbe bereti Mária.
- Azonnal belém szeretett, amint megpillantott, és megígérte, hogy hamarosan küld hozzám
valakit a dolgok megbeszélésére, hogy mielőbb eltörhessük a boroskorsót. Láthatólag türel-
metlenné tette az irántam érzett szerelme, és én sem állok ellen a sietségnek, hogy addig
kerüljön rá sor, amíg még érintetlen vagyok. Atyjának földje és szőleje van, s olajfái és juhai,
a nyugodt megélhetéshez elegendő mértékben. Elfogadott engem, és még azt is elhitte
örömest, hogy érintetlen vagyok, mivel az apja meg a látását kapta vissza a hegyen Jézustól.
- Mindez így igaz - szólt közbe magdalai Mária is, megerősítvén a mondottakat. - Egyetlen
pillanatig vettem le róla a szememet, és máris kérőre tett szert! Még szerencse, mert különben
kénytelen lettem volna tehozzád adni, ami pedig bűn, hiszen Izráel leánya nem köthet házas-
ságot pogány férfiúval. Mivel apja is ott gyógyult ki a vakságából, a fiú örömében elhiszi,
hogy Mária is megtisztult minden bűnétől. Mások aligha hitték volna el, és lennének
hajlandók elvenni őt a múltja miatt.
Magdalai Mária fehér kőorcájára tekintve bizonyos voltam benne, lett volna hozzá ereje és
hatalma, hogy bereti Máriát hozzám adja akkor is, ha én nem akarom.
- Nem tehetek mást, mint hogy hálásan áldom a jószerencsémet, és a te jószerencsédet is,
bereti Mária - sóhajtottam föl megkönnyebbülve. - Mégsem értem a dolgot, éspedig azért
nem, mert láttam egy jelnek is felfogható álmot, amelyben ezzel a görög leánnyal vándoroltam
a pusztaságban, és velünk együtt bereti Mária is.
- Mondd csak el az álmod pontosan! - kapta föl a fejét megélénkülve magdalai Mária. -
Egészen bizonyos, hogy bereti Mária volt ott veled?
Elbeszéltem neki oly pontosan, amennyire csak emlékeztem, bár ahogy próbáltam felidézni,
egyszerre csak elhalványodott és bizonytalanná vált az egész álom.
- Bereti Mária volt, egész biztos - jelentettem ki végül is -, éppúgy ült a szamáron, ahogy
szokott. Meg volt azonban hízva, és föl volt püffedve, szája szögletében pedig az elégedet-
lenség mély ráncai látszottak. Én azonban mindennek ellenére megismertem őt a szeméről.
- Nincs jogod ilyen álmot látni rólam! - kiáltotta fölháborodva bereti Mária. - És nem is hiszek
neked! Te fogsz majd elhízni és fölpüffedni a bűnben, a fogaid kihullanak, és megkopaszodsz!
- Tekintsük hát az álmot jelentés és jelentőség nélkül valónak, és ne foglalkozzunk vele! -
tártam szét a karom. - Ugyan miért veszekednénk egymással, amikor mindannyian ott voltunk
a hegyen, és láthattuk a föltámadottat, aki senkit sem utasított el magától közülünk, Mürinát
sem!
Sebtiben beszámoltam róla, miképpen találkoztam Mürinával, és hogy mi történt vele, nem
hagyva ki azt sem, hogy korsójából nem fogyott ki a bor. Érdeklődéssel hallgatták azt a
történetet is, hogy a fogat hogyan taszította föl a fiút, és én hogyan hoztam el őt atyjával együtt
a hegyre. Magdalai Mária egyetértő bólogatással hallgatott.
- Azért történt így mindez bizonyára, mivel ez volt a szándék. Ilyen módon irányította a
pogányt a pogányhoz, Izráel gyermekét pedig Izráel gyermekéhez. De nagyon nyúlnak az
árnyak, és én az ilyen vidéket egyáltalán nem kedvelem, amikor túlságosan is sok pénz van az
erszényemben. Őnekik nem adtam pénzt, mivel nem voltak hajlandók magukkal vinni Jeru-
zsálembe, Péter egyszerűen rám parancsolt, hogy menjek haza. De hogy ők mit keresnek
Jeruzsálemben, nem tudom.
- Jól van, hazakísérhetsz, és közben meg is szállhatunk valahol éjszakára. Holnap pedig,
megérkezve az oltalmat nyújtó otthonba, jó lélekkel válhatunk el majd egymástól.
Együtt folytattuk hát az utat. Nem valami sok utazót lehetett látni. Amíg beszélgettünk,
Mürina nem szólt semmit, hallgatott lehajtott fejjel. Tiszteltem ezért a tapintatáért. Csak
miután elindultunk, kérdezte meg suttogva, kik ezek az asszonyok. Elmondtam, hogy
magdalai Mária Jézust kísérte, amikor vándorolt, és hogy sírjához ő ment el legelsőül, és látta
meg, hogy üres. Mürinában azonnal tisztelet ébredt magdalai Mária iránt, és megszólította:
- Asszonyok legboldogabbja - kérte melléje lépve -, beszélj nekem a föltámadottról!
Magdalai Máriának megnyerte a tetszését Mürina alázata, barátságosan pillantott rá, majd
görög nyelven Jézusról való történeteket mesélt neki. A hegyen találkozott például azzal a
házaspárral, akiknek az esküvőjén az első csodatételt tette Jézus, borrá változtatván a vizet,
hogy a lakodalmas népeket megörvendeztesse. Ezután beszélt Jézus születéséről, hogyan
jelentette be azt az anyjának, Máriának egy angyal, hogyan esett teherbe természetfölötti
módon, és József, a férj, hogyan akarta ezért elküldeni magától mindaddig, amíg csak ő is
álmot nem látott. Beszélgetésüket hallgatva mindjárt jobban értettem azokat az embereket,
akiket Jézus szószólóiul választott, és persze azt is, hogy miért tartják túlságosan beszédesnek
magdalai Máriát. Mürina azonban csillogó szemmel és a lélegzetét is visszafojtva hallgatta,
mohón falt minden egyes szót.
Nem álltam meg mindezt szó nélkül:
- A görög és a római istenek is emberlányokba gabalyodtak a régi regék szerint, és ezek a
lányok gyermeket szültek nekik. Beszélik azt is, hogy a rómaiak ősatyja Aphrodité leszár-
mazottja. Ezeket a regéket ma már szimbólumként magyarázzák a bölcsek ugyanúgy, amiként
a zsidó írástudók a szent írásokbéli elbeszéléseket. Véleményem szerint a názáreti Jézusnak
egyáltalán nincs szüksége ilyenfajta regékre, anélkül is nyilvánvaló, hogy Istennek a fia.
- Mi, asszonyok, egyformák vagyunk - vette vissza a szót magdalai Mária, egy kicsit meg-
bántva -, és semmi különbség közöttünk, legyünk bár görögök vagy Izráel gyermekei. A
férfiak azonban soha nem tudnak bennünket megérteni. Te se beszélj itt nekünk, római, föld-
höz kötött istenekről, amelyek az embereket a földi élet hazug bálványaihoz kötözik. Jézusnak
a Krisztusként való eljövetele óta ezeknek már nincs hatalmuk az embereken, hacsak nem
készakarva választja valaki a rosszat, és veti halalma alá magát. De én abban, amit mondtam,
bizonyos vagyok, mert az a tiszta valóság, Mária, Jézus anyja mondta el nekem és a többi
asszonynak, akik Jézussal jártunk. Még az öreg és kegyetlen Heródes is komolyan vette, hogy
új királya született Izráelnek, és megöletett minden egyes betlehemi fiúgyermeket, gondolván,
hogy ilyen módon megszabadulhat tőle. Hány tanút akarsz erre?
Szavai elgondolkodtattak. Magdalai Mária maga túlságosan is gyakran látott látomásokat,
angyalokat és álmokat, Jézus anyját azonban másnak hittem. Igaz, csak egyszer láttam őt,
amikor fiát keresztre feszítették. Mégis olyan képet alkottam róla, hogy egyáltalán nem beszél
fölöslegesen, akkor is mindig hallgatott, amikor mások beszéltek. Mi oka lett volna tehát olyat
mondani, ami nem igaz? A názáreti Jézusról magáról elég bizonyságot szolgáltatnak az általa
tett csodák. Ha azokat elhiszem, márpedig a Lázárral való találkozásom óta nem tudtam
bennük kételkedni, miért kételkednék ebben az elbeszélésben? Miért ne ejthetne a lélek is
teherbe egy asszonyt, amikor Isten születik a világra emberként? E mellett a csoda mellett
minden más csoda másodrendű.
Mürina tovább kérdezősködött Jézusról.
- Sokszor beszélt a magvetőről, aki elment, hogy vessen - mesélte magdalai Mária, jelentőség-
teljes pillantást vetve rám. - Némely magok sziklára hullottak, s nem volt táptalajuk. Mások
meg tövisek közé hulltak, amik megfojtották. Más magok azonban jó földbe kerültek, és
sokszorosan adták vissza az elvetett magot.
- Nem mindenki alkalmas hát az országára, még ha hallgatja is őt, és hisz is őbenne - folytatta
magdalai Mária. - A te szíved nem kemény, római, inkább nagyon is puha. Ez tesz gyöngévé,
s ha a magadéi közé kerülsz vissza, elburjánzanak körülötted a tövisek és a bogáncs, és
elzárják előled az ő útját.
Szavai elcsüggesztettek. Egyre hosszabbra nyúltak az árnyak, Galilea körös-körül pirosló
hegyeit és sötétzöld szőleit nézegettem, és így beszéltem:
- Hogy tudnám mindezt elfelejteni valaha is? Halálom napján is ide száll vissza majd emlé-
kezetem, ide, Galileába, s a hegyre, hol őt láthattam. És már soha nem leszek egyedül annyira,
hogy ő ne lenne vélem, ha hívom... Arra is méltatlan vagyok pedig, hogy a szolgája lehessek.
Most, mikor a negyven nap letelik, távoli országba indul a király. Nem tudom, énrám bízott-e
girát, de ha igen, énnekem a földbe kell ásnom azt, éspedig az ő szószólóinak a parancsára. Ez
izgat és foglalkoztat most. Van azonban egy ígéretem, amiben hinni akarok, el azonban nem
mondom, nehogy kigúnyolj!
Arra a hihetetlennek tűnő jövendölésre gondoltam, ami szerint az ő nevének a fényességéért
kell meghalnom egyszer majd, és amit a tóparton mondott nekem a magányos halász. Testem
érdekében csak örülni tudok, hogy engem mint római polgárt, kard által kell kivégezni, hiszen
a borzalmas keresztre feszítést ki se bírnám. Erre se úgy gondoltam már, mint valami szörnyű-
ségre, de mint egyetlen módjára annak, hogy a názáreti Jézusnak megmutassam, én is az övé
vagyok.
Még az est beállta előtt magdalai Mária tanácsára olyan ösvényre tértünk, amely a hegyeken
keresztül egészen Magdaláig vezet. Szerencsére el is értük az általa ismert és tudott fogadót,
mielőtt még teljesen besötétedett volna. Az azonban most zsúfolásig volt, és jóformán minden
élelem nélkül. Magdalai Mária részére természetesen azonnal tisztelettudóan helyet csináltak.
A tűz körül üldögélő emberek élénk suttogással beszélgettek, lelkes beszédzsongás hallatszott
az emeletről is. Sejthető volt, hogy a vendégek ugyanonnan érkeztek, ahonnan mi magunk: a
hegyről. Kitűnt ez abból is, hogy tisztességes hangon beszéltek egymással, és hogy akinek
még volt élelme, az adott annak, akinek már nem volt; mi is közös edényben mártogathattuk
meg a kenyerünket Mürinával.
Én azonban mégis idegennek éreztem magam a galileaiak között, és ahogy hűvösödött az
éjszaka, úgy vágyakoztam mind jobban velük együtt üldögélni a tűz mellett, és beszélgetni
Jézus megjelenéséről, országáról, a bűnök megbocsátásáról és az örök életről. Ők azonban
nem ismertek el fivérüknek, én pedig nem akartam erőszakkal tolakodni közéjük. A
tulajdonos azért a mi szamarainkat is bevezette udvarára, és nekünk is adott helyet a szalmán,
úgyhogy sem Mürinának, sem nekem nem kellett a szabadban hálnunk.
Amíg a többiek az egyetlen lámpa gyönge fényében tovább sugdolóztak egymással, addig én
Mürinának megtanítottam az imádságot, amit Susannától tanultam. Nagyon jó imádság, és
nagyobb biztonságban érzi magát tőle, mondta. Meg aztán, aki ezt az imát mondja, annak nem
kell figyelemmel kísérnie a hold változásának különböző szakaszait, sem pedig sót hinteni
érthetetlen varázsszavak mondogatása közben. Effélék között soha nem lehet tudni, mikor
követ el olyan tévedést - akár csak egyetlen fontos szó elvétésével -, amelytől az egész
imádság erejét veszti.
Amikor reggel fölébredtem, bereti Máriát pillantottam meg, ahogy a szalmán kuporog, mellet-
tem, az arcomat fürkészve. Amikor észrevette, hogy fönt vagyok, izgatottan tördelve kezeit,
megszólított:
- Forróság jött rám, nem tudok aludni, hát a saját szememmel akartam megbizonyosodni róla,
mit csinálsz az idegen leánnyal, hogyan fogdosod. Szívesebben aludtam volna én is itt a szal-
mában, fejemet a válladra hajtva, ahogy a Jordán mellett aludtunk, amikor úton voltunk a
tibériási fürdőbe, mint magdalai Máriával a keskeny ágyban, ahol férgek kínoztak, és izzad-
tam. Felejtsd el tegnapi háborgásomat. Meg voltam zavarodva, nem tudtam, mit beszélek,
amikor váratlanul megjelentél előttünk, a görög leánnyal, nem is tudtam, mit gondoljak.
Igazából még most sem tudok mit gondolni! Egész éjszaka heves lelkiismeret-furdalás
gyötört, amiért ilyen gyorsan beleszerettem ebbe a fiúba, és megígértem, hogy a barátját
szívesen látom Magdalában. Lehet, hogy ő is bánja már, és az a barát sem fog megérkezni
Magdalába soha.
- Abban az ifjúban semmiféle hamisság sincs - válaszoltam Máriának sietve. - Igenis, időben
meg fog érkezni, és ő vezet majd a nászágyba, miközben galileai szokások szerint a falusi nép
bort iszik, a port rúgja, a síposok pedig muzsikálnak, és örömdalokat énekelnek a
tiszteletedre.
- Szándékosan értesz engemet félre! - emelte föl a hangját bereti Mária. - Én bizony emiatt
gyötrődtem egész éjszaka úgy, hogy a szememet sem tudtam lehunyni. Lehet, hogy csúfnak
tartasz, amiért ennyire pirosak a szemeim, de már két éjszakát virrasztottam végig, noha
tudom, bűneimre bocsánatot nyertem, tehát ismét érintetlen vagyok, mintha még soha nem
ismertem volna meg férfiút. Ezt, ha Krisztust ismered, te is tudod. Nem is beszéltem én a
múltamról valami sokat annak az ifjúnak, éppen csak a legszükségesebbeket, nehogy meg
találjam zavarni. Mégis félek, hogy amikor majd a menyegzőt követő hajnalon jönnek a
lepedőt szétterítgetni és megnézni, nem fogják megtalálni rajta ártatlanságom jelét. Kövekkel
és dorongokkal fognak elzavarni kegyetlenül, és még a gyűrűmet is lehúzzák előbb az ujjam-
ról. Ti, rómaiak, nem vagytok ennyire kicsinyesek ebben a dologban. A magam népét azonban
én ismerem, és tudom, hogy a galileaiak semmiben sem különböznek a beretiektől, legalábbis
ezt illetően nem.
- A galambtenyésztő magdalai Mária tapasztalt asszony, őbenne megbízhatsz. Azonban a
rómaiak a nász alkalmával Venusnak is szoktak áldozni egy galambpárt a biztonság kedvéért,
nehogy az új asszonyt szégyen érje.
- Ne ötölj-hatolj nekem! - csattant föl bereti Mária. - És azt se próbáld állítani, nem olyan
gondolattal hoztál magaddal, hogy bűneimtől megtisztuljak, és tehozzád méltó legyek! Pedig
én a népem törvénye ellen vétenék, ha rómainak lennék az asszonyává, a názáreti Jézus
nevéért azonban kész volnék megtenni, hogy a legkisebbek közül egyet megmenthessek...
Erre a lányra nem érdemes szót vesztegetni, nem méltó rá! Szemrehányást sem teszek, ha
ágyasként akarod megtartani, férfiaknál az ágyastartást nemigen számítják bűnnek, ebben a
tekintetben a farizeusok sem egészen feddhetetlenek! Majd én féken tartom, és kijelölöm
számára a helyet, ahol, ugyanilyen alázatosan, mint eddig, meghúzódhat.
Mürina már jó ideje ébren volt, szempilláin keresztül figyelve ránk, próbálta megérteni, mit
mond bereti Mária.
- Fejemet álomra hajtva, még biztonságot éreztem magam körül, és boldog voltam, de hajnal
óta fázom - szólalt meg végre. - Az igazságnak azonban a fázós hajnal, és nem ám az enyhe
alkony az ideje. Nem értettem a beszédből mindent, annyit azonban értek, hogy a zsidó
lánynak valami követelése van veled szemben. Ha útjában állok, vagy tenéked vagyok terhed-
re, mint húgod, kész vagyok félrehúzódni. Van még annyi aranyam, amennyivel így vagy úgy
biztonságos életkörülményeket biztosíthatok magamnak. Énrólam tehát nem kell gondoskod-
nod, s amikor a szép zsidó lánnyal egyezkedtek, engemet figyelembe se végy!
Bereti Mária, aki egyetlen szót sem értett görögül, gyanakodva bámult Mürinára, és rám
kiáltott:
- Egyetlen szót se higgy neki! Szelíden és illedelmesen beszél, én azonban ismerem a görögök
álnokságát. Te viszont nem ismered eléggé a nőket!
- És hogy is lehetsz ennyire keményszívű - tört ki belőle a zokogás -, amikor én kész vagyok
mindenről lemondva követni téged, hogy a pogányság fertőjéből kimentselek!
- Ugyan, miért ríkatod meg? - kérdezte félénken rám emelve zöld szemét Mürina. - Nem
látod, milyen gyönyörű? Szeme milyen ragyogó, és ajka mennyire piros és puha! Tegnap is
irigykedve néztem, hiszen énnekem még csak mellem sincs, mint minden valamirevaló nőnek,
s az orrom kurta, a szemem csúf!
Magamból kikelve bámultam rájuk, és azt gondoltam, hogy az álom már elmondta mindezt. A
Máriával való házasságra soha nem gondoltam. Izráel leányaként bereti Mária mindig és
mindenben különbnek tartaná magát nálam. Mürinát is maga alá kényszerítené mint szolgá-
lóját, és a sok beszéddel előbb-utóbb - ki tudja - még engemet is rá találna szedni, hogy körül-
metéltessem magam. Sok gyönge akaratú férfiúval megtörtént ez már Rómában, akik persze a
legnagyobb igyekezettel próbálják eltitkolni.
