Mika Waltari JOHANNESZ ANGELOSZ Ismertető a hátoldalról: Mika Waltari történelmi regényeinek sorozata, amelyben az emberiség nagy sorsfordulóit mutatta be, az egyiptomi Szinuhe történetével indult, és Johannesz Angelosz, a titokzatos konstantinápolyi idegen naplójával zárult. Johannesz Angelosz 1452 karácsonyának előestéjétől 1453 május 29-ig, Konstantinápoly elestéig jegyzi fel naplójába kalandos életének eseményeit, s rajta keresztül eleven tablót fest a középkor és az újkor határán egymással szembenálló társadalmi-politikai erők és filozófiák harcáról. A kereszténység és a felfelé ívelő iszlám végső összecsapásának lehetünk szemtanúi, amely Konstantinápoly ostromában éri el csúcspontját. A korabeli világ eszmei-politikai vajúdása, a politikai intrikák és érdekellentétek által is gyengített, megosztott keresztény Konstantinápoly, valamint az ellene támadó egységes, erős és félelmetes, Mohamed szultán vezette török birodalom történelmi hátterébe az író Johannesz Angelosz és Anna Notarasz izzó szerelmének történetét is beleszövi. Hit és hitetlenség, emberi gyarlóság és hősies helytállás, kicsinyes önzés és magasztos önfeláldozás küzd egymással a pusztulásra ítélt városban. Mika Waltari, a nagy mesélő, ezzel a regényével nemcsak szórakoztatja az olvasót, hanem ismereteinek szinte észrevétlen gyarapításával megkönnyíti a tájékozódást Kelet- és Közép-Európa történetének egyik legizgalmasabb szakaszában. FORDÍTOTTA SZÁSZ LEVENTE MIKA WALTARI JOHANNESZ ANGELOSZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1996 FORDÍTOTTA SZÁSZ LEVENTE MIKA WALTARI: JOHANNES ANGELOS (c) SATU ELSTELÄ, 1979 THE ORIGINAL TITLE JOHANNES ANGELOS FIRST PUBLISHED BY WSOY, HELSINKI HUNGARIAN TRANSLATION (c) SZÁSZ LEVENTE JOGUTÓDA A szerzőnek az utóbbi időben az EURÓPA KÖNYVKIADÓNÁL megjelent műve: SZINUHE JOHANNESZ ANGELOSZ Naplója Konstantinápoly elfoglalásáról az 1453-as évben, midőn Krisztus világkorszaka véget ért 1452. december 12. Először láttalak és megszólítottalak. Mintha a föld rendült volna meg alattam. Minden összezavarodott bennem, szívem sírjai megnyíltak és többé nem ismertem magamra. Betöltöttem a negyvenet, és azt hittem, eljött életem alkonya. Sokat vándoroltam, sokat tapasztaltam, és több életet is megéltem. Sokféle formában szólt hozzám Isten, az angyalok megjelentek nekem, de nem hittem bennük. Téged látva azonban hinnem kellett, mivel ilyen csodát érhettem meg. A Szófia-templom előtt, a rézkapunál pillantottalak meg. Valamennyien a szertartások által megszabott rendben, halálos csönd közepette jöttek ki a templomból, miután Iszidor bíboros latinul és görögül is felolvasta az egyházak egyesüléséről szóló nyilatkozatot. Az ünnepi mise celebrálása közben a hitvallást is felolvasta. Amikor az "és a Fiútól" toldalékhoz ért, sokan a kezükbe temették arcukat, és a karzatokról a nők keserves zokogása hallatszott. A templom oldalhajójában álltam a tömegben, egy szürke oszlop mellett. Ezt a kezemmel megérintve éreztem, hogy nyirkos, mintha a kőoszlopot is kiverte volna a kín hideg verítéke. Az évszázados szertartások szabályozta rendben lépdeltek a templomból kifelé, középütt a baszileusz, Konsztantinosz császár, délcegen és komolyan, arany tollkoronája alatt már őszülő fürtökkel. Jöttek, ki-ki a ceremóniának megfelelő szabású, színű és díszítésű öltözékben, a Blachernai tisztségviselői, a miniszterek, a logotéték és az anthipátok,1 az egész szenátus, és mögöttük a konstantinápolyi arkhónok nemzetségről nemzetségre. Senki sem merészelte távol maradásával véleményét nyilvánítani. A császár jobbján Phrantzes államtitkár, akit túlságosan is jól ismertem, hidegkék szemével az embereket nézegette. A latinok csoportjában a velen- cei bailót, és másokat is ismertem. Lukasz Notarasz megaduxot, a nagyherceget és a császári hajóhad parancsnokát eddig még nem láttam. A többieknél fejjel magasabb, fekete, gőgös férfi volt. Tekintetéből értelem és gúny sugárzott, arcán azonban ugyanaz a szomorúság és csüggedtség tükröződött, amiről a régi görög családok tagjait fel lehetett ismerni. A templomból kifelé jövet izgatott és indulatos volt, mintha nem tudta volna elviselni az egyházát és a népét ért szörnyű gyalázatot. A színpompás ruhák, a görögök arannyal és gyöngyökkel kivarrott kék-fehér ünnepi köntösei és a különböző színű ékkövek szórták szikráikat az emberek szemébe. A nap sütött, és a templom előtti tér zsúfolásig megtelt emberekkel. Közöttük a reménytelenségtől égő tekintetű, szakállas szerzetesek, fekete kámzsában és magas fekete süvegben, izgatott kézművesek és kereskedők, tengeri hajósok a kikötőbeli hajókról s halászok. De főként szerzetesek voltak. Konstantinápoly utcáin a járókelők közül minden harmadik szerzetes volt. A kolostorok kezében több száz templom volt, úgyhogy tulajdonképpen már csak hét templom fölött rendelkezett a pápa által elismert Gregorisz Mammasz pátriárka, akit a nép hamis pátriárkának nevez. Amikor a hátaslovakat elővezették, nagy zenebona támadt, és a nép átkokat szórt a latinokra. - Le a törvénytelen toldalékokkal! Nem kell pápai hatalom! - kiáltozták. Nem győztem hallgatni. Csömörlésig hallottam már mindezt ifjúságom napjaiban. De a népharag és kétségbeesés olyan volt, mint a vihar zúgása és a földrengés moraja. Míg végül a szerzetesek iskolázott énekhangja rá nem vette a népet, hogy mint liturgia szöveget, ugyanazt kiáltozza és ismételje: "Nem a Fiútól! Nem a Fiútól!" Szent Szpiridon napja volt. Amikor a főrendű hölgyek szertartásos menete éppen kifelé tartott a templomból, a császár kíséretének egy része már hozzákeveredett az éneklő kiáltozás ütemére kavargó és hadonászó embertömeghez. Csak a császár szent személye körül hagytak szabad helyet. Bánattól sötétlett az arca, amint ott ült a paripa nyergében. Aranyszálakkal átszőtt, bíbor ujjast és a lábán kétfejű sassal ékesített bíborcsizmát viselt. Szemtanúja lehettem az évszázados álom megvalósulásának, a keleti és nyugati egyház egyesítésének és annak, hogy az igazhitű ortodox egyház alávetette magát a pápai hatalomnak, és lemondott a toldalék nélküli, eredeti hitvallásról. Ez az unió mintegy húszéves késleltető, halogató hadműveletek után most végre törvényerőre emelkedett, miután Iszidor bíboros a Szófia-templomban felolvasta az erről szóló egyezményt. A firenzei székesegyházban a nagy és kerek fejű, tanult metropolita, Besszarion olvasta fel görögül tizennégy évvel ezelőtt, őt IV. Jenő pápa nevezte ki bíborossá, mint Iszidort is a nehéz egyeztető munkában szerzett érdemeik elismeréseként. Tehát már tizennégy év telt el azóta. És még aznap este eladtam a könyveimet és a ruháimat, és elmenekültem Firenzéből. Öt évvel később beálltam a keresztesek közé. Miközben a tömeg kiáltozott, eszembe jutottak Assisi hegyi útjai és a holttestekkel borított várnai csatatér. Amikor a lárma hirtelen alábbhagyott, felemeltem a fejem, és Lukasz Notarasz megaduxot láttam, amint a megsárgult oszlopcsarnok előtti emelvényre lépett. Egyetlen kézmozdulattal csöndet parancsolt a tömegnek, és a hideg decemberi szél fülembe hozta hangos kiáltását: "Inkább a törökök turbánja, mint a pápai mitra!" Ennek a vakmerő jelszónak a hallatára a nép és a szerzetesek szilaj örömujjongásban törtek ki: "Inkább a törökök turbánja, mint a pápai mitra!" Ugyanígy kiáltozták valamikor a zsidók is: "Barabást add ki nekünk!" A szertartásos menethez tartozó főurak és arkhónok közül jó néhányan tüntetőleg Lukasz Notarasz körül csoportosultak, hogy tanúsítsák: őt támogatják, és nyíltan dacolnak a császárral. A nép végül is utat nyitott, és a császár megfogyatkozott kíséretével ellovagolhatott. A főrendű hölgyek menete egyre áradt kifelé a templom óriási bronzkapuján, de mindjárt szét is oszlott a téren zajongó tömegbe keveredve. Szerettem volna látni, hogyan fogadja a nép Iszidor kardinálist, de ő az unió miatt már sok viszontagságot megért, és maga is görög volt. Ezért ki sem jött a templomból. A bí-borosi méltóságtól nem hízott meg. Ugyanaz a kicsi, borsszemű férfi volt, de még soványabb azóta, hogy az állát latin szokás szerint leborotváltatta. Úgy emlékeztem, hogy Ferrarában és Firenzében még szakálla volt. A megegyezésre törekvő békéltetőnek nehéz feladata van. Markusz Eugenikosz szidalmazta őt, és azt állította, hogy ő hozta magával Kijovból a döghalált Ferrarába. A szolgái közül ketten legalábbis ott haltak meg pestisben. Markusz Eugenikosz Isten büntetésének tartotta ezt árulásáért. Zavargó, háborgó tömegként zúgott a nép a téren a Szófia-templom roppant kupolájának árnyékában. A fekete szerzeteskámzsák közül elővillantak a tömegbe keveredett főrangú nők díszes fövegei és tarka selyemköntösei. Az ég hideg és sápadtkék volt, noha sütött a nap. "Inkább a törökök turbánja, mint a pápai mitra!" Talán Notarasz nagyherceg kiáltotta így szíve mélyéből a városa és hite iránt érzett szeretetből és a latinok iránti gyűlöletében. De bármilyen őszinte érzés tüzelte volna is a szavait, én csak egy hidegfejű politikus nyitólépésének tarthatom. A zajongó tömeg közepén nyíltan az asztalra terítette kártyáit, hogy így szerezze meg a túlnyomó többség támogatását. Hiszen a szíve mélyén egyetlen görög sem támogatja az uniót, még maga a császár sem. Csak kénytelen volt végül is alávetni magát, és az unió kihirdettetésével érvényre juttatni a hozzá fűződő barátsági és segélynyújtási egyezményt, amely a veszély pillanatában biztosítja a pápai hajóhad támogatását Konstantinápolynak. A pápai hajóhadat már szerelik fel Velencében. Iszidor bíboros állítja, hogy nyomban ki is fut a tengerre és megmenti Konstantinápolyt, mihelyt az unió kihirdetésének megbízható híre Rómába jut. De Konsztantinosz császár mögött ezen a napon ezt kiáltozza a nép: "Aposztata! Aposztata!" A legszörnyűbb, a legoktalanabb s a legpusztítóbb szó ez, amit embernek kiálthatnak. Ez az ár, amit a tíz hadihajóért kell fizetnie. Ha egyáltalán megérkeznek. Iszidor bíboros már idejöttében hozott Krétáról és a tengeri szigetekről maroknyi felfogadott íjászt. A városkapukat befalaztatták. A törökök a környéket feldúlták, és lezárták a Boszporuszt. Az ő támaszpontjuk az az erőd, amit a szultán a Boszporusz legkeskenyebb pontján néhány nyári hónap alatt építtetett. Az erőd a Péra felőli parton van, vagyis a keresztények partján. Tavasszal még Mihály arkangyal temploma állt ott. Most a templom márványoszlopait beépítették a törökök tornyainak harminc láb széles falaiba, és a Boszporuszt a szultán ágyúi őrzik. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben a Szófia-templom roppant bronzkapujánál időztem. És ekkor láttam meg őt. Erőnek erejével tépte ki magát a tömegből és visszatért a templomba. Idegesen kapkodta a levegőt, fátyla el volt szakadva. Konstantinápoly fő rendű görög asszonyainak az volt a szokásuk, hogy az idegenek elől eltakarták arcukat, és a házukat eunuchokkal őriztették. Amikor lóra szálltak, vagy hordszékbe ültek, nyomban elősiettek szolgálóik, hogy egy lepellel védjék úrnőjük arcát az arra járók pillantásaitól. Bőrük ezért áttetszően fehér. Ő rám nézett, és az idő megállt, a nap abbahagyta keringését a föld körül, a múlt beleolvadt a jövendőbe, és nem létezett egyéb, csak a múló pillanat, az élet egyetlen pillanata, amit a mohó idő nem tudott magával ragadni. Sok nőt láttam már életemben. Szerelmemben önző és hideg voltam. Élveztem és magam is élvezetet adtam. De a szerelem számomra csak a hús megvetendő vágya volt, ami a kielégülést követően elszomorította a lelket. Csak szánalomból színleltem szerelmet, azt is csak addig, amíg bírtam. Nagyon sok nőt láttam életemben, amíg hátat nem fordítottam nekik, ahogyan sok másnak is hátat fordítottam. A nők csak testet jelentettek számomra, és mindent gyűlöltem, ami engem a testemhez kötött. Majdnem olyas magas volt, mint én. Haja szőke volt a díszes fövege alatt. Kék köntöse ezüstfonállal volt kihímezve. Szeme barna volt. Bőre, mint az arany és az elefántcsont. Én azonban nem a szépségét néztem. Éppen akkor nem. Szemének pillantása ejtett rabul, mivel szeme ismerős volt számomra, mintha álmomban már láttam volna. Ez a barna szempár porrá égetett mindent, ami szokványos és hiábavaló. A meglepetéstől tágra nyílt a szeme, és hirtelen rám mosolygott. Elragadtatásom olyan ragyogóan tiszta volt, hogy semmilyen e világi vágy nem fért bele. Úgy éreztem, mintha a testem ugyanúgy kezdett volna fényleni, ahogyan ifjúságomban magam láttam az Athosz-hegyi szent szerzetesek remeteszállásait az éj sötétjében lámpások módján sugározni földöntúli fényességüket a zord hegyoldalak magasában. És hasonlatom nem szentségtörés, mert ebben a pillanatban az emlékezeti csalódás csodája szent volt számomra. Meddig, nem tudom. Lehet, hogy csak arra a lélegzetvételnyi időre, amely az utolsó pillanatban a lelket elválasztja a testtől. Néhány lépésnyire álltunk egymástól, de sóhajtásnyi időre a mulandó és az örökkévaló közötti küszöbön álltunk, mint valami beretvaéles kard élén. Azután visszatértünk az idő határai közé. Meg kellett szólalnom: - Ne félj! Ha akarod, biztonságban hazakísérlek atyád házába. Fövegéről láttam, hogy hajadon nő. Nem mintha abban a pillanatban ez bármit jelentett volna számomra. Férjes vagy hajadon - a szeme tűnt ismerősnek nekem. Mélyet lélegzett, mintha sokáig visszatartotta volna a lélegzetét, és kérdőn így szólt: - Latin vagy? - Amint akarod - hagytam rá. Néztünk egymásra, és a tomboló embertömegben ugyanannyira kettesben voltunk, mintha együtt ébredtünk volna a paradicsomi reggelre, az idők kezdetén. Arcán a szemérem pírja égett, de nem fordította el rólam a tekintetét. Hiszen szemről ismertük egymást. Végül megindultság lett úrrá rajta, és remegő hangon kérdezte: - Ki vagy? És a kérdése sem volt kérdés. Kérdésével csupán azt mutatta, hogy szívében ugyanúgy ismer engem, ahogyan én is ismertem őt. Én azonban időt akartam adni neki, hogy leküzdje megindultságát, és így magyaráztam: - A franciaországi Avignonban nevelkedtem tizenhárom éves koromig. Aztán bejártam számos országot. Jean Ange a nevem. Itt Johannesz Angelosz, ha úgy tetszik. - Angelosz - ismételte meg. - Angyal. Ezért vagy tehát ilyen sápadt és komoly. Ezért rendültem meg, amikor megpillantottalak téged. - Közelebb lépett hozzám, és kezével megérintette a karomat. - Nem, nem vagy angyal - mondta. - Hús és vér vagy. De miért viselsz török kardot? - Ezt tanultam meg forgatni - magyaráztam. - És az acélja is szívósabb, mint azoké a kardoké, amelyeket a keresztények kovácsoltak. Szeptemberben menekültem el Mohamed szultán táborából, miután a Boszporusz partján befejezte az erődépítést, és visszatért Adrianopoliszba. Amióta kitört a háború, császárotok többé nem szolgáltatja ki a törökök Konsztantinopoliszba menekült rabszolgáit. Öltözékemre pillantott, és megjegyezte: - Nem úgy öltözöl, mint egy rabszolga! - Nem, nem öltözöm úgy, mint egy rabszolga - válaszoltam. - Majdnem hét éven át a szultán kíséretéhez tartoztam. Murád szultán megtett a kutyái gondozójának, később pedig a fiának engedett át. Mohamed szultán az eszemet próbálgatta, és velem együtt olvasott görög meg római műveket. - Hogyan kerültél török rabságba? - kérdezte. - Négy évig Firenzében laktam - meséltem. - Abban az időben gazdag voltam, de ráuntam a posztókereskedelemre, és beálltam keresztesnek. A várnai csatában estem török fogságba. Tekintete arra késztetett, hogy folytassam. - Julius Cesare bíboros alkalmazott titkárának. A vereség után a lova a mocsárba vetette magát, őt pedig a menekülő magyarok szúrták agyon késeikkel. Az ő ifjú királyuk is elesett ugyanebben a csatában. Ot a bíboros vette rá, hogy megszegje a békét, amit esküvel kötött a törökökkel. Ezért a magyarok úgy vélekedtek, hogy ő hozta ránk az átkot, és Murád szultán mindannyiunkkal úgy bánt, mint esküszegőkkel. Bennem azonban nem tett kárt, noha minden foglyot kivégeztetett, akik nem voltak hajlandók az ő Istenét és a Prófétát elismerni. De talán máris túl sokat beszéltem. Bocsáss meg. Sokáig hallgattam. - Nem untatsz engem. Többet is akarok hallani rólad. De te miért nem kérded, hogy én ki vagyok? - Nem kérdem - mondtam. - Számomra elég, hogy létezel. Valóban elég. Nem hittem volna, hogy velem ilyesmi még megeshet. Nem kérdezte, mit akartam ezzel mondani. Körülnézve észrevette, hogy a tömeg kezd szétszéledni. - Jöjj velem! - súgta, és a kezemet megragadva sietve visszahúzott a templom bronzkapujának hatalmas árnyékába. - Elismered-e az uniót? - kérdezte. - Latin vagyok - vontam meg a vállamat. - Lépd át a küszöböt! - biztatott. Az előcsarnok árnyékában arra a helyre értünk, melyben az őrkatonák vasalt csizmája ezer év alatt gödrösre koptatta a márványpadlót. Azok, akik a tömegtől félve a templomban maradtak, reánk pillantottak. De ő mit sem törődve ezzel, átölelte nyakamat és megcsókolt. - Szent Szpiridion ünnepe van - mondta, és görög módra keresztet vetett. - Csak az Atyától, és nem a Fiútól! Legyen keresztényi csókom a barátságunk pecsétje, hogy egymást el ne feledjük. Atyám szolgái mindjárt értem jönnek, hogy megkeressenek. - Orcája forró volt, csókja pedig nem keresztényi. Bőrén a jácint illatát éreztem. Magas szemöldökének vékony vonala sötétkékre volt festve, és a száját pirosította, miként a főrangú asszonyok szokták Konstantinápolyban. - így nem válhatok el tőled! - mondtam. - Laknál bár hét lakat mögött is, addig nem nyugszom, amíg újra rád nem találok. Még ha az idő és a tér el is választana bennünket, én akkor is megkereslek. Ezt nem akadályozhatod meg. - Miért akarnám megakadályozni? - kérdezte, és kedves csúfondárossággal felhúzta a szemöldökét. - Honnét tudod, nem égek-e én magam is a türelmetlenségtől, hogy többet hallhassak rólad és érdekes viszontagságaidról, Angelosz úr! Kacérkodása bájos volt, és hanghordozása többet mondott, mint a szavak. - Mondd hát, hol és mikor? - türelmetlenkedtem. Összevonta szemöldökét: - Magad sem tudod, milyen illetlenül beszélsz. De bizonyára ez a frankok szokása! - Hol és mikor? - ismételtem meg, és megfogtam a karját. - Hogyan merészelsz? - nézett reám a megdöbbenéstől elsápadva. - Eddig még egyetlen férfi sem mert hozzám érni! Nem tudod, ki vagyok. - Mégsem próbálta kiszabadítani magát a kezemből, mintha érintésem mégiscsak jólesett volna neki. - Te vagy - mondtam. - És ennyi elég számomra. - Talán majd üzenek neked - ígérte. - Ugyan mit is jelent az illem a nagy megrázkódtatások idején? Frank vagy, nem görög. A velem való találkozás viszont veszélyes lehet számodra. - Egyszer fölvettem a keresztet, mert hiányzott belőlem a hit - mondtam. - Minden mást elértem, de hitre nem tettem szert. Ezért gondoltam arra, hogy legalább Isten dicsőségére halok meg. A törökök táborából megszöktem, hogy Krisztusért eshessek el Konstantinápoly falain. Az életemet már nem teheted veszélyesebbé, mint amilyen volt és marad továbbra is. - Csitt! - szólt rám. - ígérd meg legalább, hogy nem követsz. Már így is éppen elég figyelmet keltettünk. - A szakadt fátyollal eltakarta az arcát, és egy lépéssel távolodva hátat fordított nekem. Kék-fehérbe öltözött szolgák jöttek a keresésére. Ő távozott velük, egy pillantást sem vetve többé rám, és én nem mentem utána. De ahogy távolodott, úgy váltam egyre erőtlenebbé, mintha a vérem egy nyílt sebből elfolyt volna. 1452. december 14. A különböző nemzetek képviselői a kikötő Szent Mária templomában huszonegy szavazattal a velenceiek ellenében úgy döntöttek a Konsztantinosz császár által vezetett gyűlésen, hogy kisajátítják a kikötőben lévő velencei hajókat a város védelmére. Trevisano tiltakozást jelentett be a hajótulajdonosok nevében. Megengedték, hogy a hajók rakományaikat megtarthassák, miután a kapitányok, a feszületet megcsókolva esküt tettek arra, hogy nem próbálnak hajójukkal elmenekülni. Megegyeztek, hogy a hajókért havi négyszáz beszent bérleti díjat fizetnek. Uzsorabérlet díj, de Velence tudja, mikor jön el az ő ideje, a fuldoklónak pedig nem illik az aranyait számolnia. A császár a hamis pátriárkával, a püspökökkel és a kolostori elöljárókkal tanácskozott a templomi kincsek beolvasztásáról, hogy pénzt verjenek belőlük. Az arany- és ezüstedények elrablását a templomokból és a kolostorokból a szerzetesek úgy magyarázták, mint az egyházak egyesítésének és az unió megvalósításának első igazi jelét. Az ingatlanárak nagyot estek. A rövid lejáratú hitelek kamata pár nap alatt negyven percentre emelkedett. Hosszú lejáratú kölcsönökről szó sem lehet. Az ékkövek ára csillagászatira rúgott. Egy kis gyémántért hatezer dukát értékű szőnyegeket és bútorokat kaptam. Bérelt lakásomat berendezem és kicsinosítom. A tulajdonos el is adná olcsón, de minek vásárolnék házat. Hiszen a város jövőjét legfeljebb hónapokban lehet számolni. Két éjszaka a szemem is alig hunytam le. Visszatért korábbi álmatlanságom. Nyugtalanságom már-már az utcákra űzött, de inkább odabent maradtam, hátha kereshetnek. Olvasni nem tudok. Éppen eleget olvastam már ahhoz, hogy belássam a tudás haszontalan voltát. Görög szolgám minden lépésemet figyeli, de ez természetes és eddig sem zavart engem. Hogyan is bízhatnának meg maradéktalanul egy olyan emberben, aki a törököket szolgálta. Szolgám szánandóan szegény öregember. Szívesen elnézem neki mellékjövedelmét. 1452. december 15. Csupán egy összehajtogatott papírdarabka. Ezt hozta reggel egy házalókereskedő a zöldséggel együtt. "Délután az Apostolok templomában." Más nem volt a papírra írva. Déltájban azt mondtam, kimegyek a kikötőbe, a szolgámat pedig leküldtem a pincét takarítani. Amikor távoztam, a boltíves kapura ráfordítottam a zárat. Ma nem éreztem szükségét vizslató tekinteteknek. Az Apostolok temploma a legmagasabb dombon áll, a város kellős közepén. Igen alkalmas titkos találka színhelyéül, mivel ott mindössze néhány fekete ruhás nő imádkozott az oltárt elválasztó rácsnál a szent ikonok előtt. Öltözékem sem keltett figyelmet, mivel egész nap járnak oda tengerészek a latinok hajóiról, hogy megnézzék a császárok sírjait és a szentek ereklyéit. Közvetlenül jobbra a bejárattól, egyszerű fakerítéssel körülvéve áll egy darab abból a kőoszlopból, amelyhez a Megváltónkat kötözték, amikor a római katonák megostorozták. Egy ifjú velencei hajóorvos, aki tengerészeket kalauzolt, állította, hogy ugyanebből az oszlopból saját szemével látott egy darabot Rómában is. "Ugyanaz a kő" - mondta -, harmadik darabja pedig még mindig Jeruzsálemben van." Kíváncsi pillantást vetett rám, és szóba elegyedett volna velem, de hogy megszabaduljak tőle, biztattam őket, hogy menjenek el a Pantokrator-kolostor2 templomába. Ott őrzik azt a sokszínű kőlapot, amelyet Nikodemus vésetett sírboltjához, és amelyre a Megváltó testét helyezték, amikor levették a keresztről. A kő felületén még mindig látszanak Szűz Mária üvegfényűvé dermedt könnyei, amelyeket fiának holtteste mellett hullatott. Ezek tényleg kőből vannak, bár amikor első ízben láttam őket, azt hittem, hogy csak a szerzetesek által odacsöppentett gyertyaviasz, és késemmel megkapartam az egyiket. Konstantinápolyban a szerzetesek nem olyan babonásak és kicsinyesek a szent ereklyék tekintetében, mint nyugaton. Az élő Krisztus és a buzgó jámborság többet jelent számukra, mint akár a legszentebb, de holt kődarab. - Add el nekem a késedet! - javasolta lelkesen az orvos kérlelve, miután ezt elmondtam neki. Bizonyára azt gondolta, hogy a szent ereklyéből valami a késemhez tapadhatott. - Csináld meg ugyanezt te is! - mondtam mosolyogva. Az orvos félelmében keresztet vetett, de úgy tűnt, hogy kedvet kapott hozzá. Neve Nicolas Barbaro volt. Kért, hogy látogassam meg a hajóján, és egy előítéletektől mentes görög lányt is vigyek magammal. Pár órát kellett várnom a templomban, és lassan telt az idő. De senki sem törődött vele, hogy miért vagyok ott. Konstantinápolyban az idő is elvesztette jelentőségét. Az ikonok előtt imádkozó asszonyok elszakadtak a világtól és eksztázisba merültek. Fölriadva úgy néztek körül, mint akik álomból ébredtek. A haldokló város kimondhatatlan szomorúsága visszatért a szemükbe. Újra eltakarták az arcukat, és földre sütött szemmel távoztak. A templomban a kinti nyirkos hideghez képest meleg volt. Márványpadlózata alatt, régi római szokás szerint, forró levegőt szállító csövek húzódtak. Szívem dermedtsége is felengedett. A várakozás izgalma hosszú idő után újra imádságra serkentett. Letérdeltem az oltárt elválasztó rács elé, és teljes szívemből így imádkoztam: "Szent és mindenható Isten, aki Fiadban öltöttél testet és e földre születtél, értelmünkkel felfoghatatlan módon, hogy megválts bennünket bűneinktől, kegyelmezz nekem! Bocsásd meg a kételkedésemet és hitetlenségemet, amelyből sem a Te igéd, sem az egyházatyák írásai, sem bármilyen világi filozófia nem tudott kigyógyítani. Akaratod szerint hordoztál engem és kóstoltattad meg velem valamennyi ajándékodat, a bölcsességet és az ostobaságot, a szegénységet és a gazdagságot, a hatalmat és a rabszolgaságot, a szenvedélyt és a megnyugvást, a vágyat és a kielégülést, a tollat és a kardot, de semmi, de semmi nem tudott meggyógyítani. Kétségbeesésből kétségbeesésbe hajszoltál engem az én bűnösségemben, miként kegyetlen vadász az elcsigázott vadat, míg nem maradt más választásom, mint hogy az életemet tegyem kockára érted. De még ezt az áldozatot sem kegyeskedtél elfogadni tőlem. Mit akarsz hát tőlem, szent és fölfoghatatlan Isten?" De miután befejeztem az imát, csak azt éreztem, hogy lelkem rendíthetetlen büszkesége átüt a gondolataimon, szégyenkeztem, és újból imádkoztam szívemben: "Te, aki vagy, irgalmazz nekem! Bocsásd meg az én bűneimet nekem, nem, nem az érdemeimért, hanem irgalmad által, és szabadíts meg engem elrettentő bűnös voltomtól, még mielőtt beleroppannék!" Azonban ez után az ima után is hideg maradtam, hidegen izzó, mint egy jégdarab. Tagjaimban éreztem az erőt, és nyakam hajlíthatatlan merevségét, és évek óta most újra élveztem önmagamat és azt, hogy vagyok. Szerettem és várakoztam, és mögöttem hamuvá vált minden, ami elmúlt, mintha addig még sohasem szerettem és sohasem várakoztam volna. Már csupán halvány árnyként emlékeztem a ferrarai lányra, akinek hajában gyöngyök voltak, és aki a filozófia kertjében aranyszálakból font madárkalitkát hordozott, úgy emelve fehér karját, mintha lámpást hordozott volna útjának megvilágítására. Aztán később. Eltemettem egy ismeretlen halottat, akinek az arcát rókák rágták össze az erdőben. Megjelent nekem, hogy visszakérje az övcsatját. Pestiseseket ápoltam egy feketére kátrányozott deszkabódéban, mivel a végtelen vitatkozás és civakodás a hit betűiről, kétségbe ejtett. Ő is kétségbeesett volt, az a szép és elérhetetlennek tűnő leány. Lehúztam róla a pestises ruhát, és elégettem a sókereskedő házának kályhájában. Aztán együtt háltunk és melengettük egymást, bár sohasem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet velem. Hiszen egy herceg leánya volt, én pedig csupán egy tolmács Jenő pápa kancelláriáján. Ennek már hamarosan tizenöt éve lesz. És mégsem rezdül már bennem semmi, amikor reá emlékezem. Meg kellett erőltetnem az emlékezetemet, hogy legalább a neve eszembe jusson. Beatrice. A herceg Dante rajongója volt, és francia lovagregényeket olvasott. Saját fiát és feleségét házasságtörésért kivégeztette, ő maga pedig titokban a lányával hált. Egyszer Ferrarában. Ezért találtam rá a kertbéli leányra a pestisesek deszkabódéjában. Arcát gyöngydíszes fátyollal eltakaró nő állt meg mellettem a templomban. Csaknem olyas magas volt, mint én. A hideg miatt prémes köntös volt rajta. Jácintillatot éreztem. Ő jött meg, az én szerelmem. - Az arcod! - kérleltem. - Fedd fel nekem az arcodat, hogy elhiggyem, amit látok, az igaz. - Rosszul tenném! - mondta. Egészen sápadt volt, barna szeme pedig félt tőlem. - Mi a rossz és mi a jó? - kérdeztem. - Az utolsó időket éljük. Ugyan mi jelentősége van bárminek is, amit teszünk! - Latin vagy! - mondta vádlón. - Kovászolatlan kenyeret eszel. Csak egy latin beszélhet így. A jót és a rosszat a szívében érzi az ember. Ezt már Szókratész is tudta. De te gúnyolódsz, mint Pilátus, azt kérdezve, hogy mi az igazság. - Krisztus sebeire - fogadkoztam. - Asszony, te akarsz filozófiára tanítani engem? Bizony hogy görög vagy, ha eddig még nem tudtam volna. A félelemtől és a feszültségtől sírva fakadt. Hagytam sírni, hadd csillapodjék, mivelhogy egész idő alatt reszketett a templom melegétől és drága prémes köntösétől függetlenül. Eljött, és miattam sírt, és önmagáért. Kellett-e különb bizonyíték arra, hogy megzavartam a szívét, mint ahogy ő is földrengésként nyitotta fel szívemnek minden régi sírját. Végül a vállára tettem a kezem, és így szóltam: - Minden jelentéktelenné lett. Élet, tudás, filozófia, még a hit is. Minden csak föllobban, egy pillanatig hevesen ég, és aztán kihuny. Legyünk két felnőtt ember, akik csoda folytán szemükről ismerik fel egymást, és nyíltan beszélgethetnek egymással. Nem azért jöttem, hogy vitába keveredjem veled. - Akkor miért jöttél? - kérdezte. - Szeretlek - mondtam. - Noha azt sem tudod, ki vagyok, noha csak egyszer láttál - ellenkezett. Én széttártam a kezem. Ugyan mit válaszolhattam volna erre. Tekintetét a padlóra szegezte, remegni kezdett, és ezt súgta: - Egyáltalán nem voltam bizonyos felőle, hogy ismét eljössz. - Jaj, szerelmem - mondtam, mert szebb szerelmi vallomást én még sohasem hallottam nő szájából. Es megint csak azt éreztem, milyen kimondhatatlanul keveset képes az ember a szavaival kifejezni. És az emberek, még a bölcsek is, a tanultak is, mégis úgy vélik, hogy akár Isten lényét is képesek szavakkal megvilágosítani. Kinyújtottam mindkét kezem. Habozás nélkül hagyta, hogy két hideg kezét a kezembe fogjam. Ujjai vékonyak és erősek voltak, és mutatták, hogy ez a kéz sohasem végzett még munkát. Sokáig álltunk szemtől szembe, kéz a kézben és egymást nézve. Nem volt szükségünk szavakra. Szomorkás, barna szeme mozdult, tekintetével végigsimította a hajamat, a homlokomat, az arcomat, az államat, a nyakamat, mintha kielégíthetetlen kíváncsiság hatalmában minden egyes vonásomat emlékezetébe akarná vésni és kisajátítani. Arcomat szél barázdálta, orcám böjtöktől beesett, szám szögletébe a csalódások vontak mély ráncokat, homlokomat a gondolatok barázdálták. De nem szégyellem az arcomat. Olyan volt, mint a viasztábla, amit az élet írt tele, erősen rányomva íróvesszejét. Örömest hagytam, hogy olvasson róla. - Mindent tudni akarok rólad! - mondta, és erősen megszorította az ujjaimat. - Szakálladat borotválod. Olyan fura és félelmes vagy ettől, mintha latin pap volnál. Tanult ember vagy-e vagy katona? - Országról országra vándoroltam és egyik rendből a másikba, mint széltől hányatott szikra - mondtam. - És szívemben is bejártam a mélységeket meg a magasságokat. Tanulmányoztam a filozófiát, a nominalizmust és a realizmust, a régi írásokat is. Sőt a szavakra ráunva a fogalmakat kezdtem betűkkel és számokkal jelölni, mint Raymondus. De a megvilágosodásig nem jutottam el. Ezért választottam a kardot és a keresztet. - Pillanatnyi szünetet tartva folytattam: - Kereskedő is voltam egy ideig. Megtanultam a kettős könyvvitelt, ami azt bizonyítja, hogy a gazdagság is csak álom. A gazdagság napjainkban csupán papírokra rögzített írássá vált, akár a filozófia és a szent misztériumok. Rövid habozás után, hangomat visszafogva még ezt mondtam: - Atyám görög volt, noha én a pápai Avignonban nevelkedtem. Remegve kiszabadította a kezemből a kezét, mintha megrémült volna valamitől: - Ezt gondoltam - mondta. - Ha szakállt növesztenél, az arcod görög arc lenne. Hát ezért voltál nekem olyan ismerős az első pillanattól fogva, mintha valamikor régen már ismertelek volna és most a régi vonásokat keresném arcodon. - Nem - mondtam. - Nem, nem azért. Óvatosan körültekintett, s fátylát a szája és az álla elé vonta. - Mondj el nekem mindent magadról! - kérlelt. - De közben sétálgassunk, és tegyünk úgy, mintha nézegetnénk valamit, nehogy figyelmet keltsünk! Fölismerhet engem valaki! Bizalommal belém karolt, és egymás mellett sétálva nézegettük a császársírokat, az ikonokat és az ezüst ereklyetartókat. Lépteink teljes összhangban voltak. Mintha tüzes tollal cirógatták volna a testemet, amikor ujjai a karomat érintették. Ám ez a gyötrelem is édes volt. Halkan beszélni kezdtem: - Gyermekkorom kiesett az emlékezetemből. Olyan, mint egy álom, és nem tudom, mi az álom és mi a valóság. De amikor Avignon városfalainál meg a folyó partján a többi fiúval játszadoztunk, én hosszú prédikációkat tartottam nekik görögül és latinul. Bizonyára sok olyat is megtanulhattam kívülről, amit nem értettem, mivel naphosszat kellett felolvasnom atyámnak, miután megvakult. - Megvakult? - kérdezte. - Hosszú utazást tett, amikor én nyolc- vagy kilencéves lehettem - mondtam, emlékeim között keresgélve. Ugyanis mindent kitöröltem emlékezetemből, mintha sohasem éltem volna át, de most eszembe jutott a gyermekkori borzalom, mint valami rossz álom. - Egy évig volt távol. A hazafelé vezető úton rablók kezébe került. Ők vakították meg, nehogy fölismerhesse őket, és tanúskodhassék ellenük. - Megvakították? - mondta furcsállóan. - Konstantinápolyban csak a hatalomtól megfosztott császárokat vakítják meg, vagy azokat a fiakat, akik föllázadnak az apjuk ellen. Már a török uralkodók is átvették tőlünk ezt a szokást! - Atyám görög volt - mondtam még egyszer. - Avignon-ban is úgy ismerték, mint a görög Andronikoszt, élete utolsó éveiben pedig csak mint a Vak Görögöt. - Hogyan került atyád a frankok országába? - kérdezte csodálkozva. - Nem tudom - mondtam, noha tudtam. Ez azonban az én titkom volt. - Avignonban élte le egész életét. Tizenhárom éves voltam, amikor, már vakon, lezuhant a pápai palota mögötti meredélyről, és a nyakát szegte. Gyermekkoromról kérdeztél. Gyermekként gyakran láttam látomásokat, amiket valóságnak hittem. A nevem is Johannesz Angelosz. Én már nemigen emlékszem rá, de mindezt vádként rótták fel nekem a bíróságon. - A bíróságon? - ráncolta össze a homlokát. - Tizenhárom éves koromban elítéltek apám meggyilkolásáért - mondtam ridegen. - Bebizonyították, hogy én vezettem apámat a szakadékhoz, és le is taszítottam őt, hogy örököljem a vagyonát. Szemtanúk nem voltak. Ezért megkorbácsoltak, hogy beismerő vallomást tegyek. Végül is kerékbetörésre ítéltek, hogy felnégyeljenek, testemet pedig elégessék. Tizenhárom éves voltam akkor. Ilyen volt a gyermekkorom. Gyorsan megfogta a kezem, a szemembe nézett, és így szólt: - Szemed nem a gyilkos szeme. Mondj el mindent. Az könnyít rajtad. - Évek óta nem gondoltam rá - mondtam. - Nem éreztem vágyat, hogy bárkinek meséljek róla. Kitöröltem már az egészet az emlékezetemből. Tenéked azonban könnyű beszélnem. Nagy idő telt el azóta. Negyvenéves vagyok. Azóta sok életet éltem. Atyámat azonban nem én öltem meg. Talán szigorú volt hozzám, és nemegyszer meg is vert, de jó napjain jó volt hozzám. Szerettem őt. Hiszen apám volt. Anyámról semmit sem tudok. Születésemkor halt meg, hiába szorongatva a kezében egy gyógyító követ. - Talán az apám, amikor megvakult, belefáradt az életbe - folytattam. - Erre a következtetésre jutottam, miután felnőttem. Aznap reggel azt mondta nekem, hogy ne aggódjak, bármi is történjék vele. Állítólag sok pénze volt, háromezer aranypénze, amit Gerolamo aranyművesnél helyezett el megőrzésre. Az én javamra végrendelkezett, és Gerolamót tette meg gyámomnak, amíg tizenhatodik évemet be nem töltöm. Tavasz volt. Kérte, vezessem el őt a vár mögötti meredélyre. Hallani akarta a tavaszi lég zsongását és a madarak szárnysuhogását, amint rajokban érkeztek dél felől. Azt mondta, hogy az angyalokkal fog találkozni. Ezért arra kért, hogy hagyjam magára a meredélyen, és majd csak az esti mise előtt jöjjek vissza érte. - Elhagyta-e atyád görög hitét? - kérdezte ő nyomban gyanakvó hangon. Hiszen konstantinápolyi görög nő volt. - Misére járt, gyónt, az ostyát latin módra vette magához, bűnbocsánatot vásárolt, hogy a tisztítótűztől megmeneküljön - mondtam. - Eddig még eszembe sem jutott, hogy esetleg más lehetett volna, mint a többieknek. Nekem azt mondta, hogy az angyalokkal megy találkozni, én pedig élettelenül találtam rá a meredély tövében. Az életbe fáradhatott bele, mivel vak és szerencsétlen volt. - De ezért hogyan vádolhattak meg téged? - kérdezte. - Mindent nekem róttak fel - mondtam. - Mindent, mindent. Hogy állítólag a pénzére sóvárogtam. Amikor elmondtam, hogy atyám az angyalokkal ment találkozni, úgy vélték, hogy én csak hazugságokat tálalok az idegenekről, akikkel atyám állítólag találkozni akart a meredélynél. A városban azonban aznap egyetlen gyanúba fogható idegent sem láttak. Gerolamo aranyműves tanúskodott ellenem a legbuzgóbban. Ő a saját szemével látta, amikor atyám megfenyített, én pedig beleharaptam a kezébe. Állította, hogy nála semmilyen pénzt sem helyeztek letétbe. Ez csak egy vak ember félrebeszélése és képzelgése volt. Valami kis pénzösszeg tényleg volt Gerolamo kezében, amikor atyám megvakult, de azt már régen fel is használta az eltartására. Gerolamo aranyműves, úgymond, csak a vak ember iránt érzett szánalomtól vezérelve küldött továbbra is mindenfélét a házunkba a földbirtokáról, miután elfogyott a pénz. A vak görög oly kevéssel beérte, és szigorúan böjtölt. Ezt a segítséget egyáltalán nem lehetett a vak képzeletében élő pénz utáni kamatfizetésként értelmezni. Ez pusztán könyörületesség volt. Azonkívül a pénzek letétbe helyezése kamat ellenében súlyos bűn lett volna mindkét fél számára. De hogy jóindulatát bizonyítsa, Gerolamo aranyműves megígérte, hogy apám emlékére egy ezüst gyertyatartót adományoz a templomnak, noha világos könyvelése szerint atyám az évek folyamán alaposan eladósodott nála. Az a jó ember még arra is hajlandó volt, hogy ennek az adósságnak a törlesztésére atyám könyveit elfogadja, amelyeket úgysem tud olvasni senki. Bizonyára untatlak már. - Nem untatsz - mondta. - Mondd el, hogyan menekültél meg, és hogyan lehetsz még mindig életben? - Egy vak görög férfi fia voltam, idegen - meséltem. - Ezért senki sem kelt a védelmemre. A püspök azonban véletlenül hallott arról a háromezer aranyról, és elrendelte, hogy állítsanak egyházi ítélőszék elé. Erre a formai okot látomásaim szolgáltatták, amikor megkorbácsolás közben a fájdalomtól önkívületben ismét angyalokról kezdtem beszélni, mint gyermekkoromban. A világi igazságszolgáltatásban az ügy teológiai vonatkozásait gyorsan mellőzték, és a jegyzőkönyvbe csak annyit jegyeztek be, hogy háborodott vagyok. Azzal, hogy a torony falához láncoltak, és mindennap megkorbácsoltak, a világi bírák úgy vélekedtek, hogy maguk is elég hatásosan képesek kiűzni belőlem az ördögöt, még a kivégzésem előtt. De a pénz tovább bonyolította és nyújtotta az ügyet, és az apagyilkossági eljárásból a világi és az egyházi ítélőszék közötti perlekedés lett a bírói hatalom gyakorlásáról, vagyis arról, hogy a kettő közül melyiket illeti meg a jog, hogy ítélkezzék fölöttem, és kobozza el atyám hátrahagyott javait. - De hogyan menekültél meg? - sürgetett. - Nem is tudom - vallottam be őszintén, és ez igaz is volt. - Nem állítom, hogy az angyalaim mentettek volna meg, de egy napon a bilincseimet leverték, nem mondták, miért, és a következő hajnalon azt vettem észre, hogy a torony bejáratát nyitva hagyták. Kisétáltam. A sötétből kilépve, hosszú ideig szinte vak voltam. A nyugati városkapunál találkoztam egy vándorkereskedővel, aki megkérdezte, volna-e kedvem elkísérni őt. Mintha rám várt volna, mert szemlátomást ismert engem, és nyomban a látomásaimról kezdett kíváncsian érdeklődni. Az erdőben a zsákjában lévő kacatok alól egy könyvet húzott elő. Ebben a négy evangélium volt francia fordításban. Kérte, hogy olvassam fel neki a könyvet. Ilyen módon kerültem a Szabad Szellem Testvéreinek körébe. Talán éppen ők szabadítottak ki, mert olyasmit is beszélnek róluk, amit az ember nem is képzelne. - A Szabad Szellem Testvérei? - kérdezte furcsállóan. - Azok meg kik? - Most nem akarlak untatni - tértem ki a válasz elől. - Róluk majd valamikor máskor beszélek. - Honnan tudod, hogy még találkozunk? - kérdezte. -Nekem nagyon nehéz volt megszerveznem találkozásunkat, nehezebb, semmint latin létedre hinnéd, mivel ismerem a nyugati országok szabados szokásait. Még egy török nőnek is könnyebb titkos találkára mennie, mint egy görögnek, már amennyire a meséikből lehet következtetni erre. - Az ő meséikben a női ravaszság mindig túljár az őrök eszén - mondtam. - Fürkészd buzgón a meséiket. Hátha tanulhatsz belőlük valamit! - Te - mondta -, te persze már minden iskolát kijártál! - Nem kell féltékenynek lenned - mondtam. - Egészen más dolgokkal foglalkoztam a szultán szerájában. - Még hogy én féltékeny lennék? Túlságosan sokat képzelsz magadról! - förmedt rám haragtól kipirultan. - Azonkívül honnét tudjam, nem vagy-e te is olyan nőcsábász, mint a többi frank. Lehet, hogy éppen őket utánozva próbálsz megismerkedni egy kíváncsiságában dőre nővel, hogy később majd a hajókon és a csapszékekben kérkedhess főrangú hódításoddal! - Szóval így?! - mondtam, és megragadtam a csuklóját. - Hát ilyen ismeretséget kötöttél a frankokkal? Hát ilyen nő vagy? De ne félj! Tudok én hallgatni! Csupán csalódtam benned. Talán az lesz a legjobb, ha nem találkozunk többé. De bizonyára könnyen találsz valami hajóskapitányt vagy latin tisztet, aki helyettem a társaságod lehet. Hevesen kiszabadította a kezét, és a csuklóját dörzsölgette. - Igen, igen - mondta. - Tényleg az a legjobb, ha többé nem találkozunk. - Zihálva lélegzett, és elsötétült szemmel nézett rám, gőgösen felszegve fejét. - Menj vissza a kikötőbe! - ingerelt. - Ott éppen elég neked való nő akad! Idd le magad, keress veszekedést, és garázdálkodj a frankok módjára! Ott vigasztalásra lelsz! Tehát isten áldjon! - Áldjon téged is! - mondtam ugyanolyan éktelenül dühösen. Indulatos léptekkel elindult az üvegsima márványpadlózaton. Szép járása volt! Számban a vér ízét éreztem, amint nyeltem, olyan vadul haraptam ajkamba, nehogy utána kiáltsak. Aztán a léptei lelassultak. A templom ajtajához érve ösztönösen visszanézett. Mikor látta, hogy én mozdulatlanul állok és nincs szándékomban utána rohanni, akkora haragra gerjedt, hogy megfordult, visszafutott hozzám, megállt előttem és képen törölt. Csengett a fülem és égett az arcom, de a szívem ujjongott. Ugyanis nem meggondolatlanul ütött pofon, hanem előbb óvatosan körülnézett, nehogy meglássa valaki. Nem tértem ki az ütés elől, egyetlen szót sem szóltam. Pillanatnyi várakozás után ismét megfordult és indult kifelé. Én álltam mozdulatlanul, és néztem utána. Akaraterőm láttán tétovázni kezdett, lassította lépteit, megállt, megfordult és visszajött hozzám. Már mosolygott. Barna szeme is vidámságot sugárzott. - Bocsánat, kedves uram! - mondta. - Bizonyára rossz nevelést kaptam, de már egészen alázatos vagyok. Sajnos nincsenek török meséskönyveim. De talán kölcsönözhetnél nekem ilyesmit, hogy én is megtanulhassam, miként diadalmaskodik a női ravaszság a férfi esze fölött! - Megfogta a kezem, megcsókolta, és az arcához szorította: - Érzed, milyen forró az arcom? - Ne tedd ezt! - figyelmeztettem. - Ezenkívül az én arcom még forróbb. És neked nem is kell ravaszságot tanulnod. Neked a törökök semmit sem tudnának tanítani! - Hogy hagyhattál úgy elmenni, hogy még csak utánam se futottál? - kérdezte. - Mélyen megbántottál asszonyi voltomban. - Mindez még csak játék - mondtam izzó szemmel. - Még van lehetőséged a visszakozásra! Én nem kényszerítlek. Nem járkálok utánad. Magad választhatsz! - De hiszen számomra már nincs választás! - ellenkezett. - Bizonyára választottam már akkor, amikor háromszavas üzenetet küldtem neked. Talán már akkor választottam, amikor nem küldtelek el a Nagytemplomban. Talán akkor választottam már, amikor a szemembe néztél! Most talán már nem visszakozhatom, még akkor sem, ha akarnék! De ne nehezítsd meg számomra túlságosan. Egymás kezét fogva mentünk ki a templomból. Elszörnyedt, amikor látta, hogy kint közben besötétedett. - El kell válnunk! - mondta. - Azonnal! - Nem kísérhetnélek el legalább egy darabon? - kérdeztem, mivel nem tudtam türtőztetni magamat. És ő sem volt képes megtiltani, bármennyire elővigyázatos volt is. Miközben a sötétség leszállt a templomok zöld kupoláira, és a főutca házai előtt meggyújtották a lámpásokat, egymás mellett lépkedtünk, és a nyomomba egy sovány, sárga színű kutya settenkedett, amely, ki tudja, miért, csatlakozott hozzám, a házamtól az Apostolok Templomába kísért, és fázva várt reám, míg ki nem jöttem a templomból. Nem fordult a Blachernai felé vezető útra, ahogyan ösztönösen gondoltam, hanem éppen ellenkező irányba. Mutattam neki a kutyát, és tréfásan azt mondtam: - Ha akarom, utánad küldhetem ezt a kutyát. Visszatérve hozzám, megmutatja, hol laksz. Nemhiába voltam Murád szultán kutyáinak a felügyelője! - Mesélj erről is! - kérlelt. - Miután betöltöttem huszadik évemet, elbűvölt Homérosz - kezdtem. - Beálltam hajósnak egy genovai hajóra, hogy lássam a hajdani Trója romjait. Egész életemben, amióta csak az eszemet tudom, nyugatról keletre vágytam. Vérem, születésem, minden bennem ide vonzott. A hajón kutyákat szállítottak, melyeket Milánó hercege küldött ajándékba Murád szultánnak. Genova uralkodójaként Perának is ő az ura, és így függött a szultánnal való jó kapcsolatoktól. A kutyák közül a legnagyobb, egy igazi szürke fenevad, megkedvelt engem, és kezdett engedelmeskedni nekem, úgyhogy nem kellett ketrecben tartani. Miután a görög tengeren átvitorláztunk, és a partvidékhez közeledtünk, a tengerészek megmutatták nekem a Nagy Sándor által épített Trója romjait. Éjszaka Tenedosz előtt a hajóról a vízbe vetettem magam, hogy a partra ússzam. Annyira égett bennem a vágy, hogy ugyanazt a földet tapossam, mint Homérosz hősei, Achilleusz és Odüsszeusz. A kutya a tengerbe ugrott, és utánam úszott minden tiltó parancsom ellenére. Nyár volt és a víz meleg. Ó, az az első reggel s a hajnalpír ujjai a kék dombok fölött, amikor lábam már Ázsia földjét érinthette! De a kutya megmentett. Máskülönben a törökök rabszolgát csináltak volna belőlem, mivel megszöktem a hajómról. - Sok kalandban volt részed - jegyezte meg kétkedőn. - En nem tartottam kalandoknak, amikor átéltem őket - állítottam. - Ezek csak életem részei. A tudásvágy hajtott, nem pedig a változatosság igénye. De jó szerencsém volt, ezt elismerem. A gondviselés olyan sokszor óvott meg, hogy ösztönösen kérdezgetni kezdtem magamban, miért. Miféle titokzatos cél érdekében maradtam életben én, miközben mások meghaltak körülöttem. A pestis és a háború is megkímélt, noha szándékosan kitettem magamat mindkettőnek. - Beszélj még a kutyáról! - kérlelt kíváncsian. - Bejártam hát Nagy Sándor Trójájának romjait, sarkamban azzal a hűséges nagy szürke kutyával - meséltem. - Láttam a kettétört oszlopokat és a babérbokrokkal meg iszalaggal befutott falakat. Láttam a földbe süppedt szobrokat, melyek arcát a török pásztorok összetörték. Az iszlám ugyanis nem tűr meg képeket, szobrokat. De ez nem volt még az igazi Trója. Éhséget és fáradságot nem érezve jártam végig a tengerpartot, míg rá nem akadtam a Szkamandrosz-folyóra. Domboktól takarva a síkságon, ott volt Trója. Ott is találkoztam török pásztorokkal. Lóháton éltek és sátrakban laktak, asszonyaik pedig nem takarták el arcukat. De a kutyámtól féltek, holtra is nyilazták volna, ha nem magyaráztam volna meg nekik, hogy az emírjük kutyája. Erre aztán földig hajoltak a kutya előtt, kezükkel pedig homlokukat és mellüket érintették. A kutyának köszönhettem, hogy nekem is adtak ételt, és velem is jól bántak. - Vándorlásom nem volt hosszú - folytattam -, de akkor még nem is láthattam Konstantinápolyt, ahogyan pedig reméltem. Az országban békesség volt, és Murád szultán éppen Magnesziában tartózkodott, hogy palotáját és nyaralóit ellenőrizze. Később oda is költözött, miután két különböző alkalommal próbált meg az uralkodásról lemondani és fiát, Mohamedet megtenni uralkodónak. De Mohamed akkor még túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy meg is tudja tartani a hatalmat. Engem biztonságban Magnesziába kísértek, ahol Murád szultán maga elé bocsáttatott, meghallgatta elbeszélésemet, és egész erszény ezüstaspert adatott nekem. Természetesen azt hazudtam, hogy a kutya ugrott a tengerbe és én úsztam utána, hogy a drága ajándékot megmentsem a szultánnak. De a kutya mintha nem akart volna megválni tőlem. Dührohamot kapott, ha távozni próbáltam mellőle, úgyhogy ismét ketrecbe kellett zárni. - Talán csak nem valami tengerészhistóriát mesélsz nekem? - kérdezte hitetlenkedve. - És ugyan miként sikerült visszatérned a latinok földjére? Kételkedése kedvemet szegte. - Kutyákról beszélgettünk - mondtam. - Csak azért fogtam hozzá, hogy elmondjam a kutyáról ezt a történetet. Magad kértél rá. De talán más teendőm is volt Ázsiában, mint pusztán Trója romjainak a keresése. Jelentkeztem a torlak-derviseknél,3 és ők eljuttattak a velencei factoriához.4 Ott voltak hajók, és magam fizettem ki az utamat Velencébe. Amikor észrevettem, hogy nem értette meg, mit akartam mondani, így magyaráztam: - A torlak-dervisek a török Szabad Szellem Testvérek. Fedetlen fővel járnak, és semmiféle tulajdont nem ismernek el. Murád szultán fiatal fiúként maga is részt vett a lázadásuk leverésében. Vezetőjüket keresztre feszítették és teveháton hurcolták, amíg meg nem halt. A torlakok között zsidók és görögök is vannak, mivel szerintük a vallások egyenértékűek, és Mohamed tanítása semmivel sem különb Krisztus tanításánál. - Meglepő dolgokról mesélsz nekem, és te sem az vagy, akinek látszol! - mondta, és hirtelen megállt a sötétben, hogy alaposan szemügyre vegyen. - Már nem tudom kivenni az arcvonásaidat. Hidegség árad belőled. Mintha egy démon vagy angyal sétálna mellettem! - Ilyen tanítást is ismerek - mondtam. - Azt állítják, hogy még ma is élnek a földön angyalok az emberek között. Közülük sokan maguk sem tudják, hogy angyalok, de szellemek óvják őket. Meg lehet ismerni és meg lehet különböztetni őket a többiektől, ha az ember az után is felismeri az angyal jeleit, hogy az angyal emberi testben megszületett és már elfelejtette eredetét. Az ember formájú angyalok titkos erejét sok uralkodó használta fel a maga javára. - Ijesztgetsz engem! - mondta. - Hát benned angyal jelei vannak? - Ez merő félrebeszélés - ellenkeztem. - Csak ember vagyok. Magányra születtem, és magányosan fogok meghalni. Ez minden tudásom végeredménye. A hippodrom5 romjai mellett jártunk. Ott a versenypályán napközben görög ifjak gyakorolták az íjászatot, vagy pedig ló hátáról botokkal lovaslabdajátékot játszottak. A sötétben az omladozó épület nagyobbnak látszott. A Szófia-templom kupolája is óriásként vetült az égboltra. A régi császári palota roppant kő tömege előttünk sötétlett. Semmilyen fény sem szűrődött ki belőle. Elhagyott termeit már csak ritkán használták különleges szertartásokra. A sötétség könyörületesen leplezte előttünk, hogy haldokló városban járunk. Márványoszlopai megsárgultak, falai düledeztek, szökőkutaiból sem bugyogott többé víz, és a fákról hulló platánlevelek töltötték meg az ápolatlan kertek mohos medencéit. Lépteink lelassultak, mintha kimondatlanul megegyeztünk volna. Az esthajnalcsillag már kigyúlt az égbolt peremén. Megálltunk a régi császári palota düledező, törött oszlopainak árnyékában. - Mennem kell - mondta. - Nem kísérhetsz tovább! - Prémes köntösöd csábíthatja a rablókat és a kéregetőket - próbáltam ellenkezni. Még jobban felemelte fejét. - Konstantinápolyban nincsenek sem rablók, sem kéregetők! - mondta büszkén. - Talán a kikötőben. Vagy a pérai oldalon. Itt a városban nincsenek! Ez igaz. Konstantinápolyban a koldusok is soványak és büszkék. Csak néhányan ülnek a templomok közelében, maguk elé meredve fátyolos szemmel, mintha az ezeréves múltba néznének. Ha latintól kapnak alamizsnát, valami áldásfélét morognak, de amint hátat fordít nekik, a földre köpnek, és condráikba dörgölik a pénzt, mintha meg akarnák tisztítani a latinok érintésétől. Ha egy férfi vagy nő elszegényedik, inkább kolostorba vonul, semhogy a koldusmesterséget válassza. - Mennem kell! - ismételte meg, de hirtelen átölelt, és a fejét a mellemre szorította, úgyhogy a hideg levegőben ismét érezhettem bőrének jácintillatát. Nem kerestem a számmal a száját vagy az arcát. Nem akartam olyasmivel megsérteni, ami csupán testiség. - Mikor találkozunk újra? - kérdeztem. Olyan száraz volt a szám, hogy rekedt lett a hangom. Kétségbeesetten azt mondta: - Nem tudom. Tényleg nem tudom. Velem még sohasem történt ilyesmi. - Nem jöhetnél el hozzám? - kérdeztem. - Titokban, hogy senki se lásson. Egyetlen szolgám van, aki kémkedik utánam, de őt el is bocsáthatom. Megszoktam már, hogy szolgák nélkül is boldoguljak. Olyan sokáig nem szólt semmit, hogy félni kezdtem. - Talán csak nem bántottalak meg? - kérdeztem. - Úgy vélem, megbízhatsz bennem. Nem akarok rosszat neked! - Ne bocsásd el a szolgádat! - mondta. - Ez csak gyanút ébresztene. Minden idegen után kémkednek. Csak valamilyen más és még veszélyesebb módon kémkednének azután utánad. Tényleg nem tudom, mit tehetnénk! - Nyugaton - szólaltam meg habozva - a nőnek általában van egy barátnője, és azt mondja, őt megy el meglátogatni. A barátnő pedig szükség esetén akár meg is esküszik arra, hogy így igaz, hogy máskor ő is számíthasson hasonló szolgálatra. De a fürdőkben és a gyógymedencékben is szabadon találkozhatnak egymással a férfiak és a nők, és társaloghatnak egymással. - Nekem senkim sincs, akiben megbízhatnék - mondta. - Szóval nem akarod? - kérdeztem mogorván. - Mához egy hétre elmegyek hozzád! - ígérte, és még jobban felszegte a fejét. - A reggeli órákban jövök, ha tudok. Majd elvesztem a kísérőimet a piactéren vagy a velenceiek boltjaiban. Tudom, hogy csak bajom lesz belőle. De jövök. Te meg intézd úgy a szolgádat, ahogyan a legjobbnak látod. - De tudod-e, hol lakom? - kérdeztem sietve. - Egy kis házban a kikötő felőli domboldalon, a velenceiek lakta városrész mögött. Ráismersz a kapu előtti kőoroszlánról. - Igen, igen - mondta, és mosoly volt a hangjában. -Ismerem is azt a kis csúnya kőoroszlánt a kapu előtt. Már tegnap elvitettem magam a házad előtt, amikor bevásároltam, hogy legalább egy villanásra láthassalak. De nem láttalak. Isten áldása legyen a házadon! Gyors léptekkel távozott, és eltűnt a sötétben. Nem küldtem utána a kutyát, hogy kövesse. 1452. december 20. A parton álltam, amikor az utolsó hajó is elindult Velencébe. Kicsi, gyorsjáratú hajó volt, kapitányának a császár meghatalmazottjaként meg kellett magyaráznia a signoriának a nagy gályák visszatartásának okait. Konsztantinosz baszileusz Magyarországra is küldött különböző utakon segélykérő üzeneteket. A kormányzói méltóságra emelkedett Hunyadi azonban a feszületet megcsókolva esküdött békét három évre a Mohamed trónralépésétől számított második évben. Murád 1444-ben Várnánál, 1448-ban meg a Rigómezőn bizonyította be neki, hogy Magyarországnak túlságosan sokba kerül a törökök elleni harc. Nem bízom a kereszténység segítségében. Mohamed gyorsabb a kereszténységnél. Az előző nyáron láthattam az ifjú szultánt, az agyagot dagasztva, és fülig meszesen, amint a saját kezével építette erődítményét a Boszporusz partján, hogy a saját példájával a népét az addigiaknál még buzgóbb erőfeszítésekre ösztönözze. Öreg vezíreit befogta köveket görgetni és habarcsot keverni. Véleménye szerint a történelem folyamán még sohasem építettek fel ily erős erődítményt ily rövid idő alatt. Már csak a tornyokat borító ólomlemezek hiányoztak, amikor megszöktem a szultán táborából. Az ágyúöntő Orbán nagy bronzágyúi kibírták a lőpor nyomását és bebizonyították erejüket. Amióta egyetlen nagyméretű kő ágyúgolyóval elsüllyesztettek egy velencei gályát, egyetlen hajó sem futott be a kikötőbe a Fekete-tengerről. A kapitány megtagadta vitorláinak bevonását. Teste azóta is ott van karóba húzva a Boszporusz-parti erődítménynél, tengerészeinek feldarabolt tetemei pedig körülötte a földön bűzlenek. A szultán mindössze négy tengerésznek kegyelmezett meg, és a városba küldte őket, hogy beszámoljanak a történtekről. Ennek is második hónapja immár. De Konsztantinosz császár is szemlátomást komolyan akar védekezni. Teljes hosszában javítják a falakat. A városon kívüli temetők sírköveit is beépítik a falak erősítésére. Ez azért is bölcs dolog, mivel különben a törökök használhatnák fel a sírköveket az ostrom kezdetén. De a nép azt rebesgeti, hogy a falakon dolgozó vállalkozók silány munkát végeznek, és csillagászati összegeket csalnak ki. És ezt senki sem veszi rossz néven. Sőt. A nép kárörvend. Hiszen a császár hitehagyott és latinná lett. Ezért tőle ugyanúgy szabad lopni, mint a latinoktól. Ez a város tényleg jobban szereti a törököket, mint a latinokat. De hiszen ott van nekik oltalmukra a Blachernai Panaghiája, a csodatévő Szent Szűz. Ma mély meggyőződéssel azt mesélte a pék felesége, hogy amikor harminc évvel ezelőtt Murád szultán ostromolta a várost, a Szent Szűz akkor is megjelent kék kámzsában, hogy végigjárja a falakat, és olyan riadalmat keltett a törökök soraiban, hogy fölgyújtották az ostromgépeiket és egész táborukat, és még aznap éjszaka eltakarodtak a város környékéről. Mintha Murádnak nem lettek volna komolyabb kényszerítő okai az ostrom beszüntetésére. Milyen hosszú lehet egy hét! Milyen különös a várakozás akkor, amikor azt hittem, hogy nincs többé semmi várnivalóm! A várakozás is élvezet, amikor az ifjúság ingerlő láza és türelmetlensége régen eloszlott már. De már nem tudok hinni. Ki tudja, talán ő nem is az, akinek képzelem! Ki tudja, talán csak magamat csapom be! De, bár dermesztő szél fújt a Márvány-tengerről, és hópelyhek szállingóztak a levegőben, mégsem kívántam a parázstartók melegét. A testem olyan, mint a kályha, amely önnön forróságát sugározza. 1452. december 22. Küszöbön áll Megváltónk születésének ünnepe. A velenceiek és a pérai genovaiak már készülődnek rá. A görögök azonban nem sokat törődnek a karácsonnyal. Az ő ünnepük a húsvét. Nem mint Krisztus szenvedésének ünnepe, hanem mint a föltámadás örömnapja. Az ő hitük buzgó, rajongó, misztikus és türelmes is. Még eretnekeiket sem égetik meg máglyán, hanem megengedik nekik, hogy kolostorba vonuljanak bűneik megbánására. Iszidor bíborost sem kövezték meg. Csak ezt kiáltották neki: "Vidd Rómába kovásztalan kenyeredet!" A nyugati országokban nem láthattam ugyanazt a lángoló hitet és rajongó áhítatot, ami itt látható a templomokban az emberek arcán. Ott pénzért vásárolják meg a bűnök bocsánatát. De a város kihalt. Óriási falaik azelőtt milliós várost vettek körül. Mostanra összezsugorodott a város. Már csak a dombokon van élet, a központi terek körül és a kikötő lejtőin. Rozzant házak, romok és sivár területek húzódnak a lakott terület szélétől a falakig, kecskék, szamarak és lovak sovány legelőiként. Elvadult gaz, tüskés bokrok, elnéptelenedett házak, amelyeknek a teteje beomlott. Es a Márvány-tenger felől fúj a szél. Milyen kimondhatatlan szomorúság! Velence két csatahajót küldött. Ötven zsoldos Miklós pápa Rómájából érkezett Iszidor bíborossal. Ezenkívül csak erőnek erejével visszatartott hajók és csábításokkal toborzott latinok vannak. Megfeledkeznék a császár öt bizánci típusú csatahajójáról? Ott ringanak a kikötőben, vitorlák nélkül, a hajófenéken állott víz lötyög, és messziről bűzlenek a kor-hadástól. A hajóorrok tűztorka zöld a rézrozsdától, és be van dugulva. De ma ezeken is emberek jelentek meg. Notarasz megadux nyilván ismét használható állapotba akarja hozni őket, bár a császárnak nincs pénze ilyesmire. A csatahajók drága mulatságszámba mennek. Néhány hajórakományra való gabona, étolaj és bor érkezett a görög tenger szigeteiről. Azt mesélik, hogy a törökök feldúlták Moreát. Onnan tehát hiába várunk segítséget, már amennyire Konsztantinosz egyáltalán megbízhat a fivéreiben. Demetriosz legalábbis már Firenzében ellene volt az uniónak. Amikor Johannesz császár meghalt, csak az anyjuk tudta megakadályozni a testvérháborút. Nem ismerem őket. Nem keresem a szívüket. Ők idegenek maradnak számomra. Még az időszámításuk is más. Most - a világ teremtésétől számítva - a 6960. évben élnek. A törökök viszont - a Próféta menekülésétől számítva - a 856. évben. Micsoda esztelen világ! Vagy talán csak túlságosan latin vagyok a szívemben? Tehát mégsem jött el. Talán csak időt akart nyerni, hogy illendően megszabaduljon tőlem, és a nyomait is eltüntesse előlem. Hiszen még a nevét sem tudom. Mért is nem küldtem el utána a kutyát?! A kutya elvezetett volna a háza kapujához. De mi hasznom lenne belőle, az ő részéről az egész csupán csak szeszély, kíváncsiság volt! És ő görög, mint ahogyan bennem is atyám görög vére folyik. Bizánc romlott, álnok, csalárd és kegyetlen vére. Ha az asszony minden országban csalfa is, legyen keresztény vagy török, hát nem a görög nő a legcsalfább valamennyiük között? Hiszen kétezer év tapasztalata van mögöttük. Szívem ólom, ereimben ólom a vér. Gyűlölöm ezt a haldokló várost, amely vakon bámulja a múltját, és nem hiszi el, hogy a kapui előtt a pusztulás vár rá. Gyűlölöm, mivel szeretem. 1452. december 23. Az Akropoliszról Bukoleonig sétáltam. Nézegettem a tömör falakat, a vasalt kapukat, a magukba zárkózó házak magasan lévő, köríves ablakait. A faházakat nem néztem. Imádkoztam Szergiosz és Bacchus templomában, a tenger menti falnál. De Isten nem szenvedheti a kettős könyvelést. Konsztantinosz oszlopától az Aranykapu márványtornyaihoz sétáltam. Onnan tovább baktattam a Szent Romanosz-kapuhoz, majd a Blachernai parkjában sétálgattam. A kapunál senki sem állított meg. Ki tudja, talán csak becsapott engem, és rossz irányba vezetett. Ki tudja, hátha mégis a Blachernaiban lakik. A föld sárga, jeges és halott. A leveleket a parkban nem söpörték össze. Hiába kerestem az épületet, amelyben ifjúságom napjaiban műmadarak csicseregtek aranykalitkákban. Már nem találtam sehol. Amikor az őrt álló katonától megkérdeztem, csak a fejét rázta, mintha nem is értette volna, mit keresek. Johannesz császár itt vendégelte meg a barbárokat, bennünket, akik nyugatról jöttünk, Cusanus doktort és az egyházi zsinat más kisebbségi küldötteit. Szolgám nem követett. De mintha ebben az ódon városban a falak, a házak, az oszlopok láthatatlan szemmel leskelődnének a járókelők után. Munkások, akik a romokat bontják, hogy a falak javításához köveket gyűjtsenek, a homokban talált megfeketedett pénzdarabokat mutatták nekem. Értéktelenek, de ezerévesek. Csónakkal átvitettem magam az öböl túloldalára, a genovaiak Pérájába. Senki nem kérdezett tőlem semmit. Csónakosok szakadatlanul eveznek a kikötőben, ide is meg oda is, a kikötői partok mentén, peremig merülve a rakomány súlya alatt. A genovaiak jó vásárokat csinálnak. Ha akarnék, én is rövid idő alatt meggazdagodhatnék, ha felcsapnék fegyverkereskedőnek. Ki tudja, talán a görögök is jobban szívelnének, ha elavult fegyvereket árulnék nekik és rablóárakat követelnék értük. Ki tudja, akkor talán bíznának bennem, és hinnének őszinteségemnek. Pérában minden napszakban árulnak és cserélnek értesüléseket minden borozóban. A pérai genovaiak ugyanis nem állanak hadban a szultánnal. Ez is teljes esztelenség. Pérán át Mohamed szultán megtudhatja mindazt, ami Konstantinápolyban történik. És mi napról napra tudjuk, hogyan haladnak a szultán előkészületei. Egy híres és tiszteletre méltó kereskedő udvarán galambdúcot láttam. Egyiptomi galambok voltak benne. A szultán tehát Adrianopoliszban már aznap tudhat minden hajó érkezéséről és indulásáról, rakományáról és kapitányáról. Péra magas tornya páratlan megfigyelőhely. Onnét lehet látni a tengert, a Boszporuszt és mindazt, ami a városban történik az Akropolisztól a Blachernaiig. Lakásomba visszatérve sajgó szemmel bámulom Genova keresztes zászlaját, amely a pérai torony csúcsán leng. Fázom. Hét év óta először iszom bort. De a bor még jobban elszomorít. És ezen a fázós napon azt sem értem, milyen esztelen indulat kényszerített arra, hogy elpártoljak Mohamed szultántól, hogy az életemet kockáztassam, és olyan városba jöjjek, amely idegen számomra, és amely nem is akar befogadni. Miért nem maradtam az új Sándor kíséretében, élő lelkiismeretként, amit az atyja hagyott rá örökségül. Ő sem hitt engem angyalnak, miként az atyja, noha a kutyák engedelmeskedtek nekem és a vadállatok is. Őt csupán szórakoztatta, hogy elméjét az én tudásomon élesítse. Az ő esze metsző acél volt, az én tudásom fekete kő. És talán az is szórakoztatta, hogy egy megvesztegethetetlen emberrel találkozott. El kellett jönnöm, bár úgy gondoltam, hogy engem már semmi sem rendít meg. Az eljövetelemen én magam talán jobban meglepődtem, mint Mohamed. 1452. december 26. Szolgám reggel azzal lepett meg, hogy elém állt, és figyelmeztetően így szólt: - Uram! Ne járj túl gyakran Pérában! Először néztem rá figyelmesen. Eddig csak elkerülhetetlen rossz volt ő a számomra, akit a házzal együtt kaptam, amikor bérbe vettem. Rendben tartotta a ruháimat és ételt hozott nekem, a bérbe adó nevében ügyelt arra, hogy a bútorait ne tegyem tönkre, söpörgette az udvart, és kétségtelenül továbbította a Blachernai egyik sötét szobájába mindazt, amit tettem, meg hogy kikkel találkoztam. Tulajdonképpen semmi kifogásom sem volt ellene. Szánalomra méltó öregember. Fájt a térde, és szeme a konstantinápolyi görögök végtelenül szomorú szeme. Ruházata kopott, zsírfoltos, nadrágja pedig foltozott. - Ki parancsolta neked, hogy ezt mondd? - kérdeztem. Ő megsértődött. - Csak a te javadra gondolok. Hiszen mindaddig az uram vagy, amíg ebben a házban laksz! - Latin vagyok - mondtam. - Nem, nem, nem vagy latin. Az arcodról ismerlek! -állította lelkesen. Kimondhatatlan meglepetésemre térdre vetette magát előttem, s kezem után kapkodott, hogy megcsókolhassa, és így kérlelt: - Ne vess meg engem, uram! Igaz, hogy megittam a korsóban maradt bort, és összeszedem az aprópénzt, amit szétszórsz, és az étolaj egy részét is elvittem a beteg nénikémnek, mivel az egész nemzedékünk nagyon szegény. De nem teszem többé, ha nem akarod, miután felismertelek! - Nem alkudoztam az étkezési költségekről - mondtam meglepődve. - A szegény ember joga, hogy azokból a morzsákból éljen, amelyek a gazdagok asztaláról hullanak le. Felőlem akár az egész családodat is eltarthatod, amíg én vagyok a gazdád. Nem becsülöm sokra a pénzt. Hamarosan itt a pillanat, amikor a pénz és a vagyon elveszti jelentőségét. A halál előtt egyenlőek vagyunk, és Isten mérlegén a szúnyog erénye éppen annyit nyom, mint az elefánté. Azért beszéltem hozzá ilyen hosszasan, hogy az arcát szemügyre vehessem. Nekem őszintének tűnt, bár az ember arca hazudik, és egy görög hogyan bízhatna meg egy másik görögben. - Többé nem kell bezárnod a pincébe, ha azt akarod, ne tudjam, mit teszel vagy hová mégy - mondta. - A pincében olyan hideg volt, hogy a csontjaim megdermedtek. Azóta egyvégtében náthás vagyok, és fáj a fülem meg a térdem, még jobban, mint azelőtt. - Állj föl, te bolond, és gyógyítgasd borral a fájdalmaidat! - mondtam, és az erszényemből egy arany beszantot vettem elő. Ez egész vagyon volt számára, mivel Konstantinápolyban a szegények nagyon szegények, és a kevés gazdag nagyon gazdag. A tenyeremen lévő pénzt nézte, és arca felragyogott, de megrázta fejét, és így beszélt: - Uram, nem azért panaszoltam el a bajaimat, hogy kolduljak. Nem kell engem megajándékoznod. Ha úgy akarod, semmit sem látok, sem nem hallok többé, amiről nem akarod, hogy lássam és halljam. Csak parancsolnod kell! - Nem értem! - mondtam. A sárga kutyára mutatott, amelyik már hízni kezdett, és a helyén feküdt a rongyszőnyegen az ajtónál, mindvégig éber figyelemmel kísérve minden mozdulatomat. - Hát ez a kutya nem engedelmeskedik talán neked, és nem kísér-e el mindenfelé? - kérdezte. - Nem értem, mit mondasz - ismételtem meg, és az aranypénzt elébe dobtam a szőnyegre. Lehajolt, hogy fölszedje, és aztán a szemembe nézett: - Nem szükséges felfedned magadat előttem! - mondta. - Hogyan is gondolhatnék ilyesmire! A titkod az én számomra szent. A pénzed elfogadom, mivel te parancsolod. És ez nekem is, meg a családomnak is igen nagy örömet hoz. De még nagyobb számomra az az öröm, hogy téged szolgálhatlak. Bosszantottak a titokzatos célzásai. Persze a többi göröghöz hasonlóan ő is gyanakodott, hogy én még mindig a szultánt szolgálom, és csak látszólag szöktem el mellőle. Talán reménykedett, hogy haszna lesz belőlem, és megszabadul a rabszolgaságtól, ha a szultán egyszer meghódítja a várost. Ez a hiedelme előnyös volna számomra, ha titkolni akarnék valamit. De hogyan bízhatnék egy alacsony sorú emberben? - Nagyot tévedsz, ha belőlem hasznot akarsz húzni - szabódtam. - Nem állok már a szultán szolgálatában. Már tízszer bizonygattam a béketűrés határáig ezt, és esküdöztem azoknak, akik téged a tetteim kikémlelésére fölbéreltek. De még egyszer állítom neked is, nem állok többé a szultán szolgálatában. - Nem, nem, ezt tudom - mondta. - Hogyan is szolgálhatnád te a szultánt! Hiszen én felismertelek, és mintha villám csapott volna elém a földbe. - Talán részeg vagy? - kérdeztem. - Talán félrebeszélsz? Talán a láz zavarta meg a fejedet? Nem értem, mit beszélsz! - De azért furcsa izgalom lett úrrá rajtam. - Ittam, uram - hajolt meg előttem. - Bocsáss meg! Máskor nem fog előfordulni! De ostoba szavai mégis arra késztettek, hogy nézzem meg arcomat a tükörben. Valamilyen okból nem akarok többé borbélyhoz járni, hanem úgy döntöttem, én magam vágom le a szakállamat, és gondosabban, mint azelőtt. Bánatomban és fásultságomban több napig hagytam nőni a szakállamat. Át is öltöztem, hogy már a ruházatommal is hangsúlyozzam latin mivoltomat. 1453. január 2. Eljött hozzám! Hát mégis eljött hozzám! Világosbarna köntös volt rajta, lábán pedig puha, barna cipő. Bizonyára azt hitte, jó álruhát öltött magára, pedig a legostobább ember sem tévedhetett volna akkorát, hogy alacsony sorú nőnek vélje. Köpenyének szabása, fejfedője, de még az is, ahogyan leheletfinom fátylát magára tekerte, hogy félig eltakarja az arcát, előkelő származásáról és neveléséről árulkodott. - Isten nevében köszöntelek! - mondtam, és képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. A sárga kutya a farkát csóválta előtte. - Ez őrültség - mondta. - Őrültség és boszorkányság. Le fognak leplezni, de akkor sem állhattam meg, hogy el ne jöjjek. Nem, noha nem akartam jönni. - Hogy jutottál be? - kérdeztem szaporán. Fátylát még mindig a szája elé húzta. - Egy apró, köhécselő ember nyitott kaput a zörgetésemre - mondta. -Különbül kellene öltöztetned a szolgádat, és meg kellene parancsolnod neki, hogy a haját kefével, a szakállát pedig fésűvel tartsa rendben. Annyira szégyellte a ruházatát, hogy hátat fordított nekem, és rám sem nézett. - Körülpillantott. - A szobádra is ráférne egy kis takarítás. - A szoba sarkáról gyorsan elfordította tekintetét. A szőnyeget rádobtam az ágyneműre takaróul, és kiszaladtam. Szolgám az udvaron állt, a felhőket bámulta. - Szép napunk van - mondta ravasz mosollyal. - Csodálatos - ismertem el, és keresztet vetettem görög módra. - Életem legszebb napja. Fuss és hozz bort, süteményeket, édességeket, sült húst, befőttet. Sokat hozz! Mindenből a legjobbat, amit csak találsz! Hozz egy egész nagy kosárra valót, hogy jusson belőle neked is, meg az unokatestvéreidnek is, meg a nénikédnek, és az egész családodnak. Ha útközben találkozol koldusokkal, adj nekik alamizsnát, és áldd meg őket. - Talán csak nincs születésnapod, uram? - kérdezte tudatlanságot színlelve. - Csak vendégem jött - mondtam. - Egy olcsó és jelentéktelen nő, aki azért jött, hogy elszórakoztasson magányomban. - Vendéged? - kérdezte csodálkozást színlelve. - De hiszen én senki idegent nem láttam. A szél valóban zörgette az ajtónkat, mintha valaki kopogott volna, de mikor kinyitottam, üres volt az utca. Talán csak nem tréfálkozol velem, uram? - Tedd, amit parancsoltam - nógattam. - De ha egy árva szót is szólsz a vendégemről bárkinek is, megragadom a szakálladat, és saját kezemmel metszem el egy késsel a torkodat. - Miközben a kosarat kereste, még egyszer megragadtam az ingujját, és így szóltam: - Eddig még eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem: Mi a neved? - Ez nagy megtiszteltetés számomra - mondta. - Mánuel a nevem az öreg Mánuel császár után. Atyám őt szolgálta a Blachernaiban, mint tűzifahordozó. - Mánuel! - kiáltottam fel. - Milyen szép név! Mánuel! Ez a nap a legboldogabb napja életemnek! Krisztus nevére mondom! - Megragadtam a fülét, megcsókoltam szőrös orcáját, majd eltaszítottam magamtól, hogy menjen végre. Amikor szobámba visszatértem, vendégem már ledobta magáról barna köntösét, és az arcát is felfedte. Nem tudtam betelni nézésével. A szavak a torkomon akadtak, remegett a térdem, úgyhogy a földre vetettem magam előtte, és arcom a térdéhez szorítottam. Az öröm és az elragadtatás könnyeit hullattam. Ő kezével félénken megérintette a fejemet, hajfürt jeimet simogatta. Amikor végre fölemeltem az arcomat, láttam, hogy mosolyog. Mosolya olyan volt, mint a nap. Két szeme, mint két aranybarna virág. Kékre festett szemöldöke magasan és szépen ívelt, mint két csodálatos boltozat. Arca olyan volt, mint a tulipán. Puha ajka rózsaszirom, fogai apró gyöngyszemek. Látványa elkápráztatott. Mindezt meg is mondtam neki. - Olyan a szívem, mint egy tizenhét éves sihederé - mondtam. - Költőktől idézek, mivel az én szókészletem szegényes. Megmámorosodtam tőled. Mintha eddig még soha ilyet nem éreztem volna. Mintha eddig még soha nem érintettem volna nőt. De azért ismerlek téged, mintha ismertelek volna egész életemben. - Te vagy számomra az egész Bizánc - mondtam. - Te vagy Konstantinápoly, a császárok városa. Hasonlóképpen ismertem városod kéklő kupoláit, amikor először láttam meg őket a hajófedélzetről, amint a csillogó tengerből kiemelkedtek. Ugyanígy ismertem városod utcáit, oszlopait, márványát, a mozaikokat, az aranyat és a bíbort, mintha azelőtt is közöttük éltem volna. Az utcákat és a tereket lelki szemeimmel már láttam. Nem kellett az utat tudakolnom. Ugyanígy ismerlek téged is, Kedvesem! - Érted vágyódtam ide, amióta csak élek - mondtam. - Rólad álmodoztam, amikor a városodról álmodoztam. Ahogyan a városod megismertem, ezerszer csodálatosabb annál, amilyennek álmomban láthattam, ugyanúgy te is ezerszer csodálatosabb vagy emlékezetemben őrzött képednél. - Szebb, csodálatosabb vagy, mint amilyennek emlékezetem megőrizhetett - mondtam. - Két hét szörnyen hosszú idő. Két hét pokolian hosszú idő. Miért nem jöttél, ha megígérted? Miért hagytál el engem? Azt hittem, belehalok! Rám nézett, könnyedén lehunyta a szemét, ujjbegyeivel megsimogatta a szemem környékét, az arcomat, az ajkamat. Aztán újra kinyitotta barna, sugárzó, mosolygó szemét, és így szólt: - Beszélj még! Szépen beszélsz. Gyönyörűség hallgatni, pedig bizonyára hazugság az egész. Bizonyára már el is feledtél! Még jó, hogy a külsőmről egyáltalán rám ismersz! - Nem, nem! - tiltakozott, és kezét a mellemnek feszítette. De tiltakozása és ellenkezése mintha hívogatott volna. Megcsókoltam. Teste elolvadt és elernyedt a karomban. Majd eltolt magától, és hátat fordított nekem, fejét két kezében fogva. - Mit csinálsz velem? - panaszkodott, és könnyekre fakadt. - Egyáltalán nem ezért jöttem hozzád. Megfájdult a fejem. Nem, ez nem lehetett tévedés. Tapasztalatlan és érintetlen volt még. Ezt mondta nekem a szája. Erről beszélt a teste a testemnek. Talán büszke volt, szenvedélyes, könnyen hevülő, szeszélyes, és éberen őrizték, de bűnt még nem ismert. Talán gondolatban, de a testében még nem. Arcáról is láttam, hogy valóban fáj a feje. Aggódva két kezembe fogtam szép fejét, és simogatni kezdtem a homlokát. - Bocsáss meg - mondta, és felzokogott a fájdalomtól. - Talán túl érzékeny és félénk vagyok. De mintha tüzes tűkkel szurkálnák a fejemet. Bizonyára megijedhettem, hogy olyan hirtelen magadhoz öleltél! Erőm átáradt őbelé. A két kezemből áradt belé. Egy rövid pillanat múltán mélyet sóhajtott, felengedett benne a feszültség, és újra kinyitotta a szemét. - Meleg a kezed - mondta, és elfordította a fejét, könnyedén megcsókolva a kezemet. - Gyógyító kezed van! Néztem a kezem. - A gyógyító keze, a romboló keze!? - mondtam rekedt hangon. - De higgy nekem, nem akarok rosszat neked! Az imént sem akartam. Meg kellett volna érezned! Rám nézett. Tekintete ismét nyílt és ismerős volt. Ismét elmerülhettem a tekintetében, úgyhogy körös-körül minden elhomályosult és valószerűtlenné vált. - Bizonyára tévedtem - mondta. - Talán én akartam rosszat, bár igazából nem akartam. De most újra jól érzem magam. Jó nálad lennem. Máshol már sehol sem érzem jól magam. Az otthonom is idegen és unalmas lett számomra. Az erőd egész idő alatt vonzott engem. Városfalakon át, szobafalakon át, a városon át. Talán bizony elvarázsoltál engem? - A szerelem varázslat - mondtam. - A szerelem a legborzasztóbb varázslat. Te megbabonáztál engem, amikor a szemembe néztél a Bölcsesség templomának kapujában. - De ez őrület! - panaszkodott. - Atyám sohasem egyezne bele, hogy engem egy latinhoz adjon! Még a családodat sem ismerem. Világjáró vagy. Szerencsevadász. Nem, atyám megöletne téged, ha megtudná! Szívem megdermedt. Kérkedni kezdtem, hogy időt nyerjek: - Családom az arcomon van, a kard az apám, a lúdtoll az anyám, testvéreim a gondolkodó csillagok, az angyalok és a démonok pedig az unokatestvéreim meg a rokonaim! Csak az igazat mondtam. Torkomon akadtak a hivalkodó szavak. Az igazság sokkal egyszerűbb volt. - Már nős ember vagyok - vallottam be. - Ugyan idestova kilenc éve nem láttam a feleségemet, de tudomásom szerint nagyon is eleven. A fiunk is betöltötte már a tizenkettedik életévét. Talán a keresztet is azért vettem fel, mivel nem bírtam többé velük élni. Ok azt hiszik, hogy elestem a várnai csatában. És jobb is így. Már az első szavak hallatára hevesen összerezzent. Egyikünk sem nézett a másikra. A ruháját babrálgatta a gallérnál, és az ékszerét igazgatta a mellén. Nyaka nagyon fehér volt. - Semmi jelentősége sincs - szólalt meg végül hideg hangon. - Hiszen úgysem lehetett volna semmi az egészből. -Még mindig az ékszerét babrálva és a kezét nézve hozzáfűzte: - Mennem kell. Hajlandó vagy felsegíteni a köntösömet? Én azonban nem akartam elengedni, s ő maga sem igen akart elmenni. Hiszen csak azért mondta, hogy megsebezzen. - Mindketten nagykorúak vagyunk - jegyeztem meg, de hangom akaratlanul rideggé vált. - Ne légy hát gyermek! Jól tudod, mit teszel! - Nyitott szemmel jöttél - folytattam. - Törődöm is én a házassággal, törődöm is én az egyház szent szakramentumaival! Nem, sem a mennyel, sem a pokollal nem törődöm, ha te egyszer létezel, és én rád találtam. A menny meg a pokol sem olyan ám, amilyennek képzeljük vagy amilyennek a prédikációkban mondták. Te az enyém vagy, ne tagadd! De még egyszer: nem akarok rosszat neked. Csendben maradt, és csökönyösen a padlóra szegezte tekintetét. így hát folytattam: - Úgy látszik, még magad előtt sem tisztáztad, mi áll mindannyiunk előtt. Semmi más nem vár ránk, mint a halál. Vagy a török rabság. Neked is e kettő közül kell választanod. Időnk sincs több, mint néhány hónap, legfeljebb fél esztendő. Aztán jönnek a törökök! - Akkor ugyan mit jelent hát bármi megszokott? - kiáltottam, és akkorát csaptam a szék támlájára, hogy a kézcsontjaim belereccsentek, és a fájdalomtól elhomályosult a szemem. - Házasságra, otthonra, gyermekre csak akkor gondolhat az ember, ha előtte az élet. Neked és nekem azonban már nincs tovább életünk. Szerelmünk már előre pusztulásra van ítélve. Csak rövid időnk van. De te, te csak a köntösödet akarod felvenni és utadra akarsz menni, mert Isten ítélete évekkel ezelőtt arra kényszerített engem, hogy egy nálam idősebb nőt vegyek feleségül, akin csak a testemmel könyörültem meg. Szánalomból. A szívemet sohasem szerezte meg. - Mit nekem a te szíved! - kiáltott fel lángra gyúlt arccal, -Latin a szíved. Ezt bizonyítják a szavaid. Konstantinápoly sohasem semmisülhet meg. Nemzedékről nemzedékre hiába ostromolták eddig a törökök. Maga a szent Istenanya védelmezi falainkat. Hogyan rombolhatná le őket egy siheder, az a Mohamed, akit maguk a törökök is lenéznek! De mintha csak a beszéd kedvéért beszélt volna, olyan magától értetődő volt ostoba bizalma Konstantinápoly falaiban. Gyöngébb hangon, és a tekintetét félrefordítva ezt kérdezte: - Mit mondtál az imént Isten ítéletéről? Hát valóban idősebb nálad a feleséged? Kérdése újra megörvendeztette a szívemet. Hiszen azt bizonyította, hogy féltékeny asszonyi szívében kíváncsiság ébredt. Ugyanakkor nagy ajtócsapkodással és a lépcsőn zajt csapva, megjött a szolgám. Elébe mentem, és átvettem tőle a kosarat. - Ma már nem lesz szükségem rád, Mánuel! - mondtam. - Uram! - felelte. - Őrködöm a házunkon a szemközti csapszékből. Higgy nekem. Ez lesz a legjobb! Lelkesedésében megérintette az ingujjamat, fejemet lejjebb húzta, és a fülembe súgta: -Az istenért, uram, tanítsd meg őt, hogy másképpen öltözködjék. így magára von minden tekintetet, és nagyobb kíváncsiságot ébreszt, mintha festett és fedetlen arccal járna, mint a kikötői örömlányok. - Mánuel! - figyelmeztettem. - A késem nem szorult a tokjába! De ő csak ravaszul vihogni kezdett, mintha jó tréfát mondtam volna, és áldólag dörgölte össze a két kezét. -Ugyanolyan kerítői hajlamaid vannak, mint a borbélynak - szidtam, és fenéken billentettem, hogy induljon már. - Szégyelld magad a gondolataid miatt! - De óvatosan rúgtam meg, nehogy kárt tegyek benne, úgyhogy inkább kegyként fogta fel. Bevittem a kosarat. A parazsat felélesztettem és szenet raktam a parázskosárba. Ezüstserlegbe bort töltöttem. Törtem a búzakenyérből. Az édességeket kínai korsómba öntöttem. Ő azonban elhárítólag felemelte a kezét: - Ne! Ne! De keresztet vetett görög módra, a serleg pereméről megkóstolta a sötét bort, a kenyérből is harapott, és pálcikával vett a mézből és a ragadós édességből. Én is ugyanígy mindent megkóstoltam. Magam sem voltam éhesebb, mint ő. - Együtt ittunk a borból, és együtt törtük meg a kenyeret - mondtam. - Most már tudod, hogy többé nem lehetek ártalmadra. Vendégem vagy, és mindaz, ami az enyém, a tiéd is! Mosolygott, és így szólt: - Konsztantinosz császár is elküldte a nyáron a saját asztaláról a legjobb falatokat Mohamed szultánnak, amikor erődjét építette a városunk pusztulására. De ha most szavadon fognálak, és hozzálátnék, hogy kifosszam a házadat, miként a szultán akarja kirabolni vendéglátóját? Mosolyom nem volt ugyanolyan természetes. - A szultán túlságosan is gyanakvó volt ahhoz, hogy akár egy falatot is megkóstoljon az ételből, amit egy bizánci küldött - meséltem. - Az egészet szétosztotta a rabszolgái között. De ámulatára egyetlen rabszolga sem kapott még hasfájást sem tőle. Mondtam is neki, hogy téved, amikor más embereket a maga mércéjével mér. Konsztantinosz egyenes és őszinte, inkább katona mint uralkodó. Nem tehet róla, hogy szerencsétlen csillagzat alatt született. - Konsztantinosz áruló, és megtagadta a hitét - mondta szenvedélyesen. - Atyáink hitét felcserélte a latinok kovásztalan kenyerére. Mit ér nekünk a latinok segítsége, ha Isten elhagy bennünket?! - Kovászos vagy kovásztalan, egyre megy! - kiáltottam fel haragra gerjedve ostoba előítéleteitől. - Tehát meg sem hallgattad az unióról szóló megállapodást, amikor nyilvánosan felolvasták? A lelkek megtisztulási idejét ti is elismeritek, akár tűz, akár sötétség, akár vihar legyen. Ha az egyezmény elismeri is a pápát az egyház fejének, azért a keleti pátriárkák megőrzik valamennyi hagyományos jogaikat. Az egyezmény különben sem változtat a korábbi helyzeten. De persze bedugtad a füled, mint a többi görög is! Egészen elsápadt. - És a Fiútól! - mondotta suttogva. - Ez a törvénytelen toldalék a hitvalláshoz. Eretnekség! - A szentháromság nevére kérlek! - kiáltottam. - Ne beszélj olyan dolgokról, amiket a nálad bölcsebbek sem értenek. Nyugat és kelet legokosabb, legtanultabb férfiai két esztendőt használtak arra, hogy bizonysággal szolgáljanak egymásnak, hogy egyetértésre és világosságra jussanak, és megtalálják az igazságot ebben a dologban. És ha végül elérték ezt, és aláírásukkal meg is erősítették, ki vagy te, hogy kétségbe vonod egy ilyen alapos és vesződséges megfontolás eredményét? - Aha! - mondta -, szóval te is gyanakszol igazságára, ezért kezdtél így kiabálni mellette. Nyugalmat erőltettem magamra. - Saját pátriárkátok Firenzében a halálos ágyából kelt fel, hogy utolsó erejével megírja testamentumát. Elismerte a pápát az egyház fejének. Elismerte, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól van. Az ő jámborságát senki sem tagadhatja közületek. Halála küszöbén ismerte el az uniót. Téged ez sem győz meg? - Latinok hamisítványa - mondta ridegen. - Jól tudom. Ezenkívül nem is írta alá mindenki. Markosz Eugenikosz, Demetriosz, a császár fivére, sőt az öreg Gemiszthosz Pleton is inkább elmenekült, semhogy aláírja. Az unió nem volt érvényes! Széttártam a két kezem. - Hiábavaló a beszéd - mondtam. - Hiábavaló a beszéd. - Te magad talán elhiszed? - kérdezte, rám pillantva barna szemével. Ez az egyenes kérdés megnyugtatott, és szégyelltem heveskedésemet. Mi vagyok én, hogy az unió érdekében buzgólkodjam? Most minden elevenen újra visszatért emlékezetembe. Ferrara nedvesen és iszaposán az árvíz után, ahol minden tócsában békák kuruttyoltak hangosan. Fekete kátránykeresztek a házak kapuján a pestis napjaiban. Imbolygó lámpások és nyikorgó talyigák, amelyek a holtakat szállították az éj sötétjében. Jenő pápa aszkézistől barázdált, hatalomvágyó szerzetesarca. Johannesz császár arany tollkoronája, amint Firenzében fehér lovon lovagol az üdvrivalgó tömegben. Besszarion kerek feje és tagbaszakadt teste. Iszidor metropolita apró, szúrós, értelmes szeme és eleven taglejtése. A görögök furcsa ruhái, amelyeket az itáliai asszonyok sietősen utánozni kezdtek öltözködésükben. És beszédek, beszédek, a viták végtelen zsongása, a tollak szapora sercegése a papíron, és papírok, papírok kifogyhatatlanul. Engesztelhetetlen vita betűk fölött. Vastag, megsárgult kódexek, melyek betűit titokban kikaparták. Valóban a kor legtanultabb férfiak láttam együtt, és láttam a vita teljesen haszontalan voltát, mivel nem volt képes senki megingatni a másikat a maga meggyőződésében. Csak a gyorsírást tanultam meg. - Egyház - mondottam, és tehetetlenül széttártam a kezem. - Krisztus egyháza bizonyára az emberek szívében él, a világi egyház pedig csak külső burok, ruha. Ferrarában a nők görög ruhákba öltöztek, és húsvét reggelén az emberek gyertyával a kezükben özönlöttek meghallgatni a görögök miséjét. Vadidegen emberek csókolták meg egymást görög szokás szerint, és a kertekben fölújították Platón lakomáját, vízzel kevert borokkal és zeneszóval. Mindez átmeneti volt. Változatosságra vágyva az emberek mindig minden új iránt lelkesednek. A görög szerzetesek és tudósok szakálla csábította a ferrarai és a firenzei nőket. Utólag aztán azzal próbáltak védekezni, hogy ők nem tudták, hogyan mondják görögül azt, hogy "nem szabad". Divathóbort volt, szeszély, a változatosság utáni vágy! -folytattam. -A latin a törvénytudók nyelve, a görög a filozófusoké és a költőké. Hogyan érthették volna meg egymást tehát a latinok és a görögök. A világi megállapodásokban a törvénytudó mindig legyőzi a filozófust. Ezért kellett Firenzében a görögöknek engedniük. De neked, csak neked, megvallhatom, hogy a szívem mélyén számomra a te egyházad az eredeti, a hamisítatlan krisztusi egyház, már amennyire bármilyen egyház a maga szokásaival és formaságaival még egyáltalán hamisítatlan egyház lehet a mi időnkben. Ezt tanultam meg Firenzében. Megragadtam két vékony kezét. - Volt egy ifjúkori álmom - mondtam. - A pápai kancellária írnokaként és tolmácsaként azt hittem, hogy Ferrarában és Firenzében az egész Európa, az egész emberiség ügyét szolgálom. Hát lehetett bármi nagyobb cél, mint a keleti és a nyugati egyház egyesítése, az egész kereszténység egyetértése, mint az első jókora lépés a népek közötti egyetértés és a tartós béke felé? Szét-forgácsolódás helyett egyetemesség? Gyűlölködés és gyanakvás helyett egyetértés? Krisztus földi helytartója a pápai trónuson, a legfelső egyházi zsinat támogatásával, amint az egyház tévedéseit javítja ki, és a királyokat meg a fejedelmeket békítgeti egymással. Milyen elérhetetlen eszmény! - Mert a szemem kinyílt - folytattam. - Azt láttam, hogy eszmény helyett csupán politikai számításokat, hidegvérű hatalomvágyat szolgálok. Aznap, amikor végül kihirdették az uniót, latinul és görögül Firenze székesegyházában, zúgtak a harangok és örömtüzeket gyújtottak minden téren, ugyanazon a napon eladtam a könyveimet és a ruháimat, hátat fordítottam mindennek. A szívem mélyén tudtam, hogy minden hiábavaló, az unió pedig üres papír. Nem akartam többé ezt az utat követni. - Akkor meg miért kiáltottál úgy rám? - kérdezte. - Miért sértettél meg gonosz szavakkal a miatt az átkozott unió miatt? - Nem azért - sóhajtottam fel. - Csak a magam szörnyű csalódása miatt! Kedves volt számomra ez az álom. Elhallgattunk. - Isten ítéletéről kellett volna beszélned - mondta kisvártatva. - Már sokat is beszéltem - ellenkeztem. - Miért beszélnék, amikor itt vagy nálam. Aztán meg: ugyanazokat a szavakat használva az emberek különböző dolgokról beszélnek. A szavak félreértéseket, gyanakvást hintenek el. Nekem elég, hogy nálam vagy. Nincs szükségem szavakra, ha egyszer nálam vagy. Kezét a kezemben melengettem a parázstartó fölött. Ujjai hidegek voltak, de az arca izzott. - Szerelmem - mondtam halkan. - Egyetlen szerelmem. Azt hittem, eljött éltem ősze, de ez sem volt igaz. Köszönöm, hogy létezel. Miután tovább beszélgettünk, ő elmondta, hogy az anyja megbetegedett, és ezért nem jöhetett előbb. Észrevettem, szívesen elmondta volna, hogy kicsoda ő, de megtiltottam neki. Nem akartam tudni. A tudás csak még több szomorúság. Mindennek megvan a maga ideje. Számomra elég volt, hogy ő itt van nálam. Amikor elváltunk, ő ezt kérdezte: -Tényleg azt gondolod, hogy a törökök még ezen a tavaszon ostrom alá veszik Konstantinápolyt? Akaratlanul is újra elfogott az indulat: - Hát tényleg bolondok vagytok ti görögök mindannyian? A dervisek és az iszlám tanítói faluról falura járnak Ázsiában. A törökök alá rendelt európai csapatok menetparancsot kaptak. Adrianopoliszban ágyúkat öntenek. A szultán a legnagyobb hadsereget akarja összegyűjteni városod ostromára, nagyobbat, mit bárki az elődei közül gyűjthetett. De te is csak ezt kérded, valóban jönni akar? - Bizonyosan eljön! - kiáltottam. - Számára sietős a dolog. Az unió életbelépésével a pápának talán mégis sikerül rábírnia az európai uralkodókat, hogy viszályaikat és háborúikat feledjék, és még egy keresztes hadjáratot indítsanak. Miként a törökök halálos fenyegetést jelentenek a számotokra, azonképpen Konstantinápoly is halálos fenyegetés a szultánra nézve a török birodalom szívében. Te nem ismered az ő nagyravágyó ábrándjait. Azt hiszi, ő korunk Nagy Sándora. - Pszt! Pszt! - csitítgatott hitetlenül mosolyogva. - Ha így van, akkor már nem sokszor találkozunk. - Mit akarsz mondani ezzel? - kérdeztem, és megragadtam a kezét. - Ha a szultán tényleg megindul Adrianopoliszból, Konsztantinosz császár egy gyorsjáratú hajót indít Moreába, hogy biztonságos helyre vigye a császári család nőtagjait. Minden eshetőségre. Más főrendü családok nőtagjai is elférnek a hajón. Nekem is lesz ott helyem. Hosszasan nézett rám barna szemével, kezét a vállamon nyugtatva, összeharapta az ajkát, és azt mondta: - Ezt, úgy hiszem, nem kellett volna elmondanom neked! - Nem - mondtam kiszikkadt szájjal és rekedt hangon. - Hiszen én a szultán titkos ügynöke is lehetek. Ezt akarod mondani. Hiszen ti mindannyian erre gyanakodtok. - Bízom benned - mondta. - Bizonyára nem élsz vissza értesüléseiddel. Mondd, elutazzam-e vagy sem? - Természetesen - mondtam -, el kell utaznod. Miért ne mentenéd meg a tisztességedet és az életedet, ha alkalom kínálkozik rá. Nem ismered Mohamed szultánt. De én igen. A városod el fog pusztulni. Minden szépség, minden kihunyó ragyogás körülöttünk, a főrangú családok hatalma és gazdagsága, minden már csak árnyék. - És te? - kérdezte. - Én azért jöttem, hogy elessem Konstantinápoly falain - mondtam. - Mindazért, ami egyszer s mindenkorra elmúlt, és amit már a világon semmiféle hatalom sem hozhat vissza. Más idők vannak eljövendőben. Én már nem akarom megérni. Már rajta volt barna köntöse, és kezében gyűrögette a fátylát. - Hát még meg sem csókolsz, amikor elválunk? -kérdezte. - Csak a fejed fájdulna meg tőle - mondtam. Pipiskedve, puha ajkával megcsókolta az arcomat, tenyerével megsimogatta az államat, és egy pillanatra a mellemre hajtotta a fejét, mintha birtokába akart volna venni engem. - Hiúvá teszel - mondta. - Kezdek túl sokat képzelni magamról. Hát tényleg nem törődsz vele, hogy ki vagyok? Csak mint nőt akarsz a barátodnak? Édes érzés ez, de azért mégis nehéz hinnem neked. - Eljössz-e még egyszer, mielőtt elutazol? - kérdeztem. Ő körülnézett a szobámban, kezével szórakozottan megsimogatta a sárga kutyát. -Jó nálad lennem - mondta. -Jövök még, ha tudok. 1453. január 6. A görögök mégis nyugtalanok. Ijesztő jövendölések szállnak szájról szájra. A nők az álmaikat mesélik. A férfiaknak állítólag jelenéseik vannak. Eksztázisban lévő szerzetesek az utcasarkokon égő szemmel pusztulást és halált prédikálnak a városnak, amely elhagyta ősei hitét. Minden bujtogatás központja a Pankrátor kolostora. Gennadiosz barát onnét küldözgeti leveleit szerteszét a városba. Ezeket felolvassák a tömegnek. A nők sírva hallgatják. A császár parancsa miatt ő maga nem mer mutatkozni az emberek előtt. De véletlenül olvastam azt a nyilatkozatot, amelyet ő szegeztetett a kolostor kapujára. "Szerencsétlenek! - írja. - Hová tévelyedtetek? Hogyan szűnhettetek meg bízni Istenben és hogyan vethetitek reményeteket a frankok segítségébe? Romlásba taszítjátok városotokat, és városotokkal a hiteteket is elvesztettétek. Uram, légy hozzám irgalmas! Orcád előtt teszek bizonyságot róla, hogy nekem nincs részem ebben a bűnben. Gondoljátok meg, szerencsétlenek, mit tesztek! Rabság lesz osztályrészetek, amiért lemondtatok atyáitok vallásáról, és hitetlennek vallottátok magatokat. Jaj lesz nektek az utolsó ítélet napján!" Voltaképpen pusztán az a kérdés, megérkezik-e időben segítségül a pápai hajóhad és elegendő lesz-e a segítség. Az általános keresztes hadjáratban nem hiszek. A várnai vesztett csatára is öt évig készülődött a kereszténység. Magyarország nem meri többé megszegni a békét, mint Várna idejében. Ha a segítség nem érkezik meg idejében, az unió elfogadása hiábavaló és csak arra jó, hogy keserűséget és reménytelenséget szítson. Csakugyan, miért mondanának le az utolsó pillanatban még a vigaszról is, amit a hitük nyújt nekik? A nép Gennadiosz pártján áll. A Szófia-templom kiürült. Vasárnaponként is már csak a császár és a szertartásos kísérete jár oda misére. Politikusok számára a hit közömbös. Ők mindent csak a szájukkal ismernek el. De azt hiszem, a templom kiürülése megrázta őket. A papok egy része is elhagyta a hitét. A Szófia-templomban maradt papokat a többiek kitagadással és kiátkozással fenyegetik. 1453. január 8. Hallottam valamit, ami arra késztetett, hogy még egyszer elmenjek a Világ Ura-kolostorába,6 és próbáljak bejutni Gennadioszhoz. Sokáig várakozhattam. Ő imádkozik és korbácsolja magát nap nap után, hogy levezekelje városának bűneit. De engem fogadott, miután hallotta, hogy a szultán kíséretéhez tartoztam. Ők valóban jobban szeretik a törököket, mint a latinokat. Amikor meglátta szakálltalan arcomat és latin ruházatomat, visszahőkölt, és anatémát meg aposztatát kiáltott. Nem csoda, hogy nem ismert rám nyomban, mivel én is nehezen ismertem rá első pillantásra. Szakállasán, kócosan, a böjtöléstől és a virrasztástól égő szemmel. De lefogyva és megöregedve is valóban az egykori Georgiosz Szkolariosz, a megboldogult Johannesz császár államtitkára és pecsétőre, ugyanaz a férfiú, aki a többiekkel együtt aláírását adta Firenzében. A fiatal, heves, tanult, becsvágyó és életigenlő Georgiosz. - Jean Ange vagyok - mondtam. - Giovanni Angelos, a francia, aki iránt évekkel ezelőtt Firenzében barátságot tanúsítottál. Úgy meredt rám, mintha a sátánt látta volna. - Georgiosz lehet, hogy ismert téged - kiáltotta -, de Georgiosz nincs többé! Bűneim miatt lemondtam világi hivatalaimról, a tudás megbecsüléséről és a politika dicsőségéről. Már csak Gennadiosz van, egy szerzetes, és nem ismerlek téged. Mit akarsz tőlem? Hevessége és lelki fájdalma nem volt tettetés. Valóban szenvedett, és városának meg népének halálverítéke verte ki. Egészen röviden beszámoltam neki viszontagságaimról, hogy bizalmát elnyerjem. Aztán így szóltam: - Ha bűn volt, hogy annak idején aláírtál, és most vezekelsz ezért a bűnödért, miért nem teszed ezt csupán Isten előtt? Miért rántod magaddal egész népedet a saját szenvedésedbe, és miért keltesz széthúzást éppen most, amikor össze kellene fogni az erőket? Ő ezt mondta: - Az én nyelvemmel és az én tollammal ostorozza őket Isten szörnyű elpártolásuk miatt. Ha bíztak volna Istenben és elvetették volna a nyugati országok segítségét, Isten maga hadakozott volna értük. Konstantinápoly most már veszve van. Most már hiábavaló a falakat erősíteni és fegyvereket gyűjteni. Isten elfordította rólunk orcáját, és a törökök hatalmába adott bennünket! - Szólj bár Istennek szájával is - mondtam -, a harc mégis előttünk áll még. Hát azt hiszed, hogy Konstantinosz császár önként feladja a városát? Fürkésző pillantást vetett reám, és fanatikusan égő szemében egy pillanatra felcsillant a tapasztalt államférfi ravasz tekintete. - És te kinek a szájával beszélsz? - kérdezte. - A szultán szavatolja életét, és vagyonát, és mesterségének szabad folytatását mindazoknak, akik önként behódolnak, de mindenekelőtt a hitük gyakorlását. Egyházunk élni és virágozni fog a törökök birodalmában is a szultán védelme alatt. Ő nem a hitünk ellen vív háborút, hanem a császárunk ellen. Mivel én nem válaszoltam, nyomatékosította szavát: - Konsztantinosz hitének elhagyásával bizonyította, hogy nem igazi baszileusz. Hiszen törvényesen még csak meg sem koronázták. Ő hitünk gonoszabb ellensége, mint Mohamed szultán. - Esztelen, bolond barát - heveskedtem -, tudod-e magad is, mit beszélsz? Ő lehiggadva megjegyezte: - Nem titkolom a véleményemet. Ugyanezeket a szavakat mondtam magának Konsz-tantinosznak is. Nekem nincs többé vesztenivalóm. De nem vagyok egyedül. Mögöttem áll a nép és jó néhány főrangú is, akik félnek Isten haragjától. Ezt mondd el annak, aki téged ideküldött. - Csúnyán tévedsz - mondtam. - Már nem a szultánt szolgálom. De kétségtelenül más utak is rendelkezésedre állnak, hogy szavaidat a szultán fülébe juttasd. 1453. január 10. Még egyszer hívattak a Blachernaiba. Phrantzesz rendkívül udvarias és figyelmes volt. Borral kínált, de egyszer sem volt hajlandó a szemembe nézni. Csak forgatta az ujján gyermekököl nagyságú pecsétgyűrűjét, és ápolt körmeit nézegette. Kétségtelenül tanult és eszes férfiú, és már semmiben sem hisz. Csak a császárához hű. Konstantinosz és ő együtt nevelkedtek gyermekkoruktól fogva. Barátságot színlelve emlékezett arra, hogy tizenöt évvel ezelőtt egy hajó fedélzetén versenyt szavaltuk Homérosz verseit, miközben az alkony fénye bíborpirosra festette a görög tengert, és a hajók lehorgonyoztak éjszakára. - Hol van Nicolaus doktor, akkori urad? Tudsz valamit felőle? - Emlékezetében keresgélt, és örvendezve tette hozzá: - Cusanus! - Büszke volt emlékezőtehetségére. - Éppen ezen az úton érett benne valósággá csalódása és elkeseredése - meséltem. - Patraszban jelenésszerű ismerethez jutott. Hiszen a bázeli zsinat eretnekjei közé tartozott. Ez bántotta őt. Ezért gondolatai megdöntötték az egész régi logikát és egybeolvasztották az ellentéteket. De coincidentia oppositorum. Könyvet is írt az ő igazságáról. Mivel Phrantzesz hallgatott, én folytattam: - Azt mondják, hogy az örömév7 előtt a pápa legátusaként Németföld országaiban járt, és meggyőzte az utolsó ingadozókat is Miklós pápa elismerésére. Ezzel rászolgált a püspöki süvegre, de talán már a bíborosi kalap is felderengett előtte, mint Aenas Sylviusnak is, aki a német császárt Itáliába vitte, hogy a pápával koronáztassa meg magát. - Tényleg sok víz folyt le a Tiberisen! - mondta Phrantzesz szórakozottan. - Szóval Jenő pápa is meghalt. Furcsa ember volt. Rómából elűzték, hogy egy csónakban, pajzs alá bújva kellett védekeznie a dárdáktól, amelyet a parton összeverődött tömeg hajigált fejének vesztére. De a bázeli zsinatot sikerült szétoszlatnia. Rábírt bennünket az aláírásra. Ha még élne... Phrantzesz sóhajtott, és ujjaival a térdein kezdett dobolni, ösztönszerűen leleplezve türelmetlenségét. - És Miklós pápa miféle ember? - kérdezte finom gúnnyal. - Azt mondják, hogy Mohamed szultán szerájában jobban ismerik a nyugati országok ügyeit, mint itt a Blacharnaiban. - Miklós papa? - tűnődtem. - Három éve, vagyis az öröm évében az egész kereszténység alávetette magát a pápai akaratnak, és minden nép Rómába zarándokolt. Pénz olyan bőségesen gyűlt össze, hogy a papok számolatlanul seperték össze az oltárok elől. De ő épületekre és könyvtárakra költi a pénzt. Állítólag ő maga mondta, hogy az embernek nem lehet nagyobb célja, mint az, hogy nagy épületeket építsen, és értékes könyveket gyűjtsön. Phrantzesz csak dobolt az ujjaival. Ajka vékony és gúnyos volt a finom szakáll rejtekén. Sápadtkék szeme nem nézett rám - Miklós pápa? - ismételtem meg. - Minden étkezésnél megiszik egy üveg fehér és egy üveg vörös bort. Azt mondják, hogy a kővetkező napon arra sem emlékszik mindig, ami az előző este történt. Az egyik szerencsétlen szolgája ennek esett áldozatul. Reggel már nem emlékezett, mit talált parancsolni haragjában. De azért mégis ideküldte Iszidort és az ötven katonát Rómából segítségtekre. Konstantinápolyra tehát emlékszik. - Megérte-e föláldozni a hitet és az egyetértést ilyen csekély segítség fejében? - tettem hozzá halk hangon. - Az unió politikai kényszer - jegyezte meg szaporán -A kívülállónak könnyű bírálnia. De hamarosan meglátod hogy engedékenységünk nem volt hiábavaló. Velencéből a legbiztatóbb híreink vannak. Fürkésző pillantást vetett rám. - Genovától is hathatós segítséget várunk Péra semlegessége ellenére. Velence amint tudod, már két csatahajót küldött. Helyzetünk egyáltalán nem reménytelen. Ellenkezőleg. A szultán veszélyes játszmába kezdett. A törökök közt széthúzás van. Maga Khalil nagyvezír mereven ellenzi a háborút. Ő a barátunk - Tudom - mondtam. - De Khalil öregember. - Ő már a harmadik nemzedék óta nagyvezír - jegyezte meg Phrantzesz. - Mellette szól a politikai tapasztalat, a hagyományok és az államvezetés művészete. - A halogatás művészete - ismertem el. - De láttad volna annak a szegény öregnek az arcát a nyáron, amikor a szultán fogott egy tőrt, és saját kezűleg nyitotta fel egy hal hasát a janicsárok szeme láttára. Az aranybeszantok csengő áradatként hullottak az öreg lába elé, amint a szultán a farkánál fogva lóbálta a halat. Phrantzesz minden diplomata nevelése ellenére is indulatba jött, és felpattant: - Álnokság! - fortyant fel. - Gonosz tréfa, ami csak azt mutatja, hogy a szultánodnak még nem nőtt be a feje lágya. Ha küldtünk is a császár asztaláról ételt a nagyvezírnek, nem kellett őt megvesztegetnünk. Az ő érdekei és a mi érdekeink közösek. Ő békét akar, mivel attól fél, hogy a nyugati országok beavatkozása megdönti a törökök által fölépített birodalmat. Mi békét akarunk, mivel ismerjük a helyzetünket, és egyetértésben akarunk élni a törökökkel. Hiszen még arra is készek vagyunk, hogy formailag akár adót is fizessünk nekik. Nem, az aranyakat a szultán maga varratta a hal hasába, hogy ilyen módon a nagyvezírt és az egész békepártot hamis fényben tüntesse fel. - Hogy nevetségessé tegye - mondtam én. - A csel sikerült is, noha a törökök között a legokosabbak jól tudták, hogy a Khalil állásában lévő embernek nem érdemes hagyni magát megvesztegetni. - Ez a tél lesz a döntő - jegyezte meg Phrantzesz. - A nagyvezír Adrianopoliszban még mindent megtesz a békéért, amit csak tud. Még amikor hadiállapot volt közöttünk, a pérai genovaiak közvetítésével kaptunk tőle egy bátorító levelet. Ezt előtted nem kellene titkolnom. Arra biztat bennünket, hogy bízzunk a jövőben, és szereljük fel magunkat, amilyen jól csak tudjuk. Minél erősebben szereljük fel magunkat, annál bizonyosabb lesz a szultán veresége, ha valóban hozzá mer fogni az ostromhoz. Ez a tél lesz a döntő - hagytam rá. - Minél gyorsabban sikerül a szultánnak ágyúkat öntetni, és a csapatait menetkész állapotba hozni, annál hamarabb bukik el Konstantinápoly. - Sok ostromot kibírtak már a falaink - mosolygott ismét Phrantzesz. - Konstantinápolyt csak a latinoknak sikerült egyszer bevenniük. De ők a tenger felől jöttek. Azóta nem is szeretjük a keresztes hadjáratokat. Inkább élünk jó viszonyban a törökökkel. - Igénybe veszem az idődet - mondtam. - Egyáltalán nem akarlak zavarni. - Valóban! - kapott észbe. - Hiszen dolgom is van veled. Azt beszélik, túl gyakran jársz Pérában. Gennadiosz barátot is felkerested, noha a császár parancsára házi őrizetben van kolostorában. Mit akarsz tulajdonképpen? - Magányosnak érzem magam - mondtam. - Úgy érzem, mintha itt senki sem bíznék meg bennem. Csak egy régi barátságot próbáltam feleleveníteni. De úgy látszik, hogy Georgiosz Szkolarosz meghalt. Gennadiosz barátból nem sok örömöm volt. - Orkhán hercegnél is jártál az ő tornyában. - Hosszú idő telt már el azóta. Ő maga küldött nekem ajándékot és hívott meg magához. Hát persze hogy kíváncsi, és szeretné hallani a legfrissebb híreket a rokonairól. Hiszen Mohamed szultán az unokafivére, és életjáradékot fizet neki. Vagyis pontosabban nektek, hogy rabságban tartsátok. - Nem is gondoltam volna, hogy az öregúr ennyire féljen - folytattam. - Elvették tőlem a késemet, átvizsgálták a ruháimat, és a szolgák még így is mindvégig a két karomat fogták, amíg ő beszélt hozzám, mintha igazi szultán volna. - Mohamed már többször megpróbálta meggyilkoltatni - jelentette ki Phrantzesz. - Ha még a szultán kíséretéhez tartoznék - mondtam -, elmondhatnám neki, hogy egy elaggott férfitól fölösleges félnie. Orkhánból már erőszakkal sem tudtok szultánt csinálni. - Alkalmas trónkövetelő. Miért ne sikerülne törököket maga köré gyűjtenie, ha szabadon bocsátanánk? Mindig vannak becsvágyó és elégedetlen emberek, akik készségesen csatlakoznának hozzá. De csak békét akarunk. - Régen szabadon bocsátottátok volna már, ha úgy véltétek volna, hogy képes lázadást szítani - mondtam szenvtelenül. Phrantzesz unottan emelte föl kezét: - Tulajdonképpen miért is vitatkozom veled? Úgysem értjük meg egymást! - Az Isten nevére, nemes császári kancellárius! - kiáltottam fel. - Megszöktem a szultántól. Otthagytam egy olyan állást, amit sokan irigyeltek tőlem. Csak azért, hogy harcolhassak Konstantinápolyért. Nem teérted! Nem a császárodért! Hanem csak ezért a városért, ami egykor a világ szíve volt. Ma már csak a szíve van meg a hatalmas birodalomnak. Most veri az utolsókat gyengülő dobogása. Vele dobban az én szívem is. És vele fogok meghalni. Ha fogságba esem, a szultán karóba húzat. - Bolondság! - mondta Phrantzesz ridegen. - Ha húszéves lennék, hinnék neked. De neked, a született franknak és latinnak, mi közöd lehet hozzánk? - Harcolni akarok! - mondtam. - Még akkor is, ha már hiábavaló, a pusztulás árán is, az özönvíz előtt is. A győzelemben nem hiszek. Remény nélkül harcolok. De ugyan mit jelent ez, ha egyszer harcolni akarok? Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a szavaim meggyőzték volna őt, és kész lett volna törölni engem politikai számításaiból, mint veszélytelen álmodozót. De aztán megrázta a fejét. Sápadtkék szeme szomorúra vált. - Ha valaki más lennél, ha Európából érkeztél volna, karodon kereszttel, ha pénzt követelnél, mint a frankok, ha mohón kereskedelmi előnyöket követelnél fizetségül, akkor talán tudnék hinni neked, sőt meg is bíznék benned. De te túlságosan művelt vagy, túlságosan tapasztalt és hidegvérű, semhogy a viselkedésedet másként lehessen magyarázni, mint hogy titkos céljaid vannak. Álltam előtte. Lábam nyugtalanná vált. Vissza akartam térni a házamba. De ő még mindig a pecsétgyűrűjén babrált, és a szemöldöke alól nézett rám, anélkül, hogy egyenesen a szemembe nézett volna, mintha a legmélyebb ellenszenvet érezte volna irányomban. - Annak idején honnan csöppentél Bázelba? Hogyan nyerted el Nicolaus Cusanus doktor bizalmát? Miért hajóztál el vele Konstantinápolyba? Már akkor tudtál törökül. Miért igyekeztél olyan szívósan a zsinat közelében maradni Ferrarában és Firenzében? Hová tűntél onnét? Hogyan fogadhatott meg a titkárának Julius Cesarini bíboros? Őt is te gyilkoltad meg Várnánál, hogy visszatérhess a törökök közé? - Mit bámulsz reám! - kiáltotta, kezével hadonászva a szeme előtt. - A törökök azt mondják, hogy van hatalmad a szellemek fölött, úgyhogy még az állatok is engedelmeskednek neked, és képes vagy bárkinek a bizalmába férkőzni, ha akarod. De engem nem nyersz meg. Pecsétem és talizmánom van. Bár ez is csak szóbeszéd. Inkább az eszemben bízom. Hallgattam. Hiszen fölösleges volt beszélnem. Ő felállt. Kézfejével indulatosan a mellemre csapott, hogy megtántorítson: - Te, te! - mondta. - Hát azt hiszed, hogy mi nem tudunk semmit? Te voltál az egyetlen ember, aki képes voltál rá, hogy Mohamed nyomában egyetlen nap leforgása alatt Magnesziából Gallipoliba lovagolj, amikor atyja meghalt. Aki engem szeret, kövessen engem! Nem emlékszel? Te követted. Azt mondják, nem hitt a szemének, hogy éppen te érted utol a Gallipoli tengerszoros partján. - Jó lovam volt - jegyeztem meg. - Dervis-iskolába jártam. Testemet meg úgy edzettem, hogy minden megerőltetést kibírjon. Ha akarod, a parázstartóból a markomba vehetek egy izzó parazsat, és az nem fog megégetni engem. Egy lépéssel közelebb léptem hozzá, és végre sikerült elkapnom a tekintetét. Farkasszemet néztem vele. És ő nem állta a tekintetem. A kezét lóbálta kínjában. Nem mert rám parancsolni, hogy próbáljam meg. Ha sikerült volna megtennem, többé nem tudta volna, mit gondoljon rólam. Annyira babonás volt, mivel már nem hitt semmiben. - Honnét tudod - kérdeztem hangomat lehalkítva -, hogy én nem azért követtem-e Mohamed szultánt, hogy megöljem? Hiszen ismertem őt, és tudtam, mi fog bekövetkezni. De a kezem nem gyilkos keze. - Nem - folytattam -, a kezem nem gyilkos keze. Ezenkívül talán valóban szerettem is őt, ahogyan egy szép fenevadat lehet szeretni, noha az ember ismeri alattomosságát. Ifjúsága olyan volt, mint forrásban lévő fazék, amelynek súlyos fedőre volt szüksége, nehogy a tartalma kifusson belőle. Murád akaratából időnként én voltam ez a fedő. De Murád gyűlölte őt, mivel a legkedvesebb fia, Aladdin, vízbe fúlt. Mint apa és fiú sohasem jöttek ki egymással. Murád titokban mégis büszke volt reá. - Murád azt akarta, hogy tanuljon mértékletességet, igazságosságot és önfegyelmet. Murád azt akarta, hogy vesse alá magát az egyedülvaló Istennek, és tanulja meg a hatalom és az e világi lét hiábavalóságát. Mohamed meg is tanulta a mértékletességet, hogy mértéktelen tudjon lenni, az igazságosságot, hogy visszaéljen vele, és az önfegyelmet, hogy féktelen tudjon lenni. Mindig a maga akarata szerint. Az imádságokat elvégzi, de a szíve mélyén hitetlen. Számára minden vallás egyformán értéktelen. Olvas görögül és latinul, arab és perzsa nyelven. Ismeri a matematikát, a térképeket, a történelmet és a filozófiát. Konstantinápoly számára a próbakő. Serdülőkorától fogvást ennek a városnak a meghódítása az álma. Ennek a városnak a meghódításával fogja bizonyítani, hogy kiválóbb minden ősénél. Fölismered-e már a jeleket? Ő az, aki eljövend. És én már nem akarok az ő idejében élni. Phrantzesz pislogni kezdett, és mintha álomból ébredt volna. - Mohamed hirtelen haragú, türelmetlen ifjú - mondta. - A mi oldalunkon évszázadok próbáját kiálló országlástudás áll. Itt a Blachernaiban ugyanúgy, mint az ő szerájában is. A vének és a bölcsek ott már előre örvendezve várnak arra, hogy önnön nyakát szegje. Az idő nekünk dolgozik. - Az idő - mondtam -, az idő a végére jár. Az általad megszabott egy óra lejárt. A homok lepergett a homokórán. Béke veled! Az ajtóig kísért. Sőt mellettem lépdelt a hideg folyosón is. Lépteinket szomorúan verték vissza a falak. Az ajtó szemöldökfáját sziszegő kétfejű sas díszítette. - Ne hagyd el túl gyakran a házadat! - figyelmeztetett Phrantzesz. -Ne vitesd többé magad csónakkal Pérába! Ne keress túl előkelő ismeretségeket! Különben a faház helyett a márványtoronyban kaphatsz lakhelyet! Ez baráti tanács, Johannesz Angelosz! Csak a javadat akarom! Hirtelen megragadta a ruhámat a mellemen, és ezt a kérdést szegezte nekem: - És Lukasz Notarasz megadux? Ő talán felajánlotta már neked a barátságát? Ilyen váratlan kérdés feltevésével akart megrendíteni. Amikor nem válaszoltam rá, ő ezt mondta: - Vigyázz magadra, ha azt halljuk, hogy vele kerestél kapcsolatot! Ha ezt rád tudjuk bizonyítani, elveszett ember vagy! A kapuőr elővezette bérelt lovamat. Teljes vágtában lovagoltam végig a főutcán, nem törődve sem a tolongással, sem a szembejövőkkel. Aki nem tért ki előlem, a lovam patái alá kerülhetett. De sikoltozva és kiáltozva, a szamaraikat csapkodva és szitkozódva, már messziről kitértek előlem az emberek, amikor lovam patkóinak csattogását hallották az utca gödrösre kopott kövezetén. A Bíborban Születettek Palotájától teljes vágtában lovagoltam a hippodromig, úgyhogy tajték fröcskölt a ló szája szögletéből. Fel voltam kavarva, lázas voltam, és elborzadtam. Inkább a török turbán, mint a pápai mitra, hangzott a fülemben. Nagyherceg, a hajóhad parancsolója, a Császár után Konstantinápoly második leghatalmasabb embere. Lukasz Notarasz. Tehát ő is! 1453. január 12. A házamban maradok. De a mendemonda szájról szájra jár. Nem lehet feltartóztatni. A falakon is keresztülhatol. A szultán Ázsia valamennyi kikötőjében hajóhadat építtet. A szerbek barátsági és segélynyújtási szerződésük alapján kénytelenek lovasaikat a szultán seregéhez küldeni. Keresztények fognak keresztényeket ostromolni. Egyedül vagyok. Bennem nem bíznak. Tehát fölösleges vagyok. Visszatértem elmélkedési gyakorlataimhoz. De mi hasznom belőlük, ha a szívem nyugtalan. Megfontoltam mindazt, amit meg kellett gondolnom, és választottam. Istennek léte nem fér be a világi értelem határai közé. Isten létezik. De hogy hogyan létezik és cselekszik, azt a gondolat nem tudja megmagyarázni. A révület sem egyéb, mint test. Bárki juthat eksztázisba böjtölve és lelkigyakorlatokkal. De mi haszna belőle az embernek, ha teste akár lámpásként ragyogna is. Úgyis idő és tér határai közé van bilincselve. Istenről nem lehet megmondani, hogy micsoda. Még csak azt sem, hogy mi nem, ahogyan a misztikus teológia véli. A szavak korlátozottak és így fogyatékosak, mint minden, ami embertől való. Ha tagadom Istent, elismerem őt. Ha elismerem Istent, azzal tagadom. íme, a szív teljes sivársága! Rosszul alszom. Almom nyugtalan. Sok mindent éltem át és tapasztaltam álmomban. Álmom utólag éppen olyan valóság, mint amit a valóságban éltem át. Korábban ura voltam önmagamnak, úgy, hogy álmok nélkül mélyen tudtam aludni, bármikor akartam. A szerelem csak bódulat és mámor, ami tovatűnik. Utána csak keserűség és szomorúság marad. De még mindig mámoros vagyok. Még mindig kábulatban csupán azért, mert tudom, hogy ugyanebben a városban él, ugyanezt az eget nézegeti. Lemondtam mindenről, egymás után. Hát nincs vége a lemondásnak? Hát ezért került még az utamba ez a kísértés? Hogy siváran és hidegen ébredjek álomra és bódulatra? Tavaszra várok, tavaszra. Az utolsó tavaszomra. És Konstantinápoly utolsó tavaszára is. Emészt a várakozás. Mégis csodálatos várni, ha van valami várnivaló. Mámorra várok. A halálra várok! Istenem, hát nem fizettem a legmagasabb árat mindezért, amit kapok? A legszegényebb, a legegyszerűbb ember is megkapja ugyanezt, bármilyen fizetség nélkül. Hát ilyen az isteni esztelenség, Isten? Szörnyű kísérletező vagy, amióta a markodba zártál engem! 