Honoré de Balzac

A VÖRÖS VENDÉGFOGADÓ

Fordította:
Gyergyai Albert

 

Custine márki úrnak

Már nem tudom, melyik évben, egy párizsi bankár, akit széles körű üzleti kapcsolatok fűztek Németországhoz, estélyt adott egyik olyan barátjának a tiszteletére, amilyent az ily üzletemberek soká csak név szerint ismernek, s amilyenre, hol itt, hol ott levelezés útján szoktak szert tenni. Ez a barát, aki mögött egy nem tudom, miféle, de elég nagy nürnbergi cég állt, derék, kövér német volt, jó ízlésű, művelt ember s különösen nagy pipás - szép, kerek nürnbergi arccal s egynéhány szál szőke hajjal kopasz és négyszögletes homlokán. Tipikus gyermeke volt annak az oly tiszta és nemes Germániának, amely ma is bővelkedik tiszteletre méltó jellemekben, s amelynek szelíd erkölcsén hét invázió sem változtatott. Vacsora közben az idegen jóízűen nevetett, figyelmesen hallgatott, s meglepő kitartással ivott; úgy látszott, jól bírja a champagne-i bort, legalábbis annyira, mint a halvány johannisbergit. Hermann volt neki is a neve, mint a legtöbb németnek, aki a francia szerzők műveiben szerepel. Az olyan ember módjára, aki megfontoltan végez mindent, alaposan odatelepedett bankár barátja asztalához, ahol is igazi, európai hírű burkus étvággyal lakmározott, s lelkiismeretes búcsút mondott a nagyböjti étrendnek. Vendége kedvéért a házigazda meghívott néhány jó barátot, tőkéseket vagy kereskedőket s pár csinos és rokonszenves hölgyet, akiknek friss csevegése s természetes modora tökéletes összhangban volt a német szívélyességgel. Csakugyan, ha láthatták volna, ahogy szerencsém volt látni ezt a jókedvű társaságot, amelynek tagjai itt bevonták kereskedői karmaikat, hogy ezúttal csak az élet örömeivel törődjenek, nehéz lett volna gyűlölniük az uzsora túltengéseit, vagy átkozniuk a hamis bukást. Az ember nem gonoszkodhat állandóan és szüntelen. Még a kalózok társaságában is vannak olyan enyhébb órák, amikor ijesztő hajójuk ringó hintajátéknak tetszhet.

- Mielőtt itthagyna bennünket, remélem, kedves Hermann úr, mesél nekünk valami kis hajmeresztő német históriát?

Ezeket a szavakat már a csemegénél mondta egy fiatal, szőke és sápadt arcú teremtés, aki biztosan olvasta E. T. A. Hoffmann meséit, valamint Walter Scott regényeit. A bankár egyetlen lánya volt, elragadó fiatal hölgy, akinek a nevelését a Gymnase-színház fejezte be, s aki őrülten szerette az ott játszott rémdrámákat. E percben a vendégek azt a henye és hallgatag boldogságot érezték, amely egy finom vacsora után szokta elfogni az embert, amikor kissé túlbecsültük emésztési képességünket. Mindegyik vendég, hátával a karosszéknek feszülve, csuklóját meg könnyedén az asztal szélére támasztva, csak úgy hanyagul játszogatott kése aranyozott pengéjével. Mikor a vacsora lendülete már idáig hanyatlik, vannak, akik egy körtemagot babrálnak a tányérjukon; mások kenyérgalacsint gyúrnak hüvelyk- és mutatóujjuk között; a szerelmesek a gyümölcsmaradékból formátlan betűket rónak; a fösvények megszámlálják valamennyi gyümölcsmagjukat, s olyan gonddal rakják őket glédába a tányérjukon, akárcsak egy rendező a maga statisztáit egy színpad mélyén. Ezek azok az apróka konyhaművészeti gyönyörűségek, melyeket Brillat-Savarin, ez az oly körültekintő szerző, könyvében nemigen vett tekintetbe. A felszolgálók már eltűntek. A csemege olyan volt, mint egy hajóhad harc után, szétszórva, kifosztva, hervatagon. A tálak csak úgy tévedeztek a telirakott asztalon, jóllehet a háziasszony makacsul s egyre próbálta mind a helyére rakosgatni. Néhány vendég azokat a svájci tájképeket nézegette, amelyek szimmetrikus rendben, az ebédlő szürke falain függtek. Egyébként senki sem unatkozott. Nem ismerünk olyan embert, akit egy jó vacsora zavartalan emésztése valaha is elszomorított volna. Olyankor szeretünk elmerülni valami nem tudom, miféle nyugalomba, amely középúton van a gondolkodó ábrándozás s a kérődző állatok elégedettsége között, s amelyet a konyhaművészet anyagi melankóliájának nevezhetnénk. Épp ezért a vendégek ösztönösen fordultak a mi derék németünk felé, s már előre örvendeztek az élvezendő balladának, még akkor is, hogyha ez nem is lesz különösebben érdekes. Egy ilyen langy szünetben elbágyadt érzékeinknek gyönyörűség az elbeszélő hangja, mivel még inkább növeli tétlen boldogságunkat. Szeretem a képeket, s bámultam ezeket az arcokat, az egyiken mosolya fényét, a másikon a gyertyák világát s valamennyin a jó vacsora elevenítő pirosságát; változatos kifejezésük meglepő fényhatásokat formált a gyertyatartók, a porcelántálak, a gyümölcsök és a kristályok világánál.

Képzeletemet egyszerre csak az a vendég kötötte le, aki épp velem szemben ült. Középtermetű ember volt, elég kövér, mosolygós, tipikus tőzsdeügynöki modorral és magatartással, s aki, legalább külsőleg, nem látszott feltűnően értelmesnek; mindaddig észre se igen vettem; e pillanatban, talán a fény és az árnyék játéka révén, mint hogyha csak elborult, sőt elváltozott volna az arca: földszínű lett, s amellett lilás árnyalatok barázdálták. Mintha csak egy haldokló hullaszerű fejét láttam volna. Ott ült mozdulatlanul, mint a diorámabeli festett személyiségek, ijedt szeme egy csiszolt kristálydugó szikrázó lapjaira szegeződött; de biztosan nem azért, hogy talán megszámolja őket, s mintha a múlt vagy a jövő fantasztikus szemléletébe süllyedt volna. Ahogy így soká vizsgáltam ezt a kétértelmű arcot, egyre több gondolatot keltett bennem.

"Mi baja lehet? - mondtam magamban. - Talán nagyon is sokat ivott? Esetleg őt is tönkretette az állampapírok értékcsökkenése? Arra gondol, hogyan is csaphatná be a hitelezőit?"

- Nézze csak! - mondtam a szomszédnőmnek, s mutattam az ismeretlen arcát. - Hát nem olyan, mint egy jól fejlett csőd?

- Ó - felelt a hölgy -, ez esetben sokkal vígabb képet mutatna. - Majd megrázva formás kis fejét, így folytatta:

- Ha ez egyszer csődbe jut, akkor a világ is összeomlik! Hisz csak földbirtokban is van legalább egymilliója! Hadseregszállító volt Napóleon korában, eléggé eredeti figura. Számításból nősült újra, s mindamellett feleségét igen boldoggá teszi. Van egy csinos lánya is, sokáig hallani sem akart róla; de fiának a halála, akit szegényt párbajban öltek meg, mégiscsak rábírta arra, hogy a lányt magához fogadja, mert más örököst már nem várhatott. Szegény kislány így egyszerre Párizs egyik leggazdagabb örökösnője lett. Egyetlen fia elvesztése mély gyászba borította a jó embert, s ezt most se tudja mindig elrejteni.

E percben a hadseregszállító rám emelte a szemét; s ez a tekintet megremegtetett, annyira bús volt és réveteg! Ez a pillantás bizony egy egész életre rávillantott. De azután egyszerre egész arca nekividámodott: kezébe vette a kristálydugót, gépiesen egy vízzel telt korsó szájába illesztette, amely ott állt a tányérja előtt, s mosolyogva fordította tekintetét Hermann úr felé. Ezt az embert boldoggá teszik a szakácsművészet nyújtotta élvezetek, bizonyosan egyetlen idea sincs az agyában, és nem gondol semmire. Épp ezért némiképp szégyelltem is, hogy ennyi sok találékonyságot pazaroltam mindaddig egy vaskos pénzember porhüvelyére. S miközben így vesztegettem koponyatani megfigyeléseimet, a derék német már felszippantott egy csipet dohányt az orrába, s belekezdett a történetébe. Nehezen tudnám elismételni ugyanolyan kifejezésekkel, gyakori szüneteivel, s bőbeszédű kitérőivel. Leírtam inkább kedvem szerint, hadd maradjanak a hibák a nürnbergi rovására, míg én csak azt mondom el, ami költői és vonzó ebből az egész históriából, azoknak az íróknak önfeledt közvetlenségével, akik könyvük címlapjára elfelejtik odaírni, hogy: "Fordítás németből."