Megvillant bennem hirtelen egy másik gondolat is. Talán ez az elrendelés és végül a zsidók
képpel nem ábrázolható Istene által nyílik meg számomra az út az ő országába. Még talán a
tanítványok sem taszítanak el, ha bereti Mária által prozelitává leszek. Szabadon alakíthatom
életem folyását, ahogy akarom, hiszen egyedül jöttem el Rómából. Ha csak a kőkés egyetlen
nyisszantása - és a vele járó kis fájdalom - választ el csupán Jézus híveinek a közösségétől -
annak a vállalása aztán nem valami nagy áldozat. Nagyobb fájdalmakat is megkóstoltam már
az életben. A sivatagi őrszolgálatba kerülő római tisztek is gyakran kényszerülnek - merőben
köznapi okok miatt - az előbőrüket levágatni, megelégelve a finom homokszemcsék okozta
örökös gyulladásokat. Az arabok és az egyiptomiak körében is szokásos a körülmetélkedés.
Ennek ellenére lázadoztam ez ellen az egyszerűnek tetsző gondolat és megoldás ellen. Ennek
a vallásnak a fő hirdetői, a főpapok, az írástudók és Izráel vénei ítélték el a názáreti Jézust.
Szívemben úgy éreztem, hogy lemondanék Jézusról, és megcsalnám őt, ha csak úgy elmennék
a templomuk jól működő vágóhídjára, és megkérném őket, vegyenek be közösségükbe. Szí-
vemben akarok inkább egyszerű és alázatos lenni, mintsem hazug módon körülmetéltessem
magamat, hogy beférkőzhessek a tanítványok közé, akik mostani voltomban visszautasítottak.
Bereti Mária a sírást abbahagyva, feszülten nézett rám, Mürina meg úgy, mintha már el is
veszített volna. Pedig amikor kezdtem gondolatban összehasonlítani őt a nagyszájú Máriával,
nem éreztem iránta mást, mint gyöngédséget, és tudtam, hogy mindenben közelebb áll hoz-
zám, mint Mária.
- Értem nem kell föláldoznod magad, bereti Mária! - jött meg végre az eszem. - Hiszen
romlásra juttatnád magad, ha Isten választott népét tagadnád meg miattam, aki tisztátalan
vagyok és pogány. A te ifjú emberedet viszont én magam vittem a hegyre, az én szamaram
hátán, emlékezz! Te sem csaphatod be őt az ígéreteddel! Énnekem tehát mindenképpen le kell
mondanom rólad, de kárpótlásként olyan nagy nászajándékot adok majd neked, ami lehetővé
teszi, hogy ne függjél teljesen a férjedtől!
Mária hitt nekem, és abbahagyta a sírást:
- Hálátlanság a világ bére, a rómaiak meg különösen hálátlan kutyák. De amikor te mindenféle
drága kenettel megkenve heverészel majd dagadó párnáidon a függöny megett, gondolj rám,
hogy az én cirógatásra teremtett kezem súlyos örlőkövet forgat, és meggörnyedt háttal sütöm a
kenyeret a kemencében, amelynek füstszagától könnyezik a szemem.
Szavai nem indítottak meg, nem is hittem nekik. Ellenkezőleg, úgy sejtettem, hogy ugyancsak
megrakja majd terhekkel a férjét, futtatja a rokonait, és még öregasszony korában is réme lesz
gyermekeinek, a menyeknek és a vőknek. Persze lehet, hogy tévedek.
Miután mindent elkövetett, hogy megbántson, végül még ő bocsátott meg nekem:
- Ha a törvények szerint cselekednék, visszautasítanám az ajánlatodat, magamra való tekin-
tettel azonban, hogy a férjem családja szemében ne legyek teljesen értéktelen, kénytelen
vagyok nászajándékodat elfogadni. Nem is annyira ajándék az, mint inkább tartozás, amit
azért fizetsz, mert minden ígéretedet megszegted.
Kedvem lett volna megkérdeznem, mikor és mit ígértem én neki, de már megokosodtam
annyira, hogy egy szót se szóltam. Amíg mi beszélgettünk, a többi vendég útnak indult. Jött
magdalai Mária is, sugárzó arccal:
- Miért civakodtok? - dorgált bennünket. - Nézzétek csak, hogyan ragyog az ő napja, milyen
csodásan! Mintha csak az országa szállt volna le a földre! Énbennem sincs harag senkivel
szemben, még csak Péterre sem haragszom! Az éjszaka látott álmom által megértettem, hogy
az egész világra leszállott a kegyelem. Fehér galambok ereszkedtek alá az emberek vállára a
magasságból, a mennyekből! A te válladra is fehér galamb ereszkedett, római! Nem az én
dolgom az, és nem is vagyok rá méltó, hogy bárkit megítéljek, úgyis megmérnek mindenkit,
kinek az érdemeit, kinek az érdemtelenségét, a túlcsorduló szeretet révén úgysem marad
szűkölködőnek senki. Engedetlen gyermekét megbünteti az atya, de olyan atya nincs, aki
teljesen elhagyná gyermekét! Számomra sincs ma különbség római és héber között, mert
minden ember fivérem és nővérem a kék égbolt alatt! Nem idegenkedem még a samáriaiaktól
sem, noha a bennem lakozott gonosz szellemeket éppen egy samáriai varázsló használta föl.
Miközben megölelt és megcsókolt mindkétfelől, olyan részegítő erőt éreztem belőle kiáradni,
amitől az én szememben is fölragyogott egyszerre minden, és ugrándozni és nevetni szerettem
volna, mint a gyermek. Mürinát is megölelte és megcsókolta, bereti Máriát pedig a leányának
nevezte, és gyöngéden magához vonta. Így vett rajtunk erőt az öröm, és így indultunk útra mi
is, sem evésre, sem ivásra nem gondolva, annyira telítve voltunk az országgal. Ezen a napon
az ő országában jártunk, noha ezen a földön továbbra is.
Délutánra érkeztünk magdalai Mária házához, és pillantottuk meg a Galileai-tengert.
Szolgálói örvendezve köszöntötték, mivelhogy titokban távozott hazulról, csupán csak bereti
Máriát vivén magával, egyébként senkinek sem szólva semmit, amiért ők aggodalommal
voltak teli, és féltek, hogy ismét a gonosz szellemek vettek rajta erőt.
- Ki-ki vegyen magának raktáramból egy új öltözéket, és azután készítsetek estére nagy és dús
lakomát. Az öröm és a boldogság napjait éljük: a mi urunk, Jézus Krisztus, föltámadt a halál-
ból, és megjelent az övéi előtt. Ötszáznál is több ember volt ott tanú. Menjetek be Magdalába,
és hívjatok meg mindenkit, aki csak jönni akar. Mégse hívjátok azonban a farizeusokat és a
zsinagóga elöljáróit, s a nagyon időseket és a gazdagokat sem! Hívjátok azonban a szegénye-
ket, a betegeket s a publikánusokat és az adószedőket, meg még az idegeneket is! Azt azonban
mondjátok meg, hogy magdalai Mária csak a bűnösöket hívja a lakomára, a jámborokat nem.
Az Úr sem a feddhetetleneket hívta, hanem a bűnösöket, és őelőtte nem volt tisztátalan senki.
Vele és általa érkezett meg a világba a bűnök megbocsátása.
Ilyen elragadtatva beszélt a szolgálóihoz, akik bár fejcsóválva, de azért engedelmeskedtek
parancsának. Engem kissé félrehívott, és kezét a vállamra téve beszélt hozzám, szeretettel:
- Előttünk a válás, és én ebben a percben hadd ismerjelek el téged az ország gyermekének,
legalább én, ha mások kitaszítanak is. Jönnek még reád rossz napok, és a bűnöket sem kerüli
el senki. Szívedet azonban ne hagyd megkeményedni, ne tedd magad jámborrá az emberek
szemében hamis módon, és ne tégy túlzó ígéreteket sem. Ha pedig elbuksz, ismerd el bűnnek
a bűnt, amit nem tudtál elkerülni, és ne védd hamis kifogásokkal hivatkozván, hogy ebben a
dologban te sem vagy rosszabb a többinél, akik már elkövették ugyanazt. De hogyha bűnbe
esvén oly mértékben szenvedsz a bűnöd miatt, hogy csak gyötrelmet érzel, örömöt azonban
egyáltalán nem - megértél a javulásra. És nincs olyan rettenetes bűn, amire ő ne adhatna
bocsánatot, ha bűnbánó szívvel imádkozol hozzá. Csak a szív keménységét nem tudja meg-
bocsátani, mert a keményszívű készakarva fordítja el magát tőle. Ahogy én gondolom, senki
sem távolodhat oly messzire tőle, hogy hozzá visszatalálni ne tudna, oly mérhetetlen az ő
szívében az irgalom. De ha az ő országának az utait követed, sok bűnt fogsz elkerülni. És
most megvallom neked is a csodát, amely álmomban tárult föl: Az út már maga az ország!
- Ez az én tanításom! Magdalai Mária tana! - nézett rám, és szeme csupa könny volt. - És
bizonyára már akkor megérhetett bennem, amikor még csak a lába előtt ülve hallgattam őt. A
történtek után, most az egyik így, a másik meg amúgy beszél róla, ki-ki a maga felfogása
szerint. Én sem vagyok igazabb ebben, mint más, de hamisabb sem!
- Én csak nő vagyok, és ők azt parancsolták, hogy hallgassak, és azóta hallgattam is a társasá-
gukban alázatosan. Tenéked azonban azt mondom, embernek született ő, és a testi szenvedé-
seknek is alávetette magát, hogy a világot megválthassa. Tudta, ami véle történni fog, előre
megmondta világos szavakkal nemegyszer. Sokakért akarta magát föláldozni, s ezzel megala-
pítani az új szövetséget, és az Ember fiaként és az Isten fiaként magára vállalni az egész világ
bűneit. Ez az én szívem boldogsága!
Így tanított elragadtatottságában engem, és én eszembe véstem a tanításait, noha nem értettem
mindent. Köznapi ügyekről is beszélgettünk még, megállapodtunk például a nászajándékban,
amit Tibériásból küldenék bereti Máriának. Ő úgy gondolta, hogy miután a lányt a lehető
leggyorsabban férjhez adta, Jeruzsálembe megy, és megnézi a tanítványokat, nem szenved-
nek-e hiányt valamiben, mert amikor elindultak, még azt sem tudták, mennyi időt is szándé-
koznak Jeruzsálemben eltölteni. Egyedül Tamás mondta: Maradunk és várakozunk az ígéret
betöltésére akár tizenkét esztendeig is!
Egészen a kapuig kísért végül, és a váláskor bereti Mária oly keservesen sírt, hogy egészen
bedagadt a szeme, de a Mária iránt érzett barátságában még Mürina is elsírta magát. Bennem
azonban szilárd volt a meggyőződés, hogy történjék velem bármi, ide, ebbe a házba, magdalai
Máriához mindig visszatérhetek, ha lelkemet megnyugtatni másként és máshol nem tudom.
Az embernek jólesik a tudat, hogy van hely, ahová visszatérhet még, ha nincs is szándékában.
Hallgatagon mentünk keresztül Mürinával Magdalán, és tértünk rá a Tibériás felé vezető útra.
Egyikünk sem érzett fáradtságot. Fölösleges lett volna hát csónakot bérelni, bár könnyen lett
volna rá mód Magdalában. Közben nézelődtem, nagyokat szippantottam a víz frissítő
illatából, és arra gondoltam, hogy most már tulajdonképpen semmi tennivalóm sincsen ebben
a számomra egyébként is idegen Galileában. Ám olyan hely sem volt a világon e pillanatban,
ahová sietnem kellett volna. Ezért esett jól hallgatagon sétálni a fényben ragyogó tenger
partján. És nem voltam egyedül. Velem volt Mürina is.
Tibériásba az alkonypírral együtt érkeztünk. Úgy terveztem, hogy éppen csak átsétálunk a
városon Mürinával, és máris visszatérünk a hőforrásokhoz. Heródes Antipas fórumán azonban
egy gondolataiba merült férfiú ütközött nekünk, mielőtt még elkerülhettük volna. Kénytelen
voltam belekapaszkodni a karjába, hogy el ne essek, olyan nagy, erős ember volt. Mint aki
álomból ébredt, emelte reám a tekintetét, és én meglepődve ismertem föl benne cirénéi
Simont.
- Békesség neked! - üdvözöltem, noha féltem, hogy dühös lesz, ha rám ismer. De egyáltalán
nem volt haragos, inkább csak szomorkásan mosolygott:
- Te vagy az, római? Békesség néked is!
A karját ugyan elengedtem, de utamat mégsem tudtam folytatni. Álltunk egymással szemben,
és néztük egymást. Egyikünk sem látta a másikat a házában történtek óta, és nekem úgy tűnt,
hogy az eltelt rövid időben Simon nagyon megöregedett. Szemében komorság sötétlett, fejtar-
tása csökönyösségre vallott. Olyannak látszott, mint aki semmi kedvérevalót sem talál a
világban sehol.
Megtehettem volna, hogy szó nélkül továbbmegyek, de úgy gondoltam, nem ok nélkül
találkoztunk.
- Megbocsátottál-e már nekem a házadban történtekért? - kérdeztem alázatosan. - Az én
terhemre róttátok föl az egészet! Pedig egyáltalán nem én voltam mindennek az előidézője!
Ha még mindig haragudnál rám érte, kérlek, bocsáss meg!
- Nem haragszom én - nyugtatott meg. - Minden egyes tettemért vállalom a felelősséget.
Üzentem is, hogy nem akarok neked semmi rosszat.
- De a jót sem akartad! - vádoltam. - Leráztál magadról. Elhiszed-e most már legalább, hogy
nem vagyok mágus? Egyáltalán, mit gondolsz utólag a történtekről?
Simon gyanakodva körülkémlelt, de a fórum ebben az időpontban már elhagyatott volt.
- Ne kételkedj bennem - kértem, kezemet fölemelve. - Én is onnan jövök, ahonnan te: a
hegyről. Mit gondolsz tehát?
- Ötszáznál is többen lehettünk ott a hegyen! - sóhajtott Simon. - Nem csoda, hogy abban a
sokadalomban nem vettelek észre. De ha egyszer ott voltál, akkor tudod, mit gondolok. Azon
nyomban elindultam Jeruzsálemből, amikor meghallottam, hogy a názáreti már elindult előt-
tünk Galileába. Mások is készülődtek akkor, de a hosszú várakozás megzavarta az embereket,
és egyszer ez volt a szóbeszéd, máskor meg amaz, és amikor a tanítványainak megjelent a
tóparton, azt sem hitte el mindenki. Voltak, akik csalódottan visszafordultak Jeruzsálembe.
Engem az élet tett türelmessé. A rabszolgának hajolnia is tudni kellett. Egyébként más ügye-
imnek is utána kellett járnom itt Galileában, tehát az időm nem ment teljesen veszendőbe.
Lelkem mélyén mindenesetre azt reméltem és kívántam, bár hazudnának a tanítványok.
Engem csak nyugodtabbá tett a hiábavaló várakozás. Gondoltam, visszatérek Jeruzsálembe, és
az eddig kialakult módon élek tovább fiaimmal a legfőbb jók, az eddig meglelt legfőbb jók: a
zsidó vallás, a hellén műveltség, Róma békéje és az okos megfontoltsággal sokféleképpen
befektetett vagyon körében. Mégis elmentem a hegyre, mikor az üzenet megjött.
- Láttam, valóban föltámadt - folytatta vonagló arccal -, tehát a Krisztus ő. Nekem azonban
elölről kell kezdenem mindent. Több minden van a földön, mint amit a szem lát, és a kéz
tapint, s mérni és mérlegelni lehet. Ez a tudás azonban rettenetes. Szeretném elátkozni a
napot, amelyen eléje sodródtam, és keresztjét a vállamra vettem. Miatta omlott össze mindaz,
amit pedig - véleményem szerint okosan - sikerült fölépítenem a fiaim részére. És most azt
kérdezed, mit gondolok erről az egészről. Hát, azon gondolkodom, mit kellene tennem, hogy
az országára alkalmas legyek, és mint alattvalóit, a két fiamat is bevezethessem oda
magammal. Törvényei azonban nagyon igazságtalanok. A legigazságtalanabb és
legkegyetlenebb éppen annak számára, aki rabszolgaságból verekedte föl magát szabaddá és
vagyonossá. De miután föltámadásáról meggyőződtem, törvényeinek is kénytelen vagyok
magamat alávetni. Legalább alkudni lehetne vele, ahogy az minden értelmes üzletkötésnél
szokás az emberek között, ő azonban nem csak ember. Mikor a hegyen megláttam, nyomban
tudtam, ővele nincs helye alkunak. Rabszolgájává kell lennem testestül-lelkestül. Nem tehetek
ellene semmit. Hogy megadja nekem a szabadítólevelet, vagy sem, az ő dolga. Nem szólhatok
bele. Akkor is ezeket fontolgattam magamban, amikor beléd futottam, római.
- Nem idegenkedsz tőlem, amiért római vagyok és pogány? - kérdeztem.
- Miért volna a zsidó a rómainál vagy a görögnél különb őelőtte? Én ezt sem értem, új
szemmel nézvén mindent - pillantott rám Simon furcsállóan. - Hiszen az igazat a hamistól
elválasztani az ő dolga. Esztelenség volna magamat tartani alkalmasnak annak megítélésére,
ki tartozik az övéi közé, és kit kell tőle távol tartani. Ő is igazságtalan ebben. Gondolkodás
által sem lehet vele tisztába jönni. Nem tartozom azok közé, akik a többi embertől
visszahúzódnak a vadonba, mivel az üdvösséget ott vélik megtalálni. Gyakorlati ember
vagyok, akinek a tett többet jelent a gondolatnál. Emberek között kell tehát élnem, legyenek
görögök, zsidók vagy rómaiak. Rossz sejtéseim vannak népemről, ha ez valóban a kenyérnek
és bornak új szövetsége. Már ő is elsiratta Jeruzsálemet, amint hallottam. Időben fogom én is
kimenekíteni onnan, a csődre ítélt fészekből, javaimat, ha valóban úgy van, hogy a templom
nem menthet meg senkit, és fiaimmal más országba költözöm. Most azonban még nem
mondhatok semmi bizonyosat.
Nagyon határozottan beszélt, mégis úgy látszott, mintha gondolatai kuszán csaponganának.
- Beszéltél is vele a hegyen? - kíváncsiskodtam.
- Hogy merészeltem volna? - nézett rám értetlenül. - Nekem elég volt, hogy láthattam!
- Énrólam a tizenegy tudni sem akar - mondottam fájdalommal. - Péter pedig még azt is
megtiltotta, hogy beszéljek róla, mivel római vagyok.
