MIKA WALTARI


Fine van Brooklyn





























EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1999

     

     
FORDÍTOTTA
GOMBÁR ENDRE
     
     
     

       
A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:
MIKA WALTARI: FINE VAN BROOKLYN
COPYRIGHT ©THE ESTATE OFMIKA WALTARI, 1979
AND WSOY, HELSINKI





HUNGARIAN TRANSLATION
© GOMBÁR ENDRE, 1999
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent:
JOHANNESZ ANGELOSZ
JOHANNESZ IFJÚSÁGA
MIKAEL
AZ ORSZÁG TITKA
SZINUHE
TURMS, A HALHATATLAN
     
     
     

     
     
     
    1.
     
     1927 októberében érkeztem Párizsba. Egész télen meg a következő év tavaszán, hosszú hónapokon át szorgalmasan tanultam. A nyelv kezdetben komoly nehézségeket okozott, pedig gondosan felkészültem az útra, hiszen már nehéz francia szöveget is viszonylag gond nélkül tudtam olvasni. Máig úgy tűnik nekem, hogy a francia különös könnyedséggel képes kifejezni a nehezen oldódó gondolatokat is, sőt mi több, olyannyira, hogy ez néha egyenesen megzavarja, meghökkenti a komoly filozoptert. Arra a bosszantó szokásra gondolok, ami neves embereknek is sajátja. Ha tehetik, a leírt előadásba is belecsempésznek egy-egy bonmot-t vagy szójátékot, akár a legigényesebb eszmefuttatás kellős közepén, amelynek megértése egyébként is teljes koncentrálást kíván az olvasótól. Ilyenkor lelki szememmel tekintélyes professzort látok, amint előadását tartva, rugalmasságát bizonyítandó, hirtelen kézállásba pattan a katedra peremén, majd könnyedén visszahuppan székére, hogy szemrebbenés nélkül folytassa mondókáját, ahol félbehagyta.
     Elismerem, hogy északi észjárásom viszonylag lassú és nehézkes. Az ilyen komoly munkához nem illő bohóságot még csak elfogadnám, mint egy idegen nép temperamentumának megnyilvánulását, de amikor az efféle tréfálkozás a látszólag derűs mosoly mögött a legtöbbször döbbenetesen érzéketlen és durva cinizmussal párosul, akaratlanul is ellenszenvet kelt bennem.
     Mindezen gondolatok, amelyek keresetlenül tolulnak fejembe, miközben arra a régi és tanulással töltött télre emlékezem, bizonyára meglepetést szereznek a majdani olvasónak abban a történetben, amelytől most végre meg akarok szabadulni, méghozzá úgy, hogy papírra vetem, a nyugtalanság írmagját is kiirtva szívemből. Ám jóllehet bizonyos morális eltévelyedést kell majd ábrázolnom, szeretném hangsúlyozni, hogy ennek az eltévelyedésnek nem lettek túlságosan komoly következményei. Elképzelhető, hogy egykor olyan érzésekkel fogok visszatekinteni ezekre a sorokra, mint azok a nők, akik egy értékes könyv lapjait közéjük préselt virágokkal maszatolják össze, majd hosszú évek múlva a szárazon pergő és illatukat vesztett virágokat megpillantva már nem is tudják igazán, miért akarták őket oly sok gonddal megőrizni a jövőnek.
     Hiszen amit átéltem, semmiképpen sem jelentett fordulatot az életemben, sőt ma már életem és munkám céltudatos fejlődése igencsak elszigetelt szeletének látom. Hogy hasonlattal éljek: az emberi szervezet a golyót, melyet nem tudott kivetni magából, úgy szigeteli el, hogy mészburokkal veszi körül, így az a testben nem a korábbi zavaró, idegen anyag többé, hanem egészen egyszerűen elfelejtődik az őt oltalmazó mészburokban. Az emberi lélek ugyanúgy működik: tévedéseinket, bánatainkat és csalódásainkat lassan körülveszi a feledés meszes burkával, így határolva el őket életünk mindennapos tetteitől és gondolataitól.
     Beszéltem már a kezdet nyelvi nehézségeiről. Nyelvtudásbeli gyarlóságom vagy jobban mondva bizonyos lassúságom a Párizsban töltött első hónapokban gátat emelt közém és az emberek közé. Nem állíthatom, hogy különösképpen szenvedtem volna tőle, hiszen egész lelkialkatom, egész lényem mindig is magányosságra kárhoztatott. Nem emlékszem, hogy akár iskolás koromban lett volna egyetlenegy igazán közeli barátom.
     Azok, akiknek a társaság és a barátság sokat jelent, akik nem tudnak meglenni anélkül, hogy ne mondanák, ne magyaráznák el gondolataikat, véleményüket másoknak, bizonyára sajnálnak, és azt hiszik, hogy boldogtalan vagyok. Szeretném megjegyezni, hogy ez teljesen téves elképzelés. A magányosságnak is megvan a maga előnye. A magányos nem talál legyőzőre a vitában, idegenek élcei nem zavarják kifinomult lényét, nem kell értetlen tekinteteket, sem türelmetlen legyintéseket elviselnie. Meglehet, hogy az öröklött nyájösztön atavisztikus erővé duzzad sok emberben, akik valóságos lelki kínokat élnek át, ha nem oszthatják meg ismereteiket és véleményüket másokkal. Magam ilyet sohasem éreztem. A titkos boldogság, a felismerés titkolt öröme mindig nagyobb kielégülést szerzett nekem, mint a megosztott öröm. De a bánatomat is mindig képes voltam magamba rejteni, anélkül hogy mások hűvös részvétét vagy alakoskodóan meleg kézszorításait igényeltem volna.
     Mindennek következményeként mogorvának és barátságtalannak tartanak, azt mondják, hogy társaságban fanyar vagyok és unalmas. Elismerem, hogy felidegesít, ha egyesek olyan élénk gesztusokkal beszélnek jelentéktelen dolgokról, mintha azoknak valami rettentő mély és lelkendezésre okot adó tartalmuk volna.
     Azon a télen viszont, Párizsban, még nem voltam ilyen. Túl önállótlan voltam még ahhoz, hogy másokat megbíráljak, és még nem nyertem el azt az elismerést, amely a megingathatatlan biztonság feltétele. Ifjúságom tavasza későn és hűvösen érkezett, diákéveim telve voltak anyagi gondokkal és az ebből fakadó nehézségekkel. Éveken át helyettesként dolgoztam vidéken, hogy szép csendben visszafizethessem adósságaimat, és pénzt kuporgathassak össze tanulmányutamhoz és kutatásaimhoz.
     Hozzászoktam a takarékos és kényelem nélküli élethez, a rosszul elkészített ételekhez és ahhoz, hogy meglegyek barátok nélkül. Ezért a kényszerű szegénység a Quartier Latinben cseppet sem gyötört, épp ellenkezőleg, szüntelen boldogság töltötte el lelkemet, miután tétován és tapasztalatlanul ugyan, de sikerült beilleszkednem környezetembe. Ez a boldogság a szűkös tanulóévek és a távoli vidéken eltöltött szürke évek után valami új és szokatlan volt számomra. Az élet az idegen környezetben teljesen új érzést jelentett, szinte a végtelen szabadság érzetét keltette bennem. A történelmi épületek és utcák, Párizs számtalan feledésbe merült emlékműve, a Nemzeti Könyvtárról és hatalmas katalógusairól nem is beszélve, a boldogság és az erő érzésével töltöttek el; mindez a munkát könnyűvé, gondolataimat meglepően gyorsjárásúvá és feszessé tette.
     Munkám előrehaladtával először érezhettem okkal alkotónak magam. Páratlan gyönyörűséget szerzett ez az érzés. Első dolgozatom, mely azon a télen készült, még ma is a legkedvesebb munkám, annak ellenére, hogy kissé suta és sugárzik belőle a források csalhatatlanságába vetett hit és az elődök tévedéseinek tisztelete. Ma már nem vagyok olyan naiv, de akkor még el sem tudtam képzelni, hogy a tudományos világ, ha egyáltalán lehetséges, gátlástalanabb és gyilkos indulataiban megátalkodottabb még a pénz világánál is.
     Csendes esti pillanat vesz körül, midőn e sorokat írom, felkelek az asztaltól, és a lámpa fénykörét elhagyva odalépek a könyveimhez. Fáradt a szemem, és amíg pihentetem, meglepően frissen sorjáznak elém annak a télnek az emlékei. Lusta vagyok rá, hogy mindent megfigyeljek, tudatosan ritkán veszem észre a részleteket. Ezért, amint most felidézni igyekszem az akkori légkört, elesettnek és ügyefogyottnak érzem magam.
     Ám ma is érzem számban a forró tejeskávé ízét, emlékszem a hideg reggelekre, amikor a park fáit dér borította, és a kávéházak üvegezett teraszán a vaskályhákból varázsos meleg sugárzott, olyan, amilyen a szállodai szobákban sosem létezhetett. Ezért írtam mindig a feljegyzéseimet a szálloda melletti apró kávéházban, amely egy szűk mellékutcában volt, ahol minduntalan ügyelnem kellett, hogy el ne csússzam a zöldséghulladékon. Élénken emlékszem a rothadó saláta bűzére és a bulvár nagy kávéházainak ajtaján kiáramló sültgesztenye-illatra. Általában egyszer étkeztem naponta, mert az ételhez annyi kenyeret ehetett ingyen mindenki, amennyit akart. Gyakran vettem zsírban pirított krumplit, és újságpapírból ettem séta közben.
     Így utólag mindez szegényes dolognak tűnik, de akkor, eszembe sem jutott, hogy bármiben hiányt szenvedek. Sőt mi több, amint már említettem is, boldog voltam azokban az első hónapokban, egész életemet a szabadság könnyed szépségű illúziója töltötte be. Senki nem kísérte lépteimet, nem ügyeltek étkezésem és lefekvésem időpontjára, mint korábban szigorú otthonomban, vagy mint később, amikor panzióban laktam. Nem mintha akár a legcsekélyebb mértékben is visszaéltem volna a szabadságommal. De azért jólesett, hogy akkor ehettem, amikor akartam, és ha elmentem, senkinek sem kellett beszámolnom utam céljáról. Nem is gondoltam rá, hogy az efféle szabadság erkölcsi szempontból veszélyes lehet számomra.
     Napjaim hosszúak voltak, mégis szinte szárnyakon repültek, egyik a másik után, míg végül meglepetésszerűen rám köszöntött a tavasz. Meghökkentem, mert a hátralévő idő, amire még futotta a pénzemből, túl rövidnek tűnt. Nem szerettem volna félbehagyni a tanulmányaimat, ezért egyre sűrítettem a napi programot. Ha tárgyilagosan nézzük, abba a tavaszba más nem is fért, csak emberfeletti robotolás.
     Csupán a feljegyzéseimhez használt papír mennyisége is félelmetes volt. Ha azonban most utólag visszagondolok rá, meglepődve állapítom meg, hogy az ugyanabban a környezetben, ugyanazoknál a csöndes asztaloknál eltöltött munkanapok egyforma egyhangúságban peregtek, és semmiféle emléket nem hagytak maguk után, viszont egy-egy rövid séta vagy egy késő esti kávéházi félórácska egész sereg izgalmas-eleven élményt adott. Soha nem felejtem el azt a ritka szép reggelt sem, amikor a parti sétányon frissen lépdelve annyira belefelejtkeztem a látványba, hogy meg kellett állnom. A szürkésfehér partkorlát mentén sorakozó platánon éppen kifeslettek a zöld levelek, s a napfényben ez a zöld az érdes, fekete törzsek és ágak mellett szinte sárgának tetszett. Sötét kabátom hátát a hideg tél után milyen finoman melengette a napsugár!
     Bármilyen sokat dolgoztam is, mégis milyen gondtalan volt az az idő! A tavasz könnyelművé tett, meggondolatlan szavakat csalt ki belőlem, és futó ismerősökkel hozott össze, akikkel a kávéházban találkozhattam. Szokásommá vált, hogy minden este egy pohár sört igyam a bulvár egyik kávéházában anélkül, hogy ennek a látszólag ártatlan italnak az erkölcslazító hatására gondoltam volna. Amikor hazafelé vettem az utam, mélysötét és bársonyosan puha árnyékok vettek körül, s az ég különösen kéklett az utcai lámpák felett. Olykor előfordult, hogy egy-egy utcasarkon várakozó nő megérintette a karomat, és fekete szempillái mögül fénylő pillantást vetve rám, csábos hangon megszólított.
     Ilyenkor az ijedségtől szaporábban kezdett verni a szívem, s nem mindig voltam ura a hangomnak, amint igyekeztem megértetni velük, hogy sietek. Nemegyszer fárasztóan viselkedtek, és bár szégyelltem, kifogásban kerestem menedéket: majd legközelebb, amit készségesen elfogadtak.
     Restelkedve állapítom meg, hogy élcelődve idézem fel ezeket az eseteket, ezek illetlensége ugyanis egyértelmű. Ám számomra mindenképpen kalandot jelentettek, s talán nem szükséges bizonygatnom, hogy soha a legcsekélyebb kísértést sem éreztem az említett nők követésére, annál is inkább, mert általában nem fiatalok, hanem túlságosan is érett hölgyek voltak.
     A parkok kavicsútjain gyerkőcöket sétáltattak, a ruhák színe élénk vidámra változott, a kereskedők kirakták áruval megrakott állványaikat az utcákra, Párizst elborította a nyári kánikula. Éjjel-nappal nyitva kellett tartanom az ablakomat, s a gyapjúzokni viseléséről is le kellett tennem. Olykor, amint késő este beléptem az illatokkal terhes utcáról szállodám sötét kapuján, úgy éreztem, mintha elzáródott volna a tüdőm, mintha láthatatlan kéz szorongatta volna a torkomat. Olykor éjszakánként órák hosszat üldögéltem a nyitott ablaknál, s hallgattam a sokféle hangot: nevetéseket, suttogó beszélgetést és a táncos helyekről áradó harsány zeneszót. Szívem tájékán gyengeséget éreztem, térdem remegett; már azt hittem, valami romlott ételt ettem vagy szennyezett vizet ittam valahol.
     Nyugtalanságom nyilván a leveleimen is meglátszott, mert 1928 júliusában egészen váratlanul ajánlott levelet kaptam megboldogult apám egyik barátjától, aki gyakran segítségemre volt, így kötelességemnek tartottam, hogy időről időre tájékoztassam tanulmányaim eredményeiről és egészségi állapotomról. Most azt írta nekem, hogy bizonyára túlzásba vittem a munkát, és a józan ész azt diktálja, hogy egy kicsit pihenjek. Mindehhez egy csekket is mellékelt, és közölte, hogy fogadjam el ajándék gyanánt, vagyis az összeg ne okozzon nekem lelkiismeret-furdalást. Megjegyezte, hogy alighanem az volna a legegészségesebb számomra, hogyha kirándulnék a Montparnasse-ra és jól leinnám magam, de talán mégis jobb megoldásnak fogom tartani, hogy néhány hétre valahová vidékre utazzam.
     Akadtak persze könyvek, melyeket feltétlenül és mielőbb meg szerettem volna vásárolni, és igencsak csábított, hogy esetleg egy hónappal meghosszabbítsam a tervezett tanulmányi időt. Kötelességemnek tartottam azonban, hogy a pénzt lelkiismeretesen arra használjam, amire tanácsolta. Nem a Montparnasse-ra vonatkozó rossz viccet értem ezen, hanem a vidéki pihenést. Miután magamban eldöntöttem a dolgot, annyira megkönnyebbültem, hogy nevetni kezdtem, tüntetően becsaptam asztalomon lévő könyveimet és a jegyzetfüzetemet, s mindezt olyan hévvel, hogy az asztal egyik lába, amely egész télen aggasztóan mozgott, most végleg elhagyta helyét, és a padlóra zuhant.
     A nyár legforróbb szakaszában jártunk, a rezzenetlen és szagokkal terhes levegő a régi városnegyed szűk utcácskáiban valósággal fojtogatott. Kihalt a Quartier Latin, aki csak tehette, elmenekült Párizsból. Búcsú nélkül tűnt el az albán gyógyszerészhallgató, akivel esténként néhány szót szoktam váltani a kávéházban, a bisztrótulajdonos pedig, akitől reggeli kávémat kaptam, elmondta, hogy Bretagne-ba küldte a gyerekeit, hozzátéve, hogy Bretagne-ban igen olcsó a nyaralás. A szállodatulajdonos hölgy ugyanezt mondta, noha rossz néven vette, hogy tönkrement az asztal a szobámban. Amaz asztal ugyanis mindaddig épségben szolgálta a szállodát, s az asszony arra is emlékezett, hogyan vette még annak idején igen előnyös áron az ócskapiacon. Régimódi, masszív bútordarab volt, és tartott tőle, hogy az asztalosok már nem tudják rendesen megjavítani. Bűntudatot éreztem, de tanácsát megfogadva elsiettem az Orsay pályaudvarra, vettem egy vonatjegyet Lorient-be, és megnéztem az éjszakai vonat indulási idejét.
     A csarnok sivár falán egy sereg bretagne-i reklámkép díszelgett. Csak a jegyváltás után vettem szemügyre őket. A sziklás hegyeket, tengeri tájakat és az ápolt parti fövényeket ábrázoló képek seregében egyetlen különös kép ragadta meg figyelmemet: sík vidéken, szinte a végtelenbe sorjázó ormótlan kőlapokat lehetett látni, és a Carnac nevet, mely felidézte bennem Egyiptomot és rég letűnt kultúrájának minden varázsát.
     Kétségtelen, hogy ösztönös vonzódásom minden régmúlt dologhoz ? aminek tárgyilagos megítélése természetszerűleg nem okoz nehézségeket ?, kétségtelen, hogy ez irányította tekintetemet a sok más hívságos nyaralást reklámozó reklám között éppen arra a képre. Akkor még nem tudtam, hogy a bretagne-beli Carnac Európa megalitikus emlékeinek egyik leghíresebb lelőhelye, melyet csak az angliai Stonehenge múl felül.
     Néhány hónapon át társalgási órákat vettem egy idős, nagyothalló asszonytól, aki csupán néhány frankot kért az órákért, és a legkimerítőbb kánikulai napokon újságot olvastatott velem, hogy javítsa a kiejtésemet. Behunyt szemmel hallgatta, hogyan olvasok, hébe-korba közbeszólt, és elismételtetett valamit. Utólag rájöttem, csak azért tartja ezeket a szüneteket, hogy kedvére szundikálhasson közben. Harmincnyolc éve adott már ilyen órákat napi tizenkét órában, és alighanem álmában is meg tudta tenni a szükséges megjegyzéseket. Mindenesetre az utolsó órára menet fél frankért egy zacskó pralinét vettem neki, aztán megkértem, hogy meséljen Carnacról, meg arról, hogy milyen korból valók azok a kövek, melyeket a reklámképen láttam.
     Sokat mesélt a monolitekről, de előadásának érthetőségét zavarta a praliné, melyet ? fogak híján ? szopogatnia kellett. Az indulás időpontjának, a tengerpartra való utazásnak közelsége háttérbe szorította szokásos gondosságomat. Miközben az öregasszonyt hallgattam, főleg azon járt az eszem, hogyan tudnék a legkevesebb holmival meglenni a néhány hétre tervezett kiránduláson. Minél kevesebb útiholmit viszek, annál szabadabban mozoghatok. Már elhatároztam, hogy lelkiismeretesen megnézek minden látványosságot, amit csak Lorient környéke felkínál. Érdeklődésem akkor ébredt fel csak igazán, amikor az asszony elővett egy kopott Franciaország-térképet, és megmutatta, hogy Lorient-be menet megállhatok egy közbeeső állomáson, és onnan egy mellékvonalon kirándulhatok Carnacba is. Úgy döntöttem, hogy megfogadom a tanácsát.
     Ily módon fonódott össze egyik véletlen a másikkal. Elhatározásom, melynek célja ismereteim gyarapítása volt, végzetes módon befolyásolta lelki békémet. Késő este vonatra szálltam az Orsay pályaudvaron, egyetlen holmim egy kis bőrönd volt. Talán felesleges említenem, hogy harmadosztályon utaztam. A hordárok számaikat kiáltozták a peronon, úgy, ahogyan csak a franciák tudnak kiáltozni, aztán a vonat elindult, elhaladt az állomás lámpasora mellett, én pedig megkönnyebbülten dőltem hátra a helyemen. Pipát és fekete dohányt vittem magammal;.a pipázást is Franciaországban sajátítottam el sok más könnyelműséggel egyetemben, s azért választottam, mert olcsóbb volt, mint a cigaretta.
     A vonat elindult, ám én sosem jutottam el Lorient-be.
     
     

     
     
     
    2.
     
