Alekszandr Beljajev - Dowell Professzor Feje

NNCL439-347v2.0

Alekszandr Beljajev

Dowell professzor feje

Az utolsó atlantisziA leveg



keresked



Fantasztikus kisregények / Második kiadásKossuth Könyvkiadó /1978

Az eredeti m



vek címe:

A



























. 1-2.



»

!



« 1963.

Fordította:

MAGOS LÁSZLÓTÖRÖK PIROSKA

Hungarian translation (C) Magos László, 1965 és Török Piroska, 1970ISBN 963 09 1090 X

Dowell professzor feje

Fordította Magos László

Az els



találkozás

– Foglaljon helyet.Marie Laurent leült a mély b



r karosszékbe. Miközben Kern professzorfelbontotta a borítékot, és a levelet olvasta, Laurent futólag körülnézett aszobában.Milyen komor helyiség! Dolgozni azonban jól lehet benne, nincs amielvonja a figyelmet. A sötét erny



s lámpa fénye csak a könyvekkel,kéziratokkal, nyomdai levonatokkal zsúfolt íróasztalt világítja meg. A nehéz,fekete tölgyfa bútort alig látni. Sötét a falikárpit, sötétek a függönyök. Csupána masszív könyvszekrényekben sorakozó préselt gerinc

"

könyvek arany bet

"

icsillámlanak a félhomályban. Az ódon óra hosszú ingája kimérten ésegyenletesen leng.Laurent Kernre nézett, és önkéntelenül elmosolyodott: a professzortökéletesen beleillett a szoba stílusába. Testes, markáns alakját minthatölgyfából faragták volna: szinte része volt a berendezésnek. Tekn



ckeretesszemüvege akár két óraszámlap. Hamuszürke szeme ingaként mozgott, ahogysorról sorra olvasta a levelet. Kampós orra, a szem, a száj egyenes metszése,szögletes, kiugró álla úgy hatott, mint egy kubista szobrász stilizált dekorációsmaszkja.“Kandallóra való halotti maszk” – gondolta Laurent.– Sabatier kolléga beszélt már magáról. Igen, munkatársra van szükségem.Maga orvosn



? Nagyszer

"

. Negyven frank egy napra. Elszámolás hetenként.Reggeli, ebéd. De van egy feltételem...Kern professzor, sovány ujjával az asztalon dobolva, meglep



kérdést tettfel:– Tud hallgatni? A n



k mind fecseg



k. Maga n



, és ez hiba. Szép, és ezmég nagyobb hiba.– De milyen kapcsolatban van ez a...– A legszorosabb kapcsolatban. A szép n



– dupla n



. Azaz, duplánmegvannak benne a n



i gyarlóságok. Magának lehet férje, barátja, v



legénye.Akkor aztán elvitte az ördög a titkokat.– De...– Semmi “de”! Némának kell lennie, mint a hal. Hallgatnia kell mindenr



l,amit itt lát. Elfogadja a feltételt? Figyelmeztetem: a feltétel megszegése az önszámára szerfelett kellemetlen következményekkel járna. Szerfelettkellemetlen következményekkel.Laurent zavarban volt, de érdekl



dése már felébredt.– Elfogadom, ha nincs mögötte...

– B

"

ntény? Azt akarta mondani? Teljesen nyugodt lehet. Semmifélefelel



sség nem hárul magára... Az idegei rendben vannak?– Egészséges vagyok... Kern professzor bólintott.– Családjában nem voltak alkoholisták, neuraszténiások, epilepsziások,elmebajosok?– Nem.Kern ismét bólintott.Sovány, hegyes ujjával megnyomta a villanycseng



gombját.Az ajtó zajtalanul kinyílt.A szoba félhomályában, mint el



hívott fotólemezen, Laurent el



ször csakegy szempár fehérjét látta, azután lassan kibontakozott egy néger férfi fényes,csillogó arca. A sötét haj és ruha egybeolvadt a sötét ajíófüggönnyel.– John! Mutassa meg Laurent kisasszonynak a laboratóriumot.A néger intett a fejével Laurent-nak, hogy kövesse, és kinyitott egy másikajtót.A lány vaksötét szobába jutott.Kattant a kapcsoló, és négy tejüveg

"

félgömb er



s fénye öntötte el aszobát. Laurent akaratlanul a szeme elé kapta a kezét. A komor dolgozószobafélhomálya után a fehér falak szinte vakítottak... Villogott a szekrényeküvegje, csillogtak a polcokon a sebészm

"

szerek. Hideg fényben égtek aLaurent el



tt ismeretlen acél- és alumínium készülékek. A réz alkatrészekenpuha, sárga fényfoltok remegtek. Egyenes és hajlított csövek, lombikok,üveghengerek... Üveg, gumi, fém...A szoba közepén jókora boncasztal. Mellette üvegdoboz; emberi szívlüktetett benne. A szívt



l csövek vezettek tartályokhoz.Laurent elfordította a fejét, és hirtelen megpillantott valamit, amit



l úgyösszerázkódott, mintha áramütés érte volna.Emberi fej nézett rá – csupán fej, törzs nélkül.Négyszögletes üveglapra volt er



sítve. A lapot négy magas, csillogófémláb tartotta. Az elmetszett artériáktól és vénáktól immár párosávalösszekötött csövek vezettek az üveglap nyílásán át a tartályokhoz. Egyvastagabb cs



a torokból jött ki, és egy jókora hengerrel volt összekötve. Ahengereken és tartályokon Laurent csapokat, manométereket, termométereketés számára ismeretlen más m

