GRAHAM GREENE

HATALOM ÉS DICSŐSÉG




SZENT ISTVÁN TÁRSULAT
AZ APOSTOLI SZENTSZÉK KÖNYVKIADÓJA
BUDAPEST, 1984.






AZ EREDETI MŰ CÍME:
THE POWER AND THE GLORY
(c) GRAHAM GREENE 1940
FORDÍTOTTA:
SŐTÉR ISTVÁN


Tartalom





ELSŐ RÉSZ


ELSŐ FEJEZET

Tench úr elindult a lángoló mexikói nap alatt, a perzselő porban, hogy elhozza az éther-tartályt. A háztetőről néhány dögkeselyű nézett rá únott közönnyel: még nem volt hulla s így nem számíthatott az érdeklődésükre. Bágyatag lázadozás kelt Tench úr szívében, lehajolt, felvett az útról egy kődarabot és feléjük hajította. Egyikük felröppent és lassú szárnycsapásokkal átvágott a városon, a szűk terecske felé, ahol az egykori elnök és tábornok mellszobra állott, meg a két bódé, melyekben ásványvizet árultak, majd eltűnt a tengerpart tájékán. Nem sok szerencsével fog ott járni: ezen a vidéken a cápák falják fel a dögöket. Tench úr is elindult a tér felé.
- Buenos dias! - köszönt rá egy revolveres emberre, aki tenyérnyi árnyékfoltban üldögélt egy fal mentén. Itt azonban más szokás járta, mint odahaza, Angliában: az ember meg sem mukkant, csak gyűlölködőn meresztette szemét Tench úrra, mintha soha semmi dolga sem lett volna az idegennel, mintha nem is az ő munkáját dicsérné két arany zápfoga. Tench úr izzadságát törölgetve ment tovább, elhaladt a Kincstárépület mellett, mely valaha templom volt s a rakpart felé vette útját. Közben azonban már el is feledte, mit akart venni - talán egy üveg ásványvizet? A szesztilalom miatt nem is ihatott volna egyebet - legfeljebb sört, ami azonban állami egyedáruság lévén, túlságosan költséges mulatság volt, hacsak külön utakon nem jutott hozzá. Fájdalmas görcs markolt Tench úr gyomrába - mégsem ásványvízért jött! Hát persze: egy üveg étherért... a hajó már megérkezett. Hallotta ujjongó füttyjeleit, miközben villásreggeli után, az ágyán heverészett. Maga mögött hagyta a borbély üzletét, elhaladt a két fogorvos rendelője mellett, majd egy raktár s a vámház épülete között kibukkant a folyó partjára.
A folyó lomhán hömpölygött a tenger felé a banánültetvények között: az Obregon tábornok a parthoz volt kötve, már kirakodták a sört - vagy száz láda halmozódott egymás fölé a rakparton. Tench úr megállott a vámház árnyékában és azon törte a fejét, miért is jött ide? Emlékezete kiszáradt a hőségben. Mintha csak összegyülemlett keserűségétől akarna szabadulni, bánatosan kiköpött a napfénybe. Azután leült egy ládára és várt. Semmi dolga. Öt óra előtt úgysem fogják keresni.
Az Obregon tábornok mintegy huszonhét méter hosszú volt. Megrongált korlátjával, egyetlen mentőcsónakjával, szakadozott kötélen lógó harangjával, orrán felakasztott olajlámpásával úgy festett, mintha legfeljebb két-három évet bírna még ki az Atlanti óceánon - de ezeket is csak úgy, ha el nem kapja valahol egy északi szélroham. Ez bizonyára vesztét okozná. Annyi baj legyen: a jeggyel egyúttal életbiztosítást is váltott mindenki. Az összekötözött lábú pulykák között féltucat utas könyökölt a korlátra s bámulta a kikötőt, a raktárakat, valamint a kihalt, napfényben izzó utcát, a fogorvosok és a borbélyok üzleteivel.
Tench úr revolvertáska zörrenését hallotta a közelben és hátrafordította fejét. Egy vámtiszt figyelte őt dühösen. Mondott valamit, de nem értette.
- Tessék?
- A fogaim! - ismételte a vámtiszt, alig hallhatóan.
- Ó - kiáltotta fel Tench úr - persze, a fogai!
Az embernek minden egyes foga hiányzott: ezért nem tudott érthetően beszélni. Tench úr húzta ki a fogait. Megint elfogta a rosszullét - mi baja lehet: giliszta, vérhas? .. .
- Nemsokára befejezzük - mondotta. - Még ma este! - ígérte határozott hangon. Jól tudta, hogy ez teljesen lehetetlen; de hát ez volt itt a szabály! Addig halasztani mindent, ameddig csak lehet! Az ember úgy látszik megelégedett a válasszal: talán el is felejti s ha nem, mit árthat neki? Hisz előre fizetett. Hőség, feledékenység, huzavona, kevés pénz - ebből áll az ő élete. Mi célja mindennek? Kibámult a lomha folyamra: egy cápa periszkópszerű uszonya bukkant elő a hullámok közül a torkolatnál. Évek folyamán több hajó megfeneklett itten: roncsaik a part falát támogatták, kéményeik megannyi ágyúként ásítottak valami távoli cél felé, mely a banánfákon s a mocsarakon túl feküdhetett.
- Az éther-tartály! Majdnem megfeledkeztem róla! - jutott hirtelen Tench úr eszébe. Szája tátva maradt: a Cerveza Moctezuma üvegeit kezdte unottan számlálni. Száznegyven láda. Tizenkettőször száznegyven: sűrű nyál gyűlt a szájában: tizenkettőször négy, az annyi, mint negyvennyolc.
- Istenem, egészen csinos! - mondotta hangosan, angolul. Ezerkettőszáz, ezerhatszáznyolcvan: köpött egyet, miközben érdeklődéssel bámult egy lányt az Obregon tábornok orrán. Finom, törékeny alakja volt: az itteniek rendszerint elhízottak, szemük barna, szájukból az elmaradhatatlan aranyfog villog elő, de azért van bennük valami friss és fiatalos ... Ezerhatszáznyolcvan darab, üvegje egy pesoért.
- Mondott valamit? - kérdezték tőle angolul. Tench úr hátrafordult:
- Maga angol? - szólt csodálkozva, de a kerek, kifejezéstelen arc láttára, melyet azonkívül három napos szakáll éktelenített el, megváltoztatta kérdését:
- Beszél angolul?
Igen, mondotta az ember, beszél angolul. Mereven és jelentéktelenül állt az árnyékban; ütött-kopott, sötét városi ruhát viselt, kezében kis irattáskát tartott. Regényt szorított hóna alá, melynek borítékáról valami szerelmi jelenet rikítóan színezett képe villant elő egy pillanatra.
- Bocsásson meg - mondotta. - Azt hittem, szólt hozzám.
Szeme kissé előredülledt; valami bizonytalan jókedv látszott az emberen, úgy festett, mintha most ünnepelte volna Születésnapját - mégpedig egyedül.
Tench úr kiköpte a nyálát.
- Mit is mondottam?
Már nem emlékezett semmire.
- Azt mondotta: Istenem, egészen csinos!
- Mit érthettem ezen? - Felbámult a könyörtelen égre. A dögkeselyű figyelőn őrködött felette. - Mit is? Persze, valószínűleg az a lány járt az eszemben! Ritkán látni errefelé ilyen csinosat. Az itteniek egy-két év alatt elvirágzanak.
- Még nagyon fiatal lehet.
- Nono, semmi szándékom vele - mondotta Tench úr bágyadtan. - Az ember nézdelődhet kissé. Tizenöt éve élek magányosan.
- Itt lakott mindig?
- Errefelé!
Elhallgattak: alig észrevehetően telt az idő, a vámház árnyéka néhány hüvelyknyivel közelebb húzódott a folyóhoz: a dögkeselyű elmozdult, lassan, mint egy fekete óramutató.
- Ezzel jött? - kérdezte Tench úr.
- Nem.
- Ezzel megy?
A kis ember húzódozott a választól, mivel azonban látta, hogy valami magyarázatot várnak tőle, mégis megszólalt:
- Éppen csak nézdelődöm! - mondotta. - Azt hiszem, hamarosan indul is már!
- Vera Cruz felé! - felelt Tench úr. - Néhány órán belül.
- Megállás nélkül?
- Hol állna meg? - Majd hozzátette még: - Maga hogyan került ide?
- Csónakon! - felelte habozón az idegen.
- Ültetvényes?
- Nem.
- Jól esik angol szót hallani - mondotta Tench úr. - Az Egyesült Államokban tanulta?
Az idegen bólintott. Nem volt túlságosan bőbeszédű.
- Mit nem adnék érte - folytatta a fogorvos, - ha ott 1ehetnék.
Aggodalmaskodó, halk hangon folytatta:
- Mondja csak: nincs véletlenül magánál, ott, abban a táskában, valami ital? Ismertem egy-két magafajta embert, aki orvosi célra tartogatott ilyesmit a keze ügyében!
- Csak gyógyszer van nálam!
- Orvos?
Véraláfutásos szeme sarkából ravaszul pislogott Tench úr felé:
- Maga bizonyára inkább kuruzslónak fog nevezni!
- Kuruzslónak? Élni és másokat élni hagyni! Ez az én elvem! - felelt Tench úr.
- Maga utazni akar?
- Nem. Azért jöttem, hogy ... hogy ... különben nem fontos!
Gyomrára szorította kezét és felsóhajtott:
- Tehát nincs magánál semmiféle orvosság? Ördögbe! Nem tudom, mi lelt! Mindennek ez az átkozott ország az oka. Nem tud maga kigyógyítani ebből! Senki sem tudna!
- Hazavágyik?
- Haza? - kiáltott fel Tench úr. - Hisz itt az én hazám! Látta, hogyan áll a peso Mexico City-ben? Négyet adnak egy dollárért! Négyet! Ó Istenem! Ora pro nobis.
- Maga katholikus?
- Nem, nem! Csak használom néha ezt a kifejezést. Egyébként nem hiszek az ilyesmiben.
Majd hozzátette, minden összefüggés nélkül:
- Kibírhatatlan a hőség!
- Azt hiszem, le kellene ülnöm valahol.
- Jöjjön el hozzám - hívta őt Tench úr. - Van egy fölösleges függőágyam. A hajó csak órák múlva indul - ha ugyan kíváncsi rá.
- Vártam itt valakit - mondotta az idegen. - Lopeznek hívták.
- Néhány hete lőtték agyon.
- Meghalt?
- Tudhatja, mi a szokás errefele! Barátja volt talán?
- Nem, nem! - sietett tiltakozni az idegen. - Barátaim barátja volt csupán!
- Hát így van ez! - mondotta Tench úr és a szájában összegyűlt keserűséget kiköpte a szembántó napfény felé. - Azt mondották, hogy mindenféle ... nem kívánatos elemet ... segített kijutni innét. A lány most a rendőrfőnökkel él!
- Miféle lány? Az ő lánya?
- Nőtlen volt! Úgy értettem: a lány, akivel együtt élt! Tench úr meglepődött egy pillanatra az idegen arckifejezésén.
- Így van ez! - mondotta ismét és kibámult, az Obregon tábornok irányába.
- Egészen csinos a kicsike. Mondanom sem kell, két év alatt ő is csak úgy fog festeni, mint a többi. Ugyanolyan elhízott és ostoba lesz mint ők. Istenem, mit nem adnék egy korty italért! Ora pro nobis.
- Van nálam egy kis pálinka - mondotta az idegen. Tench úr élesen ránézett:
- Hol?
A kis ember csípőjére tette a kezét - innét származott, tehát furcsa, ideges jókedve! Tench úr megragadta a csuklóját:
- Vigyázat - mondotta. - Ne itt!
Kilesett az árnyék mögül: az őrszem egy üres kosáron aludt, mellette hevert a fegyvere.
- Jöjjön hozzám - súgta Tench.
- Végig akartam nézni az indulást - húzódozott az idegen.
- Órák múlva is ráér! - nyugtatta meg őt ismét Tench úr.
- órák múlva: Biztos ez? Nagyon meleg van itt a napon.
- Legjobban tenné, ha felkeresne otthonomban!
Otthon: e szó itt azt a négy falat jelentette, melynek védelmét csak az alvásnál vették igénybe. Nem volt ez igazi otthon. Elindultak a katlanszerű kis tér felé, ahol a megboldogult tábornok szobra szomorkodott magányosan s ásványvizes bódék állottak a pálmák alatt. Olyan volt ez, mint valami képeslap, halomnyi egyéb levelezőlap tetején: ha összekeverjük a csomót, Nottingham-et láthatjuk magunk előtt, az anyaországi szülővárost, valamint Southend nyári közjátékát. Tench úr édesapja szintén fogorvos volt - ma is emlékszik a leletre, melyre egy papírkosár mélyén bukkant: az ásító, fogatlan, durva agyagszájra - mintha csak Dorsetben, vagy Neanderthalban ásták volna ki a föld alól! Ez lett legkedvesebb szórakozása, megpróbálták elcsábítani, holmi játékmasinákkal - a végzetet nem lehetett megváltoztatni. Gyermekkorunkban mindig van egy pillanat, mikor kapu nyílik előttünk a jövendő felé. A forrólevegőjű folyami kikötő s a dögkeselyűk ott hevertek a kosárban, a papírhulladék között. Ő választotta ki magának azokat. Boldogok lehetünk, ha gyermekségünk évei alatt nem kerül a kezünkbe mindaz a csúf és megalázó dolog, ami szanaszéjjel hever körülöttünk, a pohárszékek és könyvespolcok mélyén.
Az utcán nem volt kövezet: esős időben a falu (mert valóban csak annak lehetett nevezni), szinte elsüllyedt a sárban. Most olyan kemény volt lábuk alatt a talaj, mint a kő. A két ember szótlanul haladt el a borbélyok és fogorvosok üzletei mellett. A dögkeselyűk békés háziszárnyasokként ültek a tetőkön, tetveket keresgélve nagy, poros, toll-híjas szárnyaik alatt.
- Bocsásson meg! - szólt Tench úr és megállott egy kis emeletes ház előtt, melynek verandáján kifeszített hálóhinta himbálódott. A házikó valamivel tágasabbnak látszott, mint a szomszéd utcabeli épületek, melyek között a kétszáz ölnyire fekvő mocsarak fele vezetett az út.
- Nem néz körül egy kissé nálam? - kérdezte idegesen. - Hencegés nélkül állíthatom, hogy én vagyok a legjobb fogorvos a környéken. Nem olyan rossz hely ez! Mint vidék, megjárja!
Beszédében laza gyökerű növényként imbolygott a dicsekvés.
Bezárta maga mögött az ajtót s vendégét az ebédlő felé vezette, ahol két hintaszék állott a terítetlen asztal mellett; a szoba bútorzata ezenkívül egy olajlámpából, régi amerikai újságok képesmellékleteiből s egy pohárszékből állott.
- Mindjárt előszedem a poharakat - mondotta - előbb azonban rendre megmutatok magának mindent: bizonyára érdekelni fogja, hiszen tanult ember ..
A fogorvos rendelője egy udvarra nyílott, melyen néhány ványadt, ideges pulyka sétált: a fogfúró lábhajtással működött, a karosszék pompázón tárta ki vörös bársonyát, a szekrény üvege mögött egymásra dobált műszerek porosodtak. Harapófogó állt az egyik csészében, a törött borszeszlámpa a sarokban hevert s a polcokon mindenütt szétszórt vattacsomókat lehetett látni.
- Nagyon szép - állapította meg az idegen.
- Nem is olyan rossz - mondotta Tench úr - egy ilyen város számára. Képzelheti, mennyi nehézséggel küzdök. Ez a fogfúró - mondotta keserűen - japán gyártmány. Alig használtam egy hónapig, máris elromlott. Amerikai fúrókat viszont nem tudok beszerezni.
- Az ablak - mondotta az idegen - nagyon szép. Festett üveglap volt a keretbe illesztve: egy Madonna merült el a pulykák szemléletében a moszkitóhálón keresztül.
- Akkor szereztem - mondotta Tench úr - mikor a templomot kifosztották. Nem is tudok elképzelni tökéletes fogorvosi rendelőt festett üvegablak nélkül. Méltatlan lenne művelt emberekhez. Odahaza - úgy értem, Angliában - a nevető lovag volt leginkább divatban (nem is tudom miért?), illetőleg a Tudor-rózsa. Dehát ha lop az ember, nem igen lehet válogatnia.
Kinyitotta a másik ajtót is:
- Ez a dolgozószobám!
Az első bútor, ami a belépő szemébe ötlött, egy ágy volt, moszkitósátor alatt.
- Tudja - magyarázta Tench úr, - szűkiben vagyok a helynek!
Mosdótál és korsó állott egy gyalupadon, ugyanott egy szappantartót is lehetett látni, a másik oldalon fúvócső feküdt, egy tál homok, néhány csípőfogó és egy kis izzító társaságában.
- Agyagból formálom a mintáimat - mondotta Tench úr. - Nem is csinálhatnám másként!
Egy alsó állkapocs öntvényét vette fel az asztalról.
- Nem mindig sikerül pontosan - mondotta - aztán persze panaszkodnak!
Visszatette a helyére és másik tárgyat vett fel a gyalupadról. Nyúlós bélszerű anyag volt az, két kis gumitömlővel.
- Veleszületett repedés! - magyarázta. - Most próbálkozom vele először. Féltem, hogy nem fog beválni. Márpedig az embernek igyekeznie kell, hogy megtarthassa a színvonalat.
Szája ismét tátva maradt: tekintetébe visszatért az üresség: a hőség a szűk szobában kétszeresen nyomasztó volt. Úgy állt ott, mint aki eltévedt egy barlangban, valamilyen alig ismert kor kövületei és szerszámai között.
- Talán leülhetnénk ... - szólt az idegen.
Tench úr csak bámult rá értelmetlenül.
- Elővehetnők a pálinkát!
- Persze, a pálinkát!
Tench úr kivett két poharat a gyalupad alól és letisztogatta róluk a homokot. Visszamentek az elülső szobába és a hintaszékekben foglaltak helyet. Tench úr töltött.
- Víz nélkül? - kérdezte az idegen.
- Óvakodjék az itteni víztől - intette Tench úr. - Nekem már megártott.
Kezét gyomrára szorította és nagyot kortyintott a pálinkából.
- Maga sincs pompás színben - folytatta miközben gondosabban végigmérte az idegent. - Nincsenek rendben a fogai!
Egyik szemfoga hiányzott és elülső odvas fogsora sárga volt a fogkőtől.
- Ajánlom, törődjék velük! - tette hozzá.
- Mit csináljak? - kérdezte az idegen. Óvatosan egy kis pálinkát löttyentett a poharába - mint aki menedéket ad egy állatnak, de ugyanakkor tart is tőle. Elhanyagoltságában és jelentéktelenségében olyasfajta ágrólszakadtnak látszott, akit betegség vagy más csapás sújthatott nemrég. A hintaszék peremén kuporgott, kis irattáskáját térdén egyensúlyozta és pálinkáját bűntudatos szeretettel kissé eltartotta magától.
- Hajtsa már le - biztatta Tench úr, hisz nem az ő pálinkájáról volt szó. - Meglátja, jót fog tenni magának.
Vendégének sötét öltözete és csapott válla furcsamód koporsóra emlékeztette: hiányos fogú szájából is a halál beszélt hozzá. Még egy pohárral töltött magának.
- Unalmas az élet errefelé - mondotta - jól esik angolul beszélgetni, még egy idegennel is. Talán érdekelni fogja a gyerekek fényképe.
Megsárgult pillanatfelvételt kotort elő irattárcájából és átnyújtotta vendégének. Két véznácska fiú marakodott a kertben egy öntözőkanna fogantyúja fölött.
- Bizony, ennek tizenhat éve már!
- Fiatal emberek lehetnek azóta!
- Egyikük meghalt.
- Bizonyára keresztény földön - mondotta szelíden az idegen. Ivott egy kortyot a pálinkából és furcsa, zavarodott mosollyal nézett Tench úrra.
- Igen, azt hiszem - felelte a másik meglepetéssel. Köpött egyet és hozzátette:
- Nem igen értem miért lenne ez fontos.
Elhallgatott, gondolatai szertekalandoztak; szája tátva maradt, bambán és értelmetlenül bámult maga elé, sajgó gyomra azonban ismét magához térítette: újabb korty pálinkával vigasztalódott.
- Lássuk csak! Miről is beszéltünk az imént? A gyermekek ... Persze, a gyerekek! Furcsa, mi marad meg az ember fejében! Lássa, jobban emlékszem az öntözőkannára, mint a saját gyerekeimre. Három silling és kilenc pennybe került; még most is meg tudnám mutatni a boltot ahol vettem. Ami azonban a gyerekeket illeti - pohara fölé lógatva fejét, elmélázott a múlton - ha emlékezni akarok rájuk, csak a sírásukat hallom.
- Nem hall hírt felőlük?
- Felhagytam a levélírással, mielőtt ide kerültem. Mi értelme volna? Pénzt amúgy sem küldhetnék nekik. Nem lepne meg, ha feleségem újból férjhez ment volna azóta. Azt hiszem az anyjának nem lenne kifogása ellene: soha sem kedvelt túlságosan a vén szipirtyó!
- Rettenetes! - mondotta az idegen fojtott hangon.
Tench úr ismét meglepődéssel mérte végig társát. Úgy gubbasztott helyén, mint valami fekete kérdőjel, egyaránt készen a távozásra és a maradásra. Háromnapos, szürke szakállával még ösztövérebbnek, igénytelenebbnek látszott: mint olyasvalaki, akinek bárki bármit parancsolhatna.
- Úgy értettem; rettenetes a világ! - mondotta. - Hogy megtörténhetik ilyesmi!
- Igya meg a pálinkáját.
Kortyintott belőle, alázatos megadással.
- Emlékszik még erre a helyre? - kérdezte, - mielőtt a ... a Vörösingesek ide jöttek volna?
- Hogyne emlékezném!
- Milyen boldog volt itt mindenki.
- Gondolja? Nem igen vettem észre.
- Mindenesetre, legalább volt - Istenük.
- A fogak szempontjából ez teljesen mindegy - mondotta Tench úr és öntött még magának az idegen pálinkájából. - Rettenetes hely volt ez mindig. S főként elhagyatott. Uram Isten! Oda haza az emberek sokkal regényesebbnek képzelik. Úgy gondoltam, itt élek öt évig, azután haza megyek. Munka, az akadt bőven. Csupa arany fog! Egyszer azonban hirtelen zuhanni kezdett a peso. És most nem tudok elmozdulni innét. De eljön még ennek is a napja! Visszavonulok az üzlettől. Haza megyek. Úgy fogok élni, mint egy úr. Mindezt - mutatott körül a szomorú kopár szobában - mindezt el akarom felejteni. Már nem tart soká! Bízom benne!
Az idegen hirtelen közbevágott:
- Mennyi idő alatt ér Vera Cruz-ba?
- Kicsoda?
- A hajó.
- Negyven óra alatt - mondotta Tench úr búsan, - ott is lennénk. A Diligencia. Jó szálló. Táncolni is lehet. Kedélyes város.
- Mennyibe kerül a jegy? - kérdezte az idegen.
- Lopeztól kellett volna megkérdeznie - mondotta Tench úr. - Ő az ügynök.
- De hiszen Lopez .. .
- Igaz, elfelejtettem. Agyonlőtték.
Valaki kopogott az ajtón. Az idegen a szék alá csúsztatta irattáskáját, Tench úr pedig óvatosan az ablakhoz lopózott.
- Az ember sohasem lehet elég óvatos. Egy jónevű fogorvosnak mindig vannak ellenségei.
Gyenge könyörgő hangot hallottak kívülről:
- Jóbarát!
Tench úr ajtót nyitott. A nap fehéren izzó fénnyel ömlött be a küszöbön. Egy gyermek állt az ajtóban és orvost keresett. Széles karimájú kalapot viselt, ostoba barna szeme volt. Mellette két öszvér kapálta lábával a forró utat. Tench úr tudtára adta, hogy ő nem orvos, csak fogász. Mikor hátra pillantott, észrevette, hogy az idegen még jobban összehúzta magát a hintaszékben és esedezőn, könyörgőn nézett rá ... A gyermek azt mondta, hogy új orvos van a városban: az öreg doktor lázas, nem akar elmenni hazulról. Anyjához akarta hívni, aki beteg.
Tench úr emlékezetében homályosan derengeni kezdett valami. A váratlan felfedezés örömével fordult az idegenhez:
- Hiszen maga orvos? ugye?
- Nem, nem. Feltétlenül el kell érnem a hajót.
- Ha jól emlékszem azt mondta.
- Közben megváltoztattam szándékomat.
- Rendben van, de a hajó csak órák múlva indul. Ezek soha sem pontosak.
Megkérdezte a gyerektől, milyen messzire kellene menniök.
- Hat mérföldnyire.
- Ez túl messze van - vélte Tench úr. - Menj utadra, keress valaki mást!
Az idegenhez fordult:
- Milyen gyorsan terjednek itt a hírek. Úgy látszik, már mindenki tudja, hogy maga a városban van.
- Nem segíthetek semmit - mondotta az idegen szorongó hangon. Úgy látszott, Tench úr véleményét várja, alázatosan.
- Menj már, ha mondom - küldte a gyereket Tench úr, de az nem mozdult, csak állt a tűző napfényben és végtelen türelemmel meresztette rájuk szemét. Újra elmondotta, hogy az anyja haldoklik. Barna szemében nem látszott semmi megindultság, belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Megszületünk, szüleink meghalnak, megöregszünk és meghalunk mi is.
- Ha már haldoklik - mondotta Tench úr, - mi szüksége lehet doktorra.
Az idegen azonban már fel is kelt: akarata ellenére olyan helyzetbe került, amelyből nem húzhatta ki magát.
- Úgy látszik mindig közbe kell jönnie valaminek - mondotta kelletlenül.
- Maga csak arra ügyeljen, hogy el ne késsék a hajóról.
- Már pedig el fogok késni - mondotta. - Már bele is törődtem. - Haragjában alig észrevehetően összerázkódott. - Adja ide a pálinkámat!
Nagyot húzott belőle, az érzéktelen gyerekre, a fényben izzó utcára és az égen keringő dögkeselyűkre függesztvén szemét.
- De hiszen haldoklik ... - ellenkezett Tench úr.
- Ismerem ezeket az embereket. Éppen annyira beteg, mint én.
- Amúgysem segíthet rajta.
A fiú úgy nézett rájok, mintha mi köze sem lenne az egészhez. Az idegen nyelven elhangzó érvek elvontak maradtak számára: őt nem érinthették. Addig úgysem mozdul, míg az orvos vele nem jön.
- Maga nem tud semmit! - mondotta az idegen felhevülten. - Mindenki ezt hajtogatja mindenütt: amúgy sem segíthet rajta!
A pálinka egyre jobban feltüzelte őt.
- Egyebet sem hall az ember! - méltatlankodott végtelen keserűséggel.
- Különben - mondotta Tench úr, - jön még másik hajó is. Két hét, esetleg három hét múlva. Maga szerencsés ember. Mehet nyugodtan, nem kell a vagyonára vigyáznia.
A maga vagyonára gondolt: a japán fúrógépre, a fogorvosi székre, a borszeszlámpára, a csipeszekre s a kis kemencére, melyben az arany töméseket olvasztotta meg: mindez komoly érték ezen a vidéken.
- Menjünk - szólt a férfi a gyermekhez s azzal hátat fordított Tench úrnak; csak kintről, a napfényből köszönte meg a szíves vendéglátást. Méltóságában volt valami furcsán kicsinyes; Tench úr megszokhatta már: azoknak az embereknek méltósága volt ez, akik holmi kis fájdalomtól rettegve, de mégis bizonyos szilárdsággal foglaltak helyet fogorvosi székében. Talán nem szeret öszvéren utazni. Régiesen, hozzátette még:
- Imádkozni fogok önért!
- Nagyon örvendtem! - felelt Tench úr. Az ember felszállt az öszvérre, a gyermek pedig megindult az úton nagyon lassan, a tűző napfényben, a mocsarak felé. Ebből az irányból került elő az idegen, hogy egy pillantást vessen az Obregon tábornokra: most visszamegy tehát. Nagyon bizonytalanul hajladozott a nyeregben, valószínűleg a pálinka hatása alatt. Lassan apró, csalódott figurává változott az utca végén.
- Jól esett elbeszélgetni egy idegennel - gondolta Tench úr, miközben visszament szobájába, belakatolva az ajtót: sohasem lehet tudni, mi történhetik! Magány és üresség ásított felé. Mindkettőt megszokta már, akárcsak saját arcát a tükörben. Leült a hintaszékbe, előre-hátra himbálta magát benne, miáltal némileg sikerült megmozdítania a súlyos levegőt. A hangyák keskeny menetoszlopban vonultak át a szobán, abban az irányban, ahová egy kis pálinkát csöppentett a vendég, körülrajzották, majd rendben folytatták útjokat a szemközti fal felé, melynél eltűntek ismét. Odalenn, a parton ki tudja miért, kettőt sípolt az Obregon tábornok.
Az idegen itt felejtette a könyvet. Hintaszéke alatt feküdt: századvégi divat szerint öltözött nő térdelt a kis lábszőnyegen, egy férfi barnára fényezett, hegyesorrú cipőit csókolgatva. Az megvetőn állt felette, kipödört kis bajuszával. A könyv címe La Eterna Martyr volt. Kis idő múlva Tench úr felvette a földről. Mikor kinyitotta, elképedt: ami belül volt, szemmel láthatóan nem tartozott hozzá; latin szövegre ismert. Tench úr gondolatokba mélyedve hajolt le a földre; felemelte a könyvet s magával vitte a dolgozószobába. Nehezére esik az embernek elégetni egy könyvet, de ugyanennyit ér az is, ha elrejti, mivel nem tudja biztosan - miről van szó benne? A kis aranyolvasztóban rejtette el. Mikor megállt az esztergapad mellett, tátva maradt ismét a szája: eszébe jutott, miért ment le a rakpartra - az éther-tartályért, melyet az Obregon tábornok hozott magával! Ismét felhangzott a hajósíp a parton s Tench úr fedetlen fővel rohant ki a napba. Azt állította imént, hogy a hajó nem indul el reggel előtt, de ki tudhatja, nem ragaszkodnak-e most az egyszer a menetrendhez? S valóban, mire megállt a kikötőben az őrház s a raktárépület között, az Obregon tábornok tíz lábnyira volt már a parttól s a napfényben úszó folyón a tenger felé tartott. Utána kiabált, de nem sokat ért vele: éther-tartálynak pedig színét se látta a parton. Kiáltott még egyet, de azután nem bánta többé! Annyi baj legyen: egy kis kellemetlenséggel több nem sokat nyomott már ebben a határtalan magányosságban.
Az Obregon tábornok fedélzetén lassan támadó szellőt lehetett érezni: banánültetvények feküdtek az egyik oldalon, a másikon egy drótnélküli távíróállomást láttak az utasok; a kikötő lassan eltűnt a láthatáron. Halvány körvonalait sem láthatták a hátrapillantók. Az Atlanti óceán kitárult előttük: nagy, hengeralakú, szürke hullámok emelték fel a hajó orrát, s az összekötözött pulykák félrecsúsztak a padlón. A kapitány a parányi hídon állt, egy fogpiszkálóval a hajában. Lassan mozgó szalagként vonult el mellettük a szárazföld s hirtelen szakadt rájuk az éjszaka, alacsony, tágult fénykörrel égő csillagaival. Egyetlen olajlámpa égett a hajó orrában s a lány, akit Tench úr megbámult a partról, kedves hangon énekelni kezdett - valami szomorkás, megelégedetten érzelmes nótát, a rózsáról, melyet az igaz szerelem vére festett vörösre. A tengeröböl felett a határtalan szabadság boldog lehellete érzett; a messzi trópusi száraz-f öld vonalát oly mélyen rejtette magában a sötétség, mint múmiát a sírbolt.
Boldog vagyok! - gondolta magában a fiatal lány, anélkül, hogy okát tudta volna - boldog vagyok!
Valahol messze, az éjszaka mélyén az öszvér bukdácsolva haladt előre. A pálinka mámora rég eloszlott már s a férfi, aki mocsaras területen utazott - az esős évszakban teljesen járhatatlan lesz ez az ösvény - tisztán hallhatta az Obregon tábornok szirénáját. Tudta, mit jelent ez: a hajó menetrend szerint indult - magára van hagyatva! Akarata ellenére gyűlölettel gondolt a mellette haladó gyerekre s a beteg asszonyra - méltatlannak érezte magát a feladatra, melyet elvállalt. Nyirkos szag terjengett köröskörül; mintha a világ e részét érintetlenül hagyta volna a láng, midőn a földgolyó pörögve elindult pályáján: csak a világűr ködeit és felhőit szívta magába e hely. Szeszmarta nyelve imára tévedt, miközben ide-oda hánykolódott a botorkáló, imbolygó járású öszvér hátán:
- Add, hogy minél előbb a kezükbe kerüljek ... Minél előbb!...
Megpróbált menekülni, de úgy érezte magát, mint valamelyik afrikai törzs királya, aki rabszolgája saját népének s még csak le sem fekhetik, ha a szelek nem fújnak.

MÁSODIK FEJEZET

A rendőrségi őrjárat visszatért állomáshelyére: szedett-vedett csapat volt ez, puskájukat hanyagul vállukra vetve vitték: a testüket fedő ruhadarabok valaha gombot is láthattak, bokájuk fölé lábszárvédő csavarodott; titokzatos indiánszemű emberkékből állott a csapat. A dombháton fekvő kicsiny teret hármasával összekapcsolt villanykörték világították meg: a dróthuzalok szabadon csüngöttek az emberek feje felett. A Kincstárépület, az elnökség háza, a fogorvosi rendelők, a börtön - zömök, oszlopos, mintegy háromszázéves épület - s a háttérben, a meredek utcán egy lerombolt templom fekete fala: akármelyik irányban indult az ember, mindenütt vízhez, folyóparthoz érkezett. A rózsaszín, klasszikus homlokzatok vakolata lemállott s kiütközött alatta a sárból gyúrt fal - a sár idővel sárrá változott ismét. A téren megkezdődött a szokásos esti díszfelvonulás: férfiak és nők egymással ellentétes irányban sétáltak: vörösinges suhancok nyüzsögtek nagy zajjal az ásványvizes bódék körül.
A hadnagy emberei élén haladt, keserű utálattal az arcán. Mintha akarata ellenére lett volna hozzájuk láncolva: még állán a sebhely is valami menekülési kísérlet emlékének látszott. Kamáslija, pisztolytáskája ragyogóan tiszta volt, egy gombja sem hiányzott. Vékony, hajlott orr szökött elő sovány arcából: csinossága túlzottnak hatott ebben a toprongyos környezetben. Savanykás szag hatolt fel a térre a folyó felől, a dögkeselyűk éjjeli pihenőre tértek a háztetőkön, fejüket borzas, fekete szárnyuk sátra alá rejtették.
Nagy néha kikandikált egy fej, megcsikordult egy karom. Pontosan fél tízkor kialudtak a fények s a térre teljes sötétség borult.
Sután tisztelgett egy rendőr s az őrjárat bevonult a barakkokba; parancsra sem várva, szegre akasztották puskájukat a tiszti szoba előtt s azzal elszéledtek az udvarban, vagy lefeküdtek függőágyaikba. A vakolat lassan mállott a vályogfalakról: több rendőr-nemzedék üzeneteit őrizte a meszelés. Néhány paraszt várakozott egy padon, térdük közé lógatván kezüket. Senki sem törődött velük. A mosdóban két férfi civódott egymással.
- Hol van a főnök? - kérdezte a hadnagy. Senki sem tudta: egyesek szerint odakünn billiárdozott valahol, a városban. A hadnagy ingerült hangulatban telepedett a főnök asztalához: feje mellett ceruzával rajzolt két szív ékeskedett a falon.
- Rendben van - mondotta. - Mire vártok? Hozzátok be a foglyokat!
Azok hajlongva jöttek be, kalapjukat kezükben tartották.
- Iszákosság és csendháborítás.
- Öt peso bírságot fizet.
- Nincs pénzem, kegyelmes úr!
- Tisztíttassátok ki vele a mosdót és a cellákat!
- Leszakított egy választási hirdetést.
- Öt peso bírságot fizet!
- Megszentelt érmecskét viselt az inge alatt.
- Öt peso bírságot fizet!
Véget ért a kihallgatás: több fontosabb ügy nem volt soron. A nyitott ajtón zümmögve áradtak be a moszkitók.
Odakünn tisztelgett az őrszem: a rendőrfőnök érkezett. Nagy garral nyitott be, testes ember volt, kövérkés, rózsaszín arccal; fehér flanellruhát viselt, széles karimájú kalapot, övén tölténytartó függött, nagy revolvertáska verdeste felső combját. Zsebkendőt szorított szájához, arca eltorzult a szenvedéstől.
- Fogfájás! - panaszkodott. - Már megint fogfájás.
- Nincs semmi jelenteni való! - mondotta a hadnagy unottan.
- A kormányzó megint elővett ma engem - folytatta a panaszkodást a főnök.
- Szeszcsempészet?
- Nem! Egy papról van szó.
- Néhány hete lőttük agyon az utolsót.
- Ő másként vélekedik!
- Ördögbe is - fakadt ki a hadnagy. - Nincs róla fényképünk!
Tekintete James Calver képére tévedt a falon: az Egyesült Államokban körözték, rablásért és gyilkosságért: két szögből fényképezték le a durva, egyenetlen arcot, alacsony homloka volt s szúrós, meredten néző szeme. Szomorúan figyelte: oly kevés a valószínűsége, hogy valaha is délre tévedjen: bizonyára valamelyik parti lebujban csípik majd el - Juarez-ben, Piedras Negras-ban, vagy Nogalésben.
- Ő azt mondja, van - szólt a főnök sopánkodó hangon. - A fogam, jaj, a fogam!
Ki akart venni valamit oldalzsebéből, de útjában volt a revolvertáska. A hadnagy türelmetlenül csapkodta ragyogóra kefélt csizmáját.
- Tessék, itt van! - kiáltott fel a főnök. A fényképen sok ember ült egy asztal körül: fiatal lányok, fehér muszlin ruhában; idősebb asszonyok, kócos hajjal, zilált arckifejezéssel, a háttérből néhány férfi kandikált elő félénken és aggodalmasan. Mindezek az arcok apró pontokból állottak: az újságból kivágott fénykép évekkel ezelőtt készült, egy első áldozás alkalmával: reverendás fiatalember ült a nők oldalán. Valósággal lerítt róla az a számtalan, apróka kedveskedés, mely a bizalom és tisztelet langyos légkörében termett számára. Kövérkésen ült, szeme kidülledt kissé, ártatlan, nőies tréfakedv játszott benne.
- Több éve készült a felvétel!
- Épp olyan rajta, mint a többiek! - mondotta a hadnagy. A foltos, homályos fényképen jól borotvált, gondosan rizsporozott, korához képest túlságosan érett arc virított. Kelleténél hamarább jutott a kényelmes életnek, embertársai tiszteletének, a zavartalan jómódnak birtokába.
Nyelve valószínűleg könnyen rájárt a szokásos, kenetteljes igékre, a nehézségeket tréfával ütötte el, a nép tiszteletadását természetesnek találta ... íme, egy boldog ember! A hadnagy ősi, önkéntelen gyűlölettel nézte, mint egyik kutya a másikát.
- Tizet is agyonlőttünk a fajtájából!
- A kormányzó jelentést kapott ... Vera Cruzba próbált átjutni a múlt héten.
- Akkor mire valók a Vörösingesek, hogy épp mihozzánk fordul?
- Bizony, kicsúszott a körmeik közül. Szerencse, hogy nem érte el a hajót.
- Mi történt vele?
- Megtalálták az öszvérét. A kormányzó azt akarja, hogy még ebben a hónapban megtaláljuk. Az esős évszak beállta előtt.
- Melyik volt a plébániája?
- Concepcion s a környező falvak. Már évek óta eltűnt onnét.
- Van valami ismertetőjele?
- Gringonak1 is nézhetik. Hat évet töltött valamelyik amerikai papneveldében. Nem tudom, melyikben. Carmen-ben született, apja boltos volt. De mindezzel nem sokra jutunk.
- Az én szememben mindegyik egyforma! - szólt a hadnagy.
Csak borzadásnak nevezhetjük az érzést, amely elfogta e muszlinruhák láttán - eszébe jutott a tömjén illata, melyet gyermekkorának templomaiban érzett, eszébe jutottak a csipkék és gyertyák, a mértéktelen kívánságok, melyeket olyan emberek mondottak el az oltár lépcsőin, akik fel sem tudták fogni az áldozat értelmét. Vén parasztok térdeltek a szentképek előtt, kitárt karral, a keresztfán függő Üdvözítő mozdulatát utánozva: az ültetvényeken végzett súlyos, napi munkában elgyötört testüktől újabb önsanyargatásokat csikartak ki. A pap körbejárt a persellyel s beszedte filléreiket, visszaélvén szerény vétkeikkel; viszonzásul semmit sem nyújtott nekik - legfeljebb valami kis engedékenységet a testi vágyakban. A hadnagy szerint ez kényelmes megoldás volt. Neki sohasem hiányzott az asszony!
- Majd elfogjuk őt - mondotta - Idő kérdése csupán!
- A fogam! - jajgatott a főnök. - Egész életemet megmérgezik a fogaim!
- Próbálkozzék másik fogásszal!
- Egyforma mind!
A hadnagy fogta a fényképet s a falra szegezte. James Calver, a bankrabló és gyilkos, ragadozó arcélével fordult az első áldozási csoportkép felé.
- Ez legalább talpig férfi - szólt a hadnagy elismeréssel.
- Kicsoda?
- A gringo!
- Hallotta már, mit művelt Houston-ban? Tízezer dollárt emelt el. Két "G-men" hagyta ott a fogát.
- "G-men"!
- Tulajdonképpen megtiszteltetés, hogy ilyen alakokkal foglalkozhatunk!
Egy moszkitót hessegetett el dühösen magától.
- Az ilyen ember - folytatta a hadnagy - nem is okoz különösebb kárt. Néhányan meghalnak miatta. De hisz mindnyájunknak meg kell halnunk egyszer. A pénz pedig azért van, hogy elköltse valaki. Jobban tesszük; ha emezekre vadászunk!
Felmagasodott az eszme méltóságától, miközben itt állt, a kicsiny, fehérre meszelt szobában, gondosan tisztított csizmáival, s a lelkében rejtező gyűlölettel. Igyekezetében volt valami érdektelen vonás: vágya, mellyel az elsőáldozási gyülekezet körülrajongott vendégének elfogatására tört, csaknem erényesnek tetszett.
- Ördögien ravasz lehet, hogy ilyen sokáig tudta húzni - dörmögött főnöke.
- Akárkinek sikerült volna - jegyezte meg a hadnagy. - Nem üldöztük őket komolyan - rendszerint saját ügyetlenségük juttatta őket a kezünkre. Kezeskedem érte, hogy egy hónapon belül letartóztatom ezt az embert, ha .. .
- Ha?
- Ha elégséges hatalmat kapok a kezembe.
- Könnyű ezt mondani! Mi a terve?
- Kicsiny állam ez! Északon hegyek, délen a tenger. Úgy átkutatom, mint egy utcát: házról házra!
- Könnyű ezt mondani!
A főnök ismét feljajdult, zsebkendőjét szájára tapasztva.
- Megmondom, mi a tervem - bökte ki végre a hadnagy. - Mindegyik faluból elhozok valakit, túszként. Ha - az otthonmaradottak nem jelentik fel a papot, agyonlövetem az összes túszokat - és még többet hozatok be helyettük.
- Lesznek, akik készségesen halnak meg miatta.
- Hát nem jobb így? - kiáltott fel a hadnagy csaknem ujjongón. - Legalább mindörökre kiirtjuk a fajtájukat!
- Tudja, - mondotta a főnök - nem is olyan rossz gondolat.

A hadnagy hazafelé ballagott a hallgatag utcákon. Egész múltja itt feküdt a szeme előtt. A Munkások és Földművelők Szakszervezetének háza valaha iskola volt. Maga is hozzájárult, hogy ez a szomorú emlék eltöröltessék. Megváltozott az egész város arculata: a cementezett játszótér, a domb alatt, a temető közelében, ahol a derengő holdfény akasztófákhoz hasonlatos hintákat világított meg, a székesegyház egykori helyén terpeszkedett. A mai gyermekeknek más emlékeik lesznek: semmi sem hasonlít majd a régi dolgokhoz. Szemlélődő, figyelő sétája egy papéhoz hasonlított: valamelyik hittudós kószálhat így a múlt romjai között, hogy újra megsemmisítse azokat.
Megérkezett szállásához. A házak errefelé mind egyemeletesek voltak, falukat fehérre meszelték, odabenn szűk udvar rejtezett, kúttal és néhány virággal. Az utcára nyíló ablakokat fatáblák fedték. A hadnagy szobájában régi ládákból összetákolt ágy állott, rajta szalmaszőnyeg, egy párna és lepedő. A falon az Elnök fényképe függött, mellette egy naptár; a téglapadlós szoba bútorzata ezenkívül egy asztalból s egy hintaszékből állott. Gyertyafénynél olyan kényelmetlennek látszott a szoba, mint valami börtön, vagy egy szerzetes cellája.
A hadnagy leült az ágyra s lassan lehúzta csizmáit. Ez volt az ima órája. Nagy, fekete bogarak durrantak neki a falnak, megannyi petárdaként. Több mint egy tucatnyi kúszott a téglapadlón, megsérült szárnyakkal. Elfutotta a méreg, ha eszébe jutott, hogy mindig vannak még, akik hisznek egy szerető és megbocsátó Istenben. Vannak misztikusok, akik azt állítják, hogy közvetlen kapcsolatba kerültek vele. Ő is ilyen misztikus volt, de csak ürességgel találkozott - egy haldokló, kihűlő világ s egy állatok sorából cél nélkül kifejlődött emberiség megdönthetetlen bizonyságával. Nem lehettek e téren kételyei!
Ingben s nadrágban feküdt végig az ágyon, majd elfújta a gyertyát. A hőség lappangó ellenségként állott a szobában. Érzékeinek bizonyságát a hideg és üres éterben lelte meg ismét. Valahol rádió játszott: Mexico Cityből, esetleg Londonból, vagy New Yorkból szűrődött át a zene e sötét, elhanyagolt országba. Még ezt az ellágyulást is visszautasította magától: az ő országa ez s ha tehetné, acélfallal övezné, míg ki nem gyomlál belőle mindent, amit egy nyomoralt gyermek maga körül látott valaha. Le akarta rombolni ezt a régi világot, hogy egyedül maradhasson, s megszabadulhasson emlékeitől. Az ő élete öt éve kezdődött!
Hátán feküdt a hadnagy, nyitott szemmel, s az éji bogarak koppanásait hallgatta. Eszébe jutott az a pap, akit a Vörösingesek a dombalatti temető falánál lőttek agyon: ugyanilyen, kövérkés, dülledtszemű ember volt. Magas papi méltóságot viselt és úgy vélte, ez megvédi őt; az alsóbb papságról némi megvetéssel beszélt, s úgyszólván az utolsó percig saját rangját magyarázta. Csak a végső pillanatban jutott eszébe, hogy imádkozzék. Letérdelt s annyi időt engedtek neki, hogy rövid bűnbánatot tartson. A hadnagy közömbösen szemlélte a jelenetet: őt nem érdekelte mindez. Ugyanakkor öt papot lőttek agyon - kettő vagy három elmenekült, a püspök biztonságban volt Mexico Cityben, az egyik pedig alávetette magát a kormányzó rendeletének, mely szerint minden papnak meg kellett nősülnie. A folyó közelében él most, a házvezetőnőjével. Kétségtelenül ez volt a legjobb megoldás: meghagyni hitük gyengeségének élő bizonyítékát. Most legalább mindenki láthatja, mennyire rászedték éveken keresztül a népet. Mert aki valóban hisz pokolban és mennyországban, szívesen eltűr egy kis fájdalmat az eljövendő végtelen boldogság reményében ... A hadnagy, aki kemény ágyán feküdt a párás, forró sötétben, nem tudott megértő lenni a test vágyai iránt.

A Kereskedelmi Akadémia hátsó termében egy asszony olvasott fel családjának. A két kislány - egyik hat, a másik tízéves - ágya szélén ült, a fiú, aki tizennégyéves lehetett, a falnak támaszkodott, végtelen fáradsággal az arcán.
"A fiatal Juan - olvasta az anya - legzsengébb éveitől kezdve kitűnt alázatosságával és kegyességével. A többi fiú durva és bosszúálló természetű volt, a fiatal Juan azonban megfogadta a Mi Urunk tanítását s másik orcáját is odatartotta bántalmazói elé. Egy nap azt hitte atyja, hogy hazudott s ezért megverte őt: másnap azonban rájött, hogy igazat mondott s bocsánatot akart kérni tőle. De Juan így szólt hozzá: "Drága atyám, miként a Mi Atyánknak az égben is joga van megfenyíteni bennünket, ha neki úgy tetszik ..."
A fiú türelmetlenül dörgölte arcát a falhoz s a szelíd hang tovább folytatta a felolvasást. Csillogó, kíváncsi szemmel ült a két kislány, csak úgy itták magukba az édes kegyességet.
"Tévednénk, ha azt hinnők, hogy a fiatal Juan nem nevetett s nem játszott együtt a többi gyermekkel, noha voltak napok, mikor megszökött pajzán játszópajtásai köréből, hogy szent képeskönyvével hóna alatt atyjának tehénistállójába vonuljon."
A fiú agyontaposott egy bogarat meztelen lábával s arra gondolt bosszúsan, hogy egy napon majd csak vége lesz ennek is - elérkeznek az utolsó fejezethez, melyben a fiatal Juan meghal a fal előtt, "Viva el Cristo Rey"2 kiáltással. De akkor, valószínűnek tartotta, másik könyv lesz soron: minden hónapban becsempésztek néhányat Mexico Cityből: bár tudnák a vámőrök, mire ügyeljenek!
"Nem, a fiatal Juan igazi mexikói gyerek volt, s noha komolyabb gondolkozású volt, mint társai, elsőnek jelentkezett, ha valahol alkalom adódott a játékra. Osztálya egyszer kis színdarabot mutatott be a püspök előtt, melynek története az őskeresztények üldöztetése idejében játszódott és senki sem mulatott rajta jobban Juannál, mikor neki osztották ki Nero szerepét. Osztálytársa, a későbbi Miguel Cerra S. J. atya ezt írja: "Közülünk, akik jelen voltunk, senki sem fogja elfelejteni azt a napot ..."
Az egyik kislány titokban megnyalta a szájaszélét. Ez már való élet volt, tehát érdekelte.
"Mennyi vígjátéki szellemességet vitt bele játékába e gyermek - akinek fiatal éveit később egy Nerónál is gonoszabb hatalom rövidítette meg.
Mikor felment a függöny, ott állott Juan, anyjának legszebb fürdőruhájában, szénnel rajzolt bajusszal s kétszersültes dobozból készült koronával. Még a jó öreg püspök is elmosolyodott, mikor Juan megállt a kicsiny, összetákolt színpad peremén és szavalni kezdett ..."
A fiú ásítást nyomott el a fehérre meszelt fal mellett.
- Valóban szent volt ő? - kérdezte fáradtan.
- Az lesz nemsokára, ha a Szent Atyának úgy tetszik.
- Ilyen a többi is?
- Kicsoda?
- A vértanúk.
- Igen. Mindnyájan.
- Még José atya is?
- Ne beszélj róla - mondotta az anya. - Mi jut eszedbe? Ez az utálatos ember! Ez az áruló!
- Azt mondta nekem, hogy az ő vértanúsága súlyosabb amazokénál.
- Mondottam már néhányszor, hogy ne állj vele szóba.
Látod, látod kedves fiam ..
- És az a másik - aki egyszer meglátogatott bennünket?
- Nem, ő nem egészen olyan, mint Juan.
- Ő is utálatos?
- Nem, nem. Nem utálatos.
A legkisebbik lány hirtelen megszólalt: 
- Furcsa szaga volt.
Az anya folytatta a felolvasást:
"Ki tudja, nem szállta e meg annak előérzete a fiatal Juant ez éjszakán, hogy néhány rövid év múlva ő is helyet foglal majd a vértanúk sorában. Nem tudhatjuk ezt, de Miguel Cerra atya meséli nekünk, hogy ezen az estén Juan hosszabb időt töltött térdenállva s mikor osztálytársai felbosszantották kissé, miként ez a fiúk között szokás..."
A hang tovább folytatta szelíden és megfontoltan, változatlan kedvességgel: a két kislány mohón figyelt, kegyes mondásokat formálván elméjükben, melyekkel szüleiket akarták meglepni, a fiú pedig ásítozott a fal mellett. Majd csak vége lesz ennek is!
Az asszony bement férjéhez:
- Annyi gondot okoz nekem ez a fiú!
- Miért nem a lányok? Az ember mindenkinél talál okot a gondra.
- Hisz valóságos kis szent mind a kettő. De a fiú olyan furcsákat kérdez erről a részeges papról. Bár sose fogadtuk volna be a házunkba!
- Ha nem így cselekszünk, elfogják s most ő is a te vértanúid közé tartoznék. Könyvet írnának róla s te felolvasnád a gyerekeknek.
- Erről az emberről? Soha!
- Pedig annyi biztos, - mondotta a férj - hogy ez kitart. Nem hiszek el mindent, amit ezekben a könyvekben leírnak. Hisz mindnyájan csak emberek vagyunk.
- Képzeld, mit hallottam tegnap! Egy szegény asszony elvitte hozzá a gyermekét, hogy megkeresztelje. Az asszony Pedrónak akarta nevezni a gyermekét - de a pap olyan részeg volt, hogy meg sem hallotta s Brigittára keresztelte.
Brigittára!
- Ez is csak egy becsületes szent neve!
- Néha - kiáltott fel az anya - elfogy a türelmem veletek! S még hozzá a fiú beszélt is José atyával!
- Kicsi ez a város, - felelte a férj - nem lehetnek nagy igényeink. Olyan elhagyottak vagyunk itt, éljünk úgy, ahogy lehet. Ami az egyházat illeti, azt most José atya és a részeges pap jelenti számunkra, másról nem tudok. Ha nem tetszik az egyház, szakítsunk vele!
Türelmesen nézett feleségére. Sokkal műveltebb volt az asszonynál: tudott írógépelni, ismerte a könyvvitel elemeit, járt már Mexico Cityben és értett a térképolvasáshoz. Nagyon jól tudta, mennyire elhagyatottak ők. A menekvés egyedüli lehetősége az a tíz órányi út, mely a kikötőhöz vezet, honnét negyvenkét óra a Vera Cruz-öböl. Északon mocsarak és folyók húzódtak egészen a hegyek lábáig, melyek elválasztották őket a szomszédos államtól. A másik oldalon még utak sincsenek - csak öszvérek számára járható ösvények és a megbízhatatlan síkság: indiánfalvak és karámok: kétszáz mérföldnyire pedig a Csendes óceán.
- Inkább meghalnék! - sóhajtott fel az asszony.
- Hogyne, - felelte a férfi - ez természetes. Nekünk azonban élnünk kell!

Az öreg ember egy ládán üldögélt a kicsiny, száraz udvarban. Nagyon kövér volt és kurtákat lélegzett: lihegett kissé, mintha megerőltette volna magát a hőségben. Valaha értett a csillagászathoz s most az égre meredve próbálta felismerni a csillagképeket. Inget és nadrágot viselt csupán: mezítláb volt és mégis megmaradt valamilyen eltörölhetetlen papi vonás a lényében. Negyven év papi működésének emléke változatlanul érezhető volt rajta. Mély csend ült a városon, aludt mindenki. A csillogó világok távoli ígéretként feküdtek a térben. Talán van közöttük olyan, amelyiken nem halt meg Krisztus. Nem tudta elképzelni, hogy az ottani szemlélő ugyanilyen csillogónak lássa ezt a világot, amely lassan gördül tovább a térben, ködeinek takarójával, mint egy égő, elhagyatott hajó. Önnön bűneibe burkolódzik az egész föld.
Női hang kiáltott ki a szobából:
- José, José!
Összekuporodott a hangra, mint egy gályarab: szemét elfordította az égről, a csillagképek tovatűntek, csak a bogarak rajzottak az udvaron.
- José, José!
Irigykedve gondolt azokra az emberekre, akik meghaltak: olyan hamar megvolt az egész! Kivitték őket a temetőbe és agyonlőtték a falnál: két perc alatt kiszenvedtek. Ezt hívják vértanúságnak! Itt tovább folyik az élet: csak hatvankét éves még, elélhet kilencvenig is. Huszonnyolc esztendő -beláthatatlan idő születésétől első állomáshelyéig: az egész gyermekkora, az ifjúság, a szeminárium elfért benne.
- José, jöjj az ágyba.
Összeborzongott: tudta, hogy bohócnak tekintik. Házasuló öregember önmagában is elég nevetséges, hát még egy öreg pap ... Idegen szemével próbálta megbírálni, mennyire érett meg a pokolra. Kövér, tehetetlen öreg ember volt, mindenki gúnyjának, tréfájának céltáblája. Eszébe jutott az a nagy ajándék, amit nem vehetnek el tőle többé. Emiatt lett méltó a kárhozatra: a hatalom miatt, mely megadatott neki, hogy Isten húsává, vérévé változtassa az ostyát. Szentségtörő volt, bárhová ment, bármit csinált, megfertőzte vele Istent. Egy vad, hitehagyott katolikus, kit elvakított a kormány politikája, betört a templomba, (azokban az időkben történt ez, mikor még megvoltak a templomok), és elrabolta az Ostyát. Ráköpött, lábbal tapodta, de a tömeg elfogta őt és felakasztotta, miként a kitömött Júdást, nagycsütörtökön, a harangtorony előtt. José atya szerint ez a bűn nem volt olyan nagy, mint az övé, - bocsánatot fog nyerni, hisz politikai elvakultságában cselekedett; az ő vétke sokkal súlyosabb - olyan mint egy parázna kép, melyet gyermekek megrontására akasztottak a falra.
Összeborzongott a széltől, a ládán.
- José, mit csinálsz? Jöjj az ágyba!
Semmi dolga: nincs többé officium, mise, gyónás, még az ima sem esik jól: az imához tettekre lenne szükség, ő pedig irtózik a tettektől. Két éve él szüntelen halálos bűn állapotában s nincs, aki meghallgassa gyónását: nincs más dolga, mint ülni egyhelyben és enni: az asszony csak etette, hizlalta s úgy őrizte, mint egy díjnyertes disznót.
- José!
Csuklani kezdett idegességében arra a gondolatra, hogy hétszázharmincnyolcadik alkalommal is szembe kell néznie szigorú gazdaasszonyával - aki most már a felesége. Ott fogja találni, a hatalmas, szégyenteljes ágyban, mely a szoba felét elfoglalja: csontvázszerű árnyként fekszik a moszkitóháló mögött, szikár testével, rövid szürke hajfonataival s nevetséges főkötőjével. Az asszony úgy érezte, ki kell tennie magáért társadalmi állása miatt: hisz férje állami nyugdíjas, ő maga pedig az egyedüli pap-feleség! Büszke volt erre!
- José!
- Jövök már, kedvesem - mondotta s felkelt a ládáról. Valahol nevettek. Körülnézett vörösen erezett, apró szemével, melynek tekintete olyan volt, mint a vágóhídra kerülő malacé. Vékony gyerekhang kiáltotta:
- José!
Zavarodottan bámult körül az udvaron. Egy szemközti rácsos ablakból három gyermek figyelte őt, halálos komolysággal. Hátat fordított nekik és néhány lépést tett az ajtó felé, de nehéz teste miatt csak lassan tudott mozogni.
- José! - visította valaki. - José!
Visszanézett válla fölött és a feléje forduló arcokban vad gúnyt vélt megpillantani: gyulladásos kis szemében nyoma sem látszott haragnak - úgy érezte, nem lehet joga a haraghoz: ajka kínos, torz mosolyra rándult s mintha a gyengeség e jele a várt biztatás lett volna számukra, nekiszabadultan kezdték visítani:
- José, José! Jöjj az ágyba, José!
Szemtelen vékony hangjuk betöltötte az udvart és a pap alázatos, szégyenkező mozdulatokkal próbálta csendre inteni őket; de az ő számára nem termett már több tisztelet sem otthonában, sem a városban, sem az egész magányos földgolyón.

