megtagadtam a tudományos munka folytatását. Tudtam, hogy nem meri anyilvánosságnak bemutatni a fejemet. Fölöslegesen pedig nem tartja magánál,mert bizonyítékul szolgálhat ellene. Meg fog ölni. Így számítottam. Kitörtköztünk a harc. Meglehet
sen kegyetlen eszközökhöz folyamodott. Egyszerkés
este elektromos készülékkel jött be, az elektródokat rátette ahalántékomra, de miel
tt bekapcsolta volna az áramot, beszédet intézetthozzám. Keresztbefont karral állt el
ttem, s igen nyájas, behízelg
hangonbeszélt, mint egy igazi inkvizítor. “Kedves kollégám. Magunkban vagyunk,négyszemközt, vastag k
falak mögött. Egyébként, ha a falak vékonyabbakvolnának is, az nem változtatna a dolgon, mert ön nem tud kiabálni. Teljesen ahatalmamban van. Büntetlenül a legszörny
"
bb kínzásoknak vethetem alá. Deminek a kínzás? Mindketten tudósok vagyunk, szót érthetünk. Tudom, nemkönny
"
az élete, de ez nem az én hibám. Szükségem van önre, ezért nemszabadíthatom meg terhes életét
l, egyedül pedig nem szökhet meg el
lem,még a nemlétbe sem. Hát nem jobb békésen megegyezni? Ön folytatni fogjatudományos munkánkat...” Tagadólag mozgattam szemöldökömet, ajkampedig hangtalanul suttogta: “Nem!” – “Ön nagyon elszomorít engem. Nemkíván egy cigarettát? Tudom, hogy nem részesülhet teljes élvezetben, mertnincs tüdeje, amelyen át a nikotin a vérébe szívódna, de az érzés mégisismer
s...” Tárcájából kivett két cigarettát, és az egyikre rágyújtott, a másikata számba tette. Milyen kéjjel köptem ki! “Rendben van, kolléga – mondta
ugyanazon a rendíthetetlenül udvarias hangon –, ön szigorúbbrendszabályokra kényszerít...” És bekapcsolta az áramot. Mintha izzó fúróhatolt volna az agyamba... “Hogy érzi magát? – kérdezte Kern figyelmesen,mint az orvos a betegét. – Fáj a feje? Óhajtaná talán meggyógyítani? Csak egyszavába kerül...” – “Nem!” – felelte az ajkam. “Nagyon, nagyon sajnálom.Kissé er
sebb áramot kell rábocsátanom. Ön nagyon elszomorít engem.” Solyan er
s áramot bocsátott rám, hogy azt hittem, lángra lobban a fejem. Afájdalom elviselhetetlenné vált. A fogamat csikorgattam. Öntudatomelhomályosult. Bár elvesztettem volna! De sajnos, nem vesztettem el.Lehunytam a szemem, összeszorítottam az ajkam. Kern cigarettázott, a füstötaz arcomba fújta, és tovább sütötte a fejemet a lassú t
"
zön. Már nem isigyekezett meggy
zni. Mikor kinyitottam a szememet, láttam, hogykonokságom felb
szítette. “Az ördögbe! Ha nem lenne olyan nagy szükségemaz agyára, rögtön megsütném, és felzabáltatnám a pincsikutyámmal. Amindenit a csökönyös fejének!” S minden teketória nélkül letépte fejemr
l ahuzalokat, és elment. De még korai volt az örömöm. Hamarosan visszatért, ésa tápoldatba olyan ingerl
szereket töltött, amelyek a lehet
leggyötr
bbfájdalmat okozták. Mikor akaratlanul összeráncoltam a homlokom,megkérdezte: “Nos, kolléga, rászánja magát? Vagy még mindig nemet
Add a Comment