     Amint gondosan elolvastam, amit eddig írtam, furcsa reszketés fogott el. A sorok közül idegen ember tekintett rám, fehér ellenzős sapkával, komoly arcú, fürkésző szemű. Ellenszenves nekem, mert talán jobb és boldogabb volt, mint jelenlegi énem. Milyen kelletlen irigység és szórakozottan sajnálkozó fölényérzet vezette tollamat, amint azt az oly sok szempontból – úgymond ? szánni való embert megrajzoltam! Végül is a nosztalgia szülte e sorokat, a vágyódás egykori önmagam után, aki mindig izgatottan, felajzva lépett ki az utca forgatagába, és mindent befogadott, amit szépnek ítélt. Ám őt már rég eltemették a hatalmas könyvrakások, ő már rég eltűnt. Eltűnt azon a napon, amelyen barátságosabb kezdtem lenni magamhoz, mint másokhoz, és ezt már nem is restelltem többé. Csakugyan irigy vagyok rá?
     Most, hogy elolvastam, amit írtam, az írókat is jobban tisztelem. Tisztelem őket hiábavaló erőfeszítéseik miatt, és egyúttal csodálom képességüket, hiszen általában elégedettek munkájuk eredményeivel. Jómagam ? ábrázolni igyekezvén azt az időt ? úgy érzem, mintha feneketlen vödörbe mernék vizet. Én még csak tudok a sorok között olvasni, de a kívülálló aligha alkothat képet a valóságról, amely ? miközben írok ? a szavakat megkerülve, szeszélyesen csapong emlékezetem zegzugain. Tekintélyes ember önbizalmára súlyos csapás, ha el kell ismernie gyöngeségét, midőn olyan egyszerű dolgot igyekszik bemutatni, mint az élet.
     Megint abbahagyom. Ismét felállók könyveim mellől, kilépek a lámpa fényköréből, és csak csodálkozom, milyen ellentétes érzések forrnak a lelkemben.
     Félek. Hiszen fájdalommal jár, ha hirtelen kitépik a szervezetbe beágyazódott golyót. Ám ez a fájdalom mégis örömöt ad, mert visszaidézi mindazt, amit restelltem, de ami nélkül végül is üres lennék, akár a kivájt fatörzs, akár a sír, sárgán porló csontokkal. Igen, ez a fájdalom jólesik. Hiszen egykor nekem is volt rövid tavaszom, jóllehet hűvös volt, és túl későn érkezett. Könnyelmű káprázatát sem a külsőleges siker, sem a szakterületemen megszerzett tekintély, sem az anyagi biztonság, sem pedig a megingathatatlan szokássá rögződött életvitel nem tudta elhomályosítani. Pedig lelki békém legfelhőtlenebb pillanataiban hányszor próbálkozom vele!
     Riadtan tekintek vissza a múltba, akárha valami veszélyes szakadékba pillantanék, és ijesztő gondolatok járnak a fejemben: hogy lehetett, mint lehetett volna… olykor meg jóleső elégedettség tölt el, amiért akaraterőm segítségével túltettem magam mindenen… Ilyen következetlen hát a bölcsnek hitt emberi gondolat is, ha a józan ész biztonságos útjairól néhány röpke percre letéved az érzelmek zavaros és tisztátalan ingoványába.
     Ma is világosan emlékszem arra az éjszakára. Meleget sugárzó tájakon robogott a vonat a nyárutó csillagpermetében. Mellettem és a szemközti ülésen francia polgárcsalád utazott. Alaposan felszerelkeztek párnákkal és elemózsiás kosarakkal, s nem restelltek félig levetkőzni a kupé fullasztó hőségében. Szinte magam előtt látom a csipkefodrokkal és brosstűkkel cicomázott nagymamát, aki ? csontos ujjai közt markolászva az ennivalót ? egész úton mohón evett, akkor is, mikor a többiek aludtak, evett, amikor fejemet az esőkabátnak támasztva, szememet behunyva fáradt álomba merültem a vonatkerekek zsongító zakatolásától, evett, amikor a mozdony kehes sípolására kinyitottam a szemem, és akkor is evett, amikor a hajnali fehér pára ráborult a francia táj lankáira, dombjaira, és a vonat vad iramlásba kezdett magas töltésén, mintha a napfelkelte elől egyenesen az Atlanti-óceánba menekülne.
     Beesett arcgödrei időről időre megfeszültek, színtelen ajkával folyvást cuppogott-csámcsogott, loboncos, fakóősz haja fésületlen hullt a homlokára. Evett, egyre csak evett. Hasa a fekete ruha alatt olyan volt, akár valami ormótlan, felfúvódott gömb. A vörösbor, melyet apró, óvatos kortyokban nyelt, a virradattal egy időben halvány pírral vonta be arcát. De ennél a képnél is jobban rögződött bennem az a drasztikus fokhagymabűz, melyet a veres képű, óraláncos családfő árasztott bajsza alól, légzése ütemében, erős hortyogás közepette, egyenesen az arcomba.
     Úgy örültem az utazásnak, hogy efféle kényelmetlenség, efféle apróság nem ronthatta el a kedvemet. Ellenkezőleg: ismeretlen útitársaim egyfajta lelki élvezetet szereztek, miközben alvó ábrázatukat néztem, amelyről a test elégedettsége sugárzott a létezés maradandóságának és értékének legcsekélyebb kétségbevonása nélkül. Az álom szánnivalóan leplezte le lelki elesettségüket, és az egyetlen, ami értelmem szelíd fölényét megzavarta, az az évektől csontosra és sárgára rágott, de a halálnak fittyet hányó nagymama volt, aki egy csirkeszárny tövét ropogtatva töretlen kitartással élvezte az élet ajándékait. Ő adott alkalmat arra, hogy félálomban eltűnődjek a szellem és az anyag viszonyáról. Aztán hajnaltájt, mikor ismét nyugtalan álom kerített hatalmába, lidérces látomásaimban egybeolvadt egy iszonytató méretű élethabzsolóval, aki eltévelyedett lelkeket ropogtatott az alvilág sápadt homályában. Még a vonatról leszállva is a félelem és tisztelet vegyes érzésével eltelve gondoltam rá…
     Előtte azonban még egy kép sorjázott emlékeim közé. Friss bájára emlékezve ma is elmosolyodom. Kora reggel volt, és a legtöbben aludtak még, amikor a vonat megállt egy állomáson, mely a reggeli sürgés-forgásra készülődött. Nevére, ha agyonütnek, akkor sem emlékszem, de az állomásépület cserépteteje szép vörösesbarna volt, homlokzatát pedig kúszónövények szegélyezték, s a levelek zöldje közt már felsejlettek az ősz színei.
     Nyitott emeleti ablakán a párkányra könyökölve, álmos, barna szemű francia kislány nézett kifelé. Huncut, kerek arca volt, barna bőrét a leheletfinom pihe elragadóan bársonyossá tette. Egészen fiatal volt, és csak imént ébredt fel a korai reggelre. Barna szeméből kíváncsiság, öntudatlan kacérság és kimondatlan életöröm sugárzott.
     Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy egyenesen rám néz. Amikor pedig a vonat elindult, és napbarnított karját felém lengette, megremegtem az örömtől. Az ifjúság üdvözölt azon a francia reggelen, engem, akinek soha nem adatott meg az ifjúság élménye. Az első meglepetéstől felocsúdva vad kalandvágy fogott el. Ettől nevetnem kellett minden régi intelmen, sőt mi több, ez tette értelmetlen papírhalmazzá fáradhatatlan szorgalommal teleírt jegyzetfüzeteimet, melyek a szállodatulajdonos hölgy porlepte faliszekrényében egy furnérdobozban várták, hogy visszatérjek.
     Mint a legtöbb szellemi munkával foglalkozó emberben, akik tennivalóikra koncentrálnak, és még evés közben is a fejükben zsongó problémák megoldásán töprengenek, az anyagi lét kínálta apró örömök bennem is alig tudatosultak. Ha szórakozottan rágtam egy félig átsütött karajt, vagy a nyári melegben gyanakvóan szagolgattam a villa hegyére tűzött húsgombócot, amely az étlapon sertéskrokett néven büszkélkedett, sosem zavart a gondolat, hogy másképpen is lehetne, sosem ingerelt irigység a tehetősek ellen, akik tizenkét frankot is kifizettek egy ebédért, amelyhez bor is járt.
     Amikor leszálltam a vonatról, s a napsugarak bearanyozták a völgyekben, hasadékokban lebegő reggeli párát, ugyancsak meglepetéssel tapasztaltam, milyen kimondhatatlanul jólesik a gőzölgő tejeskávé, és hozzá a kis szelet likacsos kenyér. Azon az állomáson kellett átszállnom. A darabka hideg vaj legelőkről, napsütötte rétekről mesélt, és arra gondoltam, hogy a nagyvárosi előkelően fehér és sótlan vaj ehhez képest mesterséges, élettelen anyag. A nyugtalan éjszaka után a kényelmetlen faülésen elzsibbadt tagjaim új erőre kaptak, helyesebben olyan erő költözött belém, amit a városban sosem éreztem. A falusi kenyér és vaj mintha sohasem sejtett életenergiával töltötte volna fel testemet.
     Jókedvem lelohadt, amikor felszálltam a félig üres helyi kisvonatra, amelynek Carnacban is meg kellett állnia. Az aprócska kocsiban csak néhány mogorva, fakószoknyás parasztasszony gubbasztott. Olyan nyelvet beszéltek, amelyből legnagyobb megrökönyödésemre egy szót sem értettem. Szájuk időről időre szorosra zárult, csappanva, mint valami pénztárfiók, a szemükben ugyanaz a hideg szín, ami a zakatoló vonatot kísérő repedezett sziklafalakon. Zöldségeskosarakkal utaztak, a kosarakat aggodalmasan rejtegették csíkos szoknyáik mögött. Egyikük a lábuknál egy csomóba kötött tyúkokat akasztott a feje mellé a ruhafogasra.
     A poros ablakon át kíváncsi várakozással nézegettem a vidéket. A nap fényesen sütött, az ég hatalmas kék kupolaként borult a tájra. Ám ez a táj fehér-zöld dombjaival, sziklás hegyoldalaival, melyek között valószínűtlenül vékonyka szántóföldek bújtak meg, a fény, a napsugár ellenére különös bánatot árasztott. A fehérre meszelt házak kicsik voltak, és az előttük megálló, parasztkalapos, földszín-ruhás emberek mozdulatlanul bámulták a vonatot, és akkor is ugyanolyan mozdulatlanul álltak a helyükön, amikor a vonat már rég otthagyta őket.
     Ezeket a moccanás nélküli alakokat nézve furcsa érzés töltött el, és csak később vettem észre, hogy hiszen az efféle szegény parasztházak környékén mindig és mindenütt csak öregeket meg gyerekeket látni. Hát innen az az erőtlen bánatuk, az a mozdulatlan várakozásuk.
     Rekedt kotkodácsolás, erőtlen szárnycsapkodás riasztott fel a nézelődésből. Akkor jöttem csak rá, hogy a lábuknál fogva a ruhafogason kókadtan csüngő tyúkok elevenek. Néhány elszabadult toll vitorlázott az ülésre, aztán a tyúkok újra elcsöndesedtek, szemhéjuk rácsusszant veres szélű szemükre. Senki nem törődött velük, csak én néztem oda, én, az idegen, akit a néma gyanakvás barátságtalan légköre választott el a többiektől. A parasztasszonyok folytatták a tereferét, különös, mély torokhangon, azon a lehetetlen nyelven. Szájuk keménységében, sovány arcuk sima ránctalanságában ugyanazt a könyörtelenséget éreztem, mint a sziklás-köves hegyekben, amelyektől a szemük színét is kölcsönözték.
     Ők továbbutaztak az apró kocsikból álló vonattal a partból kinyúló Quiberon félsziget csücskére, a vasútvonal végpontján lévő város piacára, én meg rögvest elfelejtettem még a tyúkjaikat is, amint leszálltam Carnac jelentéktelen állomásán. Kezemben a bőrönddel, karomon az esőkabáttal egy kövezetlen úton gyalogoltam, elhaladtam néhány új lakóház előtt, melyek egy-egy tágas kert közepén emelkedtek, aztán egy autójavító előtt. Végül ott álltam a kisváros kicsiny terén, melyet vénségükben megfeketült, egymásra támaszkodó épületek öveztek.
     Miután megkérdeztem, merre folytassam utamat, egy emelkedőn felfelé kaptatva egy kiskocsma mellett haladtam el, amely a cégér alól úgy leselkedett, akár valami pók sötét rejtekéből, majd egy dohánybolt mellett, amely a bejáratból és a mögötte lévő, két ház közé szorult odúból állt. Máris ott álltam a város szélén emelkedő meredélyen, s a messzeségből kék felhőként tárult elém a tenger. Először láttam az Atlanti-óceánt, és mélyen beszívtam sós illatát.
     Egy szelíd völgyben, lombos fák és alacsony fenyők mögött hatalmas, fűvel borított domb emelkedett, St. Michel ősi sírja. A dombtetőre kicsiny kápolnát építettek, sziluettje komoran rajzolódott az égre és a távoli óceánra. A várostól elkülönülve magasodott az a nagy szálló, amelyet az őskori emlékek kedvéért Carnacba látogató gazdag turisták számára építettek.
     Nekem ott nem volt keresnivalóm. Ellenben máris ott álltam a saját, leendő szállásom előtt. Ez ? a véletlenül szemem elé került hirdetés szerint ? mérsékelt árakért jó konyhát, tágas szobákat és kényelmes ágyakat kínált. Már a hirdetés is megtetszett, úgyhogy ügyet sem vetve a faajtó rosszalló nyikorgására, bátran betértem a házba.
     A hallt szinte betöltötte az emeletre vezető lépcső. Fakóbarna szék, terítő nélküli asztal és a falra gombostűzött vonat? és autóbusz-menetrend volt minden berendezése. A szépség igényét két levelezőlap képviselte, egyik kék csíkos macskát, a másik élénkvörös kutyát ábrázolt. Egy nyitva hagyott oldalajtón belesve meggyőző képet kaptam a közös ebédlő méreteiről, s a túlhajtott bátorság, amely addig eltöltött, most csillapodott.
     Termetes hölgy üdvözölt, kedvességéhez anyáskodó biztos fellépés, határozottság társult. Mindez nagy hatást tett rám. Félénk lelkesedésemet észrevéve megígérte, hogy a lehető legkényelmesebb és legcsendesebb szobát fogom kapni, továbbá napjában két étkezést, a figyelmes kiszolgálásról nem is beszélve, melynek ellentételét majd a számlához külön hozzáírt százalékok jelzik, mindezt napi huszonöt frankos, jutányos áron. Tétovázásom utolsó morzsáját úgy zúzta széjjel, mint valami hangyát a cipője sarkával, amikor parancsoló mozdulattal elém tolta a bejelentőlapot és a kocsonyássá sűrűsödött tintát. Átvettem kezéből a rozsdás hegyű tollat, és nagy nehezen ráírtam nevemet, születésem dátumát, nőtlen voltomat, foglalkozásomat, vallásomat és szülőházamat a bejelentőre.
     A szoba, ahová ezek után az asszony anyás gyengédséggel felvezetett, világos volt, ablakát szúnyogháló óvta. Festetlen, agyonsúrolt hajópadlója volt, az ágy dobogón állt. Nyugalmat, békét sugárzott felém, amint beléptem. Utazástól megfáradt testemet durva szövésű lepedőkkel és könnyű pehelypaplannal várta, felette vékony aranykeretben nyomott, színes kép függött a falon: Szűzanya a gyermekével.
     Miközben harangzúgással fülemben kezdtem elszenderedni, úgy rémlik homályosan, azon tűnődtem, vajon mi késztette a kép készítőjét arra, hogy olyan ijesztő lila színűre fesse a kisded testét. Igencsak zavart az a szín, mígnem arra a következtetésre jutottam, hogy a jámbor művész bizonyára úgy gondolta, a kisded fázott a szalmával bélelt bölcsőben. Megnyugodva aludtam el.
     Közeledvén az ebéd ideje vékonyarcú cselédlány ébresztett fel kopogásával. Komoly, sötét szeme, kirepedezett keze volt, teste akár valami sötét ruhával borított vasalódeszka. Miután letette a földre a vizeskancsókat, még visszafordult, és különös dialektusában megkérdezte, szükségem van-e valamire. A tükörből észrevettem, hogy a hátam mögött zavarba ejtően megmosolyog, így aztán tökéletesen elvesztettem mindazt a biztonságérzetet, amit igyekeztem viselkedésemhez megteremteni. Mosolyogni próbáltam, és közöltem, hogy mindennel meg vagyok elégedve.
     Az ebédlő teli volt zsibongó emberekkel. Mind franciák voltak, zömök testűek, vidáman pirosló arccal, kivéve persze a gyerekeket, akik fülsértő hangon sivítottak, miközben orrukról a túlságos napozás következményeként hámló bőrt kapirgálták. Szerencsére a szállodás asszonyság a gondjaiba vett, és elvitt az asztal nyugodtabbik végére.
     Olykor-olykor elkaptam egy-egy csinos mama gyöngyfényű tekintetét, a szemben ülő ősz bajszú úriember pedig, akinek óraláncán a miniatűr iránytűtől kezdve a zsebkésig mindenféle válogatott használati tárgy fityegett, az előttünk lévő háncskosárból kenyérrel kínált, egyébként beérte azzal a megjegyzéssel, hogy szép az idő és meleg a víz. Később, az utóételnél azért még bizalmasan odahajolt hozzám, és elárulta, hogy már volt úszni, noha úszásra a legjobb időpont a dagály, délután kettő és négy között.
     Az étel bőséges volt és tápláló. Vakmerően maréknyi kagylót vettem ki a fazék aljáról. Héjuk a főzéstől hívogatón megnyílt, tartalmuk összezsugorodott. A tenger sós ízét gyűjtötték magukba, nagyon ízletesek voltak.
     Miért időzöm ilyen jelentéktelen, apró részleteknél? Miért emlékszem mindenre ilyen elevenen, miért mosolygok rajtuk, noha akkor nem találtam bennük semmi megmosolyognivalót? Miért önti el szívemet melegség, ha ezekre az örökre múltba tűnt, jelentéktelen dolgokra gondolok? Talán azért, mert ma már nem tudnék béketűrőn üldögélni egy sivár ebédlőben vadidegen emberek mellett. Talán azért, mert gyomrom tiltakoznék a felszolgált étel ellen, és lekennék egy-egy pofont a vásott kölyköknek. Talán azért, mert az ágy pehelytakarói ma már fullasztanának, s mert ma már gyanakvóan vizsgálnék végig minden számlát, hogy rájöjjek, hol és mivel akarnak becsapni.
     Ilyen az ifjúság, még a kései is, minden naivságával egyetemben! Különösen az tett boldoggá, hogy tisztelettudóan kiszolgálnak az asztalnál, hogy a tányérod mellett álló jókora almaboros üveget sosem hagyták üresen. A rád vetett fürkésző tekintetekben rokonszenvet véltél felfedezni, pedig csak szánalom volt bennük, hiszen csupán egy hóbortos külföldi voltál, aki holmi szürke kőlapokat jött nézegetni a kisült mezőn, s aki alku nélkül belement abba, hogy a teljes ellátásért tíz frankkal többet fizessen, mint az állandó vendégek. Csak utólag értheted meg a suttogásokat és a fejcsóválásokat, amelyek mellett akkor gondtalanul elsétáltál. De azért vigasztaljon az, hogy messziről érkeztél, és boldog voltál. Ők csak az első sarokról jöttek, és többet veszekedtek, mint nevettek, minden elvesztett centime-ot megsirattak, és sziklaszilárdan hitték, hogy ravaszabbak, mint te vagy. Ez utóbbit illetően nyilván nagyon is igazuk volt.
     
     

     
     
     
    3.
     