1453. január 16. Múlik az idő. És minden egyes pótolhatatlan nap könyörtelenül tovatűnik. Szóval ő nem akarja. Különben eljött volna már. Hiszen már nem gyermek. A főrangú nőknek kőfallal körülvett kéjlakjuk van, ahol titokban a szeretőjükkel találkozhatnak. Hiszen ifjúkoromban volt Konstantinápolyban egy nő, aki merő szeszélyből filozófiáról akart beszélgetni velem, noha csak egy latin írnok voltam. A kerti medencében nagy halak úszkáltak lassan. Ő a napsütésben szórakozottan eledelt szórt nekik ezüsttálcáról, amelyet egy néger szolgálólány tartott. Soha még a nevét sem tudhattam meg. Óvatosak és ravaszak ezek a görög nők, kiknek aranyháló és gyöngyfonat van a hajukban. Szenvedélye is hideg és tapasztalt volt. Benne a halál ölelt engem, noha akkor ezt még nem értettem meg. A szív halála. A lélek halála. Azt mondta, hogy ő szofista. Azt mondta, hogy készségesen meghagyja a filozófusoknak a szférák méricskélését, a teológusoknak a szeráfok szárnyainak megszámolását, és a misztikusoknak a böjtölést és az önsanyargatást, ami megnyitja a mennyeket. Azt mondta, hogy ő maga testének pontosan meghatározott részében egy bizonyos rövid pillanatban átéli a határtalanság érzését, amivel beéri. Ilyen nők is vannak itt. De a nagy, lomha halakra jobban emlékezem, mint rá, holott elválásunkkor köntösét is lecsúsztatta magáról, és meztelenül állt a medence szélén a meleg reggeli napsütésben. Teste olyan volt, mint a márvány, és egyetlen szőrszál sem csúfította el. A falak rejtekében titkos kéjlakok vannak. Es a legszegényebbek is. Verőfényes napokon az Akropolisz kiszáradt lejtőjén ők a fák rejtekein fekszenek le a hideg földre, hogy egymást ölelgessék. Férfiak és nők ugyanolyan rongyosan, és nem félve attól, hogy meglátják őket. Legalább szegény volnál, szerelmem, legalább rongyos és csúf lennél. Akkor senki sem akadályozna bennünket. A szemedről akkor is rád ismernék. Barna szemedről rád ismernék. Még ha öreg volnál is. Még ha mocskos volnál is, és ha a kezed deszkakemény volna is a munkától. Ha tényleg akarnád, már eljöttél volna. 1453. január 21. Három napig a munkásokkal együtt a falak javításán dolgoztam, a Szent Romanosz-kapunál. Köveket görgettem. Habarcsot hordtam. Tetőtől talpig poros vagyok és tele karcolásokkal. A hajam megkeményedett a mésztől. A szobámba zárkózva csak tespedek. Pedig jó erőben kell tartanom a testemet és izmosan a karomat, hogy meg tudjam feszíteni az íjat, forgatni tudjam a kardot, amikor eljön a pillanat. Hiszen egész nyáron a többiekkel együtt építettem a szultán erődítményét is a Boszporusz partján. A munkások napszámát elutasítom, de elfogadom a kenyerüket, az olajukat és szárított húsukat. Ők bolondnak tartanak. 1453. január 23. Konsztantinosz császár végiglovagolt a falon kíséretével. Nálunk meg is állt, hogy ellenőrizze a tatarozási munkák előrehaladását. Barátságosan megszólította a technikusokat és a munkavezetőket. Arcom mocskos volt, és lehorgasztottam a fejem. Miután a többiekkel elbeszélgetett, egyenesen hozzám fordult, és ezt mondta: - Menj a házadba! Ez a munka nem méltó hozzád! Ez egyáltalán nem volt véletlen. Arcáról láttam, mennyire kedve ellenére parancsolta ezt. Benne nincs ravaszság. Ezért először másokban sem a ravaszságot keresi. De teljesen Phrantzesz és a többiek járószalagán van. Vigasztalásomra hozzáfűzte: - Majd találunk számodra hozzád méltó feladatokat. - De ez nem volt igaz. Nem így értette. Csak azt akarta, hogy könnyebben elviselhető legyen kivetettségem. Tizenöt esztendeje még meglehetősen rideg és gőgös volt, mint a többi Palailogosz testvér. De az évek lecsiszolták. Már negyvenkilenc éves. Szakálla őszül, és arcáról világosabban mint bárki máséról, ennek a városnak és a régi várnak a kimondhatatlan csüggedtsége tükröződik. És gyermektelen is. Két feleségét egészen fiatalon elvesztette, az egyiket Moreában gyermekágyban, a másikat meg akkor, amikor a törökök a Gattaluszok várát ostromolták, közvetlenül az esküvő után. Johannesz császár halálától fogva tervezi harmadik házasságát támaszul. Azt mondják, hogy még Murád szultán özvegyét, Marát is meg akarta kérni, akit Mohamed visszaengedett az atyjához Szerbiába. De a szultán özvegye inkább kolostorba vonult. Hiszen Murád megengedte neki, hogy megtartsa keresztény hitét. Sőt a fiatal Mohamednek is megtaníthatta a görög imádságokat. Az évek lecsiszolták Konsztantinoszt. Nagyon magányos ember. Számára minden túl későn történik. Velence dogéja hozzáadta volna a leányát. így Velencétől erős támogatást kapott volna. De nem, latin nőt nem mert elvenni. Trapezunt uralkodója viszont túlságosan szegény volt már és a szultán hatalmához kötődött. Végül egy barbár hercegnőt találtak a Fekete-tengeren túlról. Georgia fejedelme az igaz hit híve, és elég nagy hozományt ígért. És híres katonáit is Konstantinápoly támogatására. Túl későn. Phrantzesznek még sikerült megtérnie a leánykérő útjáról, mielőtt elkészült volna a szultán erődítménye. A Boszporusz most már le van zárva. A Feketetengerről többé nem jöhet hercegnő, sem hozomány, sem szilaj georgiai harcosok. Konsztantinosz szerencsétlen csillagzat alatt született. Saját népe gyűlöli az unió miatt. De ravaszság nincs benne. És nem is kegyetlen. Miután kitört a háború, elfogatta a városban lévő törököket, a harmadik napon azonban békességben útjukra engedte őket. Engem is bebörtönözhetnének. Meg is kínozhatnának valamennyi hagyományos eszközzel, hogy magam ismerjem be mindazt, amit hallani akarnak. De Konsztantinosz nem akarja. És Phrantzesz nem meri megtenni. Hiszen tényleg lehetnék a szultán titkos követe is. Ilyen embert pedig nem kínoznak meg az ostrom küszöbén. De lassú, nagyon lassú. Mármint Konsztantinosz. És kényes baszileuszi méltóságára. Hogyan is szállhatna le az isteni császár paripájának hátáról, hogy vasrúddal köveket görgessen, vagy a saját kezébe vegye a vakoló habarcsot a munkások mellett, hogy ezzel lelkesítse őket, mint a Boszporusz partján az ifjú szultán! Mennyivel más ütemben folynék a munka! így azonban a készülődés a védelemre merő lélektelen napszámosmunka, lusta és lassú. Nekem tehát még azt sem engedik meg, hogy köveket rakjak és habarcsot hordjak ezeknek az örök falaknak az erősítésére. Nem gyűlölöm Konsztantinoszt, de ezt nehéz megbocsátanom neki. Visszatértem házamba, megfürödtem, megmosattam a hajamat Mánuellel, újra a magam ruháiba öltöztem. Amikor elmondtam, hogy Konsztantinosz császárral találkoztam és az isteni baszileuszt szemtől szembe láthattam, Mánuel szolgám ravaszul vihogni kezdett. Bort ittam, és őt is itattam. Ő arról a szobáról beszélt nekem, amelynek falait a régi Rómából hozott porfírlapokkal burkolták. Ezt csak kevesen láthatták. Abban a szobában születnek bíborban Bizánc császárai, és a komor külső fal magasából, egy kis erkélyről hirdetik ki a népnek születésüket. Mánuel atyja a palotában szolgált: tűzifát hordott az öreg Mánuel császár idején. - Császári neved tiszteletére, Mánuel! - mondtam, és bort töltöttem cserépkupájába. - A te neved dicsőségére, uram, Johannesz! - válaszolta, és olyan lelkesen ivott, hogy a ruhájának mellrészére csorgott a bor. 1453. január 24. Ha ő elutazott volna, bizonyára hallottam volna róla. Még ha a hajó kora hajnalban, titokban szedte volna fel vitorláit, utólag mégis szóbeszéd tárgya lett volna. A kikötő a domboldalról mindenkinek a szeme előtt van, mintha tálcára rakták volna. Ebben a városban különben sem lehet semmit sem sokáig titkolni. Ázsia partvidéke kéklik a szemébe. Szívemet a vízen túlról hasogatja a vágyakozás. Ha névtelen volnék, s ha nem volna hírem, ha nem volna múltam, én is elveszhetnék az emberek tengerében. Élhetnék egyik napról a másikra. Lehetnék elégedett és nyugodt. De én megízleltem a tudás keserű kenyerét. Akaratom olyan bennem, mint a kő. 1453. január 26. Valami váratlan történt. Két nagy csatahajó érkezett a tengerről, óriási vitorlákkal fölszerelve. Miközben a tengerészek levonták a vitorlákat, a nép a domboldalra és a kikötő falaira futott, hogy kiáltozzék és integessen. A nagyobbik valóban hatalmas hajó volt, Velence csatahajóihoz fogható. A hajók parancsnoka a genovai Giovanni Giustiniani, Kaffa korábbi podesztája, tapasztalt zsoldoskatona. Hétszáz jól kiképzett katona van vele. A tömegen esztelen örömujjongás lett úrrá, noha latinok. A katonák felszerelése kifogástalan. Többen közülük kétkezes kardot viselnek. Páncélba öltözötten mindegyik tíz könnyű fegyverzetű, bőrvértes férfival ér fel. Fegyelemhez vannak szokva, és rajonganak a parancsnokukért. Ez látszik is rajtuk, amint szép rendben leszállnak a hajóról és csörömpölő vérttel keresztülmenetelnek a városon a Blachernaiig. A császár megszemlélte a csapatokat. Ha előre tudott érkezésükről, titkát kitűnően meg tudta őrizni. A hírek általában néhány nap alatt a görögök legtitkosabb tanácskozásairól is kiszivárognak. Legalábbis akkor, ha az ember eleget fizet érte. Talán a nyugati országok mégsem felejtették el Konstantinápolyt? Giustinianinak és Genova elöljáróinak egyetértésben kellett cselekedniük. Különben honnan kaphatott volna pénzt a hajók felszerelésére és embereinek felfogadására? Ám a szultánnak csupán janicsárból tizenkétezer van. Várna mezején a páncélozott lovasság sem tudott mit kezdeni a janicsárokkal. 1453. január 27. Eljött. Mégiscsak eljött még egyszer. Nem felejtett el engem. Lefogyott és nagyon sápadt volt. Barna szeme nyugtalanul rebbent. Szenvedett. Számon semmivé váltak a szavak és a kérdések. Miért is kérdeztem volna bármit? Hiszen eljött. - Szerelmem - csak ennyit mondtam. - Szerelmem. - Miért jöttél ebbe a városba? - vádolt ő. - Miért nem maradtál a szultánodnál? Miért gyötörsz engem? Miért nem hagysz szabadulni az akaratodtól? - Ez szégyen! - mondta. - Azelőtt mindig vidám és magabiztos voltam. Most akarattalan vagyok. Lábam oda visz, ahová nem akarom. És te!? Latin, nős ember, kalandor! Önmagamat gyűlölteted meg magammal! - Hát ilyen keveset ér a legjobb nevelés is? - panaszkodott. - Ilyen keveset ér a tanulás, az ítélőképesség, a származás, a büszkeség, a vagyon? Ki vagyok szolgáltatva neked, mint egy rabszolga. Minden lépésemet szégyellem, amely idehozott. - És még csak hozzám sem értél! - tett szemrehányást. - Vérem sötéten kavarog. Tulajdon testem sötétsége kiáltozik bennem. Azelőtt világos voltam. Azelőtt tiszta voltam. Most már azt sem tudom, mi vagyok és mit akarok. - Kést a szívedbe, és mérget a kelyhedbe! - kiáltotta. - Jobb lenne, ha meghaltál volna. Csak azért jöttem, hogy ezt megmondjam neked. Átöleltem és szájon csókoltam. Már nem fájdult meg tőle a feje. Nővé fejlődött, amióta nem találkoztunk. Karomban remegett a teste. Hogy gyűlöltem én azt a remegést! Hogy gyűlöltem én szenvedélye pírját, amely elhomályosította az orcáját. Mindezt túl sokszor tapasztaltam már. De nincs szerelem test nélkül. Nem, nincs szerelem szenvedély nélkül. - Eszem ágában sincs lefeküdni veled - mondtam. -Mindennek megvan az ideje. Nem azért vágyódtam utánad. - Meg is ölnélek, ha megbecstelenítenél! - kiáltott fel. - Ennyivel tartozom magamnak és a családomnak. És ne beszélj így hozzám! - Őrizd csak virágodat a törököknek! - mondtam. - Nincs szándékomban leszakítani. - Gyűlöllek! - lihegte, és ujjaival megszorította a karomat. - Johannesz Angelosz! Johannesz Angelosz! - ismételte többször is, fejét a vállamra hajtotta és felzokogott, mintha a szíve szakadt volna meg. Két kezem közé fogtam az arcát, nevettem, a szemét és az arcát csókolgattam, vigasztaltam, mintha kislány lett volna. Sikerült leültetnem. Borral kínáltam. Mosolyogni kezdett. - Nem pirosítottam ki az arcom idejövet - mondta. -Bölcsen tettem. Ismerlek már. Mindig megríkatsz! Akkor meg minek az arcomat kifesteni! Természetesen örömest lennék szép a szemedben, de ez sem számít. Hiszen te csak a szemem után vágyódsz. - Itt a szemem, vidd - mondta, és felém hajolt. - Tartsd meg magadnak! Akkor talán nyugton lehetek tőled. Alkonyattájt járt az idő. Az ég vöröslött, és a szobám elsötétült. - Hogyan sikerült eljönnöd? - kérdeztem. - Hiszen az egész város felbolydult - nevetett. - Örömünnepet ülnek a genovaiak érkezése miatt. Gondold el, hétszáz vasruhás férfi! Jövetelük megfordította a sorsot. Kinek jutna eszébe a lányára vigyázni egy ilyen napon? Ma még egy latin társaságát is meg lehetne bocsátani. - Eddig semmit sem kérdeztem tőled Konstantinápoly ügyeiről - mondtam. - Most szeretnék kérdezni valamit. Nem azért, mintha bármi jelentősége volna, de bizonyos okból kíváncsi vagyok. Ismered Lukasz Notarasz megaduxot? Hevesen összerezzent, és riadt szemmel meredt rám. -Miért kérdezed ezt? - Csak tudni szeretném, milyen ember? - mondtam, és miközben ő még mindig rám meredt, türelmetlenül hozzáfűztem: - Valóban képes lenne ő inkább a szultánt választani, mint saját császárát? Magad is hallottad, mit kiáltott a népnek, amikor először találkoztunk. Mondd hát, tényleg lenne belőle áruló, ha egyszer ismered őt? - Mit beszélsz tulajdonképpen? - suttogta. - Hogy merészelsz beszélni? Hiszen ő megadux! Iparkodott megmagyarázni: - Jól ismerem őt, és a családját is ismerem. Régi család leszármazottja, büszke, becsvágyó és indulatos. Császári nevelést adott a leányának is. Szándéka az volt, hogy majd a császárhoz adja feleségül a leányát, de amikor Konsztantinoszból baszileusz lett, a megadux leánya már nem felelt meg. Ez olyan sértés volt, amit nehéz megbocsátani. És a megadux nem helyesli a császár politikáját. De azért annak, aki ellenzi az uniót, nem kell feltétlenül árulónak lennie. Nem, ő nem áruló és soha nem is lesz belőle áruló. Ha az lenne, bizonyára nem nyilvánítaná véleményét ilyen egyenesen és ilyen nyíltan. - Hiszen eléggé ismered a férfiak szenvedélyét. A hatalom félelmetes csábítás. Egy ravasz és hatalomvágyó férfiú, aki nem helyesli Konsztantinosz politikáját, számításaiban figyelembe vehetne olyan Konstantinápolyt is, amelyet a megadux kormányoz a szultán vazallusaként. Lázadások és hatalombitorlók azelőtt is voltak ebben a városban. Gennadiosz barát is nyíltan a megadást prédikálja. - Szavaid elborzasztanak - suttogta. - De a gondolat csábító - jegyeztem meg. - Hát nem? Rövid lázadás, kevés vérontás, és a kapuk kitárulnak a szultán előtt. Hát nem jobb, ha csak néhányan halnak meg, mintha minden elpusztul, és a városotokkal együtt kultúrátok és hitetek is? Higgy nekem, egy igazi férfi több elfogadható érvvel moshatná tisztára a tettét a lelkiismerete előtt. - Ki vagy te valójában? - kérdezte összerezzenve. - Miért beszélsz nekem ilyeneket? - Mert a pillanat már tovaszállt - mondtam. - A császárnak a testőrein kívül most már hétszáz vasba öltözött latinja is van. Velük szemben még a legnagyobb tömeg is tehetetlen volna. Mégha Gennadiosz a kereszttel hadonászva megáldaná is a lázadást, és maga Notarasz megadux vezetné a tömeget a Blachernai ellen! - így bizony - folytattam. - Giovanni Giustiniani érkezése megpecsételte Konstantinápoly sorsát. Miután ő megérkezett, a pusztulás elkerülhetetlen. Felsóhajthatunk a megkönnyebbüléstől. Mivel Mohamed szultán nem hasonlít az atyjára, Murádra. Az ő szavában sohasem lehet megbízni. Aki megadná neki magát a csábító ígéreteiben bízva, maga térdelne a pallos alá. Ő így beszélt: - Nem értlek téged. Tényleg nem értlek. Úgy beszélsz, mintha a városunk pusztulását akarnád. Úgy beszélsz, mint a halál angyala. A naplemente pírja tovatűnt. Szobámban oly sötét volt, hogy egymás arcát csak fehér foltnak láttuk. - Honnan tudod, hogy nem a halál angyala vagyok? -mondtam. - Olykor-olykor magam is gyanakodtam rá. - Egyszer régen megváltam a szabad szellem testvéreitől - meséltem a sötétben. - Vakbuzgóságuk szűk karám volt. Türelmetlenségük még méltánytalanabb és türelmetlenebb volt, mint a papok és szerzetesek vakbuzgósága. Miután elhagytam őket, egy kora reggel, az öreg hársfák alatt fülemüle énekére ébredtem a temetőfalnál. A falra haláltánc volt ráfestve. Amikor felébredtem, tekintetem elsőnek a csontváz-emberrel találkozott. Ő vitte táncába a püspököt. Ő vitte táncába a császárt. Ő vitte táncába a kalmárt. Ő vitte táncába a szépasszonyt. Miközben a fülemüle énekelt, a párás reggelen, a sebes folyású Rajna közelében. Abban a pillanatban látomásom volt. Attól a reggeltől kezdve a halál a fivérem, és azóta nem félek a haláltól. - Városod olyan, mint egy ódon ékszerdoboz, amelyről már leperegtek a drágakövek és amelynek a sarkait is letörték. De mindent magába zár, ami azelőtt szép volt. Görögország utolsó filozófusait. Vallási révületet. Krisztus eredeti egyházát. A régi írásokat. Aranytól csillogó mozaikokat. Ennek pusztulását nem kívánom. Hiszen ezt szeretem, fájdalmas és reménytelen szeretettel telt szívvel. De a pusztulás pillanata elérkezett. Ki engedné át önként az ékszeres ladikot a rablónak? Inkább vesszen vérbe és üszőkbe. Ez az utolsó Róma. Ezer esztendő lélegzik benned és bennem. Inkább a halál koronája, Krisztus töviskoronája, mint a törökök turbánja. Megérted egyáltalán, mit gondolok? - Ki vagy te? - kérdezte suttogón. - Miért beszélsz hozzám a sötétben? Elmondtam, amit mondanom kellett. Tüzet csiholtam a gyertyákra. Nyakláncán a sárga topázok ragyogni kezdtek fehér nyakán. A Nyilas aranytopázai. Oltalmul a hitványság ellen. - Hogy ki vagyok? - kérdeztem. - Nős ember, latin, kalandor, hiszen magad mondtad így. Miért kérded hát ok nélkül? Tanácstalanul ruhájának gallérját igazgatta. - A tekinteted égeti a bőröm! - panaszkodott. - A magányom égeti a nyakad! - mondtam. - Szívem porrá ég, amint a gyertyák fényében nézem az arcodat. Bőröd, akár az ezüst. Szemed, mint két sötét virág! - Ez csak költészet - mondtam. - Sok szót ismerek, szép szavakat. Szavakat kölcsönözhetek a régiektől és az újaktól is. Hogy ki vagyok? Nyugat és Kelet vagyok. A soha vissza nem térő múlt vagyok. Hit vagyok remény nélkül. Görögország vére vagyok Nyugat testében. Folytassam még? Néztük egymást a gyertyák fényében. Szeme ismét arcvonásaimat fürkészte. Mintha finom tűlángok nyalták volna körül arcomat. Mint akit máglyához kötöztek, és várja, hogy a lángok magasra csapjanak körülötte. Tizennyolc éves koromban láttam, amint az angolok máglyán égették meg a franciák Szüzét Rouen főterén. Neki látomásai voltak, hangokat hallott és férfiruhába öltözött, hogy a katonák között élhessen. Sérthetetlennek hitte magát, amíg lándzsa-döfést nem kapott a lábába. Akkor a Szűz elsírta magát. A máglyára kötözve is sírt és imádkozott, hiába szólítva a hangokat, amíg a lángok a magasba nem csaptak körülötte. Elmesélhettem volna, de ugyan mit értem volna vele. A firenzei zsinat közelében felbukkant a hamis Szűz egy kicsapott pap kíséretében. Kezében törött üvegek újra épek lettek, tarka kendőket fedeles kosárba gyömöszölt, és onnét szorosan egymáshoz kötözve húzta elő őket anélkül, hogy emberi kéz hozzájuk ért volna. Képes arra is, hogy izzó parazsat vegyen a kezébe, a markába szorítsa és fekete széndarabként ejtse vissza a parázstartóba, ha ijesztgetni akarja az embereket. Az igazság sarkában mindig ott jár a hamisság. Az igazi Szűz sarkában mindig ott jár a hamis Szűz. Franciaország királya is kíváncsian fogadta a hamis Szüzet. - Miért vagy távol? - kérdezte. - Hiszen nálad vagyok. - Azon töprengek, vajon mikor utazol el - mondtam. Valami közénk férkőzött. Ösztönösen megéreztem, és tudtam is ezt. Minden alkalommal közénk férkőzött valami. Már besötétedett. Az utcán, a házam előtt, botvégre akasztott lámpások imbolyogtak. Kintről nevetés és zsivaj hallatszott. - Isten ítéletéről kellene beszélned - kérlelt. - Majd máskor! - mondtam. - Ma már éppen eléggé megsebeztelek. Nem tudom, hogyan. Csak érzem. De higgy nekem! Amikor téged sebezlek meg, inkább magamon ütök sebet. - És ha az a máskor sohasem jön el? - vált hideggé a hangja. - Abban az esetben oly mindegy, hogy mit viszek magammal a sírba - mondtam. - Hiszen te életben maradsz. Légy boldog! Talán Moreában. Talán Itália országaiban. Talán hontalanként. De életben maradsz. Hát nem ez a legfontosabb? - Mennem kell! - Felemelkedett, és maga köré tekerte köntösét, nem várva arra, hogy segítsek. - Fogom a lámpást, és elkísérlek - mondtam. - Nyugtalanság van az utcákon. Nem szeretném, ha részeg genovaiak keze közé kerülnél. Az utcákon hamarosan verekedés lesz. Ez a zsoldosok szokása. Ma este nem mehetsz egyedül. Megjöttek a latinok. Ő habozott. - Ahogy akarod - mondta végül ridegen. A hangja halott volt. Az arca is kővé dermedt. - Most már minden mindegy. Magamra öveztem a török kardot. Olyan éles, hogy elvágná a levegőben libegő pihét is. Éle kicsorbítja a nyugati kard élét. Ilyen kardokat kovácsoltak a janicsároknak. - Ma este - mondtam, és torkomon akadt a hang. - Ma este - ismételtem meg, de nem tudtam folytatni. Csalódásom hidegségét szívem rejtett forrásaiból forró düh öntötte el. Évekig jártam a dervisek iskoláját, kerültem a húst, nem akartam kárt tenni egyetlen élőlényben sem, amelyben lélek van. De ezen az estén ütni és ölni akartam. Embert, felebarátomat megölni! Barbár testem lázadt fel a lelkem ellen. Görög vérem gyűlölte a latinokat. Mintha kettészakadt volna bennem valami, féktelenebbül, mint valaha is. Az ölés vágya izzott bennem. Ezt az érzést eddig még sohasem éreztem. A szerelemmel együtt jött. A szerelem földrengése felnyitott bennem minden titkosat. Nem, nem ismertem magamra. Ő erősen megragadta a karomat. Újra élt. - Ne hozz magaddal kardot! - szólt rám. - Csak megbánnád! - Különös diadalérzet remegett a szavaiban. Ő jobban ismert engem, mint én önmagamat. Hihetetlen volt. Erőm is elszállt belőlem, amikor a karomat megérintette. Heves mozdulattal lecsatoltam az övemet, és eldobtam a kardomat, hogy csak úgy csörrent a padlón. - Ahogy akarod - mondtam. - Ahogy akarod. Úgy, ahogyan akarod. Elindultunk a dombon felfelé. A kikötőben a genovai zsoldosok dülöngéltek és kurjongattak, és egymással összefogódzkodva, teljes szélességében elzárták az utcákat. Nőket hajkurásztak, és több nyelven szemérmetlenségeket kiáltoztak a szembejövőknek. De nem voltak rosszindulatúak. Semmi sem ingerelte őket. Fegyvereiket is a szállásukon hagyták. Nekünk kettőnknek szó nélkül utat nyitottak. Testés fejtartásáról felismerték a főrangú nőt, noha eltakarta az arcát. Az én utamból pedig már Várna előtt kitértek a leg-részegebb katonák is. A görögök házaikba húzódtak vissza. Mikor a dombtetőre értünk, ott mindenütt nagy csend volt. Csak az éjjeliőrök járkáltak kettesével lámpásaikkal, és már messziről figyelmeztető kiáltással jelezték jöttüket. A kikötő kis öblében lámpások függtek a hajók árbocairól, és vidám zene szállt a víz fölött. A kikötőben peregtek a dobok és szóltak a sípok. A domboldal a pérai oldalon is olyan volt, mintha szentjánosbogarak világították volna meg. De a dombok némaságában méltóságteljesen emelkedett az égre a Szófia-templom kupolája. Újra a régi császári palota sötét tömege állt feketén előttünk. A holdsarló ragyogott a hippodrom fölött. Pótolhatatlan szobrait annak idején a latin keresztesek elrabolták és beolvasztották pénznek. De a közepén még most is ott a Delphoiből hozott oszlop, egymásba fonódott kígyóinak megannyi rézfeje sziszegett, amelyeket a szalamiszi csata után a perzsa hajóhad bronz hajóorraiból öntöttek. Ott állt a holdfényben az Egyiptomból hozott obeliszk, annak a kornak az emlékeként, amikor még Bizánc uralta a világot, dacolva a barbárokkal. Megálltam. - Ha akarod, innét már egyedül is biztonságban folytathatod az utadat - mondtam. - Fogd a lámpást. Én lámpás nélkül is hazatalálok. - Hiszen mondtam, hogy minden mindegy - jegyezte meg. - Ez után az este után. És az út sem hosszú már, ha nem félsz megerőltetni a lábad. Keskeny, kanyargós úton ereszkedtünk le a Márványtenger partjára, a falak közelébe. Elmentünk a roppant boltívek mellett, amelyekre a hippodromnak a tenger felőli vége támaszkodott. Közeledtünk Bukoleon használhatatlanságig eliszaposodott kikötőjéhez. Van ott egy dombhalom, amit a görög idegenvezetők szívesen mutogatnak a latinoknak. A dombot a Konstantinápolyon át hazafelé igyekvő nyugati keresztesek csontjaiból hordták össze. A görögök fegyvertelenül becsalogatták őket a falak közötti sikátorba, és ott az utolsó emberig megölték őket. Bosszúból a zsarolásért és a kérkedésért, a rablásokért és az erőszakoskodásokért, így mondják a görögök. Közel ehhez a hulladombhoz, a tengerparti fal mentén volt az otthona. Előkelő és szép kőépület volt. A vasalt kapu fölötti tartókban lobogó fáklyák világították meg az emelet keskeny, köríves ablakait. A földszint ablaktalan fal volt, mint valami erődítmény. Megállt és rámutatott a kőbe vésett címerre a kapu fölött. - Ha eddig még nem tudtad volna, most tudhatod - mondta. - Anna Notarasz vagyok. - Anna Notarasz vagyok - mondotta -, Lukasz Notarasz megadux egyetlen leánya. Most hát ezt is tudod. Hangja vágott, mint az üveg. Vadul megragadta a kopogtatót, és háromszor tompán megdöngette a kaput. Ugyanígy koppannak majd egyszer a rögök háromszor a legdrágább koporsó fedelén is. Nem, nem keresett mellékajtót, és nem akart titokban beosonni. A súlyos kapu kinyílt. A kapuőr kék-fehér kabátja nehéz volt az ezüstsújtásoktól. A kapuból még visszafordult, büszke fejtartással, és úgy szólt hozzám, mint egy idegenhez: - Köszönöm, Johannesz úr, hogy biztonságban hazakísértél atyám házába. Menj, és Isten legyen veled! A kapu döngve becsukódott mögötte. Most hát tudtam: Anyja szerb hercegnő, az öreg despota fivérének a leánya, így hát a szultán özvegyének az unokahúga. Neki két öccse van. Atyja megadux, nagyherceg. A császárhoz való feleségnek nevelték, bár Konsztantinosz felbontotta az eljegyzést. Miért, miért találkoztam éppen vele? Anna Notarasz. Isten szörnyű szembekötősdi játéka juttatott ide. Tehát ezért éltem, ezért növekedtem. Minden sír megnyílt bennem. Atyám elindult, hogy az angyalokkal találkozzék. De a fia visszatért. Férfiként. Negyvenévesen. El nem vakított szemmel. Miért lepődtem meg ennyire? Hiszen tudtam ezt az első pillanattól kezdve, miután találkoztunk. Csak nem akartam rá gondolni. Most vége a játéknak, kezdődjék az, ami komoly. 1453. február 1. Miután több éjszakát átvirrasztottam, Nagy Konsztantinosz fórumára mentem. A tér márványlapjai zúzalékká őrlődtek a szekerek kerekei alatt. Az épületek omladoztak. A megszürkült faépületek fecskefészkekként támaszkodtak a megsárgult márványfalakra. Fölmentem a gödrösre kopott csigalépcsőn, felkapaszkodtam az oszlop csúcsára. A virrasztástól és a böjtöléstől olyan kimerült voltam, hogy a kapaszkodástól ziháltam. Szédült a fejem, és többször is meg kellett állnom, hogy a falhoz támaszkodjam. Az omladozó lépcső életveszélyes volt. Miután sikerült följutnom a tetejére, Konstantinápoly dombjaival a lábam alatt terült el. Az oszlop tetején hajdan a császár óriási méretű bronzszobra állt, a napsütésben aranyló tengeri jelzésként messzire ragyogva a Márvány-tengerre, aranyat sugározva a Boszporuszra és egészen az ázsiai partokra, a szobor kardot markoló keze pedig kelet felé mutatott. Harmadfélszáz évvel ezelőtt a latin keresztesek Konstantinápoly elfoglalása után ledöntötték helyéről a császár szobrát. Uralmuk azonban csak egy emberöltőn át tartott, városom évezredes történetében egyetlen napnyi, reggeltől estig tartó ideig. Az oszlop ezután sokáig kivégzőhely volt. A hazaárulókat a tetejéről taszították le a szédítő magasból a tér kövezetére. Végül egy szent szerzetes foglalta el az oszlop tetejét lakóhelyül, és nem is hagyta el többé, amíg a nyarak hőségétől és a téli fagyoktól szikkadt tetemét kötélen le nem engedték. Isten haragját és jelenéseit prédikálta az oszlop tetejéről a téren összeverődő bámész tömegnek. Rekedt kiáltásai, átkai és áldásai belevesztek a szélbe. De egy emberöltőn át ő is városom látványosságai közé tartozott. Az oszlop tetején most már semmi sem volt. A kövek meglazultak eresztékeikben. A világ ideje az estalkonyhoz ért. Lábam súlya alatt egy kő leesett az oszlop pereméről. Csak hosszú idő elteltével hallottam a földről tompa puffanását. A tér teljesen kihalt volt. Városom ideje estre fordult. Vége lett a bíbor izzásának és az arany csillogásának. Tovatűnt minden, ami szent volt. Az angyalkórusok éneke elhalt. Csupán a test vágyakozása és a szív halála maradt hátra. A hidegség, a közöny, a kalmárkodó mohóság és a politikai számítások. Városom haldokló test volt, melyből menekült a lélek. A lélek a nehéz szagú kolostorokba menekült. A lélek a könyvtárak sárgult kódexeibe rejtőzött, melyeket fehér hajú aggastyánok lapozgattak a semmit őrölve fogatlan ínyükkel. Az éjszaka fekete leple vette körül városomat. Az éj árnyai ereszkedtek a nyugati országok fölé is. - Gyúlj lángra, városom! - kiáltottam a szívem mélyéről. - Gyúlj lángra, még egyszer! Utoljára! Az éj küszöbén lobbanj lángra szent voltod ragyogásába! Ezer év alatt vált kővé a lelked. De még egyszer, a halál küszöbén, szoríts ki lelket a kőből! Préseld ki a kőből a szent olaj utolsó cseppjeit! Nyomd fejedbe Krisztus tövis koszorúját! Öltözz utoljára bíborba, hogy méltó légy önmagadhoz! Mélyen a lábam alatt, a kikötő hosszúkás öblében mozdulatlanul pihentek a nyugati országok hajói. A Márványtenger felszínét nyugtalan hullámok fodrozták. Rikoltozó madarak raja felhőként követte a halászok hálóit. A tenger túlsó partján Ázsia dombjai kéklettek. Lábam alatt, a dombokon a templomok zöldes kupolái emelkedtek. Ezeket a lakóházak szürke csoportja övezte dombtól dombig húzódó zegzugos utcáival. És a falak, a győzhetetlen falak tornyaikkal szürkén magasodtak egyik parttól a másik partig, oltalmazó ölelésükbe zárva városomat. "Mindezt neked adom, ha leborulsz előttem és imádsz engem." Miért ne szolgálhatnám az éjszaka fejedelmét? Magam előtt láttam Mohamed szultán szenvedélytől forró arcát. Láttam sárgás ragadozószemét, amelynek nézését senki sem állta sokáig, melyek szúróssá dermedve a halált jelentették. Horgas, sasorrát láttam magam előtt. Szép, élveteg száját. Mosolyát, amely csábított és becsapott. Vannak férfiak, nálam fiatalabbak, akik vak imádat hatalmában készek feláldozni érte az életüket, pusztán az iránta érzett szeretetből. Görögül olvassa Arkhimédész írásait és Nagy Sándor történetét. Ismeri Ptolemaiosz térképeit, és valamennyit beszél latinul is. Sorokat idéz perzsa költők verseiből. Kívülről tudja a Koránból mindazt, ami megfelel a céljainak. Nem kényszeríti az iszlám hitre azokat a keresztényeket, akik önként szegődnek szolgálatába. Hiszen semmiben sem hisz. Beéri azzal, hogy ennek a világnak az uralkodója legyen. De ezt a világot teljes egészében akarja. Konstantinápoly csak az első lépés számára, hogy önmagának bizonyítsa, ő az, aki eljövendő lészen. Megfogadta, hogy egyszer még Róma templomainak oltárairól fogja abrakoltatni a lovait. Miért nem voltam hajlandó őt szolgálni, noha szerettem őt? Hiszen neki senki sem szegülhet ellen, ha ő úgy akarja. Mi bizonyítja nekem, hogy helyesen jártam el, amikor elhagytam őt? Ha most az oszlop tetejéről levetném magam a földre, vajon angyalok ragadnák-e meg a karomat, és hordoznának, nehogy kárt tegyek a testemben? Ez bizonyság lenne. Nem, ez kísértés volt! Rosszabb, borzalmasabb kísértés, mint földig omlani és hajlongani Mohamed szultán előtt, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért elhagytam és hogy visszatérjek őt szolgálni. Nem, nem vetettem le magam a tér kövezetére. Beértem azzal, hogy ember vagyok. Beértem rabságom bilincseivel, idő és tér bilincseivel. Hogyan lehetne bármi sajátja egy rabszolgának? Nem is akartam semmit. Tudásom korlátozott, szavaim fogyatékosak, a bizonytalanság az egyetlen bizonyosságom. Ezért nem kételkedtem választásomban. "Isten megáldjon, Anna Notarasz - mondtam szívemben. - Isten megáldjon, szerelmem! Nem tudod, ki vagyok, és nem is fogod tudni soha. Ám legyen atyádból Konstantinápoly pasája a szultán vazallusaként, ha ő így választott. Én nem avatkozom bele. Konsztantinosz nem óhajtott téged, de Mohamed szultán talán jováteszi majd az általad elszenvedett igazságtalanságot, és nászágyba vezet téged, hogy atyáddal szövetségre lépjen. Sok felesége van. Számodra, a görög számára is jut hely közöttük." Miután a virrasztás és a szörnyű kísértés után visszanyertem lelkem megnyugvását, szívem Isten ürességébe olvadt és keserűségem is ürességbe olvadt. Amint a térdem lassan elernyedt és a szívverésem is egyre lassult, a szokott testtartásba ereszkedtem le a földre, fejemet lehorgasztottam és szememet behunytam. "Isten áldjon, szerelmem, ha nem találkoznánk többé!, mondtam szívemben. Senki más nem volt hozzád hasonló. Vérem testvére vagy. Üdvösségem egyetlen csillaga vagy. Áldlak téged, hogy találkozhattam veled. Áldom földi szemedet, áldom földi testedet. Mindent áldok benned." Csukott szemmel a csillagokat néztem magamban. Tér és idő határai kezdtek eltűnni mellőlem. Vérem lüktetése elcsendesedett. Tagjaim kihűltek. De Isten nem hidegség. A csillag kápráztató végtelenséggé bomlott szét bennem. A forró révület vibráló hullámokban hömpölyög át felettem. De isten nem forróság. Vakító fehérségbe olvadtam bele, ragyogás voltam a ragyogásban, fény a fényben. De isten nem fehérség. És jött a sötétség. Sötétebb a földi sötétségnél. Csendesebb minden csendnél. Könyörületesebb a könyörületnél. Beleolvadtam a sötétségbe. De Isten nem sötétség. Azután nem volt többé sem hidegség, sem forróság, sem fehérség, sem sötétség. Csak a semmi volt. Isten bennem volt. Én voltam Istenben. Isten volt. Kis kavicsot fogtam a kezemben. Amint az ujjaim elernyedtek, a kavics két térdem között a földre esett. A kavics koppanása a kövön felébresztett. Eksztázisom időtlen volta csupán addig a pillanatig tartott, amíg a kavics leesett. Amikor az ember megérzi Istent, nincs különbség szemrebbenésnyi és egész napi kábultság között. Isten valóságában nem létezik idő. Talán megváltoztam. Talán sugároztam. Talán képes lettem volna természetfölötti tettekre, betegek gyógyítására és arra, hogy a kezem érintésével az életbe visszahívjam a haldoklót. De nekem nem kellett semmi effélét tennem ahhoz, hogy bizonyítsam magamnak, mi vagyok. A bizonyítás, önmagunk meggyőzése kételkedés. A bizonytalanság és a kételkedés emberi dolog. Én nem kételkedtem. ? tekintetben olyan voltam, mint az angyalok. De a bilincstelenségből visszatértem az idő és a tér bilincseibe. És rabságom nem volt többé teher számomra, hanem ajándék. 1453. február 2. Miután estig aludtam, a keresésére indultam Giovanni Giustinianinak, a genovaiak parancsnokának. Nem volt sem hajóján, sem a Blachernaiban. Végül is az arzenál forróságot árasztó olvasztókemencéinél találtam rá. Kétkezes kardjára támaszkodott, szélesvállúan, tagbaszakadtan, pohosán, a többieknél egy fejjel magasabban, nálam is magasabban. Hangja, mint hordó dübörgése, amint parancsokat kiáltozott a császár technikusainak és az öntőknek. Konsztan-tinosz császár már kinevezte őt protosztrátornak, a városi véderők legfőbb parancsnokának, hogy védelmezze a várost a törökök ellen. A lehető legjobb hangulatban volt, hiszen a császár hercegi méltóságot ígért neki, örökös hűbérbir-tokául pedig Lemnosz szigetét, ha a törököket visszaveri. Bízik magában, és tudja a mesterségét. Ezt észre lehet venni a parancsaiból és a kérdéseiből, amelyekkel tisztázza, hány és mekkora ágyút és hajítógépet tudnak még készíteni éjt nappallá téve az arzenálban a törökök érkezése előtt. - Protosztrátor, fogadj szolgálatodba - mondtam. - Megszöktem a törököktől, tudom forgatni a kardot, és megfeszíteni az íjat. Szeme kemény és könyörtelen volt, bár puffadt arca mosolygott, amint szemügyre vett engem: - Nem vagy közönséges katona - mondta. - Nem, nem vagyok közönséges katona - válaszoltam. - Toscanai tájszólást beszélsz - jegyezte meg gyanakvón, mivel taljánul szólítottam meg, hogy bizalmát elnyerjem. - Firenzében éltem pár évet - mondtam. - De Avignon-ban születtem. Beszélek franciául és taljánul, latinul és görögül, törökül, és valamennyire arabul meg németül. Tudok felszerelési jegyzéket készíteni. Sok mindent tudok a puskaporról meg az ágyukról. Be tudom állítani a hajítógépet különböző távolságokra. Nevem Jean Ange. Kutyákat és lovakat is tudok orvosolni. - Jean Ange - ismételte meg, és rám meredt kidülledt bikaszemével. - Csodaember vagy, ha mind igaz, amit mondsz. De miért nem vétetted fel magad a császár lajstromára? Miért akarsz az én szolgálatomba lépni? - Te vagy a protosztrátor - mondtam. - Jean Ange - ismételte meg szórakozottan. - Ismerősnek tűnik nekem a neved, mintha valamikor álmomban már hallottam volna. De nem tudom emlékezetembe idézni, hogyan és hol. Bizalmaskodó hangnemre váltottam át, fecsegni kezdtem: - Talán ifjúságom Genovájában, nemes Giustiniani -mondtam. - A bázeli zsinat 1437-ben Itália országaiban is köröztetett engemet. Hát igen, akkor még ifjú voltam és csupa tűz. A bázeli zsinat körül sürgölődtem, mint oly sok más lelkes és művelt ifjú különféle országokból. Hiszen a bázeli atyák meg akarták szabadítani a világot a fájdalomtól és a hamisságtól. Én is hozzá akartam járulni a nemzetek együttműködéséhez, Európa békéjéhez és az egyházi demokráciához. Ott végül már a szakácsok és a lovászok is szavaztak a püspökök és a prelátusok mellett. Tanítómesterem Nicolaus Cusanus doktor volt. Amikor ő csalódott, én is csalódtam. Amikor az ő eszményei szertefoszlottak, szertefoszlott az én eszményem is. Kelet és Nyugat egyházainak egyesítése érdekében ő a kisebbséghez csatlakozott. Hiszen tudott görögül. De őt követi állással és konstantinápolyi utazással csábították el. Én is ott voltam, amikor feltörtük a lezárt ládát, amelyben a zsinat pecsétjét őrizték, hogy a kisebbség küldöttsége bullával törvényesen megerősített meghatalmazást kapjon az útra. Ez persze kiderült. Ebből lett aztán a harag és a körözés. De akkor Jenő pápának sikerült megerősítenie meghatalmazásunkat, és mi már úton voltunk Konstantinápoly felé. - Még mindig azon az úton vagy, Jean Ange úr? - kérdezte gúnyosan. - Teljes bűnbocsánatot nyertem magának a pápának a szájából - mondtam. - Később a kisebbségi zsinaton is részt vettem Ferrarában és Firenzében a pápai kancellária tolmácsaként. Julius Cesarini bíboros is megbocsátotta tetteimet. Ő reményét vesztette a kereszténység egységében, mikor a bázeli atyák haragjukban másik pápát választottak. Viták helyett ő a tettek útját választotta. Követtem őt fegyverhordozójaként a keresztes hadjáratba, amely Várnánál fejeződött be 1444-ben, amint bizonyára emlékszel rá. Ott kerültem török rabságba. Ez a bikanyakú Giovanni Giustiniani szerencselovag, condottiere8 volt. Akár a maga mércéjével mérhetett engem, és szélhámosnak meg kalandornak tarthatott, ha ezzel jobban megnyerhettem magamnak. De nem tudtam rászedni. - Túl sokat beszélsz, és túlságosan könnyedén ahhoz, hogy félrevezess engem - mondta. - Valamit titkolsz. Nyilván hiába igyekeztél a császár szolgálatába. Most hozzám folyamodsz. De én miért bíznék jobban benned, mint a baszileusz? - Nem a zsold kedvéért. Még ha egyetlen rézgarast sem adnál nekem. Nem vagyok szegény! Pénzt nem kérek. Krisztusért. Konstantinápolyért. A kereszt még mindig a karomon van, bár nem látod. Kitört belőle a nevetés, tenyerével a combját csapkodta, hogy csak úgy csattant. - Ne beszélj már ennyi zöldséget! - kiáltotta. - A te korodbéli, értelmes ember nem keresi a mártírkoszorút. Nekem és embereimnek Iszidor bíboros természetesen megesküdött, hogy maga Szent Péter ragad mindegyikünket a hajánál fogva egyenesen az égbe, akik a hitünket védelmezve esünk el Konstantinápoly falainál. Nekem mennyországnak elegendő Lemnosz szigete is, a töviskoszorú helyett pedig hercegi koronát kapok jutalmul. De te mit akarsz elérni? Mondd meg egyenesen, vagy takarodj az utadra, és ne zavarj engem! Nem azokban a régi időkben élünk. - Giovanni Giustiniani - kérleltem. - Atyám görög volt. Ennek a városnak a régi vére folyik az ereimben. Ha török kézre kerülök, Mohamed szultán karóba huzat. Miért ne adnám olyan drágán az életemet, amennyire csak lehet? De ő nem hitt nekem. Halk hangon, magam körül tekintve, végül engesztelőn így szóltam: - Amikor elszöktem, a szultántól egy zacskó drágakövet loptam. Ezt nem mertem senkinek sem elmondani. Most bizonyára megérted végül, miért nem akarok a kezébe kerülni. Genovai volt, horogra akadt. Szeme zölden felvillant. Ő is körülnézett, majd bizalmasan belém karolt. Arcomba borszagot lehelve lehajolt, hogy a fülembe súgja: - Talán elhiszem, és jobban megbízom benned, ha megmutatod a drágaköveidet! - A kikötőbe menet elmégy a ház mellett, amelyet béreltem - mondtam. - Hiszen még a hajódon laksz, ugye? Esetlenül nagy csatalovának a hátára kapaszkodott. Néhány fáklyahordozó ment előttünk, hogy megvilágítsa az utat. Testőrei a ló mögött meneteltek csörömpölő felszerelésükben. Én tisztelettudóan mellette lépkedtem a kengyelét fogva. A nyeregtakaró ezüstbojtjai a ló horpaszára lógtak. Mánuel szolgám ijedten jött ajtót nyitni a katonák zörge-tésére. Giustiniani megbotlott a kőoroszlánban, és káromkodott. Mánuel kezében remegett a lámpás. - Hozz nekünk borjúhúst és uborkát! - parancsoltam. - És bort is hozz, meg kupákat! Nagy kupákat! Giustiniani széles nevetésben tört ki, és megparancsolta embereinek, hogy kint várják meg. A lépcső recsegett roppant testének súlya alatt. Minden gyertyába tüzet csiholtam, és elővettem rejtekéből a kis piros bőrerszényt. Kifordítottam. Rubinok, smaragdok és gyémántok szórták piros, zöld és fehér villámaikat a gyertyák fényében. - Szent Szűzanyám! - suttogta Giustiniani, rám pillantott és vaskos kezét hitetlenkedve a drágakövek felé nyújtotta, de nem mert hozzájuk nyúlni. - Válaszd ki, amelyiket akarod! - mondtam. - Az semmire sem kötelez téged. Csak a barátságunk jeléül. Egyáltalán nem akarom megvásárolni a jóindulatodat meg a bizalmadat. Először nem hitte el. Aztán választott egy galamb vérszínű rubint. Nem a legnagyobbat, hanem a legszebbet. Nem először volt ékkövekkel dolga. - Úgy viselkedsz, mint egy fejedelem - mondta, a rubint csodálva az ujjai között. Hangja teljesen megváltozott. Azt sem tudta, mit gondoljon rólam. Nem válaszoltam. Ő ismét fürkésző pillantást vetett rám a gyertyák fényénél, kidülledt, csillogó szemével, aztán a padlóra sütötte a szemét, és vaskos tenyerével kopott bőrnadrágját kezdte simogatni. Nem tüntetett a ruházatával. Nem volt rá szüksége. Hangja, tartása és tekintete anélkül is tanúsították, hogy parancsoláshoz szokott. - Az a mesterségem, hogy megmérjem az embereket -mondta -, hogy elfújjam az ocsút, és a súlyos magvakat különválasszam. Valami azt mondja bennem, hogy nem vagy tolvaj. Valami arra kényszerít, hogy megbízzam benned. Es nemcsak a rubin miatt. Az ilyen érzés veszélyes. - Koccintsunk egyet - biztattam. Mánuel behozta a húst és faedényben az uborkát, a bort meg a nagy kupáimat. Giustiniani ivott, felemelte a kupáját, és így szólt: - Boldogságodra, fejedelem! - Gúny űzöl belőlem? - kérdeztem. - Egyáltalán nem - állította. - Én mindig tudom, mit beszélek. Részegen is. A magamfajta egyszerű ember akár koronát is szerezhet a fejére dísznek, mégsem lesz belőle fejedelem soha. Másoknak a fejedelmi korona a szívében van. Homlokod, szemed, viselkedésed tanúsítja, mi vagy. De légy nyugodt. Tudok hallgatni. Mit kívánsz tehát tőlem? Megkérdeztem: - Hiszed-e, hogy meg tudod védeni Konstantinápolyt, protosztrátor? Ő a maga részéről ezt kérdezte: - Van-e kártyád, Jean Ange úr? Előszedtem a falapokkal nyomtatott játékkártyát, amit a kikötőben a tengerészek árulnak. Ő szórakozottan megkeverte a kártyát, és kezdte maga elé rakni a lapokat, képes oldalukkal fölfelé. Aztán ezt mondta: - Nem éltem volna ilyen sokáig, és nem is emelkedtem volna jelenlegi rangomra, ha nem tudnék kártyázni. A kártyát a sors osztja. Tapasztalt férfiú a kezébe veszi a kapott kártyalapokat, megnézi és megbecsüli őket, és csak aztán dönt, hogy részt vesz-e a játékban vagy nem. Nem kell minden körben játszani. A lapokat mindig el lehet dobni, és jobb lapra lehet várni. Az igazi játékost a legmagasabb tét sem csábíthatja rá, hogy részt vegyen a játékban, amikor észreveszi, hogy túl gyönge lapot kapott. Az ellenfél lapjait ugyan sohasem lehet tudni, de lehet számolni és meg lehet becsülni a valószínűség szerint. A meglehetősen jó vagy a még jobb lapok mégsem döntik még el a játék menetét. Játszani is tudni kell! És mindenekelőtt jó szerencsére van szükség. Nekem szerencsém volt a játékban, Jean Ange úr! - Igen, igen, nekem szerencsém volt a játékban - folytatta, és nagy kortyokban kiitta a kupáját. -Mindeddig. Túl rossznak ígérkező játékba még a hercegi koronával sem tudnának csábítani. De megvizsgáltam a falakat. Nemzedékről nemzedékre még mindig állták a törökök rohamait. Miért ne bírnák ki ezúttal is? Megvizsgáltam a fegyverraktárakat és a császár seregeit. Alapos megfontolás után tettem fel tétnek a játékban a hírnevemet és az életemet. Ebből már sejted, hogy nem tartom egészen rossznak a kapott lapokat. - És ezenkívül ott a hajód - mondtam. - Pontosan - ismerte el szégyenkezés nélkül. - Ezenkívül ott az utolsó lap a legrosszabb eshetőségre. De ne félj! Ha Giovanni Giustiniani egyszer a csatába veti magát, akkor harcol is. Becsülete és józan esze szerint. Az utolsó lehetőségig! De ezen túl nem. Nem, ezen túl nem! - Az ember élete előkelő tét - folytatta. - A legmagasabb tét, amit az ember jó szerencséjében bízva megtehet a játékban. A tűzfegyverek golyóinak a legerősebb páncél sem áll ellen. A dárda befúródhat az ember védtelen ágyékába, a comb- és a haspáncél közötti résen. Ha az ember karja magasba emeli a kardot, védtelenné válik a hónalja. A nyílvessző a sisakrostélyon keresztül az ember szemébe fúródhat. A futótűzzel és a folyékony ólommal szemben a vasba öltözött férfi is tehetetlen. Tudom, hogy mibe kezdek. Ez a mesterségem. És becsületem is van. Harcolni a végső lehetőségig. De azon túl nem, azon túl nem. Töltöttem neki még bort. - És mit akarsz azért Giustiniani, hogy a hajóidat elsüllyeszd? - kérdeztem, mintha a leghétköznapibb dolog lett volna. Vadul összerezzent, és latin módon keresztet vetett. -Esztelenségeket beszélsz! - kiáltott fel. - Olyan játékba nem megyek bele! - Itt vannak ezek a kövek - mondtam, és az asztalon a tenyeremmel egy kupacba gyűjtöttem a csillogó drágaköveket. - Ezekkel Genovában akár tíz ilyen hajót is felszerelhetnél. - Talán - hagyta rá, és mohón nézte a rubinok vérpiros ragyogását és a gyémántok villogását a két kezem között. -Talán, ha Genovában lennénk. Nem, Jean Ange. Nem vagyunk Genovában. Ha a hajómat elsüllyeszteném, a köveid talán már semmit sem érnének a számomra. Ha a hajóim árának tízszeresét, százszorosát fizetnéd is, akkor sem lennék hajlandó elsüllyeszteni őket. - Tehát nem bízol a kapott lapokban? - kérdeztem. - Nem kételkedem bennük. Vállaltam a játszmát - mondta. - De értelmes ember vagyok. Kézfejével megtörölte puffadt arcát, mosolygott, és megjegyezte: - No lám, mindketten kezdünk lerészegedni, mert ostobaságokat beszélünk. - De ez nem volt igaz. Behemót teste képes lett volna egész hordó bort magába szívni anélkül, hogy csúnyán lerészegedett volna. Az asztalról a drágaköveket a két markomba szedtem. - Számomra ezek a kövek már értéktelenek! - mondtam. -Én elsüllyesztettem a hajómat. Ennyire értéktelenek a számomra - mondtam, és a kezemből eldobtam a köveket, hogy jégesőként kopogtak a falon meg a padlón. - Itt van, tessék! Legyen mind a tied, ha akarod! Hiszen csak kövek! - Részeg vagy! - vádolt. - Nem tudod, mit csinálsz! Holnap reggel majd fogod a fejed és keservesen megbánod. Torkomat elszorította a fájdalom. Nem tudtam megszólalni. Megráztam a fejem. - Vedd őket! - sikerült végre megszólalnom. - Az az én vérem ára. Vétess föl a lajstromra! Hadd harcoljak az embereid oldalán. Mást nem kérek. Tátott szájjal meredt rám. Aztán kidülledt szemében gyanakvás villant fel. - Legalább valódi drágakövek? - kérdezte, a fejét csóválva. - Talán csak színes üvegdarabok, amiket a velenceiek a négereknek árulnak. Lehajoltam, hogy felvegyek a padlóról egy durván megcsiszolt gyémántot, az ablakhoz léptem, és a zöldes ablaküvegre hosszában mély vonalat karcoltam. A csikorgó hang hasogatta a fülemet. Aztán eldobtam kezemből a gyémántot. - Bolond vagy! - mondta, és újra megcsóválta puffadt fejét. - Rosszul tenném, ha kihasználnám zavaros kedélyállapotodat. Aludd ki előbb magad, aztán beszélünk róla. - Láttad-e már magadat valaha is látomásban? - kérdeztem. - Mivel nem szoktam hozzá az italhoz, lehet, hogy tényleg megrészegedtem a bortól. Várna előtt Magyarországon átéltem egy földrengést. A lovak megbokrosodtak, és elszakították a kötőfékjüket. A madarak eszeveszett rajokban röppentek fel. A sátrak összedőltek. A föld dübörgött és hullámzott. Ez akkor volt, amikor a magyar király megszegte a törökökkel kötött békét, amire esküt tett, és engedett Cesarini bíboros csábításainak. Akkor jelent meg nekem először a halál angyala. Sápadt, sötét hajú férfi volt. Olyan, mint önnön képem. Mintha én magam sétáltam volna szembe magammal. Azt mondta: "Találkozunk még." - Várnánál, a mocsárban találkoztam vele másodszor -folytattam. - Mögöttem állt, mikor a menekülő magyarok agyonszúrták Cesarini bíborost, mint minden rossznak az okozóját. Eszményi ember volt, talán a legeszményibb, akit ismertem. Égette az eszme. Lelke már testi halála előtt belehalt a gyötrődésbe és a csalódásba. Mikor a teste lerogyott a saját vérébe és a mocsár földjére, elfordítottam a fejemet, és megpillantottam magam mögött a halál angyalát, mintha a saját képemet láttam volna. "Találkozunk, mondta, találkozunk a Szent Romanosz-kapunál." Akkor nem értettem a szavait. Most már kezdem érteni. - Nem vagyok tolvaj - folytattam. - A szultán kegye a rabszolgát is gazdagabbá teheti a nyugati fejedelmeknél. Engem a csata után a többi fogollyal együtt Murád szultán elé vonszoltak. Győzelme egy hajszálon múlt. Lecsüngő arca és táskás szeme alja még akkor is remegett az átélt izgalomtól és félelemtől. Kis termetű ember volt, nálam egy fejjel alacsonyabb, és már elhízott a semmittevéstől meg a kényelmes élettől. Sokan a kezüket nyújtották felé, és azt kiabálták, hogy megváltják az életüket. De mi valamennyien esküszegők és békebontók voltunk a szemében. A békében bízva, már a trónjáról is lemondott Mohamed javára, és nyugalomba vonult Magneszia pihenőparkjaiba. Lehetővé tette, hogy válasszunk: vagy az iszlámot, vagy a halált. A föld nedves lett a vértől, amint életkoruknak és rangjuknak megfelelően egymás után térdeltek a férfiak a hóhér pallosa elé. Sírva fakadtak, és kiáltozva ismerték el az iszlám Istenét és a Prófétát. Néhány szerzetes is áttért, elveszítve hitét, mivel Isten a töröknek adta a győzelmet. - De Murád fáradt, idő előtt megöregedett férfi volt -emlékeztem. - Legkedvesebb fia baleset következtében a halálát lelte, és ő azóta már nem sokat törődött a hatalommal. Az volt a szokása, hogy bánatát borba fojtotta, tanult emberek és költők társaságában. A vérontást nem szerette. Amikor rám került a sor, ő rám nézett, megtetszett neki az arcom, és így szólt: Fiatal vagy még, miért kóstolnád meg a halált? Ismerd hát el a Prófétát! így válaszoltam: Fiatal vagyok még, de készen állok arra, hogy lerójam az ember adósságát, amit egyszer neked is le kell rónod, fenség. Szavaim elnyerték tetszését, és nem követelte, hogy térjek át az iszlámra. Igazad van, mondta, egyszer eljön a nap, amelyen egy ismeretlen kéz a földre teríti szét isteni poraimat. Kezével intett, jelezve, hogy megkegyelmezett életemnek. Ez az ő szeszélye volt, mivel szavaim hatására egy vers fogant lelkében. Akarod hallani Murád szultán versét a várnai csata után, Giovanni Giustiniani? Giustiniani megrázta bikafejét annak jeléül, hogy versekkel nem sokat törődik, bort töltött magának, és a hideg borjúhúst kezdte harapdálni. Közelebb toltam hozzá az uborkás edényt, és törökül elszavaltam azt a feledhetetlen verset, ujjaimmal verve az ütemét, mintha lant húrjait pengettem volna. Aztán le is fordítottam neki: Hozd vissza pohárnok tegnapi boromat, hozd hangszeremet és készítsd fel a szívemet a feledésre, életem csak egy pillanat, e pillanat nyugalma és öröme kedves nékem, egyszer majd eljő a nap, melyen egy ismeretlen kéz elteríti a földre isteni poraimat. - Ilyen szíve volt Murád szultánnak - mondtam. - Ő szilárdította meg a törökök hatalmát, és csak azért vívta egyik háborút a másik után, hogy megszerezze a tartós békét. Ellenségeihez is irgalmas szívű volt, és nem alázta meg a legyőzött országokat, hanem megelégedett azzal, hogy szövetséges államok egész sorát hozza létre a török birodalom védelmére. Fáradt öregember volt, aki ráunt a hatalomra. Két ízben mondott le a trónjáról Mohamed javára. Egyik alkalommal a keresztények kényszerítették visszatérésre. A másik alkalommal Khálil nagyvezír hívta vissza, miután a janicsárok felégették az adrianopoliszi bazárt. Murád ekkor már hitt, és beérte azzal, hogy haláláig hadviselés nélkül uralkodjék. Hetente kétszer részegre itta magát költőinek és filozófusainak a társaságában. Részegen barátainak díszköpenyeket, földbirtokokat és drágaköveket ajándékozott. És ezeket másnap nem követelte vissza tőlük, amikor már kitisztult a feje. Murád szultán ilyen ittas állapotban adott ajándéka ezen kövek közül néhány. Tartsd meg őket, Giovanni, ha akarod. Nekem nincs többé szükségem rájuk, és nincs szándékomban holnap visszakövetelni őket. Giustiniani fél uborkát tömött a szájába, a sós víztől nedves kezét bőrnadrágjába törölte, jámboran keresztet vetett, és nehézkesen négykézlábra ereszkedett előttem. - Szegény ember vagyok, és egyszerű katona - mondta. - Nekem nem áll módomban, hogy büszkélkedjem. Készségesen megalázkodom előtted a jó ügy érdekében. A padlón térden csúszkálva kezdte összeszedni a drágaköveket, én pedig gyertyával világítottam meg az útját, nehogy egyetlenegy is elkerülje a figyelmét. Nyögött csúszkálás közben, de így szólt: - Ne siess a segítségemre. Ez az erőfeszítés édesebb a tagjaim számára, mint a legszebb nő ölelése! A piros bőrzacskót is neki adtam. Gondosan a zacskóba gyűjtötte a drágaköveket, felállt, bekötötte az erszény száját, és a keblébe dugta. - Egyáltalán nem vagyok mohó - jegyezte meg. - A legkisebb kövek némelyike véletlenül a padlórepedésbe vagy a szőnyeg alá gurulhatott, de a szolgád majd csak rátalál, amikor a padlót söpri. Igazán köszönöm. Fejét csóválva és elérzékenyülve nézett rám. - Életem során - folytatta - találkoztam szent emberekkel, látnokokkal és sokféle más bolonddal. Bolond volnék, ha nem ismerném el, hogy a földön sok olyasmi van és történik, amit a gyarló emberi ész nem képes felfogni. A veled való találkozás ilyen eset a számomra. Nagy markát nyújtotta nekem, és őszinte hálával szorította meg a kezem. - Ettől a pillanattól kezdve a barátom vagy, Jean Ange úr - jelentette ki. - És nem szándékozom odafigyelni, bármiféle pletykákat hallanék is rólad. Védelmem alá veszlek. Holnap reggel, mindjárt a kürtszó után, lajstromba vétetlek. De akkor légy a helyszínen. Kapsz lovat és felszerelést, és afelől is bizonyos lehetsz, hogy kellően megmozgatlak, hogy hozzászokj a fegyelemhez. Mint kiképző, rosszabb vagyok a töröknél is. De mégsem csapott hátba és a vállamat sem szorította meg bizalmaskodva, ahogyan egy nála kevésbé tapasztalt férfiú véletlenül megtette volna. Ellenkezőleg, távozáskor tisztelettudóan meghajtotta a fejét előttem, és így szólt: - Tartsd meg a titkodat. Én nem szaglászom titkok után. Nem viselkednél így, ha rosszat akarnál. Megbízom benned. A görögöknek nem kellettem, a latinnak igen. Giovanni Giustiniani jobban megértett engem, mint a görögök. 1453. február 5. Kaptam lovat és felszerelést. Az első napokban Giustiniani engem is, meg a tudásomat is próbára tette. Elkísértem, amikor a falakat, és a görög kézművesekből meg fiatal szerzetesekből összeállított, képzetlen védőcsapatokat ellenőriz-e. Bikafejét csóválta, és nevetett, amikor őket nézte. Tanácskozott a császárral, Phrantzesszel, Velence és a görög zigetek hajóinak kapitányaival, Péra podesztájával, a velencei bailóval, sőt még a lusta Orkhán herceggel is, hogy őt is megnyerje a város védelmére török testőrségével együtt. Mindenkivel minden sietség nélkül tárgyalt, fecsegve, adomákat mesélve a hadjáratokról és az ostromokról, amelyeket átélt. Utat tör magának a széthúzáson, az irigységen és az előítéleteken át, ahogy a hatalmas hajó orra hasítja tántoríthatatlanul az ellenszegülő hullámokat. Benne bíznak. Benne bízni kell. Olyan ő, mint az alaposzlop, amelyre támaszkodva napról napra világosabban bontakozik ki a város védelme. Bort sokat iszik. Néhány kortyintással a legnagyobb kupát is fenékig üríti. Szeme alja duzzadt, de máskülönben a bor szemlátomást nem nagyon hat rá. Eleinte bosszantott lassúsága és végtelen fecsegése, aminek leple alá rejti tapasztalt és ravasz mérlegelését. Aztán én is az ő kidülledt bikaszemével kezdtem keresztüllátni a dolgokon. Most olyan, mintha egy rátermett matematikus által tervezett gépezetet láthatnék mozgásba jönni, zörögve és nyikorogva, csikorogva tiltakozó csigasorral, de mégis mozogva. Céltudatosan, mindegyik rész a másikat segítve és erősítve. Kénytelen vagyok egyre jobban csodálni őt, ahogyan az emberei is csodálják és vakon teljesítik minden parancsát, jól tudva, hogy sohasem ad fölösleges parancsot. És én nem vagyok számára haszontalan. Elmagyaráztam neki a janicsárok iskolázását, fegyelmét, fegyverzetét és harci szokásait. Beszéltem Mohamed szultán természetéről és a hozzá legközelebb álló emberekről. Beszéltem a törökök háborúpártjáról és békepártjáról, a szakadékról, amely Murád szultán halála után az öregek és a fiatalok között nyílt, és amelyet Mohamed készakarva szélesít és mélyít, hogy Khalil nagyvezírt kibuktassa állásából. - Ő sohasem felejtheti el, hogy fiatal fiúként, tizenkét és tizennégy évesen, szégyenszemre kétszer is meg kellett válnia a tróntól, amit nem tudott megtartani, noha atyja rábízta -meséltem. - Ez az ő keserűségének, buzgalmának és becsvágyának a nyitja. Valamennyi tettének titkos hajtóereje. Első alkalommal, amikor a keresztesek váratlanul Várnához közeledtek, Adrianopoliszban az idegei felmondták a szolgálatot, sírt, kiáltozott, félelmében hasgörcsöt kapott, és elrejtőzött a háremben. így mesélik. Ha az öreg Murád szultán nem tért volna vissza Magnesziából és nem préselt volna ki néhány nap alatt hadsereget az ázsiai országokból, összeroppant volna a törökök birodalma. A szerbek és a bolgárok örömest csatlakoztak volna a keresztényekhez. - A sors - mondtam. - Ha a pápai hajóhad nem késett volna el a tengerszoros lezárásával. Ha a pérai genovaiak nem szállították volna át hajóikkal Murád seregét a Boszporuszon és nem árulták volna el ezúttal is a kereszténység ügyét. Azt mesélik, hogy Murád szultán minden behajózott katonáért egy dukátot fizetett nekik. Ha nem... - akkor most minden másként lenne. - Csak akarat nélküli ember képzeleg, hogy miként lenne vagy lehetett volna - fortyant fel Giustiniani. - Az embernek az akarata a sorsa. Bármi történjék is vele. Vagy neked jobban tetszenék, ha a szultán ismét megnyitná a velenceieknek a fekete-tengeri kereskedelmet, és megfojtaná Genovát, mi? Csak ekkor jutott eszembe, hogy ő genovai születésű, és ezért köteles jóban, rosszban védelmezni hazája ügyét. - Bocsánat - mondtam. - Csak azt mondom el, hogy mi történt. Kétségtelen, hogy Murád egyébként is átjutott volna a Boszporuszon. A görögök nem lettek volna képesek feltartóztatni. Konstantinápoly évszázadok óta csak a védekezésre képezte magát, nem a támadásra. A kereszténység hajóhada késett. Ebben rejlik a várnai vereség oka. De Mohamed nem felejtette el az átélt félelmet és szégyent. Ezért építtette tavaly nyáron az erődjét az innenső partra, görög földre. Várna nem fog megismétlődni, mondta, a hadsereg átjutását a Boszporuszon minden körülmények között biztosítanom kell. Ez persze csak ürügy volt, de ezt az ürügyet maga a kereszténység adta. - Jogosan vagy jogtalanul - jegyezte meg Giustiniani -, de ő lezárta a Boszporuszt. Ez politikai tény. Péra semlegessége szerencsére szavatolja a genovai hajóknak a szabad átkelést és a fekete-tengeri kereskedelmet. A velenceiek a saját sírjukat ásták meg, amikor beleegyeztek, hogy a hajóik a kikötőben maradjanak a császár rendelkezésére. - Péra semlegessége az egész kereszténység szégyene - ellenkeztem. - A falai talán nem érnek fel Konstantinápoly falaival. De ostroma megosztaná Mohamed erőit. Időt nyernénk. Az idő nekünk dolgozik. Ebben Phrantzesznek van igaza. A szultánnak először Pérát kellene elfoglalnia. Csak aztán foghatna hozzá biztonságosan magának a városnak az ostromához. Veszteségeket szenvedne. Péra megsemmisülése ellene ingerelné az egész hatalmas Genovát. - Úgy beszélsz, mint egy görög - mondta megvetőleg Giustiniani. - Péra semlegessége biztosítja a nyugati országoknak a fekete-tengeri kereskedelmet, bármi történjék is. A semleges Péra jobban segíti és támogatja Konstantinápolyt, mint a szultán által elpusztított Péra. Pérán át mindig nyitva áll egy ajtó a béketárgyalásokra, ha képesek vagyunk hosszúra nyújtani az ostromot és a szultán eléggé súlyos veszteségeket szenved. A Pérán át érkező fegyverek és élelmiszerek nélkül már el volnánk veszve. Péra révén tudjuk mindazt, ami Adrianopoliszban történik Az ostrom megkezdése után is Pérán át szerezhetünk tudomást a szultán táborában végbemenő hangulatváltozásokról. A védelem számára ez semmivel sem pótolható előny. - Pérán át - mondtam én - a szultán is megtudhatja mindazt, ami a városban történik. - Konstantinápoly nagy - magyarázta. - Természetesen az ostrom megkezdése után kénytelen leszek felakasztatni néhány halászt, házalót és zsidót. Ez hozzátartozik a dologhoz. De lehetetlen megakadályozni, hogy egy ilyen nagy városból hírek ne szivárogjanak az ostromló fülébe. Ha tapasztaltabb lennél, te is tudnád. Ezért Péra ide vagy oda, ebben a tekintetben nem sokat jelent. Mindent egybevetve, bárhogyan számoljam is, a Péra semlegességéből származó előnyök számunkra összehasonlíthatatlanul fontosabbak, mint az ezzel járó hátrányok. Megragadta a tarkómat és megrázott. Marka súlyos volt, mint a vas. - Megint rávettél, hogy hiábavalóságokról fecsegjek - jegyezte meg. - Csak az időt vesztegetjük. Nem vagyok köteles megindokolni neked olyan dolgokat, amelyek nem rajtunk múlnak. Felvétettelek a lajstromra. Tehát én parancsolok, és te engedelmeskedel. Zokszó nélkül. Neked kellene mesélned nekem Mohamed szultánról. Leküzdöttem keserűségemet. - A másik esetben - folytattam - az öregek bőszültek fel, a janicsárok kezdtek lázadozni. Megtagadták az engedelmességet a sovány, ideges fiúnak, aki nem volt képes csatába vezetni őket. Kirabolták és felgyújtották az adrianopoliszi bazárt. Mohamed kénytelen volt ismét a sérthetetlen hárembe rejtőzni. Khalil önhatalmúlag hívta vissza Murádot. Ezt Mohamed soha nem tudja megbocsátani. - Nem ismered Mohamedet - mondtam, miként már annyiszor kellett elmondanom másoknak is hiába. - A fiú sebzett önérzete olyan erővé növekedhet, amely birodalmakat zúz össze. Jusson eszedbe, hogy ez kétszer fordult elő. Mohamed ezután élte át tanulóéveit. Becsvágya mérhetetlen. Kénytelen önmagának bebizonyítani, hogy minden ősénél kiválóbb, csak hogy az elszenvedett sérelmekért elégtételt nyerjen. És ez a bizonyság Konstantinápoly. Ennek meghódítását tervezi már évek óta, nem nyugodva sem nappal, sem éjszaka. Már atyja halála előtt is betéve tudta a falak alaprajzát, és bármelyik tornyot emlékezetből le tudta rajzolni. Csukott szemmel is tudna járkálni ennek a városnak az utcáin. Úgy mondják, mint ifjú, álöltözékben járt is ebben a városban. Hiszen tud görögül, és ismeri a keresztények szokásait meg imádságait. - Nem ismered Mohamedet - ismételtem meg. - Még csak huszonkét éves, de már akkor sem volt gyermek, amikor az atyja meghalt. Karamania fejedelme szokása szerint természetesen nyomban fellázadt, és próbaképpen megszállt néhány török tartományt Ázsiában. Hiszen rokoni szálak fűzik egymáshoz őket. Mohamed összegyűjtötte a hadseregét, és két hét alatt Karamania határára masíroztatta a janicsárokat. A fejedelem okosabbnak látta, ha behódol. Mohamed elé lovagolt kíséretével, és nevetve magyarázta, hogy az egész csak játék volt, az ifjú szultán kipróbálására. Elismerte, hogy oroszlánnal találta magát szemben, és most már elhiszi. Mohamed is megtanulta már eltitkolni az érzéseit. Semmit sem tesz többé megfontolatlanul. Tajtékzó düh robbanhat ki belőle. De azt is megfontolásból és számításból teszi, hogy ezzel hasson ellenfelére. Színész ő, akihez foghatóval még soha nem találkoztam. Csak láttad volna a múlt nyáron, felgyürkőzve, mészportól fehér hajjal, arcát barázdáló verítékcsíkokkal. Példájával kényszerítette még az öregeket is, a vezíreket és a gazdagokat, hogy egymással versengve a saját pénzükből fizessék az ő erődjének a tornyait és egész falrészeket. Sóhajtoztak és nyögtek esténként. A szakállukat tépték, mivel ők maguk sem értették, mi bírta rá őket ilyen esztelen ígéretekre. így nem került sokba neki az erőd. Ilyen Mohamed szultán. Szavaim kétségtelenül nagy hatást gyakoroltak Giustinianira. Nyilván eleve ismerte már az általam elmondottak jó részét, de még nem hallotta szemtanú szájából. - Hát a janicsárok? - kérdezte. - Nem a legénységre gondolok, hanem a parancsnokokra, a tisztekre. - A janicsárok természetesen háborút akarnak - mondtam. - Hiszen az az egyetlen mesterségük. Keresztények gyermekei, akiket az iszlám hitében neveltek. Ezért buzgóbbak hitükben, mint maguk a törökök. Nem nősülhetnek, nem távozhatnak a táborukból, nem tanulhatnak semmiféle kézművességet vagy mesterséget. Természetesen éktelenül haragudtak, amikor Karamania fejedelme behódolt, és ők nem jutottak az áhított háborúhoz. Mohamed hagyta, hogy kiabáljanak, és felrúgják fazekaikat. Őmaga három napra bezárkózott a sátrába. A kereskedők eladtak neki egy görög rabnőt, akit az egyik szigetről raboltak el. A lány tizennyolc éves volt, szép mint a nap. A neve Iréné volt. Vele töltött a szultán három egész napot, senkinek sem mutatkozva. A janicsárok üvöltöztek és szitkokat kiáltoztak a sátor körül. Nem akartak olyan szultánt, aki háború helyett a szerelem gyönyöreit választja, és az imáit is elhanyagolja egy rabnő kedvéért. A tisztek nem tudták megfékezni a janicsárokat. Feltehetőleg nem is akarták. - Hallottam ezt az esetet - jegyezte meg Giustiniani. - Ez is csak Mohamed meggondolatlan kegyetlenségét bizonyítja. - Nem volt kegyetlenség - mondtam. - Egy nagy színész hidegen kitervelt alakítása volt. Miután a janicsárok fölrúgták fazekaikat, féktelen őrjöngésbe lovalták magukat, végre kijött a sátrából, kezében egy rózsával, álmos szemmel, egy meglepett ifjút alakítva. A janicsárok visongva nevettek, amikor megpillantották, rögökkel és lócitrommal kezdték dobálni, de ügyelve, nehogy eltalálják, és így kiabáltak: Miféle szultán vagy te, hogy kardodat rózsára cserélted fel? Mohamed így kiáltott: Ó, testvéreim, testvéreim, nem tudjátok, mit beszéltek! Ha látnátok őt, nem korholnátok engem. A janicsárok még jobban tűzbe jöttek, és üvölteni kezdtek: Mutasd meg nekünk a görög lányt, mutasd meg nekünk, akkor talán elhisszük. Mohamed ásítozott, mint egy hülye, visszament a sátorba, és a karjánál fogva kivonszolta az ártatlan és rémült leányt, aki félmeztelenül, szégyenkezve igyekezett elrejteni arcát. - Azt a látványt sohasem felejtem el - folytattam. - A janicsárok tar fejét, kis kontyukkal, mivel nemezfövegüket is a földhöz csapták, és a lábukkal taposták meg. Mohamed szenvedélyes arcát és sárga színű ragadozó szemét. A lányt, aki szebb volt Karamania tavaszánál. Mohamed elrántotta a kezét az arca elől, és az utolsó ruhadarabokat is letépte róla, a janicsárok elé lökte, hogy azok visszahőköltek, megszédülve arcának szépségétől és testének hibátlan fehérségétől. Nézzétek kedvetekre, kiáltotta Mohamed, nézzétek, és ismerjétek el, hát nem méltó szultánotok szerelmére? Arca elsötétült a haragtól, eldobta kezéből a rózsát, és parancsot adott: Hozzátok a kardomat! A lány a földön térdelt, lehajtott fejjel és kezével takargatta meztelenségét. Miután megkapta a kardját, Mohamed megragadta a hajánál fogva, és egyetlen csapással levágta a fejét, úgyhogy a nyakából a vér a legközelebb álló janicsárokra fröcskölt. A janicsárok ijedtükben felordítottak, nem akarva hinni a saját szemüknek, és eszeveszetten hátráltak a társaik közé, hogy a lehető legmesszebb kerüljenek Mohamedtől. De Mohamed csak annyit mondott: Kardom a szerelem kötelékeit is el tudja vágni. Higgyetek a kardomnak! Aztán megkérdezte: Hol az ezredesetek? A janicsárok futva kerítették elő az ezredest, aki a sátrába rejtőzött. Amikor megérkezett, Mohamed megragadta parancsnoki szíját, és a janicsárok szeme láttára teljes erővel arcul csapta, hogy eltört az orrcsontja és kifolyt a fél szeme. De a janicsárok félelmükben elhallgattak, és nem keltek ezredesük védelmére. - Nem lázonganak többé a janicsárok - mondtam. - Mohamed átszervezte csapataikat és a janicsárok törvénye ellenére hozzájuk csatolta hatezer sólyomfiát.9 A janicsárokat a rangidősség törvénye szerint léptetik elő. Ezért nem bocsáthatott el minden régi tisztet, bár éjszaka néhányat közülük kivégeztetett. De bizonyos lehetsz felőle, hogy Konstantinápoly ostrománál díszhelyet biztosít számukra. Az ostrom több szempontból is hasznos lesz számára. Az ostrom alatt fogja a falaknál megöletni mindazokat a tiszteket és az öntudatos veteránokat, akiket feljegyzett magának. Mohamed sohasem bocsátja meg az elszenvedett sértést. De megtanulta, hogy kivárja az idejét. Tűnődtem, folytassam-e még. Azon tűnődtem, vajon Giustinianiban olyan emberre akadtam-e, aki megérti, mit akarok mondani. Végül megszólaltam: - Mohamed nem ember. Giustiniani összevonta szemöldökét, és rám meredt vérben forgó bikaszemével. Jóakaratú, hangos nevetése a torkára fagyott. - Mohamed nem ember - ismételtem meg. - Talán ő a sötétség angyala. Talán ő az, aki eljövend. Benne minden jel megvan. - Ne érts félre - fűztem hozzá gyorsan. - Ha ő ember, akkor új ember. Olyan ember, amilyen előtte még nem született. Ő új korszakot kezd, amely másféle embereket nevel, mint eddig, magafajtákat. Földi uralkodókat, az éj uralkodóit, akik dacos büszkeségükben elvetik a mennyet, és a földet választják. Semmit sem hisznek el, amit a szemük és eszük nem bizonyíthat. Szívükben sem ismerik el sem az emberek, sem az Isten törvényeit, mivel az ő egyetlen törvényük a cél. A pokol hidegét és forróságát hozzák a földre, és ezek segítségével a természet erőit is kényszerítik, hogy őket szolgálják. Nem félnek a tengerek végtelenségétől, sem az egek magasságától. Miután leigázták a földet és a tengereket, őrült tudásszomjukban szárnyakat építenek maguknak, hogy felrepüljenek a csillagokba, és a csillagokat is akaratuk szolgálatába rendeljék. Mohamed az első ilyen ember. Hogyan képzeled, hogy szembeszállhatsz vele? Giustiniani a fejét fogta. - Krisztus szent sebeire! - panaszkodott. - Hát nem eleget prédikálnak a világ végéről ennek a városnak az őrült szerzetesei tajtékzó szájjal? Hát még a lajstromba vett tisztemnek is meg kell bolondulnia, hogy látomásai legyenek és ostobaságokat okádjon a szájából? Széthasad a fejem, ha még egy szót szólsz! De többé nem beszélt Mohamedről úgy, mint egzaltált sihederről, aki tapasztalatlanságában és makacsságában falba akarja verni a fejét. Óvatosabb lett, és megtiltotta tisztjeinek, hogy a csapszékekben túlságosan kérkedjenek és alábecsüljék a törökök erejét. Sőt még a latinok miséjére is betért, meggyónt, és alázatos szívvel fogadta a feloldozást, még ha Iszidor bíboros már esküvel biztosította, hogy minden bűne alól feloldozást nyert, amikor vállalta Konstantinápoly protosztrátori feladatát. Ezt a biztosítékot írásban kérte, hogy a dolga felől bizonyos lehessen, és a papírt mindig magánál tartja. - Hiszen van valamim, amit odamutathatok Szent Péternek, amikor egyszer majd bezörgetek a mennyei birodalom kapuján - mentegetőzött. A szultán testőrgárdája háborúban.Azt mondják, hogy az öreg, nem tudni mi okból, nagyon szigorú lett velünk, genovaiakkal szemben. Talán a velenceiek megvesztegették. 1453. február 7. Adrianopoliszban elhangzott az ágyúlövés, amely megremegtette a világot. A magyar Orbán beváltotta ígéretét, és sikerült megöntenie minden idők legnagyobb ágyúját. Amikor a fárasztó nap után hazatértem, Mánuel szolgám lépett hozzám remegő arccal, az ujjait tördelte, és ezt kérdezte: - Igaz-e, uram, hogy a törököknek olyan ágyújuk van, amely egyetlen lövéssel képes szétlőni Konstantinápoly falait? Ilyen gyorsan terjed a szóbeszéd ebben a városban. Giustiniani csak aznap reggel kapott pontos értesüléseket az ágyú próbalövéséről. - Ez nem igaz - mondtam. - Olyan ágyút nem lehet készíteni. Konstantinápoly falainak lerombolásához földrengésre volna szükség. - De - hebegett Mánuel - azt mesélik, hogy az ágyúgolyó ezerlépésnyire röpült, és ház nagyságú gödröt vájt a földbe. Tízezer lépésnyi területen megrendült a föld. Adrianopoliszban házak dőltek össze, és asszonyok vetéltek el. - Vénasszonyok mendemondái, Mánuel - mondtam. A szultán testőrgárdája háborúban.Hiszen tudod, milyenek a vénasszonyok! - De ez igaz! - állította. - Hiszen az az ágyú, amit Orbán a szultán erődjének öntött, képes volt az ősszel egyetlen lövéssel elsüllyeszteni egy nagy hajót. Adrianopoliszból jött Pérába egy kereskedő, aki maga mérte meg a kőgolyó nagyságát. Azt mondta, hogy a legtermetesebb férfi sem tudta átérni a karjával a lövedéket. A füle még mindig süket volt az ágyú durranásától, és reszket, mint egy aggastyán, noha még az ötvenet sem töltötte be. - A magába szívott bortól reszket, nem az ágyú durranásától! - ordítottam. - Olyan sok bort öntöttek le szomjas torkán a buzgó hallgatók. Kupáról kupára nőtt az ágyú mérete. Holnapra már talán akkorára nő, mint a templomtorony. Mánuel remegő szakállal elém térdepelt, megpróbálta a kezemet elkapni, hogy megcsókolja, és egyszerűen ennyit mondott: - Uram, én félek! Öregember ő már. Könnyező szeméből a konstantinápolyi görögök mérhetetlen szomorúsága tükröződik. Megértettem őt. A törökök megölik, mert már nem alkalmas rabszolgának. - Állj fel, és szedd össze magad! - mondtam. - Mi ismerjük az ágyú méreteit, és a császár technikusai javában számítják a lövedékek súlyát és lehetséges hatását a falakra. Kétségtelenül szörnyű fegyver, és kárt okozhat, de egyáltalán nem olyan nagy, mint ahogy a szóbeszéd tartja. Azonkívül Orbán tanulatlan ember, aki nem képes kiszámítani az ágyúk hordtávolságát és a lövedékek röppályáját. A császár technikusai lehetetlennek tartják, hogy csupán becsléssel ki tudná számítani egy ekkora ágyú lőporkamrájának helyes méretét az ágyúcső hosszának és a lövedék súlyának arányában. Az ágyú kibírhat néhány lövést, de aztán elkerülhetetlenül széthasad, és több kárt okoz a törököknek, mint nekünk. Hiszen Orbán annak idején a császár szolgálatában állt. A technikusok ismerik őt, és tudják, mire képes, mire nem. Meséld el ezt valamennyi nénikédnek, unokatestvérednek és az egész pereputtyodnak, hogy ők tovább meséljék, és a nép megnyugodjék. - Miért mesélnének olyan dolgokat, amikhez nem értenek? - sóhajtott Mánuel. - Mit tudnak ők a lőporkamrákról meg a lövedék röppályájáról? Ok csak olyasmit mesélnek, amit megértenek és amit borzalmas hallani. Azt mondják, hogy egy asszony itt is elvetélt már attól, hogy hallott arról az ágyúról. Mi lesz akkor, amikor majd a fal előtt fog dörögni és rést üt a falon? - Biztasd őket, hogy keressenek oltalmat az ő Panaghiájuknál - mondtam, hogy lerázzam. De a kételkedés befészkelte magát Mánuelbe. - Aligha fog a Szent Szűz még egyszer a falakra menni., hogy kék palástjával megrémítse a törököket - vélekedett. - Legutóbb a törököknek nem voltak ekkora ágyúik. Hiszen ezektől még a Szent Szűz is megijed. Úgy éreztem magam, mint az orvos egy haldokló betegágyánál. Józan esze azt mondja, hogy a betegnek jobb volna tudnia az igazat. De a szíve arra készteti, hogy kifogásokkal öntsön hiú reményt a halódó szívbe. Azonkívül a beteg nem is olyan, mint az egészséges ember. Lázálmaiban él, másként gondolkodik, mint az egészséges. Szememről lehullott a hályog. Konstantinápoly népe olyan, mint egy beteg a halálos ágyán. Látomásokat lát, jóslatokat hallgat, láztól zsibbadtan nem érez fájdalmakat, a halálos betegség könyörületesen elvakítja a szemét, hogy ne lássa az igazságot. Még mindig reménykedik, ahogyan a haldokló is remél, bár nincs több remény. Ezért nézett rám Mánuel oly alázatosan, azt remélve, hogy én hamis ábrándokkal vigasztalni fogom őt. - Ne félj, Mánuel - mondtam. - Isten kezében vagyunk valamennyien, te és én, az alacsonysorúak és a főrangúak is. - Isten kezében a világ is csak egy porszem - mondtam. - De az ember Istentől van. Ezért az embernek a szívében megvan az a képessége, hogy megismerje a mindenséget és Istent. A világok elpusztulhatnak, de az ember visszatér Istenhez. Miért félnél hát, Mánuel? Ez prédikáció. Mánuel áhítatosan összekulcsolta kezét, de zúgolódott: - Szép a prédikációd, uram! De a gondolataid nem vigasztalnak engem. Éppen azért, mert ember vagyok, most még egyáltalán nem szeretnék visszatérni Istenhez. Mint görög, született szofista. De mint görög Istent is ismeri. Görögként a szavak jelképek maradnak számára, és ő nem tulajdonít túl nagy értéket a szavaknak. De megérti. Másként mint a latin. Másként mint Giustiniani. Hiszen ugyanaz a vér vagyunk, ő és én. - Áldlak a szavaidért - mondtam. - Én is kecskebőrbe öltöztem egyszer, és maroknyi olajbogyón éltem. Csak emberek vagyunk, és mindenben nagyon kicsinyek. Köszönöm, hogy emlékeztettél kicsiny voltomra. Mánuel azonban furcsálkodva nézett rám. - Nem vagy te kicsi, uram - mondta. - Csak én vagyok kicsi. Ezt hagyd meg nekem. A közeledben nem félek annyira. Remegő szájjal mosolygott. - Talán az sem igaz, hogy az ágyút már útnak indították Adrianopoliszból Konstantinápoly felé. Ötven pár ökör vontatja és ezer ember tör utat és építi a hidakat az ágyú előtt. Hát ez is csak túlzás? - Nem, Mánuel - válaszoltam. - Ez mind igaz. Az ágyút útnak indították. Tavasz van a levegőben. A galambok hamarosan turbékolni kezdenek, és nyugtalan madárrajok szállnak át a városunk fölött Délről Északnak. Amikor virágba borul a tavasz, a szultán Konstantinápoly kapui előtt lesz. Ezt semmiféle hatalom a világon nem tudja többé megakadályozni. - És meddig - kérdezte -, mit gondolsz, meddig fog aztán tartani ez az egész? Miért hazudtam volna neki? Öreg ember már. Görög. Nem vagyok orvos. Ember vagyok. Olyan, mint ő. - Talán egy hónapig is - vélekedtem -, két hónapig. Giustiniani ragyogó katona. Három hónapig, ha felnő a feladataihoz, ahogyan hiszem. De ennél aligha hosszabb ideig. Ennél hosszabb ideig a legjobb esetben sem. Egyenesen a szemembe nézett Mánuel, már nem remegett. - És a nyugati országok? - kérdezte. - Az unió? - A nyugati országok - mondtam -, Konstantinápollyal együtt a nyugati országok is belevesznek az éjszakába. Konstantinápoly a kereszténység reménységének utolsó lámpása. Ha ők hagyják kialudni, ők maguk szolgáltak rá a sorsukra. - És mi lesz a nyugati országok sorsa? - kérdezte. - Bocsáss meg, uram, de kíváncsi vagyok, hogy a szívem elő tudjon készülni. - Test, lélek nélkül - mondtam. - Élet remény nélkül az ember rabszolgasága, olyan vigasztalan rabszolgaság, hogy a rabszolga nem is tudja többé, hogy rabszolga. Gazdagság öröm nélkül, bőség az élvezés képessége nélkül. A lélek halála. 1453. február 10. Mindenkivel találkoztam, csak Lukasz Notarasz megaduxszal nem. Mintha szándékosan lakna a lehető legmesszebb a Blachernaitól, a város másik végén. A régi városnegyedben. A Nagytemplom, a régi császári palota, a hippodrom árnyékában. Ő elkülönül. Mindkét fiatal fiának megvan az udvarban a szertartásos tisztsége, de ők nem mutatkoznak ott. Egyszer láttam őket amint lóhátról labdajátékot játszottak a hippodrom pályáján. Mindketten szép fiúk, arcukon ugyanaz a sötét és büszke szomorúság, mint az atyjukén. A hajóhad parancsnokaként a megadux megtagadja az együttműködést Giustinianival. A saját pénzén hajózóképes állapotba hozatta a császár öt kivénült gályáját. Ma mindenkinek nagy meglepetésére váratlanul vízbe merítették az evezőiket, és kieveztek a kikötőből, a nyugati hajók mellett. Miután a Márvány-tengerre jutottak, felvonták új vitorláikat, csatarendbe sorakoztak és Ázsia partjai felé vették útjukat. Szürke, felhős nap volt, széllökésekkel. A tengerészek még nem voltak gyakorlottak a vitorlák kezelésében. Az evezősök elvétették az ütemet, úgyhogy olykor-olykor az evezők egymásba gabalyodtak. A legutolsó konstantinápolyi hajóhad kifutott a tengerre. A velencei és a krétai hajóskapitányok térdüket csapkodva hahotáztak rajta. De vajon mi lehet ennek a hadgyakorlatnak a célja? Nem lehet kizárólag a vitorlakezelés és az alakzatba rendeződés gyakorlása, mert a dromonok10 alkonyatkor nem érkeztek vissza. Giustiniani a palotába lovagolt, minden szertartást megsértett, félretolta útjából a testőröket és az eunuchokat, és berontott a császár szobájába. Állítólag azért viselkedett így, hogy ezzel mutassa ki felháborodását. Pedig tulajdonképpen egyáltalán nem dühöngött, hanem kíváncsi volt. A császári hajóhadat nem sokra becsülte. A nyugati országok egyetlen hadihajója el tudta volna süllyeszteni őket. De mint főparancsnokot természetesen bosszantja, hogy a hajóhadat nem rendelték az ő parancsnoksága alá. Konsztantinosz császár védekezett előtte: - Notarasz megadux nem helyesli a tétlen várakozást. A törökök fölégették a környéket és ostrom alá fogták Szelümbriát és az utolsó bástyáinkat is. A megadux ezért támadni akar és ugyanúgy megfizetni nekik, amíg csak nyitott a tenger. Giustiniani így beszélt: - Elrendeltem, hogy nyissanak a falakon rohamkapukat. Kérve kértem, hogy ellencsapásokat mérhessek a törökök szétszórt, fosztogató alakulataira. Túlságosan elszemtelenedtek már, és nyíllövésnyire lovagolnak el falaink mellett, gyalázkodó szavakat kiáltozva és kiheréléssel fenyegetve a katonáinkat. Az ilyesmi gyengíti a fegyelmet. A császár így beszélt: - Nekünk egyetlen embert sem szabad veszítenünk. A török aszabok11 csak a falaktól távolra csalogatnák és megsemmisítenék a rohamcsapatot. Giustiniani ezt mondta: - Ezért engedelmeskedtem is az akaratodnak. De Notarasz megaduxot nem érdekli a te akaratod. A császár így beszélt: - Váratlanul bejelentette, hogy a hajóraj gyakorlatra kifut a nyílt tengerre. Nem parancsolhattam meg Velence vagy Kréta hajóinak, hogy tartóztassák fel. De ez az önkényeskedése nem fog megismétlődni. Phrantzesz felcsapott békéltetőnek: - A megadux maga szerelte fel a hajókat és fogadta fel a tengerészeket. Nem haragíthatjuk meg. Ezek azonban csak szavak voltak. Mindegyikük tudta ezt. Giustiniani az asztalra csapott protosztrátori botjával, és megjegyezte: - Honnan tudod, hogy egyáltalán visszatér az embereivel és a hajóival, vagy sem? Konsztantinosz császár lehajtotta a fejét, és csendesen megszólalt: - Ki tudja, talán mindannyiunknak az volna a legjobb, ha nem jönne vissza. Visszatérve Giustiniani elmesélte nekem az egész beszélgetést. Így szólt: "Nem érthetek a görögök bonyolult politikájához. Eddig a baszileusz mereven tiltott mindenféle támadó tevékenységet. A krisztusi alázatosságot eltúlozza, amikor minden alkalommal odatartja a másik orcáját is, ha a szultán képen törli. Természetesen megértem, hogy mind a nyugati országoknak, mind az utókornak a saját viselkedésével sokszorosan akarja bebizonyítani, hogy a támadó a szultán, Ő viszont a végsőkig a béke híve. De mit ér ez Minden értelmes ember amúgy is tudja ezt. Most Notarasz megadux a saját kezébe ragadja a kezdeményezést, és hadműveletekbe kezd. Hidd el nekem, igenis vissza fog térni a najoivah De hogy ezzel mit akar elérni, azt nem tudom fel-rogm. Magyarázd meg te, aki ismered a görögöket. Lukasz Notaraszt én nem ismerem - mondtam. - Ugyan ki képes kipuhatolni egy büszke és becsvágyó férfi valamennyi indítékát? Talán a jó hírét akarja tisztára mosni. A Szófia-templom előtt történt zavargások után a Blachernaiban megbízhatatlannak és a törökök barátjának tartották. Talán ezért akar elsőként bizonyságot tenni a görögök támadó szelleméről, a császár tétovázásának ellensúlyozására. - De mi haszna egy rablótámadásnak a törökök partvidéke ellen? - türelmetlenkedett Giustiniani. - És éppen akkor, amikor a dervisek háborút prédikálnak Ázsia országaiban, és a szultán roppant sereget gyűjt össze. Ennél jobbat a szultán nem is remélhetne. Ezzel csak felingerli anélkül, hogy a legcsekélyebb katonai hasznot hozná. A szultán malmára hajtja a vizet. - Ezt soha nem lehet bizonyítani - mondtam. - Mást nem tehetünk, mint hogy a tetteket tettekként bíráljuk el, és mindent jóra magyarázunk, amíg a világos tények mást nem mutatnak. - Ha az ember ütni akar, akkor hirtelen, váratlanul, teljes erőből kell ütni, úgy kell ütni, hogy foganatja legyen. Ez a haditudomány első szabálya. Ilyen rajtaütésre nekünk nincs lehetőségünk. Ezért a császárnak igaza van. Minden más csak bosszantó tüntetés. - Figyeld meg - mondtam -, Lukasz Notarasz, Konstantinápoly megaduxa üt. Váratlanul üt. És teljes erőből, ami csak a rendelkezésére áll. Ne marasztald el, mielőtt látod, mit ér el vele. Giustiniani rám nézett kidülledt ökörszemével, megvakarta a tarkóját, és ezt kérdezte: - Miért védelmezed Lukasz Notaraszt? - Inkább bölcsen maradj csendben - folytatta barátságosan. - Amikor már indulni készültem, Phrantzesz ezúttal is félrevont, és megesketett, hogy szemmel tartlak téged. Azt mondta, hogy veszélyes ember vagy. Éjjel-nappal szabad bejáratod volt Mohamed szultánhoz. Jobb félni, mint megijedni, így mondta. - De hogyan gyanakodhatnék egy olyan emberre, aki marokszámra szórja a falra vagyont érő drágaköveit? - mondta, mintha magában tűnődött volna. - Nem, én az arcába nevettem Phrantzesznek. Miért lennének előítéleteim? Miért ne bánnék férfiként a férfival, kétkedés és gyanakvás nélkül, amíg maga nem bizonyítja, hogy nem szolgál rá a bizalmamra. - No, no! - mondtam. - Gondolj a saját szavaidra! Most magad beszélsz Lukasz Notarasz mellett! Giustiniani harsány nevetésre fakadt, és borért kiáltott. - A kikötőben a Korniboszi Szent János-kapunál - mondta ártatlanul - nézegettem a torony egyik kiálló keresztgerendáját. Messziről látszik a hajókról és a kikötőből is. Az öblön át Pérából is látható. Arra a gerendára akasztatlak fel, ha érdemtelennek bizonyulsz meleg, baráti érzéseimre. Ugyanis úgy gondolom, hogy számodra kellemesebb lenne a névrokonod tornyáról lógni, mint például Demetriosz valamelyik oszlopáról. És ez is a barátságom jele. Ezután átnyújtott nekem egy rézből készült írószertokot és előléptetett vezérkari tisztjévé. Tehát ettől fogva a legtitkosabb iratait is kezelhettem. 1453. február 11. Éjszaka Mánuel szolgám felébresztett, és félve suttogta: - Uram, a város nyugtalan. Az utcákon lámpások és fáklyák imbolyogtak. Az emberek félig felöltözve kiálltak házuk elé. Mindenki az eget kémlelte. Az éjszakai égbolt vöröslött. Magamra dobtam egy prémes köpenyt, és követtem a tömeget az Akropolisz dombjára. A tengeren túl a sötét és felhős ég távoli tűzvész vörös fényét tükrözte. Nyirkos szél fújdogált. A nedves föld erős illatot árasztott. A levegőben a tavasz sötétsége rejtezett. Fekete kámzsás nők borultak le a földre imádkozni. A férfiak keresztet vetettek. Aztán szájról szájra szállt a szó: Lukasz Notarasz - suttogta a nép. - Lukasz Notarasz megadux. Török falvak égtek a tengeren túl. A nép azonban nem ujjongott. Éppen ellenkezőleg., mintha komor szorongás bénította volna meg a tömeget. Mintha csak most fogták volna fel, hogy háború van. Nehéz volt belélegezni a nyirkos éjszakai szelet. Aki kardot fog, kard által vész el. És az ártatlanok a bűnösökkel együtt vesznek el. 1453. február 12. A hajóhad még mindig nem jött vissza. A törökök elővédjei a környéken elfoglalták a Szent Sztephanosz-tornyot és lemészárolták a helyőrséget, amely védekezni merészelt. Ma szörnyű jégeső kényszerítette az embereket, hogy a lakásukba meneküljenek. Tetőket tört össze. Éjszakánként a föld alatti víztárolók felől furcsa moraj hallatszik, és a föld remeg. Az emberek villámokat láttak, amelyek végighasították az égboltot, de nem hallottak mennydörgést, és izzó korongokat láttak szállni a levegőben. A nagy ágyún kívül a szultán egész tüzérsége útnak indult Adrianopoliszból Konstantinápoly felé. Védelmét tízezer lovas katona adja. Adrianopoliszban a szultán nagy beszédet tartott a csillagtermében összegyűlt díván előtt. Lelkesítette a fiatalokat, és maga mellé állította az idősebbeket és az óvatoskodókat. A beszéd tartalmáról a velencei bailo és a pérai podeszta egyaránt pontos tájékoztatást kapott. Mohamed kihirdette: "A baszileusz hatalmának vége. Már csak az utolsó erőfeszítés van hátra, hogy véget vessünk Konsztantinosz utódai ezeréves birodalmának. Konstantinápoly a városok királynője. Lehetővé vált, hogy rohammal elfoglaljuk, sőt új fegyvereink és hadseregünk fegyelmének jóvoltából bizonyosak is lehetünk benne, hogy sikerül. Amikor Konstantinápolyt elfoglaljuk, valóra válik a Korán jövendölése: A legnagyobb lesz az az uralkodó, és a legjobb az ő hadserege. De sietnünk kell, mielőtt a kereszténység talpra áll és hajóhadát a baszileusz segítségére küldi. Most van itt az alkalmas pillanat. Nem engedhetjük ki a kezünkből." Azt mondják, hogy a beszéde előtt Mohamed az éjszaka közepén magához hívatta Khalil nagyvezírt, a békepárt vezetőjét, hogy leszámoljon vele. Legalábbis Khalil a száját sem merte kinyitni a béke érdekében. De Khalil öreg és óvatos ember és komolyan azt hiszi, hogy Mohamed provokálatlan támadásával a romlásba taszítja a török birodalmat, a nyugati hatalmak beavatkozását és újabb keresztes hadjáratot idézve elő. Ezért hiszi azt, hogy kizárólag a birodalom javát szolgálja, amikor minden eszközzel szembeszáll Mohameddel. Minden eszközzel. Már a nyáron, a Boszporusz partján a janicsárok gúnyosan kiabálták neki: - Görögbarát! Miután szabadon átnézhettem a Giustiniani vasalt ládájában lévő papírokat, teljesen meggyőződtem arról, hogy Khalil nagyvezír személyesen még mindig titkos levelezést folytat Konsztantinosz császárral. Különben nem tudhatnánk mindazt, amit most tudunk a törökök készülődéséről, sőt a támadás anyagi fedezetéről is. Miután a hajóhad tengerre szállt, Konsztantinosz császár gyorsan elküldte utolsó levelét Adrianopoliszba. Saját kezűleg írta meg, nem igényelve többé Phrantzesz segítségét. A másolat a levélről Giustiniani ládájában van. Sokszor elolvastam azt a levelet, furcsa felindulás és mardosó szomorúság hatalmában. Sokkal inkább bizonysága ez Konsztantinosz császári voltának, mint bármilyen más tette, így írt Mohamed szultánnak: "Most már világos, hogy inkább a háborút kívánod, mint a békét. Legyen meg hát a te akaratod, mivel nem sikerült meggyőznöm téged békés szándékaimról, noha tanúsítottam őszinteségemet, és azt is kijelentettem, hogy névleges vazallusként behódolok neked. Most Istenhez fordulok, mert nekem nincs más oltalmazom. Ha az ő akarata az, hogy a város hatalmadba kerüljön, hogyan ellenezhetném. Ha viszont téged venne rá arra, hogy érd be a békével, boldog lennék. De visszaadom a szavadat, és minden ígéretet és megállapodást, amire mindketten kölcsönösen esküvel köteleztük magunkat. Városom kapuit bezártam, népemet utolsó csepp véremig védelmezem. Legyen uralkodásod boldog addig a napig, amelyen az igazságos Isten, legfelsőbb bíránk, mindkettőnket ítélőszéke elé szólít." Nehézkes levél, Görögország ékesszólási hagyományai és Phrantzesz finom fordulatai nélkül. Mégis összetöri a szívemet. A császár levele. És hiábavaló, annyira hiábavaló! Mohamed nem is válaszol rá. De Konsztantinosz a kihalt, elszegényedett palotájában, a Blachernaiban, talán csak az utókornak címezte. Szavainak egyszerűségével e levél talán különbül tanúskodik mellette, mint a történelemírók legjobb emlékezései. Nem ő tehet róla, hogy szerencsétlen csillagzat alatt született. 1453. február 13. A hajóhad nem tért vissza. Notarasz palotája a tengerparton, a fal mellett, zárkózottan őrzi titkait. Nem bírom tovább a bizonytalanságot. Több mint két hét telt el a találkozásunk óta. Azt sem tudom, itt van-e még a városban, vagy sem. Hiába jártam be lóháton a várost és a falakat. Hiába próbáltam szívem nyugtalanságát lázas tevékenységbe fojtani. Nem szabadulok tőle. Éjszaka az ő ragyogó szemét látom álmomban. Büszkesége és hideg makacssága égeti a szívemet. Legyen a nagyherceg és egy szerb hercegnő lánya. Legyen családja régebbi, mint a császár családja! Én apám fia vagyok. Negyvenéves. Abban a hiedelemben, hogy életemben eljött az ősz. Miért ne próbálnék meg találkozni vele? Hiszen nincs egyebünk, mint ezek a rövid napok. És az idő visszatéríthetetlenül elszáll mellettünk. Nyílsebesen szállnak a napok. A tettek, a gyakorlatok, a felszerelési lajstromok összeállítása. Semmiség. Lemondtam mindenről. A lemondásokról is lemondtam. Azért, hogy készen álljak, amikor eljön a pillanat. Tudom, hogy ő háló és csapda. Az utolsó kelepceállítás. Isten szembekötősdijét jártam életem minden útján. Hát csak azért téptem le a kötést a szememről, hogy újabb kísértésbe essem? Atyám szemét izzó vassal vakították meg. Hát ő fogja elvakítani az én szememet? Vagy talán már el is vakította? Hiszen nem ismerem már önmagamat. Ki lenne képes a nyílvesszőt átröpíteni az időn, az örökkévalóságig? De napszállta után a nyíl a sötétből elősüvíthet, és az égbolt magasságában izzó hegye még rabul ejti a nap utolsó sugarát, az íjász szemébe villogva. Ilyen ragyogó nyílvessző szeretnék lenni. Házam homályából kiléptem a reggel fehérségébe. Sütött a nap. Az égbolt kék sátorként borult Konstantinápoly fölé. Egész énemben megittasultam. Nem lóháton, hanem gyalogosan, mint a legszegényebb zarándok. Messze, messze kéklettek az Aranykapu márványtornyai. Újra láttam a falba épített sima köveket és az emelet keskeny, köríves ablakait. Láttam a címert a kapu szemöldökgerendáján. Kopogtattam. - Jean Ange, Giovanni Giustiniani protosztrátor hadnagya. - A megadux a tengeren van. Mindkét fia vele van. Asszonyunk ágyban fekvő beteg. - A lányával akarok találkozni, Anna Notarasszal. Egy öreg eunuch kíséretében jött elő a női lakosztály zárt ajtói felől. Császári nevelést kapott. Ő szabad görög nő. Az eunuch arca szürke és ráncos volt, mint egy töppedt alma. Nagyothalló és fogatlan, de öltözéke annál fényesebb. Ő jött. Szebben, mint valaha, fedetlen arccal. És mosolygott jöttében. - Vártalak - mondta. - Régóta várlak. De már nem vagyok büszke, hogy eljöttél. Ülj le, Jean Ange. Az eunuch kétségbeesetten csóválta a fejét, kezét fellebbezőén az ég felé emelte, eltakarta az arcát, és lerogyott egy székre a szoba sarkában. Elhárított magáról minden felelősséget. Egy szolgáló ezüsttálcán aranyserleget hozott. Ódon görög munka volt. Oldalán egy szatír kergetett menekülő nimfákat. Ledér serleg volt. Ő ivott belőle, és aztán felém nyújtotta. - A barátságunkra - mondta. - Hiszen úgysem rossz szándékkal jössz a házunkba. Atyja borát ittam. - A reménytelenségre! - mondtam. - A feledésre és a sötétségre! Az időre és a helyre! A bilincseinkre! Csodálatos bilincseinkre, mivel létezel, Anna Notarasz! A porfirpadlón a csodálatos szőnyegek kelet minden színében pompáztak. A keskeny, köríves ablakokból a Márvány-tenger villogott a szemünkbe. Az ő szeme barnán ragyogott. Bőre olyan volt, mint az arany és az elefántcsont. Még mindig mosolygott. - Beszélj! - mondta. - Beszélj akármit. Beszélj élénken és komolyan, mintha valami igen fontos dolgot magyaráznál. Az eunuch nem hall, de megnyugszik minél élénkebben beszélsz. Ez kemény feladat volt. Inkább csak őt néztem volna. - Arcod jázminillata - mondtam. - Arcod jázminillata. - Újra elölről kezded? - ingerkedett. - Elölről kezdem - mondtam. - Aranyfonalaktól csillogó ruhád csodálatos. De magad még csodálatosabb vagy. Ruhád túlságosan féltékenyen őrzi a szépségedet. Talán szerzetesek tervezték a ruhádat? Ifjúságom óta megváltozott nálatok a divat. Franciaországban a szép hölgyek keblüket is felfedik, hogy a férfiak megcsodálhassák, utánozva Károly király szépséges Agnes Soreljét. De ti itt mindent eltakartok, még az arcotokat is. - Ó, ha egyszer együtt utazhatnánk a szabad nyugati országokban - mondtam. - Az első nővel, aki a testi szerelem titkaira megtanított, az Ifjúság forrásának fürdőmedencéjében találkoztam, a Rajna közelében. Ugyanazon a napon, amikor reggel a fülemüle énekelt és testvérem, a Halál a temető falán táncolt. Virágzó nő volt, nálam idősebb, és egyáltalán nem rejtegette a szépségét. Meztelenül ült a medence szélén egy könyvbe mélyedve, miközben más nemes urak és nők egymással játszottak és a vízben étkeztek úszó asztalokról. A neve egyszerűen csak Dorothea asszony volt. Ő adott nekem ajánlólevelet Aeneus Silviushoz Bázelbe, ha tudod, ki Aeneas Silvius. Minden azután történt, hogy megváltam a szabad szellem testvéreitől. Addig csak bokrokban és sötétben szeretkeztem. Ez a finom hölgy pehelynyoszolyára vitt, és gyertyákat gyújtott az ágy körül, hogy semmit se veszítsen. Anna Notarasz elsápadt, aztán elpirult. Ajka remegni kezdett. - Miért beszélsz így velem? - kérdezte. - Ez nem szokásod. Nem is gondoltam volna rólad. - Azért beszélek így, mert kívánlak - mondtam. - A testi vágy talán nem szerelem, de szerelem sincs testi vágy nélkül. Mégis jegyezd meg, hogy nem beszéltem így, amikor kettesben voltunk, mikor a hatalmamban voltál. Nem, nem szúrtál volna meg tőrrel, ha hozzád nyúltam volna. Ilyet te nem tettél volna. Ismerlek a szemedről. De a vágyam is tiszta, mint a láng. Magadnak kell átadnod nekem a virágodat. Erőszakkal nem akarom letépni. - Anna Notarasz - folytattam. - Anna Notarasz. Jaj, mennyire szeretlek! Egyáltalán ne hallgasd meg, amit beszélek, mert magam sem tudom, mit beszélek. Csupán boldog vagyok. Boldog miattad. - A Szabad Szellem Testvérei csak négy evangéliumot ismernek el - mondtam. - A keresztségét tagadják. A tulajdonuk közös. Ott vannak ők a szegények és a gazdagok soraiban is, és még olyanok soraiban is, akikről az ember nem is sejtené. Ők titkos jelekből ismernek egymásra. Minden országban van belőlük, mint különböző szekták tagjai. A dervisek között is ott vannak. A Szabad Szellem Testvéreinek köszönhetem az életemet. Franciaországban hadat is viseltem, mivel sokan közülük önként követték a Szüzet. De miután betöltöttem a huszonnegyedik évemet, megváltam tőlük. Az ő fanatizmusuk és türelmetlenségük rosszabb volt minden más türelmetlenségnél. - Jaj, szerelmem! - mondtam. - Sok utat jártam be. Strassburgban találkoztam egy fametszővel és fémöntővel, aki megbízható segédet keresett, és azt ígérte, hogy harminc aranypénzért engem is megtanít az új fekete mágiára. Könyveket akart hamisítani, és egyszerre száz, sőt ezer könyvet akart készíteni, amikor a könyvmásoló csak nagy üggyel-bajjal készül el egyetlen könyvvel. Azt ígérte, hogy gazdag embert csinál belőlem, ha követem őt. De nékem nem volt harminc aranyam. Olyan szeme volt, hogy el is hittem, hogy képes megvalósítani, amivel dicsekszik. De aztán semmit sem hallottam róla. Ennek is tizenhat éve már. - Aztán mindenről lemondtál, hogy megnősülhess -vágott közbe csúfolódva. - Ezt már tudom. Mesélj a házasságodról is, meg arról, hogy milyen boldog voltál. Boldogabb, mint a fürdőmedencében a meztelen nő társaságában, ugye? Meséld hát el! Egyáltalán ne szégyenkezz! Visszaemlékeztem a nyár hevét árasztó Firenzére, a folyó sárgás vizére és a barnára perzselődött dombokra. Könnyelmű jókedvem elszállt. - Ferraráról és Firenzéről bizonyára meséltem már, ugye? - kérdeztem. - És bizonyára arról is meséltem, hogy a kor legműveltebb férfíai két évig civakodtak egymással három betű miatt. Más emlék sem maradt róluk Firenzében, mint minden vita lelkes befejező kiáltása: Arisztaó, Arisztaó! Asztalhoz! Róluk nevezték el aristának a rozmaringgal fűszerezett szopósmalac-bordát. Ez a név talán még akkor is fennmarad Firenzében, amikor a nyugati és a keleti egyház egyesülésének leghalványabb emléke is feledésbe merült már. A firenzeieknek rövid az emlékezetük, de szeretik a jó ételeket. Arisztaó, arisztaó! - a filozófiának és minden tudománynak ez a végső kiáltása még akkor is fel fog hangzani az idők homályából, amikor te meg én már nem leszünk. - Valóban ismerem Firenzét - bizonygattam. - Ott a kereskedő a fejedelem. De nem vágyik tiszteletnyilvánításra és egyszerűen öltözködik. Kérve kéreti magát, mielőtt hajlandó lenne véleményt mondani a város ügyeiről. De nincs olyan jelentéktelen hivatal, amit ne az ő pártja töltene be, és Firenzében semmi sem történik, amiről ő ne tudna. Görög könyveket vásárolt és másoltatott. Tanult férfiakat látott vendégül. Szép épületeket építtetett. Itatta a művészeket. Pénzt adott kölcsön a pápának. Tulajdonképpen ő maga fedezte a zsinat költségeit is, úgy számolva, hogy a pénz ezer és ezer úton úgyis visszatér az ő ládáiba. - Miért kerülgeted, Johannesz Angelosz? - szakított félbe Anna Notarasz. - Még mindig fájdalmat okoz a házasságod? Milyen élvezet okoz néked fájdalmakat, ahogyan te okoztál nekem fájdalmat? - Miért beszélünk rólam, mindig csak rólam? - ellenkeztem. - Mért ne beszélnénk egyszer rólad is? Felemelte a fejét, barna szeme villámokat szórt. - Anna Notarasz vagyok - mondta büszkén. - Ennyi elég. Rólam nincs mit mondani. Igaza volt. Egész életét a palota védelmében és a Boszporusz parkjaiban élte le. Hordszékben vitték, nehogy az utcák sara bepiszkítsa a cipőjét. Ezüstorrú csónakban vitték az evezősök, drága baldachin alatt, nehogy a nap felperzselje a bőrét. Öreg filozófusok tanították. Szórakozottan lapozgatta a vaskos könyveket és nézegette bennük az aranytól, a kék és cinóberfestéktől izzó képeket. Az istentiszteleteket is a karzat aranyfüst bevonatú rácsai mögül figyelte, érezte a tömjénfüst illatát, és hallgatta az ifjú eunuchok angyalkórusának ezüstcsengésű hangját a Nagytemplom roppant kupolája alatt, A szent ikonok előtt térdelt, hogy a szegényasszonyokkal együtt imádkozzék. O, Anna Notarasz. Akit a császár hitvesének neveltek. Mi egyebet lehetne mondani róla? - Ghita asszonynak hívták - fogtam hozzá. - A ferencesek kolostorához vezető sikátorban lakott. Háza szürke falában csak rácsos ablakok voltak és vasalt volt a kapuja is. A rácsos ablak mögött élt egy szobában, amely oly szegényesen volt berendezve, mint egy apáca cellája. Napközben harsány hangon imákat kiáltozott, zsoltárokat énekelt és a járókelőket szidta az ablakából. Arca félelmetes volt. Valamikor olyan betegsége támadt, amitől rücskös és élettelen lett az arca. Mintha valami csúf álarc volna rajta. Csak a szeme élt. - Időtöltésből gyakran ment vásárolni a városba, és fekete rablány hordozta a kosarát - folytattam. - Olyankor mindig tarka foltokból varrt köntösbe öltözött, és a fejfedője meg a köntöse annyira tele volt apró szentképekkel meg szentelt érmékkel, hogy jártában már messziről hallatszott a csörgése. Séta közben nevetgélt és mosolygott magában. De ha valaki megállt, hogy megbámulja, dühbe gurult, és szörnyű szitkokat kiáltozott. Azt mondta, hogy ő Isten bolondja. A ferencesek oltalmazták, mivel gazdag volt. Rokonai hagyták, hogy élje a maga életét, mivel özvegy voit, és a vagyonát már befektették gyapjúkereskedésükbe és bankházukba. Mindenki ismerte Firenzében, de én, az idegen, hogyan is tudhattam volna róla bármit? - Nem, én egyáltalán nem tudtam róla semmit, amikor megismerkedtem vele - állítottam. - Ő látott meg engem a Ponte Vecchión, és a nyomomba szegődött. Háborodott elméjűnek tartottam. Erőnek erejével nekem akart ajándékozni egy kis elefántcsont szobrocskát, amit az elárusítópulton nézegettem. Nem, nem értheted meg. Hogyan tudhatnám megmagyarázni neked, mi is történt közöttünk? - Fiatal voltam még. Huszonöt éves. Küszöbén a legszebb férfikornak. De a reményeim szertefoszlottak. Csalódásaim miatt meggyűlöltem a görögök fekete kámzsáját és szakállas arcát. Gyűlöltem Besszarion kerek fejét és tagbaszakadt testét. A pergamen szagát, a tintát. A szállásomon minden reggel izzadság-, mocsok- és ürülékszagra ébredtem. Szörnyen meleg volt a nyár. Ferrarában éltem át a pestist és a szerelmet. Semmiben sem hittem többé. Magamat is meggyűlöltem. Főként önmagamat gyűlöltem. Rabságomat, bilincseimet, testem börtönét. Hogyan érthetnéd meg ezt? - A házába vitt engem - meséltem. - Apácakamrájában fapad volt az ágy, agyagedényben a víz, a padlón pedig bűzlő ételmaradékok hevertek. De a kamra mögött szépen és fényűzően berendezett szobái voltak, meg falakkal körülvett kertje, amelynek a medencéjében víz csobogott, a fák zöldelltek, és kalitkákban madarak csicseregtek. Hasonlóképpen a dadogása és a vihogása mögül értelmes és elkeseredett nő tárult elém, aki gyötrelmében csinált magából Isten bolondját. - Fiatalabb korában nagyon szép nő volt - folytattam -, gazdag és boldog. De a férje és mindkét gyermeke pár nap leforgása alatt meghalt, és ugyanaz a betegség az ő szépségét is elpusztította. Megtapasztalta az emberi élet teljes bizonytalanságát és minden külső boldogság szörnyű törékenységét. Isten csúfot űzött belőle, és a földre sújtotta, arcát a sárba nyomta. Egy ideig talán valóban háborodott volt, de miután felépült, az emberek előtt továbbra is úgy viselkedett. A kétségbeeséstől, dacolva az Istennel és az emberekkel. Amikor imádkozott, szitkozódott. Amikor szitkozódott, imádkozott. Szemének nézése szúrós és fájdalmas volt. Nem, nem tudom, megértheted-e te ezt? Nem volt még több, mint harmincöt éves, de arca aszott vénasszonyt csinált belőle. A szája cserepes volt, véres szájszöglete habzott, amikor beszélt. De volt szeme! Anna Notarasz lesütötte a szemét, és az ölében szorosan összekulcsolta az ujjait, miközben engem hallgatott. A napfény a szőnyeg fekete és piros mintáin csillogott. A sarokból az eunuch felénk fordította ráncos, szürke arcát, egyikünkről a másikunkra hordozta a tekintetét, és ajkát mozgatva próbálta az én ajkamról leolvasni, hogy mit beszéltem. Folytattam: - Etetett és itatott. A szeme mohón falta az arcomat. Miután néhányszor jártam nála és beszélgettem vele, kimondhatatlan szánalom ébredt bennem iránta. A szánalom nem szeretet, Anna Notarasz. De a szeretet néha szánalom lehet, amikor az egyik ember a közelségével könyörül meg a másik emberen. Jusson eszedbe, hogy én nem tudtam, hogy ő gazdag nő. Csak sejtettem, hogy jómódú, mivel a ferencesek oltalmazták. Teljesen fel akart öltöztetni. Szép ruhákat küldözgetett a szállásomra, és a batyuban ezüstökkel teli erszény is volt. Én azonban nem voltam hajlandó elfogadni az ajándékait. Még azért sem, hogy ezzel örömet szerezzek neki. Aztán megmutatta nekem a fiatalkori képét. Láttam, mi volt egykor, és végre megértettem őt. Isten, miután szétzúzta a boldogságát, saját testének poklába zárta őt. Miután engem a hídnál megpillantott, esztelenül belém szeretett, és vágyódott utánam, noha kezdetben nem merte bevallani. Bennem felébredt a dac, midőn a ferencesek csábítani kezdtek, hogy lépjek be a rendjükbe és tegyek szerzetesi fogadalmat. Azt is értésemre adták, hogy előnyös prebendát hagynának jóvá részemre jutalmul azokért az érdemekért, amelyeket az egyházi zsinat fordítójaként szereztem, amennyiben pappá szenteltetném magam és nőtlenséget fogadnék. Nekem nem voltak pártfogóim. Nicolaus Cusanus doktor már jó ideje Némethonba utazott pápai legátusként. Csodálkoztam, hogy ily hirtelen megnyertem jóindulatukat, míg Ghita asszony meg nem magyarázta. Az a tény, hogy a házába járogattam, megijesztette a rokonait. Félre akartak állítani engem az útból. Miért?, kérdeztem elképedve. Mivel én nem léptem be az apácákhoz, mondta Ghita asszony, ők attól félnek, hogy újra férjhez mehetek. Már a puszta gondolat oly esztelen volt, hogy nevetésben törtem ki, bár tudtam, hogy ezzel megsértem őt. Hiszen semmit sem akartam tőle. Csupán szánalomból jártam hozzá. Jártam hozzá, mivel egyedül voltam, borzalmasan egyedül, és csalódott is. Nehezemre esett folytatnom. - Egyik este vihar lepett meg a kertben bennünket. A hőség, a feszült várakozás villámokban tört ki, úgyhogy szakadatlanul kék villanások világították meg a sötétséget. A föld remegett a vihar dübörgésétől. Az unióról szóló egyezmény elő volt készítve aláírásra. Johannesz császár kutyája vonítani kezdett, amikor a végleges szöveget felolvasták. O, Johannesz császár! Ferrarában az egyik udvari emberét a templomba küldte mérőléccel, hogy meggyőződjék róla, a pápa trónusa a templomban nem magasabb az ő trónusánál! A gyűlésekre is magával hozta fekete-fehér foltos kutyáját. Néha annyira részeg volt, hogy két könyökénél fogva kellett támogatni. Firenzében kéjlakának tetejét nap nap után hideg forrásvízzel locsolták a forróság idején, amikor a szegényeknek elég ivóvizük sem volt. Arisztaó, arisztaó! És én ostoba azt képzeltem, a keleti és a nyugati egyház egyesülésével Európa megszabadul a félelemtől, beköszönt a népek békéje, az egyházi demokrácia és az egységes hit. Ehelyett csak a vissza nem térő idő csalóka eufóriáját éltem át, olyan hazug boldogságot, aminőt a haldokló érez, mielőtt kiszáll belőle a lélek. - Jó, jó! - kiáltottam fel, és fejem lángolt a szégyentől. -Tehát vele háltam és a testemmel könyörültem meg rajta, mivel a testemet nem sokra becsültem. Megosztottam vele a poklát, abban a hiedelemben, hogy jót teszek. Három éjszakát töltöttem nála. Aztán eladtam mindent, amim csak volt, az írnokruhámat, sőt a Homéroszomat is, a pénzemet szétosztottam a szegények között, és elmenekültem Firenzéből. - Míg Isten ítélete még azon az őszön utol nem ért Assisi hegyi útjain - fejeztem be. - Ghita asszony hordszékben jött utánam. Vele volt egy ferences atya és egy kitűnő jogtudós. Szakállas voltam, mocskos és bozontos. Ő megmosatott, rendbe hozatta a hajamat meg a szakállamat, és új ruhákba öltöztetett. Assisiben eskettek össze bennünket. Ő teherbe esett tőlem. Ezt Isten csodájának tartotta. Csak akkor szereztem tudomást a származásáról, és arról, milyen hurkot dobott a nyakamba az Isten. Talán ez volt a legnagyobb megrázkódtatás az életemben. Fel kellett állnom. Kinéztem. A zöldes ablakból a tenger menti fal fenyegető csipkés ormát és mögötte a Márványtenger csillogását néztem. - Figyelmeztettek, nehogy kapcsolatba lépjek ezzel a házzal - mondtam. - Talán bezárnak a márványtoronyba e miatt a látogatásom miatt. Talán Giustiniani lajstroma sem lesz képes kiszabadítani onnan. De különben is, hatalmadban vagyok már. Életemnek ezt a részét ugyanis senki sem ismeri. Figyelj csak, Anna Notarasz, Ghita asszony a Bárdi családhoz tartozott. Amikor feleségül vettem, Firenze egyik leggazdagabb embere lettem. A puszta név elegendő hozzá, hogy minden pénzváltó mélyen meghajoljon előttem Antwerpentől Kairóig, és Damaszkusztól Toledóig. - Nem érdekelt, mennyit fizethetett a barátoknak és magának a pápának, hogy bebiztosítsa önmagát és a vagyonát a rokonaival szemben, és hogy törvényesítse a házasságunkat. Hiszen nekem még személyazonosságom sem volt. Az atyámra és a származásomra vonatkozó papírok Gerolamo aranyművesnél maradtak Avignonban. Ezenkívül ő a bírósági eljárás során tagadta, hogy annak idején bármilyen papírokat is kapott volna megőrzésre. Mindent a jogtudós rendezett el. Új nevet kaptam. Jean Ange feledésbe merült. Kezdetben az ő birtokán laktunk Piesoléban, míg a fiúnk meg nem született. Miután szakállt növesztettem és bodorít-tattam a hajamat, miután nemesi ruhába öltöztem, büszkén kardot hordva az oldalamon, senki sem ismerhette fel többé bennem az egyházi zsinat szegény francia írnokát. Négy évig bírtam ezt az életet. Mindenem megvolt, amit a szívem kívánhatott. Vadászsólymaim, paripáim, könyveim. Vidám és művelt társaságom. Még a Mediciek is jó szemmel néztek. De nem magam miatt. Én csak a fiam apja voltam. A fiam a Bárdi család sarja volt. - Es Ghita asszony, ő is megnyugodott, teljesen megváltozott, miután fiat szült. Jámbor anya lett belőle. Nem tett többé szemrehányást istennek. Templomot is építtetett. Bizonyára szeretett engem. De főként a fiúnkat szerette. Ahogy múlt az idő, észrevette, hogy nem ismert engem. És ez fájdalmat okozott neki. Sokszor nézett rám hosszasan. Értelme a szenvedések idején éles késsé csiszolódott, amivel gyakran a szívünket is megsebeztük. Csillagászatot tanultam a híres Toscanelli irányításával. Origenész és Plotinosz írásait olvastam görögül. De a szívem mélyén mindvégig tudtam, hogy ez az élet nem nekem való. Négy évig bírtam. Aztán felvettem a keresztet, hogy kövessem Julius Cesarini bíborost Magyarországra. Feleségemnek levelet hagytam hátra, és titokban szöktem el. Sokszor menekültem titokban, Anna Notarasz. Ő és a fiam bizonyára úgy hiszik, hogy elestem a várnai csatatéren. Hiszen pénzért mindent megmozgatott, hogy megkerestessen. Ugyanazok a hajók, melyeket a magyar király és Cesarini bíboros keresésére küldtek, engem is kerestek. Adrianopoliszban sokszor féltem, hogy firenzei kereskedővel találkozom, aki rám ismer. De tíz év alatt sok minden feledésbe merül. Változnak az idők, és az idővel együtt az ember is. Firenzében hivatalosan halottnak nyilvánítottak engem. Ma már eszébe sem juthat senkinek, hogy én életben lehetnék, így a legjobb. A feleségemnek is, meg a fiamnak is. De mindenekelőtt önmagamnak. - A hatalmadban vagyok, Anna Notarasz - mondtam. -Most mindent tudsz rólam. Talán már kezdesz megérteni. De azért mégsem meséltem el mindent. Nem beszéltem el, hogy mielőtt Magyarországra indultam volna, Avignonba utaztam, ahol megragadtam Gerolamo aranyművest a szakállánál fogva, és kést szegeztem a torkának. Ezt nem mondtam el, de nem is akartam soha, senkinek elmondani. Ez a titok csupán Isten és az én titkom, mivel Gerolamo aranyműves nem tudott görögül olvasni, és senkinek sem merte megmutatni a papírokat, aki tudott görögül. Mit magyarázhattam volna még neki? - A házasságom Isten ítélete volt - mondtam. - Meg kellett ismernem a legnagyobb földi gazdagságot egész kényelmével, pompájával, hogy aztán le tudjak mondani róla. Az aranyrácsokat az embernek még nehezebb széttörnie, mint a könyvek, az ész és a filozófia börtönrácsait. Gyermekként sötét toronyba zártak Avignonban. Attól fogva életem abból áll, hogy kitörök az egyik börtönből, hogy egy másik börtönbe kerüljek. Minden esetben, amikor azt hittem, hogy végre kiszabadulok, újabb börtönben találtam magam. De már csak egyetlenegy börtön van hátra. Testem börtöne. Tudásom, akaratom és szívem börtöne. De tudom, hogy hamarosan ebből is kiszabadulok. Már nincs sok idő. Anna Notarasz könnyedén megrázta a fejét. - Különös ember vagy - mondta. - Egyáltalán nem értlek téged. Félelmet keltesz bennem. - A félelem csupán kísértés - mondtam. - Az ember a félelemtől is megszabadulhat. Mindent megköszönni és búcsút mondani abban a tudatban, hogy az embernek a bilincsein kívül nincs egyéb vesztenivalója. A félelem az elvesztés félelme. De hogyan lehetne tulajdona egy rabszolgának? - És én? - kérdezte halkan. - Egyáltalán, miért jöttél hozzám? Csak mosolyogtam. De mosolyom aligha volt szép. - Vannak egyszerű emberek és bonyolult emberek - mondtam. Lovas martalócok a török katonai táborokban. Azelőtt talán önmagam számára is bonyolult voltam, de világosságból világosságba mentem, míg nagyon egyszerűvé váltam, egyszerűbbé, semmint sejtenéd. Te, kis híján, újra bonyolulttá tettél számomra mindent, de miután eljöttem hozzád, minden megint nagyon egyszerű. Nem, a szemed sem homályosítja el szívem fényességét. - Es én? - kérdezte újra csökönyösen. - Tied a választás - mondtam -, nem az enyém. Ilyen egyszerű ez a dolog. Ujjait szorosan összekulcsolta, és hevesen rázta a fejét: - Nem, nem! - ellenkezett. - Nem akarhatod azt, amit mondasz! Megvontam a vállamat. - Mit gondolsz, miért meséltem magamról ilyen sokat? - jegyeztem meg. - Csak úgy, semmiért, vagy azért, hogy érdekessé tegyem magamat a szemedben? Azt hittem volna, hogy már jobban ismersz engem. Nem, csak azt akartam bemutatni neked, hogy semmi sem jelenti azt, amit te hiszel, vagy azt, amire a nevelésed miatt gondolsz. Gazdagság és szegénység, hatalom és félelem, dicsőség és szégyen, tudás és ostobaság, szépség és csúnyaság, jó és rossz, önmagában egyik sem jelent semmit. Az egyetlen, ami számít, hogy mit csinálunk önmagunkból és mik akarunk lenni. Az egyetlen bűn az eltántorodás, ha az ember tudatosan teszi. Mindent levetettem magamról. Semmi sem vagyok. Számomra ez a legtöbb, amit ember elérhet. Hatalmamnak és birodalmamnak ez a biztos tudata. Mással nem tudok szolgálni. Tied a választás. Ingerültség lett úrrá rajta. Szája egészen fehérré vékonyodott. Barna szemében hideg harag lobogott. Ő sem volt többé szép. - Van egy fiad - mondta. - Már tizenhárom éves, vagy még több. Ha egyszer szerinted olyan kitűnő ember vagy, akkor miért nem vagy a fiad mellett, hogy őt is semmivé neveld? Ő a te húsod és a te véred. Rángasd őt a te utadra, ne engem! - Nem, nem - ellenkeztem. - Miért akarnék ilyen rosszat a fiamnak? Ő a Bárdi család sarja. Boldoguljon ember módjára. - Ezenkívül - állapítottam meg - egyetlen apa sem nevelheti a fiát a maga hasonlatosságára. Ez csak képzelődés. Szíve mélyén minden apa gyűlöli a fiát, és minden fiú gyűlöli az apját. Az apák soha nem értik meg a fiaikat és a fiúk sem az apjukat. Fiamnak megvan a saját sorsa, nekem a magamé. - És én? - kérdezte még egyszer. - Tulajdonképpen mit akarsz tőlem? - Amikor megláttam a szemedet, tudtam, hogy az embernek mégiscsak szüksége van a másik emberre - mondtam. - Ne csapd be magadat! Te is tudod ezt. Ilyen csak egyszer történik. Másokkal ilyesmi sohasem történik. Magamról mesélve azt akartam megmutatni, hogy minden, ami eddig a birtokodban volt, és amiről azt hitted, hogy a tied, csak képzelgés és bizonytalanság. Semmit sem vesztenél, ha lemondanál róla. Ha jönnek a törökök, mindenképpen sokat fogsz veszteni. Szeretném, hogy a szíved mélyén már előre mondj le mindenről, amit úgyis el kell veszítened. - Szavak! - kiáltott fel, és reszketni kezdett. - Szavak, szavak, csak szavak! - Én is megelégeltem a szavakat - jegyeztem meg. - De talán mégsem ölelhetlek magamhoz az eunuch szeme láttára. Magad is tudod, hogy nagyon jól megértenél mindent, ha magamhoz ölelnélek. Akkor nem lenne többé szükségünk szavakra. - Őrült vagy - mondta, és hátrább lépett. De a szemünk egymásba mélyedt ugyanúgy, mint a Szófia-templom előtt. Tekintetünk leplezetlenül találkozott. - Anna, szerelmem! - kérleltem esdeklőn. - Időnk a végére jár. A homokszemek a semmibe peregnek. Amikor először láttalak, ismerős voltál számomra. Ennek meg kellett történnie. Isten több, mint amennyit bárki emberfia felmérhetne vagy megsejthetne. Talán egyszer már erre a világra születtünk és találkoztunk egymással előző életünkben. Talán újraszületünk még, hogy találkozzunk egymással. De mindezekről semmit sem tudunk. Csak ez a bizonyos. Hogy találkoztunk egymással. Hogy ennek meg kellett történnie. Ugyanígy lehet, ez az egyetlen lehetőség. Az egyetlen hely és az egyetlen pillanat a világmindenségben, amikor találkozhatunk egymással. Miért habozol hát? Miért csapod be önmagadat? Kezét védőn a szeme elé emelte. Visszatért az otthonába. A szőnyegeihez, az ablakaihoz, a porfírpadlójához és a jelenbe. A neveltetésébe, a tudásába. - Atyám, köztünk áll - mondta halk hangon. Vesztettem. Én is visszatértem a jelenbe. - Ő a hajóival tengerre szállt - mondtam. - Miért? - Miért? - lobbant fel. - Hát még kérded? Azért, mert belefáradt a tehetségtelen császár gyámoltalan politikájába. Mert ő nem hajlong a szultán előtt, mint Konsztantinosz császár. Ő harcol, mivel háború van. És te azt kérded, miért? Azért, mert ebben a városban ő az egyetlen igazi férfi, az egyetlen igazi görög. Ő nem folyamodik a latinok segítségéhez. Csak önnönmagára és a dromonokra támaszkodik. Ugyan mit mondhattam volna erre? Jól tette vagy rosszul, ő szerette az apját. Hiszen ő Anna Notarasz. - Tehát választottál - mondtam. - Beszélni akarsz rólam az apádnak. - Igen, ez a szándékom - válaszolta nyíltan. - Beszélni akarod rólad atyámnak. Magam léptem készakarva csapdába. Egy szót sem szóltam többé. De ennek is meg kellett történnie. 