A GONDOLAT ÉS A TETT

A Köztársaság hetedik esztendejében s vendémiaire hónapnak a vége felé, vagyis a mai időszámítás szerint 1799. október hó huszadikán, kora reggel két fiatalember indult el bonni szállásáról, ahonnan napnyugtakor Andernach közelébe értek, ebbe a Rajna bal partján elterülő kisvárosba, alig pár mérföldre Koblenztől. Ez idő tájt a francia hadak Augereau tábornok vezérletével az osztrákok ellen vonultak fel, akik a folyam jobb partján táboroztak. A Köztársasági Hadosztály főhadiszállása Koblenzben volt, és az egyik féldandár, mely Augereau generális hadtestéhez tartozott, Andernachban állomásozott. A két utas francia volt. Kék s fehér egyenruhájuk vörös bársonyhajtókája láttán, amelyhez a kardon kívül zöld viaszosvászonnal fedett s háromszínű tollforgóval díszített kalap is járult, még a német parasztok is kitalálhatták, hogy katonai sebészekkel, igen tudós és érdemes férfiakkal van dolguk, akiknek a legtöbbjét nem csupán a hadseregben, hanem még a csapatainktól megszállt tartományokban is szerették. Ebben a korban nem egy olyan jó családból való fiú akadt, akinek Jourdan tábornok nemrég kelt sorozási törvénye miatt abba kellett hagynia orvosi tanulmányait, s aki ezeket persze inkább a csatatéren folytatta, mintsem hogy katonai szolgálatba lépjen, mert ez nemigen fért össze sem korábbi nevelésével, sem pedig békés életcéljával. Az ilyen tudós, jámbor és szolgálatkész fiatalemberek legalább valami jót is tettek annyi szerencsétlenség között, s rokonszenvvel közeledtek annyi sok ország tudósaihoz, amerre csak végigvonult a Köztársaság kegyetlen civilizációja. Mindketten el voltak látva útlevéllel, s felszerelve azzal az alorvosi megbízással, amelyet Coste és Bernadotte aláírása hitelesített; s mind a ketten ahhoz a féldandárhoz iparkodtak, amelyhez beosztották őket. Mindketten egy-egy beauvais-i és közepes vagyonú polgárcsaládból származtak, amelyekben a vidéki jó erkölcs és becsületesség örökségként adódik tovább. Mivel a háború színhelyére valamivel előbb értek, mintsem szolgálatba lépésük megkívánta, fiatal korukkal járó természetes kíváncsiságukban Strassburgig utaztak a postakocsival. Bár az anyai előrelátás kevés pénzzel látta el őket, gazdagoknak vélték magukat néhány aranytallérral, ami ebben az időben csakugyan valóságos kincs volt, mivel az új papírpénz már-már elértéktelenedett, s az arany igen sok pénzt ért. A két alorvos, mindegyik legfeljebb ha húszesztendős, helyzete költészetének a fiatalság rajongásával engedelmeskedett; Strassburgtól Bonnig mint művészek, mint filozófusok, mint megfigyelők utazgattak, s bejárták a Palatinátust és a Rajna partjait. Az ily korban, ha valamilyen tudományos rendeltetés vár ránk, valóban sokoldalú lények vagyunk. Egy alorvos még úton vagy szerelem közben is már előre gyűjtögeti jövendőbeli vagyona vagy dicsősége elemeit. Így hát a két fiatalember teljesen átengedte magát annak a mélységes csodálatnak, amely a Rajna-part láttán a legtanultabb embereket is elfogja, valamint a sváb tájakon, Mainz és Köln városa között; gazdag és jellegzetes természet ez, változatos és ellentétes, telve feudális emlékekkel és zöldellő erdőkkel, de egyben s szinte mindenfelé a tűz és vas pusztító nyomaival. XIV. Lajos és Turenne alaposan felégette ezt a gyönyörű vidéket. Itt-ott romok is tanúskodnak a versailles-i napkirály gőgjéről vagy talán előrelátásáról, hisz ő romboltatta le azokat a csodaszép kastélyokat, amelyek hajdan Németországnak ezt a részét ékesítették. Ha látjuk ezt a csodálatos, erdőkkel borított földet, amely még romjaiban is csupa középkori festőiség, megértjük a német géniuszt, ábrándjait és miszticizmusát. De a két barát bonni tartózkodásának tudományos és egyúttal szórakozási célja is volt. A francia-holland hadseregnek s Augereau hadtestének a kórházát magában a választófejedelmi palotában rendezték be. Az újdonsült segédorvosok ott barátaikat is meglátogatták, ajánlóleveleket adtak át jövendőbeli főnökeiknek, a mindjárt meg is barátkozhattak szakmájuk első benyomásaival. De ugyanakkor, itt is, mint másutt, levetettek egynéhányat azokból a kizárólagos elfogultságokból, melyekhez oly soká ragaszkodunk szülőhazánk szépségei és emlékművei kedvéért. Megcsodálták a márványoszlopokat a választófejedelem palotájában, elbűvölve szemlélgették a német épületek nagyszerűségét, s minden léptükre új meg újabb ókori s modern kincsekre leltek. Időnként azok az utak, amelyeken bolyongtak, a két barátot Andernach irányában egy-egy olyan gránithegy tetejére vezették, amely magasabb volt a többieknél. Ott aztán egy erdőnyíláson vagy egy sziklarésen át láthattak egy-egy rajnai tájat, homokkövek közé zárva vagy eleven zölddel csipkézve. Völgyek, fák és ösvények az ősznek ábrándot sugalló leheletét árasztották; az erdők magasabb lombjai akkor kezdtek színesedni, azokban az égő és rozsdásbarna árnyalatokban, amelyek az öregség jelei; a levelek már hulladoztak, de az égbolt még azúrkék volt, és a szárazon maradt utak megannyi sárga vonalként rajzolódtak a tájékba, a lenyugvó napvilág ferde sugarainak a fényénél. Andernachtól fél mérföldre a két barátot mindenfelé mélységes csend fogta körül, mintha ezen a vidéken híre se lenne a háborúnak, s egy kecskéknek szánt úton haladtak, azokon a magas és kékes színű gránitfalakon át, amelyek közt a Rajna bugyborékol. Csakhamar lejutottak egy lejtőn a hegyszoros mélyéig, ahol a kisváros terül el kacéran, a folyam szélén, s ahol szép kikötő vár a hajósokra.

- Milyen szép ország Németország! - kiáltott fel az egyik fiatalember, akit Prosper Magnannak hívtak, abban a percben, mikor meglátta Andernach festett falú házait, oly szorosan egymás mellett, mint kosárban a tojások, közbe-közbe kertekkel, fákkal és virágokkal elválasztva.

Aztán egy percig még megbámulta a sok-sok száz békés hajlék furcsán hegyes tetőit a kiugró gerendákkal, a falépcsőket, a függőfolyosókat s a hullámoktól ringatott bárkákat a kikötőben...

Amikor Hermann úr kiejtette Prosper Magnannak a nevét, a hadseregszállító egyszerre megragadta a vizeskorsót, teletöltötte poharát, s egy hajtásra kiürítette. Mivel ez a mozdulata ráterelte a figyelmet, mintha azt is láttam volna, hogy a keze könnyen reszket, s hogy ugyanakkor a homlokán kiütközik a verejték.

- Hogy hívják a volt hadiszállítót? - kérdeztem szeretetre méltó szomszédnőmtől.

- Taillefernek - felelte a hölgy.

- Rosszul van? - kiáltottam fel, látva e furcsa ember sápadtságát.

- Nem, nem, dehogy - felelte, udvarias mozdulattal köszönve meg a figyelmemet. - Hallgatom Hermann urat - tette hozzá, fejével bólintva a vendégek felé, akik most mind egyszerre fordították feléje a tekintetüket.

- Elfelejtettem - mondta Hermann - a másik fiatalember nevét. Prosper Magnan elbeszéléséből annyit sikerült csak megtudnom, hogy a társa barna volt, inkább sovány és jókedélyű. Ha megengedik, Wilhelmnek hívom. Így legalább könnyebben folytathatom az elbeszélést.

A derék német így is tett, miután, tekintet nélkül a romantika s a helyi színezet legelemibb követelményére, német nevet adott a francia alorvosnak.

- Már egészen este lett, mikor a két fiatalember megérkezett Andernachba. Gondolták, sok időt vesztegetnének, ha most főnökeiket keresgélnék, s igazolni próbálnák maguk, hogy éji szállást kapjanak egy máris katonasággal zsúfolt városban, s ezért el is határozták, hogy utolsó szabad éjjelüket abban a fogadóban töltik, amelyre vagy száz lépésre bukkantak rá Andernachtól, s amelynek harsány színeit a lenyugvó nap tüzében már a sziklák magasáról is megcsodálták. Ez a ház, teljesen pirosra festve, kirívó folt volt a tájban, akár azzal, hogy kivált a város általános egészéből, akár azzal, hogy széles bíborsávja éles ellentétet formált a különböző levélzetek zöldjével, élénk színezete pedig a víz szürkés árnyalatával. Ez a fogadó a nevét díszítéséről kaphatta, amelyet minden bizonnyal, réges-régi időtől fogva, első tulajdonosa szeszélyének köszönhetett. A rajnai hajósok közt eléggé ismeretes volt ez a ház, s különböző tulajdonosai gondosan megőrizték a külsejét, hála annak a babonának, amely az ily kalmárok közt is természetes. Amikor meghallotta a lódobogást, a Vörös Vendégfogadó gazdája kijött az ajtaja elé.

- Hát bizony - mondta -, tisztelt urak, ha csak egy kicsit később jönnek, kinn alhatnának a szabad ég alatt, akárcsak legtöbb földijük, akik amott táboroznak Andernachnak a másik végén. Nálam minden szoba foglalt! Ha ragaszkodnak egy jó ágyhoz, csak a magam szobáját adhatom. A lovaknak majd almot vetek az udvar egyik sarkában. Ma még az istállóban is a vendégeim alusznak. Az urak Franciaországból jönnek? - folytatta egy kis szünet után.

- Bonnból - válaszolta Prosper -, s reggel óta egy harapást sem ettünk.

- Ó, ami az étkezést illeti - kapta fel a fejét a vendéglős -, tíz mérföldről is jönnek ide lakmározni a Vörös Vendégfogadóba. Felséges vacsorájuk lesz! Rajnai hal! Hogy mást ne mondjak.

Miután fáradt lovaikat rábízták a vendéglősre, aki közben hiába hívogatta a kocsisait, a két alorvos belépett a vendéglő nagytermébe. Azok a vastag fehér felhők, amelyek a pipázók népes társaságából szálltak feléjük, először elfedték előlük azokat az embereket, akikkel arra az estére együtt kellett maradniuk; de amikor leültek az egyik vendéglői asztal mellé, a filozófus utazóknak azzal a gyakorlati türelmével, amely már rég felismerte a zaj feleslegességét, a dohányfüstön át is látták a német szálló szokványos kellékeit: a kályhát, a faliórát, az asztalokat, a söröskancsókat és a hosszú pipákat; imitt-amott szokatlan, zsidó vagy germán arcokat; meg aztán pár hajósnak keményre cserzett ábrázatát. Pár francia tiszt vállrojtja csillogott ebben a ködben, s a sarkantyú- és kardpengés egyre visszhangzott a kőpadlón. Voltak, akik kártyáztak, mások hallgattak, veszekedtek, ettek, ittak vagy sétálgattak. Egy kis zömök, kövér nő, fekete bársony fejkötővel, kék és ezüst melldísszel, kulcsköteggel, gombolyaggal, ezüst csattal és befont hajjal, csupa oly jellemző külsőséggel, ami a német fogadósnék sajátsága, szóval azzal a színes jelmezzel, amelyet leírni is kár, annyira megvan részletesen egy csomó német metszeten, vagyis a vendéglős felesége, egyszerre csitította és ingerelte, igen ügyesen, a két barátot. A zaj észrevétlen csökkent, a vendégek visszavonultak, és a füstfelhő eloszlott. Amire megterítettek az orvosoknak, s mire az elengedhetetlen rajnai ponty is asztalra került, már tizenegy óra is elmúlt, s a nagyterem kiürült. Az éjszaka csendjében alig-alig hallatszott be a lovak toporzékolása, s az a kis zaj, amit ott kinn abrakolás közben csaptak, aztán a folyam mormolása s végül az a bizonytalan és meghatározhatatlan zümmögés, amely akkor éledez egy túlzsúfolt fogadóban, amikor mindenki aludni készül. Az ajtók s az ablakok hol kinyíltak, hol becsukódtak, szavak ejtődtek törve, suttogón, s a vendégek hívásai egyre-másra visszhangzottak a szobákban. A csöndnek s a zsibongásnak ebben a sajátos pillanatában a két francia és a házigazda, aki egyre Andernachot, a vacsorát, rajnai borát, a köztársasági hadsereget s a feleségét dicsérgette, kíváncsian füleltek a hajósok rekedtes kiáltásaira s egy hajó csikorgására, amely akkor érhetett partot. A vendéglős, aki ismerhette a hajósok torokhangú kérdéseit, rohant ki, s hamarosan jött is vissza. Kövér kis embert hozott magával, mögötte két hajóssal, akik egy súlyos bőröndöt és néhány poggyászt cipeltek. Miután a zömök kis ember elhelyezte csomagjait a teremben, magához vette és maga mellett tartotta a bőröndjét, miközben leült az asztal mellé, minden ceremónia nélkül, szemben a két alorvossal:

- Menjenek vissza a hajóra - mondta a hajósoknak -, a fogadó megtelt. Tulajdonképp jobb is, ha ott alusznak.

