EMIL VACHEK
 GYILKOS ÁRNYAK
  BŰNÜGYI REGÉNY
   
   
   
   
   
   
   
   
 
  EURÓPA KÖNYVKIADÓ 
  BUDAPEST 1970
   

  FORDÍTOTTA
  KÖVESDI JÁNOS
   Emil Vachek: Muž a stín
   Mladá fronta, Praha, 1963
   © Emil Vachek, 1970

ELSŐ FEJEZET
amelyben megtalálhatók az első hírek 
a Jeruzsálemi utcában történt 
gyilkosságról
1
   Május huszonharmadikáról huszonnegyedikére virradó éjszaka a Jeruzsálemi utca egyik bérházának házmesternéje, Barbora Volf, erős fájdalmai miatt, amelyeket idült csúza okozott, nem tudott elaludni. Így jól hallotta, hogy mikor ment haza Zachar úr.
   Az önzőkre jellemző otromba járásáról, vastag cipőtalpának kopogásáról és cipője nyikorgásáról oly tévedhetetlenül s oly nyilvánvalóan felismerte, hogy tökéletesen maga elé tudta képzelni magas, kövér termetét, átható izzadság-szagát, a körülötte lebegő cigarettafüstöt, az orrából kikandikáló szőrszálakat és nyers borostyánszínű, zavaros szemét. S abban a pillanatban megszólalt a Szent Henrik-templom toronyórája.
   Pontosan éjfél után egy óra volt.
   Volfné álmatlan éjszakája tovább nyúlott, csaknem reménytelenül, mert ez az ember túlságosan eleven téma volt olyasvalaki képzelőereje számára, aki szeretne elaludni. Zachar urat utálta. Ha bármikor meglátta, valahol a bensője mélyén, ott, ahol az emberben a titkos élettanácsosok rejtőznek, mélységes, óvó undor fogta el. Ez nem csupán abból származott, hogy Zachar úr, elnézésüket kérem, malac volt, s megtámadta, valahányszor alkalma nyílott rá. Újra és újra, annak ellenére, hogy ő minden alkalommal ugyancsak megleckéztette, hol a nedves törlőronggyal, hol a seprűvel, de az is megtörtént, hogy a tenyerével. Önmagában az sem volt fontos, hogy mindig felülről beszélt vele, mintha ő más, rosszabb fajtából való lett volna, így adva értésére, hogy nem veszi őt emberszámba. Az undor, amit vele szemben érzett, ilyen indokok keverékéből keletkezett, de puszta érzelmekből is, amelyek furcsamód akkor támadtak benne, amikor Zachar urat először meglátta. Gyanús, rossz, hitvány ember. De mindennek ellenére sajnálta.
   Legalábbis az utóbbi időben, amióta ott fönt végképp rosszra fordultak a dolgok. A háziak közötti családi háborúság olyan méreteket öltött, hogy Zachar úr, elvágva mindennemű forrástól, moratóriumot jelentett. Olykor-olykor megállította Volfot, az ő, a házmesterné férjét, és potom összegeket kért tőle cigarettára. Nemrégen volt egy csúnya esete. Valahol hozzájutott egy cég reklámbankjegyéhez, mely hasonlított a koronára. Elsütötte a trafikban, a trafikos persze mindjárt futott hozzájuk, Zacharné asszony kijelentette, hogy a dolog nem őrá tartozik, és Zachar úr kénytelen volt odaadni ingelőjéről a gombot, amelynek arany vagy aranyozott feje volt.
   Zachar úr nyomora közmondásossá vált az egész környéken. De ha látták volna a fehérneműjét, mint ahogyan látta ő, aki mosott rá! Gyakran, amikor a háziaknál takarított, és hallotta az úr tehetetlen ordítását, s később megpillantotta Kateřina asszony nyugodt, elégedett arcát, iszonyodva gondolta: Miért nem menekül el tőle az a szerencsétlen ember? Vajon mi köti hozzá?
   Valamikor kettő és három között Volfné mégis csak elaludt. De csak rövid időre. Arra ébredt, hogy valaki kopogtat lakásuk üvegajtaján. Magára borította a pongyoláját, lámpát gyújtott, és önkéntelenül az órára pillantott. Hajnali három óra volt.
   Az ajtóban a ház úrnőjének férje állt – s nem véletlen, hogy így mondjuk, mert egy háziúr és Zachar úr között körülbelül olyan különbség volt, mint egy igazi király és a között a herceg között, aki az uralkodó királynőt vette feleségül. Amikor Volfné kinyitotta az ajtót, Zachar úr mutatóujját vastag, érzéki ajkához emelte. De azután mégis hangosan szólalt meg, mert a halk beszéd képessége nem adatott meg neki:
   – Micsoda meglepetés, Volfné! Velem kell jönnie, valami történt. De ne lármázzon, fel ne keltse az egész házat.
   A ház úrnőjének férje még fehérebb és sápadtabb volt, mint máskor, és szeme, bár vadul szikrázott a csíptető vastag lencséje mögött, valamiféle elcsigázottságot mutatott. Fekete ruhát viselt, mintha egy ünnepi estélyről érkezett volna haza, gomblyukában valamilyen rend szalagja simult, és szőrös kezefejét hatalmas kézelő takarta. Ahogyan leeresztette ajkához emelt ujját, kézelője kissé kicsúszott a kabátból, és ekkor Volfné megrémülve és elszörnyedve látta, hogy a jobb kézelőn néhány száraz vérfolt feketéllik.
   Figyelmeztetni akarta rá, de Zachar úr azonnal megfordult, és fölfelé indult a lépcsőn. Volfné a hidegleléstől és balsejtelmektől reszketve iramodott utána. Zachar úr úgy fújtatott, mint egy fóka, cipője talpa nyikorgott és csikorgott, s minden fordulónál hátranézett, hogy ellenőrizze az asszony jelenlétét, mintha nem ember lépkedett volna utána, hanem egy megbízhatatlan óriáskutya.
   A háziak második emeleti lakásának sarkig tárva volt az ajtaja. Zachar úr megvárta, míg Volfné bemegy, azután becsukta utána az ajtót.
   Borostyánszínű szemét, melyet zavarossá tett a felindultság és ötvenöt éve, előreszegezte. A házmesternét az előszobában hagyta, maga pedig belépett a szobába, mintha teljesen megfeledkezett volna az asszonyról. Volfné gépiesen utánament.
   A szobában, ahol Zacharné asszony az ügyfeleit fogadta, semmi feltűnő nem volt, csak valami olyan érzés fogta el az embert, hogy egy tengeralattjáró gépházába került. Ezt az érzést a mintegy harminc egymással feleselő oszlopos óra eszeveszett ketyegése és zakatolása okozta, kis töredékekre szaggatva a kibírhatatlan csendet. S ez iszonyatosan hatott. Talán azért fogta el Zachar urat olyan hirtelen az izgatottság. Félelmetesen csillogtak a szemei, és úgy tetszett, hogy mindjárt szét is pattannak; a szem körüli ráncok szarkalábjai megteltek gyöngyöző izzadságcseppekkel. Az izzadság kövér cseppekben állt homlokán és erős tarkóján is. Alighanem egész testét elborította a verejték. Föl-alá járkált, és bele-belebotlott a kis perzsaszőnyegekbe, amelyekkel tele volt a szoba, és amelyek mindig összébb göngyölődtek, ahányszor csak lépett durván és esetlenül hatalmas lábával. Volfné már azt kérdezgette magában, hogy tulajdonképpen miért is hívta őt ide, amikor a férfinak hirtelen ő is eszébe jutott, megállt előtte, megrázta a fejét, és rámeresztette nagy sárga szemeit.
   – Átkozott ügy ez, Volfné… Ki gondolta volna… Ki vette volna számításba ezt a lehetőséget?!…
   Időnként ilyen választékosan beszélte a cseh nyelvet, talán nem is sznobizmusból, hanem azért, mert nem cseh környezetben nőtt fel, és cseh nyelvi ismereteit könyvekből merítette, azokban pedig gyakran nagyon is mesterkélten beszélnek.
   Még néhány pillanatig Volfnén tartotta a szemét, majd vállára tette a kezét, és bevezette a szalonba. Itt sötét volt, de a szomszédos, kivilágított szobába nyíló ajtó nyitva állt. Zacharné asszonynak csak a lábát lehetett látni. Úgy tűnt fel, mintha hason feküdne, és elmélyülten olvasna. Zachar úr Barbora Volf mellett állt, és kissé letompított hangon, búsan azt mondta:
   – Most mindent megtud, Volfné. Látja őt? 
   Volfné magánkívül, remegve bólintott.
   – Éppen az előbb érkeztem haza, és nyitva találtam a lakást. Képzelheti, Volfné, mire kellett azonnal gondolnom. A mi lakásunk – és nyitva! Forradalom! Igen, igen, Volfné, jövök haza, mit se sejtek, nyitva találom a lakást, és mire felocsúdok, a feleségem, szegény, itt fekszik, ni. És már halott.
   Kis ideig hallgatott, majd hozzátette:
   – Egészen halott.
   Volfnét rosszullét fogta el. Amikor magához tért, egy fotelben feküdt, és Zachar úr állt fölötte; fekete pontokkal telehintett nagy orra olyan volt, mint egy szita, s mintha abból áradt volna maró izzadságszaga. Volfné Zachar úr egész testéből éppen ezt az orrot utálta a legjobban, mivel a férfi szemérmetlenségének megtestesítőjét látta benne. Most majdhogy az inge alá nem dugta, meredt szemmel bámulva a mellét. Közben fogta a két kezét, s egyiket a másikhoz csapkodta, mint a „tapsi, tapsi mamának” kezdetű gyermekrigmusnál szokás. Így próbálta őt életre kelteni.
   Bosszúsan eltolta magától a férfit, és megigazította magán a pongyolát. Zachar úr nem szólt semmit, megfordult, és leült vele szemben egy másik, krémszínű huzattal bevont fotelbe, keresztbe vetette a lábát, kis ideig valahova a semmibe bámult, majd cigarettára gyújtott.
   A gyufát a szőnyegre dobta. Volfné tulajdonképpen csak most hitte el, hogy Zacharné asszony valóban halott. Ha élne, a férje ilyesmit nem merne megtenni.
   A fotel, amelyben Zachar úr ült, egy bronz- és gyöngyház kockákkal kirakott secrétaire lábánál állt. Egészen a magasban, Zachar úr feje fölött, egy gyönyörű oszlopos óra tiktakolt, két szemérmetlen római zsoldossal oszlopai között: a két teljesen meztelen katonának szép fényes sisak volt a fején, de ezenkívül semmi sem volt rajtuk. És a katonák, amikor eljött az ideje, fényes, rövid kardjukkal rácsaptak a díszes aranyharangocskára. Abban a pillanatban megszólalt egy másik óra is, finoman, régies bájjal játszani kezdett valamit, de olyan halkan, mintha egy macska dorombolt volna, persze valamivel mégis hangosabban és kellemesebben.
   Volfnénak eszébe ötlött, hogy tulajdonképpen semmi rettenetes nem történt, ha az élet megy tovább; ő fél – de talán még ennél is jobban gyötri a kíváncsiság –, Zachar úr szemérmetlen, és csak meresztgeti a szemét, hátha sikerül megpillantania egy részt az ő meztelen testéből, s közben a drága szőnyegre veri a hamut. És az órák játszanak, zenélnek. Csaknem teljesen megnyugodott.
   – Hogy halt meg? – kérdezte.
   Zachar urat ez kibillentette gondolataiból, és a cigarettát nagy, egészen sárga és hegyes lófogai közé szorította.
   – Éppen ez az… hogy nem természetes halállal halt meg. Mindenekelőtt ezért hívtam ide magát. Nocsak, nézze meg.
   Volfné ismét két ellentétes erő hatalmába került, az egyik a félelem és undor volt, amely visszafelé húzta, a másik az ösztönös kíváncsiság, amely a holttest felé tolta. Így született meg az a pillanat, amelyben elevenebben élt, mint bármikor azelőtt, s a szíve talán még hevesebben vert, mint a nászéjszakáján, amelynek emlékét a sok rútság ellenére is kincsekben oly szegény élete legnagyobb kincseként őrizte. És közben, míg úgy rémlett neki, hogy ég és föld között lebeg egy kötélen, ellenszenves torokhangon megszólalt mellette Zachar úr: – Csak menjen, és nézze meg, a feleségem hál’ istennek már nem harap.
   Volfné keresztet vetett, és elindult megnézni.
2
   Zacharné asszony az arcán feküdt, egyenesen, mint egy iránytű, szokatlanul hosszú volt, s most is az a fekete selyemruha volt rajta, amelyet állandóan viselt.
   Nyílra emlékeztetett, egy nagy perzsaszőnyeg közepén feküdt, amely arab utast ábrázolt, amint a sivatagban három datolyapálma felé üget teveháton. A meggyilkolt asszony feje a középső datolyafa közelében belemerült a képzeletbeli homokba. Feje tetején kevés vért lehetett látni, feje mellett viszont egész alvadt vértócsa feketéllett. A keze hátra volt kötve szárítózsineggel, a tettes ráadásul rendkívül durván dolgozott: a jobb váll közelében olyan erősen meghúzta a zsineget, hogy az mélyen belevágódott a húsba. A ruha ujja ezen a vállon darabokra szakadt, a másik pedig kitépve hevert a holttest mellett. Hátul a blúz is több helyen ki volt szakítva, a szoknya, amelyet Zacharné asszony – mit sem törődve a divattal – hosszan hordott, kissé felcsúszott, jól lehetett látni a fekete kötött harisnyás, szikár gólyalábat, sőt még azt is, hogy a harisnya hátul térd fölött fehér cérnával volt bestoppolva.
   De ami talán még a holttetem látványánál is iszonyatosabban hatott Volfnéra, az a körülötte látható rendetlenség volt. Ez a halott, amíg védeni tudta az elveit, a legkisebb rendetlenséget sem tűrte meg maga körül és az ügyeiben. Az ő otthonában mindig minden a helyén állt, a fotelek, a huzat rajtuk, a terítők az asztalokon, az albumok, a falba vert szögek. Sohasem volt szabad semmit elmozdítani a helyéről, minden papírdarabka azonnal a szemétkosárba került, minden szennyfoltocska azonnal eltűnt. Sőt, amikor a látogató elment, a szolgálólánynak minden helyet gondosan meg kellett törölnie, amit az kézzel vagy lábbal megérintett. Kész megtestesítője volt a tisztátlanságtól és rendetlenségtől való félelemnek.
   De itt most szörnyű felfordulás volt…
   Főleg a pénzszekrény körül. A pénzszekrény – furcsa bútordarab ezen a helyen (a hálószobában!) – szimmetrikusan helyezkedett el a két ágy között. Sarkig tárva volt, és körülötte a padló vad rendetlenségben tele iratokkal, mintha valaki két kézzel cibálta volna ki a rekeszekből, és szórta volna maga mögé. Az iratok közt számtalan kis skatulya hevert, melyekre cédulák voltak ragasztva valamilyen jelzésekkel. A fiókok kihúzva, kifosztottan álltak, vagy a földön hevertek. Néhány kép, nem tudni miért, le volt véve a falról, és kissé odébb a földre dobálva. Az egyik közepén lyuk tátongott, mintha valaki beletaposott volna a cipőjével. Mindebből együttvéve egy olyan gyilkos képe rajzolódott ki, aki hűvös fejjel és jól megfontolt tervvel jelenik meg, a bűncselekmény első részét módszeresen végre is hajtja, de aztán megszállja az őrület, és tatárként feldúlja a lakást, amelyben több titok rejlik, mint amennyit meg tudott fejteni a számára kiszabott idő alatt.
   Volfné a szőnyeg szélén állt, és egész testében remegett. Elképzelte, hogy mindez az ő jelenlétében történt: csupán negyvenöt lépcsőfok választotta el ettől a rettenetes színháztól. Maga elé képzelte a gyilkost, egy hatalmas, kövér férfit, vörös kobakkal, amint baltát lóbál a kezében. Szorongásában kiszáradt a torka, fel akart sikoltani. De abban a pillanatban megérezte, hogy Zachar úr szorosan mögötte áll, olyan szorosan, hogy nyakán érzi forró leheletét. Az általa elképzelt vörös férfi hirtelen egybeolvadt Zachar úrral. Jaj, istenem, Zachar úrnak, míg meg nem őszült, vörös haja volt! És a jobb kézelőjén néhány vércsepp sötétlik. Zachar úr gyilkolt!
   Érezve, hogy emeli fel mögötte a baltát, hogy őt is fejbe csapja, felsikított, és megfordulva saját tengelye körül, ájultan rogyott Zachar úr lábaihoz.
3
   Amikor magához tért, látta, hogy a megboldogult ágyán fekszik, a pongyolája szétnyílt, és aki fölé hajlik, nem más, mint Zachar úr.
   – Hát, Volfné, nem hittem volna, hogy ennyi bajom lesz magával – mondta savanyú képpel, látva, hogy már feleszmélt. – Idehívja magát az ember, hogy a segítségére legyen, maga pedig csak szaporítja a gondjait.
   Volfné felült, megigazította a pongyoláját. Szerette volna, ha mindez csupán álom lenne. De kissé távolabb ott feküdt Zacharné asszony a maga fizikai valóságában, és a fizikailag jelen lévő Zachar úrnak igazi vérrel volt bekenve a mandzsettája. Közben Zachar úr folytatta:
   – Tudja, mi a természetes kötelességünk az emberi társadalom iránt? Értesíteni a rendőrséget. Sajnos, a megboldogult takarékosságból nem vezettette be a lakásba a telefont. Azt gondoltam, hogy maga lemegy az utcára, és hív egy rendőrt. Ugye tud telefonálni? Mindjárt a sarkon talál egy telefonfülkét, felhívja a rendőrséget. Különben az itt van néhány lépésre a Henrik utcában. De azt hiszem, olyan állapotban van, hogy még fekve kell maradnia.
   Volfné szótlanul bólintott. Talán nem is Zachar úr volt a gyilkos, de minden olyan szörnyűségesnek tetszett, hogy megnémult. A ház úrnőjének férje kis ideig figyelmesen nézte őt, majd szemrehányóan megcsóválta a fejét:
   – Látom, egyáltalán nincs rá remény, hogy valami hasznát vehessem. Így hát kénytelen vagyok magam elmenni.
   Volfné szótlanul követte a szemével, de amikor az ajtóhoz ért, leugrott az ágyról.
   – Én… én nem maradok itt! – kiáltotta.
   – Itt kell maradnia – mondta erélyesen Zachar úr. – Nem azért, mintha nekem így tetszene, de valakinek itt kell maradnia.
   A hanghordozása olyan parancsnoki volt, hogy Volfné megértette: szót kell fogadnia. De ugyanakkor a világért sem maradt volna abban a halottaskamrában.
   – Vi-vi-vigyen át a fogadószobába a he-he-he-verőre – kérte –, és mindenütt gyújtsa meg a villanyt.
   – A teremtésit – mondta Zachar úr, de szót fogadott, és a hóna alá tolta a kezét, hogy elvezesse a heverőhöz. Csakhogy a keze nagyon is előre csúszott, s megérintette az asszony mellét. Volfné máskor biztosan odacsapott volna, de most mindent el kellett tűrnie. A férfi ezt kihasználta, és körmét alulról érezhetően végighúzta a mellén.
   Micsoda természete volt! Felesége kihűlőfélben levő teteme fölött is disznóságra gondol!
   Az asszony örült, amikor végre leülhetett a heverőre. A férfi még megpaskolta az arcát, biztosította róla, hogy semmi baja sem történhet, mert egy halott még sohasem ette meg az élőt, sőt még meg sem harapta; rávicsorította sárga lófogait és eltűnt.
   Volfné kis ideig feküdt, s mivel meg se moccant, jobban kezdte magát érezni. Talán el is szenderedett, isten tudja. Úgy rémlett neki, hogy templomban van, mindenütt sötétség, csak a ravatal körül fénylenek a gyertyacsillárok. A faggyú éppen a fekete, arannyal hímzett halotti lepelre csöpög. Hallani, milyen lassan, ünnepélyesen ejti ki a pap ezeket a szavakat: „De profundis clamavi ad Te, Domine, Domine, qui sustinebit…”
   Aztán feleszmélt, és most más oldaláról látta a dolgot. Ami megcáfolhatatlanul igaz: Zacharné asszony halott. A megboldogult sorsán támadt minden részvéte ellenére is megkönnyebbülést érzett. Zacharné asszony – rettenetes nőszemély volt, alárendeltjei mérhetetlenül sokat szenvedtek tőle. Ha élne, akkor nyugodtan „sárkánynak” nevezné, és ez nem lenne túlzás. Nem azért, mert nyers természete volt, hanem mert ravasz volt és gonosz. Vajon ki foglalja el a helyét? Kétségkívül Zachar úr. Igaz, Zachar úr nagy malac, de azért nem volna rossz szolgálni alatta. Noha megveti őt, a szegény asszonyt, mintha csupán a kutyája volna, noha nevetséges és ellenszenves, s néha még tolakodó is, Zacharnéhoz viszonyítva kész angyal. Ha nem változtatja meg a birtoklás tudata, akkor semmivel sem fog törődni, nem ad felesleges munkákat, csak hogy az embert meghajszolja és megalázza! A ház örökös, borzalmas és céltalan takarítása, az ember haszontalan üldözése a pincétől a padlásig, a rosszindulatú zaklatás és szemmeltartás – az ő uralma alatt minden megszűnik. Ilyen – tiszta női – tulajdonságai nincsenek. Zachar úr soha semmire sem ügyel, hacsak arra nem, ég-e a cigaretta a szájában.
   Ha ugyan le nem fülelik gyilkosság miatt. Vajon ki örökölné a házat, ha Zachar urat rács mögé dugnák? Ha az örökös olyan ember lesz, akinek szegény a rokonsága, akkor ez talán az ő házmesteri állását is fenyegeti. Minden megtörténhet! Az utca túlsó oldalán van egy ház, melyben a háziúr egyik volt szeretője a házmesterné. Az ember észre sem veszi, és az utcán találja magát.
   Amikor erre a nyugtalanító megállapításra jutott, kidüllesztette a szemét. A heverő, amelyen pihent – noha talán már nem is kellett volna feküdnie –, félhomályban állt az ajtó mellett. De Zacharné asszony fogadószobájának közepe fényesen meg volt világítva. És a padlót teljesen beborító kis perzsaszőnyegek egyikén valami feküdt, valami fényes, mert csillogott. Volfné éppen most vette észre, s a fényes kis tárgy egyre jobban magára vonta a figyelmét. Bár a holttetemtől való félelem és az a félelem, amely megbénítja a rendkívüli tettre készülők tagjait, visszatartotta őt, de a kíváncsiság nem hagyta nyugton.
   Hogy csillogott az a tárgyacska! Fénylett, mint a gyémánt. Volfné legyőzte félelmét, óvatosan felállt, és lábujjhegyen megindult a tárgyacska felé.
   Gyönyörűség volt csak ránézni is. Barbora Volf életében, aki nem ismert jegygyűrűjénél nagyobb kincset, csodálatos volt ez az apró holmi. Egy finom mívű aranykarikán tizenkét briliánskő sorakozott, kettő-kettő egyforma nagyságban, a középső legnagyobbaktól a szélső legkisebbekig. A legkisebb briliánskövek nem voltak nagyobbak egy kvarcszemnél, amelyet bárhol találhatunk a folyóparti homokban. De a két középső borsó nagyságú volt.
   Hogy csillog – gondolta magában a szegény Volfné. Ugyan mennyi pénzbe kerülhetett? Tizenöt szürkehasúba? Nehéz megmondani. Az ő ármegítélő képzelete megállt a négyszáz koronánál, amiért az Óvárosban gyönyörű konfekciós ruhát lehetett kapni. Tizenöt. Vagy harminc. Vagy három. Egyszóval pénzzuhatag. Ha az ember egy ideig álldogálna az esőben, és az esőcseppek arannyá változnának rajta, talán ezzel ki lehetne fejezni a gyűrű értékét. Volfné teljesen önkéntelenül lehajolt, és kezébe vette azt az égi paradicsommadarat, azt a piciny kolibrit. Amikor összezárta a markát, úgy eltűnt a tenyerében, mint a semmi. Kis ideig nézegette, aztán a kis horgolt terítővel (Zachar úr nemsokára elbánik a térítőkkel!) díszített asztalra pillantott, hogy a tárgyacskát oda letegye. Csakhogy… Zachar úr biztosan túlad a terítőkön, de túlad ezen az ékszeren is. Nagy szoknyavadász: Zachar úr temperamentumát illetően – saját tapasztalatait nem is számítva – lenne mit mondania arról, mi folyt itt, míg Zacharné asszony véget nem vetett a dolognak. Zachar úr nem találta a helyét, ha naponta fel nem habzsolhatott néhány gerezd fokhagymát – meg egy lányt. Vajon melyikük kapja meg ezt a csillogó tárgyacskát? Hogy nem lesz rendes lány, az biztos, mert azok nemigen kezdenének ki egy ilyen vén bakkecskével.
   Egyszer csak, neki magának is teljesen váratlanul, felforrt benne az epe. Zachar úr sohasem dolgozott, soha semmi rendes dolgot nem csinált, és most övé lesz ez a felmérhetetlen gazdagság, ez a csillogó tárgyacska is… Hát a gazdagság csak hadd legyen, de ez a tárgyacska nem kell, hogy az övé legyen, és nem is lesz. Jobb kezekbe kerül, amelyek hasznosabb dolgokra váltják majd be. Az ő öregjének régi álma, hogy vesz egy jó rádiót. Hát lesz rádió, és lesznek még más dolgok is, amelyek kellemesebbé teszik a szegények életét!
   Volfné zsebre tette a csillogó tárgyat, visszatért a heverőhöz, és lefeküdt; arcán dacos felindultság tükröződött. Lopott! Hát aztán, lopott! Számít is az. Ellopta, amit mások loptak. Legalább egy kis igazságot tett.
   De akkor megérezte, milyen hevesen ver a szíve. Mintha valami nem volna rendben. Talán igazán nem volt minden rendben? Félelmet érzett, a bensője legmélyén fakadó félelmet. Ez az érzés váratlanul összekeveredett valamivel, ami nem az ő képzeletének volt a terméke.
4
   Ugyanis valami gyanúsat észlelt a lépcsőházban. Fekve hallgatózott. Halk, tompa zörej, mozgás zaja ütötte meg a fülét pontosan az előszoba ajtaja felől. Valami alig hallhatóan koppant. Felült és kezét a szívére szorította, mely majd kiugrott a mellkasából… Valaki az ajtó előtt állt, és a kilincs után tapogatózott.
   A gyilkos!
   Nem vitte el az összes zsákmányt, és most eljött a maradékért. Volfné segítségért akart kiáltani, eszeveszetten ordítani, mintha elevenen nyúznák, de csak hallgatott, mintha letaglózták volna. A torkából egy hang sem jött, izmai görcsbe merevedtek. S közben minden moccanást hallott, azt hitte, szétpattan a feje; hallotta, hogyan tolja be a gyilkos a kulcsot a zárba, egészen halkan, ahogyan, fogadjunk, tiszta lelkiismeretű ember sohasem tenné. A kulcs mérhetetlen lassúsággal fordult meg a zárban.
   Volfné akaratának teljes megfeszítésével kitépte magát a görcsből, felállt, és két lépéssel fedezékben találta magát. Ezt a fedezéket az előszobából a fogadószobába nyíló ajtó jelentette. Mögéje rejtőzött, és most minden azon múlik, becsukja-e a gyilkos. Ha becsukja, Volfné elveszett.
   Alighogy elrejtőzött, valóban csendesen kinyílt a folyosóajtó, és ugyanolyan csendesen bezáródott. Az ismeretlen, aki bejött, habozva megállt a fogadószoba küszöbén. Hogy lehet az, hogy nem hallotta meg, milyen hevesen, szinte dübörögve ver a szíve?… Szörnyű idegfeszültséggel teli perc! Vajon tud-e róla ez az ember? Belöki-e az ajtót, és ráveti-e magát? Nem kellene mégis segítségért kiáltania?
   Bizonyára felsikoltott volna, mert mellkasában a feszültség már túlnőtt azon, amit egy ember elbír, de abban a pillanatban az ismeretlen megmozdult. Az ajtó és az ajtófélfa közötti résen kis ideig láthatta is, és uramisten, nem férfi volt, hanem nő… De vajon egy gyilkos nőtől kevésbé kell-e félni, mint egy gyilkos férfitól?
   Miközben mindez villámgyorsan átfutott az agyán – s már afelé hajlott, hogy ez az asszony biztosan rosszabb lesz, mint egy férfi volna –, a gyilkos nőszemély néhány óvatos lépést tett, úgyhogy éppen Volfné látókörébe került. A házmesterné ekkor biztosan minden félelem nélkül előlépett volna rejtekhelyéről, ha kissé korlátolt gondolkozása ellenére eszébe nem jutott volna, hogy itt most valami nem mindennapi dolog történik.
   Bár az ismeretlen nő csupán Pepka Svozil, Zacharné asszony szolgálólánya volt, Volfnét megdöbbentette két dolog. Először is az a megrázó tény, hogy Pepka „kimenőjéről” ilyen későn jött haza. A ház úrnője mindig kedden engedte el, hogy levegőzzön egy kissé, de Pepkának kapuzárás előtt mindig itthon kellett lennie. Különben mehetett volna, mint ahogyan hasonló túlkapásért elődei is mentek. A másik dolog sokkal rosszabb volt: Pepka furcsa arckifejezése. Ez a kövér lány nem olyan képet vágott, mint amilyet az ő helyében bárki más vágott volna, aki mit sem sejtve hazajön éjjel, és látva, hogy az előszobában ég a lámpa, belép a szobába, hogy megnézze, nincs-e valami baj. Ellenkezőleg, az ő arckifejezésén világosan látszott, hogy mindent tud. A félelem és az ijedség kiül az ember arcára, de az ő arcán csupán megfeszültek az izmok, noha jól látta az iszonyatos képet a szobában, azt a kinyújtott, meztelen lábat.
   Vagy ennek a nőnek drótból vannak az idegszálai, és egy cseppet sem ijed meg, ha hajnali háromkor világosságot lát az egész lakásban, melynek lakói a tyúkokkal szoktak nyugovóra térni, és ha ráadásul a szőnyegen hason fekvő asszonya meztelen lábait is látja. De még egy ilyen nyugodt teremtésnek is meg kell rémülnie, ha megteszi azt, amit most Pepka tett, és ha olyan valamit lát, amilyet ő látott. Pepka lábujjhegyen bement a szalonba, és lépéseinek zaja a hálószobában ért véget. Most tehát látja a holttestet. Látja, és semmi sem történik. A legkisebb hang sem hallatszott a szobából. Még az olyan primitív agyban is, mint amilyen a Volfnéé volt, ennek a gondolatnak kellett megszületnie: „Ez a nő biztosra jött. Tudta, mit lát odabenn. Tudta, mert már előzőleg megtudta.”
   De akkor – Pepka, ez a buta nőszemély, ez gyilkolta meg… Vagy legalábbis benne van a keze a dologban.
   Pepka nem hagyott neki sok időt a gondolkodásra. Már jött is vissza. Valamit szorongatott a kezében selyempapírba csomagolva. A fogadószobában a secrétaire-en feküdtek Zacharné asszony újságjai. Pepka fogott egyet, kivette a közepét, és a selyempapírba csomagolt tárgyacskát belecsavarta. Azután az ablakhoz lépett, kinyitotta. Nézelődött lefelé, de amikor lent nem találta, amit keresett, úgy kihajolt az ablakon, hogy majd kiesett.
   – Milyen bolond is vagyok, hát hol jár ez az ügyetlen? – mondta. Volfné ezt egész tisztán hallotta.
   Ekkor azonban megint történt valami. A lépcsőházból ismét léptek zaja hallatszott. Egészen lentről, valószínűleg az első lépcsőfokokról. Hangos, feszélyezetlen férfiléptek zaja. Zachar úr jött vissza, gondolta Volfné, ez csak ő lehet, idétlen csónakjaival még felveri az egész házat.
   Pepka, akinek kétségkívül sejtelme sem volt róla, hogy Zachar úr már hazajött, csak elugrott a rendőrségre, isten tudja mit gondolhatott. Rettenetesen megijedt. Először elugrott az ablaktól, és úgy forgott a saját tengelye körül, mint egy kutya, amellyel ingerkednek a gyerekek. Aztán a duplán becsomagolt tárgyacskát leejtette a földre. De azon nyomban lehajolt érte, és bedugta dús keblei közé. A lépcsőházból egyre tisztábban lehetett hallani a lépéseket. Volfnénak úgy rémlett, hogy Pepka mindjárt megőrül. Azonban váratlanul megnyugodott, odaugrott egy nagy, átlátszatlan kék vázához, amely a sarokban állt egy magas állványon, és a kétszeresen becsomagolt tárgyacskát beledobta. Aztán az ablakhoz rohant, kihajolt rajta, de nem ugrott ki, hanem teli tüdőből kiabálni kezdte: – Segítség, gyilkosság! Csaknem ezzel egyidőben, sokkal hamarább, mintsem Volfné eldönthette volna, hogyan vélekedjék erről az érthetetlen jelenetről, kicsapódott az ajtó, és a küszöbön két rendőr és néhány civil ruhás férfi jelent meg. Volfnénak úgy rémlett, hogy rengetegen vannak, pedig csak ketten voltak. A szolgálatos rendőrtisztviselő a Henrik utcai őrszobáról és egy nyomozó. Mögöttük jól lehetett hallani az asztmás Zachar úr nehéz fújtatását.
   Bár a rendőrök megjelenése szörnyen meglepte Pepkát, gyorsan túltette magát zavarán. Elébük rohant, majd feldöntve őket hatalmas keblével, a szalon irányába lendítette a kezét, úgy rikácsolta:
   – Ott… ott… az isten szerelmére… Egyszóval azt cselekedte, amit Volfné véleménye szerint öt perccel ezelőtt kellett volna cselekednie – mint annak, akit megdöbbentett a hálószobában eléje táruló kép. A rendőrök épp hogy csak futólag rápillantottak, s rögtön elindultak abba az irányba, amerre mutatott. A nyomozó utánuk. De a negyedik férfi, a rendőrtisztviselő, nem sietett annyira.
   – Kicsoda maga tulajdonképpen? – kérdezte Pepkától.
   Pepka már éppen felelni akart, amikor újabb meglepetés történt. Hogy a férfi szemébe nézhessen, kissé oldalt kellett fordulnia, s épp amikor kinyitotta a száját, megpillantotta a nyitott ajtó mögött lapuló Volfnét. Ettől úgy megrettent, hogy a torkából iszonyatos sikoly tört elő, ezúttal valóban önkéntelenül. A rendőrtisztviselő megfordult.
   – Az ördögbe, mit keres maga itt?
   Többet nem szólhatott, mert a fogadószoba ajtajában megjelent Zachar űr.
   – Hagyják csak, ez Volfné, a házmesternénk. Ez az az asszony, akiről mondtam, hogy itt hagytam a megboldogult mellett.
   – És mit keres itt ez a másik nő? – kérdezte a rendőrtisztviselő Pepkára mutatva.
   – Én Pepka Svozil vagyok, a szolgálólány – mondta, amikor úgy-ahogy magához tért. – Kimenőről jöttem haza, és megláttam, hogy a szobában világosság van. Hát beljebb mentem, és felfedeztem, hogy… az asszonyunkat meggyilkolták. – Közben a szemével kérte Volfnét, hogy meg ne cáfolja a vallomását.
   Ám Volfnéval, noha neki magának is volt a zsebében valami, ami nem tartozott oda, nem lehetett szégyentelen dologról alkudozni.
   – Ott – dadogta, s mutatóujjával a kék váza felé bökött.
   – Mi van ott? – kérdezte a rendőrtisztviselő.
   – Én nem tudom – felelte Volfné.
   A tisztviselő odalépett a vázához, és kérdő tekintetet vetett Volfnéra. Az asszony bólintott, hogy „tűz“. A tisztviselő leemelte a vázát az állványról, belenézett, és azt mondta: – Ejnye, ejnye! – Ekkor Pepka hirtelen nekilódult, és az ablakhoz akart rohanni. De Zachar úr megragadta a szoknyáját és visszatartotta, bárhogy is rángatózott. Közben a tisztviselő kibontotta mindkét papírt, s mindnyájuk szeme láttára egy gyöngy nyakék bukkant ki belőle. A rendőrtisztviselő a tenyerére tette a nyakéket, és jelentőségteljesen Pepkára nézett.
   – A tagadás mit sem segítene – mondta –, inkább azonnal ismerje be, hogy maga ölte meg Zacharnét. Egyedül, vagy valamilyen bűntárs segítségével. Mondja meg, ki az.
   Pepka elkékült, és ájultan zuhant a földre.
5
   Amikor magához tért, egy szót sem lehetett belőle kihúzni. Vagy annyira megrémült, hogy elvesztette a beszélőképességét, vagy, ami a rendőrség véleménye szerint sokkal közelebb állt az igazsághoz, színlelte a némaságot, hogy addig kigondolhassa a hazug feleletet. A tisztviselő, hogy egészen ne tétlenkedjék, hozzálátott az eset további két résztvevőjének kihallgatásához.
   Zachar úr kijelentette, hogy a gyilkosságról nem tud semmit, a feleségét halva találta, amikor néhány perccel három óra előtt hazatért. Mindjárt furcsa volt neki, hogy nyitva a lakás.
   S mikor kinyitotta a hálószoba ajtaját, az beleütközött valamibe. Meggyújtotta a villanyt, és akkor meglátta a feleségét, aki már halott volt. Először lehajolt hozzá, mert rögtön nem tudta megérteni, hogy halott. Fel akarta emelni, de mindjárt észrevette, hogy a felesége olyan, „mint egy darab jég“. Amikor feleszmélt megdöbbenéséből, azonnal Volfnéért ment.
   A rendőrtisztviselő elkedvetlenedett. Fiatal, becsvágyó hivatalnok volt, és szerette volna gyorsan kézre keríteni a bűnöst, hogy némi hírnévre tegyen szert. Helyesnek ígérkező feltevése, hogy Zacharnét a szolgálólánya ölte meg, semmivé lett. Mert a szolgálólány, aki Zachar úr és Volfné után érkezett haza, nem gyilkolhatta meg Zacharnét, ha már halott volt. Mindnyájukat a fogadószobában hagyta, és elgondolkozva bement a hálóba.
   Micsoda látvány még egy fásult férfi szemének is! Rablógyilkosság! Ez kézenfekvő volt. Sok módja van annak, hogyan ölje meg egyik ember a másikat, de sohasem csinálják olyan kegyetlenül, mint amikor pénzért gyilkolnak. Még gondterheltebben tért vissza a fogadószobába.
   – Uram, ön hogy magyarázza, miért ölték meg a feleségét? – fordult Zacharhoz.
   Zachar úr vállat vont.
   – A megboldogultat körülvevő szörnyű rendetlenségre való tekintettel senki sem gondolhat mást, mint hogy itt rablógyilkosság történt.
   – Nekem is az a véleményem – mondta egyetértően a rendőrtisztviselő. – A maguk gazdagsága állatot csinált belőle.
   – A mi gazdagságunk? Én igazi koldus vagyok – vetette ellen Zachar úr –, és az is maradok, ha a feleségem végrendeletében nem hagyott rám is valamit, ő viszont nagyon gazdag volt.
   – Ó, bocsásson meg – kiáltott fel –, ez elég különös eset. – Most hirtelen Zachar úrra kezdett gyanakodni. Alaposabban szemügyre vette. Ez az ember furcsa alakú koponyájával és különös bőrével egyáltalán nem volt neki rokonszenves. De olyan volt-e valóban, mint egy gyilkos? Gyilkos! Ha a homlokára volna írva, akkor könnyű lenne megállapítani. De akkor nem volna szükség fiatal, becsvágyó rendőrtisztviselőkre. Egyszerre rádöbbent, hogy Zachar úr nem úgy viselkedik, mint ahogyan kellene. Egyáltalán nem szomorú, még csak nem is izgatott.
   Az ördögbe is, gondolta, ha én meggyilkolva találnám a feleségemet, akkor biztosan üvöltenék kínomban! Zachar úr egyre gyanúsabb lett. Gazdag nő, szegény férj. Ő maga tett róla említést, hogy felesége végrendeletében van a reménye.
   – Milyen idős volt a felesége? – kérdezte kertelés nélkül.
   Zachar úr azt felelte, hogy hatvanöt éves volt. A rendőrtisztviselő Zachart ötven-ötvenhárom évesre becsülte. Igazi férfikor. Az ilyenek még szeretnének élni. De már kissé sietős a dolguk. Isten tudja, mi mindenre képesek, ha útjukban áll a feleségük, aki méghozzá jóval idősebb is náluk.
   – Hallja, uram, valami furcsa itt nekem. Az a szoba elvégre a hálószobájuk, igaz?
   Zachar úr rábólintott.
   – De akkor… miért áll ott az a páncélszekrény? A felesége talán bizalmatlan volt a bankokkal szemben?
   – Inkább a pénzzel szemben volt bizalmatlan – felelte Zachar úr. – Attól fogva, hogy a háború után a valuta értéke olyan ingadozóvá vált, nem bízott benne, s mindig csak annyi pénzt hagyott meg, amennyire szüksége volt üzletei lebonyolításához. A nyereséget mindig olyan tárgyakba fektette, amelyekről úgy vélte, hogy nem vesztik el értéküket. Ha jól tudom, van vagy három bérháza. Az óragyűjteményét, perzsaszőnyegeit és képeit ön is láthatja.
   – Szólt a felesége üzleteiről. Milyen jellegűek voltak?
   – Nagyon kétesek – mondta Zachar úr. – Zálogra kölcsönzött.
   A tisztviselő meglepődött. Újabb bonyodalom, újabb lehetőségek. Talán valamilyen Raszkolnyikov? Ebben az elképesztő felfedezésben eltűnt mind a két nyom, amelyre eddig rábukkanni vélt. És ekkor Zachar úr minderre feltette a koronát; mintha csak magának mondta volna, így szólt:
   – Egyáltalán nem értem, hogyan juthatott be hozzá valaki éppen ma.
   – De hiszen ebben nincs semmi érthetetlen – mondta a rendőrtisztviselő. – Valaki hozott valamilyen zálogot, a felesége beengedte, az pedig meggyilkolta.
   Zachar úr elmosolyodott.
   – Ön persze nem ismerte a szokásait. Megmondhatom, hogy feleségem kedden délután sohasem foglalkozott üzleti ügyeivel, és senkit sem engedett be a lakásba. Gyakran gondoltam, hogy még a köztársasági elnököt sem engedné be a házba, ha kedden délután jönne látogatóba.
   – Igazán különös ebben a megvilágításban – dünnyögte a hivatalnok. – Talán babonás volt? Azt hitte, hogy kedd a szerencsétlen napja?
   – Nem, ezt óvatosságból tette. Kedden délután a szolgálólányaink mindig kimenőt kaptak. Ő pedig semmit sem csinált nélkülük. Bizonyára megfigyelték, milyen nálunk a bejárati ajtó. Mint egy erődítményé. A feleségem tudatában volt annak, hogy veszélyes foglalkozást űz, és minden eshetőségre úgy bebiztosította magát, ahogy csak tudta. Többek között úgy is, hogy ha egyedül volt itthon, nem üzletelt. Közben a hivatalnok elment megtekinteni az ajtót. Minden elképzelhető óvóintézkedés meglátszott rajta. Az erős tölgyfa deszkát hat milliméter vastag acéllemez borította. És a biztosító láncocskán kívül még egy erős acélretesz is fel volt rá szerelve. A szokásos kémlelőnyíláson kívül egy másik résecske is volt az ajtón, úgy derékmagasságban, tehát, ha csengetett valaki, azt is meg lehetett nézni, nincs-e valami a kezében. A lakás ajtaja valóban úgy hatott, mint egy erőd bejárata. Vagy mint egy börtönkapu.
   – Ha egy embert megajándékozott a bizalmával, és az bejöhetett a lakásba, egy pillanatra sem maradt felügyelet nélkül – folytatta. Zachar úr. – A szolgálólányainkat, akik szinte állandóan cserélődtek, a megboldogult kellőképpen beidomította, üzleti ügyeinek intézésekor nem volt szabad elmozdulniuk mellőle. A lány az egész procedúra alatt az ajtó mögött állt, és köhintésekkel figyelmeztette a látogatót, hogy a közelben tartózkodik. Ez olyan gyakran előfordult, hogy azok a szegény lányok már álmukban is köhögtek. – Ez után a rossz tréfa után Zachar úr hangos hahotában tört ki. – Amikor feleségem elfogadta a felkínált tárgyat, azonnal bevitte a hálóba, és a páncélszekrénybe zárta. De sohasem ment oda egyenesen, a szalonon keresztül, hanem kerülő úton, az előszobán és a konyhán át, amely össze van kötve a fürdőszobával, az pedig a hálóval. Ott bent leszámolta a pénzt, és ugyanazon az úton tért vissza, úgyhogy üzletfelének fogalma sem volt arról, hol lehet a pénzérmék bűvös forrása. Ezalatt a szolgálónak a látogató mellett kellett tartózkodnia, azt színlelve, hogy valamit tisztogat… Ha a szolgálólány éppen oda volt bevásárolni, a feleségem a látogatót egyszerűen elutasította, vagy megkérte, hogy hívja fel a házmesternét, aki a lányt mindenben helyettesítette. Biztos vagyok benne, hogy ha majd megvizsgálja a feleségem zsebét, élesre töltött pisztolyt talál benne. Azt csak akkor tette ki, amikor aludni ment.
   E szavak után Zachar úr a fogadószoba közepén álló asztalkához lépett. Kihúzta a fiókját, és a tisztviselőnek megmutatta az ott levő vastag gumibotot és a kis borsos dobozt.
   Ezek hasonló célokat szolgáltak. A feleségem mindig gyanakvó és gyáva természetű volt, de attól az időtől kezdve, amikor elolvasta az újságban, hogyan gyilkolták meg egyik kolléganőjét munka közben, félelme és ötletessége nem ismert határt.
   – Értem – mondta a tisztviselő –, de mert tegnap kedd volt, most rejtély előtt állunk. Ha csak… – elgondolkodott, és nem folytatta tovább.
   – Ha csak – vette fel helyette a gondolat fonalát Zachar úr – a megboldogultat nem olyasvalaki ölte meg, akit gyanakvás nélkül beengedett a lakásba.
   A rendőrtisztviselő rábólintott:
   – Egész pontosan fejezte ki a gondolatomat. Nézze csak, adva van egy gyanakvó ember a maga szilárdan kiépített rendszerével, akinek alapelve, hogy ha egyedül van otthon, semmilyen üzleti üggyel nem foglalkozik. Kedden délután, amikor a szolgálólány távol van, elvből nem üzletel. Egyszerre csak felrúgja ezt az elvet, beenged a lakásba egy embert, és ez az ember meggyilkolja. Hogy lehet ezt megmagyarázni?
   Zachar úr vállat vont.
   – Rejtély – válaszolta –, számomra megfejthetetlen rejtély.
   – Az ügy valóban kevésbé látszana rejtélyesnek – vette át a szót a rendőrtisztviselő –, ha elfogadnánk azt a feltevést, amelyet ön felvázolt, vagyis hogy az az ember, aki azon a napon, amely tabu, becsenget, közeli kapcsolatban áll a feleségével. Hogy olyasvalaki, akit Zacharné asszony olyan jól ismer, hogy mindenek ellenére nyugodtan beengedhet a lakásba. Ön szerint hány ilyen ismerőse lehetett a feleségének?
   – Azzal a fenntartással, hogy sohasem láttam bele egészen a feleségem magánéletébe, közölhetem, hogy ilyen ember csak három volt – válaszolta Zachar úr. – A szolgálólányunk, a házmesterné meg én.
   – Ez világos felelet – ismerte el a tisztviselő –, és megszabhatja a vizsgálat irányát. Az előbb azt mondta, hogy a gyilkosságot körülbelül egy negyedórával ezelőtt fedezte fel. Mikor ment el hazulról?
   – Délután három körül.
   – Tehát teljes tizenkét órát volt távol. Egy percre sem ugrott közben haza?
   Zachar úr megrázta a fejét.
   – Gyakran szokott ilyen sokáig távol maradni?
   – Általában olyan sokáig maradtam távol, amilyen sokáig csak lehetett, mert az itthonlét semmilyen örömmel sem kecsegtetett. De vacsorakor mindig hazajöttem, és aztán már itthon is maradtam. Hetenként csak egyszer maradtam egész este kint, olyankor színházba mentem. Nagyon szeretem a zenét, az operát. Ha Wagnert, Mozartot játszottak, vagy a Fideliót adták, feleségem is megkönyörült rajtam, és a kimenőn kívül még belépti díjra is adott. Igaz, mindig olcsó jegyet kellett vennem.
   A rendőrtisztviselő iszonyodva hallgatta.
   – Mit beszél? – kiáltott fel. – Ön a házasságát teljes rabszolgaságnak festi, amelyben a rabszolga szerepét játszotta!
   – A feleségem azzal tartott sakkban, hogy sok pénze volt, nekem pedig egy koronám sem. Erős jellem lévén, ezt a fölényét igyekezett kíméletlenül kihasználni. Saját biztonságára fogott otthon, de azért is, mert ezzel megalázott.
   – Fölöttébb különös házasság – morogta a tisztviselő. – Nem volna csoda, ha azt mondaná, hogy önök között összecsapásokra is sor került.
   Zachar úr gúnyos pillantást vetett rá.
   – Az utóbbi időben már nem veszekedtünk. Megtanultam, hogy hallgatnom kell, fölösleges az ellenkezés.
   – Különös – mondta a tisztviselő –, hogy éppen kedden engedte el önt egész délutánra és egész estére, amikor a legjobban félt.
   – Nem a maga jószántából engedett el – felelte Zachar úr. – Bár megkértem, hogy elmehessek este a Trisztán előadására, de hallani sem akart róla. Nem adok egy vasat sem, mondta, nem akarok éjfélig egyedül maradni. Csakhogy nekem már megvolt a jegyem, és mivel sajnáltam lemondani a Trisztánról, azt feleltem, hogy elmegyek az ő engedelme nélkül is. Ekkor látogatóm érkezett, és ez még jobban felbosszantotta. Csupán néhány percet hagyott vele beszélgetni, aztán félbeszakított bennünket, és haragos pillantást vetve a vendégemre, felszólított, hogy menjek utána. A hálószobába vezetett, ahol aztán élesen összeszólalkoztunk. Azt mondta, hogy nincs jogom látogatót fogadni az ő házában, és hogy a jövőben ezt csak az ő beleegyezésével tehetem. Elég élesen válaszoltam, mire ő, felingerelve az ellenállásomtól, ami már a második volt aznap, kiabálni kezdett velem, s azzal fejezte be, hogy ha én magam nem küldöm el a látogatómat, saját kezűleg dobja ki. Ekkor hallottam, hogy becsapódik az ajtó. A látogatóm, akinek végig kellett hallgatnia az egész jelenetet, mert a feleségem szándékosan nyitva hagyta az ajtót, önként elment. Jól tudtam, hogy a további veszekedés felesleges. Kis ideig, körülbelül egy negyedóráig még otthon maradtam, hogy ne fessen úgy a dolog, mintha szöknék. Aztán vettem a kalapom és indultam. Egy ismerős családhoz mentem, ahol bridzsezni vagy whistezni szoktam, onnan a színházba, és olyan későn jöttem haza, amilyen későn csak lehet.
   – Itt pedig közben valaki elvégezte a tettet, amely úgy is hathatna, hogy bosszúállás volt magáért, ha nem volna annyira szörnyű – mondta elrévedve a rendőrtisztviselő. – Elvégre éles összecsapás volt maguk között, méghozzá éppen a végzetes napon.
   A Zachar úrral szemben támadt gyanúja ekkor már nagyon erős volt. Megemberelje magát, és ezt nyíltan is kifejezze? Ekkor azonban egy éles kiáltás harsant, Pepka sikoltott fel. A rendőr, akit őrzésével bíztak meg, éppen akkor húzódott el mellőle, az arcát tapogatva. Amikor leengedte a kezét, arcán négy vörös csíkot lehetett látni, melyek a lány körmeitől származtak.
   – A vadmacskája hogy elbánt velem, no de nem baj, megérte – mondta elégedetten, s közben valamilyen tárgyat nyújtott át a rendőrtisztviselőnek. Egy darab szárítózsineg volt. A tisztviselő értetlenül bámult rá:
   – Mit jelentsen ez?
   – Ez volt… hogy is mondjam csak… a mellei között. Az úristen bőven megáldotta, de ahogyan felügyeltem rá, úgy rémlett, hogy mégiscsak több van ott a kelleténél. Az is feltűnt nekem, hogy a fal felé fordult, s mindjárt gyanakodni kezdtem, nem azért tette-e, hogy valamit eldobjon. Végül megpróbálkoztam ezzel… odanyúltam neki, és a kezembe akadt ez a…
   – Na igen, látom – mondta türelmetlenül a tisztviselő –, de hát mit csináljak én ezzel?
   – Fogadni mernék – mondta a rendőr –, hogy ez éppen az a zsineg, amivel azt a szegény asszonyt megkötözték.
   – Nem, nem igaz – sikoltott fel Pepka –, a konyhából hoztam.
   A tisztviselő fogta a zsineget, bement vele a szobába, s nemsokára visszatért.
   – Ugyanolyan – mondta. – Hanem ezek a zsinegek mind egyformák, de szeretném tudni, minek hord maga zsineget hajnali három órakor a melltartójában?
   – Azért, mert… mondta Pepka zavartan –, …mert fel akartam magam akasztani.
   – Ne tréfáljon – mondta a tisztviselő –, hisz arra valamilyen okának kellett volna lennie.
   – Volt rá okom – lihegte Pepka kétségbeesetten. – Összevesztem az udvarlómmal. Így aztán fogtam ezt a zsineget, és azt mondtam magamban: Ha nem akar kibékülni, felakasztom magam.
   – És kibékültek?
   Pepka bólintott.
   – Együttérző ember lehet. Talán a nevét is meg tudná nekünk mondani.
   Pepka rámeresztette a szemét.
   – Azt nem tehetem.
   – Ugyan miért nem?
   – Azért, mert… mert… magam sem tudom.
   – Talán nem tudja, hogy hívják? Mióta ismerik egymást?
   – Két… – sóhajtott fel Pepka.
   –… napja?
   Pepka megcsóválta a fejét.
   –… hónapja?
   – Két éve – hebegte.
   A rendőrtisztviselő jóízűen felkacagott.
   – Két éve ismerik egymást, és még azt sem tudja, hogy hívják? Ezt akarja velünk elhitetni?
   Pepka lehajtotta a fejét. Kis idő múlva megszólalt:
   – Hát akkor megmondom. Karel Mocnak… hívják.
   – Hol lakik?
   – Valahol a smíchovi negyedben – mondta Pepka habozva.
   – A teremtésit, hát nem tudja, hol lakik az a fiatalember, aki két éve udvarol magának? Pepka megrázta a fejét.
   – Én… én azt sose kérdeztem tőle.
   – Mi a foglalkozása?
   Pepka kis ideig gondolkodott. Majd kinyögte:
   – Kovács valamilyen gyárban.
   – Kovács, hát persze – kiáltott fel a tisztviselő indulatosan. – Maga talán azt hiszi, hogy mi bolondok vagyunk, és keresni fogjuk azt a kovácsot? Eszünkbe sem jut. Nem ám, hanem szépen megvárjuk, míg megjön az esze, és megmondja nekünk, ki volt az a férfi, aki várta magát az utcán. És mit keresett magánál ugyanannak a zsinegnek egy darabja, amivel a gyilkos megkötözte az asszonyát.
   Pepka sírni kezdett. Váratlanul a tisztviselő lábához vetette magát, és átölelte a térdét. – Akkor megmondom az igazat.
   – Már a másodikat – szakította félbe a tisztviselő –, de csak mondja.
   – Én… én loptam – mondta Pepka, összetekeredve a földön, mint egy kukac. – Én ma nagyon későn jöttem haza, ezért óvatosan lépkedtem, hogy Zacharné asszony meg ne hallja. Nagyon csendesen nyitottam ki az ajtót, s amikor láttam, hogy az előszobában világosság van, arra gondoltam, nem történt-e valami baj. Az előszobából láttam, hogy a hálóban is ég a villany. Bementem, és ott találtam Zacharné asszonyt… Ahogy lehajoltam hozzá, észrevettem, hogy valami van mellette egy darab selyempapírban. Az a nyakék volt. Úgy véltem, hogy nem nagy érték. Vedd el emlékbe, gondoltam, úgyse ismeri senki! És hát magamhoz vettem. A gyöngysor valamilyen zsinegen feküdt. Ahogyan felvettem, az a zsineg is a kezembe került, s a nagy sietségben bedugtam az ingembe. Aztán az első szobába mentem, és rendőrért kiabáltam.
   – Ha valóban így történt minden… – szakította félbe mosolyogva a tisztviselő –, akkor talán majd most megmondja nekünk, mi az igazi neve az udvarlójának, és hol találhatnánk meg.
   – De miért is keresnék? – kérdezte Pepka rémülten. Esküszöm, hogy ártatlan.
   A tisztviselő elfintorodott.
   – Ha ártatlan, semmi baja sem történik, ha megismerkedik velünk.
   – Fölöslegesen gyötri ezt a libát – szólt közbe Zachar úr. – Egyetlen bűne, hogy buta.
   A tisztviselő haragos pillantást vetett rá.
   – Talán lesz rá alkalom, hogy kikérjem a véleményét – mondta kimérten. – Addig legyen csendben, és természetesen maradjon ebben a szobában. – Aztán hátat fordított neki, és intett Volfnénak.
   – A délután folyamán semmi különöset nem észlelt? Nem hallott valamilyen kiáltást? Nem hívta önt Zacharné asszony? Nem látott valamilyen gyanús idegent bejönni vagy eltávozni?
   – Nem – felelte Volfné –, egész délután nem láttam Zacharné asszonyt. Senki sem jött be a házba, csak a lakók és a postás. Persze, én sem vagyok egész nap a házban, a pincébe és az udvarra is ki szoktam menni. Hogy ezalatt mi történt, azt nem tudhatom.
   – Szóval sehogyan sem lehet segítségünkre az ügyben – mondta a tisztviselő türelmetlenül.
   – Én, én semmit sem tudok – dadogta Volfné, s villámgyorsan mérlegelni kezdte, közölje-e ezzel az emberrel, amit Zachar úrról tud, és amit az imént Pepkáról megtudott. Végül is úgy döntött, hogy nem szól egy szót sem, hogy nyugta legyen ezektől a dolgoktól, amelyek annyira felizgatták, hogy majd kilehelte a lelkét.
   De éppen akkor, amikor ebben az értelemben elhatározta magát, kicsapódott az ajtó, és bevonult rajta egy kis csoport. Közte volt az az ember is, aki rövidesen rábírja őt, hogy mondjon el mindent, amit tud.

MÁSODIK FEJEZET
melyben Klubičko felügyelő
 Zachar úr iránt érdeklődik
1
   A nagy vizsgálóbizottság megérkezésével, melyet maga Petřvaldský, a bűnügyi osztály főnöke vezetett, egy tekintélyes, jól kiképzett, rutinos apparátus lépett színre, amely művészi tökéletességgel és nagy lendülettel azonnal hozzálátott feladata teljesítéséhez. Az egyik átvizsgálta a lakást, a másik fényképezett, a harmadik kérdezősködött, a negyedik méricskélt, az orvosok megvizsgálták a holttestet, azok pedig, akik semmilyen szakmunkát sem végeztek, legalább igyekeztek fürkésző képet vágni.
   Ám volt köztük egy alacsony, rendkívül fürge férfi, úgy a negyven felé közeledett; homloka csodálatosan mozgékony volt: szinte állandóan hol összefutottak, hol elsimultak rajta a ráncok. És ez a kis ember, akinek egyik zöldes szeme kisebb volt, mint a másik, ezt se csinálta, meg azt se, de úgy tetszett, hogy mindenbe beleszimatolt. Elsőként tekintette meg a holttestet, ő emelte fel a földről, amikor fényképezték, ő vizsgálta meg a ruháját, s vette le derékövéről a kis táskát a kulcsokkal. Szemügyre vette a páncélszekrényt és külön-külön minden tárgyat, amit a gyilkos kidobált belőle, úgy rémlett, legszívesebben a falon is végigmászott volna, tüzetesen megvizsgálta és néhány helyen felemelte a beduinos szőnyeget. De nemcsak ezt: aprólékosan átkutatta a szalont is, szemügyre vett minden ketyegő órát, egyiket-másikat fel is nyitotta, sőt a három őrizetbe vett személlyel is elbeszélgetett, méghozzá olyan ügyesen és gyorsan, hogy szinte senki észre sem vette.
   Néha kérdést intézett a fogalmazóhoz is – aki csaknem olyan tiszteletteljesen viselkedett iránta, mint Petřvaldský tanácsos iránt –, hogy milyen vallomást tettek a gyanúsítottak, még egyszer rájuk nézett, és a fogalmazó csodálkozására egyáltalán nem törődött sem Pepkával, sem pedig Zachar úrral, vagyis azzal a két emberrel, akiket ő a leggyanúsabbaknak tartott, hanem Volfnéval folytatott hosszasabb beszélgetést.
   A nagy vizsgálóbizottság megérkezése óta állandóan fennállt a veszély, hogy ez a szegény asszony ismét elájul. Ha netalán megszólította volna a méltóságos tanácsos úr, biztosan a lába elé zuhant volna, mint egy zsák. Ha pedig ráirányították volna a fényképezőgép lencséjét, talán még meg is hal. De amikor ez a fürge emberke szólt hozzá, nemcsak hogy semmilyen félelmet sem érzett, hanem úgy tetszett neki, hogy kissé meg is nyugodott.
   – Látom a szemén, néném – mondta neki a férfi –, hogy nem magának való ez a komédia. Fogadni mernék, hogy reszketnek a térdei. Na, jöjjön csak, elviszem valahová, ahol majd összeszedi magát.
   Azzal gyengéden átölelte, bevezette a szalonba, és leültette egy fotelbe, melyen krémszínű huzat volt. Ő is leült egy másikba. Hirtelen, mintha csoda történt volna, teljes csend és nyugalom vette őket körül. Valaki becsukta az egyik ajtót, azután a másikat, és Volfné egyedül maradt azzal a kis emberrel, aki olyan egyszerű és mégis „fess“ volt, noha már erősen kopaszodott a feje búbja. Egyáltalán nem sejtette, hogy Prága legveszélyesebb kopója, Klubíčko detektív ül mellette, akit pályafutása első napjától kezdve mindenfelé jól ismernek, sőt azóta, amióta megfejtette a Kann-gyűjteményből eltűnt műkincsek rejtélyét, külföldön is híressé vált. Teljes bizalommal viseltetett iránta, és nyugodtan a szemébe mert nézni.
   – Szerencsétlen egy eset – kezdte Klubíčko, el tudom képzelni, mennyire megijedt, amikor Zachar úr fölkeltette.
   – Azt el se tudja képzelni – kapott a szón fellelkesülve Volfné –, olyan dolog ez, amit sohasem felejtek el, míg élni fogok. Még jó, hogy csak éppen elszenderedtem. Jézusom, hogy megrémültem volna.
   – Bizony, bizony – mondta együttérzően Klubíčko. – Magának aztán sok gyötrelme lehet az alvással. Hajnali háromkor aludni el! Ki hallott már ilyet!
   Volfné szomorúan bólintott.
   – Ez a reuma miatt van, fiatalúr. Tavasszal szokott legjobban elővenni, amikor ébred a föld. Az ember fekszik, mint egy agyonvert, hánykolódik a forró ágyban, és hall minden moccanást, amikor a lumpolók hazafelé szállingóznak. Egyetlen vigasza az, hogy a házban mindenkinek van saját kulcsa, és nem kell hálóingben kiszaladgálnia a hideg folyosóra. Úgy egyig tarthatott az egész, akkor hallottam, hogy Zachar úr is hazajött. Aztán azt hittem, hogy már el sem alszom, de mégis elaludtam. Klubíčko összeráncolta a homlokát, majd a ráncok hirtelen kisimultak.
   – Nézzük csak! Az ember azt hiszi, hogy el se alszik többé, és már el is aludt. Haha. Csakhogy az ilyen megfigyelés mellett – tette hozzá kis szünet után – az ember könnyen tévedhet. Úgy rémlik neki, hogy egy óra van, s közben már háromra jár.
   – Mindenki megtévedhet – vetette ellen Volfné –, de ami Zachar úr érkezését illeti – most már tulajdonképpen háziurat kellett volna mondania –, abban nem tévedhet az ember. Ha tudná, hogy kopog a cipője! És azt is hallottam, ahogy a Szent Henrik-templom toronyórája éppen elütötte az egyet. Meg hát nekem olyan ébresztőórám van, amely a sötétben világít.
   – Aha – helyeselte Klubíčko –, no de ezután, ha majd Zachar úr háziúr lesz, még később fog hazajárni a kocsmából, és még hangosabban fog kopogni.
   Volfné elnevette magát, első ízben az óta a szörnyű perc óta, hogy Zachar úr felkeltette.
   – Szegény ember – mondta, amikor megnyugodott –, most aztán mulathat kedvére. És ha jól ismerem, fog is. Van mit pótolnia.
   – Nézzük csak, hát ilyen rövid pórázon tartotta a felesége?
   – De még mennyire, azt maga el se tudja képzelni. Én csak annyit mondok, hogy Zachar úr, amikor ma ment el, addig beszélt nekem, míg csak nem adtam neki egy tízkoronást.
   Klubíčko füttyentett egyet, és Volfné folytatta:
   – Nem is volt ez házasság, inkább komisz katonaélet. Igaz, Zachar úr elég nagy malac, de sajnáltam. Mégiscsak férfi… De mondja meg maga, milyen férfi az, akinek a gazdag felesége nem ad még egy garast sem, úgyhogy csak azzal kell megelégednie, amit kikönyörög az ismerőseitől. És közben a feleségének annyi a pénze, mint a pelyva.
   – Hát ez bizony szomorú sors – hagyta helyben együttérzően Klubíčko. – Az ember nem is igen csodálkozhatna rajta, hogy ha szegény ember megelégelte volna a dolgot, és bosszút állt volna a kínzóján. Érti, hogy gondolom. Talán, hogy visszafizessen mindent. És talán azért is, hogy pénzhez jusson.
   Volfné megcsóválta a fejét.
   – Persze hogy nem lehet rajta csodálkozni, és én egyenesen megmondom, hogy amikor megláttam asszonyunk holttestét, első gondolatom az volt, hogy ezt csak Zachar úr tehette. Csak ő juthatott be hozzá kedden délután – ez biztos. Ezenkívül hazudott nekem. Azt mondta, hogy háromkor jött haza, de én biztosan tudom, hogy már egykor itthon volt. Mit csinált fönt két órán keresztül? Ezt én nem tudom, de amikor megláttam a nagy vérfoltokat a mandzsettáján, rögtön arra gondoltam, hogy ő ölte meg, és aztán kirabolta. De ahogy később láttam Pepkát, milyen furcsa dolgokat művel… Klubíčko legyintett:
   – Hagyjon békét vele! Arra a gyöngy nyakékre gondol, amit a kék vázába rejtett? Gyanús, de köztünk legyen mondva, a rablógyilkosok nem úgy festenek, mint Pepka. Inkább azt mondanám, hogy amikor hazajött, s látta, hogy az asszonya halott, a nyaklánc pedig ott feküdt mellette, kísértésbe esett. Én magam is, de ez köztünk maradjon, én magam is, ha ilyen őrizetlen dologra bukkannék, és ha szegény volnék… Ki tudja, nem engednék-e szintén a csábításnak.
   Klubíčko e szavaira Volfné elsápadt, és önkéntelenül benyúlt a zsebébe, ahol zsákmánya lapult. Isten tudja, mit adna érte, ha most eldobhatná azt a tárgyacskát! Klubíčko elmosolyodott, és így folytatta:
   – Ahogy látszik, Zachar úrnak van benne a keze, senki másnak. Pepkát nem kellene tovább gyötörniük, eléggé megbűnhődött már ezért a buta lopásért.
   – Csakhogy – mondta Volfné –, ez nemcsak úgy van. Ha maga is látta volna, amit én láttam! Bejött, és egészen úgy viselkedett, mint aki tudja, mi játszódott le a szobában; lábujjhegyen ment be a hálóba, s amikor meglátta a holttestet, még csak fel se szisszent; és amikor kezében a nyaklánccal visszatért, kinyitotta az ablakot, és olyan mélyen kihajolt, hogy majd kiesett. Úgy tűnt fel, mintha állna valaki az ablak alatt, akinek le akarja dobni a nyakláncot. Így támadt az az ötletem, hogy Pepka már volt itt egyszer, és csak azért jött vissza, hogy elvigye, amit azzal az emberrel előzőleg nem tudtak elvinni.
   – Ez érdekes – mondta Klubíčko elgondolkozva –, meg kellene mondania azoknak az uraknak is.
   – Azoknak az uraknak? – kiáltott fel Volfné. Semmi pénzért. Rögtön meghalnék. Csak találják meg az igazi gyilkost maguk. Azért fizetik őket.
   Klubíčko felállt, és elmosolyodott.
   – Ezt talán nem tudja majd elkerülni – mondta. – De gondoskodom róla, hogy hagyják nyugton, amíg nem tér teljesen magához. – Közben egészen közel lépett hozzá. – Talán – súgta a fülébe – azért fél tőlük annyira, mert magának sem tiszta a lelkiismerete. Volfné odébb lépett, összezavarodott.
   – Én – dadogta –, az én lelkiismeretem… lelkemre mondom, teljesen tiszta. – És a zsebében a markába szorította azt a szerencsétlen tárgyat.
   Klubíčko megveregette a vállát:
   – Én hiszek magának – mondta sejtelmesen, mosolyogva. – Hát csak menjen, és ne féljen semmitől. Ami pedig a lelkiismeretét illeti… azt hiszem, sokkal nyugodtabb lesz, ha a bal kezét kiveszi a zsebéből, és ideadja nekem, ami benne van. Ha akarja, a szemem is bezárhatom, és úgy teszek majd, mintha semmit sem láttam volna. Még azt is megmondom magának, hogy mit csinálok azután. Ha már a kezemben lesz az a bizonyos dolog, megyek, és visszateszem a helyére. Nos, és ha majd valamikor összetalálkozunk, mindketten jól nevetünk a dolgon. Volfné, aki most olyan fehér volt, mint a fal, gondolkodás nélkül kihúzta a kezét a zsebéből.
   – Én… én ezt a szőnyegen találtam – motyogta. – Én, én, az isten bocsássa meg, azt se tudom, hogy került a kezembe. De nekem… nekem ehhez a gyilkossághoz semmi közöm.
   – Azt én is biztosra veszem – mondta Klubíčko mosolyogva. – De mi az, magukat megszállta a rossz szellem? Látnak egy gazdag halottat, és mindnyájan elvesznek valamit emlékbe. Pepka is, maga is, és talán a háziúr is… S ki tudja, még ki nem! Na de egyszer mindenki megbotlik. Volfné, ez alkalommal mintha semmi sem történt volna. De remélem, nem lesz több hasonló beszélgetésünk.
   Azzal szabadon bocsátotta az asszonyt, akit megsemmisített, de ugyanakkor megszabadított nagy terhétől.
   Amikor visszatért a fogadószobába, látta, hogy Petřvaldský már megfogalmazta a maga dedukcióját.
   – Klubíčko – mondta neki, félrevonva őt –, ez az ügy teljesen világos. Ugyanaz az eset, mint az öreg Tipmané, akit a pénzéért gyilkolt meg a szakácsnője a szeretőjével. Ez az uzsorásnő minden jel szerint a szolgálólány és a szeretője közötti összeesküvés áldozata lett. Azt a legényt hajnalig megtaláljuk. Svozil kisasszony, amikor egy kicsit ráripakodtam, beismerte, hogy ma már volt itt egyszer, mégpedig hét és nyolc között. Azonban azt állítja, hogy az asszonyát már halva találta, és hogy csak zavarában vitt el egy-két dolgot. Persze nekünk aztán mesélhet ilyen ostobaságokat.
   A bestia megbeszélte a dolgot a szeretőjével, észrevétlenül beengedte őt, a legény megölte Zacharnét, talán egyedül, talán ennek a libának a segítségével, aztán összeszedtek, amit tudtak, és elvitték valahová. Valószínűleg nem szándékoztak még egyszer visszajönni, mert attól tartottak, hogy Zachar úr hazajön, de aztán erőt vett rajtuk a kapzsiság, a lány még egyszer visszajött, s elmenni már nem tudott. Az ügy annyira világos, hogy sajnálom, hogy önt egyáltalán felkeltettük. Elintézzük mi ezt magunk is, az ön éles eszét pedig hagyjuk bonyolultabb esetekre.
   A bűnügyi osztály alkalmazottai féltékenykedtek egymásra. Különösen az osztályvezető gyűlölte fiatalabb kollégáját, Klubíčkót, aki már néhányszor túltett rajta. A főnök természetesen magának tartogatta a babérokat. Klubíčko tiszteletteljesen meghajolt.
   – Ragyogó, logikus és világos magyarázat, főfelügyelő úr – mondta. – Bár nem néz ki ilyesmi ebből a szolgálólányból.
   A rendőrtanácsos legyintett:
   – Ejnye, kérem… kinéz, vagy nem néz ki. Nem akarnám, hogy a jövőben is annyiszor tévútra vezessenek az arcok, mint eddig. Értse meg, a törvényszéki orvos úgy vélekedik, hogy a gyilkosságot öt és hét között követték el. Tegyük fel, hogy két órát tévedett. Mennyire egybevág a mi elképzelésünkkel! Bízzon a szimatomban: a gyilkosságot ez a nő követte el a szeretőjével, azért nem akarja elárulni a nevét.
   – Az áldozat uzsorásnő volt – vetette ellen Klubíčko. – Talán valamelyik ügyfele ölte meg.
   – Nyomozza ki, mi majd letartóztatjuk – mondta a tanácsos. – Én egyelőre megelégszem a verébbel. Nemsokára elcsípjük a párját is, s akkor majd kiderül, hogy ez egyszer kissé tévedett.
   – Ó, az ember könnyen téved – vélte Klubíčko –, csak a mi szakmánkban hány tévedés szárad már a lelkemen. Nos, úgy látom, hogy tanácsos úr maga akarja vezetni a vizsgálatot.
   Petřvaldský önelégülten rábólintott:
   – Igen, remélem, estére megfejtjük a rejtélyt.
   – Akkor mehetek az utamra.
   – Mehet, ahová jólesik – válaszolta a főnök –, mehet aludni, vagy itt is maradhat.
   – Az utóbbit részesítem előnyben – mondta Klubíčko röviden.
   Petřvaldský vállat vont.
   – Ha úgy gondolja. De mit fog csinálni?
   – Engedelmével legelőször is megfürdöm – mondta Klubíčko. – Persze, ha van itt fürdőszoba. Azután meg… aztán szívesen elbeszélgetnék mondjuk Zachar úrral.
   A rendőrtanácsos szánakozó pillantást vetett rá.
   – Ha ez azt jelenti, hogy őt gyanúsítja, akkor csak fölöslegesen fecsérli az idejét. Az az ember egyszerűen ostoba, és semmi köze az egészhez.
   – Én is azt hiszem – felelte Klubíčko. – De valamit csak csinálnia kell az embernek, hogy elűzze az unalmát. Nézze csak, már virrad.
2
   Mielőtt Klubíčko elbeszélgetett volna Zachar úrral, visszatért a holttesthez, és még egyszer alaposan szemügyre vette. Volt itt valami, ami véleménye szerint az első pillantásra megkülönböztette ezt a gyilkosságot a közönséges rablógyilkosságtól. Zacharné asszonyt két találattal lőtték le, pisztollyal: az egyik lövést a tarkójába, a másikat a jobb halántékába kapta. De ezenkívül a felsőtestét összevissza kötözték azzal a zsineggel, amelyből egy darabot Pepka Svozil, nem tudni miért, a blúzába rejtett. Szembeötlő, hogy a gyilkos milyen brutálisan és erélyesen kötözte meg. Vajon a blúza is dulakodás közben szakadt szét, mielőtt agyonlőtték? Egyáltalán, miért volt megkötözve, ha a tettes pisztolyt használt, ami az időpazarlást és az egész dulakodást fölöslegessé tette?
   Ezenkívül fekete selyemruháján még most is láthatók valamilyen nyomok. Nem eléggé kivehetők ugyan, de úgy tetszett, mintha a gyilkos, amikor legyőzte Zacharnét, rávetette volna magát, ugrált volna a hátán, és mintha bele is rúgott volna. A fizikailag gyenge és idős Zacharné kifejthetett-e olyan ellenállást, amely dulakodást váltott ki, s a gyilkos elveszthette-e közben az önuralmát, úgyhogy végül eltörje a megboldogult kezét? Fel lehet-e egyáltalán tételezni valami hasonlót is olyan emberről, aki azért jött ide, hogy rablógyilkosságot kövessen el? Nem sokkal elképzelhetőbb-e, hogy egy ilyen ember minden igyekezetével azon van, hogy túltegye magát a fő akadályokon? Hogy előhúzza pisztolyát, lepuffantsa az uzsorásnőt, aztán a pénzszekrényhez rohanjon, egykettőre kifossza, minél több értéktárgyat magához vegyen és gyorsan eltűnjön? Talán vesztegetné az idejét a halott öncélú megkötözésével, vagy vad táncot járna a haldokló asszony testén?
   Nézzük csak, gondolta Klubíčko, hogy hajtotta végre a fickó feladata második részét!
