Három mese

EGY JÁMBOR LÉLEK

1

Félszázadon keresztül irigykedtek a pont l'évêque-i hölgyek Aubainnéra szolgálója Félicité miatt.

Évi száz frank bérért főzött, takarított, varrt, mosott, vasalt, tudott a lóval bánni, baromfit hizlalt, vajat köpült és híven ragaszkodott úrnőjéhez - aki pedig nem volt kellemes egyéniség.

Férje, egy szép fiú, akinek nem volt vagyona, az 1809-ik év elején meghalt és két apró gyereket, meg egy csomó adósságot hagyott rá.

Aubainné ekkor eladta fekvőségeit a gefosses-i és touques-i két tanyán kívül, melyek legföljebb ötezer frankot hoztak, kiköltözött a melainebeli házból a vásártér mögé egy szerényebb házba, amelyet még az ősei szereztek.

Ez a palatetős ház egy utca és egy sikátor között állott, mely a folyóra torkollott. A szobákban meg lehetett botlani a hepehupás padlón. Keskeny pitvar választotta el a "terem"-től, ahol Aubainné naphosszat az ablak mellett üldögélt egy nádfonatú karosszékben. A fehérre festett falburkolat mentén nyolc mahagóni szék sorakozott. Egy barométer alatt vén zongora görnyedezett, dobozok és kartonok gúlába rakott tömege alatt. Egy-egy hímzett pásztorleány szegte a XV. Lajos stílusú sárga kandallót. A középen álló falióra Vesta-templomot ábrázolt; - az egész lakás kissé dohosszagú volt, mert a padló alacsonyabban feküdt, mint a kert.

Az emeleten az első szoba az "asszonyság" tágas hálószobája volt, halvány virágos kárpittal borítva és a falon egy arckép: az úr, mint arszlán. Ebből egy kisebb szoba nyílt, itt két ágyacska látszott, derékaljak nélkül. Ezután következett a mindig csukott szalon, tele huzatos bútorokkal. Innen egy folyosó a dolgozó szobákba vitt; könyvek és irományok töltötték meg a könyves polcot, amely három oldalról fogta körül a nagy ébenfa íróasztalt. Mögötte a két falmezőt teljesen eltakarták a tollrajzok, vízfestmények és Audran-féle metszetek jobb időnek és odahalt fényűzésnek emlékei.

Félicité padlásszobáját, mely a rétekre nézett, csapóablak világította meg.

Már hajnalban fölkelt, hogy a misét el ne mulassza, estig szakadatlanul dolgozott, mikor aztán megvoltak a vacsorával, elmosogatott, gondosan bezárta az ajtót és fahasábokat dugott a hamuba, elaludt a tűzhely előtt, olvasójával a kezében. Nem volt nálánál konokabb alkudozó a piacon; ami pedig a tisztaságot illette, fényesre súrolt serpenyőivel kétségbeejtette a többi cselédlányt. Takarékos volt, lassú evő, felcsipegetett az asztalról minden morzsát, abból az ő számára sütött tizenkét fontos kenyérből, amely húsz napig tartott.

Télen-nyáron hátul megtűzött babos kendőt hordott, haját főkötő takarta, szürke harisnyát és piros szoknyát viselt, ujjasa fölött pedig melles kötényt, mint a kórházi ápolónők.

Arca sovány volt, a hangja éles. Huszonöt éves korában negyvenre becsülték. Ötven éven felül már nem lehetett meghatározni életkorát. Nagy csendességével, merev testtartásával és kimért mozdulataival, mozgó fabábhoz hasonlított, mely gépezetre jár.

2

Úgy mint másnak, neki is megvolt a szerelmi története.

Apja, aki kőműves volt, egy állványról leestében agyonzúzta magát. Azután anyja is meghalt, nővérei szétszóródtak, egy földműves vette magához és már kicsi korában tehenek őrzésére fogta. Didergett rongyaiban, hasra feküdve itta a pocsolyavizet, semmiért verést kapott s végül elkergették, mert eltűnt harminc sou, amit nem ő lopott el. Másik tanyára szegődött, ahol a baromfit bízták gondjaira, s mert tetszett a gazdáinak, a többiek irígykedtek reá.

Egy augusztusi este (akkor tizennyolc éves volt), a többiek magukkal vitték a collevillei vásárra. Mindjárt elszédült; a cimbalmosok zenebonája, a fények a lombok között, a ruhák tarka színei, csipkék, arany keresztek, az egész ugrándozó sokaság elkábították. Szerényen félrevonult, amikor egy gazdagon öltözött fiatalember, aki egy taliga rúdjára könyökölve pipázgatott, odalépett hozzá és táncra kérte. Almabort, kávét, mézeskalácsot fizetett, selyemkendőt vett neki, s azt gondolva, hogy a leány elérti, fölajánlotta, hogy haza kíséri. Egy zabföld szélén durván rávetette magát. Félicité megijedt és sikoltozni kezdett. A legény eloldalgott.

Egy másik este a beaumonti országúton nagy, lomha szénásszekér mellett akart elmenni és mikor szoknyája a kerékhez súrolódott, megismerte Theodoret. Ez nyugodtan megszólította s azt mondta, mindent meg kell bocsátania, mert csak "az ital okozta".

Félicité nem tudta, mit feleljen és szeretett volna elszaladni.

Aztán rögtön az aratásról kezdett beszélni és a község előljáróiról; apja ugyanis Collevilleból az exoto-i tanyára költözködött és így most ők szomszédok lettek. - Ah! - mondta Félicité.

A legény hozzátette, hogy meg akarják házasítani. Neki azonban nem sietős, vár, amíg kedvére való akad. Félicité lesütötte a szemét. Erre megkérdezte, gondolt-e már házasságra? Félicité mosolyogva felelt, hogy nem való így tréfálni. - Isten uccse nem tréfálok! - és balkarjával átfogta a leány derekát; Félicitét az ölelés tartotta fenn lábon; meglassították lépteiket. A szél langyos volt, a csillagok ragyogtak, az óriási rakás széna előttük rengett a sötétben és a négy ló vontatottan lépkedve verte föl a port. Majd parancs nélkül befordultak jobbra. A legény még egyszer megcsókolta. Félicité eltűnt a homályban.

A következő héten Theodore többször kapott találkozót a leánytól.

Udvar végében, fal tövében, magányos fa alatt találkoztak. Félicité nem volt olyan értelemben ártatlan, mint az úri kisasszonyok, mert az állatok kitanították; de esze és ösztönszerű becsületessége megóvta a bukástól. Ellenállása felkorbácsolta Theodore vágyát és hogy ezt kielégíthesse (vagy talán őszinte szívvel), házasságot ígért neki. Félicité tétovázott, hogy higgyen-e. A legény nagyban fogadkozott.

Nemsokára keserves dolgot vallott be; szülei tavaly helyettest állítottak, de azért bármely nap kaphat behívót és borzadott a szolgálattól. Gyávaságát Félicité szerelmi bizonyságnak vette és még jobban beleszeretett.

Éjszaka kiszökött a házból, találkára sietett, ahol Theodore félelmével és könyörgéseivel gyötörte.

A legény végül kijelentette, hogy maga megy a községházára felvilágosításért és rákövetkező vasárnap közli vele az eredményt, tizenegy óra és éjfél között.

A kitűzött időben Félicité rohant a kedveséhez.

Helyette egyik barátját találta ott.

Ez tudatta vele, hogy nem láthatja viszont Theodoret, aki, hogy be ne sorozzák, feleségül vett egy gazdag öregasszonyt, Mme Lehoussais-t Touquesből.

Fájdalma szertelen volt. A földre vetette magát, sikongatott, a jó Istent hívogatta és ott nyögött egyes-egyedül a mezőn, míg föltűnt a nap. Akkor visszament a tanyára s kijelentette, hogy nem marad tovább; a hónap végén, miután bérét megkapta, minden cókmókját egy kendőbe kötötte és elment Pont l'évêquebe.

A fogadó előtt megszólított egy özvegyi főkötős úriasszonyt, aki éppen szakácsnőt keresett. A fiatal leány nem sokat tudott, de olyan igyekvőnek és igénytelennek mutatkozott, hogy Aubainné végre így szólt hozzá: No nem bánom, felfogadlak. Negyedóra múlva Félicité már elhelyezkedett Aubainné házában.

Eleinte valóságos remegésben élt, a "házi szokások" és "az úr emléke" miatt, de főképpen Paul-t és Virginie-t bámulta, akik közül az egyik hét, a másik alig négy esztendős volt, és úgy tetszett neki, mintha ezeket valami drága matériából gyúrták volna; hátán hordozta őket, mint a ló, és nagyon elkeseredett, mikor Aubainné megtiltotta, hogy minduntalan csókolgassa őket. Mindamellett boldognak érezte magát. Szomorúsága fölengedett a nyájas környezetben.

A ház barátai minden csütörtökön eljöttek egy játszma bosztonra. Félicité előre kikészítette a kártyákat és a lábmelegítőket. A vendégek pontban nyolc órakor érkeztek és tizenegy óra előtt távoztak.

A zsibárus, aki ott lakott az akácsoron, minden hétfőn reggel kirakta az ócskavasakat a földre. A várost lassanként zsibongás töltötte meg, melyben összefolyt a lovak nyerítése, a bárányok bégetése, a disznók röfögése és a kocsik zörgése.

Délfelé, mikor legjavában állt a vásár, magas termetű öreg paraszt jelent meg a küszöbön, hátracsapott sapkája alatt horgos orrával - Robelin, a gefosse-i árendás. Nemsokára utána beállított Liébard, a touques-i bérlő, pirosképű, gömbölyű kis ember, aki szürke zekét és sarkantyús bakancsot hordott. Mind a ketten tyúkokat és sajtot kínálgattak megvételre földesasszonyuknak. Félicité következetesen kijátszotta turpisságaikat s a parasztok ezért mindig elismeréssel voltak iránta, mikor távoztak.

Egész rendszertelenül látogatta Aubainnét egyik nagybátyja, Gremanville márki, aki, miután elmulatta vagyonát, Falaise-ben éldegélt megmaradt utolsó darab földjén. Mindig ebédidőben jelentkezett csúf uszkárával, amely mancsaival minden bútort bemocskolt. Bárhogy igyekezett is főúrnak látszani, egészen addig, hogy minden alkalommal megemelte a kalapját, valahányszor azt mondta: "megboldogult atyám", a szokás erőt vett rajta, nekiesett az italnak, egyik poharat töltötte a másik után és megeresztett néhány malacságot. Félicité udvariasan kituszkolta. - Elég lesz már, monsieur de Gremanville! Viszontlátásra! - mondta és bezárta az ajtót.

Annál nagyobb örömmel nyitotta ki Bourais úrnak, a volt esküdtnek. Kopasz feje és fehér nyakravalója, csipkés ingfodra, bő, barna redingotja és kerek kézmozdulata, mellyel a tubákot felcsípte, - Bourais úr egész mivolta azzal az izgalommal töltötte el, amit rendkívüli emberek látására érzünk.

Minthogy ő kezelte az "asszonyság" vagyonát, időnként bezárkózott vele az "úr" dolgozószobájába, ahol órák hosszat maradtak együtt. Bourais úr folyton remegett, hogy hírbe hozzák az asszonnyal, igen nagy tiszteletben tartotta a hatóságokat. Hogy a gyermekeket szórakoztatóan tanítsa, képekben ábrázolt földrajzot ajándékozott nekik. A képek különböző jeleneteket mutattak be a világ minden tájáról, tollkoronás emberevőket, kisasszonyt rabló majmot, beduinokat a sivatagban, szigonytvető bálnahalászokat stb.

Paul megmagyarázta Félicitének a metszeteket. A leánynak ebből állt egész tudományos nevelése.

A gyermekeket Guyot tanította, egy szegény éhenkórász községi irnok, aki a tollkését csizmája szárához fente és híres volt szép kézírásáról.

Ha szép idő volt, már korán kisétáltak a gefosse-i tanyára.

Az udvar lejtős volt, közepén állott a ház és a messzeségben nagy szürke foltnak látszott a tenger.

Félicité hideg hússzeleteket szedett ki a szalmakosárból és megreggeliztek egy helyiségben, amely a tejeskamrából nyílt. Egyetlen visszamaradt része volt ez egy mulató kastélynak, amely már elporlott. A kárpit foszlányai libegtek a léghuzatban. Aubainné lehajtotta fejét, úgy ránehezedtek az emlékek; a gyermekek nem mertek többé szólani.

- Játsszatok! - mondotta, mire eloldalogtak.

Paul fölmászott a padlásra, madarakat fogdosott, köveket gurított az úsztatón és bottal ütögette a nagy hordókat, melyek úgy szóltak, mint a dobok.

Virginie a házinyulakat etette, nekiesett a búzavirágoknak és fürge lábacskái fölfedték csipkés kis nadrágját.

Egy őszi este a réten át tértek haza. Az újhold megvilágította az égboltozat egy részét s a Touques kanyarulatai fölött fátyolszerű köd lebegett. A fűben heverő ökrök nyugodtan nézték a négy elhaladó alakot. Mikor a harmadik legelőhöz értek, néhány ökör feltápászkodott és karéjban megállt előttük. - Ne féljenek! - mondta Félicité és valami együgyű dalt dúdolva hátára csapott az egyiknek, amelyik hozzá legközelebb állott; az ökör megfordult, a többi ment utána. De mikor a következő legelőn jártak, rettenetes bőgés hangzott fel. Egy bika volt, amelyet a köd eltakart előlük. Az állat a két nőnek tartott. Aubainné futásnak eredt.

- Nem! Nem! - ne szaladjunk! De ők még jobban szaladtak és hátuk mögött egyre közelebbről hallatszott a bika hangos zihálása. Patái úgy dobogtak a füvön, mint a kalapácsütés, most már aztán vágtatott! Félicité megfordult, göröngyöket kapott fel és a bika szeme közé vagdosta. Az állat behúzta a fejét, szarvait előre szegte és dühében remegve irtózatosan bömbölt. Aubainné már a legelő szélén volt a két kis gyerekkel és kétségbeesetten igyekezett feljutni a gátra. Félicité folytonosan hátrált, közben füves földdel hajigálta a bikát - úgy, hogy az belekáprázott - és egyre azt kiabálta:

- Siessenek! Siessenek!

Aubainné lemászott az árokba, föltaszigálta Virginie-t, azután Paul-t, több ízben elbukott, amint próbált felkapaszkodni a gátra és hála elszántságának, fel is jutott.

A bika egy deszkakerítésnek szorította Félicitét, tajtékot fújt a leány arcába, még egy pillanat és feldöfi a szarvával. Félicité még idejekorán besiklott két léc közé s a behemót állat zavarodottan megtorpant.

Ez az esemény évekig közbeszéd tárgya volt Pont l'évêqueben. Félicité nem büszkélkedett a tettével, eszébe se jutott, hogy hőstett volt, amit véghezvitt.

Virginie teljesen lefoglalta; a kisleány nagy ijedelem után ideges rohamokat kapott és Poupart, az orvos a trouville-i tengeri fürdőbe küldte.

A fürdőhely akkortájt néptelen volt. Aubainné értesüléseket szerzett, tanácsot kért Bouraistól és nagy előkészületeket tett, mintha hosszú útra kelne.

Poggyászukat előző este elvitette Liébard a targoncáján. Másnap odahozott két lovat, egyet női nyereggel, amelynek bársony párnája volt; a másik ló hátán összecsavart köpönyeg volt, amelyre rá lehetett ülni. Aubainné beült, Liébard mögé, Félicité ölbe vette Virginie-t s Paul felszállt a Lechaptois úr szamarára, amelyet csak úgy kaptak kölcsön, hogy nagyon vigyáznak rája.

Az út oly rossz volt, hogy beletelt két óra, amíg a nyolc kilométert megtették. A lovak bokáig gázoltak a sárban és erősen rángatták magukat, hogy kilábaljanak belőle; hol megbotlottak a kerékvágásban, hol meg ugraniok kellett. A Liébard kancája bizonyos helyeken hirtelen megállt; az öreg türelemmel várt, amíg újra elindul és az út mentén elterülő földek gazdáiról történteket mesélt, amelyekhez erkölcsi elmélkedéseket fűzött. Így Touquesban, mikor a falu közepén, körül futtatott ablakok mellett haladtak el, vállvonogatva mondta: - Bizonyos Lehoussainné, aki hozzá mehetett volna egy fiatal legényhez... A többit már nem hallotta Félicité. A lovak ügetni kezdtek, a szamár nekiiramodott és valamennyien befordultak egy mezei útra; a sorompó felhúzódott, előtermett két suhanc és a trágyadomb mellett elhaladva épp a küszöbnél leszálltak.

Liébard anyó földesasszonya láttára nem tudott hová lenni örömében. Vesepecsenyét, hurkát, kolbászt, sült csirkét, pezsgő almabort, gyümölcstortát és befőtt szilvát rakott elébük és hozzá szépeket mondott az asszonyságnak, hogy szemlátomást a legjobb egészségben van, a kisasszonykának, hogy "csodaszép" lett, Paul úrfinak, hogy bámulatosan megerősödött, nem feledkezve meg a megboldogult nagyszülőkről, akikre jól emlékeznek a Liébardok, mert már több ivadékát szolgálták a családnak. E tanyán rajta volt a vénség, akárcsak a gazdáin. A tető gerendázatát megrágta a szú, a falak feketéllettek a füsttől, az ablaktáblák szürkék voltak a portól. Egy tölgyfa pohárszéken különféle házieszközök, bögrék, tányérok, cintálak, farkasfogók, birka elkampolók állottak; egy óriási vizipuska megnevettette a gyerekeket. Mind a három udvaron, minden fa tövében gomba nőtt s az ágakon fagyöngycsomó. Néhányat földhöz vert a szél. De a törzsük újra gyökeret eresztett; és valamennyi görnyedezett a sok almától. A szalmatetők, melyek barna bársonyszínűek voltak és nem egyforma vastagok, a legnagyobb szélviharokat is kiállották. De a kocsiszín mégis beomlott. Aubainné megígérte, hogy intézkedni fog és meghagyta, hogy újra szerszámozzák föl az igásokat.

Még félórába telt, amíg Trouvilleba értek. A kis karaván leszállt és átgyalogolt az Écorores-on, egy kiszögellő sziklaháton a halászbárkák fölött; három perc múlva véget ért a sziklapart és beléptek Dávid anyóhoz, az Arany bárány udvarába.

Virginie már az első napok után kissé magához tért, hála a levegőváltozásnak és a jó fürdőknek. Fürdőruha híján, ingben fürdött Aubainné s a szolgálója öltöztette fel egy kis vámőrházban, melyet a fürdőzők használtak.

Délután elsétáltak a "Fekete Sziklák"-on túl a hennequevillei oldalon. Az ösvény eleinte dombos területen vitt föl, melynek pázsitja olyan volt, mint a parkoké, aztán fölért egy fennsíkra, ahol legelők és szántóföldek váltakoztak. Az út szélén áfonyabokrok között boróka nőtt; itt-ott egy elhalt nagy fa ágai kuszán rajzolódtak az ég kékjére.

Majdnem mindig letelepedtek egy réten, amelyből balra Deauville, jobbra le Havre feküdt, előtte pedig a nyilt tenger.

A tenger napfényben csillogott, felszíne tükörsíma volt és oly nyugodt, hogy morajlása alig hallatszott; láthatatlan verebek csiripeltek és az egészre ráborult a rengeteg égbolt. Aubainné a földön ülve varrásán dolgozott, Virginie mellette nádat font; Félicité levendulavirágokat tépdesett; Paul unta magát és tovább akart menni.

Máskor kompon átkeltek a Touqueson és elmentek kagylót szedni. Az apály tengeri csikókat, meduzákat hagyott hátra és a gyerekek futottak a hullámtajték után, amelyet odasodort a szél.

A bágyadt hullámok a homokra verődve görögtek végig az egész part hosszában. A part beleveszett a messzeségbe, de a száraz felől dünék határolták, melyek elválasztották a Marais nevezetű versenypályaszerű nagy térségtől. Ha errefelé sétáltak haza, Trouville a lejtő aljában lépésről-lépésre növekedni látszott és egyenlőtlen házai vidító összevisszaságban bontakoztak ki.

Nagyon meleg napokon nem mozdultak ki a szobájukból. A vakító világosság a szabadban, fénysávokat vont a zsaluk deszkái közé. A faluban semmi zaj. Lent a gyalogjárón senki. A szétterülő csönd növelte a tárgyak nyugalmát. Valahol messze dugacsoló munkások kalapácsai csattogtak a hajók fenekén és a tikkadt szél kátrányszagot hozott magával.

Legnagyobb mulatságuk a bárkák hazatérése volt. Mikor már áthaladtak a bójákon, lebegni kezdtek. A vitorlák kétharmad árbocra ereszkedtek és léggömbalakúvá dagadt elővitorlákkal haladtak tovább, a zajgó hullámok egészen a kikötő közepéig siklottak, ahol egyszerre csak kivetették a horgonyt. A hajó ezután a rakodóparthoz igazodott. A matrózok ficánkoló halakat dobáltak föl a hajó fenekéről; ezekre egy sor kordély várakozott a parton, ahol egy raj pamutfőkötős asszony fölragadta a kosarát és rohant megölelni az emberét.

Egy napon az asszonyok közül valaki megszólította Félicitét; a leány kis idő múlva lelkendezve lépett a szobába. Meglelte egyik testvérét; és Barette Anasztázia férjezett Lerouxné megjelent keblén egy csecsemővel, jobb karján egy másik gyerek, balján pedig egy kis matrózsihederrel, akinek a csípőjén volt a keze és a fülére húzva a sapkája.

Aubainné negyedóra múlva kitessékelte őket.

De csak mindig összetalálkoztak velük a konyha körül, vagy ha sétálni mentek. A férj nem mutatkozott.

Félicité megszerette atyafiait. Takarót, ingeket, kemencét vett nekik; nyilvánvalóan kizsákmányolták. Aubainnét bosszantotta a leány gyengesége, azonkívül nem szenvedhette az öcsike bizalmaskodását, aki tegezte az ő fiát és miután Virginie köhögött és az évad is elmúlt, hazatértek Pont l'évêquebe.

Bourais úr felvilágosította, melyik kollégiumot válassza. A caeni-t tartották legjobbnak. Paul-t útnak indították; a fiú katonásan búcsúzott, boldogan, hogy ezentúl olyan házban fog élni, ahol pajtásai lesznek.

Aubainné beletörődött fia távollétébe, minthogy múlhatatlanul szükséges volt. Virginie egyre ritkábban gondolt rá. Félicité búsult a lármája után. De egy új elfoglaltsága másfelé terelte; karácsonytól kezdve a kisleányt minden nap elkísérte a katekizmusra.

3

A templomajtóban térdet hajtott, azután megindult a magas hajó dupla széksorai között, kinyitotta Aubainné székét, beült és körüljártatta szemeit.

Jobboldalt a fiúk, baloldalt a leányok töltötték meg a kórus üléseit; a plébános a könyvtartó mellett állt; a kórus egyik üvegablaka a Szűzet ábrázolta, midőn a Szentlélek beárnyékolja; egy másikon a gyermek-Jézus előtt térdepelt; és a szentségtartó mögött a hármas oltárkép fájára Szent Mihály volt festve, amint a sárkányt leteríti.

A pap először elmondta röviden a bibliai történetet. Félicité látni vélte a Paradicsomot, a Poklot, Bábel tornyát, a lángban álló városokat, a népek pusztulását, a ledöntött bálványokat és e kábulatból megmaradt benne a magasságos Isten tisztelete és haragjától való félelme. Később sírva fakadt, mikor Krisztus kínszenvedését hallgatta. Miért is feszítették meg, hiszen szerette a kisdedeket, táplálta a sokaságot, meggyógyította a vakokat és jóságában a szegények közt, egy istállóban, az almon akart világra jönni? Vetésről, aratásról, szőlősajtolásról, megannyi ismerős dologról szólt az Evangélium, melyek az ő életében is szerepeltek; az Isten megszentelte őket, mikor lejött a földre és Félicité még jobban megszerette a bárányokat a Bárány szeretete által és a galambokat a Szentlélek kedvéért.

Alakját nehezen tudta elképzelni, mert nem mindíg madár, némelykor tűz volt, máskor meg szél. Talán az ő világossága imbolyog éjszaka az ingovány szélén, az ő lehellete hajtja a felhőket, az ő hangjától szólnak szépen a harangok; és állandó elragadtatásban élvezte a falak hűvösségét és a templom csendjét.

Ami a dogmákat illeti, egy betűt sem értett belőlük, sőt nem is próbálta felfogni az értelmüket. A plébános papolt, a gyerekek felmondták a leckét, ő pedig végezetül elaludt és csak arra ébredt föl, hogy a távozó gyerekek facipői a kőkockákon kopogtak.

Ily módon, hallgatva tanulta meg a katekizmust, miután gyermekkorában elmulasztották vallásra oktatni és ettől fogva elvégezte Virginie összes vallási gyakorlatait, böjtölt, mint ő, és vele ment gyónni. Úrnapján együtt díszítették az oltárt.

Már jóelőre izgatta az első áldozás. Lázba hozta a cipellő, a koszorú, az imakönyv, a kesztyű. Hogy remegett, mikor az anyát öltöztette!