HARMADIK FEJEZET

Fellows kapitány fennhangon énekelt magában, miközben a csónak oldalán vígan zúgott a kis motor. Nagy, napbarnította arca olyan volt, mint valamilyen hegyes vidék térképe, a különböző árnyalatú barna foltokkal s a két szem kicsiny, kék tavaival. Saját maga szerzette nótáit adta elő dallamtalan hangon: "Haza megyek, haza megyek, nagyot eszek, nagyot eszek, jót enni csak otthon lehet, a városban nem szeretek!" Kitért a folyam főágából egy mellékágba: néhány alligátor feküdt a napos homokparton. "Ha rátok nézek, undortól rángok, ó pisztrángok, ó pisztrángok." Igazán boldog ember volt ő!
Lassan maradoztak el a folyó két partján a banánültetvények: hangja dübörögve áradt szét a tűző napban: énekén s a motor zúgásán kívül mást nem is lehetett hallani - teljesen egyedül volt. Gyermekes jókedv hulláma emelte magasba - férfihez méltón végezte munkáját s nem érzett felelősséget senkiért. Egy országban érezte csak magát boldogabbnak: a világháború alatt, francia földön, a lövészárkoktól felszántott tájon. A folyó mellékága mind mélyebbre nyúlt a belső, mocsaras területek felé, feje fölött, kiterjesztett szárnyakkal, dögkeselyű lebegett az égen. Fellows kapitány kinyitott egy bádogdobozt s megette szendvicsét - csak idekünn, a szabadban eshetik ilyen jól az étel. Egy majom felrikkantott, mikor elhaladt mellette s Fellows kapitány boldogan érezte magát egynek a természettel - valami könnyű, felületes jóérzésként áradt el vérében egy egész világot átölelő rokoniság tudata: mindenütt otthon érezte magát.
- Az ügyes kis pojáca, - gondolta - az ügyes kis pojáca!
Új nótára gyújtott, most az egyszer másvalakitől származott a szöveg, noha a szavak kissé kificamodtak kedélyes, feledékeny emlékezetében. Az ültetvények kiszélesedtek s messze, a láthatáron feltűntek a hegyek, kusza, sötét körvonalaikkal kiemelkedve az égboltból. A sárral csaknem egybeolvadva, néhány földszintes ház látszott a parton. Megérkezett. Boldogságát azonban halvány kis felhő fátyolozta el.
- Az embernek jól esik, ha várják, mikor érkezik! - gondolta magában.
Megindult a háza felé: a parton fekvő épületektől szép, cserepes teteje különböztette meg; árva zászlónyél díszlett rajta s az ajtón egy tábla, a felírással: "Amerikai Központi Banántermelő Társasága. Két függőágy himbálódzott a tornácon, embert azonban nem látott sehol. Fellows kapitány jól tudta, hol találja meg a feleségét, de nem őreá volt kíváncsi. Nagy zajjal benyitott az ajtón és elrikkantotta magát:
- Daddy megérkezett!
Riadt, vékonyka arc bámult rá a moszkitóháló alól; Fellowsné visszahúzódott a fehér muszlinsátorba.
- Örülsz, hogy láthatsz, Trix? - kérdezte a férfi, mire az asszony riadt üdvözlő mosolyra kényszerítette az arcát. Olyasféle művelet volt ez, mint mikor valaki bűvészmutatványt végez a fekete táblánál. Próbálj kutyát rajzolni, anélkül, hogy felemelnéd a krétát - hurka lesz belőle!
- Ürülök, hogy itthon lehetek! - mondotta Fellows kapitány és el is hitte. Nem lehetett eltántorítani meggyőződésétől, hogy valóban átéli a szeretet, az öröm, a harag és a gyűlölet érzéseit.
- Minden rendben van a hivatalban?
- A legnagyobb rendben, - mondotta Fellows - a legnagyobb rendben!
- Egy kis lázam volt tegnap.
- Nem szabad elhanyagolnod magad! Most rendben lesz minden, - mondotta bizonytalanul - hogy újra itthon leszek.
Jókedvűen tért napirendre a láz fölött - összecsapta kezét s nagyot nevetett, miközben az asszony reszketve feküdt sátrában.
- Hol van Coral?
- Odakünn, a rendőrrel - felelt Fellowsné.
- Azt reméltem, várni fog - mondotta s tétován botorkált az alacsony, kicsiny szobában, a padlón heverő csizma-sámfák között. Hirtelen eszébe jutott valami:
- Rendőrrel? Miféle rendőrrel?
- Múlt éjszaka jött s Coral a verandán helyezte el! Azt mondja, nyomoz valaki után.
- Furcsa dolog! Itt nyomozni!
- Nem közönséges rendőr. Tisztféle. Coral azt mondja, a faluban hagyta embereit.
- Mégis azt hiszem, jó lenne, ha felkelnél. Nem igen bízhatunk ezekben a fickókban. Coral még kölyök! - tette hozzá, különösebb meggyőződés nélkül.
- Mondottam már, hogy lázam volt - panaszkodott Fellowsné. - Borzalmasan éreztem magam!
- Majd rendbe jön minden! Könnyű napszúrás az egész. Majd meglátod, most - hogy itthon vagyok!
- Úgy fájt a fejem! Nem tudtam sem olvasni, sem varrni. S most még ez a férfi is...
Válla mögött mindig ott settenkedett a rettegés: alig tudta megállani, hogy hátra ne forduljon. Félelmét különböző nevekkel ékesítette, hogy szembe merjen nézni vele - hol láznak nevezte, hol patkánynak, hol unalomnak. Az igazi ok tabu volt - a halál volt az, mely évről-évre közelebb lopódzott hozzá, ezen a furcsa vidéken; mindenki csomagol és távozik, csak ő marad itt egy elhagyatott temetőben, kriptába zárva.
- Azt hiszem, ki kellene mennem és beszélnem ezzel a férfival - mondotta a kapitány.
Leült az ágy szélére s kezét feleségének karjára helyezte. Volt bennük valami közös vonás: egy neme a bizalmatlanságnak.
- A főnök titkárja is elment - mondotta a férfi szórakozottan.
- Hová?
- Nyugatra.
Erezte, mint merevedik meg felesége karja: az asszony hátat fordított neki, a falra szögezte tekintetét. A férfi jól tudta, hogy a tabuhoz nyúlt hozzá - a kötelék szétpattant, maga sem tudta, hogyan.
- A fejed fáj, drágám? - érdeklődött.
- Nem tennéd jobban, ha beszélnél a férfival?
- Persze, persze, mindjárt elintézem!
De nem mozdult: a gyermek nyitott rájuk.
Megállt az ajtóban s végtelen felelőssége tudatában figyelte őket. Komoly pillantása előtt az apa gyámoltalan fickóvá, az anya egy lehellettel elfújható szellemmé változott. Nagyon fiatal volt - alig tizenhárom éves - s ebben a korban még sok mindentől nem kell félni: sem az öregségtől, sem a haláltól, de még az olyan visszataszító dolgoktól sem, aminők a kígyóharapás, a láz, a patkányok s a rossz szagok. Az élet még nem kezdte ki őt - gyermekiségében szinte hozzáférhetetlennek látszott. Mintha minden a legkisebb arányokra zsugorodott volna rajta - nem hiányzott belőle semmi, de a legtörékenyebb vonalakkal volt rajzolva minden. Ezt teszi a nap a gyermekekkel: szinte vázlattá egyszerűsödnek. Csontos csuklóján úgy festett az arany karperec, mint lakat a vékonyka tapéta-ajtón, melyet egy ökölcsapással fel lehet szakítani.
- Megmondtam a rendőrnek, hogy itthon vagy már - szólította meg az apját.
- Hogyne, hogyne - mondotta Fellows kapitány. - De hát csókot sem adsz az öreg papádnak?
A lány ünnepélyesen végigment a szobán s felületes csókot nyomott apja homlokára - a férfi érezhette is szórakozottságát. Coralnak másutt járt most az esze.
- Már szóltam a szakácsnőnek, hogy anyám nem kel fel ebédhez.
- Azt hiszem, drágám, mégis meg kellene próbálnod ... - kockáztatta meg Fellows kapitány.
- Miért? - kérdezte Coral.
- Hát...
- Négyszemközt szeretnék beszélni veled! - intett Coral az apjának. Fellowsné visszabújt a sátrába - Most már biztosra vette, hogy Coral mindent rendbe fog hozni. A józan ész volt az az ijesztő tulajdonság, amellyel sohasem rendelkezett: a józan ész mond olyasmit, hogy a halottak nem hallanak, vagy most már miről sem tudhat, vagy hogy praktikusabbak a csinált virágok.
- Nem értem, - mondotta Fellows kapitány kelletlenül - miért ne hallhatná az anyád, amit mondani akarsz?
- Nem érdekli. Csak idegesítené a dolog!
Megszokhatta már: Coral sohasem maradt adós a felelettel. Megfontoltan beszélt mindig: előre felkészült a feleletre - de a válaszok, melyeket adott, néha meglepően vadak voltak ... Azon az életen alapultak, mely körülvette őket itten. Mindenütt mocsár, dögkeselyűk - gyermek sehol, legfeljebb odalenn néhány, a faluban: hasuk felpuffadt a gilisztáktól, mivel állati módon csak a parti piszkot ették. Azt mondják, a gyermek közelebb hozza egymáshoz szüleit; Fellows, a maga részéről vonakodott rábízni sorsát erre a gyermekre. A hálón át felesége keze után nyúlt - titokban; hisz ők itt a felnőttek s a gyermek az idegen ebben a házban.
Megijesztesz bennünket! - rivallt rá a lányra.
- Nem hinném, - mondotta a lány óvatosan - hogy meg fogsz ijedni.
A kapitány megszorította felesége kezét és bizonytalanul mondta:
- Úgy látszik, drágám, lányunk már határozott ...
- Először a rendőrrel kell beszélned. Azt akarom, hogy távozzék. Nem tetszik nekem!
- Hát akkor persze, hogy el kell mennie! - szólt Fellows kapitány bizonytalan, kongó nevetéssel.
- Ezt már megmondottam neki. Kijelentettem, hogy nem tagadhattunk meg tőle egy függőágyat éjszakára, ha már oly későn érkezett, de most el kell mennie.
- És nem engedelmeskedett neked?
- Azt mondotta, veled akar beszélni!
- No lássuk, - mondotta Fellows kapitány - no lássuk csak!
Gúny volt az egyedüli védelme, de az ilyesmi nem vezetett itt célra: csak azt értették meg, ami olyan világos volt, mint az ábécé, egy egyszerű összeg, vagy egy történelmi évszám. Elengedte felesége kezét s hagyta, hogy akarata ellenére, a tűző délutáni napra vezessék. A rendőrtiszt a tornác közepén állt, mozdulatlan, olajbarna arccal: meg nem moccanna, hogy csak egy lépést is tegyen Fellows kapitány felé.
- Nos, hadnagy? - kezdte hetykén Fellows. Föltűnt neki, hogy Coralban több a hasonlóság a rendőrtiszttel, mint ővele magával.
- Egy férfit keresek -mondotta a hadnagy. - Jelentették, hogy ezen a környéken bujkál.
- Itt nem lehet.
- A lánya ugyanezt mondotta.
- Ő bizonyára tudja is.
- Nagyon komoly ellene a vád!
- Gyilkosság?
- Nem. Árulás.
- Úgy? Árulás? - mondotta Fellows kapitány alaposan megcsappant érdeklődéssel: oly sok árulás történik mindenfelé, hogy e bűn nem is látszik súlyosabbnak holmi kis lopásnál.
- Pap az illető. Remélem, tüstént jelenteni fogja, ha meglátja valahol.
A hadnagy kis szünetet tartott.
- Ön idegen létére törvényeink védelme alatt él. Elvárjuk, hogy ellenszolgáltatást nyújtson vendégszeretetünkért. Nem katolikus?
- Nem.
- Bízhatom benne, hogy feljelenti?
- Azt hiszem.
A hadnagy fenyegető, fekete kis kérdőjelként állt a napban, látszott rajta, hogy még az árnyékot sem fogadná el az idegentől. S ha élt is a függőággyal, ezt Fellows kapitány érzése szerint csak holmi rekvirálásnak tekintette.
- Parancsol egy pohár ásványvizet?
- Nem. Köszönöm, nem kérek.
- Nos, - mondotta Fellows kapitány - egyébbel nem szolgálhatok. Árulás lenne szeszesitallal megkínálnom.
A hadnagy hirtelen sarkonfordult, mintha nem tudná tovább elviselni látásukat és elindult a falu felé vezető úton: lábszárvédője és pisztolytáskája csillogott a napfényben. Mikor már messze járt tőlük, láthatták, hogy megáll és köp egyet: nem követett el udvariatlanságot, hisz addig várt, amíg úgy hihette, szemük elől vesztették már s csak azután igyekezett megszabadulni a gyűlölettől és megvetéstől, mely elfogta őt egy másfajta életmód, a kényelem, a biztonság, a türelem és megelégedettség láttán.
- Nem szeretném, ha meggyűlnék a bajunk vele - mondotta Fellows kapitány.
- Úgy látszik, nem igen bízik bennünk.
- Nem bíznak ezek senkiben!
- Azt hiszem, szimatol valaki után.
- Mindig szimatolnak ezek!
- Látod, én nem engedtem meg neki, hogy itt nyomozzon!
- Miért nem? - kérdezte Fellows kapitány, majd hirtelen kivilágosodott valami az emlékezetében:
- Hogyan sikerült megakadályoznod őt ebben?
- Azt mondottam, hogy ráeresztem a kutyákat és panaszt emelek ellene a követségnél. Nem volt joga...
- Természetesen - mondotta Fellows. - A pisztolytáskájukban hordozzák ők a jogukat. De azért nem ártott volna, ha megengeded neki, hogy nyomozzon!
- Szavamat adtam neki!
Ugyanolyan hajthatatlan volt, mint a hadnagy: kicsinyen és feketén állt a napban s ugyancsak kiütött környezetéből, a banánültetvények közül! Egyenességében nem számított senki segítségére: a kényszermegoldásokkal, aggodalmakkal és szégyennel teljes jövő messze volt még - zárva állottak a kapuk, melyek valaha beengedik. De egy szó, egy mozdulat, egy hétköznapi esemény is elég volna, hogy felnyissa e zárakat ... Félelem fogta el Fellows kapitányt: tudatában volt rendkívüli szeretetének s ez a szeretet megfosztotta őt tekintélyétől. Az ember nem tud beleszólni annak dolgába, akit szeret - tehetetlenül nézi, mint rohan vaktában a leomlott híd, a felszakadt pályarész felé. Lehunyta szemét - boldog ember volt - s rágyújtott egy nótára.
- Bosszantott volna, - mondotta Coral - ha egy ilyen fickó kap rajta - hazugságon!
- Hazugságon? Szent Isten! - szörnyülködött Fellows kapitány. - Azt akarod mondani, hogy itt van?
- Persze, hogy azt! - felelte Coral.
- Hol?
- A nagy raktárban - magyarázta szelíden. - Csak nem engedhetjük, hogy itt fogják el!
- Tud erről az anyád?
- Nem. Nem bízom benne eléggé! - felelte a leány ijesztő becsületességgel.
Egyiküktől sem függött: mindketten a múlthoz tartoztak. Negyven év múlva nem is élnek már!
- Jobban tennéd, ha megmutatnád! - mondotta a férfi. Lassú léptekkel indult a raktár felé: a boldogság gyorsabban és teljesebben hagyta el, mint a boldogtalan embereket: a boldogtalanok mindig felkészülnek a rosszra. Miközben lánya előtte járt és sovány két copfja megcsillant a napfényben, eszébe ötlött, hogy ebben a korban a mexicói lányok megértek már az első férfi számára. Mi fog történni. Visszahőkölt a kérdésektől, melyekkel ugyan eddig sem próbált soha farkasszemet nézni! Mikor elhaladtak a hálószoba ablaka alatt, megpillantotta a csontos, kicsi árnyat, mely magányosan hevert a moszkitóháló sátora alatt. Vágyódón és sajnálkozva gondolt vissza boldogságára, melyet a folyón érzett, férfihoz méltón végezve a munkát s nem törődve más emberek bajával. Bár ne házasodott volna meg soha ... Gyermekként nézett könyörtelen kísérőjére:
- Ne ártsuk magunkat az ő politikai ügyeikbe!
- Ez nem politika! -felelt szelíden a lány. - Én értek a politikához! Mamával most olvasunk a Reform Biliről!
Kihúzott egy kulcsot a zsebéből s felkattintotta a nagy raktár zárját; itt tárolták a banánt, mielőtt leszállították volna a folyóhoz, hogy hajóra rakják. Vaksötét volt odabenn a kinti verőfény után: az egyik sarokból mozgolódás hallatszott. Fellows kapitány meggyújtott egy kézilámpát s fényénél szakadozott, feketeruhás pislogó férfit pillantott meg, akire ugyancsak ráfért volna a borotválkozás.
- Que es usted? - kérdezte Fellows kapitány.
- Tudok angolul - szólalt meg az idegen; kis irattáskát szorított magához, mintha egy vonatra várna, melyet nem szabad elszalasztania.
- Semmi keresnivalója itt!
- Semmi - mondotta a férfi. - Valóban semmi!
- Nekünk semmi közünk magához - folytatta a kapitány. - Mi idegenek vagyunk.
- Természetesen - felelt a másik. - Mindjárt elmegyek!
Kissé félrehajtott fővel úgy állt ott, mint az őrszobára bekísért, aki a rendőrtiszt végzését hallgatja. Fellows kapitány lejjebb adta kissé.
- Megvárhatja, amíg besötétedik. Bizonyára nem akarja, hogy elfogják!
- Nem!
- Éhes?
Egy kissé. Nem tesz semmit!
Csaknem visszataszító alázatossággal tette hozzá:
- Ha megtenne nekem egy szívességet ...
- Mit?
- Kaphatnék egy kis pálinkát?
- Épp eléggé megszegem maga miatt a törvényt e nélkül is! - mondotta Fellows kapitány. S ezzel kisétált a raktárból, kétszer akkorának érezve magát, hogy ezt a kis görnyedt alakot otthagyta a sötétben, a banánok között. Coral bezárta az ajtót és követte őt.
Ez pap? - zsörtölődött a kapitány. - Pálinkáért koldul! Szégyellheti magát!
- Hisz te is iszol néha!
- Drágám, - mondotta Fellows kapitány - ha idősebb leszel, megérted majd, hogy más dolog ebéd után inni egy kis brandyt - mint rászorulni!
- Vihetek neki egy kis sört?
- Te nem vihetsz neki semmit!
- A cselédekben nem lehet megbízni!
Tehetetlen volt dühében:
- Látod, milyen bajba kevertél bennünket!
Visszament a házba, benyitott a hálószobába s nyugtalanul botorkált a földreszórt sámfák között. Fellowsné kínzottan aludt, hánykolódott álmában. Esküvőről álmodott. Egyszer fel is kiáltott hangosan:
- Az uszályom! Vigyázz az uszályomra!
- Mi az? - kérdezte ingerülten. - Mi az? Függönyként hullott le a sötét: imént fenn volt még a nap, de már el is tűnt az égről. Fellowsné újabb éjszakára ébredt.
- Mondottál valamit, drágám?
- Te beszéltél! Az uszályról mondottál valamit!
- Úgy látszik, álmodtam.
- Sok víz lefolyik még addig, amíg itt uszályok járnak! - mondotta a kapitány komor elégtétellel. Odament és leült az ágyra; elfordult az ablaktól: ha nem látja, nem is gondol rá! A tücskök rázendítettek nótájukra s a moszkitóháló körül világító bogarak nyüzsögtek fényes golyókként. Súlyos, biztatást váró kezét a takaró alatt fekvő árnyék karjára hely:
- Nem is olyan rossz az élet, Trixy! Ugye, nem is olyan rossz! Most nem, úgy-e?
Ismét éreznie kellett a másik borzongását: az "élete szó is tabu alatt állott, mivel a halálra emlékeztetett. Az asszony elfordította tőle az arcát és a falra meredt, majd reménytelenül visszafordult ismét - még a "fal felé fordulása is tabu volt. Rémülettől sújtottan feküdt: félelmének határai egyre szélesebbre és szélesebbre tágultak, hogy magukba fogadjanak már minden vonatkozást s az élettelen dolgok egész világát: olyan volt ez, mint valami fertőzés. Nem lehet hosszabb ideig nézni valamit a nélkül, hogy rá ne jönnénk: ez is magában hordozza a csirát ... még a "takaró" is. Lelökte hát magáról:
- Nagyon meleg van, nagyon meleg.
Az örök boldog és az örök boldogtalan reménytelenül bámulták a sűrűsödő éjszakát. El voltak vágva az egész világtól: úgy ültek itt, mint riadt gyermekek, akiket végtelen tereken át ismeretlen cél felé ragad magával kocsijuk. A férfi egy háborús nótát kezdett dalolni, kétségbeesett kedélyességgel: nem akarta hallani a lépteket, melyek a raktárépület felé távolodtak odakünn az udvaron.
Coral letette a földre a csirkecombokat és a süteményt, majd kinyitotta az ajtót. Egy üveg Cerveza Moctezumát szorongatott hóna alatt. Ugyanaz a mocorgás hallatszott a sötétből, mint az előbb is: a félénk ember riadt kapkodása.
- Csak én vagyok! - szólt, hogy megnyugtassa, de nem gyújtott lámpát. - Hoztam egy üveg sört s egy kis harapnivalót.
- Köszönöm. Köszönöm.
- A rendőrség elment már a faluból. Dél felé. Legjobban tenné, ha északnak tartana.
A másik nem válaszolt.
A lány hideg gyermeki kíváncsisággal érdeklődött:
- Mit csinálnak magával, ha elfogják?
- Agyonlőnek!
- Akkor bizonyára nagyon meg lehet ijedve! - mondotta Coral érdeklődve.
A férfi tapogatózva haladt át a raktáron az ajtó felé, melynek keretében a csillagfényes, sápadt égbolt látszott.
- Félek is! - mondotta s megbotlott egy halom banánban.
- Nem tud elmenekülni innét?
- Megkíséreltem. Egy hónapja. A hajó épp indulóban volt, amikor elszólítottak.
- Szüksége volt magára valakinek?
- Dehogy! - mondotta keserűen. Coral most megpillantotta arcát, a csillagok világánál: apja az ilyen ábrázatokat nevezi "bizalmatlanságot gerjesztőknek".
- Látja, milyen méltatlan vagyok! Hogy így beszélek!
- Mire méltatlan?
A másik becsukta irattáskáját.
- Megmondhatná, milyen hónapban vagyunk? Február van még?
- Nem. Március hetedike van ma!
- Ritkán találkozom olyanokkal, akik tudják. Tehát még egy hónap, helyesebben hat hét múlva következik a nagy esőzés! Ha elkezd esni, - folytatta - félig-meddig megmenekültem. A csendőrség nem tud a nyomomba érni.
- Tehát örül az esőnek? - kérdezte a lány. Mohó tudásvágy élt benne. A Reform Bill, Senlac s néhány francia szó rejtezett talált kincsként elméjében. Választ várt minden kérdésére és szomjasan itta be az újonnan szerzett ismereteket.
- Csak annyit jelent számomra, hogy újabb hat hónapig kell ugyanúgy élnem!
Kezébe vett egy csirkecombot. Coral megérezte a leheletét: kellemetlen szaga volt, mint mikor soká áll a napon valami.
- Már azt sem bánnám, ha elfognának! - sóhajtott a férfi.
- De hisz jelentkezhetik maga is! - mondotta a lány. A férfi válaszai ugyanolyan világosak és egyértelműek voltak, akár a lány kérdései.
- A fájdalom! - mondotta. - Ki képes készakarva kihívni ilyen fájdalmat? Egyébként pedig kötelességem ügyelni, hogy el ne fogjanak. Látja, már a püspök sincs itt. Ez az én plébániám! - tette hozzá furcsa tudálékoskodással. Egy sütemény akadt a kezeügyébe: mohón nekiesett és felfalta.
- Nehéz kérdés ez! - mondotta a lány ünnepélyesen. Hallotta, amint a másik hosszút kortyintott az üvegből.
- S ha visszagondolok rá, milyen boldog voltam valaha! - sóhajtotta a férfi. Egy világítóbogár fényében felvillant az arca: közönséges csavargó-arc: ugyan mi tehette ezt boldoggá?
- Mexico City-ben most tartják az esti ájtatosságot - mondotta. - Ott van a püspök is ... Gondolja, hogy eszébe jutok? ... Valószínűleg azt sem tudja, élek-e még?
- Pedig megtagadhatná, ha akarná!
- Nem értem!
- Megtagadhatná a hitét! - magyarázta a lány, Európai Történelmének szavaival élve.
- Lehetetlen - felelte a férfi. - Nincs rá mód. Pap vagyok. Felülmúlja hatalmamat!
A gyermek figyelmesen hallgatott:
- Olyan ez, mint mikor anyajegyet visel valaki! Hallotta, mint szopta kétségbeesetten az üveget.
- Azt hiszem, megtalálom az apám pálinkáját!
- Nem szabad lopnia! - A pap felfordítatta a palackot: egy csepp sem volt már benne. - Mennem kell. Mégpedig rögtön!
- Bármikor visszajöhet ide!
- Édesapja nem igen örülne nekem!
- Neki nem kell tudnia róla - mondotta a lány. - Majd én gondoskodom magáról. Épp ezzel az ajtóval szemben van a szobám. Csak az ablakomon kell kopognia. Persze -folytatta komolyan - jobb lenne, ha titkos jelekben állapodnánk meg. Hisz más is kopoghat.
- Csak nem valami férfi? - kérdezte rémült hangon a pap.
- Dehogynem! Sohasem tudhatjuk! Lehet egy másik szökevény is!
- De ugye ez nem valószínű? - kérdezte zavartan a férfi.
- Megesik az ilyesmi - vont vállat a lány.
- Előfordult már azelőtt is?
- Nem, de azt hiszem, a jövőben még előfordulhat. Fel akarok készülni rá. Hármat kopogjon. Két hosszút s egy rövidet.
A férfi felnevetett, mint egy gyerek:
- Hogyan lehet hosszút kopogni?
- Így!
- Tehát úgy érti, hogy erőset?
- Én hosszúnak nevezem - a Morse ábécé szerint.
- Maga nagyon jó. Imádkoznék értem?
- Oh, - felelte a lány - én nem hiszek az ilyen dolgokban.
- Még az imában sem?
- Látja, nem hiszek Istenben: elvesztettem a hitemet, mikor tízéves lehettem.
- Drágám, drágám; - sóhajtotta a férfi - akkor majd én imádkozom magáért!
- Azt megteheti, ha kedve tartja - mondotta a lány pártfogó hangon. - Ha eljön ismét, megtanítom a Morse-jelekre. Még hasznukat veheti.
- Hogyan?
- Ha elbújik az ültetvényen, tükröm segítségével értesíthetem magát az ellenség mozdulatairól.
A férfi komoly arccal figyelt:
- De nem fogják rajtakapni?
- Majd kieszelek valami magyarázatot.
Minden felelete észszerű volt, el tudta hárítani az összes ellenvetéseket.
- Isten vele, gyermekem.
Az ajtóban tétovázott még kissé:
- Talán ... persze, maga nem, törődik az imával. Talán érdekelné, ha megtanítanám egy jó bűvészmutatványra?
- Szeretem a bűvészmutatványokat.
- Kártyák kellenek hozzá. Vannak kártyái?
- Nincsenek.
- Kár, akkor hiába minden!
Sóhajtott, majd felnevetett. Coral megérezte leheletében a sör szagát.
- Majd imádkozom magáért! - ígérte ismét.
- Nem látszik meg magán a félelem! - mondotta a lány.
- Egy kis ital csodát művel a gyáva emberrel. Néhány korty pálinka - és szembe nézek akár az ördöggel is! Megbotlott a küszöbön.
- Isten vele, - mondotta Coral - remélem, megmenekül!
Sóhajtás volt a válasz.
- Ha megölik magát, nem fogom nekik elfelejteni - soha!
Kész volt rá, hogy magára vállaljon minden felelősséget, még a bosszúét is, a nélkül, hogy kételyei támadtak volna. Ilyennek képzelte ő az életet.

Féltucat szalmafödeles sárkunyhó állott a tisztáson; kettő közülük már romokban hevert. Néhány disznó túrta a földet köröskörül s egy vénasszony égő parázzsal járt kunyhóról-kunyhóra, kis tüzet gyújtván mindegyiknek padlóján, hogy így füstölje ki a moszkitókat. Két kunyhóban nők éltek, a többiben disznók; az utolsó, ép kunyhó, ahol kukoricát tartottak, egy öregember, egy fiú s nagy csapat patkány tanyája volt. Az öregember a tisztáson állott s figyelte, mint viszik körül a tüzet: a sötétben röpködő láng valamilyen naponta megújuló szertartáshoz tette hasonlatossá ezt a jelenetet. Fehér hajával, fehér borzas szakállával, tavalyi falevelekhez hasonló, barna, kiszáradt kezeivel olyan volt, mint az állandóság példája, akin nem fog többé az idő. Semmi sem tudná őt megváltoztatni, itt az élet szélső peremén. Ugyanilyen öreg lehetett évekkel ezelőtt is.
Az idegen közelebb merészkedett a tisztáshoz. Városias cipőt viselt, fekete bőrből, hegyes orral, de már csak a felsőrész volt épségben, úgy hogy tulajdonkép mezítláb járt. Jelképes cipők voltak ezek, miként a pókhálólepte zászlók a templomban. Inget és szakadozott, fekete nadrágot viselt, irattáskát szorongatott a kezében, ő is az állandóság állapotába ért, de magán hordta az idő jeleit - elviselt cipői más múltról vallottak s a jövő félelmei, reményei tükröződtek arcán. A parazsat vivő vénasszony megállt két kunyhó között és a jövevényt figyelte. Az beljebb jött a tisztáson, lesütött szemmel, felhúzott vállal, mint aki úgy érzi, hogy közszemlére tették ki. Az öregember odalépett hozzá és kezet csókolt neki.
- Kaphatnék egy függőágyat éjszakára?
- Atyám, függőágyat a városban kellene keresnie. Itt kénytelen lesz beérni azzal, amink van.
- Sebaj, csak legyen hol lefeküdnöm. Tudna adni egy kis - szeszt?
- Csak kávét, atyám, nincs egyebünk.
- Valami harapnivalót.
- Semmink sincs.
- Nem baj.
A fiú kijött a kunyhóból és rájuk meresztette szemét: mindenki figyelt, akárcsak egy bikaviadalon: az állat elfáradt már s most lesték legközelebbi mozdulatát. Nem voltak ők keményszívű emberek: csak élvezték a látványt, hogy valaki még náluk is szerencsétlenebb. Az ember bebicegett a kunyhóba. Odabenn térdtől fölfelé sűrű sötétség volt: nem égett tűz a padlón, csak kevés parázs pislogott. A helyiséget félig megtöltötte a felhalmozott kukorica: patkányok zörögtek a száraz levelek között. Az ágy földre vetett szalmazsákból állott, az asztalt két ládából tákolták össze. Az idegen lefeküdt s az öregember kettejükre zárta az ajtót.
- Biztonságban vagyunk?
- A fiú majd vigyáz. Ő tud mindent.
- Vártak rám?
- Nem, atyám. De már csaknem öt éve, hogy papot láttunk ... tudtam, el fog vetődni hozzánk egyszer.
A pap kényelmetlen álomba merült, az öregember pedig összekuporodott a padlón és leheletével élesztgette a tüzet. Valaki kopogott az ajtón s a pap felriadt fektéből.
- Semmi baj, - mondotta az öreg - csak a kávéját hozták be, atyám.
Letette mellé a bádogcsészében párolgó, szürke kukoricakávét, de a papnak nem volt elég ereje hozzá, hogy kiigya. Mozdulatlanul feküdt az oldalán: egy patkány figyelte őt a kukorica körül.
- Tegnap itt jártak a katonák - mondotta az öreg. Ráfújt a tűzre: füst szállt fel és betöltötte az egész kunyhót. A pap köhögni kezdett, mire a patkány gyorsan eltűnt - akár egy kéz árnyéka - a rakásban.
- A fiú még nincs megkeresztelve. A pap, aki legutoljára itt járt, két pesót kért. Nekem csak egy volt. Most pedig csak ötven centavom.
- Majd holnap - mondta a pap fáradtan.
- Misézik holnap reggel, atyám?
- Igen, igen!
- És a gyónással mi lesz, atyám? Meghallgatja a gyónásunkat?
- Meghallgatom, de hagyjanak előbb aludni! Hátára fordult és behunyta szemét, hogy megszabaduljon a füsttől.
- Nincs pénzünk, atyám, hogy adhassunk magának... A másik pap, José atya...
- Adjon valamilyen ruhát - mondta a pap türelmetlenül.
- De nincs egyebünk, csak az, amit viselünk!
- Fogadja el cserébe az enyémet.
Az öregember kelletlenül dörmögött valamit s oldalt sandítva vizsgálgatta a tűz fényénél a jövevény szakadozott, fekete gúnyáját.
- Hát ha nem lehet másként, atyám ... - mondta. Nyugodtan fújta a tüzet néhány percig, azután ismét megszólalt (a pap szeme lecsukódott közben):
- Öt év után annyi a gyónnivaló!
A pap felpattant:
- Mi az? Mi történt?
- Álmodott atyám. A fiú majd figyelmeztet bennünket, ha jönnek a katonák. Azt akartam csak mondani...
- Nem hagyna aludni öt percig?
Lefeküdt ismét. Valahol, az asszonyok, kunyhóiban énekeltek: "Kimentem a mezőre, egy rózsát találtam ..."
- Kár lenne, - mondotta halkan az öreg - ha megérkeznének a katonák, mielőtt még időnk lenne ... ekkora teher a mi lelkünkön, atyám ..
A pap vállával a falnak támaszkodott s dühösen szólt. Kezdjük hát! Meghallgatom a gyónását. Rajta! A patkányok mocorogtak odabenn a kukoricában.
- Nincs sok időnk. Gyorsan! Mikor volt utoljára...
Az öreg ember letérdelt a tűz mellé s odakünn a tisztáson tovább énekelt egy asszony: "Kimentem a mezőre, elhervadt a rózsa ..."
- Öt éve már! - szünetet tartott s ráfújt a tűzre. - Nehéz visszaemlékezni, atyám.
- Vétkezett a szent tisztaság ellen?
A pap a falnak dőlt, maga alá húzott lábbal s a hangokhoz hozzászokott patkányok ismét mocorogni kezdtek a kukoricában. Az öreg ember nehézkesen szedegette össze vétkeit, s közben igyekezett a tüzet is éleszteni.
- Tartson töredelmes bűnbánatot és mondjon... mondjon ... van rózsafűzére? ... Akkor mondja el az Örvendetes Olvasót ...
Szeme lecsukódott, ajka és nyelve a feloldozás igéire tévedt, elvétette a befejezést ... majd hirtelen felriadt ismét.
- Behozhatom az asszonyokat is? -  kérdezte az öreg. - Öt éve már .. .
- Hozza hát! Hozza mind! - kiáltott fel a pap ingerülten. - Hisz a maguk szolgája vagyok!
Kezét szemére szorította és sírni kezdett. Az öreg ember kinyitotta az ajtót, még nem volt egészen sötét odakünn, a sápadt, csillagfényes ég óriás burája alatt. Átment az asszonyok kunyhójához és kopogtatott.
- Jöjjetek - mondotta. - Gyónnotok kell! Már csak udvariasságból az atya iránt...
Azok óbégattak, hogy fáradtak már ... halasszák másnap reggelre.
- Meg akarjátok sérteni az atyát? Mit gondoltok, miért jött ide? Igen szentéletű pap ő. Ideát van az én kunyhómban s csak úgy sír a vétkeink miatt!
Egyenként ráncigálta ki őket helyükről, az asszonyok elindultak a tisztáson át, a kunyhó felé: az öreg ember pedig az ösvényen a folyóhoz került, hogy felváltsa a fiút, aki a gázlónál vigyázott, nem jönnek-e a katonák?

NEGYEDIK FEJEZET

Tench úr évek óta nem írt már levelet. Munkaasztala előtt ült s acéltollát szívta - régi sugallatának engedett, mikor elhatározta, hogy útnak ereszti levelét övéi legutóbbi címére - Southend-ben. Ki tudná, melyikük él még? El akarta kezdeni a levelet, de úgy érezte magát, mint az, aki olyan környezetben akarja megtörni a jeget, ahol senkit sem ismer. Először megcímezte a borítékot: Mrs. Henry Tench, Mrs. Marsdyke leveleivel, Westcliffe, The Avenue 3. Anyósának háza volt ez, a zsarnoki hajlamú, minden lében kanál asszonyé, akinek tanácsára egyidöre Southend-ben telepedett le. "Kérem továbbítani!" - írta a borítékra. Nem tenné meg az asszony, ha tudná, ki a feladó - de talán ezidőszerint már meg sem ismeri a kézírását.
Tovább szopta a tintás tollat - hogyan is kezdje hát? Könnyebben menne a dolog, ha valami kézzelfogható közölnivalója volna s nem csupán az a bizonytalan vágy, hogy valakinek eszébe juttassa magát. Ki szeretné puhatolni óvatosan, nem ment-e már férjhez azóta, de ha ezzel kezdené a levelet, biztos lehetne benne, hogy menten összetépné az asszony.
"Drága Sylvia" - írta le a papírra, nagy, tiszta, gyermeteg betűkkel, miközben félszemmel a kis olvasztóra figyelt, mely ott duruzsolt mellette az asztalon. Aranyötvözetet készített épp - itt nem lehetett készen kapni az ilyesmit. A kereskedők nem is igen szándékoztak elősegíteni a 14 karátos aranynak fogászati célokra való felhasználását, márpedig neki nem tellett finomabb anyagra.
Az volt a baj, hogy semmi sem történt errefelé. Élete oly józanul, oly tiszteletreméltón, oly rendben folyt, hogy még anyósának sem lehetett kifogása ellene.
Egy pillantást vetett a tégely felé: az arany csaknem egybeolvadt már az ötvénnyel; kanálnyi növényi szenet szórt rá, hogy megóvja a keveréket a levegőtől, majd újból kezébe vette a tollat és elgondolkozva hajolt a papiros fölé. Már alig emlékezett a feleségére - inkább csak a kalapokra, melyeket viselt. Milyen meglepetés lesz neki, ha oly hosszú idő után ismét hírt hall férjéről: egy levelet váltottak csupán kisfiuk halála óta. Az évek nem sokat jelentettek számára: hisz oly gyorsan múltak el s szokásain jóformán semmit sem változtattak. Úgy tervezte először, hogy elutazik hat év múlva, de a peso értéke megcsökkent a forradalmak miatt s így a déli vidéken kellett maradnia. Most több pénzt tett félre, de egy hónapja ismét zuhant a peso - bizonyára megint forradalom volt valahol. Nem volt mit tennie: maradnia kellett ... Ismét visszadugta a tollat fogai közé: emlékei szétolvadtak a kis szoba hőségében. Mi értelme a levélírásnak? Már nem is emlékezett, honnét származott ez a furcsa ötlete. Valaki kopogott a külső ajtón: otthagyta a levelet a munkaasztalon - "Drága Sylvia": világítottak felé a betűk, gömbölyűen és reménytelenül. Egy hajó jelzőharangja szólalt meg a kikötőben: az Obregon tábornok tért vissza Vera Cruzból. Lelkében feléledt egy emlék: valami élő, bajbajutott lény ült a kis homlokzati szobában, a hintaszékben - érdekes délután volt ... vajon mi történhetett vele? - Meghalt vagy továbbjutott?
Ő nem félt a fájdalomtól, megszokta, hisz ez volt a mestersége. Mielőtt félrehúzta volna a reteszt, óvatosan várt még, amíg ismét kopogtattak - nem ajánlatos túlságosan bízni itt az emberekben - és egy hang megszólalt: Con amistad... - kinyitotta az ajtót és beengedte páciensét.

José atya belépett a nagy, klasszikus stílusban épült kapun, melynek homlokzatán fekete betűkkel díszlett a "Silencio" felírás s melyen át "Isten Kertjébe" lehetett jutni - ahogy ezt a helyet e vidéken nevezték. Olyan volt a temető, mint egy házcsoport, melynek egyik építője sem törődött a másik ház stílusával. A kőből készült nagy sírboltok mindegyike más formájú, más magasságú volt: némelyiknek csúcsán kicsorbult szárnyú angyal állott őrt, másiknak üvegablakán keresztül megrozsdásodott fémvirágokat lehetett látni, mint valami konyhában, melyből a rendetlen lakók eltávoztak a nélkül, hogy a vázákat kitisztogatták volna. Meghitt, családias környezet volt ez - szabadon lehetett járni-kelni benne. Ember sehol: az élet visszavonult innét.
Kövérsége miatt csak nagyon lassan tudott járni a sírok között: itt végre egyedül lehetett, nem kellett neveletlen gyerkőcökkel találkoznia s átadhatta magát annak a csendes honvágynak, mely még mindig többet ért az érzelmek teljes hiányánál. Az itt nyugvók némelyikét ő temette el valaha. Apróka, gyulladásos szemét kutatón jártatta körül. Mikor azonban megkerülte a nagy Lopez-sírboltot, az ismert kereskedőcsalád nyugvóhelyét, melynek lakói ötven évvel ezelőtt a főváros egyetlen szállodájának tulajdonosai voltak - észrevette, hogy nincs egészen egyedül. A temető szélén, a fal közelében sírt ástak épp: két férfi dolgozott szaporán, egy öregember s egy asszony állott mellettük. Gyermekkoporsó feküdt a lábuknál - a ragacsos földben könnyen lehetett mély árkot ásni, de a víz hamar összegyűlt az alján - épp ezért, aki csak tehette, beljebb temetkezett.
Abbahagyták egy percre munkájukat és José atyára bámultak, aki riadtan húzódott vissza a Lopez-sírbolt felé, mintha betolakodónak érezné magát. Bánat nélküli nyugalom volt mindenütt a tűző, fullasztó napon: a temető melletti épület tetejére dögkeselyű telepedett. Valaki megszólalt:
- Atyám...
José atya könyörgőn emelte fel kezét, mintha azt akarta volna jelezni, hogy ő már nincs is itt, elment, eltűnt!
- José atya! - mondta az öregember. Könyörgőn néztek rá: beletörődtek a sorsba, amíg ő meg nem jelent, most azonban izgatottak, követelődzőek lettek. Egyre messzébb hátrált előlük.
- José atya - mondotta az öreg. - Csak egy imát!
Kérő mosollyal várták válaszát. Beletörődtek már a halálba, de most váratlan boldogság reménye vett rajtuk erőt: eldicsekedhetnek majd vele, hogy egyik halottukat mégis csak papi ima kísérte sírjába!
- Lehetetlen! - tiltakozott José atya.
- Tegnap volt a nevenapja! - érvelt az asszony, mintha döntő jelentősége volna ennek. - Csak ötéves volt!
Ama bőbeszédű asszonyok közé tartozott, akik minden idegennek megmutatják gyermekük fényképét: most azonban csak a koporsót mutathatta.
- Sajnálom!
Az öregember, hogy közelebb férkőzzék José atyához, félretolta lábával a koporsót; kicsiny és könnyű tárgy volt, mintha csak csontok lettek volna benne.
- Nem szertartást kérünk, hanem csak egy imát! Hisz ártatlan volt szegényre!
Furcsán és régiesen hangzott ez a szó a kis temetőben: idejét multnak tetszett, akár a Lopez-sírbolt s egyedül ebben a környezetben lehetett a helyén.
- Tiltja a törvény!
- Anitának hívták és beteg voltam, amikor hordoztam! - magyarázta az asszony mintegy mentegetőzve a gyermek satnyasága miatt, mely annyi bajnak lett így kútfejévé.
- A törvény...
Az öregember orrához emelte az ujját:
- Megbízhatik bennünk. Hisz csak egy rövidke imáról van szó. Én a nagyapja vagyok. Ezek itt az anyja, az apja, a nagybátyja. Megbízhatik bennünk!
De épp az volt a baj, hogy senkiben sem bízhatott. Alig érnek majd haza, egyik vagy másik elkezdi jártatni a száját. Riadtan hátrált tovább, kezével integetett, fejét rázta s kis híján nekiment a Lopez-sírboltnak. Borzasztóan félt, ugyanakkor azonban bizonyos büszkeség is dagasztotta keblét: ismét papként bántak vele, tisztelettel!
- Ha megtehetném, gyermekeim...
Hirtelen és váratlanul kitört belőlük a kétségbeesés. Megszokták már, hogy elveszítsék gyermekeiket, de nem tudtak olyan eresek lenni, mint mások, akik továbbra is bíztak és reménykedtek a jövőben. Az asszony sírvafakadt, száraz szemmel, könnyek nélkül, az öregember pedig térdrehullott és kitárta karját:
- José atya, - mondotta - nincs senki más ...
Úgy nézett rá, mintha csodát várt volna tőle. Hatalmas kísértés vett erőt José atyán, hogy vállalja a kockázatot és imát mondjon a sír felett: a kötelességteljesítés ellenállhatatlan kísértése volt ez s máris felemelte kezét, hogy a kereszt jelét rajzolja a levegőbe, félelme azonban ismét elöntötte, mint egy kábítószer. Nyugalom és kényelem vár rá a folyóparti házban: otthon szeretett volna már lenni. Térdreomlott kétségbeesetten és így kérte őket:
- Hagyjatok magamra! Méltatlan ember vagyok én! Nem látjátok? Gyáva és méltatlan!
A két férfi egymással szemközt térdelt a sírok között, mellettük furcsa és ijesztő látvány volt a kis koporsó. Tisztán és világosan látta önmagát: az egész életen át tartó önelemzés feltárta előtte minden gyarlóságát: kövér és nevetséges, öreg és megalázott ember volt! Mintha hirtelen elhallgatott volna a csábító, angyali kar és átadta volna helyét a gyermekek éles, arcátlan sivalkodásának:
- Jöjj az ágyba, José, jöjj az ágyba ...
Tudta jól, hogy bűnére nincs bocsánat s nem vár rá más, csak a kétségbeesés.

"Végre elérkezett amaz áldott nap, - olvasta az anya fennhangon - midőn véget ért Juan noviciátusa. Mily örömteli napja volt ez anyjának és testvéreinek. De kissé szomorú is, hisz a test nem lehet mindig erős - s hogyne gyászolták volna egy ideig szívük mélyén a fiú s az idősebb testvér elvesztését? Ó, ha tudták volna, hogy egy szentet nyertek e napon az égben, aki valaha majd imádkozni fog érettük!"
A fiatalabbik lány az ágy szélén megszólalt:
- Nekünk nincs szentünk?
- Dehogy nincs!
- Hát akkor minek kellett nekünk egy másik? Az anya tovább olvasott:
"Másnap az egész családot megáldoztatta a fiú s fivér. Majd szerető istenhozzádot mondtak Krisztus új katonájának - aligha sejtették, hogy végső búcsújuk volt az - s visszatértek otthonukba, Morelos-ba. Az égen sötét felhők gyülekeztek s Calles elnök katolikus-ellenes törvényekről tárgyalt a Chapultepec-i palotában. Az ördög készen állott, hogy megrohanja szegény Mexico-t. "
- Soká kerül még a sor a lövöldözésre? - kérdezte a fiú türelmetlenül. Az anya felelet nélkül folytatta a felolvasást:
"Csak gyóntatója tudta, milyen szigorú önsanyargatásokkal készült elő Juan a bekövetkezendő súlyos napokra. Társai mit sem sejtettek ebből, hisz szívvel, lélekkel vett részt vidám beszélgetéseikben s a Rend alapítójának ünnepén..."
- Tudom, tudom, - mondotta a fiú - színdarabot adott elő.
A kislányok tágranyitott szemmel bámultak rá.
- És miért ne, Luis? - kérdezte az anya, megállván ujjával a tiltott könyv felett. A fiú komoran bámult vissza rá.
- Miért ne, Luis? - ismételte meg a kérdést. Várt egy darabig, majd folytatta az olvasást: a kislányok borzalommal vegyes csodálattal bámultak bátyjukra.
" ... engedélyt kapott - olvasta tovább - egy kis, egyfelvonásos darab előadására, melynek cselekménye ..."
- Tudom, tudom, - szólt a fiú - a katakombákról szólt!
Az anya összeszorította ajkát, majd tovább olvasta:
" . .. az őskeresztények üldöztetésén alapult. Visszaemlékezett, hogy gyermekkorában Nero szerepét játszotta a jó, öreg püspök előtt, most azonban egy római halárus komikus figuráját akarta alakítani ..."
- Egy szót sem hiszek belőle, - kiáltott fel a fiú komor dühvel - egy szót se!
- Hogy merészelsz így beszélni!
- Senki sem lehet ilyen ostoba!
A kislányok mozdulatlanul ültek helyükön, tágranyílt barna, ájtatos szemükkel s titokban élvezték a jelenetet,
- Menj át az apádhoz!
- Akárhová, csakhogy megszabaduljak ettől a .. .
- Ismételd el neki, amit nekem mondtál!
- Ettől, a ..
- Menj ki a szobából!
Becsapta maga mögött az ajtót; apja a nagyszoba rácsos ablakánál állt és kinézett az utcára: a bogarak nekiütődtek az olajlámpának és eltört szárnnyal vergődtek a kőpadlón.
- Anyám azt mondta, mondjam meg neked, hogy azt mondtam neki, nem hiszek a könyvnek, amit olvas...
- Miféle könyvnek?
- Hát annak a szent könyvnek .. .
- Úgy ... - mondotta az apja szomorúan. Senki sem járt az utcán és nem is mozdult semmi az egész környéken: féltíz elmúlott már, kialudtak az összes lámpák.
- Elnézőbbnek kell lenned - mondotta az apja. - Számunkra már minden elmúlt. Ez a könyv olyan - mint aminő a gyermekkorunk volt valaha.
- Olyan együgyűen hangzik.
- Te már nem emlékszel arra az időre, mikor megvolt még a templom. Rossz katolikus voltam, de itt legalább élvezhettem a zenét, a kivilágítást, a hűvös levegőt - anyádat pedig elfoglalta a templombajárás. Ha legalább színház vagy egyéb szórakozás kínálkozna helyette, nem éreznők magunkat olyan elhagyatottnak.
- De ennek a Juannak története - mondotta a fiú - oly ostobán hangzik.
- Megölték őt, úgy-e?
- Igen, akárcsak Villat, Obregont, Maderót! ...
- Ki beszélt neked róluk?
- Mindig az ő történetüket játsszuk! Tegnap én voltam Madero - agyonlőttek a főtéren!
Valahol dob perdült meg a sűrű sötétben: a folyó savanyú szaga beáradt a szobába - úgy megszokhatták már, mint a nagyvárosokban a kormos levegőt.
- Sorsot vetettünk. én voltam Madero: Pedro lett Huerta. Vera Cruzba menekült a folyó mentén. Manuel üldözte öt - ő volt Carranza.
Apja levett egy bogarat az ingéről és kibámult az utcára: a menetelő léptek zaját egyre közelébb lehetett hallani.
- Azt hiszem, anyád haragszik! - mondotta.
- Te nem látszol haragosnak.
- Miért is lennék? Nem a te hibád. Cserben hagytak, minket!
A katonák elvonultak előttük: barakkjaikba tértek vissza, a dombtetőn, az egykori székesegyház közelében: a dobpergés ellenére is össze-vissza léptek: rosszul voltak táplálva s valószínűleg nem sok háborút láttak még. Kedvetlenül vonultak át a sötét utcán s a fiú izgatott, reménytől csillogó szemmel bámult utánuk.
Fellowsné előre-hátra, előre-hátra hintázott a székén.
- "Lord Palmerston kijelentette, hogy amennyiben a görög kormány nem szolgáltat elégtételt Don Pacificónak ..."
- Drágám, - mondotta - úgy fáj a fejem: hagyjuk abba mára!
- Szívesen! -felelte Coral. - Az enyém is fáj egy kissé,
- Remélem, nemsokára jobban érzed majd magad. Félretennéd ezt a könyvet?
A rongyos kis könyvek postán érkeztek a Paternoster Row-ról: a Magántanítók Közkereseti Társaságának kiadványaiként. Az egész tananyagot felölelték, kezdve a játszva tanult olvasáson rendszeresen haladtak a Reform Billen, Lord Palmerston-on át Victor Hugo költeményeiig. Félévenként egy vizsgaívet küldtek ki és Fellowsné szorgalmasan tanulmányozta a kérdéseket, majd döntött az érdemjegyek fölött. A kitöltött íveket visszaküldték a Paternoster Row-ra, ahol hetek múlva lajstromozták azokat: csak egyszer feledkezett meg erről a kötelességéről, mikor lövöldöztek Zapatában - erre egy nyomtatott levelet küldtek neki, mely így kezdődött: "Kedves Szülő, sajnálattal látjuk ..." Az volt a baj, hogy évekkel előre végeztek a tananyaggal - oly kevés olvasnivalójuk akadt errefelé - s így a vizsgaívek mindig több éve túlhaladott kérdéseket tartalmaztak. A cég időnként dombornyomásos, bekeretezésre szánt bizonyítványokat küldött arról, hogy Coral Fellows kisasszony dicsérettel letette vizsgáját s a második osztályba léphet, a bizonyítvány alján bélyegzővel odaütött aláírás díszelgett: Henry Beckley, B. A., a Magántanítók Közkereseti Társaságának Igazgatója. Időnként kis gépírásos levelek érkeztek ugyanazzal az elmosódott bélyegzővel ellátva: "Kedves Tanítványunk, azt hisszük, e héten több figyelmet kell fordítanod a ..." A leveleken is hat héttel korábbi dátum állott.
- Drágám, - mondta Fellowsné - menj ki a konyhába és küldesd be a reggelit. Csak a magadét. Nekem nincs étvágyam, apád pedig kinn van az ültetvényeken.
- Anyám, - kérdezte a gyermek - te hiszel Istenben? A kérdés idegesítette Fellowsnét. Izgatottan hintázott előre s hátra székében:
- Miért ne hinnék?
Fellowsné előre-hátra, előre-hátra hintázott a székén.
- Úgy értem, a Szeplőtelen Fogantatásban s egyéb hasonló dolgokban?
- Miféle kérdések ezek, drágám? Ki beszélt neked ilyesmiről?
- Éppen csak eszembe jutott!
Nem vár több feleletet, hisz előre tudta, egyik sem lesz kielégítő - itt is, mint annyi más kérdésben, egyedül kellett döntenie. Henry Beckley, B. A., egy egész leckét szentelt valaha ennek a kérdésnek - ezt a tanítást sem volt nehezebb elhinni, mint a paszulyszáron felmászó óriásét: tízéves korában könyörtelenül elvetette magától mindkettőt. Most épp algebrával kezdett foglalkozni.
- Nem az apád volt az ...
- Nem, nem!
Coral feltette parafa-sisakját és kiment a tűző, tízórai napba, hogy beszéljen a szakácsnéval - törékenyebbnek és erélyesebbnek látszott, mint valaha. Miután kiadta rendelkezéseit, átment a raktárba, hogy megtekintse a falra kiszögezett alligátorbőröket, majd innét az istállók felé került, hogy meggyőződjék az öszvérek állapotáról. Lelkiismeretesen végzett el minden munkát, melynek felelősségét magára vállalta: készen volt a felelettel, bármit is kérdeztek tőle. A dögkeselyűk unottan szárnyaltak fel, mikor elhaladt mellettük.
Visszatért a házba, bement anyjához.
- Ma csütörtök van.
- Igen, drágám?
- Nem vitette le papa a banánt a folyóhoz?
- Igazán nem tudom, drágám!
Fürgén kilebbent az udvarba, megrántotta egy csengő zsinórját: a hangra egy indián szolga került elő: nem, a banán még a raktárban van, senkitől sem kaptak rendelkezéseket.
- Vigyétek le mind - mondotta. - Gyorsan! Mindjárt itt lesz a hajó!
Előkereste apja főkönyvét s számlálni kezdte a kötegeket, amint egyenként előkerültek a raktárból - száz, vagy annál is több banán volt egy kötegben, melynek értéke alig lehetett több néhány pennynél: több mint két óráig tartott, amíg kihordták az egész készletet. Valakinek el kellett végeznie ezt a munkát, és már máskor is előfordult, hogy apja megfeledkezett a napról. Félóra múlva fáradni kezdett - szokatlan volt, hogy már ily korai órában kimerül: nekidőlt a falnak, mely valósággal égette lapockáit. Nem érzett semmi bosszúságot amiatt, hogy itt kellett állnia s ezt a munkát végeznie: a "játék" fogalma csaknem ismeretlen volt előtte - egész életében nagykorúnak érezte magát. Visszaemlékezett a Henry Beckley egyik régebbi olvasókönyvében látott rajzra, mely teadélutánt ábrázolt egy babánál; érthetetlen volt ez számára, akárcsak valami szertartás, melynek jelentését nem ismerte: el sem tudta képzelni, mi célja lehet? Négyszázötvenhat. Négyszázötvenhét. Az izzadság úgy csorgott a munkások testén folytonosan, mint zuhany vize. Emésztő fájdalom nehezedett a gyomrára - elkerülte figyelmét az egyik köteg, igyekezett tehát kijavítani számításait. Most először fáradt bele a felelősségbe, mintha évek hosszú során át viselt volna súlyos terhet a vállán. Ötszázhuszonöt. Újfajta fájdalom volt ez, nem hasonlított ahhoz, amit a giliszták okoztak - és mégsem lepte meg: mintha teste várta, erre érett volna, amiként a lélek is arra érik, hogy elveszítse gyengédségét. Még azt sem lehetett volna mondani, hogy a gyermekkor búcsúzott e fájdalommal: hisz a gyermekkort sohasem ismerte.
- Ez az utolsó? - kérdezte.
- Igenis, Senorita.
- Biztosan?
- Igen, Senorita.
Nem érhette be ennyivel: magának is meg kellett néznie, igaz-e? Még sohasem esett meg vele, hogy kelletlenül végzett volna valami munkát - ha ő nem csinálja meg, senki sem végzi el helyette - ma azonban legszívesebben lefeküdt volna, hogy aludjék; hiszen ha itt maradnának a banánok, ez apja mulasztása lenne. Kíváncsi volt, nincs-e láza? Lába úgy fázott a forró talajon! De azért türelmesen bement a raktárba, felvette a kézilámpást, és világosságot gyújtott. A raktár eléggé üresnek látszott, de ő nem szeretett félmunkát végezni. Egészen a hátsó falig hatolt s maga elé emelte a lámpát. Üres palack gurult a lábához - rávilágított: Cerveza Moctezuma. Most fény esett a hátsó falra is: lenn, a padló közelében valaki telefirkálta a meszelést; közelebb lépett - egy csomó apró keresztet pillantott meg a lámpa fénykörében. Valószínűleg itt feküdt, a banánkötegeken és félelmét úgy igyekezett elűzni, hogy írni kezdett a falra, de nem jutott eszébe semmi egyéb. A gyermek itt állt, fájdalmával küszködve s a keresztekre bámult: valami borzalmas újság tört be délelőttjébe s úgy érezte, a mai nap minden eseménye felejthetetlen lesz számára.
A rendőrfőnök épp a kocsmában biliárdozott, mikor a hadnagy megtalálta. Arca köré zsebkendőt kötött, abban a reményben, hogy ez könnyít fájdalmán. Épp dákóját krétázta egy nehéz lökés előkészületében, midőn a hadnagy belépett a forgóajtón. A polcokon csak ásványvizes palackok állottak s egy sidral nevű sárga, szavatoltan alkoholmentes ital. A hadnagy rosszallóan állt meg az ajtóban: a helyzet cseppet sem volt épületes - bár eltávolíthatna mindent a közéletből, ami ürügyet szolgáltat az idegenek gúnyolódására!
- Beszélhetek önnel? - lépett főnökéhez.
Az összerezzent a tűszúrásszerű fájdalomtól, de szokatlanul frissen lépett az ajtóhoz: a hadnagy egy pillantást vetett a kifeszített huzalon csüngő karikákra, melyek a játszma állását jelezték: a főnök vesztett.
- Mindjárt visszajövök - szólt hátra. - Ne szóljon most egy szót se! - figyelmeztette a hadnagyot.
Mikor kiléptek az ajtón, valaki felkapott egy dákót és suttyomban hátrébb tolta a főnök gyűrűinek egyikét.
Egymás mellett haladtak az utcán: a sovány és a kövér. Vasárnap volt s az üzletek dél óta zárva állottak - a régi világ egyetlen maradványa volt ez. Harangszót sehol sem lehetett hallani.
- Beszélt a kormányzóval? - kérdezte a hadnagy.
- Szabad kezet kapott - mondotta a főnök. - Es teljhatalmat!
- Ránk bízta a dolgot?
- Egy feltétellel.
- Espedig?
- Magát fogja felelőssé tenni ... ha nem sikerül őt elfognia az esőzések előtt.
- Amíg másért nem tesznek felelőssé ... - mondotta a hadnagy morcosan.
- Maga akarta így. Most megkapta.
- Nagyon örülök.
A hadnagy úgy érezte, hogy mindaz, amire vágyott, itt fekszik most a lábánál. Elhaladtak a Munkások és Földművelők Szakszervezetének új épülete előtt: az ablakon keresztül láthatták a jólsikerült képeket, melyek közül az egyik a gyóntatószékben nőt simogató papot ábrázolt, a másik pedig a miseborból torkoskodó szerzetest.
- Majd gondoskodunk róla, hogy ilyesmire ne legyen szükség többé! - mondotta a hadnagy. Idegen szemével figyelte a képeket s durváknak találta őket.
- Miért? Egészen mulatságosak.
- El fog jönni a nap, mikor rég elfelejtették már azt, hogy valaha Egyház is volt.
A főnök nem válaszolt. A hadnagy azonban kitalálta a véleményét: sok hűhó semmiért!
- Várom a parancsait! - mondotta élesen.
- A parancsaimat?
- Ön a főnököm!
A másik elhallgatott: apró, ravasz szemével fürkészte a hadnagy arcát. Majd megszólalt:
- Tudhatja, hogy megbízom magában. Úgy tegyen, ahogy jónak látja.
- Hajlandó írást adni erről?
- Nem szükséges. Ismerjük már egymást.
Így küzdöttek egymással egész úton, hogy egyik fölénybe kerülhessen a másik fölött.
- A kormányzó nem adott írást? - kérdezte a hadnagy.
- Minek? Azt mondotta, ismerjük már egymást. Végül is a hadnagy adta fel a küzdelmet, hisz az történt, amire vágyott. Nem sokat törődött személyes jövőjével.
- Túszokat hozatok be az összes falvakból! - mondotta.
- Csak azt éri el vele, hogy nem mer majd a falvakba szállni!
 - Úgy képzeli, - mondotta a hadnagy keserűen - hogy nem tudják, hol rejtezik? Valakivel csak neki is kell érintkeznie! Különben minek az egész?
- Magára bízom, mit csinál!
- Annyi kivégzés lesz, amennyit szükségesnek vélek! A főnök színlelt könnyedséggel felelt:
- Egy kis vér nem ártott meg még soha. Hol kezdi?
- A plébániáján, Concepcion-ban, azután pedig tovább megyek, a szülőföldjére.
- Miért oda?
- Valószínűleg azt hiszi, hogy ott biztonságban lesz! Megér ez néhány életet! De mit gondol, fog-e támogatni a kormányzó, ha egy kis zűrzavar támad emiatt Mexico-ban?
- Ez nem valószínű. Különben is ez az ..
Újabb fájdalomroham vágta el a szavát.
- Ez az, amit legjobban szeretnék! - fejezte be a hadnagy a mondatot főnöke helyett.
Egyedül folytatta útját az őrszoba felé: a főnök visszatért a biliárd-játszmához. Kevés ember járt az utcán; túlságosan nagy volt a hőség. Csak lenne egy külön fényképe róla - meg szeretett volna ismerkedni ellenségének arcvonásaival. A főteret nagy csapat gyerek foglalta el. Valami titokzatos és bonyolult játékban kergetőztek padtól-padig: hirtelen egy üres ásványvizes palack repült át a levegőn s összetörött a hadnagy lábánál. Keze pisztolytáskájára tévedt s hátrafordult hirtelen: az egyik fiú arcán ijedt zavart látott.
- Te hajítottad rám ezt az üveget?
A nagy, barna szemek komoran bámultak vissza rá.
- Mit csináltok itt?
- Bombát dobunk!
- Rám dobtátok?
- Nem.
- Hát kire?
- Egy gringóra!
A hadnagy félszegen mosolygott:
- Ez nagyon helyes, de jobban kellene céloznotok. Félrerúgta a törött üveget s szavakat keresett, melyek megértetnék a gyerekekkel, hogy egy célért küzdenek.
- Nemde, a gringo azok közé a gazdag yankeek közé tartozott, akik azt hiszik ...
Most a fiú arcára pillantott s meglepődött a vonásain tükröződő végtelen odaadáson; viszonzásra várt ez az érzés és a hadnagy lelkében szomorú, kielégíthetetlen vonzódás vált tudatossá.
- Jöjj ide! - mondotta. A gyermek odalépett, társai pedig riadt félkört alkotva, tiszteletteljes távolból figyelték őket. - Mi a neved?
- Luis.
- Nos, - mondotta a hadnagy kissé zavarban - meg kell tanulnod jobban célozni!
- Nagyon szeretnék! - mondotta a fiú szenvedélyesen és szeme mohón tapadt a pisztolytáskára.
- Szeretnéd látni a revolveremet? - kérdezte a hadnagy, majd elővette a tartóból súlyos önműködő pisztolyát és megmutatta a gyermekeknek. Azok óvatosan közelébb húzódtak.
- Ez itt a biztonsági zár. Emeld fel. Így. Most már lehet tüzelni vele!
- Meg van töltve? - kérdezte Luis.
- Mindig meg van töltve.
A fiú kidugta nyelvének hegyét és nagyot nyelt. A nyál úgy öntötte el száját, mintha valami étvágygerjesztő illatot érzett volna. Most már a többiek is odafurakodtak melléje. Egy merészebb fiú kinyújtotta kezét és megfogta a pisztolytáskát. Egészen szoros lett a gyűrű a hadnagy körül s a gyermekek kétes értékű elragadtatással figyelték, amint visszaakasztotta a fegyvert csípőjére.
- Milyen gyártmány? - érdeklődött Luis.
- 38-as Colt.
- Hány töltényre?
- Hatra.
- Megölt már vele valakit?
- Még nem - felelte a hadnagy.
Visszafojtott lélegzettel figyelték. Pisztolytáskájára tett kézzel állt és a rábámuló nyugodt, barna szemekbe mélyedt: hisz ezekért a fiúkért küzd! Szeretné kitörülni gyermekkorukból mindazt, ami őt szerencsétlenné tette valaha: a szegénységet, a babonát, a romlottságot. Csak a pőre igazságra akarta megtanítani őket: arra, hogy üres a világegyetem, kihűlőfélben a földgolyó s mindnyájuknak joguk van úgy keresni a boldogságot, ahogy kedvük tartja. Kész volt akár vérengzést is rendezni érettük - először az Egyházat irtja ki, majd az idegeneket s végül a politikusokat, még saját főnökének sem fog megkegyelmezni! Legszívesebben újra kezdte volna velük az életet egy sivatagban.
- Ó, úgy szeretném ... úgy szeretném ... - mondotta Luis, mintha vágyai túlságosan nagyok volnának ahhoz, hogy szavakba öntse őket. A hadnagy érzésteli mozdulattal nyújtotta ki karját - csak meg akarta érinteni a fiút, de nem tudta, hogyan tegye? Megcsípte a fülét s látta, hogy a gyerek összerándul a fájdalomtól: riadt madárként rebbentek szét a többiek s ő magányosan folytatta útját a téren át az őrszoba felé, gyűlöletének burka alatt hordozván magával titkos, bevallhatatlan szeretetét. A hivatal falán a rablógyilkos profilja mereven bámult még mindig az első-áldozási gyülekezet felé: valaki beténtázta a pap fejének körvonalait, hogy elválassza az asszonyok és lányok arcától s így sötét dicsfényből vigyorgott rá gyűlöletes ábrázata. A hadnagy dühösen kiáltott ki az udvarba:
- Nincs itt senki?
Azzal leült az íróasztalhoz; a belépő rendőrök puskaagya megkoppant a padlón.


MÁSODIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Az öszvér váratlanul leült a pap alatt: nem lehetett meglepődni ezen, hisz csaknem tizenkét órája utaztak az erdőn keresztül. Kezdetben nyugati irányban haladtak, de itt katonák portyázásának híre fogadta őket, mire keletnek fordultak; itt viszont a Vörösingesek tevékenykedtek, úgy, hogy végül északnak kellett kerülniök, átvergődvén a mocsarakon, behatolván az erdők mahagóniszínű sötétjébe. Most mindketten fáradtak voltak s az öszvér egyszerűen leült. A pap lekászálódott róla s felnevetett. Boldognak érezte magát. Az ember néha arra a felfedezésre jut, hogy az élet legsúlyosabb válságainak is megvannak a maguk örömteli pillanatai s nincs olyan rossz, melynél rosszabbra ne gondolhatnánk, a nyomor és szenvedés mértéke is hullámzó.
Óvatosan merészkedett ki a fák közül s a mocsaras tisztáson folytatta útját; az egész ország ilyen volt: folyó, mocsár és erdő mindenütt. Letérdelt a kései napfényben és megmosta arcát egy barnavízű tócsában, mely mázas cserépedényként tükrözte vissza borostás, petyhüdt, fáradt vonásait. Oly váratlanul érte ez a látvány, hogy elmosolyodott, a tettenért ember szégyenlős, mentegetődző, bizalmatlan vigyorával. A régi, jó időkben gyakran próbált hosszan egy mozdulatot a tükör előtt, úgy hogy végül annyira ismerte arcát, mint egy színész. A megalázkodás egy neme volt ez - saját, természetes arcát idegennek érezte: egy bohóc arca volt ez, mely szelíd, nőket mulattató tréfákra termett inkább, mint a szószéken való szereplésre. Igyekezett megváltoztatni arcát - most végre, úgy érezte, sikerült terve: senki sem fog ráismerni s a boldogság úgy tért vissza hozzá, mint a pálinka íze, múló menekvést ígérvén a félelemtől, a magánytól s az élet sok kellemetlen dolgától. A katonák jelenléte most olyan hely felé űzte, ahová tulajdonkép leginkább vágyott. Hat éve kerülte el messzire ezt a helyet, most azonban nem az ő hibája, ha ismét felkeresi: kötelessége ez, s bizonyára nem fog bűnnek számítani. Visszatért az öszvérhez s szelíden megérintette oldalát cipője hegyével:
- Föl, öszvér, föl!
A parasztruhás sovány emberke annyi év után most tért vissza először, a többi, közönséges emberhez hasonlóan, saját otthonába.
De ha sikerül is eljutnia dél felé s ha ismét kikerüli a kis falut, ezzel csak újabb mulasztást követ el: a mögötte sorakozó évek során épp eleget mulasztott! Először a böjtöket, ünnepeket s az önmegtartóztatások napjait hanyagolta el, majd mind ritkábban ütötte fel breviáriumát - míg végül, egyik menekülési kísérlete során el is vesztette a kikötő közelében. Később lemondott az oltárról is - túlságosan veszedelmes lett volna magával cipelnie. Enélkül pedig nem mondhatott misét sem: tudta, hogy felfüggeszthetik ezért, de az egyházi büntetések mind inkább elvesztették jelentőségüket egy olyan államban, ahol a polgári büntetés egyedüli módja a halál volt. Egykori, kiegyensúlyozott élete körül beszakadt a gát s beszivárgott hozzá a feledékenység, hol ezt, hol azt a szokását mosván el. Öt éve adott először helyet a kétségbeesésnek - annak a bűnnek, melyre nincs megbocsátás - s most visszatér e kétségbeesés színhelyére, furcsa könnyűséggel a szívében. Mert most már túljutott a kétségbeesésen is. Rossz pap volt, tudta ezt jól, boriszáknak hívja az ilyenfajtát a nép - botlásait és hibáit idővel már számon sem tartotta, megfeledkezett róluk: tudatán és emlékezetén kívül halmozódtak fel valahol: attól tartott, egyszer elzárják majd a kegyelem forrását. Addig is folytatta életét, a félelem és gyengeség rohamai közepett, szégyenletesen könnyű szívvel.
Az öszvér átbotorkált a tisztáson s ők ismét az erdőben jártak. Noha elmúlt kétségbeesése, nem érezte kevésbé kárhozottnak magát - mind nehezebben bírta elviselni a tudatot, hogy pokollal eljegyzett, rossz szolga létére ő helyezze az emberek szájába Isten testét. Elméje teli volt valamilyen leegyszerűsödött mitológia képeivel: Szent Mihály, teljes fegyverzetében, amint leszúrja a sárkányt s az angyalok, kik üstökösként hullanak alá az égből, mögöttük hullámzik dús hajzatuk; egyik oktatója szerint azért bűnhődtek így, mert megirigyelték az életet, ezt az életet, amit Isten az embereknek szánt.
Ültetvények nyomait pillantotta meg: fatuskókat látott a földön és szerteszórt hamut, ama tüzek maradványaként, melyekkel az erdőt irtották, majd továbbösztökélte az öszvért: furcsa félénkség vett erőt rajta ... Egy asszony jött ki az egyik kunyhóból s őt figyelte, amint fáradt öszvérével közeledett az ösvényen. A falucska, mely legfeljebb két tucatnyi kunyhóból állott egy ütött-kopott főtér körül, szegénysége és jelentéktelensége ellenére is kedves volt szívének; biztonságban érezte itt magát és nyugodt lehetett afelől, hogy szívesen fogadják s aligha akad itt valaki, aki feljelentené a rendőrségnek. Mikor már egészen közel járt, öszvére leült ismét - a földre gurult s mikor végre feltápászkodott, látta, hogy az asszony ellenségesen figyeli.
- Mária - kiáltott fel.
- Maga az, atyám? - kérdezte az asszony meglepetve. Nem mert egyenesen a nő szemébe nézni: tekintete ravasz volt és óvatos.
- Nem ismert meg? - kérdezte.
- Nagyon megváltozott! - mondta az asszony és bizonyos megvetéssel mérte végig tetőtől-talpig.
- Mikor szerezte ezt a ruhát? - kérdezte végül.
- Körülbelül egy hete.
- S mit csinált a sajátjával?
- Ott hagytam, cserébe.
- Miért? Hiszen olyan jó ruha volt!
- Csupa rongy volt, azonkívül gyanút is kelthetett!
- Megvarrtam és elrejtettem volna. Mégis csak pazarlás volt odaadni. Ebben olyan, mint akárki más.
Mosolygott s földre sütötte szemét, miközben az asszony úgy szidta őt, mint valami házvezetőnő: úgy történt minden, mint a régi jó időkben, amikor megvolt még a plébánia s Mária Gyermekei tartották vasárnaponként összejöveteleiket, s ismerte a parókia pletykáit, kivéve persze .. . Még mindig nem mert az asszonyra pillantani, mikor félszeg mosollyal megkérdezte:
- Hogy érzi magát Brigitta?
Szíve megdobbant e névre; bármilyen következményei legyenek a bűnnek - mégis csak hat éve nem volt otthon!
- Jól érzi magát, éppúgy mint mi! Mást gondolt? A pap elégedett volt: összefüggött ez bűnével. Nem lett volna szabad örömet éreznie olyasmin, ami a múlthoz tartozik.
- Rendben van! - mondotta gépiesen, miközben szíve: titkos, ijedt szeretettől dobogott. - Nagyon fáradt vagyok. A rendőrség a szomszédomban nyomozott, Zapatában ...
- Miért nem ment Montecristo felé?
Aggódó pillantást vetett suttyomban az asszonyra: nem ilyen fogadtatásra várt: kíváncsi kis csapat verődött össze a kunyhók között s tisztes távolságból figyelte őket; omladozó zenekari emelvény s ásványvizes bódé állott a főtéren; az emberek kihozták esténként székeiket az utcára. Senki sem jött hozzá, hogy kezet csókoljon neki, vagy áldását kérje. Mintha bűne következtében lezuhant volna az egykori magaslatról, s az emberi zűrzavarban elmerülve a szereteten és kétségbeesésen kívül most a kelletlen fogadtatást is meg kellene ismernie.
- A vörösingesek tanyáztak ott, - mondta.
- Nohát nem kergethetjük el, - szólt az asszony. - Jöjjön utánam.
A pap szelíden követte, egyszer meg is botlott hosszú parasztnadrágjában. A boldogság letörlődött arcáról, de a mosoly rajtaragadt, mint azén, aki egyedül marad életben egy hajóroncson. Hét vagy nyolc férfi állta körül, két asszony, féltucat gyerek; úgy jött közéjük mint egy koldus. Eszébe jutott a perc, amikor utoljára látta őket ... Az izgalomra, a földbevájt üregekből előhordott, szesszel telt tökökre gondolt. Bűne még friss volt s mégis örültek jöttének.
Úgy érezte magát, mintha börtönbe térne vissza, magafajta emberek közé - olyan kivándorlóként, aki meggazdagodva jelenik meg ismét hazájában.
- Itt van az atya! - mondotta az asszony.
Abban reménykedett, hogy talán nem ismerték meg és most köszönésüket várta. Egymás után léptek elő, kezet csókoltak, majd visszasompolyogtak helyükre s onnét figyelték.
- Örülök, hogy látlak benneteket ... - mondotta s már-már hozzátette: "gyermekeim", de úgy érezte, csak gyermektelen ember nevezheti gyermekeinek az idegeneket. Az igazi gyermekek is előkerültek, lassanként, hogy kezet csókoljanak neki: szüleik unszolták őket. Túlságosan fiatalok voltak ahhoz, hogy visszaemlékezzenek az időkre, amikor a papok még fekete reverendát hordtak és puha kezüket atyáskodón, felsőbbségesen nyújtották feléjük: a gyermekek szemmel láthatóan csodálkoztak, hogy az, akinek ennyi tisztelettel tartoznak, ugyanolyan közönséges paraszt, mint a szüleik. Nem nézett egyenesen rájuk, de azért alaposan szemügyre vette őket. Kettő közülük lány volt, egyik sovány, seszínű gyermek - nem tudta megállapítani, vajon öt, hat, vagy hét éves-e? - a másikat az éhség korát meghaladóan gonosszá és rosszindulatúvá keményítette. Érett, fiatal nő nézett rá e gyermek szeméből. Utánuk bámult, amint ismét szerteszéledtek és nem szólt egy szót sem: ezek idegenek voltak számára.
- Soká marad itt, atyánk? - kérdezte az egyik férfi.
- Úgy hiszem - mondotta - talán megpihenhetnék .. . néhány napig...
- Nem tudna valamivel északabbra menni, például Pueblitába?
- Tizenkét óra hosszat utaztunk, én és az öszvérem. Az asszony hirtelen hangosan szólalt meg:
- Már csak itt maradhat éjszakára! Ez a legkevesebb, amit megtehetünk érte!
- Holnap misézni fogok! - mondotta a pap, mintha csalétket akart volna megcsillantani szemük előtt: zavart és kelletlen arckifejezésük azonban elárulta kísérlete kudarcát.
- Ha már így akarja, atyám, legjobb lenne későn, esetleg éjszaka ... - mondotta valaki.
- Mi lelt titeket? - kérdezte. - Mitől féltek ennyire?
- Nem hallotta?
- Mit?
- Túszokat visznek most ... minden faluból, ahol azt hiszik, hogy maga megfordult. S ha nem mondják meg az emberek ... agyonlövik őket ... azután pedig újabb túszokat visznek. Így történt ez Concepcion-ban is.
- Concepcion-ban?
Egyik szemehéjával hunyorogni kezdett: a test ily durva módon fejezte ki a szorongást, félelmet és kétségbeesést.
- Kit? - kérdezte.
Ostobán bámultak rá.
- Kit öltek meg? - kérdezte dühösen.
- Pedro Montez-t.
Felvonított, mint egy kutya: a fájdalom gyarló reflexe volt ez a hang. A koraérett lány nevetni kezdett.
- Miért nem fognak el engem? - üvöltötte. - A bolondok! Miért nem fognak el engem?
A lány ismét felnevetett. A pap vakon bámult rá, mintha csak a hangot hallaná, de nem látná az arcot. A boldogság kiszenvedett, mielőtt még élni kezdett volna; olyasmit érzett, mint az anya, kinek gyermeke halva születik s nincs más vágya, mint hogy eltemesse gyorsan, megszabaduljon emlékétől s újra kezdjen mindent. Talán életben marad. a következő!
- Látja, atyám - mondotta az egyik ember - miért... Úgy érezte magát, mint a vádlott, bírái előtt.
- Azt szeretnétek inkább, hogy olyan legyek, mint .. . mint José atya, a fővárosban ... talán hallottatok róla? .. .
- Dehogy akarjuk! - mondották, meggyőződés nélkül.
- Mit is mondottam az imént? - folytatta határozott hangon..- Most mellékes, hogy mit akartok ti, vagy mit akarok én! Alszom egy keveset ... Felébreszthettek egy órával virradat előtt ... félóra alatt meghallgatom a gyónástokat ... azután misét mondok és távozom.
De hová? Nincs olyan falu a környéken, melynek halálos veszélyt ne jelentene az ottléte!
- Erre jöjjön, atyám! - mondotta az asszony.
Kis szobába vezette, melynek egész berendezését bútorrá összetákolt ládák alkották: egy szék, egy ágy, szalmazsákkal, s egy leterített asztal, melyen olajlámpa állott.
- Nem akarom elfoglalni senkinek helyét - mondotta.
- Ez az én szobám.
Gyanakodón nézett az asszonyra:
- Maga hol fog aludni?
Oldalról pillantott rá: ez lenne hát a házasság, ez az örökös bujkálás, gyanakvás, a jóérzésnek ez a vigasztalan hiánya? Mikor az emberek elkeseredett szavakkal gyóntak neki, erre gondoltak vajon: a kemény ágyra, a fáradt asszonyra s a múltról való hallgatásra? . .
- Majd lefekszem, ha elment!
A fény eltűnt az erdő mögött s a fák hosszú árnyai egészen az ajtóig nyújtóztak. Végigfeküdt az ágyon: az asszony tett-vett valamit odakünn, a földes padlón matatott. Nem tudott aludni. Kötelessége talán, hogy elmeneküljön? Többször is megpróbált már szökni, de mindig megakadályozták ... most pedig ők akarják, hogy elmenjen! Senki sem tartóztatja azzal, hogy beteg egy asszony, vagy haldoklik egy férfi. Most őtőle félnek úgy, mint a pestistől.
- Mária - mondotta. - Mária, mit csinál?
- Félretettem egy kis pálinkát magának!
Ha elmegyek - gondolta - találok majd valahol egy papot, akinek meggyónhatom bűneimet: bűnbánatot tartok és bocsánatot nyerek, újból felkészülhetek az örök életre. Az Egyház azt tanítja, hogy mindenkinek első kötelessége saját lelkének üdvösségén munkálkodni. Az égről s a pokolról csak a legegyszerűbb fogalmakat tudta megőrizni elméjében: a könyvek nélküli élet, s a művelt emberek társaságának hiánya régóta kitörölte emlékezetéből a bonyolultabb hittitkokat.
- Itt van! - mondotta az asszony. Pálinkával teli orvosságos üvegcsét nyújtott át.
Ha itthagyja őket, biztonságban lesznek és megszabadulnak rossz példájától: ő volt az egyedüli pap, akit ismertek a gyermekek. Az ő szavai és cselekedetei nyomán alakul majd ki véleményük a hit dolgairól. De viszont ő tőle, az ő kezéből fogadják magukba Istent is! Ha ő elmegy innét, ez csaknem annyit jelent, hogy e nagy területen, a hegyek s a tenger között Isten megszűnik létezni. Nem kötelessége hát, hogy itt maradjon, még ha meg is vetik, még ha le is gyilkolják őket miatta, még ha példája meg is rontja őket? Meggörnyedt a kérdés súlya alatt: kezét szemére szorítva feküdt: sehol, az egész lapos, kopár, mocsaras vidéken nem volt senki, akitől tanácsot kérhetett volna. Szájához emelte a pálinkás üveget.
- És Brigitta ... jól van? - kérdezte szégyenlősen.
- Hisz láthatta az imént!
- Ugyan!
Hihetetlennek tűnt fel előtte, hogy nem ismerte meg! Halálos bűnének bizonysága volt ez is: lehetetlen, hogy más, akivel ilyesmi történik, rá ne ismerjen a gyermekére .. .
- Bizony, ő volt az!
Mária az ajtóhoz lépett:
- Brigitta, Brigitta!
A pap oldalt fordult s figyelte, mint jön egyre közelebb a künti, bűnnel és félelemmel teli tájból, a gonoszarcú, csenevész kislány, aki az imént kinevette öt.
- Menj oda az atyához - szólt Mária - Menj!
Igyekezett elrejteni a pálinkás üveget, de nem volt hová ... megpróbálta kezei közé temetni, míg a gyermekre bámult s szíve megdobbant az emberi szeretet nagy érzésétől.
- Tudja a katekizmust is - szólt Mária - de nem akarja felmondani.
A gyerek fürkészőn s tiszteletlenül figyelte őket. Fogamzásában kevés rész jutott a szerelemnek: félelem, kétségbeesés, fél üveg pálinka s a magány indította őt a tettre, melytől annyira borzadott mostan s mely fölött ily szégyenkező, riadt, de legyőzhetetlen szeretet tölti el most a lelkét.
- Miért nem? kérdezte. - Miért nem akarod felmondani?
Suttyomban, szeme sarkából mert csak rápillantani s kerülte tekintetét; szíve ijesztően lassan vert, mint egy rozoga, kiszolgált gép, lelkét riadt aggódás töltötte el, hogy megvédje őt - maga sem tudta, mitől?
- Miért mondanám fel?
- Mert a Jóisten úgy akarja!
- Honnét tudod ezt?
Most ébredt csak rá kimondhatatlan súlyú felelősségére, melyet már alig lehetett a szeretettől megkülönböztetni. Ilyesmit érezhet mindegyik szülő: egész életükben csak imádkoznak, fohászkodnak, rémülten, hogy megóvják gyermekeiket valamilyen ismeretlen kíntól. Pedig mily könnyen megmenekülhetünk ez érzéstől: csak a test egy jelentéktelen megmozdulásának kell ellenállanunk! Éveken át volt felelős a lelkekért, de az egészen más ... sokkal egyszerűbb! Bízhatunk Isten elnézésében, de nem bízhatunk a bárányhimlőben, az éhségben, a férfiakban ..
- Drágám! - mondotta és szorosabbra zárta ujjait a pálinkásüveg körül. Utolsó ittjártakor keresztelte meg: úgy festett, mint valami rongybaba, ráncos, öreges arca után ítélve, nem fog soká élni ... Csupán szánalmat érzett: még csak szégyenkeznie sem lehetett, hisz senki sem tett neki szemrehányást. Legtöbbjük nem ismert más papot kívüle, valószínűleg az ő példája nyomán alkottak fogalmat a papságról. Még az asszonyok is.
- Te vagy a gringo?
- Miféle gringo?
- Ostoba kis jószág - mondotta az asszony. - Azért mondja, mert a rendőrség keres egy férfit!
Furcsa volt hallania, hogy másvalakit is keres a rendőrség.
- Mit művelt?
- Amerikai! Megölt néhány embert, északon.
- Mit keresne itten?
- Azt hiszik, Quintana Roo felé igyekszik és munkát keres az ültetvényeken.
Sok gonosztevő vette útját Mexico felé: az ültetvényeken felfogadták őket, pénzt is kerestek s háborítatlanul élhették világukat.
- Te vagy a gringo? - kérdezte ismét a gyermek.
- Úgy festek, mint valami gyilkos?
- Nem tudom.
Ha elmenekül, itt kell hagynia őt is, támasz nélkül.
- Nem maradhatnék néhány napig? - kérdezte alázatosan az asszonytól.
- Nagyon veszélyes lenne, atyám!
Mégegyszer szembenézett a gyerekkel, akinek pillantása megijesztette őt: úgy rémlett neki ismét, mintha egy időnek előtte megérett nőt látna, akinek megvannak a maga tervei s aki túlságosan sokat tud. Mintha a tulajdon halálos bűne nézett volna rá e könyörtelen szempárból. Megpróbált valamiképp érintkezést keresni a gyermekkel s nem a nővel a gyermekben:
- Mondd meg drágám, mit szoktál játszani? .. .
A gyerek kuncogott. A pap hirtelen elfordította arcát s a mennyezetre bámult, ahol egy pók szőtte hálóját. Visszaemlékezett egy közmondásra - gyermekkorának emlékei közül került elő, apja szerette használni: "Legjobb szag a kenyér illata, legjobb íz a sóé s legjobb szeretet a gyermek szeretete." Az ő gyermekkora boldog volt, noha túlságosan sok dologtól félt s úgy utálta a szegénységet, mint a halálos bűnt: azt hitte, ha papnak megy, gazdag lesz és hatalmas - az ő körében ezt nevezték hivatásérzetnek. Arra a nagy távolságra gondolt, amelyet maga mögött hagyott, az első veréstől eddig az ágyig, ahol pálinkát rejtegetve fekszik mostan. Istenhez egy pillanat alatt is el lehet jutni. A gyermek kuncogása s az első halálos bűn oly közel voltak egymáshoz, mint két szemhunyorítás. Kinyújtotta karját, mintha vissza tudná őt tartani - valamitől; de tehetetlennek érezte magát: a férfi vagy a nő, aki teljessé teszi majd romlását, talán meg sem született még. Hogyan tudná őt megvédeni olyasmitől, ami még nem is létezik?
A gyermek visszahúzódott tőle és nyelvét öltötte rá.
- Elvetemült kis ördög! - kiáltott rá az asszony és ütésre emelte kezét.
- Ne! - tiltakozott a pap. - Ne!
Feltápászkodott fektéből:
- Ne merészelje!
- Az anyja vagyok!
- Nincs jogunk hozzá!
Majd a gyermekhez fordult:
- Ha lenne kártyám, megtanítanálak néhány bűvészmutatványra. Bemutathatnád pajtásaidnak is! .. .
Sohasem tudott gyermekekkel beszélni, legfeljebb a szószékről. A kislány kihívóan nézett vissza rá.
- Tudsz üzenetet küldeni kopogtatásokkal? Egy hosszú, két rövid .. .
- Mi nem jut még eszébe, atyám! - kiáltott fel az asszony.
- Vannak gyermekek, akik szívesen szórakoznak ilyesmivel! Tudom én!
Majd a kislányhoz fordult:
- Kik a játszópajtásaid?
A kislány most sokattudón nevetett fel. A hétéves test olyan volt, mint egy törpéé: undorító koraérettséget árult el.
- Takarodj innét! - mordult rá az asszony. - Takarodj, mielőtt megtanítalak .. .
A lány egy utolsó, arcátlan és szemérmetlen mozdulatot mutatott még feléjük, azzal eltűnt - számára, valószínűleg, örökre. Szeretteinktől nem mindig a halálos ágynál veszünk búcsút, tömjéntől illatos levegőben!
- Kíváncsi vagyok, mire taníthatnók meg őt mi ketten .. .
Saját halálára gondolt és a lány további életére: az ő pokla az lesz majd, ha végig kell néznie, mint süllyed a lány egyre mélyebbre az évek folyamán s mint örökli az ő bűnét, mint a gümőkórt ... Végigfeküdt az ágyon és elfordította fejét az ajtón átszivárgó fénytől: úgy tett, mintha aludnék, pedig nagyonis éber volt. Az asszony kisebb munkákkal foglalatoskodott. Közben teljesen besötétedett, előjöttek a moszkitók, csalhatatlanul meglelték céljukat, akár a matrózok kései.
- Tegyem fel a hálót, atyám?
- Felesleges! Engem nem zavarnak.
Olyan sok láza volt már az utóbbi tíz évben, hogy számon sem tartotta többé: nem törődött a betegséggel, jött, elmúlt - valósággal hozzátartozott az életéhez.
Az asszony most kilépett a kunyhóból: hallotta a hangját, amint pletykázott valahol. Elcsodálkozva s kissé megkönnyebbülve figyelte ezt a lelki ruganyosságot. Hét éve szeretők voltak öt percig - ha ugyan szabad ezzel a névvel illetni azt a viszonyt, melyben az asszony egyszer sem szólította őt keresztnevén; Maria számára csak múló esemény volt ez a kapcsolat, könnyen gyógyuló horzsolás az egészséges húson: még büszke is volt rá, hogy egy pap asszonya lehetett! Ő azonban olyan mély sebet viselt lelkén, mintha az egész világ szakadt volna rá!
Sötét volt odakünn, messze lehetett még a virradat. Mintegy két tucatnyi ember kuporgott a legnagyobb kunyhó földes padlóján, ahol a pap prédikált. Alig láthatta őket: a ládán elhelyezett gyertyák sűrű füstöt eresztettek a mennyezet felé - az ajtó zárva volt, a levegő mozdulatlanul súlyosodott rájuk. A mennyországról beszélt, hallgatói és a gyertyák között állva, paraszti nadrágjában és szakadozott ingében. Az emberek nyugtalanul sugdolództak s mocorogtak helyükön: tudta, alig várják, hogy vége legyen a misének: nagyon korán keltették fel, mivel híre járt, hogy a rendőrség itt nyomoz a környéken .. .
- Az egyházatyák egyike szerint - mondotta - az örömhöz a szenvedésen keresztül vezet az út. A szenvedés csak része az örömnek. Ha éhesek vagyunk, arra gondolunk, milyen örömet okoz majd az étel. Ha szomjasak vagyunk...
Hirtelen elhallgatott, fürkésző szemével a sötétbe meredve: azt várta, szavait gúnyos nevetés fogadja majd.
- Meg kell tagadnunk önmagunkat, - folytatta - hogy örvendhessünk. Hallottatok már az északi emberekről, akik sós ételeket esznek, hogy csak annál szomjasabban várhassák a koktélnek nevezett italt. A házasságot is hosszú jegyesség előzi meg .. .
Elhallgatott ismét. Érdemtelensége súlyos kőként nehezedett a nyelvére Az éjszakai hőséget egy csonkig égett gyertya forró viasz-szaga töltötte be: az emberek nyugtalanul fészkelődtek a kemény padlón Mosdatlan testek szaga vegyült el a viaszéval. Makacs, ellentmondást nem tűrő hangon kiáltotta:
- Ezért mondom én, hogy a mennyország itt van a földön: itteni életünk része a mennyországnak, miként a fájdalom is része az örömnek ..
- Imádkozzatok azért, - folytatta - hogy többet, többet és még többet szenvedhessetek. Sohase fáradjatok bele a szenvedésbe. Ha a rendőrség vadászik rátok, ha katonák hajtják be rajtatok az adót, ha ütéseket kaptok, mivel nem tudtok fizetni, ha láz, himlő és éhség kínoz benneteket, gondoljatok arra, hogy mindez része a mennyországnak, előkészület rá. Ezek nélkül - ki tudná megmondani? - talán nem is örülnétek annyira a mennynek! Nem lenne teljes a mennyországotok. De mi ez a mennyország?
Más életből - a szeminárium nyugodt magányából - származó mondatok tolultak a nyelvére: drágakövek neve, aranyos Jeruzsálem! De ezek az emberek nem láttak soha aranyat!
Botladozva folytatta:
- A mennyországban nincs rendőrfőnök, nincsenek igazságtalan törvények, adók, katonák, a mennyországban nincs éhség. Gyermekeitek nem halnak meg a mennyországban.
A kunyhó ajtaja kinyílt egy férfi lopódzott be. Valamit suttogott a homályban, melyet a gyertyák fénye nem tudott eloszlatni.
- Ott sohasem kell félnetek, biztonságotokat semmi sem fenyegeti. Ott nincsenek Vörösingesek és senki sem öregszik meg. A termés sem hiányzik soha. Ó, könnyű felsorolni mindazt, ami nem lesz majd a mennyországban, de nehéz beszélni arról, aki ott van: Istenről! Szavaink csak arra jók, hogy azt írjuk le velük, amiről érzékeink tudósítanak. Azt mondjuk: fény, de ilyenkor mindig a napra gondolunk; azt mondjuk: szeretet .. .
Nehéz volt most gondolkozni: a rendőrség már nem lehetett messze. Ez a férfi bizonyára híreket hozott. - ... s talán egy gyermekre gondolunk .. .
Ismét nyílt az ajtó s odakünn palaszürkén felderengett a hajnal. Sürgető hang suttogott felé:
- Atyám!
- Tessék?
- A rendőrség útban van felénk: egy mérföldnyire lehetnek, az erdőben.
Már megszokta ezt: szavai a félelem sziklájára hullanak s a fájdalomtól való rettegés áll közéjük és hite közé.
- Emlékezzetek rá, - mondotta erélyesen - a mennyország itt kezdődik a földön!
Vajon lóháton jönnek vagy gyalog? Ez utóbbi esetben van még húsz perce, hogy misét mondjon s azután elrejtőzzék.
- Így tehát a ti félelmetek s az én félelmem az ég földi előkészülete, ahol soha többé nem lesz félelem.
Hátat fordított nekik s a Credo-t kezdte mondani, nagyon gyorsan. Volt idő, mikor valóságos testi rettegéssel fogott bele a misébe, - amikor először vette magához az Úr testét halálos bűn állapotában - később azonban megszokta s nem igen bánta, kárhozott-e vagy sem, amíg ezek itt...
Megcsókolta a láda tetejét s áldást osztva a hívők felé fordult ... a gyertyák bizonytalan fényében két térdelő férfit látott, akik kiterjesztett karral a kereszten függő Üdvözítő mozdulatait utánozták: ebben a helyzetben akartak maradni egészen az átváltoztatás végéig, hogy újabb önsanyargatásra kényszerítsék nehéz munkában kimerült testüket. Megalázottnak érezte magát a fájdalom láttára, melyet ezek az egyszerű emberek önként vállaltak; az ő szenvedéseit a sors kényszerítette rá. A gyertyák tovább füstölögtek s az emberek nyugtalanul fészkelődtek térdükön. Érthetetlen boldogság támadt benne, mielőtt még ismét visszatért volna a nyugtalanság: mintha megengedtetett volna neki, hogy kívülről egy pillantást vethessen a mennyország lakóira. A mennyország valószínűleg ugyanilyen ráncos, becsületes, éhségkínozta arcokkal van teli. Egy pillanatra végtelen elégtételt érzett, hogy képmutatás nélkül beszélhet nekik a szenvedésről. Nehéz a kikent-kifent, jóltáplált papnak szegénységről prédikálnia! Belekezdett az élőkért mondott imába: az apostolok és mártírok nevei egymás után sorakoztak fel: Cornelii, Cypriani, Laurentii, Chrysogoni - a rendőrség valószínűleg elérte már a tisztást, ahol leült az öszvér s ő megmosakodott a pocsolyában. A latin szavak egymásba rohantak gyorsan pergő nyelvén: érezte, hogy mindenki nyugtalan körülötte. Megkezdte az ostya átváltoztatását (már régóta nem használt valódi ostyát - most is be kellett érnie egy darab kenyérrel, Mária kemencéjéből); a türelmetlenség hirtelen eltűnt lelkéből, minden gépiessé vált már, amit tett, csak e megszentelt szavak nem: "Szentséges kezébe vette a kenyeret ..." Akárki járt is odakünn a tisztáson, itt senki sem mozdult: "Hoc est enim Corpus Meum". Visszafojtott lélegzetük halk sóhajban tört ki: Isten hat év óta most volt először testileg is jelen e helyen. Mikor felemelte az Ostyát, úgy érezte, kiéhezett kutyákként emelték felé arcukat az emberek. Megkezdte a bor átváltoztatását - egy kicsorbult szélű csészében. Ez is mulasztás volt - két éve még kelyhet is hordozott magával, ami csaknem életébe került egyszer, szerencsére azonban a rendőrtisztviselő, aki felnyitotta a táskát, katolikus volt. De ugyanígy a tiszt életébe is kerülhetett volna, ha felfedezik szökését; tudtán kívül vajon hány vértanú jelzi már útját, - Concepcion-ban és egyebütt neki azonban még mindig nem adatott meg a halál kegyelme!
Csendben történt meg az Úrfelmutatás: nem szóltak csengettyűk. Kimerülten térdelt a láda előtt és nem tudott imádkozni. Valaki kinyitotta az ajtót, egy hang sürgetően suttogott:
- Itt vannak!
Nem jöhettek gyalog! - gondolta magában tétován. Valahol, a szürkület tökéletes csendjében - talán negyedmérföldnyire sem - egy ló nyerített.
Feltápászkodott; Maria ott állott a könyökénél:
- A terítőt, atyám, gyorsan a terítőt!
Hirtelen szájába vette az Ostyát és felhajtotta a bort nehogy megszentségtelenítsék: a terítőt sietve levették a ládáról. Az asszony elnyomta a gyertyákat, hogy belüknek szaga ne támadjon ... A szoba teljesen kiürült, csak a tulajdonos állt az ajtóban, hogy kezet csókolhasson neki. Az ajtón túl halovány fény derengett s a faluban egy kakas kukorékolt.
- Jöjjön gyorsan a kunyhóhoz! - súgta fülébe az asszony.
- Jobb lesz, ha végkép elmegyek - mondotta tanácstalanul. - Ne találjanak meg itten!
- Az egész falut körülvették.
Ez lenne már a vég? - kérdezte magától eltűnődve. Valahol lesett rá a rettegés, hogy megrohanja, egyelőre azonban biztonságban érezte magát. Követte az asszonyt, aki lopódzva vezette a kunyhó felé; bűnbánati imát mormolt gépiesen. Csodálkozott, hogy még mindig békén hagyta a rettegés: utoljára akkor félt, mikor a rendőrtiszt kinyitotta a táskáját - ez még évekkel ezelőtt történt. Félt akkor is, mikor a banánok közt meghúzódva, a sötétben hallgatta a gyermek és a hadnagy vitatkozását - ennek néhány hete csupán. Most kétségtelen, hogy újra elfogja majd a félelem. Híre, hamva sem volt még rendőrségnek - szürke reggeli fény mindenütt, meg ébredező csirkék és pulykák, melyek leszállanak a fákról, hol az éjszakát töltötték. Ismét kukorékolt a kakas. Ha ennyire elővigyázatosak voltak, valószínűleg tudják, hogy itt találhatják. Ez a vég!
Maria befelé tuszkolta:
- Gyorsan! Bújjék az ágyba!
Hirtelen eszébe jutott valami - a nők néha csodálatosan életrevalók: villámgyorsan új terveket építenek a régiek romján.
- Leheljen csak rám! Szent Isten ... mindenki megérzi, hogy bort ivott ... Mit csináljunk?
Az asszony megint bement a kunyhóba: sürgés-forgásával felkavarta a hajnali békét. Hirtelen, az erdő szélén, alig száz yardnyira, egy tiszt alakja tűnt fel. A nagy csendben tisztán hallhatták még revolversáskájának zörgését is.
A tisztás körül mindenütt feltűntek a rendőrök: nagyon kellett sietniök, mivel csak a tisztnek volt lova. Előre szegezett puskákkal közeledtek a kunyhók kis csoportja felé - ami túlzott és mondhatni, felesleges erőmutatvány volt. Az egyiknek lábszárvédője kibomlott, úgy látszik, beleakadt valamibe az erdőben. Rálépett és orrabukott, úgy hogy tölténytáskáját és puskáját is elvesztette. A lovon ülő hadnagy körülnézett s a hallgatag kunyhók felé fordította keserű, ingerült arcát.
Az asszony magával húzta őt a kunyhó belseje felé.
- Gyorsan! Harapjon belé ebbe! Nincs sok időnk ...
Hátat fordított az előrenyomuló rendőröknek és visszalépett a sötétbe. Az asszony egy kis vöröshagymát tartott a kezében.
- Harapjon belé! - sürgette. A pap engedelmeskedett, de könnyek szöktek a szemébe.
- Ez talán jobb? - kérdezte az asszony, mert már egészen közelről hallatszott a ló patáinak dobogása.
- Rettenetes!
- Adja vissza gyorsan! - s azzal eltüntette ruhájában a hagymát: olyan mutatvány volt ez, aminőhöz csak asszonyok értenek.
- Hol a táskám?
- Most ne törődjék a táskájával. Bújjék gyorsan az ágyba.
Mielőtt azonban megmozdult volna, egy ló teste zárta el a kijáratot: vörössel díszített csizmás lábszárat láttak, fénylő, sárgaréz felszerelési tárgyakat s egy kesztyűs kezet, mely magasan pihent, a nyeregkápán. Mária megérintette a karját: ez a mozdulat már csaknem gyöngédnek tetszett, noha a gyöngédség tiltott dolog volt közöttük.
- Jöjjetek ki, mindnyájan! - kiáltotta egy hang. A ló toporzékolni kezdett s porfelhő támadt körülötte.
- Jöjjétek ki, ha mondom!
Lövés dördült valahol. A pap kilépett a kunyhóból.
Odakünn végkép felvirradt már: mintha könnyű, színes tollak lebegtek volna az égen; egy ember felfelé irányítva tartotta a puskáját: kis, szürke felhő lengett a cső nyílása körül.
Kelletlenül bújtak elő a kunyhókból a falusiak - először a gyermekek: ezek kíváncsiak voltak és nem féltek cseppet sem. A férfiak és nők nem néztek a papra. Tekintetüket a földre szegezték és vártak: a gyermekek a lovat bámulták, mintha ez volna most a legfontosabb.
- Kutassátok át a kunyhókat! - adta ki a parancsot a tiszt. Nagyon lassan telt az idő: még a lövés füstje is természetellenesen soká lebegett a levegőben. Néhány disznó jött elő röfögve az egyik kunyhóból s egy pulykakakas telepedett le dölyfös méltósággal a kör közepén, felfújta poros tollait s megrázta a csőréről alácsüngő vörös lebernyeget. Egy katona lépett a hadnagy elé és hanyagul tisztelgett:
- Mindnyájan itt vannak!
- Nem találtál semmi gyanúsat?
- Nem!
- Akkor nézd meg mégegyszer!
Az idő újból megállt, mint valami elromlott óra. A hadnagy cigarettatárcát vett elő, habozott, majd visszatette. A rendőr újból előkerült és jelentette:
- Semmi!
A hadnagy most feléjük fordult:
- Figyelem! Idehallgassatok mindnyájan!
A rendőrök gyűrűje szorosabbra zárult: a falusiakat kis csoportban terelték össze a hadnagy előtt: csak a gyermekek maradtak szabadon. A pap látta, hogy kislánya ott áll szorosan a hadnagy lova mellett: kezével elérhette csizmáit, fel is nyúlt hozzá és megérintette a bőrt.
- Két embert keresek, - kezdte a hadnagy - az egyik egy gringo, aki gyilkolt. Nagyon jól látom, nincs itten. Nyomravezetője ötszáz peso jutalmat kap. Tartsátok nyitva a szemeteket!
Szünetet tartott és pillantását végigjáratta felettük: a pap érezte, hogy megpihent az ő arcán; szemét, akárcsak a többiek, a földre sütötte.
- A másik - folytatta a hadnagy - egy pap. Élesebbre emelte a hangját:
- Tudjátok, mit jelent ez: a köztársaság árulója! Mindenki, aki segítségére van a rejtezkedésben, maga is áruló.
Mozdulatlanságuk szemmelláthatóan ingerelte őt:
- Bolondok vagytok, ha még mindig elhiszitek, amit ezek mesélnek nektek. Nekik csak a pénz a fontos. Mit tett eddig Isten érettetek? Jóllakatott valaha? Kaptak eleget enni a gyermekeitek? Evés helyett a mennyországról beszélnek nektek. Azt mondják, minden jó lesz a halálotok után. Én viszont azt mondom, akkor lesz csak jó minden, ha ők meghaltak. S ebben segítenetek kell nekem!
A gyermek még mindig ott tartotta kezét a csizmáján. Fátyolos szeretettel pillantott le rá. Mély meggyőződéssel mondotta: 
- Többet ér ez a gyerek, mint a római pápa
A rendőrök puskájukra támaszkodtak: egyikük nagyot ásított. A pulykakakas rikácsolva szaladt vissza a kunyhók közé. 
- Ha látjátok a papot, - szólt a hadnagy - jelentsétek fel! Hétszáz peso jutalom jár érte!
Mindenki hallgatott.
A hadnagy feléjük fordult lovával:
- Tudjuk, hogy ebben a kerületben rejtőzik. Talán hallottátok már, mi történt egy concepcioni emberrel! Az egyik asszony sírvafakadt.
- Jöjjetek ide egyenként - mondotta a hadnagy - és mondjátok meg a neveteket. Az asszonyokéra nem vagyok kíváncsi: csak a férfiak jöjjenek!
Komoran járultak elébe s ő kikérdezte őket:
- Mi a neved? Mi a foglalkozásod? Nős vagy? Melyik a feleséged? Hallottál a papról?
Már csak egy ember állott a pap és a hadnagy között. Félhangon bűnbánati imát mormolt, csaknem öntudatlanul:
- ... bűneim, mivel kereszthalált halt miattuk Üdvözítőm ... mivel megbántottalak velük, Uram... Már egyedül állt a hadnagy előtt.
- ... ezért erősen fogadom, hogy többé nem vétkezem...
Olyan volt ez a bűnbánat, mint mikor valaki végrendeletet készít s nem tudja, lesz-e szüksége rá?
- Neved?
A concepcioni ember neve jutott hirtelen eszébe:
- Montez.
- Láttad a papot?
- Nem.
- Mi a foglalkozásod?
- Kis földem van.
- Nős vagy?
- Igen.
- Hol a feleséged?
Mária felkiáltott:
- Én vagyok az! Mit akar vele, hogy annyit kérdezi? Talán csak nem papos a külseje?
A hadnagy vizsgálón figyelt valamit a nyeregkápáján: régi fénykép lehetett az.
- Mutasd a kezed!
A pap felemelte: olyan durva volt, mint akármelyik földművesé. A hadnagy hirtelen előrehajolt a nyeregben s megszagolta lélegzetét. Mély csend volt a falusiak közt, veszedelmes csend, mert a hadnagy megérezhette belőle félelmüket ... A kifejezéstelen, borostás arcot figyelte, majd megnézte ismét a fényképet.
- Rendben van - mondotta. - Jöhet a következő. Mikor azonban a pap félre akart vonulni, rákiáltott:
- Várj!
Brigitta fejére tette a kezét és barátságosan megsimogatta kemény, fekete haját.
- Figyelj csak ide! Te bizonyára mindenkit ismersz a faluban?
- Igen! - mondta a gyermek.
- Ki ez az ember? Mi a neve?
- Nem tudom - felelte a lány.
A hadnagy visszafojtotta lélegzetét.
- Nem tudod a nevét? Tehát idegen?
- Ugyan, ez a gyerek még a saját nevét se tudja! Kérdezze meg, ki az apja?
- Ki az apád?
A gyermek a hadnagyra bámult, majd a papra emelte értelmes szemét .. .
- Bocsásd meg minden bűnömet ... - ismételte az magában, összekulcsolt kézzel.
- Ő az - mondotta a gyermek. - Az ott!
- Rendben van - intett a hadnagy. - A következőt!
Tovább folytak a kérdések: - neved? - foglalkozásod? - családi állapotod? - míg csak a nap fel nem kelt az erdő mögött. A pap összekulcsolt kézzel állt: a halál ismét futni engedte - hatalmas kísértést érzett, hogy magára mutasson a hadnagy előtt és fennhangon kiáltsa:
- Én vagyok, akit kerestek!
Vajon agyonlőnék tüstént? A béke csalóka ígérete csábította. Magasan, az égen egy dögkeselyű várakozott: onnét bizonyára két csoport ragadozó vadállatnak látszanak, akik csak a jelet várják, hogy egymásra rohanjanak s ez a kicsiny, fekete folt a magasban biztos zsákmányra les csupán. De a halállal nem ér még véget a szenvedés - eretnekség lenne az életen túli békében bízni.
Az utolsó ember is igazolta magát.
- Senki sem akar segíteni? - kérdezte a hadnagy. Némán állottak a düledező kis emelvény mellett.
- Hallhattátok, mi történt Concepcion-ban? - folytatta. - Egy túszt vittem onnét magammal ... s mikor megtudtam, hogy a pap arrafelé járt, az embert odaállítottam a legelső fához. Az vezetett rá, hogy mindig akad valaki, aki megváltoztatja szándékát - Concepcion-ban is szerelmes volt valaki a túsz feleségébe és félre akarta állítani a férjet az útból. Nem az én feladatom, hogy az emberek indokai után kutassak. Én csak annyit tudok, hogy később bort találtunk Concepcion-ban ... Talán akad valaki ebben a faluban is, aki irigyli tőletek a kis darab földeteket, vagy a teheneteket. Legokosabb, ha most rögtön beszéltek. Mert túszt viszek innét is!
Kis szünetet tartott, majd folytatta:
- Még beszélnetek sem kell, ha itt van köztetek. Csak nézzetek rá. Senki sem fogja tudni, melyiketek adta őt a kezembe. Még ő maga sem tudja majd, ha félnétek az átkától. Nos ... ez az utolsó alkalom.
A pap a földre nézett, hogy megkönnyítse annak dolgát, aki fel akarja jelenteni.
- Rendben van - mondotta a hadnagy. - Akkor majd magam választom ki az emberemet. Ti akartátok így!
Mereven ült a lovon és figyelte őket. Az egyik rendőr az emelvénynek támasztotta puskáját s feltekerte lábszárvédőjét. A falusiak konokul a földre bámultak: senki sem mert felpillantani. Hirtelen kitört:
- Miért nem bíztok bennem? Egyiktek halálát sem akarom. Az én szememben - értsétek meg hát! - egytől egyig többet értek, mint ő! Oda szeretnék nektek adni ... - kezének mozdulata hatás nélkül maradt, hisz nem láthatták - mindent!
- Téged! Téged ott! Téged választalak! - mondotta fojtott hangon.
Egy asszony felsikoltott:
- De hisz ez az én fiam! Ez Miguel! Nem vihetik el az én fiamat!
- Mindenki fia, vagy férje valakinek - mondotta a hadnagy csendesen. - Tudom én ezt jól!
A pap némán állt, összekulcsolt kézzel: izületei megroppantak a nagy szorítástól... szinte érezte, mint támad fel körülötte a gyűlölet. Amiért nem fia és nem férje senkinek!
- Hadnagy úr! - mondotta.
- Mit akarsz?
- Megöregedtem már ahhoz, hogy hasznomat vehessék a földeken. Vigyen el magával
Kis csapat disznó rohant elő röfögve az egyik kunyhó mögül, nem törődve senkivel. A rendőr megigazította már a lábszárvédőjét és felállt. Az erdő mögül előtörő napfény megcsillant az ásványvizes bódé üvegein.
- Nekem túszok kellenek, nem pedig lustálkodók, akik ingyen lakást és ellátást akarnak élvezni. Aki nem válik be a földeken, az túsznak sem jó.
- Kötözzétek meg ezt az embert és hozzátok magatokkal! - adta ki a parancsot.
A rendőrség csakhamar elkotródott: két vagy három csirkét, egy pulykát s a Miguel nevű embert vitték magukkal.
- Megtettem minden tőlem telhetőt - mondotta a pap hangosan. - A ti feladatok, hogy feljelentsetek engem. Az én feladatom, hogy szabadon maradjak!
- Rendben van, atyám - mondta az egyik ember.
- Csak vigyázzon magára ... és ne hagyjon hátra bort ... mint legutóbb Concepcion-ban!
- Ne várjon soká atyám - mondotta egy másik. - Végül majd mégis csak elfogják. Emlékezni fognak az arcára! Legjobban tenné, ha északra menne, a hegyek felé. Túl a határon!
- Jó világ van arrafelé - mondotta az egyik asszony.
- Még templomaik is vannak. Nem szabad használni, de azért megvannak. Papok is élnek a városban. Egyik unokatestvérem átment a hegyeken Las Casas-ba és misét hallgatott egy házban, ahol rendes oltár állott s a pap is úgy volt öltözve, mint a régi időkben. Boldogan fog ott élni, atyám!
A pap követte Máriát a kunyhóba. A pálinkásüveg az asztalon állott: felemelte - már alig volt benne valami.
- A táskámat, Mária? Hol a táskám?
- Csak bajt hozna magára, ha továbbra is megtartaná! - De hova tegyem a bort?
- Nincs többé bor?
- Mit mond?
- Nem akarom, hogy bajt okozzon magának, vagy másnak! Eltörtem az üveget. Nem bánom én, még ha átkot hoz is rám! .. .
- Ne legyen babonás, - mondotta szomorúan és szelíden a pap - hisz ez csak közönséges bor volt. Nem a borban van a szentség. Éppen csak nehéz most hozzájutnom: ezért tartottam raktáron Concepcion-ban. De most megtalálták!
- Most pedig menjen - menjen, de azonnal. Senkinek sem lehet itt többé hasznára. Nem érti atyám? - kérdezte a nő éles hangon. - Nincs többé szükségünk magára!
- Igen, igen - mondotta a pap. - Értem! De most nem arról van szó, mit akarok én és mit akarnak maguk .. .
- Tudom, mire gondol - felelte a nő indulatosan. - Én jártam ám iskolába! Nem vagyok olyan együgyű, mint ezek itt! Jól tudom, hogy maga rossz pap. Az az idő, amit együtt töltöttünk - tudom, nem én voltam az egyetlen. Sok mindenről hallottam én, mondhatom! Azt hiszi, Istennek érdeke, hogy itt maradjon és meghaljon egy ilyen boriszák, mint maga?
Türelmesen hallgatta az asszonyt, akár csak imént a hadnagyot. Nem is sejtette eddig, hogy e nőnek ilyen gondolatai támadhatnak.
- Képzelje csak, hogy meghal - folytatta Mária. - Vértanú lesz magából, úgy-e? Nohát, miféle vértanú lenne! Így is eleget csúfolódnak magán a népek!
Sohasem történt meg vele, hogy vértanúnak tekintette volna valaki.
- Nehéz ez, nagyon nehéz - dünnyögte. - Majd gondolkozom rajta. Nem akarom, hogy csúfság érje miattam az Egyházat!
- Gondolkozzék rajta a határon túl ...
- Jó...
- Mikor az a dolog történt, büszke voltam rá. Azt reméltem, visszatérnek még a régi napok. Nem akárki lehet egy pap asszonya. S a gyermek ... Azt hittem, tenni fog valamit az érdekében ... Egy tolvaj is tett volna annyit .. .
- Voltak már jó tolvajok is ..
- Isten szerelmére, fogja ezt a pálinkát és menjen!
- Volt az én táskámban valami .. .
- Menjen és keresse meg a szemétdombon. Én hozzá nem nyúlok mégegyszer!
- És a gyerek ... Maga jó asszony, Mária! Úgy értem... meg kell próbálnia, hogy jól nevelje fel, mint igazi keresztényt!
- Semmirekellő ez a lány, maga is láthatta!
- Még nem lehet nagyon gonosz, az ő korában .. . - mondotta a pap könyörgő hangon.
- Azon az úton fog tovább is haladni, amelyiken elindult!
- Érte mondom majd legközelebbi misémet! Az asszony már oda sem hallgatott többé:
- Szíve mélyéig romlott ez a kölyök! - mondotta.
A pap érezte, mint huny ki körülötte a hit fénye: egy mise már annyit sem ér a szemükben, mint egy kóbor macska az úton. Mindnyájuk életét kockára tette egy pár szem sóért és egy keresztvetésért.
- Az öszvérem ... - kezdte.
- Most adnak neki kukoricát.
- Legjobban teszi, ha észak felé megy - mondotta még az asszony. - Délen nincs már több keresnivalója.
- Én Carmen-re gondoltam .. .
- Ott már figyelni fogják ..
- Hát jó, - mondta szomorúan - talán egy napon, mikor majd jobb világ lesz .. .
Keresztet vetett rá és megáldotta, de az asszony türelmetlenül állt előtte, alig várta, hogy mindörökre eltávozzék.
- Nos, Isten áldja meg, Mária.
- Isten megáldja!
Görnyedt háttal ment át a téren: érezte, hogy nincs senki az egész faluban, aki ne örülne távozásának - végre megszabadulnak a bajcsinálótól, akit homályos és babonás okokból nem akartak kiszolgáltatni a rendőrségnek. Irigyelte az ismeretlen gringót, akit gondolkodás nélkül fognak lefülelni: az ő vállára legalább nem nehezedik a hála és lekötelezettség súlya.
Öszvérek patájától lecsiszolt és fagyökerekkel benőtt lejtő alján csörgedezett a patak: legfeljebb két láb mély volt, medrében üres dobozok és összetört palackok hevertek szerteszét. "Tilos a szemetet idehordani!" - lógott az egyik fán a felírás, de az egész falu hulladéka itt gyülemlett fel, várván, hogy később aláússzék a folyón. Mikor elkezdődik az esős évszak, tiszta lesz itt minden. A rozsdásodó bádogdobozok és rothadó konyhaszemét közé lépett és lehajolt táskájáért. Felsóhajtott: egészen jó táska volt, békés múlt maradványa ... Nemsokára el sem tudja majd képzelni, hogy más élete is lehetett. A lakatot feltörték, a selyembélés azonban még érintetlen volt .. .
Megtalálta a papírokat: kelletlenül dobta vissza a táskát - ifjúságának egyik emléke hevert most itt a törött edények között -felszentelésének ötéves évfordulóján kapta emlékbe concepcioni híveitől ... Valaki megmozdult egy fa mögött. Kihúzta lábát a szemét közül: bokájára sűrűn tapadtak a legyek. A papírokat öklébe szorítva, megkerülte a fatörzset, Hogy lássa, ki leskelődik rá? ... A kislány ült ott egy vastag gyökéren, lábát a fa törzsének szorítva.
- Mi bajod, drágám? - kérdezte a pap.
A lány hirtelen kinyitotta a szemét: egészen vörös volt és értelmetlen düh tükröződött benne.
- Te... te...
- Én?
- Te vagy a bajom!
Végtelen óvatossággal lépett oda hozzá, mint valami bizalmatlan állathoz. Egészen gyengének érezte magát a vágyódástól:
- Drágám, miért éppen én? ...
- Mert kinevetnek! - mondotta dühösen.
- Miattam?
- Mindenkinek olyan apja van, - mondotta a lány - aki dolgozik.
- Én is dolgozom.
- Te pap vagy, úgy-e?
- Igen.
- Pedro azt mondja, nem vagy férfi. Nincs hasznuk belőled a nőknek! Nem tudom, hogyan érti?
- Valószínűleg ő maga sem tudja!
- De igen - bizonygatta a kislány. - Ő már tízéves. És én is tudni akarom. Most elmégy, úgy-e?
- El.
Mosolyának láttán, melyet oly tudatos kacérsággal villantott felé, újból ráébredt érettségére.
- Mondd meg nekem ... - kérlelte csábítón. Amint itt ült, a fa törzsén, a szemétdomb szomszédságában, a lány végtelenül elhagyottnak látszott. Úgy rejtezett szívében a világ, mint a rothadás első csirája egy gyümölcs húsában. Védtelen volt és kiszolgáltatott: nem oltalmazta báj és szépség. A pap szíve elszorult a veszendőség gondolatától.
- Drágám - szólt. - Vigyázz nagyon...
- Mire? És miért mész el?
Közelebb hajolt hozzá: arra gondolt, az ember csak megcsókolhatja a saját gyermekét, de az elhúzódott tőle.
- Hozzám ne nyúlj! - rikácsolta régi hangján.
Minden gyermekkel vele születik a szeretet fogalma, - gondolta - anyjuk emlőjéből szívják magukba, a tejjel együtt. De szülőktől és pajtásoktól függ, milyen szeretet lesz ez: megváltó-e, vagy kárhozatba döntő? Hisz a kéjvágy is egy neme a szeretetnek! Úgy hozzátartozik az élethez, mint a borostyánkőhöz a belétapadt légy. Eszébe jutott Mária ütésre emelt keze, az erdőt átkutató rendőrség, a sötétben suttogó Pedro - erőszak mindenütt!
- Ó, Uram, - imádkozott magában - inkább haljak meg bűnbánat nélkül, halálos bűn állapotában, csak mentsd meg ezt a gyermeket!
Az volt az ő hivatása, hogy a lelkekért küzdjön. Kezdetben könnyű feladatnak látszott: prédikálni a délutáni ájtatosságokon, vallásos egyesületeket szervezni, idős hölgyekkel kávézni lesötétített ablakok mögött, tömjénnel megfüstölni az új-házakat, fekete kesztyűt viselni ... olyan egyszerű volt mindez valaha, mint a pénzgyűjtés - ma azonban megérezte ebben a feladatban a misztériumot és tudatára ébredt saját kétségbeejtő elégtelenségének.
Térdreomlott és magához szorította a lányt, aki kétségbeesetten rugkapálódzott, hogy megszabaduljon tőle.
- Szeretlek - mondotta. - Atyád vagyok és szeretlek. Próbáld megérteni ezt!
Szorosan fogta a csuklóját és a lány hirtelen megnyugodott, komoly szemmel bámult rá.
- Odaadnám az életemet - mondotta - ... s ha ez nem elég, a lelkemet! Drágám, drágám, próbáld felfogni, milyen végtelenül fontos vagy nekem!
Most hát megértette, miben különbözik az ő hite azokétól, akik a nép politikai vezéreinek vallják magukat s csak az állammal, a köztársasággal törődnek, míg néki ez a gyermek többet jelent egy egész világrésznél.
- Vigyáznod kell magadra, - mondotta - hisz olyan fontos vagy! A köztársaság elnökét a fővárosban fegyveres emberek kísérik - téged azonban a mennyország angyalai őriznek, gyermekem!
A kislány fekete, öntudatlan tekintettel bámult rá és a pap úgy érezte, elkésett.
- Isten veled drágám - mondotta és félszegen megcsókolta őt. A hóbortos, öregedő emberke, aki lassú léptekkel megindult a tér felé, roskadt válla mögött az egész aljas világot érezte, mely összeesküdött e gyermek megrontására. Az öszvér felnyergelve várt rá az ásványvizes bódé mellett.
- Legjobban tenné, ha észak felé menne! - mondotta egy ember s hosszan integetett utána.
Vagy ne legyenek emberi érzéseink - vagy szeressünk minden lelket úgy, mint a saját gyermekünket! E védő, oltalmazó vágynak az egész világra kellene kiterjednie - az övé azonban, úgy érezte, ki van pányvázva, mint egy állat, a fa törzse mellé. Öszvérével déli irányba fordult.