"

szereket látott.A fej érdekl



dve és szomorúan, pislogó szemmel nézett a lányra. Nemlehetett semmi kétség: a testt



l elválasztott fej önálló és tudatos életet élt.A megrázó benyomás ellenére Laurent figyelmét nem kerülhette el, hogy afej bámulatosán hasonlít a nemrég elhunyt híres tudósra, Dowellsebészprofesszorra, aki arról volt nevezetes, hogy friss hullákból kivettszervek életre keltésével kísérletezett. Laurent nemegyszer hallgatta ragyogó

el



adásait, jól emlékezetébe véste a magas homlokot, a jellegzetes arcélt, ahullámos, ezüstösen



szül



, s

"

r

"

, sz



ke hajat, a kék szemet... Igen, ez ittDowell professzor feje. Csak az ajka és az orra lett vékonyabb, a halántéka ésorcája beesett, szeme mélyebbre süppedt üregében, és fehér b



re sötétsárgáraszínez



dött, mint a múmiáké. De a szemében élet és értelem csillogott.Laurent, mint akit megbabonáztak, nem tudta levenni tekintetét err



l a kékszempárról.A fej hangtalanul mozgatta ajkát.Ez már túlságosan sok volt Laurent idegeinek. A lányt ájulás környékezte.A néger megfogta, és kivezette a laboratóriumból.– Ez rémes, rémes... – hajtogatta Laurent, és a karosszékbe rogyott.Kern professzor szótlanul dobolt az asztalon.– Mondja, kérem, ez a fej csakugyan...– Dowell professzoré? Igen, az



feje. Nagyra becsült, elhunyt kollégám,Dowell professzor feje, amelyet én életre keltettem. Sajnos, csak a fejettudtam feltámasztani. De egyszerre nem sikerülhet minden. Szegény Dowellma még gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Mikor halálán volt,felajánlotta testét a tudománynak, folytassuk rajta a korábban együtt végzetttudományos kísérleteket. “Egész életemet a tudománynak szenteltem.Szolgálja halálom is a tudományt. Holttestemben inkább egy tudós barátomvájkáljon, mint a temet



bogár” – így rendelkezett Dowell professzor.Nemcsak a szívét sikerült felélesztenem, hanem a tudatát, köznyelven: a“lelkét” is feltámasztottam. Mi ebben a rémes? Az emberek mindmáigiszonyúnak tartják a halált. Hát a halottainkból való feltámadás nem sok ezeréves álma az emberiségnek?– Én inkább a halált választanám, mint az ilyen feltámadást.Kern professzor bizonytalan kézmozdulatot tett.– Természetesen ennek is megvannak a maga kellemetlenségei aföltámadott számára. Szegény Dowellnek kényelmetlen lenne közönség el



ttmutatkozni ilyen... hiányos küls



vel. Ezért tartjuk titokban a kísérletet. Többesszámban mondom, mert Dowellnek is ez a kívánsága. Ráadásul a kísérlet mégnem ért véget.– És Dowell professzor, azaz a feje, hogy fejezte ki ezt a kívánságát? Tudbeszélni?Kern professzor egy pillanatig zavartan hallgatott.– Nem... Dowell professzor feje nem beszél. De hall, ért, és arcjátékkalfelelni tud.S hogy másra terelje a szót, megkérdezte:– Tehát elfogadja az ajánlatomat? Nagyszer

"

. Holnap reggel kilenckorvárom. Ne feledje: hallgatni, hallgatni és hallgatni.

A tilos csap titka

Marie Laurent-nak nem könny

"

élet jutott osztályrészül. Tizenhét évesvolt, amikor apja meghalt. Attól kezdve a fiatal lány vállára nehezedett a beteganyjával való tör



dés gondja. Az apa után maradt kevéske pénz nem sokáigtartott. Marie tanult, és eltartotta a családot. Néhány évig egy napilapnáldolgozott mint éjszakai korrektor. Az orvosi diploma megszerzése utánhasztalan keresett állást. Ajánlatot kapott, hogy utazzék Új-Guineába, aholsárgaláz tombolt. De Marie a beteg anyjával nem vállalkozhatott a nagy útra,elszakadni pedig nem akart t



le. Kern professzor ajánlata kiutat ígért a nehézhelyzetb



l.Noha a munkát roppant különösnek találta, Marie szinte habozás nélkülelfogadta.Nem tudta, hogy Kern professzor, miel



tt felvette volna, gondosaninformálódott róla.Már két hete dolgozott Kernnél. Feladata nem volt bonyolult. Reggelt



lestig figyelnie kellett a fejet életben tartó készülékeket. Éjszakára Johnváltotta fel.Kern professzor megmagyarázta, miként bánjon a tartályokcsapjaival.Rámutatott egy nagy hengerre, amelyt



l vastag cs



vezetett a fejgégerészéhez, és a legszigorúbban megtiltotta, hogy kinyissa a henger csapját.– Ha a csapot elfordítja, a fejnek rögtön vége. Egyszer majd elmagyarázommagának a fej táplálási rendszerét és a henger jelent



ségét. Egyel



re elégannyit tudnia, hogyan kell bánnia a készülékekkel.Ám Kern egyáltalán nem sietett a megígért magyarázattal.A fej egyik orrlyukába kicsi h



mér



volt helyezve. Meghatározott órábanki kellett venni és feljegyezni a h



mérsékletet. A tartályok istermométerekkel,és manométerekkel voltak felszerelve. Laurent figyelte afolyadékok h



mérsékletét és a tartályokban lev



nyomást. A jólbeszabályozott készülékek óram

"

pontossággal m

"

ködtek, semmifélevesz



dség nem volt velük. A halántékhoz szorított m

"

szer rendkívüliérzékenységgel jegyezte fel az érverést, automatikusan írta a görbét. Aszalagot naponta cserélték. A tartályokat Laurent távollétében, munkábaérkezése el



tt töltötték meg.Marie lassanként megszokta a fejet, s



t össze is barátkozott vele.Reggelenként, amikor a mozgástól és a friss leveg



t



l kipirult arccalbelépett a laboratóriumba, a fej bágyadtán rámosolygott, szemhéját lecsukvaüdvözölte.