Az egész misén át félelem szorongatta. Bourais urat eltakarta a kórus egyik bolthajtása, de épp szemközt a szűzek nyája fehér koszorújukkal a leeresztett fátyoluk felett úgy festett, mint egy hómező és messziről megismerte az édes csöppséget drága kis nyakáról és komoly tartásáról. Megszólalt a csengettyű. A fejek lekonyultak; csend lett. Az orgona hangjára énekkar és sokaság rázendített az Agnus Dei-re; majd felvonultak a fiúk; és utánuk megindultak a leányok. Lassan, lépésben, összetett kezekkel mentek a fényben úszó oltár elé, letérdepeltek az első lépcsőfokon, sorban egymás után vitték az oltári szentséget és ugyanabban a sorrendben visszatértek a imazsámolyokhoz.

Mikor Virginie-re került a sor, Félicité előrehajolt, hogy láthassa és az igaz szeretet ihlettségében úgy tetszett neki, mintha ő volna az a gyermek, ő viselné ruháját; mikor Virginie kinyitotta száját és lehúnyta szempilláit, Félicitét az ájulás környékezte.

Másnap korán reggel jelentkezett a sekrestyében, hogy a plébános úr áldoztassa meg. Áhítattal gyónt és áldozott, de már nem érezte az előbbi gyönyörűséget.

Aubainné tökéletes hölgyet akart nevelni a leányából; és minthogy Guyot sem angolra, sem pedig zenére nem tudta tanítani, elhatározta, hogy beadja a honfleurs-i Orsolya-szűzekhez.

A leányka nem ellenkezett, Félicité sóhajtozott, mert szívtelennek találta az asszonyságot. Azután eszébe jutott, hogy hátha őneki van igaza. Ezek a dolgok meghaladták belátását.

Végre egy nap rozoga bútoroskocsi állt meg a kapu előtt és kiszállt egy apáca, aki a kisasszonyért jött. Félicité föladogatta a poggyászt a kocsi tetejére, kitanította a kocsist és egy csokor ibolyával, hat üveg befőttet, meg tizenkét körtét rakott a kasba.

Virginie az utolsó pillanatban görcsös sírásban tört ki; átölelte anyját, aki homlokon csókolva biztatta: - No, ugyan, ugyan! bátorság! bátorság! - A hágcsó fölhúzódott s a kocsi elindult.

Aubainnét elhagyta az ereje; barátai, a Lormeau házaspár, Lechaptoisné asszony, azok a Rochefeuille kisasszonyok, de Houppeville úr és Bourais este valamennyien eljöttek hozzá, hogy vigasztalják.

Eleinte nagyon szenvedett leánya távolléte miatt. De háromszor hetenként kapott tőle levelet, a többi napokon maga írt neki, sétált a kertben, olvasgatott és ekkép kitöltötte üres óráit.

Reggelenként Félicité megszokásból benyitott Virginie szobájába és a falakat nézte. Unatkozott, mióta nem fésülhette a haját, nem fűzhette be a topánkáit, nem vethette meg az ágyát, - amióta kedves kis alakját nem láthatta folyvást maga előtt és nem vezethette kézenfogva, mikor sétálni mentek. tétlenségében csipkét próbált horgolni. De nehézkes ujjai közt elszakadt a cérna; mindentől elment a kedve, álmatlan lett; amint mondani szokta: "Ki volt kezdve."

Hogy legyen kivel "szórakoznia", engedelmet kért, hadd fogadhassa unokaöccsét, Viktort.

A fiú mindíg vasárnap, mise után jött, kipirosodott arccal, mezítelen mellel és az útról mezei szagot hozott magával. Félicité rögtön asztalhoz ültette.

Egymással szemközt ülve ebédeltek; Félicité merő takarékosságból alig evett valamit, de a fiút úgy tömte étellel, hogy végül elnyomta az álom. Alighogy vecsernyére megszólalt a harang, fölébresztette, lekefélte nadrágját, megkötötte a nyakkendőjét és anyai büszkeséggel karjára támaszkodva vonult a templomba. Viktor, amint szülei meghagyták, hol egy zacskó porcukrot, hol meg szappant, pálinkát, sőt néha pénzt is, de valamit mindíg elszedett tőle. Ami lyukas holmija volt elvitte hozzá; és Félicité mindent boldogan vállalt, minthogy a fiúnak így újra el kellett jönnie.

Augusztusban az apja beadta a parti hajókra.

A szünidő akkortájt kezdődött. A gyerekek hazaérkezése megvigasztalta. De Paul bogaras lett, Virginie már nem volt abban a korban, hogy tegezhesse, ez feszélyezettséggel járt és ez válaszfalat vont közéjük.

Viktor azonban megfordult Morlaits-ben, Dunkerque-ben és Brighton-ban, mindenik útjáról hozott neki valamit. Első ajándéka gyöngyházdoboz, második kávéscsésze volt; a harmadik pedig egy nagy darab mézeskalácsember. A fiú kiszépült, megemberesedett, már ütögetett a bajusza, becsületes, nyílt szeme volt és tarkójára csapott bőrkalapjával úgy festett, mint egy kis révkalauz. Félicité gyönyörűséggel hallgatta tengerész-szóval kevert történeteit.

Egy hétfői napon - 1819 július 14-e volt, - (ezt a dátumot soha el nem felejtette), Viktor tudatta vele, hogy hosszújáratú hajóra szegődött, harmadnap este a honfleurs-i gyorshajóval a goëlette-jéhez indul, amely rövidesen elhagyja Havret. Talán csak két év mulva kerül haza.

Félicitét lesújtotta az ily hosszú távollét lehetősége; és hogy a fiúnak még egyszer istenhozzádot mondjon, szerdán este, az asszonyság vacsorája után felhúzta a papucsait és hanyatt-homlok rohant a Pont l'évêque-tól négy mérföldnyire fekvő Honfleurig.

Mikor a Kálváriához ért, nem jobbra fordult, hanem balra, a gyalogutakon eltévedt; újra visszatalált, akikkel szóba állt, hajtották, hogy siessen.

Körüljárta a kikötőt, amelyben egymás hátán álltak a hajók, megbotlott a hajókötelekben; majd lába alatt süllyedni kezdett a föld, a lámpák fénye összefolyt és Félicité azt hitte megháborodott, mert lovakat látott az égen.

A rakodópart szélén is lovak nyihogtak a nagy víztől megriadva. Egy komp fölvette őket és átvitte egy hajóra, ahol almaboros hordókon, sajtoskosarakon és liszteszsákokon tolongtak az utasok; tyúkok kotkodácsolása hallatszott, a kapitány káromkodott; a hajócsigára pedig egy matrózfiú könyökölt, akit mindebből nyilván semmi sem érdekelt. Félicité nem ismerte föl és torkaszakadtából kiabálta a nevét: - Viktor! A suhanc fölnézett s a leány feléje rohant, ekkor hirtelen fölhúzták a létrát.

Az asszonyok énekelve vontatták a hajót, amíg mély vízbe ért és kifutott a kikötőből. Bordái recsegtek-ropogtak, orrát nehéz hullámok csapkodták. Vitorlája meglebbent, utas már nem látszott rajta; s a holdfényes tenger ezüstös felszínén fekete foltként bolyongva mindjobban és jobban halványult, tünedezett nyoma veszett.

Hazamenet Félicité megpihent a Kálváriánál és Isten kegyelmébe ajánlotta azt, akit legjobban szeretett. Hosszú ideig mozdulatlanul állva imádkozott. Arca könnyben ázott, szeme a felhőkbe nézett. A város aludt, csak a fináncok sétálgattak; és a zsilip három réséből szünetlenül zuhogott a víz, olyan lármával, mint egy hegyipatak. A zárda órája kettőt ütött.

A várószobát csak reggel nyitják; már pedig megharagszik az asszonyság, hogyha elkésik; így hát visszafordult, ámbár nagyon szerette volna látni a kisebbiket. A fogadóbeli lányok fölriadtak, mikor Pont l'évêque szélére ért.

Azt a szegény kölyköt hónapokig fogják dobálni a tenger hullámai? Félicité ezelőtt soha meg nem ijedt, mikor útra kelt. Bretagneből meg Angliából mindenki visszajön; hanem Amerika, a gyarmatok, meg az Indiák ismeretlen, ködös tartományok voltak, a világ túlsó végén.

Ezután már csak az öccsére gondolt. Ha erősen tűzött a nap, szomorúság gyötörte, ha zivataros volt, villámcsapástól féltette. Ilyenkor a szélre fülelt, amely dörömbölt a kandallóban és zsindelyeket vert le a háztetőről; és szinte látta a fiút, amint hányja-veti a fergeteg és egy törött árboc tetején hever, míg feje fölött összecsap a tajtékzó vízár. Majd előjöttek a képes földrajz emlékei; hol emberevők falták föl, hol az erdei majmok rabolták el; hol pedig haldokolva fetrengett az elhagyott zátonyon. De kínlódásairól soha nem beszélt.

Aubainné éppúgy nyugtalankodott a kislánya miatt. A kedves testvérek úgy találták, hogy a kicsike nagyon buzgó, de kissé gyenge; a legcsekélyebb izgalom leveri a lábáról. Abba kellett hagynia a zongorázást.

Anyja meghatározott időközönként levelet várt a zárdából. Egy reggel azonban nem jött a postás. Aubainné türelmetlenkedett és izgatottan járt-kelt a szobában karosszékétől az ablakig és vissza. Igazán hallatlan! Négy nap óta semmi értesítés.

Félicité a maga bajával akarta vigasztalni és azt találta mondani:

- Lássa, asszonyság, én már félesztendeje nem kaptan hírt.

- Ugyan kitől?

A lány szerényen felelte:

- Ej, hát... az öcsémtől!

- Úgy, az öccsétől! - Aubainné vállat vont és tovább járkált, mintha csak azt mondta volna: Erre igazán nem gondoltam! Különben kisebb gondom is nagyobb ennél! Ki törődik egy rongyos hajóinassal!... Hanem az én leányom... Gondold meg!

Félicitével világ életében durván bántak, de ezt mégis zokon vette az asszonyságtól, aztán elfelejtette.

Nagyon is természetesnek találta, hogy a csöppség miatt elvesztette a fejét.

A két gyermek egyformán kedves volt neki; a szívében egyesítette őket és sorsukat összekapcsolta.

A patikus közölte vele, hogy Viktor hajója Havannába érkezett. Ezt a hírt egyik újságban olvasta.

A szivarok után Félicité azt hitte, hogy Havanna olyan ország, ahol az emberek egyebet se tesznek, csak dohányoznak és Viktor füstfelhőkben bolyong a szerecsenek között. Lehet-e onnét "szükség esetén" szárazföldön hazajönni? Hány mérföldnyire van Pont l'évêque-től?

Felvilágosításért Bourais úrhoz fordult. A volt esküdt elővette az atlaszát és nyomban a hosszúsági fokok magyarázatába kezdett. Mosolyogva öntötte magából a tudományt, mialatt Félicitének tátva maradt a szája. Végül egy hosszúkás föld rongyos szélén valami láthatatlan fekete pontra nyomkodta ceruzáját; ez az, mondta. Félicité a térkép fölé hajolt, szeme káprázott a kusza vonalak színes pókhálójától, de nem lett okosabb. Bourais biztatta, szóljon, mivel nincs megelégedve, erre nekibátorodott és kérte, hogy mutassa meg a házat, amelyikben Viktor lakik. Bourais mind a két karját kitárta, nagyot prüsszentett és csak úgy rengett a nevetéstől; ez a nagy együgyűség fölcsigázta jókedvét; Félicité fel nem foghatta az okát, mikor ő tán arra várt, hogy Viktor képe is oda van pingálva, olyan ostoba volt szegény!

Két héttel utóbb volt, hogy Liébard vásárról jövet, szokása szerint beállított a konyhába és átadott neki egy levelet a sógorától. Minthogy egyikök sem tudott olvasni, Félicité az asszonyához folyamodott.

Aubainné letette a kötését, melyen éppen a szemeket olvasta, felbontotta a levelet, összerázkódott és tompa hangon, mély tekintettel mondta:

- Nagy baj... amit itt írnak... Az öcséd... Meghalt. Több szót nem ejtettek.

Félicité lerogyott egy székbe, feje a falhoz ütődött és lecsukta kivörösödött szempilláit. Majd fejét lehorgasztva, karjait lógatva, mereven bámulva időközönként egyre ezt hajtogatta:

- Szegény gyerek! Szegény gyerek!

Liébard sóhajtozva nézte. Aubainné megremegett.

Fölajánlotta neki, menjen a testvéréhez Trouville-ba.

Félicité csak intett, hogy nem kívánkozik oda. Hallgattak. A derék Liébard úgy vélte, illendő lesz távozni.

Félicité ezután megszólalt:

- Az őnekik semmi!

Feje előrebukott; olykor-olykor gépies mozdulattal fölkapta a hosszú kötőtűket a munkaasztalról.

Asszonyok az udvaron taligát toltak át, víztől csepegő fehérneművel.

Mikor az ablak mögül megpillantotta őket, eszébe jutott a saját nagymosása; tegnap beáztatta, ma kell beráznia és kiszaladt a szobából.

Teknőjét és mosószékét odalent hagyta a Touquesnál. Feltűrte a ruhája ujját, fogta a sujkolót és olyan zajt csapott vele, hogy a szomszéd kertekig elhallatszott. A mező elhagyatott volt, szél fodrozta a folyó vizét; a part aljában hosszú fűszálak borultak a vízre, mint a hullák lebegő hajzata. Visszafojtotta fájdalmát; egészen estig derekasan viselte magát; de a szobájában ráborult a derékaljra, fejét párnájába fúrta, két öklét halántékához nyomta; úgy zokogott.

Hosszú idő mulva magától a Viktor kapitányától hallotta, hogyan halt meg a fiú. Sárgalázban feküdt és halálra köpülyözték a kórházban. Egyszerre négy doktor fogta és pár perc mulva meghalt. A főorvos csak ennyi mondott:

- No, eggyel több!

Szülei mindíg embertelenül bántak vele. Félicité nem óhajtotta látni őket; azok pedig feledékenységből, vagy a szegény emberek konokságából szintén nem mozdultak.

Virginie egyre jobban gyengült.

Kihagyó lélekzete, köhécselése, állandó láza, arcának tüzes foltjai nagyon rosszat jelentettek. Poupart úr provence-i tartózkodást javasolt. Aubainné beleegyezett és rögtön hazahozta volna a leányát a pont l'élvêque-i klíma nélkül.

Megegyezett egy fuvarossal, aki minden kedden elvitte Virginie-t a zárdába. Annak a kertjében van egy emelkedés, ahonnan lehet látni egészen a Szajnáig. Ott lépkedett Virginie a száraz szőlődombon, anyja karjába kapaszkodva. Egyet-egyet hunyorított, ha a nap hirtelen kibújt a felhőkből és tovább nézte a messze fehérlő vitorlákat, meg köröskörül a szemhatárt, a Tancarville-i kastélytól a havre-i világítótoronyig. Kis idő mulva lepihentek a lugasban. Édesanyja egy hordócska kitűnő malagabort vett; és a kisleány kacagott arra a gondolatra, hogy becsíp, de nem ivott két kortynál többet.

Erejét lassan visszanyerte. Az ősz enyhén telt. Félicité megnyugtatta Aubainnét. Egy este azonban, épp hosszabb sétáról tért haza a határból, mikor a Poupart bricskáját pillantotta meg a kapu előtt; őt pedig az előszobában találta. Aubainné a kalapját kötötte fel.

- Add ide a lábzsákot, a pénztárcát, kesztyűt; gyorsabban az Istenért!

Virginie tüdőgyulladást kapott, talán már vége is van.

- Még nincs! - mondta az orvos; és mindketten beültek a kocsiba kavargó hópelyhek között. Közeledett az éjszaka. Hideg volt nagyon.

Félicité a templomba rohant viaszgyertyát gyujtani. Azután szaladt a kocsi után, egy óra mulva utól érte, hátul könnyedén felszökött és a bevágásokba fogódzott, de akkor jutott eszébe, hogy nyitva hagyta a kertajtót. Hátha kirabolják a házat? Erre leugrott a kocsiról.

Másnap már hajnalban fölkereste a doktort. Hazajött, de már kiment a tanyára. Akkor beült a kocsmába abban a hitben, hogy az idegenek levelet hoznak neki. Végtére hajnalban felült a lisieux-i omnibuszra. A zárda egy meredek sikátor végén állott. Feleúton különös hangok ütötték meg a fülét. Lélekharang volt?

- Másvalaki halt meg - gondolta; és nagy lármával zörgetett a kapun.

Percek mulva csoszogás hallatszott, a kapu félig kinyílt és feltűnt egy apáca.

A kedves testvér búsan mondta: - Az imént kiszenvedett.

Ebben a pillanatban a Szent Lénárd harangja újból megszólalt.

Félicité fönt volt a második emeleten.

Már a küszöbön megpillantotta Virginie-t, aki ott feküdt kiterítve, kezei összekulcsolva, szája nyitva, feje hátradől egy fekete kereszt alá, amely hozzá hajlott, a csendes függönyök között, melyek nem voltak olyan sápadtak, mint az ő arca. Aubainné az ágy végére borult és úgy hörgött, mint a haldokló.

Jobboldalt állt a fejedelemasszony. A fiókosszekrényen három égő gyertya, megannyi piros foltnak látszott és az ablakokat befehérítette a köd. Aubainnét kivezették az apácák.

Félicité két éjszakán át nem mozdult a halott mellől. Százszor elmondta ugyanazt az imádságot, szentelt vizet locsolt a paplanra, azután visszaült és a halottat nézte. Az első éjszaka végén észrevette, hogy arca megsárgult, ajkai elkékültek, orra hegyes lett, szemei beestek. Többször megcsókolta azokat a szemeket és nem is csodálkozott volna, ha egyszerre csak kinyíltak volna; a hozzá hasonló lelkek számára a csoda igen közönséges valami. Felöltöztette, ráborította a halotti leplet, fölfektette a ravatalra, fejére koszorút tett, haját lebontotta. Haja szőke volt és korához képest szokatlanul hosszú. Félicité levágott belőle egy vastag fürtöt, felét keblére csúsztatta, eltökélve, hogy soha meg nem válik tőle.

A holttestet Pont l'évêquebe vitték, Aubainné kívánsága szerint, aki csukott hintóban kísérte a halottas kocsit.

Mise után még háromnegyed óráig tartott az út a temetőbe. Legelől Paul ment zokogva. Mögöttük Bourais úr, nyomukban a város előkelőségei, gyászba öltözött asszonyok és Félicité. Öccsére gondolt, akinek nem adhatta meg a végső tisztességet és bánata megkétszereződött, mintha egyszerre mindkettőjök temetésére menne.

Aubainné kétségbeesése határtalan volt.

Először Isten ellen lázadott, igazságtalannak nevezte, amiért elragadta a leányát, mikor ő soha nem tett rosszat és lelkiismerete egészen tiszta! De nem! El kellett volna vinnie a délvidékre. Más orvosok megmentették volna! Vádolta magát, követni akarta a halálba, álmaiban feliszonyodva sikoltozott. Főképpen egy álom gyötörte. Férje matróznak öltözve, hosszú útról érkezett meg és sírva mondotta, hogy felső parancsra eljött Virginie-ért. Aztán sokáig tanakodtak, hogy hol keressenek neki rejtekhelyet.

Egy ízben magából kikelve, berohant a kertből. Az előbb - a helyet is mutatta - megjelentek neki apa és leánya egymás mellett és nem csináltak semmit, csak néztek rája.

Hónapokat töltött a szobájában tétlenül. Félicité a lelkére beszélt; tartogatni kell magát a fiáért és a másikért, hogy emlékezhessék rája.

- Rája? - kérdezte Aubainné mintegy álomból ébredezve.

- Vagy igen! igen! Te nem feledkezel meg róla! - A temetőre célzott, amelytől őt túlzott elővigyázatosságból eltiltották.

Félicité naponta látogatta.

Pontban négy órakor elhagyta az utolsó házsorokat, fölballagott a domboldalon, kinyitotta a vasajtót és Virginie sírja előtt megállt. Rózsaszínű márványoszlopocska volt kőtalapzattal és a tölgyek körülzártak egy kicsi kertet. Az ágyak eltűntek a virágtakaró alatt. Félicité megöntözte a zöldjüket s megforgatta a homokot, letérdepelt, úgy kapálta a földet. Aubainné, mikor végre megnézhette, megkönnyebbült, szinte megvigasztalódott.

Aztán múltak az évek; egyik a másik után és némi változást csupán a nagy ünnepek visszatérése hozott. Húsvét, Kisasszonynapja, Mindenszentek. A házkörüli események határkövet jelentettek, amelyekre később sűrűn hivatkoztak. Így 1825-ben két üveges rendbe hozta az előszobát; 1827-ben leszakadt a tető és majdnem agyonütött egy embert az udvarban. 1828 nyarán az asszonyság megáldozott, Bourais ekkortájt titokzatos módon elmaradt; és sorjában elköltöztek régi ösmerőseik, Guyot, az öreg Liébard, Lechaptoisné, Robelin és Gremanville bácsi, akit már régen megütötte a szél.

Egy este a levélhordó meghozta Pont l'évêquebe a júliusi forradalom hírét. Pár nap mulva új prefektust kaptak báró Larsonnière, volt amerikai konzul személyében. Feleségestől jött és velök volt a sógornője, három kisasszony-leányával. Gyakran látták őket lenge blúzokban a kertjük pázsitján; volt egy szerecsenük meg egy papagájuk. Meglátogatták Aubainnét, aki vissza is adta a látogatást. Valahányszor meglátta őket, - ha még oly messziről is - Félicité szaladt jelenteni az asszonyának. De Aubainnét már csak a fia levelei hozták lázba.

Paul minden foglalkozását félbehagyta, folyton csak a kávéházakat bújta. Anyja kifizette adósságait; erre újakat csinált; és a sóhajok, melyek Aubainnét törték, miközben az ablaknál harisnyát kötött, elértek Félicité füléhez, aki rokkáját pergette a konyhában.

Együtt sétálgattak föl és alá ákácsoron és mindíg Virginie-ről beszélgettek. Találgatták, hogy tetszenék Virginie-nek ez vagy az a dolog és ilyen vagy amolyan alkalommal vajjon mit mondott volna? A kis leány minden apró holmiját a kétágyas szoba faliszekrényében őrizték. Aubainné csak nagyritkán tartott szemlét ottan. Egy nyári délután rászánta magát; molyok röpködtek ki a szekrényből.

Ruhácskái sorban függtek az egyik rekesz alatt, melyben három bábu feküdt, egy kis konyha, a karikája, meg a mosdótála. Szoknyáit, harisnyáit és zsebkendőit is előszedték, kiteregették az ágyakra, mielőtt összehajtották volna. A nap rásütött az elárvult holmikra, kitüntette a foltokat és a test mozgása nyomán támadt ráncokat. Izzó és kék volt a levegő, egy rigó fütyörészett, mintha mély andalgásban lélekzett volna minden. Egy kis kalapot is találtak, hosszúszálú plüsskalap volt, gesztenyeszínű de teljesen összerágta a moly. Félicité magának követelte. Merőn néztek össze és szemük megtelt könnyel, majd az úrnő kitárta karjait, a szolgáló odaborult, összeölelkeztek, megcsókolták egymást; bánatuk fölengedett e csókban, mely egyformává tette őket.

Életükben először történt velük; Aubainné nem volt áradozó természetű. Félicité hálás volt, mint egy jótéteményért és attól kezdve állati rajongással és vallásos rajongással szerette úrnőjét.

Szívének jósága kibontakozott.

Ha menetelő ezred dobpergése hallatszott be az utcáról, kiállt a kapuba egy kancsó almaborral és inni adott a katonáknak. Oltalmába vette a lengyeleket; volt köztük egy, aki megkérte a kezét. De aztán összekaptak; reggel ugyanis hajnali miséről jövet a konyhában találta a vitézt, aki belopódzott és vígan falatozott egy nagy tál ecetes húst.

A lengyelek után Colmiche apó került sorra, egy nagyon öreg ember, akiről azt beszélték, hogy 93-ban rémtetteket művelt. Egy bedőlt disznóólban élt a folyó partján. Az utcagyerekek a fal hasadékán át benézegettek hozzá, kavicsokkal hajigálták, amelyek nyomorúságos betegágyára hullottak, ahol állandó rekedtséggel küszködött, a haja nagyon hosszúra nőtt, szemhéjai gyulladásban voltak s a karján akkora daganata volt, mint a feje. Félicité fehérneműt vitt neki, megpróbálta kitakarítani odúját s arról ábrándozott, hogy a mosókonyhába szállásolja be, anélkül, hogy útjában legyen az asszonyságnak. Amikor a tályog fölfakadt, mindennap kötözte, néha kalácsot vitt neki, kifektette egy szalmakötegre a napba; és a szegény öreg nyöszörögve és remegve, kialudt hangján megköszönte neki, félt attól, hogy elveszti, karját nyújtotta utána, mihelyt távozni látta. Az öreg meghalt; Félicité misét mondatott a lelke üdvösségéért.

Ezen a napon nagy boldogság érte; éppen ebédkor megjelent Larsonnière bárónő szerecsenje, hozta kalitkában a papagájt, a botot, a láncot és a lakatot. A bárónő levélben közölte Aubainnével, hogy az urát prefektussá léptették elő s hogy este utaznak, kérte, hogy tiszteletének jeléül fogadja el tőle emlékbe a madarat.

Félicité képzeletét már régóta foglalkoztatta a papagáj, mert Amerikából jött és ez a név Viktorra emlékeztette olyannyira, hogy kérdezősködött utána a négernél. Sőt egyszer ezt mondotta: Asszonyom volna boldog, ha megkaphatná.