     Amikor először étkeztem ott, azon az idegen helyen, egyszerre éreztem magam félénknek és merésznek is. A sárgálló almabort bátran kóstolgattam; figyelmesen elém volt állítva egy jókora teli palackkal. Ennek az olcsó almabornak az íze kitörölhetetlenül emlékezetemben él azokkal a szép napokkal együtt. Mert miután egyetlen cseppjét sem akartam elvesztegetni, gondosan kiittam inkább az üveg aljáig, mint a közepéig, így amikor az ebéd véget ért, ezüstcsengettyűket hallottam csilingelni, lábaim csodálkozva vették tudomásul a hajópadló masszív deszkáinak lassú hintázását, továbbá féktelen vágyat éreztem arra, hogy könyökömmel megböködjek egy kövér úriembert, aki előttem állva, tűnődve törölgette bajuszát a szalvétájával. Nem szoktam a boriváshoz, ezért csak akkor jöttem rá, hogy viselkedésem oka az almabor volt, amikor kint a nap tűzforró sugaraival elködösült szemembe nyilallt, és a ruhám kellemetlenül szorítani kezdte felhevült testemet.
     Fentiektől függetlenül rágyújtottam a pipámra, és gondosan szipákolva a szurokfekete dohányfüstöt, elindultam a poros úton Carnac felé. Ősz bajszú asztaltársam ? miközben a csecsebecsék hangosan csilingeltek az óraláncán – utánam iramodott, és izgatott hangon közölte, hogy rossz úton megyek, mert a part, mintegy másfél kilométerre, az ellenkező irányban található. Megmondtam neki, hogy a kőemlékeket akarom megnézni, mert hosszú és fáradságos utat tettem meg miattuk. Erre aztán megállt, és elképedt fejcsóválás kíséretében bámult utánam.
     Amint a városból kifelé vezető, forró úton fekete pipafüstöt eregetve kutyagoltam, ebédjük végeztével más vendégek is kijöttek a szálló elé, hogy megbámuljanak. Ott álltak és néztek, és tehetetlenül széttárták karjukat, mint akik a felelősséget akarják elhárítani maguktól, és az egek urának azt bizonygatják, hogy nem kívánnak felebarátjuk őrzői lenni. Mindenesetre sorsdöntő pillanatok voltak ezek, mert ettől kezdve olyan lettem, mint a festékkel bemázolt veréb, és a strandon a mamák arrébb vitték gyerekeiket, ha megjelentem.
     A nap legforróbb órája volt; az út két oldalán halmok sorakoztak, ezeket satnya fű és moha borította, amit a hőség fakóra fonnyasztott. Jobbra egy hatalmas ősi sírdomb emelkedett, rajta kicsiny kápolna. Két alacsony, a hőségtől fulladozó, néma kunyhó mellett haladtam el. Visszafordultam. Szemügyre vettem a dombon kitárulkozó ősi sírt. A sír oszlopokon nyugvó sima fedőlapját szürke kövek foghíjas sora vette körül. Olyan volt az egész, mint valami otromba kőasztal, amelyet egy különc természetbarát rakott össze keservesen kertje meghitt sarkában, felesége és többi családtagja bosszantására.
     Bizony, ilyennek látszott ez a délután a prózai hőségben. Almabortól megbénított fantáziámmal nehezemre esett elképzelnem, hogy egy rég kihalt, ősi nép egyik kiemelkedő férfiújának sírja előtt állok, melynek helyét éppen a Mont St. Michel hatalmas királysírja közelében választották ki. Soktucatnyi sír volt körös-körül, és még több elpusztult a sok-sok évszázad során, amikor a terméketlen lejtőket felszántották. A sírköveket beépítették a házak falába, vagy szentségtörő módon küszöbkőnek használták, pedig a háborítatlanul maradt sírkövek közelében a régészek elszenesedett fát is találtak ? ezzel égették el az áldozatokat kétezer éve ?, no meg agyagedény-cserepeket és gondosan csiszolt kőfegyvereket is…
     Folytattam utamat. Néma csend vett körül. A forróságban homlokomon hamar kiütött a verejték, hátamon átizzadt az ing, pedig karomra vettem a kabátomat. Az alacsony sírhalmokkal borított föld melankóliával töltötte be lassan tisztuló értelmemet, de okát nem értettem. Mintha a tűnő forróság valami jelentéktelen, valami mulandó dolgot jelentett volna a táj számára, mintha elege lett volna a föléje feszülő égboltozatból, s magányos mogorvaságra kárhoztatva önmagát, örökre elnémult volna.
     Madárcsicsergésre vágytam, valami hangra, valami életjelre, de egymagam voltam eleven lény a poros úton. Amint az almabor hatása múlni kezdett, úgy képzeltem, hogy olyan földet taposok, amely számunkra érthetetlen okból réges-rég szent föld volt, s ahová földrészünk történelmének hajnalán alighanem zarándokok seregei vándoroltak, hogy örök feledésbe merült ünnepi szertartásaikat elvégezzék.
     Egy útkereszteződés közelében, ahol egy másik út és néhány szürke épület ékelődött a kőlapok szürke sorába, kócos, szutykos gyerekek csapata jött szembe velem. Barna, majdnem fekete lábakkal lépkedtek felém az út porában, és gyanakvón összehúzott szemmel meredtek rám. Amint odaértek hozzám, félkört formálva előttem, mély hangon valami kimondhatatlanul baljós dallamot kezdtek énekelni érthetetlen nyelvükön, közben rezzenetlen tekintettel, rejtélyes arckifejezéssel bámultak rám. Miután befejezték, a vezérük, egy barna szoknyás lány, az út széléről letépett egy fehér virágot, és maszatos kezével odanyújtotta nekem. Olyan virág volt, amelynek vékony szárán ragadós indák kunkorodtak, élősdi növény, amely abból él, hogy rátekeredik más növényekre és megfojtja őket. Később azt olvastam róla, hogy a néphit szerint szerencsétlenséget hoz, és már nem is csodálkoztam rajta, miért adták oly készségesen nekem, a távoli országból érkezett idegennek.
     Kivettem a zsebemből egy frankot, és odaadtam a lánynak. Akkor még nem tudtam, milyen nagy pénz ez ott, azon a nyomorúságos vidéken, ahol a gyerekek felismerhetetlenné kopott rézobulusokhoz szoktak, s ahol szüleik takarékosságból olyan kénfejű gyufát használtak, amelynek a feje fülsértőn sistergett, ha meggyújtották, és kék lánggal égve még a dohányt is átitatta fertelmes bűzével. A lány mégis mosoly és köszönet nélkül vette el a pénzt. Ekkor mosoly és hang nélkül egyszerre megfordult az egész csapat, majd zsibongva iszkolni kezdett visszafelé, mintha valami láthatatlan veszély elől menekülne. Ingem gomblyukába tűztem a virágot, és elindultam a kőemlékek felé.
     A napégette tájon párhuzamos sorokban meredtek valószerűtlen, hihetetlen látványt nyújtva az égnek, hol jobban, hol kevésbé kiemelkedve a hepehupás talajból. Egyetlen faragatlan, függőlegesen álló kőlap volt mindegyik. Csak magasságra különböztek egymástól: volt köztük félméteres, de volt több méter magas kőkolosszus is. Egyenes, szabályos soraikat a képzelet óriások szántójának vagy szent helyet védelmező őrök seregének láthatta.
     Letértem az útról, és elindultam a kövek mentén. A szürke kövek átforrósodtak a napsütésben, rezzenetlen volt a levegő. Amint egy szelíd lankán felfelé lépkedtem, cipőm alatt szárazon hersegő moha porlott széjjel, és szúrós növények ragadtak rám. Aztán alacsony, dús koronájú, göcsörtös törzsű fenyők mellett haladtam el. Ösztönösen mentem tovább, egyre gyorsabban, lihegve igyekeztem a szürke, mozdulatlan kőlapok sorfala közt. Már nem számoltam őket. Hátamon az ing teljesen átnedvesedett, mire a sorok végére értem, és ismét kijutottam egy útra, amelynek túloldalán, messzebb, lombos parkot, kertet és egy nagy udvarház palatetőjét pillantottam meg.
     Amint megálltam, hogy kifújjam magam, a közeli fenyőfa csúcsáról egy szürke varjú rebbent fel károgva. Károgását és biztos szárnycsapásait baráti üdvözletként fogadtam a sötét úton, mert kezdett elsötétülni előttem a világ. Mintha a föld mélyéből valami meghatározatlan és ismeretlen borzalom áradt volna felém. Túlságosan nagyok, túlságosan felfoghatatlanok voltak ezek az egykor emberkezek mérhetetlen fáradságával, ismeretlen céllal felállított kőlapok. Az árnyék nélküli terepen a bőséges ebéd után bizonyára megártott nekem a tűző nap, mert ennek a kortalan és időtlen kőemlékekkel teli vidéknek a látványa olyan döbbenetesen letaglózott, hogy valósággal légszomjat éreztem.
     Pihenés közben hiába igyekeztem elhessegetni magamtól a látvány okozta furcsa depressziót és kicsinységem félelmetes érzését. A nap forrón tűzött, a szúrós gyomnövények maró illatot árasztottak. Az ingem gomblyukába tűzött virág elfonnyadt, el is hajítottam. Legyőztem lustaságomból eredő vágyamat, hogy visszatérjek a szállóba, és folytassam utamat Lorient-be, ahová készültem. Továbbindultam tehát, hogy megtaláljam a jó kilométernyi távolságban kezdődő másik kőtáblasort.
     Ezalatt annyira megkönnyebbültem, hogy fütyörészni kezdtem, igaz, hamisan, mert botfülű vagyok. A szúrós gizgazzal, vöröslő fűvel benőtt, fenyőligetes, dimbes-dombos táj nem változott. Egyhangúan folytatódott, amerre mentem, ugyanolyan szomorú, sivár és lehangoló volt, hiába melegítette a forró napsütés. Ha végignéztél rajta, úgy érezhetted, hogy már régóta látod és ismered, egyúttal azonban olyan vidék volt, amit sosem lehet elfelejteni. Még ma is felriadok néha éjszaka, miután álmomban eltévedve bandukoltam Bretagne napszítta, soha véget nem érő mezőin.
     Egyre kietlenebb, egyre kihaltabb lett a táj körülöttem, de a rovarok zizegése a sárgásbarnára égett fű között biztonságérzetet adott. Minden nehézség nélkül rátaláltam az újabb kövekre. Ezek kisebbek voltak, mint az előbbiek, csak itt-ott emelkedett egy-egy kőtábla nyomasztó méreteivel magasan a fejem fölé, általában csak a mellemig értek. Ott lépkedve köztük tekintetemmel a tenger kékjét kutattam, mintha ezáltal felfrissíthettem volna magam. De a tengerre nem volt kilátás, és a gyaloglástól kimerülten, akaratlan, lassan közöny kerített hatalmába.
     Hirtelen megtorpantam. Egy pillanatra a szívverésem is elállt, hogy aztán rémült szívdobogás váltsa fel, mert a látvány, amely elfásult szemem elé tárult ezen a forróságba fúlt tájon, éppoly valószínűtlen volt, akár a kőlapok véget nem érő sorai. A dombtetőn, mindössze néhány méterre tőlem, fiatal lány feküdt egy takarón.
     Napozott. Mindössze egy kifakult világoskék fürdőruha volt rajta. Behunyt szemmel háton feküdt, két kezét összekulcsolta a feje alatt, szép formás karja, lába volt, és mindenütt napbarnított. Feje köré vöröses kendőt kötött, fürdőruháját pedig elöl mélyen letűrte, annyira, hogy láttára a vér arcomba szökött, és ijedten fordítottam félre a fejemet. Úgy meghökkentett a látvány, és olyan ügyefogyottnak éreztem magam, hogy valósággal földbe gyökerezett a lábam, és noha elfordultam, szememben tovább égett a barna táj előterében felvillanó kép.
     Lopva odalestem. A lány továbbra is behunyt szemmel feküdt. Gyors elhatározással megfordultam, hogy észrevétlenül otthagyjam.
     Ekkor azonban váratlanul felült, tengerkék szeme tágra nyílt. Visszahúzta fürdőruháját, riadtan szorongatta a mellén, és rémülten kiáltozni kezdett:
     – Apa! Apa-a-a-a!
     Erre aztán égő arccal, ész nélkül futásnak eredtem. Homlokomat úgy belevágtam egy kőtábla kemény, rücskös oldalába, hogy csillagokat láttam a fájdalomtól, és tenyeremről felhorzsolódott a bőr. Leroskadtam a satnya fűbe, és kétségbeesve küszködtem az ájulás ellen.
     A lány tovább kiáltozott, noha most már úgy hallottam, mintha valami vastag fal ereszkedett volna közénk. Amikor sajgó szememet kinyitottam, a kőtáblák közül egy idősebb úriembert láttam felém közeledni. Formátlan szövetsapka volt a fején, s a forróság ellenére gondosan fel volt öltözve. Térképek és rajzok voltak a kezében, felindultnak látszott. Amint azonban szemügyre vette nyomorúságos állapotomat – felhorzsolt homlokomról vércseppek szivárogtak az orromra ?, már némi együttérzést kezdett tanúsítani irányomban.
     ? Csak nem sérült meg az úr? ? kérdezte viszonylag barátságosan, rossz francia kiejtéssel, amelynek alapján németnek véltem. ? A lányom megijesztette, ugye? Vásott gyerek. Kezdettől fogva látta magát.
     A lány közben felkelt a helyéről, és odajött apja mellé. Úgy állt ott, mint aki tökéletesen tudja is, milyen bájosan vonzó az alakja. Hevesen tiltakozott apja állítása ellen, olyan nyelven, ami ismerős volt, de nem értettem. Később tudtam meg, hogy hollandul. Aztán fürgén letérdelt elém, és két kezébe fogta a fejemet.
     ? Ne higgyen az apámnak! ? mondta határozottan. ? Nem lestem a szempillám alól, ahogy ő állítja. Elaludtam, és mikor megláttam önt, megijedtem.
     A lány mintha elpirult volna, elfordította tekintetét, én azonban éreztem, hogy továbbra is arcomat vizsgálja, és gonosz vásottsággal élvezi zavaromat. Az ütéstől még sajgott a halántékom, és reszketett a kezem, amint előhúztam a zsebkendőmet, hogy arcomról a vért letöröljem. A tenyerem is izzott a fájdalomtól, de nem tudtam levenni szememet a lány napbarnított nyakáról és bájos profiljáról. Az ismeretlen nő kezének érintése érzékeim számára olyan soha nem tapasztalt élményt jelentett, hogy ezen az első találkozáson csak pontatlan és hiányos megfigyeléseket tehettem.
     Az apja rosszallóan rászólt, mire a lány dacosan megrázta a fejét. A fejére kötött fátyolkendő a megbarnult fű és a szürke kőlapok előterében valósággal világított. Szemét résnyire összehúzta, úgy nézett rám, mintha titkos egyetértését akartam volna kifejezni. Amint pajkosan hunyorított, szeme sarkába elragadó ráncocskák futottak, melyek csak kiemelték arcának fiatal báját, bőrének hamvasságát. De azért szelíden kivette kezemből a zsebkendőt, és törölgetni kezdte a homlokomat, amivel nagyobb fájdalmat okozott, mint vártam.
     Fölém hajolt, nyakának melegbarna bőre ott volt előttem; ha csak megmoccanok, arcommal hozzáértem volna. Finom krém? és napfényillata volt. Igaz, hogy a napfénynek önmagában nincs illata, de ha átmelegíti a növényeket vagy a fatörzset, vagy megolvasztja a havat, a gyakorlatlan orr is könnyen megérzi anyagtalan, mégis valóságos aromáját. Azóta fiatal lány tiszta bőrének illata és a napsugáré bennem ugyanazt az érzetet kelti.
     A lány hihetetlen közelsége tette, hogy noha cseppet sem volt gyöngéd, a fájdalom, amit homlokomon matató ujjai okoztak, elviselhető maradt. Végre abbahagyta, hanyag mozdulattal visszaadta vérfoltos zsebkendőmet, felállt, lazán csípőre tette a kezét, és végtelen közöny telepedett az arcára. Apja ideges lett, és papírjait zörgetve hozzám fordult.
     – A lányom még gyerek ? mondta ?, kérem, uram, bocsásson meg neki illetlen viselkedéséért.
     Ezután ráförmedt a lányára a saját nyelvén. A lány gőgösen elfordult, és én megláthattam derékig meztelen hátát. Egy magas kőtábla mögé lépett, lehajolt, felvette tarka fürdőköpenyét, aztán csak állt, és nézett bennünket. A fürdőköpeny egyik vállán lógott, mintha nem akarta volna mindkettőt eltakarni a napsugarak elől.
     Az öregúr hátratolta szövetsapkáját, hogy jobban szemügyre vehessen. Sörteszerű szemöldöke alatt sárgálló szemüveget hordott. Arcát mély ráncok csúfították el, melyek elégedetlenségről, rosszkedvről árulkodtak. Keskeny ajka ráfeszült kiálló fogaira, ettől kemény és szigorú lett a szája. Sárgás bőre teljesen száraz volt, keménygallérjának pereme cseppet sem puhult meg, mintha a teste nem reagált volna a forróságra vagy a hidegre úgy, mint más embereké.
     Arca makacs idealistára vallott, sovány testén vasalatlanul lógott a nyári kabát. Amint összetekerte a papírjait, kőtáblák körvonalait és sűrűn írt apró számokat pillantottam meg rajtuk. Nyilvánvaló lett számomra, hogy régész, aki azért jött ide, hogy ismereteit bővítse, mialatt lánya olyan helyen napfürdőzhetett, ahol senki se jár.
     Hamarosan egész sor kimerítő kérdést záporozott rám anélkül, hogy megvárta volna egyenként a válaszokat: Külföldi vagyok-e? Milyen országból? Először járok Carnacban? Csak átutazóban vagyok itt? Archeológus vagyok? Van-e valami elképzelésem a kőtáblákat illetően?
     Az utolsó kérdés sorsdöntő volt, mert amint ? szokásommal egyébként szöges ellentétben, ? igyekeztem elnyújtani a beszélgetést, említést tettem neki a szoláris elméletről, amelyről futólag olvastam valami lexikonban. Eszerint az egymástól eltérő kőtáblasorok megfigyelővonalak voltak, és az őskorban a nap állásához igazodva ezek segítségével határozták meg a vetés és az aratás, valamint a nyári és téli napforduló idejét. Nem próbáltam megemészteni a feltevést, még kevésbé töprengtem azon, vajon mennyire valószínű, csupán papagáj módjára elhadartam néhány emlékezetemben megmaradt kifejezést, de nyilván lejárattam magam, mert az öregúr félbeszakított.
     ? Marhaság, ostobaság! ? vágta oda mérgesen. Arca elvörösödött, sárgálló szemüvege mögül gyilkos tekintetet lövellt rám. Sarkon fordult, parancsolón intett a lányának, és foghegyről, szárazon odavetette: ? Ég önnel, uram!
     Gyors léptekkel indult visszafelé a kőtáblák között, a lány követte, de még vetett rám egy gunyoros pillantást. Meredten állva, esetlenül megemeltem a sapkámat, de a lány, gőgösen felvágva állát, még arra se méltatott, hogy bólintson egyet búcsúképpen. A beszélgetés hirtelen félbeszakadása legalább annyira elképesztett, mint maga az előzmény, amelyből az egész következett. Csak álltam, kezemben a sapkával, és rettentő ügyefogyottnak éreztem magam.
     Miután magamhoz tértem, az egyetlen eszközhöz folyamodtam, amihez ilyen esetekben folyamodni lehet: összeszorítottam a fogamat, és úgy döntöttem, semmi okom arra, hogy azzal törődjem, milyen benyomást tettem olyan emberekre, akikkel úgysem találkozom soha többé az életben, és folytattam utamat. A kőtáblák hosszú sora egyszer csak véget ért, és újra emberi települést pillantottam meg. Amint a térkép útmutatásait követve rátaláltam a kőtáblák harmadik csoportjára, a növényzet bujább lett, és a tenger közeli lehelete csapta meg arcomat. Amikor a kőtáblák végére értem, a sok-sok kilométeres út után ott voltam már a tenger közvetlen közelében. Házak serege vett körül, szép tengerparti városban találtam magam. Lábam alatt az Atlanti-óceán sötét hullámai dörögve csapódtak a köves part sziklafalához.
     Lelkiismeretesen végigmentem a parti úton, a csendes házak és a zöld zsalugáterek mellett, hogy megnézzem az óriásmonolitot, amely darabokra törve hevert a part meredélyén. Valamikor több mint tíz méter magas volt, és súlya vetekedett az egyiptomi obeliszkekével. Elképzeltem, milyen rettenetes nehéz munka lehetett felállítani a kőkorszak emberének kezdetleges munkaeszközeivel. Egy vagy két évezreden át szürke mozdulatlanságban őrizte a rideg meredélyen Bretagne kietlen partjait.
     Az óceán nyugodt volt, és fölötte felhőtlenül feszült a kék mennybolt, de láthatatlan hullámai mégis több méter magas tajtékot verve ostromolták a fenyegetően sötét sziklafalakat. A tenger felől fújó szél lehűtötte gyaloglástól áthevült arcomat, s a tenger a beláthatatlan messzeségben egyre kékebbé, majd egyre halványabbá válva úgy olvadt össze az égbolttal, hogy elmosta a horizont határát. A partközelben két fekete halászbárka lebegett fakóvörös vitorlákkal. Először láttam az óceánt ilyen közelről, először láttam vörös vitorlákat a tengeren, s oly nagy erővel hatott rám a látvány, hogy önkéntelenül a szívemhez kaptam, és egy pillanatra teljesen elfelejtettem az imént lezajlott közjátékot.
     Mert gyaloglás közben, akárhogy igyekeztem kiverni a fejemből, egész idő alatt makacsul kísértett, és már egy sereg elmésebbnél elmésebb fordulatot és tréfát ötlöttem ki, melyekkel az imént kivághattam volna magamat. Most egy pillanatra minden egyebet elfeledtem. A vörös vitorlák, az óceán és a leomlott monolit látványában ugyanazt a kimondhatatlan bánatot fedeztem fel, amely a gyerekek idegen nyelven előadott monoton énekéből sugárzott felém abban az útkereszteződésben.
     A halászbárkák vörös vitorlái minden vidámságot magukba szívtak a napsugarakból, tenyerem még mindig sajgott, és mintha az elragadó látvány hirtelen letaglózta volna érzékeimet, tompának és enerváltnak éreztem magam. Amint elindultam visszafelé a parti úton, csak bámultam szórakozottan a hatalmas homárokat, melyek ott araszoltak az iszapos partfal tövében a lapos kövek és moszatok között. A Carnac felé vezető, szépen kikövezett országút mellett egy vendéglő megfeketült cégére ötlött a szemembe. Mivel a gyaloglástól alaposan megszomjaztam, betértem a vendéglőbe.
     A pultot évtizedeken át simára és fényesre koptatták a durva kabátujjak, mögötte egy fonnyadt nő uralta a terepet, akinek minden örömét szemmel láthatóan a fülében csüngő aranykarikák jelentették. A nő minden ceremónia nélkül hideg fehérbort töltött egy jókora pohárba, és nógatott, hogy hígítsam fel szódával. Engedelmeskedtem a biztatásnak. Az italt, melyben a gusztustalanul bugyborékoló víz íze a bor üdén savanykás ízével keveredett, szomjas torkom egészen különlegesnek, csodálatosnak érezte, ezért még egy pohárral kértem belőle. Később fejemben enyhe mámorral léptem ki a hűvös helyiségből a napsütötte útra, és amikor órányi szapora gyaloglás után visszatértem Carnacba, arcomon nagy cseppekben csorgott a verejték, és remegett a lábam a kimerültségtől.
     
     

     
     
     
     4.
     
     A vacsoránál a szemben ülő ősz bajszú úr többször lopva felém pillantott, és óraláncán fityegő, gyöngyház bevonatú, miniatűr zsebkését tapogatta, hogy leplezze zavarát, mielőtt rászánta magát a megjegyzésre: továbbra is szép időnk van, és vélhetőleg másnapra sem fog elromlani. Szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor közöltem vele, hogy egyezik a véleményünk, és a zöldbabot vajas szósszal öntözte meg, majd nekilátott, hogy ujjaival bajusza alá tömködje.
     Vacsora után az alacsony fenyők és apró nyaralók szegélyezte úton kisétáltam a strandra. A part már hűvös volt és kihalt, homokfövenyén mindössze néhány kabin árválkodott. Az est küszöbén, miközben a nap a szemhatár felé közeledett, ridegség áradt belőle, így nem volt kedvem az úszáshoz, a tenger túl nagy volt előttem, árnyékom túl hosszú és ijesztő a kihűlő homokon. A tenger felszínén végtelenbe vesző bíborvörös csillámok úsztak. Kezdtem már érteni, miért ilyen zárkózott a partvidék népe, amelynek hagyományában annyi sok mese maradt fenn boszorkányokról és varázslatokról, tengerbe veszett szigetekről.
     Amikor visszaindultam, sötétedni kezdett. A fenyves és a homokon növő, pengeéles parti sás meleg illatot árasztott. A Mont St. Michel, a régmúlt korok óriássírja sötétlőn emelkedett előttem az ég felé, s a tetejére épített kápolna elenyészően kicsinynek tűnt az aranyszínűre váltó égbolt kárpitján. Leültem egy kőre, hadd teljék az idő. Aztán már alig láttam lábam alatt az ösvényt, amikor felmásztam az ősi sírdomb tetejére, és körülnéztem a homályba burkolózó tájon.
     A kisváros tetői, a világos házfalak már eltünedeztek, a tenger sötétje uralta a tájat a látóhatárig. A messzeségben, a sziklás földnyelv végében ott pislogott Quiberon világítótornyának fénye. Fejem fölött kigyúltak a csillagok, kutya ugatott távol, magam voltam; lábam alatt egy ősi nép királysírja. Hirtelen megmagyarázhatatlan, vad érzelemhullám öntött el, legszívesebben végigzuhantam volna a még meleg füvön, vagy kiabáltam volna, ahogy a torkomon kifér. Miért oly hatalmas a világ, oly végtelen az idő, és miért olyan kicsiny az ember? A tüzek kialudtak, az edények összetörtek, a tűzhelyeket és korsócserepeket befedte a föld, a sírok fedőköveit közönyös és mogorva parasztok elhordták nyomorúságos viskóik küszöbének.
     Amint lecsillapodtam, megbántam és szégyelltem is, hogy engedtem az iménti viharos érzelmeknek. Hiszen eléggé megállapodott véleményem volt már az életről és az emberekről, és nem volt kétségem afelől, hogy az ember saját erejéből, saját lelkiismerete szerint képes tartós normákat teremteni cselekedetei alapjául. Mindehhez azonban lelki nyugalomra, szenvedélymentes állapotra van szüksége, amellyel, ezúttal úgy tűnt, meglehetősen rosszul álltam. A bölcs embernek is szüksége van örömre és lelkesedésre, de a vak révület és a féktelen kielégítetlenség ? mihelyt fölfedezi magában ? nagyon is aggasztó és vészjósló lehet. Ki voltam én, hogy öklömmel verjem a kőtáblákat, és azt követeljem tőlük, hogy azon nyomban keljenek életre, hogy árulják el titkukat csupán azért, mert pillanatnyi szeszélyem úgy kívánta?
     Ezzel szemben nyugodtan itt maradhatok néhány napig ? gondoltam magamban ?, ismereteket gyűjthetek Carnacról, és megismerkedhetem a kőtáblák születésének különböző teóriáival. A bretagne-i népregék számtalan érdekességet kínálhatnak még, és a régészettel való mégoly rövid kacérkodás is csak műveltségem hasznára válik. Hiszen törekvésünk az ismeretek állandó gyarapítására, az újnak a régivel szerves egységben való befogadására a gondolkodó ember magasztos előjoga s egyúttal önmagával szembeni kötelessége is. Igaz, vakáción voltam, de hát itt is volt strand, megkedveltem a szálló kosztját, megszerettem az ágyamat is, az olcsó árak pedig a legteljesebb összhangban voltak a rendelkezésemre álló anyagiakkal.
     Ráadásul, ha itt maradok, ebben a kis helységben ismét összefuthatok azzal a lánnyal, akivel délután a köveknél találkoztam, és megváltoztathatom azt a minden bizonnyal kedvezőtlen képet, amit rólam kialakított. A további ismeretek, melyeket szándékomban volt gyűjteni Carnacról, megkönnyítették az apjával való beszélgetést, és ő mint tudós bizonyára jelentős magyarázatokkal tudna szolgálni a kőtáblák rejtélyének megoldásához.
     Mire idáig jutottam gondolataimban, le is jöttem a sírdombról, és a csillagok fényétől már jobban megvilágított úton visszaindultam a városba. Egy kicsiny tavacskához érve döbbenetes felfedezést tettem, mely úgy ért, mint valami ökölcsapás. Hiszen alapos és látszólag hibátlan gondolatsort fontam össze, csupán azért, hogy magam előtt is leplezzem: az egyetlen dolog, ami itt tartott, a vágy volt, hogy újra láthassam azt a csinos fruskát. Ót, akit a véletlen hozott utamba, amint félmeztelenül lustálkodott a napon, és aki ? bármily nevetséges ? annyira megzavart, hogy kőtáblába vertem a fejem és a tenyeremről lenyúztam a bőrt. Lélegzetem is elállt a felfedezéstől. Ahogy lépteim zaja elült, az út menti tavacskából olyan csúfondáros békakuruttyolás hallatszott, hogy összerezzentem, mielőtt felfogtam volna a különös hang forrását.
     Milyen ostoba felelőtlenség, milyen olcsó módszer volt lepleznem a lelepleződött szándékot… Égett az arcom, de amint ott álltam a sötétben, újra éreztem a lány barna és ingerlő fájdalmat okozó ujjait a homlokomon. Újra magam előtt láttam őt. Milyen szépen pihent ott, behunyt szemmel a füvön, miközben a napsugarak melegbarna bőrét simogatták! Újra láttam a kifakult, kék fürdőruhát s a terméketlen, vad tájon színesen felfénylő vöröses fátyolkendőt.
     Azon kaptam magam, hogy leplezetlenül erotikus gondolatokkal játszadozom. Az est csendjében valósággal harsogott a békák szerelmes kuruttyolása. Düh fogott el, felkaptam egy követ a földről, és belevágtam a tóba. A kő hangos toccsanását halkabb loccsanások követték százszámra, a kuruttyolás hirtelen félbeszakadt, s egy pillanattal később a megháborított víz csobbanásai is elültek. Csendre vágytam, mert számot kellett vetnem önmagammal.
     Ám mintha az értelmem egy, a bensőm legmélyén rejtező vadidegen lényt leckéztetett volna, aki azonban nem hallgat a jó szóra. Mogorván és kelletlenül utasított vissza minden szemrehányást, minden ésszerű érvelést. Makacsul hajtogatta, hogy hiszen vakáción vagyok, hogy kellemes nyaralóhelyet találtam, ennyi az egész. Ezt az ellenérvet ismételgette kitartóan, akár valami demagóg választási szónok, bármivel igyekeztem is meggyőzni. Felháborító fölényeskedéssel hívta fel a figyelmemet arra, hogy hiszen a magam ura vagyok, és a Lorient-be váltott vonatjegy csupán egy darab négyszögletes keménypapír, ami nem kötelez az égvilágon semmire, hogy idegen vagyok egy idegen országban, és senki sem ellenőriz vagy bírál azért, ha társaság utáni ártatlan sóvárgásom arra ösztökélt, hogy új ismeretségeket kössek.
     Kedvetlenül és ellentmondásokkal terhes lelkiállapotban tértem vissza a szállóba. Miközben lassan vetkőztem, a lila kisded gúnyosan szemlélt anyja öléből. Kegyetlen átkokat szórva puritán lényemre végigvetettem magam az ágyon, s fülemre rántva a pehelypaplant egyszerűen elismertem, hogy vesztettem. Míg idáig jutottam, immár álmomban ingerlőn megjelent előttem a lány, és pajkos-pimaszul jó éjszakát kívánt. Kőtábláról kőtáblára ugrálva üldöztem, meglepően könnyed és hajlékony voltam, végül a tengerben úszva követtem, s az illetlenül áttetsző vízben azt is láttam, hogy egyetlen ruhadarabja az a haját védő kendő…
     