A fej nem tudott beszélni. De közte és Laurent között hamarosan kialakultvalamiféle, noha igen korlátozott, egyezményes nyelv. A szemhéjaklebocsátása azt jelentette: “igen”, felhúzásuk: “nem”. Valamicskét segített ahangtalanul mozgó ajak is.– Ma hogy érzi magát? – kérdezte Laurent.A fejen “mosoly árnyéka” suhant át, szemhéját lebocsátotta: “Köszönöm,jól.”– Hogy töltötte az éjszakát? Ugyanaz az arcjáték.A kérdések után Laurent gyorsan elvégezte reggeli teend



it. Ellen



rizte akészülékeket, a h



mérsékletet, a pulzust. Mindent bejegyzett a naplóba.Azután rendkívül vigyázatosan alkoholos vízzel és puha szivaccsal lemosta afejet, vattával kitörülte a fülkagylókat. Leszedte a szempillákon csüng



vattacsomócskát. Rendbe szedte a hajat.Keze fürgén és ügyesen járt. Dowell professzor arcán elégedettségtükröz



dött.– Ma csodálatosan szép napunk van – mondta Laurent. – Gyönyör

"

kék azég. A leveg



hideg és tiszta. Az ember teli tüd



vel kíván lélegzeni. Nézze,milyen ragyogóan, szinte tavasziasan süt a nap.A professzor ajka szomorúan legörbült. Szeme bánatosan pillantott ki azablakon, majd megpihent Laurent-on.A lány elpirult; haragudott magára. Finom n



i ösztönével kerülni szokta-abeszélgetést minden olyasmir



l, ami a fej számára elérhetetlen volt, ésfölöslegesen emlékeztette testi létezésének nyomorúságára.Marie szánalmat érzett a fej iránt, mint anya a tehetetlen gyermek iránt, akita természet megrövidített.– No akkor dolgozzunk egy kicsit! – mondta Laurent sietve, hogyhelyrehozza a hibát.Reggelenként, Kern professzor megérkezéséig, a fej olvasott. Laurentbehozott egy csomó friss orvosi folyóiratot és könyvet, s megmutatta neki. Afej megnézte



ket, és az



t érdekl



cikknél a szemöldökét mozgatta. Laurentállványra helyezte a folyóiratot, és a fej belemerült az olvasásba. Laurentfigyelte a fej szemét, és kitalálta, melyik sornál tart, s idejében lapozott.Mikor a margóra jelet kellett tenni, a fej a maga módján közölte ezt, ésLaurent végighúzta ujját a sorokon, figyelte a fej szemét, és ceruzájával vonásthúzott a margóra.Laurent nem értette, miért van szükség a jelekre, ám az arcjáték szegényesnyelvezetét



l nem remélhetett magyarázatot, ezért nem is kérdez



sködött.Egyszer azonban, amikor Kern távollétében átment a professzor szobáján,az íróasztalon ott látta a folyóiratokat a fej utasítására tett jelekkel. Egy

papírlapon pedig felfedezte a megjelölt részek másolatát, a professzor kezeírásával. Ez gondolkodóba ejtette Laurent-t.Most, ahogy ez eszébe jutott, nem állta meg, hogy meg ne kérdezze a fejet.Talán sikerül valamiképpen felelnie.– Mondja, miért jelölünk meg egyes részeket a tudományos cikkekben?Dowell professzor arcán bosszús és türelmetlen kifejezés jelent meg. A fejsokatmondóan Laurent-ra nézett, azután a csapra, amelyt



l a cs



a torokhozvezetett, és kétszer felvonta szemöldökét. Ez kérést jelentett. Laurentmegértette, és a fej azt kívánja, hogy nyissa ki a tilos csapot. A fej már nemel



ször kérte ezt t



le. De Laurent a maga módján értelmezte a fej kívánságát:minden bizonnyal végezni akar örömtelen életével. És Laurent nem mertekinyitni a tilos csapot. Nem akarta, hogy



legyen a vétkes a fej halálában, félta felel



sségre vonástól, féltette az állását.– Nem, nem – felelte ijedten. – Ha kinyitom a csapot, ön meghal. Nemakarom, nem tudom, nem merem magát megölni.A türelmetlenségt



l és a tehetetlenség tudatától Dowell arca görcsösenmegrándult.Háromszor egymás után energikusan felhúzta szemhéját...“Nem, nem, nem. Nem halok meg!” – Laurent így értelmezte. S tétovázott.A fej hangtalanul mozgatni kezdte az ajkát. Laurent-nak úgy rémlett, aztakarja mondani: “Nyissa ki. Nyissa ki. Könyörgök!...”Laurent-t rettent



kíváncsiság furdalta. Érezte, hogy itt valami titoklappang.A fej szemei határtalan szomorúsággal néztek; kértek, könyörögtek,követeltek. Mintha az emberi értelem minden ereje, a végs



kig feszített akaratbennük összpontosulna.Laurent döntött.Szíve vadul dobogott, keze remegett, mikor óvatosan kinyitotta a csapot.A fej torkából sziszegés tört el