- Ha annyi idősek volnának, mint én, és annyi nehézséget éltek volna át, bizonyára jobban
megértenének - mondotta cirénéi Simon. - Ők is csak emberek, tehát nem fogyatkozás nélkül
valóak. Csakhogy a lassú és együgyű emberek kevesebb kárt okoznak, mint az eszesek, de
becsvágyóak, ha felelős posztra kerülnek. Énszerintem az is elegendő volna, ha nem homá-
lyosítanák el a hagyatékot teljesen. Nem jutunk messzire, nem bizony, ha az ország csak
ennek a tizenegynek a gondjára marad! Bár még ez is jobb, mint ha a törvénytudók
civakodnának a hagyatékon. Ők pedig majd felnőnek a teendőikhez. Előfordult már az
ilyesmi.
- Teszerinted mi az ő hagyatéka? - bátorkodtam megkérdezni. - Mondd meg nekem!
Észre se vettük, és sétálgatni kezdtünk a fórumon oda és vissza, hosszúakat lépve, mint a
vitatkozó szofisták. Mürina közben leült a város középpontját jelző kőre, a lábát pihentetni.
Cirénéi Simon hirtelen megállt, és komoran rám pillantott. Tanúskodásra emelt keze erőtlenül
hanyatlott vissza.
- Bár tudnám! - mondotta fájdalmasan. - Sokat hallottam erről a várakozás napjaiban is, de
szerettem volna, ha az egész csak egy eszelős próféta beszéde. Anyja és fivérei is eszetlennek
tartották őt, és hívták volna haza, amikor tanítani kezdett Galileában, de hiába. A jámborokkal
szemben nagyon könyörtelen volt, a bűnösökkel pedig túlságosan is szelíd. Hozzáértő
emberek szerint bizonyos, hogy csodáit Belzebub segítségével tette, aki, ha történetesen nem
tudnád, egy, a régi istenek közül itt maradt gonosz szellem. Nem véstem eszembe pontosan
mindazt, amit állítólag mondott, hiszen az egyik nap így beszélt, a másikon meg amúgy. A
hallgatók szerint ugyanazon a napon is többféleképpen. Megértheted, milyen megrázó élmény
volt nekem újra élőként látnom őt, amikor a keresztjét én vittem vállamon a kivégzés helyére.
Se megérteni nem tudom őt, se megtagadni.
- „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk
vétkeznek” - mondotta összekulcsolt kézzel. - Hisz értem én ezt a hagyatékát is, mégis
keserűen lázongok ellene. Meg kellene hát bocsátanom a Heródes Antipas adósságát, aki
ahányszor ellátogat Jeruzsálembe, annyiszor szalasztja el a pénzügyeit intéző Kusast kölcsö-
nért hozzám? Igaz, akkor se, később se reméltem, hogy ezeket a pénzeket visszakapom, és
nincs is nagy összegekről szó, inkább tapintatos juttatásokról, nehogy a fejedelem meg találja
zavarni pillanatnyilag előnyös helyzetemet Pereában és Galileában. Mégis az a gondolat
motoszkál a fejemben, hogy el kellene menni a fejedelemhez, és nemcsak szavakkal, hanem
teljes szívemből elengednem az adósságát. De hát őneki engedjem el, akiről tudom, hogy
Jézust kigúnyolta a keresztre feszítés előtt?! Néhány szegényebb galileai embernek valóban
elengedtem a tartozását, noha az volt a szándékom, hogy a kezemre kerülő földjeikből egy
nagyobb birtokot alakítok majd ki, és Rufus fiam nevére íratom. De hát ezek családos embe-
rek voltak, és vétlenül adósodtak el a háromszoros adók és a sáskák okozta károk miatt. Nem
is dicsekvésképpen mondom neked, hiszen Jézus is azt mondotta állítólag, hogy a bal kezének
sem szabad tudnia, hogy a jobb kéz mit csinál, hát még egy kívülállónak! Kérlek, adj nekem
tanácsot! Nem az volna-e minden szempontból a legjobb, ha legalább valamennyi tartozást
megkérnék a fejedelemtől, és azt elosztanám a szegényeknek? Ugye, inkább ezt tegyem,
mintsem csak úgy szó nélkül mondjak le az általa kölcsönkért pénzről?
- Énszerintem túlságosan sokat törődsz javaiddal és követeléseiddel - mondottam óvatosan. -
Én is gazdag vagyok, de nem sokat törődöm az effélével. Lehet, hogy azért, mivel érdemtele-
nül gazdagodtam meg, sokak szerint tisztességtelen módon. Tulajdonképpen várakozást taná-
csolok, és azt, hogy ne kövess el semmiféle meggondolatlanságot. Énnekem azt mondották,
hogy a tizenegy tanítvány is akár tizenkét évig várakozik Jeruzsálemben, hogy az ígéret
beteljesedjék, és megvilágosodjék számukra minden. Miért akarsz elsietni mellettük?
- Azért, mert durva és gonosz ember vagyok - válaszolt kertelés nélkül Simon. - És azért is,
hogy a kegyetlenségemmel elkövetett bűneimre mielőbb bocsánatot szerezzek.
- Úgy gondolkodsz, akár egy régimódi kereskedő! - jegyeztem meg. - Ha adsz valamit,
ellenértéket is kell kapnod érte. A názáreti Jézus azonban senkinek sem ad a maga érdemeiért
semmit. Ő azért született a világra emberként, hogy az ember és a világ bűneit, amire az
ember soha nem volna képes, megváltsa. Én legalább így gondolom. Ez bizony nem világos,
de hát, mint magad mondottad, sok minden lelhető még fel az ő tanaiban, ami az értelem
számára érthetetlen.
- Nem értem, amit mondasz! - szorította kezét a homlokára cirénéi Simon, nehezen szedve a
levegőt. - Most még jobban fáj a fejem, mint az imént. Teszerinted tényleg csak a rabszolga és
a kereskedő büszkesége az bennem, hogy bűneimre a bocsánatot úgy akarom megvásárolni,
ahogy csak tudom? Mi vagy te, hogy tanítasz engem? Nem magad mondottad az imént, hogy a
róla való beszédet is megtiltották neked?
Keservesen bántam meggondolatlanságomat:
- Bocsáss meg nekem, cirénéi Simon! Mi vagyok én, valóban, hogy tanítsalak? Te kértél
tőlem tanácsot, és én akaratlanul válaszoltam neked, noha egészen bizonyosan nem tudok
többet, mint te, inkább kevesebbet, mivel idős és tapasztalt férfiú vagy. Keresd csak az
országot a magad módján! Én is a magam módján fogom majd keresni.
- Volna csak egy lányom! - simogatta meg kérges kezével Mürina arcát. - Egyetlen leányt
kívánnék csupán. Szelídebb volnék talán, ha a fiaim mellett lányom is volna.
Figyelmesen és csodálkozva vizsgálta a kezét. Közben már besötétedett, a házak előtt meg-
gyújtották a lámpásokat.
- Sokat beszéltünk megint - mondotta. - Minél többet beszélünk, annál nyugtalanabbak a
gondolataim. Most azonban, hogy megérintettem a leányod arcocskáját, már a fejem sem fáj
úgy, mint az imént.
- Nem leányom, olyan öreg még nem vagyok azért - mondottam. - Ő a húgom, Mürina, de
nem érti a te nyelvedet.
- Ő is veled volt a hegyen? - kérdezte cirénéi Simon, álmosan nézve a kezét. - Megéreztem,
ahogy megérintettem az arcát. Terajtad nem éreztem, amikor nekem jöttél, és a karomba
kapaszkodtál. Belőle azonban nyugalom árad, én is nyugodt vagyok, nem törődöm hiábavaló
ügyekkel. Nem is a te bölcselkedő beszéded hallgatása volt a szándékom, hanem az, hogy a
lányod arcát érintsem kezemmel!
Szerintem ez igazságtalan volt, de már nem akartam nyugalmát vitatkozással megzavarni, ha
egyszer Mürina arcának simogatása annyira megnyugtatta. Csak fáradtságot éreztem, mintha a
puszta beszélgetés az egész napos gyalogjárásnál is jobban kimerített volna. Hazakívánkoztam
már, és cirénéi Simon elkísért bennünket, úgyhogy hármasban sétáltunk az úton, kéz a kézben,
középen Mürina. Simon azonban még vacsorára is meghívott bennünket egy fogadóba, amely-
ben szabadgondolkodású zsidók és pogányok étkeztek együtt.
Asztalhoz ültünk, kenyeret törtünk magunknak, s halat és salátát ettünk. Az sem zavart senkit,
hogy Mürina is velünk eszik. Minekünk bort kevertetett cirénéi Simon, de ő csak vizet ivott.
Mürina szemébe fény költözött, sovány arcocskája kipirult, mint ahogy én magam is éreztem,
hogyan járja át testemet a jó étel és ital. Miután mindent megettünk, egészen másképpen
beszélt cirénéi Simon, mint azelőtt, gyöngédebb hangon. Cirénéi tájszólásban adott elő egy
történetet a szórakoztatásunkra:
- Van a világ túlsó felén egy igen nagy ország, ahonnan a selymet szállítják Rómába. Sok
országon át vezet a selyem útja, amely oly hosszú, hogy csak a Türoszig való eljutásához két
esztendő kell. A Római Birodalomban a föld színe vörös, a selyem országában azonban sárga,
mint ahogy sárga az ott lakók bőre is. Nem mese, amit mondok, magam találkoztam
Türoszban sárga bőrű emberrel. Sárgaságuk sem betegségből ered, mint az az ember mondta,
őnáluk odahaza minden ember sárga tetőtől talpig, a római birodalomnál is hatalmasabb
országuk pedig annyira művelt, hogy őhozzájuk képest még a görögök is csak barbárok. Lehet
persze, hogy országa kiválóságát csupáncsak fölnagyította az a bizonyos sárga bőrű ember, aki
mint száműzött élt Türoszban. Elmondta azonban, és ezt sok utazó tanúsította, hogy
országukban egy magát a menny fiának nevező király emelkedett hatalomra, aki a régi rendet
gyökeresen megváltoztatva közösséget hirdetett, s a közös földeken kellett dolgozni
mindenkinek, saját földje senkinek sem lehetett. Arról, hogy ki-ki megkapja a szükségleteit, a
király gondoskodik. Nem olyan sok idő telt el ezután, amikor Türoszban azt hallottam, hogy a
királyt húszévi uralkodás után a lázadó parasztok elkergették, az új uralkodó pedig a régi
rendet állította vissza ismét. Ekkor hagyta el a sárga bőrű férfiú Türoszt, hogy hazatérjen
országába, ahol azelőtt magas állása volt neki.
- Sok ebben a mese, persze - folytatta cirénéi Simon. - Az a sárga ember például azt állította,
hogy az ő országukban a selymet a hernyók készítik, s az embereknek mást sem kell tenniük,
mint a szálakat legombolyítani és szövetté szőni. Én azonban azóta nagyon sokat gondol-
kodtam a menny fián, és az általa kiagyalt értelmetlen renden. Ugyanilyen változás a római
birodalomban is megtörtént, ahol a néhány gazdag kezén gyűl föl egyre több föld, úgyhogy
őrajtuk kívül már most is csak rabszolgák és szolgák vannak. Nem mindegy akkor az emberek
legnagyobb részének, hogy a föld mindenkié-e vagy csak néhányaké? Pedig amikor a názáreti
Jézusra gondolok, olyan félelem van bennem, hogy ő is ugyanolyan rendet akarna megva-
lósítani a földön, mint a menny fia, vagyis, hogy senkinek se legyen semmi sajátja, de legyen
minden közös. Az ilyen életmód veszélyét és lehetetlenségét csak a hajdani rabszolga tudja
felfogni. Pedig a rabszolgának is kell hogy legyen valami sajátja, bármilyen csekély is, ahhoz
hogy élni tudjon. Cirénében a bilincsére is büszke volt a rabszolga, ha az a többiekénél
nagyobb és súlyosabb volt. Bárhogy legyen, az én lelkem mindannyiszor megkönnyebbül,
valahányszor arra gondolok, hogy a názáreti Jézus országa nem ebből a világból való. Mert ha
ő ilyen rendet akarna, római császárnak született volna, nem pedig a zsidók királyának.
- Nem helyes dolog fogadóban beszélni politikáról - figyelmeztettem. - Szerintem a názáreti
Jézus országa az ő születésével jött el a földre, s van itt még azóta is, noha láthatatlan ország.
Ezért azonban semmiféle külső hatalmasság nem férkőzhetik hozzá, és nem szerezhet fölötte
hatalmat. Híveit lehet üldözni, de országát senki meg nem döntheti, mert az bensőnkben van,
már amennyiben megérted, amit akarok, és amit én magam sem értek.
- Jaj, mennyire tapasztalatlan vagy, és milyen kevéssé ismered az embereket! - rázta meg a
fejét csüggedten cirénéi Simon. - A menny fia birodalmát is megdöntötték húsz év alatt, noha
annak érthető volt a rendszere. Hát akkor a láthatatlan országot hogyan lehetne megőrizni,
amikor ő maga is távol van! Amikor mi, akik még láttuk őt, meghalunk, még emléke sem
marad fenn a földön sokáig! Hidd el nekem! Hogyan lehetne kötelezni bárkit arra, hogy egy
láthatatlan országban higgyen, ha ő azt soha nem láthatta saját szemével? Száz évig is
megőrződhetne belőle valami, ha a tanítása értelmes és az emberi természetnek megfelelő
volna, de hiszen minden eddigivel és megszokottal homlokegyenest ellenkezik!
Okos szavai az én gondolataimat is elkomorították.
- Akkor te azt sem hiszed, hogy az ő neve által a világnak meg kell változnia? - kérdeztem.
- Nem én - mondta cirénéi Simon őszintén. - Azért nem, mert ezt a világot és az emberi
természetet az Isten maga sem tudja már megváltoztatni.
- Jóságos Isten! - kiáltott föl. - A galileaiak már akkor megpróbáltak királyt csinálni belőle
erőnek erejével, mikor azt az ötezer embert megvendégelte. Ha az akkor ott lévők ennyire
félreértették a beszédét, hogyan értsék meg azok, akik még csak nem is látták őt? Azután ne
feledd el, hogy tanai gondolkodóba ejtők és veszedelmesek! Országát a vele együtt megfeszí-
tett rablónak is odaígérte! Így hallottam legalábbis. Engedelmeddel szólván, csak a szemét
népség hallgatja tanításait, akinek már egyéb reménye úgy sincs. De majd a hatalom emberei
gondoskodnak arról, hogy az ilyen tanok ne nagyon terjedjenek.
Mürina elmosolyodott, és megcirógatta Simon szakállas képét:
- Miért nyugtalankodsz, és miért foglalkozol a tanai terjesztésével? - kérdezte. - Bizonyára
nem a te dolgod az, és nem is a fivéremé, Marcusé, de még csak nem is az enyém. Örüljünk
inkább, hogy egyáltalán láthattuk. Ő a mi világosságunk, és én már soha többé nem érzem
magam védtelennek, mert láthattam őt! Te miért beszélsz csak a gonoszról és a sötétségről?
Amikor az idáig olyan alázatosan hallgató Mürina váratlanul megszólalt, mindketten zavarba
jöttünk, mintha egy asztal szólalt volna meg, nagy hirtelen beszélőképességre téve szert. Meg-
örültünk nagyon, és elszégyelltük semmitmondó fecsegésünket, amikor az ő ragyogó arcára
néztünk. Visszatért belénk ismét az ország, s szívemben újra szeretet volt Mürina és cirénéi
Simon iránt. Hallgattunk sokáig, s csak néztük egymást a többi vendégek lármájától sem
zavartatva.
Cirénéi Simon bőkezűen fizetett, és egészen a hőforrás mellett lévő görög fogadóig kísért
bennünket. Ott váltunk el egymástól.
Mürina meg én majdnem délig aludtunk az elfüggönyözött szobában, annyira kifárasztott
bennünket a sok gyaloglás, és mindaz, amin keresztülmentünk. Örömünk nem szállt el, ben-
nünk volt ébredéskor is, és örültünk, hogy újra láthatjuk egymást.
Akkor kedvetlenültem el csak, amikor eszembe jutott Claudia Procula és a kötelesség, hogy el
kell mesélnem mindazt, amit a hegyen láttam. Mürina kérdezte, mi bánt. Amikor beszéltem
neki Claudia Proculáról és a betegségéről, bizalomteljesen azt indítványozta, menjünk együtt
hozzá bizonyosságot tenni az örömhírről, és elbeszélni a történteket.
Először azonban magamat kellett a viszontagságok után rendbe hozni. Minthogyha legalábbis
egyenest Jeruzsálemből jöttem volna, olyan voltam. Zsidó köntösöm bűzlött az izzadságtól,
alsóingem elpiszkolódott. Tiszta ruhát kívántam ölteni, és - mivel római voltom titkolására
sem volt már semmi okom - szakállamat sem kívántam megtartani. Elmentem hát a fürdőbe,
és levágattam, hajamat megfésültettem, és fölös szőrszálaimat is kiszaggatták, hogy
mindenképpen jobb legyen a külsőm. Miután alaposan meggyúrtak, és testemet megkenték
frissítő kenetekkel, új ruhát öltöttem, a régit pedig a szolgának ajándékoztam. Amikor ismét a
régi lettem külsőleg, még el is szégyelltem magam gondolatban, hogy szakállasan és rojtokkal
ellátott köntösben próbáltam a zsidók bizalmába beférkőzni. Amikor visszatértem szobánkba,
még aranygyűrűmet is elővettem az erszényemből, és hüvelykujjamra húztam.
Mürina is visszatért a fürdőből, ahol megfésültette a haját, arcát is megszépíttette egy kicsit, és
aranyszálakkal hímzett fehér ruhát öltött magára. Jó darabig néztünk egymásra, mintha nem
ismernénk meg egymást. Örülnöm kellett volna, látván, hogy sem a gazdag fürdővendégek,
sem Claudia Procula előtt nem kell miatta szégyenkeznem. Én azonban nem örültem a szép-
ségének. Öltözéke és kifestett arca meg éppen idegenné tették nekem. Azt a leányt kívántam
vissza, akinek keskeny arcocskája volt, és sovány tagjait piszkos köntös takarta, amikor a
galileai domboldalon karjaim között aludt.
Miattam tette mindezt most is, meg sem dorgálhattam érte, és azt sem vallhattam be, hogy
kopott és kicsinyke táncosnő-cipőit jobban kedvelem, mint ezt a tarkát, meg mint az arany-
szálakat! Mürina is idegenül nézett rám.
- A hajóúton láttalak ilyennek, Joppéba menet, és ilyen voltál akkor is, amikor súlyos ezüst-
pénzt adtál az erszényedből nekem. Talán jó, hogy így eszembe akarod juttatni, ki vagy te, és
ki vagyok én. Meggondolatlanságomban javasoltam az imént, hogy vigyél magaddal a római
procurator hitveséhez.
Én az örömre emlékeztettem, amit a reggeli ébredésnél egymást megpillantva éreztünk
mindketten:
- Belefáradtam az átizzadt gyapjúköntösbe meg a szakállba, és tisztának akartam érezni végre
magamat! Azt hittem örülni fogsz, hogy így látsz.