1453. február 15. Tegnap visszatértek a hajóhadak. Mind az öt dromon. Lobogó zászlókkal. A tengerészek verték a dobokat és fújták a sípokat. A kis bronzágyúk kilőtték a töltetüket. A nép futott a kikötőbe, és ellepte a falakat, fehér ruhadarabokat lengetve. Ma török rabszolgákat árultak a piactéren. Halászokat, hosszú szakállú aggastyánokat, sovány fiúkat, síró nőket, akik szegényes ruhájuk szegélyével igyekeztek eltakarni az arcukat. Lukasz Notarasz megadux nagy-nagy győzelmet aratott a törökökön. Sikerült meglepnie néhány kis falut a Márvány-tenger ázsiai partján és foglyul ejteni a lakóit. A többi faluból elmenekült a lakosság, de ő felperzseltette a falvakat. Egészen Gallipoliig hajózott és egy török teherhajót is elsüllyesztett. Amikor a törökök csatagályái a tengerre evezte, ő hazafelé fordult. Micsoda öröm! Hogy ünnepelték a görög tengerészeket! Hogy kiáltozta a nép a megadux nevét, amikor a házához lovagolt! Giustiniani és a latin katonák árnyékba kerültek az ő dicsőségéhez képest. Egy álló napig nemzeti hős volt. De ma a piactéren a tömeg a török rabszolgák árverésén már nem lelkesedett. A foglyokat nem gúnyolták, nem sértegették. A tömeg egykettőre szétszéledt. Az emberek szégyenkezve lesütötték a szemüket, amikor ezeket a gyámoltalan, szegény rabokat nézték, akik félve bújtak egymáshoz, és Korán-idézeteket motyogtak, hogy bátorságot öntsenek a szívükbe. 1453. február 18. Adrianopoliszból megjött a visszhang. Mohamed szultán nyilvánosan felolvastatta Konsztantinosz császár levelét a görögök álnokságának bizonyságaként, és lábbal tiporta a levelet. Gyors lábú futárai röpítették a hírt a törökök valamennyi városába. A dervisek és az iszlám tanítói bosszúhadjáratot hirdettek. A békepárt kénytelen volt elhallgatni. Mohamed a nyugati országokat is tanúságtételre szólította: "A görögök egyre-másra megszegték az esküvel fogadott békét és egyezményeket, mihelyt eljött az alkalmas pillanat. Amikor Konsztantinosz császár egyházát átengedte a pápa hatalmába, a törökök és a görögök közötti barátság utolsó szálait is eltépte. Egyetlen szándéka az volt, hogy a nyugati országokat a törökök ellen uszítsa. Álnok szavakkal és őszinteséget színlelve még mindig próbálja leplezni szándékait. De a Márvány-tenger partjain végig lángokban álló oszmán falvak leleplezték véres támadó szándékait. Bizánc hódítási vágya egész létünket fenyegeti. A görögök álnoksága és kegyetlensége bosszúért kiált. Az állandó fenyegetés felszámolására és a birodalomnak az állandóan leselkedő görög veszélytől való megszabadítása érdekében minden igazhitű köteles szent háborúra kelni. A meggyilkolt, megkínzott, elevenen elégetett és rabságba hurcolt igazhitűek meg-bosszulására emelkedik a szultán büntető kardja." Hogy a kétely legutolsó csöppjeit is eltávolítsa, a szultán valamennyi mecsetben, a pénteki imával együtt felolvastatta azoknak a törököknek a nevét, akiket a császár tengerészei megöltek. A hajóhad gyakorlatozó portyája Mohamed szultánnak kezébe adta az utolsó fegyvert is, amire szüksége volt, hogy véglegesen megtörje a békepárt és Khalil nagyvezír szívós ellenállását. Ha valaki még szólni mer az ostrom ellen, a fejével játszik. Sőt még Khalil is ügyelhet a fejére, bár már a harmadik nemzedéket szolgálja, mint nagyvezír. Katonai szemszögből a hajóhad útja jelentéktelen volt. Csupán Gallipoli őrségét rázta fel, hogy éberebbek legyenek. Most már teljesen hiábavaló abban reménykedni, hogy bármilyen hajó titokban kiosonhat a szorosból a Görög tengerre, hogy a császár segélykérő leveleit eljuttassa a nyugati országokba. Bár ugyan mit használnának még a segítségkérések? Hiszen a követei hiába térdeltek könnyes szemmel Európa valamennyi fejedelme előtt. A nyugati országok eléggé tájékozottak Konstantinápoly halálos veszedelméről. De egyetlen válaszuk a közöny. Bár Konstantinápoly falainál egész Európa jövője eldől. Miért futott ki a tengerre Lukasz Notarasz? Vajon tudta-e, mit tesz? A díván gyűlése Adrianopoliszban formailag még titkos volt. Most az egész világ tudomására jutott a háború. Mohamed szultán felégette maga mögött a hidakat. Többé nem hátrálhat meg. Úgy mondják, aludni sem tud már. Ezeken a szeles, sötét februári éjszakákon egyszerű katonának öltözve járkált Adrianopolisz utcáin, valamelyik leghűségesebb hívének a kíséretében. Odatartotta a fülét, hogy hallja, miről suttognak a katonák a tábortüzek és a főzőfazekak mellett. Befurakodott a körülmetélési ünnepségekre, mennyegzőkre és halotti torokra, hogy megtudja, mit beszélnek róla az emberek, amikor azt hiszik, hogy egymás között vannak. Gyanakvó, senkiben sem bízik, s legbenső gondolatait mindenki elől titkolja. Ha valaki ráismer a külsejéről, előfordul, hogy leüti azt az embert, oda sem nézve, hogyan üt. Senkitől sem tűri el, hogy felismerje őt. Szultánként is álruhában jár az emberek között. Ismerem ezeket a szokásait. Éjszakánként működik az agya a legélesebben. Ágyából a nyugtalanság kergeti ki. De én többé nem vagyok ott, hogy elkísérjem. 1453. február 21. Viharos, ritka február. Forgószelek söpörnek végig az utcákon, felkapják a levegőbe a port meg a szemetet, háztetőket ragadnak magukkal. A kikötő egészen csendes lehet, de a víz hirtelen nyugtalanul hullámzani kezd, a hajók imbolyognak és rángatják horgonykötelüket, és a szélvihar a tenger felé száguld, kijelölve a kivezető utat a pusztulásra ítélt városból. A Pantokrátor-kolostorban csodák történnek. Nedves reggeleken cseppekké gyűl össze a víz a szent ikonokon. A szerzetesek azt mondják, hogy kínjukban izzadnak a szentek. Az egyik apáca esküszik, hogy a Blachernai Panaghiáját látta, amint véres könnyeket hullat. Az emberek hisznek neki, noha a császár parancsára Iszidor bíboros és a hamis pátriárka Gregoriusz tanult filozófusok társaságában vizsgálja meg a képet, de azon semmiféle vérnyomok nem látszottak. A nép nem hisz a hitehagyottaknak. Tanulatlan buzgalma még izzóbb a hitvallás eredeti szövegének védelmében. A Szófia-templom az istentiszteletek idején üres marad. Papjait az utcákon fenyegetik és szidalmazzák. Miklós pápa nevének az említése a könyörgésben csak utálatot és gyűlöletet kelt. Iszidor bíboros nem szívesen mozdul ki a házából. Gregoriusz pátriárka csalódott, el van keseredve, és bánja, hogy visszajött Rómából. Hiszen a szent szinódus még 1450-ben leváltotta pátriárka méltóságából. Most visszakapta pátriárka-palotáját, de ez komor épület, és még szolgákat is csak nagy üggyel-bajjal tud felfogadni, hogy a háztartásáról gondoskodjanak. Mindkét párt bezárkózott a maga erődítményébe. A hamis pátriárka és Iszidor bíboros a pátriárka-palotába. Gennadiosz barát, a vezeklő a cellájába a Pantokrátor-kolos-torban. De az engesztelhetetlen gyűlölet árad a város felett, úgyhogy szinte érezni lehet a levegőben. A fiatal szerzetesek, kézművesek, polgárok és kereskedők, akik ezelőtt azt sem tudták, melyik végét kell megmarkolni a kardnak, most tízes és százas csoportokban engedelmesen gyakorolják a fegyverfogást Giustiniani tapasztalt zsoldosainak a vezetésével. Hitükért akarnak harcolni. Izzik bennük a vágy, hogy a latinokkal egyenrangúaknak bizonyuljanak, amikor komolyra fordul a dolog. Meg akarják tartani a városukat. Valóban megtanulták, hogyan kell az íjat megfeszíteni, de nyílvesszejük nem talál célba. Lelkesen loholnak, hogy lándzsájukkal keresztüldöfjék a szabadon lengő szénászsákot. Tapasztalatlanságuk azonban gyámoltalanná teszi őket. Néhány férfi a kardéllel megvágta a térdét, amikor a saját ruhája szegélyébe botlott bele. De erős emberek is vannak közöttük. Főként arra alkalmasak, hogy a falakról puszta kézzel köveket dobjanak a törökökre. Az önkéntesek és a császár parancsára fegyverbe hívottak közül nem jut mindegyiknek sisak, még bőrből készült mellvért sem. És akiknek jutott, az első adódó alkalommal leszedik a sisakot, panaszolva, hogy nehéz és feldörzsöli a homlokukat. A mellvértnek a szíjai szorosak. Páncélba bújva még a helyükről sem tudnak elmozdulni. Nem bírálok. Nem marasztalom el őket. Minden tőlük telhetőt megtesznek. Békés tevékenységre nőttek föl, bízva a falaikban, és a császár zsoldoscsapataiban. Nyílt csatatéren egyetlen janicsár egy szempillantás alatt tíz ilyen önkéntest vágna le a kardjával. Nézem a finom fehér kezeket, amelyek csodálatosan tudják faragni az elefántcsontot. Nézem a szemeket, amelyek olyan élesek, hogy szentek képét tudják bevésni a karneolba. Férfiak, akik tudnak olvasni és írni, és akik hajszálvékony ecsetekkel cinobertől és aranytól fénylő iniciálékat festenek a misekönyvekbe. Most azt kellene megtanulniuk, hogyan kell a kardjukkal keresztülvágniuk a fedetlenül maradt lágyékot, hogyan kell a lándzsával az ember arcát megcélozniuk, hogyan lőjék nyílvesszőjüket a másik szemébe, amely látja az eget és a földet. Esztelen világ. Esztelen kor. Az arzenálból nemrég öntött kis ágyúkat hoztak a falakra, valamint a súlyos, kovácsoltvas ágyúkat is, mivel a császárnak nem volt pénze bronzra. A tapasztalatlan újoncok ezektől még jobban félnek, mint a törököktől. Amikor az ágyút elsütik, fülüket bedugva a földre vetik magukat. Panaszkodnak, hogy az ágyú dörrenésétől megsüketülnek, a torkolattűz pedig megvakítja szemüket. Szerencsétlenségükre egy kis vaságyú már az első napon tüzeléskor szétrepedt, és két férfit nyomorékká tett. 1453. február 24. Giustiniani védelmi terve elkészült. A latinokat nemzetiség szerint csoportosítja, és a legjobban veszélyeztetett falrészeket meg kapukat tartja fenn számukra. A velenceiek és a genovaiak versengeni fognak egymással a dicsőségért. Még Pérából is érkezett néhány ifjú, és föliratkozott Giustiniani lajstromára. Lelkiismeretük nem tudta volna elviselni a semlegesség szégyenét ebben a háborúban, amelytől végső soron a nyugati országok sorsa függ. Giustiniani csak a latinokban, a császár tüzéreiben és technikusaiban bízik meg. A többi görög csak tölteléknek alkalmas a falakra. De elengedhetetlenül fontosak. Hiszen már van szárazföldi fal, a magas fal tízezer lépés hosszú és száz bástya van rajta. A tengeri fal és a kikötő felőli fal a védelem hatalmas háromszögében egyforma hosszú, de aligha kerülnek veszélybe. A kikötőt a nyugati országok hadihajói védelmezik, amelyekhez fogható hajókkal a törökök nem rendelkeznek. A tenger felőli falakat a törökök bajosan képesek komolyan fenyegetni. Könnyű hajóikat görögtűzzel, akár nyíllövésnyi távolságról is fel lehet gyújtani. A császári technikusoknak erre a célra különleges lövedékeik vannak, amelyek olyanok, mint a kis méretű repülő ágyúk. De hadititkukat féltékenyen őrzik, és nem adják át a latinoknak. Giustiniani mindenesetre arra számít, hogy a tulajdonképpeni küzdelmet a szárazföldi nagy fal különböző pontjain fogják vívni. A Szent Romanosz-kapu a Lükosz-völgyben a nagy fal középpontja. Annak védelmét hát magának és páncélruhás genovai katonáinak tartotta fent. Onnan tud a leggyorsabban segítséget küldeni a veszélyeztetett helyekre, ha meglepetések történnek. De a védőcsapatok végleges elhelyezése még a szultán hadseregének csoportosításától függ. Harminc évvel ezelőtt, amikor Murád szultán Konstantinápolyt ostromolta, sátrát a Szent Romanosz-kapuval szemközti dombra állíttatta fel. Akkor is a Szent Romanosz-kapu és a Lükosz-völgyhajlat volt a védelem legjobban veszélyeztetett pontja. De a törököknek nem voltak ágyúik. A nagy kapkodás alábbhagyott. A falakat folyamatosan erősítik, de minden rendszeresen haladt, és mindenki tudja a tennivalóját a nap különböző óráiban. Ugyanígy folynak a csapatok gyakorlatai is. Ám a város rendkívüli nagysága miatt megengedhetetlenül hosszúra nyúlik az étkezési idő. Az önkénteseknek szükségük van mindennapi étkezéseikre, és hazajárnak enni. Giustiniani megvált kopott bőrnadrágjától, haját görög módra művészien hullámosra bodoríttatta, szakállát vörösre festette, és aranyfonalakat font bele. De a szeme sarkát mégsem festette kékre, sem a száját pirosra, mint a császár testőrségének fiatal görög tisztjei. Ám különféle aranyláncokkal pompázik, és már kezd a görögök társaságába járni. A Blachernai főrendü asszonyai hízelgő figyelmességet tanúsítanak iránta. Hiszen jól megtermett, erős férfiú, fejjel magasabb a görögöknél. Mellvértjét szemkápráztatóan kifényesítteti. Estére a császártól kapott protosztrátori nyakláncot ametiszt nyakláncra cseréli, abban a reményben, hogy az ametiszt megóvja a lerészegedéstől. A császár aranybullával erősítette meg neki a Lemnosz sziget hercegségét, ha sikerül visszavernie a törököket. Csak a pecsét több beszant értékű, és a császár saját kezűleg rajzolta cinóberrel az okirat felső szegélyére hármas keresztjét. Lukasz Notarasz megadux a hajóhad gyakorlata óta bezárkózott a házába. Giustiniani tanácsára a császár szigorúan megtiltotta neki, hogy újra önhatalmúlag a tengerre szálljon dromonjaival. Ő a maga részéről ugyanolyan mereven állítja, hogy helyesen járt el, és a császárt a latinok felkarolásával és gyávasággal vádolja. Giustiniani értésére adta, hogy a színe elé várja, hogy a város védelméről és alakulatok elhelyezéséről tanácskozzék vele. Megaduxként és a császár tengeri erőinek a parancsnokaként legalábbis egyenrangúnak tartja magát Giusti-nianival, ennek protosztrátori méltóságától függetlenül. Mindenekelőtt természetesen kíváncsian várja, hogy neki Giustiniani melyik részt tartotta fenn védelmi tervében. Öt nem lehet mellőzni. Ahhoz túlságosan előkelő és befolyásos személyiség. De a saját hajóikon a latin kapitányok megtartották parancsnoki hatalmukat, és az utasításokat közvetlenül a császártól kapják. Notarasz parancsnoksága alá tehát voltaképpen csak az az öt szivárgó és lassú dromon tartozik. Névlegesen azok is a császár tulajdonát képezik, noha ő javíttatta ki és hozatta hajózóképes állapotba őket a saját pénzéből. Függetlenül a népszerűségtől, amire szert tett, ezekben a napokban nagyon magányos ember ez a Lukasz Notarasz. Legalábbis a Blachernaiból nézve. Giustiniani megvárakoztatta őt. Protosztrátori méltóságra emelkedett lovagként ő talán még kényesebb a méltóságára, mint a született nagyherceg. Hát ezek között a férfiak között is ugyanaz a szörnyű gyerekeskedés veszi kezdetét, a trónusok magasságának a méricskélése mérőszalaggal? Valójában a város a latinok hatalmában van, és a görögöknek nincs többé beleszólásuk, noha ezt talán maga a császár sem fogja fel egészen. A kikötőt a latinok hajói uralják, a város és a falak kulcsfontosságú pontjait pedig Giustiniani és a velenceiek vértes csapatai. Vajon olyan ember volna Giustiniani, aki titokban nagy politikai terveket szőne? Kapcsolatot teremtett, női közvetítéssel, még a legbefolyásosabb latinbarát görögökkel is. Ha a törökök ostroma kudarcba fulladna és Mohamed szultán megbuknék, ha a Velence és a pápa által fölszerelt hajóhad a latin csapatokkal együtt időben megérkeznék, vajon akkor Konstantinápolyból latin támaszpont lenne a Fekete-tengeri kereskedelem uralására és a bomlásnak induló török birodalom megdöntésére? Az uniót már kihirdették. Vajon visszatérne újra a latin császárság, még ha ők megtartanák is a görög árnyékcsászárt? Megelégszik-e a győztes alázatos vazallusként Lemnosz szigetével és az öröklődő hercegi méltósággal? Görög vérem semmiről sem hiszi el többé, hogy az, aminek látszik. A gyanakvás vére, az ezeresztendős kacskaringós politika vére. Napról napra jobban lefoszlik rólam latin mivoltom, mint egy elrongyolódott ruha. Atyám fia vagyok. A vér visszatér hazájába. 1453. február 25. Félelem és csüggedés kerítette hatalmába a várost. Az emberek hallgatagabbá váltak, és gyanakodva pislognak egymásra. A templomokban imádkoznak. A gazdagok ládákba zárják a holmijaikat, a földbe ássák, kutakba rejtik és pincefülkékbe falazzák be kincseiket. Nem egy arkhón tenyere lett hólyagos a szokatlan munkától, a szemükben bűntudat csillogott, és az ingujjukat vakolatfoltok mocskolták be. A zsidók fallal körülvett városrészükben nagy üzleteket kötnek. Az arany és a drágakövek ára elképesztően magasra szökött. A buzgalom ragadós. A szegények is próbálják eladni értéktelen holmijaikat, hogy legalább néhány ezüstpénzre tegyenek szert, és hogy kincsüket elrejthessék valamelyik falhasadékba vagy a padozat kimozdítható köve alá. - Valami készül - mondta Mánuel szolgám. - Látom, hallom, érzem. De hogy mi, azt nem tudom. Mondd meg te, uram! Az én feszült érzékeim és idegeim is valami különöset éreztek a levegőben. A kikötőben nyugtalanság van. Csónakok eveznek egyik hajótól a másikhoz. A velencei Tizenkettek Tanácsa zárt ajtók mögött ül össze. Miután az erőszakkal visszatartott latin hajók engedélyt kaptak, hogy rakományukat a hajóra szállítsák, néhány gazdag és főrendű megvesztegette a kapitányokat, és kincsesládáikat titokban csónakokkal a hajókra vitették. A kapitányok a feszületet megcsókolva esküt tettek, hogy nem hagyják el a kikötőt, amíg erre a császártól kifejezetten engedélyt nem kapnak. Mégis, néhány gazdag ember véleménye szerint kincsei nagyobb biztonságban vannak a velencei hajókon, mint Konstantinápoly kútjaiban vagy pincéiben. 1453. február 26. Már levetkőztem, amikor Mánuel szolgám jött közölni, hogy egy görög ifjú keres. Nem akaródzott fölkelnem. Fáradt voltam. A fiú meghajlás nélkül jött be, és kíváncsian nézett szét a szobámban. Orrát fintorgatva szívta be a papír, a pecsétviasz és a fémtisztító anyagok szagát. Az arcáról ráismertem. Láttam lóháton a hippodromban. Anna Notarasz ifjabb öccse volt. Szívem elhidegült. Viharos szél rázta az ablaktáblát. - Kint sötét van - mondta a fiú. - Az égbolt felhős. Alig lát az ember az orra elé. - Tizenhét esztendős, szép ifjú. Nagyon is tudatában van a szépségének és előkelő származásának. De lebilincselő módon. És roppant kíváncsi volt rám. - Szóval te szöktél meg a törökök táborából? - szólalt meg. - Sokat beszélnek rólad a városban. Nekem is megmutattak egyszer, amikor mellettem lovagoltál. Atyám szeretne találkozni veled, amennyiben nincs ellenedre. Tekintetét oldalt fordította: - Mint mondtam már, az éjszaka sötét. Szemtanúk nincsenek. - Nem szívesen járkálok sötétben - mondtam. - De természetesen engedelmeskednem kell atyád parancsának. - Nem parancs ez, egyáltalán nem - tiltakozott. - Hogyan parancsolhatna az én atyám neked? Hiszen feliratkoztál Giustiniani lajtstromára. Nem mint tiszttel akar veled találkozni. Csak mint vendéggel. Talán mint jó baráttal. Értékes híreid lehetnek számára. Csodálkozik, hogy miért kerülöd őt, noha felkerested az ő jó barátját, Orkhan herceget, és a császár is fogadott téged. Kíváncsi reád. De természetesen semmiféle kellemetlenséget nem akar okozni neked, ha jobbnak véled, hogy ne jöjj el. A fiú élénken beszélt, hogy leplezze feladatának kínos voltát. Nyíltszívű és vonzó ifjú volt. Ő sem szívesen járkált a sötétben. Miért tartotta az apja ezt az egyszerű dolgot is annyira titokban, hogy még a szolgáiban sem bízott, hanem a saját fiát küldte értem? "Áldozati bárány, gondoltam. Szépen felnőtt áldozati kos a hatalomvágy oltárára. A saját fiát is képes feláldozni." A fiú Anna Notarasz öccse volt. Barátságosan rámosolyogtam, és a vállát is megérintettem a kezemmel, miután felöltöztem. A fiú összerezzent és elpirult, de ő is mosolygott. Tehát ő sem tartott engem alacsony származásúnak. Az északi szél zúgott az éjszakában, elfojtotta az ember lélegzetét, és a ruháját szorosan a testére tapasztotta. Koromsötét volt. A száguldó felhők közül néha elővillant a csillagos égbolt. A sárga kutya utánam jött, bár visszaparancsoltam, és kisurrant a sötétbe. Átvettem Mánueltől a lámpást, és az ifjú kezébe adtam. Ez kemény falat volt számára, de ellenkezés nélkül megvilágította az utamat. Valójában minek tarthatott engem? A kutya egész úton követett bennünket, mintha engedély nélkül is védelmezni akarna. Notarasz palotája sötét volt. A házba hátulról, a tengerparti falszögletre nyíló oldalkapun mentünk be. Senki sem látott bennünket. Mégis olyan volt, mintha a feszült éjszaka titkos szemekkel lett volna tele. Zúgó, sóhajtozó szél beszélt, de szavakat nem tudtam megkülönböztetni. Zúgott a fejem. Mintha az erős szél megrészegített volna. A folyosón egyetlen pisszenés sem hallatszott. Meleg levegő csapott arcunkba. Felmentünk a lépcsőn. A szobában írópulpitus, tollak és papírok voltak szanaszét, és szépen kötött, nagy könyvek. A három szent lovag ikonja előtt lámpában illatozó olaj égett. A fejét lehorgasztotta, mintha súlyos gondok terhelték volna. Nagy, nedves szeméből az ősi görög nemzetség kimondhatatlan búskomorsága tükröződött. Nem mosolygott. Meghajtottam a fejem. Üdvözlésemet magától értetődő tiszteletadásként fogadta. Fia felé fordulva, így szólt: - Rád nincs többé szükségem! A fiú zokon vette ezt, de igyekezett úrrá lenni az arcvonásain. Nagyon kíváncsi volt, szerette volna hallani, miről beszélünk. Elbűvölőn meghajtotta szép fejét, jó éjszakát kívánva távozott a szobából. Miután a fiú távozott, Lukasz Notarasz megélénkült, fürkészőn nézett reám, mintha meg akarna ismerni, és így szólt: - Mindent tudok rólad, Johannesz Angelosz úr. Ezért nyíltan akarok beszélni veled. A megszólítás arra utalt, hogy tudott görög származásomról. Ez önmagában véve nem volt meglepő. Engem mégis megrendített. - Még hogy őszintén szólnál? - kérdeztem. - Így csak az beszél, aki el akarja titkolni a gondolatát. Ugyan van merszed legalább önmagadhoz őszinte lenni? - Mohamed szultán kíséretéhez tartoztál - állapította meg. - Ősszel szöktél meg a táborából. Ilyesmit nem tesz céltalanul egy férfi, aki olyan rangra emelkedett, mint te. - A te céljaidról van szó, megadux - hárítottam el. - Nem az enyémről. Nem hívattál volna magad elé titokban, az éj sötétjében, ha nem gondolnád, hogy én hasznára lehetek a céljaidnak. Először legyintett türelmetlenül a kezével. Az ő pecsétgyűrűje is gyermektenyér nagyságú volt. A zöld mente ujja a könyökéig ért. Az alóla kivillanó ujjas kézelője aranyszállal hímzett bíborselyem volt, mint a császár ujjasa. - Te magad kerested kezdettől fogva a kapcsolatot velem - jegyezte meg. - Nagyon óvatos voltál. Ez érthető és helyes. A magad részéről, és az én részemről is. Nagyon körmönfont ötlet volt úgymond véletlenül összeismerkedned a lányommal. A második alkalommal hazakísérted, miután elvesztette a kísérőit. Amikor én a tengeren voltam, fényes nappal volt merszed a házamba jönni. Hiszen csak a lányommal akartál találkozni. Ez nagyon körmönfont dolog volt. - Megígérte, hogy beszélni fog neked rólam - ismertem el. - A lányom el van ragadtatva tőled - mosolygott. - A lányom nem tudja, ki vagy, és nem sejti a szándékaidat. Ő érzékeny és büszke. De semmiről sem tud. Hiszen érted? - Ó nagyon szép - mondtam. A megadux ismét legyintett a kezével: - Bizonyára túl vagy már az ilyen csábításokon? A leányom nem hozzád való. - Ebben ne légy túlságosan bizonyos, megadux! - figyelmeztettem. Arckifejezése először mutatott meglepetést. - Ami ezután fog történni, a jövő gondja! - mondta. -Túlságosan nehéz és veszélyes játékot űzöl, semhogy nőket is bele mernél keverni. Talán szemfényvesztésül. Másként nem. Kardélen sétálsz, Johannesz Angelosz. Neked nem szabad meginognod. - Sokat tudsz, megadux! - hagytam rá. - De engem nem ismersz. - Sokat tudok - állította. - Többet, mint hiszed. Még a szultánod sátra sem biztonságos hely a beszélgetésre. Ott is vannak fülek mindenfelé. Tudom, hogy a szultántól nem váltál meg haraggal. Tudom, hogy drágakövekben nagy ajándékot adott neked, amikor elváltatok egymástól. Erről, sajnos, a baszileusz és pecsétőre, Phrantzesz is tud. Ezért ellenőrzik minden lépésedet, amióta Konstantinápolyba jöttél. Nem firtatom, mennyit kellett fizetned azért, hogy Giustiniani felvegyen a lajtstromára. Hiszen a latinok mind megvásárolhatók. De Giustiniani sem képes megvédeni, ha a legcsekélyebb hibát elköveted. Megint legyintett a kezével. - Nevetséges! - mondta. - Kizárólag Mohamed tekintélye védelmez téged. Itt, Konstantinápolyban. A szent városban. Ilyen mélyre süllyedt az utolsó Róma. Nem mernek hozzád nyúlni, mert még nem sikerült tisztázniuk a szándékaidat. - Igazad van - ismertem el. - Valóban nevetséges. Az ő hatalma még akkor is védelmez, miután megszöktem a szultán táborából és elárultam őt. Ezt minden pillanatban tapasztalhattam és érezhettem. Esztelen világban élünk. Összeszorított ajakkal mosolygott: - Nem vagyok olyan esztelen, hogy azt képzeljem, ebben a helyzetedben akár előttem is fel mernéd tárni a szándékaidat. Hiszen görög vagyok. És nincs is szükség rá. A józan eszem azt mondja, hogy a város meghódítása után mindenesetre még magasabb méltóságba fogsz emelkedni, mint eddig voltál a szultán szolgálatában. Ha nem nyilvánosan, titokban igen. Ezért az egyetértés, és miért ne: bizonyos határok között az együttműködés közöttünk mindkettőnk számára hasznos lehet. Kérdőleg nézett rám. - Te mondod - hagytam rá óvatosan. - A bizánci császárság már megbukott! - folytatta. - A férgek összerágták a belsejét. Már csak a kérge van meg. Ennek össze kell törnie. Az eddigi formájában Konstantinápoly nem folytathatja többé önálló létét. - Kiengedted a kezedből az alkalmas pillanatot - tettem szemrehányást neki. - Miért nem akkor gyűjtötted a népet magad köré és lázadtál fel, amikor az uniót közhírré tették? Önként adhattad volna a várost a szultánnak. Megrázta a fejét. - Nem - mondta. - A nép lassú és rövidlátó. Vallási buzgóságában a Panaghiában bízva bezárta volna a kapukat a szultán előtt, és ellenállása vérbe fulladt volna a latinok segítsége nélkül. Az eddiginél könnyebb zsákmányául a szultánnak. A lázadás megbocsáthatatlan politikai ostobaság lett volna. - Ezenkívül - folytatta -, a szultán egyszer s mindenkorra a kardjával akarja meghódítani a várost, hogy maga diktálhassa feltételeit. Az önkéntes megadás egyezményekkel és kötelezettségekkel kötné meg a kezét. Ilyesmit ő nem akar. Hiszen Konsztantinosz is hajlandó lett volna formailag a vazallusává válni, és adót fizetni neki. De ilyen látszatmegoldás őt nem elégíti ki. Nincs igazam? Mivel én nem válaszoltam, összekulcsolta az ujjait. - Csak két lehetőség van. Vagy sikerül az ostrom, és akkor a szultán rohammal veszi be Konstantinápolyt. Vagy nem sikerül az ostrom, és akkor mi mindörökre a latinok fennhatósága alá kerülünk. Felállott és kiegyenesedett, felemelte hangját: - A latinok hatalmát egyszer már megkóstoltuk. Egy emberöltőn át tartott, de Konstantinápoly háromszáz év alatt sem volt képes korábbi nagyságára emelkedni, sem az elszenvedett károkat kijavítani. A latinok rablók, orcátlanabbak a törököknél, és a hitünk meghamisítói. A törökök legalább a hitünket, atyáinktól örökölt szokásainkat meghagyják nekünk. Ezért ezúttal maga Panaghia is a törökök pártján áll, noha vérkönnyeket ejt tehetetlenségünk miatt. - Nem a tömeghez beszélsz, megadux - emlékeztettem. Nyomatékosan így szólt: - Ne érts félre. Mindenekelőtt ne érts félre engem. Görög vagyok. Városomért mindaddig harcolok, amíg van remény a függetlenségére. De nem engedem meg, hogy Konstantinápoly a latinok hatalmába kerüljön. Az csak végső erőinket felőrlő, gyilkos küzdelmet jelentene évtizedeken át Európa védőbástyájaként a latinok érdekében. Belefáradtunk Európába, és megelégeltük a latinokat. A latin barbárokhoz képest a törökök is művelt nép, arab és perzsa művelődési hagyományaikkal. A szultán hatalma újra felvirágoztatja Konstantinápolyt. Kelet és Nyugat határán Konstantinápoly ismét a világ fölött fog uralkodni. A szultán nem követeli tőlünk, hogy mondjunk le a hitünkről, csak azt, hogy egyetértésben és békében éljünk a törökökkel. Miért ne hódítanánk meg vele együtt az egész világot, és miért ne hagynánk, hogy a mi ősi görög műveltségünk megkelessze az ő életerős műveltségüket? Szülessék hát meg a harmadik Róma! A szultán uralma alatt álló Róma, melyben görögök és törökök testvérekként élnek egymás mellett, tiszteletben tartva egymás hitét. - Almod hatásos - mondtam. - Semmiképpen sem akarok hideg vizet önteni szíved parazsára, de az álmok csak álmok. Maradjunk a tények határai között. Nem ismered Mohamedet. De reméled, hogy városod elesik és az ő hatalma alá kerül. - Nem remélem - mondta -, tudom, hogy Konstantinápoly elesik. Nemhiába vagyok stratéga. - Többet ér egy eleven kutya, mint a döglött oroszlán -folytatta. - Konsztantinosz császár maga választotta a sorsát, mivel mást nem tehetett. Kétségtelenül a falakon fogja a halálát keresni, mikor észreveszi, hogy minden elveszett. De egy halott hazafi hogyan lehetne hasznára népének? Ha az a sorsom, hogy elessek, elesem Konstantinápoly falain. De szívesebben őrzöm meg életemet, hogy a népem javára cselekedhessem. A Palailogoszok ideje lejárt. A szultán lesz az egyetlen császár. De görög férfiakra lesz szüksége ahhoz, hogy görögök fölött uralkodjék és a görögökkel kapcsolatos ügyeket intézze. Ez elkerülhetetlen lesz a város meghódítása után. Kénytelen lesz a legmagasabb hivatalokba is olyan embereket helyezni, akik ismerik az udvari szertartásokat és a kormányzás gépezetét. Ezért Konstantinápolynak szüksége van hazafiakra, akik szeretik népüket, jobban szeretik a régi Görögország hagyományait, mint önnön hírnevüket. Ha kutyaként szolgálhatom népemet, nem vágyom az oroszlán halálára. Csupán a szultánt kell meggyőznöm jóakaratom felől. Amikor a falakról felharsan a kiáltás: "A város elveszett!", akkor jön el az én pillanatom, hogy kezembe vegyem a népem sorsát és a legjobb irányba fordítsam. Elhallgatott és várakozón nézett reám. - Beszéded hosszú, szép, meggyőző és a becsületedre válik - mondtam. - A régi Görögországnak tényleg megvannak Leónidasz és thermopülai hagyományai, de megértettem a szándékodat. A szultánt akarod meggyőzni a jóakaratod felől. Hát eddig még nem fejezted ki neki elég világosan? - Az unió ellenfeleinek politikai vezetője lettél - kezdtem sorolni. - Gyűlöletet szítottál a latinok ellen és belső viszályt a városban, és ezzel megtörted a védelmet. Kihajóztál a tengerre, és a céltalan fosztogató portyázással olyan provokációt követtél el, amit a szultán legjobban áhított. Rendben van. Miért nem írsz közvetlenül a szultánnak és ajánlod fel neki a szolgálataidat? így szólt: - Jól tudom, hogy a helyzetemben lévő férfiú ilyesmit nem tehet meg. Görög vagyok. Harcolnom kell a városomért, noha tudom, hogy a harc hiábavaló. De megőrzöm magamnak a szabadságot, hogy a körülményeknek megfelelően népem javára cselekedjem. Miért kellene a népemnek elpusztulnia vagy láncra kerülnie, ha azt meg lehet akadályozni? Ezért számomra és mindazok számára, akik bennem bíznak és helyesen értelmezik indítékaimat, az volna a legfontosabb, ha a szultán az ostrom kezdetekor, akár titokban is, biztosítaná a görögöknek az önkormányzatot és a politikai egyenjogúságot a törökökkel, az egyháznak a függetlenséget az eddigi formában, a pátriárka alá rendelve, és legalábbis a legjelentősebb egyházi épületeket. Ez nagymértékben már előre megkönnyítené a városban az elkerülhetetlen belső átszervezéseket. - No lám, te tudod, ki lesz az új pátriárka - mondtam. - Engedd meg kitalálnom: Gennadiosz barát. - Ne vágjunk az események elé! - kérlelt. - A szultán kétségtelenül mindenkit az érdemeinek megfelelő állásba emel. Gennadiosz szerzetes az unió kérlelhetetlen ellensége, Marcosz Eugenikosz tanítványa, és kész volna akár levágni a jobb kezét, amellyel ifjúkorában Firenzében aláírt. Ő az unió ellenfeleinek szellemi vezetője, én pedig a politikai. - Ha tehát Mohamed szultán titokban biztosítaná neked mindazt, amit kérsz - kérdeztem -, hinnél neki? - Hamisjátékosok a politikában is vannak - mondta. -De egy idő után már nem boldogulnak. Hiszem, hogy a szultán elég idős és politikailag érett, hogy ezt megértse. De akárhogyan legyen is. Hinnem kell. Mást nem tehetek. Keresgélte a szavakat. - Hiszen megérted, semmit sem vesztek. Ebben a kérdésben közösek a szultán érdekei és az én érdekeim. A görögök császárának görögökre lesz szüksége. A két államigazgatási és egyházi szervezet időveszteség és súrlódások nélkül belpolitikailag is a hatalmába adja Konstantinápolyt ! mindjárt az elfoglalása után. Vedd figyelembe, hogy neki késedelem nélkül fel kell készülnie arra, hogy a nyugati országok támadásait visszaverje, noha az egyébként is füstbe menne Konstantinápoly elvesztése után. A közös érdek szilárdabb biztosíték, mint a feszület megcsókolása és a titkos szerződések. - Nem ismered Mohamedet - ismételtem meg. Rendületlenségem bántotta. - Nem vagyok áruló - mondta. - Csak politikus vagyok. Ezt neked és a szultánnak meg kell értenetek. Népem, lelkiismeretem és Isten ítélőszéke előtt vállalom a felelősséget tetteimért és e gondolataimért, nem félve a rágalmazóktól. A politikai ész azt mondja, hogy a sorsdöntő pillanatban szükség lesz a magamfajta férfira. Indítékaim tiszták és önzetlenek. Jobb, ha népem valamilyen formában életben marad, mintha megsemmisül. Görögország szelleme, műveltsége, hite nem jelenti csupán Konstantinápoly falait, a fórumot, a szenátust és az arkhónok gyülekezetét. Ez csak külső forma és a formák az idők változásával megváltoznak, míg az élet fennmarad. Ezt mondtam: - Az isteni ész és a politikai ész két különböző dolog. Ő kiigazított: - Ha Isten az embernek képességet adott arra, hogy politikailag gondolkozzék, akkor bizonyára az a szándéka, hogy az ember használja is ezt a képességét. - Elég világosan beszéltél, Lukasz Notarasz megadux - mondtam kesernyésen. - A magadfajta férfiak fognak uralkodni ezen a világon, Konstantinápoly eleste után. Megnyugtathatlak, hogy Mohamed szultán ismeri álláspontodat, és önzetlen indítékaidat kellőképpen fogja értékelni. Az alkalmas pillanatban ilyen vagy olyan módon kétségtelenül tudomásodra fogja hozni az akaratát és kifejezésre juttatja, miként szolgálhatod legjobban az ostrom idején. Könnyedén meghajtotta a fejét, mint aki megbízólevél nélkül is elismert volna követnek, és szavaimat is Mohamed szultán szavaiként fogadta volna. Ennyire rabja az ember a vágyálmainak. Feszültsége felengedett, mindkét kezével barátságos mozdulatot tett, amikor a távozás szándékával megmozdultam. - Nem, ne menj még! - kérlelt. - Nagyon hivatalosan beszéltünk. Szeretném elnyerni a barátságodat is. Hiszen olyan urat szolgálsz, akinek az erélyét, határozottságát és előrelátását teljes szívemből tisztelem fiatal kora ellenére is. Sietve az oldalasztalhoz ment, bort töltött két serlegbe, kezébe vette, és az egyiket felém nyújtotta. Nem fogadtam el. - Ittam már a borodból - mondtam. - Szép lányoddal megosztottam a serleget a házadban. Engedd meg nekem, hogy ezúttal megőrizzem tiszta fejemet. Nem vagyok szokva a boriváshoz. Mosolygott, félreértve a tiltakozásomat. - A Korán parancsainak és tilalmainak is megvannak a maguk jó oldalai - mondta társalgó hangnemben. - Mohamed kétségtelenül nagy próféta volt. A mi korunkban a gondolkodó ember készséggel ismeri el más vallások értékeit, noha megtartja a maga hitét. Jól meg tudom érteni azokat a keresztényeket, akik szabad elhatározásukból tértek át az iszlámra. Tiszteletben tartom az ember becsületes meggyőződését a vallási dolgokban. - Nem tértem át az iszlámra - tiltakoztam. - Keresztény hitemet még akkor is megtartottam, amikor kard volt a nyakamon. Nem vagyok körülmetélve. Ennek ellenére inkább megőrzöm józan fejemet. Újra elkomorult. Barátilag igyekezett elnyerni megértésemet és visszhangot keresett bennem, sőt még származásáról és magas méltóságáról is hajlandó volt megfeledkezni, egyenrangúként beszélgetve velem. Okkal sértődött meg tehát az én visszautasító magatartásom miatt, és elhallgatott. - Ezenkívül már kijelentettem, és újra kijelentem -mondtam könnyedén -, hogy elhagytam a szultánt. Konstantinápolyba jöttem, hogy meghaljak ezért a városért. Semmi más szándékom nincs. Köszönöm a bizalmadat, és nem akarok visszaélni vele. Mindenkinek joga van politikai számításokat végezni a fejében. Ez még nem bűn. Magad felelsz azért, ami a fejedben történik. Ezért senki sem vádolhat téged. Amíg csak a fejedben történik. Konsztantinosz császár és a tanácsadói is kétségtelenül figyelembe vették ilyen számítások lehetőségét. Légy tehát óvatos, ugyanolyan óvatos, mint eddig! Saját serlegét is letette a kezéből, bele sem kóstolva. - Nem bízol bennem eléggé! - tett szemrehányást. - Kétségtelenül megvan a saját teendőd, ami nem tartozik rám. Legyél hát te is óvatos. Talán újra fel akarod majd venni a kapcsolatot velem, amikor elérkezettnek látod az időt. Álláspontomat ismered. Tudod, mit lehet várni tőlem. De elég világosan kifejeztem azt is, amit tőlem hiába várnának. Görög vagyok. Harcolni fogok a városomért. - Hasonlóképpen - válaszoltam. - Ez legalább közös bennünk. Mindketten harcolni akarunk, bár tudjuk, hogy Konstantinápoly elesik. Csodákat már nem remélünk. - Az idő megöregedett - ismerte el. - A csodák ideje elmúlt. Isten nem avatkozik többé közbe. De tanúja gondolatainknak és tetteinknek. A három szent lovag és az előttük illatozó lámpa felé fordult, és esküre emelte a kezét: - Istennek és az ő egyetlen Fiának, a Szentléleknek, a szent Istenanyának és minden szenteknek a nevére esküszöm, hogy szándékaim önzetlenek és csak a népem javát akarom. Nem vágyom hatalomra. Mindez számomra súlyos megpróbáltatás. De a családom, a népem, a városom jövőjéért úgy kell cselekednem, ahogyan cselekedni szándékozom. Olyan szenvedélyesen esküdött, hogy kénytelen voltam hinni neki. Nem volt ő pusztán számító politikus. Valóban hitte, hogy helyesen jár el. Sértésekben volt része, érzékeny büszkesége sebeket kapott, gyűlölte a latinokat, őt pedig mellőzték. Ezért saját látomása volt, és hitt benne. Ugyanolyan szenvedélyesen, ugyanolyan elvakultan, ugyanolyan buzgón, mint ahogyan az az egyszerű apáca hitte, hogy látta, amint a szent Panaghia képe véres könnyeket hullatott. - Megengeded, hogy leányoddal - mondtam -, Anna Notarasszal valamikor találkozzam még? - Miért lenne még szükség rá? - kérdezte meglepődve. - Csak fölösleges figyelmet ébresztene! Hogyan mutatkozhatnék ő egy olyan férfi társaságában, akit mindenki a szultán titkos követének sejt? - Még nem zártak be a márványtoronyba - mondtam. - Ha Giustiniani a Blachernai főrendű asszonyainak a társaságában szórakozik, miért ne tanúsíthatnék én figyelmességet a megadux leánya iránt? - Leányomnak óvnia kell a jó hírét. - A hangja hideg és elutasító volt. - Változó időket élünk - mondtam. - A latinokkal a nyugati országok szabad társalgási szokásai is bejöttek. Leányod nagykorú, és maga is tudja, mit akar. Miért ne engednéd, hogy énekesek és zenészek szórakoztassák? Miért ne engednéd meg, hogy a hordszéke mellett lovagolhassak, amikor templomba megy? Miért ne engednéd meg, hogy verőfényes napokon a kikötőben csónakáztassam? Házad komor ház. Miért ne engednél neki örömet és nevetést, mielőtt beköszönt a szenvedések időszaka? Mi kifogásod van ellenem, megadux? Legyintett a kezével. - Túl késő! - mondta. - Leányomat a napokban elküldöm a városból. Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem az arcom. Hiszen tudtam. A hír nem volt váratlan. Mégis felforrt bennem a keserűség, hogy elvesztem őt. - Ahogy akarod - mondtam. - Mégis, indulás előtt szeretnék még egyszer találkozni a leányoddal. Rám pillantott nagy, fénylő szemével, amelyben szórakozott kifejezést jelent meg, mintha egy pillanatig még olyan lehetőségeket vett volna számba, amelyek eddig elkerülték a figyelmét. De aztán megint legyintett a kezével, és az ablakra nézett, mintha az üvegen és a szélben meg-megzörrenő ablaktáblán át a sötét tengerre próbált volna nézni. - Túl késő - ismételte meg. - Sajnálom, de azt hiszem, a hajó már kifutott a kikötőből. A szél a lehető legjobb, az éjszaka pedig egyébként is alkalmas rá. Már délután egy csónak titokban egy krétai hajóra vitte a holmijával és a szolgálóival együtt. Megfordultam, és elvakult szemmel felkerekedtem, lámpásomat lerántottam a folyosón levő horogról, tapogatózva kinyitottam az ajtót, és kirontottam a sötétbe. A szél üvöltött, a tenger morajlott a fal mögött, a hullámok a part köveinek csapódtak. A vihar ruhámat szorosan a testemhez tapasztotta, és elakadt tőle a lélegzetem. Minden önuralmam szertefoszlott. Az égő lámpást elhajítottam a kezemből, úgyhogy ívet írt le a sötétségben, csörömpölve összetört és elaludt. Ez mentette meg az életemet. Angyalom virrasztott. És a kutya. Hátamról a kés a hónom alá csúszott és lepattant a bordáimról. Aztán a támadó belebotlott a kutyába, felordított, amikor az megharapta, és a sötétben vaktában a kutyát kezdte döfködni késével. A kutya gyászos üvöltése jelezte, hogy helyettem ő kapta a halálos sebet. A dühtől elöntött a forróság. Egy sikamlós nyakat fogtam be török birkózófogásba. A félelemtől ziháló lélegzése fokhagymabűzt árasztott és szennyes ruha szagát éreztem. Nyakánál fogva a földre szorítottam és késemet beledöftem ellenszegülő testébe. Szörnyű hangon felüvöltött, késemet a testében érezte. A kutya fölé hajoltam. Meg akarta nyalni a kezemet. Aztán lehanyatlott a feje. "Miért követtél a tilalmam ellenére? Nem te mentettél meg, hanem az angyalom. Oktalanul haltál meg értem, barátom." Csak egy sárga kóbor kutya volt. Kéretlenül szegődött hozzám. Rám ismert. Életével fizetett érte. A palota ablakában fény gyúlt. Nyikorgott a kapu retesze. Futni kezdtem, de a könnyektől elvakulva fejjel a falnak futottam és megsebeztem az arcomat. Letöröltem a vért, és a hippodrom irányába botorkáltam. Oldalam nedves volt a véremtől. A száguldó felhők közül egy-egy pillanatra elővillantak a csillagok. Szemem hozzászokott a sötétséghez. Az ütéstől elkábult fejemben egyetlen gondolat zakatolt: "Phrantzesz! Nem Konsztantinosz, Phrantzesz! Nem Konsztantinosz." Csakugyan ennyire veszélyesnek tartanak, hogy meg akartak gyilkoltatni, mivel nem mertek bezárni a márványtoronyba? Phrantzesz óvott Notarasz házától. De a céltalan találgatásról egyszerre megfeledkeztem, amikor a hippodrom boltíveit megkerülve visszajutottam a dombra. A Szófia-templom sötét óriáskupolája is elmaradt mellettem, amint az oldalamat szorongatva lefelé támolyogtam a kikötőbe vezető úton az otthonom felé. Szívem zakatolt: "Ő elment, ő elment." Anna Notarasz elutazott. Ő választott. Ő atyjának engedelmes leánya. Valójában mit is képzeltem róla? Üzenet nélkül, végbúcsút sem véve. Manuel szolgám virrasztott, rám várva és kivilágítva a szobámat. Nem lepődött meg, amikor sebes arcomat és ruhámon a vért meglátta. Egy pillanat alatt kéznél volt a tiszta víz, a kötés és a sebkenőcs. Segített levetkőznöm, és kimosta a sebet. A lapockám végétől a hónom aljáig húzódott és az oldalamon folytatódott. Csúnyán nyilallt. De a testi fájdalom csak jót tett nekem. Sebvarrótűt és selyemfonalat adtam a kezébe, és megmutattam, hogyan kell összevarrni a sebet. Azt mondtam neki, hogy a fonalat áztassa erős borba, és gyűjtsön pókhálót meg penészt, hogy a sebet megvédje a gyulladástól. Csak akkor kezdtem remegni, amikor már bekötözött és ágyba dugott. Úgy reszkettem, hogy az ágyam is rezgett bele. Testemet a hideg rázta. - Te kutya! - mondtam reszkető hangon. - Jaj, te szegény, sovány, sárga kutya, vajon ki lehettél? Agyamban virrasztottam. Újra egyedül voltam. De nem kértem kegyelmet. Anna Notarasz már választott. Mi vagyok én, hogy az ő választását bíráljam? Gondolkodtam a sötétben. A csillagok is gondolkodó világok lehetnek. A mindenség hidegéből gondolataik sugarai hatással lehetnek az emberek sorsára is. Már az anyaméhben az egyikből hőst, a másikból gyávát, az egyikből filozófust, a másikból ostobát csinálhatnak. Isten mindenségében minden lehetséges, és sohasem fogjuk megtudni, miként hat reánk Isten. Talán változnak a lét formái. A kutya is rám ismert. Talán előző életemben vele is találkoztam, és ezért ismert rám. Talán ez után az élet után újjászületek még, hogy találkozzam vele, mert így nem lehet, nem szabad elválnunk, beteljesülés nélkül. Az eszem megtagadta, hogy lehetségesnek ismerjen el ilyen válást. Vagy nem is volnék ember? Hát valóban angyal lennék, bár bilincseim rabságában magam sem tudom megérteni, sem magam előtt elismerni? Hiszen az emberek között olyanokkal is találkoztam, akik különböztek a többiektől, sőt a természet törvényeit is felborították. Akik nem lehettek csupán emberek. Miért születtem, merre tartok, mi ez a titkos feladat, amit alvajáró biztonságával teljesítek, magam sem tudva róla? Nem, csupán ember vagyok, csupán ember. Arcod jázminillatában alszom el, Anna Notarasz. Szemöldöködnek keskeny íve alatt és szemed büszke barnaságában alszom el. Fehér nyakad őrizte álmomat. Orcád arany és elefántcsont volt, amikor először láttalak. Mint egy bálvány arca. Hát ezért kellett elveszítselek? De a halálom napján a te orcád jázminillatában alszom el. Ezt nem akadályozhatod meg. 1453. február 28. Az északi szélvihar éjszakán a hajók egy része elmenekült hát a kikötőből. A velencei Piero Davenzo nagy hajója és nyomában hat krétai, melyek előbb felvették rakományukat. Az eskü, a feszület megcsókolása és a bírság semmit nem jelentett. A kapitányok magukkal mentettek Velencének és a krétai hajótulajdonosoknak ezerkétszáz ládányi szódát, rezet, indigót, viaszt, masztix-gyantát és fűszerféléket. Ráadásul százszámra menekítették a gazdagokat, akik annyit fizettek az útért, amennyit csak kértek a kapitányok. Azt állítják, hogy a kikötőben a hajók indulása napokig szinte nyílt titok volt. Gallipoliban a törökök egyetlen lövést sem adtak le ezekre a hajókra, s hadigályákat sem küldtek rájuk, hogy megszorongassák őket. Alighanem már ebben is előre megállapodtak, Péra semleges ügynöke közvetítésével. Mit törődik a szultán a néhány ládikónyi rézzel és fűszerrel, amikor ezzel is a császár rendelkezésére álló hajók számát csökkentheti s a kikötő védelmét gyöngítheti. A hajóhad parancsnokának, a megaduxnak tehát tudomása volt a hajók szökéséről. Mi több, a maga leányát is velük küldte, biztonságba. De a császári család asszonyai is távoztak a városból. Csak azt nem lehet tudni, hogy mikor. Az itt maradt hajók kapitányaitól Konsztantinosz baszileusz új esküt és biztosítékot követelt, hogy az ő kifejezett engedélye nélkül nem fognak elmenekülni. Mi mást tehetett volna? A velenceiek mindenesetre határozottan megtagadták, hogy a hajóikon lévő értékes rakományaikat kirakják. Az lett volna az egyetlen hatásos módja a hajók visszatartásának. Hiszem, hogy a többi velencei marad, és harcolni fog a hajóival együtt. Hiszen már azon az őszi viharos éjszakán sem engedtek a csábításnak, pedig a kikötőben akkor teljes volt a zűrzavar. A horgonykötelükről leszakadt hajók nekinekiütődtek a többi hajónak, amíg a kikötőből sikerült végre kijutniuk. Lövöldözésre is sor került. Morosini és Trevisani parancsot adott, hogy ágyúval lőjék a menekülőket, bár a hajók visszatartását formailag ők maguk is ellenezték. Ma a velencei kapitányok és a görög szigetekről való kapitányok ünnepi öltözékben vonultak a Fórumra a Szűz Mária-templomba és újabb esküt tettek. Sokuknak a könnye is kicsordult, egymás kezét szorongatták és bizonygatták, hogy harcolni fognak és szükség esetén készek akár együtt halni a kereszténységért és Isten dicsőségéért, feledve a nemzeti és a kereskedelmi érdekellentéteket és irigységet. Bíznak Giustiniani hírnevében, és hisznek benne, hogy a Velence és a pápa által fölszerelt hajóhad tavasszal időben megérkezik Konstantinápoly megsegítésére. Hisznek abban, amit remélnek. Mást nem is tehet az ember a veszély pillanatában. Szívük mélyén meg vannak győződve arról, hogy az utolsó pillanatban drága rakományaikat is megmenthetik, ha a védekezés amúgy hiábavalónak bizonyul. A nyugati országok hatalmas gályáinak kitörését semmiféle török hajóhad nem képes megakadályozni. Legalábbis mind ez idáig nem sikerült neki. Hiszen az őszön Morosini is sikeresen vitorlázott el gályáival Kaffából, a Boszporusz legszűkebb pontján, sőt éppen a szultán erődítménye mellett, bár sok embert vesztett. Igaz, a ravaszsága is segített ebben. Embereivel magasba emeltette az evezőket, ekképpen a megadás jelével üdvözölték az erődbelieket, mígnem az áramlat a gályákat az ágyúk lőtávolságán kívülre sodorta. Azóta a törökök is okosabbak lettek. 1453. március 1. Maga Giustiniani tért be házamba, hogy üdvözöljön, miután én még nem akartam mutatkozni odakint. Sebeim sajognak, arcom mintha tűzben égne, és egész lényem lázas lobogás. Az emberek összecsődültek a házam előtt, mihelyt leereszkedett nagy testű harci ménjének hátáról. A görögök a rendkívülisége miatt csodálják őt, noha latin. A fiúgyerekek nagy tisztelettel babrálják a ló kantárszárát. A császár arany díszítésű nyerget ajándékozott neki, és különböző színű drágakövekkel ékesített lószerszámot. Eljövetele igen nagy megtiszteltetést jelentett számomra. Hosszasan beszélgettünk. Elmondtam neki egész életfilozófiámat. Hiába tettem. Mégis újra leírok most mindent, bár ez is hiábavaló. De hát időm van. Mi mást tennék? A fejét csóválta, és csodálattal csettintett, midőn összezúzott homlokomat és nyúzott orromat megpillantotta. - Csapszéki verekedés csupán! - mondtam. - Álltad-e a sarat? - kérdezte. - Visszaütöttem, majd kiváltam a küzdelemből - magyarázkodtam. - Ha ez igaz, megmenekülsz a fegyelmi büntetéstől - mondotta. - Eddig legalábbis még senki sem jött panaszkodni reád, hogy ittasan garázdálkodtál volna, megzavarva a közrendet. Mutasd a sebedet! Mánuellel eltávolíttatta a kötést, és mutatóujjával megérintette a seb duzzadt peremét. - Hátulról szúrtak meg - állapította meg. - Egy ujjnyival arrább, és akkor halálos! Nem, ilyen seb nem eredhet csapszéki verekedésből, még ha az arcod olyasmiről árulkodna is! - A városban nincsenek barátaim! - vallottam be. - Viselhetnél magadon páncélinget - tanácsolta. - Könnyű, gyűrűkből vagy acélszálakból font inget, amibe a kard éle beletörik, és ami megakadályozza, hogy akár egy vékony penge is túl mélyre hatoljon. - Nincs rá szükségem - mondtam. - Erős vagyok, csak a lélekjelenlétemet tudjam megőrizni. Kíváncsi lett. - Tényleg erős vagy? - kérdezte. - Van-e valamilyen varázseszközöd, elvarázsoltattad magadat vagy talán vasfüvet tartasz az erszényedben? Minden szer egyformán jó, amíg csak hiszel benne. Fölvettem ágyam mellől egy hosszú ezüsttűt. - Nézd - mondottam, és elmormogtam félhangosan a torlak-dervisek arab nyelvű varázsversét. Majd egy hirtelen mozdulattal átdöftem az ezüsttűt a karizmomon úgy, hogy a hegye a túloldalon tűnt elő. Egyetlen csepp vér sem buggyant ki. Ismét megcsóválta a fejét. - Akkor a sebed miért gyulladt be? - kérdezte gyanakvón. - Miért nem gyógyult be magától, miért nem forrt össze, ha egyszer úgy hiszed, van hozzá erőd? - Azért, mert akkor igen fölindult voltam. Megfeledkeztem magamról - mondtam. - De ne aggódj! Meggyógyul a sebem. Holnapután már szolgálatra alkalmas leszek. Megelégelte a beszélgetést, és körbepillantgatott. Mánuélnek megparancsoltam, hogy kínálja őt borral, és kihúztam az izmomból a tűt. Most sem buggyant ki egyetlen csöpp vér sem. Giustiniani ivott, és így szólt: - Hallottad-e már, hogy Moréában elesett Patrasz? Pérán keresztül kaptuk a hírt. A szultán tehát a császár fivéreit védekező háborúra kényszerítette Moréában. Onnét is hiába várni hát segítséget. - Ezt már tudtuk - mondtam. - Egész télen csatározások folytak ott. És nem is tudom, hogy Demetriosz despota akart-e a fivérén egyáltalán segíteni. Hiszen nyílt háborúban is álltak egymással. Csak az anyjuk és a szenátus közbelépése akadályozta meg Demetrioszt abban, hogy császárrá kiáltassa ki magát Johannesz baszileusz halála után. Nagyon rossz testvérek ezek a Palaiologoszok! - A törökök feldúlták Patraszt, kirabolták és fölégették a várost, a magatehetetlen embereket leöldösték, a többieket pedig eladták rabszolgának! - beszélte. Elöntött a forróság. - Patrasz, Patrasz - emlékeztem. - Sziklás, kihalt város, fekete csuhás szerzetesekkel! Ifjúságomban egy hetet töltöttem ott, követvén a Konstantinápolyból hazafelé tartó Nikolaus Cusanus doktort. Johannesz császárt, a pátriárkát és görög tudósokat kísértük akkor Velencébe, majd onnét Ferrarába. Abban az időben, amikor a bázeli egyházi zsinat betörőként és pecsétrablóként köröztetett Frankhon és Itália városaiban. Érdekel-e a filozófia, Giovanni Giustiniani? - A filozófusok végzik a maguk dolgát, és én is a magamét - válaszolta. - De csak beszéld ki magadból, barátom, ha ezzel könnyítesz a lelkeden! - A vitorlák mennydörgésként csattogtak, a hajóbordák recsegtek-ropogtak, és az evezőik is mind sorra eltörtek, mire befutottunk Patraszba. - Mintha maga a természet kelt volna ellenünk, hogy feltartóztassa küldöttségünket és a hitvallásukat felcserélni utazó görögöket. Patrasz poros és komor város volt. Sötét ciprusokra emlékezem és félig földbe süppedt, töredezett márványoszlopokra. Hogy lecsillapítsa az úton már nyugtalanná vált kedélyeket, Johannesz császár elrendelte, hogy az unióellenes Markusz Eugenikosz a Biblia és az egyházatyák tanításai alapján készítsen tanulmányt arról, hogy kutyának lehet-e halhatatlan lelke. Két kutyája múlt ki ugyanis a tengeri út megpróbáltatásaitól. Eszembe jutott a sárga kutya. Meg Milano hercegérsek szürke vérebe. Fölsóhajtottam. - Johannesz császár kétkedő volt - folytattam. - Azért is fogta pártját a két egyház bármi áron történő egyesítésének, hogy létrehozzon egy politikai szövetséget és segélynyújtási egyezményt a pápával. Ő adta föl megvitatandó kérdésül Patraszban azt is, hogy az örök pokolra való vettetés hogyan férhet össze Isten igazságosságával. - Ezen már én is töprengtem - lelkesült fel Giustiniani. - Nem értem, hogy a húsában gyönge és az eredendő bűn által amúgy is sújtott embernek miféle cselekedete lehet annyira rossz, hogy örökké tartó büntetést vonjon maga után. Mégpedig olyan szörnyű helyen, mint amilyen a pokol az egyházi emberek és a költők egybevágó elbeszélései szerint. - Semmiképpen sem akarok kételkedni az egyházi tanokban - tette hozzá sietősen, és jámborul keresztet vetett. - A pápa és a püspökök is, az alacsonyabb rendű egyházi személyekről most nem is szólván, természetesen tudják a mesterségüket és olvasták a könyveiket. Én sem kérek tőlük tanácsot, hogy a kardot hogyan kell élesíteni vagy hogy az íjászokat a támadásnál hogyan kell elhelyezni. De azért csodálkozom. És ez talán nem bűn. - Ugyanígy csodálkozott Johannesz császár is - magyaráztam. - De a kételkedés még nem veszélyes filozófia, mivel inkább a hitnek magva, semmint a hitetlensége foglaltatik benne. A közömbösség a legrosszabb fajta hitetlenség. - Lelkiismeret-furdalást érzek - mondta Giustiniani, és megdörzsölte a mellét. - Énnekem azonban papírom van, fehéren feketével megírva. Minden bűnöm meg lett bocsátva. Ezt a papírt fölemelhetem védőpajzsomul és a pokol minden ereje sem árthat nekem, noha genovai vagyok. Úgy éreztem, mintha lázban égnék. - Oh, ifjúság! - mondtam. - Óh, Patrasz, Besszárion, az időben Nikaia metropolitája, akiből kardinális lett az unió érdekében végzett munkájáért. Besszárion megengedte, hogy kölcsönvehessem Szuidasz enciklopédiáját, és kedvem szerint másoljak ki belőle részleteket. Az ugyanis mindenféle emberi tudás kincsestára. Én meg még azt sem tudtam, létezik-e ilyen könyv. Akkor még hittem a tudásban. El voltam ragadtatva és faltam az enciklopédiát, mintha annak a segítségével örök életet nyerhettem volna. - Sunt univers aha realia - kérdeztem, és lázas fejem ismét megzavarodott. - Vagy csupán nomina. Az általános fogalmak valóban létezők-e, vagy csak nevek és szavak? Számomra ebben állt minden idők rejtélye. Vajon csak a föld és az ember létezik? Vagy a föld és az ember csupán a mennybéli árnyéka és képe volna? - Jean Ange - figyelmeztetett Giustiniani, és sietősen kihörpintette borát. - Csak nem fáj valamid? Kevesebb okoskodástól is megzavarodott már sok tanult ember, és kezdett el kukorékolni, akár egy kakas. - Nikolaus Cusanus doktor ezeket a kérdéseket mind ő maga, mind pedig az én számomra jelentéktelenné tette -mondottam. - Azt kívánta bizonyítani, hogy a végtelen és a véges találkoznak egymással. Matematikai hasonlítással kezdte. Ha egy kör belsejébe sokszöget rajzolunk, és e sokszög oldalainak a számát mindaddig növeljük, amíg ezek az oldalak végtelen kicsik nem lesznek, akkor az egész sokszögnek egybe kell olvadnia a kör kerületével, és át kell változnia körré. - Nem vagyok matematikus - vágott közbe sietve Giustiniani. - Nem vitázhatom veled. - Ha pedig a kör érint egy egyenest, ám a kör sugara végtelen hosszúra nyúlik, akkor a kör kerületének végül bele kell illeszkednie az egyenesbe - magyaráztam. - A végtelen kicsinyben és a végtelen nagyban tehát a végtelen és a véges találkozik egymással, és egymásba olvad. - Biztos vagy a dolgodban? - kérdezte Giustiniani őszinte érdeklődéssel. - Vagy talán csak elhibázott szofista következtetés az egész? - Talán - feleltem. - Talán amint közeledünk a végtelenhez, a véges logikai törvényei erejüket veszítik. De bár lenne is ez hibás következtetés, Cusanus doktor ezzel a hasonlattal csupán azt akarta bizonyítani, hogy a véges és a végtelen nem ellentétei egymásnak. Nagy lelki tusakodás után végül arra a látomásszerű felismeréshez jutott Patraszban, hogy ellentétek általában nem léteznek. Ezen felismerése megdönt minden eddigi gondolkodást, s nékem pedig megmutatta, hogy az idő alkonyát éljük. - Ő mindent összebékít - folytattam. - Ő, Nikolaus Cusanus. Csak egy szegény halász fia Cues városából, német származású, és ezért sokak számára titokzatosnak tűnik. Kicsi, sovány, nagy fejű férfiú, akinek elmondhatatlanul gyöngéd és bölcs gyermekszeme van. Az egyházi demokrácia és az egyetemes békesség volt a vágyálma, midőn jogtudósként a bázeli egyházi zsinaton megjelent. Könyvet is írt a katolikusok egymás közötti egyetértéséről. Ezért volt mindennél keserűbb az ő elpártolása, ezért becsmérelték őt, és kiáltozták reá: Apostata! Apostata!, amikor a templom padozatán átlépdelt a kisebbség oldalára a végső szakadás napján, amikor a püspöki palástok alatt páncélingek csörögtek, és csak a bázeli polgárőrség közbelépése akadályozta meg a vérontást az egyházi zsinaton. Az a nap és az a döntés szívébe mély sebet ütött. - Tanítómesteremként szerettem és csodáltam őt - meséltem. - Már gyermekként oly szenvedéllyel olvasta a kezébe került könyveket, hogy atyja, a halász, egyszer fölindulásában fejbe csapta az evezővel a csónakban. Könyvestül a vízbe pottyant, és csaknem odaveszett. A keleti és a nyugati egyházak egyesítése és összebékítése fontosabbá vált számára, mint az egyház demokratizálása. Személyében ekképpen Jenő pápa megfelelő csalétket talált azon férfiúk számára, akik a doktorhoz hasonlóan őszintén a legjobbakat akarták, és így sikerült éket vernie a zsinat résztvevői közé és előidézni a szakadást. - És az ő látomása? - kérdezte Giustiniani. - Szellemlényeket látott-e? - Olyan roppant fényességet látott, hogy a fényesség sötétséggé változott át, és a sötétség és a fényesség egymásba olvadt - meséltem. - Nagy feje forrón izzott gyönge vállán, s patakzottak a könnyei, amidőn rátaláltam azon az éjszakán, hogy elbolyongott, miután én a hajófülkében hagytam őt, pihenné ki a hosszú tengeri út fáradalmait. Azt az éjszakát soha nem fogom elfeledni. Ezért is magyarázom el neked Cusanus filozófiáját, akár akarod, akár nem. Giustiniani kipillantott az ablakon a lovára, de beérte azzal, hogy további bort kérjen Mánueltől. Míg én beszéltem, ő a tükörbe sanditgatott és bodorított fürtjeit meg vörösre festett szakállát kezdte simogatni. Én azonban lázas állapotomban ügyet sem vetettem rá. - Cusanus doktor felismerése korunk teljes vigasztalan-ságából és zűrzavarából született - magyaráztam. - Az ellentétek kibékíthetetlenségétől oly keservesen szenvedett, hogy kitalálta, miként képes az emberi gondolkodás az ellentéteket is összebékíteni egymással. Arisztotelész óta minden filozófiai gondolkodás abból indult ki, hogy ha két állítás ellentmond egymásnak, akkor az egyik kizárja a másikat. Ha a kör kör, akkor nem lehet sokszög. Ha az egyenes egyenes, akkor nem lehet görbe. - Ha egy nő a szíve mélyén céda, akkor nem lehet tiszteletre méltó hölgy, és bánni is ennek megfelelően kell vele! - mondotta Giustiniani a saját gondolatmenetét követve, és egyetértően bólintott. - Ha az asztal fekete, ugyanakkor nem lehet fehér -folytattam. - Ez volt az eddigi gondolkodás alapja. Egyetlen tudós férfiú sem merészelt ezen túl lépni, attól félvén, hogy összezavarodik. Nikolaus doktor azonban az ész mellett az értelmet és az intuíciót is elismeri. Látomásként világosodott meg előtte, hogy az ellentétek összetartoznak, azaz coincidentia oppositorum. Ésszel fel nem foghatóan ugyan, ám értelmünk számára még elérhető távolságban az ellentétek találkoznak egymással és teljes összhangban egymásba olvadnak. A felsőbb valóságban, Isten valóságában a fehér egyesül a feketével és a fekete a fehérrel, a világosság a sötétséggel és az időhöz kötött az időtlennel, az ember az Istennel, a véges a végtelennel. Ezek ugyanis ugyanazt a dolgot jelentik, együvé tartoznak. - Ahogyan férfi egyesül az asszonnyal, és egy pillanatra egy testté lesznek - jelezte Giustiniani, hogy megértette. - Nem érted! - mondottam. - Férfi és nő nem ellentétei egymásnak. A férfi nő, a nő pedig férfi a felsőbb valóság világában, amelyben az ellentétek nem hatástalanítják egymást, hanem egymásba olvadnak. Giustiniani szemrehányó pillantást vetett rám kidülledő ökörszemével. - Ebben az esetben egyáltalán nem óhajtom azt a felsőbb valóságot - dünnyögte. - Csak nem tanultál el valamiféle török gonoszságot ott a szultán szerájában? Emlékeimbe merültem, mintha csak el akartam volna bódítani magam. - Az a villámcsapásszerű felismerés a szellem világában erősebb a puskapornál! - mondtam. Minden régi tanítást, minden régi gondolkodást szétroppant, és fölöslegessé teszi őket. Az universalia sunt realia és az universalia sunt nomina mint ellentétes állítások egyáltalán nem döntik meg egymást, hanem mindkét állítás igaz, és az Isten valóságában egyik sem zárja ki a másikat. És ez nem csupán föltételezés vagy bizonyítás nélküli állítás. Aki egyszer ezt az igazságot a maga értelmével és intuíciójával megsejtette, amiként Cusanus doktor, annak a számára ez tudás, ugyanolyan biztos és megdönthetetlen, mint amilyennek ez idáig tartottuk azon tudásunkat, miszerint az ellentétek megdöntik egymást. Cusanus doktor - anélkül, hogy akár csak sejtelme is lett volna róla az értelem világában - elszabadította a gonoszt. Őutána a jó és a rossz, a hit és a hitetlenség, az élet és a halál már nem zárják ki egymást, hanem a felsőbb igazság világában ugyanazt jelentik. - Cusanus doktor úgy vélekedett, hogy az ő tudása és felismerése nem zárja ki a hitet - magyaráztam. - Alapjaiban rendíti ugyan meg a régi skolasztikus filozófiát, ám a bűn és a kegyelem csodáját nem semmisíti meg. Szerinte éppen ellenkezőleg, az ő felismerése teszi igazán magától értetődővé és világossá, hogy Isten anélkül születhetett hús-vér emberként a világra, hogy magamagát megdöntötte volna. Az ő tudása az emberi tudás legvégső lépcsőfoka. Ezen túlra és efölé már csak a misztikus filozófia vezet. A skolasztikusok gyűlölik és félnek tőle, mert homályosnak tartják. Pedig Cusanus doktor után ez az egyetlen út! - Te az egyszerű dolgokat is bonyolulttá teszed! - panaszkodott Giustiniani, és a homlokát dörzsölgette, mintha megfájdult volna a feje. - Épp ellenkezőleg, a legbonyolultabb dolgokat is istenien egyszerűvé teszem! - vitáztam vele. - Cusanus doktor bűnös szíve békességet és nyugalmat nyert, miután a világ összebékítőjének szerepét választotta. Mivel az ellentétek a végtelen világban egymással azonosulnak, nézete szerint a végesség világában is meg kell legyen a lehetősége annak, hogy az ellentétes véleményeket egymással összebékítsék. Nos, a többség és a kisebbség, a bázeli atyák és a ferrarai atyák meg is szűntek civakodni, az egyház is egységes immár, I az ellenpápa kiegyezett Miklós pápával, és Cusanus doktor előtt lassan ott dereng a bíborosi föveg. Hát nem igaz az, Giovanni Giustiniani, hogy körülöttünk a világ a végtelenségig tágul, miután az arisztotelészi érvelés már nem zár bennünket a falai közé. - Ha már falakról beszélsz - szólt közbe Giustiniani -, nagyon félek, hogy a szultán sok-sok ágyúja is elsimítja majd az ellentéteket, és a földdel teszi egyenlővé a legerősebb falat is. Énnekem ez idáig megvolt a magam megdönthetetlen nézete az ágyúk haszontalan voltáról az igazi küzdelemben, de úgy hírlik, ez a magyar Orbán az ő ördögi fondorlataival megesküdött a szultánnak, hogy ágyúi akár Bábel falait is földig lerombolják. - A világ a végtelenségig tágul - folytattam csökönyösen. - Minden eddigi gondolkodás csupáncsak a korábban gondoltaknak végtelen és vigasztalan ismételgetése volt, mígnem az emberi tudásból minden éltető nedű kisajtolódott, és csak az élettelen mag maradt meg. A véges világban pokolnak és égnek megvolt a maga kiterjedése, mértéke, kapuja és fala. Még a szeráfok szárnyainak a számát is pontosan ki lehetett számítani. Cusanus doktor felismerése után azonban minden mérték jelentőségét vesztette, most már csupán egymáshoz való viszonyukban lehet számolni velük. A végtelenség világát nem mérhetjük velük. Ezt az igazságot ugyan a legjobb elmék minden időkben sejtették a szavak, a mértékek és a betűk mögött, ám úgy kellett bámulniuk az arisztotelészi állításra, mint tyúknak a krétával rajzolt vonalra. Cusanus doktornak azonban volt bátorsága túllépni rajta. Őutána már nem létezik az a krétavonal, hanem minden szabad. - Minden szabad - ismételtem meg. - Megérted-e, Giustiniani? Igaz és hamis, igazság és hazugság, jó és rossz nem zárják ki egymást. Nincs már semmi feltétlenül helyes és feltétlenül hamis, feltétlenül jó és feltétlenül rossz, feltétlenül igaz vagy feltétlenül hazug. Egymással való kapcsolatában minden viszonylagos a végesség világában, és az időtlenben pedig azonosul is egymással. Megérted-e már, miért hasított szívembe kardként Cusanus doktor felismerése, noha évekbe tellett, míg félelmes voltát teljes mértékben tisztázni tudtam magam előtt? A dülledt ökörszemű és duzzadt szemhéjú Giustiniani veres szakállát simogatta. - Összezavarod az én egyszerű eszemet! - panaszolta. - Mintha a tiszta borhoz seprőt kevernél! Ám az én egyszerű igazságomat semmiféle filozófia nem képes összezavarni: a törökök törökök, a görögök pedig görögök. A kelet az kelet, a nyugat pedig nyugat, és nem találkozhatnak egymással másként mint karddal a kezükben. Keserű nevetésben törtem ki. - Nekem is tölts bort, Giustiniani barátom! - kiáltottam. - Ürítsük ki a mulandóság serlegét, mert még a mulandóság is kicsúszik a kezünkből, s beleolvad a maradandóságba. Kelet vagy nyugat nincsen immár, mivel az ellentétek egységében kelet is és nyugat is egymásba olvadt. Firenzében Paolo Toscanelli lábánál ültem a szalmán, s hallgattam az ő asztrológiai előadásait. A tudósok már rég tudták ám, hogy a föld gömb alakú, s egyáltalán nem kúp és nem is torta. Azt azonban elsőként Toscanelli bizonyította be meggyőzően, hogy nem létezik sem kelet sem nyugat. Nyugat felé vitorlázva, és megkerülve a földgömböt, ugyanúgy el lehet utazni Indiába, mint kelet felé vitorlázva, csak akadjon olyan bátor ember, aki erre vállalkozni mer. A földgolyó ugyanazon szélességi fokán egyvégtében nyugat felé vitorlázik az ember, végül visszatér saját kiindulási pontjára, és nyugat keletté változott. Akarsz-e még különb bizonyítékot Cusanus doktor tételének igazához, mely szerint az ellentétek nem zárják ki egymást? Állításom megrendítette Giustinianit. Bortól duzzadt, fáradalmak és bűnök barázdálta arcán első ízben jelent meg a valóságos megértés öröme. - Beszéljünk egyenesen, Jean Ange! - mondta. - Itt állunk a halál küszöbén, de ebben a városban egyébként sem szokás eretnekeket égetni máglyán. Egyszerűen csak egy kolostorcellába zárjuk őket, hogy a tévelygésükön elmélkedjenek. Filozófiád különös és meglepő. Énnekem nincs gyakorlatom a gondolkodásban, szavaidból mégis olyasvalami dereng fel előttem, ami nagyon zavar. Mint minden értelmes ember korunkban, legjobb tudásom szerint megadtam az egyháznak, ami az egyházé, és a világnak is, ami a világé. Szívem titkos mélyén azonban úgy gondolom, hogy mikor a férfi meghal, és a vére elfolyik, akkor visszatér a rögbe, és többé nem létezik. Ez megnyugtató bizonyosság, ám az értelmes embert természetesen nem akadályozza meg abban, hogy azért illő mértékben és minden eshetőségre készen ne biztosítsa be a maga részét a mennyben is. De a te filozófiád most nyugtalanná tesz. Eszerint test és lélek, föld és ég nem zárják ki egymást, hanem egybeolvadnak és értelmünk által föl nem fogható módon egymásban léteznek. - Úgy bizony - mondtam. - Mint lélek a testben, úgy van a menny itt a földön, és az időtelen benne foglaltatik az időbeliben. Az anyagban is benne rejlik a végtelenség, az űrben a kiterjedés, a mozdulatlanságban a mozgás. Hogy hogyan, azt az ész megmagyarázni képtelen, ám értelmünk és intuíciónk révén ez a megsejtésünk is elnyeri a tudás bizonyosságát. - Az ember mindenre képes - érveltem. - Teste állandó gyakorlatoztatásával az akrobata megcsinálhat lehetetlennek látszó gyakorlatokat is, látszólag a természet törvényeit is fölborítja. Lelkét gyakorolva az ember könnyen fogja uralni a testét is, legalábbis bizonyos határig, amint az imént saját szemeddel láthattad, hogyan döftem keresztül az ezüst tűt egyetlen csepp vér kicsurranása nélkül a karizmomon. De ez is csak egy trükk, olyan, mint az akrobata mutatványa. Magad tudod a legjobban, hogy az embert fegyelmezetté lehet iskolázni és nevelni, hogy elviseljen éhezést, fájdalmakat és fáradalmakat, s hogy a csatában dacoljon a halállal. Ugyanúgy a szellemét is ránevelheti az ember, hogy a végesben a végtelent tapasztalja meg, Istent tapasztalja meg. Tudta ezt már Püthagorasz is. Az Athosz-hegy szerzetesei is tudják. A misztikusok pedig minden korokban tudták. Isten ugyanúgy benne rejlik a végtelen kicsinyben, mint a végtelenül nagyban. Ez a tapasztalás úgy megy végbe az emberi testben, hogy a lélek elhallgat és beleolvad Isten valóságába. Test nélkül ezt megtapasztalni nem lehet. Mégis benne foglaltatik Isten valósága, mivel test és lélek ellentétekként nem zárják ki egymást. Megérted-e ezt, Giustiniani? - Nem én - ismerte be őszintén. - Csak nagyon nyugtalannak érzem magamat a társaságodban, s próbálom legjobb tudásom szerint eszemben tartani, hogy Konstantinápoly protosztrátora vagyok. - De hiszen mindennek a morálhoz semmi köze sincsen! - kiáltottam kétségbeesetten. - Ugye, érted, hogy ebben semmi erkölcs nincs! Felismerésünk magától értetődővé, érthetővé és egyszerűvé, sőt elkerülhetetlenné teszi, hogy Isten emberként született a világra. Ez természetessé és ésszel fölfoghatóvá teszi a bűnt, a kegyelmet és a kereszt megváltását. A bódultsághoz hasonlatos időtlenség pillanatában Isten újra hús és vér lehet bármely percben és bármely emberben, az együgyűben éppúgy, mint a bölcsben. Ugyanakkor azonban e felismerésünk halomra dönti a világot, szétrobbant minden régit, s helyére tiszta anarchiát hoz. Mert ebben az egészben semmi morál nincs. A jó és a rossz csak része az embernek, és az emberhez való viszonyában kell felfogni. De választani kell. Isten nem választ. Az embernek magának kell választania, miután eljutott a felismeréshez. - Az időbeli és a véges határán belül az ember számára semmi sem lehetetlen - ismételtem meg nyomatékkal. - Elvitorlázhat nyugat felé, és megérkezhet keletre. Szárnyakat építhet magának, és felröpülhet a csillagokhoz. Láncra verheti a természet erőit, hogy őt szolgálják. Nevelheti és taníthatja a felismerésre képtelen embereket, hogy rabként szolgálják őt és az ő szándékait, miként a szultán a janicsárokat. Igazság és hazugság az ő szemében egyenértékűek. Jónak azt nevezi, ami a szándékait szolgálja, és ami a szándékait zavarja, azt rossznak. Az ilyen ember fogja a világot hatalmába venni. Ellenállhatatlan a csábítás, midőn az ember fölismeri, hogy hatalmában áll választani a véges valóság és Isten valósága, az időbeli és az időtlen között. - Ez a felismerés filozófiává vált a mit sem sejtő, derék Cusanus doktor révén - magyaráztam. - De miután a felismerés tudássá vált, különböző formában tudássá kell válnia szerte a világon. Előttünk a zűrzavar, az anarchia, az emberi szabadság időszaka. A sötétség korszaka. A kereszténység alkonyának korában élünk, Giovanni Giustiniani. Utánunk éjszaka borul Európára. A választás szabad. Számtalan sokan fognak választani mindaddig, amíg a végtelen és az időtelen feledésbe merül, és az emberek csak a végest és az időbelit fogják valóságosnak hinni, és beérik ennyivel. Az isteni kegyelem az időtlenből semmivé válik az időbeliben, és Krisztus hiába halt meg a keresztfán. - Mi azonban a jó részt kaptuk, Giustiniani! - fejeztem be. - A szabadságot választottuk, az egyetlen igazi szabadságot: Konstantinápoly falainál Krisztusért és a haldokló világért az új ember ellen harcolva! Giustiniani hosszasan hallgatott, fejét lehajtva és barázdált homlokát tapogatva. Azután talpra szökött, oly hirtelen, hogy a padló is följajdult a súlya alatt. - Valami hiba van a borodban, mert nem szökött a fejembe - mondotta. - Kedvemet szegted, Jean Ange. Azt állítod tehát, hogy ő fog győzni, Mohamed fog győzni, mivel ő ezt a világot választotta és mind a jóval, mind a rosszal a maga szándékait fogja szolgáltatni? - Győznie kell - mondtam. - Ő is felismerte, és választott. Ezért erősebb mindenki másnál, erősebb az iszlámnál, erősebb Krisztus egyházánál, a falaknál is erősebb. De csak ezen a földön. Erre emlékezz, Giustiniani! A véges határain belül. Ő ezt tudja, ő ezt tudatosan választotta, a világon elsőként ő választott tudatosan. Ez teszi az erejét borzalmassá. Én a kísérői közé tartoztam. Szerettem is őt. Senki más nincs őhozzá hasonló. De nékem is választanom kellett. Ezért jöttem el tőle. Giustiniani kihajolt az ablakon, hogy megnézze a lovát, amelyet a görög kisfiúk még mindig lelkesen csodáltak. - Lázad van, Jean Ange - mondta. - Ápold a sebedet! És ne csüggedj. Konstantinápoly falai erősek. A világ egyik csodája. És én a legvégső lehetőségig akarok harcolni. Am a sikeres küzdelem feltétele a reménység, lett légyen az bármilyen csekély is. Ne próbáld tőlem fura filozófiáddal elrabolni a reményt! A reménytelenség a megadásra éleszt kedvet az emberben, és így az ellenség ügyét szolgálja. Bármilyen különleges is a filozófiád, Jean Ange, az ellenséget szolgálja. Nem akarom hallani! - Ne érts félre engem, Giustiniani - kértem, kezemet nyújtva felé az ágyból. - Azért beszéltem, hogy megértsél engem. Beszéltem, mert sebesült vagyok és kétségbeesett. Beszéltem, mert nehéz az embernek egymagában lenni ebben a világban, és te vagy az egyetlen, aki megbízol bennem. Negyven éven át hurcoltam rabságomban az időnek és a térnek a bilincseit, miközben Isten az egyik lemondásról a másikra kényszerített. Amikor végül úgy hittem, sikerült kibújnom bilincseimből, fojtogató hurkot vetett a nyakamba. Giustiniani, jaj, Giustiniani! Beteg vagyok a szerelemtől! - Igen, igen, miért ne ismerném be ezt legalább egyetlenegy embernek, hiszen már úgyis túlságosan késő van -folytattam izgatottan. - Sóvárgok, szenvedélyesen vágyakozom egy nő után, ahogyan még soha ez idáig! De elvesztettem őt. Ezt a veszteséget nem bocsátom meg neki! Nem bocsátom meg magamnak. Giustiniani, nincs választás! Csak kényszerűség van, a testnek kényszere, a szívnek kényszere. Vagy a választás folyamatos, s az embernek mindig és minden pillanatban újból és újból választania kell, úgyhogy nyugalmat sohasem talál, a halálban sem. A halál után is követni fog engem a tudatlan tudatba és kényszeríteni fog újra születnem, hogy ismét találkozzam vele. Ugyanazokba a bilincsekbe, ugyanazokba a borzalmas és csodálatos bilincsekbe. Giustiniani, kétségbeesésemben is áldom a sorsot, hogy embernek születtem, mivel találkozhattam vele és elveszthettem őt! Giustiniani hatalmas mancsával részvevőén megsimította forró kezemet és homlokomat. - Ha akarod, küldök hozzád valaki jószívű asszonyszemélyt, aki kínjaidban megvigasztal - ajánlotta. - És ha meggyógyítani nem is tud, legalább megnyugtat. Similia similibus curantur. Ennyire még én is tudok latinul. Higgy a tapasztalt, öregedő férfiúnak! A nők az érzékeinket felkorbácsoló különbözőségüktől eltekintve, alapjában véve egyformák. Amikor Kaffa podesztája voltam, különösen megkedveltem a fehér bőrű és puha mellű orosz leányokat, akiket a tatárok árultak. De itt észrevettem, hogy a görög nők mégiscsak verhetetlenek. Ha pedig egyszer még visszamegyek Genovába és Itália országaiba, ismét lehullik szememről a hályog, s rájövök, hogy a fekete szemű olasz leányokhoz fogható egyetlen országban sem akad. Csak annyit mondj, barna legyen-e vagy szőke, telt-e avagy sovány, és én majd küldök valakit, hogy könnyítsen bánatodon. - Nem, nem! - kiáltottam kétségbeesetten. - Nem értesz, és nem is érthetsz meg engem! Giustiniani rosszallóan csóválta a fejét. - így járnak az olyan férfiak, akik erénynek tartják a böjtöt és az erkölcsösséget, lelkigyakorlatokat végeznek, és akaratukkal a testüket is uralják. Láttam én már ilyet azelőtt. Ám ha egyszer elbuknak, bukásuk igen nagy. Egy ravasz nő egyszerűen kifordítja őket, mint egy kesztyűt. Hangosan káromkodtam. Talán igaza volt, oly szörnyű módon igaza, hogy maga mit sem tudta. Elment. Távolodóban lova patái súlyosan koppantak az út kövezetén. Az idő súlyos lópatái szívemet törték össze. 1453. március 2. A nap melegít. Az utcasarkokon és a kertekben szemetet égetnek. Áttetsző zöld fűszálak bújnak elő a márványok repedései közül. Az Akropolisz oldala tavaszi virágoktól tarkállik. A kikötőben minden este késő éjszakáig tart a zenebona. Amikor az est hűvösebbre válik, a zeneszó egészen a házamig hallatszik. Soha, soha nem láttam olyan csodálatos naplementéket, mint ezeken az estéken, midőn a templomok kupolái lángoló fényben égtek és a dombok árnyékolta kikötői öböl színe tintafeketévé mélyült. Átellenben Péra falai és tornyai bíbor fényben ragyogtak és visszatükröződtek a sötét vizén. Amint a naplementét bámultam és szívemben a vágyakozás keserűségre változott, Mánuel szolgám jött oda hozzám, és ékesszóló beszédbe kezdett: - Uram, eljött a tavasz, de a törökök még nem érkeztek meg. A lélektelen madarak szerelmi vágytól bódultan röpködnek és keresik egymást. Galambok burukkolása zavarja meg az emberek éjszakai álmát. A szamárcsődör a pátriárka istállójában olyan félelmetes hangon ordít, hogy az ember belebolondul. Uram, az embernek nem jó egyedül lenni! - Mi a csoda! - kiáltottam elámulva. - Talán csak nem tervezel házasságot, ősz szakállad ellenére? Vagy csak éntőlem akarsz valamelyik unokatestvéred kelengyéjéhez hozzájárulást kicsikarni? - Uram! Csakis a te javadat akarom! - mondta sértődötten. - Ismerlek téged, és rangod is ismerem, és tudom, mi illik hozzád és mi nem. Te is ismersz engem, és most már bízol is bennem. A tavasz azonban a legelőkelőbb férfiút is nyugtalanná teszi, és ebben a dologban nincs különbség a császár és a legszegényebb kecskepásztor között. Nagyon nem szeretném, ha még egyszer véres öltözékben támolyognál haza az otthonodba, fájdalmamban és ijedelmemben csaknem szívbénulást kaptam. Higgy nekem, a sötét kapuk és a falakkal körülvett udvarok veszélyesek ebben a városban. Kezét dörzsölgette és tekintetemet kerülve a megfelelő szavakat keresgélte. - De mindent el lehet rendezni - kezdte. - Elkedvetlenedtél, és éjszakánként nyugtalanul hánykolódsz az ágyadban. Szívemet fájdítja ez. Természetesen nem kíváncsiskodom. Tudom, mi illik az én helyzetemben. Azt azonban mégsem kerülhettem el látni, hogy az utóbbi időkben nem járt nálad olyan kedvedre való látogató, aki arcodra örömöt varázsolt volna. Épp ellenkezőleg, talpig véresen érkeztél haza, úgyhogy föltételezem, minden kiderült, és te belebetegedtél a kényszerű válás gyötrelmeibe. Az idő azonban begyógyítja a sebeket, és minden sebre akad enyhítő orvosság, még a szív sebeire is. - Ne folytasd - mondtam. - Ha a naplemente nem okozna nekem kínzó szomorúságot, fültövön is csapnálak, Mánuel. - Semmiképp ne érts félre, uram! - védekezett sietve. - De a te korodban levő férfiembernek szüksége van nőre. Hacsak nem szerzetes, vagy más módon nem szenteli életét valamiféle ájtatosságnak. Ez a természet törvénye. Mért ne örülnél az életednek ez alatt a rövid idő alatt, ami még egyáltalán hátravan? Volna számodra két javaslatom is, hacsak nem értesz félre engem. Óvatosan távolabb húzódott, s magát is összébbhúzva folytatta: - Van egy unokahúgom, fiatal özvegy, a legszebb korban, aki a férjét oly hirtelenül veszítette el, hogy gyakorlatilag nézvést szinte érintetlen maradt. Látott téged a városban lovagolni, és annyira beléd szeretett, hogy engem gyötör szüntelen kéréseivel, bocsátanám be házadba és ismertetném össze véled. Erkölcsös és jó viseletű leány. Igen boldog lenne, és egész családunknak a legnagyobb megtiszteltetést jelentené, ha egy vagy két éjszakára figyelmességedben részeltetnéd őt. Semmi mást nem kíván, azt pedig majd magad ítélheted meg a legjobban, mivel ajándékozod meg őt, miután ráuntál. Ekképpen jót cselekednél, és ugyanakkor a tested is megnyugodna. - Mánuel! - mondottam. - Megértem jó szándékodat, de ha én minden nő csábításának engednék, aki csak tekintetével utamon végigkísér, soha a nőktől meg nem szabadulnék. Ifjúságom óta az az átok gyötört, hogy inkább engem kívántak, semmint én kívántam volna. De mikor egyetlenegy alkalommal én akartam, mégpedig teljes szívemből, a másik nem kívánta. Ez lett a büntetésem. Higgyél nekem, az unokahúgodnak is csak bánatot és szomorúságot okoznék, ha vágyakozás nélkül az ágyamba venném őt, hogy testem fölmelegítsem. Mánuel nyomban megadta magát. - Magam is ugyanezt próbáltam a fejébe csöpögtetni, de hát te is tudod, milyenek a nők. Önfejűek. Akkor hát rátérek a másik indítványomra. Egy nagynénémnek van egy barátja, tiszteletre méltó és finom érzésű férfiú, aki nehéz helyzetükben szívesen segít mind a főrendűeken, mind a közrendűeken. ? célra építtetett a Blachernai parkjának közelében egy kívülről igen szerény, belülről azonban rendkívül elegáns házat. Ebben a házban a legkülönbözőbb országokból való fiatal rabnők vannak. Van forró fürdő, és van masszázs. A kapott szolgáltatásokkal még az életunt és elaggott archónok is elégedetten távoztak e házból, és hálájukat is sokféle módon fejezték már ki a rajtuk segítőknek. A ház a te rangodhoz is méltó, és nem veszítenél semmit, ha betérnél és megpróbálnád az általam kínált különféle lehetőségeket. Észrevette tekintetemet, elkedvetlenedett, és sietős magyarázkodásba fogott: - Nem azt akartam ezzel mondani, hogy te is életunt és elaggott vagy. Épp ellenkezőleg, a legszebb férfikorban vagy. Épp azért, uram! Abban a házban a legnagyobb titokban és anélkül, hogy bárki akárcsak sejtené is, előkelő hölgyekkel is lehetne találkozni, akik egy kis változatosságot óhajtanak vinni az életükbe, vagy akik a házastárs fösvénysége miatt szívesen fogadnának egy kis mellékjövedelmet szépségápolási és ruhavásárlási céljaikra. Bizonyára nem hiszel nekem, de még a Blachernai asszonyai közül is vendégeskedtek már ott néhányan, mégsem származott belőle semmi kellemetlenségük. Épp ellenkezőleg. Nagynéném tiszteletre méltó barátja tapasztalt emberismerő, és egyébként is megértő férfiú. Ügyfeleit a legfinomabb rostálással tudja megválasztani. - Nem akarom növelni ennek a haldokló városnak az erkölcsi romlását! - mondtam. - Nem, nem, Mánuel. Nem értesz engem! - Mánuel azonban mélységesen megbántódott. - Hogyan beszélhetsz erkölcsi romlásról, uram, amikor azonos rangú és egymást jól megértő, művelt emberek fesztelen társalkodásáról van szó? Teszerinted illendőbb és kevésbé romlott cselekedet falakat mászni a sötétben, örök félelemben és izgalomban, vagy titokban sugdosni szégyenletes indítványokat tisztes asszonyszemélyek fülébe, amikor mások nem látják? Ha már egyszer bűnt kell elkövetni, mért nem lehetne azt örvendezőn, művelt módon és jó lélekkel tenni? Nagyon latin vagy, ha ezt sem érted! - Nem vágyom bűnre, Mánuel! - mondottam. - Csupán elvesztett szerelmem után sóvárgok! Mánuel megcsóválta a fejét, s arcára ismét visszatért az alázatos mélabú. - A bűn bűn marad, öltözzék bár a legkülönbözőbb alakba. Teljesen mindegy, szerelemnek mondod-e avagy szórakozásnak. A végeredmény ugyanaz. Magadat teszed csak tönkre érzelmeid túlhevítésével. A legcsábosabb bűn sem érhet azonban annyit, hogy a férfinak tűvel és cérnával kelljen a bőrét megfoltoznia. Csalódtam benned, uram! Értelmesebbnek gondoltalak. De az egészséges értelmet az ember nyilvánvalóan nem kapja ajándékba még akkor sem, ha bíbor csizmával a lábán született. Abban a szempillantásban megragadtam a nyakát, és térdre kényszerítettem őt az udvar porába. Késem vörösen villant meg a naplementében. De aztán visszanyertem önuralmamat. - Mit mondtál? - kérdeztem. - Ismételd meg a szavad, ha mered! Mánuel nagyon megijedt. Kezem között reszketett szíjas nyaka. De azért úgy tűnt, hogy az első rémület múltával mintha csak megtiszteltetésnek tartotta volna kezem kemény markolását. Rám emelte vizenyős szemét, ám mocskos szakállal borított arcán továbbra is huncut, zárkózott, konok kifejezés ült. - Nem akartalak megsérteni uram, semmiképpen sem! - bizonykodott. - Nem hittem volna, hogy egy kis tréfától haragra gerjedsz. Ám túl ügyesen fűzte a szavait ahhoz, hogy hinni tudjak neki. A hosszú 1ere eresztett történet végére ravasz csalétket rejtett, hogy lássa, miként hat rám. Hová tűnt az önuralmam? Hová a higgadtságom és magabiztosságom? Visszatoltam a késem tokjába, hogy csak úgy csengett. - Nem tudod, mit beszélsz, Mánuel! - mondtam. - A halál angyala ott állt egy pillanatig a hátad mögött! Ő továbbra is előttem térdelt a földön, mintha csak élvezte volna a megalázó helyzetet. - Uram! - kiáltotta. Szeme fölragyogott, és szürke arcára pír szökött. - Kezed a fejemre helyezted. Eltűnt a fülfájásom. Térdem sem fáj, noha a nedves földön térdelek. Uram, nem elég bizonysága ez annak, hogy ki vagy? - Félrebeszélsz! - förmedtem rá. - Megrémültél a késemtől. A hirtelen ijedségtől megszűnik minden fájdalom! Lehajtotta a fejét, egy marék földet emelt föl maga elől, majd hagyta visszahullni a rögöket. Hangja oly halk volt, hogy alig tudtam suttogását megérteni. - Kisfiúként gyakran láttam az öreg Mánuel császárt -suttogta. - Uram, én téged soha nem csallak meg! Kinyújtotta kezét, mintha a lábamat akarta volna megsimogatni, és mintegy megigézve bámult rá. - Bíborcsizma - suttogta mintegy magának. - Fejemre tetted a kezed, és gyarlóságom minden fájdalma elszállt. A naplemente utolsó vörös villanása is eltűnt az udvarról. Sötét és nyirkos est borult rá. Már nem is láthattam jól Mánuel arcvonásait. Nem szóltam semmit. Nem törődtem többé semmivel. A tenger túlsó partján, Ázsiában a felhők óriási kékesfekete tornyokká gyűltek, mindenféle földi toronynál hatalmasabbá. Ráneveltem magam, hogy a felhőkön járjak. Ám a felhők már nem tartanak meg. Lezuhantam a földre. A zuhanás elszédített és fájdalmat okozott. Nagyon egyedül voltam. Megfordultam, s bementem a langymeleg lakásba, egyetlen szót sem ejtvén. Tinta és papír. Azelőtt szerettem a tinta émelyítő illatát és a papír száraz zizegését. Most gyűlölöm. A szó csak jelkép, mint minden, ami erről a világról való. Csak a véges gyámoltalan jelzései, amiket ki-ki a maga módján értelmez és tolmácsol, tartalmat a maga egyénisége szerint adván nekik. A végtelent nem lehet szavakkal kifejezni. Ám a számok éppoly erőtlenek. A gondolat csontvázai csupán, mindennemű személyességtől megfosztva. De ezek is csak a végesnek a végeshez való viszonyát képesek kifejezni. A végtelent és az időtől függetlenül létezőt nem tudják kifejezni. Számok nem léteznek emberek nélkül. Isten valóságát a számok nem képesek felépíteni. A betűknek számokkal való helyettesítése és belőlük a mindenség fölépítése a gondolatok játéka csupán. Az eredmények titokzatos sokértelműsége lehet bár meglepő, ám a kereső lélek kielégítésére alkalmatlanok. Jean Angelosz. Anna Notarasz. A betűk száma is megfelel egymásnak. Micsoda borzalmas bukás. Belegabalyodni egy nőbe, mint hálóba a hal, és épp akkor, amikor egy egész világkorszak némul el, várván a halált. Amikor azt hittem, legyőztem önmagam, és kiválasztottam az utamat. Negyvenesztendősen. Az élet alkonyának küszöbén. A kikötőben még vannak hajók. Nyugati hajó jó szerencsével még mindig el tudna hajózni Gallipoli mellett a görög tengerre. Nincs olyan latin, akit ne lehetne megvásárolni. Szívem hevülete azonban arra késztetett, hogy falhoz csapjam a drága ékköveket, hogy Giustiniani szedegesse föl őket. Szívem hevülete késztetett arra, hogy mint szűkké lett ruhadarabot, még egyszer eldobjam magamtól minden gazdagságomat. Most már túl szegény vagyok ahhoz, hogy egy egész hajót megvesztegessek, s utána vitorlázzam és reátalálhassak. Vajon ettől féltem-e, ezért vágtam-e falhoz a drágaköveket? Semmi sem történik véletlenül. Minden törvényszerű formákat követ. Sorsát senki el nem kerülheti. Sorsát az ember maga valósítja meg, mégpedig az alvajáró biztonságával, miután választását megtette. Magamtól féltem-e hát? Magamban nem bíztam meg? Mohamed vajon jobban ismert volna engem, mint én önmagamat, hogy azt a piros bőrerszényt nyomta markomba csalétekként elválásunkkor? Ezért kellett hát ajándékától megszabadulnom? Mohamed szultán, a győzedelmes! Csupán Pérába kellene magamat átvitetnem és bemenni abba a házba, melynek az udvarán azt a galambdúcot láttam. És lemondani. Még egyszer lemondani. Nyugati országokban cseperedtem, nevelkedtem, töltöttem be sorsomat. Latinná vált-e hát szívem? Vajon engem is meg lehet vásárolni? Konsztantinosz oszlopáról tekintettem a városra. Néztem a múlt ragyogását. Kelet és Nyugat szívét, amely utolsókat dobban, egyre gyengülőn. Mindezt tenéked adom, mondta a kísértő. Azt a kísértést legyőztem. Am mindennek megvan az ára. Egy nőért borulnék hát le előtte és szolgálnék neki? Egyetlen nőért csak, egyetlen szenvedélyért, egyetlen vágyamért, egyetlen őrültségemért? Ilyen mély és vigasztalan csüggedést még nem éltem meg soha. A választásnak nincs vége. Folytatódik tovább, egyre tovább. Minden pillanatban. Az utolsó lélegzetvételig. Nyitott kapu azonban mindig van. Mindig. A menekülésre, a lemondásra, az öncsalásra. Várnánál, a mocsárban így szólt a halál angyala: Találkozunk még a Szent Romanosz-kapunál. Azt azonban nem mondta, hogy a kapu melyik oldalán. Hogy melyik oldalán, arról nem szólt. Nem, nem kellett mondania. Egész éltemen át egyik börtönből a másikba verekedtem át magam. Ebből az utolsó börtönből, melyet Konstantinápoly falai zárnak körül, már nem menekülök. Atyám fia vagyok. Ez a börtön az én egyetlen otthonom. 1453. március 5. Március. Az utolsó március. Mintha városom a várakozásban elcsöndesedett volna. A kegyetlen tavaszi fény felfedi roskatagságát és szegénységét. A rommezőkön, a bogáncsok között szürke szamarak és fekete kecskék legelésznek. Egész városrészek néptelenedtek el, és dőltek össze. A tetők beomlottak, a falakat meg egyszerűen eltüzelték. A templomok kupoláit is zöld penész lepi. A középületek márványa elsárgul és széthasadozik. Az elárvult, egykori császári palota falait elvadult bozót borítja. Gyomok bújnak ki a lépcsők hasadékain is. Az emberek fekete és szürke árnyakként lopóznak az utcákon. Kitérnek egymás útjából, és kerülik egymás tekintetét. Szemükben szomorú nyugtalanság. A megalázó várakozás vasmarokként szorítja össze a szíveket. A fegyverforgatási gyakorlatok folytatódnak. A falak javítása úgyszintén. Ám mintha mindez szemlátomást lelassult volna. A latin kiképzők szitkai és vezényszavai elveszítették erőteljes csengésüket, és bágyadtan sorvadnak bele a haldokló város nagyságába. A falak, az ezeréves sárga és barna falak és őrtornyaik túlságosan hosszúnak és magasnak tűnnek ahhoz, hogy ily kicsiny csapat védhesse őket. Hajók sora ringatózik tétlenül a kikötőben. A víz hulladékkal teli, és bűzt áraszt maga körül. Hát így állunk? Vagy a hiba az én szememben és az én fülemben volna? Az én érzékeim gyengültek volna meg? Én távolodtam volna el mindentől? A várakozás megbénítja az embert. Ezer olyan dolog van, amit még ki lehetne igazítani és javítani. De a serénység, a kezdeményezőképesség eltűnt. A várakozás kedvetlensége rágja az ember lelkét. A szultán még most sem indult el Adrianopoliszból. Csak az ágyúk vonulnak lassan-szépen, ziháló ökörpárok vontatta talpakon a tavaszba öltözött dombok között, az elhagyatott síkságon át. Lassan, lépésről lépésre közelednek, miként a férgek másznak. Csúsznak-másznak a dögférgek Konstantinápoly felé, lassan már minden irányból. A Márvány-tenger is elhagyatott. I Hétszámra nem láthatni egyetlen vitorlát sem. A legrosszabb a bénító várakozás. A feszültség azonban nem tarthat örökké. Az emberi természet maga kényszeríti rá, hogy oldódjék. Ez a mindenek lelassulása talán csak az elkerülhetetlen pihenés a legvégső megpróbáltatás előtt. Vagy talán csak az én szemembe szállt volna varázsszilánk? 1453. március 7. Korán reggel, napkelte előtt egy sereg nyomorult asszonyszemély, fekete kámzsás szerzetes meg apáca vonult égő gyertyával a kezében a Chora-kolostor templomába, a Blachernai és a Charisziosz-kapu közelébe. Vonulás közben énekeltek, de énekük beléveszett a város hangtalanságába és a hajnali sötétségbe. Utánuk mentem. A templom mennyezetét és falait mozaikok borítják. Aranyszínű alapon csillognak a különböző színű kövek a megszámlálhatatlan gyertya fényességében. Tömjén illatozik. Az imádkozok izzó áhítata gyógyír a szívemre. Miért követtem őket? Miért térdepeltem oda melléjük? Szerzetest és apácát épp eleget láthattam a város utcáin, amint kettesben jártak házról házra kis alamizsnagyűjtő tányérjukkal segélyt kérve és gyűjtögetve azoknak a szerencsétleneknek, akik a falvakból idemenekültek a török elől. Nőket is láthattam épp eleget. Sok-sok kérdő, zárkózott tekintetet a szürke házak ajtajából vagy ablakaiból. Tekinteteket, amelyek nem tértek ki az én tekintetem elől, de mozdulatlanságukkal hívogattak, noha az öltözékem a latinok öltözéke. Ismertem ezeket a pillantásokat minden országban, ahol csak megfordultam. Miért követtem hát mégis a menetet szikrázó nyugtalansággal a szívemben? A gyertyaviasz forró csöppekben folyt rá a kezemre, mégsem éreztem az égető fájdalmat. Az apácák mind egyformák, nem lehet egymástól kettőt sem megkülönböztetni. Vannak közöttük főrendűek, meg közrendűek is. Vagyonos családokból magányos nők, akik megváltottak maguknak a kolostorban egy helyet. Szolgáló nővérek, akik fogadalomtétel nélkül két kezük munkáját áldozzák oda. Nagyobb szabadságot élveznek, mint a nyugati országok apácái. De hiszen a görögök a papjaiknak is megengedik, hogy megnősüljenek, szakállt is növeszthetnek. Külsőleg valamennyi apáca egyforma. Egyforma fekete kámzsa, mely elrejti a test körvonalait, ugyanaz az öltözék, amely az arcot s jóformán még a szemet is eltakarja. Mégis, mit sem tudván semmiről és anélkül, hogy bármit is látva láttam volna, megkülönböztettem közülük egyet, aki az utcán követett engem, és amikor én másfelé fordultam, ő megállt és úgy figyelt. Alamizsnagyűjtő tálkájával társnője kíséretében a házam előtt is elment, megállt a kis kooroszlán mellett, és felnézett az ablakomra. Be azonban nem tért a házamba. Attól kezdve minden apácát jól megnéztem, mintha ismerőst keresnék közöttük. A fejtartásban, a járásban, a kámzsa ujjába rejtett kézben lelhetnék valamit, amiről felismerném őt, és kiválasztanám a többiek közül. Almokat látok, látomásokat, kétségbeesésem megvakított. Lehetségesnek hiszem a lehetetlent is. A remény, amit magamnak sem merek megvallani, perzseli lelkemet, miként gyertyaláng a tenyeret. 1453. március 10. Mintegy álomban és kábulatban éltem ezekben a napokban. Végre ma kora reggel ugyanaz a két apáca ment el a házam előtt, s megálltak, hogy egy pillantást vessenek ablakomra, mintegy várva, hogy meglássanak, amint elindulok szolgálatba. Lefutottam a lépcsőn, kitártam a kaput. Lihegve álltam meg előttük, és egyetlen szót sem tudtam szólni. Ők fejüket lehajtva kitértek az utamból. Egyikőjük felém nyújtotta a fatányért, a szokásos kérést mormogva. - Lépjetek be a házamba, nővérek - kérleltem őket. -Bent van az erszényem. Az idősebb nő háta mögé húzódva, ő is lehorgasztotta a fejét, nehogy a szemébe nézhessek. Megpróbáltak elmenekülni. Türelmemet vesztettem. Erővel megragadtam a karját, és akkor már nem tehetett semmit. Mánuel szörnyülködve futott oda: - Megzavarodtál, uram?! - figyelmeztetett. - Meg fognak kövezni, ha apácához nyúlsz! Az idősebbik apáca kemény öklével az arcomba csapott, és alamizsnagyűjtő tányérjával ütni kezdte a fejemet. Kiáltozni azonban nem mert. - Gyertek be! - követelőztem. - Feltűnést keltünk. - A parancsnok föl fog akasztatni - fenyegetőzött az idősebb, de közben megfordult, és bizonytalanul a társára pillantott. Ő bólintott. Kénytelen volt bólintani. Szorosan fogtam a karját. Miután Mánuel bezárta mögöttünk a kaput, így szóltam: - Rád ismertem! Ezer közül is felismertelek! Valóban te vagy az? Hogyan lehetséges ez? Reszketve vonta ki karját a kezemből, és sietősen így szólt a társához: - Ez valami tévedés vagy félreértés. Tisztáznom kell. Addig te maradj itt! Ebből már tudtam, hogy nem igazi apáca, és nem tett fogadalmat. Különben nem maradhatott volna kettesben énvelem. Bevezettem hát a szobámba. Bezártam az ajtót. Letéptem róla az arcát takaró ruhadarabot, és karomba zártam. Karomba zártam. Csak ekkor kezdtem remegni én is, és kibuggyantak a könnyeim. Olyan borzasztó volt kétségbeesésem, vágyam és kétkedésem. Most egyszerre minden felengedett bennem. Negyvenesztendős voltam. Életem alkonyának küszöbén. De oly görcsösen zokogtam, mint egy gyermek, aki lidérces álmából biztonságos otthonában ébred. - Szerelmem! - szóltam vádlón. - Hogyan tehetted ezt velem? Ő levette fejéről fejfedőjét, fekete apácakámzsáját is ledobta magáról, mintha szégyellene. Nagyon sápadt volt. Haját nem engedte levágni. Amikor én remegni kezdtem, ő nem remegett többé. Aranyfényű tiszta szeme büszkén és kíváncsian nézett rám. Arcomat ujja hegyével megsimogatta, s csodálkozva nézte, mitől lett nedves. - Mi a baj, Johannesz Angelosz? - kérdezte. - Sírsz? Miért sírsz? Én bántottalak meg? Képes volt élvezni fensőbbségét. Még egyszer szívem mélyéből felzokogtam, majd mélyet lélegeztem, és kezem fejével megtöröltem arcomat. - Hiszen te járkáltál utánam! -mondottam ingerülten. - Te álltál meg, hogy jobban megnézhess. Miért jöttél újra a házam elé, hogy bosszants? Éreztem, megsejtettem a jelenlétedet, noha az érzékeimnek sem igen hittem. Nyugtalanságom adott bizonyságot rólad, bár úgy hittem, már elvesztettelek. Ő nyomban nekihevült. - Egyáltalán nem jártam utánad - bizonygatta. - A menekülteknek gyűjtök alamizsnát. Szabad nő vagyok. Ha történetesen a házad előtt mentem el, abban sem volt szándékosság. Ha sejtettem volna, hogy így rám törsz, pestisként kerültem volna a házadat. Mily csodálatosan, mily szívszaggatóan élveztük mindketten, hogy egymást kínozzuk, tudván, hogy egyikünk sem mond igazat. - Ne bosszants már a kerteléseddel - fenyegetőztem. -Különben ismét a karomba zárlak, és akkor már nem szabadulsz tőlem olyan könnyen, mint az imént! - Nem is mernéd! - mondotta. - Csak próbálj meg hozzám érni, ha mersz! Sikoltozni fogok! - Dehogy mernél te sikoltani! - vitatkoztam. - Giustiniani föl is akasztatna, ha azon kapnának, hogy apácával erőszakoskodom. - Törődnék is én vele! - mondotta hidegséget színlelve. - Épp ellenkezőleg. Még tán jobb is volna. A legjobb az volna, ha már réges-rég fölakasztottak volna, amikor az egyik országból a másikba vándorolván bajba hoztad a nőket. Csábító vagy és szerencsevadász! Egyetlen szavad sem hiszem el, amit nékem mondasz! Kifogytam a szavakból. Csak néztem őt. Ragyogni éreztem arcomat, mint valamikor ifjúságom napjaiban. Ő a padlóra szegezte előttem tekintetét. - Valóban azt reméltem, hogy már sikerült megszabadulnom tőled - próbálta folytatni, de neki is torkán akadtak a szavak. Arcára és nyakára pír szökött. Hátat fordított nekem. Hátat fordított, elismervén ezzel, hogy megadta magát. Kezem a vállára tettem. Közben keblét is megérintettem. Elállt a lélegzetem, amint szépségét kezemben éreztem, s érintésemtől teste remegő ébredését. Magamhoz vontam. Büszke feje a vállamra hanyatlott. Szájon csókoltam. Mintha ebbe a csókba egész lelkét belelehelte volna. Lényem legmélyéig remegő, tiszta öröm járta át a testemet. Semmiféle sötétséget nem éreztem többé. Vágyam kristálytiszta volt, mint a forrás, tiszta mint a láng. - Visszatértél hát hozzám - mondtam remegő hangon. - Engedj el! - kérlelt. - Reszket a térdem. Nem bírok a lábamon megállni. Lerogyott a székre, könyökét az asztalra támasztotta és homlokát a tenyerébe hajtotta. Egy pillanat múlva azonban fölemelte a tekintetét. Barna szeme elmondhatatlanul ismerősen, elmondhatatlanul nyíltan nézett a szemembe. - Már jobban érzem magam - mondta remegő hangon. - Egy pillanatra attól féltem, hogy a karjaid között halok meg. Nem tudtam. Nem sejtettem, hogy ilyesmi lehetséges. - Vagy talán mégiscsak tudtam - folytatta, szemét még mindig rám függesztve, mintha nem tudott volna betelni látásommal. -Talán ezért is maradtam itt a városban. Noha magamban megesküdtem, hogy nem akarok véled többé találkozni. Megesküdtem, hogy egyáltalán itt merjek maradni. Ilyen gyerekes módon csaltam meg magam. Megrázta szép fejét. Haja aranyszínű. Bőre elefántcsont. Szemöldökének magas íve kék. Szeme gyöngédséget sugárzó aranybarnája. - Kitértem előled, és el is akartalak kerülni, ám olykor-olykor, hacsak messziről is, látnom kellett téged. Talán hamarosan én magam jöttem volna el hozzád. Apácaként szabadabb vagyok, mint életemben bármikor azelőtt. Szabadon mozoghatok, szabadon megszólíthatom a szegény embereket, érezhetem lábamon az út porát, s nyújthatom az olcsó fatányért, hogy alamizsnát gyűjtsek áldás fejében az emberektől. Johannesz Angelosz, sokat tanultam ezekben a napokban. Teérted készülődtem, noha ezt akkor én nem is tudtam. Kinyújtotta csupasz lábát. A szandál talpa szíjjal volt a bokájához erősítve. A szíj piros nyomot hagyott fehér bőrén. Lába összepiszkolódott az utcán. Eleven ember eleven lába. Már nem csupán festett bálványkép volt számomra. Legutolsó találkozásunk óta megváltozott. - De hogyan lehetséges ez? - kíváncsiskodtam. - Azon a viharos éjjelen találkoztam atyáddal. Ő hívatott magához. Akkor mondta, hogy te már elmentél! - Apám nem tudja - magyarázta egyszerűen. - ő még mindig azt hiszi, hogy elutaztam. Én azonban menedékhelyet vásároltam magamnak egy kolostorban, ahová főrendű nők szoktak visszavonulni, hogy áhítatot gyakoroljanak. És ott csak Anna vagyok, egy fizető vendég a kolostorban. A nevem vagy a nemzetségem felől senki nem érdeklődik. A kolostornak kellemetlenségei adódhatnának, ha kiderülne, ki vagyok. Ezért az én titkom az ő titkuk is. Ha egész életemben a kolostorban kívánnék maradni, akkor új nevet kapnék, újjászületnék, és senki kívülállónak nem kellene tudnia, ki voltam egykor. Ezt csak te tudod. Ezt nem tudtam megakadályozni. - Csak nem gondolod komolyan, hogy a kolostorban maradsz? - kérdeztem félve. Rám pillantott szempillái alól. - Nagy bűnt követtem ám el! - mondta ártatlanságot mímelve. - Becsaptam atyámat. Talán vezekelnem kell érte. Még mindig nem értettem, szökését hogyan szervezhette meg, amikor oly féltve óvták és őrizték. Elmondta, hogy atyja azt akarta, utazzék el, és rejtőzzék el Kréta szigetén, nehogy a törökök vagy a latinok túszul ejtsék és váltságdíjat követeljenek érte. De az édesanyja még mindig ágyban fekvő beteg, nem utazhat. Ezért a gondolat kezdettől fogva ellenszenves volt számára. Őt holmijaival és cselédeivel együtt titokban az éj sötétjében, csónakkal a hajóra vitték. A hajó teli volt menekülőkkel, akik szédületes összegeket fizettek a helyükért. Az általános zűrzavar közepette becsusszant a csónakba, és a hajósokkal visszavitette magát a kikötőbe. A szolgálói úgy hitték, hogy ő is a hajón van valahol, midőn a sötétben elvágták a horgonyköteleket. Hosszú időbe telik, amíg atyja is tudomást szerezhet róla, hogy megszökött a hajóról. - Szabad vagyok - mondotta. - A viharban akár le is zuhanhattam volna a hajóról, és a tengerbe veszhettem volna a sötétben. Atyámnak azonban még nagyobb lesz a bánata, ha egyszer majd megtudja, hogy becsaptam őt. Erre még gondolni sem merek. Sokáig hallgattunk, és csak néztük egymást. Elég volt ennyi. Úgy éreztem, hogy még egy picinyke mosoly vagy még egy érintés, és meghasad tőle a szívem. Megértettem, mit akart mondani azzal, hogy attól fél, meghal. Csontos kéz zörgetett az ajtón. Az idősebb apáca tompa, kétségbeesett hangon kiáltott be. - Ott vagy-e még, Anna nővér? Hallottam, amint Mánuel igyekezett nyugtatni, de hiába. - Azonnal jövök! - kiáltotta ő az ajtón át, s felém fordult, sugárzó mosollyal megérintette arcom, szemem, és így szólt: - Mennem kell! Mégsem indult el nyomban. Lábujjhegyre állt, hogy még közelebbről láthassa a szemem, és csöndesen kérdezte: - Boldog vagy-e, Johannesz Angelosz? - Boldog vagyok, igen! - mondottam. - És te Anna Notarasz? Boldog vagy-e te is? - Nagyon boldog vagyok én is - felelte. Kinyitotta az ajtót, s az idősebbik apáca, alamizsnástányérját fegyverként forgatva, berohant. Anna megnyugtató-lag fűzte karját a karjába, és kivezette őt. Mánuel fejét két kezem közé fogtam, és mindkét felől megcsókoltam arcát. - Áldjon meg az Isten, és őrizzen meg téged! - mondtam neki. - Hasonlóképpen téged is, és Isten legyen irgalmas a telkedhez! - felelte ő, meglepetéséből felocsúdva. - Apáca - mondotta, de szeme nevetett és a fejét csóválta -, egy apáca a te szobádban!? Hát végre hajlandó vagy hátat fordítani a latinoknak, és elfogadod az egyetlen igaz hitet? 