MIKA WALTARI
JOHANNESZ IFJÚSÁGA


I
      Miután megszöktem, Franciaországon és Burgundián át egészen a
Rajnáig vándoroltam. A szénát már betakarították. Nagy volt a hőség, a
földeken verejtékező férfiak egy szál rongyos ingben vágták sarlóval a
gabonát. A nők a juhokat nyírták. Az Oroszlán jegyében vándoroltam.
      Az éjszaka legsötétebb óráiban a városban aludtam a temető fala
mellett. Az öreg fákról beszűrődött álmomba a fülemüle éneke. Napkeltekor
kukorékolni kezdtek a kakasok. Amikor felébredtem, a reggel vörös
fényében először a halál képeit pillantottam meg a temető falán. A
csontember táncolt, egy püspököt ragadva magával.
      Amint folytattam vándorlásomat keletnek a hegyek felé, a halál
árnyékát láttam minden emberben, akivel találkoztam. Az arató férfi testén a
csontváz körvonalai rajzolódtak ki. A nő rózsás mosolyából a koponya
vicsorgott rám. A halál játszott a gyermekek között a patak partján. Minden
embernek, akivel találkoztam, egyszer meg kellett halnia. A halál az ember
egyetlen feltétlen ura. Az épületek is öregedtek, még a legtartósabbak is,
hogy egyszer összeomoljanak. Körülöttem a mosolygó nyár is ugyanolyan
tovatűnő volt az idő ölelésében, mint nyugtalan éjszakai álmom a fülemüle
énekével.
      A halandóság világában vándoroltam. Tizenhét éves voltam, szabad
és nagyon boldog. Dalolva vándoroltam.
      Déltájban mit sem sejtve a Fiatalság forrásához tévedtem, és
megálltam a kerítésnél, hogy körülnézzek, mert senki sem kergetett el. Volt
ott sok szép ló, amelyeket kifogtak a kocsik elől és a rétre engedtek, hogy
legeljenek. A szolganép öltözősátrakat állított fel és étkezőasztalokat terített
meg.
      A medence mellől már messziről kürtök és dobok vidám muzsikája
hallatszott, amelybe a fürdőzők kiáltozása és nevetése keveredett.
      A faragott kövek szegélyezte nagy és tágas fürdőmedencében több
tucat ember fért el. A közepén szökőkút állt. Vándorlásom során sok
fürdőmedencét láttam, amelyekben öreg, beteg és nyomorék emberek a
forró iszapban s a csodatevő vízben kerestek gyógyulást bajaikra. Ám a
Fiatalság forrásáról nyomban látszott, hogy nem betegek gyógyhelye, hanem
előkelő és módos emberek nyári szórakozóhelye volt. Körülötte
elkényeztetett kutyák futkároztak, cölöpökön aranykalitkáikban tarka
madarak repkedtek, a medence partján pedig néhány szemfényvesztő
mulattatta a fürdőzőket.
      A fürdőzők nem voltak sem öregek, sem pedig rútak, hanem férfiak a
legszebb férfikorban és nők, akiknek kerek keblén és tejfehér testén semmi
szégyellnivaló sem akadt. A férfiak dévajkodva tapogatták a nőket, akik
tessék-lássék elhúzódtak a szemérmetlen kezek elől, vagy pedig vizet
fröcsköltek a bortól pirosló arcokba. Némelyek ételt, gyümölcsöt és bort
hozattak a vízen ringatózó asztalra. Mások kockát vetettek, a nők pedig
visongattak örömükben, valahányszor magasabb pontszámú dobás
sikeredett. Az illendőség kedvéért a legtöbb férfi valamilyen ruhadarabot
tekert a derekára, ám a legfiatalabb és legszebb nőket csak a hajuk takarta.
Kiderült ez, amint a felkavart vízből gyakorta és nagy készségesen
lépkedtek a medence szélére, s valamely dolgok elvégzésére belibbentek a
bársonyfüggöny mögé az öltözősátorba.
      A csupasz testrészek villogása a vízben, s a kürtök és a dobok
muzsikája közepette tobzódó élvezetek és életöröm olyan pogány látványt
nyújtott, hogy azt hihettem, nimfák és szatírok fürdőznek. A nap aranyló
pasztákban sütött át a fák védelmező lombkoronáján, s én csak ott
ácsorogtam és elbűvölten szemlélődtem, bár egész idő alatt attól rettegtem,
hogy jönnek a gonosz szolgák és elkergetnek, ha túl sokáig időzöm. De nem
voltam képes folytatni az utamat, és a halálra sem gondoltam többé.
Hamarosan egy nőre terelődött a figyelmem, aki derékig a vízben ült,
könyökét a medence peremére támasztotta, szép és büszke arcát egy könyv
felé fordította és elmélyülten olvasott, ügyet sem vetve a többiek
dévajkodására.
      Már nem volt egészen fiatal, erről árulkodott telt válla és csípője,
amelyet védőn körbefont nedves, szőke haja. A nyakában vékony gyöngysor
volt, mintha a hivalkodásról még a fürdőzés idejére sem tudott volna
lemondani. Egyszer csak egy izmos, fekete szemű férfi lépett a háta mögé és
nekidőlt, mintha a válla fölött bele akart volna olvasni a könyvbe, ám
ehelyett a nő hóna alá nyúlva ujjaival a mellbimbóját kezdte tapogatni. A nő
hátra se fordulva közönyösen félrelökte a férfi kezét, mint aki figyelemre
sem méltatja a közeledést. A férfi elbizonytalanodott és tovagázolt a vízben,
a nő pedig folytatta az olvasást, ajkával hangtalanul formálva a szavakat.
      Nagyon szép nő lehetett, legalábbis egy érett férfi szemében, ám én
nem a szépségére figyeltem. A kíváncsiság és a vágy szorításában csak a
könyvet néztem, amelynek díszes lapjait szórakozottan forgatta vékony
ujjaival. Találgattam, vajon milyen könyv lehet. Az ilyen nők, mint ő, aligha
lapozgatnak imakönyvet az életöröm ezen forrásánál. Nem hihettem, hogy
ért a filozófiához, s azt sem nagyon gondolhattam, hogy tud latinul. Ezért
végül is úgy döntöttem, hogy a könyv bizonyára olyasféle hitvány szerelmi
história, amilyeneket az orvosok ajánlanak kiélt férfiaknak, hogy lankadó
férfiasságukat felhevítsék.
      De a könyv az könyv. Már több hete semmit sem olvastam, mert
ahhoz hogy megszökhessem, el kellett adnom még azt a néhány
nyomorúságos könyvet is, amiket magam másoltam le hulladék papirosra s
kötöttem fatáblákba. Vándorlás közben be kellett érnem azzal, hogy
olyasmiket ismételgessek magamban, amiket kívülről tudtam, és hogy új
szavakba öltöztessem azokat a gondolatokat, amelyek szavait időközben
elfelejtettem. Éhes voltam, ám minden ínycsiklandozó ételnél, amit
mellettem a szolgák a medencéhez vittek, sokkal jobban vágyódtam a könyv
után, amit az a telt idomú mezítelen nő olvasott a medence szélére
könyökölve. Ezért aztán minden egyébről megfeledkezve csak azt bámultam
mereven a kerítés mögül.
      A nő bizonyára megérezte, hogy kitartóan figyelem, mert hirtelen
felemelte a fejét, és egyenesen rám nézett. Ibolyakék szeme volt, egymástól
kissé távol ülő, s ez arcának töprengő kifejezést kölcsönzött. Ebben a
pillanatban az ingerkedő férfiak egyikének sikerült átölelnie az előle
menekülő nő derekát, és egymással birkózva mindketten a vízbe pottyantak,
a medence szélére és a könyv lapjaira fröccsentve a vizet. Ösztönösen
kétségbeesett mozdulatot tettem, mintha el akarnám hárítani a bajt, és
rosszallóan felkiáltottam. A nő még mindig engem nézett, kitért a visongó
pár útjából, fogta a könyvet, és hanyag mozdulattal lerázta róla a vizet.
Hirtelen elmosolyodott, s én annyira meghökkentem, hogy a hátam mögé
pillantottam, mielőtt felfogtam volna, hogy rám mosolygott.
      Csúnyán megijedtem. Első gondolatom az volt, hogy szaporán
felkerekedem, és folytatom utamat, ám a könyv annyira megigézett, hogy
tétován visszamosolyogtam rá, készen arra, hogy futásnak eredjek, ha
valami rossz szándéka lenne velem. Ő le nem vette a szemét rólam, s egyre
csak a könyvet rázogatta, nem tudván, hogyan kell bánni a könyvekkel.
Szorongás fogott el, aggódtam a könyv miatt. Ezért aztán nem is tétováztam
tovább, amikor öntudatosan mosolyogva hívogatólag intett vékony ujjaival,
hanem a kapu felé kerültem, senkitől fel nem tartóztatván bementem és
leereszkedtem a medencéhez.
      Először is kivettem a kezéből a könyvet, s mivel más eszköz nem volt
kéznél, az ingem ujjával kezdtem gondosan szárítgatni a benedvesedett
oldalakat. Bosszankodva láttam, hogy néhány helyen már elmaszatolódott a
tinta, ugyanakkor nem kis csodálkozással állapítottam meg, hogy a szöveg
mégiscsak latin volt, formailag dialógus, és egészen szépen másolták le,
díszes iniciálékkal. Lopva a címoldalára lapoztam. Szerzőként Laurentius
Valla nevét olvastam, az első dialógusnak pedig De voluptate? volt a címe.
      - Istentelenség, egyenesen bűn - mondtam - könyvet hozni egy ilyen
pogány mulatság színhelyére, hogy összemaszatolják. Ezeket a lapokat forró
vasalóval kell kisimítani. De mégis örökre rajta marad a kegyelmed
könnyelmű gondatlanságának a nyoma.
      Aggódva a könyvet szemléltem és nem őt, olyan forró vágy vett erőt
rajtam, hogy olvashassam, mivel sem a szerzőt, sem a művet nem ismertem.
      - Nagyon szigorú vagy egy csekély értelmű nőhöz, szép ifjú - mondta
alázatosan, de a hangjában mosoly bujkált. - Komor és elmarasztaló
tekinteted megijeszt. Szerzetes vagy talán, avagy gyógyító prédikátor?
Ugyan milyen vezeklést követelsz tőlem? Hiszen védtelenül és csupaszon
állok előtted, és minden tekintetben ki vagyok szolgáltatva neked.
      Rápillantottam. Szemében mesterkélt komolyság tükröződött.
Szemérmességet színlelve felemelte a kezét, hogy kerek mellét eltakarja.
Vékony, hegyes ujjain rózsaszínben csillogott a köröm; ez a két puha kéz
soha semmilyen tisztességes munkát nem végzett. Szőke haja nedvesen
tekeredett fehér bőrére, és az álla puha volt. Másvalaki szemében nagyon
szép és csábos is lehetett, ám engem csak a könyv tulajdonosaként csábított,
s azon töprengtem, miként kaphatnám meg a könyvet, hogy elolvashassam.
      - Tudok másolni és könyvet kötni - mondtam. - Ha a gondjaimra
bízza a könyvet, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kijavítsam a rajta
esett kárt. És nem kérek érte fizetséget - tettem sietve hozzá, arcomon érezve
zavaróan fürkésző pillantását.
      Nyakában a gyöngysort babrálva helyreigazítólag megjegyezte: - Én
azt mondtam neked: szép ifjú. Válaszodban, legalább puszta udvariasságból,
szép asszonynak nevezhettél volna engem. De bizonyára nem vagyok
különösebben szép a szemedben, mert csupán a könyvet fogdosod, s engem
egyetlen pillantásra sem méltatsz. Vagy talán a szemérmességedet zavarja
tisztességes és a gyógyfürdőben természetes mezítelenségem?
      - A Teremtő önmagát magasztalja teremtményeiben, szép asszony -
mondtam s csak annyira néztem rá, amennyire elkerülhetetlennek tartottam.
Aztán a figyelmem újra a könyv felé fordult. - De voluptate? - kérdeztem. -
Talán filozófiai vagy teológiai értekezés?
      Kis híján kitört belőle a nevetés, de komolyságot erőltetett magára, és
így válaszolt: - Igazat szólva még magam sem vagyok tisztában vele.
Gyenge és tévedékeny természetem miatt a vággyal kapcsolatos kérdések
mindig nagy kíváncsiságot ébresztettek bennem. Ám bizonyára fogyatékos
még a latintudásom, miként illik is egy jól nevelt nőhöz, ugyanis nehezen
tudok eligazodni ennek a tudós kutatónak a gondolatai között. Csábítóak,
ám egyben ijesztőek is ezek egy olyan gyönge nő számára, mint amilyen én
vagyok. Ezért kommentárokra vágyom a könyvben foglalt gondolatok
tisztázására, nehogy valamely félreértés vagy homályos rész miatt tévútra
vigyem a lelkemet.
      - Szép latin nyelven írták - mondtam lelkendezve. - Ha kívánja,
asszonyom, szívesen felolvasok belőle kegyelmednek, és mindent
megmagyarázok, amit gyenge asszonyésszel nem képes magától felfogni.
      - Ó - sóhajtott fel -, mily csábító ajánlat! Micsoda szerencsés nap,
hogy egy segítőkész, tanult férfiúra találok ily sok gúnyolódó, iszákos és
könnyelmű élvhajhász között. Hiszen ezek közül az előkelő urak és lovagok
közül többen még a betűket sem tudják megkülönböztetni egymástól.
      - De ne kezdjünk itt az olvasásba - folytatta, miután körülnézett. -
Kétségtelenül olyan lenne, mintha gyöngyöket szórnánk a disznók elé,
amitől a Biblia is óva int bennünket. Inkább keressünk egy csendes ligetet,
ahol egyetlen értetlen hallgatózó sem zavarhatja meg tudományos
eszmecserénket, hogy gúnyt űzzön belőle.
      Kinyújtotta a kezét, és megfogta a karom. Rám támaszkodva
nehézkesen kimászott a medencéből, csak úgy spriccelt a víz. Telt alakja a
szentképekről jól ismert jelenetet idézte: Betszabé a fürdőben.
Szemérmességét óva félig hátat fordítottam neki. Ő a hasát behúzva
elgondolkodott, én pedig gyorsan megszólaltam:
      - Ha a bokrok közé kívánna menni velem, jó lenne, ha venne előbb
magára valamit.
      - Még ennél is jobb javaslatom van - mondta lelkesen, hajából a vizet
csavargatva. - Kísérj el a városba, s oszd meg velem az ebédem. Bizonyára
éhes vagy, mint minden fiatalember, és vannak ott más könyveim is,
amelyekkel nem boldogulok a saját fejemmel.
      Egy szolgálólány lépett oda hozzá, hogy megtörölgesse, s
odanyújtotta neki a ruhát, amit a nő magára tekert.
      - Gyere velem a városba - biztatott barátságosan. - Egyáltalán nem
zavar, hogy nézel, amint öltözködöm, és nem engedem, hogy elszökj tőlem,
amíg meg nem okosítottál. De tudod, a nők javíthatatlanul kíváncsiak.
Mondd hát meg nekem, hány éves vagy, mi a neved és hogy hívják az
apádat, hová való vagy, milyen mesterséget folytatsz?
      Kérdései kínosan érintettek. - Pontosan annyi idős vagyok,
amennyinek lát - válaszoltam. - Én sem firtatom a nevét meg a rangját,
asszonyom, a jó emberismerő már puszta pillantással megismeri a másikat.
Ha én megbízom kegyedben derék időtöltése miatt, akkor bizonyára bízhat
a legjobb szándékaimban, bár nincs nevem, sem szülőhelyem, de még
hazám sem olyan értelemben, ahogyan másoknak van. Ám tizenkét éves
koromban már latinul olvastam, ismerem a görög betűket, és méltányos
áron horoszkópot is készíthetek kegyelmednek piros tintával, ha kívánja. Ha
ajánlásokat akar, legyen ajánlóm Vergilius és Cicero, Horatius és Tacitus,
mert nincsenek más ajánlóim, és náluk jobbakra nem is vágyom.
      Emlékezetből szavalni kezdtem neki az Aeneis kezdő sorait, ám ő
befogta a fülét, és felkiáltott: - Elég, elég, hiszek már neked!
      És ez jó is volt így, mert az emlékezetem hamarosan cserbenhagyott
volna. Lecsúszott róla a ruha, én pedig felemeltem a földről, és segítettem,
hogy újra maga köré tekerje. A kezem hozzáért a fürdőtől hűvös bőréhez, és
ő megremegett, mintha csiklandós lett volna.
      - A teste puha, fehér és szép is, asszonyom - mondtam. - De nem
több, mint porhüvely. A csontjain meg a fogain kívül nincs is más
maradandó benne. Egyszer majd egy hozzám hasonló vándor kukkant be a
templomkert csonttárába, és egy megsárgult koponyából a kegyelmed fehér
fogai fognak vicsorogni rá. A kegyed szépségéről, nevéről és családjáról mit
sem fog tudni. Nem teljesen fölösleges hát a név és a születési hely
filozófusok között?
      - Kétségkívül - hagyta rá. - Ám azért szólíts csak Dorothea
asszonynak, mert ez a nevem. Én pedig Mózesnek szólíthatlak téged, mert a
medence szélén találtam rád, miként a fáraó leánya a gyermek Mózesre a
nádasban. De remélem, nem vagy már gyermek. Ezt bizonyítja serkedő,
puha szakállad, és bízom benne, hogy egyéb bizonyítékokkal is szolgálsz
majd, mihelyt sikerül leküzdened érthető szemérmességedet.
      Előttem ment be a szépen feldíszített sátorba, és a szolgálólány fésülni
kezdte a haját. - Dorothea asszony - kérdeztem csodálkozva -, egyáltalán
nem rémíti a halál gondolata?
      - Egyáltalán nem - válaszolta. - Éppen ellenkezőleg: nagy élvezetet
jelent nekem. Beszélj hát még a halálról, te szép ismeretlen.
      Miközben a szolgálóleány egymás után reá segítette a ruhadarabjait,
beszéltem hát neki a halálról, míg aztán észrevettem, hogy nem is a
szavaimra figyelt, hanem az orcámat, az ajkamat meg a két kezemet
szemlélte. Leplezetlen tekintete annyira megzavart, hogy dadogni kezdtem,
és már-már felkerekedtem, hogy utamra induljak. Ám ő ezüsttálban borssal
és mézzel ízesített süteménnyel kínált meg. Ettem belőle, mivel éhes voltam,
ő pedig a szolgálólánnyal bort is töltetett volna nekem, ha nem tiltakoztam
volna ellene nyomban és határozottan.
      - Nem iszom bort - szóltam. - Gyűlölöm a részegséget és a részeg
embereket.
      Ő döbbenten álmélkodott. - De hiszen a mámor az élet egyik
legnagyobb élvezete. Talán okosabbnak tartod magad a szent
egyházatyáknál és magánál Krisztusnál is? Csak nem vagy eretnek, te ifjú
ember?
      Azt mondtam, hogy nem kívánok vitatkozni vele. És ezt mondtam
még: - Nem az élvezeteknek akarok élni, és a bor elhomályosítja a
gondolataimat.
      - Ó, ó - mondta ő szomorúan. - Hát nem alávaló-e, s nem okoz-e
merő gyötrelmet vagy még ennél is rosszabbat az embernek, és nem dönti-e
veszedelembe a lelket mindaz a gondolat, amely már korábban
végiggondolt és kipróbált és jónak talált gondolatokon kívülre téved?
      - Nem - jelentettem ki. - Épp ellenkezőleg, az élvezet okoz
gyötrelmet, és teszi szomorúvá az embert. A gondolkodástól még sohasem
lettem szomorú, noha arra késztet, hogy parányinak érezzem magam. Ám a
legjobb pillanatokban a gondolkodástól hatalmasnak, egyenesen Istenhez
hasonlatosnak érzem magam.
      - Csitt, csitt! - figyelmeztetett ő, és helyettem is kortyolt a borból.
Szemhéja duzzadt volt, telt ajkai remegtek ivás közben.
      - Gyűlölöm a bort - szóltam -, mert a bor rabszolgájává teszi az
embert. És ezeket az édes süteményeket sem szeretem, jobban szeretnék
inkább egy darab száraz kenyérhéjat. Nem akarok ugyanis olyasmihez
hozzászokni, ami után később érzékeim kielégítése végett vágyakoznom
kellene. Minél kevesebbel beéri az ember, annál szabadabb, én pedig
mindenekelőtt szabad akarok lenni, hogy semmi se kösse gúzsba a
gondolataimat.
      Dorothea asszony mereven nézett azzal a két kíváncsi ibolyakék
szemével, amelyek olyan távol voltak egymástól, hogy csalárd módon
töprengő külsőt kölcsönöztek neki. Bizonyára mást képzelt rólam, mert
valódi csodálkozással a hangjában kérdezte:
      - Hát valóban annak a hitvány könyvnek a kedvéért kísértél el, és
nem valamely más okból?
      Én is ingerült lettem, és így válaszoltam:
      - Hogyan nevezhet egy könyvet hitványnak, Dorothea asszony?
Valóban nem érdemli meg, hogy könyvek birtokosa legyen, és bizonyára
tévedtem a kedvteléseit illetően, amikor elkísértem kegyedet.
      Ő a borban keresett menedéket, és engesztelőleg így szólt:
      - Ne haragudj, szép aszkétám. Ha valamely nagy bűn vezekléseként
büntetnéd a testedet, megértenélek. Hiszen az efféle vezeklés megszokott és
érthető dolog, az egyház is ezt szabja a vétkezőkre. Ám szemed tiszta, mint a
forrás vize, és pelyhedző szakállad látni engedi még orcád gyermeki
kerekségét. Ezért kétlem, hogy egyáltalán képes volnál bűnt elkövetni, még
ha akarnád is. Mit akarsz hát tőlem?
      Megjegyeztem, hogy én semmit sem akarok tőle, és hogy nem én
erőltettem rá magam, hanem ő intett nekem, és hívott magával. Ő
szomorúan felsóhajtott, és még mindig hitetlenkedve meredt rám, mint aki
szeretne a végére járni, miféle szerzettel van dolga.
      - Csak nem angyal vagy, aki leszállt az égből és e világi alakot öltött
magára, hogy óvjon engem e bűnös élettől? - kérdezte. - De nem, ilyesmi
nem történik meg, legalábbis nem egy magamfajta nővel. Tudod, be kell
vallanom neked, hogy rossz nő vagyok.
      - Én is erre gyanakodtam - ismertem el.
      Nevetésre fakadt, és ez a szívből jövő, őszinte nevetés jobban
megszépítette, mint a sok-sok szépítőszer, amivel a szolgálóleány az orcáját
meg a szeme sarkát kenegette.
      - Nem tudom, mit gondoljak felőled - mondta. - Együgyű volnál-é,
avagy bölcs, netán férfias külsőd ellenére még mindig gyermek? De
bizonyára nem ok nélkül jelentél meg előttem, amint a gyógyító vízben
üldögéltem testileg-lelkileg nyomorúságos állapotban, miután a hetekig, sőt
hónapokig tartó mámortól szépségem hervadásnak indult. És ebben a
pillanatban jobban csábítanak a te gondolataid, mint Laurentius Valla
körmönfont és romlást hozó gondolatai, amelyekkel a hangulatomon
próbáltam javítani.
      Végre magára öltötte hosszú, égszínkék szoknyáját, és elébem állt. A
szép ruha mintegy varázsütésre eltüntette Betszabé kövéres idomait, és
karcsúvá tette, amint ott állt előttem, fél fejjel fölém magasodva, szőke haján
gyöngyös hálóval. A szeme ugyanolyan színű volt, mint a ruhája, fedetlen
nyaka meghökkentően fehér a ruha kékje mellett. Bizonyára megszépítette a
sátorban lévő félhomály is, ami az ő korában előnyösebb volt a ragyogó
napsütésnél.
      - Jóságos ég - mondtam -, ahogy most elnézem, boszorkánynak
hihetnem kegyedet, Dorothea asszony. Az imént, amikor kikászálódott a
vízből, olyan volt, mint egy duzzadt tőgyű, nehézkes tehén, ám most olyan
szép, mint a szent szűz kék köntösében, ahogyan a művészek ábrázolják.
      Őszinte szavaimtól olyan haragra gerjedt, hogy elsápadt és szeme
kikerekedett. Óvatosan távolabb húzódtam tőle, attól tartva, hogy megüt,
ám ő visszanyerte önuralmát, és rekedten felnevetett. - Ez a fiú bolond! -
fakadt ki.
      Két kézzel a fejébe húzta tollas kalapját, és a következő pillanatban
már a város felé vezettem a lovát. Illedelmesen, oldalvást ült a nyeregben, és
a szoknya szegélyével még a lábát is eltakarta. A ló elég termetes volt ahhoz,
hogy zihálás nélkül elbírja súlyos terhét, és nem vette zokon, amikor
óvatosan megfogtam a kantárát, hogy vezessem.
      - Csak nem félsz a lótól? - kérdezte gunyorosan. Nem óhajtottam
válaszolni, mert még mindig haragudott rám. Ő aztán gondolataiba
mélyedt, én pedig az út porában lépkedve, és a szelíd lovat vezetve azon
álmélkodtam, ugyan vajon miért követem ily alázattal ezt a hiú és feslett
nőt?
      A városban egy fogadóba vitt, amelyben nyaranta a gazdag
fürdővendégek szálltak meg. Szép, hűvös szoba állt a rendelkezésére, benne
díszes kályhával. Ételt rendelt és rám parancsolt, hogy legalább sört igyam,
ha már bort nem akarok, ne árnyékoljam be jó hírnevét a fogadóban. Éhemet
s szomjamat oltván lassacskán annyira felvidultam a társaságában, hogy
nevetgélni kezdtem.
      Ő evés után félrehúzta az ágy függönyét, lerúgta lábáról a cipőt, és
bágyadtan tarkója alá téve a kezét, hanyatt vetette magát az ágy puha
vánkosain.
      - Tűnődtem rajtad - szólt.
      - Miattam ne fárassza azt a szép fejét, Dorothea asszony - mondtam
védekezőleg. Kinyújtottam a lábam, és nekidőltem a szék kényelmetlen
támlájának.
      - Szép a kezed, formás a lábad, vonzó alakod van és kellemes az
arcod, noha túlságosan napbarnított - folytatta. - Számos előkelő és gazdag
férfiú sokat adna érte, ha külsőt cserélhetne veled. Te bolond fiú, miért is
nem álltál be valamelyik gróf vagy fejedelem apródjának, ahelyett hogy a
diák fekete ruháját és lyukas cipőjét választottad volna?
      Együttérzése bizalmat ébresztett bennem. - Egyszer már tettem rá
kísérletet - meséltem. - Gúnyszavak kíséretében elsőként az istállóba
küldtek, hogy nyergeljem fel és vezessem ki az udvarra az uram harci
ménjét. Sejtheti, Dorothea asszony, mekkora örömükre szolgált, amikor
harcra idomított paripafogaival belekapott a hasamba, és vaspatkóival
bizonyára agyontiport volna, ha nem sikerül idejében a feljáró alá
menekülnöm. A hasamon még mindig látszik a foga nyoma. Azóta nem
vágyódom többé az előkelő lovagok szolgálatába. Durva és szívtelen
emberek ők. Inkább a torkukat vágnám el, semmint mögöttük lovagoljak
szegény embereket sanyargatva vagy futkossak eltakarítani a lakomák után
a hányadékukat.
      Ezt hidegen mondtam, igyekezve megkeményíteni a szívemet, mintha
magamban már leküzdöttem volna gyermekkoromnak ama legszörnyebb
megaláztatását. Mégis remegett a hangom, eszembe jutván a halálfélelem,
amit a mén zablás fogai között vergődve átéltem, s aztán ahogy a sötétség
leszálltáig a bűzlő istálló feljárója alatt rejtegettem gyámoltalan könnyeimet,
míg végre nekibátorodtam és megszöktem a várkastélyból. Amilyen esztelen
ötlet volt egy szegény fiú részéről felkínálni szolgálatait egy lovagnak, bízva
az ő nemes szívében, olyan kegyetlen volt a lecke is, amit az előkelő lovagok
nemeslelkűségéről kaptam.
      Sietve folytattam, hogy még jobban mentegessem magam: -
Gyermekkoromban csatateret is láttam a csata után. A hollókat, amint az
elesettek tetemét tépték a csőrükkel, és a szerencsétlen felakasztott férfiak
testét tölgyfákon himbálózva. A torkomban dobogott a szívem, amint a
bozótba rejtőzve lovagok csapatát hallottam csörömpölő páncélban
eldübörögni mellettem, csak úgy rengett belé a föld. Valahányszor a földi
haláltáncra gondolok, még most is fülemben cseng, amint a halál
csörömpölve ellovagol mellettem. Ezért nem csábítanak a lovagok háborús
hőstettei. Nem irigylem, hanem gyűlölöm a grófokat meg a fejedelmeket.
      De hogy tárgyilagos legyek, el kell ismernem, hogy a szívem mélyén
főként saját esztelen gyermekkori ábrándozásomat gyűlöltem, azt, hogy
egyszer talán még én is pompás paripa hátán lovagolhatok, napfényben
szikrázó mellvérttel valamely fegyveres sereg élén. Ezért magamat jobban
gyűlöltem, mint a lovagokat.
      Dorothea asszony kinyújtóztatta az ágyon gyönyörű termetét, és
bágyadtan így szólt:
      - Akár igazad van, akár nincs, be kell vallanom, hogy jómagam sem
kedvelem a lovagok vaskesztyűjét. Fiatal, csaknem ártatlan leány voltam,
amikor futva siettem üdvözölni a szeretett nemes lovagot, aki lobogó
zászlóval belovagolt a kövezett udvarra. Azt a csatától elcsigázott férfiút
páncélostul csörlővel emelték le a paripa hátáról, és a lábszárán végigfolyt a
vizelete, mivel egész nap nem volt lehetősége arra, hogy testi szükségletén
egyéb módon könnyítsen. Vértől és vizelettől bűzlött, amint vérfröcskölte
páncéljában csörömpölve, esetlenül felém lépkedett, és győzelmi
mámorában vasölelésébe zárt. Még mielőtt felsikolthattam volna, három
gyönge bordámat törte el, és attól kezdve semmi csodálatot sem érezve, ám
nagy elővigyázattal fogadtam még a győztes lovagok ölelését is.
      Lehunyta a szemét, mélyet sóhajtott, és hozzáfűzte: - Bármilyen
mesterien bánik is valaki a karddal meg a dárdával, ettől még nem lesz
különb a szerelem művészetében. Ezért nekem mint nőnek mindig édesebb
volt a tanult és az eszes férfiak ölelése, mint a lovagok erőszakos és gyorsan
ellobbanó szerelmi vágya. - Résnyire nyitotta a szemét, rám pillantott, és így
biztatott. - Jöjj, ülj ide mellém az ágy szélére, mert kényelmetlenül ülsz, és
nekem jólesnék, ha a kezemet fognád.
      - Nem jövök - tiltakoztam -, mert kétlem, hogy szándékai tiszták
volnának. Inkább kezdjük olvasni a kegyed könyvét, és cseréljük ki a
gondolatainkat, ahogyan filozófusokhoz illik, mert különben el kell
mennem. Melegem van és fojtogat a szoba levegője, hiszen hozzászoktam,
hogy a szabad ég alatt vándoroljak.
      - Nem vagyok filozófus, nő vagyok - mondta ő. - Ezért könnyebb
eszmecserét folytatnom veled, ha közben szorosan fogod a kezem. Azért
bizonyára te sem vagy herélt, mivel szakállad is nő. Mutasd meg, hogy férfi
vagy, különben megharagszom rád.
      Így csábított engem, amíg végül rábírt, hogy melléüljek az ágyra, és
szorosan fogjam puha kezét. Hegyes körmeivel a tenyeremet csiklandozta,
és megpróbált a szemembe nézni. Igyekeztem türelmes lenni hozzá, bár
zavart a viselkedése. Úgy éreztem, tartozom neki ennyivel a jó ebédért, és
arra is hajlandó voltam, hogy megcsókoljam, abban reménykedve, hogy
megnyugszik, úgyhogy felolvashatok a könyvéből. Ajka oly nedves volt,
hogy úgy éreztem, mintha békát csókoltam volna meg. Ezért aztán hirtelen
elkaptam a számat, és lefejtettem magamról a karját, amikor át akart ölelni,
és a fejemet a mellére próbálta húzni.
      Amikor észrevette, hogy én valóban nem azt akarom, amit ő,
sóhajtozni kezdett, sírva fakadt, és így szólt: - Igazat szólva fájdalmas
szerelmi bánatban szenvedek. Ezért fürödtem nap mint nap a forrásban, és
kerültem a férfiakat, akik a kegyeimet keresték. Bizony sokat adnék annak,
aki enyhíteni tudná szerelmi bánatomat. Nem vagyok szegény, és számos
előkelő ismerősöm jóvoltából befolyásom is van, és az én ajánlásaim nagy
segítséget jelenthetnek egy fiatalembernek a tanult pályán is. Te más vagy,
mint a többiek, és a fiatalságod meg a tapasztalatlanságod annyira ingerel
engem, hogy bizonyára el tudnád terelni a gondolataimat az örökös
bánatomról, ha segíteni akarnál rajtam. Nagyon hálátlan vagy, hogy
ifjúságod gazdagságából azt a csekélységet sem vagy hajlandó megadni
nekem, ami pedig semmi fáradságodba sem kerülne, sőt még számodra is
tanulságos lehetne.
      Valóban őszinte könnyeket ejtett, úgyhogy összekenődött az arca, és
megesett rajta a szívem. Ám eszembe sem jutott, hogy a kitartottja legyek,
mert a puszta gondolat is heves ellenszenvet váltott ki belőlem. - Vágasson
eret magán, Dorothea asszony - biztattam. - Bizonyára lecsillapodik,
mihelyt kifolyik egy mércényi vére. Túl sok bort iszik, és túl sok fűszeres
ételt eszik. Ettől forrósodik át és puffad fel a teste, és sok káros nedv
következményeként születnek tisztességes nőhöz nem illő, zavarodott
gondolatai.
      Ráunva és felhagyva a reménnyel, hogy ezzel a hiú és önző nővel
értelmes eszmecserét folytathatok, keserű szívvel felálltam, hogy
felkerekedjem és folytassam szabad vándorlásomat. Ám akkor bizony
letörölte a könnyeit, mindkét kezével megragadta a karomat, és így
figyelmeztetett:
      - Ne menj el, vagy kiabálni kezdek. Ugyan mi lenne, ha kiabálnék, és
az emberek betódulnának a szobába, és azt látnák, hogy te az ágyra
döntöttél, hogy megerőszakolj engem. Hiszen még a nevedet sem vagy
képes megmondani, sem azt, hogy honnan jössz, és veszedelmes
gondolatokat forgatsz a fejedben. Ha ellenőriznek, talán kiderül, hogy
eretnek begin vagy, és a bíró előtt az én szavam bizonyára többet nyom
majd a latban, mint a tiéd.
      Gonoszsága komolyan megijesztett, de a félelem lehűtötte a szívemet,
ugyanolyan gonoszul néztem rá, és ezt mondtam: - Bizonyára sok bajt
okozna nekem, ha kiabálni kezdene. De ha egyszer felkötnek, inkább okkal
kössenek fel, mint ok nélkül. Ezért gondom lesz rá, hogy ne kiabáljon. Ha
mégis megpróbálja, ezzel az éles késsel vágom el a torkát, fogom az
ékszereit, a pénzét meg a könyveit, bezárom magam mögött az ajtót, és
egérutat nyerek, mielőtt a tetemére rátalálnak. Csak egy szót szóljon, és
megteszem, ha gonosz fenyegetésekkel ijeszteget engem.
      Ő felkönyökölt az ágyban, és a szemének hinni nem akarva meredt
rám. - Hát tényleg ilyen szigorú vagy önmagádhoz - kérdezte -, hogy
inkább elvágnád a torkomat és veszélybe döntenéd a tulajdon életedet,
semhogy az ágyba bújj velem? Valóban furcsa embereket szül ez a világvég
korszak. A hitetlenséget és a romlottságot is megérteném, de nem értek meg
egy fiatalembert, aki, bár nem szerzetes és nem is csodatevő, inkább vizet
iszik, mint bort, jobban szereti a száraz kenyeret a kakaspecsenyénél, és
irtózik tőle, hogy ágyba bújjék egy még meglehetősen szép nővel, mintha az
a gonosz szellem kísértése lenne. Mi a hiba benned, barátom? Miféle
bolondság gyötör?
      Ezt olyan barátságosan mondta, annyira aggódva érettem, mintha
jobb belátásra tért volna. Ezért már szelídebben válaszoltam:
      - Szívesen leszek a barátja, mert könyve van és latinul olvas, és ezért
nem lehet olyan rossz, mint amennyire a szavai és a viselkedése alapján
hinné az ember. Ha az ész és a gondolat fegyvereivel be tudná bizonyítani
nekem, hogy a testi örömök, amelyekre vágyik, erősebbek a gondolat
örömeinél, akkor engedhetnék a vágyakozásának. De a könyv sokkal
nagyobb örömet szerez nekem, mint a legjobb étel. Ó, Dorothea asszony,
összegyűjtöttem a gazdagok asztaláról a gyertyacsonkokat, hogy
éjszakánként a költők s a filozófusok műveit olvashassam, és az ő
gondolataik, amikor megértettem őket, forróbb élvezetet nyújtottak nekem,
mint a legszebb nő ölelése. Felcsaptam könyvmásolónak, hogy így egyúttal
olvashassam is a könyveket, hogy azokat kívülről megtanuljam, mivel a
szegénységem miatt nem vehettem meg őket magamnak. Ne kísértsen
olyasmivel, ami nem csábít engem, hanem legyen tényleg a barátom, és
engedje meg, hogy a könyvét olvassam. Hagyja meg nekem az én
bolondságomat, mert számomra a bolondságom nagyobb vagyon, mint a
kegyed valamennyi szép ruhája s ékszere meg pénze. És tőlem megtarthatja
magának a saját bolondságát, ha egyszer engem nem kever bele.
      Ő a két kezével a fejét fogta, és felsóhajtott: - Minél tovább nézlek,
annál jobban csábít a bolondságod. Olvass hát, de ne olvass hangosan. Ne
zavarj engem kétségbeesésemben és szerelmi bánatomban, hanem hagyj
nyugodtan pihenni, és ne nézz rám azzal a sötét és vádló szemeddel.
      A megkönnyebbüléstől felsóhajtva fogtam a könyvet és az ablak mellé
húzódtam, hogy lássak olvasni. Ő néhányszor még erőtlenül felsóhajtott,
sírdogált is magában, de ezzel nem hatott meg engem, majd kioldotta
ruhájának szoros pántjait, és a bor meg a bőséges ebéd után el is nyomta az
álom, és hangos horkolásba kezdett. Ezért hálát éreztem iránta, de a könyv
csalódást okozott nekem. A dialógus írója tényleg szépen írt latinul, de léha
férfiú volt, és a gondolataival valójában csak ugyanazt a dolgot igyekezett
bizonygatni, amire Dorothea asszony a gyakorlatban próbált rávenni engem,
így például természetellenes ostobaságnak tartotta a szüzességet meg a
férfiúi tapasztalatlanságot, amit a kereszténység követel meg, és
bizonygatta, hogy Isten egyáltalán nem ajándékozta volna meg az embert a
szenvedéllyel, ha nem az lett volna a célja, hogy éljen is vele. Túlságosan is
könnyű volt vitába szállni vele, és csak nehezményezni tudtam, hogy
dialógusának vitapartneréül ilyen ostoba és alkalmatlan személyt választott.
A saját fejemben annyi találó és cáfolhatatlannak tűnő ellenérvet ötlöttem ki,
hogy a lelkesedéstől egészen felhevültem, s hozzá is láttam volna, hogy
papírra vessem őket, ha lett volna papirosom. A könyv oldalait nem mertem
bepiszkítani velük.
      Egyórás alvás után Dorothea asszony lélegzete szaggatottá vált és fel-
feljajdult álmában. Orcája kivörösödött, s miután meglazította ruhája
pántjait, elővillantak bájai. Amint őt nézegettem, nem is volt szükségem jobb
bizonyítékra a vágy szomorú és ellenszenves voltát illetően. Állattá
alacsonyítja az embert, ha vágyait oly módon elégíti ki, ahogyan ő meg
Laurentius Valla ajánlotta. Ám a tudás és az értelem adománya
megkülönbözteti az embert az állattól. Isten tüze ez az emberben, az érzékek
kielégítése pedig csak elhomályosítja fényes izzását. Miközben az alvó
Dorothea asszonyt nézegettem, mélységes szánalom fogott el iránta.
Felébresztettem hát, mivel megértettem, hogy rosszat álmodott.
      - Tölts bort nekem, kedvesem. - Ezek voltak az első szavai, amikor
felébredt. Aztán megdörgölte duzzadt szemét, megigazította azt öltözékét és
nagyot sóhajtott.
      - Boldogtalan ember vagyok - mondta. - Vágyaim rabszolgája
vagyok, bűnös szenvedélyeim gyötörnek, és egyetlen olyan pont sincs a
szívemben, amit ne sebeztek volna meg a vágy tüskéi. Szerencsére kívülről
ez még alig vehető észre. Legalább korbácsolj meg, kegyetlen angyalom, ha
már nem kívánsz szeretni. Korbácsold ki a testemből a vágyakat, és a
fájdalom könnyeivel tisztítsd meg a szívemet.
      - Kegyed gyógyíthatatlan nő, Dorothea asszony - mondtam
rosszallóan. - Kegyed még a kínt is élvezné, ha jól tudok olvasni a szeméből,
és kegyedet nem is gyógyítja meg csak az öregség meg a halál.
      - Ne, ne - tiltakozott ijedten -, ne beszélj nekem az öregségről. Az a
halálnál is rosszabb egy olyan nőnek, mint én. Elhiszem már, hogy olyan
vagy, amilyen vagy, és nem akarlak kínozni téged. Amikor ártatlan
szemeddel rám nézel, az olyan, mintha tiszta vízben fürödnék, és jobban
érzem magam. Ennél többet nem is kérek tőled, de Isten irgalmazzon
nekem, ha tényleg abba a korba léptem, hogy beleszeretek egy fiatal fiúba és
még csak ágyamba sem hívom. Túlságosan idős vagyok ahhoz, hogy a
nővéred legyek, és anyai érzéseket sem táplálok irántad. Mi hát ez a furcsa
érzés, ami a hatalmába kerített, hogy csak jót akarok tenni neked, semmi
rosszat sem kérve tőled?
      Felállt, hogy a kezével gyengéden megsimogassa az orcám, megint
sírdogált egy kicsit és ezt kérdezte: - Mit tehetnék az érdekedben? Mi
járatban vagy, és hová igyekszel, és mit szeretnél a legjobban?
      Csak arra gondolhattam, hogy még mindig bortól mámoros. Ezért
nem akartam kihasználni adakozó felbuzdulását, mert az ittas emberek
utólag megbánják az ilyesmit, sőt még tolvajlással is megvádolják azt, aki
elfogadja a rátukmált bőkezűséget.
      - Holnap már emlékezni sem igen fog arra, amit ma mondott,
Dorothea asszony - szóltam. - De ha lenne pénzem, májusban talán
abbahagynám a vándorlásomat, és Strassburgban felcsapnék egy fafaragó és
betűmetsző inasának. Titokzatos férfiú ő, és talán szélhámos is, mert azzal
dicsekedett, hogy olyan mesterséggel kísérletezik, amelynek segítségével
egyszerre tíz és száz, sőt ezer könyvet is tud másolni. Bizonyára szélhámos,
mert húsz aranyat kért azért, hogy megtanítson a tudományára, ám előre
semmit sem volt hajlandó elmondani róla. Nekem pedig nem volt húsz
aranyam. Még ha sikerülne is neki, alighanem meggyűlne a baja az
igazságszolgáltatással, hiszen nyilvánvaló hamisítás és csalás lenne, ha
drága áron száz embernek is eladná ugyanazt a kéziratot, noha a példányok
elkészítése a papír kivételével ugyanannyiba kerülne, mint egyetlen kézirat
elkészítése, így mondta ő.
      Dorothea asszony szomorúan sóhajtott, és ezt kérdezte: - Visszatérnél
Strassburgba, ha adnék neked húsz aranyat?
      - Szó sem lehet róla - tiltakoztam hevesen. - És még a pénze sem kell,
mert holnap azzal vádolna, hogy megloptam. Nem bíztam én abban a
Johannes mesterben sem, bár erősítgette, hogy azért van pénzre szüksége,
hogy jól tapadó tintát készítsen és különböző fémeket vehessen, és a
tudományát annyira tökéletesítse, hogy senki se tudja megkülönböztetni az
eredeti kéziratot az általa készített értéktelen hamisítványoktól. Inkább
folytatom vándorlásomat.
      - De mit tehetnék az érdekedben? - faggatott makacsul.
      - Semmit, Dorothea asszony - válaszoltam. - A könyvét olvastam, és
köszönet érte, bár én másféle olvasnivalót ajánlanék kegyednek. De az
emberek jótetteiben vajmi keveset bízom. Ezért gyanítom, hogy csak hálára
akar kötelezni engem, és én nem szeretem a szolgaságot.
      Így vitatkozgattunk egymással. Ellenkezésem olyannyira ingerelte
szeszélyes természetét, hogy megpróbált mindenfélét kieszelni, amit
felajánlhat nekem, sőt az erszényét is a térdemre dobta, ajánlkozott, hogy új
ruhát vesz nekem és titkárának szegődtet, mintha sok írnivalója lett volna.
Úgy éreztem, piócaként csimpaszkodik belém, s képtelen vagyok lerázni
magamról.
      - Mi bennem a hiba? - kérdeztem végül nekikeseredve. - Mi az
bennem, ami ilyen indokolatlan jóindulatot ébreszt irántam? Hiszen nem
kegyed az egyetlen nő, Dorothea asszony, hanem vándorlásom során sok
más nő is barátságos volt hozzám, etetett, kérés nélkül elemózsiát csomagolt
a tarisznyámba, és könnyes szemmel kívánt jó utat nekem. De még senki
sem viselkedett velem szemben ennyire önfejűen és tolakodóan, mint
kegyed, Dorothea asszony. Hiszen én csupán azt kérem, hogy hagyjanak
békén a gondolataimmal.
      - Miért álltál meg, hogy engem bámulj, amint mezítelenül és
kiszolgáltatva üldögéltem a medencében? - vádolt Dorothea asszony. -
Vannak szent emberek, akik a kezükbe vehetik az izzó parazsat anélkül,
hogy kárt tennének magukban. És olyan férfiak is, akik nem sebesülnek meg
a csatában, és mások, akiknek mindig szerencséjük van a játékban. És a
spanyol Don Juannak csak rá kellett néznie egy nőre, hogy az eszetlen
szerelemre gyulladjon iránta, noha azt mondják, ő maga nem tudott szeretni,
hanem hideg maradt, és senkihez sem kötődött tartósan. Azt mondják, az
ölelése is olyan jéghideg volt, hogy a nőt kilelte a hideg az ölében. De talán
éppen ez vonzotta őket, úgyhogy soha senki sem tudta őt elfelejteni. Sőt
sokan a reménytelen szerelem kínjában lelték halálukat miatta. Talán te is
efféle vagy, noha magad nem is tudsz róla, hisz még ifjú vagy. De nem
kellett volna olyan kitartóan nézned engem a forrásnál.
      - Nem kegyedet néztem - válaszoltam -, hanem a könyvet.
      De rá nem hatott semmilyen értelmes beszéd. Kezdett Juannak meg
Johannesnek szólítani, mivel nem voltam hajlandó megmondani neki a
nevemet, és figyelmeztetett, hogy a nő szerelme könnyen változik
gyűlöletté.
      - Ne fecsegj, te ostoba nő! - szóltam rá végül megmérgesedve. - Csak
nem képzeled, hogy elhiszem, hogy az első pillantásra belém szerettél a
forrásnál? Nem szerelem a te vágyad, hanem üzekedés, és ha még
esztelenebb is lennél, mint hiszem, akkor sem tudnálak soha szeretni. Minél
többet zaklatsz engem, annál mélyebb ellenszenvet kezdek érezni irántad.
      - Adj hálát a szerencsédnek - válaszolta -, hogy engem szeretetre
teremtettek, és a természetem miatt nem is vagyok képes rá, hogy a
gyűlöletben keressek kárpótlást a szerelemért. Ha egyszer szeretek valakit,
arra tudok bár haragudni, de nem tudom gyűlölni őt. De vigyázz magadra,
vándor Johannes, a legtöbb nő beléd fog szeretni, de olyanokkal is találkozol
majd, akik az első perctől kezdve gyűlölni fognak, mivel nincs meg a
képességük a szerelemre, ezért aztán gyűlölik önmagukat is meg téged is.
Ők meg fognak alázni téged, ha csak tehetik, és valamennyi nőtársam
nevében el sem tudok képzelni jobb bosszút annál, hogy egyszer te szeress
bele éppen egy ilyen nőbe. Akkor összehasonlíthatatlanul nagyobb lesz a
szenvedésed, mint mindazoké, akik miattad szenvedtek, akár akartad, akár
nem. Számomra ez a gondolat az egyetlen vigasz, mert az eszem már azt
bizonygatja nekem, hogy bármit is tegyek, szerelmedet sohasem nyerhetem
el.
      Szerintem merő badarságot beszélt, én ugyanis nem éreztem
szerelmet. Ám ő észhez térve visszanyerte méltóságát, és mosolyogva az
asztal mellé telepedett.
      - Új tapasztalat ez az én számomra - jegyezte meg. - Eddig nem
kellett szerelmet kéricsélnem, hanem éppen ellenkezőleg, a megcsömörlésig
erőltették rám. És azt is érzem, hogy a szerelmi bánat, amiben szenvedek,
csak másnaposság volt a sok szerelmi fáradozás után, amit Bázelben éltem
át. Tényleg, vándor Johannes, csodálatos módon megszabadítottál szerelmi
bánatomtól, még ha más bánatot adtál is nekem, az előzőnél rangosabbat és
mardosóbbat és olyan keserveset, hogy már-már élvezetet okoz nekem.
Nem, bizonyára sohasem bocsátottam volna meg neked, hogy ágyba dőltél
volna velem, ellenben én magam még mélyebbre süllyedtem volna a vágy
mocsarában, így fényesebb és ragyogóbb tájakra emeled fel a lelkemet,
úgyhogy meleg és önzetlen gyengédséget tudok érezni a fiatalságod és
tapasztalatlanságod iránt.
      Eltöprengett, majd bölcsen megjegyezte: - Talán végre a gyógyfürdő
is kezdi éreztetni a hatását, és nem akarom eltúlozni érzéseim tisztaságát. És
ne képzeld, hogy hálára akarlak kötelezni téged, hanem éppen ellenkezőleg,
büntetni akarlak azzal, hogy előresegítelek azon az úton, amelyen a
vesztedbe rohansz.
      Merengő ibolyakék szemével vizsgálódva nézett rám, és most, hogy
lehiggadt, sokkal jobban kedveltem, mint amikor tisztátalan vágyainak
ködébe merült.
      - Ha ezen a világon főként a latin meg a könyvek vonzanak téged,
meg hogy a gondolkodást vitában gyakorold - folytatta -, akkor mért nem
vándorolsz Bázelbe? Hiszen ott már hatodik éve ülésezik a nagy egyházi
zsinat, hogy a Szentlélek vezetésével gyógyulást keressen az egyház
visszásságaira és hogy teljes egészében megújítsa az egyházat. A világ
minden tájáról odavándoroltak a legnagyobb tudású férfiak, hogy a
tárgyalóasztal mellett vitatkozzanak egymással. Bázel sikátoraiban lépten-
nyomon püspökökbe botlasz, és minden utcasarkon valamely bíborosba
ütközöl, a kánoni és a római jog doktorairól nem is beszélve, akiknek ingujja
a könyöködet súrolja a nagy tolongásban, amint hónuk alatt az egyházi és e
világi bölcsesség hatalmas fóliánsait cipelik abban a hiedelemben, hogy
szavazati joguknak köszönhetően a pápánál is hatalmasabbak. Miért nem
mész Bázelbe, vándor Johannes? Egy fiatal, tanult és becsvágyó férfiú éppen
ott találhatja meg legjobban a jövőjét ebben a világvégi korban.
      - Nem akarok egyházfi lenni - válaszoltam mogorván.
      - Ne légy gyerekes, Johannes - mondta ő okos és tapasztalt nő
módjára. - Ma Bázelben vajmi kevesen törődnek az egyházzal és az egyház
javával. Hat év alatt abban a taposómalomban már a legkiválóbb férfiúból is
kiölték a gyógyulásba vetett hitet, a megújhodás reményét és a keresztény
eszményeket. Ott csak a hatalomért vívják a szellemi harcot. Az egyházi
zsinat tovább akar működni, és az egyház legfőbb irányítójának akarja
nyilvánítani magát, a pápa fölött állónak, hogy a megüresedő egyházi
hivatalokat saját támogatói között ossza szét. Nagy jövedelmekért
hadakoznak ott, meg azért, hogy a fejedelmek döntési jogot nyerjenek az
egyházi ügyekben, és ott a tehetséges fiatalemberek egyáltalán nem az
egyházatyák műveiből keresnek lelki felfrissülést, hanem a római költők
egér rágta kézirataiból, amelyek előkeresését a kolostorok rejtekéből
nagyobb dicsőségnek tartják, mint a legkiválóbb teológiai értekezést.
      Szavai akaratlanul is felkeltették az érdeklődésemet. Az én fülembe is
eljutottak történetek a rómaiak s a görögök ez idáig ismeretlen kéziratairól,
amelyeket itáliai tudósok találtak meg és másoltak le. Ki tudja, talán éppen a
róluk való álmodozás irányította vándorlásomat oly tántoríthatatlanul dél
felé, bár szegénységemben és pártfogók hiányában a legcsekélyebb
lehetőségem sem volt arra, hogy ezeket valaha is szemügyre vehessem.
Dorothea kárörvendően mosolyogni kezdett, amikor észrevette
felélénkülésemet.
      - Minden halnak megvan a maga csalétke - mondta. - Hozzád
hasonló ifjak is vándoroltak Bázelbe a világ minden országából, ifjak, kiknek
egyetlen vagyona, hogy folyékonyan beszélnek latinul, legnagyobb
becsvágyuk pedig, hogy úgy tudjanak írni, mint Cicero. Mint íródeákok
szerény bért kapnak, de csak saját értelmükön, bátorságukon és cselszövési
jártasságukon múlik, hogy uruk kegyeibe férkőzve egyre feljebb
kapaszkodjanak a legmagasabb állásokba. Van közös nyelvük és közös égő
vágyuk, hogy újra életre keltsék Róma és Görögország szellemét, amely
világosságot gyújtana az erőszaknak, a háborúknak és a pusztulásnak ebben
a sötét korszakában. Valamelyik bíboros, püspök vagy doktor íródeákjaként
bizonyára ismeretséget köthetsz velük, hogy tanulj a felfedezéseikből, hogy
együtt változtassátok meg a világ képét, miként a becsvágyó ifjak képzelik
megtehetni azt.
      - A Teremtő irgalmazzon, Dorothea asszony! - kiáltottam fel. - Miért
kísért azzal, hogy ilyesmiről mesél nekem, hiszen nincsenek pártfogóim,
akiknek segítségével valamely előkelő püspök szolgálatába állhatnék. És ha
lennének is, tiszta ruhára, jó állapotban lévő cipőre meg fehér ingre lenne
szükségem, a kalamárisról, a tollakról meg a papirosról nem is beszélve.
Nem, képtelen ábránddal csábít engem, hogy megkeserítse szabad
vándorlásomat.
      A bánat könnyei lepték el a szemem, mert az a ravasz Dorothea
asszony tudta, miként álljon bosszút rajtam. Ha eddig büszke voltam is
nincstelenségemre, és a filozófus ismérvének tartottam szükségleteim
korlátozott voltát, magamat pedig a szabad szellem testvérének vallottam,
túlságosan csábító volt az a jövőkép, amit Dorothea asszony felvázolt a
hasonszőrű férfiak társaságáról s a velük folytatott felemelő eszmecseréről,
semhogy továbbra is lázadozás nélkül bele tudtam volna törődni a
szegénységembe.
      Dorothea asszony élvezettel szemlélte meghunyászkodásomat,
gúnyosan megpaskolta az orcámat, és így szólt: - Ne aggódj, Johannes,
valamelyik segítőkész nő Bázelben bizonyára örömest felöltöztet, sőt etet is,
sőt éjszakai szállást is ad számodra, bármennyire zsúfolt legyen is a város, és
bármily kevés szálláshely kínálkozik is. Ámde kellemetlenül érint engem,
egyenesen bosszant ez a gondolat. Ha tehát írok számodra egy ajánlólevelet
a legtehetségesebb és a legjobb férfiúnak, akit Bázelben ismerek, annak a
bíborosnak, akit maga a pápa nevezett ki az egyházi zsinat élére, akkor
hajlandó leszel viszonzásként elfogadni tőlem egy új ruhát, cipőt meg egy fél
tucat inget?
      - Jóságos ég! - mondtam. - Kegyednek fogyatékos a logikája, s én
nem élhetek vissza vele, kötelességemnek érzem, hogy helyreigazítsam.
Hiszen mérhetetlenül nagy ajándék már maga az ajánlás is, amit felajánl
nekem, anélkül hogy egyáltalán ismerne. Hogyan lehetne hát
ellenszolgáltatás az, ha még egyéb ajándékokat is elfogadnék kegyedtől? Szó
sem lehet ilyesmiről.
      Ő dorgálóan felemelte hegyes ujját, és megjegyezte: - Az élet logikája
és a tudomány logikája két különböző dolog, neked pedig meg kell
tanulnod, hogy a női logika minden férfiúi értelem fölött áll. Ebben a
dologban tehát mutass hajlandóságot, hogy alázatosan kövesd az én
logikámat, és mindenekelőtt add ide a ládikómból a tollat, a tintát meg a
papirost.
      Tényleg tudott írni, sőt a kézírása szép és olvasható volt, még ha a
szavak megválasztása nagy erőfeszítésébe került is, és a tollat többször is az
ajkához kellett érintenie, mielőtt a levelet befejezte volna. Levelében a
Johannes Peregrinus nevet adta nekem, hangsúlyozta, hogy feddhetetlen
szülőktől származom, s hogy szegénységem miatt nem folytathattam
tanulmányaimat, és dicsérte tanulékonyságomat és tehetségemet,
bizonygatván, hogy írnokként és felolvasóként sok jó szolgálatot tettem
neki. Ezért a nemes Giulio Cesarini bíboros kegyeibe ajánlott engem, és
befejezésül biztosította arról, hogy az irántam tanúsított kegyességét úgy
fogja értékelni, mintha neki magának tenne szolgálatot. Mielőtt viaszt
olvasztott volna s lepecsételte volna a levelet, a kezembe adta, hogy
elolvassam. Aztán a levéltekercset maga elé tette az asztalra, és így szólt:
      - Cesarini bíboros, mint a pápa képviselője s az egyházi zsinat
vezetője, nehéz helyzetben van. Engem aligha tisztel mint nőt, de tudja,
hogy befolyásom van az ellentábor egyes uraira. Ezért óvakodik attól, hogy
megbántson, sőt éppen örül neki, ha szerény szívességet tehet nekem. Ez itt
hát a sorsod, te szép Johannes. Fogd és rohanj a vesztedbe!
      Nem mertem hozzányúlni a levélhez, mert nem tudtam, hogyan
köszönhetném meg neki. Ő így folytatta: - Két okom van, amiért éppen az ő
kegyeibe ajánllak téged. Az első az, hogy ő maga is kemény iskolát járt ki a
tudás útján, és ezért megtisztelőnek tartja, ha törekvő, tehetséges fiatalokat
segíthet. Többeket anyagilag is támogatott egyetemi tanulmányaikban.
Tehát ilyen szerencse is érhet, ha elnyered a kegyeit. Másrészt ő az egyetlen
általam ismert egyházfi, aki ebben az ocsmány, bűnös világban megőrizte
erkölcsi tisztaságát, és aki minden erejével és lelkesedésével a szakadás
megakadályozásán fáradozik, meg azon, hogy az egyház megújuljon és
békét teremtsen a világon. Minden tekintetben művelt férfiú és kiváló
társasági ember, nem képmutatóan ájtatos, ám idejének egy részét
mindennap titkos áhítattal tölti, és makacsul tartja magát a mendemonda,
hogy egész életében megőrizte ártatlanságát.
      Észrevette hitetlenkedő pillantásomat, és sietett mentegetőzni: -
Szerinted bizonyára ellentmondásos nő vagyok, hogy ilyen tisztelettudóan
beszélek róla. De Bázel önmagában is éppen eléggé Bábel egy ifjú ember
számára, és nem szeretném, ha engednél a csábításnak, legalábbis ne a
gazdád példáját követve. Én másként gondolkodom az életről, a gyönyörről
meg a vágyról, mint ő meg te, ám a valóban tiszta férfiút tisztelem a
tisztasága miatt, még ha semmiképpen sem irigylem őt.