- Uram - mondta a fogadós az új vendégnek -, ez maradt csak az ételekből...

S rámutatott a franciák számára készült vacsorára.

- Nincs egy csontom, egy darab kenyérhéjam...

- S káposzta?

- Még annyi se, amennyi elfér a feleségem gyűszűjében! Mint ahogy az előbb is mondtam, ágyat se adhatok mást, mint a széket, amelyen az úr most is ül, s szoba helyett is csak ezt a termet.

Ezekre a szavakra az emberke oly tekintetet vetett a gazdára és a két franciára, amely egyformán fejezte ki az ijedtséget és az óvatosságot.

- Itt - mondta Hermann, félbeszakítva elbeszélése menetét - meg kell mindjárt jegyeznem, hogy sohasem tudtuk meg ennek az ismeretlennek a történetét, sem pedig az igazi nevét; okmányaiból csak az derült ki, hogy Aachenből jött Andernachba; Walhenfernek nevezte magát, s Neuwied körül tekintélyes gombostűgyárnak volt a gazdája. Mint az odavaló gyárosok mind, közönséges posztókabátot hordott, rövid nadrágot s hozzá mellényt sötétzöld színű bársonyból, csizmát és széles bőrövet. Az arca egészen kerek volt, modora nyílt és szívélyes; viszont ezen az egész estén, nehezen tudta csak elrejteni akár titkos félelmét, akár tán kegyetlen gondjait. A fogadós véleménye változatlanul az maradt, hogy ez a német kereskedő saját országából menekült. Később azt is megtudtam, hogy egész gyára leégett valami véletlen folytán, ami háborús időben, sajnos, sűrűn előfordul. Bár külseje, egészében, inkább gondterheltnek látszott, arckifejezése viszont nagy kedélyességről tanúskodott. Igen szép vonásai voltak, s széles nyaka fehérségét annyira kiemelte sötét nyakkendője, hogy Wilhelm csupa tréfából, figyelmeztette is rá Prospert...

Taillefer itt megint ivott egy pohár vizet.

- Prosper, igen udvariasan, felajánlotta a kereskedőnek, ossza meg velük vacsorájukat, s Walhenfer el is fogadta minden teketória nélkül, mint aki képesnek érzi magát az ily udvariasság viszonzására; bőröndjét a földre helyezte, s még a két lábát is rárakta, levette a kalapját, asztalhoz ült, lehúzta kesztyűjét, s övéből kiszedte két pisztolyát. A vendéglős gyorsan egy újabb terítéket hozott, s a három vendég hozzáfogott csendben, hogy kielégítse étvágyát. A terem oly forró volt s a legyek oly szemtelenek, hogy Prosper kérte a vendéglőst, tárja ki az ablakot, amely a kikötőre nyílt, hogy kissé felfrissüljön a levegő. Ezt az ablakot egyébként egy vasrúd torlaszolta el, két végével az ablaknyílás két szögletébe vájt lyukban. Még nagyobb biztonság kedvéért mindegyik ablaktáblára egy-egy csavaros zár is volt szerelve. A véletlen úgy hozta, hogy Prosper jól megfigyelhette, mint nyitja ki és kezeli a vendéglős az ablakot.

- De ha már - mondotta Hermann - a helyszínről beszélek, hadd szóljak még a fogadó belső tagozódásáról, mivel a történet érdekessége a hely pontos ismeretétől függ. A nagyteremnek, ahol a mi vendégeink tartózkodtak, két ajtaja nyílt kifelé. Az egyik az andernachi útra, amely a Rajna mellett halad. Itt, mindjárt a fogadó előtt, volt egy kis kikötőféle; oda volt láncolva az a hajó, amelyet a kereskedő erre az útjára bérelt. A másik ajtón keresztül az udvarba lehetett jutni. Ezt az udvart körös-körül igen magas falak övezték, s pillanatnyilag tele volt tehenekkel és lovakkal, mivel maguk az istállók éjjeli szállásul szolgáltak. A nagy kaput már az előbb oly gondosan elreteszelték, hogy a gazda, nagy sietségében, a kereskedőt s a hajósokat a terem másik, utcára nyíló ajtaján vezette be. Miután Prosper kívánságára kinyitotta az ablakot, gondosan bezárta ezt az ajtót, becsúsztatta a rudakat a megfelelő nyílásokba, s a csavarokat is megszorította. A vendégszoba, amelyet a két alorvosnak szántak, odanyílt a nagyterembe s csupáncsak egy vékony fal választotta el a konyhától, ahol meg valószínűleg a vendéglősnek és a feleségének kellett majd tölteni az éjszakát. A szolgáló is kifelé tartott, hogy fekhelyet keressen valamelyik jászolban, a padlás egy szögletében vagy bárhol másutt. Ily módon könnyen érthető, hogy a terem, a vendégszoba és a konyha némiképp el volt szigetelve a fogadó minden más részétől. Odakinn az udvaron két hatalmas kutya tartózkodott, s komor hangú ugatásuk éber és igen érzékeny házőrzőket sejtetett.

- Micsoda csend és milyen szép éjszaka! - mondta Wilhelm az égboltra nézve, miközben a vendéglős végleg bezárta az ajtót.

A hullámok csobogása volt az egyetlen hallható nesz.

- Uraim - mondta a kereskedő a két franciához fordulva -, engedjék meg, hogy a pontyot pár palack borral leöblíthessük. Amíg iszunk, levetkőzzük az egész napi fáradtságot. Arcukról s ruhájukról látom, hogy jó darab utat tettek meg ma, akárcsak különben én is.

A két barát beleegyezett, s a vendéglős a konyhaajtón át ment egyenesen a pincéjébe, amely minden bizonnyal az épületnek ez alatt a része alatt lehetett. Amikor a vendéglős öt pókhálós palackot rakott glédába az asztalon, felesége is végzett az ételek feltálalásával. Mint jó háziasszonyhoz illik, még egyszer végignézett a termen, aztán, abban a hitben, hogy kellőképp eleget tett a vendégek kívánalmainak, visszatért a konyhájába. A négy vendég, mivel a gazdát is maguk közé hívták, nem hallotta, mikor feküdt le; de később, ama szünetekben, amelyek a vendégek beszélgetései közé ékelődtek, a barátok, de a fogadós is, mosolyogva figyeltek a kuckóból feltörő s a deszkafaltól még visszhangzóbb harsány horkolásra. Éjféltájban, amikor már csak piskóta, sajt, aszalt gyümölcs és bor maradt az asztalon, a vendégek egyre közlékenyebbek lettek, s leginkább a két francia. Beszélni kezdtek hazájukról, tanulmányaikról, a háborúról. A társalgás nekilendült. Prosper Magnan meg is ríkatta a menekülő kereskedőt, amikor picardiai nyíltságával s gyengéd kedélye naivságával találgatta, mit csinálhat abban a pillanatban az édesanyja, mikor ő, a fia, ott tartózkodik a Rajna partján.

- Szinte látom - mondotta -, ahogy lefekvés előtt esti imáját olvasgatja. Biztosan engem sem felejt el s kérdezgeti magában: "Merre jár az én Prosperem?" De hogyha a kártyajátékban pár fillért nyert a szomszédnőjétől, talán éppen anyádtól - tette hozzá s megbökte könyökével Wilhelmet -, akkor azt most beleteszi a nagy, piros agyagedényébe, mivel abban gyűjtögeti azt a pénzt, amelyért majd harminc hold földet akar vásárolni, hogy így kerekítse ki lescheville-i kis birtokát. Ez a harminc holdnyi föld körülbelül hatvanezer frankot érhet. Csupa jó rét! Ó, ha egyszer meglesz, akkor egész életemben Lescheville-ben maradok, minden becsvágy nélkül! Hányszor vágyódott apám is már ezekre a földekre s arra a szép kis patakra, amelyik ott kígyózik a rétek között! És hát meghalt, anélkül hogy meg tudta volna venni ezeket a réteket... Hányszor játszottam ott én is!

- Biztosan Walhenfer úrnak is volt ilyen régi kívánsága? - kérdezte tőle Wilhelm.

- Hogyne lett volna, uram, hogyne! Meg is valósult, viszont most már...

A derék ember elhallgatott, mielőtt befejezte volna mondatát.

- Én meg - mondta a vendéglős, akinek arca enyhén kivörösödött -, én meg tavaly vettem egy rétet, már tíz éve vágyódtam rá.

Így beszélgettek egymás közt a bortól feloldódott nyelvvel, s máris azt az átmeneti barátságot érezték egymás iránt, amellyel utazás közben sosem igen fukarkodunk, úgyhogy mire lefeküdtek, Wilhelm már az ágyát is felajánlotta a kereskedőnek.

- Nyugodtan elfogadhatja - mondta -, én Prosperrel is alhatok. Nem először történik, s azt hiszem, nem is utoljára. Ön a legidősebb köztünk, márpedig tisztelnünk kell a kort!

- Ej, mit! - mondta a vendéglős -, feleségem ágyában több derékalj van, egyet majd odavetünk a földre.

S utána bezárta az ablakot, azzal a nesszel, amellyel az ilyen óvatos művelet jár.

- Elfogadom - mondta a kereskedő. - Bevallom - fűzte hozzá halkabb hangon, s a két barátra tekintett -, hogy ez volt a kívánságom. A hajósok kissé gyanúsak. Nem bánom egy cseppet sem, hogy erre az éjszakára két derék és jószívű fiatalemberrel lehetek együtt, két francia katonával. Százezer frankom van a bőröndömben, aranyban és gyémántban!

Az a nyájas tartózkodás, amellyel a két barát ezt az oktalan bizalmat fogadta, a jó németet mindjárt megnyugtatta. A fogadós még segített is az egyik ágy megvetésében. Miután mindent rendbe hozott, jó éjszakát kívánt nekik, s ő maga is lefeküdt. A kereskedő s a két alorvos egy ideig még mulattak vánkosuk rögtönzött természetén: Prosper a maga műszertáskáját s Wilhelmét dugta a vánkosuk alá, hogy egy kissé magasabb legyen, s hogy így pótolja a hiányzó fejpárnát, s ugyanakkor Walhenfer, túlzott elővigyázatból, bőröndjét helyezte a feje alá.

- Mindketten a vagyonunkon alszunk; ön az aranyán; mi meg a műszereinken! Most már csak azt kéne tudni, hogy ezek a műszerek érnek-e annyi aranyat, mint amennyit ön gyűjtött össze.