1453. március 15. A tavasz levelet bontott szerte a városban. Mezítlábas gyermekek virágokat árulnak az utcasarkokon. A rommezőkön nádsípot fújnak a fiúk. Nincs szebb és bánatosabb hang ennél. Megáldok minden egyes napot, amely lázasan tovatűnik. Megáldok minden napot, melyet még megélhetek. Az idősebb apácát Kharikleának hívják. Atyja cipész volt, aki olvasni is tudott. A név azonban nem illik arcához -mondja Mánuel szolgám. Evés közben ugyanis készséggel föltárja arcát Mánuel előtt. Szívesen eszik húst, és szívesen iszik rá bort. Csupán szolgáló nővér. Kedvére volt, hogy ily csekély fáradsággal sikerül megtöltetnie alamizsnagyűjtő tányérját. Mánuel azt magyarázza neki, hogy én még időben, a törökök bejövetele előtt el akarom hagyni a latin tévtanokat, hogy kovászos kenyér formájában vehessem magamhoz Krisztus testét, és toldalék nélkül olvashassam az apostolok egyetlen, igaz hitvallását. Úgymond ezért gyönyörködöm Anna nővér tanításában. Nem tudom, mit gondol felőlünk. Mindenesetre védelmébe fogadta Anna nővért, tanult és főrendü hölgynek tartják, akinek viselkedését egy szolgáló nővérnek nem illik bírálnia. A mai napon Giustiniani az Aranykapuhoz rendelt ki, hogy ellenőrizzem a katonai gyakorlatokat. Élelmet Anna és Khariklea hozott nekem egy kosárban. A dolog nem keltett föltűnést. Másoknak is hoztak élelmet, mivel az Aranykapu márványtornyaitól hosszú az út a városba. Az ifjú szerzetesek Keresztelő Szent János kolostorába mentek át étkezni. A böjtölés alól is fölmentést nyertek. A kiképzés időszakában arcuk megtelt és lebarnult. Készségesen gyűrik föl ingük ujját és kötözik föl csípőjükre fekete kámzsájuk szegélyét, miközben a kiképző mester kérkedő történeteit hallgatják az általuk mesélt ostromokról. A pihenők perceiben görög vallásos énekeket énekelnek több szólamban. Nagyon szép. Az Arany kapun át csak a császár léphet be a városba, diadalmenetével. Emberemlékezet óta nem volt nyitva. Most pedig az ostrom idejére végleg be is falazták. A kapu mindkét oldalán a márványtornyok fülkéiben minden időkben politikai foglyokat őriztek. Azt mondják, már régóta nincs ott egyetlen fogoly sem. Amikor Konsztantinosz császár trónra került, az összes politikai foglyot szabadon engedte. Igazságos, egyenes, őszinte ember, rátermett katona, és a félelmet hírből sem ismeri. Ám szerencsétlen csillagzat alatt született. A nép nem szereti őt. De azért tisztelik, miként az Isten büntetése által sújtottakat tisztelik. Ő Bizánc utolsó baszileusza. A nép szíve mélyén sejti ezt, noha még egyre reménykedik. A fal árnyékában a fűre telepedtünk le. Megszegtük a kenyeret, és együtt ettünk, ittunk. Khariklea elálmosodott és távolabbra húzódott, hogy ledőljön egy kicsit. Arcát is eltakarta. Anna is levetette a szandálját. A kemény bőr véreste dörzsölte érzékeny lábát. Fehér lábujjait belefúrta a fűbe. - Ilyen szabad, ilyen boldog csak gyermekkoromban voltam - mondotta. Sólyom körözött fönt magasan a kéken izzó, tavaszi égbolton. A császár solymászai olykor-olykor szabadon engedik a sólymokat, hogy egyiptomi galambokra vadásszanak. Mintha bármi haszna is lenne. Lassan, figyelmesen köröz a sólyom odafönt. Anna vékony ujjacskájávai a fűbe rajzolgatott, és reám sem tekintve, így szólt: - Megtanultam sajnálni a szegény embereket! - Az emberek megbíznak fekete apácaöltözékemben - folytatta rövid szünet után, de még akkor sem pillantva rám. - Elmondják félelmeiket, gondjaikat. Úgy beszélnek velem, mint a magukfajtájával. Ilyesmit azelőtt nem tapasztalhattam. Mi haszna ennek az egésznek?, kérdik. A szultán mérhetetlenül nagy sereget gyűjt magának. Ágyúi egyetlen lövéssel földig lerombolják a legszilárdabb falat is. Konsztantinosz császár elhagyta hitét, és a pápa alattvalójává alázkodott. Egy tál lencséért eladta elsőszülöttségének jogait s városát a latinoknak! Mi haszna hát ennek az egésznek? A szultán nem üldözi hitünket. Városaiban a görög papok szabadon viselhetik gondját a gyülekezeteiknek. Csupán a harangokat és a kolostorok csengettyűit nem használhatják. A szultán még védelmezné is hitünket a latinok tévtanaitól. A szegény embereket sem igen szorongatják a törökök, ha adójukat illően megfizetik. És a szultáni adók is sokkal előnyösebbek, mint a császári adók. Miért kell hát a népnek elpusztulnia avagy rabságra jutnia csupáncsak a császár és a latinok érdekei miatt?! Csak a főrendűeknek és a gazdagoknak van okuk félni a törököktől. Sok ember beszél ilyen nyíltan gondjai közepette. Még most sem nézett reám. Megmerevedtem, jéggé dermedtem. Mit akarhat tőlem? Miért beszél így? - Valóban elkerülhetetlen, hogy városunkat elpusztítsák, kirabolják, vagy hogy a latinok hatalma alá kerüljön? - kérdezte. - Ezek a kisemberek csak élni akarnak, munkát végezni ügyes kezükkel, gyermekeket szülni a világra és megőrizni atyáik hitét. Van-e végül is bármi oly nagy ügy, amelyért érdemes volna meghalni? Nekik csak egy életük van. Ez az egyetlen kis földi élet. Sajnálom őket! - Úgy beszélsz, mint egy nő - mondottam. Megmerevedett és elhidegedett ő is. - Nő vagyok. Mi a hiba ebben? - kérdezte. - A nőnek is van esze és értelme. Volt idő, amikor nők uralkodtak ebben a városban. És azok az idők mindig jobbak voltak, mint mikor férfiak uralkodtak! Ha a nők dönthetnének most is, elküldenénk a latinokat fegyvereikkel és hadigályáikkal együtt, és el a császárt is velük együtt! - Inkább a törökök turbánja, mint a pápa mitrája, igaz? - kérdeztem gúnyosan. - Atyád szájával szólsz nekem! Ránéztem, s közben ijesztő kétség mardosta szívemet. - Anna! - mondtam. - Azt hittem, ismerlek téged, de talán mégsem ismerlek. Tényleg igaz-e, hogy atyád tudta nélkül maradtál a városban? Vagy atyád is tudja? Megesküdnél-e rá? - Megsértesz engem! - kiáltott fel. - Miért esküdnék meg? Hát az én szavam neked nem elég? És még ha az atyám szájával szólnék is, őt is kezdem már jobban érteni, mint ezelőtt. Csak miután elváltam tőle, sikerült őt igazán megértenem. Különb államférfi ő, mint a császár. Jobban szereti a népét is, mint azok, akik a latinok érdekében készek a várost romlásba, a népet pusztulásba taszítani. Ő az atyám. Ki más merészelt volna a császárral dacolni és nyíltan véleményt mondani épp akkor, amikor mi először találkoztunk? Engedd meg, hogy büszke legyek az atyámra! Arcom összerándult, s ajkam is elhidegült. - Olcsó demagógia volt az egész! - mondtam fojtott hangon. - Népszerűséghajhászás silány eszközökkel. - Nem dacolt ő senkivel. Épp ellenkezőleg. Belevetette magát az árba, hogy az sodorja. Pillanatnyi előnyt szerzett, lelkének azonban kárt okozott. Mert nem hirtelen támadt ötlet volt, hanem megfontolt cselekedet a nép uszítására. Anna úgy bámult rám, mint aki a szemének sem hisz. - Valóban az unió pártján vagy-e? - kérdezte. - Avagy a szíved mélyén latin? Csak hazugság tehát, hogy ereidben görög vér folyik! És ha úgy lenne is? - kérdeztem most én. - Kit választanál, atyádat vagy engem? Sápadtan meredt rám, s a száját annyira összeszorította hogy egyenesen csúf lett a szememben. Egy pillanatig úgy gondoltam, meg is fog ütni. De aztán elernyedt, és gyámoltalanul széttárta a karját. - Nem hiszek neked. Nem vagy latin. Mi kifogásod hát atyám ellen? Gyanakvásom féltékeny dühében mindenféle meggondolás elszállt belőlem. - Ezt ő kérdezi, vagy te? - kiáltottam gorombán. - Ő küldött-e hozzám, hogy tegyél próbára, minthogy neki nem sikerült a maga oldalára állítania engem? Anna fölpattant és vadul leseperte kezéről a fűszálat, mintha engem akart volna lerázni magáról. Barna szeméből sütött a megvetés. Sírás fojtogatta. - Ezt én soha nem fogom neked megbocsátani! - kiáltotta, es vakon futásnak eredt. Szandáljáról megfeledkezett, lábujjat kőbe ütötte, megbotlott, elesett, és valóban kitört belőle a sírás. Nem szaladtam oda. Nem esett meg a szívem rajta könnyei láttán sem. Gyanakvásom sötét örvényként forrt bennem és keserű epét éreztem a torkomban. Talán szándékosan viselkedett így. Talán azt remélte, hogy megingok, es lehajolván hozzá, megvigasztalom őt és letörlöm csalárd könnyeit. Egy pillanat múlva fölállott, s lehorgasztott fővel ruhaujjába törölte arcát. Khariklea fölkült, és csodálkozva nézett ránk. - A szandálom itt maradt - mondta Anna fátyolos hangons, s lehajolt, hogy fölvegye. Én azonban ráléptem a szán-dacára. Lábujja vérzett. Elfordítottam róla a tekintetemet. - Egy pillanat - mondtam. - Tisztáznunk kell ezt az egész ügyet! Ismersz engem, de mindent azért te sem tudsz rólam, és nem is fogsz tudni soha! Jogom van minden emberben kételkedni, benned is. - Hiszen én választottam! - mondta ő, fogait összeszorítva, és közben ismét megpróbálta a szandálját a lábam alól kiszabadítani. - Én, bolond, már választottam. Azt képzeltem, hogy szeretsz engem. Mindkét kezemmel megfogtam a fejét, és arra kényszerítettem, hogy fölálljon, noha ő ellenszegült. Erősebb volt, mint gondoltam, de én kényszerítettem, hogy az arcát felém fordítsa. Szemét behunyta, hogy ne kelljen reám néznie. Olyan keservesen gyűlölt abban a pillanatban. Talán az arcomba is köpött volna, ha nem kapott volna oly jó nevelést az atyja házában. - A lehető legalaposabban tisztáznunk kell ezt a dolgot! - ismételtem meg. - Tehát nem bízol bennem, Anna Notarasz! Erőtlenségében dühösen sziszegett. Könnycseppek buggyantak ki a szemhéja alól és végiggördültek az arcán. De a torkából e szavak törtek fel: - Hogyan tudhatnék bízni benned, amikor te sem bízol bennem? Ezt azért nem hittem volna. - Miért beszéltél nekem úgy, ahogyan az imént?! - vádoltam. - Talán nem az atyád szájával szóltál. Ezt hát visszavonom, és bocsánatot kérek. De azért még most is gyanakszol titokban, a szíved mélyén, hogy én továbbra is a szultánt szolgálom. Amiként atyád is gondolja. Amiként mindenki gondolja. Kivéve Giustinianit, aki protosztrátorként bölcsebb nálatok. Egyébként nem beszéltél volna ennyire kihívóan. Próbára akartál talán tenni? Kissé alázatosabbá vált és el is bágyadt. - Csak józanul beszéltem - vitatkozott. - Saját magam előtt tisztáztam a gondolataimat. Talán a te véleményedet is próbáltam ezzel kitapintani. De nem akartam rosszat. A nép mindenesetre ilyenformán beszél. Ez ellen nem tehetsz semmit. Elengedtem. Megbántam a heveskedésemet. Már nem akart lehajolni, hogy felvegye szandálját. - Ilyen beszédet el kell hallgattatni - mondtam fanyarul. - Aki ilyesmit mond, az áruló, még ha nem is tudatosan az. Az ilyen beszéd csak a szultánt szolgálja. Ő nem ismer kegyelmet. Ügynökei közvetítésével készséggel hint el célzásokat és ígéreteket, ebben nem kételkedem. De mindezt úgy, hogy egyáltalán nem akarja megtartani, vagy csak azt tartja meg, ami beleillik a terveibe. Csak a bátorságot tiszteli. A megadásra való készséget ő egyszerűen csak gyávaságnak tartja, és a gyöngéknek meg a gyáváknak az ő birodalmában nincsen hely. Aki megadásról beszél vagy a szultánban reménykedik, az csak a saját sírját ássa. - Hát nem érted, szerelmem! - kiáltottam, és megráztam a vállát. - Az a szándéka, hogy Konstantinápolyból fővárost, török várost csináljon, templomaiból pedig dzsámit. Az ő Konstantinápolyában csak görög rabszolgák számára van hely. Ezért a görögök államát földig le kell rombolnia. Ez a szándéka. Mással nem éri be, és miért is érné be. Innen akarja kormányozni keletet és nyugatot. Ezért nincsen más lehetőség, mint harcolni, harcolni a legvégsőkig, még remény nélkül is harcolni. Ha egy ezeréves birodalomnak egyszer össze kell omolnia, akkor legalább becsülettel ömöljék össze. Ez az egyetlen igazság. Az anyák számára jobb lenne, ha az ölbeli magzatjuk fejét maguk vernék szét a küszöb kövén, semhogy megadásról beszéljenek. Aki a szultánnak fejet hajt, az a hóhér kardja alá hajtja a fejét, akár szegény, akár gazdag. Higgyél nekem, szerelmem, higgyél nekem! Ismerem Mohamed szultánt! Ezért jöttem inkább ide, hogy meghaljak tivéletek, mintsem hogy őt kövessem. Nem akarok tovább élni, mint a görögök Konstantinápolya. Megrázta szép fejét. A harag és az alázat könnyei még mindig ott ragyogtak barna szemében. Orcája pirosan tüzelt. Olyan volt, mint egy fiatal leányka, akit tanítója megdorgált, holott nem is szolgált rá. - Hiszek neked! - mondotta. - Alighanem hinnem kell. De nem értem! Hitetlenkedve kinyújtotta a kezét, és a távolba mutatott, ahol a szürke és a sárga épületek végtelennek tűnő csoportja fölött kéklőn ragyogott a Szófia-templom óriás kupolája. Kezével kört írt le. A rommezők mögött, az épületek tengerében számtalan templom kupolája emelkedett. És mellettünk, a napfényben aranysárgán emelkedett a nagy fal, a legmagasabb kőépületeknél is magasabban, észak felé beláthatatlan messzeségekbe kígyózva, dombokról völgybe és megint dombokra, védelmező és legyőzhetetlen ölelésébe zárva az óriásvárost. - Nem értem - ismételte meg. - Ez túlságosan nagy város, túlságosan régi város, szegénységében és pusztulásában is túlságosan gazdag város, semhogy el lehetne pusztítani, és ki lehetne rabolni. Száz- meg százezrek otthona. Valamennyiüket azért mégsem lehet legyilkolni vagy eladni rabszolgának. Konstantinápoly túl nagy ahhoz, hogy törökök lakják. Száz, kétszáz évvel ezelőtt még csak rabló pásztorok voltak. Szükségük van reánk, hogy tartós birodalmat tudjanak fölépíteni. A szultán felvilágosodott ifjú, aki görögül és latinul is beszél. Miért akarna ő nekünk rosszat, ha egyszer meghódította a várost? Miért pusztítaná el a saját alattvalóit? Nem értem. Nem élünk már Dzsingisz kán vagy Tamerlán korában! - Nem ismered Mohamedet - mást nem tudtam mondani, bármily hiábavaló volt is. - Elolvasott minden könyvet Nagy Sándorról, a görögök történetét és az arabok meséit. A gordiuszi csomó azonban túlságosan bonyolult és nehéz ahhoz, hogy bárki is megoldja. A törökök számára pedig Konstantinápoly gordiuszi csomó. Kelet és Nyugat, görögök és latinok, gyűlölet és gyanakvás, titkos és nyílt cselszövés, megszegett és betartott szerződések, Bizánc ezeresztendős politikájának kibogozhatatlan gubanca. Ezt csak karddal lehet megoldani. Nincsenek bűnösök vagy ártatlanok. Csak nép van, amely kard alá kerül. Visszaemlékeztem Mohamed lángoló arcára és sárgás szemében a villanásra, amikor a gordiuszi csomóról szóló történetet olvasta görögül, időnként megkérdezve egy-egy szót, amit nem értett. Akkor még élt Murád szultán, az a kövérkés, mélabús, az ivástól puffadt kis ember, ajkán és arcán kékes árnyékokkal, aki súlyos légzési nehézségben szenvedett. Dúsan megrakott asztal mellett halt meg, az általa oly igen szeretett költők és bölcsek társaságában. Igazságos és irgalmas volt, és az ellenségeinek is megbocsátott, mivel belefáradt a háborúba. Meghódította Thesszalonikét, kénytelen volt megostromolni Konstantinápolyt is, ő győzött Várnánál is, holott ő maga sohasem akart háborút. A háború kedve ellenére való volt. Utódul azonban fenevadat nevelt. Utolsó éveiben ő maga is tudta ezt. Még az is nehezére esett, hogy a fia szemébe nézzen, olyan idegen volt számára Mohamed. De hogyan mondhattam volna el, és hogyan magyarázhattam volna meg mindezt? Hogyan beszélhettem volna el azt, amihez hét esztendő alatt én is annyira hozzánőttem. - Murád szultán nem hitt a hatalomban - magyaráztam. - Szerinte az uralkodó csupán egy vak ember, akinek még a többi vakot is vezetnie kell. A felnövő erők és a növekvő nyomás eszköze, aki nem képes sem megfékezni, sem irányítani az eseményeket. Élvezte az élet szépségét, a nőket, a költők alkotásait, a bort. Öreg napjaiban gyakran sétálgatott rózsával a kezében, borivástól zsibbadt fejjel, mert már a szépség is hiábavalósággá lett számára. Úgy hitte, hogy ő csupán föld. Úgy hitte, hogy az egész világmindenség csak egy porszemecske, amit az üresség örvénye magával fog ragadni. Imádkozni azért imádkozott, tisztelte az iszlám tanítóit, dzsámikat és szegénykonyhákat építtetett, és egyetemet alapított Adrianopoliszban. Kortársai jámbor férfiúként és a birodalom megalapítójaként tisztelték őt. Ő maga azonban csak szomorúan mosolygott, amikor az ő államférfiúi tehetségét és a győzelmeit dicsőítették. - Murád szultán - folytattam emlékeimbe belemerülve - szomorúságában is a legnyájasabb, a legszeretetreméltóbb ember volt, akivel valaha is találkoztam. Mindenen tudott nevetni. Ez volt az egyetlen vigasza a vigasztalan világban. Engem is meg akart tanítani nevetni. De mert nem tudtam megtanulni, mulatságból angyalnak nevezett el. Az angyalok komorak és szigorúak. Nem tudnak nevetni. Társaságából ezért többen valóban szellemlénynek kezdtek tartani, mivel másként fel nem foghatták, miért pártfogolhat ennyire. Ő azonban csak azt akarta ezzel mondani, hogy az angyalok nem tudnak nevetni. Nevetni csak Isten tud, mondotta. Egyszer azt kértem tőle, hogy halála pillanatában hadd tarthassam a kezét a kezemben. Ezt azonban az ő filozófiája nem viselte el. Ezért küldött el engem Magnesziába, Mohamedhez, kutyáinak gondozójául. Anna furcsálkodón nézett rám. - Miért beszélsz róla énnekem éppen most? - kérdezte. - Mi köze őneki ahhoz, amiről épp az imént vitatkoztunk? - Hogy megértsd - válaszoltam. - Murádnak még ifjú korában le kellett vernie a dervisek lázadását, hogy megtanulja a könyörtelenséget. A torlak-dervisek vezetőjéről azt beszélték, hogy száraz lábbal tudott a vízen járni. Azt vallotta, hogy a keresztények Istene és az iszlám Istene egy és ugyanazon Isten, és minden vallás egyenrangú. Tagadta a tulajdont, és azt mondotta, hogy a föld mindenkié, és fedetlen fővel járt. Végül keresztre szegezték és teveháton hordozták faluról falura, hogy hívei láthassák tehetetlenségét. De a torlakok ott tolongtak körülötte mindenütt, férfiak és nők, aggok és gyermekek, és így kiáltoztak, karjukat nyújtogatva feléje: "Atyánk, atyánk, fogadj be minket is a te országodba!" Ezért le kellett mészárolni őket, s a teve körül megszámlálhatatlan fej zuhant a porba és a vértócsába. Ám még most is vannak emberek Anatóliában, akik fedetlen fővel járnak. Murád ezt soha nem tudta elfelejteni. Azt hiszem, megbocsátani sem tudta magának. Ezért legnagyobb győzelmeinek napjaiban sem hitt a hatalomban, és ezért lett belőle olyan ember, amilyen volt. - Győzöd-e még hallgatni? - kérdeztem. - Hogy megértsd! Nemcsak Murádot vagy Mohamedet, hanem engemet is, hogy én miért lettem ilyen, amilyen vagyok. Murád legkedvesebb költője az arabok Világtalan Költője volt, aki fél évezreddel ezelőtt Aleppo közelében Ma'arr faluban élt és mondta tollba verseit. Eletében csak egyszer jutott el Bagdadba, és akkor is csak lenézésben volt ott része vaksága miatt. Visszatérve tekintélyes kort élt meg falujában, igen nagy szegénységben, és úgy, hogy sohasem volt hajlandó húst enni. Murád soha nem unt rá, hogy verseit hangosan olvastassa magának, és kívülről is tudta őket, noha nem igazhitű versek voltak. - A világtalan költő az én számomra is igen kedves lett - folytattam. - Nem a hite, hanem a hitetlensége miatt. Az arab nyelvet tanulván gyakorlásként az ő verseit fordítgattam, nem annyira versekként, mint gondolatokként. Akarod-e hallani a gondolatait? Választ sem várva, szívem mélyéből idéztem föl a szinte elfelejtett strófákat, és hangosan szavalni kezdtem: Arcotok sárgás, és szájatok haragos, májatok fekete és a szemetek halálkék, de nekem nincs erőm elindulni és nem akarok éji útra kelni, hiszen vak vagyok, számomra út nem ragyog. Láttad-e amint reggelente hollók röpködnek a magasban jobb oldalukat fordítva feléd, láttad-e, amint a szürke galambok felröppennek mellőled? Engemet útra küldtek, de nem találtam meg a világot és a hitet sem. Mi más volt visszatérésem mint értetlenség és a lélek keserűsége. Aki imáját kelet felé fordulva mondja semmit sem veszít jámborságában. De én, én láttam, hogy a földi állat fél a haláltól, a mennydörgés rémületbe kergeti őt, a villám lobbanásától eszét veszti. Ezért, te, madár, bizz meg bennem, ne félj tőlem, gazella, nem teszek neked semmi rosszat, mivel köztetek és énközöttem a legkisebb különbséget sem látom! Anna könnyedén megrázta fejét. Halandó haja olyan volt, mint a fénylő arany. Halandó bőre, mint hófehér elefántcsont. Orcája s ajkának mosolya csodálni való végesség. De amit a szemében találtam, s amit minden ismertnél ismertebbnek éreztem, lehetett az is csak mulandó? - Azt akarod mondani, hogy az ember és az állat között nincs semmiféle különbség? - kérdezte. - Az ember gondolkodik. Az állat nem gondolkodik. Az állat nem tud beszélni. Az állatnak nincs lelke. - A kutyák tudnak gondolkodni, az elefántról nem is szólván - vetettem ellen. - A madarak ki tudják fejezni a gondolataikat, ha valaki képes odafigyelni. A kutya tudja vezetni a vak embert. A ló gyakran okosabb, mint az ostoba hajtója. Nem hiszem, hogy a gondolkodás az embert különbbé tenné az állatnál. De Abu-el-Aláról, a Világtalan Költőről beszéltem. Ő nem akart húst enni. Nem a böjtölés miatt, hanem azért, mert az élő állatokat fivéreinek és felebarátainak tartotta. Szent Ferenc is prédikált a madaraknak, sőt a halaknak is. De miért vitatkozunk olyan dolgokról, amelyekről sohasem szerezhetünk bizonyosságot? Emlékezetembe idéztem, ahogy egy őszi reggelen a kertjében láttam Murád szultán arcát, midőn a lopakodó halál már rányomta bélyegét. A csipkebogyók éretten és pirosbarnán ragyogtak a hervadó bokrokon. Őszies illat terjengett a levegőben. Azt akarta, hogy beszéljek. Én a végesről és a végtelenről beszéltem neki, a halandóságról és a halhatatlanságról, amíg csak meg nem unván kezét fölemelte, s a Világtalan Költő versét idézte nekem: Láttam férfiakat egybegyűlni, hogy biztos tudást szerezhessenek dolgokról, amelyeknek a bizonyossága örökké kérdéses. Erre áldozták éveik hosszú sorát a vasárnapjaikat és a sabbatjaikat. De mindaz csak tűz volt, ami egyszer fellobban és hevesen ég mígnem a szenvedélyes láng végül kihuny. Murád szultán unottan fölemelte kezét, és a Világtalan Költő példáját követve megelégedett azzal, hogy a létezőt és a nem létezőt elfogadja. Nem volt hajlandó erről tovább gondolkodni. Nem volt sem jobb, sem rosszabb azoknál, akik beérik azzal, hogy a templomokban és a dzsámikban imádkoznak, egyéb tudást szerezni nem akarván, mint amennyi a mindennapi élethez szükséges. A Világtalan Költő fél évezred távolából kiáltott és hívott másokat is kétségbeesése homályába. Engem is hívott és csábított gyöngeségem pillanataiban, amíg hangja el nem hallgatott a szívemben egy hatalmasabb hang előtt. Nem tudtam beérni az ember vakságával, mint Murád! - Murád nem hitt a hatalomban - ismételtem meg. - Murád szerint az élet, az uralkodóé is csak egy szikra, melyet magával ragad a szél és elhamvasztja a sötétségben. Mohamed azonban hisz. Hiszi, hogy az akaratával szándékaihoz tudja igazítani az eseményeket. Esze és intuíciója nagyobb, mint Murádé. Tudja is. Az ő számára nincs helyes és helytelen igazság, vagy hazugság. Kész akár embervérben gázolni, ha céljának ez felel meg. - És bölcs is - folytattam visszafogott hangon. - És igaza van. Száz, ezer, tízezer és százezer ember szenvedésébe és halálába sem fér bele több szenvedés és halál, mint egyetlen embernek, akár a legkisebbnek a szenvedésébe és a halálába. A számok csupán a végest mérik. Számtani tudás. De a szenvedésben és a halálban az ember az egyetlen mérték, serleg, amelybe az egész tenger belefér. Ezért válthatta meg szenvedésével és halálával Krisztus az egész világ bűneit. Krisztus világában mindegy, hogy egyetlen görögöt, vagy száz-, vagy akár kétszáz görögöt hánynak-e kardélre. A mennyiségek és a számok csak annak jelentenek valamit, aki uralkodni akar a véges világ fölött. Az ő számára ezek csak egymáshoz viszonyított számok, és nem emberek. Anna fölemelte a kezét. - Mit akarsz tulajdonképpen bizonyítani? - kérdezte türelmetlenül. - Szerelmem! - mondtam. - Csak szegény és félresikerült szavakkal próbáltam kifejezni azt, hogy szeretlek, a világon mindennél és mindenki másnál jobban. Vigasztalanul, kétségbeesetten szeretlek téged. Te vagy nékem Görögország. Konstantinápoly is te vagy. Konstantinápolynak meg kell semmisülnie, amint betelik az idő, miként testednek is meg kell semmisülnie, mihelyt betelik a te időd. Ezért ily szörnyen vigasztalan a földi szerelem. Amikor szeretjük egymást, az időnek is, a helynek is rabjai vagyunk sokkal keserítőbben, mint bármikor. Az idő vágya munkál benned, minden véges megőrzésének kétségbeesett vágya. - Szerelmem - mondtam. - Midőn arcodat nézem, átragyog rajta csikorgón a halálfej. Ruháidon és lágy húsodon át csontvázad körvonalát látom, mint mikor egyszer fiatalon csalogány énekére ébredtem föl a templomkert falainál. A szerelem lassú halál. Amikor ölellek, mikor a szád csókolom, a halál száját csókolom. Ilyen őrülten, ilyen borzalmasan szeretlek! Ő azonban nem értett meg engem. Ezért így szóltam: - Megütötted a lábadat miattam. Csak fájdalmat és bánatot okozok neked. Engedd, hogy segítsek! Fölvettem a szandálját a földről. Karomra támaszkodott, és elvezettem egy nagy víztartályhoz. Bajos volt járnia, a bogáncsok szúrták puha talpát. Vezettem őt, és ő megbízott bennem. Teste megbízott bennem, noha a gondolatai dacoltak velem, és büszkén lázadoztak ellenem. Segítettem neki letelepedni a csordajáró öntözőárok mellé, és megmostam a lábát. Lemostam a vért sebesült lábujjairól. Mostam, mostam meztelen lábát, mígnem egészen elsápadt, mintha nagy fájdalmai lettek volna, és távolabb húzódott tőlem. - Ne csináld ezt! - mondotta. - Ne csináld! Nem bírom elviselni! A hatalmamban volt. Valahol messze egy pásztor nádsípot fújt. A vékony és átható hang szívembe hasított. A nap forrón sütött. Megsimogattam hófehér lábát. Bőre eleven és meleg volt. Ha hozzábújtam volna és megcsókoltam volna a száját, nem tudott volna ellenállni. Nem, még ha akarta volna, akkor sem. De nem félt tőlem. Nyílt, barna szemével nézett rám. - Állj föl! - sürgettem. - Kapaszkodj a nyakamba, és a lábadra segítem a szandált. - Tüzel az arcom! - mondta. - Bőröm is pirosra sül, mivel nem védtem előle az orcám. A lábam már tiszta vörös, mivel cipő nélkül járkáltam. Áldok minden napot, amit még egyáltalán megélhetek. Miután ő távozott, s a gyakorlatozást még folytattuk délután, az egyik széles torkú ágyút is elsütötték a falon. Giustiniani akarta, hogy a tapasztalatlan újoncok szokják meg a dörrenést, a lobbanast és a puskaporszagot, s hogy azt is megfigyelhessék, az ágyúlövés nagyobb ijedséget okoz, mint kárt, miként ezt ő még mindig hiszi. A császár technikusa a tüzérekkel oly szorosan erősíttette a falra az ágyúkat, amennyire csak lehetett. Az ágyú el is sült minden hiba nélkül, és az emberfej nagyságú kőgolyót magas ívben elröpítette a külső falakon túlra, a sáncárkon is túl, ahol a földbe fúródott, hogy beleremegett a szárazföld. De még inkább beleremegett a hatalmas és vaskos fal. Hatalmas repedés támadt az oldalán, és nagy kövek potyogtak le a földre. Senki sem sérült meg, és az eset tulajdonképpen Giustiniani ama állítását bizonyította, miszerint az ágyúk több kárt okoznak fölhasználóiknak, mint az ellenségnek. Az esetnek mégis elkedvetlenítő hatása volt. A szerzetesek és a kézművesek a repedést úgy nézték, mint akik nem hisznek a szemüknek. Hiszen azt mutatta, hogy a nagy fal megingathatatlanságába vetett hitük merő illúzió. A falakon túl, ameddig a szem ellát, az egész vidék kihalt. A kilátás biztosítása érdekében kivágott ciprusok és platánok friss törzse csontfehéren villant elő a barna, zöldellő tájból. A falakon kívül álló gyümölcsfákat is kivágták, és a házakat lerombolták, hogy az ostromló semmit ne használhasson fel belőlük támadási előkészületeihez. Valahonnét a távolból, a láthatáron túlról fekete füstoszlop emelkedett a tavaszi levegőbe, mintha égő épületből szállt volna fel. Az elnéptelenedett vidéken egyébként az életnek semmiféle jele nem látszott. A sáncárok fölé ereszthető hidat még nem rombolták le. Ezért parancsot adtam, hogy hozzák vissza az ágyúgolyót. Még egy ügyes kezű kőfaragónak is rámegy egy egész napja, hogy a kemény követ a kívánt méretűre gömbölyítse. Az íjászokat a tornyokba és a falak kiszögelléseinek védelmébe helyeztem, mint valódi ütközetben. A férfiak, akiket kiküldöttem, nyugtalanul tekingettek körbe-körbe, mivel a falak már nem vették őket körül oltalmazón. De aztán megbátorodva egyre távolabb mentek, kivájták az ágyúgolyót a földből, és visszahozták, mint valami győzedelmes hadizsákmányt. Néhányan közülük, hogy ússzanak egyet, belevetették magukat a sáncárok vizébe, amely a feltöltés után még mindig friss volt és tiszta. Jó harminclépésnyi széles volt az árok, és ugyanilyen mély. Ügyesen körülfalazott, föld alatti vezeték segítségével a tengerből töltik föl vízzel, illetve a város különböző pontján elhelyezett nagy víztartályokból. A terep adottságainak megfelelően gátak osztják részekre, nehogy a víz elfolyjon, veszendőbe menjen. A külső fal előtt apró tavacskák végtelen sora választja el a falat s a várost a szárazföldtől. Csak a Blachernainál nincs sáncárok, mivel a terep ott hirtelen meredeken ereszkedik le a kikötői öbölhöz. Ezzel szemben itt a legvaskosabbak a falak, melyeknek a tornyok és a palotaépületek is részei, s így egységes erődítményrendszert alkotnak egészen a kikötőpartig. De a nagy falon most repedés támadt, mikor elsütötték az ágyút. 1453. március 18. Egymás között nem beszélünk már politikáról. Mindketten megtartjuk a gondolatainkat magunknak. Teste hisz nekem. Szíve nem hisz. Úgy gondoltam, kötelességem Giustinianinak elmondani, miként vélekedik a nép. Ő azonban egyáltalán nem törődött vele. Úgy nézett rám, mint egy bolondra. Hiszen egyetlen értelmes ember sem akar háborút - mondta. - Hát persze hogy az asszonyok meg akarják őrizni a gyermekeiket, a férjüket, az otthonukat és a konyhájukat. Ha én kereskedő volnék vagy földműves, elefántcsont-faragó vagy selyemszövő, bizony mondom, én sem kezdenék csatát semmiféle ügyért sem! Sok háborút láttam én már! A nép azonban valójában semmit sem jelent! Tíz vértbe öltözött férfi ezerfős tömegben is rendet tart! Ezt már megtanultuk a rómaiaktól. A nép nem jelent semmit! Szükség esetén azt kiáltozza, amit néki kiáltanak. Olyan, mint az ökör, amelyet bekötött szemmel vezetnek. Alázatosan követi vezetőjét. Csak midőn a vérszagot megérzi, tágítja ki orrlyukait és próbál ellenszegülni, de akkor már túlságosan késő. A nép akkor már nem tehet semmit, amikor kész tények előtt áll. Harcolnia kell. Nem, ne aggódj te a nép miatt, Jean Ange! - Nem, a katonai dolgokhoz nem értesz, akármilyen tanulékony vagy - folytatta derűsen. - Mint minden képesség, ez is a természet ajándéka. Az egyik katonának születik, a másikból soha nem lesz katona, megszerezzen bár magának mindenféle katonai ismeretet. Ezért voltak mindig olyan férfiak, akik a megfelelő pillanatban akár rabszolgasorból is hadvezérré emelkedhettek, és birodalmakat hódíthattak meg. A fegyelem, a gyakorlás és a katonai nevelés is része a katona fejlődésének, de az igazi hadvezér tanulás és példaképek nélkül is minden helyzetben tudja, mi a teendője. Hogy ez miképpen lehetséges, én azt megmagyarázni nem tudom. De így van. - Miután a protosztrátori pálcát megkaptam, az volt a legelső parancsom, hogy gyűjtsenek össze és vegyenek jegyzékbe minden fegyvert, ami a városban található - magyarázta. - Ez alól a rendelkezés alól sem a főrendűek, sem a közrendűek nem vonhatták ki magukat. Az arkhónok fiai is átengedhették elefántcsont berakásos íjaikat, a mészárosok pedig a húsbárdjukat. A gyakorlatozás után mindennap összeszedjük a fegyvereket, és visszavisszük a raktárba. Csak akik őrségre mennek, azok tarthatnak maguknál fegyvert. Mindenki azzal a fegyverrel gyakorlatozhat, amivel kedve tartja, de a fegyvert nem viheti haza. A fegyvertelen nép veszélytelen. Olyan városba jöttem, amelyben forr a gyűlölet és a gyanakvás a latinokkal szemben. Én azonban csöndes és rendszerető várossá változtattam, amelynek népe, a latinok vezetésével, szorgalmasan gyakorolja a falak védelmét. Ez már katonai eredmény, nem? Te csak ne aggódj a nép miatt, Jean Ange! A nép harcolni fog az életéért, énnekem majd gondom lesz rá, hogy a küzdelem kezdete után ne legyen ideje áruláson törni a fejét. - A saját tétlenkedő hajósaink sokkal nagyobb veszélyt jelentenek - folytatta előadását. - Féktelenségükkel károkat okozhatnak, és felbőszíthetik mind a latinokat, mind a görögöket. Még a velencei vasfegyelem sem képes őket féken tartani, miután a hajóik már ilyen hosszú ideje itt vesztegelnek a kikötőben. Ha én volnék a szultán, könnyebben tudnék a hajókon lázadást szítani, mint a városban. Hiszen csak egy pillanat műve volna, hogy amikor kedvező szél támad, a tengerbe vessék a hajóskapitányokat és a kormányosokat, elvágják a horgonyköteleket, és a gazdag rakománnyal elvitorlázzanak Gallipoliba. Az igazat megvallva Pérából túl gyakran eveznek ezekhez a hajókhoz apró csónakokkal, hogy halat, olajat, bort és csecsebecséket áruljanak. Huncutul nézett reám, és összedörzsölte kezét. - Nehéz volt a császárt rávennem, hogy a tengerészeket is munkára fogjuk - mesélte. - Miért fizetné hiába a havi háromszáz dukát bért a tétlenkedő hajókért? A görög munkások fizetést követelnek minden egyes kőért, amit a falakra emelnek és minden egyes kosár földért, amit egyik helyről a másikra hordanak. Ez helyes és természetes is. Szegény emberek ugyanis, akiknek el kell tartaniuk magukat és családjukat. De sokba kerül a császárnak minden lapátmozdulat, ha a tengerészek nap nap után csak a sípjukat fújják és a dobot verik örömzsivajgással ugrándozva a hajón. - A császár semmiképpen sem szeretne vitába keveredni a velenceiek kapitányával, hiszen féltve óvják tengerészeiket mindenféle testi erőfeszítéstől, ami nem az ő hajójuk javát célozza. Végül is azért sikerült elérnem, hogy Aloisio Diedót nevezzék ki a hajóhad parancsnokává. - Az egész hajóhad és a kikötő parancsnokává - adott a hírnek nagyobb nyomatékot. - Ennek az a következménye, hogy holnap, hétfőn, kora reggel, valamennyi nagy gálya beevez az öbölbe és lehorgonyoz a Blachernai előtt, a kynegioni kikötőben. Az ásók, csákányok és a kosarak a földhordáshoz már készen állnak. Az a teendőjük, hogy védőárkot ássanak a Cölöp-kaputól az Anemasz-toronyig, ahol a terep még eléggé egyenletes. Képtelenség, hogy a törökök a kikötői öböl partjához ennyire közel, hason csúszva eljuthatnának egészen a Blachernai faláig. - Vagy alagutat ásnak a palota alá! - folytatta, különös pillantást vetve reám. - Tudomásomra jutott, miszerint a szultán azt követelte, hogy a szerb lovasokon kívül tapasztalt bányászokat is bocsássanak rendelkezésére. A szerb despota, az az öreg róka, természetesen nem közölheti ezt nyíltan. Csak azt panaszolja szomorúan, hogy a bányái leállnak és a jövedelme elapad. Ezért küldött körlevelet mindegyik rokonához segélyért rimánkodva. Házasságai révén ugyanis már rokonságba került mindegyik királyi házzal, Magyarországtól Trapezuntig. Konsztantinosz baszileusztól is támogatást kér, ugyanakkor mélységes sajnálatát fejezi ki azért, hogy a segítségnyújtási egyezmény alapján kénytelen volt lovas katonákat bocsátani a szultán rendelkezésére. De a leveléből még sok mindent ki lehet a sorok közül olvasni. Giustiniani kétségkívül más forrásokból is szerzett értesüléseket a szultán szándékairól, mivel még a legutolsó pillanatban is elkerülhetetlennek tartotta, hogy oly igen nagy vállalkozásba fogjon, mint egy új sáncrendszer kiásatása. En azonban nem tudtam erre figyelmet fordítani. Engem leg- I inkább az a híre döbbentett meg, hogy Lukasz Notaraszt félreállították. Természetesen magától értetődik, hogy a latin hajók tulajdonosai és kapitányai a küzdelem megkezdése után nem hajlandók alávetni magukat a görög hajóhad parancsnokának, hanem ők maguk akarnak a hajóik fölött rendelkezni. De hogyan merészeli a császár éppen most vérig sérteni a nagyherceget? - Lukasz Notarasz hétről hétre hiába várt téged magához! - mondtam. - És te félreállítottad őt anélkül, hogy bármit kérdeztél volna tőle. Hogyan merészelted? Giustiniani széttárta a karját, és lelkesülten harsogott: - Épp ellenkezőleg! Teljes egyetértésben Konsztantinosz császárral és a tanácsadóival úgy láttuk, hogy egy ilyen tapasztalt és tekintélyes stratégának, mint amilyen Lukasz Notarasz, rangjához és helyzetéhez méltó helyet kell kapnia a város védelmében. Ugyan mit kezdene korhatag dromón-jaival az ostrom megindulása után, mikor a latinok egyébként is maguk akarnak rendelkezni hajóik felett. Nem, őt előléptetik. A falaknak egy igen jelentős részét az ő védelmezésére bízzuk! Nem hittem a fülemnek. - Bolondok vagyok? - kiáltottam. - Miért viszitek őt kísértésbe? Ez igazságtalanság vele szemben is, és a várossal szemben is. Hiszen nyíltan kijelentette, hogy szívesebben ismeri el urának a szultánt, mint a pápát. Giustiniani vidáman meresztette rám szemét, miután sikerült így földühítenie. - Nem tehetek semmit - mondotta. - Ez a görögök és latinok, az unió hívei és ellenzői közötti teljes egyetértés és a közös védekezési akarat kifejezése. Miért utasítanánk el bárkit is a maga őszinte meggyőződése miatt. Ellenkezőleg, Lukasz Notarasz a várost övező falaknak jó egynegyedét kapja meg, hogy védelmezze. Ez a tanácskozó testület egyhangú döntése. Mindenféle sandaságnak és az egymás iránti bizalmatlanságnak véget kell vetni. Testvéri kezet nyújtunk egymásnak, hogy vállvetve védelmezzük ezt a csodálatos várost. - Részeg vagy? - kérdeztem. - Konsztantinosz császár a maradék kis eszét is elvesztette volna? - A császár maga elé hívatta a megaduxot, és vélhetőleg épp most ölelik meg egymást a kölcsönös kiengesztelődés jegyében - gúnyolódott Giustiniani. - Talán még örömkönnyeket is hullatnak, hogy ismét megtalálták egymást. A görögök éppolyan könnyedén fakadnak könnyekre, mint a velenceiek. Mi, genovaiak, keményebb fából vagyunk faragva, de még én is meghatódom, amikor arra gondolok, hogy az én káprázatosan egyszerű meglátásom miként tudta elsimítani ezeket a korábbi ellentéteket. Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy tréfálkozását el tudtam volna viselni. Nagy képmutatóan valóban könnycseppeket törülgetett a szeme sarkából. Ennyire nehezére esett visszatartani a nevetését. - Minthogy előrelépett, dromónjai elvesztését is bizonyára könnyebben tudja lenyelni - gúnyolódott. - A kikötő védelmének első feltételeként Aloisio Diedo azt követeli, hogy a túl kicsiny vagy egyébként alkalmatlan gályákat szakítsuk el onnét. így aztán a császári gályákat lefegyverzik, leszerelik az evezőket és a vitorlákat, és a partra vontatják őket. Tengerészeiből és a hajói legénységéből nagy örömmel látott védősereget nyerhet Notarasz a parancsnoksága alatt álló falszakaszra. Más csoportokat amúgy sem hiszem, hogy a rendelkezésére bocsáthatnék. - Ne aggódj! - folytatta. - Egész sereg más gályát is elsüllyesztenek vagy kivontatnak a parti sekélyesbe. Ha elszabadulnának, vagy ide-oda hányódva a kikötőben lángra lobbannának, kárt tehetnének a harci gályákban. Ám ha elsüllyesztik és hasznavehetetlenné teszik őket, senkit sem hozhatnak kísértésbe, hogy rajtuk meneküljön el a városból, ha nagyon szorul a helyzet. Ekképpen lassanként tiszta vizekre evezünk. Aloisio kitűnő férfiú, bár velencei. - A megaduxot végképpen a szultán karjába hajtjátok - vetettem a szemére. - Provokáljátok őt, hogy elinduljon azon az úton, amelyre görögként és hazafiként esetleg még habozik rálépni. Megfosztjátok őt a kikötőtől és a hajóitól, amelyek felszerelésére a vagyonát áldozta. Végképp elkeserítitek a már amúgy is elkeseredett embert. Nem értem most már sem a császár, sem a te politikádat! - Egyáltalán nem vesszük el tőle a kikötőt, csak a hajókat - védekezett Giustiniani ártatlanságot színlelve. - Ellenkezőleg, épp a kikötő falát védelmezheti. A velenceiek koncessziós területétől egészen a Blachernaiig. Az egész belső kikötői falat. Jó ötezer lépés hosszút. Én magam oly igénytelen vagyok, beérem, hogy ezerlépésnyi falat védelmezzek a szárazföld felől. A térképet sem kellett közelebbről megnézem, hogy megértsem, miről van szó. Miután a kikötő bejáratát latin hajók védelmezik, semmiféle támadás nem fenyegethette a belső kikötő falait az öböl partja mentén. Az egész hosszú résznek a védelmezéséhez csupán maroknyi védőre van szükség, hogy szemmel tartsa a kikötőben a mozgást. Az ostrom alatt ez a falszakasz a legbiztonságosabb hely. Amíg a hajóhad védi a kikötőt, a törököknek szárnyakra volna szükségük, hogy megtámadhassák a kikötő falait. Ennek a parancsnoksága haszon nélkül való, tiszteletbeli megbízatás. Amikor végre megértettem, Giustiniani harsogó nevetésre fakadt, rángatózott és térdét csapkodva nagyokat nyögött. - Hát felfogod végre? - nyögte ki a kacagás fakasztotta könnyeket törölgetvén a szeméből. - Hatalmas része ez az erődítménynek. Összehasonlíthatatlanul hosszabb védelmi vonal, amekkorát bármely más parancsnok kap. Notarasz kénytelen jó képet vágni hozzá, még ha a szíve mélyén megértené is, miről van szó. És természetesen érti is. Hiszen nem ostoba ember ő. - A lehető legsértőbb bizalmatlanság kifejezése, látszólagos tiszteletadás formájában - mondottam. - De talán mégis bölcs dolog. Talán. Giustiniani abbahagyta a nevetést, és kérdőn tekintett reám. - Megfosztjuk Notaraszt az árulás lehetőségétől - mondta elkomolyodva. - Mihelyt elkezdődik az ostrom, ő a maga falrészéhez lesz kötve, s még ha akarna, sem tudna majd tőrével hátba döfni bennünket. Miért nem vagy hát elégedett? Éppen te óvtál engem Notarasztól. A józan ész szerint igaza van. Minden józan belátás szerint a legtapintatosabb módot eszelte ki Notarasz félreállítására. Miért nem vagyok mégsem elégedett? 1453. március 19. A nagy harci gályák beeveztek hát a kynegioni kikötőbe az árbocaikon lengő zászlókkal, miközben szóltak a kürtök és peregtek a dobok. A hajósok és a katonák szép rendben szálltak partra, megkapták a csákányokat, ásókat és kosarakat, majd ki-ki a maga hajózászlója alatt a falakon kívülre vonult a Hebdomon-palota környékére. Ott a fényűzően aranyba és bíborba öltözött Konsztantinosz császár várta őket kíséretével, lova hátán ülve, fején arany tollkoronával, és üdvözölte őket. A terület már előre ki volt mérve, és a kapitányok földbe szúrták zászlóikat, ki-ki a számára kijelölt helyre. A kiásandó vonal jó pár száz lépés hosszú volt a kikötői öböl partjától az Anemasz-toronyig, ahonnan a terep túlságosan meredeken kezd emelkedni. A sáncárok szélességéül és mélységéül nyolc lábat szabtak meg, ami nem is túlságosan megterhelő munka csaknem kétezer ember számára. Amikor a császár jelt adott, a készenlétben felsorakozott szolgák kiütötték tíz boroshordó fenekét, és mindegyik férfi meríthetett magának a borból egy mérőnyit. Nem csoda hát, ha dalolva fogtak munkába, és egymással versenyezve kezdték kiásni a földet és megtölteni a földszállító kasokat, amit mások futólépésben hordoztak a külső fal megerősítéséhez. A látvány ünnepélyes volt, és sok ember gyűlt oda, hogy megszemlélje. A császár jelenléte a hajóskapitányokat, a kormányosokat és a hajótulajdonosokat is arra lelkesítette, hogy saját kezűleg vegyenek részt a munkában. Naplementekor már csaknem elkészült a munka, és nem is hiányzott már más, csak egy jelentéktelen kis szakasz, amely a sáncot a vízzel kötné össze. Valójában ez a sánc közel sem akkora ugyan, mint a nagy vizesárok, amelynek vaskos oldalfalait téglával erősítették meg. Ám a görög munkások nyomban hozzáláttak, hogy cölöpökkel és kövekkel erősítsék meg ezt az árkot is, nehogy a szélei beomoljanak, amikor a vizet majd bevezetik. 1453. március 22. Azt hittem, Giustiniani megbízik bennem. Csak most kezdem érteni, hogy egész idő alatt gúnyt űzött belőlem. Mi mást tudhattam volna, mint amit bárki jó szemű férfiember maga is kiokoskodhat, és amiről föltételezheti, hogy előbb vagy utóbb mindenképpen a szultán tudomására jut. Személyi küldönceként használ engem, és jelentéktelen feladatokkal loholtat a városon keresztül-kasul. Ilyenkor mindig tudom, hogy titkos tanácskozáson vesz részt, vagy épp azokkal az ügynökeivel találkozik, akik Pérán keresztül hordják a híreket neki a szultán előkészületeiről. Gondolkodó ember ő, tapasztalt és ravasz, noha ezt látszólagos dölyfössége, szókimondása és örökös borivása mögé rejti. Szerencselovag, de közönségessége ellenére is előkelő származású. Katonái között is vannak főrendűek, kalandvágyó férfiak Genovából. Egy véletlenül elejtett szóból tudtam meg, hogy mielőtt Genovából elhajózott volna, titokban találkozott a milánói herceggel, aki Genova uralkodója, s ekképpen Pérának is. Giustiniani hadjárata látszólag az ő egyéni vállalkozása. Hiszen a semlegesség Genova kereskedelmi érdekei szempontjából elengedhetetlenül fontos. Giustiniani azonban azelőtt Kaffa podesztájaként hivatalos állást töltött be. Mindebből arra lehet következtetni, hogy Genova politikájában a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. Külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha Giustiniani a lehető legnagyobb egyetértésben lenne Velence bailójával, a kövér Gerolamo Minottóval. A velenceiek iránti jóakaratát tanúsítja az is, hogy egy velenceit nevezett ki a hajóhad legfőbb parancsnokául. Évszázados véres ellenségeskedésüket felejtve tehát a velenceiek és a genovaiak vállvetve fogják védelmezni Konstantinápolyt, ahogyan a görögök is igyekeznek ezekben a vészes időkben megfeledkezni a latinok iránti gyűlöletükről. Barátságpoharakat ürítgetve esküdöztek arra, hogy a régi gyűlöletet elfeledik, és harcolni fognak Isten dicsőségéért és a keresztény népek üdvéért, ahogy ezt a hajók legénysége is buzgón énekelte a sáncásás közben. A Lemnosz sziget és az örökletes hercegi rang csábító díj egy egyszerű szerencselovag számára. De minél jobban megismerem Giustinianit, annál világosabban látom, hogy ő nem közönséges szerencsevadász ám. Mindenekelőtt genovai. Velence nem ok nélkül fenyegetőzik még a szultánnal való kapcsolatainak a megszakításával is, csak hogy érdekeit és koncesszióját biztosítsa Konstantinápolyban. Az ő hajóraja a kikötőben most erősebb a genovaiak hajóhadánál, még akkor is, ha a Péra kikötőjében lehorgonyzott semleges genovai hajókat is hozzászámítjuk. A császári rendelettel visszatartott velencei gályák az eskütétel ellenére sem maradtak volna meg a kikötőben, ha a velencei Signoria nem tartaná ezt elkerülhetetlenül fontosnak érdekei biztosítására. Giustinianinak bizonyára megvan a maga terve a különböző eshetőségekre, de azokat a szíve legmélyére rejti. Tapasztalt hadvezérként adott pillanatban kész lesz rá, hogy ösztönös biztonsággal mind a maga, mind pedig Genova számára a legelőnyösebb módon cselekedjék. Egyelőre azonban mindenekelőtt arra kész, hogy védelmezze a várost a törökökkel szemben. Hogy azután mi történik majd, az események súlyától függ. Ő azonban latin. Még ha le győzné is a szultáni csapatokat és megmentené a várost, a görögöket akkor sem tudná a maga pártjára állítani soha. Két és fél évszázaddal ezelőtt a velencei dogé keresztes hadjáratot vezetett Konstantinápolyba, és létrehozta a latin császárságot, amely egy emberöltőn át tartott. Most aztán Genován lenne a sor? Ha a szultán vereséget szenvedne, Péra is lemondhatna a semlegességéről. Mit is gondolok! Hát nem tudok már megbízni senki emberfiában? Miért kell kételkednem mindenki szándékában? Kételkedem-e még a szultán győzelmében is? Csak most tudhattam meg, hogy Konsztantinosz császár aranypecséttel megerősítve ígérte Magyarország kormányzójának, Hunyadi Jánosnak, a hősnek, a szelümbriai erődítményt Magyarország támaszpontjául a Márvány-tenger partján, amennyiben hajlandó megszegni a hároméves fegyvernyugvást. Hunyadi azonban egyszer már megszegte, amit eskü alatt fogadott a szultánnak. Az a hadjárat Várnában fejeződött be. Azóta óvatosabb lett. Két alkalommal már fejjel rohant a falnak. Megengedheti-e magának Magyarország, hogy minden negyedik évben egy egész hadsereget elveszítsen? Gondolataimtól gyötörve mentem Giustiniani elé, miután visszatértem a Kharisziosz-kapunál tett mai, haszon nélkül való utamról. Semmi alapja nem volt annak a híresztelésnek, miszerint a görögök és a latinok között viszály tört volna ki. - Nem bízol meg bennem - mondottam. - Más módon is félreállhatok az utadból. Nem kell mindenféle ürügyekhez folyamodnod. Csak mondd meg nyíltan! Mint a bika, leszegte hatalmas fejét, majd megszégyenülést mímelve reám düllesztette szemét. Testességében volt valami férfias vonzerő, aminek nehéz volt ellenállni. Nem lehetett reá sokáig haragudni. - Barátom vagy - mondotta. - Mért kellene azonban többet tudnod annál, mint amennyit a fejed elbír? Én ettől megkíméllek. Merő barátságból! - Tulajdonképpen a magadfajta tehetséges embert valóban nem volna szabad ide-oda futtatni olyan ügyekben, amelyeket bárki más ugyanúgy elintézhetne - mondta nyájasan. - Vegyél most magadnak szabadságot, ha akarsz, amíg van rá idő. Jámbor ember lett belőled. Imádkozni is láttak már apácák társaságában a templomban. Talán meg akarod menteni a lelkedet. Készséggel elengedlek szabadságra. Észrevehette arckifejezésemet, mert sietve engesztelni kezdett: - Vedd figyelembe, kedves Jean Ange, hogy valahányszor a császárral tanácskoztam, Phrantzesz félrehúz, s kér, könyörög és esedezik, hogy töröljelek téged a lajstromról. Ostobaságot teszek, mondja. Kígyót melengetek a keblemen. Márványtoronyba szeretne téged zárni, hogy megvédjen a kísértésektől! - A márványtoronyban bőven jutna időd a lelkigyakorlatokra - ingerkedett velem. - Azok a jóságos apácák talán még élelmet is hordanának a kosarukban számodra. Te pedig megmoshatnád a lábukat a kútban, ahonnét a kivégzettek tetemét lökik bele a szennycsatornákba, hogy a tengerbe ússzanak. Ahogyan akarod! Arcom szégyentől égett. Nem sejtettem, hogy az Aranykapunál is figyeltetett engem. - Az az apáca egy vargának a leánya - mondottam. -Mánuel szolgám barátai közé tartozik. Egyszer élelmet hozott nekem a kosarában. Mánuel fájós térdei már nem bírják ; az utat. A lábát meg egy kőben sértette föl. Én meg értek valamit az orvosláshoz is, de nem is szégyellek segíteni a felebarátaimon. - Kétségtelen, kétségtelen - bólogatott megértően Giustiniani. - Hiszen Krisztus is megalázta magát, és megmosta tanítványai lábát. Nem kívánok én magyarázatot! Az idő rövid, kifolyik a kezünkből. Használd ki az idődet! Ez nem bizalmatlansági nyilatkozat. Éppen ellenkezőleg: a jóakaratom kinyilvánítása! Gondolhatok róla bármit, nem tudom nem kedvelni őt. És ő sem bánna vélem ilyen barátságosan, ha nem kedvelne engem. Megkapta ugyan a drágaköveket, mégsem gondolom, hogy én őt azzal megvesztegettem volna. Irgalom nélkül fölakasztatna vagy becsukatna egy toronyba, ha azt tartaná szükségesnek. Azonban nem bízik meg bennem. - Még hogy varga leánya! - kiáltott utánam sűrű hahotázással. - Hát Konstantinápolyban egy varga lányának is olyan a lába, mint egy hercegkisasszonynak? 1453. március 25. Két nappal ezelőtt a szultán elindult Adrianopoliszból. Most már csak napokról lehet szó. A Forrás Szent Istenanyja kolostorában a nagy falon kívül a szerzetesek megtagadják kolostoruk kiürítését. Vastag falaik védelmében fegyvereikkel, nyilaikkal azelőtt is visszaverték a török rablócsapatok támadásait. Tíznél alig több katona szolgált védelmükre. Ma azonban a katonákat visszaparancsolták onnét. Egyetlen katonát sem szabad elveszíteni. Ám a szerzetesek sem hajlandók elhagyni a kolostorukat. A császár pedig nem kényszerítheti őket. A szelümbriai erődítmény a Márvány-tenger partján még egyre védekezik, noha a városban itt úgy hallottuk, már régen megadta magát, miként más erődök és támaszpontok is a part mentén, meg a belső országrészben is. Gyülevész török csapatok tartják ostrom alatt, várva a szultán megérkezését. Az éj leple alatt sikerült egy kis haj ócskának kiszökni és hírt hozni. Azt tudakolták, átengedhetik-e az erődöt a törököknek. Az ő erejük túl kicsi ahhoz, hogy a szárazföldön keresztül tudják magukat visszaverekedni a városba. A kikötőt viszont körbezárták a török gályák. Azt kérik, hogy a császár hajói menjenek értük. A szél azonban nem kedvező. Egyetlen felelős parancsnok sem vállalhatja, hogy tíz emberért veszélybe sodorja a hajóhadat. Az a tíz ember hát el van veszve. A védekezéssel ők ítélték halálra saját magukat. Konsztantinosz császár üzenetet küldött nekik: Bízzatok Istenben! Én nem segíthetek rajtatok. 1453. március 26. - Ez nem folytatódhat így! - mondta nekem Anna Notarasz. Most már nem civakodunk. A sors fellege roppant súllyal borul reánk. Torkunk és szívünk a várakozástól összeszorult, így vártam egyszer egy kőodúban láncra verve a hóhér lépéseit. Akkor azonban úgy gondoltam, nincs semmi vesztenivalóm, semmi sajnálnivalóm. Most azonban őt kell elveszítenem! - Nem, nem, így nem folytatódhat! - hagytam rá. - Az emberek csodálkozni kezdenek. Arcod is fölismerhető. Az utcának szeme van ám, az oszlopoknak meg füle. Atyád haza fog vitetni. - Nem félek atyámtól - mondotta. - Megvédelmez az apácaöltözékem. Nem, nem ezt akartam mondani. A félsziget csúcsán elbaktattunk az Akropoliszig a domb platánjainak árnyékában, és megpihentünk a napfényben sárgálló márványlépcsőkön. A kőről egy gyík csusszant le. Lábunk alatt csillogtak a Márvány-tenger ezüsthullámai. A Boszporusz sötétkék csíkként nyomult be a tavasztól zöldellő dombok közé. A kikötővel szemközti parton Péra falai emelkedtek a magasba. Tornya hegyében genovai keresztes zászló lengett. Khariklea nem volt velünk. Házamba maradt kimosni a szennyest, és közben jámbor szentekről szóló legendákat mesélt Mánuelnek. Sok borom fogyott el ezekben a napokban. De Anna és én már nem éreztük jól magunkat a szobámban. A nyugtalanság kihajtott bennünket a szabad ég alá. Bíztunk a jó szerencsében, noha könnyen ránk ismerhettek volna. - Nem, nem ezt akartam mondani! - ismételte meg. -Tudod jól, mire gondoltam. Homloka a napsütésben vörösre égett. Kinyújtotta lebarnult lábszárát, és begörbített lábujjaival a gyepet döfölgette. Arca izzott, szája mosolygott. Barna szeméből azonban elmondhatatlan bánat sugárzott. - Apácaruhám csupán álöltözék - kezdte mondani. -Nem vagyok apáca. Miután odahagytam az otthonomat, a családomat, a neveltetésemet, egészségesebb és boldogabb vagyok, mint valaha is voltam. ízlik az étel a szájamban. Soha annak előtte ily csodálatosnak nem éreztem a szelet. Elek. Létezem. Van testem. És ez nyugtalanná tesz. - Tiszteletben tartottam az öltözékedet! - mondottam hűvösen. - Úgy bizony - mondotta szemrehányóan. - Túlságosan is tisztelted az öltözékemet. Félsz a szentségtöréstől. Hozzám sem mersz érni. - így is elég vagy nekem - válaszoltam. - Itt vagy velem. Negyvenéves vagyok. Szeretlek. Szerelem nincsen vágy nélkül. Az én vágyam azonban kristálytiszta. Nincs rá szükségem, hogy hozzád érjek. Ruhája ujját kezdte babrálni. - Nincs szerelem vágy nélkül - ismételte meg. - Én még nem vagyok annyi idős, mint te, és nincsen annyi tapasztalatom sem. Talán igazad van. Talán nem is éri meg. Szemérmetlen testem azonban egyre bizonygatja, hogy igen. Ha kezed keblemre helyezed, egész testem megremeg. Miért nem teszel így mostanában? - Nem vagyok angyal - mondtam. - Ne gondold! - Önfegyelmed azonban végtelen! - jegyezte meg. - Tehát egyáltalán nem csábítlak? Lábát maga alá vonta, s ujjait végigfuttatta meztelen térdén, engem figyelvén közben szempillái közül. De hogyha hozzáértem volna, kiszabadította volna magát ölelésemből. Ezt tudtam. Csak azért beszélt, hogy kínozzon. - Nagy bűnt követtem el azzal, hogy visszaéltem atyám bizalmával - folytatta. - Úgy képzeltem, jóváteszem azzal, hogy magamra öltöm az apácák ruháját, és részt veszek a kolostorbeli imádkozásokon. Nem akartam találkozni veled. Játszottam a gondolattal, hogy ha már megszoktam a kolostort, a hajam is le fogom vágatni, és leteszem a fogadalmat. Mondd meg, szerelmem, mindig ugyanúgy hazudozik magának az ember, hogy megkapja, amit szeretne? - Bizony, az ember javíthatatlan hazudozó - erősítettem meg. - Hisz abban, amit óhajt, és igaznak állítja azt, amihez kedvet érez. Szívében azonban senki sem csaphatja be magát! - Johannesz Angelosz! - mondta elgondolkodva. - Énszerintem mindkettőnknek jobb lenne, ha feleségül vennél! - Kezét a számra tapasztotta, megakadályozva, hogy szóra nyissam. - Bár a latin egyház már megesketett, és a feleséged is életben van, ez azonban nem jelent semmit. Ha hajlandó vagy megtagadni tévhitedet, és el akarod fogadni az egyedüli igaz hitű hitvallást, újrakeresztelhetnek téged. Jó néhány olyan papot találni, aki ez esetben érvénytelennek tekintené az előző házasságodat, és megesketne, ha másért nem, azért, hogy a latinoknak ezzel is bosszúságot okozzon. - Mit jelentene ez? - kérdeztem. - Szívemben már megesküdtem Ghita asszonnyal. Nem akarom megsérteni a szakramentumokat. Szívemet a pápa és minden hatalma sem tudná a házasságtól megszabadítani, ha én azt egyszer már megkötöttem. Anna szempillái mögül lesett rám, szeméből tüzelt a harag. - Tehát ő fontosabb, mint én? - vádolt. - Mit tehetek én akkor, ha életedet idegen nők ölében fecsérelted el és megcsömörlöttél? Még csak nevetni sem tudsz! Mert bizony nem tudsz! Ha tudnál, énvelem esküdnél meg. Miért ne adnád meg nekem a lelki békességet? Tenéked magadnak úgysem lesz lelki nyugalmad soha, tegyél bármit is! - Te sem nyernéd el attól a lelked békességét! - vitatkoztam vele. - Egy ilyen házasság nem jelentene semmit, a gyámod hozzájárulása nélkül. Hamis vagy nem teljes név használatával. Mind az egyházi, mind a világi bíróság előtt vitatni lehetne a jogosságát. - Vitatni, igen - mondotta. - Ám az jogi vita volna. Nem bűncselekmény. Miért nem kötnénk meg hát a házasságot, jóhiszeműen, még ha titokban is? Lakhatnék a házadban. Melletted ébredhetnék meztelenül, egy takaró alatt veled. Nem volna hát érdemes lazítanod kissé azon a hiábavalóan feszes lelkiismereteden? Rábámultam. - Te vagy a bűnöm - mondtam. - És ez a bún csak súlyosabb lesz, ha miattad a szent szakramentumot is megszegem. Szívemben már azzal paráznaságot követtem el, ha csak rád nézek, vagy ha megérintem a kezedet. Már a templom lépcsőinél állván és a szemedbe nézvén megismertelek téged, és szívembe lopózott a bűn. Miért nem akarsz hát engem is megérteni? - Miért nem éred be azzal, hogy csupán ember legyél, és megalkudjál a lelkiismereteddel? - érvelt tovább csökönyösen. Arca azonban mindjobban elpirult. A pír már a nyakát is ellepte. - Alighanem én is szeretlek téged, valahányszor reád pillantok - ismerte el. - Bizonyára így van. Szívemben már elkövettem a bűnt veled, noha a világi törvények szerint még nem tettem semmi rosszat. Nem érted, hogy a világi rendelkezések szerint kívánnám biztosítani magamat és téged is arról, hogy egyikünket se lehessen vádolni, ha valami történne közöttünk. - Isten irgalmazzon nekünk! - kiáltottam. - Attól a bűnünk sem nem kisebbedik, sem nem nagyobbodik, ha együtt hálunk, akár egyházi áldással, akár anélkül. Ez a te és az én dolgom. Arról tehát csak egymásnak kell számot adnunk. Próbáltalak azonban én csak egyszer is ágyamba csalogatni téged? Ezzel legalább ne vádolj! - Igenis, próbáltál! - vitatta. - A szemeddel csalogattál. A kezeddel. Azonkívül pedig ez a vita hiábavaló és értelmetlen, mivel mindegyikünk más-más dologról beszél. Te férfi módra magasröptűen csak elvekről beszélsz, míg én gyakorlatias nőként csak arról beszélek, miként rendezhetnénk el a legmegfelelőbben a kettőnk dolgát, anélkül hogy a kelleténél jobban megsértenénk az erkölcsöket és az illendőséget. Nem tehettem mást, csak bámultam rá. - Hát különben teszerinted ennyire magától értetődő ez a dolog? - kérdeztem. - Természetesen - mondotta, és úgy lesett rám a szempillái alól, mint aki teljes szívéből élvezi, hogy sikerült felhevítenie. - Ha úgy van - mondottam -, mi az ördögöt törődünk az illendőséggel meg az erkölcsökkel, te meg én? Felnőtt emberek vagyunk. A törökök azonnal a kapuk előtt lesznek. Aztán eldördülnek az ágyúk. ínség jön és halál. Hát nem mindegy, hogy a halállal házassági eskü nélkül találkozunk vagy egy formális házasságban? - Köszönöm, szerelmesem, köszönöm! - mondotta jókedvet színlelve. - Ha egyszer teszerinted teljesen mindegy, én mint nő, természetesen szívesebben választom a házasságot. Meg akartam fogni, ám ő félresiklott, és engem is magával rántott a fűbe. Szeme ingerkedett velem, és miközben teljes erejével ellenem feszült, hangosan nevetett. Amikor leszorítottam a földre, egész testét megfeszítette, kezét pedig mellemnek nyomta, és behunyt szemmel suttogta: - Nem, Johannesz Angelosz! Soha! Engem erővel nem kapsz meg! Mindaddig nem, amíg a latin tévtanokkal nem szakítottál, és egy görög pap meg nem áldott bennünket! Birkózásunk izgató volt és édes. Mígnem teljesen megmerevedett, elsápadt, kinyitotta szemét, és kitágult pupillával, rebbenéstelen tekintettel nézett reám. Hirtelen karomba vájta a fogát, s akkora erővel harapott belém, mintha az izmomból akarna egy darabot kiharapni. Kínomban fölkiáltottam, és eleresztettem. - Ezt megkaptad! - motyogta. - Hiszed-e most már? Vagy még mindig gyötörni akarsz? Fölült, lesimította a haját, és arcát két kezébe temette. - Én - suttogta maga elé meredve -, én vagyok-e Anna Notarasz? Itt hentergek a földön egy latinnal, mint egy kocsmai némber az istállóban! Soha, soha ezt magamról nem hittem volna! Megrázta fejét. Majd hirtelen arcomba csapott, és vadul fölpattant. Megértettem őt. Én voltam az oka. - Soha, soha többé nem akarok találkozni veled - suttogta összeszorított fogakkal. - Jobban gyűlöllek, mint bármi mást a világon! A szemedet, a szádat, és a kezedet is gyűlölöm. Leginkább mégis a lelkiismeretedet! Meg azt a kristálytiszta vágyadat! Hogy tudhatsz kiejteni a szádon ilyen szörnyű ostobaságot? Megigazgattam öltözékemet. Elhallgattam. - Igazad van, Anna - mondottam. - Ez nem folytatódhat így! Azt írtam, hogy már nem veszekszünk? 1453. március 31. Március utolsó napja. Szent szombat. Hamarosan vége mindennek. A császár nem mert tovább várni. A tengerészek ma kivájták a sáncárok utolsó szakaszát, és beleeresztették a vizet. A cölöpözés és az ideiglenes kikövezés is talán kibírja a víz nyomását addig, míg szükség lesz rá. A tengerészek, miközben dolgoztak, folyvást a dombok felé pillantgattak. Már nem szóltak a sípok, sem a dobok, és a zászlóik sem lobogtak. A császár ezüstsisakot és vértet öltött magára, és a védősereg kíséretében maga is kilovagolt a dombra, őrséget állni. A törökök azonban nem mutatkoztak. Seregük nagyon lassan haladt előre. A velenceiek, élükön a Tizenkettek Tanácsával, a császári palota elé vonultak. A császár reájuk bízta a Blachernai négy kapujának védelmét, és átadta nékik a kulcsokat. Ő maga forma szerint a Szent Romanosz-kapuért felel. Ténylegesen Giustiniani védelmezi ezt a Lükusz-völggyel együtt egészen a Kharisziosz-kapuig. Mostantól fogva állandó riadókészültség van, és az őrjáratokat is megsokszorozták. A legtöbben azonban egyelőre továbbra is a régi szálláshelyükön laJcnak, bent a városban. Konsztantinosz császár könnyes szemmel szólott a latinokhoz: Ettől kezdve Konstantinápoly sorsa inkább van a ti ke2etekben3 mint a görögökében. Jelenlétetek a bizonysága annak, hogy nem harcolunk egyedül. Soraitokban tizenkét ország van képviselve. A nyugati országok a segítségünkre sietnek. Ti vagyok a nyugati országok lándzsájának hegye, Istennek dicsőségére és az egész kereszténység áldására. Mélységes örömmel szívemben és teljes bizalommal adom városom védelmét kezetekbe! Vegyétek át a kapuk kulcsait, és legyen gondotok rájuk! Néhány ifjú görög főrend ácsorgott a falak mentén a szertartások által előírt rendben, a hagyományos ornátusba öltözve. Gúnyosan mosolyogtak a császár beszéde alatt. legutóbbi találkozásunkat követően Anna Notarasz három napig ki sem mozdult a kolostorból. Nem tudom, magát akarta-e vele büntetni, vagy engem. Harmadnap Khariklea egyedül jött az alamizsnagyűjtő-tányérkájával, otthonosan letelepedett a konyhaasztalhoz, és a fiatal nők szeszélyeit kezdte bánatosan panaszolni. Mánuel hozott neki a szemközti borozóból ételt, ő pedig jó étvággyal evett, miután eleinte többször is szabódott. Azt gondolhatta talán, vissai a vendégszeretetemmel, most, hogy Anna nincs itt vele. Ezért saját kezűleg öntöttem neki bort, hogy jelezzem, egymagában is szívesen látott vendég a házamban. Először elborzadva tiltakozott, szapora keresztvetések közepette, majd lehajtott három jókora pohárral. - Anna nővér az isteni gondviselés útmutatásáért imádkozik - mondotta. - Anna nővér attól fél, hogy házadban kísértésbe esik. - Aki attól fél, az máris kísértésbe esett - mondottam. - Nagyon sajnálom ezt, Khariklea nővér. Mondd meg néki, hogy senkit sem akarok kísértésbe vinni vagy megrontani. Mondd meg neki, hogy énfelőlem akár távol is tarthatja magát a házamtól. - Eh! - fakadt ki Khariklea haragosan. Szavaim nem nagyon lehettek kedvére valók. - Csak szeszélyeskedik. Ugyan, melyik nő tudná, hogy mit is akar! A kísértések és a sokféle csábítás a nők sorsa ezen a világon. Jobb hát azokat emelt fővel fogadni, semmint gyáván kerülgetni. Khariklea atyja, a varga, elbeszélt neki minden görög mesét és történetet, amit csak ismert. Élénk képzelete van, és egész szívéből élvezi, hogy az Anna és énközöttem születő regét alakítgathatja. Szíve mélyén született kerítőnő, mint a nők valamennyien. Ám ezzel semmi rosszat nem akar. Nem tudtam, miket mondhatott Annának, de másnap már Anna is eljött ővele a házamba. Amint a szobámba belépett, merev nyakkal nyomban lehajította magáról az apácaruhát. Már megint a főrendü nők világi öltözékét viselte. Arcát és száját kipirosította, szeme sarkát és szemének pilláit pedig sötétkékre festette. Dölyfösen viselkedett, és mint holmi idegenhez beszélt hozzám. - Khariklea nővér állítása szerint szenvedsz a távolmaradásom miatt - mondotta hűvösen. - Azt is mondotta, lefogytál s megsápadtál e pár nap alatt, olyannyira, hogy állítólag a szemedben valami vad és lázas csillogás van. Természetesen nem engedhetem meg, hogy miattam legyél beteg. - Ezt ő mind csak a maga képzeletéből vette és hazudta - válaszoltam rá ugyanolyan hűvösen. - Ellenkezőleg, hosszú idő óta először éreztem igazán nyugodtnak magam. Nem kellett csípős szavakat emésztgetnem és fölöslegesen megsebeznem a szívemet. - Igaz, igaz - mondta, és összeharapta az ajkát. - Mi a csudáért is jöttem? Szenvedésnek nyomát sem látom rajtad. Legjobb lesz tehát, ha távozom. Csak a saját szememmel akartam meggyőződni arról, hogy nem vagy beteg. - Azért ne menj még! - kértem sietve. - Mánuel félretett egy kis lekvárt meg egy kis süteményt Khariklea nővérnek. Engedd enni szegény nőt! A kolostorbeli böjti ételek túlságosan sovány élelem. Orcád lesoványodott, és kialvatlannak látszol. Gyorsan a velencei tükörhöz lépett, hogy megnézze arcát. - Nem találok az arcomon semmi hibát! - mondotta. - Szemed fénylik - mondtam. - Csak nincsen lázad? Engedd, hogy megtapintsam a nyakadat! Egy lépést hátraszökkent. - Nem fogod megérinteni! - förmedt reám. - Ha pedig mégis megpróbálod, ütök! És máris a karomban volt. Csókoltuk és simogattuk egymást, mint akiket elcsigázott a szomjúság. Úgy csókoltuk egymást, hogy éreztem, lángba borul a házam, s a lángok az egekig csapnak fel. Izzó szenvedéllyel és szinte kábultan csókoltuk egymást, megfeledkeztünk térről és időről. Már nem védelmezte az apácaruha. Lihegve, kigyúlva viszonozta hosszú csókjaimat, fejem és vállam simogatta, és csípőm köré fonta karját. Vágyam azonban hiábavaló volt. Akarata és érintetlensége őrségben állottak, noha a szemét szorosan lehunyta. Csak amikor már kezdtem belefáradni a hiábavaló hevülésbe, nyitotta ki szemét, taszított el magától, és mondotta győzelemittasan: - Látod, ha mást nem is, meggyötörni azért tudlak. - Magadat ugyanannyira kínzód, mint engem! - válaszoltam vágyakozásom könnyeitől nedves szemmel. - Ne hidd! - ellenkezett. - Mindaddig, amíg tudom, hogy örömödet kínná változtathatom, addig élvezem, hogy így bánhatok veled. Majd meglátod, hogy kettőnk közül ki az erősebb. Először nagyon megzavarodtam a tapasztalatlanságom miatt, de már kezdem megtanulni nyugatias szokásaidat. Remegő kézzel igazgatta tükröm előtt ruhája gallérját, haját és nézte arcát. - Ne gondolj engem annyira ártatlannak, hogy kedved szerint bánhatsz velem! - mondotta dacos mosollyal. - Kezdetben elkövettem ezt a tévedést, s az ujjaiddal úgy játszottál rajtam, mint valami hárfán. Most azonban énrajtam a sor, hogy terajtad játsszam! Meglátjuk, meddig bírod. Jó nevelésben részesült nő vagyok, és teljes korú is, amint ezt már sokszor elmondtam. Engem nem csábítanak úgy el, mint egy kocsmai szolgálólányt! Mintha egészen más ember lett volna. Hangja is metsző volt és gúnyos. Izmaim még egyre remegtek. Egy szót sem tudtam szólni. Csak néztem őt. Válla fölül kacéran visszapillantott rám. Vékony nyaka fehér. Szemöldökének magas kék íve. Feje, mint a drága ruhák rejtekéből előbúvó virág. Kezemen is arca jázminillatát éreztem. - Nem ismerek rád - mondottam végül. - Én magam sem ismerem magamat igazán - hagyta rá, és egy pillanatra őszinte volt. - Nem sejtettem, hogy ilyen sok lehetőség rejlik bennem. Szemmel láthatóan nővé tettél, Jean Ange úr! Elém lépett, megmarkolta hajamat, vad erővel megrázta a fejem és szájon csókolt, majd ugyanolyan hirtelen el is lökte a fejem. - Te magad tettél ilyenné! - mondotta ellágyulva. - Fölébresztetted bennem valamennyi rossz tulajdonságomat. Ébredésem azonban nem kellemetlen. Kíváncsi vagyok, meg akarom ismerni magamat. Megragadta ernyedt kezem, és szórakozottan ujjaimat kezdte egyenként cirógatni. - Hallottam a nyugati asszonyok szokásairól - mondta. -Te magad meséltél róluk. Tisztességes nők és férfiak is fürdőzhetnek és szórakozhatnak együtt. Szépséges hölgyek kendőzetlenül hagyják keblüket, és megengedik, hogy az ismerős férfiak üdvözlésül megcsókolhassák. Könnyelmű társaságok fuvolazenével és borivással szórakoznak, s férfiak és nők párokat alkotva becézik egymást. Még a férj is megengedi, hogy a felesége egy jó barátja ágyába bújjon, hogy az kedvére simogathassa, ha semmi ennél komolyabb nem történik. Tenéked aztán sajátos fogalmaid vannak a nyugati országokról! - jegyeztem meg. - Minden országban vannak könnyűvérű és romlott emberek, s nekik megvannak a maguk szokásai. Mind a keresztények, mind a törökök országaiban Mind Velencében, mind Konstantinápolyban. Az ilyen emberek ezért utaznak szívesen egyik országból a másikba különféle ürügyekre hivatkozva. Sokak számára a zarándokutak is csak ürügyet szolgáltatnak ebben a zűrzavaros és romlott korban3 amikor a hit meghal és csak a külső héj marad. Minél többet szórakozik az ember, annál nehezebben tud újabb változatokat kieszelni a szórakozáshoz. Ezekben a dolgokban a találékonyságnak is megvannak a maga határai, és az ember kénytelen beérni érzékeinek elkeserítően véges világával. Az: ember, aki csak azt áhít ja, örökre kielégítetlen marad. - Tenéked különös fogalmaid vannak a nyugati országokról - mondtam még egyszer. - Találkoztam ott én szent emberekkel is, gazdagokkal is, akik a vagyonukat szétosztották a szegények között, és kolostorba vonultak, főrendűekkel, akik a rangjukról lemondtak, hogy alamizsnából éljenek, tanult férfiakkal, akik azzal rontják szemüket, hogy magyarázatokat írjanak régi írásokhoz, fejedelmekkel, akik vagyonokat fizettek penészes és patkányok rágta könyvekért, asztrológusokkal, akik az egész életüket égitestek pályájának és az emberek sorsára gyakorolt hatásainak a kiszámítására áldozták? kereskedőkkel, akik kitalálták a kettős könyvelést, hogy minden pillanatban tisztában lehessenek vagyoni helyzetükkel. Éneklő és muzsikáló bolondosok minden országban vannak. A férfiak és a nők közötti udvarlás és az engedélyezett enyelgés formái változnak csupán. Beszédem azonban nem tett reá hatást. Tükröm előtt izgett-mozgott, levette ruhájáról a dísztűjét, majd a ruháját is lehúzta a válláról, s felfedte keblét, félrebillentett fejjel, bírálóan méregette magát. Ugyanakkor a tükörből az én arcomat is gondosan szemmel tartotta. - Nem - mondta -, nem, énnekem a szemérmességem tiltaná, hogy férfiak szeme láttára ilyen ruhát viseljek. Legalábbis először, látnom kellene, hogy más nők is így öltözködnek. Talán hamar hozzá is szokna a szem, s aztán már nem találna benne semmi rosszat. - Csábítasz? - kérdeztem kiszikkadt torokkal. - Egyáltalán nem - tiltakozott mesterkélt hangon, és gyorsan visszahúzta a ruháját a vállára. - Hogy tehetnék ilyet? Te annyira kemény és olyan tiszta vagy! A magamfajta tapasztalatlan nő, hogyan tudna téged csábítani? Te magad mondottad, hogy csak újabb változatokra vágyódol. Hogyan tudnék én számodra olyasmiket kitalálni? Fölmérgelődtem a gonoszságán, noha úgy határoztam, hogy hűvös maradok. - Én olyat nem mondottam! - kiabáltam. - Magamról én nem beszéltem. Épp ellenkezőleg. Sokkal inkább idegenkedtem a nőktől, semmint hogy vonzalmat éreztem volna irántuk. Összezavarták a gondolataimat, fölkavarták tisztaságomat. Ezért akartam távol maradni a nőktől. Lassanként megundorodtam csillogó szemüktől és fojtogató ölelésüktől! Anna Notarasz felém fordult s rám nézett, majd a háta mögé tette a kezét. - Fojtogató ölelésük? - ismételte meg. - Huhh, de gyűlöllek! - Nem rád gondoltam! - kiáltottam elborzadva. - Az isten szerelmére! Hát persze hogy nem terólad beszéltem! - Ó, te kiélt latin! - förmedt rám. - Te üres tojáshéj! - Fölkapta az apácaruháját a padlóról, magára kerítette, fürtjeit elrejtette, és eltakarta az arcát. - Isten veled! - mondta. - És köszönöm minden bölcs tanításodat! Legközelebb már okosabb leszek! Nem volt haragos. Ezt tudtam, noha szavaival szándékosan hasított sebet a szívembe. Nem haraggal távozott mégsem, hanem élvezve a helyzetet, fölszegett fejjel. Őmaga mondta, hogy legközelebb. És én, nyomorult, még azt képzeltem, úgy ismerem őt, mintha rész lett volna belőlem. 1453. április 1. Reggel óta zúgtak a harangok és szóltak a kolostorok vas-kolompjai, híván a népet, hogy imádkozzék a városért. Bágyasztóan szép, túlságosan is csodás tavaszi nap volt. Az óriási lánc is készen állt a falakon kívül, a kikötőparton. Új gerendákat szereltek rá, a láncszemeket is kijavíttatták és megerősítették. Tekeregve húzódott végig a parton az Eugeniosz-toronytól a Szent Márk-toronyig. Az istentisztelet befejezése után a vasárnapi sétálók lementek a partra, hogy megnézzék a láncot. A gömbölyűre faragott gerendák, amiknek az a rendeltetésük, hogy a láncot a víz színén megtartsák és egyúttal még erősebbé tegyék, olyan vaskosak, hogy a legmegtermettebb ember sem éri körül a karjával. A láncszemek maguk is combközépig érnek, s emberláb vastagságú vasból kovácsolták őket. A gerendákat ráadásul erős kampókkal rögzítették egymáshoz. A johanniták híres lánca, amely a rhodoszi kikötőt zárja le, holmi gyermekjáték ehhez az iszonyatos lánchoz képest. A legnagyobb hajó sem képes elszakítani. Ha ránéz az ember, úgy gondolná, hogy egyáltalán semmiféle emberi erő sem volna képes átszakítani. Az apák és az anyák ujjukkal mutogatták a gyermekeknek a láncot, és a gyermekek egymással játszadozva, minden nehézség nélkül keresztülbújtak a láncszemeken. A császár és a kísérete is kilovagolt, hogy megvizsgálja a láncot. Egyik végét már az Eugeniosz-torony sziklatalapzatához erősítették. Délután mindkét apáca ismét megjelent házamban, kéz a kézben. Az istentisztelet és a lánc látványa fölbátorította Kharikleát. Megszámlálhatatlanul sok történetet beszélt el Mánuelnak arról, hogy a szentek és maga az Istenanya, mint Konstantinápoly oltalmazol, a századok során miként ijesztették el a törököket és a többi támadókat a város falai alól. Azt állította, hogy miután a törökök fölépítették az erődítményt a Boszporusz partján, az égi fő-stratéga, Mihály arkangyal, a lángoló kardjával áttelepült a Boszporusz mellől Konstantinápoly védelmére. Egyébként számos megbízható tanú is látta őt egy felhőben az Apostolok temploma fölött. Ruházata azonban oly kápráztató volt, hogy az embereknek a szemüket el kellett takarniuk, és orcájukat is félre kellett fordítaniuk. - Hány pár szárnya volt? - kérdezte lelkesen Mánuel, hogy végre választ kapjon erre a régóta vitatott kérdésre. - Senkinek sem volt érkezése megszámlálni! - felelte ingerülten Khariklea. - A kard lángja annyira elvakította az emberek szemét, hogy jó ideig mást sem láthattak, mint tüzes köröket az égbolton. Ha te magad láttad volna őt, bizonyos, hogy te sem álltál volna neki mindjárt a szárnyait számolgatni, de másokkal együtt alázatosan térdre hullva adtál volna hálát Istennek azért a kegyelemért, hogy az égi főstratégát fölmentette a Boszporusz védelmezése alól, és áthelyezte őt Konstantinápoly védelmezésére. - Ez rosszat jelent - vélte Mánuel, gyér szakállát ráncigálva. - Ha maga Isten sem bízik már abban, hogy Panaghia egymagában is megvédelmezhetné Konstantinápolyt, akkor mi hogyan bizakodhatnánk? Pedig a Mennybéli Anya erősebb egy arkangyalnál! - Azonkívül - mondtam - Mihály arkangyalnak kellett volna védelmeznie a Boszporuszt, amikor a törökök az erődítményüket építették. Ő azonban a szárnyát sem rebbentette meg, noha a törökök a templomát is lebontották, és köveit meg oszlopait beépítették, hogy falait megerősítsék. Ha az égi stratéga tényleg nyugtalanul röpköd a városunk fölött, és új tartózkodási helyet keresgél magának, szerintem az inkább rossz, mint jó előjel. Khariklea rám tekintett nyugtalan szurokszemével. - Erre nem gondoltam - ismerte be, de nyomban meg is vigasztalódott: - Itt vannak a mi szentjeink ezüstkoporsóikban. Azok, akik mártírhalált haltak a szent ikonokért ezer esztendővel ezelőtt, amikor az iszlám és a hamis próféta képellenes szelleme üldözni kezdte igaz tanainkat. A jámborok a szentek képeit a ruháik alatt és a szobáikban rejtegették, noha a hamis hitűek fanatizmusa borzalmas volt, és mindenkit azon nyomban megöltek, akinél bármilyen kicsi szentképet találtak. Ezek a szent mártírok most legalább kikelnek a koporsójukból, hogy megharcoljanak a törökök istenének visszataszító képnélkülisége ellen. - Mint a vízfolyás, sorolta föl legalább húsz ikonmártír nevét, majd a könnyeit letörölve, így folytatta: - Csontjaik alapján ítélve kis termetű apókák és anyókák lehettek, koporsójuk is megfeketült, de azért mint ártatlan kisgyermekek jámborul hevernek a selyem derékaljukon, ezüstkoporsóban, a pátriárka templomában és a Mongolok templomának pincéjében. Ha annak idején találkoztam volna egy derék férfiúval, férjhez mentem volna én is, és én is szültem volna gyermekeket, de az egyetlen férfi, aki egyszer megkörnyékezett engem, ragyás képű tengerész volt, és Isten kegyelméből olyan részeg, hogy semmit sem tudott csinálni nekem. Ezért küldött atyám kolostorba szolgáló nővérnek, nehogy még egyszer bárkit is kísértésbe vigyek. A legszebb koron már túlvagyok, ne tukmálj hát belém még több bort, Manuel! Te különben hány éves vagy? Mánuel röviden csak annyit mondott, hogy a kor, a fülfájás és térdének hasogatása minden kedvét elvették attól, hogy gyermekeket csináljon erre a világra. Ekként fecserésztek, és én is bekapcsolódtam a beszélgetésükbe, mivel vasárnap volt, és szép nap, Anna pedig mereven elzárkózott attól, hogy hozzám bejöjjön. Csak hallgatott, és már megint olyan volt, mintha egy egészen másik nő lett volna, tetőtől talpig beburkolva magát fekete apácaöltözékébe, és arcát is eltakarva, ujjait meg a ruhája ujjába rejt-e. Amikor kérdeztem tőle valamit, csak szendén megrázta a fejét, mint aki szótlanságot fogadott. Arcából csak annyit mutatott, hogy észrevehettem, milyen sápadt. Tágra nyílt arna szeme vádlón nézett. Szeme környéke kék volt, szemhéja duzzadt, mintha sírt volna. Mindent egybevéve, viselkedésével a legjobb tehetsége szerint próbált bennem szánalmat és önvádat ébreszteni. Amikor meg akartam fogni a kezét, félénken elhúzta tőlem. Gyanítottam, hogy liszttel fehérítette ki arcát, és kék festéket kent a szeme köré, annyira természetellenesen sápadt volt és oly nyomorultul nézett ki. Khariklea nővér olykor-olykor rápillantott, miután még egy kis borocskát kapott, és nem állotta meg, hogy el ne vihogja magát. Anna azonban minden alkalommal haragosan vádló pillantással nézett rá, ő pedig gyorsan markába rejtette a száját, ám mégsem állotta meg, hogy hamarosan megint ne vihogjon. Végül nem bírtam tovább. Anna elé pattantam, erőnek erejével megragadtam a csuklóját, fölrántottam, és indulatosan kérdeztem: - Mit képmutatóskodsz? Mit jelent ez a majmoskodás? Mintha elképedt volna, úgy nézett reám, majd ujját a szája elé emelve figyelmeztetett: - Meghallják a szolgák! Csönd! Majd mintegy beletörődve az elkerülhetetlenbe, vállát vonogatva követett engem a lépcsőhöz, de most is hevesen tiltakozott az ellen, hogy a szobámba jöjjön. - Nem, ezt az ostobaságot soha többé nem teszem meg! - mondotta. - Ügyelnem kell a jó híremre. A te szolgád is mit gondolhat rólam? - A szolgákról szólván - tüzelte magamagát -, úgy viselkedsz., mintha házastársak volnánk., amikor a fülük hallatára szidalmazol. És az sem illik a rangodhoz, hogy ostobaságokat fecsegj ezzel az együgyű nővel, aki minden egyes szót félreért. Vagy talán én értem félre? Talán őbelé szerettél bele, és én csak ürügy vagyok, hogy titokban találkozhass vele, borral itathasd és vágyaid eszközeként használd, miután teljesen védtelenné tetted. Ezért valóban nem engedhetem őt ide egymagában, noha természetesen a leginkább azt szeretném, ha látnom sem kellene többé ezt a házat. - Jaj, Anna! - rimánkodtam. - Miért viselkedsz így? Már igazán nem is tudom, mit gondoljak felőled! Bolond vagy-e, vagy én zavarodtam meg? - Persze, persze, csak mondj engem zavaros fejűnek -folytatta Anna kegyetlenül. - Én magam vagyok az oka, mivel az otthonomat és az atyámat megtagadva, védtelenül a te kezedre adtam magamat. Már nem is emlékezem, mikor hallottam egyáltalán jó szót a szádból. Tenéked semmi nem felel meg. Ha a helyzetem és a nevelésem szerint öltözöm, úgy kezelsz, mint egy lotyót. Ha meg kedvedben akarván járni, oly szemérmesen és oly erkölcsösen viselkedem, amennyire egyáltalán tudok, szidol és becsmérelsz, és a csuklómat csavargatod, és úgy vonszolsz be a szobádba, mintha meg akarnál erőszakolni. Vádolj, csak vádolj, de inkább először a saját hibáidat vedd észre! - Isten irgalmazzon nékem, hogy a magadfajta nő hálójába kellett kerülnöm! - mondottam kimerülten és teljesen kétségbeesve. - Talán szívemben latin vagyok, és soha nem tudom a görögöket megérteni! Kicsit meglágyult, ismét tágra nyitotta csodálatos szemét, és megjegyezte: - Ne hibáztasd a görögöket! Te csak a nőket nem érted! Talán nem is vagy kicsapongó, sem nőcsábító, csak igen-igen tapasztalatlan, minthogy a nőkről alig is tudsz valamit. Ezért talán mégiscsak meg kell bocsátanom a viselkedésedet. - Tenéked kell énnékem megbocsátanod? - kiáltottam indulatosan. - Ugyan melyikünk köteles a másiknak megbocsátani? Ámbár legyen, jó, bocsáss meg te! Megalázkodom és megkövetlek, csak vess véget ennek a borzalmas huzavonának. Én ezt már nem bírom! Miért vagy hozzám ilyen? Szemérmesen lesütötte a szemét, de azért titokban hosszú szempillái alól lesett engem. - Azért, mert szeretlek téged, Johannesz Angelosz úr! - mondotta ellágyulva. - Mert olyan borzalmasan szeretlek, hogy az már egyenesen sírásra fakaszt. És te olyan megdöbbentően gyerekesen viselkedsz velem. De talán éppen ezért szeretlek ilyen nagyon! Bámultam rá, és nem akartam hinni a fülemnek, és már semmit sem értettem. - Különös szeLelem! - mondottam. Gyöngéden megérintette arcomat: - Barátom! Egyetlen szerelmem, miért vagy ilyen borzalmasan önfejű? -kérdezte. - Én, önfejű? - Hangom annyira elfulladt a méregtől, hogy nyeldekelnem kellett ahhoz, hogy folytathassam. - Legalább nem vagyok olyan ördögien szeszélyes, mint te. - Szeszélyes? - kérdezte, mint aki őszinte önvizsgálatot tart. - Valóban szeszélyes volnék? Legalábbis nem vagyok annyira egyszerű ezekben a dolgokban, mint te. A nő általában kissé bonyolultabb, mint a férfi. - Végül is mit akarsz tőlem? - kérdeztem. - Mondd meg végre! - Olyan törvényes esküvőt, amilyen jelen körülmények között egyáltalán lehetséges - mondotta világosan és egyszerűen, minden egyes szót külön hangsúlyozva, a félreértésre semmi lehetőséget sem adva. - Gondolnom kell a jó híremre, a jövőmre, a családomra és atyámra! Kezemet ökölbe szorítottam úgy, hogy a körmeim a tenyerembe mélyedtek. Nincs jövő! - mondtam, nyugalmat erőltetve magamra. - Próbáld végre megérteni, hogy hamarosan sem a családodnak, sem atyád palotájának, sem a jó hírednek, sem semminek nem lesz semmi jelentősége. A török ágyúk ötezer lépésnyire vannak a várostól. Annyian vannak, hogy megszámlálni sem győzi őket senki. Minékünk nincs jövőnk, nincsen, hidd el már! - Akkor meg miért ellenkezel ilyen hevesen? - vetette közbe, ugyanúgy ő is, nyugalmat erőltetve magára. - Ha egyszer jövendő nincs, és semminek semmi jelentősége nincs, akkor, az istenért, miért nem tehetsz kedvemre egy ilyen jelentéktelen dologban? - Az egyházak egyesültek - mondottam. - Próbáld megérteni. Az uniót nyilvánosságra hozták. A latin esküvő éppoly törvényes, mint a görög. Ezért a szakramentumokat gyaláznám meg, ha szántszándékkal újra házasságot kötök. Ez elvi kérdés. Az isten szerelmére, én a hitemet nem tagadtam meg és nem tértem át az iszlám hitre akkor sem, amikor Várnában már a nyakamon volt a kard éle. Ugyanolyan szégyen volna, ha a hitemet most egy nő szeszélye miatt tagadnám meg:" csak azért, hogy tenéked kedvedben járjak. - A legtöbb templomban még mindig toldalék nélkül mondják az apostoli hitvallást - folytatta csökönyösen. - Az esketéseket és temetéseket, a kereszteléseket és az úrvacsorát a régi formulák szerint végzik. Georgiosz Mammasz hamis pátriárka akit a pátriárkák szent szinódusa félreállított. A pápa nem emelheti őt vissza méltóságába. A császár csupán egy árnyképet állított föl. A valódi görög egyház e mögött rejtőzik, és majd ismét látható lesz, amikor annak lészen ideje. Csatlakozz ehhez, s akkor az esztelen előző házasságod minden további nélkül érvényteleníttetik, akárha nem is lett volna! Mellemet döngettem öklömmel, s egy egész maroknyi hajamat téptem ki. - Miért születtem erre az átkozott világra? - kiáltottam keserűen. - Mért nem élhetek úgy, ahogy akarok, a lelkiismeretem szerint? Micsoda rontás uralkodik az életemen? Most már te is papokat és jogtudósokat szalajtatsz utánam, noha még hozzád sem nyúltam? - Nem is fogsz soha, még ha belehalnék sem! - vágott vissza. - Immár az én számomra is elvi kérdés lett, minthogy a végtelenségig ezt hajtogatod. Élj csak a lelkiismereted szerint, de tudd, hogy akkor egymagádban élsz és halsz. Emberek világában élünk, és nem Isten világában. Az emberek világában mindenkinek meg kell alkudnia és igazodnia kell a többiekhez. Én lemondottam az atyámról és az otthonomról miattad. Valamiről tenéked is le kell mondanod! Egyébként azt kell hinnem, hogy valóban nem illünk össze! Választani kell, mondtad egyszer. Rendben van. Akkor hát válassz! Most rajtad a sor! És ez az utolsó szavam. A harag könnyeivel szememben futottam a szobámba, oldalamra kötöttem a kardom, fölráncigáltam lábamra a csizmám, és a hónom alá kaptam a vértemet. - Isten megáldjon, Anna! - kiáltottam, és eldübörögtem mellette a lépcsőn. - Ettől a pillanattól kezdve csak a falakon találhatsz meg, sehol máshol! Almát kaptál a kezedbe, de nem mersz beleharapni, mivel félsz, hogy férges! - Itt az almád, tessék! - kiáltotta, és utánam hajította a legelső keze ügyébe kerülő tárgyat. Történetesen a drága, üvegfedeles lámpásom volt. Üvege a fejemen tört össze, úgy, hogy a kezem és a nyakam is megsebesült. Akkor azonban még csak észre se vettem. Becsaptam a kaput magam mögött, hogy csak úgy dörrent. Szaladt, hogy kinyissa a kaput, és rémülten kiáltozott utánam: - Csak nem sebezted meg magad? Nem fordultam meg, hogy visszanézzek. Hónom alatt zörgő vértemmel siettem végig az utcán, mintha a gonosztól menekülnék. Ilyen esztelenül szerettem őt. 1453. április 4. Hétfőn a helyére úsztatták a láncot, hogy zárják a kikötő bejáratát az Eugeniosz-toronytol a Galata-toronyig az öböl túlsó felén, Perában. A kikötő le van zárva. Most már egyetlen gálya sem vitorlázhat el, még ha akarna sem. A lánc nagy ívben kígyóként úszik az egyik parttól a másikig. A sötétség beálltakor az égbolt egész északnyugati pereme a törökök tábortüzeitől kezdett fényleni. A házamat elhagyván minden további nélkül Giustiniani megerősített őrségéhez csatlakoztam a Szent Romanosz-kapunál. A latinok a tornyokban és az őrszobában heverésztek, birkahúst főztek fazekukban, kártyáztak és borozgattak. A görögök meg több szólamú zsoltárokat énekeltek, és imádkoztak. Az őrszemek fönt virrasztottak a falakon. Olykor-olykor, az éjszaka sötétjében lopakodó árnyakat vélvén felfedezni, yalamelyikőjük égő fáklyát dob át vagy égő nyilat lő a sánc túloldalára. A falak előtti térségre azonban síri csend borul. Hamarosan befejeződik a birkahúsevés, és a fazekakban forró ólmot és szurkot kezdenek olvasztani. A falakon egész sereg keskeny csövű ágyút helyeznek el. Ugyanakkor széles torkú bombardokat is, amelyek kőgolyóikat nagy ívben röpítik ki. Ám amikor ezeket elsütik, a dörrenés okozta rezgés a falakat jobban károsítja, mint az ellenséget. És ezeket még ki sem próbálták. A puskaport a villás puskákhoz tartalékolják, és a gerendákra erősített ágyúkhoz, amelyekből ólomgolyóbisokat lőnek ki. A császár technikusai régimódi ballisztákat és hajtógépeket állítottak a külső falrészekre, amelyek a sáncárkon túli területekre dobnak ki nagyméretű kődarabokat. A kőtömbök azonban lassabban repülnek, mint az ágyúgolyó. Ha az ember maga választhat a lőporos puska vagy az íj között, ötvenből csak egy ha választja a lőporos puskát. Az íj pontosabb és használata is biztonságosabb. Vöröslik az égbolt alja, és a latinok fogadásokat kötnek egymással, vajon holnapra a törökök a kapuk elé érkeznek-e. Mindenki nyugtalanul élénk és rosszul alszik. Az átkozódás és a káromkodás hozzátartozik a hivatásos katonák beszédéhez. Ez sérti a görögöket, ezért aztán elhúzódnak a latinoktól. Virrasztás közben keserűség és gyanakvás lopakodik gondolataim közé. Nem tudok nem gondolni Anna Notaraszra. Nem lehet. A sors nem lehet ennyire tervszerű és nem kényszeríthet ennyire kérlelhetetlenül előre az utamon. Miért akar ilyen önfejűén törvényesen kötődni hozzám? Meg kellene értenie, hogy nekem is megvan az okom, amiért nem tudok abba beleegyezni. Énnekem arra okom van. Okom. Ha az uniót megtagadnám, és hagynám magam megesketni Anna Notarasszal, megint tennék egy lépést a sötét kísértés irányába. Miért kellett vele találkoznom? Előre meg lett-e vajon tervezve ez a találkozásunk? Valóban nem tudja az atyja, hogy még mindig itt van a városban? Vagy valamiféle titkos együttműködés van atya és leánya között. De hát Lukasz Notarasz nem tudhatja, hogy én ki vagyok. A császár feleségéül nevelték őt, Konsztantinosz azonban nem tanúsított iránta érdeklődést. Ez a sértés szabná meg az ő tetteit is, miként az atyjáét? Valóban azt képzeli Lukasz Notarasz, hogy a szultán a várost meghódítván beleegyezne egy görög árnyékcsászár uralkodásába, aki az ő vazallusa lenne? Talán arra számít, hogy amennyiben az ostrom nem lesz eredményes, a görögök és a latinok között véres leszámolásra kerül sor, és Konsztantinosz megbukik? Évszázadok óta a görögök minden második császára trónbitorló volt. Lukasz Notarasz nem emelkedhetik császárrá. Lányából azonban lehetne császári feleség. Nem, senki sem tudhatja. Ám engem meg akartak ölni, amikor Notarasz házából távoztam. A Blachernai sötét szobája sok titkot rejt magában. Nem, senki sem tudhatja. Csupán a sorsomat töltöm be. De vajon tévedtem volna a sorsomat illetően, hogy erőnek erejével kényszerít engem olyan útra, amelyre én nem akarok lépni? Miért, miért kellett nekem ővele találkoznom a Szófiatemplom lépcsőin? Amikor az utam már oly világos és egyszerű volt. Most minden annyira zavarossá vált bennem, és gondolataim forronganak. Hagynám-e lelkemet, hogy belebukjék a test csábításába? De szerelmem ugyanoly mértékben lelki, mint amennyire testi csábítás. Így hiszem. Így hittem. Csak ember vagyok, nem angyal. Ám a fájás kiszállt Mánuel térdéből, amikor kezem a nyakára helyeztem. Északnyugattól északig vöröslött az égbolt a törökök tábortüzétől. Reggel már itt lesznek a város körül. Nincs más megoldás, mint félelem nélkül, jövendő nélkül harcolni. Ilyen egyszerű, és ilyen világos. A halál angyala úgy ígérte, hogy harmadszor a Szent Romanosz-kapunál találkozik velem. Kételkedem-e hát a birodalomban, ami énnékem ígértetett? Életem teljes volt. Több életet megéltem. Megtapasztaltam a boldogságnak minden szakaszát. írásokat olvastam. Hittem a filozófiában. Kereskedtem. Vadásztam. Háborúztam. Firenze leggazdagabb embereinek egyike voltam. A halál kaszája tízszer szisszent el mellettem. Csak a rabszolgaság tanított meg arra, hogy az ember rabszolgaságát megértsem, hogy önmagamat legyőzhessem. Mindezt, mindezt azért, hogy megtapasztaljam az Istent. Mindezt, mindezt azért, hogy egy nő miatt vágyaim lángvermébe zuhanjak. Őt azonban nem gyűlölöm. Mivel szeretem. 1453. április 5. Napkelte után hatalmas porfelhők szálltak fel a városba vezető utakon és az ösvényeken. Aztán a por közepéből előbukkantak a törökök első szórványos csapatai. Amikor megpillantották maguk előtt a város magasba szökő falait, istenüknek s a Prófétának nevét kezdték kiáltozni, és fegyvereiket lengették. A napsugarak a portól pirosan verődtek vissza a lándzsák és a kardok hegyéről. Giustiniani az őrtoronyból magához hívatott a Kharisziosz-kapuhoz. A császár és ő voltak ott, mindketten lóháton. A kapu két oldalán százszámra várakoztak ifjú görög főnemesek, türelmetlenül kapáló és fejét kapkodó lovukat visszatartva. Ugyanazok az ifjak, akik oly gunyorosan mosolyogtak, amikor a császár a latinokhoz beszélt. Ugyanazok, akiket a hippodromnál láttam, amint lovaspólót játszottak. Szép és büszke ifjak, akik még azt is méltóságukon alulinak tartották, hogy a latinokkal egyáltalán szóba elegyedjenek. - Lovagolni tudsz, ugye, Ange? - kérdezte Giustiniani. - És a kürtöt is meg tudod fújni? Kérdőn bólintottam. - Harcolni akartál, ugye? - folytatta Giustiniani. - Jól van. Harcolhatsz. De ügyelj rá, nehogy túl hosszúra nyúljon a küzdelem és bekerítsenek! Kiáltsd hát oda görögül ezeknek az átkozott ifjú fajankóknak, hogy mindenkit fölakasztatok, aki a kürtszónak nem engedelmeskedik és nem fordul azonnal vissza, amint felharsan a kürt. Egyetlenegy embert sem szabad elveszíteni. Ez csak tüntetés és nem kirohanás. Semmi mást nem kell csinálnotok, mint zavart okozni a törökök menetelő soraiban. Tartsd szemmel közben a tornyot. Zászlóval adok jelt, ha az a veszély fenyeget, hogy a törökök diadalt vesznek rajtatok. Elvettem tőle a kürtöt és megfújtam. Hangja tiszta volt és csengő. Az élénk lovak felágaskodtak. Odakiáltottam az ifjaknak, hogy én egyáltalán nem tolakodtam megosztani velük a dicsőséget, de a protosztrátor parancsára követnem kell őket, hogy jelt adjak, amikor vissza kell fordulniuk. Azt is elmondtam, hogy idősebb vagyok náluk, és hogy már Várna előtt is vettem részt lovassági küzdelmekben. Giustiniani kedveskedő hangon beszélt nagy testű harci paripájához, elmagyarázván neki is a helyzetet, majd átadta énnekem a ló kantárját. - Az én lovam különb védelmeződ lesz, mint a kardod. Mellső patái rúgásával utat nyit számodra bármekkora sokadalomban is, s ha kell, akár egy törököt is képes a fogai közé ragadni. Valóban szörnyű és félelmetes nyugati csatamén volt, bár lassúbb es nehézkesebb, mint a görögök melegvérű lovai Szerencsére engem tisztelnek az állatok. Különben ettől a lótól jobban féltem volna, mint a törököktől. Giustiniani oly nagy növesű ember, hogy a kengyele is túl hosszú volt számomra, de megigazítani már nem volt időm. A függőhíd már csikorogva leereszkedett, és tíz férfiú tárta ki előttünk a kapuszárnyakat. Soronként, szép rendben lovagoltak ki a kapun a görögök, de mar a hídon megsarkantyúzták a lovaikat, és egymással versengve, lovaikat kiáltásokkal ösztönözve száguldó csapatkent rontottak ki a falak előtti térségre. Nyomukban lovagoltam en is csak ugy döngött a föld. Óriás lovam felbőszült, es megsértődött a hátramaradás miatt, hozzászokván, hogy mindig az élen vágtat. Ezért aztán mindent megtett, amire csak képes volt, és én olyan biztonságban éreztem magam, mintha egy hadielefánt hátán ültem volna, deszkából összerótt tető védelmében. Lovagoltunk hát az adrianopoliszi úton beérkező gyalogos osztag felé. Megpillantván a közelítő lovasokat, a gyalogosok az út két oldalára rebbentek szét. Ezután nyilak kezdtek sivítani a levegőben. Az ifjú görögök úgy lovagoltak, akárcsak a lovasjáték közben, széthúzódtak a terepen, ki-ki a maga labdája felé. A labdák most a török fejek voltak. Lovam megtapodta az első testet. Oldalt a messzeségből egy csapat török közeledett teljes vágtában, lobogó piros köpönyegben, hogy megvédelmezze a gyalogságukat. A megriadt törökök még a fegyvereiket is elhajították, hogy gyorsabban menekülhessenek. Különben is afféle gyülevész népség volt. Azután azonban egy egész csapat verődött össze, akik lándzsáikat a földbe szúrva, ezzel a lándzsahegy kerítéssel próbálták lovainkat fölnyársalni. A görögök azonban egyszerűen két oldalról megkerülték ezt a csoportot, ám az én esetlenül dobogó lovam egyenesen nekirontott, és szügye védőlemezével, mint vékony gallyakat törte össze a lándzsákat és maga alá tiporta patáival a megrémült, eszüket vesztett embereket. Harcolni jöttem. Harcolnom kellett. Ezeknek az embereknek még bőrvértjük sem volt. Hangosan kiáltoztak: Allah! Allah! Azon kaptam magam, hogy én magam is így kiáltozok: Allah! Allah!; mintha az ő istenüket kérném, irgalmazzon az övéinek. A küzdőteret ruhafoszlányok pettyezték. Lovam dühösen hátracsapta a fülét, és fogait egy fiatal török fiú hasába vágta, majd a levegőbe fölemelve addig rázta, amíg eszméletét veszítette, akkor elhajította az út szélére. A törökök menetoszlopa megtorpant, és zűrzavar támadt. A görög ifjak közben visszafordították a lovaikat, és a falak irányába kezdtek vágtatni. A domboldali kapaszkodót elérvén, vágtájuk meglassult. Nyilak suhogtak körülöttünk, de eddig még senki sem zuhant le a lova hátáról. Tekintetemet a város felé emeltem. Giustiniani keresztes zászlója vadul föl-le emelkedett a rúdján. Megfújtam hát a kürtöt. Fújtam, egyre csak fújtam. A görögök azonban úgy tettek, mintha nem hallanák. Ha a meredek domboldal nem csöndesíti le vágtájukat, készek lettek volna akár Adrianopoliszig lovagolni. Végül sikerült magam köré gyűjteni a csapatot, és elindultam vissza a városba. Amint elhaladtunk a földön fetrengő és a kezüket a fejük védelmére felemelő sebesültek mellett, le-lehajlott az ifjak valamelyike, s mintegy gyakorlatozásképpen, megadta a kegyelemdöfést. Vér és ürülékbűz undorító szaga terjengett a levegőben. Lovaikat féktelenül megsarkantyúzva, Allahot kiáltozva és szablyájukat suhogtatva a levegőben, teljes vágtában közeledtek a távolból a szpáhik. Özönlöttek felénk, mint a tenger tajtékzó hullámai. Egyre többen kezdtek az ifjak is hátrafelé tekingetni, és szinte ösztönösen sarkantyúzták a lovaikat. Volt idő, amikor nem akartam húst enni, mert testvéreimnek tartottam az állatokat. Lovam vágtája lassult, fejét fölemelte kérdőn, véres orrlyukai kitágultak. Fejét, nyakát és szügyét tajték és emberi vér borította. Érezte és hallotta a nagy lovascsapat patáinak a dübörgését, és már nem akart visszatérni az istállójába, hogy időtöltésül a szolgákat harapdálja. Nem néztem hátra. Konstantinápoly falait és tornyait néztem. Próbáltam a törökök szemével nézni, és már nem is csodálkoztam azon, hogy a menetelők léptei kényszerűen lelassultak a városhoz közeledvén. Véget nem érően nyújtózott el a hol sárgás, hol barnás árnyalatú kiszögellésekkel tűzdelt fal. Először a sáncárok, majd az azt övező fal. A sáncárok mögött az első, alacsony kis élőerőd. Mögötte a külső fal, tornyokkal, fegyverekkel, katonákkal, s ez már önmagában véve is hatalmasabb volt, mint bármely más városfal, amit Európa országaiban láttam. A külső fal ormán, a ki-szögellések és a tornyok oltalmában csoportosultak a védők. De még csak e mögött a külső fal mögött emelkedett a legmagasabb, kőtornyaival. Három óriási lépcsőként követi hát egymást Konstantinápoly oltalmazójaként az élőerőd, a külső fal és a nagy fal. Az ellenség, ha áttör is az élőerődön és a külső falon, csak gyilkos sikátorba kerül, falak közé. A falak felhőmagasságig nyúló lépcsőfeljáróit nézegetve villant föl bennem először a remény sugara. Ezeket a falakat más nem döntheti le, csupán a földrengés, gondoltam. Lovam patái alatt már a sáncárok hídja döngött. A szpáhi lovasok sora bóbitáikkal, vértjeikkel, lobogó köntöseikkel nyíllövésnyi távolságon túl állt meg mögöttünk. Alighogy belovagoltunk a városba, már futottak is a mesteremberek, hogy a felvonóhidat lebontsák. A kőművesek is készen állottak a téglakupacokkal és a habarcsos vödrökkel, hogy a kaput befalazzák. Ugyanígy semmisítették meg a fal különböző pontjain a négy utolsó másik fölvonóhidat, és gyorsan befalazták az utolsó nagy kapukat is. Használatban csak a támadás céljait szolgáló keskeny kapucskák maradtak, amelyek a nagy falon át vezettek ki a két fal közötti sikátorba, és amiknek a kulcsait a császár a latinokra bízta. A törökök minden irányból folytatták menetelésüket, szétterülve a város körül, és adott távolságon tőle megállottak. Mögöttük óriási nyájakat tereltek. Az öböl szemközti partján, a Péra mögött emelkedő dombokon is végtelennek látszó embersorok jelentek meg. Ez egész nap így folytatódott. Alkonyatkor a törökök már oly sűrűn lepték el a belső kikötőtől a Márvány-tenger partjáig terjedő térséget, hogy egy nyúl sem illanhatott volna el közöttük. A csapatok azonban néhány ezer lépésnyire megálltak. A falakról nézvést az előrenyomuló törökök kicsinyek voltak, mint a hangyák. Parányi, parányi az ember az ezeréves óriás falhoz képest. Az idő azonban falánk. Egyszer a leghatalmasabb falnak is le kell omolnia. Akkor változik meg a kor. A falak összeomlásának az idején születtem. Szívemben a filozófusok és a skolasztikusok tanai már jó ideje semmivé lettek. Már csak a végső börtön, a végső fal van előttem. A saját testem vigasztalan börtöne. Konstantinápoly őrtornyában egymással szembe hömpölyög bennem a visszahozhatatlan múlt és a sötét jövendő. De Isten országa is itt lappang bennem, amely egymásba olvasztja a világosságot és a sötétséget. Ezért sorsom beteljesülésekor testemnek ki kell hunynia. Amikor Konstantinápoly elesik, Isten valóságára feledés borul e földön. A sötétség erői kezdik meg uralkodásukat. Azt a kort én már nem akarom megélni. Leszállt az éjszaka, az áprilisi érlelődő tavaszi éjszaka. De hiányzik a tavaszi gyöpnek és az elvadult mandulafáknak az illata. A levegőben sós por és füst keserű szaga kering. Vöröslő félkörként fogják körbe a törökök tábortüzei Konstantinápolyt, izzva az éjszakában, mint a parázs. 1453. április 6. Péntek van, az iszlám ünnepnapja. Mohamed szultán több száz főnyi kíséretével reggel ellovagolt a falak mellett, lőtávolságon kívül. Arcát ugyan nem lehetett kivenni, de a testtartásáról és a fejtartásáról azonnal fölismertem. Ruhájuk színéről és fövegükről fölismertem kísérete legrangosabb személyeit is. Egyik részről sem lőttek ki egyetlen nyílvesszőt, egyetlen ágyúgolyót sem. Éjszaka az összecsapás színhelyéről összeszedték a kirohanásunkkor lekaszaboltak, földbe tiportak holttestét. A szultán, miután megvizsgálta a falakat, föllovagolt a Szent Romanosz-kapuval szemközti dombra. Ott időközben már fölállították a hatalmas, oszlopos mennyezetű selyemsátrát, és egy sereg munkás éppen sáncárokkal meg cölöpsorokkal erősítette meg a dombot. A szultán továbbra is lova hátán maradva, a béke jelével küldöttet menesztett a kapu elé. A küldött éneklő hangon Konsztantinosz császárt hívta, békét kínálva neki. A görög nyelvet hibásan beszélte ugyan, mégsem akadt a falakon senki, aki nevetett volna rajta. Konsztantinosz császár, arany tollkoronával a fején, fölment a nagy fal egyik tornyába, maga körül a szertartások által megszabott kísérőkkel, és megmutatta magát a küldöttnek. Mohamed szultán, betartva a Korán törvényét, békét kínált föl, arra is szavát adván, hogy amennyiben a város ellenállás nélkül adja meg magát, megkíméli mindenkinek az életét. Ez volt Khalil nagyvezír és az öregek békepártja számára az utolsó lehetőség arra, hogy tárgyalásokat kezdjenek. Gondolom, hogy a távoli dombon a lova hátán mozdulatlanul ülő Mohamed leginkább attól félt, hogy követeléseiknek eleget tesznek. Konsztantinosz császár Phrantzesszel elismételtette ugyanazokat a szavakat, amiket már korábban megírt a szultánnak Adrianopoliszba. Phrantzesz törékeny udvaronchangja nem hallatszott messzire. Giustiniani latinjai megunták, és a hivatásos katonák szokásos becsmérlő szavait kezdték odakiáltozni a szultán küldöttjének. A görögök is kiabálni kezdtek, míg végül fenyegető kiáltozás zúgott a fal teljes hosszában a törökök fülébe. A görögök nekibátorodtak a saját hangjuktól, a szemek fölragyogtak, az arcok kipirultak. Néhány íjász lelkesen nekilátott, hogy íjának húrját megfeszítse. Konsztantinosz császár azonban fölemelte kezét, és szigorúan megtiltotta, hogy a béke jeleinek védelme alatt álló szultáni küldöttre rálőjenek. A küldött visszaindult, és mire a szultán elé érkezett, a nap éppen akkor delelőre hágott. A déli ima ideje volt. Mohamed szultán leszállott a lováról. Elébe terítették az imaszőnyegét, és Mekka irányát jelezvén, eléje tűztek a földbe egy lándzsát. A szultán megfogta a csuklóját, lehajtotta fejét, letérdelt a szőnyegre, majd a homlokát a földre hajtotta Istene előtt. Az előírt mosdást azért nem végezte el, mivel hadjáraton volt és hadserege katonái számára nem akadt volna elegendő víz. Homlokát többször a földhöz érintette, s a tengerparttól a kikötői öbölig egész serege térdre borult és homlokát ugyanabban az ütemben, mint ő, a földhöz érintette. Ameddig csak a szem ellát, mintha egy óriási méretű eleven, mozgó szőnyeg fedte volna a földet a várostól pár ezer lépésnyire. Mintegy válaszként a város valamennyi templomában megszólaltak a harangok, és a kolostorokban a szerzetesek szaporán verni kezdték vaskolompjaikat. A harangok zúgása és a kolompok zengése bátorítóan betöltötte a várost, eljutott a törökökig és megzavarta áhítatukat. Miután Mohamed szultán több imát elmondott, fölemelte mindkét kezét, és megkezdettnek nyilvánította az ostromot. Akik hallották szavát, teli torokból kezdték ismételgetni, és a kiáltás sorról sorra terjedt, tenger zúgásaként fogván körül a várost. - Megkezdődött az ostrom! - kiáltották a törökök, s ugyanakkor az egész sereg a fegyvereit lengetve, futólépésben közeledett a falakhoz, mintha rohamra indultak volna. Hullámként görögtek előre a különféle színű csapatok, mígnem a falakról már a nyíló szájakat és az ordibálok arcát is meg lehetett különböztetni. A látvány oly hatalmas és oly félelmetes volt, hogy a tapasztalatlan görögök egészen megrémültek tőle, vissza is húzódtak az állásaikból, mire a latinok gyorsan nekiláttak íjaik fölajzásához és kivonták kardjukat. A törökök azonban példás hadrendben, a falaktól mintegy ezerlépésnyire megállottak, az ágyúk lőtávolságán kívül, és nekifogtak, hogy a város köré egybefüggő sáncárkot ássanak. Követ hordtak és cölöpöket vertek le a földbe táboruk megerősítésére. Mindössze néhány janicsár futott ki a nagy sáncok szélére, és párviadalra hívogatták a görögöket. A császár gárdatisztjei lelkesen kérték a császár engedélyét, hogy megmutathassák fegyverforgatási tudományukat a törököknek. Giustiniani tapasztalt vasvérteseinek sorában is voltak férfiak, akik szívesen összemérték volna a nyugati kétkezes kardot a janicsárok rövid, görbe kardja ellen. Giustiniani azonban szigorúan megtiltott mindenféle haszontalan tornát. - Nem a bajviadalok időszakát éljük! - mondotta. - Semmi értelme a legkitűnőbb kardforgató férfiak életét veszélynek kitenni holmi esztelen versengés vágyától vezettetve. Ridegen megparancsolta a legkiválóbb lövészeknek, hogy irányozzák be a csigás puskákat és az íjakat, és egyszerre lőjenek. A nyilaktól és az ólomgolyóktól négy janicsár esett el. A többiek feldühödtek a becsületnek és a jó szokásnak eme megsértésén, és habzó szájjal kezdték gyalázni a görögöket és a latinokat, gyáva barmoknak szidalmazva őket, akik csak a falak védelméből merészelnek rálőni bátor férfiakra. Amikor még ketten elestek közülük, a többiek végre észhez tértek, s hátukra emelvén társaik holttestét, megpróbálták elszállítani. Most azonban már a fal teljes hosszából lőtték őket, és sok ember esett el. De futólépésben egyre újabb janicsárok jöttek, hogy már sem a golyókkal, sem a nyilakkal nem törődve, eltakarítsák a holttesteket. Egyetlenegy holttest sem maradt ott a sáncnál. A helyüket csupán vérfoltok jelezték a gyöpön. Míg a török hadsereg az árokásásnál és cölöpözésnél szorgoskodott, azonközben Giustiniani végiglovagolt a fal mentén, és próbálta fölbecsülni a létszámukat. A szultán sátra körül, a Szent Romanosz-kapuval szemközt letáborozott janicsárok tizenkétezren vannak, ezt tudjuk. Legalább ugyanennyi a reguláris lovasság, a szpáhik létszáma. Giustiniani úgy vélekedett, hogy a meglehetősen jól fölszerelt, részben vértes reguláris csapatok létszáma legföljebb százezer fő. Ugyanilyen létszámúak a szabadcsapatok, azok a szegény ördögök, akik a szultán hívó szavára vallási buzgalomból vagy zsákmányszerzési vágytól hajtva csatlakoztak sietve a szultán seregéhez, rongyokba öltözve, s fegyverként vagy kardot vagy parittyát ragadva. Néhányan közülük keskeny, bőrbevonatú fapajzsot viseltek. A törökök létszáma félelmetes, ám a segédcsapatok harcászati értéke Giustiniani szerint jelentéktelen. Egyáltalán nem látszott levertnek a körútja után. Azon csodálkozott csak, hogy a szultán sokat emlegetett ágyúi hol késlekednek. A védők megbátorítására Konsztantinosz császár Aloisio Diegóval egyetértésben a velencei gályák legénységét végig-meneteltette zászlóival a külső fal ormán, a kikötői öböltől a Márvány-tengerig, a szárazföldi fal teljes hosszában. Szóltak a sípok, peregtek a dobok, és a szélben diadalmasan lobogott Szent Márk oroszlános zászlaja. Ez a tüntetés kétségtelenül jelentős diplomáciai győzelmet hozott a császárnak, mert a szultánnak ebből meg kellett értenie, hogy immár Velencével is hadban áll. Estére kiderült, mi volt a tüntető felvonulás ára. Konsztantinosz császár testőrcsapataival együtt kiköltözött a Blachernai palotából, hogy a szultán sátrával szemközt, a fal középső szakaszán lakjék ezután, mint Giustiniani állandó tartaléka. A megüresedett palotába bevonult a velencei bailó a velencei helyőrséggel és az önkénteseknek beállt kereskedőkkel. Alkonyattájt már a palota tetején a császári bíbor zászló mellett ott lengett Szent Márk oroszlánja is. Ily módon a Blachernai egész megerősített területe a velenceiek birtokába került, s nekik kellett megvédeniük. Ha a város valóban képes lesz ellenállni, és az ostrom a szultán vereségével végződik, a velenceiek áthelyezése a Blachernaiba baljós stratégiai előjel is lehet. Most már az is érthető, miért egyeztek bele oly lelkesen, hogy a Blachernai falait védelmező sáncárkokat kiássák. Minderről nyilvánvalóan már jó előre megállapodtak titokban a császárral. Azáltal, hogy a velenceiek túlerőben lévő hajóhada uralja a kikötőt, és a velencei helyőrség pedig a város északi részében a Blachernait, mint valami különálló erődítményt, biztosították a várost a genovaiak esetleges államcsínyével szemben. Giustiniani és vasvértes katonái mindenesetre megtisztelő helyet kaptak a janicsárokkal szemben a Szent Romanosz-kapu mindkét oldalán. Ettől a kaputól a Kharisziosz-kapuig Giustiniani legalább háromezer válogatott fegyverforgatót vont össze, noha a táv a szárazföldi fal teljes hosszúságának az egyötödét sem érte el. De ezzel a falrésszel szemközt van a szultán és janicsárjai. Hányan lehetnek a védők összesen? Azt csak Konsztan-tinosz császár és Giustiniani tudják. De egyszer, amikor azt magyarázta, hogy szükség esetén éppen a Szent Romanosz-kaputól tud a legsikeresebben segédcsapatokat küldeni a fal más veszélyeztetett részéhez, Giustiniani véletlenül elszólta magát, hogy az összes csapatok felét a Szent Romanosz-kapu és a Kharisziosz-kapu közötti szakaszon vonták össze. Eszerint mi, a város védelmezői, a szerzeteseket és a kézműveseket beleszámítván, nem vagyunk többen, mint hatezren. Számomra ez hihetetlennek tűnik. Hiszen a velencei hajósok létszáma is megvan pár ezer, bár nékik a gályáikon kell lenniük, és a kikötőt meg a láncot kell védelmezniük. Ezért én mégis úgy gondolom, hogy a falakon legalább tízezren vagyunk, még ha Giustiniani hatszáz genovai katonáján kívül nincs is több mint ezer vasvértes. Mondjuk hát, hogy tízezer, kétszázezerrel szemben. De a szultán ágyúi még nem érkeztek meg, és a szultán hajóhada sem mutatkozott. Ehelyett délután Szelümbria irányából szórványos dörrenések hallatszottak, mintha mennydörgés lett volna, holott az égbolt felhőtlen volt. A Márvány-tengerből kéken kiemelkedő szigetekről hatalmas, fekete füstfelhő száll fel az égre. 1453. április 7. Éjszaka a Szelümbria-kapu előtt karóba húzták azoknak a férfiaknak meztelen, megcsonkított testét, akik végső erejükig védelmezték Szelümbriát. Negyven karó, negyven holttest. Pérából olyan mendemondák érkeznek, hogy a szultán hajóhada két napon át hiába próbálta bevenni a márványtengeri szigetek legutolsó, még védekező tornyát. Tegnap a török hajóhad parancsnoka óriási farakást halmoztatott köréje, és védelmezőivel együtt fölgyújtatta a tornyot. A görögök készek pusztuló birodalmuk utolsó talpalatnyi területeit védelmezve meghalni. Keleten barbárok, nyugaton barbárok. Két világ határán védekezik Krisztus végső városa. A segítség reménye nélkül. Nem kérve dicsőséget sem. Megcsonkított, mezítelen holttestek, karóba húzott holttestek - körülöttük felhőkként a legyek. Tetőtől talpig vasba öltözve, a többiek közül mint egy torony kiemelkedve, nevet Giustiniani dagadt képével és kegyetlen szemével. Ma gyűlöltem őt, amikor megpillantottam Szelümbria védelmezőinek megcsonkított testét. Remény nélkül, jövendő nélkül harcolunk. Még ha le győznénk is a szultánt, Konstantinápoly akkor is élő holttestként tengődne a latin barbárok uralma alatt. Görög vérem kiált énbennem. Mivel földi birodalomra nem törekedhet többé, az örökkévalóra, az el nem múlóra áhítozik. A földi valóság helyett Isten valóságára. Este a Khora-kolostorban imádkoztam. A csodatévő ikon elé térdeltem le görög fivéreim mellé. Bódultan szívtam magamba a tömjénfüst illatát. Aranyalapra fölrakott mozaikképek szórták rám sugaraikat mindenik falról. Istenanyám, eredeti és hamisítatlan hitvallásom, imám, liturgiám, harangjaim és vaskolompjaim tiszta csengése. Mintha végre anyám védelmező ölébe hullottam volna, nem is tiltakozva többé ellene. Miért is idegenkedtem, miért kételkedtem, miért hordoztam hiába latin szívet mellemben? A hitemért, a véremért és Krisztusért készen állok a halálra! A szelümbriai görögök karóba húzott holttestei ébresztettek önmagámra. Egész életemben gyűlöltem a szenvedélyességét és a türelmetlenséget, és menekültem előle. Most azonban tiszta tűzként tölti meg szívemet a szenvedélyesség. 1453. április 9. A békés vasárnap után ma a kilenc legnagyobb gálya a lánchoz evezett, s elhelyezkedvén fölkészült annak megvédésére. Várják a törökök hajóhadát. Ökörpárok vontatják hosszú sorokban a helyükre a törökök nagy bronzágyúit. A török vonalak mögött marhacsordák verik föl a port, mely felhőként szállong a levegőben, s az állatok izgatott bőgése egészen a falakig hallatszik. A védelem szervezett. Mindenki tudja a helyét és a teendőjét. Konsztantinosz császár egész nap a falak mentén lovagolt, és beszélgetett a különböző falrészek parancsnokaival, bátorította a görögöket, és újabb ígéreteket tett a latinoknak. 1453. április 11. A szultán a szárazföldi fal teljes hosszában száz meg száz kis ágyút és bombardot állíttatott fel. A nagy ágyúkat négy különböző pontra vonták össze a Szent Romanosz-kapu előtti térségre, a Kharisziosz-kapu elé és a Blachernai Kaligaria-kapujához, ahol a falak ugyan mindennél erősebbek, viszont nincsen sáncárok. A Szelümbria-kapuval szemközt is három nagy ágyút helyeztek el. Az ágyúkat annyira közel vontatták a falakhoz, hogy éles szemű ember a tüzérek arcvonásait is ki tudja venni. Az ágyúkat épp most erősítik az óriási méretű gerendákból és kőtömbökből épített talapzatra, mely körül, mint hangyák, százszámra sürgölődnek az emberek. Most még esetlenül és tehetetlenül hevernek az ágyúk a földön, ám óriási méretükről könnyen képet alkothat magának az ember, ha ásító torkukat a mellettük szorgoskodó katonákkal összehasonlítja. A gömbölyűre formált kőgolyóbisok, amiket most halmoznak föl körülöttük, térdmagasságig érnek. Az ágyúkat is sáncokkal és kövekkel védelmezik. A latinok közül még senki nem látott ilyen óriási ágyúkat életében. Hajórakományszámra falják majd a puskaport, de embereket is százszámra fognak megölni, amikor szétrobbannak, mondja Giustiniani, hogy megvigasztalja vasvérteseit. A legnagyobb ágyút, amelyet a Konstantinápolyból megszökött Orbán Adrianopoliszban öntött, és amiről már januárban járta a szóbeszéd, a Kaligaria-kapuval szemközt állították föl, ahol a legszilárdabb a fal. A szultán szemlátomást valóban azt hiszi, hogy ágyúja bármely falat képes lerombolni. Giustiniani is kíváncsi volt rá, látni akarta, és megengedte, hogy én is vele mehessek, mivel mindenfelé nyugalom volt. Ugyanakkor azt is meg kívánta nézni, hogyan érzik magukat a velenceiek Blanchernaiban és a Kharisziosz-kapunál, ahonnét az út Adrianopoliszba visz. A fal védelmezői közül sokan elhagyták a helyüket, és a külső falról bámulták nagy csoportokba verődve a rémet. A városból is jöttek emberek, és fölkapaszkodtak a paloták tetejére és a tornyokba, hogy a csoda ágyút megszemlélhessék. Giustiniani széles mosollyal mondotta: - Azt hiszem, mindjárt megfogyatkozik a tömeg, mihelyt a törököknek sikerül az ágyúkat a helyükre rögzíteniük, és eldördülnek az első lövések. Sokan ujjukkal mutogattak és kiáltoztak, hogy ők felismerik Orbánt, noha török díszkaftán volt rajta, fején pedig az ágyúmestereket megillető turbán. A görögök gyalázkodó szavakat kiáltoztak oda neki és szitkokat, a császár technikusai a kis ágyúikkal és a kanócos puskákkal megcélozták, és több lövést adtak le, hogy megzavarják azt az amúgy is vesződséges műveletet, amely során a nagy ágyú torkát a fal irányába emelik és rögzítik. Giustiniani azonban megtiltotta a lövöldözést, mivel az szerinte csak lőporpazarlás. Sok görög már ezeknek a jelentéktelen lövéseknek a durranásától is elsápadt és betapasztotta a fülét. Minden idők legnagyobb ágyúja, amelyet Orbán öntött, mérete szerint kétszer nagyobb a szultán többi nagy ágyújánál. Csak aki saját szemével látta, hiheti el, hogy ember képes ilyen ágyút önteni. A kőgolyói derékig értek föl. Minotto, Velence bailója, odakiáltott embereinek, hogy állítsák vissza a rendet, és jött, hogy Giustinianival beszéljen. Vele volt a fia is. A fiú fiatal kora ellenére az egyik velencei gályának a kapitánya, és kíváncsian jött ide a hajójáról, hogy az óriás ágyút megnézze. A császár német technikusa, Joan Grant is csatlakozott hozzánk. Most először láttam ezt a kitűnő férfiút, akinek a tehetségéről és tudásáról már eddig is sokat hallhattam. Középkorú, fekete szakállú férfiú volt. Homlokát sok gondolkodástól keletkezett ráncok barázdálták, és szemében mintha kitörölhetetlenül ott maradt volna valami korunk nyugtalanságából. Megörült, midőn észrevette, hogy pár szót németül is beszélek. Omaga kitűnően beszélt latinul, és görögül is megtanult már annyira, hogy folyékonyan beszéljen. A császár őt fogadta föl Orbán helyére, és azt a bért fizeti néki, amit annak idején Orbán hiába kért. Grant az ágyúszörnyet szemlélve ezt mondotta: - Ez az ágyú az öntési tudomány csodája, amely a lehetetlenség határain győzedelmeskedett. Ennél nagyobb ágyút emberi erővel már nem is lehetne mozgatni. Egyébként, ha nem hallottam volna, hogy Adrianopoliszban már adtak le vele próbalövést, nem is hinném el, hogy kibírja a lőpor és a golyóbis együttes nyomását. Száz dukátért sem volnék hajlandó a közelében állni, amikor elsütik. Giustiniani is szólt: - Én, szegény ember, a Szent Romanosz-kapunak a védelmét vállaltam, mert mindenki más hallgatott. Most azonban már egyáltalán nem bánom. Ezt az örömöt készségesen átengedem a velenceieknek. Velence bailója gondterhelten szólalt meg: - Nem tudom megérteni, hogyan követelhetjük meg bárkitől is, hogy a falakon vagy a toronyban maradjon ezen a szakaszon, amikor az ágyút elsütik. Mi csak kereskedők vagyunk, önkéntesek, sokunk el is van hízva. Én magam is ziháltam, amikor a falra fölkapaszkodtam, és szorult a szívem. Giustiniani így válaszolt: - Valamit fizetni kell a Blachernaiért! De ha akarod, szívesen elcserélem kényelmetlen tornyomat a császári ágyért, és holnap én fogok fölhágni éppen ezen a ponton a falra! Cseréljünk védelmi szakaszt! Énnékem semmi kifogásom sincs ellene! Az elvörösödött bailo gyanakodva méregette Giustinianit, majd a Blachernai tornyait és falait, melyek a többi falrészhez viszonyítva szokatlanul masszívak voltak, és röviden így szólt: - Tréfálsz? Porfürogenetosz palotájától a Könegionig a tornyokon Szent Márk oroszlánja lobog a császár bíborzászlaja mellett. A német Joan Grant elnevette magát, és megjegyezte: - A császár technikusai és én szórakozásként kiszámítottuk és matematikailag be is bizonyítottuk, hogy ekkora méretű ágyút nem lehet önteni. De ha sikerülne is, méretei miatt nem bírná ki a lőpornyomást. És ha lőni azért mégis lehetne vele, csak arra volna képes, hogy a golyóját maga elébe köpje ki a földre. Mindezt teljesen világosan számokkal bizonyíthatjuk. Énnekem tehát holnap egy számítótáblát pajzsul magam elé tartva kellene a falra fölhágnom és az ágyú elé állnom. Az ifjú velencei tisztek ez idáig még tisztelettudóan hallgattak, ám a büszkeségük már nem szenvedhette tovább, hogy a bailo tétovázik egy genovai előtt. Egyszerre többen is előléptek, és fölkiáltottak: - A császár mireánk bízta a Blachernai megvédését. Isten dicsőségére és az egész keresztény közösség áldására tartani is fogjuk a Szentlélek nevében. Nem hátrálunk meg, még ha a fal ledől is előttünk! Ne legyen tenéked gondod velünk, protosztrátor! Giustiniani elkomorodott, és megjegyezte: - Noha az ágyú kétszer akkora, mint a többi, a Blachernai falai is kétszer szilárdabbak, mint más falrészek. Ne feledjétek, hogy a Szent Romanosz-kapunál velem szemben négy ágyú van, nagyobbak, mint amilyeneket én valaha is láttam azelőtt. Valamennyien tegyünk meg hát minden tőlünk telhetőt, Isten dicsőségére! Ennél többet nem tehetünk! Azért engem félrehúzott, és így szólt: - Jean Ange, barátom! Senki sem tudhatja előre, mi fog történni vele holnap, mivel ekkora ágyúkat a világ még nem látott. A lehetőség határain belül van az is, hogy azok néhány lövéssel valóban rést ütnek a falakon, noha én nemigen hiszem. Maradj itt, és tartsd szemmel ezt az óriás ágyút, helyezd magad kényelembe itt a Blachernaiban, amennyiben a velenceiek beleegyeznek. Azt akarom, hogy legyen itt nekem egy megbízható emberem, mígnem magam is megláthatom, mekkora kárt képes tenni az a nagy ágyú. Joan Grant védelme alá fogadott, mivel mindketten idegenek voltunk mind a latinok, mind a görögök között. Hallgatag ember, ám ha valamit mond, akkor gunyoros. Megmutatta nekem a Kaligaria-kapunál a kiürült műhelyeket, amikben néhány öreg görög varga, a félelemtől reszketve, katonai lábbeliket eszkábált. A fiatalabbakat, még a tanoncokat is, kiküldték a falakra. Végigsétáltunk a császári palota folyosóin és termein, amelyekbe a velencei kereskedők és önkéntesek táboroztak le holmijaikkal együtt. Minotto bailo valóban a császár hálószobáját vette használatába, s éjszakonként pehelyvánkoson alszik, bíbor takaró alatt, s ágya függönyét kétfejű sasok díszítik. A velenceiek magukkal hozták szolgáikat és egy sereg nőt is. Ezek állandóan civakodnak a császár görög szolgálóival, akiknek a nyelvét sem értik. A palota fűtőberendezései, amelyek csatornákon át forró levegőt vezetnek a padló alá, igen nagy mértékben fogyasztják a fát. A császár ezért, mihelyt beköszöntött a tavasz, megtiltotta a palota fűtését, noha az éjszakák még hűvösek. A városban összehalmozott fát a pékek számára akarja megtakarítani, hogy elegendő legyen a kenyérsütéshez és a nélkülözhetetlen konyhai dolgok céljaira, s természetesen mindenekelőtt a falak javítására, ha a törököknek a falakat a lövéseikkel sikerülne megrongálni. Amikor az est sötétje leszállt, láttam, hogy a velencei őrszemek a nagy fogadócsarnok üvegsima márványpadlózatán gyújtóiak tüzet, hogy annál melegedjenek. A márvány ettől megrepedezik, a füst pedig befeketíti a mennyezet drága mozaikjait. 