GABRIEL GARCIA MARQUEZ: SZERELEM KOLERA IDEJÉN Vakok Elektronikus Könyvtára Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2004. Örvend már ez a táj, koronás istennője ragyog. (LEANDRO DÍAZ) Ez történt most is: ha keserűmandula-illatot érzett, mindig az üldözött szerelmek sorsára gondolt. Juvenal Urbino doktor azonnal megérezte, amint belépett a még homályba borult házba, ahová sürgős vizitre kihívták, egy olyan esethez, amit ő már hosszú évek óta nem tekintett sürgősnek. Jeremiah de Saint-Amour, az Antillákról odamenekült hadirokkant gyermekfotográfus, legtürelmesebb sakkpartnere egy kis aranycianid-füsttel kimentette magát az emlékezet viharaiból. A holttest, pokróccal letakarva, a megszokott tábori ágyon feküdt, s az ágy mellé tett zsámolyon ott állt a tálka, amelyből a méreg kipárolgott. A padlón, a tábori ágy lábához kötözve, egy fehér mellű nagy fekete dán dog kinyúlt teste hevert, és mellette a két mankó. A fülledt és zsúfolt helyiségbe, mely hálószobának, egyúttal laboratóriumnak szolgált, csak az első hajnali derengés szűrődött be még a nyitott ablakon át, de ez is elég volt ahhoz, hogy azonnal nyilvánvalóvá váljon a halál súlyos jelenléte. A többi ablak és valamennyi rés rongygyal volt betömve, illetve papírral leragasztva, amitől még nyomasztóbbnak hatott a szoba. Egy nagy asztal állt benne, mindenféle címke nélküli üveggel és vegyszeres edénnyel telerakva, és két felpattogzott ón előhívó tál is volt rajta egy vörös papírral borított közönséges villanykörte alatt. A harmadik óntál, a fixírtál volt a halott feje mellett. Szanaszét régi újságok és folyóiratok, oszlopokba rakott lemezek, ütött-kopott bútorok, de egy szorgos kéz mindent megtisztogatott a portól. Bár az ablakon beáradó levegő átszellőztette a szobát, akinek volt hozzá szimata, felismerhette még a keserű mandula boldogtalan szerelem-illatának enyhe kis foszlányát. Juvenal Urbino doktorban azelőtt is többször felötlött a gondolat, ha nem is úgy, mint egy előérzet, hogy ez nem éppen az a hely, ahol Isten kegyelmében halhat meg az ember. De aztán idővel arra a feltételezésre jutott, hogy ez a rendetlenség talán a Menynyei Gondviselés valamely titkos szándéka szerint való. A házban már ott volt egy nyomozó és egy nagyon fiatal medikus, aki a törvényszéki orvostani gyakorlóévét végezte a városi poliklinikán; ők szellőztették ki a szobát és takarták be a holttestet, amíg Urbino doktorra vártak. Az ünnepélyes fogadtatás, amelyben mindketten részesítették, ezúttal nem annyira a tisztelet, mint inkább a részvét megnyilvánulása volt, mivel mindenki tudta, hogy milyen szoros barátság fűzte őt Jeremiah de Saint-Amourhoz. A nagy tekintélyű professzor mindkettőjükkel kezet szorított, ugyanúgy, mint valamennyi diákjával az általános klinikai órák előtt a hét minden napján, aztán hüvelykujjával és mutatóujjával megfogta a pokróc szélét, mint egy szál virágot, és szertartásos lassúsággal kitakarta a holttestet: meztelen volt, szeme nyitva, teste megmerevedve, elkékülve, kicsavart tartásban, és mintha az előző este óta ötven évet öregedett volna. A pupillája áttetsző volt, szakálla és haja sárga, és a hasán egy bálázócsomókkal összeöltött régi seb forradása húzódott keresztben. Törzse és karjai olyanok voltak, mint egy gályarabé, a mankók használata miatt, de elsorvadt lábai egy árva gyerek lábainak látszottak. Juvenal Urbino doktor egy pillanatig elnézte őt, olyan fájdalommal a szívében, amit csak nagyon ritkán érzett a halállal folytatott meddő küzdelmének hosszú évei alatt. - Na, te gazfickó - mondta neki. - A nehezén már túl vagy. Betakarta a holttestet, és újra felöltötte professzoros arcát. Az előző évben ünnepelte meg a nyolcvanadik születésnapját egy háromnapos hivatalos rendezvénysorozat keretében, és a jókívánságokat megköszönő beszédében újra csak elhessegette magától a kísértést, hogy visszavonuljon. Ezt mondta: "Majd lesz elég időm pihenni, ha meghalok, de ez az eshetőség egyelőre még nem szerepel a terveim között." Noha a jobb fülével egyre rosszabbul hallott, és egy ezüstfogantyús sétabottal járt, hogy lépteinek bizonytalanságát leplezze, olyan délcegen feszített a lenvászon öltönyében, a mellényén keresztbe akasztott arany óralánccal, akárcsak legénykorában. Gyöngyházszínű Pasteur-szakálla meg az ugyanolyan színű, gondosan lesimított és középen elválasztott haja híven kifejezte jellemét. Emlékezetének egyre aggasztóbb málladozását kis cédulákra firkált feljegyzésekkel próbálta kipótolni valahogy, de a cédulák aztán óhatatlanul elkeveredtek a ruhazsebekben, ugyanúgy, mint a műszerek, az orvosságos üvegek és ki tudja még, mi minden az orvosi táska zűrzavarában. Nemcsak a legrégibb és legkiválóbb orvos, hanem a legdélcegebb férfi is volt az egész városban. Mégis, túlságosan fölényes tudásával és azzal a naivnak egyáltalán nem nevezhető magatartással, ahogyan nevének súlyát kihasználta, kevesebb szeretetet váltott ki az emberekből, mint amennyit megérdemelt volna. A nyomozónak és a szigorló orvosnak kiadott utasítások tömörek voltak és határozottak. Nem kell felboncolni a halottat. A házban érezhető illatból meg lehet állapítani, hogy a halál oka a ciángőz volt, amit valami filmelőhívó sav idézett elő a tálban, és Jeremiah de Saint-Amour sokkal jobban értett ezekhez a dolgokhoz, semhogy véletlen baleset történt volna. A nyomozó aggályoskodni kezdett, mire ezzel az őrá annyira jellemző kategorikus mondattal hallgattatta el: "Ne feledje, hogy a halotti bizonyítványt én írom alá." A fiatal orvos csalódottan vette tudomásul a dolgot: még soha nem volt abban a szerencsés helyzetben, hogy egy olyan hulla kerüljön a kezébe, amin az aranycianid hatását tanulmányozhatja. Juvenal Urbino doktor csodálkozott azon, hogy az egyetemen még egyszer sem látta őt, de gyors elpirulásaiból és andesi kiejtéséből nyomban megértett mindent: a fiatalember nyilván mostanában érkezett a városba. Azt mondta: "Legyen nyugodt, egy-két nap, és lesz itt valami szerelmes bolond, aki megadja magának az alkalmat." És csak amikor már kimondta, akkor ötlött fel benne, hogy a számtalan öngyilkosság közt, amelyre visszaemlékezett, ez volt az első ciános eset, amelynek nem valami szerelmi bonyodalom volt az oka. Ettől a gondolattól aztán másképpen csengett a hangja. - Es amikor majd ott lesz maga előtt, figyelje meg - mondta a szigorló orvosnak: - mindegyiknek homok van a szívében. Aztán a nyomozóhoz fordult, és úgy beszélt vele, mintha a beosztottja lenne. Utasította, hogy kerüljenek el minden formaságot, még aznap délután legyen meg a temetés, és a legnagyobb titokban. Azt mondta: "Majd én beszélek a polgármesterrel." Tudta, hogy Jeremiah de Saint-Amour a primitívségig igénytelen volt, és hogy fotográfusi művészetével sokkal többet keresett, mint amennyi a megélhetéséhez szükséges volt, úgyhogy a ház valamelyik fiókjában kellett lennie annyi pénznek, amennyi bőségesen elég a temetésre. - De ha nem találnak, az se baj - mondta. - Vállalom a költségeket. Kiadta az utasítást: azt kell mondani az újságíróknak, hogy a fényképész természetes halállal halt meg - bár arra gondolt, hogy ez a halálhír úgysem fogja érdekelni őket. Azt mondta: "Ha kell, akkor beszélek a kormányzóval." A nyomozó, egy lelkiísmeretes és szerény rendőrségi tisztviselő, aki tudta, hogy a professzor szigorú törvénytisztelete még a legközelebbi barátait is kétségbeesésbe szokta kergetni, meg volt lepve azon a könnyedségen, ahogy Juvenal Urbino doktor átugrik a hivatalos formaságokon, hogy minél előbbre hozza a temetést. Csak egyvalamire nem volt hajlandó a doktor: hogy beszéljen az érsekkel, és kieszközölje nála, hogy Jeremiah de Saint-Amourt szentelt földbe temethessék. A nyomozó, restellve a saját szemtelenségét, megpróbálta menteni a helyzetet. - Amennyire tudom, valóságos szent volt - mondta. - És ami még annál is ritkább eset - mondta Urbino doktor-, egy ateista szent. De ez már Istenre tartozik. Messze, az óváros túlsó részében megszólaltak a székesegyház harangjai: a nagymisére harangoztak. Urbino doktor feltette aranykeretes olvasószemüvegét, és felpattintotta lapos és négyszögletes zsebórájának fedelét: ha nem igyekszik, lekési a pünkösdi misét. A nagyszobában egy hatalmas, kerekes fényképező gép állt, mint amilyenek a városi parkokban voltak láthatók, és egy vászon háttér, falfestékkel rápingált tengeri naplementével, a falakon meg mindenütt ünnepi alkalmakra készült gyerekfényképek: elsőáldozási, nyuszijelmezes, vidám születésnapi képek. Urbino doktor a sakktábla mellett töltött délutánok töprengő elrévedezései során láthatta, ahogy a szoba falain évről évre szaporodnak a fényképek, és sokszor felötlött benne az a szívbe markoló gondolat, hogy ez a véletlenszerűen kialakult portrégaléria tulajdonképpen a majdani város csírája, azé a városé, amelyet ezek a tétova gyerekek fognak kormányozni és lezülleszteni, és amelyben már a hamvai sem lesznek meg a régi dicsőségnek. Az íróasztalon, egy köcsög mellett, ami tele volt egy vén tengeri medvéhez illő pipákkal, ott hevert a sakktábla, egy abbahagyott partival. Bármennyire sietett is, és bármennyire komor hangulatban volt, Urbino doktor nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy áttekintse a figurák állását. Tudta, hogy az előző esti parti az, mivel Jeremiah de Saint-Amour minden délután leült sakkozni, és legalább hárman jöttek hozzá egymás után, de minden partit végigjátszott, és aztán a sakktáblát a figurákkal együtt betette a dobozába, a dobozt meg az íróasztal fiókjába. Tudta, hogy világossal játszot, és ezúttal nyilvánvaló volt, hogy négy lépésben menthetetlenül veszít. "Ha bűntény történt volna. ezen a nyomon kéne elindulni - mondta magában. - Csak egyvalakit ismerek, aki ilyen mesteri matthálót tud kidolgozni." Úgy érezte, nem tud tovább élni, ha nem deríti ki, hogy ez a rettenthetetlen katona, aki az utolsó csepp véréig szokott harcolni, miért hagyta abba élete legvégső csatáját. Reggel hatkor, amikor már az utolsó kört rótta, az éjjeliőr egy rajzszöggel kitűzött cédulát pillantott meg a ház utcai kapuján. Menjen be kopogtatás nélkül, és értesítse a rendőrséget. Nemsokára megjelent a nyomozó a szigorló orvossaly és az összetéveszthetetlen keserűmandula-illat ellenére közösen átkutatták a házat, hátha találnak valamit, ami egyértelmű magyarázatot ad az esetre. És most, az alatt a néhány perc alatt, amíg Urbino doktor a befejezetlen sakkpartit tanulmányozta, a felügyelő az íróasztal papírjai közt ráakadt egy borítékra, melynek címzése dr. Juvenal Urbinónak szólt, és melyen annyi viaszpecsét volt, hogy darabokra kellett tépni: csak így tudták kiszedni belőle a levelet. Az orvos elhúzta az ablak elől a fekete függönyt, hogy jobban lásson, gyorsan átlapozta az illedelmes kézírással mindkét oldalán teleírt tizenegy papírlapot, aztán, amikor az első bekezdést elolvasta, tudta már, hogy el fogja mulasztani a pünkösdi szent áldozást. El-elakadó lélegzettel olvasott, időnként több oldalt is visszalapozva, hogy felvegye az elejtett fonalat, és amikor a levél végére ért, olyan volt az arca, mintha nagyon meszsziről és hosszú idő után tért volna vissza. Hiába próbálta leplezni: látszott rajta, hogy egészen lesújtotta a levél; ajka ugyanolyan kékre vált, mint a holttest, és amikor összehajtotta a levelet, és betette a mellényzsebébe, nem tudott uralkodni ujjainak reszketésén. Ekkor eszébe jutott, hogy ott van a felügyelő és a fiatal orvos is, és rosszkedvének ködén át rájuk mosolygott. - Semmi különös - mondta. - Csak az utolsó rendelkezései. Ez csak félig volt igaz, de ők egészen elhitték, mivel Urbino doktor utasította őket, hogy emeljék fel a padló egyik rögzítetlen kőkockáját: alatta ott volt egy kopott fedelű notesz, benne a páncélszekrény zárjának kódjával. Nem találtak annyi pénzt, amennyit vártak, de a temetésre és egyéb apró kiadásokra bőven elég volt. Urbino doktor akkor már tudta, hogy az Evangélium előtt nem fog odaérni a székesegyházba. - Amióta az eszemet tudom, ez a harmadik eset, hogy elmulasztom a vasárnapi misét - mondta. - De Isten megértő. Úgyhogy inkább ott maradt még néhány percre, elrendezni az összes részletet, pedig alig várta már, hogy a levél bizalmas közléseit megossza a feleségével. Vállalta, hogy értesíti a városban élő számos Karib vidéki menekültet, hátha meg akarják adni a végtisztességet annak az embernek, aki a legtiszteletreméltóbb, legtevékenyebb és legradikálisabb volt valamennyiük közül, még ha - mint utólag nagyon is kiderült - át is engedte magát a kiábrándulásnak. Ugyancsak vállalta, hogy értesíti a sakkpartnereket, akik közt nagynevű szakemberek és'névtelen munkások egyaránt voltak; meg másokat, akik nem tartoztak ugyan a szűk baráti körhöz, de a temetésen nyilván ott akarnak lenni. Amikor még nem ismerte a búcsúlevelet, elhatározta, hogy ő lesz az első, aki elmegy, de miután elolvasta, már semmiben sem volt biztos. Egy gardéniakoszorút mindenesetre küldet majd neki, hátha az utolsó pillanatban mégiscsak megbánta a bűnét. A temetés délután ötkor legyen, a forróság hónapjaiban legalkalmasabb órában. Ha szükség lenne rá, déli tizenkettőtől ott lesz Lácides Olivella doktor, kedves tanítványa vidéki házában, ahol díszebéden fogják megülni Olivella doktor szakmai ezüstlakodalmát. Juvenal Urbino doktornak könnyen követhető napirendje volt, amióta elmúltak az ifjúkor viharos évei, és olyan tiszteletet és megbecsülést vívott ki magának, mint senki más az egész megyében. Az első kakasszóra már föl is kelt, és nyomban bevett néhányat a titkos pirulái közül. Élénkítőszernek kálium-bromidot szedett, esős időben szalicilos orvosságokat a csontfájdalmak ellen, szédülés ellen rozskivonatcseppeket, altatónak belladonnát. Óránként bevett valamit, mindig titokban, mert hosszú orvosi és egyetemi tanári pályafutása alatt mindig ellene volt annak, hogy az öregséget gyógyszerekkel tegyék elviselhetőbbé. A mások fájdalmait könynyebben tűrte, mint a sajátjait. Mindig ott volt a zsebében egy kámforos párnácska, amiből nagyokat szippantott, ha senki se látta, hogy enyhítsen azon a félelmen, ami a sok magába hányt orvosság miatt kínozta. Egy órát töltött a dolgozószobájában, amíg felkészült az általános belgyógyászati órájára, melyet hétfőtől szombatig minden reggel pontosan nyolc órakor tartott meg az Orvosi Egyetemen, egészen a halála előtti napig. Nagy figyelemmel követte az irodalmi újdonságokat is, melyeket párizsi könyvkereskedője postán küldött meg neki, vagy melyeket a helybeli könyvesboltosa Barcelonából hozatott meg a számára, bár a spanyol nyelvű irodalomra nem figyelt úgy oda, mint a franciára. De semmiképpen sem reggelente olvasta őket, hanem a szieszta utáni órában, és este, elalvás előtt. A felkészülés után negyedórás légzési gyakorlatot végzett a fürdőszobában, a nyitott ablak előtt, és mindig arrafelé fordította a fejét, ahonnan a kakaskukorékolás hallatszott, mert onnan jött a legfrissebb levegő. Aztán megfürdött, rendbe hozta a szakállát, és pomádéval bekente a bajszát a valódi Farina Gegenüber Kölni Víz illatpárájában, felvette a mellényes, fehér lenvászon öltönyét, hozzá a puhakalapot, és belebújt magas szárú kordováncipőjébe. Nyolcvanegy éves korára is megőrizte azt a könnyed és élénk modort, amit Párizsból hozott magával, amikor nem sokkal a nagy kolerajárvány után hazaérkezett, és jól fésült haja is olyan volt, mint ifjúkorában, a középen húzott választékkal, csak most már alumíniumszürke. Altalában együtt reggelizett a családjával, de a maga külön étrendje szerint: fehérürömvirágból főtt teát, hogy rendben tartsa a gyomrát, és egy fej fokhagymát, amit maga hámozott le gerezdenként és rágcsált el lelkiismeretesen egy nagy szelet kenyérrel együtt, hogy megelőzze a szív fulladásait. Ritkán volt úgy, hogy óra után ne lett volna valami elintéznivalója városatyai feladataival vagy hitbuzgalmi akcióival vagy művészeti és szociális kezdeményezéseivel kapcsolatban. Majdnem mindig otthon ebédelt, tíz percig sziesztázott a belső udvar teraszán, félálomban hallgatva a mangófák lombja alól a cselédlányok énekét, az utcai árusok kiáltozását, a kikötőből olajszag kíséretében odaszűrődő motorzajokat, melyeknek foszlányai úgy röpködtek a ház falai közt a forró délutánokon, mint valami rothadásra ítélt angyalok. Aztán egy órán keresztül a frissen érkezett könyveket olvasta, főleg regényeket és történeti munkákat, és francia-, valamint énekórát adott a szelídített papagájnak, amely már évek óta a város egyik nevezetessége volt. Négy órakor, miután megivott egy nagy korsó jeges limonádét, elindult, hogy meglátogassa a betegeit. Idős kora ellenére sem volt hajlandó odahívni a betegeket a rendelőjébe, hanem továbbra is ő járt el hozzájuk, mint mindig, azoktól az időktől kezdve, amikor a város annyira meghitt kis fészek volt még, hogy gyalog is el lehetett jutni bármelyik pontjára. Az Európából való első hazatérése óta a kétlovas, fedett családi hintóval járt - két aranysárga pej volt eléje fogva -, de amikor ez a hintó felmondta a szolgálatot, egyfogatú, nyitott hintót vett helyette, és azzal járt azután is, fittyet hányva a divatnak, hogy a hintók 'már kezdtek eltünedezni a világból, és a városban is csak azok maradtak meg, amelyeken a turistákat kocsikáztatták, vagy amelyek a koszorúkat hordták a temetőbe. Noha nem volt hajlandó nyugdíjba menni, tisztában volt vele, hogy csak a reménytelen esetekhez hívják ki, de úgy gondolta, hogy ez is a szakorvosi tevékenység egyik formája. A beteg külseje alapján meg tudta mondani, hogy mi a baja, és egyre bizalmatlanabb volt a hivatalos gyógyszerek iránt, a sebészet előretörését pedig aggasztónak tartotta. Azt mondta: "A sebészkés az orvostudomány kudarcának legékesebb bizonyítéka." Úgy gondolta, hogy tulajdonképpen minden gyógyszer méreg, és hogy a mindennapos élelmiszerek hetven százaléka előbbre hozza a halált. "Mindenesetre - szokta mondani az éráin - azt a keveset, amit az orvostudomány tud, alig néhány orvos túdja." - Ifjúkori lelkesedéséből egy olyan nézetre tért át, melyet ő maga fatalista humanizmusnak nevezett: "Mindenki a maga halálának ura, és az egyetlen, amit tehetünk, ha eljön az óra, az, hogy hozzásegítjük a félelem- és fájdalommentes halálhoz." De e szélsőséges nézetek ellenére, melyek már hozzátartoztak a helyi orvosi folklórhoz, régi tanítványai még akkor is visszajártak hozzá egy-egy tanácsért, amikor már beérkezett orvosok voltak, mert el kellett ismerniük, hogy, mint akkoriban mondták, klinikai szeme van. Egyébként mindig is drága és csak bizonyos körök számára elérhető orvos volt, és pácienseinek zöme az Alkirályok negyedének villáiban lakott. Olyan pontos napirendje volt, hogy a felesége mindig tudta, hova üzenjen utána, ha valami sürgős ügy adódott a délután folyamán. Fiatal korában még elüldögélt a Parókia kávéházban az esti hazamenetel előtt: ott tökéletesítette sakktudását apósának cimboráival és néhány Karib-tengeri menekülttel. De az új század kezdete óta nem járt már el a Parókia kávéházba, viszont országos sakkbajnokságokat szervezett a Társaskör égisze alatt. Ekkoriban érkezett meg a városba Jeremiah de Saint-Amour, már béna térddel, de még gyermekfotográfusi művészete nélkül, és három hónapon belül mindenki, aki csak egy futót is arrébb tudott tenni a sakktáblán, kivétel nélkül ismerte, mert senkinek se sikerült megvernie. Juvenal Urbino doktor számára valóságos csoda volt ez a találkozás, egy olyan pillanatban, amikorra a megfékezhetetlen sakkszenvedély már végleg a hatalmába kerítette, és alig akadtak ellenfelek, akikkel csillapítani tudta az éhségét. Neki köszönhető, hogy Jeremiah de Saint-Amourból az lett közöttünk, aki lett. Urbino doktor fenntartás nélkül a pártfogásába vette, mindenben jótállt érte, és még annyi fáradságot sem vett, hogy megtudja, kicsoda, mi a foglalkozása, miféle dicstelen háborúból került ide így megrokkanva és ilyen gyámolatlanul. Végül a fényképészműterem berendezéséhez szükséges pénzt is ő adta neki kölcsön, amit aztán Jeremiah de SaintAmour egy zsinórárus precizitásával fizetgetett vissza neki, az utolsó fillérig, attól kezdve, hogy a magnézium villanófényében lefényképezte az első ijedt gyereket. Mindennek a sakk volt az oka. Eleinte este hétkor ültek le játszani, vacsora után, és az orvos, az ellenfél jelentős fölénye miatt, megfelelő előnyt kapott, ami aztán fokozatosan csökkent, amíg egyformán nem játszottak. Később, amikor don Galileo Daconte megnyitotta az első mozgóképszínházat egy udvarban, Jeremiah de Saint-Amour lett az egyik legbuzgóbb látogatója, és már csak olyan estéken sakkoztak, amikor nem volt mozielőadás. Addigra már úgy összebarátkozott az orvossal, hogy az a moziba is elkísérte, de a felesége soha nem ment vele, részben azért, mert nem volt türelme odafigyelni a bonyolult históriákra, részben pedig azért, mert mindig is az volt a véleménye, és pusztán a szimatja alapján, hogy Jeremiah de Saint-Amour nem az az ember, akinek a társasága bárki számára is megfelelő lehet. A napirend csak vasárnap változott. Elment a székesegyházba, a nagymisére, aztán hazament, és egész nap otthon maradt; az udvar teraszán pihent, és olvasgatott. Ritkán fordult elő, hogy a pihenőnapján kiment volna valamelyik betegéhez, hacsak nem valami rendkívüli esetről volt szó, és már sok éve úgy volt, hogy társasági meghívást is csak akkor fogadott el, ha végképp nem tudott kibújni alóla. Azon a pünkösd vasárnapon, a véletlenek ritka összejátszása révén, két különleges esemény történt: barátjának halála és egyik kiváló tanítványának ezüstlakodalma. Most mégis, ahelyett hogy egyenesen hazament volna Jeremiah de Saint-Amour halálának megállapítása után, ahogy eredetileg tervezte, engedett a kíváncsiságnak, és hagyta, hogy másfelé sodorja. Ahogy felszállt a hintóra, újra átfutotta a búcsúlevelet, és odaszólt a kocsisának, hogy vigye el a hajdani rabszolganegyednek egy bizonyos, soha nem látott utcájába. Olyan szokatlan volt ez a kívánság, hogy a kocsis jobbnak látta tisztázni, nem történt-e valami félreértés. Nem történt: a cím ott állt világosan, és annak, aki leírta, minden oka megvolt rá, hogy nagyon is jól ismerje. Urbino doktor akkor visszalapozott az első oldalig, és újra elmerült a kínos vallomások áradatában; ha el tudta volna hitetni magával, hogy nem egy megháborodott elme képzelgései, az egész élete megváltozott volna tőlük, még ebben az idős korában is. Az ég kora reggeltől kezdve borúsra fordult, felhők lepték be, és lehűlt a levegő, de látszott, hogy délig legalábbis nem fenyeget az eső. Hogy az utat valamelyest lerövidítse, a kocsis behajtott az óváros kövezett sikátoraiba, ahol aztán sokszor meg kellett állnia, hogy a ló vissza ne hőköljön a pünkösd vasárnapi szertartásról hazatérő kollégiumi osztályok és kongregációs gyülekezetek hömpölygő tömegétől. Az utcák papírgirlandokkal és -virágokkal voltak feldíszítve, muzsika szólt, a házak erkélyeiről pedig színes napernyős és fodros muszlinokba öltözött lányok nézték az ünnepi kavargást. A Székesegyház terén, ahol az afrikai pálmafák és az új, gömbburás kandeláberek közt alig látszott a Haza Felszabadítójának szobra, a mise után a templomból kiözönlő sokaság miatt összetorlódtak az autók, és a Parókia kávéház patinás és zajos termeiben egy szabad széket se lehetett találni. Hintó csak egy volt: Urbino doktoré; könnyen meg lehetett különböztetni attól az egy-két hintótól, ami a városban még megmaradt, mert lakkozott teteje a régi fényében csillogott, és fém alkatrészei bronzból voltak, hogy ne egye meg őket a salétrom; rúdja és kerekei pirosra festve, aranyszegéllyel, mintha a bécsi Opera gálaestjére vinné utasát. Es miközben a legfinnyásabb családok is beérték már azzal, hogy kocsisukon tiszta ing legyen, ő továbbra is penészzöld bársonylibériában és oroszlánszelídítő-cilinderben járatta a kocsisát; és ez nemcsak anakronisztikusnak hatott, hanem a Karib-tenger partjának kánikulájában meglehetős irgalmatlanságnak is. Bár szinte megszállottan szerette a városát, és jobban ismerte, mint bárki más, Juvenal Urbino doktornak nagyon ritkán volt rá oka, mint azon a vasárnapon, hogy nyíltan bemerészkedjen a hajdani rabszolganegyed éktelen zsivajába. A kocsisnak jó néhány vargabetűt meg kellett tennie a hintóval, és minduntalan kérdezősködnie kellett, amíg végre rátalált a megadott címre. Urbino doktor most közelről érezte a mocsár vigasztalanságát, baljós csendjét, vízihulla-szellentéseit, melyeknek löketei olykor-olykor, álmatlan hajnalokon a kert jázminillatába keveredve a hálószobájába is fölhatoltak, és olyankor úgy fogadta őket, mint a múlt fuvallatát, amelynek már semmi köze az életéhez. De az az émelyítő bűz, amit a nosztalgia olyan sokszor illattá enyhített, elviselhetetlen valósággá változott, amikor a hintó nagyokat zökkenve begurult a sárral borított utcákba, ahol dögkeselyűk marakodtak a húscafatokon, amiket a kiáradt víz sodort oda a vágóhídról. Az Alkirályok negyedével ellentétben, ahol téglából épültek a házak, itt szürkére fakult, bádogtetős faviskók sorakoztak, és legtöbbjük cölöpökön állt, hogy a nyitott szennyvízcsatornákon keresztül, melyeket a spanyolok hagytak itt örökségbe, el ne öntse őket a tengerár. Mindenütt a cudar nyomorúság, de a mocskos tavernákból a szegények istentelen és pünkösdtelen vigasságát kísérő muzsika fergeteges hangjai áradtak ki az utcára. Mire végre megtalálták a címet, már több falka pucér kölyök szaladt mellettük, csúfolták a kocsist a színházi jelmezéért, az meg kénytelen volt szétcsapni köztük az ostorával. Urbino doktor, aki egy diszkrét látogatásra készült, túl későn döbbent rá, hogy nincs veszélyesebb együgyűség, mint az, ami az ő korában uralkodik el az embereken. A számozatlan ház külsején nem volt semmi olyan, ami megkülönböztette volna a nyomorúságosabb szomszéd házaktól, csak a csipkefüggönyös ablak és az ajtó, ami egy régi templomból származott oda. A kocsis bezörgetett az ajtókopogtatóval, és csak akkor segítette le az orvost a hintóból, amikor meggyőződött róla, hogy jó helyen járnak. Az ajtó ugyanis zajtalanul kinyílt, és a benti félhomályban ott állt egy érett asszony, talpig feketében és egy szál piros rózsával a hajában. Kora ellenére - legalább negyvenéves volt - még mindig büszkén viselte mulatt nőiségét, aranybarna, kegyetlen szemekkel és göndör hajával, mely úgy rátapadt a koponyájára, mintha egy vasgyapot sisakot hordana a fején. Urbino doktor nem ismert rá, pedig a fényképészműteremben folytatott sakkpartik ködén át jó néhányszor látta már, és egyszer néhány levél kinint is fölírt neki váltóláz ellen. Kezét, melyet üdvözlésül odanyújtott, az asszony a két keze közé fogta, nem anynyira azért, hogy viszonozza az üdvözlést, mint inkább, hogy besegítsé a házba. A nagyszobának olyan volt a levegője, mintha erdőben járna, még az erdő láthatatlan zsongása is hallatszott benne; zsúfolásig meg volt tömve bútorokkal és csecsebecsékkel, minden ott, ahol a legjobb helye volt. Urbino doktor keserűség nélkül gondolt vissza egy párizsi régiségboltra, egy hétfői napra, még egy múlt századi őszön, a Montmartre utca 26. Szám alatt. Az asszony Íeült vele szemben, és nagyon hibás spanyol kiejtéssel megszólalt. - Isten hozta, doktor úr - mondta. Nem vártam ilyen hamar. Urbino doktor úgy érezte, elárulták. Aztán a szívével kezdte fürkészni az asszonyt, mély gyászát, fájdalmának méltóságát, és akkor megértette, hogy felesleges ez a látogatás, mert az asszony mindarról, ami Jeremiah de Saint-Amour búcsúlevelében meg van írva és indokolva, többet tud őnála. Így is volt. Alig egy-két órával a halála előtt még együtt volt vele, ugyanúgy, mint minden este, majdnem húsz éven át, olyan odaadással és alázatos gyöngédséggel, ami már nagyon hasonlított a szerelemhez, és erről még csak sejtelme sem volt senkinek ezen az álmos megyeszékhelyen, ahol még az államtitkok is köztudottak voltak. Egy port-auprince-i szegénykórházban ismerkedtek meg, abban a városban, ahol az asszony született, és ahol Jeremiah de Saint-Amour a szökése utáni első éveket töltötte; aztán, egy évre rá, hogy a férfi ideérkezett, utánajött egy rövid látogatásra, bár mindketten tudták, pedig egy szót sem beszéltek róla, hogy a látogatás nem fog véget érni. Hetenként egyszer ő takarította ki és rakta rendbe a laboratóriumot, de még a legsandább szomszédok sem tévesztették össze a látszatot a valósággal, mivel másokhoz hasonlóan ők is úgy vélték, hogy a rokkantság nemcsak a járásra tette képtelenné Jeremiah de Saint-Amourt. Urbino doktor, komoly orvostudományi érvek alapján maga is így vélekedett róla, és soha nem hitte volna el, hogy barátnője van, ha ő maga fel nem fedi a titkot a levelében. Azt azonban mindenképpen nehéz volt felfognia, hogy két szabad és múlttalan felnőtt, egy magába forduló társadalom előítéleteinek peremén, miért választotta a tiltott szerelem kockázatát. Az asszony megmagyarázta: "Így szeretett élni." Másrészt, a rejtett kapcsolatot, amely egy olyan férfihoz fűzte, aki sohasem volt egészen az övé, és amelyben nem is egyszer megismerték a boldogság pillanatig tartó robbanásait, nem úgy fogta fel, mint valami kínos dolgot. Sőt: az élet arra tanította meg, hogy talán ez az eszményi kapcsolat. Az előző este moziba mentek, külön-külön, és külön is ültek, ahogy szoktak, havonta legalább kétszer, amióta don Galileo Daconte olasz bevándorló mozgóképszínházat létesített egy XVII. századi kolostor romjai közt, a szabad ég alatt. A film az előző év nagy regényújdonságából készült, melyet Urbino doktor a háború barbárságától lesújtva olvasott el: Nyugaton a helyzet változatlan. Aztán a laboratóriumban találkoztak; az asszony látta rajta, hogy szórakozott és levert, de arra gondolt, hogy a sárban haldokló sebesültek brutális látványa miatt. Hogy fölvidítsa, kihívta egy sakkpartira, Jeremiah de Saint-Amour meg az ő kedvéért belement, de figyelmetlenül játszott, persze világossal, míg rá nem jött, nála jóval hamarabb, hogy négy lépés, és elvesztette a partit: ekkor dicstelenül feladta a küzdelmet. Az orvos így tudta meg, hogy az utolsó ellenfél ez az asszony volt, nem pedig Jerónimo Argote tábornok, ahogy gondolta. Elképedve mondta: - Mesterjáték volt! Az asszony azonban azt bizonygatta, hogy ez nem az ő érdeme volt, csak azért történt, mert Jeremiah de Saint-Amour, már a halál ködében tévelyegve, kedvetlenül rakosgatta a figurákat ide-oda a sakktáblán. Amikor abbahagyta a, partit, úgy negyed tizenkettő felé, mert már véget ért az utcabál és csend volt, Jeremiah de Saint-Amour megkérte őt, hogy hagyja magára. Levelet akart írni Juvenal Urbino doktornak, akit a legtiszteletreméltóbb embernek tartott valamennyi ismerőse közül, és szívbéli barátjának, ahogy mondani szokta, noha csak egy közös vonásuk volt: szenvedélyük a sakk iránt, amit egyikük sem tekintett tudománynak, hanem az értelem párbeszédének. Ekkor az asszony megértette, hogy Jeremiah de Saint-Amour végére ért az agóniájának, és csak annyi ideje van hátra, hogy megírja a levelet. Az orvos alig akart hinni a fülének. - Szóval maga tudta! - kiáltott fel. Nemcsak tudta, ismerte be az asszony, hanem még segített is neki, hogy könnyebben el tudja viselni az agóniát, és ezt ugyanazzal a szerelemmel tette, mint amivel a boldogsághoz segítette hozzá. Mert ez volt az utolsó tizenegy hónap: keserves agónia. - Kötelessége lett volna szólni valakinek - mondta az orvos. - Nem tehettem meg vele - mondta az asszony megbotránkozva -: nagyon szerettem. Urbino doktor, aki azt hitte, hogy már mindent hallott az életben, ilyet még sohase hallott, ráadásul ilyen egyszerű szavakkal kimondva. Szembenézett vele, mind az öt érzékével, hogy úgy vésse be az emlékezetébe, ahogy abban a pillanatban ott van előtte: mint egy folyami bálvány, mozdulatlanul a fekete ruhában, kigyószemével és a füle mögé tűzött rózsával. Sok évvel azelőtt, még Haiti szigetén, valahol egy elhagyatott tengerparton, ahol meztelenül feküdtek egymás mellett egy szerelmes együttlét után, Jeremiah de SaintAmour egyszer csak fölsóhajtott: "Nem fogok megöregedni." Ő azt hitte, azt akarja ezzel mondani, hogy hősiesen küzdeni fog az idő romboló munkája ellen, mire a férfi eloszlatta a félreértést: elhatározta, hogy hatvanéves korában öngyilkos lesz, és nincs az az erő, ami ettől visszatartja. És abban az évben, január huszonharmadikán, betöltötte a hatvanadik évét, és akkor kitűzte maga elé a végső határidőt: pünkösd szombatját, amely, lévén a Szentlélek napja, a város legnagyobb ünnepe volt. Az előző éjszakának egyetlen olyan mozzanata sem volt, amit az asszony ne tudott volna jó előre, hiszen gyakran beszéltek róla, együtt szenvedve el a napok könyörtelen áradatát, melyet már egyikük se tudott feltartóztatni. Jeremiah de Saint-Amour oktalan szenvedéllyel szerette az életet, szerette a tengert és a szerelmet, szerette a kutyáját és őt, és ahogy közeledett a kijelölt nap, úgy süllyedt egyre mélyebbre a kétségbeesésben, mintha nem ő maga határozta volna el, hogy véget vet az életének, hanem a sors kényszerítené rá. - Tegnap este, amikor magára hagytam, már nem is volt ezen a világon - mondta az asszony. A kutyát is el akarta vinni magával, de Jeremiah de Saint-Amour elnézte a mankók mellett szunnyadó állatot, és megcirógatta az ujjai hegyével. Azt mondta: "Sajnálom, de Mister Woodrow Wilsonnak velem kell jönnie." Megkérte az asszonyt, kötözze hozzá az ágy lábához, mert ő máris hozzákezd a levélhez, és az asszony engedelmeskedett, de csak egy hamis csomóval kötötte meg, hogy ki tudja szabadítani magát. Ez volt az egyetlen hűtlenség, amit vele szemben elkövetett, ezt is igazolta az a vágya, hogy a kutya téli szemében továbbra is ott láthassa a gazdáját. De Urbino doktor félbeszakította, és megmondta neki, hogy a kutya nem szabadította ki magát. Az asszony azt mondta: "Akkor nem akart kiszabadulni." És megörült ennek, mert szívesebben gondolt vissza halott szerelmére úgy, ahogyan ő kérte az előző este, amikor félbeszakította a levélírást, és felnézett rá, utoljára. - Egy szál rózsával emlékezz rám - mondta neki. Valamivel éjfél után ért haza. Úgy, ahogy volt, ruhástul végigdőlt az ágyon, és rágyújtott egy cigarettára, aztán egyikről a másikra gyújtott, hogy időt adjon neki a levél befejezésére, hiszen tudta ő, hogy milyen hosszú és gyötrelmes az a levél, és három óra felé, amikor vonítani kezdtek a kutyák, föltette főni a kávénak való vizet, tetőtől talpig feketébe öltözött, és levágta az udvaron a hajnal első rózsáját. Urbino doktor érezte már, hogy milyen viszolygással fog mindig is visszagondolni erre a menthetetlen asszonyra, és úgy gondolta, azzal is tisztában van, hogy miért: csak az tudja ilyen szelíden fogadni a fájdalmat, akinek nincsenek elvei. Az asszony aztán egyéb okokat is szolgáltatott neki a viszolygásra, amíg ott volt nála. A temetésre nem megy el, mert így ígérte a barátjának, noha Urbino doktor ennek épp az ellenkezőjét vélte kiolvasni a levél egyik bekezdéséből. Egy könnycseppet sem fog ejteni, nem fogja tönkretenni hátralévő éveit, lassú tűzön főve az emlékezet kukaclevesében, nem fog élve eltemetkezni e között a négy fal között, és a szemfödőjét hímezni, ahogy azt a helybéli özvegyasszonyoktól elvárják. Eladja Jeremiah de Saint-Amour házát, ami mostantól kezdve mindenestül az övé, ahogy az a levélben meg van írva, és továbbra is itt fog élni, egyetlen zokszó nélkül, a szegényeknek ezen az emésztőtelepén, ahol boldog volt. Urbino doktor fülében egészen hazáig ott visszhangzottak az asszony szavai: "a szegényeknek ezen az emésztőtelepén". A meghatározás nem volt alaptalan. Hiszen a város, az ő városa az maradt, ami volt, kiszakadva az időből: kamaszkora éjszakai rettegéseinek és öngerjesztett gyönyörűségeinek forró és kiszikkadt városa, ahol megrozsdásodtak a virágok és összeragadt a só, és amellyel négy évszázad alatt semmi se történt, csak annyi, hogy a fonnyadt babérfák és rothadó mocsarak közt egyre jobban eljárt felette az idő. Télen a hirtelen lezúduló irgalmatlan felhőszakadások kimosták- a szennyvizes árkokat, és bűzlő sártengerré változtatták az utcákat. Nyáron valami láthatatlan, izzó krétapor ülte meg a képzelet legrejtettebb zugait is, amíg föl nem kavarta egy-egy háztetőszaggató, gyerekeket elröpítő, őrült szélroham. Szombatonként a mulatt szegénynép, háziállatai kíséretében, enni-innivalóval felpakolva tömegesen kiözönlött a mocsárparti papírés bádogviskókból, és diadalmas rohamban elfoglalta a gyarmati negyed köves tengerpartját. Néhányukon, még a legöregebbek közül, alig egypár évvel azelőtt is látni lehetett a rabszolgák bélyegét, amit izzó vassal égettek a mellükre. A hét végét rendületlenül végigtáncolták, házi főzésű pálinkáikkal holtrészegre itták magukat, a párok összefeküdtek a hikakuszbokrok alatt, és vasárnap éjfélkor véres csetepatékba fullasztották a mulatságot: mindenki mindenki ellen. Ugyanaz a fékezhetetlen tömeg volt, mint amelyik a hét többi napján beszivárgott a régi városnegyedek tereire és girbegurba utcáiba, mindent vett és mindent árult, és egy, sülthal-szagú népünnepély zsibongásával új életet hozott a halott városba. A spanyol uralom alóli felszabadulás, majd a rabszolgaság eltörlése meggyorsította a tisztes hanyatlást, amelybe Juvenal Urbino doktor beleszületett, és amelyben felnőtt. A hajdani nagy famíliák csöndben sorvadoztak ütött-kopott erődjeikben. A macskaköves utcák kaptatói fölött, melyek valaha a háborús időkben vagy a kalózok partraszállásakor oly nagy szolgálatot tettek, az erkélyekről gaz ömlött lefelé, de az épségben megőrzött házak meszelt falain is réseket ütött, és délután két órakor csak a szieszta félhomályából kiszűrődő bágyadt zongorahangok árulkodtak arról, hogy a falakon L-elül emberek élnek. Odabent, a tömjénillatú hálószobák hűvösébe visszavonult nők úgy óvták magukat a naptól, mint valami szégyenletes fertőzéstől, és még a hajnali misén is mantillával takarták el az arcukat. Lassú, nehéz szerelmeik voltak, amiket baljós jelek árnyékoltak be gyakorta, és végeérhetetlennek látszott az élet. Alkonyatkor, az átmenet nyomasztó pillanatában húsevő szúnyogok vihara szállt föl a mocsárból, és egy emberi ürülékszagot hozó langyos és bús fuvallat fölkavarta a lelkek mélyén a halál bizonyosságát. Így hát a gyarmati kori város saját élete, abban az elevenségében, ahogy a fiatal Juvenal Urbino borongós párizsi óráiban maga előtt látta, csak az emlékezet ábrándja volt. A város kereskedelme a XVIII. században virágzott, úgy, mint sehol másutt a Karib-tenger egész partvidékén, és elsősorban a miatt a nem éppen felemelő privilégiuma miatt, hogy itt volt a két Ameri ka legnagyobb néger rabszolgapiaca. De ez a város volt a Granadai új Királyság alkirályainak tartózkodási helye is, mert szívesebben kormányozták innen az országot, szemközt a világóceánnal, mint a messzi, fagyos fővárosból, amelynek századokig tartó esői eltompították a józan ítélőképességüket. A kikötőben évente többször is összegyűltek a Potosiból, Quitóból, Veracruzból érkező, kincsekkel megrakott gályák, és ez volt a város fénykora. 1708. június 8-án, pénteken délután négy órakor a San José nevű gályát, amely félmilliárd korabeli pesót érő drágakő- és nemesfém-rakományával Cádizba indult, egy angol hajóraj a kikötő bejáratával szemben elsüllyesztette, és két hosszú évszázad múltán sem sikerült ráakadni. Ezt a tengermélyi korallerdők közt heverő kincset, a kapitánynak a parancsnoki kabinban oldalára fordulva úszkáló holttestével az emlékeibe fulladt város jelképeként emlegették a történészek. Juvenal Urbino doktor házát az öböl túlsó oldalán, a La Manga negyed villái közt mintha más idők levegője töltötte volna be. Nagy, hűvös, földszintes ház volt; dór oszlopos árkáddal fedett külső teraszáról tágas kilátás nyílt az öböl miazmákkal és hajóroncsokkal ellepett posványára. A padlót sakktáblaszerűen lerakott feketefehér kőlapok borították a bejárati ajtótól a konyháig, és többször is megesett, hogy ezt a kőpadlót Urbino doktor legfőbb szenvedélyének tulajdonították, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a katalán kőműveseknek, akik az újgazdagoknak ezt a negyedét a század elején felépítették, a sakktáblaminta a közös gyengéjük volt. A szalon tágas volt, és nagyon magas, akár a ház többi szobája, hat földig érő ablaka volt az utca felé, az ebédlőtől pedig egy hatalmas, kacskaringós mintájú üvegmozaik ajtó,választotta el: szőlőfürtök és kacsok, bronzerdőben pánsípon játszó faunok és elcsábuló nimfák voltak láthatók rajta. A szalonbútorok, de még az ingaóra is, ami egy eleven őrszemhez hasonlított, mind XIX. század végi eredeti angol darabok voltak; a plafonról kristálycsillárok lógtak, és mindenfelé sévres-i korsók és virágvázák meg pogány idilleket ábrázoló alabástromszobrok díszelegtek. De ez az európai összhang csak a szalonra volt jellemző: a ház többi részében fonott karosszékek, bécsi hintaszékek és helybeli kézművesek által készített bőrüléses zsámolyok keveredtek egymással. A hálószobákban az ágyakon kívül csodálatos San Jacintó-i függőágyak is voltak, a függőágy gazdájának selyemszállal belehímzett, gót betűs nevével, és kétoldalt színes rojtok lógtak róluk. Azt a helyiséget, ahol az eredeti elgondolás szerint a gálavacsorákat adták volna, az ebédlő mellett, egy kis zeneszalonná alakították át, és amikor egy-egy híres szólista a városban járt, zártkörű koncerteket rendeztek benne. A kőpadlót a párizsi világkiállításon vásárolt török szőnyegekkel borították be, hogy ne legyen visszhangos a terem; egy új típusú tölcséres gramofon is volt benne, mellette a lemezállvány a gondosan elrendezett hanglemezekkel, és az egyik sarokban, manilai kendővel letakarva, ott állt a zongora, amin Urbino doktor már hosszú évek óta nem játszott. Az egész házon érezhető volt egy olyan asszony józansága és megfontoltsága, aki két lábbal áll a földön. De a ház egyik része sem utalt arra a kínos gonddal kialakított ünnepélyességre, ami a könyvtárszobában uralkodott: ez volt Urbino doktor szentélye, mielőtt az öregség el nem ragadta volna. Ott, apjának diófa íróasztala és a steppelt bőrfotelek körül az összes falfelületet, sőt az ablakokat is üvegezett könyvszekrényekkel boríttatta be, és szinte eszelős rendben háromezer egyforma kötetet állított beléjük; valamennyi könyv borjúbőrbe volt kötve, és mindnek ott volt a gerincén Urbino doktor aranybetűs monogramja. A ház többi helyiségével ellentétben, melyek ki voltak szolgáltatva a kikötő csörömpölésének és bűzös leheletének, a könyvtárszobában mindig egy apátság csendje és illata honolt. Mivelhogy ők is azzal a karib babonával születtek és nőttek fel, hogy folytonos ajtó- és ablaknyitogatással be lehet csalogatni a házba a nem létező hűvös szellőt, Urbino doktor és felesége eleinte fulladozó szívvel ültek a bezárt szobában. De aztán belátták, hogy mégiscsak igazuk volt a régi rómaiaknak, akik az augusztusi kánikulában bezártak ajtót-ablakot, hogy ne mehessen be az utcáról a forró levegő, éjjel pedig mindent kitártak, hogy átjárja a szellő. Attól kezdve az ő házuk volt a leghűvösebb a La Manga negyedet felperzselő napsütésben, és fölséges volt elsziesztázni a hálószobák félhomályában, aztán estefelé kiülni az árkád alá, és nézni a vizet szelő testes, szürke New Orleans-i teherhajókat meg az esti kivilágításukkal tündöklő lapátkerekes folyami gőzösöket, melyek üde zenefoszlányokkal derítették az öböl megrekedt trágyalevét. És ez a ház volt a legbiztonságosabb is decembertől márciusig, amikor az északi passzátszelek letépték a háztetőket, és éjszakánként éhes farkasok módjára keringtek a ház körül, hogy hátha találnak valahol egy rést, amelyen át behatolhatnak. Soha senki nem gondolta, hogy egy ilyen alapokra épült házasságban bármi ok volna a boldogtalanságra. Urbino doktor ,mindenesetre nem volt boldog azon a délelőttön, amikor tíz óra felé hazatért, felzaklatva a két látogatástól, amelyek miatt nemcsak hogy lemaradt a pünkösdi miséről, de még annak is ki volt téve, hogy más ember lesz belőle, egy olyan életkorban, amikor már úgy hitte, mindenen túl van. Szeretett volna lefeküdni, és jól kialudni magát Lácides Olivella doktor díszebédje előtt, de arra ért haza, hogy a cselédség izgatottan szaladgál az udvaron abbeli igyekezetében, hogy megfogja valamiképpen a papagájt, mert amikor kiszedték a kalitkából, hogy megnyessék a szárnyait, fölrepült a mangófa legmagasabb ágára. Egy tollavesztett és szeszélyes természetű papagáj volt, amely nem akkor szólalt meg, amikor kérték rá, hanem a legváratlanabb helyzetekben, de akkor olyan világosan és értelmesen beszélt, ahogy emberi lények nemigen szoktak. Urbino doktor személyesen tanította ki, és ettől olyan kiváltságokat élvezett, amik senki másnak nem jártak a családban, még a gyerekeknek se, amikor kicsik voltak. Több mint húsz éve volt a házban, és senki se tudta, hány éves korában került oda. Délutánonként a szieszta után Urbino doktor kiült vele a belső udvar teraszára, mely a ház leghűvösebb helye volt, és sorra kipróbálta a legmesteribb fortélyokat, amiket az oktató szenvedély ki tudott csiholni belőle, míg végül a papagáj úgy beszélt franciául, mint egy akadémikus. Aztán, csak úgy hitbuzgalmi rutinból megtanította latinul ministrálni, meg Szent Máté evangéliumának néhány válogatott szakaszára, sőt az egyszeregyet is be akarta bifláztatni vele, de ebben kudarcot vallott. Egyik legutolsó európai utazásáról egy tölcséres gramofonnal tért haza, és sok-sok lemezzel, amiken slágerek és kedvenc klasszikusai voltak. Hónapokon keresztül minden áldott nap újra meg újra föltette a papagájnak Yvette Gilbert és Aristide Bruan dalait, melyeken a múlt században egész Franciaország elandalodott, amíg a papagáj kívülről meg nem tanulta őket. A nő dalait szoprán hangon, a férfi dalait tenor hangon énekelte, és minden dal végén egy ledér kacajt hallatott, mely bravúros tükörképe volt a francia műsorán viduló cselédlányok kacagásának. Káprázatos tudásának híre olyan messzire eljutott, hogy még az ország belsejéből gőzhajón idelátogató hivatalos nagyságok egyike-másika is engedélyt kért, hogy megnézhesse, és egyszer néhány angol turista, aki egy New Orleans-i banánszállító hajón jött ide, mint akkoriban annyian, kijelentette, hogy bármilyen árat hajlandó megfizetni érte. De életének legdicsőbb napja mégiscsak az volt, amikor don Marco Fidel Suárez köztársasági elnök, kormányának valamennyi miniszterével együtt, felkereste a házat, hogy meggyőződjön róla, csakugyan rászolgált-e a hírére. Délután három óra felé érkeztek meg, vörösre főve cilinderükben és posztó szalonkabátjukban, mely le se került róluk a hivatalos látogatás három napja alatt, miközben az izzó augusztusi ég ontotta rájuk a meleget; és ahogyan jöttek, mohó kíváncsisággal, úgy is távoztak el, mivel a papagáj két vérfagyasztó órán át nem volt hajlandó megmukkanni sem, hiába könyörgött neki, hiába fenyegette Urbino doktor, nyilvános megszégyenülése közepette, pedig ő volt az, aki ezt a vakmerő meghívást a felesége bölcs intelmei ellenére keresztülvitte. Az, hogy a papagájnak ez után a történelmi jelentőségű kihívás után is megmaradtak a kiváltságai, szent jogainak végső bizonyítéka volt. Rajta kívül más állatot nem tűrtek meg a házban, csak a földi teknősbékát, mely három-négy ,év után egyszer csak újra felbukkant a konyhában, amikor már rég azt hitték, hogy örökre eltűnt. De nem is tekintették élőlénynek, inkább csak amolyan szerencsét hozó kőamulettnek, amelyről sohasem lehet tudni, hogy hova keveredett el. Urbino doktor nem akarta beismerni, hogy utálja az állatokat, így hát utálatát mindenféle tudományos mesékbe és filozófiai kifogásokba csomagolta, amikkel sokakat meggyőzött, csak épp a feleségét nem. Azt mondta, hogy akik az állatokat túlzottan szeretik, az emberek iránt a legnagyobb kegyetlenségekre képesek. Azt mondta, hogy a kutyák nem hűségesek, csak szolgalelkűek, hogy a macskák opportunisták és árulók, hogy a pávák a halál hírnökei, hogy az arapapagájok csak idegesítő szobadíszek, hogy a nyulak kapzsiságra serkentenek, hogy a majmok a bujaság lázát terjesztik, és hogy a kakasok el vannak átkozva, mert Krisztust az ő közreműködésükkel tagadták meg három ízben. Ezzel szemben Fermina Daza, a felesége, aki ekkoriban töltötte be a hetvenkettedik évét, és már nem volt olyan őzsuta-járása, mint egykoron, irracionális bálványimádattal viseltetett az egyenlítői növények és a háziállatok iránt, és a házasság első időszakában újonnan bevetett szerelmi fegyvereit arra használta fel, hogy jóval többet betelepítsen a házba, mint amennyit a józan ész elfogadhatónak tartott volna. Először három dalmát eb érkezett; római császárokról nevezték el őket, és marakodva versengtek egy Messalina nevű szuka kegyeiért, amely méltó volt a nevére, mert jóformán még meg sem ellett kilenc kölyköt, amikor már tíz másiktól dagadt a hasa. Aztán a sasprofilú, fáraós mozgású abesszin macskák jöttek, a kancsal sziámi macskák, a narancssárga szemű perzsa palotamacskák, és úgy sétálgattak a hálószobában, mint lidérces szellemalakok, és szerelmes boszorkányszombatjaik jajkiáltásai felverték az éjszaka csendjét. Néhány éven át a mangófa törzséhez kötött övpórázon egy amazonasi majom is ugrándozott a kertben, meglehetős részvétet keltve, mert arcán ugyanaz a kétségbeesés ült, mint Obdulio y Rey érsek úrén, tekintetében ugyanaz a jámborság, és ugyanolyan ékesszólóan gesztikulált; de Fermina Daza nem ezért adott túl rajta, hanem a miatt a rossz szokása miatt, hogy a hölgyek tiszteletére gyönyörökben részesítette magát. Százféle guatemalai madár szorongott a tornácokon lévő kalitkákban, és sztentori hangú bölömbikák, és hosszú, sárga lábú mocsári kócsagok; de volt egy őzikéjük is, melynek az volt a szokása, hogy bedugta a fejét az ablakon, és kiharapta a virágot a vázából. Nem sokkal a legutolsó polgárháború előtt, amikor először hallottak róla, hogy a pápa ésetleg odalátogat, egy paradicsommadarat is hozattak Guatemalából, amelynek tovább tartott az odaérkezés, mint amilyen gyorsan aztán visszarepült a hazájába, amikor kiderült, hogy a pápai látogatás híre a kormány koholmánya volt: ezzel akarták féken tartani a szervezkedő liberálisokat. Egyszer meg a curacaói csempészek vitorlás hajóján egy drótkalitkát vettek, benne hat illatos hollóval: Fermina Daza kislány korában tartott ilyeneket az apai házban, és férjes asszonyként sem akart lemondani róluk. De senki se tudta elviselni az örökös szárnyverdesést, mely halotti koszorúillattal töltötte be a házat. Egy négyméteres anakondát is beszereztek, mely álmatlan vadászsóhajaival felverte a sötét hálószobák csendjét, bár amit akartak, elérték Kele: halálos leheletével elriasztotta a denevéreket és szalamandrákat meg a sokféle kártékony rovart, mely az esőzés hónapjaiban elárasztotta a házat. Juvenal Urbino doktor, akit akkoriban olyanynyira lefoglaltak hivatásbeli kötelezettségei, és úgy elmerült városfejlesztési és kulturális kezdeményezéseiben, beérte azzal a gondolattal, hogy felesége, e rengeteg förtelmes lénytől körülvéve, nemcsak a legszebb nő a Karib-tenger egész partvidékén, hanem a legboldogabb is. De egy esős délutánon, egy kimerítő nap után hazatérve, olyan iszonyú állapotok fogadták a házban, hogy rá kellett döbbennie a valóságra. A szalontól kezdve, ameddig a szem ellátott, vérbe fagyott állatok teteme hevert, széles sávban széthintve. A cselédek a székeken álltak tehetetlenül, frissen ocsúdva a pánikból, amit a vérengzés látványa váltott ki belőlük. Az egyik német szelindek volt a tettes: a veszettség hirtelen rátörő rohamában széttépett minden állatot, ami az útjába került, míg végül a szomszéd ház kertésze összeszedte a bátorságát, szembeszállt vele, és darabokra kaszabolta a macsetéjével. Nem lehetett tudni, hány állatot mart meg vagy fertőzött meg zöldesen habzó nyálával, úgyhogy Urbino doktor az összes megmaradt állatot leölette, a tetemeket egy elhagyatott réten elhamvasztatta, és az Irgalmasok Kórházának embereivel az egész házat fertőtleníttette. Csak egy állat menekült meg, mert mindenki megfeledkezett róla: a szerencsét hozó teknőc. Fermina Daza most először látta be, hogy az urának is igaza lehet olyasmiben, ami a házirenddel kapcsolatos, és hosszú időn át óvakodott tőle, hogy bármiféle állatról is említést tegyen. Linné Természetrajzának színes mellékleteivel vigasztalódott: bekereteztette és a szalon falaira lógatta fel őket, és talán már végképp lemondott volna arról a reményről, hogy egyszer még tarthat majd valamilyen állatot, ha egy hajnalon be nem törnek a házba a fürdőszoba ablakán át, és el nem viszik az ezüst evőeszközkészletet, amelyet már őelőttük öt generáció használt. Urbino doktor dupla lakatot tett az ablakok vasgyűrűibe, vaspántokkal erősítette meg az ajtókat, az értéktárgyakat páncélszekrénybe zárta, és felvette, ha utólag is, a háborús időknek azt a szokását, hogy éjszaka revolvert tesz a párnája alá. De hallani se akart róla, hogy vegyenek egy házőrző kutyát, se beoltva, se oltatlanul, se szabadjára engedve, se láncra kötve, akkor se, ha a tolvajok az utolsó gatyáját is elviszik. - Ide többé semmi nem jön be, ami nem beszél - mondta. Ezt azért mondta, hogy véget vessen a felesége újabb kutyaszerzési fondorlatainak, és elképzelni se tudta volna, hogy az elhamarkodott általánosítás egyszer még az életébe fog kerülni. Fermina Daza, akinek hegylakó-jelleme az évek során újabb és újabb színekkel gazdagodott, lecsapott erre a meggondolatlan megfogalmazásra, és néhány hónappal azután, hogy kirabolták őket, újra fölkereste a curacaói hajósokat, és vett egy paramaribói királypapagájt, amely csak matrózkáromkodásokat tudott, de olyan emberi hangon mondta őket, hogy igazán megérte kivételesen magas árát: tizenkét centavót. Igazi nemes példány volt: szinte súlytalan, könynyebb, mint amilyennek látszott, és sárga volt a feje, a nyelve meg fekete: erről lehetett megkülönböztetni a mangrovepapagájoktól, melyeket még terpentinkúpokkal sem lehetett beszédre serkenteni. Urbino doktor, aki tudott veszteni, meghajolt a felesége esze előtt, és meglepődve konstatálta, hogy neki magának mennyi öröme telik a papagájban, mely a cselédlányok unszolására egyre jobban produkálta magát. Az esős délutánokon, amikor megmámorosodott a vizes tollaitól és megeredt a nyelve, régi időkből őrzött mondatokkal rukkolt elő, amiket náluk nem tanulhatott, és amik arra vallottak, hogy öregebb, mint amennyinek látszik. Ha volt még Urbino doktorban valami tartózkodás, az is semmivé foszlott azon az éjszakán, amikor az egyik tetőablakon át újra be akartak törni hozzájuk, de amint meghallották a papagáj véreb-ugatását, mely az igazi kutyaugatásnál is valószerűbb volt, meg azt, hogy: tolvaj, tolvaj, tolvaj, kereket oldtak - és e két mentőakció egyikét sem náluk tanulta a papagáj. Urbino doktor ekkor a gondjaiba vette; csináltatott a mangófa alá egy állványt, erre került az itató meg a guineamagnak való tálka, és egy trapéz is, hogy kedvére kihintázhassa magát. Decembertől márciusig, amikor esténként lehűlt a levegő, és az északi szelek miatt nem lehetett megmaradni a szabad ég alatt, éjszakára kendővel letakart kalitkában bevitték a házba, noha Urbino doktor attól tartott, hogy a krónikus takonykór, amelyben a madár szenvedett, ronthatja a szoba levegőjét, és ártalmas lehet az emberek egészségére. Sok éven át nyesték a szárnyát, és szabadon engedték, sétáljon, amerre tetszik, imbolygó járásával, mint egy öreg zsoké. De egyszer a konyha mennyezeti gerendáin kellette magát, mint egy légtornász, és - meneküljön, aki tud - matrózvészkiáltásokkal a húsleveses fazékba esett, de olyan szerencsésen, hogy a szakácsnő még idejében ki tudta szedni a főzőkanállal, leforrázva és tollak nélkül, de még élve. Attól fogva nemcsak éjjel, hanem nappal is kalitkában tartották, az általános hiedelem ellenére, hogy a kalitkába zárt papagájok elfelejtik a tudományukat, és csak délután négykor vették ki, amikor végre megmozdult a levegő, és Urbino doktor órát adhatott neki az udvar tornácán. Nem vették észre idejében, hogy a szárnyai már túl hosszúra nőttek, és mikor aznap reggel meg akarták nyesni, kiszökött a kezük közül, és felröpült a mangófa csúcsára. Három óra alatt sem sikerült leszedni. A cselédek, valamint a segítőkész szomszédok a legkülönfélébb csalafintaságokkal próbálták lecsalni a fa tetejéről, de ő csak azért is ott maradt a helyén, és a nevetéstől pukkadozva kiabálta, éljen a liberális párt, éljen a liberális párt, a kurva anyátok, ezeket a vakmerő szavakat, amelyek jó néhány boldog részegesnek kerültek az életébe. Urbino doktor alig tudta kivenni a lombok közt, és spanyolul, franciául, sőt aztán latinul próbált a lelkére beszélni, a papagáj meg ugyanazon a nyelven, ugyanazzal a hévvel és ugyanazon a hangon válaszolt neki, de egy tapodtat se mozdult a fa csúcsán. Látván, hogy kár a fáradságért, úgysem lehet szépszerével lecsalogatni a fáról, Urbino doktor szólt, hogy értesítsék a tűzoltóságot, közéleti buzgólkodásával létrehozott legújabb játékszerét. A tüzet ugyanis egészen a közelmúltig önkéntesek oltották kőműveslétrákról és sebtében összeszedett vizesvödrökkel, de olyan zűrzavarosak voltak a módszereik, hogy olykor a tűznél is nagyobb pusztítást végeztek. De az előző év óta, hála annak, hogy a Közszolgáltatást Fejlesztő Társaság, melynek Juvenal Urbino volt a tiszteletbeli, elnöke, gyűjtést szervezett, volt már a városnak hivatalos tűzoltó-alakulata meg egy szirénával, kolomppal és két nagy nyomású fecskendővel fölszerelt tűzoltókocsija. Olyan közszeretetnek örvendtek, hogy amikor megszólaltak a templomok félrevert harangjai, az iskolákban abbamaradt a tanítás, hogy a gyerekek láthassák, amint eloltják a tüzet. Eleinte csak ez volt a feladatuk. De Urbino doktor elmesélte a város vezetőinek, hogy Hamburgban látta, miként keltettek életre a tűzoltók egy összefagyott kisfiút, akire egy pincében találtak rá egy három napig tartó havazás után. Nápolyban meg azt látta, hogy egy sikátorban lévő ház tizedik emeleti erkélyéről a tűzoltók eresztettek le egy koporsót, mivel az épület lépcsőháza olyan keskeny volt, hogy a család nem tudta levinni az utcára. Így történt, hogy a helyi tűzoltóság egyéb sürgős beavatkozásokra is ki lett képezve, úgymint zárak feltörésére, mérges kígyók elpusztítására, sőt az Orvostudományi Egyetem külön elsősegély-tanfolyamot szervezett a részükre, hogy enyhébb eseteknél igénybe lehessen őket venni. Így hát nem volt abban semmi rendkívüli, hogy velük akarjanak leszedetni a fáról egy ilyen érdemdús és köztiszteletben álló papagájt. Urbino doktor azt mondta még: "Mondjátok meg nekik, hogy én kérem." És bement a hálószobába, hogy átöltözzön a díszebédhez. Az az igazság, hogy Urbino doktort, aki egyre csak Jeremiah de Saint-Amour levelén rágódott, a papagáj sorsa akkor éppen nem érdekelte. Fermina Daza aznap délelőtt egy hosszított derekú, bő és könnyű selyem ingruhát vett fel, nyakába akasztotta igazgyöngyeit, melyek hat, mélyen lelógó és fokozatosan hosszabbodó sorban borultak a mellére, és felvette a magas sarkú selyemcipőjét, amit csak nagyon ünnepélyes alkalmakkor viselt, mivel az ő korában már nemigen lehetett könnyelműsködni. Ez a divatos öltözet nem illett ugyan egy tiszteletre méltó nagymamához, de nagyon jól állt nyúlánk és még mindig karcsú és egyenes alakjához, ruganyos kezeihez, melyeken még egyetlen öregkori szeplő sem volt, ferdére vágott, arcba fésült acélkék hajához. Abból, amilyen az esküvői fényképén volt, már csak az áttetsző mandulaszemek maradtak meg, és a veleszületett büszkeség, de amit a kor elvett tőle, pótolta a jelleme, és a szorgalma meg is tetézte. Jól érezte magát: letűntek a vasfűzők, az összeszorított derekak, a bélésekkel megemelt csípők évszázadai. A kedvükre lélegző, felszabadult testek a maguk valójában mutatkoztak meg. Hetvenkét éves korukban is. Amikor Urbino doktor belépett a hálószobába, Fermina Daza a toalettasztal előtt ült, a mennyezeti villamos ventilátor lassan köröző lapátjai alatt, és a filcibolyákkal díszített harangkalapját igazgatta a fején. A hálószoba tágas volt és világos; rózsaszínű csipkés szúnyoghálóval borított angol családi ágy állt benne, és két ablakán, melyek a belső kert fáira néztek, beáradt a szobába a közelgő eső előjeleitől elbódult kabócák fültépő cirpelése. Attól a naptól kezdve, hogy visszajöttek a nászútjukról, Fermina Daza minden este maga válogatta ki az ura ruháit az időjárásnak és az alkalomnak megfelelően, és gondosan odarakta egy székre, hogy amikor az ura másnap reggel kijön a fürdőszobából, ott legyenek a keze ügyében. Nem emlékezett rá, hogy mikor kezdettel segíteni neki az öltözködésben is, míg végül már ő öltöztette föl egészen, csak azt tudta, hogy eleinte szeretetből tette, az utóbbi öt évben viszont már, ha akarta, fíá nem, föl kellett öltöztetnie, mert az ura már nem volt rá képes. Nemrég ülték meg az aranylakodalmukat, és nem tudtak meglenni egymás nélkül egy pillanatig sem, vagy nem volt olyan pillanat, amikor ne egymásra gondoltak volna, de minél irgalmatlanabbul eluralkodott rajtuk az öregség, annál kevésbé voltak ennek tudatában. Egyikük se tudta volna megmondani, hogy ez a kölcsönös rabszolgaság szerelemből vagy kényelemből fakad-e, de a kérdést soha nem is tették fel maguknak szívre szorított kézzel, mert mindketten jobbnak látták, és kezdettől fogva, ha nem derül ki a válasz. Fermina Daza észrevette, hogy az ura léptei egyre inkább elbizonytalanodnak, kedélye mindjobban ingadozik, emlékezete ki-kihagy, újabban pedig azt is, hogy fel-felzokog álmában, de mindebben nem a végső elrozsdásodás félreérthetetlen jeleit látta, hanem a gyermekkorba való örömteli visszatalálásnak tekintette. Ezért nem úgy bánt vele, mint egy gyámoltalan aggastyánnal, hanem úgy, mint egy elaggott gyermekkel, de ez a tévedése mindkettőjük számára üdvös volt, mert megmentette őket a szánalomtól. Egészen más lett volna az élet mindkettőjük számára, ha még idejekorán rájönnek, hogy könnyebb kikerülni egy házasság nagy katasztrófáit, mint a mindennapok apró nyomorúságait. De ha valamit, hát azt az egyet sikerült együtt megtanulniuk, hogy akkor jutunk a tudás birtokába, amikor már semmire se megyünk vele. Fermina Daza rosszul tűrte, és hosszú éveken át tűrnie kellett, a férje örömteli ébredéseit. Görcsösen kapaszkodott az álom utolsó foszlányaiba, hogy egy darabig még ne kelljen szembenéznie a baljós jelekkel teli új reggel kérlelhetetlenségével, miközben a férje olyan jóhiszeműen ébredt minden reggel, mint egy csecsemő: minden nap egy-egy újabb nyereség volt számára. Hallotta, hogy mái az első kakaskukorékolásra felébred, és első életjelként, ha kell, ha nem, köhécselni kezd, mintha csak azért tenné, hogy ő is ébredjen fel. Hallotta, amint maga elé dörmög valamit, csak azért, hogy őt molesztálja, miközben lábával a papucsa után tapogatózik, melynek pedig ott kell lennie az ágy mellett. Hallotta, amint a sötétben kibotorkál a fürdőszobába. Aztán, hogy vagy egy órát eltöltött a dolgozószobájában, és ő végre újra elaludt, hallja, hogy az ura, továbbra sem gyújtva villanyt, visszabotorkál a hálószobába, és felöltözik. Egyszer egy társaságban megkérdezték Urbino doktort, hogyan jellemezné magát egy mondatban, mire ezt válaszolta: "Olyan ember vagyok, aki sötétben öltözik." Ahogy a zajokat hallgatta, Fermina Daza jól tudta, hogy egyik sem elkerülhetetlen, és hogy az ura szántszándékkal üt zajt, miközben úgy tesz, mintha nem akarná, aminthogy ő is ébren van, miközben úgy tesz, mintha nem lenne ébren. A férje mindenesetre okkal zajongott: soha nem volt olyan nagy szüksége őrá, éberen és elevenen, mint azokban a téveteg pillanatokban. Nem volt még ember, aki olyan elegánsan tudott aludni, ahogy Fermina Daza, azzal a megkövült táncmozdulattal és fél kezét a homlokán nyugtatva; de olyan ember sem volt, aki úgy megvadult volna, amikor megzavarták annak az érzéki gyönyörnek az élvezetében, hogy bár fönn van már, de azt hiszi, hogy még alszik. Urbino doktor tudta, hogy az asszony fülelve várja, mikor üt már valami zajt, valami apró kis neszt, és még hálás is lesz érte, mert akkor megvan a bűnbak, aki tehet róla, hogy hajnali ötkor felébredt. Ez olyanynyira így volt, hogy azzal az egy-két alkalommal, amikor ő kénytelen volt a lábával tapogatózni a sötétben, mert nem találta ott a papucsát a szokott helyén, az aszszony hirtelen megszólalt, még félálomban: "Kinn hagytad este a fürdőszobában." És rögtön utána, már a dühtől éber hangon, ki is fakadt: Ebben a nyomorult házban már aludni se hagyják az embert. Aztán megfordult az ágyban, és a legkisebb kíméletet sem tanúsítva önmaga iránt, felgyújtotta a villanyt, boldogan, hogy megvolt az aznapi első győzelme. Tulajdonképpen közös játékuk volt az egész, mitikus és perverz, de éppen ezért üdítő játék: a házi szerelem veszélyes örömeinek egyike. De egyszer egy ilyen kisded játékuk oda vezetett, hogy együttélésük első harminc éve majdnem folytatás nélkül maradt, mivel egy reggel kiderült, hogy nincs szappan a fürdőszobában. Az a reggel is a szokásos módon kezdődött. Juvenal Urbino doktor, aki akkoriban még segítség nélkül is meg tudott mosakodni, kijött a fürdőszobából, és a sötétben öltözködni kezdett. Fermina Daza most is abban a langyos embrióállapotban feküdt ott, mint mindig, csukott szemmel, nesztelenül pihegve, és karját azzal a bizonyos szakrális táncmozdulattal a feje fölé hajlítva. De most is félig ébren volt már, mint mindig, és Urbino doktor tudta ezt. Előbb hosszan megropogtatta a szoba sötétjében a kikeményített fehérneműjét, azután megszólalt, mint aki magában beszél: - Már legalább egy hete szappan nélkül mosakszom - mondta. Mire az asszony egészen fölébredt, elgondolkodott, és úgy elöntötte a düh, hogy bekapta volna a világot, mert valóban elfelejtett új szappant vinni a fürdőszobába. Már három nappal azelőtt észrevette, hogy elfogyott a szappan, de akkor éppen a zuhany alatt állt, és arra gondolt, hogy majd zuhanyozás után hoz egy új szappant, de aztán elfelejtette, és csak másnap jutott az eszébe. Aztán a harmadik napon is ugyanez történt vele. A valóságban nem telt el egy hét, ahogy a férje mondta, hogy súlyosabbnak tüntesse fel a bűnét, de három nap csakugyan eltelt, megbocsáthatatlanul, és a düh, amiért rajtakapták egy mulasztáson, végképp kihozta a sodrából. Most is támadással védekezett, mint mindig: - Pedig én mindennap fürödtem - ordította magánkívül -, és mindig volt szappan! Bár jól ismerte a felesége harcmodorát, Urbino doktor most az egyszer nem bírta tovább. Valami szakmai ürüggyel beköltözött az Irgalmasok Kórházának egyik orvosi szobájába, és csak délutánonként ment haza átöltözni, mielőtt az otthon fekvő betegeihez indult. Amikor a hintója megállt a ház előtt, Fermina Daza kiment a konyhába, mintha valami sürgős dolga volna, és ott maradt mindvégig, amíg a hintó elé fogott lovak patáinak csattogása újra föl nem hangzott az utca kövezetén. Aztán valahányszor el akarták simítani a viszályt az elkövetkező három hónap alatt, csak még jobban felszították. Urbino doktor mindaddig nem volt hajlandó hazatérni, amíg Fermina Daza be nem ismeri, hogy nem volt szappan a fürdőszobában, ő pedig mindaddig nem volt hajlandó visszafogadni, amíg a férje be nem vallja: szándékosan hazudott, csak azért, hogy őt gyötörje. Az incidens persze jó alkalom volt rá, hogy sok más, nagyon sok más viharos reggel csetepatéit is felhánytorgassák egymásnak. A sérelmek újabb és újabb sérelmeket forgattak ki a mélyből, régóta beforrott sebeket téptek fel, új sebeket ütöttek, és mindkettőjüknek rá kellett döbbennie arra a fájdalmas igazságra, hogy a házasélet harcmezején eltöltött hosszú évek alatt jóformán csak a haragjaikat terelgették ide-oda. Urbino doktor végül azt javasolta, hogy vessék alá magukat egy közös gyónásnak, és valljanak ki mindent, akár az érsek úr előtt, ha kell, hogy az ügy az úristen színe elé kerüljön, és ítélje meg ő, mint legfőbb döntőbíró, hogy volt-e szappan a fürdőszobában, vagy nem volt. Mire Fermina Dazából, aki egyébként úgy meg tudta fékezni a nyelvét, kirobbant az a mondat, amely aztán bekerült a történelembe: - Szarok én az érsek úrra! A káromkodásba beleremegtek a város falai, mendemondák támadtak, melyeket aztán nem volt könnyű megcáfolni, és ez a néhány szó úgy szállt szájról szájra, mint egy operettária refrénje: "Szarok én az érsek úrra!" Fermina Daza tudta, hogy elvetette a sulykot, és nem várta meg a férje reakcióját, hanem megfenyegette, hogy hazaköltözik az apja hajdani házába, amely még mindig az ő tulajdonában volt, bár bérbe adta, és különféle irodák működtek benne. És ez nemcsak fenyegetés volt, komolyan gondolta, és nem érdekelte, ha botrány lesz belőle, úgyhogy a férje időben észbe kapott. Neki nem volt bátorsága felrúgni az előítéleteit, inkább engedett. Nem úgy, hogy ráhagyta volna: volt szappan a fürdőszobában, hiszen az az igazság sárba tiprása lett volna, hanem úgy, hogy bár újra egy fedél alatt éltek, de külön szobában, és nem beszéltek egymással. Így ültek az ebédlőben is, és olyan ügyesen használták föl a gyerekeiket az asztal egyik végétől a másikig történő üzenetközvetítésre, hogy azok észre sem vették, hogy ők ketten nem beszélnek egymással. A dolgozószobához nem tartozott külön fürdőszoba, de az új életmód megoldotta a hajnali zajok miatti konfliktust, mert Urbino doktor most már csak azután ment be a fürdőszobába, hogy előbb felkészült az órájára, és most már valóban ügyelt rá, hogy föl ne ébreszsze a feleségét. Az esti fogmosás idején viszont gyakran előfordult, hogy egymásba botlottak, és ilyenkor egyikük kint maradt, és megvárta, amíg a másik végez. Így telt el négy hónap, mígnem egy este Urbino doktor egy könyvvel a kezében nemcsak hogy végigdőlt a családi ágyon, ahogy máskor is szokott, amíg a felesége ki nem jön a fürdőszobából, hanem el is aludt rajta. Fermina Daza jól megrecsegtette az ágyat, ahogy lefeküdt mellé, hogy ébredjen fel, és menjen el onnét. Fel is ébredt félig-meddig, de ahelyett hogy felkelt volna, eloltotta a lámpát, és átölelte a párnáját. Erre Fermina Daza rázni kezdte a vállát, hogy térjen magához, és menjen át a dolgozószobába, de őneki olyan jó volt, hogy végre megint a dédszülei pehelymatracos ágyában fekhet, hogy inkább megadta magát: - Hadd aludjak itt - mondta. - Volt szappan. Amikor, már az öregség küszöbén, felidézték ezt az esetet, egyikük sem akarta elhinni azt az elképesztő igazságot, hogy fél évszázados együttélésüknek ez volt a legsúlyosabb viszálya, az egyetlen, amelynek során mindkettőjükben feltámadt a vágy, hogy számoljanak fel mindent, és ki-ki menjen a maga útjára. És még a szelíd öregkor évéiben is óvakodtak attól, hogy fölemlegessék, mert az épp hogy csak beforrt sebeikből újra kiserkedt volna a vér, mintha friss sebek lennének. Ő volt az első férfi, akit Fermina Daza vizelni hallott. A nászéjszakájukon hallotta először, a Franciaországba tartó hajó kabinjában, miközben ő a tengeribetegségtől félájultan hevert az ágyon; az a zuhatagos csődörvizelés olyan hatalmasan, olyan felsőbbségesen csobogott a kabinban, hogy Fermina Dazában a rá váró megpróbáltatásoktól való félelem rettegéssé nőtt. Aztán gyakran eszébe jutott ez az emlék, ahogy az évek folyamán egyre jobban elvékonyodott a zuhatag, mert nem tudott beletörődni, hogy az ura minden alkalommal levizeli a vécécsésze szélét. Urbino doktor, olyan érvekkel, amiket könnyen megértett volna bárki, aki meg akarja érteni, igyekezett meggyőzni őt arról, hogy ezt a mindennapi balesetet nem az ő gondatlansága okozza, ahogy az asszony hajtogatja, hanem szervi oka van: ifjúi zuhataga olyan egyenes volt, és olyan határozott irányú, hogy a kollégiumban célbavizelő-bajnokságokat nyert vele, üres borosüveg volt a célpont, de aztán, ahogy múltak az évek, nemcsak hogy megcsappant, hanem el is görbült, ágakra bomlott, és végül egy játékos szökőkúttá változott, amelyet nem lehet irányítani, bármennyire erőlködik is, hogy kiegyenesítse. Azt mondta: "Aki az angol vécét kitalálta, az semmit se tudott a férfiakról." A családi béke érdekében végül azt a nem annyira alázatos, mint inkább megalázó szokást vette fel, hogy minden alkalommal fogta a vécépapírt, és szárazra törölte maga után a csésze peremét. A felesége tudta ezt, de nem szólt egy szót sem, amíg nem vált áthatóvá a fürdőszobában az ammóniákbűz; akkor úgy kiáltott fel, mint aki egy bűntettet leplez le: "Olyan büdös van itt, mint egy nyúlketrecben." Az aggkor kezdetén aztán Urbino doktor ugyanennek a testi nyavalyának az ihlető hatására ahhoz a végső megoldáshoz folyamodott, hogy ő is úgy tett, mint a felesége: ráült a vécére, így aztán a vécécsésze tiszta maradt, ő pedig nem lett kegyvesztett. Ekkoriban már csak nagy nehezen boldogult el egyedül a fürdőszobában, és egy elcsúszás, ami könnyen végzetes is lehetett volna, ráébresztette a zuhanyozás veszélyeire. A házban, noha minden újmódi komforttal el volt látva, nem volt oroszlánlábú ónkád, mint az óváros többi lakásában. Ő dobta ki, a higiéniára hivatkozva: a kád is csak olyan európai disznóság, mint a többi, hiszen az európaiak csak havonta egyszer fürdenek, a hó utolsó péntekén, ráadásul ugyanabban a mocsokban áznak, amitől állítólag meg akarnak tisztulni. Így aztán csináltattak egy nagy, méretre szabott teknőt, kemény guayacánfából, és Fermina Daza olyan gonddal fürösztötte benne az urát, mint egy újszülött csecsemőt. A fürösztés több mint egy óráig tartott, kétszer cserélt vízben, melybe mályvaleveleket és narancshéjat főztek, és mely úgy elzsongította Urbino doktort, hogy olykor el is aludt az illatos párában. Fürösztés után Fermina Daza segített neki felöltözködni, hintőport szórt a lába közé, bekenegette kakaóvajjal azokat a részeket, amelyeket leforrázott, feladta rá az alsónadrágot, de olyan gyöngéden, mintha pelenka volna, aztán a többi ruhadarabot is szép sorjában, a térdharisnyától kezdve a nyakkendőig, melyet ő kötött meg, és melyre ő tűzte rá a topázköves nyakkendőtűt. A házasélet hajnalai megszelídültek, mert immár Urbino doktor volt az a kisgyerek, akit Fermina Daza a gyerekeiben elveszített. És Fermina Daza is hozzáigazodott végre a családi órarendhez, hiszen fölötte is eljárt az idő: egyre kevesebbet aludt, és még hetvenéves sem volt, amikor már korábban ébredt, mint az ura. Pünkösd vasárnapján, amikor fölemelte a pokrócot, mely alatt Jeremiah de Saint-Amour holtteste feküdt, Urbino doktor előtt megvilágosodott valami, ami mindaddig rejtve maradt előtte, bármennyire éber tekintettel kormányozta is hajóját az orvostudomány és a hit vizein. Mintha a halál meghitt közelségében eltöltött sok-sok év után, mely alatt annyit hadakozott vele és tapogatta elölről-hátulról, ez lett volna az első alkalom, hogy az arcába mert nézni, és a halál is visszanézett rá. Nem halálfélelem volt. Nem: a félelmet már hosszú évek óta magában hordozta, együtt élt vele, az árnyékában is maga után vonszolta, mint egy második árnyékot, azóta, hogy egy éjszaka felriadt valami rossz álomból, és rádöbbent, hogy a halál nemcsak állandó eshetőség, ahogy addig érezte, hanem azonnal bekövetkezhető valóság is. Amit viszont aznap látott, a testi valósága volt valaminek, ami addig csak a képzeletben létező bizonyosság volt. Örült, hogy e felkavaró megvilágosodás eszköze a Gondviselés jóvoltából éppen Jeremiah de Saint-Amour lett, hiszen mindig is szent embernek tartotta, egy olyan szentnek, aki nincs tudatában kegyelmi állapotának. De amikor a levél fölfedte neki, hogy ki volt valójában Jeremiah de Saint-Amour, hogy milyen sötét múltja volt, és milyen elképesztő módon tudott alakoskodni, érezte, hogy valami végleges és jóvátehetetlen dolog történt az életében. Fermina Daza azonban nem hagyta, hogy ráragassza a rosszkedvét. Ő persze megpróbálta, mialatt a felesége föladta rá a nadrágot és sorra begombolta az ingjén lévő tucatnyi gombot. De nem sikerült neki, mert Fermina Dazának nem volt könnyű a szívére hatni, még kevésbé egy olyan ember halálával, akit nem szeretett. Csak annyit tudott róla, hogy egy mankóval járó nyomorék volt, akit ő sohase látott, és aki megszökött a kivégzőosztag elől az Antillák sok-sok szigetének egyikén kitört sok-sok forradalom egyike során, hogy a kényszerűség szorította rá a gyermekfényképész-mesterségre, hogy ő lett az egész megye legfelkapottabb fotográfusa, és hogy egyszer egy sakkpartiban megvert valakit, valami Torremolinost, ahogy Fermina Daza mondta, de akit valójában Capablancának hívtak. - Szóval csak egy szökött cayenne-i fegyenc volt, akit valami szörnyű gaztettért életfogytiglani börtönre ítéltek - mondta Urbino doktor. - Képzeld, még emberhúst is evett. Odaadta neki a levelet, amelynek titkait magával akarta vinni a sírba, de az asszony olvasatlanul betette az összehajtogatott papírlapokat a toalettasztal fiókjába, és kulcsra zárta. Megszokta már az ura mérhetetlen elképedéseit, szélsőséges ítéleteit, melyek az öregkorral csak zavarosabbak lettek, és kisszerű szempontjait, melyek nem illettek bele abba a képbe, amit az emberek kialakítottak róla. De ezúttal messze túltett önmagán. Fermina Daza úgy gondolta, hogy az ura nem azért becsülte Jeremiah de Saint-Amourt, ami korábban volt, hanem azért, ami azóta lett belőle, hogy egy szál ruhában, egyetlen hátizsákkal odavetődött hozzájuk az idegen földre, és nem értette, hogy most, amikor utólag lelepleződött a vakságos kiléte, miért botránkozik meg ennyire rajta az ura. Nem tudta felfogni, miért olyan visszataszító, hogy titokban szeretőt tartott, hiszen az ő társadalmi osztályában ez ősrégi szokás, és volt olyan idő, de még mennyire, hogy volt, amikor az ura nem átallotta ugyanezt tenni, azonkívül az, hogy az a nő hozzásegítette Jeremiah de Saint-Amourt az öngyilkosság végrehajtásához, Fermina Daza szemében a szerelem megrendítő bizonyítéka volt. Azt mondta: "Ha te is elhatároznád, és ugyanolyan komoly okod lenne rá, mint neki volt, énnekem is azt kéne tennem, amit az az asszony tett." Urbino doktor megint csak ott toporgott a teljes értetlenség útkereszteződésénél, mely fél évszázad óta újra meg újra kétségbeesésbe kergette. - Nem értesz semmit - mondta. - Nem azon vagyok felháborodva, hogy ki volt, vagy hogy mit csinált, hanem azon, hogy ennyi éven át becsapott bennünket. Közben a szemét elborították az egyre gyakrabban felfakadó könnyek, de Fermina Daza úgy tett, mintha nem venné észre. - Jól tette - vágott vissza. - Ha megmondta volna az igazat, se te, se az a szegény nő, se senki ebben az egész faluban nem szerette volna úgy, ahogyan szerették. Bekapcsolta az óraláncot a férje mellényének gomblyukába. Megkötötte a nyakkendőjét, és föltűzte rá a topázköves nyakkendőtűt. Aztán bekölnizett zsebkendőjével megtörölgette a szemét és könnyáztatta szakállát, majd a zsebkendőt, széthajtott sarkaival, mint egy magnóliát, betűzte a felső zsebébe. Az ingaóra tizenegy ütése szétterjedt a ház állóvizében. - Igyekezz - mondta az asszony, és megfogta a karját, hogy kivezesse a szobából. - El fogunk késni. Aminta Dechamps, dr. Lácides Olivella felesége és hét lánya egymással versenyezve gondoskodott róla, hogy az ezüstlakodalmi ebéd az év társadalmi eseménye legyen. A család az óváros szívében, a hajdani Pénzverde épületében lakott, melyet egy firenzei építésznek sikerült eltorzítania: az újítás pusztító szeleként söpört át a városon, és legalább négy XVII. századi műemlékből velencei bazilikát csinált. A háznak hat hálószobája és két tágas, levegős terme volt: az ebédlő és a szalon, de arra nem volt elég, hogy a város meghívott polgárai elférjenek benne, nem beszélve azokról a válogatott kitűnőségekről, akiket az ország más részeiből vártak. A patio akkora volt, mint egy apátsági kolostor udvara, közepén márvány szökőkút csobogott vaníliavirág-ágyások között, melyek alkonyatkor betöltötték illatukkal a házat, de az árkádok alatt sem volt elegendő hely ennyi illusztris névnek. Ezért úgy döntöttek, hogy az ebédet a család vidéki nyaralójában fogják megrendezni, ahová tíz perc alatt ki lehetett jutni az országúton autóval, és melynek hatalmas udvara volt, óriási indiai babérfákkal és a szelíd kis folyót ellepő hazai fehér vízililiomokkal. Don Sancho Fogadójának emberei Olivelláné vezényletével színes napellenző ponyvákat állítottak fel az udvar napsütötte részein, a babérfák alatt pedig egy négyszögletes térséget alakítottak ki sok kis asztallal, melyekre százhuszonkét teríték került, lenvászon abrosz mindegyik asztalra, a főasztalra pedig frissen vágott rózsaágak. Egy dobogót is összeácsoltak a rezesbandának, mely csakis kontratáncokat és hazai keringőket játszhatott, valamint a Művészeti Főiskola vonósnégyesének, mellyel Olivelláné a férje nagyrabecsxilt zenetanárát, az asztalfőre ültetendő maestrót kívánta meglepni. A dátumok ugyan nem estek egybe, de pünkösd vasárnapját választották, hogy nagyobb legyen az ünnepség fénye. Már három hónappal korábban hozzáfogtak az előkészületekhez, nehogy valami nélkülözhetetlen tennivaló elmaradjon időhiány miatt. Ciénaga de Oróból hozatták az élő tyúkokat, melyek az egész partvidéken híresek voltak, és nemcsak a méretük meg a finom húsuk miatt, hanem azért is, mert a tyúkok a gyarmati időkben árterületeken kapirgáltak, és aranyrögöket lehetett találni a bögyükben. Olivelláné, egy-két lánya és cselédjei kíséretében, személyesen látogatott fel a luxus-óceánjárókra, hogy saját kezűleg válogassa ki a világ minden részéről érkező csemegék legjavát a férje tiszteletére. Mindenre gondolt, csak arra nem, hogy a júniusi vasárnapra kitűzött ebédre egy olyan évben kerül sor, melyben az esős évszak jóval tovább tart, mint máskor. Csak a kitűzött nap reggelén ébredt rá a veszélyre, amikor elindult a nagymisére, és rémülten tapasztalta, hogy a levegő csupa nedvesség, az ég sűrű és alacsony, és a tenger fölül eltűnt a horizont. E baljós jelek ellenére a csillagvizsgáló igazgatója, akivel a misén találkozott, azzal nyugtatta meg, hogy a város viszontagságos történelme során az azért még a legkeményebb teleken sem fordult elő egyszer sem, hogy pünkösd vasárnapján esett volna az eső. De ezen a vasárnapon, alighogy elütötte a tizenkettőt, és a vendégek nagy része már ott itta az aperitivet a szabad ég alatt, hatalmas mennydörgés remegtette meg a földet, a tenger felől odasuhintott a hirtelen támadt szél, felborította az asztalokat, elröpítette a ponyvákat, aztán egykettőre kitört a szörnyű felhőszakadás. Juvenal Urbino doktor, akárcsak az utoljára érkező többi vendég, alig tudott átvergődni kocsijával a viharon, és akárcsak a többiek, ő is úgy akart eljutni az autótól a házig, hogy végigugrál az udvart elborító tócsából kiálló köveken, de végül bele kellett törődnie abba a megaláztatásba, hogy Don Sancho emberei - gólya viszi a fiát - cipeljék be egy sárga ponyvával borított baldachin alatt. Az asztalokat bevitték a házba, és úgy ahogy tudták, elhelyezték, még a hálószobákba is jutott belőlük, és a vendégek leplezetlen hajótörött-hangulatban ültek körülöttük. Olyan meleg volt, mint egy hajó kazánházában, mert be kellett csukni az ablakokat, hogy a szél ne verje be az esőt a szobákba. Az udvaron még minden teríték előtt ott volt a névre szóló kártya, egyik oldalon a férfiak, másikon a nők számára, ahogy a szokás diktálta. De odabent már összekeveredtek a névkártyák, és mindenki oda ült, ahova tudott, nők, férfiak vegyesen, mert így hozta a szükség, mely egyszer legalább félresöpört egy társadalmi babonánkat. Aminta de Olivella úgy járt-kelt a kataklizma zűrzavarában, mintha egyszerre mindenütt ott lett volna; a haja csapzottan lógott, és pazar toalettjén sárfoltok éktelenkedtek, de szerencsétlenségében is az ajkán ült a legyőzhetetlen mosoly, amit a férjétől tanult, hogy a gonosz sors ne örülhessen a kárán. Lányai segítségével, akik mindenben az anyjukra ütöttek, sikerült valamenynyire megmentenie a főasztal ültetési rendjét, mely szerint Juvenal Urbino doktor ült középen, jobbján pedig Obdulio y Rey érsek. Fermina Daza a férje mellé ült, mint mindig, mert attól félt, hogy netán el talál aludni az ebéd alatt, vagy leönti levessel a zakóját. Urbino doktorral szemközt Lácides Olivella doktor ült, egy kissé feminin férfi, túl az ötvenen, de igen jó karban: szívből fakadó vidámságának nem volt semmi köze csalhatatlan diagnózisaihoz. A többi széken a megyei és városi előkelőségek ültek, valamint az előző évben megválasztott szépségkirálynő, akit a megyefőnök vezetett oda a karján és ültetett maga mellé. Bár a meghívók elküldésekor nem volt szokás előírni az öltözéket, még kevésbé egy falusi ebéd alkalmából, a nők estélyi ruhában voltak, és drágakövekkel felékszerezve, a férfiak többsége öltönyben, fekete nyakkendővel, némelyek pedig posztó szalonkabátban. Csak a világlátott férfiak, köztük Urbino doktor, voltak a megszokott, mindennapi ruhájukban. Minden teríték mellé odakerült a nyomtatott, francia nyelvű, aranyszegélyű étlap. Olivelláné, rémülten látva, hogy a vendégei megfőnek a hőségben, sorra járta az asztalokat, és könyörgött, hogy vegyék le a zakójukat, de senki sem mert elöljárni a példával. Az érsek megjegyezte Urbino doktornak, hogy tulajdonképpen egy történelmi ebéden vesznek részt: először ül egy asztalnál, beforrott sebekkel és a gyűlölködést elfeledve a polgárháborúk két ellenséges tábora, akik a függetlenség kikiáltásától kezdve vérbe borították az országot. Ez a felismerés egybeesett a liberálisok, különösen a fiatalok diadalmámorával, amelyet az okozott, hogy az új államfő, a választások győztese végre az ő pártjukból került az elnöki székbe, a konzervatívok negyvenöt évi egyeduralma után. Urbino doktor nem osztozott a lelkesedésben: az volt a véleménye, hogy egy liberális elnök éppen olyan, mint egy konzervatív elnök, legfeljebb rosszabbul öltözködik. De nem akart vitába szállni az érsekkel. Azt azért szívesen megmondta volna neki, hogy senki sem a nézetei miatt van jelen az ebéden, hanem a származása miatt, és a származás mindig is fölötte állt a politika szeszélyeinek és a háború borzalmainak. Ha így vette szemügyre őket, valóban nem hiányzott senki. Amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen abba is maradt a zivatar, és a felhőtlen égen azonnal felizzott a nap, de a vihar olyan heves volt, hogy néhány fát gyökerestül kitépett a földből, és a holtág kiáradt vize mocsárrá változtatta az udvart. A legnagyobb pusztítás azonban a konyhában ment végbe. Délelőtt még a ház mögött, a szabad ég alatt is begyújtottak néhány, téglából rakott tűzhelyben, és a szakácsoknak alig volt rá idejük, hogy a kondérokat biztos helyre menekítsék az eső elől. Arra kellett fordítaniuk a drága időt, hogy elhelyezkedjenek valahogy az elárasztott konyhában, és a hátsó tornácon újabb tűzhelyeket rögtönözzenek. De egy órára már úrrá lettek a rendkívüli helyzeten, és csak a Santa Clara kolostor apácáitól megrendelt sütemények hiányoztak: az apácák ígérete szerint délelőtt tizenegyig meg kellett volna érkezniük. Attól lehetett tartani, hogy az országút mentén húzódó patak kiárad medréből, amint az kevésbé zord teleken is megtörtént már, ebben az esetben még legalább két óráig várhattak rájuk. Amint elállt az eső, kinyitották az ablakokat, és a vihar kénjétől megtisztult levegő üdítően áradt szét a házban. Aztán elhelyezték a rezesbandát a ház bejárati teraszán, és felhangzottak a keringők, de ettől csak a felfordulás lett nagyobb, mert a házat betöltő trombitaharsogás mellett csak üvöltve lehetett társalogni. Aminta de Olivella, elunva a várakozást, a sírás határán is mosolygó arccal kiadta az utasítást, hogy tálaljanak. A Művészeti Főiskola muzsikusai fogták a hangszerüket, és megkezdődött a koncert, a társaság udvarias hallgatása közepette, mely Mozart Jagdkvartettjének első taktusaiig tartott. Aztán a növekvő. lármában és Don Sancho sürgölődő néger szolgái közt, akik alig fértek el a gőzölgő tálakkal az asztalok mellett, Urbino doktornak sikerült fenntartania egy csatornát a zene számára, egészen a hangverseny végéig. Koncentrálóképessége évről évre fogyatkozott, annyira, hogy a sakktábla előtt ülve minden tervezett lépését föl kellett írnia egy cédulára, nehogy a következő pillanatban elfelejtse. De azért még el tudott úgy beszélgetni valakivel, hogy közben a zenére is odafigyeljen, ha nem is jutott olyan tökélyre, mint az a német karmester, akivel az Ausztriában töltött időkben barátkozott össze, és aki a Tannháuser hallgatása közben a Don Juan partitúráját olvasta. A második számot, Schubert A Halál és a lányka című kvartettjét, úgy érezte, olcsón túldramatizálják. Mialatt a lármában, mely most a tányérokon csörömpölő evőeszközök zajával is fölerősödött, nagy nehezen követte a zenét, egy kipirult arcú fiatalemberen állapodott meg a tekintete, és a fiú odabiccentett neki. Igen, kétségtelenül látta valahol, de nem emlékszik rá, hogy hol. Gyakran járt így, és főleg a nevekkel, még a legjobb ismerősök nevével is, vagy egy régi melódiával, és ez olyan rettenetes szorongással töltötte el, hogy egy éjjel majdnem a halált választotta ahelyett, hogy hajnalig kínlódjék. Most is közel volt már ehhez az állapothoz, amikor egy irgalmas villanás megvilágította az emlékezetét: a fiú az előző évben a hallgatója volt. Meglepődött, hogy itt látja, a kiválasztottak birodalmában, de Olivella doktor felvilágosította, hogy a fiú az egészségügyi miniszter fia, aki azért jött a városba, hogy a törvényszéki orvostudománnyal kapcsolatos disszertációján dolgozzék. Juvenal Urbino vidáman odaintegetett neki, mire a fiatalember felállt, és meghajolt. De Urbino doktor sem akkor, sem később nem jött rá, hogy ő volt az az orvosgyakornok, akivel aznap reggel Jeremiah de Saint-Amour házában találkozott. Az öregség felett aratott újabb győzelmétől megrészegülve átadta magát az utolsó műsorszám áttetsző és oldott líraiságának, de nem tudta, mit hall. Később aztán, az együttes fiatal csellistája, aki nemrég tért vissza Franciaországból, megmondta; hogy Gabriel Fauré vonósnégyese volt, de Urbino doktor, aki pedig nagyon odafigyelt az európai újdonságokra, még a nevét sem hallotta. Fermina Daza, aki szokása szerint most is minden rezdülését figyelte, és különösen akkor, ha az ura mások jelenlétében maga elé meredt, abbahagyta az evést, és rátette evilági kezét az ura kezére. Azt mondta: "Ne gondolj rá." Urbino doktor az önfeledtség túlsó partjáról mosolygott vissza, és csak akkor jutott eszébe az, amitől a felesége óvta. Maga előtt látta Jeremiah de Saint-Amourt, amint kiterítve fekszik a koporsóban, áluniformisában és színpadi érdemrendjeivel, a lefotografált gyerekek vádló tekintete alatt. Odafordult az érsekhez, és elújságolta neki az öngyilkosságot, de az már tudott róla. A nagymise után sokan megvitték neki a hírt, sőt, Jerónimo Argote ezredes a Karib-tengerparti országok menekültjei nevében azzal a kéréssel fordult hozzá, engedje meg, hogy Jeremiah de Saint-Amourt szentelt földben temessék el. Azt mondta: "Már a puszta kérés is arcátlanság." Aztán valamivel emberibb hangon megkérdezte, hogy kiderült-e, mi volt az oka az öngyilkosságnak. Urbino doktor egy pontos kifejezéssel válaszolt, amelyről azt hitte, hogy abban a pillanatban találta ki: gerontofóbia. Olivella doktor, aki az asztalszomszédaival foglalkozott, egy pillanatra magukra hagyta őket, és bekapcsolódott a tanára beszélgetésébe. Azt mondta: "Milyen szomorú, hogy van még olyan öngyilkosság, amit nem szerelemből követnek el." Urbino doktor nem lepődött meg azon, hogy a saját ki nem mondott gondolatainak a kedvenc tanítványa ad hangot. - És ami még rosszabb - mondta -: aranycianiddal követte el. Ahogy kimondta ezeket a szavakat, érezte, hogy a részvét felülkerekedik a levél miatt támadt keserűségén, de ezt nem a feleségének tulajdonította, hanem a zene varázserejének. És akkor elmondta az érseknek, hogy a sakktábla mellett töltött hosszú délutánokon egy valóságos szentet ismert meg benne, egy laikus szentet, aki arra fordította a művészetét, hogy örömöt okozzon a gyerekeknek, akinek nagy műveltsége a világ minden dolgára kiterjedt, aki úgy élt, mint a spártaiak, és ahogy beszélt róla, meglepődött, hogy milyen tiszta lélekkel sikerült neki Jeremiah de Saint-Amourt hirtelen és végérvényesen elválasztani a múltjától. A polgármesternek meg azt mondta, érdemes lenne megvásárolni a fényképlemezek archívumát, hogy megőrizzék annak a nemzedéknek az egykori vonásait, amely talán soha többé nem volt boldog e felvételek után, és amely kezében tartja a város jövőjét. Az érsek megbotránkozott rajta, hogy egy művelt és harcos katolikus szentnek mer tekinteni egy öngyilkost, de a negatívok megőrzésével egyetértett. A polgármester afelől érdeklődött, hogy kitől kell megvásárolni őket. Urbino doktor nyelvét úgy égette a titok, mintha parazsat tettek volna rá, de nagy nehezen kibírta, és nem árulta el a rejtett örökösnő nevét. Azt mondta: "Majd én elintézem." És most, hogy lojális volt azzal a nővel, akit öt órával korábban még megvetett, helyreállt a lelki egyensúlya. Fermina Daza észrevette ezt, és halkan unszolni kezdte: ígérje meg, hogy elmegy a temetésre. Hát persze hogy elmegy, mondta ő megkönnyebbülten, mért ne menne el. A beszédek rövidek voltak, és egyszl'rűek. A rezesbanda rázendített valami népi muzsikára, ami nem volt benne a műsorban, és a vendégek a teraszokon sétálgattak, várva, hogy Don Sancho Fogadójának emberei felszárítsák az utolsó tócsákat is az udvaron, és aztán kezdődjön a tánc, ha valaki rászánja magát. A nappaliban csak a főasztalnál ülő társaság maradt benn, és Urbino doktort ünnepelték, aki az utolsó pohárköszöntőnél egy hajtásra kiivott egy fél pohár brandyt. Senki se látta még, hogy így a fenekére nézett volna a pohárnak, az ebéd során is csak egy pohár nemes bort ivott meg az egyik különleges fogáshoz, de ezen a délutánon a szíve erősen kívánkozott egy kis brandy után, és ez a gyengeség most még haszonnal is járt: végre újra, annyi sok év után, énekelni támadt kedve. És énekelt is volna biztosan, hiszen az ifjú csellista még buzdította is, mondván, hogy majd kíséri őt a hangszerén, ha az udvar sártengerén át hirtelen be nem robog egy új típusú automobil, befröcskölve a zenészeket és kacsahangú dudájával izgalomba hozva a baromfiudvar kacsáit, míg oda nem ért a ház ajtaja elé. Marco Aurelio Urbino Daza doktor és felesége szállt ki belőle, pukkadozva a nevetéstől, mindkét kezükben egy-egy csipkés szalvétával letakart tálca. A pótüléseken, sőt az autónak még a sofőrülés melletti padlóján is ugyanilyen tálcák hevertek. A megkésett desszert volt. Mire megszűnt a taps és a jókedvű fi ttyögés, Urbino Daza doktor is abbahagyta a nevetést, s•elmondta, hogy a klarisszák még a vihar előtt megkérték, legyen szíves, és hozza el a süteményeket, és ő már az órszágúton volt, amikor vissza kellett fordulnia, mert valaki azt mondta neki, hogy kigyulladt a szülei háza. Juvenal Urbino doktor ijedten hallgatta, noha a fia még be sem fejezte a beszámolót. De a felesége még idejében áz eszébe juttatta, hogy ő maga hívatta ki a tűzoltókat, a fa tetején ülő papagáj miatt. Aminta de Olivella sugárzó arccal adta ki a parancsot, hogy a teraszokon szolgálják föl a desszertet, bár megvolt már a kávé, no de sebaj. Juvenal Urbino doktor és felesége azonban már nem evett belőle, mert igyekezni kellett haza, hogy még a temetés előtt jusson egy kis idő Urbino doktor szent és sérthetetlen sziesztájára. A szieszta valóban nem maradt el, bár rövid volt és zaklatott, mivel Urbino doktornak azt kellett tapasztalnia, amikor hazaért, hogy a tűzoltók majdnem olyan pusztítást vittek véghez, mint egy tűzvész. Miközben azon igyekeztek, hogy lekergessék a fáról a papagájt, teljes egészében lekopasztottak egy fát a nagy nyomású fecskendővel, egy eltévedt vízsugár pedig az ablakokon át bezúdult a nagy hálószobába, és helyrehozhatatlan károkat okozott a bútorokban és az ismeretlen dédszülők portréin, melyek a hálószoba falain lógtak. A tűzoltókocsi kolompolására az egész szomszédság összeszaladt, hogy lássák, hol ütött ki a tűz, és csak azért nem támadt nagyobb kavarodás, mert vasárnap lévén, az iskolák be voltak zárva. Amikor a tűzoltók rájöttek, hogy a meghosszabbított létrákról sem tudják elérni a papagájt, nekiestek a fának, és baltával csapdosták le az ágait: ha Urbino Daza doktor idejében oda nem érkezik, a fából csak a csupasz törzse marad. Azt üzenték a házigazdának, hogy öt óra után visszajönnek, és szíves engedélyével lenyesik a maradék ágakat; távoztukban sárba borították a belső teraszt meg a nappalit, és szétszaggatták Fermina Daza kedvenc török szőnyegét. És mindez a pusztítás hiábavaló volt, mert minden jel arra mutatott, hogy a papagáj, a felfordulást kihasználva, átszökött valamelyik szomszédos udvarba. Urbino doktor kereste is a lombok közt, de nem kapott választ semmilyen nyelven, se a füttyökre, se a dalokra, úgyhogy lemondott a papagájról, és, már majdnem három órakor, nyugovóra tért. Előtte még kiélvezte azt a röpke örömöt, amivel a langyos spárgától megtisztult vizeletének titkos kertillata töltötte el. A szomorúság ébresztette föl. Nem az, amelyet reggel érzett a barátja holtteste előtt, hanem valami láthatatlan köd, amoly a szieszta után egészen elborította a lelkét, és amelyet úgy fogadott, mint egy égi figyelmeztetést: az utolsó délutánjai egyikét éli. Ötvenéves koráig nem volt tudatában belső szervei méreteinek, súlyának és állapotának. Aztán szép lassan, ahogy ott feküdt lehunyt szemmel a mindennapi szieszta után, érezni kezdte őket a testében: minden egyes szervét külön-külön, álmatlan szívének még a formáját is, titokzatos máját, magába zárt hasnyálmirigyét, és lassan arra is rá kellett, iöbbennie, hogy már a legöregebb emberek is fiatalabbak nála, és hogy a nemzedéke legendás csoportképeinek figurái közül ő az utolsó életben maradott. Amikor rajtakapta magát első memóriazavarain, ahhoz a módszerhez folyamodott, amit az egyik tanárától hallott az orvosi egyetemen: "Akinek nincs memóriája, pótolja papírral." De csak futó illúzió volt, mert odáig jutott, hogy a zsebébe dugdosott emlékeztető feljegyzések sem emlékeztették már semmire; szobáról szobára bolyongva kereste a szemüvegét, ami ott volt az orrán, újra kulcsra zárta a már kulcsra zárt ajtókat, és minduntalan elakadt az olvasmányaiban, mert elfelejtette, hogy mit olvasott az előző oldalakon, vagy hogy ki kicsoda a szereplők közül. De legjobban az önnön értelme iránti bizalmatlansága nyugtalanította: lassan-lassan, mint egy hajótörésben,' amelyből nincs kiút, érezte, hogy elhagyja az igazságérzete. Juvenal Urbino doktor saját tapasztalatából tudta - bár ennek nem volt tudományos alapja -, hogy a legtöbb halálos betegségnek van valami sajátos szaga, de egyik sem olyan jellegzetes, mint az öregség szaga. Ezt a szagot érezte a boncolóasztalon fekvő végighasított hullákon, ezt érezte azokon a páciensein is, akik örökifjaknak mutatták magukat, ezt érezte a saját átizzadt ruháján és alvó felesége erőtlen lélegzetén. Ha nem az a régivágású katolikus, aki tulajdonképpen volt, talán egyetértett volna Jeremiah de Saint-Amourral abban, hogy az öregség illetlen állapot, és az embernek időben gondoskodnia kell róla, hogy ne következzen be. Az egyetlen vigasz-még az ő számára is, aki pedig megtette a dolgát az ágyban - a nemi étvágy lassú és kiméletes elmúlása volt: a békés vágytalanság. Nyolcvanegy éves korára még maradt benne annyi tisztánlátás, hogy felmérje: már csak egy-két cérnaszál köti a világhoz, és elég annyi, hogy álmában átfordul a másik oldalára, és a cérnaszálak fájdalom nélkül elszakadnak; s hogy mégis vigyáz rájuk, amennyire tud, az csak azért van, mert attól retteg, hogy Isten sehol se fog várni rá a halál sötétségében. Fermina Daza közben megindította a tűzoltók által feldúlt hálószoba helyreállítási munkálatait, és valamivel négy előtt kiküldte az urának a szokásos limonádéját, apróra tört jéggel, majd maga ment és figyelmeztette, hogy öltözzön fel és induljon a temetésre. Urbino doktornak két könyv volt aznap délután a keze ügyében: Alexis Carrelltől Az ismeretlen ember és Axel Munthe: San Michele regénye. Ez utóbbi nem volt felvágva, és Urbino doktor megkérte Digna Pardót, a szakácsnőt, hogy hozza oda neki az elefántcsont papírvágó kést, amit a hálószobában felejtett. De amikor odavitték neki, már Az ismeretlen ember-t olvasta, onnan, ahol a könyvjelzőnek használt levélboríték bele volt téve: már majdnem a végén járt a könyvnek. Lassan olvasott, utat törve magának egy sekély kis fejfájás kanyarulatai között; az utolsó pohárköszöntő után megivott fél pohárka brandyt okolta a fejfájásáért. Az olvasás szüneteiben bele-belekortyolt a limonádéba, vagy a jégdarabokat ropogtatta. Harisnyára, ingre vetkőzve sziesztázott, a keménygallért is ledobta, de a zöld csíkos, gumírozott nadrágtartó ott lógott kétoldalt a derekáról; annak, hogy át kell öltöznie a temetésre, már a puszta gondolatára is elöntötte az elkeseredés. Nagyon hamar elunta az olvasást, rátette a könyvet a másikra, és lassan előre-hátra hintáztatta magát a gyékény hintaszékben, rosszkedvén át bámulva ki az udvar mocsarából kiálló guineacserjékre, a lekopasztott mangófára, az eső után életre kelt szárnyas hangyákra, a délután, egy újabb, örökre elmúló délután tűnékeny ragyogására. Már el is felejtette, hogy volt egyszer egy paramaribói papagája, melyet úgy szeretett, mintha emberi lény volna, amikor hirtelen felhangzott a közelből: "Arany kis papagáj." Nagyon közelről hallatszott, majdhogynem a füle mellől, és íme, már látta is: ott ült a mangófa legalsó ágán. - Te piszok - kiáltotta oda. A papagáj ugyanazon a hangon kiáltotta vissza: - Te vagy a piszok. Urbino doktor megint mondott neki valamit, közben egy pillanatra se vette le róla a szemét, és már húzta is fel a cipőjét, nagy óvatosan, hogy el ne repüljön a papagáj; bebújtatta a karját a nadrágtartóba, és kiment az elárasztott udvarra, botjával tapogatva a földet, nehogy belebotoljon a terasz három lépcsőfokának egyikébe. A papagáj meg se moccant. Olyan alacsonyan ült, hogy odanyújtotta neki a botot, másszon rá az ezüst fogantyúra, ahogy szokott, de a papagájnak nem akaródzott. Átugrott a szomszédos ágra, amely egy kicsit magasabban nőtt, de könnyebben el lehetett érni, sőt, a ház létrája is neki volt támasztva: még a tűzoltók érkezése előtt tették oda. Urbino doktor felmérte a magasságot, és úgy gondolta, két létrafok, és már meg is van a madár. Fölhágott a létra legalsó fokára, és közben egy pajkos nótát énekelt, hogy elterelje vele az elvadult állat figyelmét; az meg csak úgy, dallam nélkül utánamondta a szöveget, de közben oldalazó lépésekkel arrébb mászott az ágon. Urbino doktor, két kézzel kapaszkodva a létra oldalába, könnyedén felhágott a létra második fokára is, és a papagáj egy tapodtat se mozdult, sőt, elölről elismételte a nótát. Urbino doktor fölhágott a harmadik létrafokra, aztán nyomban a negyedikre, mivel rosszul mérte föl az ág magasságát; ekkor bal kézzel belekapaszkodott a létrába, jobb kezével pedig a papagáj felé nyúlt. Digna Pardo, az öreg cseléd, aki utánajött, hogy figyelmeztesse: elkésik a temetésről, hátulról pillantotta meg a létrán nyújtózkodó alakot, és ha nem látja a zöld csíkos nadrágtartót, nem hitte volna el, hogy az áll ott, akit lát. - Szentséges egek! - kiáltotta. - Ki fogja törni a nyakát! Urbino doktor egy diadalmas sóhajtással: ca y est, nyakon ragadta a papagájt. De azon nyomban el is engedte, mert lába alól kicsúszott a létra, és ő egy pillanatra ott lebegett a levegőben, és még számot tudott vetni azzal, hogy gyónás nélkül hal meg, anélkül hogy ideje lenne bármit is megbánni és bárkitől is elbúcsúzni, délután négy óra hét perckor, pünkösd vasárnapján. Fermina Daza a konyhában volt, és a vacsorára főzött levest kóstolta éppen, amikor meghallotta Digna Pardo elszörnyedt kiáltását, majd a cselédség és rögtön utána a szomszédok jajveszékelését. Ledobta a kanalat, és szaladt, ahogy tudott, korának leküzdhetetlen súlya alatt, eszeveszetten sikoltozva, pedig még nem is tudta, mi történt a mangófa alatt, és ezer darabra hasadt a szíve, ahogy megpillantotta az urát, hanyatt a sárban, már inkább holtan, mint élve, de még egy végső pillanatra ellenállva a halál utolsó farkcsapásának, hogy a feleségének legyen ideje odaérni; még felismerte őt a csődületben, a könnyein át, melyeket az iszonyatos fájdalom fakasztott, hogy siélküle kell meghalnia, és még egyszer, utoljára ránézett a feleségére, olyan fénylő, szomorú és hálás tekintettel, amilyet Fermina Daza fél évszázados együttélésük alatt még sohasem látott, és ki tudta még mondani az utolsó leheletével: - Csak Isten tudja, mennyire szerettelek. Halála nagy esemény volt, és méltán. Alighogy befejezte franciaországi szaktanulmányait, Juvenal Urbino doktor országos hírnévre tett szert azáltal, hogy új és drasztikus módszerekkel sikerült időben megfékeznie a legutolsó kolerajárványt, mely a megyét sújtotta. Az előző járvány, amelynek idején még Európában volt, alig három hónap alatt a városi lakosság negyedrészét elpusztította, köztük az apját is, aki szintén nagynevű orvos volt. Hála a hirtelen támadt hírnévnek no meg a családi vagyonból származó jókora összegnek, Juvenal Urbino doktor megalapította az Orvosi Társaságot, mely az első volt a Karib-tenger vidékén, és sok éven át az egyetlen is, és melynek ő volt az elnöke haláláig. Ő harcolta ki az első vízvezetéket, az első csatornahálózatot és a fedett vásárcsarnok felépítését, mely lehetővé tette, hogy felszámolják a Lelkek Öble partján emelkedő trágyadombot. Ezenkívül a Nyelvi Akadémiának és a Történeti Akadémiának is az elnöke volt. Jeruzsálem latin pátriárkája az egyháznak tett szolgálataiért a Szent Sír rendjének lovagja címet adományozta neki, és Franciaország kormánya a Becsületrend kommendátori fokozatával tüntette ki. A város valamennyi egyházi és polgári egyletének ő volt a lelke, különösen a Hazafiak Bizottságának, amelynek tagjai befolyásos, de a politikában nem érdekelt polgárok voltak, és akkoriban vakmerőségszámba menő ötleteket próbáltak rákényszeríteni a kormányokra és a helyi kereskedelemre. Köztük a legemlékezetesebb egy léghajó volt, mely első ünnepélyes repülése alkalmából egy levelet vitt el egészen San Juan de la Ciénagába, jóval azelőtt, hogy a légiposta gondolata ésszerű lehetőségként fölmerült volna. Az ő ötlete volt a Művészeti Központ is, mely aztán megalapította a Művészeti Főiskolát, ugyanabban a házban, ahol jelenleg is működik, és mely sok éven át minden áprilisban megrendezte a Virágjátékokat. Csak őneki sikerült az, ami egy évszázadon át lehetetlennek látszott: újjáépíteni a játékszínt, mely a gyarmati idők óta kakasviadalok arénájává és kakasidomító teleppé változott. Az újjáépítés egy látványos városi kampány végkifejlete volt: a város minden rétege kivétel nélkül részt vett benne, és olyan tömegmozgalom bontakozott ki, amely sokak szerint valami jobb ügyhöz lett volna méltó. Mindennek ellenére a Játékszín megnyitásakor még hiányoztak a széksorok meg a lámpák, a nézőknek kellett ülőalkalmatosságról gondoskodniuk, és lámpást is vinni a színházba, hogy a szünetekben ne legyen sötét. A közönségnek estélyi ruhát írtak elő, akárcsak a nagy európai premiereken, és a hölgyeknek kapóra jött az alkalom, hogy földig érő ruhákban és szőrmekeppekben pompázzanak a Karibtenger partjának kánikulájában, viszont a cselédeket is be kellett engedni a színházba, hiszen ők vitték oda a székeket meg a lámpásokat, valamint elegendő ennivalót, hogy ki lehessen bírni a véget nem érő műsorokat: volt olyan is, amely az első mise kezdetéig tartott. Az évadot egy francia operatársulat nyitotta meg, és újdonságként egy hárfa is megszólalt a zenekarban; de az est feledhetetlen élménye egy makulátlan hangú és nagy színészi tehetséggel megáldott török szoprán énekesnő volt, aki mezítláb énekelt, és drágaköves gyűrűk voltak a lábujjain. A pálmaolajjal töltött rengeteg lámpás füstjétől az első felvonás után már alig lehetett látni a színpadot, és az énekeseknek is elment tőle a hangjuk, de a város krónikásai tapintatosan hallgattak ezekről az apró galibákról, és csak a megörökítésre méltó eseményeket magasztalták. Urbino doktornak kétségtelenül ez volt a legragályosabb kezdeményezése, mivel a városnak még azok a rétegei is elkapták az operalázat, amelyekről a legkevésbé sem lehetett volna gondolni, és e láz nyomán egy egész nemzedéknyi Izolda és Othello, Aida és Siegfried született. Odáig azért mégsem jutottak el, ameddig Urbino doktor szerette volna: hogy az olaszpártiak és a Wagner-pártiak bottal essenek egymásnak az előadás