   A halott körüli rendetlenség érintetlen maradt. Klubíčko óvatosan felemelt a padlóról néhány dobozt és borítékot, amelyek közvetlenül a tetem mellett hevertek. Ékes, modern és antik gyűrűket talált bennük, mindegyikben ritkaságszámba menő drágakő ragyogott; nyakékek és gyöngysorok, gyémánt fülbevalók, értékes karkötők, drágakővel díszített antik dohányszelencék és más hasonló ékszerek kerültek a kezébe. Egész szép kis rakás gyűlt belőlük össze. Ha hamarjában százötven-kétszázezer koronára becsülte volna az árukat, egyáltalán nem lett volna túlzás.
   Azután a pénzszekrényhez lépett.
   Az értéktárgyaknak csak egy részét dobálta szét vagy vitte magával a gyilkos. A legfontosabb a pénzszekrényben maradt, elég lett volna csupán belenyúlni, hogy az ember maga előtt találhasson nem egy csomócska, hanem egy egész halom borítékot, ékszeres dobozt és kis csomagot. Klubíčko csak egy dobozt nyitott fel – gyönyörű briliáns diadém csillogott benne. Harminc- vagy ötvenezer! Ezenkívül néhány köteg értékpapírt és elég nagy mennyiségű levelet talált ott. A levelek sárga szalaggal voltak összekötve, s a legfelső borítékon vékony porréteg látszott. Így tehát a számításba jöhető gyilkosok közül mindenképpen ki kellett zárni azt, aki csupán azért jött volna ide, hogy elvigyen egy kompromittáló levelet. Persze mindenekelőtt a közönséges rablógyilkostól kellett eltekinteni. Ostobák ostobája! – gondolta Klubíčko. Már csak nem hagyta volna itt a legnagyobb értékeket, amelyeket minden nehézség nélkül elvihetett volna egy aktatáskában, vagy a zsebeiben is! Még a legnyúlszívűbb embernek sem szállt volna annyira inába a bátorsága, hogy miután meglátta ezt a temérdek kincset, itt hagyjon mindent és elmeneküljön.
   Különben is, ha a gyilkos nyúlszívű ember lett volna, nem vesztegette volna az idejét a haldokló nő megkötözésével és azzal, hogy táncoljon egyet rajta.
   Azonban ha nem rablógyilkos vagy olyan ember a tettes, aki egy kompromittáló levélért jött ide, ki jöhet még számításba? Klubíčkót minden feltevése egyre közelebb vitte Zachar úrhoz. Leginkább az ragadta meg figyelmét, hogy a gyilkos annyira megvadult, hogy szégyentelenül meggyalázta a haldokló vagy már halott asszony testét. Ám azt sem szabad kizárni, hogy egy rablógyilkos is elkövethet ilyesmit, ha elfogja az őrjöngés. Hanem ez a gyanakvó asszony beengedett volna-e egy ilyen embert a lakásába? S ha mégis – bevezette volna-e egészen a hálószobájába, a pénzszekrényéhez, amely igazi szentélynek számított a házában? Vajon mekkora bizalmat élvezhetett az az ember, aki ilyen messzire eljutott? Vagy miért volt Zacharné asszonynak ennyire közömbös, miért becsülhette le ennyire?! Talán a szeretője volt, akit mindig titokban fogadott, és aki most kegyetlen kárpótlást vett a megaláztatásért, megbosszulta sértett férfiúi önérzetét, hogy ez a nő kielégítette rajta öregasszonyi szenvedélyeit?
   – Ezt a gondolatot meghagyom Maurinnak – dünnyögte Klubíčko. Ő maga pedig szinte már biztosra vette, hogy – legalábbis egyelőre – minden nyom Zachar úrhoz vezet. Ahhoz az emberhez, aki egy órakor jött haza, és azt állítja, hogy háromkor érkezett meg. Ahhoz az emberhez, aki gyűlölte felesége mesterségét, aki még dohányra sem kapott a feleségétől, és mártírként kellett szenvednie. Felegyenesedett. Elmegyünk és megkérdezzük tőle, mit csinált délután és este, gondolta a felügyelő. Mert ha a szolgálólány nem hazudott, s hét és nyolc között valóban halva találta Zacharné asszonyt, megdől az a feltevésünk, hogy Zachar úr éjszaka ölte meg a feleségét valamilyen heves szócsata közben, amelyre kimaradása miatt került sor. Abban az esetben egészen másként kell magyarázni a lakásban való tartózkodását, talán éppen olyasvalamivel, ami azután fertőzően hatott Svozil kisasszonyra és a teljesen becsületes Volfnéra. Amikor hazajött és halva találta a feleségét, talán úgy gondolta, hogy félretesz magának valamit – mert kétségei voltak afelől, hogy Zacharné asszony a végrendeletében őt jelölte meg örököséül –, és azt a két órát azzal töltötte, hogy összeszedte a készpénzt s talán néhány ékszert is, és valahová elrejtette.
   Persze, ha nem gyilkolta meg még hat óra körül.
3
   Zachar úr, mit sem sejtve arról, hogy Klubíčko logikus elemzésével egyre inkább erősödik a rá eső gyanú, készséggel megadott minden kért magyarázatot, igaz, kissé leereszkedőn, szórakozottan, s a fáradtság egyre nyilvánvalóbb jeleivel, de folyamatosan és logikusan. Közben elszívott egy csomó cigarettát. Amikor neki már nem volt több cigarettája, megkérte Klubíčkót, hogy kínálja meg, és mire a háromórás kihallgatás véget ért, egy szálig elszívta az övét is.
   Kétségtelen, hogy Zachar úr egyéniség volt. Kis ideig hanyagul beszélt, tartalmilag is, szerkezetileg is, mintha szellemének lángja csak pislákolt, egy vékony gyújtózsinóron tengődött volna. De hirtelen sziporkázni kezdett, beszéde alapos műveltségről, eleven intelligenciáról tanúskodott, ötletes hasonlatokat használt, világosan és szabatosan írta le a bonyolult részleteket is, nyaktörő dedukciókat rögtönzött – mint mikor a láng már a gyutacshoz ért. Amikor végre megvirradt, és a lámpákat eloltották, látszott, hogy mennyire sápadt, és mennyire kimerítette az éjszakai izgalom, a vér, a magába fojtott vallomás és a reménykedés; óriás termete, hatalmas ereje és izmai ellenére beteg ember benyomását keltette. Ugyanakkor – jóllehet Klubíčko egyre gyanúsabbnak tartotta – vonzó és bizonyos értelemben rokonszenves volt.
   Szerinte semmilyen előjele nem volt a szerencsétlenségnek. A felesége ugyanúgy viselkedett, mint máskor, semmilyen izgatottságot sem észlelt rajta, és az utóbbi időben senkivel sem volt vitás ügye. Tegnap együtt ebédeltek, ebéd után ő egy kis időre lepihent, s amikor felébredt, a szolgálólány már nem volt otthon. Felvette fekete ruháját, mert jegye volt a Német Színházba a Trisztán előadására, és tudta, hogy már nem lesz ideje hazajönni, hogy átöltözhessen. Látogatóba várták őt a barátai, a Friedmann család a Letnán, az Ovenecká 16-ban. A látogatás alatt bridzsezett Friedmann úrral, a feleségével és a férjezett lányukkal, Ellával. Csak elméleti tétben játszottak. A játék után velük uzsonnázott, és öt óra után ment el tőlük. A Trisztán előadása hatkor kezdődött. Közben végigsétált a Příkopyn, de véletlenül egyetlen ismerőssel sem találkozott. Aztán a színházba ment.
   Amikor vallomása közben ideérkezett, Zachar úr gunyoros pillantást vetett Klubíčkóra, benyúlt a zsebébe és átnyújtotta neki belépti jegye szelvényét.
   – Ezzel, úgy gondolom, kellőképpen bizonyítottam az előadáson való jelenlétemet. De ezenkívül még más alibivel is szolgálhatok. A szünetben a foyer-ban sétálgatva találkoztam egy régi ismerősömmel, a chomutovi Fanta igazgatóval. Meghívott az előadás után a De Saxe Szállóba egy feketére. Úgy éjféltájban búcsúztunk el egymástól, talán Fanta erre jobban fog emlékezni. A Palace Szállóban lakik, mint mindig. Három feketét ittam meg. Amikor kimentem az udvarra, az volt a benyomásom, hogy robbanóanyaggal van tele a szívem. Az utóbbi időben álmatlanság gyötör, így biztosra vettem, hogy addig nem alszom el, amíg a koffein hatását ki nem űzöm az ereimből egy kiadós sétával. Szóval nem mentem egyenesen haza. Lementem a folyópartra, és kényelmesen elsétáltam egészen a rokkantmenházig. Itt irányt változtattam, mert folyton zaklattak az utcalányok. Ezután kényelmesen visszatértem a város központjába. S mivel még éreztem a koffein hatását, tovább sétáltam az Óvárosi tér irányában. Itt összetalálkoztam egy régi katonabarátommal, Hálával, aki az én századomban szolgált két évet Ukrajnában. Igen, mint tartalékos főhadnagy részt vettem a háborúban, és később a századosi rangot is megkaptam. Hála alig állt a lábán. Némi túlzással azt is mondhatom, hogy holtrészeg volt. Átöleltem őt, és hazavonszoltam a Platneř utcába. És mivel egyáltalán nem forgott a nyelve, megkerestem a kulcsot a zsebében, bevezettem a házba, s mert semmire sem volt képes, rázártam az ajtót. Itt van a kulcs.
   – Igen – mondta Klubíčko –, ez egy órácska lehetett éjféltől számítva.
   – Talán kettő – válaszolta Zachar úr –, megközelítőleg, nem mértem az időt. Talán több is, mint kettő. Mert a Platneř utcából már egyenesen hazamentem, ha kényelmesen is, és nálunk éppen három óra volt. A fogadószobában annyi számtáblát láttam, hogy igazán nem tévedhetek.
   A többit – a gyilkosság felfedezését – ugyanúgy mondta el, mint a fogalmazónak.
   Aztán Klubíčko felszólítására készséggel és szellemesen elmondott mindent a házaséletéről és felesége szokásairól – mindent, amit fontosnak tartott. A megboldogult a második felesége volt, az első még a háború előtt meghalt. Kevéssel első felesége halála után „az ügyvédi kamarával való nézeteltérései miatt“ kénytelen volt felhagyni az ügyvédi gyakorlattal. Örömmel vette tudomásul, hogy Klubíčkót nem nagyon érdeklik e nézeteltérés részletei. Ebben az időben ismerkedett meg második feleségével. Egy selyemkereskedésnek volt a tulajdonosa, s bár jóval idősebb volt nála, később megállapodtak abban, hogy összeházasodnak. Az esküvőjük közvetlenül a háború kitörése előtt volt. A mézesheteket a Földközi-tengeren töltötték, ott érte őket a háború kitörésének híre. Mivel tartalékos tiszt volt, azonnal összecsomagolt, Olaszországon keresztül hazautazott, és bevonult. Ha nem is a fronton, de egészen a háború végéig katona volt, csupán néhányszor jött haza szabadságra. Már az utolsó eltávozásai alatt sor került közöttük az első veszekedésekre. Felesége az ő nyomására lemondott ugyan a selyemraktár irányításáról, csakhogy miként arról hamarosan meggyőződhetett, olyan tevékenységre adta magát, amely őt még jobban bosszantotta. Az említett viszály akkor robbant ki közöttük, amikor megbizonyosodott róla, hogy Zacharné asszony olyan áruval kereskedett, amelyet társadalmi befolyása révén olcsón szerzett meg, és drágán árusított. Egyszóval – feketézett.
   Zachar úrnak akkor még volt némi tekintélye, így a felesége megesküdött neki, hogy felhagy a feketézéssel. De ő nemigen hitt ebben. Mikor azután hazatért a háborúból, és az államfordulat következtében elvesztette minden egykori befolyását, ismerősei pedig, akiknek támogatására számíthatott volna, jelentéktelen emberekké váltak, s maguknak is elég volt a bajuk – egyszóval amikor a felesége, Katy nyakán kezdett élősködni, észrevette, hogy felesége előtte eddig ismeretlen szenvedélyeknek hódol. Ő maga egy szép napon ráeszmélt, hogy régi barátai hátat fordítanak neki, hogy nem fogadják köszönését, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha nem vennék észre. Ha elment a klubba, mindenki sürgősen eltűnt. Aztán meg jött az ifjú Stiller esete.
   Az ifjú Stillert, az egykori bárót és jelentős vagyon örökösét (igaz, a vagyon a földreform által lényegében elvesztette értékét), egy napon keresztüllőtt halántékkal találták. A családja az értékpapírjai között bizonyítékot talált rá, hogy egy uzsorásnő zsarolása miatt lett öngyilkos. Ez az uzsorásnő Zacharné volt. Bár a család feljelentette Zacharnét, nem került bíróságra az ügy, de a prágai társaság bojkottálta Zachar urat. Sőt még a klubból is kizárták. Vallomásának ez a része nem volt egészen pontos. Célzást tett rá, hogy „radikálisan” megpróbálkozott kicsúszni felesége kezeiből. – Sajnos azonban, az embernek nincs mindig annyi ereje és akarata, amennyit szeretne, és amennyire szüksége volna. – Mindent egybevetve úgy látszott, hogy abban az időben valóban megpróbálkozott kiszabadulni felesége hatalmából. Ott is hagyta, de nemsokára nyomorúságos állapotban kénytelen volt visszatérni hozzá. Attól kezdve teljesen a markában tartotta őt.
   – Igen – fejezte be Zachar úr –, az utóbbi években az uzsoráskodás volt a legerősebb szenvedélye. Ezzel pótolta mindazt, amitől az öregedés megfosztotta. Mindig szenvedélyes és konok volt, nem szívesen mondott le semmiről.
   – Ezután Zachar úr váratlanul kijelentette, hogy már fáradt, ezért kéri, hogy kihallgatását szakítsák félbe.
   – Mi jut eszébe – kiáltott fel Klubíčko –, miért beszél kihallgatásról? Hiszen ez nem volt kihallgatás, egyike volt legérdekesebb beszélgetéseimnek, amelyeket az utóbbi időben folytattam. Elmehet lefeküdni, azt tehet, ami csak tetszik.
   – Ha valóban így van – mondta Zachar úr –, bátorkodom úgy értelmezni kijelentését, hogy visszakaptam mozgásszabadságomat, amelyet a fogalmazó úr elvett tőlem. A városba szeretnék menni, valamit el kell intéznem.
   Klubíčko beleegyezően bólintott.
   – Menjen csak, menjen nyugodtan a városba, vagy ahová tetszik, csak ne nagyon messzire, és lehetőleg ne maradjon el sokáig.
4
   Zachar úr további tette, amelyről Klubíčko az utána küldött detektív szemével győződött meg, jellemző volt rá. Első útja Zoufalý csemegeárus boltjába vezetett. Ott legelőször is két Martini-koktélt kért, és megevett hozzá két és fél tojást kaviárral. Közben arról mesélt az elárusítónak, milyen komikus esete volt egyszer a kaviárral a háború alatt Ukrajnában. Gusztust kapott kaviárra; ott még a gyerekek is kaviárt ettek az utcán. De a tisztiszolgája egyetlen boltban sem tudott szerezni.
   – Hát hogy kérted, te ostoba? – kérdeztem tőle.
   – Hogy kértem volna? Azt mondtam: Adjanak kaviárt.
   – Kaviár! Akkor most menj el, és mondjad: Adjanak ikrát, és kapsz kaviárt.
   Aztán rendelt egy negyed liter Zeltlingenit, és megevett hozzá farkasétvággyal két hatalmas szendvicset. Ötszázas bankjeggyel fizetett. Zoufalýtól a Korona biztosító felé indult, és az útkereszteződésen vett egy csokor szegfűt. Az elárusítónőnek olyan borravalót adott, hogy az majd sóbálvánnyá merevedett. Aztán a Havel utcába sietett André német könyvkereskedő boltjába. Ott csaknem egy óráig időzött, újdonságokat lapozgatott, régi kiadásokat böngészett, és majdnem ezer koronáért vásárolt. Itt ezressel fizetett. Andrétól telefonált a jílovištěi szállodába, és meghagyta, milyen ebédet készítsenek számára. A rendelés nagyon sokáig tartott, és nagyon részletes volt. Az ebédet két személyre kérte. Amikor ezzel is kész lett, türelmetlenül sétált fel-alá a Příkopyn. Olykor megállt mellette egy-egy ismerőse, hogy kifejezze részvétét. Ilyenkor komoly képet vágott, és megköszönte a részvétnyilvánítást, de alighogy ismerősei eltűntek, nyugodtan fütyörészett, és semmi jelét sem adta annak, hogy valamilyen lelki fájdalma volna.
   Körülbelül negyed tizenegykor egy siető hölgy tűnt fel az Iparbank sarkán; a hölgy középkorú volt, magas, csinos és nagyon elegáns. Zachar úr mindjárt eléje sietett, és kezet nyújtott neki. A hölgy azonban nem fogadta el. Beszélgetni kezdtek, de ebből a detektív nem tudott meg semmit, mert nem akarta felfedni magát. A hölgy idegesnek látszott, és gyorsan, izgatottan beszélt. Zachar úr úgy viselkedett, mint máskor, vidáman csevegett és gyakran felnevetett. Végül valamit kezébe csúsztatott a hölgynek, mire az egy csapásra megváltozott. Rámosolygott Zacharra és valamit mondott neki, egészen halkan. A szegfűcsokor volt. A detektív ennyit hallott:
   – Hugó, te nem felejtetted el, hogy a szegfű a legkedvesebb virágom? – Németül beszélt. Aztán Zachar ismét mondott valamit a hölgynek, az megcsóválta a fejét, majd elhallgatott, mintha legyőzték volna. Zachar otthagyta őt, de nem ment messzire. A Vigadó előtt kiválasztotta a legszebb taxit, a járdához hajtatott vele, kinyitotta az ajtót, és a nő némi habozás után beszállt a kocsiba. Zachar úr azonnal leeresztette a függönyöket, mivel azonban a hátsó ablakról megfeledkezett, a detektív látta, hogy mindjárt magához szorította a hölgyet, s az rövid formális vonakodás után hagyta, hogy a férfi megcsókolja.
   A detektív szintén taxiba ült és követte őket. Beérkeztek Zbraslavba, és amikor a kocsi már nekilendült a Jílovištěbe vezető országútnak, Zachar úr hirtelen odaszólt a sofőrnek, hogy forduljon meg. A pár nemsokára eltűnt egy zbraslavi szállodában. Először a hölgy ment be, Zachar körülbelül öt perc múlva utána. Több mint egy óráig maradtak bent. Fél egykor ismét megjelentek a szálloda előtt, és nagyon bizalmasan társalogtak. Most egyenesen Jílovištěbe hajtattak, ott felszolgálták nekik az előre megrendelt bőséges ebédet. Utána elfogyasztottak három üveg Moët & Chandon-t. A számla csaknem hatszáz koronára rúgott, és a főpincér száz korona borravalót kapott. Jílovištěből ismét visszamentek a zbraslavi szállodába. Ott maradtak egészen hét óráig, aztán kocsival folytatták útjukat Prágába, ugyanis a kocsi egész idő alatt a szálloda előtt várakozott rájuk. Smíchovban búcsúztak el „Az angyal“-nál. Az útkereszteződésen Zachar kiszállt, a kocsit barátnőjének hagyta, ő maga pedig másikat rendelt.
   Ekkor a detektív nagy dilemmába esett, és nem tanúsított kellő intelligenciát annak a kérdésnek az eldöntésében, hogy melyiket kövesse.
   Túlságosan szó szerint véve a parancsot, hogy „egy pillanatra se tévessze szem elől Zachart”, a hölgyről mondott le, és Zachar urat követte tovább. Zachar a Sramota-féle étterembe vitette magát, és kiadós vacsorát rendelt, amit azonban nem fogyaszthatott el nyugodtan. Közben ugyanis a detektív telefonon közölte Klubíčkó-val, mi történt a smíchovi útkereszteződésen, mire Klubíčko azt mondta neki, hogy idióta, hogy Zachar semmiképpen nem szökhet meg, ellenben Klubíčko nagyon szeretne megismerkedni az illető hölggyel. Aztán parancsot adott a detektívnek, hogy nyomozza ki a kocsit, amelyiken a hölgy utazott, állapítsa meg, mit csinált; ő maga pedig azon nyomban elindult a Sramota-féle étterembe.
5
   Miközben ez lejátszódott, a hivatalos vizsgálat ment a maga útján.
   – Én majd megmondom magának, hogy csinálta – mondta Pepkának Petřvaldský tanácsos. – Magának udvarlója van, de nem akarja velünk közölni a nevét. Ha nem lenne benne a keze, maga most nem habozna. Összebeszéltek, hogy kirabolják Zacharné asszonyt. Ezt végre is hajtották. Maga úgy tett, mintha elment volna a szokásos keddi kimenőjére, s közben elrejtőzött a kapualjban, és kileste, mikor megy el Zachar úr. Amikor végre elment, füttyentett a szeretőjének, aki a közelben ólálkodott, visszatért a lakásba, valamit füllentett a háziasszonyának, és amikor az bement a hálószobába, beengedte a szeretőjét. Zacharné asszony védekezett, azért lőtték le, maga vagy a szeretője. Aztán összeszedtek, amit tudtak, elvitték valahova elrejteni, később azonban, mivel sajnálta, ami még itt maradt, ismét visszajött. De óvatosságból a szeretőjét lent hagyta az utcán, egyedül jött be a lakásba, és látva, hogy Zachar úr még nem tért haza, kezdte összegyűjteni a zsákmányt, amit aztán elvitt volna az udvarlójával. A zsineget is azért vette magához, hogy legyen mivel összekötnie a csomagot. De akkor megérkezett a rendőrség, maga megrémült, a zsineget bedugta az ingébe, a zsákmányból csupán azt a gyöngy nyakéket hagyta meg, amit a kék vázába rejtett. Így történt, és minthogy nem kerülheti el a büntetését, legalább enyhíteni igyekezzen rajta. Ezt csak azzal érheti el, ha mindent becsületesen és azonnal beismer. A maga helyében azt mondanám, hogy mindent az udvarlója talált ki, hogy rászedje magát, vagy azt, ahogyan valóban történt.
   Pepka sírt, a tanácsos lábainál fetrengett, esküdözött, hogy ártatlan, de az udvarlója nevét csak nem akarta elárulni.
   Persze azt nagyon könnyen megállapították a ház többi szolgálólányának feltett kérdésekből.
   Így már reggel kilenckor kiderült, hogy Pepkának van egy udvarlója, akit Mrkosilnak hívnak, és a városi villanyműveknél dolgozik mint pénzbeszedő. Amikor telefonon felhívták a vállalatot, megtudták, hogy Mrkosil reggel nem lépett szolgálatba. Egy rendőrségi kocsi azonnal elindult Libeňbe a Csehov utcába, ahol Mrkosil albérletben lakott valamilyen Pacáknénál. Az asszony úgy megrémült, hogy egész idő alatt, míg átvizsgálták a házát, a sarokban kuporgott és sírt. A vizsgálat során semmi rendelleneset nem találtak, de Pacáknét ennek ellenére előállították. Mialatt a rendőrség fényképészeti osztálya Mrkosil fényképének sokszorosításával foglalkozott, egy detektívnek sikerült szóra bírnia Pacáknét. Megtudta tőle, hogy Pepka nyolc után kereste Mrkosilt a lakásán, és hogy Mrkosil csak hajnali négykor tért haza, meg hogy Prágában van egy nővére férjnél, akit meg szokott látogatni. Ez a nővére valahol Nusléban lakik, mégpedig nagyon valószínű, hogy a vršovicei pályaudvar közelében. Ezenkívül még megemlítette, hogy ma eltűnt egy köcsög libazsírja.
   A detektívek azonnal elindultak Nusléba, és hosszabb nyomozás után megállapították, hogy Mrkosil nővérét Vnoučeknénak hívják, s az Ottokár utcában lakik. Ez az asszony is szörnyen megijedt, amikor benyitott hozzá a rendőrség. Igen, beismerte, hogy az öccse gyakran el szokott hozzá jönni, s úgy gondolja, hogy abban nincs semmi különös. Rendszerint minden szombaton meglátogatja őket, „zsírozni” szokott a férjével. Legutoljára ma reggel volt náluk.
   – Ma reggel! – kiáltott fel a detektív. – És mit csinált maguknál?
   Vnoučekné bement a spájzba és kihozott egy libazsírral teli köcsögöt. – Ezt hozta hozzánk, ni – mondta –, a menyasszonyától kapta. Az ő háziasszonya igen pákosztos, azért hozta ide.
   – Nézzük csak – mondta a detektív. – És ez nem volt feltűnő magának?
   – Nem, gyakran szokott ide hozni ezt-azt. Inkább az tűnt fel nekem, hogy olyan más volt, hogy nem bírt magával.
   A detektív megkérte, mondja el, miben tért el a viselkedése a szokásostól.
   – Nos, mintha kicserélték volna. Nem szokott gyakran nevetni, de most állandóan nevetett, míg csak itt volt, és valahogy furcsán, mintha valaki csipkedte volna.
   A detektív magához vette a köcsögöt, átkutatta az egész lakást, s noha nem talált semmi gyanúsat, a biztonság kedvéért Vnoučeknét is bevitette. A köcsög nagy feltűnést keltett a rendőrségen, a zsírt kiszedték belőle, és az alján egy arany nyakláncot meg egy smaragddal díszített drága karkötőt találtak.
   Közben a detektívek, Mrkosil fényképével a kezükben, egész Prágában nyomoztak utána. Déltájban az egyik társuk egy középtermetű, vállas fiatalemberre lett figyelmes, aki éppen az óvárosi Babilonból lépett ki, és gyanakvóan tekintett körül. A detektív egy kis ideig követte, és noha a férfi nem hasonlított az ő Mrkosiljára, arra a véleményre jutott, hogy talán mégis ő lesz az. Amikor be akart lépni az úgynevezett „Százéves Kávéházba”, letartóztatta. Amikor megmutatta a rendőrség jelvényét, a férfi elkezdett remegni, és bevallotta, hogy ő a körözött Mrkosil. Azonnal bekísérték a bűnügyi osztályra, és keresztkérdéses kihallgatásnak vetették alá.
   Eleinte mindent tagadott. Igaz, ismeri Svozil kisasszonyt, és talán ígéretet is tett neki, hogy feleségül veszi, de ezt nem gondolta komolyan.
   – Itt-ott talán mondtam neki ilyesmit, hogy tegyen a kedvemre. – Mindig kedden délután találkoztak, tegnap szintén. Svozil kisasszony felment hozzá a lakására, ő pedig ajándék mozijegyet vásárolt a háziasszonyának, hogy egyedül maradhasson a lánnyal. Elszórakoztak egy ideig, és mielőtt Pacákné hazatért volna, eltávoztak a lakásból. Aztán ők is moziba mentek. Az előadás negyed tizenegykor ért véget. Svozil kisasszonyt hazakísérte, elbúcsúztak, és ő is ment haza aludni.
   – Miért nem jelent meg ma a munkahelyén? – kérdezte a fogalmazó.
   Mrkosil összezavarodott.
   – Rosszul éreztem magam.
   – Figyeljen ide, Mrkosil – mondta a rendőrtanácsos –, ne játsszunk bújócskát, és ne rabolja el az időnket; miért lopta el a háziasszonyától azt a köcsög libazsírt? Mit csinált ma reggel Vnoučeknénál, a nuslei nővérénél?
   Ez a kérdés olyan hatással volt Mrkosilra, hogy elkezdett remegni.
   – Hát jó, én majd megmondom! – kiáltott fel a tanácsos. – Azért ment oda, mert sejtette, hogy gyanús lesz. Azért ment a nővéréhez, hogy elrejtse nála a zsákmány egy részét. – Megmutatta neki a köcsögöt és a benne talált ékszereket. – Most pedig mondja meg, hová rejtette a többi értéktárgyat, és mit tett Zacharné asszonnyal!
   Az ékszerekre pillantva Mrkosil összeroppant, és beismerő vallomást tett. Igen, tegnap ott volt nála Pepka, ő moziba küldte Pacáknét, hogy kettesben maradhasson a kedvesével, hanem a lány, Mrkosil szavai szerint, „nem állt kötélnek”. Azt mondta, hogy már régóta ígérgeti neki, hogy feleségül veszi, de mindig elodázza a dolgot, és truccolt, addig nem volt hajlandó semmire, míg ő komolyan meg nem mondja, mikor házasodnak össze. Mrkosil azt képzelte, hogy most is sikerül holmi ígéretekkel megnyugtatni a lányt, s így mégiscsak eléri a célját, de amikor a lány hajthatatlannak bizonyult, veszekedni kezdtek, és Pepka nemsokára elfutott tőle. Ez körülbelül öt órakor történt. Ő aztán elment sétálni, hét óra körül megvacsorázott egy hentesnél a žižkovi Orgonaliget közelében, majd elment sörözni abba a söntésbe, ahová máskor is eljár.
   Tíz óra körül ismét meglátogatta Pepka. „Jézusom, mennyit kerestelek! “ – mondta a lány.
   „Fölöslegesen törted magad – vágott közbe –, nincs semmi értelme az egésznek, amíg úgy fogsz viselkedni, ahogyan délután viselkedtél.”
   A lány azt felelte, hogy más gondjai vannak, erre Mrkosil olyan ingerült lett, hogy el akarta zavarni a lányt, de aztán észrevette, hogy rendkívül zaklatott lelkiállapotban van. Kíváncsiságból túltette magát ingerültségén, és erélyesen követelte kedvesétől, magyarázza meg, mi történt. Pepka váratlanul megkérte, hogy menjen ki vele, mert mondani akar neki valamit. Ő kint megkérdezte tőle:
   „Hát mi van veled, Pepa?“
   A lány azt felelte, hogy ez nem alkalmas hely a vallomásra. Azzal megragadta a kezét, és kivonszolta őt az utcából. Amikor a Zsidókemencékhez értek, meg akarta ölelni, de a lány eltaszította magától.
   „Éppen ilyesmire van most kedvem” – mondta.
   Ő igyekezett megnyugtatni, mert látta, hogy „egész testében remeg“. Pepka végül mindent elmondott neki.
   „Szörnyű dolog történt – kezdte. – Amikor elfutottam tőled, sétáltam egy kicsit, hogy elmúljon a rosszkedvem, aztán hazamentem. És képzeld, nyitva találom a lakást! Még sohasem történt meg, amióta ennél az öregasszonynál szolgálok, hogy bejussak a lakásba csengetés nélkül. Legelőször a konyhába mentem, de mindjárt furcsa volt, hogy az asszonyom nem termett ott azonnal, amikor hallotta, hogy ott zörgök. Kíváncsiságból elindultam körülnézni, és nemsokára megtaláltam őt a hálószobában meggyilkolva. Iszonyú rendetlenség volt körülötte.”
   Azt mondta, hogy azonnal hívni akarta a rendőrséget, de amikor átbotorkált a szalonon, néhány skatulyát talált, amelyek kis cédulákkal voltak ellátva. Kettőt mindjárt felemelt, egy arany nyakláncot és egy nagy zöld kövekkel díszített karkötőt talált bennük.
   – Pepka nem akarta ellopni ezeket a tárgyakat – folytatta Mrkosil. – De éppen akkor, amikor felegyenesedett, valaki becsengetett. Sokáig csengetett, talán öt percig is. Ettől annyira megrémült, hogy elvesztette a fejét, és az ékszereket a zsebébe dugta. Arra gondolt, hogy senki sem hiszi majd el neki, hogy nincs benne a keze a gyilkosságban, ha már a lakásban találták, és nem ütött azonnal riadót. Amikor az illető elment, Pepka kétségbeesésében elmenekült. Eredetileg, azt mondja, el akarta dobni az ékszereket még a lépcsőházban, hogy aztán kifusson az utcára, és segítségért kiabáljon. De amikor leért az első emeletre, lépéseket hallott maga mögött. Eszét vesztve rohant ki az utcára, felugrott az első villamosra, és ment azonnal hozzám, hogy ott keressen menedéket.
   – Szép kis mese – fintorodott el Petřvaldský, amikor Mrkosil ideért vallomásában. – De hiszen maga nem volt a lakásban, nem hallotta a csengetést, és ezenkívül maga észnél volt. Hát miért nem fogta meg azonnal a kedvese kezét, és miért nem vezette a legközelebbi őrszemhez, ami a kötelessége lett volna? Ehelyett miért rejtette azokat az ékszereket a zsírosköcsög aljára?
   – Erre én is gondoltam már akkor. Amikor mindent elmondott nekem, azonnal figyelmeztettem: Ez veszélyes dolog ám. Még belekeveredsz valamibe, amiben nem szeretnélek látni. Magamat még kevésbé. Elmegyünk a rendőrségre, és te ott elismétled, amit nekem mondtál. De nem lehetett vele szót érteni. Amikor meghallotta azt a szót, hogy „rendőrség”, elkezdett reszketni, mint a nyárfalevél, azt szipogta, hogy vége lenne, hogy már csak azért sem hinnének el neki semmit, mert nála vannak azok a dolgok. Ezzel nekem is egyet kellett értenem, és végül is úgy határoztunk, hogy másképpen cselekszünk. Én egyelőre elrejtem valahová az ékszereket, és reggel névtelenül elküldöm a rendőrségre. Pepka pedig megvárja, míg Zachar úr hazatér, hogy ő jelentse be az esetet. Így aztán elmentünk a Jeruzsálemi utcába, és ott sokáig várakoztunk, de Zachar úr nem jött. Amikor már fájt a lábunk, azt tanácsoltam Pepkának, hogy pihenjen meg, az öregasszonytól már úgysem kell félnie amiatt, hogy későn megy haza. Elmentünk egy szállodába, úgy fél háromig ott lehettünk, aztán elkísértem Pepkát a ház elé, kis ideig várakoztam lenn, és amikor láttam, hogy semmi gyanús dolog nem történik, elmentem lefeküdni. Reggel be akartam csomagolni az ékszereket és postán elküldeni a rendőrségre, de alighogy kiléptem az utcára, a rikkancsok a Jeruzsálemi utcában történt gyilkosságról harsogtak. Az újságból megtudtam, hogy Pepkát is gyanúba fogták. Ez annyira megzavart, hogy visszafordultam, otthon elrejtettem az ékszereket a zsírosköcsögbe, és elvittem a nővéremhez.
   – És mit kellett volna vele tennie a nővérének? – kérdezte a fogalmazó gúnyosan. – Ugyan, Mrkosil, nekünk már csak nem jön ilyen mesékkel! Legelőször is a gyilkosságról hírt adó újságok különkiadása csak tíz órakor jelent meg. Maga pedig tíz óra előtt volt a nővérénél. Nem, egyáltalán nem volt szándékában elküldeni az értéktárgyakat a rendőrségre, meg akarta őket tartani, s minthogy sejtette, hogy magát szintén kihallgatják, elvitte a nővéréhez. Nem gondolt rá, hogy nála is nyomozhatunk az ügyben. Jobban tenné, ha megmondaná, hova rejtette a zsákmány többi részét, és hogyan ölték meg Zacharnét.
   – Ahogy én hiszem, hogy fölöttünk lakik az Isten – kiáltotta Mrkosil –, úgy higgyék el maguk is, hogy sohasem voltam abban a lakásban. Minden úgy történt, ahogy az imént elmondtam.
   Aztán előállították Pepkát. Lelkileg annyira megviselték a történtek, hogy azonnal bevallott mindent. A Zsidókemencénél lejátszódott jelenetig mindent úgy mondott el, mint Mrkosil. De azt, ami ott történt, másképpen festette le. Azt mondta, hogy meg akarta beszélni a dolgot Mrkosillal, de amikor látta, hogy hallgat, megjegyezte, hogy talán jó volna, ha az ékszeres dobozokat letennék a Jesenius utcai rendőrőrs küszöbére, és aztán elfutnának. De erre Mrkosil azt felelte, hogy ez butaság. Ha már elhozta azokat a dolgokat, hadd legyen valami hasznuk belőle. Csak adja oda neki az ékszereket, és ne féljen. A köveket kiszedik, az aranyat felolvasztják, és ha majd vége lesz a cirkusznak, jó áron eladják egy ismerős ékszerésznek. Így engedett a rábeszélésnek, amit most igazán nagyon sajnál.
   Ezután szembesítették őket; mindketten kitartottak állításuk mellett. A szembesítés a szerelmesek heves szóváltásával ért véget, de ez semmiben sem járult hozzá ahhoz, hogy valami újabb mozzanattal súlyosbítsák egymás helyzetét. Közben ujjlenyomataikat összehasonlították azokkal az ujjlenyomatokkal, amelyeket Zacharné asszony páncélszekrényén és néhány ékszeres dobozon találtak. Mrkosil ujjlenyomatai eltérőek voltak, de Pepkáéi egyeztek néhány ott talált ujjlenyomattal. Pepka azt hozta fel mentségére, hogy ebben nincs semmi különös, mert naponta le kellett törölnie a pénzszekrényt. Úgyszintén alaposan megvizsgálták azt az öltönyt, melyet Mrkosil viselt, és azokat a ruhaneműeket is, amelyeket a lakásában találtak, de vérnyomokat vagy valamilyen más gyanús jelt nem találtak rajtuk.
6
   Bár a bűnügyi osztály szívesen megmaradt volna a mellett a kényelmes feltevés mellett, hogy ez a két ember követte el a rablógyilkosságot, csakhamar szertefoszlott a reményük, hogy estére vagy kicsikarják tőlük a beismerő vallomást, vagy rájuk bizonyítják a bűntényt. Mindenekelőtt fontos, hogy váratlanul jelentkezett két teljesen megbízható tanú, és mindketten – ki-ki a maga módján – bizonyították, hogy Pepka hét óra előtt nem tartózkodhatott a tett színhelyén. Az első tanú, egy szolgálólány, akit Albína Coufalnak hívtak, önként jelentkezett, és ezt a vallomást tette:
   – Tegnap, vagyis kedden megparancsolta az asszonyom, hogy gyorsan menjek el a főpostára, és adjak fel egy sürgönyt. Akkor még nem lehetett hét óra. Amikor a Jeruzsálemi utcába értem, találkoztam Pepkával. Kimenőruha volt rajta, és a Vrchlický-parkból jött. Megvártam, míg odaér hozzám, mert barátnők vagyunk, és mivel észrevettem, hogy valami baja van, megkérdeztem, mi bosszantotta úgy fel. Azt felelte: Már két éve udvarol egy csirkefogó; állandóan ígérgette, hogy elvesz, most meg csak ötöl-hatol. Bánnám is én, csakhogy szeretem a bolondulásig, azt sem tudom, túlélem-e, ha igazán otthagy. Éppen az előbb vesztünk össze, azt mondta, hogy ha nem kapja meg tőlem, amit akar, majd megtalálja másutt, azzal elment. Pepka aztán keservesen sírni kezdett, vagy tíz percig vigasztalgattam, ahogy tudtam. Ugyanabban az időpontban jelentkezett a detektíveknél, akik még mindig a Csehov utcai házban szöszmötöltek, egy másik tanú, Pacákné szomszédasszonya, és közölte, hogy az ő lakásukat csak egy rabicfal választja el Mrkosil szobájától, úgyhogy sajnos mindent hall, ami Mrkosilnál történik. Tegnap délután ilyen módon úgy fél négytől negyed hatig zavarták őt. Először – a tanú szavai szerint – „cuppogtak, aztán veszekedni kezdtek, és végül a lány faképnél hagyta Mrkosilt. Fő vonásaiban megjegyezte a veszekedés tartalmát, elismételte a detektívnek, s tanúvallomása teljesen megegyezett azzal, amit Pepka és Mrkosil mondott. Petřvaldský tanácsos, aki állhatatos együgyűséggel faggatta és kínozta a szerelmeseket, eleinte nem szentelt figyelmet ezeknek a tanúvallomásoknak. Amit a tanúk bizonyítottak, mellékes körülménynek tartotta. Közömbös volt számára, mit csináltak a gyanúsítottak háromtól hatig. Az ő feltevése szerint a gyilkosságot hat és nyolc óra között követték el, és Pepkát elég ravasznak találta ahhoz, hogy Albína Coufal előtt megjátssza a visszautasított kedves szerepét, aztán minden gátlás nélkül elmenjen asszisztálni asszonya meggyilkolásánál. Ami pedig Mrkosilt illeti, alig-alig tudta igazolni alibijét hattól nyolcig. Az Orgonaliget melletti hentesüzlet vezetője nem tudott visszaemlékezni Mrkosil arcára, s itt már az is gyanús, hogy egy ember, aki Libeň kellős közepén lakik, elmegy egész Žižkovba, hogy megegyen három virslit mustárral.
   Ám ebben a pillanatban befutott a törvényszéki orvosok jelentése. Az orvosi vélemény úgy szétverte Petřvaldský tanácsos feltevését, hogy semmi sem maradt belőle.
   A törvényszéki orvosok teljes határozottsággal adtak kifejezést annak a véleményüknek, hogy a halál nem a kora esti órákban következett be, hanem még délután, mégpedig valószínűleg három és négy, esetleg öt között.
   Petřvaldský rendőrtanácsos, amikor elolvasta ezt a véleményt, dühöngeni kezdett. Mert világosan kitűnt belőle, hogy a gyilkosságot Pepkának a lakásból való távozása után és visszatérése előtt követték el, ezt az időszakot pedig Albína Coufal iménti tanúvallomása tökéletesen igazolta. A tanácsos először megpróbálta Albina Coufalt fenyegetéssel rábírni tanúvallomása visszavonására, elővezettette és azzal fenyegette, hogy mint társbűnöst letartóztatja. De Albína Coufal becsületesen kitartott vallomása mellett, és ellenkezőleg, még pontosabban felidézte magában, hogy amíg Pepkával beszélgetett a járdán, a szemközti villamosalkatrész-gyárból kijött Mlázek segéd, és odakiáltott nekik, nem akarnak-e vele moziba menni. A tanácsos ekkor, látva, hogy kudarcot vallott az elméletével, takarodót fújt. Magához hívatta Mozol fogalmazót, s közölte vele, hogy túlságosan sok a teendője az osztályon, semhogy kellőképpen foglalkozhatna az esettel, és ezzel rábízta a további vizsgálat vezetését.
   Mozol fogalmazó egyáltalán nem ismerte a tényállást, így mielőtt munkához láthatott volna, át kellett mindent tanulmányoznia. A vizsgálat ezzel fél napot késett. Alighogy megismerkedett az anyaggal, csaknem azonnal arra az álláspontra jutott, hogy a gyilkosságot vagy egy teljesen ismeretlen, újonc rablógyilkos követte el (egyedül, esetleg valamilyen fiatalkorú bűntárssal), vagy pedig Zachar úr.
   Az első feltevést azokra az ujjlenyomatokra alapozta, amelyeket a páncélszekrényen és néhány ékszeres dobozon fedeztek fel. A rendőrség daktiloszkópiai osztályán kora reggel óta lázas munka folyt. Az ujjlenyomatokról, amelyeket az említett tárgyakon találtak, fénykép-felvételeket készítettek, és összehasonlították őket a levéltári felvételekkel. Ez a fáradalmas munka semmilyen pozitív eredményt nem hozott. Egyetlen felvétel sem egyezett a levéltári fényképekkel. Az említett tárgyak összesen öt különböző kéz ujjlenyomatait őrizték. Az egyik a meggyilkolttól, a másik Pepkától származott, aki a páncélszekrényt letörölgette. Két másik ujjlenyomatpár, mely élesen különbözött az előző kettőtől, férfi ujjlenyomat volt. Az egyik pár a páncélszekrényben Zachar úrtól származott, a másik pár eredete felől Mozol fogalmazónak semmilyen elképzelése sem volt. Ez utóbbit nyilvánvalóan egy nagy, vastag férfihüvelyk- és mutatóujj hagyta maga után; a kéz annyira agyondolgozott volt, hogy a bőr egyes finom rétegei, amelyek a fényképeken hajszálrajzokként szoktak mutatkozni, teljesen elmosódottak voltak. Valamilyen iparos- vagy munkáskéz? Bárhogyan áll is a dolog – a daktiloszkópiai osztály levéltárában nem találtak hasonló felvételt.
   Ám ezeken az ujjlenyomatokon kívül, nem a páncélszekrényen, hanem két ékszeres dobozon, még más ujjlenyomatokat is találtak, ezek rendkívül finomak, mondhatni kecsesek voltak, látszólag női kéztől származtak, de jellegük mégis férfikézre vallott.
   Mozol fogalmazó nem sok figyelmet szentelt ezeknek az ujjlenyomatoknak (persze más, ha a páncélszekrényen találták volna őket!), ám a délutáni órákban akadt egy újabb tanúvallomás, amely szinte csábította, hogy figyelmét ezekre a finom rajzú ujjlenyomatokra irányítsa. Az egyik nyomozó, aki kora reggel óta szintén Zacharné házának átkutatásával foglalkozott, beszédbe elegyedett egy egészen fiatal, szeleburdi szolgálólánnyal, Anna Bezecnývel, aki először semmiről sem tudott, de váratlanul eszébe jutott egy fontos dolog. Kora délután, nem tudja, három után-e, vagy négy után, elküldte az asszonya tejszínhabért. Ahogyan ment le a lépcsőn, találkozott egy fiatalemberrel.
   – Olyan szép volt, mint egy királyfi – mondta a detektívnek –, olyan finom volt az arca, s olyan kék a szeme, hogy el kellett mosolyodnom.
   Úgy megtetszett neki, hogy állva maradt, s bámult utána, míg csak el nem tűnt a szeme elől. Hallotta, amint lépked fölfelé, egyre föl, egészen a második, a legfelső emeletre, ahol a háziak laknak egyedül. Aztán hallotta, ahogyan a fiú becsenget. Kis ideig fülelt, a csengőszó felverte a ház csendjét, de a fiú újra és újra becsengetett. Aztán, mivel nem győzte kivárni, ajtót nyitnak-e a fiúnak, elindult lefelé. A trójai tejboltban megvette, amit akart, és mivel még volt két elintéznivalója, csak vagy egy fél óra múlva tért vissza. Épp, amikor belépett a kapun, valaki beleütközött – az a „fess“ legényke volt. Megrettent, dünnyögött valamit, szemébe húzta a sapkáját, s mint a golyó a puskából, kirepült a kapun. Személyleírása: fess, fess, fess. Középtermetű. Megközelítőleg tizennyolc éves. Jól öltözött, világosbarna cipő, kék ing, sárgás kötött nyakkendővel, sötét színű kabát, nagy kockás barna sapka. Minden bizonnyal diák. Kár, hogy annyira sietett. Ha csak rámosolygott volna, mondta kacéran a szolgálólány, „egyből” elment volna vele randira.
   Mozol fogalmazó a főnökétől eltérően nem ragadtatta magát vad feltevésekre. Szorgalmas, kissé nehézkes tisztviselő volt, aki inkább háromszor tévedett képzeletben, mintsem egyszer a valóságban. A tanúvallomás és a daktiloszkópiai leletek alapos szemügyre vétele után így vélekedett az esetről:
   Pepkát és Mrkosilt szabadon kell bocsátani; csupán lopásért, esetleg bűnrészességért, félrevezetésért vagy egyes mozzanatok elhallgatásáért vonhatók felelősségre. A páncélszekrényen talált iparos-ujjlenyomat rendkívül érdekes. A kéz jellegéből brutális jellemre és nagyon erős férfira lehet következtetni. Az, aki otthagyta ujjlenyomatát, megdühödhetett, és volt akkora ereje, hogy könnyen eltörhette – két helyen is – az áldozat gyenge kezét. De az ilyen emberek a tapasztalat szerint nem szoktak pisztollyal gyilkolni, előnyben részesítik a kalapácsot vagy valamilyen más tárgyat. De talán a pisztoly gondolata éppen attól a „fess” diáktól származott. Érdekes körülmény, hogy ujjlenyomatai nem a páncélszekrényen, hanem egyes benne elhelyezett tárgyakon voltak. Mintha az az ember, amikor elkövette az idegileg kimerítő tettet, megtorpant volna, és később, amikor erőt vett magán, ismét folytatta volna a műveletet. Ezután a kép így alakult: a diák vagy azért juthatott be a lakásba, mert ismerőse az asszonynak, vagy azért, mert kora miatt nem tartotta veszélyesnek; lelövi az asszonyt, aztán beengedi a lakásba bűntársát, aki közben elrejtőzött a padláson, vagy az utcán várakozott a megbeszélt jelre. A bűntárs megvizsgálja a pénzszekrényt, közben otthagyja ujjlenyomatait, aztán megy, hogy az áldozat zsebében megkeresse a kulcsokat, eközben a haldokló asszony megmozdul, mire ő úgy megrémül és megvadul, hogy megkötözi, közben eltöri a kezét. Majd turkálni kezd a páncélszekrényben. Ezalatt a diák összeszedi erejét, szintén munkához lát, és két ékszeres dobozon otthagyja ujjlenyomatait. Aztán elmennek, persze külön-külön, amivel meg lehet magyarázni, miért találkozott a szolgálólány csupán a diákkal.
   Ez a feltevés nemigen tetszett neki, de olyan helyzet állt elő, hogy nem tehetett mást, mint hogy továbbra is foglalkozzon vele. Már az első perctől kezdve sokkal inkább lekötötte érdeklődését Zachar úr, de ő sajnos nem volt kéznél. Miközben parancsot adott rá, hogy vezessék elő, megrökönyödve vette tudomásul, hogy Zachar urat eddig még nem tartóztatták le. Egy megbízottját csak azért küldte el Zachar úr lakására, hogy megbizonyosodjon róla: Zachar úr anélkül, hogy valaki is megpróbálkozott volna visszatartani, nyolc órakor elhagyta a lakását, s mindeddig nem tért vissza. Minden irányba szétküldte detektívjeit, hogy kinyomozzák, hol tartózkodik, s közben, hogy ne fecsérelje el az idejét, kivallatta Pepkát afelől, milyen látogatókat fogadott Zacharné asszony az utóbbi napokban.
   Pepka nem sokat tudott mondani, mert asszonya semmilyen adatokat nem közölt vele klienseiről, de váratlanul eszébe jutott egy dolog, aminek bizonyos fontosságot lehetett tulajdonítani.
   – Most már emlékszem – kiáltott fel –, hogy csütörtökön vagy pénteken az asszonyom nem találta a páncélszekrény kulcsát. Össze is szólalkozott az úrral, szemébe mondta, hogy a kulcsot ő lopta el, de miután az úr nem akarta beismerni, Zacharné asszony egy cédulát küldött valamilyen mesternek. Ez az ember másnap reggel el is jött, kinyitotta a páncélszekrényt és új zárat szerelt rá. – Ezután leírta a mester külsejét: magas termetű, vállas férfi, kék zubbonyt viselt, és a jobb arca „lángfoltos“ volt. És egész idő alatt, amíg a páncélszekrénnyel foglalatoskodott, a Párizs tetői alatt című film egyik keringőjét dúdolgatta és fütyörészte.
   A leírás elég szegényes volt, ám a fogalmazó sokkal többet remélt a nyomozástól, amelyet a páncélszekrények javításával foglalkozó cégeknél rendelt el.
   Ekkor – már majdnem nyolcra járt – végre ráakadtak Zachar úr nyomára.
   Az a detektív, akit Klubíčko oly szigorúan megrótt, amiért elvesztette Zachar úr ismeretlen társnőjének nyomát, visszatért, hogy jelentést tegyen.
   Hogy visszaszerezze veszélybe került hírnevét, olyan serényen kutatott a taxi után, amelyen az ismeretlen hölgy utazott, hogy alig tíz perccel a felettesétől kapott dorgálás után kezében voltak a következő adatok: az illető hölgy, aki rosszul beszélt csehül, a Vigadóval szemközt levő pénzügyigazgatóság elé vitette magát. Itt kiszállt a kocsiból és gyalog a Dlážděná utcába indult. A detektív ekkor gyorsan lefutott a Szénamázsáló térre, ahol a terménytőzsdével szemben egy másik taxiállomás van. Véletlenül egy taxisofőr, aki akkor éppen szabad volt, és azzal űzte el az unalmát, hogy szemügyre vett minden csinos nőt, észrevette a mi hölgyünket is. Mivel tetszett neki, addig bámult utána, amíg el nem tűnt a Szent Henrik-templom melletti parkban.
   A detektívnek az az ötlete támadt, hogy hátha a Wilson pályaudvarra ment a hölgy. Nyomban megkérte a sofőrt, hogy vigye ki oda. Pont öt perccel azután érkeztek meg, hogy elindult a georgswalde–ebersbachi esti gyors. Az utasokat átengedő peronőrök semmi biztosat nem tudtak mondani, de rémlett nekik, hogy az utasok között volt egy nő, akire ráillett a detektív személyleírása. A detektív tüstént belépett a telefonfülkébe, és hívta Klubíčko felügyelőt, hogy jelentse neki e fontos híreket, és amikor megtudta, hogy Klubíčko elment, igyekezett a híreket továbbítani a bűnügyi osztályra.
   És most Mozol fogalmazó közvetlenül a detektív szájából tudta meg, hogyan követte egész nap Klubíčko parancsára Zachar urat; mindjárt fennakadt Zachar gavalléros viselkedésén, azon, hogyan táncoltak a nagy bankjegyek egy olyan ember kezében, akinek tegnap még tíz koronát kellett kölcsönkérnie a házmesternétől. Ő lesz az igazi – kétségtelenül Zachar a tettes!
   Rövid gondolkodás után Mozol táviratilag parancsot adott rá, hogy azonnal kutassák át a Georgswalde–Ebersbach felé robogó gyorsvonatot, és a gyanúsított hölgyet tartóztassák le. Aztán felállt, szólt néhány detektívjének, s velük együtt elvonult a Šramota-féle étterembe.
   

HARMADIK FEJEZET
amelyben Klubíčko úr szerfölött 
érdekes eszmecserét folytat 
Zachar úrral a bibliofíliáról
1
   Amikor Klubíčko belépett a Šramota-féle étterembe, azonnal megpillantotta Zachar urat, aki farkasétvággyal lakmározott. Tányérján jókora tojásos borjúszelet volt, bő zöldségkörítéssel, amit itt „Šramota-filének” neveztek. A nagy viaskodástól kövér izzadságcseppek ültek Zachar úr homlokán. Amikor észrevette Klubíčkót, csámcsogva, érthetetlenül mondott valamit, miközben tovább rágcsálta és nyeldeste a tojáslepénybe göngyölt húsdarabokat, amelyek olyan sárgák voltak, mint a kanárimadár. Klubíčko leült hozzá az asztalhoz, és egy ideig nézte a gargantuai lakomát.
   – Micsoda étvágy – mondta kis idő múlva csodálattal –, de ilyen út után nem is csoda. Zachar úr letört egy darabot a francia kenyérből, belemártotta a tányérba, és kitörölte vele a mártást. Klubíčko megjegyzésével nem sokat törődött, mintha egyáltalán nem is hallotta volna.
   – Remélem, kellemesen elszórakozott.
   – Á, dehogy – felelte végül Zachar úr. – Kávéházakban üldögéltem, és végigböngésztem az újságokat, mit írnak a feleségem meggyilkolásáról.
   Klubíčko szomorúan ingatta a fejét.
   – Hát bizony, ez nem kellemes szórakozás. És mit írnak az újságok?
   Zachar abbahagyta az evést, és a felügyelőre szegezte borostyánszínű szemét.
   – Fecsegnek – mondta kis szünet után.
   – Már megszokták. Úgy is mondhatjuk: ez a feladatuk a mindennapi életben. És milyen értelemben fecsegnek?
   – Teljesen értelmetlenül – dörmögte Zachar. Klubíčko elnevette magát:
   – Teljesen értelmetlenül. Haha. De drága Zachar úr, ön, már megbocsásson, szintén teljesen értelmetlenül fecseg. Ne fárassza magát. Mi értelme van annak, drága uram, hogy megjátssza előttem az újságolvasót, ha mérget vehetnék rá, hogy ma még a kezébe se vette az újságot, maga Marco Polo.
   Zachar rámeredt.
   – Ez hallatlan – dörmögte aztán. – De hiszen én olvastam az újságokat.
   – Igen, olvasta – bólintott Klubíčko. – Tudja, mit olvasott? A Philobiblon című folyóiratot. És ezen kívül a lapon kívül, amit a bibliofilek számára adnak ki, semmi mást nem olvasott, egy sort sem. Ne nézzen rám olyan megrökönyödve, nem vagyok mindentudó, és nem is láttam önt olvasás közben. De ez a folyóirat most is kikandikál a zsebéből, és néhány folt van rajta. Az idei évfolyam negyedik száma ez, ma reggel érkezett meg Prágába. Ezt véletlenül tudom, mert én is járatom a lapot. Andrénál vásárolta, és zsebre tette, de az irodalom szeretete még Zbraslavban sem hagyott önnek békét. Amikor a barátnője elszunnyadt, elővette a folyóiratot, és addig böngészte, amíg a kedves hölgy ismét fel nem ébredt. Aztán már nem volt szüksége irodalomra.
   – Kitűnő – mormogta Zachar úr. – Valóban ezt a lapot olvasgattam. A jobb időkre emlékeztetett. Azokra az időkre, amikor még én is egyike voltam a New Bond Street-i Maggs Brothers könyvkereskedő cég klienseinek. Talán tudja, hogy ők szállítják a könyveket V. Györgynek és a walesi hercegnek is, és hogy kizárólag ritkaságszámba menő példányokkal kereskednek. De a lapot nem Zbraslavban, hanem inkább Jílovištěben olvastam.
   – Ebéd után! – kiáltott fel Klubíčko. – Azért pecsétes. Hogy ez nem jutott eszembe! Nos, talán majd máskor, jobb időkben elbeszélgetünk a bibliofíliáról és a költészetről. De most kénytelen vagyok visszatérni a prózára, amely szinte rányomta bélyegét a foglalkozásomra. Zachar úr, egy kérdést: Biztos abban, hogy tegnap délután öt és hat között nem járt otthon?
   – Legalább tíz évig nem volt otthonom – dünnyögte Zachar. – A feleségem lakásában volt egy vacok, amely véletlenül hasonlított egy sárga rézágyra. Ebben a vacokban háltam. Odalökték elém az ételes tálat. Nagyon ritkán, rossz és kevés étellel. Rendszerint olyan ételt adtak, amit halálosan utálok. Például szalonnás babot. Amikor jól tartottak, következett a dresszírozás. Világosan feleltem?
   – A polgári életben azért ezt lakásnak hívják – mondta Klubíčko nem minden részvét nélkül. – Szíveskedjék akkor válaszolni arra a kérdésre: volt ebben a vacokban tegnap délután öt és hat között?
   Zachar megrázta a fejét:
   – Már mondtam egyszer, hogy nem. Friedmannéktól a színházba mentem.
   Klubíčko megcsóválta a fejét:
   – Világos felelet. Talán fel kellene állnom, bocsánatot kérnem öntől a zavarásért, és elmennem. De… nem megyek. És lehet, bibliofil uram, hogy az ön érdekében maradok itt. További buta kérdésekkel fogom önt gyötörni, olyan kérdésekkel, amelyek nem méltóak a New Bond Street-i Magg fivérek egykori ügyfeléhez: Nagyon haragudott arra a kisasszonyra, aki a Trisztán előadásán ön mellett ült, sajnálatos módon vagy tíz percet késett, és erőszakkal rá akarta bírni önt, hogy átengedje neki a helyét? Zachar úr rámeresztette a szemét.
   – Természetesen – mondta azután –, de amit a dologról gondoltam, megtartottam magamnak.
   – Ez nagyon szép öntől – helyeselt Klubíčko.
   – És most, tisztelt bibliofil uram, jól figyeljen, mit mondok önnek: hazudott nekem, barátom, hazudott nekem, isten tudja, ma már hányadszor, de az este biztos, hogy már negyedszer. Hazugság! A körülményektől függően ez ártatlan vagy majdnem ártatlan dolog, de szörnyű is. Tudja, mit tart a közmondás? Aki hazudik, az lop is. És mi tágabban értelmezzük ezt a közmondást: aki hazudik, az minden másra is képes. Megesik, hogy még öl is. Ne vonogassa a vállát, volt jogász doktor úr. Felsoroljam, hányszor hazudott ma este? Először: nem olvasta az újságokat, bár az ellenkezőjét állította. Másodszor: utazott egy bizonyos járművön, és ezt el akarta titkolni. Harmadszor: nem haragudott arra a hölgyre, aki ön mellett ült és későn érkezett, mert ellenkezőleg, ő haragudott önre, amiért ön jött később, és annyira faragatlan volt, hogy nem várt szépen a sorok közti utcában, hanem erőnek erejével a helyére tolakodott. És tudja, mikor volt ez? Ön jól tudja ezt, de az egymás iránti jóhiszeműség kedvéért megemlítem: negyed nyolckor. Negyed nyolckor! Mit csinált ön öt és negyed nyolc között, amikor oly kevéssé körültekintően botrányt keltett a színházban? Otthon volt! Csupán öt perc alatt ez volt az ön negyedik hazugsága, mert az ellenkezőjét állította. Zachar rettenetesen elsápadt, és hirtelen fel akart állni. Klubíčko azonban vállon ragadta, és bár sokkal kisebb és látszólag gyengébb volt, olyan erőt fejtett ki, hogy Zachar tehetetlenül visszahuppant a székre.
   – Csak semmi feltűnést – mondta halkan Klubíčko. – Most egy kicsit társalogni fogunk, és én inkább azt javasolnám, hogy ülve beszélgessünk. Vagy talán meg akart szökni?
   – Teremtő isten – mondta siránkozva Zachar –, most már kezdem érteni magát… Maga gyanakszik rám, hogy én öltem meg a feleségemet?
   – Ki merne ilyesmit állítani – mondta Klubíčko bátorító hangon. – Semmi egyebet nem tettem, mint hogy kifejezést adtam egy bizonyos feltevésnek. Otthon volt. Vagy talán valahol másutt?
   Zachar úr leeresztette a vállát, és lesütötte a szemét.
   – I-igen – mondta hosszú hallgatás után –, másutt voltam.
   – Hála istennek – kiáltott fel megkönnyebbülten Klubíčko. – Másutt volt! Szavamra mondom, én is ezt gondoltam. De mindennek ön az oka… Miért nem mondta azonnal: Kedves bibliofil pajtásom, te olyan tisztességesen viselkedsz irántam, nem volna szép, ha hazudnék neked. Későn érkeztem a színházba… ezt csak azért mondom, mert biztosan enélkül is eszedbe jutna, hogy kikérdezd a jegyszedőnőt, és az nyilván tudja, hogy milyen botrányt okoztam. Az egész áldatlan jelenetre azért került sor, mert kissé elidőztem az ismerőseimnél. Vagy egy ismerős hölgynél. Így kellett volna cselekednie, drága barátom, és én már csak megkérdeztem volna, ki volt az az ember, aki annyira magához láncolta, hogy miatta lekéste a Trisztánnak több mint egyharmadát, no meg figyelmeztettem volna önt, hogy az a vegyes zöldség, amit rendelt, nemsokára kihűl, azzal mentem volna utamra.
   Zachar úr sokáig nem emelte fel szemét a vakítóan fehér abroszról.
   – Nos, ki volt az… az ismerőse? – kérdezte Klubíčko halkan és szívélyesen. – Ne fokozza már tovább a kíváncsiságomat, és ne akarja, hogy elfecséreljem az időmet.
   – Az az ismerősöm – dünnyögte végre Zachar úr –, az az ismerősöm… Hiába, nem mondhatom meg a nevét.
   – Bumm! – kiáltott fel Klubíčko. – Hát jó kis kátyúba jutottunk. Én ki akarom húzni önt az iszonyatos csávából, ehhez csak egy nevet, csupán egyetlen nevecskét kérek öntől… és ön keményfejűen meg akarja tartani magának! De miért? Talán ópiumcsempész az illető, és ön a titkos társa?
   – Az… az az ismerősöm – dörmögte Zachar – teljesen ártatlan ember… de bizonyos körülmények kényszerítenek rá, hogy ne áruljam el a nevét. Legalábbis egyelőre ne. 
   Klubíčko pukkadozva nevetni kezdett.
   – Egyelőre ne… Nos, ez legalább valami. Most nem, holnap. Bibliofil testvérem, holnap reggel megmondom neked azt a nevet… persze csak akkor, ha nem tartóztatsz le, hogy megtalálhassam azt az embert, és addig verhessem a kobakjába, amíg csak meg nem érti, hogy tegnap hat és nyolc között nála voltam. Zachar úr, Zachar úr! Mit képzel ön rólam?! Nem, ön felhagy ezzel a gyerekséggel, és most azonnal közli velem annak a férfinak… vagy annak a hölgynek a címét.
   – Nagyon sajnálom – mondta Zachar úr fáradtan –, de azt a címet nem árulhatom el. Ez becsületbeli ügy.
   Klubíčko egy ideig hallgatott, majd egész halkan azt mondta:
   – Téved. Ez az ön részéről egyáltalán nem becsületbeli kérdés. Ez egyszerűen az ön biztonságának a kérdése. Hogy megértse, arról van szó: egy perc, egy óra, legkésőbb két óra múlva eljönnek önért. Másvalakik, nem olyanok, mint én, nem a könyvbarátok klubjából, s azok majd pontos kérdéseket tesznek fel. És ha nem elégíti ki őket teljesen az ön felelete, letartóztatják. Aztán majd egy ideig kihallgatásokkal fogják kínozni. Végül pedig elküldik a Pankrácra a vizsgálóbíró elé. Ott aztán vége-hossza nem lesz a gyötrelemnek. És ki tudja, tisztelt uram, az a bíró nem állítja-e majd törvényszék elé, hogy Zacharné asszony meggyilkolásának vádjával felelősségre vonják? De túlságosan messzire mentünk. Térjünk vissza ahhoz a pontos kérdéshez. Van valami sejtelme róla, hogy hangzik majd?
   – Nincs – dünnyögte Zachar –, nyilván így: „Ön ölte meg a feleségét, vagy sem?“
   Klubíčko felkacagott.
   – Nem, ilyen ügyetlenül nem teszik fel a kérdést. De az a kérdés, amelyre majd felelnie kell, sokkal szörnyűbb lesz, bár a textilszakmával lesz kapcsolatos.
   Zachar rámeresztette a szemét.
   – A textilszakmával? – dünnyögte. – Ezt egyáltalában nem értem.
   – Abban az értelemben függ össze a textilszakmával, hogy majd megkérdezik öntől: Zachar úr, milyen ruhát viselt ön tegnap este a Német Színházban?
   – Természetesen feketét – felelte Zachar úr.
   – És milyen ruhát viselt akkor, amikor Friedmannékhoz ment? Ez lesz a következő kérdésük.
   – Természetesen feketét – felelte Zachar úr némi habozás után.
   – Ezt ma már mondta nekem egyszer – jegyezte meg szárazan Klubíčko. – És ez megragadta a figyelmemet. Beszéltem Friedmann úrral. Valamikor három után érkezett hozzánk, mondta Friedmann úr, szürke öltönyben. És ugyanabban távozott. Állíthatja ön ezt tiszta lelkiismerettel? – kérdeztem tőle. Azt felelte: Már hogyne, hiszen egy egész órát ültünk egymással szemben. Friedmann-né asszony a konyhában volt, így nem hallhatta, mifelől kérdeztem a férjét. De ugyanazt felelte ő is, mintha hallgatózott volna. Én megesküdött a gyermekei egészségére. Apropó, a gyermekei! Hiszen önökkel bridzsezett Friedmannék férjezett lánya. Odamentem a telefonhoz, és feltettem neki is a kérdést. Stefanné asszony szintén azt állította, hogy ön szürke ruhában volt. De a ruhatárosnő is, meg a jegyszedőnő is fekete ruhában látta önt – negyed nyolckor – a Német Színházban. Örülnék neki, ha most már ezt valahogyan értelmesen megmagyarázná. Nagyon kellemetlenül érintene, ha például úgy magyarázná a dolgot, hogy egy bőröndben vitte magával a fekete öltönyét, és valahol a nyilvános vécén átöltözött.
   Zachar úr sokáig hallgatott. Most egyáltalán nem látszott dölyfösnek és szórakozottnak. Klubíčkóra szegezte végtelenül rémült tekintetét, mintha kegyelemért könyörögne. Sokáig nem tudott szóhoz jutni. Klubíčko, látva, hogy egyhamar nem kap feleletet, együttérzőn elmosolyodott és így folytatta:
   – Összezavarodott, kedves könyvbarátom. A kocsija tengelyig süppedt a sárba, és most nem tudja, mitévő legyen. Zsákutcába kergették önt, és most már csak egyetlen kivezető út lehetséges. Az pedig rossz. Ha meg akarja magának tartani az igazságot, amely bár rút, de mindenek ellenére sem annyira szörnyű, mint az a sír, amelyet önmagának ás, csak ezt mondhatja nekem: Annál a barátomnál – vagy barátnőmnél – öltöztem át, akinél olyan jól éreztem magamat, hogy még a Trisztán előadásának elejéről is lekéstem. Valami hasonlót kell mondania, tekintet nélkül azokra a technikai nehézségekre, amelyek itt számításba jönnek, és amelyeknek egyetlen kérdéssel adok kifejezést: Hogyan juttatta el ahhoz a barátnőjéhez a fekete öltönyét, ha otthonról bőrönd nélkül távozott? Talán nála tartja a fekete ruháját?
   Zachar űr olyan pillantást vetett rá, mint egy üldözött állat.
   – De higgye el… Valóban nála öltöztem át. Klubíčko felvonta a szemöldökét, és homlokán a ráncok egy elmozdított plasztikus térképként ugrottak össze.
   – Szóval a barátnőjénél! – kiáltott fel. – Akkor hát mégis. Persze a nevét nem árulhatja el. Kétségkívül köztiszteletben álló férjezett hölgy az illető, és szörnyű helyzetbe kerülne, ha kitudódna, hogy a lakásán szokta önt fogadni, s ráadásul oly nagy önök között a bizalom, hogy a maga ruhaszekrényében az ön ruhájának is helyet ad. Vagy talán a férje szekrényében tartja az ön ruháját?
   – Remélem, megérti – mondta Zachar úr –, hogy a nevét semmiképpen sem árulhatom el… Még akkor sem, ha ez nem tudom milyen következményekkel járna.
   – Ó, következmények! Hát azok bizony lesznek. De miért ne tudnánk, hogy milyenek? Éppen ellenkezőleg, nagyon is jól tudom, milyenek. Gyilkossággal fogják vádolni. Persze ez az ön magánügye, és én fejet hajtok az olyan gavallérja előtt, amely nem retten vissza az akasztófa árnyékától sem. Mert elvégre… előfordulhat, hogy ez az átöltözési história dönt majd el mindent. De van itt valami… valami, ami talán a világ előtt nem tűnik fel olyan iszonyatos színben, mint az, hogy talán ön gyilkolta meg a feleségét, de ami az én szememben sokkal rosszabb fényt vet önre. Ez pedig az, hogy aki igazi gavallérnak tartja magát, nem tűrheti el, hogy egy nő kitartsa.
   – Méghogy kitart! Hallatlan! – kiáltott fel Zachar úr. – Hogy merészel ilyesmit… Klubíčko vállat vont.
   – Egy pillanat – mondta. – Mielőtt még megpróbálnék bocsánatot kérni, volna egy kérdésem. Az illető hölggyel fenntartott kapcsolatai üzleti jellegűek voltak? Vagy üzleti jellegűek is. Volt valami olyan jellege a kapcsolatuknak, amelynek folytán egy-egy bankjegy gazdát cserélt?
   – Nem, ilyen kapcsolataink nem voltak. A mi kapcsolatunk tiszta volt…
   Klubíčko a szavába vágott.
   – Hiszen értem. De talán ez a hölgy gondozta az ön vagyonát.
   Zachar úr önkéntelenül elmosolyodott:
   – Az én vagyonom az a húszkoronás volt, amit szombat esténként kaptam Katytól zsebpénznek.
   – De talán volt valamennyi megtakarított pénze?
   – Uram – kiáltott fel Zachar őrjöngve –, talán azt képzeli, hogy egy percig is együtt éltem volna azzal az asszonnyal, ha van annyi pénzem, hogy fenn tudom tartani magamat néhány hónapig?
   – Nem tudom, de nyilván nem. Márpedig ha mindez így van, ha az a másik hölgy nem viselte gondját a vagyonának, ha nem tartotta ki önt, és hogyha önnek csupán húsz koronája volt szombatonként, hogyan magyarázza meg nekem, hogy ma reggel annyi temérdek pénzzel rendelkezett? Ha benyúlnék a zsebébe, és előhúznám a pénztárcáját – mibe fogadunk, hogy még rengeteg pénzt találnék benne, talán egy egész vagyont! Ha el tudtam volna csípni azt a nőt, akivel a mai napot töltötte – különben úgyis elcsípem –, merem állítani, tisztelt uram, hogy a kézitáskájában találnék néhány ezrest. És hol szerezte ön azt a rengeteg pénzt, amiből fizette a bort, a könyveket, a szerelmet és most a vacsorát, amilyet én még halálom napján sem engedhetnék meg magamnak? Megtakarított pénze nem volt, a barátnőjétől nem kapta, bevételei nincsenek – honnét vehette volna tehát, ha nem a felesége pénzszekrényéből? A feleségééből, akit meggyilkoltak, s talán éppen azért, mert sok pénze volt.
2
   Amikor a beszélgetés idekanyarodott, úgy látszott, Zachar urat megüti a guta. Klubíčko noszogatta, hogy igyon meg egy pohár bort. Ez Zachar urat rettenetesen felháborította.
   – Maga nyomorult kopó – mondta dühösen –, látom, hogy egész nap nem csinált mást, mint az életemben turkált.
   Klubíčko hahotázni kezdett.
   – Gyönyörű mondat. De mert ön nem esett a fejére, nem fog ilyen szigorú váddal illetni. Hiszen az a foglalkozásom, hogy mások életében turkáljak. Ez talán kissé ízléstelen dolog, de nem én tehetek róla. Inkább azok, akik okot adnak az ilyen foglalkozásra. Ha elgondolom, hogy az ön felháborodása felett ott emelkedik egy meggyilkolt nő árnya, s az igazság a bűntény felderítését követeli, az ön szavai alig-alig érintenek engem, legfeljebb annyiban, hogy kissé megsértette lényemnek azt a részét, amely tulajdonképpen segíteni akart önnek. Nyomorult kopó! De ezzel még nem magyarázta meg, hogyan jutott a rengeteg pénzhez, amit már elköltött, és ahhoz, ami még a zsebében van.
   Zachar úr egy kis ideig rajta tartotta hunyorgó szemét, melyet elöntött a vér, úgyhogy abban a pillanatban egy elkeseredett vadkanra emlékeztetett. Aztán benyúlt a zsebébe, előhúzta pénztárcáját és Klubíčko elé dobta.
   – Nem tévedett – mondta –, még van benne elég. De úgy látom, már semmi hasznát sem vehetem.
   Klubíčko kezébe vette a pénztárcát, és elgondolkozva játszadozni kezdett vele. Majd kinyitotta, és szemügyre vette a színes papírcsomót.
   – Nem tetszik nekem bankjegyeink kivitele. Kissé durvák és ötlettelenek. De ettől eltekintve, nem értem, hogyan követhetett el egy ilyen művelt ember, mint ön, aki már csaknem megette kenyere javát, ilyen rettenetes dolgot néhány átkozott papírdarabkáért. Néhány, kecses hölgyekkel eltöltött délutánért, néhány kiadós ebédért és így tovább. Ezt igazán képtelen vagyok felfogni.
   – Soha senkit nem ölnék meg a pénzéért – felelte Zachar úr. – A feleségemet egyszer talán valóban megöltem volna, és még csak szemrehányást sem tettem volna magamnak. Tulajdonképpen… meg akartam őt ölni, és gondolatban többször meg is öltem. És micsoda kegyetlen módon! Kínoztam őt. Uramisten! Bármikor, amikor éhes voltam vagy dühös, és amikor a fantáziám olyan tisztán, finoman és színesen kezdett dolgozni, mint ifjú éveimben, akkor mindig megöltem. Úgy kínoztam, hogy a máglyaláng ahhoz képest mérsékelt büntetés lett volna.
   Klubíčko rábólintott:
   – Igen, a máglyaláng semmi ahhoz képest, ha valaki sok-sok éven keresztül kénytelen elviselni egy másik ember kegyetlen zsarnokságát.
   – Ki beszél itt kegyetlenségről? – támadott rá Zachar úr. – Ez volt az egyetlen, amire nem volt képes. Ha kegyetlen lett volna! A kegyetlenség csupán az ártatlanok botlása. Ő viszont agyafúrt volt.
   – Ah, akkor mindkettőjüknek kitűnő fantáziája volt!
   Zachar úr bólintott.
   – Csakhogy ő használni is tudta. Mondom magának, bárkicsoda is maga, és bármilyen szándéka is van velem, a feleségem kegyetlen halált érdemelt, már régen rászolgált a halálra. És teljesen logikus volna, ha az én kezem által halt volna meg. Balszerencsémre, s mert becstelenségem és szokásaim kényszere alatt állandóan halasztgattam a leszámolást, valami sosem sejtett dolog történt. Utolérte a halál, de nem az én kezem által.
   – Van valami a hangsúlyában – mondta Klubíčko gondterhelt arccal –, ami majdnem meggyőző. Szeretnék önnek hinni. De itt van közöttünk ez a pénz; ez a pénzcsomó, amit most a kezemben tartok, és az, amit már szétdobált. Csak egy értelmes mondatot szeretnék öntől hallani arról, hol szerezte ezt a pénzt. Ha erre rászánná magát, mindjárt helyreállna közöttünk a barátság.
   – Semmivel sem szolgáltam rá, hogy baráti viszony legyen közöttünk – vágott közbe nyersen Zachar úr. – Meg kell elégednie azzal, ha azt mondom, hogy a pénzhez nem gyilkosság árán jutottam.
   Klubíčko megrázta a fejét.
   – Meg kell elégednie! Ezek nem a megfelelő szavak. Ha majd meggyőző magyarázatot ad arra, hol volt tegnap öt és hét között, és még néhány más dologra, talán eltűröm öntől az ilyen szavakat! De most nekem húzza a cigány, nem pedig önnek. Eszembe sem jut, hogy ezzel megelégedjek. Különben is… Ha nem gyilkosság árán jutott a pénzhez, megmondhatja nekem, hogy valóban becsületes módon jutott-e hozzá.