1453. április 12. napkeltekor már talpon voltam. Sokan alhattak az elmúlt éjszaka nyugtalanul a városban. A görögök imádkoztak. A latin bort vedeltek. Amikor kiléptem a hideg reggelbe, a császári palota folyosóján az ő hányadékukon csusszant meg. A nap ragyogóbban kelt föl a Boszporusz mögül, mint valaha. Aranyban izzottak az ázsiai dombok. A Márványtengerről enyhe szellő fújdogált, meglobogtatva a zászlókat a tornyokon. Néztem a falról, miként végzik imájukat a török tüzérek. Gondolataim Mohamed szultán gondolatait követték. Úgy gondolom, ő sem alhatott sokat az éjszaka. Ha az egész város fojtogató várakozás hatalmában volt, bizonyára az ő szívét is ugyanily emésztő várakozás sorvasztotta. Múltak a reggeli órák, de semmi sem történt. Azután azonban szájról szájra járt a hír végig a falakon, a tengertől a Blachernaiig, hogy föltűnt a török hajóhada. Száz és száz vitorlájával beborította az egész tengert, mondták. A kikötőben mindenik hajón riadót kongattak a harangokon, a harangzúgás egészen a Blachernaiig hallatszott. Láttuk, amint a szultán hófehér lova hátán, a legmagasabb rangú tisztjeitől és a zöld ruhás csauszoktól körülvéve fellovagolt a szemközti dombra. A pasák és a vezírek lófarkas zászlói lobogtak a zászlórudakon. A szultán a legnagyobb ágyúját indult megszemlélni, de óvatosan, mintegy félezer lépésnyi távolságra tőle megállt. A lovakat elvezették. Amikor a tüzérek a nagy ágyú mellől elszaladtak és csak egy félmeztelen rabszolga maradt mellette, meglátván a hosszú rúd végében füstölgő kanócot, hogy lángra lobbantsa, Minotto bailo idegei fölmondták a szolgálatot, és megparancsolta, hogy a torony és a fal azon részét, amire az ágyúóriás torka irányult, azonnal ürítsék ki. A szívesen fogadott parancsra a legbátrabb férfiak is oly esztelen futásnak eredtek, mint a birkák. Azután a legborzalmasabb villámlásnál is rosszabb lobbanás és dörrenés következett. Belerándult a fal, mintha földrengés rázta volna meg. Kicsúszott lábam alól a talaj, és elvágódtam, mint sokan mások is. A lőpor nagy fekete füstfelhője eltakarta előlünk az ágyút. Később hallottam, hogy a közeli lakóházakban edények estek le az asztalról, és a víz kifröccsent a csöbrökből. A kikötőben veszteglő hajók is megremegtek. Miután a szél a lőpor füstjét, valamint a falakról fölszálló porfelhőt eloszlatta, láttam, hogy a török tüzérek kíváncsiságukban egészen a fal közelébe futottak, és ott mutogatták egymásnak a lövedék okozta károkat. Láttam, amint kiáltoznak és mutogatnak, de hangjuk nem jutott el a fülemig, annyira bedugult a dörrenéstől. Kiáltozni kezdtem, de engem sem hallott meg senki. Csak a karjukat ráncigálva sikerült néhány félájult íjászt rábírnom, hogy íjukat felajzzák. A dörrenés okozta megrendüléstől azonban nem találtak célba. A törökök közül még csak meg sem sebesült senki, noha már egyre többen lövöldözték őket a torony lőréseiből és a falak kiszögelléseiből. A tüzérek épp csak szórakozott pillantásokat vetettek a mellettük földbe fúródó nyilakra, és lassú léptekkel sétáltak vissza az ágyújukhoz, kezüket lengetve és fejüket csóválva, egymással vitatkozva, mintha nem is lennének megelégedve az eredménnyel. A roppant nagy kőgolyó súlya ellenére is csak egy kisebb szoba nagyságú rést tudott a falba ütni, miközben ezer darabra hullott szét. Alapjaiban azonban nem rendítette meg a falat. Az ágyú mellett magát Orbánt pillantottam meg, amint parancsnoki buzogányát lengette és parancsokat kiabált. A tüzérek sürgölődni kezdtek az ágyú körül, vastag takarókkal takarták be, nehogy az ágyú bronza túl gyorsan hűljön le, és edényszámra öntötték mérhetetlenül nagy torkába az étolajat, hogy a fém gyorsabban magához térjen a lövés okozta szörnyű megerőltetéstől. Távolabbról, a Kharisziosz-kaputól és a Szent Romanosz-kapu felől ijesztő dörrenések hallatszottak. Láttam a lobba-násokat is, és a lőporfüst gomolygását, a hangok azonban csak tompán jutottak el bedugult fülemig. Mohamed szultán egyedül maradt állva az ágyú eldörrenésekor, miután egész kísérete és a csauszok is hasra vetették magukat. Ő még egyre csak ott állott mozdulatlanul és a falat nézte, miközben parancsnokai a port veregették le a ruháikról. Ez a rendületlenség jelezte, hogy az érzéseit senkinek sem kívánta elárulni. Ki tudja, talán valóban azt képzelte, hogy egy ilyen mérhetetlenül nagy ágyú első lövése képes lesz ledönteni a húsz láb vastag falat. Miután gondosan letakartatta az ágyúóriást, Orbán parancsot adott a kétoldalt mellette álló ágyúk elsütésére is. Ezek azonban méretük ellenére is csak süldő malackáknak látszottak a közöttük anyakocaként terpeszkedő óriás mellett. A tüzérek ezektől már nem is féltek annyira, mint az előbbiektől, a legnagyobb ágyútól, és nem is futottak el mellőlük. Az egymást követő villanások elvakították a szemem, a levegőben kavargó szurokfekete lőporfüst eltakarta a kilátást, és a tüzéreket is befeketítette. A kőlövedékek a falnak csaknem ugyanazon a pontján csapódtak be, mint az ágyúóriás golyója. A falat mindkét belövés megrázkódtatta, a porfelhőkből pedig záporoztak a kőgolyók repeszei, meg is sebesítve az egyik velenceit. De amikor leereszkedtünk, hogy megvizsgáljuk a golyók okozta károkat, láttuk, hogy kisebbek, mint képzeltük volna. A Blachernait védelmező fal jól bírta a megpróbáltatást. Minotto bailo a megkönnyebbüléstől hangosan nevetett, és bátorításként odakiáltotta az embereinek: - A Szentlélek nevére, ne féljünk immár, de erősítsük meg a szívünket! Ilyenféle kő borsószemeket naponta akár egy tucatot is ránk fújhat a szultán, a falat akkor sem fogja tudni megrendíteni! De amíg a törökök az ágyújukat hűtötték és ápolgatták, mint holmi beteg állatot, a német Joan Grant a fal valamennyi védőjét munkára parancsolta. Miután megállapította, hogy a törökök hová irányozták ágyúikat, bőrdarabokból összevarrt, gyapjúval, rongyokkal és szénával töltött hatalmas zsákokat bocsáttatott le a falakról, hogy a golyók által ütött lyukakat eltakarják. Ő is reménykedő volt, és úgy gondolta, hogy az ágyúk okozta károkat az éjszaka folyamán ki lehet majd javítani. Messziről újabb dörrenés hallatszott, és a lábam alatt megremegett a fal. Most a szultán keskeny csövű, szakállas ágyúi is lőni kezdtek, és a széles torkú bombardok is záporoztatták nagy kőlövedékeiket. Közülük több a fal fölött berepült a városba, és összetörte a közeli házakat, míg kezelőiknek végre sikerült kiszámítaniuk a lőpor helyes arányát a golyó súlyához viszonyítva, és a bombardok alapzatát megfelelő szögben rögzíteniük. Szüntelen dörgésük betöltötte a levegőt, és rendezetlen török csapatok indultak rohamra a sánc mellett, dobokat verve, réztányérokat csapdosva egymáshoz és teli torokból dicsőítve Allah nagyságát. De a falakon a védők is hozzászoktak lassanként ahhoz, hogy nem kell riadozni az ágyúdörgéstől és pontosan kell célozni, úgyhogy számos török esett el a sáncok körül, és társaik közül is sokan megsebesültek, miközben a holttesteket szállították. Elindultam a külső fal ormán a Szent Romanosz-kapu felé, hogy Giustinianinak a tudomására adjam, egyelőre a nagy ágyútól nem kell félni. Olykor-olykor futólépésben kellett haladnom, hogy a következő kiszögellésnél oltalmat találhassak a fejem körül surrogó nyilaktól és az ólomgolyóktól. A Porfürogenetos palotája és a Kharisziosz -kapu közötti falszakaszon a védők nem nevetgéltek. A falszakasszal szemközt felállított négy nagy ágyú első lövései egész kiszögelléseket szakítottak ki a külső falból, és három embert véres húscsomóvá lapítottak össze. Tucatnyi más védő is megsebesült a szilánkoktól, s őket be kellett engedni a nagy fal rohamkapuján át a városba, hogy sebeikre orvoslást kaphassanak. A fal tetején vértócsák voltak, és a védők nyugtalanul nézték a tornyok keskeny lőrésein át és a kiszögellések védelméből az ágyúkat, amiknek a torkába a törökök már újabb lőporadagokat gyömöszölgettek. Ezt a falrészt a három Guacchardi fivér védte, három velencei szerencsevadász ifjú katona, akik maguk fizetik zsoldját az embereiknek, és bérbe adták erejüket a császárnak. Járták a falakat, egyik emberüktől a másikig, bátorítgatták a tapasztalatlan katonákat a vállukat veregetve és biztatva őket, hogy nagyobb a füst, mint a láng. Kíváncsiak voltak az óriás ágyú okozta károkra, úgyhogy ott maradtam velük beszélgetni és várni a török ágyúknak erre a falrészre irányuló következő lövéseit, hogy a saját szememmel lássam a hatásukat. Tornyukban, ahol a főhadiszállásuk volt, borral kínáltak. A Blachernai palotából drága szőnyegeket, függönyöket és puha párnákat hordattak ide a kőpadokra, hogy a körülményeiket kényelmesebbé tegyék. Várakozván az ágyúlövésre, ráérősen mesélgettek nekem a konstantinápolyi görög nők körében szerzett tapasztalataikról, és éntőlem tudakolták a török nők szokásait. Még egyikük sem töltötte be a harmincat. Mindebből kitűnt, hogy csak kalandvágyó ifjak, akik a változatosság után sóvárogva, a dicsőség és a magas zsold reményében választották ezt a mesterséget. Gondtalanul s örömmel Isten ítélőszéke elé lépni készek bármely pillanatban, bortól mámoros fejjel és szép nőkről való emlékekkel teli szívvel. Hiszen teljes bűnbocsánatot nyertek már valamennyi elkövetett és majdan elkövetendő vétkeikért. Nem volt kedvem ítéletet mondani felettük. Éppen ellenkezőleg, mint idősebb, közöttük inkább irigységet éreztem az ő lobogó fiatalságuk iránt, amit még semminemű filozófia nem keserített meg. A törökök kiütöttek néhány éket az ágyújuk alól, és újra meghúzták a köteleket, hogy a golyókat alacsonyabbra irányozzák, egyenesen a külső falra. A férfiak kiáltozni kezdtek a falakon, hogy már lóbálják a kanócokat, és a Guacchardi fivérek gyorsan kockát vetettek egymással, melyikőjüket éri az a dicsőség, hogy a falra fölmenjen és megálljon az ágyúkkal szemben, hogy példamutatásával a védőket bátorítsa. A legfiatalabb két hatost dobott egymás után, és jó szerencséjétől eltelve futott fel a fal tetejére, kardhüvelyét csörgetve, lelkesedéstől és bortól csillogó szemmel. Az ágyúkkal szemközt, a kiszögellések közé állt, meglengette vértbe bújtatott karját, hogy magára vonja a törökök figyelmét, majd a már megtanult török nyelvű gyalázkodásokat ordibálta feléjük, amikért én csak szégyelltem magamat. De mikor a kanócokat benyomták a gyújtószerkezet serpenyőjébe, a falkiszögellés védelmébe húzódva, bölcsen megkapaszkodott benne. Csaknem egyszerre dörrent el mindhárom ágyú, az egymást követő dörrenéstől bedugult a fülünk, a fal pedig hullámszerűen rengett alattunk. Miután a füst és a por eloszlott, láttuk, hogy a legifjabb Guacchardi szétvetett lábakkal, sértetlenül áll a falnál. A lövedékek azonban elsöpörték útjukból a sánc szélét védelmező előerődítést, és a külső falból is jókora darabokat kanyarítottak le. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a folyamatos lövések komoly károkat fognak okozni, és lassan, de biztosan romba döntik a falat. Az ágyúk felől szörnyű jajveszékelés hallatszott föl a falakra. Láttuk, hogy a bal oldali ágyú eltépte rögzítő kötelét és kiugrott a helyéről, messzire repítve a tartógerendákat és kőnehezékeket. Legalább két tüzért lapított maga alá. A többi tüzér, bajtársaival mit sem törődve hanyatt-homlok futott, hogy melegítő takarókkal borítsák be az ágyúkat, és olívaolajjal itassák meg őket. A nagy ágyúk az emberéletnél is drágábbak. Tovább folytatván utamat a falon, úgy tűnt, mintha a török táborban nagyobb zűrzavar uralkodott volna, mint a város falain. A folyamatos ágyúdörgés a törökök nyájait eszeveszett menekülésre késztette, úgyhogy a messzeségből hatalmas porfelhők emelkedtek a magasba, és kétségbeesett állatbőgés hallatszott. Megvadult lovak száguldoztak a táborban, embereket tiporva a patáik alá, és hirtelen egy felbőszült tevét pillantottam meg, amely a nyakát ingatva rontott ki a mezőre, a törökök előőrsei és a városfal között elterülő nyílt terepre. A hajcsár rémülten futott utána, ám a megdühödött állat ellene fordult, ledöntötte a földre, és térdre ereszkedvén szügy ével agyonnyomta. A törökök ez idő közben szakadatlanul tüzeltek szakállas ágyúikból és kanócos puskáikból, verték egymáshoz a réztányérokat, fújták a kürtöket, dobokat döngettek és csoportokban ugráltak ki a sánc elé, onnét próbálván nyilaikkal eltalálni a kiszögellések mögé húzódó védőket. Giustiniani vasvértesei már nem is kerülgették a nyilakat, melyek nagy csattanással pattantak le pajzsukról és vértjükről. Épp midőn Giustiniani védelmi szakaszához értem, épp akkor durrantak el a Szent Romanosz-kapuval szemközt álló ágyúóriások. A külső fal teteje recsegve omlott le előttem, s megszámlálhatatlanul sok kőszilánk süvített a levegőben. Torkom tele lett mészporral, s majd megfulladtam a köhögéstől és a mérgező lőporfüst befeketítette kezemet és arcomat. Káromkodást és jajgatást hallottam magam előtt, sokan görögül kiáltoztak a szentséges Istenanyához. Egy szerencsétlen munkásember, aki köveket hordott föl a falra, éppen az én lábaimhoz zuhant le. Teljesen összeroncsolódott oldalából dőlt a vér. - Jézus Krisztus, Istennek fia, kegyelmezz nékem, bűnösnek! - kiáltotta panaszos hangon, majd ki is adta a lelkét minden további szenvedés nélkül. Giustiniani futott felém, zörgő vértben, hogy a golyók okozta károkat megvizsgálja. Ökölcsapással nyitotta ki sisakja védőrostélyát, és kidülledő ökörszemében a vad indulat zöld lobogása látszott. Úgy bámult rám, mintha nem is ismerne és így kiáltott: - Megkezdődött a harc! Éltél-e már meg valaha is ennél csodálatosabb napot? Mélyet lélegezve mohón magába szívta az égő lőpor és a forró embervér szagát. Olyan mélyet szippantott, hogy még a vért is megemelkedett roppant mellkasán. Egészen más ember volt most, mint az a lassú, megfontolt parancsnok, akit megismertem. Mintha csak most lett volna igazán elemében, és egész testét átjáró gyönyörűséget lelt volna a dörgésben és a szédítő lármában. Lábunk alatt megrendült a fal, a dörrenés megremegtette az eget, és minden elsötétült. A nagy ágyút másodszor sütötték el a Kaligaria-kapunál. Dörrenése semmilyen általam korábban ismert hanghoz nem hasonlítható. A nap homályos vörös gömbként világlott elő a por- és a lőporfelleg mögül. Felbecsültem, mennyi utat tett meg közben, és megállapítottam, hogy az óriás ágyú lehűtése, megtisztítása, irányzása és újratöltése mintegy két órát vett igénybe. - Bizonyára tudod, hogy a török hajóhad megérkezett! - kiáltotta Giustiniani. - Háromszáz vitorlát számláltak össze, de a flotta nagy része teherhajó, hadigályáik pedig könnyűek és keskenyek is a latin hajókhoz képest. A velenceiek, torkukban dobogó szívvel a láncnál várakoztak reájuk hajóikkal, a török flotta azonban tovább vitorlázott, elkerülte Pérát, és épp most horgonyoz le a Boszporusz partján, az Oszlopok kikötőjében. - Az emberi szív oly türelmetlen, hogy egy pillanatig még én is támadást vártam - folytatta dörgő hahotára fakadva. - Ilyen keveset ér mindennemű tapasztalat, amikor a dob peregni kezd és az ágyúlövések megreszkettetik a levegőt. Egy pillanatig valóban én is azt gondoltam, hogy a szultán a fal minden pontján támadásba lendül, miután elsüttette az ágyúkat, és hogy ezzel egy időben a hajóhad is nekilendül, hogy átszakítsa a láncot. De az ágyútűz célja nyilvánvalóan csak az volt, hogy a figyelmünket elterelje és a hajóhad biztonságosan bevitorlázhasson állomáshelyére. A szultán egyelőre minden kártyát a saját kezében kíván tartani. Fölszabadult vidámsággal beszélt, mintha minden gondja elszállt volna, noha a törökök nagy ágyúi ezen a ponton mindössze két lövéssel lerombolták az előerődítményt, és annyira megrongálták a külső falat, hogy a tetejétől az aljáig repedések borították. Dörgő hangon parancsolta magához a falról elmenekült görög munkásokat, hogy a társuk holttestét vigyék el. A görögök a külső fal és a nagy fal közötti sikátorban kuporogtak, és azt követelték kiabálva, hogy a rohamkapun át engedjék őket vissza a városba. Ok csak békés munkások, és nem azért szegődtek el, hogy a törökök ellen a latinok oldalán harcoljanak. Kettő közülük végül fölhágott a külső fal ormára, leszegett fővel kerülgetve a törökök suhogó nyilait és sziszegő ólomgolyóit. Letérdeltek társuk holtteste mellé, és keserves sírásban törtek ki, amikor látták, hogy a kőszilánkok mennyire összeroncsolták a testét. Piszkos kezükkel esetlenül letörölték a mészport a szakálláról, hideg kezét tapogatták, mintha maguk sem hinnék, hogy ily hirtelen meghalhatott. Aztán egy ezüstpénz kértek Giustinianitól fizetségként, hogy társuk holttestét a városba szállítsák. Giustiniani káromkodott, és így szólt: - Jean Ange, hát ilyen kapzsi gazemberekért harcolok én a kereszténység dicsőségére? Görög vérem kiáltott bennem, amikor azokat a szegény, mocskos rongyú, védtelen embereket néztem, akiknek még csak sisakjuk vagy bőrvértjük sem volt. - Ez az ő városuk - mondtam. - Magad vállaltad ennek a falrésznek a védelmét. Ezért kapsz a császártól fizetséget. Ezért tenéked magadnak kell fedezned a görög munkások bérét, ha a saját erődből nem tudod a falakat kijavítani. így szól az egyezség. Te magad vagy kapzsi gazember, ha bér és fizetség nélkül kényszeríted munkára ezeket a védtelen férfiakat. Hiszen nekik meg kell vásárolniuk az élelmüket, és el kell tartaniuk a családjukat. A császár nem tartja el őket! - Egy kis ezüstpénz ezeknek az embereknek éppoly sokat jelent - fűztem hozzá -, mint számodra a Lemnosz sziget hercegi koronája. Nem vagy különb náluk! Becsvágyból és kapzsiságból magad adtad el magadat a császár szolgálatára. Giustinianit már annyira megrészegítette a kezdődő harc, hogy nem haragudott meg. - Úgy forgatod a dolgokat összevissza, akár egy görög! -förmedt rám, de azért az erszényéből kivett egy ezüstpénzt, és odavetette a görögök elé. Azok gyorsan megragadták társukat, és lecipelték a falról. Vére a kőlépcső megkopott fokaira csöpögött. 1453. április 13. Nyugtalan éjszaka. A városban nem sokan alhattak. Az éj közepén reszkettette meg a várost az óriás ágyú dörrenése, és szörnyű torkolattüze az éjszakai égboltot színesre festette. Egész éjszaka dolgoztak a falakon, hogy a keletkezett hasadékokat betömjék és a fenyegetett pontokra a gyapjúval és szénával töltött zsákokat erősítsék. A török hajóhad az Oszlopok kikötőjében vesztegelt. A hajókról roppant mennyiségű faárut és kőgolyóbisokat rakodnak ki. A velenceiek nagy gályáikkal a láncnál várakoznak, készen arra, hogy megvédelmezzék. Az egész éjszakát riadókészültségben töltötték hajóikon. Nappal a törökök nagy ágyúi egyenként hat-hat lövést tudnak leadni. Úgy tűnik, hogy a Blachernai fala a Kaligaria-kapunál bírja a legjobban, noha az óriáságyú épp vele szemben áll. A palotában elszállásolt velenceiek a palotabeli templomban érdeklődve vizsgálgatják a Blachernai Szent Szűz-ikont. Már hisznek a görögöknek, akik azt állítják, hogy a csodatévő Panaghia oltalmazza a Blachernai falait. Latin még ez idáig egy sem halt meg, bár kettő súlyosan megsebesült. Őket megvédi a vértjük. A fegyverbe hívott kézművesek és szerzetesek közül ezzel szemben már sokan elestek az Aranykaputól a Rhésziasz-kapuig terjedő védelmi szakaszokon. így megtanulták azt is, hogy okosabb, ha a fejükre húzzák a kényelmetlen sisakot, és azért sem kell panaszkodni, ha a mellpajzsnak a szíja szorít egy kicsit. Gyarapodnak a tapasztalatok. Minél többen esnek el, annál inkább fokozódik a törökökkel szembeni gyűlölet. Nők és aggastyánok jönnek ki a városból a falakhoz. Ruhájuk szegélyét az elesettek vérébe mártják, és a hit mártírjaiként áldják őket. Megszokik az ember mindent. Bizonyára mindenhez hozzá tud szokni. A nagy ágyúk dörgéséhez és a föld remegéseihez is, a leomló falak robajához és a szilánkok süvítéséhez is, noha tegnap még úgy hittem, az ilyesmit megszokni soha nem lehet. A görcs oldódik a gyomorban, és a lélegzés egyenletessé válik. A hajóhad megfigyelőket helyezett el Péra tornyán, ahonnan figyelemmel lehet kísérni a török hajóhad mozgását a Boszporusz-öbölben. A lánc is szilárdan áll, Péra parti tornyához erősítve. Pérából naponta járnak át genovaiak és zsidó kereskedők a törökök táborába. Hasznos híreket továbbítanak a városba. Ilyen hát Péra semlegessége. ? pillanatban azonban a szultán sem tehet ellene semmit. A formailag semleges Péra az ő számára sokkal hasznosabb, mint egy ellenséges Péra. A pérai kereskedők tehát jó üzleteket csinálnak. De úgy gondolom, mindent vissza kell majd fizetniük, ha a szultán győz. Azt írtam, ugye, ha győz a szultán. Ilyen ingadozó volna az emberi szív? Hát ilyen szíves örömest hiszi azt, amiben reménykedik? A szultánok korábban is hiába ostromolták Konstantinápolyt. Ez igaz. Nekik azonban sem ágyúik nem voltak, sem hajóhaduk. A görögök hatalmukban tartották a tengert, és a Boszporusz nyitva állt. Most azonban Konstantinápoly el van zárva. Csak a pápa és Velence által állított hajóhad megérkezése menthet meg bennünket. Vagy a világpolitikának valami hihetetlen fordulata. A magyar seregek támadása az ostromló törökök hátába. Ilyesmi azonban nem történhet meg. Már nem. Az az idő már elmúlt. Az egész éjszakai égboltot vörösre festő ágyútűz már az új kort hirdeti. Az ágyúk, a janicsárok, a szultánok korát, amely az embert és a hitet is a hatalom eszközévé fokozza le. 1453. április 14. A törökök egyik legnagyobb ágyúja olyan csúfosan megrepedt, hogy a füst csak úgy dőlt az oldalán keletkezett hasadékból. A tüzelés lelassul. A kovácsok az ágyúállások mellett rendezték be műhelyüket, és vasabroncsokkal erősítik meg az ágyúkat. Orbán öntödét építtetett a virágzó domboldalra, a török tábor mögé. Éjjelenként vörösen villódzik az égbolt, minthogy a törökök egész nap olvasztják a rezet és az ónt. Egy zsidó kereskedő azt beszélte, hogy százszámra látott ott dolgozni rabszolgákat, és földbe vájt, hatalmas gödröket is látott, amelyekbe a formákat kiöntik. Az időjárás szép, az égbolt felhőtlen. Most volna a görögöknek jó okuk esőért imádkozni. Ha az öntőgödrökben csak egy kicsi víz is folyna, fölrobbannának, amikor a folyékony fémet beleöntik, mondta a német Grant. Ábrándozó, különös férfi. Nem törődik sem a borral, sem a nőkkel. A császár technikusai a külső fal ormára számos régimódi ballisztát és hajítógépet állítottak, ezek hordtávolsága azonban rövid, és mindaddig nem sok hasznukat veszik, amíg a törökök valóban nem támadnak. Grant rajzokkal mutatta meg nékik, hogyan tudják javítani és könnyebbé tenni ezeket a gépeket, amiket Nagy Sándor kora óta változatlan rajzok alapján építenek. Amikor meg ideje engedi, elmegy a császár könyvtárába, és ott régi írásokat silabizál. A császár fehérhajú könyvtárosa rettenetesen féltékenyen őrzi a könyveit, nem adja őket kölcsön, és sem gyertyát, sem lámpást nem enged gyújtani az olvasóban, úgyhogy a kódexeket csak napközben lehet olvasni. A latinok elől egyenesen elrejti a könyvek jegyzékét, és amikor Grant Arkhimédész müveit kereste, reszkető fejjel határozottan nemet mondott. Azt állította, hogy nincsenek is meg a könyvtárnak. Ha Grant az egyházatyák vagy a görög filozófusok írásait keresné, talán engedékenyebb volna irányában. Grant azonban csak a technikát és a matematikát tanulmányozza. A császár könyvtárosa ezért őt csupán hitvány barbárnak tartja. Erről beszélgetvén így mondta Grant: - Arkhimédész és Püthagorasz tudtak volna olyan gépeket építeni, amelyek megváltoztatták volna a világ arculatát. A régiek a víz és a gőz erejével tudtak működtetni gépeket, amelyek sok ember munkáját végezték el. De senkinek sem volt szüksége rájuk. Nem törődtek hát azok továbbfejlesztésével és gondolataikat a titkos tanok és Platón eszméi felé fordították, fontosabbnak tartva a természetfölötti világot, mint a létezőt. Elfeledett műveikben azonban lehet olyan utalásokat találni, amelyeket a mai kor művészei fölhasználhatnak. - Ha ők bölcsek voltak, nálunk is bölcsebbek - mondtam -, miért nem hiszel nekik, és miért nem az ő példájukat követed? Mi haszna volna az embernek abból, ha a természetet a hatalma alá vetné is, ám lelkében kárt okozna? Grant vizsgálódó, nyugtalan pillantást vetett rám. Puha szakálla szurokfekete volt, arca pedig a sok virrasztástól és töprengéstől barázdált. Szép és félelmetes férfiú volt. Az ágyúóriás dörrenése a könyvtárépületet is megrázta, és a tető résein beszitáló porszemecskék táncoltak a keskeny ablakokon beáradó napfényben. - Te nem félsz a haláltól, Johannesz Angelosz? - kérdezte. - A testem fél - mondtam. - Testem annyira fél a földi pusztulástól, hogy a puszta ágyúdörgéstől is reszket a lábam. A lelkem azonban nem fél. - Ha tapasztaltabb volnál, jobban félnél! - vitatkozott. - Ha több háborút és halált láttál volna, a lelked is félne. Csak a tapasztalatlan katona nem fél. De nem a félelem hiánya a hősiesség, hanem saját félelmünk legyőzése. Maga köré mutatott, az olvasóterem falainak ezer ábrás aranyozására, és a cinóberpiros betűkkel kiírt bölcs mondásokra, a nagy könyvekre, amelyek ezüsttől és ékkövektől súlyos táblákba kötve hevertek az olvasóasztalokhoz láncolva. - Én félek a haláltól - mondotta. - De a félelemnél több a tudás. A tudásom csupán az e világi dolgokra vonatkozik, mert az égi tudásnak semmi gyakorlati jelentősége nincs. Szívem azért fáj, amikor ezt az épületet nézem. Ide lett eltemetve a régiek tudásának legutolsó, pótolhatatlan töredéke. Évszázadokon keresztül senki sem vette magának a fáradságot, hogy legalább fellapozza vagy beleolvasson. Patkányok rágták szét a kéziratokat ezek alatt a boltívek alatt. A filozófusokat és az egyházatyákat becsben tartották, de a matematikát és a technikát szétrágták a patkányok. És ez a félbolond, fukar öregember fel sem fogja, hogy semmit nem veszítene, ha megengedné nekem, hogy a boltívek alatt kotorásszam, és gyertyát gyújtsak, hogy megtalálhassam a számomra pótolhatatlan, lenézett ismereteket. Ha jönnek a törökök, ez a ház is lángba borul, vagy pedig kilapátolják a kéziratokat az udvarra, hogy gyújtósnak használják főzőüstök alá. - Azt mondtad, ha jönnek a törökök? - kérdeztem közbe. - Nem hiszed hát, hogy eredményesen védekezhetnénk? A sokat próbált ember keserű mosolyával válaszolta: - Földi mértékkel mérek - mondta. - A gyakorlatias ész mértékével. Ezért nem táplálok szívemben hiú reményeket, ahogyan talán a tapasztalatlanok és a nálam ifjabbak teszik. - De - mondottam csodálkozva - ha ez így van, bármiféle matematikai vagy technikai tudásnál összehasonlíthatatlanul fontosabb lenne számodra is az Istenről és a földi valóságnál magasabb valóságról való tudás. A legkülönösebb gép is mit használ neked, ha egyszer meg kell halnod? - Elfelejted, hogy egyszer mindenkinek meg kell halnia? - válaszolta. - Ezért egyáltalán nem bánom, hogy tudásszomjam arra késztetett, hogy idejöjjek Konstantinápolyba és beálljak a császár szolgálatába. Máris láthattam a legnagyobb ágyút, amit ember valaha is öntött, és nem repedt szét a lövéstől. Már csak ezért a tudásért megérte idejönnöm! És az egyházatyák valamennyi szent iratát örömmel cserélném föl Arkhimédész valamely elfelejtett írásának két lapjáért! - Bolond vagy te! - mondtam, ellenszenvet érezve iránta. - Szenvedélyedben még őrültebb vagy, mint Mohamed szultán a maga szenvedélyében. Kezét a napsugarak felé nyújtotta, mintha a tenyerén kívánta volna megmérni a levegőben táncoló porszemecskéket. - Hát nem látod? - kérdezte. - Ezekből a porszemecskékből csodaszép hajadonszemek néznek rád, akiknek a mosolyát a halál valamikor régen kioltotta. Valamelyik filozófus szíve, mája és agya táncol ezekben a porszemecskékben. Ezer év múltán esetleg én is porszem formájában köszöntöm az idegent, amely az ő talpa alól fog fölszállni a konstantinápolyi utcán. Ebben az értelemben a te tudásod és az én tudásom azonos értékű. Engedd hát meg énnekem a magam tudását megtartanom, anélkül hogy lenéznéd! Honnét tudod, hogy a szívem mélyén én nem nézem le a te tudásodat? Minden remegett bennem, de megpróbáltam nyugodt hangon válaszolni: - Rossz oldalon harcolsz, te német Joan Grant. Mohamed szultán szellemi rokonaként ölelne keblére téged, ha ismerne! - Nem, nem. Én Nyugat vagyok és Európa - mondotta. - Az emberi szabadságért harcolok, és nem az ember le-igázásáért! - Mit jelent az emberi szabadság? - kérdeztem. Gondolatoktól izzó szemmel nézett rám, s egy pillanatnyi tűnődés után ezt mondotta: - A választás joga. - Igazad van - suttogtam. - Épp ez az ember rettenetes szabadsága. Prométheusz szabadsága, az eredendő bűn! Mosolyogva tette kezét a vállamra, és felsóhajtott: - Jaj, te görög! Idegenkedtem tőle, borzadok tőle, mindennek ellenére félelmetes módon lelki rokonomat látom benne. Azonos lehetőségekből indultunk ki, ő is és én is. Ő azonban a halál világát választotta, én pedig Istennek a valóságát! Két világ határán születtem, a múltnak és a jövendőnek a határán. Nyugaton is, keleten is bimbózik már a halál fája. Gyümölcseiből azonban egyen csak a jövendő, nem én! Tényleg így van ez? így tettem? Ezt választottam volna? Dörögnek az ágyúk, dübörögve omladoznak a falak, a halál óriásdobjától reszketett a föld és az ég. De én, a kemény és a hideg, teljes lényemben átforrósodom, és csak reád gondolok, szerelmesem! Miért döftél tüskét a húsomba? Miért nem engedsz harcolni és meghalni békén, mikor én már választottam? Most csak teutánad vágyódom. És arra, hogy tebenned részese lehessek a szent misztériumoknak. A hitehagyott visszatér atyja házába. 1453. április 15. Megint vasárnap van. A harangok és a kolostorok vaskolompjai diadalmasan szólnak ezen a tiszta reggelen. A tavasz zöldjét azonban korom és por lepi. Az ideiglenes mellvédek mögött, mint jelentéktelen hangyák, a falomlások javításán szorgoskodnak a kimerült férfiak. Az éj folyamán cölöpöket vertek a külső falon ütött résekbe, közéjük tömítésül földet hordtak, gallyakat, bokrokat meg szénát. A város lakóinak a falak burkolására át kellett adniuk derékaljaikat, hogy azokkal tompítsák a roppant nagy kőgolyók gyilkos erejű ütéseit. A legfelső réteg marhabőr, amelyre rövid időközökben vizet locsolnak. Máskülönben a törökök gyújtónyilaikkal lángra lobbantanák a derékaljakat és a gyapjúzsákokat. Az Apostolok templománál, a város közepén lévő dombon táborozik a tartalékcsapat bevetésre készen, ha a támadás valamely veszélyes ponton indulna meg. Mindössze pár száz lovasból áll. Ezekben a napokban a katonai rendőrség szomorú tennivalóját is ők látják el. Szerencse, hogy görögök. Ha latinok lennének, tevékenységük rossz vért szülne. Az emberek így is siránkoznak és szitkozódnak, ha meglátják őket, amint járőrözés közben végiglovagolnak a városon, és behatolnak a legeldugottabb házakba is, előrángatják a pincékbe vagy a fészerekbe bújt férfiakat, és visszaparancsolják őket a falakra. Elkobozzák az arkhónok által elrejtett élelemkészleteket és szekerekre dobálják a derékaljakat és a párnákat, hogy a falakhoz elszállítsák. Bánatos és szomorú színjátékokat lát, aki a városban járkál. - Mért halnánk meg a latinokért meg a pápáért? - suttogják a szegény sorú emberek egymásnak. - A szultán sem az életünket nem bántja, sem a tulajdonunkat, megígérte! A császár meg aposztata! A Szófia-templom átkozott templom! De a falakon a harctól föllelkesült görög ifjak közül már többeknek is sikerült nyíllal vagy golyóval megölni egy-egy törököt, aki a sáncárokig elmerészkedett. Egymás közt sugdosódnak és fogadkoznak, hogy majd leszámolnak a latinokkal is, csak előbb a törököket űzzék el. Győzzön vagy veszítsen bár, Konsztantinosz császár sokáig nem maradhat meg császárnak. Amióta elismerte a pápát és a latin hitvallást, azóta megbélyegzett ember. Tudom és érzem, magamban is érzem, hogy a kétségbeesett harc mint változtatja meg az embert és zaklatja föl egész lényét. A testi kimerültség, az örökös félelem, az álmatlanság fokozott izgatottság állapotába juttatja az embert, mintha csak megmámorosodna, és már nem felel a saját tetteiért és gondolataiért ugyanúgy, mint azelőtt. Elhiszi az egészen esztelen rémhíreket is. A hallgatag bőbeszédűvé válik. A szelíd az örömtől ugrándozva nézi, hogy a török hogyan bukik arcra, nyílvesszővel a torkában. A háború veszélyes mámor, melynek hullámvölgyei és -hegyei meredekek, a remény és a kétségbeesés váltakozása végtelen. Az egyik ember egyetlen pillanat alatt megfertőzi a másikat a maga lelkiállapotával, és egy egész csapat, egy egész város érzékenyen követi a pillanatonkénti kedélyállapot-változásokat. Csak a tapasztalt katona képes arra, hogy megőrizze higgadtságát. Konstantinápoly védelmezőinek a túlnyomó többsége pedig harchoz és fegyverforgatáshoz nem szokott polgár. Giustiniani ezért tartja föltétlenül szükségesnek, hogy biztató híreket terjesszen a városban, még ha ezek merő hazugságok is. A szultán seregében kétszer annyi keresztény van, mint a város védői összesen. Ők a szultán segédcsapatai Szerbiából, Makedóniából és Bulgáriából. Kis-ázsiai görögök is vannak közöttük. A Kharisziosz-kapunál találtak egy nyílvesszőt, amelyet a ráerősített levéllel együtt átlőttek a fal fölött. A szerb lovasok írták nagy üggyel-bajjal! "Ha mitőlünk függ, a város soha nem kerül a szultán hatalmába!" Titokban Khalil nagyvezír is munkálkodik, igyekezvén megakadályozni, hogy a város a szultán uralma alá kerüljön. Egyelőre nem sokat tehet. Csak mikor a szultánnak majd nehézségei támadnak, akkor fog eljönni az ő pillanata. Az éjszakák hidegek. A szultán serege oly mérhetetlenül nagy, hogy csak egy kis része jut sátorhoz. A legtöbbjüknek azonban a puszta földön kell hálnia, és bizony azt nem mindenki szokta meg úgy, mint a janicsárok. Az éjszakai csönd beálltával vég nélküli tüsszögések és köhögések hallatszanak fel egészen a falakig. De a falomlásokat az éj sötétjében lázas igyekezettel javítgató védők is köhécselnek és tüsszögnek ám. A tornyok és a falak boltívei hidegek és nyirkosak. Minden faanyagra szükség van a sáncok kiépítésében. Csak az ételfőzéshez s az ólom- és a szurokfőző üstök forrón tartásához áldoznak fát és rőzsét. Ezért a latinok közül is sokan csúnyán átfáztak hideg vértjükben, hiába van az belülről mindenféle ronggyal kibélelve. 1453. április 17. Mánuel szolgám eljött a Blachernaiba, hogy tiszta ruhát, valamint írószereket hozzon nékem. Az ételre nincs gondom, mivel a velenceiek engedelmével mindaddig részt vehetek kitűnő étkezéseiken, amíg a Blachernaiban lakom. Iszidor kardinális az ostrom időszakára fölmentette őket mindenféle böjti rendelkezés megtartása alól. Konsztantinosz császár ezzel szemben virraszt, és oly buzgósággal böjtöl, hogy rövid idő alatt teljesen lefogyott és arcszínét is elveszítette. Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem Mánueltől, keresett-e valaki odahaza. A fejét rázta. Fölvittem őt a falra, hogy megnézhesse a nagy ágyút. A törökök épp akkor készítették elő lövésre. Durranásától Mánuelnek reszketni kezdett a feje. Ugyanakkor azonban a saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy a falnak azon pontja, amelyre a lövést irányozták, kigödrösödött ugyan, de azért továbbra is szilárd maradt, még ha a fal meg a paloták is vadul megremegtek, valahányszor becsapódott egy kőlövedék. De nem is annyira az ágyú miatt szörnyülködött, hanem sokkal inkább attól a látványtól, hogy a császári palotát latinok lakják és bemocskolják. Őszerinte ez a pusztulásnak rosszabb előjele, mint a török ostrom. - A latinok megőrizték régi szokásaikat. Meghódítván Konstantinápolyt egy negyed évezreddel ezelőtt a Szent Szófia-templomban istállót rendeztek be, padlózatán tábortüzet raktak, s ürüléküket a szent templom sarkaiban halmozták föl. A latinok szolgálói úgy járkálhatnak a palota helyiségeiben, ahogyan csak kedvük tartja. Ezért Mánuel arra kért engem, vigyem el őt a Porfurogenetosz palotájába. Szemében huncut villanással pillantott reám, és nyakát lesunyva így szólt: - Alantas születésű láb azelőtt aligha mocskolhatta be a padlót, de az én lábam legalább görög, így tehát mégiscsak szentebb, mint a latin cselédek lába! Föllépdeltünk a régi márványlépcsőn a palota felső szintjére, melynek a falait üvegsimaságúra csiszolt porfírlapok borították. A szobában még bent volt az arannyal díszített ágy is, amelyet a kétfejű sas őrzött, de az ágyneműt és mindazt, ami mozdítható volt, már ellopták. A komor, kifosztott szobát látva tudtam, hogy ott már soha többé nem születik császára Konstantinápolynak. Mánuel kíváncsian nyitott ki egy keskeny ajtót, s kiment a kőerkélyre. - Tíz alkalommal álldogáltam alázatosan odalent az embertömegben, a császári szülés eredményére várva - mesélte. - Az öreg császárnak, Mánuelnek, tíz gyermeke volt. Konsztantinosz a nyolcadik közülük. Már csak három van életben, ám fia egyiknek sincs. Ez bizonyára Isten ítélete. Szemöldöke ősz bozontja alól egész idő alatt engem lesett, gyér szakállát simogatta, mint aki tud valamit. - Mi közöm énnekem mindehhez? - hárítottam el. - Amikor odalentről bámultam föl az erkélyre, nem gondoltam volna, hogy egyszer még én magam is itt fogok állani ezen az erkélyen! - folytatta Mánuel, ügyet sem vetvén a szavaimra. - De Róma porfírja önmagában még senkit sem szül császárnak. Ez csak babona. Mégis voltak elhagyott nők, akik szülés közben maguk vigasztalására porfírdarab-kákat tartottak a kezükben. A szoba homályba borult sarkára mutatott. Amikor lehajoltam, hogy megszemléljem, kővé dermedt szívvel láttam, hogy a fal porfírborításából innen is, onnan is lefeszítettek néhány darabkát. Egy pillanat alatt visszaváltoztam gyermekké. Kicsiny fiúcska, a nagy falakkal körülvett Avignon-ban. A provence-i nap forrón tűzött rám. Bíborszínű kődarabkát tartottam kezemben, amit játékszerül atyám nyitva felejtett ládájából vettem ki. Kicsiny fiúcska, aki piros kővel a kezében angyalokat látott. - Kísértetet láttál, uram? - kérdezte halk hangon Mánuel. A padlóra térdelt, mintha a sarkot akarná figyelmesebben megvizsgálni, de ugyanakkor a lábam előtt térdelt, és öreg arcát reám emelte. Szürke arca remegett, mintha nagy fölindulása lett volna, vagy mintha sírás környékezné. - Atyámra gondoltam - válaszoltam kurtán. Már nem csodálkoztam rajta, miért is vakították meg atyámat. Túlságosan jóhiszemű ember lehetett a kegyetlenségnek és a félelemnek a világában. A porfírszoba évszázados súlya alatt a lélegzetem is elnehezült, mintha sírboltban állottam volna. A Kharisziosz-kapura irányított nagy ágyúk eldördültek, éspedig oly gyors egymásutánban, hogy a dörrenések összemosódtak. Lábunk alatt hullámzott a kőpadló. Sírboltban álltam, az ezeréves császárság, a cselszövő államtudomány, a kegyetlenség, a trónbitorlás, a lélektelenné dermedt ceremóniák sírboltjában. Görögország csodálatos életfája kiszáradt és meghalt, művészien kovácsolt ezerlevelű díszfa lett belőle, s gyümölcsként színes kövek lógtak rajta. Már nem él, és már Isten lehelete sem volt képes életre kelteni. Gyermekkezemben mintha még egyre szorongattam volna a pirosló kődarabkát. Hát csupán egy kődarab szabta volna meg a sorsom? Mánuel suttogva szólt hozzám: - Uram, a szemem már öreg, és rosszul látok. A szoba bíbor fénye tévesztené meg a szememet? Engedd, hogy megérinthessem a lábadat! Kinyújtotta kezét, és tisztelettudóan megérintette a lábam. - Bíborcsizma! - mondotta. - Bíborcsizma! A császári szülőszoba azonban annyira rémisztő volt, hogy titokban körülpillantott, mintha attól tartana, kihallgatják beszédünket. - Már megint ittál! - mondottam haragosan. - A vér nem téved soha! - suttogott. - A vér oda tér vissza, ahonnét egykoron elindult. Még ha a vándorlás hosszúra nyúlna is. Még ha a vér egyik testből a másikba vándorolna is. Egyszer mégiscsak visszatér! - Mánuel! - mondottam. - Higgy nékem! Az idő lassan lejár. Az én országom nem e világról való! Lehajtotta fejét, megcsókolta lábamat, úgyhogy a térdemmel voltam kénytelen félretolni. - A bortól eszét veszített öregember vagyok! - hagyta reám. - Fejem tele van régi mesékkel. Látomásaim vannak. Nem akarok rosszat. - Engedjük, hogy a látomásokat és a meséket a leomló falak maguk alá temessék - mondottam. - Találjon rájuk majdan valaki idegen, aki, midőn lábával a falakról lemállott kődarabot rúg félre útjából, a mi porainkat rebbenti a levegőbe. Miután Mánuel elment, visszatértem a falra. A szultán óriás ágyúja körül egész sereg pompás öltözékű ember gyűlt össze. Leszálltak lovukról, s elvezettették őket. Nem akartam hinni a szememnek, csak bámultam rövid mentéjüket és a prémes süvegükön lengedező kócsagtollakat. - Magyarok! - kiáltottam elképedve. - Magyarok, vendégségben a szultánnál! - Mert bár ily messziről az öltözéküket illetően akár tévedhettem is volna, de aligha tévedhettem a páratlan lovaikat illetően. A magyar főurak kíváncsian vizsgálgatták az ágyúóriást, s a fal felé mutogattak, majd hátrább húzódtak pár száz lépést, és várták, hogy elsüljön. Újabb és újabb emberek futottak ki a Blachernaiból a falra, hogy a magyarokat megnézzék. Mit jelenthet vajon az ő megjelenésük a szultáni táborban? Jót-e vagy rosszat? Kifulladva jött a velencei bailo is s vele együtt Lukasz Notarasz megadux. Azonnal reám ismert, s szemét félig lehunyva, gőgösen üdvözölt. Csillogó mellvértjét aranyberakások díszítették, bizonyára egy egész vagyont fizetett érte. - Mi keresnivalójuk lehet a magyaroknak a szultáni táborban? - kérdeztem felindultan. - Hunyadi János küldöttei - méltóztatott Notarasz megmagyarázni. - Hogyhogy te nem tudod? Már tegnap este megérkeztek. Ha nem tévedek, éppen a szultán tüzéreinek adnak tanácsokat, hogyan irányozzák az ágyújukat. A magyarok élénk kézmozdulataiból valóban erre lehetett következtetni. Hihetetlen volt számomra, noha jól tudtam, hogy a magyarok nem szeretik a görögöket, mivel vallási szakadároknak tartják őket. Ki szeretné a görögöket? Várna előtt a saját szememmel láttam, amint a magyar lovas katonák bántalmaztak bolgár ortodox papokat, és fölgyújtották templomaikat, noha a keresztesek seregét épp azzal a céllal gyűjtötték össze, hogy őket felszabadítsák a szultán uralma alól. Notarasz mintegy önmagának, folytatta a megkezdett gondolatot, különösebben senkihez sem intézvén szavait, ám oly hangosan beszélt, hogy a körülötte álló latinok is jól hallhatták: - Hunyadi János követeket küldött a szultánhoz bejelenteni, hogy a király javára lemondott Magyarország kormányzói tisztségéről. Ilyenképpen a szultánnak fogadott fegyverszünetet a továbbiakban érvénytelennek tekinti, visszaküldi a szultánnak a saját példányát a fegyvernyugvási egyezségről, és arra kéri, hogy a szultán is küldje vissza a maga példányát. Ugyanakkor követeli, hogy a szultán hagyjon föl Konstantinápoly ostromával, mivel Magyarország királya kénytelen ezt ellenséges cselekedetnek tekinteni. Magyarország ekként hát nékünk nyújt politikai támogatást. Ugyanakkor a magyar főurak tanácsot adnak, hogyan kell az ágyúkat irányozni, amikor falakat ostromolnak. A német Grant is megjelent a falon. - Ez igaz - ismerte el, közömbösséget színlelve. - A törökök eddig egészen ostoba módon céloztak, minden alkalommal ugyanarra a pontra, ellentétben a tapasztalatok adta szabályokkal. Én erről nem akartam beszélni, mivel ez új ismeret, és még csak a nyugati országokban próbálták ki. Ha valaki falakat akar lerombolni, annak a fal különböző pontjait kell lőnie. Először néhány golyó a fal alsó szélére, olyan tízkönyöknyire egymástól, és aztán a döntő lövést a kettő közé, a fal felső szélére. Ily módon háromszögek formájában egész szakaszokat lehet a falból lerombolni. A török ágyúkat ismét tüzelésre kész állapotba hozták, úgyhogy az emberek lassanként el is tünedeztek a falról, noha leomlásától már nem féltünk. De reggel egy túlságosan magasra tévedt kőgolyó a nagy fal ormáról három kiszögellést elsodort, és a fal fölött a templom kőfalába csapódott, ahol szilánkokra tört, és csúnyán megsebesített két velencei szolgálót. A lépcsőn lefelé menet Notarasz mellém került. - Micsoda háború! - jegyezte meg gunyorosan. - A magyarok a törökök tüzéreit tanítgatják, a szultán megfigyelője pedig a Blachernai falairól tanulmányozza az ágyúk hatásosságát. - Valóban, micsoda háború! - feleltem. - A császári hajóhad parancsnoka hajóhadától megfosztva védelmezi a kikötői öböl falait hősiesen, ahová a törökök még úszva sem juthatnak el. Büszke arca elfeketült dühében: - Városomat azon a helyen védelmezem, amely helyre parancsoltak - mondotta. - Ha helyem nem jogosít dicsőségre, nem én vagyok az oka. Sőt talán éppen ez volt a szándék. Talán az a cél, hogy én életben maradjak akkor is, amikor sokan elhullanak. És ha ez így van, akkor azt is tudod, mi a cél. Nem tudtam haragudni rá. Ő Anna Notarasz atyja. Mohón kerestem arcán lányának kedves vonásait. Megérezte nézésemet, megállt, és szemöldökét rosszallóan összevonva rám meredt. Azután megvonta a vállát, hogy a vértje is megcsendült, majd közömbösen fölszállt a falnál várakozó fekete lovára. Talán csak véletlenül, puszta kíváncsiságból jött, hogy egy pillantást vessen a nagy ágyúra. A föld remegett és a borzalmas dörrenések úgy megvadították a lovát, hogy csak nagy üggyel-bajjal sikerült megfékeznie. A fekete paripa hányta-vetette a zablával visszafogott fejét, vérben forgó szemében vad zöld láng lobogott. Dübörögve csapódtak a hatalmas kőgolyók egymás után a Blachernai falának. A széthasadó kövek ropogása olyan volt, mintha száz meg száz deszkarakás omlott volna össze egyszerre. Siettem Giustinianihoz, hogy beszámoljak neki a magyarokról, de ő már tudta. Elborzadtam, amikor megláttam, hogy pár nap alatt mennyire leomlott a külső fal a Szent Romanosz-kapu mindkét oldalán. A cölöpökkel is megerősített földhányás tetejére a védők földdel töltött hordókat és gerendavázakat raktak föl, és belőlük ideiglenesen mellvédeket alakítottak ki, hogy védelmet nyerjenek a törökök nyilaitól és golyóitól. Napközben gyakran futnak ki a törökök a sáncárokhoz, s rőzséket, köveket és földet dobálnak bele. A szakállas ágyúk tüze és az íjászok nyilai arra kényszerítik a fal védőit, hogy ezenközben rejtekükön maradjanak. Giustiniani latinjai már vasruhájuk ellenére is veszteségeket szenvedtek. Pedig mind-mind tíz vagy akár ötven gyakorlatlan göröggel ér föl. Mindegyikük pótolhatatlan. Amint a városon át Blachernaiba visszatértem, kétszer is föltartóztattak a katonai rendőrök, hogy a csonttáblámat megnézhessék, amelyik bizonyítja, hogy engedéllyel távoztam el a falról. Túl sok görög távozik ugyanis engedély nélkül a városba, hogy a családjával találkozzék és élelmet szerezzen. 1453. április 18. Senki sem sejtette volna, hogy a törökök a mára virradó éjszakán indulnak az első komoly rohamra. Szándékuk nyilván az volt, hogy hirtelen rajtaütéssel foglalják el a külső falat a Szent Romanosz-kapunál. A támadás teljesen hangtalanul kezdődött, két órával napnyugta után. A törökök a sötétség leple alatt elosontak egészen a sáncárokig, és ostromlétráikból hidat alkottak fölötte. Ha a védők nem dolgoztak volna éppen a falakon, hogy a nap folyamán esett károkat kijavítgassák, támadásuk sikerrel járhatott volna. Az őrök azonban riadót fájtak, a falakon megszólaltak a kürtök, szurokfáklyákat gyújtottak, és városszerte megkondították a harangokat. A rajtaütés meghiúsultával a törökök oldalán is megszólaltak a nagy és a kis dobok, borzalmas kiáltozások töltötték meg a levegőt a város minden részében, és az ostromlók hosszú csáklyákkal kezdték lerángatni az ideiglenes mellvédeket és szétverni az egész védművet. Ugyanakkor megpróbálták felgyújtani a fal védelmére kiaggatott, szénával és gyapjúval töltött zsákokat, de a védők mellett kádszámra állt készenlétben a víz. A küzdelem összesen négy óra hosszat tartott. A törökök máshol is megközelítették a falat, de az igazi támadás csupán Giustiniani védelmi szakasza ellen irányult. Az éjszaka sötétjében a lárma és a zűrzavar olyan hatalmas volt, hogy a városban az emberek félmeztelenül menekültek házaikból, s futottak ki az utcára. Miután a Blachernaiból Giustinianihoz futottam, a saját szememmel láttam Konsztantinosz császárt sírni. Rettenetesen megvolt ijedve, és azt hitte, hogy a város nyomban a törökök uralma alá kerül. Valójában azonban csak néhány töröknek sikerült fölkapaszkodnia az ideiglenesen kijavított külső fal ormára. Ott azután meg is haltak a Giustiniani vérteseivel vívott közelharcban. Ezek a vértesek eleven, mozgó vasfalat alkottak a külső erődítés ormán. Az ostromlétrákat vaskos szálfákkal azonmód fellökték, mihelyt a törököknek sikerült őket a falakhoz támasztaniuk. Forró szurok és olvasztott ólom fröcskölt az edényekből a fal tövében összetömörült támadók fejére. Az olvasztott ólom ellen a legkitűnőbb vasvért sem védelmez meg. A törökök súlyos veszteségeket szenvedtek, és reggelre kelve az ideiglenes fal előtt halomban hevertek a holttestek. A tetemek között azonban mindössze néhány janicsár holttestet találtak, úgyhogy a szultán a meglepetésszerű támadásra nyilvánvalóan kizárólag csak csekély értékű segédcsapatait küldötte. Miután a törökök visszavonultak, látván támadásuk hiábavalóságát, Giustiniani emberei közül sokan annyira kimerültek voltak, hogy azonnal levetették magukat a földre, és mély álomba merültek. Konsztantinosz császár épp akkor tett szemleutat a falakon, és kénytelen volt több őrszemet saját kezűleg fölrázni. Giustiniani arra kényszerítette a görög munkásokat, hogy leereszkedjenek a külső fal elé, és megtisztogassák a sáncárkot a törökök által odadobált faágaktól és egyebektől. Sok ember lelte ekkor halálát, midőn a törökök a sötétben elsütötték ágyúikat mintegy bosszúból a támadás sikertelensége miatt. Giustiniani is levágott a kardjával néhány görögöt, akik az ágyúzás miatti rémületükben vissza akartak mászni a falak védelmébe. Reggel a törökök harminc harci gályája a Két Oszlopkikötőből a lánchoz evezett. Csatára azonban nem került sor a vízen, mivel a nagy velencei gályák az alacsony török hajócskákhoz képest hegyként tornyosulva őrizték a láncot. Mindkét részről csupán egy-két ágyúlövést adtak le. Ezután a törökök gályái visszatértek a kikötőbeli helyükre, a Boszporusz partjára. A nap folyamán a szultán a pérai dombra, a galatai fal közelében néhány hatalmas méretű bombardot állíttatott fel, amelyek ívben röpítik át lövedéküket Péra fölött. Az első lövedék nyomban egy genovai kereskedelmi gályára esett, amely a kikötőhídhoz volt erősítve, s átszakította mind a fedélzetét, mind a fenekét, úgyhogy a hajó hamarosan el is süllyedt a rajta lévő rakománnyal együtt. A hajón tizenötezer dukát értékű áru volt. A pérai genovaiak ezért gyorsan küldöttséget menesztettek, hogy a szultánnál panaszt emeljenek semlegességük megsértése miatt. Hiszen a bombardok Péra területén állnak, és a rosszul irányzott ágyúgolyók pérai háztetőket lyukasztottak át. Egy asszony is meghalt. A szultán készségesen megígérte, hogy az ostrom befejezése után a pérai genovaiak minden kárát meg fogja téríteni és barátainak nevezte őket. Célját azonban elérte. A velenceiek gályáinak vissza kellett húzódniuk a védőlánc mellől, részben a város felőli partra, részben pedig abba a holtágba, melyet Péra tornyai és falai képeztek, ahol a kőgolyók nem érhették el őket. Sok ember verődött össze a kikötő falánál, hogy a különös bombázást szemléljék. A vízbe hulló kőgolyók óriási vízoszlopokat csaptak föl a levegőbe. Ennek ellenére az emberek hangulata reményteljes és lelkes, mivel az éjszakai támadás szerencsés visszaverése mindannyiunk lelkébe bátorságot öntött. Giustiniani ráadásul túlzó szóbeszédeket indított el a török szörnyű veszteségeiről. Nekem azonban megmondotta egyenesen: - Nincs okunk büszkélkedni a győzelmünkkel, ami igazából nem is győzelem! A támadás csak közönséges puhatolózó roham volt, a falak földerítése céljából. Legföljebb ha pár ezer ember vett részt benne. Ezt én már megállapítottam, amikor a foglyainkat kihallgattam. A szokás azonban megköveteli, hogy mint protosztrator helyzetjelentést adjak a városnak. Ha tehát azt jelentem, hogy visszavertem a törökök támadását, és hogy a törökökből tízezer ember esett el és ugyanennyien sebesültek meg, míg a magunk vesztesége egy halott és egy sebesült, akinek a lába ficamodott ki, akkor minden háborút viselt férfiú tudja, miről van szó, és elengedi a füle mellett. Ezzel szemben a városbeliek hangulatát ez a tudósítás nagymértékben megjavítja. Furfangosan mosolygott rám, és hozzáfűzte: - Félelmet nem érezve harcoltál, Jean Ange! - Valóban? - kérdeztem. - A lárma és a zűrzavar akkora volt, hogy magam sem tudtam, mit teszek! És ez igaz is volt. Reggel ugyan vértől volt ragacsos a kardom, ám az éjszakai események csak lidércnyomásos álomként maradtak meg az emlékezetemben. A nap folyamán a szultán ötven ökörpárt hajtatott az ágyúóriáshoz. Leszerelték talapzatáról, és több száz ember segítségével átszállították a Szent Romanosz-kapuval szembe. A Blachernai fala túlságosan erősnek bizonyult hát, és a szultán az ostrom elhúzására készülődik. A város lakói ujjongtak, hogy nem hallották többé az ágyúóriás minden mástól jól megkülönböztethető dörrenéseit. Ezért a többi győzedelmes hírek mellett az a mendemonda is szárnyra kapott, hogy az ágyúóriás széjjelrepedt, és megölte az áruló Orbánt is. Ebből azonban egyetlen szó sem igaz. Orbán vezeti továbbra is az új ágyúk öntési munkáit a török vonalak mögött létesített nagy öntödében. A pérai genovaiaktól kapott közléseink szerint ott öntötte azokat az óriás bombardokat is, amelyek a Péra fölött ívben lövik át az ágyúgolyókat. Elmentem megnézni a sebesülteket, akiket a falak közelében kiürített istállókban és színekben szalmára fektettek. A tapasztalt latin zsoldosoknak volt annyi eszük, hogy pénzt tegyenek félre az orvosok díjazására, így aztán megfelelő ápolást kapnak, a görögöket azonban csak irgalomból ápolja néhány ügyes kezű apáca. Csudálkozásomra Kharikleát pillantottam meg közöttük, aki levetette fátylát és köntösének ujját fölgyűrte, ügyesen mosta és kötözte az ijesztő sebeket. Lelkesedve üdvözölt, és nem állhattam meg, hogy el ne mondjam neki, átmenetileg a Blachernaiban lakom. Ilyen gyönge voltam, s gondolom, jól megértette, mit akartam ezzel mondani. Legalábbis anélkül, hogy kértem volna, készségesen elmondotta, hogy már több napja nem látta Anna nővért. A sebesültek egy emberként bizonygatták nekem, hogy a törökök a jó szokásoknak és a becsületnek fittyet hányva mérgezett nyilakat használnak, mivel a könnyű sebesültek is csúnyán megbetegednek pár nap alatt, és halálos görcsök fogják el őket. A szoba sarkában magam láttam egy férfit, akinek teste ívben megmerevedett, megfeszült s az arcára oly iszonyatos mosoly fagyott, hogy még ránézni is szörnyű volt. Izmai mintha fából lettek volna. Ezért sok sebesült aztán könyörgött és rimánkodott, hogy inkább vigyék őket a szabad ég alá vagy éppenséggel haza, ebből a halálbarlangból. Szólottam Giustinianinak a sebesültek érdekében, ő azonban nem járult hozzá, hogy a falakról embereket irányítsanak a sebesültek ápolására. Amikor a könyörtelensége miatt szemrehányást tettem neki, így szólt: - Katonaként szerzett tapasztalataim bizonyítják, hogy a sebesültek gyógyulása egyedül Isten kezében van. Az egyik belehal az orvosi kezelésbe, a másik pedig meggyógyul anélkül, hogy bárki is ápolná. Valaki a kisujját vágja meg, s belehal a vérmérgezésbe, másiknak az egész karját leviszi az ágyúgolyó és mégis meggyógyul. A finom étel és a kényelmes ágy csak árt a sebesülteknek, elpuhítja őket. Ez az én tapasztalatom. Ne avatkozz hát olyan dolgokba, amikhez egyáltalán nem értesz. 1453. április 19. Jézus Krisztus, Istennek fia, kegyelmezz nékem, bűnösnek! Miután sokáig írogattam az elmúlt éjszaka, azt hittem, végre jól fogok aludni. Nem sokat aludtam. Szívem nyugtalanságának csitítására éjjeleken át csak róttam a papírra a hiábavaló sorokat. De amint a sötétben nyitott szemmel feküdtem a Blachernai hűvös szobájában, élvezvén az egyedüllét fényűzését és fájdalmas kínokat állván ki magányosságom miatt, ő eljött hozzám. Eljött. Ő maga. A saját akaratából. Anna Notarasz. Szerelmesem. Könnyű lépteiről, lélegzetvételéről ráismertem. - Johannesz Angelosz! - kérdezte suttogva. - Aluszol-e? Kezembe csúsztatta hideg kezét, hozzám bújt, orra és ajka hideg, ám orcája forró volt az én orcámon. - Bocsáss meg! - kérlelt suttogva. - Bocsáss meg, drágám! Nem tudtam, mit teszek. Nem tudtam, mit akarok. Élsz-e még? - Élek, természetesen - feleltem. - Erős vagyok. Ugyan mi pusztítaná el a gonoszt? - Földindulás van - mondotta. - Omladoznak a falak. A halál üvölt az éjszakában ezer hangon. Nem, senki sem tudhatja előre, milyen is a háború mindaddig, míg maga meg nem tapasztalta. Múlt éjszaka, amikor a törökök reánk támadtak, éretted imádkoztam, ahogyan még nem imádkoztam soha. Az önzésemet, a gonoszságomat, a büszkeségemet, mindent fölmorzsolni ígértem, csak egyszer láthassalak még élve magam előtt! Fülembe suttogott, arca lázasan forró volt, s keze az én kezemben. Én azonban fölugrottam. - Bolond, elővigyázatlan leány! - törtem ki. - A Blacher-naiban a szolgálók között atyádnak az emberei is itt vannak, hogy szemmel tartsák a velenceieket. Valaki fölismerhet közülük! - Nem számít! - mondta. - Most már semmi nem számít, hogy végre kezemben érezhetem a kezedet és az arcodat, és tudom, hogy élsz. Olyan volt, mintha álmot látnék. Szemem hozzászokott a sötétséghez. Arcát az ablak felé fordítottam, az éjszakai égbolt gyönge fénye felé. Arca fehér volt és beesett, ujjai is megvékonyodtak. - Csak nem vagy beteg? - kérdeztem ijedten. - Beteg... - ismételte meg, mintha nem is értette volna. - Nem, nem vagyok beteg, csak félek, és vágyakoztam utánad. Megbántam, hogy gonosz voltam veled. Nem is értem, mi bújt belém. Akkor még nem tudtam. - Én voltam gonosz, és én voltam értetlen - mondottam nemes érzülettel. - Bocsáss meg nekem! - Nem, nem! - tiltakozott. - Szívében bizonyára mindenik nő macska. Talán mindenik nő, ha szeret, meg is akarja gyötörni azt, akit szeret. - De hát valóban szeretsz? - kérdeztem hitetlenkedve, noha keze, arca és szája ezt bizonyította. - Hiszen magad mondtad, hogy gyűlölsz. - Gyűlöltelek is, napokon, talán egy egész héten át! - bizonykodott. - Csak amikor az ágyúk dörögni kezdtek, hogy a kolostor falai meghasadoztak, akkor értettem meg. Elhatároztam, és szívemben meg is esküdtem, hogy többé látni sem akarlak ezen a világon. Vagy ha látnálak is, szólni nem szólnék hozzád. Vagy ha szólnék mégis, csak rendre utasítanálak. És most itt vagyok. Éjszaka, sötétben, kettesben tevéled. És még meg is csókoltalak. Jaj nekem! Jaj neked is! - Ugyanígy határoztam ezt el én is - ismertem be, megrázván őt a vállánál fogva. Válla gömbölyű volt és puha kezem alatt a ruhája rejtekében. Újra éreztem arcának jázminillatát. A feszültségtől és a félelemtől megszabadulva, hirtelen hangosan nevetni kezdett. Úgy nevetett, mint egy kislány. És nem tudta csöndesíteni a nevetését, noha mindkét kezét a szájára tapasztotta. - Mit nevetsz? - kérdeztem gyanakodva. A szerelem gyötrelmei közepette roppant gyanakvás vett rajtam erőt, hogy továbbra is csak gúnyt űz belőlem, és élvezi, hogy megalázhat. - Boldog vagyok - bugyogott ellenállhatatlanul ujjai közül a nevetés. - Borzasztó boldog vagyok. És nem tudom megállni, hogy ne nevessek, ha eszembe jut, milyen mulatságosan menekültél el előlem, hónod alatt a vérteddel! - Nem előled menekültem! - mentegetőztem. - Magam elől. Menekvés azonban nincsen. Sem a falakon, sem a Blachernaiban, sem álmomban, sem ébren. Mindig, minden pillanatban gyötörtél, láthatatlanul mellettem állva. De miután elérte, hogy ilyen megalázó vallomást tegyek, eltolt magától, szorosan fogva a kezem, női módon így tiltakozott. - Nem, nem, legyünk okosak! - Hát szerinted még mindig férgek vannak az almában? - kérdeztem keserűen. - Mégis meg kell enned, akár akarod, akár nem. - Erőnek erejével ölembe ragadtam, s bár kezét a mellemnek feszítette, hamarosan elgyöngült, teste ölemben elolvadt, és már csókoltuk is egymást szenvedélyesen. Szenvedélyemet, éhségemet, tudásomat, keserűségemet csókolta a szájam az ő szájába. Ugyanakkor egy villanás fehérítette ki az égboltot, és az éjszakai sötétségben eldörrent a szultán ágyúóriása, jelezvén, hogy sikerült új talapzatára helyezni. Megrendült a padló, és az egész hatalmas kőépület megrázkódott. Egy pillanatig egyikünknek sem jutott eszébe, hogy mindez az ágyútól van. - Jóságos Isten! - suttogta remegő hangon a karjaim között. - A mi csókunktól rendült meg a föld? Nem is csodálkozom rajta! - Anna! - mondottam. - Láttam görögöket meghalni a falon az ágyúgolyók repeszdarabjaitól, s törököket nyilaiktól meg golyóiktól. Nem habozom tovább. Eldöntöttem, hogy szakítok a múltammal, és visszatérek atyáim görög hitéhez. Isten legyen hozzám irgalmas, ha hitehagyott vagyok! De halálom előtt atyáim módján akarok részesülni a szent misztériumokban. Amikor a törökök megérkeztek, fény lobbant bennem, és a vérem erősebben szólalt meg, mint azelőtt bármikor. Vándorlásom tévedés volt és tévelygés. Énbennem a tékozló fiú tér meg atyái otthonába. - Nem ismerem magamat - folytattam. - Még csak azt sem tudom, önmagamért döntöttem-e így, vagy teéretted, avagy a városomért. Az egyházak határai nem nyúlnak az égig. De szívem Krisztus eredeti egyházának szent misztériumai után sóvárog. Ha ez bűn, Isten ítéljen felettem. Holnap újra megkereszteltetem magamat, ha akad valaki, aki hajlandó lesz vállalni és megtenni. Ő riadtan megragadta a kezemet. - Nem, nem! - kiáltott fel. - Nem volt igazam, amikor ilyesmit követeltem tőled. Énbennem már nincs büszkeség. Szeretlek. Engemet ítéljen el Isten, ha ez bűn, de neked az érzéseid ellenére semmit sem szabad tenned! A fejemhez kaptam. - Még hogy te nem volnál szeszélyes? - vádoltam. - Hiszen éppen ezt követelted tőlem! Jól van, megkapod, amit kértél. Előző házasságom nem házasság többé. Nem teszek a lelkiismeretem ellen, ha engedem magamat véled megesketni. Vagy nem is akarsz már hozzám jönni feleségül? Ült, ölébe ejtett kézzel, a fehér arcával rám meredt a sötétben. - Nem tudom - suttogta. - Úgy hittem. Már nem is tudom, mit hittem. - Azt hitted, hogy a háború és a halál mindent szentesít, ahogyan én is hittem - mondtam. Az éj sötétjében jöttél, hogy azt tehessek veled, amit akarok, és viseljem érte a felelősséget a szívemben. De nem, ilyen felelősséget nem akarok hordozni, mert tudom, te magad mit gondolsz a szívedben. Türelmét vesztette. - Az ördög vigye el! - kiáltott fel, de mindjárt el is szégyellte magát, s kezét a szája elé tette. - Bocsánatot kérek, Khariklea társasága szégyent hoz a nevelésemre. De te hogyan tudhatnád, mit gondolok a szívem mélyén, amikor én magam sem tudom. - Számomra teljesen elegendő az is - tűnődött, ha elvben beleegyezel és engedsz kérésemnek, úgyhogy keresztül tudom vinni az akaratomat. De hogy komolyra fordult a dolog, reszketek a gondolattól, hogy valami olyasmit teszek, ami az üdvösségedet veszélyeztetheti, s amit később esetleg keservesen meg fogsz bánni. - Talán tapasztalatlan vagyok - folytatta -, de a természeténél fogva a nő sok olyasmit is tud és ért, amit a férfiember igazában soha nem képes megérteni. Sok mindent olvastam és hallottam, és Khariklea is sokféle tanáccsal látott el ezekben a hetekben. A nő sok férfi számára csalétek. Csak a nászágyból kikelve, miután az akaratát már keresztülvitte, érzi meg, hogyan tépi a horog a belső részeit. Én azonban semmiképpen sem akarok csupán csalétek és horog lenni számodra. Azt is mondják, hogy a férfi, ha akaratát keresztülvitte, gyorsabban un meg mindent, mint a nő. Ezért menekül sok férfi a házasságából a háborúba, vagy ezért kezd el politizálni, vagy régi ikonokat gyűjteni. Magad is elmentél a keresztes háborúba, hogy a feleséged, Ghita asszony elől elmenekülhess. Hogyan bízhatnék meg én egy ilyen állhatatlan kalandorban? Hiszen kész volnál akár hitedet is elhagyni, s áttérni az igaz hitre csak azért, hogy a testemet megkaparinthasd? Hát valóban ily szenvedélyesen vágyódsz utánam? Nem, én egyáltalán nem hiszek többé neked. Most már azt sem hiszem, hogy Ghita állítólag vén és csúnya. Csak azért mondottad nekem, hogy elcsábíts. Szívedben ugyanolyan hazudozó vagy te is, mint minden férfi, aki nőt csábít az ágyába. - Az Isten irgalmazzon nékem, Anna! - kiáltottam. - Azt hittem, ugyanolyan világos és jól ismert vagy a számomra, mint a szemed, de ebben nagyot tévedtem! Mi gyötör téged valójában? - Nem tudom - mondotta egyszerűen, és vállat vont. Mintegy észrevétlenül közelebb húzódott hozzám az ágyamon, csípője érintését éreztem az oldalamon. - Követeltem-e valaha is, hogy feküdj az én ágyamba? -beszéltem hozzá növekvő hevülettel. - Az igaz, hogy simogattalak, és hogy bűnös módon is simogattalak, de azért egész idő alatt tisztességesen viselkedtem veled szemben. Te magad kezdtél csökönyösen az ágyról beszélni. És ez nem illendő, nem is vall jó nevelésre! - Igen? - hevült fel ő is. - Hát csak becsmérelj! Eddig is épp eleget sértegettél már! Hát még annyira sem törődsz velem, hogy valóban vágyódnál utánam és az ágyadba akarnál vinni? Az isten szerelmére, akkor meg miért ajánlgatsz nekem házasságot? Tán atyám nevére vágyódsz és az ő gazdagságára? Hát ennyire hitvány vagy? Mit akarsz tőlem végül is? És még te, te állítod, hogy szeretsz? Negyvenéves vagyok. Sokat tapasztaltam. Talán fegyelmeznem kellett volna magamat. De túlságosan szerettem. A fejemben már egyetlen értelmes gondolat sem volt, miután így feldühített. Az álmatlanságom, a nyugtalanságom, a félelmem, a reménységem, a habozásom, minden izzó vággyá forrt bennem. Erővel megragadtam, ő karját a nyakam köré fonta, oly szorosan, mintha el sem akarná engedni többé. Puha szája megnyílott a szám alatt. Zihálva lélegezte arcomba a szerelmét. Szerelmi izzásában és fájdalmában is egyre szorosabban tapadt hozzám, s vállamat és hátamat simogatta, mintha eleven testem emlékét örökre meg akarta volna őrizni kezében. Feküdtem mellette a sötétben megnyugodva, lélektelenül és nagyon hidegen. Leszakítottam hát a virágát, és még csak ellent sem állott. Mostantól fogva tehát tisztességtelen nő volt. Én azonban szerettem őt. És éppen olyannak szerettem, amilyen. A szeszélyességét is szerettem. Hosszú idő után csöndesen a fülembe súgta: - Johannesz Angelosz, hát nem így a legjobb? - De, igen - ismertem el, és egyszerre iszonytatóan elálmosodtam. Hangtalanul nevetett a fülembe, és tovább sugdosódott: - Ilyen könnyű, ilyen egyszerű, ilyen magától értetődő minden! Csak te teszel magadnak mindent oly nagyon nehézzé és bonyolulttá. De én most boldog vagyok! - Nem bánod meg? - kérdeztem álmosan, hogy én is szóljak valamit. - Miért bánnám? - csodálkozott. - Most már úgysem fogsz tőlem megszabadulni soha! Nagyon is jól érzem magam. Ha feleségül vennél, az sem jelentene számomra nagyobb védettséget. Egy feleségedet már a sorsára hagytál. De miután ezt tetted velem, a lelkiismereted nem fogja engedni, hogy cserbenhagyj. Ennyire már megismertelek, akármilyen kemény fiúnak is hiszed magadat! Szerelmesem! Csöndes voltam és nyugodt, s nem is nagyon tudtam én most az ő szavain gondolkodni. Halandó feje karomon lélegzett, halandó szája fülemet érintette, hajszálai nyakamat csiklandozták és éreztem arcának jázminillatát. Hosszú idő óta először aludtam úgy, hogy nem álmodtam. Sokáig aludtam. Nem ébredtem föl, amikor elment tőlem. Még csak a nagy ágyú dörgésére sem ébredtem föl, amely napkeltekor reggeli imára szólította a törököket. A nap már magasan járt, amikor fölébredtem. Remekül kipihentem magam. Megújultam. Boldogan ébredtem. Még aludtam, amikor elment. Jobb is így. Nem szerettem volna, ha meglátják itt. És tudtam, hogy újra találkozni fogok vele. Vidámabban és fölszabadultabban, mint életemben bármikor azelőtt, elindultam ennivalót keresni magamnak, és ettem is bőségesen. Nem öltöttem magamra vértet, és a kardomat sem kötöttem föl az oldalamra. Egyszerű latinként indultam el a Pantokrator-kolostorba, alázatosan, mint egy zarándok. Az Apostolok temploma körül katonák és lovak táboroztak. De nem zaklattak, hiszen már fényes nappal volt, és nem bujkáltam. A kolostorban várakoznom kellett néhány órát, amíg Gennadiosz szerzetes az ájtatossági gyakorlatát végezte. Ez alatt az idő alatt én a kolostortemplomban térden állva imádkoztam az oltárfal szent ikonjai előtt. Bűneim bocsánatáért imádkoztam. A szív misztikus valóságába merültem. Tudtam, hogy Isten előtt a bűnök másként méretnek meg, mint az emberek előtt. Tudtam, hogy minden más apróság; a legsúlyosabb bún az eltántorodás, ha az ember tudatosan teszi. A szív halála. Az elszakadás Istentől az ember magányába, a test vigasztalan magányába. Ez az egyetlen valódi bűn. Minden más bűn csupán a törvény szerint bűn. És Isten hús-vér emberként született a világra, hogy megkönyörüljön az emberen szívének magányosságáért és megszabadítsa őt a törvény szerinti bűnöktől. A törvény szerinti bűnökért az ember bocsánatot nyer, mivel csak ember. Ám az Istentől való eltántorodásért, ha az tudatos, soha nincsen bocsánat, mivel az embernek szabad választása van. Amikor Gennadiosz szerzetes megpillantott engem, a lelki gyötrelmektől dúlt hangon kiáltotta: - Latin, latin! -, s két kézzel zavart magától távolabbra. - Georgiosz Scholariosz, a világ számára halott császári államtitkár ismert engem, és tudta ki vagyok - mondottam. - Sok úton vándoroltam, tévelyegtem és botladoztam, bűnös ember vagyok. De eljöttem elébed, Gennadiosz barát, hogy megtérjek atyám otthonába. Könyörülj énrajtam, ahogyan Isten is megkönyörül a bűnösökön. Zordonan összevonta a szemöldökét, és szakállas arcából elővillanó égő tekintettel meredt rám. Arca a böjtöléstől és a virrasztástól oly sovány volt, hogy szinte már halálfejre emlékeztetett. Mint aki nem hisz a fülének, megkérdezte: - Mit akarsz tőlem? - Fiatalemberként az Athosz kolostoraiban találkoztam olyan férfiakkal, akik elhagyták a római katolikus hitet, és áttértek a görögök igaz hitére - válaszoltam -, hogy életüket Isten szolgálatának szentelhessék, és Krisztus egyházának eredeti formájában részesedhessenek a szent misztériumokban. Atyám meghalt, amikor én még gyermek voltam, de a hátrahagyott papírjaiból sikerült megtudnom, hogy nagyatyám konstantinápolyi görög volt. Ő azonban már elhagyta a hitét, s velencei asszonyt vett feleségül, és követte a pápát Avignonba. Atyám Avignonban élt, haláláig a pápa kincstarából élvezvén járadékot. Én is ott születtem, és ott nevelkedtem. De mindez csak tévedés és tévelygés volt, noha nagyatyám és atyám bizonyára jót akartak. Miután idejöttem, hogy a törökök ellen harcolva meghaljak Krisztusért Konstantinápoly falainál, vissza akarok térni őseim hitére Szenvedélye annyira elvakította, hogy nem is nagyon figyelt a szavaimra, és ezért hálás voltam, mivel nem szívesen válaszoltam volna gyanakvó kérdésekre, amelyek egy megfontoltabb embernek eszébe juthattak volna. Ó csupán vádlón így kiáltott: - Akkor miért harcolsz a törökök ellen a latinok oldalán? A szultán is jobb, mint a pápát elismerő császár! - Erről most ne vitatkozzunk! - kérleltem jámborul - Teljesítsd inkább a kötelességedet. Légy pásztor, aki a vállán viszi vissza nyájához az eltévelyedett bárányt. Emlékezz rá hogy egyszer, alapos megfontolások után magad is aláírtál' Az en bűnöm sem nagyobb, mint a tiéd! Bal kezével fölemelte megbénult jobb kezét, és diadalittasan mondotta: - Szünet nélkül imádkoztam, hogy Isten bűnbocsánata jeléül szántana el azt az átkozott kezemet, amellyel aláírtam Firenzében. Amikor először dördültek el az ágyúk, meghallgatta Isten az imádkozásomat. Bennem most a Szentlélek munkai! Magához vette a szolgálatot tevő barátot, kivitt az udvarra, s rám parancsolt hogy vetkőzzem le. Miután levetkőztem, betaszított a vízbe, fejem a víz alá nyomta, és újból megkeresztelt, valamely okból a Zakariás nevet adva nekem. Amikor kiléptem a vízből, őelőtte és a barát előtt a szokásos szavakkal bevallottam a bűneimet, ő pedig csak enyhe vezeklést szabott reám, nem akarván megterhelni, miután jóakaratot tanúsítottam Arca sugárzott és izzott, nyájas lett, imádkozott értem és megáldott engem. - Most már igazi görög vagy - mondta. - Emlékezz, hogy a jóslatok beteljesedésének korát éljük és az utolsó napok állnak előttünk. Konstantinápolynak ezért kell megsemmisülnie. Minél tovább tart az ellenállás, annál nagyobb lesz a törökök dühe és annál nagyobb szenvedések érik az ártatlanokat is. Ha Isten akarata az, hogy a város a szultán hatalma alá kerüljön, ugyan ki akadályozhatná meg. Aki a szultán ellen harcol, tévedésében Isten akarata ellen harcol. De aki Konstantinápolyból kiűzi a latinokat, az kedvére van az Istennek. - Ki hatalmazott fel téged arra, hogy így beszélj? - kérdeztem szomorúan. - A bűntudatom, a szenvedésem, a városom miatt érzett fájdalom hatalmaz föl! - kiáltotta szenvedélyesen. - Nem én, Gennadiosz barát beszélek, hanem énbelőlem a Lélek szól! Körülnézett, és látta a szürke halakat, amelyek riadtan úszkáltak a medence vizében, melyet lábam fölkavart. - A gyötrelem napja eljövend! - kiáltotta, bal kezével a halakra mutatván. - Azon a napon a gyötrelemtől váljanak ezek a halak is pirosra, hogy a hitetlenek is higgyenek. Ez legyen a jel! Ha megéred, látni fogod! Istennek, a Világ Urának a lelke beszél énbelőlem. Jövendölését oly izzó meggyőződéssel mondotta, hogy hinnem kellett benne. Kitörése után azonban elfáradt és elcsöndesedett. Miután a barát elment, és én felöltöztem, így szóltam hozzá: - Atyám, bűnös ember vagyok, és vétkeztem a törvény ellen, amint azt már beismertem. Görög nővel háltam együtt, és elvettem az ártatlanságát. Van-e nekem lehetőségem arra, hogy bűnömet jóvátegyem és feleségül vegyem őt, noha nékem van másik feleségem is Firenzében, akivel törvényes házassági szerződést kötöttem és akivel a pápa egyházának szakramentuma kapcsol össze? Töprengett. Szemében megcsillant az egykori államférfi ravaszsága, és így szólt: - A pápa és a kardinálisai oly keservesen megsértették, üldözték és hatalomvágyukban annyira sanyargatták egyházunkat, a pátriárkákat, sőt a hitvallásunkat is, hogy nem lehet bűn, ha - amennyire tőlem telik - én is szerzek a pápa egyházának némi kis bosszúságot. Miután felvetted a keresztségét, előző házasságod érvénytelen. Én magam nyilvánítom azt semmissé, mivel nekünk a szorongattatásnak ezen időszakában még csak törvényes pátriárkánk sincsen, csak a hitét csúful elhagyó, átkozott Georgisz Mammosz. Hozd el hozzám azt a nőt, és én baldachin alatt foglak benneteket összeesketni férjjé és feleséggé. - Az ügy kényes természetű, és titokban kell tartani -mondtam tétovázva. - Talán a külsejéről ráismersz a nőre. Főrangú férfiú haragját vonod magadra, ha összeadsz bennünket. - Ez Isten dolga - mondta. - A bűnt tenéked jóvá kell tenned. Kicsoda az a szerencsétlen apa, aki megakadályozná a leányát abban, hogy a bűnét jóvátegye? Hogyan félnék én főrendektől vagy arkhónoktól, amikor még a császártól sem félek? Úgy gondolhatta talán, hogy valamelyik latin érzületű udvari ember lányát csábíthattam el, és ezért indítványom kedves volt számára. így azt is megígérte, hogy mindent titokban tart, ha az esti sötétben visszajövünk a nővel a kolostorba. Nem ismervén eléggé a görög egyház szokásait, nem tudtam felbecsülni, milyen mértékben lehet jogilag érvényes az ilyen házasság. Szívemnek azonban ennyi is elegendő volt. Örvendezve siettem a Pantokrator-kolostortól a kikötő közelében lévő házamba, és jól sejtettem. Ő már ott volt. Ládáját és holmijait máris odavitette a kolostorból a házamba, ahol át is rendezett mindent úgy, hogy már semmi sem volt a maga valódi helyén, s Mánuelt is nekiállította padlót mosni. - Uram! - mondta Mánuel, alázatosan csavargatva a kezében a nedves rongyot, amiből a piszkos víz visszacsurgott a vödörbe. - Éppen tehozzád akartam menni. Tényleg az a szándékod, hogy ez az önkényeskedő nőszemély ideköltözzék és mindent fölforgasson? Fáj a térdem, és sajog a hátam. Milyen jó is volt nekünk, amíg nem volt a házban egyetlen nő sem! - Itt fog lakni - mondottam. - De a szád ne jártasd róla senkinek! Ha a szomszédok kíváncsiskodnak, mondd, hogy latin nő, és a gazdád barátai közé tartozik, és itt fog lakni a házban mindaddig, amíg az ostrom véget nem ér. - Eléggé megfontoltad a dolgot, uram? - kérdezte Mánuel óvatosan. - Nőt minden ujjára könnyen szerezhet az ember, megválni tőle azonban annál nehezebb! - Majd huncutul hozzáfűzte: - A papírjaidat és a könyveidet is összetúrta! Nem volt türelmem tovább vitatkozni vele. Testemben forróságra lobbanva futottam föl a lépcsőkön, de oly könnyedén, akár egy ifjonc. Anna az egyszerű görög nő mindennapi ruhájába volt öltözve, de arca, bőre, fejtartása és minden mozdulata a származásáról árulkodott. A megtévesztő öltözék oly nevetségesnek tűnt rajta, mintha egy ékkövet olcsó bronzkeretbe foglaltak volna. - Miért futottál, miért lihegsz ennyire? - kérdezte, ijedséget színlelve. - Csak nem akarsz elűzni engem a házadból, ahogyan Mánuel fenyegetőzött? Önfejű, gonosz vénember, aki még a maga javát sem ismeri fel. - Bűntudattal nézett végig a szobámban uralkodó rendetlenségen, és sietősen hozzáfűzte: - Rendezkedtem egy kicsit, hogy a lakásodat otthonosabbá tegyem. Meg aztán koszos itt minden. Alighanem új falikárpitokat is fogok majd vásárolni, ha adsz pénzt. A te rangodbéli férfiúhoz nem illő ilyen rongyos ágyban feküdni! - Pénzt? - ismételtem meg zavartan és kedvetlenül, eszembe jutván, hogy alig maradt valamicske pénzem. Hiszen az én számomra a pénz meg más egyéb semmit nem jelentett. - Persze! - mondotta ő. - Én azt hallottam, hogy a férfiak egyenesen ráerőltetik a pénzt az általuk elcsábított nőkre. Vagy te épp fukarrá váltál, miután keresztülvitted az akaratodat? Önkéntelenül is elnevettem magamat. - Nem átallasz egy ilyen pillanatban pénzről beszélni? -kérdeztem. - Azért jöttem, hogy tisztességes asszonyt csináljak belőled. És ezért futottam. Elfeledkezett csúfondároskodni, elkomolyodott, és csak nézett rám. Megint oly nyíltnak láttam barna szemét, mint egyszer a templom lépcsőjén. Évszázadokon keresztül ráismertem, mintha már sok életet éltünk volna le ezelőtt, noha a halál álma és az újjászületés mindent elfeledtetett velünk, úgyhogy most mintegy fátyolon át ismertünk volna egymásra. - Anna - mondottam -, mindennek ellenére, nem akarnál-e hozzám jönni feleségül? Csak ezt akartam megkérdezni. Engedd, hogy a szent misztérium lélekben is egyesítsen bennünket, férjjé és feleséggé, ahogyan a testünk már egyesült. Lehajtotta a fejét. Könnycseppek buggyantak ki összeszorított szemhéja alól és végiggördültek az arcán. - Tehát mégis szeretsz engemet? Valóban szeretsz? - kérdezte habozva. - Hát kételkedsz benne? - kérdeztem vissza. Tekintetét rám emelte. - Nem tudom - ismerte el becsületesen. - Azt gondoltam, számomra semminek sincs értéke többé, ha nem szeretsz igazán engem. Azt gondoltam, odaadom a virágomat neked, hogy próbára tegyelek, csak azt akarod-e. Szerintem ugyanis semmit nem vesztettem volna, ha azt kellett volna megállapítanom, hogy te csupán azt akartad. De akkor elhagytalak volna, és nem akartam volna többé találkozni veled. Itt csak játszom. Azt játszom, hogy közös tevéled az otthonom. Nyakam köré fonta a karját, és homlokát a vállamra hajtotta. - Énnekem még soha nem volt otthonom - mondta. -A házunk csupán apám és anyám otthona. Ott nekem nincs szólásom. Irigyeltem a szolgálólányt, aki férjhez ment és olcsó holmikat vásárolt az otthonába. Irigyeltem az egyszerű emberek olcsó boldogságát, mert azt hittem, hogy én nem ilyesmire születtem. Most én is az egyszerű emberek olcsó boldogságában élek, ha te valóban feleségül akarsz engemet! - Nem - ellenkeztem -, minekünk semmink sincsen. Ne képzelődj! Csak rövid időnk van. De te légy az én e világi otthonom mindaddig, amíg csak élek még. És ne tartóztass, ha lejár az idő! ígérd meg! Megígéred, ugye? Ő nem szólt semmit, csak kicsit följebb emelte arcát, és rám pillantott félig nyitott szemhéja alól. - Gondold el! - mondta. - A császár feleségének kellett volna lennem. Néha haragudtam is Konsztantinoszra, mert megszegte a szavát. Most azonban boldog vagyok, hogy mégsem lettem császárné. Annak örülök, hogy férjhez mehetek egy frankhoz, aki megszökött a feleségétől. Megint rám tekintett, és csúfondárosan mosolygott. - Valóban szerencse, hogy nem vagyok a császár felesége - mondta. - Valószínűleg megcsaltam volna a császárt, ha találkoztam volna véled. Téged megvakítottak volna, én pedig életem végéig egy kolostorban senyvedhettem volna. Nagy baj lett volna neked! Óráról órára eldördültek az ágyúk a falakon kívül. A könnyű faház remegett, és minden eresztékében recsegett-ropogott. Ám az idő megszűnt létezni számunkra, míg rövid boldogságunkat éltük. Este elküldtem Mánuelt, hogy béreljen egy hordszéket, és együtt mentünk a Világ Urának a kolostorába. Gennadiosz megrendült, amikor felismerte Anna Notaraszt, de az ígéretét megtartotta. Mánuel és a szerzetesek tartották fölöttünk a baldachint, miközben ő összeadott bennünket. Az esketés után megáldotta a házasságunkat, házassági bizonyítványt állított ki számunkra, és a Pantokrátor-kolostor nagy pecsétjével látta el. Midőn átnyújtotta nekem, furcsán fürkésző pillantást vetett rám, és így szólt: - Nem tudom, végül is ki vagy. A Lélek azonban azt mondja nekem, hogy ezek a dolgok nem szándéktalanul történnek. Ha pedig így van, történjék minden a hitünk és a városunk javára! Midőn ő ezt így kimondta, jéghideg bizonyosságként tudtam, hogy semmi sem az én akaratomból történt. Amióta a szultán táborából Konstantinápolyba szöktem, oly biztosan követtem lépésről lépésre a sors által előre kijelölt utat, mint a holdkóros. A világ összes szép nője közül miért találkoztam volna különben éppen Anna Notarasszal, és miért ismertem reá a szeméről? 1453. április 20. A házamban ébredtem. Ő mezítelenül aludt mellettem. Szavakkal elmondhatatlanul szépséges volt. Halandó teste olyan volt, mint az arany és mint az elefántcsont. Oly szép, oly érintetlen volt mindennek ellenére, hogy gombócot éreztem a torkomban, amint őt néztem. Szerelmem égetett. Testem hamuvá égett, amíg őt néztem. Soha még oly közelinek nem éreztem a halált, mint az ő alvó testét nézegetve. Még akkor sem, amikor egyszer ifjúkoromban a fülemüle dalára ébredtem, s a Halál ropta táncát a temető falán. Ilyen egyszerű, ilyen magától értetődő volt minden. A halál gombócával a torkomban arra gondoltam, hogy az ember tökéletlensége csupán a testnek a következménye, mivel Isten férfinak és nőnek alkotta meg az embert. Negyvenéves voltam. Nekem már tudnom kellett volna mindezt. De nem tudtam. Szerettem. Vakon. Vigasztalanul. Riadóra szóltak a harangok az ágyúdörgésnél is hangosabban. Emberek futottak az utcán a házam előtt, a futó lépések dobajától összekocódtak az edények az asztalon. Ijedten szöktem föl fektémből, mert eszembe jutott a kötelességem. Ő is fölébredt, és meztelenségét félénken takargatva az ágyneművel, fölült az ágyban. Sietve öltözködtem. Még csak kardom sem volt. Sietősen adtam neki egy búcsúcsókot, és leszaladtam a lépcsőn. A kapu előtti kőoroszlánnál Mánuel próbálta az embereket megállítani és megkérdezni tőlük, mi történt. Hitetlenkedő csodálkozás ragyogott az arcán. - Uram! - kiáltotta. - Csoda történt! Áldott ez a nap! Most érkezik a pápai hajóhad! Az első gályák máris látszanak a tengeren! A tömeggel együtt futva tettem meg én is az egész utat végig az Akropolisz dombjára. A tengerparti fal fölé emelkedő magaslatról a ziháló, integető és ordibáló emberek közül négy nagy nyugati gályát pillantottam meg, amelyek a magas hullámverésben dagadó vitorlákkal rendületlenül haladtak az Akropolisz földnyelve felé, török gályák megszámlálhatatlan sokaságában. Három hajó árbocán genovai zászló lobogott. A negyediken, ez egy nagy teherhajó, a császár hosszúkás bíbor zászlaja lengett a szélben. Több keresztény hajót nem lehetett látni. A hajók már oly közel voltak, hogy a szél a fülünkig sodorta a küzdelem zaját, a kiabálásokat, az átkozódásokat és a lövéseket. A törökök vezérhajója belefúrta orrhegyét a legnagyobb hajó oldalába és úgy maradt beleragadva. A törökök mindenik keresztény gályába belevágták a csáklyáikat, úgyhogy a nagy hajók a vitorláik erejével számos könnyű kis gályát vonszoltak magukkal. Az emberek izgatottságukban kiabálva mesélték, hogy a küzdelem már messze bent a tengeren elkezdődött. A szultán a Márványtorony közelében lévő zátonyos szakaszon messze belovagolt a tengerbe, hogy parancsokat kiáltson a hajóinak, felszólítván a kapitányokat, hogy pusztítsák el a keresztények hajóit. A part menti fal feketéllett a tömegtől. A mendemondák és a történetek szájról szájra jártak. A szultán eltorzult arccal, ajkát elhúzva vicsorgott, mint a kutya. Szája tajtékzott. Ez bizony igaz lehetett. Hiszen a saját szememmel láttam Mohamedet, amint dührohamot kapott, noha már megtanulta magát fegyelmezni. Lassan, rendíthetetlenül sodorta a szél a nagy gályákat a kikötő és a biztonság felé. Úgy vonszolták magukkal a török gályákat, miként medve vonszolja magával a bundájába csimpaszkodó vadászebeket. Oly sok török gálya volt, hogy egymásnak ütköztek. A magasra csapó hullámokból véres tajtékfoltok villantak a szemünkbe. Néha-néha valamelyik gálya abbahagyta a küzdelmet, kiakasztotta a csáklyáját és oldalabbra evezve, másikat engedett a maga helyére. Kicsit távolabb, kint a tengeren egy süllyedő török gálya hánykolódott. Dobpergés és a kürtrivalgás, szörnyű kiáltozások és halálhörgés töltötték be a levegőt. A tengeren holttestek és hajódarabok úsztak. A vértes keresztény tengerészkatonák hajóik magas fedélzetéről fejszével, karddal, dárdával verték vissza a hajók oldalán fölfelé kúszó törököket. Gályája hátsó fedélzetéről szócsővel a kezében, a török hajóhad parancsnoka üvöltötte a parancsait. A tömeg egy emberként kiáltozta: Flaktanellasz, Flaktanellasz! Ujjongva szállt a kiáltás az egész város fölött. Valaki felismerte a császár színeit viselő hajó kapitányát. A hajó még jóval az ostrom kezdete előtt Szicíliába vitorlázott gabonáért. A nagydarab férfi fintorgott, nevetett, kezében véres fejszéjét lengette s mutogatta íjászainak a török gályák árbocaira fölkapaszkodó lövészeket. A hajók benedvesítették vitorláikat, hogy a törökök égő kócot lövő nyilaitól lángra ne lobbanjanak. Az egyik török gálya fedélzetén hirtelen tűzfolyam zúdult végig, és megperzselődött emberek iszonyú fájdalomüvöltése túlharsogott minden más zajt. Az égő gálya kiszállt a küzdelemből, lángnyelveket hagyva maga után. A látvány hihetetlen volt. Négy keresztény hajó ellenállhatatlanul tört utat magának a kikötőbe, miközben legalább negyven könnyű török harci gálya ostromolta. A tömeg elmondhatatlanul ujjongott. Újra és újra azt kiáltozták, hogy jön a pápai hajóhad. Ez még csak az előcsapat. Kosntantinápoly meg van mentve! A füstölgő, összetorlódott hajók már elhaladtak az Akropolisz földnyelv mellett. Ott éles kanyarral nyugat felé kellett fordulniuk, hogy eljussanak a lánchoz, a kikötői öbölbe. Elvesztették kedvező hátszelüket. Sebességük lecsökkent. Amint bejutottak az Akropolisz dombjának árnyékába, a vitorlák elernyedtek, és a hajók nem engedelmeskedtek többé a kormánylapátoknak. A domb kifogta a vitorlákból a szelet. A török hajókról örömujjongás harsant. A tömeg elnémult. De a kikötői öböllel szemközt, Péra falainak másik oldaláról, a dombokról az ellenszélben is hallani lehetett a látványra összegyűlt török csapatok győzelemkiáltását, amint Allahot dicsőítették. Harcolva, szüntelen csatározás közepette siklottak a keresztény hajók egymás mellé. Nem hagyták el egymást a bajban sem, noha a török parancsnoki hajó orra még mindig benne volt a legnagyobbik gálya oldalában, és gátolta annak mozgását. Egymáshoz kapcsolódva, egymás oldalához simúlva himbálóztak a széltől már nem is borzolt vízen, mint egy egységes erődítmény, amelyekből kövek, golyók, nyilak és forró ólom záporozott a török gályákra. Sistergő ívben csapott le a görögök tüze a távolabb lévő gályákra is, melyek legénységét teljesen lefoglalta az igyekezet, hogy a hajójukon a tüzet eloltsák. Flaktanellasz, Flaktanellasz!" - kezdett ismét kiáltozni a tömeg a part menti fal tetejéről. A hajók immár oly közel voltak hogy a küzdőknek az arcvonásait is meg lehetett egymástól különböztetni. Segíteni azonban nem tudott nekik senki. A lánc mögött harcra készen sorakoztak föl a velencei gályák, de a lánc megakadályozta őket abban, hogy beleavatkozzanak a küzdelembe. És a láncig még hosszú volt az út. Városszerte zúgtak a harangok. A török ágyúk abbahagyták a tüzelést. Csillapíthatatlan izgalommal várták a küzdelem eredményét mind a falakon, mind pedig a törökök táborában. Szájról szájra terjedt a hír, hogy a szultán visszalovagolt a Szent Romanosz-kapuval szemközti táborába, és ott a sátrába zárkózott. Látván a genovai hajók hihetetlen küzdelmét, mindent megbocsátottam a kereskedelmi előnyeit féltékeny óvó Pérának. Megértettem, hogy milyen fegyelem és hajózási tudomány eredménye volt az általam látott küzdelem. Megértettem, miért Genova volt évszázadokon át a tenger királynője és miért versenyzett Velencével. Végtelenül lassan, hüvelykről hüvelykre mozdult előre a négy nagy gályából alakult recsegő-ropogó és tüzet okádó erődítmény, amint a hullámok és az evezők a lánc felé terelték. A város falain és a dombokon az emberek térdre borultak imádkozni, nem bírván tovább a szinte elviselhetetlen feszültséget. Olyan borzalmas volt a törökök számbeli fölénye. Oly eszelős dühvel cseréltek újra és újra helyet a török gályák, és folytatták mindig friss erőkkel a támadást. A török hajóhad parancsnoka teljesen berekedt a folytonos kiáltozástól. Vér csorgott az arcán. Levágott karú turbános katonák zuhantak a tengerbe, a kezük azonban továbbra is görcsösen szorította a keresztény hajók peremét. "Panaghia, Panaghia! Szent Szűz, óvd a városodat!" - imádkoztak térdre hullva az emberek. A görögök a latinokért imádkoztak, megindulva a hajósok kitartásától és bátorságától. Talán nem is hősiesség, ha az ember a saját életéért harcol. De az hősiesség volt, ahogy a négy hajó a roppant túlerővel dacolva, egymást el nem hagyva, próbált áttörni a kikötőbe, hogy Konstantinápolynak segítséget hozzon. Azután mintha valami kék villanás suhant volna át az égbolton. A levegőben meglibbent a Szent Szűz kék ruhájának a szegélye. Csoda történt. A szél megfordult. Hirtelen ismét kidagadtak a hajók nedves vitorlái, és az egész összegabalyodott hajócsoport gyors tempóban siklani kezdett a lánc irányába. A török hajók parancsnoka az utolsó pillanatban vágatta le fejszékkel a saját hajójának az orrát úgy, hogy csak a lékverő csúcs maradt bent a keresztény hajó domború tölgyfa oldalában. Patakokban folyt a vér a török gálya ereszeiből, midőn megfordult és vereségét beismerve visszafelé kezdett evezni. Bukdácsolva, törött evezőkkel, a görögök elolthatatlan tüzének gomolygó füstjében követték a török gályák a vezérüket. Konstantinápoly lakosainak szűnni nem akaró diadalkiáltásai az eget is megremegtették. A csodákról én nem sokat tudok. De ahogy a szél a döntő pillanatban megfordult, az bizony olyan volt, mint egy csoda. Valami szent s emberi érzékkel fel nem fogható volt ebben az eseményben. Különleges ragyogását nem homályosította el sem a sebesültek szörnyű jajgatása, sem a hajósok rekedt szitkozódása, amint elfúló hangon kiáltoztak, hogy nyissák meg a láncot. A lánc lekapcsolása a parti toronyról, hogy a hajókat a kikötőbe beengedjék, nehéz és veszélyes művelet volt. Csak amikor a török hajók már eltűntek a szem elől, adott engedélyt Aloisio Diedo a lánc megnyitására, és a négy gálya bevergődött a kikötőbe, kilőve ágyúit a császár tiszteletére. A hajók legénysége zászlóival és a kapitányaival egyetemben, még aznap délután, ujjongó tömeg kíséretében átvonult a városon a Khora-kolostorba, hogy Konstantinápoly Panaghiájának köszönetet mondjon a megmenekülésükért. A sebesültek is ott vonultak velük mindannyian, akik csak képesek voltak mozdulni, néhányat pedig hordágyon vittek el a templomba, mert csodálatos gyógyulást reméltek, miután láthatták meglibbenni az égbolton a Szent Szűz szoknyájának a szegélyét. A latinok így hálálkodtak és így dicsőítették a görögök Szent Szüzét, miközben szemük káprázott a Khora-kolostortemplom aranyalapra fölrakott mozaikjainak a ragyogásától. A hálaadó istentisztelet után sokan közülük a falakra jöttek, hogy megnézzék a törököket, és gyalázkodásokat kiáltozzanak a sáncárok és az elővédmű ellen rohamozó törököknek. Még mindig a harci hév és a győzelmi mámor hatása alatt voltak. De mikor az ágyúóriás eldördült, és a fal megmozdult a lábuk alatt, elhallgattak, keresztet vetettek és sietősen visszatértek a falakról a városba és a hajóikra. Sok más emberrel együtt én is megszorongattam Flakta-nellasz kapitány kezét, és megveregettem a hátát, mivel hát ő görög volt. Gabonával megrakott hajójával Khiosz kikötőjében találkozott a három genovai gályával, amely kedvező szélre várt, és csatlakozott hozzájuk. A küzdelemben az ő lassú és rosszul fölfegyverzett hajója a genovaiaknak inkább kárára volt, mintsem hasznára. Ennek ellenére a város lakossága őt tartotta a küzdelem hősének, olyannyira, hogy bár az első dicsőítést még kissé zavartan fogadta, hamarosan maga is hinni kezdte. Jól megtermett férfiú, és állandóan pislog. Szókincse azonban oly kicsi, hogy minden második szó után kénytelen káromkodáshoz folyamodni, hogy zavarát leplezze. A város gondolkodó lakóinak szívéből azonban hamarosan szertefoszlott az öröm és a reménység ragyogása, amikor megértették, hogy az a három genovai hajó egyáltalán nem elővédje az egyesített keresztény hajóhadnak, hanem csupán a császár által még az ősz folyamán vásárolt és akkor ki is fizetett fegyvereket szállította le. A szultán hajóhadának ellenük intézett támadása a semlegesség nyilvánvaló megsértése volt, mivel a hajók tulajdonképpen Pérába tartottak. A kapitányok csak azért vették fel a harcot, mivel tiltott hadirakományt vittek, és féltek, hogy elveszítik a hajóikat. A kikötőbe jutván gazdag emberekké lettek ők is meg a hajótulajdonosok is. Hogy aztán a gazdagságukat és a hajójukat sikerült-e Péra semlegességére való hivatkozással meg is őrizni, az más kérdés. Belőlem is elszállt a mámor. Vissza kellett térnem a Blachernaiba, a szálláshelyemre, és jelentkeznem kellett Giustinianinál. Búcsúzóul megcsókoltam ifjú feleségemet, de már akkor egészen más gondolatok forogtak a fejemben, és megtiltottam neki, hogy a városba menjen, nehogy fölismerjék. Manuelnek megparancsoltam, hogy engedelmeskedjék neki és megígértem, hogy azonnal visszajövök, amint a kötelességeim megengedik. A Szent Romanosz-kapunál a külső falon kívül már a nagy fal is megrongálódott az ágyúgolyóktól. Alkonyattájt gerendákat, földet, rőzsekötegeket és bőröket szállítottak végtelen sorokban a rohamkapun át a falak közötti sikátorba, hogy a külső falat megerősítsék. A kapun bárki kimehet a külső falhoz, a visszatérés azonban már sokkal nehezebb. Az őrszemek, akiket Giustiniani állított oda, a karjánál vagy a nyakánál fogva ragadnak meg mindenkit, aki vissza akarna szökni, és kényszerítik őket, hogy egész éjszaka dolgozzanak. Giustiniani latinjai már teljesen kimerültek az éjjel-nappal tartó ágyú-tűztől és a törökök szüntelen bosszantó támadásaitól, mellyel a faljavítási munkálatokat igyekeztek megzavarni. Legtöbbjük még a vértet sem tudta lehúzni magáról több napon át. Giustinianinak leírtam a tengeri küzdelmet, amint azt a magam szemével láttam, és így szóltam: - A velenceiek a Blachernaiban dühöngenek a genovaiak tengeri győzelme miatt. Hiszen az ő hajóik eddig még nem sok dicsőséget szereztek a lánc mellett lustálkodva vagy éppen menekülve a szultán bombardjainak a kőgolyói elől! - Még hogy győzelem? - mondta Giustiniani, és már nem nevetett. - Az egyetlen győzelem az, hogy lassan immár két hete álljuk az ostromot. Ezeknek a hajóknak az érkezése egyébként a mi legnagyobb vereségünk. Eddig legalább reményünk volt arra, hogy a pápa által összeszedett hajóhad időben meg fog érkezni a segítségünkre. De most már tudjuk, hogy az egész görög tenger üres, de még csak Itália kikötőibe sem gyűjtöttek össze hajókat. A keresztény nemzetek bizony elhagytak bennünket! - No de az ilyenféle vállalkozásokat titkolni szokás az utolsó pillanatig! - vitatkoztam. - Badarság! - felelte. - Egy nagy hajóhadat nem lehet annyira titokban fölszerelni, hogy a genovai kapitányok legalább mendemondát ne hallottak volna róla. - Ökörszemével fenyegetően rám nézett, és megkérdezte: - Hol voltál, hogy egy álló napig nem láttak a Blachernaiban? - Nyugalmas nap volt, és a magam dolgait intéztem. Talán már nem bízol bennem? - Az én lajstromomra lettél följegyezve! - tett szemrehányást. - Énnekem tudnom kell, hogy te mikor mit teszel! - Felpüffedt arcát hirtelen egészen közel nyomta az arcomhoz, szemében zöld láng lobogott, és így szólt: - A török táborban láttak téged aznap! - Örült vagy! - kiáltottam. - Ez szörnyű hazugság, és a fejem vesztét jelentheti. Ugyan, hogy juthattam volna oda, és hogyan tértem volna vissza ide? - Minden éjjel csónakok eveznek Pérába és onnan vissza. Jól tudod te is. Péra podesztáját meg lehet vesztegetni, és a kapuőrök is szegény emberek, akik szíves örömest tesznek szert egy kis mellékjövedelemre. Ne gondold, hogy én nem tudom, mi történik a szultáni táborban. Énnekem ott éppúgy szemem van, mint itt a szultánnak! - Giustiniani! - erősködtem. - A barátságunkra kérlek, higgy nekem! Tegnap nyugodt nap volt, és én házasságot kötöttem egy görög nővel. De az Istenre kérlek, tartsd meg ezt a titkot, és maradjon kettőnk között. Különben elveszíthetem őt! Giustiniani harsogó nevetésre fakadt, és óriási mancsával a vállamra csapott, mint régen is. - Ennél nagyobb szamárságot még nem hallottam! - nevetett. - Teszerinted ez a legmegfelelőbb idő a házasodásra? Hitt nekem. A vádaskodással talán csak rám akart ijeszteni, hogy bevalljam, mit tettem a tudta nélkül. Szívem mégis megkeseredett, és rossz sejtések töltötték be a gondolataimat. Egész éjszaka tüzek égtek a török táborban, és a nagy ágyúk minden második órában eldördültek, pedig éjszakánként eddig egyetlen lövéssel is beérték. 1453. április 21. Pokoli nap. Az éjszaka a törökök új ágyúkat állítottak fel és megerősítették ütegeiket. Az új célzási mód máris megmutatta az előnyeit. Délután a Szent Romanosz-kapunál leomlott a nagy fal tornya és vele a falnak is egy jókora darabja. A nyílás nagy. Ha a törököknek elegendő rohamcsapatuk lett volna, még talán a városba is behatolhattak volna. A külső falakból hovatovább más már nem is lesz, mint az éjszakánként újra és újra kijavított ideiglenes cölöpépítmény. De a törökök szerencsére beérték azzal, hogy pár száz fős csapatokkal rohamozzák meg a fal különböző pontjait. Már nem tudják elszállíttatni valamennyi elesett katonájukat. Hullák feküsznek a vizesárok beomlott részeinél és a külső falnál is, mérgezve a levegőt. A szakadatlan csatározás késő estig tartott. A szultán parancsára a fal minden pontját kipróbálták. A pérai dombra újabb ágyúkat hoztak, amelyek ívben lőnek át Péra fölött, és próbálják a hajókat eltalálni. Legalább százötven kőgolyót lőttek rá eddig a kikötőre, s Pérában számos ház megrongálódott. Miután a velencei hajók a védőlánctól távolabb védőállásba húzódtak, a szultán gályái megindultak, hogy a láncot átszakítsák, de idejében felhangzott a riadó, és a velenceiek visszaérkeztek, hogy megvédjék a láncot, és kődarabokkal, tűzözönnel és ágyúgolyókkal a török gályáknak oly súlyos károkat okoztak, hogy azok kénytelenek voltak elmenekülni. Ez alatt a küzdelem alatt a törökök a kikötőt sem tudták lőni Pérán keresztül, mivel a saját hajóikban is kárt tehettek volna. A török hajóhad három ízben próbálta meg a láncot átszakítani, ám eredményt nem ért el. Mintha a szultán az előző napon elszenvedett szégyenletes vereség felett érzett dühében minden erejét mozgósította volna. Úgy beszélik, hogy este ellovagolt a Két Oszlopkikötőbe és buzogányával maga verte agyba-főbe a hajóhad admirálisát. Baltaglu admirális pedig maga is megsebesült a küzdelemben, és a jobb szemét is elveszítette, és gályáján kétszáz férfiú halt meg, úgyhogy a küzdelem befejeztével csak üggyel-bajjal tudott elevezni. Kétségkívül bátor harcos volt, de egy egész hajóhad irányítására nem képes. Ezt mutatta a tegnapi zűrzavar is. A szultán karóba akarta húzatni, de a hajóhad legénysége és magas rangú tisztjei személyes hősiességére való tekintettel könyörögtek érte. A szultán így megelégedett azzal, hogy megkorbácsoltatta. Hasra fektették, és az egész hajóhad szeme láttára addig botozták, amíg eszméletét nem vesztette. Minden vagyonát elkobozták, s aztán száműzték a szultáni táborból. Miután a fél szeme világát, a szerencséjét és a becsületét is elveszítette, a szultánnak bizony nem volt könnyű másik embert találni, aki a hajóhad parancsnoki posztjára kívánkozott volna. Mindenesetre a török hajóhad nem tétlenkedett tovább, és egész nap a kikötőben mozgott, anélkül azonban, hogy különösebb kárt okozott volna. De talán a haszon nélkül való mozgás is kielégíti a szultánt. Legalább úgy érzi, hogy mind a szárazföldön, mind pedig a tengeren támadja a várost. A velenceiek attól félnek, hogy a hajóhad mozgása és szakadatlan felderítő támadásai azt jelentik, hogy hamarosan kezdetét veszi az általános roham. Riadókészültség volt egész nap. Senki nem távozhat el a falakról. A felszerelést még éjszaka sem teheti le magáról senki. A tegnapi győzelmi mámort a városban zavar és csüggedés váltotta föl. Senki sem képes már számolni a törökök ágyúlövéseit, annyira egybe-függőek már a dörgések. A lőporfüst elhomályosítja az eget, és a széllel tovaszállva a házak falát is befeketíti a városban. Birodalma minden részéből naponta érkeznek újabb és újabb csapatok és önkéntesek a szultán táborába a mértéktelenül nagy rablásra áhítozva. Vannak közöttük keresztények és zsidó kereskedők, akik remekül keresnek azzal, hogy a táborban élelmiszert árusítanak, és a pénzüket arra akarják fordítani, hogy majd bevásárolnak a zsákmányból, ha a törökök már meghódították a várost. Azt beszélik, hogy a szekerek, szánok és az igavonó állatok, szamarak és tevék ára a szultáni táborban mérhetetlenül magasra rúgott, mivel mindenki már a reménybeli zsákmány elszállítására gondol. A szegények meg arra számítanak reménykedve, hogy a városban ejtenek majd annyi rabot, hogy azokkal aztán a zsákmányt Ázsia országaiba szállíttathatják. Mindez az általános roham előhírnöke. És a szultán mindenik tüzérségi ütege megtanulta már, hogy lövedékét a fal három különböző pontjára irányozza, úgy, hogy egyszerre egész falszakaszok omlanak bele a sáncárokba. A városban és a falakon a pánik jelei mutatkoznak. Tartalékosokból alakított járőrök lovagolnak végig a városon, és kíméletlenül a falra vonszolnak minden munkaképes férfit, még a pékeket is. Csak a nők, az aggastyánok és a gyermekek maradhatnak otthonukban. A betegeket is kirángatják ágyaikból, mivel félelmükben sokan betegnek tettetik magukat. Mások véleménye szerint viszont ez a latinok és a császár háborúja, és ők nem akarnak a latinok érdekeikért harcolni. Félelmükben az emberek máris a rejtekhelyeket keresgélik, azokat a pincéket, föld alatti boltozatokat, kiszáradt kutakat, amelyekben majd elrejtőzhetnek, ha a törökök a városba beözönlenek. A zűrzavar, jajveszékelés, vádaskodás és panaszkodás közepette arkhónok és főnemesek járkálnak nagy fontoskodva az utcákon, papírtekerccsel a hónuk alatt. Ők különféle feladatok elvégzésére jelentkeztek, és arról tanúsítványt is kaptak a császári kancelláriától. Csak meg kell mutatniuk a cinóberszínű keresztet a papírjaikon, és a járőrök kénytelenek őket útjukra engedni. Éjjelenként ők a házukban alusznak, jól táplálkoznak, és idejüket lelkes beszélgetéssel töltik, egyrészt meghallgatják, másrészt maguk is terjesztik a mendemondákat. Különösen kedvelt az a régebbi jövendölés, amely szerint a törököknek csak Konsztantinosz császár oszlopáig sikerül benyomulniuk a városba. Amikor odaérkeznek, az égboltból tüzes karddal kezében egy angyal száll alá, és visszaűzi a törököket Ázsiába. Ki fogalmazta meg ezt a jövendölést elsőül, és ki kezdte el terjeszteni, nem tudhatni. De sok arkhón is valóságnak hiszi. Jaj, városom, jaj, emberi gyöngeség! Az éjszaka közepén még egyre peregnek a dobok a török táborban, és a pérai dombról, a kikötői öböl túlsó feléről kürtszó hallatszik. 1453. április 22. Rémséges vasárnap. Reggel a harangzúgás egyszerre csak félbeszakadt, és a kikötő part menti fala megtelt szótlanul bámészkodó és szemüket dörzsölő emberekkel. Félelmükben boszorkányságról beszéltek és dervisekről, akik köntösüket vitorlaként kifeszítve járnak a vízen. A Nikolai templommal és a Szent Theodoszi-kapuval szemközt, a Péra felőli oldalon a belső kikötő partja tele van török hadigályákkal. Senki nem értette, hogy a török gályák hogyan juthattak át a láncon a belső kikötőbe, a velencei hajók hátába. Sokan újra és újra megdörzsölték a szemüket, káprázatnak hívén a hajókat. De a Péra felőli kikötőpart feketéllik a vonuló törököktől. Sáncokat ástak, cölöpöket vertek a földbe, és ágyúkat vontattak a hajók védelmére. Aztán kiáltás harsant. A dombtetőn felbukkant egy török gálya, s felvont vitorlával, dobpergés és trombitaszó közepette haladt előre, mintha a szárazföldön, lefelé a dombon vitorlázna. Száz meg száz ember által vontatva és egy fából épített pályán irányítva, hamarosan le is ereszkedett s belecsobbant a vízbe, levált fenyőgerenda talapzatáról, és a többi hajóhoz evezett. Több mint ötven vitorlás sorakozott már föl a part mentén. Nem voltak nagyok, csak olyan tizennyolc vagy huszonkét evezőpáros gályák, ötven lábtól hetven lábig terjedő hosszúságúak. Egyetlen nap és éjszaka alatt valósította meg a szultán és az új admirális ezt a meglepetést. A nap folyamán kiderült, hogy a pérai genovaiak hihetetlenül nagy mennyiségű faanyagot, kötelet és rönkfát szállítottak a szultánnak a pálya építéséhez, valamint zsiradékot a kenéséhez. A szultán technikusai által szerkesztett emelőgépekkel, ökrökkel és emberi erővel, deszkapályán vonták fel a Boszporuszból a pérai domb meredek oldalán, majd onnét le a belső kikötőbe, a mi gályáink hátába. A pérai genovaiak azzal védekeztek, hogy minden annyira titokban és oly gyorsan történt, hogy nekik sem volt sejtelmük róla, mi készül, míg fel nem virradt a reggel. A nagy zsírmennyiség eladását illetően meg éppenséggel azzal véde- keztek, hogy semlegességük megőrzése érdekében nekik ugyanúgy kell kereskedniük a szultánnal, mint a várossal. Még ha tudták volna is, hogy mi történik, akkor sem akadályozhatták volna meg a hajók szállítását, mivel a pérai dombon tíz- meg tízezer török védi a szárazföldön át a belső kikötőbe vontatott hajókat. A genovai hajók két nappal korábbi hőstette feledésbe merült, s a városlakók minden dühüket Péra lakóira zúdították, árulással vádolva őket. De még ha időben tudomást szerzett volna a hajóhad a törökök szándékáról, megvalósítását aligha akadályozhatta volna meg, mivel a szultánnak ágyúi voltak a parton. A meglepetés bénító döbbenetet és babonás rémületet okozott városszerte. Aloisio Diedo sietve összehívta a velenceiek tanácsát a Szent Mária-templomba, hogy a császárral és Giustinianival megtanácskozzák, mit lehetne tenni. A pérai dombról közben egész idő alatt újabb és újabb hajók siklottak lefelé felvont vitorlával, a kormányosok a taktust verték, a tengerészek pedig kiáltoztak és az evezőiket lengették, mintha gyermekmód élveznék a játékot, hogy a szárazföldön vitorlázhatnak. A hajóhad riadókészültségben volt, de tenni semmit sem tehetett a törökök feltartóztatására. A tanácskozás titkos volt, és Aloisio Diedo még a genovai hajók kapitányait sem hívta meg, amit ők nagyon zokon vettek, és a korábbinál is nagyobb keserűséget éreztek a velenceiekkel szemben. Bizonyságul arra, hogy milyen nehéz itt a tanácskozásokat titokban tartani, elmondom, hogy este már a Blachernaiban is sokan ismerték a tanácskozás menetét. Néhány velencei azt indítványozta, hogy a hajóhad késedelem nélkül támadjon, és már a parton semmisítse meg a hajóik nagysága, valamint nehéz fegyverei segítségével a könnyű török gályákat, amelyek nagy számuk ellenére is aligha lennének képesek hatékony ellenállásra. De a legóvatosabbak, közöttük Minotto bailo, egészséges tiszteletet éreztek az ágyúk iránt, melyeket a szultán hajói védelmére a partra telepített, és ellenezték a vállalkozást, amelyben a drága hajóóriások elsüllyedhetnének vagy legalábbis megrongálódhatnának. Azt is javasolták, hogy éjszaka, néhány könnyű gálya támogatásával partra szálló csapatok indítsanak támadást a szárazfölön, de ezt Giustiniani mereven ellenezte. A török túlerő a pérai dombon óriási, és a védelem nem engedheti meg magának, hogy egyetlen ilyen vállalkozásra alkalmas férfit is elveszítsen. Konsztantinosz császár mindkét indítvánnyal szemben politikai tiltakozást jelentett be. A török hajók a kikötői öböl pérai oldalán eresztettek horgonyt. A part pérai part, noha a falain kívül esik. Ezért semmiféle támadást nem szabad indítani mindaddig, amíg erről nem tanácskoznak a pérai genovaiakkal. Noha a szultán nyilvánvalóan megsértette Péra semlegességét, megszállva a Pérához tartozó öböl partjának egy részét, ez még nem jogosítja föl Konstantinápolyt Péra semlegességének megsértésére. Phrantzesz támogatta a császárt, és azt mondotta, hogy Konstantinápoly valóban nem engedheti meg magának, hogy politikai viszályba keveredjék a pérai genovaiakkal, még ha a szultán megengedheti is magának. A velenceiek kiáltoztak és átkozódtak, hogy a támadási terveket ennyi erővel akár egyenesen a szultánnak is be lehetne jelenteni, miként a genovaiaknak. A genovaiak csalók és a kereszténység árulói. Csak az ő titkos segítségükkel tudhatta a szultán elszállítani hajóit az öbölbe. Giustiniani kivonta nagy kétkezes kardját a hüvelyéből, és azt kiáltotta, hogy készen áll Genova becsületét megvédelmezni egy, két vagy akár mind a tizenkét tanácstag ellenében is. Disznóság és hamisság terveket szőni, míg meg nem hallgatják a genovai hajók kapitányainak a véleményét. Az ő hajóik ugyanúgy pusztulásra vannak ítélve, mint a velenceiek hajói, és ugyanúgy részt vesznek a védelemben is. Fölösleges a velenceieknek az egész vállalkozást kisajátítaniuk, hogy a becsületüket megfoldozzák. Ha a szultán végül is arra kényszeríti a tétlenül heverő hajókat, hogy tegyenek valamit, akkor a genovaiaknak is joguk van részt venni a vállalkozásban és együtt versengeni a dicsőségért. A császár kénytelen volt kezét széttárva elébe lépni, hogy lecsillapítsa őt, és könnyes szemmel békítse meg a földühödött velenceieket. Utolsóként Jacomo Coco, velencei kapitány nyitotta szóra száját, aki ősszel érkezett Trapezuntból, s a törököket ravaszul becsapva hajózott át a Boszporuszon anélkül, hogy egyetlen embert is elveszített volna. Látszólag mogorva férfiú, aki inkább a cselekedetek, semmint a szavak embere, de szemében néha huncutság villan, az emberei pedig szeretik őt, és a hajózási szakértelméről meg a ravaszságáról számtalan történetet beszélnek. - Minél több a szakács, annál hitványabb a leves! -mondta. - Ha valamit teszünk, azt most kell tenni és meglepetésszerűen, anélkül, hogy túlságosan sok embert vonnánk be terveinkbe. Mindössze egyetlen gályára volna szükség, amelynek az oldalát gyapjú- és gyapotzsákokkal megerősítjük az ágyúgolyók ellen. Ennek védelme alatt a sötétségben több kis hajó elevezhet, hogy meglepje és fölgyújtsa a törökök hajóit. Én, ha akarjátok, vállalom a gálya parancsnokságát, de csak azzal a feltétellel, hogy erről többet nem fecsegünk, és hogy már a következő éjszaka sor kerül rá. Bizonyára igaza volt, a császár azonban úgy érezte, nem sértheti meg a genovaiakat. A javaslatot elvben elfogadták, a megvalósítását azonban egyelőre elhalasztották, és úgy döntöttek, részletesebben majd a genovaiakkal egyetértésben fogják kidolgozni. Coco örömére őt választották meg a vállalkozás parancsnokává. Jacomo Coco a vállát vonogatta, és nevetett: - Nekem nagyobb szerencsém volt eddig, mint kellett volna, a lehetetlen végrehajtásához azonban a legnagyobb szerencse sem elég. Még van időm, hogy megbánjam a bűneimet, és magamhoz vehessem az oltáriszentséget. Ez a vállalkozás a halálomat jelenti, ha nem úgy hajtjuk végre, mint ahogyan mondottam, meglepetésszerűen és nyomban holnap éjszaka. Mint említettem, Giustiniani nem beszélt el énnékem mindent. Ő csak ezt magyarázta: - A hajóhad feladata maradt, hogy megtegye a szükséges intézkedéseket. A kikötőben a török hajók nem fenyegetik a velencei hajókat. Ok legföljebb valamelyik sötét éjszaka indíthatnak csónakokban néhány különítményt, hogy felgyújtsák a keresztények hajóit. Sokkal rosszabb az, hogy a kikötői falrészhez további védőket kell irányítanom, hiszen ott eddig csak egy maroknyi kis csapat volt. Ettől kezdve kénytelen vagyok fölkészülni arra is, hogy a törökök a kikötői öblön keresztül próbálnak meglepetésszerűen part-raszállni. - Múlt éjszaka Mohamed szultán joggal érdemelte ki az új Nagy Sándor nevet, és még a perzsa Xerxész híres tetteit is túlszárnyalta ezeken a vizeken - folytatta. - Igaz, hogy régebben is vontattak hajókat szárazföldön az egyik helyről a másikra, hosszú útszakaszokon keresztül is, de ennyire nehéz körülmények között és ilyen sokat még soha. Csak dicsekedjenek a velenceiek a hajóikkal! Én inkább csudálom Mohamed katonai éleselméjűségét! Azt, hogy egyetlen lövés nélkül, csupán fenyegetéssel arra kényszerít engem, hogy újra átrendezzem a csapataim és megosszam a védelmet. Lopva rám pillantott, és megjegyezte: - Nem tudom, említettem-e már, hogy a császárral egyetértésben megállapítottuk, hogy Lukasz Notarasz megadux újabb előléptetésben részesülhet a védelemben szerzett érdemeiért. Holnap reggel az ő parancsnoksága alá kerül az egész tartalékcsapat a városközpontban, az Apostolok templománál. A kikötői fal védelmét másokra bízom, és ugyanakkor újabb csapatokat fogok oda áthelyezni. - Giustiniani! - mondottam. - Ő ezt soha nem fogja megbocsátani tenéked. Benne a város valamennyi görög lakóját sérted meg, a templomokat, a kolostorokat, a papokat és a szerzeteseket, az egész görög szellemet! Giustiniani meregette rám a szemét. - Ezt a haragot is el kell viselnem, ha meg akarom szerezni a fejemre a hercegi koronát! - mondta. - Semmiképpen nem tudnám magamnak megbocsátani, ha a görög szellem egy sötét éjszakán meg találná nyitni a kikötői kapukat, és a törököket a hajóikról beengedné a városba! - Magában motyogott, aztán elismételte: - A görög szellem, ezt jól mondtad, éppen a görög szellem az, amitől mindannyiunknak óvakodnunk kell, még a császárnak is. Forrt bennem a düh, noha meg kellett őt értenem. Ezen a szomorú vasárnapon egyetlen örömünk az volt, hogy a törökök egyik ágyúja tüzeléskor, iszonyú reccsenéssel, megint széthasadt, több tüzért megölt, és az egész üteget szétzilálta. Négy órába is belekerült, míg végre az ágyúk ismét lőni tudták ezt a részt. A védők között sokan szenvednek lázas betegségben és gyomorfájásban. A Guacchardi fivérek fölakasztattak egy görög munkást, aki a fejszéjével szántszándékkal levágta az egyik ujját, hogy megszabaduljon a faljavítási munkáktól. Tényleg a latinok háborúja ez, vagy a görögöké? A Blachernai szegénységében is ragyogó szépségét a velenceiek rondítják össze. Velence oroszlánjai lobognak a császár bíborzászlai fölött. A saját dromonjaink lefegyverezve és elhagyottan hevernek a parton. A görögök legelőkelőbb emberét félreállították és a katonai rendőrség parancsnokává nevezték ki. A görögök császárának egyik oldalán Velence bailója, a másikon meg a hitét megtagadó Iszidor kardinális. Félek a szívemtől. Félek a saját gondolataimtól. A háború viharában a leghidegebb megfontolás is erejét-fényét veszíti. 