- Remélheti - felelte a kereskedő. - Munkával és becsülettel mindent meg lehet szerezni, csak persze, türelmesnek kell lenni.

Walhenfer is, Wilhelm is egykettőre elaludt. Viszont, akár mert kemény volt az ágya, akár mert végletes fáradtsága nem engedte elaludni, akár valami végzetes lelkiállapot miatt, Prosper tovább is ébren maradt. Gondolatai észrevétlen igen rossz útra terelődtek. Szinte kizárólagosan arra a százezer frankra gondolt, amin a kereskedő aludt. Az ő szemében ez a százezer frank égből hullott, roppant kincsnek látszott. Gondolatban százféle módon próbálta most felhasználni, légvárakat épített, ahogy mi is szoktuk tenni, abban a boldog pillanatban, amely megelőzi az elalvásunkat, abban az órában, mikor értelmünkben zavaros képek születnek, s amikor az éj csendjében a gondolat nemegyszer varázshatalomra tesz szert. Máris teljesíteni vélte édesanyja kívánságát, megvette a harminc holdnyi rétet, s feleségül vehette azt a beauvais-i kisasszonyt, akire gondolni se mert még eddig vagyonuk aránytalansága miatt. Ezzel a roppant összeggel gyönyörű életet teremthet, és már boldog családapának, gazdagnak s egész Picardiában tekintélyes polgárnak látta magát s talán még polgármesternek is Beauvais-ban. Picardiai feje tüzet fogott, s már kereste az eszközöket, hogy ezt az elképzelését valósággá változtathassa. Hozzáfogott roppant hévvel egy elméleti bűn felépítéséhez. Miközben máris a kereskedő haláláról ábrándozott, szinte tisztán látni vélte az aranyat és a gyémántokat: belekáprázott a szeme. A szíve hangosan dobogott. Már az ilyen elmélkedés is határozott bűnnek számított. Az aranyhalom elkábította, s lelki részegség fogta el ezektől a gyilkos érvektől. Magában már azt is kérdezte, miért kell élni szegény németnek, és próbálta feltételezni, hogy sohasem létezett. Egyszóval úgy képzelte el a bűnt, hogy őt ne érhesse büntetés. A Rajna túlsó partvidékét az osztrákok tartották megszállva; az ablak alatt hajó volt, hajósokkal; elvághatná a német nyakát, belevetné a Rajnába, kiugrana az ablakon, persze a bőrönddel együtt, adna pár aranyat a hajósoknak, és átszökne Ausztriába. Már-már oda jutott, hogy számolgatta, mekkora ügyességre tehetett szert a sebészeti műszerek kezelésében, s mint vághatja el áldozata nyakát anélkül, hogy az egyetlen segélykiáltást is hallatna...

Taillefer úr ezúttal megint megtörülte a homlokát, s megint ivott egy korty vizet.

Prosper felkelt, lassan és a legcsekélyebb nesz nélkül. Amikor megbizonyosodott arról, hogy nem ébresztett fel senkit sem, felöltözött s átment a nagyterembe; aztán azzal a végzetes és hirtelen okossággal, a tapintatnak s az akaratnak azzal a sajátos hatalmával, amelynek terveik végrehajtásában a foglyok vagy a bűnösök szinte soha sincsenek híján, kicsavarta a vasrudakat, kihúzta őket a nyílásukból a legcsekélyebb zaj nélkül, odatette mindegyiket szorosan a fal mellé, s kinyitotta az ablaktáblákat, ránehezedve a forgókra, hogy halkítsa a csikorgásukat. A hold halvány fényénél homályosan láthatta csak a másik szobabeli holmikat, ott, ahol Wilhelm és Walhenfer aludt. Akkor, mint később beszélte nekem, egy pillanatra megállapodott. Szíve olyan erősen, olyan mélyen, oly visszhangzón vert, hogy valósággal belerémült. Amellett attól is félt, hogy nem tud majd hidegvérrel cselekedni, a keze egyre reszketett, s az volt az érzése, hogy égő parázson áll. Viszont terve végrehajtását egyszer majd annyi öröm és boldogság kísérheti, hogy a sors ilyen kedvezésében valóságos eleve elrendelést látott. Kinyitotta az ablakot, visszament a szobába, fogta a műszertáskáját, s kereste azt a szerszámot, amely a legalkalmasabb lenne bűne végrehajtására.

- Ahogy az ágyhoz értem - mondta -, gépiesen Istennek ajánlottam a lelkemet.

Amikor minden erejét összeszedve már-már felemelte a karját, mintha egy belső hang hívta volna, s valami fényt is vélt látni. Ágyára ejtette a műszert, átszaladt a másik szobába, s odaállt az ablak mellé. A legmélyebb borzadályt érezte önmaga iránt; de mivel ellenállását még gyöngének ítélte, s amellett félt, hogy engedhet annak a kábult bűvöletnek, amely tovább is lenyűgözte, hirtelen kiugrott az útra, s fel s alá sétált a Rajna mentén, mintegy őrt állva a fogadó előtt. Sietős rohangálása közben nemegyszer Andernachig is elért; nemegyszer meg a lejtőig vezették a léptei, amelyen át előző este ide, a fogadóig jutott; de oly mély volt az éjszaka csendje, s ő annyira a házőrző kutyák után igazodott, hogy többször a nyitva hagyott ablakot is szem elől vesztette. Az volt a célja, hogy kifárassza magát, és így hívja vissza az álmát. De miközben ott lépkedett a felhőtlen ég alatt, bámulva a szép csillagokat s talán áthatva is kissé a tiszta éji levegőtől s a hullámok méla neszétől, mélységes ábrándozásba merült, ez aztán fokonként visszavitte a józan erkölcs világába. Értelme végleg s teljesen szétoszlatta ezt a pillanatnyi őrületet. Nevelésének, hitének elvei és eszményei, s különösen, mondta nekem, a szülőházban eltelt évek szerény emlékképei, végül is győztek ennyi rossz gondolaton... A Rajna partján, egy nagy kőre dőlve, hosszú elmélkedés után, végre visszatért a fogadóba, s mondta, hogy nemcsak aludni, de virrasztani is tudott volna akár egy milliárdnyi aranyhalmon. Becsületessége akkor büszkén egyenesedett fel s erősen a harc után, térdre hullt a boldogság és a mámor érzelmében, hálát adott Istennek, s oly boldognak, könnyűnek és elégedettnek érezte magát, mint első áldozása napján, amikor úgy vélte, méltó az angyalok társaságára, mivel egész nap nem vétkezett, sem szóban, sem tettben, sem gondolatban. Visszatért hát a fogadóba, becsukta az ablakot, már nem félve, hogy esetleg zajt csap, s azonnal visszafeküdt az ágyába. Testi-lelki fáradsága azonnal és teljesen átengedte magát az álomnak. Alighogy fejét a párnára tette, rögtön abba az első és fantasztikus révületbe merült, amely minden esetben a mély álom megelőzője. Ilyenkor az érzékek tökéletesen elzsibbadnak, s az élet fokozatosan megsemmisül; a gondolatok hiányosak s a végső érzéki rezzenések már az álmokhoz hasonlók. "Milyen nehéz a levegő! - mondta magában Prosper. - Mintha nedves gőzben lélegzenék..."

A légkörnek e hatását azzal a különbséggel magyarázta, melyet a szoba levegője s a külső tiszta levegő közt érezhetett. De aztán szabályos neszt hallott, hasonlót a vízcseppekéhez, mikor egy víztartó csapjából hullanak le időnként. Valami őrült rettegésben fel akart kelni, hívni a fogadóst, s felkelteni a kereskedőt vagy Wilhelmet; de akkor meg, szerencsétlenségére, eszébe jutott a kakukkóra; s abban a hitben, hogy csakis az inga mozgását hallhatta, megint elaludt, ezzel a zavaros és bizonytalan képzettel...

- Még egy kis vizet, Taillefer úr? - szólalt meg a házigazda, mikor látta, hogy a bankár gépiesen a korsó felé nyúl.

A korsó egészen üres volt.

A rövid kis szünet után, melyet ez a megjegyzés keltett, Hermann úr folytatta elbeszélését.

- Másnap reggel Prosper Magnan erős zenebonára ébredt. Mintha éles kiáltások jutottak volna a fülébe, s azt a heves rázkódást érezte minden idegében, amely akkor fog el bennünket, mikor az ébredés percében egy álmunkban megkezdett kínos élményünk ér véget. Olyankor a fiziológia egy különös jelenségét tapasztaljuk magunkon, azt, amit közönséges nyelven felrettenésnek hívnak, s amit még nem figyeltek meg eléggé, bár a tudomány szempontjából érdekes sajátságokat tartalmaz. Ez a szörnyű szorongás, melyet tán kétféle természetünk hirtelen egyesülése kelt bennünk, mert hiszen az álomban a kettő egymástól elválva él, legtöbbször azonnal elmúlik; de a szegény alorvosnál tovább tartott, sőt egyszerre megnőtt, s a legijesztőbb borzadályt keltette benne, mikor egész vértócsát vett észre párnája és Walhenfer ágya között. A német feje a földön feküdt, teste meg fenn az ágyában maradt. Minden vére elfolyt a nyakán. Amikor meglátta a kereskedő még nyitott és merev szemét, amikor meglátta a vért, amely az ágylepedőket és kezét is beszennyezte, s amikor saját műszerét is felismerte az ágy szélén, Prosper Magnan elájult és beleesett Walhenfer vérébe.

- Ez már - mint mondotta nékem - gondolataim büntetése volt.

Amire magához tért, már a nagyteremben volt. Egy széken ült, francia katonák között, a kíváncsi és figyelmes tömeg előtt. Csak nézte kábán azt a köztársasági tisztet, aki tanúvallomásokat szedett össze, s biztosan jegyzőkönyvet szerkesztett. Felismerte a vendéglőst, feleségét, a két hajóst és a fogadó szolgálóját. Felismerte a műszert is, amelyet a gyilkos használt...

Taillefer úr ekkor köhögni kezdett, előhúzta zsebkendőjét, hogy jól kifújja az orrát, és megtörölje a homlokát. Ezeket az egyébként oly természetes mozdulatokat csakis én vettem észre; a vendégek mind Hermannra néztek, s őt hallgatták mohó figyelemmel. A hadiszállító könyökét az asztalra támasztotta, fejét a kezére hajtotta, s mereven nézett Hermannra. Ettől fogva jelét sem mutatta az izgalomnak vagy az érdeklődésnek; de arca éppoly révedező maradt és éppolyan hamuszínű, mint amikor játszani kezdett a vizeskorsó dugójával.