   Zachar úr elsápadt, és sokkal alázatosabban felelte:
   – Olyan módon jutottam hozzá, amelyért csak saját lelkiismeretemnek tartozom felelősséggel.
   – Könnyítene magán, ha velem is közölné. Nos hát… milyen módon jutott hozzá?
   – Nem mondom meg – vágott közbe Zachar úr dühösen. – Ahhoz magának semmi köze.
   – Rosszul ér véget ez a beszélgetés, pedig elég kellemesen kezdődött, olyan témáról, amely mindkettőnknek közös szenvedélye – sóhajtott fel Klubíčko. – Nos, látom, itt kell hagynom önt anélkül, hogy valamire is jutottunk volna. De mielőtt még felállnék, engedjen meg még egy kérdést. Említette, hogy tegnap délután látogatója volt, aki miatt szóváltásra került sor önök között. A látogatóját saját kezűleg kellett volna kidobnia. Ki volt az?
   Zachar úr nevetni kezdett:
   – Esküszöm, hogy az az illető sem ölte meg a feleségemet.
   – Akkor az az illető igen körültekintő. Mert ha most ön elárulná nekem a nevét, azonnal letartóztatnám.
   Zachar úr abbahagyta a nevetést.
   – Annak az illetőnek semmi köze az egészhez – mondta –, de jó, hogy elszólta magát. Nem kockáztathatom meg, hogy kihallgatásokkal gyötörjék.
   – Nem kockáztathatja meg! Ez azt jelenti, hogy nem teljesen egészséges?
   Zachar úr hallgatott.
   – Maga előtt az embernek vigyáznia kell a nyelvére – mondta kis idő múlva morcosan.
   – Talán eltalálta. Nincs olyan állapotban, hogy kibírná a rendőrség kínzásait. S minthogy egészen ártatlan, nem vagyok hajlandó közölni a nevét.
   – Istenem – mondta lemondóan Klubíčko –, micsoda konok, értetlen ember ön. Tudom, hogy ártatlan, és nem akarja lehetővé tenni nekem, hogy ezt bebizonyítsam. A hölgy szintén ártatlan, és megint csak ugyanaz a nóta.
   – Igen, a barátnőm ártatlan – mondta önkéntelenül Zachar. Ekkor elfogta a düh: – Megint rávett, hogy elszóljam magam.
   – Nem nagyon szólta el magát – nyugtatta meg sajnálkozva Klubíčko. – Csupán megkönnyítette a nyomozást. Ahelyett, hogy az illetőt köztársaságunk tizennégymillió lakosa között keressem, csupán hétmillió nő között fogom keresni.
   Összedörzsölte a kezét, a zsebéből egy koronást vett elő, és ez arra vallott, hogy nincs semmi más szándéka, mint hogy megkocogtatva kávéscsészéjét, jelezze a pincérnek, hogy ki akarja fizetni feketekávéját. Ám az utolsó pillanatban meggondolta magát, és azt mondta:
   – Utoljára még szerettem volna valamit mondani… már valóban utoljára. Zachar úr, ha ne adj isten még egyszer ilyen helyzetbe kerülne, óvakodjon azoktól a hibáktól, amelyeket első bemutatkozásakor elkövetett. Az ön helyében nem mentem volna el a Trisztán előadására. Okosabban cselekedtem volna. Igyekeztem volna valamilyen alibit találni. Ehhez elég pénze volt. Másodszor, az egész zsákmányt elrejtettem volna. Szegény voltam azelőtt, szegény maradtam volna azután is. És ami a legfontosabb… miféle ötlet az, fényes nappal szmokingban beutazni Prágát és környékét?! Sejti, mire gondol azonnal minden kopó! Vajon hová tette a derék Zachar úr a szürke öltönyét? És miért rejtette el? Igen, miért rejtette el? Csak nem azért, mert vérfoltok voltak rajta? Ez a dilettantizmus dilettantizmusa. Teljesen érthetetlen egy olyan ember esetében, aki valamikor a jogtudományok doktora volt. Még ha meg is fosztották a diplomájától…
   Zachar úr felugrott.
   – Maga, maga… – kezdte.
   Klubíčko megfogta a vállát, és igyekezett rábírni, hogy üljön le.
   – Üljön le, de gyorsan – mondta határozottan. – Üljön csak le, annak ellenére, hogy a jövőben, a jelek szerint, eleget ülhet még, ha mindig olyan ostobán fog viselkedni, mint ahogy most viselkedett. Különben tudom, mit akar mondani. Utálatos kopó. Legalább ismerje el, hogy nem fecséreltem el a napomat. Ön ezt nem mondhatja el magáról. S ha tudni akarja, a szürke öltönyét már előkerítettük. Szörnyű még ránézni is. Mintha disznóölésből jött volna. Az ön helyében valami okosabb dolgot sütöttem volna ki. A padláson a gerenda mögött ki ne találta volna meg?
   Ekkor valakinek köszönt, és még gyorsabban kezdett beszélni:
   – Zachar úr, ne gondoljon semmi rosszra, én igazán jót akarok önnek, de nagyon sietek. Az ön helyében nem raboltam volna ki a megboldogultat, és főleg nem tapostam volna rajta, És ha meg is tettem volna, biztosan szégyenkeznék miatta, és talán ugyanazt mondanám, amit most ön gondol: Ha megöltem volna, az egyáltalán nem számítana bűntettnek, de kirabolni és vad táncot járni a testén – az csúnya dolog, ezért igazán szégyellem magam, és nem is szabad senkinek megtudnia. De már megtörtént. Már kitudódott, és ha az ön helyében volnék, most, amíg nem késő, azt mondanám: Klubíčko úr, maga utálatos kopó, hallja hát az igazságot. Csütörtök délután hatkor hazamentem, hogy magamra öltsem a fekete ruhámat, mielőtt színházba megyek. És a feleségemet, akit gyűlöltem, mert annyit kínozott, halva találtam. Ennek igazán örültem, de örömömet később felváltotta a düh. Eszembe jutott minden gyötrelmem és kínom – ó, micsoda kínokban részesített! –, és ez egy pillanatra vadállatot csinált belőlem, ráugrottam, és néhányszor jól bele is rúgtam. Ha nem mondanám is, megtalálja rajta a nyomaimat. Aztán arra gondoltam, hogy egyáltalán nem biztos, hagyott-e rám valamit. Arra gondoltam, hogy be kellene magam biztosítani egy kicsit. Összeszedtem, amit lehetett – márpedig sokat össze lehetett szedni, mert a gyilkos furcsa ember volt, minden értékes dolgot otthagyott, isten tudja, mit vitt el –, magamra öltöttem a fekete ruhámat, és egy óráig maradtam kint… egyig, nem pedig háromig! Pontosan egykor érkeztem haza – erre jó bizonyítékom van –, és azt reméltem, hogy közben Pepka már hazajött, és az esetet tudja az egész ház. De amikor láttam, hogy Pepka éppen ma nem fér a bőrébe, valamit keresni kezdtem a pénzszekrényben, a földön, a szőnyegek alatt, a képek mögött, a szalonban, a fogadószobában, az asztalfiókokban, a zenélőórák belsejében, sőt még a linóleum alatt is az előszobában. És csak amikor már meggyőződtem róla, hogy nem találom meg, talán azért, mert elvitte az a másik, mentem felkölteni Volfnét… A többit már tudja, azt esetleg még nem, hogy véletlenül szerdára találkát beszéltem meg egy hölggyel, akinek pénzre volt szüksége. Egy bizonyos összeget adtam is neki, tessék, itt van a címe, hogy fölöslegesen ne késleltessük a vizsgálatot… A végén még szépen megmondanám, mi volt az a dolog, amit oly sokáig keresett az egész lakásban. Igen, az ön helyében ezt tettem volna, ez lett volna a legokosabb dolog, amit tehetett volna, és ez hozzásegítette volna ahhoz, hogy a lehetséges legkisebb büntetéssel ússza meg.
   Zachar úr elsápadt.
   – Büntetéssel? – préselte ki magából.
   – Ugyan, menjen már – nevetett Klubíčko –, jogász volt, védőügyvéd bűnperekben, és ilyen naiv kérdéseket tesz fel. Biztos, hogy elkövetett valami bűntettet. Legalábbis lopott. De jóakarattal valahogy ezt is jóvá lehetne tenni, és biztosítom, hogy az én részemről számíthat erre a jóakaratra. Az ilyen helyzetben, mint az enyém, megtanul az ember szemet hunyni egyes dolgok fölött. Az is megesik, hogy az ember mind a két szemét behunyja. De nyújtsa felém segítő kezét, tegye lehetővé, hogy megmentsem, de az isten szerelmére, gyorsan határozza el magát, húsz másodperc múlva már késő lesz.
   – Húsz másodperc? – dünnyögte értetlenül Zachar úr.
   – Tíz múlva – súgta Klubíčko. – Nézze csak, az az úr… aki megjelent az ajtóban. Ha meglát bennünket, idejön hozzánk és megkérdezi: Ön Hugó Zachar úr?, s akkor már minden késő lesz, mert ez a férfi nem olyan, mint én, nem fog a kezére játszani, ó, dehogy fog, és őelőtte már hiába ismerné be, hogy lopott, hogy meggyalázta a felesége holttestét. Ő többet akar, sokkal többet: az ön fejét akarja. Tehát válasszon. Úgy csinálta, ahogy az imént elmondtam?
   Zachar úrra iszonyú volt ránézni is. Feldúlt arcát Klubíčko felé fordította, majd végigtekintett az élesen megvilágított éttermen, melyen keresztül egy magas termetű férfi lépkedett feléjük. Zachar szemmel láthatóan nagy lelki tusát vívott önmagával, de mire elhatározta magát, már késő volt. Az illető már ott állt az asztaluknál, köszöntötte Klubíčkót, és megkérdezte:
   – Megengedik az urak?
   Zachar úr gépiesen bólintott. A férfi leült, és hallgatott.
   – Amint látom, az uraknak találkájuk van itt, én így csak zavarnék – mondta Klubíčko, szánakozó pillantást vetve Zachar úrra. Senki sem felelt neki… Klubíčko felállt, meghajolt és elment. Amikor a kijárattól visszanézett, látta, amint Zachar úr halálsápadtan az asztal fölé hajlik, s hogy a másik férfi, Mozol fogalmazó, nagyon komoly arckifejezéssel valamit mond neki. Felsóhajtott, és kinyitotta az ajtót. Az ajtó mögött két detektív várakozott.
   – Felügyelő úr, mi lesz? – kérdezte az egyik.
   Klubíčko vállat vont:
   – Mi lesz? Hogy tudhatnám én azt?! De valószínűleg ártatlanok kivégzése következik.
3
   Amikor Klubíčko kilépett az étteremből, éppen alkonyodott. Még nem volt sötét, a város két csodaszép központján, a Vencel téren és a Příkopyn halvány fénnyel égtek a lámpák. A tér hársfái, amelyek éppen virítani kezdtek, illatukkal megrészegítették az embertömegeket, amelyek céltalanul vándoroltak ide-oda, ide-oda. Klubíčko kényelmesen ballagott a fényárban úszó Szolgáltatások Háza felé, átment a passzázson, és a Riunione Adriatica di Sicurtá palotájához ért, éppen akkor, amikor a járda szélénél megállt az autóbusz. Csupán három perc utazás, és kint lesz a város lüktető szívéből. Az autóbusz még néhányszor megállt, a lefojtott motor mindig úgy megugrott, mint egy nekivadult lovasfogat, aztán megjelent a Kinský-park fala, mely fölött tintafekete sötétség lebegett. Klubíčko a dombtetőn kiszállt, gyalog ment vagy háromszáz métert, és egy kis barna villa előtt megállt a Tichá utcában. Kinyitotta a kaput, elment a villa mellett, és a gyalogúton keresztülsétált a parkon.
   A főépület mögött még egy kisebb, manzárdszobás házacska állt, melyet Klubíčko bungalónak nevezett. Három hónap óta lakott benne, a nehéz szolgálat által megviselt idegeit gyógyítgatta nyugalmat adó csendjében. Talán Prága legcsendesebb helye volt ez. Olyan kitűnő volt a fekvése, hogy még a szél is elkerülte, amely most is eszeveszetten tombolt a dombtetőn. Ősszel, a nagy viharok idején, ha az ember befordult a sarkon, mindjárt teljes nyugalomban találta magát. És itt a fákon még akkor is volt levél, amikor a környéken már minden fa csupaszon állt.
   Amikor a bungaló már kivehető volt a fák között, déli ablakában fény villant. Klubíčko elmosolyodott, és csendesen kinyitotta az ajtót. A kis hallban volt egy kellemes sarok a kandalló mellett, amelyben most nem égett tűz. Mellette egy heverő állt, kis asztalkával és lámpával. A lámpa égett, és a heverő karfája fölött kinyúlt Maurin úr hosszú lába.
   – Jó estét – mondta Klubíčko. – Ez az, amit „jó szimatnak” neveznek. Annyira biztos voltam benne, hogy magát itt találom, hogy semmit sem hoztam vacsorára.
   Maurin felállt, nyújtózott egyet, és haragos hangján dörmögni kezdte:
   – Akkor katasztrofális lesz a helyzet. Én viszont biztos voltam benne, hogy csak éjfél után keveredik haza, s így én se hoztam semmi ennivalót. És már most iszonyatosan éhes vagyok.
   Klubíčko ledobta a kalapját és leült.
   – Talán afféle katasztrófára gondol, hogy fölfal engem?
   Kis ideig hallgatott, míg Maurin föl-alá járkált, és minden sarokba beszimatolt, mintha azt remélte volna, hogy valahol talál némi ennivalót. Aztán mélabúsan azt mondta:
   – Tudja, Maurin, mire gondolok éppen? Maurin abbahagyta a szimatolást, és élénken Klubíčko felé fordult.
   – Nagyon kíváncsi vagyok!
   – Azt hiszem, néha a haladás is magában hordozza a halált. Jóvátehetetlen bűn, hogy a haladás – jelen esetben a hangosfilm – megölte a némafilmet. Azóta, amióta a haladás e vívmánya megszületett, számomra a mozi nem létezik. A hangosfilm teljes dezillúzió. Vegyük például Fairbankst. Amíg nem beszélt, csak mozgatta a száját, mozdulatait olyan tartalommal tölthettem meg, amilyennel akartam. Most azonban beszél, és sajnos, nem beszél okosan. Képzelje el például azt a jelenetet az Aranylázból. Chaplin társa olyan éhes, hogy hallucinálni kezd, és Chaplint kövér csirkének látja. Most képzelje el, hogy kinyitná a száját, és érthetetlen amerikai angolsággal azt mondaná: Ez nem Charlie, ez egy csirke. El tudja ezt képzelni?
   Maurin kis ideig hallgatott. Aztán így szólt:
   – Véleményem szerint egész másoknak van benne a kezük, mint gondolja.
   Klubíčko felugrott. – Az istenért, nem támadtak magának is hallucinációi az éhségtől? Elvégre ez tény. Létezik egy kiéhezett aranyásó és Chaplin. És az aranyásó fel akarja falni Chaplint. Ha itt valami vita tárgyát képezheti, csupán az, valóban csirkének látja-e Chaplint, vagy pedig ezt csak színleli, hogy megnyugtassa kannibáli lelkiismeretét.
   – Hagyjon békét Chaplinnel! – ripakodott rá Maurin. – Pont azért zarándokoltam ide, a világ végére, hogy meghallgassam a maga meséjét Chaplinről! Sokkal komolyabb indítékok hoztak ide.
   – Magát mindig a legkomolyabb indítóokok hozzák ide – mondta Klubíčko derűsen. – Azt hiszem, előnyére válna, ha ezek az okok néha kevésbé volnának komolyak. De hogy várhatja egy embertől, aki azért jön haza, hogy egy kicsit megpihenjen a sok hajsza után, s akit mélységesen elszomorít azzal, hogy nem hoz neki vacsorát, bár ezt joggal elvárhatja magától, egyszóval, hogy kívánhatja tőlem, hogy találgassam, vajon miféle indítóok hozta magát ide ma?
   – Természetesen a Jeruzsálemi utcában történt gyilkosságról beszélek – mondta Maurin. – Nem értem, hogy fecseghet Chaplinről, amikor ilyen rövid időn belül már másodszor is hallatlan szerencse éri. Ha jól értettem a dolgot, a rendőrség, mint mindig, rossz nyomon van. Remélem, nem osztja a véleményüket!
   – Az ő véleményüket? – kérdezte Klubíčko ártatlanul. – Gondolja, hogy van véleményük? Mi a véleményük? Letartóztattak egy csomó embert, és még néhányat letartóztatnak. Talán mindenkit őrizetbe vesznek, aki a Jeruzsálemi utcában fog bámészkodni. Ezért magának is ajánlom, hogy ne mutatkozzon ott. Mert az eddigiek szerint a gyilkos magas termetű és rossz külsejű; könnyen belekerülhetne a csávába. Hanem a letartóztatás még nem vélemény.
   – A letartóztatás nem vélemény, ha letartóztat egy szolgálólányt, az udvarlóját és tudom is én még kit?! – vágott közbe Maurin bosszúsan.
   – Mindenki láthatja, hogy a legértékesebb tárgyak a lakásban maradtak. Ha azonban a gyilkosságot az a két ostoba követte volna el, bizonyára a zsákmány miatt tette volna, és így a legzsírosabb koncot nem hagyták volna ott. Klubíčko megrázta az öklét a feje fölött:
   – Zsíros konc! Zsíros dolgokról senki sem beszélhet büntetlenül olyan ember előtt, akinek az éhségtől kopog a szeme! Hagyja ezt, Maurin, legyen olyan szíves, és inkább segítsen egy komolyabb vállalkozásban, amely még ma előttem áll.
   Maurin felélénkült:
   – Vállalkozás? Ma még valamilyen vállalkozásba akar kezdeni? Hát nem késtem el egészen?
   Klubíčko megveregette a vállát:
   – A legjobbkor jött. Amit a mai napon eddig tettem, szót sem érdemel. De amire most készülök, az valóban halálosan komoly dolog. Nem is tudom, mi minden függ ennek a sikerétől. Fel akarom magát kérni, hogy jöjjön velem a konyhába és a spájzba. Ugyanis, ha jól sejtem, tegnap még nem ettem meg minden élelmiszer-készletemet. Talán maradt ott néhány lerágott kenyérhéj és egy-két fej hagyma. Ha ló nincs, szamár is jó. Egy királyságot egy darab száraz kenyérért és egy fej hagymáért.
   – Maga néha nem elég komoly – mondta Maurin szemrehányón. – Én nagy nehezen felkapaszkodom ide, maga meg…
   – Én meg valamivel könnyebben besétálok a konyhába, hogy találjak ott valamit, s maga könnyebben leereszkedhessen majd innen – és hazaballaghasson. Annál rosszabb, ha nem akar velem jönni erre a felderítő útra. Ki tudja, nem vesz-e rajtam erőt a legcsúnyább önzés, ha meglátok egy darab száraz kenyeret. Megtörténhet, hogy megeszem az egészet magam!
   Mivelhogy már úton volt, Maurin nem tehetett mást, mint hogy ő is utánaeredt. A konyha a folyosó jobb sarkában volt. Festői rendetlenség uralkodott benne. Klubíčko nemigen tudta elviselni az embereket maga körül, így az egész házat maga gondozta, s ebben csak néha segítettek a barátai és egy asszony, aki reggel és este eljött hozzá kitakarítani.
   – Micsoda rendetlenség! – kiáltott fel Maurin.
   – Csak hallgasson, Maurin, és tartsa meg a kritikáját magának, mert igazán nem sok különbség van az én székhelyem és a magáé között. Magánál a modern festményektől ijed meg az ember, nálam meg az egymásra dobált zsíros lábasoktól. Ah, ez a zsír! Ha ránézek, majd kiszakad a szívem, sírhatnékom támad. De Maurin, valami nincs itt rendben. Képzeljen el egy tisztára sepert utcát. Az annyi, mint a semmi. Sehol sem találni semmit, egy elvesztett hatost, egy újságdarabot, hogy valamivel agyonüsse az ember az időt, míg a villamosra vár, szóval semmi nyoma az emberi gyarlóságnak. De egy felsepretlen utca! Én mondom magának, Maurin, érdemes gyermeknek lenni, ha nincs felseperve az utca. Mi mindent találtunk az utca kövén azokban a boldog időkben, amikor még nem seperték tisztára az utcákat! Ha hiszi, ha nem, Maurin, én néha szándékosan elejtek az utcán valami figyelemre méltót, egy húszfillérest, egy postabélyeget vagy egy levéltöredéket, csak azért, hogy egy fiúcska, ha majd reggel az iskolába megy, egy keveset érezhessen abból a gyönyörből, ami engem egykor oly boldoggá tett. És valamilyen hasonló előnye van ennek a rendetlenségnek is. Ha olyan pedáns volnék, mint maga, most biztosan összébb húzhatnám a derékszíját, mert már régen, egyetlen körülpillantással meggyőződtem volna róla, hogy valóban megettem mindent, amit megehettem. De szerencsére én rendetlen vagyok. Ki tudja, Maurin, nincs-e ott azok között az üres dobozok között egy, amelyben találhatunk egy kis pástétomot, vagy néhány szelet Libby’s ananászt?
   – Ördögöt találunk – dörmögte Maurin, aki lázasan vizsgálgatta a konzerves dobozokat, de a könyveket is, amelyek szanaszét hevertek, mintha azt remélte volna, hogy talál valamit a lapok között. Ekkor Klubíčko benyúlt egy csomó tányér közé, és diadalittasan felkiáltott:
   – Heuréka!
   Amit a magasba emelt, egy darab száraz szalámi volt, amit „turista”-szalámi néven emlegetnek. Szinte teljesen beborította a penész, de Maurin igazi sóvárgással nézett rá. Közben Klubíčko átkutatta a többi tányércsomókat, és még talált egy karaj csontkemény kenyeret, néhány eltett paradicsomot és egy nagy tábla csokoládét.
   – Most próbálja csak szidni a rendetlenséget! – kiáltott fel elégedetten. – Ha még valahol gyufát is talál, a gázkályhán mokkakávét is főzök magának. Mi az, talán az asztalfiókban keresi a gyufát? Keresse csak romantikusabb helyen. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, ha a lefolyóban keresné, ott talán megtalálná.
   A gyufa valóban ott volt, és csodák csodája, még nem ázott át teljesen. Kis idő múlva már sziszegett a gázkályha, a szalámiról le volt húzva a bőr, a paradicsom készen állt, s egy perc múlva már el is felejtették, hogy vacsoráztak. Aztán Klubíčko elterpeszkedett a hideg kandalló mellett álló karosszékben, cigarettára gyújtott, és feketekávéját kavargatva azt mondta:
   – Hallgatom, Maurin. Tudom, hogy kitűnő fejében reggel óta sok pompás elmélet született a Jeruzsálemi utcai gyilkosságról. Ha nem változott meg, több is születik még. Akkor hát hogy hangzik a legutolsó elmélete?
   – Tudom, hogy nem vesz komolyan – mondta Maurin. – Ezt rosszul teszi. Az én elméleteim már sokszor hasznára voltak.
   Klubíčko rábólintott:
   – Nagyon sokszor. Sok meggondolatlan csínytől megmentettek már. De ez egyszer nem engedhetek meg magamnak semmilyen ostobaságot: nem bíztak meg a kivizsgálással. Inkább ellenkezőleg. Teljesen elméleti jellegű beszélgetést tartunk, Maurin.
   A főszerkesztő elképedt:
   – Mit beszél? Félreállították?
   – Teljesen és kíméletlenül, Maurin. Egy fél órával ezelőtt az egyik kollégám a szemem előtt letartóztatta Zachar urat, és még csak annyi fáradságot sem vett, hogy megmagyarázza nekem a dolgot.
   – Zachart? – kiáltott fel Maurin. – Azt én is letartóztattam volna. Úgy délig nekem is az volt a meggyőződésem, hogy a gyilkosságot ő követte el. Egy ilyen múltú ember…
   – Bizony, bizony – mondta sóhajtva Klubíčko. – Az olyan emberek, akiknek múltjuk van, sokat kockáztatnak. A múltat nem lehet kitörölni az életünkből! Mit adna ezért Zachar úr! Szörnyű eset, Maurin, ha valakinek nemcsak maga mögött, hanem maga előtt is a múltja van. De tulajdonképpen mit tudott meg Zachar úr múltjáról?
   – Elsősorban azt, hogy bírósági döntéssel megfosztották doktori címétől, és törölték az ügyvédi kamara tagjainak névsorából. Ez 1911-ben történt. Bizonyítást nyert, hogy egyik ügyfelének aktáiból, melyeket éppen tanulmányozott, eltulajdonított egy fontos iratot.
   Klubíčko szomorúan bólintott.
   – Ez aggasztó tény, Maurin. De eltévesztette az évszámot. Ez előbb, 1908-ban történt. Figyelemre méltó, hogy már akkor is nő miatt került bajba. Egy bontóperben ügyvédeskedett, és meglopta ügyfelét. El tudna hinni ilyesmit? A felperes megbízza őt, hogy bonyolítsa le a perét, megszerzi neki a felesége szeretője írásban adott beismerését, és ez az ember megvárja, míg a szerető letűnik a színről, aztán ellopja az iratot, és a világon semmilyen hatalom nem bírja rávenni, hogy legalább azt elárulja, mi állt az írásos beismerésben. Az a hölgy állítólag rendkívül szép volt. Zachar ma is egész nap egy nővel utazgatott. Képzelje el, szmokingban sétálgat a Příkopyn, bár perzsel a nap, és ugyancsak szmokingban megy ebédelni Prága egyik külvárosába. És aztán csodálkozik, hogy letartóztatják. Amint látszik, szeretett, és hajlandó volt szeretni minden nőt – a feleségén kívül. Elég szürke eset, de ők azt feltételezik, hogy Zachar annyira nem szerette a feleségét, hogy képes volt átküldeni a másvilágra. Vajon miért vehette feleségül, mit gondol?
   – A pénzéért – mormogta Maurin. – Ez teljesen világos, ha a közöttük levő nagy korkülönbséget nézzük, és különben is. Ő nagyvonalú gavallér volt, aki megszokta, hogy könnyen keresi, de könnyen el is veri a pénzt. Vérmérsékletük és világnézetük között pedig példátlan különbség volt. Két ellenpólus. – Váratlanul megtorpant, majd hozzátette: – Csúnya szokása van, Klubíčko. Csak kínoz itt engem, s közben már régen és sokkal jobban tudja azt, ami felől engem faggat. Biztos vagyok benne, hogy erről a házasságról már sokkal többet megtudott, mint én.
   Klubíčko elnevette magát:
   – Miféle kopó volnék, ha nem tudtam volna meg többet! Sőt mi több, Zachar utálatos kopónak nevezett. Ezt ki kellett valamivel érdemelnem. – Klubíčko abbahagyta a nevetést:
   – Ez a házasság a legvisszataszítóbb alapokra épült. Zachar csak azért vette el a feleségét, mert sok pénze volt, míg ő, miután törölték az ügyvédek névsorából, teljesen csődbe jutott. A legrosszabbat nyilván még ezután tudjuk meg, de már az is elég, amit eddig tudunk róla. A felesége egy nagy selyemkereskedésben kezdett dolgozni mint pénztárosnő. Nemsokára a főnök szeretője lett. Amikor viszonyuk elviselhetetlenné vált, a férfi ki akarta őt dobni. Hanem a nő jól értett a zsaroláshoz. Így a főnök kénytelen volt berendezni neki egy kisebb selyemkereskedést. Minden arra vall, hogy a férfinak ezután sem volt tőle nyugta. Amikor Zacharné már nem vonzotta többé a férfiakat, őt kezdte vonzani az arany… Látom, hogy nagy kedve van a nyomozáshoz, a maga helyében valahol itt kezdeném. Ki tudja, mire nem bukkanna. Zachar természetesen nagyon utálta a feleségét. Elmondta nekem, hogy a háború kitörésének híre éppen a nászútján érte, és így félbe kellett szakítania. Ennek valószínűleg örült is. Az asszony a háború után uzsoráskodásával Zachart utolsó társadalmi pozíciójából is kibuktatta. Amint látszik, addig éppen társadalmi kapcsolatai révén őrizte meg függetlenségét az asszonnyal szemben. Volt néhány barátja, akik ellátták tőzsdei tippekkel. Az után a botrány után, amely az ifjú Stiller báró öngyilkossága után robbant ki, mind hátat fordítottak neki, és lényegében csak az egyetlen Friedmann maradt meg mellette, akihez hetenként háromszor bridzsezni járt. De figyelje meg, hogy elvből nem pénzbe folyt a játék. Friedmann szintén elvesztette minden vagyonát, amikor szerencsétlen frankspekulációját leleplezték. Közben Zacharék között egyre nagyobbak lettek az ellentétek, de az a nyomorult nem volt képes rá, hogy lapátot fogjon és dolgozzon, hogy megszabadulhasson zsarnokától.
   És, Maurin, ha más körülménnyel nem kellene számolnunk, éppen ez az, amiért egyáltalán nem gyanúsítom a bűntett elkövetésével. Egy olyan embernek, aki ennyire rabszolgává hagyta magát tenni, annak rabszolgatermészete van. Az ilyen ember sohasem merne fegyvert venni a kezébe. Tudja, hogyan szoktak fellázadni a rabszolgák? Csatlakoztak a zendüléshez, ha már valaki megkezdte. Ő ugyanígy cselekedett. Amikor otthon halva találta a feleségét, indiántáncot járt a testén. Közben néhány apróságot is elcsent. És ez most ellene fordul. Igaz, közvetlen bizonyítékaink még nincsenek ellene, de közvetlen bűnjelek már mutatkoznak. Ha ezek egy ügyes államügyész kezébe kerülnek, teljesen elegendők lesznek ahhoz, hogy Zachart gyilkosság vádjával elítéljék. Voltaképpen már csak egyetlen reménye van – és ez maga. Egyedül maga képes őt megmenteni a katasztrófától.
   Maurin rámeredt.
   – Én? Szeretném tudni, hogyan!
   Klubíčko elmosolyodott:
   – Úgy, hogy csodálatos bőségszarujából kiráz egy hipotézist, ami az igazi lesz, és hozzásegít a valódi bűnös megtalálásához. Megjegyzem, a bűnös nő is lehet…
4
   – Nő? – kérdezte Maurin, önkéntelenül mosolyra derülve. – Maga úgy véli, hogy nő is lehet a gyilkos?
   Klubíčko vállat vont.
   – Két dobozon, amit a gyilkos kidobott a pénzszekrényből, olyan finom ujjlenyomatokat találtunk, hogy nyugodtan származhatnak nőtől is. Noha a mi szakértőnk férfiujjlenyomatnak tartja. Nem szabad elfelejtenünk, milyen hatással volt ez az ember a nőkre, annak ellenére, hogy voltaképpen rettenetesen csúnya. Úgy látszik, elég volt, hogy csak ránézzen valamelyikre, s az már futott is utána, mint a patkány a mesebeli patkánybűvölő után. Talán egyik barátnője, aki szerette, nem tudta tovább nézni gyötrelmeit, amelyeket kénytelen volt elviselni, és megváltotta őt. Az ő tudtával, vagy anélkül, ezt már nem tudom.
   – Hát mondjuk – hagyta helyben Maurin –, bár nekem lehetetlennek látszik, hogy ilyen hatása lett volna a nőkre. De azt mondja meg nekem, hogyan jutott be a feleségéhez az a nő? Figyelembe véve azt, amit már tudunk az áldozat óvatosságáról!
   – Van itt egy apróság – mondta Klubíčko felvonva szemöldökét –, ami kissé nyugtalanít. A házastársak között közvetlenül a gyilkosság előtt jelenetre került sor. Zacharnak valamilyen látogatója érkezett, akit a felesége ki akart dobni. Vagy azért, mert nem szerette, vagy csupán azért, hogy megalázza a férjét, aki az ő engedelme nélkül akart színházba menni. Az a látogató nő volt. Zachar erre vonatkozóan elszólta magát. Vallomása szerint látogatója fültanúja volt a köztük támadt heves szóváltásnak, és önként elment, mégpedig köszönés nélkül, hogy elkerülje a legrosszabbat.
   De a balga nem akarja megmondani, ki volt az. Azzal érvel, hogy az illető hölgyet nagyon megviselnék a kihallgatások, és a többi. Ezek szerint tehát beteg, vagy ki tudja. És ez, kedves Maurin barátom, ragyogó feltevés lehetne. Egy szerencsétlen nő, akit mellőznek a férfiak, mert beteges, vagy így valahogy, beleszeret Zacharba, aki gavallér módjára viselkedik és rendkívül figyelmes iránta. Annyira szereti őt, hogy nem bírja nézni szörnyű megaláztatását, és eltökéli, hogy ennek véget vet. Elmegy hozzájuk látogatóba, zsebében pisztoly van, s noha talán nem is gondol arra, hogy még aznap végrehajtja szándékát, mégis megöli az asszonyt. Csak képzelje el, a nő a szomszéd szobából hallja a miatta kitört veszekedést, felforr az epéje. Eltűnik a szobából, becsapja az ajtót, hogy azt gondolják, véglegesen elment, de ahelyett elrejtőzik valahol a lakásban, mondjuk a fürdőszobában, a spájzban, a konyhában, vagy mit tudom én, hol. Ott megvárja, míg Zachar elmegy, aztán besurran a hálószobába, és rövid szóváltás után háromszor belelő az istenített férfi zsarnokába. Aztán elmegy, s persze semmit sem visz el, mert nem azért jött, hogy kedvese szabadságánál valamivel is többet szerezzen. Ez igazán szép feltevés, Maurin, el kell ismernie, és egyáltalán nem kellene olyan szkeptikus képet vágnia. Egész könnyen lehet, hogy így történt, és ki tudja, valóban nem így történt-e.
   – Stop! – kiáltott fel Maurin. – Nem kételkedem e hipotézis szépségében, de hogyan magyarázza meg az uzsorásnő összekötözését? Egy gyenge nő erre sohasem volna képes.
   – Hogyhogy nem? Képzelje el: lő, s amikor látja, hogy az áldozat rángatódzik, ráveti magát, és megkötözi. Talán dühében, talán félelmében, hogy fel ne álljon a földről, és rá ne támadjon.
   Megkötözni egy haldokló nőt, az egyáltalán nem nehéz.
   – És a nyitott páncélszekrény? A belőle kidobált tárgyak?
   – Azt is minden nehézség nélkül megtehette egyedül. Az áldozat tehetetlenül fekszik előtte, az övén lóg egy kis tasak, amelyben a páncélszekrény kulcsai vannak. Elég lenyúlni értük, kinyitni a páncélszekrényt, és az ott talált dolgokat szétdobálni. Csakhogy mi sem a páncélszekrényen, sem a szétszórt tárgyakon nem találtunk vitathatatlanul női ujjlenyomatokat. Ezt valaki más tehette, valószínűleg Zachar úr, amikor öt után hazament, hogy magára öltse a szmokingját. Miért tette? Talán bosszúból, talán azért, hogy pénzhez jusson. De lehet, azért, mert kitalálta, ki követte el a gyilkosságot. Nagy felfordulást csinálok, hogy rablógyilkosságnak higgyék a dolgot, gondolta magában, így majd senkinek sem jut eszébe, hogy azt a gyenge nőt gyanúsítsa.
   – Csakhogy – mondta Maurin – a dolog egészen másképp történt. Az a finom ujjlenyomat, amely majdnem női, de mégis férfi, attól származik, aki a tervet elkészítette, ha már maga nem is hajtotta végre. Az minden bizonnyal egy fiatal férfi ujjlenyomata. Ki lehet az a fiatal férfi, aki minden akadály nélkül bejuthat egy olyan gyanakvó nőszemély lakásába, mint amilyen Zacharné volt? Ez nem izgatja magát, Klubíčko?
   – Szavamra mondom – ismerte be Klubíčko szorongva –, attól a perctől kezdve, hogy jóllaktam, semmi sem izgat. Úgy nagyjából felvázolhatná nekem, mire gondol?
   – Egy idős, rendkívül gyanakvó természetű asszony, aki már régóta nem él házaséletet a férjével – magyarázta Maurin nyomatékosan –, egy ilyen kivételes napon csak egyetlen feltétellel engedhet be magához fiatal férfit: ha az a szeretője.
   – Jézusmáriám – kiáltott fel Klubíčko –, ugyan ki hinné el ezt arról a zsugori vénasszonyról?
   – Zsugori, nem zsugori – folytatta kérlelhetetlenül Maurin –, a nemi szenvedély a pénz utáni vágynál is erősebb. Valamilyen nagyon kétes egzisztencia lehetett a szeretője, akit kitartott. El tudja képzelni, micsoda jellem lehet egy ilyen csirkefogó, aki kiszolgáltatja magát egy hatvanöt éves rút asszony szenvedélyeinek?
   – Ezt szinte el sem tudom képzelni – felelte Klubíčko kétségbeesetten.
   – Igazi söpredék. A gondolat, hogy egyszer istenigazában megfizettesse magát, nagyon könnyen megszületik benne. Mindig kedden jár el hozzá. Különben Zacharné, aki úgy bánik a szolgálólányaival, mint egy hóhér, miért ad nekik kimenőt ezen a napon egész kapuzárásig? Azért, hogy egyedül maradhasson a fiúval. Az pedig éppen erre alapozza tervét. Egy kedden majd végrehajtja. Ha elfogadjuk ezt a feltevést, minden megvilágosodik előttünk. Hogyan juthatott be a gyilkos a lakásba a tilalmas napon? Miért mehetett be egészen a hálószobába? Miért kötözte meg a halottat? Miért tűnhetett el nyomtalanul? Igen, Klubíčko, nagyon érdekes eset ez. Zacharnét megbüntette az isten, mert ilyen korban is kéjelegni akart.
   – Van valami az okfejtésében – mondotta Klubíčko. – Azaz, be kell ismernem, hogy valami hasonló már nekem is megfordult a fejemben. Egy keveset foglalkoztam is vele. De aztán azt mondtam magamban: Ez olyan ragyogó hipotézis, öregem, ezt meg kell hagynod Maurin barátodnak.
   – Klubíčko – kiáltotta Maurin –, nem tudom miért, de maga folyton csak kinevet engem. Azt akarja mondani, hogy ez a feltevés annyira lehetetlen?
   – Egyáltalán nem – felelte Klubíčko –, a hipotézisek egyáltalán nem lehetetlenek, azok semmiről sem tehetnek. Talán inkább az emberek lehetetlenek, akik kitalálják őket. Biztos vagyok benne, ha most itt volna Zdeněk barátunk, ő is azt mondaná, hogy ez olyan nyom, amelyen sohasem indulna el. De az istenért, vajon miért nem jelentkezett eddig Zdeněk? Talán annyira belemerült boldog házaséletébe, hogy még újságot is elfelejtett olvasni?
   Ekkor váratlanul megszólalt a telefon. Klubíčko felállt, és a füléhez emelte a kagylót. – Igen, igen. Csak jöjjön el, kedves barátom – mondta az eléggé hosszú beszélgetés végén. Aztán visszatért a kandallóhoz.
   – Igazságtalan voltam – mondta. – Igenis, olvasta az újságokat, és néhány hírt akar velünk közölni. Csak maradjon ülve, Maurin, azok a hírek éppen azzal kapcsolatosak, ami engem érdekel, és ami magát nem érdekli. Az a fiú valamit kinyomozott a pisztolyról, amellyel Zacharnét a másvilágra küldték. A pisztolyt sem a lakásában, sem másutt a házban nem találták meg. Ha lett volna időm, magam is utánanéztem volna. De ez a derék Zdeněk, úgy olvasva a gondolataimban, mint egy nyitott könyvben, szépen és csendben előkerítette helyettem. Ahogyan tudja, ő mindig ilyen módon szokott rajtam segíteni. Csak úgy, találomra, végigjárta a prágai fegyverkereskedéseket – holnap ezt én is megtettem volna –, és minden nehézség nélkül megállapította, hogy vagy tíz nappal ezelőtt egy idősebb testes öregúr, aki olyan feltűnő volt, mint egy konflis az aszfalton, Vincenc Slíva fegyverárus boltjában egy kis browningot vásárolt hatszáz koronáért, azonnal fizetett és elment. Feltűnő, hogy már mindent tudjon róla, ne csak ezt-azt, az volt rajta, hogy a feje kissé lófejre emlékeztetett, nagy, hegyes, kiálló fogai voltak, dülledt szemei ijesztően meredeztek csíptetőjének vastag lencséi mögött – egyszóval ez az úr a mi Zachar urunk volt. Biztosan ő, annak ellenére, hogy a vevők névsorában egészen más néven szerepel. Nyilván idegen fegyvertartási engedélyt mutatott fel. S minthogy a kereskedő bejegyezte az eladott fegyver kaliberét is, lehetséges, hogy holnap, miután a fegyverszakértők előadják véleményüket, Zachar úr nagybecsű nyakára végképp hurok szorul. És most szeretném tudni, mit szól mindehhez?
   – Mit szólok hozzá? – kiáltott fel Maurin, miután feleszmélt első meglepetéséből. – Talán inkább nekem kellene megkérdeznem, maga mit szól hozzá. Elvégre világosan megmondta, hogy nem hisz annak az embernek a bűnösségében.
   Klubíčko energikusan megrázta a fejét:
   – Valóban nem hiszek még most sem, méghozzá egy cseppet sem. Rabszolga ő, nem gyilkos.
   – Annak ellenére, hogy tíz nappal ezelőtt vásárolt egy browningot, nyilván azt, amellyel tegnap meggyilkolták a feleségét?
   – Annak ellenére, kedves Maurin. Milyen értetlen maga! Hiszen az ember nemcsak saját részére vásárolhat gyilkos fegyvert, hanem másnak is! Erre nem gondol? Az a személy, akinek szívesen tesz szolgálatokat, félrevonja őt, és azt mondja neki: Drága Hugóm, szükségem volna egy pisztolyra. Nekem mint nőnek talán nem adnának el, de ön mégis férfi. Ugye megszerzi nekem, itt van hatszáz korona. És a mi Zachar urunk elveszi a hatszáz koronát, megy és megvásárolja a browningot, s minthogy neki magának nincs fegyvertartási engedélye, kölcsönkéri egyik ismerősétől. Aztán átadja a fegyvert csinos barátnőjének. Majd teljesen megfeledkezik róla. Persze, a csinos barátnő semmiről sem feledkezik meg. Tíz nap múlva felhasználja a fegyvert. Hát mondja, nem szép és logikus ez így?
   – Szépnek nem szép, de logikus talán lehetne – vélte Maurin, miközben felállt. – Nekem még be kell mennem a szerkesztőségbe, gondolkodni fogok a dolgon. Noha már most is meg vagyok győződve róla, hogy ez nem a legjobb nyom. Én inkább a magam feltevése mellett maradok. Látom, csak mosolyog a hipotézisemen. Ez azt jelenti, hogy nem fog nyomozni az asszony szeretője után. Akkor majd kinyomozom magam.
   Klubíčko szintén felállt, és kikísérte az ajtóig.
   – Csak nyomozzon, Maurin – mondta vidáman –, már van egy-két adata. Ismeri annak a fiatalembernek a személyleírását, aki tegnap délután olyan türelmetlenül csengetett Zacharné ajtaján, akit szegénynek nevezek most is, bár épp az ellenkezőjét tudjuk róla. A személyleírás: igazi szépfiú. Szép hullámos a haja, kék a szeme, barna sapkát és térdnadrágot viselt. Hány szépfiú van Prágában? Azt hiszem, száznál nincs több. Vegye sorra őket – egyikük biztosan az lesz.
5
   Zachar úr a bűnügyi osztályon, a hivatalos kihallgatáson is kitartott balga védekezési módja mellett: nem akarta beismerni, hogy öt és hét között járt otthon. Amikor elé tették szürke öltönyét, amely annyira véres volt, mintha az áldozatot az ölében tartotta volna, erről a megrázó bűnjelről valóban a legostobább modon akarta elterelni a figyelmet.
   – Amikor hazamentem, holtan találtam őt – mondta. – Természetesen, nem akartam hinni a szememnek, azért lehajoltam hozzá, és meg akartam győződni, nem él-e még. S közben bevéreztem magamat.
   – Érdekes! – kiáltott fel a rendőrtisztviselő.
   – A színházból fekete ruhában ment haza, mégis a szürke öltönye véres!
   Zachar úr kissé megszeppent. Aztán módosított a vallomásán:
   – Azt elfelejtettem mondani, hogy amikor megérkeztem, átöltöztem a szürke ruhámba. És csak azután fedeztem fel a gyilkosságot, a továbbiakban minden úgy volt, ahogyan elmondtam.
   – Mondja csak, és hová rejtette el a szürke ruháját?
   Zachar úr most még jobban megszeppent. Végre kinyögte:
   – A ruháimat a hálószobaszekrényben szoktam tartani, de ez alkalommal a konyhában öltöztem át, mert véletlenül ott volt a szürke ruhám.
   – Hazugságot hazugságra halmoz – mondta a tisztviselő –, már igazán ráeszmélhetne, hova sodródik. Volfné, akit hajnali három órakor keltett fel, azt vallotta, hogy fekete ruhában látta önt. Színházban szintén fekete ruhában volt. A szürke ruháját pedig a hálószobában szokta tartani, ahol a felesége meggyilkoltan fekszik. Miért éppen tegnap hagyta a szürke ruháját a konyhában? Hogy magyarázza ezt meg?
   Zachar úr megpróbálta megmagyarázni. Az igazat megvallva, még annak a barátjának a lakásán átöltözött, akinél a színházba indulás előtt magára öltötte fekete ruháját. Előbb valami mást mondott, de az nem igaz. A szürke öltönyében ment haza, a fekete öltönyét a hóna alatt vitte becsomagolva. Amikor látta, hogy összevérezte magát, ismét átöltözött a fekete ruhájába, a szürkét pedig felvitte a padlásra.
   – Egek ura! – kiáltotta a tisztviselő. – És ezt miért tette?
   Azt hiszem, pánikba estem – dünnyögte Zachar. – Amikor láttam, hogy olyan véres vagyok, mint egy mészáros, felötlött bennem, hogy engem is gyanúba foghatnak. Magam ellen cselekednék, ha abban a ruhában mutatkoznék. Most azonban már látom, hogy ezt nem kellett volna tennem.
   – Egész biztos, hogy nem – mondta Mozol fogalmazó gúnyosan. – Az állítja, hogy a fekete ruhája be volt csomagolva. Mibe volt becsomagolva?
   – Csomagolópapírba.
   – Szürkébe, barnába? Vagy talán fehérbe?
   – Nem tudom… lehet, talán… azt hiszem, szürkébe. – Míg kimondta ezeket a szavakat, olyan elgyötört képet vágott, mint egy meghajszolt állat.
   – Jól gondolja meg, milyen feleletet ad – mondta Mozol nyomatékosan. – Szürke csomagolópapír! Az egész lakásban nem találtunk egy darabka ilyen papírt sem. Talán megtévedt, és újságpapírba csomagolta be a fekete ruháját.
   – Igen, igen – kapott a szón Zachar úr. – Most már emlékszem, a barátomnál elvettem az asztalról egy újságlapot, azt mondtam: Megengeded?, és becsomagoltam az öltönyömet.
   – Ez az a ruha, ami most önön van?
   Zachar bólintott.
   Mozol elnevette magát.
   – Még tíz újságlapba sem férne bele. Különben sem találtunk ott semmilyen újságpapírt, amelyen látszott volna, hogy valami bele volt csomagolva. Csak azért vetettem fel ezt a dolgot, hogy meggyőződjek róla, belekapaszkodik-e. Senki sem hiszi el önnek az átöltözési históriát. A szürke ruháján vérnyomok vannak. Szürke ruhában bridzsezett Friedmannéknál, persze akkor még nem volt véres. A színházban viszont már fekete ruhában jelent meg. A szürke ruháját tehát a felesége vérével öt és hat között fröcskölte be.
   – Esküszöm – kiáltott fel Zachar –, hogy téved. Én nem lőttem agyon. Már holtan találtam, amikor hazatértem.
   – Nézze – mondta Mozol –, ez csaknem hihetetlennek látszik azok után, amit önről már tudunk. Tegnap délután tíz koronát kért kölcsön a házmesternétől, ma pedig néhány ezret elvert. Egyébként azt állítja, hogy öt és hat között valamilyen barátjánál tartózkodott, akinél átöltözött. És akinél aznap még egyszer járt, valószínűleg éjfél és egy óra között, hogy ismét átöltözzön. Ki az az illető?
   – Erre a kérdésre nem adhatok választ – mondta Zachar. – Már megmondtam az elődjének. Az illető… egy hölgy, és én mint gavallér semmiképpen sem akarom, hogy bármi módon is belekeveredjen ebbe a dologba.
   – Ez a barátja ugyanaz a hölgy, akivel a mai délutánt töltötte?
   Némi habozás után Zachar kijelentette, hogy nem.
   – És ki volt az a hölgy, akivel ma csaknem egész nap együtt volt?
   – Erre a kérdésre sem adhatok választ – felelte Zachar leverten. – Társadalmi helyzete arra kötelez, hogy a nevét megtartsam magamnak.
   – Nos, rendben van, hiszen fog még ön beszélni – mondta Mozol. – Különben valószínűleg úgyis megtudjuk, ki volt az, ha ön nem is lesz segítségünkre. Bármely pillanatban elővezethetik, mert már a nyomán vagyunk. Azzal a másik hölggyel viszont több bajunk lesz. Ha valaki nem létezik, nehéz kinyomozni. Volt valamilyen szóváltása a feleségével a pénzszekrény kulcsai miatt, amelyek elvesztek? Zachar úr tagadó választ adott.
   Mozol hahotázni kezdett:
   – Ön aztán valóban mindent letagad. Lassan még az orrát is a két szeme között. – Azután előállíttatta Pepkát, és ráparancsolt, hogy mondja Zachar úr szemébe, hogy is volt az a kulcsokkal. Zachar ezután emlékezetébe idézte az esetet.
   – Ez igazán semmiség volt – mondta –, a feleségem elveszítette a kulcsait, és engem gyanúsított, hogy én tettem zsebre.
   – Talán nem így volt?
   Zachar úr ezt erélyesen visszautasította. Mozol benyúlt az asztalfiókba, és megmutatta Pepkának a kulcsokat.
   – Ezek voltak?
   Pepka bólintott. Most Zachar úrhoz fordult:
   – Ezt a kulcscsomót a mai házkutatáskor találtuk. Az ön kofferjében. Zachar úr, miért halmoz hazugságot hazugságra? Nyilván azért, mert nem mondhatja meg az igazat. Mert ha igazat akarna mondani, azt kellene mondania: Igen, én öltem meg őt. Azért tettem, mert rákényszerített a viselkedésével. Ha ezt egyenesen beismerné, együttéreznénk önnel. Talán még a bíróság is megkegyelmezne önnek. Zachar úr, még mindig nem késő. Könnyítsen a helyzetén és a lelkiismeretén. Akkor hát mit mond nekem?
   – Mit mondok magának?! – üvöltött fel Zachar. – Azt, hogy maga egy szerencsétlen bolond! Öt óra után valóban jártam otthon, már akkor halott volt. Ennek annyira megörültem, hogy megragadtam, rázni kezdtem, mint a kutya a nyulat. Amikor elengedtem, úgy rémlett, hogy megmozdult. Ezért erősen megkötöztem, és aztán még néhányszor belerúgtam. Ez csúnya dolog volt, beismerem, de ha magát is annyit kínozta volna, mint engem, maga is megtette volna. De semmihez hozzá se nyúltam, ennyit sem vittem el, ni. A lopás gondolata távol állt tőlem. Átöltöztem a fekete ruhámba, s közben észrevettem, hogy a szürke ruhám csupa vér. Butaságot cselekedtem: mivel megijedtem, becsomagoltam, és felvittem a padlásra. Amikor visszafele jöttem, léptek zaja ütötte meg a fülemet. Pepka jött meg. Ekkor rádöbbentem, hogy már nem árulhatom el a jelenlétemet, mert mindjárt gyanúba keverednék. Elmentem a színházba, és szándékosan nagyon sokáig kint maradtam. Mire hazajövök, a rendőrség már a házban lesz, gondoltam. De amikor hazaértem, elképedve láttam, hogy csend van az egész házban. Bementem a lakásba, és láttam, hogy a hálószobában világosság van. Lábujjhegyen közeledtem az ajtó felé, nem tudom, mire gondolhattam közben, sok minden átvillant az agyamon, annak ellenére, hogy mindez egy percig sem tartott. Kinyitottam a szoba ajtaját, és láttam, hogy Pepka megtette azt, amire én nem mertem rászánni magam – elvitt néhány dolgot emlékbe. Nem tudtam, mit tegyek. Ekkor tekintetem az asztalra esett. Egy nyitott levél feküdt rajta. Fel volt bontva, annak ellenére, hogy az én címemre szólt. A feleségem sohasem volt tekintettel a levéltitokra. Elolvastam a levelet. Egy régi hölgyismerősöm írta. Közölte velem, hogy rendkívül szorult helyzetbe került, és ha szerdáig nem szerez valamennyi pénzt, legkevesebb tízezret, elvész. Mindenre kért, ami valaha is történt közöttünk, hogy szerezzem meg neki ezt az összeget. Nagyon rendes nő volt, és én megsajnáltam. Őmiatta lopásra szántam el magam. Átkutattam a pénzszekrényt, de csak néhány százast találtam benne. Így tovább kutattam, egészen belemerültem a keresésbe, arról is megfeledkeztem, hogy valaki még rajtam üthet. Tudtam, hogy megboldogult feleségem még a páncélszekrényben sem bízott, és hogy valahol a lakásban rejtette el a pénzét. A képek mögött is kutattam a pénz után, s ekkor eszembe jutott, hogy szívesen üldögélt a fogadószobában, a secrétaire mellett elhelyezett fotelben. A secrétaire-en egy gyönyörű ütőóra állt. Mindjárt odamentem, több helyen megkopogtattam, és megállapítottam, hogy biztosan találnék valamit a két római katona sisakjában, akik az óra oszlopai mellett állnak, és a harangot ütik. Szétszedtem mindkét sisakot, s egyikben is, másikban is találtam egy-egy ötezres bankjegyet. Épp ennyire volt szükségem. A pénzt zsebre tettem, de a keresést még tovább folytattam. Valamikor régen a feleségem kezébe került egy tárgy, aminek – nemcsak az én számomra – igen nagy értéke volt. És nyomtalanul eltűnt. Mindenütt kerestem, de sehol sem találtam. Csak azután mentem felkelteni Volfnét, de közben az összes pénzt, amit találtam, a lakásuk előtti gumi lábtörlő alá rejtettem. Ma reggel, amikor szabadon bocsátottak, elküldtem Volfnét cigarettáért, s közben magamhoz vettem a pénzt. Tízezret az illető hölgynek adtam, a maradék egy részét elköltöttem, a többit megtalálhatják a pénztárcámban. Valójában minden így történt.
   – Valójában minden így történt! – ismételte meg Mozol. – Talán el is hinném önnek, ha attól a perctől kezdve, amikor megismerkedtünk, nem hazudott volna folyton. Meg aztán… valakinek csak meg kellett ölnie a feleségét. Az eddigiekből kitűnik, hogy ez senkinek sem állt annyira érdekében, mint önnek. – Mikor e szavakat kimondta, felegyenesedett. Majd ünnepélyesen így fejezte be:
   – Zachar úr, azért kérettük önt ide, hogy tanúvallomást tegyen. A helyzet azonban megváltozott. A törvény nevében letartóztatom önt azzal a váddal, hogy huszonharmadikáról huszonnegyedikére virradó éjszaka meggyilkolta és kirabolta a feleségét, Katerina Zachart. Zachar úr olyan fehér lett, mint a fal. Majd lehorgasztotta fejét, és anélkül, hogy egy szót is szólt volna, elindult az őr után, akit érte küldtek.
   

NEGYEDIK FEJEZET
amelyben Zachar úr tagadja, 
hogy belenyúlt volna a 
megboldogult széfjébe
1
   Mozol fogalmazó, annak ellenére, hogy már szilárdan meg volt győződve Zachar bűnösségéről, tovább mérlegelte az esetleges lehetőségeket. Zachar urat szüntelenül bonyolult és kimerítő kihallgatásokkal gyötörte, ami a szerencsétlen embert annyira elkínozta, hogy közeledett a perc, amikor teljesen összeomlik – egyébként éppen erre ment a játék, mert a gonosztevők ilyen körülmények között szokták bevallani bűnüket. Mozol emellett tovább nyomozott. Egyrészt kézre akarta keríteni azt a hölgyet, akivel Zachar a szerda délutánt töltötte, másrészt meg akarta találni a lakatost, aki megjavította Zacharné páncélszekrényét. Miközben ez utóbbi részlettel foglalkozott, egy olyan körülmény ötlött fel benne, ami megdöbbentette.
   A páncélszekrényben talált zálogcédulák száma és a megboldogult levelezése szerint semmi kétség nem maradt afelől, hogy Zacharné széles körű és bonyolult üzleti tevékenységet folytatott. Éppen üzleti ügyeinek bonyolultsága keltette fel Mozol érdeklődését. Katerina Zachar rendszerint két hónapra adott uzsora-kölcsönt, és száz koronából húszat vont le kamatként. Kétes ügyfelein a két hónap leteltével drákói szigorral behajtotta követelését. Ha három napon belül nem kapta meg a pénzt, a zálogot eladta. De állandó és biztos ügyfeleinek kiváltási időt engedélyezett, persze azzal a feltétellel, hogy a kamatot az értéktárgy árának egytizedével felemelte. Az évnek csak az utóbbi időszakában néhány száz ügylete volt. El lehet-e képzelni, hogy bonyolult üzleti ügyeiről ne vezetett volna üzletkönyvet?
   Ez ellen szólt már az is, hogy az első házkutatás alkalmával megtalálták meggyszínű bőrkötéses jegyzetfüzetét. Ebben a jegyzetfüzetben napról napra feltüntetett mindent, ami a háztartásra vonatkozik. Minden tétel, zöldség-, hús-, gyümölcsvásárlás, minden apróság, ami a háztartással összefügg, cipőjavítás, kampósszög-vásárlás, szóval minden pontosan fel volt jegyezve. Ezzel szemben sehol egy bejegyzés sem szólt a tisztán üzleti ügyekről. Amit találtak, csupán szűkszavú feljegyzések voltak valamilyen levélből letépett papírdarabokon. Ezek a feljegyzések néhány adatot tartalmaztak Zacharnénak azokról az üzleteiről, amelyeket a legutóbbi két hét folyamán bonyolított le.
   De éppen ennek az aprólékos adatokat tartalmazó leletnek láttán jutott Mozol arra a megállapításra, hogy Zacharné alighanem az ügyleteiről is részletes naplót vezetett, akárcsak a háztartásáról. Vajon az a néhány szám és néhány rövidítés, amelyet a levélpapír-töredékeken találtak, nem az áldozat strazzája volt-e? De mibe jegyezhette be ezeket a töredékes feljegyzéseket? Ha Zacharnénak voltak üzleti könyvei, azok nyomtalanul elvesztek. Ha léteztek ezek a könyvek, és ha valaki elvitte őket, ez fontos körülménynek számítana. A könyvek eltűnéséből legalábbis arra lehetne következtetni, hogy annak, aki elvitte őket, érdekében állt, hogy a könyvek – vagy a könyv – eltűnjön. Talán a nevek között rábukkanhattunk volna a nevére?
   Mozol egyelőre nem törte ezen a fejét. Hozzálátott azoknak a kihallgatásához, akik tudhattak valamit a dologról. Josefina Svozil egyáltalán semmit sem tudott. Volfné, a házmesterné, aki egy fokkal okosabb volt, megemlítette, hogy egyszer vagy kétszer látta az asszonyt, amint bejegyez valamit egy fekete vászonkötésű könyvbe. Zachar úr, amikor feltették neki a kérdést, minden mérlegelés nélkül azt válaszolta:
   – Ha az eset előbb történt volna, azt mondanám, hogy fejében tudott tartani mindent, ami üzleti ügyeivel összefüggött. Kitűnő memóriája volt. Az utóbbi időben azonban már nemigen bízhatott meg benne. – Úgy vélte, hogy volt üzleti könyv. De nem emlékezett, hogy valaha is észrevette volna, hogy a felesége bejegyez valamit egy fekete kötésű könyvbe.
   Ekkor, mintha a mennyből küldték volna, megjelent egy tanú, Richard Spížek, egy kisebb autógyár képviselője, határozott, férfias jelenség, nyilván volt katonatiszt. Annak az arany nyakláncnak a tulajdonosaként jelentkezett, amelyet Pepka Svozil el akart csenni. Sok érdekeset mondott Zacharné személyéről. Nyomorgatta, kifosztotta, még az inget is lehúzta áldozatairól. – Azt hiszem – mondta –, azok, akik kénytelenek voltak hozzá járni, nem nagyon sajnálták, hogy meghalt, ha jó keresztények is… – A vizsgálat szempontjából az volt a fontos, hogy megerősítette a Volfné által közölt adatokat. Ez a férfi, aki rendkívül sokat költött a szeretőjére, gyakori vendég volt itt. Megerősítette, hogy Zacharné asszony, amikor már „biztos emberének tartotta őt“, előtte jegyzett be mindent, az összeget, a kamatot és a dátumot, egy nagy, fekete vászonkötésű könyvbe.
   Utána nemsokára újabb tanúk érkeztek. Zálogba adott emléktárgyaikért jöttek, és kérték, hogy nevüket ne közöljék az újságban. Mindjárt szerdán jelentkezett öt, csütörtökön kilenc. A pénteki újságokban felhívást tettek közzé, hogy azok, akik üzleti viszonyban álltak a meggyilkolttal, jelentkezzenek zálogjaikért. Erre a felhívásra mintegy ötvenen jelentkeztek, sok értéktárgy visszakerült a tulajdonosához, de sokkal több nem talált gazdára. Vajon miért nem jelentkeztek ezek az emberek ékszereikért? Álszeméremből? Vagy valamilyen súlyosabb okból? Legalábbis az egyikük?!
   Ezt a bonyolult ügyet még jobban összekuszálta egy zavaró adat, és utána még egy. Mozolt felhívták telefonon. Egy férfi, aki nem akarta elárulni a nevét, a meggyilkolt ügyfeleként jelentkezett. Hajlandó volt tanúskodni az ügyben, de csak azzal a kikötéssel, ha a legdiszkrétebben járnak el irányában. Amikor erről biztosították, megjelent a rendőrségen, és bemutatkozott. Egy magas rangú állami hivatalnok volt. Bizonyos okból, melyet nem akart közölni, megközelítőleg két hónappal ezelőtt jelentős pénzösszegre volt szüksége, és nem akart a bankhoz fordulni. Egy ismerőse ajánlatára felkereste Katerina Zachart, de zálogot nem volt hajlandó adni, végül is abban állapodtak meg, hogy kiállít egy váltót, amelyet gazdag apósa is aláírt. A váltó két nap múlva lett volna esedékes, és a tisztviselő nagy szorultságban volt. Nem tudta kifizetni a váltót, s nagyon óvatosnak kellett lennie, hogy főleg a felesége meg ne tudja a dolgot. Talán hamis volt az após aláírása? Elsősorban nem ez volt a fontos, hanem az, hogy Zacharné váltókkal is üzletelt. A páncélszekrényben azonban egyetlen váltót sem találtak, bár egy-egy váltó teljesen értéktelen volt bárki számára is, kivéve azt a személyt, akinek rajta volt az aláírása. Vajon az üzleti könyvet eltüntető ember egyike volt-e azoknak, akiknek Zacharné asszony váltókölcsönt adott?
   Közvetlenül ezután jelentkezett egy másik tanú, és kérte, hogy vegyék zár alá ékszerét, melyet zálogban hagyott az uzsorásnőnél. Ez a tanú egy jobb családból származó fiú volt. Sírva beismerte, hogy pénzre volt szüksége, mert különben nem tudta volna kifizetni a diáktársaival közösen vásárolt motorcsónak árának ráeső részét. Ellopta az anyjától egyik családi ékszerüket, egy nyakéket. A nyakéken három sorban berill és perui ametiszt kövek váltakoztak mexikói türkiz drágakövekkel, melyeket hiteles adatok szerint a XVIII. század elején hoztak be Európába. Ám ezt a nyakéket nem találták meg, Pepka Svozil és Zachar megesküdtek, hogy nem vitték el. Mozol fogalmazó e tapasztalatai után foglalkozni kezdett azzal a gondolattal, vajon a gyilkost nem Katerina Zachar ügyfelei közt kell-e mégis keresnie, azok között, akik a rendőrség ismételt felhívása ellenére is konokul hallgatnak. Ekkor teljesen váratlanul történt valami, ami arra késztette, hogy hátat fordítson az egész rejtélynek. Egy olyan felfedezésre jutott, amely megváltoztatta eddigi álláspontját: véleménye szerint fölösleges azzal foglalkozni, mi történt Zacharné üzleti könyvével és az irattárcájában tartott váltókkal.
2
   Május huszonhetedikén hazatért szabadságáról Evžen Sudek, a Cseh Leszámítoló Bank egyik tisztviselője. Spanyolországból jött Olaszországon keresztül, egy egész hónapig semmilyen prágai újság nem volt a kezében, így fogalma sem volt róla, mi történt ez alatt az idő alatt a fővárosban. Amikor bement hivatalába, asztalán egy egész halom újságot talált. Ahogy lapozgatott bennük, véletlenül megpillantotta a meggyilkolt Zacharné fényképét.
   A fénykép csapnivaló minőségű volt, amilyen egy újságban reprodukált fénykép lenni szokott. Ennek ellenére néhány arcvonás alapján úgy rémlett neki, hogy ismeri az áldozatot. Belemerült az olvasásba, és rájött, hogy feltételezése nem alaptalan. A meggyilkolt asszonyban felismerte a bank egyik ügyfelét.
   Evžen Sudek azon az osztályon dolgozott, amelynek hatáskörébe a magán-páncélszekrények igazgatása tartozott. Emlékezett rá, hogy a meggyilkolt asszony elég gyakran és elég rendszeresen járt be a bankba, talán hetenként egyszer, jelentkezett nála vagy valamelyik hivatalsegédnél, lement a pincehelyiségbe, és elintézte, amit akart. De hogy mit, azt nem tudta. Az a körülmény, hogy a bank egyik kliensét meggyilkolták, felkeltette az érdeklődését. Attól kezdve figyelemmel kísérte, amit a lapok írtak a nyomozásról. Így azt is megtudta, hogy eredménytelenül kutatnak az áldozat üzleti könyve és a váltókat tartalmazó irattárcája után.
   Először átnézte a páncélszekrénybérlők névsorát. A Katerina Zachar nevet nem találta meg. Persze, ez mit sem számított, hisz az előfizetők bármilyen nevet megadhattak. Ezután a telefonhoz lépett, és közölte a rendőrséggel, hogy szívesen rendelkezésükre bocsátana néhány adatot, amelyeknek talán hasznát vehetnék. Felkérték, hogy azonnal jelentkezzen. A bűnügyi osztályon Mozol fogalmazóval közölte megállapításait. A bűnügyi osztály azzal a kérelemmel fordult a bankigazgatósághoz, hogy legyen segítségére annak kiderítésében, melyik páncélszekrényt bérelte Zacharné. Úgy látszott, nagyon nehéz eleget tenni a kérelemnek, mivel több mint kétezer bérbe adott szekrény volt. Szerencsére Sudek elődje még emlékezett rá, hogy az az asszony, akinek a fényképét megmutatták neki, 1920-ban vette bérbe a szekrényt, s ez megkönnyítette a dolgot. Most már sokkal gyorsabban ment a keresés. Sorra megállapították azok nevét, akik ugyanabban az évben béreltek szekrényt. Csaknem mindnyájan igazi nevüket adták meg, csupán hárman nem, de a három közül kettőnek a banktisztviselők ismerték igazi nevét. Csak az 519. számú szekrény tulajdonosának hiányzott a neve. A rendőrség megszerezte a törvényszék engedélyét, hogy kinyithassák a páncélszekrényt. Amikor ez megtörtént, rögtön látták, hogy a banktisztviselő nem tévedett. A szekrényben több rendkívül értékes ékszert – köztük a mexikói türkizköves nyakéket –, néhány váltót, egy nagy doboz aranyérmét és néhány jelentéktelen tárgyat találtak, valamint egy nagyon gondosan lepecsételt iratkötegen kívül megtalálták a fekete vászonba kötött nagy könyvet is, Zacharné asszony üzleti könyvét.
   És még egy megdöbbentő vallomás: Jan Cynybulk hivatalsegéd közlése szerint május 24-én, mindjárt nyitás után megjelent a bankban egy erős termetű, feltűnően magas férfi; az 519. számú igazolványt mutatta fel, bevezettette magát a páncélszobába, körülbelül tizenöt percet töltött ott, majd elment. Egy újságpapírba tekert csomagocska volt a hóna alatt.
   A hivatalsegédet azon nyomban bevitték a rendőrségre, és megmutatták neki Zachar urat. Cynybulk eleinte habozott, de amikor Zachart felszólították, hogy tegye fejébe fekete kalapját, és sétáljon egy kicsit az irodában, a hivatalsegéd kijelentette: most már biztos abban, hogy ez az az úr, aki május 24-én, szerdán, reggel kilenc óra tájban bement a bankba, és levezettette magát a páncélhelyiségbe. Zachar ezt tombolva tagadta. Először kinevette a hivatalsegédet, azt kérdezte tőle, véletlenül nem vak-e, aztán rettenetesen feldühödött és kijelentette, hogy a hivatalsegéd valakivel összetéveszti, mert aznap nem járt sem ebben, sem semmilyen más bankban. Hogy fogalma sem volt róla, hogy a feleségének a bankban páncélszekrénye van, és különben is aznap minden lépését vigyázták, kérdezzék csak meg a detektívet, aki mindenüvé követte, mit szól hozzá. A nyomozó először valóban teljes határozottsággal állította, hogy nem látta Zachar urat bemenni a bankba.
   – Nézze csak – vetette ellen Mozol –, az a bank csaknem a Zoufalý csemegekereskedése mellett van. Lehetséges, hogy kis időre eltávozott valahová, emberünk ezt kihasználta arra, hogy közben beugorjon a bankba. – Erre a detektív először azt felelte, hogy egy pillanatra sem vette le a szemét Zachar úrról. De aztán eszébe jutott, hogy szükségre kellett mennie. Éppen akkor ment el, amikor Zachar úr falatozni kezdett, de talán tíz percig sem volt távol. Ekkor ismét beszólították Cynybulkot. Amikor Mozol felvázolta előtte a helyzetet, lehetségesnek tartotta, hogy az illető úr kilenc után érkezett, és hogy talán nem is volt bent olyan sokáig.
   Zachar úr azután kijelentette, hogy a detektíven kívül az elárusító is tehet róla jelentést, aki Zoufalýnál kiszolgálta. Továbbá a pénztárosnő is, aki mellett el kellett volna mennie. Behívatták a kiszolgálót. Világosan emlékezett Zachar úrra, megismételte az ukrán kaviárról elmondott anekdotát, de kijelentette, hogy a boltban aznap délelőtt sok vendég megfordult, így nem foglalkozhatott csupán Zachar úrral, nem tudja, elmozdult-e a pulttól. A pénztáros kisasszony nem sokat segített Zachar úron. Azt mondta, neki arra kell figyelnie, amit csinál, az ő munkája sem olyan könnyű, hogy a vendégeket bámulhatná. Zachar úrra egyáltalán nem emlékszik.
   Zachar úr ekkor toporzékolni kezdett. Kijelentette, hogy az, ahogyan bánnak vele, s amilyen könnyen vesznek minden tanúvallomást, azt bizonyítja, hogy Mozol már megalkotta a dologról a véleményét. Ő nem hajlandó bolondokkal veszekedni, és csak akkor fogja védeni magát, ha majd átadják a bíróságnak. Ezt követelte is, és kijelentette, hogy addig ki sem nyitja a száját.
   – Persze – jegyezte meg a fogalmazó. – Most már nem tehet mást, mint hallgathat. Hiszen teljesen sarokba szorítottuk, és a bizonyítékok szinte gyűrűbe fogják. Beismerte, hogy volt otthon öt után, hogy meglopta a boldogultat, hogy megkötözte, és néhányszor belerúgott. Persze, azt nem akarja elárulni, kinek adta a zsákmány egy részét. Azt hazudta, hogy semmit sem tud a felesége üzleti könyvéről. Most pedig bizonyítást nyert, hogy néhány órával a gyilkosság után járt a páncélszobában. Mit keresett ott? Mit vitt el?
   Zachar úr kijelentéséhez hűen csak egy megvető pillantással válaszolt. Így Mozol befejezte a kihallgatást:
   – Holnap reggel átadom a bíróságnak. – És parancsot adott rá, hogy vezessék el.
   Ám szándékát nem tartotta be. Hogy megváltoztassa elhatározását, arra az sarkallta, amit a Zacharné széfjében talált, gondosan lepecsételt iratcsomó tartalmazott. Kétségkívül ez volt a legszenzációsabb dolog, ami ebben az ügyben eddig napfényre került. Azért, mert ez rábizonyította Zachar úrra: már régóta, rendkívül rafinált módon készülődött rá, hogy meggyilkolja a feleségét.
   Amikor Mozol felnyitotta a csomagot, az első dolog, ami a szemébe ötlött, egy bizonyos külföldi könyvkiadó cégjelzésével ellátott levél-boríték volt, amelyen ez a dátum állt: 1919. augusztus 15. A cím: Hugó Zachar, Prága, Jeruzsálemi utca. A levélben a kiadó sajnálatát fejezte ki, hogy lektora véleménye alapján „technikai okokból vissza kell küldenie a novella kéziratát, amit Zachar úr azzal a céllal juttatott el a céghez, hogy kiadja. A mellékelt kéziratot Mozol azonnal elolvasta, mégpedig olyan nagy érdeklődéssel, mint eddig talán egyetlen más irodalmi művet sem.
   Zachar visszaküldött novellája egy bús szilveszteri jelenettel kezdődik. A hős, akit Pavel Albrechtnek hívnak, éppen elszenvedte élete legnagyobb anyagi, erkölcsi és társadalmi bukását: egy bárban ellumpolta minden pénzét. Csupán tíz koronája maradt, ezt is a kapusnak adja. Egyetlen garas nélkül megy ki az utcára, ahol már kialvófélben van a szilveszteri hangulat. Utolér egy párt, egy férfit és egy nőt, kis ideig a nyomukban halad, és hallja, hogy ádázul veszekszenek. Önkéntelenül is arra gondol, hogy biztosan házasok, és mivel nem érdekli őt a dolog, szótlanul el akar menni mellettük. Ekkor a férfi arcul üti a nőt. A nő megtántorodik, fájdalmasan feljajdul, és a hóba esik. Albrecht zsebében kitapintja a pisztolyát. Egypár perc múlva agyon akarja magát lőni egy zugban, ahonnan egy rácson keresztül belátni a régi zsidó temetőbe. Az öngyilkosságot a legapróbb részletekig átgondolta, és ott akar véget vetni életének, mert azt a helyet különösen szereti. De amint látja a nő megaláztatását, a gavallér egy pillanatra legyőzi benne az öngyilkost. Felemeli a nőt a földről, és most ő üti arcul a férfit úgy, hogy az belezuhan a hóba. Albrecht elvezeti a remegő nőt, vigasztalja és nyugtatgatja, teljesen önzetlenül, mert egy csöppet sem tetszik neki. Hogy is tetszene, hiszen öreg és csúnya, részvéte voltaképpen csak a nő nemének szól, mely Albrechtnek mindig gyönge oldala volt, sokkal inkább, semhogy a pályájának hasznára vált volna.
   Megkérdezi tőle, hol lakik, hazakíséri, a ház előtt elbúcsúzik tőle; mindez arra volt jó, hogy megfeledkezzen öngyilkossági szándékáról, s csak akkor gondoljon rá ismét, amikor aludni tér. De úgy érzi, hogy ez nem a legmegfelelőbb idő az öngyilkosságra, és elalszik. Amikor reggel felébred, gyönyörű tiszta idő van, fagy és süt a nap. Hihetetlen, hogy agyonlőtte volna magát, ha nem jön közbe ez a lényegében kicsinyes utcai eset! Néhány nap múlva mindent elfelejt. Ám váratlanul levelet kap az illető hölgytől. Mentegetőzik, kéri őt, hogy felejtse el azt a jelenetet, mely rá nézve oly lealázó, noha ő olyan nagylelkűnek bizonyult is. A hölgy mellékelte a címét. Albrecht puszta udvariasságból meglátogatja. Egy pompás villában találja magát, melynek a lépcsőháza is ragyogó; a lakás gazdagon és ízlésesen be van rendezve, minden drága és szép benne – csupán a ház úrnője nem. A hölgy közli vele, hogy éppen válik a férjétől, aki annyira megalázta őt; de nem amiatt a jelenet miatt határozta el magát erre a lépésre, hanem inkább azért, mert kinyílt a szeme. Rádöbbent, hogy férfi és férfi között különbség van… Aztán az ő életére terelődik a szó, hamarosan kiderül, hogy az eltelt néhány hét alatt mindent megtudott róla. Albrecht érti, miért tudakozódik a hölgy, és mit ajánl neki, de udvariasan kibújik az ajánlat alól, és azzal a meggyőződéssel megy el, hogy soha többé nem látják őt ebben a házban.