szüneteiben. Juvenal Urbino doktor sohasem fogadott el semmiféle közéleti tisztséget, bár gyakran kapott ajánlatot, és nem szabtak hozzá feltételeket; hevesen elítélte azokat az orvosokat, akik a szakmai tekintélyük révén akartak felkapaszkodni politikai pozíciókba. Noha világéletében liberálisnak számított, és a választásokon is a liberális párt jelöltjeire szavazott, nem annyira meggyőződésből, mint inkább a hagyomány okából volt liberális, és talán ő volt az utolsó a nagy famíliák sarjai közül, aki letérdelt az utcán, ha arra jött az érseki hintó. Ő maga független pacifistának vallotta magát, aki azt szeretné, ha a liberálisok és a konzervatívok egyszer s mindenkorra megbékélnének egymással, mert ez szolgálná a haza javát. De közszereplésében olyan önállóságot tanúsított, hogy senki sem tekintette szövetségesének: a liberálisok ókonzervatívot láttak benne, a konzervatívok azt mondták, csoda, hogy nem szabadkőműves, a szabadkőművesek meg viszolyogtak tőle, mintha álruhás pap volna, aki a Szentszék szolgálatában áll. Kevésbé vérszomjas kritikusai úgy vélekedtek, hogy csupán egy széplelkű arisztrokrata, aki a Virágjátékok gyönyörűségeibe merül, miközben a nemzet elvérzik a véget nem érő polgárháborúban. De volt két olyan cselekedete, amely nem illett bele ebbe a képbe. Az egyik az volt, hogy Casalduero márki hajdani palotájából, mely több mint egy évszázadon át a család otthona volt, átköltözött egy új házba, az új gazdagok negyedébe. A másik pedig, hogy egyszerű lányt vett feleségül, akinek a szépségén kívül nem volt semmije, se neve, se vagyona, és akit a hosszú nevű úriasszonyok titokban megmosolyogtak, amíg kénytelenek nem voltak elismerni, hogy előkelőségben és jellemben egyikük sem érhet a nyomába. Urbino doktor mindig is tisztában volt azzal, hogy ezzel a két tettével és még sok mással foltot ejtett a presztízsén, és senki se tudta nála jobban, hogy ő egy kihalófélben lévő név utolsó viselője. Két gyermeke egy nagy nemzetség két utolsó jelentéktelen leszármazottja volt. Marco Aurelio, a fia, szintén orvos, mint ő és mint minden elsőszülött fiú valamennyi nemzedékbún, nem csinált soha semmi említésre méltót, még csak egy gyereket se, és már elmúlt ötvenéves. Ofelia, egyetlen lánygyermeke, aki egy rangos New Orleans-i banktisztviselő felesége volt, három lánnyal, de egyetlen fiú nélkül lépte át a klimaxkor küszöbét. És noha fájlalta, hogy vére nem ömlik többé bele a történelem folyamába, Urbino doktort mégsem a halál aggasztotta a legjobban, hanem az, hogy mi lesz Fermina Dazával, hogyan fog telni magányos élete, ha ő már nem lesz. A tragédia mindenesetre nagy megrendülést keltett, és nemcsak az ő köreikben; a köznép is osztozott benne, és az emberek előbújtak a házaikból, hogy hátha őhozzájuk is eljut valami: ha más nem, akkor a legenda ragyogása. Háromnapos gyászt hirdettek meg, a középületeken félárbocra eresztették a zászlót, és az összes templom harangja szünet nélkül kongott, amíg a kripta le nem zárult a család mauzóleumában. A Művészeti Főiskola néhány művésze elkészítette a halotti maszkot, amely Urbino doktor életnagyságú mellszobrához kellett, de aztán elálltak a szobor tervétől, mert senki sem találta méltónak azt az élethű kifejezést, amellyel a maszk az utolsó pillanat rémületét visszaadta. Egy neves művész, aki véletlenül épp itt tartózkodott európai körútja előtt, egy hatalmas vásznat festett, patetikus realizmussal: a kép abban a halálos pillanatban mutatta Urbino doktort, amikor a létrán állva odanyúl a papagáj felé, hogy elkapja a nyakát. A nyers valóságtól mindössze annyi volt az eltérés, hogy nem a gallér nélküli ing és a zöld csíkos nadrágtartó volt rajta, hanem az a keménykalap és fekete posztó szalonkabát, amelyben valamelyik újság acélmetszete örökítette meg a kolera idején. A képet - hogy senki se mulassza el megtekinteni - néhány hónappal a tragédia után kiállították; az Aranydrót nevű importcikk-kereskedés nagy árucsarnokában tették közszemlére, ahol az egész város megfordult. Aztán fölkerült az összes köz- és magánintézmény falára, mindazokra a helyekre, ahol kötelességüknek tartották, hogy tisztelettel adózzanak a jeles patrícius emlékének, és végül egy második temetési szertartással a Művészeti Főiskola épületében került méltó helyére, ahonnan aztán hosszú évekkel később a festőnövendékek akasztották le, és vitték ki az Egyetem térre, hogy elégessék, mint egy gyűlöletes esztétika és gyűlöletes korszak jelképét. Özvegységének első pillanatától fogva bebizonyosodott, hogy Fermina Daza nem is olyan gyámoltalan, mint amilyennek a férje tartotta. Hajthatatlan volt abban az elhatározásában, hogy nem járul hozzá semmiféle kéréshez: a holttest nem használható fel semmilyen ügy érdekében. Nem tett eleget a köztársasági elnök dísztáviratának sem, amely arról rendelkezett, hogy a megyeháza dísztermében ravatalozzák föl a holttestet. Ugyanilyen szelíd eltökéltséggel utasította el azt is, hogy a katedrálisban ravatalozzák fel, amit az érsek személyesen kért tőle, és csak abba egyezett bele, hogy a gyászszertartásoknak azon a miséjén ott legyen, amit a holttest fölött szoktak mondani. Hiába próbált közbenjárni nála a fia, aki lassan belezavarodott a sokféle kérésbe: ő sem térítette el attól a falusias nézetétől, hogy a halottak csakis a családjukhoz tartoznak, és hogy otthon lesz meg a halottvirrasztás, keserű kávéval és sajtos fánkkal, és mindenki annyit sirathatja, amenynyit akarja. De nem a hagyományos, kilenc éjjelen át tartó virrasztás: a ház kapui a temetés után bezárultak, és csak a legszűkebb baráti körnek nyíltak meg. A házat elborította a gyász. Minden tárgyat biztos helyre menekítettek, a csupasz falakon csak a leakasztott képek nyoma maradt meg. A székeik, valamint a szomszédságtól kapott székek a falak mentén sorakoztak, a nappalitól a hálószobáig, és az üres terek hatalmasaknak látszottak, a hangok úgy kongtak bennük, mintha kísértetek torkából törtek volna elő, mivel a nagyobb bútorokat'is kivitték a házból, csak a hangversenyzongora nyugodott a szokott helyén, fehér lepedő alatt. A könyvtárszoba közepén, apja íróasztalán ott feküdt kiterítve az, aki Juvenal Urbino de la Calle volt, arcára kövült végső rémületével és a Szent Sír lovagjainak kardjával és fekete köpenyében. Mellette ott állt Fermina Daza teljes gyászban, és meg-megreszketve, de kemény tartással, drámai gesztusok nélkül, szinte mozdulatlanul fogadta a részvétnyilvánításokat másnap délelőtt tizenegyig, amikor is a ház tornácán útjára bocsátotta az urát, és búcsút intett neki a zsebkendőjével. Nem volt pedig könnyű eljutnia eddig az önuralomig azután, hogy meghallotta Digna Pardo sikoltását, és meglátta az udvar sarában haldokló öreg életepárját. Először még reménykedett, mert nyitva volt a szeme, és olyan sugárzó fény csillogott benne, amilyet még sohasem látott a pupilláján. Arra kérte Istent, adjon még neki legalább egy pillanatot, hadd tudja meg az ura, mielőtt elmegy, hogy mennyire szerette őt, a kettőjük minden kétsége ellenére is, és elfogta az ellenállhatatlan vágy, hogy bárcsak újrakezdhetné vele az életet, a legelejéről, hogy mindent elmondjanak egymásnak, amit nem mondtak el, és újra megcsinálják mindazt, most már jól, amit elrontottak a múltban. De a halál kérlelhetetlenségével szemben tehetetlen volt. Fájdalma vak dühbe csapott át: haragudott a világra, de önmagára is, és ebből a haragból merítette az önuralmat meg a bátorságot, hogy egymagában nézzen szembe a magányával. Attól kezdve egy pillanat nyugta sem volt, de gondosan ügyelt rá, nehogy egyetlen mozdulata is a fájdalom megnyilvánulásának látsszék. Az egyetlen epizód, amely akaratlanul is némiképpen patetikusra sikerült, vasárnap este tizenegy órakor történt, amikor meghozták a még csónaklakktól illatozó, rézfogantyús és steppelt selyembéléses érseki koporsót. Urbino Daza doktor szólt az embereknek, hogy máris zárják le a koporsót, mert a házban már alig lehetett levegőt kapni az elviselhetetlen hőségben fuldokló sok virág kigőzölgésétől, és úgy látta, mintha már kezdenének kiütközni az apja nyakán az első lila elszíneződések. A csöndben hirtelen felhangzott egy szórakozott hangon elejtett mondat: "Az ember ebben a korban akkor is el van már félig rohadva, ha még é1." Mielőtt lefedték a koporsót, Fermina Daza lehúzta a jegygyűrűjét, és ráhúzta a halott férje ujjára, aztán rátette a kezét a férje kezére, mint amikor társaságban voltak, és észrevette, hogy a férjének elkalandozott a figyelme. - Nemsokára találkozunk - mondta. Florentino Ariza, aki észrevétlenül állt ott, az előkelőségek tömegében, úgy érezte, mintha a bordái közé döftek volna. Fermina Daza nem figyelt föl rá az első kondoleálók áradatában, holott azután senki nem volt annyira jelen, és nem is hasznosította magát annyira az éjszaka tennivalói közt, mint Florentino Ariza. Ő szervezte meg a nagy konyhai kapkodásban, hogy legyen mindig friss kávé. Pótszékeket szerzett, amikor a szomszédoktól kapott székek már nem bizonyultak elégnek, és intézkedett, hogy azokat a koszorúkat, amelyek már végképp nem fértek el a házban, tegyék ki az udvarra. Ügyelt rá, hogy legyen elég brandy Lácides Olivella doktor vendégeinek, akik az ezüstlakodalom tetőpontján tudták meg a rossz hírt, és ahányan voltak, mínd idejöttek, hogy itt folytassák a murit, körülülve a mangófa csupasz törzsét. Ő volt az egyetlen, aki időben közbe tudott lépni, amikor az elszökött papagáj éjféltájban beröpült az ebédlőbe, és mindenki megborzongott a döbbenettől, mert úgy állt ott, felemelt fejjel és széttárt szárnyakkal, mintha vezekelne. Florentino Ariza nyakon csípte, mielőtt még valami badarságot kiabálhatott volna, és a letakart kalitkában kivitte az istállóba. Így intézett mindent, annyi tapintattal és olyan talpraesetten, hogy senkinek sem fordult meg a fejében: illetéktelenül avatkozik be a mások dolgába, hanem ellenkezőleg, mindenki arra gondolt, hogy ő a megfizethetetlen segítség a családra szakadt szerencsétlenségben. Az volt, akinek látszott: egy komoly és szolgálatkész öregúr. Teste csontos volt, egyenes tartású, bőre barna és szőrtelen, szeme mohó az ezüstkeretes, kerek szemüveg alatt; kissé divatjamúlt, hegyesre pödört, romantikus bajuszt viselt. Az a néhány hajtincs, ami még megmaradt a halántékán, felfelé volt fésülve, és, mint végső megoldás a teljes kopaszság ellen, pomádéval rá volt ragasztva fénylő koponyájára. Természetes kedvessége és lágysága nyomban levette az embereket a lábukról, de ez a két erény egy megrögzött agglegény esetében nyomban gyanút is keltett. Sok pénzébe, sok leleményességébe és sok akaraterejébe került, hogy ne látszódjon rajta a hetvenhat éve - márciusban volt a születésnapja-, és lelkének magányában meg volt győződve róla, hogy ő, a maga csöndes módján sokkal jobban szeretett, mint bárki más ezen a világon. Urbino doktor halála napjának estéjén ugyanabban a ruhában volt, amelyben elérte őt a hír, vagyis az örökös öltözékében, melyet még júniusban, a pokoli hőségben is viselt: fekete posztó öltöny mellénnyel, fekete selyempánt a kaucsuk inggallér alatt, nemezkalap, fekete selyem esernyő, amely botként is szolgált. De amikor pirkadni kezdett, két órára eltűnt a halottvirrasztásból, és az első napsugarakkal tért vissza, frissen borotválva, arcvíztől illatosan. Fekete posztó szalonkabát volt rajta, amilyet már csak a temetések és a nagyheti szertartások alkalmából hordtak, keménygallér művésznyakkendővel és köcsögkalap. Az esernyőt is magával hozta, de ezúttal nemcsak megszokásból, hanem azért is, mert biztos volt benne, hogy még tizenkettő előtt elered az eső, és ezt Urbino Daza doktornak is megmondta, hátha sikerül korábbra tétetnie a temetést. Meg is próbálkoztak vele, mivel Florentino Ariza hajósfamíliából származott, ő maga pedig a Karibpartvidéki Folyami Hajózási Társaság elnöke volt, amiből feltételezni lehetett, hogy ért az időjárási prognózisokhoz. De már nem volt rá idő, hogy értesítsék a polgári és katonai intézményeket, a hivatalos és magántestületeket, a hadsereg és a Művészeti Főiskola zenekarát, az iskolákat és a hitbuzgalmi kongregációkat, melyek úgy tudták, hogy tizenegykor lesz a temetés. Így aztán a történelmi eseménynek ígérkező szertartást elmosta az irgalmatlan felhőszakadás. Csak néhányan jutottak el, sárban tocsogva, a családi mauzóleumig, mely egy szeibafa oltalmában állt; a gyarmati időkben ültetett fa koronája kinyúlt a szabadba, a temető fala fölött. Ugyanennek a fának a koronája alatt, csak épp a falon kívül, a Karib vidéki menekültek az előző nap délutánján temették el az öngyilkosok parcellájába Jeremiah de Saint-Amourt és mellé a kutyáját, ahogyan a megboldogult kívánta. Florentino Ariza egyike volt azoknak a keveseknek, akik a temetés végéig kitartottak. Úgy megázott, hogy még az alsóneműje is csuromvizes lett, és nagy aggodalomban ért haza, hogy talán most, annyi évi aprólékos körültekintés és túlzott elővigyázatosság után beszerzett magának egy tüdőgyulladást. Rendelt egy forró limonádét, brandyvel felöntve, és az ágyban itta meg két aszpirinnal, aztán úgy kiizzadt a magára csavart gyapjútakaró alatt, hogy patakokban folyt róla a víz, de sikerült visszanyernie jó közérzetét. Mire visszament a virrasztók közé, már egészen összeszedte magát. Fermina Daza közben újra kézbe vette a ház irányítását, felsöpörtetett és fogadóképes állapotokat teremtett, a könyvtárszobában lévő oltárra pedig odaállította a halott ura pasztellportréját, melynek keretét fekete szalaggal borították be. Este nyolckor ugyanolyan sokan voltak és ugyanakkora volt a hőség, mint az előző estén, de a rózsafüzér után valakí elterjesztette a látogatók közt a kérést: minél előbb hagyják el a házat, hogy az özvegy végre, vasárnap délután óta első ízben lepihenhessen. Fermina Daza az oltár előtt búcsúzott el a legtöbb látogatótól, de a legszűkebb baráti kör hátramaradt csoportját odakísérte az utcai ajtóig, hogy saját kezűleg zárja be utánuk, ahogy szokta. Már majdnem be is csukta, végső erejét összeszedve, amikor megpillantotta Florentin Arizát, aki ott állt az üres szalon közepén, fekete ruhájában. Megörült neki, mert sok évvel azelőtt kitörölte az életéből, és most történt meg első ízben, hogy rá is ismert a férfira, akit a feledés tisztára mosott előtte. De mielőtt Fermina Daza megköszönhette volna a látogatást, a férfi reszkető és ünnepélyes mozdulattal szívére szorította a kalapját, és felfakasztotta a gennyes kelést, amely az életét táplálta. - Fermina - mondta -, több mint fél évszázadon át erre az alkalomra vártam, hogy örök hűségemet és el nem múló szerelmemet újra csak esküvel bizonyítsam önnek. Fermina Daza azt gondolta volna, hogy egy őrült áll előtte, ha nem lett volna rá oka, hogy azt higgye, Florentino Arizát a Szentlélek szállta meg, és az ihlette ezekre a szavakra. Első indulatában meg akarta átkozni őt, hogy így meggyalázza a házát, amikor az ura még ki sem hűlt a koporsóban. De a harag méltósága arra késztette, hogy ne tegye. "Takarodj - mondta neki. - És többé ne kerülj a szemem elé életed hátralévő éveiben." Újra kitárta a már majdnem becsukott utcai ajtót, és még hozzátette: - Remélem, úgy sincs már sok hátra. Amikor a kihalt utcán elhaltak a léptek, lassan, nagyon lassan becsukta az ajtót, föltette a keresztvasat, rátolta a reteszeket, és egymagában nézett szembe a sorsával. Soha még, mindeddig a pillanatig, nem volt ennyire a tudatában annak, hogy milyen súlyos és milyen hatalmas drámának volt az okozója alig tizennyolc éves korában, és ez a dráma most már, úgy látta, a haláláig üldözni fogja. És a szerencsétlenség délutánja óta első ízben elsírta magát, most, amikor senki se látta, mert csak így tudott sírni. Sírt, amiért meghalt a férje, amiért ilyen magányos, amiért harag van a szívében, és az üres hálószobába belépve saját magát siratta, mert amióta asszonnyá lett, alig fordult elő, hogy egyedül kellett aludnia abban az ágyban. Minden, ami a férjéé volt, tovább szította a sírását: a bojtos papucs, pizsamája a párna alatt, hűlt helye a toalettasztal tükre előtt és a szaga, amit még a bőrén érzett. Felötlött benne egy kósza gondolat: "Akiket szeretünk, azoknak minden holmijukkal együtt kéne meghalniuk." Nem kellett senki, hogy segítsen neki a lefekvésben, egy falat étel se kellett elalvás előtt. A fájdalomtól elgyötörten arra kérte Istent, küldje rá aznap éjjel álmában a halált; és bízva benne, hogy így lesz, ruhástul feküdt rá az ágyra, csak a cipőjét vette le; egy pillanat alatt elaludt. Nem tudta, hogy alszik, csak azt tudta, hogy nem halt meg álmában, hogy még a fél ágy is sok neki, és hogy az ágy bal szélén fekszik az oldalára fordulva, ahogy szokott, de hiányzik az az egyensúly, amit az ágy másik szélén fekvő test biztosítana. Álmában tovább gondolkodva elgondolta, hogy soha többé nem fog már így aludni, mire álmában sírdogálni kezdett, és sírdogálva aludt tovább, az ágy szélén, mozdulatlanul, és már rég elhallgattak a kakasok, amikor a férje nélkül ráköszöntő reggel nem várt napsütése fölébresztette. Csak akkor döbbent rá, hogy milyen sokat aludt, és mégsem halt meg, hogy álmában sírdogált, és mialatt sírdogálva aludt, inkább Florentino Arizára gondolt, mint a halott urára. Florentino Ariza életében viszont nem volt olyan pillanat, hogy ne gondolt volna Fermina Dazára, attól kezdve, hogy a lány a kettejük hosszú és üldözött szerelme után irgalmatlanul kiadta az útját, pedig ötvenegy év, kilenc hónap és négy nap telt el azóta. Nem volt rá szükség, hogy rovátkákkal jelölje a napok múlását egy börtöncella falán, mert nem múlt el egyetlen nap sem úgy, hogy ne történt volna valami, ami eszébe juttatta Fermina Dazát. Amikor szakítottak, ő huszonkét éves volt, és kettesben élt az anyjával, Tránsito Arizával, az Ablakok utcája egyik házának bérelt felerészében, ahol anyja fiatal lány kora óta rőfösüzletet tartott fenn, és ezenkívül azzal foglalatoskodott, hogy ócska ingeket és rongyokat szedett szét szálakra, és vatta gyanánt árulta a háborús sebesülteknek. Ő volt az egyetlen fia, és egy alkalmi kapcsolatból született, don V. Loayza Piustól, a híres hajózási vállalkozótól, aki két öccsével együtt megalapította a Karib-partvidéki Folyami Hajózási Társaságot, és fellendítette a Magdalena folyó gőzhajóforgalmát. Florentino Ariza tízéves volt, amikor meghalt az apja. Bár don V. Loayza Pius titokban mindig gondoskodott róla, soha nem ismerte el törvényes fiának, és a jövőjét sem biztosította, úgyhogy Florentino Ariza egyetlen nevet viselt: az anyjáét, holott mindig is köztudomású volt a származása. Apja halála után ott kellett hagynia a gimnáziumot, és gyakornok lett a Postahivatalnál, ahol postazsákokat nyitogatott, leveleket válogatott, és az is az ő feladata volt, hogy az épület ajtaja fölé kitűzze a megfelelő zászlót, aszerint hogy éppen melyik országból jött meg a posta. Hanem a távírdász, egy Lotario Thugut nevű német bevándorló, aki egyébként a székesegyház nagyobb ceremóniáin orgonálni szokott, és házakhoz is eljárt zeneórákat adni, felfigyelt a jóeszű fiúra. Megtanította a morzejelekre és a távírógép kezelésére, és elég volt néhány hegedűlecke, aztán már Florentino Ariza úgy játszott hallás után, mint egy hivatásos zenész. Amikor megismerkedett Fermina Dazával, tizennyolc éves korában, a legnépszerűbb fiatalember volt a maga köreiben; ő tudta legjobban a divatos táncokat, szerelmes versekből is komoly repertoárja volt, és bármikor hajlandó volt szólóhegedű-szerenádot adni a barátai szíve választottjainak. Már akkor is vézna volt, nagy indiánhajzattal, melyet illatos pomádéval tapasztott le, és vastag szemüveggel, amitől még gyámoltalanabbnak látszott. Azonkívül, hogy erősen rövidlátó volt, krónikus székrekedésben szenvedett, ami miatt egész életén át arra kényszerült, hogy beöntéseket adjon magának. Egy váltás ruhája volt, amolyan papos öltözet, amit az apjától örökölt, és amit Tránsito Ariza olyan gonddal tartott rendben, hogy minden vasárnap újnak látszott. Ügyefogyott ábrázata, félszegsége és komor öltözete ellenére társasága lánytagjai titokban sorsot húztak, hogy melyikük udvaroltasson vele magának, és ő is belement a játékba, egészen addig a napig, amikor megismerte Fermina Dazát és odalett ifjúi ártatlansága. Egy délutánon látta meg először, amikor Lotario Thugut azzal bízta meg, hogy juttasson el valahogy egy címzés nélkül érkezett táviratot egy Lorenzo Daza nevű embernek. Az Evangéliumok terén találta meg, a legrégibb házak egyikében, mely félig romos volt már, és melynek patiója egy kolostor kerengőjéhez és kertjéhez hasonlított, de az ágyásokat ellepte a gaz, és a szökőkútban nem volt víz. Ahogy az előtte haladó mezítlábas cselédlány nyomában végigment a tornác boltívei alatt, Florentino Ariza nem hallott semmi neszt, ami arra utalt volna, hogy emberek vannak a házban, pedig itt is, ott is felbontatlan ládák hevertek, meg mindenféle kőművesszerszám, mészkupacmaradványok és egymásra halmozott cementeszsákok: a tatarozás összes kelléke. Az udvar túlsó oldalán egy hevenyészett iroda volt, ahol íróasztala mellett délutáni álmát aludta egy nagyon kövér ember, akinek göndör barkója egybeolvadt a bajuszával. Igen, ő volt Lorenzo Daza: nem nagyon ismerték a városban, mert alig két éve költözött ide, és nem volt barátkozós fajta. Úgy vette át a táviratot, mintha az egy baljós álom folytatása lenne. Florentino Ariza valamiféle hivatalos részvéttel figyelte véreres szemeit, a pecséttel küszködő, ügyetlen ujjait, a szívszorító rettegést, amit annyiszor látott már, annyi sok emberen, aki ha táviratot kapott, még mindig csak a halálra tudott gondolni. Amikor elolvasta, megnyugodva sóhajtott fel: "Jó hír." És átadta Florentino Arizának az ötreálos kötelező borravalót, a megkönnyebbülés mosolyával jelezve neki, hogy rossz hír esetében nem kapta volna meg. Aztán egy kézszorítással búcsúzott el tőle, ami pedig nem járt a táviratkihordóknak, és a cselédlány, nem annyira előzékenységből, mint inkább elővigyázatosságból, kikísérte az utcai kapuig. Újra végigmentek a folyosón az árkádok alatt, csak épp ellenkező irányban, és ezúttal Florentino Ariza meggyőződhetett róla, hogy még valaki van a házban, mivel az udvar fényözönét egy női hang töltötte be: valaki olvasni tanult. Benézett a kézimunkaszoba ablakán: egy felliőtt nő és egy kislány ült benn, két, egymás mellé tett széken, és együtt olvastak egy könyvből, mely a nő ölében hevert. Furcsa látvány volt: egy kislány, aki olvasni tanítja az anyját. Ez így csak részben volt igaz, mivel a nő a kislánynak nem az anyja, hanem a nagynénje volt, bár anyjaként nevelte. Az olvasásgyakorlat nem szakadt félbe, de a kislány felnézett egy pillanatra, és ez a véletlen pillantás akkora szerelmi kataklizmát idézett elő, ami aztán fél évszázad alatt sem tudott lecsillapodni. Florentino Arizának csak annyit sikerült kinyomoznia Lorenzo Dazáról, hogy San Juan de la Ciénagából érkezett egyetlen lányával és vénkisasszony húgával, valamikor a kolerajárvány után, és akik látták, amikor kiszállt a hajóból, azoknak nem voltak kétségei afelől, hogy továbbmegy-e vagy ittmarad, mivel egy jól felszerelt ház minden kellékét magával hozta. Felesége rég meghalt, nem sokkal a kislány születése után. Húgát Escolásticának hívták, negyvenéves volt, a házat csak ferences rendi szerzetesi csuhában hagyta el valami fogadalom okán, s a csuha zsinórövét odahaza is állandóan hordta. A kislány tizenhárom éves volt, és ugyanúgy hívták, mint meghalt anyját: Fermina. Minden arra vallott, hogy Lorenzo Daza tehetős ember, mert jómódban élt, pedig senki se tudott róla, hogy bármit is csinálna; készpénzért vette meg az Evangélium téri házat, melynek kitatarozása legalább a duplájába került annak a kétszáz aranypesónak, amit kifizetett érte. A kislány a Szent Szűz Bemutatása intézetbe járt, ahol az úri kisasszonyok már kétszáz éve tanulták mindazokat az ismereteket, melyekkel egy szorgalmas és odaadó feleségnek rendelkeznie kellett. A gyarmati időkben és a köztársaság első éveiben csak a nagy nevek örökösnői kerülhettek be az intézetbe. De a régi családoknak, melyeket a függetlenség a tönk szélére juttatott, később aztán tudomásul kellett venniük, hogy új idők járnak, és az intézet kapui megnyíltak mindenki előtt, aki meg tudta fizetni, ha volt pergamenje, ha nem: az volt az egyetlen kikötés, hogy a jelentkező katolikus szülők törvényes gyermeke legyen. Az intézet igen drága volt, és az a tény, hogy Fermina Daza odajár, már önmagában elárulta a család vagyonosságát, ha társadalmi rangját nem is. Ezek az értesülések reménnyel töltötték el Florentino Arizát, mert arra gondolhatott, hogy a mandulaszemű szép kamaszlány talán nem elérhetetlen álom a számára. De hamarosan kiderült, hogy az apai szigor áthatolhatatlan falakat emel közéjük. A többi diáklánnyal ellentétben, akik csoportosan vagy egy idősebb cselédlány kíséretében jártak iskolába, Fermina Dazát mindig a vénkisasszony nagynéni kísérte, és a lány viselkedésén látszott, hogy még csak ide-oda tekingetnie se szabad. Így kezdődött el Florentino Ariza, a magányos vadász titokzatos élete, ilyen szelíden és ártatlanul. Reggelente, hét órától kezdve ott ült egymagában a terecske legeldugottabb padján, és úgy tett, mintha egy verseskönyvet olvasna a mandulafák árnyékában, míg végül át nem ment a téren a megközelíthetetlen leányzó, kék csíkos egyenruhájában, gumis térdzoknijában, keresztbe fűzött fiúbakancsában és egyetlen vastag copfjával, mely a derekáig ért, és masni volt kötve a végére. Büszkén járt, emelt fővel, mereven előreszegezett tekintettel, éles vonalú orrával, iskolatáskáját keresztbe tett karokkal a mellére szorítva, és szaporán szedte a lábát, olyan őzsuta léptekkel, mintha az ő számára nem létezne a gravitáció. Mellette, nagy igyekezettel, hogy lépést tartson vele, a nagynéni ment barna ferencescsuhájában és zsinórövével, és a közeledés minden útját eltorlaszolta. Florentino Ariza naponta négyszer nézte végig, ahogy elindulnak az iskolába, illetve hazatérnek, vasárnap pedig egyszer, amint kijönnek a templomból a nagymise után, és beérte azzal, hogy láthatja a lányt. Ahogy teltek a napok, egyre tökéletesebbnek látta; valószínűtlen erényekkel, nemlétező érzésekkel ruházta fel, és a második hét végén már nem tudott másra gondolni, csak őrá. Így aztán elhatározta, hogy küld neki egy levelet: csak egy egyszerű, sima papírlapra írt, de szépen formált közjegyzői betűivel mindkét oldalát sűrűn teleírta. De mivel nem tudta, hogyan juttassa el hozzá, napokig a zsebében hordta, és mialatt a fejét törte, esténként, lefekvés előtt oldalakat hozzáírt, úgyhogy az eredeti levélből a bókok enciklopédiája lett, mely a téren töltött hosszú órák alatt olvasott verseskönyvekből merítette készletét: Florentino Ariza már kívülről tudta őket. Hogy alkalmat találjon a levél átadására, úgy gondolta, legjobb lesz, ha megismerkedik egy-két lánnyal, aki az intézetbe jár; de nagyon távol voltak az ő világától. Meg aztán, addig-addig latolgatta a dolgot, amíg be nem látta, hogy óvatlanság lenne bárki előtt is felfednie a szándékait. Annyit azért megtudott, hogy Fermina Dazát nem sokkal azután, hogy a városba érkezett, meghívták egy szombati táncmulatságra, de apja ellentmondást nem tűrő szavakkal megtagadta, hogy elengedje: "Mindent a maga idején." A levél már hatvan, mindkét oldalán teleírt lapból állt, amikor Florentino Ariza nem bírta tovább magában tartani a titkát, és mindent elmondott szép sorjában az anyjának, az egyetlen személynek, akit valamelyest beavatott a bizalmába. Tránsito Ariza a könnyekig meghatódott azon, hogy fia milyen angyalian naiv még a szerelem dolgában, és igyekezett megvilágítani előtte az utat. Először is lebeszélte arról, hogy átadja a lírai paksamétát, hiszen azzal csak elriasztaná álmainak leányzóját, akiről Tránsito Ariza feltételezte, hogy ugyanolyan zöldfülű, mint az ő fia. Első lépésként, mondta, fel kell kelteni a lány figyelmét: vegye észre, hogy érdeklődik iránta; így a szerelmi vallomás nem éri majd váratlanul, és lesz ideje gondolkozni rajta. - De ami a legfontosabb - mondta -: hogy ne őt hódítsd meg, hanem előbb a nagynénjét. Mindkét tanács bölcs volt, ez kétségtelen, csak épp elkésett velük. Mert azon a napon, amikor Fermina Daza egy pillanatra abbahagyta az olvasásoktatást, és felnézett, hogy ki megy el az ablak előtt, Florentino Ariza gyámoltalan tekintete szíven ütötte. Este az apja vacsora közben megemlítette a táviratot; Fermina Daza így tudta meg, hogy mit keresett náluk Florentino Ariza, és hogy mi a foglalkozása. Ezek a hírek csak növelték a kíváncsiságát, mert úgy gondolta, mint rajta kívül még oly sokan abban az időben, hogy a távírómasina működésében valami ördöngösségnek is kell lennie. Így hát már az első alkalommal, amikor meglátta a tér fái alatt olvasó Florentino Arizás, nyomban ráismert, de csak akkor érzett valami nyugtalanságfélét, amikor nagynénje felvilágosította, hogy a fiú már hetek óta ott ül a padon. Aztán, amikor észrevették, hogy vasárnaponként is ott áll a templom előtt a mise után, a nagynéni végképp bizonyos lett benne, hogy ez a sok találkozás nem lehet a véletlen műve. Azt mondta: "Nem hiszem, hogy énmiattam törné magát ennyire." Mert a fogadalmi csuhájában szigorú arccal járkáló Escolástica Daza néni két legfőbb erénye az életszeretet és a cinkosság iránti mély elhivatottság volt, és annak, hogy a húgocskája felkeltette egy férfi érdeklődését, már a puszta gondolatára is határtalan izgalom töltötte el. Fermina Daza viszont akkor még nemcsak hogy nem tudta, mi a szerelem, de kíváncsi se volt rá, és az egyetlen érzés, amit Florentino Ariza kiváltott belőle, a szánalom volt, mivel olyan betegesnek látta. De nagynénje azt mondta, sok mindent át kell élni, amíg valaki meg tud ítélni egy férfit, és ő meg van győződve róla, hogy annak, amelyik ott üldögél a parkban, és lesi, hogy ők ketten mikor bukkannak fel, csak egy betegsége lehet: a szerelem. Escolástica néni volt a menedék, akinél Fermina Daza, ez a szerelemtelen házasságból született egyetlen gyermek megértésre talált, és szeretetet kapott. Anyja halála után ő nevelte fel, és Lorenzo Dazával szemben úgy állt mellette, mint egy cinkos barátnő, nem pedig úgy, mint egy nagynéni. Így hát Florentino Ariza megjelenése egyike lett a sok közös mulatságnak, amivel kitöltötték üres óráikat. Naponta négyszer, amikor kiléptek az Evangéliumok terére, egy villámgyors pillantással mindketten meggyőződtek róla, hogy a szánalomra méltó őrszem ott ül a helyén, félénken, jelentéktelenül és a hőség ellenére is majdnem mindig feketében, és úgy tesz, mintha valami olvasmányba merülne a lombok árnyékában. "Ott van", mondta az, amelyikük előbb észrevette, és vigyázott, nehogy elnevesse magát; a fiú csak később nézett fel, és látta meg a két merev nőt, akik olyan messze voltak az ő életétől, és akik úgy mentek át a téren, hogy rá se néztek. - Szegényke - mondta a nagynéni. - Nem mer idejönni hozzád, mert itt vagyok én is, de ha komoly szándékai vannak, egyszer majd mégiscsak idejön, és akkor át fog adni neked egy levelet. Mintha már előre látná a jövő viszontagságait, megtanította a lányt a néma beszéd kézjeleire, melyeknek egy tiltott szerelemben olyan fontos szerepük van. Ezek a pajkos, szinte gyermekes játékok álmélkodó kíváncsiságot ébresztettek Fermina Dazában, de hónapokon át meg sem fordult a fejében, hogy tovább is lehet lépni. Nem tudta volna megmondani, mikor volt az a pillanat, amikor a játék sóvárgássá változott, és forrt a vére a türelmetlenségtől, hogy láthassa már, és egy éjjel arra ébredt fel nagy rémületben, hogy a fiú ott áll a sötétben az ágya lábánál, és nézi őt. Ekkor fogta el a mélységes vágyakozás, hogy bárcsak beteljesülne a nagynénje jóslata, és arra kérte Istent, öntsön bátorságot a fiúba, hogy át merje adni a levelet: csak azért, hogy megtudja, mi van benne. De a fohászai nem teljesültek. Egyáltalán nem. Ez akkor történt, amikor Florentino Ariza mindent bevallott az anyjának, az meg lebeszélte róla, hogy átadja a hetvenlapos bókgyűjteményt, így áztán Fermina Daza az év egész hátralévő részében hiába várt. Sóvárgása lassan kétségbeeséssé változott, ahogy közeledett a decemberi vakáció, mert örökösen azon törte a fejét, mit tegyen, hogy láthassa a fiút, és hogy a fiú láthassa őt az alatt a három hónap alatt, amikor nincs tanítás. Ezek a megoldhatatlannak látszó gondok gyötörték karácsony éjszakáján is, amikor hirtelen elfogta az a borzongató érzés, hogy az éjféli misén szorongó tömegben ott van a fiú és nézi őt, mire olyan izgalom fogta el, hogy a torkában dobogott a szíve. Nem mert hátranézni, mert apja és nagynénje közt ült, és összeszorított fogakkal kellett uralkodnia magán, nehogy észrevegyék rajta a felindulást. De ahogy kifelé sodródtak a tömeggel, anynyira biztos volt benne, hogy ott van a közelben, és bármelyik pillanatban megláthatja, hogy a főkapunál már nem bírta tovább, és hátrapillantott a válla fölött: szemétől kéttenyérnyi távolságra ott volt a jeges szempár, az elszürkült arc, a szerelem rémületében kővé dermedt száj. Saját vakmerőségétől megrettenve belekapaszkodott a nagynénje karjába, hogy el ne essen; nagynénje a csipkekesztyűn át is megérezte, hogy keze jeges verítékben úszik, és egy észrevétlen mozdulattal megnyugtatta, hogy mindenben számíthat rá. Florentino Ariza a dobpergés és petárdapufogás, a kapukra akasztott színes lampionok és a békét áhítozó sokaság lármája közepette úgy bolyongott hajnalig, mint egy alvajáró, könnyein át nézve az ünneplő embereket, annak a téveszmének a bódulatában, hogy nem Isten, hanem ő az, aki aznap éjjel megszületett. Önkívülete még súlyosabb lett a következő héten, amikor egyik nap, a szieszta órájában, reménytelenül ugyan, de elsétált Fermina Daza házához, és íme a lány, nagynénjével együtt, kint ült a ház kapujában, a mandulafák alatt. Ugyanaz a kép, ezúttal kinn a szabadban, mint amit az első alkalommal, a kézimunkaszobában látott: a kislány, aki olvasni tanítja a nagynénjét. De Fermina Dazát most, hogy nem az iskolai egyenruhájában volt, mintha kicserélték volna: valami könnyű tunika volt rajta, ami sűrű redőkben omlott le a válláról, mint egy peplum, a fején meg egy élő gardéniákból font koszorú, amivel úgy hatott, mint egy koronás istennő. Florentino Ariza leült a téren egy jól látható helyre, és ezúttal nem tett úgy, mintha olvasna, hanem ölében a nyitott könyvvel merőn nézte a tüneményt, aki viszont egy irgalmas szempillantásra sem méltatta. Először azt gondolta, hogy a mandulafák alatti olvasásóra egyszeri alkalom, és talán a ház véget nem érő tatarozásának köszönhető, de aztán néhány nap alatt megértette, hogy Fermina Daza ott lesz a kapuban, számára jól láthatóan, minden áldott délután, ugyanabban az órában és mindaddig, amíg a vakáció három hónapja tart; ez a felismerés új erőt öntött belé. Semmi sem vallott rá, hogy a lány észrevette volna, sem az érdeklődés, sem az elutasítás jelei nem látszottak rajta, de közömbösségében mégis ott ragyogott valami, ami arra ösztönözte Florentino Arizát, hogy tartson ki, és ne adja fel. Aztán egy szép napon, már január vége felé, a nagynéni egyszer csak letette a székre a kézimunkáját, és magára hagyta unokahúgát a ház kapuja előtt, a földet elborító sárga mandulafalevélek özönében. Florentino Ariza, felbátorodva attól az oktalan elképzeléstől, hogy a kínálkozó alkalmat nem a véletlen szülte, átment az utcán, és megállt Fermina Daza előtt, de olyan közel, hogy lélegzésének kihagyásait is hallotta, sőt, érezte azt az enyhe virágillatot ís, amiről aztán egész életében bárhol és bármikor ráismert volna. Emelt fővel és olyan elszánt hangon szólította meg, ahogy aztán soha többé, csak egyetlenegy alkalommal, ötven évvel később és ugyanabból az indítékból. - Csak arra kérem, hogy vegye át tőlem ezt a levelet - mondta. Fermina Daza nem ilyen hangra számított: tisztán csengő, határozott hang, ami nem illett ahhoz a fiúhoz, akinek látszott. Továbbra is lesütött szemmel, a hímzésére meredve azt felelte: "Nem vehetem át apám engedélye nélkül." Florentino Ariza belereszketett, ahogy meghallotta, hogy milyen melegen szól az a hang, melynek tompa csengését aztán soha többé nem felejtette el. De uralkodott magán, és máris válaszolt: "Szerezze meg." Aztán egy könyörgéssel nyomban elvette a parancs élét: "Élet-halál kérdés." Fermina Daza nem nézett rá, nem hagyta abba a hímzést, döntése azonban megnyitott egy ajtót, s az ajtórésen át beférhetett az egész világ. - Jöjjön vissza minden délután - mondta -, és várja meg, amíg átülök a másik székre. Florentino Ariza nem értette, hogy mit akart ezzel mondani, egészen a következő hétfőig; a tér egyik padjáról akkor is a megszokott jelenetet nézte, de aztán valami új dolog történt: amikor Escolástica néni bement a házba, Fermina Daza felállt, és átült a másik székre. Florentino Ariza, szalonkabátja gomblyukában egy fehér kaméliával, ekkor átment az utcán, és megállt előtte. Ezt mondta: "Ez életem legnagyobb pillanata." Fermina Daza nem nézett föl az arcába, csak körbehordta a tekintetét, és látta, hogy az aszály perzselő hőségébe fulladt utcán nincs egy teremtett lélek, csak a száraz falevelek kavarognak a hirtelen támadt szélben. - Adja ide - mondta. Florentino Ariza eredetileg el akarta vinni neki mind a hetven lapot, melyet addigra már annyiszor elolvasott, hogy kívülről fel tudta volna mondani a szöveget, de aztán egy szűkszavú és egyértelmű rövid levél mellett döntött, melyben csak a legfontosabb dolgokról biztosította: rendíthetetlen hűségéről és örök szerelméről. Kivette a levelet a szalonkabát belső zsebéből, és odatartotta a komor arcú hímzőnő elé, aki még mindig nem mert a szemébe nézni. A lány rámeredt a rémülettől kővé vált kézben remegő kék borítékra, és fölemelte a hímzőrámát, hogy tegye rá a levelet, mert nem tudta volna elviselni, ha a fiú észreveszi, hogy neki is remegnek az ujjai. És akkor történt meg a baj: egy madár a mandulafa lombjai közt megrázta magát, és piszka épp a hímzőrámára hullott. Fermina Daza visszahúzta a rámát, egy gyors mozdulattal a szék mögé rejtette, nehogy a fiú észrevegye a történteket, és most először, lángoló arccal felnézett rá. Florentino Ariza, aki rezzenetlenül állt, kezében a levéllel, azt mondta: "Szerencsét hoz." A lány első mosolyával köszönte meg, aztán szinte kitépte a kezéből a levelet, összehajtotta, és a keblébe rejtette. Ekkor Florentino Ariza kihúzta a gomblyukából a kaméliát, és odanyújtotta. A lány nem fogadta el: "Ez eljegyzési virág." Aztán, mint aki rájött, hogy elfogyott az ideje, gyorsan visszabújt a zárkózottságába. - Most menjen-mondta. -És csak akkor jöjjön legközelebb, ha értesítem. Amikor Florentino Ariza, életében először, megpillantotta Fermina Dazát, anyja sokkal hamarabb rájött, hogy valaminek történnie kellett, mint ahogy azt a fia elmesélte: mert Florentino Ariza attól kezdve nem beszélt, nem evett, és éjszakánként álmatlanul forgolódott az ágyában. De amikor elkezdte várni első levelére a választ, szorongása hasmenésekkel és zöld hányásokkal súlyosbodott, elvesztette az irányérzékét, egyszer-egyszer el is ájult, és anyja szörnyen megijedt, mert állapota nem szerelmi rendellenességekre, hanem a kolera súlyos tüneteire vallott. Florentino Ariza keresztapját, egy idős homeopatát, akit Tránsito Ariza még azokban az időkben avatott a bizalmába, amikor a fia apjának titkos szeretője volt, első látásra ugyancsak megrémítette a beteg állapota, mert gyenge volt a pulzusa, zihálva vette a levegőt, és hideg verítékben úszott, mint a haldoklók. De amikor megvizsgálta, kiderült, hogy nincs láza, nem fáj semmije, és csak egyvalamit érez, ami meghatározható: meg akar halni, minél hamarabb. Aztán már csak néhány keresztkérdést kellett föltennie, előbb a fiúnak, aztán az anyjának, és máris megállapíthatta, mint már annyiszor, hogy a szerelemnek ugyanazok a tünetei, mint a kolerának. Hársfateát írt fel idegnyugtatónak, és levegőváltozást ajánlott, hogy a távolság csillapítsa a fájdalmakat, de Florentino Ariza épp az ellenkezőjére vágyott: ki akarta élvezni a kínjait. Tránsito Ariza, ez a szabad félvér nő, akinek olyan nagy tehetsége volt a boldogsághoz, hogy azt még a szegénység sem tudta egészen tönkretenni, úgy örült a fia szenvedésének, mintha ő maga élné át. Mikor hallotta, hogy félrebeszél, hársfateát töltött belé, és amikor kirázta a hideg, gyapjútakaróba burkolta, de ugyanakkor biztatta, hogy csak merüljön meg és lubickoljon a gyötrelmekben. - Addig szenvedj, amíg fiatal vagy - mondta -, mert ezek a dolgok nem tartanak örökké. A Postahivatalban persze másképp vélekedtek. Florentino Ariza ellustult, és olyan szórakozott lett, hogy összetévesztette a frissen jött postát jelző zászlókat, és egy szerdai napon a német zászlót tűzte ki, holott aznap a Leyland Társaság hajója jött meg, és a liverpooli postát hozta, egy másik nap meg az Egyesült Államok zászlóját tűzte ki, holott a Compagnie Générale Transatlantique hajója jött meg, és a Saint-Nazaire-i postát hozta. Ezek a szerelmes hebehurgyaságok oly sok bonyodalmat okoztak a Postahivatalban, és annyi méltatlankodást váltottak ki az ügyfelek közt, hogy Florentino Ariza csak azért nem vesztette el az állását, mert Lotario Thugut odaültette a távírógép mellé, és fölvitte a székesegyház karzatára hegedülni. Nem volt könnyű megérteni, hogy mi fűz össze két embert, akik közt ekkora korkülönbség van, hiszen olyanok voltak együtt, mint nagyapó és unokája, de jól megértették egymást a munkában, nemkülönben a tengerparti kocsmákban, ahol a város lumpjai az éjszaka folyamán kikötöttek, és nem számított, hogy ki kicsoda: voltak ott részeg koldusok és estélyi ruhás urak, akik a Társas Kör gálaestjeiről léptek meg, hogy ehessenek egy jó nyúlpörköltet kókuszos rizzsel. Lotario Thugut rendszerint az utolsó távírdai szolgálat után ment oda, és sokszor ott virradt rá a hajnal, amint itta a jamaikai puncsot, és nyúzta a tangóharmonikát azokkal az eszeveszettekkel, akik az Antillákról jött sónerek legénységét alkották. Nagydarab ember volt, lomha, mint egy teknősbéka; aranyszőke szakálla volt, és éjszakai útjaira egy frígiai sapkát nyomott a fejébe; csak egy harangvirágfüzér hiányzott róla, hogy szakasztott olyan legyen, mint a Mikulás. Hetenként legalább egyszer fogott magának egy éjjeli madarat - ahogy ő hívta őket - a sok közül, akik egy garniszállóban napi áron szerelmi elsősegélynyújtásban részesítették .a matrózokat. Amikor megismerkedett Florentino Arizával, az volt az első dolga, hogy tanáros buzgalommal bevezesse paradicsomának rejtelmeibe. A maga ízlése szerint kiválasztotta neki a legszemrevalóbb madarakat, megvitatta velük az árat és a módozatot, és fölajánlotta, hogy a saját zsebéből fizeti ki majd az előre elvégzendő szolgáltatást. De Florentino Ariza nem fogadta el: szűz volt, és szüzességét jövendő szerelmesének tartogatta. A szálló egy málladozó gyarmati kori palotában volt, és a nagy, márványpadlós termek és lakószobák papírmasé falakkal elválasztott fülkékre voltak osztva, a falak pedig gombostűvel jó néhány helyen kilyukasztva, 'azoknak, akik azért fizetnek, mert nézni akarnak. Úgy szólt a fáma, hogy nem egy kukucskálónak kötőtűvel szúrták ki a szemét, de volt olyan is, aki a saját hitvesét pillantotta meg a lukon át; meg finom urakról is meséltek, akik zöldséges kofának maszkírozva léptek be a kapun, hogy átutazó tengerésztisztekkel hancúrozzanak; és annyi más, kínos incidensről, ami a leselkedők és a meglesettek közt történt, hogy Florentino Arizának esze ágában sem volt bekukkantani egy szomszédos fülkébe: még a puszta gondolata is borzadállyal töltötte el. Így hát Lotario Thugutnak fiem sikerült meggyőznie őt arról, hogy nézni, és hagyni, hogy más nézzen, Európában hercegek rafinált szórakozása. Ellentétben azzal, amit nagy termete sejteni engedett, Lotario Thugutnak olyan kis bögyörője volt, mint egy rózsabimbó, de ez valamiért nagyon becses fogyatékosság lehetett, mert a legharcedzettebb éji madarak versengtek egymással, hogy melyikük fekhet le vele, és halálkiáltásaikba beleremegtek a vastag kőfalak, és összerázkódtak a palota rémült kísértetei. Azt mondták, hogy valami viperaméregből készült kenőcsöt használ, amitől átforrósodik a nők török nyerge, de ő esküdött rá, hogy nem vesz igénybe semmi eszközt, csak azt, amivel az Isten fölszerelte. És majd meghalt a nevetéstől, úgy mondta: "Csak szerelem, semmi más." Sok évnek kellett eltelnie, amíg Florentino Ariza rájött, hogy talán igazat mondott. Erről akkor győződött meg végképp, érzelmi iskolájának már egy felsőbb fokán, amikor megismerkedett egy férfival, aki úgy élt, mint egy király, mégpedig abból, hogy egyszerre három nőtől húzott pénzt. Minden hajnalban elszámoltak neki, alázatosan csúszkálva a lába előtt, hogy ne haragudjon a gyér bevételért, és csak arra az egyetlen viszontszolgáltatásra vágytak, hogy feküdjön le azzal, amelyikük a legtöbb pénzt hozta. Florentina Ariza arra gondolt, hogy csak a rettegés taszíthat valakit ilyen mélyre. De a meglepő igazság, amit a három lány egyike mondott, épp az ellenkezője volt. - Ezeket a dolgokat - mondta - csak szerelemből teszi az ember. Lotario Thugut nem annyira az ágybeli sikerei, mint inkább személyes varázsa miatt a szálló egyik legbecsesebb vendége lett. Florentina Ariza viszont félénkségével és szótlanságával nyerte el a szálló tulajdonosának rokonszenvét, és leggyötrőbb fájdalmainak korszakában mindig jutott neki egy fülledt cella, ahol édesbús költeményeket és történeteket olvasott, és ábrándképeiben éjfekete fecskék szaporodtak el a balkonokon, és csókcuppanások, szárnysuhogások töltötték be a szieszta tespedtségét. Estefelé, amikor enyhült a höség, öhatatlanul hallania kellett az odalátogató férfiak beszélgetését, akik egy röpke légyottban kerestek felüdülést a nap fáradalmai után. Florentina Ariza így tudott meg sok bizalmas ügyet, sőt nem egy államtitkot is, amit a legtekintélyesebb ügyfelek, sőt a város legfőbb tisztségviselői meséltek el alkalmi barátnőiknek, nem törődve azzal, hogy a szomszéd fülkében esetleg meghallják. Így tudta meg azt is, hogy Sotaventótól négy tengeri mérföldre észak felé ott fekszik a tenger mélyén egy XVII. században elsüllyedt spanyol gálya, több mint ötszáz milliárd peso értékű arany- és drágakőrakományával együtt. A hír elképesztette, de aztán megfeledkezett róla, és csak néhány hónap múlva jutott eszébe, amikor a szerelmi téboly odáig fokozódott benne, hogy elhatározta: felkutatja az elsüllyedt kincset, és Fermina Daza lába elé önti, hogy fürödjön az aranyban. Evekkel később, amikor megpróbált visszaemlékezni, hogy milyen is volt valójában a lány, akit a költészet alkímiájával szépített meg, nem sikerült kivennie az arcát a felidézett idök szívettépö délutánjainak homályából. Még azokban a gyötrelmes napokban is, amikor az első levelére várta a választ, és csak titokban mert leselkedni rá, másnak látta a lányt a délután két órai fényözönben, a mandulafákról szemerkélő virágsziromesőben, ahol mindig április volt, az év bármelyik részében. Akkoriban csak azért kísérte hegedűn Lotario Thugut orgonajátékát a katedrális karzatának alkalmatos kilátóhelyén, hogy lássa, amint a himnuszok fuvallatától könnyű hullámzás fut végig a lány ruháján. Végül aztán a saját könnyelműsége fosztotta meg ettől az élvezettől, mivel úgy látta, hogy az egyházi zene nem hat kellőképpen a lány lelkiállapotára, így hát szerelmes keringőkkel próbálta lángra gyújtani, és Lotario Thugut kénytelen volt elbocsájtani a karzatról. Ekkoriban történt, hogy engedett a csábításnak, és megkóstolta a gardéniákat, amiket Tránsito Ariza a kertjükben nevelt: így tudta meg, hogy milyen íze van Fermina Dazának. Es az is ekkoriban történt hogy anyja egyik bőröndjében talált egy liter Kölni Vizetamit a Hamburg American matrózai csempésztek át a vámon, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy igyon belőle, hátha annak is Fermina Daza-íze van. Hajnalig iszogatta, testét-lelkét felforrósító kortyokkal részegre itta magát Fermina Dazával, előbb a kikötői kocsmákban, aztán egy szirtfokon, a tenger hullámaira meredve,vigaszt nyújtó szeretkezésbe merült otthontalan szerelmespárok mellett, mígnem eszméletét vesztve ő is a szirtre hanyatlott.Tránsito Ariza, aki reggel hatig várt rá nagy aggodalomban, a nyakába vette a várost, hogy megkeresse: kereste mindenütt, a legképtelenebb búvóhelyeken is, és déli tizenkettő is elmúlt, amikor végre rátalált: ott fetrengett hányadékának illatos tócsájában az öbölnek annál a beugrásánál, ahol a vízbe fúltak szoktak kisodródni a partra. Tránsito Ariza a lábadozás csöndes óráit aztán arra használta fel, hogy megfeddje a fiát, amiért ilyen tehetetlenül várja, mikor kap végre választ. Figyelmeztette rá, hogy a gyengék soha nem fognak bejutni a szerelem birodalmába, mely zord és irgalmatlan, és hogy a nők csak a határozott és elszánt férfiaknak adják oda magukat, mert tőlük kapják meg az olyannyira áhított biztonságot, amely nélkül nem tudnak szembenézni az élettel. Florentina Arizán fogott a tanítás, tán jobban is, mint kellett volna. Tránsito Ariza nem tudta leplezni azt az inkább nőstényi, mint anyai büszkeséget, mely akkor fogta el, amikor a fia kilépett a rőfösbolt ajtaján a fekete posztóruhájában, keménykalapjában és a kaucsuk inggallér alá kötött művésznyakkendőben; és mosolyogva kérdezte tőle, hogy hova megy, csak nem temetésre? Florentina Ariza égő fülekkel válaszolt: "Valami olyasmire." Az anyja ekkor vette észre, hogy alig kap levegőt a félelemtől, de elhatározása megmásíthatatlan. Búcsúzóul még ellátta egy-két jó tanáccsalanyai áldását adta rá, és nevetve ígérte meg, hogy vesz még egy üveg Kölni Vizet: azzal fogják megünnepelni a győzelmet. Amióta átadta a levelet, egy hónappal azelőtt, Florentino Ariza sokszor megszegte az ígéretét, hogy nem megy el a térre, de nagyon vigyázott, hogy meg ne lássák. Minden ugyanúgy ment tovább. A fák alatti olvasásóra délután két óra tájban véget ért, aztán, miközben a város ébredni kezdett ebéd utáni álmából, Fermina Daza és nagynénje elővették a kézimunkát, és mindaddig ott ültek a hímzésükkel, amíg a hőség nem enyhült. Florentina Ariza meg se várta, hogy a nagynénije bemenjen a házba; gyorsan átment az utcán, katonás léptekkel - így legalább úrrá tudott lenni a térde remegésén. De nem Fermina Dazához fordult, hanem a nagynénjéhez. - Legyen szíves, hagyjon egy percre magunkra a kisasszonnyal - mondta. - Valami fontos dolgot kell mondanom neki. - Szemtelen! - mondta a nagynéni. - Ennek a lánynak nincs semmi olyan dolga, amit én ne hallhatnék. - Akkor nem mondom meg neki - mondta a fiú. - De figyelmeztetem, hogy maga lesz a felelős azért, ami történni fog. Escolástica Daza nem ezt a viselkedést várta egy ideális vőlegénytől, de ijedten fölállt, mert, most először, az a megrendítő érzése támadt, hogy Florentino Ariza szavait a Szentlélek sugallta. Úgyhogy bement a házba tűt cserélni, és magára hagyta a két fiatalt a kapu fölé boruló mandulafák alatt. Farmina Daza voltaképpen alig tudott valamit csöndes imádójáról, aki úgy röppent bele az életébe, mint egy téli fecske, és akinek még a nevét is csak a levél végén lévő aláírásából tudta meg. Azóta kinyomozta, hogy egy rendes és derék, de egyetlen fiatalkori ballépése miatt élete végéig megbélyegzett és magányos nő törvénytelen fia. Megtudta, hogy nem táviratkihordó, ahogy gondolta, hanem kép.zett postatisztviselő, aki előtt szép jövő áll, és azt hitte, hogy csak azért hozta el a táviratot az apjának, hogy őt láthassa. Ez megható gondolat volt. Azt is tudta, hogy a templomi zenekarban játszik, és noha mise alatt sohasem mert felnézni a karzatra, hogy csakugyan ott van-e, egy vasárnap az a határozott érzése támadt, hogy mialatt a többi hangszer az összes hívőnek muzsikál, a hegedű csak neki szól. Pedig igazán nem ilyen férfit választott volna magának. Lelencgyerek-szemüvege, papi öltözete, titokzatos viselkedése szinte ellenállhatatlan kíváncsiságot ébresztett benne, de nem gondolta, hogy a kíváncsiság is csak egyike a szerelem megannyi cselvetésének. Maga sem értette, miért vette át tőle a levelet. Nem tett magának szemrehányást, de a válaszadás egyre sürgetőbb kényszere már élni se hagyta. Apjának minden szavában, minden véletlen pillantásában, leghétköznapibb megnyilvánulásaiban is csapdákat sejtett, melyekbe, ha belesétál, kiderül a titka. Úgy rettegett már, hogy az asztalnál lehetőleg ki se nyitotta a száját, nehogy egy elejtett szava elárulja, és még Escolástica nénivel szemben is tartózkodó lett, holott a nagynénje úgy átélte fojtott szorongását, mintha a saját lelkéböl fakadna. Farmina Daza minduntalan és ok nélkül bezárkózott a vécébe, és újra meg újra elolvasta a levelet, hogy hátha rátalál egy titkos kulcsra, egy varázsigére, mely talán el van rejtve valahol a levél ötvennyolc szavának háromszáztizennégy betűje egyikében, és melyből kiderül a szavak mélyebb értelme. De nem talált semmit azon kívül, amit már az első olvasásra megértett, miután heves szívdobogással kirohant a vécére, magára zárta az ajtót, és abban a reményben tépte fel a borítékot, hogy egy hosszú és forró hangú levelet talál benne, ehelyett csak egy illatos cédulát talált, melynek elszánt hangja megijesztette. Először nem gondolta komolyan, hogy választ kell adnia, de a lévélben olyan egyértelműen le volt írva ez a követelés, hogy nem lehetett kitérni előle. Aztán, miközben a kétségek gyötörték, azon kapta magát, hogy gyakrabban és nagyobb érdeklődéssel gondol Florentino Arizára, mint ahogy azt megengedte magának, sőt még azon is eltöprengett fájó szívvel, miért nincs ott a téren a szokott időben, mert elfelejtette, hogy ő maga kérte meg rá, hogy maradjon távol, amíg ő kigondolja a választ. Végül már annyit gondolt rá, hogy azelőtt még elképzelni se tudta volna, hogy ennyit lehet gondolni valakire; megérezte a jelenlétét ott, ahol pedig nem járt, odaképzelte olyan helyekre, ahol nem lehetett semmi keresnivalója, és éjjelente arra a határozott érzésre riadt fel, hogy mialatt aludt, a fiú a sötétben nézte, úgyhogy azon a délutánon, amikor meghallotta határozott lépteit, amint átgázol a tér sárga levélözönén, alig akarta elhinni, hogy ezúttal nem a képzelete játszik vele. De amikor a fiú felszólította, hogy adjon már választ, méghozzá olyan eréllyel, amely meghazudtolta ügyefogyott külsejét, Fermina Dazának sikerült leküzdenie ijedségét, és úgy próbált kibújni a karmai közül, hogy megmondta az igazat: nem tudja, hogy mit válaszoljon. Florentina Ariza azonban nem azért ugrott át egy szakadékon, hogy aztán a többinek a szélén megtorpanjon. -Ha átvette a levelet - mondta -, akkor nagy udvariatlanság nem válaszolni rá. Így ért véget a labirintus. Farmina Daza, aki közben visszanyerte önuralmát, elnézést kért a késésért, és a szavát adta, hogy a szünidő végéig megírja a választ. Meg is írta. Február utolsó péntekén, három nappal a tanítás megkezdése előtt, Escolástica néni elment a távírdába, és megkérdezte, mennyibe kerül egy távirat Piedras de Molerbe, ami nem is szerepelt az árjegyzékben, és úgy kérdezősködött Florentino Arizától, mintha még sohase találkoztak volna, de ahogy elment, szándékosan ottfelejtett a pulton egy gyíkbőrbe kötött imakönyvet, és az imakönyvbe bele volt csúsztatva egy aranyszegélyű vászonpapír boríték. Florentina Ariza, magánkívül a boldogságtól, a délután hátralévő részében már nem csinált egyebet, csak tömte magába a rózsákat, és olvasta a levelet, betűről betűre böngészve végig újra meg újra, és minél többször olvasta, annál több rózsát evett, és éjfélre már annyiszor elolvasta, és annyi rózsát evett, hogy anyjának úgy kellett körülhízelegnie, mint egy borjút, amíg egy adag ricinust bele tudott diktálni. És aztán az egész év a tomboló szerelem éve volt. Az élet csak abból állt, hogy egymásra gondoltak, egymásról álmodtak, és várták a leveleket, ugyanolyan izgatottan, mint ahogyan válaszoltak rájuk. Beszélni többé egyszer sem volt alkalmuk egymással, sem azon az őrjöngő tavaszon, sem a következő évben. Sőt: attól kezdve, hogy először megpillantották egymást, mindaddig, amíg Florentino Ariza újra meg nem vallotta neki olthatatlan szerelmét, fél évszázaddal az első találkozás után, soha nem volt rá alkalmuk, hogy négyszemközt legyenek, és hogy beszéljenek a szerelmükről. De az első három hónap alatt nem volt olyan nap, hogy ne írtak volna egymásnak, sőt, egy időben napi két levelet is írtak, amíg Escolástica néni meg nem rémült attól, hogy a máglya, melynek meggyújtásában ő is segédkezett, milyen hatalmas lángokkal lobog. Az első levél után, amit némi diadallal vitt el a távírdába, hogy ily módon a saját sorsán is elégtételt vesz, lehetővé tette, hogy véletlennek látszó utcai találkozások során majdnem mindennap átadják egymásnak a leveleiket, de ahhoz nem volt bátorsága, hogy akár a legkurtább, legbanálisabb beszélgetést is megengedje. De három hónap elmúltával megértette, hogy amit húgocskájánál tapasztal, az nem a szokásos kamaszkori fellángolás, mint eleinte hitte, és hogy ez a szerelmi tűzvész már az ő életét is fenyegeti. Mert Escolástica Dazának csak egy módja volt a fennmaradásra: ha bátyjánál él kegyelemkenyéren, és tudta, hogy bátyja, a zsarnoki természetével, soha nem bocsátaná meg neki, hogy így kijátszotta a bizalmát. A végső elhatározás pillanatában viszont mégsem volt hozzá szíve, hogy ugyanolyan életre szóló szerencsétlenségbe sodorja Fermina Dazát, mint ami őt érte fiatal korában, így hát megengedte neki, hogy egy olyan cselhez folyamodjon, amitől ő még ártatlannak érezheti magát. A csel nagyon egyszerű volt: Fermina Daza a házuk és az intézet közti útvonalon elrejtette valahová a levelet, és a levélben azt is megírta, hogy Florentino Ariza hova rejtse el a válaszát. Florentina Ariza ugyanígy tett. Escolástica néni lelki terheit ily módon az év további részében a templomi keresztelőmedencék, a fák odvai, a gyarmati kori erődök romos falainak rései vették át. Volt úgy, hogy a levél szétázva, sárosan, az időjárás viszontagságainak nyomaival került a kezükbe, néhány levél különböző okoknál fogva el is veszett, de mindig kiokoskodták, hogy miképpen tudnak újra kapcsolatba lépni egymással. Florentina Ariza, önmagát nem kímélve, minden éjjel levelet írt, betűről betűre mérgezve magát a lámpák pálmaolajfüstjével a rőfösbolt hátsó helyiségében, és levelei annál terjedelmesebbek és holdkórosabbak lettek, minél inkább utánozni próbálta a Népszerü Könyvtár akkoriban már nyolcvan kötetre rúgó sorozatában megjelent kedvenc költőit. Anyja, aki oly nagy hévvel buzdította, hogy élvezze ki a szenvedését, most már kezdett aggódni az egészségéért. "Elkoptatod az eszedet - kiabálta ki neki a hálószobájából, amikor meghallotta az első kakaskukorékolást. - Nincs olyan nő, aki ennyit megér." Mert nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna valakit, akit ilyen siralmas állapotba juttatott a szerelem. De Florentino Ariza nem törődött vele. Olykor úgy állított be a postára, a szerelemtől kócosan, hogy előtte egy szemet sem aludt: de a levél már ott volt a megjelölt rej tekhelyen, hogy Fermina Daza iskolába menet megtalálja. Farmina Daza viszont, aki fölött hol az apja, hol pedig a be tegesen gyanakvó apácák árgus tekintete őrködött, legfel jebb egy fél füzetlapot tudott összekínlódni, bezárkózva a vécébe, vagy óra alatt írogatva, mint aki jegyzetel. De nem csak a kapkodás és riadozás miatt, hanem azért is, mert ilyen volt a természete: az ő levelei minden lehetséges érzel mi zátonyt kikerültek, és csak a napi eseményekről számol tak be, egy hajónapló precíz stílusában. Voltaképpen játék ból írta őket, meg persze azért, hogy tovább izzítsa velük a parazsat, de úgy, hogy közben meg ne égesse a kezét, mia latt Florentino Ariza a maga leveleinek minden sorában ha muvá égett. Abbeli igyekezetében, hogy átragassza rá az őrületét, kaméliaszirmokra gombostűheggyel rávésett vers " miniatűröket küldött neki. 0 volt, és nem a lány, aki elkövette azt a merészséget, hogy beletette egy hajtincsét az egyik levélbe, de soha nem kapta meg rá a várva vágyott választ: egy teljes hajszálat Fermina Daza copfjából. Annyit azért elért, hogy a lány is előrelépjen egyet, mert attól kezdve szótárakban préselt falevelek erezetét, lepkeszárnyakat, varázserejű madarak tollait küldözgette neki, születésnapjára meg Claveri Szent Péter csuhájának egy négyzetcentiméter nagyságú darabját, amilyeneket épp azokban a napokban árultak kéz alatt és nagy titokban, egy ilyen korú diáklány számára elérhetetlen áron. Egy éjjel Fermina Daza, akinek sejtelme sem volt, hogy mi készül, arra ébredt fel, hogy szerenádot adnak az ablaka alatt: egyetlen keringő hangzott el, egy szál hegedűn. Beleborzongott a felismerésbe, hogy minden hang egy-egy köszönet a herbáriumából kiemelt szirmokért, a számtanóráktól ellopott időért, mely alatt leveleket írt, a vizsgáktól való félelemért, mivel a természetrajz helyett őrajta járt az esze, de nem hitte volna, hogy a fiú ilyen óvatlanságra képes. Lorenzo Daza másnap, reggelizés közben szóba hozta a dolgot, mert fúrta az oldalát a kíváncsiság. Először is azért, mert nem tudta, mit jelent a szerenádok nyelvén, ha csak egy számot játszanak el, másodszor azért, mert bármennyire fülelt is, nem tudott rájönni, hogy melyik ház előtt játszanak. Escolástica néni, olyan hidegvérrel, hogy attól húgocskájába is visszatért a lélek, azt mondta: a magányos hegedűs a tér túloldalán állt, ő a hálószoba zsalugáterének résein át látta, egyébként pedig, ha egyetlen dalt játszanak, az szakítást jelent. Aznapi levelében Florentino Ariza megírta, hogy ö adta a szerenádot, és a keringő a saját szerzeménye, amelynek azt a címet adta, ahogyan Fermina Dazát szokta hívni magában: A Koronás Istennő. A téren ugyan többé nem, de másutt még jó néhányszor eljátszotta, holdfényes éjszakákon: olyan helyeken, hogy a lány is hallja, de ne kelljen rémüldöznie a hálószobában. Egyik kedvenc helye a szegények temetője volt, egy kopár domboldalon, melyet hol a nap vert, hol az eső, s ahol a keselyűk gubbasztottak, és a zene hangjai mintha a túlvilágról szóltak volna. Lassanként küsmerte a széljárást, így biztos lehetett benne, hogy a hangok eljutnak oda, ahova szánja őket. Annak az évnek az augusztusában a hazát több mint fél évszázada pusztító sok polgárháború legújabbika azzal fenyegetett, hogy szétterjed az egész országban, így aztán a kormány kihirdette a rendkívüli állapotot, és a Karib-tenger partján lévő megyékben délután hattól kijárási tilalmat rendelt el. Bár történtek már zavargások, és a hadsereg az elrettentés ürügyén már mindenféle törvénytelenséget elkövetett, Florentino Ariza annyira elmerült az ábrándjaiban, hogy nem vette észre a körülötte lévő állapotokat, és egy hajnalon rajtaütött egy katonai őrjárat, amint szerelmi provokációival zaklatta a szűzi tisztaságban nyugvó holtakat. A csodával határos módon menekült meg az elől, hogy ott nyomban főbe lőjék mint kémet, aki G-kulcsban adja le a jelzéseket a közeli vizeken cirkáló liberálisoknak. -Egy frászt vagyok én kém - mondta Florentino Ariza. Csak egy szegény szerelmes vagyok. Három éjszakát töltött összebilincselt bokával a helyi garnizon tömlöcében. De amikor elengedték, mégis csalódottan távozott, amiért ilyen rövid volt a fogság, és még öregkorában is, amikor már újabb és újabb háborúk mosódtak össze az emlékezetében, gyakran gondolt rá, hogy ő az egyetlen ember a városban, sőt talán az egész országban is, aki öt font súlyú béklyót vonszolt maga után egy szerelmi ügy miatt. Már majdnem két éve dúlt a levelezés, amikor Florentino Ariza egy - mindössze néhány soros - levélben szabályszerűen megkérte Fermina Daza kezét. Az előző fél évben már többször küldött neki egy-egy szál fehér kaméliát, de Fermina Daza a következő levélben mindig visszaküldte, hogy értésére adja: levelezni levelez vele, de nem akarja elkötelezni magát. A kaméliák jövés-menését csak amolyan szerelmi évődésnek tekintette, és meg se fordult a fejében, hogy sorsfordító szerepet tulajdonítson nekik. De amikor megjött a szabályos leánykérés, egy pillanatra, és életében először, dermedten érezte a halál karmos szorítását. Első rémületében rögtön elmesélte Escolástica néninek, és az olyan lelkierővel és tisztánlátással ítélte meg a helyzetet, amivel húszéves korában, amikor a saját sorsáról kellett döntenie, nem rendelkezett. -Mondj igent - tanácsolta.- Akkor is, ha belehalsz a félelembe, akkor is, ha aztán megbánod, mert azt is csak bánnád életed végéig, ha nemet mondanál. De Fermina Daza annyira meg volt zavarodva, hogy gondolkodási időt kért. Először egy hónapot, aztán még egyet, és még egyet, és amikor már a negyedik hónap is eltelt, újra kapott egy fehér kaméliát, de ezúttal nemcsak a kamélia volt a borítékban, hanem egy erélyes mondat is, mely tudatta vele, hogy ez az utolsó: most, vagy soha. És akkor Florentino Ariza látta meg a halál arcát, még ugyanaznap délután, amikor megtalálta a borítékot, melyben egy füzet széléről letépett fecni volt, és rajta ceruzával írt egysoros válasz: .ló, férjhez megyek magához, ha megígéri, hogy soha nem etet velem padlizsánt. Florentina Ariza nem volt felkészülve erre a válaszra, de az anyja igen. Amióta a fia fél évvel azelőtt elöször beszélt neki a házassági terveiről, Tránsito Ariza megtette az első lépéseket annak érdekében, hogy majd az egész házat, amiben mindaddig két másik családdal együtt laktak, egyedül bérelhesse. Egy XVII. századi egyemeletes polgárház volt, és a spanyol uralom alatt a dohánygyár települt belé, aztán a tönkrement tulajdonosok kénytelenek voltak apránként bérbe adni, mert nem volt miböl fenntartani az épületet. Az utcai traktusban volt a dohányáruda, a kövezett udvar végében lévő hátsó épületben pedig a gyár. Azonkívül egy nagy istálló is volt, melyet a jelenlegi lakók mosókonyhának és szárítóhelyiségnek használtak. Tránsito Ariza az utcai részben lakott, mely használhatóbb volt, mint a hátsó, bár kisebb. A rőfösbolt a hajdani dohányáruda helyiségében volt, egy utcára nyíló ajtóval, és mellette a hajdani dohányraktárból, amelynek csak egy kis tetőablaka volt, Tránsito Ariza hálószobája lett. A bolt hátsó része, egy deszkaparaván mögött, ugyanakkora volt, mint az eladótér. Egy asztal állt benne négy székkel: itt étkeztek, és itt készültek a levelek, és ebben a lekerített részben akasztotta fel Florentino Ariza a függőágyát, amikor nem levélírás közben köszöntött rá a reggel. Kettöjüknek mindez elég volt, de egy harmadik személynek már kevés lett volna, különösen egy olyan kisasszonynak, aki a Szent Szűz Bemutatása Intézetbe járt, és akinek az apja újjávarázsolt egy düledező romhalmazt, miközben a hét című-rangú családok úgy feküdtek le minden este, hogy nem tudták, nem aznap éjjel fog-e rájuk omlani az ősi ház mennyezete.Tránsito Ariza kijárta tehát a háztulajdonosnál, hogy a hátsó épületet is ő foglalhassa el, annak fejében, hogy öt éven át karban tartja a házat. Nem volt gondja, hogy miből teremti elő a pénzt. A rő fösbolt bevételén és a vattakészítéssel keresett pénzen kívül , mely elég lett volna saját szerény kiadásaira, azzal sokszorozta meg a vagyonkáját, hogy szégyenlös újszegényeknek adogatta kölcsön, akik diszkréciójában bízva tudomásul vették a borsos kamatokat. Királynői külsejű hölgyek szálltak ki hintójukból a röfösbolt előtt, nörszök és cselédek kényelmetlen jelenléte nélkül, és mintha csak hollandi csipkéket és paszományt keresnének, egy kis szipogás közepette zálogba csapták elveszett paradicsomuk utolsó aranyfityegőit. Tránsito Ariza a rangjuknak kijáró mélységes tisztelettel segítette ki őket szorult helyzetükből, úgyhogy sokan úgy távoztak a boltból, hogy hálásabbak voltak a tiszteletteljes bánásmódért, mint a segítségért, amiben részesültek. Tíz év sem telt bele, és úgy ismerte már az olyannyiszor kiváltott, majd könnyek közt újra zálogba adott ékszereket, mintha a sajátjai lennének, és a haszon, hiteles karátjellel ellátott arannyá változva, ott volt elásva egy cserépkorsóban az ágy alatt, amikor a fia elhatározta, hogy megnősül. Akkor számolni kezdett, és rájött, hogy nemcsak azt az üzletet tudja megkötni, hogy öt évig karbantartja a házat, hanem ugyanilyen ravaszul és egy kicsit több szerencsével talán még, mielőtt meghal, meg is tudja venni a tizenkét unokájának, akit elképzelt magának. Florentina Ariza pedig megkapta a távírdászhelyettesi kinevezését, mellyel egyúttal állományba is került, és Lotario Thugutnak az volt a terve, hogy őt nevezi ki hivatalfőnökké, ha ő maga elnyeri a következő évben létesítendő Távírdász és Magnetikai iskola igazgatói állását. Így hát a házasság gyakorlati része meg volt oldva, Tránsito Arizának azonban - fő az óvatosság - volt két kikötése. Az egyik, hogy előbb meg kell tudni, ki is ez a Lorenzo Daza, aki olyan kiejtéssel beszélt, hogy nem lehetett kétség az eredete felől, de arról, hogy kicsoda, és hogy miből él, senkinek sem volt tudomása. A másik, hogy a jegyességük sokáig tartson, mert ily módon ismerhetik meg egymást a személyes érintkezés során, és így bizonyosodhatnak meg arról, hogy az érzéseik szilárdak; addig viszont a legnagyobb titokban tartsák a dolgot. Azt javasolta, hogy várják meg a háború végét. Florentina Ariza egyetértett azzal, hogy az eljegyzés maradjon titokban, és nemcsak azért, mert igazat adott az anyjának, hanem azért is, mert zárkózott természeténél fogva neki is így felelt meg. Azzal is egyetértett, hogy a jegyesség sokáig tartson, de azért az anyja elképzeléseit irreálisnak tartotta, hiszen azóta, hogy több mint fél évszázaddal azelőtt kikiáltották a függetlenséget, az országban még egyetlen napig sem volt béke. - Ha arra várunk, megöregszünk - mondta. Keresztapja, a homeopata, aki jelen volt a beszélgetésnél, úgy vélekedett, hogy a háborúkkal igazán nem kell törődni, mert azok csak amolyan kis csetepaték a földesurak által össszeterelt szegénynép és a kormány által összeterelt mezítlábas katonák közt. -A háború a hegyekben folyik - mondta. - Amióta az eszemet tudom, minket itt a városokban nem puskával, hanem rendeletekkel gyilkolnak. Ajegyesség részletkérdéseit mindenesetre tisztázták a következő héten váltott levelekben. Farmina Daza, miután Escolástica néni tanácsát is kikérte, belement abba, hogy még két évig járjanak jegyben, a legszigorúbb titoktartás mellett, és azt javasolta, hogy Florentino Ariza majd a karácsonyi szünidőben kérje meg a kezét, amikor ő befejezi a középiskolát. Az eljegyzés formaságaiban majd csak azután állapodjanak meg, aszerint, hogy az apja milyen fokon járul hozzá. Közben pedig ugyanavval a hévvel és ugyanolyan gyakran írtak egymásnak, de már az addigi kétségek és ijedelmek nélkül, és a levelek hangja egyre családiasabb lett, mintha máris férj és feleség volnának. Zavartalanul szőtték terveiket. Florentina Ariza élete eközben megváltozott. A viszonzott szerelem tudata olyan magabiztossággal és erővel töltötte el, amit azelőtt sohasem érzett, és olyan ügyesen látta el a munkáját, hogy Lotario Thugut könnyedén el tudta intézni, hogy kinevezték a helyettesének. A Távírdász és Magnetikai Iskola terve közben meghiúsult, és a német most már legfőbb kedvtelésére fordíthatta szabad idejét: kijárt a kikötőbe, harmonikázott, sörözött a matrózokkal, és aztán a garniszállóban ért véget az éjszaka. Sok idő telt el, amíg Florentino Ariza rájött, hogy Lotario Thugut azért jár-kel olyan bennfentesen az örömöknek ebben a birodalmában, mert időközben az egész az övé lett, és a kikötői madárkákat is ő patronálja. Lassacskán, részletekben vette meg a szállót, sok éven át összespórolt pénzéből, de a nevét egy sovány és kancsal, kefefrizurás emberke adta hozzá: olyan szelíd kis ember volt, hogy senki sem értette, hogy tud eligazgatni egy ilyen szállodát. De jól eligazgatta. Florentina Arizának legalábbis ez volt a véleménye, amikor az igazgató közölte vele, bár ő semmit sem kért föle, hogy rendelkezésére bocsát egy állandó különszobát, nemcsak azért, hogy altesti gondjait megoldja, ha majd úgy dönt, hogy vannak ilyenek, hanem azért is, hogy legyen egy nyugodt hely, ahol olvasgathat és szerelmes leveleket írhat. Így aztán a hivatalos eljegyzésig hátralévő hosszú hónapok alatt több órát töltött ott, mint a Postahivatalban és odahaza, és voltak olyan időszakok is, hogy Tránsito Ariza csak akkor látta, amikor hazaugrott ruhát váltani. Florentina Ariza falta a könyveket. Anyja, mihelyt megtanította olvasni, elhalmozta az északi írók képeskönyveivel, melyeket mesekönyvként árultak, de valójában a legperverzebb és legkegyetlenebb történetek voltak az összes korosztály olvasmányai közül. Florentina Ariza ötéves korában kívülről fújta őket az órákon vagy az iskolai ünnepélyeken, de hiába mondta fel újra meg újra, a rettegés, amit keltettek benne, ahelyett hogy csökkent volna, nőttön-nőtt. Úgyhogy a költészet aztán valóságos felüdülés volt. Kamaszfejjel magába habzsolta megjelenésük sorrendjében a Népkönyvtár összes kötetét: Tránsito Ariza az Írnokok Árkádja alatti könyvárusoktól vette neki, és Homérosztól a legjelentéktelenebb helybeli költőig mindenki szerepelt bennük. De ő nem válogatott: olvasta őket, ahogy jöttek, abban a sorrendben, ahogy a sors akarta, és bármennyi ideig olvasott is, nem tudta volna megmondani, hogy a sok könyv közül melyik jó és melyik rossz. Csak azt tudta, hogy a próza és a versek közül a verseket szereti jobban, a versek közül pedig a szerelmes verseket, amiket a második olvasás után már kívülről tudott, és minél jobbak voltak a rímeik és pergőbb a ritmusuk, és persze minél szíveltépőbbek voltak, annál könnyebben mentek a fejébe. Ez volt az a forrás, amely a Fermina Dazának írt első leveleket táplálta: teljes bekezdések kerültek beléjük a spanyol romantikusoktól, mindaddig, amíg a valóságos élet rá nem kényszerítette Florentino Arizát, hogy a szív sanyarú fájdalmainál földibb dolgokkal foglalkozzon. Közben azért egy lépéssel közelebb jutott az akkori idők könnyfakasztó tárcaregényei és más, profánabb prózaművei felé. Megtanult együtt sírni az anyjával a helybeli költők versei felett, melyeket tereken és kapualjakban árultak, kétcentavós füzetekben. De az Arany Század legszebb kasztíliai verseit is kívülről tudta. Mindent elolvasott, ami a kezébe került, és abban a sorrendben, ahogy jöttek, úgyhogy még akkor is, amikor az első szerelem nehéz évei már rég a múltba tűntek, ő pedig már nem volt fiatal, az első oldaltól az utolsóig végigolvasta az Ifjúság Kincstárának húsz kötetét, a Garnier Testv.-féle Világirodalom Klasszikusainak teljes sorozatát spanyol fordításban, és azokat a könnyebb fajsúlyú műveket, melyek don Vincente Blasco Ibánez sorozatában, a Prometeóban jelentek meg. Agarniszállóban töltött ifjúi évei azonban nemcsak az olvasmányokkal és a lázas levelek írásával teltek, hanem azzal is, hogy a szerelemtelen szerelem titkai sorra feltárultak előtte. A ház élete déltájban kezdődött, amikor barátnői, a madarak fölébredtek, és úgy, ahogy voltak, ,anyaszült meztelenül keltek ki az ágyból; mire Florentino Ariza megjött a munkából, a házban csupa pucér nimfa járkált, és egymást túlkiabálva tárgyalták a város titkait, amiket maguk az érintettek fecsegtek ki nekuk. A meztelen testek jónémelyikén láthatók voltak a múlt emlékei: tőrdöfések hegei a hasakon, csillag alakú golyónyomok, szerelmes késelések után maradt barázdák, henteskézzel végzett császármetszések varratnyomai. Néhányan odahozatták nappalra a kisebb gyerekeiket, fiatalkori dacok vagy könnyelmű pillanatok áldatlan gyümölcseit, és amint beléptek a házba, őket is levetkőztették, hogy ne érezzék magukat idegennek a meztelenség paradicsomában. Mindegyikük külön főzött magának, és Florentino Ariza dúskált a finomságokban, mert mindegyiktől a legjobb falatokat kapta. Estig tartó dínomdánom volt minden délután, este aztán a pucér madarak énekelve bevonultak a fürdőszobákba, szappanok, fogkefék, ollók jártak kézről kézre, hajat vágott egyik a másikának, ruhákat csereberéltek, ijesztő bohócarcot pingáltak maguknak, aztán kiröpültek a szállóból, hogy elejtsék az aznapi esti első zsákmányukat. Attól kezdve a ház élete személytelen lett, megszűntek az emberi kapcsolatok, és mindennek megvolt a szabott ára. Amióta Fermina Dazát megismerte, Florentino Ariza itt érezte magát a legjobban, mert ez volt az egyetlen hely, ahol nem nyomasztotta a magány. Sőt, itt és csakis itt úgy érezte, mintha a lány is vele volna. Talán ugyanezért élt ott egy szép, ősz hajú, elegáns idős hölgy is, aki nem követte a pucérok természetes életmódját, és akit a pucérok szentként tiszteltek. Egy túl korán jött vőlegény vitte oda fiatal lány korában: egy ideig elszórakozott vele, aztán a sorsára hagyta. De a szégyenfoltjával együtt is talált magának egy rendes férjet. Amikor öregkorára egyedül maradt, két fia és három lánya versenyezett azért, hogy melyikük vegye magához, de ő úgy gondolta, hogy nincs méltóbb lakóhely ennél a szállodánál, sem kedvesebb társaság ezeknél a lányoknál. Állandó szobája lett egyetlen otthona, így aztán rögtön megérezte, hogy ők ketten Florentino Arizával rokonlelkek; az volt a véleménye, hogy a fiúból világhírű tudós lesz, mert a bujaság paradicsomában léleknemesítő olvasmányokba mélyed. Florentina Ariza pedig úgy megszerette, hogy eljárt vele a piacra, és délutánokon át beszélgetett vele. Úgy látta, igen nagy szerelmi tapasztalata van, mert sok mindenre rávilágított, és neki még csak el sem kellett árulnia a titkát. Ha már akkor sem engedett a sok kísértésnek, amiért épp csak ki kellett volna nyújtania a kezét, amikor még nem tudta, hogy Fermina Daza viszonozza a szerelmét, még kevésbé tette volna meg most, amikor már a hivatalos menyasszonya volt. Így hát Florentino Ariza együtt lakott a lányokkal, osztozott örömükben és bánatukban, de se neki, se a lányoknak nem jutott eszébe, hogy ennél tovább menjenek. Hogy milyen szilárd az elhatározása, azt egy váratlan esemény be is bizonyította. Az egyik délután, hat óra tájban, amikor a lányok már javában öltözködtek, hogy fogadják az esti ügyfeleket, bejött a szobájába az emelet takarítónője: egy fiatal, de máris fonnyadt és kiszáradt nő, aki olyan volt, mint valami felöltözött vezeklő a meztelenek örömünnepén. Florentino Ariza naponta látta, de a nőn nem látszott, hogy bárkit is észrevenne: járta a szobákat seprűvel, szemetesvödörrel meg egy darab ronggyal, amivel a használt óvszereket szedte fel a földről. Bement a kis szobába, ahol Florentino Ariza, mint mindig, most is olvasott éppen, ő pedig, mint mindig, most is a legnagyobb csendben söprögetett, hogy ne zavarja a fiút. Egyszer csak odalépett az ágyhoz, és a fiú érezte, amint langyos és gyengéd keze megérinti a hasa alját, érezte, ahogy keresi, érezte, ahogy rátalál, érezte, ahogy kigombolja a sliccét, miközben a nő lélegzete lassan már az egész szobát betöltötte. Ő úgy tett, mintha olvasna, amíg csak lehetett, de aztán kénytelen volt arrébb húzódni. A nő megijedt, hiszen amikor fölvették takarítónőnek, mindenekelőtt arra figyelmeztették, hogy eszébe ne jusson lefeküdni az ügyfelekkel. Nem volt rá szükség, hogy mondják neki, mert azok közé tartozott, akik szerint nem az a szajha, aki pénzért csinálja, hanem az, aki idegenekkel csinálja. Két gyereke volt; két apától, nem mintha könnyű kalandok lettek volna, hanem azért, mert a harmadik alkalom után már egyetlen férfit sem tudott szeretni. Mindaddig nyugodt volt és türelmes, olyan természetű nő, aki tud várni, de a szállóban folyó élet kikezdte az erényeit. Délután hatkor kezdődött a munkája, és hajnalig járt szobáról szobára, gyorsan összesöpörte a szemetet, fölszedte az óvszereket, áthúzta az ágyat. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy mi minden maradt az ágyban a férfiak után. Hányás és könnyek, amit még meg tudott érteni, de az intimitásnak számos olyan nyoma is ott maradt, ami ugyancsak rejtélyes volt számára: vértócsák, ürülékdarabkák, üvegszemek, aranyórák, protézisek, aranyfürtöt rejtegető medalionok, szerelmes levelek, üzleti levelek, kondoleáló levelek: a levelek tömege. Egyesek visszajöttek elhagyott holmijaikért, de a zöme ottmaradt, és Lotario Thugut elzárta őket, mert arra gondolt, hogy ebben a valaha jobb sorsra szánt épületben az ottfelejtett holmik ezreivel egyszer még megnyithatják a szerelem múzeumát. A munka nehéz volt, és rosszul fizették, de ő rendesen elvégezte. Csak a hangokat nem tudta elviselni: a zokogásokat, a nyögéseket, az ágyak nyikorgását; ezektől a hangoktól olyan fájdalmasan sűrű lett a vére, hogy hajnalban már alig tudta türtőztetni magát: legszívesebben lefeküdt volna az első koldussal, akibe belebotlik az utcán, vagy akármelyik részeg csavargóval, aki minden teketória nélkül hajlandó megtenni neki a szívességet, és még csak nem is kérdezősködik. Egy facér férfi, mint Florentino Ariza, aki fiatal is volt és tiszta is, valóságos égi adomány volt számára, mert az első perctől fogva látta; hogy őhozzá hasonlóan szereleméhségtől szenved. De hiába környékezte meg_ Florentino Arizát, a fiú érzéketlen volt iránta. Fermina Dazának tartogatta a szüzességét, és nem volt olyan erő vagy ok ezen a világon, ami meg tudta volna ingatni ebben az elhatározásában. Így telt-múlt az idő, és már csak négy hónap volt hátra a hivatalos eljegyzés kitűzött napjáig, amikor Lorenzo Daza egy reggelen, hét órakor, beállított a távírdába, és Florentino Arizás kereste. Mivel a fiú még nem volt ott, leült a padra, és nyolc óra tíz percig várt rá, egyik ujjáról a másikra húzogatva a nemes opálkővel ékesített vastag aranygyűrűjét, és amikor a fiú belépett, azonnal felismerte benne az egykori távirat-kézbesítőt, és karon fogta. - Jöjjön velem, fiacskám - mondta. - El kell beszélgetnünk egymással, mint férfi a férfival, de öt perc az egész. Florentino Ariza, zölden, mint egy halott, szó nélkül ment vele. Készületlenül érte a találkozás, mert Fermina Dazának nem volt rá alkalma, se módja, hogy értesítse. Az történt ugyanis, hogy az előző szombaton Franca de la Luz nővér, a Szent Szűz Bemutatása Intézet igazgatónője egy kígyó nesztelenségével besurrant a kozmogóniai ismeretek órájára, és a lányok háta mögül lesve be a füzetekbe, felfedezte, hogy Fermina Daza nem az óra anyagát jegyzeteli, hanem szerelmes levelet ír. Az intézet szabályzata alapján ez a kihágás a növendék kicsapásával járt. Lorenzo Dazának, akit sürgősen behívattak az igazgatói irodába, tudomásul kellett vennie, hogy van egy kis rés, amelyen át uralmának vasszigora elszivárog. Fermina Daza, veleszületett becsületességével, beismerte a levélírás vétkét, de nem volt hajlandó felfedni a titkos vőlegény kilétét, sem ott, sem a Rend Bírósága előtt, mely aztán éppen ezzel az indokkal csapta ki az Intézetből. Apja mindenesetre átkutatta a hálószobáját, mely addig szent volt és sérthetetlen, és a dupla fenekű bőrönd alján megtalálta három év csomagokba kötött leveleit, melyek olyan szerelemmel voltak elrejtve, mint amilyennel írták őket. Az aláírás egyértelmű volt, de Lorenzo Daza se. akkor, se később nem akarta elhinni, hogy a lánya csak annyit tud a rejtegetett vőlegényéről, hogy távírdász, és szabad idejében hegedülni szokott. Mivel biztos volt benne, hogy egy ilyen nehezen megvalósítható kapcsolat csakis a húga cinkos közreműködésével jöhetett létre, még abban a kegyben sem részesítette, hogy legalább bocsánatot kérhessen tőle, hanem nyomban és irgalmatlanul fölrakta egy San Juan de la Ciénagába tartó hajóra. Fermina Daza soha nem tudott szabadulni attól a képtől, amit az utolsó pillanatokból őrzött meg róla: ott áll a kapu előtt a búcsú délutánján, csontosan és hamuszürkén, láztól égve, a barna csuhájában, aztán átmegy a téren, és eltűnik a szemerkélő esőben egyetlen tulajdonával, amije az életben megmaradt: vénkisasszonymotyójával és egy hónapra elegendő pénzzel, amit zsebkendőbe kötve szorongatott a markában. Mihelyt kiszabadult az apai felügyelet alól, Fermina Daza elkezdte kerestetni a partvidék széltében-hosszában, érdeklődött mindenkitől, aki csak ismerhette, de hiába: majdnem harminc éven át nem hallott róla, aztán jött egy levél, amely hosszú ideig vándorolt, és sok kézen ment át, amíg eljutott hozzá, és amelyben tudatták vele, hogy nagynénje nem sokkal a századik születésnapja előtt elhunyt az Agua de Dios-i lepratelepen. Lorenzo Daza nem gondolta, hogy az Escolásticát ért igazságtalan büntetéstől így megvadul a lánya: Fermina Daza az anyjának tekintette Escolástica nénit, hiszen az igazi anyjára már alig emlékezett. Bezárkózott a hálószobájába, még a keresztrudat is föltette az ajtóra, nem evett, nem ivott, és amikor Lorenzo Dazának előbb fenyegetésekkel, aztán fogcsikorgatva kimondott könyörgésekkel végre sikerült elérnie, hogy beengedje magához, egy sebzett párduccal találta magát szemben, és ez a párduc soha többé nem változott vissza tizenöt éves lánnyá. Próbálta levenni a lábáról, hízelgett neki, amennyire tőle tellett. Próbálta megértetni vele, hogy a szerelem az ő korában puszta délibáb, próbálta szép szóval rávenni, hogy küldje vissza a leveleket, menjen vissza az Intézetbe és térden csúszva kérjen bocsánatot, és becsületszavát adta, hogy ő, az apja lesz az első, aki segít neki abban, hogy egy méltó kérő oldalán megtalálja a boldogságot. De mintha egy halottnak beszélt volna. Miután így alulmaradt, a hétfői ebéden végül is nem bírta tovább, és tombolni kezdett, s miközben a könynyeivel küszködve fuldoklott a szitkoktól és káromkodásoktól, lánya megfogta a nagykést, és a saját torkához emelte egy higgadt, de eltökélt mozdulattal és olyan semmibe meredő tekintettel, hogy Lorenzo Daza nem merte tovább feszíteni a húrt. Ekkor szánta rá magát a kockázatos lépésre, hogy öt percre kihívja a postáról ezt a nyomorult betolakodót, akire egyáltalán nem emlékezett, és aki olyan rosszkor gázolt bele az életébe; beszél vele, mint férfi a férfival. A revolverét puszta megszokásból magához vette, de azért volt benne annyi tapintat, hogy az inge alá rejtse. Florentino Ariza még levegőt se tudott venni, amikor Lorenzo Daza a karjánál fogva már át is vonszolta a Katedrális terén a Parókia kávéház árkádjai alá, és a kávéház teraszán rámutatott egy székre. Ebben a korai órában ők voltak az első vendégek; odabent, a piszkos és repedezett nagy ablakok mögött egy néger öregasszony épp a hatalmas terem kőpadlóját mosta, a székek még égnek álló lábakkal a márványasztalokra voltak téve. Florentino Ariza sokszor látta már ott Lorenzo Dazát, amint a piacról átjött asztúriai árusokkal kártyázott, vagy itták a kimért bort, és közben ordítva vitatkoztak ugyancsak krónikus, de idegenben zajló háborúkról. A szerelem fatalizmusának tudatában sokszor eltűnődött azon, hogy milyen lesz a kettőjük találkozása, aminek előbb-utóbb meg kell történnie, és amit semmilyen emberi hatalom nem tud megakadályozni, mert mindkettőjük sorsában öröktől fogva meg van írva. Úgy képzelte, hogy egyenlőtlen összecsapás lesz, és nemcsak azért, mert Fermina Daza kellőképpen ecsetelte neki a leveleiben apja viharos természetét, hanem mert maga is észrevette, hogy a szeme még akkor is haragosan villog, amikor a kártyaasztalnál éppen harsányan nevet valamin. Az egész ember a közönségesség mintapéldánya volt: szemérmetlen pocakja, fellengzős beszéde, egy hiúzhoz illő barkója, durva keze az opálköves gyűrűbe préselt ujjával. Az egyetlen megható vonása, amit Florentino Ariza nyomban észrevett, amikor először megpillantotta az utcán, a járása volt: ugyanolyan őzsuta-léptekkel járt, ahogyan a lánya. De amikor odamutatott a székre, hogy üljön le, Florentino Arizának úgy tetszett, hogy nem is olyan nyers ember, mint amilyennek látszik, és amikor megkérdezte, hogy meghívhatja-e egy pohár ánizspálinkára, a fiú már levegőt is tudott venni. Még soha nem fordult elő, hogy reggel nyolckor ánizspálinkát ivott volna, de hálásan elfogadta, mert nagyon rá volt szorulva. Lorenzo Dazának valóban nem kellett öt percnél több ahhoz, amit el akart mondani, és olyan lefegyverző őszinteséggel mondta el, hogy Florentino Arizás már-már levette a lábáról. Amikor meghalt a felesége, azt az életcélt tűzte ki maga elé, hogy előkelő hölgyet nevel a lányából. Az odavezető út eddig is hosszú volt és rögös egy írástudatlan öszvérkereskedőnek, akit San Juan de la Ciénaga egész vidékén inkább tolvajnak, mint kereskedőnek tartottak, habár ezt soha senki be nem bizonyította. Rágyújtott egy öszvérhajcsár-szivarra, és sóhajtva megjegyezte: "A rossz egészségnél csak egy rosszabb dolog van: a rossz hír." De, tette hozzá, meggazdagodásának az volt az igazi titka, hogy egyik öszvére se dolgozott annyit és olyan keményen, mint ő maga, még a sanyarúbb háborús időkben is, amikor a falvak egyik napról a másikra porrá égtek, és a földeket tönkretették a csaták. Bár a lánya nem tudott arról, hogy előre el van tervezve a jövője, úgy viselkedett, mint egy buzgó cinkos. Okos lány: tud gazdálkodni az ismereteivel, olyannyira, hogy. mihelyt megtanult olvasni, az apját is megtanította, és tizenkét éves korára már úgy kiismerte magát az élet dolgaiban, hogy Escolástica nénje nélkül is elboldogult volna a háztartással. Felsóhajtott: "Valóságos aranykanca ez a lány." Amikor a lánya elvégezte az elemi iskolát, tiszta ötösre és igazgatói kitüntetéssel, ő rájött arra, hogy San Juan de la Ciénaga nem az a környezet, ahol ábrándjai valóra válhatnak. Akkor eladott mindent: földet, jószágot, és új reményekkel meg hetvenezer aranypesóval átköltözött ebbe a romvárosba, melynek régi dicsőségét megrágták a molyok; -de ahol egy régimódi és jó nevelésben részesült szép lány számára még mindig megvan a lehetőség, hogy egy jó parti révén újra megszülessen. Florentino Ariza, a váratlan felbukkanásával, most ez elé a tűzön-vízen keresztül is megvalósítandó terv elé gördít akadályt. "Szóval azért jöttem, hogy nagyon szépen megkérjem valamire", mondta Lorenzo Daza. Belemártotta a szivarja végét az ánizslikőrbe, szívott egyet a kialudt szivarból, és bánatos hangon ezt mondta: - Álljon félre az utunkból. Miközben beszélt, Florentino Ariza az ánizspálinkát kortyolgatta, és úgy elmerült Fermina Daza múltjának részleteiben, hogy nem is gondolkodott el azon, mit mondjon, ha majd meg kell szólalnia. És amikor valóban eljött a pillanat, hirtelen ráébredt, hogy bármit mond, a sorsával játszik. - Beszélt erről a lányával? - kérdezte. - Ez nem tartozik magára - mondta Lorenzo Daza. - Azért kérdezem - mondta Florentino Ariza -, mert úgy gondolom, hogy ebben neki kell döntenie. - Szó sem lehet róla - mondta Lorenzo Daza. - Ez férfidolog, és csak a férfiakra tartozik. A hangja már fenyegető volt, és egy vendég az egyik közeli asztalnál oda is fordult feléjük. Florentino Ariza olyan halkan beszélt, ahogy csak tudott, de olyan határozottan is: - Addig azonban - mondta - mégsem mondhatok semmit, amíg nem tudom, hogy ő hogyan vélekedik. Árulás lenne. Erre Lorenzo Daza hátravetette magát a karosszékben, szemhéja kivörösödött, nedvesen csillogott, bal szemgolyója oldalra fordult, és úgy maradt, kifelé bandzsítva. Ő is lehalkította a hangját. - Ne kényszerítsen rá, hogy keresztüllőjem - mondta. Florentino Ariza érezte, hogy a beleit elönti valami hideg tajték. De a hangja nem remegett, mert most ő is úgy érezte, hogy a Szentlélek diktálja a szavait. - Lőjön-mondta, a mellére tett kézzel. - Nincs nagyobb dicsőség, mint ha a szerelméért hal meg az em-, ber. Lorenzo Daza kénytelen volt oldalról nézni rá, mint a papagájok, hogy a kifordult szemével is lássa. Nem mondta, hanem inkább szótagonként köpte oda neki a három szót: - A-kur-va-a-nyád! Még azon a héten elvitte a lányát egy hosszú és mindent feledtető utazásra. Nem mondott neki semmit, csak berontott a szobájába a megrágcsált dohánnyal kevert dühtől piszkos bajszával, és ráparancsolt, hogy csomagoljon. Fermina Daza megkérdezte, hogy hova mennek, mire ezt felelte: "A halálba." Megijedve a választól, mely nagyon is valószínűnek látszott, megpróbált az előző napok alatt tanúsított bátorsággal szembeszállni vele, de az apja levette a bőrövét, melynek tömör rézből volt a csatja, rátekerte a végét az öklére, és úgy odavágott vele az asztalra, hogy a csattanás végigvisszhangzott a házon, mint egy puskalövés. Fermina Daza tisztában volt azzal, hogy mit tud elérni az erejé vel és mikor élhet vele, úgyhogy összecsavart két gyékényt meg egy függőágyat, két nagy bőröndbe bepakolta az összes holmiját, mert biztos volt benne, hogy többé nem térnek vissza. Mielőtt felöltözött volna, bezárkózott a vécébe, és egy darab vécépapírra felfirkantott Florentino Arizának egy rövid búcsúlevelet. Aztán a kerti ollóval tőből levágta a copfját, összetekerte, és betette egy aranyszállal kihímzett bársonydobozba, és a levéllel együtt elküldte a fiúnak. Eszelős utazás volt. Csak az első szakasza, amit egy andesi öszvérhajcsár-karavánnal tettek meg, tizenegy napig tartott; öszvérháton mentek végig a Sierra Nevada sziklafalakba vájt útjain, szédelegve a szikrázó napsütéstől vagy bőrig ázva az októberi vízszintes esőkben, és többnyire lélegzet-visszafojtva a szakadékokból felszálló bódító pára miatt. Az út harmadik napján a bögölyöktől megvadult egyik öszvér a hátán ülő emberrel együtt lezuhant a szakadékba, és magával rántotta az utánikötött többi állatot is; a férfi és a fürtben utánazuhanó hét állat üvöltése még órákkal a szerencsétlenség után is ott visszhangzott a katlanokban és szurdokokban, és később is, éveken át újra meg újra felhangzott Fermina Daza emlékezetében. Az egész poggyásza odaveszett az öszvérekkel, de a zuhanás évszázadokig tartó pillanatában, amíg a halálsikoly el nem halt a mélyben, Fermina Daza nem a szerencsétlenül járt öszvérhajcsárra gondolt, és nem is az agyonzúzott állatokra, hanem azt sajnálta, hogy az ő öszvére nem volt hozzájuk kötve. Életében először ült nyeregben, de az utazás rémülete és számtalan kínja nem lett volna olyan keserves a számára, ha nem tölti el az a bizonyosság, hogy soha többé nem látja viszont Florentino Arizát, és abban a vigaszban sem lesz része, hogy legalább leveleket kap tőle. Amióta elindultak, egy szót sem szólt az apjához, amivel olyan zavarba hozta, hogy ő is csak akkor beszélt hozzá, ha feltétlenül szükséges volt, vagy az öszvérhajcsárokkal üzente meg a közölnivalóját. Szerencsés esetben találtak itt-ott egy hegyi fogadót, ahol pásztorételeket főztek, amikhez Fermina Daza hozzá sem nyúlt, és ahol verítékszagú, húgyfoltos daróc ágyneműbe fektették őket. De leggyakrabban ők is az indiánszállásokon töltötték az éjszakát, ezekben az út menti, nyitott fészerekben, melyeknek pálmatetejét néhány sor karó tartotta, és ahová bárki, aki arra járt, behúzódhatott napfelkeltéig. Fermina Daza a félelemtől jeges verítékben úszva egy álló éjszakán át le sem hunyta a szemét, mert folyton csak az érkező idegenek csöndes neszezésére fülelt: arra, ahogy odakötik az állatokat a karókhoz, és keresnek maguknak egy szabad zugot, ahová felakaszthatják a függőágyukat. Estefelé, amikor az első utasok megérkeztek, a hely még csöndes volt és nyugodt, de reggelre olyan lett, mint egy zsibvásár, a különböző magasságokban fölakasztott függőágyak összevisszaságával, a guggolva alvó hegyi aruakó indiánokkal, a karókhoz kötött, mekegő kecskékkel, a fáraói útikosaraikban kukorékoló harci kakasokkal és a hangtalanul lihegő hegyi kutyákkal, melyeket a háború veszélyei közepette leszoktattak az ugatásról. Lorenzo Daza hozzá volt szokva ezekhez a nyomorúságos körülményekhez, hiszen fél életét a hegyi utakon töltötte, és amikor rájuk virradt a hajnal, majdnem mindenütt rábukkant egy-két régi jó cimborára. De a lánya számára egy véget nem érő haldoklás volt az egész. A sózotthal-szállítmányok bűze meg a lelki bánat okozta étvágytalanság következtében egészen leszokott az evésről, és csak azért nem őrült bele az elkeseredésbe, mert Florentino Ariza emléke mindig enyhítette a kínjait. Afelől, hogy a feledés földjén jár, neki magának séín voltak kétségei. De a háború miatt is egyfolytában rettegni kellett. Már az utazás elején figyelmeztették őket, hogy bármikor összetalálkozhatnak egy arrafelé portyázó őrjárattal, és az öszvérhajcsárok megtanították őket, miről ismerhetik fel az egyik és miről a másik tábor embereit, hogy aztán aszerint viselkedjenek velük. Az is várható volt, hogy felbukkan egy lovascsapat, élén egy tiszttel, és amúgy vágtában, lásszóval fogdossák össze az újoncokat, mint a fiatal bikákat a réten. A sok szörnyűség közepette Fermina Daza meg is feledkezett erről, mert inkább csak amolyan mendemondának hitte, nem pedig közvetlen veszélynek, míg egy éjszaka rajtuk nem ütött egy őrjárat, és ki nem derült a hovatartozásuk: két embert elhurcoltak a karavánból, és a szállástól fél mérföldre fölakasztották őket egy haranglábra. Lorenzo Dazának semmi köze sem volt az áldozatokhoz, de levágatta őket a kötélről, és keresztényhez illő módon eltemettette őket, ezzel hálálva meg Istennek, hogy ő maga nem jutott erre a sorsra. Meg is volt rá minden oka. Arra ébredt, hogy egy puskacső nyomódik a hasába, és a támadók füstös képű, rongyos parancsnoka az arcába világítva megkérdezte tőle, hogy liberális-e vagy konzervatív. - Egyik se - mondta Lorenzo Daza. - Spanyol alattvaló vagyok. - Szerencsére! - mondta a parancsnok, és nagyot szalutált - Éljen a király! Két nap múlva leereszkedtek a napfényes síkságra, ahol aztán elértek Valledupar vidám és barátságos falvába. A házak udvarán itt is, ott is kakasviadalok folytak, az utcasarkokon tangóharmonika szólt, lovasok vágtattak telivérek hátán, petárdák durrogtak, zúgtak a harangok. Nagyban folytak a tűzijáték előkészületei is. Fermina Daza azonban meg sem hallotta az ünnepi zenebonát. Anyai nagybátyjánál, Lisímaco Sáncheznél szálltak meg; a nagybácsi már az országúton várta őket, egy harsány lovascsapat élén: csupa fiatal rokon volt, az ottani vidék legjobb paripáin; a tűzijáték durrogása közepette vezették őket a faluba. A ház a Főtéren volt, a toldott-foldott gyarmati stílusú templom mellett, és nagy, hűvös helyiségeivel, valamint meleg cukornádlétől illatos tornácával, mely a gyümölcsöskertre nézett, inkább egy tanyaépülethez hasonlított. Ahogy leszálltak a nyeregből, a fogadószobákat ellepte az ismeretlen rokonság hada, mely elviselhetetlen áradozásával csak gyötörte Fermina Dazát, hiszen ő, a nyeregtől feltört testével, holtan az álmosságtól és hasmenéssel küszködve, már senki mást nem tudott szeretni ezen a világon, és csak egy csöndes kis szobára vágyott, ahol végre egyedül lehet, és kisírhatja magát. Senki nem vette észre, hogy milyen állapotban van, csak a nála két évvel idősebb és hozzá hasonlóan királynői öntudattal megáldott unokanővére, Hildebranda Sánchez, aki csak ránézett, és máris mindent tudott, mert ő is egy vakmerő szerelem lángjaiban égett. Este bevitte a hálószobájába, ahová neki is beraktak egy ágyat, és nem értette, hogy lehet még egyáltalán életben a fenekét elborító vörös fekélyekkel. Anyja segítségével, aki kedves, szelíd teremtés volt, és úgy hasonlított a férjére, mintha az ikerhúga lenne, ülőfürdőt készített neki, és árnikatinktúrával borogatta a sebeit, mialatt a ház falai a tűzijáték dörrenéseitől remegtek. Éjfél felé elmentek a vendégek, és a falusi mulatság is elszórtan pislákoló zsarátnokokra esett szét: Hildebranda kölcsönadott Fermina Dazának egy fehér karton hálóinget, és lefektette a finom lepedős, pehelyvánkosos ágyba, amiben Fermina Daza hirtelen olyan boldogságot érzett, hogy egészen megijedt tőle. Amikor végre magukra maradtak a hálószobában, Hildebranda Sánchez feltette a keresztvasat az ajtóra, és az ágyát borító gyékény alól előhúzott egy viaszpecsétes manilaborítékot, az Országos Távírószolgálat emblémájával. Fermina Daza csak ránézett unokanővérének sugárzóan csúfondáros arcára, és szíve emlékezetében máris felkavarodott a fehér gardéniák merengő illata; aztán nekiesett a viaszpecsétnek, foggal-körömmel szétmarcangolta, és hajnalig tocsogott a tizenegy lepedő nagyságú távirat által felfakasztott könnyek áradatában. Mindent megtudott belőlük. Mielőtt útnak indultak, Lorenzo Daza elkövette azt a hibát, hogy megtáviratozta érkezésüket sógorának, Lisímaco Sáncheznek, az meg továbbította a hírt a vidék számos falvába és hegyi tanyájára szétszóródott népes rokonságnak. Úgyhogy Florentino Ariza nemcsak a teljes útvonalat ki tudta deríteni, hanem sikerült megszerveznie a távírdászok széles körű és testvéri együttműködése révén, hogy Fermina Dazát egészen a Cabo de la Vela legutolsó tanyájáig nyomon kövesse. Ez tette lehetővé, hogy szoros kapcsolatban maradjanak attól kezdve, hogy Fermina Daza megérkezett Valleduparba, ahol aztán három hónapot töltött, egészen az út utolsó állomásáig, Riohacháig, ahol, másfél évvel később, Lorenzo Daza úgy látta, hogy a lánya végre elfelejtette az ügyet, és elhatározta, hogy hazatérnek. Talán nem is vette észre, hogy mennyire ellanyhult az ébersége, mialatt a felesége rokonságának kényeztető vendéglátását élvezte; a család most már, annyi év után, félredobta törzsi előítéleteit, és tárt karokkal fogadta, ahogy a családtagokat szokás. A látogatás, bár nem ez volt a célja, meghozta a késői kibékülést. A család annak idején mindenáron meg akarta akadályozni Fermina Sánchez házasságát ezzel a homályos származású, nagyszájú és faragatlan bevándorlóval, aki örökösen úton van, és a pénz, amit az öszvéreken keres, túl könnyen jön ahhoz, hogy tiszta legyen. Lorenzo Daza a bőrét kockáztatta, mert szíve választottja az ottani vidék egyik jellegzetes családjának legszebb lánya volt: egy népes törzsnek, mely szilaj nőkből és lágyszívű férfiakból állt, de ezek a férfiak egykettőre elő tudták kapni a pisztolyukat, és olyan mániákusan vigyáztak a becsületükre, hogy az már az őrülettel volt határos. De Fermina Sánchez az üldözött szerelmek vak elszántságával megmakacsolta magát, és a család akarata ellenére hozzáment feleségül, mégpedig olyan sietve és olyan titkolózás közepette, mintha nem is a szerelem hajtaná, hanem az az igyekezet, hogy valami idő előtt elkövetett óvatlanságot a szentség leple alá rejtsen. Huszonöt évvel ezek után az események után Lorenzo Daza nem vette észre, hogy a kérlelhetetlenség, amit a lánya szerelme iránt tanúsít, a saját történetének beteges megismétlődése, és a rászakadt szerencsétlenséget úgy panaszolta a sógorainak, ugyanazoknak az embereknek, akik valaha őt ellenezték, mint ahogy azok panaszkodtak annak idején a rokonaiknak. De amíg panaszkodott, lánya legalább a szerelmének élhetett. Es mialatt ő bikaborjakat herélt és öszvéreket, tört be sógorainak zsíros földjein, a lánya megeresztett gyeplővel kószált az unokahúgok csapatával, melynek Hildebranda Sánchez volt a vezére, valamennyi közt a legszebb és legelőzékenyebb lány, aki egy húsz évvel idősebb, nős és kétgyerekes férfiba volt szerelmes, de ez a jövőtlen szenvedély kénytelen volt beérni néhány titkos összepillantással. A hosszú valledupari vendégeskedés után folytatták útjukat a Sierra nyúlványain, virágos mezőkön át és a fennsíkok álomvilágában, és minden faluban úgy fogadták őket, mint a legelsőben: szólt a zene, durrogtak a petárdák, újabb, cinkos unokanővérek és jól időzített táviratok várták Fermina Dazát. Ő egyébként már az első időkben rájött, hogy az a délután, amikor Valleduparba érkezett, nem különbözött a többitől, mivel azon a dúsan termő vidéken a hét minden napján úgy éltek, mintha ünnep lenne. A vendégek ott aludtak, ahol meglepte őket az este, és ott, ettek, ahol éppen elfogta őket az éhség, mert a házak nyitott kapukkal várták őket, és mindig akadt egy függőágy, már előre felakasztva, és a tűzhelyen mindig ott rotyogott a sanco cho-leves, háromféle húsból, hátha előbb jön meg a vendég, mint a távirata, ahogy általában történt. Hildebranda Sánchez is vele ment, és mindvégig vele maradt, vidám kézzel vágva utat neki a vérségi kapcsolatok sűrű szövevényében, vissza az ősforrásig. Fermina Daza megtudta, hogy kicsoda is voltaképpen, életében először magára talált, jólesett, hogy nincs egyedül, és van kire támaszkodnia, jólesett beszívnia a szabadság levegőjét, amelytől visszatért belé a nyugalom és az életkedv. Még életének utolsó éveiben is emlegette ezt az utazást, melyet emlékezete egyre közelebb varázsolt a múltból, a nosztalgia természetellenes éleslátásával. Egy este azzal a meghökkentő felismeréssel tért haza mindennapi sétájából, hogy szerelem nélkül is boldog lehet az ember, sőt, a szerelem ellenében is. Ettől nagyon megijedt, mert egyik unokahúga véletlenül kihallgatott egy beszélgetést, mely a szülei és Lorenzo Daza között zajlott le, és melynek során Lorenzo Daza arra célozgatott a szüleinek, hogy segítsenek összeboronálni a lányát Cleofás Moscote mesés vagyonának egyetlen örökösével. Fermina Daza ismerte a fiút. Látta már nemegyszer, amint a falu terein táncoltatta pompás lovait, melyeknek nyeregtakarója miseruhánák is beillett volna; elegáns és jó mozgású fiú volt, olyan álmodozó lélekre valló szempillával, hogy még a kövek is sóhajra fakadtak tőle, de Fermina Daza összehasonlította azzal a képpel, ami Florentino Arizáról maradt meg benne, ahogy ott ül a terecske mandulafái alatt, szegényen és ügyefogyottan, ölében a verseskötettel, és a kétségnek még csak az árnyékát sem lelte föl a szívében. Azokban a napokban Hildebranda Sáncheznek egészen elvették az eszét azok az ábrándok, amelyeket egy szerinte bámulatos látnoki képességű jósnőnél tett látogatása ébresztett benne. Fermina Daza, apja szándékai miatti aggodalmában, szintén elment a jósnőhöz. A kártya hosszú és boldog házasságot mutatott, amelynek nem lesznek akadályok az útjában, és Fermina Daza nagyon megkönnyebbült, mert kizártnak tartotta, hogy ez a boldog jövő egy olyan férfi oldalán valósuljon meg, akit nem szeret. És ekkor, fellelkesülve attól, hogy a kártya megadta neki a bizonyosságot, kezébe vette a sorsa irányítását. Ettől kezdve a Florentino Arizával váltott táviratok többé nem vágyakról és ábrándos ígéretektől zengedeztek, hanem a gyakorlati kérdések módszeres tisztázására szorítkoztak, és olyan sűrűn váltották egymást, mint még soha. Dátumokat tűztek ki, megoldásokban állapodtak meg, megtervezték az életüket, azzal a közös elhatározással, hogy nem kérdeznek senkitől semmit, hanem nyomban összeházasodnak, akárhol és akárhogyan, mihelyt viszontlátják egymást. Fermina Daza olyan komolyan vette ezt a megállapodást, hogy azon az estén, amikor az apja megengedte, hogy életében először elmehessen egy felnőtt bálba, Fonseca községben, ő úgy látta illőnek, hogy a jövendőbelijétől is engedélyt kérjen. Florentino Ariza aznap este a garniszállóban kártyázott Lotario Thuguttal, amikor üzentek érte, hogy sürgősen menjen a távírdába, mert keresik. A fonsecai távírdász volt: hét közvetítőállomást vett igénybe, hogy Fermina Daza megkérhesse Florentino Arizát: engedje el a bálba. De hiába kapta meg az engedélyt, Fermina Daza nem érte be az egyszerű igennel, hanem bizonyítékot akart arról, hogy a vonal másik végén valóban Florentino Ariza kopogtat a távírógépen. Florentino Ariza, inkább elképedve, mint örülve annak, hogy ilyen nagy hatalma van, gyorsan kitalált és lekopogott egy igazoló mondatot: Mondja meg neki, hogy a koronás istennőre esküszöm. Fermina Daza nyugtázta a jól ismert szavakat, és elment életének első felnőtt báljába: reggel hétig volt ott, amikor is szaladnia kellett haza, hogy átöltözzön a misére. Addigra már több levél és távirat volt a bőröndje fenekén, mint amennyit az apja elkobzott tőle, és már megtanulta, hogy kell férjes asszony módjára viselkednie. Lorenzo Daza a lánya megváltozott viselkedését azzal magyarázta, hogy a távolság és az eltelt idő kigyógyította gyermekes ábrándjaiból, de annak a bizonyos házasságnak a tervével soha nem hozakodott elő. Kapcsolatuk az Escolástica néni elűzése óta támadt elhidegülés ellenére valamelyest barátságosabb lett, így aztán olyan békében és nyugalomban éldegéltek egymás mellett, hogy mindenki meg volt győződve róla: együttélésük a kölcsönös szereteten alapul. Ebben az időben történt, hogy Florentino Ariza a lánynak küldött leveleiben megírta, milyen vállalkozásba fogott: felkutatja az elsüllyedt gályát, és megszerzi neki a tenger mélyén heverő kincset. És ez igaz is volt; hirtelen jutott eszébe, mintegy égi sugallatra, egy napfényes délutánon, amikor a tenger úgy csillámlott, mintha alumíniumlemezek borítanák, mert úgy ellepték a barbasco-fűvel elbódított halak. Ahány madár csak volt az égen, mind megvadult a nagy halvész láttán, és a halászoknak az evezőikkel