. Laurent gyönge, tompa, rekedt hangothallott; úgy nyekergett és surrogott, mint az elromlott gramofon:– Kö-szö-nöm...A tilos csap kiengedte a hengerbe s

"

rített leveg



t. A leveg



áthaladt atorkon, mozgásba hozta a hangszalagokat, így a fej beszélni tudott. Agégeizmok és szalagok már nem m

"

ködtek szabályosan, a leveg



sziszegvehaladt át a torkon akkor is, mikor a fej nem beszélt.Dowell professzor arca elégedettséget fejezett ki.Ebben a pillanatban léptek hallatszottak Kern szobája fel



l, kattant a zár (alaboratórium ajtaja a dolgozószoba fel



l állandóan kulcsra volt zárva),Laurent-nak alig maradt ideje elzárni a csapot. A sziszegés a torokbanmegsz

"

nt.

Kern professzor lépett be.

Megszólal a fej

Egy hét telt el azóta, hogy Laurent felfedezte a tilos csap titkát.Ezalatt Laurent és a fej között még barátibb kapcsolat alakult ki. AmikorKern professzor az egyetemre vagy a klinikára ment, Laurent kinyitotta acsapot, gyenge leveg



áramlatot bocsátott a torokba, hogy a fej suttogvabeszélni tudjon. Laurent is halkan beszélt. Vigyázott, nehogy a négermeghallja beszélgetésüket.Társalgásuk szemmel láthatóan jó hatást tett Dowell professzor fejére.Szeme elevenebb lett, még a bánat barázdái is kisimultak az orrtövén.A fej sokat és szívesen beszélt, mintha kárpótolná magát a hosszú,kényszer

"

hallgatásért.Az elmúlt éjjel Laurent kisasszony Dowell professzor fejér



l álmodott.Mikor felébredt, azon töprengett, vajon szokott-e álmodni Dowell feje?– Álmodom-e?... – suttogta a fej. – Igen, vannak álmaim. S nem tudom,bánatot vagy örömet szereznek-e többet. Álmomban egészséges, er



t



lduzzadó vagyok, és ébredéskor kétszeresen nyomorultnak érzem magam.Nyomorultnak a szó fizikai és erkölcsi értelmében egyaránt. Hiszen megvagyok fosztva mindent



l, ami az emberek számára elérhet



. Csupán agondolkodás képessége maradt meg. “Gondolkodom, tehát vagyok” – idézte afej keser

"

mosollyal Descartes szavait. – Vagyok...– És mit lát álmában?– Jelenlegi állapotomban még sose láttam magamat. Csak olyannak,amilyen egykor voltam... Látom hozzátartozóimat, barátaimat... Nemrégibenelhunyt feleségemmel álmodtam, átéltem vele szerelmünk tavaszát. Bettyvalaha mint páciens fordult hozzám; az autóból kilépve felsértette a lábát. Els



találkozásunk a rendel



mben történt. Valahogy mindjárt rokonszenvesnektaláltuk egymást. A negyedik vizit után azt mondtam neki, nézze meg amenyasszonyom arcképét, ott van az íróasztalomon. “Feleségül veszem, ha



is úgy akarja” – mondtam. Betty az asztalhoz lépett, és egy kis tükröt látottrajta; belepillantott, elnevette magát, és így szólt: “Azt hiszem... nem fognemet mondani.” Egy hét múlva a feleségem volt. Ez a jelenet nemréglejátszódott el



ttem álmomban... Betty itt halt meg, Párizsban. Tudja,Amerikából jöttem át, az európai háború idején. Itt katedrát ajánlottak fel, ésén elfogadtam, hogy a drága sír közelében élhessek. Feleségem csodálatos n



volt...A fej arca sugárzott a visszaemlékezés örömét



l, de aztán mindjártelkomorult.

– Mily végtelen messzeségbe távolodott az id



. T

"

n



dve hallgatott. Aleveg



halkan sziszegett a torokban.– Múlt éjjel a fiamat láttam álmomban. Nagyon szeretném még egyszerlátni, de nem merem kitenni ekkora megpróbáltatásnak... Az



számárameghaltam.– Feln



tt férfi már? Hol van most?– Igen, feln



tt férfi. Majdnem egykorú magával, vagy talán valamivelid



sebb is. Egyetemet végzett. Jelenleg Angliában kell lennie, anyainagynénjénél. Bizony, jobb lenne nem álmodni. De nemcsak álmok gyötörnek– folytatta rövid hallgatás után. – Ébrenlétemkor álérzések kínoznak.Bármennyire furcsa, néha úgy rémlik, érzem a testemet. Hirtelen teli tüd



vellélegzeni szeretnék, nyújtózkodni, széttárni a karomat, ahogy az ülésbebelefáradt ember teszi. Olykor meg köszvényes fájdalmat érzek a ballábamban. Ugye, milyen mulatságos? Bár maga mint orvos, ezt megérti. Afájdalom olyan reális, hogy önkéntelenül is lenézek az üvegen át, és persze,nem látok mást, csak az üres térséget, a padló k



lapjait... Néha úgy érzem,hogy mindjárt fulladási rohamot kapok, és akkor szinte elégedett vagyok“halál utáni létemmel”, mert legalább az asztmától megszabadított... Mindezpersze az agysejtek reflexm