   De két hét múlva ismét megjelenik a hölgynél, mert megint válságba jutott: vagy az öngyilkosság, vagy… Az utóbbi mellett döntött. Még néhányszor meglátogatja Emmát, s beszélgetéseik során eljutnak ahhoz a ponthoz, amely nem tűr homályt. Becsülettel bevallja Emmának, hogy bár erős baráti szálak kötik hozzá, és nagyon tiszteli, de nem szereti. – Ezt nem is kérem – feleli Emma mosolyogva. – Én védelmezőt, nem pedig szeretőt keresek. – Erre Albrecht a biztonság kedvéért még megjegyzi, hogy noha szívesen volna a védelmezője, de azzal nemigen ajándékozhatja meg, amit az emberek – sokszor egészen helytelenül – szerelemnek is szoktak nevezni. Emma erre azt válaszolja, hogy hálás neki, amiért ezt megemlítette, de már kinőtt abból a korból, amikor az emberek ostoba szenvedélyeiknek a rabjai, és hogy ő csupán barátot, társalgót és védelmezőt keres benne, ajánlatával egyetért és szerfölött elégedett. Ezután összeházasodtak. Noha ez nagyon kényes ügy volt, Albrecht igazán elégedett lehetett, hiszen Emma a legnagyobb körültekintéssel és tapintattal rendezte el házasságuk anyagi kérdéseit. Azt mondta neki, hogy bár nem engedheti ki kezéből vagyona igazgatását, megtesz mindent, hogy ő, Albrecht független embernek érezhesse magát, aki gondtalanul építheti létének új alapjait. Egy elég nagy összegre szóló csekk-könyvet adott át neki, mondván, hogy szabadon rendelkezhet vele, és hogy szükség esetén bármikor felújítja, ha erre megkéri.
   Amikor Albrecht vonakodni próbált, Emma azt mondta:
   – Csak nyugodtan vedd el, úgy nézz rá, mint baráti segítségre, amit majd egyszer visszatérítesz. A férfiak néha nevetségesen érzékenyek bizonyos dolgokban.
   – A nők viszont más dolgokban – jegyezte meg, inkább csak azért, hogy próbára tegye.
   – Ha jól értettem, mire célzol, megnyugtathatlak, hogy nem tartozom azok közé a nők közé. Azon sem háborodnék fel, ha ezt a pénzt nőkre költenéd, eddig is sokat költöttél rájuk.
   – Honnét tudhatnád te ezt?
   – Tudom. Alaposan utánanéztem a múltadnak, első perctől tudtam, hogy életedben a nők sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint a férfiakéban általában.
   – És ez bánt téged?
   – Amint látod, nem, elvégre mi merőben más alapon kötöttünk házasságot, és azt hiszem, hogy ez a kötelék így sokkal erősebb, mint ha a múló szenvedély határozná meg. Csak arra kérnélek, hogy nőügyeidről minél kevesebben tudjanak.
   Szavaival olyan tiszteletet ébresztett benne maga iránt, hogy Albrecht megfogadta: ezen a területen sohasem okoz neki fájdalmat. Tudta, hogy egyetlen nő sem képes arra a hősiességre, amelyet Emma színlelt előtte. Az ember csak a létére gondol! A valóságban Albrecht is erre összpontosította minden energiáját, de mint eddig mindig, ezúttal is üldözte a balszerencse, és vállalkozásaiba belebukott. Amikor a feleségétől kapott összeget teljesen kimerítette, közölte a dolgot Emmával, és azt mondta, hogy e tekintetben átkozottul szerencsétlen, és inkább keres magának valamilyen, bármilyen szerény alkalmazást. Emma együttérzéssel hallgatta végig, de szándékával nem akart egyetérteni. – Próbáld meg még egyszer – mondta neki –, egyszer csak rendes kerékvágásba jutsz. – Azzal egy új csekk-könyvet adott át neki, ugyanolyan összegre. A történet azonban megismétlődött, kegyetlen törvényszerűséggel és gyorsasággal.
   – Igazán különös – mondta Emma, amikor közölte vele, hogy megint csődbe jutott. – A sors önfejű kujon, s talán okosabb volna, ha most nem dacolnánk vele, és megvárnánk, míg megunja a játékot.
   – Igazad van – mondta –, mégiscsak keresek valamilyen helyet.
   Emma elmosolyodott, és Albrecht este három ezrest talált egy borítékban az asztalán. Ez minden hónapban megismétlődött. Hogy ne érezze magát kitartottnak, elhatározta, hogy valamivel viszonozza a dolgot a feleségének. Eddig még nem vezette be a társaságába, melyet kiváltságos urak és hölgyek szigorúan zárt baráti köre képezett. Tudta, hogy Emma erre nagyon vágyik. Felajánlotta neki, hogy menjen vele; meg volt róla győződve, hogy örömet szerez neki. Baráti társasága készséggel befogadta Emmát. De alig múlt el néhány hét, észrevette, hogy valami nincs rendben; barátai, még a legrégebbiek és legbizalmasabbak is, kezdték őt kerülni. Egy szép napon el kellett szenvednie a legnagyobb csapást: klubjából, ahová annyira szeretett eljárni, levelet kapott, melyben felszólították, hogy ne járjon oda többé. Ezt már nem bírta elviselni. A klub elnökétől magyarázatot kért. Az elnök eleinte azt hitte, hogy Albrecht tréfál, de amikor látta, hogy nem, azt mondta: – Úgy látszik, te vagy az egyetlen ember Prágában, aki nem tudja, hogy a feleséged az ország egyik legveszedelmesebb uzsorásnője… – Aztán tudtára adta, hogy csendes, finom, tapintatos felesége, aki kéz a kézben csúszott be vele abba a társaságba, amely különben sohasem fogadta volna be, kihasználta a lehetőséget, hogy kiterjessze üzleti hálózatát; eddig ugyanis csak kevésbé jelentős és kevésbé tehetős ügyfelekkel üzletelt. Amint látszik, rendkívül ügyesen ki tudta szimatolni az olyanokat, akik anyagilag szorult helyzetbe kerültek, és szégyenkeztek a szokásos módon hitelre szert tenni. Ezeket a nyomorultakat összeismertette ügynökeivel, akik pogány kamat fejében pénzt szereztek nekik, és teljesen tönkretették őket, ha nem tudták a kölcsönt időben visszafizetni. Alig néhány hónappal azelőtt ilyképpen hajszolt öngyilkosságba egy jó családból való fiatalembert, és mindenki meg van róla győződve, hogy ezt az ő, Albrecht közreműködésével tette.
   Albrechtet ez a leleplezés halálos csapásként érintette, de egyelőre nem hitt benne. Ekkor az elnök egyik tanút a másik után hívatta be a klubba, s mindnyájan ugyanazt mondták. Most már mindent el kellett hinnie, és az ügy még súlyosabb volt, mint gondolta. Kiderült, hogy Emma valamikor éppen olyan szégyenletes módon alapozta meg vagyonát, mint ahogyan most gyarapítani igyekezett. Amikor még maneken volt, beleszeretett egy gazdag, nős férfi. Miután észrevette, hogy a férfi betelt vele, zsarolni kezdte, és éppen ezt a pénzt használta fel rá, hogy megalapozza uzsoratőkéjét. Amikor már nem fért hozzá kétség, hogy mindez igaz, s arra a megállapításra jutott, hogy Emma talán éppen azért vásárolta meg őt, hogy segítségével befurakodjon a jelentősebb, a nagyobb haszonnal kecsegtető esetleges ügyfelek körébe, elhatározta, hogy elválik tőle. Mindent elmondott neki, amit megtudott róla, és közölte vele szándékát. Emma szótlanul végighallgatta, majd azt mondta:
   – Biztos voltam benne, hogy egyszer sor kerül erre a párbeszédre. Semmit sem akarok tagadni. Igen, volt egy szeretőm, akit rákényszerítettem, hogy sok pénzt adjon, persze csak akkor, amikor már láttam, hogy el akar hagyni. De ez csupán igazságos megtorlása volt annak, hogy elrontotta az egész életemet. Ha ő nem lett volna, nyugodtan és szerényen éltem volna tovább, úgy, mint azelőtt. Ő tanított meg arra, hogy a fényűzést olyasvalaminek tekintsem, ami nélkül nem élhetek. Azt mondtam magamban: jogom van rá, hogy ehhez hozzásegítsen, ám csakhamar láttam, hogy a tőle kapott pénz nem tartana sokáig. Ekkor valaki azt tanácsolta, hogy adjak kölcsönt olyan embereknek, akik szorult helyzetben vannak. Ez kockázatos dolog, Pavel, és az embernek jogában áll, hogy a kockázatot jól megfizettesse. Azt sem titkolom el előtted, hogy idővel szenvedélyemmé vált az üzlet. De aránylag kis méretekben folytattam. Aztán beléptél az életembe te, és neked sok pénzre volt szükséged. Ha azt akartam, hogy ne jussunk csődbe, kénytelen voltam nagyobb vállalkozásokat is megkockáztatni. Súlyos feltételekkel nagyobb összegeket vettem kölcsön, melyeket aztán továbbadtam egyes társaságodbeli uraknak, és ennek kamataiból éltünk mi. Így fest a dolog az én szempontomból. A tiédből persze egy kicsit másképpen. És én megértem ezt, a mi házaséletünknek, sajnos, vége van. Mindent köszönök neked, és végtelenül sajnálom, hogy végül is kellemetlen helyzetbe kerültél miattam. De amint itthagysz, visszanyered a becsületedet. Csak aggaszt, mihez kezdesz majd. Néha olyan vagy, mint egy gyerek, és semmiben sincs szerencséd.
   Noha Albrecht úgy érezte, hogy ez az asszony tönkretette az életét, vallomása meghatotta, és hitt neki. De mindjárt másnap elköltözött tőle. Annál az ügyvédnél találkoztak ismét, aki a bontópert készítette elő. Emma látszatra mindennel egyetértett, s amikor véget ért az első tárgyalás, meghívta őt uzsonnára. Kérdezgette, hogy megy a sora. Mint rendesen, most is elég rosszul állt a szénája, de éppen megcsillant előtte egy nagy remény: barátai révén beléphetne egy részvénytársaságba, amely rövidesen nagyszabású fakitermelési akcióba kezd, de egymillió korona részbefektetést kértek tőle. Emma kis ideig gondolkodott, majd megkérte, hogy mondjon valami közelebbit erről a társaságról. Végül is felajánlotta, hogy megszerzi neki az összeget.
   – Természetesen, tisztán üzleti alapon – mondta. – Megközelítőleg sincs ennyi pénzem, így magamnak is kölcsön kell vennem. Ilyen bizonytalan vállalkozás esetében csak magas kamatra szoktak kölcsönt adni. – Albrecht erre megjegyezte, hogy a vállalkozás egyáltalán nem bizonytalan. – Annál jobb – mondta az asszony –, legalább nagyobb kedvvel látok hozzá a pénz megszerzéséhez. – De bocsáss meg – vetette ellen Albrecht –, már csak nem vehetek fel kölcsönt egy olyan nőtől, akitől éppen válok. – Az a nő csupán közvetítő lesz az ügyben! – vágott vissza Emma. Végül is Albrecht elfogadta az ajánlatát, néhány nap múlva megkapta az összeget, aláírta a váltókat, belépett a részvénytársaságba, új adósságokat csinált a nyereségrészesedés terhére – és egy negyedév múlva megtudta, hogy a társaságot hallatlanul becsapta egy csalóbanda. Kifosztott és apácalepkék elpusztította erdőket adott el neki, melyek olyan távol estek az országúttól, hogy még akkor sem hoztak volna semmi hasznot, ha jó állapotban lettek volna. Később véletlenül megtudta, hogy az az ember, aki felajánlotta neki, hogy lépjen be a részvénytársaságba, évek óta együtt dolgozik Emmával.
   Most már a leghiszékenyebb férfinak sem lehettek volna kétségei afelől, hogy veszélyes nő kezébe került, aki – homályos és érthetetlen célokat követve – csak kihasználja őt. Vajon mit forral ellenem, gondolta tele kétségekkel, amikor közeledett a váltók esedékességének ideje. Emma szomorú arccal jelent meg, és azt javasolta neki, hogy szerezzen kezeseket újabb váltók aláírására. Ez azonban teljesen lehetetlen volt, így vissza kellett utasítania.
   – Egymillió az egymillió – mondta az asszony gondolataiba mélyedve –, valamit valamiért. Valahogy csak vissza kell fizetnem az összeget, ezért talán van jogom valamit kérni. A férfi, noha biztos volt benne, hogy Emmának ez a kaland egy fillérébe sem került, látta, hogy csapdába esett. Kénytelen volt meghallgatni a feltételeit. – Csupán egyetlen feltételem van – mondta az asszony –, hogy vond vissza a válási keresetet, és gyere vissza hozzám. Nagyon megszoktalak, és nélküled csak szomorkodom. Egyébként tudod, hogy nem akarom a nyakadba varrni magam. Egy vasadba sem fog kerülni. És ha valakinek már gondoskodnia kell rólad, egy ilyen nagy gyerekről…
   – Foggal-körömmel védekezett, de erre Emma azzal válaszolt, hogy megóvatolta a váltóit. A jövőre vonatkozólag most már csak egyetlen kilátása volt, hogy állandóan ki lesz szolgáltatva egy kérlelhetetlen hitelezőnő kénye-kedvének: biztosan ráteszi majd a kezét minden pénzére, amit esetleg megkeres, utcán és társaságban átvizsgáltatja a zsebeit… Albrecht jobban ismerte őt, semhogy kétségbe vonhatta volna, hogy mindezt megtenné vele. Megadta magát, visszavonta a keresetet, és visszaköltözött Emmához.
   Emma eleinte úgy viselkedett, mint azelőtt, tapintatosan adta át neki a bankókat, semmivel sem bántotta meg, és kegyetlen kételyekben hagyta őt afelől, voltaképpen miért is szorgalmazta annyira, hogy visszatérjen hozzá. De bizonytalansága nem tartott sokáig. Egyszer Emma véletlenül meglátta őt egy étteremben, amint a barátnőjével vacsorázik. Mindjárt másnap reggel odament hozzá, és szigorúan a szemére vetette, hogy nem tartja be a megállapodást.
   – Ha a barátnőiddel nyilvános éttermekben ebédelsz, azzal rossz fényt vetsz rám, ezt nem akarom és nem is tudom eltűrni, és mert megszegted a megállapodást, engem sem köt többé. Törvényes férjem vagy, ezért kérem, hogy úgy élj velem, mint feleségeddel.
   Albrecht azt felelte, hogy ezt a kérését nem teljesítheti, de Emma a szavába vágott, hogy az majd elválik. De aztán lírai hangokat igyekezett megütni. Azt mondta, hogy amióta csak ismeri, szereti, és még most is szereti, hogy számtalanszor jelét adta érzelmeinek, és úgy véli, Albrechtnek is valamivel többet kellene éreznie iránta, mint hűvös barátságot.
   A fellépésében volt valami, amitől Albrecht megborzongott. Szökj meg, mondta magában, de már nem tudott megszökni. Az asszony nemcsak a váltókkal, hanem más adósságlevelekkel is a kezében tartotta. De Emma nem idézte fel beszélgetésüket, úgy viselkedett, mint máskor, s a férfi már-már remélte, hogy az csak amolyan fellángolás volt. Az embert talán a világon mindenre rákényszeríthetik, csak arra nem, hogy parancsra szeressen, mondta magában. De egy hónap múlva, amikor ismét pénz nélkül volt, megdöbbenve látta, hogy Emma elfelejtett neki zsebpénzt adni. Minthogy az asszony mindenben pontos volt, megértette, hogy ez lesz a fegyvere, így akarja őt sakkban tartani. Kétségbeesetten futott egy gyáros ismerőséhez, és megkérte, hogy vegye fel valamilyen másodrendű munkahelyre. Két napig sem volt ott, amikor megjelent nála egy banki hivatalsegéd, eléje tette váltóit, és előre lefoglalta a fizetését. Erre otthagyta a gyárat, mert nem akart dolgozni zsarolónőjére. Hazament, és megparancsolta, hogy hozzanak neki ebédet. De hiába várt. Dühösen elrohant, s amikor visszatért, zárva találta a szobáját. A többi szoba is zárva volt, csupán a hálószoba nem… Ez teljesen világos beszéd, de ő nem akart semmit megérteni. Elment az egyik barátjához, de másnap, alighogy felébredt, megjelent a törvényszéki hivatalsegéd, és nemcsak az ő személyes dolgait foglalta le, hanem még azt is le akarta foglalni, ami nyilvánvalóan a barátjáé volt. Albrecht számára szörnyű élet kezdődött. A kegyetlen asszony egy egész negyedévig üldözte, míg csak minden bátorságot ki nem vert belőle, és utolsó barátját is elidegenítette tőle. Legyen öngyilkos? Ehhez túlságosan gyenge volt… Egy nap letörten ment haza. Emma végignézett nyomorúságos külsején, nem szólt semmit, csengetett, és parancsot adott a szolgálólánynak:
   – Készítsen fürdővizet az úrnak!
   Egyetlen szót sem szólt arról, hogy végződött lázadása, ki sem nevette, ellenkezőleg, miután Albrecht eleget tett kérésének, egész szépen, majdnem gyengéden bánt vele. Nem tudta, hogy Albrechtben csak akkor forrt fel igazán az epe. Ettől a naptól kezdve kéjes gyönyörűséggel gondolt rá, hogyan áll majd bosszút rajta. És az a gondolat, hogy Emma iszonyatos aljasságát ugyanolyan iszonyatos gyilkossággal bosszulja majd meg, egy pillanatra sem hagyta nyugodni, és olyan gyönyört szerzett neki, amilyenben még sohasem volt része.
   Persze nem akarta azonnal meggyilkolni; ez az eltökélt gyilkosság most élete legnagyobb kincsének számított, márpedig a kincsekkel gazdaságosan kell bánni. És közönséges módon sem akarta megölni. Semmilyen kisszerű tucatgyilkosság, amilyenre bárki képes! Ezt a gyilkosságot szinte mindenki szeme láttára kell elkövetni, de mégis úgy, hogy senki se mondhassa a szemébe: Te vagy a gyilkos! Különben a mód bizonyára magától adódik majd, ez lesz bosszújának leggyönyörűbb része.
   Ez a hőn óhajtott mód egy napon valóban önként kínálkozott, amikor az asszony azt mondta neki, hogy az utóbbi időben valahogy furcsának látszik. Ebből a megjegyzésből szűrte ki iszonyatos gondolatát, annak a gyilkosságnak a képzetét, amely talán egyedülálló lesz a történelemben. Szándékosan túlozni kezdte furcsaságát, azt színlelte, hogy már hosszabb ideje elkerüli az álom; búskomor volt, orvosokkal tanácskozott, s amikor Emma már kellőképpen elő volt készítve, eljátszotta a döntő jelentőségű első jelenetet. Úgy tett, mintha sétálni ment volna, de visszatért, nekirontott az ajtónak, görcsösen szorította a kilincset, és kiabálni kezdett:
   – Gyorsan zárd be az ajtót, ne engedd be azt az embert, még ha térden állva könyörögne is. Úgy megijesztette az asszonyt, hogy az odarohant az ajtóhoz, és kulcsra zárta, de miután kintről semmilyen hangot sem hallott, kinézett, sőt még a lépcsőházat is végigpásztázta tekintetével, a házmesternéhez is lement, majd visszatért, és aggódva mondta:
   – Biztosan csak rémeket láttál, nyoma sincs sehol semmilyen gyanús embernek, a házmesterné is azt mondja, hogy senkit sem látott bejönni a házba…
   E szavak hallatára úgy tett, mintha kábulatból ocsúdott volna fel, a homlokát dörzsölgette, zavartságot színlelt, aztán bocsánatot kért Emmától, hogy annyira megijesztette. Végül bevallotta neki, hogy hosszabb ideje szorongások gyötrik, az a rögeszméje, hogy valaki meg akarja ölni. Emma azonnal elvitte egy híres pszichiáterhez, s az egy csomó orvosságot írt neki elő. Albrecht aztán azt színlelte, hogy már jól érzi magát, vacsora közben vidám volt, és bevette az orvosságokat. De alighogy elaludtak, Emma iszonyatos kiáltásra ébredt, Albrecht az ajtónál állt, kezét védekezőleg az arca elé tartotta, mintha valaki meg akarná ütni. Másnap ismét elmentek a pszichiáterhez. Azt mondta, hogy ez olyan komplexus, amit leghatásosabban szanatóriumban lehetne gyógyítani. Emma a legdrágább és leghíresebb szanatóriumot választotta, azonnal be is vitte, ő maga ápolta, szinte el sem mozdult mellőle, de a gonosz szellemek éjszakáról éjszakára megjelentek, és Albrecht eszelős kiáltásaival mindig felverte álmukból a szomszédjait. A főorvos azt tanácsolta Emmának, hogy rögtön utazzon vissza Prágába, mert jelenléte valami olyasmire emlékezteti a beteget, ami összefüggésben áll rögeszméjével. Emma szót fogadott. Albrecht ezután már nem kapott rohamot, s két hónap múlva felépülten bocsátották el a szanatóriumból. Egy ideig normális emberként élt, a múlton csak mosolygott, de egy éjszaka váratlanul félelmetes üvöltés verte fel a lépcsőház csendjét. A lakók összefutottak, Emma is odarohant, és összekuporodva találta Pavelt a lépcsőn, amint kétségbeesetten fojtogat valamilyen láthatatlan lényt. A gonosz szellemek tehát visszatértek.
   Újabb zarándokút a szanatóriumba, teljes felépülés, majd visszatérés Prágába, és újabb roham… Albrecht egymás után öt előkelő szanatóriumban fordult meg, és gyönyörű pillanatokat élt át, tudván, hogy ha úgy tetszik neki, most már felhúzhatja a tetőt arra az épületre, melyet oly nagy gonddal épített. Már van elég pszichiáter ahhoz, hogy szükség esetén igazolja: gyógyíthatatlan üldözési mániában szenved.
   De a tett végrehajtása – az lesz majd a csúcs: Albrecht ínyenc volt, és ezért napról napra halogatta. Minden alkonyatkor felteszi magában a kérdést: Vajon meglesz-e ma? Életben lesz-e Emma hajnalban? Alighanem hosszabbra nyújtotta volna a játékot, ha bizonyos tünetek meg nem riasztják. Már két év óta játszotta a lelki beteget, s kezdtek jelentkezni a következményei. Látta, hogyan fordul ellene a játék, amit kitalált, talán már nem is sok hiányzik ahhoz, hogy valójában azzá váljék, amit színlelt; itt-ott valóban mutatkozni kezdtek rajta az üldözési mánia jelei. Így elhatározta, hogy az első kínálkozó alkalomkor végrehajtja szándékát. Miután hazatért az ötödik fényes szanatóriumból, kiegyensúlyozottan és nyugodtan viselkedett, s végül is sikerült Emmát meggyőznie arról, hogy rohama nem tér többé vissza. Elérte, hogy Emma gyógyultnak tartotta. Aztán megtette az előkészületeket, amelyek egyébként egészen egyszerűek voltak.
   Feje alá tette a revolvert, és kivette Emma kis lámpájából a biztosítékot. Az asszony ezt csak akkor vette észre, amikor lefeküdt, úgyhogy már nem lehetett megjavítani. Csaknem azonnal elaludt. Albrecht a maga éjjeli lámpáját is elrontotta, és körülbelül még egy óráig várakozott. Aztán felült, és mint mindig, félelmetesen kiabálni kezdett. Emma álmosan, bukdácsolva azonnal az ágyánál termett, és próbálta őt megnyugtatni.
   – Semmi ez – suttogta –, térj magadhoz, hiszen tudod, hogy csak rémkép… – Átölelte, és csitítgatva keblére szorította fejét, miközben másik kezével igyekezett meggyújtani éjjelilámpáját. De csak egy üres kattanás hallatszott.
   – Istenem, istenem – suttogta –, éppen ma kellett történni valaminek ezzel a villannyal…
   – és újból megpróbálkozott villanyt gyújtani.
   – Ne fáradj – mondta Albrecht egészen nyugodtan –, úgysem gyújtod meg azt a lámpát.
   – Miért nem? – kérdezte kissé zavartan. S minthogy erős jellem volt, nem vesztette el a fejét: – De hiszen nincs is rá szükség, ha már magadhoz jöttél. Micsoda öröm, hogy a mai rohamod ilyen hamar elmúlt.
   Albrecht elnevette magát.
   – Roham! Mikor érted meg már végre, hogy sohasem voltak rohamaim?… – Közben megérezte, hogy Emma szíve, amelyen az ő feje nyugodott, gyorsabban kezd verni. Biztosan azt gondolta, hogy bár a roham rendkívül gyorsan elmúlt, de valami sokkal rosszabb lépett fel helyette: az elmezavar. Az asszony kis ideig habozott, majd azt mondta:
   – Igen, igen, igazad van, nem voltak rohamaid.
   – Rohamok! Komédia volt az egész – mondta Albrecht csaknem pajzánul. – Ha azt gondolod, hogy megbolondultam, akkor megnyugtatlak, hogy teljesen normális vagyok. Az igazság az, hogy bolonddá tettelek. Már két éve elhatároztam, hogy megöllek. Okos nő vagy, ezért nem kell sokat magyaráznom, mi kényszerített erre. Hogy képzelhetted azt, hogy bosszú nélkül hagyom magam ennyire megalázni és megkínozni?!… – Érezte, hogy Emmának lassan megáll a szíve. Biztosan azt ismételgette magában: Ez őrület, megöl! – és ki akarta szabadítani magát a férfi szorításából.
   – Már késő a menekülésre gondolni – nevetett fel Albrecht. – Nem menekülhetsz, mert mindent tökéletesen előkészítettem. A szolgálólánynak éjfélig kimenőt adtam, a pisztoly itt van a kezemben, ha kiabálni mersz, azonnal lelőlek. És mert ezt úgysem kerülheted el, talán jobb volna, ha meghallgatnád, amit még mondani akarok neked, már csak azért is, hogy élhess még néhány percig, hiszen nagyon szeretsz élni. Hát jól figyelj: az én kezem által halsz meg anélkül, hogy valaki is bosszút állhatna rajtam érted. Ha majd megöllek, magam hívom ide az embereket, s még engem fognak szánni, mert meg lesznek győződve róla, hogy egy lázas rohamomban öltelek meg, hiszen a te jóvoltodból mindenki tud ezekről a rohamokról. Egy időre megint szanatóriumba visznek majd, hogy megnyugodjak, aztán visszatérek, hogy nyugodtan és mosolyogva élvezzem roppant vagyonodat. Elveszek majd egy olyan nőt, aki épp az ellentéted lesz, és naponta nevetni fogok rajtad, hogy bolonddá tettelek. Ilyen könnyen elhinni, hogy ostoba üldözési mániában szenved egy olyan ember, akinek elvégre jó idegzetűnek kellett lennie, hogy el bírt viselni téged! Az az üldözési mánia, hogy úgy mondjam, a bűnhődés nélküli gyilkosság tudományos előkészítése volt.
   Ebben a pillanatban azonban észrevette, hogy Emma valamire készül. A kezénél fogva tartotta, hüvelykujja éppen az ütőerén volt, és az ütőéren nemcsak az ember vére szokott áthaladni, hanem a születő gondolatok is. Megértette, hogy csak azért hagyja öt beszélni, mert lélekben már készülődik a védelemre. Eredetileg soká akarta őt kínozni, rázúdítani minden gyűlöletét, haragját és utálatát, melyet vele szemben érzett. Még nagyobb kínokban akarta őt részesíteni, mint amilyenben a középkori kínzókamrákban részesítették a foglyokat. De konok hallgatásából megértette, hogy Emma, ha nagyon meglepődött is, túlságosan erős ellenfél ahhoz, hogy ő könnyen valóra válthassa szándékát. Hirtelen kitalálhat valamit, kiugrik a kezéből, és bezáratja őt a bolondokházába. A bolondokháza fogalma rádöbbentette, hogy cselekednie kell. Abbahagyta a magyarázatot, előhúzta a pisztolyt, az asszony mellének szegezte, iszonyatosan felordított, és fél kézzel letörve az asszony ellenállását, egymás után háromszor meghúzta a ravaszt. Érezte, hogyan ernyed el a teste. Elengedte. Egyetlen hang nélkül a földre rogyott. Albrecht ezután eldobta a pisztolyt, becsavarta a biztosítékot, és meggyújtotta a villanyt.
   Először úgy gondolta, hogy majd kirohan a folyosóra, és folytatja a lövöldözést, míg csak össze nem futnak az emberek. De az eléje táruló látvány eltérítette szándékától. Emma haldoklott. Vádoló tekintete reá szegeződött. Úgy rémlett neki, hogy gúnyosan mosolyog. Albrecht rámeresztette a szemét, és magánkívül ordítani kezdett, de most már nem színlelésből. Aztán elvesztette az eszméletét. Csak akkor tért magához, amikor látta, hogy valamilyen emberek igyekeznek őt felemelni a padlóról, és hideg vízzel locsolják a fejét.
   Ami ezután történt, ékes bizonyítéka volt annak, milyen mesterien átgondolta tervét. Letartóztatták ugyan, de azonnal átadták az orvosoknak. Nyugodtan és értelmesen válaszolt minden kérdésükre, csupán egyetlen misztifikációt engedett meg magának: egyre azt kérdezgette, miért nincs otthon a felesége. Ápolói csak ötöltek-hatoltak, egy szót sem ejtettek a gyilkosságról. Végül is beszállították a törvényszéki elmegyógyintézetbe, ahol ismét nagyon előzékenyen és kíméletesen bántak vele. Három nap is eltelt, míg óvatosan tudtára adták, hogy szerencsétlenség történt náluk, s csak lépésről lépésre mondták el neki, mi történt tulajdonképpen. Idegösszeroppanást színlelt, azt állította, hogy semmire sem emlékszik, de a végén lehetségesnek tartotta, hogy megint idegrohamot kapott, és azt képzelve, hogy valaki megtámadta, önvédelemből a pisztolyához folyamodott, amit maga Emma adott neki. Amikor már nem tudott velem mit kezdeni, mondta, ideadta azt a pisztolyt, és megparancsolta:
   – Ha még egyszer valaki rád támadna, lődd agyon, és kész.
   – Csakhogy ön a feleségét lőtte le – mondta a professzor.
   Az orvosi szakbizottság által kiadott vélemény alapján megszüntették a büntetőeljárást Albrecht ellen. Még két hónapot töltött az intézetben, aztán szanatóriumba küldték, ahonnét végül a tudós urak azzal a mély meggyőződéssel bocsátották el, hogy ez a férfi, elvesztve üldözőjét, teljesen kigyógyult mániájából. Amikor hazatért, mindenütt megértésre és együttérzésre talált; a közjegyzőnél megtudta, hogy felesége nem hagyott hátra végrendeletet, így tehát ő az egyetlen örököse.
   Most már mi sem akadályozta abban, hogy tetszése szerint élhessen, mégsem volt az életből semmi öröme. Iszonyatos szorongást és ürességet érzett. Nemegyszer felsóhajtott: Bárcsak élne még Emma! Micsoda gyönyörű élet volt az. És ezzel mintha megidézte volna, olykor-olykor megjelent előtte az asszony, először álmában, aztán ébrenlétében is. „Rossz bosszú – mondta neki –, mielőtt meghaltam volna, mosolyommal értésedre adtam, hogy elrontottál mindent. Nem vagy született gyilkos, és a gyilkosság tönkretett. Mit nyertél vele? És mitől fosztottál meg engem? Néhány haszontalan évtől.“
   Belátta, hogy Emmának igaza van, belevetette magát a mulatozásokba, és bűnös szenvedélyeinek hódolt, hogy bebizonyítsa az asszonynak: nagyon is sokat nyert halálával. Ám a féktelen kicsapongások aláásták egészségét, felemésztették vagyonát, s egyszer csak ráeszmélt, hogy még rosszabbul áll a szénája, mint akkor, amikor Emma megjelent az életében. Egyszer haragjában bevert egy kirakatot, s bevitték az intézetbe. Az orvosok már nem Albrecht úrnak, csak Albrechtnek szólították, és a professzor megjegyezte, ha több helyük volna, ki sem engednék többé, de ha még egyszer elkövet valamit, élete végéig ott marad.
   De Albrecht úgy fél a bolondokházától, mint a tűztől, arra gondol, hogy jobb volna a börtön. Így elmegy a bíróságra és mindent bevall. Letartóztatják, de másnap azoknak az embereknek a kezébe kerül, akik ismerik őt, s úgy döntenek, hogy elmegyógyintézetben helyezik el. Éjszaka meglátogatja őt Emma, és kineveti. Albrecht letépi magáról az inget, csíkokra szaggatja, hogy felakassza magát. Emma kétségbeesetten kiabálni kezd:
   „Nem, azt ne tedd, azt nem teheted meg… Ebből látja, hogy megtalálta a helyes utat, s az asszony jajveszékelése ellenére beledugja fejét a hurokba.
   Amikor Mozol a történetről lekapargatta, amit a költői képzelőerő rárakott, arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy a novella nem más, mint Hugó Zachar élettörténetének egy darabja. Egy darab átköltött igazság arról, amit a Kateřinával való házasságában átélt, s ami a jövőre vonatkozó pium desideriuma. Végül mégiscsak megölte a feleségét, ha nem oly mesteri módon is, mint ahogyan a novellában leírta. Abban a pillanatban, amikor Kateřina Zachar meghalt, ez az irodalmi mű szörnyű dokumentummá vált szerzője ellen. A külföldi kiadó visszautasította a novellát, de Mozol annál mohóbban kapott rajta. Egyedülálló eset, hogy a tettes tizenegy évig hordozza magában gyilkos gondolatát. De hogy került a kézirat az áldozat széfjébe? Hogy ezt megtudja, előállíttatta Zachar urat, noha a vádlott előzőleg kijelentette, hogy már egyetlen szót sem húznak ki belőle. Ám amikor a kéziratot eléje tették, Zachar úr olyan dühös lett, hogy megfeledkezett fogadalmáról.
   – Gondoltam, hogy ezt is kiszaglásszák – horkantotta.
   – Az ön műve ez? Vagy valaki számára kimásolta valahonnan?
   – Nem, ez az én művem. Az első irodalmi alkotásom, egyszersmind hattyúdalom is.
   – Sose bánkódjon miatta – mondta Mozol –, ha maga a kézirat nem kezdett is önálló életet, legalább fő gondolata megvalósult. Emma halott, és Albrecht keze által esett el… Vajon melyik szerző dicsekedhet el azzal, hogy műve így testet öltött?!
   Zachar haragos és megvető pillantást vetett rá:
   – Úgy ám, csak nehogy lépre menjen! Ön helytelenül okoskodik. Mindenki azt mondja majd: furcsa egy gyilkos! Kidolgoz egy kitűnő elméletet a bűnhődés nélküli gyilkosságról, de egyrészt annyira önzetlen, hogy szándékát világgá akarja kürtölni, másrészt olyan ostobán hajtja végre a bűntettet, amilyen ügyesen előkészítette. Mozol gondolataiba mélyedten játszadozott a kézirattal. Ezek kétségkívül súlyos megjegyzések voltak. El lehet képzelni, mit szól hozzá a törvényszék, ha meghallja. Azt mondta:
   – Nem kételkedem benne, hogy amikor a novellát írta, nem volt szándékában megölni a feleségét. De idővel ez az irodalmi gondolat teljesen beleépült énjébe. S csak azért nem tudta úgy végrehajtani, ahogyan elgondolta, mert a felesége tudott róla. Hiszen a kéziratot a széfjében találtuk meg, így biztosan elolvasta.
   – Igen, olvasta – erősítette Zachar úr. – Akkor került a kezébe, amikor visszaküldték. Többé sosem láttam. Még akkor bezárta a széfjébe. Ez rá vall.
   – Ön nem tudta, hogy a kézirat a széfben van? Talán éppen ezt kereste olyan kitartóan, miután meggyilkolta a feleségét.
   – Meggyilkoltam? Sajnos, nem én gyilkoltam meg. Én nem ezt a kéziratot kerestem, hiszen már régen elfelejtettem, hanem egy egészen más dolgot.
   – Mit?
   Zachar úr elgondolkodott, majd valószínűleg találomra azt mondta:
   – Egy értékes könyvet kerestem, amit valamikor régen ellopott tőlem.
   Mozol látta, hogy többet harapófogóval sem tudna kihúzni belőle, ezért intett, hogy vezessék el. A vizsgálatot le is zárhatta volna, ha csak valamit is tudott volna arról a nőről, akivel Zachar csaknem az egész szerdai napot töltötte. De hiába kutatták át gondosan a Všetaty–Přivory-i állomáson a gyorsvonatot, a gyanúsított nőnek nem bukkantak nyomára. Mi történt vele? Éppen akkor, amikor ezen törte a fejét, telefonon egy jelentést kapott, amely ismét arra késztette, hogy Zachar urat még ne adja ki a törvényszéknek.
3
   Az őrszem jelentkezett egy telefonfülkéből, először szitkozódott, hogy úgy látszik, minden automata készülékben rossz a tárcsa, majd közölte, hogy éppen az imént odafutott hozzá Barbora Volf, rémült volt, és annyira lihegett, hogy „majd kilógott a nyelve”, valamit mondani akart, de csak hebegett, úgyhogy egy szavát sem lehetett érteni. Mire ő azt mondja neki: Először fújja ki magát, néném, aztán mondja el szépen, ami a szívét nyomja. De Volfné csak tovább dadog, a szívéhez kapkod, és a villamos után mutogat, amely éppen eltűnt a sarok mögött. Ejnye már, mondja neki a rendőr, ha valamit akar tőlem, először értelmesen meg kell magyaráznia, miről van szó.
   Barbora Volfnak végre megjött a szava, és azt mondta a rendőrnek, hogy éppen most járt a házukban az a lángfoltos arcú ember, aki miatt a rendőrség már harmadik napja talpon van, röviden szólva az a szerelő, aki javította Zacharné páncélszekrényét, és ujjnyomokat hagyott rajta.
   – Hozza be azt az asszonyt – rendelkezett Mozol.
   Noha Volfné már egy kicsit megnyugodott, az első pillanatban különös látványt nyújt. Számtalanszor fényképezték és faggatták már az újságírók, ezért rettenetes lelki feszültségben él, talán nincs messze az az idő, amikor rámutat valakire az utcán, és gyilkosnak nevezi. Képzelgései központjában az az ember áll, aki a Párizs tetői alatt című film egyik keringőjét fütyülte. Valami arra ösztönzi, hogy szüntelenül rá gondoljon, vele foglalkozzék, s egyszerre mi történik? Szembetalálkozik azzal az emberrel a lépcsőn! Feléje közeledik, szürke tányérsapka van a fején, jobb arca lángol, s oldalán egy nagy bőrtáska lóg, melyben a szerszámait tartja. A váratlan találkozástól Volfnénak a lélegzete is elakad. Mire feleszmél, az az ember már a kapuban jár, Volfné szalad utána, követi, és maga elé suttogja, hogy csak jönne valahonnét egy rendőr. Persze, sehol senki.
   Csak akkor pillantja meg az őrszemet, amikor az az ember már fellépett a villamos hágcsójára. De a rendőr futni hagyja.
   Mozol biztos nem tulajdonít nagy jelentőséget a dolognak. Ez az ember már nem sokat változtathat a számításain, különben is, isten tudja, ki fia, borja. Mégis jobbnak látja, ha Zachar urat még most sem adja át a bíróságnak. Hiszen elmegy még oda az az ember, mondja magában. Nem azért, mintha a lelkiismerete hajtaná vissza, ilyesmi csak regényekben fordul elő. Valamilyen más, prózaibb oka lesz rá. A biztonság kedvéért utasítást ad egy nyomozónak, hogy üljön be Volfné lakásába, és ki se mozduljon onnan.
   Mozol nem tévedett. Másnap délután négy óra körül Volfné megböki a detektív vállát, aki az üvegajtó mögött ül és unatkozik.
   – Ő az… ő az… most jön!
   A detektív kimereszti a szemét, utána iramodik, és Zacharék ajtaja előtt vállára teszi kezét az embernek, aki az ajtó előtt áll, csenget, és öklével veri az ajtót, egyszóval furcsa, de nem gyanús dolgot művel.
   – Barátom, nem volna kedve velem jönni egy darabon?
   A bűnügyi osztályon a lángfoltos arcú ember, aki most kezében tartja szürke sapkáját, készségesen és nyilvánvaló örömmel mond el mindent, amit tud.
   – Járt tegnap délután Zacharné asszony házában?
   – Igen, igen; és ma megint jártam.
   – Úgy. És mit keresett ott?
   – A pénzem, főnök úr! Az öreg hölgy elhivatott, hogy javítsam meg a pénzszekrényét, azt mondta, szereljek rá új zárat és kilincset, de amikor fizetésre került a sor, azt felelte: Ryšavý úr, maga ismer engem, én sose fizetek addig, míg meg nem győződöm róla, hogy a munka jó. S mert ebben a vonatkozásban tényleg ismerem őt, csak annyit mondtam neki, hogy majd a jövő héten eljövök a pénzért. El is mentem, de zárva találtam a lakást, és hiába csengettem, senki se nyitott ajtót. Így ma még egyszer elmentem, és közben az úr bekísért ide.
   Aztán megkérdezte a fogalmazót, megtömheti-e a pipáját.
   Míg lenyomatot vettek az ujjairól, a fogalmazó mindenféléről elbeszélgetett vele. Például:
   – Mondja csak, hogy lehetséges az, hogy mi az összes újságokban keressük magát, az egész Prága másról sem beszél, mint erről a meggyilkolt uzsorásnőről, és csak maga nem tud semmiről?
   – Ami azt illeti – feleli a lakatos –, én csak véletlenül veszek a kezembe újságot, és legtöbbször nyomban el is alszom mellette. Olyan vagyok, mint Zoulek úr, aki akkor kezdte el olvasni a Robinsont, amikor tizenhét éves volt, és most, hogy hetvenéves, a nyolcvanadik oldalon tart.
   – Hát a felesége, ő szintén nem olvas?
   – Ezt már kikérem magamnak! Tán olyan lükének nézek ki? Csak nem gondolja, hogy nős vagyok?
   – No jó, jó – nyugtatta meg Mozol –, nem akartam megsérteni. De ha már itt van, bemutatjuk egy illetőnek.
   Aztán elővezettette Zachar urat. Zachar ismét gyerekes ellenzéki álláspontra helyezkedett a vizsgálattal szemben. Hogy kifejezze, mennyire komolyan gondolja ezt, nyitott könyvvel a kezében lépett be, megvető pillantást vetett a lángfoltos arcú emberre, kínálás nélkül leült, és olvasni kezdett. Mozol úgy tesz, mintha mindezt nem is látná, és a vendéghez fordul:
   – Ryšavý úr, ha jó az emlékezőtehetsége, biztosan meg tudja nekünk mondani, ismeri-e ezt az urat. S talán tud is valamit róla…
   – Ezt az urat? Már hogyne ismerném – feleli vidáman Rišavý. – Ő a Zachar úr.
   – Helyes. És mit tud róla?
   – Csak annyit, hogy Zacharné asszony azt mondta nekem: Ryšavý úr, egy bizonyos személy babrált a pénzszekrényem zárán, ezért újat kell rátenni. Sőt még a kulcsaimat is ellopta. Kisvártatva bejött a szobába az úr, és ráförmedt Zacharné asszonyra: Kit értettél azon a személyen? Talán csak nem engem? Erre Zacharné asszony azt felelte: Ha mindenáron tudni akarod, éppen téged. Ekkor Zachar úr felkapott egy kis üvegvázát, és földhöz csapta. Aztán hozzám fordult: Örüljön, barátom, hogy nem egy ilyen sárkány a felesége, mert különben egy napon agyon kellene ütnie, mint ahogyan majd én agyonütöm.
   Mozol fél szemmel Zachar úrra pillantott. Zachar úr még mindig olvasott, de szőrös fülcimpája kivörösödött, és remegett a keze.
   Aztán a daktiloszkópiai osztályról jelentették, hogy Ryšavý úr ujjlenyomatai egyeznek azokkal a nagy ujjlenyomatokkal, amelyeket a páncélszekrényen találtak. És ezzel a rendőrség szempontjából eldőlt az a kérdés, rablógyilkos ölte-e meg Kateřina Zachart.
4
   Csaknem ezzel egyidőben oldották meg az utolsó problémát is – megtalálták azt a nőt, akivel Zachar úr olyan kellemesen töltötte szerda délutánját, és aki először olyan rejtélyes módon kisiklott a rendőrség kezéből.
   A libereci rendőrparancsnokság közölte, hogy az Iparbank ottani fiókjában valaki leadott egy D-sorozatú ötezer koronás bankjegyet. Más számokkal együtt ez a szám ott állt azon a levéltöredéken, amelyet Zacharné asszony lakásában találtak. A rendőrség szétküldte a számok jegyzékét az összes pénzintézetekbe, mert – joggal – úgy vélte, hogy ezek Kateřina Zachar magasabb értékű bankjegyeinek számai. A feltevés – amint az a libereci vizsgálatok eredményeiből is kitűnt – helyes volt.
   Egy rendőrtisztviselő két detektív társaságában azonnal Liberecbe utazott. Először a bankba mentek, és kihallgatták a pénztárost. Nem jött rá mindjárt, hogy a bankjegy gyanús. Csak akkor, amikor belepillantott a rendőrségtől kapott jegyzékbe. Jól emlékszik rá, ki váltotta be a bankjegyet. Egy egészen fiatal, alig húszéves nő volt, inkább alacsony, mint középtermetű. Szép piros arca volt, kis fitos orra, fekete, egészen egyszerűen körülnyírt haja, barna szeme. És szép volt, öltözete szerint varró- vagy szolgálólány. Szász dialektusban beszélt, jegyezte még meg a pénztáros.
   Liberecben ez idő tájt mintegy ötszáz szolgálólány és vagy háromszáz varrólány dolgozott. Közöttük keresték tehát az illető fiatal nőt. Estére meg is találták. Az egyik detektív egy mozi kijárata elé állt, tüzetesen szemügyre vette a befelé szállingózó lányokat, és egyiküket, akire a legjobban ráillett a személyleírás, letartóztatta és előállította.
   A lány úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
   – Járt ma az Iparbankban?
   – Igen, uram.
   – Pénzt váltott be, ugye?
   – Igen, uram, ötezret.
   – Rendben van. Kitől kapta a pénzt?
   – Nem kaptam én azt senkitől, uram, az az asszonyom pénze volt. Nesze, mondta az asszonyom, fogd ezt a pénzt, és a legközelebbi bankban váltsd be. Én meg szót fogadtam.
   – No, no, leánykám nem kell mindjárt sírni – mondta a rendőrtisztviselő. – Semmi többet nem akarunk megtudni magától, csak azt, hogy hívják az asszonyát.
   – Irma Landshoff.
   Két detektív azonnal kocsiba ült, és húsz perc múlva már ott is volt a rendőrségen maga Irma Landshoff, egy harminchét éves, szép, halálra ijedt asszony, már nem karcsú, de kecses ívű csípőjével és kellemesen telt keblével még mindig szemrevaló jelenség.
   – Ön adta a lánynak ezt a bankjegyet? Landshoffné asszony, aki szóhoz sem tudott jutni, csak bólintott.
   – Kitől kapta?
   Némi habozás után azt felelte:
   – A férjemtől, ki mástól kaptam volna?
   – Mivel foglalkozik az ön férje?
   – Könyvelő Liebignél.
   – Otthon van?
   – Nincs. A Színházi Kávéházban van.
   De alighogy a tisztviselő felemelte a telefon-kagylót, hogy felhívja a férjét, az asszony odaugrott hozzá, és összekulcsolva fekete kesztyűs fehér kezét – mily pompás színkontraszt! –, könyörögni kezdett:
   – Uram, ne hívja fel őt, semmit ne mondjon neki, mert semmiről sem tud. És semmiről sem szabad tudnia.
   – Nem szabad – mondta a rendőrtisztviselő –, de akkor meg kellene mondania, kitől kapta valójában ezt a bankjegyet.
   – Megmondom, megmondom, mindent megmondok – kiáltotta keserű könnyek között az asszony. – Én szerencsétlen, miért is jutott eszembe, hogy hozzá forduljak segítségért! Minthogy nem tudtak belőle kihúzni egyetlen értelmes szót sem, és szinte már látni vélték rajta az összeroppanás jeleit, megkínálták egy pohár konyakkal. Aztán kissé összeszedte magát.
   – Maguk már tudják, hogy ezt a bankjegyet Zachar úrtól kaptam – mondta. – Kettőt kaptam tőle. Egyiket mindjárt Prágában beváltottam, ez volt a második.
   – Értem – mondta a tisztviselő –, a barátnője volt. – Landshoffné megrázta a fejét:
   – Ez nem egészen igaz. Valamikor régen, igen. Akkoriban huszonkét éves voltam. Ő gazdag, én szegény. Ezenkívül háború volt. Mindig akkor találkoztunk, amikor hazajött szabadságra. A háború után mindennek vége szakadt köztünk, mert férjhez mentem. A férjemnek sejtelme sincs semmiről. Aztán már csak nagyon ritkán találkoztunk, és én láttam, hogy Hugó már nem gazdag. Minden alkalommal rosszabb bőrben volt. Legutoljára februárban láttuk egymást. Bevezetett egy kávéházba, én éhes voltam meg szomjas, és a számla többre rúgott, mint amennyi pénze volt. Nagyon sajnáltam őt… Néhány nappal ezelőtt szörnyű bajba kerültem. Pénzre volt szükségem. Sok pénzre. Tízezer koronára. És nem akartam, hogy a férjem tudomást szerezzen a dologról. Kétségbeesésemben eszembe jutott Hugó, és levelet írtam neki, amelyben a segítségét kértem. Megírtam, hogy huszonnegyedikén Prágába megyek, és tíz órakor várni fogom a Příkopyn. Tudtam, hogy hiábavaló lesz az utam, mégis elmentem. Nem tehettem mást. Amikor beértünk Prágába, a rikkancsok ott szaladgáltak a kocsik között, és a reggeli újságokat kínálták az utasoknak. Mindjárt a szemembe ötlött egy kövéren szedett cím: Gyilkosság a Jeruzsálemi utcában. Tudtam, hogy Hugó abban az utcában lakik. Kíváncsiságból vettem egy újságot, s mielőtt a városba értem volna, megtudtam, hogy meggyilkolták a feleségét. Nem tudom miért, de mindjárt az jutott eszembe, hogy Hugó ölte meg. Hogy pénzt szerezhessen nekem. Ha nem is látszott ilyesmire képesnek, nagyon érzékeny volt, és nem bírta elviselni, hogy szenvedjen valaki is, akit szeret. Elgondoltam, hogy megkapta kétségbeesett levelemet, ő, a koldus, és mivel másképpen nem tudott pénzt szerezni, megölte és kirabolta a feleségét. Olyan félelem fogott el, hogy azonnal vissza akartam fordulni. De aztán azt mondtam magamban: Képzelődsz, hol van az megírva, hogy ezt meg kell tennie! Szobát béreltem egy szállodában, kissé rendbe hoztam magam, s mivel közeledett a találka ideje, elindultam a Příkopyra. Azt gondoltam, hogy nem lesz ott, hogy kihallgatáson van, vagy letartóztatták. De nagy meglepetésemre már messziről intett a sétapálcájával, amelyet mindig úgy hordott, hogy a fogantyúja a zsebében volt. Mosolyogva jött felém. De én megborzongtam. Azt mondtam neki:
   „Hugó, mi történt nálatok?”
   Elfintorodott, és egykedvűen azt mondta:
   „A vénasszonyt elvitte az ördög. Ez történt. Kár, hogy nem vitte el hamarább.“
   Egészen eddig kétségeim voltak, de amikor hallottam, milyen könnyen beszél a dologról, elhittem, hogy valóban ő tette. Kezet nyújtott, de én nem akartam elfogadni. Erre nevetni kezdett, és azt mondta:
   „Ezt megszoríthatod, Irmácska, nem ezzel tettem.”
   Bár nevetett, úgy rémlett nekem, mintha éppen beismerte volna tettét. El akartam rohanni, de iszonyatos kétségbeesés lett úrrá rajtam. „Hugó, hogy tehettél ilyet?!“ – kérdeztem. Rám meredt, és azt felelte:
   „Látom, hogy azt gondolod, valóban én öltem meg. Sajnos, valaki más. De az eredmény ugyanaz. Újra szabad vagyok, s ezt legelőször is azzal ünnepeljük meg, hogy teszünk egy kellemes kirándulást. Már mindent elintéztem.” Szavai kissé megnyugtattak, de még mindig nem tudtam, mit higgyek.
   „Irmácska, ne légy hát ilyen hitetlen – nyugtatgatott –, elvégre láthatod, hogy szabadlábon vagyok. Azt hiszed, hagynák, hogy egy gyilkos szabadon sétálgasson a városban?“ – S közben olyan hangosan nevetett, hogy az emberek megfordultak utánunk. Szavai meggyőzően hangzottak, de én még mindig kételkedtem. Belém karolt, és folytatta:
   „Irmácska, ez rettenetes gyerekség. Miért nem akarod elhinni, hogy ártatlan vagyok? Egy bolhát sem tudnék megölni, nemhogy egy ilyen…“
   – Miért nem fejezte be? – kérdezte a rendőrtisztviselő.
   – Azért, mert szégyellem megismételni, amit mondott. Nem kellett volna ilyet mondania. Azt mondta: „… nemhogy egy ilyen szukát.” Elvégre kicsit sok, egy halottra ilyet mondani. Közben éreztem, hogy valamit a kezembe csúsztat. Pici bőrdoboz volt, benne egy szép gyűrű, de ezt csak később néztem meg. Az ajándékot betettem a kézitáskámba, és kiengesztelődtem. Ezután taxit rendelt, és elindultunk Jílovištěbe. Egész úton mókázott. Például ilyeneket mondott: Milyen kár, Irmácska, hogy férjnél vagy, látod, most már szabad vagyok, és feleségül vehetnétek! Közben mindenfélét megengedett magának. Hirtelen megkocogtatta az ablakot, és azt mondta a sofőrnek, hogy forduljon meg. Egy szálloda elé hajtatott Zbraslavban. Én eleinte vonakodtam, de aztán elfogadtam a meghívását. S közben ismét arra gondoltam, hogy talán mégiscsak ő ölte meg. Rettenetes lelkiállapotban voltam. Fekete estélyi öltöny volt rajta, és egyik kézelőjén egy száradt vércseppet pillantottam meg. Nincs ebben semmi, mondta. Amikor hazamentem, lehajoltam hozzá, hogy megnézzem, valóban meghalt-e, így történhetett. De én ezt nem tudtam elhinni. Amikor bementünk a szobába, annyira kilelt a hideg, hogy olyan voltam, mint egy darab jég. Nem vagy jó hozzám, Irmácska, mondta Hugó, én ma bűntettet követtem el miattad, és te mégis olyan furcsán viselkedsz velem szemben. Ez úgy érintett, mintha kést szúrt volna belém. Bűntettet! Akkor mégiscsak te ölted meg! Dehogy én, válaszolta, ne légy már ennyire unalmas, bűntetten lopást értettem.
   S közben kihúzott a zsebéből két gyűrött bankjegyet, és ideadta. Tízezer korona volt. Nem akartam elfogadni. Az isten szerelmére, Irmácska, megint rosszra gondolsz. Nem én öltem meg, hát nem érted? Akkor loptam el tőle, amikor már halott volt. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy segíteni tudjak rajtad.
   De én egy szavát se hittem. Esküszöm, hogy becsületes nő vagyok, és gonosz sem vagyok. Nem tudom, mi történt akkor velem, de nem hittem neki. Közben nagyon boldog voltam. Az járt az eszemben: annyira szeret, hogy megölt egy embert, csak hogy segíthessen rajtam. Ettől a gondolattól valahogy teljesen megrészegültem. A nyakába ugrottam, és azt mondtam neki, hogy semmit sem kell előttem titkolnia, mert nem árulom el, de meg vagyok róla győződve, hogy ő ölte meg, csak hogy megszerezhesse nekem a pénzt. Hugó kis ideig mindent tagadott, kinevetett és azt mondta, hogy bolond vagyok, de végül mégis beismerte. Ha már nem engedsz a huszonegyből, hát jó, én öltem meg, mondta. És én…
   – És ön ezért szerette őt – fejezte be helyette a tisztviselő.
   Landshoffné lesütötte a szemét, és bólintott.
   – El se tudják képzelni, micsoda érzés az, ha az ember tudja, hogy valaki annyira szereti, hogy még gyilkolni is képes érte.
   – Nos, ami azt illeti, azt valójában nem tudom elképzelni, de nagyon érdekelne, mi történt azután.
   – Aztán – mondta Landshoffné lassan – egyre csak arra gondoltam, hogy őrülten szeretem. Csupa badarságokat beszéltünk. Megegyeztünk, hogy már vissza sem térek a férjemhez, hogy Prágában maradok, elválok, és ha semmi sem jön közbe, férjhez megyek Hugóhoz. Amikor este haza akartunk indulni, azt mondta: Irmácska, ha velem jönnél vissza a városba, még bajba kerülhetnél. Igaz, senki sem tudja, hogy ezt cselekedtem, de beidézhetnek kihallgatásra. Ezért más-más kocsin kell visszamennünk Prágába. Elmész a szállodába, aztán a pályaudvarra, megvásárolod a jegyet, felszállsz a libereci gyorsra, persze aztán Libeňben leszállsz, gyalog mész a villamosra, valamelyik szállodában új szobát rendelsz, és kilenc órakor felhívsz telefonon a Šramota-féle étteremben. Šramota, ne felejtsd el. Pontosan úgy tettem, ahogy meghagyta, telefonáltam abba az étterembe, de valaki azt felelte, hogy Zachar úr éppen akkor ment el valamilyen rendőrségi úrral. Nagyon megijedtem, visszamentem a szállodába, egész éjszaka le se hunytam a szemem, és reggel elindultam haza. Az esti újságokból megtudtam, hogy Hugót letartóztatták.
   Ha most végiggondoljuk a történteket, s látjuk, milyen kísérteties rendszerességgel bukkantak fel a Zachar ellen szóló újabb és újabb bűnjelek – egymás után sorban, mint a skorpiók a lyukból –, mindig éppen akkor, amikor bűnössége felől kételyek támadtak, nem rémlik-e úgy, mintha egy olyan embert pillantottunk volna meg, aki nem törődve az óvó intelmekkel, bizonytalan talajra lépett? Az első lépésnél éppen csak megmozdult alatta a föld. A másodiknál megremegett, a harmadiknál emberünk bokáig süppedt a földbe, a negyediknél fél lábszárig… minden lépésnél mélyebbre, míg végül a feje is eltűnt!
   Nem úgy tetszik-e valóban, hogy ezeket a méreghegyű nyilakat előre elkészített terv szerint lövöldözték bele Hugó Zacharba, ebbe a különös, feltűnő, és csaknem mindenki szemében ellenszenves emberbe, akiről csak a kedvese állította, hogy jószívű volt – hogy tervszerűen lőtték bele azzal a szándékkal, hogy megöljenek benne mindent, amit eddig még nem öltek meg?!
   Mozol fogalmazó most, hogy kezében tartotta Irma Landshoff papírra vetett és aláírt tanúvallomását, megkönnyebbülten lélegzett fel: Véget ért a komédia. Aztán elővezettette Zachar urat, hellyel és cigarettával kínálta, és csaknem együttérzően mondta:
   – Közölnöm kell önnel néhány dolgot, amelyek biztosan visszaadják a szavát. Megtaláltuk azt a hölgyet. Landshoffné asszony már csak arra vár, hogy szemébe mondhassa önnek, amit elárult neki a zbraslavi szállodában.
   Zachar úr erre valóban megszólalt.
   – Szegény Irma – mondta –, mit kap majd az a férjétől. Az öregúr rettenetesen féltékeny.
   – Csodálatos, hogy ön még most is arra gondol, mi történhet a szeretőjével, nem pedig arra, ami önre vár.
   – Akasztófa – mondta teljes közönnyel Zachar úr –, tudom. Persze, maguk szó szerint veszik azt, amit Irma mondott. Nem tudják megérteni, hogy csupán egy nagyszerű tréfa volt. Irma szép nő, noha már egy kicsit kövér, de ami az észbeli képességeit illeti, egyszerű liba. A fejébe vette, hogy Katyt őmiatta öltem meg. Először megpróbáltam kiverni a fejéből ezt a badarságot, de később, amikor láttam, hogy ez boldoggá teszi őt, s hogy tulajdonképpen hatásos eszköz lehet hajlandósága megnyerésére, meghagytam neki az illúzióját. Sőt végül, úgy rémlik, határozottan meg is erősítettem hitében. Maguk persze most ebbe belekapaszkodtak.

ÖTÖDIK FEJEZET
amelyben megismerkedünk Zachar úrnak 
egy másik barátnőjével.
1
   Klubíčko kedvenc kávéházában, a Metropolban pihent a piros ripsszel bevont kereveten és kávéját iszogatta. Megszokott helyén ült, a sarok-ablak mellett. Innét fentről jól lehetett látni az állandóan zsúfolt Národní třída, a Perštýn és a Spálená utca kereszteződésének élénk nyüzsgését. Klubíčko nagy érdeklődéssel figyelte a forgalomirányító rendőrt, aki minden percben szabadgyakorlatokat végzett. Ekkor leült mellé a fiatal Trampus. Délelőtt tíz óra volt, és a kávéházban csupán néhány fiatal költő és egy rozsdavörös hajú fiatal hölgy üldögélt, aki nyilván várt valakire, s minthogy unatkozott, folyton nézegette magát kis kézitükrében, mely előtte feküdt az asztalon.
   – Jó napot, Zdeněk – üdvözölte Klubíčko vidáman. – Jön megmondani, hogy már elcsípte?
   Zdeněk bólintott:
   – Egy… – kezdte.
   De Klubíčko a szavába vágott:
   – Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem érdekel, ki az. Még ha a megboldogult Abd ul-Hamid volna is, teljesen mindegy lenne nekem. Fölöslegesen fáradtunk. De a mi foglalkozásunk már ilyen. Tízszer is melléfog, míg egyszer ráhibázik az ember.
   Zdeněk ennek ellenére folytatta:
   – Valamilyen Nejedlý nevű úr volt, egy fotószalon tulajdonosa. Habozás nélkül közölte velem, hogy ő adta kölcsön Zachar úrnak a fegyvertartási engedélyt. Zachar úr másnap mindjárt vissza is adta neki ezekkel a szavakkal: Köszönöm a segítségét, barátom. Habár nem nekem volt rá szükségem, hanem egy olyan valakinek, akit szeretek.
   – Igen, igen – mondta Klubíčko homlokát ráncolva. – Tehát valóban szerette azt a valakit. És éppen itt van a bökkenő. Kíváncsi vagyok, egyáltalán sejti-e, hogy éppen az a személy ölhette meg leginkább a feleségét. Zdeněk kis ideig hallgatott.
   – Nem tudok felhozni semmilyen ésszerű okot – mondta aztán –, de valahogy az ösztönöm azt súgja, hogy ez a személy se igen tehette.
   Klubíčko felélénkülve fordult felé:
   – Mintha az én érzéseimet fejezte volna ki. Ezután nagyon fogom tisztelni az ösztöneit, derék fiú maga, Zdeněk. Ezt bebizonyította előttem, és én őszintén nagyra értékelem, hogy ugyanúgy vélekedik a dologról, mint én. Ésszerű okok! Ha az ésszerű okokról volna szó, szedhetnénk a sátorfánkat. Azok egytől egyig Zachar ellen szólnak. Azt hiszem, nyakig benne van a csávában. Mi mindent találtak ellene! És még csak a felszín közelében vagy csekélyen a felszín alatt ásnak. Mi lesz itt, ha majd mélyebbre szállnak! Szóval, úgy bemártotta magát, ahogy csak tudta. De ennek ellenére – nem ő tette. Csupán a véletlenek egybejátszása az egész. Engem, amint tudja, kiiktattak a vizsgálatból. Hivatalosan semmi közöm sincs az ügyhöz, és voltaképpen azokat a padlástolvajokat kellene üldözőbe vennem, akik a Hanspaulkán garázdálkodtak. Hivatali teendőimet csupán a furcsa természetű állítólagos gyilkos iránt érzett részvétből hanyagolom el. A hivatalos parancs ellenére nyomozok, hogy segíthessek rajta. Vagyis, hogy a vádat áthelyezzem egy másik személyre. Csakhogy eddig azon a személyen kívül, aki a pisztolyt vásárolta, semmilyen másnak nem bukkantam a nyomára. Annak ellenére, hogy az a bizonyos titkos hang nekem is ugyanazt súgja, amit magának: ez a személy sem az, akit mi keresünk. Noha… de erről majd később. Ez a dolog még annyira éretlen, hogy még egy ilyen jó barátomnak is, mint maga, fölösleges volna róla fecsegni.
   – Akkor egyelőre nincs semmi dolgom? Klubíčko vállat vont:
   – Nem tudom, van-e egyáltalán valami értelme, de talán megérné, ha egy kicsit beleszimatolna a dologba. Valamit elárulok magának. Az egyik legerősebb érv, amely Zachar ellen szól, az, hogy a gyilkosság utáni reggelen, amikor a legjobb szándékkal, de mégis elővigyázatlanul szabadon engedtem őt, látták, hogy bement a Leszámítoló Bankba, ahol a felesége széfje van. Cynybulk hivatalsegéd felismerte, és megerősítette, hogy Zachar egy bizonyos időt, talán tíz percet töltött a bank páncélszobájában. És hogy valamit elvitt onnét újságpapírba csomagolva. Bár a nyomozó, akit utána küldtem, azt állítja, hogy ebben az időben Zachar Zoufalýnál falatozott. De aztán megjegyezte, hogy néhány percre el kellett távoznia egy bizonyos helyre. Talán éppen akkor mehetett el Zachar úr is, beugrott a falatozóval szomszédos bankba, és kicsent valamit a széfből. Hogy mit, arról fogalmam sincs, de ez irányban talán némileg segítségére lehetek. Amint tudja, a gyilkosság felfedezésekor istentelen felfordulást találtunk az áldozat lakásában. Minden szét volt dobálva, sőt még a képeket is leszedték a falról. Valaki keresett ott valamit, és valószínűleg nem találta meg, noha talán egyetlen helyet sem hagyott átvizsgálatlanul. És most jól figyeljen. Zachar már beismerte, hogy a gyilkosság után kétszer járt a lakásban, késő délután és éjjel egy óra körül, és hogy valóban keresett valamit. Képzelje! Kétszer is nekikezd, jóllehet a hálószobában meggyilkoltan fekszik a felesége, és minden pillanatban betoppanhat valaki, és aztán vége van. Valami nagyon fontos dologról lehetett szó. Most már világos a kérdés: Mi volt az, amit olyan kitartóan keresett? Ha én hallgatnám ki Zachar urat, ezt megkérdezném tőle, és ő valószínűleg meg is mondaná. De én nem szólhatok bele a vizsgálatba, és tudja isten, beszélhetek-e még egyáltalán azzal a szerencsétlennel. Lehet, hogy várnom kell, míg kijelölik a védőügyvédjét, és csak attól szerzek tudomást a dologról. Csakhogy én nem akarok olyan sokáig várni. De mit tegyek? Nem mehetek be hozzá, ez nem volna kollegiális, és persze a börtönőrt sem biztathatom fel, hogy a hivatalos vizsgálattal szemben az én nevemben kérdezősködjön. Talán el sem hiszi, ha megmondom magának, hogyan lehet mégis szót váltani Zachar úrral.
   Zdeněk elnevette magát:
   – Ha jól értettem, nekem kell a maga nyelvévé és fülévé válnom ebben az ügyben. Klubíčko bólintott:
   – Pontosan így gondoltam.
   – Csakhogy Zachar úr rács mögött van – mondta Zdeněk –, ha jól értem magát, csak egyetlen módon találkozhatnék vele.
   – Igen, igen – kiáltott fel Klubíčko elismerően –, csak egyetlen módon, Zdeněk, az igazság érdekében le kell füleltetnie magát. Valamilyen gyermekcsíny miatt, hogy ne kerüljön rossz pont a büntető nyilvántartójába. De mégis olyasvalami miatt, hogy azért a délelőtti kihallgatásokig az igazgatóságon maradjon. Reggel kérni fogja, hogy engedjék ki sétálni, s közben lehet, hogy találkozik Zachar úrral; a többi már a maga dolga. De azzal is számolnia kell, hogy esetleg kihallgatják a reggeli séta előtt. Vagy hogy Zachar úr morcosságában lemond a reggeli sétáról. Akkor majd valami mást kell kitalálnia. Nos, ha jól ismerem, maga már fogja tudni, mit. Én pedig közben nyugodt lelkiismerettel utánanézhetek annak a másik dolognak. Remélem, ha majd viszontlátjuk egymást, már tudok róla valamit mondani. Mit szólna hozzá, ha holnap ugyanebben az időpontban találkoznánk ennél az asztalnál? Talán inkább egy órával később, hogy legyen ideje átöltözni.
2
   Másnap délelőtt tizenegy órakor egy rongyos csavargó lépett be a Metropol kávéházba. Alighogy megjelent a küszöbön, valahol a háttérben mindjárt felbukkant a főpincér, odafutott hozzá, és mondott neki valamit. A csavargó válaszolt, és tovább akart menni. A főpincér azonban vállon ragadta, és visszarántotta. Isten tudja, hogyan végződött volna a dolog, ha Klubíčko fel nem áll, és azt nem mondja:
   – Csak nyugodtan engedje be az urat, igaz, nem valami bizalomkeltő a külseje, de találkát adtam neki, mert közölni akar velem valamit. A csavargó leült mellé, és nevetni kezdett:
   – Maga aztán megéri a pénzét! Az egész hecc maga miatt van, és ilyeneket mond rólam! Klubíčko szintén nem tudta visszatartani nevetését:
   – Mit magyarázgatnék nekik. Az a fő, Zdeněk, hogy sejtelmük sincs róla, micsoda példás gentleman maga. A szégyen úgyis azé, akinek a szerepét játssza. Különben élvezet magára nézni! A felesége is látta ebben a maskarában? 
   Zdeněk megrázta a fejét:
   – Az apámnál öltöztem át. Malvint talán megütötte volna a guta, ha meglát ezekben a rongyokban.
   Ha nem is volt „rongy“, amit viselt, de arra nem volt a legalkalmasabb, hogy egy elsőosztályú kávéházban megjelenjen benne. Más színű volt a nadrág, és más színű a kabát, persze jókora foltokkal a könyökén, de a legfeltűnőbb mégis az volt, hogy a kabátról hiányzott a gallér.
   – Magamra vettem ezt a göncöt, és természetesen otthon felejtettem a papírjaimat és az emlékezőtehetségemet – mondta Zdeněk. – Aztán elég volt, hogy két órára leüljek az Alagútban, és magamra vonjam egy ősz bajuszú úr figyelmét, aki aztán le sem vette rólam a szemét. Tizenegy óra volt, amikor felálltam. A fürkésző úr szintén felállt. Amikor láttam, hogy leemeli a fogasról kalapját, mindjárt tudtam, hogy jó úton járok. Kint rögtön le is fülelt. Reggel egy kicsit ügyeskednem kellett, hogy kieresszenek reggeli sétára. Zachar úr szintén ott volt. Addig manővereztem, míg csak mögéje nem kerültem. Mielőtt az őr elkergetett volna, megtudtam, amire szüksége van. Az a dolog, amit Zachar olyan lázasan keresett, Mácha Křivoklad című novellájának első kiadása volt. Klubíčko füttyentett egyet, ezzel adva kifejezést nagy örömének.
   – Nézzük csak – mondta –, hát Mácha volt. Már attól tartottam, hogy Chateaubriand. Vagy Walter Scott. Ez talán ostobaság volt, de mindennek Zachar úr az oka. Tudja, elárulta nekem, hogy valamikor a londoni Magg testvérek hűséges ügyfele volt.
   Zdeněk kis ideig mereven nézett maga elé.
   – Bevallom, egy mákszemnyit sem értek az egészből – mondta aztán.
   – Én is bevallom magának, hogy eddig én se igen sokat – válaszolta Klubíčko gondtalanul.
   – Nehogy azt gondolja, hogy ez talán valamilyen nyom. Inkább csak valami fantomszerűség. Kék köd, sötét éjszaka. Csupán arra való, hogy megörvendeztesse a lelket, különben ne is gondoljon rá. Reálisabb dolgokkal foglalkozzon. Egyre mindjárt rá is vezetem. Viszonoznom kell a nekem tett szolgálatát. Az a személy, akinek Zachar pisztolyt vásárolt, kétségkívül nő.
   – Nő! Erre már az elején gondoltam. Mégpedig az a nő, aki meglátogatta őt, és aki miatt összeveszett a feleségével.
   Klubíčko rábólintott:
   – Így lesz valahogy. De ebből még ne következtessen isten tudja mire. És ha mégis, jól vigyázzon, mit mond Maurin előtt. Szintén ide kell jönnie, állítólag valami közölnivalója van. Egyébként tudja, milyen ő, könnyen hátat fordít a hipotéziseinek, és könnyen beveszi a horgot. Hogy ki az a nő, azt még nem tudom. Jobban mondva: fogalmam sincs róla, ki lehet az. De valamit mégiscsak tudok. Talán nem is függ össze az esettel, de a fentebbi kikötéssel elárulom magának. Május huszonharmadikán követték el a gyilkosságot. Huszonötödikén megjelenik a körzeti rendőrőrsön egy méltóságteljes polgár elgyötörten és kétségbeesetten, és közli, hogy előző nap tíz órakor elment a lánya otthonról, és nyoma veszett. Reggel tíz órakor. Kilenc harminckor megjelenik ennél az úrnál egy detektív, és felszólítja, hogy azonnal kövesse. Miért és hová kell követnem, barátom? – kérdi tőle a férfi, és az egész család tanúja a jelenetnek, a lánya is, aki aztán eltűnik. A Jeruzsálemi utcába, válaszolja a detektív. Meggyilkoltak egy bizonyos Kateřina Zachar nevű háztulajdonost, és önt ki akarjuk hallgatni egy körülményről, amely összefügg az esettel. Ekkor az úr a megrémült családhoz fordul, és azt mondja: Biztosan azt kell majd bizonyítanom, hogy Zachar barátom tegnap délután itt bridzsezett velünk.
   Aztán elindult a detektív után. Egy fél óra múlva keresni kezdik a lányukat, Josefínát, akit a családban Inkának becéznek, de nem találják a szobájában. Kérdik a szolgálólányt, s az azt feleli, hogy a kisasszony öt perccel ezelőtt ment el. Várják a lányt, várják egész kettőig, noha egykor szoktak ebédelni. Aztán kétségbeesnek, és összetelefonálják az ismerőseiket, mindenütt keresik. Közben beesteledik, és Inkáról semmi hír. Reggel elmennek a rendőrségre, és gondterhelt arccal, kezüket tördelve előadják az esetet.
   Zdeněk figyelmesen hallgatott:
   – Talán közben hazatért. Vagy valamilyen szerelmi kaland?
   Klubíčko részvétteljesen elmosolyodott:
   – Szerelmi kaland! Habár minden lehetséges. De az a lány – éppen most tizenkilenc éves – tizenhat éves koráig nem hagyta el az ágyat. Valamilyen idegbaj miatt. Persze úgy is fest: satnya, kicsiny, vékonyka és – milyen igazságtalan a sors! – csúnya, csak a szeme gyönyörű. Különben ítélje meg maga.
   E szavak kíséretében átnyújtott neki egy fényképet, mely egy különös, betegesen ábrándos, vézna és csúnya leánykát ábrázolt, nagy, égő szemekkel.
   – Az a szempár természetesen fekete – tette hozzá Klubíčko. – Képzelje el, hogy meg tudja az embert igézni ezekkel a szemekkel. És mi mindenre képes az a tűz, ami bennük ég.
   Ez a lány minden gátlás nélkül ölni tudna, noha ártatlan. Természetesen, ha erre valamilyen erős és igazságos indíték sarkallná. A lány fanatikus, a legfanatikusabb lények egyike. Tegyük hozzá, hogy csúnyasága, félénksége és a külső világtól való elzártsága miatt sohasem volt udvarlója, sőt még barátja sem. Igaz, egy mégis volt, aki aztán annál hűségesebb volt hozzá. Éveken keresztül eljárt a családhoz minden második nap, de gyakran naponta is, és órákig elüldögélt Inka ágya mellett. Ha a lánykának egyáltalán van valamilyen műveltsége, akkor ezt hűséges barátjának köszönheti. Mindenre megtanította, amire az iskolában tanították volna, és még a maga tudományából is hozzáadott valamit. Mert ha nem is látszott meg rajta, ez a barát nagyon művelt és okos ember volt. Verseket olvasott fel neki, és bevezette őt a tudomány világába. Megtanította angolul, franciául, sőt kizárólag az ő kedvéért még gitározni is megtanult, és énekelgetett neki, mint egy trubadúr.
   Klubíčko elhallgatott, és jóságosan mosolygó szemét, amelyben mindig ott bujkált a gúny is, barátjára emelte.
   – Hát csak képzelje el mindezt, Zdeněk! A családon kívül csupán egyetlen lény érdeklődik a leány iránt, okos dolgokról mesél, és Musset-t szaval neki. Egy bizonyos korban, amit a nemi érés korának neveznek, minden ember vágyakozni kezd a szerelemre, és bele is szeret valakibe, méghozzá halálosan. A nagy szerelmi csalódások miatt elkövetett öngyilkosságok az ember életének ebben a legboldogabb, egyszersmind legboldogtalanabb időszakában a leggyakoribbak. Inkát is fűti a szerelmi vágy. Ő is szeretne szeretni valakit. Hanem kit szeressen, az istenért, ha az apján, anyján és a szolgálólányon kívül senkit sem lát maga körül? De hopp, mégiscsak lát valakit – és ez családjuk leghűségesebb barátja. És így beleszeret abba a lófejű, sárga fogsorú, hájas emberbe. Méghozzá szenvedélyesen. Halálosan. Talán sohase árulja el neki érzelmeit, mégis szerelmes bele. A szerelem észrevétlenül sorvasztja, akár a rák. Csak a megfelelő pillanatot várja, hogy kitörhessen. Figyel rám? Zdeněk bólintott.
   – Ilyen érdekfeszítő előadást még nem hallottam a pubertás lélektanáról.