kellett elhessegetniük őket, nehogy elragadják az orruk elől eme tiltott csoda gyümölcseit. A barbasco-fű használata, melytől csak elkábultak a halak, a gyarmati időkben volt törvényesen engedélyezett halászati mód, de a Karib-tenger halászai továbbra is és fényes nappal is alkalmazták, míg ki nem szorította a dinamit. Amióta Fermina Daza elutazott, Florentino Arizának az volt az egyik szórakozása, hogy a sziklapartról elnézegette, amint a halászok beemelik bárkáikba az elaltatott halakkal teli, hatalmas hálókat. De ott ficánkolt a vízben egy csapat kölyök is, úgy úsztak, mint a cápák, és kikiabáltak a parton állóknak, hogy dobjanak be egy-egy garast, hadd keressék meg a tenger fenekén. Ugyanazok a kölykök voltak, akik a közeledő óceáríjárókhoz is odaúsztak, és akiknek bravúros, víz alatti mutatványairól annyi úti krónika számolt be Európában és az Egyesült Allamokban. Florentino Ariza ősidők óta ismerte őket, régebbről, mint a szerelmet, de soha eszébe nem jutott, hogy talán a gályában lévő kincset is fel tudnák hozni a tenger mélyéről. Csak azon a délutánon gondolt rá, és már a következő vasárnaptól kezdve egészen Fermina Daza hazatéréséig, vagyis szinte egy teljes évig újabb oka volt az őrületre. Euclides, az egyik vízikölyök alig tíz perc beszélgetés után ugyanúgy lázba jött a tenger alatti expedíció gondolatától, mint ő maga. Florentino Ariza nem árulta el neki a vállalkozás célját, csak alaposan tájékozódott a fiú hajózási és búvártudománya felől. Megkérdezte, hogy egy lélegzettel le tud-e úszni húsz méter mélyre, és Euclides igent mondott. Megkérdezte, hogy el tud-e kormányozni egymagában és csakis az ösztöneire hagyatkozva egy halászbárkát a viharos tengeren, és Euclides igent mondott. Megkérdezte, hogy meg tudna-e találni egy kijelölt pontot a Sotavento-szigetcsoport legnagyobbik szigetétől tizenhat tengeri mérföldre északkelet felé, és Euclides igent mondott. Megkérdezte, hogy éjszaka is kiismeri-e magát a tengeren, a csillagok állása alapján, és Euclides igent mondott. Megkérdezte, hogy vállalja-e a dolgot ugyanakkora fizetségért, mint amennyit a halászoktól kap, ha felfogadják a bárkájukra, és Euclides igent mondott, de hozzátette, hogy vasárnapra öt real pótlékot kér. Megkérdezte, hogy tud-e védekezni a cápák ellen, és Euclides igent mondott, mivelhogy ismerte azokat a varázsigéket, amelyekkel el lehet kergetni őket. Megkérdezte, hogy tud-e titkot tartani, még akkor is, ha netán az Inkvizíció palotájának kínzókamrájába kerül, és Euclides igent mondott, mert semmire sem mondott nemet, és olyan meggyőző erővel tudott igent mondani, hogy az minden kétséget kizárt. Végül elsorolta neki a költségeket: a bárka bérleti díja, az evező bérleti díja, meg az az összeg, amibe egy halászati engedély kiváltása kerül, mert arra is szükség van, nehogy bárki gyanút fogjon a vállalkozás célja felől. Azonkívül élelmet is kell vinniük magukkal, meg egy nagy palack édesvizet, egy olajlámpát, egy köteg faggyúba áztatott vitorlát és egy vadászkürtöt, hogy szükség esetén segítséget kérhessenek. Úgy tizenkét éves lehetett: fürge, eleven eszű kölyök, akinek szájából megállás nélkül ömlött a szó, és akinek angolnateste mintha arra született volna, hogy átbújhasson egy hajókabin ablakán. Bőre az Isten szabad ege alatt úgy kicserződött, hogy eredeti színét sejteni sem lehetett, s nagy, sárga szeme ettől még jobban ragyogott. Florentino Ariza nyomban belátta, hogy egy ilyesfajta, mesés gazdagságot ígérő kalandhoz nála jobb cinkostársat úgysem találhat, így aztán a következő vasárnapon el is indultak. A halászkikötőből eveztek ki, kora hajnalban, és mindenük megvolt, ami kellett,. a lelkesedésből még több is. Euclides szinte meztelenül, csak a szokásos ágyékkötőben, Florentino Ariza pedig szalonkabátban, fekete kalapban, lakkcipőben és költői csokornyakkendőjével, valamint egy könyvvel, hogy legyen, ami elszórakozassa, amíg oda nem érnek a szigetekhez. Már az első vasárnapon látta, hogy Euclides nemcsak búvárnak, hanem hajósnak is kiváló, és hogy mind a tengert, mind pedig a kikötői roncstemetőt bámulatosan ismeri. Minden egyes rozsdás hajótetem történetét el tudta mesélni, a legmeghökkentőbb részletekkel, minden egyes bója korát tudta, valamennyi ócskavas eredetét, sőt még azt is, hogy hány szeme volt annak a láncnak, amellyel a spanyolok elzárták a kikötő bejáratát. Attól tartva, hogy a fiú még az expedíció célját is tudja, Florentino Ariza feltett néhány ravasz kérdést, de látta, hogy Euclidesnek sejtelme sincs az elsüllyedt gályáról. Amióta abban az útszéli fogadóban először hallott a kincsről, Florentino Ariza minden lehetséges információt beszerzett a hajdani gályákról. Megtudta, hogy a San José nem az egyetlen, amely ott hever a korallal benőtt tengerfenéken. Csakugyan a Partvidéki Flotta zászlóshajója volt, és 1708 májusa után érkezett ide Panamából, a legendás hírű portobellói vásárról, ahol a kincses rakomány jó része a hajóra került: háromszáz láda perui és veracruzi ezüst és száztíz ládaigazgyöngy, melyet a Contadorának nevezett Számláló-szigeten gyűjtöttek és számláltak össze. Az alatt a hosszú hónap alatt, amíg itt horgonyzott minálunk, és a véget nem érő népünnepély zsivajában egybefolytak a nappalok és az éjszakák, felkerült a gályára a kincs többi része, hogy a Spanyol Királyságot kihúzza a szegénységből: száztizenhat láda muzói és sómondocói smaragd, valamint harmincmillió aranytallér. A Partvidéki Flotta nem kevesebb, mint tizenkét különböző méretű egységből állt, és az itteni kikötőt egy jól felfegyverzett francia hajóraj védelmében hagyta el, de ez a hajóraj sem tudta megvédeni a Carlos Wager parancsnok által vezetett angol hajóraj jól irányított ágyúgolyóitól, melyekkel a kikötő kijáratán túl, a Sotavento-szigetcsoportnál szembe találta magát. Úgyhogy a San José nem az egyetlen elsüllyedt hajó volt, bár arról, hogy hány hajó veszett oda, és hánynak sikerült elmenekülnie az angol ágyútűz elől, nem maradt fönn semmi biztos adat. Annyi azonban bizonyos volt, hogy a zászlóshajó az elsők közt süllyedt el, teljes legénységével és, a tatfedélzeten vigyázzban álló parancsnokával együtt, és hogy azon a hajón volt a legnagyobb rakomány. Florentino Ariza korabeli hajózási térképeken tanulmányozta a gályák útvonalát, és úgy gondolta, hogy sikerült megállapítania a hajótörés helyét. A Boca Chica két erődje közt hagyták el a kikötőt, és négyórás evezés után elérték a szigetcsoport beltengerét, melynek korall borította alján kézzel megfoghatták volna az alvó rákokat. Olyan enyhe volt a levegő, a tenger pedig olyan nyugodt és áttetsző, hogy Florentino Ariza úgy érezte, mintha a hasonmása lebegne a víz mélyén. A hajótörés helye a beltengeren túl, a legnagyobbik szigettől kétórányira volt. Florentino Ariza a pokoli napsütéstől vörösre főve gyászruhájában, odaszólt Euclidesnek, hogy próbáljon lemerülni húsz méter mélyre, és bármit, amit odalent talál, hozzon föl. Olyan tiszta volt a víz, hogy jól látta a fiút, amint odalent ide-oda cikázik, mint egy fakó cápa a kékcápák között, melyek közömbösen úszkáltak el mellette. Aztán látta, amint eltűnt egy korallerdőben, és amikor már éppen arra gondolt, hogy a fiú nem bírhatja tovább, a háta mögött meghallotta a hangját. Euclides ott állt mögötte a tengerben, karja a feje fölött, és a víz a derekáig ért. Úgyhogy tovább eveztek mélyebb vizek felé, egyre csak északnak tartva, és a langyos ráják, riadozó tintahalak, tengermélyi rózsabokrok fölött, míg Euclides rá nem jött, hogy csupán az időt vesztegetik. - Ha nem mondja meg, hogy mit kell megtalálnom, nem tudom, hogyan fogom megtalálni - mondta. De nem mondta meg neki. Akkor Euclides megpróbálta rávenni, hogy vegye le a ruháját és ússzon le ő is a mélybe, ha csak azért is, hogy megpillanthassa a korall borította tengerfenéket, ezt a világ alatti másik eget. De Florentino Arizának mindig is az volt a véleménye, hogy Isten csak azért teremtette a tengert, hogy az ember kibámulhasson rá az ablakából, ezért aztán úszni sem tanult meg. Nem sokkal később beborult a délutáni ég, a levegő hűvös lett és párás, és olyan gyorsan besötétedett, hogy csak a világítótorony fénye után igazodva tudták kifürkészni a kikötőt. Mielőtt beértek volna az öbölbe, feltűnt előttük a francia óceánjáró: ott húzott el a közvetlen közelükben, teljes kivilágítással, hatalmasan és fehéren, enyhe pörkölt- és főttkarfiolszagot hagyva maga után. Így vesztegettek el három vasárnapot, és a többit is elvesztegették volna, ha Florentino Ariza nem szánja rá magát, hogy megossza titkát Euclidesszel. A fiú ekkor az expedíció egész útvonalát megváltoztatta, és rátértek arra a csatornára, melyen hajdan a gályák közlekedtek, és amely a Florentino Ariza által megállapított helytől több mint húsz tengeri mérfölddel távolabb volt, kelet felé. Két hónap sem telt el, amikor egy délután a nyílt tenger fölött kitört a zápor, és Euclides a szokásosnál hosszabb ideig maradt lenn a tengerfenéken, a csónak meg úgy elsodródott a lemerülés helyétől,' hogy majdnem félórába telt, amíg a fiú odaúszott hozzá, mivel Florentino Ariza nem boldogult az evezőkkel. Amikor Euclides végre odaért a csónakhoz, benyúlt a szájába, és kivett belőle egy fél fülbevalót meg egy medált; úgy mutatta fel, mint állhatatossága méltó jutalmát. Amit aztán elmesélt, az olyan lélegzetelállító volt, hogy Florentino Ariza nyomban elhatározta: megtanul úszni, és amilyen mélyre csak tud, leúszik a víz alá, hogy a saját szemével lássa. Euclides elmesélte, hogy ott, azon a helyen, mindössze tizennyolc méter mélységben olyan sok régi vitorlás hajó fekszik a korallerdőben az oldalára dőlve, hogy meg se lehet számolni őket, és beláthatatlan területen. Elmesélte, hogy az a legmeglepőbb az egész dologban, hogy az öböl vizén még javában úszkáló hajómatuzsálemek egyike sincs olyan jó állapotban, mint az elsüllyedt hajók. Elmesélte, hogy jó néhány caravellának még a vitorlázata is teljes egészében megmaradt, és hogy valamennyi hajó jól látszik a tenger alján, mintha velük együtt a hozzájuk tartozó tér és idő is elsüllyedt volna, és ugyanaz a nap világítaná meg őket, mint azon a június 9-én, szombat délelőtt tizenegy órakor, amikor elmerültek a hullámok között. Elmesélte képzeletének lendületétől elakadó lélegzettel, hogy valamennyi gálya közül a San José a legfelismerhetőbb, mivel ott látható a neve a hajó farán, aranybetűkkel kirakva, de az is látszik, hogy az angol ágyúk benne tették a legtöbb kárt. Elmesélte, hogy a belsejében egy több mint háromszáz éves polipot látott, amelynek karjai az ágyúgolyók ütötte lyukakon át nyúlnak ki a tengerbe, de a teste már akkorára nőtt odabent az ebédlőben, hogy csak úgy lehetne kiszabadítani, ha széthasogatnák a hajót. Elmesélte, hogy látta a parancsnok hadi uniformisba öltözött testét, amint ott lebeg oldalára fgrdulva azz orrfelépítmény akváriumában; a hajófenékre viszont, ahol a kincs van, már nem tudott leúszni, mert elfogyott a levegője. De íme a bizonyíték: egy smaragdköves fülbevaló és egy Máriamedál, a hozzá tartozó, salétrom ette lánccal. Florentino Ariza ekkor említette meg először a kincset Fermina Dazának írt egyik levelében, melyet Fonsecába küldött, nem sokkal a lány hazatérése előtt. Fermina Dazának nem volt újdonság az elsüllyedt gálya története, jó néhányszor hallotta már Lorenzo Dazától; aki valamikor sok időt és pénzt pazarolt arra, hogy rábeszéljen egy német búvártársaságot a tenger mélyén heverő kincs közös erővel történő felkutatására. És neki is látott volna a vállalkozásnak, ha a Történettudományi Akadémia több tagja meg nem győzi arról, hogy a hajótörést szenvedett gálya legendáját valamelyik galád alkirály találta ki, miután elsinkófálta a Korona kincseit. Fermina Daza mindenesetre tudta, hogy a gálya kétszáz méter mélyen van, ahová senki emberfia nem tud lehatolni, nem pedig húsz méter mélyen, ahogy Florentino Ariza mondja. Annyira hozzászokott már a fiú költői csapongásaihoz, hogy a gályakalandot is egy ilyesfajta leleménynek tekintette, méghozzá az egyik legötletesebbnek. De aztán, ahogy jöttek az újabb levelek az egyre fantasztikusabb részletekkel, melyek ugyanolyan komolyan hangzottak, mint a szerelmi fogadalmak, kénytelen volt bevallani Hildebrandának, attól fél, hogy zaklatott képzeletű vőlegénye megháborodott. Azokban a napokban Euclides annyi bizonyítékot hozott föl a víz alól, hogy Florentino Ariza belátta: itt nem arról van szó, hogy a korallerdőből egy-egy fülbevalót vagy gyűrűt halásszanak elő, hanem hogy egy megfelelő tőkét igénylő nagy vállalkozással félszáz hajót emeljenek ki a tengerből, a gyomrukban rejlő temérdek kinccsel. És akkor megtörtént az, aminek előbb-utóbb meg kellett történnie: Florentino Ariza az anyjához fordult segítségért. Az anyja beleharapott az ékszerekbe, a nap felé tartotta az üvegből való ékköveket, és máris rájött, hogy valaki csúfot űz a fiából. Euclides térden állva esküdött meg Florentino Arizának, hogy ártatlan a dologban, de a következő vasárnapon nem volt ott a halászkikötő mólóján, és Florentino Ariza bottal üthette a nyomát. Valami azonban mégis megmaradt Florentino Ariza számára a szerencsétlen vállalkozásból: a világítótorony meghitt oltalma. Euclides csónakjával vetődtek oda egy este, amikor a nyílt tengeren meglepte őket a vihar, és azóta gyakran előfordult, hogy egy-egy délután fogta magát, és odasétált, hogy a toronyőrrel elbeszélgessen a föld és a víz számtalan csodájáról. Így kezdődött az a barátság, mely aztán a világ sok változását túlélte. Florentino Ariza megtanulta, hogyan kell táplálni a tüzet, előbb fahasábokkal, később kannákból adagolva az olajat, mielőtt még hozzánk is bevezették a villanyt. Megtanulta, hogyan lehet a tűz fényét tükrökkel felerősíteni és egy pontra irányítani, és olykor, amikor a toronyőrnek máshol volt dolga, az egész éjszakát a toronyban töltötte, és ő őrködött a tenger felett. Már a hangjuk és a láthatáron felbukkanó fényük nagysága' alapján meg tudta különböztetni a hajókat, és azt is felfedezte, hogy a torony fényének felvillanásai egy-egy pillanatra közelebb hozzák őket. Napközben más örömök várták, különösen vasárnaponként. Az Alkirályok negyedében, ahol az óváros gazdag emberei éltek, a női strand és a férfistrand közt - az egyik jobbra, a másik balra volt a világítótoronytól - egy nagy habarcsfal emelkedett. A toronyőr pedig felállított egy távcsövet, mellyel egy centavo ellenében meg lehetett szemlélni a női strandot. Az úri kisasszonyok, akik nem tudták, hogy figyelik őket, fesztelenül illegették magukat nagy fodrokkal borított fürdőruhájukban, gumicipőjükben és szalmakalapjukban, melyek majdnem annyira eltakarták a testüket, mint az utcai ruhájuk, és ráadásul nem is voltak olyan csábosak. Az anyák, ugyanabban a ruhában, ugyanabban a tollas kalapban és ugyanazzal az organdi napernyővel, melylyel a nagymisére mentek, a partról vigyáztak rájuk a tűző napra kitett gyékény hintaszékekből, nehogy a szomszédos strand férfi látogatói a víz alatt elcsábítsák őket. A távcsövön át valójában se többet, se izgalmasabbat nem lehetett látni, mint akár az utcán, mégis minden vasárnap nagy ügyfélforgalom volt a távcső körül, csupán azért a gyönyörűségért, amit az idegen kert ízetlen gyümölcsei adnak az embernek. Florentino Ariza is ott lézengett a távcső körül, inkább unalomból, mint kedvtelésből, de nem e miatt a ráadásba kapott élvezet miatt keveredett olyan jó barátságba a toronyőrrel. A barátság annak volt köszönhető, hogy amikor Fermina Daza kiadta az útját, és őrajta kitört a pótlékszerelmek láza, nem volt még egy hely, ahol olyan boldog órákat töltött volna, és ahol jobban megvigasztalódott volna, mint a világítótoronyban. Ez lett a kedvenc tartózkodási helye. Olyanynyira, hogy éveken át könyörgött az anyjának, később pedig nagybátyjának; XII. Leónak, hogy segítsék hozzá a megvételéhez. A Karib-tenger világítótornyai akkoriban ugyanis magánkézben voltak, és tulajdonosaik a hajók mérete alapján szabták meg a kikötő igénybevételének díját. Florentino Arizának az volt a véleménye, hogy a költészettel egybekötött pénzszerzésnek ez az egyetlen tisztességes módja, de sem anyja, sem nagybátyja nem osztotta ezt a véleményt, és mire meglett volna hozzá a saját pénze, a világítótornyok az állam tulajdonába kerültek. Mégsem voltak hiábavalók ezek az ábrándok. A gályahistória, majd a világítótorony felfedezése megkönnyítette Fermina Daza távollétének elviselését, aztán pedig, amikor a legkevésbé sem számított rá, Florentino Ariza megtudta, hogy a lány hazaérkezett. Lorenzo Daza egy hosszúra nyúlt riohachai tartózkodás után csakugyan elhatározta, hogy hazatér. A decemberi viharok miatt nem volt éppen a legkedvezőbb időszak a tengeri utazásra, és az ódon sóner, az egyetlen hajó, amely neki mert vágni a vizeknek, könnyen úgy járhatott, hogy az ellenszél kénye-kedvének kiszolgáltatva másnap reggel újra ott találja magát a kikötőben, ahonnan elindult. Így is történt. Fermina Daza valósággal haldokolt egész éjszaka, epét hányt, odakötözve az ágyhoz a kajütben, mely inkább egy kocsmai vizeldéhez hasonlított, nemcsak nyomasztó kicsisége, hanem bűzös és fülledt levegője miatt is. A hajó olyan erősen himbálózott, hogy Fermina Daza minduntalan attól tartott, elszakadnak az ágy hevederei; a fedélzetről olykor behallatszott egy fájdalmas kiáltás, mintha valakit éppen elsodorna a víz, és a mellette lévő hajóágyon alvó apjának jaguárhorkantásai még inkább fokozták a rémületét. Majdnem három év óta először fordult elő, hogy egy hosszú, álmatlan éjszakán át egy pillanatra sem jutott eszébe,Florentino Ariza, aki viszont a bolt hátsó helyiségében hevert nyitott szemmel a függőágyon, és egyesével számolta az örökké tartó pillanatokat, melyek a lány érkezéséig még hátravoltak. Alighogy megvirradt, hirtelen elült a szél, a tenger lecsillapodott, és Fermina Daza rájött, hogy a tengeribetegség kínjai közepette mégiscsak aludt, mivel arra ébredt fel, hogy a horgonylánc csörömpölését hallja. Akkor lecsatolta magáról a hevedereket, és odalépett a kajütablakhoz, azt remélve, hogy a kikötőben várakozó sokaságban megpillantja Florentino Arizát, de csak a vámház épületét pillantotta meg a hajnali napfénytől bearanyozott pálmafák közt, és a riohachai móló rothadt deszkáit, melyek mellől a sóner az előző este kifutott a tengerre. A nap hátralévő része aztán olyan volt, mint valami lázas vízió, ugyanabban a házban, ahol az előző napon elbúcsúztak tőle, ugyanazokról a dolgokról beszélve, miközben az a zavaros érzése támadt, hogy életének egy már eltelt darabját éli át újra. Olyan pontosan megismétlődött minden, hogy Fermina Daza reszketve gondolt rá: a sóneren töltött éjszaka, melynek a puszta gondolatára rémület szállta meg, ugyancsak meg fog ismétlődni. De ezenkívül csak egy lehetőség kínálkozott a hazatérésre: két hét öszvérháton, a Sierra hegyi útjain a szakadékok fölött, és még veszélyesebb körülmények közt, mint az első alkalommal, mert az andokbeli Cauca tartományban kirobbant újabb polgárháború a Karib-tenger partvidékére is átterjedt már. Úgyhogy este nyolckor újra kikísérte a kikötőbe a lármás rokonságnak ugyanaz a serege, ugyanazzal a könnyes istenhozzáddal és ugyanazzal a sok becsomagolt kacattal, melyet az utolsó pillanatban nyomtak a kezébe, és melyektől lépni sem lehetett a kabinokban. Amikor-a hajó fölszedte a horgonyt, a rokonság férfi tagjai valóságos búcsúsortüzet adtak le a levegőbe, mire a fedélzeten álló Lorenzo Daza előrántotta a pisztolyát, és öt lövéssel válaszolt nekik. Fermina Daza aggodalma hamar eloszlott, mivel egész éjszaka kedvező szél fújt, és a tengerről virágillat szállt fel, amitől kellemesen átaludta az éjszakát, és a biztonsági hevedereket sem kellett magára csatolnia. Azt álmodta, hogy újra ott áll előtte Florentino Ariza, és egyszer csak leveszi az arcát, azt, amit ő olyan jól ismert, merthogy az csak álarc rajta, de pontosan olyan volt, mint az alatta levő igazi arca. Nagyon korán kelt föl, nyugtalanul töprengve az álom jelentésén, és apját a kapitány kajütjében találta, amint éppen a brandyvel dúsított kávét önti magába; bandzsított ugyan az alkoholtól, de a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy aggódna a hazaérkezésük miatt. Már ott is voltak a kikötő bejáratánál. -A sóner halkan siklott előre a piac öblében horgonyzó vitorlások labirintusában - a piaci bűzt már több mérföld távolságból érezni lehetett a tengeren -, miközben a szemerkélő hajnali eső hirtelen nekivadult, és istenigazából zuhogni kezdett. Florentino Ariza, aki a távírda erkélyén állt, akkor pillantotta meg a csapzott vitorlázatú hajót, amikor az éppen átért a Las Animas-öböl túlsó oldalára, és lehorgonyzott a piaci rakpartnál. Már az előző napon is ott állt délelőtt tizenegyig, amikor is egy táviratból véletlenül megtudta, hogy az ellenszél visszasodorta a sónert Riohachába, így hát aznap újra kiment a kikötőbe, és hajnali négy órától kezdve leste a hajót. Miközben várt rá, szemmel tartotta a dereglyéket is, melyek a partra szállították azt a néhány utast, aki, nem törődve a felhőszakadással, rászánta magát, hogy elhagyja a hajót. Legtöbbjüknek félúton ki kellett mászniuk a meg= feneklett dereglyékből, és a sáros vízben tocsogva tették meg a kikötőig hátralévő utat. Nyolc órakor, miután hiába várták, hogy elmúljon a zivatar, egy néger rakodómunkás, derékig állva a vízben a hajó mellett, leemelte Fermina Dazát a fedélzetről, és kivitte a partra, de a lány úgy elázott az esőben, hogy Florentino Ariza nem ismert rá. Maga Fermina Daza sem volt tudatában annak, hogy mennyire megérlelte az utazás, míg be nem lépett a bezárt házba, és nyomban hozzá nem fogott ahhoz a hősies feladathoz, hogy újra lakhatóvá tegye Gala Placidia, a néger cselédlány segítségével, aki, mihelyt hírét vette Fermina Daza hazaérkezésének, otthagyta a hajdani rabszolgatelepet, és megjelent a színen. Fermina Daza már nem az apja által agyonkényeztetett és agyonterrorizált egyszem leánygyermek volt, hanem egy por és pókháló borította birodalom birtokosa és úrnője, és birodalmát csak a legyőzhetetlen szerelem tudta életre kelteni. Nem ijedt meg a feladattól, mert úgy érezte, arra is képes, hogy akár a levegőbe emelkedjék, vagy akár a világot is kimozdítsa a helyéből. Még aznap este, miközben a konyhaasztalnál ülve csokoládét ittak, és hozzá sajtos fánkot ettek, apja átruházta rá a háztartás vezetésének jogát, méghozzá egy templomi szertartás fennköltségével. - Átadom neked az életed kulcsait - mondta. Ő pedig, immár tizenhét évesen, biztos kézzel vette át a kulcsokat, abban a tudatban, hogy minden kis darab szabadság, amit elnyer, a szerelem felé nyit utat. A hazatérés keserűségét másnap érezte először, amikor a nyomasztó álmokkal töltött éjszaka után kinyitotta az erkélyre nyíló ablakot, és viszontlátta a bánatosan szemerkélő esőben ázó' terecskét, a lefejezett hős szobrát és a márványpadot, ahol Florentino Ariza szokott üldögélni a verseskönyvével. Már nem úgy gondolt rá, mint egy elérhetetlen vőlegényre, hanem úgy, mint arra a férfira, aki egészen biztosan a férje lesz, és akihez egész valójával tartozik. Érezte, hogy milyen súllyal nehezedik rá az elutazása óta elvesztegetett idő, mekkora ára van annak, hogy él, és mennyi szeretetre lesz még szüksége ahhoz, hogy úgy szeresse az emberét, ahogy Isten rendeli. Meglepődött azon, hogy a fiú most nem ül ott a téren, ahogy régen, amikor az eső sem riasztotta el, hogy semmi jelzést nem kapott tőle, semmiféle úton, még csak valami előérzet formájában sem, és hirtelen elfogta a rettegés, hogy tán nem is él. De rögtön elhessegette magától ezt a gondolatot, mert a legutóbbi napokban, közvetlenül a hazatérése előtt váltott mámoros táviratokban elfelejtettek megállapodni abban, hogy miképpen tartják egymással a kapcsolatot a megérkezése után. Florentino Ariza biztos volt benne, hogy a lány nem érkezett meg, mindaddig, amíg a riohachai távírdásztól meg nem kapta az értesítést, hogy Fermina Daza pénteken elindult ugyanazzal a hajóval, amely az ellenszél miatt az előző napon nem tudta megtenni az utat. Úgyhogy az egész hétvégén ott leskelődött a ház körül, hátha lát valami életjelt, és hétfőn este meg is pillantott az ablakok mögött egy mozgó fénypontot, mely nem sokkal kilenc után kialudt az erkélyre néző hálószobában. Ébren töltötte az éjszakát, a hányingernek ugyanazokkal a rohamaival, melyek a szerelem első éjszakáin törtek rá. Tránsito Ariza már az első kakasszóra kiugrott az ágyából, mert nyugtalanította, hogy a fia kiment az udvarba, és még éjfél után sem tért vissza, és sehol sem találta. Florentino Ariza ezalatt a rakparton bolyongott, és sírva az örömtől szerelmes verseket kiabált a szélbe, míg meg nem virradt. Reggel nyolckor ott ült a Parókia kávéház árkádjai alatt, az álmatlanságtól káprázó szemmel, és éppen azon töprengett, hogyan juttathatná el üdvözletét Fermina Dazának, amikor olyan heves földrengés remegtette meg, hogy a zsigerei is görcsbe rándultak. Ő volt az. Ott jött vele szemben, át a Katedrális terén, mellette Gala Placidia, kosarakkal a kezében; és Fermina Daza, most először, nem az iskolai egyenruháját viselte. Magasabb volt, mint amikor elment, vonásai élesebbek és erőteljesebbek lettek, szépsége letisztult a felnőttkor magabiztosságától. A copfja még hosszabb lett, de nem hátul lógott, hanem a bal vállán át előrevetve, és ettől a jelentéktelen kis változástól a kislányosság utolsó nyomai is eltűntek róla. Florentino Ariza kővé meredten ült a székén, és nem tudta levenni a szemét a földöntúli jelenésről, aki átment a téren. De aztán, amikor a lány befordult a székesegyház sarkánál, és eltűnt a piac szűk közeiben összezsúfolódott, lármás tömegben, ugyanaz az ellenállhatatlan erő, mely addig Florentino Arizás a székéhez szögezte, most kiröpítette onnan, és a lány után taszította. Észrevétlenül követte, hogy kileshesse önfeledt mozdulatait, és elámult azon, hogy ebben a lényben, akit a legjobban szeret a világon, és akit most lát először a maga természetességében, mennyi báj van, és menynyi korát meghazudtoló érettség. Csodálkozva nézte, hogy a lány milyen könnyedén halad előre az embersokaságban. Mialatt Gala Placidia minduntalan beleütközött valakibe, újra meg újra összegabalyodtak a kosarai, és szednie kellett a lábát, hogy le ne maradjon Fermina Daza mögött, a lány úgy úszott át az utca zűrzavarán, mint aki saját terében és külön idejében létezik, senkihez hozzá nem érve, akár egy denevér a sötétben. Escolástica nénivel azelőtt is sokszor járt már a piacon, de csak apróbb bevásárlásokat végeztek, mert a ház ellátásáról az apja személyesen gondoskodott, és nemcsak a bútorokról és élelmiszerekről, hanem még a női ruhákról is. Úgyhogy ez az első önálló bevásárlás elbűvölő kaland volt számára, melyre már kislánykori álmaiban sóvárgott. Ügyet sem vetett a kígyótenyésztők kurjantásaira, akik az örök szerelem szirupját kínálgatták, sem a gőzölgő sebeikkel a tornácokon heverő koldusok könyörgésére, sem az ál-indiánra, aki szelídített kajmánt próbált eladni neki. Lassan, figyelmesen bejárta a piacot, határozott cél nélkül kószálva, időnként megállva, de csak azért, hogy nyugodtan elgyönyörködhessen a dolgok létezésében. Minden ajtón bement, ami mögött portékát sejtett, és mindenütt rálelt valamire, ami tovább fokozta életvágyát. Élvezettel szívta be a ládákban heverő szövetek pázsitfűillatát, mintás selymeket tekert maga köré, teli torokból kacagott, amint megpillantotta magát az El Alambre de Oro földig érő tükrében, madridi tündérként, díszfésűvel a hajában, virágmintás legyezővel. A csemegüzletben leemelte egy hordó fédelét, és a sós hering láttán eszébe jutottak a fönt északkeleten, San Juan de 1a Ciénagában töltött gyerekkori esték.. Alicantei véres hurkával kínálták, melynek édesgyökéríze volt, vett is egy párat a szombati reggelihez, meg néhány szelet tőkehalat és egy üveg pálinkában eltett ribizlit. A fűszerboltban, csupán az illat élvezetéért, zsálya- és szurokfűleveleket dörgölt össze a két tenyere közt, és kért egy marék szegfűszeget, egy marék csillagánizst, egy-egy marék gyömbért meg borókát, és ahogy kilépett a boltból, potyogtak a könnyei a nevetéstől, mert nagyokat kellett tüsszentenie a cayenne-i bors levegőben szállongó porától. A francia drogériában, mialatt Reuter szappanokat és benzoéval illatosított vizet vásárolt, a fülcimpája mögé kentek egy csepp legújabb divatú párizsi parfümöt, és megajándékozták egy dohányosoknak ajánlott szájillatosító tablettával. Igaz, hogy csak eljátszott a vásárlással, de amire válóban szüksége volt, azt nyomban megvette, és olyan céltudatosan, hogy senki se gondolta volna, hogy életében először vásárol, de hát tudta, hogy nemcsak a maga számára válogat, hanem a férfi számára is, tizenkét yard lenvásznat abroszoknak a kettőjük asztalára, perkált lepedőnek a nászéjszakára, hogy hajnal felé beszívja a kettőjük verítékét, és mindenből a legjobbat, hogy együtt élvezzék szerelmük otthonában. Alkudozott, és tudta a módját, méltósággal és kedvesen tárgyalt az árusokkal, amíg meg nem kapta a holmi legjavát, és aranytallérokkal fizetett, melyeket a kereskedők csak azért ellenőriztek, hogy elgyönyörködjenek a csilingelésükben, amint a pult márványlapjára hullanak. Florentino Ariza ámulva leste, lélekszakadva loholt utána, többször is nekirohant a cselédlány kosarainak, és a lány mosolyogva nyugtázta a bocsánatkéréseit, Fermina Daza pedig egyszer olyan közel ment el mellette, hogy ő még az illata szellőjét is megérezte, és Fermina Daza nem azért nem vette észre, mert nem láthatta volna meg, hanem azért, mert olyan emelt fővel járt. Florentino Ariza olyan szépnek látta, olyan vonzónak és a közönséges halandóktól annyira különbözőnek, hogy nem értette, mások miért nem részegülnek meg cipősarkának kopogásától, miért nem dobban meg a szívük ruhafodrainak zizegésétől, miért nem őrül bele a szerelembe az egész világ hajfonatának forgószelétől, kezének röptétől, nevetésének aranyától. Minden mozdulatát, egyéniségének minden megnyilvánulását megfigyelte, de nem mert odamenni hozzá, mert attól félt, hogy megtörik a varázs. De amikor a lány belevetette magát az Irnokok Árkádjának zsibvásárába, Florentino Ariza ráébredt a veszélyre, hogy elszalasztja az évek óta áhított alkalmat. Fermina Daza a kollégiumi társnőivel együtt azon a nézeten volt, hogy az írnokok Árkádja züllött hely, ahol egy úrilánynak nincs semmi keresnivalója. Ez az árkádsor egy kis tér egyik oldalán volt, ott, ahol a bérkocsik és a szamár vontatta társzekerek álltak, és ahol a legnagyobb és leglármásabb volt a piaci nyüzsgés. A neve a gyarmati korból származott, mert már akkor is ott ültek a posztókabátos, könyökvédős és néma írnokok, akik mindenféle irományt elkészítettek a megrendelő kívánsága szerint, a szegények zsebére szabott áron: kérvényeket vagy követeléseket, peres ügyekhez szükséges iratokat, üdvözlő- vagy kondoleálókártyákat, szerelmes leveleket bármely korosztálynak. Persze, nem őmiattuk vált hírhedtté a piacnak az a zsibongó része, hanem az újabb időkben odatelepedett utcai árusok miatt, akik mindenféle kétes árucikket kínálgattak a pult alól, ami csak az Európából jövő hajók csempészrakományában föllelhető volt, az obszcén képes levelezőlapoktól és az ajzókenőcsöktől kezdve a híres katalán óvszerekig, melyek iguánatarajjal voltak fölszerelve, hogy a kellő pillanatban fölborzolódjanak, vagy a végükön virág díszelgett, mely a viselőjük kedve szerint bontogatta a szirmait. Fermina Daza, aki nemigen ismerte a város utcáit, belépett az árkádok alá, ügyet sem vetve rá, hogy mit láthat maga körül, csak hogy végre egy kis árnyékba meneküljön a tizenegy órai perzselő napsütés elől. És máris elborította a cipőpucolók, a madárkereskedők, a böngészdéjük fölött ordítozó könyvárusok, a kuruzslók és az édességeikhez vevőt csalogató kikiáltók heves hangorkánja. De ő süket fülekkel ment előre az üvöltözésben, egyenesen és mintegy megbabonázva az egyik hadonászó papírárus felé, aki varázstintáit mutogatta: piros tintát a vérrel írott levelekhez, hamuszín tintát partecédulák írására, foszforeszkáló tintát, mely csak sötétben olvasható, láthatatlan tintát, mely akkor válik láthatóvá, ha átvilágítják a papírt. Ő legszívesebben mindegyikből vett volna, hogy Florentino Arizát a furfangjaival levegye a lábáról, de miután valamennyit kipróbálta, végül is csak egy üveg arany tintát vett meg. Aztán odament az üvegezett pultjaik mögött ülő süteményeskofákhoz, és mindenfajta süteményből vett hat darabot, ujjal mutogatva rájuk az üvegen át, mert a nagy lármában nem lehetett hallani a hangját: hat angyalhajat, hat tejeskosárkát, hat szezámtéglácskát, hat jukkalepényt, hat kisördögöt, hat piuszpápát, hat királynőfalatját, hatot ebből és hatot abból, hatot mindenből, és olyan ellenállhatatlanul bájos mozdulattal tette be őket a cselédlány kosarába, mint akit meg sem érint a cukros mázak fölött összetömörült légyfelhők kavargása, sem a szüntelen csörömpölés, sem a döglesztő hőségben terjengő pállott izzadságszag. A bűvöletből egy tarka fejkendős, gömbölyded, szép és vidám néger nő ébresztette fel, aki egy henteskés végére tűzött ananászdarabot nyújtott feléje. Ő lehúzta a késről, az egész darabot bekapta, és ízlelgetni kezdte; miközben az ananászt kóstolgatta az emberek feje fölött elkalandozó tekintettel, egyszer csak olyan felindulás lett úrrá rajta, hogy földbe gyökerezett a lába. A háta mögött, olyan közel a füléhez, hogy csak ő hallhatta meg a sokaságban, megszólalt egy hang. - Ez a hely nem való egy koronás istennőnek. Fermina Daza hátrafordult, és a szemétől kéttenyérnyire ott volt az a másik, jeges tekintetű szempár, az ólomszürke arc, a félelemtől megkövült száj, ugyanúgy, mint az éjféli misén szorongó tömegben, amikor a fiú első ízben férkőzött a közelébe, de Fermina Dazának ezt a mostani felindulását nem a szerelem váltotta ki, hanem a mélységes kiábrándulás. Egy szempillantás alatt rájött, hogy mekkorát tévedett, és iszonyodva kérdezte magában: hogyan tudott ennyi időn át és ennyi sóvárgással dédelgetni egy ilyen rémképet a szívében? És csak ennyit tudott gondolni: "Istenem, szegény ember!" Florentino Ariza elmosolyodott, megpróbált mondani valamit, megpróbált utánamenni, de ő egyetlen kézmozdulattal kisöpörte az életéből. - Ne, kérem, ne - mondta neki. - Felejtse el. Aznap délután, mialatt apja az ebéd utáni álmát aludta, Gala Placidiával küldött Florentino Arizának egy levelet, mely két sorból állt: Ma, amikor megláttam magát, rájöttem,.hogy csak illúzió volt az egész. A cselédlány a táviratait is visszavitte, meg a verseit és a préselt kaméliáit, és elkérte tőle a Fermina Dazától kapott leveleket és ajándékokat: Escolástica néni imakönyvét, a növénygyűjteményéből való szárított faleveleket, Claveri Szent Péter csuhájának egy négyzetcentiméteres darabját, a szentek érméit és az iskolai egyenruha szalagjával átkötött tizenöt éves kori hajfonatát. Florentino Ariza az elkövetkező napokban, az őrület határán, kétségbeesve írta egyik levelet a másik után, és ostromolta a cselédlányt, hogy vigye el Fermina Dazának, de az tartotta magát a határozott utasításhoz, hogy a visszakért ajándékokon kívül ne fogadjon el semmi mást. A cseléd olyan kérlelhetetlen volt, hogy Florentino Ariza mindent visszaküldött, csak a hajfonatot nem, mert azt csak abban az esetben volt hajlandó visszaad- , ni, ha Fermina Daza személyesen fogadja, akár egy pillanatra is, és beszélhet vele. De ezt nem tudta elérni. Attól félve, hogy a fia valami végzetes döntésre jut, Tránsito Ariza engedett a büszkeségéből, és üzent Fermina Dazának, hogy legyen oly kedves, és őt fogadja öt percre, és Fermina Daza egy pillanatra hajlandó is volt szóba állni vele, de csak állva, kinn a tornácon, be sem invitálva őt a házba, és látszott rajta, hogy nem lehet megingatni az elhatározásában. Két nappal később, miután anya és fia jól kiveszekedte magát, Florentino Ariza leakasztotta szobája faláról a porlepte üvegburát, amelyben a hajfonat volt kiállítva, mint valami szent ereklye, és Tránsito Ariza személyesen vitte viszsza az aranyszállal kivarrott bársonydobozban. Florentino Arizának azután, bármennyiszer találkoztak is igen hosszú életük során, soha többé nem volt alkalma kettesben maradni Fermina Dazával, vagy akár egy szót is váltani vele, hogy más ne hallja, csak ötvenegy év, kilenc hónap és négy nap múlva, amikor a megözvegyült Fermina Daza első magányos estéjén Florentino Ariza újra megesküdött neki, hogy mindig szeretni fogja, és örökké hű lesz hozzá. Juvenal Urbino doktor huszonnyolc éves korában a város legáhítottabb fiatalembere volt. Nemrég tért haza Párizsból, ahol hosszú időn át az általános orvostudományban és a sebészetben képezte tovább magát, és attól a pillanattól kezdve, hogy kitette a lábát a partra, lenyűgöző módon bebizonyította, hogy idejének egyetlen percét sem vesztegette el. Daliásabb volt, mint amikor elment, magabiztosabb, és kortársai közt nem volt egy se, akinek olyan alapos és komoly szaktudása lett volna, mint neki, de olyan se, aki úgy tudta volna a modern táncokat, vagy olyan ügyesen tudott volna dallamokat rögtönözni a zongorán, mint ő. Az ismeretségi körébe tartozó lányok, akiket elbűvölt a belőle áradó varázs, és az a tudat, hogy ott áll mögötte a családi vagyon, titokban sorsot húztak, hogy melyikük legyen a jövendőbelije, és a játékba ő is belement, de azért sikerült ép bőrrel és vonzóereje teljében megmaradnia kegyelmi állapotában mindaddig, amíg ellenállás nélkül össze nem omlott Fermina Daza plebejus bájai előtt. Aztán gyakran elmondta, hogy ez a szerelem egy szakmai tévedéséből született. Maga is alig hitte, hogy bekövetkezett, ráadásul életének egy olyan időszakában, amikor minden érzelmi tartalékát a városa kötötte le, melyről gyakran elmondta, nagyon is gyakran és nagyon is határozottan, hogy nincs párja széles e világon. Párizsban, amikor a késő őszi napokon egy-egy alkalmi menyasszonyával sétálgatott karon fogva, nem tudta elképzelni, hogy lehet felhőtlenebb boldogság, mint azoké az aranyló délutánoké, melyeken elandalítja a sült gesztenye hegyvidéki illata, a tangóharmonikák édesbús hangja, az utcai teraszokon véget nem érő csókokban-összetapadó, csillapíthatatlan étvágyú szerelmespárok látványa, de azért arra gondolt szívre szorított kézzel, hogy ezt az egészet odaadná egyetlen pillanatért, amit az áprilisi Karib-tenger partján tölthetne el. Még nagyon fiatal volt, így hát nem tudta, hogy a szív memóriája a rossz emlékeket kiveti magából, a jókat pedig felnagyítja, és hogy ezzel a csalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni a múltat. De amikor a hajó korlátja mögül megpillantotta a dombtetőn fehérlő gyarmati óvárost, a háztetőkön gubbasztó keselyűket, a szegénynép balkonokon száradó ruháit, rájött, hogy mily könnyű prédája volt ő a honvágy irgalmas kelepcéinek. A hajó állati tetemek közt hatolt előre, melyek szőnyegként borították el az öböl vizét, és az utasok többsége a bűz elől bemenekült a kabinjába. Az ifjú orvos lesétált a hajóhídon kifogástalan alpakaöltönyében, mellényében és felöltőjében, fiatalos Pasteur-szakállával, hajának nyílegyenes és világos választékával, meg a kellő önuralommal, ami ahhoz kellett, hogy eltitkolja: milyen nagyon szorongatja a torkát - nem az elérzékenyülés, hanem az iszonyat. A szinte teljesen kihalt mólón, ahol csak néhány mezítlábas katona posztolt - egyenruhájuk sem volt -, ott álltak a húgai, az anyja és a legjobb barátai. Nagyvilágias modoruk nem rejtette el az igazságot: azt, hogy megkopott, jövőtlen emberek; a válságot és a polgárháborút úgy emlegették, mint ami nem is érinti őket, de valamennyiüknek a hangjában ott bujkált egy kis fojtott remegés, és tekintetükben némi bizonytalanság, mintegy a szavak cáfolatául. De leginkább az anyja rendítette meg, ez a még mindig fiatal asszony, aki eleganciájával és társasági csillogásával mindig diadalmaskodott az életen, és aki most lassú tűzön fonnyadozott özvegyi fátylának kámforillatában. Az asszony nyilván meglátta magát a fia döbbenetében, mert önvédelemből gyorsan ő kérdezte meg, hogy mitől ilyen viaszfehér a bőre. - Az élettől, anyám - mondta ő. - Párizsban az embert megeszi a penész. Néhány perc múlva már, miközben a zárt hintóban anyja mellett ülve fulladozott a hőségtől, úgy érezte, nem tudja elviselni a kegyetlen valóságot, mely a hintó ablakán át rázúdult. A tenger mintha hamuból lett volna, a márkik ódon palotáinak falai már alig tudták tartani a hozzájuk támaszkodó koldusokat, és a jázminok szívet tépő illata beleveszett a nyitott szennyvízcsatornák dögletes bűzébe. Minden kisebbnek, sivárabbnak és nyomorúságosabbnak látszott, mint amikor elment, és a szemétdombbá változott utcákon annyi éhes patkány kószált, hogy a hintó elé fogott lovak vissza-viszszahőköltek tőlük. A hosszú úton, amíg a kikötőből a házukig értek, mely az Alkirályok negyedének szívében volt, semmi olyat nem látott, amiért érdemes lett volna annyira sóvárognia. Megrendülésében elfordította a fejét, hogy anyja ne lássa, és csöndben elsírta magát. Casalduero márki hajdani palotája, mely az Urbino de la Calle család ősi fészke volt, nem valami dicsőn vészelte át az általános hajótörést. Juvenal Urbino doktornak belesajdult a szíve, amikor a sötét kapubejárón belépve megpillantotta a belső udvar beporosodott szökőkútját, a virágtalan, elvadult kertet, ahol iguanák sétáltak, és észrevette, hogy a nagyszobákba vezető széles, rézkorlátos főlépcsőről jócskán eltünedeztek a márványlapok, a meglévők pedig itt is, ott is meg vannak repedve. Apját, egy nem annyira kiváló, mint inkább lelkiismeretes orvost az az ázsiai kolerajárvány vitte el, amely hat évvel azelőtt söpört végig az országon; vele együtt a ház szelleme is meghalt. Anyja, doha Blanca az életfogytiglaninak tekintett gyász súlya alatt roskadozva vecsernyékre cserélte föl megboldogult férjének nevezetes költészeti estjeit és házi kamarazene-koncertjeit. Két nővére csinos volt és életvidám, mégis tudni lehetett, hogy előbb-utóbb egy kolostorban végzik. Juvenal Urbino doktor azon az éjszakán egy percre se hunyta le a szemét: rémülten feküdt a csöndben és a sötétségben, elimádkozott három rózsafüzért a Szentlélekhez, aztán minden bajűző és éjszakai veszedelmet elhárító imát, ami csak az eszébe jutott, miközben egy bölömbika, mely a rosszul záródó ajtón keresztül betévedt a hálószobába, minden órában, pontosan egészkor, énekelni kezdett. Gyötrelmes volt hallgatni a Mennyei Pásztor nevű szomszédos bolondokházából áthallatszó tébolyult sikolyokat, a vízszűrőből az agyagkantákba csöpögő vízcseppek könyörtelen hangját, mely betöltötte a házat, a hálószobában tévelygő bölömbika hosszú lépteit, gyötrelmes volt a sötétség, amitől mindig is rettegett, és gyötrelmes volt halott apjának az egész, álomba borult nagy házban érezhető láthatatlan jelenléte. Amikor a bölömbika elénekelte a hajnali ötöt, a szomszédság kakasaival egyetemben, Juvenal Urbino doktor testét-lelkét a Mennyei Gondviselésnek ajánlotta, mert úgy érezte, nincs hozzá ereje, hogy akár egy nappal is tovább éljen lepusztult hazájában. De aztán a szeretet, mellyel odahaza körülvették, a vidéki birtokon töltött vasárnapok, a köreihez tartozó hajadonok sóvár hízelgései végül is enyhítették az első benyomás keserűségét. Lassan hozzászokott az októberi forrósághoz, az erős illatokhoz, barátai meggondolatlan kinyilatkoztatásaihoz, a "nem baj, doktor úr, majd holnap elboronáljuk"-hoz, és végül engedett a megszokás csábításának. Behódolására nem volt nehéz magyarázatot találnia. Ez az ő világa, gondolta magában, ez az Isten által neki rendelt sivár és nyomasztó világ; ő ide tartozik. Először is birtokba vette az apja rendelőjét. A maszszív és komor angol bútorokat, melyeknek fája sóhajokkal fogadta a fagyos hajnalokat, meghagyta a helyükön, de az alkirályok és a romantika korának orvosi traktátusait felvitette a padlásra, és az üveges könyvszekrényeket az új francia iskola tudományos műveivel töltötte meg. Leszedte a falakról a kifakult színes nyomatokat, kivéve azt, amelyiken egy orvos a halállal viaskodik egy meztelen női test fölött, és a Hippokratészféle eskü gót betűkkel kinyomtatott szövegét; a leszedett képek helyére, apja egyetlen diplomája mellé a saját, Európa különböző egyetemein szerzett számos és sokféle, de mind kitűnő minősítésű diplomáját akasztotta fel. Megpróbálta új szellemben megreformálni az Irgalmasok Kórházát, de ez nem ment olyan könnyen, mint ahogy az ifjúi lelkesedés első rohamában képzelte, mivel az ódon ispotályban makacsul tartották magukat az ősi babonák, például az, hogy az ágyak lábainak vizes tálakban kell állniuk, hogyne tudjanak felkúszni rajtuk a betegségek, vagy hogy a műtőben gálaöltönyt és szarvasbőr kesztyűt kell viselni, mert a fertőzéssel szemben a legjobb védekezés az elegancia. Nem tudták elviselni, hogy az újonnan jött fiatalember a vizelet megízlelésével vizsgálja meg a beteg cukorszintjét, hogy úgy idézgeti Charcot-t és Trousseau-t, mintha a szobatársai lettek volna, hogy az óráin óva inti hallgatóit az oltások alkalmazásától, mert azokba bele is halhatnak a páciensek, viszont gyanús módon hisz egy új találmányban: a végbélkúpokban. Mindennel értetlenségbe ütközött: újító szellemével, városfejlesztő buzgalmával, késleltetezt humorával itt, az örök tréfamesterek földjén, legbecsesebb erényeivel is csak rosszallást váltott ki idősebb kollégái körében, a fiatalok pedig a háta mögött kinevették. A város veszélyes higiéniai állapota volt a vesszőparipája. Elment a legmagasabb fórumokig, hogy szüntessék meg a spanyol szennyvizes árkokat, a patkányoknak ezt a hatalmas birodalmát, és építsenek helyettük zárt csatornarendszert, de ne a piac kis öblénél vezessék a tengerbe, ahogy a spanyolok tették annak idején, hanem a várostól távolabb. A gazdagabb gyarmati kori házaknak voltak emésztőgödrös latrinái, de a lakosság mocsár menti viskókba szorult kétharmada a szabad ég alatt végezte szükségét. Az ürülék a napon kiszáradt, elporladt, és amikor feltámadtak a hűvös és enyhet adó decemberi szelek, az egész város karácsonyi áhítattal szívta be. Juvenal Urbino doktor azt is szerette volna elérni, hogy a városháza szervezzen egy kötelező tanfolyamot a szegények számára, hogy mindenki tanuljon meg latrinát építeni. Azért is harcolt, de hasztalanul, hogy a szemetet ne az, évszázadok óta trágyadombbá züllesztett mangróveerdőbe hordják, és hogy hetenként legalább kétszer szedjék össze és égessék el a városon kívül. Tisztában volt vele, hogy az ivóvíz milyen halálos veszélyt jelent. De annak, hogy vízvezetéket építsenek, még a puszta gondolata is képtelenségnek látszott, mert azoknak, akiknek módjukban lett volna szorgalmazni, föld alatti ciszternáik voltak, amikben vastag penésztakaró alatt ott állt az évek óta összegyűjtött esővíz. Azoknak az időknek az egyik legbecsesebb berendezési tárgya az egy darab fából faragott vízszűrő edény volt, melynek szűrőkövein át éjjel-nappal csöpögött a víz a cserépkantákba. És hogy a vízmerítő alumíniumbögréből senki se ihasson, a bögre szélét cikcakkosra reszelték: olyan volt, mint a farsangi király koronája. A cserépkanta sötét gyomrában hűvösen és kristálytisztán csillogott a víz, és aki itta, erdei illatokat érzett. De Juvenal Urbino doktor nem dőlt be a víztisztítás önáltatásának, mert tudta, hogy hiába a nagy óvatosság, a kanták feneke a vízikukacok szentélye. Gyerekkorának véghetetlen órái alatt gyakran nézte őket, szinte misztikus elragadtatással, és mint akkoriban olyan sokan, meg volt győződve róla, hogy a vízikukacok nem mások, mint a villik, ezek a természetfölötti lények, akik az elposványosodott vizek mélyéből csábítgatják a hajadonokat, és jaj annak, aki kihívja maga ellen a bossszújukat. Gyerekfejjel látta is, hogy milyen pusztítást vittek véghez Lázara Conde, a tanítónő házában: Lázara Conde vakmerő módon semmibe vette őket, és lám, a villik három nap, három éjjel hajigálták a köveket a tanítónő ablakára, úgyhogy elborították az utcát az üvegszilánkok. Eltartott egy ideig, amíg megtanulta, hogy a vízikukacok valójában a szúnyogok lárvái, de akkor úgy megtanulta, hogy többé nem felejtette el, mert attól fogva tudatában volt annak, hogy nemcsak ők, hanem sok más kártékony villifajta is épségben át tud jutni a mi jámbor szűrőköveinken. Hosszú időn át és nem egészen alaptalanul a ciszternák vizének tulajdonították a heresérvet, amit a város oly sok férfija nemcsak hogy szégyenkezés nélkül, hanem még némi hazafias kérkedéssel is viselt. Juvenal Urbino doktort elemista korában mindig elfogta a leküzdhetetlen borzadály, valahányszor megpillantott egyegy ilyen sérves embert, aki az ebéd utáni forróságban kint hűsölt a háza előtt, és úgy legyezgette hatalmas herezacskóját, mintha egy kisgyerek szunnyadna a lába közt. Azt beszélték, hogy a heresérv az éji viharok alatt úgy füttyög, mint egy vészmadár, és ha keselyűtollat égetnek a közelében, fájdalmas görcsbe csavarodik, de ezekről a kellemetlenségekről senki sem panaszkodott, mert egy kifejlett és jól viselt heresérv a férfiasság legékesebb bizonyítékának számított. Amikor Juvenal Urbino doktor hazatért Európából, már jól tudta, hogy ezek a hiedelmek tudományos szemszögből nézve ugyancsak kétségbe vonhatók, de olyan mélyen benne gyökereztek a helyi közgondolkodásban, hogy voltak olyanok, és nem is kevesen, akik nem engedték meg, hogy ásványi sókkal feldúsítsák a ciszternájukat, mert attól féltek, hogy akkor elveszti azt a jótékony hatását, hogy egy tisztes sérvet lehet kapni tőle. Juvenal Urbino doktort nemcsak a víz szennyezettsége, hanem a piac higiéniai állapota is aggasztotta: a piac egy nagy, kopár térségen terült el, a Lelkek Öblének partján, mely az Antillákról érkező vitorlás hajók kikötőhelye volt. Az akkori idők egyik híres utazója azt írta róla, hogy a•'világ egyik legtarkább piaca. Gazdag volt, az igaz, színes és eleven, de olyan riasztó is, amilyen nem lehetett még egy ezen a világon. A saját mocskán terült el, kiszolgáltatva az árapály szeszélyeinek, és éppen ott, ahol az öböl a szennyvizes árkok hordalékát visszaböfögte a partra. A szomszédos vágóhíd hulladékait is ott szórták szét: levágott állatfejeket, rothadt beleket, mindenféle húscafatokat, melyek a nap hevében és az éj hűvösében egyaránt ott úszkáltak a körülöttük képződött vértócsában. Keselyűk, kutyák és patkányok marakodtak értük örökös viszályban, a bódék eresze alá akasztott sotaventói őzek és ízletes kappanok meg a földre terített gyékényeken virító arjonai zöldségek: a legszebb tavaszi primőrök között. Juvenal Urbino doktor el akarta érni, hogy fertőtlenítsék az egész területet, telepítsék át máshová a vágóhidat, építsenek egy fedett vásárcsarnokot üvegkupolákkal, mint amilyet Barcelonában látott a hajdani "Boqueríán", ahol az áru olyan tiszta volt, és olyan díszesen rakták ki a vevő elé, hogy annak nem volt szíve megenni. De a legjóakaratúbb, befolyásos barátai is csak szánakozni tudtak rajta, amiért ilyen hiábavalóságokon töri a fejét. Ilyenek voltak: az egész életüket azzal töltötték, hogy a származásukat fitogtatták, a város dicső múltjával, becses ereklyéivel, hősiességével és szépségével büszkélkedtek, de arra, hogy lássák, mivé züllesztették le az évek, nem volt szemük. Juvenal Urbino doktorban viszont volt annyi szeretet a városa iránt, hogy az igazság szemével lássa. - Mennyi nemes erő van ebben a városban -mondta -, hogy már négyszáz éve pusztítjuk, és még mindig tartja magát. Pedig egyszer majdnem elpusztult. A kolerajárvány, melynek első áldozatai a piac tócsáiba hanyatlottak, tizenegy hét leforgása alatt történelmünk legnagyobb méretű tömeghalálát okozta. A templomok kőpadlója alá, az érsekek és kanonokok rideg szomszédságába mindaddig csak néhány illusztris halottat temettek, a többi, szerényebb vagyonú méltóság a kolostorok kerengőibe került. A szegények a gyarmati korban alapított temetőbe kerültek, mely egy szeles domboldalon volt, és egy sekély vizű csatorna választotta el a várostól: a csatorna habarcsból épített hídja fölött egy boltív emelkedett, és egy felirat volt olvasható rajta, amit valamelyik éleselméjű polgármester vésetett bele: Lasciate ogni speranza voi ch'entrate. A kolera első két hetében a temető dugig megtelt, és a templomokban sem maradt egyetlen szabad sírhely se, noha számos névtelen honatya szúette maradványait átköltöztették közös csontkamrába. A székesegyház a rosszul lezárt kripták kipárolgásától bűzlött, és csak három év múlva nyíltak meg újra a kapui, abban az időben, amikor Fermina Daza először látta meg közvetlen közelről Florentino Arizát az éjféli misén. A harmadik héten a Santa Clara kolostor kertje is megtelt egészen a nyárfasorokig, de a rendház veteményes kertjét is, ami kétszer akkora volt, temetővé kellett változtatni. Olyan mély gödröket ástak, hogy a halottakat három rétegben lehessen beléjük fektetni, sebtében és koporsó nélkül, de erről a megoldásról le kellett mondani, mert a föllazított talaj olyan lett, mint a szivacs, amelyből bűzös és véres lé préselődött ki az emberek talpa alatt. Akkor úgy döntöttek, hogy a további halottakat az Isten Kezébe temetik, a várostól alig egy mérföldre fekvő hízómarha-tenyésztő telepre, melyből később a Köztemető lett. Amióta kihirdették a kolerajárványt, a helyőrség erődjében negyedóránként elsütötték egy ágyút, éjjelnappal, osztozva a civileknek abban a hiedelmében, hogy a lőpor tisztítja a levegőt. A kolera a néger lakosságot pusztította a legvadabbul, mivel az volt a legnépesebb és a legszegényebb, amúgy különben sem a bőrszínre, sem a származásra nem volt tekintettel. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt, és soha nem derült ki, hogy hány áldozata volt, nem mintha nem lehetett volna megállapítani, hanem azért nem, mert ahhoz különösen értünk, hogy elhallgassuk a minket sújtó szerencsétlenségeket. Marco Aurelio Urbino doktor, Juvenal apja az egyik civil hőse volt azoknak a sötét napoknak, és egyúttal a leghíresebb áldozata is. Hivatálos megbízásból ő dolgozta ki és irányította személyesen az egészségügyi hadműveleteket, de végül is minden közügy intézésében részt vállalt, olyannyira, hogy a járvány legválságosabb pillanataiban az volt az emberek benyomása, hogy neki van a városban a legnagyobb szava. Evekkel később, amikor áttekintette azoknak a napoknak az eseményeit, Juvenal Urbino doktor megállapította, hogy apjának módszere nem annyira tudományos volt, mint inkább karitatív, és sok tekintetben ellentmondott a józan észnek, úgyhogy részben ez is oka volt annak, hogy a járvány annyi áldozatot szedett. Ezt azoknak a fiúknak a részvétével állapította meg, akiket az élet lassacskán az apjuk apjává öregít, és most először fájlalta, hogy nem lehetett az apja mellett, amikor az magányosan bolyongott a tévedései közt. De az érdemeit se vitatta el tőle: buzgalmával, önfeláldozásával és mindenekelőtt személyes bátorságával rászolgált arra a sok tiszteletadásra, amellyel megemlékeztek róla, amikor a város magához tért a katasztrófából, és neve méltán került oda más, kevésbé tisztes háborúk nagy alakjainak neve mellé. Nem érte meg a megdicsőülését. Amikor saját magán is felismerte azokat a gyógyíthatatlan tüneteket, amelyeket másokon oly nagy szánalommal tapasztalt, meg se kísérelte a hiábavaló küzdelmet, hanem elvonult a világ elől, hogyne adhassa tovább a fertőzést. Az Irgalmasok Kórházának egyik orvosi szobájába zárkózott be, és süket fülekkel hallgatva kollégáinak és családtagjainak könyörgését, nem törődve többé a zsúfolt folyosók padlóján borzalmas kínok közt haldokló kolerásokkal, egy forró szerelmes levelet írt feleségének és gyermekeinek, amelyben köszönetet mondott az életéért, és amelyből kiderült, hogy milyen nagyon és milyen mohón szerette az életet. Húszoldalas, szívet tépő istenhozzád volt, és írásának fokozatos szétzilálódásából látszott, ahogyan a betegség elhatalmasodott rajta: aki nem ismerte őt, annak a számára is nyilvánvaló volt, hogy a levél végére az utolsó lélegzetével írta alá a nevét. Úgy történt, ahogy kívánta: elszürkült testét a köztemetőben hantolták el, és szerettei közül senki se látta. Juvenal Urbino doktor három nap múlva kapta meg a táviratot Párizsban, mikor épp egy társasággal vacsorázott, és egy pohár pezsgővel emlékezett meg az apjáról. Azt mondta: "Jó ember volt." Aztán nem tudta megbocsátani magának ezt a nyegleséget, amit azért követett el, hogy elhárítsa magától a valóságot, és legyűrje a könnyeit. De három hét múlva megkapta a búcsúlevél másolatát, és akkor megadta magát az igazságnak. Hirtelen és minden részletükben kirajzolódtak előtte annak a férfinak a vonásai, akit mindenki másnál régebben ismert, aki fölnevelte és kitaníttatta, aki harminckét éven át együtt hált az anyjával, és aki ez előtt a levél előtt mégsem tárulkozott fel neki soha a maga testi-lelki valójában, és csak azért nem, mert a félszegsége megakadályozta benne. Juvenal Urbino doktor és családja mindaddig csak olyasfajta kellemetlenségnek tekintette a halált, ami másokkal esik meg, a mások szüleivel, a mások testvéreivel és házastársával, de nem az övéikkel. Lassú életű emberek voltak, akiken nem látszott, hogy öregednének, hogy legyűri őket a betegség vagy a halál, hanem csak egyre áttetszőbbek lettek az idők során, emlékekké váltak, egy letűnt kor árnyaivá, míg egészen el nem mosta őket a feledés. Apjának búcsúlevele még a táviratnál is nagyobb erővel taszította bele a halál bizonyosságába. Pedig egyik legrégibb emléke, talán kilencéves vagy talán tizenegy éves korából, éppen a halálhoz fűződött: az küldött neki egy korai figyelmeztetést az apján keresztül. Egy esős délutánon mindketten behúzódtak a dolgozószobába, ő színes krétákkal pacsirtákat és napraforgókat rajzolt a padló kőkockáira, apja meg az ablak mellett olvasott, kigombolt mellényben, ingujján kaucsukmandzsettával. Egyszer csak letette a könyvet, és egy ezüstkezecskében végződő, hosszú pálcával vakarni kezdte a hátát. Aztán odahívta őt, hogy ő vakarja tovább, mind a tíz körmével, és miközbén vakarta, az a furcsa érzése támadt, hogy nincs teste. Végül az apja egy szomorú mosollyal nézett hátra rá. - Ha most meghalok - mondta -, alig fogsz rám emlékezni, amikor annyi idős leszel, mint amennyi most én vagyok. Ezt csak úgy mondta, látszólag minden ok nélkül, de a halál angyala egy pillanatra berepült a dolgozószoba hűvös félhomályába, aztán máris kiszállt az ablakon, röptében elhullatva néhány tollát, de a gyerek nem látta őket. Több mint húsz év telt el azóta, és Juvenal Urbino már majdnem annyi idős volt, mint az apja azon a délutánon. Tudta, hogy pontosan olyan, mint az apja, és ehhez annak a ténynek a megrendítő tudata is hozzájárult, hogy éppen olyan halandó is, mint amilyen az apja volt. A kolera a rögeszméjévé vált. Nem sokkal többet tudott annál, amit az egyik melléktantárgyban tanult róla, és alig akarta elhinni, hogy csupán harminc évvel azelőtt Franciaországban is több mint száznegyvenezer áldozata volt, és Párizs sem menekült meg előle. De apja halála után mindent megtanult a kolera különböző formáiról, amit csak lehetett, mintha penitenciát gyakorolna, hogy megbékítse az apja emlékét, és eljárt annak a professzornak az előadásaira, aki a kor legnagyobb járványügyi szakembere és az egészségügyi kordonok feltalálója volt: Adrien Proust, a nagy író apja. Úgyhogy amikor visszatért a hazájába, és már a tengerről megérezte a piác bűzét, aztán látta a szennyvizes árkokban szaladgáló patkányokat és az utcai pocsolyákban meztelenül hempergő gyerekeket, nemcsak érthetőnek találta, hogy bekövetkezett a csapás, hanem abban is biztos volt, hogy bármikor megismétlődhet. Nem sokáig váratott magára. Még egy év sem telt el, amikor az Irgalmasok Kórházában gyakorló hallgatói megkérték, hogy nézze meg egy betegüket, akinek érthetetlen módon elkékült az egész teste. Juvenal Urbino már az ajtóból fejmérte, hogy a rettegett ellenséggel áll szemben. De szerencséje volt: a beteg három nappal azelőtt érkezett a városba egy Curacaóból jött sóneren, a saját lábán ment el a kórház rendelőjébe, és nem látszott valószínűnek, hogy bárkit is megfertőzött volna. Juvenal Urbino doktor mindenesetre felhívta a kollégái figyelmét a veszélyre, és intézkedett, hogy a hatóságok riasszák a szomszédos kikötőket, hátha sikerül elkapni a fertőzött sónert, és karantén alá helyezni; a helyőrség parancsnokát viszont csak nagy nehezen tudta lebeszélni arról, hogy kihirdesse a rendkívüli állapotot, és haladék nélkül alkalmazza a negyedóránkénti ágyúlövések terápiáját. - Tegye el a lőport azokra az időkre, amikor majd jönnek a liberálisok - mondta vidáman a parancsnoknak. - Már nem vagyunk a középkorban. A beteg négy nap múlva meghalt szemcsés, fehér hányadékába fulladva, de az elkövetkező hetekben, a teljes készültség ellenére, egyetlen új esetet sem fedeztek fel. Egy idő múlva azonban a Kereskedelmi Naplóban megjelent egy hír, amely szerint két gyerek meghalt kolerában a városnak két, egymástól távol eső pontján. Kiderült, hogy egyikük közönséges vérhasban halt meg, de a másik, egy ötéves kislány valószínűleg csakugyan a kolera áldozata lett. Szüleit és három testvérét elkülönítették egymástól, és karanténba zárták, s az egész negyedet szigorú orvosi ellenőrzés alá vonták. Az egyik testvér valóban megkapta a kolerát, de hamar talpra állt, és a veszély elmúltával az egész család hazatért. Az elkövetkező három hónapban tizenegy koleramegbetegedést regisztráltak, az ötödik hónapban pedig ijesztően elszaporodtak az esetek, de az év végén már úgy látták, hogy a járvány veszélyét sikerült elhárítani. Senki se kételkedett benne, hogy ez a csoda Juvenal Urbino doktor szigorú egészségügyi rendszabályainak köszönhető, és sokkal inkább azoknak, mint a figyelmeztető falragaszoknak. Azután még fel-felütötte a fejét a kolera a városban, sőt a Karib-tengernek szinte az egész partvidékén meg a Magdalena medencéjében, és még századunkban is jó sokáig előfordult, de járvánnyá nem fajult többé. A riadalom arra mindenesetre jó volt, hogy a város vezetői komolyabban vegyék Juvenal Urbino doktor figyelmeztetéseit. Az orvostudományi egyetemen létrehozták a kolera- és sárgaláztani tanszéket, és e betegségeket kötelező tantárgyként is oktatták; azt is belátták végre, hogy sürgősen be kell fedni a szennyvizes árkokat, és új piacot kell építeni, távol a szemétdombtól. Urbino doktor azonban ekkor már nem törődött azzal, hogy a győzelmét kamatoztassa, ahhoz se volt kedve, hogy tovább erőltesse a szociális teendőket, mert most már ő vonszolta magát szárnyaszegetten, bódultan és kelekótyán, és azzal a szent elhatározással, hogy mindennel felhagy, és nem gondol semmi másra, csak Fermina Dazára, akibe ekkor már fülig szerelmes volt. Egy orvosi tévedés miatt történt az egész. Egy kollégája és barátja, aki a kolera baljós jeleit vélte fölfedezni egy tizennyolc éves lánybetegén, megkérte Juvenal Urbino doktort, hogy menjen ki és nézze meg a beteget. Urbino doktor még aznap délután kiment a házhoz, mivel nagyon megijedt, hogy a járvány már az óváros szentélyébe is behatolt, hiszen addig csak a külvárosban történtek megbetegedések, és szinte kizárólag a néger lakosság körében. De kellemes meglepetések vártak rá, és nem is egy. A ház, az Evangéliumok terének mandulafái árnyékában, kívülről ugyanolyan viharvertnek látszott, mint a gyarmati negyed többi háza, de belül szépen rendbe volt téve, és olyan ámult fény öntötte el, mintha a világnak valamely más korából szűrődne oda. A kapubejárat közvetlenül egy sevillai stílusú patióra nyílt, mely négyzet alakú volt, frissen meszelt falai fehéren ragyogtak, virágzó narancsfák álltak benne, és a padlót is ugyanaz a kék mintás csempe borította, mint ami a falakat. A patio belsejéből láthatatlan vízcsobogás hallatszott, a párkányokon szegfűs cserepek sorakoztak, a boltívekről pedig kalitkák lógtak mindenféle furcsa madárral. Mind közül a legfurcsább az az óriási kalitkában látható három holló volt, melyeknek szárnyverdesésétől valami gyanús illat áradt szét a patióban. Az udvar mélyén több, láncra kötött kutya ugatott fel, megvadulva az idegen szagától, de egy éles női hang elhallgattatta őket; az erélyes kiáltásra macskák ugrottak elő mindenfelől, és rémülten bebújtak a virágok közé. Ekkor olyan áttetsző csend lett, hogy a madarak neszezésén és a kőre hulló vízsugár csörrenésein át hallani lehetett a tenger nehéz lélegzését. Juvenal Urbino doktor, aki belereszketett abba a felismerésbe, hogy Isten itt, ezen a helyen testi valóságában is jelen van, arra gondolt, hogy egy ilyen házba nem tud behatolni a járvány. Követte Gala Placidiát az árkádos folyosón. Elhaladt a kézimunkaszoba ablaka előtt, melyen át Florentino Ariza először pillantotta meg Fermina Dazát, amikor a patio még romos volt, fölment az új márványlapokkal borított lépcsőn az emeletre, és a beteg hálószobájának ajtaja elé érve megállt, hogy megvárja, amíg a cseléd bejelenti. Gala Placidia azonban ezzel az üzenettel lépett ki a szobából: - A kisasszony azt mondja, hogy most nem mehet be, mert nincs itthon a papája. Így aztán délután ötkor ment vissza, ahogyan a cseléd mondta; ekkor maga Lorenzo Daza nyitott kaput, és vezette föl a lánya hálószobájába. Ő is ott maradt a szobában, amíg a vizsgálat tartott: ott ült az egyik sötét sarokban, összefont karral, és megpróbálta visszafojtani szörcsögő lélegzését, de nem sok sikerrel. Nehéz lenne megmondani, melyikük volt jobban megilletődve, az orvos-e, ahogy illedelmesen állt az ágynál, vagy a lány-e, ahogy szüzies tartózkodással feküdt előtte selyem hálóingében, mindenesetre egyikük sem nézett a másiknak a szemébe. Juvenal Urbino doktor személytelen hangon kérdezgetett, Fermina Daza meg remegő hangon válaszolgatott, és mindkettőjükre ránehezedett a sarokban ülő férfi jelenléte. Végül Juvenal Urbino doktor megkérte a beteget, hogy üljön fel, és finom tapintattal kigombolta a hálóingét a derekáig: a feszes és tökéletes mellek úgy tündököltek fel egy pillanatra gyermeki bimbójukkal az alkóv félhomályában, mint a felcsapó lángok, aztán a lány gyorsan maga elé kapta a karját. Az orvos egy szenvtelen mozdulattal és oda se nézte szétnyitotta a lány összefont karjait, és a közvetlen hallgatózás módszerét alkalmazta: fülét előbb a lány mellkasára, majd hátára tapasztotta. Juvenal Urbino doktor mindig úgy mesélte el ezt a találkozást, hogy semmi felindulást nem érzett, amikor megismerte azt a nőt, akivel aztán együtt élte le az életét. Emlékezett a világoskék, csipkés hálóingre, a láztól égő szempárra, hosszú, leeresztett hajára, de úgy eléje tornyosult a gyarmati negyedbe betörő járvány rémképe, hogy egyáltalán nem vette szemügyre a lány virágzó bájait, melyekkel pedig bőven meg volt áldva, mert csak arra volt gondja, hogy a kolerának akár a legapróbb jelét is észrevegye rajta. Fermina Daza világosabban fejezte ki magát: a fiatal orvosról, akiről már sokat hallott a kolerával kapcsolatban, az volt a véleménye, hogy egy felfújt alak, aki nem tud szeretni senki mást, csak önmagát. A diagnózis bélfertőzés volt, amit valami étel okozhatott, és ami aztán háromnapi házi kúrálás után el is múlt. Lorenzo Daza, boldog megkönynyebbülésében, hogy a lánya nem kapta el a kolerát, egészen a hintó lépcsőjéig kísérte Juvenal Urbino doktort, kifizette a vizitért járó egy aranypesót, amit igen soknak tartott, még egy ilyen úri orvos esetében is, de túláradó hálálkodással búcsúzott el tőle. El volt bűvölve az orvos tündöklő vezetékneveitől, és ezt nemcsak hogy nem titkolta el, hanem mindent meg is tett volna, hogy újra együtt lehessen vele, és nem ilyen hivatalos körülmények között. Az ügy ezzel le volt zárva. És mégis, a következő hét keddjén, anélkül hogy hívták volna, vagy hogy a látogatását előre jelezte volna, Juvenal Urbino doktor délután háromkor, ebben az alkalmatlan órában beállított hozzájuk. Fermina Daza a kézimunkaszobában ült, és két barátnőjével együtt éppen olajfestés-órája volt, amikor Juvenal Urbino doktor, makulátlan fehér szalonkabátjában és ugyancsak fehér köcsögkalapjában megjelent a szoba ablakában, és intett neki, hogy menjen oda hozzá. A lány letette a palettát a székre, és lábujjhegyen, fodros szoknyáját bokáig felemelve, hogy ne súrolja a földet, odament az ablakhoz. A fején diadémot viselt, melyről vékony láncon egy csillogó drágakő lógott a homlokába, és a drágakőnek ugyanaz a meghatározhatatlan színe volt, mint a szemének. A lány egész lényéből üdeség áradt. Az orvos furcsának találta, hogy úgy kiöltözött a festés-órára, mintha bálba menne. Az ablakon át benyúlt, és kitapintotta a pulzusát, felszólította, hogy nyújtsa ki a nyelvét, egy alumíniumspatulát nyomott a torkába, lehúzta az alsó szemhéját, és minden egyes művelet után helyeslően bólogatott. Nem volt úgy megilletődve, mint az előző alkalommal, a lány viszont jóval inkább, mert nem értette a váratlan vizsgálat okát, hiszen a doktor azt mondta, hogy nem jön ki újabb vizitre, hacsak nem lesz valami új fejlemény, ami miatt kihívják. És egyébként is: soha többé nem akarta látni az orvost. Amikor Juvenal Urbino doktor befejezte a vizsgálatot, visszatette a spatulát a műszerei és az orvosságosüvegei közé, és egy kattanással becsukta a táskát. - Úgy virul, mint egy feslő rózsabimbó - mondta a lánynak. - Köszönöm. - Istennek köszönje - mondta Juvenal Urbino doktor, és egy pontatlan Szent Tamás-idézettel folytatta: - Ne feledje, hogy mindaz, ami jó, bárhonnan jön is, a Szentlélektől való. Szereti a zenét? Ezt a kérdést egy elbűvölő mosoly kíséretében tette föl neki, és mintegy csak úgy mellékesen, de Fermina Daza nem viszonozta a mosolyt. - Hát ez hogy jön ide? - kérdezett vissza. - A zene jót tesz az egészségnek - mondta a férfi. Így is hitte, és Fermina Daza hamarosan megtudta, aztán egy életen át újra meg újra tapasztalhatta, hogy a zene az a bűvös s,ó, amellyel Juvenal Urbino doktor az emberekhez közeledni szokott, de ő ezt a kérdést akkor valami ízetlen tréfának hitte. Ráadásul a két barátnőjéből, akik azalatt, amíg ők ketten az ablakban beszélgettek, úgy tettek, mintha festenének, most kipukkadt a cincogó nevetés, és az arcuk elé kapták a palettájukat, ami végképp megzavarta Fermina Dazát. Vak dühében becsapta az ablakot. Az orvos tanácstalanul meredt a csipkefüggönyre, aztán elindult a kapu felé, de eltévesztette az irányt, és zavarában nekiment a szagos hollók kalitkájának. Azok vastag hangon felrikoltottak, ijedten csapkodtak a szárnyukkal, és az orvos ruhájába női illatok ivódtak bele. De azért ő nem mozdult onnan, mert Lorenzo Daza dörgő hangja megállította. - Doktor úr, várjon csak. Az emeletről mindent látott, és most az ingét gombolva igyekezett le a lépcsőn, puffadtan, kivörösödve, és valami rossz álomtól még mindig kétfelé meredő barkójával. Az orvos igyekezett úrrá lenni a zavarán. - Mondtam a lányának, hogy úgy virul, mint a rózsa. - Virulni virul - mondta Lorenzo Daza -, csak az a sok tüskéje ne volna. Elment Urbino doktor mellett, a kezét se nyújtotta oda, belökte a kézimunkaszoba két ablakszárnyát, és ráordított a lányára: - Most idejössz, és bocsánatot kérsz a doktor úrtól! Az orvos megpróbált közbelépni, hogy leállítsa Lorenzo Dazát, de az rá se hederített. Újra elordította magát: "Mozgás." A lány egy megértésért esdeklő pillantással ránézett a barátnőire, majd azt felelte az apjának, hogy nincs miért bocsánatot kérnie, hiszen csak azért csukta be az ablakot, hogy ne süssön be a nap. Urbino doktor buzgón helyeselt, de Lorenzo Daza nem tágított. Ekkor Fermina Daza odajött az ablakhoz, sápadtan a dühtől, és jobb lábbal előrelépve, szoknyáját felemelve egy teátrális pukedlit csinált az ~ orvos előtt. - Uram, esedezve kérem, bocsásson meg - mondta. Juvenal Urbino doktor vidáman utánozta, egy testőr galantériájával emelve meg előtte a köcsögkalapját, de nem kapta meg érte azt az irgalmas mosolyt, amelyre olyannyira vágyott. Lorenzo Daza aztán meghívta egy engesztelő kávéra az irodájába, ő meg boldogan elfogadta a meghívást, hogy ebből is nyilvánvaló legyen: egy szemernyi megbántódást sem érez. Pedig Juvenal Urbino doktor nem szokott kávézni a reggelente éhgyomorra megivott egy csésze kávéján kívül. Szeszes italt sem ivott, legfeljebb nagy ritkán az ünnepi asztalnál egy pohárka bort, de most nemcsak hogy megitta a kávét, amit Lorenzo Dáza töltött ki neki, hanem egy kupica ánizspálinkát is elfogadott. Aztán egy másik kávét egy másik kupicával, aztán még egyet és még egyet, noha még jó néhány vizit volt hátra aznap délutánra. Eleinte figyelmesen hallgatta, hogyan mentegeti előtte Lorenzo Daza a lányát, mondván, hogy egyébként okos és komoly lány, aki méltó lenne egy itteni vagy bárhol másutt született hercegnek is a kezére, csak egy hibája van: hogy makacs, mint az öszvér. De aztán a második kupica után úgy rémlett neki, mintha Fermina Daza hangját hallaná a patio túloldaláról, és őhozzá kalandoztak el a gondolatai, utánaeredve a besötétedett házban, amint a lány sorra meggyújtotta a folyosó lámpáit, szétfecskendezte a rovarirtót a hálószobákban, fölemelte a tűzhelyen álló fazék fedőjét, hogy megnézze a-levest, amit aznap este fog enni az apjával, kettesben az asztalnál, lesütött szemmel, egy szürcsölő hangot sem adva ki, nehogy megtörjön a harag varázsa, míg végül az apja kénytelen lesz megadni magát, és bocsánatot kérni, amiért olyan durván bánt vele aznap délután. Urbino doktor ismerte annyira a nőket, hogy tisztában legyen vele: amíg ő a házban van, Fermina Daza nem jön be az irodába, de azért csak maradt, mert érezte, hogy sebzett hiúsága különben halálra gyötörné az imént elszenvedett megaláztatás miatt. Lorenzo Daza, aki már meglehetősen felöntött a garatra, szemlátomást nem törődött azzal, hogy Urbino doktor oda se figyel rá, kiapadhatatlan szóáradatával önmagát szórakoztatta el. Csak mondta a magáét, időnként rágott egyet a kialudt szivarján, ugatva felköhögött, harákolt, keservesen fészkelődött a forgó karosszékben, melynek rugói olyan panaszosan nyögtek, mint a nősző barmok. Amíg a vendége egyet, ő három kupica pálinkát ivott meg, és csak akkor tartott szünetet, amikor észrevette, hogy már nem is látják egymást, és felállt, hogy meggyújtsa a lámpát. Juvenal Urbino doktor a lámpa fényében az arcába nézett, látta, hogy az egyik szeme kifelé fordul, mint egy halnak, és szavai nincsenek összhangban a szája mozgásával, de azt gondolta, hogy biztos ő hallucinál, mert túl sokat ivott. Ekkor felállt, azzal a bizsergetően jó érzéssel, hogy nem a saját testében van, hanem valaki máséban, aki továbbra is ott ül a széken, ahol ő ült eddig, és minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne menjen a maradék esze. Már elmúlt hét óra, amikor kilépett az irodából, Lorenzo Daza mögött. Telihold volt. A patio, melyet az ánizspálinka földöntúlivá szépített, egy akvárium mélyén lebegett, és a rongyokkal letakart kalitkák alvó kísértetekként lógtak a levegőben, a frissen kinyílt narancsvirágok forró illatfelhői közt. A kézimunkaszoba ablaka nyitva volt: az asztalon egy lámpa égett, és a félbemaradt festmények úgy sorakoztak egymás mellett az állványokon, mint egy kiállítás képei. "Hol vagy, hogy sehol sem vagy", mondta Urbino doktor az ablak előtt, de Fermina Daza nem hallotta, nem is hallhatta, mert a szobájában sírta ki a dühét, hason fekve az ágyon és várva az apját, hogy megfizettessen vele a délutáni megaláztatásért. Az orvos még nem mondott le arról az ábrándról, hogy elköszönhet tőle, de Lorenzo Daza nem hozta szóba a lányát. Arra vágyott, hogy újra átfoghassa ártatlan csuklóját, nézze azt a macskanyelvét és azokat a zsenge mandulákat, de csüggedten gondolt rá, hogy a lány soha többé nem akarja látni, és nem fogja megengedni, hogy ő kieszközöljön egy találkozást. Amikor Lorenzo Daza odaért a kapufolyosóhoz, a takaró alatt felébredt hollók gyászos hangon felrikoltottak. "Ki fogják vájni a szemed", szólalt meg az orvos hangosan, a lányra gondolva, mire Lorenzo Daza hátrafordult, mert nem hallotta jól, hogy mit mondott. - Nem én voltam - mondta az orvos -, hanem az ánizspálinka. Lorenzo Daza a hintóig kísérte, és rá akarta tukmálni az újabb vizitért járó aranypesót, de ő nem fogadta el. Hibátlanul megadta a kocsisának a két címet, ahová még ki kellett mennie, és segítség nélkül beszállt a hintóba. De ahogy elindult a hintó, az utca kövein himbálózva, elfogta a rosszullét, és odaszólt a kocsisnak, hogy irány hazafelé. Egy pillanatra megnézte magát a hintó tükrében, és látta, hogy a tükörképe is egyre csak Fermina Dazára gondol. Vállat vont. Aztán böfögött egy jó nagyot, lehajtotta a fejét, és elszenderedett; álmában hallotta, hogy megszólalnak a lélekharangok: előbb a székesegyház lélekharangja, majd egymás után a többi templomé, még az Ispotályos Szent Julián-templom repedt kolompjai is. - A fenébe - mormogta álmában -, meghaltak a halottak. Anyja és húgai épp a tejeskávéból és sajtos fánkból álló vacsorájukat fogyasztották a nagy ebédlő ünnepi asztalánál, amikor eltorzult arcal és a hollók szégyenletes szajhaillatával tetőtől talpig átitatva megjelent az ebédlő ajtajában. A szomszédos székesegyház nagyharangjának kongása ott visszhangzott még a ház hatalmas állóvizében. Anyja ijedten kérdezte, hol a csudában volt, hisz mindenütt keresték, egy sürgős vizit miatt: Ignacio María tábornokot, Jaraiz de la Vera márki legfiatalabb unokáját aznap délután szélütés érte: ő az, akiért a harang szól. Juvenal Urbino doktor az ajtófélfába kapaszkodva látta, hogy az anyja beszél hozzá, de nem hallotta, hogy mit; aztán egy fél fordulatot tett, hogy elinduljon a hálószobája felé, de hasra esett, és sugárban kihányta az ánizspálinkát. - Irgalmas Szűzanyám - kiáltott fel az anyja. - Mi történt veled, hogy ilyen állapotban jössz haza? De a java még hátravolt. Alighogy a város felocsúdott az Ignacio Maria tábornok halála miatti gyászból, megérkezett Romeo Lussich, a neves zongoraművész, és eljátszott egy Mozart-szonátaciklust; Juvenal Urbino doktor ezt az alkalmat kihasználva felrakatta a Zeneakadémia zongoráját egy öszvér vontatta szekérre, és olyan szerenádot adott Fermina Dazának, hogy utána évekig beszéltek róla. A lány már az első taktusokra fölébredt, és nem kellett kilesnie az erkélyablak csipkefüggönyén, hogy tudja, kinek köszönhető a hódolatnak ez a szokatlan megnyilvánulása. Csak azt sajnálta, hogy nincs meg benne a bátorság, mint más bosszús hajadonokban, hogy kiöntse a szobavécé tartalmát az alkalmatlan udvarló fejére. Lorenzo Daza viszont gyorsan felöltözött a szerenád alatt, és utána beinvitálta a fogadószobába Juvenal Urbino doktort és a zongoraművészt, akiken még a koncerten viselt estélyi ruha volt, és egy pohár jófajta brandyvel köszönte meg a szerenádot. Fermina Daza hamarosan láthatta, hogy apja igyekszik meglágyítani a szívét. A szerenádot követő napon csak úgy mellékesen megjegyezte: "Képzeld, mit szólna az anyád, ha megtudná, hogy egy Urbino de la Calle epekedik érted." Mire ő rögtön rávágta: "Megfordulna a sírjában." A barátnői, akikkel festeni tanult, elmesélték neki, hogy Juvenal Urbino doktor elvitte ebédelni Lorenzo Dazát a Társas Klubba, és szigorú figyelmeztetésben részesült, amiért megszegte a klub szabályzatát. Ekkor tudta meg azt is, hogy apja többször kérvényezte már felvételét a Társas Klubba, de olyan sok fekete golyót kapott minden alkalommal, hogy azt mondták, ne is próbálkozzon tovább. Lorenzo Daza azonban nem szívta mellre a megaláztatást, és mindenféle furfangot eszelt ki, .hogy véletlenül újra meg újra összetalálkozzék Juvenal Urbinóval: nem vette észre, hogy Juvenal Urbino az, aki minden lehetőt és lehetetlent elkövet, hogy találkozzék ővele. Olykor órákon át beszélgettek az irodában, és ezalatt a ház mintegy kívül rekedt az időn, mert Fermina Daza minden tevékenységet felfüggesztett, amíg Juvenal Urbino ki nem lépett a kapun. A Parókia kávéház jó közbülső révnek bizonyult. Lorenzo Daza ott vezette be Juvenal Urbinót a sakk alapismereteibe, és ő olyan buzgó tanítványa volt, hogy gyógyíthatatlan szenvedélyévé vált a sakkozás, s ez a szenvedély holta napjáig gyötörte. Egy este, nem sokkal azután, hogy a ház ablakai alatt felhangzott a zongoraszerenád, Lorenzo Dáza egy viaszpecsétes borítékot talált a kapufolyosón; a borítékon a lánya neve állt, és a viaszpecséten a J. U. C. monogram volt olvasható. Lorenzo Daza a lánya szobája előtt elhaladva becsúsztatta az ajtó alatt a levelet, Fermina Daza pedig nem értette, hogy került oda, mert el se tudta képzelni, hogy az apja úgy megváltozott volna, hogy ő kézbesíti ki egy udvarlója levelét. Letette a levelet az éjjeliszekrényre, de nem is tudta igazán, hogy mit kezdjen vele, és a levél napokon át felbontatlanul hevert, mígnem aztán egy esős délután Fermina Daza azt álmodta, hogy Juvenal Urbino újra eljött hozzájuk, és nekiajándékozta a spatulát, amivel megvizsgálta a torkát. Az álombeli spatula nem alumíniumból volt, hanem valami jóízű fémből, amit ő már más álmaiban többször megkóstolt, és nagyon ízlett neki, úgyhogy most fogta és kettétörte, két, különböző nagyságú darabra, és a kisebbiket Juvenal Urbino doktornak adta. Ébredés után felbontotta a levelet. Rövid, illedelmes levélke volt, amelyben Juvenal Urbino csupán arra kérte, egyezzen bele, hogy az apjától engedélyt kérjen az ő meglátogatására. Tetszett neki a levél egyszerűsége és komolysága, és a harag, amit annyi napon át és annyi szeretettel táplált, hirtelen elszállt belőle. Betette a levelet egy ládikóba, amely üresen hevert a bőröndje fenekén, de eszébe jutott, hogy Florentino Ariza illatos leveleit is ugyanabban a ládikóban őrizte, mire a szégyen hirtelen rátörő rohamában gyorsan kivette belőle. Ekkor arra gondolt, hogy az lenne a legildomosabb, ha úgy tenne, mintha nem kapta volna meg a levelet, így hát fogta, és a lámpa fölött elégette, és elgyönyörködött a lámpa lángján kék buborékokban szétpukkanó viaszcseppekben. Felsóhajtott: "Szegény ember." Hirtelen rádöbbent, hogy ezt már másodszor mondja alig több mint egy éven belül, és egy pillanatig Florentino Arizóra gondolt; maga is meglepődött azon, hogy mennyire kiesett az életéből: szegény ember. Októberben, az utolsó esőkkel együtt, még három levél érkezett; az elsővel egy doboz ibolyaillatú cukorka is, a Flavignyi Apátság gyártmánya. Az első két levelet Juvenal Urbino doktor kocsisa adta át a ház kapujában, a doktor meg a hintó ablakából odaintett Gala Placidiának, először is azért, hogy ne legyen kétséges számára: tőle származik a levél, másodszor pedig azért, hogy senki ne mondhassa, hogy nem kapták meg. Egyébként is mindkét borítékon ott volt a monogramos viaszpecsét, és mindkettőt azokkal az alig kiböngészhető ákombákomokkal címezték meg, amiket Fermina Daza már ismert: orvosírás. Lényegében mindkét levél ugyanazt tartalmazta, mint az első, és a fogalmazás is ugyanolyan alázatos volt, de az illedelmes hangból olyan sóvárgás áradt, ami Florentino Ariza higgadt leveleiből soha nem volt érezhető. Fermina Daza nyomban elolvasta, amint kézhez kapta őket, a másodikat két héttel az első után, és már majdnem elégette őket, amikor, maga sem tudta, miért, meggondolta magát. De az, hogy válaszoljon rájuk, eszébe sem jutott. Az októberi harmadik levelet a kapu alatt csúsztatták be, és mindenben különbözött az előzőektől. A betűk olyan gyermetegek voltak, hogy nem lehetett kétséges: bal kézzel írták, de Fermina Daza erre csak akkor jött rá, amikor a szövegből is kiderült, hogy egy ocsmány névtelen levelet kapott. Aki írta, biztos volt benne, hogy Fermina Daza bűbájos főzetekkel bolondította magába Juvenal Urbino doktort, és ebből a feltételezésből kiindulva baljós következtetésre jutott. A levél fenyegetéssel végződött: ha Fermina Daza nem mond le arról a tervéről, hogy a város legvonzóbb férfiúját megkaparintsa magának, nyilvános megszégyenítésben lesz része. Úgy érezte, súlyos igazságtalanság érte, de nem azért szerette volna megtudni, ki írta a névtelen levelet, hogy bosszút álljon, hanem csak azért, hogy addig magyarázzon neki, amíg meg nem érti, mekkorát tévedett, mert biztos volt benne, hogy soha, semmiképpen nem lenne hajlandó Juvenal Urbino udvarlását fogadni. A következő napokban még két névtelen levelet kapott, melyek ugyanolyan aljasak voltak, mint az első, de láthatólag mind a hármat más személy írta. Vagy egy összeesküvésnek esett áldozatul, vagy az történt, hogy a titkos szerelmükről koholt hírek jobban elterjedtek már, mintsem hitte volna. Az a nyugtalanító gyanú támadt benne, hogy Juvenal Urbino fecsegett valamit. Arra gondolt, hogy talán nem is olyan rendes ember, mint amilyennek látszik, hogy talán társaságban itt is, ott is eljár a szája, és elhenceg a nem létező hódításaival, ahogy ezt az ő köreiben szokták tenni a férfiak. Azt latolgatta, ír neki, és kikéri magának, hogy bemocskolta a jó hírét, de aztán úgy gondolta, mégsem helyes, ha ír, mert lehet, hogy a férfi éppen erre vár. Megpróbálta kiszedni az igazságot a barátnőiből, akikkel a kézimunkaszobában szokott festegetni, de hozzájuk csak a zongoraszerenád visszhangja jutott el, és az kedvező volt. Ette a méreg, tehetetlen volt, megalázott. És most már nem azért szeretett volna találkozni a láthatatlan ellenséggel, hogy meggyőzze tévedéséről, mint az első napokban, hanem azért, hogy miszlikbe aprítsa a metszőollójával. Éjjelente álmatlanul hánykolódott, és a névtelen levelek egyes részleteit és kifejezéseit elemezte, abban a reményben, hogy majd csak rábukkan valami vigasztaló nyomra. De hiába: Fermina Daza számára eredendően idegen volt az Urbino de la Callék belső világa, és a kifinomultságuk ellen voltak fegyverei, de a gonoszkodásuk ellen nem. Ezt aztán még nagyobb keserűséggel volt kénytelen beismerni, amikor felocsúdott abból a rémületből, amit egy fekete baba okozott neki: a baba egy csomagban érkezett, és bár nem volt mellette semmilyen levél, biztosra vette, hogy Juvenal Urbino doktor küldte. A babát, mint ahogy azt a rajta lévő címke mutatta, Martinique szigetén vették; gyönyörű ruha volt rajta, göndör hajában aranyszálak csillogtak, és ha lefektették, behunyta a szemét. Fermina Dazának úgy megtetszett, hogy félretette a skrupulusait, és a párnájára fektette: ott töltötte a nappalokat, és később az éjszakákat is, mert Fermina Daza már vele is aludt. De egyszer, egy nyomasztó álomból felriadva észrevette, hogy a baba megnőtt: a gyönyörű ruha, amiben érkezett, már a combjait is alig fedte, és növekvő lábfeje szétszakította a cipőt. Fermina Daza hallott már az afrikai rontásokról, de ennél félelmetesebbet el se tudott képzelni. Azt azért nem tételezte fel, hogy egy olyan ember, mint Juvenal Urbino ilyen szörnyűségre lenne képes. Igaza volt: a babát nem a kocsis hozta, hanem egy utcai rákárus, akiről senki nem tudott semmi közelebbit. Miközben egyre csak a rejtélyen törte a fejét, egy pillanatra Florentino Ariza is eszébe jutott, akinek ijesztő állapota aggodalommal töltötte el, de az élet hamarosan bebizonyította, hogy tévedett. A titok sohasem derült ki, és ha csak eszébe jutott a baba, megborzongott a félelemtől, hosszú idő múlva is, amikor már rég férjnél volt, gyerekei voltak, és a sors kegyeltjének: a világ legboldogabb asszonyának tartotta magát. Urbino doktor végül is Franca de la Luz nővérhez, a Szent Szűz Bemutatása Intézet igazgatónőjéhez fordult, és őt kérte meg, hogy járjon közbe az érdekében; ő pedig nem mondhatott nemet egy olyan család sarjának, amely azoktól az időktől fogva támogatta az apácarendet, amióta az a két Amerika földjén megtelepedett. Reggel kilenckor állított be Fermina Dazáékhoz egy novícia kíséretében, és fél órán át a madárkalitkákat kellett nézegetniük, amíg Fermina Daza megfürdött. Franca de la Luz nővér férfias külsejű német nő volt, akinek érces hangja és parancsoló tekintete sehogy sem volt összhangban gyermeteg passzióival. Fermina Daza senkit és semmit nem gyűlölt úgy a világon, mint őt, és mindazt, aminek köze volt hozzá, és álszent viselkedésének a puszta emlékétől is olyan görcs állt a beleibe, mintha skorpiók mardosnák. Ahogy a fürdőszoba ajtajából megpillantotta, hirtelen újra feltámadt benne az intézetben elszenvedett összes gyötrelem, a mindennapi misén rátörő elviselhetetlen álmosság, a vizsgáktól való rettegés, újra mellbe vágta a novíciák buzgó alázatossága, a korlátoltság prizmája által eltorzított életük. Franca de la Luz nővér viszont szemlátomást őszinte örömmel üdvözölte. Meglepetten állapította meg, hogy milyen nagyot nőtt és mennyire megérett, dicsérte a háziasságát és az ízlésesen díszített patiót a parázstartókba ültetett és most éppen virágba borult narancsfákkal. Szólt a novíciának, hogy várja meg ott a tornácon, de ne menjen túl közel a hollókhoz, nehogy odakapjon valamelyik és kivájja a szemét, és kérte Fermina Dazát, hogy üljenek le valahol, ahol négyszemközt elbeszélgethetnek. A lány betessékelte a . fogadószobába. A beszélgetés kurta volt és rideg. Franca de la Luz nővér nyomban a tárgyra tért, és egy tisztes rehabilitációt ajánlott fel Fermina Dazának. Az intézetből történt kizárásának okát nemcsak a rend irataiból, hanem még az emlékezetéből is ki fogják törölni, úgyhogy befejezheti a tanulmányait, és megkaphatja a humán érettségi bizonyítványt. Fermina Daza, aki ámultan hallgatta, megkérdezte, hogy mindezt minek köszönheti. - Valaki megkért rá, akinek a kedvéért mindent megteszünk, és akinek az az egyetlen vágya, hogy téged boldoggá tegyen - mondta az apáca. - Tudod, ki az? Akkor megértette. Felötlött benne a kérdés, hogy egy olyan nő, aki egy ártatlan levélke miatt kisiklatta az életét, vajon milyen jogon vállalkozik a szerelmi futár szerepére, de nem merte hangosan föltenni, csak anynyit mondott, hogy igen, ismeri azt az embert, épp ezért tudja, hogy annak az embernek nincs joga beleavatkozni az életébe. - Csak arra kér, hogy öt percig beszélhessen veled - mondta az apáca. - Biztos vagyok benne, hogy apád beleegyezik. Arra a gondolatra, hogy apja netán tud erről a látogatásról, Fermina Daza még dühösebb lett. - Kétszer már találkoztunk, amikor beteg voltam - mondta. Most nincs miért. - Bármely nő, akinek kétujjnyi homloka van, a Gondviselés ajándékát látná ebben az emberben - mondta az apáca. Aztán ecsetelni kezdte az orvos erényeit, mély vallásosságát, és arról beszélt, hogy milyen önfeláldozóan szolgálja a szenvedőket. Közben elővett a ruhája ujjából egy arany rózsafüzért, melyről egy elefántcsont feszület lógott, és meglebegtette Fermina Daza szeme előtt. Családi ereklye volt, több mint száz éves, egy sienai ötvös műve, és annak idején IV. Kelemen pápa áldotta meg. - Neked adom - mondta. Fermina Daza érezte, ahogy a vér megiramlik az ereiben, és akkor megjött a bátorsága. - Nem értem, hogy vállalhatja ezt a szerepet - mondta -, hiszen bűnnek tartja a szerelmet. Franca de la Luz nővér elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést, de a szemhéja kivörösödött. Tovább lengette a rózsafüzért Fermina Daza szeme előtt. - Jó volna, ha szót értenénk egymással - mondta -, mert az is meglehet, hogy utánam még az érsek úr is eljön ide, és vele más lesz a helyzet. - Csak jöjjön - mondta Fermina Daza. Franca de la Luz nővér visszadugta a rózsafüzért a ruhája ujjába. Aztán a másik ujjából előhúzott egy agyonhasznált, gombócba gyúrt zsebkendőt, és az öklében szorongatta, mialatt egy nagyon távolról jövő, szánakozó mosollyal nézett Ferminára. - Szegény leányom - sóhajtott fel -, még mindig arra a férfira gondolsz. Fermina Daza lenyelte a pimaszságot, ami majdnem kiszaladt a száján, szemrebbenés nélkül nézett vissza az apácára, némán, bele a szemébe, mialatt csak nyelt, nyelt, csöndben, míg csak azt nem látta, végtelen gyönyörűséggel, hogy az apáca férfiszemét elfutja a könny. Franca de la Luz nővér a szeméhez nyomkodta gombócra gyúrt zsebkendőjét, és felállt. - Jól mondja az apád, hogy olyan vagy, mint egy öszvér - mondta. Az érsek nem jött el. Így hát az ostromnak ekkor vége is szakadt volna, ha karácsonyra el nem látogat hozzájuk Hildebranda Sánchez, és ezzel mindkét unokanővér számára meg nem változik az élet. A riohachai sónerrel érkezett, hajnali öt órakor; az utasok a tengeribetegségtől haldokolva szálltak le a hajóról, de ő ragyogott, nőiessége teljében, felvillanyozva a háborgó tengeren töltött éjszakától. Fel volt pakolva kosarakkal, melyekben élő pulykákat és mindenféle gyümölcsöt hozott, ami csak az ő zsíros földjükön megterem, hogy senki se éhezzen, amíg ő a házban van. Apja, Lisímaco Sánchez azt kérdeztette tőlük, küldjön-e muzsikusokat a karácsonyi ünnepekre, mert olyan jókat, mint ő, senki se tud szerezni, és azt üzente, hogy hamarosan küld nekik egy nagy csomag petárdát. Meg azt, hogy márciusig nem tud eljönni a lányáért, úgyhogy övék volt a világ. A két lány nem vesztegette az időt. Már az első délutántól együtt fürödtek, anyaszült meztelenül, egymást locsolgatva a tartály vizével. Beszappanozták egymás hátát, kiszedegették a serkéket egymás hajából, összemérték a feneküket, a feszes mellüket, egyik a másiknak a tükrében vizsgálta, hogy milyen pusztítást végzett rajta az idő, amióta utoljára látták egymást meztelenül. Hildebranda nagydarab, kemény húsú és aranysárga bőrű lány volt, de szőrzete olyan volt, mint egy mulatt nőé: rövid és göndör, mint az alumíniumgyapjú. Fermina Daza viszont nyúlánk volt, bőre világítóan fehér, szőrzete selymes. Gala Placidia bevitetett még egy ágyat a hálószobába, de volt úgy, hogy egy ágyba bújtak, és hajnalig beszélgettek a sötétben. Elszívtak egy-két olcsó, méregerős szivart, ami Hildebranda bőröndjének bélése mögül került elő, aztán örmény papírt égettek, hogy elvegye a hálószoba bűnbarlangszagát. Fermina Daza Valleduparban gyújtott rá először, aztán Fonsecában, Riohachában, ahol olykor tíz unokanővér is összeverődött és bezárkózott valahová, hogy fújják a füstöt, és férfiakról beszélgessenek. Megtanulta, hogy kell fordítva szívni a cigarettát, a parázsló végével a szájában, ahogy a katonák szokták a harctéren, hogy az ellenség meg ne lássa az égő parazsat. De ha egyedül volt, nem gyújtott rá soha. Amióta Hildebranda ott volt náluk, minden éjjel elszívott egykét cigarettát elalvás előtt, és akkor szokott rá a dohányzásra, bár azután is mindig titokban csinálta, úgy, hogy még a férje és a gyerekei se lássák, és nemcsak azért, mert nem volt ildomos, hogy egy nő mások előtt cigarettázzon, hanem azért is, mert éppen az volt benne a jó, hogy titokban kellett csinálni. Hildebranda utazása is szülői parancsra történt: így akarták őt kiszakítani a reménytelen szerelemből, bár azt mondták neki, azért kell elutaznia, hogy rávegye Ferminát egy jó partira. Hildebranda abban a reményben ment bele az utazásba, hogy ugyanolyan fondorlatosan ki fogja játszani a feledést, mint az unokahúga, és megbeszélte a fonsecai távírdásszal, hogy a legnagyobb titokban továbbítani fogja neki a nevére szóló üzeneteket. Így aztán nagy csalódással hallotta, hogy Fermina Daza kiadta Florentino Ariza útját. Egyébként is úgy gondolta, hogy a szerelem az emberiség nagy, közös érzése, és bármi rossz, ami egy szerelemben történik, az a világ összes többi szerelmének is árt. A tervéről pedig nem volt hajlandó lemondani. Arra a vakmerő lépésre szánta el magát, Fermina Daza legnagyobb rémületére, hogy egyedül elmegy a távírdába, és beférkőzik Florentino Ariza kegyeibe. Magától nem jött volna rá, hogy melyik a fiatalember a jelenlévők közül, mert nem volt egyetlen vonása sem, amely megfelelt volna annak a képnek, amit Fermina Daza szavai alapján kialakított róla. Első látásra lehetetlennek tartotta, hogy az unokahúga a bolondulásig belehabarodott ebbe a szinte észrevehetetlen, kivertkutya-ábrázatú postatisztviselőbe, akinek kopott rabbiöltözete és ünnepélyes mozdulatai a világon senkinek a szívét nem tudták volna megdobogtatni. De hamarosan belátta, hogy rosszul ítélte meg, mert Florentino Ariza a legnagyobb odaadással foglalkozott vele, pedig nem tudta, hogy kicsoda: nem is tudta meg soha. Nem volt a földön még egy ember, aki úgy megértette volna Hildebrandát, mint ő, ezért aztán nem kérdezte meg a nevét, és semmiféle lakcímet sem kért tőle. A megoldás, amit javasolt, nagyon egyszerű volt: jöjjön el a távírdába minden szerda délután, és ő majd átadja neki a válaszokat: ennyi az egész. Aztán, amikor elolvasta a szöveget, amit Hildebranda már előre megírt, megkérdezte a lányt, megengedi-e, hogy egy kicsit változtasson rajta, és az beleegyezett. Florentino Ariza először csak itt-ott javított bele a levélbe, a sorok között, aztán kihúzta, amit beleírt, és újabb javításokat írt a helyükbe, és úgy összefirkálta a papírt, hogy végül eltépte, és egy egész más szöveget írt le, amit Hildebranda nagyon szívhezszólónak tartott. Olyan meghatottan lépett ki a távírdából, hogy majdnem elsírta magát. - Csúnya és jelentéktelen - mondta Fermina Dazának -, de nagyon drága fiú. Hildebrandát az lepte meg a legjobban, hogy milyen magányos az unokahúga. Olyan, mondta neki, mint egy húszéves vénlány. Ő, aki egy népes és sokfelé ágazó családhoz volt szokva, olyan házakhoz, ahol senki se tudta pontosan, hányan is laknak ott, sem azt, hogy kik fogják éppen körülülni az asztalt, nem tudta elképzelni, hogyan élhet egy vele egykorú lány így bezárva, mint egy kolostorban. Pedig úgy élt: attól kezdve, hogy reggel hatkor kikelt az ágyból, egészen addig, amíg éjszakára eloltotta a lámpát, azzal foglalkozott, hogy kifolyassa az időt az ujjai közül. Pedig az élet odakintről újra meg újra ráerőszakolta magát. Először is, alighogy elhallgattak az utolsó kakasok, jött a tejesember, és a kopogtatóval bezörgetett a kapun. Aztán a halaskofa kopogtatott, az alga-ágyukon haldokló durbincsokkal teli ládájával, aztán az ünneplőbe öltözött gazdasszonyok a Marja la Baja-i zöldségekkel és a San Jacintó-i gyümölcsökkel. Aztán egész nap kopogtattak: a koldusok, a sorsjegyárus lányok, az irgalmas nővérek, a köszörűs, aki nemcsak kopogtatott, de sípolt is hozzá, aztán egy ember, aki üres üvegeket, egy másik, aki tört aranyat, egy harmadik, aki újságpapírt akart vásárolni, és az álcigányasszonyok, akik kártyából, tenyérből, kávézaccból és mosdóvízből akartak jósolni. Gala Placidia egész héten át csak a kaput nyitotta-csukta, azzal, hogy nincs, hogy jöjjön máskor, vagy az erkélyről kiabált le magából kikelve, hogy hagyjanak már békén, a kurva életbe, már mindent megvettünk, ami kellett. Olyan lelkesen és rátermetten vette át Escolástica néni szerepét, hogy Fermina már-már azonosította vele, és megszerette. Született rabszolganő volt. Amint lett egy kis szabad ideje, ment a vasalószobába, és vasalta a fehérneműt, tükörsimára, levendulacsokrokat dugott közé, és úgy tette el a szekrényekbe, és nemcsak a frissen mosott fehérneműt vasalta és hajtogatta, hanem azt is, ami a sok állásban meggyűrődött. Ugyanilyen gondosan tartotta rendben Fermina Sánchez, Fermina tizennégy évvel azelőtt meghalt anyjának ruhatárát. De a háztartást Fermina Daza irányította. Ő mondta meg, hogy mi legyen ebédre-vacsorára, mit kell venni a piacon, és minden egyéb kérdésben is ő döntött; de a ház életén, amit ily módon kézben tartott, nem volt mit kézben tartani. Miután az utolsó kalitkát is kimosta és beletette a madáreledelt, valamint gondoskodott róla, hogy a patio virágai semmiben ne szenvedjenek hiányt, nem tudta, mit kezdjen magával. Amióta kicsapták az intézetből, gyakran megesett vele, hogy ebéd után lefeküdt aludni, és csak másnap reggel ébredt fel. A festegetés is csak az időpocsékolás szórakoztatóbb formája volt. Apjával való viszonya Escolástica néni száműzetése óta elhidegült, de mindketten megtalálták a módját, hogy bár egy fedél alatt élnek, ne háborgassák egymást. Mire Fermina felkelt, apja már elment hazulról az üzleti ügyei után. Az ebéd szertartásán majdnem mindig jelen volt, bár alig evett, mert már jóllakott a Parókia kávéházban fogyasztott aperitivekkel és galíciai nyalánkságokkal. A vacsoráját se ette meg: otthagyták neki az asztalon, mindent egy tányérra rakva és egy másikkal lefedve, bár tudták, hogy úgyis csak másnap reggel fogja megenni, fölmelegítve. Hetenként egyszer odaadta a lányának a háztartási pénzt, amit gondosan kiszámított, a lánya meg szigorúan beosztott, de bármi más, váratlan kiadásra készségesen adott pénzt. Soha nem garasoskodott, soha nem számoltatta el, de Fermina úgy kezelte a pénzt, mintha az Inkvizíció törvényszéke előtt kéne felelnie érte. Apja soha nem beszélt neki arról, hogy mivel is kereskedik, és hogy megy-e az üzlet vagy sem, és a kikötőben lévő irodáját se mutatta meg neki, mert az olyan környéken volt, ahová jól nevelt kisasszonyok nem tehették be a lábukat, még a szüleik kíséretében sem. Lorenzo Daza sohasem jött haza este tíz előtt: a háborúk enyhébb korszakaiban ez volt a takarodó órája. Addig a Parókia kávéházban tanyázott, és játszott, amit lehetett: minden kávéházi játékot mesteri fokon tudott, és tanárnak is kiváló volt. Mindig világos fejjel érkezett haza, vigyázva, hogy föl ne ébressze a lányát, holott azzal kezdte a napot, hogy megivott egy kupica ánizspálinkát, aztán tovább rágta az előző éjjel kialudt szivarját, és a nap folyamán újabb és újabb kupica ánizspálinkát töltögetett magába. Egy este Fermina Daza mégis meghallotta, amikor bejött a kapun. Hallotta, ahogy felcsörtet a lépcsőn, mint egy kozák, ahogy hangosan zihálva végigjön az emeleti folyosón, és tenyerével megdöngeti szobájának ajtaját. Fermina ajtót nyitott, és most először megijedt az apjától: kifordult szemétől és akadozó beszédétől. - Tönkrementünk - mondta Lorenzo Daza. - Jobb, ha tudod: végünk van. Csak ennyit mondott, aztán soha többé nem tért viszsza rá, és nem is történt semmi, ami igazolta volna a szavait, de Fermina Daza attól az éjszakától fogva tudta, hogy egyedül van ezen a világon. A társadalom peremén élt. Hajdani intézeti osztálytársnői fenn voltak az egekben, ahova ő nem nyert bebocsátást, még kevésbé az után a megszégyenítés után, hogy kicsapták az intézetből, de a szomszédok is keresztülnéztek rajta, mert az ő számukra nem volt múltja, csak az, amikor a Szent Szűz Bemutatása Intézet egyenruhájában látták. Apja világa kupecekből és dokkmunkásokból, a Parókia kávéház nyilvános menedékhelyén meghúzódó háborús menekültekből, csupa magányos férfiból állt. A legutolsó évben a festésórák némiképpen enyhítettek a bezártságán, mert a tanárnő a csoportos foglalkozásokat szerette, és így más lányokat is elhozott magával a kézimunkaszobába. De különféle rendű-rangú és bizonytalan származású lányok voltak, alkalmi barátnők csupán, akiknek kedvessége csak az óra végéig tartott. Hildebranda szerette volna kinyitni a házat, hogy járja át a levegő, elhozni az apja muzsikusait, petárdáit és tűzijátékait, és egy olyan farsangi bált rendezni, amelynek fergetege felrázná unokahúgának molyrágta kedélyét, de hamarosan rájött, hogy nem lehet, mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs kivel. De azért mégiscsak kirángatta az életbe Fermina Dazát. Délutánonként, a festésórák után sétálni vitette magát, hogy megismerje a várost. Fermina Daza megmutatta neki, hogy merre vezetett az Escolástica nénivel megtett mindennapos útja, a kis téren álló padot, ahol Florentino Ariza olvasást színlelve várta, a sikátorokat, amelyeken át követte, a levelek rejtekhelyeit, a komor épületet, mely valaha az Inkvizíció börtöne volt, aztán restaurálták, és beleköltözött a Szent Szűz Bemutatása Intézet, melyet a lelke mélyéből gyűlölt. Fölmentek a domboldalra, a szegények temetőjébe, ahonnét Florentino Ariza hegedűjátékának hangjait az ágyáig röpítette a szél; a dombtetőről az egész óvárost látni lehetett, a foghíjas háztetőket, a málladozó falakat, az erődök cserjével benőtt romjait, az öböl szétszórt szigeteit, a mocsarak köré települt nyomornegyedet, a végtelenbe vesző tengert. " Karácsony este elmentek a székesegyházba az éjféli misére. Fermina megkereste azt a padot, ahonnan a legjobban hallotta Florentino Ariza meghitt hegedűszólóját, és megmutatta az unokanővérének, hogy a templom melyik pontján nézett bele először és közvetlen közelről Florentino Ariza rémült szemébe egy másik karácsony éjszakán. Kettesben, kíséret nélkül elmerészkedtek az írnokok Árkádjához, süteményeket vettek, bámészkodtak a papírüzlet tarka csodái közt, és Fermina Daza megmutatta az unokanővérének azt a helyet, ahol hirtelen rájött, hogy a szerelem, amit magában táplált, délibáb volt csupán. Fermina Daza nem vette észre, hogy minden lépés, amit a ház kapujától az intézetig megtett, a város minden pontja, az utóbbi évek minden pillanata Florentino Ariza által nyert értelmet. Hildebranda ezt meg is mondta neki, de ő nem ismerte el, mert soha nem lett volna hajlandó tudomásul venni azt a tényt, hogy - ha jó volt, ha rossz - Florentino Ariza volt az egyetlen esemény az életében. Azokban a napokban egy belga fotográfus érkezett a városba; az Írnokok Árkádja fölött nyitotta meg a műtermét, és mindenki, aki meg tudta fizetni, kihasználta az alkalmat, és lefotografáltatta magát. Fermina és Hildebranda az elsők közt volt. Kirámolták Fermina Sánchez szekrényét, kiválogatták a leglátványosabb ruhadarabokat, a napernyőket, az ünneplő cipőket, a kalapokat, és beöltöztek az ötvenes évek hölgyviseletébe. Gala Placidia befűzte őket, megmutatta, hogy kell járni az abroncsos szoknyában, segített fölhúzni a kesztyűt, begombolni a magas szárú és magas sarkú cipőt. Hildebranda egy széles karimájú kalapot választott magának, melynek strucctollai a vállára lógtak. Fermina egy későbbi divatú kalapot tett a fejére: festett gipsz gyümölcsök és művirágok pompáztak rajta. Mikor meglátták magukat a tükörben, nagyot mulattak magukon, mert olyanok voltak, mint nagyanyáik a daguerrotip felvételeken. Aztán repeső szívvel, a nevetéstől pukkadozva elindultak, hogy elkészíttessék életük nagy fényképét. Gala Placidia az erkélyről nézte, amint a kinyitott napernyőkkel átmennek a téren, kínosan imbolyogva a magas cipősarkokon, és egész testükkel tolva előre az abroncsos szoknyát, mintha valami járóka lenne, és utánuk hintett egy áldást, hogy fényképestül és mindenestül segítse meg őket az Isten. A belga fotográfus műterménél kisebb tömeg bámészkodott, mert éppen az a Beny Centeno állt a fényképezőgép előtt, aki néhány nappal korábban nyerte meg a panamai bokszbajnokságot. Rövidnadrág volt rajta, kezén bokszkesztyű, fején a bajnoki koszorú, de a belgának nem volt könnyű dolga, mert Beny Centenónak egy percen keresztül mozdulatlanul kellett volna állnia, támadó pozícióban, lehetőleg lélegzetet sem véve, de mihelyt maga elé kapta a két öklét, a hívei nagy ovációban törtek ki, mire ő nem tudott ellenállni a kísértésnek, és bemutatta a tudományát, hadd örüljenek. Mikor a két unokanővér sorra került, beborult az ég, és látszott, hogy mindjárt elered az eső, de azért a két lány hagyta, hogy a belga bepúderezze az arcukat keményítővel, és olyan természetes mozdulattal könyököltek rá egy alabástrom oszlopra, hogy hosszú időn át - ami több volt, mint amennyire józan ésszel számítani lehetett - sikerült teljes mozdulatlanságba merevedniük. A fotográfia olyan lett, hogy látszott rajta: az örökkévalóságnak készült. Amikor Hildebranda, majdnem százéves korában, meghalt Flores de María-i birtokán, a kulcsra zárt hálószobaszekrényben, illatos lepedők közt találták meg a képet, egy árvácska kövületével együtt, mely egy levélben rejtőzött, de a levél betűit már elmosta az idő. Fermina Daza sok éven át egy családi albumban tartotta a magáét, az első oldalon, ahonnan aztán eltűnt, nem tudni, hogyan és mikor, és a véletlenek hihetetlen összejátszása következtében Florentino Arizához került, amikor már mindketten túl voltak a hatvanon. Amikor Fermina és Hildebranda kijött a belga műterméből, az írnokok Árkádja előtti tér a rá nyíló erkélyekkel együtt tele volt emberekkel. A két lány elfelejtette, hogy az arcukon ott fehérlik a keményítő, ajkuk csokoládészínű kenőccsel van bekenve, és hogy öltözetük nem ebbe a napszakba, sőt korszakba való. Az utca gúnyos füttyökkel fogadta őket. Be voltak szorítva a tömegbe, és úgy látszott, nincs menekvés a nyilvános megszégyenülés elől, amikor a két aranyszőrű pej vontatta hintó utat nyitott az emberek között. A füttyögés abbamaradt, és a lányokra fenekedő csoportok szétoszlottak. Hildebranda amíg élt, nem felejtette el azt a hatást, amit a hintó lépcsőjén megjelenő selyemcilinderes, brokátmellényes, méltóságteljes tartású, határozott fellépésű és szelíd tekintetű