- A műszer, melyet a gyilkos használt, ott hevert az asztalon, Prosper egész készletével, tárcájával és irataival. A gyülekezet tekintete hol ezekre a bizonyítékokra, hol a fiatalemberre szegeződött, aki szinte haldokolni látszott, s akinek kialudt szeme mintha már mit sem látott volna. A kívülről behallatszó s többé-kevésbé zavaros zsivaj a fogadó elé gyűlt tömegnek a hangja volt: a bűn hírére csődültek össze, s talán hogy megismerhessék a gyilkos. Az ablak alatt a katonák lépteinek és puskáinak csattogása még a népi beszélgetések morajából is kihallatszott; de a fogadó csukva volt, s udvara üres és hallgatag. Miközben már-már összeomlott a jegyzőkönyvező tiszt tekintete alatt, Prosper egyszerre úgy érezte, hogy valaki megszorítja a kezét; felnézett, hadd lássa, ki védi őt ebben az ellenséges tömegben. Egyenruhájáról ráismert az Andernachba beszállásolt féldandár törzsorvosára. Viszont a tiszt tekintete oly éles volt, oly szigorú, hogy a szegény fiatalember egészen beleremegett, s fejét a szék támlájára támasztotta. Egy katona azonnal erős szeszt szagoltatott vele, amire hamarosan magához tért. De azért kába tekintete olyannyira élettelennek s értelmetlennek látszott, hogy az orvos szólt is a tisztnek, miután megtapogatta Prosper ütőerét:

- Kapitány úr, ilyen állapotban nem lehet kivallatni...

- Akkor hát vezessék el - felelte a kapitány, s félbeszakítva a sebészt, ahhoz a káplárhoz fordult, aki ott állt az alorvos mögött.

- Gyáva gazember - súgta Prosper fülébe a katona -, legalább most, a németek előtt próbálj egyenesen járni, ha másért nem, hát a Köztársaság becsületéért!

Ez az erélyes felhívás végre felébresztette Prospert, aki felkelt, pár lépést is tett; de mikor kinyílt az ajtó, és érezte a kívülről rácsapódó levegőt, s látta a betóduló tömeget, ereje megint elhagyta, térde megcsuklott, s majdnem elesett.

- Ez a nyomorult orvosinas kétszeres halált érdemelne! No, menj már! - szólt rá a két katona, miközben a karjukkal jobbról is, balról is támogatták.

- No nézd a gyávát! Milyen gyáva! Ő az! Ő az!... Itt megy, ni!

Ezeket a szavakat mintha csak egyetlen hang mondta volna, a kísérő tömegnek zavarosan zsivajgó hangja, amely, miközben nőttön-nőtt, egyre szidalmazta Prospert. A börtönig vezető úton a vele együtt haladó nép is, a katonák menetelése, a beszélgetések moraja, a kék ég, a friss levegő, a kisváros látványa és a Rajna borzongó tükre - mindezek a benyomások zavarosan, bizonytalanul, fakón értek a segédorvos tudatába, akárcsak azok az élményei, melyeket ébredése óta érzett.

Időnként, mint mondta nekem, azt hitte, nem is létezik már.

- Én akkor épp börtönben voltam - szólt Hermann úr, megszakítva az elbeszélést. - Mint a legtöbb húszéves ifjú, mint rajongó patrióta, harcolni akartam a hazáért, s egy Andernach körül szervezett szabadcsapat élén álltam. Pár nappal előbb, egyik éjjel, egy francia különítmény kellős közepébe sodródtam. Ők voltak vagy nyolcszázan, mi meg legfeljebb kétszázan. Kémeim, úgy látszik, elárultak, s így kerültem az andernachi börtönbe. Akkor már-már arról volt szó, hogy számíthatok az agyonlövetésre, mivel példát kerestek a nép megfélemlítésére. A franciák meg akartak torolni egy gyilkosságot, bár épp azt a büntettet, amelyért a köztársaságiak rajtam kívántak bosszút állni, nem a mi tartományunkban követték el. Apám könyörgésére háromnapi haladékot adtak, hogy kegyelmet kérhessen Augereau generálistól, s meg is kapta. Így hát láthattam Prosper Magnant, amikor behozták mellém az andernachi börtönbe, s azonnal a legmélyebb szánalmat éreztem az irányában. Bár sápadt volt, megtört és csupa vérfolt, egész arca olyan nyíltságot s ártatlanságot tükrözött, hogy azonnal megnyerte a rokonszenvemet. Mintha csak maga Németország lélegzett volna előttem, hosszú szőke hajával és világoskék szempárjával. Mint elbukó hazámnak valóságos jelképét, áldozatnak s nem gyilkosnak láttam. Amikor ablakom alá ért, keserű és búskomor mosollyal nézett a messzeségbe, a tébolyodott mosolyával, aki egy futó pillanatra visszanyeri értelmét. Ez a mosoly nem lehetett egy közönséges gyilkos mosolya. Mikor a börtönőr bejött hozzám, kifaggattam az új fogoly felől.

- Egy szót sem szólt, mióta a zárkában van. Leült, fejét a keze közé fogta, s vagy alszik, vagy a tettén gondolkozik. A franciák azt mondják, hogy reggel már sorra kerül, s hogy huszonnégy órán belül agyonlövik.

Este ott maradtam kissé a fogoly ablaka alatt, legalább addig a pár percig, amíg szabad volt sétálnom a börtön belső udvarában. Beszélgettünk, s ő elmondta teljes nyíltsággal a történetét, s eléggé pontosan felelt az én különböző kérdéseimre. Első beszélgetésünk után biztos voltam abban, hogy ártatlan. Engedélyt kértem, s meg is kaptam, hogy pár órára vele maradhassak. Így hát több ízben láthattam, s szegény fiú őszintén beavatott minden gondolatába. Ártatlannak s ugyanakkor bűnösnek is érezte magát. Mivel élesen emlékezett arra a szörnyűséges kísértésre, amelynek volt ereje ellenállni, attól félt, hogy álmában s valami alvajáró állapotban valóban elkövette azt a bűnt, amelyről ébren álmodott.

- S a barátja? - kérdeztem tőle.

- Ó! - felelte hevesen -, Wilhelm képtelen...

Be sem fejezte. Erre a forró baráti szóra, amely tele volt hittel és ifjúsággal, megszorítottam a kezét.

- Amikor felébredt - folytatta -, biztosan megijedt, s menekült fejvesztetten...

- Anélkül - mondtam -, hogy barátját felkeltené? Mindegy, könnyen védekezhet, hisz Walhenfer bőröndjét nem lopták el.

Hirtelen könnyekben tört ki.

- Ó, igen, ártatlan vagyok - kiáltott fel. - Nem öltem meg senkit sem. Emlékszem, miről álmodtam. Métáztam iskolatársaimmal. Hogy is vághattam volna le ennek a kereskedőnek a fejét, amikor azt álmodtam, hogy szaladgálok!

Aztán, bár egy-egy reménysugár olykor kissé lecsillapította, lelkifurdalásai állandóan gyötörték. Biztosan felemelte már a karját, hogy levágja a kereskedő fejét! Ítélkezett maga felett, s nem volt elég tiszta a szíve, miután gondolatban vétkezett.

- Pedig hát nem vagyok rossz! - mondta. - Szegény anyám! Ebben a percben talán vígan kártyázik a barátnőivel a faliszőnyeges kis szalonban. Ha tudná, hogy csak kezet is emeltem egy ember meggyilkolására... ó! biztosan belehalna! S most itt ülök a börtönben, azzal a váddal, hogy embert öltem! Még akkor is, ha nem öltem embert, biztosan megölöm anyámat!

Ekkor már nem sírt, hanem a picard-ok rövid és heves dührohamában rohant a falnak, s ha nem tartom vissza, biztosan összezúzza a fejét.

- Várja meg - mondtam - az ítéletet. - Felmentik, hiszen ártatlan. S édesanyja...

- Anyám! - kiáltott fel vadul. - Ő először s mindenekelőtt a vádat fogja megtudni. Kisvárosban ez mindig így van; szegény majd belehal a bánatába. Különben sem vagyok ártatlan. Akarja tudni az igazságot? Érzem, hogy elveszítettem lelkiismeretem szüzességét.

Ez után a szörnyű szó után leült, keresztbe fonta a karját, lehajtotta a fejét, és sötéten nézett a földre. E pillanatban a porkoláb megkért, térjek vissza a zárkámba; s mivel restelltem elhagyni társamat egy olyan pillanatban, amikor a legcsüggedtebbnek látszott, barátként szorítottam a karomba.

- Türelem - biztattam -, ki tudja, talán minden jól fog végződni. Ha egy becsületes ember hangja el tudja hallgattatni a kételyeit, tudja meg, hogy én máris becsülöm és szeretem. Fogadja el barátságomat, s pihenjen itt, a szívemen, ha nem tud megbékülni a magáéval.

Másnap reggel kilenc óra tájban egy káplár és négy gyalogos puskás jött a fiatalemberért. Amikor meghallottam a katonák lármáját, odaálltam az ablakomhoz. Ahogy átment az udvaron, az alorvos felém nézett. Sose fogom elfeledni ezt a különös tekintetet: tele volt gondolatokkal, előérzetekkel, lemondással s egyben valami bánatos és búskomor kedvességgel. Mintha csak egy hallgatag és érthető végrendelet lett volna, mellyel egy barát hagyja vesztett életét utolsó barátjára. Az éjszaka biztosan nehéz és magányos volt a számára; viszont arca halványsága talán sztoikus erőre mutatott, amelyet önnönmagának új megbecsüléséből meríthetett. Megtisztult talán a lelkiismeret-furdalással, és lemosni vélte vétkét a szégyenben és a fájdalomban. Szilárd léptekkel ment az udvaron át; s már kora reggel eltüntette azokat a vérfoltokat, melyekkel akaratlanul beszennyeződött.

- Míg aludtam, végzetes módon belemártottam a kezemet, mivel nyugtalanul alszom - mondta nekem az előző estén, borzalmas kétségbeeséssel a hangjában.

Megtudtam, hogy hamarosan haditörvényszék elé kerül. A hadtestnek két nap múlva kellett továbbmozdulni, és a féldandár parancsnoka nem akarta otthagyni Andernachot, míg meg nem torolja a bűnt, azon a helyen, ahol elkövették...

Amíg a törvényszék ülésezett, végig halálos szorongásban voltam. Délfelé Prosper Magnant visszakísérték a börtönbe. Éppen akkor végeztem napi sétámat az udvaron; észrevett, s mindjárt a nyakamba borult.

- Végem van - mondta. - Végem van, nincsen remény! Itt mindenki gyilkosnak tart...

Büszkén emelte fel a fejét.

- Ez az igazságtalanság visszaadta ártatlanságomat. Sose lett volna nyugodt életem, így viszont gáncstalan halálom lesz. De mit gondol, van-e másvilág?

Az egész tizennyolcadik század benne volt e hirtelen kérdésben. Tovább is gondolataiba mélyedt.

- De végre is hogyan felelt? - mondtam. - Mit kérdeztek? S elmondott-e mindent őszintén, ahogy velem beszélt?