Hidegség lopózott közénk. Tulajdonképpen nem illik őt magammal vinnem Claudia Procu-
lához, gondoltam. Szívem mélyén azonban árulásnak éreztem ezt a gondolatot, márpedig
semmi áron sem akartam elárulni őt. De csak hosszas rábeszélésre mutatkozott hajlandónak
eljönni velem, amikor a szolgáló jelentette, hogy Claudia Procula fogad.
Közelebb érkezve a nyári palotához, láttam, hogy a fürdővendégek már nem nyüzsögnek a
környéken a kert felé sandítgatva kíváncsian, és Heródes Antipas vörös palástos díszőrsége
sem látható. Csak a Claudia saját kíséretéhez tartozó szír légionista mozdította meg nagy lus-
tán a kezét annak a jeléül, hogy bemehetek. Észre kellett hát vennem, hogy a júdeai procurator
feleségének tibériási látogatása köznapi eseménnyé változott. Egy magas rangú fürdővendég a
többi fürdővendég között.
Claudia Procula elfüggönyözött szobában heverészett. Ő aztán szemmel láthatólag nem bajló-
dott vele, hogy énmiattam szépítgesse magát. Szeme sarkában ráncokat láttam, szája csücské-
ben az elégedetlenség vonásait, és azt, hogy megöregedett. Máskülönben csöndes volt és
figyelmes, és nem tördelte idegesen a kezét sem. Kíváncsian, tetőtől talpig végigmérte
Mürinát, s kérdő fejmozdítással nézett rám.
- Ő a húgom, Mürina - magyaráztam. - Együtt volt velem a hegyen. Ezért hoztam el őt hozzád,
Claudia. Beszélgethetnénk hármasban, anélkül, hogy idegenek hallgatnának bennünket.
Claudia Procula rövid tűnődés után elküldte társalkodónőjét, ülőhellyel azonban nem kínált
meg bennünket, állnunk kellett. Élénk fecsegésbe kezdett, közben azonban Mürinát nézte
mindvégig.
- Nem hiszed, milyen sokat veszítettél, hogy a kocsiverseny után nem kísértél el a fejedelem
fogadására! Tanulmányozhattad volna a szokásaikat. Meg kell mondanom, hogy Heródiás
sokkal különb a hírénél, és szenved visszás helyzete miatt. Háromsoros perzsiai gyöngyfü-
zérrel ajándékozott meg egyébként, és mindenről teljes nyíltsággal beszélgettünk. Na persze, a
lánya, Salome, aki ujjai köré csavarta Heródes Antipast, gyalázatos kis ringyó, ám az anyja jut
általa is előnyökhöz. Nem fiatal már Heródiás. A nagy Heródes leszármazottai semmiféle
formában sem idegenkednek a vérfertőzéstől. Ez náluk ősi hagyomány lehet, úgy látszik, és
mi, rómaiak, nem vagyunk illetékesek elítélni a keleti szokásokat. Heródiás mindenesetre
jelentős személyiség, és ahogy láttam, a célja sem kisebb, mint királyi méltóságot szerezni
férjének, ahogy meg is beszéltük. Pontius Pilátus számára viszont az a létfontosságú, hogy
Heródes Antipas ne irkáljon rosszakaratú és csúnya leveleket Tiberius császárhoz. Heródiás
jól tudja, hogy Tiberius már csak egy beteges öregember, és Pilátust sem ő támogatja, hanem
Seianus. Őneki köszönhetjük a procuratori hivatalt is. Ezekben a napokban Heródes és Pilátus
jól felfogott érdeke az, hogy barátok legyenek, és egymás kezét mossák. Ezt az ügyet is így
beszéltük meg együtt Heródiással. Így hát a fürdőzés ürügyén való itt-tartózkodásom sem volt
haszon nélkül való, és most már tulajdonképpen kész vagyok visszatérni Caesareába.
Lényegileg semmiféle veszélyes titkot nem leplezett le a mondottakkal, hiszen ezek a dolgok
minden gondolkodó ember számára világosak voltak. Tiberius császár beteg és öreg. Seianus-
nak a puszta neve is félelmet ébreszt, és a római birodalomban minden értelmes ember azt
várja, mikor lesz belőle végre néptribun, és mikor ragadja a hatalmat véglegesen a kezébe.
Úgy láttam, mintha Claudia pillantása azt kutatná, hogy ért-e Mürina latinul, de nem jól
gondoltam, mert így kiáltott hirtelen, Mürinára mutatva:
- Hekatéra és az összes fekete kutyakölyökre, ha ez a lány nem teljesen olyan, mint Tullia!
Ijedten néztem Mürinára, aki egyetlen szempillantásnyira mintha valóban rád emlékeztetett
volna, Tullia. Abban a pillanatban dőlt el bennem, hogy sem ezeket a leveleket nem küldöm el
neked, sem pedig találkozni nem akarok már veled soha. Ellenszenvet és félelmet éreztem,
ahogy Mürina alakjában téged láttalak magam előtt. A boszorkányvarázslat azonban egykettő-
re elhalványodott, és vonásról vonásra szemlélve Mürina arcát, meggyőződtem, hogy semmi
sincs benne tebelőled. Claudia Procula ennek ellenére kajánul folytatta:
- De, ha a szeme csillogó fekete, orra finomabb vonalú, haja sötétebb, szája pedig egy kissé
teltebb volna, távolról bizony emlékeztetne egy kicsit Tulliára!
Nem tudtam biztosan, hogy csak Mürinát akarja-e csúfolni. De azt hiszem, komolyan mond-
hatta mégis, bár láthatóan töprengett rajta, hogy mi emlékezteti Mürinában terád, Tullia,
amikor egyetlen azonos vonás sincs bennetek.
- Hagyd békén Mürinát, kérlek! - mondottam bosszúsan. - Ő maga is tudja, hogy nem szép. Én
pedig nem akarok emlékezni Tulliára. Beszéljünk görögül! Akarod tudni, mi történt a hegyen,
vagy nem?
- Az ám! Mi történt? - jutottak a dolgok eszébe. - És a názáreti Jézust láttad-e?
- Mindketten láttuk - válaszoltam. - Föltámadt a halálból, és él.
- Él, igen - tette hozzá halkan Mürina.
Claudia Procula különös kérdést tett föl:
- Honnan tudod, hogy akit láttál, valóban a názáreti Jézus volt?
Egy pillanatra zavarba jöttem, mivel ezen soha nem gondolkodtam, és így válaszoltam:
- Az természetes, hogy ő volt. Ki más lehetett volna? Ötszáznál is több ember volt ott, akik
ismerték őt - mondtam, és mosolyognom kellett. - Én is láttam őt szemtől szembe, s ez nekem
elég. Nem közönséges ember ő!
- Ember nem tudhat úgy nézni, mint ő! - erősítette meg a mondottakat Mürina.
Éberen figyelve mindkettőnket, Claudia Procula tovább kérdezősködött:
- Nodehát hogyan láthattátok egyáltalán a holdfogyatkozás éjszakai sötétségében? Nem volt
sötét?
- Sötét volt, igaz - hagytam rá -, de azért eléggé lehetett látni. Őt pedig nem lehet eltéveszteni!
- Természetesen nem, és én nem is kétlem, hogy ő volt - nyugtatott meg Claudia. - Heródes
Antipas orvosa kezelt engem mostanában, és járt hozzám ide, de Heródiás is beszélt róla
bizalmasan, hogy valaki olyan ember mutatkozott Galileában ezekben a napokban, akiben
sokan a názáreti Jézust ismerték föl. A reá vonatkozó közlések azonban ellentmondók voltak,
és a külsejét sem tudta megfelelően leírni senki. Az udvarhoz tartozók nem hitték, hogy Jézus
lett volna. Inkább valaki hibbant elméjű vagy megszállott, aki kezét és lábát szándékosan
sebezte meg a megfelelő helyeken. Talán a tanítványai, akik testét ellopták a sírból, vették rá
ezt az embert, játssza meg őt, és folytassa tovább a népbolondítást.
- Én csak azt mondom, amit hallottam - védekezett Claudia Procula a tekintetemet észrevéve.
- Nem mondtam azt, hogy ez az én véleményem. Nagyon is sokféle lehetőség képzelhető el.
Az orvos a lehető legnagyobb tárgyilagossággal vitatta meg ezt a dolgot más tanult férfiakkal.
Tőle tudom, hogy a pusztaságban, a Holt-tenger partján, egészen elzárkózva lakik egy zsidó
szekta, amelynek tagjai a böjtöléstől, az imádkozástól, a nőktől való megtartózkodástól és a
vízzel való megkereszteléstől szentté lettek, és ezek a szentté lett szektások sem közönséges
emberek már. Mondják, hogy fehér ruhájukból fény sugárzik a sötétben. Titkos kapcsolataik
azonban Jeruzsálemben és másutt is vannak. A nagy Heródes még veszélyesnek tartotta és
üldözte őket. Kénytelenek voltak átmenekülni Damaszkuszba, ahonnan csak az ő halála után
tértek vissza ismét eredeti helyükre. Nem sokat lehet tudni róluk, mivel elzárkózva élnek, az
azonban sejthető, hogy a szekta tagjai - legalábbis a legszentebbek közülük - többet tudnak, és
többre képesek, mint az emberek általában. Több fokozat van ugyanis közöttük a szentektől a
még szentebbekig... Amikor az orvos az említett barátaival beszélgetett, az a lehetőség is
fölmerült, hogy ez a pusztai szekta valami okból a názáreti Jézus működését is figyelemmel
kísérte, és pártját fogta, mégpedig olyan módon, amiről esetleg ő egyáltalán nem is tudott.
Különös gyanúra ad okot például az, hogy Jézust keresztre feszítése után a tanács két tagja
temettette el. Magdalai Mária a hajnali szürkületben fehéren sugárzó alakot látott a sírboltban,
akit ő angyalnak vélt. Jézus tanítványai azonban túlságosan egyszerű emberek, és túlságosan
gyávák hozzá, hogy a testet ellopták volna, ami a pusztai szentek számára viszont egyáltalán
nem jelent nehéz feladatot. Ezután életre kelthették a testet, vagy maguk közül vettek rá
valakit arra, hogy Galileában mutatkozzék meg párszor az egyszerű embereknek. Azt nehéz
megmondani, miért akarják a néppel elhitetni, hogy a názáreti Jézus föltámadt. Talán a
templom tekintélyét akarták ezzel egy kicsit megtépázni? A politikailag iskolázott ember,
mondta az orvos, az okot mindig a politikában találja meg. Eljárásuknak azonban ugyanúgy
lehet vallási oka is, amit csak ők tudnak. Ők azonban sokkal okosabbak, mintsem túlzásba
vinnék mesterkedéseiket. A nagy befejezés pedig, amikor valaki, legyen az bárki is, az ő
alakjában mutatkozik meg a názáreti megbízható híveinek a sötétség borította hegytetőn,
éppenséggel ez volt.
- Magam sem hiszem ezt. Azt mondtam el, amit mások beszélnek. Mégsem tévedhettek a
tanítványai ekkorát a sötétségben sem: hacsak össze nem játszottak. Egy dolgot mondj meg
nekem még! Énrólam beszéltél-e?
- Nem fogom tudni megmagyarázni neked érthető módon, hogy miért, de még ha akarok, sem
tudtam volna rólad beszélni! - mondtam zavartan. - Már csak azért se, mert minden gondo-
latom elszállt, amikor megpillantottam.
Claudia azonban - csodálkozásomra - nem tett szemrehányást.
- Johanna is ezt mondta, ő azonban földet göngyölt a kendőjébe arról a helyről, ahol emlé-
kezete szerint a názáreti Jézus állott. Ezt hozta nekem, hogy meggyógyíthassam magam, vagy
az érintése által, vagy pedig úgy, hogy homlokomra helyezem éjszakára. Nekem azonban
nincs erre szükségem - mondotta rejtélyes pillantást vetve rám.
- Nincs bizony, mivel én is ott voltam a hegyen, és engem is meggyógyított.
Megrökönyödésemet látván elmosolyodott, és a kezét összecsapva kiáltott:
- Meglep? Na, ülj mellém, Marcus, és ülj le te is, te lány, ahová akarsz! Hát nem testemben
voltam a hegyen, hanem úgy, hogy azon az éjszakán, hosszú idők óta először, jó álmot láttam.
Jól tudod, milyen érzékeny vagyok, és mennyire szeszélyes. Azelőtt álmaimban csipdestek,
pofoztak, és a hajamat cibálták, mégpedig olyan valószerűen és annyira világosan, hogy a
dermesztő félelemtől, bárhogyan próbálkoztam, mozdulni sem bírtam. Mikor aztán a hangom
megjött, a saját segélykiáltásomra riadtam föl, azonban oly elkínzottan és a saját verítékemben
úszva, hogy meg sem próbálkoztam az alvással.
- No de hát a hegyről kezdtünk el beszélni - folytatta. - Sokat gondoltam arra a hegyre, és már
csak ezért sem csoda, ha én is ott voltam, talán épp mert olyan érzékeny vagyok, akkor éjsza-
ka, álmomban. Sötét lévén azonban, inkább csak sejtettem, mint láttam, mily sokan várakoz-
nak mozdulatlanul térdepelve körülöttem a földön. Egyáltalán nem féltem. Egyszer csak egy
sugárzó alak lépett elém, akire mégsem mertem ránézni, de nem mintha féltem volna, hanem
mert álmomban is úgy éreztem, jobb nem néznem az arcába.
- Hallod-e a hangom, Claudia Procula? - kérdezte tőlem melegen és megnyugtatóan.
- Hallom, igen - válaszoltam.
- A názáreti Jézus vagyok, a zsidók királya, kit a te férjed, Pontius Pilátus Jeruzsálemben
keresztre feszíttetett.
- Megismerlek, te vagy az! - mondtam. Ő pedig bárányokról kezdett beszélni, amit én nem
értettem, mivel a báránygondozásban nem vagyok járatos, így aztán az eszemben sem nagyon
maradt meg, amit mondott. De mintha ezt mondta volna végül is, szemrehányóan nézve reám:
- Én vagyok a bárányok ajtaja, és nem engedem, hogy a rablók és tolvajok öljék le
bárányaimat!
Valahogy úgy értettem, hogy a tolvajokkal és a rablókkal Pontius Pilátusra célozhatott.
- Nem fogja már üldözni bárányaidat - mondtam neki -, és téged sem gyilkoltatott volna meg,
ha politikai okokból nem lett volna kénytelen.
- Nekem azonban más bárányaim is vannak még! - beszélt tovább is az övéiről.
- Hiszem, mivel jó pásztor vagy - feleltem rá engesztelően.
Szavaimnak megörülhetett, mert azon nyomban válaszolt:
- Te mondád! Én vagyok a jó pásztor, és a jó pásztor az életét is odaadja a bárányaiért!
Szerettem volna elsírni magam, és megkérni, hogy én is az ő báránya lehessek. De nem volt
hozzá bátorságom. Még éreztem, hogy kezét a fejemre teszi, és bár itt fölébredtem, kezét még
az ébredéskor is határozottan magamon éreztem. Ez volt hát a legjobb és legszebb álom, amit
én valaha láttam. Még egyszer végiggondoltam az egészet, részletről részletre, hogy mindent
az eszembe véssek, és el ne felejtsek semmit, majd elaludtam, és aludtam sokáig. Azóta
nincsenek rossz álmaim. Mindezt én úgy értelmezem, hogy meggyógyított engem, de azzal a
feltétellel, hogy Pilátus sem fogja üldözni a híveit.
Claudia Procula vihogott, mint egy süldő lány, de hirtelen, zavartan szája elé kapta a kezét.
- Énnekem csak könnyű volt megígérnem ezt, de persze, Pilátusnak sincs oka rá, hogy a názá-
reti híveit üldözze. Ellenkezőleg. Ha megalakítanák a maguk pártját, egyenesen az ő malmára
hajtanák a vizet, Róma politikájának megfelelően bomlasztva a zsidó egységet. Az álom
persze csak álom, és álmomban bizonyára csak azért beszélt bárányokról, mert egyébként is
gyakran beszélt tanítás közben róluk. Legyen bárány, álmom világos volt, és ugyanazon az
éjszakán láttam, amikor te és ez a leány a hegyen láttátok őt. Rossz álmaimból pedig egyszer s
mindenkorra kigyógyított... Heródes Antipas orvosa azonban azt állítja, hogy gyógyulásomat a
forró, kénes fürdő és az ő kezelése eredményezték. Nem akarom megbántani, adok is neki illő
jutalmat, én azonban azt hiszem, nevess ki, ha akarsz, hogy a názáreti Jézus volt hozzám
irgalmas, és ő gyógyított meg, mivel oly sokat gondoltam reá, és mert annyira rossz álmaim
voltak.
- Akárkit láttatok ott a hegyen, én bizonyosan a názáreti Jézust láttam álmomban! - mondotta
győzelemittas hangon. - No, nem akarlak megbántani benneteket, hiszen nekem Susanna
mondta, ő felismerte, és valóban a názáreti Jézus volt ott a hegyen, úgyhogy nem kételkedtem
benne.
Claudia álmára gondolva megremegtem az örömtől:
- Tényleg azt mondta álmodban, hogy vannak neki még más bárányai is? - kérdeztem
izgatottan. - Mert ha ez így van, akkor a többi bárányért is kilehelte a lelkét! Mürina, hallod!
Nem vagyunk többé idegenek számára!
- Nana, ez a bárány-bolondság most már túlságosan messzire kanyarodik! - nevette el magát
Claudia Procula. - Ismerem én a názáreti Jézust, és meglehetős bizonyossággal hiszem, hogy
halottaiból föltámadt, és hogy Istennek a fia. Susanna megtanított, hogy imádkozni tudjak
hozzá, ha a szükség úgy kívánja, sőt bizonyos parancsolatait is meg akarom tartani, amennyi-
ben titokban tehetem, és anélkül, hogy helyzetemnek ártanék. A császári geniusnak áldoznom
kell mindenesetre ezután is, ha a többi római istenekkel nem is törődnék. A legkínosabb
kérdés azonban számomra az, hogy mit mondjak minderről Pilátusnak. Ő kissé száraz ember,
jogtudós, aki nem nagyon hisz a csodákban.
- Véleményem szerint - mondottam tűnődve, lassan - a leghelyesebb az, ha olyan keveset
mondasz neki a názáreti Jézusról, amennyit egyáltalán lehetséges. Számára kellemetlen volna
az eset, és a jogérzékét is sértené. Kínos volna neki, ha emlékeztetnéd.
- Őróla nehéz tudni, hogy legbensejében mit gondol - jegyezte meg Claudia Procula. - Római
tisztviselőként már elsajátította az érzelmek olyan tökéletes palástolását, hogy már azt is
kétlem, érez-e egyáltalán. Nem rossz ember azért. Kaphatott volna Júdea rosszabb procuratort
is. Nem igazság őt rablónak és tolvajnak nevezni, de persze, az a szokásos zsidó elvakultság!