férfi tett rá. Bár soha nem látta még, nyomban ráismert. Fermina Daza egy hónappal azelőtt futólag és mintegy mellékesen mondott valamit róla, amikor egy délután nem volt hajlandó elmenni Casalduero márki palotája előtt, mert a hintó a két aranyszőrű pejjel ott állt a palota kapujánál. Megmondta neki, hogy kié a hintó, és próbálta megmagyarázni, hogy az az ember miért ellenszenves neki, de az udvarlásáról egy árva szót se szólt. Hildebranda pedig el is felejtette. De amikor rájött, hogy kiáll a hintó ajtajában, mint valami mesebeli tünemény, fél lábával a földön, féllel meg a hintó lépcsőjén, nem értette az unokahúgát. - Kérem, szálljanak be - mondta Juvenal Urbino doktor. - Elviszem magukat, ahova parancsolják. Fermina Dazának megmozdult a keze, hogy elhárítsa az ajánlatot, de Hildebranda ezalatt már el is fogadta a meghívást. Juvenal Urbino doktor lelépett a hintóról, és az ujjai hegyével, alig érintve meg a lányt, fölsegítette a hintóba. Fermina nem tehetett mást, kénytelen volt ő is beszállni a hintóba, vérvörösen a szégyentől. A házuk csak három utcasarokra volt onnét. A két unokanővér nem látta, hogy Urbino doktor összebeszélt volna a kocsissal, de így kellett lennie, mert több mint félórája kocsikáztak már, és még mindig nem értek haza. A fő ülésen ültek, az orvos pedig velük szemben, háttal a menetiránynak. Fermina az ablak felé fordította a fejét, és a semmibe merült. Hildebranda viszont el volt bűvölve, ami Urbino doktort még inkább elbűvölte. Amint elindult a hintó, Hildebranda beszívta az ülések természetes bőrhuzatának meleg szagát, átadta magát a párnázott falak meghitt hangulatának, és azt mondta, hogy ezen a helyen akár az életét is leélné. Egykettőre nevetgélni kezdtek, és úgy eltréfáltak egymással, mint két régi j ó barát, aztán egy könnyű kis halandzsa játéknál kötöttek ki, amely abból állt, hogy minden szótag közé be kellett iktatni egy játék-szótagot. Úgy tettek, mintha azt hinnék, hogy Fermina nem érti őket, bár nagyon jól tudták, hogy érti, sőt minden szavukra fülel: ezért csinálták. Aztán, amikor már meg tudott szólalni a nevetéstől, Hildebranda bevallotta, hogy nem bírja tovább, úgy szorítja a lábát a magas szárú cipő. - Ezen könnyen segíthetünk - mondta Urbino doktor. - Rajta, ki lesz az első? Elkezdte kifűzni a cipőjét, és Hildebranda elfogadta a kihívást. Nem volt könnyű dolga, mert a halcsontos fűzőben alig tudott lehajolni, de Urbino doktor szándékosan addig ügyetlenkedett a cipőfűzőjével, amíg Hildebranda elő nem húzta a cipőjét az abroncsos szoknya alól, olyan diadalkacajjal, mintha egy tó mélyéről halászná ki őket. Ekkor mindketten Ferminára néztek, és látták, hogy gyönyörű sárgarigó-profilja ha lehet, még élesebben rajzolódik ki az alkony tűzlángjai előtt. Háromszorosan dühös volt: amiatt, hogy ilyen méltatlan helyzetbe került, amiatt, hogy Hildebranda ilyen szabadosan viselkedik, és amiatt, hogy a hintó nyilvánvalóan'összevissza kering a városban, hogy minél később érjenek haza. De Hildebranda már végképp nem fért a bőrébe. - Most jövök rá - mondta-, hogy nem a cipő zavart, hanem ez a drótketrec. Urbino doktor rájött, hogy az abroncsos szoknyáról beszél, és kapva kapott az alkalmon. "Ezen könnyű segíteni - mondta. - Vegye le." Egy villámgyors bűvészmozdulattal előhúzta a zsebkendőjét, és bekötötte a szemét. - Nem látok semmit - mondta. Az arca elé kötött zsebkendő kihangsúlyozta szája tökéletes ívét a fekete körszakáll és a hegyesre pödört bajusz közt, és a lányt úgy elfogta a pánik, hogy belereszketett. Ránézett Ferminára, akinek ezúttal nem harag ült az arcán, hanem a rettegés, hogy még képes, és leveszi a szoknyáját. Hildebranda elkomolyodott, és kézjelekkel megkérdezte tőle: "Mit csináljunk?" Fermina Daza ugyancsak a kezével azt felelte, hogyha nem mennek most rögtön haza, kiveti magát a mozgó hintóból. - Várom az engedélyt - mondta az orvos. - Már szabad - mondta Hildebranda. Amikor Juvenal Urbino doktor levette szeméről a zsebkendőt, Hildebranda úgy ült ott, mintha kicserélték volna, és az orvos megértette, hogy a játék véget ért, méghozzá rossz véget. Intett a kocsisnak, mire az száznyolcvan fokos szögben megfordította a hintót, és behajtott az Evangéliumok terére; épp abban a pillanatban, amikor a lámpagyújtogató odaért a tér lámpáihoz. A harangok mindenfelől Angelusra kongattak. Hildebranda gyorsan kiszállt a hintóból, némi lelkifurdalással, amiért rossz perceket okozott az unokahúgának, és egy gyors kézfogással elköszönt az orvostól. Fermina is így tett, de amikor vissza akarta húzni selyemkesztyűs kezét, Urbino doktor erősen megszorította a középső ujját. - Várom a válaszát - mondta. Fermina akkor elrántotta a kezét, és üres kesztyűje az orvos kezében maradt, de nem fordult vissza érte. Nem evett semmit, azonnal lefeküdt. Hildebranda, miután Gala Placidiával megvacsorázott a konyhában, úgy lépett be a hálószobába, mintha mi sem történt volna, és a szokásos jókedvével taglalta a délutáni eseményeket. Leplezetlen lelkesedéssel beszélt Urbino doktorról, arról, hogy milyen elegáns és elragadó ember, Fermina meg szótlanul hallgatta, de a rosszkedv már elszállt belőle. Hildebranda beszélt, beszélt, aztán egyszer csak bevallotta: amikor Juvenal Urbino doktor bekötötte a szemét, és ő megpillantotta a rózsaszín ajkai közt csillogó tökéletes fogsorát, a legszívesebben összecsókolta volna. Fermina Daza a fal felé fordult, és véget vetett a beszélgetésnek, nem sértőnek szánt, hiszen mosolyogva mondott, de szívének minden hevétől átfűtött szavakkal. - Hogy te milyen nagy kurva vagy! - mondta. Zaklatottan aludt, álmában folyton csak Juvenal Urbino doktort látta maga előtt: énekelt, nevetett, kénköves szikrák pattantak ki a fogai közül, be volt kötve a szeme, és őt bosszantotta valami halandzsával, aminek nem voltak érvényes játékszabályai, egy másfajta hintóban, ami a dombra ment fölfelé, a szegények temetőjébe. Kimerülten ébredt föl, jóval hajnal előtt, de csak feküdt az ágyában csukott szemmel, és arra gondolt, hogy milyen végtelen sok év áll még előtte, amit mind le kell élnie. Aztán, amíg Hildebranda fürdött, gyorsan megírt egy levelet, gyorsan összehajtotta, gyorsan betette a borítékba, és még mielőtt Hildebranda kijött volna a fürdőszobából, odaadta Gala Placidiának, hogy vigye el Juvenal Urbino doktornak. Ez is egy olyan Fermina-féle levél volt, egy betűvel sem volt benne több vagy kevesebb, és csak annyi állt benne, hogy igen, doktor úr, hogy beszéljen az apjával. Amikor Florentino Ariza megtudta, hogy Fermina Daza feleségül megy egy rangos és vagyonos orvoshoz, aki Európában tanult, és akit korához képest szokatlan tisztelet övez, olyan letargiába süllyedt, hogy nem volt erő, ami ki tudta volna mozdítani belőle. Tránsito Ariza mindent megtett, hogy menyasszonyos kedvességekkel megvigasztalja, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy a fia megnémult, nem eszik, éjszaka le sem hunyja a szemét, csak sír keservesen; egy hét telt el, amíg egy kis ételt bele tudott diktálni. Akkor fölkereste don XII. Loayza Leót, az egyetlent a három fivér közül, aki még élt, és nem mondta meg, hogy miért, de könyörgött neki, hogy adjon valami állást az unokaöccsének a hajózási társaságnál, akármilyen munkát, csak minél messzebb legyen tőlük, a Magdalena egyik eldugott kanyarulatában, egy olyan kikötőben, ahol nincs posta és nincs távírógép, és senki se vetődik oda, aki ebből az istenverte városból híreket vihetne neki. A nagybácsi nem alkalmazta, mert tekintettel kellett lennie a bátyja özvegyére, aki a fattyú puszta létezésének a gondolatát se tudta elviselni, viszont szerzett neki egy távírdászi állást Villa de Leyvában, egy elvarázsolt városban, amely több mint húsznapi út távolságra volt, és majdnem háromezer méterrel az Ablakok utcájának szintje felett. Florentino Ariza soha nem volt tisztában vele, hogy is zajlott le pontosan az a gyógyhajóút. Csak úgy emlékezett vissza rá, mint a többi eseményre, ami akkoriban történt: boldogtalanságának torzító üvegén keresztül. Amikor megkapta a táviratot, melyben a kinevezéséről értesítették, hallani se akart róla, de Lotario Thugut német érvekkel meggyőzte arról, hogy fényes hivatali karrier előtt áll. Ezt mondta: "Távírdásznak lenni: ez a jövő szakmája." Megajándékozta egy pár nyúlszőr bélésű kesztyűvel, egy füles sapkával és egy plüssgalléros télikabáttal, amely még a jégzimankós bajor januárokban is bevált. XII. Leó bácsi két posztóöltönyt és egy pár vízhatlan csizmát ajándékozott neki bátyja rámaradt ruhatárából, és a kezébe nyomott egy kabinjegyet a legközelebbi hajójáratra. Tránsito Ariza ráigazította a ruhákat a fia alakjára, mivel az soványabb volt, mint az apja, a németnél meg jóval alacsonyabb, és gyapjú kezeslábasokat meg harisnyákat vásárolt neki, hogy mindennel fel legyen szerelve a fennsík zord éghajlata ellen. Florentino Ariza, aki addigra már elfásult a sok szenvedéstől, úgy nézte az anyja sürgés-forgását, mintha egy halott nézné temetésének előkészületeit. Nem mondta meg senkinek, hogy elmegy, nem búcsúzott el senkitől, olyan vasszigorral zárkózva magába, hogy csak az anyja tudott a benne dúló viharról, de az utazás előtti éjszakán még szándékosan elkövetett egy őrültséget, a szív utolsó próbálkozását, mely könnyen az életébe kerülhetett volna. Éjfélkor felvette az ünneplő ruháját, odaállt Fermina Daza erkélye alá, és egy szál hegedűjén eljátszotta a neki írt szerelmes keringőt, amit csak ők ketten ismertek, és ami három éven át a kettőjük sorsüldözött szerelmének jelképe volt. Miközben játszotta, hozzásuttogta a szöveget is, könnyeivel áztatva a hegedűjét, és olyan ihletetten játszott, hogy az első taktusokra az egész utca kutyái felugattak, utánuk meg az egész városéi, de aztán a zene bűvöletében sorra elhallgattak, és mire a keringő véget ért, a környékre túlvilági csönd borult. Az erkélyablak nem nyílt ki, és senki se dugta ki a fejét; még az éjjeliőr se jelent meg, aki pedig ilyenkor majdnem mindig felbukkant a lámpásával, abban a reményben, hogy hátha neki is leesik valami a szerenád után. A szerenád magára Florentino Arizára tette meg a hatását, mégpedig úgy, mint egy gyógyító varázslat, mert amikor visszarakta a hegedűt a tokjába, és hátra se nézve elballagott a kihalt utcákon, már nem az volt az érzése, hogy másnap reggel utazik el, hanem az, hogy már évekkel azelőtt elutazott, azzal az eltökélt szándékkal, hogy nem tér vissza soha többé. A gőzös, mely a Karib-partvidéki Folyami Hajózási Társaság három egyforma gőzhajójának egyike volt, egy ideje már a Társaság alapítójának nevét viselte: V. Loayza Pius. Olyan volt, mint egy emeletes, úszó faház, egy széles és lapos vasteknő tetején, melynek mindössze öt láb volt a merülési mélysége, így köny nyebben fel tudott úszni az egyenetlen medrű folyón. A régebbi hajókat Cincinnatiban gyártották a század derekán, az Ohión és a Mississippin közlekedő hajók legendás modellje után: kétoldalt egy-egy lapátkerekük volt, amit fafűtéses kazán gőze hajtott. A Karib-partvidéki Folyami Hajózási Társaság hajóinak ugyancsak az alsó fedélzeten, majdnem a víz színével egy magasságban voltak a gőzgépei és a konyhái, valamint a baromfiaknak elkerített nagy fedélzeti rész, ahova a legénység akasztotta ki a függőágyait, alul-fölül, összevissza, ki hova tudta. Az emeleten volt a parancsnoki kabin, a kapitány és a tisztek kabinjai, egy társalgó és egy ebédlő, ahová a rangosabb utasokat legalább egy alkalommal meghívták vacsorára és egy kártyapartira. A félemeleten, a közös ebédlőnek használt folyosórész két oldalán hat-hat elsőosztályú kabin volt, a hajó orránál pedig a nyitott utastér, faragótt fakorláttal és vasoszlopokkal, melyek közé éjszakánként a közönséges utasok akasztották fel a függőágyukat. De a régebbiekkel ellentétben, ezeknek a hajóknak nem két oldalsó lapátkereke volt, hanem a farukban volt egy hatalmas kerék, vízszintesen fekvő lapátokkal, az utasfedélzet bűzlő illemhelye alatt. Florentino Ariza nem vette a fáradságot, hogy mihelyt fölszállt, egy júliusi vasárnapon, reggel hét órakor, körbejárja a gőzöst, ahogyan azt jóformán ösztönösen mindenki megtette, aki először utazott hajón. Csak délután vette tudomásul az új körülményeket, amikor Calamár házai előtt elhajózva hátrament a gőzös farába, hogy vizeljen egyet, és a vécé lyukán át megpillantotta a hatalmas lapátkereket, mely forró gőzök és tajtékok vulkánrobajával forgott a lába alatt. Még soha nem utazott. Egy bádogbőrönd volt vele, a fennsíkra való ruhaneművel, az illusztrált regényekkel, amiket havi folytatásokban vásárolt és maga kötött be kartonpapírba, meg néhány ronggyá olvasott verseskötet, tele szerelmes versekkel, amiket már mind kívülről tudott. A hegedűjét otthon hagyta, mert csak az őt ért szerencsétlenséget idézte föl benne, de a hálófelszerelését, anyja parancsára, magával hozta: nagyon elterjedt és praktikus útiholmi volt, mely egy párnából, egy lepedőből, egy ón éjjeliedényből meg egy horgolt moszkitóhálóból állt: mindez betekerve egy gyékénybe, melynek két végére pitakender kötél volt erősítve: ezekkel lehetett szükség esetén függőággyá alakítani. Florentino Ariza nem akarta magával vinni, mert úgy gondolta, nem lesz rá szükség, hisz rendes ágy van a kabinban, de már az első éjszakán áldotta anyja bölcs előrelátását. Mert az történt, hogy az utolsó pillanatban fölszállt a hajóra egy szmokingos úriember, aki aznap reggel érkezett meg Európából egy óceánjárón, és a megyei kormányzó személyesen kísérte föl a fedélzetre. Azonnal folytatni akarta az útját feleségével, lányával, livrés inasával és hét aranypántos útiládájával együtt, melyeket csak nagy üggyel-bajjal lehetett fölcipelni a hajó keskeny lépcsőjén. A kapitánynak, egy curacaói óriásnak sikerült a bennszülöttek hazafias érzéseire hatni, és így el tudta helyezni a váratlan utasokat. Florentino Arizának spanyollal kevert patuá nyelven elmagyarázta, hogy a szmokingos úr Anglia új rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, útban a köztársaság fővárosa felé; emlékeztette rá Florentino Arizás, hogy a Brit Királyságnak döntő szerepe volt a spanyol uralom alól történt felszabadulásunkban, így hát nincs az az áldozat, ami meg ne érné, hogy egy ilyen rangos família úgy érezze magát nálunk, mintha a saját hazájában lenne, sőt még annál is jobban. Florentino Ariza persze lemondott a kabinjáról. Eleinte nem bánta, mert a folyómeder abban az évszakban hajózható volt, így a gőzös zavartalanul haladt előre az első két éjszakán. Vacsora után, délután öt órakor, a matrózok szétosztották az utasok közt az összecsukható vászon nyugágyakat, és az utasok elhelyezkedtek velük, ahogy tudtak, ráfektették a hálógyékényük rongyait, és kifeszítették föléjük a horgolt moszkitóhálót. Akiknek volt függőágyuk, a szalonban akasztották fel, akiknek meg nem volt semmijük, az ebédlőasztalokon aludtak, az abroszokba takarózva, melyeket legfeljebb kétszer cseréltek ki az út során. Florentino Ariza majdnem az egész éjszakát ébren töltötte, Fermina Daza hangját vélve hallani a folyó felett szálló hűs szellőben, az ő emlékével táplálva a magányát, az ő éneklését képzelve bele a gőzös lélegzésébe, ahogy fújtatva cammogott a sötétben, mint egy nagy testű állat, míg fel nem tűntek a láthatáron az első rózsaszín csíkok, és az új nap hirtelen szétömlő világossága el nem árasztotta a kihalt legelőket és a páraködbe burkolózó mocsarakat. Ilyenkor azt mondta magában, hogy ez az utazás az anyja bölcsességének újabb bizo-' nyítéka, és úgy érezte, mégiscsak lesz hozzá ereje, hogy túlélje a feledést. A folyó azonban csak az első három napon át volt jól hajózható, aztán a váratlanul felbukkanó homokpadok és alattomos sodrások közt a gőzös egyre nehezebben küzdötte előre magát. A víz örvényessé vált, és mindjobban összeszűkült a kétoldalt tornyosuló óriás fák sűrű rengetegében, melyből csak egy-egy szalmatetős kunyhó bukkant elő olykor, és mellette néhány farakás, tűzifának a gőzhajók számára. A papagájok rikácsolása és a láthatatlan majmok sikítozása mintha még inkább átforrósította volna a déli hőséget. Éjszakára viszont mindig kikötöttek valahol, és az utasok számára a puszta lét is elviselhetetlenné vált. A hőségen és szúnyogokon kívül a hajókorlátra száradni kiakasztott sózott húsdarabok bűzét is el kellett viselni. Az utasok többsége, különösen az európaiak, otthagyták a rothasztókamrát, amely a kabinjuk volt, egész éjjel fel-alá járkáltak a fedélzeten, és csapkodták az ezerféle-fajta férget, ugyanazzal a törülközővel, amivel a patakokban folyó verítéket törölgették magukról, és holtfáradtan, a csípésektől feldagadt testtel köszöntötték a felkelő napot. Ráadásul abban az évben a liberálisok és a konzervatívok közt szüntelenül fel-fellobbanó polgárháborúnak egy újabb epizódja tört ki, és a kapitány nagyon szigorú óvintézkedéseket foganatosított a hajó belső rendje és az utasok biztonsága érdekében. Hogy elkerülje az esetleges félreértéseket és provokációkat, betiltotta az akkori idők legkedveltebb úti szórakozását: a parton sütkérező kajmánokra való lövöldözést. Később pedig, amikor valami szóváltás következtében az utasok egy csoportja két pártra szakadt, minden utast felszólított, hogy szolgáltassa be a fegyverét, és a becsületszavát adta, hogy az út végén visszakapják. Nem tett kivételt a brit nagykövettel sem, aki az indulást követő nap reggelén vadászruhában jelent meg a fedélzeten, egy precíziós karabéllyal és egy kétcsövű, tigrisölő puskával a vállán. Aztán újabb és még drasztikusabb rendszabályok jöttek, amikor Tenerife kikötőjén túl egy másik gőzhajóval találkoztak, melynek fedélzetén sárga zászló lobogott, annak jeléül, hogy a hajón járvány tört ki. A kapitánynak nem sikerült megtudnia semmi közelebbit, mert a másik gőzös nem válaszolt a jelzéseire. De még aznap találkoztak egy másikkal, amely szarvasmarhákat szállított Jamaicába, és az tudatta velük, hogy a sárga zászlóval fellobogózott gőzhajón két kolerás beteg van, és hogy a folyó előttük lévő szakaszán tombol a járvány. A kapitány ekkor elrendelte, hogy a hajót senki sem hagyhatja el, és nemcsak a további kikötőkben nem, hanem azokon a néptelen folyóparti részeken sem, ahol berakodják a tűzifát. Így aztán az út hátralévő részén, mely még hat napig tartott, az utasok egyre inkább felvették a börtönszokásokat. Ilyen volt például annak a holland pornográf képeslap-kötegnek az ártalmas nézegetése, mely kézről kézre járt, és senki se sejtette, hogy honnan került elő, holott a folyó veteránjai közt egy se volt, aki ne tudta volna, hogy a köteg csak egy szerény kis mintakollekció a kapitány legendás hírű gyűjteményéből. De aztán már ez a kilátástalan szórakozás' is csak az unalmat növelte. Florentino Ariza azzal az ásványi türelemmel viselte az út megpróbáltatásait, mellyel már annyiszor elkeserítette az anyját és kétségbeesésbe kergette a barátait. Senkivel sem elegyedett szóba. Naphosszat ült a korlát mellett, és nézte a parton sütkérező kajmánokat, amint mozdulatlanul várják, hogy tátott szájukba berepüljön egy óvatlan pillangó; nézte a mocsarakból felröppenő gémcsapatokat, ahogy riadtan menekülnek, a tengeriteheneket, melyek nagy anyai mellükkel a kicsinyeiket szoptatták, és asszonyos sírásukkal ámulatba ejtették az utasokat. Egy nap leforgása alatt három emberi test úszott el a szeme előtt a folyó hullámain, felpuffadva, zölden, és keselyűkkel elborítva. Előbb két férfitest, az egyiknek nem volt feje, aztán egy egészen apró kislány, akinek medúzafürtjei kígyózva lebegtek a hajó lapátjaitól fölkavart vízen. Sosem tudta meg, mert sosem lehetett tudni, hogy a kolera vagy a háború áldozatai voltak-e, de az orrába csapó bűz Fermina Daza emlékét is átjárta benne. És végig az úton, bármi történt, jó vagy rossz, az ő emlékéhez fűződött. Esténként, amikor kikötött a hajó, és az utasok többsége vigasztalanul kószált a fedélzeten, ő újra átolvasta vagy inkább már felmondta magában a képes füzetek tartalmát az ebédlő karbidlámpája alatt, mert éjszaka csak az az egy égett a hajón, és a már oly sokszor olvasott drámák most úgy nyerték vissza eredeti varázsukat, hogy a képzeletbeli szereplőket a saját valóságos ismerőseivel helyettesítette be, és a reménytelen szerelmek hőseinek szerepét saját magára és Fermina Dazára osztotta ki. Más éjszakákon kétségbeesett leveleket írt hozzá, aztán a széttépett levelek fecnijeit a szüntelenül a lány felé iramló habokba szórta. Így élte túl a legnehezebb órákat, hol egy félénk herceg vagy egy szerelméért vívó lovag mezében, hol pedig a saját, hoppon maradt vőlegényi, leforrázott bőrében, amíg föl nem támadtak az első szellők: akkor kiült egy fedélzeti karosszékbe, és elszunnyadt. Egy éjjel a szokásosnál korábban hagyta abba az olvasást, és tűnődve ballagott a vécé felé, amikor a kihalt ebédlőben hirtelen kinyílt mellette egy ajtó, egy sólyomkéz az ingujjánál fogva megragadta, és berántotta egy kabinba. Csak annyi ideje volt, hogy megérezze a sötétben egy meztelen nő kortalan testét, mely meleg verítékben fürdött és vadul zihált, aztán a nő máris rálökte hanyatt az ágyra, kicsatolta az övjét, kigombolta a sliccét, majd széttárt combokkal felpattant rá, és dicstelenül megfosztotta a szüzességétől. Mindketten haldokolva zuhantak bele egy feneketlen szakadékba, melyben tengerigák-szag terjengett. Aztán a nő egy pillanatig levegő után kapkodva feküdt el rajta, majd megsemmisült a sötétben. - Most pedig menjen, és felejtse el - mondta Florentino Arizának. - Semmi se történt köztünk. A rajtaütés olyan villámgyors volt és olyan diadalmas, hogy nem lehetett az őrület hirtelen rohamának tulajdonítani, melyet netán a tétlenség szült volna, hanem nyilvánvaló volt, hogy egy jól átgondolt és minden részletében kidolgozott terv sikeres megvalósítása. Ettől a hízelgő bizonyosságtól még inkább gyötörte a kíváncsiság Florentino Arizát, aki a gyönyör tetőpontján egy olyan felfedezést tett, ami hihetetlennek látszott, és nem is hitte el igazán: hogy Fermina Daza képzeletbeli szerelmét fel lehet cserélni egy evilági szenvedéllyel. De azért mindent elkövetett, hogy felderítse megerőszakolójának és szerelmi tanítónőjének kilétét: hátha az ő párducösztönei mégiscsak kigyógyítják a bajából. De nem sikerült felderítenie. Sőt, minél tovább nyomozott, annál inkább úgy érezte, hogy eltávolodott az igazságtól. A roham az utolsó kabinban zajlott le, de ebből egy belső ajtó nyílott az utolsóelőttibe, úgyhogy a két kabin afféle négyágyas családi lakosztály volt. Két fiatal nő lakott benne, meg egy jóval idősebb, de szemrevaló nő, és egy pár hónapos csecsemő. Barranco de Lobában szálltak be, abban a kikötőben, ahol a mompoxi teherárut és utasokat vették fel, mivel a város a rossz parti viszonyok miatt kiesett a gőzhajók útvonalából, és Florentino Ariza csak azért figyelt föl rájuk, mert az alvó csecsemőt egy nagy kalitkában hozták föl a hajóra. Úgy voltak öltözve, mintha valami divatos óceánjárón utaznának, fardagályos selyemszoknyákban, csipkés nyakfodrokban és művirágokkal díszített, széles karimájú kalapokban, és a két fiatalabbik napjában többször is tetőtől talpig átöltözött, így aztán úgy hatottak, mintha a maguk külön tavasza venné körül őket, mialatt a többi utas fulladozott a hőségben. Mindhárman nagy kézügyességgel bántak a napernyőkkel és a tollas legyezőkkel, de az akkori idők mompoxi hölgyeinek kifürkészhetetlen szándékai szerint. Florentino Ariza még azt sem tudta megállapítani, hogy mi módon tartoznak össze, bár annyi bizonyos volt, hogy rokonok. Először azt gondolta, hogy az idősebbik talán az anyja a másik kettőnek, de aztán rájött, hogy ahhoz nem elég idős, azonkívül félgyászban van, a másik kettő viszont nem. Nem tudta elképzelni, hogy bármelyikük is meg merte volna tenni, amit megtett, mialatt a másik kettő a szomszédos ágyakban aludt, így hát az volt az egyetlen ésszerű feltevés, hogy aki tette, kihasznált egy véletlenül vagy talán nem is véletlenül felszabadult kis időt, amíg egyedül maradt a kabinban. Észrevette, hogy ketten kint szoktak hűsölni a fedélzeten késő éjszakáig, miközben a harmadik a, kabinban marad a gyerekkel, de egy este, amikor még a szokásosnál is melegebb volt, mind a hárman kijöttek, és hozták a géztakaróval leborított vesszőkalitkában alvó csecsemőt is. Noha a nyomok így összekuszálódtak, Florentino Ariza gyorsan kizárta azt a lehetőséget, hogy az idősebb nő volt a támadója, aztán nyomban a legfiatalabbat is elvetette, aki pedig a legszebb és a legkihívóbb volt köztük. Semmi nem indokolta, hogy kizárja ezt a két lehetőséget, de addig figyelte mindhármójukat megszállottan, amíg végül valóságnak hitte azt a mélységes vágyát, hogy bárcsak a kalitkás csecsemő anyja lett volna a villámszeretkezés másik résztvevője. Ez az elképzelés annyira elbűvölte, hogy már-már többet gondolt őrá, mint Fermina Dazára, és nem akarta észrevenni, hogy az a fiatal anya szemlátomást csak a gyermekének él. Legfeljebb huszonöt éves lehetett, karcsú volt és aranyszőke, olyan portugál szemhéjakkal, melyektől még megközelíthetetlenebbnek látszott, és annak a gyengédségnek, amellyel a fiát elhalmozta, a morzsáival is beérte volna bármely férfi. A reggelitől kezdve az esti lefekvésig vele foglalkozott a társalgóban, miközben a másik kettő madzsongot játszott, és amikor sikerült elaltatnia a csecsemőt, fölakasztotta valahová a vesszőkalitkát, a nyitott fedélzet hűvösebbik részén. De miközben a csecsemő aludt, azalatt is vele foglalkozott: ringatta a kalitkát, mátkadalokat dúdolt, és közben a gondolatai másutt jártak, távol az utazás gyötrelmeitől. Florentino Ariza makacsul kitartott a mellett az ábrándja mellett, hogy előbb-utóbb, ha csak egy mozdulattal is, de elárulja magát. A batisztblúzán nyugvó medalion mozgásából még lélegzésének ritmusváltozásait is érzékelte, leplezetlenül nézve őt a könyv fölött, amit úgy tartott a kezében, mintha olvasna, és még azt a tüntető szemtelenséget is elkövette, hogy az ebédlőben átült egy másik helyre, hogy szemben lehessen vele. De annak, hogy ő volna a titok másik felének letéteményese, a legapróbb jelét sem látta. Az egyetlen, ami Florentino Arizának megmaradt belőle, mivel fiatalabbik útitársnője egyszer utánaszólt, a puszta keresztneve volt: Rosalba. A nyolcadik napon a gőzös egy keskeny és örvényes folyószakaszon küzdötte előre magát, nagy márvány sziklafalak között, és ebéd után megérkezett Puerto Naréba. Ott kellett kiszállniuk azoknak az utasoknak, akik Antioquia tartomány belsejébe igyekeztek, mely az új polgárháború egyik legnagyobb tűzfészke volt. A kikötő fél tucat pálmakunyhóból és egy deszkából épült bádogtetős bodegából állt, és mezítlábas, rosszul felfegyverzett katonák őrizték, mert az a hír járta, hogy a felkelők a hajók kifosztására készülnek. A kunyhók mögött a folyót szegélyező irdatlan sziklatömbök egyik égbe nyúló foka állt, melynek meredek oldalába egy vaskorláttal védett párkány volt vágva. Aznap éjjel senki sem aludt nyugodtan a hajón, de a támadás nem következett be, és a kikötő reggelre vasárnapi búcsúvá változott, pálmamag amuletteket és szerelmi bájitalokat áruló indiánokkal meg a láncba kötött öszvérekkel, melyek útra készen álltak, hogy aztán hat napon át kaptassanak fölfelé, a belső Cordillera orchideás erdeiig. Florentino Ariza elmerülten nézte, ahogy a néger rakodómunkások lehordják az árut, ahogy a kínai porcelánt tartalmazó ládák, az envigadói hajadonoknak szánt hangversenyzongorák elhagyják a hajót, és csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy a távozó utasok közt ott van Rosalba csoportja is. Akkor pillantotta meg őket, amikor már fenn ültek az öszvérek hátán, féloldalasan, amazoncsizmában és egyenlítői színekben tarkálló napernyőikkel, és akkor megtette azt a lépést, amire az előző napokban nem volt mersze: felemelte a kezét, és odaintett Rosalbának egy utolsó istenhozzádot, mire mind a hárman visszaintettek, méghozzá olyan kedvesen, hogy Florentino Arizának még jobban fájt a szíve, amiért csak most szedte össze a bátorságát. Látta, amint a bodega háta mögé kanyarodnak, mögöttük az útiládákat, kalapdobozokat és a gyerek kalitkáját cipelő öszvérek, aztán egy idő múlva újra felbukkantak, immár felfelé kapaszkodva a szakadék szélén, mint egy sor teherhordó hangya, és eltűntek az életéből. Akkor úgy érezte, egészen egyedül maradt a világon, és Fermina Daza emléke, mely az elmúlt napokban ugrásra készen lapult, egyetlen halálos csapással leterítette. Tudta, hogy az esküvőt annak a hétnek a szombatján fogják megtartani hatalmas pompa közepette, és hogy neki, akinél jobban senki se szerette Fermina Dazát addig a pillanatig és azon túl is mindhalálig, még arra sincs joga, hogy meghaljon érte. A féltékenység, amit addig sírásba fojtott, elhatalmasodott rajta. Arra kérte Istent, sújtsa agyon az égi igazságszolgáltatás villáma Fermina Dazát abban a pillanatban, amikor esküre nyitja a száját, hogy szerelmet és engedelmességet fogadjon annak az embernek, aki csak azért veszi el, hogy a világ előtt pompázzon vele, és kéjes diadallal látta maga előtt a menyasszonyt, aki vagy az övé, vagy senki másé, amint hanyatt elterülve fekszik a katedrális kőkockáin, narancsvirág-koszorúját belepi a halál dere, és fátylának habos zuhataga szétterül a főoltár elé temetett tizennégy püspök márvány síremlékén. De amint beteljesült a bosszúja, már bánta is, hogy ilyen gonosz volt, és akkor lelki szemei előtt Fermina Daza újra lélegezni kezdett, felkelt a kőről, őiránta közömbösen, de élve, mert elképzelhetetlen volt, hogy nélküle tovább létezhet a világ. Újra álmatlanul töltötte az éjszakákat, és ha néha leült az asztalhoz, csipegetni egykét falatot, azért tette, mert eljátszott a gondolattal, hogy Fermina Daza is ott ül az asztalnál, vagy ellenkezőleg: mert nem tartotta rá méltónak Fermina Dazát, hogy miatta ne egyék. Olykor-olykor azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy az esküvő vagy inkább a nászút lázas éjszakáinak mámorában Fermina Daza minden bizonnyal kénytelen lesz elszenvedni egy olyan pillanatot, talán csak egyet, de egyet biztosan, amikor majd megjelenik előtte a megcsúfolt, megalázott, szembeköpött vőlegény kísértete, és megkeseríti a boldogságát. Az út végállomására, Caracolí kikötőjébe való megérkezésük előestéjén a kapitány megtartotta a hagyományos búcsúünnepséget, a legénység tagjaiból álló fúvószenekarral és a parancsnoki hídon rendezett színes tűzijátékkal. Nagy-Britannia nagykövete példás sztoicizmussal élte túl az odisszeát, puskavég helyett lencsevégre kapva az állatokat, és nem volt olyan este, hogy ne szmokingban jelent volna meg a vacsoránál. De a búcsúesten a MacTavish klán skót szoknyájában jelent meg, fújta a skót dudát, ahogy csak bírta, és bárkit, aki akarta, megtanított a skót táncokra, és hajnal felé úgy kellett bevonszolni a kabinjába. Florentino Ariza a fájdalomtól letaglózva a fedélzet legtávolabbi zugában húzódott meg, hogy a mulatságnak hírét se hallja, és hogy elviselje a csontjait vacogtató hidegrázást, magára vette Lotario Thugut télikabátját. Aznap hajnalban, öt órakor, úgy ébredt fel, mint egy halálraítélt a kivégzésének hajnalán, és azt az egész szombati napot azzal töltötte, hogy percről percre elképzelte Fermina Daza esküvőjének minden egyes mozzanatát.) Amikor aztán hazaérkezett, rájött, hogy eltévesztette a dátumot, és hogy minden másképpen történt, mint ahogy képzelte; annyí humorérzék azért maradt benne, hogy jót nevessen a saját agyrémein. De akárhogy is volt, az a szombat az ő passiójának napja volt, és szenvedése egy újabb lázrohammal érte el tetőfokát, abban a pillanatban, amikor úgy gondolta, hogy az ifjú pár egy rejtett ajtón át most illan el a lakodalomból, hogy átadja magát a nászéjszaka gyönyörűségeinek. Valaki, aki észrevette, hogy rázza a hideg, szólt a kapitánynak, mire az a hajóorvossal együtt otthagyta a mulatságot, arra gyanakodva, hogy talán kolerás, és az orvos a biztonság kedvéért egy jó adag brómos altatót adott be neki, és bezárta a karanténkabinba. De másnap reggelre, amikor feltűntek előttük Caracolí sziklái, elmúlt a láza, és úgy érezte magát, mintha kicserélték volna, mert amíg az altatótól elkábulva és elernyedve feküdt az ágyban, úgy döntött, hogy fényes távírdászi karrierje egyszer és mindenkorra le van szarva, így hát ki se száll a hajóból, hanem szépen visszatér vele a jó öreg Ablakok utcájába. Nem volt nehéz elérnie, hogy visszavigyék, annak fejében, hogy átengedte a kabinját Viktória királynő képviselőjének. A kapitány megpróbálta lebeszélni a visszautazásról, mégpedig azzal az érvvel, hogy a távírdászat a jövő tudománya. Olyannyira, mondta, hogy a hajókon is létre akarják hozni a távírószolgálatot. De Florentino Ariza minden érvvel szemben hajthatatlan volt, és végül a kapitány belement, hogy hazavigye, de nem az átengedett kabin miatt, hanem azért, mert tisztában volt vele, hogy milyen szálak fűzik a Karib-partvidéki Folyami Hajózási Társasághoz. A visszaút, lefelé a folyón, hat napig sem tartott, és Florentino Ariza attól kezdve, hogy az utolsó hajnalon beértek a Mercedes lagúnába és megpillantotta a halászladikok szétszórt fényeit, ahogy fel-alá táncoltak a gőzhajó mögötti hullámverésben, újra otthon érezte magát. Még sötét volt, amikor kikötöttek az Elveszett Gyermek öblében, mely a folyami gőzösök végállomása volt, kilenc mérföldre a nagy tengeröböltől, mielőtt a régi spanyol csatornát kikotorták és újra átadták a forgalomnak. Az utasoknak reggel hatig várniuk kellett, amíg megjönnek a bércsónakok, melyek továbbviszik őket a városi kikötőbe. Florentino Ariza olyan türelmetlen volt, hogy jóval korábban elvitette magát a postahajón, melynek személyzete kollégának tekintette. Mielőtt kiszállt a hajóból, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és végrehajtott egy jelképes cselekedetet: behajította a vízbe a hálógyékényét, és nézte, amint a láthatatlan halászok fáklyái közt tovaúszik a vízen, aztán elhagyja a lagúnát, és belevész az óceánba. Biztos volt benne, hogy többé nem lesz rá szüksége. Soha többé, mert nem fogja elhagyni Fermina Daza városát. A városi kikötő öble olyan volt abban a hajnali órában, mint egy tó. A vízen lebegő párafelhő fölött Florentino Ariza megpillantotta a székesegyház kupoláját, melyet aranyszínűre festett az első napsugár, látta a háztetők galambdúcait, és azokból meg tudta állapítani, hogy hol van Casalduero márki palotájának balkonja, amely mögött, úgy képzelte, ott alszik jóllakott férje vállára hajtott fejjel az a nő, aki tönkretette az életét. Erre a gondolatra belehasított a fájdalom, de nem igyekezett elfojtani, sőt: élvezte a fájdalmát. A nap már kezdett melegen sütni, amikor a postacsónak átfurakodott a lehorgonyzott vitorlás bárkák labirintusán, ahol a városi piacról odaszálló ezerféle szag a poshadó parti víz kigőzölgésével összekeveredve egyetlen hatalmas, mindent elborító bűzzé egyesült. Nemrég kötött ki a riohachai sóner,,ús a hordárok csapata, derékig vízben, leemelte az utasokat a fedélzetről, és kivitte őket a partra. Florentino Ariza elsőnek ugrott ki a postacsónakból, és már nem a kikötő bűzét érezte, hanem Fermina Daza összetéveszthetetlen illatát, mely belengte a várost. Mindennek Fermina Daza-szaga volt. Nem ment vissza a távírdába. Úgy látszott, hogy az égvilágon nem érdeklf semmi más, csak a füzetes szerelmi regények és a Népszerű Könyvek sorozatának kötetei, melyeket az anyja továbbra is megvett neki, és melyeket a függőágyán fekve annyiszor elolvasott, hogy végül már kívülről tudta őket. A hegedűjét nem is vette elő. Közelebbi barátait újra megkereste, és olykor elment velük biliárdozni, vagy kiültek valamelyik kávéházi teraszra a Székesegyház terének árkádjai alatt, de a szombati táncmulatságokra nem ment el többé: Fermina Daza nélkül nem értek semmit. Még azon a reggelen, amikor a megszakított utazásáról visszatért, megtudta, hogy Fermina Daza Európában van nászúton, és zavarodott szíve biztosra vette, hogy ott marad Európában, ha tán nem is örökre, de mindenesetre hosszú évekig. Ebből a meggyőződésből született meg benne az első remény, hogy talán mégiscsak sikerül elfelejtenie őt. Eszébe jutott Rosalba, és annál fájdalmasabb lett az emléke, minél inkább elhalványult Fermina Diza képe. Ebben az időben növesztett kackiás bajuszt, amit aztán élete végéig viselt, és amitől megváltozott az egyénisége, és ekkoriban történt az is, hogy a szerelmi behelyettesítés eszméje új utakra vezette. Fermina Daza illata lassan megritkult és szétfoszlott körülötte, és végül már csak a fehér gardéniákban maradt meg. Még elhagyatottan tengette az életét, nem tudván, hogyan tovább, amikor az egyik éppen elérte a várost, és Nazaretné, a híres özvegyasszony rémülten futott át hozzájuk, mert Ricardo Gaitán Obeso tábornok felkelőcsapatának ágyútüzében belövést kapott a háza. Tránsito Ariza kapott az alkalmon, és a fia hálószobájában helyezte el az özvegyet, azzal a kifogással, hogy az övében nincs hely, de valójában abban reménykedett, hogy egy újabb szerelem majd kigyógyítja a fiát abból, ami az életét rágja. Florentino Ariza azóta, hogy Rosalba a gőzhajó kabinjában elvette a szüzességét, újra csak szűzies életet élt, és természetesnek tartotta, hogy a bajba jutott özvegyasszonynak átengedje az ágyát azzal, hogy ő meg átfekszik a függőágyba. De az özvegy másképp döntött. Leült az ágy szélére, melyen Florentino Ariza még tanácstalanul feküdt, és elkezdte mondani, hogy milyen mérhetetlenül fájlalja három éve meghalt férjének elvesztését, és miközben beszélt, sorra levetette és nagy ívben széthajigálta az özvegyi fátylakat, úgyhogy még a jegygyűrű is lekerült róla. Levetette üveggyöngyökkel szegett taftblúzát, és odadobta a szoba sarkában álló karosszékre, kibújt a pruszlikjából, és maga mögé hajította az ágy túlsó végére, egy mozdulattal lerántotta magáról földig érő szoknyáját és vele együtt a fodros alsószoknyát, a szatén harisnyatartót és a gyászfekete selyemharisnyát, és szétszórta őket a padlón, úgyhogy gyászának utolsó cafatai az egész szobát elborították. Mindezt olyan lendülettel és olyan jól kiszámított szünetekkel hajtotta végre, hogy úgy tűnt, mintha az ostromló csapatok az ő mozdulatait üdvözölnék egy-egy díszlövéssel, melybe beleremegnek a falak. Amikor a fűzőre került sor, Florentino Ariza odanyúlt, hogy segítsen kikapcsolni, de ő gyors és ügyes mozdulatokkal megelőzte, mert öt éven át tartó hitvesi odaadása során megtanulta, hogy jobb, ha a szeretkezés minden előkészületét önállóan végzi, az előjátékkal egyetemben: rajta ugyan senki fia ne segítsen. Végül levetette csipkés bugyogóját, egy úszóbajnoknő villámgyors kallójával csúsztatva le a lábán, és már csak a puszta bőre volt rajta. Huszonnyolc éves volt, és háromszor szült, de teste érintetlenül őrizte lánykori meztelenségének szédületét. Florentino Ariza képtelen volt felfogni, hogy az a vezeklőruha hogyan tudta úgy elrejteni ennek a szilaj kancának a hevüléseit, aki lázban fuldokolva vetkőztette le őt, ahogy a férjével sohasem tehette, nehogy az feslett nőszemélynek higgye, és aki egyetlen rohammal próbálta jóllakatni a gyász vasszigorában kiéheztetett testét, ötévi hitvesi hűség ügyetlenségével és ártatlanságával. Attól a boldog órától fogva, hogy az anyja világra hozta, mindeddig az éjszakáig még csak egy ágyban sem feküdt senki emberfiával, a halott urán kívül. Nem követte el azt az ízléstelenséget, hogy lelkifurdalása legyen. Sőt: mivel a háztetők fölött elsüvítő fényes rakéták miatt nem tudtak aludni, hajnalig sorolta az ura erényeit, és csak azt az egy hűtlenséget rótta fel neki, hogy nélküle ment a másvilágra, de vigasztalta az a tudat, hogy az ura sohase volt annyira az övé, mint azóta, hogy ott fekszik a tizenkét darab, három hüvelyk hosszú szöggel leszögezett koporsóban, két méterrel a föld alatt. - Boldog vagyok - mondta -, mert most legalább úgy van, távol otthonról, hogy tudom, hol van. Aznap éjjel egyszer s mindenkorra levetette a gyászát, átugorva a szürke virágos blúzok utálatos időszakát, élete megtelt szerelmes dalokkal, pillangó- meg papagájmintás tarka és kihívó ruhákkal, és annak adta a testét, aki csak akarta. Miután Gaitán Obeso tábornok ostromló csapatait hatvanhárom napi ellenállás után visszaverték, az özvegy újjáépítette szétlőtt házát, és a tengerre néző oldalán egy szép teraszt nyittatott a parti szirtek fölé, ahová a viharos napokon sisteregve csaptak föl a hullámok. Ez volt az ő szerelmi fészke - ahogy a legkomolyabb hangon maga nevezte -, ahol csak azt fogadta, aki tetszett neki, akkor, amikor és úgy, ahogy a kedve tartotta, és senkitől nem kért egy fillért se, mert úgy gondolta, hogy nem ő teszi a .szívességet, hanem a férfiak teszik neki. Nagyon ritkán fogadott el ajándékot, de arany ékszer nem lehetett, és olyan ügyesen intézte a dolgait, hogy senki se tudott volna rábizonyítani semmi kivetnivalót. Csak egyszer fordult elő, hogy majdnem kitört miatta a közbotrány, amikor elterjedt az a mendemonda, hogy Dante de Luna érsek nem tévedésből ette meg azt az egy tányér gombát, amibe belehalt, hanem szántszándékkal, mert az özvegy megfenyegette, hogy szíven szúrja magát, ha tovább ostromolja szentségtörő ajánlataival. Senki nem kérdezte meg tőle, hogy igaz-e, amit beszélnek, ő maga is hallgatott, és az életmódján sem változtatott. Ő volt, ahogy nevetve mondani szokta, az egyetlen szabad nő az egész tartományban. Özvegy Nazaretné soha, még a legelfoglaltabb napjaiban sem mulasztott el egyetlen találkát sem, amit Florentino Arizával beszélt meg, és sosem tett úgy, mintha szeretné, sem úgy, mintha szerelmet várna, bár mindig remélte, hogy mégiscsak van köztük valami, ami olyan, mint a szerelem, csak éppen nincsenek rajta a szerelem nyűgei. Időnként Florentino Ariza ment el hozzá, és akkor boldogan áztatták magukat a teraszt elöntő sós tajtékban, elnézve, ahogy a tenger láthatárán felvirrad a világ hajnala. Florentino Ariza minden ügyességét összeszedte, hogy megtanítsa az özvegyet azokra a - furfangokra, melyeket a garniszálló falának lyukain át lesett el a pároktól, valamint azokra az elméleti formulákra, melyekről Lotario Thugut szónokolt a kocsmaasztal mellett. Addig puhította, amíg az özvegy megengedte, hogy nézze őt, mialatt szeretkeznek, sőt, abba is belement, hogy a hagyományos hittérítő-pozícióból áttérjenek a vízibiciklisre, a nyárson sült csirkésre, a felnégyelt angyalosra, és kis híján a nyakukat törték, amikor a függőágy tartókötele leszakadt egy hasonló jellegű próbálkozásuk során. De az oktatás nem fogott rajta. Mert igaz, hogy vakmerő szerelmi bűvészinasnak bizonyult, de az irányított bujálkodáshoz nem volt tehetsége. Sohasem érezte meg az ágy nyugalmi időszakainak varázsát, egyetlen ihletett pillanata sem volt, gyönyörei rosszkor jöttek, és csak a bőrén futottak át: egy kis borzongás, és kész. Florentino Ariza sokáig abban a tévhitben élt, hogy ő az egyetlen, az asszony meg hagyta, hadd higgye, de egyszer, balszerencséjére, álmában beszélt. Ahogy hallgatta az alvó nőt, Florentino Ariza darabról darabra összeillesztette álmainak hajótérképét, és behatolt titkos életének megannyi szigete közé. Így tudta meg, hogy az asszony nem akar feleségül menni hozzá, de óriási és életre szóló hálát érez iránta, amiért megrontotta. Ezt sokszor meg is mondta neki. - Imádlak, mert kurvát csináltál belőlem. Ha nem is így szó szerint, de igaza volt. Florentino Ariza egy szokványos házasság szüzességétől fosztotta meg, amely ártalmasabb volt, mint az eredendő szüzesség vagy az özvegyi önmegtartóztatás. Megtanította rá, hogy semmi sem erkölcstelen, ami az ágyban történik, ha arra jó, hogy fenntartsa a szerelmet. És még valamire, ami attól kezdve az életelve lett: meggyőzte arról, hogy az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek. Az már az asszony érdeme volt, hogy a példát szó szerint vette. Florentino Ariza, aki azt hitte, hogy mindenki másnál jobban ismeri, azt azért sehogy sem értette, mitől olyan kapós ez a gyermeteg szerelmű nő, aki ráadásul egyfolytában a halott ura miatt siránkozik az ágyban. Az egyetlen magyarázat, ami az eszébe jutott, és amit senki se tudott megcáfolni, az volt, hogy özvegy Nazaretné gyengédséggel kárpótolja a férfiakat harcmodorának fogyatékosságaiért. Lassan, ahogy az özvegy egyre inkább bővítette a vadászterületét, Flo rentino Ariza meg a magáén portyázott tovább, hogy régi keserveire más megtört szívekben találjon enyhülést, megritkultak a találkozásaik, és végül fájdalom nélkül elfelejtették egymást. Ez volt Florentino Ariza első ágybéli szerelme. De ahelyett hogy tartós kapcsolat alakult volna ki belőle, ahogy azt az anyja remélte, mindketten ugródeszkának használták fel, hogy ebből vessék bele magukat az életbe. Florentino Ariza olyan módszereket dolgozott ki, amilyeneket ki se lehetett volna nézni egy ilyen hallgatag és nyápic alakból, aki ráadásul úgy öltözködött, mint egy letűnt időkből itt maradt öregúr. De volt két előnye a többi férfival szemben. Az egyik a jó szeme volt, mely akár a tömeg kellős közepén is nyomban és tévedhetetlenül észrevette, hogy melyik nő kapható, de még így is csak óvatosan közelítette meg, mert érezte, hogy nincs a világon szégyenletesebb és megalázóbb dolog, mint a visszautasítás. A másik előnye az volt, hogy a nők azonnal felismerték benne az éhes szerelmi vándort, a kivertkutya-ábrázatú utcai kéregetőt, és ez nyomban levette őket a lábukról, nem kértek semmit, és nem vártak semmit, csak a lelki megnyugvást, hogy megtették vele a jó cselekedetet. Ezek voltak Florentino Ariza egyedüli fegyverei, és történelmi jelentőségű csatákat vívott velük, melyeket a legnagyobb titokban tartott, de egy közjegyző akkurátusságával mindet följegyezte egy rejtjeles füzetbe, mely sokatmondó címével kirítt a többi közül: Nők. Az első bejegyzés özvegy Nazareméról szólt. Ötven évvel később, amikor Fermina Daza kiszabadult megszentelt rabságából, körülbelül huszonöt füzete volt, hatszázhuszonkét tartósabb kapcsolat adataival, de kimaradt belőlük az a számtalan futó kaland, ami egy irgalmas bejegyzésre sem volt méltó. Amikor már fél éve dúlt a vad szenvedély közte és az özvegyasszony között, maga Florentino Ariza is meg volt győződve arról, hogy sikerült túlélnie a Fermina Daza által okozott kínokat. És ezt nemcsak gondolta, hanem többször meg is beszélte Tránsito Arizával, az alatt a majdnem két év alatt, amíg a nászút tartott, és ebben a hitben élt, élvezve a visszanyert korlátlan szabadságot, egészen addig a vasárnapig, amikor rossz csillaga hirtelen elé nem vezette Fermina Dazát, mégpedig úgy, hogy a szíve nem is jelezte előre: a nagymiséről jött ki a férje karján, és új világa valósággal körülostromolta hízelgésével és kíváncsiskodásával. Ugyanazok az előkelő hölgyek, akik eleinte lenézték és megmosolyogták az alulról jött lányt, akinek nincs neve, most mindent elkövettek, hogy érezze: befogadták, ő pedig a kedvességével elbűvölte őket. Olyan fesztelenül mozgott nagyvilági úriasszony-szerepében, hogy Florentino Ariza egy pillanatig nem akart hinni a szemének: csakugyan őt látja-e. Mintha kicserélték volna: felnőttes nyugalma, magas sarkú cipője, fátylas kalapja, amit valami színes, keleti madár tolla díszített, minden más volt rajta, és mégis olyan természetes, mintha mindig is ez lett volna az ő világa. Szebb volt és fiatalabb, mint valaha, de olyan visszahódíthatatlan is, mint még soha, és hogy miért, azt Florentino Ariza csak akkor értette meg, amikor megpillantotta a selyemtunika alatt domborodó hasát: a hatodik hónapban volt. De a legmegrendítőbb mégis az volt számára, hogy milyen remek pár Fermina Daza meg a férje, és hogy milyen könnyedén kezelik a világot, mintha magasan a valóság zátonyai fölött lebegnének. Florentino Ariza se haragot, se féltékenységet nem érzett, csak mélységes megvetést önmaga iránt. Szegénynek, csúnyának, alantasnak érezte magát, olyan férfinak, aki nemcsak Fermina Dazához nem méltó, hanem a világ egyetlen nőjéhez sem. Így hát visszajött. Méghozzá úgy, hogy nem volt oka megbánni sorsdöntő választását. Sőt, egyre kevesebb oka volt rá, különösen azután, hogy átvészelte az első évek megpróbáltatásait. És ez annál is nagyobb szó volt az ő esetében, mivel a gyermeki tudatlanság ködében jutott el a nászéjszakájáig. Bár amikor Hildebrandáék házában vendégeskedett, egy kicsit azért már oszlott ez a köd. Valleduparban végre megértette, hogy a kakasok miért kergetik a tyúkokat, végignézte a szamarak brutális szertartását, látta, hogyan születnek a borjak, és hallotta, amint unokanővérei a legtermészetesebb hangon beszélnek róla, hogy a családban melyek azok a házaspárok, akik még mindig csinálják, és melyek azok, akik már nem, és mióta nem, és miért nem, holott együtt élnek. Akkor ismerkedett meg a magányos szerelmi örömökkel, és az a furcsa érzése volt, hogy olyasmit fedez fel, amit az ösztönei már kezdettől fogva tudtak; először az ágyban, a párnába fojtva lélegzetét, nehogy meghallja az a fél tucat unokanővére, aki rajta kívül még a hálószobában volt, aztán két kézzel, a fürdőkamra padlóján elnyúlva, kibontott hajjal, ugyanott, ahol az első ócska bagókat szívta. Mindig lelkifurdalással csinálta - ettől a lelkifurdalástól csak férjes asszony korában tudott megszabadulni -, és mindig a legnagyobb titokban, mialatt unokanővérei nemcsak azzal hencegtek el egymásnak, hogy kinek hányszor sikerült egy nap alatt, hanem még azzal is, hogy kinek hogyan és mekkorára sikerült az orgazmusa. De e beavató rítusok varázsa ellenére továbbra is abban a hitben élt, hogy a szüzesség elvesztése véres áldozati szertartás. Ezért aztán az esküvője meg a lakodalom, a századvég egyik legnagyobb társadalmi eseménye az ő számára az iszonyat előestéje volt. A nászéjszakától való rettegés sokkal jobban megviselte, mint a közfelháborodás, mely akkor tört ki, amikor kiderült, hogy az a fiatalember, akihez fogható gavallér akkoriban nem akadt még egy sehol, őt veszi feleségül. Amióta első ízben kihirdették őket a székesegyház nagymiséjén, Fermina Dazát újra elárasztották a névtelen levelek, és néhányban még azzal is megfenyegették, hogy megölik, de ő jóformán beléjük se pillantott, mert félni már csak egy dologtól tudott: attól, hogy nemsokára meg fogják erőszakolni. Ha nem is tudatosan, de éppen azt csinálta, amit a névtelen levelekkel csinálni kell, egy olyan társadalmi osztállyal szemben, melyet a történelem tréfái hozzászoktattak ahhoz, hogy fejet hajtson a kész tények előtt. Úgyhogy mindazok, akik ellene voltak, az esküvő napjának feltartóztathatatlan közeledtével sorra mellé álltak. Fermina Daza ezt abból vette észre, hogy napról napra nőtt az ízületi gyulladástól és a gyűlölködéstől megrokkant, szederjes arcú nők menete, akik egyszer csak rájöttek, hogy minden intrikájuk hiábavaló, és értesítés nélkül megjelentek az Evangéliumok terén, mintha csak hazajönnének, ételreceptekkel és nászajándékokkal fölpakolva. Tránsito Ariza ismerte ezt a világot, de csak most érezte a bőrén ennek a világnak az irgalmatlanságát, és tudta, hogy előkelőbb ügyfelei, amint azt a nagyobb ünnepek előtt egy nappal szokták tenni, most is eljönnek majd a boltjába, és megkérik, hogy ássa ki a földből az agyagkorsóit, és adja nekik kölcsön a zálogba csapott ékszereiket, csak huszonnégy órára, és külön kamat fejében. Már rég nem történt meg az, ami most: a korsók egészen kiürültek, hogy a sok-vezetékneves hölgyek előjöhessenek szentélyük homályából, és tündökölhessenek a saját, kölcsönkapott ékszereikkel, egy olyan fényes esküvőn, melyhez hasonló aztán a század végéig sem volt, és melynek az volt a betetőzése, hogy doktor Rafael Núnez volt az egyik tanú: a háromszoros köztársasági elnök, filozófus és költő, a Himnusz szövegének szerzője, ahogy azt az újabb lexikonokban már akkor is olvasni lehetett. Fermina Dazát apja vezette a székesegyház főoltára elé; Lorenzo Dazának a frakk valami bizonytalan és egynapos tartamú méltóságot kölcsönzött. Fermina Daza a főoltár előtt örök hűséget esküdött Juvenal Urbino doktornak, mialatt három püspök celebrálta a misét, egy pénteki napon, délelőtt tizenegy órakor, a Szentháromság ünnepén, egyetlen irgalmas gondolatra sem méltatva Florentino Arizát, aki ugyanakkor őmiatta haldokolt lázas önkívületben, kiszolgáltatva a természet kényének-kedvének egy gőzhajón, mellyel végül is nem jutott el a feledés földjére. A szertartás alatt és aztán a lakodalom alatt is olyan mosoly ült az arcán, mintha festékkel merevítették volna ki a vonásait: egy lélektelen fintor, amelyben egyesek a győztes gúnyos fölényét vélték látni, pedig csak az újdonsült menyecske szűzi rettegésének ügyetlen álcázása volt. De hála a körülmények váratlan alakulásának, valamint férje megértő viselkedésének, az első három éjszaka fájdalommentesen telt el. Mintha csak a Gondviselés lépett volna közbe. A Compagnie Générale Transatlantique hajója, melynek menetrendjét felborították a Karib-tengeren bekövetkezett rossz időjárási viszonyok, csak három nappal az esküvő előtt értesítette őket, hogy az indulás időpontját huszonnégy órával előbbre hozzák, úgyhogy nem az esküvő utáni napon indult útnak La Rochelle felé, ahogy hat hónapja tudták, hanem még aznap éjjel. Senki sem hitte el, hogy ez a változás nem egy újabb elegáns meglepetés a sok közül, mivel a lakodalom éjfél után a kivilágított óceánjárón ért véget, egy bécsi zenekarral, amely akkor mutatta be Johann Strauss legújabb keringőit. Így hát a sok bepezsgőzött sógort-komát ijedt feleségeiknek úgy kellett levonszolniuk a hajóról, mert már azt kérdezgették a pincérektől, nincsenek-e üres kabinok, hogy Párizsig folytathassák a murit. A násznép utolsó maradéka, amely elhagyta a hajót, a kikötői kocsmasor előtt pillantotta meg Lorenzo Dazát: ott ült az utca kövén, és rongyokban lógott rajta a frakk. Hangosan jajveszékelve sírt, ahogy az arabok siratják a halottaikat, és egy poshadt pocsolya közepén ült, mely talán a könnyeiből gyűlt össze. Az a barbár kegyetlenség, amitől Fermina Daza félt, sem az első tengerháborgásos éjszakán, sem a következő, már békés vizeken töltött éjszakákon, sem aztán, hosszú házaséletének egyetlen éjszakáján sem történt meg soha. Az első éjszaka a hajó méretei és a kabin fényűző kényelme ellenére a riohachai sóneren töltött éjszaka szörnyű megismétlődése volt, férje pedig egy szolgálatkész orvos, aki egy pillanatra sem hunyta le a szemét, és szüntelenül tartotta benne a lelket, hiszen ez volt az egyetlen dolog, amit egy kiváló orvos tenni tudott a tengeribetegség ellen. De a vihar harmadnapra lecsillapodott, mihelyt elhagyták La Guayra kikötőjét, és addigra már annyi időt töltöttek együtt, és annyit beszélgettek, hogy úgy viselkedtek egymással, mint két régi jó barát. A negyedik este, amikorra már mindkettőjük számára visszaállt a megszokott életrend, Juvenal Urbino doktor elcsodálkozott azon, hogy ifjú hitvese nem imádkozik elalvás előtt. Fermina Daza megmondta az igazat: az apácák kétszínűsége miatt megutálta a rítusokat, de hitét azért megőrizte, és némán ápolja tovább. Ezt mondta: "Jobb szeretem közvetlenül Istennel tartani a kapcsolatot." Urbino doktor megértően fogadta a vallomást, és attól kezdve mindketten külön-külön, a maguk módján gyakorolták ugyanazt a vallást. A jegyességük rövid volt, de az akkori időkben eléggé rendhagyó, mivel Urbino doktor minden délután meglátogatta, és felügyelet nélkül töltötte el nála a látogatás idejét. Fermina Daza még azt sem engedte volna meg neki, hogy akár csak az ujja hegyét is megérintse, mielőtt a püspök áldását adná rájuk, de ő még csak meg sem próbálkozott vele. Az első nyugodt éjszakán történt meg, amikor már az ágyban feküdtek, de még ruhástul, hogy simogatni kezdte, de olyan óvatosan, hogy Fermina Daza szelíd sürgetésnek fogta fel: itt az ideje, hogy hálóingbe bújjon. Kiment a fürdőszobába, hogy levetkőzzön, de előtte eloltotta a kabinban az összes lámpát, és amikor hálóingben kilépett a fürdőszobából, ruhadarabokkal tömte be az ajtó réseit, hogy teljes sötétségben bújhasson be az ágyba. Mialatt az ajtóréseket tömködte, jókedvűen mondta: - Mit akarsz, doktor. Ez az első eset, hogy egy idegennel alszom. Juvenal Urbino doktor érezte, ahogy becsúszik mellé, mint egy ijedt kis állat, a lehető legtávolabbra húzódva tőle egy olyan ágyban, ahol két ember csak igen nehezen tudott úgy elhelyezkedni, hogy egymáshoz ne érjen. Megfogta a rémülettől megmerevedett, jéghideg kezét, ujjai közé csúsztatta az ujjait, és szinte suttogva mesélni kezdett korábbi tengeri utazásairól. Fermina Dazán újra úrrá lett a szorongás, mert amikor bebújt az ágyba, észrevette, hogy mialatt a fürdőszobában volt, férje meztelenre vetkőzött, mire megint csak rettegni kezdett, hogy most mi lesz a következő lépés. De a következő lépés jó néhány órát késett, mivel Urbino doktor csak beszélt, beszélt, miközben milliméterről milliméterre nyerte meg testének bizalmát. Párizsról beszélt, Párizsról és a szerelemről, a párizsi szerelmespárokról, akik a nyílt utcán csókolóznak, meg az omnibuszon, meg a nyár tüzes leheletétől és bágyadt tangóharmonika-hangjaitól elborított, virágos kávéházi teraszokon, és akik állva szeretkeznek a Szajna rakpartjain, és senki sem háborgatja őket. Mialatt mesélt a sötétben, ujjai hegyével megsimogatta Fermina Daza nyakának hajlatát, megsimogatta karjainak selymes pihéit, húzódozó hasát, és amikor érezte, hogy felengedett a feszültség, megpróbálkozott vele, hogy fölhúzza a hálóingét, de Fermina Daza egy rá jellemző felfortyanással megakadályozta. "Magam is le tudom venni." Le is vette, és aztán olyan mozdulatlanságba merevedett, hogy Urbino doktor azt hihette volna, nincs is ott, ha nem érzi, ahogy süt a teste a sötétben. Egy kis idő múlva újra megragadta a kezét, mely akkor már meleg volt és ernyedt, de még egy kevéske verítéktől nedves. Egy darabig csendben és mozdulatlanul feküdtek, Urbino doktor az alkalmat lesve, hogy megtegye a következő lépést, Fermina Daza pedig erre a lépésre várva, bár nem tudta, hogy hol fogja érni, miközben a sötétség egyre sűrűbb lélegzésüktől lett tele. A férfi hirtelen elengedte a kezét, és fejest ugrott az űrbe: nyelvével megnedvesítette középső ujjának hegyét, és finoman megérintette Fermina Daza gyanútlan mellbimbóját: Fermina egy halálos nyilallást érzett, mintha valamelyik élő, idegét érintették volna meg. Örült, hogy sötét van, és a férfi nem láthatja azt az égő szégyenpírt, amelybe a csontja velejéig belereszketett. "Nyugalom - mondta a férfi, nagyon nyugodtan.'- Ne felejtsd el, hogy már ismerem őket." Érezte, ahogy Fermina Daza elmosolyodik, és a hangja lágyan és valami új tónusban csengett a sötétben. - Nagyon jól emlékszem - mondta -, és még mindig esz a méreg. Urbino doktor ekkor már tudta, hogy sikerült megkerülniük a Jóreménység fokát; újra megfogta nagy, puha kezét, és elborította apró, árva csókjaival: előbb érdes kézfejét, hosszú, látó ujjait, áttetsző körmeit, aztán sorsának hieroglifjét izzadt tenyerén. Fermina Daza nem tudta, hogy került a keze egyszer csak a férfi mellére, ahol valami furcsa tárgyba ütközött, és fogalma sem volt róla, hogy mi lehet. Urbino doktor megmondta: "A skapulárém." Fermina Daza megsimogatta a mellét borító szőrszálakat, aztán az egész bozótot megragadta mind az öt ujjával, hogy tövestől kitépje. "Még jobban", mondta a férfi. Ő pedig húzta, de csak annyira, hogy ne okozzon fájdalmat, és aztán az ő keze kereste meg a férfinak a sötétségben elveszett kezét. De a férfi nem hagyta, hogy belekulcsolja kezét a kezébe, hanem megragadta a csuklójánál, és láthatatlan, de céltudatos erővel végigvezette a testén, míg csak Fermina Daza tenyerét meg nem csapta egy eleven, hús-vér állat forró lehelete: egy alaktalan, de izgatott és ágaskodó állaté. És nem az történt, amire Urbino doktor számított, vagy ahogy ő maga is hitte volna: nem húzta el a kezét, és nem is tartotta mozdulatlanul ott, ahová a férje tette, hanem testét-lelkét az Irgalmas Szűzanyának ajánlva és összeszorított fogakkal, hogy ki ne törjön belőle a kacagás az önnön őrültsége miatt, óvatosan tapogatni kezdte az ugrásra kész ellenséget, vizsgálgatva a méretét, törzsének erejét, szárnyainak kiterjedését, félve az elszántságától, de szánakozva a magányán; olyan aprólékos figyelemmel cserkészte be, amit bárki, aki nem annyira tapasztalt ember, mint a férje, simogatásnak hitt volna. Urbino doktor a végső erejével tartotta magát, hogy bele ne zuhanjon a halálos motozás szédületébe, mígnem Fermina Daza egy bájosan gyermekes mozdulattal kipottyantotta a kezéből, mintha a szemétbe dobná. - Sose tudtam elképzelni, milyen is ez a micsoda - mondta. Erre Urbino doktor tanáros kómolysággal elmagyarázta rieki, és miközben magyarázott, ráhelyezte a kezét a szóban forgó helyekre, Fermina pedig olyan engedelmesen hagyta, mint egy példás növendék. Urbino doktor egy alkalmas pillanatban megjegyezte, hogy lámpafényben érthetőbb lenne a dolog. Már nyúlt is a lámpa felé, de Fermina Daza lefogta a karját, és ezt mondta: "A kezemmel jobban látok." Pedig szerette volna, ha ég a lámpa, de ő akarta felgyújtani, magától, és nem parancsra; fel is gyújtotta. Urbino doktor ekkor meglátta az embrióhelyzetben fekvő Ferminát, aki a hirtelen támadt világosságban magára rántotta a lepedőt. De azt is látta, hogy Fermina minden teketória nélkül újra csak megragadja az állatot, mely olyannyira felkeltette a kíváncsiságát, jobbra-balra forgatja, és olyan érdeklődéssel tanulmányozza, ami már-már túllép a tudomány keretein, és végül így összegzi a benyomásait: "Hát csúnyának csúnya, hiszen még a nőkénél is csúnyább." Urbino doktor egyetértett vele, és a csúnyaságnál nagyobb hibáit is elárulta neki. Azt mondtá: "Olyan, mint az elsőszülött fiú, az ember egész életében miatta gürcöl, mindent föláldoz érte, aztán a döntő pillanatban kiderül, hogy fütyül az egészre, és azt csinál, amit ő akar." Fermina tovább vizsgálgatta, és kérdezősködött, hogy ez mire való, az mire való, és amikor úgy gondolta, hogy már minden szükséges tudnivalónak a birtokában van, két kézzel megemelgette, aztán megállapította, hogy a súlya miatt sem érdemli meg azt a sok hűhót, amit körülötte csapnak, és egy megvető mozdulattal elengedte. - Es azt hiszem, egy csomó felesleges dolog van rajta - mondta. Urbino doktor eltűnődött. Doktori disszertációjának eredetileg ez lett volna a témája: az emberi szervezet egyszerűsítésének szükségessége. Úgy gondolta, az emberi szervezet már rég elavult ebben a formájában, sok a felesleges vagy feleslegesen ismételt funkció, ami az emberi nem más korszakaiban nélkülözhetetlen volt, de a mi korunkban már nem az. Igen: egyszerűbb is lehetne, és akkor nem lenne ilyen kényes jószág. Ezt mondta: "Persze ez olyasmi, amit csak Isten végezhetne el, de azért,jó lenne legalább elméletileg meghatározni a szükséges változtatásokat." Fermina Daza jót nevetett ezen, és olyan felszabadultan, hogy a férfi kapott az alkalmon, és megölelte, sőt életében először szájon csókolta. Fermina Daza viszonozta a csókot, mire a férfi tovább csókolta az arcát, az orrát, a szemhéját, finom, puha csókokkal, és közben becsúsztatta kezét a lepedő alá, és megsimogatta selymes szőrű, kerek szeméremdombját: mintha egy japán nőét simogatta volna. Fermina Daza nem tolta el a kezét, de a magáét készenlétben tartotta arra az eshetőségre, ha a férfi egy lépéssel tovább merészkedne. - Fejezzük be az egészségtanórát - mondta. - Jó - mondta a férfi. - Most a szerelemóra jön. Ezzel lehúzta róla a lepedőt, és Fermina nemcsak hogy nem ellenkezett, hanem egy gyors mozdulattal le is rúgta az ágyról, át a kabinon, mert olyan melege volt, hogy már nem bírta tovább. Teste hullámvonalú volt, ruganyos, és sokkal figyelemreméltóbb, mint amilyennek felöltözve látszott, s olyan sajátságos erdeivad-szaga volt, amiről a földkerekség összes nője közt rá lehetett volna ismerni. Ahogy ott feküdt kiszolgáltatva, teljes megvilágításban, felforrt vére az arcába szökött, és ezt csak úgy tudta elleplezni, hogy gyorsan a nyakába csimpaszkodott az emberének, és belecsókolt a szájába, mélyen, erősen, a kifulladásig. Urbino doktor tisztában volt vele, hogy nem szerelmes Fermina Dazába. Azért vette el, mert tetszett neki a büszkesége, a komolysága, az erős jelleme, meg egy szemernyi hiúságból is, de Fermina Daza első csókja közben úgy érezte, nincs akadálya annak, hogy közös erővel megteremtsék a szerelmet. Ám azon az első éjszakán, melyen hajnalig beszélgettek mindenféléről, erről nem esett szó köztük, és később sem beszéltek róla soha. De ahogy az idők folyamán bebizonyosodott, egyikük sem tévedett. Hajnalban, amikor elaludtak, Fermina Daza még mindig szűz volt, de már nem sokáig. Urbino doktor másnap este azután, hogy a Karib-tenger csillagözönnel elöntött ege alatt megtanította Fermina Dazát a bécsi valcerekre, kiment a fürdőszobába, miután Fermina már végzett ott, és mire kilépett a fürdőszobából, Fermina Daza már meztelenül várt rá az ágyban. Most ő volta kezdeményező, félelem és fájdalom nélkül odaadta magát, egy tengeri kaland vidámságával, és a véres szertartásból csupán annyi lett, hogy a lepedőn ott maradt a tisztesség rózsája. Mindkettőjüknek jó volt, majdhogynem csodás, aztán egyre jobb lett, mindvégig, amíg csak az út tartott, éjjel-nappal, úgyhogy mire megérkeztek La Rochelle-be, már olyanok voltak, mint két jó ideje összeszokott szerető. Tizenhat hónapot töltöttek 'Európában: Párizsban telepedtek meg, és onnan utazgattak a szomszédos országokba. Ez alatt az idő alatt mindennap szeretkeztek, a téli vasárnapokon pedig naponta többször is, délig ki se kelve az ágyból. Urbino doktor bővérű, ráadásul harcedzett férfi volt, Fermina Daza pedig nem az a nő volt, aki tűrte volna, hogy bármiben is lekörözzék, úgyhogy az ágyban be kellett érniük a megosztott hatalommal. Háromhavi lázas szerelmeskedés után Urbino doktor arra a következtetésre jutott, hogy egyikük meddő, mire mindketten alapos kivizsgálásnak vetették alá magukat a Salpétriére kórházban, ahol Urbino doktor a gyakorlóéveit töltötte. Elszánt vállalkozás volt, azonfelül eredménytelen. De aztán, amikor a legkevésbé várták, és a tudomány teljes kiiktatásával, megtörtént a csoda. A következő év végén, amikor hazamentek, Fermina a hatodik hónapban volt, és a világ legboldogabb asszonyának vallotta magát. A kisfiút, akire mind a ketten annyira vágytak, és aki a Vízöntő jegyében simán megszületett, a kolerajárványban meghalt nagyapja nevére keresztelték. Nem lehetett tudni, mitől változtak meg annyira Európától-e vagy a szerelemtől, hiszen a kettő egybeesett. Mert mindketten megváltoztak, méghozzá alaposan, és nemcsak egymással, hanem a külvilággal is, ahogy Florentino Ariza meg is állapította, amikor életének ama sanyarú vasárnapján, két héttel a hazaérkezésük után a nagymiséről kijövet meglátta őket a templom kapujában. Új életfelfogással tértek vissza, a világ újdonságaival megrakottan, és felkészülve rá, hogy ők diktálják a divatot. Urbino doktor elhozta magával a legfrissebb irodalmi és zenei csemegéket, és mindenekelőtt a legújabb orvostudományi munkákat. Előfizetett a Le Figaróra, hogy továbbra se veszítse el a valóság fonalát, meg a Revue des deux Mondesra, hogy a költészet fonalát se veszítse el. Azonkívül megbízta párizsi könyvkereskedőjét, hogy küldje el neki a legolvasottabb írók, köztük Anatole France és Pierre Loty újabb műveit, meg azokéit az írókéit, akiket a legjobban szeretett, mint például Rémy de Gourmont és Paul Bourget könyveit, de Émile Zolától semmit, mert elviselhetetlennek tartotta, bármilyen bátran szerepelt is a Dreyfus-perben. A könyvkereskedő azt is megígérte, hogy postán elküldi neki a Ricordi-katalógus legcsábítóbb újdonságait, különösen az újabb kamarazenei szerzeményeket, hogy Urbino doktor méltó örököse legyen az apja által kivívott címnek: a város hangversenyéletének legfőbb előmozdítója. Fermina Daza, aki mindig is szembeszegült a divat szigorával, hat láda ruhát hozott, de ezek a holmik a legkülönbözőbb időkből származtak, mert a nagy divatcégek újdonságai hidegen hagyták. A tél kellős közepén elment a Tuileriák kertjébe Worth, a legfőbb divatdiktátor új kollekciójának bemutatójára, de csak egy bronchitist szerzett be magának, ami öt napig az ágyhoz láncolta. Laferriére-t nem tartotta annyira szélsőségesnek és kíméletlennek, de végül is arra a bölcs döntésre jutott, hogy a kiárusításokon vásárolt össze mindenfélét, amin csak megakadt a szeme, elszörnyedt férje hiába bizonygatta esküszóval, hogy az mind halottak holmija. És hozott magával sok-sok pár márkátlan olasz cipőt, amik jobban tetszettek neki, mint Ferry híres és extravagáns cipőkölteményei, és hozott egy Dupuy-napernyőt, ami olyan vörös volt, mint a pokol tüze, úgyhogy társasági rovataink ijedt tudósítóinak volt miről tudósítaniuk. Madame Reboux-nál csak egy kalapot vett, viszont egy tele bőrönd műcseresznyefürtöt, filcvirágcsokrocskákat az összes létező és föllelhető virágféleségből, strucctollkötegeket, pávatollbokrétákat, ázsiai kakasfarkakat, egész fácánokat, kolibriket és számtalan fajta egzotikus madarat, röptükben, daloltukban, végvonaglásukban kipreparálva: mindazt, ami csak az elmúlt húsz évben arra szolgált, hogy egy és ugyanaz a kalap mindig újnak látsszék. Hozott egy nemzetközi legyezőgyűjteményt, a legkülönbözőbb fajtájú és alkalmakra való legyezőkkel. Hozott egy izgató illatú kölnivizet, amit a Bazar de la Charité kölnirengetegéből választott ki, mielőtt a tavaszi szél az áruháznak még a hamvait is szét nem hordta, de csak egyszer használta, mert az új illatban nem ismert magára. Hozott egy dísztokba csomagolt szépítőszerkészletet is, a hódítás piacának legújabb divatcikkét, és ő volt az első nő, aki társaságban elővette, pedig akkor még illetlenségnek tekintették, ha egy nő mások előtt szépítkezett. Mindezeken kívül három felejthetetlen élményt hoztak magukkal: a Hoffmann meséi soha nem látott pompájú párizsi bemutatójának emlékét, a félelmetes velencei tűzvész emlékét a Szent Márk tér előtt sorakozó, lángba borult gondolákkal, amiket elszorult szívvel néztek a szálloda ablakából, és Oscar Wilde emlékét, amint egy percre ott állt előttük az első januári hóesésben. De ezek és a számtalan többi élmény közt Juvenal Urbino doktornak volt egy olyan emléke, amit, bármennyire fájlalta is, nem tudott megosztani a feleségével, mert még legénykorának párizsi diákéveiből származott: Victor Hugo, aki a könyveitől függetlenül is igen nagy és megható népszerűségnek örvendett, mert valaki szerint egyszer azt mondta, bár ezt senki nem hallotta, hogy a mi alkotmányunk nem emberek, hanem angyalok országába való. Azóta különleges tisztelet övezte, és a sok Franciaországba utazó honfitársunk többsége epekedve vágyott rá, hogy láthassa. Vagy fél tucat diák, köztük Juvenal Urbino, egy időn át őrséget állt az Avenue d'Eylau-n, a házzal szemben, amelyben lakott, meg a kávéházakban, ahol azt mondták, hogy biztosan jönni fog, de nem jött soha, és végül írásban kértek tőle magánkihallgatást, a rionegrói alkotmány angyalainak nevében. Sosem kaptak választ. Egyszer aztán Juvenal Urbino, a Luxembourg-kert mellett elhaladva megpillantotta, amint éppen kilépett a Szenátus épületéből egy fiatal nővel, aki karon fogva vezette. Nagyon öreg volt már, nehezen mozgott, haja és szakálla nem lobogott úgy, mint az arcképein, és a kabátja úgy lógott rajta, mintha nem az övé volna, hanem egy testesebb emberé. Nem akarta egy szemtelen köszönéssel elrontani az emléket: beérte ezzel a szinte valószínűtlen látvánnyal, mélyet aztán egész életén át őrzött magában. Amikor visszatért Párizsba, immár nős emberként és abban a helyzetben, hogy kieszközölhetett volna egy hivatalosabb jellegű találkozást, Victor Hugo már nem élt. Kárpótlásul viszont egy hóeséses délután közös emlékét őrizhették: a boulevard des Capucines egyik kis könyvesboltja előtt egy kisebb csődületet pillantottak meg, mely a zord időjárással mit sem törődve állt és várt: Oscar Wilde volt benn a könyvesboltban. Mikor végre kilépett az utcára, valóban elegánsan, de eleganciájának talán nagyon is a tudatában, a csoport körülvette, és dedikációkat kért tőle. Urbino doktor megállt, de csak azért, hogy láthassa, ám lobbanékony hitvese át is akart menni hozzá az utca túloldalára, hogy dedikáltassa vele azt az egyetlen holmiját, amit könyv híján méltónak talált erre a célra: szép, hosszú, sima, bársonyos gazellabőr kesztyűjét, melynek éppen olyan színe volt, mint fiatalasszony-bőrének. Biztos volt benne, hogy egy ilyen kifinomult férfi méltányolni fogja ezt a gesztust. De a férje hallani se akart róla, és amikor ő mégis mindenáron át akart menni, a férje úgy érezte, hogy nem fogja túlélni ezt a szégyent. - Ha most átmész - mondta -, mire visszajössz, engem holtan találsz. Fermina Daza ilyen volt, és ilyen is maradt. Még egy év se telt el a férjhez menése óta, és már ugyan olyan fesztelenül mozgott a világban, mint kislány korában a San Juan de la Génaga nevű porfészekben; mintha ez a fesztelenség veleszületett képessége lett volna; olyan könnyedén szóba elegyedett vadidegen emberekkel, hogy a férje csak ámult, és valami egészen rejtélyes tehetsége volt ahhoz, hogy bárhol és bárkivel megértesse magát spanyolul. "Idegen nyelvet akkor kell tudni, ha az ember el akar adni valamit - mondta nevetve. - De ha az ember vesz valamit, akkor mindenki megérti." Nehéz volt elképzelni, hogy valaki ilyen gyorsan és ilyen könnyedén bele tudja vetni magát a párizsi hétköznapokba, melyek aztán, az örökös eső ellenére, egyre kedvesebb emlékké váltak benne. De azért amikor a számtalan élménytől kóvályogva, az utazásba belefáradva és a terhességtől lelecsukódó szemmel hazaérkezett, és az volt az első kérdés, amit a kikötőben föltettek neki, hogy mit szól a csodálatos Európához, ő a maga karib modorában ezzel a pár szóval summázott tizenhat havi boldogságot: - Nagyobb a füstje, mint a lángja. Azon a napon, amikor Florentino Ariza megpillantotta Fermina Dazát a székesegyház előcsarnokában, hat hónapos terhesen és frissen tanult dámaszerepének teljes birtokában, szent elhatározással feltette magában, hogy nevet és vagyont fog szerezni, mert csak így lehet méltó hozzá. Azzal a zavaró körülménnyel, hogy férje van, nem törődött, mert eleve eldöntötte, mintha legalábbis tőle függne, hogy Juvenal Urbino doktornak meg kell halnia. Nem tudta, mikor és hogyan, de biztos volt benne, hogy meg fog történni, ő pedig kivárja, sietség és türelmetlenség nélkül, ha az idők végezetéig kell is várnia. Mindent elölről kezdett. Fogta magát, és előzetes bejelentés nélkül beállított nagybátyja, XII. Leó, a Karib-partvidéki Folyami Hajózási Társaság vezérigazgatója és Igazgatótanácsa elnökének irodájába, és közölte vele, hogy mindenben aláveti magát az akaratának. Nagybátyja neheztelt rá, amiért veszni hagyta azt a jó távírdászi állást Villa de Leyvában, de hallgatott arra a belső hangra, amely azt mondta neki, hogy az emberek nem egyszer s mindenkorra születnek meg azon a napon, amikor az anyjuk világra hozza őket, hanem az élet újra meg újra rákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat. Azonkívül a bátyja özvegye az előző évben meghalt, úgy, hogy a gyűlöletét is magával vitte a sírba, és örököst sem hagyott maga után. Így hát fölvette tévelygő unokaöccsét a Társasághoz. A döntés rávallott don XII. Loayza Leóra. A lelketlen üzletember burka alatt egy zseniális holdkóros rejtőzött, aki ugyanúgy képes volt limonádét fakasztani a guajirai sivatagban, mint egy egész temetői gyülekezetet megríkatni az In questa tomba oscura szívet tépő előadásával. Fürtös hajához és faunos ajkához csak a lant és a babérkoszorú hiányzott: ezekkel együtt pontosan olyan lett volna, mint a keresztény mitológia gyújtogató Nérója. Szabad óráit, melyek roskatag, de a végzet szórakozottsága jóvoltából még mindig működőképes gőzhajóinak adminisztrációja és a folyami hajózás egyre égetőbb problémái mellett megmaradtak neki, operaária-repertoárjának gyarapítására fordította. Nem volt számára nagyobb gyönyörűség, mint ha temetésen énekelhetett. Olyan hangja volt, mint egy gályarabnak: iskolázatlan hang, de elképesztő regiszterekbe tudott eljutni vele. Valaki mesélte neki, hogy Enrico Caruso a puszta hangjával virágvázákat tört darabokra, mire éveken át próbálkozott vele, hogy utánacsinálja a bravúrt, még ablaküvegekkel is kísérletezett. Barátai finomabbnál finomabb vázákat szedtek össze neki a világ minden részéről, és külön ezzel a céllal ünnepi esteket rendeztek, hogy végre valóra tudja váltani az álmát. Sohasem sikerült neki. Viszont a hangja harsogásában olyan mély érzelmesség fénylett, hogy aki hallgatta, annak a szíve ugyanúgy megrepedt, mint a nagy Caruso kristályamforái, és ez volt az oka annak, hogy olyan áhítatosan hallgatták őt a temetéseken. Kivéve azt az egyet, amelyen az a jó ötlete támadt, hogy elénekli a When wake up in Gloryt, egy szép és megrendítő louisianai gyászdalt, de a pap nem volt elnéző az egyházába történő lutheránus behatolással szemben, és elhallgattatta. Az operaáriák meg a nápolyi szerenádok mellett olyan lendülettel és legyűrhetetlen ambícióval vetette bele magát a munkába, hogy a fénykorát élő folyami hajózás atyjává lett. A semmiből küzdötte fel magát, akárcsak két meghalt bátyja, és mindhárman eljutottak oda, ahova akartak, noha mindhárman a fattyak szégyenbélyegét viselték, ráadásul egyiküket sem ismerte el az apjuk. Az úgynevezett pultarisztokrácia krémjéhez tartoztak, melynek szentélye a Kereskedelmi Klub volt. De még akkor is, amikor megvolt rá a módja, hogy úgy éljen, mint az a római császár, akihez hasonlított, XII. Leó bácsi az óvárosban lakott feleségével és három fiával, mert a munkája miatt így találta kényelmesnek, ráadásul olyan szerényen élt, és egy olyan silány lakásban, hogy soha nem tudta lemosni magáról azt az igazságtalan vádat, hogy fösvény. És az egyetlen fényűzés, amit megengedett magának, még ennél a lakásnál is szerényebb volt: egy tengerparti házikó, két mérföldre az irodától, melyben mindössze hat parasztzsámoly, egy vizes szekrény és egy függőágy volt: ebben a függőágyban töltötte a vasárnapokat kint a teraszon, és a gondolataiba merült. Senki sem mondott olyan találó jellemzést róla, mint ő maga, amikor egyszer valaki a szemére vetette, hogy milyen gazdag. - Nem vagyok gazdag - mondta -: én egy szegény ember vagyok, akinek sok pénze van, és a kettő nem ugyanaz. Ez a furcsa gondolkodásmódja, melyet valaki egyszer egy szónoklatban a legnagyobb elismeréssel józan őrületnek nevezett, arra is képessé tette, hogy egy pillanat alatt meglássa Florentino Arizában azt, amit se azelőtt, se azután nem látott meg benne senki. Attól a naptól fogva, hogy megjelent az irodájában és állást kért tőle, gyászos képével és huszonhét elfecsérelt évével, olyan zord kaszárnyafegyelemnek vetette alá, ami még a legkeményebb fickókat is meghajlította volna. De nem sikerült elrettentenie. És amit XII. Leó bácsi még csak nem is sejtett: unokaöccsének szívós kitartása nem a megélhetés kényszeréből, sem az apjától örökölt öszvérkonokságból fakadt, hanem abból a szerelmes eltökéltségből, amit semmiféle földi vagy földöntúli hatalom nem tudott volna megtörni. Az első évek voltak a legrosszabbak, amikor a Főigazgatóság írnokaként dolgozott, a lehető legtesthezállóbb beosztásban. Lotario Thugut, XII. Leó bácsi hajdani zenetanára tanácsolta, hogy a fiú valami olyan beosztást kapjon, amelyben írással foglalatoskodhat, mert fáradhatatlan és nagybani fogyasztója az irodalomnak, bár nem annyira a nemes, mint inkább a leghitványabb fajtájának. XII. Leó bácsira nem hatott az unokaöccse olvasmányairól mondott lesújtó ítélet, mivel Lotario Thugut róla meg azt híresztelte, hogy a legrosszabb tanítványa volt, és lám, ha ő énekelni kezdett, még a sírkövek is könnyekre fakadtak a temetőben. A németnek mindenesetre igaza lett, méghozzá abban, amire a legkevésbé gondolt: Florentino Ariza minden írásos munkáját annyi szenvedély fűtötte át, hogy a hivatalos akták is szerelmes levelekként hatottak. A berakodási bizonylatok mindig rímesre sikerültek, bármennyire is türtőztette magát, és a szokványos üzleti leveleknek olyan lírai kicsengése volt, hogy a címzett nem tudta komolyan venni őket. Egyszer a nagybátyja fogta magát, és személyesen ment át a szobájába egy köteg levéllel, amit már, úgy érezte, végképp nem hitelesíthet az aláírásával, és még egy utolsó lehetőséget adott neki az üdvösségre. - Ha nem vagy rá képes, hogy megírj egy üzleti levelet, akkor mész a mólóra szemetet szedni - mondta: Florentino Ariza elfogadta a kihívást. Minden erejét összeszedte, hogy a kereskedelmi próza földhözragadt stílusát elsajátítsa, és közjegyzői kézirattárakból származó minták alapján próbálta begyakorolni magát, ugyanolyan buzgón, ahogyan azelőtt a divatos költőket utánozta. Ekkoriban töltötte szabad óráit az írnokok Árkádja alatt, az írástudatlan szerelmesek szolgálatában: megírta helyettük az illatos levélkéiket, hogy kiadja magából mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket a vámbevallásokba nem írhatott bele. De bármennyire is csavargatta, fél év alatt sem tudta kitekerni megátalkodott hattyújának nyakát. Úgyhogy amikor XII. Leó bácsi másodszor is megdorgálta, kénytelen volt megadni magát, bár a büszkeségéből nem engedett. - Engem csak a szerelem érdekel - mondta. - Az a baj - felelte a nagybátyja -, hogy folyami hajózás nélkül szerelem sincs. XII. Leó bácsi beváltotta a fenyegetését, és a mólóra osztotta be szemetesnek, de megígérte, hogy fokról fokra feljebb fog kerülni a jól végzett szolgálat létráján, amíg meg nem találja a helyét. Így is lett. Florentino Arizán semmiféle munka nem fogott ki, a legdurvább és legalantasabb sem, a nyomorúságos fizetés sem vette el a kedvét, és főnökeinek piszkálódásai miatt sem vesztette el soha, egy percre sem a hidegvérét, mely mindig is jellemezte. De együgyű sem volt: bárki, aki az útjába került, a saját bőrén érezte meg, hogy Florentino Ariza gyámoltalan külseje milyen irgalmatlan és mindenre képes elszántságot takar. úgy, ahogy azt XII. Leó bácsi elképzelte és kívánta, a vállalat egyetlen titka sem maradt rejtve előtte, és harmincévi buzgó és minden próbát kiálló szívós munka során az összes beosztáson végigment. Mindenben bámulatos tehetséget tanúsított, minden egyes szálát kitanulmányozta annak a titokzatos szövevénynek, mely olyan sokban hasonlított a költészet mesterségéhez, de azt a haditettet, amelyre a leginkább törekedett, nem tudta véghezvinni: hogy sikerüljön megírnia egy elfogadható üzleti levelet, egyetlenegyet. Akaratlanul és öntudatlanul az apja igazát bizonyította be életével: ő hajtogatta az utolsó leheletéig, hogy nincs a világon még valaki, aki olyan élelmes és gyakorlatias, olyan megátalkodottan makacs, szorgalmas és olyan józan és veszélyes üzletember lenne, mint egy költő. XII. Leó bácsi, akit Florentino Ariza szívének pihenőidejében szokott az apjáról faggatni, legalábbis így mesélte, és azok alapján, amiket mesélt róla, nem annyira egy üzletember, mint inkább egy ködlovag vonásai rajzolódtak ki Florentino Ariza szeme előtt. Elmesélte neki, hogy V. Loayza Pius a munkánál kellemesebb foglalatosságra használta vasárnaponként az irodahelyiségeket, és azzal az ürüggyel, hogy ott kell lennie egy bizonyos hajó indulásánál vagy érkezésénél, mindig kiügyeskedte, hogy elszabaduljon otthonról. Sőt mi több, a javítóműhely udvarára kirakott egy kiszuperált gőzkazánt és hozzá egy hajókürtöt, amit valaki időnként annak rendje és módja szerint felbőgetett, hátha az asszony odahaza hegyezi a fülét. Ahogy utánagondolt, XII. Leó bácsi biztos volt benne, hogy Florentino Ariza is egy ilyen forró vasárnap délután fogant meg valamelyik irodahelyiség íróasztalán a jól-rosszul becsukott ajtó mögött, miközben apjának felesége egy soha el nem induló gőzhajó búcsútülköléseit hallgatta. Amikor az asszony leleplezte, már késő volt, hogy bosszút álljon a gyalázatért, mivel az ura már nem élt. Sok évvel élte túl az urát, és emésztette a keserűség, hogy neki magának nem lett gyereke, és imáiban arra kérte Istent, hogy a fattyú mindörökre átkozott legyen. Florentino Ariza nem tudta, mit gondoljon az apjáról. Anyja mindig azt mondta róla, hogy nagyszerű ember volt, csak épp az üzleti érzék hiányzott belőle, és csak azért keveredett bele a hajózási vállalkozásba, mert bátyja közeli munkatársa volt Juan B. Elbers német sorhajókapitánynak, a folyami hajózás előfutárának. Egyazon anyának, egy szakácsnőnek különböző férfiaktól származó törvénytelen gyermekei voltak, és valamennyien az anyjuk vezetéknevét viselték, valamelyik pápa keresztnevével, amit anyjuk találomra választott ki a szentek jegyzékéből, kivéve XII. Leó bácsit, aki a születésekor uralmon lévő pápa nevét kapta. A Florentino név mindnyájuk anyai nagyapjának neve volt, úgyhogy ez a név a pápáknak egy teljes nemzedékét átugorva szállt rá Tránsito Ariza fiára. Florentino élete végéig őrzött egy füzetet, melyben az apja szerelmes versei voltak, köztük a Tránsito Arizához írt versek, és a füzetlapokat átdöfött szívek rajzai díszítették. Két meglepő dolgot tapasztalt. Az egyik az, hogy az apja írása pontosan olyan volt, mint az övé, pedig ő a magáét úgy választotta ki egy kalligráfiai kézikönyv számos mintája közül. A másik az, hogy rábukkant egy szentenciára, amiről addig azt hitte, hogy ő találta ki, holott apja már jóval az ő születése előtt leírta a füzetbe: Ha a szerelem ölne meg, nem fájna a halál. Azt a két fényképet is látta, amely az apjáról készült. Az egyiket Santa Fében csinálták, nagyon fiatal korában, annyi idős lehetett, mint ő, amikor először látta; bunda volt rajta: olyan volt benne, mintha egy medvébe bújt volna bele, és egy szobortalapzathoz dőlt; a szoborból csak egy pár csizma látszott. A mellette álló kisfiú XII. Leó bácsi volt, hajóskapitányos tányérsapkában. A másik fényképen egy csoport katona közt állt, ki tudja, melyik háborúban a sok közül; neki volt a leghosszabb puskája, és kackiás bajszának lőporszaga a kép szemlélőjének is megcsapta az orrát. Liberális volt és szabadkőműves, akárcsak a fivérei, és mégis azt akarta, hogy a fia papnövendék legyen. Florentino Ariza nem vette észre a kettőjük közti állítólagos hasonlatosságot, de XII. Leó bácsi szerint V. Piust is gyakran elmarasztalták ügyiratainak lírai hangvétele miatt. Mindenesetre se a fényképekhez nem hasonlított, se ahhoz a képhez, amit az emlékezetében őrzött, . se ahhoz, amit az anyja festett róla a szerelem harsány színeivel, de ahhoz a torzképhez se, amit XII. Leó bácsi vázolt föl neki az ő szellemesen kegyetlen módján. Egyszer aztán, hosszú évek múlva, amikor éppen a tükör előtt állt és fésülködött, Florentino Ariza mégiscsak fölfedezte a hasonlatosságot, és csak akkor értette meg: az ember abból jön rá, hogy öregszik, ha elkezd hasonlítani az apjára. Nem emlékezett rá, hogy az Ablakok utcájában látta volna. Úgy tudta, hogy egy időben, a szerelem kezdetén még ott is.aludt Tránsito Arizánál, de az ő születése óta nem járt ott. A személyazonosítás egyetlen megbízható eszköze sokáig a keresztlevél volt nálunk, és a Florentino Arizáéból, amit a Szent Toribio-templom plébániahivatalában állítottak ki, csak annyi derült ki, hogy ő egy Tránsito Ariza nevű, törvénytelen születésű és férjezetlen nő ugyancsak törvénytelen fia. A keresztlevélben nem szerepelt az apja neve, de azért az apja élete végéig titokban gondoskodott róla. Florentino Ariza eldtt társadalmi helyzete miatt nem nyíltak meg a papi szeminárium kapui, viszont a katonai szolgálatot is megúszta, háborúink legvéresebb korszakában, amiatt, hogy egy férjezetlen hajadon egyetlen fia. Péntekenként, tanítás után kiült egy padra a Karibpartvidéki Folyami Hajózási Társaság irodaépületével szemben, és lapozgatta az állatokról szóló, már ronggyá lapozott képeskönyvét. Jött az apja, de rá se nézett, hanem csak bement az épületbe, azokban a posztó szalonkabátokban, amiket aztán Tránsito Ariza átszabott az ő alakjára, és az apja ugyanolyan arcot vágott, mint amilyen Szent János evangélistának van az oltárokon. Amikor hosszú órák múlva kijött, óvatosan, nehogy akár a kocsisa is meglássa, odaadta neki az egy hétre való háztartási pénzt. Nem beszéltek egymással, és nemcsak azért nem, mert az apja ki se nyitotta a száját, hanem azért sem, mert ő rettegett az apjától. Egy napon, amikor a szokásosnál is többet várt rá, apja ezekkel a szavakkal adta át a pénzt: - Tessék, és többet ne jöjjön. Ekkor látta utoljára. De idővel megtudta, hogy XII. Leó bácsi, aki vagy tíz évvel volt fiatalabb az apjánál, azontúl személyesen vitte el Tránsito Arizához a pénzt, és attól kezdve is ő támogatta tovább az anyját, hogy V. Pius belehalt egy rosszul kezelt kólikába, méghozzá úgy, hogy nem hagyott végrendeletet, és arra sem volt ideje, hogy bármiképpen gondoskodjon egyetlen fiáról, akit csak az utcáról ismert. Florentino Ariza a Karib-partvidéki Folyami Hajózási Társaság fogalmazójaként abba a drámai helyzetbe került, hogy folyton túltengett benne a líra, mert egyre csak Fermina Dazára gondolt, és írás közben sem tudta kiverni a fejéből. Aztán, amikor más beosztásba került, úgy felgyülemlett benne a szerelem, hogy nem tudott mihez kezdeni vele, ezért odaajándékozta az írástudatlan szerelmeseknek: az írnokok Árkádja alatt ingyen megírta a szerelmes leveleiket. Munka után egyenesen odament. Kimért mozdulataival levette a szalonkabátját és a szék támlájára akasztotta, felvette a könyökvédőt, hogy be ne piszkolja az ingét, kigombolta a mellényét, hogy könynyebben menjen a gondolkodás, és szívet tépő leveleivel olykor késő estig táplálta a reményt a szerencsétlen flótásokban. Olykor egy-egy szegény asszony is odaállt mellé, hogy írjon meg egy levelet a gyereke ügyében, egy háborús veterán, aki a nyugdíját szerette volna újra megreklamálni, vagy valaki más, akit megrövidítettek, és a kormányhoz akart fordulni a panaszával, de Florentino Ariza bármennyire igyekezett, nem tudott eleget tenni a kérésüknek, mert a szerelmes levél volt az egyetlen műfaj, amelyben hatni tudott az emberekre. Új klienseitől már nem is kérdezett semmit; elég volt, ha megnézte a szemük fehérjét, abból rögtön tudta, hogy milyen állapotban vannak, és csak írta, írta a forró vallomásokat, egyik oldalt a másik után, azt.a csalhatatlan módszert alkalmazva, hogy írás közben mindig Fermina Dazára gondolt, és csakis őrá. Az első hónap után kénytelen volt bevezetni az előjegyzéses rendszert, hogy a sok repeső szív közt egy kis lélegzethez jusson. Legkedvesebb emléke, melyet az akkori időkből őrzött, az a nagyon félénk kislány, szinte még gyereklány volt, aki reszketve kérte meg, hogy válaszoljon egy ellenállhatatlan levélre, amit aznap kapott, és amiben Florentino Ariza ráismert a saját, előző nap írt levelére. A választ a kislány rajongásának és korának megfelelő stílusban írta meg, kislányossá formált betűkkel, mivel ahhoz is értett, hogy az alkalomhoz és megbízójának jelleméhez igazítsa az írását. A levelet olyanra fogalmazta, mint ahogyan Fermina Daza írt volna neki, ha úgy szerette volna őt valaha, ahogy ez a gyámoltalan kislány szerette a gavallérját. Két nap múlva persze meg kellett írnia a gavallér válaszát is, olyan kézírással, olyan stílusban és olyasfajta szerelemmel, mint amilyet az első levélben tulajdonított neki; így bonyolódott bele egyre inkább az önmagával folytatott lázas levelezésbe. Egy hónap sem telt bele, és mindketten külön-külön megköszönték neki azt, amit a gavallér levelében javasolni bátorkodott, és amibe a kislányéban áhítattal beleegyezett: hogy máris lépjenek az oltár elé. Már megvolt az első gyerekük, amikor néhány elejtett szóból véletlenül rájöttek, hogy mindkettőjük leveleit ugyanaz az írnok írta, mire, most először, együtt mentek el az írnokok Árkádja alá, és megkérték Florentino Arizát, legyen a gyerek keresztapja. Ő pedig úgy fellelkesült azon, hogy szerelmi ábrándozásai ilyen gyakorlati eredményhez vezetnek, hogy addig ügyeskedett, amíg sikerült szakítania rá valamenynyi időt, és megírta A Szerelmesek Titkárát, amely bővebb is és költőibb is volt, mint az a másik, amelyet akkoriban húsz centavóért árultak a kapualjakban, és amelyet a fél város kívülről tudott. Sorra vette mindazokat. az elképzelhető körülményeket, amelyek közt Fermina Daza és ő találkozhatnának, és mindegyikhez annyi levélmintát írt, ahány lehetőséget csak ki tudott gondolni oda-vissza. Végül már ezer-egynéhány levele volt, három olyan vaskos kötetben, mint a Covarrubias-szótár, de a város egyetlen nyomdásza sem volt hajlandó vállalni a kiadás kockázatát, úgyhogy fölkerültek a padlásra, más régi irományok mellé, mert Tránsito Ariza kereken megtagadta, hogy kiássa a kincses korsóit és élete során összegyűjtött vagyonát a fia könyvkiadási hóbortjára herdálja el. Jó néhány év múlva, amikor Florentino Arizának már volt rá saját pénze, hogy kiadja a könyvet, kénytelen volt belátni, ha ez nem is ment könnyen, hogy a szerelmes levelek kimentek a divatból. Miközben ő a Karib-partvidéki Folyami Hajózási Társaságnál az első lépéseket tette, és az Irnokok Árkádja alatt az ingyen leveleket írta, ifjúkori barátai már biztosak voltak benne, hogy egyre inkább és menthetetlenül elvesztik őt. Így is volt. A hajóútról visszatérve még megkereste egyiket-másikat egy kis búfeledtető baráti együttlét reményében, elbiliárdozgatott velük, életében utoljára részt vett még néhány táncmulatságon, belement a játékba, hogy a lányok kisorsolják maguk közt, belement mindenbe, amitől azt remélte, hogy visszaváltoztatja azzá, aki volt. Aztán, amikor XII. Leó bácsi tisztviselővé léptette elő, már a Kereskedelmi Klubba járt, és ott dominózott irodai kollégáival, akik egyre inkább befogadták maguk közé, hiszen már neki is csak egy témája volt: a hajózási társaság, aminek a nevét már nem mondta ki, hanem csak a kezdőbetűit, így: K.F.H.T. Még az étkezési szokásait is megváltoztatta. Már nem volt mindegy, hogy mit eszik és mikor: változatlan és puritán étrendre tért át, ami mellett aztán élete végéig kitartott: reggelire egy nagy csésze feketekávé, ebédre egy szelet főtt hal fehér rizzsel, lefekvés előtt pedig egy csésze tejeskávé egy darab sajttal. Feketekávét viszont minden órában, mindenütt és minden körülmények közt ivott, naponta harminc csészével is: a kávé olyan sűrű volt, mint a nyers petróleum; legszívesebben maga főzte meg, és a kávés termosz mindig ott volt a keze ügyében. Más ember lett belőle, hiába is határozta el és tett meg minden tőle telhetőt, hogy ugyanaz maradjon, aki a halálos szerelmi karambol előtt volt. Mert bizony végérvényesen megváltozott. Életének az volt az egyetlen célja, hogy Fermina Dazát visszaszerezze, és úgy bízott abban, hogy ez előbb-utóbb sikerülni fog, hogy rábeszélte Tránsito Arizát: folytassa a ház tatarozását, hiszen annak bármely pillanatban készen kell állnia Fermina Daza fogadására, amikor bekövetkezik a csoda. Tránsito Ariza, ellentétben azzal, ahogyan A Szerelmesek Titkára kiadásának ötletét fogadta, most még túl is licitált a fián: megvette a házat, méghozzá egy összegben fizette ki, és megrendelte a teljes renoválását. Tránsito Ariza hálószobájából fogadószoba lett, az emeleten pedig kialakítottak egy hálószobát az ifjú párnak, egy másikat meg a születendő gyerekeknek: mindkettő tágas volt, és csak úgy ömlött be a fény az ablakokon, a régi dohánygyár területére pedig egy nagy rózsakertet varázsoltak, ahol százféle rózsa nőtt, és ahol Florentino Ariza kora reggel az ébredés utáni lustálkodás perceit töltötte. Csak egy helyiség maradt érintetlen, a múlt iránt érzett hála jeléül: a rőfösbolt. A bolt hátsó részét, ahol Florentino Ariza aludt, szintén úgy hagyták, ahogy volt, a felakasztott függőággyal és a könyvekkel elborított asztallal, melyen a leveleit írta, de ő felköltözött az emeleti hálószobába, ahová jövendő hitvesét várta. Ez volt a ház legnagyobb és leghűvösebb szobája, egy kertre néző terasszal, melyet éjjelente kellemesen átjárt a tengeri szellő és a rózsaillat, de Florentino Ariza trappista szerzetesi puritánságának is leginkább ez a szoba felelt meg. A falak csupaszak voltak és érdesek, mert csak kimeszelték őket, és mindössze egy priccs, egy éjjeliszekrény, rajta egy palack szájába beszúrt gyertya, egy ódon ruhásszekrény és egy mosdóállvány volt benne, lavórral és korsóval. A munkálatok majdnem három évig tartottak, és egybeestek a város rövid ideig tartó újjászületésével, mely a folyami hajózás fellendülésének és az átmenő kereskedelemnek volt köszönhető: ugyanannak a két tényezőnek, amely a gyarmati időkben virágoztatta fel a várost, és tette több mint két évszázadon át Amerika kapujává. De Tránsito Arizán is ekkoriban kezdtek kiütközni gyógyíthatatlan betegségének első tünetei..Régi, megszokott ügyfelei egyre öregebben, egyre sápadtabban és félénkebben osontak be a rőfösboltba, ő pedig, miután egy fél életen át alkudozott velük, most nem, ismerte meg őket, vagy összekeverte az értéktárgyaikat. Ami nagyon nagy hiba volt az olyasfajta tevékenységben, amit ő folytatott, mert nem írtak alá papírokat sem a saját, sem a mások tisztességének a megtámogatására, hanem a becsületszó volt a kötelezvény, annak is, aki adta, és annak is, aki kapta. Eleinte úgy tűnt, mintha süketülni kezdene, de aztán kiderült, hogy az emlékezete csorog ki az agyában támadt lyukakon. Úgyhogy felszámolta a zálogházát, és a köcsögökben megmaradt ékszerekből futotta rá, hogy befejezze az építkezést és bebútorozza a házat, sőt, még maradt is bőven a város legbecsesebb antik ékszereiből, amiket gazdáik nem tudtak kiváltani. Florentino Arizának akkoriban sokféle elfoglaltsága volt, de azért lankadatlan buzgalommal járt titkos éji portyáira. Az ágyába tévedt özvegy Nazaretnével való kalandja után, mely megnyitotta előtte az utat az utcai szerelmek felé, éveken át árva éji madárkákra vadászott, egyre csak abban reménykedve, hogy csillapítani tudja velük a Fermina Daza miatt érzett fájdalmát. De később már nem tudta volna megmondani, hogy rutinszerűen művelt reménytelen párzásai immár lelki szükségletből fakadnak-e, vagy csak egyszerűen a teste igényli őket. A garniszállóba egyre kevesebbet járt, nemcsak azért, mert más irányú vonzalmai voltak, hanem azért is, mert ártatlan és családias látogatásai után nem akart másféleképpen bemutatkozni a szálloda lakóinak. Három alkalommal azonban, a sürgető szükség által kényszerítve, ő is a nagyapái idejének olcsó trükkjéhez folyamodott: szégyenlős barátnőit férfinak álcázta, és úgy állítottak be a szállodába, mint két éjszakai lump. De volt, aki észrevette, legalábbis kétszer biztosan, hogy ő és állítólagos cimborája nem inni mentek, hanem szobára, és Florentino Ariza már addig is eléggé megtépázott jó híre ezzel megkapta a kegyelemdöfést. Úgyhogy többé nem ment oda, és ha mégis előfordult, hogy egyszeregyszer visszalátogatott, nem azért tette, hogy a mulasztásait pótolja, hanem azért, hogy a szálloda menedékében kipihenje a kicsapongásait. Volt mit kipihennie. Alighogy délután öt óra felé kijött az irodából, máris röpült és fürkészett, mint a csirkékre vadászó héja. Eleinte beérte azzal, amit az este odalökött neki; cselédlányokat szedett fel a tereken, néger nőket a piacon, nyaraló fővárosi hölgyeket a tengerparton, vagy gríngó nőket a New Orleans-i hajókról. Elvitte őket a szirtekhez, ahol naplemente után ott volt a fél város, egy és ugyanazon foglalatosságba merülve, vitte őket, ahova lehetett, meg ahova nem léhetett, mert nemritkán úgy volt, hogy egy sötét kapualjba kellett gyorsan besurranni, és ott boldogulni el valahogy, a kapu mögött. A világítótorony mindig jó menedékhely volt, és az öregkor felé közeledve, amikorra már minden gondja megoldódott, sóvárogva gondolt vissza rá, mert ott még boldog is tudott lenni, különösen naplemente után, és arra gondolt, hogy a fényszóró körbejáró csóvája a hajósoknak is szétsugárzott valamennyit az ő hajdani éjszakai szerelmeiből. Úgyhogy továbbra is eljárt oda, gyakrabban, mint más helyekre, barátja, a toronyőr legnagyobb örömére, aki együgyű képpel fogadta, mely a diszkréció legjobb meze volt a riadt madárkák előtt. Alul egy házikó állt, a kőfalakhoz csapódó hullámok robajának kellős közepén, ahol valami hajótörési hangulat lett úrrá rajta, és ettől felfokozódtak a szerelmi örömök. De Florentino Ariza az első éjszaka után már inkább' a világítótornyot választotta, mert onnan be lehetett látni az egész várost meg a halászbárkák szétszórt fényeit a tengeren, valamint a városon túl elterülő lápokon. Ezekben az időkben született meg a nők külseje és szerelmi képességei közti összefüggésről alkotott, meglehetősen sommás elmélete. Az az érzéki nőtípus, amelyikről azt lehetett hinni, hogy egy tűorrú kajmánt is be tud kapni elevenen, és amelyik rendszerint a legpasszívabbnak bizonyult az ágyban, hidegen hagyta. Az ő zsánere egészen más volt: azok a ványadt békák, akik miatt senki se vette a fáradságot, hogy hátraforduljon az utcán, akikből, ha levetkőztek, jóformán semmi sem maradt, akiknek az első becsapódástól szánalmasan megroppantak a csontjaik, de akik aztán a leghencegőbb matadorokat is úgy ki tudták készíteni, hogy olyanok lettek, mint a mosogatórongy. Már jegyzeteket is készített ezekről az elhamarkodott megfigyelésekről, hogy A Szerelmesek Titkárát egy gyakorlati kalauzzal egészítse ki, de ez a terv is arra a sorsra jutott, amire az első, mikor Ausencia Santander, aki, mint egy sokat látott vén eb, jobbra-balra megforgatta, fejre állította, felhúzta, letolta, újjáellette, és mindezzel szétzúzta briliáns elméleteit, és megtanította arra az egyetlen dologra, amit a szerelemhez tudni kell: hogy az élet megtanulhatatlan. Ausencia Santander húsz éven át egy átlagos házasságban élt, amelyből csak a három fia maradt meg, akik már nős emberek és családapák voltak, úgyhogy büszkén elmondhatta magáról, hogy ő a város legkapósabb és kikapósabb nagymamája. Sohasem derült ki, hogy ő hagyta-e el az urát, vagy az hagyta el őt, vagy pedig egyszerre hagyták el egymást, amikor az ura az állandó szeretőjéhez költözött, ő meg végre szabadon fogadhatta fényes nappal és a főkapun át Rosendo de la Rosa hajóskapitányt, a Folyami Hajózás alkalmazottját, akit addig csak éjszakánként fogadott, és a hátsó kapun át, igaz, hogy nagyon gyakorta. Ennek a kapitánynak jutott az eszébe az a nem éppen megfontolt gondolat, hogy Florentino Ariza látogasson el vele az asszonyhoz. Ebédre vitte oda. Egy kisüsti pálinkával teli demizsont is vitt, és a letűnt idők legendás sancochójához szükséges elsőrendű hozzávalókat: falusi csirkét, zsenge csontú borjúhúst, moslékon hizlalt disznó húsát és valamelyik folyóparti faluból származó.zöldségeket. Florentino Ariza eleinte nem az asztali örömöktől és nem is a háziasszony túltengő bájaitól volt elragadtatva, hanem otthonának szépségétől. Maga a ház is nagyon tetszett neki, hűvös és világos szobáival, a tengerre néző négy nagy ablakával, ahova az egész óváros is odalátszott. Es elbűvölte a sok szebbnél szebb tárgy, melyektől áttekinthetetlen és mégis harmonikus volt a nagyszoba, köztük a legkülönfélébb népművészeti ritkaságok, amiket Rosendo de la Rosa kapitány hozott az útjairól, amíg volt hová tenni őket. A tengerre néző teraszon egy maláji kakadu gubbasztott a karikáján. Olyan valószínűtlenül fehérek voltak a tollai, és olyan merengő nyugalomban ült ott, hogy Florentino Ariza is elmerengett rajta: ez volt a legszebb állat, amit életében látott. Rosendo de Ia Rosa kapitány fellelkesült 'a vendég lelkesedésén, és minden egyes tárgy történetét elmesélte a legapróbb részletekig. Mialatt mesélt, meg-meghúzta a demizsont apró, de szapora kortyokkal. Olyan volt, mintha betonból lenne: hatalmas ember, az egész teste csupa szőr, csak a feje búbja volt kopasz, annál sűrűbb volt viszont a vastag kefebajsza; hangja pedig úgy csikorgott, mint egy csörlő, pedig az ő torkából jött ki; mindezekhez a külsőségekhez elbűvölő kedvesség járult. De nem volt emberi termet, amely ennyi italt elbírt volna. Még le se ültek az asztalhoz, amikor már a demizson felével végzett, és egy összeomlás lassú robajával rábukott a borosüvegekkel és poharakkal megrakott tálcára. Ausencia Santander kénytelen volt megkérni Florentino Arizát, segítsen odavonszolni az ágyhoz a zátonyra futott, tehetetlen bálnatestet, és levetkőztetni úgy, ahogy van, mély álomban. Aztán, mintha csak egyszerre szállta volna meg őket az ihlet, amit mindketten a csillagok szerencsés együttállásának tulajdonítottak, a szomszéd szobában ők is levetkőztek, csak úgy maguktól, bármiféle előzmény nélkül, önkéntelenül, úgy, ahogy attól kezdve több mint hét éven át, minden lehetséges alkalommal, amikor a kapitány úton volt. A rajtaütéstől nem kellett tartaniuk, mert a kapitánynak megvolt az a jó hajóshoz illő szokása, hogy a kikötő felé közeledve leadta a figyelmeztető hangjelzéseket, még kora hajnalban is: a hajókürt első három elnyújtott bőgése a feleségének és kilenc gyerekének szólt, utána két rövid és bús tülkölés a szeretőjének. Ausencia Santander majdnem ötvenéves volt, ami meglátszott rajta, de olyan mélyen benne gyökerezett a szerelmi ösztön, hogy azt se házilag gyártott, se tudományos elméletek nem tudták lecsitítani. Florentino Ariza a gőzhajók menetrendjéből tudta, hogy mikor látogathatja meg, és mindig bejelentés nélkül állított be hozzá, a napnak vagy éjnek abban az órájában, amikor eszébe jútott, és nem volt olyan alkalom, hogy az asszony ne várta volna. Úgy nyitott ajtót, ahogyan az anyja járatta hétéves koráig: tetőtől talpig meztelenül, kivéve azt az organdiszalagot, ami a hajában volt. Florentino Ariza nem léphetett beljebb, amíg őt is pucérra nem vetkőztette, mert felöltözött férfit nem engedett be a házba, nehogy valami szerencsétlenséget hozzon rá. E miatt a hiedelme miatt örökös viszályban állt Rosendo de la Rosa kapitánnyal, mert ő meg abban a hiedelemben élt, hogy aki meztelenül dohányzik, azt baj éri, és emiatt az is előfordult olykor, hogy addig nem volt hajlandó bebújni az ágyba, amíg végig nem szívta elmaradhatatlan havannáját. Florentino Ariza viszont nagyon tudta méltányolni a meztelenség varázsát, és az asszony abban a pillanatban, ahogy becsukódott az ajtó, nagy gyönyörűséggel látott hozzá a vetkőztetéséhez, még arra sem hagyva neki időt, hogy köszönjön, sem arra, hogy levegye a kalapját meg a szemüvegét: csak csókolta és csókoltatta magát apró csókokkal, és közben már gombolta ki a ruháját alulról fölfelé: előbb a nadrágsliccén sorra a gombokat egy-egy csók között, aztán az övcsatját nyitotta ki, aztán a mellényét és az ingét gombolta ki, úgyhogy Florentino Ariza olyan lett, mint egy hosszában felnyitott élő hal. Aztán leültette a fogadószobában, és lehúzta a magas szárú cipőjét, majd a nadrágját, a száránál fogva, hogy a bokájáig érő alsónadrág is lejöjjön vele, és végül lekapcsolta vádlijáról a gumi harisnyatartót, és lehúzta a harisnyáját. Florentino Arizá ekkor félbeszakította a kölcsönös csókolgatást, és elvégezte az egyetlen tennivalót, ami ebben a pontos szertartásrendben az ő feladata volt: lecsatolta mellényének gomblyukából a zsebórája láncát, levette a szemüvegét, és a zsebórával együtt a cipőjébe tette, nehogy aztán ott felejtse a házban. Ezt az óvintézkedést soha nem mulasztotta el, semmilyen körülmények között, amikor idegenben vetkőzött le. Jóformán még ki se húzta a kezét a cipőből, amikor Ausencia Santander már meg is indította a rohamot, semmire sem hagyva időt, többnyire ott helyben, a szófán, ahol levetkőztette, és csak olykor-olykor az ágyban. Alája furakodott és mindenét kisajátította, egész valójának, magába zártan, csukott szemmel tapogatózva bensőjének vaksötétségében, itt egy kicsit előrenyomult, ott egy kicsit meghátrált, majd hirtelen megváltoztatta láthatatlan irányát, járhatóbb utat keresett, másféle közlekedési módot, nehogy hajótörést szenvedjen az öléből szivárgó nyálkás nedv árterületén, bögölyzümmögéssel kérdezgetve magában és felelve meg rá gyerekkorának szavaival, hogy hol van a nagy sötétségben az a valami, amit csak ő ismer és amit csak magának akar, míg végül össze nem omlott, senkire se várva, és egyedül siklott le a rá váró szakadék mélyébe, a teljes győzelem diadalmas robbanásával, melybe az egész világ beleremegett. Florentino Ariza kimerülten úszott a kettejük verítékének tócsájában, megrövidítve és azzal az érzéssel, hogy ő csupán egy élvezeti eszköz a nő számára. Azt mondta: "Úgy bánsz velem, mintha csak eggyel több férfi volnék." Az asszony egy felszabadult