      - De - mondtam - ez a levele arról tanúskodik, hogy kegyed nagy
bizalommal viseltetik irántam. Hiszen semmit sem tud rólam! És többé nem
is titkolhatom kegyed előtt, hogy valóban a szabad szellem testvéreihez
tartozom. Begin vagyok, Dorothea asszony. Nem várok megújhodást az
egyháztól, hanem a saját szívemben szolgálom Istent. Isten a mindenség. Én
a mindenség része vagyok. Ezért Isten bennem is jelen van. Isten
ugyanolyan nagy és ugyanolyan kicsi, mint jómagam.
      Ő a számra tapasztotta a kezét, és rám ripakodott: - Ne fecsegj
ostobaságokat, úgysem hallom meg! Tartsd meg magadnak a gondolataidat.
Senkit sem zavarnak, ha nem beszélsz róluk. De te aztán különös begin
vagy! Én azt hittem, hogy a csavargók meg a zsiványok csak azért csapnak
fel beginnek, mert a beginek nem ismerik a bűnt, hanem úgy tartják, hogy
minden megengedett, és a tulajdont is közösnek tekintik, és az asszonyaikat
is megosztják egymással.
      - Azok a beginek, akiket ismerek - mondtam fagyosan -, derék és
jámbor emberek. Két kezük munkájából élnek, és javaikat megosztják
testvéreikkel. Nem az ő hibájuk, hogy az emberi irigység és az egyházi
üldöztetés miatt kénytelenek titkos jelekből felismerni egymást.
      Dorothea asszony a fejét csóválta és mereven nézett rám: - Mi lesz
még ebből a fiúból - sóhajtotta -, ha már ilyen fiatalon eretnek! A bölcs
elfogadja az egyházat, még ha a szíve mélyén teljesen pogány is és
semmiben sem hisz. Sokkal veszedelmesebb, ha valaki eretnek, és hisz
valamiben. De még ha begin vagy is, tanuld meg csukva tartani a szád, és
hagyd meg mindenki másnak a maga hitét és hitetlenségét!
      És nem hagyott tovább ellenkezni, hanem barátságos tanácsokkal
látott el, hogy miként kell viselkednem és hogyan kell szólítanom a magas
rangú egyházfiakat. Bealkonyodott. A fürdővendégek visszatértek a
fogadóba. Ajtók csapódtak, és a falakon át vidám kiabálás és éles kacagás
hallatszott. Titkon attól féltem, hogy a sötétség beálltával Dorothea asszony
újra érzelgőssé válik, és ellenszolgáltatást követel majd a hozzám való
jóságáért. De rosszul ítéltem meg őt. A fogadó szénapadlására küldött
aludni, és a következő napon fekete ujjast és posztónadrágot, új batyut,
írószereket és ingeket vásárolt nekem, oly gyengéden korholva, mint egy
anya, aki utazásra készíti fel kedves fiát.
      És nem is tartott vissza, amikor észrevette, mily hevesen ég szívemben
a vágy, hogy folytassam vándorlásomat Bázel felé. Elkísért a városfalon
kívülre, és megállt egy öreg hársfa árnyékában, hogy búcsút vegyen tőlem.
Nagyon szép volt, amint kék szoknyájában ott állott a fa árnyékában, fél
fejjel fölém magasodva, szőke haján drága gyöngyhálóval, s engem nézett
fürkésző, ibolyakék szemével.
      - Nem tudom, hogyan köszönhetném meg kegyednek az ajándékait -
szóltam.
      - Fiam, szerelmem, te bolond Johannes - hangjából melegség áradt. -
Eredj békével. Nem kérek tőled köszönetet, csak jussak néha eszedbe és ne
gondolj rosszat felőlem.
      - De... - tétováztam, és képtelen voltam elindulni, mert úgy éreztem,
túlságosan is adósa maradtam meg nem érdemelt jóságáért és
bőkezűségéért.
      - Ne vígy engem a kísértésbe - mondta ő -, ha már egyszer oly
szilárdan elhatároztam, hogy nem fogok hozzád érni, csak hogy
bebizonyítsam, tudok önzetlenül, érzéki vágy nélkül is szeretni. De
bizonyára kapzsi nő vagyok, s ha egyebet nem is, legalább egy garast akarok
kapni a fáradozásomért, ám legyen ez a magam szégyene.
      Puha kezét az arcomra tette, és szájon csókolt. - Jaj, ezek a hideg
gyermeki ajkak! - suttogta, és orcámat elborította forró, sóvár és nedves
csókjaival. - Most menj - ripakodott rám aztán felhevült arccal, nehezen
zihálva, s eltaszított.
      Útnak indultam, orcámat törölgetve, mintha beszennyezte volna. Soha
többé nem láttam Dorothea asszonyt. Amikor megölelt, titokban egy kis
erszény ezüstpénzt csempészett a batyumba. Két évvel később hallottam,
hogy pestisben meghalt, s egész nagy vagyonát szülővárosának szegényeire
hagyta, vezeklésképpen bűneiért.
II
      Ez az ősz és tél Bázelben életem tisztítótüze volt. Cesarini bíboros
íródeákjai közül én voltam a legtanulatlanabb és a legfiatalabb, és ezt
keservesen éreztették is velem. Az íródeákok szobájában az ajtónyílás
mellett kaptam helyet, és a legalantasabb feladatokat kellett ellátnom. Mint
ordasok leskelődtek utánam azok az idősebb titkárok, akik arcátlanokká és
nagyszájúakká váltak, mihelyt kikerültek elöljáróik látóköréből.
Megérkezésemkor csupán versenytársat láttak bennem a bíboros kegyeiért
folytatott küzdelemben, és mindent elkövettek annak megakadályozására,
hogy olyan feladatokat kapjak, amilyenekre rászolgáltam, és hogy
egyáltalán a bíboros szeme elé se kerülhessek, és szolgálatkészségemet
kimutathassam. Csak akkor voltam jó, ha szaporán egy kanna bort hoztam
nekik a fogadóstól, hogy megvendégeljem őket, és hogy a gyötörtetéstől
megszabaduljak. De még ilyenkor is gúnyolódtak velem, mivel én magam
nem ittam.
      Jó kézírásom volt, és latin levelek másolásakor kevés hibát ejtettem.
Ezt nem tudták nekem megbocsátani, mivel néhányan közülük egyetemen
tanultak. Saját ostobaságuk leplezésére kihasználták járatlanságomat a
teológiában és a kánonjogban, és egymás közt fejtegették a szent egyházi
zsinat határozatait és dekrétumait, mintha nagy tudású bölcsek lettek volna.
Szerintem ostoba és fölösleges kérdésekre pazarolták az idejüket, így aztán
nem is értették már, mi volt az egyházi zsinat, és mi is történt ott valójában.
      Mert szerintem az egyházi zsinat egyáltalán nem volt szent, még ha
abból a feltételezésből indult is ki, hogy a Szentlélek dönti el a szavazás
eredményét, s ekképpen az egyház azon legmagasabb döntési fórumát
képviselte, amelynek még a pápa is köteles alávetni magát. Bázel városa
meggazdagodott ugyan abból, hogy vendégül látta a zsinat bíborosait,
püspökeit, jogtudósait és papjait, ám leginkább mégis a bor esztelen
fogyasztásából és az egyre nagyobb papírpazarlásból gazdagodott meg. Ha
meg akarnék gazdagodni, gondoltam magamban keserűen, akkor beállnék
egy borkereskedő segédjének, vagy papírmalmot alapítanék, vagy
elszegődnék egy bordélyház portásának. Azon jó szándékú férfiak, akik
azzal a nemes elhatározással gyűltek össze, hogy a Szentlélek irányításával
meggyógyítják az anyaszentegyházat, régen letettek már arról a
szándékukról, hogy először önmagukat gyógyítsák meg. Rájuk ragadt a lelki
pestis, a heves versengés az előmenetelért, a méltóságokért és a
díszhelyekért. Ha saját érdekeiken kívül egyáltalán valami egyebet is szem
előtt tartottak, akkor az saját népük, királyuk vagy fejedelmük érdeke volt.
Ennek az öt-hatszáz képviselőnek a soraiban ahány férfiú, annyi vélemény
volt, és a szavazásnál a legalacsonyabb rangú papok, világi jogtudósok
szavazata is egyenértékű volt a püspökök és a bíborosok szavazatával. Az
értelem, a tudás, a legbölcsebb érvelés sem hatott rájuk többé, hanem az
szerezte meg a többséget, aki a leghangosabban kiabált. Úgy tűnt nekem,
mintha a ködös téli napokban Bázel sikátorait a gyűlölködés és a
gyalázkodások csípős köde ülte volna meg.
      De hiszen - gondoltam - jelen vannak koruk legnagyobb tudású
férfiai is, Vergilius és Cicero tanítványai, akik elfújhatják a kor ködét, hogy
felragyoghasson az ókor napja, Görögország és Róma költőinek napja. S én
az ő társaságukba vágytam, az ő kedvükért jöttem Bázelbe. Leghíresebb
közöttük a szónok és költő Aeneas Sylvius volt. Őköré szerveződött a bázeli
kis akadémia, ahogyan ez a társaság nevezte magát, ennek esti gyűlésein
csillogtatta szellemességét, így mesélték. De bár rangját tekintve ő is csupán
a Szent Kereszt bíborosának a titkára volt, el sem tudtam képzelni, hogy
Cesarini leghitványabb titkáraként, hogyan járulhatnék a színe elé, hogy a
tanításait hallgassam. Ha féltem és tiszteltem a bíborosokat és a püspököket,
akkor összehasonlíthatatlanul jobban, egekbe emelve tiszteltem azt az
Aeneas Sylviust.
      Több ízben sündörögtem a szálláshelye körül, és láttam is őt vidám
társaságával körülvéve, de fiatalságom és félénkségem miatt nem mertem
megszólítani. Az íródeákok szobájában sok rosszat beszéltek róla, ám én
nem tudtam és nem is akartam semmi rosszat elhinni a költőről. A
vádaskodást csak a teológiai tanok által gúzsba kötött fekete talárosok
rosszindulatának tartottam. "Fogj egy kanna bort, és vigyél egy szép leányt
magaddal - tanácsolták nekem kajánul -, akkor biztos lehetsz a kegyei felől,
ameddig tart a bor, és ő tüstént kitalál a leánynak egy latin nevet."
      Ha idősebb és gazdagabb lettem volna, talán komolyan fontolóra
vettem volna ezt a tanácsot, mivel az egyházi zsinat idején Bázelben nem
volt hiány szép és könnyűvérű leányokban, de tapasztalatlanságomban a
tanácsot merő kajánságnak tartottam. Végül a véletlen segített rajtam.
Elküldték, hogy vigyem el neki a bíboros vacsorameghívóját, mivel
egyébként is a szolgáló meg a küldönc feladatait kellett ellátnom. Saját
szobája volt az egyik polgár házában, ami nagy fényűzésnek számított a
számtalan vendég miatt zsúfolt városban. Bekopogtam az ajtón, és egy
erőtlen hang invitált befelé. A nap régen felkelt már, de a költő még nem
bújt ki az ágyából.
      - Csendesen tedd be magad mögött az ajtót - mondta megtört
hangon. - Ne csapj zajt, és halkan mondd el, mi járatban vagy, mert a fejem
éppen most fog kettéhasadni.
      A szobában könyvek és papirosok hevertek szanaszét. Az asztalon
üres kupák álltak, a padlón pedig egy teleírt papírlap, amelyre sáros lábbal
rátaposott valaki. Aeneas Sylvius gyászos állapotában is szép férfiú volt,
szeme nagy és csillogó, szája telt, orra pedig egyenes.
      - Csak nem beteg kegyelmed? - kérdeztem aggódva.
      - Keserves reuma gyötör - mondta. - Ha valamely könyörületes
emberben volna még szemernyi keresztény szeretet a fenevadaknak és a
csalfaságnak ezen gonosz világában, bizonyára előkotorná vánkosom alól az
erszényemet, pénzt venne ki belőle, és a fogadóba futna, hogy vegyen
nekem egy kis mérce talján bort. A fogadót el sem lehet téveszteni. Itt van
csaknem velünk szemben, ajtaja fölött szalmacsóva lóg.
      Elővettem az erszényt a fejpárnája alól, de üres volt. Ő erősen
meglepődött, és így szólt: - Hát ilyen kicsiny bért fizet a világ, és ily
hitványan bánnak a költővel, noha egyetlen szempillantás alatt elégiát írok
Tibullus stílusában, hosszú episztolát Horatius nyomdokain haladva, és
különb szatírát, mint Juvenalis. Legalább a kannát rázd meg az asztalon,
hátha találsz még benne véletlenül néhány cseppet. Ezt ugyan erősen
kétlem, hisz ismerem a vendégeimet. A boromat készségesen megosztják
velem az utolsó cseppig, ám senki itt nem maradna, hogy reggeleim bánatát
is megossza velem.
      Azt feleltem, hogy az iránta érzett tiszteletből örömest hozok neki
akár egy nagy mérce bort is a saját pénzemért, ha nem veszi rossz néven az
ilyesfajta tolakodást. Arca felragyogott és még jobban felragyogott, amikor
meghallotta, hogy este vacsora várja Cesarini bíboros asztalánál.
      - Szemedből sugárzik a tehetség - mondta. - Csak gratulálhatok a
nagy bíborosnak, hogy ily értelmes szolgát tudott szerezni. Kitaláltad a
gondolatomat. Ne tétovázz hát, hanem inkább siess, nehogy megbánd az
ígéretedet!
      Hoztam neki a fogadóból egy nagy mérő bort, és ő időközben kibújt
az ágyból, nadrágot húzott, és megfésülködött. Miután ivott a borból,
felsóhajtott, és ezt kérdezte: - Mit akarsz tőlem? A keserű tapasztalat
megtanított rá, hogy ebben a városban az ember semmihez sem juthat hozzá
ingyen. Az ajándékot ajándékkal, a kegyet keggyel kell viszonozni. Ki vele
hát!
      Alázatosan azt feleltem, hogy a legnagyobb megtiszteltetésnek
venném, ha hajlandó lenne felolvasni nekem a verseiből. Ő hitetlenkedve
nézett rám: - Csak nem gúnyolódsz velem? Ha éjszaka lenne és részeg
lennél, megérteném a kérésedet. De hiszen te magad meg sem kóstoltad a
bort. Vagy talán hízelegni akarsz nekem?
      Hevesen visszautasítottam a gyanakvását, ő pedig forgatni kezdte az
asztalon a papirosokat, ivott a borból és felolvasott néhány rövid verset,
magában nevetgélve és olykor-olykor rám pillantva, mintegy elismerést
várva.
      - Van egy kétezer soros költeményem is, a Nymphileis - mondta. -
Azt kívánod, hogy inkább abból olvassak fel? Miért vagy ilyen hallgatag?
Miért nem szólsz semmit?
      - Semmi másról nem írt verseket, csak a borról meg a nőkről? -
kérdeztem.
      - Nem - válaszolta. - Nem ismerek jobb témát. Te talán igen?
Legalább ismerd el, hogy szépen és gördülékenyen írtam a bor örömeiről és
a szerelem élvezeteiről.
      - Csakhogy kegyelmed verseinek a gondolatai szemérmetlenek és
illetlenek, és nem tetszenek nekem - mondtam.
      Igen meglepődött. - Eddig mindig megnyertem hallgatóim tetszését -
mondta. - Miféle erkölcsi prédikátornak képzeled magad? Mi az, hogy
szemérmetlenség, ha egyszer szellemes? És mi az, hogy illetlenség, ha a szép
versforma megnemesíti? A legelőkelőbb urak és a magas rangú egyházi
méltóságok is jól mulattak a verseimen. Valójában ki vagy te, hogy egy
nyomorúságos kanna borért bírálgass engem?
      - Egyáltalán nem bírálom kegyelmedet - siettem biztosítani őt. - Csak
másmilyennek képzeltem kegyelmedet. Azt képzeltem, hogy a szívében
rátalált Istenre, és erről ír. Azt képzeltem, hogy régi könyvekben keresi az
igazságot, mivel a mi korunk az igazságot belefojtotta a jurisztikába meg a
skolasztikus bölcselkedésbe.
      Ő elkomorodott, és így válaszolt:
      - Mit tudsz te az én igazságomról?
      Egészen közel lépett hozzám, és haragjában talán kidobott volna az
ajtón, de kénytelen volt jajgatva megtorpanni, és kezével fájó hátát
tapogatni. Abban a pillanatban megint nevetni kezdett.
      - A legnyomorultabb és a leggyámoltalanabb állapotban leptél meg
engem, te erkölcsi prédikátor - mondta. - Ha este lenne és koszorús fejű
leányok nevetgélnének körülöttem, és a bor mámora szilaj repülésbe emelné
a lelkemet, mint a rómaiak lakomáin, akkor az én igazságom a napnál
fényesebb lenne, úgyhogy még annyi fáradságot sem vennék, hogy
válaszoljak neked. De a reggeli fény szürke, hasogat a fejem, és hamu ízét
érzem a számban, a bor ellenére is. Ezért kénytelen vagyok vitába
bocsátkozni veled, hogy egyszersmind önmagammal is vitába szálljak. Mit
akarsz hát az élettől? Először erre felelj!
      Komolyan töprengtem, és így szóltam: - Bort nem iszom, a nők a
szememben ostobán vihogó teremtmények, és nem akarok engedni a
csábításoknak, nehogy rabságukba essem. Pénzre és vagyonra csak mint
eszközre vágyom, hogy olvashassak és könyveket szerezhessek magamnak,
hogy az igazságot keressem bennük. Nem akarok mások parancsolója lenni,
sem másokra saját gondolataimat rákényszeríteni. Mit akarok hát?
Bizonyára csupán annyit, hogy tisztába jöjjek önmagámmal, hogy tudjam,
mit kívánok a szívem mélyén.
      Ő a fejét rázta, és így szólt: - Nem, veled nem vitázhatom, mert a
mondandód túlságosan jó ahhoz, hogy igaz legyen. Dőreségedre csak a
fiatalságod a magyarázat, de szeretnélek látni, milyen leszel tíz év múlva. -
Felnevetett, és így folytatta: - Öt év is elegendő lenne, mivel komoly
szemedben, szilárd jóakaratodban és az igazságra való gyerekes
törekvésedben olyan vagy, mint egy rólunk készített kép, akik idejöttünk,
hogy a Szentlélek segítségével döntsünk a hit kérdéseiben, hogy kibékítsük
egymással a fejedelmeket, hogy véget vessünk a tomboló háborúknak, és
megújítsuk az anyaszentegyházat. Ne nevess, mert akkor még mi is fiatalok
voltunk. Hiszen csak nemrég töltöttem be a harmincat. Bár bizonyos
mértékben talán a saját érdekeinket is képviselni akartuk, és a
becsvágyunkat is ki akartuk elégíteni, mégis egy olyan kereszténységről
álmodoztunk, amelyben a népek egymás testvéreiként élnek, a vitákat a
keresztény szeretet parancsa szerint oldják meg, az embereket pedig csak a
saját érdemeik alapján ítélik meg. S mit tudtunk megvalósítani? - kérdezte. -
Én költői hírnévre tettem szert, meg esperesi prebendára, bár még nem is
szenteltek pappá, szavazati jogot kaptam, és helyet a szent conciliumban,
bár eleinte csupán ékesszóló leírást készítettem Bázel városáról és
látványosságairól, csak azért, hogy ismertté tegyem magam. De mit ér az
egész, ha ugyanazt a szavazati jogot és ugyanazt a helyet már a kiugrott
papok, az istállómesterek és a szakácsok is megkapják, csak hogy a pápa
ellen szavazzanak. Csoda hát, ha belőlem iszákos és élvhajhász ember lesz,
és már csak a saját érdekeimet nézem? Vagy talán rosszul mondtam? -
folytatta. - Az igazság, a jog és a keresztény szeretet sohasem találhatja meg
a maga helyét a tettek világában. Ezért egy tehetséges férfiú számára a
legmegfelelőbb életforma az élet kifinomult élvezete. De a borongós reggel
másnaposságában ez is csak egy hazugság a többi hazugság tetejébe, és a
szavak legszebb koszorúja sem koronázhatja múzsává az örömlányt. Már
harmincéves koromban nyavalyásan és a reumától összetörve a bűnbánat
útjára lépek. Nem azért, mintha idegenkednék Venustól, hanem azért, mert
Venus kezd idegenkedni tőlem.
      - De - utasította el a gondolatot - nem a szerelem meg a bor örömei
törték össze a testemet, hanem épp ellenkezőleg. Egy szent és jámbor
fogadalom az oka. Ezt neked fontolóra kell venned. Hajóm Skócia partjainál
hajótörést szenvedett, amikor titkos küldetési feladatot teljesítettem az
egyház érdekében. Megfogadtam, hogy mezítláb vándorlok el a Szent Szűz
oltárához, egy álló napig böjtölök és imádkozom előtte, ha életben maradok.
Amikor partra értem, teljesítettem a fogadalmamat. Hóban és fagyban
elgyalogoltam a legközelebbi templomig, ennek jéghideg kőpadlójáról
szedtek össze félholtan a szolgák... Ott szereztem a reumát, és egyáltalán
nem a kicsapongástól meg a ledér élettől. Ezután bölcsen szent esküt tettem,
hogy önszántamból soha többé nem teszem a lábam hajó fedélzetére.
      Gúnyosan és elkeseredetten beszélt, mintha megvetette volna
önmagát, és ezért akart volna gúnyt űzni az egész világból. Annyira másnak
képzeltem őt, s oly nagy volt a csalódásom, hogy könnybe lábadt a szemem.
Szomorúságomtól elérzékenyülve, vigasztalólag megveregette a vállam, s
így szólt:
      - Fiatal vagy, és egy ifjú embernek szenvedést okoz, ha észreveszi,
hogy az élet nem olyan, amilyennek képzeli. Ha érvényesülni akarsz, akkor
foggal-körömmel csak a magad érdekeiért kell harcolnod. Ám minden
sikeres férfiú a lelkében tesz kárt. Másrészt viszont egy tehetséges férfiúnak
nehéz arra gondolnia, hogy egyetlen jutalma csupán a mennyei üdvösség
legyen, hanem megérdemelt részét már ezen a földön meg akarja kapni.
Ezért az a legokosabb, ha méltányos középutat talál a siker és a lelkének
károsodása között. Anélkül, hogy a rosszak között a legrosszabb, az
erényesek között a legerényesebb, a büszkék között túlságosan büszke, vagy
az alázatosak között túlságosan alázatos lenne. Minden túlzás rossz, és a
tökéletesség éppoly káros az emberre, mint a mértéktelenség.
      - Ha arra gondolnék - mondtam -, hogy az ördög éppen engem akar
elcsábítani, akkor, úgy vélem, éppily nyájasan és engesztelőleg szólna
hozzám, mint kegyelmed, Aeneas Sylvius költő.
      Ő haragra gerjedt: - Alázatosan elismerem, hogy tökéletlen és
tévedékeny ember vagyok, és nem képzelem magam jobbnak másoknál. Ha
azzal a hidegen csillogó szemeddel tökéletességre vágysz, akkor légy
feltétlenül gonosz vagy feltétlenül jó, ha képes vagy rá. Szolgáld az Istent
vagy a sátánt. De jusson eszedbe, hogy a szentek is tévedtek, a sátán szolgái
pedig leleplezték magukat, mert a tökéletesség ellentétes az emberi
természettel.
      - Most még csábítóbbak a kegyelmed szavai, mint az imént -
mondtam. - Ha valóban meggyőződnék róla és az eszem meg a gondolataim
bizonyítanák nekem, hogy a tökéletlenségnek meg a halálnak ebben a
világában leginkább úgy győzhet az ember, hogy végtelenül önzővé,
hidegvérűvé és gonosszá válik, akkor talán átengedném magam a
gonosznak. A tökéletes jóságra való törekvés nagyobb hitet követelne meg,
mint amilyen az én hitem, és szerintem csak az emberi hiúságot elégítené ki
azzal, megadván neki azt az élvezetet, hogy önmagát a többieknél jobbnak
érezze. Nem, kegyelmed nem érti meg, mit akarok és mire törekszem
gondolataimban, s bizony kegyelmednek nehéz is megértenie, amikor
magam is alig igazodom el rajta. Érjük be hát kevesebbel. Adjon nekem
tanácsot, hogyan tanulhatnám meg görögül olvasni Homéroszt, akkor
örökre hálás leszek kegyelmednek.
      Kitört belőle a nevetés, és felkiáltott: - Hát a mennyek üdvösségébe
kellett emelkednünk, és a pokol bugyraiba kellett alászállnunk, hogy
kinyöghesd ezt az egyszerű dolgot? De talán ravaszul csináltad, mert
felkeltetted az érdeklődésemet. Ezenkívül előrelátó vagy, ha megpróbálod
megtanulni a görög nyelvet. Fiatalabb koromban a legnagyobb bánatom
volt, hogy nem nyílt rá alkalmam, és ebben a gyülekezetben is alig néhányan
beszélnek görögül, mi több: egész Itáliában egyetlenegy férfiú van, aki
valóban tud görögül, a nagy Filelfus. Ám ő hat évig Konstantinápolyban
tanult, és a tudásától felfuvalkodott lett, mint a páva. Ezt el kell mondanom
neked, még ha barátok vagyunk is.
      - De miért mondja, hogy előrelátó vagyok, amiért Homéroszt görögül
akarom olvasni?
      Rám hunyorított, megbökött a mutatóujjával, és felkiáltott: - Csak ne
tettesd magad! Természetesen arra gondolsz, hogy a sok huzavona után
hamarosan fordulópontra jutnak a tárgyalások az unióról, és akkor aranyat
ér majd minden görögül tudó férfiú. Ez valóban nem bolond elképzelés, és
ne is tettesd magad, mert keresztüllátok rajtad.
      Bosszúsan válaszoltam, hogy esztelen dolog épp most arról
ábrándozni, hogy a bizánci ortodox egyház a négy évszázada tartó szkizma
után unióra lép a katolikus egyházzal, amikor magát a katolikus egyházat is
szakadás fenyegeti, hiszen az egyházi zsinat meg a pápa egymás ellen harcol
a hatalomért. Ám ő ekképpen figyelmeztetett:
      - Ne légy ostoba! A bizánci császár, akit minden oldalról törökök
vesznek körül, úgyszólván az oroszlán torkában él. Hiszen a hajdan oly
hatalmas Bizáncból csak Görögország konstantinápolyi része és az
Archipelágus néhány szigete maradt meg. Az unió a császár egyetlen
lehetősége Bizánc megmentésére. Csak a nyugati országokkal közösen
fellépve remélheti a törökök elűzését. Ám az egyházi vita eltávolította a
nyugati országokat Bizánctól, úgyhogy az idegen világ maradt számunkra.
Görögország költészetének és bölcseletének örököseként Bizánc az unió
jóvoltából egész Európa számára az új élet forrásává válhat. Ha a szent
egyházi zsinat megvalósítja ezt az uniót, ez olyan nagy erkölcsi győzelmet
jelent, hogy a pápa kénytelen lesz beletörődni. Először az unió, azután
keresztes hadjárat a törökök ellen, és a nyugati világ újra tudomást szerez
Hellasz hajdani szellemi kincseiről. Olyan terv ez, amelynek minden szívet
lángra kellene lobbantania. Ha fiatalabb lennék és ha lenne rá időm, én is
nekilátnék a görög nyelv tanulásának.
      Hosszasan mesélt még nekem azokról a tárgyalásokról, amelyeket az
egyházi zsinat és a pápa nevében folytattak a bizánci császárral és a
konstantinápolyi pátriárkával. Azt mondta, hogy már csak arról folyik a
vita, melyik városban tartsák meg az uniós tárgyalásokat. Az egyházi zsinat
francia befolyás alatt Avignont támogatta, a görögök pedig egy itáliai
tengerparti várost követeltek, ám a német császár egyiket sem fogadta el,
hanem Bécset vagy Budát tartotta erre a legalkalmasabbnak. Ezek a viták,
meg az a körülmény, hogy a pápa a saját javaslataival beleavatkozott a
tárgyalásokba, késleltették a megoldást.
      - Hát nem kicsinyesség - jegyeztem meg -, hogy a tárgyalások
színhelyéről vitatkoznak, amikor ilyen nagy horderejű ügyről van szó?
      - Persze hogy kicsinyesség - helyeselt -, és ez is csak Jenő pápa
hitvány lelkületét és alattomosságát mutatja. Ő még abba is beleegyezett
volna, hogy a tárgyalásokat Konstantinápolyban tartsák, mert akkor a
görögök fedezték volna az összes költséget. De mi lett volna a
tárgyalásokból, amelyeken a néhány nyugati egyházfival szemben ott lett
volna a görög egyház valamennyi vezetője a legmagasabb rangútól a
legalacsonyabb rangúig. Még az is előfordulhatott volna, hogy merő
félreértésből ökumenikus zsinatként értelmezik, s akkor az a görög zsinat
versengeni kezd a mi szent egyházi zsinatunkkal, hogy melyik
tekintélyesebb. Nem, a tárgyalásokat olyan helyen kell tartani, amelyet a
zsinat jelöl ki, nehogy a pápa alattomosan a saját híveivel tölthesse meg. A
pápának végérvényesen alá kell vetnie magát a közös nagy és szent célnak.
      Megdörgölte a fejét és így folytatta: - Bonyolult kérdés ez, és nem
nagyon kívánatos, hogy túlságosan megnőjön a francia befolyás Itália
rovására. Ezért jómagam a megalkuvás szellemében Páviát javasoltam a
tárgyalások színhelyéül, hogy pártfogómat, a milánói herceget támogassam,
akinek alattvalója vagyok, és bizony az esperesi járandóságra is kell
gondolnom, amit Milánótól élvezek. De te csak láss hozzá a görög nyelv
tanulásához, és ne törődj mással. Ilyen szent és nagy ügy nem bukhat el csak
azért, mert a pápa kitartó cselszövő.
      Alázatosan elmondtam, hogy a görög nyelv tanulásához nem áll más
rendelkezésemre, mint a lángoló buzgalom, az idő meg a tudásvágy. De
ugyan ki tanítana engem, hiszen a görög nyelvtudás ritka, mint a fehér
holló. Görögül nem lehet ugyanolyan egyszerűen megtanulni, mint latinul
Donatus segítségével, és pénzem sincs, hogy fizessek az oktatónak.
      - A görög nyelv legkiválóbb ismerője természetesen a bizánci császár
követe, Johannes Dishypatus - magyarázta -, csakhogy azok a görögök
mogorva és pénzsóvár emberek, és számodra sem lenne előnyös, ha a
tanulás fejében küldöncévé kellene válnod és az ő nézeteit kellene
terjesztened. Hiszen akkor gyanúba fognának, hogy a görögök megbízottja
vagy, és célodat nem érhetnéd el: az uniós tanácskozások idejére nem kapnál
hivatalt. Nem, azok közül a férfiak közül, akiket ismerek, tanítódnak a
legjobb Nicolaus Cusanus, a kánoni jog doktora lenne. Még elég fiatal férfiú,
nem sokkal idősebb nálam. Tudását azzal bizonyította, hogy könyvet írt a
katolikus egységről, amelyben cáfolhatatlan bizonyítékokkal támasztotta alá,
hogy az egyházi zsinat döntési joga a pápa döntési joga felett áll. Az itteniek
közül ő az egyetlen, aki tud valamennyire görögül, és az egyházi zsinat
iránti megbízhatóságához a leghalványabb kétely sem férhet.
      Egyre jobban fellelkesült, és így folytatta: - Az időpont is a lehető
legalkalmasabb, mivel ellenszélbe került, és elvesztette egyik nagy bírósági
perét. Ezért feltehetőleg van ráérő ideje. Származását tekintve csak egy
halász fia a Mosel menti Cues városából, és ami a legjobb, a páduai
egyetemen ő volt urad, Cesarini bíboros egyik leglelkesebb tanítványa. És
inkább filozófus, mint prókátor, és ezért nem boldogult annak a hitvány
céhnek a képviselőjeként. Mint filozófus jobban szereti az igazságot a szép
formánál, ezért nem vagyunk kifejezetten jó barátok, ám ha elérnéd, hogy az
urad beajánljon hozzá, akkor ő talán hajlandó lenne ingyen tanítani téged,
csak hogy érdemeket szerezzen magának. Tehát ne tőlem kérj segítséget,
hanem fordulj alázattal a gazdádhoz, Cesarini bíboroshoz. Hiszen ő nemes
és igazságszerető férfiú, ugyanolyan barátságos az alacsonyrendűekkel mint
az előkelőekkel, és valóban nincs is benne más hiba, mint az, hogy az
eszmények embereként nem ebbe a rossz, kétszínű és cselszövő világba való.
      Csüggedten elmagyaráztam neki, nincs elég bátorságom hozzá, hogy
ilyen jelentéktelen üggyel zavarjam a bíborost, mivel alacsony sorom és a
többi íródeák üldözése miatt nem tudtam méltónak bizonyulni a kegyeire, és
neki ennél komolyabb gondjai is vannak. Ő készségesen és barátságosan így
válaszolt:
      - Ha alkalmam lesz rá, ma este szólok neki az érdekedben.
      Segítőkészsége túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Bizalmatlanul
így szóltam hát: - Miért tenné meg az érdekemben? Hiszen semmi haszna
sem származik belőle. Kegyelmed maga mondta, hogy ebben a városban
semmihez sem lehet ingyen hozzájutni. Mit akar hát tőlem?
      - Tényleg értelmes és tanulékony vagy, és kezdesz ráérezni a
játékszabályokra - nevetett vidáman. - Semmi más ellenszolgáltatást nem
kérek tőled, csupán annyit, hogy jót szólj rólam, valahányszor alkalom
kínálkozik rá, magasztald az ékesszólásomat, a jámborságomat meg a
hűségemet a szent egyházi zsinat iránt, amit támogatok, elismerve
ugyanakkor a pápa fontos szerepét az egyházban. És ha sikerül az
egyetemes gyűlésen Pávia érdekében beszélnem - nem hiszem, hogy ezzel
bármit is elérek, ám legalább megmutatom, milyen szépen beszélek, s
egyben Milánó hercegének a kedvében is járok -, akkor a többi tikárral
együtt el kell jönnöd a templomba, ügyelned kell, hogy senki se csapkodja a
padokat, és a többieknél hangosabban kell kivenned a részed a
tetszésnyilvánításból. Elég csekély ellenszolgáltatás, nemde? Ezzel senkinek
sem okozol kárt, és nem sodrod veszélybe a lelked.
      Kérését méltányosnak találtam, ezért olyan szépen mondtam neki
köszönetet, ahogy csak tudtam. Ám ő még visszatartott, így kiáltván fel: - Ó,
fiatalság, neked minden lehetőség megadatott! Miért maradsz itt a
gyűlölködés, a cselszövés és a hazugság fészkében, hogy megmérgezd a
szívedet? Miért nem vándorolsz, hogy minden kupát megízlelj, hogy
minden országot megismerj, és hogy örvendj az életednek, amíg tart az
ifjúság. Én is késő éjszakáig virrasztottam a könyvek mellett, gyertyát
égetve, míg a szobatársam meg nem unta és rám nem kiabált. Aeneas,
Aeneas, miért gyötröd magad? A szerencse a tudatlanra éppúgy rátalál,
mint a tanult emberre.
      - Eleget vándoroltam - feleltem erre. - A halál mindenütt jelen van.
Bármilyen messzire utaznék is, mindenütt csak magamat találnám. Magam
elől nem menekülhetek. Ezért jobban megmámorosodom, ha szellemi
fegyverekkel hódítok meg egy egészen új világot, Görögország világát, és ha
a múlt költőit és tudósait szerzem meg vezetőimnek és barátaimnak. Ezt a
lehetőségemet egy királyságért sem cserélném el. Ezért köszönetet mondok
kegyelmednek, Aeneas Sylvius, ha a Görögországba vezető útra segít
engem.
      Kimondhatatlan hálám bizonyságául kezet csókoltam neki. Ő
elérzékenyülten és a boromtól enyhén kapatosan megölelt, az ajtóhoz kísért,
és ezt mondta búcsúzóul: - Kevesebb szenvedésben lenne részed, ha leinnád
magad, és ha nővel töltenéd az éjszakáidat. De szerencsét kívánok sötét
utadra, te szigorú ifjú.
      Abban a férfiúban több lakozott, mint amennyit szavai elárultak, s a
könnyelműség évei múltán már fel-felizzott lelkében a gyötrelem. Ám ekkor
még legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy egykoron majd
az egyház legmagasabb méltóságába emelkedik, s hogy belőle II. Pius pápa
lesz. Ám akkor ezt még a legkiválóbb látnok sem tudta elképzelni.
      Cesarini bíborosnak az egyházi zsinat elnökségének tagjaként gyakran
kellett vacsoravendégeket hívnia. Még a pápa jelölte ki őt a kezdet kezdetén
az egyházi zsinat megnyitására, s attól kezdve a zsinat központi
személyisége volt. Saját életvitelét az igénytelenség jellemezte, ám vendégei
kedvéért kiváló olasz szakácsot és jól ellátott borospincét tartott fenn.
Gyakorta meghívta egyik-másik titkárát is, hogy egy félreeső asztal mellől
kísérje figyelemmel a vacsora alatti beszélgetést, és így hozzászokjék az
asztali illemhez és a szellemes társalgáshoz, hacsak az ügyek, amelyeket a
esti üléseken tárgyaltak, nem voltak titkosak és kényes természetűbbek
annál, semhogy a titkár fülébe jussanak. Egy ilyen alkalommal én is
felszolgáltam, és a beszélgetésekből, amelyeket hallottam, megértettem,
hogy étkezés közben több tervezetet készítettek és több határozatot hoztak,
mint az egyházi zsinat bizottságaiban. Egyeztetői feladatának megfelelően a
bíboros is csaknem minden este távol volt, s csak későn tért haza
fáklyahordozók kíséretében.
      Ezen az estén nem volt sok vendége, és Aeneas Sylvius érkezése után
a bíboros csaknem azonnal hívatott engem az íródeákok szobájából, hogy
vegyek részt a vacsorán. Ez rossz vért szült, az idősebb titkárok ugyanis már
felöltöztek, és felkészültek arra az eshetőségre, hogy egyiküket az a
megtiszteltetés éri, hogy a vacsoraasztalhoz ülhet. De nem törődtem csípős
megjegyzéseikkel és gúnyos jóslatukkal, miszerint bizonyára az egész
mártást fel fogom falni és a szárnyas pecsenyéből a legfehérebb darabokat
válogatom ki.
      A bíboros a dolgozószobájában várt rám Aeneas Sylvius társaságában.
A szobát bőrkötéses könyvek, friss papiros és pecsétviasz kellemes illata
töltötte be. A sarokban, a főhelyen, három lakattal felszerelt, erősen vasalt
láda állt, amelyben a szent concilium pecsétjét őrizték. Mind a három
elnöknek volt hozzá egy-egy kulcsa, úgyhogy egyedül egyikük sem tudta
kinyitni. Ilyen kevéssé bíztak meg egymásban ezek a férfiak, akiket a
Szentlélek vezetett.
      A bíboros aggodalmas tekintettel, fürkészőn nézett rám. Homloka
barázdált volt, és keskeny ajka szögletébe kitörölhetetlenül bevésődtek a
csalódottság keserű ráncai. Miután tisztelettudóan megcsókoltam kámzsája
szegélyét, így szólt hozzám: - Tehát a te neved Johannes Peregrinus.
Sajnálom, hogy számos teendőm miatt nem tudtam kellő figyelemmel
kísérni a fejlődésedet. Hallgatag és tanulékony fiú vagy, és gondosan
teljesítetted a kapott feladatokat. Legalábbis semmi rosszat nem hallottam
felőled. Ha egyszer a szolgálatomba fogadtalak, felelősséggel is tartozom
azért, hogy fejleszthesd adottságaidat, miként azt megérdemled. Ezért okoz
nekem nagy bánatot, hogy egy kívülállónak kell figyelmeztetnie a
kötelességeimre. Ám mintha maga a kegyes gondviselés juttatott volna az
eszembe éppen ezen az estén. Ma este ugyanis a tudós Nicolaus doktor is
vendégségbe jön hozzám. Kerülj hát az asztalhoz, maradj csendben, és az est
folyamán bemutatlak neki, és mesélek neki kedvtelésedről.
      Hosszú ujjait a vállamra tette, az arcomat szemlélte, és így beszélt: -
Sápadt és sovány vagy. Kapsz-e elég ételt a házamban és megfelelő részt a
fizetett feladatokból?
      Azt mondtam, hogy semmi panaszra nincs okom. Ő biztatott, hogy az
asztalnál ne szerénykedjem, hanem egyem, míg jól nem lakom. Aeneas
Sylvius pedig belecsípett a karomba, amikor átmentünk abba a szobába,
amelyben a vacsorát feltálalták. Engem természetesen utoljára szolgáltak ki,
és ügyeltem, hogy ne legyek túlzottan falánk, mert a szolgák meg a titkárok
sohasem bocsátották volna meg nekem, ha nem maradt volna nekik
elegendő ínyencfalat. Evés helyett a vendégeket nézegettem, és
mindenekelőtt Nicolaus Cusanust, aki még nem is sejtette, miben
fondorkodnak az ő vesztére.
      Egyáltalán nem volt termetes férfiú. A feje nagy volt, az orcája kerek,
zöldes szemével nyájasan nézett a világba. Szakadatlanul mozgó ujjaival
bizonytalanul hol ezt, hogy azt tapogatta, mintha bátortalannak érezte volna
magát a társaságban. Amikor beszélt, tekintete gyakran a mennyezetre vagy
a kupájába révedt, mintha máskülönben nehéz lett volna összpontosítania.
Minden tekintetben békés és simulékony ember benyomását keltette. Arra
gondoltam, hogy a dolgozószobájában a könyv és a papiros előtt talán
lehetett hős, ám máskülönben bizonyára könnyen meg lehetett őt bármiről
győzni. Bár még negyvenéves sem volt, már ritkulni kezdett a haja, és feje
búbja kopaszodásnak indult. De ő volt az a férfiú, aki a De concordia catholica
című könyvet írta, és aki rábukkant Plautus elveszett színdarabjaira.
Bizonyára ennek tudata kölcsönzött szelíd tekintélyt tapogatózó, békéltető
szavainak. Cesarini bíboros figyelmesen hallgatta, ám Aeneas Sylviusnak
könnyű volt csillognia mellette. Hiszen Aeneas csak a szónoklás kedvéért
beszélt, Cusanus azonban őszintén igyekezett kideríteni, mi a legjobb, és mi
az igazság.
      Hamarosan világossá vált, mi célt szolgált a bíboros meghívása.
Előzetesen arról akart beszélgetni ezekkel a tudós humanistákkal és a többi
meghívott egyházfival, hogy az európai országokban van-e valaki, aki
megfelelően jártas a görög nyelvben, s főtolmács lehet a görögökkel kezdődő
uniós tárgyalásokon.
      - Az unió létrejöttét egyetlen olyan alapvető kérdés sem akadályozza,
amiben jóakarattal és a keresztényi szeretetet követve ne lehetne
egyetértésre jutni - mondotta. - Ám a tolmács feladata rendkívül nehéz és
felelősségteljes. Egyetlen betűs eltérés vezetett az ariánus eretnekséghez, és
rövid időn belül más csekélyebb eltérések mellett a katolikus hitvallásban
szereplő filioque ’és’ végződése elválasztotta tőlünk a görög egyházat. Erről
az egyetlen szóról és az értelmezéséről vívják majd a leghevesebb csatákat,
mert a görögöknek el kell ismerniük, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól
született. Végzetes lenne, ha egy hozzá nem értő fordító miatt félreértés
születne, s ez utólag vég nélküli vitákra adna okot. Az unió végleges
szövegének latin és görög nyelven egyaránt olyan tisztának és világosnak
kell lennie, hogy ne szolgáltasson okot semmiféle vitára. Ezért, ha eljön az
ideje, az egyházi zsinatnak olyasvalakire van szüksége, aki a mi korunkban
a legjobban ismeri a görög nyelvet.
      Aeneas Sylvius tüstént lelkesen beszélni kezdett: - Csak Franciscus
Filelfus jöhet szóba. Ha a firenzei kövek tudnának beszélni, ők is az ő
hírnevét magasztalnák. Míg a többi legjobban képzett tudós is csak szótárak
és kommentárok segítségével silabizálja nagy üggyel-bajjal a régi
szövegeket, ő szóban és írásban is elsajátította a görög nyelvet. Niccoli,
Arezzo, Traversari, sőt Leonardo Bruno is készségesen vallja őt mesterének.
Az olyan férfiak, mint Aurispa és Guarinus, tömjénezve magasztalják őt,
amit a legjobban tudok, mivel annak idején az ő ajánlólevele segített hozzá,
hogy megismerjem őket. Én, Aeneas Sylvius, magam is ott ültem Filelfus
lábánál és hallgattam a retorikáról meg az etikáról tartott előadásait.
      Nicolaus Cusanus szelíden megjegyezte, hogy készségesen elhiszi,
hogy Sylvius tökéletesen hasznosította a szónoklattani előadásokat, más
kérdés azonban, hogy milyen mértékben összpontosította figyelmét az
erkölcs tanulmányozására. A maga részéről semmi kifogása sem volt Filelfus
ellen, akinek hírneve valóban páratlan és irigylésre méltó.
      Az egyik vendég azonban ingerülten közbeszólt, és kijelentette, hogy
firenzei alattvaló szóba sem jöhet. Filelfus mint firenzei a pápát támogatja.
      - A szent conciliumtól kapott bizalmi feladat olyan nagy
megtiszteltetés lenne - válaszolta erre Cesarini -, hogy bizonyára rábírná
Filelfust Firenze elhagyására, és nekünk nem illik kétségbe vonnunk
senkinek az őszinte és önzetlen lelkesedését, amikor ilyen nagy ügyről van
szó. Hiszen valamennyien az anyaszentegyház javát szolgáljuk.
      Aeneas azt mondta, hogy nagyon is érthető lenne, ha Filelfus firenzei
alattvalóként azt a gondolatot támogatná, hogy az uniós tárgyalások
színhelye Firenze legyen. Itáliát azonban aligha lenne hajlandó elhagyni,
ezért ő, Aeneas, kész erejét nem kímélve az egyetemes ülésen Pávia
érdekében szólani, mert a legokosabb és a legméltányosabb áthidaló
megoldás az lenne, ha a zsinat színhelyéül ezt a várost választanák.
      - Pávia nem tartozik a franciák befolyási övezetéhez, mint Avignon
vagy a savoyai városok, amelyekbe a pápa sohasem lenne hajlandó elmenni,
miként pedig a görögök a jelenlétét követelik. Másrészt ez nem tengerparti
város, úgyhogy nem tanúsítanánk túlságosan megalázó engedékenységet a
görögök valamennyi követelésével szemben. Nem is a pápa övezete,
úgyhogy oda a franciák is elmehetnek. Engedjék meg nekem, hogy erről
beszéljek az egyetemes gyűlésnek.
      Cesarini hajlott erre a javaslatra, azzal a feltétellel, hogy Aeneas ír
Filelfusnak, és megtudakolja az ő álláspontját, s azt, hogy hajlandó-e vállalni
a görög nyelv főtolmácsának feladatkörét. Ezek után Cesarini a beszélgetést
a tanulásra terelte úgy általában, mindazokra az akadályokra, amelyekbe a
tehetséges fiatalok a tanulás útján ütköznek, valamint arra az erkölcsi
kötelességre, ami mindazoktól, akik maguk már megízlelték a tudás
forrását, megköveteli, hogy másokat is hozzásegítsenek, hogy ihassanak a
tudás vizéből. Az urak közül mindegyiknek volt egy adomája tanulmányi
éveinek nyomoráról, és egymással versengve mesélték, ki-ki milyen
nehézségeket győzött le ifjúkorának nagy szegénységében.
      Amikor Nicolaus Cusanus az asztalt tapogatta, maga elé mosolyogva
és azt tervezgetve, mit is fog majd elmesélni, ha sorra kerül, Cesarini bíboros
tekintetével elhallgattatta a többieket. - Én is már kisfiú koromban
mindennél jobban szerettem a könyveket - kezdte Cusanus. - Amikor apám
azt követelte, hogy menjek vele segíteni a halászásban, a csónak orrában
ültem egy könyvbe temetkezve. Ez annyira felbőszítette az apámat, hogy
nem tudta sokáig türtőztetni magát. Mikor meg sem hallottam a kiáltásait,
úgy meglegyintett az evezővel, hogy a könyvemmel együtt a vízbe estem.
      Jóízűen nevetett, és a többiek udvariasságból vele nevettek. -
Hamarosan görögül tudó férfiakra lesz szükségünk kopistáknak és
íródeákoknak, és talán fontosabb feladatokra is - vette át a szót Cesarini
bíboros. - Van a szolgálatomban egy ifjú, akinek leghőbb vágya, hogy
görögül tanulhasson. Hajlandó lenne-e tanítani őt, Nicolaus doktor? Cserébe
íródeákként és könyvmásolóként használhatná, de ő továbbra is az én
házamban étkezhetnék és alhatnék, úgyhogy miatta semminemű kiadása
sem lenne.
      A kezével intett nekem, én pedig felálltam és meghajoltam Nicolaus
doktor előtt, remegve az örömtől, s egyben az aggodalomtól, hogy
visszautasít. A javaslat nem volt a kedvére való. Éppen ellenkezőleg, nyájas
arca eltorzult, mintha valami savanyúba harapott volna, és sietve így szólt.
      - A saját tudásom is fogyatékos, és már hozzászoktam, hogy magam
másoljam a könyveket, amelyekre szükségem van, nehogy hibák csússzanak
azokba. Csak a gondolataimat zavarná egy fiú, aki körülöttem
lábatlankodnék, de természetesen nem utasíthatom vissza szeretett
tanítómesterem kérését. Csak azon tűnődöm, lesz-e a fiúnak megfelelő
haszna belőle, és hogy ilyen zsenge életkorban képes lesz-e hasznosítani a
tőlem tanultakat?
      - Ezt kegyelmed maga döntheti el. Adjon rá alkalmat az ifjúnak, és
küldje el, ha zavarja kegyelmedet, és nem elég tanulékony - válaszolta
Cesarini.
      Cusanus doktor, rám sem nézve, kelletlenül így szólt hozzám: -
Akkor keress fel holnap, mindjárt a reggeli ima után!
      Az a rendkívüli szerencse ért, hogy Cusanus doktor aznap este
hazafelé menvén megbotlott az utcán egy macskatetemben, s kificamította a
bokáját, amely különösen érzékeny volt azóta, hogy egy évvel korábban
levetette hátáról a ló, és megsérült a lába. Semmiképpen sem volt
gyakorlatias ember, hanem gondolataiba mélyedve könnyen megfeledkezett
a környezetéről, így aztán másnap reggel mozgásképtelenül találtam, és
éppen a legnagyobb szüksége volt a segítségemre, mert nem volt pénze rá,
hogy saját szolgát tartson. Megmasszíroztam a bokáját, ecetes borogatást
raktam rá, és ételt hoztam neki a bíboros házából, úgyhogy a legnagyobb
hálát érezte irántam. Amikor hozzáfogott a tanításomhoz, igen meglepődött,
tapasztalva, hogy már ismerem a görög betűket, és sok görög szót tudok.
Sérült lába két hétig az ágyhoz kötötte, és csaknem egész idő alatt mellette
voltam, tollbamondás után leveleket írtam neki, és olyan nélkülözhetetlenné
tettem magam, hogy már hiányoztam neki, ha távol voltam.
      Aeneas Sylvius beszéde, amit a concilium teljes ülésén Cesarini
bíboros engedélyével Pávia érdekében tartott, már a vég kezdete volt.
Ígéretemhez híven a székesegyházba mentem, és senki az égvilágon nem
akadályozott meg abban, hogy bejussak, mert a püspökök és a prelátusok
valamennyien hozzászoktak már, hogy magukkal hozzák az íródeákjaikat és
a titkáraikat, akik aztán a padokat döngették és sértéseket kiabáltak a nekik
nem tetsző szónokoknak. Eddig csupán Cesarini bíboros volt büszkébb
annál, semhogy ilyen hitvány eszközökhöz folyamodjék. Ezen a tavaszon a
helyzet már odáig fajult, hogy a bejutáshoz elegendő volt az íródeák fekete
köntöse, a hosszú kámzsa pedig feljogosította viselőjét, hogy felszólaljon.
Ennek maga Cesarini volt az oka, mivel nemeslelkűségében és az
emberekről jót feltételezve kezdettől fogva az egyház közös ügye iránt
tanúsított buzgalmat és érdeklődést tekintette a conciliumi tagság egyetlen
követelményének. A legalacsonyabb rangú lelkipásztor, sőt még a pápa által
papi hivatalától megfosztott prelátus is helyet kapott az egyházi zsinaton, és
összetételét tekintve maga a tíztagú választmány is oly módon változott,
hogy a pápával szemben megnyilvánuló indulat az egyházi zsinaton
bárkinek szavazati jogot biztosított, aki nem restellt Bázelbe fáradni, hacsak
nem volt az illető notórius bűnöző.
      Aeneas Sylvius nagy örömére népes hallgatósághoz jutott, mert az
egyházi zsinat megelégelte már a régi iskolához tartozó férfiak többórás,
súlyos beszédeit. Ezekben minden mondat alátámasztására valamilyen
teológiai vagy kánoni bölcsességet idéztek. Most Cicero és Quintilianus
tanítványát akarták meghallgatni, és Aeneas nem is okozott csalódást nekik.
      - Isten engem úgy segéljen - kezdte a mondókáját -, hogy az egyházi
zsinatot mindig a legnagyobb becsben tartottam, mindig úgy vélekedtem
róla, hogy a keresztények érdekében nélkülözhetetlen, mindig nagy
szeretettel viseltettem iránta, mindig olyan teljes odaadással, hogy kész
lennék feláldozni érte a saját testemet is és minden egyebet, ami ezen a
testen kívül a tulajdonom.
      Az arles-i bíboros hívei lelkes bólogatással helyeseltek, de hogy a
pápának is megadja, ami őt megilleti, beszédének egy másik részében
Aeneas a következő megrendítő szavakat mondta: - A Szentszéket, Péter
tényleges utódját és Krisztus földi helytartóját nem szabad lebecsülnünk. Ő
egyszer s mindenkor a fejünk, a fejet pedig nem szabad elválasztani a testtől.
Ő az egyház jegyese, a hajó kormányosa, ő, akit a földön Istennek
mondanak, akire megváltó Krisztusunk Péter által és Péter utódai által
rábízta a mennyek országának kulcsait. Ezzel nem tagadom, hogy
egyszersmind ne bízta volna rá ugyanolyan mértékben az egyházra is. A
pápának olyan nagy a méltósága, akkora a hatalma, akkora tudást kapott az
isteni titkokról, hogy minden tisztelet, minden tiszteletadás megilleti.
      Ezen a ponton már-már félbeszakították, de Aeneas mindkét karját
szenvedélyesen, csitítólag felemelte, és gyorsan így folytatta: - Olyan nagy a
pápát megillető tisztelet, hogy kötelességünk még egy rossz pápát is
tisztelnünk és becsben tartanunk. A pápát senkinek sem szabad lebecsülnie,
bármilyen sértő legyen is élvetegsége és igazságtalansága, amíg maga az
egyház el nem ítélte.
      Itt lelkes tetszésnyilvánításban volt része, hiszen elég világosan utalt
rá, hogy elismeri, az egyházi zsinatnak hatalmában áll még a pápát is
leváltani. Aztán, mint aki túl sokat mondott, szólt még néhány engesztelő
szót a jelenlegi pápa személyes jámborságáról és egyéb jó tulajdonságairól is.
Ám lassanként végleg megváltozott róla a véleményem, amikor az a férfiú,
aki csak a milánói herceg érdekében és saját hírnevének gyarapítására
szónokol, az egyházi zsinat több résztvevőjét kezdte bírálni, amiért
túlságosan szolgamód igyekeznek a fejedelmek kedvére tenni:
      - Ha megengedik nekem kimondanom: atyák, kegyelmetek
túlságosan szem előtt tartják a fejedelmek véleményét és semmit sem
szorgalmaznak, ami nincs a fejedelmek kedvére. Nem tudom az ilyen
gyengeséget dicsérni, mert elődeink nem így cselekedtek, s nem így az
apostolok sem. Bár szembe találták magukat az egész világgal, ők mégis
mindenütt az igazságot hirdették, és az igazság érdekében nem riadtak
vissza a fenyegetésektől, de még a haláltól és a legszörnyűbb kínzásoktól
sem. Ám amikor a halálfélelem és a gazdagság utáni sóvárgás szól közbe,
kívül reked az igazság, és feledve az igazságosság.
      - Nem! - kiáltott fel, és tiszta szeme ragyogott. - Ne valljuk magunkat
egyetlen nemzet tagjának sem! Határozatainkat kizárólag a szent egyházi
zsinat tagjaiként hozzuk meg, vagy ahogyan Szókratész mondta,
világpolgárokként!
      Mindez szerintem jó, helyes és igaz volt, csakhogy másvalakinek
kellett volna elmondania, nem Aeneas Sylviusnak. Mikor aztán egyenesen
magasztaló énekbe kezdett a milánói herceg dicsőítésére, akkor már többen
lehajtották a fejüket, hogy leplezzék mosolyukat, mert az a Filippo Maria
szörnyű zsarnok hírében állt.
      De az atyák két óra hosszat buzgón hallgatták Aeneas Sylvius
ékesszólását, élénk tetszésnyilvánításokkal jutalmazták, sőt annyira
fellelkesültek, hogy haladéktalanul másolatot rendeltek a beszédből.
Csakhogy egyetlen szavazattal sem sikerült többet szereznie Pávia mellett,
így a továbbiakban nem is foglalkoztak vele. Avignon, Avignon, ezt
kiáltozta a többség, és ebben benne volt az a titkos hátsó gondolat, hogy ha a
pápát még egyszer vissza tudják csalogatni Avignonba, akkor folytatódnék a
bábeli fogság, és az egyházi zsinat a pápa feje fölött uralkodhatna az
anyaszentegyház, s általa a világ fölött.
      Aeneas Sylvius beszédéből csak a világpolgár szó ütött szíven. Ha az
egyház az országok, a fejedelmek vitái és a nemzeti érdekek fölé emelkedik,
akkor minden tanult férfiú anyanyelve a latin lesz, és ők a nemzeti és az
alattvalói határoktól függetlenül testvérekként találkozhatnak egymással,
egyetlen célként az egyre nagyobb tudásra való önzetlen törekvést tűzve
maguk elé. Ilyen világpolgár akartam lenni, hogy szabadon és félelem nélkül
csupán a tudást és az igazságra való becsületes törekvést tiszteljem.
      Azt mondtam, hogy Aeneas Sylvius beszéde a vég kezdetét jelezte.
Áprilisban egy olyan gyűlésre került sor, amelyen az őrjöngő tömeg a
padokat csapkodva dühös kiáltásokkal félbeszakította Cesarini bíboros
beszédét. Az arles-i bíboros fegyveres kísérettel érkezett a templomba, és a
székesegyház közelében ingyen itatták a legszegényebb egyházfiakat, akiket
Bázel környékén biztattak fel, hogy jöjjenek el a gyűlésre. Tours püspöke
egyenesen kijelentette, hogy a pápai trónust vagy el kell ragadni a
taljánoktól, hogy visszavigyék Avignonba, vagy pedig meg kell fosztani a
jelentőségétől, hogy semmi értéke se maradjon.
      De most megérkezett a zsinatra Tarentum érseke is, mint a pápa
képviselője. Ő csendben és a zajongó gyülekezetet csőcselékként megvetve
nézte, amint Cesarini bíboros sápadtan, elkeseredve és verítékes arccal
vonul vissza a szónoki emelvényről. Ha Cesarini bíboros képviselte a
jóakaratot és azt az izzó, eszményi hitet, hogy mindenki csak az egyház javát
akarja, akkor Tarentum érseke csak a feltétlen akaratot, azt az eszmény
nélküli, hidegvérű akaratot képviselte, hogy a pápa érdekében cselekedjék.
      Azon az éjszakán verekedés tört ki Bázel utcáin, az emberek
tülekedtek és közelharcot folytattak egymással. A székesegyház előtt nekem
is véresre verték a szám csupán azért, mert Cesarini bíboros kíséretéhez
tartoztam. A házakban hajnalig égtek a gyertyák, és többé semmi kétség sem
fért hozzá, hogy az egyházi zsinat többsége az arles-i bíboros vezetésével
akár erőszakkal is keresztülviszi, hogy az uniós tárgyalások során Avignon
legyen az egyházi zsinat új színhelye. Cesarini felemelő, dorgáló, izzó
jóakarata végérvényes vereséget szenvedett. Azon az éjszakán a szobájában
szomorkodott és imádkozott, senkit sem bocsátva a színe elé. Talán ő volt az
egyetlen, aki még mindig bízott Krisztusban és a Szentlélekben. Tarentum
érseke magához hívatta a püspököket és a magas prelátusokat, akik a pápát
támogatták, és arra biztatta őket, hogy fegyverezzék fel a szolgáikat meg a
titkáraikat.