Mereven nézett rám egy percig, aztán, e szörnyű szünet után, lázas elevenséggel ily módon válaszolt:

- Először azt kérdezték tőlem: "Kiment-e éjszaka a fogadból?" Azt mondtam: "Igen." "És hogyan?" Elpirultam, s azt feleltem: "Az ablakon át." "Szóval, ugye, kinyitotta?" "Igen" - mondtam én erre is. "Igen óvatosan tette; a fogadós semmit sem hallott!" Elámultam. A hajósok kijelentették, hogy látták, amint hol az erdő felé, hol Andernach felé sétálgattam. Azt mondták, többször megjártam ezt az utat. Elástam az aranyat meg a gyémántokat. Szóval a bőrönd nem került meg! Közben egyre furdalt a lelkiismeret. Amikor szólni akartam, belül egy könyörtelen hang azt kiáltotta felém, hogy: "El akartad követni a bűnt!" Minden ellenem esküdt, még én is!... Kérdezősködtek a pajtásom felől, és én mindenképp megvédtem. Akkor azt mondták: "Valakit bűnösnek kell elmarasztalnunk, önt, vagy a pajtását, vagy a fogadóst, vagy a fogadós feleségét. Ma reggelre minden ablak és minden ajtó zárva volt!" Erre a megjegyzésre - folytatta Prosper - csak álltam ott hang nélkül, erő nélkül, lélek nélkül. Barátomat nem vádolhattam, hisz jobban bíztam benne, mint önmagamban. Megértettem, hogy mindkettőnket cinkosoknak tartanak a gyilkosságban, s hogy én látszom az ügyetlenebbnek! Hogy barátomat megmentsem, próbáltam az egész bűnt alvajárással magyarázni; akkor meg összevissza beszéltem. Végem van. Halálomat olvastam ki bíráim tekintetéből. Láttam, önkéntelenül is hitetlenkedve mosolyogtak. Mindennek vége. Csak a halál biztos. Holnap reggel agyonlőnek. Magamra nem is gondolok már - folytatta -, csak szegény anyámra.

Elhallgatott, az égre nézett, de többet már nem könnyezett. A szeme most száraz volt és eltorzult tekintetű.

- Frédéric!...

- No lám! Frédéric! A másiknak Frédéric volt a neve... Frédéric! Igen, így hívták! - kiáltott fel Hermann úr győzedelmes arckifejezéssel.

Szomszédnőm meglökte a lábam, s rámutatott Taillefer úrra. A volt hadiszállító a kezét, csak úgy hanyagul, a szemére tapasztotta; de ujjai közében látni véltük tekintete sötét lángját.

- Mit szólna - súgta fülembe a hölgy -, ha őt is Frédéricnek hívnák?

Szemcsippentéssel feleltem neki, mint aki azt mondja: "Csend!"

Hermann pedig így folytatta:

- Frédéric - kiáltott fel Prosper -, Frédéric gyáván magamra hagyott. Biztosan félt. Talán elbújt a fogadóban, mert a két lovunk reggel is ott volt még az udvaron. Milyen érthetetlen titok - tette hozzá, kis hallgatás után. - Az alvajárás! Az alvajárás! Egyetlenegyszer történt meg velem, mióta élek: hatéves koromban!

- Úgy menjek hát el - folytatta, s lábával megdobbantotta a földet -, hogy elvigyem magammal, ami barátság van a földön! Kétszeresen haljak meg azzal, hogy kétkedjek egy gyermekkorban kezdett s a líceumban, az egyetemen folytatott testvériességben! De hát hol lehet Frédéric?

Sírni kezdett. Egy érzelemhez életünknél is jobban ragaszkodunk!

- Menjünk be - mondta -, jobban érzem magamat a cellámban. Nem szeretném, ha sírni látnának. Bátran megyek a halálba, de nem értek a helytelen hősködéshez, s megvallom, hogy sajnálom az én szép fiatal életemet... Az éjszaka nem aludtam; gondolatban felidéztem gyermekkorom emlékeit, s láttam magam, ahogy szaladgáltam azokon a réteken, amelyeknek emléke talán a vesztemet okozza. Előttem állt a jövő - fordította másra a beszédét. - Tizenkét katona meg egy hadnagy, aki majd azt kiáltja: "Vállhoz! Célozz! Tüzelj!", aztán dobpergés, meg a gyalázat - ez most már az én egész jövőm. Vagy van Isten, vagy pedig nincs értelme az egésznek.

Akkor megragadta a kezem, majd átölelt s magához szorított:

- Ön az utolsó, akinek kiönthetem még a szívemet. Ön szabad lesz! Láthatja édesanyját! Nem tudom, gazdag-e, szegény-e, mindegy! Nekem most egyet jelent a világgal... Ezek itt nem verekednek majd örökké. No hát, ha egyszer béke lesz, menjen el hozzánk Beauvais-ba. Hogyha anyám túléli halálom végzetes hírét, akkor még ott találja az otthonában. Mondja el neki vigaszként, hogy a fia ártatlan volt! El fogja hinni - tette hozzá. - Írok is neki; de ön viszi el hozzá az én utolsó tekintetem, s beszélje el, hogy az élők közül önt öleltem át utoljára. Meglátja, milyen szeretettel fogadja szegény azt az embert, aki az én utolsó barátom volt! Itt - mondta némi szünet után, miközben szinte leroskadt emlékeinek súlya alatt -, itt senkit sem ismerek, sem a tiszteket, sem a katonákat, s biztosan mind borzadnak tőlem. Ha ön nincs, az én ártatlanságom titok maradna az ég és énközöttem.

Szentül megfogadtam neki, hogy teljesítem végső akaratát. Nyílt beszédem, áradó őszinteségem láthatólag megindította. Kis idő múlva a katonák másodszor is eljöttek érte, s visszavitték a haditörvényszékre. Elhangzott a végítélet.

Nem tudom, miféle formaságok követték vagy kísérték ezt az első ítéletet, s azt sem tudom, hogy a fiatal sebész szabályszerűen védte-e életét; csak annyit láttam, hogy másnapra várta az ítélet végrehajtását, és hogy egész éjszakán át levelet írt anyjának.

- Mindketten szabadok leszünk - mosolygott rám másnap reggel, amikor benéztem hozzá -, hallom, a tábornok önnek megkegyelmezett.

Hallgattam, és erősen rászegeztem a szememet, hogy jól emlékembe véssem minden egyes vonását. Akkor, az undor kifejezésével, még ennyit mondott:

- Keservesen gyáva voltam! Egész éjjel kegyelmet kértem ezektől a falaktól...

S rámutatott cellája falaira.

- Bizony, bizony - folytatta -, ordítottam a kétségbeeséstől, fellázadtam sorsom ellen, a legszörnyűbb erkölcsi agóniát szenvedtem át... Egyedül voltam!... Most viszont arra gondolok, mit szólnak majd mások... A bátorság is csak megszokás dolga. Illendően kell a halálba mennem... Ezért...

KÉTFÉLE IGAZSÁG

- Ne mondja tovább - könyörgött ugyanaz a fiatal hölgy, aki meséért esengett, és aki most hirtelen félbeszakította a nürnbergit. - Hadd maradjak bizonytalanságban, s hadd higgyem, hogy megmenekült. Ha megtudnám ma, hogy agyonlőtték, nem aludnék egész éjjel. Holnap majd elmondhatja a többit.

Mindnyájan felkeltünk az asztal mellől. Szomszédnőm, belekapaszkodva Hermann úr karjába, így szólt hozzá:

- Ugye, mégiscsak agyonlőtték?

- Igen, tanúja lehettem az ítélet végrehajtásának.

- Hogyan, uram, képes volt rá...?

- Ő kívánta, asszonyom. Szörnyű dolog követni egy eleven ember gyászmenetét; egy emberét, akit szeretünk, egy ártatlanét! Ez a szegény fiatalember útközben folyton énrám nézett, mintha csak már bennem élt volna! Azt akarta, mondotta, hogy utolsó sóhaját én vigyem el édesanyjának.

- És látta az édesanyját!

- Az amiens-i béke után elutaztam Franciaországba, hogy elmondhassam az anyjának ezeket a szép szavakat: "Ártatlan volt!" Mint egy jámbor zarándok, úgy indultam erre az útra. De Magnannét akkora már elvitte a sorvadás. Gondolhatja, mily bánatosan égettem el a magammal vitt levelet. Lehet, hogy mulatni fog az én germán holdkórosságomon, de én valami fenséges és keserű drámát láttam ebben az örök titokban, amely végleg eltemette ezt a két sír közé vetett búcsúszót, hogy így senki se tudhasson róla ezen a végtelen világon, akárcsak a sivatag mélyén az oroszlántól fojtogatott utazó halálhörgéséről.

- És ha most szembeállítanák a ház egyik vendégével, s rámutatnának: "Itt a gyilkos!", nem kezdődne-e egy újabb dráma? - szakítottam félbe Hermannt. - És akkor vajon mit tenne?

Hermann úr fogta a kalapját és eltávozott.

- Milyen hebehurgya beszéd - szólt most rám a szomszédnőm -, s milyen gyerekesen viselkedik! Nézzen inkább Tailleferre! Látja? Ott ül a karosszékben, ott a kandalló közelében, s Fanny kisasszony kávéval kínálja; nézzen csak rá: mosolyog. Egy gyilkos, akit ez az elbeszélés kínpadra kellene hogy feszítsen, tudna-e ily nyugodtan maradni? Hát nem olyan a külseje, mint egy jámbor pátriárkáé?

- Igen, igen - feleltem -, de azért kérdezze meg tőle, részt vett-e a német hadjáratban.

- De miért ne?

És azzal a merészséggel, amelynek a hölgyek csak ritkán vannak híjával, ha tetszik nekik a vállalkozás, vagy ha kíváncsiságuk is közrejátszik, szomszédnőm már ment is a hadiszállító felé.

- Ugye - kérdezte -, volt Németországban?

Taillefer erre a kérdésre majdnem elejtette a csészéjét.

- Én asszonyom?... Nem, soha életemben.

- Ugyan, mit beszélsz, Taillefer? - szakította félbe a bankár. - Hát nem voltál az élelmezésnél, a wagrami hadjáratban?

- Igaz, igaz - felelte Taillefer -, akkor csakugyan jártam ott.

- Téved, hisz ez egész rendes ember - jelentette ki szomszédnőm, amikor visszatért a közelembe.

- Hát jó - kiáltottam fel -, mielőtt vége lesz az estélynek, meglátja, kikergetem a gyilkost menedéke mocsarából.