nősténykacajjal fölnevetett, és ezt mondta: "Pont fordítva: úgy, mintha eggyel kevesebb volnál." Florentino Arizának mindenképpen az volt az érzése, hogy az asszony hitvány mohósággal mindent csak magának kaparint meg, és férfihiúságában megsebezve azzal az elszánt elhatározással lépett ki az ajtón, hogy soha többé nem megy vissza hozzá. De egyszer, csak felriadt álmából, maga, se tudta, miért, az éjszakai magány iszonyú tisztánlátásával, és Ausencia Santander magába mélyedt szeretkezéseinek emléke rádöbbentette az igazságra: csapdába került, a rettegett és mégis áhított boldogság csapdájába, ahonnét nincs menekvés. Egyszer, egy vasárnap, két évvel a megismerkedésük után Florentino Ariza érkezésekor Ausencia Santandernek nem az volt az első mozdulata, hogy a nadrágjához nyúlt, hanem a szemüvegét vette le, hogy jobban csókolhassa a száját, és Florentino Ariza ebből vette észre, hogy az asszony kezdi szerezni őt. Noha már az első naptól fogva úgy szerette azt a házat, mintha a saját otthona lenne, soha nem töltött ott két óránál többet, aludni sem maradt ott soha, és enni is csak egyszer ment oda, egy szabályos vacsorameghívásra. Csak azért járt hozzá, amiért járt, és csak egy szál rózsát vitt minden alkalómmal, aztán eltűnt a következő, váratlan látogatásig. De azon a vasárnapon, amikor az asszony levette a szemüvegét, hogy megcsókolja, részben emiatt, részben pedig azért, mert meghitt szeretkezésük után elaludtak, egész délután ott hevertek pucéran a kapitány hatalmas ágyában. Ahogy felébredt álmából, Florentino Ariza fülében még ott csengett a kakadu harsány trombitálása, mely sehogy sem illett szépséges madártestéhez. De a délután négyórai forróságon áttetsző csend ült, és a hálószoba ablakán át odalátszott az óváros körvonala a mögötte járó napkoronggal, aranyló kupoláival és tengerével, ami lángokban állt egészen Jamaicáig. Ausencia Santander kinyújtotta nyughatatlan kezét, és tapogatózva keresni kezdte a szunnyadó fenevadat, de Florentino Ariza eltolta magától. Azt mondta: "Most ne, valami furcsa érzésem van: mintha néznének minket." Az asszony akkorát nevetett, hogy a kakadu újra rikácsolni kezdett. Ezt mondta: "Ezt a mesét még Jónás felesége se veszi be." Ő se vette be persze, de elismeréssel nyugtázta, és jó ideig csöndben és ártatlanul szerelmeskedtek. Öt órakor, amikor a nap még magasan állt az égen, az asszony kiugrott az ágyból, meztelenül az örökkévalóságig, hajában az organdiszalaggal, és elindult, hogy valami innivalót keressen a konyhában. De a hálószoba ajtajában felsikoltott, és földbe gyökerezett a lába. Hihetetlen látvány tárult a szeme elé. A ház berendezéséből nem maradt más, csak a mennyezetről lógó csillárok. Az összes többi, a márkás bútorok, az indián szőttesek, a szobrok és a gobelinek, a féldrágakőből és nemesfémből készült számtalan csecsebecse, mindaz, amitől ez az otthon a város egyik legpompásabb és legmeghittebb lakása volt, minden, még a szent és sérthetetlen kakadu is nyomtalanul eltűnt. A tengerre néző teraszon át hordtak el mindent, miközben ők nyugodtan szerelmeskedtek. Csak a puszta szobák maradtak meg a négy nyitott ablakkal, és egy durva kézzel odapingált felirat a hátsó szobafalon: úgy kell nektek, mért kamatyoltok. Rosendo de la Rosa kapitány előtt aztán örök rejtély maradt, hogy Ausencia Santander miért nem tett feljelentést a tolvajok ellen, miért nem nyomozott utánuk legalább az orgazdák közt, és miért nem tűri, hogy akár csak egy szó is essék az őt ért szerencsétlenségről. Florentino Ariza továbbra is eljárt hozzá a kifosztott házba, melynek bútorzata akkor már csak abból a három bőrüléses zsámolyból állt, amit a tolvajok ottfelejtettek a konyhában, és a hálószobába bútoraiból, mert oda nem mehettek be. De már ritkábban járt oda, és nem a lakás sivársága miatt, ahogy az asszony gondolta; sőt ki is mondta, hanem azért, mert az új század nagy újdonságot hozott: az öszvér vontatta omnibuszt, ezt a remek és különleges fészket, ahol gyakran akadt számára egy-egy párjavesztett madár. Naponta négyszer szállt omnibuszra, kétszer az irodába menet és kétszer hazafelé, és olykor olvasás közben, de legtöbbször az olvasás színlelése közben sikerült előkészítenie a terepet, melyen aztán eljuthatott az első találkáig. Később, amikor XII. Leó bácsi egy hintót bocsátott a rendelkezésére, amit két kis barna öszvérkanca húzott, éppen olyan aranybrokát nyeregtakaróval a hátán, mint amilyen Rafael Núfiez köztársasági elnök fogatát ékesítette, Florentino Ariza visszasírta az omnibuszon töltött régi szép időket, sólyomvadászatainak legeredményesebb korszakát. Igaza volt: a titkos szerelmi kapcsolatoknak nem volt nagyobb ellensége, mint egy kapu előtt várakozó hintó. így hát a hintót majdnem mindig otthon hagyta, elrejtve a világ szeme elől, és gyalog indult el titkos portyáira, hogy még keréknyomok se maradjanak mögötte az utca porában. Ezért sóvárgott úgy a girhes, szőrevesztett öszvérek által vontatott omnibusz után, amelyen ggy lapos oldalpillantással fel tudta mérni, hogy hol van az aznap esti szerelme. De a sok szívmelengető emlék mellett volt egy másik, ami mindig eléje tornyosult, bármennyire igyekezett is kikerülni: annak az elhagyatott madárkának az emléke, akinek a nevét se tudta, és akivel csak egy fél éjszakát töltött nagy nekivadulásban, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy élete végéig megkeserítse számára a karneválok ártatlan bolondozását. Az omnibuszon azért figyelt föl rá, mert rezzenetlen arccal ült az általános vigadalom kellős közepén. Nem lehetett több húszévesnél, és szemlátomást nem volt éppen farsangoló kedvében, hacsak nem nagybetegnek maszkírozta magát: hosszú, sima, világosszőke haja volt, mely kibontva omlott le a vállára, és közönséges, dísztelen vászontunikát viselt. Úgy ült ott, mint aki nem hallja az utcákat elöntő zenebonát, és mint aki észre sem veszi, hogyan dobálják rizsporral és fröcskölik be anilinnal őt és a többi utast az omnibuszon, amelynek öszvérei keményítővel fehérre festve és virágos kalapban közlekedtek az őrületnek ama három napján át. Florentino Ariza a zűrzavart kihasználva meghívta egy fagylaltra, de többet nem is nézett ki belőle. A Lány pillantásán nyoma sem volt a meglepetésnek. Azt mondta: "Nagyon szívesen, de figyelmeztetem, hogy bolond vagyok." Florentino Ariza nevetett ezen a jópofaságon, és elvitte a fagylaltozóba; annak az erkélyéről nézték végig a kocsiparádét. Aztán Florentino Ariza a fejére húzott egy bérelt dominót, és beálltak a Vámház téren táncoló tömeg forgatagába; úgy élvezték a táncot, mint egy újdonsült jegyespár, mert a lány közönye a felforrósodott éjszakában az ellenkező végletbe csapott át: úgy táncolt, mint egy hivatásos táncosnő, s olyan elbűvölően és merész fantáziával cifrázta, hogy Florentino Arizát egészen levette a lábáról. - Na, engem aztán jól kifogtál - kiabálta a lány, pukkadozva a nevetéstől a karnevál tombolásában. - A bolondokházából jöttem. Florentino Arizának az az éjszaka a kamaszkor ártatlan kicsapongásait hozta vissza: azokat az időket, amikor még nem sújtott le rá a szerelem istencsapása. De tudta, és nem annyira tapasztalatból, mint inkább a mások intő szavaiból, hogy az ilyen könnyen jött boldogság nem tarthat sokáig. Úgyhogy még mielőtt lohadni kezdett volna a hangulat, amire a jelmezverseny díjkiosztása után számítani lehetett, azt ajánlotta a lánynak, hogy menjenek ki a világítótoronyhoz, és onnan nézzék meg a napfelkeltét. A lány lelkesen fogadta az ötletet, de a díjkiosztást nem volt hajlandó elmulasztani. Florentino Ariza aztán abban a meggyőződésben töltötte el hátralévő éveit, hogy ennek a késlekedésnek köszönhette az életét. Mert a lány már intett neki, hogy indulhatnak a toronyhoz, amikor a Mennyei Pásztor elmegyógyintézet két kapuőre és egy ápolónője rávetette magát. Délután három óta keresték, amióta megszökött az elmegyógyintézetből, és az egész karhatalmat is mozgósították a felkutatására. Egy macsetével, amit a kertésztől lopott el, lefejezett egy kapuőrt, két másikat pedig összekaszabolt, mivel a fejébe vette, hogy táncolni fog a karneválon. De senki sem gondolta volna, hogy ott táncol az utcán, hanem azt hitték, hogy elbújt valahol, és majd csak megtalálják valamelyik házban a sok közül, amit a ciszternákig átkutattak. Nem volt könnyű visszavinni a bolondokházába. Egy metszőollót kapott elő a mellfűzőjéből, és azzal védekezett; hat ember kellett hozzá, hogy ráadják a kényszerzubbonyt, miközben a Vámház téren tolongó sokaság ujjongva tapsolt és fütyült, mert azt hitte, hogy a véres elfogatás is hozzátartozik a karnevál számos látványosságához. Florentino Ariza kétségbe volt esve, és hamvazószerdától kezdve naponta eljárt a Mennyei Pásztor utcájába, egy doboz angol csokoládéval, abban a reményben, hogy átadhatja a lánynak. Megállt, és nézte az elmebeteg nőket, akik az ablakból mindenféle szitkokat és bókokat kiabáltak le neki, feléjük tartotta a csokoládés dobozt, felborzolva amúgy is dúlt kedélyüket, és várt, hogy hátha felbukkan valahol a lány a vasrácsok mögött. De soha többé nem látta. Néhány hónap múlva, ahogy egyszer leszállt az omnibuszról, egy kislány, aki a papája karján ült, kért tőle egy bonbont a kezében lévő dobozból. Az apa rászólt a kislányra, és elnézést kért Florentino Arizától. Ő viszont az egész dobozt odaadta a kislánynak, remélve, hogy a dobozzal együtt a keserűségtől is megszabadul, és megpaskolta az apa hátát, hogy nyugodjon meg, nincs semmi baj. - Azt a nőt, akinek szántam, úgyis elvitte a fene - mondta. De mintha csak kárpótolni akarta volna a sors, Leona Cassianit is az öszvér vontatta omnibuszon ismerte meg: ő volt Florentino Ariza életének asszonya, noha ezt egyikük sem tudta, és nem is lettek egymáséi soha. Florentino Ariza még meg se pillantotta, de már érezte, hogy ott van az omnibuszon, amikor egy délután, öt óra tájban, hazafelé tartott: olyan anyagszerű volt a pillantása, hogy valósággal megérintette. Felnézett, és meglátta a lányt: a kocsi túlsó végében ült, de élesen kivált az utasok közül. A lány nem nézett félre. Sőt olyan arcátlanul bámult vissza rá, hogy ő nem gondolhatott másra, mint amire gondolt: néger lány, fiatal is, csinos is, de kurva is, annyi szent. Es már nem is törődött vele, mert nem volt a világon semmi, amit olyan méltatlannak tartott volna, mint azt, ha valaki pénzért vásárol szerelmet: nem is tette soha. Florentino Ariza a Kocsik terén szállt le, ahol az omnibusz végállomása_ volt, és gyorsan átfurakodott a piac nyüzsgésén, mert az anyja hat órára várta; amikor a tér túloldalán kivergődött az embertömegből, meghallotta a vidám női cipőkopogást a háta mögött, és megfordult, hogy lássa, amit egyébként már úgyis tudott: a lány volt az. Úgy volt öltözve, mint a rézkarcokon látható rabszolganők: fodrokkal borított szoknyában, amit balerinamozdulattal csippentett fel egy-egy pocsolya előtt, meztelen vállakkal a mély ruhakivágás fölött, egy köteg színes gyönggyel a nyakában és fehér turbánnal a fején. Florentino Ariza jól ismerte őket a garniszállóból. Gyakran előfordult, hogy délután hatkor is még csak a reggelire futotta nekik, és ilyenkor mit volt mit tenni, úgy használták az ölüket, mint egy útonálló a bicskáját: rászegezték a enyém nem kapható. - Dehogyisnem - mondta a lány - rá van írva az arcodra. Florentino Arizának eszébe jutott egy gyerekkorában hallott mondat, amit a háziorvosuk, egyszersmind az ő keresztapja mondott egyszer, a krónikus székrekedésével kapcsolatban: "A világon kétféle ember van: azok, akik könnyen kakálnak, és azok, akik nehezen kakálnak." Erre a dogmára az orvos egy egész karakterelméletet épített fel, és helytállóbbnak tartotta, mint az asztrológiát. De Florentino Ariza az évek során szerzett tapasztalatai alapján így módosította a dogmát: "A világon kétféle ember van: azok, akik kefélnek, és azok, akik nem kefélnek." Az utóbbiakban nem bízott: amikor kirúgtak a hámból, azt olyan rendkívüli dolognak tartották, hogy úgy hencegtek vele, mintha ők találták volna fel a szeretkezést. Akik viszont gyakran csinálták, azoknak ez töltötte be az életét. Élték a világukat, és hallgattak, mint a sír, mert tudták, hogy a diszkréciótól függ az életük. Sosem beszéltek a hőstetteikről, senkit sem avattak be a titkaikba, olyan érdektelenséget színleltek, hogy a torkára az első járókelőnek, aki az útjukba akadt: faszt vagy életet. Hogy végleg megbizonyosodjék róla: a lány valóban őutána jön, Florentino Ariza irányt változtatott, és betért a Mécses sikátorba, ahol egy lélek sem járt, a lány pedig utána, és egyre közelebbről hallatszott a cipősarkak kopogása. Florentino Ariza egyszer csak megtorpant, hátrafordult, és két kézzel az esernyőjére támaszkodva, a sikátor járdáján elállta előtte az utat. A lány farkasszemet nézett vele. - Tévedsz, aranyom - mondta a lánynak. - Az világ impotensnek, frigidnek, de leginkább félénk buzeránsnak tartotta őket, mint például Florentino Arizát. De nekik kapóra jött ez a tévhit, mert ez is csak az ő útjaikat egyengette. Egy titkos páholyhoz tartoztak, melynek tagjai mindenütt a világon egymásra ismertek, akkor is, ha nem értették egymás nyelvét. Ezért aztán Florentino Ariza nem lepődött meg a lány válaszán: a lány is tagja volt a közösségnek, így hát tudta, hogy ő is tudja róla, és fordítva. Élete nagy tévedése volt, amit aztán a lelkiismerete minden nap minden órájában felhánytorgatott neki, az idők végezetéig. A lány nem azért jött utána, hogy szerelmet akarjon rátukmálni, még kevésbé, hogy pénzért mért szerelmet, hanem csak állásért könyörgött: egy akármilyen állásért, akármennyi fizetéssel, a Karib-partvidéki Folyami Hajózási Társaságnál. Florentino Ariza úgy elszégyellte magát, hogy elvitte a lányt a személyzeti főnökhöz, és az föl is vette; az általános részlegben kapott valami jelentéktelen munkát, amit aztán nagy buzgalommal, szerénységgel és odaadással látott el három éven át. A KFHT irodái a Társaság alapítása óta a folyóparti kikötővel szemben voltak, melynek sem az óceánjárók kikötőjéhez, mely az öböl túlsó oldalán volt, sem a Lelkek Öblében lévő árurakparthoz nem volt köze. Faépület volt, bádogból készült sátortetővel, a homlokzatán végigfutó, oszlopsoros erkéllyel, és a ház négy oldalán számos, dróthálóval borított ablakkal, melyeken át úgy odalátszottak a kikötőben álló hajók, teljes egészükben, mintha faliképek volnának. A háztető eredetileg, még a német cégtulajdonosok idején piros volt, a deszkafalak pedig ragyogóan fehérek, úgyhogy maga az épület is egy gőzhajóhoz hasonlított. Aztán az egészet világoskékre festették, és amikor Florentino Ariza belépett a Társasághoz, az épület már olyan volt, mint egy fészer, a kifakult, seszínű deszkáival és rozsdás tetejével, melynek eredeti lemezeit itt is, ott is kitoldozták. Az épület mögött egy dróthálóval elkerített kavicsos udvaron két nagy, újabban épült műhely volt, azok mögött pedig egy szennyes és bűzlő, lezárt csatorna, ahol a fél évszázados folyami hajózás kimustrált ócskaságai rothadoztak: elaggott hajók roncsai, a Simón Bolivar által fölavatott legelső, egykéményes gőzhajóktól kezdve néhány egészen új típusig, amelyeknek már villanyventilátoros kabinjai voltak. Legtöbbjüket azért szedték szét, hogy alkatrészeiket más hajókba építsék bele, de sok hajó olyan jó állapotban volt, hogy talán csak egy kis átfestésre lett volna szükség, és már be is indíthatták volna őket, óvatosan, hogy szét ne kergessék róluk az iguanákat, és le ne szaggassák a nagy sárga virágok füzéreit, amelyektől még szívet tépőbb látványt nyújtottak. Az épület emeletén az ügyintézési részleg volt, kicsi, de kényelmes és jól felszerelt irodákban, melyek hajókabinokra emlékeztettek, mivel nem építészek építették őket, hanem hajómérnökök. A folyosó végén XII. Leó bácsi irodája volt: pontosan olyan, mint a többi hivatalnoké, azt az egy dolgot kivéve, hogy őt minden reggel egy csokor illatos virág várta az íróasztalán álló üvegvázában. A földszinten az utasforgalmi részleg volt: egy váróterem, egyszerű fapadokkal, és egy pult, mögötte a jegypénztárral, valamint a poggyászátvevőhellyel. Az egésznek a végén pedig a homályos rendeltetésű általános részleg, melynek már a puszta neve is elárult, valamit feladatkörének megfoghatatlanságáról, és ahová a vállalat többi részlegében meg nem oldott ügyek kerültek, hogy ott rothadozzanak, amíg el nem enyésznek. Itt dolgozott Leona Cassiani, egy rakás kukoricászsák és egy halom elintézetlen akta közé beszorított iskolai padjában, azon a napon is, amikor XII. Leó bácsi személyesen ment oda, hogy eltöprengjen rajta, mi az ördögöt tudna kitalálni, hogy az általános részlegnek valami hasznát vehesse. Háromórás kérdezősködés, elméleti feltevés és gyakorlati vizsgálódás után, mely a Társaság valamennyi tisztviselőjének jelenlétében történt, azzal a kínzó bizonyossággal tért vissza az irodájába, hogy a sok problémára semmilyen megoldást nem talált, ellenben újabb, még szerteágazóbb és még megoldhatatlanabb problémák bukkantak elé. Florentino Arizát másnap reggel egy memorandum várta az íróasztalán, amit Leona Cassiani írt, azzal a kéréssel, hogy vegye fontolóra, és aztán, ha alkalmasnak tartja rá, mutassa meg a nagybátyjának. Ő volt az egyetlen, aki nem szólalt meg az előző délutáni megbeszélésen. Ahhoz tartotta magát, hogy őt szívességből alkalmazták, de a memorandumban megemlítette, hogy nem azért hallgatott, mert nem érdeklik a Társaság ügyei, hanem azért, mert úgy érezte, nem lenne ildomos belebeszélnie följebbvalóinak dolgába. Amit leírt, ijesztően egyszerű volt. XII. Leó bácsi egy mélyreható átszervezésen törte a fejét, de Leona Cassiani az ellenkező irányban gondolkodott, abból az egyszerű tényből kiindulva, hogy az általános részleg voltaképpen nem létezik, hanem csak egy szemétdomb, ahová a másik két részleg a bonyolult, de jelentéktelen problémáit odaszórja. A megoldás tehát az, hogy meg kell szüntetni az általános részleget, a problémákat pedig vissza kell adni a másik két részlegnek, ahonnét jöttek: oldják csak meg őket. XII. Leó bácsinak fogalma sem volt róla, hogy ki az a Leona Cassiani, és arra sem emlékezett, hogy bárkit is látott volna az előző napi értekezleten, akivel azonosítani tudná, de amikor elolvasta a memorandumot, behívatta az irodájába, és zárt ajtó mögött két órán át beszélgetett vele. Mindenféléről beszélgettek, ahogy XII. Leó bácsi szokta, ha valakit meg akart ismerni. A memorandum egyszerű, józan észjárásra vallott, és a megoldás valóban meghozta a kívánt eredményt. De XII. Leó bácsit nem ez érdekelte elsősorban, hanem a lány. Az volt a legfigyelemreméltóbb benne, hogy az elemi iskolai bizonyítványon kívül csak egy iskolai papírja volt: a Kalapos Tanonciskoláé. De már angolul is elkezdett tanulni magánszorgalomból, egy gyors, önoktató módszerrel, három hónapja pedig esti gépírótanfolyamra járt, hogy kitanulja ezt az új szakmát, hiszen az írógépnek olyan nagy jövőt jósoltak, mint előtte a távírógépnek vagy még korábban a gőzgépeknek. Mire véget ért a beszélgetés, és a lány kiment az irodájából, XII. Leó bácsi már úgy hívta magában, ahogy aztán minden alkalommal, amikor emlegette: Leona, a druszám. Azt is eldöntötte, hogy egyetlen tollvonással megszünteti a gondokat okozó részleget, és visszautalja a problémákat azokhoz, akik csinálták: oldják meg ők, ahogy azt Leona Cassiani javasolta; az ő részére pedig egy elnevezés és meghatározott hatáskör nélküli beosztást kreált, amivel tulajdonképpen a saját jobbkezének tette meg. Azon a délutánon, az általános részleg csöndes temetése után XII. Leó bácsi megkérdezte Florentino Arizát, hogy hol talált rá Leona Cassianira, mire ő szépítés nélkül megmondta az igazat. - Akkor járj csak megint omnibuszon, és szedj öszsze minden hozzá hasonlót - mondta a nagybátyja. - Két-három ilyen nővel még a te gályádat is kihalászszuk. Florentino Ariza azt hitte, hogy ez is afféle tipikus XII. Leó bácsi-féle tréfa, de másnap reggel sehol sem volt a hintója, amit fél évvel azelőtt bocsátottak a rendelkezésére: most elvették tőle, hogy rejtett tehetségek után kutasson az omnibuszokon. Leona Cassianinak pedig nagyon gyorsan elmúltak a kezdeti skrupulusai, és mindazokat a képességeit kimutatta, melyeket az első három évben nagy ravaszul eltitkolt. A következő három évben már minden szál az ő kezében futott össze, és újabb négy év múltán eljutott a főtitkári szoba küszöbéig, de nem volt hajlandó átlépni rajta, mert akkor már csak egy fokkal lett volna lejjebb Florentino Arizánál. Mindaddig Florentino Ariza volt a főnök és ő a beosztott, és ezen nem kívánt változtatni, pedig valójában nem ez volt a helyzet: még Florentino Ariza se vette észre, hogy az utasításokat nem ő adja ki, hanem Leona Cassiani, ő meg csak végrehajtja mindazt, amit Leona Cassiani az Igazgatási Osztályon sugalmaz neki, hogy megoltalmazza a titkos ellénségei által felállított csapdáktól. Leona Cassiani ördögi tehetséggel tudott a titkokkal bánni, és mindig ott volt, ahol éppen lennie kellett. Csöndes volt, energikus, és bölcsen szelíd. De amikor nem tudott másképpen boldogulni, legnagyobb sajnálatára kénytelen volt szabadjára engedni vaskemény természetét. Ám sohasem a maga javára használta. Az volt az egyetlen célja, hogy bármi áron, ha kell, úgy is, hogy közben vér folyik, szabaddá tegye az utat Florentino Ariza előtt, hogy a férfi elérje azt a pozíciót, amit annak idején elképzelt magának, fel sem mérve azt, hogy van-e elég ereje hozzá. Leona Cassiani, fékezhetetlen hatalmi szenvedélyétől hajtva, természetesen mindenképpen kiharcolta volna ezt, de valójában merő hálából tette. Olyan elszántan küzdött, hogy még Florentino Arizát is megtévesztették a manőverei, és egy szerencsétlen pillanatban megpróbálta elgáncsolni Leona Cassianit, nehogy az gáncsolja el őt. Leona Cassiani ekkor a helyére tette. - Félreértés ne essék - mondta neki. - Én itthagyom ezt az egészet, amikor csak akarja, de jól gondolja meg. Florentino Ariza, aki addig valóban nem gondolkodott rajta, most olyan jól meggondolta, ahogy csak tudta, és a lába elé tette a fegyvereit. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az ádáz harc közepette, mely az örökös válságban lévő vállalatnál folyt, az elmaradhatatlan portyáival járó sok hajcihő és a Fermina Daza felől táplált, egyre halványabb illúziók közepette a szenvtelen arccal járó-kelő Florentino Arizát egy pillanatra se hagyta nyugodni ennek a küzdelem hevében szarral és szerelemmel összemaszatolt fekete bestiának az elbűvölő látványa. Olyannyira nem, hogy titokban sokszor eltűnődött rajta: milyen kár, hogy Leona Cassiani nem olyan, mint amilyennek a megismerkedésük délutánján hitte, mert inkább kitörölte volna a fenekét az elveivel, és színarany dukátokat is adott volna azért, hogy lefeküdjön vele. Leona Cassiani továbbra is annak látszott, akinek az első délutánon, amikor az omnibuszon megpillantotta: az örökös rikító rabszolgalány-ruháival, bolond turbánjaival, csont fülönfüggőivel és karpereceivel, kötegnyi gyöngysorával és tíz ujján viselt üvegköves gyűrűivel olyan volt, mint egy utcasarki nőstényoroszlán. Az a nagyon kevés, amit az évek a külsejére raktak, csak jót tett neki. Érett korára ragyogóan kivirult, női bájai még nyugtalanítóbbak voltak, és forró afrikai teste tömörebb lett. Florentino Ariza tíz év alatt egyszer sem környékezte meg: ezzel rótta le a kemény penitenciát hajdani tévedése miatt, és a nő mindenben segítette, csak ebben az egyben nem. Egyszer, amikor késő estig benn maradt az irodában, ami az anyja halála óta gyakran megtörtént, Florentino Ariza, már távozófélben, észrevette, hogy Leona Cassiani szobájában ég a villany. Kopogtatás nélkül benyitott, és csakugyan ott volt egymagában: az íróasztalánál ült, és komoly arccal töprengett valamin a nemrég kapott szemüvegében, amiben olyan volt, mint egy professzor. Florentino Ariza boldog rémülettel gondolt rá, hogy egyedül vannak az épületben, a kikötőben sincs egy lélek, a város alszik, a sötét tengeren örök éjszaka, amin csak egy bánatos tülkölés hatol el hozzájuk: a hajó még egy jó órányira van a parttól. Florentino Ariza két kézzel rátámaszkodott az esernyőjére, ugyanúgy, mint azon az első délutánon a Mécses sikátorban, hogy elállja előle az utat; csakhogy most azért támaszkodott rá, hogy Leona Cassiani észre ne vegye: rogyadozik a térde. - Egyet mondj meg, lelkem oroszlánom - mondta -: mikor fogunk már mi ketten kikecmeregni ebből? Leona Cassiani meg sem lepődött, csak szép nyugodtan levette a szemüvegét, és olyan napsugaras mosollyal nézett rá Florentino Arizára, hogy az egészen belevakult. Addig még sohase tegezte le őt. - Jaj, Florentino Ariza - mondta neki -, tíz éve ülök itt, és várom, hogy megkérdezd tőlem. De Florentino Ariza már elkésett vele: a lehetőség ott volt a lánnyal az öszvér vontatta omnibuszon, és később is itt volt vele együtt, ugyanebben a székben, de most örökre elillant. Mert Leona Cassiani fölött a sok titkos marakodásban, amiben őmiatta vett részt, és a sok piszkos intrikában, amit őmiatta szenvedett el, gyorsabban múlt az élet, behozta a köztük lévő húsz év korkülönbséget, sőt jóval le is hagyta Florentino Arizát: helyette öregedett meg. Annyira szerette, hogy nem akarta becsapni, hanem tovább szeretni, így, akár azon az áron is, ha most kegyetlenül ki kell ábrándítania. - Nem - mondta neki. - Úgy érezném magam, mintha a meg nem született fiammal feküdnék le. Florentino Arizában benne maradt egy tüske, amiért nem az övé lett az utolsó szó. Arra gondolt, hogy amikor egy asszony nemet mond, a további unszolásra vár, hogy csak azután mondja ki a végső döntést, de Leona Cassianival más volt a helyzet: nem vállalhatta a kockázatot, hogy másodszor is téved. Derűsen visszavonult, sőt még valami tréfás kedvességet is mondott, pedig nem volt könnyű. Attól az estétől kezdve bármi árnyék vetődött kettőjük közé, el is oszlott nyomban, és nem maradt bennük keserűség. Florentino Ariza pedig végre megértette, hogy férfi és nő közt lehet barátság az ágyon kívül is. Leona Cassiani volt az egyetlen lény, akinek Florentino Ariza majdnem elmondta Fermina Daza iránti szerelmének titkát. Az a kevés ember, aki tudott róla, lassan, ahogy múlt az idő, elfelejtette. Hárman legalábbis magukkal vitték a sírba: anyja, akinek már jóval a halála előtt kihullott az emlékezetéből; Gala Placidia, aki a tulajdon lányának tekintett Fermina Daza szolgálatában eltöltött szép öregségébe halt bele, és a feledhetetlen Escolástica Daza, aki egy imakönyvben vitte el neki élete első szerelmes levelét, és aki ennyi idő után már feltehetően nem élt. Lorenzo Daza, akiről nem tudta, él-e, hal-e, lehet, hógy elmondta a dolgot Franca de la Luz nővérnek, abban a reményben, hogy talán mégsem csapják ki a lányát az intézetből, de alig volt elképzelhető, hogy a titok kiszivárgott volna az épület falai közül. Maradt még az a tizenegy távírdász, aki Hildebranda Sánchez távoli tartományában az ő teljes nevükkel és pontos lakcímükkel kopogtatta le, illetve fogadta a táviratokat, és végül maga Hildebranda Sánchez és udvara: az unokahúgok siserahada. Arra viszont nem gondolt, hogy Juvenal Urbino doktort is föl kéne vennie a listára. A titkot Hildebranda Sánchez árulta el neki valamikor az első években, amikor még gyakran járt hozzájuk. De olyan mellékesen és olyan alkalmatlan pillanatban vetette neki oda, hogy nem az történt, amit Hildebranda Sánchez gondolt, vagyis hogy Urbino doktor egyik fülén bement, a másikon meg kijött, hanem az, hogy az egyik fülén se ment be. Hildebranda a Virágjátékokkal kapcsolatban említette meg Florentino Ariza nevét, mondván, hogy szerinte ő is azok közé a rejtett költői tehetségek közé tartozik, akiknek esélyük van a díjra. Urbino doktor nem emlékezett rá, mire Hildebranda megjegyezte, holott nem volt rá semmi szükség, igaz, egy szemernyi malícia sem rejlett a hangjában, hogy Fermina Daza egyetlen lánykori udvarlója volt. Ezt abban a meggyőződésben mondta, hogy olyan ártatlan és röpke ügy volt az egész, amin legfeljebb csak meghatódni lehet. Urbino doktor úgy válaszolt, hogy közben másfelé nézett: "Nem is tudtam, hogy az a fickó költő." És máris kitörölte az emlékezetéből, mint annyi minden mást, mert hivatása hozzászoktatta a feledés etikus gyakorlásához. Florentino Ariza eltűnődött azon, hogy a titok letéteményesei, az anyja kivételével, mind Fermina Daza világához tartoznak. Az ő világában már nem volt senki: egyedül kellett megbirkóznia a szörnyű teherrel, amit sokszor szeretett volna megosztani valakivel, de mindeddig senkit sem tartott méltónak arra, hogy ilyen nagy bizalommal legyen iránta. Leona Cassiani volt az egyetlen lehetséges személy, és már csak az alkalmat és a módot kellett megtalálni. Éppen ezen gondolkodott azon a forró nyári délutánon is, amikor Juvenal Urbino doktor fölkapaszkodott a KFHT kopott lépcsőjén, minden egyes lépcsőfokon megpihenve, hogy túlélje valahogy a délután háromórai hőséget, és lihegve, verítékezve, úgy, hogy még a nadrágja is csupa víz volt, megjelent Florentino Ariza irodájában, és az utolsó leheletével nyögte ki: "Azt hiszem, ciklon jön." Florentino Ariza sokszor látta már az irodában Urbino doktort, aki XII. Leó bácsihoz járt, de soha nem érezte olyan határozottan, mint most, hogy ennek a nem várt és nem kívánt látogatásnak valami köze van az életéhez. Addigra már Juvenal Urbino doktor is túljutott a hivatása zátonyain, és azért járt ajtóról ajtóra, mint egy kalapját nyújtogató koldus, hogy pénzadományokat szerezzen a művészeti rendezvényeihez. XII. Leó bácsi mindig is az egyik legbuzgóbb és legbőkezűbb támogatója volt, de most épp a napi tízperces sziesztáját töltötte, csak úgy, az íróasztala mögötti rugós karosszékben ülve. Florentino Ariza megkérte Juvenal Urbino doktort, hogy legyen szíves, és várakozzék egy kicsit az ő irodájában, mely a XII. Leó bácsié mellett volt, és tulajdonképpen a Leó bácsi irodájának előszobájául szolgált. Már többször találkoztak, de így szemtől szembe még sohasem, és Florentino Arizára újra rátört az émelyítő kisebbrendűségi érzés. Tíz perc telt el, egy egész örökkévalóság, mely alatt háromszor is felkelt a székéből, hogy megnézze, hátha a nagybátyja most kivételesen már fel is ébredt, és egy egész termosz feketekávét megivott. Urbino doktor egy csészével sem fogadott el. Azt mondta: "A kávé méreg." Csak beszélt tovább, egyik témát a másikba öltve, és szemlátomást nem érdekelte, hogy a másik figyel-e rá. Florentino Ariza számára elviselhetetlen volt Urbino doktor veleszületett kifinomultsága, oldott és mégis szabatos stílusa, a belőle áradó enyhe kámforillat, személyes varázsa és az, hogy milyen könnyedén és elegánsan tudja úgy alakítani a mondókáját, hogy az ő szájából még a leglaposabb mondatok is mélyértelműeknek hangzanak. Az orvos egyszer csak elhallgatott, és váratlanul ezt kérdezte: - Szereti a zenét? Florentino Arizát meglepte a kérdés. Ott volt ugyan minden koncerten és operelőadáson, amit csak a városban rendeztek, de nem tartotta magát alkalmasnak rá, hogy véleményt mondjon vagy hozzáértőként nyilatkozzon a zenéről. Leginkább a slágerek hatottak a szívére, főleg az érzelmes keringők, melyek tagadhatatlanul hasonlítottak a saját kamaszkori szerzeményeihez és titokban írt verseihez. Csak egyszer kellett hallania bármelyiket, aztán teljes éjszakákon át ott zümmögtek a fejében, és még a jóisten sem tudta elhallgattatni őket. De ez nem lett volna komoly válasz egy zeneértő komoly kérdésére. - Gardelt szeretem - mondta. Urbino doktor megértően bólintott. "Hát igen - mondta. - Most ő a bálvány." És máris a saját újabb terveiről beszélt: ezeket is hivatalos támogatás nélkül kell megvalósítania, mint az eddigieket. Bánatosan állapította meg, hogy milyen elkeserítően hitványak a most idehozható előadások a ragyogó múlt századi vendégszereplésekhez képest. Így is volt: egy teljes éve gyűjtötte az előjegyzéseket, hogy elhozhassa a Cortot-Casals-Thibaud triót a Játékszínbe, és a Városházán nem volt egy ember se, aki ismerte volna a nevüket, miközben például most, ebben a hónapban a Ramón Caralt-féle színtársulat bűnügyi drámáiért, don Manolo de la Presa operett- és zarzuela színtársulatának előadásaiért ölik egymást a színházak pénztárai előtt az emberek, meg a Santanela-csoportért, azokért a mimiko-fantasztikus átváltozóművészekért, akik a nyílt színen, egy foszforeszkáló villámfény egyetlen pillanata alatt tetőtől talpig átöltöznek, meg Danyse D'Altaine-ért, aki a Folies Bergére volt táncosnőjének mondja magát, és még azért az ocsmány Ursusért is, a baszk izomkolosszusért, aki puszta kézzel áll ki a harci bikák ellen. De hát ez legyen a legnagyobb baj, mert ha azt nézzük, hogy mit csinálnak az európaiak, akik most egy újabb barbár háborúval mutatnak rossz példát, amikor mi már elkezdtünk békében élni a fél évszázad leforgása alatt kitört kilenc polgárháború után, mely, ha jobban utánaszámolunk, tulajdonképpen csak egy volt: egy és ugyanaz a háború. De Florentino Arizát az egész lebilincselő előadásból az ragadta meg a legjobban, hogy esetleg újra meg fogják rendezni a Virágjátékokat, Juvenal Urbino doktor eddigi legnagyobb visszhangot keltett és leghosszabb életű kezdeményezését. A nyelvébe kellett harapnia, nehogy elmondja neki, hogy ő is az egyik lelkes résztvevője volt annak az évenként megrendezett versenynek, melyre nagynevű költők is elküldték a verseiket, és nemcsak az ország többi részéből, hanem a Karib-tenger partvidékének más országaiból is. Alighogy beszélgetni kezdtek, a levegő forró párája hirtelen lehűlt, a fejük fölött egymásnak rohanó szelek hatalmas csattanások közepette csapkodtak ajtótablakot, és az irodaépület teljes egészében recsegettropogott, mint egy hullámokon hányódó vitorlás. Juvenal Urbino doktor mintha észre se vette volna. Valami megjegyzést vetett oda a júniusi holdkóros ciklonokról, aztán hirtelen és minden átmenet nélkül a feleségére terelte a szót, mondván, hogy felesége nemcsak a legbuzgóbb segítőtársa, hanem annál is több: minden kezdeményezésének ő a lelke. Azt mondta: "Én őnélküle senki se lennék." Florentino Arizának egy arcizma se rándult, csak rábólintott minden mondatára; megszólalni nem mert, mivel attól félt, hogy elárulja a hangja. Aztán már csak két-három mondat kellett hozzá, hogy megértse: Juvenal Urbino doktornak a sok kimerítő elfoglaltsága mellett még arra is jut ereje, hogy a feleségét imádja, majdnem annyira, mint ő, és ez a felismerés fejbe kólintotta. De nem úgy reagált rá, ahogy gondolta volna, mert szíve ebben a pillanatban egy olyan pokoli csínyt követett el ellene, amire csak a szív képes: rádöbbentette, hogy ő és ez a férfi, akit mindig a személyes ellenségének tartott, egy és ugyanabban a balsorsban osztoznak, s egy és ugyanannak a szenvedélynek a rabjai: két barom egy járomba fogva. A huszonhét végtelenül hosszú év alatt, amióta csak várt és várt, Florentino Ariza most először érzett fájdalmat, amiért ennek a csodálatos embernek meg kell halnia, hogy ő boldog lehessen. A ciklon arrébb vonult, de széllökései negyedóra alatt letarolták a mocsár szélén lévő lakónegyedeket, és a fél várost feldúlták. Juvenal Urbino doktor, akit ezúttal is lenyűgözött XII. Leó bácsi nagylelkűsége, meg se várta, amíg egészen eláll az eső, és önfeledt boldogságában magával vitte Florentino Ariza esernyőjét, amit csak azért kapott kölcsön, hogy a hintójáig eljusson vele. De Florentino Ariza nem bánta, sőt vidáman gondolt rá, hogy mit fog szólni Fermina Daza, ha megtudja, hogy kié az ernyő. Még nem tért magához a felindultságából, amikor Leona Cassiani bejött a szobájába, és akkor arra gondolt, hogy itt az alkalom: most elmondhatja neki a titkát köntörfalazás nélkül, mintha egy elviselhetetlenül gyötrelmes kelést nyomna ki: most vagy soha. Azzal kezdte, hogy megkérdezte, mi a véleménye Juvenal Urbino doktorról. Leona Cassiani egy pillanat alatt kész volt a válasszal: "Olyan ember, aki sok mindent csinál, talán túl sokat is, de hogy mi van a fejében, azt valószínűleg senki se tudja." Aztán egy darabig eltűnődött, a ceruza radíros végét rágcsálva éles és nagy néger amazonfogaival, és végül vállat vont, mint aki lezár egy érdektelen témát. - Talán azért csinál annyi mindent - mondta -, hogy ne kelljen gondolkodnia. De Florentino Ariza tovább ütötte a vasat. - Csak azt sajnálom, hogy meg kell halnia - mondta. - Mindenkinek meg kell halnia - mondta Leona Cassiani. - Igen - mondta Florentino Ariza -, de neki még inkább. Leona Cassiani nem értett semmit; megint csak vállat vont, ezúttal egyetlen szó nélkül, és kiment a szobából. Florentino Ariza ekkor már tudta, hogy egyszer, egy éjszakán, amikor majd boldogan fekszik Fermina Dazával az ágyban, meg fogja mondani neki, hogy szerelmük titkát annak az egyetlen személynek sem árulta el, aki megérdemelte volna, hogy tudjon róla. Nem: nem fogja elárulni soha senkinek, még Leona Cassianinak sem, nem mintha nem akarná kinyitni előtte a kincsesládát, melyben olyan féltve őrizte egy fél életen át, hanem azért nem, mert csak ekkor jött rá, hogy a láda kulcsa elveszett. De mégsem ez volt a délután legfelkavaróbb élménye. Felelevenedett benne elmúlt ifjúkora, és sóvár fájdalommal gondolt vissza a Virágjátékokra, melyek minden évben április tizenötödikén az Antillák egész vidékét lázba hozták. Ő mindig is az események egyik főszereplője volt, de akárcsak minden másban, rejtett főszereplő. A legelső alkalomtól kezdve többször is részt vett a pályázaton, de sohasem került a nyertesek közé, még dicséretet sem kapott soha. De ez mégsem vette el a kedvét, mert nem a díj csábította, hanem a díjkiosztás külön attrakciója: a viaszpecsétes borítékot minden évben, már az első versenytől kezdve, Fermina Daza nyitotta ki, és ő hirdette ki a győztesek nevét. Florentino Ariza a zártszékek félhomályából, a zakója hajtókájába tűzött egy szál élő gardéniával, mely a nagy izgalomtól föl-le járt a mellén, nézte, amint Fermina Daza felnyitja a három viaszpecsétes borítékot a régi Nemzeti Színház színpadán, a legelső verseny gálaestjén. Azon tűnődött, vajon mi megy majd végbe az asszony szívében, ha megtudja, hogy ő nyerte el az Arany Orchideát. Biztos volt benne, hogy Fermina Daza rá fog ismerni az írására, és hogy nyomban eszébe jutnak majd a kis tér mandulafái alatt kézimunkával töltött délutánok, a szerelmes levelekben fonnyadozó gardéniák illata, a koronás istennőről szóló keringő, kettőjük titka a szellős hajnalokon. De nem nyerte el. Sőt, ami még szomorúbb: az Arany Orchideát, az ország legjobban áhított költészeti díját egy kínai bevándorlónak ítélték oda. A meglepő eredmény közfelháborodást váltott ki, és megingatta a verseny presztízsét. Pedig az elbírálás igazságos volt, és a bravúros szonett igazolta a zsűri egyhangú döntését. Senki se hitte el, hogy a szonettet valóban a kínai írta. A múlt század végén érkezett ide, az elől a gyilkos sárgalázjárvány elől menekülve, mely a két óceán partját összekötő vasút építésekor söpört végig Panamán; számos honfitársa is ugyanígy ide menekült, aztán itt is maradtak holtukig, kínaiul élve, kínaiul szaporodva, és olyan egyforma kínai arccal, hogy nem lehetett megkülönböztetni őket egymástól. Eleinte alig tízen voltak, néhányan asszonyostul, gyerekestül és kutyástul, mely utóbbi ennivalónak szolgált, de néhány év alatt a kikötői negyednek már négy sikátora tele volt az újabb és hívatlan kínaiakkal, akik úgy jöttek be az országba, hogy nyomuk sem látszott a vámnyilvántartásokban. Néhány ifjabb kínai oly gyorsan alakult át tisztes aggastyánná, hogy senki se tudta felfogni, mikor volt idejük megöregedni. A népi bölcsesség két csoportra osztotta őket: jó kínaiakra és .rossz kínaiakra. A rossz kínaiak a kikötő vendéglősei voltak, akiknél úgy is lehetett enni, mint egy király, de az is megeshetett, hogy a vendég egy tányér napraforgós patkánysülttől ott helyben felfordul; ezekről a vendéglőkről egyébként is azt gyanították, hogy a cégérük mögött másfajta tevékenység folyik: leánykereskedelem és egyéb sötét ügyletek. A jó kínaiak a mosodások voltak, egy szent tudomány örökösei, akiknek kezéből tisztábban került ki az ing, mint amilyen vadonatúj korában volt, gallérja és mandzsettája mint a frissen préselt ostya. Ezek közé a jó kínaiak közé tartozott az is, aki a Virágjátékokon legyőzte hetvenkét jól felkészült ellenfelét. Amikor Fermína Daza bizonytalanul kibetűzte, senki se értette a nevét. Nemcsak a szokatlan hangzása miatt, hanem azért sem, mert senki se tudta igazából, hogy is hangzik egy kínai név. De nem sokáig kellett törniük rajta a fejüket, mert a díjnyertes kínai fölemelkedett a székéből valahol az utolsó zsöllyesorokban, olyan földöntúli mosollyal az ajkán, ahogy csak a kínaiak tudnak mosolyogni, amikor a szokásosnál korábban érnek haza. Olyan biztos volt a győzelmében, hogy a tavaszünnepre való sárga selyemingében jött el a színházba, hogy abban vehesse át a díjat. Átvette a tizennyolc karátos Arany Orchideát, és boldogan megcsókolta, miközben innen is, onnan is felhangzottak a hitetlenkedők füttyei és gúnykiáltásai. De minden lepergett róla. Csak állt a színpad közepén, és várt rendíthetetlenül, mint egy olyan Mennyci Gondviselés apostola, mely nem annyira drámai, mint a miénk, és amikor első ízben csönd lett a teremben, felolvasta a díjnyertes verset. Senki se értette. De amikor a füttyök újabb áradata is levonult, Fermina Daza is felolvasta a verset higgadt, fátyolos és behízelgő hangján, és a közönségen már az első sor után úrrá lett az elképedés. Egy tökéletes szonett volt, a parnasszista líra legnemesebb hajtása, és elejétől a végéig olyan ihletettség áradt belőle, hogy senki se vonta kétségbe: ez a vers igazi mestermű. A dolognak csak egy magyarázata lehetett: a verset az ország egyik nagy költője írta, hogy csúfot űzzön a Virágjátékokból, a kínai meg belement a csínytevésbe azzal az elszánt elhatározással, hogy holta napjáig megőrzi a titkot. Nagymúltú újságunk, a Kereskedelmi Napló úgy próbálta menteni a város becsületét, hogy egy tudományos vagy inkább csak emészthetetlen eszmefuttatásban méltatta a kínaiak ősidőktől fogva tapasztalt jelenlétét a Karib-tenger partján, kulturális hatásukat, amiért is minden joguk megvan hozzá, hogy részt vegyenek a Virágjátékokon. A tanulmány szerzője nem kételkedett abban, hogy a szonettet az a bizonyos kínai írta, és már a tanulmány címében is kategorikusan a védelmébe vette: Minden kínai költő. Az összeesküvés résztvevői, ha voltak ilyenek, a titkukkal együtt enyésztek el a koporsójukban. A kínai pedig, aki a díjat elnyerte, gyónás nélkül halt meg olyan magas életkorban, amilyet csak a keletiek tudnak megérni, és az Arany Orchideával együtt temették el, de azt a keserűséget is magával vitte a sírba, hogy élete végéig sem érte el azt az egy dolgot, amire vágyott: hogy költőnek tartsák. Halálakor az újságok felidézték a Virágjátékok rég elfelejtett epizódját, és újra megjelent a szonettje, egy modernista receptre készült vers arany bőségszarukkal meg duzzadó keblű hajadonokkal, és a költészet őrző istenei megragadták az alkalmat, hogy tisztázzák az ügyet: az új nemzedék olyan rossznak találta a szonettet, hogy már senki se vonta kétségbe, hogy az elhunyt kínai írta. Florentino Ariza emlékezetében ez a hajdani botrány mindörökre összemosódott annak az ismeretlen és igen testes hölgynek a képével, aki a színházban mellette ült. Már a gálaest kezdetekor észrevette, de aztán a várakozás rémületében megfeledkezett róla. Bőrének gyöngyházfehérségére, kövér asszonytestének boldogságillatára figyelt fel, azonfelül óriási szopránmellére, melyen egy műmagnólia díszelgett. Fekete bársonyruha volt rajta, amely nagyon szorosan a testéhez simult, és olyan fekete volt, mint mohó és meleg szeme, de cigánylányos fésűvel kontyba tűzött haja még annál is feketébb volt. Hosszú fülönfüggőt viselt, nyakában ugyanolyan formájú gyöngyöket, és majdnem minden ujján gyűrű volt, mind egyforma, csillogó fémgömbökkel, jobb arcán pedig egy odafestett anyajegy. Az est végén fölhangzó taps lármájában fájdalmas arccal fordult oda Florentino Arizához. - Higgye el, igazán sajnálom - mondta. Florentino Arizát mélységesen megrendítették a nő szavai, de nem a részvét miatt, amire pedig nagyon is rászorult volna, hanem az elképedéstől, hogy van valaki, aki tudja a titkát. A nő megmagyarázta: "Abból jöttem rá, hogy a zakójára tűzött virág mindvégig reszketett, mialatt felnyitották a borítékokat." Megmutatta neki a kezében lévő plüssmagnóliát, és kitárta előtte a szívét. - Én ezért vettem le az enyémet - mondta. Az elszenvedett vereség miatti bánatában már el is eredtek volna a könnyei, ha Florentino Ariza, éji vadászösztönével, nyomban meg nem állítja őket. - Jöjjön, menjünk el valahova, és sírjuk ki magunkat kettesben - mondta Florentino Ariza. Hazakísérte a nőt. Mire odaértek a ház elé, már éjfél felé járt, és senki se volt az utcán, így aztán meghívatta magát egy pohár konyakra, meg azért, hogy megnézhesse azokat a bizonyos albumokat, amelyekről a nő mesélt neki: több mint tíz éve gyűjtötte bennük a város nagyobb eseményeiről készült fényképeket és újságcikkeket. A trükk már akkor is ócska volt, de Florentino Ariza ezúttal nem előre megfontolt szándékkal folyamodott hozzá, hiszen a nő említette az albumokat a Nemzeti Színházból hazafelé menet. Beléptek a házba. Florentino Arizának a nappali szobában az volt az első megfigyelése, hogy a hálószobának, amely a nappalin kívül az egyetlen szoba volt a lakásban, nyitva van az ajtaja, s egy óriási és pompás ágy van benne, brokáttakaróval és fejtámláján bronz falevelekkel. A látvány zavarba hozta. A nő minden bizonnyal észrevette, mert odament a hálószoba ajtajához, és becsukta. Aztán leültette Florentino Arizát egy virágos kartonhuzattal borított kanapéra, melyen ott feküdt egy alvó macska, és kirakta elé az asztalra az albumokat. Florentino Ariza lassan lapozgatta őket, de közben azon járt az esze, hogy mi legyen a következő lépés; egyszer csak fölnézett, és látta, hogy a nőnek könnyes a szeme. Azt mondta neki, ne zavartassa magát, sírjon csak nyugodtan, mert semmitől se lehet úgy megkönnyebbülni, mint ha jól kisírja magát az ember, de rábeszélte, hogy eressze ki a fűzőjét, mert úgy könnyebb lesz a sírás. Sőt, készségesen segített is neki, mivel a fűzőn hátul voltak a nagy erővel összehúzott keresztpántok. Nem is kellett elbajlódnia az utolsó pántig, mert a fűző az első mozdulatok után a belső nyomásra már magától szétpattant, és a csillagászati léptékű emlők kedvükre föllélegeztek. Florentino Ariza, akin még mindig, minden első alkalommal, és még a könnyebb esetekben is kitört a pánik, ujjai hegyével óvatosan megsimogatta a nő nyakát, mire a nő egy szófogadó kislány nyöszörgésével megvonaglott, de azért csak sírt tovább. Florentino Ariza ekkor egy csókot lehelt a nyakára, ugyanoda, ahol simogatta, és ugyanolyan finoman, de másodszor már nem volt módja rá, mert a nő hatalmas, mohó és forró testével feléje fordult; összeölelkezve a padlóra rogytak, és továbbgurultak. A macska felriadt a kanapén, és nyávogva rájuk ugrott. Ők ketten kapkodva keresték egymást, mint két izgatott kezdő, és úgy-ahogy egymásra is találtak, a szétesett albumokon hemperegve ruhástul és csurom verítékben, miközben inkább arra figyeltek, hogy kikerüljék a macska dühös karmait, mintsem a köztük zajló szerelmi tusakodásra. De másnap éjszaka vérző sebekkel borítva újra kezdték, és éveken át folytatták. Amikor rájött, hogy kezdi szeretni a nőt, az már jócskán benne volt a negyvenes éveiben, ő pedig a harmincadik évéhez közeledett. Sara Noriegának hívták, és fiatal korában egy negyedóráig még híres is volt, mert megnyert egy pályázatot egy versciklussal, mely a szegények szerelméről szólt, és mely aztán soha nem jelent meg. Alkotmánytant tanított különböző állami iskolákban, és a fizetéséből élt a hajdani Getsemaní-negyedben lévő zegzugos Jegyesek közének egyik bérházában. Jó néhány futó viszonya volt már, de egyik szeretője se gondolt házasságra, mert nemigen történt meg, hogy egy őhozzá való férfi az ő idejében elvett volna egy olyan nőt, aki már lefeküdt vele. Ő sem táplált többé ilyen illúziókat azután, hogy az első jegygyűrűs vőlegénye, akit szinte eszelős szenvedélylyel szeretett, ahogy csak egy tizennyolc éves lány tud szeretni, egy héttel az esküvő kitűzött napja előtt megszökött, belekényszerítve őt a faképnél hagyott menyasszony kínos szerepébe. Vagy a használt lány szerepébe, ahogyan akkoriban mondták. De ez az első csalódás, azzal együtt, hogy olyan kegyetlenül és olyan hirtelen taglózta le, mégsem töltötte el keserűséggel, hanem azt az elképesztő meggyőződést ültette el benne, hogy házasság ide, házasság oda, Isten ide, törvény oda, az életnek csak akkor van valami értelme, ha az ágyában egy férfi is fekszik mellette. Florentino Arizának az tetszett benne a legjobban, hogy szeretkezés közben cumit vett a szájába, mert csak úgy tudott üdvözülni, ha azt szopogatta. Egy egész mintakollekciójuk volt már a legkülönbözőbb méretű, formájú és színű cumikból, amiket csak kapni,lehetett, és Sara Noriega az ágy fejtámlájára akasztotta őket, hogy a végszükség pillanataiban vakon is rájuk találjon. Bár Sara Noriega ugyanolyan szabad volt, mint ő, és talán nem lett volna kifogása az ellen, hogy a viszonyuk kitudódjék, Florentino Ariza kezdettől fogva úgy viselkedett, mintha egy titkos kalandba bocsátkozott volna. A személyzeti bejáraton át osont be a házba, majdnem mindig késő este, és lábujjhegyen lopakodott ki hajnal felé. Mindketten tudták, hogy egy nagy és népes házban, mint amilyenben a nő lakott, a szomszédok úgyis többet tudnak, mint amennyit mutatnak. De még ha csak a látszat kedvéért történt is az egész, Florentino Ariza mindig, minden kapcsolatában így viselkedett, amíg csak élt. Soha nem követett el semmi óvatlanságot sem ővele, sem mással, és soha nem járt el a szája senki előtt. És igaza is volt: csak egyetlenegyszer hagyott maga mögött valami árulkodó nyomot vagy írásos bizonyítékot, és ez majdnem az életébe került. Tulajdonképpen mindig úgy viselkedett, mintha Fermina Daza örök hűségre kötelezett férje volna, egy hűtlen, de kitartó férj, aki szüntelenül a maga felszabadulásáért harcol, de soha nem úgy, hogy nyílt házasságtöréssel fájdalmat okozna. Ez az olyannyira célravezető óvatosság és némaság persze félreértéseket is szült. Még Tránsito Ariza is abban a meggyőződésben halt meg, hogy szerelemben fogant és szerelemre nevelt fiát az első kamaszkori csalódása óta .a szerelem minden formája hidegen hagyja. Ám a közvetlen környezetében akadt számos kevésbé jóhiszemű személy, aki titokzatos természetét és a misztikus ruhadarabok meg a különleges balzsamok iránti vonzalmát ismerve úgy gondolta, hogy nem a szerelem iránt közömbös, hanem a nők iránt. Florentino Ariza tudta ezt, de soha nem tett semmit ellene. Sara Noriegát se érdekelte a dolog. Ugyanúgy, mint az a számtalan nő, akit Florentino Ariza szeretett, meg a többiek, akikkel csak úgy elszórakozott, azok pedig ővele, annak tekintette, aki a valóságban volt: egy szerelmi vándornak. Végül már napközben is eljárt hozzá, amikor éppen eszébe jutott, de különösen vasárnap délelőttönként, mert azok voltak a legnyugodtabb órák. Sara Noriega félbeszakította a foglalatosságát, akármi is volt az, és testestül-lelkestül átadta magát annak a vállalkozásnak, hogy boldoggá tegye őt a hatalmas és ódivatú ágyban, amely mindig meg volt vetve Florentino Arizának, és amelyben soha nem tette lehetővé, hogy liturgiai külsőségekbe bocsátkozzanak. Florentino Ariza nem értette, hogy lehet az, hogy egy múlttalan hajadon ilyen jól tudja a dolgát, de azt sem, hogy ez *a puha delfintest miképpen tud ilyen lágy és könnyed mozdulatokat tenni, mintha víz alatt úszkálna. Sara Noriega azzal védekezett, hogy a szeretkezés mindenekelőtt tehetség dolga. Ezt mondta: "Vagy ezzel a tudással születik az ember, vagy sohase tanulja meg." Florentino Arizás visszamenőleg is gyötörte a féltékenység, ha arra gondolt, hogy a nő jóval kitanultabb, mint amilyennek mutatja magát, de féltékenységét egészben le kellett nyelnie, mert ő is azt mondta neki, mint minden nőnek, hogy eddig még soha senkivel nem feküdt le. Sok egyéb közt, ami nem nagyon tetszett neki, abba is kénytelen volt beletörődni, hogy a mérges kandúr is ott van velük az ágyban, de Sara Noriega rongyokba bugyolálta a mancsait, hogy miközben szeretkeznek, szét ne marcangolja. őket. De amennyire szeretett az ágyban hancúrozni kifulladásig, Sara Noriega majdnem olyan nagy odaadással szentelte magát a költészetnek a szeretkezések közti szünetekben. Nemcsak elképesztő mennyiségben tudta kívülről az akkori idők érzelmes verseit, melyeket kétfilléres füzetekben árultak az utcai standokon, hanem a szoba falaira is feltűzte gombostűvel a kedvenc verseit, hogy bármikor felolvashassa őket. Az alkotmánytan-tankönyv teljes szövegét páros hendekaszillabuszokba szedte, ahogy a helyesírási szabályokat szokták, de nem sikerült megszereznie hozzá a hivatalos jóváhagyást. Olykor úgy elkapta a szavalás lendülete, hogy még szeretkezés közben is tovább kiáltozta a verseket, és Florentino Ariza kénytelen volt erőszakkal a szájába dugni a cumit, mint egy síró gyereknek, hogy legyen végre csend. Azokban az időkben, amikor kapcsolatuk a fénykorát élte, Florentino Ariza egyszer eltűnődött azon, hogy kétféle együttlétük közül vajon melyikben van jelen a szerelem: amikor az ágyban tépik egymást, vagy csendes, békés vasárnap délutánjaikon, mire Sara Noriega azzal az egyszerű magyarázattal nyugtatta meg, hogy minden, amit meztelenül csinálnak, szerelem. Ezt mondta: "Deréktól fölfelé lelki szerelem, és deréktól lefelé testi szerelem." És ebből az az ötlete támadt, hogy írjanak verset a kettéosztott szerelemről; meg is írták négykezes formájában, és Sara Noriega beküldte az ötödik Virágjátékokra, abban a hitben, hogy ilyen eredeti verssel még senki sem nevezett be. De megint csak kiesett. A színházból hazafelé menet Sara Noriega tajtékzott a dühtől. Valamiért, és maga sem tudta, hogy miért, de meg volt győződve róla, hogy Fermina Daza keze van a dologban: ő intézte úgy, hogy ne nyerhessen díjat. Florentino Ariza oda se figyelt rá. A díjkiosztás óta rosszkedvű volt, mert rég nem látta Fermina Dazát, és aznap este úgy találta, hogy nagyon megváltozott: most először látszott meg rajta, hogy túl van már a gyerekszülésen. Ez nem volt meglepetés számára, hiszen tudta, hogy Fermina Dazának már iskolás fia van. De az, hogy Fermina Daza már igazi családanya, mindaddig nem volt olyan nyilvánvaló: és most nemcsak a derekának átmérője és kissé elnehezült járása árulkodott róla, hanem az is, ahogyan a jutalmazottak névsorának felolvasása közben meg-megbicsaklott a hangja. Abban a reményben, hogy a valóság igazolni fogja az emlékeit, elővette a Virágjátékok albumait, és azokat lapozgatta, miközben Sara Noriega odakintvacsorát csinált. Magazinokból kivágott színes illusztrációkat nézegetett, meg elsárgult levelezőlapokat, afféle kapualjakban árult souvenireket, és úgy érezte magát, mintha kísértetként járná be életének hazug káprázatait. Mindaddig az a téveszme tartotta benne a lelket, hogy csak a világ változik, meg a szokások, meg a divat: minden változik, csak Fermina Daza nem. De akkor este először nézett szembe azzal a ténnyel, hogy Fermina Daza fölött is múlik az élet, valamint őfölötte is, mialatt csak vár és vár. Soha senkinek nem beszélt róla, mert tudta, hogy ha kimondja a nevét, óhatatlanul elfehéredik az ajka. De akkor este, miközben ő az albumokat nézegette, mint annyi más átlustálkodott vasárnap estén, Sara Noriega szokása szerint merő véletlenségből és vérfagyasztó módon fején találta a szöget. - Közönséges kurva - mondta. Csak úgy mellesleg vetette oda, ahogy elment mellette, és ráesett a pillantása egy acélmetszetre, ami Fermina Dazát ábrázolta fekete párducnak öltözve egy jelmezbálon, és nem volt rá szükség, hogy néven nevezze, mert. Florentino Ariza anélkül is tudta, kiről beszél. Attól tartva, hogy a továbbiakban olyasmit fog hallani, ami életre szóló megrendülést okozhat neki, a férfi egy gyors óvintézkedést tett. Megjegyezte, hogy csak távolról ismeri Fermina Dazát, épp hogy köszönőviszonyban vannak, és nem tud semmit a magánéletéről, de biztos benne, hogy Fermina Daza nagyszerű asszony, aki a saját értékei révén emelkedett föl a semmiből oda, ahol most van. - Vagy inkább annak révén, hogy hozzáment egy olyan emberhez, akit nem szeret - vágott közbe Sara Noriega. - Ez a kurválkodás leghitványabb módja. Kevésbé durván, de hasonló erkölcsi szigorral a saját anyja is ezt mondta Florentino Arizának, amikor a rászakadt szerencsétlenségben vigasztalni próbálta. Most, mély döbbenetében, nem talált megfelelő választ Sara Noriega könyörtelen ítéletére, ezért megpróbálta másra terelni a szót. De Sara Noriega nem hagyta, míg csak ki nem adta magából a Fermina Daza ellen táplált minden haragját. Egy hirtelen támadt megérzés alapjára, amit maga sem tudott mivel magyarázni, meg volt győződve róla, hogy az összeesküvést, ami másnak juttatta a neki járó díjat, Fermina Daza szervezte meg. De ezt az állítást semmi sem támasztotta alá: nem ismerték egymást, sohase találkoztak, és Fermina Dazának nem volt semmi köze a zsűri döntéseihez, ha tudta is a titkaikat. Sara Noriega ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: "Mi nők mind látnokok vagyunk." És ezzel lezárta a vitát. Florentino Ariza attól a pillanattól kezdve más szemmel tekintett rá. Az ő feje felett is múltak az évek. Vérbő temperamentuma dicstelenül sorvadozott, szerelmi hajlandósága sírógörcsökbe fulladt, és szemhéján egyre sötétebbek lettek a régi keserűségek árnyékai. Olyan volt már, mint egy elnyílt virág. És az elszenvedett vereség miatti dühében már nem is tudta, hogy hányadik pohár konyaknál tart. Egészen kifordult magából: mialatt a fölmelegített kókuszos rizst ették, mindenáron tisztázni akarta, hogy a sikertelen versnek mely részei származnak tőle, és melyek Florentino Arizától, mert ebből akarta megállapítani, hogy az Arany Orchideának hány szirma jutott volna neki, és hány a férfinak. Nem először bocsátkoztak ilyen bizánci játékba, hogy agyonüssék az időt, de Florentino Ariza kihasználta az alkalmat, hogy a frissen kapott sebén át végre levegőhöz jusson, és belekeveredtek egy szánalmas vitába, ami kettéosztott szerelmük öt évének minden leülepedett haragját fölkavarta bennük. Éjfél előtt tíz perccel Sara Noriega fölállt egy székre, hogy beállítsa az ingaórát, és csak úgy találomra éjfélre állította, szavak helyett talán ezzel akarván a tudomására hozni Florentino Arizának, hogy ideje már hazamennie. A férfi akkor úgy érezte, eljött a pillanat, hogy gyökerestül kiirtsa ezt a szerelem nélküli viszonyt, és csak az alkalomra várt, hogy ő mondhassa ki az utolsó szót, mint minden más esetben is. Arra kérte Istent, adja meg, hogy Sara Noriega az ágyba hívja, mire ő majd mondhatja, hogy nem, hogy köztük mindennek vége; mikor az asszony leszállt a székről, Florentino Ariza odahívta maga mellé a kanapéra. De Sara Noriega jobbnak látta, ha kellő távolságban marad, és a szalongarnitúra karosszékébe ült le. Florentino Ariza akkor odanyújtotta neki konyakb4 mártott mutatóujját, hogy szopogassa le, ahogy korábbi idők szerelmi előjátékaiban szokta. De Sara Noriega elfordította a fejét. - Most nem - mondta. - Várok valakit. Amióta Fermina Daza kiadta az útját, Florentino Ariza megtanulta úgy intézni a dolgokat, hogy mindig ő kezdeményezze a szakítást. Ha nem lett volna olyan keserű hangulatban, tovább ostromolta volna Sara Noriegát abban a biztos hitben, hogy előbbutóbb úgyis az ágyban kötnek ki, mert meg volt győződve róla, hogy ha egy nő egyszer már lefeküdt egy férfival, azontúl mindig le fog feküdni vele, valahányszor a férfi akarja, csak tudnia kell a módját, hogyan puhítsa meg. Mindent eltűrt e miatt a meggyőződése miatt, minden fölött szemet hunyt a legalantasabb szerelmi ügyekben is, csak hogy ne legyen egyetlen olyan nő szülte nő sem ezen a világon, aki elmondhatja magáról, hogy ő adta ki Florentino Ariza útját. De azon az éjszakán olyan megalázottnak érezte magát, hogy fogta a poharát, és egy hajtásra kiitta, minden erejével azon igyekezve, hogy leplezze a megbántottságát, és kös7,pnés nélkül kilépett a lakásból. Soha többé nem látták egymást. Florentino Ariza életében ez volt az egyik leghosszabb és legerősebb kapcsolat, ha nem is az egyetlen az alatt az öt év alatt, amíg tartott. Amikor számot vetett vele, hogy jól megvan ugyan Sara Noriegával, és főleg az ágyban, de soha nem tudná felcserélni vele Fermina Dazát, megszaporodtak a magányos éji portyák, és úgy intézte a dolgokat, hogy erre is, arra is jusson idő meg erő, amennyi csak van. Sara Noriega azért mégis elérte azt a csodát, hogy egy ideig jobban érezte magát. Legalábbis meg tudott lenni anélkül, hogy Fermina Dazát látná; nem úgy, mint azelőtt, amikor minduntalan előfordult, hogy egyszer csak abbahagyta, amit éppen csinált, és elindult, hogy felkutassa Fermina Dazát azokon a bizonytalan útvonalakon, amelyeken a megérzése vezette, a leglehetetlenebb utcákon, a legképtelenebb helyeken, ahol Fermina Daza semmiképpen nem lehetett, erre-arra kóborolva, olyan szorítással a szívén, ami csak akkor enyhült némiképpen, amikor meglátta őt, ha csak egy pillanatra is. A Sara Noriegával történt szakítás viszont fölbolygatta szunnyadó nosztalgiáját, és ismét olyan sóvárgás fogta el, mint a kis téren töltött délutánokon, de ebbe a sóvárgásba most egy újabb vágy is belevegyült: az, hogy Urbino doktort holtan lássa. Egy ideje már tisztában volt vele: az a sors vár rá, hogy egy özvegyasszonnyal tegyék boldoggá egy mást, de nem bánta. Sőt, fel volt készülve rá. Magányos éji portyáin éppen eleget megismert, így hát tudta, hogy a világ tele van boldog özvegyasszonyokkal. Látta őket, ahogy a férjük holtteste előtt a fájdalomtól őrjöngve könyörögtek: hadd feküdjenek be ők is az uruk mellé a koporsóba, hogy ne kelljen egymagukban szembenézniük a bizonytalan jövővel, de aztán, ahogy lassan beletörődtek új helyzetükbe, újult életerővel támadtak fel hamvaikból. Eleinte úgy éltek, mint a kihalt házak sötét szobáiban tenyészö növények, a cselédlányaik barátnői lettek, a párnájuk szeretői, és annyi évi meddő rabság után nem tudtak mihez kezdeni magukkal. Üres óráikat arra fecsérelték, hogy a meghalt férj ruháira felvarrják azokat a gombokat, amelyekre addig soha nem jutott idő, vasalgatták a keménygalléros és mandzsettás ingeket, hogy mindig kifogástalan állapotban legyenek. A fürdőszobában továbbra is odarakták a szappanát a megszokott helyére, az ágyba a monogramos ágyneműjét, az asztalra a terítékét, hogy hátha egyszer csak váratlanul betoppan a túlvilágról, ahogy ezen a világon szokott. De a magánynak e miséin egyre inkább ráébredtek, hogy újra szabad akaratuk van, azután, hogy nemcsak a lánynevükről, hanem az önazonosságukról is lemondtak, mégpedig egy olyan biztonsag reményében, amiről aztán kiderült, hogy az is csak ábránd volt, mint a többi, amibe menyasszony korukban ringatták magukat. Csak ök tudták, milyen nehéz ember volt a férjük, akit a bolondulásig szerettek, és aki talán ugyancsak szerette őket, de akit az utolsó leheletéig gondozni, nevelni kellett: szoptatni, pelenkázni, anyai mesékkel becsapni, hogy ne rettegjen úgy a reggeltől, amikor ki kell lépnie a kapun, és szembe kell néznie a valósággal. És azután, amikor látták, ahogy elmegy, azzal az általuk felpiszkált elhatározással, hogy bekapja a világot, őket fogta el a rettegés, hogy az emberük talán soha többé nem jön haza. Ez volt az élet. A szerelem, ha volt, nem ide tartozott, hanem egy másik élethez. Amagány gyógyító tétlensége viszont arra a felfedezésre juttatta az özvegyasszonyokat, hogy az az egyetlen tisztességes életforma, ami a test kedvére van: ha akkor eszik az ember, amikor éhes, ha hazugság nélkül szeret, és ha nemcsak színlelésből alszik, hogy megmeneküljön a hivatalos szerelem illetlen aktusától, és végre-valahára egyes-egyedül birtokol egy egész ágyat, amelyben senki sem fosztja meg a fél takarójától, a fél levegőjétől, a fél éjszakájától, és amelyben teste, és saját álmaitól végre jóllakottan, egyedül ébredhet fel. Florentina Ariza a titkos portyáit követő hajnalokon szokta látni őket, amint az ötórai mise után hazafelé mennek, talpig feketében, vállukon a végzet fekete hollójával. Ahogy megpillantották őt a hajnali derengésben, apró és szapora léptekkel átsiettek az utca túloldalára, mert ha csak elhaladt volna mellettük egy férfi, azzal már folt eshetett volna a tisztességükön. Ő azért meg volt győződve róla, hogy egy vigasztalhatatlan özvegyben minden más nőnél inkább föllelhető a boldogság magva. Özvegy Nazaretné és utána az a sok özvegyasszony, aki volt az életében, módot adott rá, hogy megtudja, milyenek lesznek a boldog feleségek a férjük halála után. Az, ami addig puszta ábránd volt számára, az ő jóvoltukból olyan lehetőséggé vált, amiért csak ki kellett nyújtani a kezét. Nem látott rá semmi okot, hogy Fermina Dazát ne ugyanilyennek képzelje el özvegységében; az élet addigra majd megtanítja rá, hogy úgy fogadja el őt, ahogy van, és nem fogja bebeszélni magának, hogy bűnt követ el a meghalt ura ellen, hanem el lesz rá szánva, hogy az ő oldalán felfedezze a kettős boldogság örömét: a mindennapos fogyasztásra való szerelmét, ami az élet minden pillanatát újabb és újabb csodákkal tölti meg, és a maga külön szerelmének örömét, ami csak az övé, és amit a halál minden fertőzéssel szemben megvéd. Talán nem lett volna ilyen bizakodó, ha egy kicsit is sejtette volna, hogy ábrándos elképzelései milyen alaptalanok Fermina Dazával kapcsolatban, akinek tekintete egy olyan világ láthatárán nyugodott, amelyben mindennek volt helye, csak a sorscsapásoknak nem. Akkoriban a gazdagság sok előnnyel járt, és persze sok hátránnyal is, de a fél világ ez után sóvárgott, mert ebben látták az öröklét legvalószínűbb esélyét. Farmina Daza a felnőttkori bölcsesség hirtelen felvillanásában adta ki Florentino Ariza útját, amiért aztán a szánalom hevesen rátörő rohamával nyomban meg is fizetett, de soha nem kételkedett abban, hogy helyesen eselekedett. Annak idején maga sem tudta, hogy értelmének milyen rejtett érvei lebbentették föl a fátylat a szeme elől, de hosszú évek múlva, már az öregkor küszöbén, egy társasági beszélgetés során, amikor éppen Florentino Arizára terelődött a szó, hirtelen rájött, és akkor sem tudta, hogyan. A társaság minden tagja tudta, hogy ő a fénykorát élő Karib-partvidéki Folyami Hajózási Társaság trónörököse, mindenki biztos volt benne, hogy már sokszor találkozott, sőt személyesen is beszélt vele, de senki se tudta felidézni az arcát. Farmina Daza ekkor jött rá, hogy melyek voltak azok a tudatalatti okok, amelyek miatt nem tudta szeretni őt. Ezt mondta: "Olyan, mintha nem élő ember volna, hanem egy árnyalak." Igen, ilyen volt: egy olyan ember árnyalakja, akit nem latolt soha senki. De miközben Juvenal Urbino doktornak, ennek az egészen más-fajta férfinak a rohamaival szemben tartotta a frontot, egy másik kísértet gyötörte: a bűnbánaté. Ez volt az egyetlen érzés, amit nem tudott elviselni. Amikor érezte, hogy feltámad benne, valósággal pánikba esett, amit csak akkor tudott féken tartani, ha volt valaki, akire átruházhatta a lelkifurdalását. Már egész kicsi korában is, ha eltört egy tányért a konyhában, ha valaki elesett, ha rácsapta az ajtót a saját ujjára, ijedten odafordult a legközelebb álló felnőtthöz, és gyorsan megvádolta: "Te vagy a hibás." Habár tulajdonképpen nem is érdekelte, hogy ki a hibás, vagy hogy ő valóban ártatlan-e: csak arra volt szüksége, hogy ezt kimondja. Ez a kísértet olyan megrögzött látogatójuk volt, hogy Urbino doktor idejekorán rájött, milyen komoly fenyegetést jelent a ház békéjére nézve, ezért mihelyt felrémlett előtte, gyorsan megnyugtatta a feleségét: "Semmi baj, szerelmem, én vagyok a hibás." Mert semmitől sem félt úgy, mint feleségének villámgyors és végérvényes döntéseitől, és meg volt győződve róla, hogy mindig a bűntudatból fakadnak. A Florentino Arizával való szakítás után támadt lelki háborgása ellen azonban kevés lett volna néhány vigasztaló szó. Ferminá Daza még hónapokon át minden reggel kinyitotta az erkélyajtót, és minden alkalommal hiányzott neki az árva kísértet, aki az elhagyott parkból leste őt; látta a fát, amelyik az ő fája volt, a legeldugottabb padot, ahol a nyitott könyvével ült és őrá gondolt, őutána epekedett, és akkor egy sóhajtással gyorsan becsukta az ablakot: "Szegény ember." Azt a csalódást is el kellett szenvednie, hogy Florentino Ariza nem is olyan kitartó, mint amilyennek hitte, de akkor már úgyis mindegy volt: ami történt, megtörtént, bár azért olykor-olykor sóvárogva várt egy levelet, ami soha nem érkezett meg. Hanem amikor el kellett döntenie, hogy hozzámegy-e Juvenal Urbinóhoz, még súlyosabb válságba került, mert rájött, hogy ugyanúgy, ahogy Florentino Arizát minden ok nélkül szélnek eresztette, arra sincs semmi elfogadható oka, hogy Juvenal Urbinót válassza. Őt se szerette jobban, mint a másikat, ráadásul sokkal kevésbé ismerte, a levelei se lángoltak úgy, mint a másikéi, és arról sem adott annyi sok és olyan megható bizonyítékot, hogy rendíthetetlenül szeretné, mint a másik. Juvenal Urbino sohasem csomagolta szerelmes szavakba a szándékait, és némiképpen különös volt, hogy egy olyan harcos katolikus, mint ő, csak földi javakat kínál föl neki: biztonságot, rendezett életet, boldogságot: konkrét tételeket, melyek összeadva már majdnem kiteszik a szerelmet, de csak majdnem. Ezektől a kétségektől még inkább összezavarodott, mivel arról sem volt meggyőződve, hogy számára éppen a szerelem lenne a legfontosabb dolog az életben. AJuvenal Urbino doktor ellen szóló érvek közül mindenesetre az volt a legdöntőbb, hogy a doktor több mint gyanús hasonlóságot mutatott azzal a férfüdeállal, akit Lorenzo Daza áhított a lányának. Ha akarta, ha nem, az atyai fondorlat teremtményét látta benne, pedig nem az volt, de amióta másodszor megjelent a házban, a kéretlen orvosi vizitre, Fermina Daza meg volt győződve róla, hogy az apja keze van a dologban. És mindaz, amit unokanővérétől, Hildebrandától hallott, csak fokozta benne a zűrzavart, Hildebranda, maga is egy szerelem áldozataként, Florentino Arizához húzott, megfeledkezve arról, hogy Lorenzo Daza talán azért hívta oda, hogy ő is egyengesse az utat Urbino doktor előtt. Csak Isten a tudója annak, hogy amikor Hildebranda elment a távírdába, mert látni akarta Florentino Arizát, Fermina Dazának mennyire erőt kellett vennie magán, hogy ne menjen vele. Szeretett volna még egyszer találkozni vele, hogy szembesítse a kétségeivel, hogy négyszemközt beszélhessen vele és mélyebben megismerje, mert csak így lehetett volna biztos abban, hogy hirtelen elhatározása nem taszítja bele egy másik, még súlyosabb elhatározásba: abba, hogy beszünteti az apja ellen folytatott háborúját, és megadja magát. Mint ahogy aztán meg is tette, életének sorsdöntő pillanatában, de nem azért, mert egy csöppet is hatott rá kérőjének férfiúi vonzereje, legendás gazdagsága, korán felívelt karrierje vagy bármelyik erénye a sok közül, amivel valóban meg volt áldva, hanem azért, mert attól félt, hogy végleg elszalasztja az alkalmat, és mindjárt itt van a huszonegyedik születésnapja, amire úgy tekintett magában, mint arra a végső határra, amelyen túl már nem marad számára más, csak az, hogy belenyugodjon a sorsába. Ez az egyetlen pillanat elég volt arra, hogy addig szóljon a benne megfogant elhatározás, ameddig az Isten és az emberek törvényei előírják: holtáiglan. Akkor minden kétség eloszlott benne, és lelkifurdalás nélkül meg tudta tenni azt, amit értelme a leghelyesebbnek tartott: könnyek nélkül spongyát borított Florentino Ariza emlékére, nyomtalanul kitörölte magából, és hagyta, hogy hűlt helyét felverje a fű és elborítsák a pipacsok. Csak egy sóhajtást engedett meg magának, mely mélyebb volt, mint a többi, de az utolsó is volt: "Szegény ember!" Alegfélelmetesebb kétségek azonban a nászút után jöttek, rögtön a hazaérkezésük után. Alighogy kinyitották a bőröndöket, kicsomagolták a bútorokat és kirakosgatták a tizenegy láda tartalmát, amit Fermina Daza hozott magával, hogy birtokába vegye Casalduero márki ódon palotáját, annak ifjú úrnőjeként, halálos szédület fogta el, mert rá kellett döbbennie, hogy egy idegen ház börtönébe került, és ami még rosszabb: egy olyan férfival, akit nem is ismer. Hat év múlva tudott csak kiszabadulni onnan. Ezek voltak életének legrosszabb évei, melyek alatt el kellett szenvednie epés anyósának, dana Blancának társaságát és gyengeelméjű sógornöit, akik csak azért nem vonultak el valamely kolostori cellába, hogy ott rohadjanak el élve, mert ök maguk is két lábon járó kolostorok voltak. Urbino doktor, aki lehajtott fejjel vette tudomásul, hogy első a család, süket volt minden könyörgéssel szemben, és abban reménykedett, hogy Isten bölcsessége és feleségének határtalan alkalmazkodóképessége révén majd csak elrendeződnek a dolgok. Fájdalommal nézte anyja hanyatlását, mert valaha olyan életöröm volt benne, hogy még a legcsüggedtebb emberek is szárnyra kaptak tőle. Igen: ez a szép és okos asszony, akiben annyi emberi együttérzés volt, hogy kirítt a környezetéből, majdnem negyven éven át teste-lelke volt a maga társadalmi paradicsomának. De az özvegysége olyan keserűvé tette, hogy rá se lehetett ismerni: elhízott, nyelve csipős lett, és az egész világra haragudott. E lezüllésnek csak egy magyarázata lehetett: a férje iránt érzett harag, amiért szántszándékkal föláldozta magát egy rakás néger brigantiért, ahogy ő mondta, ahelyett hogy meghozta volna azt az egyetlen helyénvaló áldozatot, hogy az ő kedvéért életben marad. De, akárhogy is volt, Fermina Daza boldog házassága a nászút végéig tartott, és az egyetlen ember, aki segíthette volna elkerülni a végső hajótörést, a rémülettől dermedten türte az anyai önkényt. Farmina Daza nem is az idióta sógornőit és a félőrült anyósát hibáztatta, amiért ebbe a halálos csapdába került, hanem őt, Urbino doktort. Csak most sejtette meg, de már késő volt, hogy szakmai tekintélye és lebilincselő modora mögött menthetetlen gyengeség rejlik: a férfi, akihez hozzáment, egy szegény ördög, aki vezetékneveinek társadalmi súlyából merít erőt. Farmina Daza nemrég született fiában keresett menedéket. Amikor a gyerek előbújt a testéből, megkönnyebbült, hogy végre megszabadult valamitől, ami nem hozza tartozik, és valósággal megrémült magától, amikor rájött, hogy semmi szeretetet sem érez az iránt a szopós borjú iránt, akit a bába odatartott eléje, úgy, ahogy a világra jött, ragacsosan, véresen és a nyaka köré tekeredett köldökzsinórral. De a palota magányában lassan megismerte, összeismerkedtek, és nagy lelkesedéssel fedezte föl, hogy a gyerek iránti szeretet nem a vérből fakad, hanem a gondozás közben kifejlődött barátságból. Végül már senkit és semmit nem tűrt meg maga mellett boldogtalanságának falai között őrajta kívül. Csüggesztően hatott rá a magány, a temetői kert, az idő renyhe lassúsága a hatalmas, ablaktalan lakószobákban. És a szomszédos elmegyógyintézet bolondjainak sikolyaiba, melyektől kitágultak az éjszakák, azt hitte, ő is belebolondul. Szégyellte magát, amiért mindennap bankettre terítik az asztalt, hímzett abrosszal, ezüst készletekkel és ravatali kandeláberekkel, csak azért, hogy öt kísértet elfogyassza az esti, egy csésze tejeskávéját meg sajtos fánkját. Utálta a vacsora előtti rózsafüzért, az asztalnál eljátszott kényeskedéseket, az őt érő örökös megjegyzéseket, amiért így szedi le a terítéket és nem úgy, amiért olyan sejtelmes csípőmozdulatokkal lépked, mint egy utcalány, amiért úgy öltözik, mint egy cirkuszi artistanő, amiért úgy szoptatja a gyereket, hogy nem takarja le a mellét. Amikor bevezette azt a szokást, hogy vendégeket hívott ötórai teára, ami mellé kekszet és virágdzsemet adott, a legújabb angliai divat szerint, dana Blanca kikelt magából, azzal, hogy az ő házában nem fogják izzasztó orvossággal traktálni a vendégeket a rendes csokoládé, jukkakenyér és ömlesztett sajt helyett. Még az álmok is megkapták a magukét. Egy reggel, amikor Fermina Daza elmesélte, hogy mit álmodott: egy idegen férfi járkált anyaszült meztelenül a házban, és hamut hintett szét a szobák padlóján, dana Blanca beléfojtotta a szót: - Tisztességes nő nem álmodik ilyeneket. Ahhoz az érzéséhez, hogy folyton egy idegen házban tar tózkodik, két súlyosabb csapás is járult. Az egyik az volt , hogy majdnem mindennap padlizsán került az asztalra, a legkülönfélébb formákban, és dana Blanca a halott férje iranti kegyelet miatt nem volt hajlandó küktatni az étrendből, Fermina Daza viszont nem volt hajlandó megenni. Kislánykora óta utálta a padlizsánt, még mielőtt megkóstolta volna, mert mindig úgy találta, hogy a padlizsánnak méregszíne van. Most azért be kellett látnia, hogy valamelyest mégiscsak jobbra fordult az élete, mert amikor ötéves korában ugyanezt mondta az asztalnál, apja belediktálta az egész fazék padlizsánt, ami hat személynek is elég lett volna. Azt hitte, belehal, előbb abba, ahogy okádta magából a darált padlizsánt, aztán a nagy bögre ricinusba, amit erőnek erejével megitattak vele, hogy orvosolják a büntetést. A két élmény egyetlen nagy hashajtókúraként maradt meg az emlékezetében, és nemcsak az ízek, hanem a méregtől való páni félelem miatt is, és a Casalduero márki palotájában elszenvedett borzalmas ebédek alatt folyton félre kellett néznie, hogy ne lássák meg a szemében a ricinustól való jeges rettegést. Amásik csapás a hárfa volt. Dana Blanca egy napon, na gyon is tudván, hogy mit akar mondani, ezt mondta: "Nincs olyan tisztes úrinő, aki ne tudna zongorázni." Ez bizony pa rancs volt, és még a fia is megpróbált vitába szállni vele, mert legszebb gyermekéveit a zongoraórák gályapadján töl tötte, bár felnőtt fejjel már hálás volt érte. E1 se tudta kép zelni a feleségét ugyanerre a büntetésre ítélve, huszonöt éves korában és az ő természetével. De csak annyit ért el az anyjánál, hogy zongora helyett hárfával is beérte, elfogad ván azt a gyermeteg indokot, hogy a hárfa az angyalok , hangszere. Igy hát hozattak Bécsből egy csodálatos hárfát , ami olyan volt, mintha aranyból lenne, úgy is szólt, és amit aztán a legbecsesebb műtárgyak közt őriztek a Városi Mú zeumban, mindaddig, amíg a múzeum mindenestül a lángok martalékává nem lett. Farmina Daza úgy vetette alá magot ennek a luxuskényszermunkának, mint aki a végső erejével próbál megakadályozni egy hajótörést. Egy mestertanárral kezdte, akit külön őmiatta hozattak át Mompox városából, és aki két héttel az érkezése után hirtelen meghalt, aztán éveken át a szeminárium legidősebb zenetanáránál tanult, akinek sírásó-leheletétől kificamodtak a futamok az ujjai alatt. Maga Fermina Daza is meg volt lepődve a saját engedelmességén. Mert bár nem ismerte el sem a lelke mélyén, sem a férjével folytatott ádáz civakodások során, melyekkel most már a szerelem helyett töltötték ki üres óráikat, új környezetének konvenció- és előítélet-szövevényébe sokkal hamarabb belebonyolódott, mintsem hitte volna. Eleinte volt egy rituális mondata, annak kifejezésére, hogy a dologról önálló véleménye van: "Szarok én a legyezőre, hiszen fúj a szél." De aztán, amikor már gondosan őrizte kivívott előjogait, és félt, hogy megszégyenül és nevetségessé válik, a megalázkodásig képes volt tűrni, abban reménykedve, hogy Isten csak-csak megszánja már dana Blancát, aki imáiban örökösen azért fohászkodott, hogy küldje rá végre a halált. Urbino doktor azzal magyarázta a saját gyengeségét, hogy házasságuk válságba jutott, és nem merült fel benne a kérdés, hogy érve megfelel-e egyháza szellemének. A feleségével való konfliktusokat nem a ház fullasztó légkörének tulajdonította, hanem magát a házasságot okolta értük: ezt az abszurd találmányt, ami csak azért állhat fenn, mert Isten kegyelme határtalan. Tudományos szemmel nézve fel se lehetett fogni, hogy két ember, aki alig ismeri egymást, akik nem állnak egymással rokonságban, akiknek különböző a természetük, különböző a műveltségük, sőt még a szemük is, egyik napról a másikra kénytelenek legyenek tudomásul venni, hogy együtt élnek, hogy egy ágyban alszanak, hogy összekötnek két sorsot, ami talán külön-külön egészen más irányba tartana. Ezt mondta: "A házassággal az a baj, hogy szeretkezés után minden éjjel véget ér, és minden reggel újra fel kell építeni, még reggeli előtt." És az övéké, tette hozzá, még rosszabb eset, mert két szemben álló osztály tagjaiként kerültek össze, egy olyan városban, amely még mindig az alkirályok visszatéréséről álmodozik. Az egyetlen habarcs, ami összetarthatta volna őket, a szerelem lett volna, ami akkor is szeszélyes és megfoghatatlan, ha adva van, de köztük, amikor összeházasodtak, nem is volt meg, és a sors csupán annyit tett, hogy akkor döbbentette rá őket a valóságra, amikor már éppen ott tartottak, hogy föltalálják a szerelmet. Ide jutott az életük a hárfaórák korszakára. Rég elmúltak már azok a boldog véletlenek, amikor Fermina Daza épp akkor lépett be a fürdőszobába, amikor a férje fürdött, és a sok veszekedés ellenére, a sok mérges padlizsán ellenére, az idióta húgai meg a jó édesanyjuk ellenére Urbino doktornak volt még annyi szerelmi tartaléka, hogy megkérte: szappanozza be a hátát. Farmina Daza pedig az Európából megmaradt szerelme morzsáival szappanozni kezdte, és mindketten hagyták, hogy emlékeik becsapják őket, akaratlanul is ellágyultak, kimondatlanul, de elöntötték őket az érzelmek, és egyszer csak a padlón találták magukat, szerelemtől haldokolva, illatos szappanhabban csúszkálva, mialatt a mosókonyháböl behallatszott az épp róluk beszélgető eselédlányok hangja: "Azért nincs több gyerekük, mert nem tosznak." Olykor az is megesett, hogy egy fergeteges esti mulatságról hazajövet az ajtó mögött lapuló nosztalgia egy csapásra leterítette őket, és akkor, egy csodás robbanásban, minden olyan lett megint, mint azelőtt, és öt percen át újra a mézeshetek ruhaszaggató szerelmespárja voltak. De e ritka alkalmaktól eltekintve az esti lefekvéskor valamelyikük mindig fáradt volt, Fermina Daza az illatos cigarettapapírjaival bíbelődött a fürdőszobában, cigarettát sodort magának, egyiket a másik után, szívta a füstöt, és újra az önszerelemben keresett vigaszt, mint lánykarában, otthon, a teljes szabadságban, amikor testének egyedüli birtokosa volt. Mindig fájt a feje, vagy melege volt, mindig, vagy úgy tett, mintha aludna, megint menstruált, folyton csak menstruált. Olyannyira, hogy Urbino doktor egyszer az egyetemi előadásán arra a kijelentésre ragadtatta magát, pusztán azért, hogy a gyóntatószék helyett itt könnyítsen a lelkén, hogy az asszonyok tízévi házasság után hetenként háromszor menstruálnak. És mivel a baj nem jár egyedül, Fermina Dazának épp a legrosszabb éveiben kellett szembenéznie azzal, aminek egyébként elöbb-utóbb úgyis ki kellett derülnie: hogy mi is az ő apja mesés és mindaddig nem sejtett üzleti tevékenysége. A megyefőnök, aki berendelte magához Juvenal Urbinót, hogy apósának viselt dolgait a tudomására hozza, egy mondatban foglalta össze a lényeget: "Nincs olyan törvénye az Istennek vagy az embereknek, amit ez az alak meg ne sértett volna." Voltak olyan kihágásai, a legsúlyosabbak közt, amiket a veje tekintélyének árnyékában követett el, és nehéz volt elképzelni, hogy veje és lánya nem tudott volna róluk. Mivel Urbino doktor tisztában volt azzal, hogy ebben a helyzetben csak egy ember presztízse menthető, a sajátja, mert már csak az maradt meg, rangjának egész súlyát latba vetette, és még arra is rákényszerült, hogy a becsületszavát adja, csak hogy ki ne törjön a botrány. Így hát Lorenzo Daza az első hajóval elhagyta az országot, mégpedig mindörökre. Úgy tért vissza a szülőföldjére, mintha csak úgy hazaruccanna, hogy becsapja a honvágyát, és e mögött a látszat mögött volt is valami igazság: az utóbbi időben egyre gyakrabban látogatott fel a hazájából érkező hajókra, csupán azért, hogy egy pohár vizet kérjen a hajó ivóvizéből, mivel a tartályokban az ő szülőfalujának forrásvize volt. Emelt fővel távozott, azt hajtogatva, hogy nem követett el semmit, és az utolsó pillanatig arról próbálta meggyőzni a vejét, hogy ő egy politikai összeesküvés áldozata. Úgy ment el, hogy siratta a kislányát, ahogy Fermina Dazát hívta a férjhez menetele óta, siratta az unokáját, és siratta a földet, ahol gazdag és szabad ember lett belőle, és ahol sikerült véghezvinnie azt a hőstettet, hogy lányából úrinőt neveljen a zavaros üzletei révén szerzett pénzen. Öregen és betegen ment el, de még jóval több ideje volt hátra, mint amennyit az áldozatai kívántak volna neki. Farmina Daza nem tudott elfojtani egy megkönnyebbült sóhajt, amikor eljutott hozzá a halálhíre, és nem öltözött gyászba, hogy ne kelljen válaszolnia a kérdezősködőknek, de hónapokon át, valahányszor bezárkózott a fürdőszobába, hogy elszívjon egy cigarettát, kitört belőle a heves és dühös zokogás, és nem tudta, miért; pedig őt siratta, ahogy csak sírni tudott. Így éltek hát, és az volt a legabszurdabb mindkettőjük helyzetében, hogy a külvilág szemében soha sem voltak olyan boldogok, mint éppen azokban a sanyarú években. Mert akkor aratták legnagyobb győzelmeiket egy olyan, alattomban áskálódó társadalmi közeg felett, mely nem akarta befogadni őket, mert másfélék voltak, modern gondolkodásúak, vagyis fütyültek a hagyományos értékrendre. De Fermina Daza ezt könnyebben el tudta viselni. A társas élet, melynek annyi kishitűséggel nézett elébe, amikor még nem kóstolt bele, nem volt egyéb, mint ősrégi előírások, banális szertartások, gépiesen eldarált szavak rendszere, melyet azért alkalmaztak egymással a társaság tagjai, hogy ne öljék meg egymást. A vidéki nagyvilágiság e paradicsomának az volt a legfőbb jellemzője, hogy rettegtek az ismeretlentől. Farmina Daza az ő egyszerű szavaival így foglalta össze a lényeget: "A társas életben a rettegést kell leküzdenünk, a házaséletben pedig az unalmat." A társas életnek ez a jellemzője abban a pillanatban világosodott meg előtte, amikor menyasszonyi ruhájának véget nem érő uszályát maga után vonszolva belépett a Társasklub nagy szalonjába, melyet betöltött a sok-sok virág egymásba olvadó illata, a keringők hangözöne, a verejtékező férfiak és reszkető nők sokasága, amely tanácstalanul nézte őt, mert még nem tudta, hogyan hárítsa el magától ezt a külvilágból jött szemkápráztató fenyegetést. Farmina Daza nemrég töltötte be a huszonegyedik évét, az intézeten kívül alig látott még valamit a világböl, de csak körbepillantott a termen, és máris megértette, hogy ellenfelei nem a gyűlölettől merednek úgy rá, hanem a félelem bénítja meg őket. Ahelyett, hogy még jobban rájuk ijesztett volna, hogy legalább úgy féljenek, ahogy ő fél, inkább megszánta őket, és megkönnyítette az ismerkedést. Mindenki olyan volt, amilyennek ő akarta, akárcsak a város,ok, melyeket olyannak látott, se jobbnak, se rosszabbnak, mint amilyenné a szíve mélyén formálta őket. Párizst az örökösen zuhogó eső, a boltosok kicsinyes fukarsága és a kocsisok homéroszi trágársága ellenére mindig úgy emlegette, mint a világ legszebb városát, és pusztán azért, mert emléke a legboldogabb éveihez kötődött. Urbino doktor viszont ugyanazokkal a fegyverekkel vívta ki a fölényét, mint amiket ellene használtak, csak ő ügyesebben és elegánsabban forgatta őket. Urbino doktor és Fermina Daza mindenütt ott voltak: a korzón, a Virágjátékokon, a művészeti élet eseményein, a jótékony célú tombolákon, a hazafias rendezvényeken, az első utasszállító léggömbön. Mindenütt ott voltak, és majdnem mindig ők voltak az élenjárók és a kezdeményezők. Éppen a legrosszabb éveikben senki se hitte volna, hogy lehet a földön két ember, aki náluk boldogabb, és még egy házasság, ami olyan harmonikus, mint az övéké. Farmina Daza a családi palota fojtó légköréből olykorolykor apjának üresen maradt házába menekült. Valahányszor el tudott rejtőzni a világ szeme elől, titokban hazalátogatott az Evangéliumok terére, és ott fogadta új barátnőit és néhány régi barátnőjét iskolás korából meg azok közül, akikkel együtt festegetett: ezen az ártatlan módon csalta az urát. A leányanyák csöndes, nyugodt óráit élte, azon a bőséges táplálékon, ami kislánykori emlékeiből akkoriban még megvolt neki. Megint vásárolt illatos hollókat, felszedett néhány kóbor macskát, és rábízta őket Gala Placidiára, aki már öreg volt, és a reumától egy kicsit nehezen mozgott, de lankadatlan tetterővel vett részt a ház újjáélesztésében. Farmina Daza a kézimunkaszobát is kinyitotta, ahol Florentino Ariza először pillantotta meg, ahol Juvenal Urbino doktor felszólította, hogy nyújtsa ki a nyelvét, mert a szívébe akart látnu, ebből a szobából most a múlt szentélye lett. Egy téli délutánon odament az erkélyajtóhoz, hogy becsukja, mielőtt kitörne a vihar, és íme, kint a téren, a mandulafák alatti szokott padján ott ült Florentino Ariza, apjának átalakított öltönyében és térdén a nyitott könyvvel. de nem olyan volt, mint amilyennek a közelmúltban történt néhány véletlen találkozásukkor látta, hanem annyi idős, ahogy az emlékezetében élt. Ijedten gondolt rá, hogy ez a látomás valamiképpen a halál előjele, és elöntötte a fájdalom. Arra a feltevésre vetemedett, hogy talán vele boldog lehetett volna, vele kettesben, itt, ebben a házban, amit ugyanolyan nagy szerelemmel tataroztatott ki a fiú számára, mint amilyen nagy szerelemmel az tataroztatta ki a maga házát őneki; ettől a gondolattól aztán nagyon megrémült, mert az ébresztette rá, hogy hova jutott: hogy milyen végtelenül boldogtalan. Akkor összeszedte a végső erejét, és rákényszerítette a férjét, hogy be széljen vele a kettőjük dolgáról, nyíltan, kibúvók nélkül, hogy álljon ki elé, és küzdjön meg vele; aztán együtt siratták keservesen az elveszett paradicsomot, míg a legutolsó kakaskukorékolás végre be nem hatolt a fülükbe, és a palota csipkefüggönyein át be nem szűrődött az első derengés, majd az első napsugár; akkor a sok beszédtől elfásult, álmatlanságtól kimerült, sírástól megkeményedett szívű férj rendbe szedte a cipőfűzőjét, rendbe szedte a nadrágszíját, rendbe szedte férfiasságának utolsó maradványait, és azt mondta, hogy igen, szerelmem, hogy elmennek, és megkeresik a szerelmet, amit valahol Európában elhagytak: elmennek, méghozzá holnap, és örökre. Olyan elszánt volt, hogy nyomban meghagyta az Értékforgalmi Banknál, ahol a pénzügyeit intézték, hogy azonnal tegyék pénzzé egész családi vagyonát, mely a keletkezés óta mindenféle üzleti vállalkozásokba, értékpapírokba és egyéb szent és hosszú lejáratú papírokba volt befektetve, és amelyről csak ő tudta teljes bizonyossággal, hogy nem olyan határtalan, mint amilyennek a legenda tartja: csupán annyi, hogy ne kelljen törődni vele. De bármennyi is, azt most pecsétes arany formájában folyamatosan át kell utalni az európai bankjaiba, hogy itt, ebben az irgalmatlan hazában egy talpalatnyi föld se maradjon se neki, se a feleségének, annyi se, hogy a porhüvelyük elférhessen benne. Florentina Ariza pedig, Fermina Daza elképzeléseivel ellentétben, nagyon is létezett. Éppen ott volt a Franciaországba induló óceánjáró mólóján, amikor Fermina Daza férjestül és gyerekestül megérkezett az aranyparipás hintón, és látta őket, amint kiszállnak a hintóból, ugyanúgy, ahogy minden nyilvános megjelenésükkor: ragyogva. Velük ment a fiuk is, aki olyan nevelést kapott, hogy már tudni lehetett, milyen lesz felnőtt korában: olyan, amilyen csakugyan lett. Juvenal Urbino vidám kalaplengetéssel köszönt oda Florentino Arizának: "Megyünk, és meghódítjuk Flandriát." Fermina Daza is odabicegett, mire Florentino Ariza megemelte a kalapját, és enyhén meghajolt, ő pedig meglepődve, de rezzenetlen arccal vette észre rajta a kopaszodás idő előtti és súlyos jeleit, és egy cseppnyi szánalmat sem érzett. Igen, Florentino Ariza volt az, és olyan, amilyennek ő látta: valakinek az árnyalakja, de azt a valakit ő soha nem ismerte. Florentina Ariza sem volt a legjobb korszakában. A napról napra keményebb munkához, a titkos portyákkal járó csömöréhez, a múló éveit megülő tespedtséghez most még Tránsito Ariza végső hanyatlása is hozzájárult: emlékezete úgy foszladozott, hogy lassan kihullott belőle minden. Olyannyira, hogy időnként a fia felé fordult, látta, hogy ott olvas a karosszékében, és meglepetten kérdezte tőle: "Hát te kinek a fia vagy?" Ő mindig megmondta neki, mire Tránsito Ariza nyomban megkérdezte: - És mondd csak, fiam - kérdezte -, én ki vagyok? Úgy elhízott, hogy mozogni se tudott, és egész nap ott ült a rőfösboltban, ahol már nem volt semmi eladnivaló, és az első kakaskukorékolástól kezdve másnap hajnalig egyfolytában cicomázta magát, mert jóformán le sem hunyta a szemét. Virágfüzéreket tűzött a hajába, kipirosította az ajkát, bepúderezte az arcát és a karját, és aztán, ha volt ott valaki, megkérdezte tőle: na, ki vagyok én? A szomszédok tudták, hogy mi a kötelező válasz, amire vár: "Te vagy Martínez, a Kiscsótány." Ezen a gyermekmese-figurán kívül senki mással nem volt hajlandó azonosítani magát. Últ a hintaszékben, és nagy, rózsaszínű tollbokrétájával legyezte magát, aztán újrakezdte: papírvirág-füzér a fejére, pézsma a szemhéjára, kármin az ajkaira és egy jó vastag réteg fehér festék az arcára. És újra a szokásos kérdés a jelenlévőknek: "Ki vagyok?" Mikor aztán az anyja végleg a szomszédok bohóca lett, Florentino Ariza egy éjszaka leforgása alatt szétszedette az egykori rőfösbolt pultját és fiókos polcait, lezárta az utcai ajtót, olyasformán rendezte be a helyiséget, mint amilyennek anyja leírta Martínez, a Kiscsótány szobáját, és Tránsito Ariza többé nem kérdezte meg, hogy kicsoda is ő. XII. Leó bácsi tanácsára keresett az anyja mellé egy idősebb asszonyt, hogy a gondját viselje, de szegényke inkább csak amolyan alvajáró volt, és olykor-olykor úgy hatott, mint aki ugyancsak elfelejtette, hogy kicsoda. Így aztán Florentino Ariza munka után mindig otthon maradt, amíg nem sikerült valahogy elaltatnia az anyját. Nem járt el dominózni a Kereskedelmi Klubba, azt a kevés régi barátnőjét se látta sokáig, akiket olykor fölkeresett, mert az Olimpia Zuletával történt szörnyű kalandja óta a szíve mélyén valami nagyon megváltozott. Úgy is mondhatnánk, egy fergeteg sodorta őket egymás közelébe. Florentina Ariza éppen letette XII. Leó bácsit a háza kapuja előtt, egy cudar októberi vihar közepette, amikor a kocsiból megpillantott egy kecses és törékeny lányt, aki olyan volt az organdifodrokkal borított ruhájában, mint egy menyasszony. Rémülten szaladgált ide-oda, mert a szél kitépte a kezéből az esernyőjét, és már a tenger fölött röpítette tovább. Florentina Ariza fölvette a lányt a kocsijába, és jókora kerülőutat tett a kedvéért, hogy hazavigye: egy lakóházzá átalakított hajdani remetelakban lakott a nyílt tenger partján; a ház galambdúcokkal teli udvarára az utcáról is be lehetett látni. A lány útközben elmondta neki, hogy nemrég ment férjhez, alig egy éve, egy piaci edényárushoz, akit Florentino Ariza sokszor látott a Társaság hajóin, amint kihordta a partra a mindenféle zsibáruval megrakott ládáit meg a számtalan galambját olyasféle vesszőkalitkákban, mint amilyenekben az anyák utaztatták a csecsemőjüket, ha hajóra szálltak. Olimpia Zuleta olyan volt, mintha a darazsak rendjébe tartozna, és nemcsak azért, mert magasan hordta a csípőjét, és vézna volt a mellkasa, hanem egyébként is volt benne valami darázsszerű: rézdrót hajában, szeplőiben, kerek, élénk és egymástól szokatlanul távol ülő két szemében, és éles kis hangjában, amit csak akkor hallatott, ha valami okos és szellemes mondanivalója volt. Florentina Ariza nem annyira vonzónak, mint inkább csak kedvesnek találta, és mihelyt lerakta a háza előtt, ahol férjével, apósával és más rokonokkal együtt lakott, nyomban el is felejtette. Néhány nap múlva megint megpillantotta a férjét a kikötőben, de ezúttal nem kirakodott a hajóról, hanem berakodott, és amikor a hajó fölszedte a horgonyt, Florentino Ariza fülében megszólalt az ördög hangja: tisztán hallotta. Azon a délutánon, miután hazavitte XII. Leó bácsit, mintegy véletlenül útba ejtette Olimpia Zuleta házát, és a kerítésen at meglátta a fiatalasszonyt, amint épp az izgatottan repdeső galambjait etette. A kocsi belsejéből odakiáltott neki a kerítésen át: "Hé, hogy adja a galambokat?" A nő ráismert, és vidáman visszakiabált: "Nem eladók." Mire ő: "Akkor hogy kaphatnék egyet?" A nő szórta tovább a magot a galamboknak, úgy válaszolt: "Vegye föl a kocsijába a galambok gazdáját, ha szakad az esö." Így hát Florentino Ariza aznap este egy hálaajándékkal tért haza: egy gyűrűzött postagalambbal. Másnap estefelé, épp az etetés idején, a szép galambászné egyszer csak azt látta, hogy az ajándék galamb visszaröpül a galambdúcba, és azt hitte, hazaszökött. De amikor megfogta, hogy közelebbről megvizsgálja, észrevette, hogy egy kis cédula van a gyűrűje köré tekerve: egy szerelmi vallomás. Először fordult elő, hogy Florentino Ariza írásos nyomot hagyott maga után, és nem is utoljára, de ezúttal volt olyan óvatos, hogy a nevét nem írta rá. Másnap, szerdán délután, amikor be akart lépni a kapuján, egy kis utcagyerek átnyújtott neki egy kalitkát, benne a jól ismert galambbal, és azzal a bebiflázott üzenettel, hogy ezt a galambos néni küldi, és azt üzeni, hogy tessék jól vigyázni rá, és tessék csukva hagynia a kalitkát, mert ha nem, akkor megint elrepül, és többet nem küldi vissza. Nem tudta, miképpen fogja föl a dolgot: vagy az történt, hogy a galamb útközben elvesztette a levelet, vagy az, hogy a galambászné úgy döntött: butának tetteti magát, vagy pedig azért küldi el neki a galambot, hogy ő újra visszaküldje. Ebben az esetben viszont az lett volna a természetes, ha a galambászné választ is küld a galambbal. Szombat reggel, hosszas töprengés után, Florentino Ariza újra visszaküldte a galambot egy újabb névtelen levéllel. Most nem kellett másnapig várnia. Délután megjelent ugyanaz a gyerek, és hozta a galambot egy másik kalitkában, azzal az üzenettel, hogy tessék, megint visszaküldi a galambot, ami újra elrepült, és tegnapelőtt illendőségből küldte vissza, most meg már csak szánalomból, de most iga zán mondja, hogy ha még egyszer elrepül, nem küldi vissza. Tránsito Ariza késő estig elszórakozott a galambbal, kivette a kalitkából, és ringatta, gyermekdalokkal altatgatta, aztán egyszer csak észrevette, hogy a lábán lévő gyűrűben egy kis cédula van rejtve, rajta pedig ez a kurta üzenet: Névtelen leveJeket nem veszek át. Florentina Ariza heves szívdobogással olvasta, mintha élete első kalandja teljesedne be, és egész éjjel alig aludt: csak dobálta magát az ágyában, mert égette a türelmetlenség. Másnap, kora reggel, mielőtt bement az irodába, megint útnak indította a galambot egy szerelmes levéllel, mely alá jól olvashatóan odaírta a nevét, és egy szál rózsát is betűzött mellé a gyűrűbe: kertjének leghamvasabb, legpirosabb és legillatosabb rózsáját. Nem volt könnyű dolga. Már három hónapja ostromolta, de a szép galambászné csak ugyanazt a választ küldte: "Én nem vagyok olyan." De mindig átvette az üzenetet, és mindig elment a randevúkra, amiket Florentino Ariza úgy rendezett, hogy véletlen találkozásoknak látsszanak. Nem ismert magára: a szerető, aki soha nem fedte föl magát, a legmohóbb, de egyúttal legfukarabb szerelemhajhász, aki mindent akart, de semmit sem adott, aki nem engedte meg, hogy bárki is nyomot hagyjon a szívében, a lesipuskás most eleresztette magát, és szaporodtak az aláírt levelek, a gáláns ajándékok, a galambászné háza előtti járkálások, két alkalommal olyankor is, amikor a férje nem volt úton, és még csak kint sem volt a piacon. Első szerelmének első korszaka óta ez volt az egyetlen eset, hogy úgy érezte, tőr járta át a szívét. Fél évvel a megismerkedésük után végre sikerült egy folyami gőzhajó kabinjába beszélni meg a találkát; a hajó átfestés miatt az egyik rakpart mellett vesztegelt. Csodálatos délután volt. Olimpia Zuleta csupa vidámság volt az ágyban, egy repdeső galambászné, akit az is boldoggá tett, hogy órákon át meztelenül heverészhet az ágyon, lusta tétlenségben, és ez ugyanolyan örömmel töltötte el, mint a szerelmi aktus. A kabin üresen állt, félig már kifestve, és mindketten arra gondoltak, hogy ezután valahányszor terpentinszagot éreznek, mindig eszükbe fog jutni ez a boldog délután. Florentino Ariza, akit valami különös ihlet szállt meg hirtelen, kinyúlt az ágyból, és lecsavarta az egyik piros festékes doboz tetejét, beledugta a mutatóujját, odapingált a szép galambászné szeméremdombja fölé egy déli irányba mutató vérvörös nyilat, és ráírta a hasára: Ez a punci az enyém. Olimpia Zuleta aznap este, a feliratról megfeledkezve levetkőzött a férje előtt, az meg nem szólt egy árva szót se, még csak a levegőt se vette szaporábban, semmi, csak kiment a fürdőszobába a borotvájáért, mialatt ő bebújt a hálóingébe, és egy mozdulattal átvágta a torkát. Florentina Ariza csak jó néhány nap múlva tudta meg, amikor a szökésben lévő férjet elfogták, és az elmondta az újságokban, hogy miért és hogyan követte el a bűntényt. Florentina Ariza sok éven át aggódott a nevével ellátott levelek miatt, számolgatta, hogy még hány évig lesz lakat alatt a gyilkos, aki őt a hajókról nagyon jól ismerte, de nem a borotvájától és nem is a közbotránytól félt a legjobban, hanem attól a sorscsapástól, hogy Fermina Daza előtt kiderül a hűtlensége. Mialatt teltek-múltak az évek ebben a várakozásban, a Tránsito Arizát gondozó asszony egyszer egy váratlan felhőszakadás miatt ott rekedt a piacon, és amikor hazaért, holtan találta Tránsito Arizát. Ott ült a hintaszékben, felvirágozva és kipingálva, mint mindig, és olyan életteli volt a szeme, meg olyan gúnyos mosoly ült az ajkán, hogy az asszony csak két óra múlva vette észre, hogy meghalt. Mielőtt meghalt, szétosztotta a szomszédság gyereknépe, közt az ágya alá elásott korsók arany- és drágakő kincseit mondván, hogy egyék meg, hiszen az mind cukor, és a legértékesebb ékszerek aztán nem is kerültek elő. Florentina Ariza az Isten Keze nevű egykori majorság területén temettette el, amit akkoriban még mindig Koleratemetőnek hívtak, és egy rózsabokrot ültetett a sírjára. Már az első temetői látogatások egyikén észrevette, hogy Olimpia Zuleta is ott fekszik, egészen közel az anyjához, egy jeltelen sírban, de a sírkő friss cementjébe valaki az ujjával beleírta a nevét és a dátumot, és Florentino Ariza elszörnyedve gondolt rá, hogy ez csakis a férj kegyetlen tréfája lehet. Amikor kivirágzott a rózsabokor, letépett egy szál rózsát, és a sírjára tette, és azontúl mindig, de csak ha senki se látta; aztán egyszer vágott egy sarjat az anyja bokráról, és elültette a másik sír mellett. Mindkét rózsabokor úgy elterebélyesedett, hogy Florentino Ariza kénytelen volt metszőollóval és egyéb kerti szerszámokkal járni a temetőbe, és nyírni őket minden alkalommal. De még így sem volt képes megbirkózni velük: a két rózsabokor néhány év alatt úgy elburjánzott a sírok közt, mint a gyom, és a jó öreg Koleratemetőt attól kezdve Rózsás temetőnek hívták, míg valamelyik polgármester, aki nem volt olyan realista, mint a népi bölcsesség, egy éj leforgása alatt kürtatta a rózsabokrokat, és a bejárat kapuívére egy republikánus táblát tétetett fel: Köztemető. Anyja halála után Florentino Ariza újra a rabjává lett rögeszmés időtöltéseinek: a hivatali munkának, a krónikus szeretőivel pontos időközökben megtartott találkáknak, a Kereskedelmi Klubban vívott dominócsatáknak, az örökösen újraolvasott szerelmes verseknek és persze a vasárnaponkénti temetői látogatásoknak. Már egészen belepte a megszokás rozsdája, amelyhez annyi megvetés és félelem tapad, de amely őt megoltalmazta attól, hogy észrevegye az évek múlását. De egy decemberi vasárnapon, amikor az ollóval már nem ért fel a rózsabokrok tetejéig, megpillantotta a fecskéket a nemrég kifeszített villanydrótokon, és hirtelen rádöbbent, hogy már milyen régóta halott az anyja, milyen rég volt az, hogy Olimpia Zuletát meggyilkolta a férje, hát még az a decemberi délután, amikor Fermina Daza megírta neki, hogy igen, hogy mindig szeretni fogja. Mindaddig úgy viselkedett, mintha az idű őfölötte nem múlna, csak mások fölött. Épp az előző héten találkozott az utcán a sok pár egyikével, akik az általa írt levelek jóvoltából házasodtak össze, és nem ismert rá a nagyobbik fiukra, aki pedig az ő keresztfia volt. Zavarát az ilyenkor szokásos álmélkodásba rejtette: "A mindenit, hisz ez már kész férfi!" Így volt az idővel azután is, hogy felfogta testének első vészjelzéseit, mert addig, mint általában a beteges külsejű emberek, makkegészséges volt. Transito Ariza mondogatta hajdan: "A fiam csak egyszer volt beteg: amikor kolerát kapott." A kolerát a szerelemmel tévesztette össze, még jóval azelőtt, hogy elméje szétzilálódott volna. De mindenképpen tévedett, mert a fia nagy titokban hat trippert szedett össze, bár az orvos szerint nem hat volt az, hanem egy és ugyanaz a tripper, ami minden vesztett csata után kiújult. Azonkívül egyszer szifiliszes bubója is volt, négyszer cimbalomszöge és hatszor pikkelysömöre, de ezeket nem tekintette betegségnek, mint ahogy a többi férfi sem, hanem inkább hadi trófeának. Alighogy betöltötte a negyvenedik évét, orvoshoz kellett fordulnia, mert mindenféle meghatározhatatlan fájdalmat érzett testének különböző pontjain. Az orvos, miután hosszan megvizsgálta, ezt mondta neki: "Ez már mind a korral jár." Amikor egy-egy ilyen vizsgálat után hazament, meg sem fordult a fejében, hogy mindezekről a nyavalyákról talán ő is tehet. Mert múltjának egyetlen vonatkozási pontja a Fermina Daza és közte támadt és gyors véget ért szerelem volt, és csak az számított az életében, ami Fermina Dazával volt kapcsolatos. Úgyhogy azon a délutánon, amikor megpillantotta a villanydróton ülő fecskéket, végiggondolta a múltját, legelső emlékétöl kezdve, végiggondolta alkalmi szerelmeit, a számtalan zátonyt, amit ki kellett kerülnie, hogy eljusson odáig, ahová eljutott, a számtalan bonyodalmat, amit annak az elszánt elhatározásának a következtében kellett elszenvednie, hogy Fermina Daza egyszer majd, ha törik, ha szakad, az övé lesz, és csak ekkor jött rá, hogy félig már elmúlt az élete. Olyan jeges érzés áradt szét a zsigereiben, hogy beleremegett; kiejtette kezéből a kerti szerszámokat, és a temető falához támaszkodott, hogy az öregség első csapása le ne döntse a lábáról. -A fenébe is - mondta elszörnyedve. - Már harminc éve! Úgy bizony! Harminc éve, ami persze Fermina Daza feje fölött is elmúlt, de ami az ő életének legszebb és legdúsabb korszaka volt. A Casalduero márki palotájában átélt szörnyű napok már rég az emlékezet szemétdombjára ke rültek. A La Manga-i új házában élt, immár biztos kézzel kormányozva az életét, egy olyan férj oldalán, akit a világ egyetlen férfijával se cserélt volna fel, ha újra választania kellett volna, a fiával, aki az Orvosi Egyetemen továbbvitte a családi hagyományt, és a lányával, aki éppen olyan volt, mint ő ennyi idős korában, úgyhogy olykor az a zavarba ejtő érzése támadt, hogy ő maga született újjá. Az utána a szerencsétlen utazás után, amire azzal az elhatározással indult el, hogy örökre itthagy minden szörnyűséget, még háromszor járta meg Európát. Úgy látszott, Isten végül is meghallgatta valakinek a fohászát: két évvel azután, hogy Fermina Daza és Juvenal Urbino Párizsba érkezett, és még mindig a romok közt kutattak szerelmük maradványai után, egy éjféli távirat azzal a hírrel ébresztette fel őket, hogy dana Blanca de Urbino súlyos beteg, és rögtön utána egy másik távirat is jött, mely tudatta velük, hogy dana Blanca meghalt. Azonnal hazautaztak. Farmina Daza fekete köpenyben lépett a partra, de a köpeny bősége sem tudta elrejteni állapotát. Igen, újra áldott állapotban volt, és erre a hírre egy nem éppen gonosz, de azért elég rosszmájú kuplé született, melynek refrénjét aztán egész évben hallani lehetett a város utcáin: Mit tart a kicsike Párizsha-ha-ha, hogy ha onnan hazajön, jön a baba-ba? Bármennyire otromba volt is a kuplé szövege, Juvenal Urbino doktor, valahányszor megjelent a Társas Klub estélyein, még hosszú évek múlva is minden alkalommal eljátszatta a zenekarral, annak jeléül, hogy nem bosszantja a dolog. Casalduero márki ódon palotáját, amelynek hajdani tulajdonosáról egyébként sehol sem maradt fenn semmiféle nyom, se a