     Ragyogó reggelre ébredtem, szívem könnyű volt, mint az égen tovalebbenő felhő. Már nem fájt a tenyerem, de amikor megvizsgáltam a tükörben a homlokomon még mindig ott díszelgő horzsolást, észrevettem, hogy a képem már a vakáció első napján pirosra égett. Arcom forróságát és nyugtalanságomat az előző estén tehát nyilván az okozta, hogy nem szoktam hozzá a napsütéshez.
     Régészeti kutatásaimnak kedvezett a szerencse, mert kiderült, hogy Carnacnak saját múzeuma van, új, fehérre meszelt épület, amit az első napon tejüzemnek véltem. Világos termeiben üvegvitrinekben kőfegyverek, korsócserepek és kőből meg csontból való szobrocskák gazdag gyűjteménye volt kiállítva. Volt köztük hüvelyk nagyságú bika, meg voltak ott esendőnek ábrázolt, arasznyi méretű asszonyok, ölükben csecsemővel, mintha az őskori művész, saját gyengeségét érezve, valami korábban látott minta után faragta volna őket.
     A kvarc, a fekete gránit és az obszidián finomabbnál finomabb és simábbnál simább kések és szúrófegyverek anyagául szolgált. Sóhajtozva bár, de kerek negyvenöt frankot áldoztam féltve őrzött útipénzemből a Carnacot bemutató irodalomra. A múzeum portása csodálkozással vegyes tisztelettel kezdett méregetni, távozásomkor még a kaput is kinyitotta, és sokáig követett tekintetével, amiből arra következtettem, hogy nyilván százalékot kap az eladott könyvek után.
     A szálló falának árnyékában választottam egy nyugodt helyet egy padon, és lapozgatni kezdtem ezeket a fűzött könyveket, melyeknek zöld és fehér borítóit belepte a por és kifakította a napsütés. Érthető volt, hogy Carnac kőtáblái számtalan feltevésre adtak okot céljukat illetően, és alapul szolgáltak ugyanannyi heves tudományos vitához is. Vallástörténészek, hajóskapitányok, katonai személyiségek és papok sokezernyi lapot tékozoltak arra, hogy elgondolásaikat bizonyítsák. A vallástörténészek a kőtáblák soraiban mágikus értelmet fedeztek fel, a csillagászok és matematikusok a szoláris elmélet helyességét bizonygatták, egy sportrajongó pedig azt találta ki, hogy a kőtáblák sorai futópálya sávjait jelölték az évenként megrendezett őskori sportversenyeken. Egyszóval pillanatok alatt visszakerültem a tudományos gondolkodás izgalmas világába.
     Mint aki bűntudatot érez, rezzentem fel a gongszóra, mely mélyen zengve ebédre hívta a szálló lakóit. Ebéd után, hónom alatt egy könyvvel, és csatlakozva az egyazon irányba mozgó tömeghez, ejtőző sétára indultam a strand felé. Gyerekek sivalkodását, no meg a papák sóhajtozásait kellett hallgatnom, valahányszor megálltak, hogy kivörösödött ábrázatukról és nyakukról letöröljék a verejtéket. Nem hoztam magammal az útra más strandfelszerelést, mint egy fürdőnadrágot, mivel azonban a strandköpeny és a strandpapucs a francia társasági élet legalapvetőbb kellékeihez látszott tartozni, tőkém egy részét újabb sóhajtozás kíséretében egy nyersfehér fürdőköpenybe meg egy szalmatalpú lábbelibe fektettem.
     A homok égette a talpam, a nap tüzelt a felhőtlen égboltról, de a sötétzöld, mélyen lélegző tenger hűs lehelete felfrissítette csupasz bőrömet. A viszonylag kicsi strandföveny teli volt kitágult fürdődresszekkel, kidülledő pocakokkal, izmos karokkal, gumi úszócipőkkel, kézimunkákkal, kamasz fiúkkal, lekonyult bajszokkal. Csak a víz mellett játszadozó gyerkőcök mentek fürödni is. A felnőttek közül mindössze egyetlen széles csípőjű mama nedvesítette meg óvatosan karját és keblét, hogy aztán saját merészségétől megriadva, sikkantgatva meneküljön vissza a jótékony homokra.
     Így aztán általános megrökönyödést keltett, amikor az öltözőkabinból egyenesen bementem a vízbe, és úszni kezdtem. Visszapillantva láttam, hogy a legizgatottabbak még fel is állnak, hogy jobban lássanak. Ősz bajszú asztaltársam dorgálón felemelve karját, valamit oda is kiáltott nekem, de most csenevésszé tette a fürdődressz, és óralánca híján minden tekintélyét elveszítette.
     Nyugodtan úsztam tovább. Láthatatlan hullámok emelték, majd engedték alább lassú ritmusban testemet. A víz sós ízét erősebbnek és csípősebbnek éreztem, mint valaha, egész lényemet életöröm, gondtalan biztonságérzet töltötte el. Sokáig és messzire úsztam, nem gondolva az alattam lévő mélységekre, testem egyre könnyebbé válva ringatózott a vízen. Végül némileg kifulladva tértem vissza a partra. Amint kiléptem a vízből, szédülés fogott el, és valami álomszerű érzés, mintha az egész part reám meredő, teáscsésze nagyságú szemekkel lett volna teli. Igyekeztem úrrá lenni bizonytalan lépteimen, megkerestem a fürdőköpenyemet, és kifeküdtem a napra. Velem együtt, megkönnyebbült sóhajjal, az egész part lehevert.
     Noha velem volt a könyvem, a nap túl vakítóan sütött a fehér lapokra, és a gondolataimat sem tudtam összeszedni. Lopva körülnéztem, és csalódottan állapítottam meg, hogy akit kerestem, nincs itt. Úgy éreztem, hogy ismét kudarcot vallottam, és hamarosan a napozásból is elegem lett. Nem akartam leégetni a bőröm, s letörten bebújtam az öltözőbe, hogy felvegyem ruháimat. Gondolataim visszatértek a Lorient-be tervezett útra, és értelmem minden csitítgató próbálkozása ellenére martrágott az érzés, hogy az orromnál fogva vezettek.
     Amint bánatosan a város felé bandukolok – számban a kialudt pipa, hónom alatt a feleslegesnek tetsző fürdőköpeny ?, szembe jött velem a lány. Az út mentén álló, roskatag villából jött ki, melyet düledező, csalánnal benőtt kerítés vett körül, és az eget szemlélve, gondolataiba merülten lépkedett. Rövid fehér szoknyát hordott, lebarnult lábán nem volt harisnya, haját még mindig a homlokán csinos csomóra kötött, vöröses kendő fedte. Amint odaért, rögtön köszöntem neki, és sután rámosolyogtam; a szívem vadul kalapált. Gondolataiból felrezzenve rám emelte sötétkék szemét. Furcsálló tekintete oly tökéletes értetlenséget és sértődött rosszallást sugárzott felém, hogy úgy éreztem magam, mint akit ököllel arcul csaptak.
     ? Nem ismerem, uram, mit óhajt? ? mondta, miközben a meghökkenéstől leejtettem a sapkámat. Vöröslő képpel hajoltam le érte, letöröltem róla a port, és ha agyonütnek, akkor sem tudtam volna, hogy mit mondjak. Attól a jeges, sötétkék szempártól egyszerre elpárolgott a fejemből minden francia szó.
     ? Susan! Susan! ? kiáltott fel hirtelen a lány, riasztóan éles hangon, s egy karján elemózsiás kosárral közeledő, kék kötényes öregasszonynak intett. ? Ez az úr itt… ? folytatta vádlón, de aztán jobban szemügyre vett, és nem fejezte be. Egyszerre a felismerés és a meglepetés kifejezése, sőt majdnem barátságos mosoly rajzolódott az arcára, melynek vonásai olyan világosan váltották egymást, hogy még a legostobább is megfejthette értelmüket.
     ? Ó, uram, bocsásson meg! ? kezdte újra. – Nem ismertem meg az előbb. ? Azután a kék kötényes öregasszonyhoz fordulva, bemutatott: ? Susan, ez az a bolondos külföldi, aki tegnap beverte a fejét egy kőbe, amikor meglátott. Begyógyult már a homloka, uram? ? kérdezte tőlem.
     Azt dadogtam, hogy nincs már semmi bajom, és hogy sajnálom a tegnap történteket. A lány olyan leplezetlenül élvezte zavaromat, hogy az a baljós sejtelmem támadt, hogy egész idő alatt csak gúnyolódik velem. Zavarom csak növekedett, amikor barna kezét tétovázás nélkül a karomra téve így folytatta:
     ? Susan, ez az úr itt… Ó… nem is emlékszem a nevére. Milyen ostoba vagyok!
     Kérdő pillantást vetett rám, mire nagy keservesen kinyögtem a nevem. A lány néhányszor ajkbiggyesztve elismételte, majd olyan megjegyzést tett, hogy nem csoda, ha elfelejtette.
     – Tudod, Susan, az ő hazájában rém fura nevek vannak ? mondta az öregasszonynak. ? Az ő hazája messze északon van. Jegesmedvék élnek ott. Ő is azért olyan fehér, mint egy jegesmedve.
     Ez utóbbi megjegyzését, ha agyonütnek, akkor sem tudtam megérteni, hiszen legjobb esetben is csak arra vonatkozhatott, hogy nem vagyok még eléggé lebarnulva. Azt viszont nem tudhatta, ha nem látott a strandon. A találkozásunk után miért ment haza? Gyanakvó tekintetem ránctalan, fehér szoknyájára esett, majd belenéztem a szemébe. Beharapta ajkát, mint aki rádöbbent, hogy butaságot mondott, elfordult, és cipője orrával szórakozottan belerúgott egy fenyőtobozba, amely az útra hullott. Áruló pír futotta el a nyakát, az arcát, s úgy tűnt, ő is zavarban van. Égtiszta arckifejezéséből már én is tudtam olvasni. A zavarom tovább növekedett.
     Miután bemutatásképpen megmondta neki a nevemet, kezet nyújtottam a kék kötényes Susannak. Az öregasszony összerezzent, és ijedten a kezére bámult, mielőtt ő is odanyújtotta nekem. Gyorsan megszorítottam, kemény volt, mint egy fadarab, gyorsan el is eresztettem. A lány, fejét félrebillentve, elnevette magát.
     – Susan a házvezetőnőnk ? magyarázta. – Velünk jött Hollandiából, de nem szereti a franciákat. Maga szereti?
     Hogy ilyen kérdésre válaszoljak, az alapos megfontolást igényelt. Így aztán kétségbeesetten keresgélve a megfelelő szavakat, bambán meredtem a házvezetőnő gálád szemeire, melyek gyanakvón-szürkén pislogtak hol a lányra, hol énrám.
     – Mert én sem szeretem őket ? fecsegett tovább a lány, mintegy szaporítva a szót, hogy elejét vegye az éles megjegyzésnek, melyre az öregasszony szemmel láthatóan már készülődött. ? Különösen nem a francia férfiakat. Mert… olyan kicsik és feketék, és… olyan körmönfontak, és… túl sokat nevetnek.
     Miközben beszélt, kritikusan végigmért, mint aki összehasonlítást tesz, és egyre jobban belezavarodott a mondókájába. Abba is hagyta.
     – Bocsásson meg ? kérlelt tágra nyílt szemmel, melyben tisztelettel vegyes ijedség tükröződött. ? Igazán nem akartam… Maga egészen más. Egészen zavarba jöttem.
     Ebben a pillanatban Susan fülsértően hangos és sebes szóáradatban tört ki, beszédéből holland és francia szavakat egyaránt kivehettem. Micsoda ostoba cirkuszolás ? úgy tetszett, ilyeneket mondott ?, sőt célzásokat tett a lány apjának hamaros megérkezésére és az annak következményeként várható beláthatatlan büntetésekre is.
     – Rendben van, Susan, elmehetsz ? mondta erre a lány, lábujjhegyre ágaskodva kihúzta magát. ? Elmegyek apám elé. Talán volna olyan kedves, uram, és elkísérne egy darabon ? fordult hozzám.
     Azzal minden teketória nélkül belém karolt, és szabad kezével búcsút intve Susannak megindult velem a város felé. A házvezetőnő valamit morgott erre, bosszúsan megrázta a zöldségeskosarat, aztán belépett a nyikorgó kapun, majd elindult a kerti ösvényen. Amint eltűnt szem elől, a lány oly sebesen elrántotta a karját, mintha megégettem volna, és elutasító hidegséggel elhúzódott tőlem.
     – Kibírhatatlan ez a Susan ? közölte velem. – Úgy őrködik felettem, mintha gyerek volnék. Magát csak azért mutattam be neki, hogy megszabaduljak tőle. Meguntam már ezt a nyomorúságos odut, apám elé megyek egy darabig. Ezért kértem, hogy kísérjen el.
     Megkérdeztem, régóta lakik-e Carnacban. Készségesen elmondta, hogy május eleje óta. Apja azért bérelte a villát, hogy háborítatlanul végezhesse kutatásait. Halálosan unalmas ez a hely, tette hozzá, ezt nyilván magam is észrevettem. Nem tudta felfogni, hogy bárki is elviselhetné ezt az életet, hacsak nincs rákényszerítve. Quiberonban legalább van egy vendéglő, ahol esténként táncolni lehet, de itt semmi sincs. Nyilván én is hamar elutazom innét.
     Kérdőn rám nézett, kacéran összehúzta a szemét, ajkai résnyire nyíltak, kivillantak kicsinyke éles fogai. Elmondtam neki, hogy tulajdonképpen Lorient-be készültem utazni, de itt olyan jól érzem magam, hogy talán már el sem megyek oda. Megkérdeztem még, hogy régész-e az édesapja.
     – Csak azt hiszi magáról ? felelte a lány gúnyosan. ? Bolondos vénember. Nincs is semmi végzettsége hozzá. Azelőtt volt egy nagy üzlete. Hága közelében lakunk. Az üzlettel felhagyott. Ezeket a kőoszlopokat akarja tanulmányozni, könyvet akar írni róluk. A családi nevünk van Brooklyn. Nagyapámnak nagy vagyona volt Amerikában, onnan vettük a nevünket. Engem Josefine van Brooklynnak hívnak, de apámnak csak Fine vagyok. Ez olyan, mint valami konyakmárka, ugye?
     Azt találtam mondani neki, hogy szerintem nagyon is bájos. Erre szórakozottan újból belém karolt, és egy fenyőerdőcskét átszelő mellékösvényre húzott magával. A fenyő és a tenger meleg illata lebegett a levegőben. Könnyű volt a lélegzés, de lépéseim is pillekönnyűek voltak, akár valami álomban.
     – Szerintem konyakízű ? makacskodott a lány, és tágra nyílt szemmel nézett rám. ? Minden férfi, aki szeretett engem, azt mondta, hogy erről a konyak jut az eszébe ? folytatta, barna szempillái alól fürkészve zavart ábrázatomat.
     Én meg úgy éreztem magam, mint akit gyomron vágtak.
     – Minden férfi, aki szerette?! ? hebegtem felindultan, mire a lány újból elrántotta a karját, és kipirult arccal dobbantott a lábával.
     – Eh, szóval maga is gyereknek néz?! Mért nem Amerikában születtem! Színésznő leszek, pedig apám nem akarja, mert kálvinista. Csak idő kérdése, mikor szököm el otthonról. Az is lehet, hogy gyámság alá helyeztetem, mert az ostoba kövei közt úgyis nemsokára megbolondul.
     – Bocsásson meg ? kérleltem kissé remegő hangon ?, nem tudtam, úgy értem, nem gondoltam, hogy már…
     Milyen csalóka is az arc, gondoltam magamban. Legfeljebb tizennyolc évesnek képzeltem, de most, ahogy rám nézett, a tekintete kemény volt és tapasztalt. Mintha már belefáradt volna abba, hogy a férfiak gyengeségeit, szeszélyeit kutassa. Csak a teste volt fiatal lánytest, csak arcán időztek tovább a gyermeki vonások, s csak selymes, puha arcbőre volt megtévesztő.
     – Talán gyereknek látszom? ? kérdezte fenyegetően. ? Gyereknek néz?!
     Fejtartásával, egész kiállásával a nagyvilági nőt játszotta. Csak szoknyájának rövidsége és fedetlen lábszára zavarta az alakítás hitelét. A szemembe nevetett, és szeszélyes fordulattal ismét belém karolt.
     – Biztosan nagyon romlottnak tart ? mondta, és mesterkélt rekedtséggel a hangjában megint felnevetett. Csak akkor döbbentem rá, hol láttam én már ugyanezeket a pózokat, ugyanezeket a gesztusokat. Csapnivalóan rossz filmekben.
     – Magát jól el kéne páholni ? feleltem ösztönösen. De elhomályosult szemem továbbra is az arcát, a szemét, a csupasz két karját kereste, úgyhogy majdnem orra buktam ott az úton. Aztán hirtelen megint megváltozott, felvonta keskeny szemöldökét, és kacéran ámuldozva kérdezte:
     ? Elnézést, mit mondott? Nem értettem. Nem tudok tökéletesen franciául.
     – Semmit ? vágtam rá gyorsan ?, semmit.
     Ekkor a sűrű fenyves felé fordult, és rémülten felsikoltott. Ösztönösen a karjaim között keresett menedéket, karjával átfonta a derekamat, arcát a vállamhoz nyomta. Magam is összerezzentem, de semmit sem láttam az ösvény mentén, csak pengeéles elszáradt fűszálakat meg a fenyők kificamodott vörösesbarna törzseit.
     Amikor megkérdeztem, mitől riadt meg, lassan felemelte a fejét, de továbbra is szorosan hozzám simult, így hosszú ideig érezhettem testének ingerlő közelségét. Szégyenkezve, de még mindig rémülten nézte a fenyőket, aztán lassan elhúzta karját, és fokról fokra eltávolodott tőlem, arcát, mintegy restelkedve, makacsul elfordította.
     – Mintha valami fekete és mozgó micsodát láttam volna a fák között ? mondta remegő hangon. ? De semmi nem volt ott, bocsásson meg nekem.
     Soha nem fogom megtudni, miféle fekete és ijesztő micsodát láthatott abban az igazán békés kis fenyvesben, ahol a forró nap fényfoltokkal szórta be a homokot, ahol az éber fül is legfeljebb csak a parti fövenyen búsan kimúló hullámok távoli sistergését hallhatta. Kétkedésemet sejtve egyszerre felém fordult:
     ? Hát még mindig nem érti? Ez a Carnac rettenetes hely. Még világos nappal is félek a kőlapoktól, amikor apám elmegy, hogy lerajzolja őket. Úgy érzem, mintha élne a föld, és mintha gonosz szellemek rejtőzködnének a mélyében.
     Közben eszébe jutott valami, mert felélénkülve megkérdezte:
     ? Járt már a sírban?