A néger visszamondta ezt úrnőjének, aki úgysem vihette magával s ily módon szabadult meg tőle.

4

Lulunak hívták. Zöld hasa volt, rózsaszínű farka, kék kobakja és aranyszínű nyaka.

De kiállhatatlan szokása volt, hogy a rúdját harapdálta, tollát tépdeste, bepiszkított mindent és vizet fecskendezett a vályujából. Aubainné ráunt és mindörökre Félicitének ajándékozta.

Félicité tanítgatta; nemsokára vígan hadarta: "Szép fiú! Szolgája tekintetes úr! Üdvözlégy Mária!" Az ajtó mellett volt a helye és sokan álmélkodtak, hogy nem hallgat a Lóri névre, amikor minden papagájt Lórinak hívnak. Azt mondták, olyan, mint egy pulyka, mint egy fatuskó. Megannyi tőrdöfés Félicité szívébe! Lulu megfoghatatlanul makacs volt: ha egyszer nézték, egy világért ki nem nyitotta a száját!

Mindamellett kedvelte a társaságot, mert vasárnaponként mikor azok a Rochefeuille kisasszonyok, de Houppeville uraság meg az új ismerősök: Onfroy patikus, Varin úr és Mathieu kapitány náluk kártyáztak, szárnyaival az ablakot verdeste és olyan éktelen ricsajt csapott, hogy odabent egy szót sem lehetett hallani.

Bourais ábrázatát alkalmasint rémítő furcsának találta. Amint meglátta, elkezdett torkaszakadtából kacagni. Harsány hangja bejárta az udvart, a falak visszaverték, a szomszédok az ablakokra tódultak és ők is nevettek; Bourais úr úgy rettegett a madártól, hogy a falhoz lapulva, szemére húzott kalappal leosont a folyóhoz és a kertajtón át ment be hozzájuk; és pillantásai, melyeket a madárra lövelt, nem voltak nyájasnak mondhatók.

A mészároslegény egyszer megcibálta Lulut, mert belekapott a húsoskosarába; a papagáj attól fogva mindíg az ingébe csimpaszkodott. Fabu fenyegetőzött, hogy kitekeri a nyakát, pedig ő tetovált karjai és vastag pofaszakálla ellenére sem volt szívtelen ember. Sőt! Inkább szerette azt a haszontalant, még káromkodásokra is tanította, olyan jó cimborája volt. Félicité elszörnyedt az ilyen beszédektől és Lulut bevitte a konyhába. Láncát lekapcsolta és szabadjára engedte a házban.

Ha leszállt a lépcsőn, csőrét a kőhöz nyomta és fölemelte jobb lábát, azután a balt; Félicité aggódott, hogy e testgyakorlat nem okoz-e szédülést neki? Lulu beteg lett, nem evett és nem beszélt. Daganata támadt a nyelve alatt, amilyent néha a tyúkok kapnak. Félicité meggyógyította úgy, hogy körmével kitépte a vadhúst. Paul úr egyszer vigyázatlanul szemébe fújta a szivarja füstjét; egyszer meg Lormeauné napernyője hegyével ingerelte s a szegény kis jószág beleharapott; végtére meg elveszett.

Félicité letette a fűre, hogy kissé felfrissüljön és egy percre magára hagyta, de mire visszajött, nem lelte a papagájt. Először is a bokrokban kereste, a víz partján, a háztetőn s nem is figyelt asszonyára, aki ezt kiáltotta feléje: - Vigyázz az Istenért! Megbolondultál! - Aztán sorra felkutatta Pont l'évêque kertjeit; megállította a járókelőket. - Kérem szépen, nem látták véletlenül az én papagájomat? Azoknak, akik nem ismerték, leírta a madarat. Egyszerre úgy rémlett neki, hogy a malom mögött, a domb alján valami zöldszínű jószág repked. De a dombtetőn semmi! Egy házaló azt állította, hogy csak az imént látta a papagájt... Simon anyó boltjában. Félicité rohanvást ment oda. Ott meg sem értették, amit mondott. Végre hazakerült, kimerülve, kiszakadt cipőben halálra válva; és a pad közepén ülve, az asszonyság mellett elmondta, hol mindenütt járt, de egyszerre csak könnyű nyomást érzett a vállán. Lulu volt! Hol az ördögben kószált? Bizonyosan a határban csavargott! Nehezen gyógyult fel bajából, azaz, hogy nem is gyógyult föl többé soha.

Meghűtötte magát és torokgyulladást kapott, amihez csakhamar fülfájás szegődött. Három év múlva teljesen megsiketült; és mindíg nagyon hangosan beszélt, még a templomban is.

Ámbár bűnei az egyházkerület minden zugába elmehettek volna, anélkül, hogy ő szégyenbe kerülhetett s mások megütköztek volna rajta, a plébános úr illendőnek tartotta, hogy azontúl csak a sekrestyében gyóntassa meg.

A fülzúgásoktól végkép megzavarodott. Úrnője sűrűn mondta: Uramisten! milyen ostoba vagy te! Mire azt felelte: - Igenis asszonyság - és keresgélni kezdett valamit körülötte.

Kicsiny gondolatköre még szűkebbre szorult; már a harangok se zúgtak, az ökörbőgés is megszűnt. Csupa néma kísértet járt-kelt körülötte. Csak egy zörej jutott el a füléhez; a papagáj hangja.

Hogy szórakoztassa, Lulu utánozta a pecsenyeforgató sercegést, a halaskofák átható kiáltásait, a szemben lakó asztalos fűrészelését; és ha csengettek, Aubainnét utánozta. - Félicité! ajtót nyiss! ajtót nyiss!

Hosszas párbeszédeik voltak egymással. A papagáj három mondatból álló tudományát kerepelte naphosszat, ő pedig összefüggéstelen szavakat felelgetett, de azokban egész lelkét kiöntötte. Magányában Lulu majdnem a fia volt, a szeretője. Ujjain mászkált, ajkait harapdálta, vállkendőjét cibálta; és minthogy Félicité fejét lehajtotta és dajkák módjára ingatta, főkötőjének két széle és a madár két szárnya együtt rezegtek.

Ha összegyülemlettek a felhők és dörgött az ég, a papagáj nagyokat rikkantott, talán visszagondolt az őserdők zivatarjaira. A víz csobogásától megrészegült, féktelenül csapongott, felszállt a tetőzetre, tört-zúzott a szobában, kiszökött az ablakon és a kertben lubickolt; de gyorsan bent termett megint és a tűzhely előtt ugrándozva szárogatta tollát, miközben egyszer a farkát, másszor a csőrét fordította feléje.

Az 1837-iki borzalmas télen, mikor a nagy hideg miatt kalitkájában a tűzhely elé állította, egy reggel halva találta, lecsüngő fejjel és karmaival a vaslécekbe kapaszkodva. Vértódulás ölte volna meg? Félicité azt tartotta, hogy kutyatejjel megmérgezték; és bár semmi bizonyítéka nem volt, gyanúja Fabura irányult.

Úgy sírt-rítt, hogy úrnője megsajnálta.

- Hát legyen! Kitömetjük az istenadtát!

Félicité a patikustól kért tanácsot, aki mindíg jó volt a papagájhoz.

Onfroy Havre-ba írt. Egy Fellacher nevezetű ember vállalkozott a munkára. De tekintve, hogy a postakocsin néha elkallódtak a csomagok, Félicité jobbnak látta, ha maga viszi Honfleursig.

Az országút szélén kopasz almafák következtek egymásra. Az árkokat jég borította, kutyák ugattak a tanyák körül; és az út közepén Félicité szaporán lépkedett, kabátja alá dugott kezekkel, fekete facipőjében és ócska kalapjában.

Keresztülment az erdőn, elhagyta a Haut-Chêne-t, beért Saint-Gatienbe.

Mögötte porfelhőbe temetkezve postakocsi robogott le az úton, vad iramban, mint egy hullámhegy. A kocsi tetején a vezető felpattant a helyéről, mikor észrevette, hogy az úton zavartalanul ballag egy asszony, a postakocsis ordítozott, nem bírt a négy lóval, melyek még eszeveszettebb futásnak eredtek, az első kettő már Félicitét súrolta, a kocsis egy ostorcsapással az út szélére röpítette őket, de mérgében felkapta a nagy ostort és tetőtől-talpig végigvágott Félicitén, hogy az menten hanyattesett.

Mikor magához tért, első mozdulatával kibontotta a kosarat. Lulunak hál' Isten, nem történt baja. Jobb arca égett, keze piros lett, amint hozzányúlt, ömlött a vére.

Leült egy mérföldkőre, zsebkendőjével bekötözte az arcát, megevett egy falat kenyeret, amit előrelátásból a kosarába tett és hogy enyhítse fájdalmát, hosszasan nézte a madarat.

Fölért az ecquemauville-i dombtetőre és megpillantotta a honfleurs-i lámpásokat, melyek úgy szikráztak az éjszakában, mint egy csillag; odább a tenger homálylott. Egyszerre megállította a gyengeség; és gyermekkorának nyomora, kedvese hűtlensége, öccse utolsó útja, Virginie halála elözönlötték, mint a tenger hullámverése és a torkát fojtogatták.

Aztán a hajó kapitányához kéretőzött és lelkére kötötte a csomagját, anélkül, hogy megmondta volna, mi van benne.

Fellacher sokáig magánál tartogatta a papagájt. Mindíg a jövő hétre ígérte; hat hónap múlva tudatta, hogy postára tette és többé nem volt szó róla.

Úgy látszott, hogy Lulu már soha nem kerül haza. - Ellopták a madarat! - gondolta Félicité.

Végre-valahára megérkezett, és csodaszép volt az ébenfatalpú faágon, fejét kissé ferdén tartva és szájában egy dióval, melyet a pazar stílus kedvéért bearanyozott az állattömő.

Félicité a szobájába rejtette.

Ez a helyiség, ahová nem sok embert bocsátott be, kápolnára, de bazárra is emlékeztetett, annyi szent tárggyal és annyi tarka-barka holmival volt teleaggatva.

Egy nagy szekrénytől alig lehetett benyitni. Az ablakkal szemben, mely a kertre nézett alá, kis kerek nyílás szolgált az udvarra; a vaságy melletti asztalon volt a mosdótál és két fésű meg egy csorba bögrében kockaalakú kék szappan. Szerte a falakon kis kalapok, képecskék. Mária-képek, meg egy kókuszdióból készült szenteltvíztartó lógott; a fekete posztóval bevont oltárhoz hasonló fiókszekrény tetején a gyöngyházdoboz, melyet Viktortól kapott, továbbá egy öntözőkanna, egy gumilabda, egy csomó irka, a képes földrajz, egy pár gyerekcipő és szalagjával a tükröt tartó szögre erősítve a Virginie kicsi plüsskalapja lógott!

Félicité áhítatos tisztelete e tekintetben oly rendkívüli volt, hogy az úr egyik redingotját is ereklye gyanánt őrizte. A szobájába cipelt minden ócska limlomot, ami Aubainnénak már útjában volt. Így aztán a fiókszekrény szélén csináltvirágok hevertek és a padlásablak fülkéjében Artois gróf arcképe díszlett.

Egy deszkalap segítségével Lulu elhelyezést nyert a kandalló csövén, amely keresztülhúzódott a szobán. Minden reggel, amikor fölébredt, megpillantotta a hajnali napfényben és ilyenkor visszagondolt az elmúlt időkre és jelentéktelen események a legapróbb részletekig eszébe jutottak, fájdalom nélkül, tele nyugalommal.

Nem érintkezvén senkivel, állandó tompultságban élt, mint az alvajáró. Az úrnapi körmenet felélénkítette. Gyertyát és szalmafonatokat koldult a szomszédoktól, hogy feldíszítse az oltárt, melyet az utcán emeltek.

A templomban a Szentlélek nézésébe merült. Hasonlatosságot fedezett fel közte és a papagáj között. Hasonlatosságuk még jobban megkapta egy épinali képen, amely a mi Urunk megkeresztelését ábrázolta.

Bíbor szárnyaival és smaragdzöld testével Lulunak szakasztott mása volt.

Megvásárolta és Artois gróf helyére akasztotta s ily módon egyszerre láthatta mindkettőjüket. Képzelete összekapcsolta őket, a papagáj szentté magasztosult a Szentlélek révén, ez pedig elevenebb és kézzelfoghatóbb alakot öltött. Az Atyaisten bizonyára nem galambképében nyilatkozott meg, mert azoknak az állatoknak nincsen hangjuk, hanem inkább Lulu egyik ősének képében. Félicité a képre tekintve, imádkozott, de közbe-közbe a madárra is rápillantgatott. Szeretett volna a Mária-nővérek közé belépni. Aubainné lebeszélte.

Nagyfontosságú esemény adta elő magát. Paul megházasodott.

Miután egy darabig segédjegyző volt, aztán sorban kereskedő, vámtisztviselő, adóellenőr, sőt még víz- és erdőbiztossággal is megpróbálkozott, harminchat esztendős korában egyszerre csak égi sugallatra megtalálta az útját: iktató lett! Csakhamar olyan kiváló képességeket árult el, hogy ellenőre fölajánlotta neki leánya kezét és megígérte, hogy támogatni fogja.

Paul ekkép megkomolyodva bemutatta édesanyjának a feleségét.

A fiatalasszony leszólta a pont-l'évêque-i szokásokat, adta a hercegnőt, megbántotta Félicitét. Aubainné fellélegzett, amikor elment.

Egy héttel később hallották, hogy Bourais elhalálozott alsó Bretagne valamelyik fogadójában. Az öngyilkosságról suttogó pletyka igaznak bizonyult; kételyek merültek fel a becsületességét illetőleg. Aubainné átvizsgálta számadásait és hamar megismerkedett gazságainak végtelen sorozatával. Járadéksikkasztások, titkos faeladások, hamis nyugták stb. kerültek napvilágra. Ráadásul törvénytelen gyerek volt és egy dozuléi nőszeméllyel barátkozott.

Bourais aljassága Aubainnét nagyon lesujtotta. Az 1853. év márciusában mellfájása támadt, nyelve párás volt, a piócák nem enyhítették mellgörcseit és a kilencedik napon kimúlt, éppen hetvenkét éves korában.

Fiatalabbnak nézték barna hajfonatai miatt, melyek az ólomszínű, himlőhelyes archoz tapadtak. Ismerősei között kevesen sajnálták; gőgös modora elidegenítette az embereket.

Félicité megsiratta, ahogy nem szokták megsiratni a gazdákat. Hogy az asszonyság ő előtte halhatott meg, teljesen megzavarta az eszét, szemében ez ellenkezett a világ rendjével, megengedhetetlen és természetellenes dolog volt.

Tíz nap múlva - annyi ideig tartott, amíg Besançonból odaértek - megjöttek az örökösök. A fiatalasszony vájkált a fiókokban, válogatott a bútorokból, a többit eladta, azután visszahajtattak a közjegyzőhöz.

Elvitték az asszonyság karosszékét, varróasztalkáját, lábmelegítőjét és mind a nyolc székét! A rézmetszetek helyén sárga kockák látszottak a falakon. A két kis ágyat is elhurcolták ágyneműstől és a faliszekrényben mi sem maradt Virginie apró holmijaiból. Félicité bánattól mámorosan ment föl a lépcsőn.

Másnap hirdetményt függesztettek ki az ajtóra; a patikus Félicité fülébe ordította, hogy a házat dobra ütik.

Félicité megtántorodott és egy székre roskadt.

Leginkább az keserítette, hogy el kell hagynia szobáját, ahol szegény Lulunak olyan kényelmes lakása volt. Szorongva nézte őt, míg a Szentlélekhez fohászkodott, majd bálványimádó szenvedélyének engedve, letérdelt a papagáj elé és hozzá imádkozott. A padlásablakon betáncoló napfény olykor-olykor a madár üvegszemére esett és nagy, fényes sugárban szökött vissza, ami elbűvölte Félicitét.

Úrnője háromszáznyolcvan frank évdíjat hagyott rá. A kert ellátta főzelékkel. Élete végéig volt miből ruházkodnia és alkonyatkor ment aludni, amivel megtakarította a világítást.

A házból soha nem mozdult ki, mert nem akarta látni a zsibárus boltját, ahol néhány régi bútoruk hevert. Sebesülése óta féllábára sántított és ereje fogytán újabban Simon anyó a tönkrejutott fűszeresné járt hozzá fát aprítani és vizet merni a kútról.

Szemei meggyengültek. Többé nem nyíltak ki a zsaluk. Egymásután múltak az évek. És a háznak nem akadt se bérlője, se gazdája.

Félicité attól való félelmében, hogy kikergetik a házból, sohasem kívánt tatarozást.

A tetőgerendák megrohadtak; az ágya melletti falból egy egész télen át szivárgott a víz. Húsvét után vért köpött.

Simon anyó erre orvost hívott. Félicité tudni szerette volna, hogy mi a baja. De süket fülével nem értette, hogy mit mondanak, csak egy szó jutott el a füléhez: tüdőgyulladás. Ezt a szót ismerte és csendesen felelt rá:

- Éppen mint az asszonyságnak - mondta, rendén valónak találta, hogy követi úrnőjét.

Eljött a körmenet napja.

Az első oltárt rendszerint a domb lábánál állították fel, a másodikat a posta előtt, a harmadikat nyílt utcán. Ez utóbbi miatt vita támadt; a plébánia végül Aubainné udvarát jelölte ki.

Félicité fulladozásai és lázai kevesebbek lettek. Emésztette magát, hogy az oltárért nem tehet semmit. Ha legalább odahelyezhetné valamijét! Eszébe jutott a papagáj. A szomszédok ellenkeztek. Ez nem való - mondották. De a plébános megadta az engedelmet; és oly nagy volt Félicité boldogsága, hogy kérlelni kezdte a papot, Lulut, egyetlen kincsét tartsa meg magának, ha ő már meghalt.

Keddtől szombatig egyre sűrűbben köhögött. Szombat este arca eltorzult, ajka ínyéhez tapadt, halkan nyöszörgött, másnap - Úrnapján - szürkületkor nagyon rosszul lett és papot hivatott. Három öreg nénike fogta körül, mikor az utolsó kenetet fölvette. Azután Fabuval óhajtott beszélni.

Vasárnapi ünneplőben jött, kelletlenül erre a gyászos helyre.

- Bocsásson meg - mondta Félicité és erőlködött, hogy kinyujtsa karját. - Én azt hittem, hogy maga volt a gyilkosa!

Mit jelenthetett ez a zagyva beszéd? Emberöléssel gyanúsítani egy olyan embert, mint ő! Fabu feldühödött, pattogni kezdett.

- Szegényke már nem tudja, mit beszél, hisz láthatja!

Félicité időnként látomásaival beszélt. A nénikék eltávoztak. Simon anyó megebédelt.

Kicsit később fogta Lulut és odavitte Félicitéhez.

- Búcsúzz el tőle!

Lulut, bár nem volt hulla, alaposan megrágták a férgek, egyik szárnya hiányzott és hasából kilógott a kóc. De Félicité már nem látott, homlokon csókolta és arcához szorította sokáig. Simon néni elvette és az oltárhoz vitte.

5

A kaszálók nyári illatot leheltek; legyek döngicséltek; napfény csillámlott a folyó vizén és tüzelt a háztetőn. Simon anyó visszajött és szundikált.

Harangzúgásra ébredt föl; vége volt a vecsernyének. Félicité önkívületéből egyszerre magához tért. A körmenetre gondolt és olyan tisztán látta maga előtt, mintha ő is köztük lenne.

Iskolás gyerekek, énekesek és tűzoltók valamennyien a járdán haladtak, az út közepén pedig legelől ment a sekrestyés alabárdjával felfegyverkezve, nagy keresztjével az egyházfi, a mester, aki a nebulókra vigyázott, meg az apáca, aki a kisleányokért reszketett; a három legszebb leányka, úgy fésülve, mint az angyalok, rózsaszirmokat szórt a levegőbe, a kántor vezényelte a zenét; két tömjénszóró minden lépésnél hátrafordult a szent oltárhoz, melyet négy tanácstag vitt egy bíborbaldachin alatt és mögöttük pompás miseruhájában a plébános úr lépegetett. Hátul hullámzott és tolongott a sokaság.

Hideg verejték ütött ki Félicité halántékán. Simonné vászonronggyal törölgette.

A tömeg moraja erősödött, egy pillanatig nagyon hangos volt, aztán mind messzibbről hallatszott.

Sortűz reszkettette meg az ablaktáblákat. Félicité szemei forogtak és alig hallható hangon mondta:

- Nem történt baja? - úgy féltette a papagájt.

Halálhörgése egyre hevesebben és hevesebben rázta az oldalát. Szája széle tajtékos volt és egész teste remegett.

Nemsokára külön-külön hallatszott a kürtök rivallása, a gyermekek csengő és a férfiak mély, dörgő hangja. Időközönként mind elhallgattak és a lépések dobogása, melyet a rengeteg virág elnyelt, olyan nesszel járt, mint a juhnyáj odakinn a mezőn.

A papság bevonult az udvarra, Simonné fölmászott egy székre és kinézett a tetőablakon, ahonnan jól láthatta az oltárt.

Zöld lombfüzérek lógtak le a csipkékkel, fodrokkal díszített oltárról, közepén kis tartó állott az ereklyékkel, két sarkára két kis narancsfa volt állítva és hosszában végig ezüst gyertyatartók és porcellánvázák, melyekből napraforgók, liliomok, pünkösdirózsák, gyűszűvirágok, hortenziabokréták szöktek a magasba. A kiáltó színek e tömege ferdén húzódott le az első lépcsőfokról a szőnyegig és tovább folytatódott a kövezeten; és tömérdek ritka holmi tárult a nézők szeme elé. Volt ott egy aranyozott cukortartó ibolyával koszorúzva, alençoni kőből való fülbevalók csillogtak moha között, két kínai ernyő tájképeket mutatott. Lulut eltakarták a rózsák, csak kék homloka látszott ki, mint egy darab lápisz.

Templomszolgák, énekesek, gyerekek felsorakoztak az udvar három oldalán. A pap lassan hágott föl a lépcsőfokokon és letette a csipketerítőre a nagy arany napot, mely fényben sugárzott. Mind letérdepeltek. Nagy csendesség lett. És a füstölők nekilendülve szöktek fel láncocskáikon.

Kék füst szállt Félicité szobájába. Orrcimpáit nyujtotta feléjük s misztikus kéjjel szívta be, aztán Félicité lecsukta szempilláit. Ajkai mosolyogtak. Szíve dobogása mindegyre gyengült, ahogy kiapad a forrás és elenyészik a visszhang; és mikor kilehelte végső lehelletét, úgy rémlett neki, hogy a kitárult egekben egy óriási papagájt lát trónolva feje fölött.

Fordította Hevesi András

IRGALMAS SZENT JULIÁN LEGENDÁJA

1

Julián szülei domboldalon, sűrű fák közt épült várkastélyban laktak.

A négy saroktorony csúcsos tetőjét ólompikkelyek borították, s a falak alapzata sziklatömbökre támaszkodott, amelyek meredeken szögelltek a sáncárkok fenekéig.

Az udvar kockakövei símák voltak, akár a templompadozat. Hosszú esőcsatornák, lefelé tátogó sárkányokat ábrázolók, okádták az esővizet a gyüjtőmedencébe; és minden emelet ablakpárkányain festett cserépdézsákban bazsalikom vagy napraforgó virított.

Egy második, cölöpökből rótt kerítés először is egy gyümölcsöskertet zárt körül, azután egy díszkertet, amelynek gyepszőnyegén a virágmozaik névbetűket ábrázolt, továbbá lugast, hintákkal a szabad levegőn üdülők számára, s tekepályát az apródok mulatságára. A másik oldalon volt a kutyaól, az istálló, a sütőműhely, a présház és a magtár. Köröskörül zöld legelőpázsit terült el, s ezt még külön erős tüskesövény kerítette be.

Oly régóta éltek békességben, hogy a kapurácsot már le se lehetett ereszteni, a sáncárkok tele voltak vízzel, a fecskék a lőrésekben raktak fészket és az istrázsa, aki egész nap a közbenső sáncon sétált, ha a nap túlerősen sütött, behúzódott a faköpenyegbe és aludt, mint a bunda.

Bent a várban mindenfelé csillogtak a vasveretek: a szobákat szőnyegkárpit védte a hideg ellen; a szekrények roskadoztak a vászonnemű alatt, a hombárokban egymás hegyén-hátán terpeszkedtek a boroshordók, a nagy tölgyfaládákat majd szétnyomta a pénzeszsákok terhe.

A fegyveresházban zászlók és vadállatkoponyák közt láthatók voltak  minden idők és minden nemzetek fegyverei, kezdve az amaleciták parittyáin és a garamanták kopjáin egész a szaracén handzsárokig és a normand páncélingekig.

A konyha főnyársán meg lehetett forgatni egy ökröt; a kápolna pazar díszű volt, mint egy király imaterme. Félreeső zugban volt egy római stílű fürdőmedence; de a derék várúr ezt nem használta, úgy vélekedvén, hogy csak bálványimádóknak való.

Rókabőrbekecsben járt-kelt egész nap a ház körül, igazságot tett a vazallusai közt, elsimította szomszédainak perlekedéseit. Télvíz idején elnézte a hulldogáló hópelyheket, vagy krónikákat olvastatott föl magának. Mihelyt kitavaszodott, öszvérháton elindult a zöldellő vetések szélén húzódó keskeny ösvényeken, szóba állt a parasztokkal, jótanácsokkal látta el őket. Sok szerelmi kaland után feleségül vette egy főrangú család kisasszonylányát.