létezéséről, se a címereiről, előbb a Városi Kincstárnak adták el megfelelő áron, az pedig busás felarral továbbadta a központi kormánynak, azután, hogy egy holland kutató ásatásokat végzett a palota alatt, és bebizonyította, hogy ott van Kolumbusz Kristóf igazi sírja: immár az ötödik. Urbino doktor nővérei bevonultak a szaléziánus apácarend kolostorába világi zárdalakóknak, Fermina Daza pedig átköltözött az apja házába, amíg a La Manga-i villa föl nem épül. A villába már olyan öntudatosan vonult be, mint aki a saját birodalmába lép, a nászútról hozott angol bútorokkal, meg az újabbakkal, amiket a békülőút után hozatott, és az első naptól kezdve hordta haza a legkülönfélébb egzotikus állatokat, amiket az Antillákról érkező sónereken vásárolt össze. A visszahódított férjével vonult be, a jól nevelt fiával, a kislányával, aki négy hónappal a hazaérkezésük után született, és akit Ofelia névre kereszteltek. Urbino doktor a maga részéről belátta, hogy nem tudja egészen visszahódítani a feleségét: nem lesz már úgy az övé, mint a nászútjukon volt, mert azt a szerelemadagot, amire Urbino doktor a meglévőn felül vágyott, a felesége a gyerekeinek adta, idejének java részével együtt; de azután Urbino doktor rájött, hogy a maradékon is el tud éldegélni, sőt boldog is lehet vele. A vágyva vágyott harmónia a legváratlanabb módon teljesedett ki köztük: egy díszvacsorán, amin egy finom ételt szolgáltak fel, és Fermina Daza nem tudta megállapítani, hogy mi az. Egy jó adagot megevett belőle, de annyira ízlett neki, hogy egy másik nagy adagot is elfogyasztott, és már arról panaszkodott, hogy harmadszor nem vehet, mert hát jólneveltség is van a világon, amikor megtudta, hogy az a két púpozott tányér étel, amit gyanútlanul és nagy élvezettel megevett, padlizsánpüré volt. Farmina Daza szépen viselte a vereséget: a La Manga-i házban attól kezdve főzték-sütötték a padlizsánt minden formában és majdnem olyan gyakran, mint a Casalduero-palotában, és úgy ízlett mindenkinek, hogy Juvenal Urbino doktor öregkorának szabad óráiban azzal szórakoztatta a környezetét, hogy sajnálkozott: miért nincs még egy lánya, mert ha volna, akkor Urbinó Padlizsánnának hívnák, háza népének legnagyobb örömére. Farmina Daza akkor már tudta, hogy a magánélet, a közélettel ellentétben, ingatag és kiszámíthatatlan. A gyerekek és a felnőttek közt nem sok különbséget látott, de a gyerekeket végül is többre becsülte, a tiszta fejük miatt. Alighogy megkerülte az érettkor fokát, ahol végre az utolsó délibáb is szétfoszlott a szeme előtt, úrrá lett rajta a kiábrándulás, amiért nem az lett belőle, aki valaha, lánykarában szeretett volna lenni, az Evangéliumok terén, hanem valami más, amit eddig még magának se mert bevallani soha: egy luxuscseléd. A társaságnak ő lett a kedvence, a legjobban körülhízelgett és éppen ezért a legrettegettebb nő, de semmiben sem követeltek tőle annyit, és semmiben sem voltak olyan kérlelhetetlenek, mint a háztartásban. Mindig az volt az érzése, hogy nem is a maga életét éli, hanem azt, amit az urától kapott: királynőjeként a boldogság nagy birodalmának, amit az ura hozott létre, saját magának. Tudta, hogy az ura mindennél és a világon mindenkinél jobban szereti őt, de csak saját maga miatt: a saját szent szolgálatára. Amindennapos ebédek-vacsorák életfogytiglani rabsága volt a legkeservesebb. Mert nemcsak hogy időre el kellett készülniük: tökéletesnek is kellett lenniük, és mindig annak kellett az asztalra kerülnie, amire az urának gusztusa volt, de hogy mit szeretne, azt nem volt szabad megkérdezni tőle. Ha mégis megkérdezte néha, hogy eleget tegyen a házi rituálé egyik felesleges szertartásának a sok közül, az ura föl se nézett az újságból, csak rámondta: "Akármit." És ezt őszintén mondta, a szokásos kedvességével, mert nála engedékenyebb férjet elképzelni se lehetett. De aztán, amikor odatették elé, már nem lehetett akármi, hanem pontosan az, amire gusztusa volt, és kifogástalannak kellett lennie: a marhahúsnak ne legyen marhahúsíze, a halnak ne legyen halíze, a disznóhúsnak ne legyen rüh-íze, a csirkének ne legyen tollíze. Spárgát még akkor is kellett szerezni, bármi áron, ha nem volt szezonja, hogy az ura örömét lelje vizeletének illatos párájában. Nem az urát hibáztatta, hanem az életet. De az ura az élet könyörtelen főszereplője volt. Ha a legkisebb gyanúja támadt, már tolta is el maga elől a tányért, és ezt mondta: "Ebben az ételben nincs szeretet." Olykor egészen elragadta az ihlet. Egyszer belekóstolt egy csésze kamillateába, és már vissza is adta, ezekkel a szavakkal: "Ennek a löttynek ablak-íze van." Fermina Daza és a cselédek nagyon meglepődtek, mert egyikük se hallott olyat, hogy bárki is ivott volna már forralt ablaküveget, de amikor megkóstolták a teát, hogy mi baja is lehet vele, belátták, hogy csakugyan ablak-íze van. Tökéletes férj volt: nem szedett föl soha semmit a földről, nem oltotta el a lámpát, nem csukta be az ajtót maga mögött. A hajnali sötétségben, ha hiányzott egy gomb az ingjéről, ilyesmit szokott dörmögni, persze úgy, hogy a felesége is hallja: "Az embernek két felesége kéne hogy legyen: az egyik a szerelemre, a másik meg arra, hogy felvarrja a gombokat." Minden áldott nap, az első korty kávé és az első kanál gőzölgő leves után egy velőtrázó ordítás hagyta el a torkát, amitől már nem ijedt meg senki, és nyomban utána a dühös kifakadás: "Egyszer majd úgy elmegyek, hogy haza se jövök többé, mert elegem lesz abból, hogy agyonégessem a számat." Azt is mondogatta, hogy soha nem főznek olyan finom és különleges ebédeket, mint azokon a napokon, amikor ő nem ehet, mert hashajtót vett be, és olyannyira meg volt győződve róla, hogy a felesége gonoszkodik vele, hogy végül már csak akkor volt hajlandó bevenni a hashajtót, ha a felesége is beveszi vele. Farmina Daza, aki már torkig volt a férje értetlenségével, egyszer egy szokatlan ajándékot kért tőle a születésnapjára: azt, hogy egy napra vegye át tőle a háztartás irányítását. Urbino doktornak tetszett a dolog, és hajnaltól kezdve valóban elkezdett sürögni-forogni. Pompás reggelit szolgált fel, de elfelejtette, hogy a felesége gyomra nem bírja a tükörtojást, és hogy soha nem iszik tejeskávét. Aztán kiadta az utasításokat, hogy mit főzzenek a születésnapi ebédre, amire nyolc vendéget vártak, és nekilátott, hogy rendet és tisztaságot teremtsen a házban; miközben ilZoll igyekezett, hogy felülmúlja a feleségét, úgy megerőltette magát, hogy még a delet sem ütötte el az óra, amikor kénytelen volt letenni a fegyvert, és emelt fővel visszavonulni. Az első perctől fogva rájött, hogy azt sem tudja, mi hol van, különösen a konyhában nem, és a cselédlányok hagyták, hogy csak hadd forgasson fel mindent újra meg újra, mert ők is be voltak avatva a játékba. Az ebéd sorsa még reggel tízkor sem dőlt el, mert a takarítással se voltak készen, a hálószobában még nem volt beágyazva, a fürdőszobát nem mosatta fel, elfelejtette kitenni az új vécépapírt, elfelejtett ágyat húzatni, elküldeni a kocsist a gyerekekért, és összekeverte a személyzet feladatait: a szakácsnőt küldte beágyazni, és a szobalányokkal készíttette az ebédet. Tizenegykor, amikor már minden percben várhatók voltak a vendégek, akkora volt a házban a felfordulás, hogy Fermina Daza, aki gurult a nevetéstől, átvette az irányítást. de nem olyan diadalmasan, ahogyan szerette volna, hanem mélységesen szánakozva az ura háziasszonyi tehetetlenségén. Ű pedig ezzel a jól ismert érveléssel vágott vissza: "Olyan rosszul azért mégsem csináltam, mint amilyen rosszul te kezelnéd a betegeket." De azért a lecke hasznos volt, és nemcsak Urbino doktornak. Az évek során, ha különböző utakon is, de mindketten eljutottak ahhoz a bölcs felismeréshez, hogy másképpen nem megy: vagy így élnek együtt, vagy sehogy, vagy így szeretik egymást, vagy sehogy, mert a szerelemnél nincs nehezebb dolog ezen a világon. Új életének fénykorában Fermina Daza számos alkalommal találkozott Florentino Arizával a város nevezetes eseményein, és minél feljebb ívelt a férfi karrierje, annál gyakrabban, de végül már olyan természetesen viselkedett vele, hogy olykor, merő szórakozottságból köszönni is elfelejtett neki. Gyakran hallott róla, mert a KFHT ranglétráján történő óvatos, de megállíthatatlan felkapaszkodása állandó téma volt az üzleti világban. Látta, ahogy fokozatosan csiszolódik a modora, és félénkségével, mely a titokzatosság auráját vonta köré, elbűvöli az embereket; az a pár kiló, amit föl szedett, jól állt neki, lelassult mozgása szintén előnyére vált, és rohamos kopaszodását is méltósággal viselte. Az egyetlen dolog, amiben továbbra is és mindörökre szembeszeaült az időjárással és a divattal, a gyászos öltözködése volt: az ósdi szalonkabátok, a változhatatlan kalapja, az anyja rőfösboltjából származó költői csokornyakkendők, a baljós esernyő. Farmina Daza lassan hozzászokott, hogy másképpen tekintsen rá, olyannyira, hogy végül már nem is azonosította azzal a vézna kamasszal, aki az Evangéliumok terén, a szélben kavargó sárga falevelek közt üldögélve őérte epekedett. De sosem vált közömbössé számára, és mindig örült, ha sikereiről hallott, mert minden jó hírtől csökkent a lelkifurdalása. Mégis, amikor már azt hitte, hogy végleg kitörölte az emlékezetéből, ott bukkant fel, ahol a legkevésbé sem gyanította, felsajgó múltjának kísérteteként. Abban az időben, amikor az öregség árnyéka már a közelébe ért, valahányszor, egy-egy zivatar előtt eldördült az ég, az az érzése támadt hogy valami jóvátehetetlen dolog történt az életében. A gyógyíthatatlan seb volt, amit az a magányos és hosszan gurgulázó mennydörgés ütött benne, amely a villanuevai hegyekben minden októberi délutánon pontosan három órakor hangzott fel, és amelynek emléke az évek múlásával egyre élesebb lett. Miközben a friss emlékek napok alatt elmosódtak benne, az unokanővére szülőföldjén tett legendás utazásának emlékei olyan elevenek lettek, mintha csak a tegnapot varázsolnák elé, a múltba vágyás természetellenesen éles megvilágításában. Eszébe jutott Manaure, a Sierra csúcsai közt, nyílegyenes és zöldellő utcája, szerencsét hozó madarai, a rémületes ház, ahol arra ébredt, hogy hálóinge annak a Petra Moralesnek a kiapadhatatlan könnyeitől nedves, aki sok évvel azelőtt ugyanabban az ágyban halt bele a szerelembe, amelyben most ő feküdt. Eszébe jutott az akkori guayabák íze, ami aztán már soha nem volt olyan finom, eszébe jutottak az akkori előérzetek, amelyek olyan erősek voltak, hogy úgy kopogtak mint az eső, a San Juan dal César-i topázfényű délutánok, amikor víg unokanővéreiből álló udvarával sétálni ment, és ahogy közeledtek a távírda felé, össze kellett szorítania a fogait, nehogy a száján át kiugorjon a szíve. Gyorsan túladott az apja házán, mert már elviselhetetlen volt számára a lánykora utáni sóvárgás, az elhagyott terecske látványa a szoba erkélyéről, a gardéniák titokzatos illata a fülledt éjszakákon, az antik női portré ijedt arckifejezése azon a februári délutánon, amikor eldőlt a sorsa, és bármerre keresgélt az akkori időkben, mindenütt Florentino Ariza emlékébe botlott. De azért mindig maradt benne annyi józanság, hogy tudja: nem a szerelem és nem is a megbánás hívta elő ezeket az emlékeket, hanem valami nyomasztó érzés, amitől olykor könnybe lábadt a szeme. Sejtelme se volt röla, hogy a részvétnek ugyanaz a csapdája leselkedik rá, amelybe Florentino Arizának már annyi gyanútlan áldozata sétált bele. A férjében kapaszkodott meg. És éppen akkor, amikor már a férjének is nagyobb szüksége volt rá, mert tíz év hátránnyal járt előtte, egyedül botorkálva az öregség ködében, és azzal a még nagyobb hátránnyal, hogy férfi, és gyengébb nála. Úgy ismerték már egymást, hogy a harmincadik házassági évfordulójuk felé közeledve olyanok voltak, mintha egy és ugyanaz a lény lennének két alakban, és gyakran megesett az a mindkettőjük számára kínos dolog, hogy akarat(anul is kitalálták egymás gondolatát, vagy társaságban az a nevetséges helyzet, hogy amikor egyikük kinyitotta a száját, a másik gyorsan megelőzte, és elmondta helyette ugyanazt. Addigra már együttes erővel túljutottak a mindennapos értetlenségeken, a fellángoló gyűlöleteken, a kölcsönös kis aljasságokon és a házastársi cinkosság mesés és diadalmas felvillanásain. Ez volt az az idő, amikor az ágyban is a legjobban ment a szerelem, kiadósan, de nem túlhajtottan, és mindketten tudták, egyre biztosabban, és hálásak is voltak érte a sorsnak, hogy csodával határos módon túljutottak a nagy buktatókon. Az élet persze tartogatott még számukra újabb, életveszélyes megpróbáltatásokat, de mit számított már: ők már a túlsó parton voltak. Az új évszázadot köszöntő ünnepségek alkalmából számos újdonságot mutattak be a közönségnek, melyek közül a léghajó első útja bizonyult a legnagyobb szenzációnak, és ez is Juvenal Urbino doktor fáradhatatlan ügybuzgalmának volt köszönhető. A fél város odasereglett az Arzenál Partszakaszra, hogy megcsodálja, amint a hatalmas, nemzetiszínű selyem léggömb fölemelkedik, és az első légiposta-küldeménnyel elrepül északkeleti irányba, a légvonalban körülbelül harminc mérföldre fekvő San Juan de la Ciénaga felé. Juvenal Urbino doktor és hitvese, akik a párizsi világkiállításon már megismerkedtek a repülés mámorító érzésével, elsőnek kapaszkodtak föl a léghajó kosarába; utánuk a repülőmérnök és még hat helyi kiválóság. Elvitték magukkal a megyefőnök levelét, mely San Juan de la Ciénaga Városi Tanácsának szólt, és melyben a történelem számára deklaráltatott, hogy ez a levél az első légipostai küldemény. A Kereskedelmi Napló egyik riportere megkérdezte Juvenal Urbino doktort, hogy mit mondana búcsúzóul arra az esetre, ha ez a kaland az életébe kerülne, mire ő nem sokat gondolkodott, hanem máris megadta a választ, ami aztán olyan nagy felzúdulást váltott ki: - Úgy gondolom - mondta -, hogy a XIX. század az egész világ számára véget ér, csak a mi számunkra nem. Elveszvén az álmélkodó tömegben, amely a léghajó fölemelkedése közben rázendített a Himnuszra, Florentino Ariza úgy érezte, igaza van annak az embernek, aki valahol a közelében azt a kijelentést tette, hogy ez a kaland nem nőnek való, még kevésbé egy olyan idős nőnek, mint Fermina Daza. Pedig, mint később kiderült, nem is volt olyan veszélyes. Vagy legalábbis nem annyira veszélyes, mint inkább nyomasztó. A léghajó a valószínűtlenül kék égben megtett útja végén simán megérkezett San Juan de la Ciénagába. Jó iramban repültek, nagyon alacsonyan, enyhe és kedvező széllel, előbb a havasok nyúlványai, aztán a Nagy Mocsár hatalmas víztükre fölött. Az égből, ugyanúgy, ahogy Isten, ők is látták az ősi és hősi Cartagena de Indias, a világ legszebb városának romjait, ahonnan az emberek a kolerától való félelmükben menekültek el, miután az angolok összes rohamának és a kalózok támadásainak három évszázadon át ellenálltak. Látták az épen megmaradt városfalakat, az utcákat elborító gyomot, az árvácskák által felfalt erődítményeket, a márványpalotákat, aranyoltárokat meg az alkirályokat, akiket a páncéljukban rohasztott szét a pestis. Elröpültek Trojas de Cataca rikító színű cölöpkunyhói, a melléjük épített iguanahizlaldák és vízikertek balzsamindái és asztroméliafüzérei fölött. Pucér gyerekek százai ugrottak a vízbe az általános kurjongatásra: az ablakokból, a háztetőkről meg az elképesztő ügyességgel irányított kenukról vetették le magukat, és úgy buktak a víz alá, mint a heringek, a ruhacsomagok, köhögés elleni orvosságos üvegek, élelmiszeres dobozok nyomába, amiket a tollas kalapot viselő szépséges dáma dobált le nekik a léggömb kosarából. Elröpültek a banánültetvények sötét óceánja fölött, mélynek csendje úgy szállt föl hozzájuk, mint egy halálos kigőzölgés, és Fermina Dazának eszébe jutott a kislánykora, amikor három- vagy négyéves lehetett, és egy árnyas erdőben kézen fogva sétált anyjával, aki szinte még kislány volt maga is, és más nők is voltak velük, akik, ugyanúgy, mint az anyja, muszlinruhát, fehér napernyőt és fátylas kalapot viseltek. A léghajó mérnöke, aki távcsövön át figyelte a világot, ezét mondta: "Mintha halottak lennének." Átnyújtotta Juvenal Urbino doktornak a távcsövet, és akkor ő is láthatta a vetés közt álló ökrös szekereket, a vasúti sínek pántozott csíkjait, a jeges vizű patakokat, és bármerre nézett, mindenütt földön heverő emberi testeket látott. Valaki azt mondta, úgy tudja, hogy a Nagy Mocsár vidékén dühöng a kolera. Urbino doktor, egyre csak a távcsőbe nézve, azt felelte: - Akkor ez valami nagyon furcsa kolera lehet - mondta -, mert minden halottnak ott a tarkóján a kegyelemlövés. Nem sokkal utána egy hatalmas, hullámzó vízfelület fölött repültek, aztán, ahogy átértek a túlsó partja fölé, már le is szálltak; akkora volt a forróság, hogy a salétromtól repedezett talaj égetett, mint a tűz. A parton ott voltak a város vezetői, akiket csak a fejük fölé tartott újság védett valamelyest a naptól; ott voltak az elemi iskolák osztályai a himnusz ritmusára lengetett kis zászlóikkal, a szépségkirálynők fonnyadt virágdíszeikkel és aranypapír koronájukkal, meg a papayás kofa Gayra virágzó falvából, ahol akkoriban az egész karib partvidék legjobb papayája termett. Fermina Dazának egyetlen kívánsága volt: hogy viszontláthassa a szülőfaluját, és összehasonlíthassa legrégibb emlékeivel, de a kolera miatt most senkit sem engedtek oda. Juvenal Urbino doktor átadta a történelmi jelentőségű levelet, ami később úgy elkeveredett valamelyik irattárban, hogy soha többé nem került elő, aztán a küldöttség kis híján belefulladt az agyzsibbasztó díszbeszédekbe. Végül öszvérháton elszállították őket a Pueblo Viejo-i kikötőbe, ahol a mocsár egyesül a tengerrel, mert a mérnök sehogy sem tudta elérni, hogy a léggömb újra a levegőbe emelkedjen. Fermina Daza biztos volt benne, hogy már járt arra az anyjával, egészen kicsi korában: egy ökrös szekéren utaztak. Nagyobb korában többször mesélte az apjának, aki azonban haláláig kitartott a mellett a meggyőződése mellett, hogy lehetetlenséget beszél: nem emlékezhet rá. - Nagyon jól emlékszem arra az utazásra, és pontosan úgy volt minden - mondta neki az apja -, de legalább öt évvel a születésed előtt történt. A léghajós expedíció tagjai három nap múlva érkeztek meg a városi kikötőbe, elgyötörten az éjszaka átélt tengeri vihar után, és hősökként fogadták őket. A tömegben megbújva persze Florentino Ariza is ott volt, és felfedezte Fermina Dazán a félelem nyomait. De már aznap délután ott látta őt a biciklibemutatón, amit szintén a férje patronált, és már nyoma sem volt rajta a fáradtságnak. Egy sose látott velocipéden ült, ami inkább valami cirkuszi masinához hasonlított a hatalmas első kerekével: azon volt a nyereg, és egy parányi hátsó kerékkel, ami a nagy kereket épp hogy megtámasztotta. Tarka pánttal szegélyezett buggyos nadrág volt rajta, amitől az idősebb hölgyek megbotránkoztak, az urak pedig zavarba jöttek, de olyan ügyesen karikázott benne, hogy mindenki csak ámult. Ez és az évek során felgyűlt többi kép röpke látomás volt, ami olykor-olykor, a véletlen szeszélyéből hirtelen megjelent Florentino Ariza szeme előtt, aztán ugyanúgy el is tűnt, egy kis tompa szívfájdalmat hagyva maga után. De valamennyi útjelző volt az életében, mert nem annyira a maga bőrén érezte a múló idő pusztításait, mint inkább azokon a szinte észrevehetetlen változásokon, amelyeket Fermina Dazán figyelt meg minden találkozásukkor. Egy este elment Don Sancho Fogadójába, egy előkelő étterembe, ami még a gyarmati időkből maradt fenn, és a legfélreesőbb sarkot választotta ki magának, mint mindig, amikor egyedül ült be, hogy csipegessen valamit vacsorára. Es hirtelen az étterem hátsó falán lévő nagy tükörben megpillantotta Fermina Dazát: ott ült az egyik asztalnál a férjével és két másik házaspárral, a teremnek egy olyan pontján, ahonnan teljes pompájában odalátszott a tükörbe. Gyanútlanul ült és csevegett, jókedvének és nevetésének tűzijátékpukkanásaival, és a hatalmas kristálycsillárok fényében még tündöklőbben szép volt: Aliz Tükörországban. Florentino Ariza lélegzet-visszafojtva nézte, és végre a kedvére kigyönyörködhette benne magát: látta, ahogy eszik, látta, ahogy épp csak belekóstol a borába, látta, ahogy eltréfálkozik a dinasztia IV. Don Sanchójával, együtt élte át vele életének egy pillanatát magányos asztalától, és több mint egy órán át sétálgatott észrevétlenül magánéletének áthatolhatatlan falain belül. Aztán még négy csésze kávét ivott meg, hogy húzza az időt, míg végül látta, amint Fermina Daza, társaságával együtt, kimegy az étteremből. Olyan közel mentek el mellette, hogy hátrahagyott illatfoszlányaikból ,ki tudta venni Fermina Daza illatát. Attól az estétől fogva majdnem egy évig ostromolta a fogadó tulajdonosát azzal, hogy bármit megad neki, amit csak kíván, legyen az készpénz vagy bármi szívesség, teljesíti élete legnagyobb vágyát, csak adja el neki a tükröt. Nem ment könnyen, mert az öreg don Sancho hitt a legendában, amely szerint a bécsi műhelyből származó gyönyörű, faragott keretnek volt egy ikerdarabja is, Marie Antoinette tulajdonában, de az nyomtalanul eltűnt: két pótolhatatlan műremek. Amikor don Sancho végre beadta a derekát, Florentino Ariza a háza szalonjában akasztotta fel a tükröt, de nem a keret díszes faragásai, hanem a köztük lévő üvegfelület miatt, amin két órán át rajta volt a szeretett lény képe. Fermina Daza majdnem minden alkalommal, amikor találkoztak, a férjével sétált karonfogva, megbonthatatlan egységben,; a saját külön terükben mozogtak, a sziámi ikrek elképesztő összehangoltságával, mely csak akkor tört meg, amikor köszöntek neki. Ilyenkor Juvenal Urbino doktor melegen megszorította a kezét, és olykor odáig is elment, hogy vállon veregesse. Fermina Daza viszont továbbra is a formaságok személytelen régiójába kényszerítette őt, és soha nem volt olyan megnyilvánulása, a legapróbb gesztus sem, amiből ő arra következtethetett volna, hogy még emlékszik rá a régi időkből. Két külön világban éltek, de miközben ő mindent megtett, hogy csökkentse a távolságot, Fermina Daza soha nem tett egy lépést sem feléje, hanem mindig csak az ellenkező irányba. Hosszú időbe telt, amíg Florentino Ariza agyában felmerült a merész gondolat, hogy ez a közöny talán csak amolyan vért, amit Fermina Daza a félelem ellen öltött magára. Ez a gondolat az első, helybeli gyárban készült folyami hajó keresztelőjén ötlött fel benne; ez volt egyúttal az első hivatalos ünnepség, amelyen Florentino Ariza XII. Leó bácsi képviseletében jelent meg, a KFHT alelnökeként. Ettől még ünnepélyesebbnek számított az esemény, és mindenki ott volt, aki csak számított a városban. Florentino Ariza a gőzhajó még festék- és kátrányszagú nagyszalonjában szórakoztatta a vendégeit, amikor kint a parton taps hangzott fel, és a rezesbanda rázendített egy győzelmi indulóra. Minden erejét öszsze kellett szednie, hogy elfojthassa a régi, jól ismert, vele magával majdnem egyidős felindulást, amikor meglátta álmai asszonyát, amint a férjébe karolva jön a parton a hajó felé, érett szépségének pompájában, úgy vonulva a parádés egyenruhába öltözött díszőrség kettős sorfala közt, az ablakokból feléje dobált szerpentinek és valódi virágszirmok zuhatagában, mint egy rég letűnt időkből idetévedt királyné. Mindketten integettek az ünneplő sokaságnak, de Fermina Daza olyan káprázatos jelenség volt, hogy csak őt lehetett észrevenni az emberek közt: tetőtől talpig óaranyban, magas sarkú cipőjétől a válláról lógó rókafarkakig és harangkalapjáig. Florentino Ariza a hajóhídon várta őket, a megye elöljárói mellett, a rezek harsogása, a petárdák durrogása és a gőzhajó kürtjének három öblös felbődülése közepette, melyek gőzpárába borították az egész kikötőt. Juvenal Urbino olyan utánozhatatlan közvetlenséggel üdvözölte a fogadásukra felsorakozott személyeket, hogy mindenki azt gondolhatta, a szeretetnyilvánítás csakis őneki szól: először a gőzhajó díszegyenruhás kapitányát, aztán az érseket, aztán a megyefőnököt és feleségét, a polgármestert és feleségét, és aztán a helyőrség parancsnokát, aki az Andokból származott, és nemrég helyezték oda. A hivatalos nagyságok után Florentino Ariza következett; szinte láthatatlanul állt ott a fekete posztóruhájában, a. sok helybéli előkelőség mellett. Fermina Daza, miután üdvözölte a helyőrség parancsnokát, egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna Florentino Ariza kinyújtott keze előtt. A katonatiszt odafordult, hogy bemutassa neki Florentino Arizát, és megkérdezte, hogy csakugyan nem ismerik-e egymást. Fermina Daza nem mondott se igent, se nemet, csak egy társasági mosollyal kezet nyújtott Florentino Arizának. Ugyanez a jelenet már kétszer is lejátszódott köztük a múltban, mint ahogy ezután is lejátszódott még néhányszor, és Florentino Ariza mindig úgy tekintette, mint az asszony természetének sajátos megnyilvánulását. De aznap délután ő, az örök ábrándozó eltöprengett azon, hogy ez az elszánt közömbösség vajon nem csupán álca-e, ami az asszony szívének háborgó érzelmeit takarja. Ez a puszta gondolat felborította az életét. Újfa elkezdett cirkálni Fermina Daza háza körül, ugyanolyan izgatottan, mint sok évvel azelőtt az Evangéliumok terén, de nem célzatosan, hogy az asszony észrevegye, hanem csak azért, hogy láthassa őt, és biztos legyen benne, hogy é1 és virul. Csakhogy most nem volt könnyű feltűnés nélkül elmenni a háza előtt. A La Manga nevű városrész egy gyéren lakott szigeten volt, amit egy zöld vizű csatorna választott el az óvárostól, és ami tele volt ikakuszcserjével, a gyarmati idők vasárnapi szerelmespárjainak legnagyobb örömére. Nemrég lebontották a spanyolok öreg kőhídját, és egy gömblámpákkal megvilágított téglahidat építettek a helyébe, hogy az új, öszvér vontatta omnibuszok át tudjanak menni rajta. La Manga lakóinak eleinte el kellett szenvedniük egy gyötrelmes megpróbáltatást, amire senki se gondolt a tervek kialakításakor, mégpedig azt, hogy ott kellett aludniuk a város első villanytelepének tőszomszédságában, ahol úgy remegett a talaj, mintha egy soha véget nem érő földrengés dübörögne alattuk. Hiába volt annyi összeköttetése, még Juvenal Urbino doktor se tudta elintézni, hogy vigyék máshová, ahol senkit se zavar, de aztán a Mennyei Gondviseléssel fenntartott és egészen nyilvánvaló kapcsolata révén az ügy kedvező fordulatot vett. Egy éjszaka félelmetes csattanással fölrobbant a telep kazánja, elrepült az új házak fölött, aztán a fél város fölött, és lerombolta a hajdani Ispotályos Szent Julián kolostor nagyobbik szárnyát. A romos, öreg épületet az év elején már kivonták a szolgálatból, de a kazán mégis négy embert megölt: azt a négy fegyencet, aki aznap este sötétedés után megszökött a város bör tönéből, és a kápolnában húzódott meg. Ez a csöndes, nyugodt városrész, melyhez annyi szerelmi emlék tapadt, az újabb időkben, amióta villanegyed lett belőle, már nem volt olyan biztonságos melegágya a sorsüldözött szerelmeknek. Az utcák nyáron portengerré változtak, télen vízben álltak, és majdnem egész évben vigasztalan látványt nyújtottak; a gyéren elszórt házak dús kertekben bújtak meg, és a hajdani függőerkélyek helyett mozaikpadlós teraszuk volt: mintha csak azért építették volna őket, hogy elriasszák a világ szeme elől menekülő szerelmespárokat. De szerencsére épp akkoriban jött divatba a délutáni sétakocsikázás az egyfogatúvá alakított régi fiákereken, és a végső úticél rendszerint a dombtető volt, ahonnét a szívfacsaró októberi naplementék szebbek voltak, mint a világítótoronyból, és látszottak a csöndben lapuló cápák is, amint a szeminaristák strandját lesik, meg a csütörtöki óceánjáró, amint hatalmas fehér testével végigsiklik a kikötő csatornáján, úgy, hogy szinte ott volt karnyújtásnyira az ember előtt. Florentino Ariza egy-egy kemény hivatali nap után fiákert bérelt, de nem hajtatta le a tetejét, ahogy a meleg hónapokban szokás volt, hanem behúzódott az ülés legmélyére, beleolvadva a sötétségbe, mindig egymagában, és ide-oda vitette magát, a legváratlanabb helyekre, hogy a kocsis ne fogjon gyanút. De az egész sétakocsikázásból csak egy dolog érdekelte: a platáncserjék és sűrű lombú mangófák közt félig elrejtett rózsaszínű márványparthenon, mely a louisianai gyapotültetvényesek idillikus házainak félresikerült utánzata volt. Fermina Daza gyerekei néhány perccel öt óra előtt érkeztek haza. Florentino Ariza látta, amint hazahozza őket a családi hintó, aztán látta, hogy Juvenal Urbino doktor elhajtat a délutáni vizitjeire, de annak, akit látni szeretett volna, majdnem egyévi fiákerezés alatt még az árnyékát sem látta. Egy délután, amikor az első irgalmatlan júniusi felhőszakadás ellenére se mondott le a magányos kocsikázásról, a ló megcsúszott a sárban, és előrebukott. Florentino Ariza rémülten vette észre, hogy épp Fermina Daza villájának kertje előtt állnak, és nem törődve azzal, hogy izgatottsága gyanússá válhat, könyörögni kezdett a kocsisnak. - Itt ne, nagyon kérem - kiabált le neki. - Bárhol, csak itt ne. Az izgatott szavak hallatán megzavarodott kocsis ki sem fogta a lovat, úgy próbálta felállítani, mire a kocsirúd eltörött. Florentino Ariza nagy nehezen kikecmergett a fiákerből, és ott állt szégyenszemre a zuhogó esőben, amíg föl nem vette valaki a kocsijába, és haza nem vitte. Mialatt az utcán várakozott, az Urbino család egyik cselédlánya meglátta őt, ahogy ott áll bőrig ázva és térdig tocsogva a sárban, és kivitt neki egy esernyőt azzal, hogy húzódjon be a teraszukra, amíg el nem áll az eső. Florentino Ariza még a legvadabb delíriumaiban sem jutott el odáig, hogy ekkora szerencsét álmodjon meg magának, de azon a délutánon inkább meghalt volna, mint hogy így mutatkozzon Fermina Daza előtt. Amikor még az óvárosban laktak, Juvenal Urbino és családja minden vasárnap reggel gyalog sétált el a székesegyházba, a nyolcórai misére, amely inkább világi, mint egyházi esemény volt. Sőt, még az elköltözésük után is éveken át a székesegyházba jártak, immár hintón, és olykor hosszan elcsevegtek ismerőseikkel a tér pálmafái alatt. De amióta fölépült a La Manga-i zsinati papnevelde, templommal, saját stranddal és temetővel, már csak a nagy ünnepeken mentek el a székesegyházba. Florentino Ariza, aki mit sem tudott ezekről a változásokról, több vasárnapon át hiába ült a Parókia kávéház teraszán, a templom kapuját fürkészve mind a három mise után. Aztán rájött a tévedésére, és elment az új templomba, amely egykét éve divatba jött, és ott valóban megpillantotta Juvenal Urbino doktort a két gyermekével; pontosan reggel nyolckor léptek be a templomba augusztus havának mind a négy vasárnapján, de Fermina Daza egyszer sem volt velük. Az egyik ilyen vasárnapon bement a templom mellett lévő temetőbe, ahol sorra épültek a La Manga-i családok díszes kriptái, és nagyot dobbant a szíve, amikor a hatalmas szeibafák árnyékában megpillantotta mind közül a legdíszesebbiket, már befejezett állapotban, gótikus mozaikablakaival, márványangyalaival és valamennyi családtag aranybetűs névtáblájával. Köztük volt természetesen doha Fermina Daza de Urbino de la Calle névtáblája is, a férjéé mellett, s a kettő alatt ez a közös sírfelirat: Az úr békéjében is örökre együtt. Fermina Daza aztán egész évben nem volt látható sem a hivatalos rendezvényeken, sem a társas összejöveteleken, sem a karácsonyi ünnepségeken, amelyeknek pedig mindig ő meg a férie voltak a főszereplői. De az volt a legfurcsább, hogy az évadnyitó operaelőadáson sincs jelen. Florentino Ariza a szünetben kihallgatta egy társaság beszélgetését: egyértelmű volt, hogy Fermina Dazáról beszélnek, bár a neve nem hangzott el. Azt mondták, hogy júniusban látta valaki, amint egy késő éjszakai órában fölszállt a Cunard Társaság Panamába induló óceánjárójára, és sűrűn el volt fátyolozva, hogy ne lehessen látni, milyen pusztítást vitt véghez rajta a szégyenletes betegség, amiben szenved. Valaki megkérdezte, mi lehet az a szörnyű betegség, ami meg mer támadni egy ilyen előkelő hölgyet, és a válaszból majdhogynem kicsordult a fekete epe: - Egy ilyen finom úrinőnek csak tüdőbaja lehet. Florentino Ariza tudta, hogy hazájában a gazdagok nem ismerik a rövid betegségeket. Vagy hirtelen szoktak meghalni, majdnem mindig egy nappal valami nagy ünnepség előtt, ami aztán a gyász miatt elmarad, vagy lassú és borzalmas betegségekben pusztulnak el, amelyeknek részletei végül már közszájon forognak. A panamai száműzetés szinte kötelező vezeklés volt a gazdagok életében. Rábízták magukat Istenre, tegyen velük, amit akar, és befeküdtek az Adventisták Kórházába, melynek hatalmas fehér épülete a Darién-hegységben bújt meg, történelem előtti esők vízfüggönyei mögé rejtőzve, ahol a betegek már nem számolták kevéske hátralévő idejük napjait, és ahol az egyágyas betegszobák vászonnal borított ablakai mögött nem lehetett tudni, hogy a karbolsavszag az egészség vagy a halál jele-e. Akik meggyógyultak, csodálatos ajándékokkal megrakottan tértek vissza, és bőkezűen osztogatták őket, némi szorongással, hogy vajon megbocsátiák-e nekik azt a tapintatlanságot, hogy életben maradtak. Néhányuk barbár öltésekkel elcsúfított mellkassal jött vissza: mintha suszterspárgával varrták volna össze őket; felhúzott inggel mutogatták az ismerőseiknek, összehasonlítgatták a sebhelyüket azokéval, akik belefulladtak a sok boldogságba, aztán életük végéig mesélték, hogy milyen földöntúli tünemények jelentek meg előttük a kloroformos kábulat alatt. De senki se tudta, mit láttak azok, akik nem jöttek vissza, és köztük a legszerencsétlenebbek: azok, akik a tüdőbetegek pavilonjába száműzötten haltak meg, és nem is annyira a betegségükbe, mint inkább az eső elviselhetetlen szomorúságába pusztultak bele. Ha rajta múlt volna a dolog, Florentino Ariza nem tudta volna, hogy mit kívánjon Fermina Dazának. De leginkább azt kívánta, hogy derüljön ki az igazság, bármennyire elviselhetetlen is, azonban hiába volt minden igyekezete, nem tudta kideríteni. Felfoghatatlan volt számára, hogy senki nem tud semmit mondani, ami alátámasztaná a feltevést. A folyami hajózás világában, amelyben élt, nem volt titok, ami ne derült volna ki, és nem volt olyan vallomás, amit ne adtak volna tovább. De a fekete fátylas nőről senki se hallott. Senki nem tudott semmit, egy olyan városban, ahol mindent tudtak, sőt az is előfordult sokszor, hogy még meg sem történt valami, de már tudtak róla. Különösen a gazdagok dolgaival volt ez így. És Fermina Daza eltűnésével kapcsolatban sem kapott semmiféle magyarázatot. Florentino Ariza továbbra is eljárt a La Mangára és szimatolt, unottan hallgatta a miséket a papnevelde templomában, hivatalos ünnepségekre járt, amelyek különben nem érdekelték volna, de ahogy múlt az idő, egyre inkább úgy látszott, hogy az eredeti feltevés a helytálló. Kívülről nézve minden a legnagyobb rendben volt az Urbinoházban, csak épp a családanyának veszett nyoma. A sok nyomozás közben olyan híreket is megtudott, amikről sejtelme sem volt, de nem is járt utánuk; így például azt, hogy Lorenzo Daza meghalt a cantabriai szülőfalujában. Emlékezett rá, hogy hosszú éveken át mindig ott látta őt a Parókia kávéházban, amint ádáz sakkcsatákba merül, bódultan a saját locsogásától, egyre kövérebben és egyre komorabban, ahogy lassan belesüllyedt rút öregségének futóhomokjába. Az óta az áldatlan emlékű, múlt századi ánizspálinkás reggelijük óta nem beszéltek egymással, és Florentino Ariza biztos volt benne, hogy Lorenzo Daza ugyanolyan utálattal gondol rá, amilyennel ő gondol Lorenzo Dazára, azután is, hogy hozzájuttatta a lányát a jó partihoz, amely immár életének egyetlen értelme volt. De annyira szeretett volna biztosat tudni Fermina Daza egészségi állapotáról, hogy hosszú idő után újra elment a Parókia kávéházba, annak a történelmi jelentőségű sakkbajnokságnak az idején, amelyen Jeremiah de Saint-Amour egyszerre negyvenkét emberrel vette fel a küzdelmet. Így tudta meg, hogy Lorenzo Daza meghalt; ennek szívből örült, és azt se bánta, hogy örömének esetleg az lesz az ára, hegy senkitől sem fogja megtudni az igazságot. Végül ő is beletörődött az elfekvőről szóló verzióba, és nem. volt más vigasza, csak az ismert közmondás: Beteg nő sírig kitart. Elkeseredésében azzal nyugtatta magát, hogy Fermina Daza halálhíre, ha bekövetkezne ez a szörnyű esemény, így is, úgy is eljutna hozzá. De ettől nem kellett tartania. Mert Fermina Daza a legjobb egészségnek örvendett unokanővérénél, Hildebranda Sáncheznél, aki a Flores de Marja falvától fél mérföldre fekvő birtokán élt, mindenki által elfeledve. Fermina Daza csöndben ment el, botrány nélkül, a férje beleegyezésével, mikor már úgy belebonyolódtak huszonöt éve tartó szilárd házasságuk egyetlen súlyos v4lságába, mint két kamasz. Az érett kor nyugalmában lepte meg őket, amikor már azt hitték, hogy a sors összes csapdáját sikerült kikerülniük, amikor már felnőttek a gyerekeik a legjobb nevelésben, és minden megvolt ahhoz, hogy ők ketten megtanulják keserűség nélkül fogadni az öregséget. Olyan váratlanul érte mindkettőjüket, hogy nem üvöltözve, könnyekkel és békeközvetítőkkel akarták megoldani, ahogy a Karib-tenger partján szokás, hanem az európai nemzetek bölcsességével, de addig-addig botorkáltak a két világ közt, amíg olyan gyerekes helyzetbe nem kerültek, amely már csakis rájuk vallott. Végül Fermina Daza úgy döntött, hogy elmegy: nem tudta, hogy miért, azt sem, hogy minek, de sarkallta a harag, és Urbino doktornak olyan lelkifurdalása volt, hogy nem tudta lebeszélni róla. Fermina Daza valóban éjfélkor szállt hajóra, a legnagyobb titokban és gyászfátyolba burkolózva, de nem a Cunard Panamába tartó óceánjárójára szállt fel, hanem egy San Juan de la Ciénagába induló egyszerű kishajóra: az volt a szülővárosa, ott élt serdülőkoráig, és ahogy múltak az évek, egyre jobban sóvárgott utána. Férjének akarata és az akkori szokások ellenére nem vitt magával más kísérőt, csak az egyik tizenöt éves keresztlányát, aki a házában nQtt fel a személyzet tagjai között, de az összes kikötő hatóságait és valamennyi hajó kapitányát értesítették az utazásáról. Amikor nagy meggondolatlanul elhatározta, hogy elutazik, azt mondta a gyerekeinek, hogy három hónapig lesz ott Hildebranda néninél, de magában eltökélte, hogy örökre ott marad. Juvenal Urbino doktor ismerte a felesége konok természetét, és úgy össze volt törve, hogy alázatosan tudomásul vette az elhatározását, mintha Isten büntetné meg súlyos vétkeiért. De még el se tűntek a hajó fényei a kikötőben állók szeme elől, amikor már mindketten bánták a gyengeségüket. Bár mindvégig leveleztek egymással, korrekt és udvarias hangnemben, a gyerekek egészségi állapotáról és egyéb családi ügyekről, majdnem két év telt el úgy, hogy egyikük sem talált olyan visszautat, amit a büszkeség ne aknázott volna alá. A gyerekek a második évben Flores de Maríában töltötték a vakációt, és Fermina Daza minden lehetőt és lehetetlent megtett, hogy úgy lássák, elégedett az új életével. Juvenal Urbino legalábbis erre a következtetésre jutott a fia levele alapján. Ráadásul a lelkipásztori körútján járó riohachai püspök is azokban a napokban érkezett oda híres fehér öszvérkancája hátán, aranyszegélyű takaróra fektetett nyeregben, rojtos baldachin alatt. Mögötte pedig a messzi tájakról érkezett zarándokok, tangóharmonikások, ennivalót és amuletteket árusító vándorkereskedők, és a birtokot három napra ellepték a nyomorékok és gyógyíthatatlan betegek, akik valójában nem a művelt szentbeszédek meg a teljes bűnbocsánat miatt jöttek el, hanem azért, hogy hátha sikerül beférkőzniük az öszvérkanca kegyeibe, mivel azt beszélték róla, hogy csodákat tesz, persze úgy, hogy a gazdája ne lássa. A püspök az Urbino de la Calle család egyik legjobb barátja volt még plébános kora óta, így aztán egy délben megszökött a búcsúból, és elment hozzájuk ebédre. Amikor befejezték az ebédet, amely alatt csak földi dolgokról beszéltek, félrehívta Fermina Dazát, és felszólította, hogy gyónjon meg. De ő nem volt hajlandó rá; kedvesen, de határozottan visszautasította azzal, hogy nincs mit megbánnia. Bár nem ez volt a célja, legalábbis tudatósan nem, de aztán mégiscsak megfordult a fejében, hogy válasza el fog jutni oda, ahova el kell jutnia. Juvenal Urbino doktor azt szokta mondani némi cinizmussal, hogy életének az a két keserves éve nem az ő hibájából következett be, hanem azért, mert feleségének megvan az a rossz szokása, hogy a család öszszes levetett ruháját végigszaglássza, ugyanúgy, mint a saját ruháit, mert az orrával állapítja meg, hogy megérett-e már a mosásra, nem pedig a szemével, amely akár be is csaphatja. Kislány kora óta így szokta meg, és soha nem gondolta, hogy ez bárkinek is feltűnne, a férje azonban már, a nászéjszakájukon felfigyelt rá. Azt is észrevette, hogy naponta legalább háromszor elvonul a fürdőszobába cigarettázni, de nem ütközött meg rajta, mert az ő társadalmi osztályukban megszokott dolog volt, hogy a nők egymás közt bezárkóznak a fürdőszobába cigarettázni és férfiakról beszélgetni, sőt olykor egy flaska pálinkát is magukhoz vettek, és a sárga földig leitták magukat. De azt a szokását, hogy minden ruhadarabot megszagol, ami csak az útjába kerül, nemcsak illetlennek tartotta, hanem attól félt, hogy az egészségének is árthat vele. Fermina Daza tréfával ütötte el a dolgot, mint mindig, amikor el akarta kerülni a vitát, mondván, hogy Isten nem csak dísznek tette rá az arcára ezt a mohó sárgarigóorrot. Egy reggel, amikor ő a piacon vásárolt, a cselédség föllármázta a szomszédságot, mert eltűnt a hároméves kisfiú, és a ház minden zugát átkutatták utána, de hiába. Fermina Daza a pánik kellős közepén ért haza, egy kicsit körbeszimatolt, mint egy nyomkereső szelindek, aztán odament az egyik szekrényhez, és kiemelte belőle a fiát, aki édesdeden aludt: senkinek se jutott eszébe, hogy ott keresse. Amikor férje ámulva megkérdezte, miről jött rá, hogy hol kell keresnie, ezt felelte: - A kakiszagról. Szaglóérzékének persze nemcsak a ruhamosatásban és az elveszett gyerekek felkutatásában vette hasznát, hanem á'z élet minden területén ezzel igazodott el, különösen a társas életben. Juvenal Urbino mindvégig tapasztalta ezt a házasságuk alatt, különösen a kezdet kezdetén, amikor Fermina Daza még épp hogy csak belecsöppent egy olyan milliőbe, amely háromszáz éve ellenséges volt vele, és mégis úgy úszkált a pengeéles korallágak közt, hogy nem ütközött bele senkibe, olyan biztonsággal, amely csak valami természetfeletti ösztön lehetett. Ez a félelmetes képessége, amely vagy egy ezeréves tudásból, vagy csupán a kőszívűségéből fakadt, egyszer aztán, egy áldatlan vasárnap reggel, a szentmise előtt, nagy bajt okozott: Fermina Daza puszta megszokásból megszagolta az ura előző este levetett ruhadarabjait, és az a kínos érzése támadt, hogy egy idegen férfi mellől kelt föl az ágyból. Előbb a zakót és a mellényt szagolta meg, miközben lekapcsolta gomblyukáról az óraláncát, kivette zsebéből a ceruzatokot, a levéltárcát és a szétszórt aprópénzt, rárakta őket a toalettasztalra, aztán a keményített inget szagolta meg, miközben kiszedte a nyakkendőtűt, a topáz mandzsettagombokat és a kaucsukgallér aranygombját, aztán megszagolta a nadrágját, miközben kivette zsebéből a kulcstartót a tizenegy kulccsal meg a gyöngyháznyelű tollkést, és végül megszagolta az alsónadrágját, a térdharisnyáját meg a hímzett monogramos batiszt zsebkendőjét. A leghalványabb kétsége se lehetett: ura valamennyi ruhadarabjában ott volt az a szag, amit sok-sok évi együttélésük alatt még egyszer sem érzett: egy olyan szag, amit képtelen volt meghatározni, mert nem virágillat volt és nem mesterséges illat, hanem valami olyan szag, ami csakis emberi testből származhatott. Nem szólt egy szót se, és aztán nem is érezte mindennap, de ezek után már nem azért szagolgatta a férje ruháját, hogy eldöntse, mehet-e a mosásba, hanem azért, mert a gyötrő kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Fermina Daza nem tudta, hová is illesztheti be ezt a szagot az ura napirendjében. A reggeli egyetemi előadás és az ebéd közé nem illeszthette be, mert arra gondolt, hogy nincs az az épeszű nő, aki hajlandó lenne arra, hogy azokban a kényes órákban hipp-hopp bebújjon az ágyba, főleg egy vendéggel, miközben azon jár az esze, hogy föl kéne söpörni a padlót, be kéne ágyazni, el kéne menni a piacra, aztán megfőzni az ebédet, és talán még azon is izgul, hogy hátha korábban hazaküldik az iskolából az egyik gyereket, mert valaki fejbe dobta egy kővel, és akkor ott találná őt anyaszült meztelenül délelőtt tizenegykor a takarítatlan szobában, és hogy még nagyobb legyen a botrány, egy orvos alatt. Másrészt tudta, hogy Juvenal Urbino doktor csak este szokott szeretkezni, lehetőleg teljes sötétségben, és legfeljebb még reggeli előtt, az első madárcsicsergésre. Később már, mint Urbino doktor mondta, több vesződséggel járt volna az újra levetkőzés meg az újra felöltözés, mint amennyi élvezetet okozott volna az a kakasok szerelmére szabott egy-két pillanat. Úgyhogy az a szag csakis valamelyik orvosi viziten ihatta bele magát a ruhájába, vagy a sakkozásra, illetve a mozira fordított estékből lecsalt percekben. Ez utóbbinak nehéz lett volna utánajárni, mert sok barátnőjével ellentétben, Fermina Daza büszkébb volt annál, semhogy kémkedjen az ura után, vagy mással figyeltesse. A vizitekkel töltött időt, mely a legkedvezőbb napszak volt a hűtlenségre, egyébként a legkönnyebben lehetett ellenőrizni, mivel Juvenal Urbino doktor minden betegéről pontos kimutatást vezetett, melyben még a befolyt honoráriumok öszszegei is fel voltak tüntetve, az első vizittől kezdve addig a pillanatig, amikor egy búcsúkereszttel és a lelki üdvükért elmormolt szavakkal útnak indította őket a másvilágra. Az első három hét után jött néhány nap, amikor Fermina Daza nem érezte a szagot, aztán hirtelen, amikor a legkevésbé várta, megint ott volt az ura ruháiban, és attól kezdve minden áldott nap, és kivehetőbben, mint bármikor, jó néhány napon át, köztük egy olyan vasárnapon is, amikor családi összejövetel volt, és ők ketten egy pillanatra sem szakadtak el egymástól. Egy délután ott találta magát az ura dolgozószobájában, szokása, sőt akarata ellenére, mintha nem is ő volna az, hanem egy másik nő, aki azt csinálja, amire ő soha nem lett volna képes: egy pompás bengáli nagyítóval végigböngészte az elmúlt hónapok vizitjeiről készült, alig kibetűzhető feljegyzéseket. Először fordult elő, hogy egyedül lépett be ebbe a kreozotpárával átitatott, ismeretlen állatok bőrébe kötött könyvekkel, kifakult osztályfényképekkel, pergamen díszoklevelekkel, asztrolábiumokkal, dísztőrökkel és ilyesfajta, évek során összegyűlt tárgyakkal telizsúfolt dolgozószobába. Ebbe a titkos szentélybe, amiről mindig úgy gondolta, hogy az az ura magánéletének egyetlen olyan területe, amelyhez neki nincs semmi köze, mert nem tartozik hozzá a szerelmükhöz, úgyhogy ha néha mégis bement oda, csak rövid időre ment be, és csak akkor, ha az ura is ott volt. Úgy érezte, nincs joga egyedül bemenni abba a szobába, még kevésbé ahhoz, hogy illetlenül kutasson az ura holmijai között. És most mégis ott volt. Meg akarta tudni az igazságot, és olyan izgalommal kereste, aminél csak a szörnyű félelem volt nagyobb, hogy mi lesz, ha megtalálja; egy feltartóztathatatlan orkán sodorta, amely. erősebb volt, mint veleszületett büszkesége, erősebb, mint az önérzete: egy elbűvölő gyötrelem. Semmit sem tudott kideríteni, mert férjének páciensei, közös ismerőseiket kivéve, szintén a férje külön világához tartoztak, csupa személytelen ember, akinek a férje nem az arcát ismerte, hanem a fájdalmaikat, nem a szemük színét vagy a szívük megnyilatkozásait, hanem a májuk méretét, lepedékes nyelvüket, véres vizeletüket, lázas éjszakai hallucinációikat. Emberek, akik hittek a férjében, akik azt hitték, hogy neki köszönhetik az életüket, holott ő köszönhette nekik az övét, és akikből végül nem maradt más, csak egy mondat, amit Juvenal Urbino doktor saját kezűleg írt oda az orvosi zárójelentés aljára: Ne félj: Isten a kapuban vár rád. Fermina Daza kétórás hiábavaló keresés után azzal az érzéssel hagyta el a dolgozószobát, hogy gyengeségében valami tisztátalan dolgot művelt. Zaklatott képzeletével egyre több változást fedezett föl a férjében. Úgy látta, hogy kerüli a tekintetét, étvágytalan az asztalnál és az ágyban is, könnyen dühbe gurul, vagy csipkelődik vele, és amikor otthon van, már nem az a nyugodt ember, aki mindig is volt, hanem egy ketrecbe zárt oroszlán. Most először fordult elő, amióta összeházasodtak, hogy figyelte, mennyit késik, mérte a perceket, és hazudozott neki, hogy kiszedje belőle az igazságot, de aztán a férje egymásnak ellentmondó válaszai halálos sebet ütöttek rajta. Egy éjjel arra riadt fel, hogy egy kísértet hajol fölé, és az ura volt az, őt nézte a sötétben, olyan szemekkel, amelyekből, úgy érezte, süt a gyűlölet. Egyszer már átélt egy hasonló megrázkódtatást, még lánykorában, amikor Florentino Ariza jelent meg az ágya lábánál, csakhogy az a jelenés nem gyűlöletet, hanem szerelmet sugárzott. És ezúttal nem a képzelet műve volt: az ura hajnali két órakor ébren volt; ült az ágyban, és nézte őt, amint alszik, de amikor ő megkérdezte, hogy miért nézi, az ura tagadott, mondván, hogy nem is nézte. Visszadőlt a párnájára, és ezt mondta: - Biztos álmodtad. Ez után az éjszaka után és más hasonló esetek után is, amik ebben az időben történtek, úgyhogy már nem tudta, meddig tart a valóság, és hol kezdődnek a káprázatok, Fermina Daza arra a megdöbbentő felismerésre jutott, hogy kezd megbolondulni. Végül arra is rádöbbent, hogy a férje nem áldozott meg úrnapján, vasárnap se áldozik már hetek óta, és az éppen akkor esedékes évi egy lelkigyakorlatára se tudott időt szakítani. Mikor megkérdezte tőle, hogy minek tulajdonítható a lelki életében beállt furcsa változás, valami zavaros választ kapott. Ez volt a döntő bizonyíték, mert azóta, hogy az ura nyolcéves korában elvégezte az első áldozást, egyszer sem fordult elő, hogy ezen a fontos ünnepen elmulasztotta volna a szentáldozást. Fermina Daza ily módon nemcsak arra jött rá, hogy az ura halálos bűnt követett el, hanem arra is, hogy meg is akar maradni a halálos bűn állapotában, hiszen nem fordul a gyóntatójához segítségért. Soha nem képzelte volna, hogy ennyire lehet szenvedni valami miatt, ami, úgy érezte, a szerelem szöges ellentéte, de hát szenvedett, és rájött, hogy csak egyféleképpen élheti túl a dolgot: ha felgyújtja azt a viperafészket, ami a belsejét mardossa. Meg is tette. Egy délután kiült a teraszra zoknit stoppolni, miközben férje a szieszta utáni olvasmányába mélyedt. Hirtelen abbahagyta a stoppolást, feltolta szemüvegét a homlokára, és a lehető legszelídebb hangon odaszólt neki: - Doktor. Férje, aki mélyen elmerült a L'Ile des pingouins-be, amit azokban a napokban olvasott az egész világ, föl sem bukott a felszínre, csak rámondta: Oui. De Fermina nem tágított. - Nézz rám. Urbino doktor ránézett, s bár nem sokat látott belőle az olvasószemüveg ködén át, az az izzó tekintet, amellyel a felesége nézte, valósággal elvakította. - Mi baj van? - kérdezte. - Azt neked kell tudnod - mondta Fermina Daza. Csak ennyit mondott. Visszatolta az orrára a szemüveget, és tovább stoppolt. Juvenal Urbino doktor tudta, hogy a szorongás hosszú órái véget értek. És nem úgy, ahogy ő képzelte el a vég pillanatát, nem szívének hatalmas erejű földrengésével, hanem úgy, hogy hirtelen nagy békesség áradt szét benne. Mégpedig a megkönnyebbüléstől, hogy megtörtént, aminek előbb-utóbb meg kellett történnie: Barbara Lynch kisasszony kísértete végre megjelent a házban. Juvenal Urbino doktor négy hónappal azelőtt ismerkedett meg vele az Irgalmasok Kórházának ambulanciáján, és ahogy megpillantotta, máris tudta, hogy valami jóvátehetetlen dolog történt az életében. Magas, elegáns, nagy csontozatú mulatt lány lépett be az ajtón; bőre olyan színű volt, mint a melasz, és olyan lágyan is fénylett, mint a melasz; fehér pettyes piros ruhában volt, és ugyanabból az anyagból készült széles karimájú, piros kalapban, amely szemhéjáig beárnyékolta a homlokát. Úgy hatott, mintha jobban rá lenne írva a neme, mint az emberiség többi tagjára. Juvenal Urbino doktor nem szokott részt venni az ambulanciai rendelésen, de valahányszor arra járt és volt egy kis ideje, bement, hogy idősebb hallgatóit emlékeztesse rá: a legjobb gyógyszer a jó diagnózis. Úgy intézte, hogy jelen legyen a mulatt tünemény vizsgálatánál, ügyelt rá, hogy tanítványai rajta ne kapják egyetlen olyan mozdulaton se, amelyben valami szándékosságot láthatnának, és alig nézett rá a lányra, de adatait jól a fejébe véste. Aznap délután, amikor az utolsó vizitjével is végzett, elhajtatott a lánytól hallott lakcímre, és lám, a lány kint ült a ház teraszán, és hűsölt a friss márciusi levegőn. Jellegzetes antillai ház volt, minden része, még a bádogteteje is sárgára festve, vászonnal borított ablakokkal és az ajtaja köré aggatott szegfűs és páfrányos cserepekkel; a ház cölöpökön állt a Mala Crianza negyed tengerparti árterületén. Az eresz alatt madárkalitka lógott: egy sárgarigó fütyörészett benne. Túloldalt egy elemi iskola volt, és a csapatostul kiözönlő gyerekek miatt a kocsisnak vissza kellett rántania a gyeplőt, nehogy megbokrosodjon a ló. Ez volt a szerencse, mert így Barbara Lynch kisasszonynak volt rá ideje, hogy észrevegye az orvost. Úgy intett oda neki, mint valami régj ismerősnek, és beinvitálta a házba, hogy. igyon meg egy csésze kávét, amíg el nem csendesedik az utca, és Urbino doktor, aki a napnak ebben az órájában sohase kávézott, most boldogan megitta, és közben hallgatta a lányt, aki magáról beszélt, mert reggel óta csak erre volt kíváncsi, és azután is, hónapokon át, úgy, hogy közben nem volt egy perc nyugta sem. Egyszer, még újdonsült férj korában, egy barátja azt mondta neki a felesége jelenlétében, hogy előbb-utóbb őt is elkapja majd egy őrült szenvedély, ami még a házasságát is veszélybe sodorhatja. Ő, aki azt hitte, ismeri magát, aki tudta, hogy milyen erősek a morális gyökerei, nevetett ezen a jóslaton. Hát tessék: elkapta. Barbara Lynch kisasszony, hittantanárnő, Jonathan B. Lynch protestáns tiszteletes lánya volt; apja, egy szikár néger öregember az árterület nyomornegyedeit járta öszvérháton, és valamelyik isten igéjét hirdette a sok közül, akiket Juvenal Urbino doktor kisbetűvel írt, hogy megkülönböztesse őket a magáétól. Barbara Lynch kisasszony jól beszélt spanyolul, bár itt-ott azért bekerült egy kis kavics a mondatszerkezetekbe, de megdöccenő mondataival még elbűvölőbb volt. Elmondta, hogy decemberben lesz huszonnyolc éves, nemrég vált el ugyancsak lelkipásztor férjétől, aki apja tanítványa volt, kétévi házasság után, ami rosszul sikerült: többé nem is akar férjhez menni. Azt mondta: "Nincs más szerelmem, csak a rigóm." De Urbino doktor olyan komoly ember volt, hogy e mögött a mondat mögött semmiféle célzatosságot nem gyanított. Ellenkezőleg: zavarában inkább arra gondolt, hogy ez a sok kedvező körülmény így együtt talán csapda, amit Isten állított neki, hogy ha belesétál, jól meglakoljon érte, de aztán nyomban elhessegette, mint afféle teológiai fantazmagóriát, ami csak ebben a zavarodott állapotában juthatott az eszébe. Amikor már búcsúzóban volt, csak úgy mellékesen elejtett egy mondatot a délelőtti vizsgálatról, tudván, hogy nincs nagyobb öröm egy beteg számára, mint ha a bajairól beszélhet, és a lány olyan elbűvölően panaszkodott, hogy Urbino doktor megígérte, másnap délután újra eljön, pontosan négy órakor, és alaposan megvizsgálja. A lány megijedt. Tudta, hogy egy ilyen rangos orvos jóval felette áll az ő lehetőségeinek, de Urbino doktor megnyugtatta: "Mi a hivatásunkban arra törekszünk, hogy a szegényekért a gazdagok fizessenek." Aztán feljegyezte a noteszába: Barbara Lynch kisasszony, Mala Crianza, szombat du. 4. Egy-két hónap múlva Fermina Daza elolvasta ezt a bejegyzést, amit a gyógymód részletes leírása, valamint a kór lefolyásáról szóló észrevételek követtek. Fermina Daza felfigyelt a névre, és hirtelenjében arra gondolt, hogy valami kallódó művésznő lehet, mint amilyenek a New Orleans-i gyümölcsszállító hajókon szoktak idejönni, de a lakcíme inkább azt sugallta, hogy jamaicai és persze néger, így aztán, ismerve a férje ízlését, nyomban kizárta a lehetséges női nevek közül. Juvenal Urbino doktor tíz perccel korábban ért oda a szombatra megbeszélt vizitre, és Lynch kisasszony még fel sem volt öltözve egészen. Az orvos akkor érzett utoljára ilyen izgalmat, amikor Párizsban egy-egy szóbeli vizsga előtt állt. Ahogy ott feküdt előtte az ágy vászontakaróján a vékony selyemkombinéjában, Lynch kisasszony olyan hatalmasan szép volt, hogy a tekintete be sem tudta járni. Mindene nagy volt és hangsúlyos: sziréncombjai, lassú tűzön pörkölt bőre, ijedt keblei, áttetsző ínye a hibátlan fogsorával, és testét az egészség párája vette körül: ez volt az az emberi eredetű szag, amit Fermina Daza az ura ruháján érzett. Azért ment el a kórházi rendelésre, mert valamiféle bántalmai voltak, amiket ő nagyon bájosan csavaros kólikának nevezett, és Urbino doktor úgy gondolta, hogy ezt a szimptómát bizony nem szabad semmibe venni. Úgyhogy kitapogatta a belső szerveit, nagyobb buzgalommal, mint amekkora figyelemmel, és közben minden tudományát elfelejtette; elképedve állapította meg, hogy ez a csodás teremtmény belül is olyan szép, akárcsak kívül, és akkor átadta magát a tapintás gyönyörének, immár nem a karib partvidék legkiválóbb orvosaként, hanem úgy, mint egy szegény, istenfélő férfiú, akit elborított az érzékek zűrzavara. Ehhez hasonló eset eddig csak egyszer történt meg vele szigorú fegyelmet követelő pályája során, és életének legszégyenletesebb napja volt, mert a páciens felháborodottan eltolta a kezét, felült az ágyban, és azt mondta: "Arról, amit akar, lehet szó, de nem így." Lynch kisasszony viszont átengedte magát a kezeinek, és amikor egészen megbizonyosodott róla, hogy az orvos már eltekintett a tudománytól, megszólalt: - Azt hittem, hogy ezt tiltja az etika. Urbino doktor csurom veríték volt, mintha egy tóból jött volna ki ruhástul; odanyúlt a törölközőhöz, és megtörölte a kezét meg az arcát. - Az etika - mondta - úgy képzeli, hogy mi, orvosok fából vagyunk. A lány hálásan feléje nyújtotta a kezét. - Az, hogy én így hittem, nem jelenti azt, hogy nem lehet - mondta. - Gondold el, milyen nagy dolog az egy szegény néger nőnek, hogy egy ilyen híres ember észreveszi. - Nincs olyan pillanat, hogy ne magára gondolnék - mondta Urbino doktor. Ezt a vallomást olyan reszkető hangon tette meg, hogy az már majdnem szánalmas volt. A lány azonban megmentette a helyzetet: akkorát nevetett, hogy az egész, hálószoba felragyogott tőle. - Hát persze, doktorom. Azóta tudom, amióta a kórházban megláttalak - mondta. - Néger vagyok, de azért nem ejtettek a fejemre. Nem ment könnyen a dolog. Lynch kisasszony azt akarta, hogy ne essen folt a tisztességén, biztonságot akart és szerelmet, ebben a sorrendben, és úgy gondolta, hogy mindezt meg is érdemli. Lehetővé tette Urbino doktornak, hogy elcsábítsa, de nem a hálószobában, pedig egyedül voltak a házban. Azt ugyan még megengedte neki, és ez volt a legtöbb, hogy a kitapogatás és meghallgatás ceremóniáját újra elvégezze, és úgy hágja át az etikát, ahogy csak akarja, de le nem vetkőztethette. Urbino doktor viszont, ha már a foga közé kapta, nem tudta elengedni a zsákmányt, és majdnem naponta megismételt rohammal folytatta az ostromot. Különféle gyakorlati okok miatt szinte lehetetlen volt, hogy huzamos viszony alakuljon ki közte és Lynch kisasszony között, de ő túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy időben megálljon, mint ahogy később ahhoz is, hogy továbblépjen. Az már meghaladta volna az erejét. Lynch tiszteletesnek nem volt állandó időbeosztása, nem lehetett tudni, hogy mikor indul útnak az öszvére hátán, a nyereg mögé kétoldalt felpakolt bibliákkal és egyházi propagandanyomtatványokkal, illetve élelemmel és egyéb úti holmikkal, és azt sem, hogy mikor érkezik haza. A másik akadály a szemközti iskola volt, mivel a gyerekek az egyszeregy kántálása közben az utcát lesték az ablakon át, és a szemközti házat látták a legjobban, a reggel hattól kitárt ajtóival és ablakaival, meg Lynch kisasszonyt, amint kiakasztja az eresz alá a kalitkát, hogy a rigó is tanulja meg az egyszeregyet, látták őt a tarka turbánjával, amint takarítás közben ő is velük kántál csengő karib hangján, aztán látták, amint a ház tornácán ül egyedül, és angolul énekli a délutáni zsoltárokat. Olyan órát kellett választaniuk, amikor nincsenek ott a gyerekek, és csak két lehetőség volt: ebédszünet alatt tizenkettő és kettő között, de Urbino doktor is akkor ebédelt, vagy a délután vége felé, amikorra már a gyerekek hazamentek. Ez lett volna a jobbik időpont, de. addigra Urbino doktornak le kellett tudnia az összes vizitjét, és már csak néhány szabad perce volt vacsora előtt. A harmadik probléma, és számára a legsúlyosabb, a saját helyzete volt. Nem tehette meg, hogy nem a hintóján megy oda, a hintónak viszont, amit mindenki ismert, mindvégig ott kellett állnia a kapuban. Beavathatta Volna a kocsisát, ahogy Társas Klub-beli barátainak nagy többsége tette, de erre, az ő természetével, képtelen volt. Pedig amikor a Lynch kisasszonynál tett látogatások nagyon is egyértelműek lettek, a livrés kocsis azt merészelte kérdezni tőle, nem volna-e jobb, ha később visszajönne érte, hogy a hintó ne álljon olyan sokáig a kapu előtt. Urbino doktor tőle szokatlan hevességgel utasította rendre. - Amióta ismerlek, most először hallok tőled olyat, amit nem lett volna szabad mondanod. Ezért olybá veszem, mintha el sem hangzott volna. Nem volt megoldás. Egy olyan városban, mint a miénk, nem lehetett titokban tartani a betegséget, ha az orvos kocsija ott állt a ház előtt. Olykor maga az orvos döntött úgy, hogy gyalog megy el a beteghez, ha nem lakott túl messze, vagy bérkocsin ment oda, hogy elkerülje a rosszindulatú vagy elsietett feltevéseket. Az ilyesféle manőverek azonban nem sokat segítettek, mert a receptek alapján a patikusok már sejthették az igazságot, ezért aztán Urbino doktor a jókkal együtt hamis recepteket is írt, így védve a betegek szent jogát ahhoz, hogy betegségük titkát csendesen magukkal vigyék a sírba. Egyébként arra, hogy a hintója időnként ott áll Lynch kisasszony háza előtt, többféle tisztességes indokot is ki tudott volna találni, de nem hosszú időn át, és még kevésbé addig, amíg ő szerette volna: mindhalálig. A világ pokollá változott számára. Mert mihelyt magukhoz tértek az őrület napjai után, mindketten rájöttek, hogy mi mindent kockáztatnak ezzel a viszonnyal, és Juvenal Urbino doktor nem tudta rászánni magát, hogy vállalja a botrányt. Lázas önkívületében mindent megígért, de aztán, amikor mindenen túl voltak, minden későbbre maradt. Viszont ahogy napról napra fokozódó izgalommal vágyakozott Lynch kisasszony után, ugyanolyan mértékben nőtt benne a félelem, hógy elveszítheti, úgyhogy együttléteik egyre feszültebbek és kapkodóbbak lettek. Semmi másfa nem tudott gondolni, csak a lányra. Elviselhetetlen izgalommal várta a délutánokat, megfeledkezett a többi dolgáról, mindenről megfeledkezett, csak őróla nem, de ahogy hintója a Mala Crianza-i vizek felé közeledett, arra kérte Istent, bárcsak közbejönne valami váratlan körülmény, ami arra kényszerítené, hogy ne álljon meg a ház előtt. Addigra már olyan szorongás vett rajta erőt, hogy olykor megörült, amikor a sarokról a teraszon olvasó Lynch tiszteletes gyapjas fejét pillantotta meg, lányát pedig a szobában, amint a környékbeli gyerekekkel az evangéliumi leckét magoltatja be. Ilyenkor boldogan hazament, hogy ne kísértse tovább a véletlent, de aztán úgy érezte, megőrül a vágytól, hogy újra délután őt óra legyen, és mindig csak délután öt óra, semmi más. Így tehát, amikor már túl feltűnő volt a kapu előtt álló hintó, szerelmes együttléteik is egyre lehetetlenebbé váltak, és három hónap után már egyszerűen csak nevetségesek voltak. Minthogy arra sem volt idő, hogy akár egy szót is szóljanak egymáshoz, abban a minutumban, amikor a doktor báva tekintettel belépett az ajtón, Lynch kisasszony máris indult a hálószobába. Azokon a napokon, amikor várta, kellő előrelátással egy bő szoknyát vett magára, egy pazar jamaicai fodros szoknyát, a fodrain csupa tarka virággal, de a fodrok alatt már nem volt semmi más, mert Lynch kisasszony azt remélte, hogy ezzel a könnyítéssel enyhíteni tudja a férfi félelmét. De hiába volt minden igyekezete, hogy boldoggá tegye, Urbino doktor mindent elrontott. Lihegve ment utána a hálószobába, csurgott róla a veríték, gyorsan ledobta a sétapálcát, az orvosi táskát, a panamakalapot, és pánikszerűen a magáévá tette őt, térdig letolt pantallójában, zakóban, amit begombolt, hogy ne lebegjenek a szárnyai, mellényben és zsebórával, cipőben és teljes díszben, és inkább azzal törődve, hogy minél előbb elmehessen, mint azzal, hogy betetőzze a gyönyörét. Lynch kisasszony hoppon maradt, a saját magányos alagútjának még csak az első szakaszán, amikor Urbino doktor már gombolkozott is, kimerülten, mintha az élet és a halál választóvonaláról tért volna vissza egy totális szerelmi egyesülés után, holott csak a szeretkezés tornamutatványa fárasztotta ki. De nem futott ki az időből: pontosan annyi telt el, ameddig egy intravénás injekció beadása tart egy szokványos vizit alatt. És már indult is haza, szégyenkezve a gyarlóságán; a legszívesebben meghalt volna, és átkozta magát, amiért nincs benne annyi bátorság, hogy megkérje Fermina Dazát: húzza le a nadrágját, és meztelen ülepével ültesse parázsra. Nem ette meg a vacsorát, kelletlenül mormolta el az esti imát, és úgy tett, mintha tovább olvasná az ágyban a délután letett könyvét, miközben a felesége ideoda járkált a házban, hogy lefekvés előtt rendbe tegye a világot. A könyv fölött bóbiskolva lassan bevette magát Lynch kisasszony elkerülhetetieu mangroverengetegébe, ledöntött erdőillatába, halálos ölelésébe, és attól kezdve már csak arra gondolt, hogy másnap délután öt óra előtt öt perccel Lynch kisasszony ott fog feküdni előtte az ágyban, és bolondos jamaicai szoknyája alatt nem lesz semmi más, csak az a sűrű, sötét bozót: ördögi kör volt ez. Már néhány éve volt úgy, hogy érezte a saját testének súlyát. Ismerte az ilyesféle tüneteket. A tankönyveiben olvasta őket, és az életben is találkozott velük, idősebb pácienseknél, akiknek korábban nem volt semmi komoly bajuk, aztán egyszer csak tökéletes szindrómákat írtak le, mintha az orvosi könyvekből lesték volna el őket, de aztán kiderült, hogy csak képzelődnek. Gyermekklinikai professzora a La Salpétriére-ben azt tanácsolta neki, hogy legyen gyermekgyógyász, mert az orvosi hivatásnak az a legtisztességesebb ága: a gyerekek ugyanis csak akkor betegednek meg, ha valóban betegek, és nem készen vett szavakkal közlik az állapotukat, hanem valóságos betegségek konkrét tüneteivel. A felnőttek viszont, egy bizonyos koron felül, vagy a tüneteket érezték, de nem voltak betegek, vagy ami rosszabb volt: súlyos betegek voltak, de nem éreztek mást, csak egyéb, ártalmatlan betegségek tüneteit. Urbino doktor különféle nyugtatókkal vonta el a figyelmüket, hogy teljék-múljék az idő, és tanulják meg: az öregség szemétdombján úgy kell együttélniük a nyavalyáikkal, hogy már ne is érezzék őket. Arra viszont sose gondolt Urbino doktor, hogy egy orvos az ő korában, aki azt hiszi, hogy már mindent látott, nem tud úrrá lenni azon az aggodalmán, hogy beteg, holott kutya baja. Vagy ami még rosszabb: tudományos előítéletei miatt nem hiszi el, hogy beteg, holott talán valóban az. Már negyvenéves korában kijelentette a katedrán, félig tréfásan, félig komolyan: "Csak egy dologra vágyom az életben: ha lenne valaki, aki megért." De amikor Lynch kisasszony labirintusában elvesztette a fonalat, már nem tréfából gondolta. Idős betegeinek minden valódi vagy képzelt tünete kiütközött rajta. Olyan pontosan érezte a mája körvonalait, hogy nem kellett kitapintania: anélkül is meg tudta volna mondani a méreteit. Hallotta, amint veséje felvinnyog, mint egy alvó macska, érezte hólyagjának szivárványszínű csillanását, érezte, ahogy a vére zubogva kering az ereiben., Olykor arra ébredt, hogy tátog, mint egy hal, mert nem kap levegőt. Víz volt a szívében. Érezte, amint a szíve egy pillanatra elvéti a lépést, elmarad egy dobbanással, mint a kollégiumi masírozásokon, megint és megint, és végül érezte, amint újra lépésbe igazodik, mert nagy az Isten. De ahelyett hogy felírta volna magának ugyanazokat a figyelemelterelő gyógyszereket, amiket a betegeinek adott, átengedte magát a rettegésnek. Hát igen: csak arra vágyott, ötvennyolc éves korában is, hogy valaki megértse. Úgyhogy Fermina Dazánál keresett menedéket, annál a lénynél, aki a legjobban.szerette, és akit ő is a legjobban szeretett ezen a világon, és aki elé végre újra nyugodt lelkiismerettel állhatott oda. Mert hiszen ez már azután történt, hogy Fermina Daza felzavarta a délutáni olvasásából, és arra kérte, hogy nézzen a szemébe, az ő számára pedig ebből derült ki, hogy az ördögi kör, amiből nem tud kiszabadulni, Fermina Daza előtt sem titok. Bár nem értette, hogyan jöhetett rá, mert arra, hogy Fermina Daza csupán a szimatával érzett rá az igazságra, soha nem gondolt volna. De hát ebben a városban, és ez nem volt új dolog, nem lehetett titkokat őrizni. Nem sokkal azután, hogy beszerelték az első magántelefonokat, jó néhány, mindaddig szilárdnak látszó házasság ment tönkre a névtelen telefonálók ízetlen tréfái miatt, ezért aztán sok rémült család visszaadta a telefont, és éveken át hallani se akart róla. Urbino doktor tudta, hogy felesége-sokkal büszkébb asszony annál, semhogy végighallgassa egy névtelen telefonáló bizalmaskodását, és nem tudta elképzelni, hogy volna olyan arcátlan személy, aki úgy adja a tudtára, hogy meg is nevezi magát. Inkább a hagyományos módszertől félt: a cédula, amit egy ismeretlen kéz becsúsztat a kapu alatt, veszélyesebb volt, nemcsak azért, mert dupla névtelenséget biztosított: a feladóét is és a címzettét is, hanem azért is, mert legendás származása miatt azt lehetett hinni, hogy a levél és a Mennyei Gondviselés szándékai közt van valami metafizikus kapcsolat. A féltékenység mindaddig elkerülte a házukat: Urbino doktor több mint harmincévi békés házaséletük alatt sokszor elmondta magáról társaságban, és addig igaz is volt, hogy ő olyan, mint a svéd gyufa, amit csak a saját dobozán lehet meggyújtani. De nem tudta, hogy egy olyan büszke asszony, mint a felesége, a nagy önérzetével és kemény jellemével, mit csinálna, ha megtudná, hogy megcsalta. Így hát, miután a szemébe nézett, ahogy a felesége kérte, nem tudott jobbat kitalálni, mint hogy újra lesütötte a szemét, hátha akkor nem látszik, hogy milyen zavarban van, és úgy tett, mintha újra csak Alka szigetének szelíd folyókanyarulatai közt bolyongana, addig is, amíg rá nem jön, hogy mit csináljon. Fermina Daza se mondott semmi mást. Amikor befejezte a harisnyastoppolást, bedobálta a holmikat a varródobozba, csak úgy összevissza, kiment a konyhába, hogy utánanézzen a vacsorának, és bevonult a hálószobába. Urbino doktorban addigra már megérett a kemény elhatározás, és délután ötkor nem ment el Lynch kisasszonyhoz. A fogadkozások, hogy örökké szeretni fogja, a szép kis ház, ami csak Lynch kisasszonyé lesz, és ahol ő zavartalanul látogathatja, a halálig tartó nyugodt, ráérős boldogság, minden, amit a szerelem lobogó pillanataiban ígért, mindörökre szertefoszlott. Lynch kisasszonynak már nem jutott más, csak egy smaragd nyakék, amit a kocsis adott át neki némán, egy szó üzenet, egyetlen írott sor nélkül és egy patikai papírba csomagolt dobozban, hogy ő maga azt higygye, valami sürgős gyógyszerküldeményt ad át. Soha többé nem találkozott Lynch kisasszonnyal, még véletlenül sem, és csak Isten a tudója annak, hogy ez a hősies elhatározás mennyi szenvedésébe került, és hogy a vécébe zárkózva mennyi véres könnyet kellett hullatnia, hogy túlélhesse a lelkében lejátszódott katasztrófát. Délután ötkor nem Lynch kisasszonyhoz ment el, hanem a gyóntatójához, és töredelmesen bevallott mindent; vasárnap pedig összetört szívvel, de megbékült lélekkel megáldozott. Akkor este, a nagy elhatározás után, vetkőzés közben újra elmondta Fermina Dazának a keserű litániát: hogy hajnalban nem tud aludni, hogy itt szúr és ott szúr, hogy alkonyatkor sírhatnékja van: a titkos szerelem rejtjeles tüneteit, amikről úgy panaszkodott neki, mintha az öregség nyavalyái lennének. El kellett mondania valakinek, hogy ne pusztuljon bele, hogy ne az igazságot kelljen elmondania, és ezek a kifakadások végül is hozzátartoztak a szerelem házi szertartásaihoz. Fermina Daza figyelmesen hallgatta, de nem nézett rá, és nem szólt egy szót se, csak sorra átvette tőle a levetett ruhadarabokat. Látszólag harag nélkül egyenként megszagolta, aztán összehajtotta őket, és bedobta a szennyes ruhás kosárba. Nem érezte a szagot, de mindegybolt: ha nem ma, hát holnap. Urbino doktor már ott állt a hálószoba kis oltáránál, de mielőtt letérdelt volna, egy szomorú és ráadásul őszinte sóhajtással így fejezte be kínjainak panaszolását: "Az az érzésem, hogy meghalok." Fermina Dazának a szeme se rébbent, úgy vágta rá a válaszát: - Az lenne a legjobb - mondta. - Akkor mindketten megnyugodnánk. Néhány évvel azelőtt, amikor egyszer súlyosan megbetegedett és válságos állapotba került, Urbino doktor már mondott valami hasonlót, mire Fermina Daza ugyanilyen letaglózó választ adott. Urbino doktor ezt akkor annak a bizonyos női kíméletlenségnek tulajdonította, aminek folytán a Föld még mindig a Nap körül forog, mert akkor még nem tudta, hogy Fermina Daza mindig a haragja sánca mögé rejti el a félelmét. És ebben az esetben, ami mind közül a legborzasztóbb volt, attól félt, hogy elveszti az urát. Aznap éjjel viszont szíve minden hevével kívánta a halálát, és Urbino doktor, aki ezt megérezte, megrémült. Aztán hallotta, amint a felesége zokog a sötétben, lassan, a párnáját harapdálva, hogy ő meg ne hallja. Ettől aztán végleg megzavarodott, mert tudta, hogy nincs az a testi vagy lelki fájdalom, ami egykönynyen megríkatná Fermina Dazát. Csak akkor sírt, ha valami nagyon nagy harag forrt benne, még inkább akkor, ha ez a harag abból a rettegésből fakadt, hogy valami hibát követett el, de minél inkább sírt, annál inkább nőtt benne a harag, mert nem tudott magának megbocsátani, amiért olyan gyenge volt, és elsírta magát. Urbino doktor nem merte vigasztalni, mert tudta, hogy az olyan volna, mintha egy lándzsával átdöfött nőstény tigrist próbálna vigasztalni, de ahhoz sem volt bátorsága, hogy megmondja neki: ami miatt sír, annak már délután óta vége, gyökerestől kiirtotta még az emlékezetéből is, mindörökre. Aztán kis időre elnyomta az álom. Amikor fölébredt, a felesége feje mellett égett a gyenge fényű kislámpa, ő maga pedig nyitott szemmel feküdt, de már nem sírt. Valami döntő változás ment végbe rajta, miközben a férje aludt: korának üledékét, mely a sok év alatt lerakódott benne, most. felkavarta a féltékenység gyötrelme, minden feljött a felszínre, és egy pillanat alatt megöregedett tőle. Urbino doktor, aki döbbenten nézte a hirtelen jött ráncokat, fonnyadt ajkát, ősz hajszálait, mégiscsak összeszedte a bátorságát, és azt mondta neki, hogy próbáljon aludni: éjjel két óra múlt. Fermina Daza úgy szólalt meg, hogy csak maga elé nézett, de hangjában már nyoma sem volt a haragnak, majdhogynem szelíden csengett. - Jogom van tudni, hogy ki az - mondta. Akkor ő mindent elmesélt, és úgy érezte, hogy az egész világ súlyát lerakja magáról, mert meg volt győződve róla, hogy felesége tud a dologról, csak a részleteket szeretné tisztán látni. De persze nem így volt, úgyhogy miközben beszélt, a felesége újra elsírta magát, és nem félénken hüppögve, mint az előbb, hanem sűrű és sós könnyekkel, melyek lecsorogtak az arcán, a hálóingén át égették a bőrét, az egész életét, mert a férje nem azt csinálta, amit ő várt tőle kétségbeesetten: azt, hogy mindent tagadjon az utolsó leheletéig, hogy háborodjon föl az aljas rágalmon, hogy ordítva gyalázza ezt a rohadt társadalmat, amely nem átall a mások becsületébe gázolni, és hogy rezzenetlen arccal hallgassa végig hűtlenségének legékesebb bizonyítékait: mint egy férfi. Aztán amikor a férje elmesélte nki, hogy délután meggyónt, attól félt, hogy belevakul a dühbe. Intézeti növendék kora óta meg volt győződve róla, hogy az egyház szolgáinak nincs olyan erényük, ami Istentől eredne. Ez a véleménye komoly buktatója volt a családi harmóniának, de eddig sikerült baj nélkül kikerülniük. De hogy az ura nem átallotta beavatni a gyóntatóját, ráadásul ilyen mélységekig, a magánéletébe, amely nemcsak az ő magánélete, hanem a kettőjüké, hát ez már mindennek a teteje volt. - Mintha egy piaci kígyóbűvölőnek mesélted volna el - mondta. Fermina Daza számára ez volt a vég. Biztos volt benne, hogy még mielőtt az ura befejezné a penitenciát, az őt ért csúfság híre szájról szájra bejárja a várost, és ez a megaláztatás sokkal elviselhetetlenebb volt, mint a szégyen, a_ harag és a felháborodás, amiért megcsalta a férje. s ami, a kurva életbe, mindennél rosszabb: egy néger nővel. Urbino doktor helyesbített: "Mulattal." De a precizitással nem segített magán: Fermina Daza már határozott. - Nem számít, egykutya - mondta. - És csak most értem: néger nő szaga volt. Ez egy hétfői napon történt. Pénteken este hétkor Fermina Daza fölszállt a San Juan de la Ciénagába induló kishajóra, egyetlen bőrönddel, a keresztlánya kíséretében, és elfátyolozott arccal, hogy senki ne tegyen fel kérdéseket se neki, se az urának. Juvenal Urbino doktor nem kísérte el a kikötőbe, mert így állapodtak meg, egy három napig tartó, testüket-lelküket elgyötrő beszélgetés után, melynek során eldöntötték, hogy Fermina Daza elmegy Hildebranda Sánchez birtokára, Flores de Maríába, ahol aztán nyugodtan meggondol mindent, mielőtt valami végső lépésre szánná magát. A gyerekeik, akik nem tudták az igazi okot, azt hitték, hogy végre megvalósul az általuk is várva várt és olyannyiszor elhalasztott utazás. Urbino doktor mindent úgy intézett, hogy abban az álnok környezetben, amelyben mozgott, senkinek se lehessenek rosszmájú gondolatai, és olyan jól intézte, hogy Florentino Ariza nem azért nem tudott nyomokra bukkanni, mert nem voltak meg hozzá az eszközei, hanem azért, mert Fermina Daza után nem maradtak nyomok. Urbino doktor biztos volt benne, hogy a felesége nemsokára hazajön, mihelyt elszáll a haragja, de Fermina Daza meg volt győződve arról, hogy nem fog elszállni soha. Azt azért Fermina Daza hamarosan belátta magában, hogy ez a túlzott eltökéltség nem annyira a megbántottságából, mint inkább a múlt utáni sóvárgásából fakad. A nászútja óta többször is járt Európában, a tíznapos tengeri út ellenére, és minden alkalommal volt rá bőven ideje, hogy kiélvezze az utazás boldogságát. Bejárta a fél világot, új életformát, új gondolkodásmódot sajátított el, de San Juan de la Ciénagában a kudarcba fulladt léghajóút óta nem járt. Azt, hogy most újra ellátogat unokanővére, Hildebranda szülőföldjére, valamiféle önfelszabadításnak tekintette, amit ha későn is, de végre sikerül megvalósítania. Nem az összeomlott házassága miatt tekintette annak: már régóta vágyott rá. Ezért már a puszta gondolat is, hogy újra felfedezheti magának lánykora kedves tájait, vigaszt nyújtó'tt boldogtalanságában. Mikor San Juan de la Ciénagában leszállt a hajóról a keresztlányával, hatalmas erőtartalékaihoz folyamodott, és minden előzetes figyelmeztetés ellenére ráismert a városra. A város polgári és katonai parancsnoka, aki már várta, a díszhintójába invitálta őket egy kis sétakocsikázásra, amíg el nem indul a vonatjuk San Pedro Alejandrinóba, ahová Fermina Daza azért akart elmenni, hogy a saját szemével lássa, amit másoktól hallott: hogy a fekhely, amiben a Felszabadító meghalt, akkora, mint egy gyerekágy. És akkor viszontlátta városnyi szülőfaluját, mely aléltan nyúlt el a délután két órai forróságban. Látta az utcákat, melyek békanyálas pocsolyáikkal inkább amolyan mocsarak közti földsávokhoz hasonlítottak, látta a portugálok házait a kapuívbe faragott címereikkel és bronzzsalugáteres ablakaikkal, melyeknek félhomályos szalonjaiban most is irgalmatlanul verték a zongorát, és ugyanazok a bús és botladozó etűdök hallatszottak ki, amiket anyja tanított fiatalasszony korában a gazdag családok lánygyermekeinek. Látta a kihalt teret, ahol egyetlen fa sem állt a mésszel leöntött talaj parázsizzásában, a gyászfekete, csukott konflisok sorát a bóbiskoló lovaikkal, a San Pedro Alejandrinóból érkező sárga vonatot, és látta azt a nagytemplom mellett álló házat, amelyik a legszebb és a legnagyobb volt egész San Juan de la Ciénagában, árkádos folyosójának moha borította kőoszlopaival, kolostorhoz illő kapujával, látta a hálószoba ablakát, amely mögött sok évvel később, amikor neki már nem volt memóriája, hogy emlékezzen rá, Alvaro megszületett. Escolástica nénire gondolt, akit még mindig keresett égen és földön, de hiába, és aztán azon kapta magát, hogy Florentino Arizára gondol, amint poétai öltözetében és verseskönyvvel a kezében ott üldögél a kis tér mandulafái alatt: így látta maga előtt, amikor az apácák intézetében töltött keserves évekre visszagondolva nagy ritkán ő is eszébe jutott. Hiába jártak a hintóval körbekörbe, nem találta meg a régi házukat, mert ahol az ő elképzelése szerint kellett volna lennie, ott csak egy sertéshizlalda volt, a sarkon túl pedig a bordélyházak utcája, a világ minden tájáról odavetődött szajhákkal, akik kinn sziesztáztak a kapuk előtt, és várták a postást, hogy hátha hoz valamit. Ez már nem az ő faluja volt. Ahogy elindultak a hintóval, Fermina Daza a fátyla mögé rejtette a fél arcát, nem mintha attól félt volna, hogy ráismernek ott, ahol már senki sem ismerhetett rá, hanem a halottak látványa miatt: ott puffadoztak a napon mindenfelé, amerre csak nézett, a vasútállomástól a temetőig. A város polgári és katonai parancsnoka csak ennyit mondott: "Kolera." Fermina Daza tudta, mert a barnára sült holttestek száján látta az odaszáradt-fehér hányadékot, de megjegyezte, hogy egyiknek sincs átlőve a tarkója, mint a léghajóút idején. - Hát igen - mondta a katonatiszt. - Isten is tökéletesíti a módszereit. San Juan de la Génaga csak kilenc mérföldre volt a San Pedro Alejandrinó-i hajdani cukornádültetvénytől, de a sárga vonat egy nap alatt ért oda, mert a mozdonyvezető jóban volt a vonat állandó utasaival, és azok minduntalan megkérték, hogy legyen szíves, és álljon meg, hadd mozgassák meg a tagjaikat, hadd sétáljanak egyet a banántársaság valamelyik golfpályáján; a férfiak még meg is fürödtek a Sierrából érkező jeges és tiszta vizű patakokban, pucérra vetkőzve, és ha megéheztek, leszálltak a vonatról, és megfejtek egy-egy szabadban legelő tehenet. Fermina Daza agyongyötörten érkezett meg, és épp hogy csak egy pillantást vetett a két homéroszi tamarindfára, melyekre a Felszabadító függőágyát akasztották élete utolsó napjaiban, meg az ágyra, amelyben meghalt, és amely csakugyan olyan kicsi volt, hogy nemcsak azt volt nehéz elképzelni, hogy egy ilyen nagy és dicső férfiú elfért benne, hanem azt is, hogy akár egy koraszülött is belefért volna. Egy másik látogató, aki nagyon szakavatottnak látszott, meg is jegyezte, hogy az ágy hamis ereklye, mert valójában az történt, hogy a Haza Atyját nem is fektették ágyba: hagyták, hogy ott haljon meg, ahol összeesett. Fermina Dazát úgy lesújtotta mindaz, amit az elindulása óta látott és hallott, hogy az út hátralévő részében már nem kereste a régi utazás boldogító emlékeit, melyekre korábban annyira vágyott, hanem inkább kiiktatta útvonalából az emlékezetében őrzött falvakat. Így óvta meg őket, valamint önmagát a kiábrándulástól. De oda is, ahová a csalódás elől menekült, a földek közt húzódó kitérőutakig is elhallatszott a tangóharmonikák hangja, a kakasviadal arénájából kiszűrődő rikoltozás, a puskagolyók ropogása valamely helyi háború vagy tivornya zűrzavarából, és amikor mégis kénytelen volt áthaladni egy falun, arca elé vonta a fátylat, hogy továbbra is úgy őrizze emlékezetében a falut, amilyennek valaha látta. Egy éjjel, a múlt hosszadalmas kerülgetése után, végre megérkezett Hildebranda birtokára, és majdnem elájult, amikor unokanővérét megpillantotta a ház kapujában: mintha önmagát pillantotta volna meg az igazság tükrében. Kövér volt és löttyedt, és vagy fél tucat rakoncátlan kölyökkel áldotta meg az Isten, de nem attól a férfitól voltak, akibe még mindig reménytelenül szerelmes volt, hanem egy nyugalmazott kapitánytól, akihez dacból ment hozzá, és aki bolondult érte. De tönkrement testének legbelső valójában még mindig a régi Hildebranda volt. Fermina Daza egy-két szabadban töltött nap alatt és a lánykori emlékek jóvoltából elfelejtette az első benyomásait. A birtokot nem hagyta el, csak vasárnaponként, amikor hajdani cinkostársai, az akkori fruskák unokáival misére ment: pompás hátaslovakon feszítő legényekkel, serdülő lányokkal, akik ugyanolyan szépek és takarosak voltak, mint anyáik fiatal korukban, és akik ökrös szekereken állva, kórusban dalolva tették meg az utat a völgy mélyén lévő missziós templomig. Csak Flores de Maríába ment be, ahol hajdan nem járt, mert azt hitte, nem tetszene neki, de most el volt ragadtatva tőle. De az a balszerencse érte őt vagy a falut, hogy aztán nem úgy maradt meg benne, amilyennek látta, hanem úgy, ahogyan addig elképzelte. Amikor Juvenal Urbino doktor elolvasta a riohachai püspök beszámolóját, elhatározta, hogy elmegy a feleségéért. Arra a következtetésre jutott, hogy felesége nem azért marad távol olyan sokáig, mert nem akar hazatérni, hanem azért, mert büszkesége elállja az útját. Így hát fogta magát, és anélkül hogy írt volna neki, elment érte, miután Hildebrandával néhány levelet váltott: ezekből azt szűrte ki, hogy feleségének megfordult a nosztalgiája: már csak az otthonára gondol. Fermina Daza délelőtt tizenegykor a konyhában volt éppen, és készítette az ebédre való töltött padlizsánt, amikor meghallotta a szolgák kiáltásait, a lónyerítést, a levegőbe leadott lövéseket, aztán a tornácon fölhangzó eltökélt lépteket és végül a férfihangot: - Jobb időben megjelenni, mint a meghívásra várni. Fermina Daza attól félt, hogy ott hal meg az örömtől. Még fel sem ocsúdott, ahogy gyorsan kezet mosott, és közben ezt suttogta: "Köszönöm, édes, jó Istenem, köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám", és arra gondolt, hogy még meg se tudott mosakodni, a miatt az -átkozott padlizsán miatt, amit Hildebranda rendelt meg ebédre, bezzeg azt, hogy ki lesz a vendég, nem mondta meg neki, meg arra gondolt, hogy olyan öreg és csúnya a lesült és hámló arcával, hogy az ura meg fogja bánni, hogy érte jött, ha így meglátja, azt a keserves mindenit. De gyorsan megtörölte kezét a kötényében, gyorsan rendbe szedte magát, és összeszedte minden büszkeségét, amivel anyja a világra hozta, hogy meg tudja fékezni vad szívdobogását, és eléje ment az urának kecses őzsuta-járásával, emelt fővel, józan tekintettel, harcias orrával, és hálásan a sorsa iránt, hogy megérte ezt az óriási megkönnyebbülést, és hazamehet, ha nem is olyan könnyen, ahogy az ura gondolja, persze hogy nem, mert boldogan hazamegy vele, persze hogy megy, de azért el van rá szánva, hogy szép csöndben megfizettet vele azokért a keserű kínokért, amelyek emésztik. Majdnem két évvel azután, hogy Fermina Daza eltűnt, olyan elképesztő véletlen történt, amit Tránsito Ariza az Isten tréfájának nevezett volna. Florentino Arizát nem nyűgözte le különösebben a mozgóképek találmánya, de azért engedelmesen elment Leona Cassianival a Cabiria ünnepélyes bemutatójára, melyet azzal reklámoztak, hogy a párbeszédeket Gabriele D'Annunzio olasz költő írta. Don Galileo Daconte nagy, nyitott udvarában, ahol némely estéken pompásabb látványt nyújtottak a ragyogó csillagok, mint a mozivásznon dúló néma szerelmek, most válogatott közönség gyűlt össze. Leona Cassiani lélegzet-visszafojtva követte a történet fordulatait, Florentino Arizára viszont olyan súllyal nehezedett rá a dráma, hogy feje minduntalan előrebukott. Egyszer csak egy női hang szólalt meg a háta mögött, mintha csak kitalálta volna a gondolatát: - Istenem, hát ez a kínszenvedésnél is hosszabb! Csak ennyit mondott, mivel talán megijedt attól, hogy a sötét udvar falai úgy felerősítik a hangját, hiszen akkor még nem volt szokás, hogy a némafilmeket zongorakísérettel tegyék élvezetesebbé, és a sötét nézőtéren csak a vetítőgép záporsustorgását lehetett hallani. Florentino Ariza nem szokott Istenre gondolni, legfeljebb csak az élet legnehezebb pillanataiban, de most egész lelkével köszönetet mondott neki. Mert még a föld alól is, húszölnyi mélységből is azonnal ráismert volna a tompa csengésű, rekedtes hangra, amit attól a délutántól fogva hordozott magában, amikor az a hang egy elhagyatott téren, a sárga falevelek forgatagában azt mondta neki: "Most menjen el, és csak akkor jöjjön újra, ha üzenek." Tudta, hogy ott ül, pontosan mögötte, az elmaradhatatlan férj oldalán; langyos és nyugodt ritmusban felé szálló leheletét a bőrén érezte, és áhítattal szívta be a levegőt, amit Fermina Daza üde lehelete tisztított meg számára. Nem úgy hatott rá, mint akit már alaposan megrágott a halál molykukaca, ahogy Florentino Ariza az elmúlt hónapok búskomorságában képzelte, hanem újra azt a boldog és ragyogó fiatalasszonyt juttatta eszébe, akinek hasa már a fia terhétől gömbölyödött a Minerva-lepel alatt. Olyan tisztán látta maga előtt, mintha legalábbis hátrafelé nézett volna, miközben a mozivásznon zajló történelmi katasztrófák észrevétlenül peregtek le a szeme előtt. Gyönyörűséggel szívta be a testéből feléje áradó mandulaillatot, és szerette volna tudni, mit gondol Fermina Daza, hogyan kell szeretniük a filmek hősnőinek, hogy szerelmük ne üssön olyan sebeket, mint az igazi nőké. Már nem sok volt hátra a filmből, amikor hirtelen, felszikrázó örömmel ráébredt, hogy még soha nem töltött el ennyi időt és ilyen szoros közelségben valakivel, akit ennyire szeretett volna. Amikor kigyulladtak a lámpák, megvárta, amíg a többiek felállnak. Akkor ő is felállt szép nyugodtan és a mellényét gombolva, amely mindig kinyílt a vetítés alatt, szórakozottan hátrafordult: a négy ember ekkor olyan közel állt egymáshoz, hogy mindenképpen köszönniük kellett egymásnak, akkor is, ha valamelyiküknek nem lett volna rá kedve. Juvenal Urbino előbb Leona Cassianinak köszönt, akit jól ismert, aztán a megszokott szívélyességével Florentino Arizónak nyújtott kezet. Fermina Daza egy mindkettőjüknek szánt udvarias mosollyal biccentett oda: csak egy udvarias mosoly volt, de mindenképpen egy olyan ember mosolya, aki már sokszor látta őket, aki ismeri őket, és éppen ezért nincs szükség a bemutatkozásra. Leona Cassiani varázsos mulatt mosolyával köszönt vissza neki. Florentino Ariza viszont csak bénultan állt, mert úgy megdöbbent tőle. Mintha kicserélték volna Fermina Dazát. Arcán nyoma sem látszott a szörnyű és divatos kórnak vagy bármi más betegségnek, még tartotta a régi súlyát, és ugyanolyan nyúlánk volt, mint legszebb éveiben, de az elmúlt két év szemlátomást úgy megviselte, mintha tíz keserves év múlt volna el fölötte. Rövid, arcba fésült frizurája jól állt neki, de haja már nem mézszínű volt, hanem alumíniumszürke, és szép, keskeny vágású szemének fele ragyogása odalett a nagymamás szemüveg alatt. Florentino Ariza nézte, ahogy a férjébe karolva az ajtó felé igyekszik a tömegben, és meglepődve látta, hogy egy szegényes csipkekendőben és házipapucsban jött el a moziba. Ám a legjobban az rendítette meg, hogy férjének a karjánál fogva kellett odairányítania a kijárathoz, de még így is elvétette a lépést, és majdnem leesett a lépcsőn. Florentino Arizát mindig is megindította a botladozó öregek látványa. Már fiatalember korában is úgy volt vele, hogy amikor egy-egy öreg házaspár egymásba kapaszkodva átbotorkált az utcán, fölnézett a verseskönyvéből a téren, ahol ült éppen, és figyelte őket: életleckék voltak ezek a pillanatok, és a saját öregkorának törvényeit olvasta ki belőlük. Abban az életkorban, amelyben Juvenal Urbino doktor volt most, a moziban történt találkozásuk idején, a férfiak amolyan őszi másodvirágzásukat élték, deresedő hajuk tekintélyt kölcsönzött nekik, vonzóak lettek és szellemesek, különösen a fiatal nők szemében, miközben hervadt feleségük kénytelen volt a karjukba kapaszkodni, mert különben még a saját árnyékában is elbotlott volna. De alig egypár év múlva ugyanezek a férjek hirtelen belezuhantak a testükön-lelkükön szégyenletesen eluralkodó öregség szakadékába, és azontúl az időközben erőre kapott feleségük vezette őket a karjuknál fogva, mint a jószívű idegenek a vakokat, halkan odasúgva nekik, férfiúi önérzetüket kímélve, hogy vigyázat, nem két lépcsőfok, hanem három, hogy az úttest közepén pocsolya van, hogy az a járdán keresztbe heverő csomag egy halott koldus, és ők segítették át a férjüket nagy keservesen az utca túloldalára, mintha az a pár méter az élet utolsó folyójának egyetlen gázlója volna. Florentino Ariza annyiszor látta már magát ebben a tükörben, hogy a haláltól soha nem félt annyira, mint attól a szégyenletes életkortól, amikor majd egy nő karjára kell támaszkodnia. Tudta, hogy akkor, amikor eljön ez a nap, és csakis akkor, kénytelen lesz lemondani Fermina Dazáról. A találkozás felrázta álmosságából. Így aztán nem kocsin vitte haza Leona Cassianit, hanem gyalog sétáltak át az óvároson, melynek macskaköves utcáin úgy csattogott a talpuk, mintha lópatkó volna rajta. Olykor egy-egy hangfoszlány szállt ki hozzájuk a nyitott balkonok mögül, hálószobai vallomások és szerelmes jajdulások, melyeket fölerősített az alvó sikátorok kísérteties akusztikája és langyos jázminillata. Florentino Arizának megint csak szüksége volt minden önuralmára, hogy szerelmének titkát el ne árulja Leona Cassianinak. Mentek egymás mellett, egyszerre lépve, meghitt nyugalomban, mint egy régóta összeszokott jegyespár; Leona Cassiani Cabiria szerencséjén tűnődött, ő pedig a saját szerencsétlenségén. A Vámház tér egyik házának erkélyén egy férfi énekelt, és a . falak sorra visszaverték a hangját: Vad tengerek hullámain röpül feléd hajóm. A Kőszentek utcájában, Leona Cassiani házának kapuja előtt Florentino Ariza ahelyett hogy elköszönt volna, meghívatta magát egy pohár brandyre. Ez a jelenet egyszer már lejátszódott köztük. Akkor, tíz évvel azelőtt, Leona Cassiani ezt válaszolta: "Ha most feljössz, ebben az órában, akkor itt is kell maradnod örökre." Mire ő nem ment fel. De most mindenképpen felment volna, akkor is, ha aztán meg kell szegnie a szavát. Leona Cassiani azonban most nem szabott feltételeket. Így csöppent be váratlanul egy születése előtt elhalt szerelem szentélyébe. Leona Cassianinak már nem éltek a szülei, egyetlen fivére Curacaóban csinálta meg a szerencséjét, ő pedig egyedül maradt a család hajdani otthonában. Evekkel azelőtt, amikor még nem mondott le arról a reményről, hogy a szeretőjévé tegye, Florentino Ariza vasárnaponként eljárt hozzá a szülei beleegyezésével, olykor késő estig is ott maradt, és annyi ajándékot vitt a lakásba, hogy végül már a sajátjának tekintette. De akkor este, a mozi után, az volt az érzése, hogy a nappalit megtisztították az emlékeitől: Máshol álltak a bútorok, a falakon más képek lógtak, és Florentino Ariza csakis azzal tudta magyarázni ezt a sok elszánt változtatást, hogy Leona Cassiani újra meg újra be akarta bizonyítani magának, hogy ő soha nem is létezett. A macska nem ismert rá. Florentino Ariza, aki elrémült azon, hogy milyen kegyetlen is tud lenni a feledés, ezt mondta: "Már nem emlékszik rám." Mire Leona Cassiani, hátra se fordulva a brandys poharaktól, azt felelte, hogy ettől még nyugodtan aludhat, mert a macskák senkire se emlékeznek. A kanapén hátradőlve, szorosan egymás mellett, magukról beszéltek, arról, hogy kik is voltak ők az előtt a hajdani, ki tudja, mikor is volt délután előtt, amikor megismerkedtek az öszvér vontatta omnibuszon. Egymás mellett, két szomszédos irodában töltötték az életüket, és mindaddig még soha nem beszéltek másról, mint a napi munkáról. Mialatt beszélgettek, Florentino Ariza rátette a kezét Leona Cassiani combjára, és a rutinos csábító finom mozdulataival simogatni kezdte, Leona Cassiani pedig hagyta, de még egy kis udvarias megremegéssel sem viszonozta. És amikor Florentino Ariza továbbmerészkedett volna, elkapta felderítőútra induló kezét, és belecsókolt a tenyerébe. - Viseld jól magad - mondta. - Már régóta tudom, hogy nem te vagy az a férfi, akire várok. Még egészen fiatal lány volt, amikor egy erős és ügyes férfi, akinek egy pillanatra sem látta az arcát, a tengerparti szirteknél leteperte, leszaggatta róla a ruhát, majd egy szempillantás alatt vadul a magáévá tette. Miközben a köveken hevert, melyek egész testét összakarcolták, azt szerette volna, ha az a férfi ott marad vele örökre, ő pedig a karjai közt hal bele a szerelembe. Az arcát nem látta, a hangját nem hallotta, de biztos volt benne, hogy az alakjáról, a termetéről és arról, ahogyan vele szeretkezett, ezer és ezer férfi közt is ráismerne. Attól kezdve mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, elmondta: "Ha hallanál egyszer egy nagy és erős fickóról, aki egy szegény ágrólszakadt néger lányt megerőszakolt a Vízbefúltak Szirtjén, mondd meg neki, hol talál meg." Már csak megszokásból mondogatta, és annyi mindenkinek elmondta, hogy nem sok reménye maradt. Florentino Ariza sokszor hallotta tőle a történetet, és mindig úgy hatott rá, mint egy hajó búcsútülkölést- az esti sötétségben. Mire elütötte a hajnali kettőt, már fejenként három brandy volt bennük, és Florentino Ariza tudta, hogy valóban nem ő az a férfi, akire Leona Cassiani vár, és ennek szívből örült. - Jól van, oroszlánkám - mondta neki az ajtóban -, megöltük a tigrist. Nemcsak ez ért véget azon az éjszakán. A gonosz hiresztelés, hogy Fermina Daza a tüdőbajosok kórházába került, azért is rendítette meg annyira .annak idején, mert elültette benne azt a képtelen gyanút, hogy Fermina Daza halandó lény, és ezért még az is megtörténhet, hogy előbb hal meg, mint a férje. De most, hogy látta, amint megbotlott a mozi kijáratánál, Florentino Ariza magától tett még egy lépést a szakadék felé, azzal a hirtelen felismeréssel, hogy esetleg nem Fermina Daza, hanem ő maga fog meghalni előbb. Úgy tört rá, mint egy előérzet, méghozzá az a fajta előérzet, amelyik a legfélelmetesebb, mert a valóság is alátámasztja. Rég elmúltak már a mozdulatlan várakozás, a boldog reménykedés évei, de a láthatáron nem tűnt fel semmi más, csak a képzelt betegségek mérhetetlen tengere, a vizelés kínjai, ahogy cseppenként préseli ki magából az álmatlan hajnalokon, az alkonyatkor bekövetkező mindennapi halál. Arra gondolt, hogy a nap minden egyes pillanata, melyek azelőtt nem is szövetségesei, hanem fölesküdött cinkosai voltak, most mintha összefogtak volna ellene. Egykét évvel azelőtt már megtörtént vele, hogy a rettegéstől elszorult szívvel ment el egy veszélyes légyottra: az ajtó nem volt bereteszelve, és a pántokat megolajozták, hogy zaj nélkül be tudjon jutni a házba, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, mert attól félt, hogy abba a kínos és menthetetlen helyzetbe hozhat egy idegen és szolgálatkész asszonyt, hogy ott hal meg az ágyában. Úgyhogy jogosan hihette, hogy annak a nőnek, akit a legjobban szeretett a világon, akire már a múlt évszázad óta várt egyetlen csalódott sóhaj nélkül, csak épp arra lesz ideje, hogy egy holdbéli hantok és szélfútta pipacságyások közt vezető úton karon fogja, és segítsen neki, hogy épen és egészségben átjusson a halál túlsó járdájára. Annyi bizonyos, hogy az akkori felfogás szerint Florentino Ariza már rég átlépett az öregkor mezsgyéjén. Az az ötvenhat év, ami mögötte volt, alig hagyott rajta nyomot, és úgy is érezte, hogy a lehető legjobban: a szerelem jegyében teltek el. De abban az időben egyetlen hasonló korú férfi sem merte volna nevetségessé tenni magát azzal, hogy fiatalosnak hasson, akár az volt, akár annak hitte magát, és arra se lett volna mindenkinek bátorsága, hogy szégyenkezés nélkül bevallja: olykor, ha senki se látja, még mindig könnybe lábad a szeme, ha eszébe jut, hogy egy bizonyos fiatal lány a múlt században kikosarazta. A kor nem kedvezett a fiataloknak: minden korosztálynak megvolt a maga öltözködési stílusa, de az öregek sírig tartó módija alig néhány évvel a kamaszkor után mindenkire nézve kötelező volt. Nem is az életkort, hanem a tekintélyt fejezte ki. Az ifjak úgy öltöztek, mint a nagypapáik, idejekorán feltett szemüveggel növelték a tekintélyüket, és aki valamit is adott magára, az harmincéves korától kezdve sétabottal járkált. A nők számára csak két korosztály létezett: az eladósor, ami legfeljebb huszonkét éves korukig tartott, és az örök hajadonok: a vénlányok kora. A többiek, a férjes asszonyok, az anyák, az özvegyek, a nagymamák egy másik embercsoporthoz tartoztak, amely nem a megélt évek számával mérte az életkorát, hanem azzal, hogy még mennyi idő van hátra a sírig. Florentino Ariza viszont dühödten szembeszállt az öregség alattomos 'támadásaival, bár tudta, hogy furcsa módon abban a szerencsés helyzetben van, hogy már kisfiú korában is öregembernek látszott. Akkoriban még a kényszerűség hozta így. Tránsito Ariza fölfejtette és az alakjára igazította apja kidobott ruháit, úgyhogy szalonkabátokban járt az elemibe, és ahogy ült a padban, a kabátja alja leért a földig; meg miniszteri kalapokat hordott, amik lecsúsztak a füléig, hiába tett beléjük az anyja szűkítő vattatömést. És mert ráadásul ötéves kora óta szemüveget is hordott, és ugyanolyan sűrű és bozontos, lósörényszerű indiánhajzata volt, mint az anyjának, meglehetősen zavarba ejtően hatott. De a sok egymást követő polgárháború nyomán támadt közigazgatási zűrzavarban az iskolák felvételi rendszere is fellazult, és az állami iskolákba mindenféle rendű-rangú nebuló bekerülhetett. Így például tejfelesszájú kölykök, akikből barikádharcok lőporszaga áradt; a felkelősereg tiszti uniformisát viselték, ki tudja, milyen csatákban ólommal szerzett érdemrendjeikkel, övükben jól látható szolgálati fegyvereikkel. A tízperces szünetekben minden semmiségért fegyvert rántottak, és lövöldöztek egymásra, fenyegették a tanárokat, hogy ne merjenek rossz jegyet adni nekik, és egyikük, a La Salle Gimnázium harmadik osztályos tanulója és nyugállományú polgárőrségi ezredes keresztüllőtte Remete János testvért, a rend prefektusát, mert a katekizmus-órán azt mondta, hogy Isten a konzervatív párt rendes tagja. A lecsúszott nagy famíliák gyermekei viszont úgy néztek ki, mint a hajdani hercegek, de volt néhány mezítlábas szegény gyerek is. Florentino Ariza e mindenfelől összeverődött furcsa figurák közt is az egyik legfurcsább figura volt, de azért nem rítt ki közülük túlságosan. A legkegyetlenebb szavakat egyszer az utcán kiabálta utána valaki: "Aki rút és szegény, nincsen annak remény." De noha csak kényszerűségből öltözködött így, már akkor is, mint ahogy később is, egész életében, ez a viselet illett a legjobban titokzatos lényéhez és búskomor természetéhez. Mikor a KFHT-nál megkapta az első komolyabb kinevezését, elment a szabóhoz, és végre vadonatúj öltönyöket csináltatott magának: ugyanolyanokat, amilyeneket az apja hordott, akire úgy gondolt vissza, mint egy öregúrra, mivel ugyanabban a tisztes életkorban halt meg, mint Krisztus: harminchárom éves korában. Úgyhogy Florentino Ariza mindig sokkal öregebbnek látszott, mint amilyen volt. Olyannyira, hogy a felvágott nyelvű Brigida Zuleta, az egyik alkalmi szeretője, aki mindig mosatlanul tálalta elé az igazságot, már az első napon megmondta neki, hogy jobb szereti pucéran, mert akkor húsz évvel fiatalabbnak látszik. De hát ezen soha nem tudott segíteni, először is azért nem, mert ez az öltözködési stílus felelt meg az ízlésének, másodszor pedig azért nem, mert senki se tudta, mit is tegyen egy húszéves ifjú, ha fiatalosan akar öltözködni, hacsak elő nem veszi a diáksapkát és a rövidnadrágot. Másrészt ő sem tudott szabadulni az akkori idők öregségfelfogásától, így hát amikor azt látta, hogy Fermina Daza megbotlik a mozi kijárata előtt, érthető módon elfogta a pánik: a szerelmi háborúban, amit ő olyan ádázul folytat, a halál, a mocskos halál lesz a győztes. Mindaddig csak egy csatában szenvedett dicstelen vereséget, egy ádáz kézitusa után: abban, amit a kopaszodás ellen folytatott. Attól kezdve, hogy az első hajszálakat megpillantotta a fésűjében, tudta, hogy egy olyan pokol kínjai várják, melyeket az az ember, aki nem szenved benne, el sem tud képzelni. Éveken át hősiesen tartotta magát. Nem volt olyan pomádé, sem olyan hajszesz, amit ki ne próbált volnia, sem olyan hiedelem, amiben ne hitt volna, sem olyan megpróbáltatás, amit el ne viselt volna, hogy fejének minden hüvelyknyi területét külön megvédelmezze a rohamos lecsupaszodástól. Kívülről megtanulta a Bristol Almanach mezőgazdasági tanácsait, mert azt hallotta valakitől, hogy a haj növekedése közvetlen kapcsolatban áll az aratás ciklusaival. Otthagyta élete addigi egyetlen borbélyát, aki fenségesen kopasz volt, és egy újonnan jött külföldivel cserélte föl, aki csak az első holdnegyedben vágott hajat. Az új borbély már kezdte bizonyítani, hogy valóban termékeny keze van, amikor kiderült róla, hogy hírhedett novíciatipró, aki után különféle rendőrségek nyomoznak szerte az Antillákon, úgyhogy láncra verve hagyta el a várost. Florentino ArJ a addigra már minden hajnövesztőszer-hirdetést kivágott az összes újságból, ami csak a Karib-tenger medencéjében megjelent, és mindegyiken ott volt az a bizonyos két fénykép egy és ugyanarról a férfiról: előbb kopasz, mint a görögdinnye, aztán nagyobb sörénye van, mint egy oroszlánnak: az elmaradhatatlan hatású gyógyszer használata előtt és után. Hat év leforgása alatt százhetvenkettőt próbált ki, valamint azokat a kiegészítő eljárásokat, amelyek az orvosságosüvegek címkéjén voltak olvashatók, de mindössze annyit ért el, hogy az egyik ilyen gyógyszertől ekcémás lett a koponyája, viszketett és büdös volt; Martinique szigetének javasemberei északi lidércnek hívják ezt a fajta ekcémát, mert a sötétben zöldes fényt bocsát ki. Végül kipróbálta az összes füvet, amiről csak óbégattak az indiánok kinn a piacon, és az összes varázsszert és keleti balzsamot, ami csak kapható volt az írnokok Árkádja alatt, de amikor rájött, hogy mindez csalás és ámítás, már olyan tonzúrája volt, mint egy szentnek. A nulladik évben, mialatt az ezernapos polgárháború dúlta az országot, egyszer csak megjelent egy olasz a városban, aki természetes hajból parókákat készített, méretre szabva. Egy vagyonba kerültek, és a parókakészítő nem vállalt semmiféle felelősséget három hónapnál hosszabb időre, de a módosabb kopaszok közt alig akadt olyan, aki ellen tudott volna állni a csábításnak. Florentino Ariza az elsők közt volt. Felpróbált egy parókát, ami annyira hasonlított az eredeti hajához, hogy még ő maga is attól félt, majd égnek mered valamely érzelmi megrázkódtatásnál, de nem tudta elviselni a gondolatot, hogy egy halott haját hordja a fején. Az volt az egyetlen vigasza, hogy olyan rohamos gyorsasággal kopaszodott meg, hogy nem volt módja megpillantani az első ősz hajszálait. Egy napon a folyami kikötő egyik boldog részegese a szokásosnál is virágosabb kedvében a nyakába borult az irodaépület előtt, a rakodómunkások nagy derülésére leemelte Florentino Ariza fejéről a kalapot, és egy cuppanós csókot nyomott a feje búbjára. - Te kopasz isten! - kiáltotta. Aznap este, negyvennyolc éves korában, levágatta azt a néhány pihét, ami még a tarkóján és a halántékán lengedezett, és elszántan szembenézett a sorsával: immár így fog tovább élni tök kopaszon. Olyan dac kerekedett benne, hogy a reggeli fürdés előtt az állán kívül a koponyájának azokat a részeit is bepamacsolta, ahol kiserkentek a pihék, és úgy leborotválta a fejét, hogy olyan lett, mint egy csecsemő popsija. Mindaddig folyton rajta volt a kalap, még az irodában is, mert kopasz fejével szemérmetlenül meztelennek érezte magát. De amióta végleg beletörődött a kopaszságába, olyan férfiúi erényeket tulajdonított neki, melyekről addig másoktól hallott, de maga nem vette komolyan ezt a vélekedést: üres fantazmagóriának tartotta, ami csak egy