   – A nemi érés a szellemi érettséget is magával hozza. Miért jár Zachar úr, aki olyan okos, mint egy kalifa, és lélekben olyan gazdag, mint talán senki más, ilyen elnyűtt ruhában? – kérdezi magától és talán szüleitől is a leányka. Miért sápadtabb mindennap? És a szülei talán elszólják magukat, hogy az ő imádott barátja voltaképpen tragikus jelenség. Vagy talán ő kérdezi ki óvatosan vagy óvatlanul a bálványát. Lassanként sok olyan dolgot megtud, aminek titokban kellett volna maradnia előtte. Például azt, hogy imádottja egy rettenetes asszony zsarnoki fogságában él, hogy szenved, mint a kopaszra nyírt Sámson, akinek a malomkereket kellett hajtania, szóval, hogy méltatlan körülmények között él. Tételezzük fel, hogy beszélgetéseik egyre bensőségesebbekké és bizalmasabbakká válnak. Zachar úrnak, bár olyan, mint egy medve, nagyon gazdag az érzelemvilága, s a világon senkije sincs, akivel megoszthatná érzelmeit, akinek kiönthetné a lelkét. Nem éppen beteges kis barátnője-e az, aki előtt feltárja lelkét? Egy nap nem történik-e meg, hogy a lánykának arra a kérdésére: Miért olyan komor? – bevallja, hogy Xanthippéje ismét kegyetlenül megalázta? Ki kételkedne abban, hogy képzeletben valóban megölte Katyt? Egyébként is ezt beismerte előttem. Olajjal locsolta, és lassan forgatta a nyárson, igen, valójában ez volt a szándéka, de hogy végrehajtsa tervét, ahhoz nem volt elég bátorsága. Ám ha erről elejtett néhány szót az előtt a gyermek előtt is, akinek még fogalma sem volt az olyanfajta „életörömökről”, amelyek úgy ragadnak meg emlékezetünkben, hogy megtörnek bennünket, s képtelenné tesznek a szenvedélyeink követelte tettek végrehajtására, egy dolog elkerülte a figyelmét: hogy az a gyerek még nem képes kordában tartani indulatait.
   Klubíčko, miután körülhordozta tekintetét a kávéházon, odahajolt Zdeněkhez, és visszafojtott hangon így folytatta:
   – Be kell ismernem, hogy teljesen magával ragadott egy gondolat. Egy szerelmes gyermek, aki tulajdonképpen csak három éve tud járni, meg van győződve róla, hogy szép és igazságos tettel ajándékozta meg az emberiséget, ha ártalmatlanná tesz egy fenevadat. Zachar úr biztosan azt mondta a feleségéről neki is, amit nekem: „Ha kegyetlen volna! A kegyetlenség az ártatlanok botlása. De ő ravasz.” Torquemada semmi sem volt hozzá képest. El kell pusztítania azt a ravasz fenevadat, aki pokollá teszi egyetlen és legjobb barátja, sőt kedvese életét! Crescendo: Volfné vallomása szerint Zacharék házassága sosem volt fenékig tejfel, de az utolsó évben igazi pokollá vált. Zacharné megvont a férjétől mindent, kényszerítette, hogy másoktól kolduljon néhány koronát, és semmit sem engedett meg neki. Ennek az emberkínzásnak az árnyéka biztosan arra a gyermekre esett. Zachar úr közlékeny természetű, s valaki előtt ki kell öntenie lelkét. Ez ösztönzi a leánykát, hogy tervét valóra váltsa. Hazudik valamit barátjának, és rábeszéli, hogy szerezzen neki egy pisztolyt. Zachar úr, aki olyan naiv, mint egy gyermek, enged a rábeszélésnek. A leányka néhány napig magánál hordja a pisztolyt, az alkalmas pillanatra vár. Huszonharmadikán végre elhatározza magát, és meglátogatja Zachart. Megjelenése újabb szócsatát robbant ki a házastársak között, mely most is a bálvány megalázásával végződik. Inka elveszti a fejét, elrohan. De nem megy messzire, már az ajtó mögött visszanyeri erejét, s egy ötlete támad: csupán a fogadószoba ajtaját csapja be, elrejtőzik a lakásban, s miután Zachar elmegy hazulról, megjelenik a nőstény sárkány előtt, és egy izgalmas párbeszéd után lepuffantja. „Megkaptad, amit már régen megérdemeltél. “ Azután elfut, és a véletlen folytán rettenetes tragédia történik. A gyilkosság gyanúja kedvesére esik. A lány elveszti a fejét, és eltűnik otthonról – s ki tudja, hol és milyen körülmények között találjuk meg.
   Zdeněk figyelmesen hallgatott.
   – Ez valóban megtörténhetett így, ahogy összekombinálta – mondta aztán. – De hogyha igaza volna, és ha a bűntettet valóban a Friedmann lány követte volna el, a történet még nem érne véget az ő szökésével. Tegyük fel, hogy az a lány ölte meg. Maga feltételezne róla akkora gyávaságot, hogy eltűnik hazulról, valahol megnyugszik, aztán csendben hazatér, és él tovább, mintha semmi sem történt volna, annak ellenére, hogy a bálványát felkötötték?
   – Ilyesmit nem lehet róla feltételezni – mondta helyeslően Klubíčko. – És éppen ez az, ami azt súgja nekem, hogy tartózkodó álláspontra helyezkedjek ennek a káprázatos utópubertális bűntettnek a lehetőségét illetően. Ha a lány ölte volna meg, s ha megtudta volna, hogy kedvesére esett a gyanú, kétségbeesésében vagy öngyilkosságot követ el, vagy jelentkezik a rendőrségen, és mindent beismer. Az utóbbi nem történt meg, ebből arra következtetek, hogy az előbbi sem. Egyszerűen pánikba esett és megfutamodott. S nem éppen ez lesz a rejtély lélektani kulcsa? Aki megfutamodik, vajon a legveszedelmesebb fanatikusok közé tartozik-e? A tettes biztosan nem ő. Talán az futamodik meg, aki akaratlanul is megmutatta egy másvalakinek a gyilkossághoz vezető utat. És most talán jó volna, ha maga folytatná ezt a kombinálást.
   – Értem – mondta Zdeněk. – Azt hiszi, hogy talán rábeszélte Zachart, hogy ölje meg a feleségét?
   Klubíčko rábólintott:
   – Igen, hiszen csupa tűz volt. Ne felejtsük el, hogy egy tizenkilenc éves lányról van szó! Aki csupán harmadik éve jár. Mit jelentett neki az élet? Méghozzá az ilyen élet!
   – Meglátogatta Zachart, a kezébe adta a pisztolyt, vagy letette az asztalra, s miután a családi botrányt kirobbantotta, elment. Csúnya dolog a családi perpatvar, jól tudom, noha rövid ideje vagyok házas. És amikor meggyőződött róla, hogy Zachar végrehajtotta a tettét, de oly szerencsétlenül, hogy azonnal gyanúba fogták, pánikba esett, és megszökött.
   Klubíčko egyetértően bólintott:
   – Ez már elfogadhatóbb volna. De még mindig nem az igazi. Ha nem érezte annak a kényszerét, hogy feladja magát, nagyon kevés köze kell hogy legyen a bűntetthez. Azt persze, hogy a pisztolyt az asztalon hagyta, teljesen ki kell zárnunk. Sokkal elfogadhatóbb volna, hogy észrevette: eltűnt a pisztoly. Vagy valami hasonló. Érti: sejtenie kellett, vagy biztosnak kellett lennie abban, hogy csak Zachar úr követhette el a gyilkosságot, de ő maga semmiképpen sem volt belekeveredve. Biztosan számtalanszor hallotta Zachartól, hogy: „Egyszer úgyis megölöm”, de nem vett részt a dologban. Én ezt a feltevést úgy gondoltam végig, hogy előre leszögeztem: A lány a tettes. De aztán mégis azt mondtam magamban: Nem a lány követte el, csupán felbiztatta Zachart, és szerzett neki fegyvert, mert Zacharnak nem volt pénze. Aztán ezt a lehetőséget is kizártam, és azt mondtam: A lány sejtette, hogy ezt egyszer Zachar megteszi, de nem tudta, hogy már most készül rá. S amikor értesült róla, hogy a tragédia megtörtént, eszét vesztette és megszökött, s az isten tudja, mit csinált magával. Hiszen, Zdeněk, ez az egész dolog teljesen másképpen is történhetett. Lehet, hogy a középpontban egy egészen titokzatos személy áll, s kétoldalt egy-egy szerencsétlen, kétségbeesett ember, akiket semmilyen más gondolat nem foglalkoztatott, csak az: milyen jó volna, ha Zacharné eltűnne egyszer erről a földről. S egyszer csak látják, hogy valaki, egy harmadik személy már eltüntette helyettük. Az a kis Inka elfuthatott Zacharéktól, miután becsapta az ajtót, Zachar szintén elmehetett a veszekedés után, hogy a lány szüleivel töltse a délutánt, s haza is térhetett anélkül, hogy előre valamit is sejtett volna, és valóban halva találhatta a feleségét. Meglehet, hogy azelőtt félrevonta Inkát, és azt mondta neki: Bocsásson meg, kicsikém, nagyon szégyellem ezt a jelenetet, aminek tanúja volt, de biztosítom, hogy már sohasem ismétlődik meg. És a lány másnap megtudja, hogy az a nőstény sárkány valóban nem fogja többé kínozni kedvesét, de annyira szó szerint magyarázza Zachar mentegetőzését, s az eset annyira megdöbbenti, hogy legjobbnak látja, ha megszökik, s ezzel okot ad a találgatásokra. S közben a bűncselekményt egy harmadik, titokzatos személy követte el, olyasvalaki, akit úgy fognak majd keresni, mint egy mákszemet a homokban. Hanem én mégis szeretnék elbeszélgetni ezzel a lánykával. Lehetséges azonban, hogy a közeli napokban nem lesz rá alkalmam. Mit szólna hozzá, ha megkérném, hogy nézzen utána. Persze, egy kicsit szolidabb ruhában. Mert ha ebben meglátná, talán még jobban megrémülne, mint ahogyan megrémítette élete legnagyobb ellenségének halálhíre. De, barátom, még nem is mondta, hogyan szabadult ki kollégáink karmai közül.
   Zdeněk hahotázni kezdett:
   – Egészen könnyen. Dokumentumok nélkül vittek be, mint vérbeli csavargót. Kihallgatás közben aztán megmondtam ki vagyok, és elhitettem velük, hogy Maurin lapjának szüksége van egy jó riportra arról, hogy ténylegesen hogyan bánik a rendőrség a foglyokkal. Miután azt mondtam nekik, hogy se nem vertek, se nem éheztettek, s hogy minden szenvedésem csupán annyi volt, hogy ki kellett szolgáltatnom a testem a kincstári poloskák haragjának, szabadon bocsátottak. De szívesebben falatnám magam még egyszer a poloskákkal, mint hogy teljesítsem ezt a feladatot, amit a nyakamba akar sózni. Ugyan hol keressem azt a lányt, ha maga a rendőrség semmit sem tud róla!
   – Ami ez utóbbi megjegyzését illeti, megállapíthatom, hogy teljesen unintelligens. Ebben a pillanatban legalább ezer vagy kétezer ember él Prágában, akikről a rendőrség egyáltalán nem tud semmit, bár szeretne tudni egyet s mást. A rendőrség átvizsgálja a szállodákat, körülnéz a mentőállomásokon és a kórházakban, aztán parancsot ad a legénységnek, hogy tartóztasson le egy ilyen meg ilyen személyt, persze, ha rábukkan valahol. Csakhogy a legénységnek sok a dolga, és kevés a képzelőereje.
   Puszta véletlen volna, ha kézre kerítenék. De ennek ellenére megnyugtatom, hogy kézre lehet keríteni. Természetesen, eszembe se jutna megbízni Inka Friedmann felkutatásával, ha nem volnék meggyőződve, hogy fáradozása sikeres lehet. Sőt, valami sejtelmem is van róla, hol tartózkodhat leginkább az a lány. Meg is mondom magának, hogy némileg megkönnyítsem a nyomozást. Amikor Zachar úrral beszélgettem, célzást tettem neki arra, hogy talán egy barátjánál öltözött át fekete ruhába. Vagy tekintettel erősen erotikus beállítottságára – egy barátnőjénél. Ő erre mindjárt rá is harapott, és ezt el akarta velünk hitetni. De a címet nem árulta el. A rendőrség természetesen nem hisz a titokzatos barát létezésében, én azt hiszem, mégiscsak van a dologban valami. Azt már említettem magának, Zachar úr rendkívül erotikus beállítottságú. Hogy lehet az, mondtam magamban, hogy senki sem tud semmit a nőügyeiről, elvégre kellett valamilyen nővel találkoznia! Talán titokban találkozgattak valahol? De miért kellett titokban találkozniuk, ha az a nő nincs olyan helyzetben, hogy a titoktartás elkerülhetetlen? Egyre jobban hatalmába kerít az a gondolat, hogy valahol egy tisztes hölgy szorongással olvassa az újságokat: Megússza-e Zachar a dolgot? Megjelenik-e az ő neve is az újságban? Váratlanul látogatója érkezik. A kis Friedmann lány. Zachar úr, aki rendkívül közlékeny, már régen említést tett neki erről a hölgyről. Kétségbeesésében természetesen nála keres menedéket, együtt kovácsolja vele a terveket, hogyan menthetnék meg közös bálványukat. Vagy isten tudja, mit csinálnak. Lehet, hogy csak siránkoznak, és rágják a körmüket. A maga feladata, hogy kinyomozza ezt a nőt.
   – Szép kis feladat – mondta Zdeněk. – Előbb megtalálna maga egy mákszemet a homokkupacban, mint én azt a két nőt. S közben nyomozásomnak tulajdonképpen semmi értelme, hiszen az előbb említette, hogy véleménye szerint a lánynak egyáltalán semmi köze a gyilkossághoz.
   Klubíčko bólintott:
   – Egyre inkább az a meggyőződésem.
   – Akkor nem is fogom keresni! – felelte Zdeněk határozottan. – Legalábbis egyelőre nem. Azt szeretném, ha olyasvalamivel bízna meg, ami közvetlenül összefügg a feltevésével.
   – Az én feltevésem… – jajdult fel Klubíčko.
   – Nem lehet azt feltevésnek nevezni. Egy nagy ködfelhő az egész. Egy ötlet, amely kétségkívül teljesen hasznavehetetlen. Nem tehetem ki magam annak, hogy egyszer majd kinevessen. Ha felkérem, hogy legyen segítségemre, egyáltalán meg se tudná érteni, miért akarom éppen azt, amit akarok, s minden bizonnyal azt mondaná, hogy elment az eszem. Egy szót sem erről. De azt a lányt, azt mégiscsak érdemes keresni. Csak az ég tudhatja, lesz-e valami ebből a ködös dologból, s ha lenne is, ki tudja, mikor jutok el a magvához. Ha tudná, milyen fantasztikus, sőt groteszk ez az ötlet… Míg megvalósítom, ki tudja, mi minden történhet Zachar úrral. Ennek elébe akarok vágni, de azt még nem mondhatom meg magának, miért fontos tudnom ehhez a feltevéshez, hogy mi történt a lánykával. Természetesen, ha eljön az ideje, maga lesz az első, akinek elárulom. Egyelőre elégedjen meg annyival: ha van valami ebben a ködfelhőben, akkor nagyon fontos számomra, hogy ezt a leánykát kézre kerítsük. Hajlandó ez után a magyarázat után hozzálátni a nyomozáshoz?
   – Ezek után mi mást tehetnék – dünnyögte Zdeněk –, de ha mindjárt agyoncsapna is, akkor sem tudnám megmondani, hogy hajtom végre. Fogalmam sincs róla, hol kezdjem.
   – Hol? Zachar múltjánál, Zdeněk. Az a nő, akit a háttérbe látok, nem olyan tucatszerető, mint az a csinos hölgy volt, akivel Zachar megcsalta. Ez sokkal szolidabb dolog, egy régi, nagyon régi viszony. Csak ezzel tudnánk megmagyarázni, hogyan ragaszkodhat egy kétségtelenül jelentős társadalmi helyzetű hölgy egy ilyen szerencsétlen individuumhoz, amilyen Zachar úr az utóbbi időben. Ű nem ilyennek látja, hanem olyannak, amilyen akkor volt Zachar, amikor beleszeretett. Olyan nehéz az, alányúlni a múltjának? Egyáltalán nem. Ez a múlt olyan, akár egy palást. Ha megmozdítja az ember, egy csomó por hullik le róla. Ezeket a porszemeket kell megvizsgálnia. Elvégre sok mindent tud már. Zachar úrnak van egy régi barátja, valami Hála, aki a Ponty utcában lakik. Jó ismerőse egy Fanta nevű chomutovi igazgató. És van egy bizalmas jó barátja, bizonyos Friedmann úr a Letná utcából. Egyáltalán nem nehéz feladat, amivel meg akarom bízni. Olyan egyszerű, könnyű és mulatságos az egész, hogy kezdek csodálkozni vonakodásán. Ha itt volna Maurin! Az habozás nélkül elvállalná, annak ellenére, hogy egy nagyon gyönyörű hipotézissel foglalkozik. De mi farkast emlegetünk, és a farkas a kert alatt jár! Felajánljam neki, ha már maga nem akarja vállalni?
   – Ne, ne – válaszolta Zdeněk abban a pillanatban, amikor Maurin leült melléjük. – Én majd kinyomozom azt a nőt. Igyekezni fogok minél előbb kézre keríteni.
   – Nagyszerű – kiáltott fel Klubíčko –, ilyen munkatársakkal érdemes dolgozni. No, hogy aludt, drága Maurin? Egyébként a maga számára is van munkám. Maga az egyetlen közöttünk, aki nemzeti életünk legmagasabb régióiban mozog. Mit szólna hozzá, ha megkérném, hogy a lehető leggyorsabban nyomozza ki azt az embert, vagy azokat az embereket, akik Karel Hynek Mácha könyveinek első kiadását gyűjtik.
   A főszerkesztő rámeresztette a szemét:
   – Ami azt illeti, én nem aludtam a legjobban – mondta szemrehányón –, de úgy látom, hogy maga nagyszerűen kialudta magát, ha még tréfálkozni is van kedve. Hagyjon nekem békét Karel Hynek Mácha könyveivel. Vagy legalább halassza el ezt a dolgot alkalmasabb időre.
   – Szóval nem – sóhajtott fel Klubíčko csalódottan. – Akkor kénytelen leszek magam utánanézni. Csakhogy én, sajnos, nem vagyok jártas ezekben a körökben. Így aztán nehéz munka lesz.
   – Ha ez az ostobaság valamiképpen összefügg Kateřina Zachar meggyilkolásával – mondta Maurin méltóságteljesen –, nyugodtan elhalaszthatja. Ennek az ügynek már minden részlete világos előttünk. Éppen kézre kerítettem Kateřina Zachar szeretőjét. Megállapítottam, hogy május huszonharmadikán délután három óra tájban Zacharnénál volt.
3
   – Káprázatos teljesítmény! – kiáltott fel Klubíčko. – Az egész rendőrség talpon van, privát én is töröm magamat, és itt van Zdeněk Trampus, aki önzetlenségében még attól sem riadt vissza, hogy egy éjszakára magára vállalja egy rongyos csavargó szerepét, s közben maga mindent elkapar előlünk, a foga közt összeroppantja a kemény diót, amit mi ennyien fejszével sem tudunk megtörni. Az isten szerelmére, hát hogy volt erre képes?
   – Semmiség az egész – felelte Maurin nem minden büszkeség nélkül. – Tulajdonképpen csak az ötletet volt nehéz megtalálni. Amikor megtaláltam, s amikor meggyőződtem róla, hogy jó, minden ment, mint a karikacsapás. Kateřina Zachar gyilkosa Vladimír Baroch, annak a jómódú Vladimír Baroch műépítésznek a fia, aki a Providencia biztosító palotáját építette.
   – Vladimír Baroch! Az ismert műépítész fia! – kiáltott fel Klubíčko. – De hiszen ez káprázatos felfedezés, Maurin. Ezt részletesen el kell mondania.
   – Amint tudják – folytatta Maurin –, az első pillanattól kezdve két dologban hittem: hogy Zacharnak nincs benne a keze a gyilkosságban, és hogy a feleségének szeretője volt.
   – Igen, szeretője, akit kitartott – mosolyodott el Klubíčko. – Hitvány söpredék, egy strigó, vagy tudom is én, ki volt a szeretője.
   – Ezt illetően azonban kissé módosítanom kellett az elképzelésemen – ismerte be Maurin zavartan –, mert a gyilkosságot nem egy minden hájjal megkent külvárosi strigó követte el, hanem egy jó családból való fiú. – És még zavartabban hozzátette: – Aki egyébként egész rendes embernek látszik.
   – Ah – ujjongott Klubíčko –, értem már. A prágai aranyifjúság képviselője. Valamilyen ficsúr, aki egy idős asszony szenvedélyeiből merítette az eszközöket ahhoz, hogy fiatal nőkkel szeretkezhessen.
   – Nem találta el – mondta Maurin bizonytalanul. – A fiatalember egy hetedik gimnazista. Egyáltalán nem szoknyavadász és nem is lump. Ha jók az értesüléseim, egy rendes és szép lányba szerelmes.
   Klubíčko összetette a kezét:
   – És bizonyára absztinens, vegetáriánus, az iskolai röplabdacsapat kapitánya és az osztály első tanulója.
   – Honnan tudja ezt maga? – kiáltott fel Maurin elképedve.
   Klubíčko elnevette magát:
   – Honnan tudom! Ez csak amolyan megsejtés, afféle rögtönzés volt.
   – Annak ellenére majdnem helytálló. Csupán annyi a különbség, hogy nem röplabdacsapat-kapitány, hanem ő tartja a diákrekordot a nyolcszáz méteres síkfutásban.
   – Jóságos isten! – kiáltott fel Klubíčko –, akkor van itt valami, ami rendkívül furcsa. Nem az, hogy az az idős nő ilyen rendes fiúra vetette ki a hálóját, hanem, hogy az a derék fiú belement a dologba. És ez a tény a leghatározottabban ellentmond annak, amit éppen elárult nekünk. Miért lett volna a szeretője egy kifejezetten csúnya és visszataszító nőnek – halálomig sem felejtem el a fehér cérnával összeöltögetett fekete pamutharisnyát –, ha egy szép és rendes lányt szeret, és ha, a jelek szerint, egész életfelfogása ellenkezik az ilyen szégyenteljes dolgokkal?
   – Ez… ez még előttem sem világos teljesen – hebegte Maurin. – Az a fiú olyan üde, mint egy piros alma. Hanem a megállapított tények… Hogy üzleti kapcsolatban állt vele, azt már bebizonyítottam, az a tény pedig, hogy Zacharné mindig kedden fogadta őt – erre szintén fényt derítettem –, igazolja hipotézisem többi részletét is. A végzetes keddi napon is ott volt nála, s ebből mindent megérthetünk. Talán… talán azért vetemedett erre a dologra, mert az apja nagyon szigorú hozzá.
   Klubíčko hahotázni kezdett:
   – Mit beszél, Maurin, szigorú hozzá az apja?
   Egy szigorú apa a fiú számára jelenthet szerencsétlenséget, istencsapást, de ez még nem ok arra, hogy egy ilyen derék fiú egy öreg nő szeretője legyen, és hogy a végén meggyilkolja. Valamilyen más összefüggést kell keresnie.
   Maurin közben új erőre kapott:
   – Az egyik oldalon sorakoznak a tények, a másik oldalon pedig a lélektan áll. Vagy az egyiket, vagy a másikat kell választanom.
   – De legjobb, ha a két dolgot nem választjuk el egymástól – mondta szárazan Klubíčko.
   – Nézze, Maurin, én tudom, hogy maga örömét leli a szép hipotézisek fabrikálásában, és nem is akarom megfosztani ettől az örömtől. De nagyon bántana, ha emiatt ártatlan embereknek kellene szenvedniük. Mondott néhány olyan dolgot, amelyektől megijedtem. Ha jól sejtem, már tárgyalt az illetőkkel. Talán csak nem mondta meg annak a fiúnak, hogy mivel gyanúsítja?
   Maurin bizonytalanul bólintott:
   – Ez elkerülhetetlen volt. Amíg a szemébe nem mondtam, szóba sem akart állni velem. Klubíčko nevetni kezdett:
   – Akkor a tragédia már bekövetkezett. De remélem, az újságjában még nem tette közzé?
   – Még nem – válaszolta Maurin. – Igaz, a letartóztatásáról szóló hírt már kiszedték, de az esti kiadást még nem nyomják.
   Klubíčko felugrott a helyéről:
   – Mit beszél? A letartóztatásáról szóló hírt? Hát azt a fiút letartóztatták?
   Maurin zavartan bólintott:
   – Nem tehettünk mást. Minden bizonyíték ellene szólt.
   – Minden ellene szólt – mondta Klubíčko haragosan villogó szemmel. – Ha jól sejtem, ezeket a bizonyítékokat maga gyűjtötte össze ellene. És maga vette rá a rendőrséget, hogy letartóztassa!
   – Senkit sem vettem rá semmire – vágott vissza Maurin. – Csak közöltem a vizsgálóbíróval, hogyan vélekedem, s mit tudok a dologról. Azt mondta, hogy megjegyzéseim figyelemre méltóak. Beidézte a fiút, s az olyan feleleteket adott a kérdéseire, hogy mindjárt gyanús lett neki. És aztán letartóztatta, annak ellenére, hogy az édesanyja kétszer is elájult.
   – Az édesanyja?! – kiáltott fel Klubíčko fájdalommal a hangjában. – Mindig a legóvatosabban folytattam a kivizsgálást, ha valamilyen ügyben vagy ügy mögött megsejtettem a gyanúsított anyját. De én, én persze csak nyomorult, cinikus kopó vagyok. Ezzel szemben maga… maga tapintatos, finom és rendkívül művelt zsurnaliszta. Mit tett az édesanyjával, Maurin? Attól tartok, hogy ez még nem minden. Mondjon el hát mindent, amit tud.
   – Nagyon lekötelezne, ha nem kiabálna ennyire – mondta Maurin. – Ami engem illet, én inkább amellett lettem volna, hogy hagyják szabadlábon. De ők nem sokat teketóriáztak. Biztosítom magát, hogy jobban örülnék neki, ha nem került volna rács mögé. De a tények nagyon is ellene szóltak.
   – A tények – mordult fel Klubíčko –, csak dobálózik itt velük! Szeretném, ha végre megmondaná, mik azok a tények!
   – Nos, az első mindjárt az, hogy az ujjlenyomatai egyeztek azokkal, amelyeket a pénzszekrényből kidobált tárgyakon találtak. A másik tény: az a szolgálólány, aki huszonharmadikán délután látta, hogy valamilyen szép fiú felmegy a legfelső emeletre, és becsenget Zacharné asszony ajtaján, majd izgatottan lefut a lépcsőn (s közben annyira ideges volt, hogy beleütközött a szolgálólányba, s aztán a szemébe húzta sapkáját, hogy a lány ne láthassa az arcát, megismerte őt.
   – És a fiú tagadja, hogy ott járt? – kérdezte Klubíčko.
   – Először tagadta, de aztán beismerte.
   – Ha ő ölte volna meg, sohasem ismerte volna be, hogy járt ott aznap délután. Különben ha csengetett is az ajtaján, ez még nem olyan világrengető dolog. Ha meg is találták ujjlenyomatait a pénzszekrényből kidobált tárgyakon, ez még nem jelenti azt, hogy ő ölte meg Zacharnét. Csengethetett, de nem biztos, hogy Zacharné beengedte. És a tőle származó ujjlenyomatok lehetnek régiek is. Rekonstruálja a dolgot: a fiú Zacharné egyik volt kliense, így természetes, hogy az általa zálogba adott tárgyakon megtalálhatók az ujjlenyomatai. Csak a zálogtárgyakon voltak ezek a szörnyű ujjlenyomatok?
   Maurin bólintott.
   – No látja, gyermekem. Ezzel máris megsemmisült az egyik ténye. A másik pedig figyelemre sem méltó. A fiú újabb zálogtárgyat vitt Zacharnénak, s hiába csengetett, senki sem nyitott neki ajtót, egy ideig az ajtó előtt ácsorgott, majd ismét becsengetett, és végül a lépcsőn találkozott azzal a lánnyal, akit elbűvölt.
   – Igen, ő is így próbálta megmagyarázni a dolgokat – ismerte be Maurin. – Azt állította, hogy becsületbeli tartozása volt, és hogy nem tudott pénzt szerezni. Az apja annyira szigorú, hogy képes lett volna megölni, ha megtudja, hogy adóságot csinált. Az édesanyja állítólag szívesen segített volna rajta, de az apja őt is rövid pórázon tartja. Mindketten úgy félnek tőle, mint a tűztől. Mikor már végképp nem tudta, mitévő legyen, az öngyilkosság gondolatával kezdett foglalkozni. Az anyja ezt valahogy kiszedte belőle, és a kezébe nyomta a legdrágább ékszerét Zacharné címével együtt. El is vitte neki, de később, mivel nem volt min kiváltania, újabb ékszereket kellett zálogba adnia, összesen hármat. Azokon kívül, amelyeket Zacharné még az anyjától csikart ki.
   – Még az anyjától? – kiáltott fel csodálkozva Klubíčko. – Különben, kedves barátom, már hogy kaphatta meg az édesanyjától annak az uzsorásnőnek a címét?
   – Ezt úgy magyarázom – mondta csüggedten Maurin –, hogy az édesanyja, miután a Baroch úrtól kapott pénz kevésnek bizonyult a háztartásra és a gyermek nevelésére, kénytelen volt titokban kölcsönöket felvenni. Így ismerkedett meg Zacharné asszonnyal, akinek aztán üzletfele lett.
   – Saját kárára – mondta bosszankodva Klubíčko. – Különben, kedves barátom, már a hangjából észrevettem, hogy legalább részben rádöbbent, milyen nagy hibát követett el. Csak nem gondolja, hogy így fest egy gyilkos banda?
   – Egyáltalán nem – dörmögte Maurin –, nekem is feltűnt, hogy itt valami nincs rendben, de ha maga lett volna az én helyemben… Már a leleplezés menete azt sugallta, hogy gyanúsnak tartsam.
   – Ezt meg tudom érteni – mondta Klubíčko.
   – Nagyon felizgatta, hogy leleplezhet egy gyilkost, és hipotézisalkotó szenvedélye nagyon is messzire ragadta, messzebbre, mint az becsületére vált volna. Mert hipotézisalkotó szenvedélyétől eltekintve, maga tulajdonképpen elég becsületes ember.
   – Szavamra mondom, nem is tudom, hogy melegedtem bele ennyire – ismerte be Maurin. – Megtekintettem Zacharné üzleti könyvét, és kiírtam belőle mindazoknak a nevét, akik eddig nem jelentkeztek zálogjaikért. Megállapítottam, hogy egy személy kivételével mindnyájan valódi nevüket adták meg. Ez lesz a gyilkos! – gondoltam. És most kíváncsi vagyok, mit tett volna maga az én helyemben. Az, aki nem adta meg a címét, nem volt a gyilkos, de létezett. Pavel Levit néven volt bejegyezve, címmel együtt; a megadott cím alatt valóban lakott egy Levit nevű postaellenőr, akinek van egy fia, Pavel. Hetedikes gimnazista. Eközben ötlött fel bennem…
   Klubíčko felhorkantott.
   – Akart valamit mondani? – kérdezte Maurin.
   – Nem, csak horkantottam egyet, mert gyönyörűség hallgatni, milyen nagyszerűen vezeti maga a nyomozást.
   – No, azt azért nem mondhatja, hogy nagyon ügyetlenül – vágott a szavába Maurin önhitten. – Eszembe ötlött, hogy az a képzelt Pavel Levit, Kateřina Zachar szeretője és gyilkosa, első ízben a zálog révén került vele kapcsolatba. Amikor felszólították, hogy közölje a nevét, zavarba jött, és ahelyett, hogy kitalált volna valamilyen más nevet, azt diktálta be, ami éppen az eszébe jutott. S minthogy a megadott cím pontos volt, a bediktált név egyik jó barátjának a neve lehetett. Ismerje el, hogy ez nem rossz eljárás! Különben mindjárt meglátja. Miután szigorúan kérdőre vontam az igazi Pavel Levitet, megtudtam, hogy csak egyetlen jó barátja van, Vladimír Baroch. No és most már egyenesben voltam. Lesben álltam a gimnázium előtt, s láttam, amint Levit éppen megjelenik a kapuban egy csinos, jó növésű fiúval. Amikor észrevettek, Levit mondott valamit a barátjának, mire az mindjárt kereket akart oldani. De elcsíptem, egy kicsit ráijesztettem, és erélyesen vallatóra fogtam.
   Hanem a fiú mindent tagadott, és kibúvót keresett, így elvittem a Jeruzsálemi utcába, és megmutattam annak a szolgálólánynak, aki annyira belebolondult. A lány mindjárt felkiáltott: Ez volt az a szép fiú. Erre aztán beismerte.
   – Igazán szeretném tudni, tulajdonképpen mit vallott be magának – mondta Klubíčko kuncogva. – Talán azt, hogy Zacharné kitartotta? Vagy hogy brutálisan meggyilkolta őt?
   – Nem, ezekre a kérdésekre tagadó választ adott – vágta rá Maurin minden gondolkodás nélkül. – Azt ismerte be, hogy ékszereket adott neki zálogba, és hogy május huszonharmadikán volt nála.
   – Nála? Talán az ajtaja előtt! – Maurin rábólintott.
   – Esküszöm, abban a pillanatban sziklaszilárdan hittem, hogy ő ölte meg.
   – Igen. De most már nem hiszi. Most már arról van szó, hogyan húzzuk ki azt a fiút a csávából. Természetesen, semmi baja sem történik, mert a rendőrség közben rávetette magát Zachar úrra, és az a fiú csak elrontana mindent. Arról van szó, hogy meg ne tudja az apja. Kegyetlenül elpáholná! Ezért nem kerülhet bele az újságba a dolog. Fogja azonnal a telefont, és adjon utasítást, hogy a világrengető leleplezéséről szóló hírt dobják ki. És hogy az egészet levezekelhesse, tüstént lásson hozzá ahhoz, amivel megbíztam. Minél előbb ismerni akarom azt az embert, aki Mácha műveinek első kiadását gyűjti.
   – De az istenért, mit akar tőle? – kérdezte Maurin elképedve.
   – Még az kéne, hogy ezt az orrára kössem! Hisz maga képes lenne letartóztatni a cseh bibliofilek egész társaságát. Maurin barátom, maga a tanítványom, ezért fogadjon szót nekem. Minél előbb lásson munkához, legjobb volna, ha máris indulna. Minden percünk drága!
4
   Május utolsó napján, délután öt órakor Hugó Zachart beültették egy sötétzöld rendőrkocsiba, és felszállították a Pankrácra, hogy átadják a bíróságnak. Öt harminckor bevezették a felvételi irodába, az őr, aki kísérte, nyugtát kapott róla, mintha egy zsák sót hozott volna, nem pedig egy embert, aki valamikor a jogtudományok doktora és jelentős társadalmi személyiség volt. A rendőr azokról a tárgyakról is kapott elismervényt, amelyeket Zachar úrral együtt szállított be a bíróságra.
   A bűntárgyak három zsákba voltak becsomagolva. A lepecsételt csomagokon rendőrségi címkék lógtak. Mivel már későre járt, mindhárom csomagot betették az államügyészség páncélszobájába. Csak másnap reggel bontották fel őket. A csomagokba beleraktak mindent, amit Zacharné lakásán és Zachar bőröndjeiben találtak, s valamiképpen összefüggésben állt a Zachar ellen emelt váddal: hogy meggyilkolta a feleségét. Többnyire zálogtárgyak voltak ezek, amelyeket Katy vagy páncélszekrényében, vagy banki széfjében tartott; itt voltak értékpapírjai, váltói, irattárcája, és sok más holmi.
   Amikor a tárgyakat kiszedték a csomagokból, és ellenőrizték a rendőrség által mellékelt jegyzék szerint, megállapították, hogy valami hiányzik. Sehol sem találtak egy csomagocskát, mely a jegyzékben úgy szerepelt mint  „a meggyilkolt érintetlen, valószínűleg magán-levelezése”. Mozol annyira biztos volt Zachar úr bűnösségében, hogy az áldozat levelezését fölöslegesnek tartotta átvizsgálni, meg volt róla győződve, hogy az iratcsomó kizárólag Zacharné klienseinek leveleit tartalmazza.
   A vizsgálóbíró azonnal felhívta a rendőrséget, hogy a küldemény nem teljes, és hogy hiányzik egy csomagocska, melynek fontossága talán éppen abban rejlik, hogy eddig senki sem vizsgálta át. A rendőrségtől pedig azt a választ kapta, hogy ez kizárt dolog, mert a csomagokba olyan sorrendben kerültek bele a bűntárgyak, tehát az iratköteg is, ahogyan a jegyzéken feltüntették. Hogy az egész küldeményt Mozol irodájában készítették elő a fogalmazó jelenlétében, ő maga pecsételte le, és adta át a Zachar urat kísérő rendőrnek. A vizsgálóbíró erre azt válaszolta, hogy mindez nagyon szép, de a levelezés ennek ellenére hiányzik, és hogy a bíróságon nem veszhetett el, mert az irodafőnök este a csomagokat berakatta a páncélszekrénybe, és reggel átadta neki, s ő saját kezűleg távolította el róluk a pecséteket. Így a levelezés vagy az úton, vagy a rendőrségen veszhetett el.
   Miután ez a határozott kijelentés elhangzott, a rendőrigazgató azonnal megindította a vizsgálatot. Legelőször a Zachar urat kísérő rendőrt hallgatták ki. Azt vallotta, hogy Zachar urat jobbjára ültette, a bűntárgyak pedig a bal oldalon voltak elhelyezve, ő maga tehát középen ült, meg sem mozdult, el sem aludt, a csomagokhoz sem ő, sem Zachar úr hozzá nem nyúlt. Ez lehetetlen is lett volna, mert mindhárom le volt pecsételve. A csomagokat az irodából egyenesen a kocsiba vitte, s ő is látta, hogy a pecsétek megfelelnek az előírásoknak és sértetlenek. A Pankrácon azonnal átadta a számvevőségi tisztviselőnek, aki őelőtte vizsgálta meg a pecséteket, s mind rendben találta.
   Utána Mozol fogalmazót hallgatták ki. Kijelentette, hogy mindjárt reggel hozzálátott a küldemény előkészítéséhez, és azt gondolta, hogy délre készen lesz vele. De kissé elszámította magát, mert nagyon sok tárgyat kellett jegyzékbe vennie. Így körülbelül negyed egykor ment ebédelni, kettő után tért vissza, és fél háromkor látott hozzá ismét a munkához, miután a neki segédkező Záhorský altiszt is visszatért ebédről. A munkát fél öt körül fejezhették be. Még megjegyezte, hogy amikor ebéd után visszatért az irodájába, semmi gyanúsat nem észlelt, betörésről pedig szó sem lehetett, ez – a helyre való tekintettel! – egyébként is lehetetlen lett volna. A levelezésnek vélt iratcsomót (voltaképpen senki sem tudta pontosan, mi van a kis csomagban) még reggel bejegyezték, és berakták a csomagba. Így délután már ügyet sem vetett rá. A csomagok lepecsételésekor nem ellenőrizte, hiányzik-e valami. Ez szinte lehetetlen lett volna. Ő egyáltalán nem tudja megérteni, hogyan tűnhetett el az iratcsomó. Véleménye szerint csakis ebédszünetben történhetett a dolog. Nem tudta, hogy az iroda ebédszünetben teljesen üres marad. A szolgálati előírások szerint Záhorskýnak nem állt jogában ebédre menni. Mozol meg volt győződve róla, hogy az irodában maradt. De később, amikor megtudta, hogy mégsem maradt ott, nem rótta őt meg ezért. Egyszóval akkor semmi sem látszott gyanúsnak. Tudomásul vette Záhorský magyarázkodását, és ezzel elintézettnek vette a dolgot. Záhorský azt mondta, hogy a felesége tejbe főtt galuskát készített ebédre, amit ő nagyon szeret. Állítólag nem tudott ellenállni a csábításnak, és hazaugrott ebédre.
   Ezután Záhorský került sorra, aki egyre gyanúsabb lett. Annyira letört volt, hogy megfeledkezett a férfiúi büszkeségről, és sírva fakadt. Valóban eltávozott ő is, körülbelül negyedórával Mozol után. Bezárta az ajtót, és a kulcsot magához vette. El kellett mennie, mert nagy étvágyat kapott a galuskára. Nagyon sietett az ebéddel, ám balszerencséjére, megártott neki. A felesége unszolására le kellett feküdnie egy kicsit. Ő pedig elaludt. Amikor felébredt, már majdnem két óra volt. Azonnal futott az irodába, és bocsánatot kért. El sem tudja képzelni, hogy tűnhetett el az iratcsomó, mert az irodában semmi gyanúsat nem észlelt.
   Azután kihallgatták a szomszédos helyiségekben dolgozó rendőröket, a kapuőrt, egyszóval mindenkit. De a kihallgatások semmilyen eredményt nem hoztak. Ebben az időben nagyon sok ember megfordult a bűnügyi osztályon, mert éppen a déli órákban legnagyobb itt a forgalom. Nők, férfiak, gyanúsak és nem gyanúsak, de ezen nem lehet csodálkozni, mert a bűnügyi osztályon folyvást átvesznek vagy kiadnak valamit.
   A bűnügyi osztály főnöke szerint csak Záhorský lehet a tettes. A galuskahistória ostoba fogás, egyébként is egy csomó ellentmondás van benne. Záhorský azt vallotta, hogy fél egy előtt ment el, és kevéssel háromnegyed után már otthon volt. Ezzel szemben a felesége teljes határozottsággal azt állította, hogy a férje csak fél kettőkor jött haza. És ami a legfontosabb: felesége a galuskahistóriát egészen másképp mondta el. Valóban főzött galuskát, de csak fél háromra, mert ilyenkor szokott a férje hazatérni a munkából. Fél kettőkor épp hogy csak megrakta a tüzet. Egyébként Záhorský nem is nagyon követelte a galuskát. Bement a szobájába, kis ideig ott tett-vett, azután elment. A felesége szerint kissé izgatott volt. Záhorský lakásán azonnal házkutatást tartottak, ami megdöbbentő eredménnyel járt. Egy virágcserépként használt tarka kőagyag edényben, mely alacsony asztalkán állt Záhorský szobájának egyik sarkában, öt darab összehajtogatott ötezres bankjegyet találtak.
   Ezek után Záhorskýt erélyesen kérdőre vonták, s látván, hogy teljesen fölösleges volna bármit is tagadnia, újabb megejtő zokogás közepette beismerő vallomást tett. Könnyezve kijelentette, hogy ő tulajdonképpen alacsony fizetésének esett áldozatul. Folyton anyagi gondokkal küzdött; egyszer, amikor éppen munkából jött, egy lefátyolozott arcú idegen hölgy várt rá, nyájasan megszólítja, és azt kérdezi tőle, vannak-e gyerekei, és amikor megmondja, hogy vannak, a hölgy néhány játékot nyom a kezébe. Mintha csak tudta volna, hogy egy kétgyermekes apával fog találkozni. Másnap megint várja őt, és Záhorskýban önkéntelenül is felötlik a kérdés: Mit akarhat ez tőle? Elvégre csak nem azért várja, mert belészeretett!
   Nem, nem szeretett bele; viszont még aznap este meghívta egy kávéházba, s ott megmondta neki, miért várt rá mindig olyan türelmesen. Bevallotta, hogy szörnyű helyzetben van, hogy valamikor régen veszélyes kezekbe került egy levele, amely most, ha nyilvánosságra hoznák, tönkretehetné boldogságát, s talán egész életét is. Hogy ez a levél a sors különös játéka folytán évekkel ezelőtt Zacharné asszony birtokába került. Most pedig elolvashatják a rendőrségen, aztán a bíróságon, és így tartalmát megismerhetné a férje is, aminek semmi szín alatt nem szabad megtörténnie. Végül könyörögve kérte Záhorskýt, szánja meg őt, és tegye lehetővé számára, hogy az ő jelenlétében átnézhesse Zacharné asszony levelezését, amiért természetesen bőségesen megjutalmazná. Záhorský először határozottan visszautasította, sőt állítólag kedve lett volna az illető hölgyet letartóztatni, de mert elhitte, amit mondott neki, megesett rajta a szíve, és hagyta, hogy békében elmenjen. Ám a hölgy nagyon szívósnak bizonyult; bár megmondta neki, hogy amit kér, nincs módjában teljesíteni, másnap ismét megvárta őt, siránkozott és jajveszékelt, sőt megfenyegette, hogy ha nem teljesíti kérését, az ő lelkén szárad az élete, úgyhogy kénytelen volt meghátrálni. Végül úgy döntött, hogy huszonötezer korona jutalomért megengedi, hogy a nő átnézze az iratcsomót, amelyben a szóban forgó levélnek lennie kellett. De közben a vizsgálat nagyon előrehaladt, és nyilvánvaló lett, hogy Zachar urat a bűntárgyakkal együtt beviszik a Pankrácra. Záhorský abban állapodott meg a nővel, hogy május harmincegyedikén délután vagy este átadja neki az iratcsomót, a nő az ő jelenlétében átnézi, aztán a szóban forgó levélen kívül az egészet visszaadja neki. Az volt a szándéka, hogy aznap majd egy kissé korábban jön be az irodába, visszacsempészi az iratköteget a csomagba, és felőle aztán vihetik akár a világ végére is. De egy hirtelen fordulat következtében kénytelen volt másképpen cselekedni. El kellett lopnia az iratcsomót. Ezt meg is tette, a levelezés látszólag bekerült ugyan a csomagba, de ebédszünetben ő kivette onnan, s futott vele a kávéházba, ahol az a hölgy már várta – és átadta neki a leveleket, mert semmilyen más választása nem volt. A hölgy becsületszavát adta, hogy még aznap, legkésőbb este visszaviszi a kávéházba. Aztán átvette tőle a jutalmat, hazavitte és elrejtette. Este lement a kávéházba, de hiába üldögélt ott egészen zárásig, a nő nem vitte vissza a leveleket. Nem tartotta be a szavát, így keresztülhúzta a tervét, mely abban állt, hogy reggel az iratcsomót, azzal az ürüggyel, hogy véletlenül a rendőrségen maradt, utólag akarta elküldeni a bíróságra.
   Amikor felszólították, hogy mondjon a nőről valami közelebbit, csupán hézagos személyleírást adott róla. Körülbelül harmincöt éves volt, nagyon finom modorú, biztos fellépésű, kitűnően öltözött – minden alkalommal más ruha volt rajta –, szép, közepes termetű, sötét hajú, barna szemű; leginkább különös, méltóságteljes járása tűnt fel neki. Aprólékosan lefestett minden ruháját, aminek nem sok értelme volt, mert a hölgy ezután bizonyára óvakodni fog attól, hogy valaha is mutatkozzon még bennük. A kézitáskáit is leírta, minden ruhához mást hordott, beszélt arany töltőceruzájáról, melyben benne volt a hölgy monogramja is, de annyira kacskaringós volt, hogy nem tudta megfejteni. Úgy rémlett neki, mintha az egyik betű S lett volna, de nem biztos benne.
   Egyszóval semmi olyat nem mondott, amiből a vizsgálat kiindulhatott volna. Mozol azt remélte, hogy talán majd a kávéház személyzete többet tud mondani a hölgyről. De még kevesebbet tudtak róla, mint Záhorský. Ekkor már fél tizenkettő volt, egy váratlan esemény történt. Záhorský felesége lélekszakadva futott be a rendőrségre egy csomaggal a kezében, mely postán érkezett férje címére. A csomagot azonnal felnyitották, és megtalálták benne azt, ami miatt az egész riadalom támadt. Az iratcsomó valóban Kateřina Zachar ügyfeleitől kapott leveleit tartalmazta. Mintegy százötven levél volt a kis csomagban, s néhány hivatalnok mást sem csinált egész délután, mint a leveleket olvasta, és kivonatokat készített belőlük.
   Bár inkább megtartotta volna Záhorský csábítója ezeket a leveleket! Elképesztő dolgok voltak bennük, kész pokol tárult a rendőrség elé.
   Ha az esküdtszék elolvassa őket, kérdés, akad-e ember, aki bátorkodik majd elítélni annak az asszonynak gyilkosát, legyen az a legmegátalkodottabb gonosztevő is, aki ilyen leveleket kapott ügyfeleitől. Milyen megdöbbentő szívtelenség áradt belőlük! Mi mindent elárultak ennek a gonoszlelkű nőnek visszataszító üzérkedéseiről! De bármi is volt bennük, a hivatalnokokat elsősorban az érdekelte, hogy a levelezés megtalálása és felbontásának körülményei milyen hatással lesznek a vizsgálat jelenlegi állására.
   Az első és a legalapvetőbb kérdés az volt: visszaküldte-e az ismeretlen nő az összes levelet, vagy pedig éppen azt az egyet vagy azt a néhányat vette ki az iratcsomóból, amely a vizsgálat szempontjából a legfontosabb volt? Minden az utóbbira mutatott. Mozol fogalmazó nem sokat adott egy nő szorongásaira, bármilyen megejtően is adta elő panaszát, aki képes megkockáztatni a letartóztatást, és ilyen bőségesen megjutalmazni egy rendőrségi altisztet, csak azért, hogy visszaszerezhessen egy régi levelet, mely esetleg kompromittálhatná. Ha hinni lehet Záhorský vallomásában, annak az illetőnek, aki megvesztegette őt, sokkal komolyabb célja volt, mintsem hogy megszerezzen egy régi kompromittáló dokumentumot. Egy olyan levelet akart megszerezni, amelyből kiderülhetett volna valami, ami közvetlenül összefügg a május huszonharmadikán elkövetett bűntettel. Még az sem biztos, hogy az illető nő volt. Lehet, hogy Záhorský csak kitalálta a megnyerő, szép hölgyet, hogy könnyebben meg tudja magyarázni becstelenségének indítóokát; az az illető sokkal inkább lehetett férfi, és – Mozol véleménye szerint – közvetlen vagy közvetett bűntársa volt Zacharnak. A gyilkosság körülményei, annak ellenére, hogy már sok mindenre fényt derítettek, még mindig kissé homályosnak tűnt fel számára. Ezt nem zárta ki az sem, hogy sziklaszilárdan meg volt győződve Zachar űr bűnösségéről, s az sem, hogy megfelelő indítóoknak tartotta a bűntett elkövetésére mindazt, amire a vizsgálat során fény derült. Homályosnak és rejtélyesnek látszott számára, miért töltött Zachar kétszer is hosszabb időt a gyilkosság után a lakásban, ha – mint ez a vizsgálat során kiderült – csupán tízezer koronát és egy gyűrűt vitt magával, amelyet aztán Irma Landshoffnak ajándékozott. A kihallgatáson ő maga mondta, hogy egy olyan valamit keresett, és ezt a valamit bizonyos tárgynak nevezte, aminek százszorta nagyobb értéke volt, mint annak a dolognak, amit valamikor a feleségétől kapott érte. Vajon ez a tárgy lehetett-e az, amit most ismeretlen szövetségese és bűntársa – nyilván az ő megbízásából – keresett?
   De ha valóban az a tárgy volt, és ha az valamilyen írás volt, akkor itt valami nincs rendben. Az a tárgy egy szalaggal átkötött levélköteg között volt, és az áldozat páncélszekrényében volt elhelyezve. Zachar úr több órát töltött a lakásban, ott járkált föl-alá teljesen szabadon, senkitől sem zavartatva. Bevallotta, hogy miközben azt a tárgyat kereste, amely minden bizonnyal valamilyen írás, az egész lakást átkutatta. Hogy lehet az, hogy mindenütt kereste, még a képek mögött is, csak éppen a levélkötegben nem, amely az orra előtt feküdt, és csupán egy szalag védte a tolvaj kezétől? És miért kompromittálta magát másnap: miért ment el a bankba, és nyúlt bele a megboldogult széfjébe, amelyben kétségkívül szintén azt a tárgyat kereste?
   Kevésbé zavarta az a körülmény, hogy Záhorský csábítója valóban visszaszolgáltatta az eltulajdonított írásokat – ha nem is az egész levelezést, legalább egy részét. Erre a nagylelkűségre nyilván célzatosan szánta magát. A visszaküldött iratköteg olyan szörnyű dokumentumanyag volt a meggyilkolt ellen, hogy a laikus is kitalálhatta, mennyire könnyíthet Zachar úr helyzetén, ha az esküdtszék elolvassa ezeket a leveleket.
   Ám miután az egész ügyet még egyszer hűvös aggyal átgondolta, arra a megállapításra jutott, hogy ezt az epizódot úgy is lehet magyarázni, hogy a Zacharra eső szörnyű gyanút a legkisebb mértékben sem befolyásolja. A gyilkosságot ő követte el; legfeljebb még az képezhette vita tárgyát, hogy valóban csak bosszúból tette-e, vagy volt valamilyen nyerészkedési célja is. Ez súlyosbító körülmény lenne. A gyilkosságot egyedül követte el, habár nincs kizárva, hogy valamilyen távoli bűntárs segítségével, aki szabadlábon maradt. Egészében véve nem kellemes dolog a közbejött esemény, de a vizsgálat és a vád szempontjából semmi jelentőséggel nem bír. Ebben az értelemben írta meg Mozol a jelentést a vizsgálóbírónak, és még aznap este elküldte a bíróságra az eltűnt és közben előkerült iratköteggel együtt. Közben se neki, se társainak sejtelme sem volt róla, milyen hírrel fut be másnap Barbora Volf a rendőrségre.
5
   Volfné csaknem hiányos öltözékben rontott be reggel hétkor, anélkül, hogy erre bárki is kérte volna, s hogy ezért bárki is megszidta volna.
   S mert már jól ismerték a rendőrségen, egyenesen belépett az egyik legénységi szobába. Úgy lihegett, hogy alig tudott szóhoz jutni.
   Szemmel láthatóan magánkívüli állapotban volt. Rémületének látszólag semmi oka sem volt, és a rendőr, aki kihallgatta, eleinte csak nevetett, mert sejtelme sem volt róla, milyen nagy horderejű az a hír, amellyel a megrémült asszony, mint egy boszorkány a seprűnyélen, benyargalt a rendőrségre.
   – Ahogy az imént mentem haza a boltosnétól, véletlenül felpillantottam az emeletre, és látom, hogy nyitva van a háziak ablaka – mondta nehezen szedve a lélegzetet, mert az egész utat futva tette meg.
   A rendőr ránézett, és azt mondta:
   – Hát ha zavarja magát az az ablak, menjen és zárja be!
   Volfné bizonyára meg akarta neki magyarázni, milyen fontos dologról van szó, de attól tartva, hogy minden igyekezete hiábavaló volna, kérte, hogy beszélhessen a felettesével. A rendőrtisztviselő mindjárt megértette, miről van szó.
   – Biztos benne – kérdezte komor arccal –, hogy az az ablak tegnap este valóban be volt zárva?
   – Mint ahogy itt állok – felelte határozottan Volfné. – Ki akartam szellőztetni, mert szörnyű bűz lehet ott, de már nem tudtam bejutni, mert az ajtót közben lepecsételték. Tegnap napszálltakor felpillantottam oda a boltajtóból. A nap éppen az ablakokra sütött, s azok a portól és piszoktól valósággal vakablakoknak látszottak. Ha Zacharné asszony élne, gondoltam, micsoda lármát csapna. Mert szegény egy porszemet sem tűrt meg sehol. Fogadni mernék, hogy valaki éjszaka betört a lakásba, s mert olyan bűz volt ott, hogy lélegzeni sem tudott, kinyitotta az ablakot, és aztán elfelejtette bezárni.
   A tisztviselő szintén ezen a véleményen volt, így azon nyomban felhívta a bűnügyi osztályt. Mozol fogalmazó fél nyolckor, épp amikor borotválkozni akart, arra lett figyelmes, hogy valaki dörömböl az ajtaján. Azonnal ajtót nyitott, meghallgatta a hírt, s teljesen megfeledkezve arról, hogy toalettasztalán már készen áll a borotvaszappan, magára kapta a ruháját, és az érte küldött rendőr kíséretében útnak indult. A ház előtt egy taxi várakozott, gyorsan beszálltak, a bűnügyi osztályon még magukhoz vettek néhány nyomozót és egy fényképészt, és – a közlekedési szabályokat sértő sebességgel – a Jeruzsálemi utcába hajtattak. Pillantásuk legelőször is az ajtóra esett: a pecsétek sértetlenek voltak. Ám amikor bementek az udvarra, mindjárt észrevették, hogy az erkély melletti ablak be van törve. A tettes nyilván ott mászott be. Az ablak a spájzba nyílt. Amikor behatoltak a lakásba, látták, hogy a spájzajtót feltörték. Mozol természetesen számított rá, hogy nagy rendetlenséget talál. De az eléje táruló kép minden várakozását felülmúlta. Most sokkal nagyobb felfordulás volt itt, mint azon a napon, amikor Zacharnét meggyilkolták. Az egész lakás a feje tetejére volt állítva: a perzsaszőnyegektől az asztalterítőkig minden egy csomóban hevert a sarokban. A tolvaj nyilván megvizsgált minden tárgyat, és a számára fölösleges dolgokat egy csomóba dobálta, hogy ne akadályozzák.
   A szalon nagy ovális asztalán szintén egy csomó holmi feküdt. A tettes ide hordott mindent, ami papírból volt. Legelőször is a könyveket Zachar kis könyvszekrényéből, ezenkívül egy csomó újságot, nyilván a konyhából, mert szénporfoltok látszottak rajtuk, az íróeszközöket Zacharné íróasztalából, és néhány ív tiszta papírt. Sőt még a német nyelvű szakácskönyv is ott volt, azon az oldalon felütve, ahol a mandulatej készítésének módját írta le a szerző. Vajon elvitt valamit a tettes? Vajon elvitte, amit keresett? Az a tárgy volt-e az, amit az ellopott levélkötegben keresett? Talán hiába lopta el? Vajon mi volt az? Mikor lesz már vége ennek a folytonos izgalomnak és az egész vizsgálatnak, amelybe Mozol szinte már belezavarodott? Vajon ki rejtőzhet a gyilkosság mögött, és hová tör be holnap? Kedvetlenül parancsot adott embereinek, hogy lássanak munkához, de sokat nem várt ettől a vizsgálattól.
   Tulajdonképpen semmit sem várt tőle. Alighogy körülpillantott, máris tudta, hogy az az ember, aki itt járt, gumikesztyűben dolgozott. Igazi rejtély volt ez, és teljesen megváltoztatta a dolgok eddigi képét. Milyen gyönyörű volt még minden negyvennyolc órával ezelőtt! Zachar, a nyilvánvaló tettes, akire mindent rábizonyítottak… De most újra összekuszálódott minden, és ki tudja, hogy végződik még ez az ügy…
6
   Két órával később.
   Klubíčko egy boxban ült Zoufalýnál, szendvicset eszegetett, és nehéz bajor sört ivott. Vele szemben a fiatal Trampus ült, s minthogy absztinens volt, savanyú képpel nézett főnökére. Klubíčko lenyelte az utolsó korty sört is, majd cigarettára gyújtott.
   – Micsoda elragadó dolgok történnek az utóbbi napokban – jegyezte meg.
   – Mire mondja maga, hogy elragadó? – kiáltott fel Zdeněk. – Talán arra, hogy Zachar úr lóvá tett? És hogy fölöslegesen majd felfalattam magam a poloskákkal?! Az ördögöt kereste ő a felesége szobájában, nem a Mácha-könyvet! Hogy lehettem ennyire együgyű!
   Klubíčko jókedvűen nevetett:
   – Igen, ez sikerült annak a bibliofilnek. Különben semmit sem vesztettünk, ha másra nem, arra jó volt az egész, hogy megszabadultunk Maurintől. Beszélt vele? Nem? Maurin bevette a horgot. Az a gondolat, hogy valaki képes volt gyilkolni csak azért, hogy megszerezhesse egy ritka könyv őspéldányát, amellyel kiegészíthetné gyűjteményét, legalább olyan izgató csalétek volt Maurin számára, mint a fiatal csavargó, aki meggyilkolta kedvesét. A mi ravasz barátunk majd elég izgalmában. Attól kezdve, hogy ezt elhitte, semmi mást nem csinál, csak jár egyik könyvgyűjtőtől a másikig, és jegyezgeti a titkokat. Képzelje csak el őt munka közben! Hanyagul kérdezget, de közben százszor gyanúsnak tartja az illetőt. Hahaha. Remélem, nem tartóztatja le azt a szerencsétlent, aki valóban gyűjti Máchát. Még szerencse, hogy Maurin nem a szent inkvizíció korában élt. Azt hiszem, sokkal több máglya lobbant volna fel. De ha eltekintünk ettől a mulatságos elemtől, el kell ismernünk, hogy a serpenyőbe egy csirkét dobtunk, és egy strucc jött ki belőle.
   – Bevallom, hogy az utóbbi napok eseményeit nem vagyok képes megérteni – mondta Zdeněk. – Mit jelentsen az, ami történt? Okosabb lett maga ettől?
   Klubíčko bólintott:
   – Egy kicsit, abban az értelemben, hogy a köd sűrűsödik előttem – válaszolta. – Azt nem mondom, hogy már látok valami konkrét dolgot, de legalább a körvonalai kezdenek kialakulni előttem. Mozol úgy véli, hogy tulajdonképpen egy összeesküvésről van szó, bűnszövetségről egy nyilvánvaló és néhány titkos taggal. Egy vállalkozásról Kateřina Zachar meggyilkolására. A szövetkezés célja az volt, hogy megszerezzenek egy írást, amelyet a megboldogult szépszerivel nem akart nekik kiadni. Eszközük a gyilkosság volt. A gyilkosságot a legegyszerűbben és legkényelmesebben Zachar úrnak állt módjában elkövetni, aki a legkönnyebben hozzáférhetett a gyanakvó természetű asszonyhoz. A főcinkos végrehajtotta feladatát, ám az annyira keresett tárgyat nem sikerült megkaparintania, s persze hűvösre került. Ekkor álarcban színre lépnek a társaság titkos tagjai, és mohón kutatnak tovább az után a tárgy után, amit Zachar úrnak nem sikerült megtalálnia. Világos?
   Zdeněk rábólintott:
   – Teljesen. Bevallom, én ugyanígy látom a dolgot.
   Klubíčko megcsóválta a fejét:
   – Ha az egész világgal együtt így fogja látni, akkor sem látja helyesen. Ma vagy holnap eldől, magának van-e igaza, vagy nekem.
   – Maga ismeri az én igazamat, én a magáét nem ismerem – vetette ellen Zdeněk.
   – Úgy van. Nem kéretem hát magamat tovább, megmondom magának nyíltan, mit gondolok az egészről. Már csak azért is, mert szükségem lesz a segítségére. Véleményem szerint nem azok követték el a gyilkosságot, akik olyan serényen kutatnak valami után. Nyilván semmi közük hozzá. Az a kompánia Zacharral az élén úgy került bele ebbe az ügybe, mint Pilátus a krédóba. Zachar valóban keresett valamit, de nem találta meg. S miután nem sikerült megtalálnia, mások jöttek – valamilyen hölgy, most pedig egy tapasztalt tolvaj, aki gumikesztyűben dolgozik –, és saját szakállukra keresik azt a bizonyos tárgyat. Ám ott, ahol keresik, sohasem találják meg, mégpedig azért nem, mert valaki más megelőzte őket. Hogy mi az, nem tudom. Van egy elképzelésem, de elvből nem szoktam előre beszélni feltevéseimről. Most pedig figyeljen: Ott keresték, ahol úgy gondolták, hogy megtalálják. A rendőri akták között; miután ott nem találták meg, belopakodtak a lakásba. S ott legalább megtalálták? Képzelje el, felforgatták az egész lakást, s annyi mindent átvizsgáltak, hogy két óriási halomba kellett dobálniuk a szőnyegeket, a könyveket, meg tudom is én még mit, hogy ne legyenek útban. Mi következik ebből? Hogy nagyon sokáig kutattak – hasztalanul. Hogy minden bizonnyal dolguk végezetlenül mentek el. Mert meg vagyok győződve róla, hogy már régen, vagy huszonharmadikán, de valószínűleg csak huszonnegyedikén valaki megfújta előlük azt a dolgot. Az, aki megölte Zacharnét, aki később átkutatta a lakását, s aki másnap elvitt valamit a bank széfjéből. Zdeněk, egy dolgot jól figyeljen meg. Sem Zachar úr, sem az a másik személy nem érdeklődött egy cseppet sem a szalaggal átkötött levelek iránt. És ebből mire következtethetünk? Egy szerfölött fontos dologra. Zachar és az a másik jól tudták, hogy azt a dolgot, amire szükségük volt, nem a levelek között kell keresniük. És miért tudhatták mind a ketten? Zachar talán azért tudta, mert előzőleg átnézte a leveleket, és meggyőződött róla, hányadán áll. Talán emlékszik rá, Zdeněk, hogy Zachar néhány nappal a gyilkosság előtt ellopta felesége páncélszekrényének kulcsait. Vajon pusztán gyermeki csíny volt ez tőle?
   – Igen, világos – morogta Zdeněk. – Azért lopta el, hogy átnézhesse a levelezést.
   – Kitűnő – mondta Klubíčko. – S most figyelje meg, milyen rendkívül fontos dolog következik ebből. Zachar huszonharmadikán hozzá sem nyúlt a levelekhez, s az a másik szintén nem. Mindketten felfeszegetik még a linóleumot is, ám a levelekre ügyet sem vetnek, mintha nem is léteznének. Mégpedig azért nem, mert már tudják, hogy számukra teljesen értéktelenek, noha valamilyen írást keresnek. Azt már tudjuk, milyen módon szerezhetett Zachar úr tudomást arról, hogy a levelezésnek az ő szempontjából semmi értéke nincs. De hogyan tudhatta meg ezt az a másik is?
   – Értem, mire céloz – kiáltott fel Zdeněk. – Zachar úrtól.
   Klubíčko rábólintott:
   – Minden valószínűség szerint. A gyilkosságot olyan ember követhette el, akivel Zachar beszélt aközben, hogy ellopta feleségétől a kulcsokat, és a feleségét meggyilkolták. És egész biztos, hogy ezzel az emberrel beszélt, nem pedig azokkal, akik a rendőrség és talán a maga véleménye szerint is bűntársai Zacharnak. Furcsa társak. Egy olyan valakinek, aki nem tartozik a. bűnszövetséghez, elárul mindent, szövetségeseinek pedig egy szót sem szól. Azoknak a szerencsétleneknek ez huszonötezer koronájukba kerül. Azt sem adja tudtukra, hogy fölöslegesen kutatnának a lakásban. Hogy ő már mindent átvizsgált, és sehol sem talált semmit… Érti, hogy ezzel egészében megdől a rendőrség feltevése?
   Zdeněk rábólintott:
   – Ez után az elemzés után nem fér hozzá kétség. És így már értem a megjegyzését is. Létezik két csoport vagy két ember, és mind a kettő ugyanaz után a dolog után kutat. És az egyik megkaparintja…
   – A széfben – nevetett fel Klubíčko –, ennek méltóztasson figyelmet szentelni! Elmegy a bankba, hogy Zacharné széfjéből ellopja azt a tárgyat. Ehhez:
   a) ismernie kell a páncélszekrénykulcs számát,
   b) alá kell tudnia hamisítani Zacharné aláírását vagy kézjegyét, mert enélkül nem engedik be a páncélszobába,
   c) és mindenekelőtt: tudnia kell, hogy Zacharnénak széfje van a Cseh Leszámítoló Bankban. Hogyan ismerkedhetett meg az az ember ilyen részletesen a viszonyokkal, s hogyan ismerhette még a legtitkosabb titkokat is? De most már folytassa maga helyettem!
   – Az egyik megkaparintja a zsákmányt – ismételte meg Zdeněk –, és a többiek keresik. Miután nem találják meg, ahhoz mennek keresni, aki megkaparintotta. Így van?
   Klubíčko tagadólag rázta a fejét.
   – Így lett volna tíz, vagy mondjuk húsz évvel ezelőtt. Akkor még az ember az olyan dolgokat, amiket életüknél többre tartottak, valóban elrejtették a szobájukban, vagy egy kő alatt a kertjükben. De ma már ez nincs így. Az a másik csoport, ahogyan elnevezte őket, ma tudja, hányadán áll. A keresett dolognak fuccs; egy olyan személy birtokában van, aki tudja, miért törte magát annyira érte. Nyilván azért, hogy sok pénzt csináljon belőle. Legalábbis a bűntettek nagyobb részét nyerészkedési céllal követik el. S ha ez így van – márpedig ők jól tudják mit gondoljanak az egészről, velünk szemben, akik csak tapogatózunk –, az a másik csoport már a füle botját sem mozdítja, és szépen – ha nem is türelmesen – várakozik. Semmi mást nem tehet. Ha ez Chicagóban történt volna – ha igaz ugyan, amit az ottani viszonyokról beszélnek –, nem ülnének ölbe tett kézzel, hanem tovább kutatnának. Mert van rá elég pénzük. Ha egy tekintélyes összeggel megvesztegettek egy rendőrtisztviselőt, ha drága pénzen felfogadhattak egy kasszafúrót, hogy törjön be egy olyan lakásba, amelyet a rendőrség hivatalosan lepecsételt…
   – Úgy véli, hogy Zacharné lakásába valamilyen zsoldos tolvaj tört be?
   – Valóban majdnem úgy vélem – mondta Klubíčko. – Igaz, semmi biztosat nem tudok erről, de ha jól látom a dolog lényegét, a barikád másik oldalán semmilyen bűnöző banda nem áll. Ugyanolyan emberek azok, mint mi, sőt nagyon lehetséges, hogy még valamivel becsületesebbek is nálunk. Ha bűntettre akarnak vetemedni, fel kell fogadniuk egy bűnözőt. Ó, mennyi pénzükbe kerülhetett ez! Én húszezren alul nem vállalkoztam volna rá.
   – Én sem – mondta Zdeněk nevetve. – Ötvenért talán.
   – Annak az embernek nem kell féltenie az életét, mert azt a dolgot nem tartja magánál. Már régen gondosan elrejtette valahova, valószínűleg egy banki páncélszekrénybe. Ha magánál tartaná, már régen betörtem volna hozzá, és magam loptam volna el tőle.
   – Ez azt jelenti, hogy tudja, ki az?
   Klubíčko vállat vont:
   – Csak sejtem. Ha sejtelmemnek van valami alapja, annak a másik csoportnak, amely épp az imént annyira megkínozta Mozolt és társait, nem marad más hátra, mint hogy alkudozásba bocsátkozzon vele; mennyiért hajlandó kiadni azt a tárgyat. Amint látja, mindeddig nem határozta el magát erre a lépésre. Ha az a másik csoport tudta volna, hogy ennek az embernek a birtokában van a keresett dolog, nem kockáztatta volna meg rendőrségi emberek lefizetését s azt, hogy betörjön egy lepecsételt lakásba. Ez világos, igaz? Azt remélve, hogy ezek a tompaeszűek végre a homlokukra csapnak, és jó helyen kezdenek majd kopogtatni, emberünk még egy ideig várakozni fog. Talán sor kerül erre, biztosan sor kerül erre, ha ötletemnek van valami alapja. De lehet, hogy tévedek. Abban az esetben nem várakozik tovább, hanem ő maga jelzi majd diszkréten, hogy a keresett tárgy a birtokában van. Az is lehet, hogy indiszkrét lesz. Csak az a baj, hogy ez a tárgyalás a mi számunkra titokban marad. Ez már így szokott lenni: az emberek semmit sem kürtölnek világgá, amit ők maguk örökre titokban szeretnének tartani. De így keresztülhúznák a számításunkat. Nem gondolja, Zdeněk, hogy már éppen ideje lenne, hogy végre mi is benevezzünk a játékba? Hanem először is mondja el, megtalálta-e könyvbarátunk titokzatos barátnőjét, s hol tart a nyomozásban!
7
   Zdeněk vállat vont.
   – Szörnyű feladatot bízott rám. Azt akarja tőlem, hogy Zachar múltjában kutassak, és emeljem ki belőle a barátnőjét. A maga véleménye szerint ez a leányka Zachar egyik barátnőjénél rejtőzködik. Nem tudom, mentem volna-e valamire is, ha véletlenül nem segít rajtam az apósom. Kanna úr ismerte kissé Zachart, azt mondta, hogy hűséges barátnőinek számát egész könnyen megállapíthatom, ha összeszámolom a Nemzeti és Német Színház balettkarának szép táncosnőit ezerkilencszáztól ezerkilencszáztizenhétig. Ha ehhez még hozzáadok néhány színésznőt, Zachar irodájának volt hivatalnoknőit s vagy ötven hölgyet az akkori társaságból, talán meglesz az alapom a vizsgálathoz.
   Klubíčko harsogva nevetett:
   – Nos, hát ez valóban nehéz feladat volna még egy olyan buzgó nyomozó számára is, aki semmitől sem retten vissza. Nem tudtam, hogy Zachar úrnak ekkora kapacitása volt. Különben, a körülményekből ítélve, teljesen fölösleges lenne az ilyen irányú nyomozás. Arra a megállapításra jutottam, hogy az a leányka egyáltalán nincs Prágában, és hogy nem is szökött vidékre Zachar úr semmilyen egykori barátnőjéhez. De még most is könnyen el tudnám hinni, hogy Zachar tragédiájában – Zacharné levelezésének ismeretében és ügyfeleinek vallomása után már nincs bátorságom Zacharné tragédiájáról beszélni – a főszerepet gáláns múltja játssza. Nagyon megörvendeztetne, ha Prágában kinyomozná azt a hölgyet, aki – azt hiszem, ezt már említettem magának – izgatottan olvassa a híreket Hugó Zachar kihallgatásairól.
   – Elhiszem, hogy örülne neki, de azt a hölgyet egyedül kell megtalálnia – mondta Zdeněk. – Ez meghaladja az erőmet. Még ha a szerencse a kezemre játszana is, legalább egy évre volna szükségem hozzá.
   – Lehetséges – hagyta helyben Klubíčko. – De ha egy kissé könnyítek a feladatán, talán mégis bedűl nekem, és elvállalja.
   Azzal a mellette álló székről az asztalra tett egy dobozt. Amikor felbontotta, Zdeněk egy létrán álló tűzoltót és egy szürke plüssből készült játékmedvét pillantott meg.
   – Ne vágjon olyan ostoba képet, Zdeněk – mondta zsörtölődve –, ne féljen, nem bolondultam meg, s ajándékot sem hoztam születendő gyermekének, csak azért akartam ezt megmutatni magának, mert van füle és farka. Különben nem igyekeztem volna elhalászni a rendőrség orra elől. Igen, így van, vagy majdnem így. Ezeket a játékszereket állítólag egy csinos hölgy ajándékozta Záhorskýnak a gyerekei számára, miután megismerkedtek az utcán. A lakásán találtam rá, és siránkozó felesége kellő jutalomért ideadta nekem. Ha hivatalosan léptem volna fel, sokkal olcsóbban hozzájuthattam volna. Mozol emberei nem tulajdonítottak neki jelentőséget, és otthagyták. Ők, amint tudja, úgy vélik, hogy Záhorský elbeszélése a csinos és finom hölgyről csupán mese. S minthogy csak mese, ez a gyönyörű plüssmackó sem érdekelte őket. A jaroměři Opatrný játékszergyárában készült. A tűzoltó is onnét való. Ezt nagyon könnyű megállapítani, a bökkenő az, hogy ezeket a mackókat és tűzoltókat Prága háromszáz játékszerboltjában árusítják, s nekem nyilván pechem volt, hogy nem abba a boltba mentem először, amelyikbe kellett volna. Voltam vagy tizenöt játéküzletben, és sehol sem emlékeztek rá, hogy az utóbbi napokban eladtak volna ilyen dolgokat. Minden arra vall, hogy ezeket a játékokat hamarjában vásárolták, valószínűleg azon a napon, amikor szükség volt rájuk. Így hát nagyon jó lenne, ha egy ügyes és szívós legény végigfutna a többi üzleten, biztosan rábukkanna az igazira, és persze megállapítaná annak az illetőnek a személyleírását, aki ezeket a dolgokat vásárolta. Tekintettel arra, hogy június van, amikor nem szokott nagy tolongás lenni a játéküzletekben, talán emlékeznek még a vevőre. És még valami: természetes, hogy én a belvárosi játéküzleteket jártam végig. Teljesen eredménytelenül. Ezek a legnagyobb és legtekintélyesebb vállalatok. Ha valaki ezekben vásárol, az úgy hat, mint amikor a külvárosi szerelmesek Prága egyik nagy belvárosi mozijába mennek. Teljesen elvesznek a város, s ha nem is az egész város, legalább kerületük szeme elől. Az, aki ezeket a játékokat vette, nem így cselekedett. Miért? Ez talán nem teljesen érdektelen kérdés. Talán túlságosan jól ismerik a belvárosi nagy üzletekben, úgyhogy okosabbnak tartotta elkerülni őket? Vagy lehetséges, hogy az utolsó pillanatban határozta el a játékvásárlást, és mindjárt be is ment az útjába akadó első játéküzletbe. És ha ez véletlenül Prága külvárosában történt, talán éppen abba a játéküzletbe tért be, amelyik a legközelebb esik otthonához. Ez esetben még értékes adatokra is szert tehetnénk. Tudom, hogy amit útravalóul adok magának, nem sok, de hát mégis valami. Egy ügyes legény még nyomozói karrierjét is megalapozhatná vele.
   – Igen, értem, hogy magának ez semmiség volna – válaszolta Zdeněk –, és csak azért bízza rám, mert szeret engem, és lehetőséget akar adni, hogy valami figyelemre méltó tettet hajthassak végre.
   – Nem, erről szó sincs – válaszolta Klubíčko mosolyogva. – Szentimentális nem vagyok. Ezt kizárólag azért teszem, mert nekem ki sem látszik a fejem a sok munkából. Jézusmária, öt perc múlva tizenegy. Sajnos, búcsút kell vennünk egymástól.