Nagyon sápadt hölgy volt, kissé gőgös és komoly. Csúcsos fejdíszének szarvai az ajtók szemöldökfáit súrolták. Ruhauszálya három lépésre húzódott utána. Házirendje szabályos volt, mint a kolostori élet; minden reggel kiadta a munkát a szolgálóinak, felügyelt a befőttesek és a kenőcsök készítésére, a rokkáját pergette, vagy oltárterítőket hímzett. Szorgos imáinak jutalmaképpen Isten fiúgyermekkel ajándékozta meg.

Volt nagy öröm és mulatozás, három nap, négy éjjel tartó lakoma, lobogó fáklyák fényében, hárfák zengő szavánál, zöld lombfüzérek alatt. Legritkább fűszerekkel ízesített, ürünagyságúra hízlalt tyúkokat ettek; egy pástétomból, a vendégek szórakoztatására, kis törpe ugrott ki; s nem lévén elég ivókupa, mivel a lakmározók sokasága nőttön-nőtt, jobb híján vadászkürtökből és sisakokból vedelték a bort.

A fiatal anya nem vett részt az ünnepségen. Csendesen pihent az ágyában. Egy este fölriadt és úgy tetszett neki, mintha mozgó árnyékot látna az ablakon beeső holdsugárban. Daróccsuhás aggastyán volt, övén rózsafüzért, hátán koldustarisznyát viselt, egészben remetének látszott. Közelebb lépett a nyoszolyához és ajkait nem mozgatva így szólította meg:

- Ó anya, örvendezzél! Fiad szent ember leszen!

Az asszony kiáltani akart; de a jelenség a holdsugarak közt elmosódva, könnyedén a levegőbe libbent, azután eltűnt. A dorbézolók danája erősbödött. A beteg nő angyalok szavát hallá; feje lecsuklott a vánkosra, amely egy vértanúnak kárbunkulussal ékes keretbe foglalt csontdarabját rejtette magában.

Másnap sorra kikérdezte a szolgákat, de egy se látta a remetét. Akár álom volt, akár valóság, égi kinyilatkoztatást kellett hogy lásson benne; ámde óvakodott, hogy bárkinek is említést tegyen róla, mert félt, hogy kevélység bűnével fogják megvádolni.

A lakmározók kora hajnalban oszoltak el; és mikor Julián apja kikísérte az utolsót, a felvonóhíd előtt hirtelen egy koldus toppant elébe a szürkületben. Varkocsba font szakállú cigány volt, két karján ezüstkarikákat viselt s a két szeme szikrákat lövelt. Átszellemült hangon ezt a pár szót mormolta tétován:

- Jaj! jaj!... a fiad!... sok-sok vér!... sok diadal!... végül boldog!... császári család...

Lehajolt, hogy fölszedje az alamizsnát, és elveszett, eltűnt a fűben.

A derék várúr nézett jobbra, nézett balra, kiabált, ahogy a torkán kifért. Senki. A szél suhogott, s fölszálltak a hajnali ködök.

A látomást az álmatlanságtól származó kábultsággal magyarázta. "Ha szót ejtek róla kicsúfolnak" - gondolta. Hanem azért a fiának rendelt tündöklő életsors elkápráztatta, jóllehet a jóslat értelme homályos volt s abban sem volt biztos, hallotta-e valóban.

Így a házastársak titkot tartottak egymás előtt. De mind a ketten egyforma szeretettel dédelgették gyermeküket; és mivel mintegy Isten kiválasztottját látták benne, határtalan gondoskodással vették körül. A gyermek a legfinomabb pihetollas nyoszolyán feküdt; fejénél galambformájú örökmécs égett; három dajka ringatta; és a jól bepólyázott, rózsásarcú, kékszemű kisded brokátzekéjében és gyöngyökkel kirakott főkötőjében olyan volt, mint egy kisjézus. A fogai sorra kijöttek, anélkül, hogy egyszer is sírt volna.

Hétéves korában az anyja énekelni tanította. Hogy bátorságra nevelje, az apja lóra ültette. A gyermek kacagott örömében és hamarosan mindent tudott, amit a harci paripákról tudni kell.

Nagytudományú öreg szerzetestől tanulta meg a Szentírást, az arab számokat, a latin betűket s hártyapapírra apró képek festését. Távol minden zajtól, ketten együtt dolgoztak egy toronyszobában.

Ha véget ért a leckeóra, lementek a kertbe, s ott lassú séta közben tanulmányozták a virágokat.

Néhanap a vársánc tövében öszvérkaraván vonult el, amelyet valami cifra napkeleti ruhás gyalogvándor vezetett. A várúr, fölismerve benne az utazó kalmárt, szolgát küldött érte. Az idegen a bátorításra megszakítá útját; és a kastély fogadótermébe vezettetvén, ládáiból vég bársonyokat és selymeket, aranymarhákat, illatszereket és ismeretlen rendeltetésű különös holmikat szedett elő; a végén az atyafi dús haszonnal távozott, s nem érte semmi bántalom. Máskor zarándokok csapata zörgetett be a kapun. Átázott csuháik a tűzhely előtt gőzölögtek; s miután jóllaktak, elbeszélték úti kalandjaikat; leírták a hajók hányódását a tajtékzó tengeren, a hosszú gyalogutakat a sivatag forró homokján, a pogányok vadságát, Szíria barlangjait, a Megváltó bölcsejét és sírját. Azután csuhájuk zsebéből előszedett kagylóhéjakkal ajándékozták meg a nagyságos ifiurat.

A várúr gyakran vendégelte régi fegyverbarátait. Borozás közben fölidézték haditetteiket, az ostromgépekkel bevett erődítményeket, a csodálatos megsebesüléseket. Julián hallgatta őket és sikoltozott az elragadtatástól; az apja nem is kételkedett benne, hogy a fiából valaha nagy hadvezér lesz. Ám este, mikor vecsernyéről jövet elhaladt a térdeplő szegények közt, annyi szerénységgel és annyi méltósággal nyúlt az erszényébe, hogy az anyja biztosra vette: idővel szentéletű érsek lesz a fiából.

A kápolnában szülei közt volt a helye; és akármilyen hosszú volt az istentisztelet, imazsámolyán térden állva imádkozta végig, összekulcsolt kézzel s a süvegét maga mellé téve a földre.

Egy nap mise közben fölpillantott s egy kis egeret látott előmászni a kőfal szűk réséből. Az oltár első lépcsejére surrant és miután kétszer-háromszor jobbra-balra megkerülte, elszaladt arra, amerről jött. Következő vasárnap Julián izgatottan gondolt arra, hogy viszontláthatja. Az egér újból megjelent; s azután minden vasárnap türelmetlenül várt reá, gyűlölni kezdte az egeret és elhatározta, hogy elpusztítja.

Bezárkózott a kápolnába, süteménymorzsákat szórt el a lépcsőkön s kezében kis botot tartva, a falnyílás elé telepedett.

Nagysokára előbújt egy rózsaszínű orrocska, majd maga az egér. Könnyedén ráütött és megdöbbenve látta, hogy a kicsiny test nem mozdul többé. Vércsepp buggyant a kövezetre. Gyorsan fölszárította a tenyerével, az egeret kihajította és senkinek nem szólt a dologról.

Mindenfajta madárkák csipegették a kert magvait. Ötlete támadt: borsószemeket tett egy csöves nádszálba. Mikor a fán csicsergést hallott, lassan odasompolygott, azután fogta a csövet és teleszájjal belefútt; a kis állatkák úgy hulltak le a vállaira, mint a záporeső. Nem bírt magával, kitört belőle a kacagás, boldogan élvezte a gonoszságát.

Egy reggel, a középsáncon hazafelé haladtában, a sáncfal ormán jókora galambot pillantott meg, amely a napon tollászkodott. Megállt és nézte; a fal ezen a helyen meg lévén repedve, kőtörmelék került a kezeügyébe. Meglendítette karját. A kődarab leütötte a madarat, s a galamb lezuhant az árokba.

Hanyatt-homlok lerohant, ruháját tüskés bogáncs tépte, szimatolt mindenfelé, fürgébben, mint egy kölyökkopó.

A galamb tört szárnyakkal kapálódzott egy fagyalbokor ágai közt.

Makacs életereje ingerelte a fiút. Elkezdte fojtogatni; és a madártest vonaglása megdobogtatta a szívét, eltelt szilaj, viharos gyönyörűséggel. Mikor végleg megmerevült, érezte, hogy a tagjai elgyöngülnek.

Aznap, estebéd közben az apja kijelentette, hogy ekkora legénynek már meg kell tanulnia a vadászatot; azzal előkeresett egy ócska írott füzetet, amely kérdés-feleletekben magában foglalta a vadászat egész tudományát. Ebben egy mestervadász megmagyarázta növendékének a kutyaidomítás, a sólyomnevelés művészetét, hogyan kell csapdát állítani, a szarvast fölismerni bűzéről, a rókát lábnyomáról, a farkast hulladékáról, mi a legjobb módja a vadcsapás megkülönböztetésének, a vad fölhajtásának, melyek a legszokottabb búvóhelyek, a legkedvezőbb szelek, fölsorolván végül a jelszavakat s a vadászati jog szabályait.

Mikor Julián mindezt könyv nélkül tudta, az apja összeállított számára egy ebfalkát.

Volt abban először is huszonnégy afrikai agár, sebesebbek a gazellánál, de könnyen megugrók; azután tizenhét pár fehéren foltozott vörösbundás breton vizsla, rendíthetetlen hűségű, erős mellkasú, jó ugatós állatok. Vadkanlesre és veszedelmes cselvadászatokra negyven kuvasz szolgált, bozontosak, mint a medvék. Szamárnagyságú, tűzvörös tatár sinkoránok, hosszú derekúak, egyenes lábszárúak, bölényüldözésre voltak rendeltetve. A spanyol kajtánok fekete szőre bársonyosan csillogott; az uszkárok versenyt-csaholása túltett a kopók vonításán. Egy külön udvarban láncukat ráncigálva, szemüket forgatva nyolc alán dogg üvöltött, szörnyű bestiák, amelyek a lovasok hasáig ugrottak és az oroszlántól sem ijedtek meg.

Vadásztáskák, hálók, vadászhorgok, mindenféle csapdák készültek házilag.

Gyakran kimentek a rétre, madárfogásra idomított kutyákkal, amelyek hirtelen lesbe ugrottak. Ekkor a lovas falkavezetők lépésről-lépésre előrehaladva, az ebek érzéketlen testén óriási hálót feszítettek ki. Egy vezényszóra csaholásba kezdtek; a fürjek sokassága fölrebbent; és a környék vendégségbe hívott hölgyei férjeikkel, gyermekeikkel, a cselédség, mind a népség-katonaság rájuk vetette magát és könnyűszerrel összefogdosta a madarakat.

Az ebek valamennyien korpakenyeret faltak, kővályúkból ittak és hangzatos nevet viseltek.

A sólymászat talán még a falkánál is különb volt; a kegyelmes úr drága pénzért szerzett be kaukázusi ölyveket, babiloniai héjákat, német kerecseneket, és messzeföldön, zátonysziklákon, jeges tengerpartokon foglyul ejtett vándorsólymokat. Náddal födött fészer volt a lakásuk, ahol nagyság szerint az ülőrúdhoz voltak láncolva s mindegyik előtt kis halom fű volt, ahová időnként letették őket, hogy fölocsúdjanak zsibbadtságukból.

Máskor dobszóval hajszolták föl a nyulakat. A rókát veremben fogták, a farkast pedig rúgós tőrrel, amely elpattanván, egyik lábánál kapta el az ordast.

De Julián lenézte ezeket a kényelmes mesterkedéseket; jobban szeretett vadászgatni mindenkitől külön, egyedül a lovával és a sólymával. Többnyire egy nagy hófehér scythiai tatársólymot vitt magával. Rézsapkáján kis tollforgó libegett, kék lábain aranycsörgők rebegtek; és szilárdan tartotta magát gazdája karján, mialatt a száguldó paripa mellett elmaradoztak a rónák. Julián eloldva a pórázt, hirtelen szabadjára engedte a sólymot; a vitéz madár, mint a nyíl, egyenest az égnek röppent; és az égen két nem egyforma nagy folt látszott. Keringtek, egyesültek, majd eltűntek az azúros magasságban. A sólyom tétovázás nélkül lecsapott, szétmarcangolt valami madarat, azután remegő szárnyakkal visszaröppent a lovag kesztyűjére.

Julián ilymódon vadászta a kócsagot, a kányát és a keselyűt.

Szerette kürtjének harsogó szavával nyomon követni az ebeit, ha domblejtőkön száguldtak, patakokon ugráltak át s visszakanyarodtak az erdőbe; és mikor a szarvas nyöszörögni kezdett harapásaik alatt, hirtelen leütötte, azután gyönyörködött a kopók vad étvágyában, amint mohón falták a gőzölgő bőrön darabokra vagdalt állat húsát.

Ködös napokon a mocsárba vette be magát s lúdra, vidrára, récére lesett.

Virradatkor három csatlós várt rá a tornác alatt; és az agg szerzetes padlásszobája ablakából hasztalan integetett neki, hogy visszahívja, Julián meg se fordult. Barangolt izzó napsütésben, szakadó záporban, szélben-viharban, tenyeréből itta a forrásvizet, jártában ette a vadalmát, ha elfáradt, lehevert egy tölgyfa alá; és éjnek idején tért haza véresen, sárosan, a haja tele tüskével, testéből a fenevadak párája áradt. Hasonlatos lett hozzájuk. Ha az anyja megölelte, hidegen fogadta a csókját, mint aki mélységes dolgokon jártatja az eszét.

Medvét ölt vadászkéssel, bikát taglóval, bölényt lándzsával; sőt egy ízben, más fegyvere nem lévén, bottal védte magát farkasok ellen, amelyek akasztófa alatt hullákat marcangoltak.

Egy téli reggelen napfölkelte előtt indult el jól fölszerelve, vállán kelevézzel s puzdrával a nyeregkápáján.

Dán telivére nyomában két borzeb loholt, egyenletes ügetése visszhangot vert a talajon. Mentéjét zuzmara lepte, maró szél süvített. A szemhatár egyik fele világosodott; és a pirkadó világosságban nyulakat látott szökdécselni fészekodvaik nyílása körül. A két borzeb hirtelen rájuk rontott és egy-kettőre nyakukat szegte.

Csakhamar egy erdőbe ért. Az egyik faágon fajdkakas aludt, a hidegtől összezsugorodva, szárnya alá dugott fejjel. Julián visszakézből egy kardcsapással leszelte a két lábát s a madarat otthagyva folytatta útját.

Három óra múlva magas hegy csúcsán állott; olyan magas hegyen, hogy az égbolt szinte feketének látszott. Előtte hosszú falformájú szikla húzódott lefelé, egy szakadékot hidalva át; s a végén két vadkecskebak nézett le a mélységbe. Juliánnál nem volt nyílvessző (ugyanis a lovát hátrahagyta), ezért kieszelte, hogy leereszkedik hozzájuk; félig meggörnyedve mezítláb végül az első bakhoz ért és tőrrel oldalba döfte. A másik rémületében a szakadékba ugrott. Julián utána vetette magát, hogy leszúrja s ahogy kiegyenesedve lecsúszott, ráesett a másiknak a hullájára, arccal a mélység felé, széttárt karokkal.

Visszatérve a síkságra egy folyamparti füzes mentén haladt. Időnként alacsonyan repülő darvak úsztak el a feje fölött. Julián célbavette őket a parittyájával és egyet sem hibázott el közülök.

E közben a megenyhült levegőn elolvadt a zuzmara, dús párák szállingóztak és kisütött a nap. Már messziről elébe csillant egy holtvizű tó, a tükre mintha ólomból lett volna. A tó közepén Julián előtte ismeretlen állatot látott, egy fekete ábrázatú hódot. Bár nagy volt a távolság, nyíllal leterítette; csak azt bánta, hogy nem vihette magával a prémjét.

Azután magas fák sorfala közt, diadalkapuként összeívelő lombkoronájuk alatt, egy erdő széléhez érkezett. A bozótból zerge szökellt elő, a keresztúton dámvad tűnt fel, borz bújt ki odvából, a gyepszőnyegen páva tárta legyezővé farktollait; - mikor valamennyit megölte, újabb zergék mutatkoztak, újabb dámvadak, újabb borzok, újabb pávák, azután rigók, szarkák, görények, rókák, sünök, hiúzok, rengeteg állat, lépésről lépésre szaporodó tömegben. Reszketve keringtek körülötte, tekintetük csupa szelídség és esdeklés. De Julián nem fáradt bele a mészárlásukba, hol a kézíját ajzva föl, hol a kardját rántva ki, hol a tőrét suhogtatva és semmire sem gondolt, nem emlékezett semmire a világon. Már bizonytalan idő óta vadászott valami ismeretlen vidéken, pusztán azért, mert a világon volt, s azzal a könnyűséggel ment végbe körülte minden, amelyet álmainkban szoktunk tapasztalni. Rendkívüli látvány állította meg. Szarvascsorda nyüzsgött egy cirkuszalakú völgykatlanban; és egymás hegyén-hátán egymást melengették a lélekzetükkel, amely a ködben párologni látszott.

Arra a kilátásra, hogy néhány perc alatt ekkora vérengzést vihet véghez, a lélekzete is elállt a gyönyörűségtől. Azután leszállt a lóról, nekigyürkőzött és elkezdett lövöldözni.

Az első nyíl süvítésére valamennyi szarvas egyszerre fordította el a fejét. Réseket vágott magának a sokaságukban; panaszos hangok törtek fel és szörnyű izgalom zavarta meg a csordát.

A völgykatlan fala magasabb volt, semhogy az állatok kiszabadulhattak volna. Szökdécselve kerestek ki-utat a bekerített helyből. Julián célzott és lőtt; és hullott a nyíl, mint a záporeső. A megvadult szarvasok döfkölődzni, ágaskodni kezdtek, egymás hátára kapaszkodtak; és testeik, összegabalyodott agancsaikkal, hömpölygő, helyenként összeroskadó halomba tornyosultak.

Végre kimúltak mind a homokban elterülve, tajtékzó orrlikakkal, kifordult belekkel s a zsigereik vonaglása fokról-fokra ellankadt. Azután többet nem mozdult semmi.

Az éj leszállt, és a sűrű fák mögött, az ágak közein az ég úgy piroslott keresztül, mint egy véres kendő.

Julián egy fának támaszkodott. Bámész szemekkel nézte az öldöklés mérhetetlenségét, nem értve, hogyan tehette ő ezt.

A völgykatlan másik részén, az erdő szélén egy szarvasbikát pillantott meg az ünőjével és a borjával.

Óriási fekete bika volt, tizenhatágú agancsot viselt fehéres szőrökkel. Az ünő szőke volt, mint a hervadt falomb s a füvet legelgette; s a borjú járás közben szívta az anyja tőgyét.

A kézíj újból megpendült. A borjú szörnyet halt. Az anya égnek emelve szemét, mély, metsző, emberi hangon fölhorkant. Julián, egész magánkívül, egyetlen szívlövéssel leterítette.

Az óriás bika ezt látva, magasba szökött. Julián kilőtte rá utolsó nyilát. Homlokon találta, ott maradt befúródva.

A szarvasbika, úgy látszott, nem is érzi; keresztülhágva holttetemeken, ment előre egyenest, minthogyha rá akarna rontani, hogy felöklelje, és Julián mondhatatlan iszonyatban görnyedt össze: a csodálatos állat megállt, és szikrázó szemmel, egy pátriárka és egy bosszúálló ünnepélyes méltóságával, mialatt messziről harangszó kondult, háromszor elismételte:

- Átkozott! átkozott! átkozott! Eljő a nap, te kegyetlen szívű, amikor meg fogod gyilkolni az apádat, anyádat!

Térdei megrogytak, pillái szelíden lecsukódtak és meghalt.

Julián megdermedve állt, aztán hirtelen fáradtság szállta meg; és undor, mérhetetlen szomorúság fogta el. Homlokát két kezébe fogva, sokáig sírt.

A lova elveszett; kutyái elhagyták; úgy rémlett neki, körülötte a magányosság tele van őt fenyegető bizonytalan veszedelmekkel. Ekkor, mint akit rémek üldöznek, a mezőn át, vaktában tört ösvényen futásnak eredt és alig egy pillanat mulva már a kastély kapujánál volt.

Éjszaka nem aludt. A függő mécs tétován libegő fényében folyton az óriás fekete szarvast látta. A szörnyű jóslat fülében csengett; próbálta elhallgattatni. "Nem! nem! nem! nem ölhetem meg őket!" Majd ezt gondolta: "És mégis, ha akarnám?..." és rettegett, hogy a Sátán szívébe oltja a gonosz szándékot.

Három hónapon át az anyja remegő aggodalommal imádkozott az ágya fejénél, az apja pedig nyögve járt-kelt szünet nélkül a folyosókon. A leghíresebb csodadoktorokat hivatta el, akik tömérdek orvosságot rendeltek. Julián baja, mondották, ártalmas széltől, vagy boldogtalan szerelemtől származik. De az ifjú minden faggatásra csak a fejét rázta.

Lassanként visszatért az ereje, és úgy sétált a várudvaron, hogy egyfelől az öreg szerzetes, másfelől a várúr vezette karon.

Mikorra teljesen meggyógyult, kijelentette, hogy többet nem vadászik.

Az apja, hogy fölvidítsa, hatalmas szaracén pallossal ajándékozta meg.

A kard egy oszlop magasán, díszesen csoportosított fegyverek közt függött. Hogy elérhesse, létrára volt szüksége. Julián fölhágott. A roppant súlyú kard kicsúszott a kezéből, és zuhantában oly közel súrolta a derék várurat, hogy beszakította a kerek köpenyegét; Julián, aki azt hitte, hogy megölte az apját, elájult.

Ettől fogva félve került mindenféle fegyvert. Egy meztelen kardvas láttára halálsápadt lett. Ez a gyöngeség kétségbeejtette egész családját.

Végtére az agg szerzetes Isten, a becsület és az ősök nevében ráparancsolt, hogy kezdje el újból nemesemberhez illő testgyakorlatait.

Az apródok mindennap kopjavetéssel szórakoztak. Julián hamarosan kitűnt ebben a játékban. Kopjával eltalálta üvegpalackok nyakát, kiütötte a szélkakas fogát.

Egy nyári estén, olyan időben, amikor már a félhomály elmossa a tárgyak körvonalait, a kerti lugasban üldögélt, amikor a kert végében, a kerítés magasságában két fehér szárnyat látott röpködni. Szentül hitte, hogy hattyút lát és kopját hajított felé. Szívettépő sikolyt hallott.

Édesanyja volt, akinek hosszú lebenyes főkötője a deszkapalánkhoz szegeződött. Julián elfutott a várból és többé nem látták.

2

Kóbor lovagok csapatával találkozott, közéjük állt.

Megtapasztalta az éhséget, a szomjúságot, a mocsárlázt és az élősdi férgeket. Megszokta a harci lármát és a haldoklók látását. A szél kicserzette a bőrét.

A tagjai megedződtek a fegyverviselésben; és mint nagyerejű, bátor, nélkülözést bíró és ravasz vitéz, könnyűszerrel kapitánya lett egy bajnokcsapatnak.

Katonáit kardjának hatalmas lendületével vezette ütközetbe. Csomózott kötél segélyével mászta meg a fellegvárakat, éjszaka, hintázva az orkán szelében, mialatt a görögtűz lángcsóvái lepték el páncélját és forró szurok, megolvadt ólom csurgott rá az oromzatokról. Nem egyszer lezuhanó kő zúzta össze a pajzsát. Emberekkel túlzsúfolt hidak szakadtak le alatta. Temérdek fegyverét suhogtatva tizennégy lovason keresztülvágta magát. A harcmezőn megölt mindenkit, aki ellene szegült. Húsznál több ízben halott híre kelt.

Az Úr különös kegyelméből mindíg megmenekült; mert pártját fogta Isten szolgáinak, az árváknak, özvegyeknek s kiváltkép az elaggottaknak. Ha öregembert látott menni maga előtt, rákiáltott, hogy föl tudja ismerni, mintha csak attól félt volna, hogy tévedésből megöli.

Szökött rabszolgák, föllázadt zsoldosok, földnélküli fattyak, mindenfajta elszánt legények özönlöttek a zászlaja alá és ő hadsereget toborzott belőlük.

A sereg nőtt.

Juliánnak híre ment. Keresett hadvezér lett.

Sorra segítséget nyújtott a francia trónörökösnek és az angol királynak, a jeruzsálemi templomos rendnek, a parthusok fejedelmének, az abbesszíniai négusnak és a kalkuttai császárnak. Harcolt a halpikkelyes skandinávokkal, a vízilóbőrpajzsot viselő, vörös szamáron lovagló négerekkel, aranysárga bőrű hindukkal, akik fejdíszük fölött tükörnél fényesebb széles szablyával hadonásztak. Legyőzte a troglodytákat és az emberevőket. Barangolt olyan hőverte tájakon, hogy a nap tüzében magától meggyulladt a haj és fáklyaként lobogott; járt olyan fagyban, hogy az emberek karja levált a testükről és a földre hullott; és olyan ködös vidéken, hogy a vándor imbolygó kísérteteket látott maga körül.

Bajba jutott államok ő tőle kértek tanácsot szorultságukban. Követek találkozásánál váratlan feltételeket támasztott. Ha valamely uralkodó rosszul viselkedett, ott termett hirtelenül és felelősségre vonta. Népek jármát törte szét. Toronyba zárt királynőket bocsátott szabadon. Ő volt és senki más, aki elpusztította a milánói óriáskígyót és az oberbirbachi sárkányt.