Mindenesetre igazad lehet. Ha nem kérdezősködik, nem szólok semmiről semmit... Hát akkor,
térjünk át egy másik ügyre! - nézett rám vizsgálódva. - Örömmel látom, hogy az állad ismét
sima, és római polgár módján öltözöl. Bizonyára jó hatással van rád, hogy a hegyen láthattad
őt; már nyugtalan voltam miattad. Féltem, hogy a zsidók teljesen megzavarták a fejed. Olyan
dúlt volt az arcod, hogy akivel a napokban találkoztál, az orvos is megkérdezte tőlem, mi
bajod van. Nem gondolod, hogy ideje volna visszatérni Rómába? Most virágzanak a rózsák
Baiaeban. Közel lehetnél Caprihoz is. Egy itteni barátod kézzelfogható módon tanúsítaná a
háláját irántad, ha pontos tájékoztatással szolgálnál időről időre a császár egészségi
állapotáról. Előre megállapodnánk persze bizonyos kifejezésekben, mivel a császár egészségi
állapotáról való levelezés más módon életveszélyes.
Közben fejét oldalra billentve nézte Mürinát, aki - úgy vélem - nem nagyon tetszhetett neki.
Csontos vállát fölhúzva, gonoszkodóan jegyezte meg:
- Egyévi száműzetés csak elég volt a túl heves szeretőt kissé lehűteni, hogy Tulliának ismét
megfeleljen! Okom van hinni, hogy időközben őneki is sikerült fölbontani a házasságát, és
újat kötni. Kezdhetnétek mindent újra nyugodtan. Nem üldöz téged Rómában a kutya sem, ha
ilyesmit akart volna veled elhitetni!
Bizonyára igazat mondott. Nem fenyegetne Rómában talán semmi veszély sem. De most
belém hasított ez a gondolat. Nem miattad, Tullia, hanem az én esztelen önzésem miatt,
amiért be tudtál csapni vele, hogy majd utánam jössz, Alexandriába.
- Nem megyek én vissza Rómába soha többé! - mondtam keserűen. - És a rózsák puszta
gondolatára is émelygek!
- Legalább hozzánk gyere el! - csábított Claudia Procula. - Caesarea városa nemrég épült
ugyan, de művelt benne az élet, és hasonlíthatatlanabbul pompásabb, mint Heródes Antipas
Tibériása. Hajó is indul onnét mindenfelé, amerre csak kívánkozhatsz. Jó tanácsokat kaphat-
nál, amelyek segítenének, hogy az életeddel kezdhess valamit. A szép zsidó vagy az apró
termetű görög leányok nem tölthetik ki egy római férfiú életét!
A beszélgetést Mürina fejezte be meglepően azzal, hogy csöndesen fölemelkedett ültéből, és
illedelmesen megköszönte Claudia Proculának az őt ért megtiszteltetést. Ezután szépen, nyu-
godtan, előbb egyik felől, majd másik felől képen csapott, és kézen ragadva kipenderített. Az
ajtóból még visszafordult:
- Fenséges Claudia Procula, nem kell tenéked törődnöd azzal, hogy Marcus hová megy, és mit
kezd az életével! Én, Mürina, vigyázok majd, hogy ez a bárány el ne bolyongjon!
TIZENEGYEDIK LEVÉL
Marcus Mezentius Manilianus üdvözli Marcust, aki volt.
Levelem félbemaradt legutóbb, és nem is folytatom. Ezt sem küldöm el Tulliának, nem volna
semmi értelme. Tulajdonképpen az előző leveleket írva is tudtam már a lelkem mélyén, hogy
nem Tulliának szánom őket, kinek puszta neve elborzaszt, és visszatetszést kelt bennem a régi
életem iránt. De Mürinára tekintettel sem akarom a levelet Tulliának küldeni.
Magamnak írom hát, hogy az írottak segítségével évek múltán is úgy idézhessek az emlékeze-
tembe mindent, ahogy történt. Az idő és a távolság elhomályosítja a történteket, és mert az
emlékezet is gyöngül, a legjobb akarat ellenére sokszor hamisan emlékezik az ember. Már
levélírás közben gyötört a gondolat, hogy rosszul emlékezem, túlzok vagy éppen alakítgatom
a történteket. Szándékosan azonban nem teszek ilyet. Úgy van ez, mint ahogy szavahihető
tanúk kerülnek egymással ellentmondásba a bíró előtt, pedig eskü alatt vallanak, s ugyanazt az
eseményt élték át mindannyian.
Énnekem azért is fontos az írás, mivel a beszédet megtiltották. Mást pedig úgysem mondhat-
nék az országról, mint hogy csupán meghalni láttam őt saját szememmel - éspedig a
kételkedés mindenféle lehetőségét kizáró teljes bizonyossággal -, de föltámadva is. Ennek az
elbeszélése azonban meg van nekem tiltva, mivel sem zsidó, sem körülmetélt nem vagyok.
Ha tehát más, az ország titkaiba beavatott személy a dolgokat másként beszélné el, mint én,
csak azt mondhatnám, igaza van, ő tudja jobban. Így is jó rá nekem ez az írás, hogy öreg-
koromban is - már ha az öregkort megérem egyáltalán! - ilyen frissen emlékezhessek
mindenre, mint most. Ezért sok benne a látszólag fölösleges és szükségtelen, aminek csak
számomra volt jelentősége. Így fogok írni pedig ezután is. Éppen ez bizonyít majd mellettem:
aki a fölöslegeset és a lényegtelent ennyire pontosan látta és őrizte meg emlékezetében, a
lényegesre is ugyanolyan pontosan emlékszik bizonyára.
Le is akarom leplezni magam az írással; érzem, hogy milyen hiú, önző és állhatatlan vagyok,
készséges ugyan minden újra, csupáncsak szilárdság nincs bennem Mürina szerint, és olyan
tulajdonság, amire büszke lehetnék. Ezért bölcs dolog mindezt leírnom, hogy emlékezzem, ha
valaha is büszkélkedni akarnék magammal!
Rám parancsoltak, hogy hallgassak. Beletörődöm, és elismerem őszintén, így helyes. A
szilárdság is hiányzik belőlem, olyan vagyok mindenben, mint a víz, amit egyik edényből a
másikba öntenek, s ami az új edény formájához idomul mindig. Legalább friss maradhatnék,
de nem lehetséges, hiszen minden víz megzavarodik, és meg is poshad egy idő múltán.
Amikor már állott víz leszek, ezeknek az emlékeknek az újraolvasásával idézem vissza,
hogyan sejtettem meg az országot.
Hogy miért én, az idegen, kerültem ebbe a helyzetbe, hogy föltámadását tanúsítsam, és orszá-
gát megtapasztaljam? Nem tudom. Mégis még mindig bizonyos vagyok benne, nem
véletlenül. Azt is sejtem azonban magamat ismervén, hogy ez a bizonyosságom idővel
elenyészik.
Történjék gyöngeségem következtében velem bármi, a jövendölés, amit a magányos halász
mondott a tóparton akkor éjszaka, számomra most már remény és ígéret. Hogyan valósul meg,
nem tudom. De e nélkül a halovány remény nélkül túlságosan nehéz volna az élet. Másokhoz,
dúsgazdagokhoz képest én szegény vagyok. Van azonban egy Mürinám, aki reménységemül
adatott; benne megvan az a szilárdság is, ami énbelőlem hiányzik.
Mürina szerint én adattam őneki, hogy különb pásztor hiányában ő pásztorolhasson engem,
ami nem csekély türelmet kíván tőle. Ezt azonban már Jeruzsálemben írom, miután ide hozott
nagy hirtelen, s csak az írásban ugrok vissza a tibériási fürdőbe.
Már nem is tudnám megmondani, mi okozta a civódást tulajdonképpen, amikor oly nagy volt
bennünk az öröm. Claudia Procula lehetett az oka vélhetőleg, hogy Mürina türelmét elveszítve
képen vágott, és a kezemnél fogva húzkodott ki Claudia szobájából.
A fogadóban, szállásunkon azt magyarázta, minél több főrendű asszonnyal találkozik, annál
világosabban látja, hogy ő legalább az, aki, és nem teszi magát másnak, mint ahogy ők. Köz-
ben régi ruháit keresgélte - de nem találta meg -, hogy azon nyomban faképnél hagyjon. Nem
tartóztattam, meg voltam bántva, amiért ilyen gonoszul beszél velem, s ekkora rosszindulattal,
amivel maga Tullia is csak a legelvadultabb pillanataiban vehetné föl a versenyt.
Magahittségemnek alig maradt nyoma. Mürina szerint én elárultam a názáreti Jézust azzal,
hogy Claudia Procula semmitmondó locsogását végighallgattam. Ő ugyanis azt sem hitte el,
hogy Claudia Procula egyáltalán álmodott valamit. Nem tudtam, mire véljem a történteket,
amikor olyan jó természetű és szelíd volt mindig. Most mutatja ki igazi természetét, gondol-
tam, félreismertem őt idáig.
Közben olyan kajánul és találóan mutatott rá hibáimra, mintha a gonosz bújt volna belé. Hogy
lett volna képes különben úgy beszélni, mintha a vesémbe látna, és olyasmiket mondani, ami-
ről semmiképpen sem tudhatott. Alaposan megtépázott bizony, nem maradt bennem és rajtam
megtépetlenül fikarcnyi hely sem, ráadásul pedig mindenben volt annyi igazság, hogy kény-
telen voltam hallgatni. Közben megfogadtam, hogy soha többé nem fogok szólni hozzá
egyetlen szót sem!
Végül lecsillapodott annyira, hogy leült, és fejét a keze közé fogva meredt maga elé:
- Ez vagy te! - szólt. - A legszívesebben itt hagynálak. Neked is az volna legjobb, ha sorsodra
bíználak. De a názáreti Jézusra való tekintettel mégsem hagyhatlak el, ha már egyszer meg-
áldott veled. Olyan vagy ebben a világban, mint bárány a farkasok között, a lábadon sem vagy
képes megállni. Lépten-nyomon becsapnak! Azt azonban nem bírom elnézni, ahogy
csettintgetsz. Tulliára és a sokféle bujaságodra emlékezve! Tedd vissza az aranygyűrűt az
erszényedbe!
- Úgy bűzlesz, akár egy alexandriai selyemfiú! - szimatolt körül fölágaskodva. -
Bojtorjánokkal teli is kedvesebb volna a hajad, mint így kibodorítva. Itt hagynálak, bizony, ha
nem veled jártam volna a galileai ösvényeket, s nem láttalak volna a port nyelni, és a
homlokodról lecsorgó izzadságot törölgetni anélkül, hogy a lábad fáradtságát panaszoltad
volna.
Ilyesmiket vagdosott a fejemhez, amíg a szavakból ki nem fogyott. Én azonban nem alacso-
nyodtam odáig, hogy válaszoljak is neki, sőt tulajdonképpen látni sem akartam, miután ily sok
igazságot mondott rólam. Leírnom sem akarózik, amiket mondott, kiderülnek a hibáim
ezekből az írásokból úgyis!
- Szállj magadba, és gondold meg, igazat mondtam-e vagy túloztam?! - förmedt reám. - Nem
is vagyok hajlandó veled egy szobában lakni ezek után!
Úgy csapta be az ajtót maga mögött, hogy a ház megrendült. Holmijait összeszedni egy
szolgálót küldött hamarosan. Én azonban ügyet sem vetettem az egészre, a fogadós úgyis nyit
szobát annak, aki Claudia Proculának volt a vendége.
Eszemben azonban egyre csak az járt, amit énrólam mondott, és megfogyatkozott kedvvel bár,
de azért hozzákezdtem a történtek följegyzéséhez. A lehető legigazságosabban igyekszem róla
írni, azon vagyok, hogy ne hagyjon nyomot írásomon a keserűség. Több napon át írtam az
elfüggönyözött szobában, enni se jártam ki. Mürina egyszer beszólt, hogy Tibériásba megy
görög síremléket állíttatni a fivére sírjára. Másodszor azért jött, hogy Náthán keres, és vár kint
a szamarakkal. Én azonban megmakacsoltam magam, és nem szóltam hozzá egy szót sem,
csak mutattam, ne zavarjon írás közben!
Ezután nem is kért engedélyt, hogy eltávozhasson a fürdőbe. Utólag hallottam, hogy fölkereste
Máriát Magdalában, később meg Kapernaumban járt Náthán kíséretével.
Nem számláltam a napokat írás közben. Teljesen összekuszálódott bennem az idő, miután
éjszakánként is írtam, amikor az álmosság nem fogott rajtam. Keserűségem lassan oszladozni
kezdett, noha az elalvás és a reggeli ébredés perceiben még egyre a Mürina által mondottakat
forgattam a fejemben. De talán ideje volt, gondoltam, hogy ezeket végül elmondja valaki.
Ritkán sikerült bizony, hogy szívemben alázatos legyek és szelíd, mert hamarosan kibújik
belőlem a gőg, és megint azt gondolom, mégsem vagyok akárki!
Egyszer aztán egy reggelen, amikor még félálomban szundikáltam, hallottam Mürinát bejönni
a szobámba. Éreztem, ahogy néz, és ahogy cirógat gyöngéden, mivel azt hitte, alszom. Örömre
gyúltam a puszta érintésétől, és elszégyelltem magam, amiért ilyen sokáig makacskodtam.
Most persze szerettem volna élvezni a látványt, és megfigyelni, hogyan viselkedik, ezért még
jó ideig megjátszottam az ébredezést. Mürina azonban nyomban eltávolodott tőlem, ahogy a
szemem kinyitottam.
- Okosan tetted tagadhatatlanul, hogy hozzászoktattad magad a szótlansághoz! - szólt hozzám
rideg hangon. - Legalább nem beszélsz ostobaságokat! Ugyanis ezzel, hogy a tintát ontod
szaporán a tekercseidre, nem okozol kárt senkinek! Most azonban szedelőzködj. Eltelt a
negyven nap, és indulnunk kell Jeruzsálembe. Náthán odalent várakozik a szamaraival, fogd a
holmijaidat, rendezd a számlát a fogadóssal, és kövess! Duzzogni ugyanúgy duzzoghatsz
útközben is, akár a függöny mögött!
- Mürina! - kértem. - Bocsásd meg, hogy olyan vagyok, amilyen, és bocsásd meg a sok gonosz
gondolatot is, amit némán gondoltam rólad. De mi tennivalóm nekem Jeruzsálemben? Kérdés
persze, egyáltalán megengedem-e, hogy indulásom és érkezésem idejéről kényedre-kedvedre
döntsd!
- Erről még beszélhetünk útközben! - mondotta Mürina. - Közeledik azonban a zsidók
betakarítási ünnepe, és máris sokan indultak el Jeruzsálembe! Igyekezz te is!
Tulajdonképpen meg sem lepett a javaslat. Énbennem már írás közben megfogamzott a vágy
látni azt is, ami Jeruzsálemben történik a tanítványokkal. A hirtelen indulás sem volt kedvem
ellen való, belefáradván már a sok írásba és a hosszas hallgatásba egyaránt. Örömömet sem
tudtam hát fékezni, amikor Mürinára néztem, megöleltem és magamhoz szorítottam erősen,
meg is csókoltam.
- Beszélj csak ridegen hozzám! Tudom, hogy úgyis jót akarsz! Annak is úgy örültem, amikor
az imént a hajamat simogattad!
Először azt mondotta, csak álmodtam, de aztán ellágyult ő is, és megcsókolt.
- Csúnyán beszéltem veled, elismerem, de azt mind ki kellett adnom magamból. Énnekem
pedig így vagy kedves, ahogy vagy, s ne is képzelj magadról semmi mást! Dehogy akarom,
hogy másmilyen legyél, hiszen ha nem szeretnélek nagyon, ilyen kegyetlenül sem beszéltem
volna hozzád! Dönts hát az elmenésről és az indulásról magad, rendben van! De úgy dönts,
hogy tüstént indulsz velem Jeruzsálembe!
- Égek a vágytól Jeruzsálembe indulni! - erősítettem meg sietve. - Énbennem régóta lappang
az érzés, hogy még egyáltalán nem fejeződött be minden. És különben is, hová mehetnék?
Nincs hely, amit otthonomnak nevezhetnék, oly idegenné lettem a földön; számomra minden
ország ugyanegy.
Mürina a homlokomhoz és mellemhez érintette kezét:
- Én is idegen vagyok a földön. Egyedüli otthonom az ő országa, de alig tudok róla valamit.
Téged is ő bízott reám, hogy legyek a gyöngeségedben szilárdság, amiképpen barátod, s húgod
akarok lenni, minden, amit csak akarsz, és az otthonod is mind a jó, mind a rossz napokban.
Megérintettem én is a homlokát, s keblét, és megcsókoltam még egyszer. Összeszedtem gyor-
san holmijaimat, és útiruhába öltöztem. Fizetéskor derült ki, hogy a fogadós mily előkelő
helynek tartja a fogadóját. Minden pénzemet elszedte volna tőlem erszényestül, sőt még elég
sem lett volna, ha Mürina segítségemre nem siet, és be nem bizonyítja a fogadósnak az elszá-
molásban ejtett tévedések egész sorát. Annál inkább megörültem, amikor ismét Náthánt pil-
lanthattam meg a jól ismert csacsikkal. Útnak is eredtünk azon nyomban, időnket fecsegessél
nem vesztegetve.
Az utat elbeszélnem fölösleges volna; csak annyit, hogy ezúttal Samárián át mentünk, hogy a
Jordán völgyében uralkodó forróságot, és a galileaiaknak a betakarítás ünnepére úton lévő
csoportjait elkerülhessük. Jó időben, még a pünkösdi ünnepek előtt érkeztünk Jeruzsálembe,
Sikhem felől. Megint meglátva a templomot, a várost és a hegyet, ahol őt keresztre feszítették,
olyan reszketés vett erőt rajtam, hogy kis híján leestem a szamaramról. Leszálltam hát, de
reszkettem egész testemben továbbra is, mintha a hideg rázna. Látásom elhomályosult, fogam
vacogott, csak dadogni tudtam, mintha egy villámoktól terhes felhő ereszkedett volna reám
súlyosan és nyomasztóan. Pedig az ég felhőtlen volt.
Hamarosan elmúlt a roham, és már homlokom sem tűnt forrónak, amikor Mürina
megérintette. A szamárra visszaülni mégsem mertem, gyalogoltam inkább. A városba a
messzire bűzlő Hal-kapun léptünk, nem tartóztatva senkitől, mivel a légionisták - akiknek
mondtam, hogy római polgár vagyok - látták a kardot az oldalamon. Különben úgy özönlött a
nép a városba, hogy mindenkit megvizsgálni nem győzhettek.
Karanthész, a szír kereskedő örvendezve köszöntött, mint ahogy én is megörültem, szakállas
képét és hamiskás tekintetét újra láthatván. Mürinára tekintve azonban egymás után többször
is összecsippentette a szemét:
- Te bizony lefogytál a fárasztó úton, bereti Mária! - szólította meg Mürinát. - Hajad és
szemed színe is megváltozott, orrod pedig kurta lett. Tényleg varázslók lakhatnak Galilea
földjén, kezdem már hinni én is, amit mondanak róla!