A rendőrség nyomában folytatta útját: ha nem siet s nem ér utol egy-egy elmaradozót, biztonságban érezheti magát. Most már csak borra lett volna szüksége, mégpedig olyanra, amelyik szőlőből készült: másfélének nem venné hasznát. Ha észak felé menekülne, a hegyeken túlra, nem érhetné egyéb baj, mint hogy megbírságolnák s bezárnák, ha nem tudna fizetni. Nem akart újabb mulasztást elkövetni - minden kis hibának későbbi megbánás lett az ára. Bár meg tudná menteni a gyermekét! Itt maradna még egy hónapig, még egy évig. Fel s alá himbálódzott az öszvéren, önmegtartóztatási fogadalmakkal próbálta Istent megkörnyékezni ... Az öszvér hirtelen a földbe vájta patáját és megállt: kicsiny, zöld kígyó bukkant fel az úton, méltatlankodó asszonyként, majd eltűnt a fűben, mint fürge gyufaláng. Az öszvér folytatta útját.
Mikor egy falu határába ér, megállítja majd öszvérét és gyalog közelíti meg, amennyire csak lehet - nehogy ott találja még a rendőrséget - majd igyekszik gyorsan átvonulni rajta, nem áll szóba senkivel, legfeljebb néhány buenos dias-t ereszt ki a fogai közül és az erdei úton ismét a hadnagy lovának nyomába lép. Nem voltak már világos gondolatai, egy vágy hajtotta csupán: minél messzebbre kerülni a falutól, ahol az éjszakát töltötte. Félkezében még mindig az összegyűrt papírdarabokat szorongatta. Mintegy ötven banánt kötött egy csomóba valaki és nyergére akasztotta, a zsákocska mellé, melyben viaszgyertyáit tartogatta. Időnként megevett egy-egy érett, barna, szappanízű gyümölcsöt, mely bajuszhoz hasonló foltot hagyott a szája felett.
Hatórai út után megérkezett La Candelaria-ba; a bádogtetős, piszkos falucska a Grijalva-folyó egyik mellékágának partján feküdt. Óvatosan haladt előre a poros utcán; kora délután volt, a háztetőkön tanyázó dögkeselyűk a nap elől szárnyuk alá rejtették szikár fejüket, a házak keskeny árnyékában néhány ember hűsölt a kifeszített függőágyakban. Az öszvér nagyon lassan haladt előre a tűző napon. A pap előrehajolt a nyeregben.
Az öszvér most hirtelen önszántából megállt egy függőágy közelében. Az ember, aki odabenn feküdt, féllábát a földön tartotta, így hintázott fel s alá, csekélyke légáramlást igyekezvén kelteni.
- Buenas tardes! - mondotta a pap.
Az ember kinyitotta szemét és rábámult.
- Milyen messzire van Carmen?
- Tizenöt kilométernyire.
- Találok csónakot, hogy átkelhessek a folyón?
- Igen.
- Hol?
Az ember fáradtan legyintett, mintha azt akarta volna mondani, hogy akárhol, csak itt nem! Két foga volt csupán, - két szemfog, mely sárgán döfött elő kétoldalt szájából, mint rég halott állatoké, melyeknek állkapcsa agyagrétegben rejtőzött hosszú évszázadokon át.
- Mit keres itt a rendőrség? - kérdezte a pap. A legyek zümmögő felhőként telepedtek az öszvér nyakára; feléjük sújtott a pálcájával, mire azok nehézkesen felreppentek, keskeny vércsíkot hagyván maguk után, majd ismét visszatelepedtek a durva, szürkés bőrre. Az öszvér azonban láthatóan nem érzett semmit, csak állt a napon, lekonyult busa fejével.
- Nyomoznak valaki után! - felelt az ember.
- Hallottam, - mondotta a pap - hogy vérdíjat tűztek ki egy gringo fejére.
Az ember előre-hátra himbálta függőágyát:
- Jobb szegényen élni, mint meghalni gazdagon.
- Utolérhetem őket, ha Carmen felé megyek?
- Nem Carmen felé mennek!
- Nem?
- A főváros irányában!
A pap tovább folytatta útját: húsz yardnyira megállott ismét egy ásványvizes bódé mellett és megkérdezte a pincérfiút:
- Kaphatok valahol csónakot, hogy átmehessek a folyón?
- Nincs csónak sehol.
- Nincs?
- Ellopta valaki!
- Adjon egy "sidral"-t!
Felhajtotta a sárga, szénsavas italt, de utána még szomjasabbnak érezte magát.
- Hogy juthatnék át? - kérdezte.
- Miért akar átjutni?
- Carmen-be megyek. Hogyan jutott át a rendőrség?
- Átúsztak!
- Mula! Mula! - nógatta meg a pap az öszvérét; majd elkocogtak az elmaradhatatlan zenekari emelvény s egy szobor mellett, mely koszorút lengető, antik köntösű nőt ábrázolt: a talapzat egy része letörött és az út közepén feküdt s így az öszvérnek meg kellett azt kerülnie. A pap hátrapillantott: messze, az utca mélyén a félvér felült függőágyában és utána bámult. Az öszvér egy meredek ösvényre lépett, mely a folyóhoz vezetett; itt mégegyszer hátrafordult - a félvér még mindig a hálóban ült, de már mindkét lábával a földre lépett. Valami furcsa, rossz érzés arra késztette, hogy gyorsabb mozgásra ösztökélje az állatot:
- Mula! Mula
Az öszvér azonban háborítatlan kényelemmel csúszott alá a partról a folyó felé. Mikor a víz mellé ért, megmakacsolta magát és nem akart belépni; a pap lehasított egy darabot botjának végéből, hogy hegyesebb legyen és belenyomta az öszvér oldalába, mire az kelletlenül engedelmeskedett. A víz mind magasabbra ért, már a kengyelig, majd térdéig emelkedett s az öszvér úgy úszott, mint egy alligátor: csak orra és szeme emelkedett ki a folyóból. Valaki utánakiáltott a partról.
A pap körülnézett: a part szélén ott állt a félvér s valamit mondott, de nem nagyon hangosan: szava nem ért el hozzá. Úgy látszott, mintha valami titokzatos szándéka volna, melyről csak a papnak szabad tudnia. Felemelte karját s intett neki, hogy térjen vissza, de az öszvér már kikecmergett a vízből a partra s a pap nem sokat törődött az ismeretlennel: nyugtalanságától most sem tudott megszabadulni. Tovább nógatta az öszvért s áthaladt egy banánültetvény zöldes félhomályán: egyszer sem tekintett hátra. Az évek során már csak két hely maradt, ahová bármikor visszatérhetett s ahol biztonságban érezhette magát - az egyik hely Concepcion volt, régi plébániája, de ez mindörökre zárva fog állani számára, a másik hely Carmen, ahol született s ahol szüleit eltemették. Valaha még egy harmadik helyben is reménykedett, de most már tudta, hogy oda nem fog visszatérni többé ... Carmen felé fordult az öszvérrel és ismét elnyelte őket az erdő. Ha így halad, sötétben fognak oda megérkezni, ami jobban megfelel tervének is. Az öszvér, mihelyst nem ösztökélték, szerfelett lassan haladt előre, fejét lelógatta s egy kis vérszagot árasztott. A pap, előre hajolva a nyeregben, lassan álomba szenderült Azt álmodta, hogy egy feszes fehér muszlinruhába öltözött lány a katekizmusból vizsgázik - a háttérben valahol ott ül a püspök, körülötte Mária Gyermekei: szürke, ájtatos arcú, korosabb hölgyek, kék szalaggal ruhájukon,
- Kitűnő ... kitűnő ... - mondotta a püspök és tapsolt kezével.
Felállt egy férfi és így szólt:
- Ötszáz peso hiányzik még az Új orgonához. Azt ajánlom, rendezzünk egy külön zenés előadást .. .
Hirtelen eszébe jutott, hogy nem is itt kellene lennie .. nem ez az ő igazi plébániája ... Concepcion-ban az ő helye! Montez megjelent a fehér muszlinba öltözött gyermek mellett s élénk mozdulatokkal igyekezett valamit eszébe juttatni ... Valami történt Montez-zel: lőtt seb éktelenkedett a homlokán. Halálos bizonyossággal érezte, hogy veszély fenyegeti gyermekét.
- Drágám, drágám! - mondotta és az öszvér lassú, ringató mozgására ébredt fel. Ugyanakkor azonban léptek zaját hallotta.
Hátrafordult: a félvér követte őt víztől csöpögőn: úgy látszik, közben átúszta a folyót Két sárga foga kilógott az alsó ajka fölött; bizalmaskodón vigyorgott fel a papra.
- Mit akar? - kérdezte az elutasítóan.
- Miért nem mondta meg nekem, hogy maga is Carmen-be megy?
- Miért mondtam volna?
- Láthatja, én is Carmen-be készülök! Jobban esik kettesben utazni.
Egy szál ing volt rajta, fehér nadrág és lyukas tornacipő, melynek orrán kikandikált a nagy lábujja - sárgán és alaktalanul, mint valamilyen földalatti élőlény. Megvakarta hónalját és pajtáskodón a pap kengyelébe kapaszkodott.
- Remélem, nem sértődött meg, uram! - mondotta.
- Miért szólít úrnak?
- Akárki láthatja, hogy tanult ember.
- Az erdő mindenki számára nyitva áll! - mondotta a pap.
- Ismerős Carmen-ben? - kérdezte az ember.
- Nem nagyon. Néhány barátom él ott!
- Üzleti ügyben megy oda, úgy-e?
A pap nem válaszolt. Az idegen most megérintette a lábát, könnyű, puhatolódzó érintéssel.
- Tíz kilométernyire van itt egy kunyhó. Ott megpihenhetnénk éjszakára. - mondotta.
- Sürgős a dolgom! - felelte a pap.
- Mi értelme lenne, hogy hajnali egy vagy két óra tájban érkezzék meg Carmen-be? Aludhatnánk a kunyhóban s napkelte után bemennénk a faluba.
- Úgy cselekszem, ahogy kedvem tartja.
- Természetesen uram, természetesen!
Az idegen csendben maradt egy ideig, majd folytatta:
- Nem ajánlatos éjszaka utazni, ha az úrnak nincs fegyvere. Egészen más, ha egy olyan ember, mint én...
- Szegény ember vagyok, - mondotta a pap - maga is láthatja. Nem sokat tudnának elrabolni tőlem.
- De itt van ám a gringo! Azt mesélik, nagyon vad ember s ugyancsak jól bánik a pisztollyal! Odamegy magához és megszólítja a saját anyanyelvén. Stop! merre vezet az út ... mondjuk ide meg ide? Maga nem érti, mit kérdez, megmozdul, a másik lő és maga meghal! Vagy talán tud amerikaiul, uram?
- Dehogy tudok. Honnét is tudnék? Szegény ember vagyok én! De azért nem hiszek el minden dajkamesét!
- Messziről jön?
A pap habozott egy kis ideig:
- Concepcion-ból!
Úgy látszott, az idegen megelégelte egy időre a kérdezősködést. Az öszvér mellett járt, kezét a kengyelen nyugtatta: időnként köpött egyet. A pap, valahányszor letekintett a nyeregből, a félvér szabadon álló lábujját láthatta, mely úgy mozgott, mint egy kövér hernyó. Most ártalmatlannak érezte az idegent: úgy látszik, az életkörülmények tették őt eddig is gyanakvóvá. Beállott a félhomály, majd hirtelen utána a teljes sötétség. Az öszvér nagyon lassan mozgott. Köröskörül mindenütt zörej, motozás hallatszott, akárcsak egy színházban, ahol, miután leeresztették a függönyt, a kulisszák mögött s a folyosókon megélénkül az élet. Felismerhetetlen lények - valószínűleg jaguárok - üvöltöztek a bokrokban, majmok tornáztak a magasabb ágakon s moszkitók zúgtak, mint megannyi varrógép.
- Megszomjazik az ember járás közben - mondotta az idegen. - nincs véletlenül egy kis itókája, uram? ...
- Nincs.
- Ha Carmen-be akar érni három óra előtt, jó lesz ráhúzni néhányat az öszvérre. Átvehetném talán a botot? .. .
- Nem, nem, hagyja csak szegény állatot, hadd menjen úgy, ahogy jólesik neki. Nem olyan fontos ... - mondotta álmosan.
- Úgy beszél, mint egy pap.
Erre a szóra hirtelen felébredt, de a magas, sötét fák alatt nem láthatta kísérője arcát.
- Mennyi ostobaságot beszél! - jegyezte meg.
- Jó keresztény vagyok! - mondotta az idegen, megcirógatván a pap lábát.
- Elhiszem. Én is az szeretnék lenni!
- Maga bizonyára őszintébben beszél azokkal, akikben bízik! - jegyezte meg az idegen pajtási hangon és nagyot köpött hozzá.
- Nincs semmim, ami miatt bizalmatlannak kellene lennem mások iránt - felelte a pap. - Láthatja, nincs egyebem, mint ez a nadrág - ez is elég rongyos! Meg ez az öszvér - de ez sem sokkal jobb, maga is láthatja!
Csendben maradtak egy darabig, majd mintha elgondolkozott volna az utóbbi kijelentésen, a félvér ismét megszólalt:
- Egészen jó öszvér lenne, ha bánni tudna vele. Az öszvérekhez kevesen értenek úgy, mint én s ezért mondhatom: nagyon fáradtnak látszik!
A pap lenézett az együgyű, kókadt, szürke fejre. - Úgy véli?
- Mennyit utazott tegnap?
- Mintegy hatvan kilométert!
- Egy öszvérnek is meg kell pihennie néha!
A pap kihúzta csupasz lábát az alacsony bőrkengyelből s a földre ereszkedett. Az öszvér csaknem egy percig hosszú lépésben haladt még, majd lassítani kezdett. Az erdei utat benövő gyökerek s a vesszők felsebezték a pap lábát: öt perc múlva már vérzett a talpa. Hiába igyekezett eltitkolni bicegését: a félvér észrevette:
- Ejnye, de érzékeny a lába! Cipőt kellene viselnie.
- Szegény ember vagyok! - hajtogatta a másik makacsul.
- Így ugyan sohasem jut el Carmen-be, Legyen esze, ember! Ha nem akar a kunyhóig elmenni, van itt egy másik alig három kilométernyire. Ott aludhatnánk néhány órát s virradatkor bemehetnénk Carmen-be.
Valami zizzenés hallatszott az útmenti fűben: a papnak eszébe jutottak a kígyók - védtelen lábát féltette. A moszkitók valósággal rátapadtak kézcsuklójára mint megannyi apró méreggel töltött orvosi fecskendő mely vérébe akarja önteni tartalmát. Időnként egy világítóbogár repült egészen közel a félvér arcához, ide-oda mozgott előtte, mint egy fáklya.
- Maga nem bízik bennem - mondotta vádlón a másik. - Csak azért, mert olyan ember vagyok, aki szívesen áll szolgálatukra az idegeneknek s aki igyekszik jó keresztényként viselkedni: csak ezért nem bízik bennem.
Úgy látszott, bele akarta lovalni magát egy kis műharagba:
- Ha ki akartam volna rabolni, nem lett volna elég alkalmam? Hisz maga öreg ember!
- Nem is olyan öreg! - mondotta szelíden a pap. Elméje dolgozni kezdett gépiesen: olyan volt, mint valami elkopott automata-készülék, mely minden pénzdarabot befogad, még a szélhámos hamis krajcárját is. Gőgös, kéjvágyó, irigy, gyáva, hálátlan - mindezek a szavak egy-egy rúgót mozgattak meg lelkében: mindegyik jelző ráillett!
- Órákat szánok rá, hogy Carmen-be vezessem magát - mondotta a félvér - és nem kérek érte semmi jutalmat, mivel jó keresztény vagyok: talán még veszteség is ért emiatt otthon, mégsem bánom .. .
- Úgy emlékszem, azt mondotta, dolga van Carmen-ben ... - jegyezte meg szelíden a pap.
- Mikor mondtam ezt?
Valóban, nem emlékezett pontosan rá ... talán igazságtalan is volt kísérőjéhez .. .
- Miért mondanék olyasmit, ami nem igaz? Nem: egész napomat feláldozom, csakhogy segítsek magán s maga nem törődik vele, ha vezetője elfáradt .. .
- Nekem nem kellett vezető! - tiltakozott a pap bizonytalan hangon.
- Ezt most azért mondja, mert jó úton haladunk, de ha én nem lennék itt, már régóta eltévedt volna egy mellékösvényen. Maga mondta, hogy nem ismerős Carmen-ben. Ezért jöttem hát magával!
- Ha elfáradt, - mondotta a pap - természetesen lepihenünk!
Bűnösnek érezte magát bizalmatlansága miatt, de az oly mélyre fészkelődött, hogy csak késsel lehetett volna kivágni belőle.
Félóra múlva elérték a kunyhót: nádból és rőzséből építette fel egy parányi tisztáson valaki, akit az őserdő kiűzött magából, miután nem tudott fölébe kerededni szerszámaival és tüzével. A megfeketedett talajon itt-ott meglátszott még nyoma a kísérletnek, mellyel ki akarták irtani a bozótot a szegényes, bizonytalan kilátásokkal kecsegtető termés kedvéért.
- Majd én ellátom az öszvért - mondotta az ember. - Maga csak menjen be és feküdjön le.
- De hisz maga az, aki elfáradt!
- Én? - tiltakozott a félvér. - Hogy én fáradt volnék? Mi jut eszébe ilyesmit állítani? Én sohasem fáradok el!
A pap nehéz szívvel akasztotta le a nyeregzsákot, kinyitotta az ajtót és belépett; vaksötét volt odabenn, nagynehezen sikerült világosságot gyújtania - a szobában nem volt más bútor, csak egy kemény földből emelt ágy afölött rongyos szalmazsák. Gyertyát gyújtott és a lecsöpögő viasz segítségével odarögzítette az ágy széléhez majd leült és várt: az ember soká nem mutatkozott. Félkezében még mindig összegyűrve tartotta a táskából megmentett iratcsomót: az embernek ragaszkodnia kell a múltjából megmaradt emlékekhez! A veszélytől csak az fél, akinek biztonságban van az élete. Már azt hitte, ellopta öszvérét a félvér, s szemrehányásokat tett magának hogy nem vigyázott jobban. De kinyílt az ajtó és belépett útitársa: sárga fogai kiütköztek szájából idegesen vakarta hónalját. A földre telepedett, hátát az ajtónak támasztotta:
- Aludjon csak - biztatta. - Bizonyára álmos. Majd felébresztem, ha eljön az indulás ideje.
- Nem vagyok álmos.
- Fújja el a gyertyát! Úgy jobban tud aludni!
- Nem szeretem a sötétet! - mondotta a pap, aki most már nagyon megijedt.
- Nem mond egy imát, atyám, mielőtt elalszunk?
- Miért nevez így engem? - mondotta a pap élesen s a homályon keresztül abba az irányba kémlelt, ahol a félvért sejtette, az ajtó mellett.
- Kitaláltam. De azért nem kell félnie tőlem! Jó keresztény vagyok!
- Maga téved.
- Pedig könnyen kitalálhatnám, úgye? - mondotta a félvér. - Csak annyit kellene, mondanom: atyám, hallgassa meg a gyónásomat! Nem hagyhatná, hogy valaki halálos bűn állapotában maradjon!
A pap nem válaszolt, várta a kérést, keze, melyben a papirost tartotta, reszketett.
- Nem kell tartania tőlem, - mondotta a félvér óvatosan. - Nem fogom elárulni magát! Jó keresztény vagyok. Csak úgy eszembe jutott ... hogy jót tenne egy ima...
- Nincs feltétlenül szüksége papra annak, aki imádkozni akar!
Elkezdte:
- Pater noster qui es in coelis .. .
A moszkitók körülzúgták a gyertyalángot. Elhatározta, hogy nem fog aludni; ennek az embernek valami terve van; még lelkiismerete sem vádolta többé szeretetlenséggel. Most már tudta, miről van szó. Júdás ez az ember!
Fejét a falnak támasztotta és félig lehunyta szemét: visszaemlékezett a régi nagyhétre, mikor egy kitömött Júdást akasztottak fel a harangtorony előtt s a gyermekek bádogdobozokkal és kereplőkkel csaptak éktelen lármát. A kongregáció öregebb, élemedettebb tagjai időnként kifogásolták ezt; szerintük Istenkáromlás volt ilymódon tenni gúny tárgyává a Mi Urunk elárulóját. Ó azonban nem tiltakozott ellene és hagyta, hogy tovább virágozzék ez a szokás, helyeselte ugyanis, hogy a világ e legnagyobb gonosztettének elkövetője legalább ilymódon részesüljön a nép megvetésében. Hisz túlságosan könnyű lett volna az ellenpártnak valami Prometheushoz hasonló, Istennel viaskodó hőssé s egy reménytelen küzdelem nemes áldozatává eszményítenie őt.
- Ébren van? - suttogta egy hang az ajtó felöl.
A pap összerezzent: mintha ennek az embernek is szalmával kitömött tagjai lennének, kifestett arca és ócska szalmakalapja; rövidesen elégetik a fötéren, miközben politikai szónoklatokat tartanak a közönségnek s megkezdődik a tűzijáték.
- Nem tud aludni?
- Álmodtam! - suttogta a pap.
Felnyitotta szemét s észrevette hogy az ajtónál kuporgó embert a hideg rázza: két sárga foga csak úgy remeg a nagy vacogásban az alsó ajak felett:
- Beteg?
- Egy kis lázam van - felelte az ember. - Nincs valamilyen orvossága?
- Nincs.
Az ajtó recsegett a férfi vacogásától.
- Valószínűleg megfáztam mikor átúsztam a folyót.
Összecsuklott a földön, lehunyta szemét; megperzselt szárnyú moszkitók vergődtek az ágy fölött. Nem szabad elaludnom - tette fel magában a pap - túlságosan veszélyes lenne, szemmel kell tartanom őt! Szétnyitotta öklét és kisimította az összegyűrött papirost. Elmosódó, ceruzával odavetett feljegyzéseket látott: magányos szavakat, mondatok kezdetét és befejezését, szónoki képeket. Most, miután elhagyta a táskáját, ezek az apróságok emlékeztették egyedül arra, hogy valaha más volt az élet: úgy hordozta magával ezeket az ereklyéket, mint megannyi csodajelet, melyek a mult visszatértét ígérték. A gyertyaláng füstölgőn égett a sűrű, forró, mocsári levegőben ... A pap közel tartotta jegyzeteit a gyertyához. Oltáregylet, Oltáriszentség Szövetsége, Mária Gyermekei ... - olvasta a papirosról, majd feltekintett és rajtakapta a félvért, amint sárga, maláriás szemével figyelte őt. Krisztus aligha talált volna alvó Júdásra a kertben: Júdás mindvégig vigyázóan virrasztott volna!
- Mi ez a papiros ..., atyám? - kérdezte behízelgőn, miközben tovább didergett az ajtó mellett.
- Ne szólítson engem atyjának! Ez azoknak a magoknak jegyzéke, melyeket Carmen-ben akarok megvásárolni!
- Tud írni?
- Olvasni tudok.
Ismét a papírra pillantott és egy ártatlan kis tréfát látott feljegyezve rajta - valamilyen célzást, mely testének gömbölyűségére és az imént elfogyasztott jó ebédre vonatkozott. Híveik azonban nem igen tudták értékelni humorát.

Concepcion-ban díszebédet adtak pappá szentelésének tizedik évfordulóján. Az asztalfőn ült - kivel is? Ki ült a jobbján? Tizenkét személyre terítettek, ő még mondott valamit az apostolokról, valami kevéssé ízléses megjegyzést. Fiatal volt még akkor s valamilyen ördöngös jókedv bujkált benne: Concepcion meglett korú, ájtatos és köztiszteletben álló lakosai vették körül, büszkén viselve jelvényeiket és szalagjaikat. Talán valamivel többet ivott a kelleténél: ezidőtájt nem szokott még hozzá a szeszes italokhoz. Most eszébe jutott hirtelen, ki ült a jobboldalán: Montez, annak a férfinek apja, akit agyonlőttek.
Montez meglehetősen soká beszélt. Az Oltáregylet múlt évi fejlődéséről számolt be: huszonkét peso többlettel zárult mérlegük. Ezt feljegyezte maga elé, hogy megjegyzéseket fűzhessen a tényhez - most is itt áll: O. E. 22.
Montez azon buzgólkodott, hogy a Paulai Szent Vince Kört új csoporttal bővítsék, néhány asszony pedig amiatt panaszkodott, hogy erkölcstelen könyveket árusítanak Concepcion-ban; a fővárosból hozzák be az árut, öszvérháton; az ő fia is vett egyet, Házasság egyetlen éjszakára címmel. Beszédében megemlítette, hogy írni fog ez ügyben a kormányzónak.
Abban a percben, amidőn ezt kimondotta, fellobbant a helyi fényképész magnéziumfénye, úgyhogy ez a pillanat különös élességgel maradt meg emlékezetében: olyasformán látta magát, mint ahogy egy idegen láthatta volna, aki, miután a hangok felkeltették kíváncsiságát, bekandikál az ablakon a boldog és ünnepi gyülekezetre s irigykedve, de ugyanakkor némi gúnnyal figyeli a kövérkés, fiatal papot, aki párnás kezét tekintélyt parancsoló mozdulattal nyújtja előre s nyelve kellemesen eljátszadozik a "kormányzó" szóval. Köröskörül nyitva tartotta mindenki a száját, akárcsak a halak s az arcok a magnézium fényében fehérlettek, mely minden egyéni vonást letörült róluk.
Ez a méltóságteljes pillanat ismét komollyá tette őt, véget vetett a fesztelen hangulatnak, aminek jobban örültek a többiek is.
- A huszonkét pesonyi többlet, mondotta - melyet az Oltáregylet számadásai kimutatnak, nem az egyedüli ok, hogy az elmúlt év eredményeivel elégedettek lehessünk. Mária Gyermekei kilenccel növelték tagjaik számát s az Oltáriszentség Köre is egyre komolyabb sikereket tud felmutatni ősz óta. De nem szabad megpihennünk babérainkon - s bevallom, olyan terveim vannak, melyek talán meg fogják lepni önöket. Bizonyára úgy vélekednek rólam, hogy mértéktelenül becsvágyó ember vagyok: nos, azt kívánom, hogy Concepcion-nak jobb iskolája - és ennek megfelelően jobb plébániája is legyen. Nagy egyházközség a miénk s a papnak illően kell azt képviselnie. Nem saját érdekem lebeg most szemem előtt, hanem az Egyházé. És mi nem fogunk megállani a puszta szándéknál, noha attól tartok, sok időbe fog telni, még az olyan színvonalú helyen is, aminő Concepcion, amíg a tervek megvalósításához szükséges pénzt előteremtjük ...
Boldog, nyugodt élet képe lebegett előtte, amikor így beszélt: igenis, becsvágyó volt - nem látta be, miért ne kerülhetne egy napon az állam fővárosába, a székesegyház kötelékébe, miután a Concepcion-i adósságok kifizetését sikerült más vállára hárítania. A tevékeny papnak mindig vannak adósságai. Tovább folytatta, ékesszólón emelvén fel kövérkés kezét:
- Nem szabad felednünk, hogy sok veszedelem leselkedik édes Egyházunkra, itt Mexicóban. Ebben az államban még rendkívül szerencséseknek vallhatjuk magunkat, északon azonban sokan életüket is vesztették. El kell készülnünk - egy korty borral nedvesítette meg kiszáradt száját - el kell készülnünk a legrosszabbra. Vigyázzatok és imádkozzatok ... - folytatta tétovázón. - Vigyázzatok és imádkozzatok, mert oroszlán képében jár körül .. .
Mária Gyermekei önfeledten bámultak rá, szájuk kissé nyitva maradt; legszebb, sötét ruhájukat viselték kék szalaggal.
Soká szónokolt még, mintegy gyönyörködve saját hangjában: igyekezett lebeszélni Montez-t a Paulai Szent Vince Kör tervéről - ügyelni kell ugyanis, hogy a világi emberek valamiképp el ne bízzák magukat. Majd bájos történetet mesélt egy haldokló gyermekről, aki tüdővészben múlt ki tizenegyéves korában s igen erős hitről tett tantiságot. Megkérdezte, ki áll az ágya lábánál: "Ez és ez az atya" - mondották neki. "Dehogy is! Ismerem az atyát! Arra a másikra, az aranykoronásra gondolok!" Az Oltáriszentség Szövetségének egyik tagja sírva fakadt. Egyébként mindenki nagyon boldog volt. Igaz történet volt ez, csak nem tudott emlékezni, hol hallotta? Talán olvasta valahol. Megtöltötték a poharát. Mélyet lélegzett:
- Kedves gyermekeim ...

... majd mikor a félvér megmozdult az ajtónál, kinyitotta szemét és régi élete szétpattant, mint a szappanbuborék: rongyos nadrágban hevert egy sötét, fülledt levegőjű kunyhóban, vérdíjjal a fején. Megváltozott a világ - nincsenek templomok, nincsenek paptársak, kivéve José atyát, a fővárosbeli kitaszítottat. Miközben így feküdt, a félvér lélegzetének neszét figyelte s azon töprengett, miért is nem választotta azt az utat, amelyiket José atya, aki alávetette magát a törvényeknek. Túlságosan becsvágyó voltam, - gondolta - ez volt az oka mindennek. José atya a különb - nagy alázatosságában eltűrte az örökös gúnyolódást is: még régebben, a jobb napokban sem érezte magát soha eléggé méltónak a papi hivatásra. A papság egyszer konferenciát tartott a fővárosban - az öreg kormányzó boldog idejében történt ez - s emlékezett, hogy José atya mindig az ülések végén surrant be a terembe, helyet foglalt egy sötét sarokban, ahol senki sem láthatta és soha ki sem nyitotta a száját. Nem azért, mintha bizonyos kifinomult lelkű papokhoz hasonlóan, kelleténél aggályoskodóbb lett volna: inkább túlságosan nyomasztóan nehezedett rá Isten lénye. A Szentostya felmutatásánál szemmelláthatóan remegett a keze s ugyancsak kevéssé hasonlított Szent Tamáshoz, aki a Megváltó sebeibe akarta mélyeszteni ujját, hogy hinni tudjon. Számára újra véreztek a sebek minden egyes alkalommal. Egyszer, egy bizalmas pillanatában, azt mondotta neki José atya:
- Úgy félek ... mindig!
Apja egyszerű paraszt volt.
Egészen más az ő esete: magasba akart törni! Ő sem volt műveltebb José atyánál, de mivel édesapja kereskedő volt, tudta, mit jelent huszonkét peso nyereség s hogyan kell bánni a jelzáloggal. Nem akart egész életében egy közepes nagyságú plébánia vezetője maradni. Becsvágyát most csaknem nevetségesnek találta s emlékére felnevetett a gyertyavilágnál. A félvér kinyitotta szemét és megkérdezte:
- Nem álmos?
- Inkább maga aludjék! - mondotta a pap, inge ujjával törölvén le a verítéket arcáról.
- Úgy fázom!
- A láz miatt van! Odaadjam ezt az inget? Nem sok, de talán hasznát tudja venni!
- Nem, nem! Semmi sem kell magától. Maga nem bízik bennem!
Ha ugyanolyan alázatos lett volna, mint José atya, most a fővárosban élne Máriával, állami fizetésből. Kevély, ördögien kevély megoldás itt feküdni s ingét ajánlani fel annak, aki el akarja árulni. Még menekülési kísérleteivel is csak kelletlenül próbálkozott, kevélysége miatt - ez volt a bukott angyalok bűne is! Mikor ő maradt itt az egyedüli pap, kevélysége úgyszólván tetőpontját érte el: utolérhetetlenül ügyes fickónak képzelte magát, amiért élete kockáztatásával merte Istent hirdetni ebben az országban; azt remélte, egy napon elnyeri majd jutalmát! ... A félhomályban imára kulcsolta kezét:
- Ó, Istenem, bocsáss meg nekem. Gőgös, kéjvágyó, kapzsi ember vagyok. Túlságosan szerettem a hatalmat. Ezek az emberek igazi vértanuk - akik életükkel védenek engem! Igazi vértanút érdemelnének ők is, nem olyan tökfilkót, mint én, aki mindig csak a legaljasabb dolgokért lelkesedik. Talán mégis jobb lenne elmenekülnöm - ha elmesélem odaát, milyen világ van itt, bizonyára elküldenének egy bátor embert, aki szeretettől lángol ...
Miként máskor is, lelkiismeret-vizsgálata egyetlen kérdésre zsugorodott össze: mit csináljak?
Az ajtó közelében a félvér nyugtalan álomba merült.
Pedig mily kevés oka volt a kevélységre: négy misét mondott ebben az évben s alig száz gyónást hallgatott meg. A legügyetlenebb kispap is képes lenne ennyire, vagy talán többre is! Óvatosan felkelt és mezítelen lábujjain a fal felé lopódzott. El kell jutnia Carmen-be és még messzebb, mielőtt ez az ember ... A félvér szája nyitva állott, úgy hogy láthatta sápadt, fogatlan száját; álmában nyugtalanul hánykolódott egy darabig, majd elterült a földön és nem mozdult.
Elhagyottan feküdt lába előtt, mintha feladta volna a küzdelmet s most tehetetlenül, legyőzötten engedelmeskednék egy nála erősebb hatalomnak ... A papnak csak át kellett lépnie rajta, hogy elérje az ajtót.
Már átlépett a test fölött, mikor egy kéz megfogta a bokáját:
- Hová megy?
- Meg akarok könnyebbülni.
A félvér még mindig erősen fogta a lábát:
- Miért nem akarja itt elvégezni? - siránkozott. - Mi akadályozza meg ebben, atyám? Úgy-e, magát atyának kell szólítani?
- Van gyermekem, - mondotta a pap - ha erre gondol!
- Tudja maga jól, mire gondolok! Maga Isten szolgája, úgy-e? Magával hordozza őt és ha valaki beteg ... Nos, én beteg vagyok ... Miért nem adja őt nekem? Vagy azt hiszi, nem kellenék neki, ha ... tudná...
- Félrebeszél!
De a félvér csak nem akarta abbahagyni. A pap visszaemlékezett arra az olajforrásra, melyet néhány mérnök fúrt egyszer Concepcion közelében. Az eredmény, úgy látszott, nem volt kielégítő, de negyvennyolc óra hosszat magas, fekete sugár tört fel a mocsaras talajból, hogy óránként ötvenezer gallon olajat pocsékoljon el. - Ilyen volt az emberekben működő vallásos szándék is: váratlanul hatalmas oszlop füstöt és piszkot okádott, hogy felhasználatlanul és eredménytelenül vesszen kárba mindez az erő.
- Mondjam el, mit műveltem? A maga kötelessége meghallgatni! Pénzt fogadtam el nőktől, tudhatja, miért s pénzt adtam fiúknak...
- Nem akarom hallani!
- Kötelessége!
- Téved!
- Nem, nem! Engem nem lehet rászedni. Figyeljen. Pénzt adtam fiúknak ... tudja, mire gondolok! Húst ettem pénteken!
A közönségesség, az undokság és a csúfság csak úgy ömlött a két sárga fog közül s a pap bokája köré kulcsolódó kéz meg-megrándult a lázban.
- Hazudtam. Nem tartottam meg a böjtöt, ki tudja hány esztendő óta! Egy alkalommal két nőm volt. Majd elmondom, mit csináltam ...
Eltelt önmaga fontosságától: nem tudta elég hűen elképzelni azt a bűnös világot, melynek részese volt s melynek csalásai, erőszakossága és bűnös vágyai mellett szégyenkezése csaknem jelentéktelenné vált. A pap sok ilyen gyónást hallott már, hisz az ember képességei oly végesek: új bűnöket sem tud kiagyalni - bűneire az állat is képes. Ilyen világért szenvedett kereszthalált Krisztus - minél több rosszat látunk magunk körül, annál dicsőségesebb ez a halál: könnyű meghalni azért, ami jó vagy szép, a hazáért, a gyermekért vagy a művelődésért - a gyávákért és aljasokért azonban csak Isten tudja feláldozni magát.
- Miért meséli mindezt nekem? - kérdezte.
A férfi kimerülten feküdt, nem válaszolt: verejtékezni kezdett s keze szabadon engedte a pap bokáját. A pap kinyitotta az ajtót s kilépett: áthatolhatatlan volt a sötétség. Hogyan találja meg az öszvért? Felfigyelt: üvöltést hallott a közelben. Erőt vett rajta a félelem. Odabenn, a kunyhóban égett a gyertya s furcsa, bugyborékoló hang hallatszott: a félvér sírt. Ismét visszaemlékezett az olajforrásra, a kicsiny, fekete pocsolyákra, a feltörő bugyborékokra, melyek szétpattantak s újaknak adták át helyüket.
A pap meggyújtott egy gyufát és elindult - egy, két, három lépést tett, majd beleütközött egy fába. E végtelen sötétben a gyufa annyit sem ért, mint egy világító bogár.
- Mula, Mula! - suttogta, mivel félt, hogy a félvér meg találja hallani. De nem látszott valószínűnek, hogy az öszvér válaszoljon. Gyűlölte imbolygó nagy fejét, csámcsogó, mohó száját, vér- és mocsokszagát. Új gyufát gyújtott, majd ismét egy másikat, de mindig csak fákba ütközött. Odabenn a kunyhóban tovább hallatszottak a fájdalom kitörései. El kell jutnia Carmen-be, amily gyorsan csak lehet, mielőtt még ez az ember értesíteni tudná a rendőrséget. Elölről kezdte, egy, kettő, három, négy - s újból nekiment egy fának. Valami mozgott a lába alatt - attól tartott, hogy skorpió. Egy, kettő, három - és hirtelen felhangzott az öszvér furcsa bőgése, a sötétben. Talán éhes volt, vagy közeledő állattól tartott.
Néhány méternyire hagyta maga mögött a kunyhót: a gyertyalángot már nem is lehetett látni. Fogytán voltak gyufái, de két sikertelen kísérlet után megtalálta az öszvért. A félvér leszerelte és elrejtette a nyerget: nem volt már ideje megkeresni. Ráült, de most jutott csak eszébe, hogy nem tudja elindítani, ha nincs legalább egy kötele, melyet a nyaka köré vethessen. Megpróbálta húzgálni a fülét, de az állat annyira sem volt érzékeny, mint egy kilincs; mozdulatlanul állt az öszvér, akár egy lovasszobor. Meggyújtott egy gyufát és oldalához érintette: erre hirtelen rúgott egyet a hátsó lábával, mire a pap elejtette a gyufát s az öszvér ismét csak mozdulatlan maradt, lelógó, komor fejével és özönvízelőtti csípőjével.
- Maga el akar hagyni engem, mondotta egy panaszos hang.
- Ostobaság - felelte a pap. -
Reggelre már egészen jól érzi majd várhatok addig.
A sötétben viaskodtak egy ideig, majd a kéz megragadta csupasz lábát.
- Ne hagyjon itt egyedül - könyörgött a hang. - Ha jó keresztény, ne hagyjon magamra!
- Nem történik semmi baja!
- Honnét tudja? Itt bujkálhat valahol a gringo!
- Én nem tudok a gringóról. Nem találkoztam senkivel, aki látta volna. Elvégre ő is csak olyan ember, mint mi!
- Nem akarok egyedül maradni, rossz előérzeteim vannak.
- Hát akkor, - mondotta a pap fáradtan - keresse meg a nyerget.
Felnyergelték az állatot és újból útnakindultak: a félvér tartotta a kengyelt. Hallgattak: a félvér néha megbotlott; s a láthatáron lassacskán szürkülni kezdett a hajnal. Bizonyos kegyetlen elégtétel öröme parázslott titkon a pap szíve mélyén: most Júdás volt beteg, szerencsétlen, ő rettegett a sötéttől. Csak rá kellene húznia az öszvér oldalára, hogy itt hagyja az erdőben; egyszer belé is szúrta botja végét és gyorsabb lépésre nógatta: érezte, mint kapaszkodik belé a félvér, mint igyekszik őt visszatartani. Káromkodott a sötétben - vagy talán Isten Anyját szólította? Hagyta, hogy az öszvér meglassítsa léptét.
- Bocsáss meg, Istenem! - imádkozott magában. Krisztus ezért az emberért is meghalt! Kevélységével, érzékiségével és gyávaságával mint tarthatná magát méltóbbnak a kereszthalálból származó kegyelemre, mint a félvér? Ez az ember el akarja árulni őt a pénzért, amelyre szüksége van - ő viszont mégcsak nem is igazi gyönyör kedvéért csalta meg Istent.
- Beteg? - kérdezte, de nem kapott választ. Leszállt az öszvérről:
- Üljön föl, én majd gyalog megyek egy darabig.
- Jó nekem így! - felelte a férfi gyűlölködő hangon. 
- Szálljon csak föl!
- Maga azt hiszi, valami nagyszerűt cselekszik most - mondotta az ember. - Segíteni az ellenségét. Keresztény erény ez, mi?
- Maga ellenségem?
- Legalább is így hiszi. Azt gondolja, hétszáz pesót akarok keresni - ennyi a jutalom. Mintha a magamfajta szegény ember nem tudná megállani, hogy áruló ne legyen ...
- Összevissza beszél!
- Természetesen magának van igaza! - mondotta az ember, gyengeségében is ravaszul.
- Szálljon föl, ha mondom! A félvér csaknem összeesett: még neki kellett őt támogatnia. Reménytelenül görnyedt a nyeregkápa fölé, szája csaknem egy vonalban volt a papéval: dögletes levegőt lehelt arcába.
- Szegény embernek nincs választása, atyám - mondotta. - Ha gazdag volnék, csak egy kissé is gazdag .. . nem volnék ilyen rossz!
A pap most - maga sem tudta miért - Mária Gyermekeire gondolt, amint süteményt ettek.
- Azt hiszem, - mondotta - aligha lenne igazi ez a jóság .. .
- Mit mondott atyám? Maga nem bízik bennem! - panaszkodott a félvér, nyergében imbolyogva. - Nem bízik bennem, mert szegény ember vagyok! Rárogyott a nyeregre; nehezen lélegzett és ömlött
róla a verejték. A pap félkézzel tartotta őt: így haladtak lassan Carmen felé. Ez a terve meghiúsult: nem ajánlatos bemennie a városba; ha megtudják, életét vesztheti valaki - bizonyára innét is vittek túszokat. Messze valahol kakas kukorékolt; a ragadós, süppedős talajból térdmagasságig szállt föl a köd - a plébánia kopár termében, a kecskelábú asztal előtt fellobbanó magnéziumfény jutott az eszébe.
Vajon hány órát jelzett a kakaskukorékolás? Az volt a legfurcsább ezekben az időkben, hogy sehol sem harangoztak - évek óta nem hallott harangszót. E hang eltűnt a templomokkal együtt s csak a szürke hajnal, vagy a hirtelen leszálló éjszaka mérte az idő múlását.
Lassan kibontakozott a sötétből a nyereg fölé roskadó félvér alakja is; láthatóvá váltak nyitott szájából kilógó sárga fogai. Ugyancsak rászolgált a jutalomra - gondolta a pap: hétszáz peso nem túl sok, de valószínűleg zavartalanul megélhet belőle egy évig ebben a poros, reménytelen kis faluban. Elvigyorodott. Nem tudott túlságosan nagy fontosságot tulajdonítani a sors csapásainak: arra gondolt, hogy egy évnyi nyugalom talán meg tudná menteni ennek az embernek lelkét. Csak fonákjára kell fordítani minden helyzetet, hogy ilyen furcsa, önmaguknak ellentmondó igazságokra bukkanjon. Utat engedett a kétségbeesésnek és íme: a lélek s a szeretet győzelme származott belőle, nem ugyan a legtökéletesebb szereteté, de örülnie kell ennek is.
- A sors akarta így - mondotta váratlanul a félvér. - Megjósolták már nekem ... hogy egy jutalom ..
Igyekezett útitársát a nyeregben tartani és folytatta útját - lába vérzett még, de bízott benne, hogy nemsokára megkérgesedik. Különös nyugalom terült el az erdőn s szállt fel a köddel a földről. Az éjszaka zajos és lármás volt, de most elcsitult minden. Olyan volt ez, mint a fegyverszünet, mikor mindkét fél puskái elhallgatnak: úgy érezte, az egész világ a béke hangjaira figyel, melyeket oly rég hallott már.
- Maga a pap, úgy-e? - kérdezte egy hang.
- Igen.
Mintha mindketten előkúsztak volna az ellenséges árkokból, hogy barátkozni próbáljanak a Senki Földjén. Világháborús történetek jutottak eszébe arról, hogy a nagy harc utolsó éveiben a katonák, ki tudja milyen sugallatra előjöttek fedezékeikből, a két arcvonal közé.
- Te német vagy? - kérdezték bizonyára hitetlenül, mikor a magukéhoz hasonló arccal találkoztak, vagy:
- Angol vagy?
- Igen! - mondotta ismét, miközben az öszvér üggyel-bajjal bandukolt az erdei úton. Régen, mikor gyermekeket tanított még hittanra, megtörtént, hogy egy fekete ferdeszemű indián kislány kíváncsian kérdezte tőle: "Mihez hasonlít Isten?" Könnyű volt a válasz: az apai és anyai, vagy ha különösen pontos akart lenni, a testvéri szeretetre hivatkozott, hogy megértesse vele minden szeretet és kapcsolat egyetlen, hatalmas szenvedélyben összesűrűsödő szövevényét ... Hite mélyén azonban változatlanul élt az a titokzatos meggyőződés, hogy mindnyájan Isten képére teremtettünk - Isten volt a Szülő, de ő volt a Rendőr, a Bűnös, a Pap, a Megszállott és a Bíró is! Isten ábrázatához hasonló teremtmény függött az akasztófán, rándult össze a börtönudvaron a testébe fúródó golyóktól, vagy tekerődzött, tevéhez hasonlóan, a nemi élet törvényei szerint. Mikor a gyóntatószékben ült, azokat a csúfságokat kellett végighallgatnia, melyek Isten teremtményének agyában születtek meg s Isten arcmását láthatta most is, az öszvér hátán, alsó ajka fölött kilógó sárga fogaival, ugyanúgy, ahogy Isten teremtménye volt az is, aki a lázadás bűnös cselekedetére vetemedett Máriával a kunyhó patkányai közt. A katonát bizonyára megnyugtatja, hogy ugyanazokat a kegyetlenkedéseket követik el mindkét oldalon: így legalább nem marad magára bűnével.
- Jobban érzi már magát? - kérdezte. - Még mindig úgy fázik? Vagy talán már melege van?
Kezét kényszerű gyengédséggel Isten arcmásának vállára helyezte.
A férfi nem válaszolt: a botorkáló öszvér hátán hol egyik, hol a másik oldalára dőlt.
- Már csak tíz kilométer! - mondotta a pap bátorítón. Carmen képe minden más faluénál és városénál élesebben élt lelkében: maga előtt látta a hosszú, füves lejtőt mely a folyó partjától az alig húsz lábnyi magas dombon fekvő temetőhöz, szüleinek nyugvóhelyéhez vezetett. A temetőfal rég beomlott s az elvakultak szétromboltak néhány kőkeresztet: egy angyal elvesztette fél szárnyát, a mocsári fűben fekvő sírkövek azonban sértetlenek maradtak. Szűz Mária egyik szobrának fülét és karját is leütötték, úgy, hogy most pogány Vénuszként állott egy rég elfeledett fakereskedő sírja fölött. Érthetetlen volt számára a rombolásnak ez a szenvedélye, hisz sohasem lehetett eleget rombolni. Ha Isten varangyosbékához hasonlít, meg kellene tisztítani az egész földgolyót a varangyosbékáktól. De ha Isten képét mi hordozzuk arcunkon, nem lehet megelégednünk néhány kőszoborral, hanem elsősorban magunkat kell megölnünk a sírok között.
- Elég erősnek érzi már magát? - kérdezte és levette kezét a félvér válláról. Most két út nyílott meg előttük: az egyik Carmen felé vitt, a másik nyugatnak. Az öszvért a carmeni útra irányította és megböködte a csipőjén.
- Két órán belül odaér! - mondotta és elnézte, mint halad tovább az állat szülővárosa felé, a nyeregben görnyedő besúgóval.
- Hová megy? - kérdezte a félvér s megpróbált felegyenesedni ültében.
- Maga lesz a tanúm, - mondotta a pap - hogy nem voltam Carmenben. De ha rám hivatkozik, enni adnak majd magának.
- Miért? ... Miért? ...
A félvér megpróbált lekecmeregni az öszvér hátáról, de nem volt elég ereje hozzá, az állat pedig rendületlenül haladt előre.
- Ne feledje el - kiáltott utána a pap. - Nem voltam Carmenben!
De hova menjen hát? Úgy érezte, egyetlen hely van már csak az egész államban, ahol nem hoz veszedelmet ártatlan túszok fejére - oda azonban nem mehet el ilyen ruhában ... A félvér megkapaszkodott a nyeregkápában esedezőn meresztette felé sárga szemét és utána kiáltott:
- Csak nem akar itthagyni, egyedül?
Most már tudta, hogy nem csupán útitársát hagyta el az erdei úton: az öszvér, lelógó, bárgyú fejével áthághatatlan korlátként állt közte és szülőföldje között. Úgy érezte magát, mint a száműzött, akinek nincs útlevele és ezért minden menedékhelyről kiutasítják.
A félvér még utána kiáltott:
- Ilyen keresztény maga?
Sikerült valahogyan visszaszereznie egyensúlyát, majd szitkozódni kezdett; szünet nélkül ömlött belőle a sok csúnya szó, - úgy hangzottak az erdőben, mint egy kalapács tompa ütései.
- Ha viszontlát majd, nem vethet semmit a szememre...
Hisz minden oka megvolt, hogy dühös legyen: hétszáz pesót veszett.
- Nem felejtem el az arcát! - kiáltotta utána tehetetlen haragjában.

MÁSODIK FEJEZET

A fiatal férfiak és nők körbe-körbe sétáltak a téren, a villanylámpák hőséget árasztó fénye alatt: a lányok az egyik irányban, a férfiak a másikban, anélkül, hogy szóltak volna egymáshoz. Az északi égbolton villámfény lobbant. Olyan volt ez a séta, mint egy vallási szertartás, mely értelmét vesztette rég, de melyhez még mindig legszebb ruháikat vették fel. Néha egy-egy csoport idősebb asszony csatlakozott a körmenethez, némi izgalommal, nevetgélve, mintha ők még emlékeznének a régi időkre. A Kincstárépület lépcsőiről egy férfi figyelte a sétát, revolvertáskával az oldalán, a börtön kapujában pedig vézna katona üldögélt, puskájával térde között; egy pálmafa levelei görbe kardokhoz hasonló árnyékokat vetettek rá. A fogorvos ablakában lámpa égett és megvilágította a forgatható karosszéket, a vörös plüsspárnákat, az öblítőpoharat, mely kis állványon állott s a műszerekkel teli fiókosszekrényt. A magánházak dróthálós ablakai mögött nagymamák hintáztak fel s alá hintaszékükben, az öreg családi fényképek alatt - nem volt mit tenniök, mit mondaniók, csak a melegtől szenvedtek kissé, a sok ruha miatt. Ez volt hát az állam fővárosa!
Piszkos vászonruhába öltözött ember figyelte mindezt a padról. Egy csapat fegyveres rendőr vonult vissza állomáshelyére: össze-vissza léptek, hanyagul tartották vállukon a puskát. A tér sarkaiban hármasával egybefűzött villanylámpák égtek, vezetékük hanyagul csüngött a járókelők feje felett. Egy koldus járt padról-padra, de nem sok eredménnyel.
Végül leült a vászonruhás ember mellé és hosszú magyarázatba kezdett. Volt valami bizalmaskodó s ugyanakkor fenyegető a viselkedésében. Körülöttük az utcák a folyó, a kikötő s a mocsaras síkság felé ereszkedtek alá. Elmesélte, hogy nős, hogy sok gyermeke van s az elmúlt hetekben alig ettek valamit; majd megfogta ujjával a másik vászonruháját.
- Mennyibe került ez? - kérdezte.
- Meglepődnék, ha tudná, milyen kevésbe.
Hirtelen, mihelyst a fél tizet ütötte, kialudt minden fény.
- Épp elég okunk van a kétségbeesésre! - panaszkodott a koldus. Hol ebbe, hol abba az irányba pislantott, miközben a kiöltözött sétálók szétszéledtek a dombról alávezető utcákon. A vászonruhás ember is felkelt s a koldus követte őt a tér széléig: csupasz lábával ott csoszogott mellette a sötétben.
- Néhány peso igazán nem hiányzanék magának... - mondotta.
- Pedig ha tudná, mennyire hiányzanék!
Ez a válasz kihozta sodrából a koldust:
- A magamfajta ember akármire képes volna néhány pesoért!
Most, hogy az egész városban kialudtak a lámpák, meghitt közelségben állottak egymás mellett, a sötétben.
- Hibáztathat ezért? - kérdezte a koldus.
- Dehogy, dehogy! Én lennék az utolsó, aki ezt tenném!
De bármit mondott, csak növelte vele a koldus ingerültségét.
- Néha úgy érzem, - - Elég rosszul tenné!
- Rosszul tenném, ha nekiesnék egy ember torkának...?
- Az éhező ember többnyire úgy segít magán, ahogy tud!
A koldus feldühödött, amiért a másik úgy beszélt, mintha teljesen elméleti szemszögből nézné a kérdést.
- Az én esetemben - folytatta a vászonruhás - nem sok sikerrel járna. Tizenöt peso és hetvenöt centavo az egész vagyonom. Negyvennyolc órája nem ettem semmit.
- Isten szerelmére, - mondotta a koldus - maga olyan kemény, mint a kő. Nem esik meg rajtam a szíve? 
A vászonruhás férfi felnevetett.
- Maga hazudik - folytatta a koldus. - Miért nem evett, ha tizenöt pesoja van?
- Azért, mert italra akarom költeni.
- Milyen italra?
- Olyanra, aminőhöz egy idegen nehezen tud hozzájutni ezen a vidéken.
- Szeszes italra gondol?
- Igen - mégpedig borra.
A koldus egészen közel húzódott hozzá, lába az ő lábát érintette: kezét rátette a másik ruhájára. Úgy festhettek, mint két jóbarát, vagy testvér, akik meghitten állanak egymás mellett a sötétben; még a házakban is kialudt a világosság s a bérautók, melyek naphosszat várakoztak a domb aljában utasokra, akik úgy látszott, sehonnét sem akartak előkerülni, elindultak már hazafelé; csak a rendőrségi barakkok mögött pislogott egy lámpás.
- Ember! Ma szerencsés napja van magának! - mondotta a koldus. - Mennyit fizet nekem ...?
- Italért?
- Azért, hogy megismertetem valakivel, akitől egy kis pálinkát kaphat, valódi, finom Vera Cruz-i pálinkát!
- Az én torkomnak - magyarázta a vászonruhás férfi - bor felelne meg leginkább!
- Van neki mindenféle fajta!
- Bora?
- Akár birsalma bora is!
- Centavoim kivételével, ígérte a férfi ünnepélyesen - mindenemet odaadnám valami jó szőlőborért.
Valahol a domb alatt, a folyónál, dob szólt: egy, kettő, egy, kettő és menetelő léptek közeledtek. A katonák, - vagy talán a rendőrök vonultak haza.
- Mennyit fizet? - kérdezte a koldus türelmetlenül.
- Nem bánom, odaadom a tizenöt pesot és szerezzen bort, amennyiért tud!
- Jöjjön velem!
Elindultak, a dombról lefelé; két utca kereszteződésénél, melyek egyike a gyógyszertár után a rendőrségi barakkok felé vezetett, másika pedig a szálloda, a kikötő, valamint az Egyesült Banántermelő Társaság raktára felé, megállott a vászonruhás férfi. A rendőrök ott vonultak fel előttük rendetlenül vállukra vetett puskákkal.
- Várjunk egy kissé!
Egy félvér haladt közöttük, sárga foga kilógott alsó ajka fölé. A vászonruhás férfi a sötétbe húzódva figyelte őt: a félvér hirtelen feléjük fordította arcát és tekintetük találkozott. A rendőrök folytatták útjokat a tér felé.
- Siessünk!
- Nem törődnek azok velünk - mondotta a koldus. - Nagyobb zsákmány után szaglásznak.
- Miért volt velük az a férfi, mit gondol?
- Nem tudom. Talán túsznak vitték.
- Ha túsz lenne, összekötözték volna a kezét. Vagy nem?
- Mit bánom én? - mondotta a koldus azzal az irigylésreméltó önérzettel, mely amaz országok fiait jellemzi, ahol a szegény embernek joga van a kolduláshoz.
- Kell a szesz, vagy nem kell? - sürgette társát.
- Bort akarok.
- Nem tudom megmondani, mije van és mije nincs. Be kell érnie azzal, amit talál!
Elindult a folyó felé vezető úton.
- Azt sem tudom idehaza van-e?
A bogarak nagy csapatokban lepték el a kövezetet s pöfeteggombák módjára durrantak szét a lábuk alatt; a folyóról savanyú szag áradt. Egy tábornok fehér mellszobra csillogott a kis közkertben, forró és poros volt a kövezet, s villamosmotor zúgott a város egyetlen szállodájának alagsorában. A széles falépcsőket, melyek az első emeletre vittek, egészen ellepték a bogarak.
- Megtettem minden tőlem telhetőt, - mondotta a koldus - többet ne várjon tőlem senki.
Az első emeleten fekete nadrágba és testhezálló, fehér kabátba öltözött férfi jött ki az egyik hálószobából, vállán törülközővel. Szürke kis arisztokratikus szakálla volt, övet s amellett nadrágtartót is viselt. Miközben beszélt vele a koldus, kialudt a lámpa, majd később pislogva meggyulladt ismét. Valahol víz csörgedezett s a bogarak nagy robajjal ütköztek neki egy lámpának. Az emeleten vesszőből font hintaszékek állottak s a vendégek nevét krétával írták ki egy palatáblára. Húsz szobára hárman voltak csupán.
A koldus odafordult kísérőjéhez:
- Az illető úr nincs itt. Most mondja az üzemvezető. Várjuk meg őt?
- Van bőven időm!
Beléptek egy tágas, kopár, kőpadlós hálószobába. A fekete vaságy úgy festett, mintha egy szerencsétlenség alkalmával hagyta volna így valaki, amikor menekülnie kellett. Leültek rá egymás mellé és vártak; a bogarak behatoltak hozzájuk, a moszkitóháló résein.
- Nagyon befolyásos ember - mondotta a koldus. - A kormányzó rokona! Sokat tehet az érdekében, nagyon sokat. De természetesen olyasvalakinek kell bemutatnia magát, akiben megbízik!
- Magában megbízik?
- Dolgoztam valaha a számára! - mondotta a koldus, majd hozzátette:
- Kénytelen bízni bennem!
- Tud erről a kormányzó?
- Dehogy tud! A kormányzó szigorú ember! A vízvezetékcsövek nagyokat böffentek a falban.
- És miért bíznék ő bennem is?
- Mindenki hozhat magával egy ivót. Maga is vissza fog térni még hozzá. Nagyon jó árut tart. Legjobban teszi, ha ideadja a tizenöt pesot.
Kétszer is megszámolta a pénzt, gondosan.
- Majd szerzek magának egy üveg legfinomabb Vera Cruz pálinkát! Meglátja, milyen lesz az!
A világítás ismét kialudt, sötétben ültek: minden mozdulatukra megreccsent az ágy.
- Nekem nem kell pálinka - mondotta egy hang. - Vagy legalábbis kevés.
- Hát akkor mit akar?
- Mondottam már: bort!
- Az sokba kerül.
- Sebaj. Bort, vagy semmit!
- Birsalma-bort?
- Nem, nem! Francia bort!
- Van néha kaliforniai bora is!
- Az megfelel!
- Ingyen szerzi! A vámon kapja!
A motor ismét zúgni kezdett odalenn s a szobába pislogón tért vissza a világosság. Az ajtó kinyílt s az üzemvezető intett a koldusnak; hosszú beszélgetés kezdődött. A vászonruhás férfi hátradőlt az ágyon. Állán több sebhely éktelenkedett; úgy látszott, sietve borotválkozott; arca beteges volt és beesett - azt a hatást keltette, hogy valaha kövér, kerek arcú férfi volt, de időközben lesoványodott. Nehéz körülmények közé került üzletemberhez hasonlított.
A koldus visszajött:
- Az úr el van foglalva, - mondotta - de itt lesz nemsokára. Az üzemvezető egy fiút küldött érte.
- Hol van?
- Nem szabad háborgatnunk mostan! A rendőrfőnökkel biliárdozik.
Visszament az ágyhoz, útközben két bogarat nyomott el meztelen lábával.
- Finom szálloda ez! - mondotta. - Maga hol lakik? Úgy-e, idegen?
- Éppen csak átutazóban vagyok!
- Nagyon befolyásos úr ez. Jól tenné, ha megkínálná őt itallal. Hisz bizonyára amúgysem akarja az egészet magával vinni! Ugyanúgy megihatja itt is, mint akárhol, egyebütt.
- Szeretnék hazavinni belőle egy keveset!
- Minek? Én mindütt otthon érzem magam, ahol egy széket s egy poharat látok!
- Mindegy...
A fény kialudt ismét: a láthatárt ragyogó függönyként borították el a fellobbanó villámok. A mennydörgés moraja úgy szűrődött át a moszkitóhálón, mint a város másik végében megtartott vasárnapi bikaviadal lármája.
- Mi a foglalkozása? - kérdezte a koldus bizalmaskodón.
- Ez, az, amihez épp hozzájutok!
Csendben ültek egymás mellett, a falépcsőkről behallatszó léptek zajára figyelve. Az ajtó kinyílott, de nem láttak semmit.
- Ki van itt? - kérdezte egy unott hang. Gyufát gyújtott valaki: a röpke fényben széles állkapcsot láttak, majd sötét lett megint. A dinamó ismét megindult s a szobába visszatért a fény.
- Maga az? - kérdezte fáradtan az idegen.
- Én vagyok.
Alacsony emberke volt, túlságosan széles, tésztaszerű arccal, szűkreszabott, szürke öltönyben. Kabátja alól revolver dudorodott elő.
- Nincs semmim a számára - mondotta. - Semmim!
A koldus odasompolygott hozzá s komoly arccal, igen csendes hangon tanácskozni kezdett vele; csupasz lábujjával meg is simogatta egyszer a másiknak fényezett cipőjét. Az idegen nagyokat fújt és sóhajtott s mereven az ágyra bámult, mintha attól tartana, hogy valamit terveznek ellene. Majd hirtelen a vászonruhás férfihez fordult és ráförmedt, élesen:
- Úgy? Tehát Vera Cruz pálinkát akar? Nem tudja, hogy ez a törvénybe ütközik?
- Nem pálinkát! Nem akarok pálinkát!
- Nem érné be sörrel?
Fontoskodón és hatalmaskodón a szoba közepére lépett, cipője nyikorgott a padlón - ő a kormányzó rokona volt!
- Jogom lenne letartóztatni magát! - fenyegetődzött. A vászonruhás ember igyekezett minél kisebbre összekuporodni:
- Természetesen, kegyelmes uram ...
- Azt hiszi, nincs egyéb dolgom, mint szomjas koldusokat itatni?
- Sohasem háborgattam volna, ha ez az ember .. . A kormányzó rokona a kövezetre köpött.
- De ha azt akarja kegyelmes uram, hogy elmenjek...
- Nem vagyok én olyan rideg ember - mondotta éles hangon. - Igyekszem mindig rendelkezésükre állani a barátaimnak ... ha módomban áll és nem ütközik a törvénybe. Értse meg, én fontos szerepet töltök itt be. Ezek az italok csaknem törvényesen illetnek meg engem.
- Természetesen.
- S nekem kell megállapítanom, mennyibe kerülnek.
- Természetesen.
- Különben tönkremennék!
Óvatosan lopódzott oda az ágyhoz, mintha cipői akadályoznák s elkezdte szétbontani a szalmazsákot.
- Fecsegő maga? - kérdezte a válla fölött.
- Tudok titkot tartani!
- Miattam elmondhatja - de csak megbízható egyéneknek!
Nagy hasadás volt a matracon: maréknyi szalmát húzott elő belőle és ismét visszadugta a kezét. A vászonruhás férfi színlelt közönnyel bámult ki a közkert fáira, a sötét, sáros partra s a vitorláshajók árbocaira: a villámok már a kikötő felett lobbantak s a mennydörgés egyre inkább közeledett.
- Itt van ni! - mondotta a kormányzó rokona. - Ezt átengedhetem magának. Finom áru!
- Nem pálinkát akartam!
- Be kell érnie azzal, amit találok.
- Hát akkor azt hiszem, inkább visszakérem a tizenöt pesomat!
- Tizenöt peso! - kiáltott fel dühösen a kormányzó rokona. A koldus gyorsan magyarázni kezdte, hogy ez az úr a pálinka mellett egy kis bort is szeretett volna venni: suttogó, heves vitába kezdtek az árakról.
- Nagyon nehéz bort szerezni - mondotta a kormányzó rokona. - De átadhatok két üveg pálinkát.
- Egy üveg pálinkát és egy üveg .. .
- A legfinomabb Vera Cruz ..
- De én borivó vagyok ... nem is sejtik, mennyire áhítozom egy kis borra .. .
- A bor nagyon sokba kerül nekem. Mennyivel tudna többet fizetni?
- Csak hetvenöt centavom van még!
- Adhatok egy üveg tequilát!
- Nem, nem!
- Hát akkor adjon még ötven centavot! ... Nagy üveggel kaphat.
Újból kotorászni kezdett a matracban és egy halom szalmát szórt ki belőle. A koldus rákacsintott a vászonruhás emberre s olyan mozdulatot tett, mint mikor valaki kihúz egy dugót és megtölt egy poharat.
- Itt van! - mondotta a kormányzó rokona. -
Vigye el, vagy hagyja itt!
- Természetesen elviszem.
A kormányzó rokona most elvesztette hirtelen mogorvaságát. Összedörzsölte a kezét:
- Fülledt az éjszaka! - mondotta. - Azt hiszem, ez idén korán jönnek az esők!
- Talán megtisztel kegyelmes uram azzal, hogy elfogad egy pohár pálinkát, üzletünk sikerére!
- Persze, persze! .. .
A koldus kinyitotta az ajtót és poharakat rendelt fürgén.
- Rég volt már, - mondotta a kormányzó rokona - hogy bort ihattam. Talán helyesebb lenne, borral kocintani!
- Természetesen - mondotta a vászonruhás ember.
- Ahogy nagyméltóságod kívánja! Fájdalmas aggódással nézte, mint húzzák ki a dugót
az üvegből.
- Engedelmével, azt hiszem, inkább pálinkát fogok kérni. Kényszeredetten mosolygott és nem vette le szemét a borról, melynek szintje lassan apadt az üvegben. Koccintottak; az ágyon ültek mindhárman - a koldus pálinkát ivott.
- Büszke vagyok erre a borra - mondotta a kormányzó rokona. - Jó bor. A legfinomabb kaliforniai!
A koldus kacsintott és egy mozdulatot tett kezével, mire a vászonruhás férfi újra kínálni kezdte a kormányzó rokonát:
- Még egy pohárral, kegyelmes uram, - vagy talán inkább pálinkát parancsol?
- Jó a pálinka - de én inkább megmaradok a bor mellett.
Újra töltöttek.
- Szeretnék hazavinni egy keveset a borból - mondotta a vászonruhás ember - az édesanyámnak. Jót tenne neki egy pohárral.
- Igaza van - jegyezte meg a kormányzó rokona s felhajtotta a magáét. - Magának e szerint van anyja?
- Mindnyájunknak van!
- Maga szerencsés. Az enyém már meghalt. Átnyúlt az üvegért és felemelte:
- Néha nagyon hiányzik. "Kis barátomnak" hívtam. Oldalt döntötte az üveget:
- Megengedi?
- Természetesen, kegyelmes uram - mondotta a másik csüggedten és nagyot ivott a pálinkából.
- Nekem is van anyám! - mondotta a koldus.
- Ki kíváncsi rá? - kérdezte a kormányzó rokona élesen. Hátrahajolt s az ágy megreccsent alatta.
- Gyakran tapasztaltam, hogy az anya jobb barát az apánál! Békére, jóságra, szeretetre nevelt Halálának évfordulóján mindig kimegyek a temetőbe s virágot teszek a sírjára.
A vászonruhás férfi egy csuklást igyekezett elnyomni udvariasan.
- Bárcsak én is megtehetném ... - mondotta.
- De hisz az előbb említette, hogy az anyja él!
- Azt hittem, a nagyanyjáról beszél!
- Hogyan beszélhetnék róla? Nem is emlékszem rá!
- Magam sem!
- De én igen! - mondotta a koldus.
- Túl sokat beszélsz! - szólt rá a kormányzó rokona.
- Talán elküldhetném őt, hogy csomagolja be a bort.. Kegyelmes uram érdeke is azt kívánja, hogy ne lássanak meg...
- Várjon, várjon! Nem sürgős! Szívesen látjuk itten. Az egész szoba a rendelkezésére áll. Parancsoljon egy pohár bort!
- Köszönöm, maradok a pálinkánál.
- Engedelmével...
Ismét felemelte az üveget; néhány csepp a lepedőre hullott.
- Miről is beszéltünk az imént?
- A nagyanyánkról.
- Nem hinném, hogy erről lett volna szó. Nem is emlékszem az enyémre. A legrégibb dolog, amire visszaemlékezem ...
Az ajtó kinyílt, az üzemvezető szólt be hozzájuk:
- A rendőrfőnök van itt. Most jön föl a lépcsőn .. .
- Nagyszerű. Vezesse őt ide.
- Megtehetem?
- Természetesen! Jó fiú! Csak a biliárdnál nem lehet megbízni benne! - fordult a többiekhez.
Jól megtermett férfi tűnt fel az ajtóban: egysoros kabátot és fehér nadrágot viselt, oldalán revolvertáska lógott.
- Jöjjön csak, jöjjön csak - hívta őt a kormányzó rokona. - Hogy van a fogfájása? Épp a nagyanyáinkról beszéltünk.
Barátságtalanul rászólt a koldusra:
- Helyet a főnök úrnak!
A főnök továbbra is ott állott az ajtóban és mély zavarában figyelte őket.
- Nohát, nohát ... - mondotta.
- Egy kis összejövetelt tartunk. Csatlakozik hozzánk? Nagy megtiszteltetés lesz számunkra!
A főnök arca hirtelen felragyogott a bor láttán:
- Hát persze, ... egy kis sör nem fog megártani!
- Igaza van! Adj a főnöknek egy pohár sört! - szólt rá a koldusra. Az saját poharát töltötte meg borral és átnyújtotta az újonnan érkezettnek. A főnök felhajtotta az italt, majd maga elé állította az üveget:
- Jó sör! Nagyon jó sör. Csak ezzel az egy üveggel van? A vászonruhás ember didergő izgalommal figyelte.
- Attól félek, csak ezzel az eggyel!
- Egészségükre!
- Egészségükre!
- A régi dolgok közül legélesebben első áldozásomra emlékszem, Ó, a lélek gyönyörteli remegése s körülöttem a szüleim .. .
- Hány szülője volt magának?
- Kettő, természetesen!
- Hát akkor nem igen vehették körül magát - ehhez legalább négy szülőre lett volna szüksége, hahaha! ..
- Egészségükre!
- Egészségükre!
- De amint mondani szoktam, ilyen a sors iróniája! Az én szomorú kötelességem volt, hogy végignézzem annak az öreg papnak agyonlövetését, aki először áldoztatott meg. Nem szégyellem bevallani, hogy sírtam. Szerencsénkre szent volt az illető és imádkozott érettünk. Nem mindenkinek jut osztályrészül, hogy kiérdemelje egy szent imáját!
- Szokatlan dolog az ilyesmi!
- De hát az élet tele van rejtelmekkel!
- Egészségükre!
A vászonruhás férfi most a főnökhöz fordult:
- Parancsol talán egy üveg pálinkát?
- Olyan kevés maradt ebben az üvegben, hogy azt hiszem, legjobb lenne ...
- Szerettem volna hazavinni egy keveset az anyámnak!
- Ezt a csöppet? Sértés volna, ha ennyit vinne magával! Hiszen ez csak a seprüje!
Poharába öntötte és kuncogott magában:
- Ha ugyan lehet seprüje a sörnek!
A pohár fölé tartott palack most megállt a kezében és ámulva kérdezte:
- Mi történt, ember? Miért sír?
Mindhárman a vászonruhás férfire bámultak, szájuk tátva maradt kissé.
- Mindig így vagyok, ha pálinkát iszom. - mentegetődzött. - Ne törődjenek velem, uraim! Nagyon könnyen becsípek és ilyenkor látom .. .
- Mit lát?
- Nem tudom: talán azt, hogy miként vész el minden remény ezen a világon!
- Ember, maga költő!
- A költő a haza lelke! - mondotta a koldus.
A villámfényben az ablakok fényes lapoknak látszottak s a mennydörgés hirtelen leszakadt a fejük fölé. A villanykörte lassan kialudni készült ismét.
- Rossz újság ez az én emberimnek! - mondotta a főnök, eltaposván egy bogarat, mely túlságosan közel kúszott hozzá.
- Miért rossz?
- Szokottnál korábban kezdődnek az esők. Épp most, mikor nyomozáson vannak!
- A gringo miatt? ...
- Az ugyan nem sok gondot okoz nekünk, de a kormányzó rájött, hogy egy pap rejtőzik valahol - sejthetik mi erről a véleménye? Ha rajtam múlnék, futni hagynám szegény ördögöt. Úgyis vége van. Ha nem pusztítja el az éhség, vagy a láz, önként fog jelentkezni. Nem használhat és nem is árthat senkinek! Fel sem tűnt, hogy hónapok óta itt rejtőzködött valahol.
- Akkor ugyancsak sietniök kell.
- Nincs reménye menekvésre, hacsak át nem jut a határon. Találtunk egy embert, aki ismeri őt. Beszélt vele s együtt töltöttek egy éjszakát. De hagyjuk ezt most!
- Mit gondolnak, merre rejtőzködik?
- Csodálkozni fognak!
- Miért?
- Én azt hiszem, itt kell lennie, ebben a városban. Legalábbis erre következtetünk. Amióta túszokat hozunk be a falvakból, seholsem találhat menedéket ... Elküldik öt, nem akarják rejtegetni maguknál. Most itt szabadjára engedjük azt az embert, akiről beszéltem, mint egy vadászkutyát - előbb vagy utóbb úgyis beleütközik és akkor .. .
A vászonruhás férfi megkérdezte:
- Sok túszt kellett agyonlövetniök?
- Nem éppen. Legfeljebb hármat, vagy négyet. Nos, hát igyuk meg a sör maradékát! Egészségükre! Sajnálkozással tette le a poharát.
- Kaphatnék egy csöppet a maga sidral-jából? Nevezzük talán így!
- Igen! Természetesen!
- Nem találkoztunk már? Olyan az arca, mintha...
- Aligha hinném, hogy lett volna már szerencsém.
- Ez egy másik rejtély - mondotta a főnök, kinyújtóztatván hosszú, kövér lábát, s kedvesen az ágy széle felé tuszkolva a koldust - Miként lehetséges hogy oly gyakran tűnik fel egyszer már látottnak némelyik arc, vagy táj? Álmunkban, vagy előző életünkben találkoztunk már vele? Egyszer egy orvos előadását hallottam, aki azt állította, hogy a szem szerkezetével áll ez valamiként összefüggésben. De az illető amerikai volt, tehát materialista!
- Emlékezem, egyszer ... - mondotta a kormányzó rokona. A villám most a ház felett lobbant s a mennydörgés megrázta a tetőt: ilyen volt az egész állam légköre is - odakünn vihar, odabenn pedig végnélküli beszélgetés. "Rejtély", "lélek", az "élet forrása": ilyesféle szavak bukkantak minduntalan elő s csak ültek az ágyon, beszélgetve, anélkül, hogy tettek volna valamit, hittek volna valamiben s igyekeztek volna a jó utat megtalálni.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmenjek! - kelt fel a vászonruhás férfi.
- Hová?
- Barátaimhoz - mondotta bizonytalanul s kezének egy széles mozdulatával a képzeletbeli barátok egész csoportját sorakoztatta fel maga körül.
- Vigye csak magával az italát! - mondotta a kormányzó rokona. - Hisz megfizette! - tette még hozzá.
- Köszönöm, kegyelmes uram!
Magához vette a pálinkás üveget: csak három ujjnyi maradt benne. A borosüveg teljesen üres volt.
- Jól rejtse el, ember, jól rejtse el! - intette őt fölényesen a kormányzó rokona.
- Természetesen, kegyelmes uram, vigyázni fogok rá!
- És ne szólítsa őt kegyelmes úrnak! - mondotta a rendőrfőnök. Nagyot nevetett s lelökte a koldust az ágyról, a padlóra.
- Nem, nem, csak azért ...
Alázatosan kioldalgott, gyulladt, piros szeme alatt elmázolt könnyeivel; az előcsarnokban még hallotta, hogy újra kezdődik a beszélgetés - "rejtély", "lélek", hangzottak a szavak meddőn és céltalanul.Az utcáról eltűntek a bogarak: úgy látszik, elmosta őket az eső, mely függőlegesen zuhogott, most már csökkentebb erővel, olyasféle zajt hallatva, mint mikor szegeket vernek egy koporsófedélbe. A levegő azonban nem lett tisztább: verejték- és esőszag keveredett a ruháján. A pap néhány percig ott állt, a szálloda kapujában, háta megett zúgott a dinamó; majd átszökött egy másik kapuba és tétovázva lesett ki a tábornok mellszobra mögött rejtőző kikötő vitorláshajói és az egykéményes, öreg bárka felé. Nem volt hová mennie: váratlanul érte az eső, azt remélte ugyanis, majd eltölti valahol az időt a szabadban s egy padon, vagy a folyóparton hajtja álomra a fejét.
Két hevesen vitatkozó katona haladt át az utcán, a kikötő felé - közömbösen tűrték, hogy az eső megáztassa őket, mintha nem is ártana nekik, mintha olyan rossz lenne köröskörül a világ, hogy fel sem tűnnék az ilyesmi ... A pap kinyitotta a hátamegetti ajtót - térdmagasságig érő kocsmaajtó volt az - belépett: ásványvizes üvegek állottak a polcokon, a terem közepét egy biliárd-asztal foglalta el, felette zsinórra fűzött karikák. Három-négy ember tartózkodott csupán a helyiségben, a bárasztalon revolvertáskát felejtett valaki. A pap túlságosan gyorsan mozgott és nekiment egy férfi könyökének, aki épp egy nehéz lökésre készült.
- Az anyád ... - fordult vissza dühösen a férfi: egy Vörösinges volt.
Sehol sem lehet már biztonságban?
A pap alázatosan bocsánatot kért és az ajtó felé hátrált, de ismét túlságosan szeles volt: nekiütődött a falnak s zsebében megcsendült a pálinkásüveg. Három-négy arc figyelte öt rosszmájú gúnnyal: előre örültek a jó tréfának, melyet eljátszanak majd az idegennel.
- Mi volt a zsebében? - kérdezte az egyik Vörösinges. Alig húszéves fiú volt, arany foggal és öntelt, gunyoros szájjal.
- Limonádé! - mondotta a pap.
- Miért viszi magával a limonádét?
- Éjszaka ezzel veszem be a - kininemet! A Vörösinges hencegőn felkapta dákóját és megtapogatta végével a pap zsebét:
- Limonádé?
- Igen, limonádé!
- Mutassa hát azt a limonádét!
Nagy garral fordult a többiek felé:
- Tíz lépésről megérzem a csempészt!
Kezét bedugta a pap zsebébe és megtalálta benne a pálinkás üveget.
- Itt van ni! - mondotta - Ugye, kitaláltam...
A pap nekiesett a csapóajtónak és kirohant az esőbe.
- Fogják el! - kiáltotta egy hang a háta megett.
A tér felé igyekezett: először balra fordult, majd jobbra, szerencsére az utcák sötétek voltak s a holdat felhők fedték el. Amíg távoltartotta magát a kivilágított ablakoktól, csaknem láthatatlanná vált, de jól hallhatta a sötétben, mint szólítják egymást az üldözők. Nem akarták feladni a játékot: ez jobban érdekelte őket, mint a biliárd - valahonnét füttyszó hallatszott, úgy látszik, a rendőrség is belekapcsolódott az üldözésbe.
Ez volt hát a város ahová minden becsvágyával törekedett, s melyért ott hagyta volna Concepcion-t, az adósságaival együtt: eszébe jutott a székesegyház és Montez, valamint a kanonok, akit ismert valaha. A menekülés ösztöne igen mélyen rejtezett lelkében s most pillanatnyi jókedvvel töltötte el - nevetett, sóhajtott, majd nevetett ismét. Üldözőinek kiáltásaira, füttyjeleire figyelt a sötétben; ismét megeredt az eső: cseppjei ott kopogtak a cementezett, használhatatlan játszótéren, hol a székesegyház állt valaha (túlságosan napos volt a fekvése ahhoz, hogy játszani lehetett volna rajta s csak néhány akasztófaszerű hinta szomorkodott magányosan a szélén). A dombról lefelé folytatta útját: új ötlete támadt.
A hangok egyre közelebbről hallatszottak s íme, a folyó felől újabb csoport ember tört előre: ezek már módszeresen folytatták az üldözést - lassú lépéseikről megismerte a rendőröket, a gyakorlottabb embervadászokat. A műkedvelők s a hivatásosak szorításában menekült előre. Szerencsére emlékezett még az ajtóra: kinyitotta, belopódzott az udvarra és bezárta maga mögött.
Meglapult a sötétben és visszafojtott lélegzettel figyelte, mint közelednek a léptek a szakadó esőben.
Megérezte, hogy valaki figyeli az ablakból, egy kicsiny, ráncos, fekete fej, hasonló a zanzákhoz, melyeket nagy áron vásárolnak a turisták. Odalépett a rácshoz és beszólt az ablakon:
- José atya?
- Egy házzal odébb!
Másik arc jelent meg az első válla felett, a gyertya bizonytalan fényében, majd egy harmadik: úgy bújtak elő az arcok, mint gaz a földből. Érezte, mint figyelték, mikor átbotorkált az udvaron s bezörgetett egy másik kapun.
Alig ismert rá José atyára, ijesztően hullámzó hálóingében s a gyertya fényénél, melyet kezében tartott. Legutoljára a konferencián látta, egy eldugott sorban ülve, amint körmeit rágta és igyekezett, úgy eltűnni, hogy senki se törődjék vele. Kárba veszett igyekezet volt ez, hisz a sürgő-forgó székesegyházi papok jórésze még csak a nevét sem hallotta. Furcsa volt elgondolni, hogy most az övéknél is ismertebbé vált ez a név.
- José! - mondotta, barátságosan intve neki a nedves sötétből.
- Kicsoda maga?
- Nem emlékszik rám? Igaz, évekkel ezelőtt történt... nem emlékszik a székesegyházi konferenciára?
- Szent Isten! - mondotta José atya.
- Keresnek engem. Azt hittem, talán egy éjszakára .. .
- Menjen innét! - kiáltott José - Menjen innét!
- Nem tudják, ki vagyok. Azt hiszik, csempésszel van dolguk - de félek, az őrszobán kiderül minden...
- Ne beszéljen ilyen hangosan! A feleségem...
- Csak egy sarokban engedjen meghúzódnom! - suttogta.
Ismét erőt vett rajta a félelem. Talán múlófélben volt már a pánlinka hatása (e forró, párás éghajlat alatt senki sem maradhatott soká részeg: az alkohol eltávozott a hónalj izzadságában, vagy a homlokon gyöngyöző verejtékben), vagy talán a hullámokban változó élet ösztönereje csökkent?
A lámpafénynél lerítt a gyűlölet José atya arcáról:
- Miért jött hozzám? - kérdezte. - Mi jutott az eszébe? Idehívom a rendőrséget, ha nem távozik tüstént! Jól tudhatja, miféle ember vagyok!
- Jó ember maga, José - védte őt a pap szelíden. - Én mindig tudtam ezt!
- Rendőrért kiáltok, ha nem takarodik innét!
Megpróbált visszaemlékezni, mi oka lehet, hogy így gyűlöli őt? Hangok hallatszottak az utcáról - szóváltás, kopogások - talán átkutatják a házakat?
- Ha valaha megbántottam, - kérlelte - bocsássa meg nekem! Nagyravágyó, gőgös, elbizakodott ember voltam, rossz pap! Szívem mélyén mindig tudtam, kettőnk közül maga a jobbik!
- Menjen innét - rikácsolta José. - Menjen! Nincs szükségem mártírokra! Semmi közöm magukhoz! Hagyjon magamra! Nekem így is jó!
Megpróbálta nyálába sűríteni dühét és ügyetlenül kiköpte a másiknak arca felé, de rosszul célzott, s csak a földre talált.
- Menjen és haljon meg, minél előbb! Ez a maga feladata!
Azzal becsapta az ajtót.
Az udvar kapuja hirtelen kitárult s benyomult a rendőrség. Futó pillantásra látta még José atyát, amint egy ablaknál leskelődött, de megjelent egy hatalmas alak, fehér hálóingben, megragadta és magával vonszolta, mint valami őrangyal, aki távol akarja őt tartani a földi viaskodások lesújtó látványtól.
- Megvan! - mondotta egy hang. A fiatal Vörös-inges volt az. A pap kinyitotta öklét és José atya fala mellett egy összegyűrt papírgolyót hullajtott ki belőle: egy egész múlt emléke volt ez!
Tudta, hogy annyi esztendő után, most kezdődik a vég! Miközben a pálinkás üveget kivették zsebéből, bűnbánati imát mondott csendesen, - de nem tudta beleadni a lelkét. Ezért csalóka minden bűnbánat a halálos ágyon: a töredelem hosszú gyakorlat és erőfeszítés gyümölcse lehet csupán - nem elég hozzá a félelem. Megpróbált szégyenkezéssel gondolni gyermekére, de csak epedő szeretet élt benne - mi lesz vele? S maga a bűn is oly távoli volt már, hogy mint régi festményé, formátlansága eltűnt, valamiféle bájnak adott helyet. A Vörösinges odacsapta az üveget a kövezethez s a szesz szaga felszállott hozzájuk: nem volt túlságosan erős, hisz alig maradt az üvegben valami.
Magukkal vitték: most, hogy a kezükre került, barátságosabban bántak vele, s tréfát űztek menekülési kísérletéből - egyedül a Vörösinges volt kivétel, akinek játszmáját elrontotta. Nem tudott választ találni tréfáikra: az önvédelem gondolata minden egyéb munkára képtelenné tette agyát. Mikor fedezik fel kilétét? Mikor ütközik bele a félvérbe, vagy a hadnagyba, aki csak nemrég hallgatta ki őt? Lassan vonultak a domboldalon, a tér felé. A laktanyánál olajlámpa füstölgött a piszkos, meszelt fal mentén: függőágyak lógtak az udvaron, alvó testek himbálództak bennük, hálóban vitt baromfiként.
- Leülhet itt! - mondotta az egyik ember és barátságosan egy pad felé tuszkolta őt. Úgy érezte, mindennek vége: a kapu előtt az őrszem sétált fel s alá, az udvaron elhelyezett függőágyak felől pedig horkolás szűrődött felé.
Valaki megszólította: kétségbeesetten bámult fel rá:
- Tessék?
A rendőrök és a Vörösinges úgy látszott, vitatkoztak valamin: az volt a kérdés, kell-e ebben az ügyben háborgatniok még valakit?
- Ez az ő kötelessége! - hajtogatta a Vörösinges, akinek elöl lapátfogai voltak. Majd hozzátette: - jelenteni fogom a kormányzónak!
Egy rendőr megkérdezte tőle:
- Beismeri a bűnösségét?
- Igen - felelte a pap.
- No lássa! Mit akar még? Öt peso bírságot fizet. Miért háborgassunk mást is e miatt?
- És kié lesz az öt peso?
- Ahhoz magának semmi köze.
A pap most váratlanul közbeszólt:
- Nem lesz senkié.
Senkié?
- Huszonöt centavo az egész vagyonom!
Kinyílt egy belső szoba ajtaja s a hadnagy jelent meg a küszöbön:
- Az istenit, miféle lárma ez megint?
A rendőr hanyagul és kelletlenül tisztelgett.
- Szeszt rejtegető embert fogtunk el - mondotta a Vörösinges.
A pap földre sütötte szemét: "mivel keresztre feszítették ... keresztre feszítették ... keresztre feszítették ..." A bűnbánat menthetetlenül kívül maradt a megszokott szavakon. Nem érzett megindultságot, csak félelmet.
- No és? - mondotta a hadnagy. - Mi a meglepő ebben? Tucatjával fogjuk el őket naponta.
- Vigyük be? - kérdezte az egyik ember.
A hadnagy egy pillantást vetett a padon ülő görnyedt alázatos emberkére.
- Vigyétek! - mondotta.
A pap felkelt. Most - gondolta - most ... A hadnagyra emelte tekintetét. Az nem nézett rá, hanem az ajtó előtt hanyagul fel s alá sétáló őrszemet figyelte. Sötét, szigorú arca zaklatottnak, nyugtalannak látszott.
- Nincs pénze! - mondotta az egyik rendőr.
- Isten szerelmére, - kiáltott fel a hadnagy - mikor tanuljátok már meg?
Két lépést tett az őrszem felé, majd megfordult.
- Motozzátok meg. Ha nincs pénze, tegyétek egy zárkába. És adjatok neki valami munkát.
Kiment a szobából és hirtelen odalépett az őrszem elé; megfogta a fülét:
- Ne aludj itten! ... Mozogj egy kicsit katonásabban ... katonásabban!
A kis olajlámpa éktelenül füstölt a fehérre meszelt fal mellett s vizeletszag szállt fel az udvarról, ahol biztonságban pihent függőágyaiban a legénység.
- Jegyezzük fel a nevét? - kérdezte egy őrmester.
- Természetesen! - mondotta a hadnagy, s izgatott léptekkel ment ki az udvarra: nem törődve az esővel, mely alaposan megáztatta csinos egyenruháját. Olyan ember hatását keltette, akinek nyomja valami a lelkét; úgy látszott titkos szenvedély kínozza, mely megváltoztatta egész élete folyását. Visszatért, nem tudott egy helyben maradni.
Az őrmester a belső szobába tuszkolta a papot: a málladozó vakolatú falon rikító, üzleti naptár függött; fürdőruhás, sötétbőrű félvérlány ásványvizet kínált.
- Mi a neve? - kérdezte az őrmester.
- Montez! - mondotta gyorsan, mielőtt még másik név jutott volna eszébe.
- Hová való?
Egy falu nevét mondotta találomra: el volt merülve saját arcképének bámulásában. Ott ült a fehér, kikeményített ruhás első áldozók körében. Valaki egy vonalat rajzolt feje köré, hogy jobban kiemelje. Egy másik fénykép is volt a falon: a texasi San Antonioból származó gringot ábrázolta, akit gyilkosságért és bankrablásért köröztek.
- Felteszem, - mondotta az őrmester óvatosan - hogy egy idegentől kapta az italt.
- Igen.
- Akit nem tudna felismerni?
- Nem.
- Így van ez mindig! - mondotta az őrmester helyeslően: nyilvánvaló volt, hogy nem akart tovább kérdezősködni. Csaknem barátságosan fogta meg a pap karját és átvezette az udvaron: nagy kulcsot tartott a kezében, olyat, aminő vallásos színdarabokban, vagy tündérjátékokban szokott jelképesen szerepelni. Néhány ember megmozdult függőágyában - emitt borotválatlan, nagy állkapcsot látott, mely inkább egy mészáros üzletében lett volna helyén - amott pedig rongyosszélű fület, szőrös, meztelen lábszárat. Kíváncsian várta, mikor jelenik meg a félvér ábrázata, a felismerés diadalmas vigyorával.
Az őrmester kinyitott egy csikorgó kisajtót s odébb lökött a lábával valakit, aki épp a küszöbön telepedett le.
- Csupa kedves fickó van itt, csupa kedves fickó! - mondotta.
Undorító szag terjengett a levegőben és a sötétben sírt valaki.
A pap tétovázott a küszöbön és megpróbálta hozzászoktatni szemét a sötéthez, melyben alaktalan árnyak imbolyogtak, nyüzsögtek.
- Olyan szomjas vagyok, - mondotta. - Kaphatnék vizet?
Orrát facsarta a bűz, alig tudta a hányást visszatartani.
- Majd reggel - mondotta az őrmester. - Most úgyis eleget ivott már!
Nagy, nyugodt kezét a pap vállára fektette, belökte őt a sötétbe és döngve becsapta az ajtót.
Majd egy kézre lépett rá, majd egy karba botlott és arcát a rácshoz szorítva, csendes borzalommal panaszkodni kezdett:
- Nincs hely. Nem látok semmit. Kik ezek az emberek? Odakünn, a függőágyak között, nagyot nevetett az őrmester.
- Ember, - mondotta - ember, hát maga nem volt még soha dutyiban?