Történt, hogy Occitánia királya, miután legyőzte a spanyol muzulmánokat, ágyasává tette a kordovai kalifa húgát; leánya lett tőle, akit keresztény hitben nevelt. De a kalifa megtérési szándékot színlelve, nagyszámú fegyveres kísérettel ellátogatott hozzá, egész várőrségét legyilkolta és mélységes tömlöc fenekére taszította, ahol kegyetlenül bánt vele, hogy kifossza kincseiből.

Julián segítségére sietett, tönkretette a hitetlenek seregét, a várost megszállta, a kalifát megölte és levágott fejét, mint egy rögöt keresztülhajította a vársáncon. Azután a császárt kiszabadította börtönéből és egész udvarának színe előtt visszaültette trónusára.

A császár e nagy szolgálat jutalmaképpen kosárszámra kínálta neki a pénzt, de Juliánnak nem kellett. Azt hivén, hogy többet akar, a császár fölajánlotta kincseinek háromnegyed részét; újból visszautasításra talált; azután fele birodalmát: Julián megköszönte; a császár már sírt a bosszúságtól, nem tudván, hogyan tanúsítsa háláját, amikor homlokára ütött s egy udvari emberének fülébe súgott valamit; széttárult egy ajtó szőnyegfüggönye s ifjú hajadon jelent meg a küszöbön.

Nagy fekete szemei világítottak mint két nagyon szelíd lámpa. Ajkai bájos mosolyra nyíltak. Haja csigákban omlott félig tárt köntösének ékköveire; és áttetsző ingruháján át sejtett testének ifjú szépsége. Termete kecses és formás volt, dereka karcsú.

Julián szerelemre lobban, annál is inkább, mivel egész addig igen önmegtartóztató életet élt.

Feleségül vette hát a császár leányát s vele együtt övé lett egy kastély is, melyet anyja hagyott nejének örökségül; esküvő után pedig véget nem érő kölcsönös udvariaskodások közben váltak el.

A fehér márványpalota mór stílben épült egy kiugró hegyfokon, narancsligetek közt. Virágos párkányok ereszkedtek le egész az öböl partjáig, ahol rózsaszín kagylók recsegtek a léptek alatt. A várkastély mögött legyezőalakban terült szét az erdőség. Az ég örökké kék volt és a fákat hol a tenger, hol a távol szemhatárt elrekesztő hegység felől hajladoztatta a szél.

A szobák alkonyati félhomályát a falak zománcdíszei derítették föl. Magas, nádszálvékony oszlopocskák tartották a boltozatos kupolákat, amelyeket a cseppkőbarlangok sztalaktitjait utánzó domborművek díszítettek.

A termekben szökőkutak voltak, az udvarokon mozaikok, virágdíszes zárófalak, s az építészet ezer apró remeklése s mindenütt oly mélységes csend, hogy egy szalag súrlódását, egy sóhaj visszhangját meg lehetett hallani.

Julián nem viselt több háborút. Nyugodt nép körében pihente fáradalmait, és nap-nap után tömegesen vonultak el előtte hívei napkeleties hajlongások és üdvözlések közt.

Bíborruhát öltve magára, egy ablakmélyedésben könyökölve állt, visszagondolt hajdani vadászataira, és szeretett volna a pusztában gazellákat és struccokat űzni, leopárdra lesve megbújni a bambusznád közt, járni a rinocérosz-lakta erdőséget, alig megközelíthető hegyek ormán várni, amíg célra kaphatja a királysast, s a tenger jégmezőin birokra kelni a jegesmedvékkel.

Néha álmában Ádám apánk képében látta magát a paradicsomban mindennemű állatok közepett; elég volt karját kinyujtania, hogy maghaljanak; vagy pedig kettesével, nagyság szerint sorakoztak el előtte, kezdve az elefántoktól és oroszlánoktól le egész a hermelinekig és nyulakig, úgy, mint mikor bementek Noé bárkájába. Egy barlang homályából biztosan célbataláló kopjákat hajított feléjük; aztán várta a következőt; s ez így ment a végtelenségig; mikor fölébredt, rémítően forogtak a szemei.

Szövetséges fejedelmek meghívták vadászatra. Mindíg visszautasította abban a hiszemben, hogy ily vezekléssel elháríthatja balsorsát; mert úgy tűnt föl neki, hogy az állatok mészárlásával összekapcsolódik szüleinek sorsa. De szenvedett, hogy nem láthatja őket, a másik vágya pedig már elviselhetetlenné fokozódott.

Felesége bűvészeket és táncosnőket rendelt a mulattatására.

Nyitott gyaloghintóban sétált vele a mezőn; máskor csónak orrán heverészve nézték az égszínkék vízben pajzánkodó halakat. Gyakran virágokat szórt az arcára; vagy lába elé kuporodva háromhúrú mandolinján dalokat pengetett; majd két összekulcsolt kezét vállára téve, félénk hangon kérdezte:

- Drága jó uram, mi lelt?

Julián nem felelt, vagy zokogásba tört ki; végre egy reggelen bevallotta iszonyú gondolatait.

Felesége ki akarta verni a fejéből, mégpedig helyes okoskodással: a szülei már alkalmasint elhaltak; s ha valaha viszontlátja is őket, mily véletlen, mily szándék idézhetné elő ezt a szörnyűséget? E szerint a félelme alaptalan és nyugodtan elkezdheti újból a vadászatot.

Julián ezeket hallva mosolygott, de nem tudta rászánni magát, hogy kielégítse vágyakozását.

Egy augusztusi estén a szobájukban voltak, az asszony lefekvéshez készült s letérdelt, hogy imádkozzék, amikor Julián az ablak alatt egy róka vakkantásait, majd halk lépéseit hallotta; és a sötétségben úgy rémlett neki, hogy állatok kísérteteit látja. A kísértés túlságosan erős volt. Leakasztotta tegzét.

Felesége meglepett arccal nézte.

- Csak neked fogadok szót! - mondotta Julián - virradóra itthon leszek.

Az asszony szívét mégis balvégzet sejtelme szorította el.

Julián megnyugtatta, azután elment, maga is meglepődve kedélyének változékonyságán.

Kis időre rá, egy apród jelentette, hogy két ismeretlen jövevény, az uraság távollétében mindenáron tüstént beszélni óhajt a kastély úrnőjével.

És nyomban egy aggastyán meg egy öregasszony lépett a szobába, görnyedten, porlepetten, darócruhában, botra támaszkodva.

Nekibátorodtak és kijelentették, hogy hírt hoztak Julián szüleiről.

Az asszony lehajolt, hogy jobban hallja őket.

De ekkor egyetértőn összenéztek, s azt kérdezék, szereti-e még Julián a szüleit, emlegeti-e őket olykor?

- Ó, hogyne! - szólt az asszony.

Ekkor fölkiáltottak:

- Akkor hát mi vagyunk! - azzal leültek, szörnyen fáradtak és kimerültek lévén.

Az asszonynak kétségei voltak aziránt, hogy férje csakugyan az ő gyermekük.

Ám ők bizonyságot tettek, leírván testének különös ismertető jeleit.

Az asszony kiugrott az ágyból, apródját hivatta és harapnivalót adatott a két öregnek.

Jóllehet farkas-éhesek voltak, enni mégsem tudtak; s az asszony titokban elnézte csontos kezük reszketését, ahogy megfogták az ivóserleget.

Ezerfélét kérdeztek Julián felől. Az asszony mindenre megfelelt, de gondja volt rá, hogy elhallgassa az öregekre vonatkozó gyászos rögeszmét.

Miután hiába várták haza Juliánt, elhagyták kastélyukat, és sok-sok éven át követtek tétova nyomokat, nem vesztve el a reményt. Annyi pénz kellett révészeknek és fogadósoknak, annyit vettek el tőlük fejedelmek jog szerint, rablók erőszakkal, hogy az erszényük kiürült s koldusbotra jutottak. De mit bánják most már, hogy végre ölelhetik gyermeküket: oda voltak az örömtől, hogy ily szép felesége van és nem győzték bámulni és csókolni.

Nagyon meglepte a két öreget a palota gazdagsága; s a falakat vizsgálgatva megkérdezték, mit keres ott Occitánia császárának a címere?

Az asszony így felelt:

- Ő az apám.

Az aggastyán összerezzent, mert eszébe jutott a vándorcigány jóslata; az anyóka pedig a remete szavaira gondolt. Fiának tündöklése bizonyára nem egyéb, mint az örök ragyogás dicsfénye, és mind a ketten bámész szemekkel ültek az asztali karos gyertyatartó világosságában.

Fiatal korukban gyönyörűek lehettek. Az anyának még minden haja megvolt, finom tincsei hófehéren keretezték az arcát, az apa délceg termetével, hosszú szakállával olyan volt, mint egy templomi szobor.

Julián felesége rávette őket, hogy ne várjanak tovább a fiúkra. Saját ágyába fektette őket, azután becsukta az ablakot; elaludtak.

Hajnalodott és az ablak alatt csicseregni kezdtek a kis madarak.

Julián, miután kiért a parkból, szilárd léptekkel járta az erdőt, élvezve a pázsit puhaságát és a kellemes tiszta levegőt.

A fák árnyéka elterült a mohlepte talajon. Itt-ott a hold fehér foltokat vetett a tisztásokra és ő tétovázva ment előre, az hivén, hogy víztócsát lát maga előtt, vagy hogy csendes lápok tükrét véti össze a rét zöldjével. Szerteszét nagy némaság honolt; és egyet sem fedezett föl a vadállatok közül, amelyek néhány percre még a kastélya körül kóboroltak.

Az erdő sűrűbb lett, a homály mélységesebb. Meleg széláramlatok suhantak, tele lankasztó illatokkal. Lába avarlevelek tengerébe süppedt és ő egy tölgyhöz támaszkodott, hogy kissé kifújja magát.

Hirtelen a háta mögött még feketébb tömeg huppant föl, egy vadkan. Julián nem ért rá, hogy kézbe kapja íját s úgy bánkódott ezen, mintha valami nagy baj érte volna.

Majd, hogy kiért az erdőből, élő sövény mentén sompolygó farkast pillantott meg.

Julián nyilat lőtt ki rá. A farkas megállt, hátrafordult, ránézett, aztán folytatta útját. Futtában megőrizte a távolságot, időnként megállt, s mihelyt látta, hogy célba veszik, elkezdett újból szaladni.

Julián ilymódon bejárt egy határtalan síkságot, majd egy sor homokbuckát és végül nagy földterület fölött uralkodó fennsíkra ért. Beomlott sírok közt imitt-amott lapos kövek voltak elszórva. Holttestek csontmaradványain botorkált; némely helyütt szúette keresztfák dülöngéltek szánalmas állapotban. De a sírok elmosódó árnyékában alakok mozogtak és ő dühösen sziszegő hiénákat riasztott föl. A bestiák körme kopogott a kövezett úton, amint felé közeledtek és ásítva szaglálták, úgyhogy kivillant a fogínyük. Julián kardot rántott. Egyszerre minden irányba szétfutottak, esetlenül, hanyatt-homlok vágtattak tova és távoli porfelhőben tűntek el.

Egy óra mulva egy szakadékban vadbikára bukkant, amely szarvait előreszegve lábával hányta a homokot. Julián a szügyébe döfte a lándzsáját. Lepattant róla, mintha a fenevad bronzból lett volna; lehúnyta a szemét, a halálát várva. Mikorra fölnézett, a bika eltűnt.

Ekkor a lelkét szégyenkezés szállta meg. Íme, erejét letörte egy felsőbb hatalom; és az erdőn keresztül elindult hazafelé.

Kúszó növényekbe gabalyodott; kardjával szelte át az indákat, amikor hirtelen egy nyest a két lába közé siklott, egy párduc keresztül ugrott a vállán s egy kőrisfa törzsén kígyó tekerődzött.

Ugyanezen fa koronájáról óriás csóka nézett le Juliánra; s az ágak közt itt-ott tömérdek szikra csillant fel, mintha csak az égbolt az erdőbe szórta volna minden csillagát. Állatok szemei voltak, vadmacska-, mókus-, bagoly-, papagáj- és majomszemek.

Julián rájuk lőtte nyilait; a tollas nyilak mint valami fehér pillangók ültek meg a fák levelein. Kövekkel dobálta őket; a kövek célt tévesztve hullottak vissza. Átkozódott, ütni-verni szerette volna sajátmagát, üvöltve káromkodott, majd megfúlt a dühtől.

És mind az állatok, amelyeket valaha üldözött, most szoros körben gyűltek köréje. Némelyik lekuporodott, mások fölágaskodtak. Julián rémülettől dermedten állt meg köztük, nem volt képes meg se moccanni. Akaratának legnagyobb megfeszítésével egy lépést tett előre; az ágakon gubbaszkodók széttárták szárnyukat, a földön járók megmozdították tagjaikat, és valamennyien kíséretébe szegődtek.

A hiénák előtte haladtak, a farkas és a vadkan mögötte. Jobbról a bika himbálta fejét; balról pedig a kígyó teste vonaglott a fűben, míg a párduc hátát ívelve, hosszú, bársonyos léptekkel osont előre. Ahogyan csak bírt, oly lassan ment, hogy föl ne ingerelje őket; és a bozótok sűrűjéből sündisznókat, rókákat, viperákat, sakálokat és medvéket látott előbújni.

Julián futásnak eredt; vele futottak. A kígyó sziszegett, a bűzös állatok nedvedzettek. A vadkan a sarkát dörzsölte agyarával, a farkas a tenyerét pofaszőrével. A majmok fintorogva csípkedték, a nyest a lábára csavarodott. Egy medve a talpával visszájáról leverte a kucsmáját; a párduc pedig megvetően ejtett ki fogai közül egy nyílvesszőt.

Alattomos viselkedésükből gúnyos szándék érzett. Ahogy a szemük sarkából figyelték őt, mintha bosszúálló terven törték volna a fejüket; és a rovarok zümmögésétől siketen, madarak farkától összeverve, állati lehelletektől elfullasztva, széttárt karokkal, behúnyt pillákkal lépdelt, mint egy vak, annyi ereje sem volt, hogy kegyelemért esdekeljen.

Kakasszó szelte át a levegőt. Több más kakas felelt rá, reggeledett, és túl a narancsligeten fölismerte palotájának ormozatát.

Azután egy csapat fogolymadarat pillantott meg, amelyek tőle háromlépésnyire a tarló szélén röpdöstek. Lekapta köpenyét és rájuk terítette, mint egy hálót. Mikor ismét levette, egyetlenegyet talált ott, az is már régen kimúlt és oszlásnak indult.

Ez a csalódás minden másnál jobban elkeserítette. Újból föltámadt benne a vérszomjas vágy; vadállatok híján embert akart ölni.

Fölkapaszkodott a három párkányon és öklével bezúzta a kaput; de a lépcső alján szeretett neje jutván eszébe, a szíve ellágyult. Bizonyára alszik, gondolta s meg akarta lepni.

Saruit levetve, halkan elhúzta a reteszt és belépett.

Az ólomkeretbe foglalt ablakszemek elhomályosították a hajnali derengést. Julián a földön heverő ruhadarabokba botlott; kissé odébb egy még megterített asztalba ütközött. "Bizonyára evett valamit", - így szólt magában; és az a szoba szögletében homályba vesző ágyhoz lépett. Mikor az ágy szélére ült, hogy megcsókolja asszonyát, s lehajolt a vánkos fölé, ahol egymás mellett a két fej pihent - szakáll érintését érezte a száján.

Visszahőkölt, azt hivén, hogy megbolondult; de aztán visszament az ágyhoz és tapogatódzó ujjai hosszú hajszálakat éreztek. Hogy tévedéséről megbizonyosodjék, kezét lassan visszacsúsztatta a vánkosra. Most csakugyan szakáll volt és egy férfi! egy férfi, aki együtt hált a feleségével!

Mérhetetlen haragra lobbanva meztelen tőrével rohanta meg őket; toporzékolt, tajtékzott, vadállati ordítással dühöngött. Azután megállt. A szívendöfött halottak meg se mozdultak.

Feszülten figyelte csaknem egyforma kettős hörgésüket, melynek lassú elhalását átvette és folytatta egy harmadik, távoli hang. Eleinte tétován közeledett ez a hosszan elnyujtott panaszos hang, majd erősbödött és kegyetlen erőre kapott. Julián kővédermedten ismert rá a nagy, fekete szarvasbika halálhörgésére.

És mikor megfordult, azt hitte, az ajtó nyílásában, kezében mécsvilágot tartva, feleségének kísértetét látja.

Az öldöklés tomboló zajára jött ide az asszony. Egy dermedt pillantással mindent megértett és iszonyodva elfutott, földre ejtvén a mécsest.

Julián fölvette.

Apját és anyját látta maga előtt hanyatt fekve az ágyon, mellükön tátongó sebbel; arcukon szelíd fönség ült, mintha örökre szóló titkot rejtegetnének. Szétföcsölve és tócsákban vér piroslott fehér bőrükön, az ágy lepedőjén, a földön és a hálófülke falára akasztott elefántcsontfeszületen. Az ablaküvegen át skárlátvörösen szűrődött át a ráeső napfény, megvilágítva ezeket a rőt foltokat és mintegy megszaporítva szerte a szobában. Julián a két halotthoz rohant, mondván s magával elhitetni akarván, hogy ez nem lehet igaz, hogy tévedett, hogy akadnak ilyen megmagyarázhatatlan hasonlatosságok. Végre kissé meghajolt, hogy egész közelről láthassa az aggastyánt, és félig lehúnyt pilláin át meredt szemgolyót pillantott meg, amely perzselte, mit a tűz.

Majd az ágy túlsó oldalára vonszolta magát s a másik holttestet figyelte, melynek arcát részben elfödték a fehér hajfürtök. Julián a főkötőszalagok alá dugta ujjait s fölemelte anyja fejét; és megmerevült karral tartva, nézte az arcát, míg másik kezében a méccsel rávilágított. A derékaljon átszivárgó vér halkan permetelt a deszkapadlóra.

Estefelé megjelent a felesége előtt és elváltozott hangon mindenekelőtt ráparancsolt, hogy ne feleljen neki, ne közeledjék hozzá, még csak rá se nézzen többé s hogy elkárhozás terhe alatt teljesítenie kell minden rendelkezését, amelyek visszavonhatatlanok.

A temetés történjék írott utasításai szerint, amelyeket a halottas szobában egy imazsámolyon hagyott. Nejére hagyja palotáját, jobbágyait, minden jószágát, még testi ruháját és saruit sem tartva meg. Ezeket a ház lépcsőjén fogják megtalálni.

Azt is mondta, hogy felesége csak Isten eszköze volt, amidőn előkészítette számára a bűnbeesés alkalmát s ezentúl imádkoznia kell majd a lelkéért, minthogy ő immár nincs többé.

A halottakat nagy pompával temették el a kastélytól háromnapi járóföldre, egy kolostor templomában. A gyászmenetet egy barát kísérte, szemére vont csuklyával, távol a többiektől és senki sem merte megszólítani.

A mise alatt keresztbe vetett karokkal, hasmánt feküdt a főkapu előtt, a föld porában görgetve homlokát.

Temetés után látták, amint elindult a hegyek felé vivő ösvényen. Néhányszor visszafordult, végül egészen eltűnt.

3

Világgá ment és koldulásból élt.

Tenyerét nyujtotta az utakon poroszkáló lovagok felé, térdet hajtva közeledett a földmívesekhez, vagy mozdulatlanul megállt az udvarházak kerítése előtt; s az arca oly bánatos volt, hogy soha el nem küldték alamizsna nélkül.

Amikor megalázkodás szükségérzetéből elbeszélte történetét az embereknek, mind elfutottak, sűrűn hányva a keresztet. A falvakban, ahol már egyszer megfordult, mihelyt ráismertek, bezárták előtte a kaput, megfenyegették, kővel megdobálták. A legirgalmasabbak alamizsnát tettek az ablakukba, azután behajtották a zsalut, hogy ne lássák, amikor elviszi.

Mindenünnét elűzetve, kerülte az embereket; gyökerekkel, füvekkel, hullott gyümölcsökkel táplálkozott, meg csigákkal, miket pocsolyák partján szedett össze.

Olykor, hegylejtőn leereszkedve, ormózatos házak zsúfolt összevisszasága tárult szeme elé, hidakkal, tornyokkal, sötét keresztutcákkal, ahonnét egész hozzá elhatolt a meg nem szűnő zsibongás.

Ösztöne, hogy elvegyüljön embertársai életébe, le a városba kergette. Ám szíve jéggé dermedt az állatias arcok, a munkazsivaj, a közömbös szavak vásárában. Ünnepnapokon, mikor a katedrálisok búgó orgonaszava korahajnaltól örömet varázsolt a lakosság szívébe, elnézte az utcán sétáló polgárokat, a tereken táncoló fiatalokat, a keresztutakon édes ital kínáló szökőkutakat, a hercegi paloták elé teregetett damaszt-szőnyegeket, este pedig a földszintes házak ablakain át a hosszú családi asztalokat, ahol ősz nagyapák térdükön ringatták kis unokáikat; ilyenkor fullasztó zokogásba tört ki és ment vissza a sivatagba.

Szerelmes esengéssel gyönyörködve figyelte a fűben csipegető baromfit, a fészkén ülő madarat, a virágon kúszó rovart; de közeledtére mind riadtan menekültek, elbújtak, vagy gyorsan elröppentek.

Ismét a magányosságot kereste. De ha szél fútt, mintha halálhörgést hallott volna; a harmat könnyei másféle, súlyosabb csöppeket juttattak eszébe. Esténként a lenyugvó nap vértócsával öntötte el a fellegeket, és álmában minden éjszaka újra átélte a szülőgyilkosságot.

Vasszeges kínzóövet öltött. Térdenállva kúszott föl minden olyan hegyre, melynek csúcsán kápolna volt. De az irgalmatlan gondolattól elsötétült a szentségtartók ragyogása és a bűnbánat pokoli gyötrelmeit szenvedte el.

Nem lázongott Isten ellen, aki a szörnytett csapásával verte meg, mégis kétségbeejtette az a gondolat, hogy képes volt azt elkövetni.

Annyira irtózott tulajdon magától, hogy az énjétől való szabadulás reményében készakarva hajszolta az életveszedelmet. Rokkantakat mentett ki a tűzvészből, gyermekeket a forgatagos víz mélyéből. Örvény kivetette, lángok megkímélték.

Idő nem enyhíté szenvedését, amely elviselhetetlenné vált. Elvégezte magában, hogy meg fog halni.

Egy napon forrásvíz partjára ért s midőn fölébe hajolt, hogy fölbecsülje a víz mélységét, szikkadt, fehérszakállas aggastyánt pillantott meg, akinek külseje oly szánalmas volt, hogy láttára nem tudta magába fojtani a sírást. A másik is sírt. Julián nem ismerte föl a tükörképét, csak homályosan emlékezett egy ehhez hasonló arcra. Fölkiáltott: az édesapja volt. És nem gondolt rá többé, hogy megölje magát.

Így járt be messze földeket, hurcolva emlékei terhét; és egy folyóhoz érkezett, melyen veszedelmes volt az átkelés, nagy sebessége miatt s mert a partjain széles mocsár terült el. Hosszú idők óta nem akadt, aki meg merte volna kockáztatni.

Julián egy rozzant csónakot pillantott meg, farával besüppedve, orrával a nád közé nyúlva. Amint jobban megnézte, egy pár evezőt fedezett föl rajta, és az a gondolata támadt, hogy mások szolgálatára fogja szentelni életét.

Nekifogott, hogy a meredek vízpart fölé hídtöltés-félét emeljen, amelyen át le lehessen jutni a csónakig, körömszakadásig hengergette, ölében cipelte a roppant köveket, elcsúszott, besüppedt a mocsárba, nem egyszer hajszálon múlásig, hogy oda nem veszett.

Azután hajódeszkákkal kitatarozta a bárkát és vályogból meg fatörzsekből kunyhót eszkábált magának.

Az új révnek híre ment, utasok jelentkeztek. Kendőlobogtatással hívták át a tulsó partról; Julián fürgén beugrott a csónakba. Nagyon széles volt, és túlterhelték mindenféle poggyásszal meg limlommal, nem is számítva a málhás öszvéreket, amelyek félelmükben rúgkapálva, növelték a rakomány súlyát. Julián nem kért semmit a fáradságáért; egyik-másik utas maradék ennivalót adott neki az iszákja fenekéről, vagy már hasznavehetetlen, elhordott ruhafélét. Durva fráterek istentelen szidalmait Julián béketűrően fogadta, amire újabb sértések özöne volt a válasz. Ő beérte azzal, hogy megáldotta őket.

Kis asztal, zsámoly, száraz lombokból rakott fekvőhely, három cserépkorsó: ez volt az egész bútorzata. Két nyílás a falon: az ablakok. Egyik oldalon, ameddig a szem ellátott, terméketlen síkság terült el, imitt-amott tespedő vadvizekkel; előtte pedig a nagy folyam zöldes árja hömpölygött. Tavasszal a nedves talajból áradt a poshadás szaga. Később forgószél kavarta föl a port, amely mindenhová bevette magát, iszapossá tette a vizet és recsegett a fogak közt. Még későbbi időszakban a szúnyogok felhőnyi hada zümmögött és csípett éjjel-nappal szünet nélkül. Azután jött a kegyetlen fagy, amely kővé keményítette a tárgyakat és vadul megkívántatta a húsételt.