   – Siet valahová?
   – Egy kicsit. Néhány perc múlva megérkezik a kocsim. Tudja, talán egy-két napig nem leszek Prágában. Majd ha visszatérek, azonnal értesítem.
   Azzal fel akart állni, de Zdeněk visszatartotta:
   – Klubíčko – mondta szemrehányóan –, ez nem szép magától. Csak nem akarja elhitetni velem, hogy üdülni megy valahová?
   Klubíčko elnevette magát:
   – Nagy kém maga, Zdeněk. Persze hogy megpróbáltam volna elhitetni magával, de maga előtt semmit sem titkolhat el az ember. Akkor hát megmondom az igazat: az utam azokkal a hanspaulkai padlástolvajokkal függ össze.
   – Hohó – vágott közbe Zdeněk –, ezt mondja a kollégáinak a bűnügyi osztályon, de ne nekem.
   Klubíčko harsogva nevetett:
   – No jól van. Azok valóban be is vették, de maga fiatal kora ellenére rendkívül agyafúrt fickó. Úgy látom, Zdeněk, magát a felesége nem egykönnyen tudja majd megcsalni. Nem szeretnék a bőrében lenni, ha ezt valaha megkísérelné. No, de most már tudja a titkomat, úgyhogy megyek. Viszontlátásra!
   – Hát persze – vágott közbe Zdeněk. – Most már csakugyan nem engedem.
   – Talán erőszakkal akar visszatartani? A személyi szabadság korlátozására vetemedik? Hivatalos személy esetében ez nyilvános erőszak elkövetésének számít. Ezért súlyos büntetés jár, legkevesebb négy hónapot kapna. Persze, csak ha büntetlen előéletű.
   – Nem akarom feltartani, magával megyek. Klubíčko, maga rám csak a semmiségeket bízza, amelyekről csakhamar kiderül, hogy semmi értelmük sem volt, és a jobb dolgokat elvből megtartja magának. Így nem játszom. Míg én a játéküzletekben fogok botorkálni, maga megkaparintja a legfontosabb dolgot.
   – A törzsfőnök skalpját – mondta Klubíčko kuncogva. – De hiszen ez nem más, mint a legénység lázadása a főparancsnok ellen! Legalább ősz fejemre legyen tekintettel.
   – Ne tréfáljon velem, hisz egyetlen ősz hajszála sincs.
   – Tudom, hogy maga másra célzott. Ne gúnyolódjon a kopaszságomon – mondta Klubíčko sóhajtva. – Maga miatt az a pár szál hajam is hamar meg fog őszülni. Mit vett a fejébe?! Valóban szükségem van itt magára. A plüssmackó vásárlójának kinyomozása éppen olyan fontos, mint az én utam. Ezenkívül az én feladatomhoz nincs szükség két emberre. Nemcsak hogy egy is elég, hanem ha ketten volnánk, csak útjában állnánk egymásnak. És higgye el, semmiség az egész, sokkal könnyebb feladat, mint a magáé. Lényegében csupán arról van szó, hogy megállapítsam, helyes-e az a feltevésem, hogy egy bizonyos személy, akivel szívesen megismerkednék, egyik vidéki rokonánál tartózkodik. Legfeljebb még azt tehetném hozzá, hogy ha kedvezne a szerencse, egy kicsit el is beszélgetnék vele.
   Zdeněk szemrehányóan csóválta meg a fejét:
   – Ez aztán rendes feladat. Szóval valahol rejtegetik a leánykát. A közelébe férkőzni, és szóra bírni: ez igen, ez megér egy kirándulást.
   – Úgy látom, hogy ez a kirándulás jobban csábítja – jegyezte meg nevetve Klubíčko. – Nos, meggyőződhet róla, hogy nem akartam mellékvágányra szorítani, a választást magára bízom. Tehát melyiket óhajtja? A plüssmackót vagy a kirándulást? Én megelégszem azzal, amit kevésbé csábítónak tart.
   – Úgy véli, hogy ketten valóban nem mehetnénk?
   Klubíčko megrázta a fejét:
   – Nem. Az idő sürget. Mindkét feladatot egyidőben kell végrehajtani. Elvégre nem úri kisasszony maga, aki az első báljára megy és gardára van szüksége!
   – Akkor a vidéket választom – mondta Zdeněk rövid tétovázás után. – S talán nem lesz ellene kifogása, ha Malvinát is magammal viszem.
   – Nem, ha a felesége nem féltékeny.
   – Nem mondhatnám, hogy féltékeny volna, de ha egy nővel látna társalogni, biztosan torkon ragadná.
   – Akkor jobb lesz, ha itthon hagyja. Mert az a személy, akivel mindenképpen beszélnie kell, nő. Remélem, most már tudja, hogy a kis Friedmann lányra gondolok. Nem vagyok benne biztos, de sok minden arra vall, hogy egyáltalán nem a szülei tudta nélkül tűnt el otthonról, inkább ők maguk tüntették el. És hogy a szülők, legalábbis egyikük, szándékosan félrevezette a rendőrséget, amikor azt állította, hogy sejtelmük sincs róla, hol tartózkodik a lányuk. Ellenkezőleg, nagyon is jól tudják, mert tudomásom van róla, hogy ők maguk ültették kocsiba, ők maguk vitték ki a pályaudvarra, megváltották számára a menetjegyet, s egyikük – mégpedig az édesanyja – vele utazott, és csak harmadik nap tért vissza. Ez az az apróság, amit mindmáig eltitkoltam maga előtt, nem szándékosan, hanem azért, mert csak ma volt alkalmam megbizonyosodni róla. Eleinte magam is azt hittem, hogy a lány valóban eltűnt, s attól féltem, hogy megöli magát. Néhányan legügyesebb embereink közül nyomoztak utána, de bármilyen körültekintően nyomoztak is, semmire sem jutottak. S közben eszembe jutott, hogy Friedmann úr könnyen bolonddá is tehetett bennünket. És legjobb lesz, ha a házmesternéhez fordulok. A házmesterné jól emlékezett rá, hogy május huszonötödikén, úgy tizenegy óra tájban Friedmann úr a feleségével és a lányával egy bérkocsiba ült és elhajtatott. Délután Friedmann úr egyedül tért vissza. Friedmann-né asszony pedig csak három nap múlva jött meg. Ami azt illeti, erélyesen vallatóra foghattam volna Friedmannt, és megtudhattam volna tőle, hová küldte a lányát, miután egész nap szégyentelenül azt igyekezett elhitetni a rendőrséggel, hogy a lánya eltűnt, jóllehet otthon volt. De nem akartam megsejtetni vele, hogy érdekel, mi történt a lányával. Ehelyett… no de, Zdeněk, ha már ennyire tanulékony és okos tanítvány, inkább mondja el maga, mit tett volna az én helyemben?
   – Hm, egész biztos törtem volna a fejemet egy ideig azon, mit kéne tennem, ha nem lettem volna olyan könyörtelen magammal szemben, akitől kegyetlen módon követeltem volna, hogy mondja meg, mit tenne ő.
   – Nagyszerű – nevetett Klubíčko –, magát aztán nem lehet beugratni. Valóban mérlegeltem a dolgot egy ideig, majd így szóltam magamban: Sok helyütt elrejtheti az ember a lányát, akinek a jelenléte kellemetlen otthon. De sehol sem lehet olyan biztonságban, mint a közeli rokonoknál. Csak a rokonok engedhetnek meg vele szemben olyasmit, amire talán szükség lesz, de ami különben ellenkezne a törvénnyel. Például zár alatt tartani a lányt, és lehetetlenné tenni számára, hogy bármilyen kapcsolatot is fenntartson a világgal. Érti? Amint tudja, az a véleményem, hogy Inka volt az, aki május huszonharmadikán délután három óra körül meglátogatta Zachar urat, és becsapva az ajtót, elrohant tőlük. S aztán történt valami, ami nagyon gyanússá teszi, sőt életveszélybe sodorja Zachar urat, aki barátja, csaknem dajkája volt a leánynak. És a lány tud valamit, ami valószínűleg eloszlatná a Zachar úr feje fölött hegyként tornyosuló gyanút. Felfigyelt már arra, hogy csak huszonötödikén tüntették el a lányt, noha már huszonnegyedikén jelentették a rendőrségen, hogy elveszett? Mit jelent ez? Azt, hogy talán már huszonnegyedikén annyi bajuk volt a lányukkal, hogy tudták, mindenképpen meg kell tőle szabadulniuk. Ám huszonnegyedikén nem tudtak volna elutazni, mert a vizsgálat ővelük is számolt. Csak akkor tüntették el, miután előző napi bejelentésükkel biztosították magukat a gyerek esetleges kihallgatása ellen. Micsoda ravaszság! Kihallgatja őket a bűnügyi osztály, úgy viselkednek ott, mint otthon, de arról egy szót sem szólnak, hogy elveszett a lányuk – márpedig ezt egy kétségbeesett szülő biztosan megtette volna –, ehelyett elmennek a körzeti őrsre, és ott jelentik be az esetet, azt remélve, hogy a rendőrségen a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal kéz.
   Ebben egyébként nem is csalódtak, mert a bűnügyi osztályon senkinek eszébe sem jutott felfigyelni rá, hogy a kihallgatás alatt álló családnak eltűnt egyik tagja, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a bűnügyi osztály erről egyáltalán nem tudott. De térjünk vissza az előzőkhöz: a lány tud valamit, ami kellemetlen helyzetbe hozhatja a szülőket, ezért el kell távolítaniuk. A rokonokhoz viszik. Miféle rokon bátorkodna börtönbe zárni azt a lányt? Véleményem szerint csak az idősebb nemzedékből való rokonok, akik még olyan módon is gondolkoznak és éreznek, hogy gyermekeikkel nem átallnak úgy bánni, mint a rabszolgákkal! Így hát vettem magamnak a fáradságot, és addig nyomoztam, míg ki nem derítettem, hogy Friedmann úrnak még él az anyja, a feleségének pedig az apja; Friedmann-né apja azonban Magyarországon lakik, s minthogy Friedmann-nénak, ha át akart jutni a határon, útlevélre volt szüksége, elég volt felhívnom az útlevélosztályt, és megkérdeznem, adtak-e ki útlevelet Inka Friedmann névre, hogy tudjam, Magyarországra vitték-e a leánykát. Tehát csak Friedmann édesanyja maradt. A nagymama! Természetesen – senki sem tud annyira szeretni, mint a nagymama, de olyan zsarnok sem képes lenni senki. Ha tehát valahol bezárva sínylődik a leányka, akkor csakis a nagyanyjánál. Most tehát maga elmegy, és meggyőződik róla, helyes-e a feltevésem. Ha helyes, mindenképpen megpróbálkozik beszélni a lánnyal. De nem is fontos. Ha nagyon nehezen tudna hozzáférkőzni, és ha fennállna annak a veszélye, hogy magára vonja a figyelmet, ne törje magát. Mindenekelőtt az a fontos, hogy Friedmann meg ne neszelje, hogy érdeklődöm iránta. Ért engem?
   Zdeněk rábólintott:
   – Kinyomozom, a nagyanyjánál van-e. Ha kockázatos volna a közelébe férkőzni, megelégszem ennyivel, és visszatérek Prágába.
   Klubíčko megveregette a vállát:
   – Így, így. Pontosan tartsa be a parancsot. Semmi dilettantizmus, semmi maurinizmus. Nehogy eszébe jusson, hogy a kéményen és a kandallón keresztül másszon be hozzá, ha netalán polgári úton nem tudná feltűnés nélkül megközelíteni. Ezt jól jegyezze meg, most pedig induljon. Az a kocsi, amelyik éppen megállt az utca túlsó oldalán, és olyan lármát csap, valószínűleg az én kocsim lesz. Még annyi időt engedélyezek magának, hogy felhívja a feleségét, és közölje vele, hogy elutazik. Nos hát, sok szerencsét!
   – Rendben van – mondta Zdeněk –, futok is. De azt talán még megmondhatná, hová küld tulajdonképpen.
   Klubíčko elnevette magát:
   – Azt valóban tudnia kellene. Jindřichuv Hradecbe küldöm. Ott bérel egy szobát magának, a kocsit tartsa meg. Körülbelül tizenöt kilométerre északra, az erdők között áll egy elhagyatott kastély. A jobb szárnyában csupán egy kertész lakik, a bal szárnyában pedig ő. Waiterné-nak hívják, az uradalom fő jószágigazgatójának az özvegye. Valamiképpen meg kell tudnia, van-e nála látogatóban huszonötödike óta egy lány. Lehet, hogy nem sikerül megtudnia. Ez esetben azzal is megelégednék, ha csupán kinyomozná, érkezett-e hozzá huszonötödikén valaki látogatóba.
   Közben becsomagolta a plüssmackót és a tűzoltót.
   – Ami engem illet, Zdeněk, végigfutok a játéküzleteken. Az igazat megvallva, azt hiszem, hogy ez még fontosabb, mint amit maga fog csinálni. Mert szinte már biztosra veszem, hogy a Friedmann lány látogatta meg Zachar urat, és hogy a szülei tüntették el valahova, mert tudott valamit. De azt nem tudjuk, ki és miért vásárolta ezeket a játékokat. S talán éppen ebben rejlik a titok kulcsa.

HATODIK FEJEZET
amelyből megtudjuk, hogyan 
csent el Zdeněk Trampus egy 
idegen motorkerékpárt
1
   Zachar urat néha kivezették a vizsgálati foglyok cellájából, hogy Vožícký vizsgálóbíró kihallgathassa. A vizsgálóbíró hellyel kínálta irodájában.
   Mozol fogalmazóval ellentétben Vožícký bírónak volt némi fantáziája; a vizsgálat eddigi eredményei s még inkább Zachar úr viselkedése arról győzte meg, hogy Zachar aligha követhette el a gyilkosságot.
   Június másodikán szinte egész nap esett az eső. Vožícký vizsgálóbíró az ablaknál állt, és várta, hogy elővezessék Zachar urat. Az ablakból a telefonvezetékre látott, amelyek az intézeti központból szétfutottak a város minden irányába. A nagy, fehér esőcseppek egymás után siklottak végig a huzalokon. Vožický a gépiesen vándorló esőcseppeket nézte, és a Zachar ellen összegyűjtött vádanyag két pontjára gondolt, amelyekkel a rendőrségi vizsgálat egyáltalán nem foglalkozott.
   Az első pont: Ki volt az a vendég, aki a végzetes napon meglátogatta Zachar urat, és aki miatt heves szóváltásra került sor a házastársak között? A rendőrségi vizsgálat nagy jelentőséget tulajdonított a szóváltásnak, ugyanakkor a látogató személyére ügyet sem vetett. A rendőrségnek az volt a véleménye, hogy ez a szóváltás annyira felingerelte Zachart, hogy teljesen elvesztette a fejét, és végrehajtotta tettét, melyre régóta készülődött.
   A második pont: Mi volt az a dolog, amelyet Zachar úr olyan kitartóan keresett, hogy még éjfél után is, amikor másodszor hazatért, két teljes óráig együttmaradt a megboldogulttal? Zachar nem volt hajlandó bevallani a rendőrségnek, mit keresett, s a rendőrség megelégedett azzal az általános közléssel, hogy a keresett tárgy olyan dolog volt, amit a felesége egyszer kicsalt tőle valami csekélység ellenében, amely a tárgy értékének századrészét sem tette ki. És most valaki ellopta a rendőrségről Zacharné levelezését, és hiányosan küldte vissza. Ezenkívül valaki betört a lepecsételt lakásba, s mindent a feje tetejére állított. Vajon ugyanazt kereste, amit Zachar úr?
   Vožický bíró véleménye szerint talán éppen ez a dolog lényege, melynek eddig egyáltalán nem szenteltek figyelmet. Már második napja próbálkozott rávenni Zachar urat, hogy mondjon erről valamit.
   Csakhogy Zachar nem mutatott nagy hajlandóságot. Már háromszor is kihallgatták, s mind a háromszor kitérő választ adott.
   Amikor most bevezették, annyira sápadt és torz volt az arca, hogy régi ismerősei közül senki sem ismert volna rá. A vizsgálati fogság és az állandó lelki feszültség rettenetesen megviselte. Annak ellenére, hogy kissé meghízott, szánalmas látványt nyújtott. Leginkább a tekintete volt megdöbbentő, mely vadsággal telt meg. A vizsgálati foglyok, ha azokban a napokban vezetik elő őket, amikor még – így vagy úgy – nem döntöttek a sorsukról, mindig szánalmas látványt nyújtanak. Ám a Zachar szemeiből sugárzó félelmetes vadság minden várakozást felülmúlt. A bíró ezt nem hagyta figyelmen kívül. Véleménye szerint valamilyen erjedés indult meg Zachar úrban. Mindeddig elég nyugodtan viselte el a vizsgálatot, s annak eredményei sem hozták ki a sodrából, noha mindjobban ellene fordultak. Eddigi viselkedésére inkább a gúny és megvetés volt jellemző. Amikor első ízben vezették be Vožický szobájába, Zachar lenyűgöző és szellemes rohamot intézett a rendőrség vizsgálati művészete ellen. De miután Vožický csökönyösen ismételgetni kezdte két kérdését: Ki látogatta meg huszonharmadikán? Mit keresett olyan kitartóan? – Zachar megváltoztatta magatartását. A titkos belső erjedés, amelyet csak szemének vad villogásán lehetett megfigyelni, ezekkel a kérdésekkel állt összefüggésben. ]ó nyom volt ez, csak félő volt, hogy Zachar makacsságának foka túllépi a vizsgálóbíró kíváncsiságának fokát. Vožický mindeddig eltitkolta előtte, mi történt felesége levelezésével, s azt is, hogy betörtek a lakásukba. Ma ezt fel akarta fedni előtte, s meg akarta figyelni, milyen hatással lesz majd a hír Zacharra.
   Amikor bevezették, a bíró megkínálta cigarettával, majd így szólt hozzá:
   – Zachar úr, szeretnék valamit kérdezni öntől. Ön beismerte, hogy keresett valamit a megboldogult szobájában. Valami olyasmit, aminek csupán az ön számára van értéke. Azt állítja, hogy a keresett tárgyat nem találta meg. Legalább azt megmondhatná nekem, milyen volt az a tárgy? Mondjuk milyen anyagból való volt?
   Rövid mérlegelés után Zachar azt felelte:
   – Megmondani éppen megmondhatnám, de úgy döntöttem, hogy ezt nem közlöm önökkel.
   – Nem értem a keményfejűségét – mondta a bíró nagyot sóhajtva. – De azt talán mégis elárulhatná, hogy a megboldogult levelei között kereste-e azt a tárgyat?
   Zachar ismét elgondolkodott, majd azt felelte:
   – Erre a kérdésre nem adhatok választ.
   A bíró elmosolyodott:
   – Csakhogy már adott. Legalábbis részben. A vonakodása azt jelenti, hogy a keresett tárgy olyan jellegű, hogy a levelek között is kereshette volna. A felesége levelezését ugyanis ellopták!
   Zachar elképedve nézett rá:
   – Hogyan történhetett ez meg?
   – Úgy, hogy egy ismeretlen hölgy megvesztegette az egyik rendőraltisztet, s az huszonnégy órára kiadta neki az egész levelezést. Az altiszt balszerencséjére a dolog előbb kitudódott, mintsem az illető hölgy a levelezést visszaadhatta volna.
   Zachar úr hirtelen izgalomba jött.
   – Egy ismeretlen hölgy… – dünnyögte –, ó istenem!
   – Igen – folytatta a bíró –, valamilyen hölgy, akit ön bizonyára ismer. Szép, előkelő, középkorú hölgy. És kétségkívül nagyon gazdag, mert csupán azért, hogy átnézhesse a levelezést, csekély huszonötezer koronát adott az altisztnek.
   Most keselyűként várakozott, elszólja-e magát Zachar úr a közöltek hallatára. Ám Zachar hamar erőt vett magán. Azt mondta:
   – Sejtelmem sincs róla, ki lehet az. Kit érdekelhetne a feleségem levelezése! Valószínűleg olyan személy volt, akit a feleségemhez írt levelei gyanúba keverhetnének.
   – De még mást is akartam önnek mondani – folytatta a bíró. – Másnap valaki, aki ismeri az önök házában a dörgést, betört a lakásba, és mindent a feje tetejére állított. Minden jel arra mutat, hogy valami írást keresett, mert az összes papírt, amit csak a lakásban talált, egy csomóba hordta, és minden darabot külön-külön átvizsgált. Nem gondolja, hogy valami összefüggés van a kettő között? Először: a levelek között kutatott, másodszor: minden papírcafatot megvizsgált, amit a lakásban talált! Ez még jobban megdöbbentette Zachart.
   – Ó, istenem – nyögött fel –, micsoda óvatlanság.
   – Ki részéről? – kérdezte a bíró. – No lám, ismét elárulta, hogy mégiscsak van valami sejtelme afelől, hogy ki követhette el ezeket a dolgokat. Ha nem volna érdekelt az ügyben, egészen másként reagált volna rá. A leghelyesebben cselekedne, ha közölné velem a véleményét. Ez mindenekelőtt az ön érdekét szolgálná. A rendőrség ezeket a bűntetteket úgy ítéli meg, hogy az önnek nem sok jót hozhat; a rendőrség szerint önnek szabadlábon maradt bűntársai vannak. Valamit meg kellett volna önnek szereznie, s minthogy ez nem sikerült, most ők folytatják a saját szakállukra a szóban forgó tárgy keresését. A kollektív gyilkosság, mégpedig nyerészkedési célokkal, egy védtelen nő elleni összeesküvés sokkal súlyosabb bűntettnek számít, mint a bosszúból elkövetett egyéni gyilkosság. Ezt alaposan fontolóra kellene vennie.
   – Nekem nincs mit fontolóra vennem – vágott a szavába Zachar, – A gyilkosságot nem én követtem el, azért rám sem az egyik, sem a másik eset nem vonatkozik.
   – Talán el is hinném önnek, hogy valóban nem ön a gyilkos, ha becsületesen közölne velünk mindent, amit az ügyről tud. Mert valamit nyilván tud, csak eltitkolja előttünk. A feleségének a birtokába került valamilyen írás, amely az ön és egy másik személy számára értékes volt. Nem olyan valami lehetett az, amit a felesége levelei között kellett keresni? Ön hogyan tudhatta, hogy az a tárgy nincs a levelek között? Nyilván úgy, hogy már előzőleg átnézte a levelezést. De azt nem közölte azzal a személlyel, aki szintén kutatott az után a tárgy után, s aki huszonötezret áldozott csak azért, hogy betekinthessen a levelezésbe. Miért nem közölte vele?
   – Annál az egyszerű oknál fogva, hogy ilyen személy nem létezik – dünnyögte Zachar.
   – Egyszóval – mondta a bíró türelmetlenül –, örökre hallgatásba akar burkolódzni? Mint volt jogász nyilván jól tudja, mit kockáztat ezzel. Kérdéseimmel tulajdonképpen segítségére akartam lenni. Nagyon erős bizonyítékok szólnak ön ellen. Ahhoz is elegendőek volnának, hogy önt a bíróság gyilkosság vádjával halára ítélje. Mielőtt megírnám a vádiratot, becsülettel meg akarom vizsgálni, nincs-e még más lehetséges magyarázata is a felesége ellen elkövetett bűntettnek. Szerintem van, s ezt önnek is elmondom. Az egyik magyarázat: a gyilkosságot az az ember vagy az a banda követte el, amely valamilyen, a felesége hagyatékából való írásos dokumentum után kutat.
   – Nem, nem – kiáltotta Zachar eltorzult arccal. – Ez teljesen téves elképzelés. Annak az embernek semmi köze az egészhez.
   – Ismét elárulta, hogy mégiscsak sejti, ki lopta el a levélköteget, és ki tört be a lakásukba – jegyezte meg a bíró.
   – Semmit sem tudok róla – dörmögte Zachar. – Ez csupán feltevés…
   A bíró vállat vont.
   – Noha a viselkedésével erre egyáltalán nem ösztökél, közlékenyebb leszek önnél. Megmondom a másik feltevésemet is: a gyilkosságot elkövethette az az ember is, aki huszonharmadikán délután három óra körül meglátogatta önt, s aki látszólag eltávozott, miután látta, hogy családi perpatvar tört ki miatta. Talán a látogatója azonos azzal a személlyel, aki most olyan kitartóan kutat egy darab papír után. A látogatás napján ez az ember valójában nem ment el. A lakásban maradt, csupán a szoba ajtaját csapta be, elrejtőzött, és alkalmas pillanatban megölte a feleségét. Nem tudom, gondolt-e ön erre, nyilván nem. Lehetséges, hogy miután ön eltávozott hazulról, szép szóval akarta azt az írást megszerezni a feleségétől. S minthogy ez nem sikerült neki, agyonlőtte. Megállapítottuk, hogy ön tíz nappal a gyilkosság előtt idegen fegyvertartási engedélyre pisztolyt vásárolt hatszáz koronáért. Kinek vette?
   Zachar úr fehér lett, mint a fal:
   – Semmit sem vásároltam.
   – Rendben van. Beidéztetem Slíva fegyverkereskedő segédjét. Ugyanis az eléje tett fényképen felismerte önt. A szemébe mondja, hogy ön volt az, aki Nejedlý fényképész fegyvertartási engedélyére pisztolyt vásárolt náluk hatszáz koronáért. Nejedlý úr már volt itt tegnap, és bevallotta, hogy ön az ő fegyvertartási engedélyét vette kölcsön. Ki részére vásárolta azt a fegyvert?
2
   Az összes kérdések közül ez döbbentette meg leginkább Zachart. A bíró olyan váratlanul szegezte mellének, hogy szinte remegni kezdett, s nem tudott többé uralkodni magán. Váratlanul felállt, és azt mondta:
   – Látom, hogy úgysem tehetnék mást, megmondom az igazat.
   – Végre – kiáltott fel a bíró –, ezt már régen meg kellett volna tennie!
   – Beismerem – mondta Zachar halottsápadtan –, hogy én öltem meg a feleségemet.
   – Mit beszél?! – ugrott fel elképedve a bíró a helyéről.
   – Beismerem, hogy én öltem meg – ismételte meg Zachar még sápadtabban. – Meg kellett tennem, nem tehettem mást. Pokol volt az életem, az akasztófa vagy a börtön igazán semmi hozzá képest. A zsarnoksága olyan erkölcsi züllöttségbe taszított, hogy nem voltam képes otthagyni. Így hát meg kellett ölnöm. Megvettem a revolvert, néhány napig még mérlegeltem a dolgot, de amikor megsértette a vendégemet, betelt a pohár, megvártam, míg a látogató elmegy, aztán berohantam hozzá a szobába, és lelőttem.
   – Lelőtte – ismételte meg a bíró, miután átcsapott rajta a döbbenet első hulláma. – Mondja el, hogyan hajtotta végre.
   – Úgy, ahogyan szokás – dünnyögte Zachar. – Lenyomtam a ravaszt, ő mindjárt összerogyott, és ezzel vége is lett… a gyötrelmeimnek – fejezte be csendesen.
   – Hányszor nyomta le a ravaszt?
   – Kétszer.
   – Kétszer! De a holttestben három golyót találtak!
   – Akkor lehetséges, hogy háromszor lőttem bele. Nem tudom. Ezt nem tudhatom pontosan. Nagyon izgatott voltam.
   – És a felesége nem próbált védekezni?
   – De igen, rám akarta vetni magát. Amikor látta, hogy felemelem a fegyvert, meglendítette a kezét, és meg akart ütni.
   – De ön ekkor elsütötte a fegyvert.
   Zachar úr rábólintott.
   – Szemben álltak egymással? Figyeljen ide, felemelem a kezem, mintha én volnék az ön felesége. Ön álljon oda, ahonnét rálőtt.
   Zachar úr rövid tétovázás után pontosan szembeállt a bíróval.
   – Tehát ilyen helyzetből sütötte rá a fegyvert?
   Zachar bólintott.
   – Mi történt azután?
   – Aztán még egyszer… vagy kétszer belelőttem.
   – Ő ugyanabban a helyzetben maradt?
   Rövid habozás után Zachar ezt is helybenhagyta.
   – Furcsa – mondta a bíró. – Teljesen ellentétben áll azzal, amit mi a tett végrehajtásáról tudunk. Egy lövedék a jobb halántékán fúródott be. Vagyis oldalával állt a gyilkos felé, mert a golyó egyenes irányban repült át a fején. A másik sebet a bal oldalán találták a negyedik és az ötödik borda között. Hangsúlyozom, a bal oldalon. Az előbbi seb azonban a jobb halántékán volt. A harmadik lövést pedig a nyakába kapta. Ön azt állítja, hogy a felesége szemben állt önnel, és meg se mozdult. De a befúródott lövedékek helyzetéből ítélve legvalószínűbb, hogy az első lövést hátulról kapta. Ekkor támadója felé fordult, s eközben kaphatta a második lövést a jobb halántékába. Ezután összerogyott, de a gyilkos a biztonság kedvéért még oldalba lőtte. Valahogyan így kellett történnie, egyébként teljesen valószínű, hogy így is történt.
   – Nem tudom, miért kételkedik a szavaimban – mondta Zachar szorongva. – Érthető, hogy rendkívül izgatott voltam, mert azelőtt sohasem öltem embert. Lehetséges, hogy teljesen másképp történt minden, mint ahogyan azt az emlékezetembe idéztem. Lehet, hogy pontosan úgy, ahogyan ön elmondta. De az mellékes. Elvégre a beismerésem a fontos.
   – Nem vonom kétségbe az érvényét – mondta a bíró. – De még szeretném, ha válaszolna valamire: igaz az, hogy az utóbbi időben egész jövedelme az a húsz korona volt, amit hetenként kapott a feleségétől?
   Zachar rábólintott.
   – Igaz az, hogy éppen huszonharmadikán tíz koronát kért kölcsön Volfnétól, a házmesternéjüktől?
   Zachar azt felelte, igaz.
   – Nem volt semennyi megtakarított pénze? Zachar megrázta a fejét.
   A bíró elnevette magát:
   – Egyszóval: semmi megtakarított pénze nem volt, húsz koronát kapott a feleségétől egy hétre, huszonharmadikán tíz koronát kért kölcsön Volfnétól, de azért volt hatszáz koronája pisztolyra. Hogy magyarázza ezt meg?
   Zachar lehajtotta fejét. Hosszabb hallgatás után azt mondta:
   – Egy jó ismerősömtől kaptam kölcsön.
   – A neve?
   – Nem árulhatom el.
   – Szóval a régi nóta! Akkor egy más kérdés: Hová tette a pisztolyt a gyilkosság elkövetése után?
   – Eldobtam.
   – Ha szabad kérdeznem, hová dobta?
   – A folyóba – válaszolta Zachar zavartan. – Végigsétáltam a hídon, és amikor biztos voltam benne, hogy senki sem lát, a korláton keresztül a folyóba dobtam.
   – Tette elkövetésére közvetlen hatással volt-e felindultsága, melyet az okozott, hogy felesége megsértette látogatóját?
   Zachar olyan pillantást vetett rá, mint egy felingerelt vadállat.
   – Igen – mondta kis idő múlva. – De nem öltem meg azonnal. Egy ideig még vártam, hogy alaposan átgondolhassam a dolgot.
   – Hány óra lehetett, amikor a pisztolyt a folyóba dobta?
   – Öt – válaszolt Zachar szorongva.
   – Tehát magával vitte Friedmannékhoz is? Zachar szemmel láthatóan megremegett. Majd azt mondta:
   – Igen. A farzsebemben volt.
   – És a szürke öltönyében volt Friedmannék-nál?
   Zachar rábólintott.
   – Újabb rejtély – felelte a bíró. – Tegnap megvizsgáltam azt az öltönyt, és valami mindjárt a szemembe ötlött… hogy nincs rajta farzseb.
   – Akkor hát tévedtem – dünnyögte Zachar.
   – Igen, most már emlékszem, a nadrágom jobb zsebébe dugtam.
   – Úgy képzeli, hogy ezzel megmagyarázza a dolgot? Tudom, mindent meg lehet magyarázni. Így egy szép napon azt is megmagyarázzuk, Zachar úr, miért akarja magára vállalni ezt a gyilkosságot, amelyet sohasem követett el. Ha eddig hittem is valamelyest abban, hogy ön lőtte agyon a feleségét, éppen ezzel a kihallgatással győzött meg az ellenkezőjéről. Ugyanis az elbeszéléséből világosan kitűnik, hogy fogalma sincs róla, hogyan hajtották végre a gyilkosságot. De a gyilkos olyan személy, akit ön ismer, s annyira szeret, hogy magára akarja venni a bűnét. Az az ember a tettes, aki önt május huszonharmadikán meglátogatta, aki megvesztegette a rendőrtisztviselőt, s aztán betört a lakásukba.
   Zachar összekulcsolta a kezét:
   – Nem, nem! – kiáltotta megrettenve. – Ön téved, az a kisasszony nem ölte meg a feleségemet. Ő nem tehette!
   – Miért ne tehette volna? – kérdezte a bíró gépiesen.
   – Azért, mert ez merőben képtelen ötlet. Ő… embert ölni! Még ha Katyról volt is szó!
   – Ha a betörésre rá tudta magát szánni, talán gyilkolni is tudott.
   – De hát nem érti – horkantotta Zachar –, hogy nem ő tört be a lakásba? Őrültség. Ő… és betörés!
   – Akkor hát ki tört be önökhöz? Mondja meg, de azonnal!
   Zachar a bíróra meresztette szemét:
   – Nem tudom – dünnyögte kis idő múlva.
   A bíró nagyot sóhajtott. A vizsgálat nagy pillanata volt ez, és elmúlt anélkül, hogy valami eredményt is hozott volna. Már-már úgy látszott, hogy Zachar sarokba szorítva elárul valamit, de a bírónak meg kellett elégednie egy csekélységgel: hogy a huszonharmadikai látogató nő volt.
3
   Gyermekjáték után kutatni játéküzletekben – élvezetes foglalatosság. A prágai játéküzletek alkalmazottai között keresni valakit, aki vissza tudna emlékezni egy vevőjére, aki két típusjátékszert vásárolt nála, egy plüssmackót és egy létrán gyakorlatozó tűzoltót, viszont egyáltalán nem élvezetes foglalatosság. Klubíčko még ebéd előtt megkezdte a nyomozást. De csak este hatkor mosolygott rá a szerencse.
   Mikuláš Holý, piciny üzlete kint van a žižkovi Károly utcában. A pult mögött, melynek üvege alól több tucat porcelán baba mosolygott rá Klubíčkóra, egy egész majomsereg szorongott, és két Chaplin meg egy nagy Spejbl feszített fekete frakkban, egy kövér asszony ült, zsebkendőjével törölgetve verejtékező tarkóját.
   – Plüssmackó? Nem tudok róla semmit. Tűzoltó létrával? – megcsóválta a fejét.
   – Ekkor a háttérben kicsapódott egy ajtó. Régimódi üzlet volt ez, a bejárati ajtó fölött sárgaréz csengő függött. Csak ritkán szólalt meg ezekben a forró nyári napokban. S most váratlanul mégis érkezett egy vevő! Ez a szokatlan dolog magát a tulajdonost is kicsalta barlangjából, ahol kóccal szép kerekre tömködte a játékbabák megcsappant hasát.
   Mikuláš Holýnak bámulatosan szép üstöke volt. Szemüveget viselt, lecsúsztatva egészen az orra hegyére. Titokzatos pillantást vetett a mackóra és a tűzoltóra, majd melankolikusan elmosolyodott. Emlékezetébe idézte a szép hölgyet, aki néhány nappal ezelőtt beszaladt a boltba, körülnézett, kiválasztott két drága játékot, és alkudozás nélkül fizetett!
   – Igen, uram, ez az áru az én boltomból való.
   – Hál’ istennek! – kiáltott fel Klubíčko elégedetten. – A fiamat úgy elbolondította a nagynénje, hogy nem bírok vele: különbnél különb játékokat akar. Ezek nagyon tetszenek neki. De a nagynénje elfelejtette megmondani, hol vette őket. Végre megtaláltam magukat. – Klubíčko nagy élvezettel turkált a játékok között. Kiválasztott egy Chaplint és egy szerencsefigurát, mely ott guggolt a sarokban, s melyet – megkövetem – aranytojónak hívnak. Majd hozzátette:
   – Mit akartam mondani: a nővérem, azon a napon, jártában-keltében elvesztette a napernyőjét. Kék-vörös csíkos selyem napernyő volt. Nem hagyta véletlenül önöknél?
   – Ne-e-e-m – felelte Holý úr határozottan.
   – Semmit sem felejtett itt. Egyébként nem is volt napernyője.
   – Hogy lehet az? – kiáltott fel Klubíčko. – Nem volt nála napernyő? De hisz ő napernyő nélkül ki sem mozdul hazulról, hogy a nap el ne csúfítsa szép szőke haját.
   – Annak a hölgynek nem szőke haja volt – jegyezte meg Holý úr kevésbé határozottan –, hanem sötét, majdnem teljesen fekete. Olyan, mint amikor koromba egy kevés kobaltkéket kever az ember.
   Klubíčko összezavarodott:
   – Egek ura, hiszen akkor nem itt vásárolta ezeket a játékokat. Talán rosszul emlékszik rá. Holý úr magabiztosan elmosolyodott:
   – Jól emlékszem rá, uram. Elég időm volt, hogy szemügyre vegyem azt a hölgyet.
   Most részletes személyleírás következett, amelyből kitűnt, hogy a hölgy nagy hatással volt a kereskedőre. A személyleírásnak leginkább az a része ragadta meg Klubíčko figyelmét, hogy a hölgy egy drága karkötőt viselt. A karkötő fehéraranyból készült, s rendkívül finom, nyilván régi francia munka volt. Két finom rajzú vésett kígyó díszítette, melyek pikkelyei zománcból voltak, a kígyók mérgesen előrenyújtották lángoló nyelvüket, mintha meg akarnák marni egymást. A karkötő különlegessége abban rejlett, hogy a két kígyónyelv rajza a hölgy monogramját képezte. Ez annyira érdekes volt, hogy Holý úr világosan emlékezett rá. Az egyik betű A, a másik F volt. A kereskedő előhúzta tintaceruzáját, és ügyesen papírra vetette az iniciálékat.
   – Amint válogatott a játékok között, jól megfigyelhettem a kezét, hiszen alig egy-két lépésre állt tőlem.
   Klubíčko nem időzött tovább, kifizette a játékokat, és elment. A vasúti aluljáróban egy elhanyagolt külsejű fiatalasszony korai szegfűt árult. Mellette az utca szennyében ott játszadozott a gyereke. Klubíčko a gyerek kezébe nyomta a játékokat.
   A és F. Két betű, semmi több. A-val nagyon sok cseh keresztnév kezdődik: Anna, Anastazia, Anezka, Andélka, Alexandra, Alena, Alma, Amálie, Antonie. Viszont az F elég ritka vendég a cseh nyelvben. Legtöbbször idegenül csengő nevekben fordul elő. Klubíčko önkéntelenül elmosolyodott. Megtalálni egy nagyvárosban valakit, méghozzá egy idegent, aki bujkál, elég nehéz feladat. De behatolni a családi titkok rejtekeibe – az még nehezebb, a lehetetlennel határos.
   Éppen erre készülődött. Közben a belvárosba ért, s minthogy már nagyon kínozta az éhség, betért a Párizs étterembe. Aki még nem evett itt spagettit raguval, fogalma sincs róla, mi a jó, gondolta Klubíčko, s mindjárt meg is rendelte. Miközben várakozott, egy idősebb testes férfi lépett be az étterembe. Mindig az olyan éttermeket látogassák, ahová kövér emberek járnak. Vagy kereskedelmi utazók. Mert az ilyen éttermek konyhájában készülnek a legjobb falatok, éppen úgy, mint ahogyan ott szolgálják fel a legjobb bort és sört, ahová a gépkocsivezetők szoktak betérni. A lyukacsos arcbőrű testes férfi mindjárt észrevette Klubíčkót, s egyenesen felé tartott.
   – Hát hogy vagyunk, Mahler úr? – kérdezte barátságosan Klubíčko.
   – Nyomorgunk, nyomorgunk – válaszolta Mahler. – De mondok magának egy viccet, amiből megtudja, mi vár ránk. Két férfi üldögél egy padon, az egyik derűlátó, a másik borúlátó. Azt mondja a derűlátó: „Az év végén mindnyájan koldulni fogunk.” „Jó, jó – feleli a borúlátó –, de kitől?” Régen jobb volt. Mit rendelt vacsorára? Spagettit? Ha megengedi, magával tartok.
   Klubíčko bólintott.
   – Talán rosszul megy a sora? De hiszen ezt maguk, tőzsdések régen megszokhatták volna. Elvégre magának már régóta rosszul megy.
   – Tudja, az úgy van – feleli Mahler –, mi folyton panaszkodunk, de úgy vagyunk vele, mint az az ottakringi vendéglős, aki húsz éven keresztül panaszkodott, hogy ráfizet a boltra, s közben vásárolt huszonöt házat. De ami ezután következik, az igazán nem sokat fog érni, s mindnyájan panaszkodni fogunk, hogy nem hagytuk ott a tőzsdét, míg volt rajtunk egy tisztességes ing. Végül is elveszítjük az utolsó pár cipőnket is, s egy napon elkezdünk koldulni, mint Friedmann.
   – Friedmann? – kiáltott fel Klubíčko. – Ez a név valahonnan ismerős nekem.
   – Valamikor nagy úr volt a tőzsdén – felelte Mahler –, de az már nagyon régen volt. Maga akkor még iskolába járt. Ennek az embernek olyan szimata és olyan szerencséje volt, hogy az szinte már arcátlanságnak számított. Amit a fejébe vett, minden sikerült neki. Persze maga már nem emlékszik az első feleségére. Ha jól tudom, Adának hívták. Valamikor Prága legszebb hölgye volt. Ki nem állhatta Friedmannt, de kénytelen volt hozzámenni, mert állítólag kétszázezer koronáért megvásárolta a szüleitől. Nem mai kétszázezerért – kétszázezer régi aranykoronáért. Ma ez talán kétmilliót is kitenne. De ő megengedhette magának. További kétszázezret rá kellett íratnia. Hanem hát azt is elveszítette, mégpedig éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a pénzre. No és attól kezdve csak csúszott lefelé a lejtőn, egyre rosszabbul ment neki az üzlet, mintha a szépasszonnyal együtt a szerencse is elfordult volna tőle. A háború után pedig a francia frank végleg beadott neki. Egy ideig abból élt, hogy mi, egykori barátai összehoztunk egy kisebb szindikátust, amely őérte bocsátkozott spekulációkba, és amelynek nyeresége az övé volt. Ki tudja, nem lesz-e egyszer még szükségünk rá, hogy egy ilyen szindikátus segítsen rajtunk.
   – Ez roppant érdekes – mondta Klubíčko. – Akkor hát kétszer nősült, s az első feleségét Adának hívták. Vagy talán háromszor is?
   – Kétszer épp elég volt neki – felelte Mahler. – Tudja, vannak emberek, akik a szerelemre mindig ráfizetnek. Friedmann-nak az első szerelme mai pénzbe számítva négymilliójába került. Hogy félre ne értsen, olyan pénzben, melynek értéke a többi emberek számára négymillió. Csakhogy a mi számunkra, tőzsdések számára a pénznek különleges értéke van. Néha egymillió százezret ér, máskor százezer ér egymilliót. De az is előfordul, hogy tízmilliót. Friedmann házasságának hetedik hónapjában olyan helyzetbe került, hogy minden korona – ha lett volna pénze – hússzor többet ért volna számára. Akkor már tudta, hogy Adával kötött házassága zátonyra futott, és hogy sohasem javul meg köztük a viszony. És ennek a házasságnak az alapjaiban ott feküdt kétszázezer aranykorona, amihez persze semmiképpen sem juthatott hozzá. A házassági szerződésük kimondta, hogy a kétszázezer korona, melyet a szépasszonyra íratott, az övé marad, ha egy évig nem bomlik fel a házasságuk az asszony hibájából.
   Klubíčko csodálkozva ráncolta homlokát.
   – Különös nászajándék – mondta aztán. Mahler vállat vont.
   – Friedmann kereskedő volt, és a kereskedők néhány dologról másképpen vélekednek, mint maguk, civilek. Friedmann be akarta biztosítani magát. Tudta, hogy Ada csak azért megy hozzá feleségül, mert az adósságok és a szegénység miatt rákényszerítik a szülei. A kétszázezer koronás adománytól remélte, hogy majd engedékenységre bírja. Ezenkívül volt még egy bökkenője a dolognak. Friedmann más karjából ragadta ki a lányt. Természetesen, sohasem tudhatja az ember, mennyiben igazak az ilyen szóbeszédek, de az a hír járta, hogy a lányt nagyon bensőséges szálak fűzik egy ifjúhoz. Az ifjú feltűnő hosszan viselte a haját, egyszóval művész volt. Azt hiszem, zongorista. Az ifjú megesküdött, hogy sohasem hagyja el Adát, s állítólag Ada is kijelentette, hogy örökre szeretni fogja. A feltételes adománnyal tehát Friedmann kétfelé is biztosította magát. Ha Ada megcsalná, vissza kellene adnia a nászajándékot. Ha nem csalná meg, de hűvösen viselkedne iránta, nyomást gyakorolhatna rá.
   – Ostobaság – jegyezte meg Klubíčko. – Talán a világon mindent lehet parancsra csinálni, csak szeretni nem.
   – Az biztos – hagyta helyben Mahler –, de azzal, remélem egyetért, hogy az emberre nagy hatással lehet az a tudat, hogy ismét visszazuhanna a mélybe, ha nem tüntetne ki a kegyeivel valakit. Talán ez elég lett volna Friedmann-nak, de miután ezt nem kapta meg a feleségétől, arra a lépésre határozta el magát, amit a kereskedelmi zsargon úgy fejez ki, hogy „lemondja a rendelést”. Ez az üzlet nem sikerült, és Friedmann vissza akarta szerezni a befektetett pénzt. Ennek csak egy lehetősége volt: ha Ada hibájából elválnak. A helyzetet, mint már mondottam, az is bonyolította, hogy éppen akkor nagy szüksége volt erre az összegre. Az ötlet, amit barátaitól kapott, nem volt rossz, és ha nem sikerült végrehajtania a tervét, annak nem ő volt az oka. Az ügy sikertelenségét egy ostoba ügyvéd okozta, aki annyira beleszeretett Adába, hogy eltüntette azt a dokumentumot, amivel tulajdonképpen meg kellett volna semmisítenie a hölgyet. De nem untatja magát ez a történet?
   – Egy kicsit untat – felelte Klubíčko –, de csak folytassa. Ma valahogy sokat kell várnunk a spagettire.
   És Mahler folytatta:
   – Friedmann terve abban állt, hogy megvesztegette azt az embert, akiről az egész világ szilárdan hitte, hogy azelőtt Ada barátja volt. Vagyis a nagy hajú művészt. Hogy is hívták… Hnízdo, vagy így valahogy. Elragadó volt az az ifjú, mindenki szerette, de furcsa mód rendkívül jellemtelen volt. Ezenkívül sok pénzt költött nőkre. Egyszóval, bármilyen csúnya dolog is volt, eladta magát, és hajlandó volt igazolni, hogy Ada megcsalta vele a férjét. Először állítólag úgy akarták megejteni a dolgot, hogy a művész találkát adott Adának egy külvárosi garniszállóban. Csakhogy a fiatalasszony nem ment lépre. De később mégis sikerült felcsalni a lakására, ahol már két detektív állt lesben a fürdőszobában. A dolognak az lett a vége, hogy Ada derekasan felképelte az ifjút. A sikertelenségek után Friedmann egy ötletes levélben látta a megoldást. Hnízdo Adának írt egy levelet, amelyben forrón köszönte neki, hogy itt és itt vele töltötte a múlt éjszakát. Kerítettek valahol egy nőt, aki hasonlított Adá-ra, Hnízdo együtt töltötte vele az éjszakát, remélhetőleg kellemesen, a szálloda személyzete előtt Adának szólította, majd postára adta az említett levelet. Friedmann természetesen elcsípte a levelet, és fő bizonyítékként hozzácsatolta a válókeresethez. A tiltott viszony bizonyítására megvesztegette a szálloda egyik szobalányát, ezenkívül a zongorista is hajlandó volt vallomást tenni. Hogy úgy mondjam, „holtbiztosnak“ látszott a vád. A pert egy ügyvéd barátjára bízta, akit biztosan ismer, mert az utóbbi napokban egész Prága csak róla beszél, Hugó Zacharra.
   – Ismerem őt, de nem én vezetem az ügy kivizsgálását.
   – Ami aztán következett, azt hiszem, Zachar és Ada örök titka marad – folytatta Mahler.
   – Ez a válóper volt a legnagyobb botrány, amit valaha is láttam. Már a tárgyalás megkezdése előtt kiabálni kezdték: Hnízdo! Hnízdo úr lépjen elő! Hol van Hnízdo úr? Ám Hnízdo úrnak, a nagy hajú koronatanúnak nyoma veszett. Friedmann elkomorodott, s még két tromfja maradt, a szobalány és a levél. A szobalányt szintén beidézték, de hiába keresték a folyosókon. Friedmann mintha tűkön ült volna. Egy pillanat, mondta, és kiment telefonálni. Felhívta a szállodát, de azt a választ kapta, hogy a lány előző nap este minden magyarázkodás nélkül otthagyta a szállodát, és elutazott, senki sem tudja, hova. Friedmann visszatért a tárgyalóterembe, s tudta, hogy már csak egyetlen ütőkártyája maradt, a levél. A levelet átadta Hugó Zacharnak, az ügyvédjének, aki azt bizonyítékként a vádirathoz csatolta. Friedmann feláll, és kéri, hogy a levelet olvassák fel. A bíró a kezébe veszi a levelet. A pecsét sértetlen. Felbontja a borítékot, és egy teljesen üres levélpapírt talál benne. Összeesküvés! – kiáltja Friedmann. A feleségem elhurcoltatta a tanúkat és ellopta a levelet, amely a vád legfőbb bizonyítéka volt. Miután megnyugtatják, mondatról mondatra elmondja a veszedelmes levél tartalmát. Az ügyvédem szintén elolvasta a levelet, mondja, sőt alaposan áttanulmányozta. Kijelentette előttem, hogy a levél magában is elegendő ahhoz, hogy a pert megnyerjem. Kérem, igazolja, hogy helyesen idéztem-e a levelet.
   Klubíčko rejtelmesen mosolygott.
   – Azt hiszem, én is megmondhatnám, hogy végződött az eset.
   – Úgy végződött, hogy a bíró megkérdezte Zachart, akar-e tanúskodni az ügyben. Zachar azt válaszolta, hogy ennek semmi akadálya sincs. Eskü alatt azt a vallomást tette, hogy ezen és ezen a napon felkereste őt hivatalában Friedmann úr, és eléje tett egy levelet, melyet elfogott (amit állítása szerint a feleségének írt egyik régi hódolója), és azt kérdezte, elegendő-e a levél a felesége és az illető közötti tiltott viszony bizonyítására. Ő figyelmesen elolvasta a levelet, és megjegyezte, hogy bár a levél érzelmes és ábrándos hangja arról tanúskodik, hogy a levél írója és Friedmann felesége valamikor szerették egymást, de semmi olyasmi nem állt benne, ami bizonyítaná, hogy az utóbbi időben is tiltott viszonyt folytattak volna. Minthogy azonban Friedmann úr ezek után is ragaszkodott hozzá, hogy a levelet csatolják a vádirathoz, teljesítette a kívánságát. Erre a bíró megkérdezte tőle, emlékszik-e valamelyest a levél tartalmára. Zachar igenlő választ adott, és felidézte a levél tartalmát, mégpedig oly módon, hogy egyetlen mondat sem egyezett azzal, ami Friedmann tanúvallomásában állt. Ezért Friedmann a legsértőbb szavakkal illette Zachart, csalónak, tolvajnak, hamisan esküvőnek nevezte, megvádolta, hogy azért árulta el őt, mert Ada biztosan lefeküdt vele. És hogy kétségbevonhatatlanul ő volt az, aki eltüntette a két tanút. A tárgyalás kívülálló résztvevői meg voltak győződve róla, hogy Zachar hamisan tanúskodott, de azért inkább még hálásak voltak neki, mert erkölcsileg Ada pártján álltak, s mindnyájan hittek abban, hogy Zachar, azzal, hogy meghiúsította az összeesküvést, nemes lelkűen cselekedett. És hogy azért folyamodott ilyen eszközökhöz, mert nem volt más választása. A tárgyalást aztán felfüggesztették. Friedmann hiába nyomozott Hnízdo és a szobalány után, azok nyomtalanul eltűntek Prágából nyilván Zachar költségén, mert maga Ada szegény volt, és háláján kívül semmivel sem járulhatott hozzá a dologhoz. Eleinte az a hír járta, hogy Zacharnak szerelmével fizeti vissza nagylelkűségét. De miután a válás megtörtént (persze a bíróság az asszonynak adott igazat), másfél év múlva egy egészen más férfihoz ment feleségül.
   – Kihez? – kérdezte Klubíčko.
   – Karel Stanislavhoz. Stanislav akkor még egészen fiatal és szegény jogász volt, de a szerencse sohasem pártolt el tőle, ma, amint talán tudja is, ő a Tony Kohóművek igazgatója. Talán azt is tudja, hogy Zachar kevésbé volt szerencsés, mint a hölgy, mert éppen ez a dolog okozta bukását. Röviddel a tárgyalás után eljárást indítottak Friedmann ellen hamis eskü vádjával. De kikecmergett belőle, mert sikerült bebizonyítania, hogy a levelet ügyvédje tüntette el a bírósági aktákból. Zachart aztán bíróság elé állították, és elítélték lopásért. De még ezt megelőzőleg a fegyelmi törvényszék törölte őt az ügyvédi kamara tagjainak névsorából. Először úgy látszott, hogy ez sem társadalmilag, sem anyagilag nem érinti őt súlyosan, mert csakhamar más foglalkozást talált, és a közvélemény szemében még inkább növelte tekintélyét. De a háború után fordult a kocka, és Zachar szinte koldusbotra jutott.
   Végre hozták a spagettit.
   – A dologban az a legkülönösebb – fejezte be Mahler, mielőtt hozzálátott volna az evéshez –, hogy ez a két halálos ellenség, Friedmann és Zachar később kibékült egymással, sőt a barátságuk is helyreállt. Legalábbis azt olvastam az újságban, hogy azon a délutánon, amikor a gyilkosság történt, Zachar bridzsezett valamilyen Friedmannéknál. Ez nem lehet más Friedmann, mert ez az egykori tőzsdei mágnás később szintén elvett egy özvegyasszonyt egy leánykával, és az újság úgy írta, hogy Zachar a házastársakkal és férjezett lányukkal bridzsezett. Hát most mondja, nem űz-e néha valóban furcsa játékot a sors az emberrel? Mit gondol, mi sodorhatta ismét össze ezt a két szerencsétlent, akik egykor teljesen tönkretették egymást egy olyan nő miatt, aki számára talán mindketten közömbösek voltak? Bárhogyan is történt a dolog, Friedmann-nak most nagyszerű alkalma nyílt rá, hogy bosszút álljon Zacharon. De amint megtudtam, nagyon korrektül viselkedett. Zachar mellett tanúskodott.
   – Igen, ez szép gesztus volt részéről, ha minden úgy történt, ahogyan elmondta – vélte Klubíčko. – Ez azt jelentené, hogy Friedmann valósággal szelíd bárány. Nem tudom, volna-e bármelyikünknek is annyi erkölcsi ereje, hogy megbocsásson egy ilyen rossz tréfát.
   Ma is szép, meleg este volt. Klubíčko, ahogyan ballagott hazafelé, sok mindenen töprengett. Meghányta-vetette magában a gyűlöletet, mely húsz éven át szunnyad az emberben. A nyerészkedési vágyat, amely sohasem hagyja nyugton. Arra is gondolt, mit csinálhat most Zdeněk. Maurin is eszébe jutott. A főszerkesztő azóta nem mutatkozott nála, hogy az ifjú Barochhal szemben elkövetett túlkapásáért úgy megmosta a fejét. Ez kissé nyugtalanította Klubíčkót. Mikor hazaért, felhívta Maurin lapjának szerkesztőségét. Azt a választ kapta, hogy a főnök két nap óta nem is mutatkozott a szerkesztőségben. Ekkor felhívta a lakását, de hiába várakozott, senki sem jelentkezett. Ez nagyon nyugtalanná tette, és balsejtelmei támadtak.
4
   Június negyedikén, úgy alkonyat tájt egy rokonszenves fiatalember állt meg a terebélyes tölgyfákkal szegélyezett országút egyik útkereszteződésén. Az út négyfelé ágazott, és a környéken semmit sem lehetett látni, ami útba igazíthatott volna egy olyan embert, aki nem tudja, mitévő legyen. Ameddig csak a szem ellát, mindenfelé zöld gabonatáblák ringtak, az út jobb oldalán egy halastó csillogott, a láthatáron végtelen fenyves sötétlett. A fiatalember rövid tétovázás után végül is abban az irányban indult el, ahol magasabbak voltak a fenyőfák. Visszaküldte a városba a kocsit, amelyen érkezett, és gyalog folytatta útját. Miután megtett vagy két kilométert, a jobb oldalon megcsillant előtte a víz tükre. Az országútból itt egy gyalogút nőtt ki, és a fiatalember nemsokára megpillantotta a fákon a zöld-fehér turistajelzéseket. Vagy ötszáz méterre az országúttól rendezett térség tárult elé, melyet magas kőfal szelt keresztül. A kőfal tetején sűrű rácsozat futott végig, mögüle magas jegenyefák kandikáltak ki. A széles kaputól, mely kulcsra volt zárva, egy szűk, gondosan nyírt örökzölddel szegélyezett utacska vezetett a kis, csinos, de elhanyagolt rokokó kastélyba. A kastélynak középen kerek homlokzata volt, melyet kúppárkány választott el az első emelettől. A párkányzaton kilenc dundi angyalka állt szétterpesztett lábbal, s többnyire hiányzott az orruk vagy a fél lábuk. Mindegyikük egy betűt tartott a feje fölött, s a betűk együttesen a Sanssouci nevet adták.
   A fiatalember kifújta magát, és becsengetett. Nemsokára azonban türelmetlen lett, mert senki sem jött kaput nyitni. Már tizedszer csengetett, félperces szünetekkel, de senki sem mutatkozott. Ekkor váratlanul lépteket hallott maga mögött. Megfordult, és egy magas, csontos asszonnyal találta magát szemben. Az asszony már nagyon öreg volt, de még most is egyenes derékkal járt. Hosszú, hajlott orra, apró szúrós szeme, uralomvágyó tekintete volt, és tetőtől talpig fekete ruhát viselt. Sétapálcája ütemesen kopogott a kör alakú kvarcköveken, melyekkel ki volt rakva a bejárathoz vezető utacska. A fiatalember udvariasan köszönt, és ellépett az útból. Az öreg hölgy ügyet sem vetett rá, s anélkül, hogy fogadta volna a köszönését, szótlanul elment mellette. Közvetlenül a kapuban megállt. Ekkor egy másik, ugyanolyan öreg hölgy lépett elő, aki néhány méterrel utána ballagott, egy nagy kulcsot dugott a zárba, s a kapu nemsokára nyikorogva kinyílt. Az öreg hölgy belépett a kapun, s mit sem törődve azzal, mi történik a háta mögött, elindult a kidomborodó utacskán, melyet gondosan nyírt örökzöld övezett. Most az az asszony is belépett, aki kinyitotta a kaput, s lesütött szemmel becsúsztatta a zárba a kulcsot. A fiatalember váratlanul megszólította, olyan hangon, mely arra való tekintettel, hogy bár fiatal, de mégiscsak felnőtt férfi torkán jött ki, kissé különösen zengett, mintha éppen mutálna.
   – Tisztelt asszonyom – mondta Zdeněk Trampus –, engedelmével, szeretnék öntől tanácsot kérni.
   A tisztelt asszonyság közben bezárta a kaput, a kulcsot zsebre tette, és hátat fordított Zdeněk-nek.
   – Valóban tanácsot kell öntől kérnem – szólt utána Zdeněk. – Turista vagyok, és szeretnék néhány napot tölteni ezen a festői vidéken. Legalább ha szállást kaphatnék itt. De a környéken semmilyen épület sincs. Kellő jutalom fejében nem tudná valahogyan elintézni, hogy a kastélyban aludhatnék?
   Ám Zdeněk hiába törte magát, semmilyen választ nem kapott. Az asszony faképnél hagyta, mintha egy szót sem hallott volna abból, amit Zdeněk mondott. Trampus megvárta, míg a két öreg hölgy bemegy a házba. Aztán újra csengetni kezdett. Vagy egy negyedóráig senki sem mutatkozott. Aztán megnyílt a kastély egyik mellékajtaja, s egy öreg, nagyon öreg, kék kötény és kertész jelent meg.
   – Hát miért csengetünk ilyen türelmetlenül? – kérdezte, amikor a kapuhoz ért.
   – Azért csengetek, bátyó – kezdte Zdeněk –, mert a nap már nyugovóra készül, s én még mindig nem tudom, hol hajtom le a fejem.
   – Szóval szállást keres – jegyezte meg az aggastyán nyájasan. – Azt könnyen talál. Ha jól körülnéz, biztosan megtalálja a halastó partján a három legmagasabb égerfát. Örök időktől fogva azok tövében szoktak meghálni a vándorok.
   – Nem ért engem, bátyó – mondta Zdeněk türelmetlenül. – Nem vagyok sem átutazó, sem vándor, kiránduló vagyok, és nem tudnék elaludni az égerfák alatt.
   Az öreg néhányat pöffentett rövid pipájából.
   – Ha így van – mondta megfontoltan –, akkor talán elhálhatna a fűzfák alatt.
   – De én mindenáron fedél alatt akarok aludni – erősködött Zdeněk.
   – Akkor induljon el erre, ni, és egy félórai járásra megtalálja az erdőben az ott táborozó kazánkovácsokat, akik hálókocsiban laknak. Azok biztosan befogadják.
   – De értsen meg, én cserép- vagy palatető alatt akarok aludni. Egyszóval: maguknál.
   – Nálunk?! – kiáltott fel jóhiszeműen az öreg. – Hát miért nem mondta mindjárt? Esetlég nálam elalhat. De csak akkor ereszthetem be, ha besötétedik.
   – Ha besötétedik… De miért kellene várnom olyan sokáig? Fáradt vagyok!
   – Már akár fáradt, akár nem, hozzám szürkület előtt nem jöhet be. Ha az asszonyom meglátná, hogy beengedem magát, azon nyomban kidobna. Nagyon szigorúan megparancsolta, hogy senkit ne bocsássak be. De ha szürkület után jön, és ha nem fog annyit csengetni, meg sem sejti, hogy nálam van. Ha besötétedik, jöjjön vissza és másszon be a kerítésen. Majd osonjon be azon az ajtón, amelyiken kijöttem, és háromszor halkan kopogjon. De egészen halkan. Szóval elalhat nálam, de reggel, mielőtt megvirradna, árkon-bokron túl kell lennie. Addig menjen vissza a halastóhoz, és fürödjön meg. Este mindig melegebb a víz.
   Zdeněk előre megköszönte az öreg szívességét, valóban meg is fürdött, s mert még bőven volt ideje, a kazánkovácsokhoz is benézett, megvacsorázott velük. Az étel, amit eléje tettek, valami rejtélyes eredetű darált húsból készült, és rettenetesen fűszeres volt. Bár megivott egy kancsó vizet, amikor este koromsötétben átmászott a kerítésen, olthatatlan szomjúságot érzett. Néhány ugrással a keskeny átjárónál termett. Alighogy bekopogott, az ajtó rögtön kinyílt, mintha a kertész türelmetlenségében már az ajtónál várta volna.
   – Csak csendesen – súgta fogatlan szájával –, már azt gondoltam, hogy valahol másutt talált szállást. – Ekkor mintha a szél fújta volna el, elaludt a gyertya, melyet a kertész a kezében tartott. – Erre – mondta nyájasan az öreg –, csak vigyázzon, ki ne törje a nyakát. Adja ide a kezét, van itt öt lépcsőfok. – Zdeněk kitapogatta eres tenyerét, és követte az aggastyánt. Ürességet érzett a talpa alatt – kezdődött a lépcső. Amikor az ötödik lépcsőfokra értek, az öreg eleresztette a kezét.
   – Itt volnánk – suttogta –, erre van az ajtó. Talán nem lesz a legkényelmesebb, de hát megérti, szegény ember vagyok. Erre a rövid éjszakára meg kell elégednie ilyennel is.
   Azzal kinyitotta az ajtót. Zdeněk tétovázni kezdett, mert a gyenge holdfényben észrevett valamit, ami megdöbbentette. Egy magasan levő ablakot pillantott meg, amelyen halvány fénysugarak szűrődtek át. A helyiség földpadlójára eső fényfoltot mintha valamilyen árnyak kockákra osztották volna. Rács! – villant át az agyán. Ekkor az öreg hátulról tarkón ütötte, Zdeněk megtántorodott, elvesztette talpa alól a földet, s egész hosszában elterült. Az ajtó nyikorogva bezárult, majd nyájasan megszólalt a jóságos apó:
   – Öcsém, elfelejtettem, hogy van itt még egy hatodik lépcsőfok is. Arról esett le. Nem ütötte meg magát? Nem nőtt dudor a homlokán? Közben Zdeněk összeszedte magát, gyufát gyújtott, és látta, hogy balsejtelme nem volt alaptalan. Egy pincébe került, melynek nehéz, vaspántos tölgyfa ajtaja volt. Feje fölött nyirkos boltívek futottak össze, körülötte négy vastag, hideg pincefal, csak a keskeny, rácsos ablakon át derengett némi világosság. Zdeněk csak most döbbent rá, hogy csapdába esett. Ha lehetett valami mentsége, csupán az, hogy az öregnek valóban jóságos és nyájas arca volt. Most már mit tehetett? A zsebében ott lapult ugyan a pisztolya, de semmi hasznát sem vehette. Csak egyetlen lehetősége volt: várni a jószerencsét. És azoknak, akiktől be hagyta magát csapni, nem szabad alkalmat adnia a győzelemre. Így hát semmit sem szólt. A nyájas öregapó kis ideig még vigyorgott rá, majd jó éjszakát kívánva otthagyta. Zdeněk egyedül maradt a szomjúságával és azzal a tudattal, hogy rá hagyta magát szedni, mint egy gyerek. De hát tehetett volna valamit?
   Felkapaszkodott az ablakra, amely az egyetlen kivezető út volt a börtönből. A rácsozat vastag és erős volt, így tehát szökésre gondolni sem lehetett. Aztán megkopogtatta a falakat, ugyanolyan gondosan, ahogyan az orvosok szokták a beteget, mintha az szerfölött fontos lett volna számára. De a falak mindenütt egyforma hangot adtak. Végül is megállt az ajtóval szemben. Az ajtón belülről nem volt zár, minden bizonnyal csupán kívülről lehetett bereteszelni. Nekifeszítette a vállát – de meg se moccant. Aztán nekifutott, de ez sem használt semmit. A régi romantikus időkben a foglyoknak mindig volt valami reményük, hogy ha egyenként kitapogatják a köveket, végül is megtalálják azt, amelyet ha megfordítanak, biztos a szabadulás. S ha a valóságban nem is volt ilyen reményük, legalább a romantikus történetekben találkozhatunk vele. Zdeněk tudta, hogy nem talál ilyen követ, mert ez a pince egyszerű prózai zöldségespince volt.
   Végül is lekuporodott a sarokba, ahol néhány marék száraz fű zizegett, hogy elgondolkozzon a helyzetén. Úgy rémlett neki, hogy aludt egy keveset, amikor váratlanul felébredt. Valaki megrázta. Kimeresztette a szemét és talpra ugrott. Egy csendőr állt mellette szürke rohamsisakkal a fején, kissé távolabb a nyájas öregapó vigyorgott. Már teljesen világos volt. A rossz tréfa tetőpontjára hágott – egész éjszaka lakat alatt tartották, és még volt bátorságuk csendőrt hívni rá, őrá, aki detektívként akart itt fellépni.
   – Kicsoda maga, uram? – kérdezte a csendőr.
   Zdeněk hallgatott. Semmilyen más kérdés nem hozhatta volna annyira zavarba, mint éppen ez. Mert azóta, hogy oly szerencsés kézzel avatkozott be a Kann-gyűjteményben történt emlékezetes műkincsrablás tetteseinek leleplezésébe, valahogy híressé vált a neve; sokan tudták, hogy kapcsolatban áll Klubíčkóval, ezért nem volt szabad olyan emberek előtt elárulnia igazi nevét, akiknél nyomozott. Hosszabb mérlegelés után azt mondta:
   – Erre a kérdésre nem vagyok hajlandó felelni.
   – Szóval nem hajlandó – mondta a csendőr gúnyosan mosolyogva. – De annyi sütnivalója talán mégiscsak van, hogy kitalálja, mit kell akkor magáról gondolnom! Ha semmi sem terhelné a lelkiismeretét, nyugodtan megmondhatná, kicsoda, és mit keres itt.
   – Turista vagyok – felelte Zdeněk –, ezt már mondtam tegnap ennek az öregembernek is. Meg akartam itt szállni, hogy reggel folytathassam az utamat.
   – De hiszen kapott szállást, és biztosan ki is aludta magát – jegyezte meg az öreg sunyi ábrázattal.
   – De most már nem fogja folytatni az útját – így a csendőr. – Legalábbis addig nem, amíg meg nem mondja a nevét. És miért kerülgeti már harmadik napja a kastélyt? Mi volt a szándéka?
   – Harmadik napja?! – kiáltott fel Zdeněk, s azt akarta mondani, hogy ez hazugság. De megértette, hogy úgysem hinnének neki. Most csupán az volt fontos, hogy minél előbb kiszabadulhasson, s jóvátehesse ezt a gyerekes meggondolatlanságot, amelynek áldozata lett. Ezért azt mondta:
   – Ha valamivel gyanúsítanak, kérem, vigyenek be a legközelebbi bíróságra. Ott majd minden kiderül.
   – Szívesen eleget teszek a kérésének – felelte a csendőr. – Jöjjön velem.
   Zdeněk lehajtotta a fejét, és kitámolygott a bűzlő odúból. Nyomában a csendőr és a nyájas öregapó.
   – Talán – vélte az öreg – az úrfinak fel kellene frissítenie magát. A bíróság messze van, majdnem három órai járásra. – Minthogy Zdeněk hallgatott, az öreg beszaladt a szobájába. Nemsokára egy pohár vízzel tért vissza. Ezt már a csendőr is megsokallta.
   – Inkább egy karaj kenyeret meg egy bögre tejet adhatott volna neki – mormogta. Később, ahogy ballagtak Jindřichův Hradec felé, olyasvalami történt, ami a napnál világosabban bizonyítja, hogy a romantika még nem halt ki teljesen a világból. Váratlanul ugyanis egy motorkerékpáros kanyarodott ki eléjük az erdőből az országútra. Amikor megpillantotta őket, hirtelen lefékezett és megállt. Nagyon izgatott volt, egyetlen összefüggő mondatot sem volt képes mondani.
   – Ott… ott – hebegte maga mögé mutogatva –, ott… Egy autó belerepült az árokba! Talán mind meghaltak.
   – Szálljon le, egy szavát sem értem – mondta a csendőr. – Mi történt tulajdonképpen?
   A motorkerékpáros szót fogadott.
   – Ott ni – hebegte izgatottan –, vagy két kilométernyire ide, meg akart előzni egy kocsi, és berepült az árokba. Segítségért megyek, hol találok itt a közelben orvost?
   – Hol ott? – kérdezte a csendőr kíváncsian. – Nem az erdészlak mellett, a kanyarban? Ott gyakran szoktak karambolozni. Oda nem ártana az autóklub költségére bevezetni a telefont.
   – Ha jól emlékszem, volt ott valamilyen épület.
   – Innét a tetőről lelátni oda – mondta a csendőr, és önkéntelenül néhány lépést tett oldalra. Aztán eszébe jutott Zdeněk, és megparancsolta neki:
   – De maga meg se moccanjon, megértette!
   Ám abban a pillanatban megrökönyödve látta, hogy tanácsa eső után köpönyeg. Zdeněk, aki nem tudott ellenállni az elhagyottan pufogó motorkerékpár csábításának, villámgyorsan felpattant rá, és indult is.
   – Jézusmária! – ordított fel kétségbeesetten a motorkerékpáros. – Lőjön utána! – A csendőr valóban le is emelte a válláról a puskát.
   – Állj, mert lövök! – kiáltotta, de Zdeněk ekkor már vagy ötven méterre lehetett tőlük. A csendőr célozott, de aztán leeresztette a fegyvert.
   – Nincs jogomban utána lőni – mondta. – Nem tudom, valóban elkövette-e azt, ami miatt letartóztattam.
   – De hiszen elkövetett egy másik bűntettet! – kiabálta a motorkerékpáros kétségbeesetten. – Ellopta a Jawámat! Egészen új, csak május óta járok rajta.
   – Majd jelentse be – mondta a csendőr higgadtan. – Bizonyíthatom magának.
5
   Zdeněk eleinte azzal a bizonytalan elhatározással száguldott az országúton, hogy visszatér a kastélyba, és megpróbálja végrehajtani azt, ami tegnap nem sikerült neki. De néhány pillanat múlva átvillant az agyán, hogy ez lenne a legnagyobb ostobaság. Nemcsak azért, mert még erősebb gyanút keltene a csontos öreg hölgyben, hanem azért is, mert teljesen fölösleges volna. A leányt éjszaka biztosan eltüntették a kastélyból. Az ő bebörtönzésének nem lehetett más célja, mint hogy ezt meg ne akadályozhassa, s hogy meg ne tudhassa, hová vitték. Ezért inkább úgy határozott, hogy visszatér a városba, s orvost küld a szerencsétlenség színhelyére, s majd felhívja Klubíčkót. De mindenekelőtt kiadósan megreggelizik. Szélvészként süvített el a kastély mellett, s egy erdei kerülőúton igyekezett kijutni a Jindřichův Hradec felé vezető országútra.
   Errefelé állt a kazánkovácsok tábora, akik tegnap olyan szívélyesen megvendégelték. Éppen a tábor felszedésével foglalatoskodtak, hogy útra kelhessenek. Zdeněknek hirtelen egy ötlete támadt és megállt.
   – Halló, barátaim! – kiáltotta. – Egy szívességet talán még tehetnének nekem. Találkozni akartam a menyasszonyommal, aki a kastélyban van a nagyanyjánál. Ugyanis a szülei tiltják tőlem, még találkoznunk sem szabad. Ne nevessenek, nincs abban semmi nevetnivaló, hogy az embernek be kell járnia a fél világot, ha látni akarja a kedvesét. De a nagyszülei megelőztek. Amikor reggel keresésére indultam, már nyoma sem volt sehol. Valahová elvitték.
   Mindezt csak úgy vaktában mondta, sok reményt nem fűzött hozzá, de nemsokára elképedve látta, hogy semmi okosabbat nem találhatott volna ki. A kazánkovácsok vezetője, aki tegnap megvendégelte azzal a pokolian fűszeres kotyvalékkal, azt felelte:
   – Még öt perce sincs, hogy elhaladt erre egy nagy személyautó. A szekér mellett álltam, és az oldalát egyengettem. Várniuk kellett, amíg helyet csinálok nekik. Így láttam, hogy az autóban a kastélybeli öregasszony ül, és mellette egy leányka. Inkább gyermeknek látszott, mint kisasszonynak.
   – Akkor az ő volt! – kiáltott fel Zdeněk megkönnyebbülten. Nem vesztegette tovább az időt, teljes gázra kapcsolt, és olyan sebességgel száguldott a kanyargós, szűk erdei úton, ahogyan senki másnak nem lett volna bátorsága. De Zdeněk kitűnő motorkerékpáros volt. Körülbelül egy fél óra múlva egy fekete pontot pillantott meg maga előtt az úton, amint elő-előbukkant a porfelhőből. Az a kocsi volt-e, amelyet üldözött? Még nagyobb gázt adott, a sebességmérő felugrott a százasra. Három perc múlva már a kocsi nyomában járt. Egy nagy, zárt túrakocsi volt. Zdeněk szívesen megelőzte volna, de tudta, hogy ezt nem kockáztathatja meg. A kocsiban ott ül az öreg hölgy is, akiben semmiképpen sem volt szabad gyanút ébresztenie. A sebességet is csökkentenie kellett, s közben átkozódott, miért nincs neki is zárt kocsija, mint üldözöttjének.
   Ekkor újra rámosolygott a szerencse, aznap már másodszor, mintha kárpótolni akarta volna őt a tegnapi balszerencséért. Éppen egy panzió mellett haladt el, mely előtt egy kis személygépkocsi állt ezzel a felirattal: Bérkocsi. Kis ideig habozott, majd ráeszmélve, hogy a kocsit korlátlan időre bérbe veheti, hirtelen lefékezett, és leugrott a motorkerékpárról.
   – Rendben van, milyen névre marad itt a motorkerékpár? – kérdezte tőle a háziszolga.
   – Arne Maurin – válaszolta Zdeněk, bediktálva a nevet, mely leghamarabb jutott az eszébe. Aztán megkezdődött a hajsza a túrakocsi után, amely közben jelentős előnyre tett szert. Amikor feltűnt előttük a kocsi, a háttérben egy várost pillantottak meg. A tornyokról mindjárt megállapította, hogy Jindřichův Hradecben vannak. Biztos lévén benne, hogy az öreg hölgy a gépkocsi üvegén keresztül nem ismerheti fel őt, megparancsolta a sofőrnek, hogy hajtson minél közelebb az üldözött kocsihoz, nehogy utasai eltűnjenek valamelyik házban. A túrakocsi azonban áthaladt a városon, és tovább robogott az országúton. Még vagy másfél órán keresztül követték megfelelő távolságban. Ekkor hirtelen megváltozott a vidék jellege, az út befutott egy mély erdőbe, és az automobil nemsokára megállt egy nagy, kőből épült erdészlak előtt. Zdeněk megparancsolta a sofőrnek, hogy a kocsival rejtőzzön el a sűrűben, ő maga pedig olyan közel lopódzott az erdészlakhoz, amennyire csak tudott. De mire látó-távolságra megközelítette az épületet, már késő volt. A nagy fekete automobil orral kifelé állt az erdőből; az erdészlak ajtaja előtt két hatalmas vadászkutya ült, majd vinnyogva kaparni kezdték az ajtót.