HARMADIK FEJEZET

- Van cigarettája? - kérdezte valaki.
Hirtelen visszafordult és egy karba lépett.
- Vizet, gyorsan! - mondotta egy parancsoló hang.
- Van cigarettája?
- Nincs semmim! - felelte bágyadtan és úgy érezte, felszálló füstként sűrűsödik meg körülötte a többiek ellenszenve. Újra megmozdult.
- Vigyázzon, ne lépjen a vödörbe! - hallotta ismét.
Innét származott tehát a nehéz bűz! Mozdulatlanul állt, várva, hogy látása visszatérjen. Odakünn lassan elállt már az eső: nagyritkán lehullott néhány csepp, de egyre inkább távolodott a mennydörgés. Negyvenig számolhatott, amíg hang követte a fényt. Negyven mérföld - így tartja a néphit. Fele út a tengerig és fele út a hegyekig. Körültapogatódzott a lábával, megfelelő ülőhelyet keresve, de úgy látszott, a helyiség zsúfolásig megtelt. Mikor újból fellobbant a villám, megpillantotta a függőágyakat, az udvar végében.
- Van ennivalója? - kezdte újból a hang. - Van ennivalója?
- Nincs.
- Hát pénze? - kérdezte egy másik hang.
- Az sincs.
Hirtelen, alig öt lábnyi távolságból fojtott sikoltást hallott: asszonyi sikolyt.
- Nem tud nyugton maradni? - kérdezte egy fáradt hang.
Újra hallotta a tompa, nem fájdalomszülte hangokat. Borzadva ébredt rá, hogy a gyönyör még ebben a zsúfolt sötétben is megtalálta a maga útját. Újra kinyújtotta lábát és hüvelyről-hüvelykre próbált helyet szorítani magának, hogy minél messzebb kerüljön a rácstól. Az emberi hangok mellett egyéb hangok is hallatszottak, szünet nélkül: olyan volt, mintha egy villamos motor zúgna, egyenletes ütemben. Az időközben beállott szünetekben érezni lehetett, hogy ez a zaj erősebb az emberi lélegzetnél. Moszkitók voltak.
Már hat lábnyira jutott a rácstól és lassan meg tudta különböztetni az egymás mellé zsúfolt emberek fejét: talán az ég is kitisztult lassan; úgy lógtak e fejek, mint tök az indán.
- Ki maga? - kérdezte egy hang.
Nem felelt; pánikszerű félelmet érzett és egyre mélyebben fúrta bele magát a sötétbe: hirtelen a szemközti hátsó falba ütközött, a követ nyirkosnak érezte, mikor hozzáért kezével - a zárka nem lehetett mélyebb tizenkét lábnál. Úgy találta, éppen hogy le tud ülni, ha maga alá húzza lábát. Egy öreg ember feküdt mellette, vállának döntve fejét. Életkorát csontjainak csaknem pehelyszerű könnyűségéből és lélegzetének gyenge, egyenetlen remegéséből is meg tudta volna állapítani. Olyasvalakinek kellett lennie, aki vagy a születéshez, vagy a halálhoz áll közel - de gyerek aligha lehetett ezen a helyen.
- Te vagy az Katharina? - kérdezte az öreg hirtelen. Lassú, türelmes sóhajtásban bocsátotta ki lélegzetét, mintha soká várt volna erre az alkalomra, de akár tovább is várhatna szükség esetén.
- Nem. Nem, Katharina - mondotta a pap.
Mikor beszélni kezdett, mindenki elhallgatott és felfigyelt, mintha valami fontosat mondott volna, majd megint életre keltek a zörejek és hangok. Saját hangjának hallása és a szomszédjával való kapcsolat megnyugtatták.
- Persze, hogy nem maga az - mondotta az öreg. - Nem is gondoltam komolyan, hogy maga lenne. Sohasem fog eljönni!
- Felesége?
- Mit mondott? Nekem nincs feleségem!
- És Katharina?
- A lányom!
Mindenki felfigyelt beszélgetésükre, kivéve azt a láthatatlan emberpárt, mely teljesen elmélyedt titkos, görcsös gyönyörében.
- Talán nem engedik ide!
- Meg sem kísérli! - hallatszott az öreg reménytelen hangja szomorú biztonsággal. A pap lába zsibbadni kezdett, mert egész idő alatt rajta ült.
- Ha szereti magát ... - mondotta.
Valahol, az árnyékok zűrzavarának mélyén a nő ismét sikoltott, tiltakozás, odaadás és gyönyör sikolyával.
- A papok az okai - mondotta az öreg ember.
- A papok?
- A papok.
- Miért a papok?
- A papok.
Térde közelében suttogó hangon megszólalt valaki:
- Bolond az öreg! Nincs értelme, hogy kérdezgessen tőle.
- Te vagy az Katharina? - kérdezte újból az öreg, majd hozzátette: - Tudom, hogy nem maga az! Éppen csak jól esik kérdezni.
- Most pedig én fogok panaszkodni, - folytatta a hang - az embernek meg kell védeni a becsületét, ezt maga is elismeri, úgy-e?
- Én nem értek a becsülethez.
- Egy kocsmában voltam épp, mikor oda jött hozzám az, akiről beszélek és megszólított: "Az anyád szajha!" Nem tehettem ellene semmit, mert a revolvere nála volt.
Nem tehettem mást, vártam. Nagyon sok sört ivott - előre sejtettem - és mikor tántorogva hazafelé indult, nyomába eredtem. Csak egy palack volt nálam: ezt hozzá vágtam. Nem volt nálam fegyver. Családja természetesen jóba van a rendőrfőnökkel, különben nem kerültem volna én ide.
- Borzalmas dolog embert ölni!
- Úgy beszél, mint egy pap.
- A papok az okai! - mondotta az öreg. - Jól mondja.
- Mit mondott?
- Nem mindegy az magának, hogy mit fecseg egy ilyen vén ember? Szeretnék mondani magának valamit ... Egy női hang szólalt meg:
- Elvették tőle a gyerekét.
- Miért?
- Mert fattyú volt. Jogosan tehették.
A fattyú szóra furcsán összeszorult a pap szíve: olyan volt ez, mint mikor a szerelmes férfi virágnevet hall említeni valahol, mely véletlenül egy nőnek is neve. Fattyú: siralmas boldogsággal töltötte el ez a szó. Közelebb hozta hozzá gyermekét: látta őt elhagyottan, védtelenül, a szemétdombon, a fa alatt.
- Fattyú? - ismételte, mintha a nevét mondaná, közöny alá rejtett gyengédséggel.
- Azt mondották, nem alkalmas apának! Persze, mikor elmenekültek a papok, visszatérhetett hozzá. Hová is mehetett volna? A lány természetesen gyűlölte. Megtanították őt egyre-másra.
Igyekezett elképzelni a tanult nő keskeny, határozott száját; az apja vajon mit keresett itt?
- Mért került börtönbe az öreg?
- Feszületet találtak nála.
A vödör szaga egyre elviselhetetlenebb lett: falként vette őket körül az éjszaka, mozdulatlanul állt a levegő és hallotta, amint vizelt valaki a vödör bádog falán dobolva.
- Nem volt joguk hozzá ...
- De jogosan cselekedtek. Hiszen halálos bűnt követett el.
- Ez még nem ok arra, hogy meggyűlöltessék a gyerekével.
- Ők tudják, hogy mi a helyes.
- Rossz papok lehettek, ha ilyesmit csináltak. A bűn már úgyis megtörtént. Az lett volna a kötelességük, hogy a szeretetet tanítsák.
- Maga nem tudhatja, mi a helyes. A papok tudják. Egy pillanatnyi habozás után világosan és érthetően mondotta:
- Én pap vagyok.
Olyan volt ez, mint a vég: nem vágyott többé reményre. Véget ért a tíz éven át tartó vadászat. Mély csend támadt körülötte. Olyan volt ez a hely, mint maga a világ: csordultig teli bűnnel, kéjvággyal és boldogtalan szeretettel: úgy bűzlött, mint a pokol, de ő rájött, hogy a békét itt is meg lehet találni, ha biztosan tudjuk, hogy rövid az idő.
- Pap? - kérdezte végre az asszony.
- Igen.
- Tudják ők?
- Még nem.
Érezte, hogy egy kéz érinti meg a bokáját:
- Nem kellett volna elárulnia, atyám, - mondotta egy hang. - Annyi mindenféle ember van itt. Gyilkosok ...
A hang, amelyik a merényletről beszélt, ismét megszólalt.
- Semmi oka, hogy megbántson engem. Ha embert öltem is, még nem .. .
Suttogás támadt a sötétben. A hang keserűen folytatta:
- Nem vagyok én besúgó, csak azért, mert egy ember azt mondta nekem, hogy az anyám szajha...
- Nincs szükség besúgásra, - mondotta a pap - ez bűn volna. Nappal majd ők is rám ismernek.
- Agyon fogják lőni, atyám - mondotta a női hang.
- Igen.
- Fél?
- Igen, természetesen igen.
Új hang szólalt meg a sarok felől, ahonnét a gyönyör sikolyait hallhatták. Durván és makacsul mondotta:
- Egy férfi nem fél az ilyesmitől.
- Nem? - kérdezte a pap.
- Jelentéktelen fájdalom. Mit akar? Egyszer meg kell történnie.
- Mindegy, - mondotta a pap - én félek.
- A fogfájás sokkal kellemetlenebb.
- Nem lehetünk mindnyájan bátrak.
A hang megvetően vágott vissza:
- Maguk, hívők, mind egyformák, a kereszténység gyávává teszi magukat.
- Igen. Igaza van! Látja, én rossz pap vagyok és rossz ember. De halálos bűn állapotában halni meg - zavartan felnevetett. - Ez az, ami aggaszt.
- Látja! Ezt mondom én is. Aki Istenben hisz, az gyáva lesz!
A hang diadalmasan csengett, mintha bebizonyított volna valamit.
- Nos? - kérdezte a pap.
- Többet ér nem hinni - és bátrabbnak lenni.
- Értem. És még hozzá, ha sikerülne elhinnünk, hogy a kormányzó és a rendőrség nincsenek és ez a hely nem börtön, hanem kert, milyen bátrak lehetnénk!
- Ez ostobaság.
- De ha úgy találjuk, hogy ez a börtön börtön és a kormányzó néhány utcával odébb tényleg él és van: nem sokat számít, hogy bátrak voltunk-e egy-két óráig vagy sem.
- Senki sem mondhatja, hogy ez a börtön nem börtön.
- Nem? Maga azt hiszi? Úgy látom, nem szokott politikusokat hallgatni.
Lába nagyon fájt már: talpát görcs szorította össze, de nem tudta helyzetét megváltoztatni, hogy megszabaduljon a fájdalomtól. Éjfél sem volt még: a sötétség órái végeláthatatlanul terültek el előtte.
- Gondolja csak el, - mondotta hirtelen az asszony - egy vértanú van velünk...
A pap csendesen felnevetett:
- Nem hinném, hogy ilyenek a vértanúk.
Hirtelen elkomolyodott. Eszébe jutottak Mária szavai - jobb lesz, ha nem szolgáltat rá okot, hogy kigúnyolják miatta az egyházat.
- A vértanúk szent emberek - mondotta. - Tévedés lenne azt hinni, hogy csak azért, mert meghal valaki ... Nem! Mondom maguknak, halálos bűn állapotában vagyok és olyan dolgokat követtem el, melyeket nem is vallhatok be hangosan, csak a gyóntatószék rácsánál suttoghatnám el.
Miközben beszélt, mindenki figyelmesen hallgatott rá, mintha templomban szónokolt volna: azon tűnődött, hol ülhet most az elmaradhatatlan Júdás, de jelenlétét nem érezte oly határozottan, mint az erdőbeli kunyhóban. Hatalmas és értelemfeletti gyengédség fogta el a börtön lakói iránt. Egy mondat jutott az eszébe: "Isten úgy szerette e világot ..."
- Gyermekeim - mondotta, - ne higgyétek, hogy a szent vértanuk olyanok, mint én. Van egy elnevezés, amit a magamfajta papokra szoktak alkalmazni. Igen, én vagyok a boriszák pap. Azért vagyok itt, mert egy üveg pálinkát találtak a zsebemben.
Megpróbálta kiegyenesíteni a lábát: véget ért a görcs s most élettelennek érezte tagját, mintha minden érzés elmúlt volna belőle. Sebaj: úgysem lesz már soká szüksége rá.
A vénember dünnyögött valamit, a pap gondolatai pedig visszatértek Brigittához. Az élet ismerete úgy rejtezett a kislány lelkében, mint valami fekete folt egy Röntgenfényképen: legfőbb vágya az volt, hogy megmentse őt, de már ismerte is a sebész véleményét: a beteg gyógyíthatatlan!
- Egy kis ital - hallatszott a nő hangja védőn - ... még nem a világ!
Azon törte fejét, miért került ide ez az asszony? Talán szentképet találtak a házában! Az ájtatos asszonyok unalma áradt belőle. Rögeszméik a szentképek! Miért nem égetik el, ha annyi bajuk származik belőlük? ... Az embernek nincs szüksége szentképekre ...
- Nem egyedüli bűnöm az iszákosság! - mondotta komoran.
Mindig nyugtalanították az ájtatos asszonyok: úgy vélte, a politikusokhoz hasonlóan, mindnyájan álomképeket kergetnek: féltette őket. Oly gyakran haltak meg makacs önelégültség, szeretetlenség állapotában! Kötelességének érezte, hogy megfossza őket a jóról alkotott érzelmes fogalmaiktól .. .
- Gyermekem van! - mondotta elszántan.
Ritka derék asszony volt! Szavai védelmezőn csengtek a sötétben, a pap nem értette mit mondott, valószínűleg a Jó Latorral példázott.
- Gyermekem, - mondotta, - a lator megbánta bűnét, én azonban nem bántam meg!
Eszébejutott a gyermek, amint belépett a kunyhóba, látta sötét, gonosz, sokat tudó pillantását s feje mögött a ragyogó napfényt.
- Nem tudom megbánni bűnömet.
Ez igaz volt: képtelennek érezte magát a bűnbánatra. Nem mondhatta azt magában: bár sose követte volna el a bűnt! Oly jelentéktelennek látszott most szemében és úgy szerette azt, aki belőle származott. Olyan gyóntatóra lett volna szüksége, aki értelmét lassan rá tudja vezetni a borzadás, a fájdalom és bűnbánat sötét ösvényeire.
Az asszony csendben maradt most, a papnak már aggályai támadtak, nem bánt-e vele kelleténél keményebben. Hátha hasznára vált volna hitének, ha azt hiszi, hogy ő vértanú ... De elvetette ezt a gondolatot: megfogadta, hogy ragaszkodni fog az igazsághoz! Odébb vánszorgott egy-két hüvelyknyit és megkérdezte:
- Hány óra múlva virrad?
- Négy ... öt ... - mondotta egy férfi, - honnét tudnám megmondani, atyám? Hisz nincs órám.
- Régóta van már itt maga?
- Három hete.
- Egész nap ide vannak bezárva?
- Nem. Kiengednek, hogy rendbehozzuk az udvart. 
Akkor fognak rámismerni! - gondolta - ha ugyan előbb nem: egyikük bizonyára elárul majd. Egy darabig gondolkozott, azután fennhangon kijelentette:
- Jutalmat tűztek ki a fejemre, öt, vagy hatszáz pesot. Nem tudom biztosan.
Aztán megint csendben maradt. Nem sürgethetett senkit, hogy feladja őt - ezzel bűnre csábítaná az illetőt - de ha valóban akadna itt valaki, aki elárulná őt, miért fosztaná meg a szerencsétlen flótást a jutalmától? Nem lenne méltányos - gondolta - hogy valaki ilyen aljas bűnt kövessen el, mely már csaknem egyértelmű a gyilkossággal és még csak jutalmat se kapjon érte, itt a földön ....
- Senkinek sem kell közülünk az ő véres pénzük! - mondotta egy hang.
Soha nem érzett ellágyulás vett rajta erőt ismét. Hisz ő is csak gonosztevő volt a többi gonosztevő nyájában... a közösségnek ezt az érzését nem ismerte soha annakidején, midőn tiszteletreméltó, ájtatos emberek járultak elébe, hogy megcsókolják fekete pamutkesztyűjét.
Az ájtatos nő hangja hisztérikusan támadt rá
- Ostobaság volt magától, hogy megmondta nekik! Nem tudta, hogy milyen gonosztevők vannak közöttük, tolvajok, gyilkosok ..
- Nos és - mondta egy ingerült hang, - maga mért került ide?
- Jó könyveket tartottam a házamban - mondotta elviselhetetlen gőggel.
A pap eddig semmit sem tett, hogy megingassa elbizakodottságát.
- Mindenütt vannak ilyenek. Itt is ugyanúgy van, mint másutt.
- Jó könyvek?
A pap felnevetett.
- Nem, nem! Tolvajok, gyilkosok ... Oh gyermekem, ha több tapasztalata lenne a világban, rájönne, hogy nem ezek a legrosszabbak.
Az öregember nyugtalan álomba merült az oldalán, fejét a pap vállára hajtva s ingerült szavakat motyogott. Isten tudja, noha kezdetben is nehéz volt megmozdulni ezen a helyen, úgy látszott, ez a nehézség csak annál inkább növekedett, mennél inkább múlott az éjszaka s mennél zsibbadtabbak lettek a végtagok. Nem tudta megmozdítani vállát anélkül, hogy az öregnek újabb fájdalmat ne okozzon. Nos, gondolta, magamfajta ember rabolta meg őt, méltányos tehát, hogy egy kicsit szenvedjek miatta ... Hallgatagon és mereven ült a nyirkos fal mellett, maga alá húzott, elzsibbadt lábbal A moszkitók tovább zümmögtek: hiábavaló lett volna elhessegetni őket, mert az egész levegőt betöltötték, mintha alkotó elemei lennének. Az öreg példáját követve valaki elaludt és most horkolt. A megelégedés furcsa hangja volt ez, mintha nagyot ivott és evett volna egy jó vacsorán s most szundítana egyet utána. A pap megpróbálta kitalálni hány óra lehet: vajon mennyi idő telt el azóta, hogy a koldussal találkozott a téren? Nem sokkal múlhatott el éjfél, messze lehet még a reggel.
Valószínűleg közel volt már a vég, de mindenre fel kellett készülnie, talán még a menekülésre is: ha Isten azt akarja, hogy megmeneküljön, egy sortűz elől is el tudja ragadni. Hiszen Isten irgalmas: valószínűleg csak egy esetben tagadná meg tőle a békét - ki tudja van-e béke egyáltalán? - ha hasznát tudná venni egy léleknek, esetleg saját lelkének megmentésében. De mi jót tudna tenni még? Hisz mindenünnét elüldözik, be sem léphet egy faluba anélkül, hogy valaki az életével ne fizetne ezért. Talán éppen egy olyan ember, aki halálos bűn állapotában van és nem bánta meg vétkét. Ki tudja hány lélek veszett el az ő makacssága és gőgje miatt és azért, mivel nem volt képes beismerni vereségét. Még misét sem tud mondani, hisz nincs bora többé. Az utolsó csepp is eltűnt a rendőrfőnök szomjas torkában. Fárasztóan bonyolult volt mindez. Még most is félt a haláltól s reggelre talán még jobban fog félni, de most már valósággal vonzónak érezte egyszerűségét.
A kegyes asszony valamit súgott a fülébe (úgy látszott, sikerült a közelébe férkőznie):
- Atyám, meghallgatná gyónásomat?
- De drága gyermekem! Hisz ez teljesen lehetetlen itt, mi lenne a gyónási titokból?
- Oly régóta .. .
- Mondjon bűnbánati imát vétkeiért. És bízzék Istenben, kedvesem, hogy elnéző lesz maga iránt.
- Nem törődöm a szenvedéssel .. .
- Ezt látom, hisz itt van.
- Ez semmi, reggelre előkeríti a nővérem a bírsághoz szükséges pénzt.
Valahol, a fal mentén újra elkezdődött a szerelem. Nem lehetett félreérteni a mozdulatokat, lihegéseket és sikoltozásokat. A kegyes asszony magából kikelve kiáltotta:
- Mért nem hagyják már abba ezek a disznók, ezek az állatok!
- Mi értelme lenne a bűnbánati imának ilyen lelkiállapotban?
- Ilyen csúfság ...
- Ne higgye, veszedelmes ilyet gondolni. Mert egyszer csak felfedezzük, hogy csodálatosan szépek a bűneink!
- Szépek! - mondotta az asszony undorral. - Itt! ebben a zárkában! Csupa idegen között!
- Hisz annyiféle szépség van. A szentek a szenvedések szépségét emlegetik. Nos, mi nem vagyunk szentek, sem maga, sem én. Mi rútnak találjuk a szenvedést. Irtózunk a bűztől, a zsúfoltságtól, a fájdalomtól. Nekik tetszik az, amit ott művelnek a sarokban. Sokat kell tanulnunk, amíg egy szent szemével tudjuk látni a dolgokat: a szent érzékei kifinomultak a szép iránt, neki jogában áll megvetni e szegény tudatlanok ízlését, nekünk azonban nem.
- Hisz ez halálos bűn.
- Még ezt sem tudhatjuk. Lehet. De én rossz pap vagyok, amint látja, tapasztalásból tudom, mennyi szépséget vitt magával a Sátán, mikor lezuhant az égből. Senki sem állította még, hogy a bukott angyalok rútak lettek volna. Ellenkezőleg: éppoly gyorsak, fényesek .. .
Újra felhangzott a sikoltás, elviselhetetlen gyönyör jeleként. A nő felkiáltott:
- Ne engedjék őket, botrány!
A pap ujjakat érzett a térdén, melyek megmarkolták görcsösen:
- Mindnyájan rabtársak vagyunk, - mondotta a férfi. - Jelenleg nincs nagyobb vágyam, mint egy jó nagyot inni. Még Istennél is fontosabb lenne. Ez is bűn.
- Nos, - mondotta az asszony, - végre belátom, hogy maga rossz pap. Először nem akartam elhinni, de most már látom. Maga rokonszenvezik ezekkel az állatokkal. Ha a püspöke hallaná ezt ...
- Ő azután ugyancsak messze van innét.
Eszébe jutott az öregember, aki ott él valahol a fővárosban, ama kényelmes, csúf, ájtatos házak egyikében, melyek teli vannak szent szobrokkal, képekkel - és minden vasárnap misét mond a székesegyház egyik oltáránál.
- Ha kijutok innét, írok neki ..
A pap nem tudta megállni, hogy fel ne nevessen: az asszonynak, úgy látszik, fogalma sem vált róla, mennyire megváltozott a világ.
- Ha megkapja a levelet, ugyancsak csodálkozni fog, hogy életben vagyok még.
De hirtelen elkomorodott. Sokkal kevésbé tudta szánni őt, mint a félvért, aki egy hete szegődött nyomába az erdőben. Az asszony bűne súlyosabb volt, hisz a félvérnek annyi mentsége lehet: szegénység, betegség és számtalan megaláztatás!
- Próbáljon megnyugodni, - mondotta, - inkább imádkozzék értem.
- Minél előbb hal meg, annál jobb.
Nem láthatta arcát a sötétben, de nagyon sok olyan nőt ismert a régi időből, akihez illett volna ez a hang. Ha gondosan szemügyre veszünk egy nőt vagy egy férfit, lehetetlen szánalmat nem éreznünk iránta ... Isten arcmása kényszerít erre ... A szem sarkának szarkalábjai, a száj formája, a haj növése: mindez lehetetlenné teszi a gyűlöletet. A gyűlölet nem más, mint képzelethiány. Súlyos felelőséget kezdett érezni az ájtatos asszony miatt.
- Maga és José atya! - mondotta a nő - Maguk azok akik miatt a nép kigúnyolja a vallást.
Csaknem annyi mentsége lehet ennek az asszonynak is, mint a félvérnek. Maga előtt látta a szalont, melyben napjait tölthette. Hintaszékek és családi fényképek között, magányosan.
- Férjnél van? - kérdezte szelíd hangon.
- Mért kíváncsi rá?
- Nem is érzett soha vágyat, hogy apáca legyen?
- Sohasem hittek szándékom komolyságában, - mondta keserűen az asszony.
Szegény nő - gondolta magában a pap - bizonyára nincs senkije és semmije a világon.
Csak megtalálná a helyes szót! Reményét vesztetten dőlt vissza helyére, vigyázva, hogy fel ne ébressze az öreget. De sajnos a helyes szó soha sem jutott az eszébe. Sokkal kevésbé tudott már bánni a hozzá hasonlókkal, mint valaha: régebben, mikor még nem érzett igazi szánalmat az ilyenek iránt, mindig volt számukra mondanivalója: szórakozottan odavetett nekik egy lapos közhelyet. Most már képtelennek érezte magát erre: gonosztevővé süllyedt, aki csak gonosztevőkkel tudott bánni. Újabb hibát követett el azzal, hogy meg akarta törni az asszony önhittségét. Okosabban teszi, ha meghagyja hitében, hogy ő vértanú.
Lehunyta szemét és rögtön álmodni kezdett. Menekülnie kellett; egy ajtón zörgetett, bebocsátásért esedezve, de senki sem törődött vele. Egy szó, egy jelszó meg tudta volna menteni, de nem jutott eszébe. Kétségbeesésében találomra próbálkozott néhány szóval: sajt, gyermek, Kalifornia, kegyelmes úr, tej, Vera-Cruz. Lába elzsibbadt miközben térden állva könyörgött az ajtó előtt. Majd rájött miért akart bejutni: nem üldözte őt senki, félreértés volt az egész. Halálra sebzett vérző gyermeke feküdt mellette, s ő az orvos házánál zörgetett. Tovább dörömbölt a kapun s kétségbeesetten kiáltozta:
- Még ha nem is jut eszembe a helyes szó, essék meg rajtam a szíve!
A gyermek ott haldokolt mellette és nyájas bölcsességgel emelte rá koraérett pillantását.
- Maga állat! - hallotta, mire felébredt könnyes szemmel. Néhány percig aludhatott csupán, mert az asszony még mindig arról beszélt, hogy az apácák nem akarták felismerni benne az igazi hivatottságot.
- Ez szenvedést okozott magának? Ugye? Talán jobb is, hogy így történt, mintha most apáca lenne és boldog.
Ostoba megjegyzés volt, vajon mit gondolhat rólam? - jutott eszébe rögtön. Miért nem tudok inkább olyasmit mondani neki, amire majdan visszaemlékezhetik. Felhagyott a kísérlettel. Itt is csak úgy van, mint mindenütt e világon; aljas és korlátolt környezetükben mohón szaglásznak az emberek a gyönyör után és igyekeznek minél kevélyebbek lenni: semmi lehetőség a jóságra, menekülésről álmodnak mindnyájan!
Nem tudott többé elaludni, új egyességre akart lépni Istennel; ha most az egyszer megmenekül a börtönből, el fogja hagyni az országot. Észak felé veszi útját és átlép a határon. Menekülése annyira valószínűtlennek látszott, hogy ha bekövetkeznék, intő jelnek kell tekintenie, mely arra figyelmezteti, hogy több rosszat cselekszik példájával, mint jót időnkénti gyóntatásaival. Az öregember megmozdult a vállán és az éjszaka változatlanul sötétlett körülötte. Sehonnét sem hallatszott óraütés, hogy jelezze az idő múlását. Csak a vizelés zaja szakította meg időnként ezt az egyhangúságot.

Hirtelen észrevette, hogy már lát egy arcot maga előtt, majd egy másikat: megfeledkezett a másnapról, ugyanúgy ahogy a halálról is megfeledkezik az ember. Néha csak egy váratlan hang, vagy egy madár vijjogása emlékeztet arra, hogy múlik az idő és vége felé közeledik valami. A hangok hirtelen arcokká változtak át, nem volt ez meglepetés: a gyóntatószék félhomálya megtanítja az embert, hogyan lehet felismerni a testet, mely a hanghoz tartozik: a petyhüdt szájat, a gyenge állat, vagy a túlságosan nyílt tekintetű szemek csalóka becsületességét. Valamivel odébb megpillantotta az ájtatos asszonyt, amint szigorú száját eltátva, sírkövekhez hasonló, erős fogait kimutatva, nyugtalan álomba merült; mellette feküdt az öreg, a sarokban pedig a hetvenkedő férfi, kinek térdére egy nő fektette kócos fejét. Most, hogy végre felvirradt, ő volt egyedül ébren, kivéve egy kis indiánfiút, ki az ajtó közelében guggolt keresztbetett lábbal: olyan érdeklődő boldogság ült arcán, mintha sohasem látott volna kellemesebb társaságot. Az udvar felett a szemközti fal meszelése kivált a hajnali homályból. Búcsúzni kezdett a világtól, de kevés megbánást érzett, kevésbé érezte fontosnak bűneit, mint halálát. Egy golyó talán mégis csak a szíve közepébe fog találni: valószínűleg lesz jó céllövő is a csapatban. Ahogy mondani szokás: "Egy másodperc töredéke alatta fog véget érni élete, de az éj folyamán rájött már, hogy az idő múlását csak órákkal és a fény változásaival lehet mérni. Most azonban nem lesznek többé órák, és nem fog változni a fény sem. Ki tudhatná, mennyi ideig tart egy másodpercnyi szenvedés? Talán annyi ideig, mint a tisztítótűz - vagy talán örökké? Eszébe jutott egy ember, akit ő gyóntatott meg, midőn rákban haldoklott; még hozzátartozóinak is el kellett takarniok arcukat, oly kibírhatatlan volt a rothadó test szaga. Nem volt szent. Semmitől sem irtózott, úgy mint a haláltól.
Az udvaron egy hang szólította:
- Montez!
Megpróbált elzsibbadt lábára állni:
- Nem sok hasznát vehetem majd ennek az öltönynek - gondolta gépiesen.
Összepiszkolódott és beszennyeződött a ruha a zárka padlójától és társainak érintésétől. Pedig nagy kockázattal jutott hozzá egy folyóparti üzletben, ahol a társadalmi helyzetére sokat adó farmer szerepét kellett megjátszania. Hirtelen eszébe jutott, hogy úgysem lesz rá soká szüksége. Olyasféle megrázkódtatást érzett, mint aki tudja, hogy utoljára zárja be házának ajtaját.
- Montez! - ismételte a hang türelmetlenül.
Eszébe jutott, hogy őt hívják most így. Feltekintett megrongált ruhájáról és az őrmestert látta maga előtt, amint éppen kinyitotta a zárka ajtaját.
- Itt vagyok!
Óvatosan a nyirkos padlóra helyezte az öreg ember fejét és megpróbált felállni, de úgy érezte, mintha tésztából lenne a lába.
- Délig akartok aludni? - zsémbelt az őrmester rosszkedvűen: felingerelhette őt valami, mert nem volt olyan barátságos, mint előző este.
Belerúgott egy alvó emberbe s dörömbölni kezdett az ajtón:
- Kifelé! Hé, keljetek fel! Mars az udvarra! Csak az indián fiú engedelmeskedett, szerényen osont ki: pillantása még most is érthetetlenül boldog volt.
- Koszos kutyák! szitkozódott - az őrmester - talán arra vártok, hogy megmosdassunk benneteket? Hé, Montez!
Lassanként visszatért az élet elzsibbadt lábába. Igyekezett eljutni az ajtóig.
Fokozatosan megélénkült az udvar, az emberek hosszú sorban várakoztak, hogy megmoshassák arcukat az egyetlen vízcsapnál.
- Menjetek ki az udvarba! - üvöltötte az őrmester - és mosakodjatok meg!
Mikor a pap kilépett, rákiáltott:
- Maga nem, Montez! Maga maradjon!
- Igen!
- Más tervünk van magával, - mondta az őrmester.
A pap ott állt az ajtó mellett és végignézte, mint vonulnak ki rabtársai az udvarba. Egymás után haladtak el mellette; nem nézett az arcukra, csak a lábukat figyelte - úgy állt ott, mintha kísértésbe akarta volna vinni őket.
Senkisem szólt: most két női lábat látott, fekete, elnyűtt, félretaposott sarkú cipőben. Odasúgta neki, anélkül, hogy szemét felemelte volna:
- Imádkozzék értem.
- Mit mondott, Montez? - kérdezte az őrmester.
Nem jutott eszébe semmi hazugság: úgy érezte magát, mintha tíz év alatt minden csalárdságát kimerítette volna.
- Mit mondott?
A női cipők már nem mozogtak.
- Koldult! - mondotta az asszony, majd könyörtelen hangon hozzátette. - Több esze is lehetne és tudhatná, hogy nem kaphat tőlem semmit.
Azzal kacsázva folytatta útját, az udvar felé.
- Jól aludt Montez? - ingerkedett vele tovább az őrmester.
- Nem túlságosan jól.
- Mit akar hát? - mondotta az őrmester. - Legalább megtanulja, hogy nem jó túlságosan szeretni az italt.
- Igen.
Nem értette, miért tartanak oly soká ezek az előkészületek.
- Hátha már az egész pénzét pálinkára költötte, most végezzen el egy kis munkát hálából az éjszakai szállásért. Vigye ki a vödröket a zárkákból, de jól vigyázzon, ki ne loccsantsa! Elég büdös van itt anélkül is!
- Hova öntsem őket?
Az őrmester az árnyékszék felé mutatott, melynek ajtaja a vízcsap mellett nyílott:
- Jelentse, ha befejezte a munkát! - azzal parancsokat bömbölve, visszatért az udvarra.
A pap lehajolt és megfogta a vödröt. Teli volt az és alig tudta felemelni; a súly alatt meggörnyedve visszatért az udvarra, szemébe csurgott a verejtéke. Megtörülközött, s ekkor felismerte a mosakodásra várakozó férfiak között a túszokat. Ott volt Miguel is, akit szemeláttára hurcoltak el: eszébe jutott a síró anya, a hadnagy fáradt hangja és a felkelő nap. Ők is ugyanakkor pillantották meg őt: letette a súlyos vödröt és rájuk nézett. Ha nem akarná megismerni őket, az annyit jelentene, mintha titkos jelet adna nekik, kérvén, hogy szenvedjenek tovább s hagyják megmenekülni őt. Miguelt úgy látszik megverték: szeme alatt sebhelyet látott, - legyek zümmögtek körülötte, mint egy öszvér nyitott sebe körül. A sor tovább mozdult: földre sütötték szemüket és továbbhaladtak mellette: idegenek foglalták el a helyüket. Csendesen felfohászkodott: Oh Uram, küldj nekik valakit, aki méltóbb rá, hogy szenvedjenek érte! Ördögi tréfának látszott előtte, hogy ezek feláldozzák magukat egy boriszák papért, akinek még fattya is van! Az udvaron egy katona ült, térde közé szorított puskával; körmeit nyírta és lerágta körülöttük a felesleges bőrt. Furcsán elhagyottnak érezte most magát, mikor azok semmi jelét sem adták, hogy felismerték volna.
Az árnyékszék egy pöcegödörből állott, két deszkát fektetek felette keresztbe, amin az ember megállhatott. Kiürítette a vödröt és visszatért az udvaron keresztül a zárkasor felé. Hat cella volt, mindegyikből kivitte a vödröt: egyszer meg kellett állnia, mert rájött az öklendezés és telehányta az udvart. Elérkezett az utolsó zárkához. Ez sem volt üres, egy férfi feküdt a fal mellett, a reggeli nap már rásütött a lábára. Legyek dongtak egy halom hányadék körül a földön. Felnyitotta szemét s a papot figyelte, aki a vödör fölé hajolt; két foga kiállott szájából.
A pap hirtelen mozdulatával bepiszkította a cella padlóját. A félvér rászólt, zsörtölődő, bizalmaskodó hangon:
- Álljon csak meg, itt nem lehet így csinálni. Büszkén hozzátette még:
- Én nem vagyok fogoly! Vendég vagyok!
A pap bocsánatot kérő mozdulatot tett - félt beszélni - s odébb akart állani hamarost.
- Várjon egy percig! - mondotta a félvér parancsolóan - Jöjjön csak ide!
A pap makacsul, féloldalt fordulva állt az ajtó közelében.
- Jöjjön csak ide! - mondotta ismét a férfi. - Maga rab, ugye? Én vendég vagyok, a kormányzó vendége. Azt akarja talán, hogy szóljak a rendőrnek? Ha nem, akkor tegye azt, amit mondok és jöjjön ide!
Úgy látszik, Isten dönteni fog végre. Odalépett hozzá vödörrel a kezében s megállott a félvér csupasz lábánál; az felnézett rá a falmenti árnyékból és durva, de ugyanakkor aggodalmas hangon kérdezte tőle:
- Mit csinál maga itt?
- Takarítok.
- Tudja maga, hogy mire gondolok!
- Egy kis pálinka miatt fogtak el - mondotta a pap, megpróbálván hangját durvábbra változtatni.
- Én ismerem magát - mondotta a félvér - nem akarok hinni a szememnek, de ha megszólal...
- Nem gondolnám ..
- Ez egy pap hangja! - mondotta a félvér undorral. Nagy lábujja vaskosan és barátságtalanul mozgott. A pap földre tette a vödröt, reménytelenül kutatott érv után:
- Maga részeg.
- Sör, sör, örökösen csak sör! Mindennek legjavát ígérték, de nem lehet bízni bennük. Mintha nem tudnám, hogy a főnök pálinkát tart a szekrényében!
- Ki kell vinnem a vödröt!
- Ha megmozdul, kiáltok. Sok mindenen eltöprenghetek mostanában! - panaszkodott a félvér keserűen. A pap várt: nem volt mit tennie, élete a félvér kegyelmétől függött - ostoba szólás: a maláriás szem nem ismert soha kegyelmet. Legalább megmenekült attól, hogy védekezzék.
- Látja, - magyarázta a félvér óvatosan, - én jól érzem itt magam - sárgás lábujjait jólesőn nyújtóztatta ki a hányadék közelében - meg vagyok elégedve étellel, itallal, társasággal és a háztetőről sem csorog be a víz. Nem nehéz kitalálni mi fog velem történni ezután: - ki fognak rúgni mint egy kutyát!
Hangja élesen és méltatlankodón csattant fel:
- Miért hozták ide magát? Ezt akarom tudni! Gyanús nekem ez a dolog. Az én feladatom, hogy megtaláljam magát! Nem? Ki fogja most megkapni a jutalmat, miután ők kerítették a kezükbe? Valószínűleg a rendőrfőnök, vagy az a csirkefogó őrmester! Senkiben sem lehet megbízni! - panaszkodott síró hangon.
- Van még egy Vörösinges is - mondotta a pap.
- Vörösinges?
- Ő volt az, aki elfogott.
- Szent Isten! - jajdult fel a félvér. - Elsősorban rájuk hallgat a kormányzó!
Esedezőn nézett fel a papra:
- Maga tanult ember! Adjon tanácsot.
- Ez gyilkosság lenne, tehát halálos bűn.
- Nem így értettem: a jutalomra gondolok. Amíg ők nem tudják, egész kényelmesen megvagyok itt, jól esik az embernek egy-két heti üdülés. Maga nem tud messzire jutni innét, ugye? Nem lenne jobb, hogyha odakint fognák el? Úgy értem, valahol a városban: akkor nem emelhetne más is igényt a jutalomra.
- Annyi mindenen kell törnie fejét a szegény embernek! - mondotta dühösen
- Azt hiszem, így is adnának magának valamit - mondotta a pap.
- Valamit! - méltatlankodott a félvér és föltápászkodott a fal mellett. - Miért nem lehetne enyém az egész?
- Mi történik itt? - kérdezte az őrmester, megállva odakinn, a napfényben és az ajtóból figyelve őket.
 - Azt akarta, hogy takarítsam el a hányadékát - mondotta a pap lassan - én pedig azt feleltem neki, maga nem adott erre utasítást.
- Ő vendég, - mondotta az őrmester, - jól kell vele bánni. Engedelmeskedjék neki.
A félvér kényszeredetten mosolygott:
- Kaphatnék még egy üveg sört, őrmester?
- Majd később - intett az őrmester tagadóan, - előbb körül kell néznie a városban.
A pap felemelte a vödröt és kiment az udvarra, magukra hagyván a vitatkozókat. Úgy érezte magát, mint akinek puskát szegeznek a hátába: belépett az árnyékszékbe és kiürítette a vödröt: majd ismét kilépett a napfénybe - most mintha mellének szegeződött volna a fegyver. A két férfi a zárka ajtajában beszélgetett. Mikor átment az udvaron, mindketten feléje fordultak.
- Maga azt állítja, fáj az epéje és nem lát jól! Hát akkor csak tisztítsa fel a hányadékát ... Ha már a saját munkáját nem tudja elvégezni ...
Az őrmester háta mögül a félvér ravasz, cinkos pillantást váltott vele. Most, hogy elmúlt a közvetlen veszély, csak csalódást érzett. Isten döntött hát! Tovább kell élnie, elhatározásokat, terveket alkotni, saját szándékai szerint ...
Újabb félórájába került, amíg kitisztogatta a zárkákat, vödörnyi vizet öntvén mindegyiknek padlójára; egy pillantást - valószínűleg utolsót - vetett az ájtatos asszonyság felé, aki eltűnt a bejárat boltíve alatt, hol nővére várt rá a büntetéspénzzel. Mindkettőn fekete kendő volt, piacon vásárolt, kemény, száraz, elhasznált holmi.
Jelentkezett az őrmesternél, aki megvizsgálta és megbírálta munkáját, majd parancsot adott neki, hogy több vizet öntsön a padlóra, aztán egyszerre belefáradván a mulatságba, elküldte azzal, hogy jelentkezzék a főnöknél is és kérjen elbocsátást. Újabb órát töltött tehát a főnök ajtaja előtti padon, elnézvén az őrszemet, aki siralmas arccal sétált fel s alá a tűző napon.
Mikor végre beengedte őt a rendőr, a főnök helyett a hadnagyot találta az íróasztalnál.
A pap megállott a fal mellett, nem messze a maga arcképétől és várt. Egyszer-kétszer az öreg, gyűrött újságpapírra pillantott suttyomban és idegesen: ma már nem hasonlítok rá! - gondolta. Milyen nyegle lehetett ebben az időben - pedig akkor még csaknem ártatlan volt. Íme egy másik rejtély: néha úgy érezte, a bocsánatos bűnök, mint a türelmetlenség, a kis hazugságok, a kevélység, a mulasztások sokkal inkább elzárják a kegyelem forrását, mint akár a legsúlyosabb vétek. Amíg ártatlan volt, nem érzett szeretetet az emberek iránt: romlottságában azonban megtanulta ...
- Nos - kérdezte a hadnagy - kitisztította a zárkákat?
Nem pillantott fel az iratokból.
- Szóljon az őrmesternek - mondotta - hogy két tucat embert kérek, alaposan kitisztított puskákkal, de két perc alatt!
Szórakozott pillantást vetett a papra:
- Mire vár még?
- Engedélyt kérek kegyelmes uram, hogy távozhassam.
- Itt nem vagyok kegyelmes úr! Tanulja meg mindennek a saját nevét! Volt már itt valaha? - kérdezte élesen.
- Soha.
- A maga neve Montez. Úgy emlékszem, több hasonló nevű férfival találkoztam az utóbbi napokban. Rokonai?
Mereven figyelte őt: úgy látszott, dolgozni kezd az emlékezete.
A pap gyorsan elébevágott a gondolatainak:
- Az unokatestvéremet agyonlőtték Concepcion-ban.
- Nem az én hibám volt.
- Azért mondom csak, mert nagyon hasonlítottunk egymásra. Apáink ikrek voltak. Félórányi különbség sem volt közöttünk. Azt hittem, kegyelmes uram azt hiszi ...
- Ahogy én emlékszem rá, egészen másként festett. Magas, sovány ember volt, keskeny vállal .. .
- Inkább a szemünk hasonlított ... - sietett megjegyezni a pap.
- De hisz csak egyszer láttam!
Valami nyomhatta a hadnagy lelkét, amíg itt ült, töprengve, sötétbőrű, indián-kezével az iratok felett, nyugtalanul.
- Hová akar menni? - kérdezte.
- A jó Isten tudja!
- Maguk mind egyformák! Sehogysem megy a fejükbe, hogy Isten nem tud semmit!
Morzsányi kis bogár, nem nagyobb egy szem koromnál, futott át az előtte heverő papírlapon. Szétnyomta ujjával és ismét a paphoz fordult:
- Nem tudja megfizetni a pénzbírságot?
Másik bogárkát figyelt, mely szintén a lapok között keresett menedéket.
- Nem.
- Miből akar megélni?
- Majd csak találok valami munkát ...
- Öreg már ahhoz, hogy dolgozzék.
Hirtelen zsebébe nyúlt és egy öt pesost vett ki belőle.
- Fogadja! - mondotta - menjen innét, és nehogy mégegyszer a szemem elé kerüljön. Jól vigyázzon!
A pap az ujjai között tartotta a pénzt - éppen egy mise árát!
- Maga jó ember! - mondta csodálkozva.