Hónapok elteltek úgy, hogy Julián egy élő lelket nem látott. Sokszor lehúnyta a szemét és emlékei szárnyán próbált visszatérni ifjúkorába; - kastélyudvar tűnt föl előtte, agarak a tornácon, inasok a fegyveres-házban és szőlőindák hűsében egy szőkefürtű ifjú, prémekbe öltözött aggastyán s nagybóbitás dáma közt; egyszerre csak a két holttest jelent meg a helyükön. Arcra borult a nyoszolyája előtt és zokogva hajtogatta:

- Jaj, szegény apám! szegény anyám, szegény anyám!

Összeesett és kábult félálmában véres látomásai folytatódtak.

Egy éjjel álmából arra ébredt, hogy nevén szólítja valaki. Feszülten figyelt és nem tudott kivenni egyebet, mint a hullámok morajlását.

De újból megszólalt ugyanaz a hang:

- Julián!

A tulsó partról hallatszott, ami meglepte Juliánt, tudva a folyó nagy szélességét.

Harmadszor is szólították:

- Julián!

És ez a hang úgy bongott, mint egy templomharang.

Lámpását meggyújtva, kilépett a kunyhóból. Vad szélvihar dúlta föl az éjszakát. A vak sötétet a táncoló hullámok csillogása törte meg itt-ott.

Percnyi habozás után Julián eloldotta a bárkát. A víz tüstént megnyugodott, a csónak símán átsiklott és a tulsó partba ütközött, ahol egy férfi várta.

Rongyos darócruhát viselt, arca gipszálarchoz volt hasonló, két szeme vörösebb, mint az izzó parázs. Amint a lámpával hozzáközelített, Julián észrevette, hogy ocsmány fekély borítja testét; magatartásában mégis volt valami királyi.

Amint beszállott a bárkába, ez csodálatos módon alásüllyedt, szinte recsegett a súlya alatt; Julián egy lökéssel helyrebillentette és evezni kezdett.

Minden egyes lapátcsapásra a hullámtorlódás fölemelte elülső részén a csónakot. A tintánál feketébb víz szilajon tolult össze a két partszegély felől. Örvényeket hasított, hegyeket támasztott s a lélekvesztő hol a magasba lendült, hol meg lebukott a mélységbe, ahol szél dobálta és pörgette.

Julián derékban meghajolt, széttárta karjait és két lábát megfeszítve, egy törzskanyarulattal hátrafordult, hogy több erőt fejthessen ki. Az arcát dér csapkodta, az eső a hátába csurgott, a szél vad ereje kifullasztotta; elhagyta magát. A bárka most irány nélkül hánykódott a vízen. De érezte, hogy komoly dologról van szó, parancsról, melynek engedelmeskednie kell, újból megragadta az evezőket; és a lapátok csapkodása kettévágta a vihar tombolását.

Előtte égett a kis lámpás. Az elsuhanó madarak időnként eltakarták. De folyton látta a csónak orrán oszlopmeredten álló bélpoklos világító szemgolyóját.

És ez soká tartott, nagyon soká!

Mikor megérkeztek a kunyhóba, Julián becsukta az ajtót és az idegen a zsámolyra kuporodott. A testét takaró gyolcsféle lepel lecsúszott a csípőjéig; vállai, melle, sovány karjai eltűntek a pikkelyszerű gennyes fekélyek alatt. Homlokát mély ráncok barázdálták. Orra helyén gödör volt, mint egy csontvázkoponyán; kékes ajkai körül sűrű és förtelmes páraszerű lehellet áramlott.

- Éhezem! - szólalt meg.

Julián odaadta, amije volt, egy darab avas szalonnát, némi fekete kenyérhéjat.

Az idegen mohón megevett mindent s utána az asztalon, a tányéron s a kés nyelén ugyanolyan foltok látszottak, mint a testén.

Azután így szólt:

- Szomjúhozom!

Julián a vizeskorsóért ment; s mikor kezébe vette, olyan illat áradt ki belőle, amelytől kitágult a szíve és az orrlika. Bor volt; mily csodás lelet! De a bélpoklos kinyujtá karját s egyhajtásra kiitta a korsót.

Majd így szólt:

- Fázom!

Julián égő gyertyájával meggyujtott egy marék rőzsét a kunyhó közepén.

A bélpoklos melegedett a tűznél; sarkán guggolva ült, minden tagja reszketett, halálsápadt lett, szemei már nem csillogtak, keléseiből genny szivárgott, s csaknem elhaló hangon suttogta:

- Az ágyadat!

Julián gyöngéden támogatta a vánszorgót s takaróul még bárkájának vitorláját is ráterítette.

A bélpoklos nyöszörgött. Szája sarkából kivillantak a fogai, egyre szaporább hörgések törtek föl melléből s a hasa minden lélekzetvételre egész a gerincéig besüppedt.

Azután lehúnyta pilláit.

- Mintha jég lenne a tagjaimban! Jöjj ide mellém.

És Julián, föltakarva a vitorlát, lefeküdt a száraz levelekre, szorosan mellé.

- Vetkőzz le, hogy érezzem tested melegét!

Julián levetette ruháit; azután anyaszült meztelen visszafeküdt az ágyba, és érezte tagjain a bélpoklos testét: kígyónál hidegebb volt és érdes, mint a ráspoly.

Bátorító szavakkal próbálta megnyugtatni; a másik lihegve így felelt:

- Jaj! meghalok!... Jöjj közelebb, melegíts át! Ne csak a kezeddel! nem!

Julián hosszában végigterült rajta, ajkát ajkára, mellét mellére tapasztván.

Ekkor a bélpoklos magához szorította és a szemei hirtelen csillagfénnyel ragyogtak föl; hajfürtei megnőttek, mint a napsugarak; orrlikai rózsaillatot leheltek, a tűzhely tömjént felhőzött, a hullámok daloltak. Eközben végtelen gyönyörűség, földöntúli öröm áradt el a kábult Julián lelkén; és az, aki őt ölelte, nőtt, egyre nőtt, feje és lába már a kunyhó két faláig ért. A tető eltűnt, az ég boltja kitárult, - és Julián a kéklő magasságba emelkedett, szemtől-szembe a mi Urunk Jézus Krisztussal, aki őt mennyországba vitte.

Eddig tart Irgalmas Szent Julián legendája, ilyenformán olvasható szülőfalum templomában egy színes ablaküvegen.

Fordította: Lányi Viktor

HERÓDIÁS

1

Machaerus föllegvára a Holt-tengertől keletre emelkedett egy kúpformájú bazaltsziklán. Négy mély völgy fogta körül, kettő oldalt, egy elől, a negyedik hátulról. A talapzatához házak támaszkodtak, a körfalon belül, amely hullámosan követte a talaj emelkedéseit, süllyedéseit; és a várost sziklába hasogatott cik-cakos út kötötte össze a várral, amelynek falai százhúsz könyöknyire nőttek, sok bástyaszöglettel és lyukgatott párkányzattal, itt is, ott is tornyokba szökkenve, amelyek mintegy virágdíszét alkották, ennek a mélység fölé akasztott kőkoszorúnak.

A vár belsejében egy palota állott, oszlopcsarnokkal ékesen és egy terasszal tetőzve, amelyet jávorfakorlát zárt körül, rajta pedig árbocok állottak, hogy velariumot lehessen föléje kifeszíteni.

Egy reggelen, napfölkelte előtt, Herodes Antipas tetrarcha rákönyökölt a korlátra és széjjeltekintett.

Közvetlenül alatta a hegyek taréja már kezdett kibontakozni, a derekuk azonban le egészen a mélységekig, még homályban terpeszkedett. Köd lebegett, foszladozott és a Holt-tenger körvonalai előbukkantak. A hajnal emelkedett Machaerus mögül és pirosságot árasztott szét. Csakhamar bevilágította a tengerpart fövenyét, a dombokat, a sivatagot és távolabb Judea valamennyi hegyét, amelyek szelíden hullámzottak göröngyös és szürke felületükkel. Engaddi a középen feketéllett, mint valami korlát; Hebron a háttérben kúpba gömbölyödött; Eskolnak gránátalmaligetei, Soreknak szőlőskertjei, Karmelnak szézámfűmezői voltak; az Antonia-torony pedig hatalmas kőtömbjével Jeruzsálem fölött uralkodott. A tetrarcha jobbra fordította a tekintetét, hogy a Jerikó pálmáit megszemlélje; és az ő Galileájának többi városára gondolt: Kafarnaumra, Endonra, Nazaretra, Tóbiásra, ahová talán sohasem tér vissza többé. A Jordán pedig folydogált a szikkadt síkságon. Tiszta fehérségében úgy ragyogott, mint egy hómező. A tó éppen lazurkőszínbe öltözött; és a déli végén, Jemen felől, észrevett valamit Antipas, aminek meglátásától rettegett. Barna sátrak voltak ott szétszórva, lándzsás férfiak járkáltak a lovak között és pislákoló tüzek csillogtak, mint a sziporkák, a föld szintjén.

Az arabok királyának csapatai voltak ezek, akinek a leányát hazaküldte, hogy elvehesse Heródiást, feleségét az egyik bátyjának, aki Itáliában élt, nem vágyva a hatalomra.

Antipas a rómaiak segítségét várta; de Szíria helytartója, Vitellius, késedelmeskedett és emiatt nyugtalanság emésztette Antipast.

Talán Agrippa ellene ingerelte a császárt? Harmadik fivére, Fülöp, Batánia uralkodója, titkon fegyverkezett. A zsidók nem akartak többé hallani az ő bálványimádó erkölcseiről, sem a többiek az ő uralmáról; annyira, hogy már habozott is két terv között: lekenyerezze-e az arabokat, vagy szövetséget kössön a pártusokkal; és azon ürügy alatt, hogy a születése napját ünneplik, a mai napon nagy lakomára hívta a csapatainak vezéreit, a jószágainak kormányzóit és Galilea főembereit.

Éles tekintettel átfürkészett minden utat. Néptelen volt valamennyi. Sasok szállottak át a feje fölött; a katonák, a bástya hosszában, falnak dőlve aludtak; meg se moccant semmi a palotában.

Egyszerre, mintha a föld mélységeiből jönne, egy távoli hang elsápasztotta a tetrarchát. Előrehajolt, hogy jobban hallja, elenyészett a hang. Majd újra fölhangzott; a tetrarcha pedig összecsapdosva a tenyerét, így kiáltozott:

- Mannaej! Mannaej!

Egy férfi jött elő, övig meztelenül, mint a fürdők dörzsölő-legényei. Hórihorgas, öreg, szikártestű ember volt, a combján bronztokban rövid kard lógott. A haját fésű szorította hátra, ami még szélesebbé tette a homlokát. Álmatagság színtelenítette el a szemeit, de a fogai villogtak és a lábujjai könnyedén érintették a kőlapokat, egész teste hajlékony volt, akár a majomé, az arca pedig múmia-merevségű.

- Hol van? - kérdezte a tetrarcha.

Mannaej hátra mutatott a hüvelykujjával és így válaszolt:

- Ott! még mindig!

- Mintha őt hallottam volna!

Antipas egy nagyot lélekzett, aztán Jaokanannról kérdezősködött, ugyanarról, akit a latinok Keresztelő Szent Jánosnak hívnak. Látták-e újra azt a két embert, akiket a mult hónapban könyörületességből bebocsátottak az ő börtönébe és azóta hallatszott-e valami róluk hogy mit csinálnak?

Mannaej így felelt:

- Titokzatos szavakat váltottak vele, este, a keresztútnál, mint a tolvajok. Aztán eltávoztak Felső-Galilea felé, előre bejelentve, hogy nagy hírt fognak magukkal hozni.

Antipas lehorgasztotta a fejét és megrémült arccal szólt:

- Vigyázz rá! Vigyázz rá! És senkit se bocsáss hozzá! Zárd be jól a kaput. Rejtegesd az öreget! Még csak gyanítani sem szabad senkinek, hogy él!

Mannaej parancs nélkül is már végrehajtotta mindezt; mert Jaokanann zsidó volt, ő pedig - amiként minden szamaritánus - útálta a zsidókat.

Az ő Garizim-i templomuk, amelyet Mózes Izrael középpontjául jelölt ki, nem állott fönn többé Hyrkan király óta; a jeruzsálemi templom pedig haragra gyullasztotta őket, mert sérelem és örökös igazságtalanság volt a szemükben. Mannaej behatolt ebbe a templomba, hogy halotti csontokkal szennyezze be az oltárt. Társait, akik nem tudtak elég gyorsan elmenekülni, lefejezték.

Két domb hajlása között észrevette a templomot. A nap megragyogtatta fehér márványfalait és a tetőzetének aranylemezeit. Olyan volt, mint egy fénylő hegység, valami természetfölötti dolog, amely gazdagságával és gőgjével mindent leigáz.

Ekkor kitárta karjait Sion felé és merev testtel, hátravetve az arcát, ökölbe szorítva a kezét, átkot szórt a templomra, mert hitte, hogy valóságos hatalma van a szónak.

Antipas végighallgatta és nem látszott rajta semmi megbotránkozás.

A szamaritánus még hozzátette:

- Néha megmozog, menekülni szeretne, szabadulást remél. Máskor meg nyugodt, mint a beteg állat; vagy pedig járkál a sötétségben és azt ismételgeti: "Mit bánom én?! Hogy ő növekedhessék, nekem kell kisebbednem!"

Antipas és Mannaej egymásra néztek. De a tetrarcha lusta volt rá, hogy gondolkozzék a dolgon.

A körülötte levő hegyek, - megannyi kővémeredt hullám - a fekete üregek a meredek part oldalában, a kék ég mérhetetlensége, a napfény erős ragyogása, a szakadékok mélysége: mindez zavarba hozta őt; és kétségbeesés szállotta meg a sivatag láttára, amely fölkavart homokjából amfiteátrumokat és rombadőlt palotákat formált. A forró szél kénköves illata, mintha az elátkozott városok páráját hozta volna magával, amelyek el vannak temetve a partnál is mélyebbre, a nehezedő vizek alá. Ezek a jelek, amelyek örök haragra vallottak, megriasztották a lelkét; és ott maradt, két karjával a könyöklőre támaszkodva, merev szemekkel és a halántékát a tenyerébe fogva. Valaki megérintette. Hátrafordult. Heródiás állott előtte.

Uszályos, könnyű bíborruha borította, le egészen a sarujáig. Úgy szaladt ki a szobájából, nem is volt rajta sem nyaklánc, sem fülönfüggő. Fekete hajának egyik fonadéka a karjára hullott, a vége a két keble közé bújt el. Kitágult orrcimpái reszkettek; diadalmas öröm sugárzott az arcán; és hangos hangon így szólt, megrázva a tetrarchát:

- Ceasar szeret minket! Agrippa fogoly!

- Ki mondta?

- Tudom!

Majd hozzátette:

- Azért, mert Caiusnak szánta a császárságot!

Bár Agrippa az ő alamizsnáikból élt, mégis királyi címre törekedett, amire ők is vágyakoztak. De ezentúl nincs mitől tartaniok.

- Tibérius börtönei nehezen nyílnak meg és néha az élet sem biztos bennük.

Antipas megértette Heródiást; Heródiás Agrippa nővére volt, de azért Antipas jogosultnak ismerte el ezt a kegyetlen gondolkozását. Ezek a gyilkosságok természetesen következményei a dolgoknak, végzetszerűen történik ez így a királyi házakban. Heródiás családjában már számba sem vették őket.

Aztán az asszony elmondta a vállalkozása egész történetét: mint vásárolta meg a plebejus pártfogoltakat, hogyan jutott a levelek titkához, miként állított kémeket minden ajtó elé és mily módon sikerült neki megnyernie Eutychest, a följelentőt.

- Semmi áldozatot nem sajnáltam! Éretted nem tettem-e már ennél többet is?... A leányomat is elhagytam éretted!

A válás után Rómában hagyta leánygyermekét, remélve, hogy a tetrarchától más gyermekei fognak születni. Sohasem beszélt erről, Antipasnak föl is tűnt ez a nagy gyöngédség.

Kibontották a velariumot és sebbel-lobbal széles vánkosokat hoztak eléjük. Heródiás leroskadt a vánkosokra és sírt, hátát fordítva a tetrarcha felé. Azután kezével letörölte a szempilláit és kijelentette, hogy nem gondol többé erre és boldognak érzi magát; és emlékeztette Antipast a meghitt beszélgetéseikre, ott lenn, az atriumban, eszébe juttatta a találkozásaikat a fürdőkben, hosszú sétáikat a Via Sacrán, és az estéket, amiket a nagy villákban, szökőkutak csobogása mellett, virágsátrak alatt együtt töltöttek a római síkságon. Úgy nézett Antipasra, mint akkor régen, hozzásímulva a melléhez, cirógató öleléssel.

- Antipas eltolta őt magától. A szerelem, amelyet Heródiás föl akart éleszteni, olyan távol állott most tőle! És minden szerencsétlensége ebből fakadt; mert idestova tizenkét esztendeje tart már a háborúság. Bele is öregedett a tetrarcha. A vállai ibolyaszín szegélyű, sötét tógában görbedtek; fehér haja belevegyült a szakállába és a ponyván áthatoló napsugár fényben fürösztötte meg bánatos homlokát. Heródiás homloka is ráncos volt; és szemtől-szembe, vad tekintettel szemlélték egymást.

A hegység utai lassan benépesültek. Pásztorok ökröket ösztökéltek, gyermekek szamarakat ráncigáltak, lovászok lovakat vezettek. Akik a Machaerus mögötti magaslatokról ereszkedtek alá, eltűntek a palota mögött; mások a szemközt lévő vízmosáson hágtak föl és a városba érve, lerakták terheiket az udvarokon. Ezek a tetrarcha szállítói voltak és a szolgák, akik a vendégek előtt érkeztek.

Balról a terasz végében azonban egy közönséges arcú esszénus jelent meg, fehér öltözetben és mezítláb. Mannaej jobbról előrohant, tőrét fölemelve.

Heródiás rákiáltott:

- Öld meg!

- Megállj! - szólt közbe a tetrarcha.

Mannaej nem moccant többé, a másik is mozdulatlanul állott.

Azután eltávoztak, mindegyik más lépcsőn, hátrálva és nem vették le egymásról a szemüket.

- Ismerem ezt - szólt Heródiás. - Fanuel a neve és Jaokanannt akarja látni, mert te vakságodban még mindíg életben tartod őt!

Antipas azt az ellenvetést tette, hogy még valamikor hasznukra lehet a dolog. Jeruzsálem ellen való támadásai az ő pártjukra hangolják a zsidóságot.

- Nem úgy van! - folytatta az asszony - ők minden urat szolgálnak és nincs erejük hazát teremteni maguknak!

Azt pedig, aki fölizgatta a népet a Nehemiás idejéből maradt reménységgel, a legjobb politika lenne: eltenni láb alól.

- Semmi sem sürgős - vélekedett a tetrarcha. - Jaokannan veszedelmes?! Ugyan! Hogy volna veszedelmes! - Nevetést erőltetett.

- Hallgass!

És Heródiás újra elmondta megaláztatását, ami akkor érte, mikor egyszer balzsamszedésre ment Galaad felé.

- A folyó partján emberek öltözködtek. Oldalt egy halmon egy férfi beszélt hozzájuk. Tevebőr borította a derekát és a feje olyan volt mint az oroszláné. Amint észrevett, rámköpdöste a próféták minden átkát. A szeme golyója lángban forgott; a hangja bömbölt; fölemelte a karjait, mintha mennykövet akart volna kézbe ragadni. Lehetetlen volt menekülnöm! A szekerem kereke tengelyig süppedt a homokba; csak lassan hagyhattam el a helyet, köpenyembe burkolódzva és borzongva a szitkok alatt, amelyek úgy hullottak rám mint a felhőszakadás.

Jaokannan tönkretette Heródiás életét. Mikor elfogták és kötelekkel megkötözték, a szolgáknak parancsuk volt, hogy szúrják le, ha ellenáll; de szelíden viselkedett. Kígyókat eresztettek a börtönébe; a kígyók megdöglöttek.

A cselvetések sikertelensége kétségbeejtette Heródiást. De miért is harcol ez az ember ő ellene? Minő érdek hajtja? Beszédei, amit a tömeg előtt ordítozott, elterjedtek, szájról-szájra jártak; Heródiás mindenütt hallotta őket tele volt a levegő velük. A légiók ellen lett volna bátorsága. De ez a kardnál is veszedelmesebb erő, amelyet nem lehetett megfogni megdöbbentette őt; és haragtól sápadtan futkosott a teraszon, nem találva szót, hogy kifejezhesse, ami a lelkét fojtogatja.

Arra is gondolt, hogy a tetrarcha - engedve a közvéleménynek - talán még eltaszítaná őt magától. Akkor minden el volna veszve! Gyermekkora óta azt a vágyat táplálta magában, hogy egy nagy birodalom lesz az övé. Ezért a célért hagyta el az első férjét és ment hozzá emehhez, aki - úgy gondolta - becsapta őt.

- Jó támaszra találtam, mikor beléptem a te családodba!

- Annyit ér, mint a tied! - mondta nyugodtan a tetrarcha.

Heródiás érezte, hogy forr az ereiben őseinek, papoknak és királyoknak vére.

- Hiszen a te nagyapád az aszkaloni templomot söpörte! A többiek meg pásztorok voltak, banditák, karavánvezetők. Dávid király óta Judának adózó horda! Valamennyi ősöm leverte a tiéidet! Az első Makkabeus kiűzött benneteket Hebronból, Hyrkan körülmetélkedésre kényszerítette a fajtádat!

És kiöntve minden megvetést, amit a patríciusnő egy plebejussal szemben érez, - Jákob minden gyűlöletét Edom iránt, - szemére vetette a tetrarchának, hogy közömbösen tűri e sértéseket, hogy puha a farizeusokkal szemben, akik elárulták, hogy gyáva a néppel szembeszállni, amely útálja őt.

- Te is olyan vagy mint ezek, valld be! és sajnálod az arab leányt aki kövek körül táncol. Vedd vissza! Eredj, élj vele, a vászon-házában! zabáld a hamuban sült kenyerét! szürcsöld a juhainak aludt tejét! csókold szederjes orcáit! És felejts el engem!

A tetrarcha már nem hallgatott oda. Egy háznak a lapos tetejét nézte, ahol egy fiatal leány állott, meg egy öreg asszony, aki egy nádnyelű napernyőt tartott, olyan hosszút, mint egy horgászrúd. A szőnyeg közepén egy nagy nyitott utazókosár volt. Övek, fátylak, ötvözött fülönfüggők töltötték meg nagy összevisszaságban. A leány időközönként lehajolt a kosárban lévő tárgyakhoz és meg-megrázta őket a levegőben. Öltözete olyan volt, mint a római nőké: fodrozott tunika, smaragdokkal díszített peplummal, kék szíjacskák övezték a haját, amely bizonyára nehéz volt, mert közbe-közbe megtapogatta a kezével. A napernyő árnyéka ott mozgott felette, félig elrejtve az alakját. Antipas kétszer-háromszor meglátta a kecses nyakát, az egyik szeme sarkát, kicsi szája szögletét. Meglátta a csipejétől a nyakszirtjéig egész termetét is, amely ruganyosan meg-meghajolt és ismét kiegyenesedett. Antipas leste ezt a mozdulatát és a lélekzete meggyorsult; lángok gyúltak ki a szemében. Heródiás figyelte őt.

- Ki ez a leány? - kérdezte a tetrarcha.

Az asszony azt felelte, hogy nem tudja és hamarosan megnyugodva eltávozott.

A tetrarchát már várták az oszlopcsarnokban a Galileabeliek, az írástudók feje, a legelők főintézője, a sóügyek igazgatója és egy babiloni zsidó, a lovasok kapitánya. Valamennyien fennszóval üdvözölték. Azután a tetrarcha visszavonult belső szobáiba.

Fanuel megjelent az egyik folyosó végén.

- Ah! Megint? Jaokannan miatt jössz, ugye?

És miattad is, fontos dolgot kell közölnöm veled.

És nyomon követte Antipast, belépett vele egy homályos lakosztályba.

A napfény egy rácsozaton át hatolt be, amely végighúzódott a párkány alatt. A falak gránátszínre, csaknem feketére voltak festve. A háttérben ébenfa-ágy terpeszkedett ökörbőrből készült hevederrel. Felette aranypajzs fénylett, miként a nap.

Antipas keresztülment a termen és ledőlt az ágyra.

Fanuel állva maradt. Felemelte a karját és ihletett hangon szólt:

- A Magasságos néha-néha elküld egyet az ő fiai közül. Jaokannan közülük való. Ha megölöd, megbűnhödöl.

- Hiszen ő üldöz engem! - kiáltott fel Antipas. - Lehetetlen cselekedetet kívánsz tőlem. Azon idő óta gyötör. Pedig eleinte nem voltam kemény! Még azt is megtette, hogy Machaerusból embereket küldött, hogy felforgassák tartományaimat. Szerencsétlen életű ember! Ha engem támad, én védekezem!

- Nagyon heves a haragjában - viszonozta Fanuel. - Mindegy! Szabadon kell bocsátani.

- Dühös vadállatokat nem engednek ki! - szólt a tetrarcha.

Az esszénus így válaszolt:

- Ne nyugtalankodj! Elmegy ő az arabokhoz, a gallusokhoz, a skythákhoz, az ő művének a világ végéig kell terjednie.

Antipast láthatólag valami vizió tartotta fogva.

- Nagy az ő hatalma!... Akaratom ellenére is szeretem!

- Akkor hát, szabad legyen?

A tetrarcha rázta a fejét. Félt Heródiástól, Mannaejtől és az ismeretlentől.