     Kérdőn néztem rá. Elmagyarázta, hogy a Mont St. Michel belsejében folyosók és kamrák vannak, amelyek csekély összeg ellenében minden nap megtekinthetők. Egy apáca engedi be a turistákat, s az összegyűjtött pénzt a domb tetején álló kápolna fenntartására fordítják. Meleg ujjaival átfonta a kezem, és maga után vonva futásnak eredt az ösvényen. Ellenkezés nélkül követtem. Az erdőcske szélén, közvetlenül előttünk, naptól égetett, mozdulatlan némaságban máris ott emelkedett az óriássír.
     – De hiszen magának az apja elé kellett volna mennie ? mondtam a lánynak a levegőt kapkodva ?, nehogy megharagudjon magára. Erre jön ő is?
     – Ó ? felelte a lány könnyedén ?, ő még sokáig nem jön. Ha kijut a mezőre, még az időről is megfeledkezik. Jöjjön csak!
     A domb tenger felőli oldalán jelentéktelen, odúnyílás nagyságú sötétlő bejárat vezetett a sírhoz. A durván összeácsolt kinyitott deszkaajtó mellett ott ült az apáca fekete-fehér kámzsájával, kezében kézimunkával. A lány a legilledelmesebb meghajlással köszöntötte, úgyhogy sehogy sem tudtam megérteni az apáca gyanakvó, rosszindulatú tekintetét, amellyel először őt, utána engem végigmért. Ijedten végignéztem magamon, attól tartva, hogy valami baj van a ruházatommal. Az apáca felsóhajtott, majd keresztet vetve kezembe nyomott egy gyertyát, meggyújtotta, és előregörnyedve megindult előttünk a sír belseje felé.
     A bejárat közelében derékszögben elforduló folyosó olyan alacsony volt, hogy nekem is össze kellett húznom magamat a továbbhaladáshoz. A föld és a nedves kő nehéz párája heves légáramlatként csapott ránk, ezért szabad kezemmel óvnom kellett a gyertyalángot. A lány erősen belekapaszkodott a kabátom szárnyába. A folyosó falát hatalmas kőlapok képezték, a mennyezet széles sziklatömbökből állt. Minden darab megmunkálatlan, természetes kő volt, semmiféle kőművesmunkának nem látszott nyoma.
     A folyosó végül kis kamrává szélesedett, ahol már majdnem kiegyenesedhetett az ember. Halovány fényt sugárzó, kormos lángú lámpa égett a kamrában, az apáca pedig hallgatagon rámutatott néhány kőeszközre, melyeket a sírban találtak. Az értékesebb leletek a múzeumban voltak kiállítva, pontosabban mindaz, amit a kincskereső martalócok jó néhány évszázaddal ezelőtt végrehajtott betöréseik után otthagytak.
     Az apáca ránézett a mellettem álló lányra, és újabb sóhajtás kíséretében ismét keresztet vetett. Fázott odabent a forró napsütés után, és ott maradt a belső sírkamrában, amikor a lány egy sötét oldalfolyosóba húzott magával. Arra is volt egy egészen kicsiny kamra. Mennyezetét, a hatalmas kőlapokat feketére kormozták a látogatók gyertyái. Amint éppen a falat vizsgálgattam ? elnagyolt, vésett rajzot fedeztem fel rajta, már a múzeumban is felfigyeltem a kőbe vésett napcsónakokra ?, a lány lába alól kicsúszott a talaj. Ahogyan kezem után kapott, úgy vágta földhöz a gyertyát, hogy az olvadt viasz tüzes cseppjei csak úgy záporoztak a kezem fejére. Egyszerre koromsötét lett, és mi ott álltunk az ősi sír gyomrában a föld és a nedves kő fullasztó párjától beborítva.
     ? Huh! ? borzongott meg a lány. Egészen halkan, szinte suttogva ejtette ki ezt a szót, úgy tűnt, mintha hangjában nevetés bujkálna. Két évezred súlya nehezedett ránk a hűvös sírkamrában, amely sejtelmes titokzatossággal lehelte az elmúlás, a halál rideg levegőjét. De én már nem gondoltam a napcsónakra, melynek durva vésett rajzát az imént látni véltem a fal kőlapjain, nem törődtem a bennünket körülfogó mérhetetlen némasággal, és elfelejtettem az óriási domb zöldellő felszínét is, mely ott magasodott a fejünk felett. Csak az ő közelségét éreztem, melytől tapasztalatlan testemet remegés járta át.
     Forró hullámok borítottak el, akár valami bódító álomban, s azt kívántam, hogy minden vágyódás és minden sóvárgás egyedül lehetséges beteljesüléseként bárcsak egészen elvesznék bennük. Félénk szám hamarosan rátalált az ő forró arcára, ügyetlenül magamhoz öleltem; először ellenállt, de aztán egészen elernyedt a karomban, úgyhogy ijedtemben majd’ a földre ejtettem. Nem szólalt meg, csak duzzadó mellei feszültek nekem, amitől reszketni kezdtem, akárha fáztam volna.
     Azelőtt sosem kóstoltam bele az ifjúságba. Talán jelképes volt, hogy első csókomat kétezer év terhével teljes ősi sír mélyén csókoltam. Nincs abban semmi különös, hogy a szellemi munkával foglalkozó, könyvek közt élő ember olyan gyorsan elidegenedik az úgynevezett valóságos élettől, és bizonyos értelemben emberkerülővé válik. De amikor először érintettem ajkammal az ajkát, s amikor meglepetésemre ettől az érintéstől meg is nyílt az ajka, olyan baljós erők szabadultak el bennem, melyeknek létezéséről addig sejtelmem sem volt. Tudtam, hogy képes lennék szurokfáklyát hajítani a legértékesebb könyvtár poros polcaira is, tudtam, hogy örömmel raknék máglyát boszorkányégetéshez, s Hérosztratosz tette többé nem volt rejtély számomra. Csak csókoltam a lány kacér száját ott a sírkamra sötétjében, s ezt a gyönyört, amit korábban soha nem éltem át, később sem múlta felül semmi más.
     Neki azonban az egész valószínűleg nem ugyanazt jelentette, mint nekem, mert hamarosan gyufa után kezdett matatni a zsebemben, ügyesen kibontakozott a karomból, fellobbantott egy gyufaszálat, felvette a gyertyát, és meggyújtotta.
     – Kialudt a gyertya ? állapította meg, de hangjában nyoma sem volt izgalomnak.
     A gyertya pislákoló fényénél az alacsony folyosón visszabotorkáltam a sír bejáratához. Az apáca ott ült festetlen faasztala mögött, és nekem minden erőmet össze kellett szednem, hogy elkerüljem a tekintetét, és csillapítsam térdem reszketését. Tüntetően megrázta a perselyt.
     Öt frankot dobtam bele, mely számomra komoly összeget jelentett. Csak ezután mertem bűntudattal telve ránézni, de mindjárt sejtettem, hogy tüzelő arcom és révült szemem az ő böjtöléstől, önmegtartóztatástól kristálytiszta szemének fényében nagyon is elárult mindent.
     Rosszallás és elégedettség viaskodott a tekintetében. Letörve töprengtem, vajon megválthattam-e azzal az öt frankkal a vétkemet. Meglehet ugyan, hogy némi mentséget is talált számomra, hiszen idegen voltam ott, s meglehet, hogy női szokás szerint mindenért a lányt hibáztatta. Fine azonban ártatlanul tiszta tekintettel, gyermeki arccal hajolt meg előtte búcsúzóul, s a ruhája sem árulkodott semmiről. A piros kendő alatt rendezett volt minden haja szála, és egyébként is nyugodtan, egyenletesen lélegzett. Amint ? külső szemlélő számára egymástól tisztes távolságra ? lefelé ballagtunk a domboldalon, a lány egyszer csak hangos nevetésre fakadt.
     – Fi… Fine ? dadogtam elképedve. ? Fine!
     Elhallgatott, és fensőbbséges pillantást vetve rám, így szólt:
     ? Nem adtam rá magának engedélyt, hogy Fine-nek szólítson. Nem vagyok utcalány, akit a keresztnevén szólíthat.
     Szavai úgy hatottak rám, mintha hideg vizet zúdított volna az arcomba. Kihúztam magam, és megmerevedtem.
     ? Miért nevetett? ? kérdeztem, s hangom remegett a megbántódástól.
     Szavai hatásától elégedetten ismét rám pillantott, és könnyedén elnevette magát.
     ? Ó, ezúttal nem magán nevettem. Az apácán. Szegény nem is sejti, hogy már eleve a pokol tüzére ítéltetett. Apáca a szerencsétlen, pénteken nem mer húst enni, de ettől függetlenül alighanem mégis a pokolba kerül.
     Döbbenten néztem rá.
     ? Hát nem tudja? ? kérdezte, mintegy ostobaságomon csodálkozva. ? A legtöbb ember eleve kárhozatra van ítélve. Csak kevesen jutnak a mennyországba, és a mennybe jutás nem a tetteiktől, hanem Isten választásától függ. Kérdezze csak meg apámat, ő majd megmagyarázza.
     – Nem gondoltam, hogy ön hívő, van Brooklyn kisasszony ? mondtam félszegen.
     – Kérdezze csak meg apámat ? felelte ő, aztán szórakozottan letépett egy fűszálat, pödörgetni kezdte az ujjai közt, és nem szólt többet. Némán mentünk tovább. Közönye pillanatok alatt teljesen összezúzta ellenálló képességemet, bénító méreg gyanánt töltötte el egész lényemet, elgyengítette lábamat.
     – Fine ? suttogtam kis idő múltán ?, Fine…
     Nem fordult felém, tekintete sem árulta el, hogy meghallotta volna a suttogásomat, jóllehet nem is méltatlankodott, amiért újra engedély nélkül a keresztnevén szólítottam.
     ? Láthatnám máskor is? ? nyögtem ki az izgalomtól rekedtes hangon.
     Válasz nélkül lépdelt tovább, ugyanazt a fűszálat babrálgatta szórakozottan, az égre bámult. Csupasz lábának barnaságát kiemelte a fehér szoknya. Sértődötten hallgattam én is, felindultság fojtogatott. Csak hosszú idő elteltével tért magához gondolataiból.
     ? Bocsánat, mondott valamit? ? kérdezte.
     Továbbra is hallgattam, mire így folytatta: 
     – Mert nem hallottam. Egészen másfelé jártak a gondolataim.
     Abban a pillanatban rettenetesen haragudtam rá, legszívesebben megfenyítettem volna valahogyan, akár valami neveletlen kölyköt. Mindehhez persze nem volt erőm, és csak mogorván bandukoltam mellette, míg végül megállt a nyaraló kertjének csalánnal szegélyezett bejárata előtt.
     A francia családok épp akkor szállingóztak haza a strandról a város és a nyaralók felé. Csoportba verődve élénken társalogtak, arcuk és nyakuk ijesztő vörösre égett, a családfők fejfájással küszködtek, a mamák bágyadtan igyekeztek megakadályozni gyerekeiket abban, hogy fenyőtobozokkal dobálják az út menti villák ablakait.
     Fine van Brooklyn könnyedén nekitámaszkodott a kertkapunak, és a fenyők csúcsait bámulta. Én meg alázatosan levett sapkával ott álltam mellette, anélkül hogy képes lettem volna megszólalni. Ő hébe-hóba mosoly nélkül válaszolgatott az arra elhaladók köszönéseire. Féltékeny éberséggel vettem észre, milyen vágyakozón nézegették a francia suhancok. Nem egyet nagyon is jóképűnek találtam, csillogó, barna szemével, mosolygós fiúarcával. Szerencsére a lány teljes elérhetetlenségben állt ott mellettem, a fenyők fölött az eget bámulta, s csupán olykor-olykor köszönt vissza szórakozottan valakinek. Csak amikor elcsendesült az út, akkor ocsúdott fel rám mosolyogva.
     – Ó, de szórakozott vagyok ? mondta sajnálkozva. ? Most már mennem kell. Isten vele!
     ? Isten vele! ? mondtam én is, és megszorítottam a kezét, melyet úgy nyújtott felém, mint valami kimúlt halat.
     Nyikordult az ajtó, a lány már ott lépdelt a kerti úton. Végzetesen távolodott az életemből. Gyámoltalanul utána nyújtottam a karom, hogy visszatartsam, bár egyetlen szót nem tudtam kinyögni. Ekkor váratlanul odakapott blúzának gallérjához, és riadtan megfordult.
     ? A brosstűm! ? jajveszékelt ?, a brosstűm! Elvesztettem a brosstűmet!
     Továbbra is szembefordulva velem legyűrte blúzának szegélyét, és mellét végigtapogatva kereste a brosst, miközben mellének fehérsége szinte elvakított. Kétségbeesve ingatta a fejét, és merőn rám nézett: 
     – Arany brosstű volt, volt benne egy gyöngy is, talán emlékszik rá. Útközben eshetett le, vagy a… ? itt elhallgatott, lesütötte a szemét, és elpirult. ? Vissza kéne mennem, hogy megkeressem, de apám megharagszik, ha nem vagyok otthon, amikor hazajön ? folytatta, és olyan kérlelőn nézett rám, hogy attól újra felserkent bennem a remény.
     – Majd én megkeresem, Brooklyn kisasszony ? vágtam ki hirtelen. ? Legyen nyugodt, biztosan meg fogom találni.
     – Milyen kedves ? búgta mély hangon. – Viszontlátásra!
     És mint aki szégyelli színvallását, gyors lépésekkel már el is tűnt a roskatag villában. A veranda padozata fenyegetően recsegett léptei alatt.
     Miután szoknyájának utolsó lebbenése is eltűnt, lüktető halántékkal, szememet merőn a földre szegezve elindultam visszafelé az úton. Megtaláltam a helyet, ahol riadtan hozzám bújt, de a bross nem volt sehol. Végigmentem az ösvényen is, és olyan aprólékosan átvizsgáltam a földet, hogy a szemem belefájdult. A sírdomb bejáratánál az apáca, kézimunkájából felpillantva, csodálkozva, de barátságosan nézett rám. Bebocsátást kérve szükségesnek tartottam megmagyarázni, hogy van Brooklyn kisasszony ottjártunkkor valószínűleg elveszítette a brosstűjét. A bűntudat miatt zavarban voltam, és nem álltam az apáca nyílt, tiszta tekintetét. Csodálkozásomra azonban azt is felfedeztem, mintha kissé mulatott volna is rajtam, amint szánakozva nézett rám, és azt felelte, hogy ottjártakor Brooklyn kisasszonynak a blúzán nem volt semmiféle brosstű.
     Ennek ellenére, kértem, engedjen be, és ő adott is nekem egy vadonatúj gyertyát. Hétrét görnyedve vizsgáltam át a folyosó keményre járt földjének minden pontját, végül eljutottam abba a szűk sírkamrába, ahol a gyertyánk kialudt. A kő és a föld évezredes párájában még mindig érezni véltem a lány bőrének finom, napsugaras illatát, s miközben forró viaszcseppek hullottak ujjamra, az irdatlan sziklatömbökből álló falat bámultam, és megpróbáltam visszaidézni azt az érzést, amit testének közelsége váltott ki bennem.
     Egyedül voltam a sziklaüregben, és testemet még mindig át? meg átjárták az elragadtatás hullámai, hiszen még sohasem élveztem ifjúságomat. Ám annál végletesebben, annál fájdalmasabban nyilallt belém a sejtés: milyen rövidek, milyen mulandók az érzéki boldogság pillanatai. Amint elcsitult vérem heves lüktetése, a sír kárhoztató hidege áradt szét tagjaimban, és csüggedt üresség lopakodott a lelkembe. Gépiesen lekuporodtam, hogy a gyertya repdeső lángjánál szemügyre vegyem a megkeményedett földet a lábam alatt, de megdermedt viaszcseppeken kívül mást nem találtam. Képzeletem azonban felidézte Fine hófehér mellét, épp ott, ahol a brossnak ? a lány szüzességének őrzőjeként ? a blúz nyakkivágását szemérmesen le kellett volna zárnia.
     Fáradtan, akaratlanul is beleunva a keresésbe kibotorkáltam a deszkaajtós bejárathoz, és szótlanul visszaadtam a gyertyacsonkot az apácának, aki azt gondosan eltette az erre a célra fenntartott kartondobozba. Tiszta, színtelen bretagne-i szemét rám emelte; úgy tűnt, mindent látott, amit a bensőmben látni lehetett.
     – Itt nem volt semmiféle brosstű a kisasszonyon ? ismételte makacsul. – A kisasszony rosszul emlékszik rá. ? Ezt nagyon gúnyosan és sokatmondón tette hozzá. A szám mégis tátva maradt, amikor rózsafüzérét morzsolgatva, rám se nézve, mély és halk hangon, mintha magában beszélne, így folytatta: ? Brooklyn kisasszonyban az ördög lakozik, az apja veszedelmes eretnek.
     A fejemet ingattam, mintegy jelezve, hogy nem értem, mit akar ezzel mondani. Még egyszer végigjártam azt az utat, amit kettesben megtettünk, végül kimelegedve, bosszúsan megálltam pihenni. Az apáca szavai akaratom ellenére a gyanakvás mérgét csöpögtették belém. Talán tényleg nem volt brosstű a lányon, talán csakugyan tévedett. A fölösleges fürdőköpeny, amelyet ostoba módon a karomra tekerve cipeltem magammal, annyira idegesített már, hogy legszívesebben elhajítottam volna. Ám a gyanakvás, a kétely ellenére is ott fénylett fantáziámban a bross, mint csábító lehetőség a kapcsolat folytatására, minthogy ürügyet adott egy újabb találkozáshoz. Ezért vacsora után még kimentem a tengerpartra, habár jólesett volna egy könyv társaságában pihenni is.
     Fel-alá jártam az ösvényen, megnéztem minden egyes fának a tövét, és félrerúgtam a lehullott fenyőtobozokat, mintha józan eszemet veszítve azt képzeltem volna, hogy alattuk rejtőzik az a brosstű. Csak a sötétség beálltakor hagytam fel a reménytelen kereséssel. Mogorván álltam a kikövezett úton, és távolról bámultam a roskatag villát, a lány lakhelyét. A villa egyik ablaka világos volt, s úgy láttam, mintha a lány árnyéka gúnyos-kacérkodón átlibbent volna a szobán. Bénító bizonyosság lett úrrá rajtam: ez a lány bohócként futtatott engem egész este, és meglehet, hogy titokban leskelődve még élvezte is ügyefogyott igyekezetemet.
     Fejemet büszkén feltartva visszamasíroztam a városba, kiültem egy kávéház elé, és fél üveg bort rendeltem, fütyülve a következményekre. Bánatomat gyerekes sértődöttséggel francia szőlő bódító levébe akartam belefojtani.
     