1453. április 23. Az ágyúk szüntelenül dörögtek. A falak omladoztak. A szultán azonban még egyre várakozik. A törökök sürgése-forgása és a földerítő támadások sorozata nyilván csak megtévesztés, és arra szolgál, hogy leplezzék a hajók átszállítását és eltereljék a figyelmet a pérai dombról. Közben otthon is jártam. Amíg őt ölembe zárva tarthattam, egy röpke pillanatra lehullott rólam a tér és idő bilincse. Ő nyugtalan volt, és fürkészve nézett szemembe. - Még csak most kezdődnek a nehézségek - mondta. Tudtam ezt én is, amint kedves arcát néztem. Ha a görögök győznek, az én feleségemként neki csak szégyen és rabság lesz osztályrésze. - Johannesz! - kérlelt, kezemet keblére szorítva. - Legyünk mindketten értelmes, felnőtt emberek. Mit csinálunk, ha a törökök győznek? - Időben térj vissza atyádhoz! - mondtam. - Talán ő meg fog tudni védelmezni. Én nem. Ami a sorsot illeti, én már választottam. - Ne beszélj ostobaságokat! - fakadt ki türelmetlenül. - Megértem, hogy te az utolsó pillanatig teljesíted a kötelességedet, hiszen görög vagy. De a tengeren, amikor süllyed a hajó, elérkezik a pillanat, amikor a kapitány azt kiáltja, hogy meneküljön, aki tud. Süllyedő hajón vagyunk. Mit akarsz tenni, hogy megmenekülj? - Semmit - válaszoltam. - Beteljesítem a sorsom. - Hát már nem szeretsz? - vádolt keserűen. - Nem - mondtam. - Annyira nem szeretlek, hogy a becsületemen foltot ejtsek. - Becsület! - kiáltotta gúnyosan. ^ Csupán csak szó! Férfiak ostoba szava! Én egyáltalán nem akarok veled együtt meghalni. Élni akarok veled, mert szeretlek. Meg kell találnunk a módját, hogyan vásárolhatnánk meg magunknak az életet, ha jönnek a törökök. - Nem tudod, mit beszélsz! - mondtam elszörnyedve. - Apám sem áruló! - kiáltotta. - A császár és a latinok egyre-másra megszégyenítik, ő azonban mint görög, teljesíti a kötelességét. Az más dolog, hogy mit fog tenni akkor, ha a város már elveszett. Te magad is úgy gondolod, hogy ő megvédelmezhet engem. Neked sem lenne nehéz a szultán bizalmát újra elnyerned, ha valamit hajlandó volnál tenni is ennek érdekében! - Anna! - képedtem el. - Nem ismerek rád! Megtörölte arcát, és megrázta fejét. - Élsz, létezel - mondotta halkan. - Én a te élő tested akarom, nem pedig a tetemedet az ölemben tartani! Ha gyalázatban és ha szegényen is, de veled együtt! - Eredj atyád házába! - mondtam. - Menj, ahová akarsz! Nem vágyódom olyan nő után, aki így beszél, miközben a falakon a görögök vére folyik. - En csak azt mondtam, amit az értelem diktál - mondta. - Itt nem az értelemről van szó - jegyeztem meg. - A véremről van szó, bár ezt te nem érted. Lukasz Notarasz lehet áruló. A lánya is. Én azonban nem lehetek! - Talán Konsztantinosz császárt majmolod? - kérdezte gúnyosan. - Az utolsó csepp véremig védelmezem népemet! Meghalok a városommal együtt, ha Istennek ez az akarata! Szavak, nagyképű szavak csupán! - Tanácsadói kérve kérték az ostrom előtt, hogy meneküljön el, és Moreában gyűjtsön hadsereget Konstantinápoly megsegítésére - mondtam. - De ő nem volt rá hajlandó. Ő azt gondolja, amit mond. És én is azt gondolom, amit mondok. Bocsáss meg, ha a szavaim bolondosnak hangzanak. Haragjában körmét a kezembe mélyesztette. - Hát nem mindegy, hogy Konstantinápoly a törökök kezére kerül vagy a latinokéra? Mindkettő egyformán gyűlöletes! - Nem tudod mit beszélsz! - ismételtem meg még egyszer, belefáradva a vitatkozásba. Talán nyomban vissza is mentem volna a Blachernaiba, de ő könnyekre fakadt, karját nyakam köré fonta, és bocsánatot kért tőlem. Én meg maradtam, mert gyönge voltam. Szívem mélyén tudtam, hogy a szavai csak azért dühítettek föl oly nagyon, mivel olyan valamit tükröztek, ami titokban az én gondolataim mélyén is mozgolódik. A latinok nem Konstantinápolyért és a görög népért harcolnak. Zsoldért harcolnak, kereskedelmi érdekek megvédéséért, s a pápáért. Még ha az ellenállás sikeres lenne is és a törökök kénytelenek lennének az ostromot félbehagyni, Konsztantinosz császárból akkor is csak a latinok gyűlöletes árnyékcsászára lenne. A józan eszem azt mondja, hogy Konstantinápoly helyzete Törökország növekvő birodalmának szívében, a nyugati országoktól elkülönülve, egy idő múlva mindenképpen tarthatatlanná válik. Még ha a szultán ezúttal kénytelen lenne is beszüntetni az ostromot, Konstantinápoly fennmaradásának egyetlen lehetősége a latinok elűzése, a nyugati országokkal való kapcsolatainak megszakítása, és olyan szövetség megkötése a szultánnal, amelyben a szultán meg is bízhat. A latinokkal kötött szövetség és Konstantinápoly átalakulása a nyugati országok védőbástyájává, csak végtelen háborúskodást jelenthet, szenvedést, elszegényedést, mindig újabb ostromokat, lassú pusztulást. Miért nem tántorodhatnék hát meg, miért ne gondolhatnám meg magam időben a város és a nép megmentése érdekében. De mindaddig, amíg a latinok a városban vannak, ez nem lehetséges. Mindaddig, amíg Konsztantinosz a császár, addig nem lehetséges. Isten irgalmazzon, Konsztantinosz tulajdon öccse, Demetriosz, aki hiába akart császár lenni, titokban megszökött Firenzéből, és vele Markusz Eugenikusz is, csak hogy ne kelljen aláírniuk az uniót. Ő soha nem hívta volna be a városba a latinokat, és nem ismerte volna el a pápát. Ővele talán meg tudott volna egyezni a szultán. És mégis tudom: csalárd gondolataim hiábavaló gondolatok. Ismerem Mohamedet. Ismerem szenvedélyét. Ő Konstantinápolyt a saját feltétele szerint akarja. Nem is tartana meg semmiféle szerződést, amit a keresztényekkel kötne. Várna óta nem bízik meg a keresztényekkel kötött semminemű szerződésben. Csak a kardjában bízik. Este megnéztem magam a tükörben, és nem ismertem rá az arcomra. Megnőtt a szakállam. Szememben a halál mosolya fénylett. Arcomon felismertem a görög vér elmondhatatlan szomorúságát, amit idejővén csodálkozva láttam a város lakóinak az arcán. Ezekkel a gondolatokkal kezdek vajon én is valódi göröggé lenni? 1453. április 25. Az előző éjszaka, éjféltájt Jacomo Cocónak két gályája és több csónakja állt készen a belső kikötő megtámadására és a törökök hajóinak fölgyújtására, a pérai domb tövében. A genovaiak azzal az ígérettel akadályozták meg a terv megvalósítását, hogy ők is részt vesznek a vállalkozásban, ha a támadást alaposabban megszervezik. Csodálkozom, hogyan képzelhetik, hogy a vállalkozás titokban marad, amikor az egész hajóhadnál alig akad olyan fontos poszton lévő ember, aki ne tudna róla, és a meglepetésszerű támadásról nyíltan beszélnek Pérában. A ágyúzás folyamatos. Veszteségek. Amit éjszaka sikerül kijavítani, azt a nap folyamán a kőgolyók megint leomlasztják. A Guacchardi fivérek szakaszán két torony is ledőlt a nagy falról. 1453. április 29. Kora hajnalban, még koromsötétben Giustiniani jött fölrázni, mintha csak meg akart volna győződni róla, helyemen vagyok-e a Blachernaiban. Miután rám talált, megparancsolta, kövessem. Virradatnak még nyoma sem látszott. A hajnal hidege lehűtötte a lelkem. A török táborban kutyák ugattak. Egyébként teljes volt a csönd. Amint észrevettem, hogy Giustiniani a kikötő felé irányítja a lépteit, hideg futott végig a hátamon. Eszembe jutott, mit mondott egyszer a kikötői toronyról és az akasztófáról. De nem szóltam semmit. A lehorgonyzott török hajókkal szemközt fölhágtunk a falra. Körülbelül két órával napkelte előtt Péra magas tornyának csúcsán föllángolt egy jelzőtűz. - Mindenható Isten - szólalt meg Giustiniani. - Mért is születtem genovainak? A jobb kezük nem tudja, hogy mit csinál a bal! Félelmetesen csöndes éjszaka volt. Csak a kikötőöböl vize csillogott sötéten lábunk alatt. A törökök horgonyzási helyéről egyetlen hang sem hallatszott. Csak a jelzőtűz lobogott magasan a Galata-torony csúcsán. Amint erőltettem-meregettem a szemem, magas hajók árnyékát véltem felfedezni a vízen. Aztán hirtelen föllobbant az éj. A szemközti partról ágyúk torkolattüze vakította el szemem. Hatalmas kőgolyók dördülve csapódtak a hajók oldalához és a tölgyfa deszkák recsegve-ropogva törtek darabokra. Borzalmas kiáltozás és lárma töltötte be az éjszakát. Fáklyák lobbantak föl, lángoló foltok sisteregek a vízen. A küzdelem fényében láttam, hogy a velenceiek egész hajórajt indítottak a török gályák megsemmisítésére. A parthoz egészen közel két nagy gálya evezett, oldalukat formátlanná tették a ráerősített, gyapjúval és gyapottal töltött zsákok. De az egyik közülük már süllyedőfélben volt. Egyre újabb ágyúgolyók csapódtak recsegve a két nagy hajó védelme alatt evező gyorsjáratú kisebb hajókba, a fasztákba és a brigantinokba is. A törökök egész hajóhada riadókészültségben volt és megindult a keresztény hajók ellen. A nyugati hajók a teljes zűrzavarban egymáshoz ütődtek, és a kapitányok kétségbeesett parancsszavait a fülünkig hozta a víz. Egy-egy pillanatra sűrű lőporfüstfelhők akadályozták a látást, úgyhogy csak valami pirosló ragyogás villant a szemünkbe, amikor valamelyik hajó kigyulladt. A keresztények fölgyújtották gyúlékony anyagokkal megrakott hajóikat, és a vízbe ugorván hagyták, hadd hánykolódjon ide-oda, míg ők a többi hajóra kapaszkodtak föl. A küzdelem napkeltéig tartott, amíg a harci gályáknak sikerült végre kivonni magukat a harcból, és visszafelé kezdtek evezni. A másik is elsüllyedt volna, aminek Trevisano volt a parancsnoka, ha az emberei nem vetik le a ruháikat, hogy az ágyúgolyók ütötte réseket betömjék velük. A Coco parancsnoksága alatt álló hajó néhány pillanat alatt elsüllyedt, de a legénység egy részének sikerült kiúszni a partra. Amikor a nap fölkelt, megállapíthattuk, hogy a meglepetés kudarcba fulladt. Egyetlen török gálya égett le csupán és süllyedt el. A többi gályán fellobbant tüzek egymás után hunytak ki. Az egyik megmenekült gálya parancsnoka a velencei bailo fia volt. Amikor Péra falai alatt hajózott el, kilövette az ágyúját, és láthattuk, amint a lövedékek Péra falaiba csapódtak. A jelzőtűz, melyet a toronyban meggyújtottak, amikor a velencei hajók meglepetésszerű támadásra indultak, oly világosan bizonyította a pérai genovaiak árulását, hogy még Giustiniani sem próbálta tagadni. - Akár rendjén volt, akár nem, Genova a szülővárosom - mondta. - A velencei hajóhad túlságosan erős a genovai hajókhoz képest. Egy kis érvágás csak jót tesz nekik, és a kikötőben helyreállíthatja az egyensúlyt. A reggeli nap vöröslő fényében, amikor már éppen le akartunk jönni a falról, még egy pillantást vetve a Péra felőli füstölgő partra, úgy megrémültem, hogy megragadtam Giustiniani karját. A szultán fehér paripája tűnt fel, és turbánja ékkő díszein ezer színű szikrát szórt a nap. Egészen a parti kis dombocskáig lovagolt, és elébe vezették a hátrakötött kezű, mezítelenre vetkőztetett foglyokat. Az ágyúk által elsüllyesztett hajók szárazföldre menekült tengerészei voltak. Az emberek mutogatni kezdtek rájuk, és azt kiabálták, hogy felismerik közöttük Jacomo Cocót. A Blachernai felől futva érkeztek azok a velenceiek, akik elhagyták az őrzésükre bízott falrészeket. Giustiniani visszaparancsolta őket, de azt mondották, hogy ők csak a velencei bailónak engedelmeskednek, aki a kikötőbe lovagolt a fia keresésére, és megparancsolta nekik, hogy fegyveresen jöjjenek ide a partra. A civakodás és a veszekedés lármája elült. Lélegzetelállító iszonyat lett úrrá rajtunk, amint tekintetünket a víz fölött ismét a part felé fordították. A törökök a foglyokat térdre nyomták a földre, és a bakó kaszálta a fejeket. Fröcskölt a vér. De még ez sem volt elég. Hegyes karókat vertek sorban egymás mellé a földbe, ezekre húzták rá a fej nélküli testeket, a karók hegyébe pedig a levágott fejeket tűzték, hogy onnan vicsorogjanak eltorzult arccal. Sokan elfedték arcukat, nem lévén erejük nézni e borzalmas látványt. A velenceiek sírtak dühükben. Egy nő hányni kezdett, és letámolygott a falról. Olyan sok fogoly volt, hogy az elsők már véresen csüngő végtagokkal lógtak a karókon, amikor az utolsók még csak a kivégzésükre vártak. A szultán senkinek sem kegyelmezett. Mire a nap felragyogott, negyven véres tetem látszott a szemközti parton a karókon, s a fejük bosszúért kiáltott, noha a halál már elnémította szájukat. - Nem hiszem, hogy sok ember akadna még a velencei hajókon - mondotta Giustiniani, aki kész volna éjszaka titokban a törökök gályáihoz evezni, hogy fölgyújtsa őket. A lánc mellől, a velenceiek hajóitól, csónakok eveztek a part felé, zsúfolásig tele emberekkel. - Mi készül itt? - kérdeztem gyanakodva. Ugyanakkor lódobogást hallottunk a parti út felől. A velencei bailo földúlt arccal, teljes vágtában lovagolt el a fal mellett, korát és kövérségét teljesen feledve. Mögötte a fia lovagolt, kezében kivont karddal, még mindig véres öltözékben. - Gyülekező velenceiek! - kiáltozták. - Vezessük elő a foglyokat! Giustiniani hiába kiabált, hogy hozzanak lovat neki. Azután győzött az önuralom, és így szólt: - Úgysem vonhatom el az embereimet a Szent Romanosz-kaputól. Ez a velenceiek szégyene! Te magad láttad, hogyan hagyták két hajójukat a pácban és menekültek el a zűrzavarban. Nem kellett sokáig várni, és a megvadult velenceiek, katonák és tengerészek vegyesen, a tornyokból és a föld alatti börtönökből máris előrángatták a török foglyokat, ütlegelve és rugdosva a kikötő falához kezdték taszigálni őket. Néhányat közülük még az ostrom kezdete előtt a városban fogtak el, de a legtöbben akkor estek fogságba, amikor felderítést végeztek a falaknál, és éjszaka támadtak a Szent Romanosz-kapunál. Többen sebesültek, és alig tudtak járni. Mások olyan kimerültek voltak, hogy végigzuhantak a földön. Az őket körülvevő velenceiek közül időnként odalépett valamelyik tengerész vagy tiszt, aki elvesztett barátját gyászolta, s ököllel az arcába vágott, hasba rúgta vagy vaktában karddal rávágott valamelyik törökre, aki imádkozni próbált vagy hangosan Allah nevét kiáltotta. - A császárnak teszek panaszt! Ezek az én foglyaim! - kiáltott a falról Giustiniani a velenceieknek. - Pofa be, átkozott genovai, vagy téged is fellógatunk! - kiáltották vissza a velenceiek. A velenceiek több százan voltak, és mindannyian fölfegyverkezve, mintha csatába indultak volna. Giustiniani belátta, hogy nem tehet semmit, és hogy a saját élete is veszélyben forog. A velencei bailóhoz ment, és ővele próbált tanácskozni, ezt mondván: - A pérai genovaiak bármit tettek is, annak én nem vagyok oka. Mindannyian együtt harcolunk Isten dicsőségére és a kereszténység áldására. Egyáltalán nem öregbíti a híreteket, ha fölakasztjátok azokat a szerencsétleneket, akik közül sokan hősiesen harcoltak, és csak miután megsebesültek, kerültek a kezünkre. Ostobaság is lenne, mert ezek után egyetlen török sem lesz hajlandó megadni magát, hanem az utolsó lélegzetvételéig harcolni fog. - A barátaink és a fivéreink vére még ott gőzölög a szemközti parton - kiáltotta tajtékozva a velencei bailó -, de te, gyalázatos genovai, nem átallod a törököket a védelmedbe venni! Kapzsiságodban még érettük is váltságdíjat követelsz, vagy mi? Fúj, a genovai még az anyját is eladná, ha jó pénzt kapna érte! Eh, napi árat fizetünk a foglyaidért. Nesze, fogjad! Letépte erszénye szíját, és megvetően a földre dobta, Giustiniani lába elé. Giustiniani elsápadt, de azért fegyelmet parancsolt magára, és eltávozott, engemet is magával intvén. A velenceiek kezdték egyenként fölakasztani a foglyaikat a toronygerendákra és a kiszögellésekre, a szultán vésztő-helyével szemben. A sebesülteket is felkötötték. Összesen kétszáznegyven foglyot akasztottak föl, hatot minden egyes kivégzett velenceiért. A tengerészek nem átallották saját maguk elvégezni a hóhér munkáját. A hajókról hoztak maguknak kötelet. A bailo fia maga is fölakasztott egy sebesült török foglyot. Amikor kikerültünk a velenceiek látóköréből, Giustiniani meggyorsította a lépteit. Szembejött velünk a tartalékosok páros járőre. Giustiniani ráparancsolt a görögökre, hogy szálljanak le a lovukról, majd a kardjával fenyegetőzve vette el tőlük a lovakat, miután először nem akartak engedelmeskedni neki. így gyorsan eljutottunk a császár szálláshelyére. A toronyszobába volt bezárkózva, térden állva imádkozott a szent ikon előtt. Mentegetőzve magyarázta, hogy kénytelen volt beleegyezni a velenceiek követelésébe és formailag engedélyezni a foglyok kivégzését, mivel a velenceiek különben erőszakkal ragadták volna el a foglyokat, és megsértették volna az ő császári tekintélyét. - Mosom kezeimet - mondotta Giustiniani. - Tehetetlen vagyok. Nem parancsolhatom le a katonáimat a falról, noha sok velencei engedély nélkül hagyta el a helyét. Tartsd riadókészültségben a tartalékosokat. Másként nem vállalok felelősséget azért, ami történik! De miután visszatért a maga védelmi szakaszára és onnét szemügyre vette a török tábort, délután vagy húsz embert mégiscsak a kikötőbe rendelt. A genovai hajókról is egész sereg férfiú evezett ki a szárazföldre, hogy a kikötőben a genovaiak házait megvédelmezze. A velencei hajókról közben nyilazták a csónakban ülőket. A védtelen törökök fölakasztásától a velenceiek vérszemet kaptak. Sokan visszatértek ugyan a falra, és a bailo is bezárkózott a Blachernaiba, hogy Jacomo Coco dicstelen halála felett szomorkodjék, a többiek azonban szétszórt csoportokban kezdtek visszaszállingózni a kikötőbe, árulást kiáltozván és halált követelve a genovaiakra. Bárki szembejövőre ráfogták, hogy genovai, s taszigálni kezdték, ledöntötték, beleforgatták a piszokba és összerugdalták, nem kímélve a bordáit sem. Amikor az egyik genovai kereskedő házának ajtajait és ablakait kezdték betörni, Giustiniani odavezényelte a vasvérteseit, hogy egymás mellett lépkedve tisztítsák meg az utcát a velencei csőcseléktől. Ekképpen aztán általános felfordulás támadt. Hamarosan a kikötő mindenik utcájában verekedtek, kardok pengtek, és vér is folyt. Felharsantak a riadókürtök, és Lukasz Notarasszal az élen lelovagoltak a dombról a tartalékosok. Ok görögök voltak, s szíves örömest ütlegelték és lovaikkal a földre tiporták mind a velenceiket, mind pedig a genovaiakat. A házakban rejtőzködő görögök is fölbátorodtak, és köveket dobáltak a háztetőről és az ablakokból, és a házuk mellett elfutó latinoknak hosszú husángjaikkal is oda-odasuhintottak. Ha több genovai lett volna a kikötőben, a zavargás valódi csatározássá fajulhatott volna a genovaiak és a velenceiek között. De Giustiniani embereivel együtt kénytelen volt elbarikádozni magát a kikötőben, a genovaiak erős házaiban, hogy megvédelmezze őket, és a görög járőrök lovaikkal ártalmatlanná tették a velenceieket, akik fahasábokat és rőzsekötegeket próbáltak felhalmozni a házak kapuja elé, hogy fölgyújthassák őket. Ebben az esetben valószínűleg az egész kikötő lángra gyúlt volna, hiszen sok ház fából épült. Szerencsére a velenceiek legnagyobb része tengerész volt, s félt a lovaktól. Mikor a csetepaté már néhány órája tartott és lassanként bealkonyodott, Konsztantinosz császár a kikötőbe lovagolt, császárzöld brokátpalástjában, bíboringben és bíborcsizmában, fején arany tollkoronával. A velencei bailo mellette lovagolt ugyancsak a maga méltóságának jelvényeivel fölszerelve. A bailo magához hívta Giustinianit, és reszketve kért tőle bocsánatot a délelőtti sértő szavaiért. A császár könnyeket hullatott, a krisztusi szeretetre hivatkozott, és ismét kérlelte a latinokat, hogy a közös veszedelem perceiben hagyjanak föl a hiábavaló testvérgyűlölettel. Ha valamelyik pérai genovai talán áruló volt is, azt nem lehet valamennyi genovainak fölróni. Az ő békítő szavainak eredményeképpen valamilyen egyetértés született, amelyhez Lukasz Notarasz is csatlakozott, a kezét nyújtva és testvériesen megölelve mind Minotto bailót, mind pedig Giustinianit. A régi haragot és gyűlölködést el kell ásni, mondotta, hiszen mindenki arra tette föl a lelkét, hogy a várost a törököktől megmentse. Úgy gondolom, Lukasz Notarasz abban a pillanatban valóban őszinte volt, mivel a görög lélekben egyetlen pillanat alatt képes föllobbanni a nemes szándék és az önmegtagadás. De Giustiniani és Minotto bailo, akik kijárták városuk hagyományos politikai iskoláját, ezt a viselkedést csak különösen ügyes képmutatásnak tekintették, és föltételezték, hogy alkalmasnak találta a pillanatot arra, hogy jó kapcsolatot teremtsen a latinokkal. Mindenesetre valamennyien leszálltak a lovukról. Amíg Notarasz emberei átvizsgálták a kikötő területét, a császár végigsétált az utcán, mögötte Giustiniani, Minotto bailo és Notarasz, és ki-ki odakiáltott a maga embereinek, Krisztus nevében biztatva őket a megbékélésre és az egymás közötti gyűlölködés feledésére. A császár szertartásszerű ünnepi öltözéke is megtette hatását, immár a legdurvább latin sem merte a hangját fölemelni. Az emberek visszatértek a csónakokba, és mind a velenceiek, mind a genovaiak a hajóikhoz eveztek. Az utcákon már csak néhány velencei tengerész feküdt, akik Cocót gyászolván, annyira lerészegedtek, hogy lábra sem tudtak állni. Néhány genovainak a bordáját és a végtagjait törték össze olyan csúnyán, hogy saját erejükből nem tudták a csónakokba vonszolni magukat. Három genovai és két velencei meghalt, de a császár kérésére titokban tartották, és úgy határoztak, hogy a legnagyobb csendben, éjszaka temetik el őket. Az én házam körül is volt zavargás, ezért, miután minden elcsöndesedett, engedélyt kértem Giustinianitól, hogy hazanézhessek. Azt mondotta barátságosan, hogy egy ilyen szomorú és szégyenletes napon semmi kifogása nem volna egy kupa bor ellen. Gondolom, inkább csak kíváncsiságból akart velem jönni, hogy megláthassa a feleségemet. Mánuel fogadott bennünket, kinyitván a kulcsra zárt kaput, és a lelkesedéstől és a büszkeségtől reszketve mondta el, hogy egy velencei ácsot úgy kupán vágott egy kővel, hogy az térdre bukott. Giustiniani kegyesen derék embernek nevezte. Súlyos fölszerelésétől kimerülve úgy rogyott le, hogy a ház is beleremegett, kinyújtotta a lábát, és, az isten szerelmére, bort kért. Otthagytam néki Mánuelt, hogy szolgálja ki, én pedig sietve a legbelső szobába visszahúzódó Annát mentem megkeresni. Lelkesen kérdeztem, akar-e találkozni a nagy hírű Giustinianival, vagy jobbnak tartja-e, ha görög szokás szerint a szobájában marad és nem mutatkozik? Megbizonyosodván róla, hogy a harcokban nem sebesültem meg, Anna szemrehányóan nézett rám, és így szólt: - Ha valóban annyira szégyellsz engemet és a külsőmet, hogy úgy érzed, a barátodnak sem mutathatsz meg, természetesen a szobámban maradok. Azt válaszoltam, épp ellenkezőleg, büszke vagyok rá, és szívesen mutatom meg őt. Giustiniani nem ismerhette őt, és egyébként is megígérte, hogy a házasságunkat titokban fogja tartani. Véleményem szerint ezért nem jelent veszélyt, ha csatlakozik a társaságunkhoz. Lelkesen kézen fogtam hát, hogy Giustiniani elé vezessem. Anna azonban kirántotta a kezét, és indulatosan förmedt rám: - Ha a szándékod csupán az, hogy a barátodnak elhencegj velem, kérlek, időben jelentsd be érkezését, hogy a hajamat rendbe tétethessem és illő ruhában öltözhessem. így nem mutatkozhatom senki előtt, noha természetesen örömmel találkoznék egy olyan híres emberrel, mint amilyen Giustiniani. Ártatlanul fölkiáltottam: - Szép vagy így, ahogy vagy, az én szememben a világ minden asszonya közül te vagy a legszebb és a legkáprázatosabb! Hogyan beszélhetsz ruhákról meg hajviseletről egy ilyen borzasztó és szégyennel teljes napon, mint a mai! Ilyesmire most senki nem figyel. - Még hogy senki? - vágott vissza. - Szóval nem! Keveset tudsz te akkor még a világ dolgairól! Ezt én jobban tudom, mint te, mivel nő vagyok. Engedd hát meg nekem, hogy nő legyek! Ezért vettél el feleségül, vagy nem? Igen meglepődtem a viselkedésén, és nem értettem, miért ez a szeszélyes harag irántam. Hiszen én csak a legjobbat akartam. Megvontam a vállam, és így szóltam: - Tégy úgy, amint akarsz! Maradj a szobádban, ha ott jobb! Megyek és megmagyarázom Giustinianinak. Karomnál fogva tartott vissza, és sietve így szólt: - Ne légy bolond! Kész leszek egyetlen szempillantás alatt. Menj és szórakoztasd addig, nehogy el találjon közben menni! Ahogy én elindultam, fölragadta kis elefántcsont fésűjét és kibontotta aranyszínű fürtjeit. Zavaromban, szokásom ellenére, egy egész kupa bort fölhajtottam, és Giustiniani készségesen követte példámat. Annának talán igaza van, és a nő másmilyen, mint a férfi, más dolgokat tart fontosnak, mint a férfi. Kezdtem megérteni, hogy még mindig nem sokat tudok róla, bármennyire közel állónak érzem is magamhoz. Bár már öleltem, gondolatai mégis más utakon jártak, mint az enyéim, és igazán soha el nem érhettem őt. Szerencsére Giustiniani Anna késlekedését teljesen természetesnek tartotta, és föl sem vette. Házam otthonos volt és biztonságos. Az ablakból látni lehetett, amint az ágyúk torkolattüze az esti szürkületben piros villanásokként tükröződik a kikötői öböl vizében. Egy pillanat múlva a dörgés is eljutott a fülünkbe, és a ház annyira megremegett, hogy a bor kicsordult a kancsó szélén. Mindez azonban mégis más volt, mint a falon kint. Kifáradva, de teljes biztonságban nyújtóztunk el a székeinkben, és a bortól kellemesen zsongott a fejem, úgyhogy meg is feledkeztem rosszkedvemről, melyet Anna szeszélyes viselkedése ébresztett bennem. Aztán kitárult az ajtó. Giustiniani először csak szórakozottan odapislantott, ám arckifejezése nyomban fölélénkült, s fölpattant, hogy a vértje is megcsörrent, és tisztelettudóan fejet hajtott. Anna állt az ajtóban. Énszerintem egészen egyszerű kis fehér selyemruhába volt öltözve, amit ékkő csat fogott össze meztelen vállán. Aranyból szőtt és ékkövekkel díszített öv emelte ki derekának karcsúságát, karja és lába fedetlen volt. Lábára aranyszandál simult, és lába körmeit pirosra festette. A fején egy egészen apró kis kerek fejfedő volt, amelyben ugyanolyan ékkövek csillogtak, mint a vállcsatján és az övén. Átlátszó fátylát arca elé engedte és szemérmesen mosolyogva fogta össze az állánál. Arca fehérebb, szája pirosabb, szeme pedig nagyobb és fényesebb volt, mint valaha. Elmondhatatlanul szép és szemérmes volt a szememben, amint mintegy csodálkozva és kérdőn fölvonta szemöldökének keskeny, sötétkékre festett ívét. - Óh - mondta -, tenéked vendéged van? Nem is tudtam! Meglepetten nyújtotta karcsú kezecskéjét, és Giustiniani meghajtotta bikanyakát, megcsókolta a kezét, egy darabig a kezében tartotta, és elbűvölten nézte az arcát. - Jean Ange - szólalt meg, első megdöbbenéséből felocsúdván -, már nem is csudálkozom, hogy annyira siettél. Ha nem törvényes feleséged volna, én is versenyezni kezdenék véled az ő kegyeiért. így azonban nem tehetek mást, mint hogy imádkozom, bár lenne egy hozzá hasonló nővére, akivel megismerkedhetnék! - Büszke vagyok, hogy üdvözölhetem a nagy Giustinianit, akinek a híre-neve az egész kereszténység büszkesége - mondotta Anna. - Bocsásd meg egyszerű otthoni öltözékemet. Ha sejtettem volna, szépen felöltöztem volna. - Fejét félrebillentette, és szempilláin át nézett föl Giustinianira. - Óh - mondotta gyönge hangon -, talán tényleg elhamarkodtan engedtem Johannesz Angelosz csábításának. De akkor még nem láttalak téged! - Ne higgy néki, Anna! - óvtam sietősen. - Van már egy felesége Genovában és egy másik Kaffában, barátnői pedig a görög tenger minden egyes kikötőjében! - Micsoda szakáll! - súgta Anna, és megcirógatta ujjával Giustiniani hennával vörösre festett szakállát, mint aki nem tudja a kísértést legyőzni. Bort öntött a serlegbe, beleivott, és átnyújtotta Giustinianinak, szemében hívogató mosollyal mindvégig őreá nézvén. A dühtől és a megbántottságtól betegnek éreztem magamat. - Ha én fölösleges vagyok - mondtam fagyosan -, akár ki is mehetek az udvarra. Mintha erősödne a zaj a falak felől. Anna rám pillantott, és elmondhatatlan bájos huncutsággal rám kacsintott, s ettől a szívem nyomban elolvadt, mert megértettem, hogy csak tréfálkozik és incselkedik Giustinianival, hogy elnyerje a barátságát. Megnyugodtam mindjárt, és mosolyogni kezdtem. Amíg ők tréfás hangú beszélgetést folytattak, én nem tudtam betelni Anna nézésével, és a szenvedély földúlta lelkemet, látván mennyire gondtalan könnyedséggel ámítja Giustinianit. Hármasban ettünk, és amikor nagy kelletlenül föltápászkodott, hogy elinduljon, Giustiniani rám nézett, és főúri gesztussal levette nyakából parancsnoki láncát a zománcozott pajzzsal. - Ez legyen az én nászajándékom számodra - mondotta, és Anna nyakába akasztotta, sóváron megérintve közben mezítelen vállát. - A férfiak úgy mondják, hogy én legyőzhetetlen vagyok. Előtted azonban készséggel beismerem a vereségemet. Ez a lánc és ez a pajzs megnyit előtted minden kaput, amelyet a kardok és az ágyúk nem képesek bevenni. Tudtam, hogy megengedhet magának efféle gesztust, mivel hiú ember, és sok különféle aranylánca van, amiket váltogatva visel vastag nyakában. Ám az ajándékban rejlő célzás, hogy Anna bármikor megnézheti az ő védelmi szakaszát, amikor csak akarja, már nemigen tetszett. Anna ezzel szemben elbűvölten mondott neki köszönetet, nyaka köré fonta a karját, arcát kétfelől megcsókolta, és futólag az ajkát is hozzáérintette vastag ajkához. Giustiniani elérzékenyült, még egy könnycseppet is kitörölt a szeme sarkából, amit a saját nemeslelkűsége csalt elő, és így szólt: - Készséggel átengedném férjednek a protosztrátori pálcát, és itt maradnék éjszakára tenálad. De mert erről szó sem lehet, férjednek engedélyezek szabadságot erre az éjszakára, és máskor is elfogom nézni neki, ha távol marad helyéről, föltéve hogy az nem a harcok időpontjában történik. Vannak kísértések, amiket egy férfi férfiasan legyőzhet. A férjed azonban nem volna férfi, ha olyan kísértésnek, mint amilyen te vagy, ellen tudna állni! Elindult, és én tisztelettudóan kikísértem. Merő irigységből és csak azért, hogy bosszantson, észrevéve, mennyire türelmetlen vagyok, még sokáig fecsegett, bár akkor én már egyetlen szavát sem értettem. Amikor végre fölült a lovára, futottam föl a lépcsőkön, és ölembe zártam Annát, és oly szenvedélyesen becéztem és csókoltam, hogy szerelmem már-már gyűlölettel volt egyenlő. Ő fölizzott, virágba borult, s mosolygott és nevetett az ölemben, szépségesebben, mint bármikor. Győzelmi jelvényként még az ágyban is magán akarta tartani Giustiniani láncát, és nem vált meg tőle, bár megpróbáltam erőszakkal letépni a nyakáról. Mindenek után rebbenéstelen, nyitott szemmel feküdt, s mereven bámulta a mennyezetet, szemében olyan sötét kifejezéssel, amit nem ismertem, és nem is értettem. - Mire gondolsz, szerelmem? - kérdeztem. Csak a fejét mozdította meg könnyedén. - Elek, létezem. Semmi másra nem gondolok. Kimerülten, üresen, hidegen néztem mámorító szépségét, és eszembe jutottak azok a férfiak, akiknek a teteme a karókra van fölhúzva végig a kikötői öböl partján, s a törökökre, akik elfeketedett arccal és megnyúlt nyakkal lógtak a falakról. Az ágyúk éjszaka is dörögtek a távolban. A csillagok rezzenéstelenül néztek le az égről a földre. A föld szépsége lélegzett mellettem elevenen, szemében sötét kifejezéssel. Minden lélegzetvétele egyre mélyebben vágta bele tagjaimba idő és tér bilincseit. 1453. május 1. Kezd reménytelenné válni a helyzetünk. A szultán seregei bőrtömlőkre éppen egy úszó hidat szerelnek fel, amely a Kszülosz-kapu közelében, a falak északi szögleténél köti majd össze a pérai partot a szultán táborával. Eddig a pérai dombra letáborozott csapatok el voltak szakítva a főseregtől, és a csapatok áthelyezésekor ezeknek a kikötői öböl sekély vizénél kerülőt kellett tenniük. A híd védelmére óriási tutajokat horgonyoztak le, amelyekre ágyúkat szereltek föl, hogy a hajóhad ne zavarhassa a híd építését. Ha a híd elkészül, a szultáni gályák az úszó ágyúk védelmében megtámadhatják a belső kikötő falát. Az ágyútűz és a törökök folytonos támadásai az ágyúk által ütött rések hevenyészett megerősítése ellen, nap mint nap újabb veszteségeket okoznak nekünk. A védelem gyöngül, a szultán táborába pedig mindennap újabb csapatok áramlanak. Az ostrom híre az ázsiai országokig terjedt. A fanatikus dervisek hatására a földművesek odahagyták ekéjüket, a pásztorok a nyájukat, és jönnek, hogy a Korán jövendöléseit beteljesítsék, bár sokuknak csupán kés vagy lándzsa-hegyű bot a fegyverük. A városban fogytán a bor, és az élelmiszerek ára a szabadpiacon a szegények számára elérhetetlen magasságba emelkedett. A császár ezért szabályozta a kenyér elosztását. A város mindenik negyedében a legvénebb ember felelős azért, hogy a falakon harcolók családja a császár költségére elegendő élelmet kapjon. Mindegyik negyed felel azért is, hogy az élelmet odavigyék a harcosoknak és azoknak is, akik a falakat javítják, úgyhogy senkinek sincs ürügye többé a falakról eltávozni. A tartalék parancsnokának a feladata, hogy naponta szemlét tartson végiglovagolva a falak mentén, és meglepetésszerűen névsort olvasson a különböző védelmi szakaszokon. Ez a latinokra nem vonatkozik, csak a görögökre. A Kharisziosz-kapunál a nagy falban széles hasadékok vannak. A külső fal ki lett toldozgatva ugyan, és eléggé formátlan, de a törökök nem tudtak még egyetlen pontján sem átjutni. Éjszakánként a sáncárkokat is ki tudják tisztogatni, s a törökök által odadobált rőzsekötegek és gerendák jó szolgálatot tesznek a földsáncok és cölöprendszer javításánál. Hullaszagú a levegő, ha az ember végigsétál a külső falon, sokan pedig megsüketültek az ágyúk dörgésétől. 1453. május 3. Miután formailag egyetértésre jutott Giustinianival és a bailóval, Lukasz Notarasz a falak ellenőrzésénél serénykedik. A kikötő falát továbbra is a maga saját védelmi szakaszának tekinti, noha ennek védelmét Giustiniani a császárral egyetértésben, azt különböző görög parancsnokok között osztotta fel. Az ő indítványára helyezték át ide a császár két legnagyobb ágyúját, hogy lőhesse a török gályákat. Ám a távolság az öblön keresztül túl nagy. A golyóbisok belepotyognak a vízbe, és nem okoznak kárt a török hajókban. A törökök is viszonozták az ágyútüzet az öblön át, de az ő lövedékeik is a vízbe hullanak, nem okozván károkat a falban. Az időjárás is borúsra változott. Már második napja rideg északi szél fúj a Boszporusz felől. Alkonyattájt a bailo indítványára a császár titkos tanácskozásra hivatott minden fontosabb férfiút, latinokat, görögöket egyaránt, a Blachernai nagytermébe. Több mint ötven férfiú jelent meg. Ott volt Lukasz Notarasz is, meg én is, mint Giustiniani összekötője a velenceiek védelmi szakaszán. Elsőként a velencei bailo beszélt, és a Tizenkettek Tanácsának fölhatalmazásával bejelentette, hogy Velence még soha senkit nem hagyott cserben, aki őhozzá folyamodott segítségért. Ezért azt is bizonyosnak mondotta, hogy a Velence által kiállított hajók már kihajóztak a tengerre, és közelednek Konstantinápolyhoz. Kapcsolatba kellene valahogy kerülni velük, és siettetni kellene őket. Még a hajóhad parancsnokának a nevét is tudta. Úgy hívják, hogy Loredano. - Mindannyian tudjuk, hogy veszélyes helyzetben vagyunk - folytatta -, még sincs minden veszve. Az idő is nekünk dolgozik. Az ostrom elhúzódásával minden egyes nap győzelmet jelent. Bármit tegyen is a többi nyugati ország, a velenceiek által kiállított gályák már úton vannak. Megesküszöm rá, hogy úton vannak. Ki tudja, talán a pápa is fölfogadott néhány gályát, és Katalónia királya is megígérte a segítségét. Magyarország politikai nyomása is komoly fenyegetést jelent a török hátában. Amikor a jelenlévők közül néhányan nevetésben törtek ki, haragra gyúlva az ajkát harapdálta, körülnézett, majd így folytatta: - Természetesen bátorító, hogy köreinkben jókedv és vidámság uralkodik, ám ez most mégsem a nevetés ideje. Nekünk két ki nem használt hajónk van, mivel Giustinianinak nincs szüksége a hajóira. A szél kedvező, és sötét éjszaka várható. Az ekkora hajók képesek arra, hogy kivágják magukat a gyűrűből. Indítványom tehát az, hogy Konsztantinosz baszileusz szálljon hajóra, s keressen kapcsolatot Loredano hajóival, majd folytassa útját Moreába, és ott gyűjtsön hadsereget és alakítson ki egy másik harcvonalat a törökök ellen. Mindehhez szükség van a baszileusz tekintélyére! Giustiniani keserűen mosolygott, és így szólt: - Ebben az indítványban is rá kellett ismernem a hírhedt velencei államtudományra! De nem ellenzem. Haszon nélkül való, hogy Konsztantinosz baszileusz veszélynek tegye ki magát. Én inkább átengedem neki a saját hajómat, ha időben akar elmenekülni. De csak őneki, és senki másnak! Több görög lelkesen kiáltozni kezdett, és biztatta a baszileuszt, hogy mentse meg a drága életét. A második arcvonal létrehozásában senki sem bízott, mivel mindannyian tudtuk, hogy a török seregek még a télen behatoltak Moreába, hogy ott a császár fivéreinek kis létszámú seregét lekössék és megakadályozzák, hogy onnan segítséget küldhessenek. Egyedül Notarasz komolyodott el és nézett szét vizsgálólag maga körül. Ő azt igen jól tudhatta, hogy ha a baszileusz távozik, a hatalom végérvényesen a latinok kezébe kerül. Giustiniani is jól tudta, hogy a város a velenceiek hatalmába kerül, ha a császár távozna és a velencei hajóhad valóban idejében segítségükre érkezne. Szerintem a saját hajóját is csak dacból ígérte oda Konsztantinosz császárnak, jól ismervén őt és tudván, hogy ezt az ajánlatot nem fogja elfogadni soha. A császár szívélyesen megköszönte Giustiniani nemes lelkű ajánlatát, és ezt mondotta: - Esküt tettem, és elvégeztem a számvetésemet is. A jó pásztor az életét is kész odaadni a bárányaiért. Ezért a népemmel együtt akarok élni és meghalni. Erről a javaslatról hát ne is beszéljünk többet! Hosszú tanácskozás után úgy döntöttek, hogy a hajóhadból önkénteseket kérnek, és egy gyors járatú brigantinnal elküldik őket, hogy keressék meg a velencei hajókat. Ezután a császár közölte, hogy hallomása szerint a kolostorok gyalázatos módon elrejtették az arany- és ezüstedényeiket, noha az egyházi kincseket már jóval az ostrom kezdete előtt beolvasztották, és pénzt vertek belőle. Ezért nehéz szívvel bár, de házkutatást kellett elrendelnie valamennyi kolostorban. Az ott talált arany- és ezüsttárgyakat haladéktalanul a pénzverdébe kell szállítani, mivel a város lakosságának élelmezése bizony nagy összegbe kerül nap mint nap. A katonai rendőröknek a kolostorok névjegyzékét is át kell vizsgálniuk, és meg kell győződniük a szerzetesek kilétéről is, mivel úgy beszélik, sok szökevény a kolostorokba menekült és szerzetesi ruhát öltött magára. Ugyanakkor a város arkhónjaihoz is szólott: - Értsétek már meg végre, hogy mindannyiunkat ugyanazon pusztulás fenyeget, és nincsenek tovább szegények és gazdagok, meg főrendűek és alacsony rendűek, mivel mindannyiótokra ugyanaz a halál és ugyanaz a rabság vár. Fölösleges hát eltitkolnotok a kincseiteket, és elrejtenetek az aranyat meg az ezüstöt a pincétekbe. Úgysem válthatjátok meg vele az életeteket. Ha a törököket legyőzzük, négyszeresen fizetem vissza mindenkinek a pénzverésre átengedett értékeket. Ha pedig nem győzünk, minden kincsetek amúgy is a törökök zsákmánya lesz. Kérve kérlek benneteket, győzzétek le a kapzsiságtokat, és engedjétek át az aranyatokat és az ezüstötöket a város megvédésére. Hiszen mások a vérüket, és az életüket áldozzák föl. Az előkelő arkhónok azonban csak bámulták a latinok tábortüzétől kormos márványpadlót, arrább rugdalták lábuk alól a kődarabkákat, de nem válaszoltak semmit. 1453. május 4. Éjféltájt, koromsötétben és viharos erejű hátszélben, tizenkét önkéntessel a fedélzetén, kivitorlázott a kikötőből a brigantin. A férfiak török ruhába öltöztek, és hajójuk árbocára is a szultáni zászlót húzták föl, hogy ezzel a csellel hajózzanak át a Gallipoli-tengerszoroson. A hajóhad megfigyelői Péra tornyából követték a török hajóhad zászló jeleit érkezésükkor és távozásukkor, ezért van remény rá, hogy a brigantinnak valóban sikerül átjutnia és meg is tudja találni Loredano hajóit. Ám a velenceieknek a görög szigetvilágba kihelyezett állandó hajóhada már réges-rég ideérkezhetett volna Konstantinápoly megsegítésére, ha akarta volna. De ki tudja, talán a magas signoria fél, hogy a drága hajók csapdába kerülhetnek, ha ideküldik őket. Márpedig a hajóhad védelme nélkül a tengeri szigeteken lévő kereskedelmi állomásaik áldozatul eshetnének a török hajóhadnak. Itt sem volna egyetlen velencei hajó sem, ha a császár kényszeregyezménnyel és bírsággal való fenyegetéssel nem kötelezte volna a Fekete-tengerről érkező hajókat Konstantinápoly védelmezésére. - De ha Velence cserbenhagyná is a császárt és Konstantinápolyt - mondta bizakodva a bailo -, nem hagyja cserben a saját polgárait és a drága rakományokkal teli hajóit! A hangulat a városban újra reményteli, mivel terjed a hír, miszerint hamarosan felmentő hajóhad érkezik, és a magyar hadsereg is megindult, hogy hátba támadja a törököket. Bár úgy lenne! De a nyugati országok bizony elhagytak bennünket! A nyugati országok elhagytak bennünket! Más nyelvünk van, mások a betűink, más a vallásunk, más a filozófiánk. Évszázados az irigység és a gyűlölet, s a gyanakvás, amely elválaszt bennünket egymástól. Elszegényedve, férgektől rágva, egyetlen városka falai közé zsugorodva az új Róma, a világ egykori uralkodója ma már csak szegény rokon, akinek feltétel nélkül bele kellene törődnie abba, hogy kegyelemkenyéren tengődjék. Hát nem, soha! Soha! Inkább elhagyjuk ezt a mulandó világot, és miközben a halál veri a dobját körülöttünk, halandó kezünket az örökkévalóság felé nyújtjuk! A császári bíbor múltja ezeréves. Európa császárai és királyai hitvány kis fölkapaszkodottak és barbárok a mi bíborunkhoz képest. Mögöttünk Krisztus első gyülekezete van. És még azt megelőzően az alexandriai tudós férfiak. És ő előttük meg Arisztotelész és Platón, az e világi és a túlvilági filozófia. Ok Arisztotelészt választották, mi meg Platónt. A nyugati országok elhagytak bennünket. De ha jönne is segítség tőlük, ugyan, mit jelentene? Láttam ezt már Várna előtt. Láttam a kereszteseknél, amikor Cesarini bíboros lángoló szenvedéllyel próbálta tettekre váltani szertefoszlott álmait. O, aki egykor az egyházi demokráciáról és a népek közötti békéről álmodozott, az utolsó hónapjaiban már hamis esküre is készen állt. Arca csontvázsovánnyá keskenyedett. Csak a szeme izzott. A nyugati országokból mindössze néhány lovag követte őt, azok is rablásra, meggazdagodásra és hercegi koronára szomjazva. És a magyarok is! És a magyarok is! Láttam őket, amint a bolgár falvak szegény papjait a szakálluknál fogva vonszolják. Láttam, amint kardjukkal ütötték le a földre a fekete kámzsás görög szerzeteseket. Az ortodox templomokat istállóként használták, s amikor továbbindultak, akkor meg fölgyújtották. A szent edényeket, egyházi ruhákat összepiszkították és elrabolták. A hadjárat fáradalmaitól kimerülten, a hidegtől és az éhezéstől elcsigázottan, fásult szívvel akkor minderről nem sokat gondolkodtam. Most, amikor percről percre török ágyúk remegtetik meg a földet körülöttem és amikor Konstantinápoly falai lassan omladoznak, teljes elevenséggel jelenik meg előttem mindezen már feledésbe merült látvány. Ilyen volt a nyugati országok segítsége, ami végül hullahegyekben enyészett el a várnai csatamezőn. Az északkeleti vihartól hajtva vitorlázik valahol a kis brigantin, árbocán a szultán zászlajával. A halál küszöbén vitorlázik, és vele együtt a mi utolsó reménységünk. Szívem azonban azt mondja, hogy a reményünk beteljesülése a városunk, kihunyó világunk számára a halálnál is szörnyűbb következményekkel járna. Mindenható Isten, könyörületes Krisztus, szent Istenanya, hát az én szívem sötétségében is ott suttog ez a borzalmas mondat: Inkább a törökök turbánja, mint a pápa mitrája! Nem, ilyen választás nincs! Nem szabad hogy legyen. Ez csak a kétségbeesett élni akarás, önbecsapás, az önfenn-tartási ösztön hitvány megnyilvánulása. Más választás nincs, vagy a múlandó, vagy az örökkévaló. Az emberek világa, vagy az Isten világa! En már választottam. Akkor meg miért bizonygatom ezt ily szakadatlanul magamnak, mintha titokban magam is kételkednék a magam igazában? 1453. május 5. Könnyű gondolkodni, s könnyű írni, ha az ember egyedül van. Meghalni is könnyű talán, ha az ember egymagában áll kint a városfalon, ahol körülötte a halál pergeti dobját. A falakon kívül a föld kormos és ágyúk perzselték, ameddig a szem ellát. A Blachernai termei remegnek, és faláról leválnak az üvegsimaságú márványlapok. Könnyű sétálgatni egyedül a császári termekben és várni a halált, miközben a vissza nem hozható múlt üressége kong az ember körül. Ma megint sikerült hazajutnom. Csak annyi kell, hogy megpillantsam nyílt tekintetű, barna szemét. Nincs másra szükségem, mint ujjam hegyével megérinteni őt, és kezemben érezni bőre élő melegét, veszendő szépségét, és vérem máris fölizzik, s a szenvedély elsöpri az útból ezeket a gondolatokat, és ismét másként van minden. Várna után hét esztendeig szerzetesi életet éltem. Nem fogadalomból, nem arra vágyva, hogy szentté avassanak. Kizárólag magam miatt. A dervisek tiszteltek, és megtanítottak az ő tudományukra. Az állatok engedelmeskednek nekem és bizalommal viseltetnek irántam. Mohamed a Megvesztegethetetlen nevet adta nekem. Murád Angyalnak nevezett. Volt idő, amikor valóban úgy hittem, hogy élnek angyalok az emberek között is, származásukról mit sem tudván, de titokban mégis megkülönböztetvén egymást az emberektől. Talán így is van. Mit tudunk mi Isten titkairól? A csillagokból talán gondolkodó világok néznek le ránk és hatnak ránk anélkül, hogy tudnánk róla. A csillagok sugárzása már a fogamzás pillanatában meghatározza az ember sorsát átjárva, átitatva, áthasítva őt már az anyaméhben. De nem vagyok angyal. Ember vagyok. Anna Notarasz tanította meg ezt nekem. Az elmondhatatlan gyengeség pillanataiban, az ölében, hófehér testét simogatva érzem bukásom mélységét, de nem bánom. Szemhéja kéklik, amikor szemét lehunyja, hosszú szempilláját a vágy könnyei nedvesítik, melle a lélegzéstől emelkedik, karcsú testét az ölemben tartom. És nem bánom. Csak az elmondhatatlan gyengeség pillanatában sóvárgom a szabadságot. Börtönből börtönbe jutottam, amióta csak élek. Az ő öle tán az utolsó börtön, amelytől meg kell szabadulnom? Így jó, amikor egymást átöleljük, amikor a megremegtető pillanatban mohón szájamba szívom az ő zokogásszerű, forró lélegzetét. De aztán, amikor a száját kinyitja, hogy megszólaljon, már nem értjük egymást. Csak testünk közelségében értjük meg egymást és tudunk olyasmit, amit azelőtt nem tudtunk. A test tudása szép és borzasztó. Gondolataink azonban más utakon járnak és menekülnek egymás elől. Csak néhány szó, és már meg is bántjuk egymást. Csak néhány szó, és máris úgy nézünk egymásra, mint ellenségre. Idegenséget, hideg megvetést sugároz táguló pupillája, amikor arca még a szerelem hevétől forró. Ő nem érti, miért kell énnekem meghalnom, amikor élhetnék, ha akarnék. - A becsület - mondta - a férfiak leggyűlöletesebb szava. Esztelen és ostoba szó. Mohamed szultán talán nem becsületes a maga pompájában? És körülötte nem élvezik tán a legnagyobb tiszteletet azok a keresztények, akik elhagyták a hitüket, felvették a turbánt és csatlakoztak hozzá? Mit jelent a becsület annak, aki vereséget szenvedett? Őt ugyanis megszégyenítik. Csak a győztesnek van becsülete! - Különböző dolgokról beszélünk, és nem tudjuk egymást megérteni - mondtam. Ő azonban önfejű. Körmét karomba mélyesztette, mintha kétségbeesetten kényszeríteni akart volna, és így szólt: - En megértem, hogy harcolsz, hiszen görög vagy. De abból mi hasznod lesz, ha meghalsz vagy rabságra jutsz, amikor a falak ledőlnek és a törökök beözönlenek a városba? Ha nem érted meg, hogy mindenki számára önmaga a legfontosabb, akkor csak félig vagy görög! - Nem értesz meg engem, mert nem ismersz! - mondtam. - De helyesen mondtad. A magam számára én vagyok a legfontosabb. És éppen ezért énnekem csak önmagamnak kell engedelmeskednem! - És én? - kérdezte századszor. - Engem már nem szeretsz? - A gyötrést el tudom viselni - mondtam -, de ne kergess kétségbeesésbe. Szerelmem, egyetlen szerelmem, ne kergess engem a kétségbeesésbe! Arcomon éreztem leheletét, mikor haragtól villogó szemmel, mereven rám nézett, és ezt súgta: - Bár bepillanthatnék gondolkodástól ráncolt homlokod mögé! Bár le tudnám leplezni titkos gondolataidat! Nem az vagy, akinek én gondoltalak. Mi vagy tulajdonképpen? Csak a tested ölelhetem. Téged még nem ölelhettelek soha. Ezért gyűlöllek, ó, mennyire gyűlöllek! - Legalább ezeket a kurta napokat, ezeket a pillanatokat add énnekem! - kérleltem esdeklőn. - Századok telnek talán, míg szemedet újra láthatom és ismét rád találhatok. Mi rosszat tettem én neked, hogy így kínozol?! - Nincsen múlt és nincsen jövendő! - mondta. - Az csak ábránd és képzelődés. Hazudni nem akarok, bolondos filozófusok engem nem elégítenek ki. En csak ezt az életet akarom, meg téged, de ebben az életben. Hát nem érted, Johannesz Angelosz? Én a lelkedért harcolok ellened. Ezért kell, hogy a legutolsó pillanatig kínozzalak! És ezt nem bocsátom meg. Sem neked, sem magamnak. - Nehéz viselnem a koronámat - feleltem a végsőkig kimerülve. Ő azonban nem értette, mit akartam ezzel mondani. 1453. május 6. Az egész nap nyugtalan volt. Nem szűnik az ágyúk halál-dörgése. Ég és föld remeg. Minden második órában eldördül az ágyúóriás is, amelynek a hangja minden más hangot magába nyel. Ilyenkor mintha a Márvány-tengertől a kikötőöböl partjáig, teljes hosszúságban megrendülne a fal. A törökök mozgolódnak. Táborukból szakadatlan zaj és rézdobok pergése hallatszik. A dervisek olyan őrjöngésbe hajszolják magukat, hogy rekedt hangjuk egészen a falakig hallatszik. Táncolva és pörögve közelednek a falhoz, egészen a sáncárokig. Mikor nyíl üti át a testüket, még akkor is tovább pörögnek a sarkukon, mintha nem is éreznének fájdalmat. A görögök irtózattal nézik őket, s papokat hívnak és szerzeteseket, hogy megátkozzák őket. A falat nem lehet elhagyni. Mind a négy ponton, ahová az ágyúóriások kőlövedékeiket irányítják, az eredeti külső fal olyan, mintha eltörölték volna, és a nagy falban is széles hasadékok keletkeztek. A szakadatlan ágyútűz nappal akadályozza a javítási munkálatokat, de ha a sötétség leszáll, a sérüléseket azért minden éjjel hevenyészett cölöpöléssel és sáncolással javítják ki. Mikor a reggel megvirrad, a törökök előtt ismét ott emelkedik a külső fal, mint a város oltalmazója. Fenyőgerendából tákolt szerkezetek és földdel megrakott hordók pótolják a falkiugrásokat. A nagy ágyú kőgolyóbisai ugyan elfújják őket útjukból, de a gyapjúval és a szénával tömött zsákok a legkomiszabb ütéseket is felfogják, és sok golyó a puha földbe süpped anélkül, hogy kárt tett volna. A német Grant úgy mondja, hogy a török ágyúk kopni kezdenek, mivel a golyóik összevissza röpködnek, sokszor a fal fölött a városba, és a falakat nem is károsítva. A kopott ágyúkkal nehézkes a célzás, mondja, és még veszélyes is, mert elsüléskor könnyen megégetheti a kanóckezelőt. De a dombokon túl Orbán öntőkemencéinek a világa dereng, egész éjszaka vörös fény árad onnét föl az ég felé, és csaknem egész nap halljuk a rettenetes sistergést, amint a folyékony fémet az öntők új formába öntik. A városban nincs elég étolaj, ami leginkább a szegényeket sújtja. Pérából azonban nap mint nap olajoskorsókkal megrakott szekerek mennek a törökök táborába. Minden lövés után edényszámra zúdítják a drága olajat az ágyúk tűzforró torkába. Bizonyára még egyetlen ostrom sem került ilyen sokba egyik szultánnak sem, mint ez a mostani. De Mohamed szemrebbenés nélkül fölhasználja a vezéreinek és a parancsnokainak a vagyonát is. Táborában ott vannak a pénzemberek, nem is egy országból, zsidók és görögök is, és a hitele még mindig nem rendült meg. Azt mondják, hogy a pérai genovaiak is megveszik a szultán váltóit, hogy a készpénzvagyonukat inkább abba fektessék, mivel így biztonságosabb, mintha a rablók fosztogatásaitól fenyegetett pénzesládákba rejtenék. Nyugtalan nap. Sok halott és sok sebesült. A városlakók azonban valami különleges biztonságérzetbe ringatták magukat. Ennyire hirtelen változik a közhangulat. Most a velencei hajóhadat és a magyarok seregeit várják. A nők és a gyermekek mennek és megmérik a városban becsapódott ágyúgolyókat, és őszintén álmélkodnak azok hatalmas méretén. - A szultán még ifjú ember! - mondják. - A mi városunk azonban már eddig is kibírt ezer évet, és most ezt is ki fogja bírni. Csak engedjük, hogy meggondolatlan fejét ezeken a falakon törje össze. Ugyanolyan gyorsan el is csügged majd, mint ahogy föllelkesedett. Hamarosan az öklét fogja harapdálni, amikor a hadserege elfásul és a janicsárok is elégedetlenkedni kezdenek. Éjszaka valóban átúszott hozzánk a sáncárkon néhány szökevény a szultáni táborból, és megadták magukat azoknak, akik a falakat javítgatták. Az őket fenyegető büntetés elől menekülnek, mivel megszegték a tábori fegyelmet, és erősen eltúlozzák a táborban uralkodó elégedetlenséget. Nincs elegendő kenyér a szultán egész serege számára, beszélik. A pékek homokot kevernek a kenyértésztába. A hadsereg felét láz és hasmenés kínozza. A dervisek jövendölései is rosszakat mondanak. Talán van valami igazság a meséikben. Vagy csak nekünk akarnak a kedvünkben járni és elnyerni a bizalmunkat. Talán a szultán maga küldte őket, hogy félrevezető híreket terjesszenek a városban. Azért bátorító jel, hogy pár török a várost biztonságosabbnak tartja, mint a szultán táborát. 1453. május 7. Éjfél után elszabadult a pokol. Legalább harmincezer ember vett részt a fal különböző leomlott pontjai ellen indított támadásban. A leghevesebb támadás a Szent Romanosz-kapunál, Giustiniani védelmi szakasza ellen irányult. A nagy ágyú ott rongálta meg a legkomiszabbul mind a külső falat, mind a nagy falat. Zajt sem keltve, szép rendben nyomultak előre a támadó csapatok a sötétség leple alatt, mindenik csoport a maga célja felé. Olyan gyorsan sikerült nekik a sáncárkot is feltölteni, hogy a falakon már riadót sem fújhattak. Aztán máris tucatnyi rohamlétra emelkedett a külső falon. A faljavításon dolgozók pánikszerűen menekültek a helyükről. Csak Giusti-niani lélekjelenléte mentette meg a helyzetet. Bőgve, mint a bika, rontott bele a legfélelmetesebb zűrzavarba, és kétkezes kardjával lekaszálta a külső falra fölkapaszkodó törököket. Ugyanakkor fölgyúltak a fáklyák és a szurkosfazekak. A világító nyilak nappali fénnyel árasztották el a leomlott falszakaszokat. Giustiniani úgy bömbölt, hogy a hangja túlharsogta a támadók dobjait és kiáltozásait. Látván, mekkora erőkről van szó, a tartalékokat is segítségül riasztotta. Amikor a küzdelem már két órája tartott, kénytelen volt a fal legerősebb pontjairól csapatokat áthelyezni a Szent Romanosz-kapu mindkét oldalára. A kezdeti zűrzavar után a törökök átrendezték soraikat és hullámokban kezdtek támadni, egyszerre mintegy ezer ember. Keskeny csövű ágyúikat is elvontatták a sáncárokig. Amíg a többiek támadtak, az íjászok és az ágyúk megpróbálták rákényszeríteni a védőket, hogy a mellvédek mögé bújjanak. Vértjük segítségével azonban Giustiniani emberei megint élő vasfalat alakítottak ki a külső falon. A rohamlétrákat ledöntötték. A pajzsuk védelme alatt teknősbékacsapatokat alkotó törökökre pedig, midőn azok a fal tövéhez érkeztek, forró ólmot és szurkot öntöttek, úgyhogy kénytelenek voltak alakzatukat megbontani, és így lehetőségük nyílt az íjászoknak arra, hogy lelőjék őket. Sok török esett-e el, nehéz megmondani. Giustiniani mindenesetre olyan híreket terjesztett a városban, hogy hajnalban az elesett törökök tetemei már olyan magasra halmozódtak, mint maga a külső fal, ám ez természetesen csak bátorító mendemonda volt. Bármennyi török esett is el, az ő veszteségeik nem pótolhatják azokat a latinokat, akiknek a vértjét szakállas ágyúk ólomgolyója ütötte át, vagy úgy haltak meg, hogy a törökök kampókkal rángatták le őket a falakról. Az utolsó támadáshoz képest minden eddigi csak gyermekjáték volt. A múlt éjszaka a szultán már nagyon komolyan vette a dolgot, és hadseregének jelentős része vett részt a támadásban. A Blachernai szakaszán a veszély nem volt említésre méltó. A törökök ostromlétrái nem értek föl elég magasra, noha amikor a létrákkal nem boldogultak, lelkesedésükben megpróbáltak egymás válláról fölkapaszkodni a falra. Ezért a bailo az emberei egy részét átküldette velem Giustiniani megsegítésére, hogy a dicsőségből a velenceiek is kivegyék a részüket. Épp amikor odaérkeztünk, egy óriás termetű janicsárnak sikerült roppant erejével fölküzdenie magát a külső fal ormára. Miután följutott, vad diadalordítással hívta a társait is, majd nekilódult, hogy végezzen Giustiniani val. A vértesek kénytelenek voltak félreállni az óriás útjából. Giustiniani egy beomlott falrészen harcolt, lejjebb állt, mint a janicsár, és szorult helyzetbe került, míg végül az egyik egyszerű görög munkás, aki a fal javításán dolgozott, s aki még csak vértet sem viselt, a török háta mögé ugrott, és széles fejszéjével egyetlen csapással átvágta a török pikkelyes lábszárvédővel védett lábát. Ezután Giustiniani már könnyűszerrel végzett vele. Giustiniani gazdagon megjutalmazta megmentőjét, de azt mondotta, szívesebben bánt volna el vele a maga erejéből. Hiszen ő egy fejjel magasabb a többi férfinál, és akkora, mint egy bika. Ezt a látványt láttam fáklyák és tüzes nyilak fényében, miközben pajzsok recsegtek-ropogtak körülöttem és kiáltozás töltötte be a levegőt. Utána már nemigen értem rá gondolkodni, mivel a támadó törökök nyomása oly heves volt, hogy nekünk a falon többszörös sorokba rendeződve, egymást a súlyunkkal támogatva kellett fogadnunk őket. Kardom kicsorbult. Midőn a bágyadt hajnali derengésben a törökök lassan hátrálni kezdtek, majd pedig vissza is húzódtak, olyan halálosan fáradt voltam, hogy még a kezemet is alig bírtam fölemelni. Minden tagom sajgott, és testem véraláfutásokkal meg zúzódásokkal volt tele. Nyílt seb azonban nem volt rajtam egyetlenegy sem. Ebben a tekintetben szerencsésebb voltam, mint sokan mások. Giustiniani hóna alól is vér patakzott, noha a páncél védőlemeze megakadályozta, hogy a dárda túlságosan mélyen a húsába fúródjék. Azt beszélik, hogy az egyik görög a Szelümbria-kapu közelében az éjszaka megölt egy lófarkas méltóságjelvényt viselő tartományi török parancsnokot. Állapotomat látván Giustiniani barátságosan ilyen tanáccsal szolgált: - A küzdelem izgalma és heve az embert arra készteti, hogy erején felül és az emberi teljesítőképesség határain túl teljesítsen, úgyhogy életveszélyben a gyönge ember is oroszlánerőt nyer. De még a leghevesebb támadás sem oly veszedelmes, mint a pillanatnyi szünet okozta elernyedés. Ilyenkor az ember a fáradtságtól leroskad a földre, és nem is tud többé talpra állni. Ezért a tapasztalt katona a legnagyobb veszedelemben sem használja el maradéktalanul minden erejét, hanem megfontoltan megőriz egy csöppet a maga számára. Ez az életét mentheti meg, ha a támadás tovább folytatódik. Kidülledő ökörszemét rám vetve és furcsán mosolyogva még hozzátette: - Akkor legalább el tud menekülni még, és nem marad ott tehetetlenül, hogy a támadók lemészárolják! Jókedvű volt, és egyéb nem is szegte kedvét, csak az, hogy a borához vizet is kellett öntenie, hogy az emberei előtt példát mutasson, mivel a bor fogytán volt. - Na, Jean Ange! - mondotta. - Lassacskán rákapnak a küzdelem ízére! A szultán is kezd belemelegedni. Hamarosan talán igazi támadásokat verhetünk vissza! Hitetlenkedve bámultam rá. - Hát az igazi támadás akkor milyen? - kérdeztem. - Ennél szörnyűbbet én még nem éltem át, és el sem tudom képzelni, hogy egyáltalán lehetséges volna. A janicsárok úgy harcoltak, mint a fenevadak, és én magam is úgy éreztem, hogy fenevaddá változom! - Sokat fogsz még látni és tapasztalni, Jean Ange! - jegyezte meg Giustiniani nyájaskodó hangon. - Add át üdvözletemet szépséges feleségednek! A nők szeretik a vérszagot a férfi ruháján! Magam is megfigyeltem, hogy a nő öle soha oly jól nem esett a testemnek, mint azután, hogy a kardommal néhány férfiút a mennyekbe menesztettem, és teljesen kimerültnek és elgyötörtnek éreztem magamat. Hát ez az, amiért irigyellek, Jean Ange, nagyon irigyellek téged! Elkedvetlenedtem. Mikor a még meleg holttestekből vér gőzölgött a hideg reggelben, beszédét káromlásnak éreztem. Hogyan tudtam volna én még csak megérinteni is a feleségemet, amikor a halálfélelemtől szemem még mindig kerekre tágult, az öltözékem csupa vér volt, és a fejemben egyre csak a csata zavaros képei kavarogtak. Épp ellenkezőleg, attól féltem, hogy még ha el is tudnék aludni, nyomban felriadnék és hangosan kiáltoznék, noha semmire jobban nem vágytam, mint mély álomra. Giustinianinak azonban igaza volt. Giustinianinak a maga szörnyű módján igaza volt. Ezt én is megállapíthattam, amikor, miután véget ért a csata, élve az engedélyével, hazamentem, hogy kipihenjem magam. Összetört, minden ízében sajgó testem még soha úgy nem izzott föl, mint ezen a reggelen. És az álmom mély volt. Halálosan mélyen aludtam, a fejem Anna Notarasz fehér vállán nyugodott. 1453. május 8. Már tegnap a késő esti órákban titokban összeült a tizenkettek tanácsa. A törökök éjszakai támadása véglegesen megmutatta a védelmi erők gyöngeségét. A híd, amit a szultán hatalmas hordókra építtetett a kikötői öblön keresztül, leginkább a Blachernait fenyegette. Ezért a velenceiek hosszú civakodás után úgy döntöttek, hogy Trevisano három nagy hajóját kiürítik, és ily módon további kétezer embert tudnak bevonni a védelembe. Úgy rendelkeztek, hogy a rakományt a császári arzenálba kell szállítani, a tengerészeket és a katonákat pedig a falakra vezényelték a Blacher-nai védelmére. Trevisano tiltakozott a hajótulajdonosok és a kapitányok nevében. Bizonygatta, hogy ha a tíz- meg tízezer dukát értékű rakományt a szárazföldre szállítják, megmentésére többé semmi remény nincs, ha a törökök a városba betörnek. Ráadásul az üres hajók is a törökök zsákmányául esnek, és azok legénysége az életét sem tudná megmenteni. A tizenkettek tanácsa mégis úgy határozott, hogy kiüríttetik a hajókat. Értesülvén erről a döntésről, a hajók legénysége és kapitányai fegyverrel a kezükben föllázadtak, és nem voltak hajlandók elhagyni a hajókat. Az ágyúkat megtöltötték, az íjászok fölkapaszkodtak az árbocra, s Trevisano kárörvendve somolygott, mikor a csónakjából a vöröslő arcú bailo mellől próbálta lecsöndesíteni embereit, és nem túl nagy lelkesedéssel arra biztatta őket, hogy feljebbvalóiknak engedelmeskedjenek. A mai napon újra összegyűlt a tizenkettek tanácsa, s meghallgatták a császárt is, valamint Giustinianit és Lukasz Notaraszt is. A császár könnyező szemmel hivatkozott a tengerészek lelkiismeretére. Hogyan nézhetnének bárki keresztény ember szemébe valaha is, ha épp a döntő pillanatban cserbenhagyták a várost. A kapitányok és a tengerészek képviselői így beszéltek: - Minket erőszakkal tartottak itt. A földmunkákban ennek ellenére részt vettünk, jó szándékunkat ezzel is bizonyítottuk. Ez a háború nem a mi háborúnk! Mi a hajóinkért vagyunk felelősek, és a hajónkon lévő rakományért! Lukasz Notarasz így beszélt: - Minden olyan ponton, ahol a görögök saját erejükből védték a falat, a törököket visszaverték, véres fejjel menekültek. A latinok segítsék egymást, ha akarják, de nézetem szerint a Blachernaiban már így is túlságosan sok a velencei. Giustiniani lenyelte mérgét és elfojtotta gyanakvását, tudván, milyen gyönge a védelem, és így szólt: - Isten dicsőségére és a kereszténység áldására a hajókról le kell rakodni és a legénységet át kell irányítani a falak védelmezésére. Különben megeshet, hogy a veszély pillanatában, valamely sötét éjszakán, a hajók átszakítják a láncot és tovavitorláznak. Régebben is tettek a velenceiek olyan esküket, amelyeket nem tartottak meg. Megint úgy határoztak, hogy a hajókat kiürítik, de mikor a bailo megpróbált fölmenni a legnagyobb hajóra, a tengerészek kivont karddal futottak a felvonóhídakhoz, és még a saját képviselőiket sem engedték föl többé a hajókra, és azt kiabálták, hogy eladták őket a császárnak. - Csak merjetek hozzáfogni a hajóink kirakásához! -mondták. - Ha átengedjük a hajóinkat, a görögök itt fognak tartani bennünket erőszakkal a városban, hogy védelmezzük őket, mintha csak az ő tulajdonuk vagy éppen a rabszolgáik lennénk. Minden keresztény, aki ebben a szerencsétlen városban marad, elveszett. Készakarva nem térdelünk a kard alá! Kényszerítsetek bennünket, ha tudtok! A tengerészek képviselői, akik részegen imbolyogtak a bailo mögött a felvonóhídon, könnyhullatva és kezüket nyújtogatva kértek bocsánatot elpártolásukért. - Nem is értettük, mit ígértünk meg - panaszkodtak. Annyi bort itattak velünk a ravasz görögök, hogy mondtuk, ami éppen a nyelvünkre jött. De most már szánjuk-bánjuk, és mindent visszavonunk. A tizenkettek tanácsa eladott bennünket a görögöknek, de inkább haljunk meg együtt, testvérek, a hajó fedélzetén, semmint a törökök karóiba húzva. 1453. május 12. A tengerészek tovább makacskodnak. Eddig még minden tárgyalás eredménytelennek bizonyult. De a tizenkettek tanácsa már megnyerte magának Trevisanót és Aloisio Diedót is. Pénzt dugtak a kapitányok markába. A velenceiek bármilyen áron a hatalmukban akarták tartani a Blachernait. Az öblön átvezető híd mellé lehorgonyzott tutajokról a nagy ágyúk már tűz alá vették a part menti falat a Blachernai északi csücskében. A Kaligaria-kapunál is megsérült a fal. A Kharisziosz-kapu és a Por-fürogenetosz-palota között a falon bizony csúnya nagy rések vannak. A külső falat az ágyúgolyók több ponton jóformán teljesen leomlasztották. A Blachernai helyzete valóban fenyegetővé vált. De a védelmen felül a velenceiek a lehető legnagyobb létszámú helyőrséget kívánnak ott tartani, hogy onnét irányíthassák a várost, ha a szultán kénytelen lesz fölhagyni az ostrommal. Ezért aztán elengedhetetlenül fontos számukra, hogy Tana hajóinak legénységét is a falakra küldhessék. A tengerészeken kívül a hajókon négyszáz páncélruhás válogatott katona is van. Ezért a velencei államtudomány minden eszközét latba vetik, hogy a hajók legénységét rávegyék, hagyjanak föl a lázadással, és hajóikról vonuljanak ki a szárazföldre. És mindeközben, egész idő alatt a görögök vérüket hullatják és meghalnak a falakon. Notarasznak igaza van. Az Aranykapunál és a Szelümbriai-kapu mindkét oldalán a görögök saját erejükből verték vissza a törökök minden rohamát. Ott ugyan a falak nem rongálódtak meg annyira, mint a Szent Romanosz- és a Kharisziosz-kapuknál. A védők nagy része azonban gyakorlatlan kézműves és szerzetes, akiket csak sebtében tanítottak meg az ostrom előtt a fegyverek használatára. Vannak köztük gyöngébbek is, akiknek idegei fölmondják a szolgálatot a török támadáskor, és hanyatt-homlok menekülnek el a falakról. De soraikban többnyire olyan görögök vannak, akik Thermopülainál és Marathón mezején is harcoltak. Háborúban derül fény az ember legjobb tulajdonságaira. És a legrosszabbakra is. Minél tovább tart az ostrom, annál inkább előtérbe kerülnek a rossz tulajdonságok. Az idő nem nekünk dolgozik. Miközben a jó húsban lévő, vörösen fénylő arcú latinok egymással veszekednek, a falakon csak egyre soványodik a görögök arca. Nincs olajuk, s nincs kenyerük. Egy csöpp savanykás bor az egyetlen, ami a császár készleteiből jut nekik. Feleségük és gyermekeik odahaza sírdogálnak, vagy seregestül vonulnak a templomokba imádkozni. Reggeltől estig és estétől reggelig szállnak az ég felé az alázatosak és boldogtalanok lángoló imái. Ha az imádságok megmenthetnének egy várost, Konstantinápoly a világ végezetéig is kitartana. Miközben a latinok a Blachernai Szent Szűz-templomában tanácskoznak, a császár a görögöket esti istentiszteletre és haditanácsra hívta a Szent Szófia-templomba. Giustiniani engem küldött oda, mint képviselőjét. Úgy ítéli ugyanis, hogy ő maga már nem hagyhatja el védelmi szakaszát ily hosszú időre. 1453. május 13. Esteledett a kihalt Szófia-templom óriáskupolája alatt, miközben száz meg száz lámpa szórta fényét, és az óriás méretű mozaikképek feledhetetlen mélabút sugároztak a templom aranyfalain. A császár és a kísérete, az udvari főméltóságok, a gárdatisztek, a városnegyedek vezetői szinte elvesztek a templom óriási méretei között. A vigília hosszú volt. Az oltárról a szentek képei rosszalló tekintettel nézték a császárt. A templom környéke is elhagyatott volt. A nép szemében a Szófia-templom még mindig elátkozott templom, mivel ott hozták nyilvánosságra az uniót és ott vetettek véget a görög egyház függetlenségének. De mintha csak dacolni akarna népével, és kedvére akarna tenni Iszidor kardinálisnak, Konsztantinosz császár épp ezt a templomot választotta ki a nagy tanácskozáshoz. Az istentisztelet után megkezdődött a gyűlés. A városnegyedek vezetői beszámoltak az élelmiszerhiányról és a nép fenyegető elégedetlenségéről. - A hangulat romlik - kezdte a császár egyik sztratégosza. - A helyzet veszélyes. A népet bátorítani kell. Phrantzesz nyilvánvalóan a császár szócsöveként vett részt a gyűlésen, mert előterjesztette, hogy a falakról kellő számú görögöt kellene szabaddá tenni, és a tartalékos lovasság támogatásával rohamra kellene őket küldeni. Ha maga a császár vezetné a vállalkozást, ez bizalmat ébresztene, és a török táborból esetleg élelmet is lehetne zsákmányolni. Egy ilyen sikeres vállalkozás az egész városban felbátorítaná az embereket. A latinoknak nem is kellene előre tudniuk erről, mert különben a hír Pérán keresztül hamarost a szultán fülébe jutna, és ő felkészülhetne a támadók fogadására. Festett körmével dölyfösen kopogtatva Phrantzesz egyenesen rám nézett hideg megvetést sugárzó, világoskék szemével, és hozzátette: - A szultán füle a legtitkosabb gyűléseken is jelen van. Miért ne volna hát jelen akár itt is? A császár sztratégoszai egybehangzóan úgy vélekedtek, hogy a kirohanás lehetetlen vállalkozás. Már maga a gondolat is végzetes és esztelen. Legalábbis a császár nem kockáztathatja az életét egy ilyen vállalkozásban. Ha ő elesne, az egész városnak vége. Egyedül az ő személye az, amely még egyáltalán összetarthatja a széthúzó és egymással ellentétes erőket. A császár isteni. A nép kiáltozhat és tüntethet, de mindaddig, míg a császár népének oltalmazó jaként életben van, semmi rossz nem történhet. Notarasz fölemelte a hangját, és komoran így szólt: - Eddig Isten segítségével védekeztünk. Isten segítségével még ugyanilyen hosszú ideig fogunk tudni védekezni. De ha ő elhagy bennünket, akkor a városunk elveszett. Szavai nyíltan utaltak az unióra, amit a császár jóváhagyott, és ami miatt Isten elhagyta a várost. A megjelenteken csüggedtség és szomorúság lett úrrá, és sokak feje mélyen előrehajlott hangtalan imádkozásra. A lámpások lángja illatozott, a templom felső része beleveszett a sötétségbe. Konsztantinosz császár oly sápadt volt és sovány, mint egy szentkép, és sötét szeme csillogott a lámpások fényében. Ugyanakkor a vastag templomfalaktól letompítva riadó távoli hangját hallhattuk. A császár feloszlatta a gyűlést, és a szertartások által megszabott rendben távozott a templomból. A templomnál egy ziháló futár lovagolt felénk, aki jelentette, hogy a törökök mind a parton, mind a Kaligaria-kapunál támadják a Blachernait. De a leghevesebb támadás a Kharisziosz-kapu közelében beomlott falrész ellen irányult. Éjszaka városszerte szóltak a harangok és a kolompok. A házakban is föllobbantak a fények, és félmeztelen emberek riadtan futottak ki az utcára. A kikötőben a hajók Péra falainak oltalmából a lánc felé kezdtek evezni, mintha az általános támadás a tenger felől is megkezdődött volna. Éjfél volt. Az éjszaka csendjében a csatazaj a Blachernaitól a roppant nagy városon át egészen a hippodromig elhallatszott. A török táborban is tüzeket gyújtottak, amelyek fénye félkörbe fonta a várost. A hagyományos kivonulási rend is fölbomlott. A császár megsarkantyúzta a lovát. Teljes vágtában lovagoltunk végig a városon keresztül vezető főutcán a fáklyák fényében. Valamelyik főrend lovának kavics szorult a patkója alá és a ló hanyatt vágta magát, lovasát feje fölött átrepítve, aki egy zöldségesbolt kőküszöbére esett. Ahogy közeledtünk a falhoz és a Kharisziosz-kapuhoz, menekülők serege jött rohanvást felénk, néhányan fegyverrel a kezükben. A császár megállította a lovát, és Krisztus nevében kemény szavakkal követelte, hogy nyomban térjenek vissza a falra. Az eszeveszetten menekülő emberek azonban meg sem állottak, hogy meghallgassák. A testőrség katonai rendőrei kénytelenek voltak lovaikat megsarkantyúzva rájuk rontani; s több embert lerántottak a földre, mire aztán a többiek megálltak, mint akik azt sem tudják, hol vannak, majd ernyedten lógó karral megfordultak és visszabaktattak a falra. A császár azonban nem maradt ott, hogy megvárja őket. Lovascsapatunk így is az utolsó pillanatban érkezett. A nagy fal a Kharisziosz-kapunál félig leomlott. A védelem összeomlott, és a törökök már bent voltak a város utcáin, rekedt hangon üvöltöztek és kardjukkal kaszabolták a menekülőket. A mi kis lovascsapatunk úgy söpörte le őket az útról, miként a vízár sodorja el a szalmaszálat. Amikor a zűrzavar után helyreállt a rend, kiderült, hogy a városba bejutott törökök a szétvert támadó hullám maradványai voltak. A védők átengedték őket, és még maradt annyi idejük, hogy újra megszállják a beomlott falrészt, mielőtt a támadók következő hullámára sor került volna. Giustiniani is a helyszínre lovagolt és a fal ormáról osztogatta parancsait. Az eset azonban előjelszerű volt s megmutatta, mennyire hajszálon múlik a város sorsa. Blachernaiban a Kaligaria-kapunál is több ezer fős török csapatok támadtak, de a fal és a tornyok erősebbek voltak annál, semhogy megbirkózhattak volna vele. Veszélyesebb volt a támadás a parton, a Künegionnál, ahol az ágyútűz meggyöngítette a falakat, a tengerészek ásta sáncárok pedig részben beomlott, részben a törökök töltötték föl. A nemrégiben elkészült hídon át a támadók a pérai oldalról is egyre újabb egységeket meneteltethettek ez ellen a falrész ellen. Virradatkor megtört a támadás ereje. Ez sem volt általános támadás, mivel a török hajóhad el sem mozdult onnan, ahol lehorgonyzott. Giustiniani becslése szerint mintegy negyvenezer ember vehetett részt benne. - Ez még csak egy kis összekoccanás - mondotta. - A szultán csak morzsolgatja az erőinket. Ne képzeld hát, hogy ez győzelem! A veszteségeink súlyosak. Még tenéked sem akarom megmondani, hány embert veszítettem. Azt azonban készséggel elismerem, hogy ma éjszaka a velenceiek is észrevehetően kiköszörülték a becsületükön esett csorbát! Amint fölvirradt a reggel, a kikötői parttól a Szent Ro-manosz-kapuig a fal előtti térség teli volt török holttestekkel. A fal hasadékaiba és a városba betört törökök holttestét a külső fal elé dobálták. Csak ezekből több mint négyszáz volt. Miután látták és hallották életveszélyben harcoló honfitársaik szorongatottságát, Trevisano tengerészei végül eszükre tértek. A nap folyamán kirakták hajóikról a rakományt és a császári arzenálba szállították. Estefelé Trevisano vezetésével négyszáz katona a Blachernaiba vonult és jelentkezett a bailó-nál. Ok kapták a védelem leginkább fenyegetett és a legtöbb dicsőséget nyújtó pontját, a város északi csücskét a Künegion mellett, a szárazföldi fal és a kikötői fal találkozásánál. A tengerészek ígéretet tettek rá, hogy másnap követik őket a falra és készek lesznek föláldozni életüket Krisztus sebeiért, mihelyt biztonságos helyre szállítják a drága rakományt. Az erősítés már nélkülözhetetlen volt. A város nem állna ki még egy éjszakai támadást. A nap folyamán a törökök kis csoportokban folytatták eredménytelen támadásaikat a fal leginkább veszélyeztetett pontjai ellen, hogy a védőket mozgásban tartsák és megzavarják pihenésüket. Az alvást ezért szakaszosan szervezték meg. De midőn a császár reggel szokásos ellenőrző körútjára indult a falakon, több helyütt látta, hogy valamennyi védő mély álomban fekszik a földön. Saját kezűleg rázta fel őket, és midőn néhányan a kimerültségtől sírva fakadtak, vigasztalgatta őket. A falszakaszok parancsnokainak megtiltotta, hogy ezúttal bárkit is megbüntethessenek azok közül, akik a kibírhatatlan fáradtság miatt elaludtak őrhelyükön. Ugyan mivel is lehetett volna ezeket a szerencsétleneket még egyáltalán büntetni? A már eleve kicsiny élelmiszeradagot tovább nem lehetett csökkenteni, mivel szükség van az erejükre, hogy harcolni tudjanak. A bor fogytán, úgyhogy ennek vigaszát sem lehet megvonni tőlük. Es a fal önmagában véve is épp elég szigorú büntetés bárki emberfiának. Amikor a pérai dombok fölött felvöröslött a reggeli nap, találkoztam a Guacchardi fivérekkel, akik kardjukkal épp a falig bejutott és ott elesett törökök fejét vagdalták le. Vértjük sisakuktól le a térdvédőig vértől volt iszamos, ők nagyokat kiáltozva és nevetgélve egymásnak dobálták a török fejeket, mintha valami fura labdajátékot játszanának. Fogadást kötöttek egymással, melyikőjük találja meg a leghosszabb szakállt, s a reggeli szélben barna, fekete és ősz szakállak lebegtek már övükön. Egymással ekképpen versengve akarták leplezni önmaguk és embereik előtt, mennyire elfáradtak a csata után, kimerültségüket játékban és szilaj kiáltozásokban próbálták levezetni. A földbe ivódott vér, a korom és a faltörmelékek között a nagy fal földjéből néhány sárga virág bújt elő. A küzdelem leghevesebb perceitől megmenekedtem, mivel Giustiniani utasításait és parancsait kellett sietve továbbítanom egyik védelmi szakasztól a másikhoz. Mindamellett az én lábam is rogyadozott már a fáradságtól, és a kimerültségtől az egész világ valószínűtlenné vált a szememben, mintha csak álmot láttam volna. A törökök ágyúi villogni kezdtek, és ropogott a fal a lövedékek becsapódásától, ám a lármától és a fáradtságtól zsibbadt fülemben minden hang távolinak tűnt. A nap vörösre festette a pérai dombokat. A Guacchardi fivérek vértől lucskos páncélöltözékükben az elesett törökök levágott fejét dobálják egymásnak. Ez a reggel feledhetetlenül bevésődött az emlékezetembe. Az ég és a föld, a színek, a korom és a vér is, minden elmondhatatlanul szépnek látszott eleven szememben, miközben a földről tört szemű hullák meredtek rám. Ugyanilyen valószínűtlennek, ugyanilyen hihetetlennek, ugyanilyen földöntúlian szépnek láttam egyszer Ferrarában is mindent, amikor pestisben megbetegedtem, de én magam még nem is tudtam róla. Azon a borús novemberi napon, midőn a fény halványan szűrődött be a kápolna színes ablakain, és gyógynövények kesernyés füstje szállt fel a füstölőkből, és a lúdtoll sercegése a papíron, mintha egyre távolodott volna zúgó fülemben. Akkor mindent világosabban és valóságosabban láttam, mint bármikor azelőtt. Láttam Jo-hannesz császár zöldes, kénsárga, gőgös arcát, amint a trónusán ült, lábánál egy fekete-fehér foltos kutyával, azon a trónuson, amelyet pontosan kimértek, hogy épp akkora méretű legyen, mint Jenő pápáé. Láttam Besszárion felismerhetetlenné vált, jóindulatú arcát. És a kápolna zöld fényében röpködő latin és görög szavak éppoly értelmetlenekké váltak a fülemben, mint a kutya ugatása. Abban a pillanatban éreztem meg először Istent. Amikor pestisben megbetegedtem. Most villámként hasított belém a felismerés, hogy az a pillanat már ezt a reggelt is magában foglalta, miként a héj zárja magába a magot. Ha akkor látóbb lettem volna, abban a pillanatban előre átélhettem és megláthattam volna ezt a reggeli pillanatot is. A kettő ugyanis egyidejű volt, bennem és az időtlenségben egyazon pillanatban ment végbe mindkettő. Látásom pillanatai bezárultak és egymásba olvadtak, úgyhogy az események egymásutánisága csupán látszólagos és képzeletteli volt. A hetek, a hónapok, az évek csak az ember által kitalált mértékek. A valódi időhöz, Isten idejéhez nincs semmi közük! Abban a pillanatban azt is tudtam, hogy Isten kiszámíthatatlan szándéka szerint újra e világra fogok születni. És újra születvén szívem feledésében ezt a pillanatot is hordozni fogom, újabb életem átélt pillanataival összefonódva. Látni fogom a fej nélküli holttesteket a leomlott falaknál, miközben ágyúdörgéstől reszket a föld, és a kis sárga virágokat a koromban és a vérben és a jókedvű Guacchardi fivéreket, amint véres páncélban török fejekkel dobálóznak. De amit ekkor átéltem, sem elragadtatást, sem örömöt nem ébresztett bennem, csak szavakkal el nem mondható csüggedést, mivel ember vagyok és ember is maradok, egy szikra, amelyet Isten szele sötétségből sötétségbe kerget. Ebben a pillanatban a testi fájdalomnál és a kimerültségnél erősebben kívánta szívem a felejtés elmondhatatlan nyugalmát. Felejtés azonban nem létezik. Nincs felejtés. 1453. május 15. A tengerészek időben tértek jobb belátásra. Az utóbbi pár napot a szultán tüzérsége átszervezésére használta föl. A bombardokat, amik a pérai dombról Péra falain át kőgolyókkal bombázták a hajóinkat, elvontatták a hídon át, és a Künegion meg a Blachernai kapujával szemközt állították fel. A Szent Romanosz-kapu elé is újabb ágyúkat hoztak. Az ágyúóriás elhallgatott, de a török kovácsok munkálkodnak a megerősítésén, hatalmas vasabroncsokat kovácsolván köréje. Éppen itt, Giustiniani védelmi szakaszán, az egykor áradó, ma már patakká apadt Lükosz-folyó völgyében rongálódott meg leginkább a fal, amint azt várni is lehetett. A törökök támadják azért a Blachernait is. A kikötői falnak és a Blachernai falának érintkezési pontja gyönge. A török hajók akadálytalanul mozoghatnak a kikötői öbölben a híd mellett lehorgonyzott ágyús tutajok védelmében, és a Blachernainál támadást indíthatnak a kikötői fal ellen. Notarasz még mindig lelkesen irányítja mind a két nagy ágyút, amelyek az öblön keresztül próbálják lőni a törökök könnyű gályáit azokon a helyeken, ahol lehorgonyoztak. Egy gálya elsüllyedt, néhány pedig megsérült. Giustiniani ezt az ágyúzást fölösleges lőporpazarlásnak tartja, mivel puskaporból is igen nagy a hiány. Notarasz már nem parancsnoka a kikötői falrésznek, mégis mindenbe beleavatkozik, mivel a tartalék parancsnokaként bármikor oda mehet, ahová akar. A nép nap mint nap látja őt fekete lova hátán, ezüstpáncélban a városon átlovagolni, mintha ő irányítaná az egész védelmet. Hadirendőreit gyűlölik, őt azonban meg-megéljenzi a tömeg, mivel görög. Arra is gondja van, hogy ő maga jelentse be a különböző városrészekben a kellemes híreket és az élelmiszerosztást a császár készleteiből. A kellemetlen parancsokat, a kolostori értéktárgyak elkobzását, a lakosok kényszerű áthelyezését egyik helyről a másikra, és a szökevények nyilvános megbüntetését azonban másokra bízza. Az ágyúk áthelyezése után az ágyúdörgés ma sokkal erősebb, mint eddig bármikor. A szultán tüzérei egymással versengenek, és az életükkel mit sem törődve futnak el újra és újra lőporfüsttől kormosán a sáncárokhoz, hogy a lövések hatását megfigyeljék, majd újra becélozzák az ágyúkat, és egy-egy ágyúval napjában akár nyolc lövést is képesek leadni. Csak az ágyúóriás lő ritkábban, mint azelőtt. A városban makacsul tartja magát a mendemonda, hogy amikor az ágyúóriás szétrepedt, Orbán is meghalt. Valami azonban történhetett az ágyúóriással, mivel a vaspántoktól még a külseje is megváltozott. A tüzérek hangyákként nyüzsögnek körülötte, amíg csak el nem durran, hogy ég és föld belereszket. Színlelt támadásokkal, lármázva és dobolva a törökök éjjel-nappal ébren tartják a védőket a fal minden pontján, lehetetlenné téve számukra az oly szükséges pihenést. A legfontosabb pontokon a falak annyira megrongálódtak, hogy a sötétség beállta után - rangjától és rendjétől függetlenül - mindenkinek meg kell ragadnia a gerendákat és a földszállító kosarakat, köveket kell hordania, és téglafalat kell raknia, vizeskorsókat kell hoznia-vinnie, hogy a falakat védő marhabőröket locsolják, és cölöpöket meg egyéb akadályokat kell beledöngölnie a földbe. A sáncokat is időről időre ki kell üríteni. A császári technikusoknak ügyes emelőszerkezetekkel egész falrészeket és leomlott tornyokat sikerült visszaemelni a helyükre. Sok kéz dörzsölődött véresre és sok köröm feketedett itt meg, olyanoké, akik nem voltak ilyesmihez hozzászokva. Giustiniani még válogatott katonáit sem kímélheti, de bikaerejével ő maga mutat jó példát a fal javításánál serénykedve. A borhiány rosszkedvűvé tette, és erősen le is fogyott, úgyhogy üresen csörömpöl a vértje a pocakja helyén. Sokan mások is kénytelenek kitömni a vértjüket, hogy lesoványodott testükön egyáltalán viselni tudják. Ez azonban gátolja a mozgást és kimerítő izzadást okoz. A mai napon Giustiniani így szólt: - A szultán mindennap új és tapasztalatlan csapatokat küld a tűzbe. A janicsárok még idáig egyetlen támadásból sem vették ki igazán a részüket. A mi erőnk pedig fogytán van. Ezért várom napról napra egyre izgatottabban, hogy a szultán végre már a valódi erőit küldje támadásra. Ha a janicsárokat vissza tudjuk verni, akkor még lehet reményünk. Nyílt terepen még egyetlen nyugati ország hadserege sem volt képes legyőzni a janicsárokat, minket azonban védelmeznek a falmaradványok, az ágyúink és a hadigépeink is. Reményünk tehát van, mert az örökkévalóságig a szultán sem várakozhat, erőinket morzsolgatva. Egyszer neki is támadnia kell. De miért pocsékolom én a drága időt azzal, hogy jelentéktelen, mindenki által ismert dolgokról mesélek. Ma nagy csapás érte a* szívemet. Tudtam, hogy be fog következni és számítottam is rá. Amit az embernek el kell veszítenie, azt elveszti! A legnagyobb szerencse sem tart a végtelenségig. Visszatekintve, még az is csoda, hogy ilyen hosszú ideig egyáltalán nem fedeztek föl bennünket. Hiszen a városiaknak már nincsen magánéletük, a rajtaütő járőrök váratlanul hatolnak be a legmagasabb rangú emberek otthonába is, és földúlják a pincéiket és kamráikat, szökevények, elrejtett élelmiszerek és pénz után kutatva. A szegények eldugott maroknyi lisztjét éppoly könyörtelenül elkobozzák, mint a gazdagok zsáknyi gabonáját vagy az olajoskorsóját. Tudtam, hogy fel kell készülnöm a lehető legrosszabbra, és mégis váratlanul ért. A bolond édenkertjében éltem, belekapaszkodtam minden egyes tovamenekülő pillanatba, amit ővele tölthettem, a holnappal mit sem törődve. Előbb vagy utóbb úgyis eljő a pusztulás. Csak azt nem gondoltam, hogy éppen így fog bekövetkezni. Estefelé Mánuel szolgám keresett meg a Blachernai falán, könnyes szemmel és megtépett szakállal. Gyér szakállán át a szőrtüszők véres pontoknak tűntek kéklő arcán. - Uram! - lihegte kifulladva, mellkasára szorított kézzel. - Szerencsétlenség történt! Fájós térde rogyadozott, miután keresztülrohant a városon, és még mindig oly izgatott volt, hogy azzal sem törődött, hall-e bennünket valaki. Elmondta, hogy reggel a hadirendőrség a szokásos ellenőrzésre benyomult a házamba. Nem találtak semmit, de egyikük nagyon megnézte a feleségemet, és vélhetőleg föl is ismerte őt, mert délután Notarasz emberei ismét benyomultak a házamba, az egyik Notarasz fiú vezetésével. Ő nyomban fölismerte a húgát, s Anna követte is őt, anélkül hogy ellenállást tanúsított volna, hiszen akkor erőszakkal vitték volna el. Manuel a távollétemre való hivatkozással megpróbált a védelmére kelni, de ők a szakállát cibálták, föllökték és megrugdalták. Még Anna fivére is, méltóságáról teljesen megfeledkezve, az arcába vágott az öklével. Amikor végre összeszedte magát Mánuel, távolról követte őket, és látta, hogy Annát Notarasz megadux házához vitték. - Hiszen a mi gazdasszonyunk az ő lánya! - jegyezte meg okosan Mánuel. - Én ezt tudtam is, jóformán kezdettől fogva, noha úgy tettem, mintha nem tudnám, mivel te titokban akartad tartani mind származását, mind pedig a rangját. De ez más kérdés. Menekülj, uram, Notarasz megadux bizonyára máris keresésedre indult, hogy megöljön. Márpedig az ő lova igencsak gyorsabb, mint az én lábam. - Hová menekülhetnék ebben a városban? - kérdeztem. - Nincs hely, ahol rám ne találna, ha akar! Mánuel annyira elveszítette önuralmát, hogy a karomnál fogva rángatott: - Mindjárt besötétedik - siettetett. - A falakon is csönd van, kötélen szépen leereszkedhetsz és elmenekülhetsz a szultán táborába. Te otthon vagy ott is. Sokan mások is így tettek. Ha akarod, tartom a kötelet, és visszahúzom utánad, hogy a menekülésednek nyoma se maradjon. De jussak eszedbe ám, amikor a győztesekkel visszatérsz ide! - Ne beszélj bolondokat, te vénember! - mondtam. - A szultán karóra tűzetné a fejem, ha a kezébe jutnék! - Persze, persze - hadarta Mánuel huncutul pislogva föl reám piros szegletű szemével. - Ez az a történet, amihez te ragaszkodsz, és nem az én dolgom, hogy bíráljam. De azért hidd el nekem, hogy most a szultán tábora biztonságosabb hely volna számodra, mint Konstantinápoly, és ki tudja, a szultánnál talán tehetnél valamit a szerencsétlen görögök érdekében! - Mánuel! - kezdtem, de folytatni nem tudtam. Hogyan és milyen szavakkal törhettem volna át előítéletei páncélját? Mutatóujjával a mellemre bökött, és úgy mondta: - Hiszen te a szultán küldötte vagy! Valóban azt képzelted, hogy be tudsz csapni egy öreg görögöt? Ám téveszd meg a latinokat, ahogy csak tudod, bennünket azonban nem csapsz be. Mit gondolsz, miért tér ki az utadból mindenki oly tisztelettudóan és miért áldja minden lépésedet? Egyetlen hajad szála még meg nem görbült! Ez a legfőbb bizonyíték. Senki sem mert hozzád nyúlni, mivel a szultán a pajzsod. Nincs is abban semmi szégyen, ha valaki urát szolgálja. Szükség esetén a császárok is szövetkeztek a törökökkel és felhasználták őket a maguk javára. - Fogd be a szád, bolond ember! - figyelmeztettem, és körülnéztem. Az egyik velencei őrszem közelebb jött hozzánk, és a lándzsájára támaszkodva derűs arccal bámulta az izgatott öregembert. Azután ágyú dörrent, és a lövedék valahol a közelünkben csapott a falba, úgyhogy lábunk alatt mintha hullámzott volna a fal. Mánuel megragadta a karomat, és csak most nézett szét a lábunk alatt elterülő, kormos és lángokat okádó terepen. - Tán csak nem állunk veszélyes helyen? - kérdezte nyugtalanul. - A te megfontolatlan szavaid veszélyesebbek számomra, mint a törökök ágyúi! - mondtam haragra gyúlva. - Az istenért, Mánuel, higgyél nekem! Vagyok, aki vagyok, de ezért a városért élek és halok! Jövőm azonban nincsen. Nem sóvárgom én sem a hatalmat, sem a bíbort. A hatalom halál. Isten előtt csak magamért vagyok felelős! Értsd meg végre, egyedül vagyok, teljesen egyedül. Ami a szívemben van elrejtve, az a szívemmel együtt hal meg, amikor a törökök jönnek! Beszédem oly komoly és meggyőző volt, hogy Mánuel döbbenten nézett rám. Hinnie kellett. A csalódástól sírva fakadt, és engem vádolt: - Ez esetben a bolond te vagy, és nem én! Sokáig sírdogált, majd megtörölte az orrát, higgadtan rám emelte tekintetét, és megnyugodva így szólt: - Volt, ami volt! Bolond uralkodók azelőtt is voltak, ám ezt senki nem tartotta különösebben rossz dolognak. Csak egy Andronikosz nevű volt bolondságában annyira kegyetlen, hogy a nép végül felkötötte a hippodromon, majd kardot döftek át rajta a végbélnyílásától a torkáig. Te azonban nem vagy kegyetlen, hanem inkább szelíd. Ezért kötelességem, hogy kövesselek a bolondságod útjain is, ha már egyszer felismertelek. Körülnézett, és nagyot sóhajtva hozzátette: - Ez bizony kellemetlen hely, de a házadba vissza nem mehetek, annyira félek Notarasz megaduxtól. Inkább nézek szembe bátran, húsvágó bárddal a kezemben egy dühöngő törökkel, mint a nagyherceggel, miután segítettem néked a leányát elvenni. Bizony Anna Notaraszt már régóta a szultán háremébe szánták, feleségnek, hacsak nem tévedek nagyot e város politikáját illetően. Minden okom megvolt rá, hogy ismét csodálkozzam, milyen sokat tudhat és sejthet egy Mánuel-féle egyszerű görög. Mi sem illett volna jobban Lukasz Notarasz terveibe, mint hogy a leányát feleségül adja a szultánhoz a kétoldalú barátság megerősítésére, ahogyan a szultánok mindig is a háremükbe fogadják szövetségeseik leányait. Talán Krétára is csak azért akarta az ostrom elől biztonságba helyezni, hogy a lehető legjobb feltételekkel bocsáthassa őt áruba. Szenvedélye lángjában az ifjú Mohamed mindenevő, e tekintetben is példaképét, Nagy Sándort utánozza. Konstantinápoly legelőkelőbb nemzetségének leánya megfelelne azon mérhetetlen vágyának, hogy önmagát mindenek fölé emelje. - Honnét tudod mindezt, amit tudni vélsz? - kérdeztem Mánuelt, mert nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem. - A levegőben van - felelte a karját széttárva. - Görög vagyok. Nekem a politika a véremben van - ám semmiképpen sem akarom beleártani magam abba, hogy miként rendezed az ügyeid az apósoddal. Ezt én inkább kívülről szemlélem, ha megengeded. Beláttam, hogy itt a falon nagyobb biztonságban van, mint a házamban. Ha Lukasz Notarasz saját kezűleg akar megölni engem, vagy meg akar öletni, számára az a legbiztosabb, ha ugyanakkor a házasságom tanúit is eltéteti láb alól. Azon tűnődtem, hogy Mánuelt a Blachernaiba küldjem el, vagy pedig Giustiniani védelme alá helyezzem. A Szent Romanosz-kapu környéke túlságosan veszélyes egy ilyen rozzant öregember számára. Fegyveres szolgálatra nem parancsolhatja a hadirendőrség sem, ha meglátja hajlott hátát és roggyant térdét. Föld- és kőhordásra azonban ő is kiválóan alkalmas. így hát a velenceiek által fizetett görög munkások közé vittem, és ráparancsoltam, hogy vigyázzon magára. Meghallván, hogy elveszítettem Annát, a legelső gondolatom az volt, hogy lóra pattanok és elvágtatok atyja házához, hogy visszaköveteljem őt, mivel törvényes feleségem. De vajon mi haszna lenne? Notarasznak könnyű volna egy magányos idegent a házában meggyilkoltatni. Mennyire megsebezhette a büszkeségét, amikor megtudta, hogy a saját leánya, akit a császár hitveséül neveltek, visszaélt a bizalmával, és Konstantinápoly leggyanúsabb jöttmentjének a karjába vetette magát. A Notarasz-palota zárjai és vaspántjai mögött elérhetetlen a számomra Anna. A feleségem. Ezért óvakodnom kell Notarasztól. A házasság felbontásának legegyszerűbb módja a halálom. Én pedig nem akarok görög kéz által meghalni. Virrasztottam és írtam. Szememet lehunyva kezembe hajtottam forró homlokomat. De az álom nem könyörült meg rajtam. Fáradtságtól égő szemhéjamon át is az ő szépségét láttam. Az ő száját. Az ő szemét. Kezem érintése hogy fölforrósítja orcáját. Mezítelen csípőjét megsimogatva, vakító láng csap fel bennem. Soha nem sóvárogtam még ily esztelenül a közelségét, mint most, amikor tudtam, hogy elveszítettem őt. Az őrök nyugtalanul járkálnak a palotában, megállva minden helyiségben hallgatózni. Úgy mondják, az éjszakai némaságban föld alóli neszeket hallottak, és ezt rossz előjelnek tartják. Ugyanilyen neszeket azonban az ostrom előtt is lehetett hallani. Ebben az ősrégi városban a föld alatt évszázadok óta feledésbe merült boltívek és víztartályok vannak. Az idő vasfogától rogyadoznak már, s a lehulló kövek hangja egészen a föld felszínéig elhallatszik. Ugyanígy omladoznak szívem titkos boltozatai, és fülemben csak a lehulló kövek dübörgését hallom. 1453. május 16. Nem tudtam hát elaludni, noha a helyzetemre való tekintettel megengedhettem volna magamnak az alvás fényűzését. Az egyedüllét és a zavartalan alvás a háborúban a legnagyobb fényűzés. A csillagok még ezüst tűhegyekként ragyogtak az égbolton, amikor nyugtalanságtól hajtva felkeltem és kimentem. Az éj hangtalan volt és halálosan hideg a napkelte előtti utolsó órákban. A Kaligaria-kapu közelében álltam meg hallgatózni. Ez nem csak az én szívem dobogása volt. Talpam alól is mintha tompa dübörgést hallottam volna. Aztán megpillantottam a német Grantot, aki kezében fáklyát tartva jött szembe velem. Az egyik vizescsöbörtől a másikhoz lépett, és mindegyiknél megállt, hogy belekémleljen. Első pillanatban azt hittem, eszét veszítette vagy valami boszorkányságot művel, hiszen távol voltunk a faltól, és semmiféle tűzvész nem fenyegetett. Krisztus nevében üdvözölt, fáklyájával a csöbörbe világított, és unszolt, hogy nézzek én is bele. A víz sötét felszíne rövid időközönként gyűrűzve megremegett, noha az éj csöndes volt és ágyúk sem dörögtek. - A föld remeg - mondtam. - A város halálos gyötrelmétől a föld is remegne? Grant félelmetes arccal nevetett: - Hát nem érted, amit a saját szemeddel látsz, Jean Ange? Ha értenéd, téged is kiverne a hideg veríték, miként engem! Segíts csak fölemelni ezt a csöbröt, mert a segítőim már megunták és elmentek lefeküdni. Egyesült erővel néhány lépéssel arrébb raktuk az edényt. Grant botot tűzött le arra a helyre, ahol a csöbör előzőleg állt. Miután néhányszor áthelyeztük az edényt, a víz szintje újra és újra gyűrűzni kezdett. Babonás félelem lett úrrá rajtam, mintha a fekete mágia kísérletének lettem volna szemtanúja. Ha valaki, akkor Grant aztán igazán mestere a fekete mágiának. Az arcáról is látszik. A botokat mutatta, amiket a faltól kezdve, különböző távolságra a földbe vert. - Köves a föld! - mondta. - Amint a botokból láthatod, vakond módjára kell a föld alatt kanyarodniuk. Izgalmas figyelni, vajon meddig akarnak ásni, mielőtt a föld felszínére merészkednének. - Kik? - kérdeztem meglepődve. Az éjszaka utolsó óráinak borzongató hidege miatt először a rossz szellemekre gondoltam. - Hát a törökök - válaszolta. - Ők dolgoznak odalent a talpunk alatt. Még nem ocsúdtál? - De hát az hogyan volna lehetséges? - kiáltottam fel, de már eszembe is jutott, hogy a szultán Szerbia bányáiból bányászokat követelt. A korábbi ostromok idején is megkísérelték a törökök, hogy különböző pontokon föld alatti járatokat ássanak a falak alatt, és azokon át behatoljanak, de a város talaja túlságosan kövesnek bizonyult, és minden próbálkozásuk kudarcba fulladt. Ezért ilyen veszélyre most nem is fordítottak figyelmet, noha a megfigyelők parancsot kaptak, hogy tartsák szemmel, nem mutatkoznak-e gyanús földhányások a falakon kívül. Ásásnak azonban nyoma sem látszott egész idő alatt, úgyhogy aztán a dolog el is felejtődött. Egyetlen pillanat alatt megfeledkeztem a magam gondjáról, és ugyanolyan lelkes lettem, mint Grant. Megértvén, miről van szó, a dolog szempillantás alatt megvilágosodott előttem. - Milyen ravaszok! - kiáltottam fel. - A domb alatt kezdték a fúrást, ahol nem látszik, a faltól több mint ötszáz lépésnyire. Különben is ez a környék a legmegfelelőbb, mivel a Blachernait nem védi külső fal, csak a megerősített nagy fal. Ok pedig már átjutottak a fal alatt! Mit kell tennünk? - Várnunk kell - mondta Grant csöndesen. - Most már semmi baj, hogy az alagút fekvését sikerült megállapítanom. Még mélyen vannak. Van időnk a cselekvésre, amíg fölfelé nem kezdenek ásni. Komolyan nézett rám. - En magam is ástam már ilyen föld alatti folyosót. Borzalmas munka. Elfogy a levegő. Az ember egész idő alatt fél. Es a halál egy ilyen vakondjáratban, legyen az tűzhalál vagy éppen vízhalál, mindenképpen borzalmas! Otthagyta az edényeit, és a fal mentén meghúzódó pincékbe vitt magával, ahová dobokat helyezett el, a dobok hártyájára pedig borsószemeket szórt. Fodrozódó vizescsöbrökkel és ugráló borsószemekkel szerelte fel a falak veszélyeztetett részeit. Egyelőre azonban csak azon az egyetlen helyen fodrozódott a víz, ahol én is láttam. - A föld alatti járat csak akkor veszélyes, ha nem sikerül időben fölfedezni - magyarázta. - Szerencsénkre a törökök ezen a hosszú folyosón a városba akarnak bejutni. Ha beérik azzal, hogy csak a fal alapzata alá ássanak üreget, amit gerendákkal megtámogatnak, és végül felgyújtanak, ki tudja, talán sikerült volna a fal nagy részét beomlasztaniuk. De ehhez talán nem alkalmas a talaj. A járat kanyargásából következtetve talán sikerült átbújniuk a fal alapzata és a szikla között. Miközben a csillagok halványodtak, hogy múlassa az időt, elbeszélte nekem, hogyan kell az ellenjáratot mozgó lándzsaakadállyal fölszerelni és füstölő hordóból égő kén gőzét vezetni az ellenséges alagútba. - Eszköz hát sokféle van - mondta. - Víztartályból is vezethetünk a járatukba vizet és belefüllaszthatjuk őket, mint a patkányokat. A vízzel elárasztott járatot utána már nem tudják használni. Még jobb megperzselni őket, görögtüzet eresztve rájuk. Akkor ugyanis azok a gerendák, amikkel aládúcolták a járatukat, szintén lángra lobbannak, és az egész járat beomlik. De a legizgalmasabb vékonyka földréteg mögül a saját járatukban meglesni őket, és egy alkalmas pillanatban foglyul ejteni azokat, akik az alagutat ássák. Némi kis kínzással aztán meg lehet tudni tőlük, készül-e másutt is járat, és a leggyöngébb közülük tán a másik járat fekvését is elárulja. Hidegvérű beszéde teljesen fölkavart. Az alattunk dolgozókra gondoltam, akik a csábító jutalomért porlepetten, izzadtan és ziháló tüdővel végzik nehéz munkájukat nem is sejtve, hogy minden egyes csákányütés és minden lapátnyi föld a borzalmas halálhoz viszi őket közelebb. Ha valóban szerbek, akkor keresztény testvéreim, még ha a szultánt szolgálják is, mivel a vén despotájuk barátsági szerződése erre kényszeríti őket. Grant azonban csak nézett rám nagy sötét, nyugtalan szemével, és egyáltalán nem értett engem. - Korántsem vagyok kegyetlen - mondotta. - Számomra ez csupán matematika. Érdekes feladat, ami nékem egy egész sereg számításra nyújt alkalmat. Mégis, amint ott a vizescsöbörnél álldogált, leginkább az egérlyuknál leselkedő fekete macskára emlékeztetett engem. Az égbolt egészen elhalványodott felettünk. Péra dombtetői izzani kezdtek. A nagy ágyú eldördült, megreszkettette a földet, és reggeli imára ébresztette a török tábort. A Blachernai házaiból és a fal mélyedéseiből álmos férfiak támolyogtak elő, hogy szükségüket elvégezzék. Néhányan hozzánk jöttek, és tátott szájjal bámultak hol minket, hol pedig a Grant által sorba rendezett vizescsöbröket. A legked-vetlenebbek dühösen kötözgették magukra a vértjüket, hogy fölmenjenek a falra és felváltsák az őröket. Lendületes léptekkel, császárzöld palástban, Lukasz Notarasz megadux jelent meg és jött felém. Mögötte komoly arccal a két fia lépkedett, kezüket a kardjuk markolatán tartva. Más kísérete nem volt. Én egy lépéssel Grant mellé hátráltam, úgyhogy a vizescsöbör mögé kerültem. Notarasz is megállott. Méltósága nem engedte, hogy fogócskába kezdjen a vizescsöbör körül. Nem parancsolhatta meg az őröknek, hogy fogjanak le, mivel a Blachernai a velenceiek területe, és saját hadirendőrei nem voltak vele. - Veled akarok beszélni, Johannesz Angelosz! - mondotta. - Kettesben! - Énnékem nincsenek titkaim - válaszoltam. Sötét és büszke arca kifürkészhetetlen és merev volt, és nekem semmi kedvem sem volt alázatosan követni őt valami falszögletbe, hogy ott mint egy birkát levágjon. Indulatosan szólni akart, de pillantása a csöbörben lévő vízre esett. Az ágyúk már dörögni kezdtek a város körül, de a víz tükre a csönd pillanataiban is erősen fodrozódott. Notarasz homlokát összeráncolva mereven nézte, majd Joan Grantra pillantott. Az esze oly gyorsan vágott, hogy azonnal és magyarázatok nélkül is megértette, miről van szó. Ugyanakkor politikailag is végiggondolta a dolgot és elvégezte a maga számításait. Sarkon fordult, és egyetlen szót sem szólva, éppoly gyorsan távozott, ahogyan jött. Fiai csodálkozva pillantottak reám, de aztán engedelmesen követték atyjukat. Az alagút mindenesetre már lelepleződött. Notarasz tehát a törököknek már semmi rosszat sem tesz azzal, ha a császárhoz rohan és jelentést tesz róla. így dicsőséget szerezhet magának a titkos járat leleplezésével és megnyerheti a császár bizalmát. Nem is tellett sok időbe, és a császár máris felénk lovagolt, sarkában a legmegbízhatóbb embereivel. - A megadux elhalászta előled a dicsőséget! - jegyeztem meg Grantnak. - Nem azért jöttem ide, hogy dicsőséget szerezzek! - válaszolta mogorván. - Engem csak a tudásom gyarapítása érdekel. Ám Notarasz késlekedés nélkül hozzásietett, kegyének jeleként főrendű kezét a vállára tette, és magasztalta a császárnak megfigyelőképességét és leleményességét, leeresz-kedően derék németnek nevezve őt. A császár is sietett kegyeiről biztosítani, bőséges pénzjutalmat ígért neki, és megkérte, hogy Notarasz vezetésével derítse föl, majd semmisítse meg a törökök föld alatti folyosóit. Erre a célra a falakról kapott annyi tapasztalt férfiút, amennyire szüksége volt, és a császári technikusok is rendelkezésére álltak. Gondom volt rá, hogy a dologról Giustiniani is hírt kapjon, úgyhogy ő is odalovagolt, éspedig a lehető legjobbkor, az általános öröm pillanatában. A velenceiek bailója, Minotto is előkerült a császári hálószobából, kivörösödve és rendkívül rosszkedvűen. Grant nem késlekedett, hanem kiválasztott egy kedvére való embert a császári technikusok közül, és titokban a városba és a falakra küldte, hogy bányászmunkában járatos embereket keressen. A technikusok nyomban nekiláttak, hogy Grant utasításai szerint mozgó lándzsafalat és fustölőhordókat építsenek, és Lukasz Notarasz is ott sürgött-forgott körülöttük és osztogatta a jó tanácsait, miközben a császár, Giustiniani és Velence bailója érdeklődéssel figyelték. Grant ugyanakkor egy egész sereg embert választott ki, hogy a pincékben szemmel tartsák a vizescsöbröket és a dobokat, aminek következtében számos indokolatlan riasztásra került sor, amíg az emberek meg nem tanulták teendőiket. Napközben ugyanis minden ágyúlövéstől gyűrűzni kezdett a víz, és a borsószemek is úgy ugrándoztak, hogy az őrszemek égnek meredő hajjal futottak jelenteni, hogy a törökök épp most ássák ki magukat a föld felszínére. Miután mindent megfontoltan és célszerűen elrendezett, Grant a császárhoz fordult: - Nem azért jöttem szolgálatodba, mert pénzre vagy hírnévre sóvárognék, hanem a görögök tudása vonzott ide. Nincs sok ráérő időm, de engedd meg nekem, hogy legalább a könyvtárad jegyzékét elolvashassam, és a pincében elhelyezett kéziratokat megnézegethessem, és kölcsönvehessem Püthagorasz kéziratait, hogy lámpafénynél elolvashassam őket. Tudom, hogy megtalálhatók ott Püthagorasz és Arkhimédész írásai, de a könyvtárosod úgy őrzi őket, mint egy veszett kutya, és sem gyertyát, sem lámpást nem enged gyújtani az egész épületben! Kérése nem volt a császárnak kedvére való. Konsztan-tinosz sovány arca gondterheltté vált, és nem is nézett Grant szemébe, amikor így szólt: - Könyvtárosom csak kötelességét teljesíti. Feladatát hagyományok és szertartások szabályozzák, úgyhogy a könyvtár használatának a szabályait én magam sem szeghetem meg. Isten ellen vétel, ha pogány filozófusok írásait akarod előásni városunk végzetes perceiben! Most nekünk csak egyvalamire van szükségünk, remélem, tudod, hogy mire. Sem Püthagorasz, sem Arkhimédész nem segíthetnek rajtad, csak Jézus Krisztus, aki életét adta bűneink bocsánatáért és feltámadott halottaiból, hogy valamennyiünket megváltson. - Ha csak egyvalamire van szükség - motyogta Grant -, akkor bizonyára fölösleges is találékonyságomat és matematikai számításaimat arra pazarolni, hogy városod alól visszaverjük a törököket. A császár rosszallóan legyintett a kezével, s szólt: - A görög filozófia a mi örök hagyományunk, és a megőrződött írásokat nem adjuk barbárok kezére, hogy meghamisítsák. Giustiniani hangosan köhintett, s Minotto bailo is sértődötten meregette vérben forgó szemét. Miután Grant távozott, a császár engesztelőleg jegyezte meg, hogy barbárokon egyáltalán nem a latinokat értette. Grant viszont német, és ekképpen született barbár. Két órával naplemente előtt a török hajóhad a Két Oszlop kikötőből a lánchoz evezett, és rövid távolságról kis ágyúival és hajítógépeivel tűz alá vette a láncot védő hajókat. A velenceiek erős hajói viszonozták a tüzet, megrongálták a törökök hajóit, és többet közülük lángba is borítottak. De Péra dombjain át a kikötői öbölbe vonszolt görög gályák nem avatkoztak bele a küzdelembe és nem támadták hátba a hajóhadat, amint attól Aloisio Diedo az egész idő alatt félt. Úgy tűnik hát, mintha a szultán mégis óvakodna attól, hogy túlságosan megsértse Péra semlegességét. Aloisio Diedo azonnal panasszal élt a császárnál, hogy a törökök nyilván megfigyelték a három nagy hajó kiürítését és a legénység áthelyezését a szárazföldre. Márpedig ő meggyengült erővel nem képes többé eredményesen őrizni és védelmezni a láncot és felelősséget vállalni a kikötő biztonságáért. Noha a mi hajóhadunk a támadást ilyen komolynak tartotta, az nyilvánvalóan csak elterelő jellegű volt, hogy a hajóhadat lekösse és a védelem figyelmét a kikötőre terelje, mivel a föld alatti járat már befejezéséhez közeledett. Giusti-niani megvetően meg is jegyezte: - A török hajók tüntető felvonulása a láncnál nem veszélyesebb, mint amikor kis kölkök bodzapuskával próbálnak felbőszíteni egy elefántot. Mindenik védő persze a maga védelmi szakaszát tartja a legfontosabbnak, és még el is túlozza annak jelentőségét. Hát akkor legyen a kikötőért Diedo a felelős. Én a városért felelek. Miután a Blachernai a hajókról már úgyis kapott segítő erőket, nincs többé közvetlen veszélyben, a törökök vakondjárata ellenére sem. A józan ész és a megfontolás azt mondja, hogy a legnagyobb veszély a Szent Romanosz-kapunál, az én védelmi szakaszomon fenyeget. Aztán irigykedve hozzátette még: - Azért csak őrizzétek azokat a vakondjáratokat. Ha a törökök valamelyiken át meglepetésszerűen bejuthatnának is a városba, ilyen alagúton keresztül úgysem tudnának elég gyorsan és elég nagyszámú csapatokat bevonultatni, ha a tartalékunk éber marad. Azok a járatok csak ijesztgetésre szolgálnak, s arra, hogy megrontsák a hangulatot. Grant közben el is készítette az ellenjáratot, úgyhogy a törökök hamarosan észrevették, hogy csapdába kerültek, és a mérgező kénfüstbe fulladva és a görögtűztől összeégve lelték halálukat. Csupán néhány embernek sikerült megmenekülnie, akik kasokban hordták ki a földet. Grant szellőzőnyílásokat vágatott a törökök járatába, s hamarosan föl is lobbantak a fenyőrönkök, és a járat teljes hosszában lángtengerré változott, majd beomlott. De mert igen mélyen volt mindez, a falakról még most sem lehetett látni semmit. Csak a domb mögül, mintegy félezer lépés távolságból kezdett fekete füst gomolyogni, míg a törökök el nem torlaszolták a maguk oldalán az alagutat. Egész nap folytatódott az ágyútűz, ha lehetséges, még az előbbinél is hevesebben. A nagy falban már félelmetes hasadékok tátonganak. A városból nők, gyermekek és aggastyánok is jöttek már, hogy a falak javításában önként segédkezzenek. A félelem, a szorongás hihetetlen erőt ad nékik, úgyhogy akkora nagy köveket és földdel rakott kasokat emelnek, aminőket rendes körülmények között még egy erős férfi is csak nagy nehezen tudna megmozdítani. - Inkább a férjünk, atyáink és fiaink oldalán halunk meg, mintsem hogy török rabságba essünk - mondogatják. A szörnyű kimerültség annyira eltompította a védők félelemérzetét, hogy sokan merő fáradtságból ki sem tértek a törökök nyilai elől, pár lépést ezzel is megtakarítván. A vért nélküli emberek álmatlanságtól égő szemmel botorkálnak a sáncárokhoz, ahonnét kampókkal húzgálják ki a gerendákat és rőzsekötegeket, amiket a törökök beledobáltak. Ameddig a szem a falakról ellát, nincs egyetlen fa vagy bokor sem. A törökök valamennyit gyökerestül kiszedték, hogy a sáncárkot föltöltsék. Péra dombjai és a Boszporusz túlsó oldalán az ázsiai partok is vigasztalanul kopárak már. Napközben az ágyúdörgés annyira megsüketíti a fület, hogy az emberek kiáltozva beszélgetnek egymással, és még az éj csöndjében is zúg a fülük. Egyetlen vigasz van csupán: a közös balsorsban, a közös halálfélelemben az ember apróvá válik és beleolvad az általános szenvedésbe. Mit jelent az én veszteségem, amikor a gyermekek sápadt arcából félelemtől tágra nyílt szemek merednek rám, amikor a nagy ágyú megremegteti a földet, és az asszonyok koraszülötteket hoznak a világra. A halál közös bódulatába beleolvad az ingerültség és a nyugtalanság. Az élet parányi, és jobb halált nem is kívánhatnék, mint saját népemmel együtt halni. De ez a sok kis ember mind-mind élni szeretne. A kevéssel is beérné, a szegénységgel, még a szolgasággal is, csak élhessenek. 1453. május 17. Amikor a nap fölkélt, a török hajóhad Boszporuszból ismét a lánchoz evezett, most azonban távolabbra maradt tőle, mint tegnap. A mi hajóinkról legalább száz ágyúlövést adtak le, a török hajók mégsem szenvedtek semmi említésre méltó veszteséget. "Ha a falakon mindenki olyan bátran teljesítené a kötelességét, mint mi, a várost semmi baj sem érné" - kérkednek a velencei tengerészek. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a szultán csak le akarja kötni a hajóhadat, hogy a hajókról már ne lehessen további katonákat vezényelni a falakra. Célját már el is érte. A hajóhad immár merő bolondságnak tartaná, ha embereit a szárazföldre helyeznék át, és úgy vélekedik, hogy minden egységére szüksége van. Grant csöbrei mellett sokan bámészkodnak, de ő nagy bölcsen csak fegyverfogásra alkalmatlan vagy máskülönben gyönge férfiakat választott ki megfigyelőnek, már amennyiben a szemük kifogástalan. Sok aggastyán azonban attól fél, hogy a törökök azon nyomban kirontanak a föld alól és elkapják őket, mihelyt a csöbörben csak kicsit is megmozdul a víz tükre. Mások meg azt mondják, a fejük fájdul meg, ha a víztükröt sokáig bámulják és látomások jelennek meg előttük a vízben. A falakról odavezényelt emberek pedig azon nyomban elalszanak, mihelyst a csöbör mellé telepednek. Nappal fölösleges őrizni az edényeket, hiszen az állandó ágyúzás miatt szünet nélkül remeg a föld. Ezért aztán Grant könyörületesen hagyja aludni őket. Csak az éjszakai csöndben állapíthatjuk meg, mozgolódnak-e még a törökök a föld alatt. Ilyen könnyű feladatot szereztem volna hát Mánuelnek, megszánván ősz szakállát és fájó tagjait. De amikor keresésére indultam, azt kellett látnom, hogy ő maga szabadította meg magát a faltól, és a velenceiek jóindulatába férkőzött. Ismeri a várost, ismeri a legjobb örömtanyákat és sejti, kik azok a nők, akik az erényeiket készek a velenceiek gyümölcseire és friss kenyerére cserélni. A Blachernia kapuinál süldő leányok is ácsorognak, hogy fölkínálkozzanak a velenceieknek. Amikor végül rátaláltam, engedély nélkül szerzett élelmiszerek súlya alatt görnyedezve, épp a városba igyekezett. A velenceiek által kiállított írás is volt nála, amely a rendőrökkel szemben nyújtott védelmet, és azzal kérkedett, hogy gazdag ember lesz belőle, ha az ostrom még eltart egy ideig. Amikor megdorgáltam a viselkedéséért, megbántódott, és így szólt: - Minden szentnek maga felé hajlik a keze. Városszerte mindenütt feketéznek a császár, a velenceiek és a genovaiak által kiállított engedélyek birtokában. Sokan gazdagodtak meg, és csak néhány ütötte meg emiatt a bokáját. Ahol kereslet van, ott kínálat is van. Ez a világ törvénye. Ha én nem iparkodom, akkor egy másik, egy szemfülesebb kaparintja meg magának a hasznot. Mégiscsak jobb talán, ha a velenceiek csemegéi a görögök gyomrába kerülnek, és nem az ő feneketlen bendőjükbe. És nem az én bűnöm, ha a jól táplált és vérmes férfiak telítve vannak bűnös vágyakkal, melyeknek a kielégítésére nőket és fiatal fiúkat keresnek a harcok szüneteiben. Haragjában még kiabált is: - A velenceiek barátaink. Vérüket és életüket teszik kockára a városunkért. Hát akkor meg mi rossz van abban, ha egy szegény lány eladja a szüzességét, hogy gyönyörűséget szerezzen nekik, a szüleinek pedig kenyeret? Vagy ha egy tisztességes feleség hanyatt veti magát pár percre, ha ilyen jelentéktelen áron hozzájuthat egy csupor lekvárhoz, amelynek édességét a test oly igen kívánja. Mindez Isten dicsőségére és az egész kereszténység áldására történik, ahogyan a velenceiek mondják. Te, uram, ne avatkozz belé a világ rendjébe, mivel amúgy sem lehetsz hatással rá. Mindannyian csupán bűnös emberek vagyunk! Ám arcomra pillantva mentegetőzni kezdett: - Ha énrám valóban szükség van, markomba kapok egy húsvágó bárdot, és fölmegyek a falra, és maradok mindaddig, amíg ott nélkülözhetetlen vagyok, de addig engedd, hogy a magam módján legyek boldog. Ha sikerül elég pénzt eldugnom, még talán a törökök rabságából is kiválthatom majd magamat. Ha meg az ostromnak sikerrel állunk ellent, bizony jobb, ha én vagyok a vagyonos, semmint egy nálam érzéketlenebb kufár. - Nézz körül, és ne tettesd magad vaknak! - mondta még. - Ezekben a dolgokban az arkhónok, sőt még a császár családtagjai is jó példát mutatnak nekünk, szegény embereknek. Tekintsél csak be a velencei parancsnokok hálószobájába vagy a hajóikra, s akkor látni fogod, milyen készségesen és egymás előtt sem szégyenkezve tartják kötelességüknek még az előkelő nők is, hogy a szövetségeseinket szórakoztassák, miközben a férjük a falakon harcol a törökök ellen. - Jaj nekünk, görögöknek! - mondtam. - Nem - tiltakozott. - Inkább így mondd, ha akarod: jaj, nekünk, embereknek. Szívünk mélyén mindannyian egyformák vagyunk, görögök és törökök, latinok és frankok. És bizony igaza van. Ki vagyok én, hogy bíráljam őt? Ki-ki a maga képességei szerint alakítja sorsát. Hiába vártam, hogy Lukasz Notarasz ismét keressen. A nap folyamán többször elmentem mellette, ő azonban megelégedett azzal, hogy vészjósló mosollyal az arcán reám tekintsen. A leányától a legcsekélyebb életjelet sem kaptam. Lázas zsibbadtságomban legalább valami jótettet akartam végrehajtani. Lehet, hogy Grant a fenevad jegyében megvalósuló jövendőt szolgálja, én azonban kedvelem őt mint embert, nyugtalan szemét s gondolatok barázdálta homlokát. Miért ne lehetne hát ő is boldog a maga módján, addig amíg van rá idő. Elmentem hát a könyvtárba, és beszédbe elegyedtem a fogatlan, félsüket könyvtárossal, aki az ostrom és a csatazaj ellenére mindennap magára ölti a szertartás előírta ruházatát és láncait. Megmutattam neki a törökök új, föld alatti alagútjának valószínű irányát és bizonygattam, hogy a könyvtárépület pincéje a végcéljuk, hogy az éjszaka sötétjében, titokban azon keresztül törhessenek be a városba. A saját méltósága annyira elvakította, hogy azon nyomban el is hitte nekem, amit mondtam, mihelyt megértette, miről van szó. - Jaj! - kiáltott fel rémülten. - Ennek nem szabad megtörténnie! Összetiporhatják és megrongálhatják a könyveket, és fáklyáikkal hadonászva az egész könyvtárat felgyújthatják. Jóvátehetetlenül nagy csapás lenne ez az egész világ számára. Azt tanácsoltam neki, forduljon Granthoz, és tőle kérjen tanácsot a könyvtár biztonsága érdekében. Szorongatott helyzetében teljesen megalázkodott, Grantot a karjánál fogva vezette be a boltozatos pincébe, amelynek a legapróbb zugát is megmutogatta neki. Grant vizescsöbröket vitetett a pincébe, és készségesen megígérte, hogy valahányszor csak szerét ejtheti, ő maga fogja ellenőrizni a víz mozgását. Arra is engedélyt kapott, hogy a pincében lámpát tartson, s ennek fényénél ellenőrizze a rezgéseket. A könyvtáros valahonnét elővarázsolt egy rozsdamarta kardot, és egészen harciassá válva megesküdött, hogy a törökök csak a testén át juthatnak a könyvekhez. A vénségtől zavaros fejébe befészkelte magát a gondolat, hogy a szultán az egész ostromot merő gonoszságból rendezte, csak hogy a könyvtár pótolhatatlan kincseit megszerezhesse. Hát még ha tudná, hogy a velenceiek már régen kiszaggatták a lapokat a palota szent könyveiből, hogy a tábortűzhöz gyújtósnak vagy a puskáikba fojtásnak használják. Grant azonban nem nagyon merülhetett bele a kutatásba. Amint besötétedett és az éjszaka annyira elcsöndesedett, hogy csupán a falakat javító munkások és a sánc mögül rájuk leselkedő török íjászok szokásos csetepatéja hallatszott, őt a könyvtár pincéjéből máris a Kaligaria-kapuhoz riasztották. Ott, alig pár száz lépésnyire az előző alagúttól, a vájárok a fal alapzatát döngették a föld alatt. Grant elvégezte a vizsgálatokat és számításokat, s azon nyomban ellenfolyosó ásatását rendelte el. Szerintem csak azért akarta a lehető leggyorsabban megsemmisíteni a törökök járatát, hogy mielőbb visszatérhessen a könyvtárba. 