NEGYEDIK FEJEZET

Kora reggel volt még, mikor átlábolt a folyón és csuromvizesen a másik partra vergődött. Remélte, hogy senkivel sem fog találkozni. Már megpillantotta a földszintes házat, a bádogtetős raktárépületet s a zászlórudat: úgy képzelte, az angolok felhúzzák rá alkonyatkor a lobogót s eléneklik a "God Save the King"-et. Óvatosan megkerülte a raktárépület sarkát: az ajtó engedett a nyomásnak. Itt volt ismét a sötétben, ahol valaha rejtőzött: hány hete már annak? Arra emlékezett csupán, hogy az esők akkor még messze voltak, de most rövidesen itt lesznek már. Egy hét múlva legfeljebb repülőgép tud átkelni a hegyeken.
Lábával körültapogatta a helyét: olyan éhes volt, hogy még egy kis banánnal is beérte volna - két napja nem evett semmit - de Üresen találta az egész helyiséget. Úgy látszik, olyan napon érkezett, mikor az egész készletet leszállították a folyón. Ott állott az ajtó mellett és megpróbált visszaemlékezni, mit mondott neki a gyermek a Morse-ábécéről s az ablakáról: a moszkitóháló elfogta a halottfehér, poros udvar világosságát. Úgy érezte magát, mint valami kiürült éléskamrában. Aggodalmasan figyelt: egy hang sem hallatszott - várattak magukra azok a reggeli zörejek, melyeket hol egy cipő csikorgása okoz a cementpadlón, hol egy nyújtózkodó kutya körmének kaparása, hol pedig egy kéz kopogtatása az ajtón. Mindebből nem hallott most semmit.
Hány óra lehetett? Mennyi ideje virradhatott fel már? Nem tudta megállapítani: ruganyosnak érezte az időt, mintha pattanásig nyújthatta volna. Aligha lehetett nagyon korán, legfeljebb hat, vagy hét óra! Most döbbent csak rá, mennyire számított erre a gyermekre. Ő volt az egyetlen, aki megsegíthette, anélkül, hogy maga bajba keveredhetett volna.
Hacsak át nem jut néhány nap alatt a hegyeken, elfogják - akár maga is jelentkezhetnék a rendőrségen, hisz hogyan tudna megélni az esőzések alatt, ha senki sem mer neki hajlékot, vagy élelmet adni? Bár felismerték volna egy hete a rendőrségen: mennyivel kevesebb baja lenne most!
Most hirtelen hangot hallott: mintha a remény tért volna vissza életébe, óvatosan: szűkölés és kaparás hallatszott - az élet zaja, melyet meghozott a hajnal. Mohón lesett ki az ajtóból.
Korcs szuka vonszolta át magát az udvaron: csúf állat volt, megtépázott fülével, törött, vagy megsebesült lábával. Úgy látszott, hátsó részén sérült meg valahol. Nagyon lassan közeledett: testéből kiálló bordáival múzeumi csontvázra emlékeztette; bizonyára magára hagyták s már napok óta nem kapott enni.
Mégis, úgy látszott, reménykedik még valamiben. A remény ösztönét csak a gondolkozó, emberi agy tudja kiölni. Az állatok nem ismerik a kétségbeesést. Miközben a sebesült vánszorgását figyelte, úgy érezte, minden nap megismétlődhetik ez a jól begyakorolt jelenet, talán hetek óta már - akárcsak a madárdal, a föld boldogabb vidékein. A kutya nagynehezen eltámolygott a veranda ajtajáig és kaparászni kezdett egyik lábával: orrát bedugta egy résen s az üres szobák mozdulatlan levegőjét szaglászta, majd türelmetlenül szűkölni kezdett s hevesen csóválta farkát, mintha megmozdult volna valaki odabenn. Végülis kétségbeesett üvöltésben tört ki.
A pap nem bírta tovább: tudta már mit jelent ez, most akár saját szemével is meggyőződhetik a valóságról. Mikor kilépett az udvarra, az állat megfordult és vadul ugatni kezdett rá, egy házőrző eb torzképeként. Nem érte be akárki jelenlétével - a régi, megszokott világot kívánta vissza.
Belesett az egyik ablakon: valószínűleg ez volt a gyermek szobája. Mindent elvittek belőle, csak a törött, vagy használhatatlan tárgyakat hagyták ott.
Kartondoboz hevert a földön, teli szakadozott szélű jegyzetlapokkal, a sarokban kis szék állott, melynek kitörött az egyik lába. Szög állott ki a fehérre meszelt falból: tükör vagy festmény függhetett rajta. Amott törött cipőhúzó hevert.
A kutya morogva kullogott át a verandán; az állati ösztön hasonlít némikép a kötelességhez - igen könnyen össze lehet téveszteni a hűséggel. Úgy kerülte el az állatot, hogy váratlanul kilépett a napfénybe: a kutya nem tudta elég gyorsan követni őt. Lenyomta a kilincset s az ajtó kinyílt: úgy látszik, senkinek sem jutott eszébe, hogy bezárja. A falon rosszul szárított és hibásan vágott alligátorbőr függött. Szuszogást hallott a háta megett és megfordult: a kutya átnyújtotta két lábát a küszöbön, de most, hogy a ház belsejében látta az idegent, nem sokat törődött vele. A pap volt már a gazda s a kutyának új szagok kötötték le figyelmét. Tovább vonszolta magát a padlón vinnyogó hangot hallatva.
A pap kinyitotta a balfelé nyíló ajtót: valószínűleg ez volt a hálószoba: a sarokban nagy rakás régi orvosságos üveg hevert, néhány ujjnyi színes folyadék volt még némelyikben. Voltak fejfájás és gyomorfájás elleni orvosságok, egyiket étkezés előtt kellett bevenni, másikat étkezés után. Nagyon beteg lehetett valaki, ha ilyen sokra volt szükség. Törött hajcsatot is talált és kitépett hajszálakat összegubancolódva: nagyon szőke, itt ott már őszülő haj volt ez.
- Bizonyára az anyja, nem lehet más, csak az anyja! - gondolta megkönnyebbülten.
Belépett egy másik szobába, melynek moszkitóhálós ablakából a kihalt, lomha folyóra lehetett látni; ez volt a nappali szoba: az összecsukható kártyaasztalból sejtette, melyet potom áron vehettek s nem tartották érdemesnek arra, hogy magukkal vigyék, akárhová mentek is. Talán az anya halt meg - tűnődött magában. Vagy talán betakarították a termést és elmentek a fővárosba, ahol kórház is van. Elhagyta ezt a szobát és belépett a másikba, melyet már kívülről is látott: a gyermekébe. Szomorú kíváncsisággal hajolt a papírkosár fölé. Úgy érezte magát, mint aki egy halálesett után takarít, kiválogatván azokat a tárgyakat, melyeket túlságosan fájdalmas lenne megtartani.
"Az amerikai függetlenségi háború közvetlen okaként az úgynevezett Boston Tea Partyt" emlegetik - valamilyen iskolai dolgozat töredéke lehetett ez, melyet nagy, határozott betűkkel, gondosan vetettek papírra. "A döntő kérdés (rosszul írta a szót, áthúzta és fölébe javította) azonban az volt, lehet-e olyan embereket megadóztatni, akik nincsenek képviselve az országgyűlésben. "Fogalmazvány lehetett, mert túl sok hibára bukkant benne. Találomra felemelt egy másik papírszeletet: whigek-ről és toryk-ról volt benne szó, ő azonban nem sokat értett belőle. Magasból aláhulló portörlőként egy dögkeselyű szállott a tetőről az udvarra. Tovább folytatta az olvasást: "Ha öt embernek három napra van szüksége ahhoz, hogy lekaszáljon egy öt acre-nyi legelőt, mennyit tud lekaszálni két ember egy nap alatt?" A kérdés szép szabályos vonallal volt aláhúzva, alatta kezdődött a tétel kidolgozása reménytelen számok halmazatában, melyek eredmény nélkül maradtak. Szinte megérezte a gyűrött papíron az ingerült, heves mozdulatot, mellyel félredobták. Maga előtt látta a kislányt, amint sutba vágja az egész feladatot: látta csinos, szabályosan formált arcát, két, vékonyka hajfonatát. Eszébe jutott az elszántság, mellyel bosszút esküdött mindazok ellen, akik bántanák őt - s eszébe jutott saját lányának csábító mosolya a szemétdombon.
Óvatosan behúzta maga mögött az ajtót, mintha meg akarná akadályozni valakinek a szökését. Meghallotta valahonnét a kutya morgását és rá is talált az egykor konyhának használt helyiségben. Mozdulatlanul hevert az állat egy darab csont mellett, öreg fogai kivillantak szájából. Egy indián arca meredt rájuk kívülről a moszkitóháló mögül, mintha száradni akasztották volna oda - sötét, aszott, visszataszító arc volt. Szeme vágyón tapadt a csontra, majd mikor a pap belépett a konyhába, az indián felnézett rá és eltűnt, nyomtalanul, mintha ott sem lett volna. A pap szintén a csontra bámult.
Még volt rajta némi hús: kis csapat légy zümmögött fölötte, néhány hüvelyknyire a kutya orrától. Most, hogy eltűnt az indián, a szuka a papot figyelte bizalmatlanul. Úgy álltak egymással szemben, mint két vetélytárs. A pap előre lépett és kettőt toppantott a lábával.
- Coki! - mondta - Coki! - és feléje legyintett, de a kutya nem mozdult; elnyúlt a csont fölött; megrokkant testének minden ellenkezését sárgás szemében sűrítette össze, tehetetlenül vicsorította rá fogát, mint a haldokló, aki utolsó óráiban sem tud megfeledkezni gyűlöletéről. A pap óvatosan előrébb lépett: még nem tudta elhinni, hogy a kutya képtelen volna ráugrani - az ember úgy képzeli, minden kutya egyformán ügyes és mozgékony, ez a nyomorult pára azonban legfeljebb gondolkozni tudott, akár egy önmagával tehetetlen ember. Gondolatai - éhség, remény és gyűlölet - szinte kidöftek szeméből.
A pap lenyúlt a csontért s a legyek zümmögve röppentek fel róla: az állat némán, mozdulatlanul figyelt.
- Ugyan, ugyan! - mondotta hízelgőn és megvesztegető mozdulatokat írt le kezével a levegőben: az állat mereven bámult vissza rá. A pap most hátat fordított, mintha ott akarná hagyni a csontot: a mise egyik mondatát ismételgette magában és szántszándékkal nem nézett a kutya felé. Majd hirtelen sarkon fordult, de ezzel a cselével sem jutott sokra: az állat szemmel tartotta őt, s egy pillanatra sem tévesztették meg ravasz mesterkedései.
Hirtelen elöntötte a düh, hogy egy nyomorék, korcs szuka fogja ellopni az utolsó táplálékot. Szidni kezdte: káromkodások jutottak eszébe, melyeket a piactereken hallott: más körülmények között meglepődött volna, hogy ily könnyen tolulnak a nyelvére. Majd felnevetett hirtelen: odáig süllyedt, hogy egy kutyával kell marakodnia a csont felett. Nevetésére az állat ijedten hátrahúzta a fülét. Nem érzet szánalmat: a kutya élete nem érhetett fel egy emberével; körülnézett, mit vághatna hozzá, de a helyiség teljesen üres volt, egyedül a csontot hagyták meg benne; ki tudja, talán épp a kutya számára! Mielőtt beteg anyjával és ostoba apjával távozott volna, valószínűleg eszébe jutott a gyermeknek ez a kutya: bizonyára ő gondoskodott itt mindenkiről!
Céljának megvalósítására nem talált megfelelőbb eszközt, mint egy törött drótrácsot, mely valamilyen konyhaeszköz tartozéka lehetett. Ismét odalépett a kutyához és gyengén az orrára húzott vele. Az rozoga, töredezett fogsorával a dróthoz kapott, de nem mozdult a csonttól. Most erősebbet ütött rá, mire az állat belekapaszkodott fogával a drótba: erőszakkal kellett elrántania tőle. Újra és újra ráütött, de később belátta, hogy az állat egyáltalán nem tud megmozdulni, legfeljebb igen nagy erőlködéssel és képtelen kitérni ütései elől, vagy otthagyni a csontot. Csak tűrni, tudott: szeme sárgán, riadtan és rosszakaratúan meredt rá, miközben ütötte.
Erre haditervet változtatott: a drótszerszámot szájkosárként használta, visszaszorítván az állat fogait, miközben lehajolt és a csontot hatalmába kerítette. Elengedte a drótot és hátraugrott: az állat hiába próbálta követni őt, erőtlenül zuhant vissza a padlóra. A pap nyert: övé lett a csont. A kutya abbahagyta a morgást.
A pap belemélyesztette fogát a nyers húsba és rágni kezdte: sohasem esett még ilyen jól az étel és most, hogy tűnni kezdett éhsége, kis szánalmat érzett. Nem eszem meg az egészet - gondolta - a maradékot neki adom.
Kijelölt magának egy helyet, ameddig megeszi, majd ismét beleharapott a húsba. Iménti undora eltűnt és rendes éhségnek adta át helyét: jó étvággyal falatozott tovább, nem törődve a kutyával, aki mereven bámulta őt. Most, hogy véget ért a küzdelmük, az állat nem mutatott több rosszakaratot: farkával szaporán és reménykedőn csapkodta a padlót. A pap már eljutott addig a helyig, melyet gondolatban megjelölt magának, de máris úgy érezte, eddigi éhsége puszta képzelődés volt, az igazit most érzi csupán; különben is egy ember étvágya előbbrevaló egy kutyáénál - majd hagy neki egy falatnyit a végéből! Mikor azonban odaért, azt is megette: elvégre a kutyának jó foga van, majd beéri a csonttal! Odadobta az orra elé és kiment a konyhából.
Mégegyszer végigsétált az üres szobákon. A törött cipőhúzó, az orvosságos üvegek, az amerikai függetlenségi háborúról írt dolgozat: mindez nem fedte fel előtte elköltözésük okát. Kilépett a verandára és mikor lába elé pillantott, a padló résén át egy földön heverő könyvre esett tekintete; ott feküdt a könyv, a házat tartó téglaoszlopok egyikének közelében, melyekkel a hangyák ellen akartak védekezni. Hónapok óta nem látott könyvet. Eljövendő, jobb dolgok ígéreteként penészedett odalenn a könyv az oszlop mellett, felidézvén képzelete előtt a kényelmes magánházak életét, melyeknek fala mentén könyvespolcok állanak, éjszakára szépen megágyaz a cseléd s étkezés előtt csinosan felterítik az asztalt. Letérdelt és felemelte a földről a könyvet. Most jutott csak eszébe, hogy ha egyszer véget ér ez a hosszú kínlódás és sikerül átvergődnie a hegyeken s a határon, ismét része lehet az élet szépségeiben.
Angol könyv volt, de az amerikai papneveldében eltöltött éveiből, megőrzött még annyi nyelvismeretet, hogy ha némi nehézséggel is, de el tudta olvasni. Még ha szót sem értene meg belőle, akkor is örömet okozna neki egy könyv. Angol versek kincsesháza: így szólt a cím s az első üres oldalon nyomtatott bizonyítványt talált beragasztva - "Tanúsítjuk, hogy ... - most Coral Fellows neve következett, kézírással - angol fogalmazásból hármas osztályzatot érdemel." A papírlap homlokát elmosódott címerpajzs ékítette, melyen sárkányt és tölgyfalevelet lehetett látni, alatta pedig latin jelmondatot: "Virlus Laudata Crescit". Az okiratot bélyegzővel odanyomott aláírás hitelesítette: Henry Beckley. B. A., a Magánoktatók Közkereseti Társaságának Igazgatója,
A pap leült a veranda lépcsőjén. Csend volt mindenütt: az elhagyott banánültetvényen nem akadt élő lélek a dögkeselyűn kívül, mely még mindig makacsul reménykedett a zsákmányban. Az indián úgy elpárolgott, mint a kámfor. Ebéd után jólesik az olvasás - mondotta a pap szomorú gúnnyal és találomra felütötte a könyvet. Coral: tehát így hívják a kislányt! Eszébe jutottak a Vera Cruz-i üzletek, melyek tele vannak ezzel a kemény, de mégis törékeny ékszerrel: ki tudja, miért szokás korált ajándékozni a kislányoknak első áldozásuk után? Olvasni kezdett.

"Jövök - olvasta - a szárcsa s kócsag honából, 
hirtelen leszökellve, 
kiszikrázom a páfrányok közül
és lecsörgök a völgybe."

Homályos, érthetetlen költemény volt, tele oly szavakkal, melyek úgy hatottak, mint az eszperantó. Milyen furcsa az angol költészet! - gondolta. A versek, amelyeket ő ismert, legtöbbnyire a halálról, a lelkifurdalásról s a reményről szóltak. Ez a költemény bölcselkedő hangnemben végződött: "Mindenki jön, mindenki megy - De én leszek örökké". Az "örökké" szó hamissága, elcsépeltsége bántotta kissé a fülét: nem ilyen költeményt kell olvasniok a gyermekeknek. A dögkeselyű porosan, szomorúan szállott le az udvarra: időnként felreppent nehézkesen a földről, hogy húsz lépéssel odébb újból letelepedjék. A pap tovább olvasott:

"Jöjj, ó jöjj vissza! - kiáltott búsan
át a zajgó vízáron: -
s én megbocsátom hegyi vezéred,
leányom, én leányom!"

Ezt a költeményt már hatásosabbnak találta, noha úgy vélte, még kevésbé illik gyermekolvasmánynak. Kiérezte az idegen szavakból az őszinte szenvedély csengését és napsütötte, magányos helyén elismételte magában az utolsó sort: Leányom, én leányom! Mintha ezek a szavak saját bűnbánatát, vágyódását és boldogtalan szeretetét tükrözték volna.

A legfurcsább az volt, hogy ama börtönbeli forró és zsúfolt éjszaka óta valami elernyedés vett erőt rajta - mintha meghalt volna már, az öregember fejével a vállán s most mennyország és pokol között kellene kóborolnia hontalanul, mivel nem tudott elég jó, vagy elég rossz lenni ... Az élet megszűnt számára végkép: itt, a banánültetvényen utolsó nyoma is elenyészett már. Most, hogy kitört a vihar s ő menedéket keresett, előre tudta, sehol sem fog találni! A kunyhók felvillantak a villámok fényénél, majd eltűntek ismét a morajló sötétségben. Az eső még nem ért ide, Campeche Bay felől söpört előre hatalmas függönyként, s rendszeresen haladva, lassanként elborította áradatával az egész államot. A mennydörgések közti szünetben úgy képzelte, hallja is egyhangú dobolását a hegyek felől, melyek oly közel feküdtek most hozzá, alig húsz mérföldnyire! Odaért az első kunyhóhoz: az ajtó nyitva állott s mikor fellobbant egy villám, láthatta, hogy nincs odabent senki, mint ahogy gondolta. A földön egy halom kukorica feküdt, valami bizonytalan szürkeség motozott benne, valószínűleg patkány. Odament egy másik kunyhóhoz, de az is üres volt, akár az előbbi, ebben is csak kukoricát talált. Eltűnt körüle minden emberi élet, mintha elhatározta volna valaki; hogy egyedül kell maradnia ezentúl - örökké egyedül. Miközben itt állt, az eső elérte a tisztást. Sűrű fehér füstként lépett elő az erdőből s egyre közelebb jött. Olyan volt ez, mintha az ellenség gázfelhőt hajtott volna az egész vidék felé, gondosan ügyelve rá, hogy senki meg ne meneküljön. Az eső lezúdult, majd alábbhagyott egy kis időre, mintha az ellenség, aki másodpercre ismeri a tüdő ellenálló képességét, órával a kezében irányítaná. A tető föltartotta egy ideig az esőt, később azonban keresztül engedte; a rőzse meghajolt a víz súlya alatt, mely lassacskán öt-hat helyen tört be a kunyhóba fekete patakocskákban; majd elállt a zápor, de a tető tovább csöpögött, miközben egyre inkább távolodott a vihar, oldalán az ágyútűzként visszhangzó mennydörgéssel. Néhány percen belül eléri a hegyeket: még néhány ilyen roham és járhatatlanok lesznek az utak.
Egész nap talpon volt és most nagyon elfáradt: tenyérnyi száraz helyet talált valahol és oda telepedett. Egy-egy fellobbanó villám fényénél körülnézett a tisztáson: csak a vízcsöppek halk nesze hallatszott. Csaknem béke volt ez, de mégsem egészen az. Hogy békét érezhessen, emberi társaságra lenne szüksége - úgy nehezedik rá a magány, mint egy baljós fenyegetés. Hirtelen, maga se tudta miért, eszébe jutott egy esős nap az amerikai papneveldében: a könyvtárszoba ablakaira könnyű pára rakódott a központi fűtés melegétől, a mennyezetig nyúló polcokon komoly könyvek állottak s egy fiatal ember egy tucsoni idegen nevének kezdőbetűit mázolta ujjával az ablak üvegére - igen, ez volt az igazi béke! Elérhetetlenül messzinek tűnt fel előtte: nem is hihette, hogy visszanyeri még. Megalkotta már a saját világát, ez a világ volt az: üres, rozoga kunyhók, elvonuló vihar és a félelem - a félelem, mivel mégsem volt egyedül!
Valaki mozgott odakint óvatosan, a léptek egyre inkább közeledtek, majd megállottak, nem messze a kunyhótól. Fásultan várta, mi fog történni, mögötte tovább csöpögött a tető. A félvérre gondolt, aki most a városban lohol naphosszat, hogy szerencsés alkalmat találjon árulására. Egy arc tűnt fel a kunyhó ajtajában, majd hirtelen visszahúzódott - öreg asszony arca; de az indiánoknál sohasem tudta pontosan megállapítani az ilyesmit, lehet, hogy alig volt több húszévesnél. A pap felkelt és kilépett a szabadba - az asszony riadtan hátrált, zsákhoz hasonló ingében, súlyosan alácsüngő fekete hajfonataival. Magányát úgy látszik, csak ilyen sebtiben eltűnő arcok zavarhatják meg, melyek úgy bámulják, mintha a kőkorszakból szöktek volna elő s riadtan vissza akarnak menekülni.
Makacs harag vett rajta erőt: ezt az egyet nem szalasztja el a körmei közül! - Utána eredt, nyomában maradt az egész tisztáson, beletaposott a pocsolyákba, de az asszony előnyben volt vele szemben, azonkívül egyáltalán nem szégyellte a futást, s idejében elérte az erdőt. Nem lett volna semmi értelme, hogy itt kutasson utána, ezért visszafordult a legközelebbi kunyhó felé; nem ebben húzódott meg először, de ezt is ugyanolyan üresnek találta; mi történhetett ezekkel az emberekkel? Tudta, hogy ezek a többé-kevésbé vad települések ideiglenesek csupán. Az indiánok addig művelnek egy darabka földet, amíg az termékenynek bizonyul, de ha kimerül a talaj, szedik sátorfájukat s odébb állnak, mivel nem értenek a talaj megjavításához, - de, ha elmennek, magukkal viszik kukoricájukat is. Ez inkább menekülésnek látszott, erőszak vagy betegség elől. Hallott már olyan esetekről, mikor valamilyen ragály késztette őket menekülésre: ebben az volt az ijesztő, hogy ilyenkor természetesen mindenüvé magukkal vitték a ragály csiráit. Néha pánik lepte meg őket, mint legyeket az ablaküvegen: ilyenkor titkon, senkivel sem közölve szándékukat, zajtalanul elmenekültek. Rosszkedvűen megfordult s a tisztást kémlelve csakhamar megpillantotta ismét az indián nőt, amint óvatosan lopódzott előre a kunyhó felé, melyben ő rejtezett. Rákiáltott, de a nő hanyatt-homlok menekült vissza az erdő felé. Nehézkes járása olyan madárra emlékeztette, aki azt akarja színlelni, hogy megsérült a szárnya ... Egy mozdulatot sem tett, hogy kövesse őt, s az asszony, mielőtt elérte volna a fákat, megfordult, s mereven bámult rá. A pap most egy másik kunyhó felé haladt lassan. Egyszer visszafordult: az asszony biztos távolságból követte és nem vette le róla a szemét. Ismét olyan állatra, vagy madárra emlékeztette, amely szorongón aggódik valamiért. Folytatta útját és most már egyenest a kunyhó felé tartott: messze, a láthatáron villámlott még, de a mennydörgést alig lehetett hallani - már tisztult fölötte az ég s előbukkant a hold. Hirtelen furcsa, kényszeredett kiáltást hallott s mikor visszafordult, látta, hogy az asszony ismét az erdő felé tart, majd megbotlik, kitárja karját és elterül a földön, - mint egy madár, mely önmagát áldozza fel.
Most már biztos volt benne, hogy valami értékes dolog rejtezik a kunyhóban, talán épp a kukorica között - s nem törődve az asszonnyal, belépett. Most, hogy megszűnt a villámlás, nem tudott tájékozódni a sötétben; lábával tapogatódzott végig a padlón, amíg a kukoricakupachoz nem ért a sarokban. Odakünn egyre közelebbről hallatszottak a lopózkodó léptek. Most kinyújtotta kezét és egy arcot érzett az ujjai alatt.
Nem ijedt meg, hisz emberi testet érintett. Végigjártatta kezét a testen - egy gyermek feküdt ott, teljesen mozdulatlanul. Az ajtóban megjelent az asszony arca, melyet a holdfényben nem lehetett tisztán látni; valószínűleg görcsös szorongás torzította el. Ki kell vinnem a gyermeket a szabadba, hogy megvizsgálhassam! - gondolta a pap.
Fiúgyermek volt, talán hároméves: ráncos, gömbölyű kis fej, fekete hajtinccsel; eszméletlenül feküdt, de élt még, érezte lélegzetének gyenge pihegését. Betegségre gyanakodott, de mikor visszahúzta kezét, rájött, hogy vér borítja a gyermeket, nem pedig izzadság. Félelem és undor fogta el - mindenütt erőszak! Mikor lesz már vége az erőszaknak?
- Mi történt? - förmedt rá az asszonyra.
Az két-három lépésnyire térdelt és a kezét figyelte. Úgy látszik, tudott valamit spanyolul, mert válaszolt a kérdésre:
- Americano.
Barna ujjast viselt a gyermek: kibontotta a nyakát: három helyen sebesítette meg a golyó. Rohamosan távozott belőle az élet: itt már nem lehetett segíteni, de meg kellett próbálni, mégis ...
- Vizet! - szólt az asszonyhoz - Vizet!
Az úgy látszik, nem értette, mert egyhelyben guggolva, értelmetlenül bámult rá. Tévedés lett volna azt hinni, hogy mivel ezek a szemek nem fejeztek ki semmit, nem is lehetett bennük fájdalom. Mikor megérintette a gyermeket, látta, hogy az asszony felemelkedik kissé, készen arra, hogy rárohanjon és beleharapjon, a fiú legkisebb nyöszörgésére is.
Lassan és szelíden kezdett beszélni hozzá, mivel nem sejthette, mennyit ért szavaiból:
- Vízre van szükségünk, hogy lemoshassuk őt. Nem kell félnie tőlem. Nem fogom bántani.
Levetette ingét és csíkokra tépte, tudta, hogy reménytelenül piszkos ez a kötszer, de mit tehetett volna mást? Legfeljebb imádkozhatnék, de érezte, imával nem tudná visszaadni neki az életet.
- Vizet! - mondotta ismét.
Az asszony úgy látszik megértette; kétségbeesetten pillantott körül a pocsolyákon, melyekben mozdulatlanul állott az esővíz. Nos, - gondolta a pap, a föld sem lesz piszkosabb, mint akármelyik edény. Benedvesítette az egyik vászoncsíkot és a gyermek fölé hajolt: hallotta, amint az asszony közelebb csúszott hozzá a földön, fenyegető mozdulattal. Igyekezett megnyugtatni őt:
- Nem kell félnie tőlem. Pap vagyok.
A "pap" szót megértette az asszony: előrehajolt, megragadta azt a kezét, melyikben a nedves ingdarabot tartotta és csókot nyomott rá. Abban a pillanatban, midőn ajka a kezéhez ért, a gyermek arca megrándult, szeme kinyílt és rájuk meredt; a kis test dühöngő kínban tekerődzött, ijedten nézték, mint forognak szemei, majd mozdulatlanokká válnak hirtelen, mint két márványgolyó, sárgán és rútan a haláltól. Az asszony elengedte a kezét és egy pocsolyához támolygott, ujjai közt akarván vizet meríteni belőle.
- Nincs többé szükség rá! - mondotta a pap, felállva, kezében a nedves ingdarabbal. Az asszony kitárta ujjait és a víz kicsorgott belőle.
- Atyám! - mondotta könyörgőn és a férfi erőtlenül térdrehullva imába kezdett. Nem sok értelmét látta az ilyen imáknak. Az Oltáriszentséggel másként áll a dolog: aki a haldokló ajka közé helyezi az Ostyát, Isten testét nyújtja oda. Kézzelfogható cselekedet ez, míg az ilyen ima alig több holmi kegyes szándéknál. Miért hallgatná meg valaki, az ő imáit? A bűn szoros gyűrűként veszi körül és megakadályozza hogy ezek az imák kiszálljanak belőle: megemésztetlen, súlyos táplálékként érezte testében belül rekedt imáját.
Mikor befejezte az imát, felemelte a halottat és visszavitte a kunyhóba, mint egy bútordarabot - felesleges időpocsékolásnak látszott kísérlete, mint mikor nagynehezen kicipelnek egy széket a házból a kertbe, de be is kell vinniök tüstént, mivel nedves a fű. Az asszony szelíden követte őt: úgy látszott, nem is akar hozzányúlni a testhez, szótlanul nézte a papot, amint letette a sötétben a kukorica közé. Leült a földre:
- El kell őt temetnünk - mondotta lassan. 
Ezt már megértette az asszony és bólintott.
- Hol van a férje? - kérdezte a pap - nem tud segíteni magának?
Csak úgy dőlt a szó az asszonyból: hadarva beszélt, de a pap csak időnként értett meg egy-egy spanyol szót. Az "Americano" szó többször is előfordult - eszébe jutott a körözött gonosztevő, kinek arcképe a falon függött, az övé mellett.
- Ő tette? - kérdezte.
Az asszony megrázta a fejét. Mi történhetett? - tűnődött magában. Talán menedéket keresett itt az az ember és a katonák belőttek a kunyhóba? Hihetőnek látszott ez a magyarázat. Hirtelen felfigyelt valamire: a banánültetvény nevét hallotta - de hiszen ott nem talált sebesülteket, erőszak nyoma sem látszott sehol, csak csend és magány mindenütt. Úgy képzelte, az asszony beteg volt - ki tudja milyen súlyos baja lehetett? - az ostoba Fellows kapitány pedig leakasztotta puskáját és állig felfegyverkezve oda állt az idegen elé, akinek legfőbb tehetsége, hogy gyorsan cselekszik és lehetőleg már a zsebéből lő. Szegény gyermek .. . ki tudja, milyen újabb felelősség szakadt a nyakába!
Elűzte magától ezt a gondolatot és megkérdezte az asszonyt:
- Van ásója?
Az asszony megint nem értette; úgy, hogy a férfinak mozdulatokkal kellett megmagyaráznia kérését. Újabb mennydörgés szakadt le rájuk: a vihar, úgy látszott, második rohamra készült, mintha az ellenség felfedezte volna, hogy az első zárótűz után maradtak még életben emberek - ezeket most akarja elpusztítani. Mérföldekről idehallatszott az eső fenyegető zúgása: most vette csak észre, hogy az asszony már másodszor említi a "templom" szót.
Csak néhány szót tudott spanyolul. Mire gondolhat vajon? - törte fejét a pap. Az eső elérkezett hozzájuk. Áthághatatlan falat emelt személye és a menekülés utolsó lehetősége közé. Sötét lett ismét, csak a villám fénye lobbant fel néha.
A tető nem bírta el ezt az esőt: a víz becsurgott mindenütt s a száraz kukoricalevelek, melyeken a halott gyermek feküdt, pattogtak, ropogtak, mint az égő fa. A pap összeborzongott: valószínűleg láza lesz csakhamar, sietnie kell, ha tovább akar jutni innét, mert lehet, hogy rövidesen meg sem tud mozdulni.
- Iglesia - mondotta ismét könyörgő hangon az asszony, akinek arcát már nem is lehetett látni a sötétben.
Úgy sejtette a pap, az asszony azt akarja, hogy gyermekét templom közelében temessék el, vagy legalább is egy oltár előtt. Furcsa kívánság volt ez. Az egyik hosszabb villámlás kék fényénél kézmozdulatokkal próbálta megmagyarázni az asszonynak, mily nehéz megvalósítani azt, amire gondol.
- A katonák! - mondotta a pap, de az asszony rögtön rávágta:
- Americano.
Úgy hangzott ez a szó, mintha többféle jelentése lenne és aszerint, hogy milyen hangsúllyal mondják, magyarázatot, fenyegetőzést, vagy figyelmeztetést lehetne kifejezni vele. Valószínűleg azt akarta mondani, hogy a katonák az üldözéssel vannak elfoglalva - de rajta már ez sem segített, mivel az eső minden számítását keresztülhúzta. Mintegy húsz kilométernyire lehetett a határtól és a hegyi ösvények valószínűleg járhatatlanok lesznek a vihar után. Nem is sejtette, hol lehet itt a közelben templomot találni. Évek óta nem látott egyet sem és nehezen tudta elképzelni, hogy többnapi járóföldön belül rábukkanhasson akár egyre is. Mikor újra felvillant a fény, ismét meglátta az asszony arcát, amint megkövesedett türelemmel figyelte őt.

Az első harminc órában csak cukrot ettek - nagy, barna göröngyöket; némelyik akkora volt, mint egy gyermekfej, nem találkoztak senkivel és nem váltottak szót egymással sem. Mit tehettek volna mást, mikor két közös szavuk volt csupán: iglesia, Americano. Az asszony rendületlenül követte őt, hátán a halott gyerekkel: úgy látszott, sohasem fárad el. Egy napig és egy éjszakáig tartott, amíg kijutottak a mocsarak közül a dombok lábáig; ötven láb magasságban a lassú zöld folyó fölött pihenőre hajtották fejüket egy kiugró szikla alatt, ahol száraz volt a talaj, mert mindenütt mély sár vette körül őket. Az asszony maga alá húzta lábát, s lehajtotta fejét. Nem mutatott semmi meghatottságot, de maga mellé helyezte a gyermek testét, mintha martalócoktól akarná megóvni, mint élettelen tárgyat. Tűző napfényben haladtak előre, s a hegyek fekete, erdőshátú vonala volt egyedüli útmutatójuk. Egy kihalófélben lévő világ utolsó életbenmaradt lakóiként rótták az utat, szemmel-láthatóan magukon hordozták a halál jelét.
Néha úgy érezte, talán már biztonságban is van, de ha nincsenek is szemmellátható határok a két állam között, ha nincs is útlevélvizsgálat, vámőrség, a veszély nem marad el az ember mellől és súlyos lábával ugyanarra az ösvényre lép, amelyikre ő. Úgy látszott, alig haladnak előre valamit: az ösvény meredeken a magasba vitt, mintegy ötszáz lábnyira, majd ismét a mélységbe kanyarodott és eltűnt a sárban: egyszer megtörtént, hogy hatalmas vargabetűt csináltak, úgy, hogy három órai gyaloglás után csaknem visszajutottak kiindulópontjukhoz.
A második nap alkonyán alacsony, fűvel benőtt, üres fensíkra jutottak: furcsa keresztek csoportja emelkedett itt feketén az égre: egyik ilyen, másik olyan szögben dőlt - némelyik húsz, némelyik csak nyolc lábnyi magas volt. Úgy festettek, mint elültetés végett lerakott fák. A pap megállt s önfeledten bámult rájuk, öt év óta most látott először keresztény jelképeket nyilvános helyen - ha ugyan szabad nyilvános helynek nevezni ezt az üres fennsíkot a hegyek között. Aligha láthatott valaha papot ez a furcsa csoportozat: indiánok műve volt, és egészen más lelkületet képviselt, mint a díszes miseruhák, vagy a szertartások gondosan kidolgozott jelképei. Olyan volt, mint hirtelen bevilágító fény a hit sötét, mágikus mélyére - , az éjszakába, ahol megnyílnak a sírok és járkálnak a halottak. Zajt hallott a háta mögött és megfordult.
Az asszony térdreborult és úgy csúszott lassan, a göröngyös talajon a keresztek csoportja felé: a halott gyermek ott himbálódzott a hátán. Mikor odaért a legmagasabb kereszthez, levette a gyermeket a hátáról és előbb arcát, majd lágyékát érintette a fához, majd keresztet vetett, de nem úgy ahogy a többi katolikusok, hanem furcsa és bonyolult módon, orrára és fülére is. Csodát várt vajon? S ha csodát várt, miért nem adatnék meg néki? - gondolta a pap. A hit megtudja mozgatni a hegyeket is és ez a hit az asszonynak valóban birtokában volt - ugyanaz a hit, mely nyállal gyógyította meg a vakságot, és egyetlen szóval felébresztette a halottat álmából. Már feljött az esthajnali csillag: alacsonyan világított a fennsík felett, mintha kézzel is el lehetett volna érni; meleg szellő támadt a réten. A pap azon kapta rajta magát, hogy izgatottan várja, megmozdul-e a gyermek? Mikor nem történt semmi, úgy érezte, Isten elmulasztott egy alkalmat. Az asszony leült a földre, elővett egy darab cukrot a batyujából és enni kezdte; a gyerek ott feküdt mellette, a kereszt lábánál. De tulajdonkép miért várnók Istentől, hogy további élettel sújtsa az ártatlant?
- Menjünk! - mondotta a pap, de az asszony háborítlanul rágcsálta a cukrot éles elülső fogaival, ügyet sem vetve rá. A pap felnézett az égre és látta, hogy fekete felhők takarják el az esthajnali csillagot.
- Menjünk! - mondotta mégegyszer. Nem volt hová húzódniok az eső elől a fensíkon.
Az asszony nem mozdult: a sötét arc, pisze orrával, a két fekete hajfonat között, egészen érzéketlennek látszott; teljesítette kötelességét, most átadhatja magát az örök nyugalomnak. A pap hirtelen összeborzongott; a fájdalom mely úgy szorította homlokát, mint egy túlságosan szűk kalap, egyre mélyebben hatolt a fejébe. Menedéket kell keresnem - gondolta magában - az Egyház is azt tanítja, hogy mindenkinek legfőbb kötelessége önmagáról gondoskodni. Az egész égbolt besötétedett már: a keresztek kiszáradt, csúf kaktuszokként váltak ki belőle. Megindult a fennsík széle felé; ott, ahol- az ösvény a mélybe kanyarodik, visszanézett mégegyszer: az asszony még mindig a cukrot rágta - eszébe jutott, hogy ez volt az utolsó élelmük.
Az út meredek volt, olyan meredek, hogy egyhelyütt vissza kellett fordulnia: kétoldalt sűrűn állottak a fák, a szürke sziklás talajon, ötszáz lábnyival odébb megint fölfelé kapaszkodott az ösvény. Verejtékezni kezdett és annyira szomjas volt már, hogy valósággal megkönnyebbült, mikor eleredt az eső. Ott maradt, ahol érte a zápor: egy szikla alá húzódva, ez azonban nem nyújtott elég menedéket. Most már megszakítás nélkül didergett, hol jobban, hol kevésbé és a fájdalmat nem is belülről, a fejében érezte; kívülről rohanta meg: szinte minden fájdalommá vált: hang, gondolat, szag. Érzékei teljesen összezavarodtak. Egyik percben a fájdalom hang volt, mely azt súgta a fülébe, hogy a téves ösvényt választotta: eszébe jutott a két szomszédos állam térképe, mely egyszer kezébe került. Az állam, amelyből most szökni készült, tele volt szórva falvakkal - az emberek olyan sűrűn nyüzsögtek itt, mint a moszkitók - de a szomszédos állam északkeleti sarkában csak fehér folt látszott a papíron. Te most a fehér papiroson vagy, súgta fülébe a fájdalom! De hisz itt az ösvény! - érvelt ő bágyadtan. Az ösvény? - gúnyolódott a fájdalom hangja - ötven mérföldnyire is elmehetsz az ösvényen, míg elérkezel rajta valahová. Fehér folt van erre mindenütt, köröskörül.
Más alkalommal a fájdalom arccá változott. Úgy érezte, az amerikai leselkedik rá - bőrén apró pontok vannak, mint egy hírlapi fényképen. Valószínűleg követte őt és most az anyját is meg akarja ölni a gyerek után: puszta érzelmességből! Tenni kell valamit: az eső olyan, mint egy gyűrű függöny, amely mögött bármi megtörténhetik. Nem lett volna szabad magára hagynom őt - gondolta- Isten bocsássa meg nekem! Nincs bennem semmi felelősségérzet - mit is várhatna az ember egy boriszák paptól! Nagynehezen talpra állott és támolyogva visszaindult a fennsík felé. Rémképek gyötörték: nem csupán az asszonyról volt itt szó az amerikaiért is felelősséget érzett. A két fénykép, a rablógyilkosé és sajátja, egymás kellett függött a rendőrségi szoba falán, mint két testvéré, valamilyen családi arcképcsarnokban. Nem szabad kísértésbe vinnünk testvérünket!
Verejtékezve, dideregve, esőtől áztatva érkezett a fennsík peremére. Nem talált ott senkit - egy halott gyermek nem számit valakinek; elhagyott, használhatatlan tárgyként hevert a kereszt lábánál, anyja hazament már. Véghezvitte, amit akart! Kis darabka cukor hevert a gyermek szája mellett, hogy legyen mit ennie, ha csoda történnék mégis, vagy talán, ha a lélek megéheznék. A pap bizonyos szégyenkezéssel hajolt le érte és eltette magának: a halott gyermek nem tudott visszamorogni rá, mint a megsebesült kutya. De ki ő, hogy kétkedni merjen a csodában? Tanácstalanul állt a szakadó esőben, majd szájába tette a cukrot. Ha úgy tetszik Istennek, hogy visszaadja életét, bizonyára gondoskodni fog élelméről is.
Mihelyt enni kezdett, a láz ismét visszatért testébe: a cukor odaragadt szájpadlásához: kiolthatatlan szomjat érzett. Hasrafeküdve megpróbált felszürcsölni egy kis vizet a földről, még átázott nadrágját is megnyalta. A gyermek úgy feküdt a zuhogó esőben, mint egy halom sötét marhatrágya. A pap újból megindult az úton, elérte a fennsík szélét és nekivágott a meredek ösvénynek: már csak magányosságot érzett: még az amerikai sem rémítette többé; egyedül haladt tovább az üres fehér folton, egyre mélyebbre hatolván az elhagyott vidéken.
Valahol, valamilyen irányban bizonyára városok is vannak; ha tovább halad, eléri a Csendes Óceán partját és a Guatemalába vezető vasutat; országutakat és gépkocsikat fog ott találni. Tíz éve nem látott vasutat. Elképzelte a fekete vonalat, mely a térképen a part mentén vonult és az ismeretlen vidéket, mely ötven, száz mérföldnyi mélységben terül el körülötte. Itt volt hát: túlságosan messzire menekült az emberektől. A természet fogja őt megölni.
Most már úgyis mindegy! Tovább folytatta útját: mi értelme lett volna, hogy visszaforduljon az elhagyott falu felé, vagy a banánültetvényre, a haldokló kutyához és a törött cipőhúzóhoz? Nem tehet mást, mint hogy egyik lábát a másik elé rakja és egyszer fölfelé, másszor lefelé kúszik; a szikla tetejéről, miután elállt az eső, zűrzavaros, hepehupás vidéken tekinthetett körül: hegyek és erdők felett a felhők nedves szürke fátyola vonult. Körülnézett egyszer, de többször nem merte megkísérelni. A látvány így is épp eléggé kétségbeejtette.
Órák múlva hagyta csak abba a járást, sötét éjszaka volt, az erdő mélyén majmok csörtettek láthatatlanul a fák között, s kígyóhoz hasonló lények surrantak a fűben, röpke gyufalángként. Nem ijedt meg tőlük, hisz ők is az életet jelentették számára, az életet, mely percről percre messzebb távozott tőle. Nem csupán az emberek hagyták el őt; példájukat követték az állatok és a csúszómászók is. Nemsokára magára marad a lélegzetével. Egy ima szavait kezdte mondani magában:... ó Istenem, szeretem házadnak szépségét .. . s az ázott rothadó falevelek szaga, a forró éjszaka és a sötétség azt a hitet keltették benne, hogy egy bánya mélyén jár, egyre lejjebb ereszkedik a föld alá, hogy ott eltemesse önmagát. Nemsokára sírjában fog pihenni.
Mikor szembe jött vele egy ember, vállán puskával, ügyet sem vetett rá.
A férfi óvatosan közeledett, megjelenése váratlan volt a pap számára, aki azt hitte, rajta kívül, nincs is élőlény ebben az alvilágban.
- Ki vagy? - kérdezte az ember felemelt puskával.
Tíz év óta most történt először, hogy a pap megmondta nevét és hivatását. Fáradt volt, és ágy érezte, nincs értelme, hogy tovább ragaszkodjék az élethez.
- Pap? - kiáltott fel az ember csodálkozva - Honnét került ide?
A láz ismét erőt vett rajta, de lassan visszatért már köré a valóság.
- Nem okozok bajt magának, tovább megyek mindjárt.
Összeszedte maradék erejét és megpróbálta folytatni útját: elmosódó emberi arcot látott lázában, amely eltűnt ismét: nem lesz többé szükség túszokra! - nyugtatta meg hangosan a szívét. Lépteket hallott háta mögött: úgy érezte magát, mint valamilyen ártalmas ember, akitől minél előbb igyekszik megszabadulni mindenki.
- Rendben van, - mondotta mégegyszer - nem maradok itt! Nem kérek semmit maguktól!
- Atyám ... - mondotta a hang alázatosan és aggódón.
- Tovább megyek innét!
Megpróbált szaladni, de váratlanul kiért az erdőből s egy fűvel benőtt lejtő tetején találta magát. Kunyhókat látott odalent s lassan felgyúló fényeket, az erdő szélén pedig, mindjárt a közelben, egy nagy, fehérre meszelt épületet. Talán barakkok ezek, katonák szállásai?
- Ha észrevesznek, kezükbe adom magam. Ne féljen, nem lesz baja miattam senkinek!
- Atyám...
Feléledt a gyötrő fejfájás: tántorogva tapogatódzott előre és kezével a falnak támaszkodott, hogy a földre ne zuhanjon. Végtelenül fáradtnak érezte magát.
- Barakkok ezek?
- Atyám - mondotta a hang távolin és elmosódón - ez a mi templomunk!
- Templom?
A pap hitetlenül húzta végig kezét a falon, mint egy vak, aki a tapintásával akar egy házat megismerni. De túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy bármit is érezzen. Hallotta még, amint a puskás ember alig érthetően dünnyögte:
- Mekkora megtiszteltetés ez, atyám! Meg kell húznunk a harangot...
Azzal leomlott az esőáztatta fűre, fejét a fehér falnak támasztotta és elaludt, háta mögött a megtalált otthonnal. Álma derűs hangok csengésével telt meg.

HARMADIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Középkorú asszony ült a verandán és harisnyát foltozott: csíptetőt viselt és levetette cipőjét, hogy kényelmesebben érezze magát. Fivére, Lehr úr egy New-York-i képes újságot olvasott, mely háromhetes volt már, de ez nem igen bántotta őt. Zavartalan béke áradt el az egész képen.
- Csak töltsön magának vizet, ha szomjas! - bíztatta Lehr kisasszony.
Nagy cserépkancsó állott egy hűvös sarokban, mellette merőkanál és pohár.
- Fel szokták forralni a vizet? - kérdezte a pap.
- A mi vizünk hideg és tiszta - mondotta Lehr kisasszony feszesen és mereven, mint aki nem hajlandó felelni a másokéért.
- Ez a legjobb víz az egész államban! - mondotta fivére. A képeslap fényezett oldalai zizegtek ujjai alatt, miközben a jól borotvált, szelíndekarcú szenátorok és képviselők fényképeit nézegette. Legelő terült el előttük a kerítésen túl s szelíd lankák vonultak a közeli hegyek lábáig; tulipánfa bimbózott és hervadt naponta a kapunál.
- Észrevehetően jobb színben van már! - fordult Lehr kisasszony a paphoz. Torkuk mélyéből hangzottak a szavak és angolos beszédükbe némi amerikai hangsúly vegyült. Lehr úr fiatal korában hagyta el Németországot, hogy megmeneküljön a katonai szolgálat elől: éles észt és idealista hajlamokat árult el az arca. Hisz agyafúrtnak is kellett lennie ezen a vidéken annak, aki meg akarta őrizni eszményeit: a kellemes élet szeretete tette őt ravasszá.
- Néhány napi pihenőre volt csak szüksége! - mondotta Lehr úr. Nem igen érdekelte ez az ember, akit egyik munkása hozott haza, három nappal azelőtt, siralmas állapotban, egy öszvér hátán. Csak annyit tudott a papról, amennyit az elmondott neki magáról. Megtanulta már, hogy ezen a vidéken, nem ajánlatos sokat kérdezősködni.
- Nemsokára már el is mehetek - mondotta a pap.
- Ne siessen úgy! - tartóztatta Lehr kisasszony. Megfordította bátya harisnyáját, hogy lássa nem lyukas-e valahol?
- Olyan jól esik ez a nyugalom.
- Nekünk is megvoltak a magunk bajai, - mondotta Lehr úr.
- Nem akarták elvenni magától a birtokát? Az idealista arc új oldalról mutatkozott meg: ártatlan ravaszság tükröződött rajta.
- Annyit adtam nekik, amennyit kértek - ötszáz acrenyi terméketlen földet. Jó sokat megtakarítottam az adón. Azon úgy se lehetett volna termelni soha semmit.
Fejével a veranda oszlopai felé intett:
- Ez volt az utolsó komoly zavargás: a puskagolyók nyomait még ott láthatja. Villa embereitől származnak.
A pap fölkelt és újból ivott: nem volt szomjas, inkább csak fényűzési vágyát akarta kielégíteni.
- Mennyi ideig tart, míg Las Casas-ba érek? - kérdezte.
- Négy nap alatt megteheti az utat, - válaszolta Lehr úr.
- De nem ilyen állapotban! - jegyezte meg Lehr kisasszony - Magának legalább hat napig fog tartani!
- Milyen furcsa lesz - mondotta a pap. - A városban vannak templomok, egyetemek...
- Nővérem és én luteránusok vagyunk - mondotta Lehr úr. - Nem rokonszenvezünk az önök egyházával. Túlságosan sok a fényűzés, úgy vélem, míg a nép nyomorog.
- De drágám, - mondotta Lehr kisasszony - ő nem tehet erről!
- Fényűzés? - ismételte a pap magában.
Ott állott a víztartó cserépkancsó mellett, kezében pohárral, és megpróbálta összegyűjteni gondolatait. A békés füves lejtőkre meredt tekintete.
- Úgy véli? .. .
Talán igaza volt Lehr úrnak: túlságosan kényelmes életet élt valamikor s most ugyancsak szívesen adta át magát a henyélésnek!
- A templomaik csak úgy roskadoznak az aranytól.
- Gyakran csak festés az egész, - kockáztatta meg a pap félénken.
Igen - gondolta magában - három napja vagyok itt és nem csináltam semmit! Lábára tekintett, mely Lehr úr tetszetős cipőjébe volt bújtatva, a lábbeli felett ugyancsak Lehr úr egyik viseletes nadrágja díszlett.
- Nem fog neheztelni rám, ha megmondom véleményemet. Hisz mindhárman jó keresztények vagyunk.
- Természetesen. Szívesen meghallgatom ...
- Véleményem szerint maguk túl nagy hűhót csinálnak lényegtelen és mellékes dolgokból.
- Igen? Úgy érti ...
- Böjtölnek ... Halat esznek pénteken .. .
Igen, visszaemlékezett, mintha még gyermekkorában történt volna, hogy valaha ő is megtartotta ezeket a szabályokat.
- Elvégre Lehr úr - mondotta - maga német! Nagy katonanemzet fia.
- Sohasem voltam katona. Nem helyeslem ...
- Persze, persze. De talán így is belátja, hogy a fegyelemre szükség van. A drill nem fontos a háborúban, de erőssé formálja a jellemet. Különben olyan lesz az ember, mint én!
Gyűlölettel nézett le cipőjére, mintha árulásának tanújele volna.
- Mint én! - ismételte kétségbeesetten.
Kínos csend támadt: Lehr kisasszony mondani akart valamit, de fivére elébe vágott: ledobta az asztalra a képesújságot a jólborotvált politikusok arcképeivel.
- Itt az ideje, hogy megfürödjünk! - mondotta torokból jövő, német-amerikai hangján. - Velem jön?
A pap engedelmesen követte közös hálószobájukba. Levetette Lehr úr ruháit; majd felvette Lehr úr esőköpenyét és mezítláb ment házigazdája után az udvaron át a rét felé. Előző nap megkérdezte Lehr urat: nincsenek-e kígyók errefelé, mire a másik foghegyről vetette csak oda, hogy ha voltak is valaha, azóta bizonyára jobbnak látták odébb-állani. Lehr úr és nővére úgy akarták megszelídíteni környezetüket, hogy egyszerűen nem vettek tudomást arról, ami összeütközésbe került egy német-amerikai háztartás elveivel. A maga módján csodálatraméltó életmód volt ez.
A mező végében sekély kis patak csörgedezett megbarnult kavicsok között. Lehr úr levetette fürdőköpenyét és hátára feküdt a vízben: még öreges, vékonyka tagjai, elsatnyult izmai is megőriztek valamit, becsületes és idealista lelkéből. Kis halak játszadoztak mellkasa fölött és kergetőztek a bimbók körül, zavartalanul: ez volt hát csontváza annak az ifjúnak, aki annyira helytelenítette a katonai szellemet, hogy elmenekült előle. Most felült és óvatosan szappanozni kezdte vékony combját. A pap átvette tőle a szappant és követte példáját. Úgy látta, elvárják ezt tőle, de nem tudta megállni, hogy időpocsékolásnak ne érezze a fürdést. Az izzadság ugyanolyan jól megtisztítja a testet, mint a víz, dehát ez a faj találta ki a mondást, hogy a tisztaság közel áll az istenfélelemhez.
Mindennek ellenére, valóságos fényűzésnek érezte, hogy itt feküdhet a hűvös vízben, szemben a lehúnyó nap sugaraival. A börtön-zárkára gondolt, az öregemberrel és az ájtatos asszonnyal, a kunyhó ajtajában fekvő félvért látta maga előtt, a halott gyermeket s az elhagyott banántelepet. Szégyenkezéssel gondolt lányára, akit sokattudóan és mégis tudatlanul hagyott a szemétdombon. Nem volt joga ennyi kényelemhez és fényűzéshez!
- Ide adná a szappant? - kérdezte Lehr úr.
- Azt hiszem, tudtára kell adnom, - szólt a pap - hogy holnap misét fogok mondani a faluban. Akarja, hogy elmenjek a házától? Nem szeretnék kellemetlenséget okozni magának.
Lehr úr komoly arccal pacskolt a vízben:
- Engem nem fognak háborgatni, - mondotta, - de maga jól tenné, ha vigyázna. Bizonyára tudja, hogy a törvény tiltja ezt.
- Igen - mondotta a pap - tudom.
- Nemrég hallottam, hogy négyszáz peso pénzbüntetésre ítéltek egy papot. Nem tudta megfizetni és ezért becsukták egy hétre. Min mosolyog?
- Semmin. Örülök, hogy olyan békés itt minden .. . Egy heti börtön .. .
- Úgy tudom, az itteniek hamar hátat fordítanak a papnak, ha gyűjtésre kerül sor. Parancsol még szappant?
- Köszönöm, nem. Már befejeztem.
- Akkor legjobban tesszük, ha megtörülközünk. Lehr kisasszony alkonyat előtt szeret fürdeni.
Mikor visszatértek a házhoz, találkoztak Lehr kisasszonnyal, aki ugyancsak terebélyesen festett fürdőköpenyében. Egy nagyon dallamos ütésű óra gépiességével kérdezte:
- Kellemes ma a víz?
- Kellemesen hűvös, drágám! - felelt a fivére, valószínűleg már ezredik alkalommal.
Lehr kisasszony tovább kacsázott házipapucsában, rövidlátókat jellemző, bizonytalan járásával.
- Ha nincs ellenére, - mondotta Lehr úr és bezárta maga mögött a hálószoba ajtaját, - maradjunk itt míg visszatér a nővérem. A ház homlokzatáról ugyanis lelátni a patakra.
Öltözni kezdett; most még nyúlánkabbnak, csontosabbnak és merevebbnek látszott. A szoba egész bútorzata két sárgaréz ágy, egy magányos szék s egy ruhásszekrény volt: igazi szerzetesi egyszerűség látszott mindenütt, a kereszt hiányzott csupán, és mindazok a dolgok, melyeket Lehr úr "lényegteleneknek" tartott. Biblia azonban volt a szobában. Ott hevert a földön az egyik ágy mellett, fekete, vízhatlan vászonba kötve. Mikor a pap befejezte az öltözködést, kinyitotta a könyvet.
Az első oldalon egy kis cédulát látott beragasztva, melyen a következő szöveget olvashatta: "Bibliát minden szállodai szobába! Mentsük meg Krisztus számára az üzletemberek lelkét." Alatta a szent szövegek jegyzéke állott: A pap csodálkozással olvasta:

Ha pénzzavarban vagy: 34. Zsoltár. 
Ha nem jövedelmez az üzlet: 37. Zsoltár.
Ha nagyon is virágzó: Korinthusiakhoz, I, Io, 12.
Ha belefáradsz a bűnbe: 51. Zsoltár, Lukács, XVLII 9-14.
Ha békét, hatalmat, és bőséget kívánsz: János XIV.
Ha magányos vagy és szerencsétlen: 23. és 27. Zsoltár. 
Ha elvesztetted bizalmadat az emberekben: Korinthusiakhoz, I, 13. 
Ha békés szendergést akarsz: 121. Zsoltár.

Nem tudta elképzelni, hogyan került ez a példány, ízléstelen betűivel és együgyű magyarázataival, erre a délmexicói haciendára. Lehr úr visszafordult a tükör elől, kezébe: tartva ormótlan nagy hajkeféjét:
- Nővéremnek volt egyszer egy szállodája, - magyarázta. - Főként kereskedelmi utazók keresték fel. Mikor meghalt a feleségem, eladta a szállodát és az egyik bibliát elhozta magával. Maga nem érti meg az ilyesmit! Maguk nem szeretik, ha az emberek a bibliát olvassák.
Mindig védekeznie kellett hite miatt és az apró surlódásokat nem tudta elkerülni, mintha egy szűk cipő dörzsölné a lábát.
- Itt van eltemetve a felesége? - kérdezte.
- A kertben, - felelte Lehr úr tompa hangon. Kezében a nagy hajkefével a kívülről hallatszó halk léptek neszére figyelt:
- Ez a nővérem - mondotta. - Úgy látszik, visszajött a fürdőből. Most már kimehetünk.
A pap leszállt Lehr úr öreg lováról és egy bokorra vetette a kantárt. Ez volt első látogatása a faluban, amióta összeesett a templom falánál. Köröskörül a falu lassan elmerült az alkonyati félhomályban: bádogtetejű, tornácos házak és sárfalu kunyhók néztek szembe egymással a kihalt, fűvel benőtt utca két oldalán. Kigyulladt néhány lámpa és a szegényebb kunyhókba tüzet vittek körül. Kényelmesen sétált, élvezte a békét és biztonságot. Az első ember, akivel találkozott, levette kalapját, térdre borult és kezet csókolt neki.
- Mi a neve? - kérdezte a pap.
- Pedronak hívnak, atyám.
- Jó éjszakát, Pedro.
- Lesz mise reggel, atyám?
- Igen. Lesz mise.
Elhaladt a falusi iskola mellett. A. tanító a lépcsőn ült: kövérkés fiatal ember volt, sötétbarna szemmel és szarukeretes szemüveggel. Mikor megpillantotta a papot, tüntetőleg másfelé nézett. Törvénytisztelő ember volt. Nem akart észrevenni egy gonosztevőt. Tudálékoskodón és nagyképűen a mellette álló emberrel kezdett beszélni az elemi iskola alsóbb osztályairól. Egy asszony megcsókolta a pap kezét: furcsa érzés volt, hogy ismét tisztelet veszi körül és nem tekintik vészthozó halálmadárnak.
- Meghallgatja holnap a gyónásunkat, atyám? - kérdezte.
- Meg, meg. Lehr úr csűrjében. Mise előtt. Reggel ötkor ott leszek. Mihelyst megvirrad.
- Olyan sokan vagyunk, atyám ...
- Nos, akkor ma este is ... Nyolc órakor ...
- Annyi megkereszteletlen gyermek van még a faluban. Három éve nem láttunk papot.
- Itt maradok még két hétig.
- Mennyi lesz az ára, atyám?
- Nohát ... Két peso az elfogadott ár.
Két öszvért és egy vezetőt kell bérelnem - gondolta. Ötven pesora van szüksége, hogy Las Casasha juthasson. Öt pesót kap a miséért, tehát már csak negyvenötöt kell előkerítenie.
- Mi nagyon szegények vagyunk itt, atyám - alkudozott szerényen az asszony. - Négy gyermekem van. Nyolc peso sok pénz.
- Négy gyermek is sok gyermek - ha három éve nem járt erre pap.
Tiszteletet parancsoló volt a szava, a régi plébánosi hangsúly visszatért beszédébe, mintha álmodta volna az elmúlt éveket és sohasem kellett volna lemondania mindennapi miséjéről s a különböző vallásos egyesületekről.
- Hány megkereszteletlen gyerek van a faluban? - kérdezte élesen.
- Körülbelül száz, atyám!
Számolni kezdett: nem szükséges, hogy koldusként érkezzék meg, Las Casasba; vehetne egy tisztességes öltönyt, megfelelő lakást bérelhetne, és letelepedhetnék .. .
- Másfél pesót kell fizetniök fejenként.
- Csak egy pesót atyám! Nagyon szegények vagyunk!
- Másfél pesót!
Még mindig fülében csengett a régi tanács: csak azt becsülik meg, amiért fizetniök kell. Az öreg pap mondotta ezt neki, aki Concepcion-ban az előde volt. Mindig azt fogják mondani - magyarázta, - hogy szegények és éhenhalnak, de mindig lesz egy kis elrejtett pénzük valahol, egy fazékban.
- Hozzák el a pénzt és a gyermekeket holnap délután két órakor Lehr úr csűrjébe - mondotta a pap.
- Igen atyám - felelte az asszony. Megelégedettnek látszott: mégis sikerült fejenként ötven centavot lealkudnia. A pap folytatta útját. Száz gyermek - gondolta - ez százhatvan pesot jelent, a holnapi misével együtt. Talán kapok öszvért és vezetőt negyven pesoért is. Lehr úr bizonyára ad hat napi élelmet. Megmarad tehát százhúsz pesom. Ilyen esztendők után valóságos vagyonnak tűnt fel ez előtte. Egész úton csak tisztelettel találkozott, az emberek levették kalapjukat, mikor elhaladt mellettük: mintha az üldözések előtti napok tértek volna vissza. A régi életmód ismét megszokottá vált számára: ez késztette arra, hogy magasan tartsa a fejét, ez sugallta szavait és cselekedeteit. Valaki utána szólt a korcsmából:
- Atyám!
Nagyon kövér embert pillantott meg, akinek csaknem hármas tokája volt: a nagy meleg ellenére kabátot viselt, vastag arany óralánccal.
- Tessék? - kérdezte a pap.
A férfi mögött ásványvizet, szeszt és sört tartalmazó üvegek állottak a polcokon ... A pap a poros utcáról belépett a lámpafényes szoba hőségébe.
- Nos, mi az? -kérdezte régi és mégis új, tekintélyesen türelmetlen modorában.
- Úgy gondoltam atyám, talán szüksége lenne egy kis miseborra.
- Talán ... de akkor hiteleznie kell nekem.
- Papnak mindig szívesen adok hitelt. Magam is vallásos ember vagyok. Vallásos hely ez. Bizonyára akad majd néhány keresztelés.
Mohón hajolt előre, tisztelettudóan, de mégis némi bizalmaskodással, ahogy ez tanult emberek közt szokás, akik egyformán vélekednek a dolgokról.
- Talán ..
A másik megértőn mosolygott. Magunkfajta emberek között - jelezte mosolya - nincs szükség magyarázkodásra: kitaláljuk egymás gondolatait.
- A régi időkben, amikor még nyitva volt a templom, - mondotta - pénztáros voltam az Oltáriszentség Társaságában. Jó katolikus vagyok én atyám! Az itteni nép nagyon tudatlan. Megtisztel azzal, hogy elfogad egy pohár pálinkát?
A maga módján becsületes ember volt.
- Nem tudom ... - mondotta a pap tétován.
Csakhamar megtelt mind a két pohár; eszébe jutott az éjszaka, mikor utoljára ivott pálinkát: látta magát, amint az ágyon ül a sötétben, s a rendőrfőnököt hallgatja, majd a kigyúló fénynél szomorúan számlálja a bor utolsó cseppjeit ... Az emlék lemeztelenítette őt ismét, megfosztotta merev tekintélyességétől. Szájpadlása kiszáradt a pálinka illatától. - Micsoda színész vagyok! - gondolta. Semmi keresnivalóm e jó emberek között! Megforgatta ujjai közt a poharat s eszébe jutott minden régi pohár; feléledt a jelenet mikor a fogorvossal beszélgetett gyermekeiről, majd Mária kis orvosságos üvege, melyben szeszt rejtegetett neki, a pálinkás papnak!
Kelletlenül kóstolta meg az italt.
- Jó pálinka, atyám! - biztatta a kereskedő,
- Igen. Jó pálinka.
- Hatvan pesoért egy tucat üveget tudok adni magának.
- Honnét szerezzek én hatvan pesot?
Talán jobb is volt odaát, túl a határon - gondolta.
Nem mindig a halál s a félelem a legrosszabb, ami értheti az embert. Néha az fizet rá, aki tovább él!
- Nem akarok nyerészkedni magán, atyám! Legyen ötven peso!
- Ötven vagy hatvan: mindegy nekem!
- Rajta, igyon még egy pohárral, atyám! Jó pálinka ez! A férfi kísértő mosollyal hajolt át a pénztár fölött: - Miért nem vesz féltucatot, atyám, huszonöt pesoért?
Majd hozzátette ravaszul:
- Elvégre lesz néhány keresztelés is!
Furcsa, milyen könnyen feled az ember s tér vissza régi, megrögzött szokásaihoz! Szinte hallotta saját beszédében a Concepcion-i hangsúlyt, mikor még ártatlan volt a halálos bűntől s az árulástól, mikor még meg tudta bánni bűneit. Önnön kárhozatának ízével vegyült el a pálinka a nyelvén. Isten megbocsátja talán a gyávaságot s a testi vágyakat, de hogyan bocsátaná meg a szokássá rögződött vallásosságot? Eszébe jutott a börtönbeli asszony, kinek önelégültségét semmivel sem sikerült megingatnia: úgy érezte, ő is az ilyenek fajtájába tartozik. Úgy nyelte le a pálinkát, mintha végső kárhozatát inná benne: a félvér s a hozzá hasonlók megtérhetnek még, a kegyelem fénye fellobbanhat a leggonoszabb szívben is, de az ő vallásossága kimerül az esti imában, a kegyes összejövetelekben s a kézcsókokban, melyek kesztyűs kezét érik.
- Las Casas nagyon előkelő város, atyám. Azt mondják, ott mindennap lehet misét hallgatni.
Ez is csak amolyan ájtatoskodó ember volt, mint a börtönbéli asszony. Teli van velük a világ! Óvatosan, takarékoskodón, töltött még egy kis pálinkát.
- Ha ott lesz atyám, keresse fel kartársamat, a Guadelupe-utcában. Ott van a kocsmája, mindjárt a templom közelében. Jó ember. Az Oltáriszentség Társaságának pénztárosa; én is az voltam - a régi jó időkben. Olcsón megszerzi magának, amire szüksége van. Nos, hány üveggel parancsol az útra?
A pap ivott. Miért is ne ivott volna? Megtalálta a régi modort: a kegyességet és a plébánosi hangnemet.
- Három üveggel. Tizenegy pesoért. Tartsa magánál.
Felhajtotta, ami még a pohár alján maradt és kiment az utcára: lámpák égtek az ablakokban s az üres utca kopár mezőként nyúlt el közöttük. Megbotlott egy mélyedésben s bizonyára elesett volna, ha el nem kapja egy kéz a ruháját.
- Pedro? Úgy-e így hívnak? Köszönöm, Pedro!
- Szolgálatára, atyám!
Úgy állt a templom a sötétben, mint egy jégtömb: csaknem szétolvadt a hőségtől; egyhelyütt beszakadt a teteje. A pap lopva Pedrora pillantott és visszatartotta a lélegzetét, nehogy megérződjék rajta a pálinkaszag: csak halovány körvonalait láthatta arcának.
- Mondd meg az embereknek, Pedro, hogy csak egy pesot kérek a keresztelésért! - szólt a pap, némi ravaszsággal, mintha rá akarná szedni a mohón ösztökélő vágyat, mely szíve mélyén dolgozott.
Ennyi elég lesz pálinkára, még ha koldusként kell is Las Casas ba megérkeznie! Csend volt egy-két másodpercig, majd megszólalt a férfi, alkudozó fortélyossággal:
- Szegények vagyunk, atyám! Egy peso nagyon sok pénz. Nekem például három gyermekem van. Érje be hetvenöt centavoval, atyám!