"

ködése...– Szörny

"

! – szakadt ki Laurent-b



l.– Igen, szörny

"

... Különös, az életben úgy tetszett, hogy csak agymunkátvégzek. Szinte észre se vettem, hogy testem is van, annyira elmerültemtudományos munkámban. És csak most eszméltem rá, mit vesztettem. Mostaztán, ahogy az életben soha, eszembe jut a virágok illata, a friss szénaillatvalahol az erd



szélén, a hosszú gyalogtúra, a tenger hullámainakcsobbanása... Nem vesztettem el a szagló- és tapintóérzékemet, és a többitsem, de el vagyok szakítva a változatos világ közvetlen érzékelését



l. Aszénaillat a mez



n kellemes, ahol ezernyi más érzékeléshez kapcsolódik: azerd



illatához, a kihunyó alkonyfény szépségéhez, az erdei madarakdalolásához. A mesterséges szagok nem pótolhatják a természeteseket.“Rózsa”-parfüm virágillat helyett? Ez éppoly kevéssé elégítene ki, mint azéhez



t a pástétom szaga pástétom helyett. Testemmel együtt elvesztettem avilágot is – a tárgyak mérhetetlen, gyönyör

"

világát, az észre nem vetttárgyakét, amelyeket meg lehet fogni, és ugyanakkor érezni a testünket,magunkat. Ó, mily szívesen odaadnám csalóka létemet azért az örömért, hogya saját kezemben erezhessem egy közönséges kövezetkocka súlyát! Ha tudná,mekkora örömet szerez a szivacs érintése, mikor reggelenként megmossa azarcomat. Hiszen a tapintás az egyetlen lehet



ség számomra, hogy a reálisdolgok világában erezzem magam... Én magam csak annyit tehetek, hogynyelvem hegyével megérintem kiszáradt ajkamat.

Aznap este Laurent szórakozottan és izgatottan tért haza. Id



s anyja szokásszerint teával és hideg ennivalóval várta, de Marie hozzá se nyúlt aszendvicsekhez, sietve felhajtott egy pohár citromos teát, és felállt, hogyszobájába menjen. Anyja éber pillantása megakadt rajta.– Bánt valami, Marie? Talán valami kellemetlenség a munkahelyeden?– Nem, semmi, mama, csak elfáradtam, és fáj a fejem... Korán lefekszem,majd elmúlik.Anyja nem tartotta vissza, sóhajtott, és mikor egyedül maradt,elgondolkozott.Mióta elfoglalta új állását, Marie nagyon megváltozott. Ideges, zárkózottlett. Anya és lánya mindig jó barátok voltak. Sosem volt közöttük titok. Demost van. Az id



s asszony megérezte, hogy lánya titkol valamit el



tte. Hamunkájáról kérdezte, Marie kurtán és habozva felelt.– Kern professzor otthoni rendel



jében gyógyítja az orvosi szempontbólkülönösen érdekes fekv



betegeket. És én ápolom



ket.– Miféle betegségben szenvednek?– A legkülönböz



bbekben. Vannak igen súlyos esetek... – Marieelkomorult és másra terelte a szót.Anyját nem elégítették ki a válaszok. Kerül



úton is megpróbáltérdekl



dni, de azon kívül, amit amúgy is hallott a lányától, semmit se sikerültmegtudnia.“Csak nem szerelmes Kernbe, és talán reménytelenül, viszonzás nélkül?...”– gondolta. De mindjárt meg is cáfolta magát; lánya nem titkolná el



leérzelmeit. Meg aztán Marie igazán csinos. Kern pedig legényember. És haMarie csakugyan beleszeretett, Kern úgyse tudna ellenállni. Még egy ilyenMarie nincs ezen a földön. Nem, nem, itt valami más lappang... Sokáig nembírt elaludni, csak forgolódott magasra polcolt párnáin.Marie sem aludt. Eloltotta a lámpát, hogy anyja azt higgye, már alszik, skitágult szemmel ült az ágyban. Felidézte magában a fej minden szavát, ésmegpróbálta magát a helyébe képzelni: nyelvével megérintette ajkát,szájpadlását, fogait, és azt gondolta:“Ez minden, amit a fej megtehet. Megharaphatja ajkát, nyelve hegyét.Mozgathatja szemöldökét. Kinyithatja, becsukhatja a szemét és a száját.Egyetlen mozdulattal se többet. Nem, még a homlokát is Táncolhatja kicsit. Ésezzel kész...”Marie lehunyta és kinyitotta szemét, fintorokat vágott. Ó, ha most látná azanyja! Bizonnyal azt hinné, hogy meg



rült.Azután a vállát, a térdét, a kezét kezdte tapogatni, a mellét simogatta, ujjaita hajába mélyesztette.

– Istenem! – suttogta. – Milyen boldog vagyok! Mennyi mindenem van!Milyen gazdag vagyok! És nem tudtam, nem éreztem ezt!A kimerültség legy



zte a fiatal testet. Marie szeme lecsukódott. S akkormeglátta Dowell fejét. Figyelmesen és bánatosan nézett rá. A fej leugrottasztalkájáról, és repülni kezdett. Marie el



tte futott. Kern héjaként csapott le afejre. Zegzugos folyosók... Zárt ajtók... Marie sietve ki akarta nyitni



ket, deaz ajtók nem engedtek. Kern majdnem utolérte a fejet, a fej ott fütyült,sziszegett már a fülénél... Marie hallotta a lihegését. Szíve vadul dobogott,szapora ütései fájón lüktettek egész testében. Hideg futkározott a hátán...Újabb és újabb ajtókat próbált kinyitni... Jaj, de szörny

"

!...– Marie! Marie! Mi van veled? Ébredj már, Marie! Jajgatsz...Ez már nem álom. Anyja ott áll az ágy fejénél, és ijedten simogatja a haját.– Nincs semmi baj, mama. Rosszat álmodtam.– Túlságosan gyakran vannak rossz álmaid, gyermekem...Az öregasszony sóhajtozva kimegy, Marie pedig egy ideig még nyitottszemmel, hevesen dobogó szívvel fekszik.– Kezdenek tönkremenni az idegeim – suttogja, és ezúttal valóban mélyálomba merül.