1453. május 18. Közel a vég. Ezt már semmi meg nem akadályozhatja. Az a félelem, amit ma éltünk át, semmi eddigihez nem hasonlítható. A törökök föld alatti járatainak hírétől már az egész város pánikba esett, úgyhogy az emberek fényes nappal is kísérteteket láttak, éjszakánként pedig a föld alól véltek, még a város központjában is, neszeket hallani. De ma, virradatkor, a Szent Romanosz-kapunál, a fallal szemközt borzalmas csodát láttunk. Az éj sötétjében, felfoghatatlan gyorsasággal, mindössze néhány óra alatt, szinte a rossz szellemek segítségével, a törökök hatalmas méretű faerődítményt állítottak fel, közvetlen a sáncárok közelében, legföljebb harminclépésnyire a külső fal maradványaitól, amit a védők egész éjszaka javítgattak. Hogy ez miképpen történhetett, senki fel nem foghatja. A mozgó bástya háromemeletes, magasabb tehát, mint a külső fal, amelyet ekképpen teljes egészében ural. Az alkotmány gyúlékony részeit minden ponton teve- és marhabőrök többszörös rétege borítja. Kettős fala van, melynek közét földdel töltötték ki, úgyhogy a mi kis ágyúink semmiféle kárt nem tehetnek benne. Lőréseiből nyilak záporoztak ránk, s a legfelső emeletről már kora reggeltől egy hatalmas méretű hajítógép kezdett szörnyű nagy köveket dobálni, hogy összezúzza az ideiglenes védműveket és megrongálja a nagy falat. A törökök oldaláról ötszáz lépésnyi hosszú, fedett folyosó vezet a fatoronyhoz, úgyhogy a toronyban lévők zavartalanul közlekedhetnek oda és vissza. Miközben a hajítógép dobálja a köveket, nyilak süvítenek és kis balliszták tűzkosarakat vetnek a cölöpökkel és rőzsenyalábokkal megerősített külső falra, hogy lángra lobbantsák, a torony alsó szintjének hol megnyíló, hol becsukódó csapóajtaján át földet, köveket, rőzsenyalábokat és gerendákat zúdítanak a sáncárokba. Összefutottunk, hinni sem akartunk a szemünknek, amint szörnyülködve néztük a tornyot, amely imbolyogva és csapóajtajait nyitogatva-csukogatva olyan volt, mint egy gép vagy mint egy eleven szörnyeteg, s ezenközben nagy zörögve kinyílt a középső szint csapóajtaja, és egy mozgó híd nyúlt ki belőle a külső fal felé, noha egyetlen embert sem láttunk, aki a hidat mozgatta volna. Szerencsére a távolság még oly nagy volt, hogy a híd nem érte el a külső falat. Ugyanakkor a nagy és a kis ágyúk szórták sugarasan kő-és ólomlövedékeiket a mozgó bástya elé a falra, úgyhogy Giustiniani időről időre kénytelen volt félreparancsolni a védőket. Már a külső és a nagy fal közötti sikátor, ahová a nagy falba vágott rohamkapuk nyíltak, sem kínált elég biztonságot, miután a hajítógéppel vetett kődarabok délig jóformán földig lerombolták a külső falat. Grant is sietett szemügyre venni a gépet, amihez hasonlót korábban még nem látott. Szemmértékkel fölbecsülte méreteit és följegyezte magának, majd így szólt: - Még ha előre építették volna meg és részelemekből állították volna föl a helyén - mondotta -, összeállítása egyetlen rövid éjszakán akkor is a technikai tudás és a török szervezőképesség csodája. Maga a torony önmagában véve nem újdonság. Ilyenféle támadótornyokat azóta használnak, amióta a világon falakat építenek. A mérete azonban csodálatos, és bizonyára összehasonlíthatatlanul fölülmúlja a görögök és a rómaiak írásaiban említett méreteket. Ha a sáncárok nem állna köztünk, közelebb görgethetnék hozzánk, és faltörőként is felhasználhatnák. Nézte egy ideig, azután sarkon fordult és ment a dolgára, nem találván a dologban semmi újat. Giustiniani azonban az ajkát harapdálta és a fejét ingatta. Mélyen sértette az önérzetét, hogy a torony ilyen boszorkányos gyorsasággal jelent meg anélkül, hogy arról bárki is tudomást szerzett volna, és ráadásul éppen az ő védelmi szakaszán. - Várjuk meg az éjszakát! - mondta. - Amit ember fel tud építeni, azt az ember le is tudja rombolni! De a tüzet, golyókat, nyilakat és kőtömböket okádó és saját erejétől recsegő-ropogó óriástorony oly félelmetes látvány volt, hogy szavait senki nem hitte. A császár tanácstalan volt, s könnyeket kezdett hullatni, látván, hogyan esnek el török golyóktól összeroncsolva a görög munkások a két fal közötti sikátorban. A javítási munkálatokra mindaddig gondolni sem lehetett, amíg a támadótorony uralja a külső falat. Délután a nagy ágyúk kőlövedékei csaknem a toronnyal szemközt ledöntötték a nagy fal tornyát, és vele a fal egy része is beleomlott a sáncárokba, agyonnyomva egy csapat latint és görögöt, akik épp ott kerestek menedéket. A törökök késlekedés nélkül a falomlás helyére görgették a faalkotmányukat. A torony, bár imbolygott és billegett mozgás közben, mégsem dőlt el. Sok tapasztalt ember azt állítja, hogy már nem is kellene egyéb, mint néhány nagyméretű golyóbis a fal ugyanazon pontjára, az egész fal nyomban romhalmazzá válna, s így a törökök előtt megnyílna az út a városba. A falakat már sem javítgatni, sem erősíteni nem lehet, amíg a támadótorony ott áll a falomlással szemben. Még ha a szerzetesek és a görög ifjak soraiból Krisztus nevében jönnének is önkéntesek a falakat javítani, hiába ontanák vérüket, hiszen a halottak nem tudnak sem cölöpöket verni a földbe, sem földdel megrakott kasokat hordani. Miközben a parancsnokok még mindig arról tanácskoztak, mit is kellene tenni a minden eddiginél nagyobb veszély elhárítására, Giustiniani minden haragját Notaraszra zúdította, és mindkét nagyágyút követelte tőle, amelyek a kikötői falról teljesen hiábavalóan lövik az öblön át a törökök gályáit. - Puskaporra és ágyúkra van szükségem ahhoz, hogy a várost meg tudjam védeni! - mondta. - A kikötőben már túl sokat elpazaroltak a pótolhatatlan puskaporból! - Az ágyúk az enyémek, és a puskaport is a magam vagyonából fizettem - hárította el ridegen Notarasz. - Egy gályát már sikerült elsüllyesztenem és többet megrongálnom. Ha akarod, kész vagyok a puskaporral takarékoskodni, de az ágyúk nélkülözhetetlenek a kikötőben a török hajók ellen. Másképpen azok az öblön át támadást intézhetnek a kikötői fal ellen. Magad is tudod, hogy a belső kikötő fala a védelem leggyöngébb pontja. - Mi az ördögöt csináljunk a velenceiek hajóival - üvöltötte Giustiniani -, ha még arra sem képesek, hogy a törökök hajóit féken tartsák ott a kikötőben? Légből kapott érvekkel szólsz, és merő képmutatás minden szavad, hogy a valóban veszélyes pontokon gyöngíthesd a védelmet. De ne gondold, hogy én nem ismerlek! Szíved sötét, mint a törökök szakálla! - Krisztus szerelmére, drága testvéreim - kérlelte őket a császár -, ne veszekedjetek és ne tegyétek a helyzetet nehezebbé, mint amilyen. Mindkettőtök a legjobbakat akarja. Notarasz megadux az éberségével mentette meg a várost, amikor a törökök a fal alatt akartak a hátunkba támadni. Ha tehát ő elengedhetetlenül fontosnak tartja az ágyúkat a kikötői fal megy édeséhez, akkor hallgatnunk kell rá. Öleljétek meg egymást, mint fivérek, hiszen mindannyian közös célért harcolunk. . - Akár az ördögöt is kész vagyok fivéremként megölelni, ha ágyút és puskaport ad nekem - mondotta Giustiniani nyersen. - Notarasz megaduxtól azonban egyiket sem kapom meg. Lukasz Notarasz nem égett a vágytól, hogy fivéreként ölelje magához Giustinianit, hanem megbántódva indult a dolgára, otthagyva a császárt és Giustinianit, hogy egymással tanácskozzanak a támadótorony elpusztításáról. Nekem azonban, közel érezvén a véget, egyszerre megtört a büszkeségem. Futva indultam Lukasz Notarasz után, megállítottam és figyelmeztettem: - Kettesben akartál beszélni velem. Már elfelejtetted? Arca ámulatomra egyszerre mosolygósra és barátságosra változott. Kezét a vállamra tette, és úgy mondotta: - Megsértetted a családom becsületét és a lányomat atyja ellen lázítottad, Johannesz Angelosz! De rossz időket élünk, és nekem most nincs időm a civakodásra. Énnekem kedves a lányom. Könyörgései lecsillapítottak. Csak tőled függ, megbocsáthatom-é latin viselkedésedet ebben a dologban. Nem akarván hinni a fülemnek, tudakoltam: - Valóban megengeded, hogy találkozhassam a feleségemmel, a leányoddal? - Ne nevezd még feleségednek a lányomat! - komorodott el. - De azért találkozhatsz vele és beszélgethettek. Jobb is, ha ő közli veled a feltételeimet. Atyja leánya, és én bízom az eszében, noha éppen temiattad hagyta, hogy a szíve elvakítsa az értelmét. - Isten megáldjon téged, Lukasz Notarasz! - kiáltottam föl boldogan. - Mégiscsak tévedtem a személyedet és a szándékodat illetően! Mégiscsak igazi görög vagy! Kelletlenül mosolyogva így válaszolt: - Bizony, bizony, igazi görög vagyok. Tőled is ugyanezt várom! - Hol és mikor találkozhatnék vele? - kérdeztem, már a puszta gondolattól fölpezsdülve. - Fogd a lovamat, és indulj a házamba, akár most azonnal! - biztatott nyájasan és elnevette magát. - Gyanítom, hogy a lányom is türelmetlenül vár már jo néhány napja! Én azonban azt gondoltam, a várakozás jót tesz mind neki, mind neked, hogy a nagy hév csillapodjék bennetek! Sejtenem kellett volna, hogy a nagy nyájassága túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen. Én mégis, feledve az ágyúkat és a törököket, a Blachernait és a feladatomat, felpattantam éjszínű lova hátára, és teljes vágtában száguldottam át a városon a Márvány-tenger partjára. A hadirendőrök felismerték a paripát, és nem tartóztattak föl sehol. A büszke és érzékeny paripán vágtatva hangosan kiáltoztam örömömben. A májusi nap békésen és aranylón fénylett körülöttem, noha a falakat és a kikötőt még a lőporfüst fekete felhője lengte be. Elérkezvén az egyszerűségében is pompás kőházhoz, arra is alig volt türelmem, hogy a lovat a vasgyűrűhöz kötözzem. Futva, mint egy ifjonc, aki az első szerelmi légyottjára igyekszik, rohantam, hogy a kopogtatóval bezörgessek. Csak azután gondoltam a külsőmre és próbáltam meg letörölni a port és a kormot arcomról, a markomba köptem és tisztábbra dörgöltem a mellvértemet. Kékbe és fehérbe öltözött szolga nyitott kaput. Én azonban rá sem néztem. Az előcsarnokon át Anna Notarasz futott felém karcsún és szépségesen, örömtől csillogó barna szemekkel. Oly szép és oly fiatal volt a saját környezetében, hogy nem is mertem megölelni, csak álltam és néztem, torkomban dobogó szívvel. Nyaka fedetlen volt. Szája és szemöldöke kifestve. Csodálatos jázminillat lebegett körülötte, mint mikor először találkoztunk. - Végre! - susogta lázasan. Fejemet magához húzta és szájon csókolt. Arca forró volt a várakozástól. Nem őrizte senki. Nem tartották lakat mögött a női lakrészben. Nem értettem. Megragadta a kezem. Ez elég volt. Kéz a kézben mentünk föl az emeleti nagyterembe. A íves, keskeny ablakból a Márvány-tenger ezüstös hullámai villantak a szemembe. - Közeledik a vég, Anna - mondtam. - Nem tudod, mi történik a falakon. Istennek adok hálát azért a kegyért, hogy még egyszer találkozhattam veled és a szemedbe nézhetek. - Hát csak a szemembe akarsz nézni? - súgta csábos mosollyal. - Mást nem is akarsz? Noha a feleséged vagyok? Nem, nem értettem. Azt hittem, álmot látok. Talán már meg is haltam. Talán egy ágyúgolyó talált el oly hirtelenséggel, hogy én magam sem éreztem, hogy meghaltam, és lelkem még ezen a földön időzik és ugyanaz a szenvedély űzi. Vagy tán fölöslegesen gyötrődtem? Ennyire könnyű, ennyire egyszerű minden? - Igyál - suttogta a feleségem, Anna Notarasz, és barna színű bort töltött egy pohárba. Megkóstolván éreztem, hogy török szokás szerint ámbrát kevert a borba. Miért akarta, hogy hevüljek? Enélkül is épp elég hevesen vágyódtam utána. Ajka a bornál is mámorítóbb volt számomra. A legcsodálatosabb és a legtörékenyebb e világi serleg az ő teste számomra. De amikor ölelni akartam, elhárította kezemet. Pupillája elsötétült és kitágult. - Nem. Még nem - mondotta. - Ülj le, szerelmesem. Először beszélnünk kell. - Ne beszélj! - kérleltem csalódottan. - Ne beszélj, szerelmesem. Abból azonnal civakodás lesz, csúnya szavak, és csak megsebezzük egymást. Beszéddel nem értjük meg egymást, csak egészen másképpen. Lehajtotta fejét, és szemrehányóan így szólt: - Szóval te csak ágyba akarsz vinni? Mást nem is akarsz? Hát én csak test vagyok számodra? - Magad kívántad így! - mondtam, gombóccal a torkomban. Fölemelte arcát és hunyorgott, szeme könnytől csillogott. - Térj észhez végre! - nógatott. - Találkoztál atyámmal. Ő kész megbocsátani nekem, és neked is, ha akarod. Először beszélt úgy vélem, mint emberrel, megmagyarázta a gondolatait, reményeit és céljait. Első alkalommal értettem meg valóban őt. Neked is meg kell értened. Van egy terve. Elkomorodtam és hűvössé váltam, de Anna tovább beszélt, lelkesen simogatva a kezében tartott piszkos kezemet. - Ő az atyám. Atyám semmi hamisságot nem követhet el. A császár után ő a legelőkelőbb görög. Miután a császár elárulta a népét és a hitét, a várost pedig eladta a latinoknak, atyámnak kell vállalnia a felelősséget a nép sorsáért. Ez az ő kötelessége, és ez alól nem bújhat ki, bármennyire súlyos és bármennyire megalázó legyen is. Ugye, megérted? - Csak folytasd - mondtam keserűen. - Hadd halljam! Azt hiszem, egyszer már hallottam ezt a történetet. - Atyám nem áruló! - csattant fel Anna. - Ő odáig soha nem aljasodna le! Politikus, aki megmenti a romokból azt, ami még menthető. Szempilláin át kíváncsian pillantott rám. Nem, könnyek nem voltak a szemében, bármennyire buzgón pislogott is. Éppen ellenkezőleg, mintha női hiúságának még tetszett volna, hogy ő beszélhet nekem. - A város pusztulása után én lehettem volna Mohamed szultán felesége. Ezzel a házassággal a szultán a görög népet szövetségeseként kötötte volna magához. Atyám nagyon kínosan érezte magát, megtudván, hogy ez a szándéka az én szeszélyeskedésem és nyakaskodásom miatt lehetetlenné vált. De hát ezt én hogyan tudhattam volna. Hiszen ő nem mondta el nekem. - Valóban sokat vesztettél! - ismertem el gúnyosan. - Először baszilissza kellett volna, hogy legyen belőled. Azután a világ jövendő urának a felesége, a háremében egy a tíz közül. Valóban nincs szerencséd. Természetesen bánod már, hogy rossz üzletet kötöttél, de ne aggódj! Nem sok nap van már hátra az életemből. Azután ismét szabad leszel! - Hogy beszélhetsz így velem? - lobbant föl. - Tudod, hogy szeretlek. És tévedsz, ha a halálról beszélsz. Előtted is, előttem is még sok hosszú év áll. Majd meglátod. Ha megfogadod atyám tanácsát! - Mondd hát azokat a tanácsokat, amiket ő maga nem merészelt nekem szemtől szembe elmondani! - kértem keserűen. - Siess! Énnekem vissza kell mennem a falra. Mindkét kezével hevesen megragadott, mintha erőszakkal akarna maga mellett tartani. - Nem mégy többé a falra! - kiáltotta. - Ma éjszaka visszatérsz a szultán táborába. A város védelméről nem is kell adatokat közölnöd, ha az a becsületedet sértené. Csak atyám titkos üzenetét vidd el a szultánnak. Ismer téged és megbízik benned. Más görögökre gyanakodnék. - És mi atyád üzenete? - kérdeztem. - Nem írhatja le - magyarázta Anna lelkesen. - Noha tebenned megbízik, és megbízik a szultánban is, egy írott üzenet túlságosan veszélyes volna. Hiszen a szultán közvetlen környezetében is vannak emberek, akik a szultán érdekei ellen tevékenykednek és buzdítják a görögöket ellenállásra. Ezt bizonyára te is tudod. De neked el kell mondanod a szultánnak, hogy a városban erős békepárt van, amely hátat fordít a császárnak, és kész a szultán feltételei szerinti együttműködésre a törökökkel. Mondd meg neki: Harmincan vagyunk főrendű és befolyásos férfiak - atyám majd fölsorolja neked a neveket -, akik megértjük, hogy Konstantinápoly görög népének jövője a szultánnal való egyetértéstől és barátságtól függ. Görögként becsületünk mindaddig nem engedi, hogy a szultán javára közvetlenül beleavatkozzunk a hadműveletekbe, amíg a város képes védekezni. Titokban azonban a javára dolgozunk, s mikor a várost meghódítja, a szultánnak máris rendelkezésére áll az a hivatali gépezet, amelyben a nép megbízik. Mi harmincan a szultán védelme alá helyezzük magunkat, és alázatosan kérjük, hogy se személyünket, se családunkat, se vagyonunkat ne érje bántó-dás, amikor a várost elfoglalja. Anna rám nézett. - Van-e ebben bármi rossz is? - kérdezte. - Hát nem tisztességes és megengedhető ez a politikai javaslat? Hiszen a törökök és a latinok között vagyunk, mint a kalapács és az üllő között. A város jövőjét csak akkor szavatolhatjuk, ha elhagyjuk a császárt, és lehetőleg egyhangúlag megadjuk magunkat. Egyáltalán nem a szultán kegyeire hagyatkozunk. Épp ellenkezőleg, az ő politikai éleslátása fogadtatja el vele, hogy egy ilyen döntés az ő számára is a lehető legelőnyösebb. Nem vagy latin. Miért harcolnál hát a latinok ügyéért? Mivel vigasztalan szívvel egyre csak hallgattam, úgy vélte, hajlandóságot tanúsítok, és fellelkesült: - A város meghódítása csak pár nap kérdése, mondja atyám. Ezért sietned kell. Miután a szultán a latinok ellenállását leverte, te a győztesek menetében térsz vissza ide, hogy feleségül vegyél engem. Csatlakozol a Notarasz nemzetséghez. Bizonyára tudod, hogy ez mit jelent. A falak márványára, a szőnyegekre, a drága bútorokra mutatott, és tűzbe jött: - Hát nem más ez, mint az a nyomorúságos faház, ahová engem vittél? Ki tudja, egyszer még a Blachernai palota lesz a lakásunk. Atyámat támogatva Konstantinápoly legmagasabb rangú személyei közé emelkedhetsz. A lelkesedéstől kipirult arccal elhallgatott. Beszélnem kellett. - Anna! - mondottam. - Atyád lánya vagy. Ennek bizonyára így kell lennie. Én azonban nem akarok elmenni a szultán táborába, hogy atyád ügyeit intézzem. Válasszon ő erre a feladatra valaki mást, akinek több esze van a politikához, mint nekem. Arca megfeszült. - Félsz? - kérdezte tompa hangon. Sisakomat a padlóhoz csaptam az ölemből. - Ha tudnám, hogy igaz ügyet szolgálok, elmennék a szultán táborába még akkor is, ha karóba húzatna! - kiáltottam. - Nem arról van szó, hogy félek! Higgy nekem, Anna, a hatalomvágy vakította el atyádat! Pedig csak a saját sírját ássa, ha a szultánban bízik! Nem ismeri Mohamedet. Én ismerem! - Ha a régi időket élnénk - folytattam -, volna valami értelme a tervének. De a szultán ágyúóriása dörgésével egy új korszak kezdetét jelezte. A vég korszakát. A fenevad idejét. Azt az időt, amelyben már senki nem bízhat meg a másikban, és az ember pusztán a hatalom védtelen játékszere. Bárha a szultán, kezét a Koránra téve esküdne is a Prófétára és az összes angyalaira, akkor is csak nevetne magában, mert sem a Prófétában, sem az angyalokban nem hisz. Atyádat is nyomban félresöpörné az útjából, mihelyt már nincs rá többé szüksége. De én hiába is figyelmeztetném. Atyád úgysem hisz nékem. - És még ha meg lehetne is bízni a szultánban - folytattam -, akkor sem mennék vissza hozzá, nem én, még akkor sem, ha térden állva könyörögnél. Ez az én városom. Vele együtt harcolok. Falai omlásával omlok össze én is. Ez az utolsó szavam, Anna. Ne gyötörj hát fölöslegesen, és ne gyötörd magadat se! Anna merőn nézett rám haragtól és csalódástól sápadtan. - Akkor hát nem szeretsz - próbált hatni rám. - Nem, nem szeretlek! - ismertem el. - Csak tévedés volt és képzelődés. Másmilyennek gondoltalak. De bocsáss meg nekem. Hamarosan megszabadulsz tőlem. Ha igazán szépen nézel rá, a szultán talán hajlandó lesz a háremébe fogadni. Te csak kövesd atyád tanácsait. Ő bizonyára mindent a lehető legjobban elrendez számodra! Fölálltam és fölvettem a padlóról a sisakomat. A Márvány-tenger odakint kéken hullámzott. A falak üvegsima kövei visszatükrözték arcom. Oly visszavonhatatlanul éreztem, hogy elvesztettem őt, hogy teljesen lehiggadtam és megnyugodtam. - Csak egyetlen apróság még! - mondtam könnyedén. -Csupán kíváncsiságból kérdezem, és természetesen nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. De Gennadiosz barát egyházunk lelki vezetője. Az ő neve is ott szerepel a harminc férfi között? Anna zavarba jött és kerülte a tekintetemet. - Nincsen - mondta. - Atyám járt a Világ Ura-kolostorban, hogy találkozzék vele, ő azonban a görögök új Konstantinápolyát makacsul kizárólag az egyházra kívánja építeni. Az egyház a pátriárka képében fog uralkodni a görögök felett, a szultán oltalmában. Mindaddig, amíg Konstantinápolynak van baszileusza, mondja, az egyház a császárnak van alárendelve. De már nincs baszileusz, mivel Konsztantinosz elhagyta hitét. így az egyház önálló lett, és egyedül az egyház uralkodjék! Azt követeli, hogy mind atyám, mind pedig az egész békepárt ismerje el az egyház hatalmát. De hát ez nem lehetséges, és politikailag sem volna bölcs dolog. - Mondotta atyád - jegyeztem meg. - Görög vér folyik a falakon, de a nép állami és lelki vezetői gondolatban már megadták magukat, és egymás között marakodnak a koncon, hogy ki kapja a legmagasabb trónust. Mennyire gyűlölöm magamat, amiért görög vagyok. De ezt a bűnömet a véremmel fogom levezekelni. Atyád és Gennadiosz szerzetes feleljenek tetteikért Isten ítélőszéke előtt. Hiszen ez az ítélőszék amúgy is ott van a szívünkben minden pillanatban. Indulni akartam. Anna rám meredt, és kétségbeesetten felkiáltott: - Johannesz Angelosz, ne menj el! Már nem színlelt. Mélyen megszántam őt, amint végiggondoltam, milyen őszinte lelkesedéssel hitte, hogy mindent a lehető legjobban elrendezett, és én mily csúnyán meghiúsítottam reményét. Megtört arccal, hüppögve folyamodott a végső eszközéhez: - Még csak azt sem akarod megnézni, hogyan készültem föl a fogadásodra? Követtem. Szájam szöglete belezsibbadt az igyekezetbe, hogy gúnyos mosolyra húzzam. Rózsákkal ékesített hálószobájába vezetett. Agyának magas mennyezete volt. Függönye és takarója súlyos selyemből készült. Amíg én körülnéztem, ő a ruhájával babrált, titokban kinyitotta melltűjét és leengedte válláról a ruháját. Meztelen keble és válla hívogatott. Behunyta a szemét, és vágyakozó arcát felém fordította. - Anna - mondtam csöndesen -, ez nem élet. Itt te nem tudod, hogy kint a falakon mi történik. Hogy érthetnél hát meg engem? Ő közelebb lépett hozzám, még mindig behunyt szemmel, és hagyta, hogy mellbimbója a karomat érintse. - Anna - mondtam, de hangom elcsuklott. - Ha még találkozni akarsz velem, kint a falon megtalálsz. Nem felelt. Otthagytam, és óvatos léptekkel elindultam. A lépcsőn azonban utolért, ruháját összefogva futott utánam, s a megaláztatástól kivörösödött arccal kiáltotta: - Isten áldjon hát, te átkozott latin! Nem fogunk találkozni többé! Ettől kezdve minden pillanatban a halálodért fogok imádkozni, hogy megszabadulhassak tőled. És ha a holttestedet meglátom, talán még belé is fogok rúgni! Fülemben szidalmaival léptem ki, szájam is reszketett, miközben a sisakot a fejemre tettem. Notarasz koromfekete lova a karikához kötözve várt és nyerítve fölkapta a fejét. Nem utasítottam vissza. Hátára vetettem magam, és sarkamat az oldalába vágtam. Később az emberek úgy beszélték, hogy a Halál Angyalát látták átlovagolni a városon. Arca halottsápadt, szeme kimeredt, szája tajtékot vetett. A Halál Angyala lovagolt egy fekete ló hátán, mondták. De ez nem igaz. Az emberek túloztak. Csak én voltam. Még időben érkeztem ahhoz, hogy az égett emberhús szagát érezhessem a Grant által megsemmisített török alagútból. Éjfél van. Ezen a mai éjszakán keserűbben várom a halált, mint valaha bármit is. Giustiniani hagyta, hadd keressem a halált, mivel beszélek törökül és segíthettem a vállalkozását. Jézus Krisztus, Istennek fia, irgalmazz nékem, bűnösnek! Mivel szeretek. Mivel ennyire esztelenül és vígasztal-hatatlanul szeretek. Isten veled, Anna Notarasz, szerelmem! 1453. május 19. A szándék hát az lehet, hogy nékem az utolsó csöppet is ki kell innom a pusztulás és a halál serlegéből, mielőtt készen állnék. Nem eshettem el az elmúlt éjszaka. Hogy hatást gyakoroljak Giustinianira, azt mondottam egyszer, kemény vagyok. Csupán azt akartam mondani, hogy a lélek képes a testen és a testi fájdalmakon uralkodni. Kemény azonban nem vagyok. És már a lelkem sem ura a testemnek. A hivatásos katonák irigykedve mondogatják: - Neked aztán jól szolgál a szerencse, Jean Ange! Nem szerencse az! És most már az eddiginél is keserűbben tudom, hogy senki nem hal meg, míg el nem jön az ő órája. Bármennyire véletlenszerűnek, bármennyire céltalannak lássék is ezeken a napokon és éjszakákon a halál dühöngése városom falain. Az ágyúgolyó villám módjára követi az Isten által megrajzolt pályát. Tegnap éjszaka megsemmisítettük hát a törökök mozgó támadótornyát. Sokak szerint ez még nagyobb csoda, mint a torony felállítása volt egyetlen éjszaka alatt. Az éj legsötétebb óráiban a torony lábánál feküdtem török ruhába öltözve. Hallottam a jelszavukat. Valaki még rám is lépett a sötétben, de mert nem mozdultam, halottnak vélt. Virradat előtt két órával benyomultunk a toronyba, sikerült feltörnünk valamennyi csapóajtaját, és bedobáltuk a puskaporral töltött agyagkorsókat. Másképpen nem tudtuk volna a tornyot fölgyújtani. Hajam és szemöldököm leperzselődött. Kezem is tele lett égési sebekkel. Giustiniani rá sem ismert az arcomra, amikor mint egy féreg, visszamásztam a városba. A toronyba behatolók közül én voltam az egyetlen, aki visszatért. A torony török legénységéből néhánynak sikerült elmenekülni. Azokat azonban már reggel kivégeztette a szultán, és levágott fejüket karók hegyébe szúratta. Az ágyúk dörgésétől zúg a fülem, és a padló hintázik a lábam alatt. Arcom és kezem sajgása azonban semmi a szívemet mardosó keserűséghez képest. Először Magyarországon, a földrengés után. Aztán a mocsárban Várnánál. Ott mondotta: "Találkozunk a Szent Romanosz-kapunál." Az elmúlt éjszaka vártam, hogy találkozom vele. Ám ő nem érkezett meg a színhelyre. 1453. május 20. A törökök az éjszaka folyamán újabb mozgó támadótornyokat állítottak föl különböző pontokon a fallal szemközt. Közülük azonban egy sem oly nagy és fenyegető, mint amit megsemmisítettünk. A hajóik mindennap eleveznek a lánchoz, hogy megakadályozzák, hogy a velenceiek hajóikról embereket küldhessenek ki a falakra. Én azonban mindezt csak a mások elbeszéléséből hallom. Mert a felszerelésemet még nem tudom magamra ölteni, és a falra sem tudok fölmenni. 1453. május 21. Ellátogatott hozzám a német Grant, és megmutatta, milyen csúnyán összeégette ő is a kezét és a szakállát. A törökök már megtanultak a föld alatt harcolni és védeni a készülő járataikat. A Kaligaria-kapu közelében ma déltájban az ellenjáratot ásó férfiak kaptak lángcsóvát a szemük közé. A segítségükre rohanók lándzsafallal találták szembe magukat, és a törökök füstfejlesztő készüléke fújta reájuk a mérgező füstöt. Emberei bátorítására magának Grantnak is a föld alá kellett másznia. Meg is semmisítette a törökök folyosóját, de csak súlyos veszteségek árán. A föld alatti harc babonás rémületet keltett a városban. Grant szeme bedagadt a sok virrasztástól, és a kénfüsttől gyulladásos lett. - Megtaláltam Püthagorasz kéziratát - mesélte -, de a betűk mozognak a szemem előtt, akár a legyek. Nem látok már olvasni. Arca eltorzult a tehetetlen dühtől, az öklét rázta, és így kiabált: - Csak azt tudnám, mi az a pont, amelynél a legbölcsebb görög matematikusok és technikusok is megtorpantak? Kifordíthatták volna sarkaiból a világot, amint azt Arkhimédész ígérte is, de ahelyett hogy új ismeretre tettem volna szert, csak azt olvashatom, hogy a fáknak, sőt még a köveknek is lelke van. Püthagorasz is képes lett volna olyan gépeket készíteni, amelyek a természeti erőket alárendelték volna az embereknek. De ezt csekély értékűnek tartotta. A lélekbe, legbensőbb énjébe, az Istenbe menekült. - Legalább nékik, Görögország bölcseinek hihetnél, ha már a Biblia tanúbizonyságának és az egyházatyáknak nem hiszel - mondtam. - Már nem is tudom - suttogta, és öklével dörgölte szemét. - Bizonyára nem is vagyok már teljesen épeszű. A virrasztás, a szüntelen feszültség, és szenvedélyem beteggé tett. A gondolataim fölröppenve egymást kergetik, mint a madarak a levegőben, úgyhogy én már nem is irányíthatom röptüket. Mi az a borzasztó út, ami az ember belsejébe visz, de onnan nem vezet ki, és a sötétségbe torkollik? Püthagorasz képes volt számokból felépíteni egy egész világmindenséget. De végül ő is az emberhez jut, akit számokból nem lehet felépíteni. Az ember sötétsége tehát mégis fontosabb lenne, mint a természet és a tudás fénye? - Isten szelleme zúg a föld színén. Isten lelke lángnyelvként borul a halandó emberek fölé. Ebben talán csak nem kételkedel? - kérdeztem. Fülsértő nevetésben tört ki, s öklével a halántékát verve így kiabált: - Az olthatatlan tűz emberhúst eszik. Az ágyúcsövekből villámként lobban elő az emberi értelem. Hiszek a tudás és az ember szabadságában. Másban nem hiszek! - Rossz helyre kerültél - ismételtem meg. - Jobban megvalósíthatnád magad a szultán szolgálatában, mint itt, az utolsó Rómában. - Nem - mondotta csökönyösen. - Európát és az emberi értelem szabadságát szolgálom. Nem a hatalmat. 1453. május 22. A Kaligaria-kapu közelében két alagutat is találtak. Az egyik megsemmisítéséért dühödt küzdelmet folytattak a föld alatt. A másik azonban beomlott magától, mivel a törököknek nem sikerült elég ügyesen aládúcolniuk. Grant úgy számítja, hogy a tapasztalt bányászok nagy része már halálát lelhette a föld alatt, úgyhogy a szultán kénytelen volt hozzá nem értő vájárokat munkába állítani. Éjfél előtt az égbolton repülő fénykorong látszott, amelyre senki sem tudott magyarázatot adni. A császár így beszélt: - A jövendölések kezdenek valóra válni. Hamarosan vége szakad az ezeréves császárságnak. Első Konsztantinosszal kezdődött és Konsztantinosszal ér véget is. Szerencsétlen csillagzat alatt születtem. 1453. május 23. Utolsó reményünk is elszállt. A császárnak igaza van. A böjtöléstől, a virrasztástól és az imádkozástól érzékennyé válva, mindenki másnál világosabban érzi birodalmának utolsó, akadozó szívverését. A brigantin, amelyet a velencei hajóhad keresésére küldtek, hajnalban dolgavégezetlenül tért vissza. Fölfoghatatlan szerencsével, hajózási szakértelmüknek és férfias bátorságuknak köszönhetően, sikerült áthajózniuk a gallipoli tengerszoroson a török őrgályák mellett. Tizenkét férfiú kelt útra. Tizenkét férfi tért vissza. Hat közülük velencei, hat meg görög. Húsz napon keresztül hajóztak a görög tengeren mindenfelé, de a keresztények hajóinak nyomát sem látták sehol. Minden pillanatban az a veszély fenyegette őket, hogy török járőrgályák zsákmányául esnek. Miután megállapították, hogy a keresés hiábavaló, tanácsot ültek: - Mi a kötelességünket teljesítettük. Többet nem tehetünk. Konstantinápolyt talán már azóta el is foglalták a törökök. Miért térnénk vissza az ostromlott város poklába? Úgyis elpusztul! Mások azonban így beszéltek: - Minket a császár küldött. A császárhoz kell tehát visszatérnünk a hírrel, hogy feladatunkat végrehajtottuk, még ha nem jártunk is eredménnyel. De szavazzunk! Egymás szemébe néztek, valamennyien elnevették magukat, és egyhangúlag úgy szavaztak, hogy a brigantinnak meg kell próbálni visszatérni Konstantinápolyba. Közülük kettővel találkoztam a Blachernaiban. Még akkor is szélesen nevetve meséltek hiábavaló útjukról, miközben a velenceiek borral itatták őket és a vállukat veregették. De tengertől és veszélyektől kiégett szemük nem nevetett. - Honnét nyertétek a bátorságot, hogy visszatérjetek a biztos halálba? - kérdeztem. Csodálkozva fordították felém naptól, széltől cserzett arcukat, és egy emberként válaszolták: - Velencei tengerészek vagyunk! Ez elég is válasznak. Legyen bár Velence a tenger királynőjeként sóvár, kegyetlen és számító, de fiait mégis arra nevelte, hogy Velence dicsőségéért éljenek-haljanak. Hatan közülük azonban görögök. Ők azt bizonyítják, hogy a görög is lehet hűséges mindhalálig, még egy hiábavalóvá lett és reménytelen ügyért is. Mi más is történt a mai napon? Százszámra gürcölnek aggastyánok és siheder legények a Szent Romanosz-kapunál az egyre szélesedő falomlás javításán. Napvilágnál is, és akkor is, amikor a törökök nyilai és golyói ott záporoznak körülöttük. Grant megtanult lesben állni a föld alatt. Ma a törökök készülőfélben lévő járatában élve elfogott két török tisztet, akik ellenőrizni jöttek a munka előrehaladását. Az alagutat fölgyújtották, és beomlott. A velenceiek átvették a foglyokat és a Blachernai kínzókamrájába vitték őket, amit Konsztantinosz uralkodásának az éveiben még egyszer sem használtak. Tőlük tudták meg két másik föld alatti alagút irányát. Ezek közül az egyik ugyancsak meglepő és veszélyes helyen épül. A velenceiek a beismerő vallomás megtétele után is tovább kínozták őket, amíg csak ki nem lehelték a lelküket. Ezt követően véres, mezítelen testüket a falról hajítógéppel a támadásra előnyomuló törökök közé vetették. Azok meglátván, hogy a parancsnokukkal miképpen bántak el, bosszúért kezdtek kiáltozni és átkokat szórtak a hitetlen kutyákra. Ebben a háborúban már sem nem adnak, sem nem kérnek kegyelmet! Mindennap és minden pillanatban várható a vég. Konsztantinosz császár visszavonult magányába, hogy megerősítse lelkét, mert bizony a gyengeségét nem titkolhatta, amikor a brigantin által hozott gyászhírről tudomást szerzett. - A nyugati országok magunkra hagytak bennünket! - mondta ő is. - Városomat és az életemet immár a mindenható Istenre bízom, az ő fiára, Jézus Krisztusra, a szent Istenanyára és elődömre, Nagy Konsztantinoszra! Mártírkorona vár reánk. De Mohamed paradicsomának száz kapujában is nagy a tolongás, annyian igyekeznek befelé, akik az ellenünk, hitetlenek ellen vívott harcban hullottak el. Noha mindannyian ugyanazt az Istent szolgáljuk, amint ezt a Szabad Szellem Testvérei és a fedetlen fejű dervisek bizonyították. 1453. május 24. A brigantin hiábavaló útjának híre eljutott a falakra és a városba is, noha érkezését igyekeztek titokban tartani. Ám túlságosan sokan látták, amint befutott a kikötőbe. Phrantzesz megpróbált bátorságot adó híreket terjeszteni a városban, hogy a felmentő hajóhad állítólag már lehorgonyzott Khiosz kikötőjében. Konsztantinosz azonban megtiltotta a hamis hírek terjesztését. - A nép elől nem lehet sokáig eltitkolni az igazságot -mondta. - Ha a valóság kiderül, még a korábbinál is jobban elcsüggednének! Nem akarok hazudni a népemnek. Igazságban akarok meghalni a népemmel együtt! Közben fölépültem, és ismét fönt vagyok a falon. A törökök a legveszedelmesebb alagútjukat úgy álcázták, hogy az egyik mozdítható fatornyukat egészen közel tolták a Blachernai falához, és alatta ástak, a földet pedig fedett folyosókon keresztül szállították el. Ma ezt a járatot is megsemmisítettük. A nap legjelentősebb eseménye azonban azt mutatja, hogy a szultán is tétovázik és tanácstalan. Eddig ugyanis még minden próbálkozása kudarcba fulladt. A török táborban a nagy fatorony megsemmisítését a lehető legrosszabb előjelnek tartották. A szultán kénytelen volt a nyakaskodó bányászokat is kivégeztetni, akik megtagadták, hogy újra a föld alá menjenek. Délután ragyogó lovasmenet közeledett a falhoz a Szent Romanosz-kapunál. A törökök zászlókat lengettek, trombitáltak, s kiáltozva kérték, engedjük be a városba a szultán küldöttét, hogy tanácskozhassék Konsztantinosz baszileusszal. A törökök ágyúi ezzel egyidejűleg abbahagyták a lövöldözést, és a falnál csatározó török csapatok is visszahúzódtak a táborukba. Giustiniani cseltől tartott, és nem akarta, hogy a török küldött lássa, milyen csúnyán összeomlott a fal, és valójában mennyire gyönge a fal helyére épített ideiglenes erődítés. De Konsztantinosz császár felment a falra, és a szultán küldöttében felismerte személyes jó barátját, Szinope emírjét. Iszmail Hamza családja nemzedékről nemzedékre megőrizte baráti kapcsolatait a konstantinápolyi császárokkal. De halála előtt Murádnak még őt is sikerült megnyernie szövetségesének, feleségül vétetvén a leányát Mohameddel. Konsztantinosz mindenesetre barátságosan köszöntötte, és parancsot adott, hogy segítsék át az akadályokon. A városba a rohamkapun engedték be, a nagy falon át. A tanácskozásról tudomást szerezvén, a velencei bailo nyomban összehívta a tizenkettek tanácsát, a velenceiek egy részét leparancsolta a falakról, és kétszáz vasvértes élén megindult a császár szálláshelye felé. Giustiniani sietősen élelmet osztatott az embereinek, a hordó legaljáról az utolsó csöpp bort is kimérette, s egyik emberétől a másikhoz sietve, öklével hadonászva a következő parancsot adta: - Nevessetek, nevessetek, különben kitekerem a nyakatokat! Amikor Iszmail Hamza, a szakállát simogatva alaposabban szétnézett maga körül, nem látott mást, csak csupa nevető vasvértest, akik a markukban lévő húsdarabokat falták és a maradékot nagy gondtalanul dobálták a földre. Konsztantinosz császár hagyta, hogy megcsókolja a kezét, és sajnálkozását fejezte ki, hogy ily szerencsétlen körülmények között kellett újra találkozniuk. Szinope emírje fennhangon mondogatta, hogy a katonák is meghallják: - Legyen áldott ez a nap, mert Mohamed szultán azért küld hozzád, hogy tisztességes feltételek mellett békét kínáljak neked. Giustiniani emberei még vadabbul kezdtek röhögni, noha sok közülük a fáradtságtól majdnem elsírta magát. Giustiniani tőre hegyét a hüvelykujja és a mutatóujja között tartva, az emberei háta mögött lépkedett és titokban mindegyiknek a hátsó felébe bökött vele, aki nem röhögött elég hangosan. Iszmail Hamza négyszemközt kívánt tanácskozni a császárral. A császár minden aggodalom nélkül a szállására vitte őt, és bezárkózott vele egy kis szobába, a tanácsadói figyelmeztetésével mit sem törődve. Ezenközben a velencei bailo körülvette a tornyot embereivel, a tizenkettek tanácsa élén bevonult, és közölte a császárral, hogy a velenceiek semmiféle titkos tanácskozást nem tűrnek a törökkel. A császár azt mondotta, hogy nem áll szándékában hűséges szövetségesei háta mögött döntéseket hozni, összehívta a maga tanácsadóit, és csak ezután jelentette be a szultán békefeltételeit. Iszmail Hamza a maga részéről ezeket fűzte hozzá komolyan: - A magad és a néped érdekében kérve kérlek, fogadd el ezeket a békefeltételeket, amelyek a lehető legjobbak. Városod helyzete kétségbeejtő. Falaid sok helyen a földig leomlottak. Védőid elcsigázottak és kevesen vannak. Városod lakossága a végső kétségbeesés szélén áll. Ez az utolsó lehetőség. Ha most nem adod meg magad, a szultán kardélre hányatja városod férfiait, a nőket és a gyermekeket rabszíjra fűzi, és a várost szabad rablásra átengedi hadseregének. - Az istenért, ne higgy az álnok szultánnak! - kiáltoztak a velenceiek. - Mivel szavatolja a békét? A törökök eddig még mindig megszegték az adott szavukat. Hát hiába ontottuk a vérünket és legjobb fiaink hiába áldozták volna az életüket a falakon, hogy trónodat megvédelmezzék? Nem, nem, a szultán ingadozik már, nem biztos a győzelmében. Különben nem próbálná álnok békeígéretekkel megkaparintani a várost! Iszmail Hamza megbántódott, és így szólt: - Ha volna ész a fejetekben, megértenétek ti is, hogy Konstantinápoly helyzete reménytelen. Tisztán emberiességből, hogy a végső roham minden borzalmát elkerüljétek, a szultán megengedi a császárnak, hogy a városból eltávozzék és a kincseit is magával vigye, kezeskedvén mind az ő személyes biztonságáért, mind udvari népének és a főrendű-eknek biztonságáért. Azok a lakosok, akik követni akarják a császárt, szintén elmehetnek, és a holmijukat is magukkal vihetik. Azoknak meg, akik maradni akarnak, a szultán szavatolja az életüket és a vagyonukat. A baszileusz, mint a szultán szövetségese, megtarthatja magának Moreát és a szultán kezeskedik a hatalmáért minden támadóval szemben! A velenceiek azonban kiáltozni és lármázni kezdtek, és a kardjukkal csapkodták a pajzsukat, hogy ne lehessen hallani a hangját. De a baszileusz fölemelte a fejét, és így szólt: - Feltételeid megalázóak és igazságtalanok. Baszileuszi méltóságommal összeegyeztethetetlennek tartom, hogy elfogadjam, még ha megtehetném is. De nem is tehetem, mert énnekem arra nincs hatalmam, hogy a várost átadjam, és a jelenlévők közül senkinek sincsen. Készek vagyunk meghalni, és az életünkről egyetlen zokszó nélkül lemondani. Szomorkás megvetéssel nézte a zsivajgó velenceieket, akik ennyire készek harcolni a legutolsó görögig. Hiszen a kikötőben álló hatalmas hajóik biztonságot kínálnak számukra a végső veszedelem elől, és így ők még akkor is menekülhetnek, amikor a falak már összeomlottak. A szultán alighanem jól tudta, hogy ilyen feltételeket Konsztantinosz nem fog elfogadni. De táborának békepártja és az ostrom viszontagságaiba belefáradt hadserege miatt kénytelen volt ezzel az eszközzel is megpróbálkozni, hogy alattvalóinak bizonyítsa a görögök hajthatatlanságát. Ő is csak ember, és legbelül ő is gyönge. Ha a várost gyötrő nyugtalanság és csüggedés uralja, bizonyára Mohamed szultán bizonytalansága is legalább olyan emésztő. Mindent egy lapra tett fel, és nincs más választása, mint győzni vagy veszteni. És ő nemcsak a város ellen harcol, hiszen a saját táborában is vannak ellenségei. Mohamed szultán ezért ezekben a napokban a magányosok közül is a legmagányosabb. Még magányosabb, mint Konsztantinosz császár, aki már választott. Ezért titkos testvéri érzelem fűz engem ezekben a napokban Mohamed szultánhoz, olyannyira, hogy vágyakozom utána, és szeretném még egyszer látni kifürkészhetetlen arcát, dacos állát és sárgás ragadozószemét. Szeretnék vele beszélni, hogy még egyszer meggyőződhessek róla, valóban nem akarom-e megélni azt az időt, amelyben ő és az őhozzá hasonlók fognak uralkodni a világ fölött. A jövendő az övé. Ő fog diadalmaskodni. Az általa megalkotandó jövendő azonban nem olyan, amiért érdemes lenne élni. - Nevessetek, nevessetek! - vicsorog Giustiniani a genovaiakra. És azok harsányan nevettek, amikor Szinope emirje távozott. Nevettek vonagló, puskapor égette arccal, hitvány vértekben, véres kötésekkel karjukon és lábukon. Nevettek, és közben szívből gyűlölték Giustinianit, aki embertelen erőfeszítésre kényszerítette őket, az emberi tűrőképesség határain is túl. Gyűlölték, de ugyanakkor szerették is. Valahol a szívük mélyén csalóka ábrándként villant fel egy szőlőskert és egy fehér ház képe a Lemnosz sziget lankáin, görög rabszolgák munkájától termékeny földeken, szépséges leányok képe az első éjszaka jogával és a harcosoknak rendezett hercegi fogadások képe. Miközben a kimerültség könnyei csordulnak ki a szemükből, hahotáznak és nevetnek, és tántorgó lábakkal térnek vissza a falakra, alighogy a török küldött és kísérete lobogó zászlókkal és kürtszó kíséretében ellovagolt. Amikor száz meg száz ágyú újra és megszakítás nélkül dörögni kezdett, Giustiniani maga is lehajolt, hogy fölvegyen a földről egy csontot, amin maradt még egy csöpp hús, letörölte róla a földet, és tisztára rágta. - Drága lesz nekem az a hercegi korona! - mondotta. - A saját húsomból és a véremből egy-két fontot már bizonyára elvitt, pedig hol van még a győzelem! - Pedig hol van még az a győzelem! - ismétli meg, és pillantása az ezer lábnál is szélesebb falomlásra vetődik, ahonnan már nem emelkedik egyetlen bástya sem a magasba, és amit külső falként mindössze valami hitvány töltés vesz körül. Földből, gerendákból, rőzsekötegekből és kövekből összerótt tákolmány. Kaviccsal töltött hordókból mellvéd az íjászok előtt. Ma csütörtök van. Holnap az iszlám ünnepnapja lesz. A következő csütörtököt talán már nem is érem meg. Mohamed formailag eleget tett a Korán előírásának, s az általános támadás előtt fölkínálta a békét. Megérett az idő az iszlám nagy rohamára: "Az a hadsereg a legcsodálatosabb és a fejedelmek között az a fejedelem a legnagyobb, aki meghódítja Konstantinápolyt." Mi vagyunk a nyugati országok kapuja. A Nyugat utolsó elővédje a Kelettel szemben. Ha a falak leomlanak, eleven testünk lesz a nyugati országok védőfala. Nem, mi a vissza nem térő múlt utolsó erődítménye vagyunk. Krisztus első gyülekezetének, a szentek egyezségének, a hamisítatlan hitnek utolsó erődje. A görög műveltségnek, Platónnak, az öröknek és a soha el nem múlónak utolsó fellegvára ezen a földön. A kolostorok vaskolompjai szünet nélkül szólnak. Kelet és Nyugat egyformán rossz. A halál és az emberi kapzsiság uralma volna a latinoké is, éppúgy, mint a törököké. Szent Istenanya, köntösöd kék szegélye már nem tud bennünket megoltalmazni. De fiad. Jézus Krisztus által bűneink bocsánatot nyertek, és a szent, felfoghatatlan misztériumok gyöngeségünkben erőt adnak. Ezeken a napokon és éjszakákon Isten szele ezer meg ezer szikrát röpít Isten sötétjébe, ami több, mint a földi fény és a földi sötétség. Vándor, aki egyszer majd ezen falak romjaira hágsz, az apró, sárga virágok közül a porból és a homokból az utolsó görögök elmondhatatlanul szomorú szemei néznek reád! 1453. május 25. Konsztantinosz baszileusz kora reggelre összehívatta a szenátust, a tanácsadóit és az egyház képviselőit. Bejelentette, hogy Georgiosz Mammosz pátriárka lemondott méltóságáról. Iszidor kardinális nem jött el a megbeszélésre, hanem a bástyán maradt, amelynek a védelmét magára vállalta. Ez az utolsó kísérlet arra, hogy az unió híveit és ellenzőit kibékítsék egymással. De félúton ez is elakadt. Megszabadultunk a görögök által gyűlölt s a latinok által lenézett aggastyántól, az egyház azonban pátriárka nélkül maradt. A láthatatlanság homályából a Világ Ura-kolostor egyik szerzetesi cellájából Gennadiosz barát engesztelhetetlen szelleme uralkodik a templomok és a kolostorok fölött, hirdetvén az elkerülhetetlen pusztulást. A kora reggel nem a legjobb idő a tanácskozásra. A legtöbb görög a falon virrasztotta át az éjszakát. Mindannyiuk arcáról fáradtság és kétségbeesés tükröződött. A szenátorok, az udvari emberek, a püspökök, sőt még Phrantzesz is kórusban kérlelték a császárt, hogy hagyja el a várost. - A várost már nem lehet megmenteni. Legalább a császár szent személye meneküljön meg! Giustiniani talán még át is engedné a hajóját a császárnak, a velenceiek azonban nem egyeznének bele a távozásába. A császár nélkül a görögök nem maradnának a falakon, fejvesztett menekülés kezdődne. Az éjszakázástól és a böjtöléstől kimerült Konsztantinosz egészen megszédült a követeléseket és a kiáltozásokat hallván, amelyek inkább bizalmatlanságot és megadásra való hajlandóságot jeleztek, semmint iránta való szeretetet. Halántékát és arcát rózsavízzel frissítették. Amikor ismét fölállt, szenvedélyes hangon bizonygatta újra, hogy az utolsó pillanatig a városban marad. Konsztantinosz korlátolt és önfejű ember. Nem különösebben tehetséges. Katonaként és stratégaként Giustiniani összehasonlíthatatlanul különb nála. Azonban hü a baszi-leuszi méltóságához, amiből személy szerint igen kevés öröme származott. Egyszerű ember. Hiányzik belőle a politikus gyakorlatias esze, kompromisszumkészsége és rugalmassága. De ma már nem tudok ezért neheztelni reá. Inkább a nagy halált választja, mint a kisszerű életet. Ennyiben a múlt embere, az ezeréves császárság igazi örököse. És az én lelkemnek rokona. Szeretni sem tudom, de gyűlölni sem. Szerelem és gyűlölet, lobogó szenvedély és kétségbeesés lassan távolodik. Napközben az ágyúk dörgése mind hevesebb lett. A falakról porfelhő száll fel, és kődarabok röpködnek. A nagy ágyúk kőlövedéke a legerősebb gerendákat is pálcikaként töri szét, és a földet örvényként dobja föl a levegőbe. Az emberek arca szürke, reményvesztett. A puszta fáradtságtól soknak már arra sincs ereje, hogy védekezzék a törökök nyilai ellen, amelyek felhőként vesznek körül mindenkit, aki csak megmutatja magát a falon. De hát mit is beszélek én falról! A nagy fal bástyái három ponton is ledőltek, s a fal kőhalommá omlott, amely még a lovasságot sem volna képes feltartóztatni. Ezeken a pontokon a kétségbeesés erejével felállított külső erődítés jelenti a város egyetlen védelmét. A török vájárok okosabbak lettek, és már nem iparkodnak járataikat a falak alatt egészen a városig vezetni. Csak napközben ásnak, amikor az ágyúzás és a föld állandó remegése zavarja az ellenőrzést. Ma kiderült, hogy a Kaligaria-kapu mellett a fal alá több mint tíz láb hosszúságú üreget ástak, és erős fagerendákkal ideiglenesen aládúcolták. Ha munkájuk befejezéseként fölgyújtják a gerendákat, a fal leomlik, és a nyíláson át akadálytalanul bejuthattak volna a városba. A Blachernait ugyanis nem védi külső fal. Kudarcot vallottak. De a német Grant a fején és az oldalán is megsebesült. Botra támaszkodva, szürke arccal és lázban égő szemmel próbál sántikálni, nem hajlandó ágyban maradni. Én már meggyógyultam. A hajam újra kinőtt, és a sebeim is beforrtak. Teljes vasvértet még mindig nem tudok magamra venni, de az elesett törököktől zsákmányolt felszerelésből kaptam egy fémszálakból arab módra font láncinget. Mindenesetre összehasonlíthatatlanul könnyebbnek érzem magam, mint azelőtt. A szultán teljes böjtöt rendelt el a táborában, és minden igazhitűnek el kell végeznie az előírt mosakodásokat és imákat. A szomjúságtól és az éhségtől gyötört törökök egész nap támadtak, és üvöltöztek mint egy kutyafalka, valahányszor látták, hogy egy keresztény elesett a falon. Máskor meg ezt kiáltozták kórusban: "Allah az Isten, és Mohamed az ő prófétája!" Ez a mélabús győzelemüvöltés elcsüggeszti a görögöket és a latinokat. Több egyszerű latin ekképpen vitázik egymás között: - Lehet-e az, hogy Isten a törököknek adja a győzelmet? - kérdezgetik. - Ha ez megtörténik, vajon nem azt bizonyítja-e, hogy az ő Istenük erősebb a keresztények Istenénél és az ő Prófétájuk hatalmasabb Krisztusnál, aki keresztre feszíttette magát? Minotto, velencei bailo jámbor lett, és magához vette a szent szakramentumokat. Úgy döntött, hogy a dicsőségért versenyre kél Giustinianival, és bebizonyítja, hogy a genovai nem bátrabb a velenceinél. A velencei tengerészkatonák páratlan hősiességgel védelmezik a Blachernai északi sarkát, a Pentapürgion erődöt. Ott még egyetlen töröknek sem sikerült följutnia a fal ormára. Sötétedéskor a török táborban örömtüzek gyúltak. Dobok peregtek, trombiták harsogtak, a lárma egészen a városig elhallatszott, s az emberek futottak a falakra, azt hívén, lángba borult a török tábor. Pedig mindez csupán a böjtnapi szokásokhoz tartozik. A sötétség beálltával ehetnek, ihatnak kedvük szerint, hajnalhasadáskor azonban újra kezdetét veszi a böjt, amikor a fekete fonalat a fehértől már meg lehet különböztetni. Az óriási máglyák lobogásában az egész tábor fényárban úszott, akárha nappal lett volna. Minél jobban közeledett a döntő pillanat, annál sandábban néztek rám a velenceiek. Giustiniani kémének tartottak, mivel én vagyok az összekötője a Blachernaiban. Ám a sandaságuk csak azt mutatja, hogy lehet valami titkolnivalójuk. Bizonyára megvan a saját tervük arra, miként használhatnák ki a győzelmet Velence érdekében, ha a szultán támadása kudarcba fullad és kénytelen lesz fölhagyni az ostrommal. A fölsejlő előnyök oly nagyok, hogy a kétségbeeséssel is dacolva készek harcolni és megkísérelni a lehetetlent. Ezenkívül a Blachernai falai oly szilárdak, hogy legalábbis a velenceiek által védelmezett Blachernain át a törökök aligha jutnak be a városba. Azon a ponton, ahol a külső fal és a nagy fal derékszögben csatlakozik a Blachernai falához, részben már a föld alatt van egy kis rohamkapu, amely a nagy falon át a nagy fal és a külső fal közötti sikátorba vezet. Régebben ezen át lehetett a palotából a falakon kívülre épített cirkuszba jutni. Ezért nevezik még ma is Kerko-kapunak.12 Nemzedékeken át be volt falazva. Most ismét megnyitották, mint a többi rohamkaput. Ezen át lehet a legkönnyebben eljutni a Porfürogenetoszok-palotájától a Guacchardi fivérek védelmi szakaszára, a Kharisziosz-kapuhoz és a falak közötti sikátorban folytatva az utat Giustiniani területére. A Kerko-kapunál a fal egyáltalán nem rongálódott meg, a törökök még csak nem is próbálták megtámadni, mivel a falak alkotta derékszög miatt a támadók heves kereszttűzbe kerülnének. Ezen a védett útvonalon lehet szükség esetén a leggyorsabban segédcsapatokat átdobni a Kharisziosz-kapuhoz, mivel ott a fal csaknem ugyanolyan csúnyán leomlott, mint a Szent Romanosz-kapunál. A velenceiek ezért létrehozták a maguk tartalékcsapatát, amit szükség esetén le lehet parancsolni a falról, és el lehet küldeni a Kerko-kapun át a Guacchardi fivérek megsegítésére. Ezen a békés ponton a külső és a belső fal védelmezője egyelőre csak egy maroknyi görög volt. A latinok becsületére meg kell mondani, hogy ők készségesen a legveszélyesebb helyek védelmét vállalják magukra. Vannak megmaradt falszakaszok, amelyeken egy egész bástyát csupán három vagy négy görög védelmez, és ugyanennyien őrzik a bástyák közötti falszakaszt. Mindenekelőtt a Márványtenger partján van ez így, mivel a török hajóhad még egyszer sem kísérelt meg támadást a tengerparti falak ellen, sőt az utóbbi néhány napon már a lánchoz sem eveztek oda, hogy a velencei hajókat lekössék. Éjfél előtt pár perccel Mánuel keresett föl. Nagyon meg volt rémülve, és ezt mondotta: - A Nagytemplom lángokban áll! Fölmentünk a palota tetejére, ahol már egy egész sereg bámészkodó gyűlt össze. A török táborban is lobogtak még az örömtüzek, és a sötét város közepén a Szófia-templom óriási kupolája furcsa, túlvilági fényben ragyogva emelkedett a felhőkbe burkolózó ég felé. De nem tűz volt az, hanem valami kékes fény. ? látványt szemlélve a latinok sugdosódni kezdtek egymás között, és azt mondották, hogy rossz előjel. Épp ott, a világ legnagyobb templomának óriáskupolája alatt olvasták föl nyilvánosan Konsztantinosz császár parancsára a nyilatkozatot az unióról; a két egyház egyesült, és a görög egyház elfogadta a hitvallás törvénytelen kiegészítését. Csupa átkot hozott ez az egyesülés, és Miklós pápa nem teljesítette az unióhoz fűződő segítségnyújtási egyezményt. Jusztinianusz szent óriástemploma ezért izzott a felhős éjszakában a harag tüzével, mintha a végső pusztulás pillanata előtt Isten tüzével akarta volna leégetni falairól és a kupolájáról az értelmetlen gyalázatot. Nyugtalanság űzött előre. Az éj sötétjében elindultam a városon át a Nagytemplom felé. Nem én voltam az egyetlen járókelő. A sötétségben nyugtalan embertömeg zajongott körülöttem. Nők zokogását hallottam és szerzetesek énekét. Eljutva a hippodromig, a templom kupolájából sugárzó kékes fény annyira fölerősödött, hogy már egész jól kivehettem a templom körül tolongó, babonás félelmében megtorpant tömeget. A templom közelébe senki sem merészkedett. A túlvilági fény a templom kupoláján lobogott, hol erősebben, hol gyöngébben. A nép letérdelt a nedves földre és imádkozni kezdett. Isten megadta nekünk a jelét. A természetfölötti e világi alakot nyert. Saját szememmel látván e csodát, nem kételkedhettem többé, hogy Krisztus világkorszaka véget ér és kezdetét veszi a fenevad korszaka. Két órán át fénylett és izzott a Szófia-templom kupolája. Aztán a fény ragyogása hirtelen gyöngülni kezdett, remegett és kihunyt. Az ég annyira felhős volt, hogy szuroksötét éjszaka borult ránk. A törökök tüzei is kialudtak, úgyhogy azok visszfénye sem világította már be a felhőket a város körül. Az éjszaka oly nyomasztóan nyirkos, föld s enyészet szagával teli, mintha templomkertben sétáltam volna, melynek sírj ai megnyíltak. Ebben a sötétben egyszer csak egy forró kis kezecske simult a kezembe. Talán önámítás volt, képzelődés csupán, de én hittem, hogy ezt a kezet ezer közül is megismerem. Sem megérinteni, sem megszólítani nem mertem. Talán csak egy leányka keresett oltalmat kezemben, aki a szülei mellől elsodródott. Vagy egy nő, akit a sötétség és a félelem kavart föl, és érezni akarta egy férfi közelségét. Én azonban megismertem, hogy ez a kéz az övé volt. Forrón, gyámoltalanul olyan volt, mint a megbékélés szótlan üzenete a halál előtt. Ő sem szólt egyetlen szót sem. Csak lélegeztünk szorosan egymás mellett a sötétben, és kezünk érintette egymást. Egymáshoz simulva ereinkben gyötrelmesen lüktetett az eleven vér, az emberi közelség szótlan üzeneteként. így volt jó. így volt a legjobb. így megértettük egymást. A szavak csak összetörtek volna mindent. Ennyire egyszerű, ennyire magától értetődő, ilyen parányi, szegény és gyámoltalan. Forró kéz az éjszaka sötétjében, az enyészet szagától súlyos levegőben. A sírok fölött, a halál fölött, a megbékélés kezét nyújtottuk egymás felé. Szívemből imádság szállt föl a felfoghatatlan misztériumok felfoghatatlan Istenéhez: Engedd, hogy még egyszer erre a világra szülessem, hogy élő szememmel láthassam az ő szemét! A múlhatatlant nem sóvárgom többé, csupán a mulandót. A forró kezet, amely megbocsátva és bocsánatot kérve nyúl ki a halál sötétjéből a kezem után. Keze remegő ujjakkal szorította meg a kezemet, és eltűnt. Amikor a sötétben tapogatózni kezdtem magam körül, már csak az ürességet találtam. Ő nem volt ott. És ha csupán tévedés lett volna, és képzelődés, sok mindent megbékített a szívemben. Amikor egy alvajáró lépteivel visszatértem a Blachernaiba, már nem mardosta keserűség a szívemet. Szabad voltam, megtisztultam. Miután Isten csodájának szemtanúja voltam - emberi kezet tarthattam a kezemben. 1453. május 26. A Szófia-templom éjszakai csodája akkora döbbenetet okozott a városban, hogy másnap reggel a nép, szerzetesek és apácák vezetésével, hosszú menetben vonult be Blachernaiba, és a templomból kihozta a Blachernai Szent Szűzének csodatévő ikonját, hogy kivigye a falakat megvédeni. Az arany és a drágakövek közül a Szent Szűz keskeny, kimondhatatlanul bánatos arccal tekintett a népére. Sokan úgy látták, mintha élne és a könnyeit hullatná. Amikor mindenki meg akarta érinteni, a nagy tolongásban leesett a földre, s abban a pillanatban a város háztetőire ereszkedő felhőkből ökörszem nagyságú cseppekben hullani kezdett az eső. A következő pillanatban felhőszakadássá erősödött, a levegő elsötétedett és a víz végigzúdult az utcákon. A földön hevervén a csodatévő kép az ólomnál is súlyosabbá vált, csak a legerősebb szerzetesek tudták együttes erővel fölemelni a földről és az eső elől a Khora-kolostor templomába menekíteni. Azt reméltük, hogy a hirtelen eső eláztatja a törökök puskaporát, ám ez hiú remény volt. Még esett, amikor a török ágyúk, szórványosan bár, de eldördültek, és az eső elálltával, amikor a föld még gőzölgött a nedvességtől, az ágyúk dühödten folytatták a tüzelést, mintha pótolni akarnák az elvesztegetett időt. A törökök továbbra is böjtölnek. A falról láttam, amint a törökök parancsnokai különböző irányból összegyűltek a dombon, a szultán sátoránál. A szultán haditanácsa egész délután tartott. Azután a szultán zöld ruhás csauszai szétszéledtek a táborban, hogy a szultán döntését kihirdessék. Az erősödő kiáltozás, a kurjongatás, a hangszerek ujjongó zenebonája és a lárma a táborban mindazt fölülmúlta, amit eddig hallottunk, és az esti órákra állandósult, mint viharban a tenger zúgása. Mindebből nem volt nehéz kitalálni, hogy a szultán kijelölte a napot és a pillanatot az általános és döntő támadásra. Amikor láttam, hogy a szultán összehívta a nagy dívánt, elindultam a Szent Romanosz-kapuhoz, és megkerestem Giustinianit, aki a falról irányította embereit, hogy a földdel teli kasok tartalmát az ágyúgolyók ütötte résekbe öntsék. - A Blachernai tartja magát! - mondottam. - Közeledik az általános támadás. Engedd meg, hogy melletted harcolhassak a Szent Romanosz-kapunál! Találkám van itt, amelyben már kilenc évvel ezelőtt Várnában megállapodtam. Nem akarok úgy tenni, mint a szamariai kereskedő, amikor üt az óra. Ő bizalmasan karomba fűzte hatalmas karját, feltolta sisakrostélyát, és vérben úszó ökörszemével huncut mosollyal pillantott rám. Mintha titkon valami olyasmi mulattatta volna, amiről én nem tudtam. - Ma sokan igyekeznek ide - mondotta. - Számomra ez roppant hízelgő, mivel azt mutatja, hogy a védelem díszhelye itt van énmellettem. - De még maga Mohamed szultán is kitüntetett engem a figyelmével - folytatta, és az elővédműből kiálló keresztgerendára mutatott, amelyről talpával szinte a földet súrolva, egy tábori árus holtteste lógott, kopott bőrkötény előtte, szakálla előmeredve. - A szultán értésemre adta, hogy csodálja a bátorságomat és a haditudományomat. Árulást éntőlem nem kér, mert sejti, hogy az ilyesmi sértené a becsületemet. De ha lemondok a védelemről, és visszatérek embereimmel a hajóra, megígérte, hogy gazdag embert csinál belőlem, és megtesz a janicsárjai parancsnokává. A hitemet is megtarthatom, mivel az ő hadseregében amúgy is sok keresztény szolgál. Beleegyezésem jeléül le kellett volna vonnom a zászlómat. Én azonban ehelyett küldöncének a tetemét emeltem zászlóként a magasba. Ez a válaszom, és bizonyára észre fogja venni, bár nem fáraszthattam az embereimet azzal, hogy megfelelő magasságú akasztófát építsenek számára. Megdörgölte verejtéktől és portól viszkető arcát, és megjegyezte: - Egy ilyen üzenet reményt önt belénk. A város sorsa egy hajszálon függ. A császár átengedi nekem testőrsége színe-javát és legelőkelőbb lovagjait ennek a védelmi szakasznak a megerősítésére. Saját embereim közül még mindig több mint háromszáz küzdőképes. Megmutatják a szultánnak, hogy az eleven vasfal még mindig erősebb a kőből épített falaknál. - De azért mindenre és mindenkire gyanakszom - folytatta, barátságtalan pillantást vetve rám. - Kiváltképpen az gyanús nekem, hogy éppen te és éppen ezen a napon akarsz ide visszatérni mellém. Az az árus az imént az utolsó szusszanásával még kihörögte, hogy a szultánnak más eszközei is vannak arra, hogy megszabaduljon tőlem. Ezért én nem szívesen engedek a hátam mögé egy olyan férfit, aki a szultán táborából szökött meg, ha mégoly jó barátok vagyunk is, Jean Ange. Az örömujjongás viharos tenger hullámaiként csapódott fülünkbe a török táborból. - Ha Mohamed szultán meghozta döntését, akkor ő azt bármilyen eszközzel keresztül is viszi - hagytam rá. - Ha te továbbra is ott állsz tuskóként az ő irtásföldjén, egy pillanatig sem habozik bérgyilkosokat fogadni, hogy megszabaduljon tőled, ha erre alkalma nyílik! - Megérted tehát, ha nem akarom, hogy idegenek nyüzsögjenek körülöttem, amikor a végső erőfeszítésre kerül sor! - mondotta Giustiniani jóakaratúlag. - De vannak dolgok, amiket nem tudok megtagadni, mivel annyira jó szívem van. Ezenkívül mint protosztrátornak kötelességem, hogy szemmel tartsalak téged, nehogy az utolsó pillanatban valami meggondolatlanságot kövess el. Ezért, ha a támadás megkezdődött, olyan helyen tartózkodjál, ahol láthatlak. Máskülönben, akár életem utolsó intézkedéseként is, a hóhért küldöm utánad, hogy keressen meg! Ekkor pillantottuk meg Notarasz megaduxot, amikor koromfekete paripáján lépésben közeledett egy csapat hadirendőrrel a nyomában. A rohamkapunál leszállt a nyeregből, és be akart hatolni Giustiniani latinjainak védelmi övezetébe. Giustiniani a kezéből formált tölcsért a szája elé, és úgy kiáltott oda az embereinek, megtiltván nekik, hogy a nagyherceget a külső erődítés tanulmányozására beengedjék. Notarasz arca elfeketedett a dühtől. - Föl kell jutnom a falra - kiáltotta -, mert végre akarom hajtani a császártól kapott feladatot! A görög munkások között a városból megszökött feketézők és bűnözők rejtőznek. Giustiniani lecsusszant a beomlott fal oldalán, és Notarasz elé ugrott, hogy csak úgy csörömpölt a vértje. - Az én falaimon nem kémkedsz! - ordította. - Itt én vagyok a király! Add vissza inkább mindkét nagy bombardomat! Ha valamikor, hát most igazán szükségem lesz rájuk, hogy a várost meg tudjam védeni! Notarasz gúnyosan nevetett: - Azt akarod, hogy a görögök meg puszta kézzel oltalmazzák a kikötőt? Ha valamikor, hát most igazán szükség van az ágyúkra a kikötői falon, hogy a török hajókat vissza tudjuk szorítani! Giustiniani úgy összeszorította a fogát, hogy az állkapcsa is megreccsent, és így ordított: - Nem is értem, mi tart vissza attól, hogy átdöfjelek a kardommal, te átkozott áruló! Notarasz arca elszürkült. Körülnézett, és ő is a kardja után nyúlt, de elég bölcs volt ahhoz, hogy ne menjen neki egy Giustiniani méretű óriásnak. Pár lépést hátrált, hogy a hátát a hadirendőrök fedezzék, mosolyogni próbált, hangjára nyugalmat erőltetett, és így szólt: - Isten ítélje meg, ki az áruló, a császár-e vagy én? Nem te viselsz a melleden háromszoros cinóber kereszttel megerősített ígéretet arról, hogy Lemnosz szigete a te hercegséged lesz, ha a várost védelmezed? - Hát aztán? - kérdezte Giustiniani, Notarasz arcába bámulva, hogy a ravaszság jelét fölfedezze rajta. Notarasz hangja azonban túlságosan őszinte volt, amint gúnyolódott vele: - Átkozott latin bolond! Hát még azt sem tudod, hogy a császár már az ostrom előtt Katalónia királyának ígérte Lemnosz szigetét, hogy hajókat és segítséget kapjon tőle? Hajók ugyan nem érkeztek, de a katalóniaiak megszállták Lemnoszt. Ha ezt a háborút élve megúszod, egy másik, még ennél is súlyosabb háború áll előtted! Giustiniani teste rángatózni kezdett, és borzalmas nevetésre fakadt: - A görögök bizony csak görögök! - kiabálta a nevetéstől fulladozva. - Kész vagy-e a szavaid bizonyságául megcsókolni a feszületet? Notarasz kivonta kardját, és megcsókolta a keresztet a markolatán. - Amilyen igaz, hogy Isten fog ítéletet mondani felettünk a tetteink szerint, olyan igaz, hogy Konsz-tantinosz császár írásban és khrüszobullával erősítette meg a Lemnosz sziget átengedését a katalóniaiaknak. Bolondkoronát érdemelsz, Giovanni Giustiniani, és nem hercegi koronát! Találhatott-e mérgezőbb nyíl valaha is férfiember szívébe épp a legdöntőbb pillanatban? Notarasz elégedetten kapaszkodott vissza a nyergébe, és ellovagolt. A rohamkapun át Giustiniani mellé kerültem. Amikor meglátott maga mellett, vállamra tette súlyos kezét, mintegy támaszt keresve, és így szólt: - Álnokság és ravaszság leskelődik mindenfelé az emberek világában. Ki tudja, talán az én szívem sem teljesen őszinte. Genova érdekét védelmeztem eddig, nem a császárét. De ebben a pillanatban megesküszöm arra, hogy az utolsó pillanatig harcolni fogok, amíg még egyáltalán van remény, a magam múlhatatlan dicsőségéért, hogy engemet és szülővárosomat mindaddig emlegessenek, amíg csak egy kődarab létezik Konstantinápoly falaiból. A keserűség könnyei kezdtek peregni szeméből, majd többször is keresztet vetett, és így imádkozott: - Isten, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz, és ha ez az akaratod, add ezt a várost inkább a töröknek, mint a velenceieknek. A szú rágja meg a hajóik oldaldeszkáit, szakadjanak szét a vitorláik a szelekben, de a görögöket még csak átkozni sincs kedvem. Őket intézzék el a törökök! Miután így imádkozott, embereinek megparancsolta, hogy vonják le a császár bíborszínű zászlaját, és csak a saját zászlaját hagyta fent lobogni a kőhalmazzá omlott nagy fal legmagasabb pontján. Ismét sötét éjszaka borult ránk, és a törökök örömtüzei a felhőkig lobogtak. Csak ámultam az emberen és a dicsőség azon délibábján, amely még a Giustiniani-féle, háborúkban megedződött hivatásos zsoldossal is felejtetni tudja, hogy a saját érdekeit nézze, és arra készteti, hogy pusztán a dicsőségért, a becsületért az életét tegye kockára. Mivel a császár szorult helyzetében, a szavát megszegve próbált segítséget szerezni, Giustiniani is felmondhatná a megállapodást, és biztonságba vonulhatna a hajóira anélkül, hogy ezzel foltot ejtene a becsületén. A szultán meg egyenesen elhalmozná lófarkas zászlókkal és díszkaftánokkal, ha az ostrom után hajlandó volna hajóival együtt a szultán szolgálatába szegődni. Az emberben hát mégis van valami több annál, mint amit önző haszonszerzési vággyal és politikai számításokkal meg lehet magyarázni. Vajon rejtőzik-e Lukasz Notaraszban is valami több annál, ami puszta hatalomvággyal magyarázható? Mánuel szolgám a pénzét számolgatja, nyugtalanul tekingetve maga köré és súlyos lelki gyötrelmektől szenvedve, mivel nem tudja, hová rejtse a pénzét, hogy ne jusson a törökök kezére. 1453. május 27. Vasárnap van, reggel óta sűrű köd borítja a várost, nyirkos permetet szitálva a falakra. Az őrszemek fázósan dideregnek a páncéljuk alatt. A köd érthetetlen és természetellenes jelenség májusban. A görögök így beszélnek: - Az istenség elhagyja a várost. A régi időkben az istenek mindig ködbe burkolózva jelentek meg az embereknek, és a köd leple alatt távoztak ismét. Az angyalok és a szentek ezzel a köddel vonulnak el, és nem oltalmazzák tovább a városunkat. Néhány jámbor emígyen beszélt: - Bízzunk a jövendölésekben, mivel egyebet úgysem tehetünk. Az ellenségnek csak Konsztantinosz szobráig sikerül benyomulnia, s akkor leszáll az égből Isten angyala lángoló karddal a kezében, és a törököket visszakergeti Ázsia országába. Az ezeréves birodalmat nem dönthetik meg török kardok! A szerzetesek és az apácák egész nap szent ikonokat hordoztak a falakon, Kürie eleiszont énekelve. Mezítláb és lehorgasztott fővel, könnyeket hullatva lépkedtek. Kharikleával is találkoztam, amint a földön guggolva, megfeketedett fazékban kását főzött a sebesülteknek. Hadirendőrök zaklatták, és követelték, hogy oltsa el a tüzet, faggatván, honnét lopta a tűzifáját. Khariklea megfenyegette őket, hogy izzó parázzsal pörköli le a szakállukat, és így kiáltozott: - Pusztuljatok innen, s engedjétek, hogy ezek a szegény emberek legalább egyszer utoljára megtömhessék a hasukat! A törökök először ezeknek a fejét veszik, ha a városba jutnak! - Néhány hasáb fa ide vagy oda, már nem sokat számít - szóltam én is közbe. Mint ahogy nem is jelent. Már az egész város tudja, miként döntött tegnap a szultán dívánja. Khalil nagyvezír még egyszer utoljára minden tekintélyét latba vetve követelte a szultántól, hogy hagyjon föl a hasztalan ostrommal, amely már oly súlyos veszteséget okozott és csak apasztotta a török birodalom erőforrásait. - A szívós védekezés megmutatta, hogy a várost fegyverekkel nem lehet legyőzni - mondotta. - A keresztények hajóhada már horgonyt vetett Khiosz kikötőjében. A magyarok serege is átkelt a Dunán, és a félelmetes Hunyadi parancsnoksága alatt hátba támad bennünket. A pérai genovaiakban nem bízhatunk meg. De még ha meg is hódítanánk a várost, a nyugati országok soha nem fogják megengedni, hogy hatalmunkban tartsuk. Konstantinápoly azonban legyőzhetetlen. Falával szemben az ágyúk tehetetlenek. Minden reggel ugyanolyan épségben tornyosodnak elénk, mint annak előtte. A háborús párt vezetője, Szaganosz vezír pontról pontra cáfolta ezeket az állításokat: - A falak már három helyen összeomlottak - mondotta. - Ha a keresztények számára valóban érkezik segítség, és nem csak afféle szóbeszéd, itt az idő, hogy a várost késlekedés nélkül rohammal bevegyük. Nagy Sándor kisebb hadsereggel egész Ázsiát meghódította. Hosszan és lelkesen beszélt a parancsnokokhoz, míg végül Mohamed szultán hevesen fölpattant, kivonta szent kardját és megesküdött az Örök Istenre és az ő Prófétájára és az iszlám négyezer szentjének a nevére, s atyjának, Murád szultánnak lelkére hivatkozva és gyermekei fejét kínálva zálogul, hogy a győzelem után Konstantinápolyt háromnapos szabad rablásra átengedi katonáinak. A város lakóit, férfiakat, nőket, gyermekeket, a város roppant gazdagságát, minden ingóságot a katonáinak ígért oda, magának csak a falakat és a középületeket tartva fönt. Ettől az a tegnapi borzasztó nagy öröm a török táborban! Okkal mondta a szultán, hogy eddig még egyetlen uralkodó sem ígért ekkora hatalmas jutalmat a hadseregének. Sok latin még mindig nem hajlandó elhinni, hogy ilyen ígéret igaz lehet. Nézegetnek maguk körül a nőkre és a gyermekekre, a nagy értékű bútorokra, és a templomok kincseire mutogatnak, és úgy vélik, ellentmond az emberi értelemnek, hogy mindez durva katonák zsákmánya legyen. Ettől a naptól fogva a szultán parancsára halálbüntetés terhe alatt minden egyes töröknek, rangjától és méltóságától függetlenül, el kell foglalnia a számára kijelölt helyet, hogy előkészítse a támadást. A szultán csauszai a törökök vonalai mögött még kegyetlenebbül vadásszák a szökevényeket, mint a görög hadirendőrök a városban. A szultán egész nap lóháton járta a tábort, megmutatván mindenik parancsnoknak a helyét és a teendőit a támadásban. Délután ezer lovas kíséretében, az imbolygó hídon át a pérai oldalra lovagolt, és kijelölte hajóhadának a támadási pontokat. A Két Oszlop kikötőjéből visszatérvén megállt Péra falánál, maga elé hívatta a podesztát és a genovaiak tanácsát. Személyesen emlékeztette őket arra, hogy tiszteletben tartotta Péra semlegességét, és figyelmeztette őket, nehogy bármilyen módon megszegjék semlegességüket a támadás megindulása után, mert haragja lesújt rájuk. Ugyanakkor még egyszer megerősítette Péra kereskedelmi önállóságát és privilégiumait, melyek érvényben maradását még Adrianopoliszban, az ostrom kezdete előtt, Péra pártatlanságának az áraként ígérte. A holnap még kegyelmi idő a városnak, mialatt a török sereg örömmámorban úszva, lázas igyekezettel újabb támadótornyokat szerel össze és ostromlétrákat tákol. De Khalil nagyvezír, aki tudta, hogy a feje forog veszélyben, ha az ostrom sikeresen fejeződik be, titkos üzenetet küldött a császárnak, arra kérve, hogy minden erejét megfeszítve védje a várost. Ez az utolsó próbálkozás, közölte, és ha kudarcba fullad, akkor a hadsereg bátorságát veszíti, és nem lesz a világon olyan hatalom, amely még egyszer támadásra tudja buzdítani. A hadsereg legértelmesebb emberei félnek a nyugatiak hajóitól és a magyar hadseregtől, melyek zsákmányául eshet az egész török birodalom, ha a szultán elveszíti serege legjavát, ilyen hiábavaló csatába, legyőzhetetlen falak ellen küldve őket. Khalil üzenete még csak nem is titok. A császár híveivel az egész város tudomására hozatta a tartalmát. Arra számít, hogy ha a szultán győz, Khalilnak mindenképpen fejét veszik. Ha viszont a szultán vereséget szenved, Khalil lesz a törökök uralkodója. Azt, hogy Lukasz Notarasz miféle üzenetet küldött a szultánnak, nem tudom. Giustiniani azonban tudhat valamit, ha ennyire nyíltan árulónak merészelte őt nevezni. Mánuel szolgám elbeszélése szerint Gennadiosz barát is küldött egy álruhás papokból és szerzetesekből álló küldöttséget Pérán át a szultán táborába, hogy egyezséget kössön vele a görög egyház helyzetéről a város elfoglalása után. Máris úgy viselkedik, mintha pátriárka lenne. Az emberek meghalhatnak, a város megsemmisülhet, de Krisztus egyháza örök, gondolja, és az egyház külső formájának megőrzésén lelkiismerete szerint munkálkodik. Manuel fecsegése megfájdította a szívemet. Gennadiosz Markusz Eugenikosz tanítványa volt. Ferrarából és Firenzéből emlékeztem Markusz Eugenikosz szögletes, kőtömbre emlékeztető alakjára. Az ő rendíthetetlen makacsságát még az sem tudta megváltoztatni, hogy a pátriárka a halál küszöbén szelíden elpártolt. Inkább megszökött Firenzéből, mintsem hogy aláírt volna, és Demetriosz herceg is együtt szökött véle, politikáját inkább az elszigetelődésre alapozva, nem pedig arra, hogy behódoljon a latinoknak. A császár államtitkáraként Gennadiosz ugyan aláírta az uniót, de azért oly keserves bűntudatot érzett, hogy a ragyogó államférfiúi pályájáról is lemondott, nevét megváltoztatta, és kolostorba vonult. Becsvágya azonban él és ott lappang fanatikus hitének árnyékában. Az állam vezetője helyett népe lelki vezetője akar lenni. Ezt el is érte. Én is őt választottam lelki atyámnak. Míg a városban köd szitált, átnedvesítve az ember ruháját és megnehezítve a lélegzést, nem tudtam legyőzni nyugtalanságomat, és elmentem a Világ Ura-kolostorba. Az udvarban megálltam a halastónál, és láttam, hogy vizében agyagszürke halak úszkálnak. Eszembe jutott Gennadiosz elborzasztó jövendölése. A köd letompította a hangokat, és még a vég nélküli ágyúdörgést is távolivá tette. Valószerűt-lenség, álomszerűség érzése vett rajtam erőt, mintha már átéltem volna ezt a pillanatot valamikor, és most még egyszer átélni készülnék. Gennadiosz jött felém. Jobb keze petyhüdten csüngött. Szeme izzott. Bőre megfeszült az arcán, amitől homloka még boltozatosabb s halántéka még beesettebb lett. De böjtöléssel és imádkozásokkal gyötört arcán, mint a haldoklóén, szüntelenül nagy verítékcsöppek jelentek meg, sejtetve lelkének kínjait. - Atyám, Gennadiosz szerzetes - mondtam -, bevezettél a szent misztériumokba, és előttem imádkoztál a bűntelenségért. A szultán odaígérte a várost hadseregének, úgyhogysenki sem menekülhet többé. A nép azonban azt is suttogja, hogy te titokban a szultánnal tárgyalsz, hogy magad megmentsd, amikor mások elvesznek. Igaz-é ez? Gennadiosz tágra nyílt szemmel nézett reám, és a fejét rázta, mintha nem értette volna meg a szavaimat. - Isten elhagyta a várost mérhetetlenül sok bűneink miatt - mondotta. - Miért mondasz értelmetlen szavakat, amikor már mindenik kő halálverítéket izzad magából? Inkább imádkoznál, amíg csak van rá idő! ? - Azt hiszed, Isten akaratát teljesíted, vagy csak a magad emberi esze szerint cselekedel, amikor nyáj adat még az utolsó pillanatban árulással a szultán kezére játszod? - kérdeztem konokul. - Mi az, hogy árulás? - kérdezte őszintén. - A szíve mélyén mindegyikünk áruló. Ilyen az ember. De megváltására született e világra Krisztus, szenvedett és támadt föl a halottaiból. Isten látnoki képességgel áldott meg engem. És nekem inkább a látomásaimnak kell engedelmeskednem, mint az embereknek. Inkább, mint a saját eszemnek és érzéseimnek. - Még hogy árulás? - kérdezte fölindultan. - A latinok és a pápájuk árultak el bennünket. Pusztulásunknak az az oka, hogy nem hittünk, és egymás után próbáltunk testvérkezet nyújtani a latinoknak. Firenzében csak azért fogadták el a kezünket, hogy karddal vágják le. Zakariás, Zakariás, kéz nélküli nép vagyunk! Mi magunk nyújtottunk kezet a krisztusi szeretet nevében, a latinok meg karddal vágták le. A földi hatalom nem Isten hatalma. Dölyfös büszkeségünkben azt képzeltük, hogy hitünket is és a világi hatalmunkat is megőrizhetjük. Isten azonban nem tűr kompromisszumot. Isten megköveteli a választást. Isten kényszerített rá, hogy válasszak, noha én szívesebben téptem volna ki szívemet a mellkasomból. A tiszta, eredeti hit megőrzése érdekében Isten bebizonyította nekem, hogy a törökök kardja alatt hitünk tisztábban marad fenn, mint ha alázatosan elfogadjuk a latinok toldalékait és hamisításait. - Ha a mártírok vére megtisztíthatja a hitet és eltörölheti a tévedéseket és a hiábavaló politikai számításokat - mondtam -, akkor valóban hamarosan megkapod, amit akartál. De szebb volna, ha a törökök kardja alá hajtanád a fejedet, nem pedig árulással vásárolnád meg az életedet. - Isten ezt nem engedi meg nekem! - kiabálta. - Nyakaskodó gyerek, hát nem érted, hogy nem énrólam van szó, Gennadioszról, hanem az egyházról, amely nem maradhat fönn pásztor nélkül? Kínjában a verejtékcsöppeket törölgette arcáról, s így mentegetőzött: - Ha tudnád, miféle látomásokat láttam, nem vádolnál! Jelek és csodák tűnnek fel körülöttünk a megrázkódtatások időszakában, de te mégsem hiszel! Láttam tüzes szekereket, félelmetes csapatokban, sáskamód csattogva repülni az égen. Ég és föld tüzet okádott. A városok összeomlottak. Az emberek égő fáklyaként rohangáltak az utcákon, és azért imádkoztak, dőljenek le a hegyek, hogy azok omladékaiban kereshessenek búvhelyet. Ami most történik, az csupán a kezdet. A holdsarló a fenevad jele. Az emberek azért választják a fenevad jelét, hogy megmeneküljenek. De nem menekül meg senki. Akik életben maradnak, elevenen pusztulnak el. A pokol leszáll a földre. A pokol már benne van az emberben, és az ember elevenen ég el, még ha a teste nem is égne. Bal kezével eltakarta szemét, és intett, hogy távozzam, miközben jobbja bénultan csüngött alá. Szavai annyira megrendítettek, hogy csak a falra visszatérve jöttem rá, hogy egyenesen sem nem tagadta, sem be nem ismerte, hogy titkos tárgyalásokba bocsátkozott volna a szultánnal. Miközben a köd a kínok könnyeit permetezte a városra, én szívem mélyén így imádkoztam: "Isten, te fölfoghatatlan, aki bennem és fölöttem vagy, bocsásd meg nekem, hogy én a szívemben senkit el nem ítélek, csak önmagamat, egyedül csak önmagamat. A szívem mélyén én is áruló vagyok, mint minden ember, de egyszülött fiadért, Krisztusért, bocsásd meg nekem vétkemet! Az egyházak határai nem nyúlnak az égig. Segíts gyöngeségemben, hogy önmagamban árulóddá ne legyek!" Minden büszkeségem összeomlott. Talán másoknál jobbnak vagy fontosabbnak képzeltem magam Isten előtt, s nem is csak származásom miatt, hanem mindazért, amit életem során meg kellett tapasztalnom, miközben egyik börtönből kitörve a másikba jutottam, Istent keresvén az emberek tévútjain. Most szívemben így kiáltottam: "Könyörülj, könyörülj énrajtam, te megfoghatatlan! Ha úgy rendeltetett, engedd, hogy még egyszer erre a világra szülessem! Add nékem vissza a test börtönét, idő és tér bilincseit, hogy még egyszer emberi kezet érezhessék a kezemben! Bűnöm az volt, hogy lenéztem és gyűlöltem bilincseimet, noha tőled kaptam őket. Az emberek között én vagyok a leggyöngébb, a legmegtörtebb, a legszégyenletesebb, mert azt képzeltem, hogy erős tudok lenni, nem csak az emberek előtt, de előtted is!" De mikor jobban meggondoltam, mit imádkozom, elszégyelltem magam, mivel a leghitványabb embernek képzelni magunkat éppoly nevetséges, mint másoknál fontosabbnak tartani Isten előtt. Térdre hullottam a nedves földön, és így imádkoztam: "Ember vagyok csupán, és leszaggatom a bilincseimet. Vak és süket vagyok és nem tudlak megérteni, noha villanásként engedted megsejtenem a te valóságodat. Szikra vagyok belőled. Röpíts vissza a sötétségedbe, hogy magamban megvalósítsam felfoghatatlan szándékodat. Legyen meg a te akaratod, és ne az enyém." Miközben a török ágyúk dörögtek körülöttem a ködben, szívembe béke költözött, és ismét éreztem a látszatvalóság árnyszerűségét anyagban és eseményekben. Legbensőbb énem remegő valóságában újra tudtam, hogy az időbeli történések egymásutánisága csak az anyag által megkötött emberi érzékek alkotta elképzelés, mely arra szolgál, hogy az élet látszólag értelmessé váljék az emberi értelem határain belül. Isten valóságában a történés belső. Ezt megérintvén az ember Isten egyetlen pillanatában minden időszakot és minden életet egyszerre él át. Ezer és ezer születés fájdalma, ezer és ezer halál keserve egyetlen pillanatba belefér. De ez egyben a kegyelem pillanata is, a fölfoghatatlan kegyelem, a fölfoghatatlan felszabadulás pillanata. 1453. május 28. A törökök felkészültek a támadásra, és a sötétben a falakig hallatszik a mély hangú, szakadatlan beszédmoraj, amint a helyükre állítják az ostromlétráikat, a gerendáikat és rőzse-kötegeiket. Örömtüzeik csak rövid időre lobbantak föl és nyomban ki is hunytak, mivel a szultán csak rövid pihenőt engedélyezett nekik a támadás előtt. Hogyan alhatnék egy ilyen éjszakán? A városból egyébként is áramlottak az emberek, hogy még az utolsó pillanatban köveket és földet hordjanak a nap folyamán keletkezett falsérülésekbe. Giustiniani ezért erre az időre pihenést engedélyezett fegyverforgató embereinek. Ezen az éjszakán és a következő napon mindenkinek szüksége lesz utolsó csepp erejére is. Hogyan tudnék hát én aludni a városom halálának az éjszakáján? Ma már nem takarékoskodnak sem a tüzelőfával, sem az élelemmel. A császár elrendelte a raktárak kiürítését, és szétosztotta a latinok között az utolsó borosedényeket is. Különös érzés, hogy a most kezdődő éjszaka az én utolsó éjszakám, amire az egész életem csak fölkészülés volt. Nem ismerem eléggé önmagamat. De remélem, hogy bátor maradok. Azt is tudom, hogy a halál végső soron nem is fáj olyan nagyon. Az elmúlt hetekben nagyon sok halált láttam. Az utolsó pillanatban az emberen úrrá lesz a halál titokzatos révülete, amely eltompítja a fájdalmakat, és képessé teszi az embert arra, hogy keresztülnézzen az e világin, anélkül, hogy látná, mintha az elragadó csoda hatalmában máris a túlvilágot érezné. Alázatos vagyok e mai éjszakán. Megbékélt. Csöndes. És boldogabb, mint valaha. Talán nem helyes boldognak lenni egy ilyen éjszakán. De már én sem vádolok és nem is ítélek el senkit. Szívesen elnézem a velenceieknek, hogy áruikat a császár raktárából visszaszállítsák hajóikra. Elnézem, hogy a drága bútorokat, szőnyegeket és edényeket hajóik feneketlen gyomrába zsúfolják. Azt is megengedem, hogy néhány gazdag, előkelő és bölcs ember megváltsa az életét, ajándékokkal vesztegesse meg a latinokat, hogy saját magának és családjának helyet szerezzen a hajón. Mindenki a lelkiismerete szerint cselekszik. Lukasz No-tarasz is. Gennadiosz is. Konsztantinosz császár nemkülönben. Akárcsak Giovanni Giustiniani. A Guacchardi fivérek kockajátékot játszanak, olasz szerelmi dalokat énekelnek és óvatosan szürcsölgetik a borukat egyetlen megmaradt bástyájukon a Kharisziosz-kapunál. Oly szép, oly boldogítóan tiszta, oly békésen csöndes minden. Soha a papírt ennyire tisztának és simának még nem éreztem a kezem alatt. Soha a tollam még nem percegett ennyire szépen a papíron. Soha a tintám még nem volt ennyire fekete. Mintha minden érzékszervem fogékonyabb lett volna, hogy tisztábban lásson és érezzen, mint eddig. Ekként tapasztalja hát meg a haldokló még egyszer az élet minden szép hiábavalóságát. Miért vagyok ennyire boldog? Miért mosolygok a halálra ezen az éjszakán? Kora reggel elmentem, hogy jelentkezzem Giustianianinál. Még aludt a nagy falban lévő boltozatos szobájában, noha a nap első kőlövedékei már megremegtették a falat. Teljes felszerelésben feküdt, s mellette vadonatúj, csillogó vértbe öltözött görög ifjú aludt. Föltételeztem, hogy azok közül a görög nemesifjak közül való lehetett, akiket a császár Giustiniani megfogyatkozott csapatának erősítésére ígért, és akik esküt tettek rá, hogy a Szent Romanosz-kapunál fognak meghalni. A fiú fölébredt, fölült, ásítozott, piszkos kezével megdörgölte a szemét és megigazgatta alvás közben összekócolódott haját. Dölyfösen nézett reám, az első pillanatban Lukasz Notaras-z fiának hittem. Abban a pillanatban olyan nagyon hasonlított az atyjára. Féltékenység ébredt szívemben, amiért Giustiniani kegyébe fogadta, ezért kerültem a tekintetét. Ugyanakkor Giustiniani is ébredezett és nyújtóztatta óriási testének tagiak, s én gúnyosan megkérdeztem tőle: - Giustiniani, csak nem estél te is az itáliaiak régi bűnébe? Pedig nők is vannak a városban, akik szívesen felüdítenének téged! Giustiniani harsány nevetésre fakadt, a fiú haját a szeme elé borzolva, a hátára csapott egyet: - Pattanj lustaság, eredj a dolgodra! - kiáltotta. A fiú fölpattant és reám pillantva elindult, hogy az edényből bort töltsön a kupába, és úgy nyújtotta oda Giustinianinak, mint egy fejedelemnek, térdet hajtván előtte. - Ez a fiú még a hátadat sem képes megvédelmezni a csatában - mondottam gúnyosan. - Ahhoz is túl gyönge és jelentéktelen. Az öltözéke is inkább szemléhez való, mintsem harchoz. Rúgd ki őt, és engedd meg, hogy én lehessek melletted. A velencei bailónak már nincs rám szüksége a Bla-chernaiban. Giustiniani megrázta bikafejét, és rám meresztette vérbe borult szemét: - Hát tényleg vak vagy? - csodálkozott. Görögül cirkuszt jelent.Nem ismered ezt az előkelő ifjút? - A Notarasz család sarja - találgattam. - Látszik az arcáról. Nem lehetsz vajmi gyanakvó, hogy csak így odafekszel egy Notarasz fiú mellé! Vagy talán úgy be voltál csípve az este, hogy nem is tudtad, mit teszel? Giustiniani ránézett a fiúra, vaskos mancsával gyöngéden megsimogatta hajfürtjeit, és így esküdözött: - Krisztus sebeire mondom, hogy az egész éjszakát erkölcsösen töltöttük. Az talán nem bűn, ha párszor megcirógattam a puha kis arcát, amely még csak nem is pelyhedzik. - Szégyellheted magad! - mondtam. - Ezt azért nem gondoltam volna rólad! Ennél ellenszenvesebbet még a törökök között sem láttam! Az ifjú hozzám lépett, előttem is térdet hajtott, és alázatosan odanyújtotta a kupát, arcát azonban nem emelte föl. Nevetéstől rázkódva, érdes hangon mondta: - Hallottam már rólad, Johannesz Angelosz úr. Noha szigorú férfiú vagy, azért az orcámat te is megcsókolhatod, hogy ne irigykedjél! Fölrántottam a vállánál fogyást, és úgy kiabáltam rá: - Szégyentelen fiú, el akarsz csábítani? Miközben tisztességes, becsületes emberek halnak meg a falakon, a te mellvérteden egyetlen horpadás, egyetlen folt nincs! Takarodj innét, és csatlakozz a magadfélékhez! Odöngenek itt a falak környékén más nemesifjak is, akik festik az ajkukat. Csatlakozz hozzájuk, és kímélj meg bennünket undorító csábításaidtól! A fiú ügyetlenül kirántotta kardját a hüvelyéből, megfenyegetvén vele. Nevető barna szemével most nézett rám először, és megkérdezte: - Felelsz-e a szavaidért, uram? Abban a szempillantásban felismertem őt, és megláttam a nyakláncot a nyakában, amit Giustiniani ajándékozott neki. - Te jóságos Isten! - kiáltottam, és teljesen elgyöngültem a roppant felindulástól. - Hát te vagy az, Anna? Hogy kerültél ide? - Már tegnap idejött, és az én oltalmam alá helyezte magát - mondotta Giustiniani. - Az őrök fölengedték hozzám, mivel az ismertetőjel ott volt a nyakában. De hogy most mit tegyünk vele, azt neked kell eldöntened. Giustinianira néztem, és ő meghátrált előlem, zavarában háromszor egymás után keresztet vetett, és még egyszer megesküdött Krisztus sebeire, hogy az éjszakát erkölcsösen töltötte, és azt bizonygatta, hogy becsülete nem engedné, hogy szemérmetlen szándékkal a barátja feleségéhez nyúljon. - No nem azért - tette hozzá sóhajtva -, mintha nem éreztem volna igen nagy kísértést, de túl fáradt voltam a sok éjszakázástól, a harctól és a súlyos parancsnoki felelősségemtől, semhogy nőkre gondolhattam volna! Mindennek megvan a maga ideje! - Így magunk között, katonák között szólván - jegyezte meg Anna szégyenkezés nélkül -, meg tudom érteni a francia Szüzet, aki biztonságból nadrágot öltött magára, amikor katonák közé ment. Karját nyakam köré fonta, arcon csókolt, fejét mellemre hajtotta, és szipogva kérdezte: - Hát annyira csúf vagyok, hogy meg sem ismersz? De le kellett vágatnom a hajamat, különben a sisak nem ment volna a fejemre! Karomban tartottam. Itt volt mellettem. Már nem gyűlölt. - Miért szöktél el atyád mellől? - kérdeztem. - Te csúsztattad a kezedet a kezembe akkor éjszaka, amikor a Nagytemplom kupolája földöntúli fényben ragyogott? Giustiniani krákogott s az oldalát lapogatta, ahol mellvértje alvás közben feldörzsölte, és tapintatosan így szólt: - Azt hiszem, az volna a legjobb, ha kimennék a falra ellenőrizni az őrszemeket. Egyetek és igyatok, amit csak találtok, és ha nyájasak akartok lenni egymáshoz, és nem féltek az ágyúgolyók becsapódásától, énfelőlem az ajtót is magatokra zárhatjátok. Elment, és be is hajtotta a boltíves szoba ajtaját maga után. Arcáról nem volt nehéz leolvasni, hogy belészeretett Annába, és hogy nagyon irigykedik. Anna reám sandított, énbennem azonban nem volt mersz bezárni az ajtót. Ezért hát maga ment oda, és szórakozottan rátolta a reteszt. - Szerelmem - mondotta. - Meg tudsz-e nékem bocsátani valaha is, hogy ennyire önző és szeszélyes voltam, és hogy nem értettelek meg? - Jaj, te! - mondtam. - Jaj, szerelmem, te bocsáss meg énnekem, hogy nem vagyok olyan, amilyennek reméltél! - De itt nem maradhatsz! - tettem hozzá fájó szívvel. -Vissza kell térned atyád házába. Ott biztonságban vagy a támadás alatt, már amennyiben egyáltalán biztonságban lehet valaki ebben a városban. Gondolom, a város elfoglalása után a szultán oltalmába fog venni. - Bizonyára - mondotta. - Tudom, hogy a szultán legelőször is csauszokat küld majd hozzánk, hogy megvédjék házunkat. De azt is tudom, hogy miért. Ezért én már soha nem térhetek vissza atyám házába. - Mi történt? - kérdeztem rosszat sejtve. Ő hozzám lépett, kezét a derekamra tette, és szótlanul nézett rám nagy barna szemével. - Ne kérdezd! - kérte. - Atyám leánya vagyok. Nem árulhatom el atyámat. Nem elég, hogy eljöttem hozzád? Nem elég, hogy levágattam a hajamat és magamra öltöttem a fivérem vértjét, hogy veled halhassak meg a falon, ha Istennek ez az akarata? - Tenéked nem szabad meghalnod! - ellenkeztem. - Te nem halhatsz meg! Ez nem lehet a cél! Öltözéked és szándékod esztelen! - Ezer esztendő folyamán nem ez az első eset, hogy városunk védelmezésére egy nő kardot ragad. Ezt bizonyára te is tudod. Még a baszilissza is öltött magára vértet, amikor a császár elesett. - Te erre nem vagy képes! - tiltakoztam. - Az első török a földre dönt és levágja szépséges fejedet. Semmi értelme. Halálos komolyan nézett rám, s így szólt: - Magad is tudod, hogy a védekezésnek amúgy sincs már semmi értelme. A szultáné lesz a győzelem. A fal több helyen beomlott. Ok túl sokan vannak, mi meg túl kevesen. Ezrek halnak meg, mielőtt még megvirradna. És ha arra gondolnál, hogy mi értelme van, nem lennél itt te sem. Engedd meg hát nekem, hogy végre én is úgy gondolkodjam, mint te. Megszorította a karomat, arca sápadt volt, rövid haja összekuszálódott. - A feleséged vagyok - mondta. - Számunkra nincs jövő. Ezért jogom van hozzá, hogy legalább veled együtt haljak meg. Hiszen szeretlek. Mit jelent énnékem ez az egész élet, ha te elesel? Inkább én is kiérdemlem a mártírkoszorút. És véremmel mosom le atyám szégyenét. Ő nem igazi görög! - De hát mi történt? - kérdeztem ismét riadtan. Ő dacosan megrázta a fejét, és így szólt: - Ne kérdezd! A dolgok menetén mrfrsem változtat. Erről gondoskodom! De többé már nem tudom tisztelni atyámat. A megengedhető politika és az árulás között hajszálnyi csupán a határ. De neked sem engedem, hogy atyámat árulónak nevezd! Csupán nem élhetek tovább az ő házában. A lánya sem szeretnék többé lenni. Nem is vagyok. A feleséged vagyok, és a feleség elhagyja az atyját és a családját, hogy követhesse férjét. - Követlek tehát téged - mondotta, és csupán parányi gúny érződött a szavaiból. - Az őrültségbe és az értelmetlen halálba követlek téged, mivel szeretlek. Azonban mindenekelőtt is nő vagyok, és énszerintem nem létezik olyan ügy, amelyért érdemes lenne meghalni. Nem, mint nő inkább választanék rövid és szegény életet véled. De mert ez nem lehetséges, követlek. Valójában szomorú dolog, hogy meg kell halni, amikor az ember éppen csak belekóstolt az életbe. De talán jobb a kalácsevést akkor abbahagyni, amikor a legjobban ízlik, így legalább nem marad keserű utóíze. Nem tudom, mi történhetett vele, és nem is akartam olyasmit kikényszeríteni belőle, amit nem mondhatott el. De az én szívem is megremegett arra a gondolatra, hogy ilyen fiatalon és ilyen gyönyörűen kell meghalnia, noha még élni vágyna. Rabságban, gyalázatban is élhet az ember, ha szereti az életet. Az emberi idő megeszi a múltat, és kioltja a veszteség fölött érzett fájdalmat. Ezt már megtanultam, miután megértem negyven évet. Jobb lenne, ha megadná magát, és a szultán rabszolgája lenne, semmint hiábavalóan meghalna anélkül, hogy ő maga hinné, hogy halálának bármi értelme volna. - A konstantinápolyi asszonyok között te vagy a legszebb és a legelőkelőbb származású - mondtam. - Ha megadod magad a törököknek, és megmondod nekik a nevedet, megkímélik az életedet, hogy odaajándékozhassanak a szultánnak. Okos vagy, és császári ranghoz méltó nevelést kaptál. A szultán Konstantinápoly elfoglalása után meghódítja az egész világot. Rám nézett barna szemével, és őszintén így válaszolt: - Épp ezért inkább meghalok, semhogy kísértésbe essem. Még a gondolatát sem tudom elviselni annak, hogy halálod után megcsaljalak és más férfit öleljek. De ismerem magamat. Nő vagyok és gyönge. Értsd már meg! Épp ezért nem tudok, nem akarok élni. Talán megtaláljuk még egyszer egymást egy másik életben, miként ebben az életben is találkoztunk és nyomban fölismertük egymást. Valahol magasan a fejünk fölött a nagyágyú kőlövedéke leszakított a fal tetejéről egy darabot, és hallottuk a leomló kövek dübörgését. A mennyezetről vakolat és kavics hullott a hajunkba. A falakat a halál dobja remegtette felettünk. Fölemelte arcát, karját összefonta mellén, és ezt mondotta: - Minden megvilágosodott előttem. Miért pazarolnánk a pótolhatatlan időt, amikor még eleven szemmel láthatjuk egymást? Gyakorlatlan kézzel bontogatni kezdte vértje szíjait, majd elnevette magát, és így kérlelt: - Nyisd ki, szerelmem, ezeket a borzalmas kapcsokat a hátamon. Ilyesmit csakis férfiak tudnak kieszelni! - Köszönd a jó szerencsédnek - mondottam kiszáradt torokkal -, hogy nem titkos zárakkal fölszerelt igazi lovagi felszerelés van rajtad, ami tetőtől talpig beborít. Mert olyan ravasz zárak is vannak ám, és igen erős acélból, hogy az embert még akkor sem lehet leszúrni, ha a lováról leesvén védtelenül fekszik a földön. A várnai csatamezőn még a törökök pörölye sem tudta kinyitni a német lovagok páncélöltözékét. - Milyen okos vagy! - mondta gyengéden. - Milyen sok mindent láttál! De a nőknek is van ám felszerelésük! És egy nő zárját a legerősebb férfi sem képes fölnyitni, ha a nő maga nem akarja. A törökök is észre fogják ezt venni hamarosan. Csakhogy nincs sok ilyen nő! - Csak te! - mondottam remegő hangon. - Csak te, Anna Notarasz! Szépségének tudatában mozgatta tagjait, amint ingerlő lassúsággal kihámozta magát csikorgó páncéljából, karcsún, mint egy ifjú. - Olyan vagy, mint egy szép fiú! - mondtam. - A hajad is levágtad. Mégis szebb vagy, mint bármikor! - De hát nem vagyok fiú! - évődött velem kedvesen. - Nem veszed észre? Ágyúgolyó reszkettette meg ismét a falakat körülöttünk. Mezítelen karjával átölelte nyakamat, és ezt mondotta: - Ne félj az ágyúktól, szerelmem, én sem félek! Ajkam a forrásod, igyál! Testem a kenyered, egyél! Élvezz engem, ahogyan én is élvezlek téged! Az életünk úgyis hamarosan kihuny, mint az ellobbanó fonál. A halál hosszú, s a szerelem test nélkül sovány szerelem! Szavai talán bűnös szavak voltak, de abban a pillanatban, amikor a halál dübörgött a fejünk fölött, igazat szólt. - Egyetlen forrásom! - súgtam. - Egyetlen kenyerem! Az embernek vízre és kenyérre van szüksége ahhoz, hogy élhessen. Az örökkévalóságban már nincsen sem víz, sem kenyér. Teéretted vissza fogok vágyakozni ide a mulandóba, hogy találkozhassam veled! De szerelmünk maró volt, mint a só, amely az ajkat is felsebzi, és csak növeli a szomjúságot, úgyhogy olthatatlan szenvedéllyel öleltük egymást újra meg újra. A bőr, az avas étolaj, a bor, a lőpor és az átizzadt ruhák nehéz szagát árasztó cellában öleltük egymást, miközben felettünk tombolt a halál, s a falból újabb és újabb darabok zuhantak le. Ennek ellenére szerelmünk nem csupán testi szerelem volt, mert valahányszor rápillantottam, szemem jól ismert, nyílt tekintetével találkozott, szemén keresztül mintha a mulandóságon láthattam volna keresztül. - Visszatérek, szerelmem - suttogtam neki -, egyszer még visszatérek idő és tér bilincseibe, hogy újra rád találhassak. Emberek, nevek, népek változnak, de a fal romjai közül szemed bársonyos barna virágként fog nézni reám. És te, bármily néphez és bármely korhoz tartozol is, érintsd meg kezeddel a port, amikor visszatérsz, érintsd meg a porban az arcomat az időkön át, amíg csak meg nem találjuk egymást. Mosolyogva cirógatta nyakamat és a vállamat, miközben arcán a szenvedély könnyei peregtek. - Szerelmem! - mondta. - Talán nincs is egyéb, talán csak ez a pillanat. De ez elég. Meg is telítődtem. Tevéled telítődtem meg. Már egészen te vagyok én is. Ezután már könnyű és szép lesz meghalni. A pislogó lámpa fényében körülnézett a zord boltívek alatt, és ezt mondta: - Szép, nagyon szép minden. Ilyen szép még sohasem volt. Kimerülten, ajkam eleven vállához szorítva azon tűnődtem, talán mégis el kellene neki mondanom a titkomat. Igaz, hiábavalónak és jelentéktelennek tűnt a közelségünkhöz képest. De nem akartam és nem is tudtam eltitkolni előle semmit. Ezért ekképpen szóltam: - Szerelmem, amikor én születtem, anyám porfírdarabkát szorongatott a kezében. Bíborcsizmával a lábamon jöttem a világra. Most már elmondhatom neked, mivel többé már semmi sem változik közöttünk. Izgatottan felkönyökölt, és hatalmasra tágult pupillával nézett rám. - Bíborcsizmával a lábamon születtem - ismételtem meg. - Atyám az öreg Mánuel császár mostohafivére volt. V. Johannesz császár a nagyapám volt. Bizonyára te is tudod, ő, aki Rómába és Avignonba utazott, vallását elhagyta és a pápát ismerte el, de csak ő maga, anélkül hogy népét és egyházát is elkötelezte volna. Azért tette, hogy a pápa a legnagyobb titoktartással megeskethesse őt egy velencei asszonnyal, akit szeretett. Akkor negyvenesztendős volt. A velencei signoria kifizette az adósságait, és visszaadta neki a bizánci korona ékköveit, amiket kénytelen volt zálogba adni. A pápa és Velence a nyugati országok támogatását és keresztes hadjáratot is ígértek neki. Ám a fia, Andronikosz, elárulta őt, és föllázadt ellene. Ugyanígy Andronikosz fia is. Amikor aztán a nyugati országok is becsapták őt, kénytelen volt végül beletörődni, hogy a szultán szövetségese legyen, és fiát, Mánuelt ismerje el örökösének. Valójában atyám volt az egyetlen törvényes trónörökös. Ezért küldte el Mánuel az angyalait, hogy keressék meg őt és vakítsák meg. Atyám ezután nem tudott tovább élni. Avignonban a pápai palota mögött levetette magát egy meredélyről. Az aranyműves, akire a vagyonát és a papírjait rábízta, atyám halála után becsapott engem. Csak amikor már én is fölvettem a keresztet, utaztam vissza Avignonba és szegeztem kést a torkának. A papírok, amelyek törvényes származásomat bizonyítják, még mindig nála vannak. Gondolom, a pápai kúria és a velencei signoria is tud létezésemről, noha szem elől veszítettek. Ba-szileusz vagyok tehát, de nem követelek magamnak hatalmat. A hatalom nem nékem való. De jogom van meghalni a városom falain. Ugye most már megérted, miért kell sorsomat végleg betöltenem? Ő ujjai hegyével arcomat cirógatta, és elszörnyedve nézett rám. Szakállam megnőtt, mert már azzal sem törődtem, hogy leborotválásával álcázzam magam. - Nos, elhiszed-e hát, hogy semmi nem történik szándéktalanul? - kérdeztem. - Énnekem találkoznom kellett veled és atyáddal is, hogy az utolsó kísértésnek is ellenálljak. Miután Konsztantinosz az uniót kihirdette, én felfedhettem volna magamat, és atyád segítségével lázadást szíthattam volna, s a várost átengedvén a szultánnak, árnyékcsászárként én uralkodhattam volna. De vajon ez méltó lett volna-é a származásomhoz? - Ha igaz az, amit mondasz - mondta kínlódva -, akkor csak Mánuel császár képeiről ismertelek meg. De Konsztantinoszra is hasonlítasz. Most, hogy mondod, csoda, hogy senki sem fedezte fel korábban a hasonlóságot! - Mánuel szolgám nyomban észrevette - mondtam. - A vér titokzatos. A vér oda tér vissza, ahonnét egyszer elindult. Amikor visszatértem atyáim egyházába, bennem a hitehagyott Johannesz is visszatért a szent és a megmagyarázhatatlan misztériumok kötelékébe. A megbékélés tehát többszörös, amint sorsomat beteljesítem. - Johannesz Angelosz baszileusz, a Palailogoszok nemzetségéből - mondta. - És Anna Notarasz, Notarasz megadux lánya. A megbékélés valóban többszörös, amint sorsunkat beteljesítjük. - De nem hiszek többé semmiben! - kiáltott fel. - Nem hiszem, hogy visszatérsz. Nem hiszem azt sem, hogy én visszatérek. Nem hiszek az örökkévalóságban. Csak a hasonlóságban, amely úgy csábított, hogy még csak nem is sejtettem semmit. Anélkül, hogy tudtam volna, a császári vért éreztem meg benned, nem pedig a férfit, akiről azt képzeltem, hogy már előző életemben találkoztam vele, úgyhogy ismerős volt számomra, amikor először nézett a szemembe. Jaj, miért beszélted el ezt nekem? Miért fosztottál meg attól az ábrándtól, ami halálom pillanatában megvigasztalt volna? Bánatától meglepődvén ekként szóltam: - Azt hittem, női hiúságodban vigaszul szolgál majd. Nemzetségünk egyenrangú. Nem aláztad meg magad, amikor engem választottál. Az ősi vér még a rongyok alatt is megismeri az ősi vért. - Azt hiszed, érdekel engem a nemzetség és a rang? - förmedt rám. - Egyedül csak te érdekelsz! De azért köszönöm a nászajándékot! Köszönöm a láthatatlan tollkoronát, amelyet énnékem adományoztál. Tehát baszilissza vagyok, ha neked így tetszik. Lehetek bármi, csak hogy kedvedre tegyek. Meztelenül kiugrott az ágyból, és büszkén fölszegte szép fejét: - Hát akkor legyél csak angyal vagy baszileusz! -kiáltotta. - Sóvárogj a láthatatlan, a nem létező dicsőség után! Én azonban nő vagyok, csak nő. És te semmit nem tudsz adni nekem. Sem otthont, se gyereket, sem azt az éjszakát, amelyen vénen és hervadtán ébrednék, és érezhetném azt a biztonságot, hogy te ott lélegzel mellettem az ágyban. Megérinthetlek, megcsókolhatom ráncos ajkammal a szájad. Az volna a boldogság! De te ezt nem engeded nékem esztelen becsvágyad miatt! Ugyan mit mentesít vesztett ügyért meghalni? Ki fogja azt megköszönni neked? Ki fog csak emlékezni is rád, amikor vérbe fagyva fekszel a földön és arcodat belepi a por? Áldozatod annyira céltalan, hogy nekem, nőnek, egyenesen sírnom kell miatta! Hüppögve beszélt, és próbálta fölemelni a hangját, de hirtelen keserves sírásra fakadt, rám vetette magát, csupasz karjával átölelt, és beborította szájamat és arcomat csókjaival. - Bocsáss meg nekem! - kérlelt. - Elhatároztam, hogy nem kínozlak többé, de gyönge vagyok. Hiszen szeretlek. Ha koldus lennél, vagy áruló, vagy olyasvalaki, akit az emberek kivetettek maguk közül, akkor is szeretnélek, hogy tevéled élhessek. Lehet, hogy elégedetlenkednék és szüntelenül meg is sebeznélek, de mégis szeretnélek. Bocsáss meg nekem! Hulló könnyeink egymással keveredtek, arcáról és ajkáról magamba szívtam könnyének sós ízét. Mindennek a hiábavalósága izzó vasként égette szívemet. Mint láng, amely tisztán ég, de aztán kialszik. Mások vasárnapjaikat és szombatjaikat és életük legszebb éveit áldozzák fel a hiábavaló tudást keresvén. Az egyetlen igazi tudás őbenne, a nőben volt meg. Az élet erős vágyakozása az életre. Abban a pillanatban kételkedtem magamban, és meginogtam. Ez volt az utolsó kísértés, rosszabb, mint amikor Konsztantinosz oszlopának csúcsáról lenéztem a városomra. Giustiniani hajói a kikötőben várakoznak, és készek elvitorlázni, ha kell. A keresztények hajóhadának kitörését a törökök száz hajója sem képes megakadályozni, ha a szél holnap kedvező lesz. - Tenéked fölösleges meghalnod, Anna! - mondtam. -Kérj menedéket Giustiniani nagyhajóján, ő szívesen megadja neked! - És te? - kérdezte. Amint arcát felém fordította, az izgalomtól a lélegzete is elakadt. - Ha elárulnám önmagam, nem volnék méltó a szerelmedre! - válaszoltam. De a kétely tovább mardosott. Már nem hittem magamnak. Tudtam, áldozatom értelmetlen. Az örökkévalóság nem vigasztalt. Mégis tudtam, ha önmagamat becsapnám, úgysem élhetnék tovább. Legalábbis olyan életet nem, amiért érdemes lenne élni. Még ővele sem. Mindennek megvan a maga ideje. A mámornak is. Az emberi közelségnek is. Egyszer azonban minden láng ellobban, és eljő az ébredés borzalmas pillanata. Nem akartam újabb börtönben ébredni. - Nem, nem volnék méltó a szerelmedre - ismételtem meg. - Felejtsd el, amit mondtam. Fölösleges volt. Már bánom is. Hiszen semmi jelentősége nincs. Mindketten csak görögök vagyunk. Népünkkel élünk és halunk. Az utolsó Róma bukásával nekünk már nincs helyünk a világon. Sem a nyugati országokban, sem a szultán országaiban. A földönfutó kenyere keserűbb, mint a rabszolgáé. Ezért haljunk meg inkább Krisztusért. Névtelenül, ismeretlenül, anélkül, hogy bárki emlékezne ránk. Így a legjobb. Napnyugta előtt Giustiniani kopogtatott, és az ajtón keresztül szólított bennünket. Félrehúztam a reteszt, és ő bejött, körül sem igen nézve. - A török táborban nagy a csend - mondta. - Ez a némaság félelmetesebb, mint az előző estéken az örömujjongásuk és a lobogó tüzeik. A szultán ezerfős csapatokra osztotta őket, és mindenik csoportnak meghagyta, mikor kell elindulnia, és mikor kezdődik a támadás. És nem hitről meg iszlámról beszél ám a tisztjeinek, hanem minden idők legnagyobb fosztogatásáról. A Blachernai és a főrendűek palotáinak kincseiről, a templomok szent edényeiről, gyönggyel kivarrott ruhákról és ékszerdobozokról. Azt mondják, két teljes órán át nekitüzesedve ecsetelte, mi mindent lehet rabolni Konstantinápolyból, nem feledkezve meg a szép görög ifjakról és a leányokról sem, akiket eddig még férfi tekintete sem érintett. Magának valóban csak a falakat és a középületeket tartja meg. A törökök már minden posztódarabkájukat csíkokra szabdalták, hogy dárdáik hegyére tűzve, azzal jelöljék meg a házat, amit ki akarnak rabolni. Az írástudó dervisek - megkülönböztető jelként - e csíkokra már az iszlám valamennyi betű- és számjelét ráfestették. Ezzel többet foglalkoztak, mint a fegyvereik élesítésével vagy az ostromlétráikkal. Giustiniani a nap folyamán levágatta és befestette a szakállát, és aranyszálakat fonatott belé. Páncélját fényesre tisztították, és a fegyverkovács kiegyengette a rajta lévő dudorokat-horpadásokat. Már messziről finom kenőcsöktől illatozott, és minden tekintetben páratlanul szép megjelenésű volt. - Nem kísértek el a templomba, drága gyermekeim? - kérdezett bennünket. - A törökök a támadás előtt édesdeden alusznak. Amit meg közben az ágyúk letépnek, az embereim újra felállítják. Na, igyekezzetek, öltözzetek föl illendően, hogy más becsületes emberek módján ti is fölvehessetek a halotti szakramentumot, és erre az éjszakára büntelenseget fogadjatok. Ránk pillantott, és nem állta meg, hogy hozzá ne tegye: - Az arcotokról látom, hogy mindkettőtök számára könnyebb lesz, mint a többiek számára. Összenéztünk, és Anna Notarasz hevesen ekképpen szólt: - A szakramentum hamis, a hitvallást a latinok toldalékolták, és én soha nem fogok csatlakozni a latinok pápájáért mondandó előimádkozáshoz! Giustiniani békítőleg emelte föl roppant mancsát, és így csillapítgatta: - Miklós pápának kétségkívül volt más fontosabb gon-dolkodnivalója, mint a távoli Konstantinápoly és mi, néhány szerencsétlen férfiú, akik a hitért vívjuk itt a harcot az egész kereszténység dicsőségére. Ott van őneki a könyvtára, meg egy sereg fontos építkezés, meg sok egyéb lyuk, amit be kell tömnie azzal a pénzzel, amit a keresztény országokban összeprédikáltatott Konstantinápoly megmentésére. Azonkívül saját tapasztalataimból tudom, hogy nem való a vörös- meg a fehérbort összekeverni. Az az ember, aki minden étkezésnél mind a kétféléből megiszik egy üveggel, könnyen elveszítheti az emlékezetét. Ma este azonban ne ítéljünk el a szívünkben senkit! Még Miklós pápát sem. Tisztelettudó gyöngédséggel Anna Notarasz vállára tette a kezét, és dorgáló hangon mondta: - Emlékezz rá, hogy az éjszakát biztonságban töltötted mellettem, átkozott latin mellett, és az én átkozott latin oldalam melegét élvezted. Az egyházak határai nem nyúlnak az égig. Krisztus teste és vére az Krisztus teste és vére marad, bárki áldja is meg a kenyeret és a bort, ha ketten vagy hárman egybegyűlnek őszinte szívvel, hogy magukhoz vegyék az ő emlékezetére. Bocsássunk meg ma este a haragosainknak, miképpen a mi bűneink is bocsánatot nyernek. - Anna, hajnaltól valamennyien egy ügyért harcolunk, görögök és latinok egyaránt! - szólaltam meg én is. - Ne tagadjuk meg a szent és a megmagyarázhatatlan misztériumot pusztán a szavak miatt, hanem testvéreinkkel együtt készüljünk fel a halálra, hogy megtalálhassuk Isten valóságát! - Engem fölismerhetnek - tétovázott. - Még én sem ismertelek föl az első látásra, szerelmes szememmel sem! - mondtam. - Fivéred vértje van rajtad. Legfeljebb a fivéreddel téveszthetnek össze. Ha atyádban van még jóérzés, nem jön el a templomba, hogy a latinokkal együtt imádkozzék. - Nem, atyám nem fog eljönni a templomba - hagyta rám Anna. Hangja megtört, szemét lesütötte, és így panaszkodott: - A fivéreim, óh, a fivéreim, jobb volna meghalniuk, mint életben maradniuk! Egy nő élhet a tisztességét elveszítvén is, egy ifjú szívét azonban megtöri a becstelenség! - No, no! - mondotta Giustiniani. - A halálban önmagában véve nincsen semmi dicső. Ezt érzed a hullaszagból a falon. A halálban egyenrangúakként fekszenek törökök és görögök, velenceiek és genovaiak. Együtt lovagoltunk a templomba, miközben a nap a török tábor mögött lassan lebukott, és utolsó vérszínű sugarait a templomok zöld rézkupoláira vetette. Konsztantinosz császár megérkezett a Nagytemplomba, kíséretében az udvari népek, az arkhónok, az ezeréves szertartás által megszabott rendben, ki-ki a maga rangjának és méltóságának megfelelő színű és szabású ruhába öltözve. A szívem tudta, hogy a soha vissza nem térő Bizánc kihunyó ragyogásában utoljára gyűlt össze, hogy fölkészüljön a halálra. Velence bailója, a tizenkettek tanácsa és a velencei főurak szintén ünneplőbe öltöztek. A falról érkezők páncélja tisztán ragyogott, pótolván a selymet és a bársonyt. Giustiniani körül a parancsnokai csoportosultak. Aztán Konstantinápoly görög népe zsúfolásig megtöltötte Jusztinianusz szent templomát, nem vetvén meg többé. A végveszély percében százszámra jöttek el a templomba papok és szerzetesek is, dacolva a kiátkozással. A halál előtt már nem volt vita, sem gyanakvás, sem harag az emberek között. Fejet hajtott mindenki a megmagyarázhatatlan misztérium előtt, ki-ki a maga lelkiismerete szerint. A templom száz meg száz lámpája illatozva égett és nappali fénnyel árasztotta el a templomot. A mozaikképek elmondhatatlanul bánatosan és gyöngéd tekintettel néztek le arany alapjukról és a vonuló emberek árnyai visszatükröződtek a padlózat elkoptathatatlan márványlapjainak sima felületén. Miközben a kórusok angyali tisztaságú hangon szent zsoltárokat énekeltek, Giustiniani szeme is könnybe lábadt, úgyhogy kénytelen volt megtörölgetni virrasztástól duzzadt szemét. Hangosan sírt sok bátor férfiú. Mindenki füle hallatára Konsztantinosz császár az évszázadok szentesítette szavakkal vallotta meg bűnös voltát. Majd a latinok is bekapcsolódtak, és mormolva kórusban ismerték be vétkeiket. A hitvallást a görög metropolita olvasta föl, kihagyva belőle a sértő "és a Fiútól" szavakat. A latinoknak Leonard püspök olvasta föl latinul a hitvallást. A görög imádságban sem említették többé a pápát. A latinok a pápát is imádságukba foglalták. De ma este ezt senki nem vette zokon és senki sem fortyant föl emiatt az ellentmondás miatt. Minden mintha kimondatlan egyezség alapján történt volna, és a görögök minden korábbinál hevesebben kezdtek zokogni a hatalmas megkönnyebbüléstől, hogy hitünket többé már nem sértették meg. A templomban oly sok ember volt, hogy a kenyérből nem jutott mindenkinek. De aki kapott, az mind megosztotta a körülötte állókkal, hogy akik eljöttek a templomba, legalább egy morzsányi kenyérrel részesüljenek Krisztus szent testéből. És már azzal sem törődtek, kovászos kenyér volt-e az vagy a latinok kovásztalan kenyere. A görögök és a latinok is csupán azt akarták, hogy testvériesen osszák meg egymás között Krisztus szent testét, hogy a megáldott kenyérben az örök életet vehessék magukhoz. Az órák hosszat tartó istentisztelet alatt elragadtatottság lett úrrá rajtunk, csodálatosabb, mint amilyet azelőtt templomban bármikor tapasztaltam. Egymás mellett álltunk, Anna meg én, kéz a kézben. Kéz a kézben osztottuk meg egymással a megszentelt kenyeret, és bűntelen éjszakát fogadtunk. Olyan könnyűnek éreztem magamat, mintha képes lettem volna a levegőben járni, anélkül hogy lábom a padozatot érintené. Szeme, az ő barna szeme mellettem volt, de már távolodva tőlem a megszenteltség ragyogásába. De az emberi melegségtől és a földi közelségtől távolodván is, egyre tisztán, ismerősen és örökkévaló an ragyogott felém, hogy egyszer még ráismerek újraéledésem napján. Amikor az istentisztelet véget ért, Konsztantinosz császár szólt a népéhez, és megindultságtól reszkető hangon ezt mondotta: - A törököknek ágyúik vannak és tengernyi emberük, nekünk azonban Istenünk és Megváltónk van. Ne veszítsük el hát a reményt! Megölelte barátait és a hozzá közel állókat, megcsókolta mindőjüket, és kérte, hogy bocsássák meg neki mindazt, amit ellenük vétett. A köznép első soraiban állókat is megcsókolta, bűneinek megbocsátását kérve tőlük, egész népét ölelvén őbennük. Példája a latinokat is arra buzdította, hogy öleljék meg egymást és kérjenek egymástól bocsánatot, úgyhogy Velence bailója könnyezve ölelte meg Giustinianit és kért tőle bocsánatot gonosz gondolataiért. Velenceiek és genovaiak ölelték egymást, megfogadva, hogy hősiesen, a haláltól sem félve és a dicsőségért egymással versengve fognak harcolni. Hiszem, hogy ezen az estén valamennyien őszintén gondolták, amit mondottak. Már jó sötét volt, amikor a templomból kiléptünk, de minden házban égtek a fények, és a főutcát fáklyákkal és lámpásokkal világították ki a Szófia-templomtól a Blachernaiig és a Kharisziosz-kapuig. A templomok harangjai és a kolostorok vaskolompjai szakadatlanul szóltak, úgyhogy az estét akár a város legnagyobb ünnepének is lehetett volna gondolni. Pérában is égtek a fények, s a velencei hajóhad készenlétben felsorakozott a lánc mellett, fénylő füzért alkotván a kikötő fekete vizén. A város fényei fölött pedig szikrázva ragyogtak a csillagok a sötét égbolton. A csillagok gondolatai követtek bennünket, s fényes csillagtestünk felkészült rá, hogy földi testéből kiszakadván visszatérjen a csillagokba. Ezzel magyarázható, hogy oly elmondhatatlan könnyűnek érzem magam, és oly földöntúli a ragyogás Anna Notarasz barna szemében. Az Apostolok templománál elváltunk Konsztantinosz császár szertartásos kíséretétől. A császár még egyszer megölelte Giustinianit, és bocsánatot kért tőle bűneiért. Több görög kihasználta ezt az alkalmat, hogy hazatérjen az otthonába, levesse magáról az ünneplő ruhát, elbúcsúzzon feleségétől és gyermekeitől, majd magára öltse fegyvereit és fölszerelését, és iparkodjék vissza a falakra. A búcsúzkodás perceiben találkoztam a német Joan Granttal, és leszálltam a lovamról, hogy megöleljem őt és megköszönjem az irántam tanúsított barátságát. Arcát puskaporszemcsék pettyezték, még mindig nehézkesen mozgott, és pislogott rám megperzselt szemöldöke alól. De csillapíthatatlan tudásszomjában még ezen az utolsó estén is mutatott nékem két teljesen kopasz és fogatlan, támolygó vénembert és kíséretükben egy ifjút, akik a császári arzenál technikusainak furcsa vörös rangjelzéssel díszített öltözékét viselték. - Tudod-e, kik azok? - kérdezte. Majd amikor a fejemet ráztam, így folytatta: - A császári arzenál legtitkosabb föld alatti kamrájából jöttek, ahol a görögtüzet készítik. Látod, milyen sárga a fiú arca, és már neki is kihull a haja? Az aggastyánoknak meg már foguk sincsen, és mindenütt hámlik a bőrük. Szívesen beszélnék velük, de az őrök szemmel tartják őket, és könyörtelenül megölnek mindenkit, aki megpróbál szóba elegyedni velük. - A nyersanyaguk fogytán van - folytatta. - Az utolsó edényeket kivitték a falakra és a hajókra. A nyersanyagok egy részét ismerem, de nem mindeniket, és nem ismerem a keverés titkát sem. Az a legfurcsább, ahogyan a tűz magától meggyullad, amint a szórókészülék torkából kilökik. Semmiképpen sem a levegő hatására, mivel a hajítógéppel kidobott palackokhoz is külön gyújtószerkezetet kell szerelni. A szórókészülék fémtorkában van tehát valami, ami meggyújtja azt az anyagot. Ásványolaj van benne bőven, mert úszik a víz színén és a víz nem oltja el. Csak homokkal vagy ecettel lehet eloltani. Velencei tengerészek állítása szerint szükség esetén a hajófedélzetre hullott égő csöppeket vizelettel is el lehet oltani. Ezek az aggastyánok már ezer éve nemzedékről nemzedékre örökölték a keverés titkát. Fölírni soha nem volt szabad, és a régebbi időkben a föld alatti kamrákban dolgozóknak még a nyelvét is kivágták. Ezek az öregek most már magukkal viszik a sírba a titkot. Ha a törökök holnap reggel elfoglalják a várost, az arzenál őreinek utolsó feladata, hogy mindazokat megöljék, akik a titkot ismerik. Ezért jöhettek el a templomba is, évtizedek óta először. - A titok sohasem került idegen kézbe - folytatta Grant, még mindig figyelmesen szemlélve az aggastyánokat és az őket kísérő ifjút. - Amikor a latinok meghódították Konstantinápolyt, rövid császárságuk időszakában megtanultak valami hitvány görögtűz-pótlékot készíteni. Ezt a velenceiek is ismerik, de az nem az igazi görögtűz! Bizánc egész történelme során az új császár első és legfontosabb feladata volt, hogy biztosítsa a maga számára az arzenált és a görögtűz titkát. Fölvonta a vállát, és sóhajtott: - Sok titok süllyed a sírba ezzel a várossal. Sok-sok pótolhatatlan tudás is. Hiába. Johannesz Angelosz, nincs gyűlöletesebb a háborúnál. Én elismerem ezt, én, aki az ostrom alatt a törökök tizenkilenc föld alatti járatát semmisítettem meg, és minden eszemet és tehetségemet arra használtam, hogy a császári technikusokat az eddiginél különb hadigépekkel segítsem törököket ölni. - Ne veszítsük el a reményt - mondtam, noha tudtam, hogy amit mondok, az hazugság. Ő a földre köpött, és keserűen így válaszolt: - Egyetlen reményem egy hely a velenceiek hajóján, ha az utolsó pillanatban sikerül eljutnom a kikötőbe. Énnékem más reményem nincs. - Gúnyosan nevetett önmagán, összeráncolta megperzselődött homlokát, és hozzátette: - Ha tökéletesebb ember volnék, a falak összeomlásakor karddal a markomban a könyvtárba futnék, és én rabolnám el az általam annyira áhított könyveket, hogy a hajóra vigyem őket. De ilyen tettre én nem vagyok képes, mivel német vagyok és hűségre neveltek. Ha olasz volnék, talán megtehetném, az olaszok szabadabbak és okosabbak is, mint mi, északon lakók. De én nem vagyok rá képes. Ezért aztán megvetem magamat. - Szánlak téged, Joan Grant - mondtam -, ijesztő szenvedélyed miatt. Hát még a szent misztérium sem tudott ma este megszabadítani önmagádtól? - Nem - válaszolta. - Engem más nem szabadít meg önmagamtól, csak a tudás. A tudás az ember egyetlen szabadsága. De mikor elváltunk egymástól, megölelt, és így szólt: - Te nem vagy türelmetlen senkivel szemben, és nem kényszerítesz senkit a magad hitére. Ezért tudtalak megszeretni Jean Ange! Tartsd meg a csillagtestedet. Én beérem ezzel a fekete földivel. A földből egyszer majd bölcsebb szemmel nézünk egymásra, mint most! Amikor a Szent Romano sz-kapuhoz közeledtünk, a hűvös éjszakában orrunkat egyszerre borzalmas hullaszag csapta meg, amit a falon tartózkodva annyira meg lehet szokni, hogy észre sem veszi az ember. Anna Notarasz reszketni kezdett, de miután az őrök lovainkat elvezették, Giustiniani így szólt: - Pihenjetek, gyermekeim és aludjatok, amíg erre egyáltalán van lehetőség. Egy, kettő, esetleg három óránk lehet még. Miután az őröket ellenőriztem, én is akarok még aludni egyet ezen a bűntelen éjszakán, fejemet a jó lelkiismeret párnájára hajtva. Engem becsaptak, de Isten kegyelméből s nem a magam érdeméből, énnekem senkit sem kellett becsapnom. Aztán még ezeket mondotta: - Miután az adott pillanatban mindenki elfoglalta az állását, hogy a külső fal maradványait védelmezze, a rohamkapukat lezárjuk és kulcsait átadjuk a császárnak. így aztán senki sem eshet abba a kísértésbe, hogy elmeneküljön. Akik a külső falra mennek ki, vagy kitartanak, vagy elesnek! Ezért vettük magunkhoz a halotti szakramentumot ezen az éjszakán és ezért bűn nélküli az éjszakánk! - És az én helyem hol lesz? - kérdezte Anna Notarasz. Giustiniani barátságosan felnevetett: - Attól tartok, hogy tenéked be kell érned a nagy fallal. Ha az első vonalban lennél, attól félek, túlságosan aggódnánk éretted. Becsülettel megvallva, ott az utunkban volnál. - Menj a Kerko-kapuhoz - mondtam gyorsan. - Ott a Guacchardi fivérek és a velenceiek között a honfitársaiddal leszel együtt, és végveszélyben behúzódhatsz a Blachernai-ba. Ha elesel, Isten akarata, ha pedig a latinok hajóján megmenekülnél, az sem lenne bűn. Ne aggódjunk egymás miatt. De mialatt én erről beszéltem, ő halálsápadt lett, és úgy megmarkolta a karomat, hogy riadtan kérdeztem: - Mi van veled? Rosszul vagy? - Miért éppen a Kerko-kaput említetted? - kérdezte suttogva. - Akartál ezzel mondani valamit? - Semmi egyebet, mint amit mondtam - védekeztem, bár ez nem volt egészen igaz. - Mi van veled? Elgyöngült hangon mondotta: - Talán a hullaszagtól lettem rosszul. Ilyen gyöngécske katona vagyok, nem is akarok a terhetekre lenni. Elmegyek a Kerko-kapuhoz, és azután nem is kell egymással törődnünk! De azért éjfélig maradjunk együtt! Csak ennyit kérek tőled. Megörültem neki, hogy ennyire alázatosan elfogadta az indítványomat, mivel énnékem megvolt a magam terve, és féltem tőle, hogy könyörgésekkel kell majd jobb belátásra térítenem. A Kerko-kapu a támadás alatt a legbiztonságosabb hely, én pedig nem akarom, hogy őnéki gyámoltalanul védekeznie kelljen a támadó janicsárok kardjának villámgyors suhintásai ellen. Ő elaludt, de én hogyan is alhattam volna, mikor még egyszer utoljára élvezhetem közelségét. írtam, és elmosódó zúgásként már egészen a fal boltívéig behallatszott a száz- meg százezer török mozgolódása az éjszaka sötétjében, amint a helyükre rakták az ostromlétrákat és halomba hordják a nyílvesszőket az íjászok számára. Mindjárt éjfél, és jön Mánuel az irományaimért. Gyorsan írtam. Nemhiába voltam két esztendőn át az egyházi zsinat írnoka. Giustiniani már kiürítette a ládáját és elégette azokat a papírokat, amiknek nem szabad török kézre kerülniük. A Blachernai fűtőtornyának kéményéből láng csapott föl, és az éjszakai szél kormos papírfoszlányokat permetezett a városra. Észak felől feltámadt a szél. Akkor vettem észre, amikor kimentem a falra, hogy a török tábor hangjait hallgassam, és megnedvesített ujjam fölemeltem a szélbe. Észak felől fúj. És ez menekülést jelenthet száz meg száz latinnak. Az est folyamán több mint negyven pérai ifjú jelentkezett Giustinianinál, hogy honfitársai oldalán harcoljon a városért vívott végső küzdelemben. Tisztességérzékük nem engedte, hogy a semleges Pérában biztonságban maradjanak, noha a podesztájuk a szultán fenyegetésétől megrémülve bezáratta Péra kapuit, és halálbüntetéssel fenyegetett mindenkit, aki az utolsó pillanatokban Péra semlegességét veszélyeztetné. Az ifjak a falakról kötélen a partra ereszkedtek, s a kapuőrök behunyták a szemüket, hogy ne lássák meg őket és ne hallják meg a csónakok evezővilláinak a nyikorgását. Ezen az éjszakán senki sem vádolja a másikat, minden bűn bocsánatot nyer és mindenki engedi a másiknak, hogy a lelkiismerete szavát kövesse. Ha valaki a kapitányt megvesztegetve, valamelyik velencei hajóra menekül, az ő dolga. Ha valaki az utolsó pillanatban, a sötétség leple alatt elillan a falról, hogy a városban rejtőzködjék inkább, a maga lelkiismeretének ad számot róla. Már nem vadásszák a szökevényeket. Mert hiszen alig is vannak, hihetetlenül kevesen vannak, ha azokra a nyomorékokra, aggastyánokra és tizenéves fiúkra gondol az ember, akik a nap folyamán jöttek ki a falakra, hogy ott haljanak meg a városukért. Ez a görögök éjszakája. Nézegettem ezeknek a sötét szempároknak az évszázados mélabúját és a lehajló arcok elmondhatatlan szomorúságát. Az éjszakában harangzúgás hirdeti az utolsó Róma halálát. Miről írhatnék még? Az imént a Guacchardi fivérek küldönce hozott egy nyílvesszőre erősített levelet, amit a fal fölött lőttek be. Hibás és rossz görög nyelven ismét ez állt rajta: "Tartsátok magatokat! Ha mirajtunk múlik, városotok soha nem kerül török kézre!" Aláírás nem volt, de hasonló üzeneteket a fal különböző pontjai felett lőttek már át, letörött nyílvég helyére erősítve. Ezek vigasztalnak bennünket, mert azt bizonyítják, hogy a szultán csapataiban szolgáló keresztények nem akarják a város pusztulását. De tudom jól, hogy a falak áttörésekor a keresztényeket sem tarthatja már semmi vissza a gyilkolástól és rablástól. Az már túlságosan nagy követelmény volna az emberrel szemben. A háború elvakítja az embert. A vér és a rablás mámora az ember leggyűlöletesebb bódulata. De mindannyian csak emberek vagyunk és emberi tartozást fizetünk meg. Szívünkben ugyanazt az Istent szolgáljuk. A vérben és a gyilkolásban vágyait kielégítő férfi is Isten valóságát hordozza a szívében. Eletében talán soha nem hallja vagy nem ismeri el ezt a valóságot, de azért az benne van. Ezért nekünk e mai éjszakán az ellenségeinknek is meg kell bocsátanunk, mert ők nem tudják, hogy mit cselekszenek. De ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy harcoljunk a városunkért, és oly sokat öljünk meg közülük, amennyit csak tudunk. Mindennek végezetéül való igaz: nem tudjuk, mit cselekszünk. De a szívem ezt mondja: mind ez idáig az alvajáró bizonyosságával teljesítettem a sorsomat. Választottam, de választásom akaratomtól és tudásomtól független volt. Megjött Mánuel, és én átadtam neki a papírjaimat. Igaz, a pápai kancellária titkáraként elsajátított gyorsírást csak én tudom elolvasni. Mégsem akarom megsemmisíteni a papírjaimat, bármennyire is hiábavaló mindaz, amit feljegyeztem. Talán valaki valamikor tolmácsolja majd üzenetemet. Manuel azok közé tartozik, akik megmenekülnek. Csillagtestem már Isten valóságát áhítozza ezen a bűntelen éjszakán. Földi testem azonban Anna Notarasz közelségét lélegzi be. Negyvenévesen, amikor már azt hittem, eljött életem alkonya. Bocsásd meg, szerelmem, mindazt a rosszat, amit neked okoztam! Áldalak téged, mivel általad ismerhettem meg önmagamat, és megtudtam, hogy nem vagyok kemény, s nem vagyok más embereknél sem jobb, sem rosszabb, hanem a szerelemben és a gyöngeségben a többi emberhez hasonlatos vagyok. Én, aki egykor valóban hittem, hogy a földön vándorló angyalok közé tartozom. Csak ember vagyok. Ennyi elég. Es a vér oda tér vissza, ahonnét egyszer elindult. 