Lehr kisasszony kinyújtotta kényelmes papucsba bújtatott lábát; az éjszaka sötétjéből előmerészkedő bogarak ellepték a verandát.
- Pittsburgh-ban egyszer ... - mondotta.
Fivére elaludt, térdén egy régi újsággal, most hozta a posta. A pap rokonszenvező kis vigyort próbált mutatni, mint a régi időkben, de kísérlete nem sikerült. Lehr kisasszony szimatolva felfigyelt:
- Furcsa! Mintha pálinkaszagot éreznék!
A pap visszatartotta lélegzetét és hátradőlt a hintaszékben. Milyen nyugodt itt minden - gondolta - milyen csendes! Eszébe jutott, hogy városi emberek nem tudnak aludni falun a nagy csend miatt: a csend olyan lehet, mint a lárma, valósággal megreped belé dobhártyánk.
- Mit is mondtam atyám?
- Egyszer, Pittsburghban ...
- Persze. Pittsburghban ... A vonatra vártam. Nem volt semmi olvasni valóm: a könyvek olyan drágák. Gondoltam, veszek egy újságot - mindegy, hogy milyen újságot, hisz a hírek mindenütt egyformák. De mikor kinyitottam .. . Bűnügyi Hírek, vagy valami hasonló volt a címe ... Sohasem hallott borzalmas dolgok állottak benne. Persze csak néhány sort olvastam belőle. Ez volt a legborzalmasabb dolog, amit valaha átéltem. Ez felnyitotta a szememet.
- Igen.
- Sohasem mondottam meg a fivéremnek. Nem tudom, mit gondolna rólam!
- De hisz nem történt semmi baj.
- Elég hallani is az ilyesmiről...
Messze valahol rikoltott egy madár: a lámpa füstölögni kezdett az asztalon; Lehr kisasszony előrehajolt és lecsavarta a belet: mintha az utolsó fény is kialudt volna, sok mérföldnyi távolságban. A pálinka íze visszatért a pap szájpadlására: olyan volt ez, mint az éther szaga, mely a minapi műtétre emlékezteti a lábadozót, mielőtt újra visszatérne az életbe. Nem tudta átadni magát ennek a mélységes nyugalomnak: egyszer rendbejön majd minden - bíztatta magát - majd csak abbahagyom, hisz csupán három üveggel rendeltem. Ez lesz az utolsó, nem fogok inni többet, nem is fogom kívánni! Tudta, hogy nem így lesz! Lehr úr hirtelen felriadt és megszólalt:
- Azt mondtam, hogy...
- Nem mondtál semmit drágám, aludtál.
- Dehogynem! Erről a gazember Hoover-ről beszéltünk.
- Nem emlékszem, drágám.
- Nos - mondotta Lehr úr - hosszú nap volt ez. Vendégünk is fáradt lehet ... A sok gyóntatástól - tette hozzá némi megvetéssel.
Nyolctól tíz óráig megszakítás nélkül özönlöttek hozzá a gyónók. Ez a két óra megtelt mindazzal a gonoszsággal, ami csak három év alatt ilyen kis helyen fel tudott gyülemleni. Szegényes vétkek voltak ezek - egy város bizonyára többet tudna felmutatni. Oly egyformák itt még a bűnök is.
Iszákosság, házasságtörés, tisztátalanság. Egész idő alatt pálinkavízzel a szájában ült hintaszékén az egyik istállórekeszben és nem nézett a mellette térdelő arcába. A többiek térdenállva várták az egyik üres istállóban - Lehr úr istállói ugyancsak megürültek az utóbbi évek alatt. Csak egy öreg ló maradt meg s ez izgatottan nyihogott a sötétben, miközben a bűnöket elsuttogták.
- Hányszor történt?
- Tizenkétszer atyám, de talán többször is. A ló újból felnyihogott.
Csodálatos, mily ártatlanul tudják az emberek bűneiket elkövetni. Csak a nagyon óvatos és szilárd lelkek, vagy a szentek mentesek ettől. Ezek az emberek bűntől tisztultan távoztak az istállóból: ő volt az egyedüli, aki nem érzett töredelmet, nem gyónt és nem nyert feloldozást. Így szeretett volna szólni az egyik emberhez:
- Nem bűn a szerelem, ha boldog és nyílt, - akkor bűn csupán, ha titkolt és boldogtalan ... Csaknem olyan boldogtalanság ez, mint Isten elvesztése. Mert ez Isten elvesztése! Nincs szükséged penitenciára gyermekem, eleget szenvedtél.
És így szeretett volna szólni a másikhoz:
- A testi vágy önmagában nem nagy bűn. - De mégis óvakodnunk kell tőle, mert bármikor, bármely időben szerelemmé változhat. S ha szeretjük bűnünket, semmi sem menthet meg bennünket a kárhozattól.
De a gyóntatószéki gyakorlat erősebb volt; mintha megint ott ült volna a kis fülledt koporsószerű fafülkében, amelyben az emberek papjuk segítségével elemzik bűneiket. Ezért csak ilyen szavakat mondott:
- Halálos bűn ... Veszély ... Önuralom ... - úgy mondta ezeket a szavakat el, mintha semmi jelentőségük se lett volna! Majd hozzátette még:
- Mondjon el három Miatyánkot és három Üdvözlégy Máriát.
- Az ivás csak kezdet ... - mondotta bágyadtan. Úgy érezte nem nyújthat más tanítást e közönséges vétkek ellen, mint pálinkától bűzlő önmagát. Megadta a feloldozást gyorsan, közömbösen, gépiesen. A férfi elmegy és azt gondolja magában: rossz pap! És úgy érzi, a gyónásban nem nyert semmi támogatást.
- Férfiak számára készültek ezek a törvények. Az Egyház nem várhatja ... Ha nem tudja megtartania böjtöt, egyék.
Az öregasszony össze-vissza fecsegett, miközben a többiek nyugtalanul mozgolódtak a szomszéd istállóban s az elaggott ló idegesen nyihogott. Az öregasszony tovább fecsegett elmulasztott böjtökről, megkurtított esti imákról. Hirtelen, anélkül, hogy előbb gondolt volna rá, különös honvágyat érzett a túszok után, akik hosszú sorban várakoztak a börtönudvaron a vízcsap előtt s nem akarták őt megismerni - elszorult szíve, ha arra a sok tűrésre és szenvedésre gondolt, amiben bizonyára részük van odaát, a hegy túlsó oldalán. Durván félbeszakította a vénasszonyt:
- Miért nem gyónik rendesen? Mit érdekel engem, hogyan szerzi be a halat és mennyire álmos esténként? ... Gondoljon vissza az igazi bűneire!
- De én jó asszony vagyok, atyám! - sipítozott a vénasszony meglepetten.
- Akkor mit keres itt és miért foglalja el a helyet a rossz emberek elől? - Majd hozzátette: - Szeret maga mást is önmagán kívül?
- Szeretem Istent, atyám! - mondotta az asszony gőgösen.
Lopva rápillantott és a földön égő gyertya fényénél aprócska öreg szemet látott a fekete kendő alatt - ugyanolyan önelégült kegyeskedő ez is, mint ő maga.
- Honnét tudja? Istent szeretni éppen annyi, mint egy férfit, vagy gyereket! A vágy, hogy Vele legyünk, közelében legyünk, - reménytelen mozdulatot tett a kezével: - a vágy, hogy megvédjük őt sajátmagunktól!
Mikor az utolsó gyónó is eltávozott, felkelt és átment az udvaron, a ház felé: látta az égő lámpát és Lehr kisasszonyt, aki harisnyát kötött; beszívta az esőtől nedves fű szagát. Milyen boldog lehetne itt az ember, ha nem lenne hozzákötve a félelemhez és szenvedéshez - a boldogtalanság is megszokássá válhat, akárcsak a kegyesség.
Talán az lenne kötelessége, hogy változtasson ezen a helyzeten és igyekezzék megtalálni a békét. Kimondhatatalanul irigyelte ezeket az embereket, akik meggyóntak neki és akiket feloldozott. Hat napon belül Las Casas-ban talán én is ... - gondolta, de alig merte hinni, hogy valaki megkönnyítse az ő nehéz szívét. Még mikor ivott, akkor is úgy érezte, hogy valóságos szenvedéllyel ragaszkodik bűnéhez. A gyűlölettől könnyebb lett volna megszabadulnia.
- Üljön le, atyám! - mondotta Lehr kisasszony - ugyancsak fáradt lehet! Sohasem tudtam helyeselni a gyónást. Fivérem sem!
- Nem?
- Nem tudom megérteni mint ülhet ott egyfolytában, ezeket a borzalmas dolgokat hallgatva ... Emlékszem, Pittsburghban egyszer . .

Már éjszaka elhozták a két öszvért, úgy, hogy mise után rögtön indulhatott. Ez volt második miséje Lehr úr csűrjében. Vezetője még aludt valahol, valószínűleg az öszvérekkel; vékonyka, ideges ember volt, aki sohasem járt Las Casas-ban és csak hallomásból ismerte az utat. Lehr kisasszony ragaszkodott hozzá előző éjszaka, hogy ő költse fel, noha erre nem volt szükség, mert már hajnal előtt magától felébredt. Az ágyban feküdt és hallotta az ébresztőóra zaját, a szomszéd szobából: úgy csengetett, mint egy telefon. Majd felhangzott Lehr kisasszony papucsának csoszogása a folyosón: kopogtattak az ajtón, Lehr úr zavartalanul aludt tovább, hátán fekve, mint egy püspök szobra a síremlékén.
A pap ruhástól aludt az ágyon s gyorsan kinyitotta az ajtót, mielőtt még Lehr kisasszonynak ideje lett volna eltűnnie a folyosóról; felsikoltott ijedten, valószínűleg szégyellte hajhálója alá csavart fürtjeit.
- Bocsánatot kérek!
- Semmi, semmi. Mennyi ideig fog a mise tartani, atyám?
- Nagyon sok áldozó lesz. Talán háromnegyed óráig is elhúzódhatik.
- Majd készítek magának kávét és néhány szendvicset.
- Ne fárassza magát miattam!
- Csak nem hagyhatom, hogy éhesen távozzék!
Lehr kisasszony követte őt egészen az ajtóig, de kissé hátra maradt, hogy meg ne lássa valaki az elhagyott, csendes reggeli világban. Szürke fény fátyolozta el a legelőket s a kapunál új virágokba feslett a tulipánfa. Nagyon messze, a kis patak partján, melynek vizében a minap fürödtek, hosszú sorban vonultak a falusiak Lehr úr csűrje felé; oly messze voltak, hogy nem is látszottak emberi lényeknek. Felajzott boldogság vette őt körül, csak részt kellett vennie benne, mint valami gyermekünnepélyen: most jött rá, milyen boldog lehetne, ha rossz emlékeken kívül nem hagyott volna egyebet maga mögött a határon túl. Az ember mindig többre becsüli a békét az erőszaknál s ő csak most kezdte a békét megismerni.
- Ön nagyon jó volt hozzám! - fordult Lehr kisasszonyhoz.
Milyen furcsa volt számára, hogy végre úgy kezelték, mint vendéget, nem pedig, mint holmi rossz papot vagy gonosztevőt. Eretnekek voltak ezek és úgy látszott, egyszer sem jutott eszükbe arra gyanakodni, hogy ő nem jó ember; hiányzott belőlük a katolikusok fürkésző bizalmatlansága.
- Nagyon örültünk, hogy vendégünk volt, atyám! De valószínűleg maga is örül, hogy eljuthat innét! Las Casas szép város! Ha találkozik Quintana atyával, emlékeztesse őt miránk. Három éve járt itt utoljára.
Harangszó hallatszott: elhozták a harangot is a templom tornyából és felállították Lehr úr csűrje előtt; úgy hangzott mint akárhol, akármelyik vasárnapon.
- Úgy vágytam néha templomba, - mondotta Lehr kisasszony, - de sohasem tudtam eljutni!
- Miért?
- A fivérem nem engedte. Ő nagyon szigorú az ilyesmiben. De elég ritkán kerül erre sor minálunk - azt hiszem újabb három évig nem fogunk itt istentiszteletet látni.
- Visszajövök én még ide!
- Dehogy, - legyintett Lehr kisasszony, - nem fogja megtenni! Nehéz az utazás és Las Casas nagyon finom város. Villanyfénnyel világítják az utcákat és két szállodájuk van. Quintana atya is megígérte, hogy visszajön, dehát mindenütt vannak keresztények! Miért jött volna éppen mihozzánk?
Kis csapat indián lépett be a kapun: mint megannyi vézna, töpörödött, kőkorszakbeli ember: a férfiak rövid ujjast viseltek, s a hosszú hajfonatú, lapos arcú asszonyok gyermekeiket hátukon cipelték.
- Még az indiánok is meghallották, hogy itt van! - mondotta Lehr kisasszony - Nem csodálnám, ha ötven mérföldnyiről jöttek volna maga elé.
Megálltak a kapunál és őt figyelték: mikor rájuk pillantott, térdre borultak és keresztet vetettek magukra, furcsa szokásuk szerint megérintvén orrukat, fülüket és állukat.
- Az én bátyám mindig dühbe gurul, - mondotta Lehr kisasszony, - ha az emberek térdre borulnak a pap előtt, pedig nem látok ebben semmi rosszat.
A ház sarkánál az öszvérek kapálták a földet lábukkal - a vezető azért hozta ki őket, hogy jó előre odaadja nekik a kukoricát: lassú evők voltak, korán kellett kezdeni az etetést. Itt volt az ideje, hogy elmondja a misét és távozzék. Beszívta a reggel szagát: zöld és friss volt az egész világ s odaát a faluban kutyák ugattak. Az ébresztőóra ott ketyegett Lehr kisasszony kezében.
- Mennem kell, - mondotta a pap.
Furcsamód nehezére esett elhagyni Lehr kisasszonyt és a házat, az odabent alvó fivérrel. Gyengédség és függőség különös vegyüléke volt ez. Ha az ember nehéz műtéten esett túl, ritka jelentőséget nyerhet az első arc, melyet megpillant, mihelyt az altatószer elvesztette hatását.
Nem volt ugyan külön öltözéke, de ez a mise ebben a faluban jobban megközelítette az egykoriakat, mint akármelyik az utóbbi nyolc év alatt - nem kellett félnie a félbeszakíttatástól, nem kellett sebtiben magához vennie a Szentséget, a rendőrség közeledtére. Még az oltárkövet is áthozták a templomból. De éppen, mivel annyira békés volt köröskörül minden, jobban tudatában lehetett bűneinek, mikor az Oltáriszentséget készült magához venni.
- Ne engedd Uram, hogy Krisztus Urunk Teste melyet, tudom, méltatlanul veszek magamhoz, kárhozatomra váljék!
Az erényes ember elvesztheti hitét a pokolban, ő azonban mindig maga körül hordozta. Néha még álmodott is róla éjjel.
- Domine, non sum dignus ... Domine, non sum dignus.
Maláriaként terjedt el testében a bűn. Eszébe jutott egyik álma, melyben fűvel benőtt küzdőteret látott, szentek szobraival köröskörül, - ezek a szentek azonban éltek, szemüket hol erre, hol amarra fordították, mintha várnának valamire. Ő is várt tehát, kíváncsian: nagyszakállú Péterek és Pálok figyeltek a távoli bejárat felé, mellükre szorított Bibliával, mintha egy vadállatnak kellene onnét megjelennie. Most egy marimba hangjait hallotta: ugyanegy dallam ismétlődött szüntelen, tűzijáték petárdája robbant és Krisztus táncolt be az arénába - véresre mázolt arcal: ide-oda ugrált, torz fintorokat vágott és kacér mosolyt küldött feléje. Határtalan kétségbeesésre ébredt, mint az olyan ember, aki rájött, hogy utolsó, megmaradt pénze is hamisítvány. A mise végetért.
Három nap múlva - bíztatta magát - Las Casas ban leszek: meggyónok és elnyerem a feloldozást; majd gépiesen visszatért emlékezetébe a szemétdomb képe gyermekével s feléledt szívében a fájdalmas szeretet. Mit ér a gyónás, ha bűnének gyümölcsét szereti?
Az emberek lent térdeltek útjában, mikor a csűr felé haladt, ott várakozott az indiánok kicsiny csoportja is, az asszony, akinek gyermekeit megkeresztelte, ott volt Pedro s ott a kocsmáros: kövér kezébe temette az arcát és ujjai közül olvasó lógott elő. Jó embernek látszott, az is volt talán: a pap már attól tartott, hogy elvesztette ítélőképességét - jó lélek lehetett a börtönbeli asszony is! Valahol nyerített egy ló s a reggel frissessége beáradt a nyitott ajtón.
Két férfi várakozott az öszvérek mellett: a vezető az egyik nyerget helyezte el épp, mellette pedig hónalját vakarva, zavart, védekező mosollyal állott a félvér. Úgy hatott, mint valami enyhe fájdalom, mely megmaradt az egykori betegségből, vagy váratlan emlék, mely azt bizonyítja, hogy mégsem hunyt ki bennünk a szerelem.
- Nem vártam magát! - mondotta neki a pap.
- Nem atyám, valóban nem! - felelt a másik mosolyogva és tovább vakaródzott.
- Magával hozta a katonákat is?
- Mit gondol atyám! - tiltakozott a másik, ideges vigyorral.
Mögötte, az udvar túlsó végében, a nyitott ajtónál Lehr kisasszonyt láthatta, aki a szendvicseket csomagolta épp: már felöltözött, de még mindig rajta volt a hajháló. Zsírpapirosba csomagolta gondosan a szendvicseket: nyugodt mozdulatai furcsán valószínűtleneknek tetszettek. A valóságot most a félvér jelentette, egyedül.
- Miféle tréfát űz maga velem!
Talán megvesztegette a vezetőt, hogy vigye át a határon? Minden kitelik ettől az embertől!
- Ne beszéljen így velem atyám!
Lehr kisasszony hirtelen eltűnt, az álom váratlanságával.
- Miért ne?
- Azért, mert - itt mély lélegzetet vett, hogy szavahihetően adja elő fellengős hazugságát - könyörületes küldetésben járok itt!
- Könyörületes küldetésben?
A vezető már végzett az egyik öszvérrel s most a másikkal kezdett foglalkozni, még rövidebbre húzván a Mexicóban amúgy is elég rövid kengyelt. A pap felnevetett, idegesen.
- Nemde atyám, maga az egyedüli pap, itt Las Casas körül, s az az ember haldoklik .. .
- Miféle ember?
- Az amerikai.
- Nem értem, kiről beszél.
- Arról, akit a rendőrség üldöz. Kirabolt egy bankot. Valószínűleg tudja, kire gondolok.
- Aligha lehet szüksége rám! - mondotta a pap türelmetlenül és eszébe jutott a fénykép, melyet a málló vakolatú falon látott, az első áldozási gyülekezet mellett.
- Jó katolikus ő, atyám! - hónalja alá nyúlt és nem mert a papra nézni. - Haldoklik és egyikünk sem veheti a lelkiismeretére ...
- Ürüljünk, ha nem vagyunk rosszabbak nála!
- Hogyan érti ezt, atyám?
- Ő csak gyilkolt és rabolt - válaszolta a pap - De nem árulta el a barátait.
- Szűzanyám! Én soha...
- Mindkettőnknek ez a bűne! - mondotta a pap és a vezetőhöz fordult:
- Készen vagyunk?
- Igen atyám.
- Akkor indulhatunk!
Egészen megfeledkezett Lehr kisasszonyról: a másik világ keze átnyúlt hozzá a határon: ismét bujdosónak érezte magát.
- Hova megyünk? - kérdezte a félvér.
- Las Casas-ba.
Ügyetlenül felkapaszkodott az öszvérre. A másik megfogta a kengyelt - eszébe jutott első találkozásuk, mely panasz, könyörgés és hamisság hasonló légkörében folyt le.
- Finom pap maga! - mondotta szemrehányóan. - Mit szólna a püspöke, ha látná? Hagyná, hogy gyónás nélkül maradjon a haldokló, mivel épp kedve támadt a városba menni!
- Azt hiszi, bolond vagyok? - förmedt rá a pap. - Tudom, miért jött! Maga az egyedüli, aki megismer engem, ők pedig nem tudnak követni ide, ebbe az államba! Ha megkérdezném, hol az amerikai, jól tudom, azt felelné, a határon túl!
- Nem atyám, téved ez egyszer! Itt van, ebben az államban.
- Egy-két mérföld nem sokat számít! Nincs itt senki, aki tiltakoznék a határsértés miatt!
- Rettenetes érzés atyám, - sopánkodott a félvér ha sohasem hisznek az embernek!
A pap indulásra nógatta öszvérét: kikocogtak az udvarból és délfelé vették útjokat. A félvér belecsimpaszkodott a kengyelbe.
- Emlékszem, - folytatta a pap, - azt mondotta egyszer, soha sem felejti el az arcomat!
- Hát elfelejtettem? - kérdezte a félvér diadalmasan. - Különben hogyan kerülnék ide? Hallgasson meg atyám! Beismerek valamit! Maga nem tudhatja, mekkora csábítást jelent az a jutalom olyan szegény embernek, amilyen én vagyok! Mikor láttam, hogy nem bízik bennem, elhatároztam, hogy majd megmutatom én magának! De azért jó katolikus vagyok én, atyám s ha látom, hogy haldoklik valaki ...
Megmászták a lejtőt, mely Lehr úr legelőitől a második dombsorig vezetett. Hűvös volt itt a levegő, reggeli hat órakor, háromezer láb magasban; éjszaka meg éppen hideg lehetett - újabb hatezer lábnyi magasba kellett még hágniok.
- Miért helyezzem a fejem éppen ebbe a hurokba? - kérdezte a pap kelletlenül.
- Idenézzen atyám!
A félvér elővett valahonnét egy papírdarabot: az ismerős írás felkeltette a pap figyelmét - egy gyermek nagy, megfontolt betűi voltak. Ételt csomagolhattak a papírba, tele volt zsírfoltokkal.
"Dánia hercege - olvasta a szöveget - töprengett, megölje-e magát, vagy sem? Mi jobb: tovább élni, az apja halálát övező kétségek közepett szenvedve, vagy pedig ..."
- A másik oldalát olvassa, atyám! Ez nem fontos!
A pap megfordította a papirost és egyetlen, tompa ceruzával odavetett angol mondatot olvasott rajta: "Isten szerelmére, atyám ..." Az öszvér, melyet nem nógattak eléggé, lassú, kényelmes léptekkel folytatta útját: a pap nem akarta tovább ösztökélni - ez a papírdarab eloszlatott minden kétséget: a kelepce szorosra zárult körülötte ismét.
- Hogyan jutott ez magához? - kérdezte.
- Így történt, atyám! A rendőrökkel voltam, mikor lelőtték őt. A túlsó oldalon történt, egy faluban. Felkapott egy gyermeket, hogy annak testével védje magát, de a rendőrök nem sokat törődtek vele, hisz csak egy indián fiú volt. Mindkettőt lelőtték, neki azonban sikerült elmenekülnie.
- És azután?...
A félvér olyasfélét mesélt, hogy nagyon félt a hadnagytól, aki haragudott rá a pap szökése miatt, elhatározta tehát, hogy átmenekül a határon, ahol biztonságban érezheti magát. Éjszaka sikerült is megvalósítania tervét s útközben - valószínűleg a határ innenső oldalán, noha ki tudhatja, hol kezdődik az egyik állam és hol végződik a másik? - rátalált az amerikaira. Haslövése volt .. .
- Hogyan tudott akkor megmenekülni?
- Emberfeletti ereje van, atyám!
Most haldoklik és papot kér .. .
- Hisz valószínűleg nem tud beszélni ..
- Két szóval is meg tudja magyarázni...
Majd, hogy bebizonyítsa a történet valóságát, rámutatott a cédulára ... A történetnek annyi hézaga volt, mint egy szitának. De ami megmaradt belőle: maga a jegyzet, úgy meredt rá, mint egy emlékoszlop - nem lehetett szemet hunyni előtte.
- Maga nem hisz nekem, atyám! - panaszkodott tovább a félvér.
- Nem - mondotta a pap - Nem hiszek magának.
- Azt hiszi, hazudok!
- Amit mond, annak java hazugság!
Megállította az öszvért és elgondolkozott, dél felé fordulva. Csaknem biztos volt benne, hogy csapda ez a történet, valószínűleg a félvér találta ki: nem akarta elszalasztani a jutalmat. Tény azonban, hogy az amerikai haldoklik. Eszébe jutott az elhagyott banánültetvény, ahol valószínűleg történt valami és az indián gyermek, aki haldokolva feküdt a kukoricában. Nem fér hozzá kétség, hogy szükség van rá. Egy ember, akinek ennyi minden nyomja a lelkét ... Ami a legfurcsább: valósággal jókedvűnek érezte magát. Sohasem tudott igazán hinni ebben a békében és nyugalomban. Oly sokat álmodozott róla odaát, hogy most csak álomnak tudta érezni az egészet. Egy nótát kezdett dúdolni - hol is hallhatta vajon? - "Rózsát találtam a mezőn..." Ideje hogy felébredjen! Nem volt ez jó álom. - Las Casas-ban azt is meg kellene gyónnia többi bűnével együtt, hogy megtagadta a gyónást valakitől, aki halálos bűn állapotában kényszerült meghalni.
- Azt hiszi, életben találom még?
- Valószínűleg, atyám.
- Milyen messze van?
- Négy-öt órányira.
- Felváltva használhatják a másik öszvért! 
A pap megfordította az állatot és magához intette a vezetőt. Az ember leszállott az öszvérről és közönyösen hallgatta végig a pap magyarázatát. Annyit mondott csak, mikor nyeregbe segítette a félvért:
- Vigyázzon erre a tarisznyára, pálinka van benne! Lassan kocogtak visszafelé: Lehr kisasszony a kapuban várta őket.
- Itt felejtette a szendvicseket, atyám! - mondotta.
- Köszönöm! Felkelt már Lehr úr?
- Felébresszem?
- Nem, nem! Kérem, mondja meg neki, hogy nagyon, nagyon köszönöm a szíves vendéglátást.
- Megmondom neki! És remélem atyám, néhány év múlva viszontlátjuk, ahogyan ígérte.
Kíváncsian mérte végig a félvért, aki állotta a pillantását, sárga, kihívó szemével.
- Lehet! - mondotta a pap és csendesen mosolygott magában.
- Isten vele, atyám. Ideje, hogy induljon. Magasan áll már a nap!
- Isten vele, kedves Lehr kisasszony!
A félvér türelmetlenül ráhúzott az öszvérre, mire az megindult.
- Nem arra, ember! - kiáltott utána Lehr kisasszony.
- Még el kell intéznem valamit! - mondotta a pap és kényelmetlen ügetéssel utánaeredt a félvérnek, a falu felé vívő úton. Elhaladtak a fehérre meszelt templom mellett - ez is az álomé már! A valóságban nincsenek templomok! A hosszú, rendetlen falusi utca feltárult előttük. A tanító ott ült az iskola ajtajában és gúnyosan, rosszhiszeműen, csontkeretes szemmel üdvözölte őket:
- Nos atyám, viszi a zsákmányt?
- Igaz ... csaknem megfeledkeztem róla! - szólt a félvérhez és megállította az állatot.
- Jól jövedelmeznek a keresztelések, - mondotta a tanító. - Megérte, a hosszú várakozást .. .
- Jöjjön atyám, - szólt a félvér és köpött egyet. - Ne hallgasson rá. Rossz ember ez!
- Maga jobban ismeri az ittenieket, mint én, - mondotta a pap - Ha itthagynék egy összeget, megtenné azt, hogy hasznos dolgokra fordítaná? Ne könyvekre, hanem eleségre és ruhára!
- Több szükség van eleségre, mint könyvekre!
- Van negyvenöt pesom ...
- Atyám, mit csinál ... - sopánkodott a félvér.
- Lelkiismeretén akar könnyíteni ezzel az összeggel?
- Igen.
- Így is jó. Mindenesetre, köszönöm. Meglep, hogy vannak lelkiismeretes papok is. Haladás jele! - mondotta; szemüvege megcsillant, kövéren és keserű arccal állott a napfényben, bádogtetős házikója előtt, mint egy száműzött.
Elhagyták a legutolsó házakat, a temetőt s nekivágtak a kapaszkodónak.
- Miért tette, atyám, miért? - panaszkodott a félvér.
- Nem rossz ember ő, - mondotta a pap - és nekem nem lesz többé szükségem pénzre, ugye?
Jó darabig szó nélkül kocogtak; a nap mind magasabbra hágott, s az öszvérek mind nehezebben boldogultak a meredek, sziklás ösvényen. A pap dudorászni kezdett; egyetlen nótát ismert csupán: "Volt egy rózsám ..." A félvér megint panaszkodni kezdett:
- Az a baj magával, atyám... - de abba is hagyta, mivel nem volt miért panaszkodnia, hisz az ösvény most már egyenest északra vitt, a határ felé.
- Nem éhes? - törte meg végül a csendet a pap. A félvér dörmögött valamit, gúnyosan és rosszkedvűen.
- Vegyen egy szendvicset! - kínálta a pap és felbontotta Lehr kisasszony csomagját.

MÁSODIK FEJEZET

- Itt van! - mondotta a félvér diadalmas hangon, mintha hét órán keresetül ártatlanul szenvedett volna, hazugság gyanúja alatt. Kis csoport indiánkunyhó felé mutatott, melyek a mélység fölé kiemelkedő sziklán épültek. Talán kétszáz yardnyira lehettek csupán, de a pap úgy vélte, jó órába fog még telni míg megérkeznek, mivel ezer láb mélységbe kellett aláereszkedniök és ugyancsak ezer láb magasba kapaszkodni ismét.
A pap fürkészőn járatta körül szemét a tájon: sehol sem látott embert. Még a kunyhók fölé emelkedő kis dombon összetákolt kilátótorony is üres volt.
- Úgy látszik, nincs itt senki, - mondotta.
Már megint a menekülés légköre vette körül.
- Nem is vártunk mást - mondotta a félvér - csak őt. Márpedig ő itt van, tüstént megláthatja.
- Hol vannak az indiánok?
- Újra kezdi! - siránkozott a félvér - Gyanakvás! Mindig csak gyanakvás! Honnét tudjam én hol vannak az indiánok? Nem azt mondtam magának, hogy egyedül találja
őt?
A pap leszállt az öszvérről.
- Mit csinál? - kiáltott fel kétségbeesetten a félvér.
- Nincs többé szükségünk az öszvérekre. Vissza lehet vinni őket.
Negyven pesot számlált le a vezető kezébe:
- Las Casas-ig fogadtam fel magát. Szerencséje van: hat nap árát fizetem ki!
- Nincs már többé szüksége rám, atyám?
- Nem, és azt hiszem legjobban tenné, ha minél előbb visszafordulna.
- Csak nem akarja, hogy gyalog tegyük meg ezt az utat? - mondotta a félvér izgatottan. - Sietnünk kell, különben meghal.
- Gyalog ugyanúgy odaérünk. Isten vele barátom.
A félvér vágyakozó pillantást vetett a szűk, köves ösvényen haladó öszvérek után: eltűntek egy szikla mögött és már csak patáik csattogása hallatszott a nagy csendben.
- Nos - mondotta a pap frissen - nincs értelme, hogy tovább várakozzunk.
Elindult a mélybe vezető ösvényen, vállára vetett tarisznyával. Zihálva követte őt a félvér: lehelete rossz szagú volt, úgy látszik, túl sok sört itattak vele a fővárosban; a pap elmélázott; mi minden történt velük, amióta először találkoztak abban a kis faluban, melynek nevét sem tudja: a félvér ott feküdt a tűző déli napon és sárga, mezítelen lábával himbálta függőágyát. Ha aludt volna abban a pillanatban, mennyire más lenne most minden! Mekkora balszerencse szegény ördög számára, hogy ilyen nagy bűnt kell a vállára vennie. Suttyomban nagy lábujjaira pillantott, melyek csigákhoz hasonlóan kandikáltak elő a rongyos tornacipőből: az ember egész idő alatt dörmögött és elárasztotta a papot rossz leheletével. Szegény fickó - gondolta a pap - talán még ő sem olyan rossz ...
Sőt elég erős sem volt, még erre az útra sem. A pap messze maga mögött hagyta őt, majd leült egy kőre és megtörölte homlokát. A félvér már messziről sopánkodott:
- Mi értelme ennek a nagy sietségnek?
Úgy látszott, minél közelebb érkezett árulása színhelyéhez, annál több kifogása támadt a pap ellen.
- Nem azt mondotta az imént, hogy haldoklik? - kérdezte a pap.
- Persze, hogy haldoklik. De ez soká elhuzódhatik még!
- Minél tovább tart, annál jobb mindkettőnknek - mondotta a pap. - Talán igaza is van. Lepihenek itt egy kissé.
Most azonban, mint valami szeszélyes gyermek, a félvér akart továbbmenni.
- Nem ismeri a középutat - mondotta. - Vagy rohan, vagy ül!
- Úgy látszik, nem tudok kedvére cselekedni! - csipkelődött a pap, majd élesen hozzátette: - Remélem oda engednek hozzá?
- Természetesen, - mondotta a félvér, de észrevévén, hogy elszólta magát, visszakozni igyekezett. - Kiről beszél már megint? Először azon panaszkodik, hogy elhagyatott a vidék, majd azt kérdezi, oda engedik-e? Kicsoda? - kérdezte könnyes hangon. - Lehet hogy maga jó ember, sőt talán még szent is, de miért nem beszél világosan, hogy meg lehessen érteni? Ez elég arra, hogy az emberből rossz katolikus legyen!
- Látja ezt a zsákot? - kérdezte a pap. - Nem akarom tovább vinni, mert nagyon nehéz. Azt hiszem, egy kis ital jót tenne mindkettőnknek. Ugyancsak rászorulunk a bátorításra.
- Ital? - kiáltott fel a félvér izgatottan és sóváran nézte, mint bontja ki a pap a palackot. Egy pillanatig sem vette le róla tekintetét, miközben ivott: két agyara epedőn lógott ki alsó ajka fölé. Majd ő is szájához emelte az üveget.
- Úgy tudom, - vigyorgott a pap - tiltott dolog ez ebben az államban, noha nem is tudom melyikben vagyunk?
Még egyet húzott az üvegből és amikor az már csaknem üres volt, odacsapta az egyik sziklához, úgy, hogy szétpattant, akkora zajjal, mint egy bomba. A félvér folytatni akarta útját:
- Vigyázzon, - mondotta - még azt fogják hinni az emberek, revolver van magánál.
- Ami a többit illeti, - mondotta a pap - aligha lesz szükségünk rá.
- Úgy érti, több pálinkája is van még?
- Két üveggel, de nem ihatjuk meg ebben a hőségben. Legjobb lesz, ha itthagyjuk.
- Miért nem mondotta rögtön atyám, hogy nehéz? Viszem én maga helyett. Csak szólnia kell nekem, szívesen megteszek én mindent magáért. Az a baj csak, hogy nem szeret kérni!
Folytatták útjokat, fölfelé kapaszkodva a dombon: az üvegek néha megcsörrentek, csillogott rajtuk a napsugár. Óra hosszat tartott, míg céljukhoz értek. A kilátótorony úgy tátogott az ösvény felett, mint egy felső állkapocs s a sziklákon megpillantották a kunyhók tetejét. Az indiánok nem szeretik öszvérutak mellé építeni telepeiket; inkább félrevonulnak, hogy meglássák, ha valaki közeledik. A pap kíváncsian várta, mikor jelenik meg a rendőrség; úgy látszott, nagyon ügyesen rejtezkedtek.
- Erre jöjjön atyám! - mondotta a félvér, aki átvette a vezetést és az ösvényről a sziklákra, majd onnét a kis fennsíkra kapaszkodott. Izgatottan nézett körül, mintha várta volna, hogy valami történjék.
Tucatnyi kunyhó állott itt csendben, mint megannyi sír, az alacsony égbolt alatt. Vihar volt készülőben. A pap türelmetlenkedett: ha már belement a kelepcébe, záruljon is be körülötte és legyen vége minél előbb mindennek. Azt várta, hogy titokban lelőjék egy kunyhóból. Elérkezett az idők végéhez: nem lesz már többé számára tegnap vagy holnap, csak az örök, változatlan létezés. Már sajnálta, hogy nem ivott valamivel több pálinkát. Bizonytalanul hangzott a hangja, mikor megkérdezte.
- Megérkeztünk? Hol az amerikai?
- Persze, persze, az amerikai! - kiáltott fel a félvér, kissé bizonytalanul. Úgy látszott, maga is megfeledkezett ürügyéről. Szájtátva bámult a kunyhókra:
- Legutoljára még itt volt!
- Nem mehetett el!
Ha nem lett volna kezében a levél és nem látta volna a gyermek halálát, el sem tudná hinni, hogy csakugyan létezik az amerikai. A csöndes kis tisztáson át az egyik kunyhó felé indult: vajon lelövik-e, mielőtt oda ér? Úgy érezte magát, mintha bekötött szemmel kellene végighaladnia egy pallón: nem tudhatta, melyik lépésével veszíti el lába alól mindörökre a talajt! Felcsuklott és összeszorította háta mögött az ujjait, hogy megakadályozza remegésüket. Örült, hogy irányt változtatott Lehr kisasszony kapujánál: sohasem hitte komolyan, hogy továbbra is folytatni tudja plébánosi teendőit és újból naponta mond majd misét; már csak azt sajnálta, hogy nem ivott többet valamivel. Odalépett az ajtóhoz: semmi sem moccant odabent; hirtelen, egy hangot hallott.
- Atyám!
Körülnézett. A félvér ott állott a tisztás közepén, félelemtől eltorzult arccal, két agyara fel és alá ugrált vacogó szájában.
- Mi történt?
- Semmi, atyám!
- Miért kiáltott?
- Nem kiáltottam én! - hazudta.
A pap megfordult és benyitott a kunyhóba.
Odabenn találta az amerikait. Szalmazsákon feküdt, lehunyt szemmel és nyitott szájjal: kezét gyomrára szorította, mint egy hasfájós gyermek. A fájdalom megváltoztatja az arcot: - a sikeres bűn is álarcot von az emberre, akár a politika vagy a kenetesség - most alig tudott volna ráismerni a rendőrségen látott fénykép nyomán: ott pökhendin és öntelten festett, mint akinek jól megy a dolga. Most egy csavargó arcát látta maga előtt! A fájdalom megfinomította az arcvonásokat, s valami értelmes fényt derített rájuk.
A pap letérdelt és a férfi szája fölé hajolt, hogy megtudja, lélegzik-e még? Nehéz szagot érzett: hányadék, cigarettafüst és alkohol szagát - ezt a rothatag szagot még a liliomok illata sem tudta volna elnyomni. Füle mellett megszólalt egy nagyon halk hang, angolul:
- Rúgja ki őt, atyám!
Az ajtó előtt a vihar előtti világításban a félvér lesett be a kunyhóba, térde roskadozott.
- Tehát él? - kiáltott fel a pap élénken. - Siessen! Ki tudja mennyi ideje van még?
- Rúgja ki őt, atyám!
- Maga hivatott ide, úgy-e? Katolikus?
- Rúgja ki! - ismételte a hang bágyadtan, mintha ezekre a szavakra emlékeznék csupán egy régóta betanult leckéből.
- Rajta! - biztatta a pap. - Mikor gyónt utoljára? A férfi szemhéja felnyílt s csodálkozó pillantással meredt a pap arcára.
- Tíz éve, azt hiszem - mondotta tétovázó hangon. - De mit keres itt?
- Maga kért papot! Kezdjük hát! Tíz év nagy idő.
- Rúgja ki őt, atyám - hajtogatta a férfi. Összekuporodva feküdt a szalmazsákon, hasára szorított kézzel: olyan volt, mint egy félig eltaposott hüllő.
- Ez a gazember ... - mondotta erőlködő hangon.
- Miféle gyónás ez? - kiáltott fel a pap dühösen. - Öt óráig utaztam azért, hogy végighallgassam a maga káromkodásait?
Kétségbeesett, látván, hogy a veszéllyel együtt visszatért tehetetlensége is - hogyan tudná megmenteni ezt az embert?
- Idehallgasson atyám ... - kezdte a másik.
- Hallgatok.
- Rúgja ki, de azonnal! Nem tudtam ..
- Nem azért jöttem, hogy egész idő alatt magamról beszéljek - mondotta a pap. - Minél hamarább végzi a gyónását, annál hamarább elmegyek.
- Ne sokat törődjék velem! Én már amúgyis készen vagyok.
- Úgy érti, hogy elkárhozott? - kérdezte a pap ingerülten.
- Úgy van. Elkárhoztam - mondotta a férfi, lenyalván a vért ajkáról.
- Figyeljen rám - unszolta a pap, közelébb hajolván rossz szagú szájához. - Azért jöttem ide, hogy meghallgassam a gyónását. Akar gyónni?
- Nem. - Akart akkor, mikor azt az üzenetet írta nekem?
- Talán.
- Tudom mit akar elmondani nekem. Tudom. Érti ezt? Gondoljon arra, hogy haldoklik. Ne bízzék túlságosan Isten könyörületességében! Megadta magának ezt az alkalmat: még egyet nem fog adni. Milyen életet élt az utóbbi évek alatt? Olyan nagyszerűnek találja most? Megölt néhány embert - ez az egész. Akárki megteheti ezt egy ideig, amíg csak őt is meg nem ölik. Amiként most megölték magát. Nem marad egyéb, mint a fájdalom.
- Atyám.
- Tessék? A pap türelmetlenül felsóhajtott és közelébb hajolt.
Azt remélte egy percig, hogy végül talán mégis sikerül kicsiholnia belőle a bűnbánat egy halovány szikráját.
- Fogja a revolveremet, atyám. Itt van a karom alatt.
- Nekem nincs szükségem revolverre.
- De igen, nagyon is van. A férfi elvette egyik kezét a gyomráról és lassan felfelé kezdte mozgatni a teste mellett. Nem tudta közömbösen nézni ezt a kétségbeesett erőlködést.
- Maradjon. Nincsen ott! - kiáltott rá a pap. Láthatta, hogy üres derekán a pisztolytáska: ez volt
az első biztos jele annak, hogy ők ketten és a félvér nincsenek egyedül.
- Gazemberek! - mondotta a férfi és keze bágyadtan pihent meg ott, ameddig eljutott: a szíve fölött; egy női szobor szemérmes mozdulatát utánozta így, fél kezét szíve, másikat hasa fölé szorítva. Nagyon meleg volt a kunyhóban: készülő vihar előtti tűző fénnyel világított a nap.
- Ide hallgasson, atyám .. .
A pap reményét vesztetten ült a férfi oldalán: semmivel sem tudja ezt a megátalkodottat bűnbánatra bírni; amikor megírta üzenetét, talán sikerült volna - de a jó alkalom, ahogyan jött, olyan gyorsan tűnt el. Most a késéről suttogott valamit. Sok gonosztevő hisz a mende-mondában, hogy a halottak szeme megőrzi az utoljára látott dolgok képét; ugyanazt hihette a keresztény is, de a lélekkel kapcsolatban. A lélek megőrzi az utolsó pillanatban elnyert békét és feloldozást, mégha egész élete a legszörnyűbb bűnök közt telt is el. Megtörténhetik, hogy kegyeséletű emberek bordélyházban halnak meg, feloldozatlanul, és ami eddig jó életnek látszott, mostantól mindörökre a tisztátalanság bélyegét viseli magán. Ismert olyan embereket, akik elégtelennek tartották a halálos ágyon érzett bűnbánatot: ezek úgy vélték, könnyen lehet szakítani a megszokott életmóddal, akár a rossz kedvéért. De úgy érezte, egyformán lehet kételkedni a rosszul végződött kegyes élet jóságában és a jól végződött gonosz élet rosszaságában. Még egy elkeseredett kísérlettel próbálkozott:
- Maga bizonyára hívő volt valaha. Igyekezzék megérteni, hogy ez az utolsó lehetőség. Ez az utolsó pillanat. Maga gyilkolt, férfiakat és valószínűleg gyermekeket is - tette hozzá, eszébe jutván a kis fekete halom, a kereszt alatt. - De mindez nem fontos most. Csak az e világi élethez tartozik, melynek vége lesz nemsokára. Megszabadulhat tőle itt, ebben a kunyhóban és elmehet örökre ...
Szomorú vágy töltötte be a lelkét, ha arra az életre gondolt, melynek reménye megvonatott tőle ... Béke, dicsőség és szeretet voltak ez élet tartozékai.
- Atyám - hallotta a sürgető hangot, - hagyjon magamra. Törődjék inkább saját biztonságával. Vegye a késemet.
A kéz ismét megkezdte nehézkes mozgását, de most már a csípő felé. Térde felhúzódott a nagy erőlködésben, majd az egész test feladta a küzdelmet, a lelket: mindent.
A pap a feltételes feloldozás szavait kezdte mondani sietve, abban a reményben, hogy talán egy másodpercig bűnbánatot érzett a lélek, mielőtt átlebbent volna a határon, - de valószínűbbnek látszott, hogy utolsó gondolatával is kését kereste
- Irgalmas atyám, végre is énértem cselekedett így, az én kedvemért!...
Meggyőződés nélkül imádkozott. Nem történt itt semmi egyéb, mint hogy egyik gonosztevő megpróbálta a másiknak szökését elősegíteni - akárhogyan vizsgálta is, tettükben szemernyi érdemet sem tudott felfedezni.

HARMADIK FEJEZET

- Befejezte már? - kérdezte egy hang.
A pap felkelt és riadtan igent intett a fejével. Megismerte a rendőrtisztet, aki pénzt adott neki a börtönben: csinos, sötétbőrű ember volt, lábszárvédői megcsillantak a villámfényben. Félkezét a revolveren tartotta, szemével sötéten meredt a halott gengszterre.
- Ugye, nem várt? - kérdezte.
- De igen! - És meg kell köszönnöm magának...
- Mit kell megköszönnie?
- Hogy egyedül hagyott vele.
- Nem vagyok én olyan barbár, - mondotta a tiszt. - Jöjjön csak elő, kérem. Hiába is próbálna megszökni! Nézzen ide!
A pap előbujt és körülnézett: tucatnyi fegyveres ember őrizte a kunyhót.
- Elegem van már a bujkálásból - mondotta.
A félvért nem látta sehol: sötét felhők csüngtek az égen, az igazi hegyek kicsiny, csinos játékszereknek látszottak alattuk. Idegesen nevetett és sóhajtott:
- Mennyi bajjal járt, amíg átjutottam ezeken a hegyeken ... és most itt vagyok ...
- Nem hittem, hogy vissza fog jönni!
- Látja, hadnagy úr, így van ez! Még a gyáva emberből sem hiányzik mindig a kötelességérzés!
A friss szél, mely megelőzi a vihart, végigsimogatta bőrét.
- Mindjárt agyonlőnek? - kérdezte rosszul tetetett könnyedséggel.
- Nem vagyok vadállat! - szólt ismét a hadnagy élesen. - Törvény szerint fogunk eljárni maga ellen.
- Milyen címen?
- Árulásért.
- Vissza kell mennem egészen odáig?
- Hacsak ismét meg nem kísérli elmenekülni! Revolverére tette a kezét, mintha egy pillanatig sem bízhatnék a papban.
- Meg mernék esküdni, hogy valahol .. .
- Igen, - mondotta a pap - kétszer látott engem. Először, mikor túszt vitt a falumból ... Megkérdezte a gyermekemet: Kicsoda ez? Mire a kislány így felelt: Az atyám! És maga szabadon bocsátott.
Ebben a pillanatban eltűntek a hegyek: úgy érezték, mintha valaki nyakonloccsantotta volna őket.
- Gyorsan! - kiáltotta a hadnagy. - Be a kunyhóba! Rászólt az egyik rendőrre:
- Valaki hozzon be néhány ládát, hogy leülhessünk!
Mindketten bemenekültek a halott ember kunyhójába: a zivatar már kitört teljes erejével. Bőrig átázott katona hozott két ládát.
- Gyertyát! - mondotta a hadnagy.
Leült az egyik ládára és elővette revolverét.
- Üljön le, de messzebb az ajtótól, hogy láthassam.
A katona meggyújtotta a gyertyát, viaszt csöpögtetett földre és megrögzítette benne; a pap leült, szorosan az amerikai mellé, akinek kézmozdulata, mellyel a késért nyúlt, úgy hatott most, mintha maga mellé akarta volna szólítani, bizalmas beszélgetésre ... Borotválatlanul és mosdatlanul, mindketten hasonlítottak kissé egymásra, a hadnagyon azonban meglátszott, hogy más osztályhoz tartozik.
- Tehát gyermeke van - mondotta megvetően.
- Igen.
- Ilyen pap maga?
- Nem kell azt hinnie, hogy a többi is olyan, mint én. A fényes gombokra bámult, melyek csillogtak a gyertya-fényben.
- Vannak jó papok - folytatta a fogoly - és vannak rossz papok is. Én például rossz pap vagyok.
- Tehát jó szolgálatot teszünk egyházának ...
- Igen.
A hadnagy fenyegetőn nézett rá, mintha azt hinné, hogy gúnyolódik.
- Kétszer ... Azt mondotta kétszer találkoztunk.
- Igen, mikor a börtönében voltam. Maga pénzt adott nekem.
- Emlékszem - mondotta dühösen. - Milyen ostobaság! Hogy a kezünk között volt és mégis szabadon engedtük! Két emberemet vesztettem el maga miatt. Most élhetnének ...
A gyertyaláng füstölni kezdett, mikor néhány esőcsepp becsurgott a tetőről.
- Ez az amerikai nem érte meg két ember életét. Hisz nem jelentett komoly veszedelmet.
Az eső tovább csöpögött a kunyhóba. Csendben ültek. Hirtelen megszólalt a hadnagy:
- Vegye el a kezét a zsebéről!
- Egy csomag kártyát keresek. Úgy gondoltam, egészen jól eltölthetnők vele az időt ...
- Nem kártyázom! - mondotta a hadnagy szigorúan.
- Nem játszani akarok. Csak megmutatnék néhány fogást. Megengedi?
- Tessék, ha annyira akarja!
Lehr úrtól kapott egy játszma kártyát.
- Itt van három kártya. Az ász, a király és az alsó. Legyezőszerűen szétszórta a kártyákat a padlón.
- Mondja meg gyorsan, melyik az ász?
- Ez az, melyik lenne hát! - mondotta a hadnagy rosszkedvűen, érdeklődés nélkül.
- Téved - kiáltott fel a pap és megfordította a kártyát. - Ez az alsó!
- Hamiskártyásoknak vagy gyerekeknek való játék!
- mondotta a hadnagy megvetéssel.
- Tudok egy másik mutatványt is - folytatta a pap.
- Úgy hívják, hogy: hol az alsó? Három részre osztom a csomagot. - Így ni! Veszem a szív alsót és ide teszem a középső pakliba. Most három pakli van előttem.
Arca felragyogott, miközben beszélt: olyan régóta nem játszott a kártyákkal: megfeledkezett a viharról, a halottról és a szembesülő mogorva arcáról is.
- Azt mondom: hol az alsó? - megbontotta a balkéz-felőli paklit és kivette belőle az alsót. - Itt az alsó!
- Bizonyára két alsó volt.
- Győződjék meg róla!
A hadnagy kelletlenül előrehajolt és megvizsgálta a középső paklit.
- Az indiánoknak bizonyára azt mondja, hogy csodát művelt Isten!
- Dehogy - vigyorgott a pap - magam is egy indiántól tanultam. Ő volt a leggazdagabb ember a faluban: ilyen ügyességgel nem is csoda! A plébániai összejöveteleken ezzel szórakoztattam a híveket.
Valóságos testi undor torzította el a hadnagy arcát:
- Emlékszem rájuk!
- Maga még gyermek lehetett akkor.
- Éppen elég idős voltam...
- Igen?
- Ezt a csalást!
Arca eltorzult a dühtől, egyik kezével revolveréhez kapott, mintha az a gondolata támadt volna, hogy legjobb lenne rögtön és örökre végezni ezzel az állattal.
Micsoda csalás volt az egész! Add el mindenedet és oszd szét a szegények között? - így szólt a tanítás. - X. Y. úrnő, a trafikos felesége azonban úgy vélekedett, hogy a szegények nem érdemlik meg a könyörületességet, X. Y. úr pedig azt mondotta: dögöljenek éhen, úgy is szocialisták mindnyájan. A pap csak arra ügyelt, hogy elvégezzék húsvéti gyónásukat és leróják önkéntes adományaikat.
Hangjára egy rendőr dugta be ijedten a fejét, majd visszavonult ismét a szakadó esőben.
- Szegény volt az egyház, szegény volt a pap - folytatta a hadnagy. - Az volt tehát a helyes, ha eladta mindenki mindenét és odaajándékozta a pénzt az egyháznak!
- Nagyon is igaz! - mondotta a pap, de hozzátette tüstént: - De persze éppúgy nem igaz.
- Hogyan érti? - kiáltott fel a hadnagy dühösen. - Mégcsak nem is védekezik?
- Megéreztem magán, hogy jó ember, mikor pénzt adott nekem a börtönben.
- Csak azért hallgatom meg, - legyintett a hadnagy - mivel tudom, hogy nincs reménye többé. Semmi reménye sincs! Akármit mond is, nem változtathat a dolgokon.
- Nem.
Eszébe sem jutott, hogy ingerelje a rendőrtisztet, de az utóbbi nyolc év alatt, mikor legtöbbnyire csak parasztokkal és indiánokkal érintkezett, elszokott a vitától. Észrevette, hogy van valami a hangjában, ami felingerli a hadnagyot.
- Maga közveszélyes! Ezért öljük meg magát. Mint emberrel, nincs semmi ellentétem magával.
- Persze hogy nincs. Csak Istennel van. Az a fajta ember vagyok én, aminőt mindennap agyonlőnek néhányat - vagy pénzt adnak neki.
- Nem ködképek ellen harcolok!
- De én ellenem sem érdemes harcolnia, úgy-e? Maga mondotta az imént. Hazug, iszákos ember vagyok. Erre az emberre inkább volt érdemes golyót pazarolniok, mint énrám.
- A maga eszméi ellen küzdünk! - mondotta a hadnagy, aki már izzadni kezdett a fülledt, párás levegőben. - Tudom milyen ravaszak maguk! De mondja meg, mit tettek érettünk Mexikóban? Figyelmeztette valaha a földesurat, hogy ne kínozza a munkását? Talán megtette a gyóntatószékben, de az volt a kötelessége, hogy minél előbb elfelejtse. Gyónás után együtt ebédelt vele és már csak kötelességből sem akart emlékezni rá, hogy ez meggyilkolt egy parasztot. De ennek a kornak vége már!
- Folytassa! - biztatta őt a pap. Az egyik ládán ült, térdén nyugtatta kezét és fejét oldalra billentette: akármennyire igyekezett is, nem tudta figyelmét összpontosítani arra, amit a hadnagy mondott. Negyvennyolc órányi út van még hátra a fővárosig - gondolta. - Ma vasárnap van. Szerdára talán már nem élek. Lelkifurdalást érzett, amiért jobban félt a golyóktól, mint attól, ami utánuk következik.
- Nos, nekünk is megvannak a magunk eszméi - mondotta a hadnagy. - Nem adunk több pénzt imákért, vagy azért, hogy olyan helyeket építsenek, ahol imákat mondanak. Mi inkább enni adunk a népnek, megtanítjuk olvasni és ellátjuk könyvekkel. Megóvjuk őket a szenvedéstől.
- De ha ők éppen szenvedni akarnak ...
- Az is megtörténhetik, hogy egy férfi erőszakot akar elkövetni egy asszonyon. Engedjük meg neki csak azért, mert akarja? Méltatlan dolog a szenvedés!
- És maga mégis szenved... - jegyezte meg a pap, a keserű indián arcra emelvén tekintetét a lámpa fényénél. - Furcsán hangzik, úgy-e? Vajon ugyanígy érez a főnöke is?
- Köztünk is vannak rossz emberek.
- És mi történik azután? Úgy értem, ha mindenki eleget kapott már enni és mindenki a helyes könyveket olvassa - azokat a könyveket, melyeket szabad elolvasniok?
- Semmi. A halál: tény! Mi nem akarjuk letagadni a tényeket.
- Egyetértünk sok kérdésben - mondotta a pap és szórakozottan kiosztotta a kártyáit. - Nekünk is megvannak a magunk tényei, melyeket nem akarunk megváltoztatni: boldogtalan a világ, akár szegény, akár gazdag - e tény alól csak a szentek kivételesek, ilyenek pedig kevesen vannak. Nem érdemes sokat törődnünk holmi kis fájdalommal. Van valami, amiben mindketten egyetértünk: az, hogy száz év múlva úgyis halottak leszünk.
Játszadozott a kártyákkal, megpróbálta behajlítani őket, de remegtek az ujjai.
- Azért mégis fél egy kis fájdalomtól - jegyezte meg a hadnagy gúnyosan, ujjaira pillantva.
- Nem vagyok szent - mondotta a pap. - Még csak bátor sem vagyok.
Félénken pillantott fel: már visszatért a fény, nem volt többé szükség a gyertyára. Elég világos volt még ahhoz, hogy nekivágjanak a hosszú útnak. Beszélni szeretett volna, hogy legalább még néhány percig késleltesse az indulást.
- És íme valami, amiben különbözünk egymástól! Céljukat csak úgy tudják elérni, ha mindnyájan jó emberek maguk is Már pedig nincs olyan párt, amelynek csak jó emberek lennének a tagjai! E nélkül azonban elölről kezdődik minden: az éhhalál, a botozás, a mindenáron való meggazdagodás vágya. Nálam azonban nem sokat számít, hogy gyáva vagyok - és még sok egyéb. Ugyanúgy szájukba tehetem Istent és ugyanúgy megadhatom nekik Isten bocsánatát. Még az sem jelentene sokat, ha az egyház minden papja olyan lenne mint én.
- Még egyet nem értek - mondotta a hadnagy. - Miért maradt itt épp maga, mikor a többiek mind elmenekültek?
- Nem menekültek el mindnyájan.
- De miért maradt itt maga?
- Egyszer - felelte a pap - én is ugyanezt kérdeztem magamtól. Tény az, hogy az ember előtt nincs egyik percről a másikra választás két út, a jó és rossz között: elragadja az egyik. Az első évben nem volt semmi oka, hogy elmeneküljek. Máskor is felgyújtották már a templomokat. Maga tudja, milyen gyakran. Nem sokat jelentett az ilyesmi. Úgy gondoltam, maradok a következő hónapig, hogy meglássam, javul-e a helyzet? Nem is sejti, hogy rohan az idő.
Odakünn egészen kivilágosodott már: elállt a délutáni eső, egy rendőr haladt el a kunyhó előtt és kíváncsian nézett be hozzájuk.
- Egyszer csak rádöbbentem, - folytatta - hogy én vagyok az egyedüli pap több ezer mérföldnyi körzetben. A házassági törvény menekülésre kényszerítette társaimat. Elmenekültek és igazuk volt. Akadt közöttük egy pap, aki mindig elégedetlen volt velem. Tudja: néha eljár a nyelvem. Azt mondotta, mégpedig joggal, hogy nem vagyok erős jellem. Ő elmenekült. Úgy éreztem magam - maga bizonyára ki fog nevetni ezért - mint az iskolásgyerek, akinek legszigorúbb tanárja, éveken át annyi rettegés okozója, végre kiöregszik és nem tanít többé. Nem kellett többé mások véleményével törődnöm. A hívekre nem sok ügyet vetettem. Ők szerettek engem.
Bágyadtan mosolygott, féloldalt, a halott amerikai felé. - Folytassa! - intett fáradtan a hadnagy.
- Mindent meg fog tudni rólam, - mondta a pap ideges nevetéssel - amíg eljutunk a börtönig.
- Nem baj, legalább megismerem az ellenségeimet.
- Igaza volt ennek a papnak. Mikor ő eltávozott, lassan zülleni kezdtem, elhanyagoltam a kötelességeimet. Inni kezdtem. Sokkal jobban tettem volna, ha elmenekülök. Kevélység dolgozott bennem, nem pedig Isten szeretete.
Összegörnyedten ült helyén a kicsi, lompos emberke, Lehr úr viselt ruháiban.
- A kevélység döntötte romlásba az angyalokat. Kevélység a legnagyobb bűn. Úgy éreztem, nagy ember vagyok, amiért itt maradtam és nem menekültem el, végül már annyira megszédültem önnön nagyságomtól, hogy a magam törvényei szerint akartam élni. Felhagytam a böjttel, a naponkénti misékkel. Elhanyagoltam imáimat - és egy napon, mivel részeg voltam és egyedül éreztem magamat - tudja, hogy van ez, apa lettem. Mindennek a kevélység volt az oka. Kevélység, amiért itt maradtam. Senki sem vehette hasznomat, de én itt maradtam mégis. Száz gyóntatásra sem volt alkalmam egy hónap alatt. Ha elmegyek, egy tucatszor ennyit tudok felajánlani Istennek. Tévedés azt hinni, hogy ha nehéz vagy veszedelmes egy dolog ...
Reménytelen mozdulatot tett kezével.
- Nohát most vértanú lesz magából - kiáltott fel dühösen a hadnagy. - Ez lesz az elégtétele.
- Nem, nem. A vértanúk nem olyanok, mint én. Nem arra gondolnak egész idő alatt: ha több pálinkát ittam volna, bátrabb lennék!
A hadnagy ingerülten rászólt az egyik rendőrre:
- Mi az már megint? Mit ácsorogsz itt örökösen?
- Elmúlt a vihar, hadnagy úr. Szeretnők tudni, mikor indulunk?
- Azonnal.
Felkelt és visszatette a revolvert a táskába.
- Kerítsetek lovat a fogolynak. És gondoskodjatok róla, hogy eltemessék az amerikait.
A pap felállt és zsebrerakta a kártyáit,
- Nagyon türelmesen hallgatott meg ... - mondotta.
- Nem félek - felelt a hadnagy - más emberek eszméitől.
Odakünn gőzölgött a föld az eső után: csaknem térdükig ért a pára; a lovak már készen állottak. A pap felszállott a nyeregbe, de mielőtt még elindulhatott volna, hátra kellett fordulnia egy hangra - melynek panaszos siránkozását annyiszor hallotta az utóbbi időben.
- Atyám.
A félvér volt az.
- Nos, már megint itt van?
- Tudom, mit gondol most rólam - mondotta a félvér szemrehányóan. - Nincs magában semmi szeretet, atyám. Bizonyára azt gondolta egész idő alatt, hogy el akartam árulni magát.
- Menj innét - szólt rá a hadnagy durván. - Már elvégezted a munkádat.
- Szabad egy szót szólanom? - kérdezte a pap.
- Maga jó ember, atyám, - szakította hirtelen félbe a félvér - de mindig a legrosszabbat gondolja mindenkiről. Csak az áldását kérem, ennyi az egész.
- Mi értelme? Az áldást nem lehet eladni, - felelte a pap.
- Csak azért, mert nem fogjuk többé látni egymást. És nem akarom, hogy rosszat gondoljon rólam ...
- Ne legyen olyan babonás - szólt rá a pap. - Azt hiszi, az én áldásommal ellenzőt tehetünk Isten szeme elé? Nem tudom megakadályozni, hogy ő tudomást ne szerezzen minderről. Jobban teszi, ha hazamegy és imádkozik. Ha megadja magának Isten a bánat kegyelmét, adjon túl a pénzen.
- Miféle pénzen, atyám?
A félvér belekapaszkodott a kengyelébe és megrázta dühösen:
- Miféle pénzről beszél? Már megint kezdi .. . A pap felsóhajtott. Nem tudott elviselni több megpróbáltatást. A félelem fárasztóbb egy hosszú lovaglásnál is.
- Majd imádkozom magáért - mondta és lovával a hadnagy mellé ugratott.
- Én is imádkozom magáért, atyám - mondotta a félvér elégedetten.
A pap mégegyszer visszanézett, miközben lova óvatosan egyensúlyozott a meredek ösvényen. A félvér egyedül állt a kunyhók között, száját kissé tátva tartotta, megmutatván hosszú agyarait. Talán épp egy panasz hagyta el ajkát ebben a pillanatban: hogy ő mégis jó katolikus - félkezével pedig hónalját vakarta. A pap visszaintett neki: nem érzett semmi neheztelést iránta, hisz nem várt mást az emberektől; azonkívül meg lehetett az elégtétele is: ez a sárga, becstelen arc nem lesz jelen a halálánál.
- Maga tanult ember - mondotta a hadnagy.
A kunyhó bejáratában feküdt, fejét összegöngyölt köpenyegén nyugtatva, kezeügyében a revolverével. Éjszaka volt, de senki sem tudott aludni: Mikor megmozdult a pap, minden tagjába belenyilallt a fájdalom; a hadnagy minél előbb otthon akart lenni, ezért éjfélig lovagoltak megállás nélkül. Elhagyták a dombokat és a mocsarak közt jártak már. Most kezdődtek csak az esők!
- Nem vagyok az. Apám kereskedő volt.
- Úgy értem, járt külföldön. Tud angolul. Iskolákat végzett.
- Igen.
- Nekem magamtól kellett megtanulnom mindent. Bizonyos dolgokat azonban mégsem lehet megtanulni az iskolában. Így például azt, hogy vannak gazdagok és vannak szegények. Három túszt lövettem agyon maga miatt - mondotta fojtott hangon. - Szegények! Meggyűlöltem magát miattuk.
- Igen - hagyta rá a pap és megpróbálta lecsillapítani a görcsöt jobb combjában. A hadnagy hirtelen felült, kezében a revolverrel:
- Mit csinál? - kérdezte.
- Semmi, csak egy kis görcs!
Nyögve visszafeküdt.
- Agyonlőttem őket. Az én népem fiai voltak. Odaadtam volna nekik az egész világot.
- Ki tudja? Hátha valóban ezt cselekedte velük?
A hadnagy köpött egyet, dühösen, mintha valami keserű került volna a nyelvére.
- Magának mindenre megvannak a semmitmondó feleletei!
- Nemigen boldogultam a könyvekkel - folytatta a pap. - Rossz volt az emlékezetem. De volt valami, amit nem értettem a magafajta emberekben. Maguk gyűlölik a gazdagot és szeretik a szegényt. Igazam van?
- Igen.
- Nos, ha gyűlölném magát, nem akarnám, hogy a gyermekem olyan legyen, mint maga. Ennek nem volna értelme!
- Ez csak szószaporítás.
- Lehet, hogy az. Sohasem voltam tisztában a maga eszméivel. Mi azt mondottuk mindig: áldott legyen a szegény s a gazdag nehezen fog bejutni a mennyországba. Miért tegyük ezt nehézzé a szegény ember számára is? Tudom, adakoznunk kell a szegénynek, hogy ne éhezzék, mert az éhség ugyanannyi rosszat tehet, mint a pénz. De miért adnánk hatalmat a szegényeknek? Többet ér halni hagyni őket a piszokban - hogy azután a mennyben ébredjenek, feltéve, hogy nem nyomjuk bele őket arccal a piszokba!
- Gyűlölöm az érveit - mondotta a hadnagy. - Nekem nem kellenek érvek. Ha szenvedni látnak valakit, a magafajta emberek csak érvelnek, mindig csak érvelnek. Maga azt mondja: talán jó dolog a szenvedés, talán javunkra válik egy napon. Én csak a szívemet engedem szóhoz.
- A revolvere végéről!
- Igen. A revolverem végéről.
- Talán ha majd olyan idős lesz, mint én, rájön, hogy a szívben sem lehet bízni. Az észben nem lehet bízni, de az legalább nem beszél szeretetről. Szeretet ... Egy leány a vízbe öli magát, egy gyermeket megfojtanak s a szív egész idő alatt csak szeretetről, szeretetről beszél .. .
Szótlanul feküdt egy darabig. A pap már azt hitte, elaludt a hadnagy, de az ismét megszólalt:
- Sohasem beszél nyíltan! Nekem ezt mondja, de másnak azt, hogy: "Isten maga a szeretet". Attól fél, nem veszem be ezt a maszlagot, ezért igyekszik másfajta érvekkel meggyőzni. Olyanokkal, amelyekről azt hiszi, egyetértek velük!
- Ez valóban egészen más: Isten maga a szeretet! Nem mondom, hogy a szív nem őriz valamit e szeretet izéből, de mily parányi ízt csupán! Kicsiny üvegnyi szeretet, elvegyítve egy fazék csatornavízzel. Mi nem ismernők fel ezt a szeretetet! Úgy találnók, hogy a gyűlölethez hasonlít inkább. Félelmünkben elrejtőznénk - Isten szeretete elől. Ez a szeretet lángragyujtotta a pusztai csipkebokrot, feltörte a sírok fedelét és lábra állította a halottakat az éjszakában. Olyan ember mint én, kiszaladna a világból, ha megérezné maga körül Isten szeretetét!
- Nem igen bízik benne, úgy-e? Aligha látszik háládatos Istennek! Ha valaki olyan jól szolgálna engem, mint maga őt, előléptetném, vagy busás fizetésről gondoskodnék számára ... ha látnám, hogy rákban kínlódik, golyót eresztenék a fejébe.
- Hallgasson - mondotta a pap nagyon komolyan és előrehajolva nyomkodni kezdte elzsibbadt lábát. - Nem vagyok olyan aljas, amilyennek maga vél. Mit gondol, miért hirdetem az embereknek a szószékről, hogy elkárhoznak, ha készületlenül éri őket a halál? Nem mondok nekik tündérmeséket, melyeknek valóságában magam sem hiszek. Semmit sem tudok Isten könyörületességéről: nem tudom, milyen undorítónak találja az emberi szívet. Egyet azonban tudok: ha van elkárhozott ember ebben az országban: én vagyok az! Nem akarok változtatni ezen. Csak igazságot akarok! Ennyi az egész!

