GRIMM LEGSZEBB MESÉIBŐL BÁTYÁCSKA és HÚGOCSKA RÓNAY GYÖRGY átdolgozása VERLAG KARL NITZSCHE, NIEDERWIESA xxxxx BÁTYÁCSKA ÉS HÚGOCSKA Bátyácska kézen fogta Húgocskát: — Egy jó óránk sincs, amióta édesanyánk meghalt; mostohánk minden áldott nap elver, és ha odame'gyünk hozzá, elrugdos magától. Enni a száraz kenyérhéjat kap'juk, ami már senkinek sem kell; még a kutyának is jobb sora van az asztal alatt: annak mégiscsak vetnek néha egy'egy zsi'rosabb falatot; uramisten, ha édesanyánk ezt látná! Húgocskám, inkább menjünk világgá. Egész álló nap csak mentek, mentek réten át, szántón át, hegyem völgyön keresztül, és ha rázendített az eső, Húgocska azt mondta; — Még az ég is velünk sír. Estére nagymagy rengeteg erdőbe értek, s olyan fáradtak vob tak a búbánattól, az éhségtől meg a hosszú úttól, hogy beültek egy fa üregébe, és elaludtak. 3 Másnap, mikor fölébredtek, már magasan járt az égen a nap, és forrón tűzött a fa üregébe. — Szomjas vagyok—mondta Bátyácska —; ha tudnék valahol egy forrást a közelben, odamennék, s innám egy jót; de mintha vízcsobogást hallanék! Fölállt, kézen fogta Húgocskát, s elindultak forrást keresni. Mostohájuk azonban gonosz boszorkányvolt; látta, hogy a két gyerek elmegy a háztól, hát titkon, ahogy a boszorkányok szokták, utánuk lopakodott, és valahány forrás csak volt az erdőben, valamennyit elvarázsolta. A gyerekek csakhamar forrásra találtak, vize csillogva szőkéik szikláról sziklára, és Bátyácska nyomban inni is akart belőle; Húgocska azonban hallotta, hogy a habok azt csobogják: „Aki énbelőlem iszik, nyomban tig- rissé változik.” — Kérlek, Bátyácskám — kiáltott Húgocska —, ne igyál, mert nyomban tigrissé változol, és szétmarcangolsz engem! 4 Bátyácska nem ivott a vízből, pedig majd szomjan veszett, ha' nem azt mondta: — Jól van, a következő forrásig várok. Odaértek a második forráshoz; hát Húgocska hallja, amint a habok így csobognak: „Aki énbelőlem iszik, nyomban farkassá változik.” — Kérlek, Bátyácskám - kiáltotta —, ne igyál, mert nyomban farkassá változol, és fölfalsz engem! Bátyácska nem ivott. — Jól van, a következő forrásig várok — mondta. — De ott az' tán mondhatsz, amit akarsz, inni fogok, mert különben szomjan halok. Odaértek a harmadik forráshoz; hát Húgocska hallja, hogy a habok ezt csobogják: „Aki belőlem iszik, őzikévé változik.” — Kérlek, Bátyácskám — mondta Húgocska —, ne igyál, mert őzikévé változol, és elszaladsz tőlem! Bátyácska azonban mégis letérdelt a parton, a forrás fölé hajolt, és inni kezdett. Alighogy ajka a vízhez ért, őzikévé változott. Húgocska sírva fakadt, keservesen siratta szegény, elvarázsolt Bátyácskáját, s az őzike is sírt, és bánatosan kuporgott mellette. Végre megszólalt a lányka. — Ne félj, édes őzikém, sosem hagylak el — mondta. Levette aranyszőttes harisnyakötőjét, az őzike nyakába csatolta, aztán kákát szedett, és puha kötelet font belőle, azzal vette pórázra az őzikét. Elindultak, és egyre beljebb és beljebb mentek az erdőben. Mentek, mendegéltek, és hosszú, hosszú vándorlás után egy házikóhoz értek. A lányka benézett, s mert a házikó üres volt, azt gondolta: „Itt tanyát üthetünk és ellakhatunk. “Lombból és mohából ágyat vetett az őzikének, és minden reggel kiment, gyökeret, szamócát, mogyorót szedett magának, az őzikének meg zsenge füvet vitt, s az a kezéből ette, és örült neki, és játékosan ugrándozott előtte. Este pedig, mikor elfáradt, Húgocska az őzike hátára fektette fejét, az volt a pár¬nája, úgy aludt el szép csendesen. Telt-múlt az idő, s ők így éldegéltek békén kettesben a vadonban. 8 Egyszer aztán az ország királya nagy vadászatot tartott abban az erdőben. Fölverte a sűrűt a kürtök rivallása, a kutyák csaholása és a vadászok vidám lármája. Az őzike meghallotta, fölneszeit rá, és szeretett volna ő is ott lenni. — Ó, nem bírom ki tovább! — mondta Húgocskának — kérlek, engedj ki, hadd menjek én is a vadászatra! Addig könyörgött, addig esengett, míg Húgocska el nem engedte. — De este gyere vissza szépen — figyelmeztette. — Félek a szilaj vadászoktól, bereteszelem az ajtót; kopogtass be, és hogy meg-ismerjelek, szólj be hozzám: „Húgocskám, engedj be!