kopasz ember fejében születhet meg. Később ő is felvette azt az új módit, hogy a jobb halántékán megnövesztette a hajszálakat, és átfésülte őket a feje búbján; élete végéig így hordta a haját. De azért továbbra is kalapot viselt, mindig ugyanazt a gyászfekete színűt, akkor is, amikor már a tatárka volt a divat, ahogyan mifelénk a zsirardikalapot hívták. A fogait viszont nem egy természetes istencsapás következtében, hanem egy vándor fogorvos kontársága miatt vesztette el: a radikális terápiát egy közönséges gyulladás miatt alkalmazták rajta. Florentino Ariza úgy rettegett a pedálos fogfúró géptől, hogy bár állandóan fájtak a zápfogai, nem ment el a fogorvoshoz, csak akkor, amikor már úgy szenvedett, hogy nem bírta tovább. Anyja egy egész éjszakán át hallgatta a szomszéd szobából a kétségbeesett nyögéseket, és megrémült, mert azt hitte, olyasfajta bántalmai vannak, mint egyszer régen, azokban az időkben, amelyekből már alig derengett föl valami emlékezetének homályában, de amikor szólt a fiának, hogy nyissa ki a száját, hadd lássa, hol fáj neki a szerelem, észrevette, hogy tele van gennyes fisztulákkal. XII. Leó bácsi elküldte őt Francis Adonay doktorhoz, egy néger óriáshoz, aki lovaglónadrágban és csizmában hajózott fel-alá a folyón, tarisznyákba pakolt fogorvosi felszerelésével, és úgy járta sorra a folyóparti falvakat, mintha a rémület ügynöke volna. Csak épp belepillantott Florentino Ariza szájába, és máris megállapította, hogy az összes épen megmaradt fogát a zápfogakkal együtt ki kell húzni, így aztán egyszer s mindenkorra megmenekül az újabb megpróbáltatásoktól. Florentino Ariza ezt a drasztikus eljárást nem tartotta olyan elkeserítőnek, mint a kopaszodást, csak az a félelem volt meg benne, ami egy ilyen érzéstelenítés nélküli tortúra előtt elkerülhetetlen. A protézistől sem riadt vissza, egyrészt azért nem, mert egyik legszebb gyerekkori emléke az a bűvész volt, akit egyszer egy búcsúban látott, és aki kivette a szájából a két állkapcsát, az asztalra tette, ahol aztán a két állkapocs tovább beszélt; másrészt azért nem, mert így végre biztos lehetett benne, hogy örökre megszabadul a fogfájástól, ami kicsi kora óta kínozta, majdnem olyan hevesen és majdnem olyan kegyetlenül, mint a szerelem. Ezt nem tekintette az öregség hirtelen és fondorlatosan rámért csapásának, mint a kopaszodást, mert meg volt győződve róla, hogy jóllehet a vulkanizált kaucsuktól savanyúbb lesz majd a lehelete, ortopéd mosolyától mégis egész külsejében ápoltabbnak fog hatni. Így hát ellenkezés nélkül alávetette magát Adonay doktor tüzes vasainak, és egy málhás szamár sztoikus nyugalmával viselte el a lábadozás keserveit. XII. Leó bácsi olyan nagy figyelmet szentelt az operáció összes részletének, mintha neki kellene elszenvednie. Különleges érdeklődést tanúsított a protézisek iránt, mely akkor ébredt fel benne, amikor a Magdalenán tett első hajóútjainak egyikén elragadta a bel canto szenvedélye a hullámok fölött. Egy teliholdas éjszakán, valahol Gamarra kikötője közelében, fogadást kötött egy német földmérővel, hogy ha fölmegy a kapitány hídjára, és elénekel egy nápolyi románcot, arra a dzsungel összes lakója föl fog ébredni. És majdnem meg is nyerte a fogadást. A sötét folyón hallani lehetett a parti mocsarakból felszálló kócsagok szárnysuhogását, a kajmánok farkcsapásait, a fattyúheringek rémült toccsanásait, ahogy ki akarják vetni magukat a szárazföldre, de a legmagasabb hangnál, amikor már félő volt, hogy a nagy hangerő miatt szétpattannak az énekes erei, végső szuflájával együtt a protézis is kiröpült a szájából, és elnyelték a habok. A hajó kénytelen volt három napig vesztegelni Tenerife kikötőjében, amíg gyorsan egy másik protézist csináltak neki. Tökéletes lett. De ahogy elindultak visszafelé a folyón, XII. Leó bácsi el akarta mesélni a kapitánynak, hogyan vesztette el az előző fogsorát: hatalmas lélegzettel beszívta az őserdő forró levegőjét, majd kipréselte magából a legmagasabb hangot, ami csak tőle telt, a végső leheletéig kitartotta, abban a reményben, hogy a napon sütkérező kajmánok, akiknek az orruk előtt elhaladó hajó láttán a szemük se rebbent, csak-csak eliszkolnak, de ekkor az új protézis is beröpült a vízbe. Attól kezdve pótprotéziseket tartott mindenütt: a ház különböző részeiben, a hivatali íróasztalfiókjában és a vállalatnak mind a három gőzhajóján. És a ruhája zsebében is mindig ott volt nála egy pótfogsor, egy gyógypemetefű-cukorkás dobozban, olyankor, amikor házon kívül evett, mert egyszer, egy vidéki kiránduláson beleharapott egy töpörtyűbe, és beletört a protézise. Hogy unokaöccsének ne kelljen hasonló ijedelmeket átélnie, XII. Leó bácsi megbízta Adonay doktort, hogy eleve két protézist csináljon neki: egy olcsót és egyszerűt mindennapos hivatali használatra, egy másikat pedig vasár- és ünnepnapra, egy kis csillogó arannyal a mosoly közben előbukkanó zápfogán, amitől még valódibbnak látszik. Aztán egy virágvasárnapon, ünnepi harangok kongása közepette, Florentino Ariza végre kilépett az utcára, új személyiségével, akinek hibátlan mosolya azt az érzést keltette benne, hogy eddig a pillanatig valaki más foglalta el a helyét a világban. Ez akkoriban történt, amikor meghalt az anyja, és Florentino Ariza egyedül maradt a házban. Az ő szerelmi életéhez ez volt a lehető legjobb búvóhely, mert az utcában észrevétlenül lehetett közlekedni, noha a nevében szereplő ablakok hallatán azt gondolhatta volna az ember, hogy a függönyök mögül itt is, ott is sok-sok szempár leselkedik. De mindaz, ami ebben a házban volt, azért került ide, hogy Fermina Dazát boldoggá tegye, és csakis őt, ezért aztán Florentino Ariza sok alkalmat elszalasztott, méghozzá a leggyümölcsözőbb éveiben, csak hogy mindenféle futó nőügyekkel be ne mocskolja a házát. Szerencséjére, ahogy a KFHT-nál egyre följebb és följebb került, minden lépcsőfokon újabb kiváltságokhoz, és főleg, titkos kiváltságokhoz jutott, és ezek közül az volt az egyik leghasznosabb, hogy éjszaka is vagy vasár- és ünnepnapokon is igénybe vehette az irodáját, a portások pedig úgy tettek, mintha nem vennének észre semmit. Egyszer, már első elnökhelyettes korában, a vasárnapi szolgálatra berendelt egyik lánnyal épp nekilátott egy halaszthatatlan szerelmi tranzakció lebonyolításának: ő az íróasztalszéken ült, a lány pedig lovaglóülésben a combjain, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. XII. Leó bácsi bedugta a fejét, mint aki eltévesztette a szobáját, és a szemüvege fölött ránézett rémületbe dermedt unokaöccsére. "A teremtésit - mondta a nagybácsi, és egyáltalán nem volt meglepődve. - Éppolyan lókötő vagy, mint az apád." Aztán mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött, a semmibe vesző tekintettel hozzátette: - Kegyed pedig, kisasszony, folytassa csak. Becsületszavamra, nem láttam az arcát. Többé egy szó-sem esett a dologról, de a következő héten képtelenség volt dolgozni Florentino Ariza hivatali szobájában. Hétfőn egy egész csapat villanyszerelő özönlött be, és egy forgólapátos ventilátort szereltek föl a mennyezetre. Aztán néhány lakatos termett ott, és hatalmas csatazajjal fölszereltek egy reteszt az ajtóra, hogy belülről be lehessen zárni. Asztalosok jelentek meg mérőlécekkel, de nem mondták meg, hogy mit mérnek, kárpitosok jöttek bútorhuzatmintákkal, hogy megnézzék, melyik illik a falak színéhez, aztán egy hétre rá az ablakon át, mivel az ajtón nem fért be, egy dionüszoszi virágokkal borított, hatalmas családi pamlagot emeltek be az irodába. A legváratlanabb órákban végezték a munkálatokat, és olyan pimasz hangerővel, ami csak szándékos lehetett, és bárkinek, aki rájuk szólt, ugyanazt mondták: "A főigazgatóság utasítása." Florentino Ariza sosem tudta eldönteni, hogy minek tulajdonítsa ezt a beavatkozást: a nagybátyja kedvességének-e, hogy így a szívén viseli az ő fészek nélküli szerelmeinek a sorsát, vagy annak, hogy ezen a rá olyannyira jellemző módon akarta figyelmeztetni helytelen viselkedésére. Csak épp az igazság nem fordult meg a fejében: az, hogy XII. Leó bácsi ösztönzésnek szánta a dolgot, mert az ő fülébe is eljutott az a mendemonda, hogy unokaöccsének másféle hajlamai vannak, mint a férfiak többségének, amit igen fájlalt, mivel emiatt nem gondolhatott rá, hogy idővel átadja neki a helyét. XII. Loayza Leó bácsi, az öccsével ellentétben, egy hatvan éven át tartó boldog házasságban élt, és mindig büszkén mondta el magáról, hogy neki bezzeg soha nem akadt vasárnapi munkája. Négy fia volt és egy lánya, és mindegyiket meg akarta tenni trónörökösének, de az élet váratlanul úgy alakult; ahogy az akkori regényekben lehetett olvasni, de azt, hogy ilyesmi a valóságban is megtörténhet, senki se hitte volna: mihelyt vezető pozícióba jutottak, mind a négy fia meghalt, egyik a másik után, lányában pedig egy csöppnyi folyami ambíció sem volt, inkább úgy akart meghalni, hogy a Hudsonon úszó hajókat bámulja egy ötven méter magasban lévő ablakból. Egyes rossznyelvek szerint biztosan a baljós ábrázatú és vámpír-esernyős Florentino Ariza tett valamit annak érdekében, hogy a véletleneknek ez a sorozata bekövetkezzen. Amikor nagybátyja az orvosának felszólítására kénytelen volt visszavonulni, Florentino Ariza könnyű szívvel feláldozta néhány vasárnapi szerelmét, és kijárt vele vidéki remetelakába azon az automobilon, amely az elsők közt került a városba, és amelynek kurblija olyan erővel rántotta vissza az első sofőr karját, hogy kiugrott a válla. Hosszú órákig beszélgettek, az öreg a függőágyban fekve, amelybe selyemszállal bele volt hímezve a neve; távol a világtól és a tengernek is háttal, egy régi udvarházban, ahol egykor rabszolgatartó földbirtokosok laktak, és amelynek asztroméliával benőtt teraszairól délutánonként a Sierra havas tarajáig el lehetett látni. Az, hogy Florentino Arizának és nagybátyjának a folyami hajózáson kívül valami más témája is legyen, a múltban is ritkán fordult elő, és most sem volt nekik más, ezeken az estébe nyúló délutánokon, amiken a halál is ott ült köztük, mint egy láthatatlan vendég. XII. Leó bácsinak az volt az egyik legfőbb aggodalma, hogy a folyami hajózás az ország belsejében létesült vállalatok kezébe kerül, amelyeket viszont az európai konzorciumok tartanak kézben. "Ez mindig is a tengerpartiak üzlete volt - mondta. - Ha azok a fránya fővárosiak megkaparintják, oda fogják ajándékozni a németeknek." Aggodalma abból a politikai nézetéből fakadt, amit, ha volt rá oka, ha nem, örömest hangoztatott. - Nemsokára százéves leszek, és én már mindenféle változást megértem, még a csillagok állása is megváltozott az égen, csak ebben az országban nem változott meg semmi - mondogatta. - Itt negyedévenként új alkotmányt, új törvényeket csinálnak, negyedévenként kitör a polgárháború, de még mindig ugyanott vagyunk, ahol a gyarmati időkben voltunk. Szabadkőműves testvéreinek, akik minden bajnak abban látták az okát, hogy a federalizmus kudarcot vallott, mindig ezt mondta: "Az Ezernapos Háborút huszonhárom évvel korábban, a 76-os háborúban vesztettük el." Florentino Ariza, akinek politikai érdeklődése majdnem a nullával volt egyenlő, úgy hallgatta ezeket az egyre gyakoribb szónoklatokat, mintha a tenger morajlását hallgatná. A vállalati politika kérdéseiben viszont keményen szembeszállt a nagybátyjával. XII. Leó bácsival ellentétben az volt a véleménye, hogy az örökösen csőd szélén álló folyami hajózás elmaradottságát csak úgy lehetne felszámolni, ha önként lemondanának a gőzhajók monopóliumáról, amit az országgyűlés szavazott meg a Karib-partvidéki Folyami Hajózási Társaságnak, kilencvenkilenc évre és egy napra. Nagybátyja tiltakozott: "Ezekkel a gondolatokkal Leona, a druszám tömte tele a fejedet, ezek az ő anarchista bolondságai." De ez csak félig volt igaz. Florentino Ariza Juan B. Elbers német sorhajókapitány példájából indult ki: az ő tisztes vállalkozása a túlzott nagyravágyásba bukott bele. Nagybátyja szerint viszont nem azért ment tönkre, mert monopolhelyzetben volt, hanem azért, mert irreális kötelezettségeket vállalt, mintha ő volna a felelős azokért a körülményekért, amelyekről az ország földrajza tehet: vállalta, hogy minden évszakban hajózhatóvá teszi a folyót, vállalta, hogy megépíti a kikötőket és a hozzájuk vezető szárazföldi utakat, gondoskodik a közlekedési eszközökről. Azonkívül, mondta XII. Leó bácsi, az sem volt holmi kis aprócska akadály, hogy Simón Bolivar elnök hevesen ellenezte a dolgot. Üzlettársaik többnyire úgy fogadták ezeket a vitákat, mintha afféle házastársi civódások lennének, melyekben mindkét félnek igaza van. Az öregúr konokságát természetesnek tartották, nem mintha az öregség elvette volna látnoki képességét, amivel oly gyakran eldicsekedett, hanem azért, mert ha lemond a monopóliumról, azt úgy tekintette volna, mintha sutba dobná annak a történelmi jelentőségű csatának a diadalmi jelvényeit, amit ő és a testvérei vívtak egykor, a hősi időkben és egyes-egymagukban nagy erejű és a világ minden táján fellelhető ellenségeikkel. Úgyhogy senki se szállt szembe vele, amikor úgy kikötötte a jogait, hogy azokat senki emberfia meg ne nyirbálhassa, amíg csak érvényben vannak. De egyszer csak, amikor már Florentino Ariza rég megadta magát az udvarházban töltött délutáni elmélkedéseken, XII. Leó bácsi beleegyezett, hogy lemondjanak a száz évre szóló privilégiumukról, de azzal a tisztes feltétellel, hogy csak az ő halála után. Ez volt az utolsó intézkedése. Többé nem beszélt üzleti ügyekről, még tanácsért sem fordulhattak hozzá; pompás császári fejének egyetlen fürtjét sem vesztette el, agya sem hagyott ki egyetlen pillanatra sem, mégis úgy rendezte az életét, hogy lehetőleg senki se lássa, aki szánakozna rajta. A napok azzal teltek el, hogy a teraszról bámulta az örök havat, lassan, nagyon lassan hajtva magát egy bécsi hintaszékben, egy kisasztal mellett, amin mindig ott volt egy ibrik feketekávé, és a cselédek ügyeltek rá, hogy mindig meleg legyen, valamint egy pohár szódabikarbónás víz, és benne a protézis, amit már csak akkor tett be a szájába, ha látogató jött. Csak egy-két barátját fogadta, és csakis azokról a régi időkről beszélt velük, amikor még hírét sem hallották a folyami hajózásnak. De azért volt egy új témája is: az a vágya, hogy Florentino Ariza nősüljön meg. Ennek többször hangot adott, és mindig ugyanabban a formában. - Ha ötven évvel fiatalabb volnék - mondta neki -, elvenném Leonát, a druszámat. Nála jobb feleséget el se tudok képzelni. Florentino Ariza reszketve gondolt arra, hogy sokéves munkálkodása az utolsó pillanatban egy ilyen váratlan feltétel miatt kudarcba fullad. Inkább megvált volna a pozíciójától, megvált volna mindentől, inkább meghalt volna, semhogy megszegje Fermina Dazának adott szavát. De XII. Leó bácsi szerencsére nem erőltette a dolgot. Amikor betöltötte a kilencvenkettedik évét, megtette az unokaöccsét egyetlen örökösének, és nyugdíjba ment. Fél évvel később, az üzlettársak egyhangú szavazata alapján, Florentino Ariza lett az igazgatótanács elnöke és a társaság főigazgatója. A kinevezés napján, a pezsgős felköszöntés után, a nyugalomba vonult agg oroszlán elnézést kért a jelenlévőktől; hogy a hintaszékben ülve fogja elmondani a mondókáját, és egy rövid szónoklatot rögtönzött, de inkább úgy hangzott az egész, mint egy elégia. Azt mondta, hogy élete kezdetén egy olyan esemény történt vele, ami a Gondviselés ajándéka volt, és most, élete végén egy ugyanilyen eseményben van része. Az egyik az volt, hogy a Felszabadító, ama szerencsétlen útja során, mely a halálba vezetett, Turbaco falvában a karjába vette őt. A másik az, hogy mindazoknak az akadályoknak ellenére, amiket a sors az útjába gördített, sikerült egy olyan utódot találnia, aki méltó rá, hogy a nyomdokaiba lépjen. Végül, hogy csökkentse a drámai hatást, így fejezte be: - Most, az életem végén csak azt az egyet bánom, hogy én, aki annyi temetésen énekeltem, a sajátomon nem fogok. És az ünnepség záróaktusául elénekelte a Tosca Levéláriáját. A cappella énekelt, ahogy a legjobban szeretett, és a hangja még most sem bicsaklott meg. Florentino Ariza elérzékenyült, de ezt csak az enyhén reszkető hangján lehetett észrevenni, amikor megköszönte a nagybátyja szavait. Mint ahogy mindabban, amit élete során tett és gondolt, most, hogy felküzdötte magát a tetőpontra, megint csak egy és ugyanaz az erő mozgatta: a makacs elhatározás, hogy abban a percben, amikor Fermina Daza árnyékához kötheti a sorsát, éljen, és egészséges legyen. De aznap este, az ünnepi vacsorán, amit Leona Cassiani rendezett a tiszteletére, nemcsak Fermina Dazára emlékezett vissza. Minden nőre visszaemlékezett: azokra, akik a temetőkben nyugodtak, és a rózsákon keresztül gondoltak rá, amiket a sírjuk fölé ültetett, és azokra, akik még ugyanarra a vánkosra hajtották le a fejüket, amin a férjük aludt, a holdfényben aranyló szarvaival. Mivel azzal a bizonyos egyetlennel nem lehetett együtt, azt szerette volna, ha az összes többit a karjaiban tarthatná, mint mindig, amikor elfogta a szorongás. Mert még a legnehezebb korszakaiban és legrosszabb pillanataiban is tartotta a kapcsolatot, ha lazán és távolról is, azzal a számtalan nővel, aki a hoszszú évek során a szeretője volt: mindig követte az életük fonalát. Úgyhogy aznap éjjel visszagondolt Rosalbára, legelső szeretőjére, aki megszerezte szüzességének trófeáját, és akinek emléke most is ugyanolyan fájdalmas volt, mint a legelső napon. Csak le kellett hunynia a szemét, és máris látta őt a muszlinruhájában és a hosszú selyemszalagokkal díszített kalapjában, amint a gőzhajó korlátja mellett a csecsemő kalitkáját ringatja. Életének sok-sok éve alatt jó néhányszor azon volt már, hogy elmegy és megkeresi, bár nem tudta, hogy merre, nem tudta, milyen néven, és azt sem, hogy őt keresi-e egyáltalán, de biztos volt benne, hogy valahol az orchideás erdők közt rátalál. Aztán az utolsó pillanatban mindig közbejött valami, vagy éppen csak hirtelen meggondolta magát, és amikor már majdnem bevonták a hajóhidat, elhalasztotta az utazást: mindig olyan okból, ami valamiképpen Fermina Dazával volt kapcsolatban. Visszagondolt özvegy Nazaretnéra, az egyetlen nőre, akivel megszentségtelenítette anyja otthonát az Ablakok utcájában, bár nem ő, hanem éppen Tránsito Ariza bocsátotta be a házba. Az özvegy iránt több megértést tanúsított, mint bármelyik más nő iránt, mert ő volt az egyetlen, aki, ha az ágyban nem lehetett is sok hasznát venni, gyöngédséggel vette körül, többel is a kelleténél, olyannyira, hogy már-már elfoglalta Fermina Daza helyét. Ám kóbormacska-természete, mely a gyöngédségénél is fékezhetetlenebb volt, mindkettőjüket belekényszerítette a hűtlenségbe. De azért, kisebb-nagyobb megszakításokkal, majdnem harminc éven át tartott a viszonyuk, három-testőri jelmondatuknak hála: "Hűtlen lehetsz, de áruló sosem." És ő volt az egyetlen, aki miatt Florentino Ariza feladta az inkognitóját: amikor megtudta, hogy meghalt, és a város temetteti el, magára vállalta a temetés költségeit, és egy szál magában elkísérte utolsó útjára. És visszagondolt a többi özvegyasszonyra, akit szeretett. Prudencia Pitrére, a még életben lévők közül a legöregebbre, akit Dupla Özvegynek hívtak, mert két férjét temette el. Es a másik Prudenciára, özvegy Arellanónéra, a szerelmetes asszonyságra, aki letépte a zakójáról a gombokat, hogy annyival is tovább maradjon nála, amíg fölvarrja őket. És Josefára, Zúniga özvegyére, aki úgy bolondult érte, hogy egyszer, miközben ő aludt, a metszőollóval, majdnem levágta a micsodáját, hogy ne lehessen senki másé, még ha így az övé sem lehet. Visszagondolt Ángeles Alfaróra, -aki olyan gyorsan eltűnt az életéből, és akit mind közül a legjobban szeretett: fél évig volt itt a városban, és vonós hangszereket tanított a Konzervatóriumban, a holdas estéken pedig neki játszotta el a háza tetőteraszán és anyaszült meztelenül a világ legszebb gordonkaszvitjeit, és a gordonka férfihangon búgott aranyló combjai között. Az első holdas éjszakától kezdve mindkettőjük szívét olyasféle szerelem hasogatta, amilyet csak a megszállott kezdők szoktak érezni. De Angeles Alfaro, a gyengéd ölével és bűnös gordonkájával, ahogy jött, úgy el is ment, egy óceánjárón, melyen a feledés zászlója lobogott, és a holdfényes tetőteraszokon már csak az integetése maradt itt; feléje lengetett fehér zsebkendője olyan volt, mint egy bús, fehér galamb, mely árván repdes a láthatár fölött, mint a Virágjátékok verseiben. Amikor beleszeretett, Florentino Ariza megtanult valamit, amit addig nem tudott, pedig már sokszor elszenvedte: azt, hogy egyszerre több nőt is lehet szeretni, és mindegyikért egyformán lehet szenvedni, úgy, hogy egyiküket sem csalja meg. Egymagában ácsorogva a mólóra gyűlt sokaságban, hirtelen elöntötte a düh, és ezt mondta magában: "A szívnek több szobája van, mint egy kuplerájnak." Csak úgy patakzottak a könnyei a búcsú miatti fájdalmában. De alighogy a hajó eltűnt a láthatáron, megint csak Fermina Daza emléke töltötte ki egész valóját. Visszagondolt Andrea Varónra, akinek épp az előző héten sétált el a háza előtt, de a fürdőszoba ablakán át kiszűrődő narancssárga fény arra figyelmeztette, hogy nem mehet be: valaki már megelőzte. Valaki: férfi vagy nő, mert Andrea Varón, ha rájött a gerjedelem, nem akadt fenn ilyesfajta apróságokon. A Florentino Ariza listáján szereplő összes nő közül csak ő élt a testéből, de önállóan gazdálkodott vele, cégvezető nélkül. Jó éveiben legendás karriert futott be titkos kurtizánként, amivel ezt a harci nevet vívta ki magának: Miasszonyunk, Nem Szűz Andrea. Kormányzókat és admirálisokat bolondított magába, vállára borulva zokogott a haza nem egy illusztris fegyver- vagy tollforgatója, akik nem is voltak olyan nagyok, mint amilyennek hitték magukat, de azért egy-két igazi nagyság is akadt köztük. Az viszont igaz volt, hogy Rafael Reyes köztársasági elnök egy röpke félóráért, amit ittlétekor két hivatalos program közé iktatott be, életjáradékot utalt ki neki a Pénzügyminisztériumban végzett kiváló munkája okán, holott egyetlen napig sem dolgozott ott. Andrea Varón úgy osztogatta a gyönyöradományait, ahogy csak testtel bírta, és bár erkölcstelensége köztudomású volt, senki se tudott volna döntő bizonyítékot felmutatni ellene, mert illusztris cinkosai úgy óvták, mint a saját életüket, hiszen tudták, hogy ha kitör a botrány, ők fizetnek rá a legjobban. Florentino Ariza őmiatta szegte meg azt a szent elvét, hogy szerelemért nem fizet, de Andrea Varón is megszegte a magáét: azt, hogy ingyen még az urával se csinálja. Egy jelképes árban, alkalmanként egy pesóban állapodtak meg, de az asszony kézből kézbe nem fogadta el tőle, hanem a malacperselybe tették, hogy ott gyűljön, amíg annyi nem lesz belőle, hogy az Írnokok Arkádja alatt valami tengerentúli portékát vehessen. A beöntésekben, amiket Florentino Ariza székrekedés ellen adott magának, Andrea Varón az érzéki gyönyörűségek újabb forrását sejtette meg, és sikerült rávennie a férfit, hogy eszeveszett délutánjaikon egymást részesítsék benne, hátha még több szerelmet tudnak virmi a szerelembe. Florentino Ariza szerencsésnek tekintette magát, amiért a sok-sok nő közül, akit a véletlen az útjába sodort, csak egy okozott neki egy csöppnyi keserűséget: a habókos Sara Noriega, aki a Mennyei Pásztor nevű elmegyógyintézetben fejezte be az életét, szenilis verseit szavalva, melyek olyan mérhetetlenül obszcének voltak, hogy el kellett különíteni őt, nehogy a többi bolond még jobban megbolonduljon tőlük. De azért, amikor átvette a KFHT teljes irányítását, Florentino Arizának se ideje nem maradt, se kedve, hogy megpróbálja helyettesíteni valakivel Fermina Dazát: tudta, hogy lehetetlen. Lassan rászokott, hogy a már meglévőket látogassa, velük feküdt le, amikor szükségét érezte, amikor csak tehette, és amíg csak éltek. Arra a pünkösd vasárnapra, amikor Juvenal Urbino meghalt, már csak egy nő maradt, egyetlenegy, aki nemrég múlt tizennégy éves, és mindene megvolt hozzá, hogy úgy magába bolondítsa, mint még előtte senki más. América Vicusának hívták. Két évvel azelőtt került a városba Puerto Padiéból, egy tengerparti faluból, és szülei Florentino Ariza, a család jótevőjének gondjaira bízták: kimutatott vérrokonság volt köztük. Egy állami ösztöndíjjal érkezett, hogy elvégezze a tanítóképzőt, valamint egy hálózsákkal meg egy pléhbőrönddel, ami olyan kicsi volt, mintha egy hajas babáé volna, és attól a perctől kezdve, amikor magas szárú fehér cipőjében és aranyszínű copfjával leszállt a hajóról, Florentino Arizának az a merész sejtése támadt, hogy sok vasárnap délutáni sziesztát fognak együtt tölteni. Még minden értelemben kislány volt, fogszabályozóval és térdén még az elemiben szerzett horzsolások foltjaival, de Florentino Ariza egy szempillantás alatt meglátta benne azt a nőt, akivé hamarosan ki fogja nőni magát, és egy véget nem érő esztendőn át nevelgette magának, szombatonként cirkusznézéssel, vasárnaponként sétatéri fagylaltozással és gyermekjátékokkal töltött délutánokon, melyeken elnyerte a bizalmát, elnyerte a szeretetét, és kézen fogva, egy jóságos nagypapa szelíd fondorlatosságával vezette őt a rejtett vágóhíd felé. Aztán América Vicuna számára hirtelen megváltozott a világ: megnyíltak előtte a mennyország kapui. Kibomlott, mint egy rózsabimbó, és üdvözülten lebegett valami földöntúli boldogságban, mely a tanulmányaira is kedvezően hatott, mert attól kezdve az osztály legjobb tanulója volt, hogy biztosan megkapja a hétvégi kimenőjét. Florentino Ariza számára ez a kapcsolat volt az öregség öblének legvédettebb zuga. A kiszámított szerelmek sok éve után az ártatlanság sótlan íze olyan élvezetes volt, mint egy üdítő perverzió. Jól kiegészítették egymást. América Vicuna annak megfelelően viselkedett, aki volt: egy lelkes kislány, aki egy tiszteletre méltó és már semmin sem csodálkozó férfi irányításával belekóstol az életbe, ő pedig tudatosan eljátszotta azt a szerepet, amitől egész életében a legjobban rettegett: a szerelmes aggastyánét. Soha nem képzelte a helyébe Fermina Dazát, noha erősen hasonlított rá, és nemcsak a kora, az iskolai egyenruhája, a copfja, az öntudatos járása, a büszke és kiszámíthatatlan természete miatt. De a behelyettesítés gondolata, mely olyan ösztönzően hatott rá szerelmi koldulásai során, most meg sem fordult a fejében. A lány önmagáért tetszett neki, és aztán önmagáért szeretett bele, egy alkonyi fellángolás lázával. Ő volt az egyetlen nő, akivel drasztikus óvintézkedéseket alkalmazott, nehogy véletlenül teherbe ejtse. Vagy fél tucat együttlét után már mindketten csak egy dologra vágytak: hogy minél előbb vasárnap délután legyen. Mivel egyedül Florentino Arizának volt rá felhatalmazása, hogy kihozza az internátusból, a KFHT hathengeres Hudsonjén járt el érte; azokon a délutánokon, amikor nem sütött a nap, lehajtották a ponyva tetejét, és úgy kocsikáztak a tengerparton, ő a komor fekete kalapban, a lány pedig az egyenruhához tartozó matrózsapkában, amit kacagva fogott le mind a két kezével, hogy el ne vigye a szél. Valaki azt mondta neki, hogy ne töltsön több időt a gyámjával, mint amennyit feltétlenül muszáj, ne egyen utána semmiféle ételt, és óvakodjon a leheletétől, mert az öregség ragályos. De ő fütyült a jó tanácsokra. Egyikük sem törődött azzal, hogy mit gondolnak róluk, mert mindenki tudta, hogy rokonok, ráadásul a köztük lévő hatalmas korkülönbség minden rosszmájú feltételezést kizárt. Pünkösd vasárnap délután négy órakor éppen egy szeretkezés után voltak, amikor megszólaltak a harangok. Florentino Arizának olyan szívdobogása támadt, hogy nem volt könnyű erőt vennie magán. Fiatal korában a harangozás szertartása még benne foglaltatott a temetések árában, és csak a nincstelenek nem részesültek benne. De az utolsó háborúnk után, a századfordulón, a konzervatív rendszer felélesztette gyarmati kori szokásait, és a díszes temetés olyan drága lett, hogy csak a leggazdagabbak tudták megfizetni. Amikor Dante de Luna érsek meghalt, az egész megye összes templomának harangjai kilenc napon és kilenc éjszakán át kongtak, és mindenkit úgy elgyötörtek, hogy az érsek utóda törölte a harangozást a temetések mindennapos gyakorlatából, és attól kezdve csak az illusztris halottaknak járt. Ezért azon a pünkösd vasárnapon, délután négy órakor, amikor Florentino Ariza meghallotta a katedrális lélekharangját, úgy érezte, mintha régmúlt gyermekkorának. kísértete jelent volna meg előtte. Fel sem ötlött benne, hogy ez az a harangszó, amire oly sok év óta vár, az óta a vasárnap óta, amikor nagymise után a templom kapujában megpillantotta Fermina Dazát hat hónapos áldott állapotában. - A teremtésit - mondta az elsötétített szobában -: valami nagykutyának kell lennie, ha a székesegyházban harangoznak érte. América Vicuna, aki anyaszült meztelenül feküdt mellette, most ocsúdott fel álmából. - Biztos a pünkösd miatt harangoznak - mondta. Florentino Ariza nem sokat konyított a vallási dolgokhoz, misén sem volt azóta, hogy a templom karzatán hegedűjátékával kísérte a németet, aki a távírótudományra is megtanította, és akinek további sorsáról aztán nem hallott soha többé. De azért azt az egyet tudta, hogy nem a pünkösd miatt harangoznak. Persze volt egy haláleset a városban, és ő hallott is róla. Aznap reggel felkereste egy bizottság a Karib-tenger országainak menekültjei részéről, és elmondták neki, hogy Jeremiah de Saint-Amourt hajnalban holtan találták a fényképészműtermében. Florentino Ariza nem volt vele közelebbi barátságban, de a menekültek közt sok jó barátja volt, és mindig meghívták a rendezvényeikre, különösen a temetésekre. De biztos volt benne, hogy a harangok nem Jeremiah de Saint-Amourért szólnak, mert ő harcos istentagadó és ádáz anarchista volt, azonkívül önkezével vetett véget életének. - Nem - mondta. - Ilyen nagy harangozás csak polgármestertől fölfelé jár. América Vicufia, sápadtfehér testével, amire a lazán leeresztett redőnyön beszűrődő fény tigriscsíkokat vetett, még nem volt abban a korban, hogy fel tudta volna fogni a halált. Ebéd után feküdtek le egy-mással, és most-ott hevertek a szieszta kábulatában, mindketten meztelenül a lapátos mennyezeti ventilátor alatt, melynek zúgása nem tudta elnyomni az átforrósodott bádogtetőn tébláboló keselyűk lépteinek jégesőkopogását. Florentino Ariza úgy szerette a lányt, akár a többi nőt, akit hosszú élete során útjába sodort a véletlen, de őt olyan szorongással is, ahogy senki mást, mert biztos volt benne, hogy mire a lány elvégzi a tanítóképzőt, ő már rég belehalt a vénségbe. A hálószoba leginkább egy kajüthöz hasonlított falainak deszkaburkolatával, melyet már annyiszor átfestettek, mint a hajókat szokás, de a délután négyórai hőség nagyobb volt, mint a folyami gőzösök kajütjeiben, az ágy fölé függesztett ventilátor ellenére is, mert á bádogtető ontotta magából a meleget. Nem is hálószoba volt, hanem csak amolyan szárazföldi kajüt, amit Florentino Ariza építtetett magának a KFHT irodaépülete mögé, nem egyéb céllal, mint hogy vénségére legyen egy jó kis szerelmi búvóhelye. Hétköznap a dokkmunkások kiabálásától, a folyami kikötő daruinak robajától és a móló mellett jövő-menő gőzhajók hatalmas bőgéseitől nemigen lehetett aludni a szobában. De a kislány számára vasárnaponként maga volt a Paradicsom. Pünkösd vasárnapján úgy tervezték, hogy egészen addig együtt maradnak, amíg a kislánynak vissza nem kell térnie az internátusba, öt perccel az Angelus előtt, de miközben a harangozást hallgatta, Florentino Arizának eszébe jutott, hogy megígérte: elmegy Jeremiah de Saint-Amour temetésére, így' hát gyorsan felöltözött. De előbb szokás szerint befonta a kislány egy szál copfját, amit maga bontott ki, mielőtt szeretkezni kezdtek, aztán föltette a kislányt az asztalra, hogy befűzze az egyenruhához tartozó magas szárú cipőt, mert a kislány mindig elügyetlenkedte. A legnagyobb komolysággal segített neki, és a kislány kötelességtudóan segített segíteni: az első egy-két együttlétük óta mindketten megfeledkeztek a korukról, és olyan meghitten viselkedtek egymással, mint férj és feleség, akik annyi mindent eltitkoltak egymás előtt ebben az életben, hogy már szinte nincs is mit mondaniuk egymásnak. Az irodák, vasárnap lévén, zárva voltak, ablakaik sötétek, és a néptelen móló mellett csak egy hajó állt, kihűlt kazánnal. A fülledt hőség esőt ígért, az év első esőjét, de a levegő olyan áttetsző volt, és a vasárnapi kikötő olyan csendes, mint a szelíd hónapokban. Onnan nézve nyersebb volt a világ, mint a kabin félhomályában, és fájdalmasabb volt a harangszó, ha nem is tudták, hogy kinek harangoznak. Florentino Ariza és a kislány lementek a salétromos udvarba, ahová valaha a spanyolok négerszállítmányai érkeztek, és ahol még mindig megvoltak a mérleg maradványai és a rabszolgapiac egyéb rozsdás ócskavasai. Az autó a raktárak árnyékában várakozott, és csak akkor ébresztették fel a volánra borult sofőrt, amikor már mindketten beültek a hátsó ülésre. Az autó megkerülte a tyúkketrecdróttal elkerített raktárakat, áthaladt azon a térségen, ahol hajdan, a Lelkek Öblének partján, a piac állt, és ahol most felnőtt férfiak kergették a labdát, majdnem anyaszült meztelenül, majd egy forró porfelhőt hagyva maga után, kirobogott a folyami kikötőből. Florentino Ariza tudta, hogy nem Jeremiah de Saint-Amournak szól a gyász, de olyan régóta harangoztak már, hogy elbizonytalanodott. Rátette a kezét a sofőr vállára és a fülébe kiabálva megkérdezte tőle, hogy kinek harangoznak. - Annak az orvosnak, akinek az a kecskeszakálla van - mondta a sofőr. - Hogy is hívják? Florentino Arizának nem sok fejtörésébe került, hogy rájöjjön, kiről van szó. De amikor a sofőr elmesélte, hogyan halt meg, röpke illúziója máris szertefoszlott, hiszen olyan hihetetlen volt. Semmi sem olyan jellemző egy emberre, mint a halála, ez a halál pedig a legkevésbé illett ahhoz az emberhez, akire gondolt. De bármilyen hihetetlennek tűnt is, ő volt az: a város legidősebb és legtekintélyesebb orvosa, és sok más érdeme miatt is az egyik legjelesebb közéleti férfiú úgy halt meg, nyolcvanegy éves korában, hogy kitörte a nyakát, mert leesett egy mangófáról, miközben meg akart fogni egy papagájt. Attól kezdve, hogy Fermina Daza férjhez ment, Florentino Arizának minden cselekedetét az a remény vezérelte, hogy egyszer majd meg fogja hallani ezt a hírt. De most, hogy meghallotta, nem a diadalba reszketett bele, mint ahogy álmatlan éjszakáin már oly sokszor elképzelte, hanem a rá lesújtó rémületbe attól a döbbenetes felismeréstől, hogy a harangok akár őérte is szólhatnának. América Vicuna, aki ott ült mellette az utca kövein zötyögő autó ülésén, ijedten vette észre, hogy milyen sápadt, és megkérdezte, mi baja. Florentino Ariza rátette jéghideg kezét a lány kezére. - Jaj, kislányom - mondta sóhajtva -, újabb ötven év kéne ahhoz, hogy elmeséljem. Jeremiah de Saint-Amour temetéséről addigra már meg is feledkezett. Az internátus kapujánál gyorsan elmormolta a kislánynak, hogy szombaton érte jön, aztán Juvenal Urbino doktor házához vitette magát. A ház körüli utcákon összetorlódva álltak az autók és a konflisok, s a ház előtt a kíváncsiskodók sokasága állta el az utat. Lácides Olivella doktor vendégei, akik a vigasság tetőpontján tudták meg a rossz hírt, egy csapatban odajöttek. Odabent már olyan sok ember gyűlt össze, hogy alig lehetett tőlük mozogni, de Florentino Arizának sikerült eljutnia a nagy hálószobáig, felágaskodott az ajtóban állók feje fölé, és meglátta Juvenal Urbinót a családi ágyban, úgy, ahogy mindig is szerette volna látni, amióta először hallott róla: nyakig merülve a halál szégyenébe. Az asztalos épp akkor vett róla méretet a koporsóhoz. A halott mellett, még mindig abban a menyecskés nagymamaruhában, ami a díszebéden volt rajta, ott állt Fermina Daza, roskadtan és üres tekintettel. Florentino Ariza fiatal kora óta, amikor elhatározta, hogy egész életét erre a vakmerő szerelemre teszi fel, erre a pillanatra készült, és a legapróbb részletekig elképzelte. Ezért szerzett magának nevet és vagyont, mindegy volt, hogy miképpen, ezért vigyázott az egészségére meg a külsejére olyan kínos igyekezettel, amit az akkori időkben nem tartottak férfias dolognak, és úgy várta ezt a napot, ahogy senki más nem lett volna képes várni senkit és semmit ezen a világon: egy pillanatnyi csüggedés nélkül. Amikor meggyőződött róla, hogy a halál végre közbelépett az érdekében, olyan bátorság szállt belé, hogy oda tudott állni Fermina Daza élé, és özvegységének első estéjén meg tudta neki ismételni örök hűségéről és sírig tartó szerelméről szóló esküjét. Nem tagadta le a lelkiismerete előtt, hogy meggondolatlanul cselekedett, mint aki nem tudja, hogy mit mikor és hogyan: félelmében, hogy többé nem tér vissza az alkalom, elsiette a dolgot. Nem volt szándékában, hogy a jelenet ilyen brutális legyen, és nem is így élte át képzeletben oly sokszor már az élete során, de a szerencse csak ehhez az alkalomhoz juttatta hozzá. Fájó szívvel távozott a gyászba borult házból, amiért ugyanolyan felindult állapotban kellett otthagynia Fermina Dazát, mint amilyenben ő maga volt, de semmit sem tudott tenni ellene, mert érezte, hogy az a kegyetlen este mindkettőjük sorsában öröktől fogva meg volt írva. A rákövetkező két hét alatt nem volt olyan éjszakája, amit átaludt volna. Kétségbeesetten tépelődött azon, vajon hol lehet Fermina Daza őnélküle, vajon mire gondol, mihez fog kezdeni a hátralévő éveiben azzal az iszonyatos rémülettel, amit ő ültetett el benne. Olyan székrekedése lett, hogy felfúvódott, mint egy dob, és kénytelen volt a beöntésnél kevésbé élvezetes kúrához folyamodni. Öregkori bántalmai, amiket jobban tűrt, mint a kortársai, mert ifjúkora óta ismerte őket, egyszerre mind előjöttek. Csak a következő hét szerdáján ment be az irodába, és Leona Cassiani megijedt, hogy milyen sápadt és milyen rossz bőrben van. De ő megnyugtatta: csupán a szokásos álmatlanság, semmi más, és a nyelvébe harapott, hogy szíve repedésein át ki ne szivárogjon az igazság. Az örökös esőben egy rövid kis napsütéses szünet sem volt, mely alatt elgondolkozhatott volna. Egy újabb, képtelen hetet töltött el úgy, hogy nem tudott odafigyelni semmire sem, rosszul evett, még rosszabbul aludt, és egyre csak azt leste, mikor pillant meg valami titkos jelet, ami megmutatja neki, hogy merre van az üdvözülés útja. De péntektől kezdve érthetetlen módon nagy nyugalom töltötte el, és ebből arra gondolt, hogy most már semmi sem fog történni vele, hogy mindaz, amit élete során tett, hiábavaló volt, és nincs is tovább: eljött a vég. De hétfőn, amikor az Ablakok utcájában belépett a ház kapuján, egy levélbe botlott bele, mely a tornácon felgyülemlett tócsában úszkált, és az átázott borítékon azonnal ráismert az energikus kézírásra, amit az élet oly sok változása sem tudott megváltoztatni, és még a fonnyadt gardéniák éji illatát is érezni vélte, mert szíve már az első ijedségében mindent megmondott neki: az a levél volt, amelyre, egy pillanatra sem csillapuló sóvárgással, fél évszázada várt. Fermina Dazánák sejtelme sem volt róla, hogy vak dühében írt levelét Florentino Ariza szerelmes levélnek fogja tekinteni. Minden haragját beleírta, a legkegyetlenebb szavait, legbántóbb és ráadásul igazságtalan szidalmait, de úgy érezte, hogy mindez semmiség ahhoz az óriási sértéshez képest, ami őt érte. Ez a levél volt a végső aktusa annak a két hétig tartó keserű ördögűzésnek, amit azért végzett el, hogy némiképp meg tudjon békülni új helyzetével. Újra önmaga szeretett volna lenni, visszaszerezni mindazt, amit kénytelen volt feladni fél évszázados szolgasága alatt, mely kétségtelenül boldoggá tette, de most, hogy meghalt az ura, őbenne már a nyomai sem maradtak meg annak a nőnek, aki valaha volt. Kísértet volt egy idegen házban, amely egyik napról a másikra hatalmas lett és sivár, amelyben céltalanul bolyongott, és elszorult szívvel tűnődött azon, hogy vajon kettőjük közül ki halt meg igazán: a halott-e, vagy ő, aki itt maradt. Bármennyire igyekezett is, nem tudta elfojtani azt a neheztelést, ami az ura ellen támadt a lelke mélyén, amiért a sorsára hagyta őt a sötét óceán közepén. Minden, ami az uráé volt, megríkatta: a párna alá tett pizsamája, a papucsa, mely mindig úgy hatott rá, mintha egy nagybeteg papucsa lenne, az az emlék, ahogyan esténként, mialatt a haját bontotta, a tükörben látta a vetkőző urát, bőrének illata, melyet halála után még sokáig érzett a maga bőrén. Gyakran megesett, hogy hirtelen abbahagyta, amit éppen csinált, és a homlokához kapott, mert eszébe jutott valami, amit elfelejtett megmondani neki. Minden pillanatban felötlött benne valami olyan gyakorlati kérdés, amire csak az ura tudott válaszolni. Egyszer az ura mondott neki valamit, amit ő nem tudott elképzelni: az amputált embereknek továbbra is fáj, zsibbad, viszket a nem létező lábuk. Így érezte magát ő is az ura nélkül: ott érezte maga mellett, pedig már nem volt sehol. Amikor özvegységének első reggelén fölébredt, csukott szemmel megfordult az ágyban, hogy kényelmesebb testhelyzetben aludjon tovább, és ez volt az a pillanat, amikor az ura meghalt számára. Mert csak ekkor ébredt a tudatára, hogy az ura, most először, házon kívül töltötte az éjszakát. A másik megrázkódtatás az asztalnál érte, nem amiatt, hogy egyedül van, mint ahogy valóban egyedül volt, hanem a miatt a furcsa bizonyosság miatt, hogy olyasvalakivel eszik együtt, aki már nem létezik. Megvárta, amíg Ofelia, a lánya megérkezik New Orleansből, a férjével meg a három kislányával, és csak akkor ült le enni újra az asztalhoz, de nem a megszokott ebédlőasztalhoz, hanem egy hirtelenjében előkerített kisebb asztalhoz, amit a tornácon állíttatott fel. Addig nem ebédelt, és nem vacsorázott. Amikor éhes volt, kiment a konyhába, fogott egy villát, és egyenesen a fazekakból eszegetett, tányér nélkül, a tűzhely előtt állva és a cselédekkel beszélgetve: ez volt az egyetlen női társaság, amelyben jól érezte magát, velük tudott a legjobban elbeszélgetni. De hiába, bármennyire igyekezett is, mégsem tudott kitérni a halott ura elől: bárhova ment, bármerre vezetett az útja, bármit csinált, mindig beleütközött valamibe, ami őrá emlékeztette. És bár úgy találta, nagyon is rendjén való dolog, hogy fáj neki, azért mindent megtett, amit csak tudott, hogy ne lubickoljon a fájdalomban. Ezért aztán arra a kemény elhatározásra kényszerítette magát, hogy mindazokat a dolgokat, amik az urára emlékeztették, száműzi a házból, mert ebben látta a túlélés egyetlen esélyét. És végbement a megsemmisítési szertartás. A fia vállalta, hogy átszállíttatja magához az apja könyvtárát, így Fermina Daza kialakíthatta a kézimunkaszobáját, melyet férjhezmenetele óta nélkülöznie kellett. Lánya pedig néhány bútort választott ki, meg egy csomó tárgyat, melyekről úgy vélte, hogy kelendőek lesznek a New Orleans-i régiségárveréseken. Fermina Daza megkönnyebbülten adta át őket, bár nem nagyon örült neki, hogy azok a tárgyak, amiket ő a nászútján vásárolt, már régiségboltba való ereklyék. A cselédek, a szomszédok és a részvétlátogatásra érkező közelebbi barátnői néma döbbenetére máglyát rakatott a ház mögötti üres telken, és mindent, ami az urára emlékeztette, a tűzbe vetett: a legdrágább és legelegánsabb ruhákat, amiket a város népe ebben és a múlt században látott, a legfinomabb cipőket, a kalapokat, amik a fényképeinél is jobban hasonlítottak rá, a hintaszéket, amiben sziesztázni szokott, és amiből legutoljára azért kelt föl, hogy meghaljon, és a számtalan tárgyat, ami annyira hozzátartozott az életéhez, hogy már a személyiségének is részévé vált. Fermina Daza habozás nélkül tette, amit tett, mivel egészen biztos volt benne, hogy az ura is így látná jónak, és nemcsak a higiénia miatt. Hiszen hányszor mondta neki, hogy azt szeretné, ha elhamvasztanák, ahelyett, hogy bezárnák egy cédrusfa koporsó áthatolhatatlan sötétségébe. Katolikus ember erre persze nem is gondolhatott; mindenesetre odáig elmerészkedett, hogy megkérdezte az érseket, hátha mégiscsak megoldható a dolog, de az érsek kereken visszautasította. Csak ábránd volt hát, mivel az egyház nem engedélyezte, hogy temetőinkben krematóriumok épüljenek, még a más vallású halottak számára se, de Juvenal Urbinón kívül egyébként sem jutott senki másnak ilyesmi az eszébe. Fermina Daza emlékezett rá, hogy az ura mennyire irtózott a koporsótól, és abban a nagy fejetlenségben is, ami az első órákban uralkodott el a házon, volt rá gondja, hogy figyelmeztesse az asztalost: tegye meg a halottnak, hogy egy rést hagy a koporsón, hadd menjen be egy kis fény rajta. Az emlékirtás azonban hiábavaló volt. Fermina Daza hamarosan rájött, hogy az ura emlékén nem fog a tűz, mint ahogy a napok múlása sem. Sőt, ami még rosszabb volt: a ruhák elégetése után nemcsak azt a sok mindent sírta vissza, amit a férjében szeretett, hanem azt is, és főleg azt, ami a leginkább idegesítette: hajnali zajait, ahogy felkelt az ágyból. Ezek az emlékek segítették hozzá, hogy kikeveredjen a gyász mangróveerdejéből. Végül is arra a szilárd elhatározásra jutott, hogy ezután úgy fog az urára gondolni, mintha nem halt volna meg: ő is csak így élhet tovább. Tudta, hogy a reggeli ébredések továbbra is keservesek lesznek, de azért egyre kevésbé. A harmadik hét vége felé csakugyan felderengtek előtte az első fények. De ahogy erősödtek és egyre fehérebben világítottak, rájött, hogy bármerre lép, egy kísértet fekszik a lába előtt: egy perc nyugta sincs tőle. Nem az a szánalmas kísértet volt, aki az Evangéliumok terén leselkedett rá, és akit ő, amióta belépett az öregkorba, némi gyengédséggel hívogatott elő a múltból, hanem az a hóhérkabátos, kalapját mellére szorító, förtelmes kísértet, akinek ostoba pimaszsága úgy felkavarta, hogy nem tudta őt kiűzni a fejéből. Attól kezdve, hogy tizennyolc éves korában kiadta az útját, mindig is az volt a meggyőződése, hogy a gyűlölet magvát vetette el benne, és hogy a mag az évek során kikelt és szárba szökkent. Mindig, minden időben számolt ezzel a gyűlölettel, a levegőben érezte, amikor a kísértet ott volt valahol a közelében, a kísértet puszta látványa felkavarta, és úgy megrémítette, hogy sosem tudott természetesen viselkedni vele. Azon az estén, amikor a kísértet újra szerelmet vallott neki, még abban a virágillatban, ami a halott ura ravatala köré helyezett koszorúk után maradt a házban, ő csak arra tudott gondolni, hogy ez az otrombaság egy ki tudja, milyen gonosz bosszúhadjárat első akciója. Minél gyakrabban jutott eszébe, annál inkább nőtt benne a harag. Amikor arra ébredt, hogy őrá gondol, a temetés utáni reggelen, egy kis akaraterővel ki tudta űzni a fejéből. De aztán újra meg újra elöntötte a harag, és hamarosan rájött, hogy minél inkább el akarja felejteni, annál többet gondol rá. Ekkor megadta magát a múlt bűvöletének, és most először mert visszagondolni e képtelen szerelem valószínűtlen időszakára. Megpróbálta maga elé képzelni a terecskét, amilyen valaha volt, a korhadt mandulafákat, a padot, melyen Florentino Ariza őutána epekedett, mert immár minden másképpen volt. Mindent fölbolygattak: elvitték a fákat, sárga levélszőnyegükkel együtt, és a lefejezett hős szobrának helyére egy másik hőst tettek oda, díszegyenruhában, név nélkül, évszámok nélkül, minden ok és magyarázat nélkül, egy ormótlan alapzatra, amelynek belsejébe a negyed villanyáram-transzformátora került. A ház, amit végül is eladott, már hosszú évekkel korábban, a tartományi kormányzóság keze közt omladozott. Florentino Ariza akkori külsejére nemigen tudott visszaemlékezni, és még nehezebb volt elgondolnia, hogy az a csöndes fiú, aki olyan szánalomra méltó volt, ahogy a zuhogó esőben ott ült a padon, ugyanaz a szúette vénség lenne, aki most odaállt elé, mit sem törődve az állapotával, a legcsekélyebb tiszteletet sem tanúsítva a fájdalma iránt, és egy olyan lángolóan pimasz sértéssel perzselte föl a lelkét, hogy a lélegzete is elállt. Unokanővére, Hildebranda Sánchez nem sokkal azután, hogy ő a Flores de María-i birtokán kikúrálta magát a Lynch kisasszony miatti megrázkódtatásból, eljött hozzá látogatóba. Öregen, kövéren és boldogan érkezett meg, és vele jött a legnagyobbik fia is, aki a hadseregnél ezredesi rangig vitte, akár az apja, de akit ez az apa a San Juan de la Ciénaga-i banánmunkások lemészárlásakor tanúsított méltatlan magatartása miatt kitagadott. A két unokanővér sokszor találkozott az évek során, és valahányszor együtt voltak, csak úgy röpültek az órák, miközben visszasírták a régmúlt napokat, amikor megismerkedtek. Hildebranda e legutóbbi látogatásakor még a szokásosnál is érzelmesebb volt, és erősen meglátszottak rajta az öregség rohamának pusztításai. Hogy a múlt siratása még gyönyörűségesebb legyen, elhozta azt a közös fényképüket, amit a belga fotográfus készített róluk: a hajdani idők dámáiként állnak a fényképezőgép előtt azon a délutánon, amikor a fiatal Juvenal Urbino megadta a kegyelemdöfést a makrancos Fermina Dazának. Az ő fényképe elveszett, a Hildebrandáé pedig csaknem egészen megfakult, de a keserűség ködén át mindketten magukra ismertek: ők voltak azok, szépségesen és fiatalon, amilyenek soha többé nem lesznek. Hildebranda képtelen volt megállni, hogy ne beszéljen Florentino Arizáról, mivel a maga és a férfi sorsa közt mindig is mélységes azonosságot látott. Úgy gondolt vissza rá, ahogy azon a napon látta, amikor az első táviratát feladta, és emlékét azóta sem tudta kiűzni a szívéből: egy árva madár, akit arra ítéltek, hogy elfeledjék. Fermina persze gyakran látta, bár sohasem beszélt vele, és sehogy sem fért a fejébe, hogy ez az ember azonos lenne az ő első szerelmével. Mindig hallott róla, mint ahogy előbb-utóbb mindenkiről eljutottak hozzá a hírek, aki számított valamit a városban. Azt mondták, azért nem nősült meg, mert másféle hajlamai vannak, de ő ezt is eleresztette a füle mellett, részben azért, mert sohasem hitt a pletykáknak, másrészt mert sok olyan férfiról is mondogattak ilyesmit, aki minden gyanú felett állt. Azt viszont furcsának találta, hogy Florentino Ariza még mindig azokban a misztikus ruhadarabokban jár, azokkal a különös illatú pomádékkal keni magát, és továbbra is olyan titokzatos, azután is, hogy olyan látványosan, ráadásul tisztességesen küzdötte fel magát. Nem tudta elhinni, hogy ugyanaz az ember lenne, és mindig meglepődött, amikor Hildebranda felsóhajtott: "Szegény ember, mennyit szenvedett!" Mert hiszen ő már régóta nem érzett fájdalmat, amikor meglátta: egy elhalványult árnyék volt csupán. De azon az estén, amikor a moziban összetalálkoztak, nem sokkal azután, hogy ő hazajött Flores de Maríából, valami furcsa dolog játszódott le a szívében. Nem az lepte meg, hogy egy nővel, ráadásul egy néger nővel látja. Az lepte meg, hogy milyen jól tartja magát, hogy már nem olyan félszeg, mint azelőtt; de arra nem gondolt, hogy talán nem Florentino Ariza, hanem ő maga változott meg, amióta Lynch kisasszony olyan kíméletlenül betört az életébe. Attól kezdve, és több mint húsz éven át, nagyobb részvéttel nézett rá. Azt, hogy az ura halála után, akkor este ő is ott van a virrasztók közt, természetesnek találta, sőt úgy fogta föl, hogy ezzel véget is ért köztük a harag: a megbocsátás gesztusának tekintette, amivel fátylat borítottak a múltra. Ezért döbbent úgy meg a drámai hangú vallomástól, amelyből kiderült, hogy Florentino Ariza változatlan szerelemmel viseltetik iránta, hiszen ő ezt a szerelmet sohasem viszonozta: ráadásul olyan életkorban hangzott el a vallomás, amikor már se Florentino Arizának, se őneki nem volt mit várnia az élettől. A halálos düh, ami a sértés pillanatában öntötte el, az ura jelképes elhamvasztása után is tovább forrt benne, és minél tehetetlenebb volt vele szemben, annál jobban nőtt és terebélyesedett. Sőt ami ennél is rosszabb volt: agyának azokat a térségeit, amelyekben sikerült elcsendesítenie a halott urával kapcsolatos emlékeit, lassan, fokozatosan, de feltartóztathatatlanul elborította az a pipacsmező, amelyben a Florentino Arizáról őrzött emlékek voltak eltemetve. Így hát, akár akarta, akár nem, őrá kellett gondolnia, és minél többet gondolt rá, annál dühösebb volt, és minél dühösebb volt, annál többet gondolt rá, míg végül olyan elviselhetetlen lett az egész, hogy úgy érezte, beleőrül. Akkor leült a halott ura íróasztalához, és írt Florentino Arizának egy levelet: három sűrű oldalnyi képtelenséget, olyan sértésekkel és aljas piszkálódásokkal teletűzdelve, hogy egészen megkönnyebbült tőlük: tudta, hogy hosszú életének legméltatlanabb cselekedetét követte el. Az a három hét Florentino Arizának is olyan volt, mint egy lassú haldoklás. Akkor este, miután újra megtette szerelmi vallomását Fermina Dazának, céltalanul kószált a délutáni vízözöntől elöntött utcákon, rémülten töprengve azon, hogy mihez kezdjen a tigris bőrével, amit az imént ölt meg, több mint fél évszázadon át tartó viaskodás után. A városban a heves esőzés után valóságos ostromállapot alakult ki. Néhány házban félmeztelen nők és férfiak próbálták Isten segítségével menteni a menthetőt, és Florentino Arizának az volt az érzése, hogy ennek a közös szerencsétlenségnek valamiképpen köze van az ő bajához. De a szél addigra már elült, és a Karib-tenger fölött mozdulatlanul nyugodtak a csillagok. Hirtelen, ahogy minden egyéb hang elnémult, Florentino Ariza meghallotta annak a férfinak az énekét, akitől ő és Leona Cassiani sok évvel azelőtt ugyanabban az órában és ugyanazon az utcasarkon hallották már ugyanezt: Könnyes arccal jöttem át a hídon. Azt a dalt, ami aznap este és csak az ő számára valamiképpen a halálról is szólt. Soha, semmilyen órában nem lett volna olyan nagy szüksége Tránsito Arizára, mint most: bölcs szavára, művirágokkal díszített bohóckirálynő-fejére. Hiába minden: valahányszor az összeomlás szélén állt, egy nőre volt szüksége, aki megoltalmazza. Így hát a Tanítóképző felé vette az irányt, hátha talál egy lányt, akinek a karjaiba vetheti magát, és látta, hogy América Vicuna hálótermének hosszú ablaksora mögül halvány fény szűrődik ki. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne tegyen úgy, mint egy eszelős nagyapó, aki hajnali kettőkor csönget be érte, és viszi magával amúgy álommelegen, pelenkásan, a bölcsőjébe kiböfizett tejecskétől szagosan. A város másik végén ott lett volna Leona Cassiani, egyedül és szabadon, aki hajnali kettőkor is, háromkor is és bármikor és bármilyen körülmények között minden részvétigényét szíves-örömest kielégítette volna. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy álmatlansága sivatagában vándorolva bekopogtat hozzá, de jól tudta: Leona Cassiani van olyan okos, és ők ketten szeretik úgy egymást, hogy nem borulhat az ölébe, és nem sírhatja ki magát csak úgy, minden magyarázat nélkül. Addig törte a fejét, bolyongva a kihalt városban, mint egy alvajáró, amíg rá nem jött, hogy ki az, aki a legjobban meg tudja vigasztalni: Prudencia Pitre, a Dupla Özvegy. Az asszony tíz évvel fiatalabb volt nála. Még a múlt században ismerkedtek meg, aztán az özvegy kívánságára nem találkoztak többé: nem akarta, hogy Florentino Ariza lássa, mi lett belőle: egy félig vak, roskatag öregasszony. Amint Prudencia Pitre az eszébe jutott, Florentino Ariza hazament az Ablakok utcájába, betett egy szatyorba két üveg portóit meg egy üveg savanyú uborkát, és elindult hozzá, bár azt sem tudta, hogy ott lakik-e még, ahol lakott, hogy még mindig egyedül él-e, és él-e egyáltalán. Prudencia Pitre nem felejtette el az ajtó kapirgálásának titkos jelbeszédét, mellyel a férfi a jöttét jelezte, amikor még fiataloknak hitték magukat, pedig már nem voltak azok, és szó nélkül ajtót nyitott. Az utca sötét volt, és Florentino Ariza a fekete posztóruhájában, keménykalapjában és karján lógó denevér-esernyőjével jóformán beleolvadt a sötétségbe; az asszony egyébként is csak nappali fényben látta volna, de a gázlámpa fényében megcsillanó szemüvegkeretéről mégis felismerte. A férfi úgy állt előtte, mint egy gyilkos, akinek a kezéről még frissen csöpög a vér. - Irgalmat és oltalmat egy szegény árvának - mondta. Ennyit mondott, ezt is csak azért, hogy mondjon valamit. Mélységesen megdöbbent azon, hogy Prudencia Pitre mennyire megöregedett, amióta utoljára látta, és tudta, hogy az asszony is ugyanezt gondolja róla. De azzal vigasztalta magát, hogy majd ha magukhoz térnek az első perc megrázkódtatásából, nem az élet pusztításának nyomait fogják keresni egymás arcán, hanem olyan fiatalnak fogják látni egymást, mint amikor megismerkedtek: épp negyven éve. - Olyan vagy, mintha temetésről jönnél - mondta az asszony. Így is volt. Egyébként délelőtt tizenegy óta ő is ott állt az ablakban, mint majdnem az egész város, és nézte a hatalmas, pompás gyászmenetet, amilyet De Luna érsek temetése óta nem látott. Még ágyban volt, és a díszlövésekre riadt fel, amikbe a föld is beleremegett, meg a katonazenekarok hangzavarára és a gyászdalok zagyva összevisszaságára, mely belevegyült az előző nap óta tartó szüntelen harangkongásba. Balkonjáról látta a díszegyenruhában feszítő lovas katonákat, a különböző egyházi rendeket, az internátusokat, a láthatatlan hatalmasságok hosszú fekete limuzinjait, a tollbokrétás, aranybrokát nyeregtakarós lovakat és mögöttük a halottas kocsit, a nemzetiszínű zászlóval letakart sárga koporsót, mely egy régi ágyútalpon feküdt, és végül az ósdi, kiszolgált fiákereket, melyeket már csak koszorúszállításra használtak. Alighogy elhaladtak a balkonja alatt, valamivel déli tizenkettő után, zuhogni kezdett az eső, és a menet villámgyorsan feloszlott. - Hogy lehet így meghalni, ilyen képtelen módon mondta az asszony. - A halálnak nincs humorérzéke - mondta Florentino Ariza, és bár nehezére esett, de hozzátette -: különösen a mi korunkban nincs. Ateraszon ültek, a nyílt tengerrel szemben, és nézték a holdat, melynek akkora volt az udvara, hogy a fél eget betöltötte; nézték a bárkák tarka fényeit a horizonton, és élvezték a vihar utáni langyos szellőt, mely bódító illatokat hozott. Itták a portóit, és ették a savanyúságot, melyhez Prudencia Pitre felszelt a konyhában egy jókora falusi kenyeret. Valaha sok ilyen éjszakát töltöttek együtt, azután, hogy Prudencia Pitre harmincöt éves korában és gyermektelenül özvegyen maradt. Amikor Florentino Ariza megismerte, az asszony egy olyan időszakában volt, amelyben bármely férfit szívesen látott volna, csak legyen vele, ha kell, akár órabérért is, s amikor elkezdték, sejtelmük sem volt róla, hogy milyen komoly és tartós lesz a kapcsolatuk. Bár még csak egy célzást sem engedett meg magának soha, az asszony az ördögnek is eladta volna a lelkét, ha Florentino Ariza lehetett volna a második férje. Tudta, hogy nem lenne könnyű elviselni a kicsinyességét, a korán jött öregségével járó hóbortjait, mániákus rendszeretetét, valamint azt, hogy mindent mohón kikövetel magának, de cserébe az égvilágon semmit sem ad; ám azt is tudta, hogy senki mással nem érezné olyan jól magát, mint vele, mert nincs még egy férfi széles e világon, aki így ki lenne éhezve a szerelemre. Igaz, olyan se volt, aki így ki tudott siklani a nők kezei közül, úgyhogy szerelmük sosem lépett túl azon a ponton, ameddig már először is eljutottak: ami azon túl volt, azt a férfi Fermina Dazának tartogatta. Mégis sok éven át tartott a viszonyuk azután is, hogy Florentino Arizának sikerült hozzáadni az asszonyt egy ügynökhöz, aki három hónapig otthon volt, három hónapig meg üzleti úton, és akitől egy lánya és négy fia született, bár az asszony váltig állította, hogy az egyik fiú Florentino Arizától van. Csak beszélgettek, nem törődve azzal, hogy hány óra van, hiszen fiatalkori álmatlanságukat is oly sokszor me`~osztották, úgyhogy most, öregkori álmatlanságuk óráiban még kevesebb vesztenivalójuk volt. Florentina Ariza, aki a második pohár után majdnem mindig megállt, most mar a harmadikon is túl volt, és még mindig nem tért magához. Patakokban csorgott róla a veríték, és a Dupla Özvegy azt mondta neki, vegye le a zakóját, a mellényét, a nadrágját, vegyen le mindent, ha jólesik, a fenébe is, hiszen ők ketten többet látták egymást pucéran, mint ruhástul. Florentina Ariza azt mondta, levetkőzik, de csak akkor, ha mind a ketten levetkőznek, ám az asszony nem volt hajlandó rá: egyszer, és az is már jó régen volt, megpillantotta magát a ruhásszekrény tükrében, és attól a pillanattól kezdve biztos volt benne, hogy nincs az az emberfia, Florentino Ariza sem, aki előtt ő még egyszer le merne vetkőzni. Florentinó Ariza, nagy feldúltságában, amit négy pohár portói se tudott lecsillapítani, egyre csak a múltról beszélt, a régi szép időkről, mert egy ideje már nem is tudott másról beszélni, de most azzal a sóvár vággyal, hogy a múlt ürügyén könnyítsen magán, mert erre volt szüksége: hogy kiöntse a lelkét. Amikor a láthatáron felderengtek a hajnal első fényei, összeszedte a bátorságát, és amúgy oldalazva megpróbált rátérni a tárgyra. Mint akinek egy hirtelen ötlete támad, megkérdezte az asszonyt: "Mit szólnál, ha most, így ahogy vagy, özvegyen és ennyi idősen, megkérnék a kezedet?" Prudencia Pitre elnevette magát, ráncos öregasszonynevetéssel, és visszakérdezett: - Urbino özvegyére gondolsz? Florentina Ariza mindig megfeledkezett róla, és ráadásul akkor, amikor a legkevésbé se lett volna szabad, hogy a nők nem annyira a kérdésekre figyelnek, mint inkább a kérdések rejtett indítékaira, és mind közül leginkább Prudencia Pitre. A hátborzongató telitalálattól megrémülve egy hamis kiutat választott: "Rólad van szó." Az asszony megint csak nevetett. "Tedd bolonddá a kurva anyád, Isten nyugosztalja." Aztán rászólt, hogy ki vele, bökje már ki, mit akar, hisz tudja, hogy se ő, se más férfi nem verte volna fel hajnali három órakor, és ennyi év után, csak azért, hogy portóit igyanak, és parasztkenyeret meg savanyú uborkát egyenek hozzá. Ezt mondta: "Ilyet csak akkor tesz az ember, ha kell valaki, akinél kisírhatja magát." Florentino Ariza egy kis utóvédharccal próbálta fedezni a visszavonulást. - Most az egyszer tévedsz - mondta. - Az az igazság, hogy kedvem támadt egy jót énekelni. - Hát akkor énekeljünk - mondta az asszony. És szépen csengő hangon rázendített a divatos slágerre: Rrrmorör, te gyönyörű, te c,sndaszép. És ezzel véget is ért az éjszaka, mert Florentino Ariza nem mert tiltott játékokba bocsátkozni egy olyan nővel, aki jócskán bebizonyította neki, hogy tudja, mi van a hold túlsó oldalán. A kapun kilépve az volt az érzése, mintha kicserélték volna a várost: a levegőben az utolsó júniusi dáliák tömény illata terjengett, ő pedig hirtelen ott találta magát ifjúkorának egyik utcájában, ahol fekete özvegyek tipegtek haza libasorban az ötórai miséről. De most nem az özvegyek, hanem ő ment át a túlsó járdára, hogy ne lássák a könnyeit, amiket már nem tudott lenyelni, és nemcsak éjfél óta küszködött velük, mint hitte, mert ezek más könnyek voltak: ötvenegy éve, kilenc hónapja és négy napja fojtotta magába őket. Aztán összefolytak a napok, mígnem egy reggel arra ébredt, hogy egy ablakból, ami nem az ő ablaka volt, szemébe süt a fény. América Vicuna hangja térítette vissza a valósághoz: a lány kint labdázott a kertben a cselédlányokkal, ő pedig az anyja ágyában feküdt, akinek hálófülkéjét érintetlenül hagyta, és ahová olykor, ha néha rátelepedett a magany, éjszakára bemenekült, hogy ne érezze olyan egyedül magát. Az ággyal szemben ott állt Don Sancho Fogadójának nagy tükre, és amint ébredés után ráesett az első pill.antása, Fermina Dazát is ott látta benne. Akkor már azt is tudta, hogy szombat van, mert a sofőr szombatonként ment el az internátusba América Vicunáért. Rájött, hogy a tudtán kívül mégiscsak elaludt, és csak álmodta, hogy nem tud aludni; de Fermina Daza haragos arca álmában is tovább gyötörte. Miközben fürdött, azon törte a fejét, hogy mi legyen a következő lépése, majd szép lassan felöltözött, a legjobb ruháiba, bekölnizte magát, és bepomádézta hegyesre pödört bajszát, aztán a szobából kilépve, az emeleti tornácról megpillantotta a szép süldőlányt, iskolai egyenruhájában, akinek kecses szökkeléseitől, ahogy a labda után ugrott, oly sok szombaton megdobbant a szíve, de ezen a reggelen nem tett rá semmi hatást. Intett a lánynak, hogy indulhatnak, és még be sem szálltak az autóba, amikor minden ok nélkül közölte vele: " Ma nem fogunk rosszalkodni." Elvitte az Amerikai Fagylaltozóba, ahol ebben a szombat délelőtti órában csupa szabadidős apa fagylaltoztatta a gyerekeit a mennyezeti ventilátorok nagy lapátkerekei alatt. América Vicuna egy sokemeletes és változatos szín-összeállítású óriáskelyhet kért; ez volt a kedvence, de másoknak is, mert valami varázslatos illatfelhő szállt fel belőle. Florentino Ariza feketekávét ivott, és szótlanul nézte a kislányt, mialatt a fagylaltját ette, egy jó hosszú nyelű kanállal, hogy a kehely alját is ki lehessen kotorni vele. Nézte a kislányt, és hirtelen azt mondta: - Megnősülök. A kislány egy pillanatra elhomályosuló tekintettel és a levegőben megállt kanalával a szemébe nézett, de rögtön összeszedte magát, és elmosolyodott. - Nem igaz - mondta. Öreg bácsik nem nősülnek. Este, egy perccel az Angelus kezdete előtt kitette az internátus kapuja előtt a zuhogó esőben, miután a Városi Parkban végignézték a bábszínház műsorát, sült halat ettek a terngerparton, megcsodálták az újonnan érkezett cirkusz ketrecbe zárt vadállatait, az árkádok alatti boltokban összevásároltak mindenféle süteményt a sanyarúbb internátusi napokra, és a nyitott fedelű autóval többször is végighajtottak a városon, hogy a kislány szokjon hozzá a gondolathoz: Florentino Ariza ezentúl csak a gyámja, nem pedig a szeretője. Vasárnap elküldte érte az autót, hátha kedve támad kocsikázni egyet a barátnőivel, de ő nem akart találkozni a kislánnyal, mert most, az elmúlt napokban ébredt igazán a tudatára, hogy milyen nagy korkülönbség van köztük. Vasárnap este elhatározta, hogy ír Fermina Dazának, és bocsánatot kér föle, ha csak azért is, hogy ne adja meg végleg magát, de aztán elhalasztotta a levélírást a következő napra. Hétfőn, passiója harmadik hetének éppen az utolsó napján, ahogy bőrig ázottan belépett a ház kapujen, ott találta Fermina Daza levelét a földön. Este nyolc óra volt. A két cselédlány már aludt, de az egyetlen folyosói villanykörtét égve hagyták, hogy Florentino Ariza odataláljon a szobájába. Tudta, hogy szegényes és ízetlen vacsorája az ebédlőasztalon várja, és egy kicsit éhes is volt, hiszen már jó néhány napja csak egypár falatot evett, de a levél miatti izgalmában az a kevés éhsége is elmúlt. Úgy remegett a keze, hogy alig tudta elcsavarni a hálószobája villanykapcsolóját. Az ágyára tette az eső áztatta levelet, meggyújtotta az éjjeliszekrényén álló kislámpát, aztán olyan nyugalmat erőltetve magára, amilyet csak akkor szokott, amikor épp az izgalom tetőfokán volt, levette alázott zakóját, és a szék támlájára akasztotta, levette a mellényét, szépen összehajtogatta, és a zakójára fektette, levette fekete selyem csokornyakkendőjét és kaucsukgallérját, amely már az egész világon kiment a divatból, derékig kigombolta az ingét, kikapcsolta a nadrágszíját, hogy lélegzethez jusson, végül pedig levette a kalapját, és az ablakfélfára akasztotta, hogy jól kiszáradjon. Egyszer csak belehasított a rémület, mert nem tudta, hogy hova tette a levelet, és olyannyira fel volt dúlva, hogy amikor meglátta az ágyon, elcsodálkozott, mert nem emlékezett rá, hogy odatette. De nem bontotta föl, hanem előbb a zsebkendőjével felszárítgatta a vizet a borítékról, óvatosan, nehogy szétkenje a tintát, amellyel ráírták a nevét, és miközben szárítgatta, rájött, hogy a levél nem a kettőjük titka, hanem legalább hárman tudnak róla, hiszen bárki volt is, aki elhozta a levelet, nyilvan nem siklott el a fölött a tény fölött, hogy Urbino doktor özvegye alig három héttel az ura halála után levelet ír valakinek, aki nem tartozik a köreihez, méghozzá olyan sürgős levelet, hogy nem is postán küldi el, és olyan titokban, hogy senkinek sem szabad odaadni, hanem csak be kell csúsztatni a kapu alatt, mint egy névtelen kis firkálmányt. Nem is volt rá szükség, hogy felbontsa a borítékot, mert a ragasztó leázott az esőben, de a levélpapír száraz volt: három sűrűn teleírt oldal, megszólítás nélkül, és a végén Fermina Daza asszonynevének kezdőbetűi. Az ágya szélén ülve gyorsan átfutotta, és nem annyira a levél tartalma ütötte szíven, mint inkább a hangja, és még csak az első oldalon tartott, amikor már tudta, hogy pontosan erre a gyalázkodásra számított. Letette a kislámpa ernyője alá a nyitott levelet, levette a cipőjét és a nedves térdharisnyáját, odament az ajtóhoz és leoltotta a csillárt, aztán föltette antilop bajuszkötőjét, és úgy, ahogy volt, ingben és nadrágban végigdőlt az ágyon, két nagy vánkossal támasztva föl a fejét, hogy kényelmesen tudjon olvasni. Aztán fogta a levelet és újra elolvasta, ezúttal betűről betűre, minden egyes betűt hosszan tanulmányozva, hogy a levélnek egyetlen hátsógondolata se maradjon rejtve előtte, és aztán még négyszer elolvasta, míg úgy el nem telt vele, hogy a leírt szavak kezdték elveszíteni az értelmüket. Aztán a csupasz levelet betette az éjjeliszekrény fiókjába, hanyatt feküdt, takarója alá kulcsolta a kezét, és négy órán át bámulta a tükörnek azt a részét, amit egykor Fermina Daza arca töltött be; a szeme se rebbent, alig vett levegőt, és holtabb volt, mint egy halott. Pontban éjfélkor kiment a konyhába, főzött magának egy termoszra való kávét, amely olyan sűrű volt, mint a nyers petróleum, bevitte a hálószobába, betette a protézisét az éjjeliszekrényre odakészített bórvizes pohárba, újra lefeküdt, ugyanabba a kőszobor-pozícióba, mely csak egy-egy pillanatra változott meg, amikor egy korty kávét ivott, és így feküdt ott reggel hatig, amikor a szobalány behozott egy újabb termosz kávét. Addigra már Florentino Ariza tudta, hogy pontosan mit kell tennie, lépésről lépésre. A sértéseket nem vette zokon, és azt sem tartotta fontosnak, hogy tisztázza magát az igazságtalan vádak alól, melyeknél, ismervén Fermina Daza természetét és okainak komolyságát, még súlyosabbakra számított. Csak az volt fontos, hogy a levél módot ad neki a válaszra, és feljogosítja rá. Sőt mi több: választ követel. Így hát elérkezett végre az élete arra a pontra, ahova mindig is el akarta juttatni. Minden egyéb most már csak őtőle függött, és biztos volt benne, hogy egyszemélyes pokla, melyben már több mint fél évszázadot töltött el, még sok halálos megpróbáltatást tartogat a számára, melyeknek ő még nagyobb hévvel, még nagyobb kínnal és még nagyobb szerelemmel fogja alávetni magát, mint az összes eddigieknek, mert ezek lesznek immár az utolsók. Öt nappal azután, hogy megkapta Fermina Daza levelét, az irodájába érve az az érzése támadt, hogy valami mély és szokatlan üresség veszi körül: az írógépek csöndje volt az, hiszen úgy hozzászokott már billentyűik esőkopogásához, hogy akkor figyelt föl, ha elhallgattak. Szünet volt éppen. Amikor újra elkezdődött a zaj, Florentino Ariza bedugta a fejét Leona Cassiani szobájának ajtaján, és nézte a nőt, amint a személyes használatára fenntartott írógépe előtt ül, amely úgy engedelmeskedett az ujjainak, mint egy emberi hangszer. Leone Cassiani megérezte, hogy nézik. és az ajtó felé fordult félelmetes Nap-mosolyával, de azért közben tovább kopogott, amíg el nem ért a bekezdés végéig. -Mondd csak, lelkem, oroszlánom - kérdezte Florentino Ariza -: mit szólnál hozzá, ha kapnál egy szerelmes levelet, amit egy ilyen ócska masinával írtak? Leone Cassiani, aki már semmin sem lepődött meg, ezúttal őszinte csodálkozással bámult rá. - Nahát - kiáltott fel. - Ezen még sose gondolkoztam. Így aztán nem is tudott válaszolni a kérdésre. Ami azt illeti, Florentino Ariza sem gondolkodott még el rajta, de úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, szerencsét próbál. Hazavitte az egyik írögépet, beosztottainak nyájas tréfálkozása közepette: "Öreg papagáj nem tanul meg beszélni." Leona Cassiani, aki minden újdonságot lelkesen fogadott, felajánlotta, hogy eljár hozzá, és gépírás-órákat ad neki. De ő nem volt hajlandó semmiféle módszeres tanulásra, amióta Lotario Thugut hegedűórákat akart adni neki, mégpedig úgy, hogy külön-külön tanuljon meg minden hangot, és azzal fenyegette, hogy legalább egy évre lesz szükség, amíg megtanulja az alapfogásokat, aztán ötre, amíg bekerülhet egy hivatásos zenekarba, utána pedig napi hat órára, egy egész életen át, ha jó hegedűs akar lenni. De ő vétetett magának az anyjával egy vakoknak való hegedűt, és a Lotario Thuguttól megtanult alapfogások ismeretében alig egy éven belül már volt bátorsága kiállni vele a katedrális karzatára, me~ a kedvező szelekkel szerenádot küldeni Fermina Dazának a szegények temetőjéből. Ha ez húszéves korában sikerült neki egy olyan nehéz hangszerrel, mint a hegedű, akkor, gondolta, miért ne tudna boldogulni hetvenhat éves korában az írógéppel, amin csak egy ujjal kell játszani. El is boldogult vele. Három nap alatt megtanulta a billentyűk elhelyezkedését, hat nap alatt megtanult írni is és gondolkodni is egyszerre, aztán három napra rá már meg is írta az első hibátlan levelet, miután fél rizsma levélpapírt eltépett. A levél elejére egy ünnepélyes megszólítást írt föl saját kezűleg: Asszonyom, a végére pedig keresztnevének kezdőbetűjét, mint fiatal korában az illatos levélkék végére. Postán küldte el, gyászkeretes borítékban, ahogyan egy újdonsült özvegyasszonynak írni illett, és a boríték hátulján nem volt rajta a feladó neve. Hatoldalas levél volt, és egyetlen hajdani levélre sem emlékeztetett. Hangja is, stílusa is elütött a szerelmük első éveiben írt levelekétől, és az akkori idők retorikus heve is hiányzott belőle; olyan józan és mértéktartó levél volt, hogy igazán nem illett volna hozzá a gardéniaillat. Tulajdonképpen annak a fajta üzleti levélnek volt a legsikerültebb megközelítése, amelyet Florentino Arizának addig még sohasem sikerült megírnia. Néhány év múlva már szinte sértésnek számított, ha egy magánlevelet géppel írtak, de az írógép akkoriban még csak egy etikettmentes hivatali haszonállat volt, melynek háziállattá idomításáról még nem esett szó az illemkódexben. Csak afféle merészen modern újdonságnak számított, és Fermina Daza is annak tekintette, mert a második levelet, amit Florentino Arizának írt, válaszul az ő negyvenegynéhány levelére, azzal kezdte, hogy elnézést kér a kusza írásért, de hát az acéltollnál nincs modernebb íróeszköze. Florentina Ariza meg sem említette a tőle kapott rettenetes levelet, hanem a csábításnak egy új módszerével próbálkozott meg már az első sorától kezdve: egyetlen szóval sem utalt múltbéli szerelmükre, és egyáltalán, a múltra sem: sztornó és új rovat. Csak úgy elmeditált az életről, hosszan, elsősorban arról, hogy miként vélekedik a férfiak és a nők kapcsolatáról, és mi mindent látott már e téren: azokat a gondolatait írta le, amiket egy időben a Szerelmesek Titkára kiegészítő kötetébe szánt. Csakhogy most egy patriarkális stílusba, az öregkori memoárok modorába csomagolta be őket, hogy aki olvassa, ne vegye észre az első pillantásra: szerelmes levelet olvas. Elölte több piszkozatot írt, ahogy a régi időkben volt szokás, hideg fejjel végigolvasta, majd nyomban elégette őket. Tudta, hogy bármely apró figyelmetlenség, a legkisebb nosztalgikus ballépés is elég ahhoz, hogy szívében felkavarodjon a múlt üledéke, és bár számított rá, hogy Fermina Daza száz levelet is vissza fog küldeni, amíg egyet felnyit, vigyázott rá, hogy egyetlen hibát se kövessen el. Úgyhogy mindent eltervezett, a legapróbb részletekig, mint egy végső, nagy háborút: mindenben másnak kell lennie, hogy újfajta érdeklődést, újfajta kíváncsiságot, újfajta reményeket ébresszen egy olyan asszonyban, aki már egy egész életet leélt, és mindent megkapott. Hogy egy olyan eszelős ábrándot ébresszen benne, ami erőt ad neki, hogy sutba dobja annak az osztálynak az előítéleteit, amelybe ugyan nem született bele, de amelyhez jobban hozzáidomult, mint bárki más. Meg kellett rá tanítania, hogy a szerelmet kegyelmi állapotnak tekintse, olyasvalaminek, ami nem eszköz valamely cél érdekében, hanem ok és cél egyúttal, önmagáért. Volt benne annyi józanság, hogy ne várjon azonnali választ, hiszen már annak is örülhetett, hogy nem küldik vissza a levelét. Nem küldték vissza, mint ahogy a többit sem, és ahogy múltak a napok, úgy nőtt benne az izgalom, mert minél több nap telt el úgy, hogy nem jött vissza egy levele sem, annál inkább reménykedhetett abban, hogy előbbutóbb választ kap. Leveleinek sűrüségét a kézügyessége szabta meg: először hetenként egyet írt, aztán kettőt, és végül naponta. Örömmel állapította meg, hogy mekkorát fejlődött a posta azóta, amióta ö volt a zászlófelelős, mert nem tette volna ki magát annak, hogy naponta lássák a postahivatalban, és mindennap ugyanannak a személynek szóló levéllel, de annak sem, hogy mással küldje oda, mert bárkinek eljárhat a szája. Így viszont mi sem volt egyszerűbb, mint elküldeni egy beosztottját egy hónapra való bélyegért, aztán becsúsztatni a levelet az óvárosban található három postaláda egyikébe. A rítus hamarosan mindennapos szokássá változott: az álmatlanság óráiban írta meg a levelet, aztán másnap reggel, irodába menet, odaszólt a sofőrnek, hogy álljon meg egy pillanatra valamelyik utcasarki postaláda előtt; maga szállt ki az autóból, hogy bedobja a levelet. Egyszer sem bízta a sofőrre, bármennyire ajánlkozott is rá egy esős reggelen, olykor pedig óvatosságból nemcsak azt az egy levelet, hanem egyszerre többet is bedobott, hogy ne legyen olyan feltűnő a dolog. A sofőr persze nem tudta, hogy a többi levél csak üres papírlap, amit Florentino Ariza saját magának címzett meg, mert soha nem írt magánleveleket, azoknak a gyámatyai minőségében írt beszámolóknak a kivételével, amiket América Vicuna szüleinek küldött el minden hónap végén, tudatva velük, hogy miképpen vélekedik a kislány magatartásáról, egészségi és kedélyállapotáról, valamint tudatva velük dicséretes iskolai eredményeit. Az első hónap után számozni kezdte a leveleit, és mindegyiknek az elejére, akár egy tárcaregény napi részlete elé, odaírta az eddigiek rövid összefoglalását, mert attól tartott, hogy Fermina Daza időközben elejtette a fonalat. És amikor a levelek mindennaposak lettek, a gyászkeretes borítékokat hosszú, fehér borítékokra cserélte fel, és ettől aztán olyan cinkos személytelenséget öltöttek, mintha üzleti levelek volnának. Amikor elkezdte írogatni a leveleket, el volt rá szánva, hogy most aztán igazán próbára teszi a türelmét, mint ahogy még soha, legalábbis addig, amíg ki nem derül, hogy ezzel az egyetlen újfajta módszerrel is, amit egyáltalán ki tudott találni, csak az idejét vesztegeti. Várt, várt, az ifjúkori várakozások legkülönfélébb gyötrelmei nélkül, egy öregember makacsságával, aki kemény, mint a beton, és úgy sincs mire gondolnia, nincs mit csinálnia egy folyami hajózási társaságnál, amely akkor már magától hajózott, kedvező széljarásban, és ez az öregember szilárdan hitte, hogy élni fog, és férfierejének teljes birtokában lesz azon a napon, holnap vagy késöbb, de egyszer biztosan, amikor Fermina Daza végre belátja majd, hogy nem tehet mást, ha meg akar szabadulni özvegyi magányának szorongásaitól, le kell eresztenie előtte a hidat. Közben folytatta megszokott életmódját. Bízván a kedvező válaszban, nekikezdett a ház második renováltatásának, hogy méltóképpen fogadhassa azt az asszonyt, aki már az óta a régmúlt nap óta a ház úrnőjének és tulajdonosának mondhatta volna magát, amikor azt az anyja megvásárolta. Ahogy ígérte, újra el-ellátogatott Prudencia Pitréhez, annak bizonyságául, hogy így is szereti, ilyen öregen és tönkrementen, fényes nappal és nyitott ajtók előtt, nemcsak vigasztalan éjszakáin. Andrea Varón háza előtt is el-elsétált, míg végre kialudt a villany a fürdőszobában, és megpróbált belefeledkezni egy ágy őrületébe, de csak hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból, mert abban a babonában is hitt, amit egyébként még nem cáfolt meg soha senki, hogy a test addig bíyja erővel, amíg az ember erőlteti. Volt azonban egy kínos dolog: az América Vicunával való megváltozott kapcsolata. A sofőrjét ugyan továbbra is elküldte érte minden szombat délelőtt tízre az internátus elé, de nem tudta, mihez kezdjen vele a két szabadnap alatt. Eleinte egyáltalán nem foglalkozott vele, amit a kislány ugyancsak zokon vett. A cselédlányokra bízta, hogy vigyék magukkal a délutáni mozielőadásra, a vurstliba, a jótékony célú tombolákra, vagy vasárnapi kirándulásokat eszelt ki neki és internátusi barátnőinek, hogy ne kelljen bevinnie az irodája mögött rejtőző paradicsomba, ahová pedig a kislány a legjobban vágyott, amióta legelőször belépett oda. Új vágyálmának ködében nem vetett számot azzal, hogy egy kislány akár három nap alatt is felnőtt nővé tud érni, és azóta, hogy a Puerto Padre-i kishajöról leszállt, nem három nap, hanem három év telt el már. Bármennyire igyekezett is Florentino Ariza, hogy megédesítse, a lány számára brutális volt a változás, és nem értette az okát. Amikor a fagylaltozóban őszinte akart lenni, és közölte vele, hogy meg fog nősülni, a lányt egy pillanatra elfogta a pánik, de aztán olyan képtelenségnek tartotta a dolgot, hogy meg is feledkezett róla. Azonban hamarosan rá kellett jönnie, hogy Florentino Ariza úgy viselkedik, mintha csakugyan igaz volna, és olyan érthetetlen kifogásokkal tér ki előle, mintha nem hatvan évvel öregebb, hanem hatvan évvel fiatalabb lenne nála. Egy szombat délután Florentino Ariza a hálószobájában találta: az írógépen kopogtatott, és egész jól csinálta, mivel az iskolában gépírást is tanult. Több mint fél oldalt írt már le, csak úgy gépiesen, de itt-ott föl lehetett fedezni egy-e`Ty mondatot, ami a lelkiállapotáról árulkodott. Florentina Ariza a válla fölött a papírhoz hajolt. A lányt felkavarta a férfitest melege, Florentino Ariza szaggatott lélegzése, ruhájának illata, az a vánkosáról is jól ismert illat. Már nem az a faluról jött kislány volt, akiről Florentino Ariza darabonként szedte le a ruhát, és gügyögött hozzá, mint egy kisbabának: először ezt a kis cipőcskét a macinak, aztán ezt a blúzocskát a kutyuskának, aztán ezt a virágos bugyikat a nyuszinak, és most a papa egy nagy puszit ad arra az édes kis puncikára. Nem: most már kész nő volt, és boldogan vette át a kezdeményezést. Jobb kezének mutatóujjával tovább kopogtatott az írógépen, de bal kezével hátranyúlt a férfi lábához, afelé, amit keresett, rá is talált, érezte, ahogy feléled, megnő és epekedve sóhajtozni kezd, Florentino Ariza öregemberes lélegzése pedig egyre zihálóbb és akadozóbb lett. Ismerte a férfit: ettől kezdve már nem ura önmagának, elborul az agya, átengedi magát neki, és nincs más út, csak az az egy, amin elindult: előre. Kézenfogva odavezette az ágyhoz, mint egy szegény vakot át az utcán, kaján gyengédséggel földarabolta, ízlése szerint megsózta, megpaprikázta, egy gerezd fokhagymát tett rá, egy fej apróra vágott vöröshagymát, egy citrom levét, egy babérlevelet, és Florentino Ariza ekképpen megfűszerezve hevert a tepsiben, amíg a begyújtott sütő el nem érte a kellő hőfokot. Rajtuk kívül senki sem volt a házban. A cselédlányok kimenőt kaptak, az ácsok és a kőművesek sem dolgoztak szombaton: kettőjüké volt a világ. De Florentino Ariza a szakadék peremén kivergődött az önkívületből, eltolta a lány kezét, fölült az ágyban. és reszkető hangon megszólalt: - Vigyázat, nincs gumink. A lány úgy, ahogy volt, hanyatt fekve, még hosszan ott maradt az ágyban, és gondolkodott; amikor visszament az internátusba, egy órával a szokásos időpont előtt, már nem fojtogatta a sírás, viszont szaglását addigra már kifinomította, körmeit meg kiélesítette, hogy felkutassa a lapuló vadnyulat, amely így megkeseríti az életét. Florentina Ariza pedig újra csak egy férfitévedésbe esett: azt hitte, hogy a lány belátta, hiába minden, és már túl is van az egészen. És a maga bajával törődött. Már fél év telt el, és a legkisebb jeladás sem érkezett; hajnalig forgolódott az ágyábm, egy újfajta álmatlanság sivatagában tévelyegve. Arra gondolt, hogy Fermina Daza az első, ártatlan külsejű levelét még fölbontotta: de mihelyt megpillantotta a régi időkből ismert kezdőbetűt, nyomban ráhajította a levelet a szemét tűzrakására, és még annyi fáradságot se vett, hogy összetépje. Aztán a többit már ahogy meglátta, felbontatlanul kidobta. és ki is fogja dobni az idők végezetéig, amíg csak őneki lesznek gondolatai, amiket papírra vethet. Nem hitte, hogy létezik olyan nő, aki ellen tud állni a kíváncsiságának, ha fél éven át mindennap levelet kap, és még azt sem tudja, hogy milyen színü tintával írták. De ha létezett ilyen nő, az csak Fermina Daza lehetett. Florentina Ariza érezte, hogy az öregkor ideje nem egy vízszintes irányban előrehömpölygő folyam, hanem egy feneketlen ciszterna, amelyből elszivárog az emlékezet. Kezdtek kifogyni az ötletei. Miután jó néhány napon át ólálkodott a La Manga-i villa körül, rájött, hogy ezzel a gyermeteg módszerrel nem lehet betörni a gyász által lepecsételt kapukat. Egy reggel, valami telefonszámot keresve, véletlenül rábukkant a telefonkönyvben Fermina Daza számára. Feltárcsázta a számot. A telefon sokáig csöngetett, aztán megszólalt a jól ismert hang, tompán és szigorúan: "Tessék." Szótlanul letette, és a végtelen messzeség, melyből az az elérhetetlen hang szólt hozzá, egészen elcsüggesztette. Leone Cassianinak azokban a napokban volt a születésnapja, és ebből az alkalomból egy kis összejövetelt tartott a lakásán. Florentina Ariza olyan szórakozott volt, hogy a csirke szószával leette magát. Leone Cassiani a szalvéta bevizezett csücskével letisztogatta a zakója hajtókáját, aztán, további balesetek elkerülése végett a nyakába kötötte, mint egy partedlit: Florentino Ariza olyan lett tőle, mint egy ag`~ csecsemő. Leone Cassianinak feltűnt, hogy a férfi a vacsora alatt többször is levette a szemüvegét és megtörölgette a zsebkendőjével, mert szemét minduntalan elöntötte a könny. Aztán, amikor már a kávét itták, a kávéscsészével a kezében elaludt, és Leona Cassiani óvatosan ki akarta venni a kezéből, hogy fel ne ébressze, de Florentino Ariza fölrezzent, és szégyenkezve mentegetőzött: "Csak pihentettem a szememet." Leona Cassiani aznap este lefekvés közben eltűnődött azon, hogy Florentino Ariza milyen hirtelen megöregedett. Juvenal Urbino halálának első évfordulóján a család meghívókat küldött szét a székesegyházban tartandó megemlékezésre. Florentina Ariza addigra már a százharminckettedik levelénél tartott, de választ még egyre sem kapott, éppen ezért arra a vakmerő lépésre szánta el magát, hogy elmegy a misére, bár nem ruvták meg. Nem annyira megható, mint inkább díszes társadalmi esemény volt. Az első padsorokban csak fenntartott helyek voltak, öröklött és életre szóló tulajdonjoggal, támlájukon a réz névtáblákkal. Florentina Ariza a meghívottak első csoportjával érkezett oda, hogy olyan ülőhelyhez jusson, ahol Fermina Daza mindenképpen észre kell hogy vegye. Úgy gondolta, a főhajóban lesz a le~jobb, közvetlenül a fenntartott helyek padsorai mögött, de annyian voltak, hogy ott sem talált már szabad helyet, úgy hogy be kellett érnie a szegény rokonok hajójával. Onnan nézte, amint Fermina Daza a fiába karolva belép a székesegyházba, csuklóig zárt, fekete bársonyruhában, melyen nem volt semmi dísz, csak a nyakától a cipője orráig lefutó gombolás, mint egy püspöki reverendán, fején pedig egy kasztíliai csipkekendő és nem fátylas kalap, mint a többi valóságos vagy reménybeli özvegy fején. Fedetlen arca úgy tündökölt, mint az alabástrom, ferde vágású szeme elevenen csillogott a főhajó hatalmas csillárai alatt, és olyan egyenes tartással, olyan emelt fővel, olyan magabiztosan vonult az ülőhelye felé, hogy nem látszott idősebbnek a fiánál. Florentino Arizának, ahogy ott állt a padban, az ujjhegyével meg kellett támaszkodnia az előtte lévő támlán, amíg el nem múlt a szédülése, mert érezte, hogy nem hét lépés távolság választja el őket egymástól, hanem még csak nem is ugyanazon a napon élnek. Farmina Daza a főoltárral szemben lévő családi padjukból hallgatta a szertartást, majdnem egész idő alatt állva, ugyanolyan méltóságteljesen, mint ahogyan az operákat hallgatta. De a végén megszegte a liturgia szabályait, és nem maradt a helyén, hogy ott fogadja a megújított részvétnyilvánításokat, ahogyan szokás volt, hanem kijött a padból, sorra odament a meghívottakhoz, és megköszönte, hogy eljöttek: ez olyan szokatlan viselkedés volt, ami senki másnak nem jutott volna az eszébe. Az ismerősöket sorra járva a szegény rokonok padsoráig is eljutott, és végül körülhordta a tekintetét, nem hagyott-e ki valakit az ismerősök közül. Ekkor Florentino Ariza érezte, hogy egy természetfölötti fuvallat fölemeli őt a helyéből: az asszony pillantása ráesett. És csakugyan. Farmina Daza nagyvilági fesztelenség`~el ellépett a csoport mellöl, amellyel beszélgetett, kezet nyújtott neki, és nagyon kedves mosoly kíséretében ezt mondta: - Köszönöm, hogy eljött. Mert nemcsak hogy megkapta a leveleket, hanem nagy érdeklődéssel el is olvasta őket, és komoly megszívlelendőket talált bennük, melyek segítettek abban, hogy túlélje valahogy a történteket. Az asztalnál ült éppen, és a lányá val reggelizett, amikor átadták neki az első levelet. Az írógéppel írt címzés láttán úgy elcsodálkozott, hogy rögtön fel is bontotta, és ahogy rápillantott a levél végén álló kezdőbetűre, lángba borult az arca. De nyomban erőt vett magán, és eltette a levelet a köténye zsebébe. Azt mondta: "Megint egy részvétnyilvánítás a kormánytól." A lánya csodálkozott: Már mindegyik megjött." De ő nem esett ki a szerepéből: "Ez egy újabb." Arra gondolt, hogy később, ha nyugta lesz a lányától, elégeti a levelet, de aztán nem tudta megállni, hogy előbb bele ne pillantson. Azt hitte, megjött a méltó válasz a gyalázkodó levelére, melyet már abban a pillanatban megbánt, amikor átadta a küldöncnek, de az elegáns me`~szólítás és az első bekezdés tónusa láttán rádöbbent, hogy valami változás történt a világban. Annyira felkavarta a dolog, hogy bezárkózott a hálószobába, mert nyugodtan el akarta olvasni, mielőtt elégetné: háromszor olvasta el, lélegzet-visszafojtva. Mindenféle elmélkedés volt benne: az életről, a szerelemről, az öregségről, a halálról; gondolatok, melyek az ő agyán is sokszor átsuhantak, mint valami éji madarak, de amikor utánuk kapott, csak kitépett tollak hullottak alá. És most itt voltak tisztán, egyszerűen, úgy, ahogy ő szerette volna kimondani őket, és megint csak azon sajnálkozott, milyen kár, hogy nem él az ura, és nem beszélheti meg vele ezeket a gondolatokat, a nap eseményeivel együtt, ahogy esténként szokták, elalvás előtt. Így hát egy ismeretlen Florentino Ariza mutatkozott be neki, olyan bölcs gondolatokkal, hogy érthetetlen volt: hogy írhatott ifjúkorában olyan kótyagos leveleket, és hogy járkálhatott egész életében olyan gyászos ábrázattal. Ezek a bölcs gondolatok inkább arra a férfira vallottak, akire Escolástica néni azt mondta; hogy a Szentlélek szállta meg, és Fermina Daza ugyanúgy megrémült ettől, mint az első alkalommal. Végül is az a bizonyosság nyugtatta meg, hogy ez a bölcs öregemberhez illő levél nem afféle próbálkozás a virrasztás utáni estén elhangzott pimaszság megismétlésére, hanem egy nemes gesztus, amivel fátylat borít a múltra. A következő levelek aztán végképp megnyugtatták. Mindenesetre ezeket is elégette, miután egyre nagyobb érdeklődéssel olvasta el őket, bár minél több levelet égetett el, annál nagyobb lett a lelkifurdalása, és nem tudott megbirkózni vele. Igy hát attól kezdve, hogy a levelek megszámozva érkeztek, megtalálta a vágyva vágyott erkölcsi felmentést, ami lehetővé teszi, hogy megtartsa őket. Bár nem is magának akarta megtartani, hanem csak az alkalomra várt, amikor visszaadhatja őket Florentino Arizának, hogy ne vesszen kárba mindez a mások számára is igazán oly hasznos gondolat. Csak az volt a baj, hogy múlt az idő, a levelek meg jöttek, három-négy naponként, egy egész éven át, és Fermina Daza nem tudta, hogyan adhatná őket vissza úgy, hogy meg ne sértse, mert azt azért nem akarta volna, azt viszont, hogy egy levéllel küldje vissza, nem engedte meg a büszkesége. Az az első év elegendő volt ahhoz, hogy hozzászokjon az özvegységhez. Férjének megtisztult emléke immár nem akadályként tornyosult mindennapos tennivalói, legbelső ~ondolatai, legegyszerűbb szándékai elé, hanem őrködő jelenlétté vált, amely irányította őt, de nem állt az útjába. Néha meg is jelent előtte, de nem úgy, mint egy látomás, hanem hús-vér valójában, és akkor, amikor csakugyan nagy szükség volt rá. Erőt adott neki az a biztos tudat, hogy az ura ott van mellette, még eleven emberként, de már túl a férfiszeszélyein, pátriárkai követelésein, túl azon a fárasztó igényén, hogy ő is úgy szeresse, a felesleges csókoknak és gyengéd szavaknak azzal a rituáléjával, amellyel az ura szereti őt. Mert ekkor már jobban megértette, mint amikor még élt, értette a kétségbeesett szerelmi kívánkozását, a követelő szükséget, hogy rátaláljon benne arra a biztonságra, amely a közéleti szereplésének pillére lett volna, de amelyet valójaban sose kapott meg tőle. Egyszer, legmélyebb kétségbeesésében, Fermina Daza ezt kiabálta az urának: "Észre se veszed, hogy milyen boldogtalan vagyok." Urbino a szokásos nyugodt mozdulatával levette a szemüvegét, elárasztotta őt gyerekes szemének tiszta vizével, és egyetlen mondatban a vállára rakta elviselhetetlen bölcsességének teljes súlyát: "Ne feledd, hogy a jó házasságban nem a boldogság, hanem a stabilitás a lényeg." Ahogy aztán rászakadt az özvegység magánya, Fermina Daza megértette, hogy az urának ebben a mondatában nem volt benne az az aljas fenyegetés, amelyet az elhangzásakor hallott ki belőle, csak az a bölcsek köve, amely annyi boldog órában részesítette őket. Farmina Daza a sok külföldi utazás során minden újdonságot összevásárolt, amit csak meglátott. Nem az eszével, hanem a zsigereivel kívánta meg őket, férje meg azzal szórakozott, hogy megtalálja e vágyakra az ésszerű magyarázatot; csupa szép és hasznos dolog volt, amíg ott állt eredeti környezetében a római, párizsi, londoni kirakatokban, a New York-lakban, ahol a földből kinövő felhőkarcolók közt harsogott a charleston, de nem allta ki a versenyt a töpörtyűrágcsálás közben hallgatott Strauss-keringőkkel és az árnyékban is negyvenfokos hőségben folytatott virágcsatákkal. Úgyhogy fogta magát, és szépen hazajött fél tucat hatalmas, lakkozott fém hajóbőrönddel, melyeknek zárai és sarokborítasai bronzból voltak, és melyek valamiféle egyéni tervezésű koporsóknak látszottak; hazajött, a világ legújabb csodáinak büszke birtokosaként: bár ezek a csodák csak abban a röpke pillanatban feleltek meg aranyértéküknek, amikor Fermina Daza helyi világának valamely tagja egyszer és utoljára meg tekintette őket. De hát ezért kellett megvásárolni őket, hogy másoknak egyetlenegyszer megmutathassa. Farmina Daza még jóval az öregkor kezdete előtt számot vetett azzal, hogy mindez csupa felesleges hívság, és otthon, a négy fal közt gyakran mondogatta: "Meg kell már szabadulni ettől a sok kacattcíl, hisz már moccanni se lehet tőlük." Urbino doktor jót mulatott ezeken a meddő elhatározásokon, mert tudt.a, hogy a kiürített helyek újra csak meg fognak telni egyéb kacatokkal. De Fermina Daza csak mondta a magáét, mert valóban, egyetlen új holmi sem fért volna el sehol, és sehol a házban nem volt egy olyan holmi, ami bármire is jó lett volna, mint például az ajtókilincsekről lógó ingek vagy a konyhaszekrényekbe begyömöszölt, európai zimankóra való télikabátok. Úgyhogy egy reggel, amikor kellő harci kedvvel ébredt, kiszórta a szekrényekből a ruhát, kiürítette a bőröndöket, lecipelte a holmit a padlásról, és csatatérré változtatta a lakást: ott tornyosultak azoknak a ruháknak a halmai, amelyeket már túl sokszor láttak rajta, a kalapok halmai, amelyeket egyszer sem vett föl, mert amíg divatban voltak, nem volt rá alkalom, a cipők halmai, csupa műremek, a császárnők koronázási cipőinek európai mesterek által készített másolatai, melyeket az itteni úri kisasszonyok semmibe vettek, mert pont olyanok voltak, mint azok a papucsok, amiket a néger cselédek vásároltak maguknak a piacon. A hátsó teraszon egész délelőtt tartott az ostromállapot, a házban pedig a naftalingolyók maró bűzétől alig lehetett levegőt kapni. De egy-két óra múlva viszszatért a nyugalom, mert Fermina Daza végül megsajnálta a sok földre szórt selymet, a sok brokátmaradékot és paszománydarabkát, a sok kékrókafarkat, aminek mind a lángok martalékává kéne lennie. - Ezt bűn elégetni - mondta -, mikor annyi embernek ennivaló se jut. Így hát az égetés el lett halasztva, újra meg újra, a holmik meg csak helyet cseréltek, előkelő helyükről kikerültek a lomtárrá alakított egykori istállóba, a fölszabadult területek pedig, ahogy Urbino doktor megjósolta, újra megteltek, agyonzsúfolódtak mindenféle holmival, ami egy pillanatig élte az életét, aztán halálra ítélten a szekrénybe került a következő égetésig. Fermina Daza ezt is mondogatta: "Ki kéne találni, hogy mit lehet csinálni azokkal a dolgokkal, amik semmire se jók, de azért kidobni se lehet őket." Ilyen volt: rettegéssel nézte a tárgyak mohó terjeszkedését, ahogy az emberek elől elfoglalták a helyet, ahogy előrenyomultak és kiszorították őket, mígnem fogta, és eltette őket valahová, ahol nincsenek szem előtt. Nem is volt olyan rendes, mint amilyennek hitték, csak volt egy kétségbeesett módszere, amellyel elérte, hogy rendesnek látszott: eldugta a rendetlenséget. Juvenal Urbino halála napján a dolgozószobában lévő holmik felét át kellett pakolni a hálószobákba, hogy fel tudják állítani a ravatalt. A házra lesújtó halál ebben a dologban megoldást hozott. Ahogy elégette az ura ruháit, Fermina Daza azt tapasztalta, hogy nem is remeg a keze, és ugyanazzal a lendülettel időnként újra tüzet rakott, és csak dobált mindenfélét a máglyára: régi és új holmikat, nem törődve a gazdagok irigységével meg az éhező szegények bosszújával. Végül gyökerestől kivágatta a mangófa törzsét, hogy a szerencsétlenség utolsq nyoma is eltűnjön a szeme elől, az élő papagájt pedig a nemrég megnyílt Városi Múzeumnak ajándékozta. Csak ekkor lélegzett fel, abban a házban, amely olyan lett, mint amilyenről mindig is álmodozott: tágas, áttekinthető, és csak az övé. Ofelia, a lánya három hónapig velee volt, aztán viszszatért New Orleansba. A fia minden vasárnap eljött a családjával ebédre, és hét közben is jött, amikor tudott. A jobb barátnők is elkezdték látogatni, mihelyt túljutott a gyász legsúlyosabb szakaszán, kártyáztak a lekopasztott udvar szélén, új ételrecepteket próbáltak ki, beszámoltak neki a világ titkos életéről, hiszen a telhetetlen világ őnélküle is tovább létezett. Leggyakoribb látogatója Lucrecia del Real de] Obispo volt, egy amolyan régi típusú arisztokrata nő, akivel mindig jó viszonyban volt, de aki különösen Juvenal Urbino halála óta kezdett közeledni hozzá. Lucrecia del Real az ízületi gyulladástól megmerevedett tagjaival és örökös sirámaival, hogy milyen rosszul élte le az életét, nemcsak a legalkalmasabb beszélgetőpartner volt számára ezekben az időkben, hanem azzal, hogy a város különböző hivatalos vagy társas rendezvényeivel kapcsolatban kikérte a véleményét, ráébresztette, hogy neki magának is hasznát lehet venni valamiben, akkor is, ha nem áll mögötte az ura oltalmazó árnya. Bár soha nem azonosították úgy az urával, mint éppen ettől az időtől kezdve, mivel most már nem a lánykori nevén emlegették, mint eddig, hanem Urbino özvegye lett belőle. Nem értette, mi is történik voltaképpen, de ahogy közeledett az ura halálának első évfordulója, Fermina Daza egyre inkább úgy érezte, hogy egy árnyas, üde és csöndes tájra érkezett: a végérvényesség erdejébe. Még nemigen volt tisztában vele, mint ahogy jó néhány éven át a továbbiakban sem, hogy Florentino Ariza írott elmélkedéseinek milyen nagy szerepe volt abban, hogy sikerült visszanyernie a lelki nyugalmát. Ezeknek a saját tapasztalatain átszűrt elmélkedéseknek a segítségével értette meg az életét, és jutott el odáig, hogy derűs nyugalommal nézzen elébe mindannak, amit az öregség adhat még a számára. A gyászmisén való találkozásuk kapóra jött neki, mert így legalább értésére adhatta Florentino Arizának, hogy hála ezeknek a jótékony hatású leveleknek, ő is hajlandó semmisnek tekinteni a történteket. Két nap múlva egy egészen másféle levél jött tőle: kézzel írt levél, nagyon vékony papíron, a boríték hátán pedig jól olvashatóan ott állt a teljes neve. Ugyanaz a gondosan kirajzolt írás volt, ugyanaz a lírai hangvétel, mint az első levelekben, de csak néhány sor volt az egész: Florentino Ariza megköszönte a székesegyházban mondott kedves szavait. Fermina Dazát napokon át foglalkoztatta a levél, és olyan tiszta volt a lelkiismerete, hogy az elkövetkező csütörtökön váratlanul megkérdezte Lucrecia del Real del Obispót, hogy nem ismeri-e véletlenül Florentino Arizát, a folyami hajók tulajdonosát. Lucrecia azt mondta, ismeri: "Olyan, mint egy bolyongó kísértet." Aztán ő is elmondta, amit mások is mondtak róla, hogy még sohasem látták nővel, pedig milyen jó parti lenne, és hogy van neki egy titkos irodahelyisége: oda viszi azokat a kisfiúkat, akiket a rakparton szed föl esténként. Fermina Daza ősrégi idők óta ismerte ezt a legendát, és soha rá se hederített, mert nem hitte el. De most, hogy Lucrecia del Real del Obispo mesélte el neki mély meggyőződéssel, éppen az a nő, akiről egy időben szintén az a hír járta, hogy ferde hajlámai vannak, úgy érezte, feltétlenül tisztáznia kell a dolgot. Elmondta neki, hogy kisfiú kora óta ismeri Florentino Arizát. Meg azt, hogy az anyjának rőfösboltja volt az Ablakok utcájában, de a polgárháborúk alatt ingeket és ócska lepedőket vásárolt össze, szálakra szedte őket, és vattát gyártott belőlük. És mély meggyőződéssel jelentette ki: "Rendes emberek, jó anyagból gyúrták őket." Ezt akkora nyomatékkal mondta, hogy Lucrecia jobbnak látta, ha meghátrál: "Hát, ami azt illeti, rólam is ilyeneket beszélnek." Fermina Daza nem volt olyan kíváncsi, hogy önmagába nézzen: miért veszi olyan szenvedélyesen a védelmébe azt az embert, aki csak egy árnyék volt az életében? És újra meg újra Florentino Arizára gondolt, főként akkor, amikor megjött a posta, de tőle nem kapott levelet. Két hét telt el így, ebben a hallgatásban, amikor egyszer csak arra riadt föl a délutáni sziesztájából, hogy az egyik cselédlány ijedten suttogja a fülébe: - Asszonyom - mondta -, don Florentino van itt. Ott volt bizony. Fermina Daza egy pillanatra pánikba esett. Hirtelenjében csak azt tudta gondolni, hogy nem, hogy jöjjön máskor, egy alkalmasabb órában, hogy most nem tud fogadni senkit, hogy nincs semmi beszélnivalójuk. De nyomban összeszedte magát, és utasította a cselédlányt, hogy vezesse be a szalonba, és vigyenek neki egy kávét, mialatt ő rendbe szedi magát. Florentino Ariza ezalatt a ház kapujában állt, a délután három órakor pokoli lángokkal perzselő napon, de erős kézzel tartotta a gyeplőket. Arra számított, hogy úgysem fogadják, és a legjobb esetben az történik, hogy egy udvarias kifogással küldik el, ,és mivel biztos volt benne, hogy így lesz, nyugodtan várakozott. De a határozott felszólítás, hogy menjen be, egész valóját felkavarta, és a szalon hűvös félhomályába belépve nem volt rá ideje, hogy a csodára gondoljon, ami most épp megesik vele, mert beleiben egy robbanásszerű lökéssel valami fájdalmas tajtékzás áradt szét. Lélegzet-visszafojtva ült le, és hirtelen felmerült benne az első szerelmes levelére hullott madárszar átkos emléke; mozdulatlanul ült a félhomályban, várva, hogy levonuljon róla a hidegrázás első hulláma, és arra gondolt, hogy ebben a pillanatban bármely szerencsétlenséget elviselne, csak ettől a szörnyű méltatlanságtól kímélné meg az ég. Jól ismerte magát: annak ellenére, hogy született székrekedéses volt, hosszú élete során háromszor vagy négyszer nyilvánosan megcsúfolták őt a belei, és ő mind a három vagy négy alkalommal kénytelen volt föladni a küzdelmet. Csak ekkor és még egy-két, hasonlóan kínos helyzetben vetett számot azzal, hogy milyen igaz az a mondás, amit ő tréfásan szokott elsütni: "Nem hiszek Istenben, csak félem az Istent." Nem volt rá ideje, hogy kétségbe vonja; megpróbált elrebegni valami imát, de egy sem jutott eszébe. Gyerekkorában egyszer egy másik fiútól tanult egy mondókát, amit akkor kellett elmondani, ha le akart csúzlizni egy madarat: "Egy-két-hár, véged legyen már." Amikor aztán bement az erdőbe egy vadonatúj csúzlival, kipróbálta a mondókát, és a madár úgy hullott le a fáról, mintha villám csapott volna belé. Most egy homályos képzettársítással arra gondolt, hogy a két dolog közt van valami összefüggés, és áhítattal elrebegte a mondókát, mint egy imát, de most nem lett semmi hatása. Egyszer csak egy heves bélgörcs spirális tengelyként fölemelte ültéből, a hasában sistergő egyre sűrűbb és egyre fájdalmasabb habzásból egy panaszos hang tört ki, és Florentino Arizát jeges veríték borította el. A kávéval érkező cselédlány ijedten nézte halálra vált arcát. Florentino Ariza fölsóhajtott: "Semmi baj, csak a hőség." A cselédlány kinyitotta az ablakot, hátha úgy jobb lesz, de a délutáni napfény egyenesen a férfi arcába sütött, így hát gyorsan becsukta. Florentino Ariza érezte, hogy egy percig sem bírja tovább: ekkor eléje lépett Fermina Daza, szinte láthatatlanul a szoba sötétjében, és megrémült attól, hogy milyen állapotban látja. - Vegye le nyugodtan a zakóját - mondta. De őneki a halálos görcsnél is kínosabb lett volna, ha a beleiből kihallatszó bugyborékolást Fermina Daza is meghallja. Egy pillanatra még sikerült életben maradnia, amíg kimondhatta, hogy nem: csak azért jött, hogy megkérdezze, mikor tudná fogadni. Fermina Daza, továbbra is csak ott állva előtte, elképedten mondta: "Hiszen már itt van." És hátrainvitálta a belső teraszra, ahol talán egy kicsit hűvösebb lesz már. A férfi olyan hangon hárította el, hogy Fermina Daza csak amolyan fájdalmas sóhajtásnak hallotta. - Nagyon kérem, inkább holnap - mondta. Fermina Dazának eszébe jutott, hogy másnap csütörtök lesz, amikor Lucrecia del Real del Obispo szokott jönni hozzá, ezért ezt a megfellebbezhetetlen döntést hozta: "Holnapután öt órakor." Florentino Ariza megköszönte, és egy gyors istenhozzádnak szánt kalaplengetéssel elment, otthagyva a kávéját érintetlenül. Fermina Daza tanácstalanul állt a szalon közepén, és azon tűnődött, mi volt ez, amíg az autó durrogása el nem halt az utca végén. Florentino Ariza pedig addig kínlódott, amíg a kocsi hátsó ülésén meg nem találta a legkevésbé fájdalmas pozíciót; akkor lehunyta a szemét, ellazította az izmait, és átengedte magát a természet akaratának. Olyan érzés volt, mintha újjászületne. A sofőrnek, aki annyi sok évi szolgálat után már semmin sem lepődött meg, egy arcizma sem rándult a volánnál. De amikor a ház kapujánál kinyitotta előtte a kocsi ajtaját, ezt mondta: - Vigyázzon, don Floro, így kezdődik a kolera. De csak az volt, ami máskor. És Florentino Ariza áldotta érte az istent, amikor péntek délután, pontosan öt órakor a cselédlány az elsötétített szalonon át a teraszra vezette, ahol Fermina Daza már egy két személyre terített kisasztalnál várta. Megkérdezte, mit kér: teát-e, csokoládét vagy kávét. Florentino Ariza egy nagyon forró és nagyon erős kávét kért, Fermina Daza pedig ezt mondta a cselédlánynak: "Nekem a szokásosat." A szokásos egy jó erős keleti teakeverék volt, mely a szieszta után kellőképpen magához térítette. Mire Fermina Daza teáskannája és Florentino Ariza kávés ibrikje kiürült, már mindketten felkaptak, majd elejtettek jó néhány témát, nem mintha olyan nagyon érdekelte volna őket, hanem azért, hogy elkerüljék azokat, amelyeket egyiküknek sem lett volna bátorsága szóba hozni. Mindketten meg voltak illetődve, és nem értették, hogy mit keresnek itt, oly távol a fiatal koruktól, egy idegen ház sakktáblakockás teraszán, ahol még érezni lehet a temetői virágok illatát. Most először ültek így szemtől szemben, ilyen közel egymáshoz, és először volt rá idejük, hogy fél évszázad után végre jól megnézzék egymást, és olyannak látták egymást, amilyenek voltak: két kis öreg, a halál árnyékában, akiket nem köt össze semmi, csak egy emlék a rég letűnt múltból, mely nem őhozzájuk tartozik, hanem egy hajdani fiúhoz és lányhoz, akik az unokáik