- Alkonyat előtt odaérünk! - mondotta a hadnagy. Hat ember lovagolt elől, hat pedig hátulról követte őket. Helyenként, ahol az erdő egészen közel húzódott a folyóhoz, libasorban kellett vonulniok. A hadnagy keveset beszélt s egy ízben, mikor két ember dalba kezdett a kövér kereskedőről és feleségéről, nyersen rájuk szólt, hogy hallgassanak. Felvonulásuk nemigen hasonlított diadalmenethez: a pap arcára ráfagyott a bágyadt vigyor. Mintha álarcot vett volna magára, amelynek leple alatt kedvére gondolkodhatik. Gondolatai többnyire a szenvedés körül jártak.
- Azt hiszem, - szólt rá a hadnagy - csodában reménykedik!
- Bocsásson meg! Mit mondott?
- Azt mondtam, bizonyára csodában reménykedik.
- Nem.
- Hisz a csodákban, úgy-e?
- Igen. De velem nem történhetik csoda. Senkinek sem lehetek már hasznára, miért tartana hát Isten életben?
- Nem értem, hogyan hihet olyan ember, mint maga, ezekben a dolgokban. Az indiánoknál még rendjén lenne. Mikor először láttak villanyfényt, azt hitték, csoda történt.
- Azt hiszem, ha feléledt halottat látna, maga is hinne a csodában. Furcsa dolog, úgy-e? Nem a csodák szűntek meg, hanem az emberek adtak más nevet nekik. Képzelje csak el az orvosokat a halott körül. Látják, nem lélegzik már, megállott az érverése, szíve nem mozdul: meghalt. Most új életre kelti valaki, mire ők - hogyan is szokás mondani? - tartózkodnak a véleménynyilvánítástól. Nem állítják, hogy csoda történt, mert óvakodnak ettől a szótól. Majd megismétlődik újra és újra - mivel Isten itt jár közöttünk a földön - s ők kijelentik, hogy nem csodák ezek, csak szélesebb alapra kell fektetni az életről alkotott fogalmainkat. Most már tudjuk, hogy életben lehetünk, érverés, lélegzet, szívverés nélkül. Kitalálnak egy új szót erre az állapotra és fennen hirdetik, hogy a tudomány ismét megcáfolt egy csodát.
Kijutottak már a szűk erdei útról s hepehupás ösvényen haladtak tovább. A hadnagy megsarkantyúzta lovát s az egész csapat gyors ügetésbe kezdett. Közel jártak már a fővároshoz.
- Nem rossz ember maga - mondotta kelletlenül a hadnagy. - Ha tehetek valamit az érdekében...
- Engedje meg, hogy gyónhassak ...
Már feltűntek az első házak: kicsiny, vályogfalu, romladozó kunyhók és klasszikus stílusú pillérek, melyeknek málló vakolata alól előtűnt a sár; gyermekek játszadoztak az omladékok között.
Nincs papunk! - mondotta a hadnagy.
- Ott van José atya.
- José atya? - biggyesztette le ajkát a hadnagy. - Aligha lesz jó magának!
- Elég jó lesz. Nem valószínű, hogy szentre bukkanjak itten!
A hadnagy csendben lovagolt egy darabig: megérkeztek a temetőhöz, mely tele volt megcsonkított szárnyú angyalokkal s elhaladtak a nagy kapu előtt; Silencio: állott rajta fekete betűkkel a felírás.
- Rendben van - mondotta. - Megkaphatja őt.
Nem akart a temető felé nézni: ennél a falnál lőtték agyon a foglyokat. Az út meredeken vitt a dombról a folyó felé: jobboldalt, a székesegyház egykori helyén, magányosan állottak a hinták a délutáni napban. Sokkal elhagyatottabrak látszott ez a hely, mint a hegyvidék, mert valaha élet volt itt. Nincs érverés, nincs lélegzet, nincs szívütés és mégis élet - csak máskép hívják - tűnődött a hadnagy. Egy kisfiú figyelte csapatjukat.
- Elfogta őt, hadnagy úr? - kiáltotta felé s a hadnagyban halványan felderengett egy régi délután emléke a főtéren: eszébe jutott a törött üveg és megpróbált visszamosolyogni, de csak kesernyés, diadalérzettől ment, reménytelen fintor lett erőlködéséből.

NEGYEDIK FEJEZET

A hadnagy megvárta, amíg besötétedett s maga vágott neki az útnak. Veszélyes lenne másvalakit küldenie, mert csakhamar elterjedne a városban a hír, hogy José atyának szabad volt vallási kötelességét teljesítenie a börtönben. Okosabb, ha a főnök se tud róla: sohase bízzék az ember a főnökeiben, ha sikeresebb volt náluk. Tudta, hogy nem tetszett főnökének a pap elfogatása: az ő számára előnyösebb lett volna, ha foglya megmenekül.
Féltucatnyi szempár leste őt, mikor belépett az udvarba: ott szorongtak már a gyermekek, hogy nagy zsivajban törjenek ki, mihelyst megpillantják José atyát. Megbánta már ígéretét, de állani akarta szavát, mert külön diadalt jelentett volna ennek a régi, romlott, Istenhivő világnak, ha alábbvalónak bizonyul bátorságban, megbízhatóságban, igazságosságban .. .
Senkisem felelt kopogtatására: komoran várakozott az udvarban, mint egy kéregető. Mikor újból kopogott, kiszólt egy hang:
- Egy kis türelmet! Egy kis türelmet!
José atya az ablakrácshoz szorította arcát és kikiáltott:
- Ki van ott?
Valamivel babrált az ablak könyöklője alatt.
- Rendőrtiszt!
- Jaj - sopánkodott José atya. - Bocsásson meg. A nadrágom ... Nem látok ... - Nagy erőlködéssel húzott fel valamit, majd reccsenő zaj hallatszott, mintha nadrágtartója vagy szíja szakadt volna el. Az udvar túlsó felében a gyermekek rákezdtek nyivákolásukra:
- José atya, José atya!
Mikor az ajtóhoz ért, nem akart rájuk pillantani; szégyenlősen dörmögte
- Kis ördögök!
- Jöjjön velem az őrszobára! - szólt rá a hadnagy.
- Miért? Nem csináltam semmit, de semmit! Úgy vigyáztam mindig!
- José atya! José atya! - kezdték rá újból a gyerekek.
- Ha a temetés miatt van, - folytatta esdeklőn - tévesen tájékoztatták! Még imát sem mondtam!
- José atya! José atya!
A hadnagy sarkonfordult és nagy, dühös léptekkel átment az udvaron.
- Csend legyen! - kiáltott rá a rácsnál bekandikálókra. - Mars az ágyba! De azonnal! Nem hallottátok?
Elszállingóztak a rácstól, egyenként, de alig fordított nekik hátat a hadnagy, ott termettek ismét.
- Senki sem boldogul ezekkel a gyerekekkel! - panaszkodott José atya.
- Hol vagy José? - sipított egy női hang.
- Itt vagyok, drágám. A rendőrségtől keresnek!
Hatalmas nő hullámzott közéjük, lobogó, fehér hálóingében; úgy látszik, - gondolta a hadnagy - ez a legkedvesebb ruhája, vagy talán egész napját az ágyban tölti? Hiszen még csak hét óra volt.
- Férjét - hangsúlyozta megelégedetten a szót - az őrszobára akarom vinni!
- Ki mondja ezt?
- Én.
- Nem követett el semmit.
- Azt mondtam épp, drágám...
- Maradj veszteg. Bízd rám a szót!
- Ne fecsegjenek annyit - türelmetlenkedett a hadnagy. - Az őrszobán van szükség magára - egy pap miatt. Gyónni akar.
- Nekem?
- Igen. Ki másnak?
- Szegény ember - sóhajtott José atya. - Szegény ember.
Kis disznószemét nyugtalanul jártatta körül az udvaron. Majd suttyomban az égre pillantott, hol közömbösen végezték körmozgásukat a csillagképek.
- Nem fogsz elmenni! - mondotta az asszony.
- A törvény tiltja, úgy-e? - kérdezte José atya.
- Ezzel ne törődjék!
- Hogy ne törődjünk vele? - rikácsolta az asszony. - Keresztüllátok én magán. Szálka a szemében a férjem! Meg akarja fúrni! Ismerem a trükkjeit! Embereket bérelnek fel, hogy imát kérjenek tőle - mert jó szíve van. De én figyelmeztetem magát: férjem állami nyugdíjas!
- Ez a pap - mondotta a hadnagy nyugodtan - éveken át dolgozott titkon a maga egyházáért. Elfogtuk és természetesen holnap főbe fogjuk lőni. Nem rossz ember s én megígértem neki, hogy elvezetem hozzá magát. Ő azt hiszi, hasznára lesz a gyónás!
- Ismerem őt - szakította félbe az asszony. - Pálinkás pap! Semmi egyéb!
- Szegény ember - sóhajtott újból José atya. - Egyszer megpróbált itt elrejtőzni.
- Ígérem, senki sem fogja megtudni! - biztatta a hadnagy.
- Senki sem fogja megtudni? - rikácsolta az asszony. - Az egész városban híre terjed majd! Odanézzen csak, ezekre a kölykökre! Sohasem hagyják magára Josét! Vége-hossza nem lesz, mindenki gyónni akar majd - a kormányzó fülébe is eljut s felfüggeszti a férjem nyugdíját.
- De drágám, - kockáztatta meg José - talán mégis kötelességem volna .. .
- Te nem vagy már pap, - torkolta le az asszony - te a férjem vagy! - egy durva szót használt: - Ez a kötelességed!
A hadnagy gúnyos elégtétellel hallgatta őket, mint aki régi hitét leli meg újra.
- Nem tudom kivárni, amíg maguk megvitatják a dolgot. Jön vagy marad?
- Nem kényszerítheti! - mondotta az asszony.
- Drágám, elvégre mégis ... Pap vagyok...
- Pap! - kotkodácsolt az asszony. - Te, pap!
Felnevetett és nevetését óvatosan átvették a gyermekek is a szomszédos ablakban. José atya kis disznószemére szorította a kezét, mintha sajgását akarná csillapítani.
- Drágám ... - mondotta, de szavai elvesztek a nevetésben.
- Jön?
José atya kétségbeesett mozdulatot tett kezével, mintha azt akarná mondani: egy mulasztással több, úgy sem számít már sokat ebben az életben!
- Azt hiszem, nem lehet ..
- Rendben van - mondotta a hadnagy és hirtelen sarkon fordult: nem akart tovább könyörögni. Távoztában még hallotta José atya rimánkodó hangját:
- Mondja meg neki, hogy imádkozni fogok érte. A gyerekek most merészebbek lettek: egyikük elvisított a magát:
- Jöjj az ágyba, José!
A hadnagy is felnevetett, szerényen járulván hozzá az általános kacajhoz, mely körülvette José atyát s mely feltört a magasba, a jól fegyelmezett csillagképekig, melyeknek egykor nevét is tudta.
A hadnagy kinyitotta a zárka ajtaját: nagyon sötét volt odabent: behúzta maga mögött az ajtót és gondosan kulcsra zárta. Kezében tartotta a revolverét.
- Nem jön.
A kicsiny, összegörnyedt emberke a sötétben a pap volt. Úgy kuporgott a földön, mint egy játszó gyerek.
- Úgy érti, nem ma jön?
- Úgy értem, egyáltalán nem jön.
Csend volt egy darabig, ha ugyan csendnek lehetett nevezni a moszkitók örökös zúgását és a falnak ütődő bogarak sercenő kis pukkanását.
- Nagyon megijedhetett ... - mondta végre a pap.
- Felesége nem engedte őt.
- Szegény ember.
Megpróbált nevetni, de semmilyen hang sem festhetett oly szerencsétlenül, mint kényszeredett kísérlete. Két térde közé lógatta a fejét: úgy festett, mintha elvesztett volna mindent s maga is elveszett volna.
- Jobb, ha megtudja, ügyét letárgyalták, bűnösnek találtatott.
- Nem lehettem volna jelen a saját tárgyalásomon?
- Nem sokat változtatott volna.
Csendben maradt egy darabig, mint aki előkészül egy mozdulatra. Majd megszólalt, rosszul tetetett könnyedséggel a hangjában:
- Szabad tudnom, mikor?...
- Holnap.
A gyors és kurta felelet meghökkentette kissé. Feje ismét előre hajolt és úgy látszott a sötétben, mintha a körmét rágná.
- Nem lehet jó egész éjszaka egyedül maradni ilyenkor - mondotta a hadnagy. - Ha kívánja, átvihetjük a közös cellába...
- Nem, nem. Inkább egyedül maradok. Sok dolgom van még. - Hangja elfulladt, mintha hideg rázta volna. - Annyi mindenen kell elgondolkodnom!
- Szívesen tennék magáért valamit - mondotta a hadnagy. - Hoztam magának egy kis pálinkát.
- A törvény ellenére?
- Igen.
- Nagyon kedves magától. - Átvette a kis üveget. - Magának biztosan nem lenne rá szüksége. De én úgy félek a fájdalomtól.
- Mindnyájunknak meg kell halnunk egyszer - mondotta a hadnagy. - Nem mindegy, hogy mikor?
- Maga jó ember. Nincs miért félnie.
- Olyan furcsán beszél - csóválta fejét a hadnagy. - Néha azt hiszem, be akar hálózni.
- Miért?
- Talán azért, hogy futni engedjem, vagy hogy higgyek a katolikus keresztény Anyaszentegyházban, a Szentek egyességében ... Hogy is folytatódik ez a maszlag?
- A bűnök bocsánatában.
- Maga nem igen hisz benne, úgy-e?
- De igen - felelte a kis ember makacsul.
- Hát akkor mi bántja?
- Nem vagyok tudatlan. Mindig tisztában voltam azzal, amit csináltam. Nem tudom feloldozni magamat.
- Sok haszna lett volna José atyából?
Várnia kellett a válaszra s mikor meghallotta, nehezen értette csak:
- Egy másik ember ... megkönnyíthet ...
- Segítségére lehetnék még valamiben?
- Nem. Semmiben.
A hadnagy újra kinyitotta az ajtót és kezét gépiesen revolverére tette: rosszkedvű volt, amiért az utolsó pap is lakat alá került s nem volt többé miért küzdenie. Tettvágyának lendülete megtörött. Úgy gondolt vissza a hajszában eltöltött hetekre, mint valami boldog korszakra, mely nem fog többé visszatérni. Céltalannak és üresnek érezte életét.
- Próbáljon aludni - mondotta keserű gyengédséggel. Nem tudott többé gyűlöletet érezni a kicsi, töpörödött emberke iránt.
Mikor bezárta az ajtót, egy riadt hang utána kiáltott:
- Hadnagy úr!
- Tessék?
- Maga látott már agyonlövetni embereket. Olyanokat, mint én.
- Igen.
- Soká tart a fájdalom?
- Nem, nem. Csak egy másodpercig - mondotta rekedten, majd bezárta az ajtót és átment az udvaron. Egyenest az irodába tartott: a pap és a bankrabló képe még egymás mellé volt felszegezve a falon: levette mindkettőt - egyikre sem lesz már szükség. Majd leült az íróasztalhoz, fejét két kezébe hajtotta és kimerülten elaludt. Mikor felébredt, nem emlékezett másra álmából, csak nevetésre, örökös nevetésre s egy végtelen hosszú folyosóra, melyen sehol sem talált ajtót.

A pap a földön ült és kezében tartotta a pálinkásüveget. Lecsavarta tetejét és szájához emelte. A szesz nem okozott neki örömet: akár víz is lehetett volna. Letette kezéből s valami egyetemes bűnbánat-félébe kezdett: - Paráználkodtam - gondolta. Ez a mondat nem jelentett semmit, úgy hatott, mint egy újságcím: az ember nem tud bánatot érezni ilyesmiért. Újból megpróbálkozott: - Nővel háltam - és megpróbálta elképzelni a másik papot, amint megkérdezi: - Hányszor? Férjes volt? - Nem. - A nélkül hogy tudta volna, mit csinál, még egyet húzott az üvegből.
Mihelyst a szesz megérintette nyelvét, eszébe jutott a gyermek, boldogtalanul tudnivágyó arcával.
- Oh, Uram, - fohászkodott - kárhoztass el engem, hisz megérdemlem, de add meg az örök életet őneki.
Ez volt az a szeretet, melyet minden lélek iránt kellett volna éreznie a világon: minden félelme és minden oltalmazó vágya ebben a gyermekben összpontosult, igazságtalan módon. Sírva fakadt: mintha végig kellett volna néznie vízbefúlását, mivel elfelejtett úszni és nem tudott segítségére sietni. - Ezt kellene éreznem mindig és mindenki iránt - mondogatta magában s megpróbált a félvérre gondolni, vagy a hadnagyra, sőt a fogorvosra is, akivel együtt töltött egyszer néhány percet, majd a kislányra a banánültetvényen - új arcokat idézett föl maga előtt és mozgásba igyekezett lódítani emlékezetét, mintha súlyos ajtó lenne az, amely nem akar kinyílni. Hisz ezek is veszélyben vannak, mindannyian! - Segítsd meg őket, Istenem! - fohászkodott, de gondolatai visszatévedtek gyermekéhez, akit otthagyott, a szemétdombnál: érte imádkozott csupán. Újabb bukás volt ez is!
Kis idő múlva elölről kezdte: - Részeg voltam - nem tudom, hányszor - minden kötelességemet elhanyagoltam - vétkeztem kevélységgel, szeretet hiányával... A szavak ismét üresekké váltak, elvesztették jelentésüket. Nem volt mellette gyóntató, aki a kifejezésekről a tettekre terelte volna figyelmét.
Még egyet húzott a pálinkából és elzsibbadt lábával nagynehezen az ajtóhoz vánszorgott: kibámult a forró, holdsütötte udvarra. Látta a függőágyaikban alvó rendőröket: az egyik ébren volt és ide-oda himbálta magát hálójában. Különös csend volt mindenütt, még a szomszédos zárkákban is: mintha merő tapintatból az egész világ hátat fordított volna neki, hogy ne lássa halálát. Visszahúzódott ismét a legtávolibb sarokba és leült, térdei közé szorítván a pálinkásüveget. - Senkinek sem volt haszna belőlem, - gondolta - senkinek ... A nyolc nehéz év a szolgálat torzképének tűnt fel szemében: kevés áldoztatás, kevés gyónás és szüntelen megbotránkoztató példa! - Legalább egy lelket ajánlhatnék fel, mondván: íme, mit műveltem! ... Emberek haltak meg miatta: megérdemelték volna, hogy egy szentért szenvedjenek s keserűség öntötte el a szívét, mert Isten nem tartotta őket méltóknak erre. José atya és én, - gondolta - José atya és én - és még egyet húzott a pálinkásüvegből. Maga előtt látta a szentek hideg arcát, amint visszautasítják őt maguktól.
Lassabban múlt ez az éjszaka, mint a legutóbbi, a börtönben, mert ezúttal egyedül volt. A pálinka, melyet reggel két óráig iszogatott s lassanként elfogyott, sem tudta elaltatni. Beteg volt a félelemtől, gyomra fájt, száját kiszárította az ital. Nem tudta elviselni a csendet, hangosan kezdett beszélgetni önmagával. - Szenteknek való az ilyesmi ... - panaszkodott keservesen. Majd: - Honnét tudja, hogy csak egy másodpercig tart? Mennyi egy másodperc? ... - Majd sírni kezdett és csendesen a falhoz verdeste a fejét. José atyának alkalmat adtak, de neki nem adtak alkalmat soha. Talán azért, mert oly sokáig sikerült megmenekülnie előlük. Vagy talán azt hitték, nem fogadná el a feltételeket, melyeket José atya elfogadott, nem akarna megnősülni, gőgből, kevélységbál. Talán ha ő javasolná, megmenekülhetne még. Kis időre megnyugtatta a remény és elaludt, fejét a falnak támasztva.
Furcsa álmot látott. Azt álmodta, egy asztalnál ül, a székesegyház főoltára előtt. Hat tál étel állott előtte, mohón falatozott mindegyikből. Tömjénszagot érzett és nagyon jó kedve volt. Az ételek - mint az álombeli ételek általában - ízetlenek voltak, de úgy érezte, ha elfogyasztja mind, hozzájut majd a legfinomabb fogáshoz. Egy pap járkált fel s alá az oltár előtt: misét mondott, de ő nem törődött vele, mintha semmi köze sem volna a szertartáshoz. Végre kiürült mind a hat tányér. Valaki, akit nem láthatott, megrázta a csengőt s a pap letérdelt, mielőtt felmutatta volna az Ostyát. Ő azonban ülve maradt és ügyet sem vetett az oltárra, mintha annak Istene más emberek Istene volna s nem az övé. A tányérja melletti pohár lassan megtelt borral s mikor feltekintett, látta, hogy az a kislány szolgálja ki őt, akivel egyszer a banánültetvényen találkozott.
- Apámtól szereztem - mondotta.
- Csak nem lopta?
- Nem éppen! -felelte a lány óvatos, kimért hangján.
- Nagyon kedves magától. Megfeledkeztem az ábécéről - hegy is hívják?
- Morse ábécé!
- Persze. Morse ábécé. Három hosszú, egy rövid.
Abban a pillanatban elkezdődtek a kopogtatások: kopogott a pap az oltárnál és kopogott az egész láthatatlan gyülekezet: három hosszú, egy rövid...
- Mi az? - kérdezte.
- Hírek - felelte a gyermek, s ráemelte komoly, felelősségteljes pillantását.

Mikor felébredt, hajnalodott már. Ébredése teli volt reménnyel, mely eltűnt hirtelen, mihelyt a börtönudvart megpillantotta. Halálának reggele volt ez. Összekuporodott a földön, kezében az üres pálinkásüveggel és bűnbánati imán törte a fejét:
- Ó, Istenem, bocsásd meg minden bűnömet ... megfeszíttettél ... rászolgáltam legsúlyosabb büntetésedre .. .
Összezavart mindent, esze másutt járt: nem az a jó halál volt ez, melyért imádkozni szokás. Megpillantotta saját árnyékát a falon: furcsán jelentéktelennek és nevetségesnek találta. Mily ostoba volt, mikor azt hitte, hogy kibírja, ami elöl elmenekült mindenki. Milyen nevetséges alak vagyok, - gondolta - milyen haszontalan! Nem tettem semmit senkiért. - Akár sohasem élt volna! Szülei meghaltak, - nemsokára az ő emlékezete is elenyészik majd. Talán nem is érdemli meg a poklot. Könnyek csorogtak alá az arcán - nem a kárhozattól félt mostan, háttérbe szorult még a félelem is, melyet a fájdalom miatt érzett. Végtelenül elkeserítette a gondolat, hogy üres kézzel áll majd Isten színe elé. Úgy érezte most, könnyű lett volna szentté lennie. Csak egy kis önuralom és bátorság kellett volna hozzá. Úgy érezte magát, mint aki másodpercekkel késett el a találkozóról, amelyen boldogsága múlott. Már rájött, hogy egy dolognak van értelme csupán - szentnek lenni!


NEGYEDIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Fellowsné az ágyon feküdt, a forró szállodai szobában s a folyón felhangzó hajókürtre figyelt. Nem látott semmit, mert kölnivízbe áztatott zsebkendőt borított szemére és homlokára.
- Drágám, drágám! - kiáltotta, de nem kapott választ. Úgy érezte magát, mint akit élve eltemettek ebbe a nagy, családi érc-sírba, egyedül a két párnán, az ágy mennyezete alatt.
- Drágám! - kiáltotta mégegyszer, hangosabban. - Tessék, Trixy! - szólt Fellows kapitány. - Elaludtam és álmodtam valamit ...
- Tégy még egy kis kölnivizet a zsebkendőmre, drágám. Majd szétreped a fejem!
- Igen, Trixy!
Felvette a zsebkendőt: öregnek, fáradtnak, elnyűttnek látszott, olyan embernek, aki már semmi örömet sem talál az életben; odalépett az öltözőasztalhoz és megnedvesítette a zsebkendőt.
- Ne olyan sokat, drágám, ki tudja, mikor juthatunk hozzá ismét!
A férfi nem válaszolt, mire rászólt mégegyszer, élesebben:
- Nem hallottad, mit mondtam, drágám?
- De igen.
- Olyan hallgatag vagy mostanában. Nem tudod, mit jelent betegnek és elhagyottnak lenni!
- Mit csináljak? - legyintett szomorúan a kapitány.
- Megegyeztünk, drágám, hogy nem fogunk beszélni róla! Ne lógassuk örökké a fejünket!
- Ne!
- Rendezzük be újból az életünket!
- Igen.
Visszament az ágyhoz és a zsebkendőt ráterítette felesége fejére. Majd leült és kezét a háló alá csúsztatta, hogy megfoghassa az asszony kezét. Úgy festettek, mint két gyermek, akik eltévedtek a nagyvárosban s nem vigyáztak rájuk a felnőttek.
- Megszerezted a jegyeket? - kérdezte az asszony.
- Igen, drágám!
- Később fel fogok kelni, hogy becsomagoljak, de úgy fáj a fejem! Szóltál, hogy hozzák le a bőröndöket?
- Megfeledkeztem róla!
- Igazán jobban kellene törődnöd a dolgokkal! - mondotta az asszony bágyadtan és rosszkedvűen. - Nincs senki, aki ...
Hallgattak, mintha megijedtek volna saját szavuktól.
- Nagyon izgatottak az emberek a városban - mondotta hirtelen.
- Csak nem valami zendülés?
- Nem. Elfogtak egy papot és ma reggel agyonlövik szegény ördögöt: Arra gondoltam, talán épp az az ember, akit Coral ... akarom mondani mi rejtegettünk.
- Nem valószínű.
- Nem.
- Olyan sok pap van!
Elengedte az asszony kezét, felkelt és az ablakhoz lépett. Hajók himbálództak a folyón, mellszobor állott a kis közkertben s dögkeselyűk tanyáztak mindenütt.
- Jó lesz már végre otthon - mondotta Fellowsné. - Néha attól féltem, itt fogok meghalni!
- Ugyan, drágám!
- Vannak, akikkel megesik.
- Vannak - felelte a férfi mogorván.
- Drágám - szólt rá az asszony. - Megfeledkeztél az ígéretedről? - nagyot sóhajtott: - Jaj, a fejem!
- Akarsz egy kis aszpirint?
- Nem tudom, hová tettem. Semmit sem találok meg a helyén!
- Menjek le és hozzak neked?
- Ne, drágám, nem tudok egyedül maradni! - Majd színpadias élénkséggel folytatta: - Azt hiszem, meggyógyulok majd otthon. Rendes orvoshoz fogok járni. Néha már attól félek, több ez holmi főfájásnál! Elmondtam már, mit ír Norah?
- Nem.
- Add ide a szemüvegemet, majd felolvasom, ami ránk vonatkozik.
- Ott van az ágyadon.
- Már látom!
Az egyik vitorláshajó elindult lefelé a kihalt, lomha folyón, a tenger irányában. Az asszony megelégedetten olvasta:
"Kedves Trix, mennyit kellett szenvednetek! Ez a gazember ..." - itt abbahagyta hirtelen, majd valamivel lejjebb folytatta: "Te és Charles nálunk fogtok maradni, amíg el nem tudtok helyezkedni valahol. Ha kell, külön egymástól ..."
- Nem megyek vissza! - mondotta hirtelen Fellows.
- A bér csak ötvenhat font egy évre s a cselédlánynak is van fürdőszobája.
- Maradok!
- Mit mondottál, drágám?
- Azt, hogy nem megyek vissza.
- Annyiszor beszéltünk már erről, drágám. Tudod, hogy megölsz, ha itt maradunk.
- Nem kell maradnod, ha nem akarsz!
- De nem tudok elmenni egyedül - siránkozott az asszony. - Mit fog gondolni Norah? Azonkívül... nem, ez lehetetlen!
- Az ember itt is el tudja végezni a munkáját!
- Banánnal piszmogni mindig! - mondotta gúnyosan az asszony, kis, hideg nevetéssel. - Különben sem nagyon értettél hozzá!
A férfi dühösen fordult az ágy felé:
- Nem törődsz azzal, úgy-e, hogy megszöksz ... és itthagyod őt? ...
- Nem az én hibám volt. Ha otthon lettél volna ... Sírvafakadt, összegörnyedve a moszkitóháló alatt:
- Sohasem fogok élve hazajutni!
A férfi fáradtan odalépett az ágyhoz és megfogta ismét a kezét. Kár volt a szóért. Elhagyatva érezték magukat. Mégis együtt kell maradniok.
- Nem fogsz elhagyni, drágám, úgy-e? - rimánkodott az asszony. A szoba csak úgy bűzlött a kölnivíztől.
- Nem, drágám!
- Belátod, mennyire lehetetlen ez?
- Igen.
Soká ültek egymás mellett szótlanul: odakünn egyre magasabbra hágott a nap s egyre kibírhatatlanabb lett a hőség a szobában.
- Drágám - törte meg végre a csendet az asszony.
- Mi az?
- Mire gondolsz? ...
- A papra gondoltam. Furcsa ember. Örökösen ivott. Hátha mégis ő az ...
- Ha ő, akkor megérdemli, amit kapott.
- Furcsa, mennyire megváltozva járkált azután a mi ... mintha a pap telebeszélte volna valamivel a fejét.
- Drágám - kezdte újra az asszony szigorúan. - Emlékezzél az ígéretedre!
- Bocsáss meg. Hiába minden: mindig az eszembe jut!
- Megmaradtunk egymásnak, drágám! - mondotta az asszony és Norah levele megzizzent a takarón, mikor elfordította zsebkendővel letakart fejét a vakító, külső fénytől.

Tench úr a zománcozott mosdótál fölé hajolt és megmosta kezét a rózsaszínű szappannal.
- Ne féljen. Nyugodtan szólhat, ha fáj! - mondotta tört spanyolsággal.
A rendőrfőnök szobáját ideiglenes fogorvosi rendelővé alakították át, mégpedig jelentős költséggel, mivel nem csupán Tench urat szállították ide, hanem fiókos szekrényét, fogorvosi székét, valamint egy nagy csomó titokzatos ládát is, melyekben aligha lehetett más, mint szalma s melyek valószínűleg nem fognak üresen visszakerülni.
- Hónapokig tartott - mondotta a főnök. - El sem tudja képzelni a fájdalmat...
- Kár, hogy nem hívott előbb. Szája igen rossz állapotban van. Örüljön, hegy nagyobb baja nem történt!
Befejezte a mosakodást és megállt, törülközővel a kezében, eltűnődve valamin.
- No, mi az? - sürgette a főnök. Tench úr felrezzent álmodozásából s odalépve kis fiókos-szekrényéhez, egyenként elővette a fúrótűket, melyeket azután szép sorba rakott, mint megannyi fémesen csillogó kínzóeszközt. A rendőrfőnök bizalmatlanul figyelte:
- Nagyon nehézkes a keze. Biztos benne, hogy elég jól érzi magát?
- Emésztési zavarok - mondotta Tench úr. - Néha annyi pontocskát látok a szemem előtt, mintha fátyolt viselnék.
Beleillesztett egy tűt a fúrószerkezetbe és előre húzta a fúró karját:
- Nyissa ki jól!
Vattadarabokkal tömte ki a parancsnok száját.
- Sohasem láttam ilyen rossz állapotban lévő szájat - legfeljebb egy alkalommal.
A rendőrfőnök mindenáron mondani akart valamit. Kérdését csak egy fogász tudta volna megérteni és tolmácsolni.
- Nem tartozott a betegeim közé. Remélem, meggyógyította őt valaki. Maguk is meggyógyítanak néhány embert - puskagolyóval.
Tovább dolgozott a szájban és megpróbált könnyeden elbeszélgetni, ahogy ez Southend-en szokás.
- Furcsa dolog történt velem, mielőtt idejöttem volna. Levelet kaptam a feleségemtől. Nem sokat hallottam róla - húsz év óta. És most...
Közelebb hajolt és szorgalmasan dolgozott a főnök fogai között.
- Öblítse ki a száját - mondotta összeráncolt szemöldökkel és beigazította a fúrót.
- Miről is beszéltem imént? Úgy-e a feleségemről? Úgy látszik, megtért. Azt írta, megbocsátott nekem és törvény szerint akarja szabályozni helyzetünket. Úgy érti: el akar válni. Megbocsát nekem! - mondotta Tench úr és körültekintett a csunya kis szobában, gondolataiba elmerülve, kezében a fúróval. Böffentett egyet és félkezét gyomrára szorította, keresvén a fájdalom helyét, mely majdnem mindig ott tanyázott. A főnök kimerülten dőlt hátra, nyitott szájával.
- Jön és elmúlik - mondotta Tench úr, aki teljesen elvesztette gondolatai fonalát. - Semmi az egész, emésztési zavar csupán.
Rosszkedvűen bámult a főnök szájába, majd mintha egész erejére lett volna szüksége a mozdulathoz, előrehajolt, magához húzta a fúrógép karját és beletaposott a pedálba. Búgás és zümmögés töltötte be az egész szobát. A főnök megmerevedett, belekapaszkodott a szék karfájába, Tench úr lába pedig fel s alá járt szüntelen. A fönök furcsa hangokat adott, kezével integetett.
- Kitartás - mondotta Tench úr. - Kitartás! Már csak egy kis sarok van hátra. Mindjárt készen leszünk. Mindjárt. Tessék!
Abbahagyta és ijedten nézett körül:
- Szent Isten, mi ez?
Otthagyta a főnököt és az ablakhoz lépett. Odalent az udvarban egy csapat rendőr tette épp lábához a fegyvert. Félkezét gyomrára szorítva, riadtan kérdezte:
- Csak nem tört ki még egy forradalom?
A főnök nagynehezen feltápászkodott és kiköpte a pecket a szájából:
- Dehogy! Agyonlőnek egy embert.
- Miért?
- Árulásért.
- Azt hittem a temetőben szokták az ilyesmit elvégezni - mondotta Tench úr. Valami nem engedte elmozdulni őt az ablak mellől: sohasem látott még ilyesmit. Ő és a dögkeselyű egyforma mohósággal figyelték, mi fog a kis fehérfalu udvaron történni.
- Most az egyszer így látszott helyesebbnek. Még tüntetésekre kerülhetett volna sor. Hisz olyan tudatlanok az emberek.
Kicsi ember jött ki az egyik oldalajtón; két rendőr támogatta, de azért el lehetett mondani, hogy megtett minden tőle telhetőt; azonban nem tudott lábain uralkodni. Odatámogatták őt a szemközti falhoz és egy tiszt bekötötte a szemét. Szent Isten, - gondolta Tench úr - ismerem őt valahonnét. Nem lenne szabad hagyni ezt! Mintha a szomszédját lőnék agyon!
- Mire vár? - kérdezte a főnök. - Belemegy a levegő a fogamba.
Valóban nem volt mit tennie. Olyan simán történt minden, mintha soká gyakorolták volna. A tiszt félrelépett, felemelkedtek a puskák s a kis ember hirtelen rángatódzó mozdulatokat tett a karjával. Úgy látszik, mondani akart valamit: hogyan is hangzik a mondat, melyet ilyenkor szoktak használni? Ez is egészen gépies volt, de a kis ember szája úgy látszik kiszáradt s nem lehetett mást érteni beszédéből, csak valamit, ami úgy hangzott, mint: "Bocsánat". Tench úr összerázkódott a puskaropogástól: teste legmélyén is megérezte a hangot - rosszul volt, le kellett hunynia szemét. Most csak egyetlen lövést hallott és mikor kinyitotta szemét, látta, amint a rendőrtiszt visszadugja táskájába revolverét, a kis ember pedig kis halomként hever a fal mellett - mint valami jelentéktelen semmiség, mely arra vár, hogy eltakarítsák. Két esetlen ember sietett a testhez. Cirkuszi porond volt ez, melyen meghalt már a bika s nem volt érdemes tovább várni.
- Jaj! - hallatszott a főnök hangja a szék felől. - Fáj, nagyon fáj. - Siessen! - könyörgött Tench úrnak.
A fogorvos azonban gondolataiba elmerülten állt az ablaknál, félkezével a gyomrában rejtező fájdalom után kutatva. Eszébe jutott a kis ember, amint keserűen és reménytelenül felkelt székéből azon a vakító délutánon s követte a fiút, aki elvezette őt a városból: eszébe jutott a zöld öntözőkanna, a gyermekek fényképe s az agyagöntvény, melyet egy szájpadlásról készített.
- Fejezze már be! - könyörgött a főnök s Tench úr szeme az üvegkorongon levő kis halom aranyra tévedt.
Odakünn az udvaron mindent eltakarítottak már: egy ember homokot szórt szét ásóról, mintha egy sírt földelt volna el: de nem volt ott sír, nem volt ott már senki: elviselhetetlen magány nehezedett Tench úrra, amit az emésztési zavarok csak méginkább súlyosbítottak. A kis ember angolul beszélt és gyermekei felől kérdezősködött. Elhagyottnak érezte magát.

"És most" - dagadt meg az asszony hangja diadalmasan, mire a két kislány is visszafojtotta lélegzetét és üveggyöngyszerű szemét kimeresztve figyelt - "eljött a nagy próba napja".
Még a fiú is érdeklődést mutatott; ott állott az ablaknál és kibámult az utcára, melyen nem hangzott fel többé az esti harangszó. Az utolsó fejezet volt ez és az utolsó fejezet mindig érdekes szokott lenni. Talán maga az élet is ilyen: mindvégig szürke, de hősiesen izgalmas a befejezése.
"Mikor a rendőrfőnök felkereste Juant a zárkájában, ima közben, térdenállva találta. Nem hunyta le szemét; egész utolsó éjszakáját vértanúsága előkészítésére szánta. Nyugodt volt és derűs, rámosolygott a rendőrfőnökre és megkérdezte, azért jött-e, hogy a lakomára vezesse őt? Még ez a megátalkodott gonosz is, aki annyi embert üldözött ártatlanul, szemmelláthatóan meg volt hatva."
Bárcsak az agyonlövetésnél lennénk már - gondolta a fiú: a lövöldözés mindig izgatta és a kegyelemdöfést mindig kíváncsian várta.
"Kivezették őt a börtön udvarára. Semmi szükség megkötözni ezt az olvasóval elfoglalt kezet! Vajon ezen a rövid úton, mely a falig vezetett, a fiatal Juan visszagondolt-e a rövid, de boldog évekre, melyeket oly hasznosan töltött el? Eszébe jutottak-e vajon a szemináriumi napok, a vezetők jóságos dorgálásai, a bölcs fegyelem: visszagondolt-e tréfájára, midőn Nero szerepét játszotta az Öreg püspök előtt? Egy másik Nero volt most itt mellette, mintha a római cirkusz lett volna ez a hely."
Az anya hangja rekedt volt kissé, ujjával a hátralevő oldalak közt lapozgatott: nem volt érdemes már abbahagynia és egyre gyorsabban folytatta az olvasást:
"Mikor a falhoz ért Juan, megfordult és imádkozni kezdett, de nem sajátmagáért, hanem az ellenségeiért, a szegény indián katonák csapatjáért, mely farkasszemet nézett most vele, sőt magáért a rendőrfőnökért is. Megragadta az olvasója végén lecsüngő keresztet és könyörgött Istennek, bocsásson meg nekik, világosítsa meg tudatlanságukat és fogadja be őket valaha - akár csak a keresztényüldöző Sault - örök birodalmába."
- Nem volt megtöltve a fegyverük? - kérdezte a fiú.
- Hogyan érted ezt: miért ne lett volna megtöltve.
- Miért nem lőttek rá?
- Mert Isten másként határozott! - Az asszony köhögött, majd tovább folytatta - "A tiszt parancsot adott, hogy tisztelegjenek a fegyverekkel. E percben a tökéletes imádat és boldogság mosolya vonult át Juan arcán. Mintha már megpillantotta volna Isten karját, mely kitárult az ő fogadására. Mindig azt mondotta anyjának és húgainak, hogy előbb lesz az égben, mint ők. Titokzatos mosollyal ígérte anyjának, a jólelkű, de kelleténél óvatosabb háziasszonynak: - Mindent előkészítek majd számotokra! - Most, hogy elérkezett a pillanat, a tiszt parancsot adott a tüzelésre és ..."
Túlságosan gyorsan olvasott, mivel itt volt már az ideje, hogy ágyba menjenek a kislányok: egy csuklási roham azonban megakadályozta igyekezetében:
"Tűz" - ismételte - "és ..."
A két kislány csendesen ült egymás mellett - csaknem elnyomta őket az álom. - Nemigen érdekelte őket ez a fejezet, inkább csak a műkedvelő színielőadások és az első áldozás leírása miatt hallgatták végig, valamint Juan nővére kedvéért, aki apáca lett és meghatóan búcsúzott el családjától a harmadik fejezetben.
"Tűz!, - kezdte újra az anya - és Juan, feje fölé emelve két karját, bátor, érces hangon kiáltotta a felemelt puskacsövek felé: Éjen Krisztus Király!
A következő pillanatban, összeomlott, átjárva tizenkét golyótól s a tiszt megállván testénél, füle mellé szorította pisztolyát és meghúzta a ravaszt."
Hosszú sóhajtás hallatszott az ablak mellől.
"Nem volt szükség újabb lövésre. Az ifjú hős lelke már elhagyta földi hajlékát s ajkának boldog. mosolya még e tudatlan embereket is felvilágosíthatta, hol keressék. A jelenet résztvevőinek egyikét úgy meghatotta Juan viselkedése, hogy zsebkendőjét megmártotta a mártír vérében s a száz darabra tépett kendő foszlányai megtalálták útjokat sok ájtatos emberhez."
- És most - kiáltotta az asszony sürgetőn - gyorsan az ágyba!
- És ő, akit ma agyonlőttek - kérdezte a fiú halkan - ő is hős volt?
- Igen.
- Aki itt volt egyszer nálunk?
- Igen, Ő is az Egyház vértanúinak egyike.
- Furcsa szaga volt - jegyezte meg az egyik kislány.
- Ne mondd többet - intette őt az anyja. - Valaha talán a szentek közé fog tartozni!
- Akkor imádkozni fogunk hozzá?
- Nem fog ártani - habozott az asszony. - Természetesen, csodáknak kell történniök mielőtt szentté avatnák!
- Ő is azt kiáltotta vajon: Éljen Krisztus Király? - kérdezte a fiú.
- Igen. Ő is a hit hőseinek egyike.
- Áztattak vajon zsebkendőt az ő vérében is? - folytatta a fiú a kérdezősködést.
- Minden okom megvan rá, hogy feltegyem - felelte az asszony komolyan - Jimenezné mondotta ... Azt hiszem, ha kapok pénzt apádtól, sikerül ereklyét szerezni.
- Ez is pénzbe kerül?
- Természetesen. Nem kaphat belőle mindenki.
A fiú az ablakban kucorgott és kibámult az utcára: háta mögött lefeküdni készültek a kislányok. Büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy egy hőst vallhattak házuk vendégének, ha csak huszonnégy órára is. Ő volt az utolsó. Nincsenek többé papok és nincsenek hősök sem! Haragosan, összeráncolt homlokkal figyelt a közeledő, csizmás léptek zajára. Hátrébb húzódott az ablaktól és felemelte a gyertyát.
- Zapata, Villa, Madero s a többiek meghaltak mindnyájan s olyanok ölték meg őket, mint az az ember, aki itt halad el most, a házuk előtt. Csalódást érzett.
A hadnagy a kocsiúton jött: volt valami makacs élénkség a járásában, mintha azt akarta volna mondani minden léptével: "Amit tettem, megtettem!" Felnézett az ablakra és felismerni vélte a gyertyát tartó gyerek arcát. "Még többet is megtennék érette és érettük - gondolta magában - hogy ne legyen olyan az életük, amilyen az enyém volt." De a lendületes szeretet, mely meghúzatta véle a pisztoly ravaszát, lelankadt lelkében. Majd visszatér még - vigasztalta magát. Hasonlított ez az érzés a szerelemhez: ma reggel kielégült, ezért megcsömörlött tőle. Kényszeredetten mosolygott az ablakban ülő gyermek felé. "Jó éjszakát!" - mondotta. A gyermek a pisztolytáskáját nézte s eszébe jutott a jelenet, mikor megengedte a főtéren játszó fiúk egyikének, hogy kezébe vegye revolverét - talán épp ő volt az! Rámosolygott és a pisztolytáskára mutatott, mintha emlékeztetni akarná - de a gyermek elfintorította arcát és kiköpött az ablakrács közül, olyan pontosan, hogy a kis nyálbuborék épp a revolver agyát találta el.

A fiú az udvaron keresztül ment a hálószobájába. Kicsiny, sötét szoba volt ez, egy vaságy állott benne, melyet apjával kellett megosztania. Ő a fal mellett feküdt, apja pedig a külső oldalon, úgy, hogy nem ébresztette fel fiát, ha későn tért nyugovóra. Levetette cipőit, majd komoran vetkezett a gyertya fényénél. Az imák neszére figyelt a szomszéd szobában - csalódott volt és rosszkedvű, mint aki elmulasztott valamit. Hanyattfekve a forró sötétben, a mennyezetre bámult és úgy érezte, nincs más a világon, csak az üzlet, a felolvasó édesanya s a gyermekes játékok a főtéren.
Korán sikerült elaludnia. Azt álmodta, hogy a reggel agyonlőtt pap ott fekszik kiterítve, apja ruháiban, várva, hogy eltemessék. Ő ott ült az ágy mellett s anyja felolvasta egy nagyon hosszú könyvből, mint játszotta a pap Julius Caesar szerepét a püspök előtt: egy kosár hal állott a lábánál s a halakból, melyeket anyja zsebkendőibe csavartak, csak úgy ömlött a vér. Nagyon fáradtnak érezte magát - valahol, a közelben szegeket vert valaki egy koporsóba. Hirtelen intett neki a halott pap, szemhéjának egy váratlan mozdulatával.
A kapun megzörrent a kopogtató - erre ébredt fel. Apját nem találta az ágyban s a szomszéd szobában mélységes csend volt. Órák telhettek el lefekvése óta. Kifülelt a sötétbe, félt: csend volt egy ideig, de csakhamar újból kezdődött a kopogtatás és senki sem mozdult a házban. Kelletlenül szállt ki ágyából, - csak apja lehet e kései zörgető - gyertyát gyújtott és magára húzta a gyapjútakarót, majd megállt és tovább hallgatódzott. Talán anyja is hallja, de nem kel fel, mert tudja, hogy ez az ő kötelessége. Ő az egyedüli férfi a házban.
Lassan megindult az udvaron át, a külső kapu felé. Talán a hadnagy jött vissza, hogy bosszút álljon a köpésért ... Kinyitotta a nehéz vasajtót és szélesre tárta. Egy idegen állott az utcán: magas, sápadt, sovány ember, kezében lapos útitáskával. Megmondta a fiú anyjának nevét és érdeklődött, ez-e az úrnő háza? Igen -felelte a fiú, - de anya alszik. Be akarta zárni a kaput, az idegen azonban bedugta a lábát s megakadályozta szándékában.
- Most érkeztem, - mondotta. -Éjszaka utaztam, a folyón. Azt gondoltam, talán ... Ajánlólevelem van, őnagyságához, nagy barátainak egyikétől.
- Most alszik - mondotta mégegyszer a fiú.
- Ha megengedné, hogy beljebb kerüljek - könyörgött az idegen furcsa, riadt mosollyal, majd lehalkította hangját: - Pap vagyok!
- Maga? - kiáltott fel a fiú.
- Igen, - mondotta az csendesen - Nevem .. . De a fiú már szélesre tárta a kaput s mielőtt a másik kimondhatta volna nevét, lehajolt, hogy kezét megcsókolja.

A FORDÍTÓ JEGYZETEI

Graham Greene: Hatalom és dicsőség

1.

A "kegyelem detektívregénye" ez a könyv, s részvétünk, érdeklődésünk félreérthetetlenül az üldözötté! Isten és a Hatalom üldözöttjéé, mert az "Égi véreb" a földinél is mohóbb, szomjasabb. Nemhiába viseli homlokán a regény Francis Thompson csodálatos versének első sorait:

Futottam én előle éjek és napok során;
futottam én előle évek árkádján keresztül;
futottam én előle szellememnek útvesztőin át;
s elbújtam is előle (mert az ördög volt a cimborám)... 
(Végh György fordítása)

Bűnös ember, rossz pap, iszákos és parázna mint válhatik mégis a kegyelem prédájává - birtokosává -, íme a regény problémája. Greene egy vértanúság útját mutatja be, vértanúságét, melynek színtere vajmi kevéssé emlékeztet amaz ájtatos könyvekére, hol az angyalok és jelenések naiv hétköznapi módon válnak a történet részeseivé. Ez a regény ment bármiféle miszticizmustól - s ebben nem csupán a népszerű, ájtatos könyvektől, de a francia újkatolicizmus alkotásaitól is különbözik. A kegyelem Greene-nél nem a megérintettség, de inkább a lelkiismeret, sőt a lelkifurdalás útjain válik hatékonnyá.
A bűnös útja Istenhez éppoly könnyű vagy nehéz, mint az erényesé: az iszákos pap bizonnyal jobb úton jár, mint a feddhetetlen asszony, aki a börtönben elfordul tőle. És a halálraítélt a kivégzés előtti éjszakán érti csak meg, hogy tulajdonképp egyedül szentnek lett volna érdemes lenni. "Csak egy kis önuralom és bátorság kellett volna hozzá." Szentként leélni az életet semmiképp sem volna nehezebb, mint bűnösként: mindaz az erő, amivel rossz vágyaink kielégítésére törekszünk, elegendő lenne arra, hogy akár szentekké váljunk általa. De a végtelen Részvét, a gyarlóságaink ellenére is hozzánk oly fájdalmasan ragaszkodó isteni Szeretet beéri azzal a kevéssel is, ami számunkra a legtöbbet jelenti: vértanúként halhat meg a méltatlan, szenvedéseiben állatból ha nem is szentté, de emberré nőhet a részeges, a parázna. Íme, Greene regényének alapgondolata.
Greene regénye a kegyelem konkrétté válásának képe: a legtitkosabb isteni sugallat is leegyszerűsödik az emberközelségben, titkos voltából hétköznapivá, gyermekien érthetővé, isteni egyszerűségéből emberien sokrétűvé válik. Lám, a szeretetet is szinte csak a bűnéből tanulja meg a rossz pap: a szeretetből, melyet törvénytelen gyermeke iránt oly fájdalmasan, kiolthatatlanul, megmásíthatatlanul érez. A kegyelem épp azáltal érinti meg, hogy bűnét nem tudja hiánytalanul megbánni, hisz e bűn gyümölcsét kétségbeesett, reménytelen szeretettel övezi a romlott, bűnből és bűnre született leánygyermeket! Tulajdonképp mindenkit így kellene szeretnie! döbben rá a szeretet kínos korlátaira. S mégis, a regény legszebb, költői felismerést rejtő szavai akkor hangzanak el, mikor a letartóztatott pap a rendőrtiszthez fordul, s arról a szeretetről próbál beszélni neki, melynek maga sem tudott soha részesévé válni. "Isten maga a szeretet! Nem mondom, hogy a szív nem őriz valamit e szeretet ízéből, de mily parányi ízt csupán! Kicsiny üvegnyi szeretet, elvegyítve egy fazék csatornavízzel. Mi nem ismernők fel ezt a szeretetet! Úgy találnók, hogy a gyűlölethez hasonlít inkább. Félelmünkben elrejtőznénk Isten szeretete elől. Ez a szeretet lángra gyújtotta a pusztai csipkebokrot, feltörte a sírok fedelét, és lábra állította a halottakat az éjszakában. Olyan ember, mint én, kiszaladna a világból, ha megérezné maga körül Isten szeretetét!"
Ne higgyük, hogy e szavak holmi "térítő szándékot" rejtenének: ez a gyarló és bűnös szolga mindvégig csak tulajdon elégtelenségét hangoztatja, s megrettenve tiltakozik a vértanúság kitüntető címe ellen. Úgy véli, tulajdonképp az tesz jó szolgálatot az egyháznak, aki őt kitörli az élők sorából. Még csak hősnek sem hiszi magát: merő kevélységből maradt Mexikóban, a vallásüldözés kezdetén. De ez az út, az önmegsemmisülésnek a végső kétségbeeséshez oly megtévesztően hasonlító útja már a kegyelmi ösvény, s még ha pálinkásüvegből próbál is erőt meríteni a kivégzés előtti éjszakán, könnyei, melyeket azért hullat, mivel végtelenül elkeseríti a gondolat, hogy üres kézzel áll majd Isten színe elé, ezek a szegény, alázatos könnyek a regény alapgondolata értelmében Istennek bizonnyal nagyon is tetszők immár. Különös és jelentős körülmény: az áldozatnak még csak gondolata sem merül fel benne, pillanatig sem hiszi, hogy bárkiért is felajánlhatná halálát ezt a szerény halált, melytől oly emberien reszket, vértanúhoz oly kevéssé méltón, s mellyel úgy véli, senkinek sem használhat! Hogyan is gondolhatna ilyesmire ő, a "pálinkás pap"!
Graham Greene valójában kérlelhetetlenül tud ragaszkodni ama pszichológia hatásaihoz, mely épp az emberiességben ismeri fel a gyarlóság, s a gyarlóságban az emberiesség mélyeit!

2

A fénykép, mely a bujkáló papot ábrázolja, ott függ a rendőrtiszt szobájában, aki le akarja tartóztatni. Egy amerikai bankrabló fényképe mellett függ emez a kevésbé veszélyes fenevad! A fényképet magunknak is érdemes szemügyre vennünk: fehérruhás első áldozók és kék szalagos Mária-lányok közt ábrázolja a fiatal plébánost; "Valósággal lerítt róla az a számtalan, apróka kedveskedés, mely a bizalom és tisztelet langyos légkörében termett számára. Kövérkésen ült, szeme kidülledt kissé, ártatlan, nőies tréfakedv játszott benne."
Íme, a megelégedett, elkényeztetett pap, kinek arcvonásait hiába keresné az üldöző az üldözött elgyötört, megvénült ábrázatán. Példaszerű életet él, vétkek helyett apró hibákat gyónhatna csak meg. És mégis, az őserdők mélyén bujdosó, az indiánfalvak sárkunyhóiban meghúzódó, az iszákos, a paráznaságban vétkes közelebb érezheti magát Istenhez a nyugodt életűnél, az elkényeztetettnél! Mintha az apró hibák jobban eltorlaszolnák a kegyelem útját, mint a súlyos vétkek.
Talán senki sem fogja félreérteni ezt az igazságot, és senki sem fog paradoxont látni benne. Ez a példa nem a bűnös, hanem a veszélyes élet mellett szól, nyugalom és kényelem helyett a megújító, erőinket és életérzésünket felfokozó "határhelyzet" forrását nyitja meg. Képzeletünk - hirdeti a regény - csak a halál mezsgyéjén tudja magába fogadni Istent és az élet teljességét. Szenvedés és nélkülözés a boldogság és üdvözülés olyan ára, melyet a bűnös itt megfizethet - nem is túlságosan nagy ár!
Júdás és áldozata csaknem ugyanoly bensőséges, mély kapcsolatban fonódnak össze, mint a megváltott és a megváltója. E regény hőse is különös gyengédséggel ragaszkodik a maga Júdásához, a félvérhez, aki hétszáz pesoért feljelenti: szinte nem is menekül előle, s mikor határon túli menedékhelyén felkeresi őt az áruló, valóságos megkönnyebbüléssel, engedelmesen követi a biztos halálba.
A pap, igen finom ösztönnel, a helyes utat találja meg az emberi kapcsolatok megtévesztő változatai között, midőn inkább a félvérrel vállal közösséget, mint az ájtatos asszonnyal, aki a börtönben védelmébe veszi őt, valójában tulajdon szárazságát, magtalan előítéleteit védve. A papnak meg kellett feledkeznie minden "társadalmi" méltóságáról, "társadalmon kívülivé" kellett süllyednie, hogy kitáruljanak előtte hitének ama mélyei, melyek mindvégig zárva maradtak a parókia tisztes hölgyeinek kedvence, a társadalmi rangjából önérzetet merítő férfiú előtt.

3

A pap ellenfele, a fiatal rendőrtiszt, a marxizmus eszméjének megtestesítője. Abban a nagy vitában, melynek során két tan legforróbb érveit szegezik egymás ellen - nem hallgathatjuk el -, az író megbocsáthatatlan részrehajlásról tesz tanúságot, s ezáltal megfosztja a vitát igazándi izgalmától, jellemző voltától.
Nem, a marxista rendőrtiszt nem képviseli, s még csak nem is jelképezi a marxizmus igazi ábrázatát - az író szándékosan meggyöngítette az ellenfelet, s a pap néhány szónoki fordulattal, játszva
diadalmaskodhatik rajta.
Annál meglepőbb azonban a két ellenfél mély, szinte testvéri rokonsága. A regény szereplői közül egyvalaki méltó csupán a pap szándékaihoz: ellenfele - aki főbe löveti Isten e gyarló szolgáját, mert úgy véli, azok a fiatal fiúk és leányok, akiken ugyanolyan kétségbeesett és félszeg szeretettel csüng, mint a pap a maga gyermekén, boldogabbak lesznek az Istentől megfosztott társadalomban. De mégis, ő az, aki a kivégzés előtti éjszakán gyóntatóról akar gondoskodni az elítélt számára, s ő az, akire a kivégzés után vigasztalan magány szakad: egyedül van már a csillagok alatt, hisz a rossz fegyvertársnál többet ér a méltó ellenfél. Ők ketten nem békélnek meg, nem térítik meg egymást, s ez így van helyén - így méltók egymáshoz! Tulajdonképp gyűlölet sem él bennük: túlontúl is megértették egymás helyzetét, miközben a börtön felé lovagolnak.
A Hatalom és dicsőség volt az utolsó könyv, melyre 1941 tavaszán, az akkor már nagybeteg Babits elragadtatással hívta fel egy kiadóvállalat figyelmét. Sárközi György kért föl a regény lefordítására - s ez a könyv immár elválaszthatatlan szememben az ő emléküktől. De elválaszthatatlan attól az 1941-es esztendőtől is, melynek nyarán a fordítás munkájába mélyedtem - ez az esztendő akkor már valamennyiünk végzetét s nem egy barátunk halálát méhében hordozta. Nemrégiben, midőn újból elolvastam e rég kezembe vett művet, annak az esztendőnek már-már feledett szorongásai és balsejtelmei támadtak fel, komoran és nyomasztón, s csak később döbbentem rá, hogy e nyomasztó komorság valójában nem is annyira a sorokhoz tapadó emlékekből, mint inkább magukból a sorokból fakad.
Miért van az, hogy e regény, mely annyi vigasztaló, biztató igazsággal kínál, legbensőbb lényege szerint mégis vigasztalan és reménytelen? Talán maga a színtér, a vulkános Mexikó, szomorú falvaival és városaival, dögletes őserdeivel, embertelen kopárságával sugallja ezt a vigasztalanságot, mintha már maga is a pokol tornáca lenne, s lakói, az egy Coral kivételével, ki valóban egy más világ gyermekeként sugározza környezetére tisztaságát - valamennyien a kárhozat részesei! Ebben a trópusi hőségben a bűn sajátosan gazdag tenyészete vert gyökeret: a kegyelem vad indák, burjánzó bozótok közt vágott utat magának. Kihűlő föld, bűneibe vigasztalan süllyedő emberiség - szigorú, elérzékenyülésre sohasem hajló művészet illik hozzá, mely még a csodák legszerényebbikét is elutasítja magától.




ISBN 963 360 432 X
A KIADÁSÉRT FELEL: DR. ÁKOS GÉZA IGAZGATÓ
SZENT ISTVÁN TÁRSULAT
1053 BUDAPEST KOSSUTH L. U. 1.
84.1402/10 ZRÍNYI NYOMDA, BUDAPEST
FELELŐS VEZETŐ: VÁGÓ SÁNDORNÉ VEZÉRIGAZGATÓ


Tartalom
ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
MÁSODIK RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
HARMADIK RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
NEGYEDIK RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
A FORDÍTÓ JEGYZETEI

1 Gringo az északamerikaiak csúfneve mexikóban
2 "Éljen Krisztus Király". A mexikói katholikusok jelmondata.