Mindennap lenne alkalmunk látni olyan erkölcsi jelenségeket, melyeknek meglepő mélységét csak egyszerűségük múlja felül: azért is nem vesszük őket észre. Ha például egy szalonban két olyan ember kerül össze, akik közül az egyik teljes joggal vethetné meg vagy gyűlölhetné a másikat, akár mert ismeri múltjának egy rejtett és benső foltját, akár valami titkos megérzésből, akár mivel bosszút akar rajta állni a jövőben, ez a két ember kitalálja egymást, s előre megérzi az örvényt, amely máris elválasztja vagy el fogja választani őket. Ösztönösen figyelik egymást, s közben vigyáznak önmagukra; tekintetük, minden mozdulatuk gondolatuk meghatározhatatlan fluidumát árasztja, valami delejes vonzás van köztük. Nem tudom, mi vonz erősebben, a bűn-e, a bosszú-e, a sértés-e, a gyűlölet-e. Akár a pap, aki a gonosz jelenlétében nem tudta megszentelni az ostyát, ők is gyanakvón, feszélyezetten állnak egymással szemben: az egyik komor, a másik udvarias, nem tudom, melyik a kettő közül; az egyik pirul vagy sápad, a másik reszket. Nemegyszer az, aki bosszút áll, éppoly gyáva, mint áldozata. Kevesen mernek rosszat tenni, még akkor is, ha szükség van rá; viszont sokan hallgatnak vagy akár meg is bocsátanak, akár mert gyűlölik a zajt, akár mert félnek a tragikus megoldástól. Lelkünknek és érzelmeinknek ez az egymást szimatolása titokzatos harcot teremtett köztem és a hadiszállító között. Mióta először szóltam hozzá Hermann elbeszélése közben, állandóan kerülte a tekintetem. Igaz, lehet, hogy valamennyi vendégét is kerülte! Közben a tapasztalatlan Fannyval, a bankár lányával beszélgetett; mint a bűnösök általában, biztosan szükségét érezte ő is az ártatlanság közellétének, talán abban a reményben, hogy mellette majd nyugalmat lelhet. De azért, tőle távol is, minden szavára odahallgattam, s éles szemem még így is megbabonázta az övét. Valahányszor azt hitte, hogy büntetlenül leskelődhet rám, tekintetünk mindig találkozott; olyankor aztán azonnal lesütötte a szemét. Fáradtan ettől a gyötrelemtől, hogy megszüntesse, játszani próbált. Ellenfelére fogadtam, de azzal a kívánsággal, hogy elveszítsem a pénzemet. Kívánságom teljesült, a távozó játékosnak én ültem a helyére, s így kerültem szembe a gyilkossal.

- Nem volna kedves - mondtam neki, mialatt kiosztotta a lapokat -, nem volna kedves újrakezdeni?

Amire játékpénzét, nagy sietséggel, balról jobbra csúsztatta. Szomszédnőm odajött mellém, s én jelentős pillantást vetettem rá.

- Szabad tudnom - kérdeztem a hadseregszállítótól -, Frédéric Taillefer úrhoz van szerencsém? Mert a Taillefer családot igen jól ismerem Beauvais-ben.

- De igen, az vagyok - felelte.

Leejtette lapjait, elsápadt, fejét a kezébe fogta, megkérte egyik fogadóját, helyettesítse a játékban, és felkelt a helyéről.

- Itt rettentő meleg van - mondta -, s félek...

Nem fejezte be mondatát. Arca most így hirtelen szörnyű szenvedést árult el; azonnal elhagyta a termet. A házigazda kikísérte, s látszott, élénken érdeklődik vendége állapota felől. Szomszédnőmmel egymásra néztünk: a hölgy arcát, az volt az érzésem, keserű szomorúság árnyékolta.

- Azt hiszem - mondta -, nem bánt vele nagyon könyörületesen - s odaállt velem egy ablakmélyedésbe, amikor vesztett játszma után felkeltem a játékasztal mellől. - Úgy szeretné hát gyakorolni a szívekben olvasás tudományát? Mért nem engedi szabadjára az emberi és az isteni igazságtevést? Az egyik alól kibújhatunk, a másikat sose kerüljük el! Olyan irigylésre méltók egy esküdtszéki elnök előjogai? Hisz maga szinte rosszabb a hóhérnál...

- Az előbb azért osztotta, azért csigázta fel a kíváncsiságom, hogy most meg erényt prédikáljon?

- Gondolkodtam a dolgon - válaszolta.

- Szóval jaj a szerencsétleneknek, békesség a gonoszoknak, s istenítsük, ugye, az aranyborjút! De hagyjuk az egészet - tettem hozzá nevetve. - Nézze csak azt a fiatal hölgyet, aki most lép a szalonba.

- No és aztán?

- Három nappal ezelőtt a nápolyi nagykövet bálján láttam: akár hiszi, akár nem, szenvedélyesen beleszerettem. Könyörgök, mondja meg a nevét. Senki se tudta...

- Victorine Taillefer kisasszony!

Valósággal elszédültem.

- Mostohája - mondta szomszédnőm, akinek alig hallottam a hangját - nemrég hozatta haza a zárdából, ahol csak most, utólag fejeződött be a neveltetése. Apja soká nem akarta elismerni a leányának. Ma jön először ebbe a házba. Igen szép lány és igen gazdag.

Ezeket a szavakat gyilkos mosoly is kísérte. E pillanatban heves, de fojtott kiáltásokat hallottunk: mintha csak a közelből, egy szomszéd lakásból jöttek volna, s gyengén visszhangzottak a kertben.

- Mintha Taillefer hangja lenne? - mondtam.

Mindketten feszült figyelemmel hallgattunk erre a zajra, s csakhamar ijesztő nyögések jutottak a fülünkhöz. A háziasszony hirtelen lélekszakadva rohant felénk, s becsukta az ablakot.

- Kerüljünk - szólt hozzánk - minden drámát. - Ha Taillefer kisasszony hallaná az apját, idegrohamot kaphatna.

A bankár is visszatért közénk, odament mindjárt Victorine-hez, s fülébe súgott valamit. A fiatal lány felsikoltott, rohant az ajtó felé, s már el is tűnt. Ez az esemény egyszerre nagy izgalmat keltett a szalonban. A játszmákat abbahagyták. Mindenki a szomszédját kérdezte. A hangok moraja növekedett, s kis csoportok alakultak.

- Taillefer úr csak nem lett...? - kérdeztem.

- Öngyilkos, ugye? - kiáltott fel csípős nyelvű szomszédnőm. - Gondolom, vígan gyászolná, vallja csak be!

- De hát mi történt vele?

- Szegénynek - felelte a háziasszony - van valami különös baja; nem tudtam megjegyezni a nevét, bár Brousson doktor eleget emlegette; most is egy ilyen rohama volt.

- Miféle betegség lehet ez? - kérdezte hirtelen egy vizsgálóbíró.

- Ó - felelt a bankárné -, valami szörnyű baj, kedves uram! Az orvosok nem tudnak rá orvosságot. Azt mondják, kegyetlen fájdalmakkal jár. Egyszer szegény Taillefernek ugyanilyen rohama volt odalenn, a birtokunkon, s hogy ne halljam, kénytelen voltam elmenni egy szomszédnőmhöz; borzalmas módon kiáltoz, meg akarja magát ölni: a lánya nem tehetett mást, odakötöztette az ágyához, s kényszerzubbonyt is adatott rá. Szegény ember azt állítja, hogy olyankor állatok rágcsálják az agyvelejét: mintha minden idegét tépné, vágná, feszítené, fűrészelné valami. Amellett úgy fáj a feje, hogy nem érezte, mikor régen égető kúpokat raktak rá, csak azért, hogy próbáljon másra gondolni; de Brousson, a háziorvosa, ezt egyenesen megtiltotta, azt állítva, hogy idegbaj az egész, éspedig ideggyulladás, amelyet piócákkal gyógyít a nyakán s ópiummal a fejében; s csakugyan, azóta ritkábbak a hevesebb rohamok, s legfeljebb évente egyszer, az ősz vége felé jelentkeznek. Amikor megint jobban van, Taillefer százszor is elismétli, hogy az ilyen fájdalmaknál a kerékbetörést is jobban bírná.

- Szóval nincs egészen jól! - szólt közbe egy tőzsdeügynök, a szalon mulattatója.

- Ó! - folytatta a bankárné -, a múlt évben majdnem belehalt. Valami sürgős dologban egyedül ment a birtokára: talán segítség hiányában huszonnégy óráig mozdulatlan, már-már szinte holtan feküdt. Csak egy igen forró fürdő tudta magához téríteni.

- Akkor hát mi az? Merevgörcs? - kérdezte a tőzsdeügynök.

- Nem tudom - felelte a háziasszony. - Harminc éve él már együtt ezzel a háborúban szerzett bajával; azt mondta, egy faszilánk fúródott a fejébe, amikor elvágódott egyszer egy hajón; de Brousson reméli, hogy meggyógyítja. Azt mondják, az angolok kéksavval és veszély nélkül kezelik ezt a betegséget...

E pillanatban a többinél is élesebb kiáltás hangzott a házban, s a borzalomtól dermedten hallgattuk.

- Hát igen - folytatta a bankárné -, így volt akkor is minden percben. Ilyenkor táncolt alattam a szék, s minden idegem reszketett. De azért milyen különös? Szegény Taillefer hiába érez ilyen pokoli szenvedéseket, sohase tud már belehalni. Iszik, eszik, mint akárki más azokban a szünetekben, amelyeket ez a szörnyű gyötrelem hagy az életében... Milyen furcsa a természet! Egy német orvos azt mondta neki, hogy ez valami köszvény a fejben: és ez eléggé egyezik Brousson doktor véleményével.

Otthagytam a háziasszony köré csoportosuló vendégeket, s Taillefer kisasszonnyal együtt távoztam a bankáréktól, miután inas is jött érte.

- Ó, Istenem, Istenem - kiáltozott sírva a fiatal lány -, mit követett el szegény apám, hogy ilyen szenvedést mért rá az ég?... Pedig, higgye el, csupa jóság!

Együtt mentem le vele a lépcsőn, s besegítettem a fogatába: apja már benn ült, kétrét görbedve. Taillefer kisasszony azzal próbálta elfojtani apja nyögését, hogy zsebkendőt tapasztott a szájára; sajnos, a beteg meglátott engem, arca még inkább eltorzult, melléből görcsös kiáltás szakadt fel, szörnyű tekintettel mért végig, s a kocsi továbbrobogott.