      Ezek a napok Nicolaus Cusanus doktor számára a gyötrődés
időszakát jelentették, ami nagyon zavarta görög nyelvtanulásunkat. A
tavasz már virágba borította a földet, a hatalmas Rajna örvénylővé duzzadt,
és Bázel fölött zúgtak a szelek. Engem is megremegtetett a vándorlás
nyugtalansága, noha a görög betűk, a görög gondolatok világában
vándoroltam. De Nicolaus doktor a kezét tördelte, és így beszélt:
      - Már kezdem azt hinni, hogy a szent concilium nem Krisztus
temploma, hanem a sátán zsinagógája. Jenő pápa sohasem megy el
Avignonba, és protestálásában Dishypatus is világosan kifejtette, hogy a
görögök sem mennek el oda. Azt állították ugyan, hogy őt Velence
vesztegette meg, és hogy a császárt meg a pátriárkát későbbi tárgyalásokkal
állítólag rá lehet majd beszélni. Ám ha Avignonra esik a választás, az az
egyház kettészakadását jelenti. És még ha a pápát el is mozdítanák a
hivatalából - micsoda szörnyű gondolat! -, és a helyére új pápát
választanának, a pápák bábeli fogságának ideje akkor is arra kellene, hogy
figyelmeztessen bennünket, milyen következményekkel jár mindez. Ne
legyen többé szkizma, ne legyen szkizma! Borzasztó az a gondolat, hogy a
katolikus egyetértésről írt könyvemnek is része van abban, hogy idáig
jutottunk, mert hiszen én azt bizonygattam és erősítettem, hogy az egyházi
zsinat fölötte áll a pápának.
      Lelki gyötrelmében felkiáltott: - Az egyház Krisztus teste, de ez az
üvöltő csorda csak csodamalmot lát benne, ami a szent szakramentumokból
pénzt őröl, hogy számtalan nagyobb és kisebb garaton át szerteguruljon.
Nem is akarnak ezek mást, mint bedugaszolni a Rómába vivő legnagyobb
garatot, abban a hiedelemben, hogy akkor a kisebb garatokon át egyre több
gurul a saját erszényükbe.
      - Ebben az esetben nem úgy van-é, hogy a pápa is csak azért harcol,
hogy megtartsa azt a legnagyobb garatot, és hogy megszabhassa, mennyi
pénz folyhat a kisebb garatokon át kinek-kinek az erszényébe? - kérdeztem
óvatosan.
      - Nem, nem, a pápa mégiscsak az egyház feje, és a test nem élhet fej
nélkül - tiltakozott ő. - Szörnyű és természetellenes az a test is, amelyiknek
két vagy három feje nő, mint a nagy egyházszakadás idején. Nem, nem, az
egyház olyan, mint egy halódó test, amelyet hollók tépdesnek, és ennek mi
magunk vagyunk az okai önzésünk és rosszindulatunk miatt.
      - Valóban nem irigylem a conciliumi atyákat, mert ezekben a
napokban mindegyiküknek választania kell, hogy mit is akarnak, és
azoknak, akik engesztelni próbálnak, és a békéről beszélnek, beverik a száját
- jegyeztem meg.
      A deputációkban hiába tanácskoztak, hogy áthidaló megoldást
találjanak. A következő teljes ülésen Cesarini bíboros még egyszer beszélni
próbált, hogy a pápa legátusaként visszaszerezze tekintélyét, de a zsúfolásig
megtelt templomban olyan viharrá duzzadt az üvöltözés, hogy csak a
legerősebb tüdejűek szidalmait, a kocsmai veszekedésnél arcátlanabbakat és
ocsmányabbakat lehetett hallani. Ekkor a bíboros idegei felmondták a
szolgálatot, és dühöngeni kezdett. Ettől még nagyobb lett a lárma, és a
székesegyházban bizonyára vér folyt volna már, ha nem lett volna olyan
nagy a zsúfoltság, hogy a jelenlévők egymáshoz szorultak, és lehetetlenség
volt fegyvert rántani vagy ütésre emelni a kezet. Az életét féltve Tarentum
érseke riasztotta Bázel polgármesterét, aki a fegyveres polgárőrséggel sietett
a templomba. Az egyházi zsinat maradéktalanul eljátszotta a tekintélyét, így
adódott, hogy a polgármester becsmérlő szavakkal fordulhatott a
püspökökhöz meg a prelátusokhoz.
      - Az ördögbe is, milyen nevetségesek kegyelmetek! - kiáltotta. - Azért
ültek össze, hogy békét hozzanak a földkerekségnek. A mellüket döngették,
és azt állították, hogy egyetértésre bírják a világiakat. Most meg a világiak
segítségére szorulnak, hogy egymással megbékéljenek.
      Az arles-i bíboros és a többségi párt nem fáradozott, hogy megnyerje
magának Nicolaus doktort, mert hovatartozását magától értetődőnek
tartották. Hiszen az egyházi zsinaton azzal szerzett rangot magának, hogy
bebizonyította: a concilium határozatai a pápára nézve is kötelezőek.
Hogyan is vonhatná ki magát a Szentlélek által diktált többségi határozat
alól? Az a tény, hogy prókátorként kudarcot vallott egy egyházi peres
eljárásban, szintén hozzájárult ahhoz, hogy ilyen végsőkig kiélezett
helyzetben alkalmatlan szónoknak tartsák. Ugyanis minden erőfeszítésével a
békét és a megegyezést igyekezett elősegíteni. Ezért aztán nem is fordultak
hozzá, bizonyára jobbnak tartották, ha csendben marad.
      Tarentum érseke viszont a legnagyobb titokban már-már hízelgő
figyelmességet tanúsított iránta, meghívta ételre-italra, és minden
tekintetben kimutatta, mennyire tiszteli tudós pártatlanságát. Amikor
szabad perceiben tovább akartunk tanulni görögül, ő még jobban
sóhajtozott, és így szólt:
      - Jaj, Johannes fiam! A becsületem és a lelkiismeretem forog kockán.
Mit kell tennem? Melyik felet kell támogatnom? Hogyan fordulhatnék el az
egyházi zsinattól, amelynek a tekintélyét magam is gyarapítottam, noha
elvetett engem? Már nem értem őket. Hogyan ne lágyulhatna el a
legkeményebb szív, amikor felsejlik előttünk annyi évszázad után a római
meg a görög egyház egyesítésének lehetősége? Ezt ők készakarva zátonyra
juttatják. A pápa nem megy el Avignonba, ezt most megbízható helyről
tudom, és a görögök sem jönnek el olyan zsinatra, amelyen nincs jelen a
pápa, ezt ugyanilyen biztosan tudom. Jaj, sötét évszázad! Jaj, mennyi
megátalkodott szív! Milyen szörnyű zűrzavart okoztunk, mi, akik a
legjobbra törekedtünk, és azért ültünk össze, hogy békét hozzunk a
világnak!
      Jól megértettem, hogy a szíve mélyén a kisebbség felé kezd hajlani, de
nem értettem, ugyan mit tehetne ez a kisebbség az ügy érdekében. Nicolaus
doktor megmagyarázta:
      - Talán nem helyes, hogy csak a számbeli többség dönt, mivel a
legtöbb püspök és bíboros a pápa mellett áll, és ha a szavazatokat az egyházi
méltóságok szerint számolnák, ez a párt képezné a tényleges többséget.
      - Hát nem hisz már kegyelmed abban, hogy a Szentlélek jelen van a
szavazásnál, és eldönti a határozatokat? - kérdeztem kíváncsian.
      Ő sóhajtozott, tágra meredt szemmel, gyötrődve szorította egymáshoz
az ujjait, és így szólt: - Azt sem tudom már, mit higgyek. Nem, már nem
hiszem, hogy a Szentlélek jelen van, amikor ököllel és fegyverrel kezdik
számolni a szavazatokat.
      Aztán 1437. május 7-én sor került a döntő nyilvános ülésre. Jó okom
van rá, hogy emlékezzem erre a dátumra, mert az egyház kettészakadásával
saját jövőm is megpecsételődött. A két párt már korábban is harcolt
egymással a székesegyházban, hogy kié legyen az oltár, mintha az, aki a
misét celebrálhatja, megszabhatta volna a zsinat lefolyását is. Az előző
alkalommal a tarentumi érseknek sikerült előbb odaérnie. Most az arles-i
bíboros egész éjjel virrasztott, és már hajnali négy órakor súlyos miseruhába
öltözve ment a templomba, hogy mitrával a fején őrizze a helyét az oltár
előtt. Hívei és szolgái körülvették, a bázeli tanács pedig kirendelte a
polgárőrséget az utcák őrzésére.
      Tarentum érsekének lóhalálában megüzenték, milyen cselt sző az
arles-i bíboros. Ő tüstént egy nagy erejű szerzetest küldött oda, hogy
legalább a szószéket vegye birtokába, amelyről felolvassák majd a
határozatokat. De már a szószék is foglalt volt. A szerzetes testi erejét hívta
segítségül. Ekkor a többiek kardot rántottak, mielőtt még a polgárőrség
közbeléphetett volna, és ha nem húz a kámzsa alá páncélinget, bizonyára le
is szúrják. Hat óra előtt már látni lehetett, hogy a zsinatra jövő atyák
valamennyien fegyvert rejtegetnek a kámzsájuk alatt. A bíborosok és a
püspökök pompás köntöse alatt páncélvért csörömpölt, amint ki-ki
végigvonult a templom kőpadozatán a maga helyére. Ám ezúttal nem
vívtak kézitusát a helyekért. Mindegyik párt a maga vezetői köré tömörült a
templom egyik és másik felében, úgyhogy először maradt széles, üres hely a
szentély közepén. Mindenkinek sápadt volt az arca a feszültségtől meg a
virrasztástól. Ezen a reggelen a templomban nem lehetett ivástól püffedt
arcokat, sem részegségtől elhomályosult szemeket látni. Ehhez túlságosan
komoly volt ez a nap. Az egymás iránti gyűlölet annyira felizzott, hogy több
atya abban a hitben lépett a templomba, hogy az életét kockáztatja,
bármennyire igyekeztek is megnyugtatni őket a vezetőik.
      Én a gazdám, Cesarini bíboros kíséretében maradtam. Nicolaus
doktor késve érkezett, lehorgasztott fejjel, jóindulatú arca szürke volt. Egész
éjszaka isteni útmutatásért imádkozott. Miután keresztet vetett, felemelte a
tekintetét, és szemlátomást megszeppent, amikor látta, hogy a pártok már a
kezdet kezdetén milyen nyilvánvalóan elkülönültek egymástól. Aztán
lehajtotta a fejét, és pillantást sem vetve senkire, a mi pártunkhoz lépett, a
tarentumi érsek kíséretének közelébe. Az ellenpárt sorai felmorajlottak, de
ezen a napon senki sem mert kiabálni. Túlságosan közeli volt a vérontás.
Reggel én is kaptam az övembe egy tőrt. Cesarini bíboros intett nekem, hogy
lépjek Cusanus mögé, hogy oltalmazzam, mivel neki egyetlen szolgája sem
volt, hogy megvédje.
      Nicolaus doktor hangosan zokogni kezdett, amikor felcsendült a
gyönyörű Veni creator spiritus kezdetű zsoltár. Ezzel kezdődött minden
nyilvános ülés. Ezzel kezdődött öt évvel korábban is, amikor ezek a férfiak
minden országból összegyűltek, hogy megújítsák az egyházat, és békét
hozzanak az emberiségnek. Többen is leplezetlenül sírtak, s a szabadon
maradt helyen mintegy közös megegyezésre megindultak egymás felé a két
párt vezető férfiai, s az oltár előtt még egyszer utoljára tanácskozni kezdtek
az egyetértés lehetőségéről. A többiek zokogva és imádkozva a padjukba
ültek. Még a legmegátalkodottabbak sem tudták kivonni magukat ez alól az
egész zsinatot megrendítő érzés alól. Ám hiába húzódtak délig az utolsó
tanácskozások, engedményekre egyik párt sem hajlott. Titokban mindkét
párt meg is írta már a maga végleges zárónyilatkozatát.
      A francia püspök felkapaszkodott a szószékre, hogy felolvassa a
többség határozatát, amelyben az uniós tárgyalások színhelyéül Bázelt, vagy
- ha ebbe a görögök semmiképpen sem egyeznének bele - Avignont, vagy
valamelyik savoyai várost jelölték ki. A zsinat költségeinek fedezésére
valamennyi egyházi személynek, a pápának és a bíborosoknak, a
kolostoroknak és az egyházi lovagrendeknek jövedelmük egytizedét kellett
átengedniük. Amikor ő olvasni kezdett, a templom másik felében felment az
emelvényre a lisszaboni püspök, hogy felolvassa a kisebbség
zárónyilatkozatát. Eszerint az uniós zsinatnak Firenzében, Udinében vagy
valamelyik másik városban kell összeülnie, amit a görögök és a pápa
egyaránt elfogad. A görögök partraszállásának színhelyéül Velencét, Riminit
vagy Ravennát részesítették előnyben. A tizedet az egyházi személyektől a
költségek fedezésére csak attól a naptól kezdve igényelték, amelyen a
görögök megérkeznek ezen városok valamelyikébe.
      A templomban síri csend honolt, melyet csupán a két felolvasó
erőteljes hangja tört meg. A kisebbségi dekrétum volt a rövidebb. Mihelyt a
lisszaboni püspök befejezte az olvasást, nyomban hozzáfogtunk a Te deum
laudamus kezdetű zsoltárhoz. Még tartott az ének, amikor a francia püspök is
végére ért a maga dekrétumának, és a többség elölről kezdte ugyanazt a
zsoltárt. Különben egyik párt sem zavarta a másikat. Épp ellenkezőleg, most
azok is csendesen és méltóságteljesen álltak, akik korábban a
leghangosabban lármáztak. Volt valami borzalmas és megrendítő ebben a
zavartalan békességben. Szívesebben láttam volna azt, hogy a székesegyház
falai repedeznek és hasadoznak a jajveszékelés közepette, hiszen
valamennyien az egyház kettészakadását, egy újabb szkizma kezdetét
tanúsítottuk.
      A többség egyúttal küldötteit is megválasztotta, akiknek
haladéktalanul Avignonba kellett utazniuk, ott fel kellett venniük a kölcsönt,
amit a város ígért és aminek a fedezeteként össze kellett gyűjteni a tizedet, és
Konstantinápolyba kellett vitorlázniuk. De Cesarini bíboros határozottan
kijelentette, hogy nincs szándékában lepecsételni a többség határozatát a
concilium pecsétjével, ha nem pecsételik le a kisebbség határozatát is. A
vezető férfiak együtt maradtak, hogy ezt megvitassák, mialatt a többi atya
ugyanabban a dermesztő és szörnyű csendben elhagyta a székesegyházat.
      Az ajtónál a tülekedésben a többség és a kisebbség kénytelen-kelletlen
összekeveredett egymással, noha ki-ki igyekezett elkerülni, hogy hozzáérjen
valakihez is az ellentáborból, még kámzsájának a szegélyét is összehúzta,
nehogy a szövet súrolja az istenverte ellentáborbelit. Megítélésem szerint
mindkét fél ugyanolyan őszintén hitte, hogy épp a másik az oka az egyház
kettészakadásának. De a tömeg szeszélyes, és ezúttal a gyűlölet nem a
tarentumi érsek ellen fordult, jóllehet mindenki tudta és megértette, hogy a
szakadás az ő akaratából és Jenő pápa megbízásából következett be. Nem,
valamilyen különös okból a templomból távozóban Nicolaus doktor került a
legsúlyosabban vádló tekintetek kereszttüzébe. Amint őt kísértem,
hallottam, hogy valaki a gyűlölettől rekedt hangon odasziszegte neki:
"Apostata!". És suttogva, ingerülten mindenfelől ugyanaz a szörnyű szó
hallatszott: "Áruló, áruló!". Ez az ingerült suttogás rosszabb volt, mint a
hangos sértések és gyalázkodó kiáltások.
      Miután kiléptünk az ajtón a templom félhomályából a ragyogó kék ég
alá, ő megállt egy pillanatra, hogy rövidlátó szemével körülnézzen,
gyámoltalanul mozgatva a kezét, mintha a szörnyű vádat akarta volna
elhessegetni, bizonygatván, hogy csak a lelkiismeretét követve csatlakozott a
kisebbséghez. Az ellentáborhoz tartozó atyák csoportja tolongott körülötte, s
ő elszakadt a tarentumi érsek kíséretétől. Sziszegő suttogás vette körül,
valaki leverte a fejéről a doktori föveget, egy másik pedig lábbal tiporta.
Csak úgy tudtam meghátrálásra bírni őket, hogy kirántottam a tőrömet és
azzal fenyegettem a legközelebb állókat. Aligha állt szándékukban, hogy
testileg bántalmazzák, ennyire még valamennyien a zsinat szörnyű
ünnepélyességének foglyai voltak.
      Ám amikor maga körül a tömeg haragját és megvetését észlelte,
Nicolaus doktor felemelte lehorgasztott fejét, és igyekezett mindenkinek a
szemébe nézni. Mintha a gyűlöletnek ez az áradata, s a körülmény, hogy
éppen őt választották ki bűnbaknak, megadta volna neki az utolsó lökést,
hogy végleg elszakadjon a többségtől, és meggyőzte volna őt arról, hogy e
súlyos döntés helyes volt. Egyetlen szót sem ejtett. A szíve mélyén közvetítő
és békéltető volt, de a végső választás kényszere lángra lobbantotta benne az
akaratot. Éreztem, hogy a suttogó hangon kimondott "apostata" ettől
kezdve szakadatlanul a fülében fog csengeni, és arra fogja ösztönözni őt,
hogy még csökönyösebben menjen tovább azon az úton, amelyre lépett.
Ebben a pillanatban a bázeli székesegyház előtt Jenő pápa jobban maga
mellé állította, mint a tarentumi érsek csábításai és érvelései.
      A város ijesztően elcsendesedett, az emberek riadtan nézték a
szállásaikra visszatérő atyákat, az utcákat fegyveres polgárok őrizték.
Gyászos temetési hangulat uralkodott a városban, mintha ezekben a
napokban az egész kereszténység valami pótolhatatlant veszített volna el.
Az utcákon nem ordítoztak és nem is civakodtak többé. A haszontalan
szavakat és vádaskodásokat félretették arra az időre, amikor négy fal között
lesznek.
      Cusanus doktort szobájába kísértem, és leültem az ajtónyílásban, mert
nem küldött el magától. Sokáig üldögélt két kezével a fejét fogva, hideg
nyugalomra kényszerítve magát, mint általában az a férfiú, aki olyan
elhatározásra jutott, amit nem vonhat vissza többé. Ám a szoba csendjében
az ő fülében és az én fülemben is még mindig a könyörtelen "Apostata,
apostata" vád visszhangzott. Végül, mint aki el akarja hallgattatni a suttogó
sziszegést, megszólalt:
      - A szívem mélyén nem ezt akartam. A végsőkig csodára vártam. De
ebben a zord, könyörtelen korban többé nem történnek csodák. A gyűlölet, a
civakodás és az ellentétek uralkodnak. Semmi sincs, ami az ellentéteket
értelmes egésszé tudná összekovácsolni. Légy hát a lelkiismeretem,
Johannes. Mi mást tehettem volna?
      Szerettem volna kívülálló, hideg és pártatlan maradni a concilium
ügyeiben, de magával ragadott az események hatása, így válaszoltam hát: -
Isten legyen irgalmas mindannyiunkhoz, Nicolaus doktor! Hogyan hallanák
meg a görögök az unió hívó szavát, miután a saját egyházunk kettészakadt?
Ugyan melyik félre hallgatnának? Hogyan lehet összeegyeztetni a régi
szkizmát az új, még rosszabb szkizmával? Hát megzavarodott a mi
világunk? Semminek sem lehet többé hinni, senkit sem lehet többé
meghallgatni.
      Ő így beszélt: - Erősítgették nekem, hogy a görögök kénytelenek
elnyerni a nyugati országok támogatását. Eljönnek oda, ahová a pápa
rendeli őket. Az unió sikere visszaállítja a pápa tekintélyét. Ettől kezdve
minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy még akkor is kibékítsék
egymással a keleti és a nyugati egyházat, ha ez állásunkat és vagyonunkat,
becsületünket és életünket követelné is tőlünk. Ezért véleményem szerint
neked és nekem hamarosan el kell válnunk egymástól. Talán hosszú útra
kell indulnom. Ez elszomorít. Hiszen szépen haladtál előre görög
tanulmányaidban. Különben is számos esetben segítettél és vigasztaltál
engem, mivel jómagam cseppet sem vagyok a cselekvés embere, hanem csak
egy haszontalan gondolkodó.
      A téli hónapokban megszerettem őt meleg szíve, igazságszeretete és
nagy tudása miatt. Az elválás gondolata megrendítette a szívemet, és
magamra meg a görög nyelvtanulásra is gondoltam, amiben senki sem
segíthet többé. Teljes szívemből még bér nélkül is a szolgálatába álltam
volna, de tudtam, hogy ő ezt nem engedheti meg magának, és nem
varrhattam magam a nyakába, hogy eltartson. Nyomott hangulatban
váltunk el egymástól.
      Cesarini makacssága egy héttel késleltette a többség dekrétumának
lepecsételését. Sok perpatvar és vitatkozás után három főből álló bizottságot
alakítottak a kérdés eldöntésére, hogy a concilium pecsétjével mindkét
dekrétumot meg lehet-e erősíteni vagy csupán a többségét. A harmadik
pártatlan tag a többség határozatának lepecsételését támogatta, így hát a
jegyző ellátta aláírásával, kinyitották a ládát, és Cesarini dolgozószobájában
a határozatot ünnepélyesen megerősítették a bullával. Maga Cesarini nem
akart jelen lenni ennél a műveletnél. Úgy tűnt, hogy ezzel megfeneklett a
kisebbség ügye, és az ellentábor örömujjongása közepette gyorsan
Avignonba küldték a határozatot. Cesarini bezárkózott a szobájába, és
senkivel sem volt hajlandó szóba állni. Még aznap este egy szerzetes jött be
az udvarunkba, intett nekem, és titokzatosan biztatott, hogy kövessem.
      A szerzetes a tarentumi érsek szállására kísért úgy, hogy senki sem
látott meg engem. Az erélyes arcú, vastag nyakú érsek olyan barátságosan
üdvözölt, mintha régen elveszett tulajdon fia lettem volna.
      - Nicolaus Cusanus doktor mesélt nekem az eszedről, a
szorgalmadról meg az érdeklődésedről a görög nyelv iránt - mondta. -
Krisztus egyházának szüksége van rád, fiam, és nem fogod megbánni, ha
segítesz a bajban.
      A szobában egy sápadt, ideges férfiú volt még, akiben a concilium
jegyzőjére ismertem.
      - Minek szaporítanánk a szót - folytatta az érsek, és szigorúan nézett
rám. - Tudod, mi történt. Tudod, hogy az őrjöngő tömeg, amelyben többen
még latinul sem tudnak, miként próbálta kettészakítani az
anyaszentegyházat, hogy a pórnép zsibvásárává változtassa. Egy csalárd,
igazságtalan és az egyház érdekeivel ellentétes döntés megakadályozta a
kisebbség határozatának lepecsételését, amely határozat az egyház javát
akarja. Ez a derék ember - mutatott a jegyzőre -, bár tudja, hogy ezzel
elveszítheti hivatalát, lelkiismeretétől kényszerítve hajlandónak mutatkozott
arra, hogy aláírásával erősítse meg a pecsétet, ha a dekrétumra pecsét kerül.
A pecsétet pedig meg kell szerezni rá a görögök meggyőzésére. Kész vagy
hát segíteni rajtunk a jó ügy érdekében?
      Az asztalról egy erszényt vett fel, és szórakozottan csörgetni kezdte a
kezében.
      - Ugyan mit tehetnék én, amire a bíborosok, a nemes püspökök és a
tudós doktorok sem képesek? - kérdeztem álmélkodva.
      - A pecsét egy lezárt ládában van a gazdád dolgozószobájában -
magyarázta. - Amikor már mindenki alszik a házban, be kell engedned
azokat a férfiakat, akiket én küldök. Fel kell törni a láda alját, máskülönben
nem lehet hozzáférni a pecséthez.
      - Még hogy megcsaljam a gazdámat, a bíborost! - kiáltottam fel.
      - Nem, nem - sietett közbeszólni az érsek. - Neki csupán nem lehet
tudomása a dologról. Őt kész tények elé kell állítani, amin már nem segíthet.
A szíve mélyén el fogja ismerni, hogy ez helyes volt, és ezért nem fog
megharagudni rád. Előzetesen Nicolaus doktornak sem kell tudnia róla, de
neki is a javát szolgálja. Hiszen bátor fellépése miatt rá esett a választásunk,
hogy Konstantinápolyba utazzék, és Lisszabon püspökére, akinek volt
bátorsága nyilvánosan felolvasni a határozatunkat.
      - De ez bűn! - tiltakoztam.
      - Az egyház kettészakítása talán nem még nagyobb bűn? - kérdezte ő.
- Ha egyszer a döntő lépést megtettük, akkor a láda feltörése már
jelentéktelen dolog. Ne félj! A tettért én felelek, és megvédlek téged.
Bőségesen kapsz pénzt. Ha félsz, elmenekülhetsz a városból, és a pápa
védelme alá helyezheted magad. Én itt maradok, hogy vállaljam a
felelősséget a történtekért.
      - Nem kérek pénzt - mondtam. - Ha megteszem, kegyelmed megígéri
nekem, hogy Konstantinápolyba kísérhetem Nicolaus Cusanus doktort az
íródeákjaként?
      Az érsek a fejemre tette a kezét, és megáldott. Egy ideig
tanácskoztunk. Ő megígérte, hogy kerít egy alkalmas kézművest a láda
feltörésére, én pedig elmondtam neki, hogy a tervhez meg kell nyernünk
még egy titkárt, mivel egymagám nem szerezhetem meg a ház kulcsait.
Gyors észjárásom mély benyomást tett rá. Miután minden óvintézkedésben
megegyeztünk, ő így szólt:
      - A világ szemében rossz, amit cselekszünk, de mi tudjuk, hogy
helyes. Fiatal korod ellenére jobban meg tudod különböztetni, mi a jó és mi a
rossz, mint Cesarini bíboros és tanítómestered, Nicolaus doktor. Ők őrizzék
meg a lelki nyugalmukat. Készségesen és örömest felfogadlak téged
Nicolaus doktor titkárának erre a hosszú és veszedelmes útra.
Akaraterőddel bátorítsd őt, ha tétovázik. És ha a többség követei előttetek
Konstantinápolyba érnének, amit nem hiszek, akkor jusson eszedbe, hogy
semmilyen tett nem rossz, ha az egyház egységét és a pápa tekintélyét
szolgálja. Te alkalmas vagy arra, hogy kísérője légy, s ettől kezdve nem lesz
hiányod hatalmas barátokban.
      Bűnbocsánatot adott mindazért, amit majd a kisebbség szolgálatában
fogok tenni, de magamban ezt gondoltam: Ugyan mit tudsz rólam te, pápa
barma? Ha egyszer az egyház kettészakadt, akkor a legrosszabb már
bekövetkezett. Ehhez képest minden jelentéktelen, és senkiben sem hiszek
többé. Miért ne indulnék hát Konstantinápolyba, hogy görögül tanuljak, és
esetleg régi kéziratokra bukkanjak? Ha azzal, hogy a többihez képest
jelentéktelen bűnt követek el, ilyen csodálatos utat szerezhetek magamnak,
ugyan miért tétováznék?
      Meglepően szabadnak és bátornak éreztem magam, hogy ilyen
józanul határoztam a saját sorsomról. Nem csábított a pénz, a pápai párt
kegye, a külső siker. Bizánc csábított, a hajdanvolt Görögország
műveltségének örököse. Nem is gondoltam az úton leselkedő
veszedelmekre.
      És a leleplezés veszélyétől sem nagyon féltem. Cesarini háza csendes
volt, a szolgálók pedig mélyen aludtak a maguk házrészében. Az éjjeliőrök is
megszokták, hogy az egyházfiak ablakaiból és dolgozószobájából a reggeli
órákig fény szűrődik ki. Előre tudtam, hogy az érsektől kapott pénzzel kit
vesztegethetek meg: azt, aki a titkárok közül a legravaszabb és a
legszájasabb volt. Alázatoskodásával és bőbeszédűségével beférkőzött a
jóhiszemű bíboros kegyeibe. Tudtam, hogy korábban is visszaélt már a
kulcsok használatával, hogy rendszeresen megdézsmálja a bíboros borait.
Pénzért és italért kész volt bármit megtenni, ha nem kellett vásárra vinnie a
bőrét. Borral kínáltam, és könnyen meggyőztem, hogy magának a
bíborosnak szolgálja a legjobban az érdekeit, ha az ő háta mögött részt vesz
ebben a kockázatos vállalkozásban. Erre a bizonygatásra szüksége volt, hogy
utólag tettetni tudja magát, hogy csak a legjobbat akarta, s hogy elnyerje a
bíboros bocsánatát. Ám legékesebben a tarentumi érsek aranyai szóltak az
ügy mellett.
      Ő tehát ellopta a kulcsokat, és a következő éjszakán, amikor a ház
népe már aludt, bementünk a bíboros dolgozószobájába. A jegyző nagyon
félt, és erősen izzadt. Én arcátlanul gyertyát gyújtottam. Megfordítottuk a
ládát. Az asztalos már előre örült a teljes bűnbocsánatnak s a szép
fizetségnek. Mint szakember megcsodálta a láda szilárd és elmés felépítését,
és túlságosan is sok időt fordított rá, hogy tiszta munkát végezzen. Először
lyukat fúrt a láda aljába, majd a fenékdeszkából egy nagy darabot
kifűrészelt. Eközben a szájas titkár és az izzadó jegyző borral bátorította
magát.
      Miután előszedték a pecsétnyomót, a jegyző visszanyerte önbizalmát,
és hozzáfogott mestersége gyakorlásához. Gondosan lepecsételte a kisebbség
határozatát, és a pecsét megerősítésére szép cikornyásan aláírta a nevét.
Aztán a pecsétnyomót visszatettük a ládába, az asztalos pedig
visszaragasztotta a láda fenékdeszkájából kivágott darabot, hogy legalább
első látásra senki ne vehessen észre semmit. Letakarítottam a ládát, és
bezártuk magunk mögött az ajtót. Az udvaron a májusi éjszakában még
egyszer megnyugtattuk egymást, hogy jó munkát végeztünk, s egyikünknek
sincs mitől félnie. A feszültség felengedése után a jegyző meg a nagyszájú
titkár inni akart még, és úgy határoztak, hogy a nyilvánosházba mennek,
mert a vendégfogadók már zárva voltak. A drága papiros nálam maradt, és
elvittem a tarentumi érseknek. Ő az ágyában virrasztott, kitekerte a papirost,
és a kezében méricskélte a szép pecsétet.
      - Most már nincs helye kételkedésnek - mondta jámboran. - Velünk a
Szentlélek. Az ügyünk jó és megingathatatlan. Máskülönben aligha
vigyáztak volna rád az angyalok, hogy veszedelmes munkád közben ne
érjenek tetten.
      A következő napon előkészítette az útra a kisebbség küldöttségét.
Cusanus doktoron kívül tagja volt a kisebbséghez csatlakozó francia püspök
meg a lisszaboni püspök. Nicolaus Cusanus volt köztük a legjobban képzett,
és ő tudott görögül. Ám az is fontos volt, hogy már a küldöttség
összetételében megmutassák a bizánci császárnak, hogy a zsinat küldöttsége
minden népet képvisel, nem csupán Itáliát. Ezért egyetlen taljánt sem
választottak be a küldöttségbe, melynek először Bolognába kellett utaznia,
hogy a kisebbség határozatára megkapja a pápai megerősítést, aztán
Firenzéből pénzt kellett kölcsönöznie, és a tengeren kellett folytatnia az utat
Konstantinápolyba. Hosszas töprengés után Johannes Dishypatus, aki a
zsinaton a görögök küldötte volt, szintén hajlandó volt velünk utazni, hogy
a saját szemével lássa, a pápa valóban a kisebbség oldalán áll, és jóváhagyja
a határozatot.
      Nicolaus Cusanus doktor megdöbbent és szörnyülködött, amikor a
szent concilium pecsétjét meglátta a papiroson, amit neki kellett követként
elvinnie. Kijelentette, hogy előbb-utóbb kiderül, hogy törvénytelenség
történt, és attól tartott, hogy ez majd rossz fényt vet az egész kisebbségre, s
őreá is. Ám már késő volt a bánat. Még ha jól tudta is, hogy a pápai párt
hidegvérűen kihasználta, hogy ő nagy tudású, igazságos és pártatlan férfiú
hírében állt, lelkiismerete mégis tiszta volt, mivel hitte, hogy választásával
az egyház javát szolgálta. A tarentumi érsek megbénította akaraterejével,
megígérve neki, hogy egyedül ő felel majd minden következményért.
      Ezzel szemben nagyon örült, amikor hallotta, hogy íródeákjaként
elkísérhetem, és nem tudott eleget hálálkodni a tarentumi érseknek a
bőkezűségéért. Nem volt hiú férfiú, de a két püspök népes küldöttsége
mellett nagyon szegénynek tűnt volna, ha egyetlen alárendeltje sem lett
volna. Johannes Dishypatus csaknem ugyanilyen helyzetben volt. Az ő
császárának nem volt arra pénze, hogy számára kíséretet fizessen, azt a
segélyt viszont, amit az egyházi zsinat ajánlott fel neki, feddhetetlen
férfiúként nem volt hajlandó elfogadni. Amikor egyszerű útiholmiját láttam,
nagyon is elhittem, hogy puszta fecsegés volt a mendemonda, miszerint
Velence megvesztegette volna őt. Hiszen még a lovát is kölcsönkapta a
tarentumi érsektől!
      Cesarini bíboros engedélye nélkül nem hagyhattam el Bázelt, mivel az
ő szolgálatában álltam, és gyanút kelthetett volna, ha búcsú nélkül
megszököm. Mit sem sejtve még a kisebbség határozatának titokban történt
lepecsételéséről, ami az ő jó hírét is veszélyeztethette, mivel a ládát az ő
házában őrizték, és a láda feltörésében az ő szolgái közül ketten is részt
vettek, ez a nemes és jóhiszemű férfiú, mint a concilium elnökségének a
tagja, levelet írt a bizánci császárnak és a konstantinápolyi pátriárkának, és
megindokolta, szerinte miért áll az igazság a kisebbség oldalán. Engem
megáldott az útra, sőt még pénzt is adott, hiszen jól ismerte Cusanus doktor
szegénységét. Bizonyára lelkiismeret-furdalást kellett volna éreznem, hogy
ilyen szépen búcsúzott tőlem és megáldott az útra, pedig én olyan csúnyán
visszaéltem a bizalmával. Ehelyett szánalmat éreztem iránta, arra gondolva,
hogy ezt a tiszta, önzetlen és jóra törekvő embert épp saját pártjának kemény
és elszánt férfiai teszik bolonddá. Ugyanilyen bolondszerep jutott
osztályrészül Cusanus doktornak. Még én is tudtam, mit tettem, én, aki
fiatal és hozzájuk képest jelentéktelen ember voltam. Ám ők nem tudták.
      Úgy lovagoltunk ki Bázelből a nyárelő ragyogásában, mint akik a
halál és a kétségbeesés házából az élet derűjébe vágynak. A vándorlás
gondtalan ujjongása töltötte el a szívemet. Az utazás végcéljaként a mesébe
illő, ezeréves Bizánc csillant fel arányló álomként. Hatalmát és gazdagságát
ugyan elvesztette már, de továbbra is őrizte örökségét, Görögország
bölcsességét. Mint Európa utolsó keleti támaszpontját barbárok ostromolták,
és most nyugat felé nyújtotta a kezét, végre készen az egyetértésre az
évszázados bizalmatlanság és szkizma után. Szólította az egymással harcoló,
széthúzó nyugati országokat, hogy keresztes hadjáratban egyesüljenek a
hitetlenek ellen, s mentsék meg az özönvíztől műveltségük kincseit.
      A készülődés izgatott vidámsága közepette számtalan kérdéssel
ostromolták Dishypatust és Cusanust. Dishypatus szakállas, komor ábrázata
mosolyra derült. Akadozva beszélt latinul, amint ecsetelte azt a sok
veszedelmet és viszontagságot, amelyekkel Bázelbe vezető útján találkozott.
Görögre fordította a szót, igyekezett olyan egyszerűen beszélni, mintha
ügyefogyottakhoz vagy gyerekekhez szólna, mégis Cusanus volt az
egyetlen, aki mondandójának legalább egy részét megértette.
      A gazdag püspökök tiszteletet tanúsítottak iránta és Cusanus iránt. A
pihenőhelyeken és az éjszakai szállásokon felváltva az étkezőasztalukhoz
hívták ezeket a tudós férfiakat, nehogy érezniük kelljen a szegénységüket. A
szállást közös erszényből fizették. Én éjszaka Cusanus doktorral aludtam, és
gyakran az ágyat is megosztottam vele, ha nem volt elég hely. A lovaglás
meg az utazás kényelmetlenségei kimerítették a püspököket, Cusanus
doktor pedig folyvást arról panaszkodott, hogy túl gyorsan lovagolnak,
félvén, hogy leesik a ló hátáról. Én azonban fiatalságom miatt véget nem érő
ünnepnek tekintettem az utazást. Máshoz voltam szokva, míg magam
vándoroltam. Néhány nap múlva már megpróbáltam görögül beszélni
Dishypatusszal. Az én számból simábban gördült ez a nyelv, mint amikor
Cusanus doktor beszélte. Dishypatus egyre barátságosabban bánt velem, és
görög nyelven teológiai kérdésekről magyarázgatott nekem, megmutatván,
miért volt meg minden oka arra, hogy eretneknek tartson engem.
      Távozásunk után Bázelben komoly felfordulást okozott, amikor
kiderült, hogy visszaéltek a pecsétnyomóval. Túlságosan sokan tudtak róla,
és a kisebbséghez tartozó atyák nem tudták megállni, hogy ne tegyenek
csipkelődő megjegyzéseket az ellentábor örömmámorban úszó tagjaira, akik
aztán kíváncsivá lettek. Végül Aeneas Sylvius egyik barátja titoktartási
ígéret ellenében hallhatott a dologról, és természetesen sietett
nyilvánosságra hozni. A teljes ülésen dühös szitkok kíséretében vádolták
Cesarini bíborost, ám ártatlansága nyilvánvaló volt. A tarentumi érsek felállt
és elmesélte az egész ügyet, és közölte, hogy vállalja érte a teljes felelősséget.
Csak magas egyházi méltósága mentette meg a feldühödött tömeg
tettlegességétől. Amikor jogtanácsosa szólni akart védelmében, Aquilea
püspöke a hajánál fogva ragadta meg a férfiút, ütlegelni kezdte.
Bejelentették, hogy a tarentumi érseket letartóztatják, és őrök kíséretében a
szálláshelyére vitték. Cesarini bíboros elkeseredésében sírt, tiltakozott az
erőszak ellen, és megesküdött rá, hogy semmiről nem volt tudomása. Olyan
szilárd hírneve volt, hogy a legtöbben hittek is neki. A tarentumi érsek
jobbnak látta, ha megszökik formális bázeli fogságából, és Bolognába utazott
a pápához. Az egyházi zsinat többségi szavazattal megfosztotta minden
egyházi méltóságától és érseki süvegétől. Ezt a határozatot a pápa a maga
nevében semmisnek nyilvánította, és bíborosi méltóságra emelte őt.
      Küldöttségünk mégis jóval előbb ért Bolognába, mint ő. Hallottuk,
hogy Firenze már javában készíti fel a hajókat az utazásra. A pápa ugyanis
jobban szerette volna ebbe a városba összehívni az uniós zsinatot. Hiszen a
köztársaság a legmegbízhatóbb támaszának bizonyult azokban a
háborúkban, amelyekbe Itáliában keveredett. Ám Milánó hatalmas urát már
maga ez a gondolat olyan dühös nyilatkozatra késztette, hogy az ügy
megfenekleni látszott. Jenő pápa Bolognában szokása szerint remeteéletet
élt, és szakadatlan tanácskozásokkal töltötte az idejét, hogy olyan
elfogadható áthidaló javaslatot találjanak, amely nem haragítaná meg
túlságosan az itáliai fejedelmeket és Németország császárát. A császár újból
kifejezésre juttatta, hogy egyetlen itáliai várost sem fogad el, annál
alkalmasabb tanácskozási színhelynek tartja Budát vagy Bécset.
      Küldöttségünket tehát egyelőre Bolognában szállásolták el, és a pápa
megfelelően gondoskodott az ellátásunkról. De teltek a napok, és a napokból
hetek lettek, a nyárelő friss enyheségéből tikkasztó itáliai hőség lett, Cusanus
doktor pedig egyre nyugtalanabbá vált, nem értve a pápa késlekedését.
Hiszen az ő ügye szempontjából az volt a döntő kérdés, ki ér előbb
Konstantinápolyba, hogy megkezdje a tárgyalásokat a császár és a pátriárka
Itáliába kíséréséről.
      Ha idősebb és érettebb lettem volna, és jobban érdekelt volna a
politika, ezekben a forró, idegesítő nyári hetekben Bolognában kiváló képet
alkothattam volna magamnak Európa ellentéteiről, és arról az ördögi körről,
amelybe a pápa szemlátomást menthetetlenül belekeveredett. Bolognában
minden fontosabb fejedelemnek - nem is szólva a királyokról - követe,
ügyvivője és tudósítója volt. Valamennyien egymással versengtek, hogy
keresztülhúzzák a másik terveit, értesüléseket vásároltak és csereberéltek, és
szép summákat mozgattak meg a pápa tanácsadóinak megvesztegetésére.
Szorult helyzetében a pápa már oda jutott, hogy senkiben sem bízhatott
meg. Az egyházi zsinat azzal fenyegette, hogy leváltja, és új pápát választ,
ha jóváhagyja a kisebbség dekrétumát. A fejedelmek megfélemlítették. És
mindenekelőtt pénzhiányban szenvedett.
      Cusanus doktor íródeákjaként szabad bejárásom volt a palota
udvarába és kertjébe. Rákaptam arra, hogy a legforróbb napokban egy fa
árnyékában heverésszem a szökőkút mellett. A víz csobogása közepette
görög szavakat igyekeztem tanulni abból a tudományos szótárból, amit
Cusanus doktor szerzett. De ösztönös kíváncsiság lett úrrá rajtam. Több
alkalommal észrevettem, hogy egy igen szép, fekete szemű, talján leány
próbál közeledni hozzám. Valamilyen ürügyet keresett hozzá, megszólított
és csábítóan rám mosolygott. Azt hittem, hogy a palota szolganépéhez vagy
valamelyik bíboros kíséretéhez tartozik. Nem ez volt az első eset, hogy
zavarólag nők közeledtek hozzám. Ám ilyen arcátlanul még senki sem
merte rám vetni magát, mert egyszer, miután engem elnyomott az álom, ő
hozzám lopakodott, fölém hajolt, és megcsókolta a szám.
      Hirtelen felültem, köpködtem, kezemmel a számat dörgöltem. - Menj
az utadra, te ostoba leány! - rivalltam rá dühösen.
      Ő leült mellém, felsóhajtott, barna ujjait tördelte, és így válaszolt: -
Miért vagy olyan hideg, hogy még arra sem vagy hajlandó, hogy rám nézz?
      Eltaszítottam volna magamtól, ám gyanítottam, hogy ebben
reménykedik, hogy aztán belém csimpaszkodjék, és dévaj birkózásba
kezdjen velem a gyepen. Ezért felálltam, hogy odább menjek. Ő zavarba jött,
és ezekkel a szavakkal ragadta meg az ingem ujját: - Ne, ne, ne menj! Nem
akarsz pénzt keresni?
      Félreértettem a szándékát, és elkeseredetten felkiáltottam: - Mi az
ördög bújt belétek, nőkbe, hogy nem hagytok nyugodtan olvasni? Hiszen
vannak itt fegyverforgatók meg lovagok is, akik ingyen is lefekszenek egy
ilyen szép leánnyal. Nekik kellene fizetniük neked, nem pedig fordítva, de
engem az ilyesmi nem érdekel.
      Ő haragra gerjedt, a tenyerével szájon csapott, és rám ripakodott: -
Bármennyit fizetnél is, nem feküdnék le veled! Éppen ellenkezőleg,
mélységes ellenszenvet érzek a hozzád hasonló sápadt fiúk iránt. Csak azt
hittem, hogy csábítással könnyebben magammal vihetlek, mivel ebben az
eszközben eddig még nem csalódtam. Minden férfi fölösleges
kérdezősködés nélkül követett, még a szerzetesek is. Tőlem semmit sem
kaptak, mégis elégedetten tértek vissza, jóllakottan, szomjukat oltva és
pénzzel a zsebükben. Ha nem hiszed, kövess, és fogadd el, amit majd
kínálnak neked.
      A leány nem látszott veszélyesnek, és megítélésem szerint semmi
ellopnivaló nem volt nálam, ami megért volna ekkora fáradságot. Elfogott a
kíváncsiság, és megkérdeztem: - Csak nem tévesztesz össze valakivel?
Johannes Peregrinus vagyok, a tudós Cusanus doktor íródeákja.
      Ő lelkesen helyeselt: - Igen, tudom. Azzal bíztak meg, hogy téged
keresselek fel. Add hát a kezed, és együtt sétáljunk el innen, mint a
szerelmesek, hogy távozásunk ne keltsen figyelmet. De ha hozzám nyúlsz,
megharaplak, mert tényleg ellenszenves és neveletlen fiú vagy.
      A kezemet nyújtottam neki, ő pedig élénken fecsegve kivezetett a
kapun, szerelmetesen felém fordítva az arcát, ragyogó szemét le nem véve
rólam. Egy szűk sikátorban selyemszöveteket és szőnyegeket árusító
boltocskák mellett haladtunk el, mígnem bezörgetett egy vasalt kapun, és
felvezetett a sötét lépcsőn. Egy szépen berendezett szobában csillogó szemű,
szép arcú fiatalember fogadott, akinek sárgás arcbőre keleti származásáról
árulkodott. Körülötte a szobában mindenféle szép dísztárgy, keleti
szőnyegek és aranyszállal átszőtt brokátvégek voltak nagy választékban.
      - Itt van ő - szólt a leány. - Borral hiába kínálja, és a pénz sem érdekli,
de kíváncsi fiatalember. Ez a gyengéje.
      A férfiú néhány ezüstpénzt vett elő egy erszényből, és mosolyogva a
leánynak adta. A leány rám nyújtotta a nyelvét, és dölyfösen felszegett fejjel
ment a maga útjára. A férfiú jókedvű nevetéssel fordult hozzám, elővillantva
hibátlan fehér fogsorát.
      - Én sem iszom, ha nem muszáj - mondta. - És a pénzzel sem
törődöm sokat, hanem inkább szórom, amerre járok, ha kedvemre való
társat találok. De olyan ember vagyok, aki tudásra vágyik, mint te is. Amint
látod, kereskedő vagyok, és hosszú utakat kell tennem. Ezért az
értesüléseimet szívesen cserélem ki értelmes emberekkel. Ebben a városban
nincs sok ismerősöm, és a fogadókban csak hivalkodó részegekkel
találkozom. Ezért ne vedd zokon, hogy ilyen módszerekkel csalogatom
magamhoz azokat a férfiakat, akiktől hasznos ismereteket remélek szerezni.
      Leültetett, és édességekkel kínált, mintha gyermek lettem volna.
Élénken és szórakoztatóan beszélve érdeklődött egy ékszerkereskedő bázeli
lehetőségeiről, a fizetendő vámokról meg sok egyéb dologról, amiről
halvány fogalmam sem volt.
      - Íródeák vagyok, nem kereskedő - mondtam.
      - Ha a gazdáddal hamarosan Konstantinápolyba utazol - jegyezte
meg -, hasznodra lehetnek az efféle ismeretek is. Nem sokan tesznek ilyen
hosszú utat.
      Keserűen azt mondtam, hogy konstantinápolyi utazásunk időpontja
mérhetetlenül távolinak tűnik. Ő bólogatott, elkomolyodott, és ezt mondta: -
Igen, igen, hallottam ilyen mendemondákat. Az egyházi zsinat
befagyasztotta a pápa legjobb pénzforrásait, megtiltva a hivatali kinevezési
díjakat. Amit ezekből eddig még nem fizettek be, Bázelbe kell küldeni, nem
Rómába. Ezenkívül az egyházi zsinat úgy határozott, hogy saját tagjainak
előjoguk van a megüresedő hivatalokra. Tehát a pápa ezekből sem számíthat
külön bevételre. Hogyan fedezhetné hát az uniós tárgyalások költségeit?
Hiszen sehonnan sem kaphat kölcsönt, még annyit sem, amennyiből négy
nehéz gályát tudna felszerelni és háromszáz zsoldos íjászt felfogadni
Konstantinápoly védelmére. Ez ugyanis a bizánci császár első feltétele,
mielőtt útra merne kelni, miként bizonyára te is tudod. És akkor mennyibe
kerülnek majd maguk a tárgyalások! Olyan összegekbe, amelyektől minden
értelmes pénzember elborzad.
      Elmondtam neki, hogy ugyanilyen nehézségekbe ütköztek
Avignonban az egyházi zsinat többségének követei is. - De hiszen
semmiben sem érdemes többé hinni - fakadtam ki -, ha ilyen nagy és igaz
ügyet meghiúsíthat a pénz.
      - Hát te még nem nagyon ismered a világot - jegyezte meg
mosolyogva. - A mi korunkban főként a pénz számít. De hogy lásd,
megbízom benned, hogy te is megbízz bennem, elárulhatom neked, hogy
biztos helyről származó hírek szerint a pápa az induláshoz szükséges
összeget mégis megkapja kölcsön formájában Firenzétől. Ez titokban fog
megtörténni, és a pápa előbb vagy utóbb kénytelen lesz áthelyezni a
tárgyalásokat Firenzébe, hogy a köztársaság megkeresse a kölcsönadott
pénzt, bár a kedélyek lecsillapítására először valószínűleg Itália valamelyik
semleges városában kell megkezdeni a tanácskozásokat.
      - Ez aztán az áldott jó hír! - kiáltottam fel örvendezve. - Tehát mégis
útnak indulhatunk.
      Ő elkomorult, és ezt mondta: - Attól tartok, az itteniek közül senki
sem fogja fel valójában ennek az egész ügynek teljes súlyát. Én sokat
utaztam a világban. Ismerem Konstantinápolyt, sok mindent tudok a
törökök dolgairól, mivel velük is kereskedelmi kapcsolatba kerültem. Engem
komolyan rémületbe ejt, hogy mennyire vaktában és tudatlanul indítják el a
küldöttségeteket erre a veszélyes útra. A kereszténység javáért őszintén
aggódva jutottam arra a gondolatra, hogy valakinek valóban figyelmeztetnie
kellene az illetékeseket. Nézd csak, az unió a görög és a katolikus egyház
között egyszerűen lehetetlen, és sohasem valósulhat meg. Ebbe az esztelen
vállalkozásba fogva a pápa csak ok nélkül szórja a pénzét, nem is sejtett
veszedelmeknek teszi ki a küldöttségét, és kudarcra ítélt vállalkozásával
végérvényesen lerombolja tekintélyét az európai országok szemében.
      - Hogyan beszélhet így? - kérdeztem rosszallóan.
      - Nem ismeritek a görög egyházat - mondta meggyőződéssel. - A
kereszténység egyetlen igazhitű örökösének tartja magát. Konstantinápoly
vakbuzgó lakossága a jámbor szerzetesek vezetésével egy emberként
lázadna fel császára és a pátriárka ellen, ha a tárgyalások során hitvallásuk
akár egyetlen betűjéről is vagy hagyományaikról alkudozásokba
bocsátkoznának. Ha tehát valóban megindulnának a tárgyalások, azok
csupán meddő vitákhoz vezetnének, mert egyik fél sem engedne a maga
álláspontjából. A császár és a pátriárka a népe miatt nem engedhet, a pápa és
a püspökök viszont nem hajlandók engedni, mivel a pápa szemében a
tárgyalások egyetlen célja az, hogy őt mindkét egyház fejének elismerjék.
      Fürkészőn nézett rám, és így folytatta: - Higgy nekem! Minden szó
igaz. Értelmes emberként magad is felfogtad már, hogy a bázeli egyházi
zsinaton csak a pénzről vitatkoztak. A pápa is a pénzért szorgalmazza
ezeket a tárgyalásokat, abban a reményben, hogy a gazdag keleti egyháztól
hatalmas többletbevételekre tesz majd szert. Valójában senki sem gondol a
hitre meg az üdvösségre, kivéve az ostoba tudósokat és teológusokat,
akikből egyszerűen bolondot csinálnak. Ebben az egész dologban ez az
egyetlen igazság.
      Ellenérveimre várva szomorúan csóválta a fejét. Mivel hallgattam, ő
folytatta: - A bizánci császárt szorult helyzete viszi rá, hogy ezzel az utolsó
eszközzel tegyen próbát. De Murad, a törökök békeszerető uralkodója és az
ő bölcs nagyvezíre világosan kifejezésre juttatta, hogy Bizáncot illetően
beérik eddigi hódításaikkal. Készségesen megengedik, hogy Bizánc
megőrizze jelenlegi helyzetét, és ennyivel megelégednek, hiszen Bizánc
legyengült állapotában nem jelent többé veszélyt az oszmánok
megnövekedett és erős birodalmára. Ám ha tárgyalások kezdődnek a
nyugati országokkal, a szultán ezt kénytelen lesz ellenséges lépésnek
tekinteni. Vagy talán várja tétlenül a tárgyalások kimenetelét és a lehetséges
keresztes háborút? Bár tudja, hogy Konstantinápoly lakossága lehetetlennek
tartja az egyházak egyesítését, mégis figyelembe kell vennie ezt a veszélyt.
Bizánc elvész, ha a császár itáliai utazásának hírére a szultán összevonja
Konstantinápoly ellen a haderejét és elfoglalja a várost. Ezért, ha komolyra
fordul a dolog, a császár és a pátriárka el sem mer utazni az országból, hogy
megkezdje a tárgyalásokat, amelyeket a saját népük éppúgy helytelenít,
akárcsak a törökök. Hiszen egész létük a törökökkel kötött tartós békétől
függ.
      Elhallgatott és várakozóan nézett rám.
      - Miért magyarázza el nekem ezt az egészet? - kérdeztem.
      Ő széttárta a kezét, a vállát vonogatta, és ezt mondotta: - Talán jobb
nyitott szemmel útra kelni, és tudni, miről is van szó. Üdvös lenne ez a
gazdád számára, meg mindkét püspök számára, akik eleve reménytelen
ügyért áldozzák fel kényelmüket, kockáztatják a hivatalukat, sőt még a
tulajdon életüket is. Nem az volna-e a legelőnyösebb mindkét fél számára,
ha lemondanának erről a reménytelen gondolatról és visszahoznák az
egyetértést az egyház kebelébe?
      - Kegyelmed tényleg önzetlen és őszinte ember, hogy ilyen szépen
gondolkodik mindannyiunk üdvéről - mondtam. - De nagyon ostoba
volnék, ha azt képzelném, hogy a pápa meg a bíborosok nem tudnak
minderről. A bizánci császár és a pátriárka bizonyára jobban ismeri a népét,
mint mi. A törökök is már régen meghódították volna Konstantinápolyt, ha
megtehették volna. Az akarat nem hiányzott belőlük, hiszen az a Murad
szultán néhány évvel ezelőtt már megostromolta Konstantinápolyt,
eredménytelenül. Az a hős város még szegénységében és legyengülten is
képes volt visszaverni a hitetlenek rohamait. A próbálkozás sokba került a
törököknek, és egykönnyen bizonyára nem újítják fel erőfeszítéseiket.
      Lázasan töprengtem, és így folytattam: - Lehet, hogy képtelen
gondolat. Lehet, hogy meddő tárgyalásokhoz vezet csupán, és sohasem
valósul meg az unió. A pápa talán csak arra használta fel az egész unió
kérdést és a zsinat színhelyéről folytatott vitát, hogy a jóhiszemű embereket
a maga oldalára állítsa, és felbomlassza a szent conciliumot, amely ha
egységes marad, előbb-utóbb megrendítené az ő egyházfői méltóságát, és
saját döntései alá rendelné a pápát. Talán a bolondját járatják az ostoba
tudósokkal és a jámbor püspökökkel, akik ekképpen hiábavalóan
buzgólkodnak, de hogy én is ugyanolyan őszinte és becsületes legyek
kegyelmed iránt, mint kegyelmed irántam, őszintén bevallhatom, hogy
engem egy cseppet sem érdekel az egész ügy. Megvalósul az unió vagy sem,
nekem alkalmam nyílik Konstantinápolyba utaznom, és megismerhetem a
görög civilizációt. Ez az egyetlen cél, amit a magam számára fontosnak
tartok.
      Ő nagyon meglepődött, indulatosan felemelte a kezét, és felkiáltott: -
Te aztán istentelen ifjú vagy, hogy ilyen szemérmetlenül beszélsz!
Megbüntet az Isten, és a törökök rabságába kerülsz, amiért a saját szeszélyed
kielégítésére szívtelenül olyan ügyet védelmezel, ami csak pusztulást hoz
valamennyi félre.
      - Ugyan ne tettesse magát kegyelmed! - válaszoltam. - Inkább legyen
ugyanilyen őszinte, és vallja be, hogy kinek az érdekében beszél, és
tulajdonképpen mit akar tőlem.
      Ő az ártatlan bárányt játszotta, és ezt állította: - Békés kereskedő
vagyok csupán, amint látod. Minden sikeres kereskedelem alapja a béke.
Ezért érthető, ha ismeretekre vágyom, és igyekszem figyelmeztetni másokat
olyan bonyodalmakra, amelyek veszélyeztetik kereskedői munkámat.
Semmiről sem érdeklődtem tőled, amit bárki ne tudhatna. És nem is
beszéltem neked olyasmiről, amit ne tudna bármelyik férfiú, aki érdeklődik
a politika iránt. Engem semmi rosszal sem lehet vádolni, és engem jó pénzért
megváltott menlevelem oltalmaz.
      - De - folytatta nyomatékosan, komoly szemmel nézve rám - szépen
szolgálnád a béke ügyét, ha üzenetemet a legkomolyabb figyelmeztetésként
közölnéd a gazdáddal, Cusanus doktorral, és rábírnád őt, hogy hozza szóba
ezt a küldöttség másik két tagjánál, mielőtt nekivágnátok az útnak, aminek a
végét nem ismeritek. És még egy észrevétel: a Konstantinápolyba vezető út
egyáltalán nem veszélytelen, még erős gályák védőkíséretében sem. Jóllehet
a rhodoszi lovagok és Velence hadihajói védelmezik az útvonalat, a tengeri
kalózoknak megvannak a maguk eszközei. Az is elképzelhető, hogy a
szultán a védelme alatt álló katalóniai kalózokat egyenesen odaküldi, hogy
álljanak lesbe, és már a kezdet kezdetén akadályozzák meg uniós
próbálkozásotokat.
      - Pontosan értem a kegyelmed szándékát - mondtam. - Miért is ne
szólhatnék ezekről a dolgokról Cusanus doktornak?
      Ő felvidult, és a pénzes zacskóért nyúlt. - Természetesen megfizetem
a fáradozásodat - mondta. - Figyelmeztesd, bizonygasd neki az unió
lehetetlenségét, kérdezd meg, valóban háborúra akarja-e uszítani a
törököket és pusztulásba akarja-e sodorni Konstantinápolyt, ijesztgesd a
tenger szeszélyeivel és a kalózokkal, és nem fogod megbánni.
      Kis kupacokba maga elé rakosgatta a pénzt, számolgatta és
jelentőségteljesen nézett rám. Én a fejemet ráztam. - Engem nem lehet
megvesztegetni - mondtam. - Nem részegeskedem, és még egyetlen nő sem
tudott elcsábítani. Ha eleget teszek a kérésének, csupán azért teszem, mert
helyénvaló és méltányos dolog, hogy a gazdám tudja, mire vállalkozik. Ám
semmilyen figyelmeztetés meg nem akadályozhatja azt, aminek meg kell
történnie. Ám ha egyszer el akarnának csábítani engem, ha valóban meg
akarnának kísérteni, akkor a kegyelmed valamelyik barátja
Konstantinápolyban megajándékozhatna az Iliász kéziratával. Akkor
bizonyára többször is fontolóra venném, mielőtt visszautasítanék egy ilyen
értékes ajándékot.
      - Mindenkinek megvan a maga bolondsága - válaszolta erre -, de te
valóban bolond vagy, ha a fiatalságodat tékozlod el, és a szemed teszed
tönkre régi kéziratok böngészésével. Benned ennél sokkal több van.
      - Mi az a több? - kérdeztem.
      Ő széttárta a kezét, de nem tudott válaszolni. Még aznap este mindent
elmondtam Cusanus doktornak erről a gyanús találkozásról és a kapott
figyelmeztetésről. Ő egyáltalán nem ijedt meg, hanem örvendezve így szólt:
- Ezek jó hírek. Ha eddig a szívem mélyén kételkedtem az unió sikerében, és
aggódtam a nehézségek miatt, amelyek az útjában tornyosulnak, akkor most
újraéled bennem a remény. Bárhonnan jött is a figyelmeztetés, azt mutatja,
hogy az unió ellenfelei komoly gondban vannak. Ha az unió megszületése
szerintük is a lehetőségek határain belül van, akkor mi, az unió hívei csak a
legjobbakat remélhetjük.