Halál vagy gyilkosság?

Laurent egyszer elalvás el



tt orvosi lapokat nézegetett, és elolvasta Kernprofesszor cikkét az új tudományos kutatásokról. Cikkében Kern mástudósokra hivatkozott, akik ugyanezen a területen végeznek munkát. Idézeteittudományos folyóiratokból és könyvekb



l szedte, s ezek hajszálramegegyeztek azokkal, amelyeket a fej utasítására Laurent reggelenkéntaláhúzott.Másnap, mihelyt alkalom nyílt rá, hogy beszéljen a fejjel, Laurentmegkérdezte:– Mivel foglalkozik Kern professzor a laboratóriumban az éntávollétemben?A fej, némi habozás után, így felelt:– Folytatjuk tudományos munkánkat.– Tehát ezeket a jeleket neki tesszük? De tudja-e, hogy a maga munkáját asaját nevén közli?– Sejtettem.– De hiszen ez felháborító! Hogyan engedheti meg?– Mi mást tehetnék?– Ha maga nem tud, én majd teszek! – kiáltott fel haragosan Laurent.

– Csöndesebben... Hasztalan... Az én helyzetemben igazán nevetségeslenne igényt tartani a szerz



i jogokra. Pénz? Minek az nekem? Dics



ség? Mitadhat nekem a dics



ség?... Meg aztán... ha mindez kiderül, a munka nemfejez



dhet be. Holott nekem is érdekem, hogy eljusson a befejezésig.Megvallom, szeretném látni fáradozásom eredményét.Laurent elgondolkozott.– Igen, az olyan ember, mint Kern, mindenre képes – mondta halkan. –Kern professzor azt mondta nekem, mikor felvett, hogy ön gyógyíthatatlanbetegségben halt meg, és végrendeletileg tudományos kutatások céljára hagytaa testét. Igaz ez?– Nehéz beszélnem err



l. Lehet, hogy tévedek. Igaz, de talán... nemegészen. Kern az asszisztensem volt. Munkám célja abban az id



ben a testr



llevágott emberi fej felélesztése volt. Az el



készít



munkát teljesenbefejeztem. Már életre keltettünk állati fejeket, de úgy véltük, mindaddig nemkür toljuk ki eredményeinket, amíg nem sikerül életre kelteni és bemutatniemberi fejet. Az utolsó kísérlet el



tt, amelynek sikerében egy pillanatig semkételkedtem, átadtam Kernnek a kéziratomat, amelyben leírtam egésztudományos munkásságomat, hogy rendezze sajtó alá. Egyidej

"

leg egy másiktudományos problémán is dolgoztunk, s ezzel is közel jutottunk amegoldáshoz. Abban az id



ben tört rám az a szörny

"

asztmaroham. Az asztmaegyike azoknak a betegségeknek, amelyeket mint tudós megpróbáltamlegy



zni. Köztem és a betegség közt régóta folyt a küzdelem. Csak az volt akérdés, melyikünk kerül ki bel



le gy



ztesen? Tudtam, hogy a betegséggy



zhet. Testemet valóban anatómiai vizsgálatok céljára hagytam, bár nemhittem volna, hogy éppen a fejemet keltik életre. Mondom, az utolsó rohamalatt Kern mellettem volt, és orvosi segítséget nyújtott. Adrenalint adott benekem. Meglehet... az adag túlságosan nagy volt, vagy talán az asztma végzettvelem.– No és azután?– Asphyxia (fulladásos roham), rövid agónia – és halál, ami számomra csakaz öntudat elvesztése volt... Utána meglehet



sen furcsa átmeneti állapotokatéltem át. Igen lassan kezdtem visszanyerni öntudatomat. Azt hiszem, anyaktájon érzett heves fájdalom volt az els



érzésem. A fájdalom lassankéntenyhült. Akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent. Mikor Kern meg énkutyafejek felélesztésével végeztünk kísérleteket, megfigyeltük, hogy afeléledés után a kutyák rendkívül heves fájdalmat éreznek. A kutyafej úgyugrált a tálon, hogy a véredényekb



l olykor kiestek a csövek, amelyeken atápfolyadékot bevezettük. Akkor a vágás helyén érzéstelenítést javasoltam. Akutya nyakát Ringen-Lock-Dawell-féle különleges oldatba helyeztük, nehogykiszáradjon vagy baktériumok megtelepedjenek rajta. Ez az oldat

antiszeptikus, érzéstelenít



és tápanyagokat tartalmaz. Ilyen folyadékba tettékaz én nyakamat is. Enélkül az óvintézkedés nélkül másodszor is igen gyorsanmeghalhattam volna ébredés után, amint a kutyafejek is meghaltak els



kísérleteink alkalmával. De ismétlem, minderre abban a pillanatban nemgondoltam. Minden zavaros volt, mintha valaki er



s mámorból ébresztettvolna fel, amikor az alkohol hatása még nem múlt el. De az agyamon mégisboldog gondolat suhant át: ha az öntudatomat visszanyertem, ez azt jelenti,hogy nem haltam meg. Még nem nyitottam ki a szemem, és az utolsó rohamfurcsaságán t