1453. május 29. ALEÓ É POLISZ! A város elveszett! Ez a kiáltás mindaddig visszhangozni fog az időben, amíg a világ fennmarad. Ha évszázadok múltán új életre szülétek, e szavak hallatára az iszonyattól tágra mered a szemem, és minden hajam szála égnek áll majd. Emlékezni fogok rájuk és újra átérzem őket, még ha másra nem is emlékeznék és a tudatom ismét olyan lenne, mint egy tisztára törölt viasztábla. Ezeket a szavakat újra át fogom érezni. ALEÓ É POLISZ! Én azonban még élek. Tehát így rendeltetett. Fenékig kell ürítenem a halál borzalmas serlegét, és a saját szememmel kell végignéznem városom és népem pusztulását. írok hát. De ha igazat kívánok írni, tollam vérbe kell mártanom, és minden egyes betűt vérrel kell megrajzolnom. Vérben nem is lenne hiány. Az utak menti árkok latyakossá dermedt vérrel telnek meg. A haldoklók sebéből még egyre bugyog a vér és meleg tócsákká gyűlik. A fő utca, a hippodrom és a Nagytemplom környéke annyira tele van holttestekkel, hogy járni is nehéz anélkül, hogy tetemekre ne tiporjon az ember. Ismét éjszaka van. A házamban ülök, amelyet lándzsavégre erősített fosztogatási zászló őriz. Fülemet viasszal tömtem be, hogy ne halljam a meggyalázott nők és gyermekek sikolyát, az egymással verekedő rablók állatias üvöltését, városom halálküzdelmének jajkiáltását, amely egyetlen pillanatra sem szűnve tölti be az éjszakát. Lehűtöm a szívem. írok, noha a kezem reszket. Nem a félelemtől. És nem is magamért. Számomra az életnek már annyi értéke sincs, mint az utca porának. Csupán a szenvedés és a fájdalom miatt, ami ezer és ezer forrásból bugyog körülöttem a felmérhetetlen borzalom éjszakáján. Láttam, amint egy véres kéznyomokkal bemocskolt leány eszelősen kimeredt szemmel belevetette magát a kútba. Láttam, amint egy rabló egy csecsemőt kiragadott anyja görcsösen ölelő karjából, és röhögve rászúrta a társa lándzsájára, hogy aztán megerőszakolja az anyát. Láttam a legrosszabbakat, amit az ember az emberrel egyáltalán tehet. Igen, láttam. És ennyi elég. Éjfél után a külső fal védelmezésére felesküdtek elfoglalták a maguk kijelölt helyét a fal teljes hosszában. Ezután a rohamkapukat bezárták és a kulcsokat átadták a nagy fal különböző szakaszait védelmezőknek. Néhányan imádkoztak, a legtöbben azonban ledőltek a földre pihenni, amíg még van rá idő, és sokan el is aludtak. Eközben a törökök könnyű gályái mozgolódni kezdtek a belső kikötőben a kikötői falhoz közeledve. A Két Oszlopkikötőben horgonyzó nagy hajóhad is kievezett a Boszporuszból, és széthúzódott a tengeri fal előtt, a Márványtoronytól Neorionig és a védőláncig. így húzta szét erőit a szultán, hogy a várost körülvevő fal minden pontján megszorongathassa a várost, nehogy védőket csoportosíthassanak át a leginkább fenyegetett helyzetben lévő falrészekre. A törökök minden ponton parancsot kaptak, hogy teljes erővel támadjanak, és ne csak színleljék a támadást a védők figyelmének lekötésére, ahogyan eddig tették. Ezért a hajók is föl voltak szerelve ostromlétrákkal és hágcsókkal, és az árbocaik is tele voltak íjászokkal. A szultán lófarkas zászlót és egy egész tartományt ígért annak, akinek elsőként sikerül megvetnie a lábát a falon. Mindazoknak pedig, akik meghátrálnak vagy kivonják magukat a küzdelemből, halálbüntetést. ? célból csauszai már fel is sorakoztak az első támadó csapatok mögött. Virradat előtt három órával megszólaltak a dobok és a kürtök, roppant lármával töltve be az éjszakát, amint a fal előtti térségben a támadók kiáltásaikkal biztatták rohamra önmagukat és társaikat. Az általunk védett falhasadék a Szent Romanosz-kapunál több mint ezerlépésnyi széles. A szultán elsőül a segédcsapatait küldte rohamra, azokat a pásztorokat és nomádokat, akik Ázsia valamennyi országából gyűltek össze a szent háborúra az iszlámért, és akiknek fegyvere csupán lándzsa vagy kard volt, védelmükre pedig legföljebb keskeny kis fapajzs szolgált. Amikor közeledtek a falhoz, a törökök kanócos puskái és szakállas ágyúi heves tüzelésbe kezdtek, és a nyilak is felhőkben szálltak felénk. Aztán egyszerre száz meg száz ostromlétra támaszkodott a hevenyészett falaknak. Allahot kiáltozva, imádkozva, szitkozódva és a félelemtől ordibálva rontottak a falra az első ezerfős csoportok. Az ő létráikat azonban eldöntötték, görögtüzet zúdítottak rájuk, és a fal előtt összetorlódó embereket pedig lenyilazták. Hosszú nyelű merítőkanalakkal öntözték rájuk a forró szurkot és az olvasztott ólmot. A lárma és az üvöltözés oly borzalmas volt, hogy rövid idő alatt teljesen bedugult tőle az ember füle. A törökök a szárazföldi fal teljes hosszában támadtak. Az ágyúk a kikötőben és a tengeren is dörögni kezdtek. Égési sebekkel borítva és a félelemtől üvöltözve a támadók közül sokan fejvesztetten menekülni próbáltak, de a sáncárok mellett felsorakozott csauszok kardjukkal széthasították a koponyájukat, holttestüket pedig hidegvérrel a sáncárokba taszították, hogy az árkot feltöltsék. Rövid idő alatt akkora hullahegyek halmozódtak föl több helyütt a külső fal tövében, hogy csaknem a fal közepéig értek. A rendezetlen segédcsapatok után a szultán kényszer-szövetségeseinek keresztény csapatait küldötte rohamra, és azokat a renegátokat, akik zsákmányra sóvárogván jöttek minden országból a szolgálatába. Ok az életükért harcoltak, és sokan még a falra is följutottak, mielőtt lezuhantak volna, hogy a hullahegyet növeljék. Borzalmas volt hallani, amint Európa minden nyelvén kiáltozva Jézus Krisztust és a Szent Szüzet hívták segítségül, miközben a törökök Allahot és a Próféta nevét kiáltozták. Nem egy alkalommal kerültem magam is szembe a halálfélelemtől eltorzult arcokkal, amelyek egyetlen pillanat alatt ismét visszahulltak a falról a sötétségbe. A genovai vértesek közül is többen megsebesültek vagy meghaltak a kanócos puskák ólomlövedékétől, mert a törökök tovább tüzeltek a sáncárok mögül, mit sem törődve azzal, hogy a saját embereiket találják-e el vagy bennünket. A sebesült genovaiak még térdre esve is harcoltak a hevenyészett fal peremén, és nem is próbáltak fedezékbe kúszni, mígnem a támadóknak vascsáklyáikkal sikerült lerántani őket a falról. Körülbelül egy óra múlva a szultán megengedte a még életben maradottaknak, hogy visszahúzódjanak és az előre betöltött ágyúknak kiadta a tűzparancsot. Ezek borzalmas kőgolyói szétvágták a mellvédünket és a két fal közötti sikátorba szórták a gerendavázakat és a földdel töltött hordókat. A pálcika módjára kettétörő gerendák recsegése megtöltötte a levegőt. Még le sem ült a por és el sem oszlott a lőporfüst, amikor a kitűzött időpontban és a kijelölt helyeken felsorakozott anatóliai török csapatok rohamra indultak. Gyors és szilaj férfiak voltak, és örömükben nevettek, amint sűrű csoportokban egymás vállára kapaszkodtak, hogy elérjék a fal peremét. Őket a csauszoknak már nem kellett legyilkolniuk, mivel igazi törökök voltak, és a vérükben volt a háború. Kegyelmet sem kértek, hanem Allah nevét kiáltva lehelték ki lelküket. Tudták, hogy az iszlám tízezer angyala lebeg fölöttük, hogy a halál pillanatában a hajuknál fogva emeljék föl őket egyenesen a Paradicsomba. Hullámokban támadtak, egymást követő ezerfős csapatokban, s közben gyalázkodásokat kiabáltak oda a keresztényeknek és olyan borzasztó fenyegetéseket, amiket le sem írhatok. Védelmünk azonban kiállta az ő támadásaikat is. A sorainkban ütött rések újra feltöltődtek, és bárhol inogni látszott az élő vértfal, Giustiniani nyomban odasietett, hogy bátorítsa embereit és kétkezes kardjával derékig széthasítsa a törököket. Ahol alakja föltűnt a falon, ott gyöngült a támadás, és a törökök futottak, hogy ostromlétrájukat egy másik ponton állítsák föl. Amikor az anatóliaiak támadása lanyhulni kezdett, megjelent az égen a virradat első halottszürke derengése. Testem minden porcikája fájt és zúzódásokkal volt tele, s a karom is annyira elfáradt, hogy minden pillanatban úgy éreztem, akaratomat megfeszítve sem tudnám többé csapásra emelni a kardom. Sok vértes genovai sípoló tüdővel zihált a kimerültségtől, és innivalóért kiáltott. De amikor a törökök kezdtek visszahúzódni, sokakban reménység ébredt, és egy szerencsétlen ember gyászos hangon még győzelmet is kiáltott. De a fekete fonalat már meg lehetett különböztetni a fehértől, és amint az éjszaka homálya szétoszlott, velünk szemben, a sáncárok külső oldalán megláthattuk a magas, fehér posztóföveges janicsárok szabályos sorait. Ezerfős csapatokba rendeződve, kitűnő ruhákban, hangtalanul vártak a támadási parancsra. Előttünk maga Mohamed szultán tűnt fel, kezében vasból készült parancsnoki buzogányával. Kis ágyúinkkal és a kanócos puskáinkkal sietve célba vettük és sortüzet adtunk le rá, de nem sikerült eltalálnunk. Több janicsár is kibukott mellőle, soruk mégsem borult föl. Újabb emberek léptek a helyükre hátulról, hogy feltöltsék a sort, és örültek a megtiszteltetésnek, hogy a szultán szeme elé kerülhettek, a legelső sorba, amire életkoruk és szolgálati éveik száma egyébként még nem jogosította volna föl őket. A zöld ruhás csauszok gyorsan a szultán elé álltak, hogy a saját testükkel védelmezzék őt. A nagy falon a nők és az öregek a szünetet kihasználván vizet bocsátottak le hozzánk vödrökben, amikbe egy kevéske bort is kevertek. Noha a nagy fal már jóformán kőhalmazzá omlott össze és orma csupán a hevenyészett fal magasságáig ért, oldala még mindig túlságosan meredek volt ahhoz, hogy csak úgy föl lehessen rá kapaszkodni. A nőknek meg éppenséggel kötélre volt szükségük, és bátorítólag kiáltoztak nekünk, hogy magukra vonják a figyelmünket. Mindarról, ami ezután történt, csak annyit mondhatok el, amit magam láttam, és másvalaki bizonyára másképpen mondja majd el, mivel az emberi megfigyelőképesség még a legjobbaknál is csalékony, mert érzékszerveink fogyatékosak. Mégis eléggé közel állottam Giustinianihoz, és úgy hiszem, jól láttam, hogyan történt az egész. Hallottam a figyelmeztető kiáltásokat, és arra is volt érkezésem, hogy a földre vessem magam, amikor a törökök egyszerre sütötték el nagy ágyúikat és mindenféle tűzfegyverüket. Reggelre kelvén a szél is fölerősödött, és egyetlen szempillantás alatt elsodorta a lőporfüst szurokfekete felhőjét. Amikor a recsegés-ropogás és a jajkiáltások elcsöndesedtek, láttam, hogy Giustiniani egyszer csak a földre rogy. Mellvértjén, éspedig az oldalánál, egy ferde szögben hátulról érkező ólomgolyó öklömnyi lyukat szakított. Arca egy pillanat alatt ólomszürkére vált, úgyhogy hirtelen mintha egy öregember ült volna ott, noha az előző napon még befestette a szakállát és a haját. Vért köpött maga elé a földre, és ágyékvédője alól is folyt a vér. - Ez eltalált - mondta. - Végem van! A legközelebb állók közrefogták őt, hogy eltakarják, nehogy mindenki nyomban észrevegye, hogy megsebesült. Fenyegetően kezdtek szétnézni maguk körül. - A golyó hátulról jött! - mondta valaki közülük. Ketten énmellém léptek, kétoldalról megragadták a karomat, majd erőnek erejével lerángatták rólam a kesztyűt, hogy megnézhessék, az ujjaim puskaporosak-e? Azután a legközelebb álló görög technikushoz mentek, aki a puskáját töltötte épp nagy sietve, és úgy megütötték, hogy a földre zuhant, a szakállát rángatták és csizmáikkal rugdalták. Valamennyien a nagy fal ormára tekingettek és az öklüket rázták fenyegetően. - Krisztus szerelmére, testvérek! - mondotta elgyöngült hangon Giustiniani. - Ne veszekedjünk! Nem mindegy, merről jött a golyó? Talán éppen megfordultam, hogy a falat meg a vizesedényeket nézzem, és a golyó a törökök felől érkezett. Rajtam ez már nem segít! Kiáltsatok inkább felcserért! Az emberei egymással versengve kiabáltak a felcserért, a görögök azonban a falról azt kiáltozták vissza, hogy senki nem juthat oda Giustinianihoz, mert a rohamkapu zárva van. Egy bátor ember ugyan le is csúszhatott volna a fal oldalán a sikátorba, de érthető, hogy erre egyetlen seborvos sem vállalkozott még Giustinianiért sem, mivel a janicsárok rézdobjai épp abban a pillanatban diadalmas rohamindulót kezdtek pergetni. A janicsárok méltóságához nem illett, hogy támadás közben akár Allah nevét is kiáltsák. Némán futva támadtak, egymással versengve, melyikőjük fogja elsőnek elérni az elővédfalat. Számos ponton már létra sem kellett, falmaradványaink előtt annyira magasra halmozódtak a holttestek. Támadásuk oly gyors, hangtalan és heves volt, hogy legfeljebb csak néhány védőnek sikerült innia, noha mindenkit kínzott a szomjúság. Még a vödröket is fölrúgtuk, és egy pillanat múlva már a fal ormán dúlt a közelharc, ember ember ellen. Ez már nem is akármilyen küzdelem volt, hanem háború, mivel a janicsárok pikkelyes páncélt vagy gyűrűkből készült inget viseltek. Kardjuk éles villámként csapott le, s létszámuk súlyával is hátranyomták a védőket. Giustiniani genovai harcosainak és a megsegítésükre küldött görögöknek csoportokba kellett verődniük, hogy a támadás súlyát a saját testük súlyával fogják fel. Épp ekkor jelent meg a nagy falnál a császár is, végiglovagolván a falon, hogy a küzdelem menetét megszemlélje. Arca lángolt, és örvendezőn kiáltozott: "Tartsatok ki, csak még egyszer tartsatok ki, és akkor miénk a győzelem!" Ha itt volna mivelünk, lent, s érezte volna tagjaink ólomsúlyát, nem kiabált volna így. Giustiniani a kezével támasztotta föl nagy bikafejét, kínjában a száját harapdálta, káromkodott, és a császártól kiáltva kérte a rohamkapu kulcsát. A császár azt kiabálta vissza, hogy a sebe nagyon veszélyes nem lehet, és hogy nem kellene egy percnyi fájdalomtól megijednie és embereit teljesen magukra hagyni. - Átkozott görög esküszegő! - kiáltotta Giustiniani. - Én tudom a legjobban, milyen állapotban vagyok! Dobd ide hát a kulcsot, mert különben én megyek érte, de akkor saját kezemmel öllek meg! Emberei a heves küzdelem kellős közepén nevetésre fakadtak. Pillanatnyi habozás után a császár engedett, és a nagy fal tetejéről végre ledobta a kulcsot Giustiniani lába elé. Ő kezébe vette és jelentőségteljesen felmutatta az embereinek. A küzdelem már mindössze néhány lépésnyire tombolt tőle, szikráztak a kardok. Egy óriás termetű janicsár harcolt a csődület közepén, kezében kétkezes karddal, végül a vértes genovaiaknak sikerült körülfogniuk és térdre kényszeríteniük. Amikor a janicsárok első támadó hulláma rendezetten visszavonult, hogy a harcosok kipihenjék magukat, megkezdődött a második ezerfős csapat támadása. Giustiniani magához szólított, és ezeket mondotta: - Fogj meg a hónom alatt, és segíts felállnom! A jó parancsnok az utolsó lehetőségig harcol, de csak addig, és nem tovább! A hóna alá nyúlva felsegítettem, és egy másik, bizalmas embere a másik oldalról támogatta. Lesegítettük a falról, és a császártól kapott kulccsal kinyitottuk a rohamkaput, úgyhogy a falon át a város felőli oldalra vezethettük. A császár riadtan jött felénk, leghűbb embereitől körülvéve. Felszerelését nem öltötte magára, hogy könnyebben és fáradság nélkül tudjon mozogni. Bíborujjast viselt, fölötte pedig aranyszálakkal átszőtt császárzöld köntöst. Még egyszer arra kérte Giustinianit, hogy tartson ki, és térjen vissza az ütközetbe, hangoztatván, hogy sebe jelentéktelen. De Giustiniani már nem válaszolt neki, még csak rá sem nézett. Minden erejére szüksége volt, hogy a szörnyű fájdalmat elviselje, amit minden egyes lépés okozott neki. A császár visszatért a nagy fal ormára, hogy onnan kísérje figyelemmel a csata menetét és tanácsaival bátorítsa a görögöket. Giustinianiról nagy üggyel-bajjal leszedtük a páncélját. Amikor a földre dobtuk, úgy csobbant benne a vér, mint víz a cseberben. Giustiniani jelt adott a legközelebbi emberének, és így szólt hozzá: - Én felelek az embereim életéért. A férfiú rábólintott, annak a jeléül, hogy érti, és a rohamkapun át visszatért a harcolók közé. Közben világos reggel lett. - Giustiniani! - mondtam. - Köszönöm az irántam való barátságodat, de most már nekem is vissza kell mennem a falra. Ő a fájdalomtól eltorzult arccal intett, és nagy nehezen így szólt: - Ne beszélj már szamárságot! A csatát elvesztettük. Ezt épp oly jól tudod, mint jómagam. Hogyan tudna mintegy ezer kimerült férfi közelharcban védekezni tizenkétezer janicsárral szemben, akiknek kitűnő fegyverzetük van és akiket a mérhetetlen fosztogatás lehetősége is hajt. Számodra van egy hely a hajómon. Tisztességesen megvásároltad és meg is fizetted. Busa fejét egy pillanatra kezével megtámasztva, így kérlelt: - Krisztus nevére kérlek, menj ki a falra, és aztán számolj be a küzdelem menetéről! Csak azt akarta, hogy távozzam mellőle, mivel a rohamkapun át egyesével szállingóztak át hozzá a tetőtől talpig véres genovaiak, hogy körülötte gyűljenek össze. Fölmentem a falra, s a nap ragyogó fényében láttam, hogy Mohamed szultán a teljesen feltöltött sáncárok szélén áll és buzogányát lóbálva, támadásra biztatja a mellette futó janicsárokat. Összeomlott védelmi szakaszunk teljes hosszában tombolt a harc, már a hevenyészett fal ormán. A genovaiak egyre közelebb húzódtak egymáshoz, s láttam, amikor itt-ott egyik ember a másik vállára üt, jelezvén, hogy mehet, ő átveszi tőle a harcot, s küldte amazt a rohamkapuhoz. Egyenként vonták hát ki magukat a genovaiak a küzdelemből, éspedig anélkül, hogy a görögök egyáltalán észrevették volna. Amikor ezt megértettem, tudtam, hogy a csata elveszett. A janicsárok rézdobjainak a pergése is, mint városom gyászindulója, egyre szilajabb lett. Valaki mellettem hirtelen északkeleti irányba, a Blachernai felé mutatott. A kezüket tördelő és félelmükben kiáltozó aggastyánok és nők egyszerre elhallgattak, és úgy néztek, mintha a saját szemüknek sem hinnének. A látvány azonban valóság volt. A ragyogó reggelben a Kerko-kapu két teljesen épen maradt tornyán a szultán vérpiros zászlaja lengett, rajta az ezüstös holdsarlóval. Ezt a látványt nem tudom soha elfelejteni. És mintha az egész város ugyanabban a pillanatban vette volna észre, először csak hitetlenkedő mormogásként, azután egyre hango-sabb jaj kiáltásként terjedt az előre nem sejtett gyászhír: "ALEÓ É POLISZ!" S a ragyogó reggelen a kiáltást átvették a támadó török csapatok is. Az ő oldalukon pár ezer rekedt torok diadalüvöltésévé dagadt. Egy percig semmit sem értettem. Érthetetlen volt, hogy a fal legépebb része került először török kézre. Hiszen a Kerko-kapunál még a külső fal is csaknem sértetlen volt. Ám a Kerko-kapunál, a nagy fal ormán ott lobogtak a félholdas török zászlók. Ugyanabban a pillanatban a janicsárok újabb támadóhulláma elsöpörte útjából a görögöket és az utolsó genovaiakat, és a hevenyészett falon át beözönlött a két fal közötti sikátorba. A rohamot tovább folytatva az első janicsárok macskaügyességgel felkapaszkodtak a nagy fal beomlott oldalán, megkapaszkodva minden kiugró részben és kőben, ami csak alkalmas volt rá, hogy a lábukat megtámasszák rajta. A nők és a serdülő fiúk a rémület adta erővel görgették le rájuk a fal ormára felhalmozott kőtömböket. A fémtorokból utoljára záporozott a tűzeső, már nem kellett ügyelni arra, hogy a hevenyészett fal fa részei fel ne gyulladjanak. A technikus rugdalta és kézzel kétségbeesetten rángatta, tépte a tűzvető forgatókarját, de a tűzsugár elapadt, csak néhány lángoló csöpp folyt ki még belőle a földre. A görögtűz elfogyott. Mindez rövidebb idő alatt történt, mint ahogy elmesélni lehet. Odakiáltottam a császárnak és a kíséretének, mindkét kezemmel hadonászva, hogy a legfőbb ideje volna megindítani az ellentámadást. De mert ennek nem lett foganatja, lecsusszantam a falról, hogy Giustinianit riasszam. Fülemben közben egyvégtében hangzott a város eszeveszett vészkiáltása: Aleó épolisz! Mintha a kövek is velük kiáltottak volna, és a futó lábak dobogásától döngött körülöttem a föld. A genovaiak addigra már fölsegítették Giustinianit a lovára, s a kezükben kivont karddal, fenyegető csoportban fogták őt körül. Kezdetben a vértesek négyszázan voltak, és háromszázan a lövészek. Most legfeljebb ha százan lehettek még Giustiniani körül. A szívem mélyén nem tehettem hát szemrehányást neki, hogy menteni próbálta őket. - Szerencsés utat! - kiáltottam felé, meglengetve kezemet. - Gyógyuljanak meg sebeid, és vedd el Lemnosz szigetét a katalóniaiaktól. Ezerszeresen rászolgáltál! Ólomszürke arcáról és megtört szeméről azonban látszott, hogy emberei már egy haldoklót visznek a hajóra. Fejét sem bírta már fölemelni, és válaszolni sem tudott nékem. Az emberei kétfelől támogatták, hogy a lova nyergéből le ne essen. Miután eltűntek az utcasarok mögött, megkezdődött az általános menekülés. Mindenfelé azt láttam, hogy az emberek leugrálnak a falról, fegyverüket a földre dobják, s rémülten futnak be a házakba. Már a császár sem tudta feltartóztatni őket. Miután Giustiniani távozott, a legbizalmasabb embere továbbra is nyitva tartotta a rohamkaput, kivont karddal megakadályozva, hogy a császári testőrök bezárják, s ott fogadta a fáradságtól támolygó, botladozó genovaiakat, tízes csoportokba összegyűjtötte és azután nógatta őket, hogy rohanjanak gyorsan a kikötőbe. Így menekült meg közülük még mintegy negyven ember. A bizalmas csúf, disznópofájú férfiú volt. Elém köpött a földre, és így kiabált: - Takarodj a pokolba, te átkozott görög! Ugyanakkor megjelentek az első janicsárok is a kapuboltozatban, kivont karddal és a futástól még zihálva. Egyesült erővel sikerült a kaput saját súlyunkkal becsuknunk, lelakatoltuk és bereteszeltük, még mielőtt túl sokan veselkedtek volna neki, hogy kifeszítsék. A disznóképű szeméből láttam, ég benne a vágy, hogy kardjával engem is fölaprítson, mivel görög vagyok. Mégis megelégedett azzal, hogy kardja pengéjét tisztára törölte a combján, majd az embereivel együtt ő is elindult a kikötőbe. Becsületük nem engedte, hogy futva menjenek, noha az utca már zsúfolásig megtelt futva menekvő szökevényekkel. Egyedül álltam a rohamkapunál, és vártam az egyezményes kürtjelet az ellentámadás megkezdésére. Egyedül voltam, ám ugyanakkor ott állt mellettem ő is, akivel a földrengés idején találkoztam Magyarországon, majd a várnai mocsárban Ceasarini bíboros holtteste mellett. Sötét hajú, komoly és énreám hasonlatos volt. A saját arcomat és a saját szememet ismertem föl benne. - Azt ígérted, hogy itt, a Szent Romanosz-kapunál fogunk majd találkozni - mondtam. - Nem menekültem el, mint a szamáriai kereskedő. - Ragaszkodsz a találkozásaidhoz, Johannesz Angelosz! - mosolygott hűvösen. - Pedig akkor még azt sem tudtam, miféle kapuról beszélsz - mondottam. - A sorsom azonban idevezérelt. Felettünk a nagy fal ormán már janicsárok futottak. A reggeli nap első sugarai pirosra festették fehér nemezfövegüket. Kardjuk vörösen villant meg, amint jobbra-balra suhintva válogatás nélkül földre terítették a fal utolsó védőit, a katonákat, technikusokat, nőket, serdülő fiúkat és aggastyánokat. A közelünkben Konsztantinosz császár kiáltozott és integetett, hogy visszatérítse a menekülőket, és ellentámadást indítson velük. De mihelyt hátat fordított nekik, a köréje gyülekezők közül mindjárt elsomfordáltak néhányan, úgyhogy a csapat a szemünk láttára fogyatkozott. Amikor a császár észrevette, arcát eltakarta, s így kiáltotta: - Hát egyetlen keresztény sem akad, aki megszánna és a fejemet venné? A Halál Angyala mosolyogva felém intett: - Magad is láthatod, hogy őneki nagyobb szüksége van reám, mint tenéked. A sötét idegen, hasonmásom, csöndes léptekkel megindult a császár felé és megállt, hogy megszólítsa. A császár leszállt lováról, letépte nyakából a láncot, a földre dobta arannyal átszőtt palástját, fejére sisakot húzott, átvette a kerek pajzsot, amit épp odanyújtottak neki, és elsőként indult a falról lefelé csúszkáló, bukdácsoló janicsárok ellen. A halálra fölesküdött nemesek és gyermekkori társai gyalogszerrel követték őt, kezükben karddal, és a példája még néhány menekülőt is arra késztetett, hogy visszaforduljon és kövesse őt. Talán százan lehettünk, akik előbb csak lépésben, majd futva és egymással összekapaszkodva indultunk az utolsó ellentámadásra, miután a janicsárok már föltűzték a zászlajukat a nagy fal ormára, és hullámként zúdultak be a városba. Ezután már csak szikrázó pajzsok, villámló kardok és hatalmas zűrzavar volt, amely engemet is kimozdított a helyemből és amellyel sodródtam tovább, úgyhogy a tolongásban többé már föl sem tudtam emelni a kardomat. Először a vállamra, majd a fejemre kaptam egy ütést, azután hatalmas vörös lobbanással eszméletemet vesztettem. A török sereg dühöngő viharként zúdult keresztül rajtam és a lába alá tiport. A nap már magasan járt és aranyszínben ragyogott, mire eszméletre tértem. Először nem tudtam, hol vagyok. Azután sikerült a még langyos holttesteket legörgetnem magamról. Fölültem, s megállapítottam, hogy nem csupán életben vagyok, hanem sérülni is alig sérültem meg, bár még mindig harangok zúgtak a fülemben. Itt-ott sebesült törököket láttam a város házai felé vánszorogni, panaszos hangon könyörögve egy kis innivalóért. De senki sem segített rajtuk. A törökök serege a fal valamennyi hasadékán át özönlött a város felé, hogy megkezdje a fosztogatást. Amint kóválygó fejjel a földön ültem és szemem előtt forgott a nap, egyszer csak két zöld ruhás csauszt pillantottam meg, akik kényelmesen sétáltak a városfal mentén, a sebesülteket vizsgálgatták, és olykor-olykor lehajoltak, hogy egy-egy panaszkodó fejét törzsétől leválasszák. Őket szólítottam törökül kérve, hogy adják meg nékem is a kegyelemdöfést. De az idősebb az arcomról megismert, és kezét a homlokához emelve mélyen meghajolt előttem. Talán látott a szultán kíséretében az alatt a hét esztendő alatt, amit előbb Murád, majd Mohamed rabjaként töltöttem. Vizet hozott és lemosta arcom, segített levenni a sisakot fejemről meg a sodronyingemet is, majd a legkevésbé be-mocskolódott janicsárról lehúzta a köntöst és átadta nekem. Talán azt hitte, én is részt vettem a támadásban, vagy hogy a szultán kémjeként a városban voltam. Mindenesetre a nevét is megmondta nekem, és kérte, hogy emlékezzem meg róla. Észrevéve zavaros lelkiállapotomat, mind a janicsárok, mind pedig a csauszok jelszavát megmondotta, kihúzott a földből egy lándzsát, melynek hegyére libegő szalag volt erősítve, és így szólott mosolyogva: - Allah megjutalmaz. Erre már senkinek sincs szüksége. Vedd ezt a magad jeléül, és foglalj el magadnak egy házat! A lándzsát mankóként használva, rogyadozó lábakkal elindultam a fal mentén a Kerko-kapu felé. Amikor a Khari-sziosz-kapuhoz közeledtem, hallottam a hangokból, hogy ott a küzdelem még nem fejeződött be, noha a Blachernai tornyain már a szultán félholdas zászlói lobogtak. A legjobbkor érkeztem, hogy lássam, amint a Guacchardi fivérek embereikkel együtt föladják a küzdelmet. Az ő épen megőrződött tornyuk lett a védelem utolsó bástyája, miután a törökök már mindkét oldalán a város felé özönlöttek. Lovukra pattantak, és szilaj bátorságuk oly nagy borzalmat ébresztett, hogy az anatóliai sereghez tartozó törökök nem is merészelték üldözni őket, hanem békén hagyván őket, inkább rohantak, hogy a várost kifosszák. A Guacchardi fivérek sem kacagtak már. Közülük a legidősebb a testvéreit hívta kiáltozva: - Mi még élünk, a város azonban már elveszett. Reszkess nap, jajgass föld kínodban! Ez már nem a küzdelem ideje. Most már az életünk megmentésére gondoljunk, amíg még reményünk lehet rá. Parancsot adtak, hogy utolsó embereik kapaszkodjanak a lovuk kengyelvasába, a farkába, nyeregszíjába, s csak akkor indultak el, sebeikből vérnyomokat hagyva maguk után az úton. Még a janicsárok is kitértek az útjukból, elfordították a fejüket, mintha észre sem vették volna őket. Ennyire tisztelték a Guacchardi fivérek híres bátorságát, bár ugyanakkor bizonyára azt is gondolták, hogy jobb a biztos rablás, mint a hiábavaló halál a győzelem pillanatában. A Guacchardi fivérek valóban eljutottak a kikötőbe, mégpedig akkor, amikor a törökök már elfoglalták a várost, és az egyik latin hajón találtak menedéket. A nevük Paulus, Antonius és Troilus volt, és közülük még a legidősebb sem töltötte be a harmincat. Ők nem gyűlölték a görögöket, mint a többi latin. Őrizze meg nevüket az emlékezet! Az ő maroknyi csapatuk volt a védelem utolsó maradványa a törökök által meghódított nagy falon. A verőfényes napsütésben a fal teljes hosszában az ezüst félholdas szultáni zászlót lobogtatta az északi szél. A Blachernai tornyairól leszaggatták Szent Márk oroszlánjait, és a velenceiek is felhagytak az ellenállással, hogy a kikötőbe siessenek. A tomboló, szinte lélekszakadva fosztogatni rohanó török áradat közepette a Kerko-kapu felé igyekeztem. Iszonyú látvány volt, amint a tömeg eszeveszetten rohant, hogy kifossza a várost. Földre döntöttek és eltiportak minden menekülni igyekvőt, korra és nemre való tekintet nélkül. Hozzákeveredett a szultáni tábor rongyos, gyülevész népsége is, akiknek egyéb fegyvere nem is volt, mint a bot vagy a kő, s akik összecsomózott kötélnyalábokat vittek a vállukon, hogy foglyaikat és a rabolt holmikat is azzal kötözzék majd meg. Egy apró termetű, szakállas emberke mocskos turbánnal a fején, kétségbeesett erővel kényszerített két szamarat, hogy átnyomakodjon a fal egyik hasadékán, attól félvén, hogy lemarad a fosztogatásról. Addig káromkodott és addig ütötte-verte a szamarakat, míg a szerencsétlen párák fejjel előre le nem csúsztak a romhalmazzá vált fal meredek oldalán. Mások, akik ügyesebbek voltak, feszítővassal és fejszékkel bontották ki a befalazott Kharisziosz-kaput, hogy utat nyissanak kordéiknak, lovaiknak és tevéiknek. Énvelem nem törődött senki, hisz hozzám hasonló zavaros fejű sebesült több is ődöngött arrafelé céltalanul. Néhányan csak támolyogtak körbe-körbe a fal mellett, hogy elébb térdre, majd arcra bukjanak a vérveszteségtől elgyöngülve. A város tehát elveszett. A törökök könnyű gályái kikötöttek a belső kikötői fal lábánál, és legénységük a rabszolgákkal és az evezősökkel együtt a falon át rohant a városba, hajóikat teljesen üresen hagyván. Ugyanígy a tengerparti falnál, a Márvány-tenger partján, a Márvány-toronytól a láncig, a török hajók partra eveztek, és a férfiak futottak, hogy a falon olyan pontokat keressenek, melyeket már elhagytak a védők. Néhány bástya körül még dúlt a harc, noha a törökök már mindenfelől a város felé özönlöttek. A Kerko-kapuhoz érkeztem. Úgy tűnt, mintha ott a velenceiek a Blachernaiból ellentámadást indítottak volna, mert a földön több janicsár tetemét és néhány fiatal velencei sárral szennyezett és összetaposott holttestét láttam. A hely különben teljesen elhagyatott volt. A janicsárok már elhagyták a meghódított nagy fal bástyáit is, csupán a szultáni zászlót tűzték ki rájuk. Maga a Kerko-kapu zárva volt. De a kapu előtt... ...a kapu előtt Anna Notarasz holtteste feküdt a földön, rövidre vágott haja vérben, barna szeme félig nyitva csillogott. A legyek már rajokban dongták körül a szemét és a haláltól elnyílt száját. A sisakját leráncigálták a fejéről. A torkán, a hóna alatt, a lágyékán és mindenütt, ahol a vértje nem óvta, mély, szúrt sebek voltak rajta, melyeken át minden vére elfolyt. A halál iszonyú helyzetbe dermesztette testét. - Idegen! Hasonmásom! - hívtam fájdalmas kiáltással. - Jöjj ide értem, te sötét férfiú! Most van a te pillanatod! Ő azonban nem jött. Egyedül voltam. Két kezem közé fogtam a fejem, és eszemet vesztve kiabáltam: "Mánuel! Manuel, ennek te vagy az oka! Előkereslek a pokol fenekéről is! Miért nem fogadtál szót nekem?" Megpróbáltam karomba venni a testét, de túlságosan gyönge voltam ahhoz, hogy el tudjam vinni. Szétvetett lábbal leültem mellé, s halott arcát nézegettem, hogy újra megkeményíthessem a szívemet, mivel ő már eltávozott. Amint ő ott feküdt, és közben a város utcáiból és mindenfelől a halál üvöltése hallatszott, nem hittem többé Isten valóságában, sem az újjászületésben. - A kő kő marad - mondtam. - A holttest csak holttest. Mikor a lélek elszáll, az ember nincs többé. Amikor a lélegzés megszűnik, az ember megszűnt létezni. A csillagtest merő képzelgés, mint sok minden egyéb is. Fölálltam, lábammal arrább toltam a testét, hogy a legyek csapata fölröppent róla, és távoztam mellőle. A holttest csak holttest, és én a holttesttel nem tehetek semmit. A lándzsára támaszkodva elindultam a főutcán a városba hajadonfővel, és abban reménykedve, hogy találkozom egy felbőszült iszlám hívővel, aki a kardjával megkönyörül rajtam. De nem nyúlt hozzám senki. A Khora-kolostorhoz vezető utca sarkán a földön karddal széthasított ikonok darabjait láttam, és tucatnyi nő megtaposott holttestét, akik még akkor is a szent gyertyát szorongatták a kezükben, eltorzult ajkukon az elmondhatatlan rémület kiáltása. Itt-ott még folyt a harc a nagyobb házak környékén, ahol a lakók eltorlaszolták az ajtajukat, és nyílvesszőket lőttek ki, és a tetőkről meg az ablakokból köveket és súlyos tárgyakat dobáltak ki, s forró vizet és tüzes zsarátnokot zúdítottak a támadó janicsárokra. De a legtöbb házon már ott lobogtak az első hódítók szalagjelei, és a falakon keresztül is hallani lehetett a nők szörnyű jajveszékelését. Valentinus császár boltíves vízvezetékéig a főutca görögök holttesteivel volt tele. Távolabb szemmel láthatóan alábbhagyott a szörnyű öldöklés. Velem szemben egymáshoz kötözött görögök jöttek hosszú sorokban, akiket csak egy mezítlábas pásztor őrzött, kezében lándzsával. A nőktől elrabolták az ékszereiket, és a ruháikat összehasogatták, rejtett pénz után kutatva, a kezüket pedig a saját övükkel kötözték a hátuk mögé. Főrendűek és közemberek, aggok és gyermekek, kézművesek és arkhónok voltak itt még vegyesen, egymáshoz kötözve, a táborban egy elkerített helyen, majd csak ezután válogatják szét őket rabszolgáknak eladható szegényekre és váltságdíjat ígérő fizetőképesekre. Elindultam lefelé a kikötőbe. Még voltak nagy kiterjedésű városrészek, amelyekben egyetlen törököt sem lehetett látni. Azután ismét egy csoport janicsár futott szembe velem, s véres kardjukkal hadonászva válogattak a rablásra alkalmas házak között. Rám kiáltottak, a jelszót kérdezvén tőlem, de mert törökül tudtam válaszolni, nem is törődtek tovább velem. A keskeny mellékutcából hirtelen egy kis csoport riadtan egymásba kapaszkodó menekült bukkant eléjük. A janicsárok egy szempillantás alatt lekaszabolták a férfiakat, akiknek a kezében fegyver volt, elválasztották a gyermekeket az anyjuktól, végigkutatták a nők ruházatát, hogy aztán az egész emberfalkát kardlappal hajtsák maguk előtt, s bezárják őket egy olyan házba, amelyet érdemesnek tartottak maguknak lefoglalni. A Pérával szemközt lévő kikötői falrészt, melyet a hajóhad védett, még mindig a latinok tartották megszállva. Hatalmas, teljesen megzavarodott embertömeg tülekedett a kapu előtt, esdeklőn nyújtogatva a kezét, és könyörületért kiáltozva igyekezett följutni a hajókra. Az őrök azonban valamennyi kaput lezárták, és a kulcsokat a vízbe dobták, kivéve a hajóhad kapuját, amelyet tengerészek őriztek, lándzsával és karddal taszítva vissza a tülekedő embereket. A falakon az őrök égő kanócot lóbáltak a kezükben, el-elfulladó hangon fenyegetőzve, hogy a kis ágyúkkal és a kanócos puskákkal egyenesen a tömegbe lőnek, ha vissza nem húzódik és utat nem enged a fal latin védelmezőinek, akik itt is, ott is, tetőtől talpig véresen és fáradságtól kifulladva törtek át a tömegen a biztonságos kikötő felé. Sok nő csúnyán megsebezte kezét, amikor kétségbeesetten igyekezett megragadni a katonák kardját. Sok gazdag és főrendű uraság is hiába nyújtogatta súlyos erszényét, hogy a hajókon helyet vásároljon magának. Följebb hágtam a domboldalon, hogy a fal fölött kinézhessek a kikötőre. Itt-ott létra volt a falnak támasztva, és a vállalkozó szelleműek kötélen ereszkedtek le a vízbe, hogy úszva jussanak a hajóra. A vízen mint megannyi fekete pontocska, emberfejek lebegtek. A hajók kötélhágcsóinál azonban tengerészek őrködtek csákányokkal, és megakadályozták, hogy az úszók a hajókra kapaszkodjanak, másik hajóhoz kergetvén őket. így azután sokan közülük csak úsztak, úsztak, míg végül erejük fogytán a vízbe fúltak. Néhány hajón mégis befogadták a legelszántabb úszókat, miután egyébként is hiány volt tengerészekben meg evezősökben. Peremükig megrakott csónakok eveztek a hajókhoz a kikötő kapujától, és még vissza is tértek újabb rakományokért. Ezekben a csónakokban nemcsak a falakról megmentett latinok foglaltak helyet, hanem ládák és különféle holmik is. Az óriási zűrzavarban a hajóhad mintha megőrzött volna bizonyos tervszerű rendet. Görögöknek is sikerült ezekben a csónakokban a hajókra jutniuk, amennyiben még akadt férőhely s amennyiben voltak kapcsolataik a velenceikkel és a genovaiakkal. Amint a kikötői domb oldalán álltam, láttam, hogy a genovaiak legnagyobb gályája felvonja vitorláit, majd a szél és az evezők erejével megindul a lánc felé, hogy megkísérelje saját súlyával átszakítani. Több mint kétezer személyes, nagy hajó volt ez. A lánc meglódult, de kitartott, és a minden porcikájában remegő hajó megtorpant. Árbocai azonban nem törtek el, mivel a genovaiak kitűnő hajósok, és jól tudják, mikor mit kell tenni. Miközben az északi szél oly erővel nyomta a lánchoz a hajót, hogy a lánc ívben megfeszült, széles fejszével a kezében ereszkedett le a hajóról két óriás termetű tengerész a láncot tartó gerendákra. Fejszéjük emelkedett és lecsapott, majd megint emelkedett és megint lecsapott, amint felváltva, óriási izomerővel és a kétségbeesés vak dühével sújtottak le arra a pontra, ahol a legvékonyabbnak látszó két láncszem illeszkedett egymáshoz. A lánc hirtelen elpattant, és a büszke hajó dagadó vitorlákkal kifutott a nyílt tengerre, eltolva útjából a lánc két végét, úgyhogy a két tengerész csak nagy nehezen tudott felkapaszkodni a hajó domború oldalán. A nagy hajóhoz még három kisebb is csatlakozott, de a velencei gályák még továbbra is nagy nyugalomban bent maradtak a kikötőben. A menekülő hajók üldözésére egyetlen török hajó sem indult, mivel a török tengerészek a Márvány-tenger partjának teljes hosszában magára hagyták gályáikat. Legénységük görnyedten cipelte magával a rablott zsákmányt vissza a hajójára, és maga előtt terelve rabul ejtett foglyait. Közöttük sok volt a zsidó is, mivel a tengerészek először a Giudecát, a zsidók városnegyedét szállták meg, és ott meg is torpantak mindjárt, mert a zsidók legendás arany- és drágakő kincseire sóvárogtak. Ezért sikerült oly hatalmas tömegnek a kikötőbe jutni még akkor is, amikor a törökök már a város legnagyobb részét meghódították. Az Akropolisz-földnyelv bástyáin még mindig a császár bíborzászlója lobogott, amikor az első hajók már menekülni kezdtek. Ezeket krétai tengerészek védelmezték, és a törökök csak ímmel-ámmal támadták őket, amikor észrevették, hogy a védők még mindig nem akarják megadni magukat, bár a város már elveszett. A hajók körül vízbe fúltak tetemei úszkáltak a kikötő vizében, és a kötélhágcsók tövében pirosra színeződött a víz, mivel a tengerészek levágták azoknak a kezét, akik a tilalom ellenére a hajókba kapaszkodtak. Nekem már semmi dolgom nem volt a kikötőben. Fölkaptattam hát a dombtetőre, és a házamba mentem. Elhagyatottnak tűnt. Törököket még nem lehetett látni, de a szemközti bormérés ajtaját fejszékkel felfeszítették, és a bor tócsákban gyűlve állt a ház előtt. Annak idején Mánuellel onnét hordattam élelmet, és a tulajdonos nyilván az utolsó pillanatig rejtegette valamelyik borosedényét a törzsvendégei számára. Most azonban már széthasított koponyával feküdt a söntés mögött, és a családjának is nyoma veszett. Hogy ez a rablás a törökök vagy a latin tengerészek műve volt-e, nem tudom. Jelzőcsíkkal ellátott lándzsámat a földbe szúrtam a házam elé, a kőoroszlán mellé, és így meghódítottam a saját házamat. Beléptem, Mánuelt kerestem. Kis idő múlva a pincéből félelemtől fojtott hangot hallottam, amint ezt kérdezte: - Uram, te vagy az? Négykézláb mászott elő, és megpróbálta átölelni a lábam. Vad indulattal rúgtam bele, sem az ősz szakállát, sem a gyöngeségét nem szánva. - Miért nem engedelmeskedtél a szavamnak? Miért nem azt tetted, amit parancsoltam? - üvöltöttem őrjöngve, és erőtlen kézzel ki akartam rántani a kardomat, ami az alvadt vértől beragadt a hüvelyébe. Csak ekkor döbbentem rá, hogy a kardom török kard, és hogy a csausztól kapott köntös meg a sebesült fejemre tekert turbán engem is valóságos törökké változtatott. - Istennek hála, hogy mégiscsak a szultánnak vagy az embere! - mondta Mánuel alázatosan. - Jól titkoltad az utolsó pillanatig, már engemet is majdnem becsaptál! Akkor most bizonyára megvédelmezel a hatalmaddal. Már több házat is kiszemeltem, amelyek kifosztásában nagy segítségedre lehetek! Arcomra pillantott, és sietősen hozzáfűzte: - Azazhogy csak játszottam a gondolattal, és elképzeltem, mit tennék, ha török lennél és betörnél ebbe a városba. Mondd, valóban elesett a császár, mint ahogy mondják? Miután rábólintottam, buzgón keresztet vetett, és megjegyezte: - Hála istennek! Ez esetben nincs vita, törvényesen is a szultán alattvalói vagyunk, miután karddal hódította meg a várost. Tégy engem raboddá, uram, hogy tudjak reád hivatkozni, ha valaki más akarna elvinni. Nem tudtam tovább elviselni őt. Belemarkoltam a szakállába, és fölrántottam a fejét, hogy végre kénytelen legyen a szemembe nézni. - Hol van Anna Notarasz, a feleségem, akit a te gondjaidra bíztam, és te megesküdtél, hogy meg fogod menteni őt? - Meghalt - mondta Mánuel egyszerűen, és félelmében keserves sírásra fakadt. - Te magad mondtad, ha ránk tör a vész, üssem fejbe őt, ha másként nem egyezne bele, és evezzek vele Giustiniani hajójára. Le is foglaltam egy szamarat már jó előre, de azt a legelső zűrzavaros helyzetben elvették volna tőlem, ha az utolsó pillanatban nem sikerült volna eladnom egy velenceinek, aki egy mozaikberakásos szekrényt akart a Blachernaiból a kikötőbe szállítani. De gyönyörű szekrény volt! - A feleségem! Anna! - kiáltottam, és szakállát cibáltam. - Ne cibáld a szakállamat, nagyon fáj! - mondta Mánuel szemrehányóan, és kihúzta kezemből a szakállát, két markába fogta, és úgy védelmezte. - Én megtettem mindent, amit csak tudtam, de még az életemet is kockáztattam azért a bolond asszonyért, mégpedig csak az irántad való hűségből, jutalmat sem követelve érte. Ő azonban nem engedelmeskedett nekem. És amikor az indokát hallottam, nem is tehettem mást, mint hogy ővele együtt várjam meg a reggelt. Mánuel megrovóan nézett rám, térdét nyomogatta haragosan, és szipogva mondta: - Ez hát a köszönet mindenért, hogy te is kínozol, amikor a térdem már amúgy is megfájdult odalent a hideg pincében, meg a torkom is. Nézd csak, tenéked a feleséged nem vallhatta meg az atyja szégyenét, mivel annyira kicsinyes vagy. Az atyja házában hallhatott arról a tervről, hogy a támadás éjszakáján a föld alatti Kerko-kaput titokban kinyitják és őrizet nélkül hagyják. Hogy ezzel tanúbizonyságát adják a görögök jóakaratának. Azt akarom mondani, hogy ennek a dolognak még a megadux szerint sem lett volna említésre méltó gyakorlati jelentősége. Hiszen a külső és a belső fal közötti sikátorba úgysem tudtak volna bejuttatni nagyobb csapatot, legföljebb csak néhány főből állót, s azt is akkor, amikor a külső fal a Kharisziosz-kapunál már a támadók birtokában van. De az ő megítélése szerint a görögök jóindulatának bizonyságaként a kapu nyitva hagyásának nagy politikai jelentősége volt. - Ez kétségtelen - mondottam. - A politikai ellenzék és az árulás között a határ természetesen hajszálvékony. De ha a rohamkaput szándékosan hagyják nyitva és őrizetlenül, ez már árulás. Ezt senki sem tagadhatja. Férfiakat ennél lényegesen kisebb dolgokért is akasztottak már! - Árulás, bizony! - helyeselt készségesen Mánuel. - Az asszonyom is így vélekedett, ezért tagadta meg az atyját és szökött el atyja házából hozzád. Természetesen azért is, mert szeretett téged, noha az észbeli képességeidről nem volt valami nagy véleménye. Atyjára való tekintettel azonban meg akarta akadályozni az árulást, és gondoskodni akart arról, hogy a kaput nyitva ne hagyhassák. Ezért kísértem őt a Kerko-kapuhoz, amint ezt tenmagad is parancsoltad, biztonságos helynek vélvén azt. Ott is maradtunk, bár a görög őrszemek többször is megpróbáltak elzavarni, mondván, hogy reánk semmi szükség nincs. Kik voltak ezek az őrszemek, azt én megmondani nem tudom, mivel a sötétségben is gondosan elrejtették előlem az arcukat. Talán a megadux emberei lehettek, akik az ő parancsára vették át az őrhelyet és küldték el onnét az előző őröket. És vajon ki ne engedelmeskedett volna a múlt éjszaka olyan parancsnak, hogy térjen vissza a városba? - Amikor a törökök felől már hallani lehetett a készülődés zaját, az őrök egyszerűen félrehúzták a reteszt, és kinyitották a kapu zárát, mert volt kulcsuk hozzá, hogy igazi-e vagy ál-kulcs, azt én nem tudom. Az asszonyod azonban reájuk támadt karddal a kezében, és követelte tőlük a kulcsot. Először csak el akarták ijeszteni, de mikor észrevették, hogy ez nem segít, egyszerre mind az öten rávetették magukat és agyonszúrták, hogy még sikoltani sem volt ideje. - És te, te mit tettél? - kérdeztem. - Futottam - mondotta Mánuel ártatlanul. - Futottam, mégpedig oly gyorsan, amennyire csak erőm engedte, és a sötétben nem is tudtak elfogni, pedig a térdeim fájósak. Miután mást nem tehettem, mentem, és eladtam a szamarat, ami a mi számunkra volt lefoglalva, egy velenceinek, amiről már beszéltem. - Az isten szerelmére! Miért nem riasztottad a velenceieket? - kiáltottam rá. - Megpróbáltam - mondta Mánuel. - Ők azonban nem hittek nekem. Őnekik épp elég volt a Blachernai falait védelmezni. A parancsnokuk még a térképet is elővette, hogy bebizonyítsa nekem, a Kerko-kapu már nem az ő védelmi szakaszukhoz tartozik, hanem a görögökéhez. Mánuel vihogni kezdett, és kezét a szája elé kapta: - Vagy talán csak egy bolond fecsegésének tartotta a szavaimat, vagy éppen a görögök cselvetésének, amelynek célja, hogy az ő erejüket megossza. A Blachernai falai amúgy is tele voltak föliratokkal: "Takarodjatok haza, latinok!" Ő elképzelni sem tudta, hogy a Kerko-kapu nyitva lehet, hiszen éjfélkor minden egyes rohamkaput bezártak, a kulcsokat pedig átadták a császárnak. Végül azzal fenyegetett meg, hogy felköttet, ha még tovább merem zaklatni. - Még azzal is megpróbálkoztam - folytatta Mánuel -, hogy a Guacchardi fivérekhez forduljak segítségért, de már akkor jó sok idő eltelt az éjszakából, és őnekik túlságosan is sok munkát adott, hogy megakadályozzák a törökök beáramlását a városba a nagy fal hasadékán át. És aztán... hát így történt. Mánuel alázatos pillantást vetett rám, és csüggedten bevallotta: - Tudom, nem hiszel nekem, de akkor arra gondoltam, hogy én is görög vagyok, és atyám Mánuel császár tűzifaszállítója volt. Természetesen bánatosan gondoltam az eldugott pénzemre meg az egyetlen életemre, de azért csak elvettem az egyik elesett kardját, és futni kezdtem vissza a Kerko-kapuhoz. Mintegy utólagosan csodálkozva a maga bolondságán, kezét széttárva kiáltotta: - Úgy igaz, uram, karddal a kezemben, futva indultam oda vissza, azt gondolván, hogy valahogy még sikerül becsuknom a kaput, mert már virradni kezdett! De szerencsére hősiességem túl későn jött. A kapuból janicsárok futottak velem szemben, úgyhogy tüstént eldobtam a kardot, és fölemeltem a kezem, a Blachernai Szent Szűzhöz imádkozva, hogy óvja meg életemet. Segített is nyilván, mert a törökök megragadtak kétfelől, mintha fogóba kerültem volna, és rossz görögséggel rám parancsoltak, hogy vezessem el őket a Khora-kolostorhoz. - Valóban bátor férfiak voltak - rázta meg a fejét Mánuel elismerően -, mert futva vittek maguk között végig az utcákon, egyenesen a Khora-kolostorhoz, noha nem lehettek többen mintegy húsz főnél, fejükön fehér nemezsüveggel. A többiek fölmásztak a nagy fal bástyáira, hogy úgy lepjék meg a védőket, és hogy kitűzzék a szultán zászlóját. - Ugyanakkor összeomlott a védelem a Szent Romanosz-kapunál is - mondtam. - Nem, valóban semmi jelentősége nincs a Kerko-kapu idő előtti elfoglalásának, ha egyszer csak ilyen kevés török jutott ott be. Az árulás tehát haszon nélkül való volt. A török főerő láthatólag a Kharisziosz-kapu melletti falomláson át tört be és egészen a Kerko-kapuig hömpölygött, és menet közben elveszítette erejét. Legalábbis a Kerko-kapu ismét zárva volt, amikor ma reggel arra jártam. - Amikor a velenceiek megpillantották a szultáni lobogót, nagy bátran nyomban ellentámadást indítottak - beszélte tovább Mánuel. - Futás közben hátratekintve láttam is őket kiugrálni a palota oldalkapuján, ragyogó karddal és fénylő vértben, az oroszlános zászló alatt. A kapunál maradt törököket lekaszabolták, és a kaput bezárták. De a nagy fal bástyáit már nem tudták visszafoglalni, de még csak meg sem is kísérelték, hanem visszahúzódtak a Blachernaiba. - És te? - kérdeztem. - Én elvezettem a janicsárokat a Khora-kolostorba, azt remélvén, hogy a csodatévő Szűz képe lecsillapítja majd bennük a vad indulatokat - magyarázta Mánuel. - Meg azt is gondoltam, ha a csodálatos mozaikokat megpillantják és a szent tömjént is magukba szívják, megtérnek, és a hamis Prófétát megtagadják. Valóban lelkesebben rohantak a híres kolostorba, mint bárki más zarándok, akit eddig láthattam, és ezért már-már tisztelni kezdtem a jámborságukat. - De az emberi természet bizony oly hitvány, hogy a kegyetlen zsákmányszerzési vágy most is győzedelmeskedett a jámborságukon - panaszkodott Mánuel mély sóhajjal. - Az egész templom rózsákkal volt feldíszítve, és zsúfolásig megtelt imádkozó asszonynéppel, akik kezükben gyertyát tartottak. A janicsárok azonban a szent helyet meggyalázva, kardjukkal kaszabolni kezdték a védtelen nőket, hogy utat vágjanak maguknak az oltárhoz. Az ajtót betörvén, legelőször is négyfelé hasogatták a csodatévő ikont. Akkor valóban elborzadtam, és úgy megharagudtam, hogy tovább egy pillanatig sem akartam ezeknek az istentelen férfiaknak a társaságában maradni, hanem a futásnak eredő asszonyokkal együtt én is kimenekültem. - A velenceiek épp a Blachernait kezdték kiüríteni, amikor odaértem - folytatta Mánuel. - Szerencsére az egyik szolga rám ismert, mert másként megöltek volna, mivel görög vagyok. Miközben a városon át utat törtek maguknak a kikötőbe, egyaránt lekaszaboltak törököket, görögöket, és az út mentén több házat kiraboltak, mivel még meglehetősen sok idejük volt. Őrjöngtek, mert igen sok derék férfiú esett el hiába, ezeket a falakat védelmezvén, és még a bailó-juk is a törökök fogságába került. Ővelük sikerült eljutnom a kikötőbe, és onnét ide a házunkba, és Isten kegyelmébe ajánlva sorsomat, elrejtőztem a pincében. Gondoltam, majd holnap előbújok, amikor a törökök is kijózanodnak valamennyire. Ma még úgy láttam, mindenkit megölnek, aki az útjukba akad, korra való tekintet nélkül, pusztán csak a gyilkolás gyönyörétől vezettetvén, kivéve természetesen azokat a nőket, akik másféle örömökkel is tudnak számukra szolgálni. - Mindaddig biztonságban vagy, amíg a lándzsámra erősített kis zászlócska a ház előtt lobog - nyugtattam meg. - Az most az én zászlóm, és egyetlen török sem sérti meg azzal, hogy behatoljon ebbe a házba. Hiszen viszonylag jelentéktelen ház, és még csak nők sincsenek benne. Számtalan ennél különb ház akad számukra, amit majd kirabolhatnak. Ha tehát valaki megpróbálna bejönni, csak mondd, hogy ez már foglalt, mondd a török nevemet nekik, és azt, hogy az én rabom vagy. Akkor nem eshet semmi bajod, legalábbis egyelőre nem! Isten megáldjon! Mánuel rémülten kapaszkodott belém, és kiabált: - Hová készülsz, uram? El ne hagyj! - Elmegyek, és megkeresem a hódítót - feleltem. -Hódító a neve. Ettől a reggeltől kezdve ismerje őt a világ minden szultánok között Mohamed, a hódító néven. Ő lesz a legnagyobb a szultánok közül, és uralkodni fog Kelet és Nyugat fölött. Amint ismét az utcákat jártam, láttam városom haláltusáját és mindazt a gonoszságot, amit ember cselekedhet, azt sem tudván, mit cselekszik. Mert az ember egyetlen mentsége, hogy nem tudja, mit cselekszik. Elérkezvén a Nagytemplomhoz, láttam, hogy a törökök fejszéikkel betörték a templom bronzkapuit, és kivonszolták onnan az embereket, akik a jövendölésekben bízva odamenekültek, zsúfolásig megtöltvén a templomot. A gyöngéket, az aggokat és az ölbeli gyermekeket a templom előtt mindjárt agyonverték, a többieket azonban hosszú sorba rendezve összekötözték, s ütlegelések és rugdosások közepette táboruk gerendakerítése mögé terelték őket. Néhányan azzal szórakoztak, hogy a papok és a szenátorok szakállát lenyírták, hogy a lovaiknak kantárt fonjanak belőle. Leereszkedtem a tenger partjára, ahol a török hajóhad legénysége sorban feltörte a házakat, mivel a saját szememmel akartam meggyőződni róla, valóban elküldötte-e a szultán a csauszait Notarasz házának védelmére. Amikor megszólítottam őket, elmondották, hogy Notarasz megadux és mindkét fia, meg a beteg felesége a házban vannak, teljes biztonságban. Fejüket csóválva mesélték, hogy ezer asper jutalomtól estek el. A megadux ugyanis a házába csábította a bástyáit hősiesen védelmező Orkhán oszmán herceget, hogy aztán átadja őt a törököknek. Orkhán azonban az utolsó pillanatban rosszat sejtett, és szerzetesnek öltözve egy kosárban leereszkedett a falról a tengerpartra. Odalent azonban a hajóhadhoz tartozó katonák elfogták volna rabszolgának, ám az egyik görög fogoly felismerte Orkhánt, és leleplezésével kiváltotta magát a rabságból. így aztán Orkhánt azon nyomban lefejezték, és csak a fejét küldték el a szultánnak. Már csaknem dél volt, amikor visszatértem a Nagytemplomhoz, és láttam, amint a keresztények utolsó hajói, súlyos rakományuktól mélyen a vízbe merülve, lassan kivitorláznak a kikötőből. De még most sem indult egyetlenegy török gálya sem üldözésükre. Vitorláik kifeszültek az erős északi szélben, és árbocaikon legyőzhetetlenül lobogtak a keresztények országainak zászlai, búcsúzván a haldokló Konstanti-nápolytól. - Vigyétek meg a halálhírt a kereszténységnek! - kiáltottam. - Reszkessetek, nyugati országok! Utánunk ti következtek! Nem látjátok, hogy magatokkal viszitek az éjszaka árnyát Európába? Mintha szavaimnak varázsereje lett volna, mert bár a tenger körös-körül csillogó volt, a keresztény hajókat hirtelen egy felhő sötét árnyéka nyelte el, és valóban úgy látszott, mintha az éjszakát vitték volna magukkal nyugat felé. Az új korszakot vitték magukkal. Az emberi vágy és a szív halálának a korszakát. Ugyanakkor a török katonák mindenfelől futva gyülekeztek, és a főutcán a szultán fényes kísérete közeledett zöld ruhás csauszoktól, arany íjukat kezükben fölajzva tartó testőröktől és illatszertartókat lóbáló kengyelfutóktól körülvéve. Lovaik az utakon heverő görögök holttesteire tiportak, és fürtös hajú ifjak rózsavizet locsoltak az útra, ahová a szultán lépett. Az erőszakkal betört rézkapuk előtt Mohamed leszállt hófehér paripájáról. Fiatal, felhevült arca meg-megrándult a virrasztástól és a fáradtságtól, de sárgálló ragadozószemében olyan hideg, győzelmi öröm csillogott, amilyet azelőtt még soha nem láttam ember szemében. Láttam sovány arcát, keskeny karvalyorrát és hosszú állát, és ismét ugyanaz az irtózattal vegyes vonzalom kerített hatalmába, amit akkor éreztem, amikor még a közelében éltem. A lóról leszállván baljába vette buzogányát, mélyen meghajolt, fölvett a földről egy maroknyi földet, és magára pergette. A janicsárok úgy hitték, ilyenképpen alázkodik meg az egyetlen Isten előtt, és a tisztelettől elnémultak. Azt hiszem, valójában a föld fiává szentelte magát, és csak a halál iránti tiszteletét fejezte ki. Kíséretével bement a templomba, és én az elsők között követtem őt. A templom padlózatát vér borította, és néhány holttest hevert ott. Egész sereg janicsár fosztogatott javában a templomban, összetörve ikonokat, lefeszegetve arany- és ezüstkeretüket, és oltárterítőbe meg gyöngyhímzéstől súlyos papi talárokba rakosgatták az elefántcsont fedelű könyveket és szent edényeket, hogy így hurcolják el a zsákmányukat. A padlózat közepén az egyik janicsár csákánnyal törte föl a márványlapokat, hogy a templom rejtett kincseinek a nyomára akadjon. Mohamed szultán gyors léptekkel odasietett hozzá, buzogányával könyörtelenül leütötte, és dühtől elsötétülő arccal ráordított: - Az én tulajdonomhoz ne merj hozzányúlni! Tinéktek adományoztam minden mozgathatót, de azt megmondottam, hogy az épületek engem illetnek. A janicsárt a bajtársai a lábánál fogva nagy hirtelen kivonszolták a templomból, nehogy a szultán megölje. Azt lehetett volna hinni, hogy a szultán mérhetetlen haragja irigységből fakadt, látván, milyen hatalmas vagyonok kerülnek hitvány emberek zsákmányává. De ez nem vallott Mohamedre. Nem sóvárogott sem pénzre, sem kincsre, csak hatalomra. Ott állt a templomban és körbenézelődött, mintha a templom hihetetlen nagy méreteit és ragyogását látva, nem akart volna hinni a szemének. Kíséretének ifjú tisztjei nem tudtak tovább uralkodni magukon. Egyikőjük a padozatra ömlött vérbe mártotta a tenyerét, lendületet vett, és felugrott a falra, véres tenyerével oly magasra csapva a márványra, amennyire csak tudott. - Ez az én jelem! - kiáltotta. A véres kéznyom oly magasan maradt a falon, hogy csak három egymás vállára kapaszkodó férfi érhette volna föl. Mohamed szultán a legközelebb álló testőrétől elvette az aranyozott íját, felfelé irányozva fölajzotta, és az aranyozott nyílvesszőt az óriási kupola legmagasabb pontjába lőtte, hogy csak úgy rezgett, amint belefúródott. - Ez meg az én jelem! - kiáltotta, körülnézett, majd parancsot adott a janicsároknak, hogy távolítsák el az oltárrácsot, s ekképpen előtűnt az oltár. Amikor a rács nagy robajjal ledőlt, ezt a parancsot adta: - Kiáltsátok valamennyien egy emberként: Mohamed, a törökök emírje, Murád fia, megérkezett, hogy a keresztények leghatalmasabb templomát fölszentelje az egyetlen Istennek! A templomba zsúfolódott katonák, akik egy pillanatra megfeledkeztek a fosztogatásról, hogy a szultánt kövessék, csatlakoztak a kiáltáshoz, melynek visszhangja még sokáig szólt az ezeréves templom csodás boltívei alatt. És akkor csoda történt. Az oltár mögül, a padlózat alól, egymás után bújt elő a görög egyház húsz püspöke, papja és szerzetese, ünneplő öltözékben, egyházi méltóságuk jeleivel. Közeledtek a szultánhoz, majd térdre borultak előtte, lehajtották fejüket, és megadták magukat a hódítónak. Gennadiosz is közöttük volt. Amikor a törökök a várost elfoglalták, ők a templom számtalan titkos kamráinak egyikében rejtőztek. Mintha mindez titkos megegyezés alapján történt volna. Ez magyarázhatta a szultán iménti dühét is, amikor azt látta, hogy a janicsár megpróbált utat törni a templom titkos részeihez. Mondta is a janicsároknak: - Ezek az én foglyaim, mivel énnékem adták meg magukat valamennyien. Senki nem nyúlhat hozzájuk, de kárpótlásul száz aspert fizetek nektek a keresztények mindegyik főpapja után. Kísérjétek őket valamelyik kolostorba, amit maguk választhatnak ki, és a csauszok mindaddig őrizzék őket, amíg csak másként nem rendelkezem. A püspökök és a papok egy emberként kiáltották. - A Pantokrátor-kolostort választjuk! Ugyanakkor az iszlám magas rangú tanítói és a dervisek, akik a szultán kíséretében voltak, kiáltozni kezdtek, mivel eljött a dél. A szultán vizet hozatott, és gyors mozdulatokkal elvégezte a Korán által megszabott mosakodást, miközben a janicsárok elvezették a papokat. Ezután mezítláb föllépett az oltárra, lábbal tiport a keresztre, arcát kelet felé fordította, és előimádkozóként elmondta az imádságot. Kísérete és a templomba becsődült katonák letérdeltek, és homlokukat több ízben a padozathoz érintették, hogy a mohamedánok imádságával a keresztények legcsodálatosabb templomát Allahnak szenteljék. Ima után a szultán parancsot adott a kíséretében lévő derviseknek és tanult férfiaknak, gondoskodjanak róla, hogy a templomot rózsavízzel megtisztítsák a keresztények mindenféle szemetétől. Amikor már indulóban volt a templomból, elébe mentem, és senki nem is próbált föltartóztatni, miután látták az arcomat. Egyetlen szó nélkül elébe állottam, és ő rám ismert. Arca agyagszürkére vált, majd körültekintett, és azt mondta suttogva: - Angyal, hát már el is jöttél értem? Majd visszanyervén lélekjelenlétét, tiltón fölemelte a kezét, és így szólt kíséretéhez: - Ne nyúljatok hozzá! Aztán közelebb lépett hozzám, kezével megérintette a karomat és az arcomat, majd vad nevetésben tört ki, és fölkiáltott: - Hát még mindig életben vagy, megvesztegethetetlen? Elhiszed-e már, hogy egyszer én még Rómában a pápád templomait lovaim istállójává változtatom? - Ezt te jobban tudod, mint én - válaszoltam. - Nem úgy rendeltetett, hogy a városom falán haljak meg. Vétesd hát fejem, hogy a győzelmed teljes legyen! Ragadozószeme sárgán villant, és nevetve mondta: - Ne türelmetlenkedj, Angyal! Mindennek megvan a maga ideje! A templomból úgy lépett ki, hogy énvelem már nem is törődött. Csatlakoztam a kísérethez, hogy a közelében maradjak, mivel jobban vágytam a halált, mint valaha is bármit az életben. A kíséretéhez tartozók közül sokan ismertek, beszélni mégsem kívánt velem senki. Közben a templom elé vezették Lukasz Notarasz megaduxot és egy csapat főrendű görög foglyot, szenátorokat is. Letérdeltek a földre Mohamed elé. Ő azonban ridegen beszélt velük, és azt kérdezte, miért álltak ellen oly makacsul, fölösleges pusztulást hozva ezzel a városra és súlyos veszteségeket okozva a szultánnak. Notarasz némán Khalil nagyvezírre nézett, aki hosszú szakállával, megtörten állott a szultán jobbján, tudván, hogy a szultán már csak azért viszi magával mindenfelé, hogy teljes diadalát néki megmutassa. - Beszélj, csak beszélj bátran! - biztatta a szultán. - Mit tehettünk volna, amikor a saját táborodban, de még a hozzád legközelebb állók körében is vannak férfiak, akik ellenállásra bátorítottak bennünket - mondta Notarasz megadux ingerülten, és szemrehányó tekintettel egyre Khalilt nézte. Mohamed Khalilhoz fordult, vadul megragadta a szakállát, és az öregségtől már amúgy is reszketeg fejet le-föl rángatta. - Ismerlek téged, keresztények barátja! - ordította kemény hangon, hogy a janicsárok is hallják. - De hűségesen szolgáltad atyámat, miként atyád és nagyatyád is nagyvezírekként szolgáltak a szultán jobbján. Ezért kegyelmezek meg neked és ezért nem nyakaztatlak le, bár ugyancsak megérdemelnéd. A szemem elé azonban soha többé ne kerülj! Rejtőzz el koldusként a birodalmam legtávolabbi zugában, ahogyan nagyatyád is koldusként jelent meg első ízben a szultán előtt! Ez a hirtelen ítélet bátor tett volt, de erre a pillanatra Mohamed kamaszkorától kezdve ugyanolyan forrón vágyott, mint Konstantinápoly meghódítására. Kíséretének ifjú tisztjei azonnal gyalázkodásokat kezdtek kiáltozni Khalilra, amihez egy pillanatnyi habozás után a janicsárok is csatlakoztak. Közben a szultán jó alaposan megszemlélte kíséretét, és ujjával néhány idős férfiúra mutatott, akik nem kiáltoztak eléggé hangosan dicsérő szavakat az ő igazságos ítéletére. - Kövessétek Khalilt! - parancsolta nekik. A csauszok máris futottak, hogy leszaggassák róluk a diszkaftánokat. Az öreg emberek félig mezítelenül és megszégyenítve indultak, hogy kövessék Khalilt, a megaláztatás ösvényén a feledésbe. A janicsárok egymással versengve kiabálták nekik: - Keresztények barátai! - És véres sárral dobálták meg őket. Távozásuk után a szultán ismét a görög foglyokhoz fordult, és azt kérdezte: - Hol a császárotok? Mit tudtok róla? A görögök egymásra néztek, és a fejüket rázták. A szultán fölemelte a kezét, és gunyorosan kérdezte, mintegy elcsodálkozva: - Hogyan lehetséges ez? Hát ti nem a császárotok mellett harcoltatok? Néhány szenátor ettől a megalázástól lehajtotta a fejét, Lukasz Notarasz azonban dölyfösen fölszegte, és így szólt: - Konsztantinosz császár elárulta hitünket, és eladott bennünket a pápának és a latinoknak. Nem ismerjük el őt császárunknak, hanem inkább téged szolgálunk! A szultán parancsot adott, hirdessék ki a hadseregének, hogy amennyiben a császár a küzdelemben esett el, holttestét meg kell találni. Jutalmat ígért annak, aki megtalálja, hasonlóképpen annak a férfiúnak is, aki a csatában bizonyíthatóan megölte a császárt. A futároknak el sem kellett indulniuk, mivel a janicsárok közül nyomban előlépett két férfi, akik csak a pillanatra vártak, hogy a szultán figyelmét magukra vonhassák. Mindketten Allah nevére és szakállára esküdöztek, hogy ők ölték meg saját kezűleg a császárt, és mindjárt heves vitába keveredtek egymással a szultán színe előtt. A szultán elküldte őket, hogy keressék meg a holttestet. Távoztukban még egyre hadonászva és egymás arcába kiabálva mutogattak, melyikük hová mérte kardjával a halálos csapást a császárra. A szultán továbbra is barátságosan beszélt a görögökhöz, eget-földet ígérgetvén nekik, és kijelentette, hogy a város kormányzását olyan görögök kezébe fogja adni, akikben megvannak az ehhez szükséges előfeltételek, s akikben megbízhat. Ezért azt kérte, hogy a foglyok mondjanak még neveket, és tegyenek javaslatokat, hogy ő nyomban kiválthassa a katonáitól mindazokat a főrendű görögöket, akikre a város kormányzásához szüksége lesz. Lukasz Notarasz emlékezetből mintegy harminc nevet sorolt föl. A görögök egymás között megtanácskozván kiegészítették a névsort, ki-ki a maga barátainak nevével. Ekkor már nem tudtam tovább türtőztetni magam, Notarasz elé léptem, és rákiáltottam: - Ostoba áruló! Ne ránts bele másokat is a magad romlásába! Notarasz haragra gerjedt, amikor megpillantott a szultán kíséretében, és hevesen így válaszolt: - A rugalmas politika nem árulás! Az a vészhelyzetbe került nép egyetlen menekvése. Ha bepiszkoltam a kezemet, csak a népemért tettem. Valakinek meg kellett tennie. Az ilyesmihez talán nagyobb bátorságra van szükség, mint az értelmetlen halálhoz! Nem ismersz eléggé ahhoz, hogy ítélkezhess felettem! - A lányod azonban ismert - mondtam -, és elítélt téged! A saját embereid ölték meg a Kerko-kapunál, amikor megkísérelte lemosni családod becsületéről az árulás gyalázatát! Notarasz félelmében elsápadt, szeme kimeredt. Keserűen kiáltotta: - Énnekem nincs leányom. Nem is volt soha! Nekem csak két fiam van. Mit zagyválsz énnekem a Kerko-kapuról? Könyörögve nézett hol a szultánra, hol a saját honfitársaira, akik hátrább húzódtak mellőle, üres teret hagyva körülötte. Borzalmas erőfeszítések árán fegyelmezte magát, remegő szájjal mosolyogni próbált, és a szultánhoz fordult ezekkel a szavakkal: - Ez az ember, a követed, elárult téged. Ő maga bizonyíthatja, hogy én többször is együttműködést ajánlottam neki a te érdekedben. De ő kapzsiságától és a mérhetetlen becsvágyától vezérelve visszautasította támogatásomat, hogy egymaga cselekedjék és egyedül nyerhesse el kegyeidet, de az én rovásomra. Nem tudom, mit tett az érdekedben, sokat aligha. A latinok és Giustiniani barátja volt. Isten a tanúm rá, hogy én őnála különbül szolgáltam az érdekeidet itt ebben a városban. Mohamed csak hidegen mosolygott, majd felém intett, és ezt mondotta: - Uralkodj magadon, megvesztegethetetlen! Parancsot adott kincstára őrének, és a görögökhöz fordulva így biztatta őket: - Kövessétek a kincstáram őrét, s keressétek meg a foglyok között, a táborban és a hajóimon is az általatok fölsorolt férfiakat. Többen közülük bizonyára álruhába öltöztek, hogy rangjukat elrejtsék, és nem is merik felfedni magukat, ha csupán kincstáram őre tudakozódik utánuk. Bennetek azonban megbíznak, és ti külsejükről egyébként is felismeritek őket. Váltsátok ki őket a rabszolga-kereskedőktől és a katonáktól. Megengedem, hogy ezer aspert fizessetek mindenikért. Ennyire fontosnak tartom őket a terveim megvalósításához. A görögök megörvendtek ezen nagy kegy hallatán, és készségesen követték a kincstár őrét, lelkesen beszélgetve egymással és osztogatván egymás között a város legjövedelmezőbb hivatalait. De Mohamed ravasz mosollyal nézett reám, tudván, hogy én jól ismerem őt. Notaraszt visszakísértette a Notarasz-házba, és beteg feleségének mielőbbi szíves gyógyulást kívánt. Ezután többé már rám sem tekintett, hanem a kíséretével együtt visszalovagolt a táborba, hogy a győzelmi tort megülje. A Blachernaiig kísértem őt. Ott megállt, hogy megtekintse a velenceiek által összemocskolt és kifosztott palota termeit, a költőre hivatkozott, és kíséretének így szavalt: "Bagoly rikolt Efrasziab oszlopa csarnokában keresztespók a császár kapuőre." A Kharisziosz-kapu már nyitva volt, és a sáncárok felett ideiglenes híd ívelt át. A kapuban érte utol a szultánt egy rendkívül izgatott janicsártiszt, aki a földre vetette magát előtte, és azt tudakolta, mit tegyenek a krétai tengerészekkel, akik még mindig védelmeznek két bástyát az Akropolisz-földnyelven, és nem hajlandók megadni magukat. A krétaiakat ki lehetett volna füstölni és meg lehetett volna égetni, hasábfával rakván körül a bástyáikat, ám a szultáni seregben, úgy gondolom, aligha akadt olyan ember, aki a mérhetetlen fosztogatás közepette vállalkozott volna erre a nagy vesződségre néhány önfejű keresztény miatt. Mohamed tudta ezt, és nem kockáztathatta, hogy a fegyelem esetleg fölboruljon, és a janicsárok megtagadják az engedelmességet. Ezért a rosszat jóra fordítván, ekként szólott nemeslelkűen: - A hősiességet a keresztényekben is tisztelem. Életüket a hősiességükkel szolgálták meg. Tartsák meg fegyvereiket és minden holmijukat, és senkitől sem háborgatva menjenek a hajójukra. A krétaiak azonban a törökök ígéretében kételkedve csak estefelé mutatkoztak hajlandónak bástyáikat kiüríteni, és fegyveresen, holmijukkal együtt az elnéptelenedett utcákon át a hajójukra vonultak, miután a törökök már kifosztották és elhagyták a kikötőnek ezt a részét. A közeli kis kolostorból néhány görög apácát is magukkal menekítettek, akiket a törökök meggyaláztak. Miután a szultán a táborába lovagolt, én visszatértem a Kerko-kapuhoz, és Anna Notarasz holttestét egy üregbe temettem, melyet ágyúgolyó ütött a falba. Jobb és tiszteletreméltóbb sírt, úgy gondolom, nem is találhattam volna a számára. Arra is gondoltam, hogy két barna szeme egyszer még sötét virágként búvik elő, hogy a fal romjai közül városára tekintsen. A vértől és a fosztogatástól megrészegült városban az emberélet olcsóbb és jelentéktelenebb volt, mint valaha is képzeltem volna. Miután a szultán eltávozott, a törökök nyomban egymást kezdték gyilkolni a zsákmányért, elragadva egymástól a nőket, akiknek a szépsége szenvedélyüket felkorbácsolta. A tanulatlan dervisek őrjöngő vallási fanatizmusukban késekkel ízekre szabdalták azokat a görög rabokat, akik nem voltak hajlandóak a Prófétát elismerni. A borzalmas zűrzavar közepette bánattól zsibbadtan vonszolódtam egyik helyről a másikra, de senki sem nyúlt hozzám. Csak mentem céltalanul, amerre a lábam vitt, mert úgy rendeltetett, hogy lássam mindazt, ami történik. Az ember teherbíró képességének azonban határa van. Amikor a mérték betelik, a szem eltompul, és többé már semmit nem lát, és az emberi szív sem képes többet befogadni. Én már annyira elteltem a sok borzalomtól és rémtettektől, hogy a kegyetlenség, a könyörtelenség és a szenvedély egyre újabb látványai csupán lidérces álomhoz hasonló árnyakként lebegtek tudatom peremén, a szívemet azonban meg nem sebezhették többé. A császár könyvtáránál láttam néhány latin kereskedőt hitvány gebékkel vontatott szekereken, amint könyveket és kézirattekercseket vásároltak a tomboló janicsároktól. A könyvtáros galambősz fejét is levágták, és azon véresen az udvar közepére dobták a könyvekkel megrakodva szaladgáló rablók lábai elé. Az evangéliumokról és a szent könyvekről a törökök leszaggatták az ezüsttől és aranytól súlyos díszes borítótáblákat, lapjaikat pedig a tűzre vetették, hogy a benne lévő képekből és iniciálékból kiolvasszák a tiszta aranyat. A kereskedők csak az olcsóbb könyveket szerezhették meg, amelyeknek sem a fedőtáblája, sem a szövege nem volt díszes. A janicsárok még csak válogatni sem hagyták őket, hanem inkább ölszámra vetették a könyveket a tűzbe, semhogy néhány ezüstért alkudozzanak velük. A kereskedők között volt egy ifjú, de tanult ember, egy könyvmásoló Velencéből, aki sírt, amikor könyveket látott égni. Pénze már elfogyott. Elmondta, hogy egy ezüstért tíz könyvet vásárolt Arisztotelész műveiből, és a gazdáit átkozta, akik túlságosan kevés pénzt adtak neki, és azzal a feladattal küldték el őt az ostromlott Konstantinápolyba, hogy a város elfoglalása után könyvritkaságokat vásároljon. Önuralmát veszítvén odarohant, hogy kiragadjon a tűzből egy könyvet, amelyről a fedelet már korábban letépték. A janicsárok azonban leütötték és durva rúgásaikkal a bordáit is eltörték, amiért nem tudta elviselni a könyvek égetését. Valamely okból még egyszer a Szent Romanosz-kapuhoz vetődtem. Ott nagy mozgás volt, mert a janicsárok feltúrták a hullahegyeket, és nedves ronggyal törölgették a holtak arcát, hogy egyáltalán fölismerhetőbbé váljanak. Konsztantinosz császár holttestét keresték, de még az a két janicsár sem volt biztos a dolgában, akik azt jelentették, hogy ők ölték meg. Végül nem is az arcáról ismerték föl, hanem a bíborcsizmájáról, amelyre kétfejű sas volt ráhímezve. A csizmáját ugyanis nem húzta le akkor, amikor hatalma egyéb jelvényeit ledobta magáról és közönséges katonaként rohant a halálba a többiekkel együtt. Miután diadalordításban törtek ki a holttest mellett, a janicsárok azon nyomban kardot rántottak, és egymással kezdtek viaskodni a dicsőségért, hogy melyikőjük ölte meg, és melyikőjük joga a holttestet a császár elé vinni. A csauszoknak kellett szétválasztani a harcolókat, és magukhoz venni a holttestet is. Tisztelettudóan bántak vele, mivel a császár holtteste volt, és így a törökök szemében is szent. Én csak mentem tovább. A melléképületekből, ahol egykor a görög és a latin sebesültek feküdtek a véres szalmán, kivonszolták a keresztényeket, a fejüket vették, és a holttestüket az ajtó mellett kupacokba halmozták. Helyüket a török sebesültek foglalták el. Jajgatásuk, bűzük, elesettségük ugyanolyan volt, mint az elődeiké. Sokféle nyelven kiáltozva követeltek vizet, vagy könyörögtek a bajtársaiknak, oltanák ki életüket. A sebesülteket néhány török felcser ápolta, meg öreg dervisek és görög apácák, akiket foglyul ejtettek és erre a piszkos és bűzlő munkára kényszerítettek, mert sem a korukkal, sem a kinézésükkel nem csábították a törököket. A rendet csauszok tartották fönn, és ők akadályozták meg, hogy a törökök a saját sebesültjeiket kirabolják. Az apácák között felismertem Kharikleát. Köntöse megszaggatva, látszott, hogy meg is verhették, csúnya arca puffadt volt a sírástól. A szalmán térdelt, és egy nagyon szép anatóliai ifjú kezét szorongatta, akinek az ajka fölött és az állán még alig serkedt a selymes, fekete szőr. A fiú arca már sárgás volt, és a felsőteste köré tekert kötésen átütött a vér. - Khariklea! - szólítottam meg. - Hát te élsz? Mit csinálsz? Úgy pillantott rám, mintha a megjelenésem a világ legtermészetesebb dolga lett volna, és így válaszolt: - Ez a gonosz török fiú megragadta a kezemet, és nem enged el. Nem értem, mit mond. Khariklea hozzátette még szipogva: - Oly fiatal és oly szép, nem visz rá a lélek, hogy a kezemet a kezéből erőszakkal tépjem ki. Mindjárt meghal. Szabad kezével letörölte a fiú homlokáról a halálveríték csöppjeit, s megsimogatta gyermekien kerek arcát, mire az ifjú fájdalomtól eltorzult vonásai elsimultak. Khariklea sírva fakadt, és zokogva mondta: - Szegény gyermek, még a város kifosztásában sem vehet részt, pedig ugyancsak rászolgált a jutalomra, hogy ily hősiesen harcolt. Sok sebet kapott, és lassan teljesen elvérzik. Találhatott volna kincseket és sok pénzt, és szép leányokat is, de jutalmul a győzelemért ő semmi mást nem kapott, csak az én kérges markomat. Az ifjú kinyitotta a szemét, mereven keresztülnézett rajtunk, már meg sem látott minket, és nagyon halkan törökül motyogott valamit. - Mit mond? - kérdezte Khariklea élénken, örök kíváncsiságával. - Bizonygatja, hogy Isten az egyetlen Isten - fordítottam. - És azt kérdezi, biztosan kiérdemelte-e a Paradicsomot. - Persze, hát persze - mondotta Khariklea -, nagyon is rászolgált. Mondd meg neki nyomban. Hát persze, a törököknek is megvan a Paradicsomuk, mint nekünk keresztényeknek a mi mennyországunk. Biztos, hogy odakerül, szegény fiú. Egy mellettünk elhaladó dervis bűzlő kecskebőrét mellére szorította, a haldokló fiú fölé hajolt, és emlékezetből a Korán azon részét idézte neki, amelyek a Paradicsom hűs vizeiről, gyümölcsfáiról és örökké érintetlen szüzeiről szólnak. A fiú mosolyogni kezdett. Miután a dervis távozott, kétszer is megszólalt gyönge, kérlelő hangon: - Anyám! Anyám! - Mit mond? - kérdezte Khariklea. - Azt hiszi, hogy te vagy az anyja - feleltem. Khariklea még keservesebb sírásra fakadt, és fölkiáltott: - Hiszen énnekem soha nem volt fiam, mert velem egyetlen férfi sem törődött. De ha ő úgy hiszi, a bizodalmát nem ingathatom meg, és ugye ez nem bűn? Csókolgatni kezdte az ifjú kezét, arcát arcára szorította, és fülébe meglepően gyöngéd hangon becéző szavakat suttogott, mintha minden pusztulás és értelmetlen halál kellős közepén ki akarta volna önteni magából a szívébe temetett sok gyöngédséget. A fiú erősen szorította a kemény kezet, behunyta a szemét, és gyötrelmesen zihálva szedte a levegőt. Énnekem ekkor eszembe jutott valami. Körül sem nézve, vaktában elindultam a városon keresztül a Pantokrátor-kolostor felé. Meg kell tudnom. A saját szememmel kell látnom. A fosztogató katonák tüzet raktak az udvaron az oltárszekrény darabjaiból és a felhasogatott szent ikonokból, hogy lángjánál ebédet főzzenek maguknak. Elmentem mellettük a halastavacskához, fogtam egy halfogó villát, és miután néhányszor belevágtam a vízbe, a lassú mozgású, iszapszürke halak közül sikerült egyet felszúrnom rá. De mikor a vízből kiemeltem, láttam, hogy rozsdavörösre változott. A lemenő nap fényében rozsdavörösen ragyogtak a pikkelyei, ahogyan Gennadiosz barát megjövendölte. Recsegve dőlt össze körülöttem a múlt, a szent ikonok a janicsárok tüzének lángjában égtek, a megrendült idő új mederbe zökkent, és a megrendülés pillanatában a természet törvényei hatalmukat vesztették. A kövek könnyeztek, és az iszapszürke halak a hódítás napján jajpirosra változtak a Világ Ura-kolostorának halastavában. Amint a halat a kezemben tartottam, lement a nap, és homály borult a világra. A fenevad éjszakája kezdődött. Lehorgasztott fővel tértem vissza a házamba, és bezárkóztam a szobámba. A test követelte jussát. Almom mégsem tartott sokáig. A lélek fájdalmamra ébresztett. írtam hát, egyre csak írtam, mígnem a tinta is vérvörössé változott a szememben. Semmiségeket, jelentéktelen apróságokat is följegyeztem, hogy saját fájdalmamat enyhítsem. De ugyan ki dönti el, mi az apró és jelentéktelen? Isten előtt a szúnyog erénye sem nyom kevesebbet, mint az elefánté. Ismét új nap van. Isten napja nem szűnik meg beragyogni a világot. Az égbolt izzó kék. Melegen, jótékonyan simogatják a nap sugarai a rosszakat is, és a jókat is. Ismét ki kell nyitnom a szemem és a fülem, ki kell lépnem a világba, hogy mindvégig mindent lássak. De örülök, hogy ő, a szerelmesem, meghalt, és nem kellett megérnie ezt a napot. 1453. május 30. Valamikor a délelőtt folyamán megjelent a szultán egyik csausza, hogy a házamat őrizze. Tudhatom hát, hogy Mohamed szultán nem feledkezett meg rólam. Mánuel ételt készített néki. Engemet egyikőjük sem zavart. Abban sem akadályozott, hogy elhagyjam a házat. Csupán a nyomomban maradt, húsz lépés távolságból követvén engem. Az utcákon és a tereken a holttestek puffadni kezdenek. Európa és Ázsia felől is nyugtalan rajokban hollók repültek be a városba. A kutyák halált vonítanak az udvarokon. Más kutyák megvadulva futottak, hogy felnyalják a vért és megrágják a holtak arcát. Az éjszaka folyamán a szultán serege különös módon megváltozott. Már csak a csauszokat lehet fölismerni zöld köntösükről és a janicsárokat fehér nemezfövegükről. Egyébként mintha az utcán vonuló férfiak valami borzalmas ünnepre öltöztek volna. A tegnap még mezítlábas pásztorok puha bőrlábbelit, selyemujjast és bársonyköntöst viselnek. Egy himlőhelyes képű szerecsen aranyszövéstől merev ünnepi köntösben sétál. Valamennyien megmosakodtak és elvégezték az iszlám által elrendelt tisztálkodást. De a város fölött továbbra is átható hullaszag lebeg. A fosztogatás rendezettebbé vált. Házról házra járva hordják el a bútorokat, de még az olcsóbb edényeket is. Megszámlálhatatlanul sok szekér és ökrösfogat telik meg és szállítja rakományát a városból kifelé. Minden téren kereskedőket látni, amint megvásárolják a zsákmányt és a holmikat szamaraikra és tevéikre málházzák. A leleményesebbek benyomulnak a főrendűek házainak pincéibe, ott kopogtatják a falakat s bontják ki csákányokkal és feszítővasakkal. Olykor-olykor éles kiáltás jelzi egy-egy újabb rejtekhely felfedezését. Az elrejtőzött embereket hajuknál és szakálluknál fogva rángatják elő a boltívek alól és az üres ciszternákból. Konsztantinosz császár feje üvegesen csillogó szemmel nézi városát egy oszlop tetejéről, a császári lovas szobor lovának patái közül. Mohamed szultán a város közepére tétette, hogy a görögöknek bebizonyítsa, a császár meghalt és hatalma a szultánra szállt át. Mohamed nyugtalanul nyargal keresztül-kasul a városon a palotákat és a templomokat ellenőrizve. Az Akropolisz-földnyelven így szólt: - Ide építtetem a szerájomat. Az Arkadiosz-oszlop tövében van a vesztőhely. Ott feküdt, más főrendű tetemével együtt Minotto, a velencei bailo fej nélküli, fölpuffadt holtteste is. Ez itt az én helyem, gondoltam, és leültem a földre, várva, hogy a szultán megérkezzen és megalakítsa a görögök kormányát. Délutánig várakozhattam. A nap folyamán a szultán testőrei és csauszai közel ötven görögöt hoztak el ide, akiket a hajókról és a táborból váltottak ki a szultán parancsára. Megérkezésük után vizet és levest adtak nekik és rangjuknak megfelelő öltözéket. Ok azonban még nem tértek magukhoz bénultságukból. Csak néhányuknak volt bátorsága arra, hogy egymás között sugdosódjon. A csauszok időnként kivégzett főrendű személyek fejét hozták, hajuknál fogva lóbálták és sorba rakták a tér márványkockái mentén. A foglyok az ujjukkal mutogattak reájuk, és az ismerős neveket suttogták. Többen közülük a falak védelménél estek el, s akkor fedezték fel őket, amikor a hullahegyek között keresgéltek. Mások akkor haltak meg, amikor fegyverrel a kézben a házukat védelmezték. Végül a szultán is megérkezett ifjú vezíreitől kísérve, és tántorogva leszállt a lováról. Arca puffadt volt az éjszakázástól és a borivástól. A napfény bántotta a szemét, úgyhogy a kezét az arca elé emelte. De sárga szeme szúrósan villant ki hunyorgó szemhéjai alól, és arckifejezése sugárzó magabiztosságot tükrözött. A foglyok a földre vetették magukat előtte, és homlokukat a kövezetre hajtották. A szultán színlelt nyájassággal beszélt hozzájuk, és megparancsolta, hogy álljanak föl. A kincstár őre fölolvasta a neveket. A szultán mindegyiknek figyelmesen az arcába nézett, és követelte, hogy kinek-kinek a személyazonosságát közösen és fönnhangon bizonyítsák. Többen közülük évszázados múlttal rendelkező családok sarjai voltak, s nevük híres vagy hírhedt volt a város történetében. A névsor szerint csupán néhányan hiányoztak közülük. Mohamed törökülésben egy márványkövön helyezkedett el, kezével fájó homlokát simogatta, és így szólt: - Fáradt vagyok és gondterhelt, de a lelkiismeretem nem engedi, hogy ilyen előkelő férfiúkat bizonytalanságban hagyjak, ígéretemhez híven eljöttem hát, hogy új alapokra helyezve megalakítsam a görögök kormányát, hogy ettől kezdve a görög nép és az uralmam alatt élő más népek barátokként és békességben éljenek egymással. Énnékem úgy mondották, hogy ti valamennyien egyenes gondolkodású férfiak vagytok, akik saját akaratotok ellenére harcoltatok ellenem. A város elvesztése után készek vagytok arra, hogy engemet ismerjetek el császárotoknak és minden politikai tudásotokkal és tapasztalatotokkal engem, a tapasztalatlan ifjút segítsetek, hogy a nép gyanakvás nélkül vesse magát alá a hatalmamnak. Igaz-e ez? A foglyok lelkesen kiáltoztak, hogy a legjobb tudásuk szerint kívánják szolgálni őt. Mohamed összeráncolta a homlokát, körülnézett, és színlelt csodálkozással kérdezte: - Hol a görög nép? A téren összegyűlt katonák és a szultán kíséretének tagjai is körbetekingettek, és kiáltozva, nevetgélve kérdezték: - Hol a görög nép? Ütlegekkel és rúgásokkal azonban hamarosan előtereltek egy maroknyi félig mezítelen, halálra rémült aggastyánt és nőt, és rájuk mutatva ezt kiáltották: - Emir, urunk, íme, itt a görög nép! Mohamed dölyfösen biccentett: - Legyen hát a saját népetek a tanúságtevőtök. Megígéritek-é és megesküdtök-é a ti istenetek és valamennyi szentetek nevére, és megcsókolj átok-é a keresztet megalázkodástok és eskütök bizonyságául, hogy mindhalálig engem akartok szolgálni, éspedig úgy, ahogy én akarom, hogy szolgáljatok, bármilyen állásba helyezzelek is benneteket? A foglyok kiáltoztak, és keresztet vetettek, és mindenféle mozdulattal jelezték, hogy készen állnak a keresztet megcsókolni. Csupán néhányan maradtak némák, és szemöldöküket összevonva, figyelmesen nézték a szultánt. - Legyen úgy - mondotta Mohamed. - Tehát ti magatok akarjátok. Térdeljetek le hát sorban a földre, és nyújtsátok ki a nyakatokat, hogy a hóhérom lefejezhessen benneteket, így szolgáltok a legjobban engem, és az én érdekeimet, és a fejeteket oszlopfőre emeltetem a többi vitéz honfitársatok feje mellé. És még csak nem is járok el hamisan veletek szemben, hiszen épp most esküdtetek meg, hogy hűségesen engedelmeskedni fogtok nékem és alávetitek magatokat az akaratomnak, bármit parancsoljak is. A görögök úgy meredtek rá, mintha villám csapott volna előttük a földbe. Azután kiáltozni kezdtek, az öklüket rázták, és néhányan meg is sebesítették magukat a katonák lándzsáival, amikor megpróbáltak puszta kézzel a szultánra támadni. Mások azonban így beszéltek: - Testvéreim, haljunk meg férfi módra, mivel magunk idéztük elő vesztünket! A szultán fölemelte a kezét, és tettetett gyöngédséggel szólt: - Abban aztán semmi meg nem akadályoz benneteket, hogy a görögök kormányát alapítsátok meg a keresztények mennyországában, mivel ott úgyis sokkal több görög van már, mint amennyi itt a városotokban maradt. Siessetek hát, hogy ott egymás között elosszátok a megtisztelő hivatalokat! Szavai jelt adtak a hóhéroknak, mert azok előléptek a tömegből. A katonák karon ragadták a foglyokat, és térdre kényszerítették őket. Miközben fröcskölt a vér az átvágott erekből, fejük odagördült a szultán lába elé, és a szultán sorba fölrakatta őket a márványkerítésre, úgyhogy hamarosan vicsorgó arcú, könnyező szemű és vértől csöpögő emberfejek szegélyezték az egész Arkadiosz-teret. De a szultán a maga idegenes görög kiejtésével tovább beszélt a félelemtől megdermedt öregekhez és a zokogó asszonyokhoz: - A saját szemetekkel láthatjátok, hogy nem hódítóként jöttem ide, hanem felszabadítóként, mivel fölszabadítom Konstantinápoly görög népét a császárok és a fő rendűek ezeréves elnyomása alól. Városotok szenvedéseinek ti magatok vagytok az okai, mivel nem ráztátok le nyakatokról az igát időben, és nem hívtatok be szabadítóul engem. De szenvedésetek hamarosan véget ér. Utána minden egyes életben maradottnak kezeskedem a házáért és a holmijaiért és a munkavégzése szabadságáért, s azoknak, akik innét elmenekültek, de a városba vissza akarnak térni, ugyanezeket a jogokat biztosítom. Allah könyörületes és irgalmas, ezt látni fogjátok, ti szerencsétlenek. Titeket megnyúztak, elárultak és kifosztottak, olyan sok időn keresztül, hogy ti nem is ismerhetitek, milyen a valódi szabadság, amely most virradt reátok. De én fölvirágoztatom városotokat, oly naggyá és gazdaggá teszem, mint amilyen még soha nem volt. Ez lesz a turbánom legcsodálatosabb ékköve, és uralkodni fog Kelet és Nyugat fölött. Megparancsolta kincstára őrének, hogy tíz aspert osszon ki minden egyes görögnek, akit tanúnak hívott, hogy megválthassák szabadságukat. Ez jó pénz volt, hiszen rabszolgát már egyetlen ezüstpénzért is lehetett venni. De az öregek és a nők, akik átélték a halálos félelmet és a hozzátartozóik legyilkolását, gyermekeik és feleségük megbecstelenítését, közönyösek és érzéketlenek voltak, és fel sem tudták fogni, mi történt velük. Miközben a vér széles tócsákban állt a tér márványlapjain furcsállón szétnéztem, majd a szultánhoz mentem, és megkérdeztem: - Hát Lukasz Notarasz megadux? Őt nem látom itt. Őneki mi lesz a helye igazságos tervedben? Mohamed nyájasan nézett reám, megbiccentette felhevült fejét, és így szólt: - Légy türelemmel, Angyal! Már elküldtem érte, meg a fiaiért, de késlekedik. Kíváncsian fürkészve az arcomat ekképpen magyarázott: - Notarasz elrejtette előlem a leányát, és tagadja, hogy bármit tudna róla. Ezért elküldtem a házába a fehér eunuchomat, és megparancsoltam neki, hogy hozza el Notarasz kisebbik fiát a szórakoztatásomra. Szépséges fiú, és azt akarom, hogy atyja saját kezűleg vezesse elém a fiát, hogy én azt tehessek a fiúval, amit akarok. - Ittál - mondottam. - Megszegted a Korán törvényét. Mohamed hevesen fölkapta bortól vöröslő fejét, mosolygott, kivillantva fehér ragadozófogait, és felkiáltott: - Az egyetlen törvény én magam vagyok. Nincs többé szükségem angyalra, hogy a fülembe sugdossa, én is csak halandó vagyok, mert tudom, hogy több vagyok már, mint halandó. Hatalmamban itt e földön Isten sem versenyezhet velem. Ha a kezemet fölemelem, fejek hullanak a porba. Ha azt parancsolom, hogy süssük el ágyúimat, a legerősebb falak is összeomlanak. Még mindig tagadod, hogy több vagyok, mint ember? A szemébe néztem, és tudtam, a maga módján igaza volt, amikor az emberi valóságot és a földi halált választotta Isten valósága helyett. - Amikor azt hiszed, hogy előítéletként lerázod magadról a múltat és önmagadat állítod mindennek a mércéjévé -válaszoltam -, szörnyűbb bilincseket kovácsolsz magadra, mint bárki emberfia teelőtted. Idő és tér bilincsei a húsodba marnak és megfojtanak. Ha egyszer meghalsz, többé már nem létezel. - Az emlékem mindaddig fönn marad, amíg csak ember él a földön! - kiáltotta. - Megmondtam már, nincs szükségem többé angyalra, hogy a fülembe suttogjon. - Öless hát meg végre! - kértem. - Hiszen még az ősszel elhagytalak, amikor láttam, mi vagy, mit akarsz, és mi lesz a jövő. Nem, utána már nem sokáig maradtam melletted. Könyörülj meg hát rajtam a halállal, hogy vérem görög testvéreim vérével keveredhessék! De ő csak mosolygott gunyoros ragadozómosolyával, és megismételte: - Légy türelemmel, Angyal! Lássuk elébb együtt, milyen mélyre süllyedhet a legelőkelőbb görög! El kellett lépnem mellőle, mivel már jöttek is az eunuchok, magukkal hozván Lukasz Notarasz megaduxot és mindkét fiát. A szultán parancsát hallván Notarasz, aki eszes ember volt, bizonyára sejtette már sorsát. Emelt fővel, sudáregyenesen, komoran lépkedett, és már nem vetette földre magát a szultán előtt. A fehér eunuch jelentést tett a szultánnak: - Uram, nem engedelmeskedett a parancsodnak, és nem hajlandó fiát önként a háremedbe adni. Azért hoztam valamennyiüket a színed elé, amint azt parancsoltad. Mohamed a teret szegélyező fejekre mutatott, és így szólt: - Miért nem engedelmeskedsz nekem, noha megalakítottam a görögök kormányát, pontosan követve az általad adott névsort, amint látod! Notarasz rezzenéstelen arccal nézett körül, lassan keresztet vetett, tekintetét az égre emelte, és fölkiáltott: - Istenem, elismerem, hogy igazságos vagy! Valóban igazságos Isten vagy! Aztán lassan körbejárt, minden egyes fej előtt megállván, és ekként beszélvén: - Bocsáss meg nekem, testvérem! Nem tudtam, mit cselekszem. Miután végigjárta a kört, kezét a fiai vállára tette, és ekképpen szólt hozzájuk: - Mutassuk meg, hogy meg tudunk halni férfiasan, és adjunk hálát az Istennek, hogy görögökként és hitünket megőrizve halhatunk meg! A szultán széttárta karját, és tettetett csodálkozással kiáltotta: - De hiszen egyáltalán nem kell meghalnod! Megígértem, hogy téged magasabbra emellek minden más görögnél. Csak engedelmeskedj nekem, és parancsolj rá szépséges fiadra, hogy teljesítse kéréseimet, bármit kívánjak is tőle. - Nem kell különféle ürügyek kitalálásával megaláznod magadat, csak hogy engem kivégeztethess! - mondta Notarasz megadux. - Már megalázkodtam Isten előtt. Előtted miért aláznám meg magamat még jobban? Sem engem nem mentene meg, sem a fiaimat. De elégítsd ki emberi kíváncsiságomat. Miért kell nekem meghalnom minden értelmes politikai szabály ellenére? Mohamed lángoló ifjúi arcával feléje hajolt, és ezt suttogta: - Elárultad a császárodat, elárulnál engem is! Notarasz megadux lehorgasztotta a fejét és még egyszer elismerte: - Valóban igazságos vagy, istenem! Ezután kegyelemként csupán annyit kért, láthassa a fiait maga előtt meghalni, hogy megbizonyosodhassék felőle, nem tagadják meg görög hitüket, csak azért, hogy tovább élhessenek. A szultán ezt meg is engedte neki. Ő maga nyomta térdre fiait, először az idősebbet, aztán a fiatalabbat, és nyugtatólag beszélt hozzájuk mindaddig, amíg a hóhér le nem csapta a fejüket. Fekete szeméből egyetlen könnycsepp sem buggyant ki, bár Mohamed szultán kíváncsian előrehajolva egész idő alatt az arcát figyelte. Miután a fiai meghaltak, Notarasz ezeket mondotta: - Lelkiismeretem tiszta, és bármit tettem is, a népem javát szolgálva tettem azt. De téged nem ismertelek, török, és mérhetetlen becsvágyadat sem sejtettem. Ez volt a hibám. Megengeded-e, hogy a halálom előtt még imádkozzam, mivel sok imádkoznivalóm van? A szultán önkéntelenül is tiszteletet érzett férfias bátorsága miatt, és megengedte, hogy a csauszok a közeli templomba kísérjék. Notarasz letérdelt a törökök által kifosztott oltár elé, és felkiáltott: - Isten, a te ítélőszékedhez fellebbezek! Tenéked jogodban áll elítélned engem, de senki emberfiának nincs joga fölöttem ítéletet mondani. Ezután azonban alázatos lett, fejét lehajtotta, forró könnyeket hullatott, és mint a leghitványabb görög, ekként fohászkodott: - Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörülj rajtam, bűnösön! Egy percig még magában imádkozott, majd fölállt, és követte a csauszokat az Arkadiosz-oszlop tövéhez, fiai vérébe térdelt, és nyugodtan hajtotta fejét a hóhér bárdja alá. A levágott fejet a szultán föltétette az Arkadiosz-oszlop csúcsára, minden más görög fejénél magasabbra. Ezután Mohamed, hogy a vértől és a hullaszagtól megcsömörlött, elfordult, és visszatért selyemsátrába a táborba. Engem elküldött maga mellől, pedig én már azt hittem, minden elvégeztetett. De amikor hazafelé indultam, láttam, hogy mintegy húszlépésnyi távolságból még mindig követ a zöld ruhás csausz. Ebből tudom, hogy Mohamed nem szándékozik megfeledkezni rólam. ZÁRSZÓ Ezt Manuel írta, Demetriosz fia. Azé a Demetrioszé, aki az öreg Mánuel császárnál szolgált mint fahordó. Ő maga azonban, aki ezt írta, Mánuel, Johannesz Angelosz urat szolgálta, akit a latinok Jean Ange néven ismertek, és akit a törökök Angyalnak neveztek, és féltek tőle. Miután uram megírta, amit meg akart írni, megmutattam neki a pincébe rejtett pénzemet és az arany áldozókelyhet, amit a Khora-kolostorból sikerült megmentenem, és ezt mondottam: - Sok latin váltotta meg az életét a szultán vezíreitől. Váltsd meg te is, és meneküljünk el együtt innen, a halál városából. - Nem, nem - válaszolta. - Számomra a legnagyobb kegyelem a halál, ami egyáltalán érhet. Te azonban csak maradj életben, és bízzál a törökök kegyelmében, hiszen te azok közül való vagy, akik minden időkben életben maradtak, mivel olyanok, amilyenek, és arról ők maguk semmit sem tehetnek. Uram sok éjszakát virrasztott át, és utolsó napjain sem nem evett, sem nem ivott, hanem teljes böjtöt tartott. Ezért is lehetett már annyira zavaros a feje, hogy nem gondolt a saját érdekeivel. A város elfoglalását követő harmadik nap reggelén, miután a törökök elvégezték a reggeli mosdásukat és imájukat, Mohamed szultán elküldött uramért, és színe elé hívatta. En bizonyos távolságból követtem uramat, és senki nem akadályozott meg benne. Más görögök is összegyűltek Konsz-tantinosz oszlopa körül, hogy lássák, mi történik. Konsztantinosz oszlopánál a szultán fölmutatta Konsztantinosz császár fejét, amelynek már kifolyt a szeme, és erősen szaglott, s így kiáltott: - Karddal hódítottam meg Konstantinápolyt, és karddal vágtam le a görögök császárát, hogy városát megörököljem tőle. Van-e valaki, aki el akarja vitatni tőlem karddal szerzett örökségemet? Uram elébe lépett, és szólt: - Vitatom az örökségedet, törökök emírje, Mohamed! Bíborcsizmában születtem, amely halálomig a lábamon marad. Császári vér vagyok, és Konstantinápoly egyetlen törvényes baszileusza, bár ezt te nem tudtad! Mohamed szultán egyáltalán nem lepődött meg a szavain, hanem a fejét csóválta, és megjegyezte: - Mindent tudok, amit tudnom szükséges. Már atyám is ismerte a származásodat, noha azt hitted, mindenki elől eltitkoltad. Számomra ez nem meglepetés, mert nekem szemem és fülem van mindenik keresztény országban, még Avignonban is. Mit képzeltél, miért engedtelek el magam mellől az ősszel, és miért ajándékoztam neked egész maroknyi drágakövet búcsúzóul, amikor elhagytál? Uram így válaszolt: - Tudom, hogy te úgy gyűjtőd magad köré az embereket, ahogy Arisztotelész gyűjtötte a természeti ritkaságokat. Magad mondtad egyszer, hogy téged az emberekben semmi nem lep meg, mivel keresztüllátsz rajtuk. Én sem lephettelek meg tehát. Mohamed szultán így felelt rá: - Pedig te valóban megleptél engem, Angyal! Azért engedtelek Konstantinápolyba, amikor a háború kirobbant, mert azt reméltem, hogy a józan ész szerint lázadást fogsz itt szítani a császár ellen, és versenyre kelsz vele a hatalomért. Ezért adtam neked felhasználható vagyont is, hogy a pártoskodás magvát elvessem a védők között. De te megleptél engem. Csakugyan el kell hinnem, hogy benned az egyetlen olyan emberre találtam, aki nem ismeri a hatalomvágyat. Uram ezt mondotta: - Az én időm csak most érkezett el. A hadsereged és a görög nép előtt vitatom az örökségedet, és követelem tőled országomat! Mohamed szultán szánakozóan megrázta a fejét: - Ne légy bolond, hanem borulj le előttem, és hajts fejet előttem, a győztes előtt, és akkor megkímélem az életedet. Különben megelégelem a dolgot és félredoblak, ahogyan Arisztotelész is belefáradt, amikor a cethal csigolyáját a hátán cipelte a múzeumába. Uram ekképpen válaszolt: - A győztes nem te vagy, hanem én. Makacssága annyira földühítette Mohamed szultánt, hogy jeladásul összecsapta a két kezét, és így kiáltott: - Történjék hát, amint te akarod! Adjátok rá a bíborcsizmát, hogy bíborcsizmával a lábán haljon meg, amiként született. Nem vonom kétségbe a származását! A hóhérai azon nyomban megragadták uramat, lerángatták a ruháit, az ujjast hagyván csak rajta. A hóna alatt megragadván, késükkel mindkét combján átmetszették az ütőerét, úgyhogy a vére végigfestette a térdét, a lába szárát meg a lábfejét. Miközben ömlött a vére, uram mindkét kezével a hóhérai vállára támaszkodott, hogy állva maradjon, tekintetét az ég felé fordította, és így imádkozott: - Fölfoghatatlan Isten, a te valóságodat szomjaztam életem minden napjában. Börtönből börtönbe küzdöttem át magam, hogy rátaláljak a te valóságodra. De halálom pillanatában könyörgök: Engedj még egyszer visszatérni! Add vissza nekem még egyszer idő és tér bilincseit, a te szörnyű és gyönyörű bilincseidet! Engedd ezt meg nekem, hiszen tudod, miért könyörgök érette! A szultán kezével fölemelte uram reszkető állát, és fejét körbeforgatván ekképpen szólott hozzá: - Nézd meg a városodat, Johannesz Angelosz baszileusz! Uram végső erejével így válaszolt: - Nézem gyönyörűséges városomat, de ahol most a lábam a földet éri, csillagtestem egyszer még visszatér. A falak romjaihoz tér vissza csillagtestem. Idő és tér megbilincseltjeként a falakról sötét virágot szakítok szerelmem emlékezetére. De te, Mohamed, te nem térsz vissza soha! Így halt meg az én uram, Johannesz Angelosz, lábán bíborcsizmával. Miután kilehelte lelkét, fejét a törökök levágták, testét pedig a kikötőnél a tengerbe dobták, a többi holttest közé, amelyek a tengert mérgezték. De a szultán, miután magát a császár örökösének nyilvánította, a hadseregét és a hajóhadát elküldte a városból, és megengedte, hogy az életben maradt görögök pátriárkát válasszanak maguknak. Gennadiosz barátot választottuk meg, aki a legszentebb volt a város szerzetesei közül, és akinek hírneve miatt a törökök is megkegyelmeztek. A szultán a szálláshelyén fogadta őt, és mint Konstantinápoly pátriárkáját hivatalában megerősítette, amint azt a szultán előtt a császárok is tették, és jóindulata jeléül értékes pásztorbotot és egy arany áldozókelyhet ajándékozott neki. A szultán ily módon beváltotta ígéretét, és megengedte a görögöknek városukban a szabad vallásgyakorlatot és a saját bírói hatalom gyakorlását is. A szultán még néhány templomot is ajándékozott a pátriárkának, hogy a görögök vallásukat azokban gyakorolhassák, a többit azonban megtisztították és az iszlám Istenének dicsőségére mecsetté alakították. A kikötővel szemközti parton a szultán megerősítette Péra városának korábbi kereskedelmi jogait, annak jutalmául, hogy Péra megőrizte semlegességét, és jó szolgálatokat tett a szultánnak az ostrom alatt. De Péra szárazföldi falait lerombolták, és a Pérából elmenekült lakosok házait lepecsételték, és holmijaikat a szultán számára lajstromba vették, amennyiben a menekültek három hónapon belül nem térnének vissza a városba, hogy személyesen újra birtokba vegyék a javaikat. Konstantinápolyba is egész sereg menekült tért vissza, és a szultán külön kegyét ígérte mindazoknak a görögöknek, akik visszatérnek, és bizonyítani tudják előkelő származásukat. Néhányan visszatértek, és miután igazolták származásukat, a szultán parancsára azon nyomban kivégezték őket. A szultán csak a szegény népnek kegyelmezett, megengedvén neki, hogy ki-ki a maga tanult mesterségében dolgozhasson és gazdagítsa a birodalmat. A tanult földrajztudósoknak, a történelemtudósoknak és a császári technikusoknak is megkegyelmezett és szolgálatába fogadta őket. De a filozófusoknak nem kegyelmezett. EUROPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ SZEDTE A TYPOTOP BT. NYOMTA A SZEKSZÁRDI NYOMDA KFT. FELELŐS VEZETŐ VADÁSZ JÓZSEF ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ KÉSZÜLT SZEKSZÁRDON, 1996-BAN A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 965333 SZERKESZTETTE PAP ÉVA A SZÖVEGET GONDOZTA PETRIKOVITS JULIANNA KONTROLLSZERKESZTŐ SCHÜTZ ISTVÁN ÉS PAP ÉVA A KÖTETET TERVEZTE SZ. BODNÁR ÉVA MŰSZAKI VEZETŐ NÉVERY TIBOR KÉSZÜLT 33,5 (A5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 6086 X EZ A KÖNYV A FŰZFŐI PAPÍR RT. 65 GR 1,8 VOLUMENŰ FŰZFŐPRESS PAPÍRJÁRA KÉSZÜLT 1 Kamarások és számvevők. 2 A Világ Ura. 3 Szabadelvű dervisek; szimpatizáltak a keresztény Európa Szabad Szellem Testvéreivel. 4 A Velencei Köztársaság gazdasági külképviselete. 5 Ókori lóversenypálya. 6 A Pankrátor-kolostor magyar neve. 7 A pápa hirdette ki a keleti és a nyugati egyház egyesítésekor. 8 Zsoldoscsapat vezére. 9 A szultán testőrgárdája háborúban. 10 Kisebb méretű bizánci gálya. 11 Lovas martalócok a török katonai táborokban. 12 Görögül cirkuszt jelent.