     
     

     
     
     
    5.
     
     Másnap reggel rettentő fejfájásra ébredem. Lelkiismeretem is rossz volt az előző esti dorbézolás miatt, ám csodálkozva láttam, hogy a nap ugyanúgy süt, mint azelőtt, és ruháim is ott fekszenek pedáns rendben a széken, ahová este raktam őket. A fél üveg bor mély és üdítő álommal ajándékozott meg, s nem kellett szerelmi epekedéstől meggyötörten az ágyban hánykolódva reggelig virrasztanom. Emiatt aztán meg is feddtem magamat, hiszen ez is azt bizonyította, milyen szeszélyes-könnyedén váltogatom az érzéseimet. Mindig azt hittem, hogy a szerelem tárgyában komoly és felelősségtudó vagyok, mint ahogyan gondolkodó emberhez illik.
     Most viszont sütött a nap, tettre kész hangulatban voltam, s a pehelypaplan olyan csábítóan könnyű és meleg volt rajtam, hogy szokásommal ellentétben sokáig heverésztem az ágyban, mielőtt nekifogtam volna az öltözködésnek. Az ágyban való lustálkodást mindig bűnre vezető dolognak tartottam, de az erkölcsösségem teljesen összeomlott, és közömbös mosollyal szemléltem romjait, anélkül hogy a legcsekélyebb bűntudatot is éreztem volna miatta.
     Eletemben először éreztem világosan, milyen csábító dolog is rossznak lenni; olyannak, aki este megiszik egy üveg bort, vagy érzéki örömöket keresve, idegen lánnyal csókolózik. Gyerekkoromban elborzadva hallgattam anyám történeteit olyanokról, akik mennydörgés és villámlás közepette kártyáztak, vagy káromkodtak a vasárnapi istentisztelet idején. Most hozzájuk hasonlónak éreztem magamat, de a legmegdöbbentőbb az volt, hogy mindez féktelen önbizalommal töltött el, olyannyira, hogy még az ágyban tervezgetni kezdtem, hogyan találkozhatnék Fine van Brooklynnal, s hogyan kérhetném meg, ismertessen össze komolyabban az apjával.
     A délelőtt igen hosszúnak tűnt, de türelmetlenségemet azzal a gondolattal próbáltam csillapítani, hogy olyan vagyok, mint a vadász, aki sietség nélkül, nyugodtan várakozik leshelyén a zsákmányra, hogy biztosra menjen. Az ebédlőbe menet az anyáskodó szállodásné igen barátságosan üdvözölt, és megkérdezte, hogy érzem magam. Tiszta lelkiismerettel mondhattam, hogy kitűnően, s közöltem azt is, hogy valószínűleg Carnacban maradok szabadságom egész idejére. Arcáról ítélve ez kellemes meglepetést szerzett neki, olyanformán, mint amikor a nyeretlennek látszó sorsjegy váratlanul nyertesnek bizonyul. Ezután kétszer olyan figyelmes kiszolgálásban részesültem az asztalnál, mint azelőtt.
     Az étkezés után kötelességszerűen kimentem a strandra, és nagyot úsztam a csípősen sós vizű tengerben, melynek a parti fövenyen elomló hullámai olyan melegek voltak, akár a forralt víz. Ám az úszás ezúttal már nem hozott úgy izgalomba, mint az előző napon, és hiába néztem körül a parton is. Fine van Brooklyn napbarnított testét, melyet csak hiányosan fedett az a kifakult fürdőruha, sehol sem láttam. A strand hamarosan túl forró és túl polgári hely lett számomra. Nagyon lassan felöltöztem, összeszedtem a holmimat, és elszívtam még egy pipára valót a fenyők árnyékában, miközben önbizalmam fokról fokra elpárolgott.
     Végül mégiscsak elindultam az úton visszafelé, megálltam a roskatag villa előtt, felemeltem ellankadt karomat, és kinyitottam a kaput. A kapu gúnyosan nyikordult egyet, de azért férfias határozottsággal becsuktam magam mögött. Néhány korhadt lépcsődeszkát átlépve feljutottam a verandára az ajtó elé. Csengőt nem láttam sehol, így amennyire bátorságomból futotta, megkopogtattam az ajtót. Kopogásom aligha volt hangos, a délutáni csendben mégis úgy hatott rám, akár valami váratlan mennydörgés. Ettől függetlenül az eredmény elmaradt, egyetlen hang sem hallatszott bentről, pedig elkeseredett bátorsággal megismételtem a kopogást.
     A házat üresnek véltem, de amint megfordultam, hogy elmenjek, mintegy ösztönöm sugallatára lenyomtam a kilincset, mire az ajtó kinyílt. Ez annyira meglepett, hogy gépiesen beléptem a házba, anélkül hogy számot vetettem volna ennek illetlenségével. Üres előszobába jutottam. Köhintettem egyet, aztán a nyitott ajtó fel fordulva benéztem a hiányosan berendezett nappaliba.
     Ott feküdt Fine van Brooklyn egy kopott heverőn, a könyv, melynek olvasásába mélyedt, félig eltakarta arcát. Olyan rafinált pózban feküdt, hogy okkal gondolhattam volna: az ablakból figyelte ténykedésemet a kapunál és a verandán. Fehér szoknyája jóval napbarnított térde fölé csúszott, haja félrebillentett fejéről sima vállára omlott. Eme pózból öntudatlan csábítási vágy sugárzott. Egy nálam bátrabb férfi biztosan leborult volna elé a földre, hogy megcsókolja azokat a vonzó, csupasz térdeket. Én viszont úgy álltam ott, mint akit kalapáccsal vertek fejbe, nem mertem ránézni, csak nyeltem, és újra köhintettem egyet.
     Valósággal összerezzent, a könyv kicsúszott a kezéből, és sietve megigazította a szoknyáját.
     – Maga?! Hogy merészel…? ? kiáltott fel, és ökölbe szorítva kezét oly hirtelen pattant fel a heverőről, hogy hátra kellett lépnem, és hebegve próbáltam magyarázkodni.
     – Leg… legjobbnak tartottam, ha személyesen mondom meg, hogy nem találtam meg a brosstűjét.
     – A brosstűmet? ? ismételte szórakozottan. Aztán végre magához tért. ? Ó, hát persze, a brosstű… Az a brosstű nem is volt rajtam, itthon felejtettem a komód tetején. Bocsásson meg, hogy fölöslegesen fárasztottam.
     Sötétkéken fénylő szemei elég világosan értésemre adták, hogy mindvégig tudta ezt, s hogy hiábavaló nyomozásom a brosstű után jól elszórakoztatta. Mégsem haragudtam meg, már bosszankodni sem tudtam, csak sóváran meredtem könnyed szájára, azokra az éles gyerek-fogaira, melyeket tegnap az ajkaimon éreztem, s nem tudtam elfeledni többé. Kezemben a kalappal szótlanul, bambán meredtem rá.
     – Igazán nagyon kedves volt ? vetette oda végül a lány. ? Köszönöm a fáradozását.
     Ennél gúnyosabban nem is tudta volna értésemre adni, hogy feladatomat elvégeztem, tehát fel is út, le is út. Szívszorító fájdalommal fordultam meg, akár a fáradt vándor a paradicsom bejáratánál, hogy örökre elmenjek. Megfogadtam magamnak, hogy soha nem fogok visszatérni, ő azonban egészen más hangnemben, közvetlenül és barátságosan így folytatta:
     ? Nem akar leülni egy kicsit?
     Összeszedtem férfiúi önérzetem maradványait.
     – Félek, hogy zavarom, van Brooklyn kisasszony ? mondtam kimérten. ? Zavarnám az olvasásban.
     Odalépett elém, homloka az állam magasságába került, és szó nélkül kezembe adta a könyvet, amit olvasott. Andersen meséi voltak francia fordításban.
     – Kérem, üljön le ? mondta halkan, mintha közelségemtől elbizonytalanodott volna, és elveszítette volna az önbizalmát. ? Egyedül vagyok idehaza, egyáltalán nem zavar.
     Olyan volt ez, mint valami kimondatlan ígéret, szemérmesen csábító és gyönyörűséges. Sötétkék szemének igézetébe belefelejtkezve lehuppantam a fal mellé állított székre, és a következő pillanatban teljes hosszúságomban végigvágódtam a földön, mivel a szék lába törött volt.
     Rémülten szájához kapta a kezét, és részvétet színlelve felkiáltott:
     – Jaj, csak nem ütötte meg magát?! Szörnyű rozogák a bútoraink, a háztulajdonos sose javíttatja meg őket.
     A bosszúságtól égő arccal tápászkodtam fel. De még egyszer megpróbáltam kegyelmet kérni tőle.
     – Kegyetlen maga, Brooklyn kisasszony ? mondtam szándékos megalázkodással. – Gúnyt űz belőlem.
     Lehet, hogy ettől meghatódott, és most megsajnált, mert mindkét kezével megragadta a kezem, odavezetett a heverőhöz, és leültetett. Ő maga állva maradt előttem, és kezét hátul összekulcsolva fürkésző szemmel vizsgálgatott. Haja bronzos hullámokban omlott le, amint fejét oldalra billentette.
     – Kegyetlen vagyok?… – ismételte eltűnődve. ? Miért volnék kegyetlen? Tulajdonképpen mit akar tőlem? Minek képzel?
     Az, hogy le tudott fegyverezni, elkeserített. Tekintetét kerülve mogorván lehorgasztottam a fejemet, akár valami durcás gyerek. Aztán vallomást tettem, amit csak azzal magyarázhatok, hogy teljesen tapasztalatlan voltam ilyen dolgokban, s aminek megértéséhez tudni kell, hogy az előző napon ébredtek fel az érzékeim életemben először, s hogy e vallomást könnyebb volt megtenni franciául, mint az anyanyelvemen.
     – Van Brooklyn kisasszony ? kezdtem ?, Fine, én szeretem magát… úgy szeretem, hogy majd’ belehalok.
     Amint vallomásom végére értem, úgy elszégyelltem magam, hogy eltakartam az arcomat, csak hogy ne kelljen a szemébe néznem. Az a szégyenletes gondolat is felvillant bennem, hogy ha a reggelinél nem iszom almabort, ezt a vallomást sem teszem meg soha. Balfogásai mentegetésére az ember mindig igyekszik kitalálni valamit. Úgy éreztem, hogy szavaimat végtelen hosszú csend követi. Aztán a lány homlokomra tette a kezét, és végigsimította a hajamat.
     – Szegény barátom ? mondta, mint aki mindent kipróbált már a világban. ? Szegény barátom.
     Amint felemeltem a fejem, a tekintete úgy vonzotta magához a szívemet, akár a gyertyaláng az éjjeli lepkét, és darabokra törte. Még ültömben félve megfogtam a derekát, és közelebb húztam magamhoz, míg arcomat a melléhez, vagy inkább a hasához szoríthattam. Úgy tűnt, mintha remegett volna a teste, akárha sírt volna… Annyira elérzékenyültem, hogy nekem is sírás fojtogatta a torkomat. Nem tudtam, meddig maradtunk ebben a kényelmetlen helyzetben, de végül is óvatosan lefejtette karomat a derekáról, és odaült mellém.
     – Biztosan nem mond igazat ? kezdte kíváncsian ?, biztosan mást gondol és mást mond. Azt hiszi, hogy tapasztalatlan lány vagyok, akit szép szavakkal lépre lehet csalni. Visszaél a barátságommal.
     Ez a szemrehányás tőrdöfésként érte a szívemet. Szenvedélyesen bizonygattam újra, hogy szeretem, és mondtam még sok mást is neki, de most már szégyellem megismételni azokat a meggondolatlan szavakat.
     – Valóban hihetek magának? ? kérdezte pihegve, és ábrándozva meredt a mennyezetre, amelynek papírtapétájára barna szegélyű foltokat rajzolt a beázás. Olyan közel volt hozzám az arca, hogy érezhettem bőrének finom illatát, a blúzának kivágásából félénk szemem előtt felvillant mellének fehérsége.
     Meg akartam ölelni, meg akartam csókolni, de eltaszított magától, és szája elsiklott az ajkam elől.
     – Ne… ne ? tiltakozott erőtlenül ?, nem szabad.
     Én pedig, szamár módon, az ő legnagyobb megdöbbenésére, engedelmesen elengedtem.
     ? Nem tudom elhinni, hogy valóban szeret – tért vissza a már megtárgyalt témára. ? Hajlandó volna megszökni velem? ? firtatta kíváncsian. ? Elvinne magával Párizsba? Kész volna éhezni miattam? Kész volna megölni valakit értem?
     Mindegyik kérdése elképesztett, mert az igazat megvallva ilyen messzire nem jutottam a terveimben, és annak sem láttam okát, hogy megszökjem vele, arról nem is beszélve, hogy bárkit is elpusztítsak.
     ? Aha, szóval tétovázik! ? csattant fel gúnyosan. ? Csak a szája jár! Ó, de gyűlölöm magát!
     Arcát a kezébe temette, válla meg-megrándult. Rémületemben égre-földre kezdtem esküdözni, olyan hévvel, hogy még csodálkozásra sem jutott időm, milyen folyékonyan dől a hazugság egyébként megfontolt számból. Megfogtam a vállát, és erőtlenül magam felé húztam, mire fejét váratlanul felemelve puhán a nyakamba borult, és felnevetett.
     ? Maga csodálatos! ? tódította kacagva ?, fantasztikus! Meghalok a nevetéstől! Tényleg olyan, mint egy jegesmedve. Csókoljon már meg!
     Jóllehet bántott, hogy hazámat mindenáron jegesmedvékkel akarja benépesíteni, nem tartottam alkalmasnak a pillanatot földrajzi magyarázatokra. Ezzel szemben legjobb tudásom szerint igyekeztem eleget tenni az elhangzott felhívásnak, ő pedig hevesen válaszolt csókjaimra, és olyan elevenen, forrón bújt hozzám, hogy riadt szenvedélyem egészen elborított. Megcsókoltam az arcát, az állát, a nyakát, és szégyenlős pirulással megcsókoltam a mellét is, amely váratlanul kibukott a blúzából, amint hozzám nyomakodott.
     Érzékeim az értelmemtől független, külön, önálló életet kezdtek élni, elködösült szemem már csak halványan látta az ő lehunyt szemét és felhevült, pirosló arcát. Amikor addig a határig jutottam, ahol tapasztalatlanságom szerencsére gátat emelt tetteim elé, hirtelen kitépte magát a karomból ? méghozzá ugyanolyan vad szenvedéllyel, mint ahogyan az imént a nyakamba borult ?, ellökte tétova kezemet, és teljes erejéből képen csapott.
     ? Gazember! ? lihegte halk, szenvedélyes keserű hangon. ? Hogy merészel ilyet? Menjen innét, azonnal menjen! Nem akarom látni többé!
     A fülem csengett a pofontól, és úgy sajgott az arcom, hogy könnyek gyűltek a szemembe. Kezemet az arcomhoz szorítva, döbbenten meredtem rá, ő pedig sietve rendbe szedte a ruháját, aztán hátat fordított, hogy arcának árulkodó pirosságát elrejtse előlem.
     – Nem hallja? Menjen innét! ? ismételte gyöngébb hangon, mint aki kimerült.
     – Fine ? mondtam könnyes szemmel, s hangom remegett. ? Fine, drágám, én soha és semmiképpen nem akarom magát megbántani. Én soha többé nem csinálok ilyet.
     Férfi lévén nekem kellett vállalnom a felelősséget, noha lett volna okom őrá hárítani. Hiszen ő borult a nyakamba, és ha egyáltalán meg tudtam ítélni a dolgot, készségesen válaszolt a csókjaimra is. Az is lehet, hogy a vádaskodással csupán védekezni akart, mert szégyellte saját felhevültségét, s noha még csengett a fülem a pofontól, férfias elégedettséget éreztem amiatt, hogy egy fiatal lányban ilyen érzéseket tudtam ébreszteni.
     ? Menjen innét! ? ismételte meg még egyszer, elhaló hangon, és megigazgatta összekócolódott haját. Nem tudom, meddig tartott volna még ez a társasjáték, de váratlanul legnagyobb rémületemre súlyos léptek hangja hallatszott az emeletre vezető lépcső felől.
     ? Hát még sincsen egyedül? ? kérdeztem, a kelepcébe esett vad ösztönével keresve a legelső kijáratot, amelyen át elmenekülhetnék.
     – Persze hogy nem ? felelte a lány ártatlan képpel. ? Miért volnék? Apám fent szunyókált az emeleten, és most nyilván felébredt.
     Még azt sem tudtam ellenőrizni, rendben van-e a ruhám, máris megjelent van Brooklyn úr. Gyűrött, könnyű nyári kabát volt rajta, ősz haja fésületlen. Szürke szeméből még mindig az álom bódulata sugárzott, amint rosszallóan méregetett, majd kérdőn nézett a lányára.
     ? Ó, uram, mutatkozzon már be! Tudod, apa, csak beugrott hozzám a strandról, megnézni, hogy vagyok. Igazán nagyon kedves ember ? hadarta a lány.
     Ártatlan arcán már nyoma sem volt az iménti felhevültségnek. Ellenkezőleg. Miközben beszélt, árnyalatnyi fensőbbséggel mosolygott hozzá, mintha apjának és neki meglett volna a maguk nagyon is világos véleménye felőlem. Ezután néma csend ereszkedett közénk.
     – Van Brooklyn úr ? szólaltam meg ügyefogyottan. ? Szerettem volna egyúttal bocsánatot kérni öntől, amiért múltkori találkozásunk során olyan meggondolatlanul szóba hoztam a szoláris elméletet.
     Nem tudom, csakugyan felvillant-e a mosoly árnyalata azon a makacsul idealista arcon. 
     – Aha ? fordult van Brooklyn úr a lányához ?, ez a fiatalember már elvetette a szoláris elméletet. Miért nem kínáltad hellyel, Fine?
     ? Féltem, hogy nem veszed jó néven, apa – felelte Fine fürgén, és egy pillanatra, hízelkedve, akár egy kismacska, odanyomta arcát apja gyűrött kabátujjához. Közben tekintete cinkosan rám villant. ? Üljön le, uram ? mondta nyájasan.
     Van Brooklyn úr maga is leült, és óvatosan megtapogatta vasalatlan nadrágja alatt hegyesen kidudorodó térdét. Aztán kényelmesen elővette a szemüvegét, feltette keskeny orrára, és alaposan szemügyre vett.
     ? És most milyen következtetésekre jutott, barátom? ? kérdezte heherészve, miközben összedörzsölte száraz tenyerét. ? Talán meghallhatnám, miképp gondolkodik most a megalitikus maradványokról. Minden bizonnyal megalapozott elképzelése van a kőbe vésett csónakról is, rengeteg evezőjével s felette az örökkévaló nappal.
     – Apa, ó, apa! ? szólt közbe Fine csüggedten, mélyet sóhajtott, aztán kényelmesen elhelyezkedett a heverő sarkában. Szemét behunyta, két karját pedig keresztbe tette a térdén, melyet néhány perce csak, hogy megcsókoltam. Ez a gondolat egy pillanatra összezavart, de végül minden erőmet összeszedve, némiképp logikus sorrendben mégis számot tudtam adni a két délelőtt megszerzett ismereteimről. Ám úgy látszik, mégsem tudtam a leckét hiánytalanul, mert van Brooklyn úr arckifejezése egyre barátságtalanabbá, ridegebbé vált. Végül mikor már nem tudta türtőztetni magát, csontos öklével az ablakdeszkára csapva durván félbeszakított:
     – Hová akar voltaképp kilyukadni?! Régész maga? El akarja orozni az én gondolataimat?
     Szenvedélyesen visszautasítottam ezt a sértő gyanúsítást. Saját tudományterületemre hivatkoztam, amely sehol sem érintkezik a régészettel. Inkább restelltem ismereteim felszínes voltát, ami minden bizonnyal mosolygásra késztetett egy igazi tudóst. De a véletlenül erre járó utazó figyelmét nem kerülhette el, hogy ennek az évezredes, szent partvidéknek a földje és megalitikus maradványai az emberiség egyik megfejtetlen titkát rejtik magukban. Ilyeneket mondtam van Brooklynnak.
     Közben van Brooklyn vészjóslóan méregetett szürke szemével, de aztán lassan mégis megenyhült. Alighanem úgy gondolta, hogy félreértette bűntudatos arckifejezésemet és zavaromat, mert először lányára pillantott, aztán reám ? újra némi megvetéssel ?, aztán mély töprengésbe merült. A szótlan csend viszonylag sokáig tartott, míg végül, sovány kezével végigsimítva homlokán, beszélni kezdett hozzám, s amit mondott, nem maradt rám hatás nélkül.
     ? Ez veszélyes föld, uram. Ezen a földön sok a boszorkányság. Az érzelmek elhomályosítják a kutató szemét, és a démonok örökre foglyul ejtik őt. Legyen óvatos, uram! Erre a földre az áldozati tüzek füstje vet árnyékot, és a Mont St. Michel tetején emelkedő kápolna léte mindössze egyetlen röpke pillanat az évszázadok végtelen folyamában. Inkább maradjon meg egyszerű nyaralóvendégnek, kedves fiatal barátom, mert nyaralóvendégből sok van erre, és a homok meg a tenger nem árt nekik. Maradjon meg utazónak, aki ma megérkezik, és holnap távozik, hogy odahaza elmondhassa, milyen különös köveket látott, s hogy lefényképeztesse magát a monolit előtt. Éljen úgy, mint a lányom, de ne keverjen össze két különböző dolgot.
     Bűntudatot érezve ösztönösen Fine-re pillantottam. Még sokáig be volt hunyva a szeme, csupasz lábát pedig nagy gyönyörűségemre előrenyújtotta. Van Brooklyn úr ? annak jeleként, hogy a vendégségnek vége ? felállt, de bozontos szemöldöke alól még fürkészőn figyelte lányát. Nagyot nyelve sietve megkérdeztem, megengedi-e, hogy egyik napon meghívjam Fine-t egy nagyobb sétára. Kérdésem láthatóan meglepte.
     – Hogy őszinte legyek, nem vagyok hozzászokva efféle kérésekhez ? jelentette ki kertelés nélkül. ? A lányom igen önfejű, és maga választja meg a társaságát. Maga komoly gondolkodású ember, és én örülnék, ha a lányom tanulna valamit magától, de…
     Itt tétován elhallgatott, és merőn Fine-re nézett.
     – D-de…? ? dadogtam zavartan, miközben a sóvárgás és a csalódás nyilván túlságosan is tükröződött az arcomon.
     – De attól tartok, hogy ő rosszat tesz magának ? mondta komoran van Brooklyn úr. ? Aki így ránéz, nem is hinné, de nem egy ember jött már hozzám azzal, hogy megrontotta a gyerekeit. Bizony, a lányom sok bánatot okozott már nekem.
     – De apa ? szólt rá Fine.
     – Ugyanakkor sok örömöt is ? tette hozzá sietve van Brooklyn úr ?, de én már immúnis vagyok vele szemben. Maga azonban még fiatal, és ő abban leli az örömét, ha kínozhatja az embereket. De hát úgyis hasztalan figyelmeztetem.
     Szavait mindenesetre a kérésemhez való hozzájárulásnak vettem, és melegen megszorítottam a kezét, akár egy tolvaj, aki a család vagyonát kabátszárnya alatt rejtegeti, s úgy vesz érzékeny búcsút a háziaktól. Van Brooklyn úr szánakozón nézett a szemembe, és bánatosan bólogatott hozzá. Fine kikísért a verandára, és közömbösen kezet nyújtott. Két kézzel fogtam meg a kezét, így akartam magamhoz édesgetni.
     ? Mikor láthatom újra, Fine? ? kérdeztem könyörgő hangon.
     – Mondtam már, hogy nem akarok többé találkozni magával ? felelte szeszélyesen, és elnézett mellettem.
     Megdermedt a szívem, és elszállt az örömöm.
     – Kegyetlen maga, Fine ? mondtam ?, de ígérem, hogy többé nem fogok úgy viselkedni, mint az előbb.
     Fine befogta a számat a tenyerével.
     – Nem akarok kárt tenni a lelkében ? jegyezte meg csúfondárosan, amint meg akartam csókolni a tenyerét.
     ? Ma este, Fine. Vagy holnap. Bármikor, ha ráér ? kérleltem, és könyörögve néztem rá.
     ? Ó, majd egyszer. Talán ? felelte, mint aki megelégelte már az alázatoskodásomat.
     Ez a félig-meddig ígéret is jóleső melegséggel töltött el a szállodáig vezető úton.
     
     
     

     
     
     
    6.
     