      Néhány nappal később, amikor az esti miséről hazafelé tartottunk,
valaki megpróbált a tömegben kést döfni az oldalamba. Éreztem csípőmön
az ütést, de csak miután kikeveredtünk a tömegből, vettem észre az
ujjasomon a hasítást, s láttam, hogy az ujjasomban tartott könyv bőrkötését
egy éles kés hasította fel. Megmutattam a kés nyomát Cusanus doktornak,
aki először megszidott, amiért világi könyvet vittem magammal a
templomba, hogy a mise alatt olvasgassam. Ám neki is el kellett ismernie,
hogy helytelen tettem szerencsésre fordult, mert ha a kés nem a könyvet
találja, csúnyán megsebesíthetett volna.
      - Hát nem annak a jele-é ez is, hogy a létező világ mennyire esztelen?
A rosszat jutalmazzák, de a jóért büntetés jár.
      Ő azt válaszolta, filozófusként nem hihet abban, hogy akár a
gondviselés, akár az ördög ilyen kézzelfogható módon beleavatkoznék,
miként azt a tanulatlan emberek képzelik. Éppily kevéssé bizonyíthatja
valamely különös véletlen a történtek ésszerű voltát.
      - A történés sokféleségébe még beleférnek a különösebb véletlenek,
ám ha megátalkodottságodnak ezen jutalmazásába a gondviselést akarod
belekeverni, akkor ugyanolyan tanulatlan vagy, mint az a vénasszony, aki az
ördögöt szidja, ha a macska lelöki az asztalról a tejesköcsögöt. Az ilyen
tapasztalatról nem szerezhetünk biztos ismereteket, bármilyen sok különös
véletlent gyűjtenénk is össze bizonyítékul.
      Kijelentettem, hogy kételkedőként ő rosszabb nálam is, aki azért
vittem magammal a templomba a könyvet, hogy tudásomat gyarapítsam.
      - Sokszor beszéltél nekem tudásról, tökéletességről és igazságról -
válaszolta -, és én nem akartam ellentmondani neked, mert fiatal vagy még,
és nem akartalak elkedvetleníteni őszinte igyekezetedben. De itt Bolognában
a megdöbbentő cselszövések és a bizonytalanság hálójában vergődve,
magamban bizonyságot szereztem arról, hogy az embernek semmilyen
dologban sem adatott meg a tökéletes tudás.
      Nagyon meglepődtem, és azt kérdeztem, hogyan tud bizonyítani egy
ilyen vigasztalan következtetést. Ő az ujjai hegyével a halántékát tapogatta,
hogy az utca zajában összeszedje a gondolatait, és így válaszolt: - A
teremtett világ vizsgálata késztetett arra, hogy azt higgyem, miképpen
minden lény saját természetének megvalósítására törekszik, azonképpen e
törekvés megvalósításához meg is kapta a megfelelő eszközöket. Az ember
legbelső törekvése a tudásra és a megértésre irányul, ezért feltételezhetjük,
hogy e törekvés valóra váltásához meg is kapta a szükséges eszközöket. De
ha az emberi tudás mibenlétét megvizsgáljuk, hamar észrevesszük, hogy
minden tudás úgy születik, hogy azt, amit ismerünk és tudunk, egybevetjük
azzal, ami korábban még ismeretlen volt. Ezen az úton sokáig elmehetünk,
ám a végére sohasem jutunk. Az ember számára elérhetetlen a teljes igazság,
a teljes tudás. Jobban megérted, ha a teljes tudást Istennek nevezem. Isten
lényegét sohasem leszünk képesek felfogni. Ezért minden igazságunk
mindig is korlátolt marad és tudásunk függvénye lesz. A tökéletes tudás
határtalan, ahogyan Isten is határtalan, ezért nem tudjuk felfogni.
      - Ezt nem fogod fel - folytatta -, mert megszoktad, hogy magad körül
mindent véges testként szemlélj. De a matematika vizsgálata rávezetett,
hogy az egyetlen végleges tudás, amit az ember megszerezhet, az a sejtés,
hogy számára a végleges tudás elérhetetlen marad, mivel különben az
ember önmagában Isten lenne. Ezt nevezem én bölcs tudatlanságnak a
tanulatlan tudatlanság ellentéteként, mivel ez nyújtja nekünk az egyetlen
biztos alapot, amire értelmes gondolkodásunkat felépíthetjük, anélkül hogy
ábrándozásokban tévelyegnénk.
      - És Görögország tudósai? - kérdeztem. - És valamennyi nagy
filozófus? Kegyelmed talán bölcsebb náluk?
      - Egyáltalán nem képzelem magam bárkinél is bölcsebbnek, hanem
inkább beismerem a butaságomat - válaszolta nagy alázattal. - Ám a pontos
és céltudatos gondolkodás megmutatja mindazt, ami meghaladja az általam
elmondottakat, és ami a tudás követelményeivel mérve ábrándozásnak,
képzelgésnek és nem bizonyított feltevésnek mutatkozik. E mellett az
állításom mellett szilárdan kitartok, mert nagy erőfeszítések árán és a
fejemet alaposan meggyötörve sikerült tisztáznom. Matematikai hasonlattal
fogom neked megmagyarázni. Lehet-e görbe az egyenes?
      - Nem - mondtam -, hiszen a görbe az egyenes ellentéte.
      - Pontosan így van - örvendezett. - De képzeld el a kört érintő
egyenest. Képzeld el a kört végtelenül nagynak. Akkor a kört érintő
egyenesnek bele kell olvadnia a körbe. A végtelenség világában az ellentétek
találkoznak egymással, és az egyenes meg a görbe azonossá válik. Aztán
képzeld el, hogy a kör belsejébe sokszöget rajzolunk. Bármilyen rövidre
rajzolják is az oldalait, ezek sohasem olvadhatnak egybe a kör kerületével. A
kör négyszögesítése lehetetlenség. De ha azt képzeljük, hogy a sokszög
oldalai végtelenül kicsire rövidülnek, akkor végtelenül kicsi részecskék
gyanánt egybe kell olvadniuk a kör kerületével. Ez a kör négyszögesítésének
az egyetlen megoldása. Az ellentétek a végtelenül kicsiben is találkoznak és
egymással azonossá válnak. Tehát Istent ugyanolyan jól megtaláljuk a
végtelenül kicsiben, mint a végtelenül nagyban. De a létezés és a történés
világában a végesség és a mérhetőség mindennek az ismérve, így az emberi
tudásnak is a végesség az ismérve. A jelenségeket csak más véges
jelenségekhez viszonyítva mérhetjük és érthetjük meg. Semmit sem
érthetünk meg abból, hogy ezek miként viszonyulnak a végtelenül nagyhoz
és a végtelenül kicsihez. Ezért kellett Istennek emberként a világra születnie.
Krisztusban eggyé vált az ember és az Isten, a végesség és a végtelenség, a
korlátozottság és a korlátlanság.
      - Vándorlásom során arra tanítottak - mondtam -, hogy Isten
ugyanolyan nagy és ugyanolyan kicsi, mint az ember. Azt hittem, az
egyetlen feltétlen igazság, hogy Isten a tulajdon szívemben van. Ha igaz,
amit kegyelmed bizonygat, akkor azt mondanám, hogy az emberben a
végesség és a végtelenség egyesül.
      Szavaim fájdalmasan érintették Cusanus doktort. - Ez ábrándozás,
képzelgés, misztika és tévtan - mondta indulatosan. - Már a gondolat is az
emberben rejlő eredendő bűn megnyilvánulása. Az eredendő bűn egyáltalán
nem ugyanaz, mint az alantas testi ösztönök szolgai követése. Hiszen a
szentek és az aszkéták, sőt még a tanulatlan szerzetesek is megmutatták,
hogy az ember képes megtartóztatni magát a testi kísértésektől. És az
eredendő bűn nem lehet csupán az ember véges voltából származó
gyengeség, miként a büszkeség, a hiúság, az irigység s a rosszindulat,
hanem az én gondolkodásom szerint az ember eredendő bűne csupán az a
képzelgés, hogy valaha is megszerezheti a teljes igazságot és a teljes tudást.
Én ezt vélem eredendő bűnnek, ám ezt a gondolatomat még tovább kell
fejlesztenem, amíg össze nem sikerül egyeztetnem az egyház tanításával, és
amíg önmagam előtt nem tisztázom maradéktalanul a tudás véges voltával
kapcsolatos kérdést.
      Biztatott, hogy szoktassam hozzá a gondolkodásomat a végtelenség
fogalmához, mert ennek megsejtése és felfogása egyáltalán nem könnyű
dolog, hanem megköveteli a gondolkodás alapos gyakorlását. Csak
példázat, ha a gondolatot rávezetjük a végtelenül nagyra és végtelenül
kicsire, hiszen mindkettőt meg kell még fosztani a nagy és a kicsi fogalmától,
ami a végletesség világába tartozik. A végtelenség Isten, és miképpen a
végtelennek, azonképpen Istennek sem lehet a nagyság vagy a kicsiség
attribútumát adni. És a végtelenséget ugyanúgy nem lehet létezőnek, mint
nem létezőnek gondolni, mivel a létező és a nem létező a végesség világához
kötné. Tehát példázatok útján a gondolatokkal és az értelemmel közelíteni
lehet a végtelenhez, de az emberi gondolat sohasem érheti el, és soha fel
nem foghatja.
      A megértés olyan forró és buzgó vágyával hallgattam a rejtvényét,
hogy teljesen megfeledkeztem róla, hogy kést próbáltak döfni az oldalamba.
Csak akkor jutott újra az eszembe, amikor az udvarra értünk, és ekkor így
szóltam: - Feltehetőleg sohasem fogom megtudni, ki szúrt meg és miért, de
keserű a gondolat, hogy egy csekély véges vasdarab egyetlen rövid pillanat
alatt kiereszthetné a testemből a lelket, és kiolthatja gondolataimat a létező
világról. Legyünk hát óvatosak a magunk véges módján, és kerüljük el a
halált, még ha a halál igazsága minden más véges igazsághoz képest csupán
viszonylagos volna is.
      A következő napon a tarentumi érsek belovagolt a pápa rezidenciájául
szolgáló palota udvarára. Érseki kámzsája alatt megcsörrent a vért és
pengtek a sarkantyúi, amint leugrott hatalmas lova hátáról. Úgy csörtetett
be, mint egy katona. Vele együtt visszatért az akarat meg a határozottság. A
pápa végre a saját aláírásával erősítette meg a kisebbség határozatát.
Dishypatus hozzájárult, hogy a tárgyalások végleges színhelyét csak azután
jelöljék ki, miután a bizánci császár és a pátriárka már megérkezett az
általuk legjobbnak tartott kikötőbe. Ez a komor, bánatos görög tudós
ugyanúgy belefáradt a hosszú késlekedésbe, mint mi. A tétovázás nem
segített többé. Miután látta, hogy a pápa elismerte a kisebbséget,
császárának és pátriárkájának a nevében, mint az ő meghatalmazottjuk,
írásos nyilatkozatban törvényes conciliumnak ismerte el az egyházi
zsinatnak a pápa által kinevezett vezetőit s a hozzájuk csatlakozó
püspököket. Sőt olyan messzire ment, hogy kijelentette, a császár és a
pátriárka egy hónapon belül Itáliába indul, mihelyt megérkeznek
Konstantinápolyba a zsinatnak a pápa által törvényesített képviselői.
Unokatestvérét, Condolmieri érseket előreküldte Velencébe, hogy ott a
megállapodás értelmében hadigályákat béreljen, és őt nevezte ki ezek
parancsnokául. Konstantinápolyban a küldöttségnek az ő legátusával, a
raguzai Johannesszel egyetértésben kellett folytatnia a tárgyalásokat, és a
küldöttség megerősítésére még két püspököt küldött velünk.
      Az ünnepélyes búcsúfogadáson én is láttam a pápát. Ezt inkább a
tarentumi érsek kegyességének, semmint a szerény Nicolaus doktornak
köszönhettem. De az érsek nem feledkezett meg rólam. Éppen ellenkezőleg,
magatartásából és kegyességéből megértettem, hogy a pápa egyik
legodaadóbb hívének tart. Még arra a méltányos predendára is célzott, amit
külön diszpenzációval kaphatok, miután visszatérek Konstantinápolyból. Én
azt mondtam, hogy nem szándékszom az egyház szolgálatába állni, hanem
beérem a költők tanulmányozásával, mivel a Cusanus doktorral folytatott
beszélgetések már épp eléggé megmutatták, hogy belőlem nem lesz
filozófus. Ő azt mondta, hogy ez egyáltalán nem akadály. Valamelyik
egyszerű egyházközség jövedelmét úgy is élvezhetem, s az ügyek intézésére
helyettest állíthatok, ha én magam nem veszem fel a tonzúrát. Bizonyára
nagyon furcsának és egy kicsit bolondnak is tartott, amikor azt mondtam,
hogy nem kívánom lekötni magam.
      A pápai áldás vajmi kevéssé lelkesített fel, bár az a megtiszteltetés ért,
hogy megcsókolhattam a papucsát. Ehelyett figyelmesen néztem őt, amint a
küldöttséghez beszélt. Szép arcú, sovány, komor férfiú volt, távolról sem
olyan kitűnő vagy lelkesítő szónok, mint Cesarini bíboros. Tudtam, hogy
egy újgazdag velencei kereskedő fia volt, aki Krisztus parancsát követve
örökségét szétosztotta a szegények között, és kolostorba vonult. Egyik
hasonló gondolkodású szerzetes társával együtt a kúria szolgálatába került,
miután ez utóbbinak a rokonát pápává választották. Hogy aztán később a
bíborosok konklávéja miért éppen őt választotta meg pápának, arra csak egy
magyarázat volt: a bíborosok könnyen irányíthatónak tartották. Hiszen nem
tanult sem teológiát, sem kánoni jogot, nem mutatott érdeklődést az
irodalom iránt, csak a szerzetesrend szigorú ájtatosságait folytatta, és
erkölcsileg feddhetetlen volt. Az egyházi zsinattal már a kezdet kezdetén
vitába keveredett, ami aztán évről évre mélyült, és szakadással fenyegette az
egyházat. Róma lakói fellázadtak ellene, és visszaállították a köztársaságot,
úgyhogy egy halászbárkában kellett menekülnie a Tiberisen egyetlen
hűséges szolgája kíséretében, s csak a hirtelen feltámadt szélvihar mentette
meg a dárdáktól meg a nyílvesszőktől, amint egy pajzzsal betakarva feküdt
a bárka fenekén. Az itáliai fejedelmekkel háborúba keveredett. Minden józan
emberi ész szerint alá kellett volna vetnie magát az egyházi zsinatnak és a
támogatását kellett volna keresnie. Ő ehelyett az unió kérdésében önfejűen
és kíméletlenül bomlasztani kezdte a zsinatot, és a többség nyíltan fellázadt
ellene.
      Ezért irtózattal vegyes kíváncsiság lett úrrá rajtam, amint elnéztem azt
a szigorú férfiút. Krisztust akarta követni, ehhez semmi kétség nem fért. És
amint nézegettem, nem is akartam személyes becsvággyal vádolni. Éppen
ellenkezőleg, az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy nem a saját
dicsőségét kereste, hanem rendíthetetlenül hitt benne, hogy Péter
örökségéért hadakozik, az apostoli szék hatalmának visszaállításáért,
követőire és az egyház javára gondolva. Komor, vigasztalan korba született,
amit sokan a világvég jelének tekintettek. A keserűség, a csalódás és a
böjtölés mély barázdákat szántott az arcára. Ő volt az egyház feje, és a test
nem élhetett fej nélkül, de nem tudtam felfogni, miért éppen őrá bízták a
mennyek országának kulcsait. Ő hitte, hogy igaza van, de bizonyára az
egyházi zsinat többsége is azt hitte, hogy neki van igaza, s a külső egyház
sok tévhite, a kapzsisága és istentelen élete érthetővé is tette ezt a hitet.
      A küldöttség feladatának fontosságáról beszélt, megtiltotta a
küldöttség tagjainak, hogy Konstantinápolyban bármilyen egyéni nézetet
fejtsenek ki a keleti és a nyugati egyház közötti vitás kérdésekről, amelyek
elsimítására az egyházi zsinatot összehívták, megtiltotta nekik, hogy vitákba
bocsátkozzanak, és felhatalmazta őket, hogy a szent szakramentumokból
való kizárással fenyegessék meg a concilium többségének a küldöttségét, ha
megkísérlik rábírni a császárt meg a pátriárkát, hogy utasítsák vissza a pápa
által jóváhagyott kisebbségi meghívót. De dogmatikus vitákba nem
bocsátkozva barátságra kell törekedniük az ortodox egyház tudósaival, és
minden igyekezetükkel olyan anyagokat kell gyűjteniük, amelyek a
katolikus egyház ügyének használhatnak a hit kérdéseiről indítandó
vitákban. Mindig és szakadatlanul észben kell tartaniuk, hogy az első, a
legfontosabb és az egyetlen feladatuk az, hogy a császárt meg a pátriárkát
kíséretével együtt mielőbb útnak indítsák Itáliába. Akkor minden más
tisztázása a tárgyalásokra maradhat.
      - Értessétek meg velük hitünket és feltétlen meggyőződésünket, hogy
az unió megkötése felrázza a kereszténységet, és a szakadás után
visszaállítja egységét. Ennek eredményeként a Konstantinápolyt fenyegető
török veszedelem felébreszti a fejedelmek lelkiismeretét, és ugyanazt a szent
lelkesedést gyújtja fel bennük, ami a nyugati országokat a keresztes
hadjáratokhoz, a Szent Sír felszabadítására vezette. Ha tétováznak a mi
háborúskodásaink és széthúzásunk miatt, akkor csökkentsétek ezek
jelentőségét, és tüntessétek fel őket jelentéktelennek beszédeitekben.
      De tanácsait szárazon és minden lelkesedés nélkül adta, mintha
kellemetlen kötelességet teljesített volna. Ő kerülte a tömeget és az emberek
társaságát, a kényszerű nyilvános szereplés megerőltető volt számára. A
szerzetesi cella szigorú magánya egész lényére rányomta a bélyegét. A
tarentumi érsek új méltóságának teljes pompájában feszesen és szilárdan
állt, mint egy sziklatömb, arcát mintha vasból öntötték volna. Gyanítottam,
hogy az jár az eszében, mennyire más lenne, ha pápaként ő lenne az egyház
feje. Ez a gondolat arra késztetett, hogy tiszteljem Jenő pápát, mint embert,
éppen azért, mert belőle hiányzott ez a sziklaszilárd magabiztosság. Neki a
szíve mélyén minden döntéséért meg kellett küzdeni, és szüntelen
bizonytalanságban gyötrődnie, vajon helyesek voltak-e döntései.
      Amikor az udvaron Cusanus doktor holmiját pakoltam fel a ló hátára,
odajött hozzám a fekete szemű talján leány. Rám mosolygott és ujjával sokat
sejtetően megtapogatta ujjasomon a hasadást, amit magam varrtam össze.
      - Eredj az utadra, te leány! - szóltam rá. Szeme felszikrázott. Olyan
erősen szorította össze az ajkát, hogy a szája elfehéredett, és a harag
elcsúfította őt.
      - Könyveket tudsz olvasni, Johannes íródeák - mondta -, de mit sem
tudsz az életről. A ruhádon lévő hasadásról meg kellene tanulnod, hogy
udvariasabb légy a nőkhöz, és ne sértsd meg őket ok nélkül.
Faragatlanságodért és neveletlensegédért még meg fogsz szenvedni.
      - Ne aggódj, te leány - válaszoltam -, épp eleget tudok a
szenvedésekről. - De elfogott a kíváncsiság, és megkérdeztem: - Szóval te
döfetted belém a kést?
      Ő elnevette magát és megbökött a kezével. - A férfiak ostobák -
jelentette ki. - A vecsernyéről olyan hideg tekintettel és rátartian jöttél, hogy
engem észre sem vettél, amint egy fajankóval a téren sétáltam. A fickó
folyton utánam futkos, és pillanatnyi szeszélyből egy csókot ígértem neki, ha
az oldaladba döfi a tőrét. Ő habozás nélkül meg is tette, és rászolgált a
csókra, noha nem sikerült téged megsebesítenie. Nem tudom, kettőtök közül
ki a nagyobb bolond, te vagy ő.
      - És ezt arcátlanul be is vallod nekem - mondtam, azon töprengve,
hogyan büntethetném meg a legjobban. Az udvaron a lovak patkói
kopogtak, a fegyveresek felkapaszkodtak a lovak hátára, az indulás izgalma
magával ragadott. Hirtelen magamhoz öleltem és megcsókoltam őt, amilyen
jól csak tudtam. Ő behunyta a szemét, és egészen elsápadt a karomban.
Aztán hirtelen kitépte magát az ölelésemből, köpött egyet és arcul ütött,
majd sírva elfutott.
      A bosszú nem szerzett örömet. Épp ellenkezőleg, elszomorított.
Miközben kilovagoltam a városból, arra gondoltam, hogy alighanem
valóban keveset tudok az életről. Ámde, lázadoztam, nem is akarok tudni, a
fejem és a gondolataim tisztaságát nem akarom összezavarni a föld és az
érzékek mámorával. Talán porból vétettem, de a gondolatok szikrázása
bennem nem lehet csupán földi.
      Nicolaus Cusanus doktor is lehorgasztott fejjel, gondolatokba
mélyedve lovagolt. Hosszú út állt előttünk. Azt hittem, imádkozik magában,
az út minden fáradságára és a ránk váró gyötrelmekre gondolva. De amikor
végre felemelte kerek fejét, hogy nyugtalan gyermekszemével rám nézzen,
így szólt: - Az igazság egyszerű. A legegyszerűbbnél is egyszerűbbnek kell
lennie. Mivel minden olyan sok alakban és az emberi gondolatok
áthatolhatatlanul sok csomójú hálójában van, a végső igazságnak olyan
egyszerűnek kell lennie, hogy egyetlen pillanatnyi fényes villanásként rá
lehessen találni és meg lehessen látni. Miért gyötörni hát magunkat, hiszen
még a legnagyobb tudósok gondolatai is, és az a sok könyv is, amit
elolvastam, csak falként emelkedik körülöttem, hogy elválasszon engem a
legegyszerűbb igazságtól.
      - A halál az egyetlen igazság - szóltam én. - Erre rátaláltam már,
amikor a templomkert falánál a fülemüle énekére felébredtem. Szerintem
csupán fülemüledal az élet, ugyanúgy hiányzik belőle minden értelem és
céltudatosság.
      - Ebben hittek már a Sztoa meg Epikurosz tanítványai is - sóhajtott fel
-, nincs ennél szomorúbb tanítás. Ezért kellett az igének testté válnia, és e
világra születnie, hogy vigasztalanságunkból örök életet nyerjünk. A
gondolkodó ember számára magas a hit küszöbe, de nem átléphetetlen, és a
gondolkodó emberhez nem méltó, hogy csak egy kétségbeesett kiáltásban
törjön ki: hiszek, mert esztelenség. A zsidók számára bűn, a görögök
számára őrültség, ám az igazság mégis oly egyszerű, hogy egy gyermek is
fel tudná fogni.
      - Miért bizonygatja ezt kegyelmed szakadatlanul önmagának? -
kérdeztem. - Ha hinne kegyelmed, nem lenne szüksége ily sok
bizonygatásra ahhoz, hogy a hitet összeegyeztesse agyának és értelmének
követelményeivel. A szíve mélyén eretnek kegyelmed, Nicolaus doktor.
Ezért nem tud vádolni és elítélni engem, amikor én más igazságot keresek.
      - Kétkedő vagyok - kiáltott fel -, ifjúságom árulója vagyok, olyan
ügyet szolgálok, amiben nem hiszek! De istenem, istenem, mivel megadtad
nekem a gondolkodás ajándékát, célod az volt, hogy éljek is ezzel az
ajándékkal. Add meg hát azt is, hogy a Te igazságod fénye fellobbanjon
nekem. Ha csak egyszer is, ha csak egyetlenegyszer is az életemben, akkor
ennyivel beérem.
      - Legyen hát a pápa az egyház feje - mondtam vigasztalólag. -
Kegyelmed pedig az egyház türelmetlen, kétkedő lelkiismerete! Bizonyára
ezért küldték kegyelmedet korunk legnagyobb missziós feladatának
teljesítésére, Kelet és Nyugat kibékítésére. Ám ebben a sötét korban
mindenki szájon veri a közvetítőt és a béketeremtőt, ezért hát én elkísérem
és védelmezem kegyelmedet, kíváncsian lesve, miként sikerül teljesítenie e
feladatát.
      S ahogy jelenésért imádkozott, megértettem, hogy én már
megkaptam, amikor a templomkert falánál a bodzafa alatt a fülemüle dalára
ébredtem.
III
      Augusztus közepe táján végre elvitorlázhattunk Velencéből azokkal a
hadigályákkal, amelyeket a pápa bérelt a kölcsönkapott pénzből. A tenger
többnyire nyugodt volt, és a hegyes partvidék mentén eveztünk.
Naplemente után lila lett a tenger. Ez számomra Róma és az ókor tengere
volt. Végtelen elragadtatás érzése töltötte meg a szívemet, amikor
Görögország partjait láttam felkékleni. Amikor Patroszban partra szálltunk,
képes lettem volna megölelni minden porlepte babérfát, magamhoz
szorítani a templomok repedezett, töredezett oszlopait. Ám a valósággal
szembe kellett néznem. A nyár öldöklő forrósága barnára perzselte a földet.
Az ősi templomok roskadoztak. A fekete kámzsás szerzetesek szeméből
gyűlölet áradt felénk, a latinok felé.
      Már a hajón megtanultam a velenceiektől, hogy a görög tenger a
gyűlölet tengere. A törökök uralkodtak keleten KisÁzsiában, nyugaton
Bulgáriában, Macedóniában és Thesszáliában. Bizánc hatalmának utolsó
maradványaként a császár fivérei uralkodtak Moreában, egymással
marakodva és még a törökökkel is szövetkezve hatalmi törekvéseik
érvényesítésére. Sőt Demetriosz, a császár öccse, Murad szultán oldalán
Konstantinápolyt ostromolta. Velence és Genova szigeteket foglalt el,
amelyeken kereskedőházakat alapított, egymással versengve és egymásra
gyűlölködve. Szerbia despotája adót fizetett a szultánnak, ugyanígy Albánia
is. Velence a német császár ellen hadakozva elfoglalta Dalmácia partvidékét.
A keresztesek által alapított latin császárság utolsó maradványaként francia
grófok és bárók valamely leszármazottai igyekeztek hatalmukban
megtartani a szigetüket. Itt a mindenki mindenkit gyűlöl elve uralkodott. A
keresztények gyűlölték a mohamedánokat, a mohamedánok pedig a
keresztényeket. A katolikus keresztények gyűlölték a görög hitű
keresztényeket, az ortodoxok a katolikusokat. A szegény parasztok
gyűlölték uraikat, az arisztokraták pedig egymást gyűlölték. A külföldi, ha
senkit sem akart megsérteni, okosabban tette, ha befogta a száját. Ilyenné
változott az egykor hatalmas és aranytól csillogó Bizánci Birodalom.
Foszlányaiért harcoltak egymás ellen a gyűlölködés és az összeomlás e
korszakának haramiái. Esztelennek tűnt az a gondolat, hogy a krisztusi
szeretet jegyében megbékélést vigyünk abba az országba, amelyben a
császár öccse a hitetlenekhez fordulhat segítségért a fivére ellen.
      Patroszban a hajóra szállt Konsztantinosz, Morea despotája, VII.
Johannesz császár legidősebb életben lévő bátyja. Neki az volt a feladata,
hogy mint a császár képviselője megszemlélje azt a háromszáz íjászt, akiket
a velencei uralom alatt lévő Kréta szigetén toboroztak, s hogy aztán velünk
együtt Konstantinápolyba vitorlázzon. A császár itáliai utazása idejére őt
szándékozta kijelölni helyettesének, hogy távolléte alatt ő feleljen
Konstantinápoly biztonságáért. Úgy hírlett róla, hogy kiváló katona. Ám a
velenceiek azt suttogták, hogy annak idején a császár engedélye nélkül jött
Moreába, és állítólag a törökök segítségével szándékozott elűzni onnét a
fivérét.
      Ezt nehezen tudtam elhinni. Körülbelül harminchárom éves, göndör
szakállú, szép férfiú volt. Orcájára ugyanaz a komor, szomorú lehangoltság
nyomta bélyegét, amit már Dishypatus orcájáról is ismertem. De
megbízhatónak és barátságosnak mutatkozott, és császári származása
ellenére sem volt dölyfös. A kíséretéhez tartozó előkelő, tanult görögök
sokkal dölyfösebben viselkedtek. Nem tartott sokáig, míg megértettem,
hogy minden szertartásos udvariasságuk ellenére a szívük mélyén
barbároknak tartanak bennünket. Birodalmuk nyomorúságos helyzetéről és
megaláztatottságától függetlenül mégiscsak ezeréves volt, ezért a nyugati
országok fejedelmeit és uralkodóit felkapaszkodott jövevényeknek tartották.
      Küldöttségünk kétfelé oszlott, hogy időt nyerjünk. Az egyik csapat
egyenesen továbbvitorlázott Konstantinápolyba, nehogy az Avignont
képviselő küldöttség előttünk érjen oda. Nicolaus doktor meg én
Konsztantinosz herceget kísértük Kréta szigetére. A hajóúton
megismerkedtem a herceghez legközelebb álló férfiúval, az előkelő és tanult
Phrantzésszel, aki tanácsadóként kísérte őt el. Ő maga mesélte, hogy együtt
nevelkedtek a herceggel és elválaszthatatlanok voltak egymástól.
      Egyáltalán nem képzeltem, hogy ennek az előkelő férfiúnak irántam
tanúsított érdeklődése barátság lett volna. Épp ellenkezőleg, megértettem,
hogy tőlem igyekszik megszerezni a szükséges ismereteket küldöttségünk
tagjairól, az egyházi zsinatról és az itáliai viszonyokról. Értésemre adta,
hogy Konstantinápolyban bizalmatlansággal és visszautasítással fogunk
találkozni. Konsztantinosz herceg mindenesetre politikai
szükségszerűségnek tartja az unió megvalósítását, mivel máskülönben
Konstantinápolyt pusztulás fenyegeti. Azt mondta, ő maga értelmi és
érzelmi okokból melegen támogatja az uniót.
      - Hiszen ugyanazt a Krisztust imádjuk - magyarázta. - Egy
felvilágosult korban ennek kellene diadalmaskodnia a műveletlen
szerzetesek előítéletei meg a teológusok fölött, akik szavakért és betűkért
hadakoznak.
      Rosszul beszélt latinul, és nagy segítség volt számomra, hogy
kérésemre görögre fordította, amit mondott. Ily módon tanulásomban nem
kellett a szolgák meg a szakácsok népnyelvére hagyatkoznom. Ő a maga
részéről szívesen hagyta, hogy kijavítsam a latin mondatait, és köszönetet is
mondott érte.
      Kifinomult viselkedése és tökéletes udvariassága mély hatást tett rám.
Ő így vélekedett: - A római egyház és a görög egyház között talán ugyanaz
a különbség, mint a latin nyelv meg a görög nyelv között. A latin nyelv az
uralkodók és a törvényhozók nyelve, a görög a költőké és a filozófusoké. A
nyugati országokban az egyházat olyan egyházfiak fejlesztették ki, akik
római jogot tanultak, Bizáncban az egyház a görög filozófia talajáról nőtt ki.
A ti tudásotokat Arisztotelész csodálatosan száraz elméje uralja. A mi
tudásunk Platón mély értelmű hagyatéka. Számotokra a legfontosabb az
egyház törvénye, számunkra a szelleme. Ha az unió létrejön, a
következménye egy új, gyümölcsöző kölcsönhatás lesz a két egyház között.
Adjátok ti a szervezetet, s mi visszük bele a szellemet.
      Hosszú részleteket tudott kívülről a görög költészetből, az Iliásztól
kezdve, és vette a fáradságot, hogy ezeket szép, iskolázott hangján elmondja
nekem. Konsztantinosz herceg megszemlélte a hajót és felszerelését, és
Condolmieri bíborossal meg a velencei hajóskapitánnyal a tengeri
haditechnikáról beszélgetett. Cusanus doktor vég nélkül geometriai ábrákat
rajzolt egy papirosra, esténként pedig a csillagokat vizsgálta. A hajónak
megvolt a maga szűk, rendezett világa. Ahogy a tenger körülvett bennünket,
elérhetetlen messzeségbe távolodtak a kor eseményei. Béke uralkodott a
szívemben. Beleegyeztem volna, hogy a hajóút bármily hosszú ideig tartson.
      Candiában a velencei erődítmény parancsnoka részben a
helyőrségéből, részben a hegyes-völgyes sziget vad lakói közül
összetoborozta az egyezményben meghatározott számú íjászt.
Konsztantinosz despota azonban nem érte be azzal, hogy felsorakozva lássa
és megszámlálja ezeket a férfiakat. Átvizsgált minden embert és a
felszerelését, közülük többet nem fogadott el életkora és kiképzetlensége
miatt, és követelte felszerelésük kiegészítését, hogy minden férfiúnak
legalább sisakja, mellvértje és megfelelő íja legyen. Az egyházfiak
méltánytalannak tartották a követelését, a velenceiek pedig uzsoraárakat
követeltek a felszerelésért. Ám Konsztantinosz herceg ezeket mondotta:
      - Ha a törökök támadást indítanak Konstantinápoly ellen, utólag
semmilyen mulasztást sem lehet pótolni, sem pénzzel, sem siránkozással,
sem imákkal. Már csak a városban esetleg kirobbanó belső zavargások miatt
is szükséges, hogy ezek az idegen országbeli férfiak gyakorlott és
fegyelemhez szokott katonák legyenek. Alig néhány évvel ezelőtt a
konstantinápolyi halászok titkos szövetséget kötöttek, hogy a várost egy
váratlan rohammal elfoglalják, és átadják a törököknek. Hatszáz házat
kellett kiüríteni és lerombolni, egy egész városrészt a tengerparti fal mellett.
Én katona vagyok, és nem alkudozhatom arról az egyezményről, amit a
császár kötött a pápával.
      Ezekkel a tárgyalásokkal néhány nap telt el, míg végül a
zsoldoscsapatot behajózták, és összezsúfolódva, nagy felfordulás közepette
folytattuk utunkat a Görög-tenger felé. Valamennyi szigetet, amely mellett
elvitorláztunk, görög hagyományok és regék avattak szentté. Amikor a
Hellészpontosz-szoroshoz közeledtünk, reménykedtem, hogy elhaladunk
Trója romba dőlt városa mellett, hogy legalább kéklőn felsejleni láthassam
azt a partvidéket, amely mögött Ilion emelkedett, és amelynek fövényére a
görögök partra húzták hajóikat. Nicolaus doktort érdekelték a térképek, és
kijelentette nekem, hogy Ptolemaiosz térképein fel van tüntetve Ilion helye.
Elfogott a vágy, hogy egyszer kezemben az Iliásszal, bejárhassam a csaták
színhelyét, amelyeket ez a költemény örökített meg. De a terület a törökök
uralma alatt állt, és a velenceiek állították, hogy a törökök azonnal megölnek
minden keresztényt, aki a kezükbe kerül, ha nincs fegyveres kísérete és a
szultán kancelláriája vagy kormányzói által kiállított közlekedési engedélye.
De ilyen közlekedési engedélyt a Hellészpontosz környékére nem adtak ki a
törökök, mivel a tengerszoros partjain helyőrségeik voltak és tartottak a
kémektől.
      Miután elvitorláztunk Mütiléné szigete mellett, heves vihar tört ki,
ami eltérítette irányából a hajót. Lemnosz szigetének jó kikötőjébe
tartottunk, ám a szél olyan erős volt, hogy, bár a sziget védelmébe értünk, az
evezők nem voltak elegendőek a nehéz gályák mozgatására. A szél
irányában kellett vitorláznunk, és miután alábbhagyott a vihar leghevesebb
tombolása, előttünk a tengerből erdővel borított, meredek, sziklás hegy
emelkedett. Ennél vadabb, zordonabb tájat még sohasem láttam, de a
sziklatömbök között kolostorépületek és templomkupolák emelkedtek. A
vihar a görög egyház szent Athosz-hegyének a közelébe sodort bennünket.
Ez a szent tájék is török terület volt már, miután ők elfoglalták Thesszáliát,
de a kolostorok adót fizettek a szultánnak, ő pedig védelmezte a területüket,
és megengedte nekik a szabad vallásgyakorlatot. Olyan szent volt ez a
terület, hogy még a törökök sem merték kifosztani. Csupán a katalóniai
kalózok támadtak egyszer rá a szerzetesekre, mivel csábították őket a
kolostorok kincsei.
      Mindannyian tengeribetegek lettünk, és nyomorultul éreztük
magunkat, az evező rabszolgák kimerültek, és az egyik hajó léket kapott. De
a szerzetesek csak Konsztantinosz herceg parancsára engedték meg nekünk,
hogy horgonyt vessünk a kolostor szűk kikötőjében.
      Ezer éve egyetlen nő sem tehette be lábát a kolostorok szent területére,
így mesélték nekem. Sőt Phrantzész egyenesen azt állította, hogy ezekben az
erdőkben és a hegyek kihalt némaságában egyetlen nőstény állatot sem
lehetett találni. A főkolostor könyvtárában az első gyülekezet és az első
egyházi zsinatok korából származó kéziratok is voltak. De az athoszi
szerzetesek és a magányba visszavonult remeték már évszázadok óta nem a
könyvekben keresték az isteni bölcsességet. Azt állították, hogy az általuk
kifejlesztett lelkigyakorlatok segítségével közvetlenül egyesülhetnek Istennel
és láthatják az isteni világosságot.
      Nicolaus doktoron lázas lelkesedés lett úrrá, amikor a kéziratokról
hallott: - Helytelen lenne, ha gyenge és kételkedő ember létemre kétségbe
vonnám az isteni gondviselést - mondotta. - Ő vitt bennünket a tengeri
viharba, és ilyen szörnyű félelmet még sohasem éreztem, de az volt a célja,
hogy ide vezessen bennünket a görög egyház legszentebb helyére, és
nekünk követnünk kell az ő útmutatását.
      - A múlt században a pusztító fekete halál éveiben az Athosz-hegyről
terjedő palamita teológia legyőzte a szabadelvű Varlaam teológiáját -
magyarázta Phrantzész -, és egyházunk igaz tanításaként megerősítést
nyert. Varlaam még a nyugati egyházzal való uniót is javasolni merészelte.
Ezért itt egyáltalán nem számíthattok baráti fogadtatásra.
      Ám Konsztantinosz hercegnek mint a császár fivérének a tekintélye,
meg az a büszkeség, amellyel ereklyéik és könyvtáruk iránt viseltettek,
legyőzte a szerzetesekben az irántunk érzett ellenszenvet. Thesszaloniki
elfoglalása is megrendítette őket, s védtelennek érezték magukat a török
uralom alatt, noha meglepetésemre a szolgálattevő szerzetesek török ruhát
viseltek. Bizonyára olyan szilárdan hittek az idő által szentesített teológiájuk
fölényében a nyugati egyházzal szemben, hogy bíztak benne, még az
egyházi zsinat követeit is megtéríthetik. Mutogatták nekünk egyházi
kincseiket, a szent edényeket, az aranytól, gyöngyöktől és drágakövektől
súlyos miseruhákat és a gyertyafüsttől megfeketedett csodatevő ikonjaikat.
A kolostorban a szerzetes művészek egész iskolája működött, akik
évszázados, pontos szabályok szerint festették és aranyozták szentképeiket.
Ezek közül néhány csodálatosan szép volt, és áhítatot ébresztett. Nekik
köszönhetően szép bevételre tett szert a kolostor.
      Megrökönyödésünkre és szörnyülködésünkre a szerzetesek között két
latinul tudó férfiút is találtunk, akik otthagyták a katolikus egyházat, és
szakállt növesztettek. A hitehagyottak lelkesedésével vallották, hogy a görög
egyház igazhitű. A katolikus egyház meghamisította és kiegészítette az
apostolok tanítását, a pápa az Antikrisztus, a nyugati egyház pedig Bábel
szajhája. Nicolaus doktornak minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy
vitába ne bocsátkozzék velük. A szerzetesek bizonyára félremagyarázták
megadó hallgatásunkat, s azt hitték, hogy az érveléseik gyakoroltak ránk
mély benyomást, és késztettek alázatosságra bennünket, mivel
megengedték, hogy Nicolaus doktor egész napokat a könyvtárban töltsön.
Ott rábukkant a hatodik, a hetedik és a nyolcadik egyetemes egyházi zsinat
görög szövegeire és Szent Baszileusz vitairatára Eunomosz ellen.
Mérhetetlen elragadtatására rátalált Dionüsziosz Areiopagitész addig
ismeretlen írására is, mivel valamennyi bölcselő közül ennek a tanult
görögnek az írásait tartotta a legtöbbre, aki Pál tanítványa volt, és akinek az
írásai közül másolatban és fordításban jó néhány a nyugati országokba is
eljutott.
      Remegett a keze, amint az évszázadoktól megsárgult
pergamenhártyákat lapozgatta, amelyeken az írás annyira elhalványult,
hogy már alig látszott. A szerzetesek szívesebben mutogatták volna
himnuszkönyveiket és evangéliumi szövegeiket, amelyek lapjai súlyosak
voltak az iniciálék és a miniatúrák aranyától meg ezüstjétől, és amelyek
fedelét elefántcsont faragások és drágakövek díszítették. Nem értették, miért
lelkesedik a humanista tudós a fatáblákba kötött, értéktelennek tűnő és az
idő vasfogától kikezdett könyvekért. A pogány filozófusok és költők írásait
nem őrizték meg, ám előfordulhat, vélekedtek, hogy ilyesmi is meglapul
valahol a könyvtár ládáiban. A könyveikről nem volt teljes jegyzékük.
      Az egyházi zsinatok szövegeiről és Szent Baszileuszról Nicolaus
doktor másolatokat vásárolhatott tőlük, és azzal töltötte az idejét, hogy
ezeket egybevetette az eredetivel, hogy megállapítsa, hibátlanok-e. A kezét
tördelte, sóhajtozott és könnyekre fakadt, amikor arra gondolt, milyen kevés
idő áll a rendelkezésére, hogy elmélyedhessen ezekben a kincsekben,
amelyekre inkább véletlenül, semmint ésszerű keresés és átnézés
eredményeként bukkant rá. Ilyen kutatás hónapokat, esetleg éveket vett
volna igénybe, így hát csak a könyvtáros egykedvű tanácsaira
hagyatkozhatott.
      Az évezredes kolostori közösség a maga szent hagyományaival és
furcsa istentiszteleti szertartásaival, a templomok mirhaillata és a zordon
Athosz-hegy kétségtelenül mély benyomást tett rám. Ez a hatás tovább
erősödött, amikor felkerestük az egyik szent életű szerzetes
remetekunyhóját, hogy megismerjük a palamita ájtatossági gyakorlatokat. A
zordon erdőben egyetlen élőlényt sem láttunk, madárdal sem hallatszott.
Gerendákból ácsolt kunyhójában, a piszoktól megkeményedett rongyaiban,
ápolatlan és gubancos szakállával és hajával, a szerzetes első pillantásra
vadembernek tűnt. Ám a lényéből mély és tökéletes békesség sugárzott.
Látogatásunk nem zavarta, mivel ájtatossági gyakorlataival kifejlesztette azt
a képességét, hogy el tudjon szakadni a világtól, amikor csak akar. Szerzetes
kísérőnk kérésére letelepedett a földre, hátát a falnak támasztotta, állát a
mellére szorította, tekintetét a magasba emelte, mintha a szemöldökét vette
volna célba, szeme fehére szinte világított az arcából, visszatartotta a
lélegzetét és motyogva ezt a mondatot ismételgette görögül: "Mi Urunk,
Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam!"
      Motyogása hallhatatlanná halkult, légzése szemlátomást teljesen
megszűnt, teste pedig vonaglani kezdett, mintha fulladozott volna. Szájából
nyál folyt a szakállára, önkívületbe merült, mit sem tudva többé rólunk.
Bizonyos idő múltán a szerzetes, aki elkísért bennünket, észbe kapott, és így
szólt: - Látjátok körülötte a fényt?
      Sem Nicolaus doktor, sem én nem láttuk, de Phrantzész sem. A
szerzetes megsértődött, és azt mondta, hogy ez csak azért van, mert
eretnekek vagyunk. Ő maga világosan látta a gyenge fényt a remete teste
körül, mégpedig a hasi tájékon, mivel az emberben a has a lélek lakhelye.
Állította, hogy amikor a legszentebb életű szerzetesek a legmélyebb
önkívületbe merülnek és lelki szemükkel ugyanolyan fényességet látnak,
mint a Tábor-hegyen Krisztus színeváltozásának pillanatában, akkor ők is
lámpásként fénylenek. A böjtöléstől és ájtatossági gyakorlatoktól edzett
szemek sötét éjszakákon a kolostorból feltekintve észreveszik a
hegygerinceken a remetekunyhók tájékán villódzó fényt.
      Nem értünk rá, hogy bevárjuk, amíg a szent életű szerzetes felocsúdik
révületéből. Szerintem abban a halálszerű állapotban, a gerendakunyhó
félhomályában villogó szeme fehérével nem volt több ijesztő látványnál. A
visszavezető úton a szerzetes igyekezett legjobb tudása szerint elmagyarázni
nekünk, hogy az ő felfogásuk szerint az ember saját testében miért válhat a
színeváltozás ragyogásának részesévé. Magyarázatát a nyelvi nehézségek
nehezítették, és Phrantzész sem tudott segíteni, mivel nem volt teológus.
Bizonyára ezért nem értettük meg maradéktalanul, amit mondott:
      - A tábor-hegyi fényesség, színeváltozás az Istenből sugárzó energiát,
az örökös isteni ténykedést jelenti, ami áthatolhat a teremtett lényeken,
anélkül hogy csökkenne vagy bármit is veszítene önmagából. Azáltal, hogy
a nem teremtett erők sugárzása a teremtett lényekbe hatol, ez utóbbiak
részeseivé válhatnak a nem teremtett erők tulajdonságainak. Ha az ember a
testét elmélkedéssel és előírásszerű légzésgyakorlatokkal edzi, tulajdon
testében tapasztalhatja Isten el nem enyésző, önmagától való és örökké
sugárzó energiáját, és így tapasztalhatja Isten fényességét.
      Azt is elmondta, hogy a színeváltozás és az Istennel való egyesülés,
miközben a lélek Istenben pihen, a legnagyobb testi és lelki élvezet, amit az
ember ezen a földön átélhet, mintegy megsejtve, milyen is lehet a mennyei
üdvösség. Ezért a remeték örvendezve és dicsőítő énekekkel mondanak le
erről a világról, hogy mindent megtagadjanak, ami nem nélkülözhetetlenül
fontos az élet fenntartásához.
      Mindannyian nagyon elcsendesedve tértünk vissza a hajókra, mintha
egy furcsa életből kerültünk volna vissza a megszokott, mindennapi világba.
Szép időt kaptunk és erős hátszelet, úgyhogy néhány nap alatt elértük a
Hellészpontosz-tengerszorost, és az evezők segítségével végighajóztunk
rajta. A velenceiek elmondták, hogy a tengerszorosban erős áramlat van, és
hogy ellenszélben még egy gálya sem tud átjutni rajta. Az őszi verőfényben
kék drágakőként fénylett és ragyogott a Márvány-tenger. Aztán várakozó
szemünk előtt feltűnt a kikötővel szemközti parton a Szent Szófia-templom
hatalmas kupolája és a Galata-torony, a tenger öléből kiemelkedtek a
legyőzhetetlen falak tornyaikkal, láttuk a régi császári palotát és a
Hippodrom kerítését a part menti meredélyen, s üdvlövések kíséretében a
pápai meg a velencei lobogó alatt beeveztünk a kikötőbe.
      A velenceiek azt mondták, hogy Velence után Konstantinápoly
kikötője a legjobb a világon. A falak mentén mélyen a szárazföldbe benyúló
öböl keleti partján feküdt Péra falakkal körülvett városa, amely a genovaiak
uralma alatt állott. Az öböl nyugati felében emelkedett maga a hatalmas
Konstantinápoly, amelyet a tenger és a szárazföld felől falak és számtalan
torony vett körül. Péra mellett a Boszporusz-szoros vezetett a Fekete-
tengerbe. Ennek a keleti partján is volt egy kis város, amit a törökök
birtokoltak, és adót szedtek azoktól az utasoktól, akik a tengerszoroson át
Pérába vagy Konstantinápolyba tartottak. Ugyanígy adót szedtek azoktól is,
akik a Hellészpontoszon keltek át.
      A kikötői öböl pérai és város felőli oldalán is olyan mély volt a víz,
hogy a legnagyobb hajó is közvetlenül a rakpart mellett köthetett ki. Ostrom
esetén a kikötőt farönkökön úszó, óriási lánccal lehetett lezárni, amelyet a
város felőli oldaltól a pérai oldalig két toronyhoz erősítettek. Péra teljes
mértékben latin város volt, bár görög és zsidó kereskedők is laktak benne,
mesélték a velenceiek, és csupán egyetlen szépséghibája volt, hogy Genova
városai közé tartozott, s a milánói herceg fennhatósága alatt állt.
Elmondásuk szerint a milánói hercegnek állandó képviselője volt a török
szultáni portán Drinápolyban, és a genovaiakban különben sem lehetett
megbízni.
      Gályáink a Szent Marcus-kapu közelében kötöttek ki. Megtudtuk,
hogy a partnak meg a házaknak ez a része velencei terület volt, melynek
bailója ítélkezési joggal bírt valamennyi velencei fölött. A törököknek is
megvolt a saját területük, ahol kereskedhettek, s a hitüket is gyakorolhatták.
A bizánci császár nem avatkozhatott bele a törökök ügyeibe. Csak most
hallottam, hogy városa után a bizánci császár adót fizetett a törököknek. A
velenceiek egyenesen évi tízezer dukátról beszéltek. Ebben a zajos és gazdag
kikötőben számtalan nép, nyelv és bőrszín keveredett egymással, s a
kereskedelem hitvallásuktól függetlenül egyesítette a görögöket meg a
latinokat, a törököket meg az örményeket. De a pénz elviselhetetlenül drága
volt Konstantinápolyban, mondták a velenceiek. A görög egyház
megengedte, hogy kamatot kérjenek a kölcsönök után, havi tíz százalékot,
jóllehet a katolikus egyház megtiltotta a kamatszedést, így aztán a
kereskedőknek külön árujóváírásként kellett ezt elkönyvelniük.
      Szálláshelyükről futva jöttek elénk azok a püspökök, akik előttünk
érkeztek, és velük együtt Dishypatus, meg az egyházi zsinat követe, a
raguzai Johannes. Cusanus doktort úgy ölelgették, mint régen elveszett
fivérüket, lelkendezve mutogatták a hajókat, amelyeket már fel is szereltek
Johannesz császár és Jószef pátriárka részére, és erősítgették, hogy a dolgok
nem is állhatnának ennél jobban. A császár meg a pátriárka részéről csak
szívélyes barátságot és rokonszenvet tapasztaltak. Az ortodox görög
lakosság is jóindulattal viseltetett irántuk, mivel a városban az a hír terjedt
el, hogy a katolikus egyház ki akarja javítani eretnek tanításait, és hogy
többé nem is képes boldogulni az ortodox egyház segítsége nélkül. A
raguzai Johannes nem talált elég erős szavakat bosszúságának kifejezésére,
hogy az egyházi zsinat nem küldött neki híreket az események folyásáról.
Szemlátomást sokszor kiöntötte már a szívét az előttünk megérkezett
küldötteknek, de az elszenvedett megaláztatásokat ugyanolyan elevenen
tudta ecsetelni Cusanus doktornak is.
      - Magamra hagytak, hogy a görögök csúfot űzzenek belőlem -
kiáltotta. - Télen napokon át ki sem mertem mozdulni a szállásomról, mert
az emberek utánam eredtek, és ujjal mutogattak rám. A pénzem elfogyott,
híreket és újabb pénzt nem kaptam, a jámbor kereskedők
könyörületességére kellett hagyatkoznom, hogy fenntartsam magam, mivel
önérzetem nem engedte meg, hogy elfogadjam a pénzt, amit a császár
felajánlott. Aztán azt a hírt kaptam, hogy végül elfogadták Firenzét a
concilium színhelyéül, ott fogják lefolytatni az uniós tárgyalásokat.
Elővezettem a császárnak, s ő elfogadta. Ám a nyár végén olyan
mendemondákat hallottam, hogy Padovát vagy Anconát is kiválasztották.
Nem tudtam, mitévő legyek. Csak ezek a jó atyák nyugtattak meg
érkezésükkel. Ők elismerték, hogy ti, a zsinat részvevőinek számát tekintve
ugyan a kisebbséget képviselitek, ám mégis ez a többség vagy legalábbis a
zsinat elfogadhatóbb része, és bizonygatták, hogy az emberek egymás után
fordítanak hátat a többségnek.
      A velünk utazó pápai nuncius véletlenül elszólta magát: - Még ha
nem volna is így - mondta -, a pápa döntése többet nyom a latban a zsinat
határozatánál.
      Ebből nyomban heves vita kerekedett, mivel a raguzai Johannes
korántsem fordult szembe a zsinattal, noha lenyűgöző érveléssel sikerült őt
arra bírni, hogy a mi érdekünkben szóljon a császárnak meg a pátriárkának.
Nicolaus doktor nyájas békéltető képességére volt szükség meg képviseleti
jogosultságunk tudományos bizonyítására ahhoz, hogy lecsillapodjék. - Hát
nem én buzgólkodtam a zsinat érdekében és tekintélyének gyarapításáért? -
kérdezte Cusanus doktor. - Talán útra keltem volna, hogy a lelkiismeretem
ellenére hamis ügyet képviseljek? Ilyen rosszat kegyelmed bizonyára el sem
hinne felőlem, miként ezekről az atyákról sem.
      Johannes doktor elszégyellte magát, és bocsánatot kért: - Őrizzük meg
a vitákat a conciliumra - javasolta. - Engedjük meg, hogy itt a jó szándék
diadalmaskodjék a nézeteltérések fölött, és a görögök előtt mutassunk
egyetértést.
      A hajó szűkös viszonyai és az utazás gyötrelmei egyesítettek
bennünket, és így kellő tiszteletet tanúsítva egyenrangúként társaloghattam
a nagyrabecsült atyákkal. Most azonban újra az alázatos íródeák és szolga
voltam, mivel amint szilárd talajt ért a lábunk, s eljutottunk utunk
végcéljához, az atyák szemében saját jelentőségük és méltóságuk megnőtt.
Hozzájárult ehhez az is, hogy Johannész császár hízelgő tiszteletadással
fogadta őket. De Phrantzész kifogástalan udvariassággal vett búcsút tőlem,
és Konsztantinosz hercegnek is volt hozzám néhány barátságos szava,
amikor elhagyta a hajót. Megvolt az az adottsága, hogy a legalacsonyabb
rangú emberben is bizalmat és tiszteletet ébresszen. Az atyáktól hamarosan
csípős megjegyzéseket kaptam tolakodó magatartásom és kotnyelességem
miatt, és értésemre adták, hogy egyszerű öltözékemben nem illik követnem
őket, miként eddig tettem, mivel a császár csillogó ruhájú kíséretet bocsátott
a rendelkezésükre, a pátriárka pedig szépen felszerszámozott öszvéreket
küldött a használatukra.
      A magam részéről örültem, hogy megszabadultam tőlük, és a saját
fejem után menve ismerhetem meg álmaim aranyvárosát. Kipróbálhattam,
mennyire sajátítottam el a görög nyelvet, és próbát tehettem a durva
népnyelvvel, ami szerintem ugyanolyan mértékben tért el a régi írások
nyelvétől, mint a talján a latintól. Miután a csapszékek és a bordélyházak
mellett elhaladva kikerültem a kikötő soknyelvű zsivajából, az igazi görög
városba jutottam. Ennek az utcái kihaltak és némák voltak, sok helyütt
láttam düledező házakat és beomlott palotákat, a város és a falak között
húzódó széles parlagterületeken birkanyájak és tehenek legeltek. És az
emberek arcán ugyanazt a levertséget figyelhettem meg, ami Dishypatus és
Konsztantinosz herceg arcát is beárnyékolta, s ami az oly kifinomult
világnak arckifejezésében is megmutatkozott, mint Phrantzész. Ez a
csüggeteg szomorúság megszépítette őket, és a templomokban olyan
nyilvánvaló és mélységes volt az ájtatosságuk, mintha csupán a túlvilági élet
kedvéért éltek volna.
      Az első benyomás mégis csalóka volt, mert hamarosan megértettem,
hogy a konstantinápolyi görögök veszekedős, megbízhatatlan népség,
könnyen haragra gerjednek, és hajlamosak az olyan vitákra, amelyeknek se
vége, se hossza. Mindent elkövettek, hogy becsapják a latinokat, és sok
tengerész bánatosan panaszkodott, hogy a vásárlásoknál csaló módon
viselkedtek velük, vagy hogy a bordélyházakban elszedték a pénzüket. Azt
mondták, hogy még a törökök is becsületesebbek a görögöknél. A hallgatag,
komoly tekintetű törökök, akiket furcsállóan nézegettem, mintha észre sem
vették volna a görögöket vagy a latinokat. De előfordult, hogy a görög
varga, aki a kapuban üldögélt egy sarut foltozva, vitába keveredett a
mellette megálló zöldségkereskedővel az Isten trónusát őrző szeráfok
szárnyainak a számáról, és a vita hevében valóságos dührohamot kapott.
      Konstantinápoly leromlott állapotától és szegénységétől függetlenül a
csodák városa volt. A Szent Szófia-templom a legnagyobb volt a világon, és
falainak csiszolt márványa és lazúrköve tükörként csillogott, úgyhogy az
ember megláthatta magát benne. Mérhetetlenül nagy kupoláját olyan
oszlopok tartották, amelyeknél nagyobbat még sohasem láttam, maga a
kupola pedig mintha az égbolt magasságáig ívelt volna az építéstudomány
csodájaként. Azt mesélték nekem, hogy annak idején a kupolát öt malomkő
nagyságú aranykorong ékesítette, de a császárnak le kellett szedetnie őket,
hogy fedezni tudja a törökök ellen vívott háborújának a költségeit meg a
város számos ostroma által okozott kiadásokat.
      Mint minden görög templomban, az oltárt a templomtól itt is zárt
rácsozat választotta el, amelyen Krisztus és az Istenanya csodatevő ikonjai
függtek. Azt mesélték nekem, hogy a templom ereklyéi között őrizték
Krisztus egyik köntösét, azt a lándzsahegyet, amelyet a keresztfán az
oldalába döftek és az egyik szeget, amit keresztülvertek a kezén. A
kórusszentélyben a saját szememmel láttam azt a rostélyt, amelyen Szent
Lőrinc mártírhalált szenvedett és azt a törülköző formájú nagy követ,
amelyre Ábrahám terített meg az angyaloknak, amikor Szodoma és
Gomorra elpusztítására indultak.
      A Szent Szófia-templomon kívül Konstantinápolyban számtalan más
templom és kolostor is volt, amelyeket az idő szentelt meg. Magát a Szófia-
templomot annak idején körös-körül kolostorok övezték. Ám ezek közül
már csak három épület maradt meg, amelyek megsárgult márványból
épültek és tarka oszlopok díszítették őket. A Szófia-templommal szemben
jókora távolságra volt a részben leomlott márványfal övezte Hippodrom,
ahol az előkelő görögök lovasgyakorlatokat rendeztek, és az íjászatban
versengtek egymással. A templom közelében egy irdatlanul magas oszlop
állt, amelynek csúcsán lovas szobor volt. A lovas jogart tartó kezével a török
uralom alatt álló ázsiai part felé mutatott. A görögök azt mondták, hogy a
Jeruzsálembe vezető utat mutatja. A császárok régi palotája az egész part
menti dombot beborította falaival és épületcsoportjaival a Hippodrom és a
Szófia-templom keleti felén. Nagyrészt lakatlan volt, mivel termeit már csak
ünnepi ceremóniákra használták. Maga a császár a városnak pontosan az
ellenkező részében lakott a Blachernai szép parkjai között, a kikötőpart és a
városfal közelében.
      Az Apostolok temploma egy dombon emelkedett, csaknem a város
közepén. Ennek legnagyobb csodájaként egy ember nagyságú oszlopdarabot
mutattak nekem, amelyhez a Megváltót kötözték, hogy Pilátus parancsára
megkorbácsolják. Azt állították, hogy ugyanebből az oszlopból
Jeruzsálemben és Rómában is van egy-egy darab, még ha ennél kisebb is.
Szemtanúk tanúsíthatják, hogy mind a három darab ugyanabból a kőből
készült, ami a legjobb bizonyíték arra, hogy mind a három darab ugyanarról
a helyről származik. Ez az oszlopdarab közvetlenül a templom bejáratánál
állt jobb felől, egyszerű deszkapalánkkal körülvéve, és bárki megnézhette és
meg is érinthette. Az ereklyéknek különben is olyan szokatlan bősége volt
Konstantinápolyban, hogy a templomokban és a kolostorokban gondatlanul
faládákban tartották őket. Az egyik koporsóban egy szent tetemét őrizték,
akit lefejeztek. A szerzetesek ugyanabba a koporsóba egy másik szent
koponyáját tették.