Szerintem csak ugratásból mondta, hogy bosszantson. Mürina azonban nem vette a gúnyo-
lódást jó néven.
Náthántól el kellett búcsúznunk, és útjára bocsátanunk. Fejét vakarva fogott a velem való
elszámolásba. Amíg én betegeskedtem, ő azonközben is dolgozott a szamarakkal Kapernaum-
ban, és most ezt a keresményt is énnekem számolta el, a napszámon kívül egyebet megtartani
magának abból sem akarván. Én pedig, hogy kedvére tegyek, elfogadtam az elszámolását.
- Jól szolgáltál, derék Náthán! Megbántani sem akarlak azzal, hogy akaratod ellenére tukmál-
jam vissza reád a pénzt. Hanem ezt a négy szamarat tartsd meg legalább az én emlékezetemre
magadnak!
Vágyakozón nézte Náthán a szamarakat, és gyötrődve ugyan, de azért ezt a javaslatot is
visszautasította:
- Nem lehet a tulajdonomban semmi azonfelül, ami a puszta létfenntartásomhoz szükséges.
Akkor leszek nyugodt és boldog, ha abból, amit a te szolgálatodban kereshettem, a szegé-
nyeknek is kiosztottam a részüket. Ilyen módon gyűjtök a magam számára kincseket az ő
országában. Négy szamár azonban a magamfajta számára egész vagyon. Miattuk állandó
gondban élnék, és félve, hogy vagy tolvaj viszi el őket, vagy pedig megbetegednek. Eszem a
lényegesről a kevésbé lényegesre terelődne általuk, és veszíteném el önmagamat abban a
mértékben, ahogy mind erősebben kötődnék a szamaraimhoz.
Szavai megrendítettek, de azért tovább próbálkoztam:
- Fogadd el a szamarakat mégis, Náthán! Bennünket szolgáltak alázatosan a mi jó utunkon, és
még a gondolatát sem szenvedhetem annak, hogy idegeneknek adjuk el őket. Sokan vannak
úton most Galileából Jeruzsálembe a betakarítás ünnepét megünnepelni, közöttük gyöngék és
asszonyok is. Add hát a szamarakat a názáreti Jézus szószólóinak ajándékba. Legjobban a
szent férfiak tudják, miképpen lehet a négy szamarat fölhasználni a gyöngék javára, őköztük
nem lesz erről vita.
Ez a gondolat tetszett Náthánnak is.
- Engedjük valóban ezeknek a csacsiknak, hogy az övéit szolgálhassák továbbra is! - mondotta
megnyugodva. - Így már valóban helyes a döntés!
- Azt kívánod-e, hogy visszatérjek még jelenteni, ha valami fontosat hallok? - kérdezte némi
habozás után.
- Nem, Náthán! Nem akarok én sem kémkedni, sem szaglászni olyan dolgok után, amiktől
eltanácsoltak! - ráztam a fejem. - Ha a szándék az, hogy még halljak felőlük, hallani fogok
úgyis. Tenéked azonban nem kell énvelem törődnöd! Arra legyen gondod inkább, hogy
magadnak legyenek kincseid az ő országában!
Így váltunk el egymástól. A levegőt kékesvörösre festette a leszálló nap. Valahogy lehangolt-
nak éreztem magam annak ellenére, hogy Mürina mellettem volt. Pillantásomat sem volt
kedvem a zsidók pompás és nagy hírű templomára emelni; ugyanolyan kísérteties érzés vett
rajtam erőt, mint Galileába való indulásomat megelőzően. A város zsúfolásig volt
emberekkel, és nem csak Júdeából és Galileából valókkal, most szinte mindenik országból
érkeztek, amikben egyáltalán éltek zsidók.
Mindennek ellenére boldog voltam a szír Karanthész emeleti vendégszobájában, ahol egyszer
csak azt kezdtem érezni, hogy az addig a város fölött széjjelterülő roppant erő most már
engem ragad meg, és sodor magával, mint szikrát a szél. Két kézzel kapaszkodtam Mürinába,
ő pedig a nyakamat ölelte át. Ekként ültünk a sötétedő szobában egymás mellett. Nem voltam
már egyedül, és nem is akartam egyedül lenni.
Hamarosan a szír Karanthész jött, és hozott egy meggyújtott lámpát, de amikor meglátott így
egymás mellett bennünket, hangját lehalkította, lábujjhegyen mozgott, és még fecsegni sem
kezdett szokása szerint, amire pedig bizonyára kedve lett volna. Kívánunk-e ennivalót, tuda-
kolta, amire csak fejünkkel intettünk nemet, én magam egyenesen úgy érezvén, egyetlen falat
sem csúszna le a torkomon ebben a lelkiállapotomban. Ezúttal Karanthész sem erősködött,
hitt nekünk.
Leguggolt a padlóra elénk, és onnan lentről nézett föl reánk; nézésében azonban nem volt
gúny, hanem inkább aggodalom és tisztelet.
- Mi van veled, uram, Marcus? Mi történt? - kérdezte alázatosan. - Mi az, ami bánt benne-
teket? Szívem fáj, ha reátok nézek! Mintha vihar készülődne, pedig az ég csillagos. És amikor
a szobába léptem, fényt láttam sugárzani az arcotokról.
Nem tudtam neki válaszolni, Mürina sem válaszolt. Fölállott hát, és fejét lehajtva kióvakodott
a szobánkból.
Ezen az éjszakán együtt aludtunk. Sokszor ébredtem föl közben, de mert Mürinát érezhettem
magam mellett mindig, nem féltem. Alvásomból is arra véltem fölérezni, hogy az arcomat
simogatja, és tudtam, ő is biztonságban érzi magát mellettem, és nem fél.
Másnap volt a zsidók sabbatja. Láthattuk, amint nagy csapatokban iparkodtak a templomukba,
mi azonban ki sem mozdultunk szobánkból, pedig mehettünk volna, minket a sabbat-törvény
nem kötött. Egyikünk sem érzett azonban vágyat kimozdulni. Ritkán szóltunk egymáshoz,
akkor is inkább azért, hogy egymás hangját hallhassuk. Mürina mesélt a gyermekkoráról, és
egymás nevét mondogattuk, mivel a nevem Mürina által kedvessé lett számomra ugyanúgy,
ahogy Mürina is örült nevének, amikor én mondtam azt fennhangon.
Így kezdtünk összenőni, összeszokni egymással ezen a csöndes napon, s így kezdtük el a
közös életet is Jeruzsálemben. Nagy kényelem volt ez a számomra, akinek igen nehéz lett
volna az életét egyedül folytatnia, noha még azt sem értettem teljesen, mily nagy ajándékot
kaptam az ismeretlen halásztól, aki Mürinát megtalálni a tibériási színházba küldött. Egyetlen
rossz szót sem mondottunk egymásnak aznap. Este is kettesben vacsoráztunk, és másnap
hajnalban együtt ébredtünk föl a zsidók pünkösdjére.
Rajtam azonban, nyomban ébredésemet követően, nyugtalanító érzés vett erőt, és késztetett a
szobámban járkálni föl és alá. Ami azonban ennél rosszabb, már megint reszketett minden
tagom, és - noha forró nap ígérkezett - dideregtem is. Akkor sem tudtam megnyugodni,
amikor Mürina megsimogatta homlokomat, s még én tettem neki szemrehányást:
- Miért jöttünk mi tulajdonképpen Jeruzsálembe, és mi tennivalónk van itt nekünk? Nem a mi
városunk ez, hanem az övék, és az ünnep sem a mi ünnepünk, hanem az övéké!
- Ily rövid a türelmed? - korholt szelíden Mürina. - Idegen létedre te szólíttattál el
föltámadását tanúsítani. Annak tanúsítására már nincs türelmed, hogy a tanítványoknak tett
ígéretét miképpen tölti be? Ők akár tizenkét esztendőt is készek várni reá, te pedig egyetlen
napi várakozásba belefáradsz!?
- Én nem tudom, mit ígértek nekik, és nincs hozzá közöm! - mondtam türelmetlenül. - Köszö-
nöm, amit kaptam, énnekem elegendő az is, amíg élek. Miért kérnék még többet, amikor
máris átélhettem olyat, amiért királyok és fejedelmek irigykedhetnek rám!
- Ha egyszer ebben a városban feszítették őt meg, itt szenvedett és halt meg, és itt támadt föl a
sírjából - csökönyösködött Mürina -, nekem bizony ér ez a város annyit, hogy akár tizenkét
esztendeig is várakozzam benne!
Zaklatottságomban alig tudtam egy helyben maradni, és az eszem már azon járt, hogy az
Antonius-várba menjek-e Adenabar századossal találkozni, cirénéi Simont keressem-e föl,
vagy esetleg a bölcs Nikodémust.
- Ebből a szűk szobából menjünk ki legalább! - indítványoztam végül is. - Jó volna elmennem
a bankáromhoz, Arisztainoszhoz és átnézni számadásait! Most bizonyára odahaza van, az
ilyen ünnep őneki is nagy nap!
Mürinának nem volt ellenvetése. Kimentünk, de mikor a szűk utcából nyíltabb helyre értünk,
szorongásom még fokozódott; úgy éreztem, a mellemet veti szét, s bordáim szinte szétpattan-
tak. Meg kellett állnom, hogy Mürina kezében megkapaszkodva kifújhassam magam.
Fölnéztem az égboltra, az ég azonban nyugodt volt, csak valami egészen finom, füstszerű
réteg takarta, ami a nap fényét vörösesre színezte. Jele sem látszott viharnak, és a hőség sem
volt semmivel sem nagyobb, mint ahogy ilyenkor, aratás után szokott. Nyomottságomat és
nyugtalanságomat nem tudtam megmagyarázni semmivel.
Fegyelmeztem magam, amennyire tudtam, és Mürinát - hogy kedvére tegyek - fölvittem a
templomba, a pogányok udvarába és a csarnokba, ahol már akkor - azaz egészen korán reggel
- nagyban ment az üzletkötés és a pénzváltás. Először odabent sétálgattunk kéz a kézben,
majd kimentünk, és hogy a nagyméretű korinthoszi bronzkaput is megmutathassam
Mürinának, amit a zsidók a világ egyik csodájának tartanak, elsétáltunk a templom keleti
oldalához. Ott azonban már érződött a Kidron felől a szennyvíz bűze, pedig a Kidron-völgy a
húsvéti ünnepeket követően, amikor én jártam arra, még szennyezetlen volt. Visszafordultunk
hát, és elindultunk Arisztainosz háza felé.
Alig értünk a fórumra, amikor erős szélzúgásra emlékeztető, különös hangot hallottunk a
felsőváros irányából. Olyan erős hang volt, hogy mindenki más is a felsőváros felé fordult, és
kutatta kíváncsian, mi lehet az. Azonban sem forgószél nem látszott, sem felhő. Arrafelé
mutogattak mégis néhányan, és állították, hogy villám csapott a felsővárosra, és azt a villám-
csapást ők látták is. Dörgést azonban nem lehetett hallani. A rendkívül szokatlan, inkább
természetfölöttinek tűnő hang nekem azt a házat juttatta az eszembe hirtelen, amelynek a felső
szobájában jártam egyszer. Megragadtam Mürinát, és vontam őt magammal odafelé. A kíván-
csiságtól űzetve mások is iparkodtak arra, mivel a különös hang abból az irányból hallatszott.
A régi városfal kapujánál már teljes volt a csődület. Az emberek egymást taszigálták izgatot-
tan, hogy minél gyorsabban továbbjuthassanak. Közben egymás között találgatták sokféle
nyelven - ki-ki a maga nyelvén -, mi történhetett vajon. Voltak, akik azt kiabálták, egy ház
omlott össze a felsővárosban, mások azonban azt állították, földrengés hangja ez.
A nagy épület azonban, szerencsére, sértetlenül állott a helyén, magasba szökő falai között
őrizvén titkait. Százszámra voltak emberek az épület körül máris, és még érkeztek egyre
többen. Fokozódott a tolongás. A ház nyitott kapujából a názáreti Jézus tanítványait láthattam
éppen kilépni és elindulni meg-megtántoruló lábakkal, csillogó szemmel, s kipirulva és
mámorittasan az emberek közé, hol ezt, hol pedig amazt szólítva meg közben az ott állók
közül, akik ijedten csináltak számukra helyet.
Hallani lehetett, amint a tanítványok hangosan és erősen beszélnek kivel-kivel a maga saját
nyelvén, ami olyan nagy kíváncsiságot ébresztett, hogy a hozzájuk közelebb állók csitítani
kezdték a távolabb lévőket. Lassan, lassan el is csöndesedtek az emberek, és csak a mámor-
ittas és elragadtatott állapotban lévő tanítványok különféle nyelveken mondott szavai vissz-
hangoztak az épület környékén.
Egyikőjük, akinek a nevét sem tudtam, eljutott mihozzánk. Emberfölötti elragadtatottságot
tükröző arcából erő áradt, és egy lángnyelvecskét is láttam a feje fölött libegni. Énhozzám
latinul szólott, egyenesen a szemembe nézve, mégis olyan elragadtatottságban, amiben aligha
is láthatott, s amelyben a szeme az országra tapadt inkább, mint reám. De világosan latinul
beszélt, mégpedig olyan gyorsan, hogy sem követni, sem megérteni nem tudtam, amit mon-
dott. Éntőlem Mürinához fordult, és görögre váltott át, de továbbra is kiáltva és oly gyorsan
beszélt, mint akiből ellenállhatatlan erő löki s húzza az egymás sarkára taposó szavakat,
követni tehát a Mürinának mondottakat sem lehetett. Föl nem foghatom, hogy ez a napégette,
szikár, tanulatlan falusi hogyan volt képes latinul s görögül ilyen gyorsan és könnyedén
beszélni.
Amikor ellépett mellőlünk, ereje úgy sodort bennünket félre az útjából, mintha csak falevelek
lettünk volna a szélben. Az erő csinált számára utat oda, ahol megállott megint, hogy másokat
szólítson meg, és beszéljen velük olyan nyelveken, amiket még soha nem is hallottam.
Ugyanígy jöttek-mentek a többi tanítványok is, az embertömeg pedig örvénylett körülöttük.
Elamiták és médek, arabok és krétaiak, és az idegen országokból érkezett jámbor zsidók
karjukat döbbenten az ég felé emelve kezdték egymástól kérdezgetni, honnan és hogyan
tudhatnak a műveletlen galileaiak a maga nyelvén beszélni mindenkivel. Arra az emberek
azért ráéreztek, hogy az izgalmi állapotban lévő tanítványok Isten nagy tetteit magyarázták
kinek-kinek a maga nyelvén, és azt csak azért nem értették, mivel ennyire gyorsan beszéltek.
- Nem a maguk erejéből beszélnek - mondottam Mürinának. - A lélek szól belőlük!
Az embercsoport már ezrekre gyarapodott. Az utolsókul érkezettek egymással vitatkoztak
lelkesen, és egymástól kérdezgették, mit jelenthet mindez. Gúnyolódok is akadtak a csoport-
ban természetesen, akik az egészen nevettek, és azt állították, hogy a galileaiak már éhgyo-
morra annyi édes bort vedeltek, amitől még mindig pityókosok. A csúfolódók is helyet adtak a
tanítványoknak, de ők se tudták volna megmondani, miféle erő az, ami őket is elsöpri a
nyelveken szóló tanítványok útjából.
A tanítványok ugyanis - anélkül, hogy az erő bennük megfogyatkozott volna - még mindig
nyelveken szólottak. Engem azonban újabb gyöngeség fogott el, imbolyogni kezdett körü-
löttem minden, és hogy a lábamon megállhassak, Mürinába kellett belekapaszkodnom. Meg-
látva sápadt arcom és verítékező homlokom, azonnal az árnyékos udvarra vezetett, ahonnan az
ámuló szolgálókon kívül egy egész asszonycsapat nézelődött kifelé; mégsem szólt reánk
senki. Mürina rám parancsolt, feküdjek a fa árnyékába, s fejem az ölébe vonta. A roppant
megrázkódtatás következtében bizonyára elvesztettem eszméletemet, mert amikor fölébred-
tem, azt sem tudtam, hol vagyok, és mennyi ideig lehettem magamonkívül.
Tagjaim hidegek voltak, egyébként azonban megnyugodtam, mintha kipihentem volna az
eszméletvesztéssel minden bajomat. Továbbra is Mürina ölében pihentetve fejemet, szét-
néztem magam körül. A földön guggoló asszonyok között Máriát, Lázár nővérét, s magdalai
Máriát láthattam, de fölismertem Jézus anyját is. Arcukról olyan megigézettség és tisztaság
sugárzott, hogy egy pillanatra nem egyszerű földi halandóknak, de asszonyi alakot öltött
angyaloknak láttam őket.
Fejemet a kapu és a hangosan morajló emberek tömege felé fordítottam, és Simon Pétert
pillantottam meg a köréje gyülekezett tanítványok csoportjában, amint bátor és nyugodt
hangon kezdett beszélni a jelenlévőkhöz. Beszédében már nyoma sem volt az iménti elra-
gadtatottságnak, most már a maga galileai nyelvjárásában beszélt, beszédében a prófétákra is
hivatkozva. Szólott a názáreti Jézusról és föltámadásáról, hogy miként ébresztette föl őt az
Isten, és végül az ígéretről, ami szerint az Atya reájuk fogja árasztani a szentlelket, s amelynek
megtörténtét a nép most saját szemével láthatta, és saját fülével hallhatta. Ő azonban csak úgy
beszélt, mint zsidó a zsidókhoz. Csalódva fordultam el tőle, és a szent asszonyokra vetettem
kérő tekintetet.
Magdalai Mária szánt meg, és üdvözölt nevemen szólítva és a helyéről fölemelkedve, hogy a
többieknek megmutassa, ő ismer és nem tagad meg engem. Tikkadt hangon tudakoltam tőle,
mi történt. Magdalai Mária mellém telepedett a földre, s kezemet kezébe véve fogott a
történtek előadásába:
- Most is a felső szobában voltak mind a tizenegyen, és még egy bizonyos Mátyás, akit ők
választottak tizenkettedikül maguk közé. Egyszerre csak - mintha forgószél kerekedett volna -
roppant zúgás támadt odaföntről az égből, s töltötte be a szobát, amelyben voltak, és ugyan-
akkor tüzes lángnyelvek ereszkedtek reájuk. Ilyenképpen töltötte be a szentlélek őket, és
kezdtek nyelveken szólni úgy, amiként azt hallhattad te is.
- Ezt ígérte nekik a názáreti Jézus? És ennek az ígéretnek a betöltésére várakoztak? -
kérdeztem.
- Magad hallhattad, Péter már kerülgetés nélkül nevezte őt az egész nép füle hallatára Krisz-
tusnak - válaszolta magdalai Mária -, miközben a többi tizenegy ott állott mellette félelem
nélkül. Honnét jöhetett volna ez a bátorság és erő máshonnan, mint a lélektől?