Fanuel igyekezett meggyőzni őt és a terveinek igazolására fölemlítette az esszénusok királyhűségét. Tiszteletben állottak ezek a szegény emberek, akiket nem hajlít meg a kínzatás, gyolcsba öltöznek és olvasnak a csillagokban.

Antipas visszaemlékezett Fanuel előbbi szavaira:

- Mi is az, amit olyan fontos dolognak jeleztél?

Egy néger jött be. A teste portól fehérlett. Hörgött és csak annyit tudott mondani:

- Vitellius!

- Hogyan? jön?

- Láttam. Nem telik bele három óra és itt lesz!

A folyosók ajtófüggönyeit mintha szél libegtette volna. Lárma töltötte be a kastélyt, szaladgáló emberek kiáltozása, taszigált bútorok, csörömpölő ezüstök zaja; a tornyok tetejéről pedig csigakürtök zúgtak, jeladásul a szerteszéledt rabszolgáknak.

2

A sáncokon tolongott a nép, mikor Vitellius belépett az udvarba. A tolmácsa karjára támaszkodott, mögötte tollbokrétákkal és kürtökkel ékesített nagy vörös gyaloghintó; a konzulok bíborszegélyű tógáját és saruit viselte, személyét liktorok vették körül.

Ezek a kapunak támasztották a tizenkét fascest, a szíjjal összekötött pálcákat, amelyek közepébe egy balta volt erősítve. Mindenki megremegett a római nép fönsége előtt.

A gyaloghintó, amelyet nyolc ember hozott, megállt. Egy nagyhasú, pattanásos arcú ifjú lépett ki belőle; az ujjait igazgyöngyök borították. Egy serleget nyujtottak át neki, színültig megtöltve fűszerektől illatos borral. Kiitta és másikat kért.

A tetrarcha leborult a prokonzul térdei elé és sajnálkozott, hogy nem értesült korábban a kegyről, amelyben az ő jelenléte által részesül. Különben fogadta volna őt az utakon, a Vitelliusokat megillető hódolattal. A Vitelliusok Vitellia istennőtől származtak. A Janiculusról a tengerre vezető út mindakkorig az ő nevüket viselte. Számtalan kvesztor és konzul került ki a családból; ami pedig Luciust, mostani vendégét illeti, hálával tartozik neki, a kliták legyőzőjének és emez ifjú Aulus atyjának, aki tulajdonképpen a saját birodalmába jött vissza, mert hiszen a Kelet az istenek hazája. Mindezeket a hiperbolákat latinul mondotta. Vitellius közönyösen fogadta őket.

Azt válaszolta, hogy a nagy Heródes elég dicsőség egy nemzetnek. Az athéniek rábízták az olympiai játékok felügyeletét. Templomokat emelt Augustus tiszteletére, türelmes, leleményes és félelmetes volt és mindig hű a Cézárokhoz.

Az ércfejű oszlopok között Heródiás tűnt föl, császárnői méltósággal közeledett, asszonyoktól és eunuchoktól körülvéve, akik aranyozott ezüsttálcákon égő illatszereket hoztak.

A prokonzul három lépést tett eléje és főhajtással üdvözölte az asszonyt.

- Minő boldogság! - kiáltott föl Heródiás - hogy Agrippa, Tiberius ellensége nem árthat többé!

A prokonzul nem tudott erről az eseményről és az asszony veszedelmesnek tűnt föl előtte; mikor pedig Antipas esküdözött, hogy mindent megtesz a császárért, Vitellius hozzátette:

- Még a többiek kárára is?

Túszokat vett a parthusok királyától és a császár már nem is törődött ezzel a dologgal; Antipas ugyanis, aki jelen volt a tanácskozáson, hogy érdemeket szerezzen magának, rögtön továbbította a hírt. Innen Vitellius mélységes gyűlölete és a késedelem a segítség adásban.

A tetrarcha dadogott valamit. De Aulus nevetve szólt oda neki:

- Nyugodj meg, én pártfogollak!

A prokonzul úgy tett mintha nem hallott volna semmit. Az ő vagyona a fia szennyességétől függött; ez a capreai mocsárvilág olyan tetemes javakat szerzett neki, hogy nagy figyelmességgel bánt vele, bár nem bízott benne, mert a belsejében mérget rejtett.

Tolongás keletkezett a kapu alatt. Fehér öszvérek hosszú sorát vezették be; az öszvéreken papi ruhába öltözött személyek ültek. Szaddaceusok és farizeusok voltak, akiket ugyanegy vágy hajtott Machaerus felé; a szaddaceusok elnyerni, a farizeusok megtartani akarták a papi hatalmat. Arcuk komor volt, különösen a farizeusoké, akik régóta ellenségei Rómának és a tetrarchának. A tunikájuk uszálya meg-megakadt a tolongásban; a tiarájuk pedig megingott a fejükön, a pergamen szalagocskák fölött, amelyeken mindenféle írások voltak.

Csaknem egyidőben érkeztek meg az előörs katonái. A pajzsukat zsákokba dugták, hogy védve legyen a portól; mögöttük pedig Marcellus, a prokonzul hadnagya tűnt föl a publikánusokkal, akik fatáblácskákat szorongattak a hónuk alatt.

Antipas megnevezte környezetének főbbjeit: Tolmajt, Kantherát, Széhont, Alexandriai Ammoniust, aki szurkot vásárolt neki, Naámannt, könnyű gyalogosainak kapitányát és Babilóni Jászimot.

Aztán bemutatta a szadduceusokat.

Vitellius észrevette Mannaejt.

- Hát az ott kicsoda?

A tetrarcha egy mozdulattal értésére adta, hogy az a hóhér.

Jonathas, egy apró, mozgékony és görögül beszélő ember kérte a nagyurat, hogy tisztelje meg őket látogatásával Jeruzsálemben. Valószínűleg el fog menni.

A görbeorrú, hosszúszakállú Eleazár a farizeusok számára követelte a főpapi talárt, amit a polgári hatóság az Antonia-toronyban tart vissza.

Azután a Galieabeliekkel bevádolták Poncius Pilátust. Egy bolond ember ugyanis Dávid aranyedényeit kereste valami üregben és ezért Pilátus többeket megöletett a lakosok közül; valamennyi vádaskodó egyszerre beszélt, köztük Mannaej a leghevesebben. Vitellius bizonygatta, hogy a bűnösök elveszik büntetésüket.

Szitkozódás hangzott föl az egyik oszlop előtt, ahová a katonák a pajzsokat fölaggatták. A takarók lekerültek a pajzsokról és előtűnt az umbo-kon a Cézár képmása. A zsidók szemében ez bálványimádás volt. Antipas beszédet intézett hozzájuk, miközben Vitellius, aki egy magas széken ült az oszlopcsarnokban, csodálkozott a zsidók haragján. Tiberiusnak igaza volt, hogy négyszázat Szárdíniába üldözött közülük. De a maguk országában erősek a zsidók; és Vitellius elrendelte, hogy vigyék el a pajzsokat.

Erre körülvették a prokonzult és könyörögtek neki sérelmeik jóvátételéért, kedvezményekért, alamizsnákért. Egymás ruháit szaggatták, majd agyontaposták egymást; rabszolgák botokkal ütöttek szét közöttük jobbra-balra, hogy helyet csináljanak. A kapuhoz közelállók lementek az ösvényen, mások fölfelé jöttek; oda és vissza özönlött a nép; két áradat kereszteződött az embertömegben, amely ott nyüzsgött, a falak övezetébe szorulva.

Vitellius megkérdezte, miért e sokaság. Antipas megmondotta az okát: az ő születésnapi lakomájára gyűltek össze; és rámutatott több emberére, akik a párkányzaton kihajolva húzták föl az óriási kosarakat, teli hússal, gyümölccsel és zöldséggel, antilopokat és gólyákat, széles, azurkék halakat, szőlőt, görögdinnyéket, piramisba rakott gránátalmákat. Aulus nem bírta türtőztetni magát. Rohant a konyhák felé, elszédítette őt ez a tobzódó ételbőség, amely bámulatba ejthette az egész világot.

Mikor az egyik pince mellett ment el, fazekakat vett észre, amelyek olyanok voltak, mint a mellvért. Vitellius odament megnézni őket; és követelte, hogy nyissák meg neki az erősség földalatti kamráit.

A kamarák a sziklába voltak vájva, magasra kiboltozva és bizonyos távolságokban pillérekkel alátámasztva. Az első kamrában régi fegyverzeteket tartottak; a második tele volt dárdával, amelyek tollbokrétából nyújtogatták ki hosszú hegyüket. A harmadikat, mintha nádfonadékkal tapétázták volna ki, annyi vékony nyílvessző borította, sűrűn egymás mellé rakva, függőlegesen, a falat. Görbe kardok pengéi födték a negyediknek a falát. Az ötödiknek a közepén taréjos sisakok sorakoztak, mint valami vöröskígyó-regiment. A hatodikban csak tegzeket lehetett látni; a hetedikben csupa lábvértet; a nyolcadik tele volt karvasakkal; a következőkben villák, csáklyák, lajtorják, kötelékek voltak felhalmozva, sőt még gerendák is voltak ott hajítógépek számára és csörgők a tevék szügyére! Mivel pedig a hegy a lába felé szélesedett, méhkaptárszerű belsejében a szobák alatt mindig több szoba volt és annál mélyebbek voltak a szobaüregek, mennél lejjebb jutott az ember.

Vitellius, Phineas, a tolmácsa, és Sisenna, a publikánusok feje, három eunuch fáklyája mellett bejárták a szobákat. A félhomályban útálatos tárgyak bukkantak elő, barbárok találmányai: szögekkel kivert buzogányok, sebet mérgező hajító-dárdák, harapófogók, amelyek krokodilok állkapcsához hasonlítottak; mindent összevéve negyvenezer emberre való hadiszert őrzött a tetrarcha Machaerus várában.

Arra az eshetőségre gyüjtötte mindezt össze, ha esetleg az ellenségei szövetkeznének ellene. De a prokonzul azt hihette, és mondhatta, hogy a rómaiak ellen irányul ez a fölkészültség, és Antipas igyekezett kimagyarázni a dolgot.

Nem mind az övé a hadianyag; nagy részük védekezésül szolgál a rablók ellen; különben is készen kell lennie az arabok támadására; egyébként is az egész még az apjáról maradt rá. És hátulról a prokonzul elé került és gyors léptekkel ment előre. Azután a fal mellé állt és szétfeszítve két könyökét, a tógájával igyekezett eltakarni valamit; de egy ajtó kilátszott a feje felett. Vitellius észrevette az ajtót és tudni akarta, mi van mögötte.

- Csak a babiloni tudja felnyitni.

- Hívd le a babilonit!

Vártak rá.

Az apja az Eufrates partjairól jött, hogy ötszáz lovassal felajánlja magát a keleti határok védelmére. A királyság felosztása után Jaszim Fülöpnél maradt és most Antipast szolgálta.

Megjelent a babiloni, íjjal a vállán, korbáccsal a kezében. Kiferdült lábszárait sokszínű szalagok szorították. Vastag karjai ujjatlan tunikából nyúltak ki és prémsapka árnyékolta be az arcát, amelyen gyűrűkbe fodrozódott a szakáll.

A babiloni eleinte úgy tett, mintha nem értené a dolgot. De Vitellius egy tekintetet vetett Antipasra, aki nyomban megismételte a parancsot. Ekkor Jaszim rátette mind a két kezét az ajtóra. Az ajtó becsúszott a falba.

Meleg levegő fuvallata áradt ki a sötétségből. Egy folyosó kanyargott előttük lefelé, megindultak rajta és egy barlangnak a bejárásához jutottak, amely terjedelmesebb volt a többi földalatti üregnél.

A háttérben árkádos boltozat nyílott a szakadékra, amely erről az oldalról védte a fellegvárat. Jerikói lonc kapaszkodott a bolthajtáson és a virágait kilógatta a világosságra. A föld szintjén egy vízerecske csörgedezett.

Fehér lovakat láttak ott, lehettek vagy százan, árpát zabáltak egy deszkáról, amely egy magasságban állott a szájukkal. Mindegyik lónak kékre volt festve a sörénye, a patáik fonadékkal voltak begöngyölve és az üstökük a homlokukra lógott, mint valami paróka. Hosszú farkukkal lomhán verdesték a térdeiket. A prokonzul a bámulattól elnémultan állott.

Csodálatos állatok voltak ezek, hajlékonyak, mint a kígyó, könnyedek mit a madár. Versenyt futottak a lovasok nyilával, fölborították az embert és a hasába haraptak, kiláboltak a sziklák tömkelegéből, átugrottak a szakadékok fölött és naphosszat száguldoztak a síkon őrült ügetéssel; de az első parancsszóra, megállottak. Alig lépett ki Jaszim köréje gyűltek, mint a juhok, mikor megjelenik a pásztor; és előrenyújtva a nyakukat gyermekszemeikkel nyugtalanul néztek rá. Jászim szokása szerint rekedt hangon kurjantott egyet, ami fölvidította a lovakat; és már ágaskodtak, vágyakozva a térségekre és szaladozni akartak.

Antipas attól való féltében, hogy Vitellius elveszi tőle a paripákat, ide zárta őket, erre a helyre, amely ostrom esetén az állatok számára volt fönntartva.

- Rossz ez az istálló - szólt a prokonzul - és te mégis kiteszed őket a veszedelemnek! Vedd számon a lovakat, Sisenna!

A publikánus kihúzott egy táblácskát az övéből, megszámolta a lovakat és följegyezte.

A kincstári jövedékek tisztviselői megvesztegették a kormányzókat, hogy szabadon fosztogathassák a provinciákat. Sisenna mindenfelé fürkészett nyest-fejével és hunyorgó szemével.

Végre visszatértek az udvarra.

A kövezeten imitt-amott kerek bronzlapok borították a ciszternákat. Kiszemelte az egyiket, a legnagyobbat, amelyik alig kongott a sarka alatt. Váltogatva megkopogtatta valamennyit, aztán dobogva a lábával fölordított:

- Megvan! Megvan! Itt van Heródes kincse!

A kincskeresés bolondja volt a rómaiaknak.

- Nincsen semmiféle kincs - esküdözött a tetrarcha.

- De hát akkor mi van ott alant?

- Semmi! egy ember, egy fogoly.

- Mutasd! - szólt Vitellius.

A tetrarcha nem engedelmeskedett; a zsidók megtudták a titkot. Vonakodása türelmetlenné tette Vitelliust.

- Törjétek be! - kiáltotta a liktoroknak.

Mannaej kitalálta, mire készülnek. Mikor meglátott egy fejszét, azt hitte Jaokanannt fogják lefejezni; és megállította a liktort az első csapás után, amit a bronzlapra mért; a bronzlap és a kövezet közé valami kampófélét akasztott, aztán hosszú, sovány karjait megfeszítve lassan feszegette a födelet, amely levált a nyomásra; mindenki csodálta az öregnek az erejét. A bronz fabélése alatt egy ugyanolyan méretű csapóajtó volt. Egy ökölcsapásra kettészakadt; tátongó lyuk nyílt meg, egy óriási üreg, amelyet egy korlátnélküli lépcső kanyargott körül; akik az üreg fölé hajoltak, a fenekén homályosan valami rémítő dolgot vettek észre.

Emberi lény feküdt ott a földön, hosszú haja összekuszálódott az állatszőrökkel, amik a hátát födték.

Fölkelt.

A homloka egy vízszintesen kifeszített rácsozatba ütődött; és időnként eltűnt a barlang mélységeiben.

A napfény megragyogtatta a tiarák csúcsát, a kardok markolatát és forróra melegítette a kőlapokat; és a párkányok alól kirepülő galambok az udvar fölött kerengtek. Ebben az órában szokott Mannaej magot szórni nekik. Most ott guggolt a tetrarcha előtt, aki Vitellius mellett állott. A Galileabeliek, a papok és a katonák kört formáltak mögöttük; valamennyien hallgattak és szorongva várták mi fog történni.

Először is egy mély sóhajtás hallatszott, mint valami földalatti hang.

Heródiás is meghallotta a palota másik végén. Igézettől hajtva átfurakodott a tömegen; és egyik kezét Mannaej vállára téve, előrehajolt és hallgatódzott.

Fölharsogott a hang:

- Átok tireátok, farizeusok és szadduceusok, vipera fajzatjai, fölfuvalkodott tömlők, lármázó réztányérok!

Fölismerték Jaokanannt. Szájról-szájra adták a nevét. Még többen sereglettek a nyílás köré.

- Átok reád, te nép! és átok Juda árulóira, Efraim részegeskedőire, átok azokra, akik a zsírosföldű völgyben lakoznak és akik tántorognak a borital gőzétől!

- Tűnjetek el, miként a szertefolyó víz, miként a héjatlan csiga, amely csúszva-mászva szétmállik, miként az asszony idétlen magzatja, aki nem látja meg a napvilágot.

- Menekülnöd kell néked, Moab, a ciprusligetekbe, miként a veréb, lyukakba, miként a mezei egér. Az erősségek kapui könnyebben összetörnek, mint a dióhéj, a falak leomlanak, a városok leégnek; és az Örökkévaló ostora nem szűnik meg. Envéretekben füröszti a tagjaitokat, miként a lent megfürösztik a festősajtárban. Szétszaggat benneteket, mint az új borona; a húsotok cafatjait elszórja a hegyeken!

Micsoda hódítóról beszél? Talán Vitelliusról? Csak a rómaiak tudnának ilyen öldöklést tenni. Panaszok röppentek el az ajkakról:

- Elég! elég már! legyen vége!

Jaokanann hangosabban folytatta:

- Anyjok holtteteme mellett hamvakban fetrengenek a kisdedek. Éjnek idején, kardoktól rettegve, romok között kutat kenyér után a nép. Sakálok marakodnak csontokért a piacokon, hová esténként az öregek beszélgetésre jönnek vala. A te szűzeid könnyeiket elnyelve, hárfáznak az idegenek lakomáin és a te legkedvesebb fiaid meghajtják nehéz terhek súlyától föltört hátukat.

A nép újra látta számkivetésének napjait, egész történetének minden szerencsétlenségét. A régi próféták igéi voltak ezek. Jaokanann hatalmas csapásokként sujtott velük.

De a hang gyöngéddé, zengzetessé, éneklővé vált. Szabadulást hirdetett, fényességet az égen, megszületendő gyermeket, félkarral már a sárkány barlangjában, aranyat az agyag helyébe, viruló rózsaligetet a sivatagon:

- Ami most hatvan kikárt ér, nem lesz egy obulus sem. Tejnek forrásai fakadnak a sziklából; tölt hassal alusznak el a présházakban! Mikor jössz el, te, akiben reménykedem? Máris leborulnak minden népek és a te uralmad örökkévaló leszen, Dávid fia!

A tetrarcha hátrahőkölt, mert a Dávid Fiának létezése sértette őt, mint valami fenyegetés.

Jaokanann rátámadt a királysága miatt.

- Nincsen más király, csak az Örökkévaló!

Aztán megtámadta őt a kertjei, a szobrai, az elefántcsontbútorai miatt, mintha ő lett volna az istentelen Achab.

Antipas leszakította a nyakáról a bőrszalagot, amelyen a pecsétje lógott és bedobta a pecsétet az üregbe, rászólva Jaokanannra, hogy hallgasson.

A hang visszafelelt:

- Ordítani fogok, miként a medve, miként a vadon puszták szamarai, miként a gyermeket szülő asszony!

- A te vérfertőzésed maga is büntetés, Isten az öszvéreknek meddőségével vert meg!

Vihogás szaladt végig a tömegen, a hullámok zajlásához hasonlóan.

Vitellius makacsul ottmaradt. A tolmács közömbös hangon ismételte a szitkokat, amiket Jaokanann a maga nyelvén ordítozott. A tetrarcha és Heródiás kénytelen volt kétszer is végighallgatni a sértéseket. Antipas zihált, az asszony pedig meredten bámészkodott le az üregbe.

A rettenetes ember fölfelé fordította a fejét; és ököllel megragadta a rácsot, hozzányomta az arcát, amely olyan volt mint a bozót; benne két izzó parázs.

- Ah! te vagy itt, Jezabel?!

- Megejtetted a szívét a sarudnak nyikorgásával. Nyerítettél, mint egy kanca. Nyoszolyádat a hegyekre terítetted, hogy beteljesítsd az áldozataidat. Az Úr elragadja a fülönfüggődet, a bíborruháidat, lenfátylaidat, karjaidról az aranykarikákat, lábujjaidról a gyűrűt és a kis arany félholdakat, amelyek a homlokodon reszketnek, ezüst tükreidet, strucctoll-legyezőidet, gyöngyházas cipőidet, amelyek magasra emelik az alakod, büszke gyémántjaidat, a hajad illatát, a körmeid festékét és a puhaságodnak minden mesterkedéseit és nem lészen elég kő a te paráznaságod megkövezésére.

Heródiás maga körül tekintett, mintha védelmet keresne. A képmutató farizeusok lesütötték a szemüket. A szadduceusok elfordították a fejüket, attól tartva, hogy megsértik a prokonzult. Antipas halálra sápadt.

A hang erősbödött, nekilendült, meg-megszakadt, mint a mennydörgés és visszaverődve a hegyekről megsokszorozott csapásokkal sújtott le Machaerusra.

- Feküdj a porba, Babilon leánya! Őrlesd meg a lisztet. Vesd le övedet, oldd meg saruidat, gyűrd fel a ruhádat, gázolj keresztül a folyóvizeken, a te szégyened felfedeztetik, a te gyalázatod napvilágra jön! Zokogva csikorgatod a fogaidat! Az Örökkévaló kiirtja a te vétkeidnek bűzét! Átkozott! átkozott! Dögölj meg, mint a kutya!

A csapóajtó bezárult, a fedőlemez visszacsapódott. Mannaej meg akarta fojtani Jaokanannt.

Heródiás eltűnt, a farizeusok fel voltak háborodva. Antipas közéjük ment és mentegette magát.

- Való igaz, - mondta Eleazár - nőül kell venni a testvér feleségét, de Heródiás nem volt özvegyasszony és még hozzá gyermeke is volt, ami már gyalázatos dolog.

- Tévedsz! tévedsz - vetette közbe a szadduceus Jonathas. - A törvény elítéli ezeket a házasságokat, de azért nem tiltja meg határozottan.

- Mindegy! Velem szemben nagyon igazságtalanok! - mondta Antipas - mert elvégre is Absalon atyja feleségével hált, Juda a menyével, Ámon a nővérével, Lót pedig a leányaival.

Aulus, aki közben aludt, megjelent ebben a pillanatban. Mikor előadták neki az ügyet, igazat adott a tetrarchának. Nem kell nyugtalankodni az efféle ostobaságok miatt; és nagyot kacagott a papok megbotránkozásán és Jaokanann dühöngésén.

Heródiás a lépcső közepéről visszafordult Aulus felé.

- Nincs igazad, nagyúr! Azt parancsolja a népnek, hogy tagadja meg az adót.

- Igaz volna ez? - kérdezte rögtön a publikánus.

A válaszok általában igenlőek voltak. A tetrarcha is megerősítette őket.

Vitellius arra gondolt, hogy a fogoly elmenekülhet; mivel pedig az Antipas viselkedését gyanúsnak vélte, őröket állított a kapukhoz, valamint a falak mentében és az udvarra.

Azután a lakosztálya felé indult. A papok küldöttségei követték.

A főpapságról nem beszéltek, de mindegyik előadta a maga sérelmét.

Valamennyien ostromolták Vitelliust. Elküldte őket.

Jonathas is távozott, mikor észrevette egy fülkében Antipast, aki egy hosszúhajú fehérruhás esszénussal beszélgetett; és már sajnálta, hogy a pártjára kelt.

Egy gondolat vigasztalta a tetrarchát.

Jaokanann nem függött többé őtőle; a rómaiak vállalták magukra a dolgát. Mily megkönnyebbülés!

Fanuel akkor ott sétálgatott a vártán.

Antipas magához szólította és rámutatott a katonákra:

- Ők az erősebbek! Nem tudom kiszabadítani! nem tehetek róla!

Üres volt az udvar. A rabszolgák lepihentek. Az ég vörösségén, amely lángbaborította a látóhatárt, a legkisebb fölfelé nyúló tárgy is feketére rajzolódott. Antipas jól kivette a sófőző-kunyhókat a Holt-tenger túlsó végén, de az arabok sátrait nem látta többé. Bizonyára elvonultak. Fölkelt a hold; megnyugvás ereszkedett le a szívére.

Fanuel leverten állott, fejét a mellére hajtva. Végre kimondta, ami a szívén feküdt.

Már a hónap eleje óta vizsgálta hajnal előtt az égboltozatot, amikor a Perseus csillagzat a Zeniten állott. Agalah alig mutatkozott, Algol halványultan ragyogott, Mira-Coeti egészen eltűnt; ebből megjósolta, hogy még a mai éjszakán egy kiváló férfiú meghal Machaerusban.

Ki lesz az? Vitelliust sokan veszik körül. Jaokanannt nem fogják kivégezni.

- Akkor hát én leszek! - gondolta a tetrarcha.

Talán visszajönnének az arabok? A prokonzul fölfedezné, hogy összeköttetésben áll a párthusokkal. Jeruzsálemi orgyilkosok kísérték a papokat; a ruházatuk alatt tőröket rejtegettek; Fanuel tudásában pedig nem kételkedett a tetrarcha.

Arra gondolt, hogy Heródiáshoz folyamodik. Pedig gyűlölte őt. De tőle majd bátorságot merít; és még nem szakadt el minden köteléke annak a varázsnak, amely egykor lebűvölte Antipast.