      A legbecsesebb és a legcsodálatosabb ereklyét a Pantokrátor-
kolostorban láttam. Ez az a kőlap volt, amit Nikodémusz a saját sírjára
faragott ki, és amelyre Megváltónknak a keresztről levett testét emeltette rá.
Sokszínű kőből készült, és amikor a Szent Szűz a test mellett sírt,
könnyeinek egy része a kőre hullott, és még most is látszott rajta. Először
viaszcseppeknek véltem őket, de a szerzetes hagyta, hogy kezemmel
megérintsem, és biztatott, hogy hajoljak le, és nézzem meg oldalról is őket, a
fény irányából. Leginkább megfagyott vízcseppekre emlékeztetnek, ha az
ember ekképpen szemléli őket.
      De bármit mutattak is nekem, egyetlen vezetőm sem mulasztotta el
felhívni a figyelmemet arra, hogy mindaz, amit láttam, csupán sápadt
visszfénye annak, ami Konstantinápoly azelőtt, nagyságának és pompájának
napjaiban volt. Nem egészen két és fél évszázaddal ezelőtt a keresztesek
szörnyű módon árulói lettek útjuk végcéljának, orvul elfoglalták és
kifosztották Konstantinápolyt. A császárok városa sohasem heverte ki többé
ezt a dúlást, és nem tudott újra felemelkedni. Abból az időből származnak
azok a vigasztalan parlagterületek, ahol az egykori paloták helyén kecskék
és juhok legelésznek.
      A velenceiek a maguk részéről becsmérlőleg kijelentették, hogy
kizárólag a bizánci császárok mérhetetlen aljassága és csalárdsága okozta
Konstantinápoly kifosztását. A császárok még a szaracénokkal is szövetségre
léptek, hogy megsemmisítsék a keresztényeket. Biztattak, hogy a görögöket
meg sem kérdve menjek el a déli part kis, belső kikötőjének a kapujához, és
ott nézzem meg a keresztesek csontjaiból emelkedő halmot. Jeruzsálem és
Acre elfoglalása után errefelé tértek vissza. A görögök drága pénzért
átszállították őket az ázsiai partról a városba, és azon a falakkal körülvett,
félreeső helyen valamennyiüket megölték, magas halomba rakva a
tetemüket. A város nagy parlagterületeiről azt állították, hogy hatalmas
tűzvészektől származnak.
      Konstantinápoly lakosai a múltban éltek. A romlás nyomasztó légköre
vette körül őket. Már az arisztokraták palotáit sem tatarozták, noha az
épületek sarokkövei és az ajtók szemöldökfái is erősen töredeztek. A város
hatalmas falait viszont a törökök utolsó ostroma után a császár tőle
telhetőleg igyekezett kijavíttatni. Sok görög őszintén hitte, hogy csupán
városuk számtalan és páratlan értékű ereklyéje védte meg Konstantinápolyt
attól, hogy a törökök kezébe kerüljön.
      De ha a Szófia-templom hatalmas méreteivel a kereszténység csodája
volt, akkor Konstantinápoly falai az építészet és a céltudatos védelem
csodájaként a legjobb bizonyítékai annak, hogy ez a világváros egykoron
milyen gazdag volt. Összességében a város háromszög alakú volt. A
háromszög két oldalát a Márvány-tenger és a kikötő alkotta, és ezt a két
oldalt egyszeres, erős mellvédfal védte őrtornyaival. A szárazföld felőli falak
képezték a háromszög harmadik oldalát. Az erődítmény alapja az a
mérhetetlenül vastag fal volt, ami szinte a felhőkbe magaslott annak a
szemében, aki először látta. Előtte egy másik, alacsonyabb fal húzódott
bástyáival, és a falakat széles és mély sáncárok védte, amit hatalmas
ciszternákból mindig teletöltöttek vízzel. A sáncárok a Blachernai császári
palotáig húzódott, ott viszont meredeken a víz fölé emelkedő, dombos vidék
megakadályozta a sáncárok kiépítését. Ehelyett az erődítménynek ezt a
szögét erős bástyák és a szédítően magas falak védelmezték. Amikor
kimentem a kapun, és ezeket az erődítményeket nézegettem, olybá tűnt
nekem, hogy Konstantinápoly falainak áttörése még a legnagyobb túlerőben
lévő hadsereg számára is lehetetlen feladat, ha elegendő várvédő és
elegendő fegyver van. A kereszteseknek a tenger felőli oldalról sikerült
benyomulniuk a városba magas hajóikról, amelyeket a part menti
vízmélység jóvoltából szinte az egyszeres fal mellé lehetett kikötni. Ám a
törököknek nem volt ilyen hajóhaduk. Gyenge hajóikat néhány hatalmas
nyugati gálya képes lett volna megfutamítani.
      Mégis a közelgő pusztulás sejtelme töltötte el Konstantinápoly görög
lakosságának a szívét. Egy rövid emberöltő alatt tapasztalták, hogyan
terjesztették ki és erősítették meg hatalmukat a törökök az ő korábbi
területeiken, és csak öt éve, hogy a félelmetes ostromot átélték. Ezért
időnként talán hajlottak is arra, hogy a legjobbat gondolják Kelet és Nyugat
szövetségéről a két egyház uniójának formájában. Az a körülmény, hogy a
görögök betegesen, egészen gyötrelmesen büszkék voltak hagyományaikra
és városukra, könnyen azt a hiedelmet ébresztette bennük, hogy éppen a
Nyugat törekszik minden eszközzel az unióra, hogy visszaszerezhesse a
szellemiséget és a szilárd hitet, amit elvilágiasodása miatt elveszített, s
amely szerintük Keleten a legkorábbi gyülekezetből eredeztethető.
Készségesen hagyták, hogy városukból összegyűjtsék a legértékesebb
egyházi edényeket és kincseket, önmaguk előtt és egymásnak bizonygatva,
hogy már ezek puszta látványa ráébreszti a barbár nyugati országokat, mit
is nyerhetnének azzal, ha a keleti szent egyház hajlandó lenne elfogadni az
uniót. De hitükről és dogmáikról egyetlen betű erejéig sem voltak
hajlandóak alkudozni, és büszke jóhiszeműségükben nem is tartották
szükségesnek.
      Johannész császár, Jószef pátriárka és az ortodox egyház többi magas
rangú és tudós vezetője jobban tudta, miről van szó, ám ezt közülük senki
sem merte nyíltan kimondani. A népet bármilyen áron békességben és
nyugalomban kellett tartani. Csak akkor jön majd el az ideje annak, hogy a
népet a kész tények elé állítsák, amikor a sikeres tárgyalások után
visszatérnek. A császár hatalmi szavának engedelmeskedve - hiszen náluk a
császár volt az egyház feje, és ő emelte méltóságára a konstantinápolyi
pátriárkát - az egyházi vezetők közül senki sem zárkózhatott el attól, hogy a
tárgyaló küldöttség tagja legyen. De ezeknek a szakállas férfiaknak a
gondterhelt arcáról és nyugtalan tekintetéből ki lehetett olvasni a titkolt
bűntudatot és a rossz lelkiismeretet, mintha pillanatnyi politikai érdekből a
hitük elárulására készülnének, arra, hogy hitük alapjairól alkudozzanak, s
eladják Krisztust a nyugati országok egyházának.
      Annak a szokásuknak, hogy a nyilvánosság előtt az unió kérdéséről a
lényeget kerülgetve és megnyugtatólag beszéltek, az lett a következménye,
hogy a konstantinápolyi görög lakosság engem is türelmes jóindulattal
fogadott, amikor a városban kószáltam. Hízelgett nekik, hogy megtisztelő
érdeklődést tanúsítottam városuk csodái és az ő szokásaik iránt, és
néhányan már étellel is megkínáltak, mintha megesett volna a szívük a
fiatalságomon és a tapasztalatlanságomon. A városbeli görögök túlnyomó
többsége nagyon szegény volt. Akadtak közöttük semmittevők is, akik a
kocsmákban és az utcákon töltötték az időt vég nélküli beszélgetésekkel és
vitákkal.
      A kereskedők és az ősrégi nemesi családok sarjai fallal körülvett
palotáikban múlatták az időt, teljesen elkülönülve az egyszerű néptől. A
család nőtagjait is elrejtették az idegenek szeme elől, és eunuchokat
alkalmaztak asszonyaik és leányaik őrzésére. Csak az ünnepi
istentiszteleteken lehetett látni őket, amelyeken a császári család is részt vett,
ám az egyszerű pórnép ilyenkor is csak messziről láthatta őket.
      Vasárnap elmentem a Szófia-templomba, hogy én is együtt lássam az
egész arisztokráciát, s távolról csakugyan megpillantottam Johannész
császárt és Konsztantinosz herceget. Anyjuk, Iréné császárnő és Johannész
császár felesége, Mária a karzatról, aranydíszes rács mögül kísérte
figyelemmel az istentiszteletet. Azt mesélték nekem, hogy a császár felesége
a Komnénosz-nemzetséghez tartozik és a trapezunti császár leánya. Azt
mondták róla, hogy fiatal és szép. A templom előtt a tömegben várakoztam,
hogy lássam, amint a ló nyergébe kapaszkodik, ám az őt kísérő eunuchok a
magasba emelték a bő köntöst, úgyhogy senki sem láthatta őt. A köntöst
csak akkor borították a vállára, amikor már a ló hátán ült. A fejére segítették
a császári koronát, amit minden oldalán három-három aranytoll ékesített.
Egyenesen nézett maga elé, mintha nem is látta volna maga körül a néma
tömeget, és fiatal orcája ki volt festve. Szerintem álomszép volt, és egyáltalán
nem is lett volna szüksége arra, hogy arcfestékkel meg aranytól és
drágakövektől súlyos ünnepi ruhákkal fokozzák szépségét. Két évvel később
meghalt.
      Két hete tartózkodtunk a városban, amikor a kikötőben híre ment,
hogy a tengeren közelednek azok a gályák, amelyeket az egyházi zsinat
többségének a küldöttsége szerelt fel, rajtuk a többség küldöttségével. Ez
olyan nagy riadalmat okozott sorainkban, hogy Condolmieri, akit a pápa
hajóink parancsnokává nevezett ki, megfúvatta a kürtöket, a helyére szólítva
a legénységét, és ki akart hajózni a kikötőből, hogy a többség küldöttségének
partraszállását erőszakkal akadályozza meg. Johannész császár szerencsére
minden ilyen eljárást megtiltott. Hagyta, hogy mindkét gálya elevezzen a
palotája mellett, és zászlókkal meg üdvlövésekkel köszöntse őt, ám ennél
többet a többség követeinek nem is sikerült elérniük.
      A városban hamarosan híre ment, hogy a többség küldöttsége
kellemetlen viszontagságokon ment keresztül. Dél-Franciaországban
toborzott zsoldosai fellázadtak, a Görög-tengeren pedig a katalóniai kalózok
támadták meg a hajókat, és az egyik gályát el is foglalták. Ekképpen tehát
még csak formailag sem tehettek eleget az egyezményben rögzített
feltételeknek Konstantinápoly biztonságát illetően. Mérhetetlenül
megdöbbentek, amikor felfogták, hogy a kisebbség küldöttsége rég
megnyerte magának a császárt meg a pátriárkát, akik már az indulásra
készülődtek. Annál dühösebb vádakkal támadtak saját követükre, a raguzai
Johannesre, szidalmazták, hogy elárulta az egyházi zsinatot, és püspöki
méltóságáról megfeledkezve kis híján tettlegességre vetemedtek vele
szemben. Az a békés természetű férfiú teljesen boldogtalan volt, keserű
könnyeket ejtett, és keservesen vádolta Nicolaus doktort meg a pápa
püspökeit, hogy farkasok a bárányok között, mivel hazug hitegetésekkel
rábírták őt a hamis ügy támogatására.
      Az ádáz vita és veszekedés a legegyszerűbb embereket sem kímélte,
úgyhogy a kárörvendező görögök láthatták, amint a kikötőben még a
hajóslegények is összeverekedtek a pápa, illetve az egyházi zsinat tekintélyét
védelmezve. Az egyházi zsinat gályáinak a legénysége számára az volt a
legüdvösebb, ha nem is teszi a lábát a szárazföldre, legalábbis sötétedés után
nem. Az egyházi zsinat követei viszont, akik a maguk felfogása szerint
jogosan gerjedtek haragra az őket érő hamisság miatt, tiszteletlenül
beszéltek a császárral, amikor végre bejutottak az ünnepélyes fogadásra,
amit a császár, úgy érezte, nem tagadhat meg tőlük. A lausanne-i püspök
annyira megfeledkezett magáról, hogy a császár színe előtt ordított, és
fogadkozott, hogy mire megérkezik Itáliába, Jenő pápát már régen
megfosztották trónusától, és más férfiú fog ülni a helyén.
      A császár higgadtan azt a választ adta nekik, hogy az egyházi zsinat
többsége többé nem igazi, törvényes concilium, s hogy még csak nem is
akarta az uniót, hanem csupán arra törekedett, hogy a pápai trónust
Avignonba tegyék át. Ő továbbra is tartani akarja magát ahhoz a
megállapodáshoz, amelyet követe Bolognában a pápával kötött, és kész
Itáliába vitorlázni azokkal a hajókkal, amelyeket a pápa küldött részére. A
küldöttség jelenléte Konstantinápolyban szerfelett kínossá vált, úgyhogy
már néhány nap múlva hajóra szálltak, magukkal vitték a szerencsétlen
raguzai Johannest, és amikor elvitorláztak a hajóink mellett, olyan szörnyű
átkokat szórtak ránk, hogy az ember azt hihette volna, hajóink nyomban
elsüllyednek, mint a kövek. Szerencsére a pápa püspökei a babonás
tengerészek felbátorítására legalább olyan szakavatottan, ha nem még
szakavatottabban tudtak válaszolni az egyháznak ezen átkozódására.
Ráadásul ők többen voltak, úgyhogy a tengerészek számításai szerint ők
kerültek ki győztesen ebből a szópárbajból.
      Nicolaus doktor nem vett részt ebben a szégyenletes mutatványban. Ő
a hajó fedélzetén állt, s könnyes szemmel, megtört hangon kérlelte a
püspököket, hogy jusson eszükbe a krisztusi szeretet. Ám válaszul csak ezt
kiabálták neki: "apostata", de úgy, hogy a kikötő falai is visszhangozták, és
később még a pérai genovaiak is kíváncsian kérdezősködtek, hogy ki volt a
kereszténység ilyen szörnyű árulója.
      A hangulatunk egy cseppet sem volt emelkedett, amint a hajók
hallótávolságon kívülre siklottak. Régen úton voltunk már, és nem
tudhattuk, hogy amióta útra keltünk, hogyan alakultak a dolgok az egyházi
zsinaton. A többséget képviselő magas rangú egyházi méltóságok
magabiztossága a saját ügyüket illetően és az a sietség, amivel felkerekedtek,
hogy a zsinatnak megvigyék a hírt a történtekről, alkalmas volt arra, hogy
balsejtelmeket ébresszen bennünk. A helyzetünket még kellemetlenebbé
tette az a körülmény, hogy a görögök előtt szilárd hitet és magabiztosságot
kellett mutatnunk a pápa ügye iránt, és meg kellett kísérelnünk olyan
jelentéktelen dolognak feltüntetnünk a szégyenletes civódást, ami egyáltalán
nem befolyásolhatta az uniós tárgyalásokat.
      A császár és a pátriárka nyilvánvaló jóindulata ellenére egyik hétről a
másikra tolódott az elutazásunk Konstantinápolyból. A császár már egy
évvel korábban követeket küldött, hogy Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem
pátriárkáját is rábírja a részvételre az uniós tárgyalásokon. Ők viszont, akik a
hatalmas egyiptomi mameluk szultán kegyeitől függtek, nem mertek
személyesen útra kelni, mivel Egyiptom szultánja az uniós tárgyalásokat
ugyanolyan ellenséges cselekedetnek tekintette, mint a törökök uralkodója.
Ehelyett felhatalmazásukat ajánlották Bizánc megbízható egyházfiai
számára, hogy nevükben egyezzenek bele mindenbe, ami a korábbi egyházi
zsinatok határozatainak szellemében fogant és nem ellentétes a Bibliával,
semmit sem téve hozzá és semmin sem változtatva. Az efféle
megbízóleveleknek természetesen semmi hasznuk sem volt, és a császárnak
csak az utolsó pillanatban sikerült tőlük olyan felhatalmazásokat kapnia,
amelyekben semmilyen feltételt nem szabtak. A moszkvai és a havasalföldi
fejedelemmel, valamint apósával, a trapezunti császárral is meg kellett
egyeznie részvételükről az uniós tárgyalásokon. Tisztelettel kellett
adóznunk a bizánci politikának, hogy ellentétben a nyugati kereszténység
megosztottságával, a császárnak valóban sikerült egyetértésre bírnia a
különböző országokba szétszóródott egyházának képviselőit a küldöttség
összetételének kérdésében. Johannész császár azt kívánta, hogy küldöttsége
a lehető legnagyobb mértékben képviselje egyházának valamennyi
irányzatát. A küldöttségbe görög tudósokat és kiváló udvari embereket is
meghívott, akik szerették volna tudásukat gyarapítani, és hasznos
kapcsolatokra szert tenni a küszöbönálló nemzetközi összejövetelen. Úgy
tájékoztattak bennünket, hogy meghívásának elfogadása és a hajlandóság a
tárgyalásokon való részvételre azt jelentette, hogy az illető jóakarattal
viseltetik az unió iránt, és kívánja megvalósulását. Ám mindezek a
vakbuzgó férfiak a szívük mélyén egyáltalán nem támogatták a két egyház
egyesülését. Évszázados bizalmatlanság és gyűlölet lappangott bennük a
latinokkal szemben. Számos jel alapján okkal gyanítottuk, hogy a tíz
legjelentősebb püspök közül, akik beleegyeztek az utazásba, legtöbben csak
azért jöttek velünk, hogy minden eszközzel kétségbe vonják az uniót és
ellenezzék megszületését.
      A megállapodás értelmében a pápa arra kötelezte magát, hogy fedezi
összesen hétszáz személy utazásának és nyugati tartózkodásának a
költségeit. Kíséretének nagyságával s fényűzésével a császár szemlátomást
azt kívánta bizonyítani a népek előtt, hogy évezredes trónjának dicsősége
messze felülmúlja a nyugati barbár fejedelmekét. A pátriárkák és a
püspökök viszont miseruháik és templomi edényeik értékével akarták
elkápráztatni a katolikus egyházat, mintha ez hitük felsőbbrendűségét
bizonyította volna. Az utazási előkészületeket át- meg átszőtte a végtelen
sok, hiú önzés, így aztán egyre késett az indulás, és a császárt meg a
pátriárkát még a legrosszabb hajózási időszak viharai sem riasztották
annyira, hogy siettették volna az indulást.
      Nicolaus doktor napról napra komorabb lett, és egyre jobban
elcsüggedt. Böjtölt és buzgón imádkozott, lefogyott és sápadt lett. A
homlokáról és a szeméből olyan erősen tükröződtek nyugtalan gondolatai,
hogy a puszta közelsége is nyugtalanította a többieket. Velem ugyan
továbbra is barátságosan bánt, de lerítt róla, hogy a legszívesebben egyedül
maradna, így aztán, amikor a napsütés tüze alábbhagyott, és a fákról hullani
kezdtek a levelek, egyre többet sétáltam magamban.
      Ha könnyelmű lettem volna, vagy halottam volna a rosszra,
szabadságom végzetessé is válhatott volna számomra. Mindennap jártam a
kikötői negyedben, és ki voltam téve a csábításoknak. Amikor magányomat
látták, a tengerészek barátságosan hívogattak a bordélyházakba, és borral is
megkínáltak. Pajzán történeteket meséltek nekem a kikötői nőkről, akik
között kelet és nyugat minden népét, minden nyelvét és minden bőrszínét
meg lehetett találni, és akik egymással versengve igyekeztek bemutatni
szerelmi tudományukat. Amikor visszautasítottam a meghívásukat, kezdtek
furcsa embernek tartani és kerülni engem. Magamnak is az volt az érzésem,
mintha idegenként jártam volna az életjelenségek pezsgő változatossága
közepette, anélkül, hogy kapcsolatba kerültem volna a többi élőlénnyel, és
anélkül hogy a nyelvükön tudtam volna beszélni, még ha ismertem is a
szavakat. És arra sem volt semmi okom, hogy önérzetes legyek, bár nem
engedtem a csábításoknak, mert nem volt meg bennem a vágy, hogy
engedjek nekik. Csak úgy éreztem, mintha tisztán és hűvösen vett volna
körül gondolataim tiszta vize. Ez nagy örömet szerzett nekem, ugyanakkor
azt is éreztem, mennyire elhidegít a többi embertől, mintha mindent halként,
az akvárium üvegfalán keresztül szemléltem volna.
      Ám mindennél csábítóbb az a vágy volt, hogy átadjam magam annak
a furcsa időtlenségnek, ami ebből a nyugati országok által elfeledett városból
áradt. A kikötő tarka forgataga és nyüzsgése csak olyan volt, mintha csupán
megtévesztő álruha lett volna, ami az alatta rejlő tétlenséget takarja. Az
utcák kihalt csendje, a magányos pásztorfiú mozdulatlansága, amint a
parlagterületeken a kecskéit őrizte, a csapszékekben összeverődött
semmittevők időhúzó, ostoba és céltalan fecsegése reggeltől estig - mindez
furcsa és ragadós akarati renyheséget tükrözött. Kezdtem gyanítani, hogy az
utazási előkészületek lassúsága ugyanennek a különös határozatlanságnak a
megnyilvánulása. Rám is átragadt az a vágy, hogy tétlenül hagyjam múlni a
napokat, anélkül hogy bármibe is belefognék.
      A Szófia-templom közelében rozzant faházra bukkantam, amelyben
egy görög aggastyán iskolakönyveket kölcsönzött, és görög kéziratok olcsó
másolatait árusította. Az ő házában is állni látszott az idő. Megengedte, hogy
a könyveit lapozgassam és olvassam, miután tapasztalta, hogy tisztán
tartom a kezem. Szokásommá vált, hogy mindennapi kószálásom
befejezéseként betérjek a házába, és néhány oldalt olvassak az Iliászból. A
szebb verssorokat feljegyeztem magamnak, noha olyan érzés kínzott, mintha
megloptam volna őt. Aluszékony vénember volt, mestersége miatt félig vak.
Csak halvány érdeklődést váltott ki belőle, hogy a latin küldöttséghez
tartozom.
      - Semminek sincs semmi haszna - mondta. - Az idő jelei a véget
mutatják. A szerzetesek uralkodnak, s nem tisztelik többé a költőket. A
magánkápolnákon kívül már csak nyolc nyilvános templom van a
városunkban, ezzel szemben kétszáz kolostor. Ha baj van, nyomban az
unióról beszélnek, ám a szerzetesek azt kívánják, inkább haljon meg a nép
igaz hitében, semhogy ennek egyetlen betűjéről is alkuba bocsátkoznának.
Ezért minden haszontalan és merő hiábavalóság. Az utolsó idők állnak
előttünk, és az Antikrisztus fog uralkodni, de nekem szerencsére már nem
kell megérnem azokat a napokat.
      Az egyik esős napon korán mentem a boltjába, de nagyon
meglepődtem, mert a helyén egy sápadt, fiatal leány ült. A leány arcvonásai
tiszták voltak, a szeme sötéten ragyogott. Ő is ugyanolyan riadtan nézett
rám, és félénken mondta: - Atyám vásárolni ment, de hamarosan visszatér.
Talán én is kiszolgálhatom helyette uraságodat?
      Azt feleltem, hogy pénztelen latin íródeák vagyok csupán, és hogy az
apja megengedte, hogy a könyveket lapozgassam, de természetesen nem
akarom zavarni őt. A leány olyan mozdulatot tett a kezével, mint aki vissza
akar tartani, és így szólt: - Atyám említette uraságodat. Nézegesse csak
nyugodtan, amit akar.
      Zavart a jelenléte, és olvasás közben egész idő alatt a tarkómon
éreztem ragyogó tekintetét, ám aztán a nehéz nyelvezetű költemény
szépsége hamarosan annyira elvarázsolt, hogy teljesen megfeledkeztem róla.
Aztán könnyű érintést éreztem a karomon, és amikor riadtan felkaptam a
fejem, ő nyájasan így szólt: - Nyirkos az ujjasa. Miért ácsorog? Jöjjön
közelebb a parázstartóhoz, és üljön le, akkor olvasás közben megszárad a
ruhája.
      Elpirult és riadtan zihált, és a szándéka annyira nyilvánvalóan jó volt,
hogy nem rivallhattam rá. Csak annyit válaszoltam, hogy egyáltalán nem
zavar a nedves ujjasom, meg hogy hozzászoktam az ácsorgáshoz. De az arca
tisztán ragyogott, mint egy angyalé, úgyhogy akaratom ellenére is eleget
kellett tennem a biztatásának. Miután leültem, melegem lett, és jól éreztem
magam, és a könyvből néhányszor rá emeltem a tekintetemet. Kislányos
szépsége oly tiszta volt és áttetsző, s annyira nem e világi, hogy nem éreztem
vele szemben azt az idegenkedést, mint a többi tolakodó nővel szemben.
Épp ellenkezőleg, miközben ő tisztelettudóan hallgatott, engem elfogott a
vágy, hogy megszólítsam. Mintha kitalálta volna a szándékomat és a magam
bátortalanságát, félénken így szólt:
      - Bizonyára szereti kegyelmed a könyveket, azért tartja olyan
gyengéden és elővigyázatosan a kezében Homéroszt.
      Valamely ostoba ötlettől vezérelve barátságtalanul ezt kérdeztem tőle:
- Mit ért szereteten?
      Mosolyra derült az arca, és szinte szavalta: - A szeretet törekvés a jóra
és annak folytonos tulajdonlására.
      - Hát valóban olvasta Platónt? - kiáltottam fel csodálkozva és
lelkendezve.
      - Apám gyakoroltatta velem a retorikát - válaszolta -, és a
segítségével fogalmat alkothattam magamnak Arisztotelész rendszeréről.
Platón dialógusait magam olvastam, és a geometria, a matematika, a
csillagászat meg a zene sem egészen idegen számomra. Dicsekvésre nincs
okom, de jól elbeszélgethet kegyelmed velem, anélkül hogy engem lenézne
és veszélyeztetné tudós méltóságát.
      Nem tudtam hinni neki, ezért néhány kérdést intéztem hozzá,
amelyekre szépen és okosan válaszolt. Magamban kénytelen voltam
elismerni, hogy a tudása talán rendszeresebb volt az én szórványos
ismereteimnél. Álmélkodva felkiáltottam: - Kegyelmedhez fogható nővel
még sohasem találkoztam!
      Ő elpirult örömében, és sietve válaszolt: - Nem, nem, nem vagyok én
tanult nő, és még csak nem is szeretem a könyveket. Csak a könyvek között
kell élnem. Ezért az én szememben a könyvek gyakran a lélek börtönének
tűnnek. Az embernek elegendő az Istenről és a megváltás felfoghatatlan
kegyelméről szóló tudás. Minden olyan tudás, ami ezt elhomályosítja,
szükségtelen és rossz. A költemények szépsége is csupán a mennyei szépség
visszfénye.
      - Bizonyára nagyon boldog, hogy úgy érzi, tudja is, amit hisz. Én
viszont nem tudom elhinni, hogy az ember csak a mennyekért él ezen a
földön.
      - Nem, nem - válaszolta sietve -, hogyan is lehetnék boldog a
tökéletlenség világában. A mennyekben minden vágy teljesül. Az ember
csak a mennyekben éri el az igazi boldogságot. Csak a hit üdvözít.
Máskülönben mi lenne a célja az ember megszületésének, az életének és a
halálának?
      Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy olyasmit mondjak neki, amit
addig még soha senkinek nem mertem mondani: - Nem hiszek sem a
mennyekben, sem a pokolban! - kiáltottam. - Ha az ember meghal, elmúlik
és nincs többé. Ezek a Biblia szavai. Bár a Bibliában sem hiszek, mert
emberek írták, és a betűiről vitatkozva emberek ölik meg egymást. Nem,
csak a hit képes az értelmetlent értelmessé és a céltalant céltudatossá tenni.
Belőlem hiányzik a hit. Ezért számomra minden értelmetlen és céltalan.
      Szavaimtól kissé megriadt, ám tüstént visszatért arcára az angyali
mosoly, és így szólt: - Miért fortyantál fel ilyen dühösen, és miért
heveskedsz, mint a hitetlen Tamás, akinek Krisztus sebeibe kellett dugnia az
ujját, hogy hinni tudjon? Hát nem veszed észre magad is, hogy a
hitetlenséged is hit? Míg én mindennek a célszerűségében hiszek, te
mindennek a céltalanságában hiszel. Ha én nem tudom bizonyítani a
hitemet, akkor te sem tudod bizonyítani a magadét. Csak szomorú és önfejű
vagy, és nagyon latin. Mi, görögök régen végiggondoltuk már ezeket a
fölösleges gondolatokat, és békességet nyertünk a lelkünkbe.
      Szavai megdöbbentettek, mintha szakadék nyílt volna meg előttem,
mert amikor gondolataim dacos tisztaságában magam küszködtem, hogy
legyőzhessem mindazt, amiben mások hittek és igaznak tartottak, tényleg
nem fogtam fel, hogy mindennek a tagadásához ugyanolyan feltétlen hitre
van szükség, mint mindennek az elfogadásához. Nem tudtam, mit szóljak ez
előtt a fiatal leány előtt, aki szemérmes mosollyal nézett rám. Egy ideig
hagyott töprengeni, azután csendesen ezt mondta:
      - A görög bölcsek világa szép és vigasztalan világ. Ahhoz, hogy az
utolsó kérdéseket is megoldhassák, kénytelenek voltak beavattatni magukat
a misztériumokba, hogy a titkos szertartásokban érintkezésbe léphessenek
az istenséggel, amit a tudásuk segítségével nem ismertek meg. Az ő nagy
matematikusuk így kiáltott fel: adjatok nekem egyetlen szilárd pontot a
világmindenségben, s akkor kifordítom sarkaiból a világot. Krisztus ezt
mondta: ha legalább akkora hit van bennetek, mint egy mustármag,
hegyeket tudtok megmozdítani. A hit nem gyengeség. A hit erő. Annál
nagyobb erő, minél mélyebb kétségbeesésből fakad.
      - Egyáltalán nem vagyok kétségbeesett. Talán annak látszom? -
tiltakoztam határozottan.
      Ő csengő hangon felnevetett, vékony ujjaival megérintette a karom, és
ingerkedve ezt kérdezte: - Megmondjam neked, milyennek látszol?
      Barátságos kedvességétől szertefoszlott a bosszúságom, úgyhogy
szégyelltem a saját heveskedésemet és nagy szavaimat. De ő hirtelen
visszahúzta a kezét, elkomolyodott, és így szólt: - Ha görög lennél, nem
beszélgethetnék veled ilyen bizalmasan, mert azt hinnéd, hogy nem neveltek
jól. Az utcán le kell fátyoloznunk az arcunkat, a földre kell sütnünk a
szemünket, és csak akkor szólalhatunk meg, ha kérdeznek. De te idegen
vagy, és nem ismered a szokásainkat. Aztán meg hamarosan úgyis elutazol,
és soha többé nem látlak. Miért ne beszélgethetnék hát veled bizalmasan?
Ettől még bizonyára nem gondolsz rosszat felőlem.
      Lelkesen azt válaszoltam, hogy eszem ágában sincs rosszat gondolni
felőle. - Te más vagy, mint a többiek - magyaráztam. - Téged angyalnak
hihetnélek a szépséged és az okosságod miatt. Igazat szólva a különböző
országokban mindenféle nővel találkoztam, és a nőkről nem volt valami
nagy véleményem. A legtöbben közülük fecsegők, és mindig az az első
gondolatuk, hogy a férfit behálózzák.
      Ő elpirult, hirtelen elfordította rólam a tekintetét, és a szoba túlsó
felébe sietett, ahol valamilyen könyvvel kezdett babrálni. Megijedtem, hogy
a szavaimmal megbántottam, és siettem kijavítani a szavaimat: - Nem, nem,
te nem vagy olyan, és sohasem tudnék semmit rosszat sem gondolni felőled.
      Ő még mindig nem volt hajlandó rám nézi, amikor kisvártatva
csendesen megszólalt: - Atyám öreg, és belefáradt az életbe, és nem
vagyunk gazdagok. Ha ő meghal, én kolostorba akarok vonulni, hogy
sohase legyek kénytelen alávetni magam annak, aminek a nők általában
kénytelenek alávetni magukat. A férfiak érintése durva, a simogatásuk
kegyetlen, vágyakozásuk pedig e világi. Ha egyetlen mohó pillantást vetnek
rám vagy szemtelenül megszólítanak, úgy érzem, mintha bemocskoltak
volna.
      Valami édesen remegni kezdett bennem, és a hangom is remegett,
amikor megszólaltam: - Ezt éreztem rólad, amikor a szemed tiszta fényébe
néztem. Eddig még sohasem volt ilyen érzésem. Mintha már azelőtt is
tudtam volna rólad. Mintha álmomban már találkoztam volna veled.
      Ő riadt szemmel és a megindultságtól sápadtan nézett rám, két kezét
keresztben a mellére szorította, és így kérlelt: - Menj hát előlem, menj
gyorsan! - De mihelyt forró arccal megfordultam, ő gyötrődve felkiáltott: -
Nem, nem, ne menj!
      Ebben a pillanatban belépett az apja, félig vakon maga előtt
tapogatózva. Egy kosárban kenyeret, sajtot és egy köteg zöldséget hozott.
Megismert és barátságosan üdvözölt engem, a kosarat átadta a leányának, és
így szólt: - Eredj csak, Anna, remélem, senki sem zavart téged, míg távol
voltam.
      A leány válasz nélkül a belső szobába ment az ajtófüggöny mögé, még
egy utolsó, zavart pillantást vetve rám. A szeme könnyes volt. Vadidegen
volt számomra, de zaklatottságomban úgy éreztem, hogy jobban ismerem,
mint bárki emberfiát. Képtelen voltam tovább nézegetni a könyveket, és
nemsokára elmenekültem a boltból. Az arcom égett, és a fejemben egyetlen
értelmes gondolat sem volt. Róttam az esőben a néptelen utcákat, és nem
tudtam felfogni, mi történt velem. Attól tartottam, hogy megbetegszem, és a
felindultságtól rosszul éreztem magam.
      Másnap reggel, mire felébredtem, az alvás már tovaűzte
zavartságomat, és újra egészségesnek éreztem magam. Legokosabbnak
tartottam, ha nem megyek többé abba a boltba könyveket nézegetni, ám az
akaratomtól független erő mégis a közelébe hajtott. A Hippodrom fala
mellett ácsorogtam, a versenyzők íját nézegettem, hallgattam a nyílvesszők
surrogását és a férfiak kiáltásait, ám valójában semmit sem láttam és nem is
hallottam. Aztán észrevettem, hogy az öreg kosárral a karján távozik a
boltból, botjával az utat tapogatva maga előtt. A nap fényesen ragyogott és a
Márvány-tenger felől friss szél fújt, ám amikor a boltba beléptem, szívem
összeszorult, mint egy gyilkosnak.
      A leány felpattant ültéből, törékeny kezét a keblére szorította, és
sápadtan meredt rám. Megálltam az ajtóban, mert nem mertem közeledni
hozzá. Végül ő remegő hangon ezt kérdezte: - Miért jöttél vissza, jaj, miért?
      - Hát nem vártál rám? - kérdeztem én.
      Ő elfordult és megtántorodott, a falnál keresve támaszt.
Melléugrottam és átöleltem, hogy támogassam. Hosszú ruhája alatt oly
törékeny és sovány volt, hogy könnyűnek tűnt a karomban, mint egy
gyermek. Kezét erőtlenül a mellemnek nyomta, és ezt suttogta: - Ne, ne, ne
nyúlj hozzám! - De egy pillanat múlva felemelte a kezét, ujjaival a nyakamat
cirógatta, arcát a mellemre hajtotta, és sírva fakadt. Én is elsírtam magam.
Semmit sem tehettem ellene, végtelen szomorúság vett erőt rajtam.
Szememből kibuggyantak a könnyek, végigperegtek az orcámon, s az ő
kezére és orcájára hulltak. Ő megrebbent, és remegni kezdett a karomban.
Rajtam kimondhatatlan felszabadultság fájó érzése lett úrrá. Meg akartam
védeni őt minden bajtól, ezért erősen, s mégis gyengéden magamhoz
szorítottam.
      - Anna! - suttogtam, és semmi sem volt édesebb az ő nevénél.
      Ő szorosan a mellemhez nyomta az arcát, aztán óvatosan távolabb
húzódott tőlem, öklével letörölte a könnyeit, rám nézett, és ennyit mondott:
- Ez bűn!
      - Nem, nem - tiltakoztam. - Hogyan lehetne bűn? Egyetlen bűnös
gondolat sincs bennem. Csak szeretnék jó lenni hozzád, jó minden
emberhez. Szeretnék megbocsátani az ellenségeimnek, és köszönetet
mondani Istennek, hogy te vagy. Hogyan is lehetne ez bűn?
      - Én jobban tudom - suttogta. - Amikor a szemedbe nézek és
kezemmel megérintem arcodat, remeg a szívem, s ez nagyon e világi. A
szemem biztosan fátyolos, az orcám is csúnya vörös. Szégyellném magam,
ha tükörbe néznék. Alantas lény vagyok, és a legforróbb imádság sem tud
többé megtisztítani.
      Ő leült, és az én térdem is annyira elgyengült, hogy le kellett ülnöm
vele szemben a zsámolyra. Szorosan fogtuk egymás kezét, és egymás
szemébe néztünk. - A szemed tiszta, mint a víz - mondta ő.
      - Mindennél szebb vagy, amit valaha is láttam e világon - szóltam.
      Ő hevesen rázta a fejét, és lesütötte a szemét. Aztán így suttogott: -
Voltaképpen mit akarsz tőlem?
      - Nem tudom - válaszoltam őszintén, és az egész testem remegni
kezdett. - Csak nézni akarlak, és a közelemben akarlak érezni téged.
      Őt is elfogta a remegés. Aztán felém fordította a fejét, és ajkam
találkozott az ő reszkető, riadt ajkával, és egész lényemet fájdalmas
boldogság töltötte el, mert úgy éreztem, ebben az ártatlan csókban
mélyebben és szebben birtoklom őt, mint bármikor ezután. Ártatlansága
találkozott az én ártatlanságommal, és ennek a találkozásnak a
következménye bánat, bűn és halál lehetett csupán. Fájdalom hasogatta a
szívemet, mert amint a csókban megadta magát nekem, mintha nyomban el
is veszítettem volna őt.
      - Menned kell - mondta aztán. - Ha akarsz még találkozni velem, jöjj
el vasárnap, hogy megkérdezd apámtól, elkísérhetsz-e a templomba. Talán
megengedi, mert jó véleménnyel van rólad. Én is jót akarok gondolni
felőled, noha már magamról sem vagyok jó véleménnyel. Eljössz?
      Tehát vasárnap reggel elmentem érte. Ő beszélt már az apjával a
dologról, és a legszebb ruháját vette magára, ami tetőtől talpig betakarta.
Arca elé is fátylat vont, és még a kezét sem láttam. Olyan érzésem volt,
mintha semmi e világi sem maradt volna belőle a szememnek.
      - Megbízom benned - szólt az apja. - Kísérd el a templomba, és hozd
vissza biztonságosan, egyenesen haza. Ő az egyetlen vagyonom, és nem
szeretném, ha bármi baj érné.
      Amint Anna mellett álltam és térdeltem a templomban és részt vettem
a számomra idegen istentiszteleten, olyan érzésem volt, mintha
kicsöppentem volna a létező világból, és mélyebb áhítat töltött el, mint
bármikor. Fülemben a furcsa himnuszok angyalkórusának zenéje zengett, és
úgy tűnt nekem, mintha ez a földöntúli zene a császárok ősi városának
halhatatlan éneke lett volna a fenyegető pusztulás és a földi létbe belefáradt
megállapodottság ellensúlyozásaként.
      Amikor kijöttünk a templomból, így szóltam: - Ez Krisztus városa, és
sohasem pusztulhat el. Ez a város több, mint a lehanyatlott Róma, és jobban
szeretem, mint bármely más várost a világon, mert ez a te városod.
      - Megjött az ősz, a levelek lehullottak - vette át a szót. - Te meg én
arra születtünk, hogy a korszak őszén éljünk. Minden gondolatot
végiggondoltak már, semmi új nem történhet többé, a szívek belefáradtak
ebbe a világba. Talán ugyanígy gondolkodtak az emberek az özönvíz előtt
is.
      A hideg és esős napok után a novemberi nap ragyogott
Konstantinápoly fölött. Aranyfestékkel öntötte le a középületek megsárgult
márványát, ezüstös fényben izzottak tőle a templomok ólomsúlyos kupolái,
és leheletfinoman kéklettek a Márvány-tenger és a Boszporusz nyugtalan
hullámain túl az ázsiai partok. A szépség bódulata töltötte meg a szívemet,
amely eddig még sohasem érzett bódulatot. Tiszta mámorom oly könnyűvé
tette az egész testemet, mintha többé már nem is lettem volna földhöz kötött
emberi lény, hanem a levegőben lebegtem volna. Ilyen könnyűvé váltak a
tagjaim, ennyire elvakult a szemem.
      Nagyon lassan és illedelmesen lépkedtünk egymás mellett, egymást
meg sem érintve, de visszafogva a lépteinket, mintha egyikünk sem akarta
volna, hogy ennek az útnak valaha is vége szakadjon. Amikor végül az évek
terhétől megroggyant faépülethez értünk, Anna kinyújtotta a kezét
ruhájának a redői közül, és gyengéden megérintette a köntösöm ujját, hogy
megállítson a kertben, ahol az öreg fák reves csonkjaiból még egyre újabb
hajtások indultak a fény felé. A márvány vízmedence rég kiszáradt már, és
tele volt szélhordta szeméttel. Fenekén a repedezett márványlapok közül
kinőtt a fű. Megfordultunk, hogy egymást nézzük, és Anna feltárta nekem
finom vonású arcát és ragyogó szemét. A szeme karikás volt a fáradtságtól,
és csak az ajka volt fakópiros.
      - Így nem mehet tovább - mondta. - Ezt bizonyára te is megérted.
      Nem tudtam válaszolni neki. Nem jött ki hang a torkomon. Csak a
fejem próbáltam csóválni sikertelenül. Ő az ujjai hegyével a köntösöm ujját
simogatta, és így folytatta: - Ennek bizonyára be kellett következnie, mert
hiú és önelégült voltam, és a többi nőnél jobbnak képzeltem magam. Nem
akartam test lenni, hanem csak menny, de az ilyesmi bizonyára nem
lehetséges, és ezért kellett jönnöd neked, hogy rádöbbents engem.
      Könnyek fojtogatták, és lehajtott fejjel kérlelt: - De ne tarts rossz
nőnek azért, mert az első találkozásunk alkalmával a karodba estem. Nem
az volt a célom, és bizonyára neked sem. Hiábavaló dolog volna
mentegetnem magam, idegen csábítóként téged vádolva, mivel te nem vagy
csábító, és rosszat sem akarsz nekem. Ilyen szörnyen nem tévedhetek, mert
különben semminek sem lenne többé értéke, és élni sem volna érdemes.
Ezért kérve kérlek, egyetlen szerelmem, mondj le rólam, amíg nem késő,
eredj innét és ne térj vissza hozzám.
      Amikor felindultságomat és gyötrődésemet észrevette, mindkét
kezével megragadta a karomat, és így fogadkozott: - Ha biztosan tudom,
hogy nem látlak soha többé, akkor talán visszatér szívembe a béke. Ezt nem
rosszallóan mondom, hiszen megérted. Te vagy az egyetlen férfi, aki iránt
valaha is vágyakozás ébredt bennem, és életemben soha nem fogok más
férfit szeretni, soha nem foglak elfeledni téged, hanem még öreg napjaimban
a kolostorban is imádkozni fogok érted.
      Fiatalságom ilyen szavakra késztetett: - Mi nem öregszünk meg, sem
te, sem én. Ebben a korszakban nem élnek az emberek öregkorukig. - Az
őszinte kérés minden erejét elvette, és nem volt képes többet beszélni. Én így
folytattam: - Nekem különben is hamarosan el kell utaznom. A hajók talán
már néhány nap múlva felvonják a vitorláikat, és a tenger fiatal országokba
sodor tova engem. Talán sohasem térhetek ide vissza, és nem tudom,
hogyan alakul majd az életem. Hát tényleg meg tudnád tagadni tőlem ezt a
néhány napot, amit együtt tölthetnénk, Anna?
      A kezembe szorítottam két hideg kezét, és lobogó szenvedéllyel,
szégyenkezve szóltam: - Én sem vágyódtam még egyetlen nő után sem és a
testemet sem ismertem el. De amikor a szád a számat érinti, nem ismerek
többé magamra, és a kezed puszta érintésétől gyötrelmesen édesnek érzem
az életemet. Nem, nem, így nem tudok elválni tőled.
      - De hiszen így nem mehet tovább - suttogta ő erőtlenül, s a halknál is
halkabban sóhajtotta: - Ugye?
      Ily módon hozzám fordulva a hatalmamba adta magát, és rám hagyta
a választást. Ebből az egyetlen szóból megértettem, hogy az akaratától
függetlenül a szíve mélyén ő is reménykedik, hogy találok valamilyen
megoldást a lehetetlenre. Ez a nő gyengesége volt benne, és fiatalságom
ellenére azt súgta az ösztönöm, hogy egyetlen ilyen szó azt a repedést
jelentené, amitől minden fal leomolna, ami megsemmisíthetné a védelmet és
az ostromló kezébe adhatná a kincset. De én nem voltam ostromló.
Ugyanolyan rátartian szemérmes és tapasztalatlan voltam, mint ő.
      Csakhogy így mégsem hagyhattam ott. Tudtam, hogy igaza van, és ő
is tudta, hogy igaza van, ám annál szorosabban kapaszkodott egymásba a
kezünk, és zavartan, magunk sem tudva, tulajdonképpen mit is akarunk,
visszatértünk apja házába. Az öreg megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor
meglátott bennünket, mindkét kezével megtapintotta Anna orcáját és
megcsókolta a homlokát, marasztalva engem, hogy osszam meg velük
egyszerű ebédjüket. A belső szoba berendezése még őrizte az elveszett
gazdagság nyomait, de minden megkopott és kifakult, a mozaikberakással
díszített asztalból mozaikdarabkák hiányoztak, a szőnyegről pedig eltűnt a
bolyhozás. Húst egyáltalán nem ettek, de az öreg megáldotta a kenyeret,
mielőtt megszegte volna, és mindegyikünknek adott belőle egy-egy darabot.
Főzeléket, gyümölcsöt és sajtot ettünk. Vettek egy mérő bort is, feltehetőleg
az én kedvemért, mert az öreg nagyon meglepődött, amikor kijelentettem,
hogy inkább vizet iszom. Miután hiába igyekezett rám tukmálni, később
maga itta meg titokban, örvendezve és jókedvre derülve.
      Miután Anna leszedte az asztalról az edényeket és kiment a szobából,
az öreg tétován hozzám fordult, és elővigyázatosan így beszélt: - Nem
kérdeztem semmit, amikor rád bíztam a leányomat, hogy kísérd el a
templomba. Most megosztottad velünk az ebédünket. Itt az ideje, hogy
beszélj nekem önmagádról. Hová való vagy? Milyen családból származol?
Élnek-e még a szüleid? Milyen rendűek? Van vagyonuk vagy magadat
tartod el? És milyen terveid vannak a jövőre?
      Kérdéseinek ígéretes bizalmassága meglepett, ám ugyanakkor le is
hűtötte a kedvemet, mintha váratlan csapdába botlottam volna az utamon.
Habozásom kioltotta a reményeit, és csalódottan ezt mondotta: - A
szegénység egyáltalán nem szégyen, és magad láttad, hogy mi sem vagyunk
már jómódúak. De a leányomnak lennének előkelő kérői is, ő viszont egyik
iránt sem mutatott hajlandóságot. És ő gyenge is meg törékeny, úgyhogy
bizonyára az lesz a legjobb, ha vesz magának egy helyet a kolostorban,
amikor már nem leszek mellette, hogy óvjam. De ne szédítsd meg, mert
tapasztalatlan és túlságosan jó erre a világra. De mégis mondd el, milyen
terveid vannak a jövőre. Szerintem ennyivel tartozol nekem, mivel barátilag
bántam veled, noha idegen vagy, és közöttünk eretneknek számítasz.
      Őszintén megmondtam, hogy sehogyan sem terveztem meg a
jövőmet. Arra nem volt pénzem, hogy az egyetemen tanuljak, és nem
akartam a kész tudáshoz kötni magam. - Általában nem akartam kötődni
semmihez - mondtam -, és csak azért kísérem mint íródeák Nicolaus
Cusanus doktort, mert másként nem tanulhattam volna meg görögül.
Azelőtt mint szabadszellemű testvér sok országban vándoroltam, és főként
alamizsnából tartottam fenn magam. A pénzhez sem akartam erősebben
kötődni, mint amennyi feltétlenül szükséges az ellátásomra, és nincs más
vagyonom, mint ami rajtam van, nehogy a vagyonhoz kössem magam. Bort
nem iszom, és kitérek a kísértések elől, mert nem vágyódom utánuk, és
tudásom gyarapítása nagyobb élvezetet hozott nekem, mint az érzéki
kielégülés.
      Az öreg csalódásában nagyot sóhajtott, és így szólt: - Tehát cinikus
vagy. Csak a kecskebőr hiányzik a válladról. Ettől tartottam. Egy
öregembernek nem volna szabad hinnie az álmokban.
      - Kegyelmed könyveket árul, és maga is filozófus - mondottam. -
Miért néz le engem, amiért megpróbálom kevéssel beérni és az életemben
akarom megvalósítani a filozófiát?
      Békítőn megveregette a kezem.
      - Természetesen nem nézlek le. Amíg az ember fiatal és szabad, maga
szabhatja meg az életét, ahogyan kedve tartja. De ha az ember akar valamit,
már le is köti magát. Ezért el kell döntened, mit is akarsz, és hogy ezért kész
vagy-e lekötni magad. Ezt bizonyára megérted.
      Minden felzúdult bennem, hogy ellentmondjak neki, mert pontosan
értettem, mire céloz. Mégis hevesen felkiáltottam: - Az isten szerelmére,
nem értem, mit akar mondani kegyelmed!
      - Régebben tanult itt egy Filelfus nevű latin - mondta békítőleg -, akit
kinevettek mulatságos kiejtése miatt. De kitartóan tanulta az ékesszólást és a
régi írásokat, és feleségül vett egy elszegényedett, ám jó családból származó
fiatal leányt. Úgy hírlik, jól boldogult Itáliában, és hírnevet szerzett magának
és a felesége sem nélkülözött.
      Amikor csökönyösen hallgattam, ő közelebb hajolt hozzám, és buzgón
bizonygatta: - Mi régi családok mind elszegényedtünk. Még gyermekeink
sincsenek, és az asszonyaink fiatalon halnak meg, mert többé nem tudnak
gyermeket szülni. Nekem is csak a leányom van, csak ő, és nincs semmi
jövőnk a török fojtogatta, haldokló városunkban. A legjobbat szeretném a
leányomnak. Más környezetben talán kivirulhatna és örülhetne az életnek,
mint más fiatalok. Itt már csak a túlvilágnak élünk. Mit gondolsz, fiam?
      A teljes pánik hatalmában csak arra gondoltam, hogy tényleg eleget
kell tennem Anna buzgó kérésének, és menekülnöm kell tőle. Most
szemérmesen habozó "Ugye?" kérdése is egészen más, riasztó értelmet nyert
előttem. Az egész céltalanságára gondolva az volt az érzésem, hogy ajkunk
rövid találkozása és kezünk simogatása máris a szabadságom megkötésével
fenyeget, és egy olyan házasságba taszít, amire sohasem gondoltam. - De
megindítóan suttogva, mintha attól tartott volna, hogy Anna meghallja, az
öreg még folytatta:
      - Nekem megvan a könyvesboltom, és te segíthetnél a könyvek
másolásában. Egyszersmind gyarapíthatnád az ismereteidet. A ház a
sajátom, sok-sok küszködéssel és lemondással pénzt takarítottam meg, hogy
Annának legyen hozománya, ha a szíve szerint férjhez kívánna menni egy
jóravaló férfiúhoz, vagy helyet vehessen magának valamelyik kolostorban.
Nem szeretném, ha csalódás érné. Mit gondolsz hát, fiam?
      - Ezt Anna javasolja? - kérdeztem teljesen megrendülve, és keserű
haraggá homályosuk az a tiszta gyengédség, amit korábban éreztem iránta.
      - Nem, nem - tiltakozott nyomban az öreg. - El ne mondd neki, hogy
ilyesmiről beszéltem neked! Sohasem bocsátaná meg nekem. Ő gyerekes és
tapasztalatlan. Aggódom érte. Meg kell értened engem, ha becsületes ember
vagy és a szándékaid tisztességesek. Ám ha nem akarod, kénytelen vagyok
megtiltani neked, hogy találkozz vele és hogy megszédítsd őt. Különben
veszélyezteted a jóhírét.
      Felálltam, és ekképpen válaszoltam: - Kegyelmed nagyon barátságos
hozzám, de még meg kell fontolnom ezt a dolgot.
      - Persze, persze - mondta engesztelőleg, és a vállamra tette a kezét. -
És ne haragudj, hogy nyíltan elmondtam neked, miről van szó, mert
bizonyára te is tapasztalatlan vagy még, mint minden ifjú filozófus. De úgy
akarok rád gondolni, mint a tulajdon fiamra, és hidd el nekem: az ifjúság
elmúltával a szabadság fanyarrá válik, s a házasság gyorsan értelmes
gondolatokra vezeti a férfiút. A gondolatok senkit sem hizlalnak meg, de
előtted ott az egész élet, és ha jól rendezed a dolgaidat, hírnévre és vagyonra
tehetsz szert. Talán ez a te lehetőséged, és ezért vezérelt a sors a házamba.
Nem bánna bárki ilyen jól egy ifjúval, akiről semmit sem tud és akit,
őszintén szólva, sokan talán csak egy csavargónak és egy kalandornak
tartanának. Én ennél jobban beléd látok és hiszek a lehetőségeidben.
      A bor a fejébe szállt. Bizonyára ezért fecsegett ilyen elevenen és
barátságosan, minden rossz szándék nélkül. De lehiggadt
kedélyállapotomban arra késztetett, hogy olyannak lássam magam,
amilyennek bármelyik értelmes ember látott, s a szabadságom felett érzett
örömömbe egy cseppnyi üröm is vegyült. Pillanatnyi kísértés fogott el, hogy
vessem alá magamat a sors szeszélyének, nyerjem el, ami elnyerhető, és
érjem be egy átlagember céltalan boldogságával. Ám dac lappangott
bennem, és nem tudtam megérteni, hogy ilyen egyszerű lehet vándorlásom
végcélja. Ezért ismételten így szóltam: - Fontolóra kell vennem a dolgot. -
Ám amikor így beszéltem, már tudtam, mit választok.
      Anna visszatért a szobába. A szeme az ijedtségtől még sötétebb volt,
mintha megsejtette volna, miről beszéltünk. - Már elmégy? - kérdezte, és a
bolton át az ajtóhoz kísért. Még mindig szép volt a szememben, de már nem
láttam angyalnak. Attól, hogy elkötelezettségre próbált csábítani, és a hitvesi
ágyba akart taszítani a leányával, az apja kinyitotta a szemem, és megértette
velem, hogy amikor Annához közeledtem, csak az érzéki csábításnak
engedtem, bármilyen tisztának és mennyeinek tűnt is minden a szememben.
Anna a többi nő szintjére süllyedt előttem, és az undorító kétségbeesés
hatalmában csak azt éreztem, hogy sötét testiséggel vágyakozom utána.
Kívántam őt, de a szememben ellenszenves volt a saját vágyakozásom.
Ennek ellenére magamhoz szorítottam, és szenvedélyesen csókolgattam,
kezemmel a nyakát meg a mellét tapogattam és simogattam, amennyire
tapasztalatlan létemre tudtam. Ő erőtlenül simult hozzám, az orcája
átforrósodott, és egyre csak ezt suttogta: - Ne csinálj rosszat nekem! -
Hirtelen megharaptam a nyakát, mert mást nem tudtam. Ő halkan
sikkantott, és teljesen elernyedt az ölelésemben.
      Minthogy leginkább érzéki vágy ébredt bennem iránta, tudtam, hogy
valójában nem szeretem őt, legalábbis nem eléggé. Csupán azt az álomképet
kerestem benne, amit első ízben megmámorosodott érzékeim vetítettek rá.
Az apja, a legjobbat akarva, összetörte ábrándképemet, és megmutatta a
pőre igazságot bennem és Annában. A lélek csak test és a test lélek, de nem
lehetett őket elválasztani egymástól. Angyalok nem voltak ezen a világon,
csak férfiak és nők, akiket a vágy egyesít. Miközben őt ölelgettem és
simogattam, a legjobb, ami bennem volt, egész idő alatt távolodott tőle.
Amikor hozzányúltam, a magam számára elvesztettem őt, és ezt bizonyára
készakarva tettem, hogy megszabaduljak tőle. Ha valóban szerettem volna,
akkor nem tétovázom, hanem elfogadom az apja ajánlatát.
      Amikor kezem a mellére tettem, ő gyámoltalanul megpróbálta eltolni,
bágyadt tekintetét rám emelte, és ezt suttogta: - A pokolba taszítasz engem.
- Akkor én is elernyedtem, elengedtem őt, s ott álltam remegő térddel, de
nem tudtam ránézni. - Rossz és kegyetlen vagy - mondta. - Miért nem
mentél el, amikor kértelek rá? Hiszen én semmi rosszat nem tettem neked.
Miért gyűlölsz engem?
      Megtapogatta a harapásom nyomát a nyakán, s halkan sírdogálni
kezdett. - Félek tőled. De a félelmem is édes. Fájdalmat okoztál nekem. De a
fájdalmam is édes. Milyen szörnyűséget tettél velem, mert már nem vagyok
a régi, és szégyellem magam.
      - Hát minden csak ilyen volna, Anna? - jajdultam fel.
      - Alighanem így van. Minden csak ilyen. És soha többé nem lesz
békesség a szívemben, még ha el is mennél. Többé nem vagyok tiszta. A
testem nem tiszta. A gondolataim nem tiszták. A száddal meg a kezeddel
egész életemre a pokolra taszítottál, noha szeretem a szád meg a kezed. Mi
van velem? Beteggé tettél. A fejem forró. Akadozik a lélegzetem.
      Kinyújtottam a kezem, ám ő riadtan visszahúzódott előlem. -
Helytelenül viselkedtem veled, Anna - mondtam. - Meg tudsz bocsátani
nekem, ha elmegyek és nem jövök vissza?
      - Nem, nem - kiáltott fel ijedten. - Mégse menj el! Nem, egyáltalán
nem viselkedtél helytelenül. Csak buta vagyok, és még nem sokat tudok az
életről. Csak csókolj, ha akarod, ha nem hagysz el engem!
      Ekkor elfogott a kísértés, és arra gondoltam, hogyha egyszer
semmiben sem hiszek, akkor itt az alkalom, hogy próbára tegyem a
hitetlenségemet. Ha semmiben sem hiszek, akkor a jóság és a rosszaság két
puszta szó, és az ember a jóban is, meg a rosszban is a rendeltetését valósítja
meg. Miért ne próbálnék feltétlenül rossz lenni, és miért ne tenném
magamévá őt, ha gyengeségében így felkínálja magát nekem. Talán néhány
nap múlva elutazunk és bottal üthetik a nyomomat, bármit tennék is.
Legyek legalább teljesen rossz, ha már nem tudtam teljesen jó lenni.
      A gyötrelemtől és a szégyentől rekedt hangon megkérdeztem: -
Éjszaka, ha atyád elaludt már, kinyitod nekem az ajtódat, ha kopogtatok?
      - Nem - mondta elszörnyedve -, nem, ilyet nem kérhetsz tőlem!
      Az ellenkezése ingerelt. Magamat gyűlölve így szóltam: - Ha eléggé
szeretnél, nem beszélnél így.
      Ő úgy nézett rám, mint egy sebzett állat, és rám förmedt: - Ki vagy te
valójában? Miért kísértesz engem? Ez bűn!
      - Te csábítasz engem - mondtam keserűen. - De jól van. Legyen,
ahogyan akarod! Elmegyek és nem jövök vissza.
      Kitéptem magam az öleléséből, és vakon kirontottam, csak úgy
csattant az ajtó mögöttem. Ő utánam futott, és utolért az utcasarkon. - Ne
gyere utánam! - kiáltottam rá. - Mit akarsz még tőlem? Miért gyötörsz
engem?
      - Gyűlöllek! - mondta ő. - Isten is meg fog büntetni téged. Kést
kellene döfnöm a szívedbe és a magam szívébe is. De jöjj el éjszaka, ha
akarsz. Akkor bizonyára nyugtom lesz tőled.