- De csak Izráel népéhez beszélt most is! - panaszoltam, mint a gyermek, akitől elvették az
ajándékot.
- Halld, Izráel, és tudd - mondotta Péter ugyanakkor, zsidóként szólva a zsidókhoz továbbra is
-, hogy Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, maga Isten tette a mi urunkká és Krisztusunkká.
- Azonnal megkövezik, ha ilyeneket mond! - kiáltottam föl, magamról el is feledkezvén a
miatta való aggodalomban.
Mégsem történt semmi efféle. Ellenkezőleg: a tömeg csendben maradt és mozdulatlanul,
mintha a Péter mondotta vád az emberek szívéig hatolt volna. Tétova kérdezősködést lehetett
hallani az emberek között:
- Mit kellene tennünk, emberek, testvérek?!
- Javuljatok meg - kiáltotta messzire szárnyaló, hatalmas hangján Péter -, s vegyétek föl a
keresztséget Jézus Krisztus nevében, hogy bűneitekre bocsánatot nyervén a szentlélek aján-
dékát is megkaphassátok! Tinéktek, a ti gyermekeiteknek és a távolba szétszóródott zsidó
atyánkfiainak adatott ez az ígéret, titeket hív az Úr, a mi Istenünk.
Ilyen módon leplezte le az ország titkát és értette meg velem, hogy a lélek ereje alatt sem
irgalmaz nekem, és csak a zsidókat hívja, csak az övékének és a szétszóratottságban élő, de
azért a törvényeket megtartó és az Izráel Istenét szolgáló körülmetélteknek hirdeti az ígéretét.
Ekként semmisült meg az én végső reményem, hogy közösségükbe még valaha bejuthatnék.
Azt azonban, hogy a názáreti Jézusról és föltámadásáról tudomásom van, Péter sem tagadhatja
meg tőlem.
- Péter lassú és önfejű ember, de hite sziklaszilárd, és bizonyosan felnő majd feladataihoz is -
vigasztalt magdalai Mária a bánatomat látva. - Most ugyan éppen a világvégének az elközelí-
téséről beszélt, Joel prófétára hivatkozva, holott az Olajfák hegyén éppen Jézus figyelmeztette
őket, amikor együtt volt velük, hogy az időt s a percet, amit az Úr jelölt ki a maga hatalmával,
nem az ő dolguk tudni. Jézus ugyanis a negyven nap letelte előtt is megjelent nekik az Olajfák
hegyén, és innen is tűnt el azután egy felhőben előlük, s beszélt az országról, amiből ők akkor
is valami olyasfélét értettek, hogy az országot Jézus még a negyven nap letelte előtt maga
fogja Izráelnek és nekik megépíteni. Ne veszítsd el hát reményeidet, Marcus!
Mindez új volt számomra, és figyelmesen hallgattam.
- Hát már nem is titkolják az asszonyok elöl, ami történik velük? - kérdeztem. - És azt
elmondották-e, miféle felhő ragadta el Jézust?
- Most már nem titkolnak semmit - mondotta magdalai Mária elégedetten. - A hús és vér titkát
a kenyérben és a borban, a hegyen magyarázták el, amikor csak százhúsz hívük volt. A
negyvenedik napon Jézus a Betánia közelében lévő Olajfák hegyére vezette őket, és rájuk
parancsolt, hogy maradjanak Jeruzsálemben, s várják az ígéret betöltését. János vízzel keresz-
telt, mondotta, titeket azonban nemsokára szentlélekkel keresztelnek meg. Ez történt meg a
mai napon, s ennek az ereje látszik rajtuk és bennük. Ebből értették meg, hogy többször már
nem fog megmutatkozni előttük sem. Nem szándékozom vitatkozni velük, de bizony moso-
lyognom kell, amikor csak most próbálnak szavakká formálni olyasmiket, amiket az én
szívem már az ő életében is bizonyosan tudott.
Amíg így beszélt, addig én az udvar fáit, az ezüstösen csillogó leveleket, a felső szobához
vezető lépcsőt, s a vaskos és nehéz faajtót nézegettem, hogy a látottakat magamba véssem, és
ne felejtsem el soha. Az iménti erőtlenség következtében szelíd lettem ismét és alázatos, és
úgy gondoltam, énnekem az is elegendő, hogy a helyet, ahol az ország valósággá lett,
megláthattam.
- Énnekem el kell mennem, nehogy veszekedést szítsak a jámbor férfiak között - mondtam,
még mindig reszketve a gyöngeségtől. - Engem az erő eldöntött, és ezt ők annak jelének
tekintették bizonyára, hogy az ország kapujából visszautasíttattam.
Szerettem volna azonban magdalai Máriát megáldani, s a jóságát megköszönni legalább, de
erre kevésnek éreztem magam. Jószándékomat arcomról olvashatta le:
- El ne feledd - vigasztalt kedvesen -, hogy egyet máris elsegítettél elébe Izráel tévelygői
közül. Bereti Mária azóta szerencsésen megtartotta menyegzőjét, és már haza is tértek új
otthonukba. Nem hiszem, hogy a tanítványok közt akadt volna csak egy is, aki ennyit tegyen
érette! Azután ott van az asszonyok között Susanna, aki szintén áld téged a hozzá való
jóságodért! Tudd hát, hogy bárhová kerülj, vannak közöttünk néhányan, akik, noha idegen
vagy, titokban azért imádkoznak érted.
- Nem, nem! Énnekem minden cselekedetem önző és tisztátalan - ellenkeztem. - Nem hiszem,
hogy volna egyetlen is, amit érdememnek lehetne tekinteni. Ami jó van bennem, csak annyi,
hogy Jézust Krisztusnak, azaz Isten fiának hiszem és vallom. Ez sem az én érdemem, hiszen
mindezt a saját két szememmel láttam, és az tanúsította számomra!
- Marcusnak valóban nincs más érdeme, mint a gyöngesége - szólalt meg Mürina. - Ez
azonban egyszer még erővé változik benne, amikor mindent az ország tölt be majd! Addig
pedig én vagyok az ő vigasza, mivel én soha életemben nem fogok megszomjazni. Bennem
van forrása az eleven víznek, és abból neki is jut annyi, hogy ő se szomjazzék!
Új szemmel néztem Mürinára, szemem azonban - nyilván testi gyöngeségem miatt -
becsapott. Mintha egy fényes angyalt láttam volna a helyén, nem halandó embernek hittem őt,
de az én testbe öltözött védőszellememnek, akit azért küldtek mellém, hogy le ne tévedjek az
útról. Annál inkább különösnek tűnt ez, mivel már Joppéba jövet találkoztam vele a hajón,
tehát jól ismertem a múltját.
Keze, amellyel a hónom alá nyúlt, hogy az udvarról a nyugtalanul zsongó emberek közé
visszavezessen, mindenesetre emberi kéz volt. Odakint sokan kérdezősködtek tanácstalanul,
mit kellene tenni, és sokan szaggatták meg ruháikat a bűnvallás jeleként. Számuk oly nagy
volt, hogy a tizenkettő - Péterrel élükön - elindult velük a városból ki a tóhoz, hogy Jézus
Krisztus nevében megkereszteljék mindazokat, akik megtérnek, és bűnbocsánatot kívánnak
nyerni. Mürina, bár aggodalmaskodva, de azért hajlandó volt a nyomukban vezetni, hogy az
eseményeket továbbra is figyelemmel kísérhessem.
Tanúsíthatom, mivel saját szememmel láttam, hogy a tizenkettő miképpen keresztelte meg a
tóban mind ama izráeli férfiakat, akik ezt maguk is akarták, s miképpen helyezte azok fejére
kezét, egyfelől bűnbocsánatot adván számukra ezzel, másfelől pedig lelket a bennük lévő
lélekből. Asszonyokat is kereszteltek. Minél többnek juttattak a lélekből, annál érezhetőbb lett
az emberek között az öröm, és annál többen iparkodtak hozzájuk jutni, és elnyerni a kereszt-
séget. A férfiak egymást ölelgetve énekelték Izráel öröménekeit. Megint mások nyelveken
szóltak, és szemüket kifordítva, vöröslő arcukon az elragadtatottság kifejezésével, ütemesen
dobogtak. Így folyt ez egészen estig, ameddig is - amint ezt utólag hallottam - háromezer
embert kereszteltek meg.
Akadályokat egyetlen zsidó elé sem gördítettek, a gazdagokat ugyanúgy elfogadták, mint a
szegényeket, vagy a bénákat és a koldusokat, de még a rabszolgákat is, semmiféle különbséget
sem tévén köztük. Erejük sem apadt el, jutott belőle elegendő mindenkinek. Én mégis
elszomorodva indultam haza alkonyattájt. Mily könnyen kapnak bűnbocsánatot most azok is -
gondoltam -, akik még nem olyan régen „feszítsd meg”-et kiáltozva követelték Krisztus
keresztre feszítését Pilátus előtt, mert bizony jó néhány ilyen akadt a rémült, bűnbánó zsidók
között.
Még talán én is elvegyülhettem volna közöttük a lelkesültség e napján. De hát nem akartam
rászedni a szószólókat, és különben is, egy csupán tévedésből történt keresztelésnek értéke
sem lett volna számomra! Meg azután valószínűleg úgyis fölismerte volna a rómait a bennük
munkálkodó lélek, és visszautasítottak volna bizonyára! Ezt persze, nem tudhatom biztosan,
mivel meg sem kívántam próbálkozni a csalással.
Másnap is összetörtnek éreztem magam; de Mürinát, ahogy engem ápolgatva járkált
Karanthész vendégszobájában le s föl, még mindig angyalnak láttam. Egyszerre belém hasított
a felismerés, hogy valami történhetett bennem, amíg az udvaron hevertem eszméletlenül.
Valahogy átlátszóbb és egyszerűbb lettem, mint voltam, és hiábavalóságokra sem gondolok
annyit, mint azelőtt.
Szíriái házigazdám egy napon bekopogott hozzánk.
- Még nem is beszéltél semmit Galileáról! - kezdte. - Mért szótlanodtál el mostanában
ennyire? Hát arról hallottál-e, hogy a városban is történtek ahhoz a keresztre feszített
názáretihez fűződő csodák, akinek a dolgait mindig oly nagy figyelemmel kísérted? A
tanítványai visszajöttek, és kijelentették, ők kapták meg tanítójuk varázserejét. Meg is
vadították az embereket teljesen, úgyhogy a szülők a gyermekeiket és a gyermekek a szüleiket
hagyták el azért, hogy őhozzájuk csatlakozhassanak. Félelmetes erejű varázslók lehetnek
valóban, mivel sokukat arra is rávették, hogy mondjanak le vagyonukról. Azóta aztán a
templom előcsarnokában jártatják a szájukat, a tanácstól sem félvén, minden vagyonukat
közösen kezelik, s a hívek hajlékában sűrűn tartanak titkos szertartásokat. Olyan tiszteletre
méltó zsidók is megkapták ezt a názáreti fertőzést, és ismerik el Izráel királyául őt, akikről el
sem lehetett volna képzelni.
Nem válaszoltam Karanthésznek, nem vagyok én tanítómestere. Van módja rá, menjen el
meghallgatni a tizenkettőt! Hogy nem kapott választ, elkedvetlenedett, de azért tovább
faggatott:
- Mi történt veled, és mi a szándékod tulajdonképpen, hogy csak heverészel naphosszat?
- Lehet, hogy követni fogom a tanácsodat - mosolyogtam szomorkásan -, és házat építtetek
meg fákat ültetek. Az is van olyan jó tanács, mint a türelmes és a kitartó várakozásra való
biztatás. Arra kell csak nagyon vigyáznom - tettem hozzá sóhajtva -, hogy a szívem semmihez
se kötődjék túlságosan, ne szeressek meg semmit annyira, hogy ha a szükség úgy hozza,
lemondani kész ne legyek róla.
- Úgyis itt kell hagynunk egyszer mindent - sóhajtott föl Karanthész -, amikor az a nap
elérkezik, az azonban távol legyen még mindkettőnktől.
- Igaz, hogy a galileai varázslók a halhatatlanság varázsszerét is a birtokukban tartják? -
kérdezte némi tűnődés után.
Erre sem mertem válaszolni sem ezt, sem azt. Van alkalma egyenesen a názáreti Jézus híveitől
kérni felvilágosítást.
- Megváltoztál, római Marcus! - tápászkodott föl Karanthész. - Nem olyan vagy már, mint
amikor Galileába indultál. Jobb vagy-e vagy komiszabb, mint voltál, azt nem tudom. Azt
azonban igen, hogy a Galileából hozott Mürina csöndes szavú leány, kinek a közelében lenni
is nagyon jó. Amióta itt van, jobban megy a bolt, és a feleségem sem ver a papucsával egész
nap, mint ezelőtt. Tulajdonképpen nem is volna csúnya, ha egy cseppet kigömbölyödne.
Nevetnem kellett, de azért megdorgáltam szavaiért.
- Te csak ne törődj a Mürina gömbölyödésével és fogyásával! Énszerintem egyébként is úgy
szép, ahogy van, énnekem pedig ősz hajjal és fogatlanul is szép lesz, ha addig találnánk élni.
Karanthész jókedvűen távozott, miután engem is sikerült jókedvre hangolnia. Mürina egyéb-
ként valóban naponta szépült a szememben. Abbahagyván a vándorló életet, a rendszeres
étkezéstől lassan és észrevétlenül egészen kiteljesedett, már arca sem volt olyan keskeny, mint
azelőtt. Amint rágondoltam, gyöngédség ébredt bennem, és jókedvre derültem, ami azt mutat-
ta, hogy mégsem angyal ő, de velem egyszabású emberi lény, mégpedig asszony.
Mürina épp a templomba ment, amelynek előcsarnokában a tizenkettőből kettő vagy három
tanította mindennap a megkeresztelkedetteket és a kíváncsiakat, hirdette a föltámadást, és tett
Jézusról bizonyságot mint Krisztusról. Kissé erőre kapva én is felöltöztem, s a hajamat rendbe
hozva, hogy a Jeruzsálemből való elutazásunkra előkészüljek, Arisztainoszhoz, a bankárhoz
indultam. Arisztainosz rendkívül szívélyesen fogadott, és nyomban élénk beszélgetést kezdett
velem:
- Láthatólag használt neked a fürdőzés! Nem vagy olyan nyugtalan, mint előtte. És római
módon öltözöl ismét! Ez a helyes! Figyelmeztetlek azonban, hogy ha még nem hallottad
volna, a galileaiak visszatértek a városba, és meglehetős kavarodást okoznak. Nyíltan hirdetik,
amit persze gondolkodó ember el sem hihet, a názáreti Jézus föltámadását. Az írásokat a
maguk kényére-kedvére meghamisítva, Messiásnak nevezik őt, és azt állítják, hogy a
bűnbocsánat nyújtására közvetlenül és egyenesen Jézustól kaptak hatalmat. Az írásokban mint
sadduceus, magam is hiszek, a szájhagyományokban és a farizeusok lehetetlennél
lehetetlenebb törvénymagyarázataiban azonban nem. A föltámadásról való beszéd pedig,
amire a farizeusok is hajlanak kissé, teljes értelmetlenség. Mégis minket, zsidókat szoktak a
vallási dolgainkban türelmetlenséggel vádolni, holott ez is csak a türelmünket mutatja, hogy
különféle szektákat engedünk egymással versengeni. A názáreti Jézust sem feszítették volna
keresztre soha, ha nem gyalázza az Istent. Az istengyalázás az egyetlen, amit nem tűrünk.
Most mintha valami újabb széthúzás volna közöttünk az ő neve alatt kialakulóban. Az, hogy
ennek terjedését megengedjük-e vagy se, majd még kiderül. Embereket keresztelnek, amit
mások is megtettek ezelőtt, emiatt hát nincs okunk a rosszallásra. Azután betegeket
gyógyítanak, mint mondják, és ahogy a tanítójuk gyógyított; de hiszen őt sem emiatt üldözték,
még azt is csak a farizeusok kifogásolták, hogy sabbatkor is gyógyított. Tanaik között a
legveszedelmesebb az, hogy a javak közösségét hirdetik. Értelmesnek látszó emberek képesek
a földjüket eladni, és a pénzt, amit kapnak érte, a tanítványoknak adják, akik meg a hívek
között osztják szét azok szükségletei szerint. Ez a tanítás nem egyéb, mint a tizedfizetés
kijátszása, és igen körmönfont eszköz az adózási kötelezettségek megzavarására. Ennek
következtében ugyanis sem gazdagok, sem szegények nincsenek közöttük. A vezetőink
gondban vannak emiatt, mivel úgy hitték, hogy a názáreti keresztre feszítésével sikerült
lecsillapítani mindent. De nem akarunk mi üldözni senkit. Azt azonban, hogy a galileaiak
bátorsága honnan ered, egyáltalán nem értjük. Talán megtudták, hogy Pontius Pilátus sem
engedi üldözni őket. Ezt, ha csak kerülő úton is, de tudomására hozta a nagy tanácsnak. Ez a
római politikában a legbántóbb! Nem sértelek az őszinte szavakkal, ugye, de te úgyis ismered
a szokásainkat, és barátok vagyunk! A procurator most valóban moshatja a kezét, és gúnyolhat
bennünket: íme, magatok is láthatjátok, a mostani rosszabb, mint az előző! A hiszékeny nép
pedig a galileaiaknak fogja a pártját, tehát a népre való tekintettel sem helyes őket üldözni!
Még buzgóbban hinnének a galileai halászok légből kapott meséiben!
Lélegzetet is alig véve fújta el nekem egy szuszra mindezt. Én sem állhattam azonban szó
nélkül:
- Úgy veszem észre, te sokkal izgatottabb vagy a názáreti Jézus miatt, mint én voltam.
Nyugodj meg, Arisztainosz, és emlékezz az írásokra! Ha a galileaiak szándéka embertől való,
úgyis összeomlik az egész magától. Ha meg Istentől való, sem te, sem én, sem a nagy tanács,
de az egész világ sem tudhatja elnyomni!
Arisztainosz először levegőért kapkodott izgalmában, aztán elnevette magát, s megadóan tárta
szét a karját:
- Te, római, tanítasz engem az írások értelmezésére? - kérdezte. - Még sincs igazságod, az
efféle tanulatlan halászok akarata nem lehet Istentől való! Mert, ha ez így van, akkor már élni
sem érdemes, és a templom is összeomlik! Persze hogy dugába dől a szándékuk! Voltak
előttük is, akik fölkeltek, és bizonygatták, hogy valakik, s azután letűntek. Tanulatlan emberek
nem sokáig képesek prófétálni úgy, hogy a saját szavaik gúzsba ne kössék őket, és ne
zuhanjanak a maguk ásta vermekbe.