"

n



dtem. Asztmarohamaim általában hirtelen értek véget. Afulladás intenzitása ilyenkor fokozatosan gyengült. De roham után még sohanem vesztettem el öntudatomat. Ez valami új volt. Ugyanígy új volt az er



sfájdalom a nyakrészen. És még egy furcsaság: úgy rémlett, egyáltalán nemlélegzem, és nem is fulladok. Megpróbáltam sóhajtani, de nem bírtam. S



t,nem érzékeltem a mellemet. Nem bírtam kitágítani a mellkasomat, bár, úgyhittem, mellizmaimat teljes er



vel feszítem. “Milyen különös – gondoltam –,alszom vagy képzel



döm?”... Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Sötétség.Fülemben zavaros zúgás. Megint lehunytam a szemem... Tudjuk, hogy mikoraz ember haldoklik, érzékszervei nem egyszerre kapcsolódnak ki. Az emberel



ször ízlel



érzékét veszti el, majd a látását, utána a hallását. Nyilvánújjáéledésük fordított sorrendben ment végbe. Kis id



múlva felemeltemszemhéjamat, és homályos fényt láttam, mintha víz alatt lettem volna, igennagy mélységben. Azután a zöldes homály oszladozni kezdett, lassanfelismertem Kern arcát, és elég tisztán hallottam a hangját: “Magához tért?Igazán örvendek, hogy ismét elevenen láthatom.” Akaratom megfeszítésévelkényszerítettem tudatomat, hogy gyorsabban kitisztuljon. Lenéztem, ésközvetlen az állam alatt asztalt vettem észre. Akkor még nem ez a kis asztalvolt itt, hanem egy másik, közönséges, amolyan konyhaasztal-féle, amelyetKern sebtében alakított át a kísérlet céljára. Hátra akartam nézni, de nemtudtam forgatni a fejem. Az asztal mellett, egy másik, kissé magasabb állt, aboncasztal. Fej nélküli holttest feküdt rajta. Valahogy furcsamód ismer



s volt,noha hiányzott a feje, és a mellkasa fel volt nyitva. Mellette, üvegdobozbanemberszív dobogott... Értetlenül pillantottam Kernre. Még nem fogtam fel,miért van a fejem az asztalon, és miért nem látom a testemet. Ki akartamnyújtani a karomat, de nem éreztem. “Mi történt itt?...” – akartam kérdezniKernt



l, ajkam azonban hangtalanul mozgott. Kern mosolyogva nézett rám.“Nem ismer rá? – kérdezte, és a boncasztal felé intett. – Ez az ön teste.Mindörökre megszabadult az asztmától.” Még tréfált is!... Egyszeribenmindent megértettem. Bevallom, els



pillanatban ordítani szerettem volna,leugrani az asztalról, megölni Kernt és magamat... Illetve, nem is így volt.Tudtam, hogy most kiabálnom kellene, mérgel



dni, felháborodni, de

meglepetéssel tapasztaltam, milyen jeges nyugalom ömlik el rajtam. Taláncsakugyan fel voltam háborodva, de valahogy távolról nézve magamat és avilágot, lelkiállapotom megváltozott. Elkomorodtam, és... hallgattam. Hátfelháborodhattam úgy, ahogy azel



tt szoktam, amikor a szívem együvegedényben dobog, új szívem pedig egy motor? Laurent szörnyülködvenézett rá.– És ezek után... ezek után együtt dolgozik vele? Ha más van ön mellett,akkor legy

"

ri az asztmát, és ma egészséges emberként élhetne... Kernközönséges tolvaj és gyilkos, és ön még segít neki felkapaszkodni a dics



ségcsúcsára. Neki dolgozik. Ez az él



sdi az ön munkájából él, az ön fejéb



l afféleértelmi akkumulátort csinált, pénzt és dics



séget szerez vele. És ön?... Mit ad



önnek? Micsoda életet?... Megfosztotta mindent



l. Ön egy torzó, akibenszerencsétlenségére, még vágyak élnek. Az egész világot ellopta önt



l.Bocsásson meg, de nem értem önt. Igazán belenyugodott, hogy zokszó nélküldolgozzék rá?A fej szomorúan elmosolyodott.– A fej lázadása?! Hatásos. Hát mit tehettem volna? Hiszen még attól azutolsó emberi lehet



ségt



l is megfosztott, hogy végezzek magammal.– De megtagadhatta volna az együttm

"

ködést!– Ha tudni akarja, ezen már túlvagyunk. De a lázadásomat nem az okozta,hogy Kern gondolkodó gépként használ. Végtére is, miért fontos a szerz



neve? Az a fontos, hogy az eszme kilépjen a világba, és elvégezze a magadolgát. Azért lázadtam fel, mert nehéz volt hozzászoknom új létemhez. Ezt azéletet szívesen felcseréltem volna a halállal... Elmondok egy esetet, amelyakkoriban történt velem. Egy ízben egyedül voltam a laboratóriumban. Feketebogár repült be az ablakon. Hogy kerülhetett a nagyváros központjába? Nemtudom. Talán egy kirándulásról visszatér