      Olyan zavarodottan tértem vissza a hajóra, mintha részeg lettem
volna, s oly keservesen gyűlöltem magamat, hogy szerettem volna
meghalni. Mereven néztem magam elé, s olyannak képzeltem el Annát, mint
amikor mellettem térdelt a templomban, miközben a templom boltívei alatt
angyali kórushoz hasonlóan zengett a himnusz. Vajon melyik volt az igazi:
elvakult gyengédségem és az a vágyam, hogy legyek jó az egész világhoz,
vagy pedig az a sötét vágy a testemben és a csábítás, hogy törjem össze a
gyengeségét és becstelenítsem meg őt. Forró meg hideg borzongás járta át a
testemet. Betegnek éreztem magam. Besötétedett. Feljött a hold, ezüsttel
vonva be a város dombjait és épületeit. Mereven néztem a sötét vizet, és
tudtam, hogy egy gyilkosnál is gonoszabb lennék, ha készakarva, hideg
megfontolásból és igaz szerelmet nem érezve elmennék hozzá. De azt is
tudtam, hogy ő vár rám, ugyanolyan ellentétes érzésekkel, ugyanúgy
gyötrődve és ugyanolyan boldogtalanul, mint amilyennek én is éreztem
magam.
      A hold magasabbra emelkedett. Múlt az éjszaka. A kikötő
elcsendesedett. Egyedül voltam a világon. Isten bennem volt. De ez volt az
első eset, hogy tudtam: a sátán is bennem van. Szörnyű büszkeséget és a
tudás hevületét érezve tudtam, hogy bennem van a sötétség fejedelme. A
menny és a pokol volt a saját szívemben. Tőlem függött a választás. Az
átlagember az érzéseitől kényszerítve tesz jót és rosszat, tévelygőn
ingadozva a jó és a rossz között. A hatalmamban állt, hogy hidegvérrel és
megfontoltan rosszat cselekedjem. Olyan bűn volt ez, ami alól szerintem
nincs feloldozás, teljesen megbocsáthatatlan bűn.
      Eszembe jutottak Dorothea asszony szavai, hogy megvan bennem a
szerelemre ébresztés képessége, anélkül, hogy magam is szerelmet éreznék.
Több tapasztalatom is erre mutatott, de eddig a nők zavaró és kínos
közeledése csak ellenszenvet ébresztett bennem, mert semmit sem tudtam a
szerelemről. Csak miután Annával találkoztam, támadt sejtelmem a vágy
szörnyű gyötrelméről és arról a képességemről, hogy a másik ember fölött a
saját szerelmének erejével uralkodjam. Borzalmas élvezet meghódítani egy
másik embert, és rábírni, hogy olyasmit tegyen, amit a nevelése, a hite és a
lelkiismerete bűnnek nevez. De ha valóban rejlett bennem képesség arra,
hogy szerelmet ébresszek, miért ne gyakorolnám ezt a képességemet,
ahogyan mások a kardforgatást és az íjászatot gyakorolják, ahogyan mások
ékesszólásukat fejlesztik, hogy az embereket rábeszéljék valamire és ismét
mások a törvényeket tanulmányozzák, hogy a hamisat is igaznak tüntessék
fel.
      Így gondolkodtam. Ám ugyanakkor a vigasztalan csalódás
hatalmában arra is gondoltam, milyen kimondhatatlanul tiszta örömet
éreztem, amikor először csókoltam meg egy tapasztalatlan leány ártatlan
száját, és hogy ez az örömöm milyen gyorsan változott sötét, vigasztalan
vágyakozássá. Nem Anna volt az oka, hanem én magam, mivel nem volt
meg a képességem, hogy megőrizzem a szerelmemet túl a testi érintésen,
amely csak szégyenérzetet és ellenszenvet váltott ki belőlem. Vele szemben
támasztott kegyetlen követelésem csak keserves vágy volt, hogy olyasmiért
büntessem őt, amit én képtelen voltam érezni. Ő a zsákmányom volt és
remegett a hatalmamban. Ez már éppen eléggé gonosz cselekedet volt. Miért
tettem volna vele még rosszabbat? Hiszen abból magamnak semmi örömöm
vagy hasznom sem lett volna, ha már egyszer éreztem a hatalmamat fölötte.
      Hideg vágyakozás rázta a testemet, amint a sötét vizet néztem. Telt-
múlt az éjszaka, és én nem mentem el, hogy bekopogtassak az ajtaján. Nem
akartam lekötni magam, sem a rosszhoz, sem a jóhoz. Félúton megálltam,
mert még fiatal voltam.
      Néhány nappal később Nicolaus doktor jött értem a hajóra, és
bosszúsan így beszélt: - Merre kószáltál és mivel töltötted az időt, és ki fizet
bért neked? A palotába kell kísérned engem és mögöttem kell állnod, mert
engem választottak ki, hogy beszéljek a császárral és hogy megsürgessem
késlekedésében. Különben mindannyian odaveszünk a téli viharokban, vagy
pedig tavaszig is elhúzódik az utazás, pedig akkor talán már nem is lesz
pápa, hogy fogadjon bennünket. Vedd fel a legjobb ruhádat, fésüld meg a
hajad és kölcsönözz valahonnan egy tisztességes föveget a fejedre!
      Kijelentettem, hogy egész délelőtt a püspökök szálláshelye előtt
ácsorogtam rá várakozva, hogy szolgálataimat felajánljam neki, de
sajnálatomra ő maga hanyagolt el engem. - És nincs más ruhám, csak ez,
ami rajtam van - mondtam. - Ezt már észre kellett volna vennie
kegyelmednek, ha olykor-olykor e világi dolgokra is figyelmet fordítana, és
nem töprengene örökké csupán emanációkról meg aiónokról, a meg nem
kezdettről és a végnélküliről, hogy belefájdul a feje.
      Ő nyomban megbánta, hogy megszidott, hiszen nyájas és jó ember
volt, bocsánatot kért tőlem, s ekképpen beszélt: - Ezeknek a görögöknek a
misztikus teológiája körül az újplatonista, a gnosztikus és a manicheus
eretnekség foszlányai fityegnek, úgyhogy a fáktól nem is látszik már az
erdő. Az igazat megvallva, kedves Johannes, a használatomra adott szamár
ezüstszerszámozása ellenére oly csökönyös és alattomos állat, hogy neked
kell vezetned, nehogy nevetségessé váljak a görögök szemében. Nem
érdekel a saját méltóságom, hanem inkább alázatosan gyalog járok, mint a
szent apostolok, de fenn kell tartanom annak az egyháznak a becsét, amelyet
méltatlanul jómagam képviselek. A görög szolgák, akiket kaptunk, nem
hajlandók szamarat vezetni a városon keresztül, kijelentve, hogy ez nem
tartozik a kötelességeik közé. Még a saját császáruknál is dölyfösebb
emberek, és csak vigyorognak a mi szokásainkon, úgyhogy hamarosan azt
sem tudom már, hogyan vágjam a késsel a húst és hogyan fogjam a kenyeret
az ujjaimmal.
      Elszörnyedtem meggondolatlan javaslatától. - Hát ez a köszönet
mindenért? - kiáltottam fel. - Hát istállószolgává alacsonyít le kegyelmed,
noha különben is csak vesződséges munkával tudom őrizni a kegyelmed
méltóságát, amikor a püspökök szolgái a könyökükkel taszigálnak? Mit
gondol kegyelmed, minek tartanak majd engem az emberek, ha azt látják,
hogy szamarat vezetek az utcán? Elhomályosult a kegyelmed elméje a sok
töprengéstől, hogy egyáltalán ilyen javaslat eszébe juthat.
      Barátságos szemébe könnyek gyűltek, tehetetlenül tördelte a kezét,
mivel maga is nagyon jól felfogta, milyen kellemetlen a javaslata bármely
ifjú ember számára, aki ad a becsületére. - De egyáltalán nem merek annak a
gonosz szamárnak a hátára ülni, ha nem vezeti valaki - panaszkodott. -
Azelőtt is leestem a lóról, és gyenge a lábam. Szánj meg, Johannes, és én
biztosan megjutalmazlak érte. És senki sem eshet tévedésbe a rangodat
illetően, ha egyszer bekísérhetsz és mögöttem állhatsz, amikor beszélek.
Kölcsönzünk neked egy aranyszegélyű köntöst, és piros nadrágot húzhatsz
meg piros föveget. Phrantzész barátod különben is érdeklődött felőled, és
csodálkozott, hogy ugyan hol rejtőzöl, mivel az utazás óta egyáltalán nem is
látott téged. Talán találkozol vele a Blachernaiban, és a fogadás után felőlem
bármit csinálhatsz. Visszafelé szívesen járok egyet gyalog, és a sorsára bízom
azt a szerencsétlen szamarat.
      Miközben ő könnyes szemmel győzködött engem, én pedig a
kellemetlen dolog árnyoldalait és előnyeit mérlegeltem, bele kellett
egyeznem a kérésébe. Ám a büszkeségem nem engedte meg, hogy
kölcsönzött csecsebecsékkel ékesítsem magam, hogy fölöslegesen versengjek
a császári palota udvaroncaival és fegyvereseivel. - Nem - mondtam -, csak
egy új köntöst vegyen nekem kegyelmed, ez jogos és méltányos. Hiszen
kegyelmed is csak a fekete talárját meg a doktori föveget viseli. Fekete
íródeákruhám éppen elég rangot jelent számomra. Aranyhímzéssel meg
bársonyban pöffeszkedjenek azok, akikben belül semmi sincsen. Legyünk
olyanok a császári palotában, mint Diogenész, aki hagyta, hogy a hiúsága
kikandikáljon köntösének a hasadékain. Ezzel több figyelmet és nagyobb
megbecsülést kapunk attól a környezettől, amelyik beleunt már a ruhák
csillogásába.
      A Blachernai parkjában már az ősz uralkodott. Amennyire
megértettem, a fogadásra a császár akaratából került sor, hogy meggyőzze a
városban összesereglett püspökeit arról, hogy a latinok küldöttségének
nyomására kell kitűznie az indulás napját. A legfanatikusabb görögök
soraiban még az utolsó pillanatban is gyanakvás ütötte fel a fejét az uniót
illetően. Azok a püspökök, akik a török uralom alá került városokból jöttek,
attól tartottak, hogy a törökök szorongatni kezdik majd a görögöket szabad
vallásgyakorlásukban, mert Murad uralkodó világosan kifejezésre juttatta,
hogy az uniós tárgyalások megkezdését ellenséges cselekedetnek fogja
tekinteni mind a császár, mind az egyház részéről. Újra előhozták a latin
egyház széthúzását. Az uniós tárgyalásokkal csak a törököket ingerelték,
anélkül hogy bármit is elértek volna, mivel az egyházi zsinat többsége
úgysem hagyná jóvá az uniót, még akkor sem, ha a pápa és a bíborosai meg
a püspökei el is fogadnák. De a császár részéről értésünkre adták, hogy ha
elég nyomatékosan és meggyőzően beszélünk az állandó halogatás ártalmas
voltáról, ő a válaszában kitűzné az indulás napját, és ezzel egyszer s
mindenkorra elhallgattatna minden fölösleges vitát és cselszövést.
      Tehát Nicolaus doktort szamárháton keresztülvezettem
Konstantinápolyon, és nagy örömömre a püspökökön is erőt vett a hiúság,
látván, hogy Nicolaus doktor ilyen méltóságteljes közlekedési mód mellett
döntött. Az utolsó pillanatban ők is arra kényszerítették a szolgáikat, hogy
kötőféken vezessék szamaraikat, és ezek a rátarti férfiak a megaláztatástól
kivörösödve, lehajtott fejjel bandukoltak végig az utcákon a szamarak
kötőfékét fogva. Nem volt idő, hogy megnézzem, derültséget vagy tiszteletet
ébresztett-e menetünk Konstantinápoly népében, mert Nicolaus doktor
szamara tényleg gonosz állat volt, és nagy megerőltetésembe került a
vonszolása.
      Magára a fogadásra a ceremóniák épületében került sor, és nagy
megelégedéssel adtam át a szamár kantárát más titkároknak, és a csillogó
ruhájú őrök sorfala előtt kísérhettem be Nicolaus doktort, tisztelettudóan a
kezemben fogva megírt beszédét. A termek és a folyosók fala csiszolt
márvány, porfír és lazurit volt. A padlót drága, bár kopott szőnyegek
borították. A mennyezetről csillogó lámpák lógtak, de a fogadást nappalra
tették, hogy megtakarítsák az olajat meg a gyertyákat. A palotában
dermesztő hideg volt, mert csupán a császár aranyozott és kétfejű sassal
ékesített trónusának két oldalára állítottak parázstartót. Nem nagyon sokan
voltak ugyan jelen, ám mindannyian ünneplőt viseltek, és pontosan a kijelölt
helyükön álltak. Nekünk is megmutatták a helyünket, és én tényleg
Nicolaus doktor mögött állhattam. Konsztantinosz herceg Phrantzész
kíséretében jött be a terembe, és a trónus jobb oldalára állt. Utolsóként a
császár érkezett kíséretével, szemmel láthatóan haragosan, leült a trónra,
kihúzta magát és intett a ceremóniamesternek, hogy mondja el szent igéjét.
A lábán kétfejű sassal díszített bíborcsizma volt annak jeléül, hogy a
baszileusz, a királyok királya, az örök birodalom császára, Isten földi
helytartója.
      Élete delén lévő, szép arcú férfiú volt. Rövid, fekete szakáll keretezte
eleven arcát, szeme nagy és kifejező volt. Látszott rajta, hogy méltóságának
tudatában van, s hogy könnyen haragra gerjed. Figyelmesen hallgatta
Nicolaus doktor beszédét, és el kell ismernem, hogy Nicolaus doktor
rendkívül jól, nyájasan és meggyőzően beszélt. Még egyszer megerősítette,
hogy a concilium kisebbsége valójában a többséget jelenti, meg hogy a
kisebbség képviseli az igazi katolikus egyházat, mert mellette áll a pápa és a
bíborosok. Minden eddigi érvet megismételt, és végül így foglalta össze
beszédének a tartalmát: - Az apostoli szék, a pápa és a bíborosok kollégiuma
a hit kérdéseiben nem tévedett és sohasem fog tévedni, mert ez az a szikla,
amire az egyház felépült.
      Ilyen messzire jutott hát ifjúkori eszményeinek megtagadásában,
miután előbb maga is elismerte a Szentlélek által irányított egyházi zsinat
tévedhetetlenségét és felsőbbrendűségét a pápával szemben. A bizánci
császár színe előtt, furcsa öltözékű görögökkel körülvéve, a márvány és az
arany csillogásában a pápa legalázatosabb szolgájának vallotta magát. És
azzal a kéréssel fejezte be, határozná meg a császár az indulás napját, hogy
Krisztus végrendeletét szolgálóinak kölcsönös szeretetében beteljesíthessék.
Ennek a végrendeletnek a teljesítése érdekében ő maga lelkiismeretének
kényszere alatt feláldozta tudós hírnevét, személyes meggyőződését és
ifjúkori hitét. Beszédének befejeztével nagyon szegény ember lett belőle,
mert most vált teljessé pálfordulása, és mindent levetve magáról pőrére
vetkőzött.
      Ám az eredmény minden bizonnyal megérte az áldozatot. Válaszként
a császár felolvastatott egy aranybullával díszített nyilatkozatot, amelyben
november huszonhetedike napjára tűzte ki az indulást. A teremből mintha
az általános megkönnyebbülés sóhaja szállt volna fel. A görögök közül is
sokan mosolyogtak és összenéztek. A császár maga azonban nagyon-nagyon
komoly volt, mintha döntésének következménye súlyosan nehezedett volna
rá. Sok fölösleges ceremónia után felállt trónusáról, s az udvaroncok hada
követte pontosan megszabott rendben. A fogadás véget ért. A termen át
Phrantzész tartott felénk, és így szólt: - Keressünk valamilyen melegebb
helyet. Itt átkozottul hideg van.
      A szertartások merevsége alól felszabadultan, élénk csevegésbe
merülve követtük őt. Elnézést kért, amiért a fogadás ily szerény volt, s nem
énekeltek a szokásos kórusok a császár magasztalására. - De erre egy egész
nap elment volna - magyarázta. - És a császár már most is haragos, amiért
nem melegítették fel a trónusát.
      A parkokon át egy melegebb faépületbe vezetett bennünket, ahol ki-ki
kedvére ehetett és ihatott a császár költségére. A teremben madárkalitkák
voltak felakasztva, s mindegyikben egy mozdulatlan madár ült. Időnként
gyönyörű, tiszta madárcsicsergés hallatszott. Csak amikor Phrantzész
megmagyarázta, akkor fogtam fel, hogy nem eleven madarak voltak, hanem
a görögök mesterien szerkesztett gépezetei, amelyek csicseregni tudtak. Ez
volt a legnagyobb csoda, amit a palotában láttam.
      Miután udvariasan beszélgetett Nicolaus doktorral meg a
püspökökkel, Phrantzész ezekkel a szavakkal fordult hozzám: - Eltűntél, de
azért nem voltál láthatatlan. Hogyan haladsz a tanulással? Jobban beszélsz
görögül, mint annakelőtte, és csaknem kifogástalan a kiejtésed. Áttértél már
az Iliászról az Odüsszeiára? Lehetséges, hogy kitaláltad magadtól, mi a
legjobb és legolcsóbb eszköz, amelynek segítségével egy jóképű fiatalember
egykettőre megtanul egy idegen nyelven beszélni? Nagy kár volna, mert
ajánlanék neked egy tanítót.
      Megkérdeztem, milyen eszközre gondol, és ki akar engem tanítani. Ő
világfi módjára elmosolyodott, és így válaszolt: - Természetesen találtál egy
leányt, hogy megtanítson a görög nyelv bonyolult ragozási formáira, és
bevezessen más ismeretekbe is, amelyek városunkban a rendhagyó igékre
emlékeztetnek, amennyiben ezeket is a szabadság és a szeszély uralja. - Jól
látta, mennyire zavarba hozott a szavaival, és gondtalanul folytatta: -
Természetesen nem kíváncsiskodom a kalandjaidat illetően, és a hallgatás a
siker első feltétele abban a művészetben, amit Ovidius római szokás szerint
mindjárt rendszerré épített ki. De szeretném megismerni a te véleményedet,
hogy melyik a kiválóbb szerelmi művészet, a római-e, vagy a görög? Róma
búskomor törvényszerűségét szereted-e jobban vagy pedig Görögország
ledér örömét és ártatlan dévajságát?
      - Az isten szerelmére, mit beszél kegyelmed, és mivel nem gyanúsít
engem? - kiáltottam fel elszörnyedve. - Hát azt hiszi kegyelmed, hogy itt
állandóan nők után futkosok? Ez nem is volna lehetséges, hiszen
kegyelmeteknek az a szokásuk, hogy kalitkába zárják a nőket, és
megkövetelik tőlük, hogy az idegenek elől még az arcukat is takarják el.
      - Abban a művészetben, amelyikről beszélek, semmi sem lehetetlen,
és kétségtelenül nyomós okunk van rá, hogy az asszonyainkat ketrecben
tartsuk. De az akadályok csak fokozzák ennek a művészetnek a csáberejét,
ahogyan a görög nyelv nehézségei is növelik a szépségét, és minél kevesebb
látszik egy nőből, annál csábosabbá válik a férfiú szemében. Akárhogyan
legyen is, egy fiatal férfi számára a legjobb nyelvmester egy okos és megértő
nő. Az egyéni buzgalom növeli a tanulékonyságot, és a barátság jegyében
mindketten örömet szereznek egymásnak, a tanító a tanítványainak, a
tanítvány pedig a tanítójának. Valóban kár, hogy a szavaidból arra kell
következtetnem, hogy nem találtál ilyen tanítóra, vagy talán az előítéleteid
gátoltak benne, hogy ezt a szép, egyenes utat használd a tanulásban?
      - Nincsenek előítéleteim - tiltakoztam. - De nem csábítottak az érzéki
örömök, és valójában nem is értem, mire céloz kegyelmed. És ha érteném is,
már túl késő volna, hiszen a hét vége felé elutazunk.
      - Szóval valóban senkinek sem sikerült elcsábítania téged ebben a
városban? - csodálkozott. - Hát nem szegődtek a nyomodba kacarászó
leányok, s valamely hordszék függönye mögül nem intett neked egy fehér
kéz, és a günaikón rácsos ablakából nem hullott egy szál virág a lábad elé?
Hát valóban ilyen megingathatatlanul erényes vagy?
      - Csak gúnyolódjék velem kegyelmed - mondtam. - Egy héttel ezelőtt
talán még megingathatatlan lettem volna, de most már nem vagyok biztos
magam felől.
      - Szeretnéd-e próbára tenni magadat? - kérdezte. - Ne beszéljünk
mellé! A művelt emberek között nem bűn a szerelem. Konstantinápolyban,
sőt a Blachernai palotájában is vannak fejlett, szabadelvű és szép nők,
akiknek semmi kifogásuk sincs egy kis kaland ellen, ha titokban történik, és
bízhatnak a feltétlen titoktartásban. Szívesen megismertetlek egy ilyen
nővel, ha akarod.
      - A kikötői bordélyházakban is vannak szabadelvű és szép nők -
válaszoltam. - Néhányan közülük a tengerészek közvetítésével a
tudomásomra hozták, hogy minden fizetség nélkül szívesen látnának az
ágyukban, ha hajlandó lennék rá. De az ilyen nők iránt csak ellenszenvet
érzek.
      Ő kissé elpirult, amikor könnyűvérű barátnőit a kikötői
örömlányokhoz hasonlítottam, de minden harag nélkül ezt mondta: - Te
aztán önfejű vagy, de szemlátomást csábítja a nőket, hogy idegen és
önmegtartóztató vagy. Én ebben az ügyben csupán küldönc vagyok, és
eszem ágába se jutna magamra vállalni a kerítő feladatát, ha nem olyan
nőről volna szó, aki rászolgálna a legnagyobb figyelmességre. Hiszen bármit
akarna is tőled, megnyugtathatlak, hogy nem kell megbánnod, és jómagam
is bármit megadnék érte, ha veled helyet cserélhetnék. De előre
megmondom, hogy az életeddel játszol, ha belekezdesz. Ha bárkinek akár
egy szóval is célzást teszel rá, a tengerben találnak rád elvágott torokkal, és a
halak tépdesik szép orcádat, amely egy férfi tetszését is könnyen
megnyerheti.
      Titkolózása hatott rám, mert észrevettem, hogy komolyan beszél. -
Miért éppen én? És ugyan ki akar megismerkedni velem? - kérdeztem.
      - Én ugyan honnan tudnám? És ne kérdezősködj! Ez az első feltétel.
Semmit se kérdezz. Semmin se csodálkozz, és egyáltalán ne tanúsíts
kíváncsiságot. És ha barátilag adhatok neked egy tanácsot, akkor azt
mondom: minél tartózkodóbb leszel és minél kevesebbet beszélsz, annál
jobb benyomást keltesz.
      Kivett egy kerek almát a serlegből, amit az egyik szolga nyújtott oda
neki, és ezekkel a szavakkal adta át nekem: - Fogd ezt az almát, és kövesd az
eunuchot, akit mutatok neked. Ő majd egy szobába vezet téged, amelyben
három nő van. Alaposan nézd meg őket, és annak add az almát, akit a
legszebbnek tartasz. Ne szólj egy szót se, és semmilyen kérdésre ne
válaszolj, ha valamelyik közülük beszélgetésre csábítana téged. De ne siesd
el a választást, mert ha tévedsz, megsértesz egy igen előkelő nőt. Nincs
ebben semmi rossz, a játék még az eunuchot is mulattatja. Tudni akarják,
hogy a latinok véleménye szerint melyik a legszebb közülük, és
döntőbírónak téged választottak. Miután az almát átadtad, tüstént
visszajössz ide, és én is itt várok rád nagy kíváncsisággal.
      Intett a kerek és szőrtelen arcú eunuchnak. Kezemben az almával
követtem a nevető eunuchot. Ő az épület mögé vezetett, majd végig a park
sétányain egy palotába vezetett, amely a városfal közelében állt nem messze
attól a palotától, amelynek a porfírszobájában a császárnék szültek. Egy
mellékajtón áthaladva kényelmesen berendezett, szép szobába jutottunk,
amelynek ablakait kívülről aranyozott rács védte. A szobában három szép
nő ült. Az egyik közülük sötétbarna volt, a másik szőke, a harmadik pedig
vörösre festette a haját. Amikor megpillantottak, csengő nevetésben törtek
ki, és felálltak, hogy elsétáljanak mellettem, kíváncsi pillantásokkal
méregetve engem. Mindhárman egyformán egyszerű fehér ruhát viseltek,
ám a ruha ezüsttel hímzett selyemből készült. Fehér karjuk és nyakuk
fedetlen volt, mesterien feltornyozott hajukat ezüstszalagok és dísztűk
ékesítették.
      Megpróbáltam figyelmesen szemügyre venni őket, és leküzdeni a
félénkségemet, de nevetésük és fesztelen pillantásuk lángba borította
orcámat. A barna hajú egészen közel hajolt hozzám, sokatmondóan
megráncigálta a köntösöm ujját, és arcát olyan közel hajtotta az arcomhoz,
hogy éreztem erős illatszereinek illatát. A vörös hajú nevető szemmel
csúfolódott velem. Az orra csintalanul fitos, a szája pedig vastag volt,
úgyhogy ijesztően könnyűvérűnek tűnt. Közülük a legcsendesebb a kecses
mozgású és finom arcú szőke nő volt, akinek annyira aranylott a haja, hogy
gyanítottam, szintén festett volt. Mélázó, kíváncsi szemmel méregetett, és
enyhén elpirult, amikor a tekintetemmel találkozott. Miután elsétált
mellettem, az ablakhoz ment, és úgy tett, mintha kinézett volna rajta, de
láttam, hogy zihálva veszi a levegőt.
      - Ez az ifjú néma - mondta csúfolódva a barna hajú.
      - Szólj már valamit! - biztatott a vörös hajú, és sokat sejtetően
kacsintott a szemével, mint aki a legcsodálatosabb és a legcsábosabb
gyönyörökkel kecsegtetne engem. Még egyszer megnéztem mindhármukat,
anélkül hogy bármilyen csábítást éreztem volna. Legszebbnek a szőke hajút
találtam, és ő viselkedett a legillendőbben. Ezért odaléptem hozzá, és
átnyújtottam neki az almát. Felragyogott az arca, mint akit nem várt öröm
ért, ám aztán mintha megszeppent volna, megrázta a fejét, szemérmesen a
másik két nőre pillantott, és nem vette át az almát. A két mellőzött nő rám
akart ijeszteni a sikolyaival, és azt kiáltozta, hogy tévedtem. Ennek ellenére
az ő kezébe tettem az almát. Érintésemtől mintha szemérmesen összerezzent
volna, de amint a szemembe nézett, tekintetéből kiolvastam, hogy egyáltalán
nem szemérmes, és talán nem is olyan tisztességes, mint hittem.
      Amikor megfordultam, hogy távozzam, a vörös hajú fájdalmasan
belém csípett, a barna hajú pedig könnyedén arcul legyintett, de ennél
nagyobb haragot nem éreztetve hagytak távozni, az eunuch pedig
visszakísért a fogadóterembe. Nicolaus doktor és a püspökök még mindig
ott ettek és ittak, élénk beszélgetést folytatva az udvaroncokkal. Minden
okuk megvolt az ünneplésre, mivel a császár döntése a csaknem két hónapja
húzódó várakozás végét és a küldetés szerencsés teljesítését jelentette.
Phrantzész lépett hozzám, és lelkendezve kérdezte: - Nos, hogyan történt?
      Az eunuch nevetve válaszolta: - Jó szeme van.
      - Szerintem a legszebbet választottam - mondtam. - De a játék egy
cseppet sem szórakoztatott.
      - Láttál-e bármelyik nyugati országban ennél szebb nőket? - kérdezte
Phrantzész.
      - Jobb dolgom is volt, mint hogy a nőket nézegessem - feleltem
bosszúsan. - Tehát kicsoda ő?
      Ám Phrantzész komoran így szólt: - Ne kérdezd! Számodra is ez a
leghelyesebb. - Aztán rendkívül szeretetre méltóan végigkalauzolt az
épületen, és megmutatta a látnivalókat, amelyek a barbár országokból
érkező követek szórakoztatására szolgáltak. Unatkozva már-már vissza
akartam térni a hajóra, ám ő csökönyösen visszatartott, mintha várt volna
valamire. S hogy ébren tartsa érdeklődésemet, bemutatott Balszamón
főszkriniáriosznak, megkérdezvén őt, megmutatná-e nekem a császár
könyvtárát. Ez a nagy hatalmú főkönyvtáros azt mondta, hogy csak jót tesz a
latinoknak, ha látják, milyen hatalmas mennyiségű kéziratgyűjteményt
állított össze a császár utazására, hogy bebizonyítsa, hogy a Szentlélek
korántsem az Atyától és a Fiútól van, hanem legfeljebb a Fiú által.
Phrantzész elsápadt mérgében, és figyelmeztette, jusson eszébe, milyen
határozottan tiltott meg a császár minden előzetes vitát a latinokkal. A
főkönyvtáros megszeppent, és azt mondta, hogy csak tréfálózott. Phrantzész
megjegyezte, hogy a szent dolgokkal nem illik tréfát űzni. - Lehet, hogy
bűnös ember vagyok, akit megrontott a világ - mondta -, de meg tudom
különböztetni, mi a szent, és mi az, ami nem szent.
      A levéltárba vezetett, és elcsüggedtem a számtalan láda láttán,
amelyekbe Kelet minden teológiai bölcsességét belezsúfolták az utazásra. -
Isten legyen irgalmas mindannyiunkhoz! - mondtam. - Valóban a Szentlélek
jelenlétére és a keresztényi szeretetre van szükség ahhoz, hogy minden vitás
kérdést tisztázni lehessen. A szent apostolok is elszörnyednének, ha ezeket a
könyvhalmazokat látnák, mert ők a szegények és a tanulatlanok soraiból
választattak ki. Hogyan is tudtuk ezernégyszáz év alatt Krisztus egyszerű
tanítását és kegyelmi ajándékát ilyen mérhetetlen világi bölcsesség alá
temetni?
      - Ne ijedj meg - nyugtatgatott Phrantzész. - Minden előre el van már
döntve. A császár keresztülviszi az uniót, mert ez politikailag
elkerülhetetlen. Még ha egy évig vagy akár kettőig is elhúzódnék a vita, a
latin és a görög egyháznak végre tisztáznia kell a Szentlélek eredetét. Ha
művelt korunk legnagyobb tudósai mindkét egyházból nem jutnak
egyetértésre vagy kölcsönös engedményeken alapuló megegyezésre, akkor
nevetségesekké válunk a pogányok és a mohamedánok szemében.
      Alkonyatig együtt nézegettük a könyvtár legrégibb Platón-kéziratait.
Phrantzész mutatott néhány rendkívül ledér alexandriai kéziratot is, ám
ezek nem szórakoztattak. Végül Phrantzész így szólt: - Sötétedik, kísérőt
adok hát melléd, aki fáklyával világítja meg az utadat.
      Azt feleltem, hogy ez túlságosan is nagy megtiszteltetés számomra,
ám ő nem tágított. Szórakozottan a palota kapujához kísért, s ott körülnézett.
Egy piszkos és félkegyelmű külsejű férfi lépett hozzánk, és az ujjával rám
mutatott. Phrantzész így szólt hozzá: - Vidd ezt az ifjút oda, ahová mennie
kell. - A férfi az ajtófélfára erősített fáklyáról meggyújtotta a sajátját, s
közben artikulálatlan hangokat hallatott. - Nem tud beszélni - mondta
Phrantzész -, de nyugodtan követheted. Tudja, merre igyekszel. Én nem
tudom, és nem is akarom megtudni, ám teljes sikert kívánok neked a görög
nyelvtanulás folytatásához.
      Félni kezdtem, hogy olyasmibe keveredtem, amiből magam nem
tudnék kikeveredni, mert miután egy ideig a főutcán vezetett, a férfi
befordult egy mellékutcába, és amikor ellenkezni próbáltam, és magyarázni
kezdtem, hogy a kikötőbe akarok menni, ő elébem állt és lökdösve mutatta,
hogy őt kell követnem. Erős és kemény markú volt, s a sötét utcában nem
kívántam dulakodni vele. Követtem hát, és miután bizonyos utat
megtettünk, az egyik falon egy kis kaput mutatott nekem, és biztatott, hogy
menjek be. Beléptem az ajtón, ami nem volt zárva, ő pedig ment a maga
útjára, mint aki teljesítette a feladatát, útközben takarékosan eloltva a
fáklyát, csak úgy pattogtak a szikrák szerteszét.
      A holdfényben láttam, hogy fallal körülvett kis kertbe jutottam. A
közepén szerény faépület állt, amelynek ablakaiból és ajtajának résein át
fény szűrődött ki. Bementem hát, és körülnéztem, de senki emberfiát nem
láttam. A szobát néhány lámpás világította meg édeskés illatot árasztva, a
vastag szőnyeget pedig tarka virágminta díszítette, úgyhogy mintha
virágoskertben jártam volna. Az alacsony asztalra gyümölcsöt, mindenféle
édességet és bort tettek. A puha függöny mögött egy másik szoba volt,
amelyben széles ágy és porfírburkolatú mosdóasztal állt értékes kannákkal
és takarókkal. Az egésznek rossz színezete volt, heves vágy fogott el, hogy
elfussak, mintha kelepcébe csaltak volna. A fekete fából készült
könyvállványon aranybetűs bőrtáblába kötött könyv feküdt. Az egyik
lámpást úgy állították oda, hogy rá világítson. Letérdeltem a párnára, és
találomra kinyitottam a könyvet, de tüstént be is csuktam, és talpra
ugrottam. A könyvben csak színes perzsa ábrák voltak, amelyek
rendeltetését illetően a legtapasztalatlanabb ember sem tévedhetett.
      Visszasiettem az udvarra. A hold ezüsttel vonta be a kert lombtalan
fáit. Lábam alatt ropogtak a lehullott platánlevelek. A kis kapu még nem
volt bezárva. Résnyire nyitottam, és kilestem a piszkos mellékutcába.
Egyetlen embert sem láttam. A város zaja távolinak tűnt, mintha egy másik
világba csöppentem volna. Zavarodottságomat ismét ijesztően hűvös
nyugalom váltotta fel. Arra gondoltam, hogy már nem vagyok gyermek.
Arra gondoltam, hogy nem az érzékeimtől elvakítva cselekedtem, hanem
hideg megfontolásból tettem, amit tettem. Kész voltam elkövetni a szörnyű
bűnt, csak azért, mert csalódnom kellett. Csupán az a megfontolás tartott
vissza tőle, hogy értelmetlenül bántottam volna egy ártatlan leányt és
tönkretettem volna az életét. Aki ide csábított, korántsem volt ártatlan.
Bármi történjék is, ő tudja vállalni a következményeit. Ám ha tapasztalatlan
áldozatának képzelt engem, és ez gyönyörűséget szerzett neki, akkor
tévedett. Engem a hidegségem óvott. Hittem, hogy egyetlen nő sem képes
elbűvölni a csábításaival. A döntés az én kezemben volt.
      Tétovázva álltam a kapuban, újra becsuktam, és visszatértem a házba.
De már nem voltam egyedül a szobában. A sötét sarokban ott állt
mozdulatlanul az aranyhajú nő. Összerezzentem, amint megpillantottam, ő
megmozdult, s hagyta, hogy válláról lecsússzék zöld köntöse, és szép
mozgással az asztalhoz lépett. Felszabadult gondtalanságot színlelt, ám
meglepetten láttam, hogy az ujjai remegtek, amint az asztalról kiválasztott
egy édes süteményt, és szórakozottan beleharapott. Bármennyire hihetetlen
volt, nekem olybá tűnt, mintha ő is éppannyira félt volna tőlem, mint én tőle.
      - El akartál menni. Miért? - kérdezte csendesen, rám se pillantva.
      Enyhén kifestett arcával oly szép volt, mint egy festmény. Két
szemöldöke keskeny sötétkék vonallal volt kihúzva, a szája pedig pirosra
volt festve. Az orcáján is volt némi pirosító, a szeme körül pedig egy kis kék
festék.
      - Nem kedvelem az ilyesmit - mondtam. - Mit óhajt tőlem?
      Ő kérdéssel válaszolt: - Miért éppen nekem adtad az almát?
      - Kegyed volt a legszebb hármójuk közül - válaszoltam. - Azt hiszem,
kegyed a legszebb nő, akit valaha is láttam.
      - Hát ennyi nem elég neked? - kérdezte, majd kéréssel folytatta: -
Tölts nekem bort!
      Egy szép üvegkupába töltöttem neki a borból. Ő remegő kézzel
felemelte, és ivott belőle. Annyira félt, hogy a bor ruhájának vékony fehér
selymére cseppent. - Ó! -, kiáltott fel, és az ujjával tapogatta a foltot. Aztán
tétován felém nyújtotta a kupát, és ezt kérdezte:
      - Hát te nem akarsz inni velem?
      - Eddig még sohasem ittam bort - feleltem.
      - Az mindent könnyebbé tesz - állította ő.
      - Éppen azért - mondtam.
      - Mégis igyál! - kérlelt. - Igyál az én kedvemért. Először életedben
velem igyál, mert nagyon félek.
      Elvettem a kupát kezéből. Amikor az ujjaink megérintették egymást,
megremegett. Nagyot húztam a kupából. A bor erősen illatos volt, testes és
zamatos. Mirha volt belekeverve. Tűz áradt szét a testemben. Ő leült, maga
mellé húzott, és beszélni kezdett.
      - Nagyon tévedsz, ha a viselkedésem miatt lenézel engem. Az
ilyesmit én sem kedvelem. És egyáltalán nem szoktam titokban idegen
férfiakkal találkozni. Éppen ellenkezőleg, félek tőled, és nagyon bánom,
hogy ilyesmire vállalkoztam.
      Sokatmondó, gúnyos tekintetet vetettem magam köré. Ő haragra
gerjedt, és ezt kiáltotta:
      - Nem, nem, teljesen félreérted. Ezt a házat nem én rendeztem be.
Mindmáig még a létezéséről sem tudtam. Van egy könnyelmű barátnőm, aki
állította nekem, hogy egy olyan nőnek mint én, jogában áll azt tenni, amit
csak akar, még akkor is, ha az mások szemében talán bűn lenne. Amikor
nekem a saját kalandjairól mesélt, azt hittem, csak tréfát űz velem, és az
egészet kitalálta. Most nagyon zavarban vagyok, hogy mindaz igaz, amiről
nekem beszélt. Csak találkozni akartam veled, egészen ártatlanul, hogy
idegen tekintetektől nem zavarva beszélgessek veled, de most félek.
      - A beszélgetésben semmi sem akadályoz bennünket - mondtam. -
Leszállt ugyan az éj, és kettesben vagyunk, de egyáltalán nem áll
szándékomban megsérteni kegyed ártatlanságát, sem visszaélni
meggondolatlanságával.
      Ő az ajkába harapott, rám pillantott, és kissé bosszúsan így szólt: -
Légy szíves és igyál még a borból! - Eleget tettem a felszólításnak, és
kellemes bágyadtság lett úrrá rajtam. Ingerlése igen jól szórakoztatott.
      Ő újra próbálkozott, mondván: - Meg kell értened engem. A Szófia-
templomban láttalak, amikor a császári hölgyeket kísértem az
istentiszteletre. Azóta folyton arra vágytam, hogy viszontlássalak.
Túlságosan is sokat beszéltem rólad, úgyhogy a barátnőim kezdtek
ingerkedni velem. Ezért te csak ne gyötörj engem, hisz oly sokat áldoztam,
és a jóhíremet is kockára tettem, hogy veled találkozhassam.
      - Hát valamelyik tagbaszakadt lovászlegény vagy agyafúrt udvaronc
nem felelne meg erre a célra? - kérdeztem.
      Ő felzokogott, s valódi könnyek buggyantak ki szép szeméből. -
Kegyetlen és gonosz vagy, hogy így beszélsz! - vádolt. - Megigéztél engem,
és csak azt szeretném, hogy ne gondoljak többé rád, de a képed éjjel-nappal
a szívemben van, és gyötör a hideg szemed.
      - Ne beszélj badarságokat - mondtam, mert a bortól erősnek éreztem
magam. - Csak egy lotyó vagy, könnyűvérű, erkölcstelen nő, rosszabb a
kikötői szajháknál, ha csak kedvtelésből teszed azt, amit ők pénzért és a
szükség kényszeréből cselekszenek.
      Magából kikelve pattant fel ültéből, és toporzékolva így kiabált: - Mit
képzelsz? Hogy merészelsz velem így beszélni, mikor egész női
szemérmességemet legyőzve próbálom bevallani neked, hogy akaratom
ellenére beléd szerettem!
      Megfogtam a karját, és visszahúztam magam mellé. - Ne színlelj -
szóltam rá.
      Nem is próbálta kiszabadítani magát a kezemből, az ajkát harapdálva
nézett maga elé, szája sírásra görbült. - Nem hiszel nekem - szólalt meg
kisvártatva. - Bizonyára én vagyok az oka. Hibát követtem el, meg kell
fizetnem érte. Jogosan teszed, ha megvetsz engem. A hatalmadban vagyok.
Csinálj velem, amit akarsz. Hiszen úgysem tudom megakadályozni.
      - Nem akarok én semmit - engedtem el a karját, és hátradőltem. A
bortól jókedvem és nevethetnékem támadt. - Hiszen te csábítottál ide
engem. Csinálj, amit akarsz. Nem ellenkezem.
      Ő rám nézett, és festett arcából sötéten villogott a szeme, amint így
beszélt: - Ha szemernyi önérzet volna bennem, elmennék és ideküldenék
valaki, hogy megöljön téged.
      - Légy szíves és tedd ezt - feleltem, és már nem tudtam biztosan, én
magam szóltam-e vagy a mirhával kevert bor beszélt belőlem. -
Voltaképpen nagy szolgálatot tennél nekem, ha megöletnél. Végigjártam a
magam útját, és már nem tudom, mit tegyek. Nem vagyok jó, és elég rossz
sem tudok lenni. Tulajdonképpen el vagyok keseredve. Ezért engedtem a
csábításodnak. Egészen boldogtalan vagyok, ha tudni akarod.
      - Üresség fenn, üresség lenn és a kettő között maroknyi por -
folytattam, és erősen sírhatnékom támadt. - A szépség is csak káprázat, és
selymes arcod alól a koponya vicsorog rám. Más nem is létezik. Ezért az
lenne a legjobb, ha nyomban meg is öletnél. De te nem teszel ilyet. Te
rosszabbat csinálsz velem. A test gyötrelmébe és szégyenébe akarsz vinni az
öledben.
      - Hát valóban boldogtalan vagy? - kérdezte. - Én is nagyon
boldogtalan vagyok. Nem szabad több bort innod. Nem tesz jót neked.
Minden sokkal kellemesebb, ha nem iszod le magad.
      - Ne fecsegj, te ostoba nő! - förmedtem rá -, hanem önts bort a
torkomba, mert olyan vagyok, mint egy repedt dézsa, és még a tudásom is
szertefolyt. Aztán mulattass azzal, hogy elmeséled az egész
boldogtalanságodat, hogy együtt lehessünk boldogtalanok, és
összeölelkezve sirassuk az élet nyomorúságát. Aztán meséld el nekem a
filozófiádat, hogy tanuljak belőle.
      Ő bírálóan nézett rám, és ezt mondta: - Kapsz még a borból, ha előbb
megcsókolsz. És a filozófiámat is megérted, ha meg akarsz csókolni.
      - Ám legyen, áll az alku - szóltam, elkaptam és megcsókoltam őt.
Szorosan hozzám tapadt, és úgy viszonozta a csókomat, hogy
beleszédültem, s mintha tüzes pokol nyílt volna meg a szám alatt. Ő zihálva
a karjaimba hanyatlott, ruhája félrecsúszott, s felsőteste csaknem teljesen
mezítelenné vált. Kezével tétován takargatta kebleit, s halovány hangon
suttogta: - Ne, ne, nem szabad!
      Távolabb húzódtam tőle, ő pedig kisvártatva felállt, nem vesződve
azzal, hogy szép mezítelenségét takargassa, töltött nekem a borból, de csak
félkupányit. Ruhája csak a fél vállát takarta. Megkérdeztem hát: - Mondd,
nem fázol?
      - Nem, nem fázom - felelte, és visszakérdezett: - Megértetted-é
filozófiámat?
      - Talán - mondottam -, noha egy részét még csak sejteni lehet, ám
előttünk az egész hosszú éjszaka. Mint görög szofista vagy, és a
viselkedésedből következtetve olyan nő, aki jó nevelést kapott. Ezért
kedvemre való lenne, ha szavakkal is elmagyaráznád nekem a filozófiádat,
még mielőtt a szavakról áttérnél a tettekre.
      - Komolyan beszélsz? - kérdezte csodálkozva. - Hát fából vagy, vagy
pedig jégből? Vigyázz magadra, mert a hidegséged hamarosan meg fog
őrjíteni engem.
      - Néha a macska is otthagyja az egeret, ha nagyon sietős a dolga -
mondtam huncutkodva, és a bor okozta nevetés úgy bugyborékolt bennem,
mintha az egész testem megtelt volna könnyű pezsgéssel. Őt valóban
nagyon szépnek láttam, s érdek nélküli tetszéssel nézegettem, mint egy szép
szobrot.
      - Nő vagyok, és a testemmel gondolkodom - mondta. - Ez az én
filozófiám. A legtanultabb férfiak felkapaszkodnak az egekbe, és a szférák
kiterjedését számítgatják. A misztikusok előtt felvillan az igazság fénye,
amikor imádkozva és böjtölve meditációik mélyére merülnek. A férfiak azt
képzelik, hogy mérhetetlenül nagy utakat járnak be az űr magasságában és a
tulajdon lelkük mélyén. Számomra ez az egész bolondság. A gyönyör rövid
pillanatában testem pontosan meghatározott részében átélem a
végtelenséget, ami többet ad nekem, mint amennyit minden férfiúi
bölcsesség és filozófia tapasztalhat. Ez az én filozófiám. Számomra ez az az
igazság, amit megértek, de mint tétel, ez is ugyanolyan bizonyíthatatlan,
mint a férfiak tételei, amikor ők azt hiszik, hogy rátaláltak az igazságra.
      - Bűn a te igazságod és káromlás a te beszéded, te szégyentelen nő -
mondtam.
      Ő könnyedén megsimogatta a térdemet, a kezét lassan mozgatva
felfelé a testemen, és így szólt: - Sokféle igazság van, az egyik a fejlett, a
másik a fejletlen emberek számára. Azt állították nekem, hogy a fejlett ember
számára semmi sem bűn többé. Hiszen az egyházban is számos olyan
irányzat volt,. amelyek szerint törekedni kell az érzéki élvezetekre, nem
pedig tiltani őket, noha ezeket a tanításokat eretnekségnek minősítették. De
az én női eszem nem képes elsajátítani a titkos tanításokat. Én csak annyit
tudok, hogy a világiak elől rejtett teológiai bölcsességnek köszönhetően az
egyház rendelkezik a kegyelem eszközeivel. Az egyházon kívül nincs
megváltás, akár bűnös vagy, akár bűntelen, ám az egyház révén mindig
elérhető számomra az irgalom, bármilyen nagy bűnöm lenne is. Ha tehát az
én igazságom bűn, mindig lesz alkalmam megbánni, amikor megöregszem
és csúnya leszek, és beleunok az igazságomba.
      Megfogtam a kezét, hogy visszatartsam, és haragosan ezt kérdeztem:
- Mit akarsz csinálni velem?
      - Csak a filozófiámra tanítalak - zihálta felhevülten. - Vesd le az
ormótlan ruhádat, akkor majd meglátjuk, kinek a filozófiája az erősebb, a
tied vagy az enyém.
      - Fázni fogok - ellenkeztem. De a bor kioltotta a szeméremérzetemet,
és úgy éreztem, szorítanak a ruhadarabok.
      - Ne félj, nem fogsz fázni - térdelt elém, és kezdte kinyitni ruhám
csatjait. És igaza volt. Nem fáztam.
      De tapasztalt simogatásai azt mutatták, hogy igaz volt minden, amit
róla mondtam. Nem volt belém szerelmes. Úgy bánt velem, mint egy
gépezettel, aminek a mechanizmusát az ajka és az ujjai a legapróbb
részletekig ismerték. Mindent megkönnyíteti számomra, és élvezte a
tapasztalatlanságomat, mígnem a kéj hasító fájdalomként remegtetett meg,
és az életerőm kibuggyant belőlem, mint a vér az elvágott ütőérből. Akkor ő
megremegett s kinyitotta a szemét, valahová a messzeségbe révedt a
tekintete, és olyan kifejezéstelen volt a szeme, mint egy halotté. A következő
pillanatban már mosolygott, tekintetét felém fordította, és újra kezdte, addig
folytatva szörnyű játékát, mígnem rosszullét fogott el, s képtelen voltam
bármit tenni.
      Akkor ő rendkívül gyengéden és szépen bánt velem, könnyedén
simogatta az orcám meg az oldalam, és gyengéd szavakat sugdosott nekem.
- Gyerek vagy te még. Egy édes, elragadó fiú. De hidd el nekem, az ember
szörnyen egyedül van a világon. A szavak csak tökéletlen jelek és
megtévesztőek, és az ember szavakból sohasem ismerheti meg a másik
embert. Csak az ágyban találhat egymásra két ember, és ismerheti meg
egymás közelségét. Az a legnagyobb barátság, amikor két ember egymással
találkozik, és egyik sem akar rosszat a másiknak. Ezt sohasem kell
megbánnod.
      Ilyeneket suttogott nekem, miután teljesen kimerített és élvezetének
eszközéül használt fel, engem is hasító gyönyörhöz juttatva, így tanított
engem, és ez a filozófiája jobban tetszett nekem, mint az első, úgyhogy mély
álomba merültem és egyáltalán nem féltem tőle többé.
      Már fent volt a nap, amikor reggel zöld köntösébe burkolózva
felébresztett. - Itt az ideje felkelned - szólt. - Mosakodj meg és egyél. Aztán
gyere ki a kertbe. Emléket akarok adni neked, hogy ne feledj el engem. De
aztán menned kell, és még csak megkísérelned sem szabad, hogy velem
találkozz.
      Felkeltem az ágyból. Sohasem éreztem oly üdítően elevennek és
frissnek a vizet a meleg bőrömön, mint ezen a reggelen. Gyorsan
felöltöztem, és a testem elevenebb volt, mint azelőtt, úgyhogy a puszta
mozgást is élveztem. Meg is éheztem, és mindent megettem az asztalról, ami
maradt rajta, s maga az evés is élvezetet okozott. Csak a fejem volt egy kissé
nehéz. Lelkiismeret-furdalás nélkül ittam egy korty bort. Édes, simogató
remegés járta át a testem, mintha új emberként paradicsomi reggelre
születtem volna.
      Amikor kiléptem a kertbe, szememet vakította a novemberben ritka
verőfény. Az égbolt szédítő kéken domborult a fejem fölött. A fallal védett
kertben nem lehetett érezni a szelet, hanem olyan meleg volt, mint nyáron.
Megpillantottam őt, amint a zöld kövekkel szegélyezett medencénél állt, és
amikor odamentem hozzá, láttam, hogy a tiszta vízben néhány nagy hal
úszkál, lomhán mozgatva uszonyait. Amikor megfordultak, piros foltos
oldaluk villogott a vízben.
      Ő úgy tett, mintha már észre sem vett volna engem. Fátyolos,
álmodozó szemmel hagyta lecsúszni zöld köntösét, és ott állt mezítelenül a
medence szélén. Lassú mozdulatokkal egy kis ezüsttálcát vett fel, és
szórakozottan apró viasszerű gombócokat kezdett dobálni a halaknak. A víz
csobbant, amint a halak gyorsan rávetették magukat az eleségre. Könnyed
mozdulatokkal etette a halakat, lehajtott fejjel, mintha töprengett volna, és
egész idő alatt tudatában volt szépségének. Teste a napsütésben csupa
aranynak és elefántcsontnak tűnt. Többé rám sem nézve, intett a fejével,
hogy mennem kell. Megértettem a célját és minden szó teljes hiábavalóságát.
      A kapuból még visszanéztem sima és kerekded idomaira és álmatag
mozdulataira, nem érezve vágyat, csupán a szépségétől elkápráztatva.
Aztán elmentem, és tudtam, hogy sohasem fogom elfelejteni ezt az utolsó
látványt. Jóllehet a szépsége csak az üresség burka volt, a gondolatai pedig
megfontolt bujaságból álltak, mégis hálás voltam neki, hogy ilyen szépen
vált el tőlem.
      Megtanított arra, hogy a saját testemet, a vágyat és a gyönyört
érezzem, de csúnyán tévedett, ha azt hitte, hogy sikerült elfogadtatnia velem
a filozófiáját vagy hogy vágyat ébresztett bennem maga iránt. Amikor
viszolyogtam a gyönyörtől, még nem tudtam, hogy tulajdonképpen miért is
menekültem a nőktől. Most már tudtam, és ez a tapasztalat erőssé tett, mivel
tudtam, hogy az élvezet nem éri meg, hogy vágyaimat követve valaha is
hajlandó legyek elvakultan a testem rabszolgájává válni. Hidegségemet és
megfontoltságomat még akkor is megőriztem, amikor megmámorosodtam
az ölében, és amikor az arcát néztem felizzásának rövid pillanatában, a
szemében láttam, hogy a gyönyör a halál testvére. Az úr én voltam, a
rabszolga pedig a vágy, amit a magam szolgálatába kényszeríthettem, ha
úgy akartam. Ez a bizonyosság erőssé tett engem.
      Amint a kikötő felé mendegéltem, gyarapodott a tudásom, és
megértettem, hogy az a nő a maga filozófiájával csupán gyenge, esendő és
tévelygő ember volt, aki elvakultságában megpróbálta testének börtönét
ínycsiklandozó örömtanyává ékesíteni. Nem tudtam elítélni, csupán szánni,
mert még életében eléri a maga büntetése. Ha egyszer semmivé válik a
szépsége, majd tapasztalhatja, hogy csak a vágya marad meg, és hogy ez a
vágy az élete végéig fogja mardosni a szívét, állati sorba fogja taszítani őt. Ő
a testi pokol útját választotta, és ha egyszer majd megpróbál letérni róla,
szörnyülködve tapasztalhatja, hogy már túl késő lesz.
      Az ifjúság előrelátásával és felébredt öntudatával azt képzeltem, hogy
mindezt megértem. A tagjaimat még mindig jóleső tűz járta át, és az
elkövetett bűn meg a bűnbeesésem miatt nem éreztem bűntudatot, sem
sajnálkozást. Éppen ellenkezőleg, úgy éreztem, hogy érettebb lettem, és
gyarapodott a tudásom. Külsőleg szegény voltam, de kérkedtem a
szegénységemmel, mivel titkos magabiztosságom azt mondta nekem, hogy
van bennem valami, amit a leggazdagabb is irigyelhet tőlem. A vágy
fegyverével úgy lehet játszani az emberi testen, mint valamely zenélő
szerkezeten, tetszés szerint csalogatva elő belőle különféle hangokat a
mámortól a legmélyebb kétségbeesésig. Ehhez a művészethez legjobban a
nők értenek, a legbölcsebb férfiakat is megbolondítva, ám az a férfi, aki
elsajátítja e tudományt, a nőket hidegvérrel kihasználhatja, ha akarja, és a
csábító kezéből a legnagyobb féltéssel óvott tisztesség, a legbuzgóbb
jámborság vagy a legjobb nevelés sem szabadíthatja ki a nőt.
      Ellenállhatatlan kényszer vezetett a városon át a Szófia-templomba, és
az oszlopai nem dőltek a fejemre, és aranyozott arcukról a szentek képei sem
hullattak könnyeket miattam. Szédítő magasságban borult fejem fölé a
bölcsesség kupolája, s én nem éreztem bűnösnek magam, hanem a szívem
nyitott és hidegen tiszta volt. Meg vagyon írva, hogy jaj annak, aki által a
kísértés jön. Ha engedünk a kísértésnek, megmenekülhetünk, ám ha
megfontoltan csábítjuk bűnre a másik embert, az a legnagyobb bűn.
Találkoztam a kísértéssel és a kísértés bennem volt mint lehetőség arra, hogy
saját önző céljaim elérésére használjam fel a hatalmamat más emberek fölött.
A porfír és a csiszolt márvány, az arany és a drágakövek ragyogásában a
kísértő az én alakomban járt a kereszténység legcsodálatosabb
templomában. Bukott angyal voltam, a sötét istenség alattvalója, ha kész
voltam a szolgálatába lépni, hogy az egész világot elnyerjem.
      De nem akartam elnyerni a világot. A vagyon és az ékszerek, a drága
ruhák és az asztal örömei, a hatalomért és a méltóságokért folyó versengés
csak lekötik az embert és rabszolgává teszik. Egy jelenésszerű
megvilágosodás fényében hirtelen felfogtam, hogy ez a csodálatos templom
minden kincsével, a pogány templomokból örökölt porfíroszlopaival egész
ragyogásában csupán emberi kezek által emelt épület, melynek hideg
félhomályába az élő hitet temették el. Csak az ember dicsőségvágyát és
ostoba kevélységét hirdeti, mellyel felülmúlni igyekszik a korábbi
építőművészet valamennyi csodáját. Emberi kezek csodája volt, nem pedig
Isten csodája. A hit meghalt és eltemették. A kegyelem eszközeit, a szent
szakramentumokat felhasználva az egyház malmai üresen jártak. A
legszegényebb emberi szívben könnyebben rá lehet találni Istenre, mint a
szokásoknak, a törvényeknek és a teológiának ebben az irtóztató, halott
gépezetében. De ha valaki elő merne állni, hogy ezt kimondja, azt
megköveznék, máglyán megégetnék, és elűznék az emberek közül, mint a
legrosszabb eretneket.
      A saját gondolataimtól megriadva egy kanyargós sikátoron át
visszatértem a kikötőbe, és felmentem a hajóra, egy pillantást sem vetve a
rozzant házra, amelyben mennyei szerelmet véltem átélni. Mint valami árny,
ily tökéletesen eltűnt a szívemből Anna.
      Ám ő nem felejtett el engem. A következő napon az egyik tengerész
vigyorogva szólt nekem, hogy a rakparton utánam érdeklődik valaki. - Egy
leány - mondta -, sovány mint egy csirke. És sír. Csak nem csábítottad el?
Sugárzik a képedről az álszentség, de hol háltál a múlt éjszaka? - kérdezte.
A könyökével oldalba bökött, rám kacsintott, és ezt javasolta: - Csald fel a
hajóra, aztán osztozunk rajta. A megosztott bűn könnyebben hordozható.
      Feltehetőleg nem akart rosszat, hanem csak kíváncsi volt, mert a
tengerészeknek szokásuk, hogy a legszörnyűbb dolgokkal kérkedjenek,
amiket állítólag elkövettek vagy készek voltak elkövetni, bár ha komolyra
fordult a dolog, nyájas emberek voltak és jámboraknak bizonyultak,
nevezetesen a tengeri vészhelyzetben. Legalább olyan buzgón tudtak
imádkozni, ahogyan a szárazföldön káromkodni. Ezért nem fordítottam
figyelmet a célzásaira, hanem a kikötőpartra siettem, és ott bosszúságomra
csakugyan Annát találtam, tetőtől talpig olcsó köntösbe burkolózva, kosárral
a karján. Néhány tengerész verődött össze körülötte és zaklatta, a köntöse
ujját rángatva, hogy az arcát lássa. Biztatták, hogy menjen velük megnézni a
hajót, és készségesen magyarázgatták neki, mi mindent csinálnak vele, ha a
fedélzet alá viszik. Jöttömre félrehúzódtak, mintha tisztelettel adóztak volna
nekem, nevetgélve egymást lökdösték, és ujjal mutogattak rám. Anna
félelmében reszketve ragadta meg a karomat. A kikötőpartról gyorsan
elvezettem a kapun át vissza a városba, és indulatosan megkérdeztem, miért
veszélyeztette a jóhírét azzal, hogy egyedül jött a kikötőbe, ahol csak
rosszhírű nők jártak kísérő nélkül.
      - Az ég szerelmére, mit akarsz még tőlem, hiszen én békén hagytalak?
- kérdeztem. Ő könnyektől ragyogó szemmel nézett rám, és az arca olyan
kicsi és sápadt volt, mintha csupa szemből állt volna.
      - Ki van tűzve az indulásod napja - mondta. - Még egyszer látnom
kellett téged.
      Ártatlan és finom vonású arca olyan volt, mint a szentek képe az
Apostolok templomában. Jól megértettem, mekkora erőfeszítést követelt
tőle, hogy védtelenül eljöjjön a durván zajongó kikötőbe. Bizonyára eltörött
benne valami, amikor észrevette, hogy semmilyen női büszkeség és
szemérem sem tudja visszatartani attól, hogy a keresésemre induljon. Ez a
tudat hízelgett a hiúságomnak. Amint őt néztem és a közelemben éreztem,
egy villanásnyira visszatért belém az első találkozás bűvölete. Megint angyal
volt a szememben, aki a mennyek ragyogásából kénytelen volt alászállni a
föld homályába. Úgy éreztem, mintha olcsó ruhája alól
alabástromlámpásként világított volna felém a teste.
      - Gyere, hazakísérlek - szóltam.