     Nehéz felidéznem a következő napokat. Akkor éreztem először, milyen drága árat kell fizetni az érzékek boldogságáért, milyen csalárd módon elvakítja az értelmes embert is a szenvedély. Látszólag nagyszerűen vakációztam, a nappalok egytől egyig napsugarasak voltak, a szobám éjszakánként kellemesen hűvös, az étel bőséges és tápláló. Arcom gyorsan lebarnult, ám az étel, a tenger és a strandon töltött órák hatása csak abban nyilvánult meg, hogy korábban világos gondolataim összekuszálódtak, és testem egyre izgatottabbá vált.
     Nyugtalanságom hosszú sétákra űzött, megzavarta álmaimat, és elterelte figyelmemet a tanulmányaimról, melyek máskor oly nagyon lekötöttek. Néhány sor elolvasása után gondolataim máris mellékvágányra siklottak, s a könyv lapjairól Fine van Brooklyn dévaj arca nézett rám. Amint a hűvösödő estében, nyugtalanságomtól hajtva, újra végigsétáltam a rideg kőoszlopok sorfala között, azon a hosszú úton, amit már az első este végigjártam, képzeletem akaratom ellenére odavarázsolta őt elém. Érzékeim zsibongva ébredeztek, nélküle semmit nem ért egyetlen pillanat sem, de valahányszor találkoztam vele, keserűen és a fojtogató magány érzésével kellett a szállodaszobámba visszatérnem.
     Mert épp csak annyit láttam, amennyi elegendő volt ahhoz, hogy zavart bizonytalanságom megmaradjon. Előfordult, hogy valami francia fiúba karolva szembejött velem az úton, és olyan felhevülten társalgott, hogy nem is válaszolt a köszönésemre. Máskor meg, mintha csak rám várna, arcán kacér mosollyal kint állt a kapuban, de amikor sétálni vagy úszni hívtam, sajnálkozva közölte, hogy már megígérte apjának, hogy vele megy a mezőkre, vagy éppen Susannal készül bevásárolni.
     Miután elkeseredésemben már százszor megfogadtam, hogy többé nem keresem az alkalmat, hogy találkozzam vele, ezek után a strandon mégis észrevétlenül odalopódzott hozzám, és mellém heverve fiatal testének vonzerejét vetette be a játékba. Persze hogy ő győzött. Vallanak röpke érintése felhevítette bőrömet, de amikor felém hajolva ajka egészen a közelembe került, látván arcomon a hatást, hirtelen elhúzódott tőlem.
     Arckifejezése, egész viselkedése szüntelen változott. Elérhetetlen volt számomra. Minden igyekezetem ellenére mindannyiszor elsiklott előlem; sohasem tudhattam mit akar vagy mit gondol valójában. Mindig azzal végződött minden, hogy szánakozva is, szórakozva is rajtam, addig nézett hosszú szempillái alól, míg foglyul nem ejtette a tekintetem, és meg nem tört bennem minden ellenállást. Szenvedtem és szégyelltem magam, mégis gazdag szerettem volna lenni, hogy mindent megadhassak neki, amit csak kér, hogy ha bármily rövidke időre is, de megvásárolhassam a rokonszenvét, hogy leküzdjem a nyugtalanságomat, csillapíthassam szenvedéseimet.
     Noha nem fogtam fel, éppen a kielégítetlenségemmel uralkodott rajtam. Már gyerekként rájött a keserű igazságra, amelyre a legtöbb nő sosem jön rá, arra ugyanis, hogy kielégítéssel soha nem lehet egyetlen férfin sem uralkodni. Szerintem egyedül a kielégítetlenség növeli a szenvedélyt végzetessé.
     Szokása volt, hogy miután eléggé kiélvezte zavaromat és szégyenkezésemet, váratlanul maroknyi homokot szórt a szemembe. Ilyenkor, miközben én sajgó szemmel, félig vakon kapkodtam a levegőbe, felugrott mellőlem, berohant a vízbe, és lassú, élveteg mozdulatokkal úszni kezdett, szemben a hatalmas hullámokkal. Amikor végre utolértem, és egymás mellett úszva csupasz testünk szinte összeért, akkor meg a szememre vetette, hogy szemérmetlenül nézegettem, és ő az ilyet nem tűri. Dühös sóvárgással azon fantáziáltam, vajon milyen érzés lenne, ha két karját szorosan lefognám, aztán lehúznám őt a mélybe, hogy vízbe fojtsam, miközben testem az ő testére borulva magam is megfulladnék, noha nagyon jól tudtam, hogy alighanem könnyűszerrel kisiklana a karjaim közül, és csúfot űzne belőlem.
     Így játszott velem néhány napon át, gonoszul-felelőtlenül, akár a macska, mely elengedi az elfogott egeret, de közben mancsával pofozgatva ügyel rá, hogy ne szökjön meg többé. Az egyhangú makacssággal tűző nap idegesíteni kezdett, s olykor sóhajtozva gondoltam elmúlt szép telem nyugalmára és arra az elégedettségre, amivel a gyarapodó tudás ajándékozott meg az óriás könyvtár csendes olvasóasztalánál.
     Csüggedten gondoltam minderre, akár egy elvesztett paradicsomra, mert a munka igencsak messzire került gondolataimtól, és ha megpróbáltam felidézni valamely problémát vagy tisztázatlanul maradt részletet, hogy nyugodtan eltöprengjek rajta, ijesztő elkedvetlenedés és csömör kerített hatalmába.
     Csak nagy ritkán akadt egy-egy békés pillanat, amikor felkavart lelkem megnyugodott. Néha, amikor a bőséges ebéd után a szálloda melletti csendes padon üldögéltem egy kiürült almaboros üveg társaságában, és pipára gyújtottam, nyugalom költözött belém, és élveztem puszta létemet, anélkül hogy bármire gondoltam volna. Máskor, kirándulás közben, izzadtan végigdőltem a mezőn a szúrós gizgaz között, és gombostűfejnyi, égővörös virágoktól körülvéve hallgattam a láthatatlan rovarok lázas zümmögését.
     Egyszer egy feltárt sír mellett pihentem, melynek szürke kőlapjait átforrósította a nap, s ahol a kő alatt a földet feketére színezte a valamikor ott elégett szén. Úgy éreztem, hogy a szívem is szénhez hasonló. Az álomszerű kábulatban a tűző napon eltompult a fájdalmam és a sóvárgásom, akárha valami erős érzéstelenítő áradt volna szét lassan a testemben. Egyszerre távolról láttam magamat, távolról szemléltem esztelenségemet, és csak csodálkoztam az egészen. Hiszen Fine van Brooklyn végül is csak egy fegyelmezés nélkül felnőtt leányzó volt, akinek szép teste a romlottság csíráit rejtette magában, és akinek sértő viselkedése már rég meg kellett volna hogy ölje minden érzésemet, ha egyáltalán volt még bennem férfiúi büszkeség és önérzet.
     Amikor azonban újra megláttam egy pillanatra, néhány szót válthattam vele és belenézhettem azokba a sötétkék, ártatlanul kegyetlen szemekbe, teljesen elgyöngültem, és félretettem minden büszkeségemet. Amikor otthagyott, újra elfogta szívemet a nyugtalanság, újra tűz áradt szét a tagjaimban, magamba zárkóztam, s barátságtalanul válaszolgattam a szálloda vendégeinek különböző megjegyzéseire.
     Olyan esztelen voltam, hogy amikor egy alkalommal a strandon azt találta mondani, hogy olyan vagyok, mint egy csupasz fehér kukac, rettenetes fejfájás jött rám, és egész éjjel nem tudtam aludni. Ezután hagytam, hogy leégjen a bőröm, és nyögtem a következményeit is.
     – Phű, most meg ugyanolyan fekete és randa, mint azok a franciák! ? jegyezte meg fensőbbségesen néhány nappal később, és durván leszakított egy hámló bőrdarabkát a hátamról.
     Egy szombati napon azzal lepett meg, hogy ott állt a kapujukban, és engem várt.
     – Apám meghívja estére a vacsora után ? közölte, miközben zavartságot színlelve egy fenyőtobozt rugdosott a cipője orrával. ? Úgy véli, hogy maga társaságra vágyik, és szívesen megiszik vele egy pohárka genever-t.
     – Fine ? válaszoltam erre ?, miféle átkozott tréfa ez már megint?
     – A színtiszta igazat mondom ? bizonygatta sértődötten, és szemében gyermeki döbbenettel nézett rám. ? Jöhet bármikor este, de ha lehet, kilenc előtt jöjjön.
     Nem tudtam, mit gondoljak. Fine nem akart úszni jönni, mert mint mondta, fodrászhoz készül, ha egyáltalán tudnak frizurát csinálni Carnacban. Sokáig hevertem a tengerparton, és eredménytelenül töprengtem, mi a magyarázata a váratlan meghívásnak. Végül egyre erősebb lett bennem a remény: hátha mégis…
     A szobaasszony készségesen kivasalta egyetlen öltönyömet, és igyekeztem rendbe szedni magamat, hogy a lehető legelőnyösebb külsőt nyújtsam. Olyan nevetségesen viselkedtem, hogy a tükör előtt mindenféle grimaszt végigpróbáltam az udvarias odafigyelést, a titkos gyöngédséget, meg sok más egyebet is, amire vélekedésem szerint szükség lehetett az est folyamán.
     Indulásomkor a szobaasszony épp az ajtóm közelében szorgoskodott a fülledt folyosón, és úgy éreztem, kissé szomorú, amint felegyenesedve utánam szólt:
     – Jó szórakozást kívánok az úrnak. ? Még a lépcsőn is éreztem bánatos tekintetét a hátamon, és egy pillanatra átvillant bennem, hogy milyen mérhetetlenül egyhangú is lehet az élete. Mintha ennek az egész vidéknek a fájdalmas levertsége ott tükröződött volna komoly szemében. Ám a teste olyan volt, mint a vasalódeszka, keze pedig érdes a pad-lósikálástól, így nem is fecséreltem rá több gondolatot, amint türelmetlen izgalommal igyekeztem a part irányába.
     Homályos pára szállt a levegőben, amikor beléptem a nyikorgó kapun. Susan nyitott ajtót, a nappaliban pedig Fine fogadott, de alig ismertem meg. Addig csak fürdőruhában, vagy blúzban és fehér szoknyában láttam. Most kétoldalt és hátul mesteri módon felfésülték és elragadóan bájos hullámokba rendezték a haját, s mindez mesterkéltségében is megváltoztatta arcának formáját, és felnőtt külsőt kölcsönzött neki. Hosszú, lefelé bővülő ruha volt rajta, mely csábító csupaszon hagyta vállát és nyakát, fátyolvékony selyemharisnyája pedig kiemelte karcsú bokáit. A magas cipősarok és a frizura jóvoltából alaposan megnőtt, annyira, hogy a homloka most egy vonalba került a szememmel. Halványpirosra színezte az ajkát, szeme sarkába leheletnyi zöldet festett. Egyszóval ismeretlen nő állt előttem, akinek láttán elakadt a lélegzetem, és szívembe gonosz balsejtelem lopódzott.
     Van Brooklyn úr elragadtatva szemlélte lányát. Levette orráról sárgás szemüvegét, aztán kezét nyújtva üdvözölt. Az asztalon kis kávéscsészék és tulipánvázák sorakoztak, egy régi kávéskanna mellett cserép likőrös butélia.
     Vannak, akik szeretik a genever-t, de én ez után az este után még az illatát is gyűlölöm. Mindenesetre óvatosan leültem egy szék szélére. Egyszerre nem tudtam mit kezdeni magammal. Fine láthatóan igen szórakozott volt, folyton az ablak felé pillantgatott. Vacsora után apjával együtt ivott már a genever-ből, ezt meg is éreztem a leheletén, amint szokott ingerlő módján odahajolt hozzám, és szinte megérintett gömbölyű, sima vállával.
     – Kedves magától, hogy elfogadta a meghívásomat ? fordult hozzám van Brooklyn úr nyájasan, és szánakozva nézett rám. ? Úgy vélem, hogy lesz bőven miről beszélnünk, mert el akarom mondani magának, mi az én szerény véleményem azokról a kőlapokról.
     Udvariasan előre köszönetet mondtam mindazért, amit elmondani szándékozott, és hozzátettem, hogy én érzem magamat megtisztelve, meg hogy igazán nagyon figyelmes, hogy felajánlja vendégszeretetét egy magamfajta magányos idegennek. A genever átforrósította tapasztalatlan testemet, szemem Fine-re tapadt, miközben felváltva csaptak át rajtam a remény és a félelem hullámai.
     – Tulajdonképpen a lányom javasolta az egészet ? mondta van Brooklyn úr. Megdobbant a szívem az örömtől, de csak azért, hogy a következő szavak hallatán kősziklaként zuhanjon a mélybe. ? Ugyanis attól félt, hogy nagyon egyedül érzem itt magam, ha későig távol van.
     Beletelt egy másodpercbe, amíg teljesen felfogtam szavainak gunyoros tartalmát.
     – Hát van Brooklyn ki… kisasszony nem…? …szóval van Brooklyn kisasszony nem… ? dadogtam, túlságosan is leleplezve keserű csalódásomat. Van Brooklyn bosszúsan dörmögött valamit, Fine pedig naiv áratlansággal gyorsan megjegyezte:
     ? Én Quiberonba megyek táncolni ma este. Elfelejtettem volna említeni magának? Már kész is vagyok a toalettemmel, és kilenckor jönnek értem.
     Ugyanabban a pillanatban hangos autódudálás hallatszott az utca felől. Fine minden sietség nélkül könnyű kendőt kapott a fejére, aztán apjához hajolt, és megcsókolta.
     ? Viszontlátásra! ? búcsúzott tőlem is, könnyedén felém intett.
     Szívem kősziklaként húzott lefelé, úgy álltam van Brooklyn úr mellett az ablaknál, miközben az útra meredtem. Az autó régi, ütött-kopott masina volt, a volán mellől pedig egy fekete szemű francia fiú szállt ki, fogpasztareklám mosollyal villantva fel vakító fogsorát. Még két fiatal ült a kocsiban.
     – Hát ez ő ? mondta van Brooklyn eltűnődve, és megcsóválta a fejét, ám én ettől függetlenül az apa elfogult büszkeségét éreztem hangjában.
     ? És ezek meg kicsodák? ? próbáltam gúnyosan feltenni a kérdést, bár a hangom reszketett.
     – Nem tudom ? felelte van Brooklyn úr egyszerűen ?, sohasem láttam őket. A lányom meglehetősen furcsa módon ismerkedik össze emberekkel.
     Ez a megjegyzés rám is vonatkozott, úgyhogy ezzel kapcsolatban több kérdést nem tettem fel, egyet azonban még megkérdeztem:
     ? És… hm… hogy is mondjam, szóval, soha nem fél attól, hogy az ismeretlen társaság veszélyes is lehet?
     Van Brooklyn szórakozottan megvonta a vállát.
     – A lányomnak semmi sem árt ? tette hozzá mogorván. ? Nem vette még észre? ? Sovány kezével megfogta a vállam, és megrázott kicsit. ? Ó, maga vaksi! ? Azzal visszament az asztalhoz, és diszkréten újra töltött a poharamba. Kapart a torkom, amint könnyes szemmel, önkéntelenül felhajtottam a repetát. Csak utána tudtam kinyögni:
     ? Nem értem, mit mond. Miért nem árt semmi a lányának?
     Dacosan néztem rá, az erős ital tüzelt bennem, a nyelvemen ezernyi keserű szó nyüzsgött, csak az udvariasság tartott vissza, hogy kimondjam őket. Levertségem féktelen méreggé változott, úgy méregettem vendéglátómat a homályos szobában, mint valami álmából felvert dühös bagoly.
     – Tűz nem fogja, vízbe nem vész ? felelte lassan van Brooklyn, s ha jól értettem, mindezt teljesen komolyan gondolta. ? Nem öregszik meg soha, ráncok nem csúfítják el a bőrét, mert olyan erő adatott neki, hogy mindenkit megkísért, de maga sosem kerül kísértésbe. El vagyok keseredve miatta, de tehetetlen vagyok, mert azért jött a világra, hogy megkísértse a jámborokat, és pusztulásba vigye a bűnösöket. Az ő lénye régebbi, mint a mi üdvözítő vallásunk, ugyanannyi idős, mint a körülöttünk lévő dombok, mint a jó és a gonosz tudás fája az emberek szívében.
     Riadtan tapogattam zúgó fejemet, furcsán dagadtnak éreztem. Van Brooklyn úr szánakozva nézett rám, és így folytatta:
     ? Látom, egyáltalán nem ért engem. Azt hiszi, bolond vénember vagyok, akinek a feje megzavarodott a sok gondolkodástól. Pedig tudhatná, hogy az idők kezdetétől fogva mindig voltak olyan emberek, akik kárt okoztak másoknak, és sok-sok embert megkísértettek. Az ilyen emberek lényét nem lehet megváltoztatni, ők maguk sem tehetnek ellene semmit. Mindezt csak most értettem meg tökéletesen, ezen a nyáron, most, hogy a lányom a szemem előtt érik nővé.
     Eltűnődve, elgondolkodva nézett rám, mint aki azt mérlegeli, valóban érdemes vagyok-e arra, hogy a bizalmába avasson.
     – Szeretném, ha semmit se mondana neki arról, amit most magának elmesélek ? folytatta aztán. ? Még kislány volt, amikor Hágában különös módon megmenekült egy tűzvészből, amelyben három felnőtt a halálát lelte. Mindenki, aki baráti kapcsolatba került vele, így, vagy úgy, de megszenvedett miatta.
     – Nevetséges ? vetettem közbe gúnyosan. De van Brooklyn úr zavartalanul folytatta:
     – Volt egy csinos cselédlányunk. Fine esténként szívesen odabújt hozzá az ágyába, ha fázott a sajátjában. A lánynak egy balesetben forró vízsugár zúdult az arcába, szép külsejét elcsúfította, és fél szemére megvakult. Fine erről semmit sem tud… Mindig voltak olyan emberek, akiknek a puszta jelenléte is szerencsétlenséget okoz. A tengerészek ma is tisztában vannak ezzel.
     ? De hát ez a legprimitívebb babona! ? jegyeztem meg elképedve. ? Én azt hittem önről, hogy… ? folytattam, de az illem arra késztetett, hogy ne fejezzem be a mondatot. Van Brooklyn fensőbbségesen mordult egyet, és komor pillantást vetve rám, tovább beszélt.
     – Voltak olyanok, akiket a szerencsétlenül járt hajóról a tengerbe dobtak. Voltak olyanok, akiket boszorkányként máglyán égettek el, vagy akik maguk menekültek az erdőkbe vagy a pusztába azokban az időkben, amikor az emberek még jobban meg tudták érezni ösztöneikkel, hogy kik azok, akik tudtukon kívül elszabadítják a gonosz erőket. A föld gonosz erőket sugároz magából, de ezek az erők csak akkor tudnak kárt okozni nekünk, ha van közvetítőjük, aki eljuttatja őket az emberekhez.
     Döbbenten meredtem vendéglátómra, de az elégedetlenség ráncaitól szabdalt arcán semmiféle érzelemnek nem láttam nyomát.
     – Ez az igazság ? fejezte be egyszerűen ?, méghozzá ősi igazság, amit a mi korunk éppúgy elfelejtett, mint ahogyan elfelejtette a föld és a csillagok gyógyító erejét is.
     Felállt, kényelmesen meggyújtotta az olajlámpát, és a lassan növekvő lángra meredt.
     – Az is lehet persze ? mondta, köznapira fordítva a szót ?, hogy az efféle gondolatokkal csupán vigasztalom magam. Hogy csak arra valók, hogy a saját hibámat kisebbítsem. Mert tény és való, hogy rossz nevelő vagyok. Ne kínáltassa magát, barátom, kóstolgassa csak azt a genever-t! Nevessünk együtt azon, amit úgysem tudunk megakadályozni!
     Kis idő múlva, lassacskán kezdte előadni nekem, milyen elképzelései vannak a carnaci kőoszlopokról. Ha jól értettem, úgy képzelte, hogy talán még ezer évvel Krisztus születése előtt egy egyiptomi hajó, miután az akkori világ határain túlra merészkedett, zátonyra futott ezen a veszélyes partszakaszon. Valamelyik tanulatlan tengerész a kőkorszak vallásába belekeverte mindazt, amire a saját hitvilágából emlékezett, így aztán a kőbe vésett naphajó az evezősökkel minden bizonnyal maga az égbolton hajózó Rá. A monolitok az obeliszkek emlékképei és így tovább… A kőlapok hosszú sorairól olyan esztelen és zavaros dolgokat hordott össze, hogy már nem is emlékszem rá. Amint monoton hangját hallgattam, gondolataim kínzó módon Fine-re terelődtek, aki javában szórakozott Quiberonban. És nagyon is jól tudtam, hogyan.
     Így telt az este, az olajlámpa otthonos fényt árasztott a kisasztalon, az ablak mögött egyre mélyült a sötét. A genever hatására fantáziám élénk színekkel és a legapróbb részletekig elém vetítette, mi történik javában Fine-nel, és elém vetítette arcának minden vonását is. Közben van Brooklyn úr monoton hangja áttért az elsüllyedt Atlantiszra, azokra a töredéknyi maradványokra, amelyek civilizációjából fennmaradtak, s amelyeket a kőkorszakbeli barbár nép által eltorzítva és a legfurcsább formák mezébe bújtatva láthatunk Carnacban. Szikkadt homlokát a genever lassan vörösre festette, hangja magasabb lett, beszédébe egyre több holland szó vegyült.
     Van Brooklynnal már tisztában voltam. Idős korára csodabogárrá változott öregúrnak tartottam, aki makacs szenvedélyességgel ragaszkodva saját elképzeléseihez, mint minden amatőr, azt képzelte, hogy alapiskolázottság nélkül is képes új irányt szabni a tudománynak. Mint afféle vallási fanatikus, egész csomó pogány elemet ötvözött össze a maga kálvinizmusával, mindazt, amit esetlegesen kigyűjtött a teológiai irodalomból. Engem viszont untatott, mert én a tudomány tiszta világában a kevésbé nagy szavakhoz voltam hozzászokva.
     Nem sokkal éjfél előtt bejött Susan, és anélkül hogy valaki kérte volna tőle, elvitte a genever-t és a poharakat. Van Brooklyn rögtön halkabbra fogta a hangját, aztán hamarosan tüntetőleg ásítozni kezdett, mivel továbbra is makacsul a helyemen maradtam.
     – Köszönöm magának ezt az estét, barátom ? mondta végül, és felállt. ? Jó hallgatóra találtam önben. Először azt hittem, untatom, mivel furcsa grimaszokat vágott, de aztán rájöttem, hogy ez alighanem csak rossz szokás magánál. Igyekezzék leszokni róla. Csak jót akarok magának, azért mondom. ? Bár megütköztem a szavain, az asztal szélébe kapaszkodva felálltam. Olyan régóta hallgattam már, hogy először nem is forgott rendesen a nyelvem, amint szerencsétlenül dadogni kezdtem:
     ? V-van Brokk ú-úr… van Rook… van Br-r-r…
     Kegyes türelemmel intett a kezével. Minden erőmet a gondolkodásra összpontosítva megértettem, hogy a grimaszokon nyilván az udvarias odafigyelés általam jól begyakorolt gesztusait értette. Sértődötten bizonygattam magamnak, hogy nem kell törődnöm egy efféle vén madárijesztővel. A vén madárijesztővel való összehasonlítást olyan találónak éreztem, hogy hangosan elnevettem magam.
     – Van Br-r-rooklyn úr ? dadogtam, miközben a nevetéstől a könnyeim potyogtak ?, szívből köszönöm önnek ezt a… ezt a madárijesztőt, akarom mondani ezt a genovait, ha nem haragszik meg a szójátékért, izé… bocsásson meg.
     A következő pillanatban váratlanul úgy tűnt, hogy rám dől a fal, ezért megragadtam az ajtófélfát.
     – Biztosan beteg vagyok ? nyögtem ijedten, és minden erőmet összeszedtem, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.
     – Gondolja, hogy haza tud menni egyedül? – kérdezte aggódva van Brooklyn úr, és megtámogatta a vállamat. ? Nem sejtettem, hogy ennyire nincs hozzászokva az italhoz. Úgy hallottam, Skandináviában a gyerekek is megisszák a snapszot.
     – Beteg vagyok a lánya iránt érzett szerelemtől, van Brooklyn úr ? szakítottam félbe. – És becsületesek a szándékaim. De elárulhatná, hogy mi ez a pokoli folyadék, amit belém töltött!
     Ekkor megjelent az ajtóban Susan. Kifakult, barna pongyolát hordott, hálósapka volt a fején. Elhallgattam, majd olyan érthetően, ahogy csak tudtam, jó éjszakát kívántam. Kiléptem az éjszakába, mely oly hirtelen magába zárt, hogy a sötétben egyenesen ráhuppantam a veranda lépcsőire. Az ütés okozta rázkódástól kitisztult az agyam, és nagyon betegnek éreztem magamat. Betegnek a szerelemtől és a csalódástól. Tétován óvatos léptekkel botorkáltam el a kertkapuig. Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy életemben először vagyok részeg. Helyette arra az erős elhatározásra jutottam, hogy addig semmi esetre se megyek haza aludni, amíg meg nem látom, hogy Fine szerencsésen hazaérkezik, és bemegy a házba.
     Néhány görcsös lépést tettem előre, azután leültem ? hátamat egy fenyő törzsének támasztva ? a száraz árokpartra. Lassan hozzászokott a szemem az éjféli sötétséghez. Fejem fölött szikráztak a csillagok, az erdő fekete árnyékától elkülönült az út világosabb sávja, a part felől a homokon elomló hullámok sustorgása hallatszott, mely összeolvadt fejem kába zúgásával. Óvatosan lehajolva egy öklömnyi követ vettem fel a földről. Ezt szorongattam, és várni kezdtem. Várni. Mert komolyan elhatároztam, hogy fejbe vágom vele azt a fogpasztareklám-vigyorgású francia fiút. Az éj meleg volt, és a hosszú mérgelődés és ügyefogyott tétovázás után lassan csodálatos elégedettség áradt szét bennem. A szilárd elhatározás felszabadított.
     
     
     

     
     
     
    7.
     