“ mert ha nem mondod, én bizony ki nem nyitom az ajtót! Az őzike kiugrott, és nagyon jól, nagyon vígan érezte magát a szabad levegőn. A király meg a vadászai, mihelyt megpillantották a gyönyörű jószágot, azonnal a nyomába eredtek, de nem tudták utolérni; s ha már-már azt hitték, sikerül elfogniuk, az őzike átszökkent a cserjésen, és híre-pora sem volt már. Mikor beesteledett, a házikóhoz futott és beszólt: — Húgocskám, engedj be! Tüstént kinyílt a kis ajtó, az őzike beugrott, lefeküdt, jót aludt a puha almon, és minden fáradtságát kipihente. Másnap reggel folytatódott a vadászat. Az őzike megint meg¬hallotta a kürtszót meg a vadászok hahózását; nem volt nyugta többé, könyörögni kezdett: — Húgocskám, nyiss ajtót, mennem kell! 10 Húgocska ajtót nyitott neki, de búcsúzóul ismét a lelkére kötötte: - Estére gyere haza szépen, és el ne feledd a mondókádat! Mikor a király meg a vadászai megpillantották az őzikét, nyakán az aranyszőttes pánttal, újból mindnyájan a nyomába eredtek, de az őzike fürgébb, ügyesebb volt náluk. így ment ez egész álló napon át. Estére a vadászoknak mégis sikerült bekeríteniük, s egyikük még a lábát is megsebezte kissé, úgyhogy bicegni kezdett, és csak lassúdad futással tudott odébbállni. Egy vadász égészén a házikóig lopakodott utána, s hallotta, ahogy bekiált: — Húgocskám, engedj be! És látta, hogy az ajtó kinyílik, aztán nyomban becsukódik. A vadász mindent apróra megjegyzett, ment egyenesen a királyhoz, és elmondta neki, mit látott, mit hallott. A király pedig megparancsolta, hogy másnap is legyen vadászat. 12 Húgocska nagyon megijedt, mikor meglátta, hogy az őzike megsebesült. Lemosta a sebről a vért, gyógyító füveket rakott rá, és így szólt: — Menj a helyedre, édes őzikém, feküdjél le, hogy mielőbb meggyógyulj. De a sérülés nem volt súlyos; másnap reggelre az őzikének semmi baja sem volt már. Ahogy odakint felzendült a vadászat vidám lármája, megint csak kérlelni kezdte testvérét: — Nem bírom ki, nekem is ott kell lennem; fogadom, ma senki sem ér a közelembe! Húgocska sírva mondta neki: — Meg fognak ölni, és én magamra maradok ebben a rengeteg erdőben, olyan egye- dül, mint az ujjam. Nem engedlek ki. — Akkor elpusztulok a kívánkozástól — felelte az őzike. — Ha vadászkürtöt hallok, úgy érzem, kibújok a bőrömből. Mit tehetett szegény Húgocska? Nehéz szívvel ajtót nyitott, s az őzike frissen, fürgén nekiiramodott az erdőnek. 13 A király, amint meglátta, azt mondta vadászainak: — Hajszoljátok egész nap, késő éjszakáig, de nehogy valaki bán' tani merje! Alkonyaikor aztán így szólt a vadászához: — Gyerünk, mutasd meg, hol az a házikó. Ahogy az ajtó elébe értek, a király kopogtatott és bekiáltott: — Húgocska, engedj be! Nyomban kinyílt az ajtó. A király belépett: gyönyörű lány állt előtte, olyan gyönyörű szép, amilyet még életében sose Iátott. A lányka azonban nagyon megijedt, mikor látta, hogy nem az őzike lép be, hanem egy férfi, fején aranykoronával. Ám a király barátságosan mosolygott rá, kezét nyújtotta neki, és azt kérdezte tőle: — Velem jössz-e a kastélyomba, és akarsz-e a feleségem lenni? — O, igen! — felelte a lány — de az őzikét is magammal viszem, attól semmiképpen sem válók meg. — Maradjon veled, amíg csak élsz — mondta a király —, és ne legyen semmiben hiánya. Közben az őzike is megjött; Húgocska újból a kákapórázra fogta, annál fogva vezette, s úgy mentek ki az erdei házikóból. A király lovára vette és kastélyába vitte a lánykát; nagy pompával ülték meg a lakodalmat, és Húgocska most már királyné volt, és boldogan élt az urával; az őzikének pedig gondját viselték, kedvét keresték, s naphosszat ott ugrándozott a kastély kertjében. 