   Már megint elkéstem, mint mindig az utóbbi napokban, gondolta Zdeněk kedvetlenül. Ha tudnám, hogy jutok oda be! Leült egy nagy vörösfenyő alá, és elgondolkozva az erdészlakra szegezte tekintetét. Ekkor kicsapódott az ajtó; elsőként, sétapálcájára támaszkodva, a csontos öreg hölgy jelent meg, majd nyomban utána a magas termetű erdész. A kocsihoz kísérte a hölgyet, tiszteletteljesen leemelte a kalapját, s még akkor is a kezében szorongatta, amikor a kocsi már elindult. Aztán megfordult, köpött egyet, majd füttyentett a kutyáinak, és eltűnt velük az erdőben.
   Zdeněk megkönnyebbülten lélegzett fel. Mert amit látott, megkönnyítette a feladatát. A legnehezebb akadály – az erdész és kutyái – nem állt többé útjában. Csakhogy a házban nyilván ott lesz az erdész felesége és talán még valamilyen őr is, aki azt a szigorú parancsot kapta, hogy el se moccanjon a lány mellől. Vajon kit tehettek meg őrének? Azonnal felötlött benne: biztosan azt a néma vagy süketnéma asszonyt, aki tegnap az öreg hölgy után ballagott, mint a kulcsárnő a várúrnő után. Elgondolkozva sétálgatott az erdőben, kellő távolságra az erdésztől és a kutyáitól. Közben terve lépésről lépésre kialakult a fejében.
   Nem volt más választása, mint hogy aznap még egy szélhámosságot kövessen el. Nagyon kockázatos dolog ám detektívnek lenni hivatalos igazolvány nélkül. Ha volna igazolványa, most hazudhatna valamit, s ezt felettesei csak helyeselnék. De meg volt róla győződve, hogy az, amire készülődik, kétségtelenül közérdekű dolog. Mindenáron beszélnie kell a leánnyal, mert a nagyanyja bizonyára nem igyekezett volna ilyen hamar eltüntetni, ha erre nem lett volna oka. Hát nem gyanús, hogy elviszi egy távoleső erdészlakba csak azért, mert valamilyen fiatalember be akar jutni a kastélyba? Ilyen óvatosságra csak rossz lelkiismerete inthette. Zdeněk visszatért arra a helyre, ahol a sűrűben a bérkocsi várt rá.
   – Barátom – mondta a sofőrnek –, kénytelen vagyok magát megkérni, hogy az igazság érdekében kövessen el egy ártatlan, senkinek kárt nem okozó szélhámosságot. Nem a tréfa kedvéért jöttem ide, hanem azért, mert abban a kocsiban, amelyet követtünk, elrabolt menyasszonyom ült. Szeretjük egymást, de a szülei hallani sem akarnak a dologról, és a nagyanyja, amikor neszét vette, hogy jövök, ebben az erdészlakban rejtette el előlem. De mindenáron beszélnem kell vele. Egy órával is beérem. A következőkre akarom megkérni: odahajt az erdészlakhoz, és ijedt képet vágva azt mondja, hogy az úton találkozott egy gépkocsival, amely leszaladt az útról és felborult. A kocsiban Walterné asszony ült, és megkérte magát, hogy jöjjön vissza az erdészlakba segítségért. Igyekezzen majd minél több embert beültetni a kocsiba. Ha ez sikerül, hajtson a lehető leglassabban. Ha türelmetlenkednének, mondja azt, hogy először jár ezen a vidéken, és alighanem eltévedt. Megkocsikáztatja őket egy kicsit, majd rámutat egy sűrű erdőrészre, és azt mondja, hogy úgy rémlik magának, mintha a szerencsétlenség a mögött a sűrűség mögött történt volna. Ha majd mindnyájan kiszállnak, és eltűnnek a sűrűben, teljes gázzal visszatér ide, megáll valamilyen bokor mögött, hogy az erdészlakból meg ne láthassák, és ötöt tülköl. Aztán tüstént indulhatunk haza. Nagyon kérem, segítsen nekem…
   A sofőr azonnal beleegyezett a játékba, mert melengető érzéssel töltötte el az a gondolat, hogy segítségére lehet a szerelmeseknek. Zdeněk kerülővel lassan elindult az erdészlak felé. Nemsokára motorzúgást hallott – a kocsi lassan döcögött az úton; a sofőr mellett is és a hátsó ülésen is egy-egy nő ült. Zdeněknek úgy tűnt fel, hogy az a nő, aki a sofőr mellett ül, tegnapi ismerőse. Ez teljesen megnyugtatta, mert attól tartott, hogy a kis Inka is kikocsizik segíteni a nagyanyjának. Maradt-e még valaki az erdészlakban? Az erdész felesége volt-e a másik nő? Ezekre a kérdésekre minél előbb választ szeretett volna kapni. Mindjárt futásnak eredt, hogy minél előbb a színhelyen legyen. De amikor az erdészlakhoz ért, majd-hogy kővé nem meredt. A ház, sajnos nem maradt üresen, az ajtó előtt egy sudár termetű fiatal nő sétálgatott, gyermeket ringatva a karján. Nem maradt más hátra, mint hogy tolvaj módra belopakodjon a házba. Behúzta a nyakát, és óvatos léptekkel megkerülte az erdészlakot, mely emeletes épület volt. A földszinti ablakok be voltak zárva, de az emeleten egy ablak sarkig tárva állt. Csakhogy ez mit sem segített rajta. Így óvatosan átosont a másik oldalra. Ezen az oldalon hosszabb volt az épület; öt ablak sorakozott rajta egymás után, s a középső nyitva volt. Zdeněk néhány ugrással az ablak alatt termett. Még egyet ugrott, és fellendült az ablakra. Ijedtében majd hanyatt esett. Vele szemben, szinte kartávolságnyira, egy vékonydongájú, satnya növésű, csúnyácska lány ült, s rámeresztette két szenvedélyesen égő, ijedt szemét.
   Látszott rajta, hogy azonnal segítségért kiált, így Zdeněknek villámgyorsan kellett cselekednie.
   Rámosolygott a leányra.
   – Ne féljen, Friedmann kisasszony – szólalt meg suttogó hangon.
   – Jézusom – rebegte majdnem pityeregve Inka. – Kicsoda maga? És honnét ismer engem?
   – Jó barátja vagyok a maga legjobb barátjának – válaszolta Zdeněk. – Az ő ügyében jöttem. De nagyon örülnék neki, ha megengedné, hogy a szobában mondhassak el mindent. A lány szótlanul felállt, és intett neki.
   Zdeněk, miután leugrott az ablakról, meghajolt, majd folytatta:
   – Meg kell bocsátania, hogy ennyire megleptem. Nem cselekedhettem másképp. Azért jöttem el Prágából, hogy beszélhessek magával a nagyanyja kastélyában. De először nem akartak beengedni, aztán bezártak egy pincébe, és reggel, mint egy csavargót, átadtak a csendőrségnek. Kénytelen voltam megszökni, ellopni egy motorkerékpárt, és most kicsalni az őrzőjét, hogy beszélhessek magával.
   – Akkor hát ezért hoztak ide olyan hirtelen – mondta suttogva a lány. Gyorsan az ablakhoz ugrott, bezárta, és leeresztette a függönyt.
   – Őriznek – mondta. – Nem tudom, hogy történhetett, hogy az öreg Homoláčné magamra hagyott. Beszéljen, míg vissza nem tér… Hugó küldte?
   Zdeněk bólintott.
   – Igen, Zachar úr küldött. Igaz, vele most nem beszéltem, mert ő a fogházban van, és senkit sem engednek be hozzá, de a barátai, akik mindenképpen szeretnének rajta segíteni, őhelyette is cselekszenek. Így kerültem ide. Friedmann kisasszony, meggyőződésünk, hogy ha létezik olyan ember, aki világos feleletet adhatna arra a kérdésre, ki ölte meg Zacharné asszonyt, akkor az csak maga lehet. Esküszöm, hogy megőrzőm a titkot, csak mondjon el mindent, amit tud. Mert az idő sürget, Zachar úr élete veszélyben forog.
   Inka fájdalmasan feljajdult.
   – Tudom – mondta letörten –, de ha azért jött, hogy tőlem hallhassa, hogy nem Hugó a tettes, akkor fölöslegesen fáradt.
   – De mégis – kiáltott fel Zdeněk –, magát azért tüntették el, mert a maga kezében van Zachar úr megmentésének a kulcsa.
   Inka szomorúan megcsóválta a fejét:
   – Téved. Éppen ellenkező okból távolítottak el. Én tudom, hogy Hugó ölte meg. Az édesapám, aki nagy barátja Hugónak, azért küldött el otthonról, hogy kétségbeesésemben el ne áruljam, amit tudok.
   – És mit tud? – kérdezte Zdeněk bizalmatlanul. – Nekem mindent elmondhat, elvégre Zachar úr érdekében jöttem. És ha az, amit magától megtudok, az ő bűnösségét fogja bizonyítani, mindenki előtt eltitkolom.
   – Elhiszem – mondta Inka –, becsületesnek látszik. De afelől, hogy azt a gonosz asszonyt Hugó ölte meg, sajnos a legkisebb kétségünk sem lehet.
   – Akkor is hálás leszek magának minden hírért – mondta Zdeněk: – Talán azt akarja mondani, hogy szemtanúja volt Zachar úr cselekedetének? Elvégre maga miatt veszett össze a feleségével.
   Inka rábólintott:
   – Látom, jók az értesülései. Igen, énmiattam vesztek össze. De nemcsak énmiattam…
   – Mit beszél? – képedt el Zdeněk. – Maga nem egyedül volt Zachar úrnál?
   – Az édesapámmal együtt voltunk. Alig váltottunk néhány szót, kinyílott az ajtó, és bejött Hugó felesége. Látom, hogy vendégeid vannak, mondta. Édesapám ingerülten kiáltott fel: Talán van valami kifogása ellene? Hugó még a barátait sem hívhatja meg a lakásába? Zacharné asszony azonban szokatlanul jó hangulatban volt. Apám indulatos megjegyzésére olyan szavakkal felelt, amelyeknek még ma sem értem egészen az értelmét. Friedmann, mondta apámnak, én úgyis tudom, hogy tulajdonképpen miért jött maga ide. Már elkésett. S különben is már mondtam egyszer magának, hogy nem adom; Hugó bizonyíthatja, hogy én mindig betartom a szavamat. Édesapám felelete ugyanolyan érthetetlen volt: Csak tartsa meg magának, engem már régen nem érdekel a dolog. Zacharné asszony nevetni kezdett: Azt ne mondja, hogy régen, hisz éppen egy hete, Hugó a maga megbízásából betört a pénzszekrényembe, hogy ellopja tőlem. Csakhogy én sokkal jobb helyre tettem. Páncél alatt kell azt keresni, kedves Friedmann, de oda nem juthat be se maga, se ő. Bizony még Hugócska sem, noha tudja, melyik bankban van a széfem. Édesapám teljesen önkéntelenül megkérdezte: Melyikben? – és Hugó ugyanolyan természetességgel felelt: A Cseh Leszámítoló Bankban.
   – A lány kis szünetet tartott, majd fájdalmas arccal folytatta:
   – Zacharné asszony csak nevetett az egészen:
   Csak menjetek, fiúk, és rohanjatok neki fejjel annak a páncélnak. Édesapám dühöngött, és szidni kezdte Zacharné asszonyt, mint a bokrot. Hugó is csatlakozott hozzá, nagyon csúnya jelenet volt. Hugó úgy őrjöngött, mint egy eszelős. A felesége nyugodtan végighallgatta őket, s csak akkor szólalt meg, amikor ők kitombolták magukat: Remélem, megértette, hogy egyáltalán nem örülök a látogatásuknak. Menjenek innen az ördögbe! S ha nem mennek el önként, én magam dobom ki magukat. Édesapám megragadta a kezem, és kirohant velem. Rettenetesen ideges volt. Úgy becsapta a fogadószoba ajtaját, hogy biztosan meghallották az egész házban. De amikor már kint voltunk, elég gyorsan megnyugodott. A sarkon, a főpostával szemben a Palace kávéház áll. Egészen addig szótlanul mentünk apámmal. A kávéház előtt váratlanul megszorította a kezem, és a fülembe súgta: Inka, szörnyű balsejtelmem van. Megkérdeztem tőle, mitől ijedt meg annyira. Inka, mondta, hiszen tudod, hogy Hugó hatszáz koronát kért tőlem kölcsön. Ezen a pénzen egy pisztolyt vásárolt. Azt mondta nekem, hogy néha már kimondhatatlanul unja az életét, és hogy végez magával. Persze, ezt már csak akkor mondta meg nekem, amikor késő volt, amikor már nála volt a pénz. Kértem, hogy adja át nekem a pisztolyt, de hallani sem akart róla. Attól tartok, hogy még kárt tesz magában, hisz láttad, mennyire magánkívül volt. Ülj be a kávéházba, én visszafutok hozzájuk, hogy megnyugodjak.
   – Bementem, de egész idő alatt mintha tűkön ültem volna. Maga barátja Hugónak, így jól tudja, mit jelent számomra. Ő az első, az egyetlen barátom, akivel valaha is találkoztam. Az életem is odaadnám érte. A lelkemet is. Szörnyű sejtelmeim voltak. Amikor édesapám vagy egy fél óra múlva visszatért, iszonyatos volt ránézni is. Itt egy szót sem, mondta. Amikor már a taxiban ültünk, odasúgta nekem: Ó istenem, édes istenem, miért engedted, hogy elkéssem?! Kétségbeesetten öleltem át: Agyonlőtte magát? Nem… a feleségét lőtte agyon, súgta apám. Sarkig tárva találtam az ajtót. A felesége átlőtt koponyával feküdt a hálószobában, a pénzszekrény is nyitva volt, és a pisztoly ott hevert előtte. Ezzel átadott nekem valamit, amit akkor húzott ki a zsebéből. A pisztoly volt. Megremegtem. Úgy éreztem, mintha azért adta volna át nekem, hogy én is lőjem magamat agyon. Kis ideig szótlanul robogtunk. Most mi lesz? – kérdeztem. Apám vállat vont. Teljesen tisztában vagyok állampolgári kötelességemmel – válaszolta nemsokára, a legközelebbi rendőrőrsre kellene mennem, el kellene mondanom, amit tudok, és ezt a… dolgot az asztalra tenni. De sehogy sem tudom magam erre elhatározni. Nem engedi a barátságunk. S ezenkívül… biztosan pillanatnyi elmezavarában tette. Ekkor éppen a hídra értünk. Apám kinyitotta a szellőzőablakot, és kidobta rajta a pisztolyt. Sose felejtem el, hogy sivított a levegőben, s milyet csobbant a vízben. Igen, hallgatni fogok, tette hozzá apám, ha lesz egyáltalán valami értelme. De én nem áshatom meg a sírját, azt a törvény sem követelheti tőlem, hogy eláruljam legrégibb és legjobb barátomat. Én mindenben egyetértettem vele, és naivul elhittem, hogy ha hallgatni fogunk, senki sem tudja meg, hogy Hugó követte el a gyilkosságot. Hazaérkeztünk. Rosszul lettem, édesanyám ecetes borogatást tett a homlokomra. De nemsokára bejött a szobába apám, és kiküldte édesanyámat. Iszonyatosan sápadt volt. Inka, mondta, hihetetlen dolog történt. Hugó eljött hozzánk, és úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. A szakramentumát, micsoda erős jellem! Olyan képet vág, mint aki semmiről sem tud, és a kártya után kutat. Mit szólsz hozzá?
   – És mit szólt hozzá? – kérdezte Zdeněk mohón.
   – Istenem, azt mondtam, hogy ha eljött, és ha gondtalannak látszik, akkor biztosan nem ő lette. De apám nem értett vele egyet: Látom, nem ismered te őt még eléggé, bogárkám, Hugo mestere a képmutatásnak. Azért színlel vidámságot, mert meg van róla győződve, hogy senki sem fogja gyanúsítani. Azért jött hozzánk, hogy igazoljuk az alibijét. Egyszóval a mi Hugónk sokkal erősebb jellem, mint valaha is gondoltam. Úgy látszik, nagy tétekben akar játszani. Mi nem akadályozzuk meg ebben. Nem igaz?
   – Ezzel természetesen egyetértettem. Édesapám azzal ment el tőlem, hogy jobban teszem, ha ma nem is mutatkozom Hugó előtt. Észrevenné rajtad, hogy tudsz valamit. Nem szabad elvennünk az önbizalmát. Azt mondom majd neki, hogy elmentél angolórára. Később újra bejött. Éppen most ment el Hugó, mondta, kár, hogy nem láthattad az arcát. Most ébredtem rá, hogy eddig én sem ismertem őt. Micsoda lelkierő! Talán még sohasem volt olyan vidám és szellemes, mint ma. De ekkor közelebb hajolt hozzám, és megrémült. Egészen belázasodtam, és vacogott a fogam. Egész éjszaka alig aludtam, iszonyatos álmok gyötörtek. Apám el sem mozdult mellőlem. Amikor reggel felébredtem, gondterhelt arccal azt mondta: Nem tudom, mit kezdjek veled. Álmodban azt kiabáltad: Hugó, ne öld meg! Sajnálom, hogy tudsz erről a dologról, végül is a te réveden kerül majd gyanúba. Aztán csengetett valaki. Amikor apám visszajött, olyan sápadt volt, mint a halál: A rendőrség. Kihallgatásra hívnak. Isten veled, drágám, ne csodálkozz rajta, hogy rád zárom az ajtót, félek, hogy valamilyen meggondolatlanságot cselekednél. Talán jól is tette, hogy bezárt, teljesen magamon kívül voltam, s egyre csak arra gondoltam, hogy Hugót már letartóztatták. Apám csak délután tért haza, s azonnal bejött hozzám.
   – Először kitérő válaszokat adott a kérdéseimre, de mert tovább zaklattam, később mindent elmondott. Ó istenem, Hugóra esett a gyanú, és annyi bizonyíték szólt ellene, hogy letartóztatása csak órák kérdése volt. Idegrohamot kaptam. Amikor magamhoz tértem, édesapám azt mondta: Úgy látom, egészséged és Hugó biztonsága érdekében jobb lesz, ha eltűnsz Prágából. Holnap nagyanyádhoz utazunk. Ha téged is kihallgatnának, mint engem, nem tudnád tartani magad, és elárulnád, amit tudsz. Én említést sem tettem arról, hogy tegnap látogatóban voltunk nála, de te biztosan elszólnád magad. És akkor én is kénytelen lennék megmondani, amit tudok. Ezért bejelentem a rendőrségen, hogy eltűntél. Csak akkor jössz majd haza, ha teljesen megnyugodtál, s ha már Hugót nem fenyegeti veszély. Egyetértettem ezzel, mert csak így segíthettem Hugón. Másnap elutaztunk. De a nagymamámnál sem tudtam megnyugodni, mindig az járt eszemben, mi lehet Hugóval? Tegnap reggel, amikor nagyanyám elment sétálni, kimentem a kertbe. A kertészünk beszédes ember, és fel akart vidítani. Elkezdett beszélni „arról a prágai gyilkosságról, amellyel tele vannak az újságok”. Őtőle tudtam meg, hogy Hugót rablógyilkossággal, nyerészkedési céllal elkövetett gyilkossággal vádolják. De ez nem igaz. Hugó azért ölte meg a feleségét, mert nem bírta tovább a zsarnokságát. Hugó még csak önző sem volt, nem még nyereségvágyó, bármikor tanúsíthatom, hogy tavasszal mindig ibolyát hordott nekem, rám költötte az összes zsebpénzét, amit a feleségétől kapott. Sokat gondolkoztam már ezen, azt hiszem, fel kellene mennem Prágába, és elmondani a bíróságnak, amit az esetről tudok. Talán könnyítenék egy kicsit Hugó sorsán. De a nagymamám hallani sem akar róla, hogy visszatérjek Prágába. Amiért állandóan nógattam, egy olyan szobába zárt, aminek rács volt az ablakán, most pedig ide hoztak ebbe az erdészlakba. Azt sem tudom, hol vagyok, s merre van a vasút. Mit gondol, megszökjek?
   – Egyszer biztosan szükség lesz a tanúvallomására – mondta Zdeněk. – De most azonnal? Nem keltene zavart, ha váratlanul megjelenne a bíróságon, és elmondana mindent? Ezt előbb meg kell tanácskoznom a barátaimmal. Úgy gondolom, jobb lenne, ha egyelőre itt maradna, s megvárna engem, míg visszajövök. Megnyugtatom, nem kell sokáig várnia rám. S ha közben innét is elvinnék valahova, mindenképpen tudassa velem, hol tartózkodik. Meg tudja jegyezni a címemet? Zdeněk Trampus, Malá Strana, Kann-palota.
   Inka rábólintott.
   – Megjegyzem. De nagyon siessen vissza. Ekkor távolról öt autótülkölés hallatszott. Zdeněk akaratlanul is összerezzent.
   – Ez a maga kocsija? – kérdezte a lány. Zdeněk bólintott:
   – Ha magával vinne, két vagy három óra alatt Prágában lennék! – kiáltotta a lány vágyakozón.
   – Hallgasson rám, kisasszony – mondta Zdeněk határozottan –, mondok magának valamit, amit nem akarok maga előtt eltitkolni. Ha most beleavatkozna a dologba, s ha elárulná, amit az édesapjától tud, ezzel örökre megpecsételné Zachar úr sorsát. Ezzel szemben, ha egy ideig még hallgat, Zachar urat szabadon bocsátják anélkül, hogy a haja szála is meggörbülne.
   – És ezt hogy lehetne elérni? – kérdezte a lány elképedve.
   – Az édesapja azt hiszi – mondta Zdeněk –, hogy Zachar úr ölte meg Zacharné asszonyt. Mégpedig azalatt, míg maguk a kávéházhoz értek. De egyes körülmények arra vallanak, hogy az édesapja téved. Valaki más lőtte agyon.
   – De kicsoda?! – kiáltott fel Inka. – Hiszen mondtam magának, hogy a Palace kávéház csupán pár lépésre van a Jeruzsálemi utcától. Apám egy negyedórával az után futott vissza Zacharnéhoz, hogy eljöttünk tőlük. S Zacharné asszony akkor már halott volt.
   Zdeněk a vállát vonogatta:
   – Ennek ellenére nyomós okaink vannak rá, hogy ne vegyük biztosra Zachar úr bűnösségét. – Talán még mondani akart valamit, de aztán megrázta a fejét, és felállt. – Még egyszer nagyon kérem, hogy ki se mozduljon innen – mondta könyörgő tekintettel. – Rövidesen hírt kap tőlünk. De az egyedül magának szól majd. Ért engem? Ez azt jelenti, hogy arról senki más nem szerezhet tudomást.
   – Az édesapám sem?
   – Ő sem. Talán ő leginkább nem. Neki egészen más elmélete van erről a gyilkosságról, mint nekünk. Mindent el kell titkolnia előtte. Mindenekelőtt azt, hogy beszélt velem. Számíthatok a diszkréciójára?
   Inka bólintott, és kezet adott a férfinak:
   – Számíthat, mert maga a barátja.
   Zdeněk forrón megszorította a kezét, és az ablakhoz lépett. Körülnézett, gyorsan kiugrott, és mint egy mókus, befutott az erdőbe. Mire Inka feleszmélhetett volna, eltűnt a sűrűségben. Kis idő múlva már a kocsiban ült.
   – Most pedig – parancsolt rá a sofőrre –, irány Jindřichův Hradec. De nehogy véletlenül is találkozzunk azzal a két asszonnyal, akiket megkocsikáztatott.
   – Én magam sem szeretném viszontlátni őket – felelte a sofőr –, még soha senki sem mondta nekem annyiszor és olyan csípősen, hogy mamlasz vagyok, mint az a vénasszony.
   – A teremtésit, én meg azt hittem, hogy süketnéma – vetette oda Zdeněk ártatlanul.
   A sofőr majd kirepült az ülésből:
   – Teremtő isten! Az süketnéma? Hisz úgy pereg a nyelve, mint a motolla!
HETEDIK FEJEZET
amelyben egyebek között Maurint
 letartóztatják mint ostoba 
gonosztevőt
1
   Amikor Zdeněk hazafelé utazott Prágába, kocsijának, amely Jinřichův Hradecben várt rá, kilyukadt az egyik gumija. Talán így akarta megbüntetni a sors a sok szélhámosságért, amit kénytelen volt aznap elkövetni? Csak éjfél után ért be a fővárosba. Mivel nem akarta, hogy tovább nőjenek Malvína kétségei, a Klubíčkónak való jelentéstételt másnapra halasztotta, és a Kann-palotába vitette magát. Mint sejtette is, Malvína türelmetlenül várta.
   – Hol jártál ilyen sokáig? – kérdezte gyanakvón.
   – Hajtóvadászaton Klubíčko szolgálatában – felelte Zdeněk, miközben levetette poros útiköpenyét. Aztán odalépett Malvínához, hogy megcsókolja, de az asszony eltolta magától:
   – Hajtóvadászaton… azt elhiszem! De nem Klubíčko szolgálatában! A saját szakálladra vadásztál, te… mégpedig pompás termetű nagyvadra… – Miközben ezt kimondta, egy hosszú hajszálat csípett le a válláról.
   – Ehhez mit szólsz? Remélem, elismered, hogy női hajszál!
   Zdeněk, mivel nem tehetett mást, hallgatott.
   – Természetesen nem az én hajam. Sokkal sötétebb, mint az enyém. Nos, miért hallgatsz?
   – Valóban sokkal sötétebb a tiédnél – ismerte be Zdeněk. – És sokkal durvább is, mint a tiéd.
   – Köszönöm a bókot. Inkább valld be, hol és hogyan került a válladra.
   Zdeněk ásított.
   – Nem tehetném meg ezt a vallomást inkább reggel?
   – Reggel? Hogy addig kitalálhass valamit? Zdeněk odalépett a feleségéhez, és megölelte:
   – Drágám, már későre jár, és én úgysem mondhatom el neked ennek a hajszálnak a történetét, amíg engedélyt nem kapok rá Klubíčkótól. Különben is száz éve tartó hűséges házasságunk után talán elvárhatok tőled annyit, hogy elhidd nekem: ha meg akarnálak csalni, akkor csakis olyan nővel csalnálak meg, aki sokkal szebb nálad. De mindeddig hiába nyomozok ilyen nő után.
   Reggel elég későn, de nagyszerű hangulatban ébredt. A hírek, amelyeknek birtokába jutott, nyilván nagy értékűek. Talán annyira értékesek, hogy végre fényt derítenek erre a homályos ügyre. Azonnal el akart dicsekedni Klubíčkónak eredményeivel. De éppen abban a pillanatban, amikor fel akarta emelni a kagylót, megszólalt a telefon. Klubíčko volt.
   – Micsoda véletlen – mondta Zdeněk büszkén –, éppen fel akartam hívni, és jelenteni magának, hogy megérkeztem. Nagyszerű eredményekkel.
   De bárhogy csodálkozott is rajta, Klubíčko vajmi kevés figyelmet szentelt nagyszerű eredményeinek.
   – Igen – mondta Klubíčko hanyagul –, igen, ezt egy pillanatra sem vontam kétségbe, elvégre maga sokkal ügyesebb, mint az egész bűnügyi osztály legénysége együttvéve. De amit közölni akar velem, az talán várhat egy kicsit. Nekem is van egy közölnivalóm… szörnyűséges dolog. Maurint ma éjszaka letartóztatták.
   – Mit beszél? – hördült fel Zdeněk. – Maurint letartóztatták? Politikai okokból?
   – Dehogy, éppen az a szörnyű, hogy egy egészen ostoba lopás miatt – mondta Klubíčko szomorúan. – Fogalmam sincs róla, hogy vetemedhetett az az ember ilyesmire. Nyilván valami rejtett komplexus… Éppen most kaptam tőle táviratot. Hallgassa meg: LOPÁS VÁDJÁVAL LETARTÓZTATTAK STOP SEGÍTSEN STOP MAURIN. Nos, mit szól hozzá?
   El se tudom képzelni, hogy Maurin képes lopásra adni a fejét – kiáltotta szörnyűködve Zdeněk. – Talán kínos félreértés az egész.
   – Először én is azt gondoltam – válaszolta Klubíčko. – így én is feladtam egy táviratot, előre megfizetve a válaszdíjat. Ez állt benne: MILYEN LOPÁST KÖVETETT EL MAURIN ÚJSÁGÍRÓ? A válasz épp most érkezett meg. Tudja mit lopott el az a szerencsétlen? Aáá, sose találná ki. Egy motorkerékpárt… Maurin… motorkerékpárt lop az országúton!
   – Az országúton? – kiáltott fel Zdeněk, és szörnyű balsejtelmek ébredeztek benne. – Mondja csak, hol történt a dolog?
   – Azt nem tudom, de a sürgönyt a Jindřichův Hradec-i járásbíróság börtönéből kaptam. Az istenért, Zdeněk, de hát mi nevetnivaló van ezen? Bezárják a barátját, mert rábizonyítottak egy ostoba lopást, és maga ezen mulat. Hiszen ez valóságos szadizmus! És én még büszke voltam magára, mérget vettem volna rá, hogy maga nemes lelkű ember.
   – Vissza, kardot a hüvelybe! – kiáltotta nevetve Zdeněk. – Vidámságomnak nem erkölcsi züllöttségem az oka. Hanem valami egészen más. Ha meg akarja tudni, hogy micsoda, jöjjön a Mánesba reggelizni. Én egy fél óra múlva ott leszek.
   – Elmegyek, hiszen mi mást tehetnék – siránkozott Klubíčko –, de szavamra mondom, örökre megharagszom magára, ha becsülettel meg nem magyarázza, hogy mulathatott barátja szerencsétlenségén. Ha az ilyesmit egyáltalán meg lehet magyarázni.
   – De még mennyire – válaszolta Zdeněk –, persze nem telefonon.
   – Akkor hát a viszontlátásra.
   Egy fél óra múlva a Mánes kávéház előtt találkozott a két jó barát. A teraszon foglaltak helyet, de Klubíčkónak ma valahogy nem volt kedve gyönyörködni a Hradčany pompás látképében és a Moldva kecses mozdulataiban, noha ezen a helyen álmából ébredő szépséges nőre emlékeztet a folyó.
   – Akkor beszéljen – szólalt meg szigorú ábrázattal a felügyelő. – Mindig jóindulattal voltam maga iránt, remélem, ezt nem szükséges bizonygatnom. S talán látszatra azt is hihette volna valaki, hogy magát előnyben részesítem Maurinnal szemben, mert az a szerencsétlen oly sokszor felbosszantja az embert. De annyit máris megmondok magának, hogy majdnem mindent meg tudok bocsátani, csak a barátság meggyalázását nem. Remélem, megértette, hogy a veszélybe jutott Maurin sokkal drágább nekem, mint az a Maurin, aki nyugodtan végezheti a munkáját. Nagyon csúnyán viselkedett vele szemben!
   S közben még jobban elkomorodott, mert utóbbi szavai nyomán Zdeněk még harsányabban nevetett.
   – Ami azt illeti, teljesen egyetértek magával, Klubíčko – sütötte le a szemét Zdeněk. – Elismerem, hogy csúnyán viselkedtem vele szemben, persze csak akkor, ha Maurint a miatt a motorkerékpár miatt tartóztatták le, amit én loptam el.
   Klubíčko elképedve nézett rá.
   – Egek ura, maga is? Szép kis szövetségeseim vannak nekem. Két tolvaj! Két ostoba tolvaj, amint azt Maurin lapjában írnák, ha az egyik véletlenül nem volna a főszerkesztőjük! De hol támadt az a korszakalkotó ötlet, hogy motorkerékpárt lopjon?
   – Á, csak úgy – nevetett Zdeněk –, hogy úgy mondjam… a Gondviselés sugallata. Képzelje el, hogy ballag valahol az országút szélén, egy csendőr éppen a börtönbe kíséri, ahol teljesen oktalanul ülnie kéne néhány napot. Egyszer csak váratlanul lefékez maga mellett egy motorkerékpáros, beszédbe elegyedik a csendőrrel. Mit tenne? Rápattanna a motorkerékpárra, és elszáguldana!
   – Stop – kiáltott fel Klubíčko –, ha jól értettem, amit mondott, tulajdonképpen két bűntettet követett el. Mert mielőtt ellopta volna azt a motorkerékpárt, már le volt tartóztatva valami más miatt.
   Zdeněk rábólintott:
   – Igen, azzal vádoltak, hogy be akartam törni a Sanssouci kastélyba.
   – Betörni a kastélyba?! – képedt el Klubíčko összecsapva a kezét. – Mi jutott eszébe! Erre meg ki biztatta fel?
   – Őszintén szólva… maga! Dilemmában voltam, és arra gondoltam, mit tenne maga a helyemben. Betörnék, ütötte meg egy hang a fülem. Így hát betörtem.
   Ekkor hozzájuk lépett a pincér, és azt kérdezte, nem Klubíčko felügyelő-e az egyik, mert a telefonhoz hívják. Amikor Klubíčko visszatért, még szemrehányóbban nézett Zdeněkre.
   – Látom – mondta, alighogy leült –, oly nagyszerűen kialudta magát, hogy kedve van bolondot űzni belőlem.
   – Ezt aztán igazán nem merném megtenni – vetette ellen Zdeněk mosolyogva.
   – Menjen már, fiacskám – mondta Klubíčko –, persze maga nem tudja, miért hívattak éppen az imént a telefonhoz. Azért, mert én nem elégedtem meg a Jindřichův Hradec-i sürgönnyel, és felhívtam őket, hogy részletesebben tájékoztassanak a dologról. Ez meg is történt, s most már mindent tudok. Tehát azt is tudom, hogy valamiképpen hamarabb kiszimatolta, mint én, mit követett el tulajdonképpen az a szerencsétlen Maurin abban az isten háta mögötti városban, és hogy megpróbálta nekem elmesélni a történetét, mintha az magával esett volna meg. És ez fáj nekem, mert ilyesmit én, öreg detektív, egyáltalán nem érdemeltem meg magától. De erről majd később. Most azon kell törnöm a fejem, hogy húzzam ki Maurint a csávából.
   – Nagyon bűzlik az a csáva? – kérdezte Zdeněk színlelt részvéttel.
   – Jobban már nem is bűzölöghetne – mondta Klubíčko. – Képzelje csak el – ki gondolt volna ilyet erről az emberről? –, valóban be akart törni abba a kastélyba, amit az előbb említett, azért tartóztatták le. Három napig ólálkodott a kastély körül, és végül a kertész csapdájába dugta a fejét, mint egy birka. Ezért nem láttam olyan sokáig. Természetesen, nem hiszem, hogy ki akarta volna rabolni azt a kastélyt, hacsak nem szimatolt meg ott valamilyen ocsmány modern képet, amelyet még nem sikerült kicsalnia a festőjétől. Azt hiszem, Zdeněk, hogy ez az egész az én lelkiismeretemet terheli.
   – Milyen értelemben? – kérdezte Zdeněk, s alig tudta visszafojtani a nevetést.
   – Milyen értelemben? Hát maga semmire nem jön rá magától? Elvégre én bíztam meg Maurint azzal, hogy nyomozzon ki minden bibliofilt, aki Karel Hynek Mácha könyveinek őspéldányait gyűjti. Azt hittem, hogy ezen a területen semmi súlyosabb túlkapást sem követhet el. De biztosan megtudta, hogy a kastélyban valaki gyűjti Máchát, és már amilyen élénk képzeletű ifjú ő, kifőzött valami tervet anélkül, hogy megbeszélte volna velem a dolgot. Kétségkívül úgy akarta rábizonyítani a bűntettet arra az emberre, hogy ellopja tőle a Křivoklad őspéldányát. És mert olyan észrevétlenül szokott nyomozni, hogy az a vaknak is szemet szúr, végül is bekísérték. És közben elvesztette a fejét. Társadalmi helyzeténél fogva semmit sem tehettek volna vele. Egy olyan jelentőségű embert, mint ő, nem lehet letartóztatni csak azért, mert három napig valamilyen kastély körül ólálkodott. Csakhogy ő biztosan pánikba esett, s elkövetett egy ostobaságot, ami sajnos jóvátehetetlen. Amint már maga is tudja, amikor a csendőr kísérte a fogházba, ellopta azt a motorkerékpárt és megszökött. Persze nem volna Maurin, ha ezt is nem a legbalgábbul csinálta volna. Képzelje el, amikor egy panzióhoz ért, behajtott az udvarba, a saját nevére otthagyta a motorkerékpárt, s egy bérkocsin folytatta útját. A saját nevére, kérem szépen! Természetesen egy óra múlva a panzióhoz ért a motoros járőr. Megpillantja az udvaron a motorkerékpárt, érdeklődik, hogy és mint, és megtudja, hogy a falhoz támasztott motorkerékpár ezé a lükéé. Nyomozni kezdenek, s nemsokára megállapítják, hogy Maurin az egyik hradeci szállodában lakik, csak nincs otthon. Így hát szemmel tartják a szállodát, és Maurin, ez a maflák maflája, este kilenckor keveredik haza, olyan porosan, mint egy útkaparó. S ahelyett, hogy beismerne mindent, s megmagyarázná, hogy a motorkerékpárt nem akarta ellopni, amit biztosra veszek, hanem csak kölcsönvette és így tovább, rájuk támadt, miért zaklatják, s el akarta velük hitetni, hogy életében először látja azt a motorbiciklit. Természetesen azonnal bekísérték, s most az a kérdés, mit tegyünk.
   – Semmit – mondta Zdeněk. – Rendeljen magának másik kávét, mert ez, míg itt Maurin leleplezésén rémüldözik, egészen kihűlt, és nyugodjon meg. Most kilenc óra van. Ilyenkor szokták kihallgatni a vizsgálati foglyokat. Húsz perc múlva Maurint szabadon bocsátják. Talán éppen most mondja neki a vizsgálóbíró: Maurin úr, szóval ön azt állítja, hogy nem járt a Sanssouci kastély közelében, sőt azt sem tudja, hogy a környéken van ilyen kastély? És hogy nem találkozott az úton ezzel és ezzel a csendőrrel, s hogy egy óvatlan pillanatban nem csent el a háta mögül semmilyen motorkerékpárt? No de, Maurin úr, ne gyerekeskedjünk! Hallja azt a dobogást az előszobában? Éppen megérkezett a csendőr. Ez és ez. Lenyomom a villanycsengő gombját. Öt másodperc múlva a csendőr belép és felkiált: Ő az!
   – Valóságos melodráma – harsogta Klubíčko nagyon kíváncsi vagyok a folytatására.
   – Kinyílik az ajtó – folytatta Zdeněk –, és valóban belép a csendőr. Ránéz Maurinra, aztán a bíróra emeli tekintetét és azt mondja: Alázatosan jelentem, hogy szeretném tudni, miért idéztek be. Ejnye már, feleli a bíró, hát természetesen azért, hogy a szemébe mondja ennek az úrnak, mit követett el tegnap a Sanssouci kastélyból Jindřichův Hradecbe vezető országúton! A csendőr ismét Maurinra, a maga számára mindenkinél kedvesebb Maurinra néz, és azt mondja: Kérem, ez az űr tudomásom szerint nem követett el semmit. Ezt az urat először látom.
   Klubíčko felpattant a helyéről:
   – Olyan megdöbbentő határozottsággal mondja, hogy…
   Zdeněk legyintett:
   – Várjon, hadd fejezzem be. A bíró azt mondja: Őrmesterem, nem ivott maga túlságosan sokat az éjszaka? No de inkább behívjuk a sofőrt, aki ezt az urat tegnap a cernini erdészlakba szállította. Remélhetőleg nem ivott annyit, mint maga. Újabb csengetés, és belép a sofőr, akin az első pillanatra látni, hogy csak kávét ivott. Vagy savót. Akkor hát mondja meg ennek az úrnak, fordult felé a bíró, hová szállította tegnap! A sofőr ránéz Maurinra, aztán a bíróra, és azt mondja: Kérem, én ezt az urat tegnap sehová sem szállítottam. Először látom. Lehetséges, hogy a bíró e tanúvallomás hallatára tétovázni kezd. De nyilván azt gondolja, hogy Maurin befolyásos barátai éjszaka megvesztegették a tanúkat. Ezért harmadszor is lenyomja a csengő gombját: Vezesse be Izé urat, akinek ellopták a motorkerékpárját. És így morfondírozik: Ez már csak nem hagyta magát lefizetni, s remélhetőleg részeg sem lesz. Belép Izé úr, szeme még most is szikrát hány. De alighogy megpillantja Maurint, felkiált: Hát kit tartóztattak le? Ez nem az, aki megfújta a Jawámat!”
   – Jawa! Nézzük csak, maga még azt is tudja, hogy a motorkerékpár hazai gyártmányú volt – jegyezte meg gyanakvóan Klubíčko. – Úgy látszik, sokkal többet tud erről az esetről, mint én.
   – Természetesen – válaszolta Zdeněk –, hiszen ez az egész dráma Jindřichův Hradecben történt. Már elfelejtette, hogy engem oda küldött?
   – Semmit sem felejtettem el – vágott közbe Klubíčko –, de felhívhatott volna mindjárt tegnap este, vagy amikor hazatért, s mindezt közölhette volna velem. Úgy már éjszaka megindíthattam volna a mentési munkálatokat!
   – De hiszen én csak reggel értesültem az esetről, magától – vetette ellen Zdeněk. – Nem érti, hogy Maurin egy tévedés áldozata lett? Én voltam az, aki „mint egy birka” bedugtam a fejem a kertész csapdájába. Engem adtak át a csendőrnek, én vettem kölcsön az országúton azt a kerékpárt, én adtam le annak az átkozott panziónak a megőrzőjébe… egyszóval én, én, én, mindent én követtem el. Mégpedig azért, mert semmi más lehetőségem nem volt.
   – Rendben van – dörmögte Klubíčko –, de az isten szerelmére kérem, magyarázza meg végre, hogy keveredett ebbe bele Maurin?
   – Valószínűleg úgy, hogy véletlenül szintén Jindřichův Hradecben volt, persze én ezt egyáltalán nem is sejtettem. Amikor leadtam a megőrzőbe azt a motorkerékpárt, megkérdezték, milyen névre állítsák ki a cédulát? Mivel hirtelen ez jutott eszembe, kiböffentettem: Arne Maurin. De ugyanúgy azt is mondhattam volna, hogy Klubíčko.
   – Hála legyen az istennek – dünnyögte Klubíčko –, hogy nem jutottam eszébe. Mert akkor az egész Prága megrökönyödésére biztosan dutyiban ülnék mint motorkerékpár tolvaj. Végre mindent értek. Ezek szerint tehát Maurint nem fenyegeti veszély. Valószínű, hogy pontosan a maga lenyűgöző rögtönzése szerint alakul majd a helyzet. Beidézik a csendőrt és a károsultat, s Maurintól végül is bocsánatot kérnek, és szabadon bocsátják. És vizsgálatot indítanak ismeretlen tettes ellen, úgyhogy nagyon vigyázzon ám a bőrére! De valamilyen cernini erdészlakról is említést tett. Mit akart azzal mondani? Ha jól értettem, be akart jutni valamilyen kastélyba, de minthogy meggyőződött róla, hogy a keresett tárgy nincs a falai között, a cernini erdészlakba ment keresni. A tegnap délelőtt adott utasításommal kapcsolatban ez a dolog szerfölött érdekelne.
2
   Zdeněk azután mindent elmesélt neki. Klubíčkót nem nagyon érdekelték társa élményei, de amikor Zdeněk az Inkával folytatott párbeszédét ecsetelte, eleven homlokán szüntelenül mozogtak a ráncok. Végül azt mondta:
   – Azt hiszem, hogy minden dilettáns fogása ellenére gratulálhatok magának. A vak tyúk szemet talált. Uramisten, micsoda szemet! Milyen kövér szemet! Most már a kezünkben van. Ha én is elmondom magának, amit kinyomoztam, mindent megért. Friedmann-nak leszámolnivalója volt két emberrel, volt feleségével, Adával, akit most Stanislavnénak hívnak, és egykori védőügyvédjével, Hugó Zacharral. Sem egyiknek, sem másiknak nem bocsátott meg, és bosszúját kegyetlen zsarolással akarta egybekötni. A kellemeset a hasznossal. Sok-sok évvel ezelőtt egy hamisított levéllel akarta rábizonyítani feleségére, hogy házasságtörést követett el. Friedmann a levelet átadta ügyvédjének, Zacharnak, hogy fő bizonyítékként olvassa fel a bíróságon. De Zachar, dicséretére legyen mondva, megsajnálta az összeesküvés szerencsétlen és – ami nála mindig sokat nyomott a latban – bizonyára szép áldozatát, s nemcsak hogy eltávolította Prágából az ellenfele ellen felbujtott főtanúkat, hanem a hölgy érdekében ellopta a bírósági aktából azt a dokumentumot, amit ő maga csatolt a vádirathoz. Aztán Friedmann válókeresetét elutasították, aminek következtében nem kapta vissza az Adának feltételes nászajándékként adományozott 200 000 aranykoronát. Aztán ő tette tönkre Zachart, de lépésével nem volt megelégedve, mert Zachar az új viszonyok között is feltalálta magát.
   – Később olyasvalami történt, amit máig sem tudok megmagyarázni. Friedmann újra összemelegedett Zacharral. Annyi biztos, hogy ismét olyan jó barátok lettek, mintha semmi sem történt volna közöttük. Aztán egy újabb fekete folt, újabb bizonytalanság. Csak az a tény, hogy váratlanul megjelenik a színen a dokumentum, amely megsemmisítette volna Adát, ha kellő időben jön napvilágra. A dokumentum Kateřina Zachar kezében van. Miért? Hogy zsaroljon vele egy irigylésre méltó társadalmi helyzetű nőt? Talán majd erre is fény derül. Valószínűleg igen, ezt részben az is bizonyítja, amit az imént megtudtam a vizsgálóbírótól. Zacharné a rá jellemző pedantériával bejegyzett minden levelet, amit kapott. Minden egyes levelet sorszámmal látott el. A bíró megállapította, hogy az utóbbi időben kapott levelek közül hét hiányzik, és az a véleménye, hogy az a hölgy tulajdonította el, aki megvesztegette Záhořský altisztet. Valami azt súgja, hogy éppen azokról a levelekről van szó, amelyeket Ada írt Zacharnénak, amikor megtudta, hogy a dokumentum az ő birtokában van. Nyilván pénzt ígért bennük, mind nagyobb és nagyobb összeget, mert Zacharné, amikor látta, milyen értékes dologra bukkant férje iratai között – talán még arra is fény derül, hogy kaparintotta meg –, nem tudta, mennyit kérjen.
   – Az a szerencsétlen asszony kétségkívül elpanaszolta Zacharnak, milyen gyötrelmet okozott neki óvatlanságával. Zachar bizonyára hiába igyekezett visszaszerezni a dokumentumot a feleségétől, és semmi okosabb nem jutott eszébe, mint hogy az egész dolgot közölje Friedmann-nal. Friedmann egyszerre ráeszmélt, hogy eljött az ő ideje. Tönkrement, mert a frankspekuláció leleplezésekor elvesztette minden pénzét, s ezenfelül, amint látszik, sem Zacharnak, sem Adának nem bocsátotta meg, hogy egykor keresztülhúzták a tervét. Friedmann legelőször is rávette Zachart, hogy lopja el felesége pénzszekrényének kulcsát. Zachar ezt meg is tette, átnézte az iratokat, de a dokumentumot nem találta meg. Friedmann ekkor végzetes játékra szánta el magát, két legyet akart ütni egy csapásra: meg akarta szerezni a levelet, hogy lehetősége nyíljon volt felesége zsarolására, és ugyanakkor bosszút álljon Zacharon. Azt a jámbort könnyűszerrel ráveszi, hogy vásároljon revolvert. Aztán elmegy hozzá látogatóba, persze magával viszi a lányát is, mert tudja, miért teszi. Kiprovokálja Zacharnét, s közben megtudja, hogy a keresett dokumentum a Cseh Leszámítoló Bankban van elrejtve. Aztán elrohan, a fogadószoba ajtaját becsapja maga után, de a külső ajtót nyitva hagyja. A lányát elkíséri egy kávéházba, amely egyáltalán nem esik útjába, elhiteti vele, hogy attól tart, Zachar agyonlövi magát, visszafut Zacharnéhoz, észrevétlenül besurran, elrejtőzik valahol, és megvárja, míg Zachar elmegy.
   – Zachar valószínűleg azonnal el is ment. Friedmann aztán előlép, pisztollyal a kezében, s mivel tudja, hogy Zacharné feljelentené, minden tétovázás nélkül agyonlövi. Rövid ideig marad a lakásban, mert csupán egyetlen célja van: megkeresni a banki széf kulcsát. A kulcs valószínűleg Zacharné zsebében vagy a pénzszekrényben van: Friedmann egykettőre megtalálja, s fut vissza a lányához. Elhiteti vele, hogy későn érkezett: Zachar már megtette, amit akart. S minthogy Zachar már úton van hozzájuk, hogy lejátssza a szokásos bridzspartit, taxit fogad, hogy előbb legyen az Ovenecká utcában, mint ő. Ez sikerül neki, s útközben megszabadul a pisztolytól is. Csupán egyetlen dologtól fél: nem vette-e észre valaki, hogy kétszer járt Zacharnénál. Véletlenül senki sem látta, s a továbbiakban is pokoli szerencséje van. A vizsgálat Zachart fogja gyanúba, aki szegény a dokumentum vagy a széf kulcsa után kutatva aznap délután és éjszaka feje tetejére állítja a lakást. Másnap én szabadon bocsátom, hogy figyelemmel kísérhessem, mert gyanakszom rá. Friedmann ezt kihasználja, elmegy a bankba, felmutatja a széf kulcsát, olvashatatlanul aláírja magát, bevezetik a páncélszobába, kinyitja a szekrényt, magához veszi azt, ami annyira fontos volt számára – a dokumentumot, amelyet kegyetlenül meg akar fizettetni egykori feleségével. Talán még valami mást is elcsent, de ez most nem fontos, noha erről meg vagyok győződve. Honnan szerzett volna különben annyi pénzt azokra a műveletekre, amelyekkel el akarta tüntetni a nyomokat?
   – Ördögi, majdnem tökéletes tervet készített. Zachar a végzetes napon elkövetett ostobaságaival enélkül is magára vonta a gyanút. Ezenkívül Irma Landshoff előtt beismerte, hogy ő ölte meg a feleségét. Friedmannt, amennyiben biztos, hogy senki sem látta Zacharékhoz menet, csupán egyetlen veszély fenyegeti: hogy Zachar elárulja, ki volt náluk huszonharmadikán délután látogatóban. És ez nem kis veszély, mert Friedmann a kihallgatáson erről említést sem tett. Ezáltal pedig ő is gyanúba keveredne! Miután ez az eszébe ötlik, megteszi a kellő óvóintézkedéseket: Ha senki sem erősíti meg Zachar vallomását, akkor azt a rendőrség nem hiszi el. És Zachar vallomását csupán Inka erősítheti meg, aki elég naiv teremtés, s annyira odaadó Zachar, valóságos gyámja iránt, hogy a színigazat vallaná. Ezért Friedmann elhiteti a lányával, hogy Zachar érdekében egy szót sem szabad ejteni arról a látogatásról, s a biztonság kedvéért a nagyanyjához küldi a lányt, míg a rendőrségen bejelenti, hogy a lány eltűnt. S ha Zachar valóban elárulja, ki volt nála látogatóban, jön Friedmann, s az állampolgári feddhetetlenség magaslatáról kijelenti, hogy hazugság, hogy ő nem járt Zacharéknál, tanúsíthatja a családja is. És Zachar még meg is könnyíti a dolgát. Attól tartva, hogy esetleg kis barátnője is gyanúba keveredhetne, lovagiasan letagad mindent, amit tud, természetesen a lány apjának látogatását is.
   – Igen, igen – mondta Zdeněk –, ez teljesen világos. Kétségtelenül így történt minden.
   – Hozzá kell még tennem – folytatta Klubíčko –, hogy az a szerencsétlen asszony, Ada, valamiképpen kitalálta, milyen szerepet játszott ebben a drámában az a bizonyos dokumentum. Attól tartva, hogy ő is belekeveredhet a dologba, anyagi áldozatok árán megszerezte Zacharné egész levelezését, s magánál hagyott hét levelet, amelyeket a dokumentummal kapcsolatban írt neki. S minthogy a levelek között nem találta meg a dokumentumot, felfogadott egy kasszafúrót, s megbízta, hogy törjön be Zacharék lepecsételt lakásába, és keresse meg. S mert ez a kísérlet is sikertelenül végződött, most balsejtelmektől gyötörve várja, sikerül-e megmenekülnie hűséges barátjának, Zachar úrnak; hogy a dokumentum nincs Zachar birtokában, az világos előtte, mert ha meg tudta volna szerezni, kétségkívül azonnal értesítette volna őt, hacsak telefonon is, amikor a tragédia után még szabadlábon volt. Adát mindenekelőtt az érdekli, milyen titokzatos kéz helyezi majd elé a dokumentumot, amelytől – előttem eddig nem egész világos okokból – annyira fél. Talán már sejti, kinek a keze lesz az. Azt talán maga is el tudja képzelni, hogy érezheti magát most az az asszony. De félre a találgatásokkal, inkább azon gondolkozzunk, mit tegyünk.
   – Menjünk el a bíróhoz, és adjuk elő neki, amit tudunk – vélte Zdeněk.
   – Ezt nem szívesen tenném – vetette ellen Klubíčko. – Legelőször is nem szeretném megterhelni annak a gyermeklánynak, Inkának a lelkiismeretét. Nem akarom, hogy valaha is lelkiismeret-furdalása legyen, hogy az ő akaratlan hozzájárulásával jutott az apja akasztófára. Az egész dolgot úgy kell megejtenünk, hogy a leányka ne is sejtse, hogy ő főzte meg azt a levest, amelybe az apja belefulladt. Ezenkívül itt van még Stanislavné is. Amikor már olyan messzire jutottam, hogy a nevét is tudtam, nem nagy fáradságomba került, hogy megismerjem. Egy képes hetilap nemrégen közölte a fényképét. Valóban nagyon szép, finom külsejű asszony. Ha most elmennénk a vizsgálóbíróhoz, és előadnánk neki, amit tudunk, nemcsak hogy szörnyű botrányba kevernénk őt, és konfliktust váltanánk ki közte és a férje között, hanem börtönbe is juttatnánk. Nem volna nehéz rábizonyítani, hogy megvesztegette a rendőrség egyik emberét, és dokumentumokat tulajdonított el. Nekem őt ezért jól le kellene hordanom, ha szó szerint értelmezném a hivatali eskümet. Csakhogy, drága barátom, a szolgálati szabályzat fölött ott lebeg az értelem, amely azt súgja, hogy egy nő ellen, aki ellen egyszer már gyűlöletből és nyereségvágyból merényletet követtek el, ugyanilyen indítóokokból újabb bűntettet is elkövethetnek. Védelmeznem kell őt, nem pedig szerencsétlenné tenni. El kell érnem, hogy megkapja a dokumentumot, de ne szembesítsék azzal az ostoba altiszttel, akit hivatalos iratok eltulajdonítására csábított. Amint látom, most már ennek az ügynek a kivizsgálásánál nem is annyira az a fontos, hogy kézre kerítsük Kateřina Zachar gyilkosát, mint inkább az, hogy ne történhessen újabb szerencsétlenség, őszintén szólva, valami rosszabb, mint az uzsorásnő meggyilkolása volt. Ha meg lehetne ejteni a dolgot úgy, hogy Stanislavné asszony megkapja a dokumentumot, és végre nyugodtan alhasson, a kis Inka sohase tehessen magának szemrehányást, hogy bedőlt egy becsületes képű, de rossz szándékú fiatalembernek, és hogy közben annak a Friedmann-nak se hulljon le a feje, akkor az egészen elfogadható megoldás lenne… Most pedig kénytelen vagyok megkérni magát, hogy hagyjon magamra. Át kell gondolnom, pontot lehet-e tenni ez után az ügy után ilyen módon. Este találkozunk?
   Zdeněk bólintott:
   – Kilenc után meglátogatom.
   Klubíčko felállt:
   – Remélem – mondta sóhajtva –, nem maga lesz az egyetlen vendégem. Talán akkorra Maurin is kiszabadul a fogdából. Gondolt már rá, mit mond magának, ha megtudja, hogy közvetett módon maga okozta a kálváriáját? Zdeněk rábólintott:
   – Talán jobb lenne, ha meg se tudná.
   – Nekem is az a véleményem – hagyta helyben Klubíčko nevetve. – Ha továbbra is rendesen fog viselkedni, Zdeněk, nem árulom el neki.
3
   Amikor Klubíčko befutott a bűnügyi osztályra, rettenetes felfordulást talált. A pánikot a főügyésznek a rendőrigazgatóval folytatott beszélgetése okozta. A főügyész közölte a rendőrigazgatóval, hogy a vizsgálóbíró jelentése szerint, akire a Jeruzsálemi utcai gyilkosság kivizsgálását bízták, a rendőrség által összegyűjtött anyag nemcsak hogy elégtelen ahhoz, hogy vádat emelhessenek Zachar úr ellen, hanem inkább arra enged következtetni, hogy a gyilkosságot egészen más személy követte el. A vizsgálóbíró arra a megállapításra jutott, hogy nem Zachar a tettes, s javasolja a szabadon bocsátást. A főügyész úgy döntött, hogy Zachar szabadlábra helyezését elhalasztják negyvennyolc órával. Ennyi időt engedélyez a rendőrségnek, hogy kiegészíthesse a vizsgálati anyagot.
   A rendőrigazgató dühöngött, haragjának Mozol fogalmazó lett a levezetője. Mozol elszántan kitartott a mellett a meggyőződés mellett, hogy az államügyészség téved, s hogy a rendelkezésére álló vizsgálati anyag elég ahhoz, hogy Zachar ellen büntetőeljárást indítsanak. A rendőrigazgató, akit megingatott ez a határozottság, felhívta az államügyészséget, és még egyszer elismételte Mozol állítását. Az államügyész odaszólította a készülékhez a vizsgáló-bírót, aki kijelentette, hogy szó sem lehet Zachar bűnösségéről, s előadta azt a jelenetet, amikor Zachar beismerte a „tettét”, azt a jelenetét, amelyből világosan kitűnt, hogy Zachar-nak fogalma sincs róla, valójában hogyan követték el a gyilkosságot. Megemlítette, hogy az ő véleménye szerint az a személy a tettes, aki délután három óra tájban meglátogatta Zachart, és hogy a gyilkosságot azért követték el, hogy megszerezzenek valamilyen írást. Zachar ebben már kétségtelenül hisz is, de nem akarja elárulni látogatója nevét, amiből arra lehet következtetni, hogy az hozzá közel álló személy. Végül megismételte, hogy miután meggyőződött Zachar ártatlanságáról, nincs jogában tovább fogva tartani, és ezért ragaszkodik szabadon bocsátására tett javaslatához.
   E beszélgetést követően a rendőrigazgató, elátkozva az egész világot, elrendelte, hogy az eset végleges kivizsgálását adják át Klubíčkónak. Klubíčko, egyetlen szemrebbenéssel sem árulva el, mennyire kapóra jött neki ez a megbízatás, tüstént munkához látott. Késedelem nélkül elindult, hogy a Jeruzsálemi utcai házban kihallgasson mindenkit, akitől csak valamit is megtudhat. A lakóknak csak egyetlen kérdést tett fel: „Nem emlékszik-e arra, hogy valaki meglátogatta Zacharékat délután három óra tájban?” A kihallgatott személyek mindnyájan tagadó választ adtak. De amikor átment Záruba kereskedő szemközti boltjába, a kereskedősegéd azt a választ adta, hogy ő látott ebben az időpontban egy urat és egy kisasszonyt Zacharékhoz menni. A kisasszony alacsony termetű volt, és betegesnek látszott; az úr viszont magas, erős termetű, s kissé hasonlított Zacharra. A kereskedősegéd arra is emlékezett, hogy az úr és a leány, együtt vagy külön, az utóbbi időben elég gyakran látogatott el ebbe a házba.
   Klubíčko aztán detektíveket küldött Friedmannékhoz azzal a paranccsal, hogy a házmesternétől vagy a szolgálólánytól tudakolják meg, huszonharmadikán kora délután elhagyta-e Friedmann a házat. Friedmannt délelőtt előállították, felindultnak látszott, de hamarosan visszafojtotta izgalmát. Klubíčko megváratta egy kicsit, s közben kihallgatta a detektíveket. A házmesterné semmit sem tudott mondani, de a szolgálólány azt a vallomást tette, hogy Friedmann úr két óra körül elment a kisasszonnyal valahova, s röviddel Zachar úr szokásos látogatása előtt érkezett vissza. A kisasszonyra szörnyű volt ránézni, mondta. Olyan sápadt volt, „mintha egymás után kétszer elájult volna.” Klubíčko ezután kihallgatta Friedmannt. Macska-egér játék volt, mely azonban nem tartott sokáig. Friedmann mindjárt az első kérdésnél összezavarodott. Klubíčko azt kérdezte tőle:
   – Friedmann úr, meg kell önnek mondanom, miért háborgattuk. Zachar urat, az ön barátját, indokoltan azzal gyanúsítja a rendőrség, hogy megölte a feleségét. Ezt bizonyára tudja. Egy egész sor bizonyíték szól ellene, csupán az kérdéses még, milyen indítóoka volt a gyilkosságra. Véleményem szerint a közvetlen ok a felesége iránt érzett gyűlölete volt. Ezt bizonyítja annak beismerése is, hogy a végzetes délutánon csúnyán összeszólalkoztak. Noha Zachar úr tagadja, hogy ő követte el a gyilkosságot, mi meg vagyunk róla győződve, hogy ő a tettes, s véleményünk szerint az a jelenet volt a döntő indíték. Erre a jelenetre azért került sor, mert Zacharné asszony megsértette Zachar úr egyik barátját, aki meglátogatta. Zachar úr nem hajlandó megmondani, ki volt az. Mivel ön egyike azoknak, akik bizalmas kapcsolatban állnak vele, önt szeretnénk megkérni, hogy legyen segítségünkre. Van valami elképzelése róla, ki lehetett az?
   Friedmann vállat vont:
   – Egyáltalán sejtelmem sincs róla. Amint már ön is tudja, Zachar délután nálam volt, de erről a látogatásról egy szóval sem tett említést.
   – És ön nem emlékszik semmire, ami összefügg ezzel a látogatással? – kérdezte Klubíčko ártatlanul.
   – Hogy emlékezhetnék?
   – Kár. Ugyanis azt gondoltam, hogy az a látogató ön volt.
   Friedmann e szavak hallatára szemmel láthatóan összerezzent.
   – Nem, nem én voltam – mondta rendkívül gyorsan és rendkívül határozottan.
   – Hangsúlyozni szeretném, hogy az még nem jelentene semmit, ha ön lett volna az a vendég. Elvégre az ember, ha meglátogatja a barátját, nem lehet felelős azért, amit a barátja később elkövet. Csupán egyetlen dolgot várunk az ilyen embertől, hogy azt mondja nekünk: Igen, voltam nála, de amikor láttam, hogy a házastársak énmiattam egymásnak ugranak, megszöktem. Elvégre ebben nincs semmi borzasztó.
   – Persze hogy nem volna benne semmi borzasztó – válaszolta Friedmann némi tétovázás után –, csakhogy nekem az igazat kell vallanom. Ha nem voltam nála, nem állíthatom, hogy voltam. A feleségem tanúsíthatja, hogy huszonharmadikán ki sem mozdultam hazulról, s hogy csak késő este mentem sétálni egyet.
   – Ez nagyon fontos tanúvallomás lenne – mondta Klubíčko töprengő arccal. – Ha azt mondja a felesége és a leánya, hogy ki sem mozdult hazulról…
   Friedmann úr ismét összerezzent.
   – Talán nem haragszik meg – folytatta Klubíčko –, ha bátorkodom az ön állítását felesége tanúvallomásával ellenőrizni. Vagy esetleg a család többi tagjával is, hogy még biztosabb legyen a dolog.
   Friedmann kis ideig gondolkozott, majd szótlanul meghajolt.
   – Mindjárt elküldök értük egy kocsit. Ki volt otthon huszonharmadikán délután a családtagok közül?
   – Csak a feleségem – felelte gyorsan.
   – Csak a felesége – ismételte meg Klubíčko elgondolkodva. – Más senki sem volt otthon?
   – A lányom is otthon volt – mondta Friedmann rövid szünet után.
   – Ah – így Klubíčko, egy iratot böngészve.
   – Talán később ment haza?
   – Igen – felelte Friedmann. – Csak Zachar távozása után érkezett haza.
   – Talán látogatóban volt valahol? – kérdezte Klubíčko, s közben fürkésző pillantást vetett Friedmannra, majd váratlanul, mintha eszébe jutott volna valami, hozzátette: – Drága Friedmann úr, véletlenül nem Zacharéknál járt a lánya?
   Friedmann elsápadt:
   – Kizárt dolog – mondta gyorsan.
   – Miért? Talán nem ismeri Zachar urat?
   – Ismeri, hogyne ismerné, de nem annyira, hogy látogatóba járjon hozzá.
   – Megengedem – vetette oda Klubíčko hanyagul. – Egyébként ezt majd megmondja ő maga. Beidéztetem.
   Most mintha még nőtt volna Friedmann nyugtalansága.
   – Ez nem lesz egyszerű – mondta végül. – A lányom nincs Prágában.
   – Nem tesz semmit – felelte Klubíčko közönyt színlelve –, küldünk neki értesítést. Ha volna szíves a címét…
   – Istenem – mondta Friedmann tettetett szomorúsággal –, látom, hogy ön nem tud róla, milyen szerencsétlenség ért. Senki sem mondta önnek, hogy eltűnt a lányom?
   Klubíčko felpattant:
   – Hogyhogy eltűnt? – kiáltotta. – Miért? Mikor? Milyen körülmények között?
   – Egy szerencsétlen apát kínoz – felelte Friedmann fájdalmasan. – A lányom, sajnos, nem volt egészen normális. Betegesen érzékeny volt. Merengő és titkolódzó. Teljesen váratlanul tűnt el, se nem írt, se nem üzent semmit. Azt sem tudjuk, él-e, vagy hal.
   – Jóságos ég – mondta Klubíčko szánakozón –, és kereste valahol?
   Friedmann leverten bólintott:
   – Mindenütt kerestük már, de eredménytelenül. Már csak a rendőrség segítségében reménykedem.
   – Talán nem annyira tragikus a dolog. Lehet, hogy valami kicsiség miatt tette. És hogy valamelyik rokonukhoz szökött.
   Friedmann ismét szemmel láthatóan összerezzent:
   – Erre már mi is gondoltunk – mondta kis idő múlva. – Sorra jártuk az összes rokonokat, de egyiküknél sincs.
   – Egyszóval, se híre, se hamva – mondta Klubíčko együttérzőn. – Reméljük, rövidesen előkerül. És mikor tűnt el a lánya?
   – Huszonnegyed… huszonnegyedikén – felelte Friedmann bizonytalanul.
   – Huszonnegyedikén… – mélyedt gondolataiba Klubíčko. – Micsoda véletlen! Huszonharmadikán Zachar úr meggyilkolja a feleségét, huszonnegyedikén eltűnik szülei házából a legjobb barátnője.
   – A legjobb barátnője? – mondta Friedmann elképedve. – Ki mondta ezt önnek?
   – Talán nem igaz? – kérdezte Klubíčko édeskésen mosolyogva. – Hogy ki mondta? Zachar úr. Ő nem azt állítja, amit ön, hogy csak futólag ismerné a kisasszonyt. Csak egyetlen barátnőm volt, vallotta be nekünk, Josefína Friedmann kisasszony. Ön erről nem tudott?
   – Nem, egyáltalán nem – válaszolta Friedmann, s megtörölte verejtékező homlokát. – Gondolja, hogy eltűnése valamilyen összefüggésben van ezzel a gyilkossággal?
   – Ki gondolhatna ilyesmire? – vetette ellen Klubíčko. – De az talán lehetséges, hogy azzal a látogatással függ össze.
   – Ez lehetetlen – válaszolta Friedmann habozás nélkül.
   – Miért volna lehetetlen?
   – Azért, mert a lányom nem volt Zacharnál.
   – Honnét tudja ezt? Hiszen azt mondta, hogy nem volt otthon a lánya. Honnét tudhatja hát, mit csinált? – Friedmann hallgatott. Klubíčko folytatta: – Csupán egyetlen esetben tudhatná: ha együtt lettek volna valahol, s ha biztosan tudná, hogy nem Zacharéknál.
   – Nem voltunk együtt sehol – felelte Friedmann. – Elvégre már mondtam önnek…
   – Igen, azt mondta, hogy ki sem mozdult otthonról. De a szolgálólányuk mást mond. Szerinte igenis kimozdult. Kettő után ment el, és valamikor fél négy tájban tért haza. És nem egyedül ment el, hanem a lányával, és vele is tért vissza.
   – Ez… ez hazugság… vagy tévedés – kiáltotta Friedmann ingerülten. – Ismétlem, hogy ki sem mozdultam otthonról, és ragaszkodom a feleségem tanúvallomásához.
   – Friedmann úr – mondta Klubíčko kedvességet színlelve –, nem értem, miért ragaszkodik annyira ehhez az állításához. Én biztos vagyok benne, hogy elment hazulról. A barátjánál volt látogatóban, s ezt ostobaság tagadni.
   – Nem, nem voltam nála. És sehol másutt, mert otthon voltam. A szolgálólány téved – ismételte meg Friedmann határozottan.
   Klubíčko más hangnemben kezdett beszélni.
   – A szolgálólány nem téved – mondta. – Ami egy ilyen napon történik, megmarad az ember emlékezetében. Eljön önökhöz egy ismerősük, leül önökkel kártyázni, tréfálkozni, egyszóval olyannak látszik, mintha ötig sem tudna számolni, ártatlan, mint a bárány, és másnap a szolgálólány azt olvassa az újságban, hogy majdnem véres kezekkel érkezett önökhöz. Elvégre az ilyesmi megragad az ember emlékezetében. Friedmann úr, őszintén mondom, nem értem, miért tagadja ezt a jelentéktelen dolgot…
   – Ha megtörtént volna, éppen azért nem tagadnám, mert jelentéktelen! – kiáltotta Friedmann. – Egyébként ha megkérdezi Zachart, könnyen meggyőződhet róla, hazudok-e, vagy sem.
   – De hiszen már hallotta, hogy Zachar úr semmit sem akar erről mondani – vetette ellen Klubíčko. – Friedmann úr, meg kell mondanom, hogy feleletei egyre kevésbé és kevésbé tetszenek nekem… Tudatában van ön annak, hogy ez most itt hivatalos kihallgatás? Hogy megbüntethetném, ha hamisan vallana?
   – Nem értem… – dörmögte Friedmann.
   – De igenis érti. Hiszen már rajtakaptam egy hazugságon. A szolgálólányuk azt vallotta, hogy ön volt valahol a végzetes napon – és ön tagadja ezt. S hogy a lányával együtt ment el otthonról – ön pedig el akarja hitetni velünk, hogy a lánya egyedül ment. Ez nem igaz, együtt mentek el, és együtt is tértek haza. S közben kétségkívül valami olyan élményben volt része a lányának, ami lelkileg nagyon megviselhette. Mert a szolgálólány azt is említette, hogy szörnyű volt ránézni a kisasszonyra. Hogy olyan sápadt volt, mintha egymás után kétszer elájult volna.
   – Ostoba locsogás – vetette ellen Friedmann erőtlenül –, az a buta liba összezavarodott. Ez egy nappal előbb történt. A városban voltunk a lányommal, és ahogyan mentünk át az úttesten, majdnem elütötte egy autó. Vissza kellett fordulnunk, mert rosszul lett.
   – Akkor hát így történt – jegyezte meg Klubíčko alattomosan. – Reméljük, hogy hasonlóan sikerül majd megcáfolnunk a másik tanúvallomást is, mely szerint ön a végzetes nap délutánján járt a jeruzsálemi utcai házban. Friedmann összerezzent, de rögtön erőt vett magán:
   – Engem senki sem láthatott belépni abba a házba, mert aznap nem jártam ott – mondta határozottan.
   – Majdnem hiszek önnek – vetette oda Klubíčko, és lenyomta a villanycsengő gombját. Tudta, hogy ezt a döntő kihallgatást jól rendezte meg. Friedmann zavara tetőfokához közeledett. Ahogy az ajtóra szegezte vadul villogó, zavaros szemét, úgy látszott, mindjárt összeesik. Végre megnyílt az ajtó, és talán mindabból, ami ez alatt a negyedóra alatt történt, a legfigyelemreméltóbb Friedmann arckifejezésének hirtelen megváltozása volt. Milyen megkönnyebbülés és milyen öröm sugárzott a szeméből, amikor látta, hogy a szobába egy számára teljesen ismeretlen ember lép be!
4
   Ez az ismeretlen ember Záruba gyarmatáru-kereskedő segédje volt. Klubíčko – figyelmeztetve, hogy komoly dologról van szó – udvariasan felszólította, ismételje meg, látott-e egy urat és egy alacsony termetű lányt a végzetes nap délutánján bemenni Kateřina Zachar házába. A kereskedősegéd egy pillanatig sem habozott.
   – Igen – mondta Friedmann felé fordulva –, ha ennek az úrnak bajusza lenne, biztosra venném, hogy ő volt az. Mert termete pontosan olyan.
   Friedmann megkönnyebbülten Klubíčkóra nézett. A felügyelő töprengett valamin.
   – Bajusz… – dörmögte, és egyszerre élesen Friedmann szemébe nézett: – Friedmann úr, nem viselt ön azelőtt bajuszt? Hasonlót, mint Zachar úr is visel?
   Friedmann gondolkodás nélkül megrázta a fejét:
   – Hát ez különös – dörmögte Klubíčko. – Rejtély, amit mindenképpen meg kell fejtenem. – Ezzel ismét lenyomta a villanycsengő gombját. – Vezessék be a Friedmannék szolgálólányát – rendelkezett. Friedmann megtántorodott. Klubíčko élénken felé fordult:
   – Friedmann úr – mondta –, elég alkalmat adtam önnek arra, hogy módosíthasson a vallomásán. Elvégre mondtam, hogy egyáltalán nem lenne világrengető dolog, ha lett volna a lányával Zacharéknál látogatóban. De a konokság, amellyel visszautasította próbálkozásaimat, gyanút ébresztett bennem: van valamilyen oka rá, hogy ezt tagadja. Mégpedig nem is akármilyen.
   – Semmilyen okom sincs rá, se jó, se rossz. Lehet, hogy az a lány azt mondja majd, hogy viseltem bajuszt. Valóban akkortájt borotváltam le, hogy Zacharné asszonyt megölték. De ez puszta véletlen. Már régen gondoltam rá, hogy leborotválom, mert öregített.
   – Szóval így volt. De akkor miért hazudott?
   – Azért – felelte Friedmann komoran –, mert észrevettem, hogy bele akar keverni ebbe a gyilkosságba. És mivel gyenge idegzetű vagyok, és nem bírnám a kivizsgálással járó izgalmakat, inkább eltitkoltam ezt a kicsiséget.
   – Kicsiség! – kiáltott lel Klubíčko hadonászva. – Ez önnek kicsiség? Ám legyen, ha úgy gondolja. De ha már megoldódott a nyelve, talán megmagyarázhatna néhány más dolgot is. Például… ismerős ön a Sanssouci kastély-ban?
   Friedmann úgy megrémült, mintha villám csapott volna le mellé.
   – Sanssouci? – dadogta. – Miért kérdezi ezt tőlem?
   – Uramisten… miért kérdezem öntől! Ez csak világos – felelte Klubíčko. – Friedmann úr, hagyjuk abba a játékot. Talán azt a bajusz-históriát el tudnám nézni önnek, hanem azt már semmiképpen sem bocsátom meg, hogy bolonddá akar tenni bennünket a lánya eltűnését illetően. Megmondok hát mindent: Valóban nyomoztunk utána, és megállapítottuk, hogy míg mi a Moldva fenekét is átkutatjuk, az ön lánya a nagyanyjánál van a Sanssouci kastélyban. Remélem, nem veti magát a lábaim elé, hogy megköszönje ezt a vigasztaló hírt. Biztos vagyok benne, hogy nem, mert megértette: ezt a játékot nem lehet tovább folytatni. Megmondja végre, miért küldte el a lányát Prágából? Miért akarta letagadni a Zacharéknál tett látogatását?
   E szavak hallatára Friedmann szinte összeomlott a széken, de miután ismét összeszedte minden erejét, látta, hogy nincs más választása, mint hogy visszavonuljon utolsó védelmi sáncába, bármilyen veszélyes legyen is az. A lehető legnyugodtabban azt felelte:
   – Akkor hát beismerem – mondta lassan. – Hazudtam önnek. A barátom érdekében. A lányommal együtt voltunk nála látogatóban. Zacharné asszony durván ránk támadt, s mi inkább elmentünk, nehogy még jobban elfajuljon az az utálatos jelenet. Hazafelé menet kétségeim támadtak. Zachar az utóbbi időben nagyon ingerült volt. Megkért, hogy adjak neki kölcsön egy bizonyos összeget. Később megtudtam, hogy fegyvert vásárolt rajta. Felötlött bennem, nem azért vásárolta-e a pisztolyt, hogy megszabaduljon a gyötrelmektől, melyeket a felesége okozott neki. Beültettem a lányomat egy kávéházba, és visszafutottam. Ám fájdalommal kellett megállapítanom, hogy későn érkeztem. Zacharné asszony már halott volt. Tudom, hogy hibát követtem el. Az esetet jelentenem kellett volna a rendőrségen. De a baráti szeretet felülkerekedett bennem a törvény tiszteletén. Eltitkoltam, amit tudtam, s ha ezt megtettem egyszer, hazudnom kellett tovább is. Ez a bűnöm. Ezerszer megbántam.