     Nem tudom, meddig ültem zsongítóan zúgó fejjel ott azon a száraz árokparton. Amikor elváltam van Brooklyn úrtól, körülbelül éjfél lehetett, de mikor meghallottam az autó hangját, észrevétlenül megjelenve az égbolton már sápadt hajnali fény áradt szét körülöttem.
     Sok mindenen elgondolkodtam az alatt a két-három óra alatt, és nem tűnt hosszúnak ez az idő. Bágyadt mámorosságom tette, hogy végig mozdulatlanul, azonos pózban ültem, mégsem fáradtak el a tagjaim. Gondolataim nagyon tiszták, nagyon élesek voltak, és egy sereg probléma, amin rágódtam, szinte játszva megoldódott. Sajnos másnapra mindent tökéletesen elfelejtettem, egy azonban bizonyos: nem aludtam, hiszen alvás közben az ember nem képes gondolkodni.
     Amint ott ültem, szinte vigaszként idéződött fel bennem van Brooklyn úr egyik története. Elmondta ugyanis, hogy Carnac környékén még a múlt század végén is előfordult, hogy egy-egy nyomoréknak született csecsemő fejét meglékelték egy erre a célra tartogatott kőkéssel. Van Brooklyn párhuzamot vont e primitív szokás és az ősi Egyiptomban dívott orvosi operáció között, mely utóbbi során legvégső megoldásként kőkéssel felnyitották a beteg koponyáját, s ezután a legszívósabb ember sem maradt életben három napnál tovább.
     Amint ott ültem az éj sötétjében egyetlen társammal, a magánnyal, s eszembe jutott ez a szimbolikus művelet, összetört lelkem jótékonyan felfrissült. Az önsajnálat édes gyötrelmével azon morfondíroztam, mennyivel jobb lett volna, ha születésemkor az én fejemet is meglékelik egy kőkéssel, hiszen akkor később nem kellett volna ilyen rossz napokat megérnem. Ma már könnyű ezen mosolyogni, de hangsúlyozom, azon az éjszakán őszintén így éreztem.
     Ahogyan a tudatunk számára felfoghatatlan hang vagy figyelmeztetés felébreszt olykor az álmunkból, úgy rezzentem fel gondolataimból már az autó megérkezése előtti pillanatban. Meglepett a hajnal sápadt derengése, a nap legholtabb, legvigasztalanabb pillanata, amikor életerőnk a legcsekélyebb, amikor a reményünk szertefoszlik, és már képtelenek vagyunk hinni abban, hogy eljön a reggel. Korábbi gondolataim egyenes folytatásaként most a szörnyű céltalanság érzése kerített hatalmába. Elzsibbadt minden tagom, arcom tüzelt, rettentő szomjúságot éreztem, mintha a nyelvem valami idegen tárgy lett volna.
     Szégyenkezve dobtam el a követ, amelyet olyan erővel szorongattam órák hosszat a markomban, hogy most alig bírtam kiegyenesíteni az ujjaimat. Gyötrelmes utálatot éreztem magammal szemben. Hát csakugyan odáig süllyedtem, hogy egy szívtelen fruska miatt ilyen galádságra is képes lettem volna? Képes lettem volna belekeveredni a legostobább kalandba, melynek híre még hazámba is eljuthat? Először villant fel bennem a gondolat, hogy alighanem részeg is lehettem. Részeg, akár valami csavargó, részeg, akár az ital szenvedélyének rabja.
     Ugyanabban a pillanatban meghallottam a kanyarban feldübörgő autót. Motorjának zúgását a pirkadat bágyadt csendjében olyannak hallottam, akár az utolsó ítélet harsonáját, s már azt vártam, hogy az egész falu riadtan kiugrik az ágyból. Ám semmi sem történt. Az autó nagy fékcsikorgással megállt a villa előtt, és máris meghallottam Fine halk nevetését, ami egy szempillantás alatt úgy felvillanyozta egész lényemet, hogy minden mást elfelejtettem.
     A düledező kerítés a csalánbokrokkal jó fedezéket adott, így egyikük sem vett észre. Az autó mindössze húsz méterre volt tőlem, és már annyira megvirradt, hogy minden mozdulatukat kivehettem. Úgy tűnt, egyik sem gondol arra, hogy valaki még ébren lehet, és megláthatja őket, mert teljes odaadással foglalkoztak egymással.
     Mindketten elöl ültek, és amikor Fine olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna szállni a kocsiból, a francia fiú ügyesen átkarolta, és magához húzta.
     – Ne!… Ne! ? tiltakozott Fine riadtan, hangjában az az ellenkezés, melyet magam is jól ismertem. Aztán megcsókolták egymást… Fine látszólag eltolni igyekezett a fiút.
     Hosszú és szenvedélyes volt a csók. Az undortól rezzenetlen szemmel meredtem rájuk a csalánbokrok mögül. Aztán Fine fürgén kicsúszott a fiú karjai közül, kinyitotta a kocsi ajtaját, és könnyű szökellő léptekkel sietett a kertkapuhoz, mint aki védelmet keres. Ujjai azonban túl sokáig matattak a kilincsen, amin nem volt semmi matatnivaló, úgyhogy a fiú könnyűszerrel utolérte, és újra a karjába zárta. Fogolyként ficánkolt a lány, miközben ruhája kacéran lecsúszott a válláról, és izgatóan lemeztelenítette bőrét egészen a gyönyörű melléig.
     A fiú kipirult, és olyan lihegve nyelte a levegőt, hogy szörnyű féltékenységem ellenére még sajnáltam is. Izgatott, halk hangon beszéltek, és szavaikat nem tudtam kivenni, de Fine egyenes fejtartása és testének az eredménytelen ellenállás utáni megmerevedése a legvilágosabban utaltak a lány mondókájának tartalmára: menjen innét, tulajdonképpen mit képzel rólam, nem akarom többé látni.
     A francia fiú öblös hangon felnevetett. Keze végigsiklott a lány csábítóan vonzó, karcsú testén. Ő nem volt olyan ostoba, mint én, és nem volt olyan tapasztalatlan sem. Egy pillanattal később már vadul ölelkeztek, Fine átkulcsolta a fiú nyakát, az meg a lány vállát és mellét csókolta. Nem bírtam tovább nézni őket. Fejemet lehajtottam, a szemem fájdalmasan szúrt.
     Végül megcsikordult a kapu, és léptek surrogása hallatszott a kerti kavicsról. Mire felnéztem, Fine pajzsként használva a kaput már belülre került, s igyekezett kitérni a fiú keze elől. Kicsit pihegett, szégyenlősen rendbe szedte a ruháját, s nekem úgy tűnt, mintha sötétkék szemének sugara egyenesen felém nyilallt volna a fakó derengésben. Úgy tűnt, tüzes sugár süt rám, amelytől átforrósodott a szívem, felengedtek elmerevedett tagjaim, és száraz szememből könnyek csordultak.
     Milyen finom és könnyed volt minden mozdulata még a megjátszott póztalanság ellenére is, milyen karcsúak azok a leheletfinom selyemharisnyába bújtatott bokák, milyen formás és márványosan sima az a meztelen váll! Most mégis úgy néztem rá, mint egy veszélyes vadra, mint egy túlságosan szép vadállatra, amely a vigyázatlan nézelődőt szépségével megigézve, arra készteti, hogy túl közel hajoljon hozzá. Semmi kétségem nem volt a jövőjét illetően, biztos voltam benne, hogy játszi könnyedséggel mindent el fog érni az életben, amit csak akar. Ám azt is biztosan tudtam, hogy vigasztalan romok fogják szegélyezni az útját, s hogy minden, ami zöld, minden, ami él, porrá, hamuvá ég a léptei nyomán.
     Még néhány szót váltottak egymással. A fiú szenvedélye lassan lelohadt, arca sápadtra vált a virradat halvány fényében. Aztán Fine sarkon fordult, és könnyed léptekkel, mintha lebegne, elindult befelé. A verandán egy pillanatra megfordult, könnyedén intett, és ahogyan elmosolyodott, csak úgy sugárzott a sötétkék szeme. Ártatlannak tűnő hazug mosolyában benne volt a szüzesség minden varázsa. Így maradt meg az emlékezetemben, így néz rám képe az évek távolából még ma is ? izgatón, soha el nem halványulón. Fine bement, és soha többé nem láttam őt.
     A fiú a kapuból nézte, míg el nem tűnt. Azután álmosan megdörgölve szemét rágyújtott egy cigarettára, és hanyagul átment a kocsi másik oldalára. Vizelt, majd beszállt a kocsiba, és anélkül, hogy észrevett volna, elhajtott mellettem. Szája sarkában hanyagul lógott a cigaretta, fekete szemének fényét szürkeség fátyolozta be. Már nem mosolygott.
     Amint az autó eltűnt, gémberedetten, újra kínzó szomjúsággal a számban én is elindultam az úton a szálloda felé. Egyetlenegy dologra vágytam, gyorsan eltűnni onnét, menedéket találni, ahol elrejthetem tüzelő arcomat, ahol nem kell gondolnom szégyenletes kudarcomra. A szálloda bejárata azonban zárva volt, és sokáig kellett dörömbölnöm, amíg a szobaasszony kinyitotta. Hálóingére felhúzta sötét ruháját, de a hálóing szegélye kilátszott a ruha alól. Az álom melege cseppnyi pírt festett komoly arcára, s ez a reggel kesernyés fényében meglepően meglágyította a vonásait.
     Restelltem, hogy felzavartam, és bocsánatot akartam kérni tőle, de csak valami érthetetlen motyogás lett az egészből. Szánakozón nézett rám bánatos szemével. Együttérzése túl sok volt már amúgy is túlterhelt szívemnek. Szememet elborították a könnyek, úgy éreztem, mintha egész testem egyetlen égő seb volna, minden mozdulatomra belém hasított a fájdalom.
     – De uram, kedves uram… ön beteg ? hebegte ijedten a szobaasszony, és részvéttel belém karolt, mintegy attól tartva, hogy elesem. Kezem fejével és kabátom ujjával törölgettem a szememet, de az idegesség és az elkeseredés gyötrelmes könnyei szakadatlanul csurogtak tovább, látásomat elhomályosítva gördültek végig az arcomon, inggalléromon és kabátomon folytatva útjukat. A szobaasszony óvatosan és anyás gyöngédséggel felvezetett a szobámba, miközben suttogva figyelmeztetett minden lépcsőfokra, hogy meg ne botoljam bennük. Úgy vitt be a biztonságos szobába, akár az anya viszi nyugtalan gyermekét, és együttérzése csak tovább fájdította a szívemet.
     Az ajtón rést hagyva maga is bejött, leült mellém az ágy szélére, hideg kezemet az ő munkától eldurvult kezébe szorította, és kérges tenyerével puhán végigsimította a hajamat. Aztán valami idegen nyelven, halkan, mindenféle szavakat suttogott a fülembe, amiket nem értettem, de gyöngédségük, vigasztalásuk enyhet adó, lágy permetként áradt szét bensőmben. Olyan jó, olyan gyöngéd volt hozzám, hogy lassanként egészen megnyugodtam, és meg tudtam kérni arra, hogy majd reggel ébresszen fel, mert el akarok utazni az első vonattal.
     Szomorúan, és ahogyan akkor láttam, csalódottan nézett rám, de nem próbált lebeszélni szándékomról, csak bólintott, hogy megértette. Amint megnyugodtam, a kudarcom csak még terhesebbé tette a jelenlétét. Ezt ő is észrevette, arcáról eltűnt az álom pírja, újra sovány és bánatos lett, suttogva jó éjszakát kívánt, és kiment a szobámból.
     Megnéztem a tükörben az arcomat. Feszült vonásaimat gyulladásban lévő bőröm, kócos hajam és borostás állam még jobban kiemelte. Jobban gyűlöltem ezt a látványt, mint bármi mást a világon, és azt kérdeztem magamtól: hát lehet, hogy most már ilyen leszek? Mert a tükörből egy várakozásaiban csalódott kéjenc és alkoholista meredt rám, akinek vonásaiból ki lehetett olvasni a kezdődő összeomlás jeleit.
     Idáig jutottam tehát, és csak hálás lehettem a sorsnak, hogy időben felnyílt a szemem, és még visszafordulhattam a szakadék széléről. Még nem voltam elveszve, és akaraterőm megfeszítésével még felépíthettem valamit a romokból. De csak egyetlen lehetséges megoldás maradt számomra. Még mindig könnyekkel a szememben berakosgattam kevéske holmimat a bőröndömbe.
     Még több óra volt a vonat indulásáig, ezért levetkőztem, és befeküdtem az ágyba, bár jól tudtam, hogy képtelen leszek lehunyni a szememet. Az egyre erősödő reggeli fényben kínzó ürességet éreztem a szívem táján, és egyre világosabban és ijesztőbben rajzolódott ki előttem annak az útnak a veszélyessége, amelyre gyengeségből már ráléptem. Olyan volt az egész, mintha egy magas hegyről elém táruló látványt néztem volna kívülálló megfigyelőként.
     
     Minden már akkor elkezdődött, amikor októberben Párizsba érkeztem, és egyszerre mámoros örömmel töltött el, hogy senki nem ellenőrzi, merre járok és mit teszek. Naiv módon bízva erkölcsi felelősségérzetem erejében, egyre inkább hagytam, hogy elragadjon az ár. Hiszen abban a vidám nagyvárosban minden arra volt jó, hogy apránként aláássa az ember ellenálló képességét: a franciák élénk gesztusai, a hangos beszéd, a kivilágított kávéházak sora a bulvárokon, de maga a nyelv is, amely könnyelmű csapongásaival olyan készségesen hajlott a kétértelműségek felé, s amely az erkölcsi szempontból legelítélhetőbb gondolatokat is a szemfényvesztő ártatlanság ruhájába tudta öltöztetni.
     Az új környezet, minden csábításával, és a szabadság csalóka illúziója kétségtelenül olyan erőket szabadítottak fel bennem, melyekről addig magamnak sem volt tudomásom. Ám a sikerérzés és az ebből fakadó veszélyes magabiztosság következtében eltávolodtam azoktól a szokásoktól, amelyekhez korábban kötődtem, s amelyek a szabályos és tisztes élet biztos alapját képezik.
     Kicsi, szinte alig észlelhető eltévelyedésekkel kezdődött minden. Ám nemsokára már kíváncsi rokonszenvvel szemléltem, hogyan csókolóznak a párok az utcán, és így néztem a színes meztelen fotókat is a képeslapok borítóján. Odáig süllyedtem, hogy válaszoltam, ha az utcasarkon ismeretlen nők megszólítottak, s ami a legrosszabb, engedtem az ital kísértésének, hiszen minden este rendszeresen megittam abból az úgymond ártatlan sörből egy pohárral.
     Így aztán már teljesen megértem arra, hogy besétáljak a kelepcébe, amit az a romlott lány állított nekem. Ezért homályosult el a látásom annyira, hogy kész voltam bármilyen esztelenségre, talán még arra is, hogy alantas nemi vágyam kielégítéséért egész jövőmet tönkretegyem. Hogy mi lett belőlem, azt jól láthattam a tükörben.
     Idáig jutva gondolataimban arcom a párnába fúrtam, mintegy eltemetkezve önutálatom sötét mélységeibe. Alighanem elaludtam, mert a szobaasszony óvatos kopogására ébredtem,
     Úgy éreztem mintha valami ingoványból ólomsúllyal vonszolódnék kifelé. Reggeli kávémat hozta tálcán a számlával együtt, de köszönésében már nyoma sem volt a korábbi derűnek. Bánatos szemét fürkészőn jártatta rajtam, s én úgy éreztem, hogy a hajam tövéig elpirulok. Önkéntelenül kerültem tekintetét, és a falon függő bekeretezett, színes képen anyja ölében a kisdedet újra lilának láttam, s ez olyan volt, akár valami testet öltött rossz lelkiismeret.
     Utoljára ettem Bretagne szürke, likacsos kenyerét, de az ízét már nem éreztem, és amint ránéztem a vajra, émelygés fogott el. Úgy tetszett, fel tudom fogni, mit érezhetett az első ember, amikor megkóstolta a jó és a rossz tudás fájának gyümölcsét. A nappali fény vakította a szememet, a virágok elveszítették színüket, az ég kékje kifakult. A létezés öröme helyett morc kötekedni vágyás hatalmasodott el rajtam, semmi sem tetszett, ami elém tárult.
     Már sietnem kellett az állomásra. A folyosón búcsúzóul megszorítottam a szobaasszony kezét, s bár a tekintetét szégyenkezve kerültem, kedvességéért valami halvány hálát is éreztem iránta. Kifizettem a számlámat, és elmentem, hogy soha többé ne térjek vissza arra a helyre.
     Mert ha visszatérnék, ahogyan olykor gyenge pillanataimban felmerült bennem, úgysem látnám már olyannak, mint akkor láttam. A házak túl kicsik és kopottak lennének, a szálloda túl lármás és kényelmetlen, a strand zsúfolt és gazos. Séta közben túlságosan izzadnék, a szokatlan étel miatt szívdobogásom és gyomorpanaszaim lennének, és nem találnám meg többé fiatalságomat sem, amelynek tüze oly rövid ideig lobogott.
     Nem kételkedem amaz erkölcsi ellenhatás brutális őszinteségében, amely oly hirtelen véget vetett későn jött ifjúságomnak, ám az évek és a tapasztalatok minden bizonnyal csökkentették jámbor buzgóságomat, mert miközben e sorokat papírra vetem, nemegyszer eltűnődöm, vajon mi is történt volna, ha az az ellenhatás nem olyan hirtelen és nem olyan vadul jelentkezik. Bizonyos fokig van Brooklyn úr genever-jére is haragszom, mert olyan félelmetes volt a hatása, hogy attól tartok, egyfajta deus ex machina szerepet játszott annak a végzetes éjszakának az eseményeiben.
     Mégis így van ez jól. Mert hiszen mindezt mély titok gyanánt őriztem meg emlékezetemben, eleinte a szégyen és az önmegvetés súlya alatt, később azonban, ahogy az évek higgadttá tettek, befedték a tátongó szakadékokat, növelték a távolságot, nagyon is igéző, legszívesebben azt mondanám, bűnösen édes emlék gyanánt, amelynek most végre méltó helyet biztosíthattam. Mert írás közben végleg megszabadultam az általa okozott lelki krízistől, és most szenvedély nélkül vizsgálhatom, akár egy illatát rég elveszített hártyavékony virágot, mely egy könyv gyűrött lapjai közül kerül élő.
     Egy bizonyos: ez a rövidke kaland döntő módon hatott egész fejlődésemre, mígnem a szervezetem aztán könyörületesen tokba nem zárta a golyót, és el nem különítette a testemtől. Most, hogy ezt leírtam, tökéletesen értem, mi az igazi oka annak, hogy morc és bizalmatlan vagyok általában a nőkkel.
     Emlékeim e kis könyvét ideges, zaklatott állapotban, leverten kezdtem írni, ám nyugodtan és végre jó hangulatban fejezem be. Azt is mondhatom, hogy e rövid idő alatt az írás örömét éreztem.
     Alighanem néhány szóval meg kell még emlékeznem életem további alakulásáról. Harmadosztályú kemény ülésen, kényelmetlen zötyögés után érkeztem vissza Párizsba. A francia föld mosolygó vidékei és puha dombjai elrejtőztek előlem; a romlást hozó szőlőhegyeket mély erkölcsi felháborodással méregettem.
     Mire Párizsba értem, késő este volt. Gyűlöltem az augusztusi este minden fényét, minden halk nevetést, minden vidám emberi hangot. Beletemetkeztem a munkámba. Nehéz volt elviselni azt az időt, az utcák forró lehelete égette az arcom, a nap hevétől megpuhult aszfaltba belesüppedt a cipőm sarka. Szigorú életrendet állítottam össze magamnak, reggel és este zuhanyozással zaboláztam lázadozó testemet, de ez sem csillapított, mert a víz túlságosan meleg volt.
     Noha már nem tudtam érte különösebben lelkesedni, befejeztem a munkámat is, és kínzó honvágytól betegen érkeztem haza. Ideges és mogorva voltam magamhoz és másokhoz is. Az olvasófülke, a levéltárak és a könyvtár könyvespolcainak gyűrűje évről évre szűkült körülöttem. Talán a lelkem is lassan meszesedni kezdett, akár a testem a túl kevés mozgástól és a túl sok evéstől. Most döbbenek rá, hogy képmutatón, kéregető koldusként ácsorgok önmagam előtt, mint az evés után még cukorért kuncsorgó kutya. Sietek is megjegyezni, hogy teljesen tisztában vagyok írásom értékével, és kész vagyok kiállni érte, ha kollégáim egyszer megfeledkeznek róla. Legjobb, ha a novemberi első hóval fejezem be históriámat, azon az őszön, amikor épp egy év telt el azóta, hogy elindultam a tanulmányútra.
     Ideiglenes lakásomból éppen az egyetemre igyekeztem. A Lovagterem melletti régi parkon át vezetett az utam, s a frissen hullott reggeli hó vékony lepellel borította be a fekete földet. Hűvös illatát érezve megtorpantam, mert a friss hóból Fine van Brooklyn pajkos arca tekintett rám. Kíméletlenül, ingerlőn csapta meg orromat hajának és napsütötte bőrének illata. Oly félelmetesen élénk volt ez a fantáziakép, hogy az első hó láttán ébredt szomorkás hangulatban önkéntelenül is arra gondoltam, hogy nyilván ugyanabban a pillanatban ő is rám gondolt vagy nevetve említette a nevem valahol egy holland kisváros meleg szobájában.
     Csodálkozva vettem tudomásul, hogy sem megvetést, sem haragot nem érzek iránta. Múlt az idő, és én első sikerem felé közeledtem, a siker felé, mely minden űrt betölt, befedi a sírokat, meggyógyítja a sebeket. Elszállt a haragom, és döbbenten éreztem, hogy valami gyöngédség sarjadzik *bennem. Az első hó befedte szívemet is, de-a szerelem még mindig ott lappangott valószerűtlenül a hó alatt. Most feléledt. Feléledt annak a puszta gondolatára, hogy valahol egy idegen országban ő egy tünékény pillanatban kimondta a nevemet. Beletapostam a hóba, hadd fedjen el újra mindent, és folytattam utamat az egyetem felé.
     Fine van Brooklyn, te gonosz, romlott leányzó! Ha most találkoznék veled, és te olyan lennél, mint akkor, kíméletlenül megcibálnám a füledet, és atyáskodón rávernék formás hátsó feledre. De… tán még akkor is kerülném mélykék szemed fénysugarát.
     
     
     
     

      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      
      EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST
      FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ
      
      
      
      SZEDTE AZ SZBÉ BT.
      NYOMTA A REÁLSZISZTÉMA DABASI NYOMDA RT.
      FELELŐS VEZETŐ
      DR. HALL GÉZA VEZÉRIGAZGATÓ
      
      
      KÉSZÜLT DABASON, 1999-BEN (99-0450)
      
      A SZÖVEGET AZ EREDETIVEL ÖSSZEVETETTE
      SZOPORI NAGY LAJOS
      FELELŐS SZERKESZTŐ PETRIKOVITS JULIANNA
      
      A KÖTETET TERVEZTE SZ. BODNÁR ÉVA
      MŰSZAKI VEZETŐ NÉVERY TIBOR
      
      KÉSZÜLT 5,4 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN
      ISBN 963 07 6498 9
      
      EZ A KÖTET A FŰZFŐI PAPÍR RT.
      90 G 1,8 VOL FÜZFŐPRESS PAPÍRJÁRA
      KÉSZÜLT.