14 A gonosz mostoha, aki miatt a gyerekek világgá mentek, váltig azt hitte, Húgocskát széttépték a vadállatok a rengetegben, Bátyácskát pedig őznek nézték, és agyonlőtték a vadászók. Most, amikor megtudta, hogy mindebből semmi sem lett, és hogy épségben, boldogan élnek, szívét elfogta az irigység és a galádság, s már egyéb sem járt az eszében, mint az, hogyan tudná elpusztítani őket. Mert volt neki egy édes lánya, rút, mint a sötét éjszaka, s ráadásul félszemű is; az folytomfolyvást panaszkodott az anyjának, zsémbelődött vele, s untig azt hajtogatta: — Nekem járt volna a szerencse, hogy királyné legyek! — Nyughass! - mondta neki az anyja, úgy csendesítgette. - Ha eljön az ideje, gondom lesz a dologra. A királynénak pedig hamarosan eljött az ideje: szép fiúcskát hozott a világra, mikor a király éppen megint vadászni volt. 16 A gonosz boszorkány mostoha elváltoztatta magát bába-asszonynak, úgy lépett a királyné ágyasszobájába. — Gyerünk, gyerünk, kész a fürdő — mondta a gyengélkedő királynénak —, az jót fog tenni, meg fog erősíteni; igyekezzünk, nehogy kehüljön. Segédkezett neki a lánya is, kitámogatták a fürdőszobába az elernyedt asszonyt, beültették a kádba, rázárták az ajtót, és elszaladtak. A fürdőszobában pedig olyan pokoli tüzet raktak, hogy a királyné menthetetlenül megfulladt a nagy hőségben. Mikor ezzel a gonoszsággal végeztek, az öregasszony főkötőt tett a lánya fejére, ügy fektette ágyba, a királyné helyére. Varázslatával azt is kivitte, hogy a lánynak ugyanolyan formája lett, mint amilyen a királynénak volt; éppen csak a hiányzó félszeme helyett nem tudott újat adni neki. Meghagyta hát neki, hogy arra a felére feküdjék, ahonnét a szeme hibázik, nehogy a király meglássa. Este megjön a király, hallja, hogy fiacskája született. Nagy örvendezéssel mindjárt a kedves felesége ágyához akart menni, hogy kifaggassa, hogy van, mint van. Az öregasszony azonban rákiáltott: — Vigyázat, föl ne húzzátok a függönyt, a királynénak nyugalomra van szüksége, és még nem szabad világosságot látnia! A király visszahőkölt. Nem tudta, hogy nem az igazi királyné fekszik az ágyban. 18 Hanem éjfélkor, mikor mindenki mélyen aludt már a kastélyban, és csak a dajka virrasztott a csecsemő nölcsőjénél, egyszer csak nyílt az ajtó, s belépett az igazi királyné. Kiemelte a gyereket a bölcsőből, karjába vette, megszoptatta: aztán fölverte a párnáját, visszafektette a bölcsőbe, és szépen betakargatta. Nem feledkezett meg az őzikéről sem, odament hozzá a sarokba, ahol pihent, megsimogatta a hátát, s utána ugyanolyan némán, ahogyan jött, kiment az ajtón. Másnap a dajka kifaggatta az őröket, járt-e valaki éjjel a kastély¬ban, de azok azt felelték: — Nem, senkit sem láttunk. így jött el a királyné éjszakáról éjszakára, és soha egy árva szót sem szólt; a dajka meg éjszakáról éjszakára látta a dolgot, de senkinek sem mert beszélni róla. Telt-múlt az idő, egy éjszaka aztán megszólalt a királyné. Azt mondta: - Mi van fiacskámmal? Mi van őzikémmel? Még kétszer és többé sose jövök én el. A dajka nem felelt neki, de amikor újból elenyészett, sietve fölkereste a királyt, és mindent elmondott neki. — Uramisten, mi ez! — kiáltott a király. — Holnap éjjel én magam virrasztók a gyerek mellett. 20 Este beült a gyerekszobába, éjfélkor pedig megjelent a királyné, és rákezd te: - Mi van fiacskámmal? Mi van őzikémmel? Még egyszer és többé sose jövök én el. És ahogyan szokta, rendbe tette a csecsemőt, majd eltűnt. A király nem merte megszólítani, de a következő éjszaka is ő virrasztott. A királyné megint rákezdte: - Mi van fiacskámmal? Mi van őzikémmel? Eljöttem, de többé sosem jövök én el. A király most már nem tudta tovább tartóztatni magát, odaugrott hozzá, s azt mondta: — Te nem lehetsz más, csak az én édes-kedves feleségem! — Úgy van — felelte a királyné —, én vagyok a te édes-kedves feleséged. S abban a szempillantásban visszanyerte életét; frissen, egészségesen, piros-pozsgásan állt a király előtt, s elmondta neki, milyen gonosz fondorlattal tört életére a gonosz boszorkány meg a lánya. A király mindkettejüket bíróság elé idéztette, és kemény ítéletet mondtak fölöttük. Börtönbe vetették őket; hét vasajtaja volt a börtönnek, s mind a hét ajtaján hét-hét vasiakat; ott sínylődtek éltük fogytáig kenyéren és vízen. Ahogy az ítéletet végrehajtották, az őzike is visszanyerte emberi alakját; Bátyácska és Húgocska boldogan éltek egymás mellett, míg meg nem haltak. 23