   – Nem kis bűn – felelte Klubíčko gondterhelten. – Gondolja meg, mennyi fáradságtól és időfecsérléstől kímélt volna meg bennünket, ha ezt közölte volna velünk. Hány ártatlan embert mentett volna meg a zaklatástól! De ez már megtörtént. Helyesen mondta, hogy az az ember, aki rossz útra téved, kénytelen végighaladni rajta. De azt mondja meg, miért szökött el a lánya a nagyanyjához?
   – A lányom? – dünnyögte Friedmann. – Már nem fogok hazudni, megmondom az igazat. Inka nem szökött a nagyanyjához, én magam küldtem el itthonról. És erre is Zachar iránti együttérzésem késztetett. Arra gondoltam, hogy Inka, ha netalán őt is beidéznék, elszólhatná magát. S ez végképp nyakát szegte volna Zacharnak.
   Klubíčko a fejét ingatta:
   – A bajuszát szintén óvatosságból borotválta le?
   Friedmann rábólintott:
   – Arra gondoltam, hogy esetleg látott valaki…
   – Értem – mondta Klubíčko –, ön valóban mindenre gondolt. Van önnél valamilyen igazolvány?
   – Miért? – kérdezte Friedmann meghökkenve.
   – Van?
   Friedmann tétován a zsebébe nyúlt.
   – Az útlevelem…
   Klubíčko a kezébe vette, és elmosolyodott:
   – Friedmann úr, Friedmann úr – mondta –, éppen erre gondoltam. Leborotválja a bajuszát, de az útlevélen olyan szőrös, mint Ézsau. Nem tagadhatja, hogy bizonyos értelemben valóban hasonlított Zacharra.
   – Egyáltalán nem hasonlítunk egymásra! – kiáltotta ingerülten Friedmann.
   Klubíčko elnevette magát:
   – Egyáltalán nem? Mit szólna hozzá, ha egy kis próbát tennénk?
   – Milyen próbát? És mi célból? – kérdezte Friedmann rémülten.
   – Majd megtudja. Most behívatom a borbélyt, aki majd készít önnek ugyanolyan bajuszt, mint amilyet viselt.
   – Tiltakozom! – mondta emelt hangon Friedmann. – Tudom, hogy köteles vagyok felelni a kérdéseire, de azt nem vagyok köteles eltűrni, hogy bolondot űzzön belőlem!
   – Friedmann úr, Friedmann úr – kiáltott fel Klubíčko szemrehányóan. – Ha ismerne engem, sohasem mondott volna ilyet. Bolondot űzni önből? Aki valamikor milliomos volt?! Akit Prágában „börzefejedelem” néven ismertek?
   Friedmann még szembetűnőbben elsápadt:
   – Látom, jól megismerkedett a múltammal. Klubíčko elmosolyodott.
   – Lehetséges. Egyébként alkalma lesz rá, hogy kijavítson, ha netalán tévednék valamiben. De komolyan, el kell tűrnie, hogy a borbély visszaállítsa a bajuszát.
   – Miért? – méltatlankodott Friedmann. – Semmilyen okát nem látom.
   – Az okot majd megérti később!
5
   Friedmannt aztán elvezették a vizsgálati foglyok cellájába. Bárhogyan törte is a fejét, nem tudott rájönni, milyen célt követ Klubíčko. Időközben valóban megérkezett a fodrász, és a fénykép alapján pontosan olyan bajuszt varázsolt az orra alá, amilyet azelőtt viselt. Aztán Friedmannt ismét bevezették Klubíčko szobájába. A felügyelő nem volt egyedül. Egy fiatal férfi ült mellette. Friedmann, aki nem dicsekedhetett kitűnő arcmemóriával, nem tudott visszaemlékezni, látta-e már ezt az embert, s ha igen, milyen körülmények között. Ezalatt a férfi néhány fürkésző pillantást vetett rá. Aztán Klubíčkóhoz fordult:
   – Talán ő az.
   – Talán? – mondta Klubíčko elégedetlenül, majd Friedmannhoz fordult: – Berendeltem Zachar urat a Pankrácról utólagos kihallgatás végett. Egyszer majd a szemébe fogja mondani, amit nekem mondott. De nem óhajtom, hogy most beszéljen vele. Egy szót sem szólhat hozzá. Ő sem önhöz, erre parancsot kapott. Aztán kinyílt az ajtó, és belépett rajta Zachar. Arcán olyan iszonyatos kétségbeesés tükröződött, amilyen csak a lelki összeomlás határán álló embert emésztheti. Meglátva Friedmannt megrezzent, de egyetlen szót sem szólt.
   – Kész – kiáltotta kis idő múlva Klubíčko. – Most pedig, uraim, álljanak egymás mellé. Úgy, mintha kézen fogva akarnának sétálni.
   A két férfi gépiesen szót fogadott. Klubíčko aztán az ismeretlenhez fordult:
   – És most – mondta nyomatékkal –, jól figyeljen. Melyikük volt az?
   Az ismeretlen rövid tétovázás után Friedmann-ra mutatott: – Nem esküdhetek meg rá – mondta bizonytalanul –, de kettejük közül inkább ez az úr volt az.
   Klubíčko elvezettette Zachart, és az ismeretlen férfit kiküldte a folyosóra. Aztán Friedmann-hoz fordult.
   – Még két kérdést, Friedmann úr – mondta szinte nyájasan. – Hogy lehet a legrövidebb úton eljutni a Jeruzsálemi utcából az Ovenecká utcába?
   Friedmann meghökkent, majd azt mondta: – A terménytőzsde felé.
   – Helyes. Ön mégis a Palace szálló felé vezette a lányát – jegyezte meg Klubíčko. – Az nagyon kiesik ebből az útirányból. Miért kerültek ilyen nagyot?
   – Azért – dünnyögte Friedmann –, azért, mert… a tőzsdét mindig messze el szoktam kerülni. Mindig a bukásomra emlékeztet.
   – Igen? – jegyezte meg Klubíčko. – Csakhogy én úgy tudom, ön nem a terménytőzsdén, hanem az értéktőzsdén vesztette el a vagyonát. A másik kérdés: Volt kulcsa Zacharék lakásához?
   Friedmann megdöbbenve nézett rá:
   – Természetesen nem volt.
   Klubíčko elmosolyodott:
   – Szóval olyan messzire nem terjedt a barátságuk. De Friedmann úr, ha nem volt kulcsa Zacharék lakásához, másodszor hogyan jutott be oda?
   Friedmann halálsápadt lett.
   – Nem volt egészen becsukva az ajtó – felelte hosszas fontolgatás után.
   Klubíčko beszólította Zachart:
   – Zachar úr – mondta –, huszonharmadikán délután ön ment el otthonról utolsóként?
   – Igen – válaszolta Zachar.
   – És jól bezárta maga után az ajtót?
   Zachar rábólintott.
   – De jól emlékszik? Nem hagyta véletlenül nyitva az ajtót?
   – Nem – felelte Zachar –, az kizárt dolog. A feleségem, mint mindig, akkor is utánam jött, és bezárta. Sőt be is reteszelte.
   – Köszönöm, elmehet – mondta Klubíčko, majd Friedmannhoz fordult, aki szörnyű látványt nyújtott.
   – Rejtély – mondta. – Hallotta, mit mondott. Van valami megjegyeznivalója?
   – Van. Az, hogy téved, hogy tévednie kell – motyogta Friedmann. – Amikor felértem, nyitva találtam az ajtót. Egyébként mindjárt gondoltam, hogy valami baj történhetett.
   – Valami baj – vetette oda Klubíčko gúnyosan. – Nos, akkor kezdjük a másik végén. Sejti-e, ki volt az az ember, aki kedvéért bajuszt készíttettem önnek? Nem? Megmondom. Az az ember a Cseh Leszámítoló Bank egyik hivatalsegéde volt. De uramisten, mi történt önnel?
   Szavai hallatán Friedmann úgy megtántorodott, hogy biztosan elesett volna, ha egy detektív oda nem ugrik hozzá. Amikor magához tért, Klubíčko kérlelhetetlenül folytatta:
   – Friedmann úr, őszintén sajnálom, hogy kénytelen vagyok zaklatni, de ez a dolog annyira fontos, hogy nem tarthatom meg magamnak. Amint talán tudja, valaki, nyilván Zacharné asszony gyilkosa, a bűntett elkövetése utáni reggelen elment a Cseh Leszámítoló Bankba a Příkopyra, felmutatta Kateřina Zachar széfjének kulcsát, aláhamisította a nevét, majd bevezették egy fülkébe, ahol megkapta az áldozat széfjét. Az ismeretlen kivett belőle valamit és elment. A hivatalsegéd, akit bemutattam önnek, először kijelentette, hogy az az ember alighanem Zachar úr volt. De nekem, amikor láttam, termetre mennyire hasonlóak egymáshoz, s mikor megbizonyosodtam róla, hogy majdnem egyforma bajuszuk volt, valami azt súgta, hogy talán mégis tévedett. És ez az ön barátjára nézve végzetes tévedés lett volna. Tehát bizonyítékot akartam szerezni arra, hogy a hivatalsegéd könnyen tévedhetett. A kísérlet, amint láthatta, nagyszerűen sikerült, mert az az ostoba a végén azt állította, hogy ön kotorászott a megboldogult széfjében. Képzelje csak el, mi történik önnel, ha nem velem, hanem egy ostoba rendőrtisztviselővel hozza össze a sors. Az mindjárt gyanúba fogná. Ehhez a bajusz is elegendő volna. Ezenkívül sehogyan sem bocsátaná meg önnek, hogy letagadta a látogatást. S a gyanúját csak erősítené, hogy olyan gyorsan eltüntette a lányát. Arról nem is beszélve, hogy be akart bennünket csapni, azt színlelte, hogy a lánya eltűnt. Meg aztán – s ez valóban mindenkinek szemet szúrna – itt van az a rejtély, hogyan jutott be tulajdonképpen Zacharékhoz, ha nem volt kulcsa, s ha a gondos és gyanakvó Zacharné nemcsak hogy bezárta az ajtót, hanem még be is reteszelte. De szerencsére velem hozta össze a sors. És én megértem önt. Hogy lássa, milyen ember vagyok, most azonnal kijelentem, hogy folytatni fogom azt, amit ön oly nemesen, de kissé ügyetlenül elkezdett. Friedmann rémülten és értetlenül nézett Klubíčkóra.
   – Hát nem érti? – nevetett fel Klubíčko. – Addig nem nyugszom meg, míg barátját, Zachar urat ki nem húzom a csávából.
   E szavak hallatára Friedmann még jobban elfehéredett. De gyorsan erőt vett magán, és azt hebegte:
   – Igen, igen, ennek nagyon örülnék. De azt hiszem, ez nagyon nehéz lesz.
   Klubíčko legyintett.
   – Előre nem jósolhatunk meg semmit! De ha egy kicsit is kedvez a szerencse, talán ma estig, legkésőbb holnap estig kezemben lesz az igazi. Gondolom, Friedmann úr, az az ember, aki valóban meggyilkolta Kateřina Zachart.
   – Mit beszél – dadogta Friedmann –, ön úgy gondolja, hogy nem Hugó a tettes?
   – Nem gondolom, hanem tudom – mondta hanyagul Klubíčko. – De miért kecsegtetném korai reményekkel. Az is megtörténhet, hogy nem sikerül a tervem, és akkor nagyobb lenne az ön csalódása.
   – Tiszta szívemből kívánom, hogy sikerüljön – kiáltotta Friedmann.
   – Köszönöm Zachar úr nevében – válaszolta Klubíčko. – Bocsássa meg, hogy az ő érdekében néhány izgalmas percet okoztam önnek. De szilárdan hiszem, hogy már nem kell nagyon sokáig nyugtalankodnia.
   – Hogyhogy? – kiáltotta Friedmann. – Ezt úgy értsem, hogy még tovább akarnak faggatni? Haza szeretnék menni.
   – Haza… – mondta Klubíčko elgondolkozva.
   – Azt tanácsolom önnek, hogy ne nagyon siessen most haza. Mint minden férfi, ön is bizonyára fél a nagytakarítástól. Valami ilyesmi van most az ön lakásában, csakhogy ez a nagytakarítás sokkal nagyobb méretű és sokkal utálatosabb a szokottnál. Az embereink mindent összevissza túrnak ott. Mindenáron jelen akar lenni az elrakodásnál?
   Friedmann iszonyatosan elsápadt.
   – Ha jól értettem, arra célzott, hogy a rendőrség házkutatást tart nálam. Ez ellen kénytelen vagyok tiltakozni.
   – Tiltakozását továbbítom az illetékeseknek – mondta Klubíčko. – Egyébként fölöslegesen aggódik. Igaz, hogy embereink nagy rendetlenséget csinálnak ott, de a végén mindent szépen a helyére raknak. Ebben már van némi gyakorlatuk.
   – Látom, tréfát űz velem, – kiáltotta Friedmann levegő után kapkodva, mintha fuldokolna. – Azt hajtogatja, hogy nem gyanakszik rám, de közben úgy bánik velem, mint egy gyilkossal. Már csak az hiányzik, hogy megmotoztasson.
   – Mintha a gondolataimban olvasott volna – mondta Klubíčko. – A testi motozás kellemetlen és megalázó dolog ugyan, de nem kerülheti el. Ön kényszerített az elrendelésére. Hogy úgy mondjam, kicsit gyanús színben mutatkozott meg előttem. Ha egy banki hivatalsegéd azt mondja, hogy valószínűleg ön volt az, aki a megboldogult iratai közt turkált, ez egymagában is elég ahhoz, hogy azt mondjam magamban: a törvény ellen cselekednék, ha egy kicsit nem venném szemügyre önt. De én ezt mindenekelőtt azért teszem, hogy megzabolázzam azokat, akik szívesen kiabálnák: Ez a Friedmann úr nagyon gyanús! Be akarom bizonyítani, hogy ön nem gyanús. Hogy elmondhassam: Házkutatást tartottunk a lakásán, őt magát is megmotoztuk, de semmi gyanúsat sem találtunk nála.
   Klubíčko csodálkozására Friedmannt megnyugtatták ezek a szavak, és amikor a szokásos rendőrségi eljárás után megmotozták, nem ellenkezett. Noha a motozás közben Friedmann ruhájának még a bélését is felfejtették, semmi gyanúsat nem találtak nála. Nem sokkal később megérkeztek azok a detektívek, akik átkutatták a lakást. Szintén azt jelentették, hogy a lakásban semmi gyanúsat sem találtak.
   Délután négy óra volt. Klubíčko elűzte rosszkedvét, melyet a házkutatás és a motozás eredménytelensége okozott, s hirtelen éhséget érzett. Az egyik nyomozót elküldte a közeli büfébe valami ennivalóért, s közben gondolkodott.
   De hiába törte a fejét, egyetlen épkézláb gondolata sem támadt. Fel-alá járkált dolgozószobájában, önkéntelenül a kezébe vette az íróasztalán heverő bűntárgyakat, majd visszarakta őket. Közben a kezébe került az a levéltárca is, amelyet Friedmanntól vettek el. Akaratlanul is kinyitotta, bár azelőtt már alaposan szemügyre vette. Csupán egyetlen dolog tűnt fel neki rajta: hogy vadonatúj volt. Jelentéktelen apróságokat talált benne: néhány alacsony értékű bankjegyet, néhány vizitkártyát Friedmann és mások nevével, egypár teleírt blokklapot, egy kis fehér fésűt s valamilyen nyugtákat. Egyébként semmi nem volt benne, ami a gyilkosság feltételezett indítóokául szolgáló dokumentumra emlékeztetett volna. Természetesen, Friedmann nem olyan buta, hogy magánál hordjon egy ilyen dolgot. De akkor… hová rejtette el?
   Ez volt a nagy kérdés, és Klubíčko attól félt, hogy nem tud feleletet adni rá, hiába enne meg akár öt kiadós ebédet is a büfébeli silány konzerv helyett. Talán az anyjánál rejtette el a Sanssouci kastélyban? Vagy Zacharné példáját követve széfet bérelt egy bankban, s most nevet a markába, tudván, hogy amíg nem találják meg azt a papírdarabot, s amíg nem bizonyítják rá, hogy mindenáron meg akarta szerezni, szó sem lehet róla, hogy bíróság elé állítsák. Ha az anyjánál rejtette volna el, azóta már százszor figyelmeztethették a veszélyre… Kedvetlenül összeszedte a levéltárcából kirámolt dolgokat, és vissza akarta rakni őket. Ekkor váratlanul egy, a rendőrigazgatóság pecsétjével ellátott hivatalos papírdarabon akadt meg a szeme. A kezébe vette és gondosan megvizsgálta. Ugyanaz a papírdarab volt, amit már az első vizsgálatkor is szemügyre vett. A prágai rendőrigazgatóság azt igazolja rajta, hogy a talált tárgyat, egy kopott fekete férfi levéltárcát Regina Friedmann adta el, s ha a megszabott időben senki más nem jelentkezik érte, a talált tárgyat neki kell kiadni. Klubíčko ezt egymás után kétszer is elolvasta, s aztán vissza akarta tenni a levéltárcába, gondolván, hogy úgyis jelentéktelen dolog. Végül vissza is rakott mindent, s a levéltárcát a halom tetejére tette. Ismét járkálni kezdett fel-alá a szobában, s valahányszor az ablakhoz ért, kitért a nap sugárcsóvája elől, amely egészen a szoba közepéig hatolva pokolian perzselt. Különös dolog játszódott le benne. Egyre jobban hatalmába kerítette valami furcsa izgatottság. Talán olyasmi volt ez, mint amit az író él meg, amikor súlyos és keserves tépelődésben, hosszú gyötrődés után rátalál regénye kibontakozására. Ihlet. Valami lüktetett benne, aminek eddig nem szentelt figyelmet, ádázul döngette a tudatát, makacsul figyelmeztette, hogy éppen az imént végzetes hibát követett el.
   A tudatalattija jelentkezett. Klubíčko tudatalattiját hatalmas tapasztalatraktár képezte, azoknak a tapasztalatoknak a raktára, amelyeket a számtalan bűneset tanulmányozása és megoldása közben halmozott fel magában: tudatalattiját nehéz sakk-rejtvények gyűjteményének is nevezhetnénk. Sokáig az a kétely gyötörte, hogy munkájának nem lesz eredménye. Közben egyre nőtt benne a feszültség, valami szünet nélkül biztatta, de valahogy még mindig nem tudta megtalálni azt a szálat, amely elvezetné a célhoz.
   Haragudni kezdett önmagára. Így aztán, mondta magában, mintha beszélgetne valakivel, sohasem érünk a célhoz. Tudatalatti! Arra is érvényesek bizonyos törvények. A tudatalattitól csak akkor tudom kicsikarni a titkát, ha egy kicsit megerőltetem az agyamat!
   Ez meggyőző érvelés volt, a tudatalattinak ezek szerint meg kellett volna adnia magát, és ki kellett volna szolgáltatnia a titkát. De az, sajnos, semmi efféle hajlandóságot nem mutatott, és Klubíčko sehogyan sem tudta megtalálni a módot, amellyel erre rávette volna. Ekkor valaki kopogott az ajtón.
   – Szabad – mondta Klubíčko mogorván. Arcán még akkor is ott ült az elégedetlenség sötét árnya, amikor látta, hogy a belépő nem más, mint Zdeněk.
   – No, drága barátom, rosszabbkor nem is jöhetett volna. Nem kételkedem benne, hogy valamilyen hírt hozott, de nekem most minden figyelmemre szükségem van, hogy megtaláljam a nyitját annak, ami kegyetlenül gyötör. Hanem azért megengedte Zdeněknek, hogy ott maradjon, sőt mindent elmondott neki.
   – Figyeljen csak ide, Klubíčko – mondta Zdeněk –, vissza tudna rá emlékezni, mikor támadt magában ez a feszültség?
   Klubíčko kis ideig gondolkodott:
   – Azt hiszem, akkor, amikor az asztalra dobtam ezt a levéltárcát. De hát ez semmi. Egy papírt, valamilyen rendőrségi nyugtát nézegettem, azt igazolta, hogy Friedmann felesége leadott nálunk egy talált tárgyat. Egy kopott férfilevéltárcát.
   – Megnézhetném? – kérdezte Zdeněk.
   És ez az egyszerű kérdés hozzásegítette Klubíčkót ahhoz, hogy megtalálja a fonal végét.
6
   – Persze hogy megnézheti – kiáltotta örömmel –, de várjon egy kicsit, Zdeněk.
   Azzal fogta a levéltárcát, mindent kiszórt belőle, és mohón széttárta a talált tárgyak osztálya által kiállított cédulát. Néhány szót elolvasott, aztán váratlanul hahotázni kezdett.
   – Nézze meg az ember – rikkantott fel –, és még tűrhető detektívnek tartom magam! Ilyen baklövés! Ilyen rettenetes melléfogás! Tudja, mikor volt Friedmann-né a rendőrségen, hogy leadja a talált levéltárcát? Azon a délelőttön, amikor a férje, Zacharné felhatalmazottjának adva ki magát, kirabolta a széfjét a Cseh Leszámítoló Bankban. Most már van rá okom, hogy úgy véljem, ebben a levéltárcában találunk valami figyelemre méltó dolgot!
   Ekkor megérkezett a detektív Klubíčko ebédjével. Nagy meglepetésére Klubíčko hozzá se nyúlt az ennivalóhoz, hanem a cédulával a talált tárgyak osztályára küldte. A detektív nemsokára egy kis csomaggal tért vissza. Klubíčko azonnal felbontotta. Egy kopott levéltárcát talált benne, s abban egy húszkoronás bankjegyet és néhány személytelen dolgot: egy tollkés-tokot, egy orvosi receptet, amelyről le volt tépve az orvos nevét feltüntető fejléc, és két darab lejárt nyolcad sorsjegyet. De amikor a táska szétnyílt, mindjárt szembetűnt, hogy a belső zsebében még van valami. Klubíčko kivette.
   Egy címzetlen, leragasztott és lepecsételt fehér levélboríték volt. Klubíčko elnevette magát:
   – Azt hiszem, nem is kéne fáradnom a boríték felnyitásával! Remélem, tudja, mit találok benne. Azt a dolgot, amit keresünk, azt a nyilatkozatot, amelynek huszonkét évvel ezelőtt meg kellett volna ásnia Stanislavné asszony sírját, s amely az utóbbi időben egy aljas zsarolás eszközéül szolgált. Friedmann ma nem viselkedett a legokosabban, de ez a húzása nagyszerűen sikerült. Ha kutatni fognak a dokumentum után, gondolta, mindent felforgatnak, csak az nem jut majd senkinek eszébe, hogy a legbiztosabb helyen, a rendőrségen is elrejthették. A gyertya alatt sötét van. Zdeněk, ez valósággal zseniális ötlet, és mint minden, ami zseniális – egészen egyszerű is. Elég volt, hogy Friedmann felesége eljöjjön hozzánk, és mi ezt a pokolgépet megőriztük volna részére a legveszélytelenebb időkig. S közben azt gondoltuk, hogy lám, mégsem veszett ki a világból a becsület. Friedmann-nak ez csak annyiba került, hogy új levéltárcát kellett vennie. Úgyis szüksége volt már rá. De ha maga, Zdeněk, nem teszi fel nekem azt a kérdést, én, vén szamár, biztosan elsiklom a két időpont különös egyezése fölött – kit érdekelnek a dátumok! –, és még a pokol fenekén is keresem azt a levelet, s mert nem találtam volna meg, talán nem is küldhettem volna Friedmannt bíróság elé. Ő meg szépen megvárta volna, amíg minden elcsendesedik, aztán eljön a talált tárgyak osztályára, megkérdezi, nem találtuk-e meg a levéltárcáját, elmondja, milyen volt, mi kiadjuk neki, aztán elviszi, és nyugodtan elkezdi zsarolni Stanislavné asszonyt.
   – Nagyszerű – mondta Zdeněk –, csak abban a borítékban valóban ott legyen, amit keres.
   – Arról azonnal meggyőződhetünk. Semmi tétovázás! Felbontom hivatali hatalomból. – Azzal fogta a zsebkését és felvágta a borítékot. Egy régi megsárgult papírdarab hullt ki belőle. Klubíčko csupán az első mondatokat olvasta el:
„Egyetlen Adácskám, egy ilyen éjszaka, amilyet tegnap Veled töltöttem, költővé teszi még az olyan prózai lelkeket is, mint én vagyok. Alighogy felébredtem, az volt az első gondolatom, hogy forró köszönetet mondjak tested édes ajándékaiért, amelyekkel ma éjszaka fenséges örömökben részesítettél…“
   Amikor ide ért, gyorsan összehajtotta a levelet.
   – Fölösleges tovább olvasni – mondta –, azt hiszem, most már érti, miért ájuldozott az a szegény Stanislavné asszony, amikor megtudta, hogy ez az ostoba agyszülemény a világon van. Ha féltékeny rá a férje, s ha felnőtt gyerekei vannak, elképzelheti, mennyire kétségbeesett, amikor tudomást szerzett róla, mit tett az a szerencsétlen Zachar. Hogy ellopta ugyan ezt az áldatlan levelet, de nem semmisítette meg, hanem bedugta a könyvei közé. Aztán a felesége megkaparintotta, hogy egy csomó pénzt keressen vele. De végeredményben a legfontosabb az, hogy Friedmann végre ott van, ahol már régen szerettük volna látni.
   

Nyolcadik fejezet
az utolsó, melyben Maurin 
végre dicsőséget szerez
1
   – Mindezek ellenére – folytatta Klubíčko –, az igazi akadályok még csak ezután következnek. Amit eddig tettünk, az csak néhány, rendkívül szerencsés kimenetelű gyerekség volt. De ami ezután következik, az igazi fejtörés lesz. Úgy kell cselekednünk, hogy a farkas is jóllakjon, és a bárány is megmaradjon. Arról van szó, hogy Friedmannra anélkül kell rábizonyítanunk mindent, hogy ez a dokumentum a vádanyagban egyáltalán szerepelne. Mert egyébként azt a szerencsétlen Stanislavnét be kellene csukatnunk hivatalos iratok eltulajdonítása, megvesztegetés és bűntettre csábítás vádjával! Köztünk legyen mondva, Zdeněk, fogalmam sincs, hogyan lehetne ezt végrehajtani. De talán most sem hagy el bennünket a szerencse. Azt hiszem, egyelőre semmi okosabbat nem tehetek, mint hogy végre megebédelek. Persze, nem ezzel a lecsóval akarom megtömni magam, hiszen már csupa faggyú. Nem kísérne el a kávéházba?
   A Metró kávéház teljesen kihalt volt, érthető módon, mert minden okos ember, ha éppen szabadja volt, inkább az uszodát vagy a parkot részesítette előnyben. A vörös szalonban ültek le, ahol kellemes hűvös volt. Klubíčko húsos ételt rendelt. Amikor már a parfénál tartott, kicsapódott a kávéház ajtaja. Maurin tűnt fel benne. Gyűrött és porlepett volt a ruhája. Klubíčko és Zdeněk azt várta, hogy Maurin dühöngeni fog. De nagy meglepetésükre jó és lelkes hangulatban volt.
   – Végre! – kiáltotta letelepedve melléjük. – Klubíčko, kerestem magát a rendőrségen. Azt mondták, hogy elment valahová, s eszembe jutott, hogy esetleg itt találom.
   – Igen, itt egész kellemes a levegő – felelte Klubíčko. – Látom, hogy magát előbb szabadon bocsátották, mintsem beindíthattam volna a mentő gépezetet.
   Maurin legyintett:
   – Valamilyen senkiházi, aki ellopta azt a motorkerékpárt, az én nevemre adta be a megőrzőbe. Így jár az, aki népszerű. De ez mellékes. Én tulajdonképpen hálás vagyok neki, mert ez a letartóztatás megmentett egy újabb túlkapástól.
   – Menjen már – kiáltott fel Klubíčko. – Túlkapás! Ez a szó olyan furcsán hangzik a maga szájából! Mióta csinál maga túlkapásokat?
   Ne tréfáljon velem – vágott közbe Maurin.
   – Valóban nagyon közel jártam hozzá, hogy túlkapást kövessek el. Képzelje, Klubíčko… megtaláltam.
   Klubíčko megrémült:
   – Megtalálta? Szűzanyám, mit talált meg?
   – Azt az embert, aki Karel Hynek Mácha műveinek első kiadását gyűjti.
   Klubíčko nyelt egyet.
   – Az isten szerelmére – súgta kétségbeesve –, csak nem tartóztatta le, mint Barochot, azt a diákot?
   Maurin megrázta a fejét:
   – De csak egy hajszálon múlt. Ha maga lett volna a helyemben, biztosan nem tudta volna türtőztetni magát. Képzelje el, megtaláltam a könyvtárban Mácha Křivokladját, mégpedig Zachar úr ex librisével.
   Klubíčko először majd elnevette magát, de aztán komoly kifejezést öltött az arca.
   – Ez érdekes – jegyezte meg –, elmesélhetné nekünk részletesen.
   Maurin készséggel eleget tett kérésének.
   – Megértettem a maga gondolatát – mondta.
   – Ennek a gyilkosságnak nem mindennapi indítóoka volt. Zacharnét egy könyvbarát ölte meg, mert ez volt az egyetlen módja, hogy megszerezhesse a Mácha-életmű első kiadásának utolsó darabját, amely hiányzott a gyűjteményéből. Aki ismeri a bibliofileket, tudja, hogy valóban képesek lennének gyilkolni, hogy hozzájussanak egy-egy sorozat hiányzó darabjához, hogy teljes legyen a gyűjteményük.
   – Köszönöm szépen az elismerést – morogta Klubíčko. – Megfeledkezik róla, hogy én is bibliofil vagyok.
   – Sok minden arra mutatott, hogy jó elgondolásból indultunk ki. Noha, az az ötlet a végén nem is bizonyult helyesnek, jó eredményre vezetett. Nem sajnáltam a fáradságot, végigjártam az összes bibliofil egyesületet, míg végre megállapítottam, hogy a Mácha-őskiadványokat egy Miloslav Novotný nevű földbirtokos gyűjti, akinek a Jindřichův Hradec melletti Veltěžicében van a birtoka. Leutaztam oda. Elszántam magam, hogy mindenképpen megfejtem ezt a rejtélyt, de egészen simán ment a dolog. Bementem hozzá, és azt füllentettem neki, hogy autószerencsétlenség ért. Behívott a kastélyába. Bemutatkoztam, és észrevétlenül a bibliofíliára tereltem a szót. Mindjárt felélénkült, és megmutatta a gyűjteményét. Gyönyörű és rendkívül gazdag könyvgyűjteménye van. Engem persze leginkább a Mácha-gyűjteménye érdekelt. Elképzelhetik, mit éreztem, amikor ünnepélyes pózba vágva magát azt mondta: „Néhány napja igazi szerencse ért. Már majdnem teljes volt a Mácha-gyűjteményem, csupán a Křivoklad első kiadása hiányzott. Minden úton-módon kerestem, árveréseken, hirdetések által. És négy nappal ezelőtt váratlanul sürgönyt kapok a prágai gyűjtőmtől, Sluka antikváriustól. Tudatta velem, hogy sikerült szereznie egy tökéletes példányt a Křivoklad őskiadásából, méghozzá elég olcsón – ötezer koronáért. Azonnal felutaztam Prágába. A könyv már a tulajdonomban van. Tessék, ez az.“ És átadta nekem a könyvet. Kinyitottam. A fedelén ott áll Zachar úr ex librise, a szemközti oldalon a kézjegye. Nézegetem a könyvet, és Novotný úr azt mondja: „Szerencsétlen ember, túl kellett adnia ezen a kincsen. Bizonyára szükségből. Én inkább a feleségem adnám el, mintsem egy ilyen könyvet.” Már a nyelvemen volt: Talán nem tudja, hogy az az ember ennél sokkal rosszabbat cselekedett, nemhogy eladta – megölte érte a feleségét! De akkor eszembe jutott: ez a földbirtokos tréfát űz velem. Ellopta a könyvet, valaki által elküldte az antikváriusának, tudván, hogy az úgyis felajánlja neki, aztán hazautazott, és végül megvásárolta a könyvet, amelyet ő maga lopott el.
   – Remek feltevés – kiáltott fel Klubíčko önkéntelenül. – Azt hiszem, ez a teteje mindennek, amit eddig ebben a szakmában produkált.
   – Látom, kinevet – válaszolta Maurin. – Egyébként joggal. Az az ember egyáltalán nem látszott gyilkosnak. Kicsi volt, pocakos, kék szemű, aranykeretes szemüveget viselt, és kitűnő, huszonhármas évfolyamú portói borral vendégelt meg. De abban a pillanatban… visszautaztam Hradecbe, hogy elfogatási engedélyt kérjek magától ellene. Ehelyett engem tartóztattak le.
   – Éppen a legjobbkor – jegyezte meg Zdeněk akaratlanul. – S így felmagasztosult az a senkiházi, aki a maga nevében ellopta azt a motorkerékpárt.
   – Egy kicsit én is hálás vagyok neki – ismerte be Maurin –, noha szörnyű éjszakám volt. Vacsorára virslit adtak, olyan sósat, hogy kiittam volna rá egy halastavat. De vizet elfelejtettek hozni. Hanem a poloskák nem feledkeztek meg a léthez való jogukról. Az eredmény az volt, hogy a poloskák kitűnően érezték magukat, míg én pokolian. Le se hunytam a szemem, és ezt szintén a virslinek és a poloskáknak köszönhetem; de legalább még egyszer alaposan átgondoltam az egész dolgot. Végül is arra a megállapításra jutottam, hogy Novotný úr igazat mondott, s hogy a felfedezés után nem fér kétség ahhoz, hogy a Křivoklad körüli dolgok egészen másként történtek. Azt hiszem, Klubíčko, hogy ez után a Křivokladot maga Zachar lopta el. Vagyis hogy mégiscsak ő a gyilkos.
   – Nagyon valószínű – jegyezte meg Klubíčko elgondolkodva. – Most fél hat van. Sluka boltja még nyitva lesz. Mi lenne, ha elnéznénk hozzá, és megtudakolnánk tőle, hogyan jutott ahhoz a könyvhöz?
2
   Egy negyedóra múlva mindhárman ott voltak a Keresztesekkel szemközti kis antikváriumban.
   Sluka, akinek valamikor szőke volt a haja és a bajusza, beporosodott pergamenre emlékeztetett. Meglepődve a kérdésen, mit tudna mondani a Křivoklad őspéldányának eladásáról, először megpróbált az üzleti titokra hivatkozni. De amikor Klubíčko igazolta magát, azonnal közlékeny lett. A könyvgyűjtők tudják róla, hogy foglalkozik ritka példányok beszerzésével. Gyakran kap különböző megrendeléseket. Ha ő maga nem rendelkezik a keresett áruval, akkor apróhirdetések és a kirakatban elhelyezett hirdetőtáblák segítségével igyekszik megszerezni a kért könyvet. A Křivoklad-hoz nagyon nehezen jutott hozzá, már-már azt hitte, hogy fel kell adnia a reményt, amikor váratlanul ajánlatot kapott. Egy szépen, de kissé régimódian öltözött, ötven-ötvenöt körüli hölgy hozta be hozzá a könyvet. A hölgy azzal vonta magára a figyelmét, hogy hosszú hajat és kalapot viselt. A nevét nem kérdezte, ezt sohasem teszi. Zachar ex librise és kézjegye egyáltalán nem lepte meg. Ez az ember, aki valamikor egyik legjobb üzletfele volt, elég gyakran adott el neki ritka könyveket, néha ő maga vitte be őket, néha mások közvetítésével kerültek boltjába Zachar úr gyűjteményéből az értékes könyvek.
   Klubíčko udvariasan megköszönte a felvilágosítást, és mindhárman eltávoztak. A nap már leszállóban volt, vihar készülődött.
   – Hogy őszinte legyek – mondta Maurin –, valahogy magam sem tudom, miért, sajnálom azt a Zachart. Azt hiszem, ez lesz az utolsó szög a koporsójába. Valahogy nem tudok belenyugodni, hogy éppen én adtam neki az utolsó döfést.
   – Ami azt illeti – sóhajtott fel Klubíčko –, semmi helye az elérzékenyülésnek. De most jut eszembe, hogy a vizsgálat még félben van, én pedig a kávéházakat járom magukkal. Adieu, fiúk, ha lesz valami mondanivalójuk, megtalálnak a bűnügyi osztályon. A jelek szerint ma ott töltöm az éjszakát.
   Ezzel búcsút vett tőlük, és elsietett. Alighogy belépett hivatalába, mindjárt jelentkezett nála a vizsgálati foglyokra ügyelő rendőr.
   – Az az új fogoly, Friedmann úr, valahogy nagyon fürge. Még meg se melegedett nálunk, és már titkos leveleket küldözget. Ezt találtuk nála, ni – mondta, és egy levelet adott át Klubíčkónak. A Regina Friedmann-nak címzett levélben ez állt:
   „Drága Rezsi, a fogdából írok neked. Ha megkapod ezt a levelet, azonnal menj és váltsd ki a… tudod mit, és poste restante-ként add postára.”
   A rendőr nagy csodálkozására Klubíčko szerfölött megörült a levélnek. Sőt – azonnal magához hívatott egy detektívet, és utasítást adott neki, hogy a Nemzeti Színháznál béreljen taxit, a lehető leggyorsabban keresse fel Friedmann-nét, s azt színlelve, hogy éppen most szabadult a börtönből, adja át neki a levelet. Aztán Klubíčko telefonált az igazgatóságra, s kérte, hogy a talált tárgyak osztályán azonnal kezdjék meg a félfogadást, s ha lehetséges, éjfélig tartsanak ott szolgálatot. Egy másik detektívet pedig Sluka antikváriushoz küldött egy levélkével. A levélben kérte az antikváriust, hogy míg nem kap további utasítást, ne távozzon el otthonról. Aztán az altisztnek, aki szolgálatot teljesít majd a talált tárgyak osztályán, megparancsolta, hogy tartóztassa fel azt az embert – legyen az férfi vagy nő –, aki egy férfilevéltárca után fog érdeklődni. Míg ő oda nem érkezik, tartsa szóval az illetőt. Miután ezt az utasítást is kiadta, előállíttatta Zachart. Hellyel és cigarettával kínálta, majd nyájasan így szólt hozzá:
   – Nos, tisztelt könyvgyűjtő barátom, emlékszik még a Šramotánál folytatott beszélgetésünkre? Nem bánta még meg, hogy akkor nem hallgatta meg a tanácsomat?
   – Nem – felelte Zachar búsan. – Bár intelligensebbnek látszik, mint a kartársai. Egyébként nem értem, miért zaklat még most is, amikor már beismertem mindent.
   – Igen, hallottam róla – mondta Klubíčko hanyagul. – Egyáltalán nem szándékszom ilyen értelemben zaklatni. Gyilkolt, hát gyilkolt, a beismerése után ez már tisztán az ön dolga. Én csupán két kérdést szeretnék még önnek feltenni: volt-e valamikor az ön tulajdonában Mácha Křivokladjának őspéldánya? Zachar kis ideig gondolkozott, majd azt felelte:
   – Volt. De már nagyon régen. Amikor még jól ment a sorom, foglalkoztam ritka könyvek gyűjtésével. Egész szép könyvtáram volt. De mert szükség törvényt bont, eladogattam őket.
   – A Křivokladot is eladta?
   – Nem, azt nem adtam el. A feleségem adott rá valamennyi kölcsönt. Ha jól emlékszem, száz koronát. De ennél sokkal értékesebb volt.
   – Talán szemére vetette, hogy becsapta? 
   Zachar rábólintott:
   – Egy árverésen, melyet Zink antikvárius rendezett, a Křivoklad egy megrongálódott példányát kétezer koronáért adták el. De a ritka könyvek árfolyamának emelkedése csak később következett be. Erről említést tettem Katynak, és kértem, hogy azt a példányt a kölcsönadott összeg ellenében adja vissza. Klubíčko elmosolyodott:
   – Persze a felesége pénzéhségében visszautasította az ajánlatát.
   Zachar bólintott:
   – Kérésemnek az lett a vége, hogy Katy páncélszekrényébe zárta a könyvet. Sőt később átvitte banki széfjébe.
   Klubíčko alig tudott magán uralkodni, hogy el ne árulja elégedettségét.
   – Ez véletlenül nem azután történt, hogy – gondolom, az ön közreműködésével – eltűntek felesége pénzszekrényének kulcsai?
   Zachar bólintott.
   – Igen. Azt mondta: Ezután már nem találsz a pénzszekrényben semmilyen értékesebb dolgot. Amiért ilyen tolvaj vagy, kénytelen voltam nagy páncélszekrényt bérelni a bankban. Abba raktam bele mindent. Azt a könyvet is, amit ki akartál tőlem csalni.
   – Érdekes – jegyezte meg Klubíčko. – Mellesleg… nem tett véletlenül említést erről a beszélgetésről egy barátjának? Mondjuk Friedmann úrnak?
   – Lehetséges – felelte Zachar rövid gondolkodás után. – Igen, egyszer mondtam neki, hogy Katy áthordott mindent a bankba, egy könyvemet is átvitte, amelyért talán még négyezer koronát is kapnék.
   – Nézzük csak – kiáltott fel Klubíčko elégedetten. – És Friedmann úr véletlenül nem kérdezte meg öntől, nincs-e rajta a könyvön a kézjegye?
   – Valóban megkérdezte. De nem értem, miért kínoz ennyit ilyen semmiséggel. Talán ön sem érti, aki pedig tisztességes embernek látszik, hogy ha már ilyen helyzetbe jutottam, megérdemelnék egy kis együttérzést, és hogy már békén hagyhatnának, hiszen mindent beismertem!
   – Kétségtelen! Arra joga van, és én már igazán nem fogom sokáig gyötörni. Bizonyára azt gondolja, hogy azt akarom kérdezni, voltaképpen mit keresett olyan kitartóan a lakásban. De ez még csak eszembe sem jut. Miért kérdezném én öntől, Zachar úr, amikor tudom. Fogadjunk, hogy ezt kereste!
   Azzal előhúzott a zsebéből egy megsárgult papirost, és úgy tartotta Zachar elé, hogy elolvashassa, ami rajta áll. Szörnyű hatást tett rá. Összerezzent, megtántorodott és elsápadt.
   – Uramisten – mondta fátyolos hangon –, hát mégis megtalálták?!
   Klubíčko a zsebébe csúsztatta a dokumentumot, és egészen közel lépett a vádlotthoz:
   – Drága Zachar úr, legfőbb ideje, hogy elbeszélgessünk egyes dolgokról… tekintet nélkül arra, hogy beismerte a gyilkosságot. Persze én ugyanúgy nem hiszek a beismerésében, mint az ügyével foglalkozó vizsgálóbíró. Már tudom, ki a tettes, s talán még ma éjszaka rá is bizonyítok mindent. Bevallom önnek, hogy ez igen sok munkámba került. De nem csupán azért nyomoztam ilyen kitartóan, hogy kielégítsem a bennem szunnyadó utálatos kopó-ösztönüket, hanem talán azért is, hogy egy kicsit segítségére legyek önnek. De hát – minek a sok beszéd. Ön úgyis azt gondolja, hogy ez az egész csak hízelgés, hogy aztán még jobban beugrasszam. De azért mondok önnek valamit, Zachar úr. Ha megmondja az igazat, ha semmit sem hallgat el, én, persze csak a vizsgálat befejeztekor kiadom önnek ezt a dokumentumot. Csinálhat vele, amit akar. Ha netalán el akarná égetni – amit egyébként húsz évvel ezelőtt kellett volna megtennie –, én magam kölcsönzők önnek gyufát, s egyáltalán nem fogom ebben megakadályozni. De az is lehet, hogy át akarja majd adni egy bizonyos személynek, hogy az végre nyugodtan alhasson. Ha így volna, akkor meghagyom önnek ezt a dokumentumot, hogy személyesen adhassa át az illetőnek. Igen, személyesen, mert ha meg tudunk egyezni, még ez éjszaka eltávozhat vendégszerető falaink közül. Kérem, azt inkább tartsa meg magának, amit most akart mondani. Tudom, hogy csak összehordana hetet-havat. Feleljen szép sorjában a következőkre: először is, öntől tudta meg Friedmann úr, hogy ez a dokumentum az ön, azaz a felesége birtokában van?
   Zachar úr rábólintott:
   – Nyolc évvel ezelőtt mondtam meg neki. Sok évi ellenségeskedés után akkor találkoztunk újra először egyik közös ismerősünknél. Ittasak voltunk. Friedmann eleinte egyáltalán nem úgy viselkedett, mintha megbocsátotta volna rossz tréfámat. Feltételezem, tudja mire gondolok.
   Klubíčko bólintott. Majd Zachar úr folytatta:
   – De én azt mondtam neki: Már csak nem fogunk életünk végéig haragudni egy darab papír miatt. Egyébként, ha az annyira fontos neked, visszaadom. Akkor őszintén gondoltam a dolgot, és ki is adtam volna neki ezt a levelet, ha nálam lett volna. De reggelre meggondoltam magam, és mindenféle kibúvót kerestem.
   – Egy pillanat! – kiáltotta Klubíčko. – Ez azt jelenti, hogy Friedmann úr azonnal elfelejtette az ön iránti halálos gyűlöletét, mihelyt elárulta neki, hogy ez a dokumentum még a világon van?
   – Igen. Attól a pillanattól kezdve mintha kicserélték volna. Sőt, aztán ismét olyan jó barátok lettünk, hogy igazi otthonom lett a háza. De ennek ellenére nem adtam ki neki a dokumentumot, mégpedig azért nem, mert nem tudtam megtalálni. Végül is ezt közöltem vele, mire Friedmann nagyon ideges lett. Kért, hogy csak keressem tovább, azt mondta, mindenképpen meg kell találnunk, hogy visszaadhassuk Adának, mert neki, ha a levél rossz kezekbe kerülne, nagy baja támadhat. Én akkoriban találkoztam is volt feleségével, és megemlítettem neki a dolgot. Valóban nagyon megijedt, jobban, mintsem gondoltam volna. Sírt, és azt mondta, hogy ez a levél tönkreteheti az életét. A második férje ugyanis nagyon féltékeny volt. Megesküdött neki, hogy az első férjén kívül semmilyen más férfival nem volt viszonya. Ebben a levélben pedig, amint tudja, arról ír az a gazember, hogy Ada egész éjszaka vele szeretkezett egy szállodában. Annyira megijedtem, hogy valóban szorgalmasan kerestem tovább a levelet. A feleségem észrevette, és megkérdezte, mit keresek. Annyira elővigyázatlan voltam, hogy elárultam neki. Néhány nap múlva azt mondta mosolyogva: Hugó, már nem kell keresned azt a dolgot, mert megtaláltam én magam. Egy erkölcstelen könyvedben volt, abban a mappában, ahol azokat a szemérmetlen festményeket is tartod. Természetesen, kértem, hogy adja vissza a levelet. De kinevetett. Sőt mindenképpen meg akarta tudni, kinek szól a levél. Ezt már nem árultam el neki, hanem aztán megmondtam Friedmann-nak, mi történt. Egy idő múlva Friedmann megkért, hogy ismertessem össze Katyval. Teljesítettem a kérését, s ők ketten aztán össze is barátkoztak. De egyszerre csak vége szakadt a barátságnak, s Friedmann, ha aztán bármikor is említést tettem Katyról, kiköpött. Megkérdeztem tőle, mit vétett neki Katy. Némi tétovázás után bevallotta, hogy ezt a dokumentumot kérte Katytól, de Katy csak ellenszolgáltatás fejében lett volna hajlandó kiadni. Aztán nem tudtak megegyezni az összegben, mert Katy állandóan többet és többet kért. Mindenkivel ezt tette, mert a zsarolás a vérében volt. Friedmann közben nagy ballépést követett el: kikottyantotta, kiről van szó a levélben. Később váratlanul meglátogatott Stanislavné asszony, és kétségbeesve mutatta nekem a levelet, amit Katytól kapott. Persze azt hitte, hogy én árultam el Katynak a dolgot. Az a levél olyan szégyentelen volt, amilyet csak Katy tudott írni. Húszezer koronáért ajánlotta fel neki ezt a semmiséget. Stanislavné asszonynak nem volt annyi pénze, de megszerezte az összeget úgy, hogy zálogba adta néhány ékszerét. Ám Katy egyre többet akart. Végül is kerek százezret követelt tőle. Azt hittem, menten megölöm. Friedmann még dühösebb volt. Egyszer azt mondta: Hugó, legjobban tennénk, ha ellopnánk tőle. Biztosan a pénzszekrényébe tette. Csend el a kulcsait, kutasd át a pénzszekrényt, és hozd el nekem a levelet. Ezt meg is tettem, de a pénzszekrényben semmit sem találtam, noha darabonként átnéztem Katy egész levelezését. Aztán…
   – De drága Zachar úr, miért áll meg a legizgalmasabb helyen? Csak ki vele, vagy én mondjam el ön helyett?
   – Nem – mondta Zachar rekedten –, semmit sem akarok eltitkolni. Azt mondtam Friedmann-nak, hogy nem élném túl, ha Stanislavné asszonynak kellene az én vétkes elővigyázatlanságom miatt bűnhődnie. Katy sohasem adná ki neki azt a levelet, addig zsarolná, míg öngyilkosságba nem hajszolja. Azt mondtam Friedmann-nak, hogy csak egyetlen dolgot tehetek, és azt meg is teszem: ha nekem sem lesz hajlandó kiadni, elteszem láb alól. És…
   – És Friedmann úr beleegyezett a dologba – mondta Klubíčko.
   Zachar rábólintott:
   – Igen, a volt felesége iránti együttérzésből. Mindig sajnálta, hogy annyira megkínozta, s ha késve is, jóvá akarta tenni a bűnét. Nem akartam Katyt baltával megölni, de pisztolyra nem volt pénzem. Megkértem Friedmannt, hogy adjon kölcsön. Megkaptam az összeget, sőt azt is megmondta, kitől kaphatok fegyvertartási engedélyt. Aztán elindultunk. Ő Slíva fegyverkereskedése előtt várt rám. Amikor kijöttem Slívától, bevezetett egy kapu alá, s kért, hogy mutassam meg a pisztolyt. Mit sem sejtve átadtam neki a fegyvert. De ő – nagy meglepetésemre – gyorsan a zsebébe csúsztatta: Nem, nem akarom, hogy gyilkolj, ha az a megéra meg is érdemelné, hogy megöld. Még most sem kaphatod meg a fegyvert. Először még megpróbálkozunk az utolsó eszközzel. A jövő kedden elmegyek hozzád, és megpróbáljuk őt szép szóval belátásra bírni. S ha akkor sem engedne – jöjjön, aminek jönnie kell. Én azért voltaképpen hálás is voltam neki. Hogy mi történt kedden, azt már tudja. Úgy összevesztek, hogy Friedmann elrohant. Nemsokára én is elmentem. Amikor négyszemközt voltunk, azt mondtam neki: Ugye, most már nem állsz az utamba? Azt válaszolta: Abból a betegségből örökre kigyógyultam, hogy együttérezzek azzal az asszonnyal. De ma még nem kaphatod meg a pisztolyt, mert nagyon zaklatott vagy. Bele is egyeztem ebbe, és elindultam haza, anélkül, hogy bármit is sejtettem volna – és megdöbbenve láttam, hogy a feleségem már halott. Valaki meggyilkolta helyettem.
   – És véletlenül nem futott vissza Friedmann-hoz, hogy közölje vele, mi történt?
   – Nem, erre nem volt időm. Igaz, veszekedés közben a feleségem említést tett róla, hogy a levél a széfben van, de nem hittem neki. Átkutattam az egész lakást, sőt éjszaka, amikor hazatértem, és láttam, hogy még nem tudódott ki a dolog, még egyszer átnéztem mindent. Aztán jöttek maguk.
   – Igen – mondta Klubíčko. – De most mondja meg nekem, miért akarta eltitkolni, hogy Friedmann meglátogatta önt? Mi értelme volt ennek, kérem?
   – Inka iránti kíméletességből tettem. Inka Friedmann lánya, akit úgy szeretek, mintha az apja volnék. Akkor ő is nálam volt az apjával. Miután a saját bőrömön tapasztaltam, hogy megviseli az ember idegzetét egy ilyen rendőrségi kihallgatás, elhatároztam, hogy ettől megkímélem őt. Inka gyenge egészségű. Egyébként is, az a látogatás egyáltalán nem függ össze a gyilkossággal.
   – Csodálkozom rajta, hogy még most is ez a véleménye – mondta Klubíčko. – Még most sem érti, valójában ki ölte meg a feleségét? Zachar úr, Zachar úr, micsoda ostoba ember ön, ha még most sem jött rá, hogy a feleségét legjobb barátja, Friedmann ölte meg!
   – Friedmann? – kiáltott fel Zachar. – Ne bolondozzon! Miért tette volna?
   – Megvoltak rá az okai. Mindenekelőtt: huszonkét év után bosszút akart állni két emberen, akiket halálosan gyűlölt – volt feleségén, és egykori barátján, vagyis önön. Meglep az értetlensége. Nekem azonnal szemet szúrt, hogy először hallani sem akart önről, de amikor óvatlanul elárulta neki, hogy az a szerencsétlen levél, amelyet valamikor bizonyítékként akart felhasználni a felesége ellen a tárgyaláson, az ön birtokában van, azonnal elfogadta a felé nyújtott baráti kezet. Az sem gyanús önnek, hogy milyen kitartóan hadakozott a dokumentum visszaszerzéséért? Nem érti, hogy szinte kényszerítette önt, hogy keresse meg, és vigye el neki a levelet?
   Zachar bizonytalanul rázta meg a fejét. Klubíčko folytatta:
   – Friedmann bosszúálló és vérszomjas természet, akárcsak egy tigris. Bemesélte önnek, hogy Adának már régen megbocsátott, sőt attól tart, hogy az a levél a férje kezébe kerül, s újabb bajt hoz a szerencsétlen asszony fejére. Sőt nagylelkűségében olyan messzire ment, hogy barátságot kötött az ön feleségével. Őt is be akarta csapni, de miután ez nem sikerült neki, s miután megértette, hogy szépszerivel sohasem fogja tudni kicsalni tőle a levelet, elhatározta, hogy erőszakkal veszi el. Persze, másra hárítva a felelősséget. Zseniális terve volt: meg akarta szerezni a dokumentumot, de úgy, hogy közben önön is bosszút álljon. Természetesen sohasem bocsátotta meg önnek azt a rossz tréfát a bíróságon, és így előre örült annak, hogy a gyilkosságot az ön számlájára követheti el. És most megmondom, hogyan hajtotta végre. Amikor meggyőződött róla, hogy a dokumentum a széfben van, és hogy a széf kulcsához csak az ön feleségének holttestén keresztül juthat hozzá, először rávette önt, hogy idegen névre pisztolyt vásároljon, és ezzel kompromittálja magát. Persze a pisztolyt az ő részére vásárolta, de ezt ő úgy rendezte meg, hogy később teljesen kívülálló emberek azt mondhassák majd nekünk: Zachar úr fegyvertartási engedélyt kért tőlem kölcsön. Zachar úr erre és erre a névre pisztolyt vásárolt nálunk. De még mesteribb módon hajtotta végre. Elment önt meglátogatni kedden, mert tudta, hogy a szolgálólány ezen a napon szokott kimenőt kérni, s hogy egyedül lesznek otthon. Szándékosan összeugrasztotta önt a feleségével, majd azt színlelte, hogy megsértődött, becsapta maga után az ajtót és elrohant. A lányát azért vitte magával, hogy bizonyíthassa, valóban elment, s nyilván azért is, hogy a lányra való tekintettel ön hallgasson a látogatásról. A leányt beültette egy kávéházba, amely csupán néhány lépésre van a Jeruzsálemi utcától, és visszatért önökhöz. Persze, amikor elment, csupán a fogadószoba ajtaját csapta be, de az előszobából a folyosóra nyíló ajtót csak behajtotta. Bárhogy történt is, valahogyan bejutott önökhöz, s valahol elrejtőzött. Talán a spájzban, mit tudom én. Megvárta, míg ön elmegy. Aztán besurrant a feleségéhez, s nem akarva vesztegetni az időt, háromszor belelőtt, azzal a pisztollyal, amelyet ön vásárolt neki. Aztán gyorsan megmotozta őt, s megtalálta nála a széf kulcsát. Majd a lehető leggyorsabban visszafutott a kávéházba, s azt mondta a lányának, hogy későn érkezett, hogy ön agyonlőtte a feleségét, majd a lánya szeme láttára a folyóba dobta a revolvert. Taxit fogadott, hogy otthon legyen, mire ön odaér. Ön biztosan gyalog ment hozzájuk.
   Zachar úr némán bólintott.
   – Aztán bridzsezett önnel, miközben a lányának idegrohamai voltak. Reggel elment a bankba, felmutatta a széf kulcsát, és olvashatatlanul aláírta a nevét. A széfből kiszedte, amire szüksége volt. Ezt a dokumentumot és Mácha Křivokladjának őspéldányát. A könyvvel szintén különleges szándéka volt, ami jó bizonyítéka annak, milyen alaposan átgondolta a tervét. Mert alighogy hazatért, a feleségét azonnal elküldte a könyvvel egy antikváriushoz, akiről köztudott, hogy ritka könyvek eladásával is foglalkozik. Az antikvárius megvásárolta a könyvet, melyen rajta van az ön ex librise és kézjegye, aztán eladta valakinek. Véletlenül azt a földbirtokost, aki megvásárolta, semmi más nem érdekli, csak a könyvgyűjtés és a gabonatermesztés. De ha szenvedélyes újságolvasó lenne, ki tudja, mit tett volna, ha megtudja, hogy azt az embert, akinek rajta van a kézjegye az imént vásárolt könyvön, letartóztatták azzal a gyanúval, hogy meggyilkolta a feleségét? Azt hiszem, azonnal futott volna a rendőrségre. S képzelje el, milyen hatással lett volna a vizsgálatra, ha a rendőrség tudomást szerez arról, hogy ön, akinek sohasem volt egy vasa sem, a gyilkosságot követő napon eladott egy ritka könyvet. Ez közvetett módon újabb bizonyítékul szolgált volna arra, hogy a gyilkosságot ön követte el. Én még nem tanulmányoztam át az ön aktáit, de biztos vagyok benne, hogy az akták között megtalálnám a széfben elhelyezett tárgyak jegyzékét, s hogy abban a jegyzékben ott szerepelne Mácha Křivokladja is. És ez ön ellen szóló bizonyíték lenne; a legjobb barátja ezzel szintén tisztában volt.
   – Hihetetlen – dörmögte Zachar úr. – Ez az egész olyan, mint egy rossz mese.
   – Lehet, hogy hihetetlen – folytatta Klubíčko –, de ha még mindig nem sikerült meggyőznöm, újabb tényeket sorolhatok fel arról, hogy valójában milyen jellemű ember az ön legjobb barátja. Mi Friedmannt kihallgatjuk, s ő még csak említést sem tesz róla, hogy huszonharmadikán volt önnél. De van még más is. Elbújtatja a lányát, aki ezt véletlenül kikottyanthatná. Elküldi a nagymamához, nekünk pedig bejelenti, hogy a lánya eltűnt. De Zachar úr, miért fecsérelné az időt pszichologizálással, hiszen én a legmeggyőzőbb módon bizonyítani tudom, hogy ő a tettes. Tudja, hogyan jutottam hozzá ehhez a megsárgult papírdarabhoz, amely miatt az egész történt? Úgy, hogy véletlenül Friedmann holmija között találtam egy nyugtát arról, hogy huszonnegyedikén valamit leadott nálunk a talált tárgyak osztályán. Engem érdekelt a dolog. Utánanéztem, mi az, amit leadott: egy kopott levéltárca volt. Amikor átvizsgáltam, megtaláltam benne ezt a levelet. Remélem, most már elhiszi, hogy Friedmann a tettes.
   – Ha ön igazat beszél – mondta Zachar –, ez a leghihetetlenebb példája az emberi hitványságnak és a barátság sárba taposásának.
   – Én ugyanígy vélekedtem a dologról – válaszolta Klubíčko. – És most, mivel sikerült szót értenünk, teljesítem az ígéretemet. Tessék, itt van az a papírdarab, amely miatt már másodízben szabadult el a pokol.
   De Zachar úr nem nyúlt utána.
   – Az imént azt mondta – suttogta letörten –, hogy meg kellett volna semmisítenem. Kérem, tegye ezt meg helyettem, égesse el. Klubíčko együttérzőn kezébe vette a gyufás-dobozt, és a levelet elégette a hamutartó fölött. Miután teljesítette Zachar kívánságát, a megszenesedett papírdarabot apró darabkákra zúzta.
   – Most végre megnyugodhat majd az a szerencsétlen asszony. És ön is, Zachar úr. De mielőtt elengedem, talán még szükségem lesz a segítségére. Hajlandó itt maradni?
   Zachar úr beleegyezően bólintott. Klubíčko felállt és hozzálépett.
   – Zachar úr – mondta vidáman –, mi nem a legkellemesebb körülmények között ismerkedtünk meg. De azt szokták mondani, ha a vége jó, minden jó. Sajnálom, hogy mindjárt az elején nem tett említést erről a látogatásról. Minden gondtól és gyötrelemtől megkíméltem volna.
   Zachar udvariasan meghajolt:
   – Valami hasznom mégiscsak van belőle – mondta –, az, hogy megismerhettem egy becsületes embert.
   Klubíčko harsogva felnevetett:
   – Ejnye, Zachar úr, micsoda dinamikus ember ön. Egyszer az égig magasztal, máskor pedig utálatos kopónak nevez. Hát most melyiket válasszam a kettő közül?
3
   Kevéssel azután, hogy Zachart elvezették, Klubíčko asztalán megszólalt a házi telefon. A talált tárgyak osztályáról hívták. Azt jelentették neki, hogy éppen megjelent ott egy idősebb nő, és a saját dolgaira ismert az említett levéltárcában. Klubíčko azonnal parancsot adott egy detektívnek, hogy a lehető leggyorsabban hozzák be a rendőrségre Sluka antikváriust. Aztán átballagott a talált tárgyak osztályára, ahol a szolgálatos altiszt mindenféle okokat felhozva igyekezett visszatartani a nőt, akit ez a teketóriázás eléggé kihozott a sodrából. Amikor az altiszt megpillantotta Klubíčkót, megkönnyebbülve azt mondta:
   – Itt van a főnököm. Egyedül tőle kaphatok engedélyt arra, hogy hivatalos időn kívül bármit is kiadjak.
   – Természetes, hogy ki kell adnia – mondta Klubíčko dorgálón –, hiszen azért ül itt, mit kóklerkedik a hivatalos órákkal! Ha a nagyságos asszony igazolta valamivel, hogy a tárgy az övé, adja ki neki. Persze, csak a jegyzőkönyv megírása után. Közölte már a nagyságos asszony a nevét?
   Az altiszt bólintott:
   – Jiřina Stratil, Žižkov, Chelčický utca 513.
   – Szóval Stratilné – mondta Klubíčko. – Akkor hát Stratilné asszony vesztette el a levéltárcát?
   Az ál-Stratilné bólintott.
   – Ezt a férfilevéltárcát?
   – Igen, a férjem után örököltem – válaszolta az asszony. – Nagyon sokáig használtam.
   – Akkor természetesen tudja, mi volt benne.
   – Igen, már megmondtam. Egy húszkoronás, két lejárt sorsjegy, egy recept és egy zsebkéstok. És az egyik oldalzsebében még volt egy levél is, amelyet éppen a postára vittem. Klubíčko elgondolkozva kezébe vette a levéltárcát.
   Kinyitotta:
   – Húszkoronás, sorsjegyek, recept, tok, ez valóban mind itt van. De a levél… – közben kifordította a tárcát –, de a levél, az nincs itt. Úgy látszik, Stratilné asszony, nem marad más hátra, mint hogy másik levelet írjon. Azt az elsőt vagy eltette valahová, vagy elvesztette.
   – Lehetetlen – mondta az asszony, és elsápadt –, annak a levélnek itt kell lennie. Biztosan tudom. Az utolsó pillanatban még láttam.
   – Az utolsó pillanatban? – kérdezte Klubíčko csodálkozva. – Mit akar ezzel mondani? Az asszony kissé összezavarodott, de gyorsan azt mondta:
   – Amikor elmentem hazulról, még belepillantottam a levéltárcába. A levél akkor benne volt.
   – Nos, akkor hát útközben veszett el – állapította meg Klubíčko. – Mit lehet tenni? Egyébként már mondtam: új levelet ír.
   – Dehogy, dehogy – hebegte az asszony, mindinkább megfeledkezve feladatáról –, az a levél nagyon fontos volt. A férjem ezt sohasem bocsátja meg.
   – A férje? – kiáltott fel Klubíčko elképedve.
   – Hiszen azt mondta, hogy özvegy.
   – Igen, de a mostani férjem – helyesbített gyorsan az asszony. – Talán… talán itt lopták el azt a levelet.
   – Ne tréfáljon, kérem, ugyan kinek kellene egy levél – vetette ellen Klubíčko. – Megértem a felindultságát, de valóban nem tehet egyebet, mint hogy új levelet ír.
   Az asszony kis ideig gondolkodott. Aztán néhány lépést tett az ajtó felé. Ekkor Klubíčko utána szólt:
   – Friedraann-né asszony!
   A nő gyorsan megfordult.
   – Megtalálták? – kérdezte reménykedve.
   – Sajnos, nem – válaszolta Klubíčko –, de megállapítottam, Stratilné asszony, hogy ön a Friedmann névre is hallgat. Hogy hívják tulajdonképpen?
   Ám az asszony most sem vesztette el lélekjelenlétét.
   – Most Stratilnénak hívnak. De az első férjem Friedmann volt.
   – Ez talán elegendő magyarázat lenne – vélte Klubíčko. – Nem tudtam rájönni, honnan jutott eszembe, hogy így szólítsam. De már tudom. Ön rendkívül hasonlít egy hölgyre, akiről itt ma nagyon sok szó esett. És azt a hölgyet… Friedmann-nénak hívják.
   Az asszony elsápadt.
   – Sajnálom – mondta –, de énrám csak az vonatkozna, amit Stratilnéról mondanának.
   – Természetesen. De azt a levelet talán mégiscsak megtaláljuk itt. Ha megtalálnánk, hová küldjem, a Chelcicky utca 410-be? – kérdezte Klubíčko.
   Az asszony rábólintott:
   – Igen. A Chelcicky utca 410-be.
   – Jaj, bocsásson meg – mondta sietve Klubíčko –, rossz házszámot mondtam, hiszen önök a Chelcicky utca 513-ban laknak. Így áll a jegyzőkönyvben, ön ezt a címet adta meg.
   Az asszony most szemmel láthatóan megingott.
   – Nem figyeltem a szavaira, ideges vagyok – mondta erőtlenül.
   – Megértem – mondta Klubíčko képmutatón –, ha az ember nem tudja, mi történik Stratil-lal. És Inkával…
   Az asszony ismét elsápadt.
   – Friedmann-né asszony, abbahagyjuk a játékot, ugye! Ön levelet kapott Friedmann úrtól, amelyben arra kéri, hogy váltsa ki a „tudod mit“. És ön eljött hozzánk. Nálunk fekszik egy levéltárca, amelyet néhány nappal ezelőtt ön adott le, mint talált tárgyat. A nyugta itt van az asztalon. Mit jelentsen ez a bújócska? Talán a levéllel függ össze, amelyet annyira keresett?
   – A férjem… a férjem üzenete egyáltalán nem függ össze ezzel az utammal – dadogta.
   – Én más véleményen vagyok – válaszolta Klubíčko. – Belekeveredett valamibe. Márpedig a lánya érdekében jobb lett volna, ha óvakodott volna ettől.
   Ekkor belépett a helyiségbe egy rendőr, és valamit a fülébe súgott Klubíčkónak. A felügyelő röviden felelt neki. Aztán az asszonyhoz fordult:
   – Friedmann-né asszony, nem tudom, mennyire volt beavatva abba a műveletbe, amelyet a férje a közelmúltban végrehajtott. De ön most félre akart vezetni bennünket, és ezért meg kell önt büntetnünk. A törvény nevében letartóztatom.
   – Teljesen ártatlan vagyok – mondta Friedmann-né erőtlenül. – Semmi olyat nem tettem, amit a helyemben minden más asszony meg ne tett volna. Egy napon a férjem megkért, hogy vigyem el ezt a levéltárcát a rendőrségre. Szót fogadtam. Később üzent, hogy a leadott tárgyat váltsam ki. És én ismét szót akartam fogadni. Ennyi az egész.
   – Sajnos, nem – vetette ellen Klubíčko. – Ön tudta, hogy a levéltárcában egy fontos irat van. Ezenkívül még egy másik fontos dolgot is elhallgat. Miért nem mondja meg, mit keresett május huszonnegyedikén Sluka antikváriusnál?
   Az asszony megszeppent, de határozottan azt felelte:
   – Sluka antikvárius? Először hallom ezt a nevet.
   – Először hallja – jegyezte meg Klubíčko.
   – No jó, akkor beszéljünk másról: kaptak már valami hírt Inka kisasszonyról?
   – Sajnos nem – felelte az asszony fátyolos hangon.
   – És fél, hogy valami baja történt?
   Az asszony rábólintott.
   – Egyáltalán nem kell félnie, Friedmann-né asszony. Inka kisasszony él és egészséges. A nagyanyjánál van a Sanssouci kastélyban. Remélem, kissé megsajdult a szíve, amikor elvált tőle s elhagyta a kastélyt.
   – Nekem? Nem értem, mire céloz – hebegte.
   – Nos, akkor hát megmondom. Ön ismét hazudott. Tudomásunk van róla, hogy a leányuk nem veszett el, ellenkezőleg, tudjuk, hogy ön kísérte le a nagyanyjához. És aztán hazatért. Ekkor léptek zaja hallatszott, majd valaki belépett a helyiségbe. Klubíčko a jövevény felé fordult:
   – Sluka úr, jöjjön ide a világosságra. Ez az a hölgy, aki huszonnegyedikén eladta önnek Mácha Křivokladjának őspéldányát?
   Az antikvárius futó pillantást vetett az asszonyra, aki halálsápadt lett, majd tétovázás nélkül azt mondta:
   – Igen, ő az.
   Klubíčko az asszonyhoz fordult:
   – Ismét rajtakaptuk egy hazugságon, már nem tudom hányadszor. Friedmann-né asszony, attól tartok, hogy többet tud a férje ügyeiről, mint amennyi hasznára válhatna.
4
   Maurin és Zdeněk megvacsoráztak egy étteremben. Már tizenegyre járt, amikor eszükbe jutott, mit mondott nekik Klubíčko éjszakai sorsáról. Részvétre indulva elhatározták, hogy meglátogatják. Amikor beléptek hozzá, Klubíčko íróasztala sarkán ült, és a lábát lóbálva gúnyosan nézett rájuk.
   – A vidám fickók – mondta. – Mibe fogadunk, Zdeněk, hogy sutba dobta prohibíciós elveit, és egy kicsit felöntött a garatra.
   – Egyáltalán nem – felelte Zdeněk –, csak jövünk megnézni magát, nem szorult-e nyakára az a hurok, amit másnak vetett.
   Klubíčko csúfondárosan pillantott rájuk:
   – El se hinnék, fiúk, milyen ravaszak ezek a padlástolvajok. Éppen az imént állítottak elő egyet abból a hanspaulkai bandából, de olyan agyafúrt feleleteket adott, hogy semmire sem megyek velük.
   – Hanspaulkai padlástolvajok? – kérdezte Maurin értetlenül. – Mondja, miről beszél? Hiszen maga a Jeruzsálemi utcai gyilkossággal foglalkozik!
   Klubíčko összecsapta a kezét:
   – Uramisten, Maurin mindennek tetejébe még történész is lett. Ugyan mi lehet annyira érdekes azon az ősrégi dolgon?
   – Ősrégi? – kérdezte Maurin balgán. – Hiszen…
   Klubíčko elővette zsebóráját.
   – Hiszen tizenegy óra van. És én a Jeruzsálemi utcai esettel tíz órakor végeztem. Minthogy meg akartam magukat várni, s minthogy egy pillanatig sem vagyok képes tétlenkedni, hozzáláttam a padlástolvajok ügyéhez, amellyel hivatalosan megbíztak, és amelyet felelőtlenül annyira elhanyagoltam. És mert egy detektív mindig csak azzal foglalkozik, ami éppen időszerű, remélem Maurin, megérti a csodálkozásomat.
   – Csodálkozni mi csodálkozhatunk – kiáltott fel Zdeněk. – Csak nem akarja azt állítani, hogy már megfejtette a rejtélyt!
   Klubíčko leugrott az asztalról:
   – De meg ám! Tökéletesen! A maga segítségével, Zdeněk. És a magáéval, Maurin. A gyilkosságot Friedmann követte el, annyi bizonyítékom van ellene, hogy mindenképpen összeroskad a terhük alatt, és nem lesz más választása, mint hogy előbb vagy utóbb beismerjen mindent. Azért követte el, hogy megszerezhesse azt a levelet. Ha az a levél nyilvánosságra kerülne, oda lenne egy tisztességes asszony becsülete. Ha a vizsgálatomban van valami figyelemre méltó, akkor csupán az, hogy Friedmannt sikerült két vállra fektetnem a gyilkosság fő motívumának felhasználása nélkül. Amikor megtudta, hogy a levél, mely miatt a gyilkosságot elkövette, tulajdonképpen nem létezik – ugyanis sajátkezűleg égettem el, mert Zachar úrnak, aki ezt még nagyobb örömmel megtette volna, nagyon reszketett a keze –, úgy bámult rám, mintha kővé meredt volna. Persze, én komoly arccal azt hazudtam neki, hogy semmit sem tudunk semmilyen nálunk elhelyezett levélről, és ő, ha majd feleszmél döbbenetéből, bizonyára visszanyeri ravaszságát, és szintén olyan képet vág majd, mintha a levél valóban nem létezett volna. Mert ha kitudódna róla, hogy azért gyilkolt meg egy asszonyt, hogy egy másikat halálig gyötörhessen, talán maga a törvényszék felkoncolná. Így inkább egy közönséges rablógyilkosság vádjával hagyja majd elítélni magát. És ez, Zdeněk, a maga nemében az első eset, amikor kiütöttem a gyilkos kezéből a motívumot, és rákényszerítettem, hogy olyasvalami miatt ítéltesse el magát, amit sohasem tett volna meg. Ezzel álltam bosszút, Zdeněk, magáért, akit e miatt az ember miatt bezártak, s magáért, Maurin, aki szintén nem úszta meg börtön nélkül.
   – És ha már erről beszélek, meg kell jegyeznem, hogy ez az eset talán csodálatosnak látszik, de nem az. Én a vizsgálatot szinte úgy folytattam, mint egy szamár, és nem tudom, sikerült volna-e egyáltalán megfejtenem a rejtélyt, ha maguk nincsenek a segítségemre. Főleg maga, Maurin, mert a Mácha-könyv ellopásának és eladásának leleplezésével lehetővé tette, hogy a levél nélkül is rábizonyíthattam Friedmannra, hogy belenyúlt az áldozat széfjébe. És maga, Zdeněk, mert az iránt a szerencsétlen lány iránt tanúsított lovagiassága szilárd talajt adott a lábam alá. Azonkívül, ha nem teszi azt a megjegyzést a levéltárcával kapcsolatban, s így nem kelti fel a gyanúmat, talán sohase jövök rá, hogy a keresett dokumentum nálunk van elrejtve, és sohasem nyer ilyen fényes megoldást az ügy. Amit én a magam eszéből hozzáadtam, az valójában szót sem érdemel. De hogy el ne felejtsem… van még egy kis idejük?
   A barátok, akik még mindig nem tértek magukhoz ámulatukból, gépiesen bólintottak.
   – Annál jobb – örvendezett Klubíčko. – Ugyanis hivatalos vagyok egy helyre. A Sect Pavilonban találkoznom kell Zachar úrral, aki pezsgővel akarja megünnepelni szabadon bocsátását. A fejébe vette, hogy ezt az éjszakát velem kell átmulatnia. Reggel aztán együtt indulunk ritka könyveket vásárolni. Én ezt egyrészt született gyengeségből, másrészt azért ígértem meg neki, mert még mondani akarok neki valamit. Hogy tudják, ő valamikor írt egy novellát A férfi és az árny címmel. A férfi, az ő volt, az árny pedig a felesége. Csakhogy őt – és erről mit sem sejtett – még egy árny követte: a konok és megátalkodott Friedmann, aki huszonkét évet várt, hogy bosszút állhasson rajta. Ez igazán rekord!
   De beszéd közben Klubíčko egyszerre megtántorodott, és el is esett volna, ha Maurin gyorsan meg nem fogja. Óvatosan a heverőhöz vezette és lefektette. A felügyelő szeme lecsukódott.
   – Fiúk – mondta kimerülten –, úgy látszik, az ünneplést el kell halasztanunk alkalmasabb időre. Elvégre már nem fiatal az ember, és úgy hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha a rejtély megfejtésének örömére istenigazában kialszom magam.
   Azzal jóízűen ásított egyet, a fal felé fordult, és még mielőtt Maurin és Zdeněk válaszolhatott volna, mély álomba merült.
   

   Megjelent a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében – Készült 17 850 példányban az Európa Könyvkiadó (Budapest) részére, a Madách Könyv- és Lapkiadó [Bratislava] gondozásában – Felelős szerkesztő: Hideghéty Erzsébet – Műszaki szerkesztő: Kopócs Tibor – Megjelent 16,3 (A/5) ív terjedelemben, az MSZ 5601– 59 sz. szabvány szerint.