      Alázatosan jött velem, de nem fordultunk a dombra vezető útra,
hanem elindultunk, hogy a Szent Márk-kaputól a falakat követve a part
mentén a Demetriosz-templom és a gót oszlop felé sétáljunk. Ott a domb
meredélyén öreg fák sorakoztak, és ősi, pogány templomok kődarabjai
fúródtak a földbe. A domb lépcsőzetes oldaláról látszottak a bástyákkal
tűzdelt falak, a kikötő túlsó oldalán Péra épületei, a Boszporusz kék szalagja
és a Márvány-tenger hullámai a rikácsoló madarakkal.
      - Itt kettesben vagyunk - szóltam, és letelepedtem a földre. Ő
szétterítette a köntösét, és leült mellém, szemérmesen eltakarva a lábát.
Amint őt nézegettem, nagyon megéheztem. Belekukkantottam a kosarába,
letörtem egy darabot a kenyérből és a késemmel vágtam egy szeletet a
sajtból. Evés közben minden újra természetes lett és újra tudtam
mosolyogni. - Úgy látszik, mégiscsak örülök, hogy még egyszer látlak -
mondtam. - Bocsáss meg, hogy először haragudtam. Bizonyára csak a
tengerészek miatt volt.
      - Megváltoztál - fürkészte riadtan az arcomat. - Már nem vagy
ugyanaz, mint aki eddig voltál.
      Én csak a vállamat vonogattam, és harapdáltam a kenyeret. A kenyér
nagyon jóízű volt a számban, mert éhes voltam. A föld hideg volt alattam,
de testem kellemesnek érezte érintését, az arcomnak jólesett a szél, az
orromba mohón szívtam be a kiszáradt fű nedves illatát.
      - Örülök, hogy enni látlak - szólalt meg Anna. - Örülök, hogy látom
fehér fogaidat és ajkad mozgását. Örülök a homlokodnak meg a hajadnak. Jó
vagy, hogy megengedted, hogy még egyszer nézegesselek. A szívembe
vésem minden arcvonásodat, hogy sohase felejtselek el.
      - Ne beszélj butaságokat! - fortyantam fel. - Te vagy szép, nem én. -
És ez igaz is volt. Amint ragyogó szemével engem nézett, olyan légiesen
szép volt és olyan távol volt tőlem, hogy nem vitt rá a lelkem, hogy
hozzányúljak.
      - Jól tetted, hogy nem jöttél el vasárnap este - mondta nagyon
csendesen, és elfordította a tekintetét.
      - Hát vártál? - kérdeztem.
      - Vártalak - suttogta. - Vártalak - ismételte meg hangosabban. - Az
ajtó mögött vártalak, amíg le nem nyugodott a hold. Várakozás közben
fáztam és sírtam. Attól féltem, hogy eljössz. De a szívem mélyén bizonyára
mégis tudtam, hogy nem jössz el. Jól tetted, hogy nem jöttél. Nem azért,
mintha nem tudtam volna megtagadni tőled, amit akartál. Úgy határoztam,
hogy megtagadom tőled. Csak azért vártalak, hogy ezt megmondjam neked.
De mégis jó, hogy nem jöttél el.
      - Nem jóságból tettem - mondtam, és lassan megfogtam a kezét. -
Tehát csak azért vártál rám, hogy nemet mondj nekem. Igen?
      Zavartan próbálta elhúzni a kezét. - Nem tudom - suttogta. - A te
akaratod erősebb az én akaratomnál. Nekem nincs többé akaratom.
Túlságosan kedves vagy számomra. Félek tőled, de vágyódom utánad.
Túlságosan vágyódom utánad.
      - Majd elmúlik, ha már távol leszek - nyugtattam meg. - A tapasztalt
emberek azt mondják, hogy hamarosan el is múlik.
      Ő mereven nézett rám, és a szája ismét sírásra görbült. - Megváltoztál
- ismételte meg. - Már nem vagy ugyanaz. Mi történt veled?
      - Sírj csak - mondtam. - A könnyeid élvezetet okoznak nekem.
Kíváncsi vagyok, milyen erős érzéseket tudok ébreszteni benned azzal, hogy
beszélek hozzád és megérintem a kezed.
      - Mi lelt téged? - kiáltott fel hangosabban. - Talán rosszat tett neked
valaki?
      - Egyáltalán nem - mondtam, és akaratom ellenére remegni kezdett
az ajkam. - Csak jót tettek velem. - Ismét belém hasított a bánat. - Hagytál
volna nyugodtan olvasni - vádoltam őt. - Miért riasztottál fel, hogy a
szemedbe nézzek? Angyalnak hittelek, de a földet meg a tüzet nem lehet
összekeverni egymással. A föld felülkerekedik, az izzás pedig kialszik. Te
elítéltél engem, és az időhöz meg a helyhez és az események láncolatához
kötöztél. De bizonyára nem te voltál az oka. Bizonyára csak azt képzeltem,
hogy szabad voltam, mielőtt veled találkoztam volna.
      Fontolóra vette a szavaimat, és görög észjárásával jobban megértett,
mint hittem. - Legyünk hát mind a ketten föld - suttogta. - Igyunk az idő és
a hely serlegéből, mert mindketten csupán emberek vagyunk. Nem
tétovázom tovább. Áldom az idő és a hely átkát, ha megosztod velem.
      - Ugyan mit szentesítene még? - kérdeztem ingerülten.
      A csalódottságtól sápadtan, mereven nézett rám, s először
tapasztaltam azt a félelmetes női képességet, hogy többet tudjanak, mint
amennyit az értelem és a szemek elárulnak. A gyermek is nő lesz, amikor
szerelmes, s az ártatlan éppoly sokat tud, mint a sokat tapasztalt. Ő gyermek
volt, ám ugyanakkor nő is, midőn ezt kérdezte: - Hát annyival szebb volt
nálam az a másik?
      - Badarság - feleltem. - A szépsége festett szépség volt. Olyan szép
volt, mint a műmadarak a Blachernai aranykalitjaiban. Azoknak a tollai is
selyemből voltak, és tudtak csicseregni. Senkinek sem ártottam azzal, hogy
vele háltam. Ugyan ki tehet kárt egy élettelen madárban? Te eleven madár
vagy. Még nem érettem meg arra, hogy kárt tegyek egy másik emberben. De
annak is eljön az ideje. Már tudom.
      Ő a földre vetette magát, kezével eltakarta az arcát, és jajveszékelt: -
Bár eljöttél volna, bárcsak mégis eljöttél volna! Így jobban ártottál nekem,
mintha eljöttél volna.
      - Ne beszélj esztelenségeket - mondtam bárgyún. - Így semmi rossz
sem történt kettőnk között.
      Ő dühösen feltérdelt, az arca lángvörös volt, zihálva kapkodta a
levegőt, mindkét kezével belemarkolt a hajamba, és úgy megrázott, hogy azt
hittem, letépi a fejemet. - Legalább hazudnál! - kiáltotta. - Legalább
tagadnál mindent, kinevetnél és bolondnak neveznél, hogy ilyesmi
egyáltalán az eszembe juthatott. Még az is jobb lenne. Mindjárt láttam rajtad.
De ha hazudnál, én hinni akarnék neked, és meghazudtolnám a saját
szemem bizonyságát. Feslett, szemérmetlen kéjenc vagy, csábító és cinikus,
és még azt sem érdemled meg, hogy rád nézzek.
      - Hát valóban olyan sokkal szebb nálam? - folytatta aztán. -
Hányszor találkoztál vele, és talán az egész idő alatt őt sóvárogtad, míg
engem, szegény leányt szédítettél? Mit tudsz te rólam? És talán azt hiszed,
hogy én nem tudnálak szeretni téged, hogy hozzám sem akarsz nyúlni?
Valójában mit akarsz tőlem és miért gyötörsz engem?
      Komolyan megijesztett a hevességével. A fejemet tapogattam, s
próbáltam lesimítani a hajamat.
      - Olyan vagy, mint egy fúria. Már rád sem ismerek. Hiszen én nem
gyötörlek, hanem te futkosol utánam, és nem is vagyok köteles beszámolni
neked a tetteimről.
      - De bizony köteles vagy! - mondta. - És sohasem tudom
megbocsátani neked, hogy ilyen csalfán és álnokul viselkedtél.
      Védekezésül megfogtam a két csuklóját, és így vádoltam: - Úgy
viselkedsz, mintha az ördög bújt volna beléd.
      Ő próbálta kiszabadítani a kezét, de azért nem ellenkezett nagyon. -
Talán csakugyan az ördög bújt belém - mondta. - Te rontottál meg. Nos
igen, használd csak ki az erődet, ha egyszer a hatalmadban vagyok, és
sikerült kihoznod engem a béketűrésből. Bizonyára ezért csalogattál erre a
kihalt helyre, ahol senki sem láthat meg.
      Ijedtemben nyomban elengedtem. Ezt ő szemlátomást rossz néven
vette, de lesütötte a szemét és az ujjaival idegesen tépdesni kezdte a
fűszálakat. Kisvártatva bánatos pillantást vetett rám, gyengéden felemelte a
kezét, hogy engesztelőleg megsimogassa a hajamat, és ezekkel a szavakkal
kért bocsánatot: - Ugye nem bántottam nagyon a fejedet? - Kezének érintése
gyengéd volt és oly jólesett, hogy sírhatnékom támadt.
      - Bizonyára szeretlek téged, Anna - mondtam -, de nem szeretlek
eléggé, és bizonyára hiányzik belőlem a képesség, hogy eléggé szeressek.
Ezért bocsásd meg nekem, hogy beleavatkoztam az életedbe és
megszédítettelek. Te ártatlan voltál, én vagyok a hibás.
      Ő rám pillantott, és őszintén beismerte: - Nem vagyok annyira
ártatlan, mint hiszed. Szégyellem, de be akartalak hálózni. Most már
belátom, hogy nem megy. Atyám az én kérésemre tett neked ajánlatot, amin
kapva kapott volna másvalaki. Amikor láttam, hogy te megijedtél tőle,
kétségbeestem, és arra gondoltam, hogyha elcsábítanál, többé nem
visszakozhatnál, hanem rábírhatnálak, hogy végy feleségül. Ezért vártam
rád akkor este, de te nem jöttél el. Még az imént is azt hittem, hogy
elcsábíthatlak. Olyan esztelenül ragaszkodom hozzád, hogy kész lettem
volna mindent kockára tenni. Hiszen fennállt az a parányi lehetőség, hogy
miután arra csábítottalak volna, hogy megerőszakolj engem, a lelkiismereted
nem engedte volna, hogy cserbenhagyj. Az ördög beszélt belőlem, de most
már elmúlt, és tudom, hogy nem nekem rendeltek téged.
      Alázatosan így válaszoltam: - Nem tehetem, nem akarom lekötni
magamat. Csak szerencsétlenséget hoznék rád. Próbálj egy kicsit engem is
megérteni.
      Ő halálsápadt lett.
      - Megértelek. Te nem szeretsz. Csak én szeretlek.
      Erre semmit sem tudtam mondani. Ő felállt, köntöséről lerázta a
szemetet, s újra beburkolta magát vele. Reszketett a hidegtől. Rám sem
pillantva kosarának a mélyéről egy fatáblába kötött könyvet szedett elő.
      - Megzavartalak az olvasásban - mondotta. - Légy szíves, folytasd
ott, ahol abbahagytad.
      Meglepetten átvettem a könyvet a kezéből. Az a használt példány volt
az Iliászból, amit apja boltjában olvasgattam, amikor ő hazatérve
megérintette a karomat, és biztatott, hogy szárítsam meg a ruhámat.
      - Mi ez? Hát nekem adod? - kérdeztem hitetlenkedve. - El sem
fogadhatom tőled. Ez igen értékes könyv. - De elcsábulva, remegő ujjakkal
kezdtem forgatni a sarkain elrongyolódott lapokat, s mohó szemmel faltam
a halhatatlan verssorokat.
      - Ajándékba kapod tőlem, hogy néha emlékezz egy nagyon szegény
és dőre görög leányra - szólt.
      - De - mondtam még mindig habozva és lázadozó büszkeséggel -,
nekem semmim sincs, amit neked adhatnék.
      - Te már adtál nekem - mondta ő rejtelmesen, és a gyötrelemtől
eltorzult ajkával mosolyogni próbált. - Hiszen én szeretem azokat a kíváncsi
ujjaidat és azt a mámoros pillantást a hideg szemedben. Add meg nekem azt
az örömet, hogy egyszer, amikor rád gondolok, azt képzelhessem, hogy
könyv vagyok a kezedben. Könyv, amit gyűröttre és foltosra olvasol, amit az
ujjaid érintenek, és amit a szemed nagyobb elragadtatással néz, mint engem
bármikor. Ennyi elegendő nekem viszonzásként.
      Elfordította a fejét, nem tudván elfojtani keserűségének könnyeit.
Azzal, hogy szegénységében megajándékozott ezzel a könyvvel, úgy
bocsátott el magától, mint fejedelemnő a koldust. Tartoztam neki ezzel a
diadallal, és semmilyen hiúság vagy sértett büszkeség sem csökkenthette
elbűvölt csodálatomat. - Kedves, kedves Anna - kiáltottam fel. - Hogyan
köszönhetem meg ezt neked?
      Érzéseimtől kényszerítve magamhoz öleltem, és melegen
megcsókoltam érzéketlen ajkát, és az ajkammal töröltem le szeméről a
könnyeket. Ő csak sóhajtott, nem viszonozva többé a csókjaimat.
Kibontakozott ölelésemből, haragtól csillogó szemmel nézett rám, s önmagát
meg engem is megvetve így szólt: - Ha valaha visszajössz még
Konstantinápolyba, Johannes Peregrinus, tudod, hogy atyám boltjában talán
van még néhány más értékes könyv is. Majd imádkozom érted, hogy
szerencsés legyen az utad, és ne fulladj a tengerbe, könyvvel az öledben.
      Apja házának a sarkáig kísértem, és egyetlen szót sem váltottunk
többé egymással. Hónom alatt a súlyos könyv szívdobogtató örömmel
töltött el, és tudtam, hogy soha az életben nem fogok olyan ajándékot kapni,
ami ekkora örömet szerezne nekem. Amint mellette lépkedtem, már csak a
féktelen türelmetlenséget éreztem, hogy magamra maradjak és Homéroszt
olvassam abból a könyvből, ami az én tulajdonom. Az öröm minden
bűntudatot elnyomott a szívemben, és búcsúzóul mindkét kezét
megcsókoltam, ujjongó mosollyal. De valami bezárult Annában és
megkeményedett velem szemben, amint átadta az ajándékát, s én
elfogadtam. Mintha megváltotta volna vele a szabadságát.
      Azáltal, hogy az Iliásznak egy teljes, drága példánya került a
birtokomba, gazdagabb lettem, mint bármikor, ám hamarosan tapasztaltam,
hogy gazdagságom megkötött, mivel a könyv rejtegetése sok gondot
okozott, és szakadatlanul attól féltem, hogy valaki ellopja tőlem. Nicolaus
doktor megengedte, hogy amikor olvasom, az ő szótárát használjam, ám első
örömöm hamarosan szertefoszlott, s a fáradtság perceiben, amikor úgy
bezárult a fejem, hogy a könyv lapjait forgatva többé semmit sem értettem
meg belőle, borzasztó érzés lett úrrá rajtam. Mintha Anna e könyvvel
megajándékozván, a testét adta volna nekem: őt érintettem és az ő szemébe
néztem, valahányszor a könyvet lapozgattam s szavait olvastam.
      Ám aztán felvirradt az indulásunk napja, s a szörnyű felfordulás meg
lárma után, a szokás szentesítette számtalan ceremónia befejeztével a császár
végre felvonult aranyorrú, háromsorevezős gályájára. Naplementekor,
kürtszó és dobpergés közepette, miközben az árbocokon száz és száz zászló
lobogott, az ágyúk dörögtek és a falakról meg a dombokról Konstantinápoly
lakossága zászlókat és fehér kendőket lengetett, gályáink a császári gálya
mögött ünnepélyesen felsorakozva siklottak a vízen. A Boszporusz felől esti
szél fújt, felvonták a vitorlákat, és az alkony hamarosan eltakarta a szemünk
elől a templomok arányló kupoláit és szürke tornyait.
      De nekem nem volt időm belemerülni a szomorúságba, mert a hajó
zsúfolásig megtelt, és az indulás áhítata hirtelen civakodássá, lökdösődéssé,
szitkozódássá és nyílt ellenségeskedéssé fajult a görögök és a latinok között.
Noha a császár a pápa által bérelt hajókon kívül a maga két nagy hajóját is
bevonta, kénytelen volt a mi nyakunkba varrni alacsonyabb rangú udvari
népét, akikhez Jószef pátriárka még egy sereg szerzetest is hozzácsapott.
Maga a császár elhozta a lovait, a kutyáit, sőt még a vadászsólymát is,
úgyhogy a víz fölött messze hangzott a nyerítés meg az ugatás. Komoly
erőfeszítésembe került, hogy fekhelyül egy védett zugot találjak magamnak,
és ezt ököllel kellett megvédenem, mert a görögök magától értetődőnek
tartották, hogy előjoguk van a legjobb helyekre. Hajszálon múlt, hogy a
türelmüket vesztett tengerészek már az első este nem dobáltak közülük
néhányat a tengerbe.
      Az utazás rossz előjelekkel indult, de még ennél is rosszabbak vártak
ránk.
IV
      Indulásunk előtt az a mendemonda terjedt el a városban, hogy a
hajóinkon néhány keresztény rabszolga rejtőzött el, akik a törököktől
szöktek meg. A szultán érdekeit védelmező városparancsnok azzal a sértő
követeléssel állt elő, hogy a janicsárjai ellenőrizhessék indulás előtt a hajókat,
mivel a császár köteles volt visszaszolgáltatni a törökök városba menekült
rabszolgáit. Gályáink kapitánya, Condolmieri határozottan megtagadta a
követelés teljesítését, s tekintélyének maradványait mentve a császár sem
engedélyezte, hogy hajóit feltúrják a törökök. Sikerült velük egyezségre jutni
abban, hogy az ő hivatalnokai vizsgálják át a hajókat, és császári szavával
személyesen felelt érte, hogy a hajókon nincsenek szökött rabszolgák. Azok
a tengerészek, akik segítették a szökevényeket, legjobb tudásuk szerint
rejtegették őket és titkon enni adtak nekik a várakozás napjaiban, s mint
keresztények, a császár hivatalnokai is szemet hunytak.
      Amint kiértünk a nyílt tengerre, a tengerészek megengedték
védenceiknek, hogy előjöjjenek rejtekükről, s hangosan kérkedtek vele,
hogyan szedték rá a törököket. A hajókon uralkodó zsúfoltság miatt
lehetetlen is lett volna hosszú ideig titokban tartani azoknak a mocskos,
bilincseiktől sebes és a szökés izgalmaitól elcsigázott embereknek a
jelenlétét. Sírva és éktelen ujjongás közepette jöttek fel a fedélzetre,
csókolgatták az őket segítő tengerészek kezét s a megmentő hajófedélzetet,
és borzalmas, kissé talán túlzott történeteket kezdtek mesélni az erőszakról
meg a szenvedésekről, amiket a török rabságban átéltek.
      Ennek az lett a következménye, hogy a Hellészpontosz bejáratához
érve, a császár el akarván kerülni mindenféle bonyodalmat, megparancsolta,
hogy adjanak át a törököknek minden szökött rabszolgát. A könyörületes
tengerészek nem tudták megérteni ezt a megalázó és kegyetlen parancsot,
bár szükségességét politikai okokkal meg lehetett magyarázni. Még egy
kőszívet is meglágyított volna azoknak a szerencsétlen férfiaknak a szörnyű
csalódása. Először fel sem tudták fogni, hogy igaz a parancs. Ám amikor
látták, hogy az egyik hajótól a másikig fegyveresekkel megrakott csónak
evez, s gyűjti össze a rabszolgákat, térdre vetették magukat, s úgy
esdekeltek, hogy inkább mi öljük meg őket. A tengerészek könnyeket
ejtettek s szidalmazták a császárt meg minden görögöt. Amikor a csónak a
hajó oldalához siklott, és a katonák parancsnoka rákiáltott a rabszolgákra,
hogy szálljanak a csónakba, ne kelljen erőszakkal kényszeríteni őket, egy
kövér, szakállas férfi elvesztette a fejét, kirántotta az egyik tengerész kését és
azzal elvágta a csuklóján az ütőeret. Piszkos arcából elővillant kidülledő
szeme, vadul hadonászni kezdett a kezével, amelyből bugyogott a vér, s
átkozva minket meg az egész kereszténységet, vérrel fröcskölt tele
bennünket.
      Ez a szörnyű jelenet elcsüggesztett bennünket. Miután a rabszolgáktól
megszabadultunk, a görögök lelkiismeretük megnyugtatására azt
bizonygatták, hogy azok a szökött rabszolgák bizonyára bűnözők és
veszélyes emberek, mert a törökök általában jól bántak a rabszolgáikkal, és
bizonyos számú év múltán meg is könyörültek rajtuk, s hitük parancsát
követve szabadon engedték őket. A legtöbb értelmes rabszolga jól
alkalmazkodott a sorsához, sőt néhányan át is tértek az iszlámra, és mint
renegátok a törököknél is jobb törökök lettek. Ekkor az egyik tengerész így
szólt: - Isten álljon bosszút rajtatok, és döntsön benneteket a török
rabságába, hogy megtudjátok, milyen is a rabszolgasor.
      Ám bennem felébredt az érdeklődés, s kérdezősködni kezdtem a
görögöktől, hogyan lehetséges, hogy a török uralom alá került országok
keresztény lakosai nem lázadnak fel egyre-másra, noha ők vannak
többségben. Azt hitte volna az ember, hogy a törökök hatalma bizonytalan,
ezzel szemben az ő uralmuk alatt a bolgárok és a macedónok békés népekké
váltak, miután korábban szakadatlanul egymással meg a bizánciakkal
hadakoztak.
      - A halál békéje az - jegyezte meg az egyik görög, aki csak rosszat
tudott mondani a törökökről. De az értelmesebbek megmagyarázták nekem,
hogy a meghódított országokban a törökök csak az ország korábbi urait és
arisztokratáit üldözték, és könyörtelenül megölték őket, még a gyermekeket
meg a nőket is, s csupán azokat kímélték meg közülük, akik áttértek az
iszlámra és a törökök szolgálatába álltak. A parasztokkal és a szegény
néppel viszont a törökök jól bántak, megengedték nekik a szabad
vallásgyakorlatot, és sokkal kevesebb adót szedtek tőlük, mint amennyit
azelőtt kellett fizetniük az uraiknak. A keresztények számára a legsúlyosabb
adó az a meghatározott számú ép és egészséges fiúgyermek volt, akiket
évente vittek el a törökök, hogy az iszlám hitre és katonáknak neveljék őket.
De ezek a fiúk, miután janicsárok lettek, elégedettek voltak a sorsukkal, és
szégyellték keresztény szüleiket.
      A törökök vallásáról olyasmit is meséltek nekem, amiről eddig nem
tudtam, így például azt, hogy a törökök Mohamedet nem istenként
tisztelték, hanem csak Isten küldötteként, Jézust pedig prófétaként tisztelték,
mivel szerintük Istennek nem lehetett fia. Tudtam, hogy a prófétájuk
megtiltotta nekik a borivást, de a görögök csak megvetőleg nevettek, és azt
mondták, hogy ez puszta szemfényvesztés. Még a szultánjuk is szívesen
ivott bort, és költőket gyűjtött maga köré, akik a bor örömeit magasztalták.
Udvari népe ugyancsak biztatta a borivásra, mert megittasulva adakozóvá
vált, és aki csak a szeme elé került, gazdag ajándékokkal halmozta el.
      - Különben milyen a szultánjuk? - kérdeztem kíváncsian.
      Az a görög íródeák, aki a bizánci tárgyaló küldöttséggel együtt járt
Drinápolyban, és saját szemével látta a szultánt, ezt mondta: - Ő nem igazi
szultán, hanem csak a törökök emírje. Szultán csak az a mohamedán
uralkodó lehet, akinek a birtokában vannak Mekka kulcsai. Ezért az
egyiptomi mamelukfejedelem az egyetlen igazi szultán, miként a görögök
baszileusza az egyetlen igazi császár és a királyok királya. Máskülönben az a
Murad alacsony, zömök, kerek arcú férfiú. Azt mondják, jóindulatú és
szavatartó, és az egyezményeit jobban betartja, mintsem az egy hitetlentől
várható volna. Ezért a császárunknak a maga részéről éppúgy be kell
tartania az egyezményt, hisz Murad nem szegi meg a békét, ha nem talál
megfelelő ürügyet rá. Ezek a szerencsétlen rabszolgák szolgáltathatták volna
ezt az ürügyet, és ezért bűn és helytelen dolog, hogy ti, értelmetlen latinok a
hajóitokon rejtegettétek őket.
      Dölyfösen nézett körül, majd így folytatta: - És nem is csoda, hogy
megszegi a Korán borivási tilalmát, hiszen a latinok fejedelmei ugyanúgy
megszegik a böjtjeiket és péntekenként húst esznek, és böjt idején még a
szerzeteseik is halat esznek, jóllehet a halakban van vér. Ugyanígy
hamisítottátok meg toldalékaitokkal az egyházatyák magyarázataival
szemben Krisztus tanítását, amit a négy első egyházi zsinat erősített meg a
Szentlélek irányításával, úgyhogy a mi szemünkben, keresztények szemében
okkal váltatok ugyanolyan hamis hitűekké, mint Mohamed követői.
      Ő így próbált vitát kirobbantani, miközben hajóink az evezők
segítségével végigsiklottak a Hellészpontosz-tengerszoroson, amelynek
mindkét partján végig az ősztől sárgult dombok emelkedtek. Az a néhány
ember, aki közülünk tudott görögül, vörösödni kezdett haragjában, de a
tengerészek szerencsére nem értették meg, máskülönben verekedés tört
volna ki. A víz ősziesen sötét volt, az égen komor esőfelhők tornyosultak, és
hamarosan süvíteni kezdett a fülünkbe a vihar, azzal fenyegetve, hogy a
szárazföldre sodorja a hajókat az evezősök minden erőfeszítése ellenére.
      A lehető legrosszabb évszakban keltünk útra, amikor az okos
kereskedők és hajósok rég befejezték már a tengerjárást. Ezt bőségesen
tapasztalhattuk, és úgy tűnt, soha nem lesz vége a viharnak meg a makacs
ellenszélnek, amit megértünk. A görögök egyre gonoszabbul pusmogtak,
hogy Isten maga is az unió ellen van, amint ezt korábbi követeik valamennyi
utazási viszontagsága is tanúsítja. Több alkalommal is szükségkikötőbe
kellett igyekeznünk, hogy kijavítsuk a hajók sérüléseit és betömjük a lékeket.
És a kikötőkben várhattuk be a lemaradt hajókat, míg végül teljesen
reménytelen feladatnak tűnt, hogy a hajókaravánt együtt tartsuk.
Félelmünket és levertségünket még növelte az állandó tengeribetegség,
amiből az idős és beteges férfiak tökéletesen sohasem épültek fel, hanem
újra meg újra rosszul lettek, mihelyt folytattuk a hajózást. Mivel az utazás
elhúzódott és gyorsan fogyott az élelem, a császár pedig nem volt hajlandó
többet áldozni rá és a küldöttségünknek sem volt már elegendő pénze, a
velenceiektől kellett kölcsönt felvennünk, szégyenletes uzsoraárakon kellett
élelmiszereket vásárolnunk, hogy így rójuk le az egyház által tiltott kamatot.
A genovai árusok nem is voltak hajlandók hitelt adni nekünk. Az úton meg
is halt a böjtöléstől elcsigázott két beteges görög szerzetes, és a tengerbe
kellett temetni őket. Azt beszélték, hogy Jószef pátriárka is nagyon
legyengült, de a császár főként a lovát meg két szép vadászkutyáját
gyászolta, amelyek nem bírták az út fáradalmait, egészségük leromlott, s
elpusztultak. Azt mondták, hogy a császár keserves könnyeket ejtett, az
ölében tartva a haldokló kutya fejét.
      Januárban végre Moreába érkeztünk, és végleges megerősítését
kaptuk annak a hírnek, miszerint a pápa Ferrarát jelölte ki az uniós
tanácskozások színhelyéül, és felszólította a bázeli zsinatot, hogy oda
helyezze át tevékenységét. A zsinati többség most a maga részéről azzal
fenyegetőzött, hogy egyszer s mindenkorra eltávolítja őt a pápai trónusról és
új pápát választ. Ez a hír szemlátomást egy cseppet sem rázta meg a
császárt. Velencét jelölte ki a hajóraj kikötőhelyéül, és kényszerítette a
fivérét, Demetrioszt, hogy Moreából kísérjen tovább bennünket, mivel ebben
a fivérében egy cseppet sem bízott, és el akarta kerülni, hogy a távollétében
testvérháború robbanjon ki. Azt mondták, hogy ez a Demetriosz volt a
leghitványabb s a legjelentéktelenebb Mánuel császár valamennyi fia közül,
de mások azt mondták, hogy a császár igazságtalanságot követett el vele
szemben, mert tulajdonképpen Konstantinápoly helytartójává kellett volna
kineveznie, tekintve, hogy ő is bíborban született volt. Amikor ugyanis
Konsztaninosz herceg született, az apja még nem volt baszileusz.
      A görög püspökök valószínűleg nyugtalanok lettek az utazás
nehézségei és az átélt veszedelmek miatt, vagy csak élesítgették a karmaikat,
hogy felkészüljenek a vitákra a latinokkal. A császár mindenesetre az ő
megnyugtatásukra, vagy azért, hogy legyen min törniük a fejüket,
vitakérdéseket szabott meg nekik, és az efezoszi metropolitának
megparancsolta, hogy készítsen neki egy tanulmányt arról, milyen
lehetőségeik vannak a halhatatlanságra az olyan értelem nélküli lényeknek,
mint a lovak meg a kutyák. Azt mondta, hogy a kutya okossága és hűsége
nagyobb, mint sok emberé. Ezért örült volna annak, ha bebizonyítják neki,
hogy a kutyában is lakozhat a halhatatlan léleknek legalább valamely
darabkája, és bizonyos formában talán halhatatlanságra is lehetőségük van.
      Ily módon sikerült elérnie, hogy az a Markosz Eugenikosz legalábbis
egyelőre befogja a száját, és az egyházatyák írásaiba merüljön, mert már
nagy megbotránkozást váltott ki a görög püspökök körében azzal, hogy
szakadatlanul az unió ellen beszélt, és nyíltan kifejezésre juttatta a gyűlöletét
minden latin iránt. Többi püspökének a császár azt a kérdést tette
megfontolás tárgyává, hogy a pokol örökké tartó büntetése miként
egyeztethető össze Isten irgalmasságával. Az ő megítélése szerint az a
cselekedet, amit egy gyenge ember rövid földi életében elkövet, nem
indokolhatja az örökké tartó büntetést. Nem kívánta ugyan kétségbe vonni,
ám meggyőző bizonyítékokra vágyott, készségesen meghívta hát a mi
küldöttségünk püspökeit és Cusanus doktort is, hogy vegyenek részt az
eszmecserében.
      Szerintem a császár nagyon bölcsen járt el, amikor a latin és a görög
egyház között lappangó, vitás kérdéseket ilyen közös beszélgetésekkel
oldotta fel. Az általa felvetett kérdések miatt nagy együttérzést tápláltam
iránta, és azt gondoltam, hogy magas méltósága ellenére ugyanolyan
kétkedő szív dobog benne, mint a mai felvilágosult emberben. Ettől kezdve
csodálattal tekintettem rá, amikor a szemem elé került, és titkos együvé
tartozás érzése töltötte el a szívemet, amikor megsejtettem a szertartások
kalodájába zárt, arannyal hímzett ruhákba bújtatott, hozzám hasonló
embert. Ezért megbocsátottam neki sokféle formában megnyilvánuló
dölyfösségét, és ebben is megértettem őt. Mintha a hajdani Bizánc
lehanyatlott hatalmának árnyékképviselőjeként állandóan az az érzés
mardosta volna, hogy körülötte az egész pompa csak a szegénység álruhája.
Ezért beteges éberséggel és ok nélkül mindenben méltóságának megsértését
gyanította, ugyanúgy, ahogy a szegény, de rátarti ember könnyen sértést lát
olyasmiben is, amit egyáltalán nem szántak sértésnek.
      De Cusanus doktor nem óhajtott vendégségbe menni a császárhoz, és
nem kívánt részt venni a tudósok eszmecseréjében. Szelíden kitért előle és
kérte, mondják meg, hogy túlságosan fáradt és beteg az út
megpróbáltatásaitól. Az utazás csakugyan kimerítette, mivel heteken át alig
tudott enni, és pihenőidőben oly mereven bezárkózott a saját gondolataiba,
hogy még azt sem hallotta meg, ha valaki szólt hozzá. Minden
igyekezetemmel próbáltam gondját viselni, de a szívem mélyén
elhidegültem tőle, és bosszantott nyájas szelídsége, noha inkább sajnálnom
kellett volna beesett arca és a gyötrelmes töprengéstől nyugtalan tekintete
miatt. A hajóút nyomasztó létfeltételei között gyakorlatiatlansága
gyámoltalanná tette, és valahányszor eszébe jutott, alázatos hálával adózott
a gondoskodásomért. Elutasító válasza miatt haragra gerjedtem, és ezt
mondtam:
      - De bizony talpra, doktor, járjon egyet a szárazföldön és egyen friss
ételt, amikor ismét van belőle, és legyen olyan, mint egy ember! A görög
egyház legnagyobb tudású férfiai ajánlkoznak társaságul, és maga a császár
is kíváncsian hallgatná meg a vitában kegyelmedet. Ilyen alkalom talán soha
többé nem kínálkozik kegyelmed számára.
      - Hagyj békén, Johannes! - intett. - Mindaz, amiről ők beszélnek,
semmiség ahhoz képest, ami bennem érlelődik. Mintha tűzben égne a fejem,
és tudom, hogy egy küszöb előtt állok, amit átlépve minden kérdés
megoldását megtalálom. Egy aranykulcs sejlik fel előttem, ami minden
kaput kinyit, amint rátalálok. A fejemben a bölcsek köve éget, ami után
minden korban kutattak a tudósok. Vagy nem, nem, minden szorít és feszül
bennem, mintha a lelkem valamely szörnyű kelés lenne, aminek ki kell
fakadnia.
      Lelkiállapota miatt komoly aggodalommal nézegettem réveteg szemét
és nyugtalanul mozgó kezét. A feje valóban forró volt, amikor
megtapintottam, és egy ruhát hideg vízbe mártottam, hogy azzal
borogassam a homlokát. Arra gondoltam, hogy a túlzott olvasás meg a nagy
tudomány a fejébe szállt, meg hogy a szelíd természete túlságosan
megszenvedte az egyház szakadását, aminek lelkiismereti kényszerből ő lett
az okozója. Az utazás fáradalmai meg a küldetésével járó nehéz feladat
bizonyára meghaladták az erejét. De elkínzott arccal mosolygott rám, és ezt
mondta:
      - Az én fájdalmam nem testi fájdalom és a betegségem sem testi
betegség. Inkább egy tojós tyúkra vagy egy vemhes tehénre hasonlítok, de
nem tudom még, milyen tojást fog tojni a lelkem.
      Szavai megerősítették bennem a gyanút, és nem tudtam, mitévő
legyek, mert a püspökök már a szárazföldre mentek vendégségbe a
császárhoz, és nem volt senki, akitől tanácsot kérhettem volna. Amikor
elfogta a türelmetlenség, és újra meg újra arra biztatott, hogy hagyjam
békén, a fedélzetre mentem, és szóltam a tengerészeknek, akiket őrségben
hátrahagytak, hogy titokban tartsák szemmel. A hajó különben teljesen üres
volt, és már a puszta szaga is undorral töltött el, úgyhogy időtöltésből a
szárazföldre mentem, és a többi bámészkodó közé vegyültem, hogy a
dobokat meg a kürtöket hallgassam, amelyek a császár vendégeit
szórakoztatták. Besszárion, Nicea érseke olyan barátságos volt, hogy
megszólított, sajnálkozásának adva hangot Nicolaus doktor rosszulléte
felett. Nagydarab férfiú volt, kalácskerek arcát a töprengés nemesítette meg.
Csak nemrég lett szerzetesből érsekké, és az alacsonyabb rendűek meg az
előkelőségek iránt egyformán barátságosnak mutatkozott. Őt tartották a
legnagyobb tudású görög püspöknek, mert érdeklődése nem szorítkozott
csupán a teológiára, hanem lelkesen bújta a világi könyveket is. Sok más
göröggel ellentétben minden adandó alkalommal a legnagyobb barátságot
tanúsította irántunk, latinok iránt. Ezért bátorkodtam megkérdezni tőle az
Iliász néhány szavát, amit nem értettem, ő pedig annyira fellelkesült, hogy
megfeledkezett a bemenetelről, és hosszú ideig velem maradt, hogy
beszélgessen és tanítgasson engem. Amikor tapasztalta őszinte
igyekezetemet, de ismereteim fogyatékosságát is, baráti tapintattal végül ezt
mondta:
      - A hajón a kabinomban elöl van a Szuidász kódex. Ez egy páratlan
lexikon mindazok számára, akik az emlékezetüket akarják felfrissíteni, és a
tudásukat akarják gyarapítani, szemelvényeket olvasva a régiek írásaiból.
Ha akarod, bemehetsz olvasgatni, és lemásolhatsz belőle olyasmit, amit az
emlékezetedbe akarsz vésni. De ne vidd ki a kabinból, mert ritka és értékes
könyv!
      Határtalanul el voltam ragadtatva, mert jól ismertem a Szuidász hírét.
Tulajdonosa oly könnyed formában és kiejtés szerinti rendben oly
mérhetetlen mennyiségű, lényegre tömörített ismerethez juthat, amelynek az
összegyűjtéséhez az embernek máskülönben évtizedekre volna szüksége.
Remegő hangon mondtam köszönetet Besszárionnak a bizalmáért, és
lehajoltam, hogy megcsókoljam a kámzsája szegélyét. De ő megtiltotta, hogy
ilyen tisztelettel adózzak neki, és így szólt: - Egy arab író azt mondta, hogy
Isten színe előtt a szúnyog meg az elefánt erénye egyforma súlyú. A tudásra
való törekvés a jóra irányuló törekvés. Ezért ebben a törekvésben a püspök
és az íródeák egyenrangú.
      Én azt feleltem, hogy azért az elefánt elefánt marad, a szúnyog pedig
szúnyog, de ha a szúnyog zümmögése behallatszik a mennyországba, akkor
biztos, hogy ez a halk zümmögés mindig a nemes lelkű elefántért fog
imádkozni. Ő nevetett ezen a példabeszéden és bement. A többi csenevész
görög mellett ez a szép szál ember valóban olyan volt, mint egy pompás
elefánt. Tőle tanultam meg, hogy a lélek erejével az ember mindig képes
nemes lelkű lenni, és hogy a lelki fösvénység a lélek szegénységének
bizonyítéka.
      Tehát lóhalálában siettem a császár hajójára, és a kutyái örömükben
vinnyogni meg ugrándozni kezdtek, amikor látták, hogy jön valaki, mert az
őrökön kívül az aranyozott orrú hajón sem volt senki. Ilyen alaposan
kezdtük valamennyien megutálni a hajókat. Besszárion kabinjában ugyanaz
a szörnyű bűz fogadott, ami a hosszú tengeri utazás elválaszthatatlan
kísérője. Olyan sötét volt, hogy nem láttam olvasni, de önhatalmúlag
meggyújtottam a gyertyáját, és láttam, hogy kinyitott egy hatalmas,
könyvekkel teli ládát és előszedegette a könyveket, mintha még a császár
fogadásán kezdődő eszmecsere előtt ellenőrizni akarta volna a tudását.
Könyvek oly mérhetetlenül nagy sokasága volt ott, hogy arra gondoltam,
valamelyiknek az eltűnését egyáltalán észre sem lehetne venni, s a kabin
sem volt bezárva. Ám nyomban le is győztem ezt az elővigyázatlanság
szülte kísértést, amit csak a könyveknek azon szerelmese érthet meg, aki
szegénysorban és könyvek nélkül kénytelen élni, és szemrehányással
illettem magamat a puszta gondolatért. A hatalmas Szuidász kódexet
nyomban megtaláltam, és ki akartam keresni a Homérosszal kapcsolatos
részletet, de bárhol nyitottam is ki azt a csodálatos könyvet, csábító név és
írás ötlött a szemembe, melyet nyomban betűzgetnem kellett. Valóságos
kétségbeesés lett úrrá rajtam, amikor felfogtam, hogy még egy hosszú napon
és estén át is csak felszínesen és vaktában lapozgatva nyúlhatok hozzá az
összegyűjtött tudásnak ezen kincstárához. Besszárion elöl hagyta a görög-
latin glosszáriumot is, amit segédeszközként felhasználhattam, mert nem
tudtam még olyan sokat görögül, hogy minden nehézség nélkül képes
lettem volna olvasni és megértem ezeket a nehéz szövegeket. De most
előttem voltak minden idők görög költőinek és filozófusainak,
történetíróinak és nyelvtudósainak, egyházatyáinak és tudósainak
legkiválóbb gondolatai, és forró arccal és a tudás vágyától izzó szívvel
páratlan birkózásba kezdtem tudatlanságommal.
      A nappal estére fordult és az est éjszakába, és mardosó lelkiismeret-
furdalások közepette gyújtottam egyre újabb gyertyát, mert nem tudtam
befejezni az olvasást. Eszembe sem jutott az evés, és az állapotomat
leginkább a legragyogóbb mámorhoz lehetett hasonlítani. Végül hangokat,
nevetést és léptek zaját hallottam. Fáklyavivők és kürtösök kísérték vissza a
hajóra a hideg éjszakában a pátriárkát meg püspököket. Besszárion belépett
a kabinjába, és elhűlt, amikor engem még mindig ott talált. - Egész idő alatt
olvastál? - kérdezte, és mintha azt láttam volna, hogy szemrehányó
pillantással mered a gyertyacsonkokra.
      - Én szegény ember a múzsák nevetését hallottam magam körül -
feleltem -, koszorús fejű filozófusokkal társalogtam, és vakító fényben ültem
az athéni Akadémia lépcsőjén, a járókelők árnyékát nézegetve a
márványlapokon. Bocsáss meg nekem! - Valóban annyira megrendültem,
hogy könnyek peregtek végig az arcomon.
      - Hát a fényed bizony vakító volt, mert az utolsó gyertyám is fogytán
van - tréfálkozott. - De ez ne szegje kedvedet. Még jó, hogy rossz
világítással nem rontottad a szemedet. A tudás mindig megvár, nincs még
egy ilyen türelmes várakozó. De a szemedet sohasem kapod vissza.
      Nagyot ásított és megértettem, hogy mégis zokon vette a
tolakodásomat. Világosan értésemre adta, hogy itt az ideje indulnom.
Dadogó szavakkal mondva köszönetet kihátráltam a kabin ajtaján, bevertem
a fejemet a fedélzeti pallókba, és a keskeny lépcsőn felkapaszkodtam a
fedélzetre. Mintha az ördög bújt volna a császár szép kutyáiba, a
gyönyörűségtől elvakultan rohangáltak végig a fedélzeten a fáklyák
világánál, amikor a császár üdvözölte őket és játszogatott velük. Alaposan
felönthetett a garatra, mert teli torokból nevetett, amikor az egyik kutya a
lábamnak rontott, úgyhogy megbotlottam, és elnyúltam a fedélzeten. A
kutya vonított egyet, és mialatt én feltápászkodtam, a császár lecsillapodott
és hozzám lépett, aggódván, hogy a kutyának nem esett-e valami baja.
Bizonyára megbüntetett volna, de mikor látta, hogy latin vagyok, beérte
annyival, hogy bosszúsan mormoljon valamit és megsimogassa a kutyáját,
az őrök pedig gondoskodtak róla, hogy minél előbb a kikötőparton találjam
magam. Ez a kis baleset azonban nem tudta beárnyékolni örömömet, amint
a csillagok fényénél visszatértem a magam hajójára.
      Ott az egyik tengerész hozzám lépett, és bűntudatosan bevallotta,
hogy Cusanus doktor kiment a szárazföldre, és még nem tért vissza. - Nem
is hallotta, amikor megszólítottam, és még csak nem is látott engem -
mentegetőzött a tengerész -, és én nem állhattam oda, hogy erőszakkal
tartsak vissza egy olyan magas méltóságú és tudós urat, mint Cusanus
doktor.
      Már éjfél volt, mindenki más visszatért a hajóra, és az igazak álmát
aludta. Komolyan aggódtam, attól tartva, hogy Nicolaus doktor a kikötő
vizébe esett vagy utcai rablók közé keveredett. Ezért zihálva futásnak
eredtem, végig a sötét utcákon, ahol alig látott az orráig az ember, és alig
lehetett kivenni a házak körvonalait, mert már csak a világítótorony fénye
világította meg a kikötőt. Visszamentem hát a hajóra, hogy fáklyát kerítsek,
és a pallónál Cusanus doktorral találtam szemben magamat. Lelkendezve
megölelt, és felkiáltott: - Hát itt vagy, kedves Johannes tanítványom!
Kerestelek.
      Olyan zavarosan, a szokásaitól annyira eltérően viselkedett, hogy már
gyanakodni kezdtem, talán mégiscsak elment a császár fogadására és leitta
magát. Amikor az arcába világítottam, láttam, hogy orcája maszatos volt a
könnyektől, de ugyanakkor az arckifejezése olyan ragyogóan boldog volt,
amilyennek még sohasem láttam.
      - Jöjjön kegyelmed, itt az ideje ágyba feküdni - mondtam neki
csitítólag. - Majd vezetem kegyelmedet, akkor senki sem veszi észre, milyen
állapotban van.
      De ő kiszabadította magát a kezem közül, és így szólt: - A kabinban
nem beszélhetünk, mert a szomszédok kopogni kezdenek a falon, és
különben sem férek be többé a hajó szűk fülkéjébe. Kövess a szabad ég alá,
hogy csillagfénynél beszélgessünk, mert beszélnem kell veled, hogy
szavakkal fejtsem ki magamnak azt az elképesztő igazságot, amire ráleltem.
      Továbbra is azt hittem, hogy beteg vagy részeg, de ő lelkesen a
templom romjaihoz vezetett, és leültetett egy rovátkolt oszlopdarabra, rám
szólva, hogy figyelmesen hallgassam. Ő maga türelmetlenül járkált fel s alá
előttem, két kezét lóbálva, mert oly izgalom kerítette hatalmába, hogy nem
tudott egy helyben maradni.
      - Fiam - szólalt meg -, szerinted sötét ez az éjszaka?
      - Valóban az - mondtam. - És még fázni is fogunk.
      - Te azt mondod: az éjszaka sötét. Én azt mondom: az éjszaka világos.
A két ellentétes állítás közül az egyik kizárja a másikat, így tanították
nekünk. Ha az asztal fekete, akkor nem lehet fehér. Ez az éjszaka nem lehet
egyszerre sötét és világos. Eddig ez volt minden ésszerű gondolkodás alapja,
és egyetlen tanult ember sem merészelt továbblépni, attól tartva, hogy
eltévelyedik. De az ész mellett van bennünk értelem és intuíció is, és ma este
villámszerű felvillanásként, jelenésként és üdvösségként megvilágosodott
előttem a tudás az ellentétek egybeeséséről. Ez a coincidentia oppositorum oly
egyszerű, oly világos és oly könnyen felfogható igazság, hogy miután
megértettem, egész este az öröm könnyeit hullattam. Az eszünk határain
kívül és értelmünk számára elérhetően az ellentétek teljes összhangban
találkoznak egymással. A fekete és a fehér, a sötét és a világos, az időbeli és
az időtlen, ember és Isten, véges és végtelen.
      - A Teremtő legyen irgalmas kegyelmedhez, kedves Nicolaus doktor
- mondtam ijedten. - A túlzásba vitt gondolkodástól eszelős lett kegyelmed.
      - Nem, nem vagyok eszelős - felelte -, éppen ellenkezőleg, ilyen
egyszerűen, világosan s tisztán eddig még sohasem tudtam gondolkodni. Az
értelem véges világában, tanult tudatlanságom világában az ellentétek
megsemmisítik egymást. De az általam megsejtett magasabb rendű igazság
világában összhangban vannak és kell is lenniük egymással. Ez a
megsejtésem a szellem világában erősebb a lőpornál, mert egyetlen vakítóan
fényes pillanatban szétvetette a tudás egész eddigi építményét, a
skolasztikát meg a filozófiát. Universalia sunt realia, de universalia sunt nomina
is. Egyik sem helytelen, hanem mindkettő igaz. És ez nem feltevés vagy
bizonyíthatatlan állítás, hanem megsejtésem jóvoltából tudás lett,
ugyanolyan bizonyos tudás, mint az, hogy az ellentétek megsemmisítik
egymást.
      Ösztönösen felfigyeltem, és bizonytalanul gyanítani kezdtem
gondolatának horderejét, bár az értelmem még nem volt képes felfogni, mert
az ésszerű valóság világához volt láncolva. A Szuidász ismereteinek
zűrzavara kimerítette az elmémet, úgyhogy minden lehiggadt bennem,
készen a befogadásra és a meghallgatásra.
      - Így tehát a jó és a rossz, az élet és a halál, a hit és a hitetlenség nem
semmisíti meg egymást? - kérdeztem. - De hiszen ez esztelenség! Nem, még
rosszabb, anarchia!
      - Ez a magasabb értelem - mondta Cusanus doktor. - Ezt szavakkal
nem tudom bizonyítani, mert a szavak csak a véges világ tökéletlen jelei,
amelyek segítségével tapogatózva megértjük egymást. Ezért a gondolatomat
csak hasonlatokkal tudom elmagyarázni, és erre a célra legalkalmasabbak a
matematikai hasonlatok, mivel a gondolkodás számára ezek a lehető
leganyagtalanabbak. Emlékszel, mit mondtam neked az egyenesről meg a
görbéről és a kör belsejébe rajzolt sokszögről? Az egyenes beolvadása a
görbébe a végtelenül nagyban és a sokszög beolvadása a kör görbéjébe a
végtelenül kicsiben képezi azt a hasonlatot, amire célzok. Miképpen itt
összhangban találkoznak egymással az ellentétek, azonképpen találkozik
egymással megértésem villámfényében minden ellentét.
      - De amikor kegyelmed a megsejtésével mindent szétvet, amit eddig
kigondoltak - szóltam tétován -, akkor a teológiát is szétrobbantja. Mit
mond kegyelmed a bűnről és a kegyelemről, a megváltásról és a
bűnbocsánatról, az egyházról és a szentségekről, a mennyekről és a
pokolról?
      - Az én tudásom nem tagadja a hitet - válaszolta Cusanus doktor
mély áhítattal a hangjában. - Az én tudásom az emberi tudás utolsó foka, és
innen kezdődik a misztikus teológia. Ennek a homályát félték és gyűlölték a
skolasztikusok. De ez nem a homályba visz, hanem a megértésnek abba a
világosságába, amit a legcsodálatosabb üdvösségként éltem át, amit ember
csak tapasztalhat.
      Beesett orcáján újra peregni kezdtek a könnyek, midőn megtört
hangon így folytatta: - Az idő megállt száguldásában, az idő egybeolvadt az
időtlennel megértésem vakító fényében, és életem végéig hálatelten fogom
áldani Istent, hogy ezt az üdvösséget életemben egyszer átélhettem.
      - De a kegyelmed hite nincs meg mindenkiben, Nicolaus doktor -
vetettem ellen. - A szavaival megint csak azt bizonyítja nekem, hogy a hit a
kétségbeesés ugrása a sötétségbe. A jelenések és a ráébredések nem adatnak
meg mindenkinek. A kegyelmed tanításából csak annyit értek meg, hogy a
kegyelmed ellentéteinek az egyesülésében a helyes és a helytelen, az igazság
és a hazugság azonos értékű, tehát nem létezik semmi tökéletesen igaz vagy
tökéletesen hamis, tökéletesen jó vagy tökéletesen rossz, hanem minden
viszonylagos a mulandóság világában, sőt olyan mértékben, hogy az
időtlenségben azonosulnak egymással. Ördögi tanítás ez, mert minden
alapjától megfosztja az erkölcsöt.
      - Ellenkezőleg - jött indulatba -, égi ez a tanítás, mivel minden
ellentét kibékül egymással, és annak a legmagasabb igazságnak megsejtését
kínálja az embernek, amelyben a nyugtalan szív békére és megnyugvásra
talál. De ha tanításomnak a mindennapi életre való alkalmasságára
gondolsz, akkor ez nekem a békéltető küldetését kínálja fel. Ha a
végtelenben az ellentétek kiegyenlítődnek, akkor a véges világban is meg
kell lennie az ellentétes vélemények összehangolási lehetőségének.
      - Úgyhogy a pápa áldásával találkozik egymással a többség és a
kisebbség, és mindkettőnek igaza van - mondtam gúnyosan, hirtelen
felfogva, hogy mi a legmélyebb oka az ő megsejtésének. - Hát tényleg
ennyire bűnösnek érzi magát kegyelmed, Nicolaus doktor, hogy
lelkiismereti ellentéteinek a kiegyenlítésére kénytelen szétvetni az egész
értelmes gondolkodást?
      Ő felemelte a fejét, és nyugodt méltósággal ezeket mondotta: - A
legmélyebb gödörből bugyognak a legtisztább források, és meggondolatlan
gúnyolódásod már nem is üt sebet rajtam. A lelkiismeretem Isten korbácsa
volt a hátamon, és keresztülhajtott azon a küszöbön, amit eddig az emberi
gondolat nem volt hajlandó átlépni. Ahogyan visszagondolok, elutazásunk
Bázelből és az utunk minden eseményével és viszontagságával együtt egy
hézagmentes egésszé áll össze, hogy engem a végzet kényszeréből okról
okra vezessen, hogy végezetül eljussak a megértéshez. Bizonyosságom még
alázatosabbá és még parányibbá tesz, és sem büszkeség, sem önérzet nem
dagasztja keblem, mivel gondolatom korunk teljes kilátástalanságából és
zűrzavarából pattant ki, és nélkülem is ki kellett volna pattannia. Az a tudat,
hogy a végtelenség világában az ellentétek együvé tartoznak, felszabadítja a
gondolatot, hogy továbbhaladjon előre, és nem kell többé azt képzelnünk,
hogy az utolsó napokat éljük.
      Beszéd közben révületbe esett, és felkiáltott: - Valóban, Johannes,
minden eddigi gondolkodás csak a korábbi gondolkodás vég nélküli és
vigasztalan ismétlése volt, mindig újabb szavakkal, míg a tudás eleven
gyümölcséből ki nem facsartak minden levet, és már csak az élettelen mag
maradt belőle. Bennem, bennem ma este új korszak vette kezdetét, amit a
holt betűk mögött a legkiválóbb tudósok megsejtettek már, anélkül, hogy
meg merték volna tenni az utolsó lépést. Végtelenné tágul körülöttünk a
világ, mert az arisztotelészi állítás nem épít többé falakat körénk. Johannes
fiam, tanítványom, gondolatom remeg tudásom bizonyosságában, amint
megsejtem, miként fog megváltozni a világ, hogy az ellentétek nem zárják ki
többé egymást.
      Egy pillanatra elhallgatott, kezével megérintette a vállamat, és remegő
ujjaival a sötétben az arcomat tapogatta. A hangja suttogássá halkult, mintha
maga is félt volna a saját szavaitól. Halkan el is nevette magát, nem akarván
megijeszteni engem.
      - Mikor Padova egyetemén tanultam, a legjobb barátom egy bizonyos
Paolo Toscanelli volt, egy firenzei orvos fia. Egymás mellett ültünk a
szalmán Prosdocimo Beldomandi lábánál, egymásnak sugdosva és hallgatva
előadásait a zenéről meg az asztrológiáról, míg csodálatos matematikai
számítások fényében hallani nem véltük a szférák zenéjét. De Toscanelli rám
bízott egy gondolatot, amit akkor én ugyanolyan esztelennek tartottam, mint
most te ezt a gondolatot. A föld egy gömb, mondta, és ha elég sokáig
vitorlázunk nyugat felé, végül keletre érünk. Kelet és nyugat nem zárja ki
egymást mint két ellentét, hanem egyesül egymással az ellentétek
összehangzásában. Sejtelmem megvilágosodásával ez az ő szédítő gondolata
is teljesen természetes, egyszerű és önmagában világos lett, noha meghaladja
eddigi értelmünket és tapasztalatainkat.
      - Nicolaus doktor - szóltam -, vagy kegyelmed a bolond, vagy én
vagyok az. Arra késztet, hogy az öklömet harapdáljam, hogy lássam, ébren
vagyok-e. Ebben a sötéten derengő éjszakában mintha kiléptünk volna
eddigi világunkból, és mintha lehullottak volna rólunk az idő meg a tér
bilincsei. De ez nem igaz. Nem tudok hinni kegyelmednek. A kő mindig kő
marad. Nem lehet mássá változtatni.
      - Johannes! - kiáltott fel, és mindkét kezével megragadta a kezem,
olyan erősen megszorítva, hogy fájdalmat okozott vele -, megértésem
fényében ezen az estén az ólom arannyá változott csodálatosabb módon,
mint az alkimisták mindennapi kísérleteiben. Az ellentétek egységében az
ólomnak van lehetősége arra, hogy arannyá változzék, az embernek pedig
arra van lehetősége, hogy legyőzze a halált és örök életre tegyen szert, és
számomra ez most már nemcsak hit, hanem a bizonyossággal határos tudás,
úgyhogy csak egy egyszerű és korlátolt ember tagadhatja, mivel
gondolatban nem képes felérni az én ráébredésemhez.
      Még ezekkel a szavakkal győzködött engem: - Johannes fiam, neked
meg kell értened engem! Gondolataid tiszták mint a víz, és az egyetemek
régi tudása még nem láncolta az értelmedet a gondolat hagyományaihoz,
hogy csak a tekintélyeknek higgyél. Ezért neked van lehetőséged, hogy
jobban megérts engem, mint mások, ha megvan benned a vágy, hogy
megérts, és ha nem félsz a gondolataimtól.
      - Talán meg is értem - feleltem, kezemmel a fejemet tapogatva. -
Talán sejtem, mit akar mondani, és talán még nekem is ugyanúgy
megvilágosodik, mint kegyelmednek. Talán csakugyan egy megújhodó
korba születtem, és nem csak a világ végnapjaira, bár azt hittem, hogy
minden tudást gondosan megrostáltak már, és a tudás elérte a határát. De
fiatal vagyok, fiatalabb, mint kegyelmed, és keményebb, mint kegyelmed,
Nicolaus doktor. Ezért számomra veszélyes lehet a kegyelmed tudása. Ha
elfogadom, akkor levonom belőle a magam következtetéseit, és hozzáfogok,
hogy alkalmazzam a mindennapi életre.
      De ezt már nem volt képes felfogni, és különben is túlságosan jó
ember volt, ijesztő sejtelmem pedig még nem világosodott meg eléggé, hogy
magyarázni kezdhessem azt, ami előttem is csak alig körvonalazódott.
Csupán annyit értettem meg, hogy ha az ő ráébredése igaz való, akkor
olyasvalamit tart gyanútlan gyermek módjára tapogatózó kezében, ami a
gondolkodó ember számára a lőpornál ezerszerte erősebb robbanóanyag, és
szétvetheti az egész eddigi világot. A sötétben nem láttam az arcát, és
babonás félelem fogott el, mintha nem is ő állt volna előttem, hanem
valamilyen varázsló, rém vagy kísértő. Ezért most rajtam volt a sor, hogy az
ujjaimmal megérintsem az arcát, és így szóltam hozzá: - Térjünk vissza a
hajóra, Nicolaus doktor. Beteg kegyelmed, hideg az éjszaka és veszélyes az
éjszakai köd.
      Ő kijelentette, hogy nem fázik, és mámorító gondolatai közepette
hideget sem érez, de ellenkezés nélkül követett, miután a szívét kiönthette.
A kikötőparton még egyszer megállt a pallónál, és felkiáltott: - A nagy
igazság mindig egyszerű! Ez a legjobb próbakő. Az én tudásom két szóba
belefér: coincidentcia oppositorum. Nincs ennél világosabb, nagyobb és
felszabadítóbb igazság. Ezért úgy megyek, mintha egyáltalán nem is lenne
már lábam, és mintha az anyagi meg az anyagtalan békés összhangban
egyesülne bennem.
      A kabinjába vezettem, segítettem levetkőzni, és betakartam az
ágyban. A nagy feszültség mérhetetlen megkönnyebbülésben oldódott, s ő
nyomban elaludt. Arca még alvás közben is ragyogott a boldogságtól. A
gyertya imbolygó fényében még sokáig néztem könnyektől maszatos és
töprengéstől barázdált arcát, s azt latolgattam, bolond-e vagy lángész,
kötözni való bolond vagy az egyik legnagyobb gondolkodó, akit bármelyik
kor szült.