Ez a vacsora, ez az estély kegyetlen befolyást gyakorolt életemre és érzelmeimre. Szerettem Taillefer kisasszonyt, épp talán, mert a becsület s a tapintat nem engedte, hogy egy gyilkos családjába lépjek, bármily jó apa és jó férj lehetett is egyébként. Valami hihetetlen végzetesség mindig olyan házak felé sodort, ahol előre tudtam, hogy találkozhatom Victorine-nal. Sokszor, miután szavamat adtam önmagamnak, hogy kerülni fogom, este már megint vele voltam. Ilyenkor minden esetben végtelen örömöt éreztem. Jogos szerelmem, amelyet képzelt lelkifurdalások hevítettek, valami bűnös szenvedély színeiben ragyogott. Megvetettem magamat, ha köszöntem Taillefernek, amikor véletlenül a lányával volt; de azért köszöntem neki! Amellett, sajnos, Victorine nemcsak afféle csinos leány: művelt, csupa tehetség, csupa szeretetreméltóság, híján minden merevségnek, mindennemű fölénynek. Mindig tartózkodva beszél; s jellemében van valami melankolikus varázslat, aminek senki sem tud ellenállni: azt hiszem, szeret vagy legalábbis meghagy ebben a hitemben; van egy bizonyos mosolya, melyet csak nekem tartogat; s ha velem van, hangja is megenyhül. Ó, igen! Tudom, hogy szeret engem; de ha imádja az apját, de ha folyton magasztalja szelídségét, jóságát, elragadó jellemvonásait! Ezekkel a magasztalásokkal ugyanannyi tőrszúrást irányít a szívemnek. Egy nap majdnem magam is cinkosa lettem annak a bűnnek, amelyből a Taillefer család gazdagsága származik: már-már megkértem Victorine kezét. Akkor aztán menekültem, utaztam, elmentem Németországba, Andernachba. De visszajöttem. Victorine-t sápadtnak, soványabbnak találtam! Ha jó színben, jókedvben látom, végleg megszabadultam volna tőle. Így viszont régi szenvedélyem megint újult lánggal égett. Mivel féltem, hogy aggályaim még rögeszmévé fajulhatnak, elhatároztam, hogy összehívom a tiszta lelkiismeretek nagytanácsát, amely tán némi világot vethet erre a magas erkölcsi és filozófiai problémára. A kérdés még bonyolódott is, amióta visszatértem Párizsba. Szóval két nappal ezelőtt meghívtam azokat a barátaimat, akiknek a nyíltságában, becsületében, erkölcsi tapintatában még sohase kétkedtem. Így láttam vendégül két angolt, egy követségi titkárt s egy puritánt; aztán egy volt minisztert egész politikai érettségében; egynéhány fiatalembert ártatlanságuk varázsában; egy papot, egész aggastyánt; aztán egykori gyámomat, a világ legtisztább lelkét, akinek gyámi elszámolása örökké emlékezetes marad az ügyvédek közt; egy ügyészt, egy közjegyzőt, egy bírót, szóval minden gyakorlati erényt, minden társadalmi véleményt. Azzal kezdtük, hogy jól vacsoráztunk, jól vitáztunk, jól ordítoztunk, aztán a csemegénél elmondtam nyíltan a históriámat, s utána pár jó tanácsot kértem, persze gondosan elhallgatva leendő jegyesem nevét.

- Adjanak tanácsot, barátaim - mondtam, mikor befejeztem az elbeszélést. - Vitassák meg soká a kérdést, mintha egy törvényjavaslatról lenne szó. Ide hozhatjuk az urnát és a sorshúzógolyókat, s a titkos szavazás szabályai szerint szavazzanak igennel vagy nemmel az én házassági tervemre.

Hirtelen mély csend keletkezett. A közjegyző nem akart részt venni a játékban.

- Hisz - mondta - szerződésre kerülne sor.

Gyámomat elnémította a bor, s gyámság alá kellett helyezni, hogy ne történjék semmi baja, ha majd visszatér az otthonába.

- Értem - kiáltottam fel. - Azzal, hogy most hallgatnak, erélyes útmutatást adnak nekem!

A társaságban némi mozgás támadt.

Egy birtokos, aki részt vett a Foy tábornok sírjára és gyermekeiért indított gyűjtésben, így szólt:

- A bűn, mint az erény, fokonkint árad széjjel!

- Fecsegő! - súgta a volt miniszter, s megbökte a könyökömet.

- De hát hol a nehézség? - kérdezte egy főúri vendég, akinek családja hithű protestánsok elkobzott vagyonából gazdagodott meg, a nantes-i türelmi törvény eltörlése következtében.

Az ügyész felkelt a helyéről:

- Jog szerint csakugyan jelen esetben nem látok semmiféle nehézséget. Előkelő vendégünknek tökéletesen igaza van! - kiáltott fel a törvény szószólója. - Végre is mire való az elévülés? Hol tartanánk mindnyájan, ha folyton keresgélni kéne a vagyonok eredetét? Az egész: lelkiismeret dolga. Ha az ügyet mindenképp törvényszék elé akarja vinni, akkor vigye a gyóntatószék elé.

A megtestesült törvény elhallgatott, leült és kiürített egy pohár champagne-i bort. Utána a jó pap kelt fel, az evangélium magyarázója.

- Isten - mondta szilárd hangon - gyengének teremtett bennünket. - Ha szereti a bűn örökösnőjét, nyugodtan feleségül veheti, de érje be az anyai jussal, s az apai részt adja a szegényeknek.

- Igen ám - szólott most közbe egy könyörtelen érvelő bűvész, akinek a fajtája oly gyakori a nagyvilágban -, igen ám, de talán az apa azért nősült gazdagon, mert akkor már ő is gazdag volt! Legkisebb boldogsága is bűnének volt gyümölcse!

- A vita magában is ítélet! Vannak dolgok, amelyekről az ember sohasem tanácskozik - kiáltott fel derék gyámom, aki mámora villámával vélte megvilágítani a társaságot.

- Úgy van! - mondta a követségi titkár.

- Úgy van! - kiáltott fel a pap.

Holott ez a két ember sose volt ugyanazon a véleményen.

Egy örökös képviselőjelölt, akinek nemrég, a választáson, csak százötven szavazata hiányzott a szükséges százötvenöthöz, szintén felkelt most a helyéről.

- Uraim - mondta -, szellemi természetünknek ez a rendkívüli jelensége élesen elüt attól a normától, amely társadalmunkban uralkodik. Tehát a megejtendő döntés lelkiismeretünk rögtönzött ténye, hirtelen megfogalmazása legyen, tanulságos ítélet, legbensőbb fogékonyságunknak megfoghatatlan árnyalata, mint azok a villanások, amelyek ízlésünk érzületét alkotják... szavazzunk.

- Szavazzunk! - így a vendégek.

Mindenkinek két golyót, egy fehéret és egy pirosat adattam. A fehér, a szüzesség képe, a házasság ellen szólt; a vörös viszont mellette. Én, a magam részéről, csupa tapintatból nem szavaztam. Barátaim száma tizenhét volt, kilenccel teljes többséget kaphattunk. Mindenki beleejtette a golyóját abba a szűk nyakú vesszőkosárba, amelynek számozott golyócskái közül húzzák ki a játékosok a helyszámukat, és mindnyájan egyformán kíváncsiak s izgatottak is voltunk, mert a tisztult erkölcsnek ezt a szervezésmódját roppantul eredetinek tartottuk. A szavazás eredménye kilenc fehér golyó volt! Ez az eredmény nem lepett meg; de akkor az az ötletem támadt, hogy megszámláljam bíráim közt a velem egykorú fiatalokat. Valóban, ezek a szőrszálhasogatók pontosan kilencen voltak, s mind a kilenc egyformán gondolkozott.

"Ó, ó! - mondtam magamban. - Titkos egyhangúság a házasság mellett, s egyhangúság ellene! Hogyan oldjuk meg a nehézséget?"

- Hol lakik a jövendő após? - kérdezte szelesen egyik iskolatársam, rosszabb színlelő a többinél.

- Már nincs após! - válaszoltam. - Lelkiismeretem, még csak nemrég, eléggé világosan beszélt, s feleslegessé tette volna ezt a mai ítéletet. Viszont ha ma elgyengült a hangja, s ha gyávább lettem, annak is okát adom.

S miután kihúztam tárcámból, megmutattam vendégeimnek a következő gyászjelentést:

SZOMORÚ SZÍVVEL ÉRTESÍTJÜK
JEAN-FRÉDÉRIC TAILLEFER ÚRNAK

a Taillefer és társa cég beltagjának, egykori élelmezési szállítónak, életében a Becsületrend
és az Aranysarkantyús-rend lovagjának, a párizsi nemzetőrség második légiójában az első
gránátos század kapitányának ez év május elsején, Joubert utcai palotájában bekövetkezett
haláláról. A temetési szertartás s az engesztelő szentmise...

EKKOR ÉS EKKOR LESZ...
GYÁSZOLJÁK: EZEK ÉS EZEK...

- Most aztán mit tegyek? - folytattam. - A kérdést a legnagyobb engedékenységgel kezelem. Taillefer kisasszony földjeit biztosan egész vérözön borítja, s apjának az öröksége, tudom, egy roppant vérmező, az evangélium Hacelmája... De Prosper Magnan nem hagyott örököst; s ugyancsak hiába kutattam az Andernachban meggyilkolt gombostűgyáros családja után. Akkor hát kinek adjam vissza a vagyont? Van-e jogom elárulni egy váratlanul felfedett titkot, egy levágott fejet csapni egy ártatlan lány hozományához, rossz álmokat hozni néki, megfosztani egy ábrándjától s megölni másodszor is az apját azzal, hogy azt mondanám neki: "Minden arany véres!" Kölcsönkértem egy öreg paptól a Lelkiismereti Esetek Nagyszótárát, de nem találtam megoldást benne az én kételyeimre. Kegyes alapítványt tegyek Prosper Magnan, Walhenfer és Taillefer lelki üdvéért? Végre is a tizenkilencedik század kellős közepében vagyunk! Építtessek egy aggok házát vagy alapítsak egy erénydíjat? Az erénydíjjal biztosan csirkefogókat jutalmaznának! Ami a kórházakat illeti, a legtöbb ma, azt hiszem, nem más, mint a bűn oltalmazója! Különben is, mit érnének az ilyen befektetések? A hiúságnak talán hasznosak, de jelentenek-e igazi jóvátételt, ha ugyan az én dolgom a jóvátétel? Amellett szeretem Victorine-t, szenvedélyesen szeretem. Szerelmem egy az életemmel! Ha mármost ok nélkül azt ajánlanám egy fényűzéshez, választékossághoz szokott fiatal leánynak, akinek élete tele van válogatott műélvezettel, aki szeret lustán elmerengni Rossini zenéjén az Operában, ha tehát azt ajánlanám neki, hogy mondjon le másfél millióról bárgyú aggok, vagy mit tudom én: holdkóros betegek kedvéért, vagy nevetve fordítana hátat, vagy pedig bizalmas barátnője ostoba tökfilkónak tartana; ha szerelmi mámoromban dicsérném néki az egyszerűség báját és szerény kis házamat a Loire partján, ha arra kérném, áldozza fel párizsi életét a szerelmünknek, ezt legfeljebb erényes hazugság árán tehetném; amellett esetleg szomorú tapasztalatokat is szerezhetek, s elveszteném a lány szívét, mert hisz szerelmes a bálba, a cicomába s most énbelém. Csakhamar elhódítaná tőlem egy karcsú és ragyogó katonatiszt, akinek hullámos bajusza van, zongorázik, dicséri Byront s igen szépen lovagol... Mit tegyek? Uraim, irgalom, adjanak már tanácsot!...

A derék ember, a puritán, aki hasonlít Jenny Deansnek, Walter Scott hősnőjének apjához, akit már említettem az előbb, s aki eddig nem szólt egy szót sem, most vállat vont s ezt mondta:

- Szamár vagy! Miért kellett megkérdezned tőle, hogy Beauvais-ból való-e?

Párizs, 1831. május