lehetnének. Fermina Daza arra gondolt, hogy a férfi most majd belátja, milyen képtelen ábrándokat kergetett, és ezentúl jól fogja viselni magát. Hogy a kínos hallgatást vagy a nemkívánatos témákat elkerülje, Fermina Daza a folyami hajózásra terelte a szót, és néhány szokványos kérdést tett fel. Szinte hihetetlen volt, hogy Florentino Ariza, a Társaság tulajdonosa csak egyszer utazott gőzhajón, réges-régen, amikor még semmi köze sem volt a Társasághoz. Fermina Daza nem tudta, hogy miért került sor arra az utazásra, és ő a lelke üdvösségét is odaadta volna, csak hogy megmondhassa neki. Fermina Daza sem hajózott még a folyón. A férje is osztozott az Andok iránti averzióban, és ezt különböző érvekkel palástolta el: hogy a magaslat rosszat tesz a szívnek, hogy tüdőgyulladást lehet kapni, hogy ott az emberek kétszínűek, hogy a centralizmus milyen igazságtalan. Úgyhogy a fél világot bejárták, csak a saját országukat nem ismerik. Újabban egy Junkers hidroplán röpködött a Magdalena medencéjének falvai között, mint egy alumínium szöcske, kéttagú személyzettel, hat utassal és a postazsákokkal. Florentino Ariza megjegyezte: "Olyan, mint egy repülő koporsó." Fermina Daza részt vett a léghajó első útján, és semmiféle ijedséget nem érzett, de most már alig tudta elhinni magáról, hogy ilyen kalandra vállalkozott. Azt mondta: "Ma már minden más." Amit nem a közlekedési észközökre értett, hanem önmagára. Olykor-olykor most is elzúgott fölöttük egy-egy repülőgép. A Felszabadító halálának századik évfordulóján egész közelről látta őket, ahogy a légi akrobata mutatványaikat végezték. Az egyik, amelyik fekete volt, mint egy óriáskeselyű, úgy röpült el a La Manga háztetői fölött, hogy szinte súrolta őket, és szárnyának egy darabja ott maradt az egyik fa tetején, aztán nekiröpült a villanydrótnak, és fönnakadt rajta. De Fermina Daza ezzel együtt sem tudta felfogni, hogy is létezhetnek repülőgépek. Még annyi kíváncsiság sem volt benne, hogy elment volna valamikor az elmúlt években a manzanillói öbölig, ahol a hidroplánok a vízre ereszkedtek, miután a vízi rendőrség motorcsónakjai szétkergették a halászok ladikjait és a strandolók egyre jobban elszaporodó csónakjait. De amikor Charles Lindbergh a jószolgálati útja során náluk is leszállt, őrá, egy ilyen öreg asszonyra esett a választás, neki kellett átnyújtania a rózsacsokrot a pilótának, és nem fért a fejébe, hogy tud egy ilyen nagydarab, szőke és jóképű férfi fölszállni a levegőbe egy ütött-kopott bádogmasinán, amit két szerelőnek kell megtolnia a farkánál fogva, hogy el tudjon rugaszkodni a földtől. Az, hogy van olyan repülő, ami alig nagyobb ennél, és nyolc emberrel is felszáll, végképp nem fért a fejébe. De úgy hallotta, hogy a folyón hajózni nagyon kellemes, mert a folyami gőzösök nem himbálóznak úgy, mint a tengeri hajók, de különben veszélyesebbek, mert ott vannak például a homokpadok meg a banditák támadásai. Florentino Ariza elmagyarázta neki, hogy ez már mind a múlté, csupa legenda: a mostani gőzhajókon táncterem van, hotelszobának beillő tágas és fényűző kabinok, külön fürdőszobával és villanyventilátorokkal, és a legutolsó polgárháború óta egyetlen hajót se támadtak meg. Azt is elmondta neki, a személyes büszkeség jóleső érzésével, hogy ez a fejlődés elsősorban annak köszönhető, hogy ő lemondott a hajózás monopóliumáról, és teret adott a konkurenciának: már nemcsak egy társaság van, mint régen, hanem három; egyik aktívabb, mint a másik, és valamennyi remekül prosperál. Az egyetlen veszély, ami mindannyiukat fenyegeti, a repülés gyors fejlődése. Fermina Daza azzal vigasztalta, hogy a gőzhajó sose fog kimenni a divatból, mert nem sok olyan őrült van a világon, aki hajlandó beszállni egy olyan masinába, ami a természet rendje ellen való. Florentino Ariza végül arról beszélt, hogy a posta is milyen előrehaladást ért el mind a csomagszállítás, mind pedig a levélkézbesítés terén, és várta, hogy Fermina Daza szóba hozza-a leveleit. De nem hozta szóba. Azonban nemsokára magától adódott az alkalom. Már egészen másról beszéltek, amikor megjelent az egyik cselédlány, és egy frissen érkezett levelet adott át Fermina Dazának: az újonnan alakult különleges városi postaszolgálat hozta ki, mely ugyanúgy kézbesített, mint a távírda. Fermina Daza szokása szerint most sem találta sehol az olvasószemüvegét. Florentino Ariza csak ült nyugodtan, és mosolygott. - Semmi szükség rá - mondta -: az én levelem az. Valóban az ő levele volt. Az előző nap írta, egy rettenetes depressziós rohamában, ami azért jött rá, mert sehogy sem tudott megszabadulni az első, balul sikerült látogatás miatt érzett szégyenétől. A levélben bocsánatot kért tőle a szemtelenségért, hogy csak úgy bejelentés nélkül beállított hozzá, és lemondta a megbeszélt látogatást. Meg sem gondolta még egyszer, csak bedobta ,a postaládába, és amikor aztán mégis meggondolta magát, már késő volt. De most úgy vélte, felesleges a sok magyarázkodás, hanem csak annyit mondott Fermina Dazának, hogy nagyon szépen kéri, ne olvassa el a levelet. - Hát persze - mondta az asszony. - A levél végül is azé, aki írja. Nem így van? Florentino Ariza egy merész lépésre vetemedett. - De igen - mondta. - Ezért van az, hogy szakítás után mindenekelőtt a leveleket szokták visszaadni. Fermina Daza eleresztette a füle mellett a célzást, és ezekkel a szavakkal adta vissza a levelet: "Kár, hogy nem olvashatom el, mert a többi nagyon sokat segített." Florentino Ariza úgy meglepődött, hogy elállt a lélegzete, hiszen Fermina Daza sokkal többet mondott csak úgy magától, mint amennyit várt tőle, és ezt felelte: "El se tudja képzelni, mennyire örülök neki." De Fermina Daza nyomban más témára váltott, és aztán már nem volt rá mód, hogy visszatérjenek rá. Hat óra után búcsúzott el, amikor a házban kezdték -felgyújtani a lámpákat. Valamivel biztosabb volt a dolgában, de azért nem táplált túl sok illúziót, mert jól emlékezett rá, hogy Fermina Daza milyen szeszélyes és kiszámíthatatlan volt húszéves korában, és semmi nem utalt rá, hogy azóta megváltozott. Ezért csak annyit merészelt megkérdezni, őszinte alázattal, hogy máskor is eljöhet-e, és Fermina Daza válasza megint csak meglepte. - Jöjjön csak, amikor kedve van hozzá - mondta. - Majdnem mindig egyedül vagyok. Négy nap múlva, kedd délután újra ott volt, bejelentés nélkül, és Fermina Daza nem várta meg, hogy szervírozzák a teát, hanem máris elkezdte mondani, hogy milyen nagy segítségére voltak a levelei. Florentino Ariza azt mondta, hogy tulajdonképpen nem is levelek ezek, hanem egy könyv lapjai, amit sohasem írt meg. Igen, Fermina Daza is így tekintette, őket. Olyannyira, hogy gondolta is, visszaadná neki, ha nem veszi sértésnek, hogy valami ,méltóbb célra használhassa fel őket. Aztán megint csak arról beszélt, hogy milyen jót tettek neki ezek a levelek életének ebben a nehéz korszakában, és olyan lelkesen, olyán hálásan és talán olyan szeretetteljesen mondta, hogy Florentino Ariza egy merész lépésnél is többre: egy salto mortaléra szánta el magát. - Valaha tegeződtünk - mondta. Az a szó, hogy valaha, a tabuk közé tartozott. Fermina Daza érezte, hogy feléje suhan a múlt föld felett lebegő angyala, és igyekezett kitérni előle. De a férfi tovább merészkedett: "Mármint a régi leveleinkben." Fermina Daza megharagudott, és nagyon kellett uralkodnia magán, hogy ez ne látsszon meg rajta. De Florentino Ariza észrevette, és megértette, hogy óvatosabban kell előrenyomulnia, bár a baklövés azért arra jó volt, hogy lássa: Fermina Daza ugyanolyan harapós, mint lánykorában, csak azóta szelídebben harap. - Vagyis úgy értem - mondta Florentino Ariza -, hogy ezek a levelek egészen másfélék. - Minden megváltozott a világon -mondta Fermina Daza. - Én nem - mondta Florentino Ariza. - Maga igen? Fermina Daza keze' a második csésze teával megállt a levegőben, és szempárja, mely túlélte az idő pusztítását, korholó tekintettel nézett rá. - Már mindegy - mondta. - Most töltöttem be a hetvenkettedik évemet. Az ütés beletalált Florentino Ariza szívének kellős közepébe. Szeretett volna valami nyílsebes és ösztönös válasszal reagálni, de korának súlya valósággal agyonnyomta: soha nem érzett még ekkora kimerültséget egy ilyen rövid beszélgetés után, fájt a szíve, és minden egyes szívverése fémes visszhanggal verődött vissza az érfalain. Öregnek érezte magát, reménytelennek és fölöslegesnek, és olyan sírhatnékja támadt, hogy nem tudott megszólalni. Baljós előérzetekkel tele csöndben itták ki a második csésze kávét, illetve teát, és Fermina Daza aztán már csak a cselédlánynak szólt, hogy hozza ki a teraszra a leveleket tartalmazó dobozt. Florentino Ariza már majdnem azt mondta neki, hogy tartsa meg őket, mert mindegyikről van indigós másolata, de aztán arra gondolt, hogy ez az elővigyázatosság hitványságnak tűnhet az asszony szemében. Nem volt már miről beszélni. Búcsúzás közben utalt rá, hogy a következő kedden ismét eljön ugyanebben az órában. Fermina Daza arra gondolt, hogy talán nem kéne ilyen engedékenynek lennie. - Nem tudom, mire lenne jó ez a sok látogatás - mondta. - Én nem gondoltam, hogy bármire is jók legyenekmondta Florentino Ariza. Úgyhogy a következő kedden, délután ötkor ismét megjelent, és aztán minden kedden, bejelentés nélkül, mert a második hónap végétől kezdve ezek a keddi látogatások mindkettőjük életrendjéhez hozzátartoztak. Florentino Ariza angol kekszet, kandírozott gesztenyét, görög olajbogyót, az óceánjárókon vásárolható delicatesse-eket vitt a teához. Az egyik kedden elvitte neki annak a lánykori fényképének a másolatát, amit a belga fényképész készített róla meg Hildebrandáról, több mint fél évszázaddal azelőtt vette tizenöt céntimóért egy kiárusításon az írnokok Árkádja alatt. Fermina Daza nem értette, hogy kérülhetett oda, és Florentino Ariza se tudta mással magyarázni, mint azzal, hogy a szerelem csodákra képes. Egy reggel, mialatt kertjében a rózsákat vágta, Florentino Arizát megkísértette a gondolat, hogy legközelebbi látogatásakor visz egy szál rózsát Fermina Dazának. Tekintettel a virágok jelrendszerére, egy újdonsült özvegyasszony esetében ez nem volt könnyű dolog. Egy szál vörös rózsa, a lángoló szenvedély jelképe a gyászában bántotta volna meg. A sárga rózsák, melyek egy másik jelrendszerben a szerencse virágai, a közfelfogás szerint féltékenységet jelentenek. Egyszer hallotta valakitől, hogy Törökországban fekete rózsák is vannak, és talán azok lettek volna a legalkalmasabbak, de ilyeneket nem sikerült beszereznie a kertjébe. Hosszas töprengés után, lesz, ami lesz, egy szál fehér rózsa mellett döntött, bár ezeket a szagtalan és néma fehér rózsákat kevésbé szerette: semmitmondóak voltak. Indulás előtt aztán levágta róla a tüskéket, nehogy Fermina Daza, merő rosszmájúságból, valami jelentést tulajdonítson nekik. Fermina Daza jól fogadta a rózsát: olyan ajándéknak, ami mögött nincs semmi hátsógondolat, így aztán a keddi szertartásrend egy mozzanattal gazdagabb lett. Olyannyira, hogy amikor ő a fehér rózsával megérkezett, a vízzel töltött virágváza már ott állt a teázóasztalka közepén. Egyszer, egy ilyen kedd délután, ahogy a rózsát a vázába tette, Florentino Ariza mintegy mellékesen megjegyezte: - Ami időnkben nem rózsát vittek, hanem kamélíát. - Igen - mondta Fermina Daza. - De az mást jelentett, és ezt maga is tudja. Mindig ez történt: amint egy lépést tett előre, Fermina Daza nyomban elzárta előtte az utat. De most, bár a válasz egy pillanatig se késett, Florentino Ariza észrevette, hogy telibe talált, mert az asszony ösztönösen elfordította a fejét, hogy ne látszódjék, mennyire elpirult. Az égő, fiatalos, önálló életet élő pir olyan pimaszul lángolt az arcán, hogy Fermina Daza gyűlölte magát. Florentino Ariza jobbnak látta, ha gyorsan áttér valami más, veszélytelenebb témára, de tapintatossága olyan nyilvánvaló volt, hogy Fermina Daza tudta: elárulta magát, és ettől még dühösebb lett. Ez a kedd roszszul sikerült. Fermina Daza már azon volt, hogy megkéri, ne jöjjön többé, de rájött, hogy ez olyan lenne, mint egy jegyespár civódása, ami az ő korukban és helyzetükben olyan komikus lenne, hogy ettől a gondolattól nevetőgörcsöt kapott. A következő kedden, amikor Florentino Ariza beletette a rózsát a vázába, Fermina Daza magába tekintett, és örömmel állapította meg, hogy az előző keddről nem maradt benne egy csöppnyi harag sem. Aztán a látogatások hamarosan valami nem igazán kellemes családi jelleget öltöttek, mivel Urbino Daza doktor és felesége olykor-olykor, mintegy véletlenül, beállítottak, és ennek az lett a vége, hogy kártyázni kezdtek. Florentino Ariza nem tudott kártyázni, de Fermina egyetlen délután alatt megtanította, aztán egy közös levélben rögtön hadat üzentek az Urbino Daza házaspárnak a következő keddre. Olyan kellemesek voltak mindnyájuk számára ezek az összejövetelek, hogy ugyanolyan gyorsan rendszeressé váltak, mint a látogatások, és a társaság mindig megbeszélte, hogy ki-ki mivel járul hozzá a mulatsághoz. Urbino Daza doktor és felesége, aki remekül tudott sütni, saját kreációjú és mindig másfajta tortákkal érkezett. Florentino Ariza továbbra is az európai hajókon összeszedett csemegéket hozta, Fermina Daza pedig minden alkalomra újabb meg újabb különlegességet készített belőlük. A bajnokságokat minden hónap harmadik keddjén tartották, de nem pénzben játszottak, hanem a vesztesnek legközelebb valami külön adománnyal kellett a köz asztalához járulnia. Urbino Daza doktor megfelelt annak a képnek, ami az emberekben kialakult róla: egy okosnak éppen nem mondható és meglehetősen félszeg ember, akinek olyan öröm- és dühkitörései vannak, és hirtelen úgy lángba tud borulni az arca, hogy attól kell tartani, valami nincs rendben az elmeállapota körül. De az, amitől Florentino Ariza a legjobban félt, hogy netán róla ilyet mondhatnának, Urbino Daza doktoron az első pillantásra látszott: jó ember. Felesége viszont eszes volt, a maga plebejus humorával, amit mindig a kellő pillanatban sütött el, és mindig célba talált vele, és ami emberi vonást adott eleganciájának. Jobb kártyapartnereket el se lehetett volna képzelni, és Florentino Ariza csillapíthatatlan szeretetéhségével abban az ábrándban ringatta magát, hogy a családja körében ül. Egy este, ahogy együtt távoztak a házból, Urbino Daza doktor egy ebédmeghívással állt elő: "Holnap, pontban fél egykor, a Társasklubban." Szép volt az alma, csak éppen férges: a Társasklubnak szigorú felvételi szabályai voltak, és a törvénytelen származás volt az egyik legfőbb kizáró ok. Már XII. Leó bácsinak is voltak emiatt kellemetlenségei, és Florentino Arizával is megesett az a szégyen, hogy egyszer, amikor az egyik alapító tag meghívására odament, az asztal mellől állították fel és vezették ki a teremből. Aki meghívta, és akinek Florentino Ariza nagy szívességeket tett a folyami kereskedelem terén, semmit se tudott tenni: kénytelen volt elmenni vele egy másik étterembe. - Nekünk, akik a szabályokat alkotjuk, nekünk kell a legszigorúbban betartani őket - mondta. De azért most Florentino Ariza vállalta a kockázatot, és nagy tisztelettel fogadták, bár a vendégkönyvet, amit az illusztris vendégek számára tartogattak, nem tették eléje. Kettesben elköltött ebédjük rövid volt, és moll hangnemben zajlott le. Florentino Ariza aggodalma, mely már az előző este óta nyomasztotta amiatt, hogy vajon mit fog hozni ez a találkozás, már az aperitivnek szánt pohár portóinál eloszlott. Urbino Daza doktor az anyjáról akart beszélni vele. Abból a sok mindenből, amit elmondott neki, Florentino Ariza rájött, hogy Fermina Daza beszélt róla a fiának. És ami még meglepőbb volt: kegyes hazugságokat is mondott. Azt mondta például, hogy gyerekkoruk óta jó barátok, és azóta, hogy San Juan de la Ciénagából ideköltöztek, a játszópajtása volt, hogy ő szerettette meg vele az olvasást, amiért azóta is hálás neki. Még azt is mondta, hogy lánykorában, tanítás után gyakran eljárt Tránsito Arizához a rőfösboltba, és órákon át hímzett nála, csodálatos kézimunkákat, mert Tránsito Ariza valóságos művésze volt a kézimunkának, és az, hogy később nem érintkezett olyan sűrűn Florentino Arizával, nem őrajta múlott, csak hát mindkettőjüknek más irányba folyt tovább az élete. Urbino Daza doktor, mielőtt rátért volna a valóságos mondanivalójára, az öregséggel kapcsolatos elképzeléseiről beszélt. Úgy vélte, hogy a világ gyorsabban haladhatna előre, ha az öregek ebben nem akadályoznák. Ezt mondta: "Az emberiség, ugyanügy, mint a hadsereg a hadszíntéren, leglassúbb egységeinek sebességével halad előre." Remélte, hogy egyszer eljön majd az a jóval humánusabb és éppen ezért civilizáltabb korszak, amikor az embereket, attól kezdve, hogy nem tudják ellátni magukat, külön városokba fogják telepíteni, hogy megkíméljék őket az öregség szégyenétől, szenvedéseitől és szörnyű magányától. Mint orvos, úgy gondolta, hogy hatvan év lenne az alsó kórhatár. De amíg nem sikerül eljutni a jótékonyságnak erre a fokára, nincs más megoldás, mint a menhely, ahol az öregek egymást vigasztalják, ahol kedvteléseikben és ellenszenveikben, zsörtölődéseikben és bánataikban egymásra találnak, és nincsenek kiszolgáltatva a köztük és az utánuk következő nemzedékek közt óhatatlanul kialakuló torzsalkodásnak. Ezt mondta: "Az öregek, ha egymás közt vannak, nem is olyan öregek." Egy szó mint száz, Urbino Daza doktor megköszönte Florentino Arizának, hogy eljár az anyjához, és enyhíti özvegyi magányát; nagyon szépen kérte, hogy továbbra is járjon el hozzá, hiszen ez mindkettőjüknek jót tesz, és a többieknek is kényelmesebb, és hogy nézze el neki öregasszonyos szeszélyeit. Florentino Ariza megkönynyebbülten vette tudomásul, hogy erről van szó: ezt kellett meghallgatnia. "Legyen nyugodt - mondta. - Négy évvel idősebb vagyok nála, és nemcsak most, hanem már azelőtt is, jóval azelőtt, hogy maga megszületett." Aztán nem bírta ki, hogy oda ne szúrjon egyet Urbino Daza doktornak: - A jövő társadalmában - jegyezte meg - magának most a temetőbe kéne kimennie, és egy-egy szál liliomot vinnie az anyjának meg nekem ebédre. Urbino Daza doktornak addig nem fordult meg a fejében, milyen illetlenséget követ el a jóslatával, és megpróbálta valahogy kimagyarázni magát, de egyre jobban belebonyolódott a magyarázataiba. Florentino Ariza azonban segített rajta. Ragyogó jókedve volt, mert tudta, hogy előbb-utóbb újra találkozni fog Urbino Daza doktorral, egy elkerülhetetlen társadalmi kötelezettség miatt: hogy formálisan megkérje tőle az anyja kezét. Az ebéd bátorságot öntött belé, nemcsak az elhangzottak miatt, hanem azért is, mert már tudta, hogy a lánykérés, amitől semmiképpen nem tekinthet el, könnyű lesz majd, és jó fogadtatásra talál. Ha Fermina Daza már megadta volna a beleegyezését, akkor persze ez lett volna a legjobb alkalom. Igaz, hogy az után, ami ezen a történelmi jelentőségű ebéden elhangzott, a formális lánykérésre már tulajdonképpen nem is volt szükség. Florentino Ariza már fiatal korában is nagy óvatossággal járt le-föl a lépcsőkön, mert mindig úgy gondolta, hogy az öregség az első kis eleséssel kezdődik, aztán a másodikkal jön a halál. Az volt az érzése, hogy irodájának lépcsője veszélyesebb, mint az összes többi, mert nagyon keskeny volt és meredek, és akkor is, amikor még nem került erőfeszítésébe, hogy emelje a, lábát, mindig úgy ment föl rajta, hogy jól megnézett minden lépcsőfokot, és két kézzel fogta a korlátot. Sokszor figyelmeztették már, hogy építtessen egy másik, biztonságosabb lépcsőt a régi helyére, de ő hónapról hónapra halogatta az elhatározást, mert úgy érezte, ezzel is csak megadná magát az öregségnek. Ahogy múltak az évek, egyre tovább tartott, amíg fölért a lépcsőn, nem mintha nehezebben mozgott volna, ahogy buzgón magyarázta mindenkinek, hanem azért, mert egyre nagyobbelővigyázattal rakosgatta a lábát. Mégis, az Urbino Daza doktorral elköltött ebédről visszajövet, az egy pohár portói és az étel mellé megivott fél pohár vörösbor után, de főleg a diadalmas hangulatú beszélgetés után olyan fiatalos lendülettel akart felszökkenni a harmadik lépcsőfokra, hogy kibicsaklott a bal bokája, hátrazuhant a lépcsőn, és csak a csodával határos véletlennek köszönhette, hogy nem törte ki a nyakát. Az esés pillanatában átfutott az agyán, hogy nem fog meghalni, mert az élet logikája egyszerűen nem engedi meg, hogy két férfi, aki annyi hévvel és annyi éven át szerette ugyanazt a nőt, egyformán haljon meg, és egy év különbséggel. Igaza volt. Kapott egy gipszkötést a lábfejétől a vádlijáig, és arra kárhoztatták, hogy mozdulatlanul feküdjön az ágyban, de több élet volt benne, mint az elesés előtt. Amikor az orvos közölte vele, hogy hatvan napon át nem hagyhatja el a betegágyat, nem akart hinni a fülének: ekkora szerencsétlenség hogy is szakadhatott a nyakába? - Doktor úr, ne tegye ezt velem - könyörgött. - Két hónap, az nekem annyi, mint önnek tíz év. Többször is megpróbált fölkelni, két kézzel emelve szoborrá vált lábát, de mindannyiszor meg kellett adnia magát a valóságnak. Hanem aztán, amikor végre járkálni kezdett a még fájós bokájával és kisebesedett hátával, minden oka megvolt rá, hogy arra gondoljon: elesése a sors jutalma volt az állhatatosságáért. Az első hétfő volt a legnehezebb napja. A fájdalom addigra már enyhült, és az orvos nagyon biztatónak találta az állapotát, de ő sehogy sem akart beletörődni abba a sorscsapásba, hogy másnap délután, négy hónapja először nem tud elmenni Fermina Dazához. De azért egy rezignált délutáni szendergés után belenyugodott a valóságba, és egy rövid kis levélben kimentette magát. Kézzel írta, illatos levélpapírra és fényes tintával, hogy a sötétben is el lehessen olvasni, és minden szemérmet félretéve ecsetelte az őt ért baleset súlyos következményeit, hogy sajnáltassa magát. Fermina Daza két nap múlva válaszolt egy nagyon meghatott, nagyon kedves levélben, de egy szóval se volt benne se több, se kevesebb: éppúgy, mint szerelmük nagy napjaiban. Florentino Ariza kapott az alkalmon, és újra írt neki. Mikor az asszony második válaszát is megkapta, elhatározta, hogy jóval tovább megy, mint ameddig a keddi rejtjeles beszélgetésekben merészkedett, és azzal az ürüggyel, hogy figyelemmel akarja kísérni a vállalat mindennapos ügyintézését, beszereltetett egy telefont az ágya mellé. Megkérte a telefonközpontban ülő kisasszonyt, hogy kapcsolja a háromjegyű számot, amit első telefonálása óta kívülről tudott. A tompa csengésű hang, melyből érződött a távolság misztériuma miatti feszültség, a szeretett hang válaszolt, ráismert a másik hangra, és három szokványos üdvözlő mondat után elköszönt. Florentino Arizát lesújtotta ez a közöny: újra csak a kezdet kezdetén voltak. De két nap múlva kapott tőle egy levelet, amelyben könyörögve kérte, hogy többé ne telefonáljon neki. Megvolt rá az alapos oka. A városban olyan kevés telefon volt, hogy egyetlen kisasszony kezelte a központot: ismerte az összes előfizetőt, életüket és viselt dolgaikat, és az sem volt baj, ha nem voltak otthon: máshol is megtalálta őket. Ügybuzgóságáért cserébe viszont végighallgatta a beszélgetéseket, felderítette a legszemélyesebb titkokat, a legrejtettebb drámákat, és nemegyszer előfordult, hogy beleszólt egy beszélgetésbe, hogy az ő véleményét is hallgassák meg, vagy hogy lecsillapítsa a kedélyeket. Másrészt abban az évben egy esti hírlapot alapítottak, a La Justiciát, azzal az egyetlen céllal, hogy a sokvezetékneves családokat ostorozza, név szerint említve meg őket, nem kímélve senkit és semmit; és mindezt azért, mert a lap tulajdonosának fiait nem vették föl a Társasklubba. Bár élete eddig is makulátlan volt, Fermina Daza most még kínosabban ügyelt minden szavára és cselekedetére, még a legszorosabb baráti körével is. Úgyhogy a levelek anakronisztikus fonala kötötte őt össze Florentino Arizával. A levelek olyan sűrűn jöttek-mentek, hogy Florentino Ariza megfeledkezett a lábáról, az ágyhozkötöttségéről, mindenről az égvilágon, és egész idő alatt csak írt, írt, egy kis hordozható asztalon, amilyeneken a kórházakban szolgálják fel az ételt. Újra összetegeződtek, újra beszámoltak egymásnak az életükről, mint a régi levelekben, de Florentino Ariza megint elsiette a dolgot: egy gombostű hegyével kiszurkálta az asszony keresztnevének betűit egy kamélia szirmain, és az egyik levelében elküldte neki. Két nap múlva visszakapta: az asszony egy szót sem fűzött hozzá. Fermina Daza nem tudott másképpen reagálni: gyerekségnek tartotta ezeket a dolgokat. Hát még amikor Florentino Ariza emlegetni kezdte az Evangéliumok terén mélabús versekkel töltött délutánokat, a levelek rejtekhelyeit az iskolába vezető úton, a mandulafák alatti kézimunkaórákat. Fermina Daza, legnagyobb sajnálatára, kénytelen volt őt a helyére tenni, egy olyan kérdéssel, amit csak úgy véletlenszerűen belefűzött a közömbös mondatai közé: "Miért akarsz mindenáron olyasmiről beszélni, ami nincs?" Később pedig azért korholta, hogy miért áll ellen olyan makacsul az öregség természetes folyamatának, mikor úgyis hiába. Meg volt győződve róla, hogy a lépcsőn is ezért esett le, és ezért esik bele minduntalan abba a hibába, hogy felemlegeti a múltat. Nem értette, hogy egy ember, aki annyi bölcsességgel tudott erőt önteni belé, amikor rászakadt az özvegység, hogy tud ilyen gyermeteg módon összezavarodni, ha a saját életéről van szó. A szerepek felcserélődtek. Most Fermina Daza próbált lelket önteni bele, hogy ne lássa olyan sötéten a jövőt, és volt egy olyan mondata, amit Florentino Ariza, oktalan sietségében, nem fogott fel: Hadd múljon az idő, aztán majd meglátjuk, hogy mit hoz. De hát sose volt olyan jó tanuló, mint Fermina Daza. A kényszerű mozdulatlanság, az idő gyors elmúlásának napról napra nyilvánvalóbb bizonyossága, az esztelen vágy, hogy láthassa Fermina Dazát, minden azt bizonyította, hogy az eleséstől való félelme még annál is jogosabb és tragikusabb volt, mint amilyennek hitte. Most először vetett számot azzal a ténnyel, hogy a halál az ő számára is elkerülhetetlen valóság. Leona Cassiani minden második nap lemosdatta és tiszta pizsamába bújtatta, beöntést adott, alátette az éjjelit, árnikatinktúrával borogatta kisebesedett hátát, megmasszírozta az orvos utasítása szerint, nehogy a mozdulatlan fekvéstől más, súlyosabb bajok történjenek vele. Szombat-vasárnaponként América Vicuna váltotta fel: a lánynak ez volt azz utolsó éve, decemberben kellett megkapnia a tanítónői oklevelet. Florentino Ariza megígérte neki, hogy elküldi Alabamába a hajózási társaság költségén, hadd szerezné meg a felsőfokú oklevelet is; ezt részben azért ígérte, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, de főleg azért, hogy megússza a lány szemrehányásait, melyek eddig még azért nem hangzottak el, mert América Vicufia nem tudta, hogy kezdjen hozzá; de ahhoz sem volt kedve, hogy magyarázatot adjon, holott ezzel tartozott neki. Sejtelme sem volt róla, hogy a lány mennyit szenvedett miatta az álmatlan internátusi éjszakákon, a nélküle töltött hétvégeken, a nélküle telő életében, mert sejtelme sem volt róla, mennyire szereti. Az iskola levélben értesítette, hogy América Vicufia, aki addig a legjobb tanuló volt, az osztály legrosszabb tanulója lett, és bukásra áll. De Florentino Ariza nem tett eleget gyámatyai kötelességének: nem értesítette a szüleit, mert megakadályozta benne az elfojthatatlan lelkifurdalás, és vele sem beszélte meg a dolgot, mert attól félt, és jó okkal, hogy a lány őt is felelőssé tenné a történtekért. Így hát minden maradt a régiben. Öntudatlanul halogatta a kimagyarázkodást is, mert abban reménykedett, hogy a halál majd megoldja a problémáit. Nemcsak a két nő, aki ápolta, hanem maga Florentino Ariza is meglepődött azon, hogy mekkora változáson esett át. Alig tíz éve történt, hogy házának főlépcsője mögött lerohanta az egyik cselédlányt, és úgy, ahogy voltak, állva és ruhástul, egy fülöp-szigeteki kakasnál is nagyobb iramban áldott állapotba juttatta. Kénytelen volt egy berendezett házat ajándékozni neki, hogy a lány esküvel állítsa: az egyik vasárnapi udvarlója becstelenítette meg, pedig az még csak meg sem csókolta, és a lány apja és nagybátyjai, akik jól forgatták a macsetét, mert nádvágó munkások voltak, erőnek erejével összeadták őket. Alig lehetett elhinni, hogy ő lett volna az a férfi: ő, akit most két nő forgatott és gyömöszölt, két nő, akiknek láttán alig néhány hónapja még belereszketett a vágyba, most meg alul-fölül szappanozták, egyiptomi gyolcsokkal törölgették, tetőtől talpig végigmasszírozták, és még csak egy kis kívánkozó sóhajtás sem szakadt ki belőle. Arról, hogy miért olyan étvágytalan, mindkettőjüknek megvolt a maga magyarázata. Leona Cassiani a halál előjelének tekintette. América Vicuna valami titkot sejtett mögötte, de nem tudott rájönni a nyitjára. Csak Florentino Ariza tudta a valódi okát, és ennek az oknak neve volt. Mindenesetre ez így nem volt igazságos: a betegápolók jobban szenvedtek, mint a beteg, aki minden jót megkapott. Fermina Daza már a harmadik kedden tisztában volt vele, hogy mennyire hiányoznak neki Florentino Ariza látogatásai. Hozzá járó barátnőinek társaságában jól érezte magát, egyre jobban, ahogy az idők során eltávolodott az ura szokásaitól. Lucrecia del Real del Obispo közben elutazott Panamába, hogy megnézesse a fülét, ami örökösen fájt, és egy hónap múlva nagyon megkönnyebbülten, bár még süketebben jött haza, egy kis tölcsérrel, amit a füléhez kellett emelgetnie. Az összes barátnője közül Fermina Daza viselte el a legjobban kérdéseinek és feleleteinek összevisszaságát, ezért aztán szinte nem volt nap, hogy be ne állított volna hozzá, mégpedig a legváratlanabb időpontokban. A Florentino Arizával töltött délutánok nyugalmát azonban senki más nem tudta nyújtani neki. De a múlt emlékével nem lehetett megváltani a jövőt, ahogyan azt Florentino Ariza mindenáron szerette volna. Épp ellenkezőleg: csak megerősítette Fermina Dazát abban az eddig is vallott meggyőződésében, hogy az a húszéves korukban átélt lázas rajongás valami nagyon nemes és nagyon szép dolog volt, de nem szerelem. Akármilyen nyersen őszinte volt a természete, ezt azért se levélben, se személyesen nem akarta megmondani neki, mint ahogy azt se, hiszen nem lett volna hozzá szíve, hogy milyen hamisan csengenek a levelek érzelmes szólamai, azután, hogy írott elmélkedéseivel olyan csodás vigaszban tudta részesíteni; hogy lírai hazugságai mennyire rontják a hitelét, és megszállott igyekezetével, amellyel mindenáron föl akarja támasztani a múltat, mennyire árt az ügyüknek. Nem: hajdani leveleinek egyetlen sorától és a saját gyűlöletes lánykorának egyetlen pillanatában sem döbbent rá sosem, hogy a kedd délutánok ilyen nyúlósak tudnak lenni, ha ő nincs vele, ilyen magányosak és hiábavalóak, ha ő nincs vele. Az egyik lakásegyszerűsítési rohamában kivitette az istállóba a rádiót, amit az urától kapott valamelyik házassági évfordulójukra, és amit még az urával együtt oda akartak ajándékozni a múzeumnak, mert ez volt a városban az első rádió. A gyász legfeketébb napjaiban elhatározta, hogy többé nem kapcsolja be, mert egy özvegyasszony, aki ilyen neveket visel, bármiféle zene hallgatásával megsértené a halott ura emlékét, akkor is, ha csak úgy, egymagában hallgatja. Ám a harmadik elhagyatott kedd délután elteltével visszavitette a rádiót a szalonba, de nem azért, hogy a riobambai adó érzelmes slágereit hallgassa, mint azelőtt, hanem azért, hogy a Santiago de Cuba-i rádió könnyfakasztó regényeivel töltse ki üres óráit. Jó gondolat volt, mert amióta megszületett a lánya, kezdett leszokni az olvasásról, amire a férje oly nagy buzgalommal próbálta rászoktatni már a nászútjukon is, és ahogy meggyengült a látása, végképp leszokott róla, olyannyira, hogy hónapokon át nem is kereste a szemüvegét. Úgy megszerette a Santiago de Cuba-i rádióregényeket, hogy izgatottan várta a másnapi folytatást. Olykor meghallgatta a híreket is, hogy tudja, mi történik a világban, és ha néha egyedül maradt a házban, Santo Domingó-i merenguék és Puerto Ricó-i plenák távoli, de jól kivehető hangjait hallgatta a rádión, amit gondosan lehalkított. Egy este egy ismeretlen rádióadó, amely hirtelen olyan tisztán és olyan hangerővel szólalt meg; mintha a szomszéd házban lenne, egy iszonyatos esetről számolt be: egy öreg párt, amely negyven éve járt vissza egy és ugyanarra a helyre, hogy megismételje a nászútját, evezővel verte agyon az a halász, aki csónakázni vitte őket; azért, hogy elvegye a pénzüket, mindössze tizennégy dollárt. Fermina Daza még jobban elszörnyedt, amikor Lucrecia del Real elmesélte neki az egész történetet, úgy, ahogy az egyik helyi újságban megjelent. A rendőrség kiderítette, hogy az evezővel agyonvert öreg pár, a hetvennyolc éves aszszony és a nyolcvannégy éves férfi titkos viszonyt tartott fenn egymással, és negyven éve együtt nyaraltak, de mindketten házasok voltak, harmonikus és boldog családi életet éltek, s számos gyermekük és unokájuk volt. Fermina Daza, akit a rádió folytatásos regényei soha nem tudtak megríkatni, most alig tudta lenyelni a könnyeit. Florentino Ariza, legközelebbi levelében, egy szó kommentár nélkül elküldte neki a kivágott újságcikket. Fermina Dazának azonban nemcsak ezeket a könynyeket kellett lenyelnie. Florentino Ariza még nem töltötte le hatvannapos fogságát, amikor a La Justicia a teljes első oldalát betöltő cikkben és a főszereplők fényképeivel nyilvánosságra hozta Juvenal Urbino doktor és Lucrecia del Real de] Obispo állítólagos viszonyát. Taglalták a viszony részleteit, azt, hogy miként és milyen sűrűn találkozhattak, meg azt, hogy a férj, aki a cukornádültetvények néger munkásain szokta kitombolni szodomita hajlamait, hogyan hunyt szemet a viszony fölött. A vérvörös színű, öles betűkkel megjelent újságcikk akkorát csattant a roskatag helyi arisztokrácia körében, mint egy mindent elsöprő ítéletidő villáma. Pedig egyetlen sora sem volt igaz: Juvenal Urbino és Lucrecia del Real gyerekkori barátok voltak, és a barátság a házasságuk után is megmaradt, de soha nem volt viszonyuk. A cikk egyébként feltehetően nem Juvenal Urbino doktor emléke ellen irányult, hiszen általános tisztelet övezte, hanem Lucrecia del Real férje ellen, akit az előző héten választottak meg a Társasklub elnökévé. A botrányt néhány óra alatt sikerült elfojtani. De Lucrecia del Real többé nem jött el látogatóba, és ezt Ferminá Daza a bűn beismerésének tekintette. Hamarosan kiderült, hogy Fermina Daza sem kerülheti el az osztályára leselkedő veszélyeket. A La Justicia az egyetlen gyenge oldalán marta meg: úgy, hogy kiszellőztette az apja üzleti ügyeit. Mikor apjának el kellett hagynia az országot, Fermina Daza csak egy kis töredékét ismerte meg homályos ügyleteinek, abban a formában, ahogy Gala Placidia elmesélte neki. Aztán, amikor Urbino doktor a megyefőnökkel folytatott beszélgetése után megerősítette a mondottakat, Fermina Daza szentül meg volt győződve róla, hogy apja valami aljas cselszövés áldozata lett. Mert az történt, hogy az Evangéliumok terén lévő házban két rendőrtisztviselő jelent meg, felmutatták a házkutatási parancsot, mindent felforgattak, de nem találták meg, amit kerestek, és végül felszólították Gala Placidiát, hogy nyissa ki a tükörajtós ruhásszekrényt Fermina Daza egykori szobájában. Gala Placidia, aki egyedül volt a házban, így hát egyiküket sem tudta riasztani, nem tett eleget a parancsnak: azt mondta, nincs hozzá kulcsa. Erre az egyik rendőr a revolvere agyával betörte az ajtó tükrét és lám, az üveg és a falemez közti rés hamis százdollárosokkal volt teletömve. Itt ért tehát véget a nyomoknak az a láncolata, amely Lorenzo Dazához vezette őket egy nagy nemzetközi hamisítási ügy felgöngyölítése során. A hamisítás valóságos mestermunka volt, mert a bankjegyeken megvoltak az eredeti vízjelek: egy varázslatnak beillő kémiai eljárással egydollárosokat fakítottak ki, és százdolláros címleteket nyomtattak rájuk. Lorenzo Daza azt állította, hogy a szekrényt jóval a lánya férjhezmenetele után vásárolta, és amikor odakerült a házba, már nyilván benne volt a pénz, de a rendőrség megállapította, hogy Fermina Daza iskoláskora óta ott áll a szobában. A hamis vagyont csakis Lorenzo Daza rejthette be a tükrök mögé. Urbino doktor csak ennyit mesélt el a feleségének, amikor megígérte a megyefőnöknek, hogy visszaküldi apósát a hazájába, és ezzel elsimítják a botrányt. De az újságból sok minden más is kiderült. Kiderült, hogy Lorenzo Daza a sok múlt századi polgárháború egyikében üzletközvetítő volt Aquileo Parra liberális párti államelnök kormánya és egy Joseph K. Korzeniowski nevű lengyel származású ember között, aki hónapokon át itt tartózkodott, a francia felségjelzésű Saint Antbine teherhajó legénységének tagjaként, és valami homályos fegyvereladási üzletet szeretett volna nyélbe ütni. Korzeniowski, aki később Joseph Conrad néven lett világhírűvé, nem tudni, hogyan, kapcsolatba került Lorenzo Dazával, aki a kormány költségére, szabályos megbízólevéllel és nyugtákkal megvette tőle a fegyverrakományt, és csengő arannyal fizetett érte. Az újságcikk szerzője szerint Lorenzo Daza aztán azzal a mesével hozakodott elő, hogy megtámadták, és elrabolták tőle a fegyvereket, holott valójában az történt, hogy dupla áron eladta őket a kormány ellen harcoló konzervatívoknak. A La Justicia arról is beszámolt, hogy abban az időben, amikor Rafael Reyes tábornok megalakította a Hadiflottát, Lorenzo Daza nagyon olcsón hozzájutott egy rakomány bakancshoz, mely az angol hadsereg készletfeleslegéből származott, és ezzel az egy manőverrel fél év alatt megduplázta a vagyonát. Az újságcikk szerzője azt állította, hogy amikor a szállítmány megérkezett a kikötőbe, Lorenzo Daza nem volt hajlandó átvenni, mert csak jobblábas bakancsok voltak benne, de amikor a vámhatóság az érvényben lévő törvények alapján árverésre bocsátotta, ő volt az egyetlen jelentkező, és egy jelképes összegért, száz pesóért vette meg. Egy cinkostársa viszont ugyanezekben a napokban hasonló módon vásárolta meg a ballábas bakancsokat tartalmazó szállítmányt, mely a riohachai vámhivatalba érkezett. Miután a bakancsokat összeválogatták, Lorenzo Daza az Urbino de la Calle családdal való rokonságra hivatkozva az újonnan létesült Hadiflottának adta el a bakancsokat, kétezer százalékos haszonnal. A La Justicia beszámolója azzal ért véget, hogy Lo renzo Daza nem azért hagyta el a múlt század végén San Juan de la Ciénagát, hogy jobb levegőt keressen a lánya jövőjének, ahogy mondani szokta, hanem azért, mert leleplezték jól jövedelmező ipari üzelmeit: importdohányhoz papírvagdalékot kevert, méghozzá olyan fortélyosan, hogy a leghozzáértőbb dohányosok sem vették észre a csalást. De az is kiderült, hogy kapcsolatban áll egy titkos nemzetközi társasággal, amelynek a múlt század végén az volt a legjövedelmezőbb üzleti tevékenysége, hogy Panamából kínaiakat csempészett be az országba. Az a gyanús fuvarozási ügylet viszont, amelyet az öszvérekkel művelt, és amely annyit ártott a hírének, minden bizonnyal életének egyetlen tisztességes tevékenysége volt. Amikor Florentino Ariza elhagyta az ágyat, pecsenyevörös hátával és esernyője helyett most először egy vastag bottal, az első útja Fermina Dazához vezetett. Nem ismert rá: a bőrén ott volt az évek romboló munkájának minden eredménye, és olyan mélységesen meg volt bántva, hogy legszívesebben meghalt volna. Urbino Daza doktor, aki kétszer is meglátogatta Florentino Arizát a száműzetésében, elmesélte neki, hogy a La Justicia két cikke mennyire felkavarta az anyját. Az első cikk, amelyből a férje hűtlenségéről és a barátnője árulásáról értesült, olyan esztelen haragot váltott ki belőle, hogy nem volt hajlandó tovább folytatni a családi mauzóleumnál havonta egy alkalommal megtett vasárnapi látogatásait, mert ette a méreg, hogy az ura nem hallhatja a koporsóban azokat a szidalmakat, amelyeket szeretett volna rázúdítani: összeveszett a halottal. Lucrecia del Realnak meg azt üzente, mindenkivel, hátha valaki átadja neki: érje be azzal a vigasszal, hogy a sok látogató közt, aki az ágyában mégfordult, egy igazi férfi is akadt. A Lorenzo Dazáról megjelent cikkel kapcsolatban nem lehetett tudni, mi fáj neki jobban: maga a cikk megjelenése, avagy a késői felfedezés, hogy ki volt valójában az apja. De akár ez fájt, akár az, vagy netán mind a kettő, Fermina Daza megsemmisült. Haja, melynek olyan színe volt, mint a tiszta acélnak, és mely úgy megnemesítette az arcát, most olyan sárga volt, mint a kukorica haja, és szép párducszemébe még akkor se tért vissza a régi csillogás, amikor kigyúlt benne a harag. Minden mozdulatán látszott: nem akar tovább élni. Már rég leszokott a dohányzásról: se a vécébe zárkózva, se más furfangokkal nem cigarettázott, de most újra rászokott, nyíltan és immár mindenki szeme láttára, féktelen mohósággal szívta egyik cigarettát a másik után; eleinte maga sodorta őket, mert mindig is ezeket szerette a legjobban, aztán a legközönségesebb cigarettákat, amiket csak kapni lehetett, mert már nem volt se ideje, se türelme ahhoz, hogy maga pepecseljen velük. Egy másik férfi Florentino Ariza helyében eltűnődött volna azon, hogy mit hozhat még a jövő egy ilyen öregembernek, aki most már sántikál is, és úgy fel van marva a háta, mint egy málhás szamárnak, és mit hozhat egy asszonynak, aki már nem vágyik más boldogságra, csak arra, amit a halál hoz majd megneki. De Florentino Ariza nem. Ő a katasztrófa után maradt romok közt is talált egy kis reményt keltő fénysugarat, mert úgy látta, hogy Fermina Dazát megnemesítette az elszenvedett csapás, megszépítette a harag, _és a világ iránt érzett gyűlölettel visszatért belé húszéves kori vadsága. Az asszonynak most újabb oka volt rá, hogy hálás legyen Florentino Arizának, mert a férfi az, aljas cikkekre válaszul egy ékesszóló levelet küldött a La Justiciának, amelyben a sajtó etikai felelősségéről és arról a kötelességéről beszélt, hogy tiszteletben tartsa a mások becsületét. A levél nem jelent meg, de a szerző gondoskodott róla, hogy másolata a Kereskedelmi Naplóhoz, a Karib partvidék legrégebbi és legtekintélyesebb újságjához is eljusson, és ez az újság az első oldalon közölte. Az alján egy álnév állt: Jupiter, és a szöveg olyan okos, hatásos és meggyőző volt, hogy mindenki azt hitte: a megye valamelyik irodalmi kiválósága írta. Egy magányos hang volt az óceán közepén, de nagy erővel szólt, és messze elhallatszott. Fermina Daza tudta, hogy ki írta a levelet, és nem mások mondták meg neki: ráismert Florentino Ariza morális elmélkedéseinek néhány gondolatára, sőt, egy szóról szóra megismételt mondatára is. Ezért aztán az elhagyatottság zűrzavarában kivirult szeretetével fogadta. Ekkoriban történt, hogy América Vicuna egy szombat délután egyedül volt az Ablakok utcájának hálószobájában, és anélkül hogy kereste volna, merő véletlenségből rátalált az egyik bezáratlan szekrényben Florentino Ariza géppel írt elmélkedéseinek másolatára meg Fermina Daza kézzel írt leveleire. Urbino Daza doktor örült, hogy az anyjába lelket öntő látogatások most ismét folytatódnak. Nem úgy Ofelia, a húga, aki az, első New Orleans-i gyümölcsszállító hajóval visszajött a városba, mihelyt megtudta, hogy Fermina Daza valami furcsa barátságot tart fenn egy férfival, akinek erkölcsi minősítése nem éppen a legjobb. Ijedtsége már az első héten pánikká fokozódott, amikor látta, hogy Florentino Ariza milyen otthonosan és magabiztosan lép be a házba, meg hogy úgy sugdolóznak és civódnak a késő estig tartó vizitek alatt, mint egy mátkapár. Azt, ami Urbino Daza doktor szemében két magányos öreg szerencsés egymásra találása volt, Ofelia a visszafojtott buja vágyak elfajult megnyilvánulásának látta. Ilyen volt Ofelia Urbino, mindig is ilyen: jobban hasonlított doha Blancára, apai nagyanyjára, mint bármelyik saját lánya. Fennhéjázó volt, mint ő, gőgös, mint ő, és ugyanúgy az előítéletek rabja, mint ő. Képtelen volt belátni, hogy létezhet ártatlan barátság férfi és nő közt: úgy vélte, hogy ötéves korban sincs ilyen, nyolcvanéves korban még kevésbé. Egy heves vita során, ami közte és a bátyja közt zajlott le, azt mondta, már csak az hiányzik, hogy Florentino Ariza a nagy vigasztalásban befeküdjön az anyjuk mellé az özvegyi nyoszolyába. Urbino Daza doktornak nem volt mersze szembeszállni vele, mint ahogy azelőtt sem, soha, de a felesége csöndesen megjegyezte, hogy a szerelem minden életkorban leheséges és jogos. Ofeliának más sem hiányzott. - A szerelem a mi korunkban nevetséges - kiabálta neki -, az ő korukban meg egyenesen ocsmány. Olyan elszántan látott neki Florentino Ariza kiüldözésének, hogy Fermina Daza is tudomást szerzett róla. Behívta a hálószobába, mint mindig, amikor olyasmiről akart beszélni, amit jobb, ha nem hallanak a cselédek, és megkérte, hogy ismételje el a kifogásait. Ofelia nem csomagolta be a pirulát: biztos volt benne, hogy Florentino Ariza, ez a köztudottan perverz hajlamú ember kétes kapcsolatot akar kialakítani az anyjával, és ez többet ártana a család jó hírének, mint Lorenzo Daza üzelmei és Juvenal Urbino ártatlan kalandjai. Fermina Daza szó nélkül hallgatta, még a szempillája se rebbent, de mire a lánya befejezte, olyan lett, mintha kicserélték volna: visszatért az életbe. - Csak azt sajnálom, hogy nincs erőm felpofozni téged ezért az aljas pimaszságért, mert megérdemelnéd - mondta neki. - De azonnal takarodj a házamból, és esküszöm az anyám csontjaira, hogy amíg élek, ide be nem teszed többé a lábad. Semmi erővel nem lehett rávenni, hogy megmásítsa az elhatározását. Ofelia eközben átköltözött a bátyjához, és tőle küldte a legkülönfélébb esdeklő üzeneteket, kellőképpen befolyásos közvetítőkkel. De hiába. Fermina Dazát se a követségbe küldött fiának, se a békéltetésre felkért barátnőinek nem sikerült megpuhítania. Menyének, akivel mindig is afféle népi cinkosság kötötte össze, végül is ezt a vallomást tette, legjobb éveinek ízes stílusában: "Egy évszázaddal ezelőtt azért szartak bele az életünkbe, ezzel a szegény, szerencsétlennel, mert túl fiatalok voltunk, most meg az a baj, hogy túl öregek vagyunk." Égő csikkjéről rágyújtott egy másik cigarettára, és kiadta magából az utolsó csepp mérget is, ami a bensejét marta. - Egye meg őket a fene - mondta. - Nekünk, özvegyasszonyoknak az az egy jó megvan az életünkben, hogy nincs már, aki parancsoljon. Nem lehetett mit tenni. Mikor végül meggyőződött róla, hogy semmiképpen sem tud az anyjához folyamodni, Ofelia visszatért New Orleansbe. Csak annyit ért el, hogy elköszönhetett tőle: Fermina Daza ebbe az egybe hosszas könyörgés után beleegyezett, de most sem engedte be a házba: az anyja csontjaira esküdött meg, melyek azokban a sötét napokban is tiszták maradtak: csupán ezek. Florentino Ariza még az egyik legelső látogatása során, amikor éppen a hajóiról beszéltek, a Társaság nevében meghívta Fermina Dazát egy folyami pihenőútra, végig a Magdalenán, mondván, hogyha egynapi vonatútra is rászánja magát, a köztársaság fővárosába is eljuthat. A fővárost, mint akkoriban a karibok többsége, még a múlt századi nevén, Santa Fének hívták. De Fermina Dazában tovább élt az ura idegenkedése, és nem volt kíváncsi egy olyan jéghideg és borongós városra, ahol a nők csak hajnalban lépnek ki az utcára, a hajnali misére menet, és amint hallotta, se a fagylaltozókba, se a hivatalokba nem tehetik be a lábukat, ahol a nap minden órájában gyászmenetek torlaszolják el az utakat, és emberemlékezet óta szitál az eső, még a párizsi esőknél is elviselhetetlenebbül. A folyó viszont nagyon csábította, szerette volna látni a parton sütkérező kajmánokat, szeretett volna a tengeri tehén női sírására ébredni éjszakai álmából, de az, hogy egy ilyen nehéz útra vállalkozzon az ő korában, ráadásul özvegyen és egymagában, képtelenségnek tűnt számára. Florentino Ariza később, amikor Fermina Daza rászánta magát, hogy az ura nélkül is folytatja az életét, megismételte a meghívást, és akkor már ő sem látta olyan lehetetlennek. De a lányával való összeveszése után, az apját ért gyalázkodás miatti keserűségében, a halott urával szemben érzett megbántottságában és amiatti haragjában, hogy Lucrecia del Real, akit annyi éven át a legjobb barátnőjének tartott, a hízelgéseivel ilyen álnok módon becsapta, Fermina Daza úgy érezte, sehol sem találja a helyét a saját otthonában. Egy délután, miközben a mindenható teakeverékét itta, kibámult az udvar mocsarába, ahol soha többé nem zöldülhetett márki az a fa, amely a szerencsétlenségét okozta. - A legszívesebben fognám magam, és itthagynám ezt a házat; mennék, mennék, mennék, csak előre, és soha többé nem jönnék vissza - mondta. - Szállj föl egy hajóra, és eridj - mondta Florentino Ariza. Fermina Daza tűnődve nézett rá. - Tudod, mit? Lehet, hogy el is megyek - mondta. Egy pillanattal korábban még eszébe se jutott volna, de azzal, hogy kimondta, el is határozta. A fia és a menye el volt ragadtatva az ötlettől. Florentino Ariza nyomban leszögezte, hogy Fermina Daza díszvendég lesz a hajóin, olyan kabint fog kapni, amelyben minden otthoni kényelmét megtalálja, tökéletes kiszolgálásban lesz része, és a kapitány személyesen fog ügyelni a kényelmére és a biztonságára. És hogy még nagyobb kedvet csináljon neki, térképeket hozott a hajó útvonaláról, őrjöngő naplementéket ábrázoló levelezőlapokat, a Magdalena ősparadicsomát dicsőítő költeményeket -utazó irodalmi nagyságok vagy olyanok tollából, akiket ezek a költemények avattak irodalmi nagysággá. Fermina Daza olykor-olykor, ha éppen jobb kedve volt, beléjük pillantott. - Nem kell hogy csalogass, mint egy gyereket - mondta. - Ha elmegyek, azért megyek, mert elhatároztam, és nem a táj miatt. Mikor a fia azzal az ötlettel állt elő, hogy a felesége is vele mehetne, belefojtotta a szót: "Már elég nagy vagyok, nem kell rám vigyázni." Saját maga tette meg az úti előkészületeket. Óriási megkönnyebbüléssel gondolt arra, hogy nyolc napon át, amíg fölfelé mennek, és aztán öt napon át, amíg visszafelé jönnek, nem lesz vele más holmi, csak a legszükségesebb: fél tucat kartonruha, a tisztálkodási és szépítőszerei, egy pár cipő a be- és kiszálláshoz, egy pár házi papucs a hajóra, és semmi más: egész életében erről álmodott. Juan Bernardo Elbers sorhajókapitány, a folyami hajózás megalapítója 1824 januárjában tűzte föl a zászlót az első gőzhajóra, amely elindult fölfelé a Magdalenán: egy negyven lóerős ócska teknő, melyet Hűségnek hívtak. Több mint egy évszázadra rá, egy júliusi napon, pontosan július hetedikén, délután hat órakor Urbino Daza doktor és felesége kikísérte Fermina Dazát a kikötőbe, ahhoz a gőzhajóhoz, amellyel életének első folyami útjára indult. Ez volt az első gőzös, amely a helyi hajógyárban készült, és Florentino Ariza a nagy múltú ős emlékére az új Hűség nevet adta neki. Fermina Daza nem akarta elhinni, hogy ez a számukra oly jelentőségteljes név csak véletlen, aminek történelmi háttere van, nem pedig Florentino Ariza idült romanticizmusának újabb leleménye. Mindenesetre, a többi, régi és új folyami gőzhajótól eltérően, az Új Hűség kapitányi kabinja mellett egy másik tágas és kényelmes kabin is volt: valóságos szalon, élénk színű bambusznád bútorokkal, egy kínai motívumokkal díszített kétszemélyes hálófülke családi ágygyal, fürdőszoba fürdőkáddal és zuhannyal, egy széles, nagyon széles fedett terasz, az oszlopokról lógó páfrányokkal és zavartalan kilátással előre, a hajó orra felé, illetve két oldalra; azonkívül volt egy zajtalan hűtőberendezés, mely az egész lakosztályt megvédte az odakint tomboló hőségtől: örökös tavaszi klímát biztosított. Ez a luxuslakosztály, melyet elnöki kabinnak hívták, mert már három köztársasági elnök tartózkodott benne, nem üzleti célokat szolgált, hanem magas rangú hivatalos személyeknek és egyéb különleges vendégeknek tartották fenn. Florentino Ariza kifejezetten reprezentációs célokra rendeztette be, mihelyt kínevezték a KFHT elnökévé, de a lelke mélyén biztos volt benne, hogy előbb-utóbb eljön az az idő, amikor majd ez lesz az ő és Fermina Daza boldog nászúti búvóhelye. És Fermina Daza végre csakugyan elfoglalta az Elnöki Kabint mint annak legfőbb úrnője és birtokosa. A gőzhajó kapitánya egy kis pezsgős és füstölt lazacos fogadást rögtönzött abból az alkalomból, hogy Urbino Daza doktort és feleségét, valamint Florentino Arizát a hajó fedélzetén üdvözölheti. A kapitányt Diego Samaritanónak hívták, fehér lenvászon egyenruhában volt, mely patyolattiszta volt a cipője orrától kezdve a Társaság aranyhímzésű emblémájával díszített tányérsapkájáig; ugyanolyan szejba-fa termete, öblös hangja és firenzei kardinálishoz illő modora volt, akár a többi folyami gőzhajó kapitányának. Este hétkor felbőgött a hajókürt, jelezvén, hogy mindjárt itt az indulás ideje, és Fermina Dazának éles fájdalom hasított bele a bal fülébe. Az előző éjjel csupa olyan álma volt, amiket összebarázdáltak a rossz előjelek, de nem merte megfejteni őket. Kora reggel kivitette magát a háza közelében lévő szeminárium sírkertjébe, amit akkor még a La Manga-i Temetőnek hívtak, odaállt a kripta elé, és kibékült a férjével, egy hosszú monológban, amelynek során minden jogos és mindaddig lenyelt sérelmével előhozakodott. Aztán elmesélte neki az utazás részleteit, és elköszönt tőle a mielőbbi viszontlátásig. Senki másnak nem mondta meg, hogy elmegy, mint ahogy általában az európai útjai előtt sem, hogy elkerülje a kimerítő búcsúzkodást. Bármilyen sokat utazott is életében, most úgy érezte magát, mintha ez lenne az első útja, és ahogy múltak a percek, nőttön nőtt a lámpaláza. Mihelyt fenn volt a hajón, olyan elhagyatottnak érezte magát, és úgy elfogta a szomorúság, hogy legszívesebben elbújt volna, és jól kisírta volna magát. Amikor újra felbőgött a hajókürt, immár végső figyelmeztetésül, Urbino Daza doktor és felesége szép nyugodtan elbúcsúzott Fermina Dazától, és Florentino Ariza odakísérte őket a hajóhídhoz. Urbino Daza doktor a felesége után őt is előre akarta engedni, és csak akkor szerzett róla tudomást, hogy Florentino Ariza is a hajón marad. Urbino doktor úgy megdöbbent, hogy nem is tudta leplezni. - De hát erről nem volt szó - mondta. Florentino Ariza nagyon is nyilvánvaló célzatossággal megmutatta neki a kabinja kulcsát: egy közönséges kabin volt, az utasfedélzeten. Urbino Daza doktor ezt azonban nem tekintette az ártatlanság elégséges bizonyítékának. A feleségére nézett, mint egy hajótörött, egy szilárd pontot keresve a bizonytalanságában, de egy jeges szempár tekintett rá. Az asszony nagyon halkan, és nagyon szigorúan ezt mondta: "Te is?" Igen, ő is, ugyanúgy, mint húga, Ofelia, úgy vélekedett, hogy a szerelem egy bizonyos életkoron túl illetlen dolog. De gyorsan összeszedte magát, és egy nem annyira hálás, mint inkább rezignált kézfogással elbúcsúzott Florentin Arizától. Florentino Ariza a nagyszalon korlátja mellől nézte őket, amint lemennek a hajóhídon. Ahogy várta és remélte, Urbino Daza doktor és felesége az autójukhoz érve még egyszer hátrafordultak felé, ő meg integetett nekik. Mind a ketten visszaintegettek. Ott állt a korlátnál, amíg csak az autó el nem tűnt a rakpart porfelhőjében, aztán bement a kabinjába, hogy átöltözzön az első vacsorához, melyre a kapitány hívta meg őket, a maga külön ebédlőjébe. Remek este volt, amit Diego Samaritano kapitány a folyón töltött negyven évének szaftos anekdotáival fűszerezett, de Fermina Dazának nagy erőfeszítésébe került, hogy úgy tegyen, mintha jól mulatna. Bár az indulás előtti utolsó tülkölés este nyolckor hangzott el, amikor is a partra terelték a látogatókat, és fölvonták a hajóhidat, a hajó nem indult el addig, amíg a kapitány meg nem ette a vacsoráját, és föl nem ment a parancsnoki hídra, hogy maga irányítsa a műveleteket. Fermina Daza és Florentino Ariza a nagyszalon korlátjánál álltak a zsivajgó utasókkal együtt, akik egymással versenyezve próbálták azonosítani a város fényeit, míg aztán a gőzös lassan elhagyta az öblöt, láthatatlan átjárókon és a halászbárkák imbolygó fényeivel bepöttyözött mocsarakon haladt át, és végül teli tüdővel szívta be és pöfögte ki a Magdalena szabad levégőjét. A zenekar ekkor az utasok nagy ovációja mellett rázendített egy divatos melódiára, és az egész tömeg táncra perdült. Fermina Daza jobbnak látta, ha bemenekül a kabinjába. Egész este nem szólalt meg, és Florentino Ariza hagyta, hadd merüljön el a gondolataiban. Csak a kabinja előtt törte meg a csendet, és elköszönt volna tőle, de Fermina Daza nem volt még-álmos, csak fázott egy kicsit, és beinvitálta magához, hogy üljenek ki a kabin teraszára és nézzék még egy kicsit a folyót. Florentino Ariza odagurított a korláthoz két fónott karosszéket, eloltotta a lámpákat, ráterített egy gyapjútakarót Fermina Daza vállára, és leült mellé. Fermina Daza kivett egy cigarettapapírt abból a dobozból, amit a férfitól kapott, villámgyorsan összesodorta, aztán parázsló végét a szájában tartva lassan, szótlanul elszívta, utána még két másikat, egyhuzamban. Florentino Ariza ezalatt kortyonként megivott két termosz keserű feketekávét. A város fényei időközben eltűntek a láthatáron. A sötét teraszról nézve a sima, csöndes folyó a két partján elterülő legelőkkel a telihold fényében egyetlen, zöldesen derengő síksággá olvadt össze. Olykor egy-egy szalmatetős kunyhó bukkant elő, és mellette nagy, lobogó máglya: az jelezte a hajóknak, hogy a kunyhónál tűzifa kapható. Florentino Arizában még élt néhány homályos emlék az ifjúkori hajóútjáról, és ezek most a folyó láttán olyan éles körvonalakkal ugrottak elő, mintha tegnapi élményeket idéznének. Elmesélt egypárat Fermina Dazának, hátha fölvidítja, de az aszszony egy másik világba fújta ki a cigarettafüstöt. Florentino Ariza elhessegette az emlékeit, és magára hagyta Fermina Dazát a saját emlékei között, az meg csak sodorta a cigarettákat, és egyikről a másikra gyújtott, amíg ki nem fogyott a doboz. Éjfél után elhallgatott a zene, az utasok lármája szétszóródott és álomittas sóhajokká csendesedett, és a sötét teraszon magára maradt két szív a gőzhajó szuszogásának ritmusára dobogott. Egyszer aztán, amikor már nagyon régóta ültek így, Florentino Ariza ránézett Fermina Dazára a folyóról odaverődő fényben: olyan volt, mint egy kísértet, a kőszobor-profiljával, amit most némiképp meglágyított egy kis kék derengés, és Florentino Ariza akkor vette észre, hogy csöndesen sír magában. De ahelyett hogy megvigasztalta volna, vagy várt volna, amíg kifogynak a könnyei, ahogy Fermina Daza szerette volna, pánikba esett. - Akarod, hogy magadra hagyjalak? - kérdezte. - Ha azt akarnám, nem hívtalak volna be - mondta Fermina Daza. Mire ő kinyújtotta jéggé dermedt ujjait a sötétben, vaktában a másik kéz után nyúlt a sötétben, és rátalált: a másik kéz már várta. Mindkettőjükben volt annyi józanság, hogy egy és ugyanabban a röpke pillanatban számot vessenek vele: kinyújtott kezük nem ilyen kezet várt, nem ezt a csontos, öreg kezet. De a következő pillanatban már túl voltak a józanságon. Fermina Daza a halott uráról kezdett beszélni, jelen időben, mintha élne, és Florentino Ariza ebből tudta meg, hogy az aszszony számára is elérkezett a pillanat, amikor föl kell tennie magának a kérdést, egész női méltóságával és öntudatával, elfojthatatlan életkedvével, hogy mihez kezdjen a szerelemmel, amely gazdátlanul maradt benne. Fermina Daza nem gyújtott rá újabb cigarettára, hogy ne kelljen kivennie a kezét a férfi kezéből. Kínlódva próbált eljutni a dolgok megértéséig. Az uránál jobb férjet el se tudott képzelni, mégis, ahogy visszagondolt az életükre, több volt benne az üröm, mint az öröm, sok mindenben nem értették meg egymást, sok felesleges civakodás, orvosolatlan sérelem volt köztük. Egyszer csak fölsóhajtott: "Hihetetlen, hogy milyen boldog tud lenni az ember annyi éven át, a sok marakodás, a sok cirkusz közepette, a kurva.' letbe is, és közben azt se tudja, hogy ez most szerelem-e, vagy sem." Mire az utolsó indulat is kitört belőle, valaki eloltotta a holdat. A hajó óvatosan kúszott előre, lépésről lépésre, mint egy hatalmas, lopakodó vadállat. Fermina Daza közben visszatért a tépelődéséből. - Most menj el - mondta. Florentino Ariza megszorította a kezét, és odahajolt hozzá, hogy megcsókolja az arcát. De Fermina Daza elhúzta a fejét, és lágy, rekedt hangján ezt mondta.: - Már ne. Öregasszonyszagom van. Hallotta, amint Florentino Ariza kimegy a sötét kabinból, hallotta, amint lemegy a lépcsőn, hallotta, amint megszűnik létezni másnapig. Rágyújtott egy újabb cigarettára, és miközben szívta, látta Juvenal. Urbino doktort, makulátlan lenvászon öltönyében, hivatásának komolyságával, férfiúi varázsával, hivatalos szerelmével, amint fehér kalapját búcsúzóul feléje lengeti egy másik, múltbeli hajóról. "Mi, férfiak az előítéletek szerencsétlen rabjai vagyunk - mondta neki egyszer az ura. - Ha viszont egy nő elhatározza, hogy lefekszik egy férfival, nincs az a kerítés, amit át ne ugrana, nincs az a vár, amit le ne rontana, nincs az az erkölcsi meggondolás, amivel ne törölné ki a fenekét: nincs az az Isten, aki számítana." Fermina Daza hajnalig ült mozdulatlanul a karosszékben, és Florentino Arizára gondolt, de nem arra a Florentino Arizára, aki az Evangéliumok terén gubbasztott savanyú őrhelyén, és akinek emléke egy szemernyi nosztalgiát sem ébresztett benne, hanem a mostani, roskatag és sánta, de valóságos Florentin Arizára: arra a férfira, aki mindig ott volt a keze ügyében, csak nem vette észre. Mialatt a gőzös szuszogva cipelte őt a hajnalpír halvány csíkja felé, arra kérte az Istent, csupán arra, bárcsak lenne annyi esze Florentino Arizának, hogy tudja, hol kell másnap reggel fölvennie az elejtett fonalat. És tudta. Fermina Daza meghagyta az inasnak, hogy reggel ne keltse föl, hadd aludja ki magát, és amikor fölébredt, az éjjeliszekrényén ott állt egy váza, egy szál frissen vágott, még harmatos fehér rózsával, és mellette egy levél Florentino Arizától, ami olyan hosszú volt, ahány oldalt csak tele tudott írni, amióta elhagyta Fermina Daza kabinját. Higgadt hangú levél volt, és csak az volt a célja vele, hogy kifejezze azt a lelkiállapotot, amelybe az előző este óta került: olyan lírai volt, mint a többi, olyan ékesszóló, mint a többi, de a valóságból indult ki. Miközben Fermina Daza a levelet olvasta, saját maga előtt szégyellte magát, amiért olyan arcátlanul hevesen dobog a szíve. A levél azzal a kéréssel végződött, hogy szóljon az inasnak, ha elkészült, mert a kapitány a parancsnoki hídon várja őket, hogy elmagyarázza a hajó működését. Tizenegyre lett készen: megfürödve, parfümszappantól illatosan, egy nagyon egyszerű, özvegyasszonyos, szürke kartonruhában, és az éjszakai viharnak már semmi nyoma nem látszott rajta. Egy igen mértékletes reggelit rendelt a hófehér ruhás inastól, aki a kapitány személyes szolgálatában állt, de nem üzent ki, hogy jöjjenek érte. Egyedül ment föl, a felhőtlen ég ragyogásától káprázó szemekkel, és Florentino Arizát már ott találta a parancsnoki hídon a kapitány mellett: beszélgettek. Florentino Ariza mintha nem is ugyanaz az ember lett volna: nemcsak azért, mert Fermina Daza most más szemmel nézte, hanem azért is, mert valóban megváltozott a külseje. Örökös gyászöltözete helyett most nagyon kényelmes, fehér cipő volt rajta, fehér vászonnadrág és rövid ujjas fehér vászoning, kigombolt gallérral, felső zsebén a hímzett monogramjával. Egy ugyancsak fehér skót sapka is volt rajta, és dioptriás szemüvegén, amit soha nem vett le, két rácsatolt sötét üveg. Látszott, hogy minden vadonatúj rajta, csupa frissen, erre az útra vásárolt holmi, kivéve a nagyon kopott barna bőrövét, ami azonnal szemet szúrt Fermina Dazának, mint a légy a levesben. Ahogy így meglátta, ebben a leplezetlenül neki szóló öltözetben, nem tudott uralkodni magán, és lángba borult az arca. Az első szavaknál zavarba is jött, Florentino Ariza meg az ő zavarától jött zavarba. Az a tudat, hogy úgy viselkednek, mint egy jegyespár, csak fokozta a zavarukat, attól pedig, hogy mindketten zavarban vannak, már olyan zavarba jöttek, hogy Samaritano kapitány is észrevette, és egy részvétteljes tremoló csúszott ki a száján. Hogy kihúzza őket a csávából, gyorsan belekezdett a hajó irányítóberendezésének és szerkezetének ismertetésébe, és két órán át magyarázott. Közben a hajó lassan úszott felfelé a száraz homokpadok közt szétterülő parttalan folyón, mely a láthatárba veszett. De a torkolat zavaros vizével ellentétben a folyó vize itt csendes volt, átlátszó, és fémesen csillogott a kegyetlen napsütésben. Fermina Dazának az volt az érzése, mintha egy homokszigetek közt hömpölygő folyódeltában hajózna. - Ez az a kevés, ami megmaradt nekünk a folyóból - mondta a kapitány. Florentino Ariza már ekkor is elámult azon, hogy mekkorát változott ez a táj, hát még másnap, amikor a hajó már csak nagy nehezen tudott előrevergődni; tudomásul kellett vennie, hogy a Magdalena fő ága, a világ egyik legnagyobb folyama már csak ábránd, amit az emlékezet táplál. Samaritano kapitány elmagyarázta nekik, hogy az esztelen erdőirtás hogyan tette tönkre a folyót ötven év alatt: a gőzhajók kazánjai fölzabálták a faóriások sűrű rengetegét, mely annak idején, azon az első hajóúton olyan félelmetesen hatott Florentino Arizára. Fermina Daza hiába remélte, hogy a vágyva vágyott állatokat megpillanthatja: a New Orleans-i cserzőüzemek bőrvadászai kiirtották a kajmánokat, melyek valaha ellepték a folyópartot: tátott szájjal hevertek órákon át, mozdulatlanul, mintha már megdöglöttek volna, míg egy óvatlan pillangó a szájuk elé nem tévedt; a zsinatoló papagájok és a tébolyultan sikoltozó kócermajmok az eltünedező lombokkal együtt maguk is kihaltak, a tengeri tehenek pedig, nagy, anyai keblükkel, a rajtuk csüngő kicsinyükkel és keserves női sírásukkal már kihalt állatfajnak számítottak: a sportvadászok puskagolyói végeztek velük. Samaritano kapitány úgyszólván anyai szeretettel viseltetett a tengeri tehenek iránt, mert úgy hatottak rá, mint valami jobb napokat látott hölgyek, akik egy szerelmi eltévelyedésük miatt erre a sorsra lettek kárhoztatva, és szentül hitt a legendában, hogy ennek az állatfajnak csak nőstényei vannak. Mindig közbelépett, ha valaki a hajóról rájuk akart lőni, ahogy szokás volt, pedig a törvény is tiltotta. Egy észak-karolinai vadász, akinek minden papírja rendben volt, nem fogadott szót neki, és Springfieldjének egyetlen jól irányzott-golyójával szétlőtte egy anyaállat fejét, s a tengeri tehén borja a fájdalomtól tébolyultan, sikoltozva zokogott az anyja elnyúlt testén. A kapitány fölvitette a hajóra a kis árvát, és attól kezdve személyesen ví§elte a gondját, a vadászt pedig kitette a puszta homokpadra, a meggyilkolt anya teteme mellé. A diplomáciai tiltakozás következtében hathavi börtönre ítélték, és majdnem bevonták a hajósigazolványát, de azzal a szent elhatározással jött ki a börtönből, hogy újra csak így fog eljárni, valahányszor szükség lesz rá. De nem volt rá szükség, mert ez az eset egy korszakot zárt le: a tengeri tehén árva borja, amely felnövekedett, és szép kort ért meg San Nicolás de las Barrancasban, a ritka állatok parkjában, az utolsó tengeri tehén volt, amit a folyón láttak. - Valahányszor elmegyek e mellett a homokpad mellett, mindig arra kérem az Istent, hogy bárcsak még egyszer fölszállna hozzám az a gringó, és akkor megint kitenném. Fermina Daza, akinek addig a kapitány nem volt rokonszenves, úgy meghatódott ezen az érzelmes óriáson, hogy attól a délelőttől kezdve a szívébe zárta. Jól tette: még az út elején voltak, és a későbbiek folyamán jó néhányszor bebizonyosodott, hogy nem tévedett. Fermina Daza és Florentino Ariza ott maradt a parancsnoki hídon egészen az ebédig, melyre nem sokkal azután került sor, hogy elhaladtak Calamar falva előtt, mely alig egy-két éve még egy véget nem érő népünnepély színhelye volt, most meg egy lepusztult kikötő, néhány néptelen utca alatt. Egyetlen élőlényt láttak a hajóról: egy fehér ruhás nőt, aki a zsebkendőjével integetett nekik. Fermina Daza nem értette, miért nem veszik fel, hiszen olyan bánatosan néz feléjük, de a kapitány elmagyarázta, hogy az csak egy vízbe fúlt nő kísértete, és csak azért integet nekik álnokul, hogy odacsalogassa a hajókat a túlsó part veszélyes örvényei közé. Olyan közel mentek el mellette, hogy Fermina Daza tetőtől talpig jól szemügyre vehette az éles napfényben, és nem vonta kétségbe, hogy csak kísértet, de az arca ismerősnek látszott. Hosszú, forró nap volt. Fermina Daza ebéd után visszavonult a kabinjába, hogy nélkülözhetetlen sziesztáját eltöltse, de nem aludt jól, mert fájt a füle, és amikor a hajó néhány mérfölddel Barranca Vieja alatt szembetalálkozott a KFHT másik gőzösével, és az előírásnak megfelelően visszatülkölt neki, fülfájása még kínzóbbá vált. Florentino Ariza is elszundított a nagyszalonban ülve, ahol a kabinjegy nélküli utasok többsége is az igazak álmát aludta; Florentino Ariza Rosalbáról álmodott, és éppen annak a helynek a közelében, ahol a nő annak idején fölszállt a hajóra. Most egyedül utazott, a mompoxi nők múlt századbeli viseletében, és ezúttal nem a csecsemő, hanem maga Rosalba aludt a terasz párkányára akasztott vesszőkalitkában. Olyan rejtélyes, egyszersmind mulatságos álom volt, hogy egész délután érezte az utóízét, miközben a kapitánnyal és két ismerős utassal dominózott. Ahogy lement a nap, enyhült a forróság, és a hajón újra elkezdődött az élet. Az utasok mintha valami letargiából tértek volna magukhoz, frissen mosdva, tiszta ruhában letelepedtek a nagyszalon fonott karosszékeibe, és várták a vacsorát, amíg egy pincér pontosan öt órakor egy sekrestyéscsengettyűvel és lelkes taps közepette végig nem járta a fedélzetet, jelezvén, hogy tálalva van. A zenekar már vacsora közben rákezdte: fandangókat játszott, aztán jött a tánc, egészen éjfélig. Fermina Daza a fülfájása miatt nem ment vacsorázni, így aztán végignézte az első tűzifa-berakodást, egy kopár partszakaszon, ahol nem volt semmi más, csak a halomba rakott fatörzsek meg egy Vénséges-vén ember, aki a fát leszámolta. Ahogy nézte, az volt az érzése, hogy rajta kívül nem találna teremtett lelket mérföldeken át. Végtelenül hosszú és unalmas volt ez a veszteglés, ami egy Európába tartó óceánjárón elképzelhetetlen lett volna, ráadásul olyan meleg volt, hogy még a kabin hűtött teraszán is érezni lehetett. De amikor a hajó újra nekivágott a folyónak; hűs szellő járta át, őserdőmélyi illatokkal, és a zene is vidámabb ritmusokra váltott. Sitio Nuevo faluban egyetlen lámpa égett egyetlen ház egyetlen ablakában, és a kikötő épületéből nem jelezték, hogy volna beszálló utas vagy bármiféle rakomány, úgyhogy a hajó csöndben továbbúszott. Fermina Daza egész délután azon törte a fejét, vajon Florentino Ariza mit fog kitalálni, hogy láthassa őt, anélkül, hogy bekopogna a kabinjába, ám este nyolckor már ő érezte úgy, hogy nem bírja ki tovább a férfi nélkül. Kiment a folyosóra abban a reményben, hogy hátha összetalálkozik vele, persze csak úgy véletlenül, és nem is kellett sokat keresgélnie: Florentino Ariza ott ült a folyosó egyik padján, olyan búsan és magába roskadtan, mint az Evangéliumok terén, és már több mint két órája azon törte a fejét, miképpen érhetné el, hogy láthassa Fermina Dazát. Mindketten ugyanazt a meglepett mozdulatot tették, melyről mindketten tudták, hogy színjáték, aztán végigsétáltak az első osztályú fedélzeten, mely fiatalokkal volt tele: csupa lármás diákkal, akik elkeseredett nekivadulással búcsúztatták a vakációt. A hajó kantinjában mindketten odaültek a pulthoz, és egy-egy üveg szörpöt kértek, mint két diák, és Fermina Daza hirtelen úgy érezte, veszélybe került. "Rettenetes!" - kiáltott fel. Florentino Ariza megkérdezte, mi jutott eszébe, hogy így megrémült. - Azok a szegény öregek - mondta Fermina Daza. - Akiket agyonvert a halász. Mikor véget ért a zene, ők is szedelőzködtek, hogy nyugovóra térjenek, de előtte még hosszan és oldottan elbeszélgettek a kabin sötét teraszán. A hold nem látszott, mert az eget felhőtakaró borította, de a láthatáron fel-felcikázó néma villámok egy-egy pillanatra megvilágították őket. Florentino Ariza egyikcigarettát sodorta a másik után, de Fermina Daza csak négyet szívott el, mert fájt a füle; a fájdalom egy-két pillanatra alábbhagyott ugyan, de aztán, valahányszor felbőgött a hajókürt, amikor szembejött egy másik hajó, vagy elhaladtak egy alvó falu mellett, vagy a gőzösnek le kellett lassítania, hogy úgy tapogatózzon előre a sekélyebb folyószakaszokon, még élesebben hasított a fülébe. Florentino Ariza bevallotta neki, hogy milyen szívrepesve nézte őt a Virágjátékokon, a léghajó fölszállásakor, a velocipédes akrobatamutatvány közben, és milyen szívrepesve várta évről évre a hivatalos ünnepségeket, csak hogy láthassa őt. Fermina Daza is sokszor látta Florentino Arizát, de soha nem gondolta volna, hogy a férfi mindenütt csak őmiatta van jelen. De alig egy évvel azelőtt, amikor a leveleit olvasta, eltűnődött azon, hogy Florentino Ariza vajon miért nem indult soha a Virágjátékokon: biztosan megnyerte volna a pályázatot. A férfi ekkor azt hazudta, hogy csak neki írt, a versei csak neki szólnak, és eddig még senki más nem látta őket. Ekkor Fermina Daza kereste meg a kezét a sötétben, de az a kéz nem várt rá, ahogyan az ő keze várta a férfiét az előző este; Florentino Ariza valósággal jéggé dermedt a váratlan érintéstől. - De furcsák is a nők - mondta. Fermina Daza fölnevetett, mély, búgó gerlehangon, és a két csónakázó öreg megint az eszébe jutott. Úgy látszott, meg van írva: ettől a képtől többé már nem szabadulhat. De ezen az éjszakán el tudta viselni, mert olyan nyugalom és derű töltötte el, amilyet még alig alig érzett élete során: tiszta volt és bűntelen. Szeretett volna hajnalig így ülni, némán, kezében a férfi jeges verítékben úszó kezével, de elviselhetetlenül kínozta a fülfájás. Így hát, amikor végképp elhallgatott a zene, és a turistaosztály utasai is lassan elcsendesedtek, azután, hogy a hajó nagyszalonjában fölakasztották a függőágyaikat, Fermina Daza kénytelen volt belátni, hogy bármennyire szeretne is együtt maradni Florentino Arizával, a fájdalom erősebb, mint ez a vágya. Tudta, hogy ha elárulná neki, máris enyhülne a fájdalom, de nem tette, mert nem akarta megijeszteni. Hiszen akkor már az volt az érzése, hogy úgy ismeri, mintha egész életében együtt élt volna vele, és arra gondolt, hogy a férfi képes és visszaparancsolja a hajót a kikötőbe, hátha ott elmúlik a fülfájása. Florentino Ariza számolt vele, hogy az az éjszaka így fog alakulni, és felállt, hogy távozzon. A kabin ajtajában búcsúzóul megpróbálta szájon csókolni Fermina Dazát, de ő a bal orcáját tartotta oda. Florentino Ariza, már akadozó lélegzettel, tovább próbálkozott, mire Fermina Daza a jobb orcáját tartotta oda, olyan kacér mozdulattal, ami gimnazista korában nem telt volna ki tőle. Florentino Ariza még egyszer megpróbálkozott, és ekkor Fermina Daza odanyújtotta a száját; ahogy a férfi az ajkához ért, egész testében megremegett, és hogy ezt elpalástolja, fölnevetett: úgy, ahogy utoljára a nászéjszakáján nevetett. - Istenem - mondta -, a hajókon mindig megbolondulok! Florentino Ariza megborzongott: ahogy Fermina Daza maga mondta, valóban savanyú öregasszonyszaga volt. De aztán, ahogy a kabinja felé tartva átvergődött az alvók függőágyának labirintusán, azzal vigasztalta magát, hogy biztosan neki is ugyanilyen szaga van, sőt, négy évvel öregebb szaga, és hogy Fermina Daza biztosan ugyanazzal a borzongással lélegezte be. Az erjedő emberi nedvek szaga volt, amit legrégebbi szeretőin is érzett, mint ahogy azok is őrajta. Özvegy Nazaretné, aki soha nem rejtette véka alá az igazságot, a maga nyers módján meg is mondta neki: "Már bűzlünk, mint a keselyű." Szépen elviselték egymást, mert kvittek voltak: szagot szagért. Csak América Vicusától óvakodott nagyon: a lány pelenkaszaga őbenne anyai ösztönöket ébresztett, de attól tartott, hogy az ő vén bakkecskeszaga viszont elriasztja a lányt. Am mindez már a múlté volt. Most az volt a fontos, hogy az óta a délután óta, amikor Escolástica néni otthagyta az imakönyvet a távírda pultján, Florentino Ariza nem érzett ilyen félelmetesen heves boldogságot. Épp elaludt, amikor a hajó jegykezelője hajnali öt órakor, Zambrano kikötőjében egy sürgős távirattal ébresztette föl. A táviratot Leona Cassiani adta föl az előző napon, és a szörnyűség, amit tudatni akart vele, egyetlen sorba belefért: América Vicuna tegnap meghalt okai nem tudhatók. Délelőtt tizenegykor aztán egy Leona Cassianival folytatott távirati beszélgetésből, melynek során, a postán töltött évek óta most először, ő maga kezelte a távírógépet, megtudta a részleteket. América Vicufia, aki halálos letargiaba zuhant, miután megbukott az év végi vizsgán, megivott egy üveg laudanumot, amit a kollégium betegszobájából lopott el. Florentino Ariza a lelke mélyén tudta, hogy a hír hiányos. De nem: América Vicusa nem hagyott hátra semmiféle levelet, amiből kiderülhetett volna, hogy van-e valaki, aki tehet a haláláról. A családnak, melyet Leona Cassiani értesített, éppen ezekben a percekben kellett megérkeznie Puerto Padréból, mert délután ötre tűzték ki a temetést. Florentino Ariza fellélegzett. Csak egyféleképpen élhette túl a dolgot: ha nem engedi meg magának, hogy a lány emléke meggyötörje. Kitörölte hát a fejéből, de hátralévő éveiben olykor-olykor azért így is beléje hasított, mint egy régi sebhely fájdalmas nyilallása. A következő napok forrók voltak és végeérhetetlenek. A folyó örvényes lett, és egyre inkább összeszűkült, s a hatalmas fák rengetege helyett, mely Florentino Arizát úgy lenyűgözte első útja során, kiégett pusztaságot láttak, teljes erdők maradványait, ahol nem volt már egy szál fa se, mert mindet fölzabálták a gőzhajók kazánjai, és lepusztult falvakat, melyekről Isten megfeledkezett, és melyeknek utcái még a legkegyetlenebb aszály idején is vízben álltak. Éjszakánként nem a homokpadokon heverő tengeri tehenek szirénhangjaira riadtak fel, hanem arra az émelyítő bűzre, mely a tenger felé sodródó hullákból áradt, ahogy elúsztak a hajó mellett. Pedig. hát nem volt már se háború, se járvány, de a felpuffadt testek csak úsztak lefelé. A kapitany ezt mondta, ez egyszer komolyan: "Azt kell mondanunk az utasoknak, hogy ezek mind vízbefúltak." A papagájok zsinatolása és a láthatatlan majmok ricsaja helyett, melytől a déli forróság valaha még álmosítóbb volt, a letarolt föld tág csöndje borult rájuk. Olyan kevés helyen árultak már tűzifát, és ezek a helyek olyan távol voltak egymástól, hogy az új Hűségnek az út negyedik napján kifogyott a tüzelője. A hajó majdnem egy héten át egy helyben vesztegelt, miközben a legénység csoportokra osztva vágott neki a szürke hamutengernek, hogy hátha talál valahol egy megmaradt fát. De nem talált: a favágók már rég elhagyták a hegyhátakat, hogy megmeneküljenek a földbirtokosok haragja elől, a láthatatlan kolera elől, az álcázott háborúk elől, melyeket a kormányok figyelemelterelő dekrétumokkal igyekeztek eltussolni. Közben az unatkozó utasok úszóbajnokságokat rendeztek, vadászexpedíciókat szerveztek, és élő iguánákkal tértek vissza, melyeknek hosszában fölvágták a hasát, és miután kivették belőlük a fürtökben nőtt, puha és áttetsző tojásaikat, és a tojások fürtjeit füzérbe kötve kiakasztották száradni a hajó korlátjára, az iguánák hasát zsákvarró tűvel összevarrták. A közeli falvak nyomorúságos prostituáltjai az expedíciók nyomába eredtek, katonai sátrakat állítottak fel a folyóparton, italt hoztak és zenészeket, és a lehorgonyozott hajóval átellenben elszabadult a pokol. Még jóval azelőtt, hogy kinevezték volna a Társaság elnökévé, Florentino Ariza aggasztó jelentéseket kapott a folyó állapotáról, de jóformán el se olvasta őket. Az üzlettársait ezzel nyugtatta meg: "Semmi ok az aggodalomra: mire elfogy a tűzifa, már olajmeghajtású hajók lesznek." Sose vette a fáradságot, hogy elgondolkozzon a dolgon, mert folyton csak Fermina Dazán járt az esze, és mire ráébredt az igazságra, már nem volt mit tenni, hacsak azt nem, hogy egy új fólyót hoz oda. Éjszakára mindig ki kellett kötni valamelyik parton, még a magasabb vízállás időszakaiban is, és akkor a hajón tartózkodók számára még a puszta lét is elviselhetetlenné vált. Legtöbben, különösen az európaiak, kimenekültek a rothasztó kamrává változott kabinokból, és egész éjszaka fel-alá jártak a fedélzeten, kezükben törölközővel, mellyel hol a rovarok hadát csapdosták, hol a szüntelenül patakzó verejtéküket törölték le: mire feljött a nap, holtra fáradtak, és bőrük minden szabad felületét dagadtra csípték a rovarok. Egy angol utazó a XIX. század elején ugyanerről az akkor még kenun, illetve öszvérháton megtett utazásról, mely abban az időben ötven napig is eltarthatott, ezt írta: "Ennél rosszabb és kényelmetlenebb utazás aligha képzelhető el emberi lény számára." Ez a megállapítás csak addig volt igaz, amíg be nem köszöntött a gőzhajózás nyolcvanéves időszaka, aztán újra igaz lett, és mindörökre, amikor a kajmánok az utolsó pillangót is bekapták, és eltűntek az anyáskodó tengeri tehenek, eltűntek a papagájok, a majmok, a falvak: amikor eltűnt minden. - Annyi baj legyen - nevetett a kapitány. - Még néhány év, és luxusautókon fogunk fölkocsikázni a száraz folyómederben. Fermina Daza és Florentino Ariza az első három napot még az üvegezett terasz langyos tavaszának oltalmában vészelte át, de amikor a hajón takarékoskodni kezdtek a tűzifával, és a hűtőberendezés nem működött tovább, az Elnöki Kabin olyan lett, mint egy kávéfőző. Fermina Daza úgy élte túl az éjszakákat, hogy kinyitotta az ablakokat, hadd járja át a kabint a folyó fölött fújó enyhe szellő, a moszkitókat pedig egy törölközővel csapdosta, mivel a gumifecskendős rovarirtóval semmire se ment az egy helyben álló hajón. A füle már elviselhetetlenül fájt, de egy reggel, ébredés után a fájdalom hirtelen abbamaradt, egyszer s mindenkorra, mint egy szétpukkadt kabóca éneke. De azt, hogy nem hall a bal fülére, csak aznap este vette észre, amikor Florentino Ariza arról az oldalról beszélt hozzá, és neki meg kellett fordítania a fejét, hogy hallja. Nem mondta el senkinek, mert ezt is azzal a beletörődéssel vette tudomásul, amivel az öregkori leépülés többi, orvosolhatatlan tünetét. A hajó veszteglése azért mégiscsak a Gondviselés jótéteménye volt. Florentino Ariza egyszer ezt olvasta valahol: "A szerelem a sorscsapások közepette megnő és megnemesedik." Az Elnöki Kabin gőzpárájában olyan képtelen tespedtségbe süllyedtek, hogy könynyebb volt kérdezősködés nélkül szeretniük egymást. Elképzelhetetlen órákat éltek át kéz a kézben, a korlát mellé tett karosszékben ülve; hosszan tartó csókokban merültek el, élvezték a felindultság hiányában zavartalanul kibontakozó simogatások mámorát. A harmadik fülledt estén Fermina Daza egy üveg ánizspálinkával fogadta a férfit: azzal á pálinkával, amit unokanővére, Hildebranda leánycsapatával iszogatott titkon, később pedig már férjes asszonyként és két gyermek anyjaként kölcsönbe vett világából származó barátnőivel. Egy kis bódulatot akart, hogyne lássa olyan tisztán maga előtt a sorsát, Florentino Ariza viszont azt hitte, hogy a pálinkából akar bátorságot meríteni a végső lépéshez. Ettől az ábrándtól fellelkesülve nagy merészen felfedezőútra indult az ujjai hegyével Fermina Daza fonnyadt nyakán, fémpántok vértjébej bújtatott keblén, kiszáradt csontjaitól szögletes csípőjén, öreg őzcombjain. Fermina Daza lehunyt szemmel, odaadóan tűrte, de nem remegett bele a simogatásba; csak szívta a cigarettáját, és olykor kortyolt egyet a pálinkából. Aztán, amikor a simogatások a hasa felé csúsztak, úgy érezte, hogy már elegendő ánizspálinka van a szívében. - Ha már mindenáron rosszalkodni akarunk - mondta -, akkor legalább csináljuk úgy, mint a felnőttek. Átvezette a hálófülkébe, és álszemérem nélkül vetkőzni kezdett a lámpafényben. Florentino Ariza végigdőlt az ágyon, és megpróbálta összeszedni magát: megint csak nem tudott mihez kezdeni az elejtett tigris bőrével. Fermina Daza rászólt: "Ne nézz ide." Florentino Ariza azt kérdezte, miért ne, miközben egyfolytában a plafont bámulta. - Mert nem fog tetszeni - mondta az asszony. Florentino Ariza ekkor odanézett: Fermina Daza derékig meztelenül állt előtte, és olyan volt, mint amilyennek elképzelte. Válla ráncos volt, melle lógott, és kiálló bordáit olyan sápadt és hideg bőr borította, mintha egy béka bőre lett volna. Fermina Daza maga elé kapta a kezében lévő blúzát, és eloltotta a lámpát. Florentino Ariza erre fölkelt az ágyról, és a sötétben ő is vetkőzni kezdett: ahogy vetkőzött, minden egyes ruhadarabját odadobta Fermina Dazának, az meg a nevetéstől fuldokolva visszadobta. Hosszú ideig mozdulatlanul feküdtek egymás mellett, Florentino Ariza egyre döbbentebben, ahogy lassan tisztult a feje, Fermina Daza viszont nagy nyugalomban, már-már bénultan, de magában buzgón fohászkodva Istenhez, hogy csak rá ne jöjjön a bolond vihogás, ahogy szokott, valahányszor a kelleténél több ánizspálinkát önt magába. Hogy eltöltsék valamikép-' pen az időt, beszélgettek. Saját magukról beszéltek, arról, hogy a kettőjük élete mennyire másféleképpen telt el, és arról a valószerűtlen körülményről, hogy ott fekszenek meztelenül egy lehorgonyozott hajó sötét kabinjában, amikor már azt hihetnék, és teljes joggal, hogy csak egy dologra maradt idő: arra, hogy a halálukat-várják. Fermina Daza soha nem hallott arról, hogy Florentino Arizának bármiféle, akár egyetlenegy nőügye is lett volna, egy olyan városban, ahol mindenki mindent tudott, már akkor is, amikor még meg sem történtek a dolgok. Ezt most szóba is hozta csak úgy mellékesen, mire a férfi rezzenéstelen hangon rávágta a választ: - Azért, mert neked tartogattam a szüzességemet. Ő ezt persze akkor se hitte volna el, ha igaz lett volna, mert a férfi szerelmes levelei tele voltak ilyesfajta mondatokkal; és ezeknek a mondatoknak nem is a tartalmuk volt a lényeg, hanem a hatásosságuk. De tetszett neki a férfi bátorsága, ahogy a mondatot kimondta. Florentino Ariza viszont azon tűnődött el eközben, amin addig még soha nem mert volna eltűnődni: hogy vajon Fermina Dazának milyen titkos útjai voltak a házassága alatt. Semmin sem lepődött volna meg, hiszen tudta, hogy a nők ugyanúgy bonyolítják le titkos kalandjaikat, mint a férfiak: ugyanazok a hadicselek, ugyanazok a hirtelen támadt sugallatok, ugyanazok a lelkifurdalás nélküli félrelépések. De jól tette, hogy nem kérdezte meg. Egyszer, amikor Fermina Daza már egyébként is meglehetősen rossz viszonyban volt az egyházzal, gyóntatóatyja váratlanul megkérdezte, hogy megcsalta-e már valaha is a férjét, mire ő szótlanul felállt, félbeszakítva a gyónást, köszönés nélkül távozott, és többé se ahhoz a paphoz, se máshoz nem ment el gyónni. Florentino Ariza tapintatossága viszont váratlan jutalomban részesült: Fermina Daza a sötétben kinyújtotta a kezét, megsimogatta Florentino Ariza hasát, csípőjét, és jóformán szőrtelen szeméremdombját. Azt mondta: "Olyan a bőröd, mint egy csecsemőé." Aztán megtette a végső lépést: ott kereste, ahol nem volt, majd higgadtan kereste tovább, míg rá nem talált: élettelenül hevert. - Kimúlt - mondta a férfi. Mindig így járt, minden első alkalommal, minden nővel, egész életében, úgyhogy megtanult együtt élni ezzel a kísértettel: minden alkalommal újra kellett tanulnia, mintha életében először történne meg vele. Megfogta az asszony kezét, és a mellére vonta: Fermina Daza érezte, ahogy a fáradhatatlan, öreg szív szinte a bőre alatt olyan hevesen és olyan rendetlenül kalapál, mint egy kamaszé. Florentino Ariza ezt mondta: "A nagy szerelem ugyanolyan rosszat tesz neki, mint az, ha nincs szerelem." De ezt csak úgy mondta, maga se hitt benne: szégyellte magát, dühös volt magára, és arra vágyott, bárcsak valami okot találhatna rá, hogy kudarcáért az asszonyt hibáztathassa. Az persze tudta ezt, és játékos cirógatással kezdte ingerelni a kiszolgáltatottan heverő férfitestet, mint egy hízelgő nősténymacska, amely épp a kegyetlenkedésben leli örömét, míg Florentino Ariza nem bírta tovább a kínokat, és visszament a kabinjába. Fermina Daza hajnalig őrá gondolt, immár abban a biztos tudatban, hogy a férfi csakugyan szereti őt, és ahogy az ánizs lassú hullámveréssel leapadt benne, úgy zúdult be a helyébe a rémület, hogy a férfi megharagudott rá, és soha többé nem jön vissza hozzá. De még aznap visszajött, méghozzá egy szokatlan időpontban: délelőtt tizenegykor, frissen és kipihenten, és meglehetősen kihívó mozdulatokkal levetkőzött Fermina Daza orra előtt. Az asszony örömmel állapította meg, hogy Florentino Ariza a nappali megvilágításban ugyanolyan, mint amilyennek ő a sötétben elképzelte: egy kortalan férfi, akinek sötét, fényes bőre olyan feszes, mint egy nyitott esernyő, és majdnem teljesen szőrtelen, kivéve a hónaljában és a szeméremdombján növő gyér és puha szőrzetet. Florentino Ariza kivont szablyával állt előtte, és Fermina Daza tisztában volt vele, hogy nem véletlenül engedi látni a fegyverét, hanem úgy tüntet vele, mint egy diadalmi jelvénnyel, hogy bátorságot merítsen belőle. Még arra se hagyott időt Fermina Dazának, hogy levegye a hálóingét, amit akkor vett fel, amikor föltámadt a hajnali szellő, és úgy kapkodott, mint egy kezdő: Fermina Daza szánakozott rajta, de azért nem ábrándult ki belőle, mivel az ilyen esetekben nem tudott különbséget tenni a részvét és a szerelem között. Végül azonban csak ürességet érzett. Több mint húsz éve nem szeretkezett, és most elsősorban a kíváncsiság foglalta le: mit lehet érezni egyáltalán, az ő korában, ilyen hosszú szünet után? De Florentino Ariza nem hagyott rá időt, hogy megtudja, vajon az ő teste is akarja-e. Villámgyors és szánalmas volt az egész, és Fermina Daza ezt gondolta: "Most elcsesztünk mindent." De tévedett: annak ellenére, hogy mindketten csalódottak voltak, annak ellenére, hogy Florentino Arizás bántotta az ügyetlensége, Fermina Dazát pedig marta a lelkifurdalás, amiért hagyta, hogy az ánizspálinka elvegye az eszét, a következő napokban már egy pillanatra sem váltak el egymástól. Csak épp enni jártak ki a kabinból. Samaritano kapitány, aki minden titkot kiszimatolt, amit csak a hajóján rejtegettek előtte az emberek, minden reggel beküldött a kabinba egy szál fehér rózsát, szerenádot adott nekik, csupa régi keringővel, az ő idejükből, és tréfás, serkentő fogásokat főzetett nekik. De jó darabig nem próbálkoztak meg újra a szeretkezéssel: csak akkor, amikor magától szállta meg őket az ihlet. Addig azzal a boldogsággal is beérték, hogy együtt vannak. El sem hagyták volna a kabint, ha a kapitány be nem küld hozzájuk egy levélkét, hogy ebéd után megérkeznek La Doradába, a tizenegy napos hajóút végállomására. Fermina Daza és Florentino Ariza a kabin ablakából megpillantotta a sziklaszirt házsorát, melyet sápadtan világított meg a nap, és úgy gondolták, értik, hogy miért kapta a nevét, de aztán, amikor megcsapta őket a hőség, mely úgy zúgott, mint a kazánok, és látták, hogy az utcákon forr a kátrány, már nem voltak olyan biztosak benne. A hajó egyébként nem is ott kötött ki, hanem a túlsó parton, ahol a Santa Féből odavezető vasútvonal végállomása volt. Mihelyt az utasok elhagyták a hajót, előbújtak rejtekhelyükről. Fermina Daza beszívta a hajó üres szalonjában a büntetlenség jó levegőjét, és a korlát mellől nézték a nyüzsgő tömeget, mely egy játékvonat vagonjaiban a csomagjait szedegette össze. Azt lehetett volna hinni, Európából jönnek, különösen a nők, akiknek északias kabátjaik és múlt századi kalapjaik sehogy sem illettek a poros kánikulához. Némelyik nőnek gyönyörű krumplivirágok díszítették a haját, de ezek a nagy forróságban máris fonnyadozni kezdtek. Az utasok az Andok fennsíkjáról érkeztek, miután egy álló napon átvonatoztak a szavanna álomvilágán át, és még nem volt idejük átöltözni a Karib-tenger klímájához illő ruhába. A piaci tolongás közepén egy nyomorúságos külsejű, nagyon öreg ember naposcsibéket szedegetett elő koldusgúnyája zsebeiből. Hirtelen bukkant fel, előrenyomakodva a sokaság közt, cafatokban lógó kabátjában, mely valaha egy nála jóval magasabb és testesebb emberé lehetett. Levette a kalapját, és felfelé fordítva a móló kövére tette, hátha beledob valakí egy garast, és marokszámra szedegette elő zsebeiből az apró, fakó csibéket, melyek mintha megsokasodtak volna az ujjai közt. A mólót egyik pillanatról a másikra szőnyegként borították el az ide-oda szaladgáló és csipogó kiscsibék, és a siető utasok észre se vették, amint egyet-egyet széttapostak közülük. Fermina Daza, akit egészen elbűvölt a csodálatos látványosság, hiszen úgy tűnt, mintha az öregember csakis az ő tiszteletére rendezte volna, mert csak ő volt az egyetlen nézője, nem vette észre, hogy közben a tengerpartra induló utasok már fel is szálltak a hajóra. Vége volt a boldogságnak: a frissen felszállt utasok közt sok ismerős arcot pillantott meg, köztük olyan barátokét, akik nemrég még együtt gyászoltak , vele, mire gyorsan visszamenekült a kabinjába. Amikor Florentino Ariza utánament, Fermina Daza egészen fel volt dúlva: inkább meghalt volna, mint hogy az ismerősök meglássák ezen a kéjutazáson, ilyen rövid idővel az ura halála után. Florentino Arizát úgy megrendítette a kétségbeesése, hogy megígérte, kitalál valamit a veszély elhárítására, nehogy Fermina Dazának a kabin börtönében kelljen töltenie a hátralévő időt. Az ötlet vacsora közben merült fel benne, a kapitány privát étkezőjében. A kapitánynak volt egy problémája, amit már régóta szeretett volna megbeszélni Florentino Arizával, de az mindig kitért előle, és ezzel a válasszal szerelte le: "Majd Leona Cassiani elintézi, jobban is, mint én." De most meghallgatta a kapitányt. A probléma az volt, hogy a teherárut a folyón fölfelé menet szállították a hajók, lefelé azonban üresen jöttek, az utasok esetében pedig pont fordítva történt. "Annyi különbséggel a teheráru javára, hogy az többet fizet, és etetni sem kell", mondta. Fermina Daza kedvetlenül fogyasztotta a vacsoráját, untatta a két férfi lélektelen beszélgetése arról, hogy kell-e vagy nem kell differenciálni az árakat. De Florentino Ariza megvárta, amíg a kapitány végigmondja a mondókáját, és csak akkor hozakodott elő egy kérdéssel, mely a kapitányban azt a reményt ültette el, hogy Florentino Arizának valami mentő ötlete támadt. - És elméletben - kérdezte Florentino Ariza - el lehetne képzelni egy direkt járatot, rakomány nélkül, utasok nélkül, megállás meg minden más nélkül? A kapitány azt mondta, hogy elméletben el lehet képzelni, de csak elméletben. A KFHT-nak különféle megállapodásai vannak, amiket Florentino Ariza mindenki másnál jobban ismer, teherszállítási, utasszállítási, postaszállítási és egyéb szerződések, melyeknek legnagyobb részét nem lehet megkerülni. Csak egy esetben lehet mindentől eltekinteni: ha járvány tör ki a hajón. Ilyenkor bejelentik a karantént, felhúzzák a sárga lobogót, és a végállomásig meg sem állnak. Samaritano kapitány már jó néhányszor kénytelen volt megtenni-ezt az intézkedést, hiszen sok kolerás eset fordult elő a folyón, bár az egészségügyi hatóságok aztán arra kényszerítették az orvosokat, hogy közönséges vérhasnak nyilvánítsák a kórt. De a folyó történetében az is sokszor előfordult már, hogy akkor is felhúzták a kolera sárga lobogóját, ha nem akartak kifizetni valami vámot, ha nem akartak fölvenni valami kellemetlen utast, ha meg akartak hiúsítani valami nemkívánatos vizsgálatot. Florentino Ariza az asztal alatt rátalált Fermina Daza kezére. - Na jó - mondta -, akkor csináljuk így. A kapitány elámult, de aztán, mint afféle öreg róka, rögtön értette, miről van szó. - A hajón én parancsolok, nekünk viszont ön parancsol - mondta. - Úgyhogy, ha komolyan mondja, adja írásba, és máris indulunk. Persze hogy komolyan mondta, így hát aláírta az utasítást. Végül is mindenki tudta, hogy az egészségügyi hatóságok vidám beszámolói ellenére még nem múltak el a kolerás idők. Ami a hajót illeti, nem volt semmi probléma. A kevés rakományt, amit fölvettek a hajóra, újra kitették a partra, az utasoknak pedig azt mondták, hogy elromlott a hajó egyik masinája, és intézkedtek, hogy egy másik társaság hajója hajnalban vegye fel őket. Florentino Ariza arra gondolt, hogy ha mindezt annyi erkölcstelen, sőt alantas okból meg lehet tenni, akkor a szerelem igazán jogos ok. A kapitány csak azt az egyet kérte, hadd kössenek ki egy pillanatra Puerto Naréban, hogy fölvehessen valakit a hajóra, aki az ő vendége lesz: az ő keblében is érző szív dobogott. Így hát az Új Hűség másnap hajnalban kifutott a kikötőből, rakomány nélkül és utasok nélkül, a kolera sárga lobogójával, mely vidáman lengedezett a főárboc tetején. Estefelé Puerto Naréban fölvettek egy nőt, aki magasabb volt a kapitánynál és termetesebb is, azonkívül irtózatosan szép: csak a szakálla hiányzott hozzá, hogy cirkuszban mutogassák. Zenaida Neves volt a neve, de a kapitány csak így hívta: az én kis díjbirkózónőm; már ősidők óta a barátnője volt, és a kapitány két kikötő közt szokta élvezni a társaságát; ahogy a nő feljött a hajóra, a boldogság forgószele söpört végig a fedélzeten. A világnak ezen az isten háta mögötti helyén, ahol Florentino Arizában az Envigadóba tartó vonat láttán, mely kínlódva vonszolta magát fölfelé a hajdani öszvérkaptatón, Rosalba emléke sajgott fel, egy valóságos amazonasi felhőszakadás tört ki, mely aztán egy-két rövid szünet kivételével az út végéig el sem állt. De ez senkit sem zavart: a hullámok hátán zajló örömünnep fölé biztos fedél borult. Aznap este, a mulatsághoz való személyes hozzájárulásként, Ferrnina Daza a legénység ünneplése közepette lement a konyhahelyiségekbe, és az egész társaságnak főzött egy saját ihletésből fakadó ételkölteményt, amit aztán Florentino Ariza így keresztelt el magában: padlizsán, szerelem módra. Napközben kártyáztak, a pukkadásig teleették magukat, ólmos és kimerítő álomban aludták végig a sziesztát, és alighogy lement a nap, munkára fogták a zenekart, itták az ánizspálinkát, és falták hozzá a lazacot. Az út villámgyors volt a súlytalan hajóval és a jó sodrású vizeken, melyeket a folyó forrásvidékéről lezúduló patakok felduzzasztottak: odafent azon a héten több eső esett, mint az egész addigi utazás alatt. Néhány faluban megszánták őket, és a kolera elriasztására leadtak feléjük egy-egy ágyúlövést, amit ők egy bús szirénabőgéssel köszöntek meg. A többi hajózási társaság szembejövő járatai a részvétnyilvánítás jelzéseit adták le nekik. Magangué falvában, ahol Mercedes született, felvették a hátralévő úthoz szükséges tűzifát. Fermina Daza megijedt, amikor az egészséges fülével meghallotta a szirénabőgést, de a második ánizsos nap után már mindkét fülére jobban hallott. Fölfedezte, hogy a rózsák jobban illatoznak, mint azelőtt, hogy a madarak szebben dalolnak hajnalonként, mint azelőtt, és hogy Isten időközben teremtett egy tengeri tehenet, és odarakta a tamalamequei homokpadra, csakis azért, hogy őt fölébressze. A kapitány is meghallotta, és közelebb kormányozta a hajót, így aztán végre láthatták a hatalmas amazont, amint karjában tartott kicsinyét szoptatja. Se Florentino, se Fermina nem tudta volna megmondani, hogy is kerültek ilyen meghitt kapcsolatba egymással: Fermina segített beadni Florentinnak a beöntéseket, ő kelt fel korábban, hogy kitisztítsa a protézisét, amit a férfi alvás közben egy pohárban tartott, és az elvesztett szemüveg problémáját is megoldotta, mivel a férfi szemüvegével is tudott olvasni és harisnyát stoppolni. Egy reggel arra ébredt, hogy Florentino Ariza egy leszakadt gombot varr föl az ingére, és gyorsan odaugrott, hogy kivegye a kezéből, mielőtt még elhangzana a szokásos mondat, hogy nem egy feleség kéne az embernek, hanem kettő. Neki viszont csak annyi segítségre volt szüksége, hogy a férfi tegye föl a köpölyt a fájós vállára. Florentino Ariza a zenekar hegedűjével visszakalandozott a múltba, és alig fél nap után újra el tudta játszani Fermina Dazának "A koronás istennő" című keringőt, és aztán órákon át játszotta, amíg ki nem vették a kezéből a hegedűt. Egy éjjel, életében először, Fermina Daza arra riadt fel, hogy fuldoklik a könnyeiben, de ezúttal nem a harag, hanem a szánalom váltotta ki őket: az evezővel agyonvert öreg párról álmodott. A szüntelenül zuhogó eső viszont nem volt rá rossz hatással, és arra a késői belátásra jutott, hogy Párizs talán nem is olyan siralmas hely, mint amilyennek ő érezte, és hogy Santa Fé utcáit nemcsak temetési menetek lepik el. A láthatáron más, jövőbeli utazások ábrándképe derengett fel: bolondos utazások Florentino Arizával, melyeken szinte semmi poggyászuk nem lesz, és társadalmi kötelezettségeik sem lesznek: szerelmi utak. Az utolsó estén nagy mulatságot csaptak, papírgirlandokkal és színes lampionokkal. A délután vége felé elállt az eső. A kapitány és Zenaida összesimulva táncoltak az első bolerókra, melyek azokban az években kezdték marcangolni a szíveket. Florentino Ariza megpróbálta rábeszélni Fermina Dazát, táncolják el a kettőjük keringőjét, az asszony azonban nem volt rá hajlandó. De azért egész este verte a taktust a cipője sarkával, és rázta hozzá a fejét, sőt egyszer még öntudatlanul táncolt is ültében, miközben a kapitány meg a gyengéd díjbirkózónő egymásba gabalyodva járták a bolerót a félhomályban. Fermina Daza annyi ánizspálinkát ivott, hogy úgy kellett föltámogatni a lépcsőn, és olyan könynyes nevetőgörcs jött rá, hogy mindenkit megijesztett vele. De aztán, amikor a kabin üde illatú állóvizében sikerült lecsillapodnia, átadták magukat egy nyugodt és egészséges szeretkezésnek, amúgy módjával, mint egy rozoga nagyapó és nagyanyó, és aztán ez lett annak az egész, bolond utazásnak a legszebb emléke. Már nem úgy érezték magukat, mint egy újdonsült jegyespár, amint azt a kapitány és Zenaida gondolta, de nem is úgy, mint két megkésett szerető. Hanem úgy, mint akik átugrották a házasélet gyötrelmes kálváriáját, és azon túl már egyenest a szerelem magjáig hatoltak. Csönd borult rájuk, mint egy öreg házaspárra, melyet már megpróbált az élet; túl a szenvedély csapdáin, túl az ábrándok gonosz tréfáin és a csalódások délibábjain: a szerelmen is túl. Mert már elég időt éltek le együtt ahhoz, hogy tudják: a szerelem mindig és mindenütt szerelem, de minél közelebb van a halálhoz, annál töményebb. Hat órakor ébredtek fel. Fermina Daza egy kis ánizsszagú fejfájással és összezavarodott szívvel, mert az volt az érzése, hogy Juvenal Urbino doktor visszatért, kövérebben és fiatalabban, mint amikor leesett a fáról, s most ott ül a ház előtt a hintaszékben, és várja. Annyi józanság azért volt benne, hogy felmérje: nem az ánizspálinka, hanem a közeli hazatérés keltette benne ezt az érzést. - Olyan lesz, mintha meghalnánk - mondta. Florentino Ariza meglepődött, mert Fermina Daza az ő titkos gondolatát mondta ki, és ez a gondolat őt már azóta kínozta, amióta csak elindultak visszafelé a folyón. Sem ő, sem Fermina Daza nem tudták már elképzelni, hogy máshol is lakhatnának, mint abban a kabinban, másképpen is étkezhetnének, mint a hajón, hogy visszatérjenek egy olyan életmódhoz, ami ezentúl már mindig idegen lesz számukra. Igen, olyan lesz, mintha meghalnának. Nem tudott aludni. Csak feküdt az ágyon hanyatt, a tarkója alá kulcsolt kézzel. Egyszer csak belehasított América Vicuna képe, de úgy, hogy megvonaglott a fájdalomtól, és nem tudta már tovább halogatni az igazságot: bezárkózott a fürdőszobába, és jól kisírta magát, ráérősen, amíg az utolsó csepp könynyét is elsírta. Csak akkor merte bevallani magának, hogy mennyire szerette a lányt. Mire felkeltek és felöltöztek, már a kiszálláshoz illő ruhába, a gőzös maga mögött hagyta a spanyolok hajdani szorosának csatornáit és mocsarait: már a tengeröböl hajóroncsai és olajfoltokkal borított posványai közt szelte a vizet. Az alkirályok városának aranykupoláira egy ragyogó csütörtök köszöntött rá, de a hajó korlátjánál álló Fermina Daza számára elviselhetetlen volt a régi dicsőség bűze, az iguánatanyává züllött bástyák dölyfe: a való élet iszonyata. Bár nem mondták egymásnak, egyikük sem volt hajlandó ilyen könnyen megadni magát. A kapitány már az ebédlőjében volt, de olyan állapotban, hogy nem ismertek rá erre az egyébként kínos gonddal ápolt emberre: borostásan, az álmatlanságtól vörös szemmel, az előző este óta rajta maradt verejtékfoltos ruhában, a felböfögött ánizspálinkától el-elakadó mondataival. Zenaida aludt. Már csöndben nekikezdtek a reggelinek, amikor a Kikötői Tisztiorvosi Hivatal motorcsónakja feltartóztatta a hajót. A kapitány a parancsnoki hídról kiabált vissza a fegyveres őrjárat kérdéseire. Tudni akarták, miféle járvány tört ki a hajón, hány utasuk van, közülük hányan betegek, és hány új megbetegedés várható. A kapitány azt felelte, hogy csak három utas tartózkodik a hajón, és mind a háromnak kolerája van, de szigorúan elkülönítették őket. Se azok, akiknek La Doradában fel kellett volna szállniuk a hajóra, se a legénység huszonhét tagja nem érintkezett velük semmi módon. De az őrjárat parancsnokának ez nem volt elég, és elrendelte, hogy hagyják el az öblöt és a Las Mercedes mocsarában várakozzanak délután kettőig, amíg megteszik a szükséges intézkedéséket, hogy a hajó karanténba kerüljön. A kapitány akkorát durrantott, mint egy öszvérhajcsár, és egy kézmozdulattal utasította a révkalauzt, hogy fordítsa vissza a hajót, és irány a mocsár. Fermina Daza és Florentino Ariza az asztal mellől mindent hallottak, de ez szemlátomást nem zavarta a kapitányt. Némán evett tovább, és rosszkedve abból is kiderült, ahogyan megszegte a folyami hajóskapitányok legendás jó modorának szabályait. A kés hegyével pukkasztotta föl a négy lágytojást, és zöld banánkarikákkal tunkolta ki őket, majd egészben kapta be a banánkarikákat, és vad élvezettel csámcsogott. Fermina Daza és Florentino Ariza szótlanul ült vele szemben, mint két nebuló bizonyítványosztás előtt. Amíg a kapitány a Tisztiorvosi Hivatal őrjáratával tárgyalt, egy szót sem szóltak egymáshoz, és sejtelmük sem volt róla, hogy most mi lesz a kettőjük életével, de mind a ketten tudták, hogy a kapitány őhelyettük töri a fejét; abból látták, ahogyan a halántéka lüktetett. Mialatt a kapitány a tojásadagját, a púpozott tálca banánját, a kancsó tejeskávéját fogyasztotta, a hajó félgőzzel kiúszott az öbölből, utat tört a csatornák hínártakaróján meg a vízililiomok lila virágai és nagy, szív alakú levelei között, és kiért a mocsárra. A víz száz színben csillogotta halak tömegétől, melyek oldalukra fordulva lebegtek a tetején, az orvhalászok dinamitjának áldozataként, és valamennyi földi meg vízi madár fémes visítozással ott körözött felettük. A Karib-tenger szele a madarak rikoltozásával együtt beáradt az ablakokon, és Fermina Daza érezte, ahogy a vérében szilaj erővel lüktet a szabad akarata. Jobbra, a Río Grande de la Magdalena torkolata lustán és sötéten tárulkozott ki a világ túlsó feléig. Mikor a tányérokról eltűnt minden ennivaló, a kapitány beletörölte a száját az abrosz csücskébe, aztán megszólalt, és olyan cifra gorombaságokat mondott, hogy végleg tönkretette a folyami hajóskapitányok jó hírét. Nem ővelük volt baja, nem is mással, hanem csak ki akarta adni a dühét. Végül, egy durva szitokáradat után, oda lyukadt ki, hogy fogalma sincs róla, hogyan másszon ki a csávából, amibe a kolerás lobogó miatt került bele. Florentino Ariza szemrebbenés nélkül hallgatta. Aztán az ablakon át kitekintett a négy égtáj felé, a láthatár éles vonalára, a makulátlan decemberi égre, az immár mindörökké hajózható vizekre, és azt mondta: - Gyerünk tovább, tovább, tovább, vissza La Doradába. Fermina Daza összerezzent, mert ráismert arra a bizonyos régi hangra, mely a Szentlélek sugallatából fakadt, és ránézett a kapitányra: ő volt a sors. De a kapitány nem látta őt, mert a Florentino Ariza szavaiból sugárzó fény elvakította. - Ezt komolyan mondja? - kérdezte a kapitány. - Amióta a világon vagyok - mondta Florentino Ariza -, én eddig még mindig mindent komolyan mondtam. A kapitány Fermina Dazára nézett, és látta, hogy szempilláján itt-ott már dér csillog. Aztán Florentino Arizára nézett, látta ezt a törhetetlen akaratot, ezt a rendíthetetlen szerelmet, és átfutott az agyán az a késői és döbbenetes felismerés, hogy nem annyira a halál, mint inkább az élet határtalan. - És mit gondol, meddig fogunk még így föl-alá hajókázni ezen a kurva folyón? - kérdezte. Florentino Arizának ötvenhárom éve, hét hónapja és tizenegy napja megvolt rá a válasza. - Amíg csak élünk - mondta. VÉGE