gépkocsi hozta magával. A bogárfölöttem keringett, aztán letelepedett mellém, az asztalkám üveglapjára.Szemem sarkából lestem az undorító rovart, de nem tudtam lesöpörni. A bogárlábai csúszkáltak az üvegen, s a fekete rovar lassan közeledett a fejemhez.Nem tudom, megért-e... Mindig undorodtam az ilyen rovaroktól. Képtelenvoltam rávenni magam, hogy akár egy ujjal is hozzájuk érjek. Most pedig mégegy ilyen hitvány ellenséggel szemben is tehetetlen vagyok. Az



számára afejem csupán kényelmes ugródeszka volt a felrepüléshez. Surrogólábacskáival egyre közeledett felém. Némi er



feszítéssel sikerültmegkapaszkodnia a szakállamban. Sokáig bukdácsolt, belegabalyodva asz



rszálakba, de kitartóan mászott egyre feljebb. Áthaladt összeszorítottajkamon, orrom bal oldalán, lehunyt bal szememen, amíg végre elérte ahomlokomat, és lepottyant az üvegre, onnan pedig a földre. Jelentéktelen eset,de engem megrendített. S amikor megérkezett Kern professzor, kereken

megtagadtam a tudományos munka folytatását. Tudtam, hogy nem meri anyilvánosságnak bemutatni a fejemet. Fölöslegesen pedig nem tartja magánál,mert bizonyítékul szolgálhat ellene. Meg fog ölni. Így számítottam. Kitörtköztünk a harc. Meglehet



sen kegyetlen eszközökhöz folyamodott. Egyszerkés



este elektromos készülékkel jött be, az elektródokat rátette ahalántékomra, de miel



tt bekapcsolta volna az áramot, beszédet intézetthozzám. Keresztbefont karral állt el



ttem, s igen nyájas, behízelg



hangonbeszélt, mint egy igazi inkvizítor. “Kedves kollégám. Magunkban vagyunk,négyszemközt, vastag k



falak mögött. Egyébként, ha a falak vékonyabbakvolnának is, az nem változtatna a dolgon, mert ön nem tud kiabálni. Teljesen ahatalmamban van. Büntetlenül a legszörny

"

bb kínzásoknak vethetem alá. Deminek a kínzás? Mindketten tudósok vagyunk, szót érthetünk. Tudom, nemkönny

"

az élete, de ez nem az én hibám. Szükségem van önre, ezért nemszabadíthatom meg terhes életét



l, egyedül pedig nem szökhet meg el



lem,még a nemlétbe sem. Hát nem jobb békésen megegyezni? Ön folytatni fogjatudományos munkánkat...” Tagadólag mozgattam szemöldökömet, ajkampedig hangtalanul suttogta: “Nem!” – “Ön nagyon elszomorít engem. Nemkíván egy cigarettát? Tudom, hogy nem részesülhet teljes élvezetben, mertnincs tüdeje, amelyen át a nikotin a vérébe szívódna, de az érzés mégisismer



s...” Tárcájából kivett két cigarettát, és az egyikre rágyújtott, a másikata számba tette. Milyen kéjjel köptem ki! “Rendben van, kolléga – mondta



ugyanazon a rendíthetetlenül udvarias hangon –, ön szigorúbbrendszabályokra kényszerít...” És bekapcsolta az áramot. Mintha izzó fúróhatolt volna az agyamba... “Hogy érzi magát? – kérdezte Kern figyelmesen,mint az orvos a betegét. – Fáj a feje? Óhajtaná talán meggyógyítani? Csak egyszavába kerül...” – “Nem!” – felelte az ajkam. “Nagyon, nagyon sajnálom.Kissé er



sebb áramot kell rábocsátanom. Ön nagyon elszomorít engem.” Solyan er



s áramot bocsátott rám, hogy azt hittem, lángra lobban a fejem. Afájdalom elviselhetetlenné vált. A fogamat csikorgattam. Öntudatomelhomályosult. Bár elvesztettem volna! De sajnos, nem vesztettem el.Lehunytam a szemem, összeszorítottam az ajkam. Kern cigarettázott, a füstötaz arcomba fújta, és tovább sütötte a fejemet a lassú t

"

zön. Már nem isigyekezett meggy



zni. Mikor kinyitottam a szememet, láttam, hogykonokságom felb



szítette. “Az ördögbe! Ha nem lenne olyan nagy szükségemaz agyára, rögtön megsütném, és felzabáltatnám a pincsikutyámmal. Amindenit a csökönyös fejének!” S minden teketória nélkül letépte fejemr



l ahuzalokat, és elment. De még korai volt az örömöm. Hamarosan visszatért, ésa tápoldatba olyan ingerl



szereket töltött, amelyek a lehet



leggyötr



bbfájdalmat okozták. Mikor akaratlanul összeráncoltam a homlokom,megkérdezte: “Nos, kolléga, rászánja magát? Vagy még mindig nemet

Documents

People

Share & Embed

Alekszandr Beljajev - Dowell Professzor Feje

Report this document?

Info and Rating

Share & Embed

Related Documents

More from this user

Add a Comment

	Discover and connect with people of similar interests.
	Publish your documents quickly and easily.
	Share your reading interests on Scribd and social sites.

Email address:
You need to provide a login for this account as well.
Login:

Documents

People

View Mode

Login to Add a Comment

Share & Embed

Alekszandr Beljajev - Dowell Professzor Feje

Report this document?

Info and Rating

Share & Embed

Related Documents

More from this user

Add a Comment

Print this document

High Quality

Sign up

Other login options

Signup

Why Sign up?

Login Successful

Reset your password