Mikor belépett az asszony szobájába, porfir-medencében fahéj füstölgött; és mindenütt porok, kenetek, felleghez hasonlatos szövetek, pehelynél könnyebb hímzések hevertek szétszórtan.

Nem szólt Fanuel jóslatáról, sem a zsidóktól és araboktól való félelméről; Heródiás gyávasággal vádolta volna. Csupán a rómaiakról beszélt; Vitellius nem avatta be a katonai terveibe. Föltette Vitelliusról, hogy barátja Caiusnak, akinél Agrippa gyakran megfordult; száműzetésbe küldik őt, sőt talán meg is fojtják.

Heródiás gőgös türelmességgel igyekezett megnyugtatni a tetrarchát. Végül azután egy kis ládikából furcsa medáliát vett ki, amelyet Tiberius arcképe díszített. Ez elég arra, hogy elsápadjanak a liktorok és megsemmisüljenek a vádak.

Antipas hálától megindultan kérdezte tőle, honnan szerezte az érmet.

- Kaptam - válaszolta rá az asszony.

A szemközti ajtófüggöny mögül egy meztelen kar nyúlt elő, egy fiatal, bájos kar; mintha Polykletos faragta volna ki elefántcsontból. Kissé félszeg, de mégis kellemes mozdulattal imbolygott a levegőben, hogy elérjen egy tunikát, amely ott felejtődött a fal melletti zsámolyon.

Egy öreg asszony óvatosan átadta neki, félrehúzva a függönyt.

A tetrarcha homályosan visszaemlékezett valamire, de nem tudott pontosan számot adni magának róla.

- Tied ez a rabszolga leány?

- Mi közöd hozzá - felelte Heródiás.

3

A vendégek megtöltötték a lakoma termét.

Hármashajója volt a teremnek, mint bazilikákban és a hajókat egymástól algunimfa-oszlopok választották el; az oszlopok fejét bronz-domborművek díszítették. Fölöttük két ablaksoros galéria húzódott; egy harmadik karzat, sodrozott aranyból, a háttérben ívelt, egy óriási boltozattal szemközt, amely a terem másik végén bontakozott ki.

A hajó hosszában asztalok sorakoztak, rajtuk tűzkötegek égtek, színes agyagserlegek, réztálak, hókockák és szőlőhalmazok közepette; de ez a vörös világosság fokozatosan elhalványult a mennyezet magassága miatt és a fénypontok úgy ragyogtak, mint éjszaka a fa lombja közt elővillanó csillagok. A terem főnyílásán keresztül fáklyákat lehetett látni a házak teraszain; Antipas ünnepet rendezett a barátainak, a népének és mindazoknak, akik eljöttek hozzá.

Rabszolgák tálakat hordoztak körül, fürgén, mint a kutyák, a lábukon nemezsaruval.

A prokonzuli asztal az aranyos mennyezet alatt jávorfadeszkából ácsolt emelvényen állott. Babiloni szőnyegek sátrat formáltak körülötte.

Három elefántcsont-ágyon - egyik szemben, kettő oldalt - Vitellius, Aulus és Antipas hevertek; a prokonzul balra feküdt, az ajtó mellett, a fia jobbról, a tetrarcha a középen.

Nehéz, fekete köpönyeget viselt, amelynek szövedéke nem látszott a színes díszektől, az arca ki volt festve, a szakálla legyezőalakra fésülve, azúrporral meghintett haját drágaköves diadém szorította. Vitellius nem vette le bíborövét, amely haránt körítette lenvászon tógáját. Aulus a hátára köttette ezüsttel pikkelyezett, ibolyaszín selyemruhájának ujjait. Hajzatának fonadékai emeletekbe tornyosodtak és egy zafir nyaklánc lógott le asszonyosan kövér és fehér mellére. Mellette egy gyékényen, keresztbe rakott lábakkal, egy gyönyörű gyermek folytonosan mosolygott. A konyhákban akadt rá és azóta nem tudott meglenni nélküle; nem tudta megjegyezni chaldeus nevét, azért hát egyszerűen csak Ázsiainak szólította. Időnként leheveredett a tricliniumon. Ilyenkor meztelen lábai uralkodni látszottak a gyülekezet fölött.

Ezen az oldalon a papok foglaltak helyet és Antipas tisztjei, Jeruzsálem lakosai, a görög városok főbbjei; a prokonzul mögött: Marcellus a publikánusokkal, a tetrarcha barátai, Kána, Ptolemais, Jerikó előkelői; azután összevissza Libanon hegyi lakói és Heródes öreg katonái: tizenkét thrák, egy gallus, két germán, gazellavadászok, idumeai pásztorok, Palmyra szultánja, Eziongaber tengerészei. Mindenki előtt puha lepénytészta állott, hogy abba törüljék az ujjaikat; és a karjaikat keselyűnyak gyanánt nyujtogatva szedték ki a tálakból az olajbogyót, pisztácot, mandulát. Minden arc vidáman ragyogott a virágkoszorúk alatt.

A farizeusok visszautasították a koszorúkat, ezt a római istentelenséget. Összeborzadtak, mikor meghintették őket galbanum és tömjén keverékével, amely náluk egyedül a templom használatára szolgált.

Aulus megdörzsölte vele a hónalját; Antipas egész rakománnyal ígért neki belőle, háromkosárnyit ebből a valóságos balzsamból, amely miatt Cleopatra annyira áhítozott Palesztinára.

Egy kapitány érkezett az imént a tetracha tiberiasi helyőrségéből és Antipas mögé telepedett, hogy különös eseményekről tudósítsa őt. De a tetrarcha figyelme megoszlott a prokonzul és a szomszéd asztaloknál mondottak között.

Jaokanannról beszélgettek körülötte és Jaokanann fajtájáról; Gittojbeli Simon tűzzel mossa le a bűnöket. Valami Jézus nevezetű...

- A legrosszabb valamennyi közt - kiáltott föl Eleazár. - Micsoda gyalázatos szemfényvesztő!

A tetrarcha mögül fölkelt egy férfi, sápadtan, mint a chlamys-ának a szegélye. Leszállt az emelvényről és a farizeusokhoz fordult:

- Hazugság! Jézus csodákat mível.

Antipas látni szerette volna.

- Miért nem hoztad hát ide?! Beszéld el, mik történtek!

Ekkor elbeszélte, hogy neki, Jakabnak, volt egy beteg leánya és ő elment Kafarnaumba, hogy könyörögjön a Mesternek: gyógyítsa meg a leányát. A Mester azt felelte:

- Térj vissza a házadba, ő meggyógyult!

És a küszöbön találta a leányt, fölkelve ágyáról, amikor a palota napórája a harmadik órát mutatta, abban a pillanatban, mikor ő Jézusnál járt.

Természetesen - akadékoskodtak a farizeusok - vannak mindenféle praktikák, hatékony füvek! Itt Machaerusban is találnak néha bárászt, amely sebezhetetlenné tesz, de meggyógyítani valakit látatlanba, messziről: lehetetlen dolog, hacsak a gonosz szellemeket nem használja föl Jézus.

És Antipas barátai, Galilea főbbjei, ráhagyták, a fejüket bólogatva:

- A gonosz szellemeket, nyilvánvalóan a gonosz szellemeket.

Jakab ott állott az asztalok és a papok asztala között, fölényes arccal, de szelíden hallgatott.

Unszolták, hogy beszéljen.

- Bizonyítsd a hatalmát!

Jakab meghajtotta vállait és halk hangon, lassan, mintha önmagától ijedt volna meg, így szólt:

- Hát nem tudjátok, hogy ő a Messiás?

Összenéztek a papok; Vitellius pedig a szónak magyarázatát kérdezte. A tolmács az első pillanatban nem is tudott válaszolni.

- Így hívnak ők egy szabadítót, aki meghozza nekik minden javak élvezését és az uralmat minden nép fölött. Némelyek még azt is mondják, hogy két Messiás lesz. Az elsőt legyőzik Góg és Magóg, az Észak démonai; de a másik megöli a Gonosz Fejedelmét; századok óta minden percben várják.

A papok összesúgtak-búgtak, aztán Eleázár vette át a szót.

- Először is a Messiás a Dávid fia lesz, nem pedig egy ácsé; és betölti majd a törvényt. Ez a názáreti támadja a törvényt; ennél erősebb bizonyíték, hogy Eliás eljötte előzi meg őt.

Jakab visszavágott:

- De hiszen eljött Éliás!

- Éliás! Éliás! - ismételte a tömeg, végig az egész termen.

Képzeletükben valamennyien egy aggastyánt láttak röpülő hollósereg alatt, villámtól lángralobbantott oltárt, bálványimádó papokat, akiket a zuhatagokba vetettek; és az asszonyok az emelvényeken, a Sarepta-i özvegyre gondoltak.

Jakab fáradhatatlanul ismételgette, hogy ismeri őt! Látta őt! És a nép is látta!

- Mi a neve?

Erre torkaszakadtából ordította:

- Jaokanann!

Antipas hátrahanyatlott, mintha valaki mellbevágta volna. A szadduceusok Jakabhoz csődültek. Eleázár kiáltozott, hogy meghallják szavát.

Mikor helyreállott a csönd, összefogta a köpenyét és kérdéseket tett, miként a bírák.

- Mivelhogy a próféta meghalt...

Mormogás szakította félbe. Úgy hitték, Éliás eltűnt csupán.

Eleazár haragra gerjedt a tömeg ellen és tovább folytatta a kérdezősködéseit:

- Azt hiszed, föltámad?

- Miért ne? - felelte rá Jakab.

A szadduceusok vállukat vonogatták; Jonathas, apró szemét kidüllesztve, erőltetett kacagásba tört ki, mint valami bohóc. Semmi sem ostobább dolog, mint a testnek igénye az örök életre; és elszavalta a prokonzulnak egy korukbeli költő verssorát:

Nec crescit, nec post mortem durare videtur.

Aulus azonban a triclinium szélére hajolt, verejték ült ki a homlokára, elzöldült az arca és az öklét a gyomrára szorította.

A szadduceusok nagy fölindulást mutattak; - másnap visszakapták a főpapságot; - Antipas láthatólag kétségbe volt esve; Vitellius közönyös maradt. De azért heves szorongás fogta el; a fiával együtt a vagyonát is elveszítené.

Aulus alig fejezte be a hányást, máris újra enni akart.

- Adjatok márványreszeléket, naxosi palát, tengervizet, akármit! Vagy talán megfürödjem?

Havat habzsolt föl, aztán - habozva egy tál commageniai eledel és két sárgarigó között - a mézes tököt választotta. Az Ázsiai nézte ezt a falóképességet, amely bőkezű emberre és egy felsőbb fajra vallott.

Bikavesét tálaltak föl, marmotát, fülemülét, vágott húsokat szőlőlevélben; és a papok a föltámadásról vitatkoztak. Ammonius a platonista Philo tanítványa, ostobáknak tartotta őket és ezt meg is mondta néhány görögnek, akik gúnyt űztek a jóslatokból. Marcellus és Jakab összebújtak.

Marcellus elmesélte Jakabnak, minő boldogságot érzett, mikor Mithra kultuszára fölavatták, Jakab pedig biztatta Marcellust, hogy Jézust kövesse. A Safet-i és babyloni pálma- és tamariszkusz-borok amforákból tölcsérekbe, tölcsérekből serlegekbe, serlegekből pedig lefelé ömlöttek a garatra; fecsegtek a vendégek, a szívek kitárultak. Jaszim zsidó létére nem tagadta többé, hogy imádja a planétákat. Egy aphakai kereskedő bámulatba ejtett sok nomádot, leírva előttük a hierapolisi templom csodáit; a nomádok meg is kérdezték, mennyibe kerülne az elzarándoklás oda. Mások viszont ősi vallásukhoz ragaszkodtak. Egy félig vak germán himnuszt énekelt, dicsőítve Skandináviának azt a hegyfokát, ahol megjelentek az istenek sugárzó alakjukban; a Sichembeliek pedig nem ettek gerlicehúst, tiszteletből az Azimagalamb iránt.

Többen állva társalogtak a terem közepén; és a lehelletek gőze összevegyülve a kandeláberek füstjével, köddé gomolygott a levegőben. Fanuel végigment a falak mentén. Megint az eget vizsgálta volt; nem ment el egészen a tetrarcha közelébe, mert félt a sok olajfolttól, ami az esszénusok szemében nagy tisztátalanság.

Ütések döngették meg a vár kapuját.

Mindenki tudta már, hogy Jaokanann ott van fogságban. Emberek fáklyákkal kúsztak föl az ösvényen; fekete tömeg nyüzsgött a hegytorkolatban; és időnként fölordítottak:

- Jaokanann! Jaokanann!

- Mindent fölforgat! - mondotta Jonathas.

- Nem lesz több pénzünk, ha folytatja! - tették hozzá a farizeusok.

És vádaskodások hangzottak fel:

- Védj meg bennünket!

- Legyen vége!

- Elhagyod a vallást!

- Istentelen, mint a Heródesek mind!

- Kevésbé, mint ti - vágott vissza Antipas. - Az én apám emelte a templomotokat!

Erre a farizeusok, a száműzöttek fiai és Mathatias hívei a családjának bűneivel vádolták a tetrarchát.

Hegyes koponyájuk volt, a szakálluk borzas, a kezük vékony és kárttevő, az orruk pisze, nagy, kerek a szemük és az ábrázatuk, mint a bulldogé.

Vagy tizenkét irnok és templomszolga, akik az áldozatok hulladékaiból éltek, egészen az emelvényig nyomultak; és késekkel fenyegették Antipast, aki hiába szónokolt nekik, miközben a szadduceusok lanyhán védelmezték. Észrevette Mannaejt és intett neki, hogy menjen el, mert Vitellius viselkedése arra mutat, hogy ezek a dolgok nem tartoznak rá.

A farizeusok, akik fekve maradtak a tricliniumokon, egyszerre őrjöngő dühben törtek ki. Összezúzdosták a tálakat maguk előtt. Maecenás kedvenc eledelét szolgálták föl nekik: vadszamárhús-vagdalékot, ezt a tisztátalan húst.

Aulus gúnyolta őket a szamárfej miatt, amit - úgy mondják - tiszteletben tartanak és mindenféle epés megjegyzést tett a disznóhústól való tartózkodásukra. Bizonyára azért utálják, mert ez a veszedelmes állat megölte az ő Bacchusukat; a bort pedig nagyon szeretik hiszen a templomukban arany szőlővesszőt találtak.

A papok nem értették ezeket a szavakat. Phineas, aki Galileából származott, nem akarta lefordítani őket. Erre Aulus mérhetetlen haragra gerjedt, amit csak fokozott, hogy az Ázsiai félelmében elszökött; a lakoma sem volt ínyére, közönségesek voltak az ételek és a tálalás hiányos! Megnyugodott, mikor látta, hogy szíriai juhfarkat szolgálnak föl, ami olyan, mint egy zsírköteg.

A zsidók jellemét utálatosnak találta Vitellius. Valóban Moloch lehetett az istenük, akinek oltárait látta útközben; és eszébe jutottak a gyermekáldozatok és annak az embernek a históriája, akit titokban hizlaltak. Latin érzése undorodva lázadozott az ő türelmetlenségük, képromboló dühük, esztelen, állati makacsságuk ellen.

Távozni akart a prokonzul. Aulus nem mozdult.

Csípőig leeresztve a ruháját, ott feküdt egy halom ennivaló mögött; annyira tele volt, hogy enni sem tudott már, de azért nem akarta otthagyni a jó falatokat.

A nép izgatottsága nőttön-nőtt. Már függetlenségi tervekre ragadtatták magukat. Izrael régi dicsőségét emlegették. Valamennyi hódító megbűnhődött idáig: Antigonus, Crassus, Varus...

- Nyomorultak - mondta a prokonzul; mert értett szíriai nyelven: a tolmácsa csak arra volt jó, hogy ideje legyen a válaszra.

Antipas gyorsan előhúzta a császár érmét, reszketve nézegette és megmutatta a képes felét.

Az aranytribün függönyei hirtelen széjjelnyíltak; és gyertyák fényességében, rabszolgák és kökörcsinfüzérek között megjelent Heródiás, - a fején asszír papi süveggel, amelyet egy állszalag szorított a homlokára; csigavonalban göndörülő hajzata bíbor peplosra omlott le, amely az ujjak hosszúságában föl volt hasítva. Jobbra-balra tőle két kőszörnyeteg - az Atridák kincsének szörnyeihez hasonlók - állott az ajtónál; - olyan volt Heródiás, mint Cybele az oroszlánjaival; és az Antipas fölött emelkedő erkélyről, serleggel a kezében így kiáltott:

- Sokáig éljen a Caesar!

Az éljenzést megismételte Vitellius, aztán Antipas és a papok.

A terem mélyéből azonban a meglepődésnek és csodálkozásnak moraja hallatszott. Egy fiatal leány lépett be.

Kékes fátyla alatt, amely a keblét és a fejét takarta, sejteni lehetett a szemöldökének íveit, a fülén függő kalcedonokat és a bőre fehérségét. Galambszürke, színjátszó selyemkendő födte a vállait le a derekáig, ahol drágaköves öv szorította össze a selymet. Fekete nadrágocskáján mandragora volt elhintve és kolibripihés apró papucsait lomposan kopogtatta.

Fönt az emelvényen lehúzta a fátyolát. Heródiás volt, a hajdani fiatal Heródiás. Aztán táncba kezdett.

Egyik lába a másik előtt lépkedet egy flóta és két cybele-i csörgődob ritmusára. Kerekre nyujtott karjai hívogattak valakit, aki folyvást menekült előle. Üldözte a menekülőt, könnyebben, mint a lepke, mint egy kíváncsi Psyche, mint egy kóborló lélek - és szinte elröpült.

A gingra gyászos hangjai váltották föl a csörgőket. Levertség követte a reményt. A mozdulatai sóhajokat fejeztek ki és az egész teste akkora sóvárgást, hogy nem lehetett tudni, vajjon egy istent sirat-e, vagy meghal az isten karjaiban. Félig lehúnyta a szempilláit, elcsavarta a derekát, ringatta a hasát, mint a tenger hullámzása, remegtette a két keblét és az arca mozdulatlan maradt és a lábai meg nem állottak.

Vitellius a pantomim Mesterrel hasonlította össze. Aulus még mindíg öklendezett. A tetrarcha ábrándokba merült és nem gondolt már Heródiásra. Mintha a szadduceusok mellett látta volna őt. A látomás eltűnt.

Nem volt ez látomás. Heródiás Machaerustól távol neveltette leányát, Salomét, hogy majd beleszeressen a tetrarcha; a gondolat nagyszerű volt. Most már bizonyos volt benne!

Aztán a kielégülni vágyó szerelem föllángolását táncolta a leány. Táncolt, mint az indiai papnők, mint a katarakták nubiai asszonyai, mint a Lydia bacchánsnői. Hajladozott minden oldalra, mint a virág, amit a vihar ráz. Füleinek briliánsai ugráltak, színt játszottak a selyemhátán; karjáról, lábáról, ruházatáról láthatatlan szikrák pattantak szét, amik lángragyujották a férfiakat. Egy hárfa dalra zendült; a sokaság hangos tetszésnyilvánításokkal felelt rá. A combjait szétterpesztve, be sem hajlítva a térdét, annyira lehajolt, hogy az álla a padozatot érintette; és az önmegtartóztatáshoz szokott nomádok, a kicsapongásban jártas római katonák, a fukar publikánusok, a disputákban elsavanyodott öreg papok, valamennyien tágranyílt orrcimpákkal reszkettek a vágyakozástól.

Aztán Antipas asztala körül fordult meg a leány, őrült sebesen, mint a boszorkányok pörgettyűje; és a gyönyör zokogásától elcsukló hangon szólt hozzá:

- Jöjj! Jöjj!

Forgott folyton-folyvást; és a cimbalmok húrszakadtáig zúgtak, a tömeg ordítozott. A tetrarcha azonban túlkiabált minden hangot:

- Jöjj! Jöjj! Tiéd lesz Kafarnaum! a Tiberiás síksága! a fellegváraim! a fele királyságom!

A leány a tenyerére vetette magát és a talpát a levegőbe emelve végigszaladt így az emelvényen, mint valami nagy szkarabeusz; aztán hirtelen megállott.

A nyaka és a gerince derékszöget formált. Combjairól a színes takarók a vállaira hullottak és - mint a szivárványív - körülövezték az arcát, egy könyöknyire a földtől. Az ajka festve volt, a szemöldöke koromfekete, a szeme csaknem rettenetes és a homlokának verejtékcseppjei úgy tetszettek, mint fehér márványon a pára.

Nem beszélt többé. Az emberek összenéztek.

Ujjcsettentés hallatszott a karzatról. A leány fölment oda, majd újra előjött; és kissé gügyögve, gyermekes arccal ezeket a szavakat ejtette ki:

- Azt akarom, hogy add nekem egy tálon a fejét...

Elfelejtette a nevet, de aztán hozzátette:

- A Jaokanann fejét!

A tetrarcha lesujtottan roskadt össze.

Kötötte az adott szava és a nép várta a teljesítését. De a halál, amit megjövendöltek, ha másvalakit ér, talán elhárítja tőle a veszedelmet? Ha Jaokanann valóban Éliás, alávetheti magát a kivégzésnek; ha pedig nem az, akkor a gyilkosság mit sem számít.

Mannaej ott állott mellette és megértette a szándékát.

Vitellius visszahívta, hogy megmondja neki a jelszót, minthogy katonák őrizték az öreget.

Megkönnyebbülés volt ez! Egy perc és mindennek vége lesz!

Mannaej azonban nem végezte gyorsan a munkáját.

Visszajött, de feldúlt lelkiállapotban.

Negyven év óta látta el a hóhér teendőit. Ő fullasztotta vízbe Aristobulost, ő fojtotta meg Alexandert, ő égette meg elevenen Mathiast, ő fejezte le Zosimost, Pappust, Josephust és Antipatert; és most nem merte megölni Jaokanannt! A fogai vacogtak, egész testében reszketett.

Ott látta az öreg előtt a szamaritánusok Főangyalát, akit mindenütt szemek borítanak: egy óriási vörös kardot lobogtatott, csipkézett kardot, mint a lángnyelv. Két katonát hozott tanúnak magával: azok is megmondhatják.

Nem láttak semmit, csupán egy zsidó kapitányt, aki rájuk rohant és már nem él többé.

Heródiás dühe aljas, véres szitkozódások áradatában tört ki. Szaggatta a körmeit a karzat rácsozatán és a két faragott oroszlán is mintha a saját vállát marcangolná és ordítana, mint ő.

Antipas ugyanúgy tett, a papok, a katonák, a farizeusok valamennyien bosszút követeltek és a többiek zúgolódtak, hogy késleltetik a gyönyörű látványt.

Mannaej kiment, eltakarva az arcát.

A vendégek most még nehezebben várták visszatértét, mint az első alkalommal. Unatkoztak.

Egyszerre lépések zaja hangzott fel a folyosók felől. Tűrhetetlenné vált a nyomasztó hangulat.

A fej bejött; - Mannaej a hajánál fogva tartotta, kinyujtott karral, büszkén fogadva a tapsokat.

Rátette egy tálra és odanyujtotta Saloménak.

A leány fürgén fölment a karzatra; néhány perc múlva visszahozta a fejet az a vénasszony, akit a tetrarcha reggel egy ház lapos tetején látott, később pedig Heródiás szobájában.

Visszahőkölt, hogy ne kelljen látnia a fejet. Vitellius közömbös pillantást vetett a tálra.

Mannaej lement az emelvényről és megmutatta a fejet a római kapitányoknak, aztán mindazoknak, akik ezen az oldalon lakomáztak.

Jól megnézték.

A gyilkos szerszám éles pengéje fölülről lefelé csúszva megsértette az álkapcsát. Görcsös vonaglás húzta össze a száj két szögletét. Megalvadt vér borította itt-ott a szakállt. A lezárt szempillák halványok voltak, mint a csigahéj; és köröskörül a kandeláberek sugarakat szórtak.

A papok asztalához érkezett a fej. Egy farizeus kíváncsian megforgatta; Mannaej pedig visszahelyezte a helyére és Aulus elé tette, aki fölébredt erre. A szempillák nyílásán át a halott szemek és az elfénytelenedett szemek mintha mondtak volna valamit egymásnak.

Azután Antipasnak mutatta meg Mannaej a fejet. Könnyek csorogtak végig a tetrarcha orcáin.

A fáklyák kialudtak. A vendégek eltávoztak; és nem maradt más a teremben, csak Antipas, a halántékát a tenyerébe szorította, még mindíg rámeredt a levágott fejre. Fanuel ezalatt a nagy csarnok közepén állott és imákat mormolt kitárt karokkal.

Mihelyt a nap fölkelt, az a két ember, akiket még Jaokanann küldött volt el, megérkezett a várva-várt felelettel.

Elmondták a hírt Fanuelnak, aki újjongott.

Aztán megmutatta nekik a gyászos tárgyat a tálon, a lakoma maradékai között. Az egyik ember ezt mondotta Fanuelnak:

- Vigasztalódjál! Aláment a halottakhoz, hogy hirdesse Krisztus eljöttét!

Az esszénus most már megértette a szavakat: "Hogy ő növekedhessék, nekem kell kisebbednem."

És mindhárman, magukhoz véve Jaokanann fejét, elindultak Galilea felé.

Mivel nagyon nehéz volt, fölváltva vitték a fejet.

Fordította Zolnai Béla