Magát ekképpen megnyugtatva, az én ügyeimről kezdett érdeklődni előzékenyen, elővétette
számláimat az írnokával, hogy elszámoljon mindazon ügyletekről, amik az ő hasznát is jelen-
tették. Én közben a tibériási megbízottját dicsértem, milyen készségesen és ügyesen intézte a
dolgokat, amire ő ujjai között vékony levéltekercset sodorgatva, elégedetten bólogatott.
- Ezt meg már majdnem elfelejtettem - nyújtotta nekem a tekercset. - Az alexandriai
bankárodhoz adták le, ő küldte ide, hogy én adjam át. Nem tudtam, meddig maradsz Tibériás-
fürdőben, azért nem küldtem utánad, meg féltem is, hogy elkallódik az úton.
Félelemtől dermedtem téptem föl a pecsétet, és göngyölgettem ki a rövid levelet. Első
pillantásra megismertem Tullia nyugtalan és elkapkodott betűit, ugyanis saját kezűleg írt.
„Tullia köszönti a csélcsap Marcus Mezentiust!
Egyetlen férfi esküjében sem lehet megbízni, ugye? Nincs már hűség? Nem arra esküdtél te is,
hogy Alexandriában vársz, míg dolgaimat Rómában elintézem, és teljesen a tiéd lehetek?
Amikor elmentél, Róma sem volt már Róma nekem; okos intézkedésekkel sikerült csak
helyzetemet megszilárdítani. És amikor a tengeri hajózástól betegen és erőtlenül megérkezem
Alexandriába, mit kellett hallanom? Ígéretedet megszegve továbbutaztál a zsidók Jeruzsá-
lemébe! Azonnal gyere hozzám, amint ezt megkaptad! A kikötő melletti Daphne fogadóban
vagyok megszállva. Várom a viszontlátást, de nem várok a végtelenségig! Itt is vannak bará-
taim! De ha továbbra is a zsidók filozófiáját kívánod tanulmányozni, ahogy azt nekem mon-
dották, üzend meg gyorsan, és akkor én megyek oda Jeruzsálembe. Majd én elhomályosítom a
zsidók bölcsességét a fejedben egykettőre! Gyere gyorsan, ahogy csak tudsz! Türelmetlen
vagyok. Elégek a várakozásban!”
Testembe hasított minden szava. Hogy a nyelvemen egyáltalán úrrá lehessek, még egyszer
elolvastam a levelét, majd reszkető hangon kérdeztem:
- Mióta vár a levél?
- Két hete talán - számolgatta Arisztainosz ujjain az időt. - Igazán nem gondoltam, hogy ilyen
sokáig időzöl Tibériásban, megbocsáss!
Visszasodortam a levelet, és eldugtam az ingem alá.
- Hagyd az elszámolást! - legyintettem. - Nem tudok most számolni!
Vad rémülettel és sietős lépésekkel indultam Arisztainosztól Karanthész vendégszobája felé, a
menedékembe, körültekinteni sem mervén magam körül. Tullia levele a legérzékenyebb
pontomon érintett nem várt fájdalommal, s épp akkor, amikor már azt hittem, végleg meg-
nyugodtam.
Mürina, szerencsére, még nem volt otthon. Belém is villant egy pillanatra az a gondolat, hogy
az erszényemet itt hagyom számára Karanthésznél, én pedig nyílegyenesen elmenekülök innen
Alexandriába, hogy csak még egyszer az ölembe kaphassam Tulliát! Levelét simogattam, mert
annak is mindenik ideges és elkapkodott betűjében őt éreztem, és az egész testem lángolt,
ahogy rágondoltam.
Ugyanakkor azonban arra is képes voltam, hogy hidegen ítéljem meg. Jellemző módon már
első mondatával énrám támad, és nekem tesz szemrehányást, aki egy éven át türelmesen
vártam őt Alexandriában, anélkül, hogy életjelt adott volna. És azon vajon mit ért, hogy
helyzetét sikerült megszilárdítania? Bizonyára a válását és az új házasságát. Egyetlen szavát
sem lehet elhinni! Bezzeg alexandriai barátai betegen és a tengeri utazástól elgyötörten is
eszébe jutottak! Kinek az ölében találnám vajon, ha odautaznék?! Tullia bizony sok közül
választhat, én csak egyetlen röpke szeszélye vagyok! Abban legalábbis bizonyos lehetek, hogy
Alexandriába sem csak énmiattam utazott, más oka is volt rá!
Előző életem élvhajhászása és üressége Tulliában testesült meg. Én is szabadon választhatok.
De ha Tulliát választanám, az ország kereséséről lemondanék egyszer és mindenkorra. Én is
tudom, ugyanúgy, mint ő, hogy kíméletlenül kiverne a fejemből minden gondolatot, ha vissza-
térnék hozzá az élvezetek sírvermébe. Nagyon haragudtam magamra és gyöngeségemre, hogy
ilyesmikre gondolok, nem is tudom, haragudtam-e magamra ennyire valaha. Nem azért,
amiért még mindig vágyakozom rá, hanem azért, hogy képes voltam egyáltalán
bizonytalankodni kettejük között, és gondolni rá, hogy visszatérjek hozzá - játékszeréül! Ez
alázott meg a legmélyebben. Ha szilárdság volna bennem, nem haboztam volna egyetlen
pillanatra sem! Azok után, amiket átéltem, tapasztaltam és láttam a magam szemével,
választásomnak is magától értetődőnek kellett volna lennie: el Tulliától, és el mindentől, ami
a múlt! Én azonban ennyire gyönge voltam, és mint a nádszál inogtam az emlékezés forró
szelében, mindenféle kísértésre fogékonyan.
Verítékes homlokkal és magamat gyűlölve lázadtam a kísértés ellen. És mert nem akartam,
hogy a názáreti Jézus lássa szörnyű szégyenemet, arcomat eltakarva kezdtem imádkozni:
- Ne vígy engem a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! A te országodért kérlek! -
mondottam, mivel nem tudtam mást tenni.
Kapucsikordulást hallottam, és Mürina lépteit, aki tárt karokkal sietett a szobámba, mint aki
nagy újságot hoz:
- Péter és János...! - kiáltotta. - Péter és János... - de mikor az arcomat meglátta, kezei
egyszerre lehullottak, és arca, amiről a ragyogás lefoszlott, elcsúnyult.
- Ne beszélj ezekről az emberekről nekem! - tiltakoztam elkeseredve. - Hallani sem akarok
róluk!
Mürina egy kis habozás után közelebb lépett ugyan hozzám, megölelni azonban nem mert.
Nem is akartam, hogy megérintsen, még el is léptem előle, és hátamat a falnak vetettem.
- Képzeld! A korinthusi-kapunál épp az imént gyógyítottak meg egy születésétől fogva
nyomorék embert erejük által! - próbálta mondani Mürina, de már az ajkán széttöredeztek a
szavak, és rémült tekintettel nézett reám.
- Na és?! - mondottam kelletlenül. - Nem kételkedem az erejükben, mit tartozik mindez
énrám? Eddig is elég csodát láttam már! Semmi ilyesmi nem hat meg!
- Péter csak megfogta a kezét, és fölsegítette ágyáról ezt az embert - dadogta Mürina. - Annak
meg azon nyomban ép lett a bokája és a lába. A templomban lévő nép zajongva csődült
Salamon oszlopcsarnokába, ahol a gyógyult immáron szökdelve magasztalta az Urat a nép
előtt, az emberek meg gyanakodva tapogatták az imént még béna lábakat. Péter pedig
bűnbocsánatot hirdetett nekik.
- Legalább volt egy kis cirkusz a zsidóknak! - gúnyolódtam.
Két kézzel rázott meg Mürina, tovább már nem bírván:
- Mi bánt, és mi történt veled, Marcus? - kérdezte könnyes szemmel.
- Sírjál csak, Mürina, sírjál! - mondottam megátalkodva. - Nem utoljára sírsz miattam, máskor
is fogsz még, meg vagyok róla győződve.
Mürina elengedett, s fejét hátravetve törölgette szeméből a könnyeket. Arcáról azonban harag
tüzelt felém:
- Beszélj világosan! Mi történt? - követelőzött.
Elhidegülve és megkeseredve néztem reggel még kedves és szeretett vonásait, s próbáltam
magamban megérteni, hogy mit láthattam benne. Most rajta keresztül is Tullia szemének
ragyogását, Tulliának a gyönyörök formálta arcát és gőgös ajkát láttam. Odamutattam a
levéltekercset:
- Tulliától jött, aki Alexandriában vár.
Sokáig nézett reám; arca hirtelen beesett és elvékonyodott. Azután a padlóra omlott, hol a
fejét lehajtva térdepelt, mint aki imádkozik, noha száját nem láttam mozogni. Kihaltak
belőlem a gondolatok. Mürina szőke fejét nézegetve azonban hirtelen belém hasított, hogy
csak egyetlen kardvillanás az egész, és máris megszabadulhatnék tőle. Ez a bolondos gondolat
arra késztetett, hogy elnevessem magam.
Mürina végül is fölemelkedett, s a ruháimat meg a holmijaimat kezdte összeszedegetni, rám
sem pillantva. Előbb csak megütköztem rajta, azután megrémültem:
- Mit akarsz tulajdonképpen? Miért rakosgatod a holmijaimat?
- De hiszen te akarsz Tulliádhoz menni! Én csak fölkészítelek az útra. Ez az én dolgom.
- Ki mondta, hogy el akarok menni? - kiáltottam megdühödve, és a csuklóját megragadva
kényszerítettem a rakosgatás abbahagyására. - Ilyet én egyáltalán nem mondtam! Csak a
levélről beszéltem, mivel azt akartam, hogy együtt döntsünk mindenről, amit tenni kell!
- Nincs igazad! - rázta fejét Mürina. - Szívedben, bizony, már döntöttél! És ha
akadályoználak, még jobban haragudnál rám. Holott, amilyen ingatag vagy, visszatarthatnálak
az országra való hivatkozással, de azt nem bocsátanád meg nekem soha az életben! Örökre
benned maradna a gyanú, hogy csupán csak énmiattam kellett pótolhatatlan Tulliádról végül is
lemondanod! Jobb hát, ha elmégy hozzá. És nem is hagyhatod pácban, ha egyszer azt írja,
hogy vár téged!
Nem hittem a fülemnek. Mintha csak elsiklana mellettem Mürina, és én elveszteném vele az
egyetlen barátomat, akihez még fordulhatok.
- De hát...! de hát...! - dadogtam, és ennél többet nem is tudtam mondani.
- Ez bizony olyan dolog, amiben én nem segíthetek! - szánt meg végül Mürina. - Magadnak
kell döntened, és magadnak kell vállalnod a felelősséget. Én azonban könnyítek a döntéseden
- folytatta szomorkás mosollyal. - Menj el Tulliádhoz, perzseljen össze, és szurkáljon meg
tüzesített tűivel, és tegyen csak csúffá! Annyit már meséltél róla, hogy sejtem, miféle lehet.
Követlek hát én is, éspedig arra készen, hogy akkor fogjam pártodat, amikor ő már eltaszított
magától. Nem kell hát félned, hogy elveszítesz. Téged a názáreti Jézus adott énnekem. Csak
menj, ha a kísértés olyan nagy, hogy legyőzni nem tudod. Talán megbocsát neked, ahogy az én
szívem is megbocsátott, mivel ismerlek.
Türelme és tapintata egyszerre visszatetszővé tette számomra a Tulliához való visszatérésnek
még a gondolatát is; elég volt képzeletben átélnem azt a sokféle megaláztatást, amiben a maga
örömére részeltetne bizonyára, ha visszatérnék.
- Elhallgass, te balga! - kiáltottam. - Te akarsz odataszítani áldozatul egy kegyetlen és
kéjsóvár nőszemélynek? Ezt azért nem hittem volna! Nem inkább a gondolataimat kellene jó
irányba igazítanod, és azután megerősítened a jóban? Rád sem ismerek! Hogy tehetsz velem
ilyet?!... És a szívemben sem döntöttem úgy, hogy elmegyek hozzá! - folytattam haragosan. -
Hiába mondod ezt! Tőled azonban segítséget remélek. Nem akarok elmenni Alexandriába. De
azon gondolkodom, hogyan magyarázhatnám meg neki a dolgokat. Még azt fogja gondolni,
hogy az úton nyomom veszett!
- És ez olyan nagy baj lenne? - kérdezte csöndesen Mürina. - Vagy inkább a férfibüszkeséged
követeli Tullia megalázását annak írásbeli közlésével, hogy tudni sem akarsz róla?! Rosszal
viszonoznád tehát a rosszat? - kérdezte Mürina. - Hagyd inkább, hadd higgye, hogy eltűntél
nyomtalanul. Így legalább mint nőt nem sérted meg. Bizonyára vannak más barátai is, és
megvigasztalódik egykettőre!
Véleménye olyan találó volt, hogy valósággal fájdalmat okozott nekem. De ez már csak olyan
volt, mint amikor a nyelv az imént kirántott fájós fog helyét találja megérinteni. Szokatlan és
különös szabadságérzet lett rajtam úrrá, minthogyha most gyógyulnék valami hosszan tartó
betegségből.
- Mürina! - szóltam. - Elismerem és belátom, még csak a gondolatát sem tudnám elviselni,
hogy elveszítselek. Nemcsak a húgom vagy már, úgy szeretlek téged, ahogy a férfi szeret egy
nőt.
Angyalként ragyogott Mürina újra, s megszólalván még tovább szépült:
- Mürina és Marcus, mi ketten. Szívedben tudod, ugye, hogy azt tehetsz velem, amit akarsz.
De, hogy az életünkkel mit teszünk, nagyon meg kell fontolnunk.
Kezemet megfogva, gyöngéden maga mellé ültetett, és arról kezdett beszélni, amiről érez-
hetőleg eddig is sokat gondolkodhatott.
- Igen erősen kívánom, hogy a názáreti Krisztus nevében egy tanítvány engem is megkeresz-
teljen, és kezét ráhelyezze fejemre. Erőt kaphatnék erejükből ezáltal ahhoz, hogy az élet
bajait-gondjait jobban győzzem, és részesülhetnék egyúttal az országból és a lélekből, amely
tüzes nyelvekként szállott alá a fejükre. De sem én nem vagyok zsidó, sem te. Az idegen
országokból való prozelitákat, azaz mindama férfiakat, akik magukat körülmetéltetik, és a
törvényeket is megtartják, megkeresztelik a tanítványok. De ahogy hallottam, küszöb-proze-
liták, más néven Istenfélők is vannak, akik ugyan nem metélkednek körül, de a bálványimá-
dást elhagyva sem az Istent nem gúnyolják, sem embervért nem ontanak; ezeknek a közeli
rokonokkal való testi kapcsolat, a lopás és a megfojtott állat húsának fogyasztása is tilos, és
jámbor életet kell élniük! Nem gondolod, hogy ilyen küszöb-prozelitákként, ha igazán buzgón
kérleljük őket, bennünket is megkeresztelnek a tanítványok?
- Nem egyszer gondoltam végig mindezt én is - válaszoltam megrázva a fejemet. - Amióta én
a názáreti Jézust, Isten fiát, megtaláltam, azóta nekem nincsenek más isteneim. A tilalmak
betartása sem volna nehéz. Miért ne érném be zsidó módon levágott állatok húsával? A hús az
hús, így is, meg úgy is. Azt azonban föl nem foghatom, hogyan és miért válnék én ezek által
alkalmasabbá. Jámbor életre viszont nem kötelezhetem el magam, mivel nem vagyok jámbor,
bármennyire törekszem a jóra. Ennyit egészen bizonyosan tudok magamról. Abban is tévedsz,
ha azt gondolod, hogy a küszöb-prozelitákat, döngessék a kaput bármi módon, ők megkeresz-
telik. A tanítványok kegyetlenebbek tanítójuknál!
- Gyermekes volt tehát a kívánságom - fogadta el a mondottakat, kezemet erőteljesen megszo-
rítva Mürina. - Én sem hiszem, igaz, hogy jobban az övé lennék, ha megkeresztelnének, és
kezüket a fejemre tennék. Tegyünk le hát róla, és kövessük útjait azonképp, amiként mutatja
nekünk. Imádkozzunk, hogy az ő akarata teljesedjék, és azért is, hogy az országa jöjjön el! Ő
az igazság és az irgalom! Hiszem, hogy elég nekünk, akik saját szemünkkel láttuk őt.
- És az ő országát! - mondottam. - Akkor hát, várakozzunk! Mást úgysem tehetünk. De ketten
vagyunk. És így a várakozás bizonyára könnyebb, mint hogyha egyedül volnánk. Ez is az ő
hozzánk való kegyelme!
Jeruzsálemet azonban még nem hagytuk el. Először is leírtam mindent, ami történt, és
mindent úgy, ahogy történt, bár a korábbi eseményekhez képest ezek nem is olyan csodálatos
dolgok. De én pontosan meg akarom őrizni emlékezetemben, ahogy a lélek érkezett mint
szélzúgás, és ereszkedett megannyi tüzes nyelvként a názáreti Jézus tizenkét szószólójára,
akikben - épp ezért - ezután sem kételkedhetem, sem tetteiket nem bírálhatom.
Ezekben a napokban fogatták el a zsidó vezetők Pétert és Jánost, akiket - a népre való
tekintettel - már másnap szabadon kellett bocsátaniuk. Még csak a fenyegetés sem fogott
rajtuk, mindkettő bátran tevékenykedett tovább. Amikor a bénát erejük által meggyógyították,
újabb háromezer ember csatlakozott hozzájuk, és törte meg otthonában a kenyeret, és áldotta
meg a bort Jézus nevével ugyanúgy, mint ők, és mert a gazdagok által eladott földek s házak
árából kinek-kinek a szükségletei mértékében osztottak, körükben hiányt sem szenvedett
semmiben senki. Szerintem ezt azért csinálják, mert most még mintegy tükör által látnak
mindent, és úgy gondolják, hogy az ország eljöhet bármelyik napon. Cirénéi Simonról
azonban még nem hallottam, hogy földjeit eladta volna.
Éppen bevégeztem az írást, amikor az Antonius-várból hoztak üzenetet, amely szerint Pontius
Pilátus procurator úgy rendelkezett, hogy mind Jeruzsálemből, mind az általa igazgatott Júdea
területéről haladéktalanul távozzam. Ha önként nem tenném, légionistákkal vezetnek majd
elébe Caesareában. Nem tudom rendelkezése okát, de valamiért kedvezőtlennek tarthatja
Róma szempontjából az én jeruzsálemi tartózkodásomat. Én pedig nem akarom őt látni!
Továbbmegyünk Damaszkuszba, ahogy már elhatároztuk Mürina egyik álma alapján. Ez a
döntés azért is helyes, mivel Damaszkusz épp ellenkező irányban van, mint Alexandria.
Indulás előtt még kivittem Mürinát a városon kívülre a hegyre, ahol Jeruzsálembe
érkeztemkor a két lator között először láttam a keresztre feszített názáreti Jézust. Azután a
kertet mutattam meg, és a sírt, ahová holttestét helyezték, s ahonnan a föld rengése közben
föltámadt. De az ország, az ő országa már nem csak ott volt.

-oOo-