      Moreából a kopár partok mentén folytattuk utunkat Velence felé
minden említést érdemlő viszontagság nélkül, vagy még inkább annyira el
voltunk fásulva a Görög-tengeren átélt szenvedésektől, hogy hálát adtunk a
Teremtőnek, amikor a vitorlák nem csattogtak többé mennydörgés módjára,
amikor a hajó oldalai nem recsegtek-ropogtak többé, hogy attól lehetett
tartani, meghasadnak, és amikor az evezők sem törtek többé ketté és a
tenger moraja fölött nem visszhangzóit az evezősök kétségbeesett
jajveszékelése. 1438. február 8-án lehorgonyoztunk a Lido-sziget
védelmében, a Szent Miklós-kápolna magasságában, láttuk Velence
harangtornyát, a tengerből kiemelkedő templomkupolákat és velünk
szemben a dózse aranytól csillogó díszhajóját, a Bucentaurust, amelyet
tizenkét ragyogóan feldíszített gálya és számtalan gondola kísért.
Szenátusától körülvéve maga a dózse fogadott bennünket, úgyhogy
bíborszínű selyemtalárjának ragyogása még a püspökök díszruháját,
mitráját és pásztorbotját is elhomályosította. Csupán Johannész császár
arannyal áttört brokátja és csillogó tollas koronája volt képes versengeni a
dózse keleties pompájával.
      A következő napon hajóink kikötöttek a dózsepalota kecses
márványárkádjai mellett a kikötőpartnál, miközben dörögtek az arzenál
ágyúi, zúgott a város valamennyi templomának a harangja és számtalan
kürtös fújta hosszú, vékony harsonáját. Azt hiszem, hogy a fogadásunk
Velencében a legpompásabb látvány volt, amit a mi korunkban halandó
szeme valaha is láthatott, és alkalmas volt arra, hogy tovább növelje
Johannész császár önhittségét. A pátriárka és a görög püspökök is érezték,
hogy növekszik az önbizalmuk, és még többet hangoztatták, hogy
egyáltalán nem koldusokként, alamizsnáért könyörögni jöttek a nyugati
országokba, hanem éppen ellenkezőleg: ők hozták a régi egyház megőrzött,
igaz hitének kegyelmi ajándékát, hogy kigyógyítsák az eldurvult nyugatot
hitbéli tévelygéseiből, mert a nyugat egyedül már nem boldogult, amint ezt
a katolikus egyház szakadása a legjobban bizonyította. Az az érzésem
támadt, hogy ők valóban őszintén hitték is, hogy az Atyaisten szeretetét,
Krisztus feltámadását és a Szentlélek részvételét mint valamiféle új
evangéliumot hozták magukkal a pogányságában megátalkodott nyugatra.
      Küldöttségünk katolikus püspökeit bosszantotta, hogy az ünnepi
menetben a görögök mögé állították őket, és csak a pápa képviselőjeként
Rómába igyekvő Traversari kapott helyet Jószef pátriárka mögött, mint az ő
alázatos kísérője. A békeszerető Nicolaus doktor így motyogott a fülembe: -
Az egyház hálójában bűzlő halak is vannak, de ettől nem mehet tönkre
Krisztus egyháza, és Pétertől a pápa örökölte a mennyek országának
kulcsait. A velenceiek rosszul teszik, hogy túlzottan és mértéktelenül
hízelegnek a görögöknek.
      Talán jobban értékeltem volna a páratlan fogadtatást, ha magam is
bejutottam volna az ünnepi menetbe, de nekem a hajón kellett maradnom,
hogy leveleket másoljak, és már előző este jól láttam, hogy belül nem volt
olyan szép a torta, mint amilyennek a külseje láttán hitte volna az ember.
Miután sokáig voltunk távol, és nem kaptunk pontos és megbízható híreket
a nyugati országok eseményeiről, most hirtelen a hírek egész ijesztő áradata
zúdult ránk. Bázelben az egyházi zsinat már régen megtagadta, hogy
áttelepüljön Ferrarába, és érvénytelennek nyilvánította a pápai bullát.
Cesarini bíboros még karácsony előtt szeretett volna megegyezésre jutni,
nehogy a kereszténység a görögök gúnyolódásának céltáblájává váljék.
Miután hajókaravánunk közeledésének hírét vette, Jenő pápa már néhány
héttel ezelőtt Ferrarába utazott, ám odaérkezésének napján a bázeli egyházi
zsinat dekrétumával úgy határozott, hogy egyelőre felfüggeszti a
hivatalából, s minden hatalmát megvonja egyházi és világi ügyekben
egyaránt. Ha nem veti alá magát ennek a határozatnak, azzal fenyegette,
hogy végleg eltávolítja a pápai trónusról. Az egyházi zsinat magának
tartotta meg a pápa jogkörét, mindent érvénytelennek nyilvánított, amit ettől
kezdve a pápa cselekszik, és a legszigorúbban megtiltotta a világi
fejedelmeknek, a bíborosoknak, a püspököknek és az alacsonyabb rangú
egyházfiaknak, hogy ezentúl bármiben engedelmeskedjenek a pápának.
      Zsigmond német császár december elején meghalt. Addig az ő
tekintélye az egyházi zsinatot visszatartotta attól, hogy döntő határozatokat
hozzon. Most mintha elszabadult volna a pokol. A franciák és Anglia között
ismét kitört a háború, a korábbinál még pusztítóbb formában.
Csehországban újabb vallásháború dúlt, miután a táboriták a császár után a
lengyel herceget kiáltották ki királyuknak. Mintha azok a tűzfészkek,
amelyeket Európa különböző pontjain nagy üggyel-bajjal eloltottak, újra
tüzet és kénkövet kezdtek volna okádni magukból. Mindaz, amire a bázeli
egyházi zsinat törekedett, összeomlott. A lelki és a világi ügyekben az
egyház csődöt mondott, de a zsinat önhatalmúlag hagyatéki gondnoknak
nyilvánította magát és úgy látszott, hogy a pápa ügye rosszabbul állt, mint
valaha.
      Rövid idő alatt ijesztően megváltozott világba tértünk vissza,
amelyben az érdekellentétek könyörtelen háborúvá éleződtek ki. Johannész
császárnak az értésére adták, hogy semmilyen hatálya, tekintélye vagy
jelentősége nem lesz annak az uniós egyezménynek, amelyet a két egyház
között Jenő pápa vezetéséve megkötnek. A maga részéről Traversini a pápa
nevében biztosította, hogy Ferrarában már megnyílt az új egyházi zsinat, és
hogy napról napra több tekintélyes egyházfi sereglik oda. Johannész császár
a maga részéről élt a lehetőséggel, és közölte: pénzre van szüksége ahhoz,
hogy méltóságának megfelelően élhessen. A velenceiek viszont értésére
adták, hogy az lesz a legokosabb, ha nem tesz eleget sem Bázel, sem Ferrara
meghívásának, hanem inkább Velencében marad, és követeli, hogy a pápa
jöjjön ide. Kijelentették, hogy ebben az esetben nem fog pénzhiányban
szenvedni, és a görögöket annyira elkápráztatta a nagyszabású fogadtatás,
hogy komolyan kezdték fontolóra venni Velencében maradásukat. Hiszen a
császárnak meg a görög egyház tekintélyének a legnagyobb győzelme lenne,
ha a pápa helyt adna a követelésüknek, és eljönne hozzájuk. Főként Efezosz
érsekét hozta lázba a pápa megalázásának ötlete, olyannyira, hogy a
görögök között parázs vita robbant ki, s az egész pompától és dagadó
önérzetétől megittasulva pásztorbotjával fejbe verte Besszáriont, aki úgy
vélekedett, hogy a korábbi megállapodás kötelezi őket. Ez a nagydarab
férfiú kénytelen volt erőszakkal kivenni Efezosz érsekének a kezéből a
pásztorbotot.
      Az örömtüzek ropogása, a dobok meg a kürtök fülsértő zenéje és a
tömegek dévaj mulatozása a Szent Márk téren arra kényszerítette Nicolaus
doktort, hogy az éj közepén elutazzék Ferrarába. A küldöttségünkhöz
tartozó egyik püspök elkísérte, és a hajónkról lehangoltan néztük a
fényözönt az ünneplő város fölött, miközben egyre jobban távolodtunk a
sötét tengeren.
      Miután Francolinóban partra szálltunk, olyan gyorsan lovagoltunk
Ferrarába, amennyire a püspök gyengesége és Nicolaus doktor félénksége
megengedte. De ha azt hittük, hogy ott viszontagságoktól megtört pápát
találunk, akkor csúnyán tévedtünk. Az egyházi zsinat jelenléte már érezhető
volt a városban: mindenütt püspöki süvegeket és prelátusi talárokat lehetett
látni a tömegben, és a lakosok még nem fáradtak bele, hogy az utcán
letérdeljenek és a magas egyházi méltóságok áldását kérjék. Amikor a pápa
szállásául kijelölt palotához vezető út felől tudakozódtunk, először is azt
hallottuk, hogy már hetven püspök és számtalan prelátus, doktor,
kolostorfőnök és szerzetes érkezett meg. Annak hallatára, hogy mi
egyenesen Konstantinápolyból jöttünk, ujjongva csődült össze a tömeg, és
diadalmenetben kísért bennünket a palota elé. És az emberek velünk együtt
a palota udvarára is benyomultak volna, ha ebben erőszakkal meg nem
akadályozták volna őket azok a katonák, akiket Ferrara hercege fogadott fel
a pápa testőreiül. Megdöbbenésünkre azt tapasztaltuk, hogy az egész város
a siker és az öröm mámorában él, tetemes meggazdagodásra számítva az
egyházi zsinat jóvoltából.
      Még a paripák hátáról le sem tudtunk szállni, amikor a lépcsőn
koráról megfeledkezve lobogó bíborosi talárban futott elénk Albergati
bíboros. Áldotta jöttünket, és gyorsan be is vezetett bennünket, úgy, ahogy
voltunk, sárosan és fáradtan, annyira türelmetlenül várt ránk a pápa. Ebben
a tomboló ujjongásban és csaknem úgy, ahogyan öltözve voltunk és
ugyanolyan sárosan engem is betuszkoltak Nicolaus doktor meg a püspök
után, úgyhogy még mielőtt észbe kaphattam volna, már hason csúszva
csókoltam Jenő pápa papucsát, amit türelmetlenül az orrom elé dugott. De
miután megindult a beszélgetés, engem ugyanolyan gyorsan ki is
taszigáltak, amikor rám tévedt a pápa szigorú pillantása, és megkérdezte,
hogy ki vagyok.
      De mégsem kellett bánnom, hogy ilyen gorombán bántak velem, mert
tüstént püspökök, doktorok és titkárok vettek körül és kísértek a földszintre
a lakomaasztal mellé, hogy híreket halljanak az utunkról meg a görögökről.
A magam részéről azt hallhattam, hogy minden olyan jól megy, ahogyan
csak mehet. Zsigmond német császár halála az utolsó komoly akadályt is
elhárította az elől, hogy Ferrarát válasszák a zsinat színhelyéül, a görögök
megérkezése pedig akkora győzelem volt a pápa számára, hogy ennek az
egész kereszténységre hatással kell lennie. Az egyházi zsinat ülési rendjéről
már megegyeztek, és javában dolgoztak azon a dekrétumon, amelyben
mindazokat, akik a pápa által feloszlatott zsinat küldöttei közül Bázelben
maradtak, hivataluktól és jövedelmüktől megfosztják és az egyházból
kiközösítik. A ferrarai új egyházi zsinat követelni szándékozott a bázeli
polgároktól, hogy kergessék ki a városukból az ott maradt egyházfiakat,
hogyha harminc napon belül nem távoznak onnan önszántukból. Különben
őket magukat is egyházi átok és kiközösítés fenyegeti, és az egész
kereszténység minden kapcsolatot megszakít az elátkozott várossal.
      Mindez szépen hangzott, s hogy leküzdjem az utazás okozta
kimerültséget meg a kételyeimet, annyi bort öntöttek tiltakozó számba, hogy
az új egyházi zsinat jövője végül az én szememben is kecsegtetőnek tűnt.
Úgy érezhettem, valóságos hős vagyok, miután a konstantinápolyi utat
megtettem, ami csak keveseknek sikerült, és hogy úgy említhettem a görög
érsekek nevét, mintha naponta velük társalogtam volna. A legnagyobb
kíváncsiság a császár felé irányult, akinek a külsejét, a szokásait meg a
szertartásait szemtanúként írhattam le. Az egyik titkár, aki Bolognában a
pápa küldöttségéhez tartozott, hamarosan felismerte bennem azt az embert,
aki Bázelben közreműködött a kisebbség határozatának a lepecsételésében,
úgyhogy ezen az estén kezdtem jelentékenyebb férfiúvá válni, mint
amennyire rászolgáltam. Semmi okom sem volt rá, hogy eltitkoljam,
valamennyire megtanultam görögül. Ezért a pápai kancellária titkárai, akik
velem együtt részegedtek le, készségesen a nótárius elé vezettek, és olyan
élénken ecsetelték az érdemeimet, hogy ő hálásan feljegyezte a nevemet az
egyházi zsinat tolmácsainak a lajstromára, és első havi bérként három
aranyat fizetett nekem. A pápa szemlátomást nem szenvedett pénzhiányban,
másrészt nagyon is érthető volt, hogy mindenkit szolgálatába akart állítani,
aki akár egy keveset is tudott görögül, mert nagy hiány volt az ilyenekben.
És a munkába állításom okos óvintézkedés is volt, nehogy a görögök
fogadjanak a szolgálatukba, bár akkor ez nem jutott eszembe.
      De ami könnyen jön, az könnyen el is megy: egy aranyat még aznap
este elvertem. A pápa szigorát elkerülendő, a titkárok egy fogadóba vittek,
hogy megfelelően megünnepelhessük új hivatalomat, és természetesen
szíves örömest megmutattam, hogy érdemes vagyok a barátságukra, bár
jómagam minden igyekezetemmel óvakodtam a túlzott borivástól.
Társaságunkhoz csatlakozott néhány nő is, akik Itália különböző városaiból
jöttek Ferrarába, még Firenzéből is, és szívesen megszabadítottak volna
minden pénzemtől, ha engedtem volna a csábításaiknak. Szerencsére még
féltek, és nem mertek nagyon arcátlanul viselkedni, mert a pápa, mihelyt
Ferrarába érkezett, palotájának kápolnájába rangjától függetlenül
összehívott minden férfiút, aki az egyházi zsinatra jött, és szigorú beszédet
tartott nekik, közölve velük, hogy most tényleges tettekkel kell
hozzáfogniuk az egyház megújításához, mindenekelőtt azzal, hogy a saját
szokásaikon javítanak. - Elég a beszédből - mondotta -, nincs szükségem
szavakra, hanem tettekre és jó példára. - Ezért sok nőt, aki a városba
igyekezett, már a városkapukból visszafordítottak, és ezek, akikkel
beszéltem, csak úgy jutottak be a városba, hogy jó hírük bizonyságául
lefizették az őröket. A fogadós aztán sietett a házához kötni őket, mint
állítólagos mosónőket, szakácsnőket, takarítónőket és vasalónőket. Nagy
munkámba került, hogy új barátaimat kiszabadítsam a kezük közül, és
visszatérjünk a palotába. A kapukat és az ajtókat szerencsére még nem
zárták be, mivel a pápa és a bíborosok még mindig a görögök érkezésével
kapcsolatos intézkedésekről tárgyaltak, úgyhogy sikerült besurrannunk, és a
titkárok szobájában megvethettem az ágyam a padlón.
      A következő napon bűnbánóan kerestem meg Nicolaus doktort, ám
hamarosan észrevettem, hogy nincs sok okom a bűnbánatra, mert a
titkárokkal folytatott beszélgetésből valójában többet sikerült megtudnom az
egyházi zsinat gyakorlati dolgairól, mint Nicolaus doktornak, amikor
küldöttségünk útjáról beszámolt a pápának meg a bíborosoknak. A
velenceiek csábításainak ellensúlyozására a pápa nyomban újabb pénzt
küldött Velencébe, és utasította Traversarit, hogy Johannész császárnak és
Jószef pátriárkának többet fizessen, mint amennyit kérnek. Az önmaga iránt
igénytelen Nicolaus doktornak, mint alázatos embernek, eszébe sem jutott,
hogy pénzt kérjen a maga számára, s még az elszállásolását sem volt képes
elintézni Ferrarában, mert nem törődött mással, csak az egyházi zsinat
sikerével, meg azzal, hogy a görögöket a lehető leggyorsabban rá lehessen
bírni, hogy Ferrarába jöjjenek. Új barátaim segítségével mindezt sikerült a
lehető legjobban elrendeznem számára, mert ők tudták, milyen ügyben
kihez kell fordulni, úgyhogy nem kellett idegeskednünk és vaktában
körbefutkosnunk a városban. És igyekeznünk is kellett, mert a legjobb
épületeket már lefoglalták a görögök használatára, s minden egyházfinak a
városba érkezve első dolga volt, hogy a méltóságának megfelelő lakást
kérjen, valamint pénzt a kiadásaira. Ferrara fejedelme díjmentes
szálláshelyet csak a pápának és a kúriájának, a bíborosoknak és a görögök
császárának adott, ugyanakkor minden vásárlásuknál mentesítette őket a
szokásos forgalmi adó alól. Mindenki mást, aki az egyházi zsinatra jött, a
városbeliek szabad prédájuknak és kövér fejőstehénnek tekintettek, úgyhogy
hosszú kerülő útra volt szükség ahhoz, hogy valaki előnyösen rendezze be
az életét. Nekem volt köszönhető, hogy ingyen adtak a használatunkra két
egész szobát és egy olyan papirost, ami a vásárlásainkat mentesítette a
forgalmi adó alól.
      Azelőtt ellenszenvesnek és szükségtelennek tűnt a szememben
minden hasonló csalafintaság és előnyök hajhászása mások rovására, mert a
tudás gyarapítását és a lelki növekedést összehasonlíthatatlanul
fontosabbnak tartottam, mint a külső boldogulást. De akaratom ellenére
belekóstoltam a siker ízébe, és elégedettséggel töltött el, hogy a külső
dolgokban is a felszín alá tudok látni. Hiszen az is tudásnak számított, hogy
a lehető legszebb dolgok és eszmék mögött szemérmetlen önzés és
kapzsiság rejtőzik. Az egész cselszövésben és az egymással folytatott
versengésben az embert főként a jó kapcsolatok viszik előre, és az ember
értékét azokkal a kapcsolatokkal mérik, amelyeket sikerült kiépítenie.
Miután a görögök érkezése bizonyossá vált, úgy vélekedtek rólam, hogy én
kapcsolatokat kötöttem velük és ezért hasznos lehetek. Semmit sem
számított, hogy tiszta vagyok-e vagy korhely, bűnös-e vagy feddhetetlen, ha
egyszer a pápa hűséges követőjének vallom magam, külsőleg követem az
egyház szabályait, és elismerem a játékszabályokat. Ferrarában senki sem
kérdezte, mit gondolok magamban, ha egyébként értelmes és élelmes és így
hasznos vagyok. Ennek megsejtése izgatta a tudásszomjamat, és szükségét
éreztem annak, hogy megmutassam, az ő hidegvérű és könyörtelen
játékukban ugyanolyan jól tudok boldogulni, mint mások, de anélkül, hogy
lekötném magam, megőrizve lelki szabadságomat.
      Cusanus doktor ezt nem értette meg. Saját jó szívének, jóakaratának és
őszinte jámborságának megfelelően mindenki másról is a legjobbat akarta
feltételezni, mindent a legjobbra akart magyarázni, mindenkivel kölcsönös
megértésre törekedett, és a saját boldogulásával mit sem törődve békéltető
akart lenni. Nem volt benne semmi egyéni becsvágy és nem volt kapzsi,
noha vigyázott a pénzére. Mindenben kizárólag Isten dicsőségére és az
egyház javára törekedett, önmagát háttérbe szorítva. "Az egyház hálójában
romlott halak is vannak - mondta újra meg újra -, de ez semmit sem von le
abból, hogy az egyház szent." Bázelben az egyházi zsinat többsége árulónak
kiáltotta ki, és félreértette az ő indítékait. Ezért még jobban akart vigyázni
magára, nehogy bárki azzal vádolhassa, hogy a saját előmenetelét tartotta
szem előtt, amikor azt a felet választotta, amelyikről azt hitte, hogy nagyobb
személyes előnye származhat belőle. De minél nagyobb gyanakvással
figyelte önmagát, annál erősebben ragaszkodott a pápa pártjához, mintha a
pápa pártjának érdekében és a pápa hatalmának gyarapításáért
munkálkodva egyszersmind állandóan önmagának is bizonygatta volna,
hogy igaza volt, amikor a többség helyett a pápát választotta.
      Sok vendég járt nálunk, és a pápa palotájában Nicolaus doktor
naponta magyarázhatta a bíborosoknak és doktoroknak Konstantinápolyból
meg a Szent hegy szerzeteseitől megvásárolt kéziratokat és kódexeket. A
görögök megérkezésére várva a leendő vitapartnerek a legnagyobb
igyekezettel tanulmányozták a görög és a latin egyház közötti eltéréseket, és
az egyházatyák írásaiból gyűjtötték a bizonyítékokat a saját álláspontjuk
megvédésére. Nicolaus doktor előre közölte velük, hogy a görögök csak az
első hét egyházi zsinat határozatait szándékoznak kötelezőnek elismerni, és
csak a görög egyházatyákra akarnak hivatkozni. A görögök szinte alig
ismerték Ágostont. Amikor ez bosszúságot okozott, Nicolaus doktor
békéltetőleg igyekezett mentegetni a görögök álláspontját, és a kódexei
alapján rámutatott, hogy a latin filioque betoldás a hitvallásba a görögök
szempontjából nagyon is megengedhetetlen volt, noha a görögök
önmagában véve talán nem tagadnák, hogy a Szentlélek az Atyától és a
Fiútól van.
      Néhány nap múlva a magas rangú egyházfiak kezdtek egymásra
pillantgatni és a fejüket csóválni Nicolaus doktor beszéde közben. Nyíltan
nem mondtak semmit, de jól megértettem, hogy Nicolaus doktort túlságosan
jámbornak tartják ahhoz, hogy a görögökkel vitatkozzék, sőt még arra is
gyanakodtak, hogy az utazás alatt megfertőzte őt a görög métely. Ennek
talán volt is némi alapja, mivel egy olyan utazás nem múlhatott el
nyomtalanul egy gondolkodó ember életében. Már a nép forró áhítata és az
emberek arcáról sugárzó boldogság, amit a konstantinápolyi templomokban
láttunk, nagymértékben eltért a mi elhidegült misénktől, amely alatt még
magas rangú egyházfiak is fel s alá járkálhattak a templomban és az
istentiszteletet zavarva egymással beszélgethettek. Aki járt
Konstantinápolyban, nem tagadhatta, hogy a régi egyházban sokkal több
maradt meg a szent szellemből és a szabadságból, mint az elvilágiasodott
latin katolikus egyházban. Nicolaus doktorban valóban volt annyi görög
métely, hogy reménykedjék, az egyházak egyesítése új, éltető szellemet hoz
az egyházba.
      Amikor észrevettem, merre kezd billenni a mérleg, kötelességemnek
tartottam, hogy Nicolaus doktort ezekkel a szavakkal figyelmeztessem: -
Kegyelmed elővigyázatlanul beszél, és hamarosan veszélybe sodorja tudós
hírnevét, és gyanú tárgyává teszi a hitét, ha így folytatja és támogatja a
görög egyház téveszméit.
      - A görögök egyháza régi egyház, és eleven lelke van - felelte ő.
      - No és aztán? - mondtam. - Ezt az égvilágon senki sem kérdezte
kegyelmedtől. A jövendő vitáknak az a céljuk, hogy meggyőzzék a
görögöket, és rábírják őket tévedéseik beismerésére. Kegyelmednek ehhez
kell bizonyítékokat kiötlenie, nem pedig a görögök védelmére.
      Ő meglepődve így szólt: - Bizony tévedsz, Johannes. A tanácskozások
azt a célt szolgálják, hogy a szeretet szellemében megtaláljuk az igazságot, és
kibékítsük egymással az ellentéteket.
      - Ebben a társaságban az igazság elhagyott gyermek lesz - mondtam
keserűen. - Az igazságot senki sem kérdezi kegyelmedtől, mert a katolikus
egyháznak megvan a maga rendíthetetlen igazsága, és nem fog alkuba
bocsátkozni róla, s ugyanez vonatkozik a görög egyházra is. A kegyelmed
ellentéteinek egységében talán ez a két igazság is egyetértésben olvad össze,
de ebben a földi világban a jó hírét veszti el kegyelmed, ha latin létére a
görögök igazságát védelmezi.
      Ám ő egyáltalán nem értett meg engem, mert szívének őszinte
egyszerűségében valóban azt képzelte, hogy a tanácskozások célja az
igazság meglelése. Éppen ellenkezőleg, azzal vádolt engem, hogy kemény és
megátalkodott vagyok, sőt még azzal is, hogy hiányzik belőlem a tisztelet a
pápa meg a bíborosok iránt, mivel kétségbe vonom igazságra való
törekvésüket.
      - Ugyan miért törekednének ők bármire, mikor készen áll az ő
igazságuk? - mondtam türelmetlenül. - Inkább ki se nyissa a száját
kegyelmed, máskülönben megjósolom, hogy hamarosan el fog utazni ebből
a városból és az egyházi zsinaton nem hiányolják majd a kegyelmed
tudományát.
      Ezekben a napokban Cesarini bíboros is megérkezett Bázelből, miután
mindent megtett az egyezség létrejöttéért, ám aztán a pápa parancsára
hajlandó volt elismerni a ferrarai zsinatot. Komor és levert volt, de a pápa
nagy tisztelettel fogadta, és értésére adta, hogy vezető tisztségét az új
egyházi zsinaton is megtartja. Elkerülhetetlenül ráragadt az általános buzgó
reménykedés, mert valamennyien úgy vártuk a görögök érkezését, mint
valami ünnepet. Én nem szerettem volna találkozni vele, ezért kitértem az
útjából. De ő meglepetésszerűen eljött a szállásunkra, és amikor a szemébe
néztem, nem tehettem egyebet, mint hogy zavartan térdre vessem magam
előtte, és a bocsánatáért esedezzem, mivel a pecsételési históriában a legjobb
szándékkal éltem vissza a bizalmával. Az volt a fő mentségem, hogy a
tettemért nem kaptam pénzt, Cusanus doktor pedig csatlakozott
ártatlanságom bizonygatásához, és elmondta, hogy az utazásunk alatt
milyen nagy hasznára voltam. Cesarini bíboros elég igazságos volt ahhoz,
hogy elismerje, az igazi bűnös a tarentumi érsek volt, és hogy érthető, ha
fiatalságomban és tapasztalatlanságomban inkább neki hittem, mint
önmagamnak.
      - De - mondotta - az egyház ügye olyan nagy és szent ügy, hogy nem
szabad méltatlan tettekkel bemocskolni.
      Bátorkodtam emlékeztetni őt arra, hogy a konstanzi zsinat a császár
menlevele ellenére is megégettette Hus doktort. Ha egy jó és igaz ügy a
császárt is mentesítheti adott szava alól, akkor bizony igencsak jelentéktelen
ügy holmi láda feltörése az elpusztíthatatlan, örök és egységes egyház
érdekében. Cesarini bíboros rám nézett. Arca beesett volt és a sok lelki
tusától mélyen barázdált.
      - Ám mérlegelje Isten a cselekedeted helyes vagy helytelen voltát.
Ebbe nem avatkozom többé. Csak légy őszinte önmagádhoz, és valld be
önmagadnak, helyes volt-e tetted, avagy helytelen.
      Az eszményeknek élő férfi lángoló és parancsoló tekintetével meredt
rám. Könnyű lett volna vitatkoznom vele, de amint rám nézett, úgy éreztem,
hogy már nem a világ előtt beszélünk a vád és a büntetés hagyományos
mércéjével, hanem ő valahová kívülre kényszerített, számvetésre
önmagámmal. Nem volt kellemes számomra ez az érzés, de akaratlanul is
szerettem és csodáltam őt ezért. - Ahogyan akarja, uram - mondottam. - A
saját szememben helytelen, amit tettem, és helytelen voltát semmiképpen
sem szentesítik azok a helytelen cselekedetek, amelyeket mások, még a
legnagyobbak is elkövettek. Rendben van. Beismerem. Büntessen hát meg
kegyelmed. Rászolgáltam.
      - Saját beismerésed számomra elegendő büntetés - sóhajtotta. - A
saját jó hírem nem érdekel, amit veszélyeztettél. Inkább attól tartottam, hogy
a cselekedeted kárt tesz a lelkedben. Nem így történt. Ezért az egész ügyet
elfeledjük, mintha meg sem történt volna. De többé ne csinálj ilyesmit.
      Olyan fájón hasítottak a szívembe a szavai, hogy könnyek lepték el a
szemem, és buzgón megcsókoltam eres kezét. Ő elhúzta a kezét, mintha a
testi érintés ellenszenves lett volna számára, és inkább önmagának, mint
nekem, ezeket mondta: - Ó, istenem, kifürkészhetetlenségedben sohase
vigyél kísértésbe, hogy olyan formában szolgáljalak, amit a lelkiismeretem
helytelennek vall.
      Ekkor keserű szégyenkezés fogott el, és saját cselekedetem
meggondolatlan könnyelműsége teljes leplezetlenségében tárult elém.
Hiszen felfogtam, hogy ő nemes lelkének megfelelően valóban azt képzelte,
hogy tettemet, úgymond, az egyház javára gondolva követtem el, mert
semmi látható hasznot nem húztam belőle. Csak később értettem meg, hogy
talán mégis keresztüllátott rajtam és tanítani akart, megsejtve, hogy milyen
sebezhető büszkeséggel és milyen boldogtalanul ingadoztam a jó és a rossz
mezsgyéjén. Ezért úgy tett, mintha jobbnak tartana, mint amilyen valójában
vagyok, hogy ezzel kényszerítsen a növekedésre meg arra, hogy jobban
megfeleljek a magamról alkotott képnek. Ugyanakkor bizonyára önmagáért
is imádkozott Ferrara és korunk lelki kísértései és cselszövései közepette.
      Bűnbánatomtól és szégyenemtől mindenesetre újra fellobbant bennem
a sóvárgás a tökéletességre, s arra, ami szívem hő vágya volt, hogy
önmagam előtt megálljam a helyemet. Már-már hajlottam rá, hogy
mindenről alantas módon gondolkodjam, ám összezördülésem vele
hozzásegített, hogy ismét világosan lássam a határt a lelkiek meg az e
világiak között. Elmehettem bizonyos határig, de semmihez sem köthettem
magamat. Ez a bizonyosság arra késztetett, hogy szégyenkezzem a tanácsok
miatt, amelyeket Cusanus doktornak adtam. Hiszen kísértő módjára olyan
igazságot súgtam a fülébe, ami számára értéktelen volt. A ferrarai zsinaton a
külső hírnév és a siker szempontjából méltóságteljes helyet szerezhetett
volna magának, ám ennek az lett volna a feltétele, hogy engedjen abból, amit
igaznak tartott. Amit külsőleg nyerne, azt lelkileg vesztené el, vagy később
teljesen lehetetlenné tenné önmagát. Ezért az érdekében csak abban
reménykedhettem, hogy küldjék el Ferrarából, bár gyermetegen már előre
örült, hogy a tudását meg az összegyűjtött bizonyítékait az egyházak
egymás közötti kiengesztelésére használhatja fel, kölcsönös engedmények
útján és a szeretet szellemében.
      A megfelelő pillanatban jött az a lökés, amit Cesarini bíborostól
kaptam, mert máskülönben mindaz a kicsinyes, jelentéktelen és e világi
cselszövés, amely a görögök Ferrarába érkezését kísérte, az én szememet is
elhomályosította volna, s én ezeket a külső körülményeket tartottam volna a
legfontosabbnak. Sohasem sikerült teljesen tisztáznunk, hogy Velencében
tulajdonképpen mi is játszódott le a görögök között, mert a görögök minden
tőlük telhetőt elkövettek, hogy a saját belső vitáikat titokban tartsák. De
olybá tűnt, hogy az öreg Jószef pátriárka a püspökeivel hajlott volna rá,
hogy Velencében maradjon, hogy megvárja a kereszténység szkizmájának
tisztázását. Öreg és törékeny ember volt, és nagyon szenvedett a tengeri
utazástól, s nem csábította az utazás folytatása. Ezenkívül határozottan
tiltakozott ellene, hogy a pápa felsőbbségét elismerje, és attól tartott, hogy a
pápai fogadás szertartásán megalázzák őt. A pápa lábát semmiképpen sem
volt hajlandó megcsókolni, hanem reszkető aggastyánhangon egyre csak ezt
nyöszörögte: - Ha a pápa idősebb nálam, akkor úgy viselkedem vele
szemben, mintha az atyám volna, ha velem egykorú, akkor úgy bánok vele,
mint a fivéremmel, ha pedig fiatalabb nálam, akkor kegyes leszek hozzá,
mint a fiamhoz.
      De Johannész császár, miután több pénzt kapott, mint amennyit kért,
és Velencében a kimerültségig szórakozott, tudatára ébredt annak, ami
politikailag elkerülhetetlen volt, és kíséretével együtt elindult Ferrarába,
ezzel kényszerítve a pátriárkát és az egyházfiakat, hogy kövessék, akár
akarták, akár nem. Március elején a vizet árasztó tavasszal, midőn az iszapos
lagúnákban összeverődtek a vízimadarak és a tócsákban kuruttyoltak a
békák, kíséretével együtt megérkezett Ferrarába. Niccol? márki a
méltóságának megfelelő fogadást rendezett számára, noha nem volt képes
akkora pompát biztosítani, mint a velenceiek. A császár egyenesen a pápa
palotájához lovagolt, ahol a pápa bíborosaitól és a magas egyházi
méltóságoktól körülvéve fogadta őt. Nem kellett megalázkodnia azzal, hogy
megcsókolja a pápa lábát, hanem a pápa úgy fogadta, mint Bizánc örök
császárát, és mindent elkövetett, hogy hiúságát legyezgesse.
      Niccol? márki, akinek a hűbérura a pápa volt, hasonlóképpen a
császárnak kijáró nagy-nagy tisztelettel fogadta, ám azért bizonyára abban
reménykedett, hogy a merev ceremóniák után a császár, mint fiatalabb férfiú
és mint idegen, majd a vendéglátó házigazdát megillető őszinte barátságot
mutatja iránta. Méltán büszkélkedett várkastélyával, udvarának francia
szokásaival, a személye köré és az egyetemére összegyűjtött tudósokkal,
fácánosaival és vadaskertjeivel. A méltóságára betegesen kényes császár
szívesen fogadta ugyan vendégszeretetét, ám éreztette vele, hogy
önmagánál sokkalta alacsonyabb rangúnak tartja. A császár kíséretével
beköltözött abba a palotába, amit a márki bocsátott a rendelkezésére, ott
helyezte el a lovait, a kutyáit meg a sólymait, és megalapította a maga
udvarát, ahol pontosan követték Bizánc valamennyi ősi szertartását az ő
császári méltóságának kiemelésére. Niccol? márki hamarosan észrevehette,
hogy az ilyen előkelő vendéggel járó bosszúságok sokkal nagyobbak, mint
az a megtiszteltetés, amelyben része volt.
      Három nappal később az áradó folyón teherhajókon megérkezett
Jószef pátriárka a püspökeivel, de mindaddig megtagadta a partraszállást,
amíg nem kapott ígéretet arra, hogy nem kell megalázkodva megcsókolnia a
pápa papucsát. Különben is siránkozott a hajóút kényelmetlenségei miatt,
valamint az értékes kegyszereit és könyvesládáit ért károk miatt. Jenő pápa
késedelem nélkül szívélyes üdvözletet küldött neki, hogy ő és egyházfiai
maguk választhatnak szabadon, hogyan akarják köszöntem a pápát. Erről a
görögök két óra hosszat civakodtak egymás között, mialatt a díszőrség meg
a kíváncsi tömeg türelmetlenül várakozott az útvonal mentén. Végül
megegyezésre jutottak. A pápa palotájába kísérték őket. A pápa felállt
trónusáról, hogy állva üdvözölje a korától meg a betegségtől rogyadozó
Jószef pátriárkát, ő pedig haragosan odahajolt, hogy megcsókolja az orcáját.
Ez után a művelet után, amelyből hiányzott minden keresztényi szeretet, a
pápa gyorsan leült, a görög püspökök és méltóságok pedig abban a
megtiszteltetésben részesültek, hogy elébe léphettek és megcsókolhatták
előbb a kezét, majd az orcáját.
      A fogadás után a görögöket kijelölt szálláshelyükre kísérték, és Jószef
pátriárka nyomban ágyba feküdt. Csaknem ugyanakkor befutottak a pápa
palotájába az első panaszok is, amelyek a szálláshelyek alkalmatlanságát és
más visszásságokat kifogásoltak, amelyek a görögök véleménye szerint
sértették az ő méltóságukat. A tavasztól sáros s nyirkos Ferrara, amelynek a
lakóit Itália többi részében békáknak nevezték, tagadhatatlanul nem a
legkellemesebb tartózkodási hely volt egy koros férfiú számára, jóllehet a
hozzám hasonló fiatalembereket elbűvölte a tavasz ragyogása, az áradó víz
örvényei és a vízimadarak szárnyának suhogása. Béketűrésében és
békevágyában Jenő pápa minden tőle telhetőt megtett annak érdekében,
hogy valami apróság fel ne kavarja a görögök kedélyállapotát, így aztán
meggondolatlanul a görögök tudomására juttatta beleegyezését, hogy
Ferrarában az istentiszteleteiket olyan formában végezzék, ahogyan
kívánják. A görögök nagyon zokon vették ezt, hiszen mindenképpen a
maguk módján akarták tartani az istentiszteleteiket, és ehhez nem tartották
szükségesnek a pápa engedélyét. Valóban annyira megharagudtak, hogy kis
híján meg sem tartották az istentiszteleteiket, nehogy olybá tűnjék, hogy a
pápa engedélyével élnek.
      Jenő pápa néhány napra magukra hagyta őket, hogy megnyugodjanak
és megszokják Ferrarát. Aztán hírül adatta nekik, hogy szeretné, ha
rövidesen hozzáláthatnának az ügyek intézéséhez. Ám Jószef pátriárka csak
annyit üzent, hogy beteg, és senki sem tudhatta biztosan, hogy ez igaz-e,
vagy csupán ürügy a tanácskozások késleltetésére, vagy pusztán egy öreg
ember szeszélyeskedése. A pátriárka betegsége ekképpen több hónapon át a
legtöbbet találgatott titok volt Ferrarában. Johannész császár a maga részéről
kijelentette, hogy a nyugati országok fejedelmeit is meg kell hívni az egyházi
zsinatra, ami természetesen lehetetlen követelés volt a teljes széthullás
közepette, midőn háborúk dúltak Itáliában, Franciaországban és
Csehországban. Ő azonban minderről nem vett tudomást, Jenő pápa pedig,
hogy a kedvében járjon, nunciusokat küldött a különböző országokba, hogy
meghívólevelet vigyenek az illető országok fejedelmeinek. Miután
keresztülvitte akaratát, Johannész császár kegyesen bejelentette, hogy
hozzájárul a tanácskozások megkezdéséhez. Már csak arról akart előre
bizonyosságot szerezni, hogy neki tartják fenn az első helyet az uniós
zsinaton. Ez esetben a pápa kedvére megtarthatja magának a második
helyet. Ez a méltánytalan követelés végre haragra gerjesztette Jenő pápát is.
"Ha rólam mint emberről lenne szó - állítólag ezt mondta -, akár az ajtó
szögletében is ülnék, hogy az ügyet előbbre vigyem, de a kereszténység
szemében a pápa helye a császár trónusánál magasabban van."
      Csaknem egy hónap ment el a tárgyalásokkal, hogy ebben a fontos
ülési rendben olyan megoldást találjanak, ami minden érintett személyt
kielégít. Bejáratos lettem a pápa konyhájára, ahol gyakran étkeztem az
alacsonyabb beosztású íródeákokkal és titkárokkal együtt, hogy tájékozott
legyek az ügyek alakulásáról. Egy hónap múlva ráuntam erre, és hevesen
kifakadtam: - A világi hatalom és a trónusok magassága a császárnak meg a
pápának szemlátomást tényleg fontosabb, mint a két egyház egyesítése az
évszázados szakadás után. Ha egy hónap megy el ilyen jelentéktelen
dolgokra, akkor deres fejű aggastyánok leszünk, mielőtt akár csak
megkezdődhetnék az eszmecsere az Atya, a Fiú és a Szentlélek közötti
kapcsolatról.
      Az egyik hivatalában megőszült íródeák, aki vörösre duzzadt orrának
a színét fagyással szokta magyarázni, nem pedig a mértéktelen borivással,
ezekkel a szavakkal nyugtatott meg: - Minden juridika első feltétele, hogy
meg kell tanulni minden kérdésben haladékot nyerni. Ilyen fontos
tanácskozásokat nem lehet kapkodva folytatni. A megegyezés az
ülésrendről egyáltalán nem jelentéktelen kérdés. Ahogyan a hadvezérek
felderítő alakulatokat küldenek elővéd-csatározásokra, hogy kipuhatolják a
másik fél erejét, ugyanúgy igyekeznek itt az ellenfél eltökéltségét és
szívósságát az ülésrendről folytatott tárgyalásokkal kitapogatni. Ha
elkészült az ülésrend, felvonultatják harci állásaikba a seregeket, és az
ellenfelek tisztába jöttek egymás erejével. De az ülésrend meghatározása
voltaképpen már a küzdelem végső befejezésének az előhírnöke. Menjünk
hát el a székesegyházba, és lássuk, mit sikerült ott megvalósítani, akkor előre
meg tudom mondani, hogyan fognak végződni az uniós tárgyalások, és
milyen sokáig fognak elhúzódni.
      Tehát együtt mentünk el a háromkapus székesegyházba, ahol egész
sereg kézműves szorgoskodott, az üléseket meg a padokat elhelyezve.
Láttuk, hogy a görögöknek az episztola részt tartották fenn, a latinoknak
pedig az evangélium részt, ami azt mutatta, hogy a tárgyalásokon
mindkettőt egyenrangúnak ismerték el. A mieink oldalán a pápa trónusát
állították fel, ami szemmérték szerint magasabb volt a többi ülőhelynél. E
mellett a trónus mellett egy keskeny lépcsőfokkal alacsonyabb díszülés volt.
Érdeklődésünkre az ács elmondta, hogy ez a német-római császár ülőhelye.
Megmondtuk neki, hogy a német-római császár meghalt, és újat még nem
választottak, ám ő azt felelte, hogy ez nem tartozik rá. Aztán egy
lépcsőfokkal alacsonyabban sorakoztak a bíborosok ülőhelyei és náluk is
alacsonyabban a püspökök meg a prelátusok párnás padjai.
      A görögök oldalát különben ugyanígy rendezték el. Onnan csak a
pápa trónusának megfelelő ülőhely hiányzott, de Johannész császár részére
a német-római császár üresen maradó ülőhelyével szemben pontosan
ugyanolyan magas és ugyanúgy díszített ülőhelyet állítottak. Jószef
pátriárka ülőhelye egyébként ugyanolyan volt, mint a pápa részére emelt
trónus, de egy lépcsőfokkal alacsonyabb, és ugyanígy Johannész császár
ülőhelyénél is alacsonyabb. A tapasztalt titkár a fejét csóválta, és
megjegyezte: - Az egészből az látszik, hogy ezeket a tanácskozásokat a
császár vezette és nem a pátriárka. Erősen gyanítom, hogy a pátriárka
betegsége a zsinat megnyitásakor még nagyon megtréfálja a mieinket, de a
császár elégedett lehet a helyével, ami egyenrangúnak ismeri el őt a német-
római császárral, bár a hatalmából csak az árnyéka maradt meg.
      Szörnyülködve kezdtük lökdösni őt, mert a templomba a görögök
fényes csoportja jött be, hogy az előkészületeket ellenőrizze. A kézművesek
tisztelettudóan kitértek az útjukból, és mi is az árnyékba húzódtunk. A
csoportban megpillantottam a császár orvosát és asztrológusát. Ő mint
matematikus mérőszalagot tartott a kezében, és az egész előkelő társaság
lehajolva és leguggolva méricskélte császára ülőhelyét, egybevetve a német-
római császár ülőhelyének a magasságával. A földön csúszva, szemre
felbecsülve még arról is meggyőződtek, hogy a görögök ülőhelyei általában
semmilyen tekintetben sem alacsonyabbak a latinok ülőhelyeinél. A
szememben annyira nevetséges volt ez a látvány, hogy ösztönösen
elmosolyodtam arra gondolva, hogy a tárgyalások célja a keleti és a nyugati
egyház egyesítése Krisztus egy és ugyanazon egyházává. De az öreg íródeák
bosszúsan rázta felém a fejét, és a legnagyobb komolysággal kísérte
figyelemmel az alapos munkát végzők ténykedését. Miután a görögök végre
távoztak, ő buzgón keresztet vetett, és így szólt:
      - Ezek előjelek és ismertetőjegyek. Látszólag engedményeket tesznek
a görögöknek, valójában azonban szentegyházunk fog diadalmaskodni ezek
fölött a szkizmatikusok fölött. Abból a férfiúból, aki kénytelen
mérőszalaggal bizonyítani önmagának önnön értékét, valóban csupán a
külső burok maradt meg. De örvendezzünk és ujjongjunk, mert addig még
sok idő fog eltelni és bőséges mennyiségű papirost fognak felhasználni, és
ennek tiszteletére érdemes fejenként egy mérce bort fizetnünk, mert nekünk
egész idő alatt folyósítják a bérünket.
      Jómagam ugyan nem ittam, de neki fizettem egy mérce italt a
székesegyház közelében lévő borozóban, ahová éppen igyekezett. Hálából
sok mindent elmesélt nekem a ferrarai márki udvaráról.
      - Niccol? márki az Este-nemzetséghez tartozik, jámbor férfiú és nagy
zarándok. A Szentföldön is járt, hogy a bűneit levezekelje, és volt is miért,
mert még ötven év felett is élveteg férfiú, és úgy hírlik, hogy az ágyasainak a
száma már meghaladja a nyolcszázat, úgyhogy ebben senki sem kelhet vele
versenyre Ferrara területén, kivéve a pomposai apátot, akiről azt állítják,
hogy ezer nővel volt már dolga. Második feleségének, Parisina Malatestának
a fejét vétette, mivel az asszony elcsábította az ő legidősebb fiát, és ebben
csak azt tudom felhozni a mentségére, hogy elfogulatlanul a fiának is a fejét
vétette. Most harmadik felesége van, de a házasságon kívül született
gyermekeit is becsben tartja, és közülük már rég kijelölte utódául Leonellót,
s ehhez a pápa jóváhagyását is megkapta. A leányai közül Beatrice a
legszebb, és a nálam fiatalabb férfiak, akik látták az orcáját, azt állítják, hogy
ettől némi sejtelmük támadt a paradicsomról, noha én a magam részéről,
megöregedve és a testi vágyakozásba belefáradva, inkább a paradicsomi
boroskancsó fenekére pillantok.
      Miután az említett módon belepillantott a paradicsomba, így folytatta
bennfentes fecsegését: - Gyermeke ugyan annyi van, hogy a gonosz nép
állítása szerint a Pó folyó mindkét partján csupa márki szaladgál, ám a
házasságon belül születetteken kívül talán csak huszonkettőt ismert el
törvényesen a sajátjának. Tulajdonképpen azt mondják, hogy egyetemet is
csak azért alapított Ferrarában, hogy gondos nevelést adjon mindezeknek a
gyermekeinek. Leonello tanítójának a híres Guarinót hívta meg, és ezért az
előkelő ifjak számára most Ferrarában található minden idők legkiválóbb
iskolája. Meliadus nevű fiának a tanítójául Aurispát fogadta fel, aki a
leglustább valamennyi humanista közül, és merő lustaságból sohasem adja
vissza a kölcsönkapott kéziratokat, úgyhogy nagy könyvtára gyűlt össze.
Úgy hírlik, hogy Filelfus is tizenkét éve követel vissza tőle Firenzéből
valamilyen könyvet, amit kölcsönadott neki.
      Megkérdeztem tőle, hogy miután Filelfus nem vállalta, miért nem
hívták meg e közül a görög nyelvet is ismerő két híres tudós közül
valamelyiket a zsinat tolmácsának, hiszen mindketten Ferrarában laknak,
ahelyett, hogy főtolmácsnak a számomra teljesen ismeretlen Nicolaus
Secundinust választották volna meg, akit még csak nem is láttam, hogy
bemutathassam neki fogyatékos görög nyelvtudásomat, íródeák barátom
megjegyezte: - Guarinónak iskolája van, Aurispa pedig túlságosan lusta,
ezenkívül vigyázniuk kell a hírnevükre, úgyhogy született görög tudósokkal
nem óhajtanak vitába bocsátkozni nyelvi fordulatokról. Homéroszt
bizonyára tudják, de Secundinus doktor jártasabb a görög teológiai
szókincsben, és egyáltalán ne tarts tőle, ha egyszer felvettek a lajstromra és a
béredet folyósítják.
      Aztán még ezeket tanácsolta nekem: - Komoly gondolkodású ifjú
vagy, de míg fiatal vagy, nem kellene túlzásba vinni ezt a komolykodást.
Okosabban teszed, ha az arany középútról szóló tanítást választod, mint én:
nem vagyok nagyon bűnös, de nem tartom magam teljesen bűntelennek
sem. A görög nyelvtudásod mit sem ér, nem visz előre téged, ám ha valami,
akkor előnyös külsőd és udvarias viselkedésed segíthet rajtad. A külsőd
alapján ítélve úgy gondolom, érdemes volna francia regények olvasásába
kezdened Ginevráról és Meliadusról, és az udvari köröket kellene
látogatnod. Tanítód, Cusanus jóvoltából az egyetemre is bejuthatsz, és
csatlakozhatsz ama tudós humanisták baráti köréhez. Jóindulatuk
elnyeréséhez nincs is másra szükséged, mint értelmesen hallgató
arckifejezésre és erős hátsófélre, hogy kitartóan tudj ülni és hallgatni őket.
Az egyházi zsinat alatt betöltött íródeáki állásodból csak abban az esetben
húzhatsz hasznot, ha egyházi hivatalra vágyol. De bármire törekszel is,
időben kell tisztáznod magad előtt, és döntened kell, merre tartasz, mert
különben csak az idődet pazarolod el, anélkül hogy bármire vinnéd.
      - A kegyelmed tanácsa jó, de nem nekem való - mondottam, és
eltöprengtem, tisztázni igyekezvén önmagam előtt is rejtett gondolataimat. -
Külső sikerre nem vágyom olyan formában, ahogyan kegyelmed fogja fel.
Valójában magam sem tudom, mit akarok, de a Teremtő legyen irgalmas,
Matteus mester, ha valamit akarok, akkor magammal és Istennel akarok
tisztába jönni.
      - Szegény fiú - sóhajtott lemondóan. - Hát azt képzeled, hogy
okosabb vagy az egyháznál? Számomra elég annyi, hogy az egyház tudja
mindazt Istenről, ami meghaladja csekély értelmemet, és ha saját énem kezd
túlságosan gyötörni, hát lerészegedem, s kijózanodván az én koromban
éppen elég bajom van a saját testi nyomorúságommal, semhogy a lelkem
tudna gyötörni engem.
      - Bizonyára nevetséges vagyok, kedves mester - feleltem -, de amikor
az imént azt láttam a templomban, hogy a császár hivatalnokai
mérőszalaggal méricskélik ülőhelyének magasságát, hirtelen elfogott a
kétségbeesés. Az egyház nem tudhat mindent, hiszen erre a zsinatra
meghívták nyugat és kelet legnagyobb tudású egyházfiait, hogy
összehangolják az eltérő tanokat, és mindegyik azt hiszi, hogy neki van
igaza. Borzasztó gyötrelem fog el arra a gondolatra, hogy talán ők is lelki
mérőszalaggal méricskélnek olyasmit, amit nem lehet mérőszalaggal mérni.
Igen, igen, bizalmatlankodva futkosnak majd egymáshoz, és egymás mércéit
fogják lesni, és kiáltozni fognak: "a te mércéd hamis", vagy "te kifeszíted a
mérőszalagot". De a Szentháromság Istenét nem lehet mérőszalaggal
méricskélni, mint a császár ülőhelyét.
      Az öreg íródeák keresztet vetett magára, és így szólt: - Ifjú ember, ne
kezdj túlságos töprengésbe Isten három személyének az egységéről, mert
ettől már nálad kiválóbb férfiak feje is megzavarodott. Amit erről a Biblia
szövege, az egyházi zsinatok határozatai és az egyházatyák magyarázatai
alapján tudhatunk, az a most kezdődő tárgyalásokon világosabbá és
pontosabbá válik, mint eddig bármikor. Érd be ennyivel, és hallgasd meg
majd a kész eredményt, ahogyan azt a nálad okosabb férfiak magyarázzák,
és ne erőltesd a fejed olyasmivel, amit egyszerű ember nem foghat fel.
Neked csak hinned kell, ahogyan nekem is, hogy a lelked megmeneküljön.
      Akaratlanul elöntött az indulat, és felkiáltottam: - Számomra nem
elegendő a hit! Amennyire ember számára egyáltalán lehetséges, szeretném
meg is érteni, hogy mit higgyek.
      - Ne heveskedj - csitított. - Ha az ember elveszti az önuralmát, ezzel
csak azt mutatja, hogy a szíve mélyén maga sem hisz ügyének igaz voltában.
Tehát te sem hiszel. Ez a te fájó pontod, ez sajog. De kedves fiam, miért nem
veted alá magadat a világ rendjének, ha megváltoztatni nem tudod? A mi
időnkben az igaz hit ritka, mint a fehér holló. Ha sejtenéd, hogy több magas
egyházi méltóság már régen elvesztette a hitét, ha egyáltalán volt neki! A
többi halandó módjára alázatosan beérnéd a szóbeli hitvallással és a
könyörület külső eszközeivel. Amikor az ember elveszti a hitét, kezdetben
természetesen elszomorodik, de biztosítlak, hogy ez hamar elmúlik, és az
értelmes ember lassacskán bizonyos felszabadultságot, megkönnyebbülést
érez.
      A boroskannájába meredve töprengett magában, aztán leverten
folytatta: - A gondolkodó ember számára, azt hiszem, olyasvalami a hit,
mint egy fiatal leány számára a szüzesség. Miután elvesztette, valamilyen
módon szomorúnak érzi magát, de meglepő gyorsan megtanulja, hogy az
elvesztéséből számára mindenféle öröm és gyönyör származik. Végső soron
természetesen mindez merő hiábavalóság, ám a hiúságnak eme világában a
bölcs nem kevés örömet és szórakozást találhat, mígnem végórája eljön, s a
por ismét porrá válik.
      A fülemnek hinni nem akarván bámultam rá. - Matteus mester -
kérdeztem -, hát kegyelmed sem hisz?
      - Nem vagyok már fiatal - felelte halkan, ám hirtelen őt is elkapta az
indulat, kannáját az asztalra csapta, és felkiáltott: - Az isten szerelmére, te
fiú, több mint harminc éve dolgozom a pápai kancellárián. Ha ezek után
még tudnék hinni, akkor embernél több lennék, szent lennék, az ördög vigye
el! Vagy - egy pillanatra elhallgatott, s lehiggadván folytatta: - a
felindulásom talán azt mutatja, hogy mégiscsak maradt bennem egy szikra
mindabból, amit elveszítettem. Bizonyára nem is beszélnék így veled, ha
nem kopogtatna bennem még mindig valami. Ezért nagy szívességet tennél
nekem, ha rendelnél még egy kanna bort, hogy ezt a kopogtatást
elhallgattassam. Kellemetlenül emlékeztet arra a három lapát földre, ami
egymás után koppan majd a koporsóm fedelén.
      Rendeltem neki bort, s egyre csak őt néztem, nem akarván hinni a
szememnek, s megpróbálván a puffadt orr és a rövidlátó szempár mögött
meglátni arcában azt az ifjút, aki valamikor még hitt, de elvesztette a hitét.
Ebből az ifjúból tényleg maradhatott még benne egy szikrányi, mert a
tekintetemre szelíd komolysággal válaszolt, anélkül hogy a beszélgetésünket
tréfás fecsegésre fordította volna.
      - Tehát e kétségeimmel nem vagyok egyedül - mondtam.
      - Egyáltalán nem - válaszolta készségesen. - Sokan vagyunk így. -
Hozták a bort és ő nagyot húzott belőle. - Ezer ember közül talán száz képes
olyan sokat gondolkodni, hogy rászolgáljon az ember névre. Ebből a százból
talán egy hisz igazán, tíz pedig egész életére kétkedő marad, ami szintén a
hit jele, bár ezt talán még nem érted meg. Néhány gyenge ember
boszorkányságba meg okkult tudományokba tévelyeghet, hogy ezekkel
vezesse félre önmagát. De a többiek, igen, ők az emberek megszokott életét
választják és csendben maradnak. Számukra az egyház szokássá válik, amit
a rend kedvéért követnek, és ha a hitük elvesztése után még egyáltalán
gondolnak valamire, akkor talán arra gondolnak, hogy semmit sem
vesztenek azzal, hogy az egyházban maradnak, hanem szorult helyzetben
talán még elnyerik az örök életet, ha a valószínűtlen mégis valónak
bizonyulna és az ember lelke valóban halhatatlan lenne. Ők semmit nem
kockáztatnak a játékban, hogy nagy legyen a nyereményük, de azt hiszem,
ők semmit sem nyerhetnek.
      - Hogyan jutottunk ide, hogy ilyesmiről beszéljünk? - kérdeztem, és
riadtan néztem körül. - Hogyan merészelünk ilyesmiről beszélni?
      Ő rábólintott, mondván: - Pontosan így van. Ilyesmiről nem
beszélnek. De nézz körül. Mindenütt ugyanaz az üresség. A kereszténység
elfáradt, és elvesztette a hitét. Ezért marcangolja magát háborúkban, és ezért
fárasztja magát olyan tárgyalásokban, melyek a hit hiányában már sehova
sem vezetnek. Különös korban születtél, fiam. A jövőtől már mit sem
remélhetünk. Nekünk csak múltunk van, ez pedig semmivé foszlik
bennünk.
      - Annyira semmivé - folytatta keserű gúnnyal -, hogy a fejedelem és
az udvara a regényekben leli a legnagyobb élvezetet, azokban a
históriákban, amelyeket találékony írók szőttek Arthur király és lovagjai
különös kalandjairól.
      Szavai belém hasítottak, hiszen végső soron mi egyéb Vergilius és
Homérosz, Cicero és Arisztotelész, mint a mai ember lázas menekvése a
múltba, mert a jelen már nem szül termékeny gondolatokat, és az ember
kénytelen visszanézni, ha a jövendőtől semmit sem remélhet. És egy ennél is
félelmetesebb gondolat hasított még a szívembe. Hogy az egyház tudósai,
latinok és görögök a hittételekben a régi egyházatyák magyarázataira
támaszkodnak, talán szintén menekülés a múltba, mert a jelenkor
gondolkodási képességében senki sem hisz többé.
      - Kegyelmed gyilkos beszédet tartott nekem, mester - mondtam, és
mosolyogni próbáltam. - Hamarosan elhiteti velem, hogy egész
gondolkodásunk csupán üres kéreg, amiből az idő pondrója kirágta az
eleven magot.
      Ő rábólintott, s a bortól elérzékenyülve hirtelen sírva fakadt, és
felkiáltott: - így jár az ember, miután elvesztette a hitét, de
megkönnyebbülést hoz, ha erről embertársunkkal beszélhetünk. Igen, igen,
azt mondják: ember, és azok a bölcs humanisták hiszik, hogy a nyelvtanban
és a görög nyelv szavaiban újra megtalálták az embert, és bizonygatják,
hogy joga van teljes életet élni. Azt hangoztatják: nem csupán a
mennyországért élünk. Ők a természet szépségében és hibátlan
célszerűségében, úgymond, Istent látják, és azt állítják, hogy az embernek
azzal kell betöltenie saját rendeltetését, hogy örül az életnek, ki-ki úgy,
ahogy lehet. Miként Laurentius Valla vagy Guarino és még sokan mások, ők
is hátat fordítanak a szerzetesek és a Sztoa erényeinek, és kijelentik, hogy
egyáltalán nem az élet tagadása a cél, hanem az élet elismerése.
      A szeméből potyogtak a könnyek, amint felém hajolt, puffadtan, mint
egy holttest, az arcomba kellemetlen borgőzt lehelt, és így panaszkodott: -
Rád bízok, fiam, egy titkot, amíg van még időd a választásra. A természet
egy szörnyeteg. A természet egy mohó boszorkány. Én engedelmeskedtem
neki, és valóra váltottam önmagámban a természetet. De mi vagyok én? Egy
hivatalában jártas és ravasz emberi roncs, aki előtt semmi sem szent többé, s
a halálom napjáig a vágyaimtól mardosva élek, mint egy féreg rágta tetem a
koporsóban.
      Közbe akartam szólni, ám ő elhárítóan felemelte a kezét, és ezt
kiáltotta: - Tudom, tudom, hogy gyönge és tehetségtelen vagyok. Sokan
mások azzal valósíthatják meg önmagukat, hogy maguk körül szépséget
teremtenek, szobrokat faragnak, csodálatos épületeket építenek, kiszámítják
a csillagok pályáját, de a szívében sohasem lel békét az az ember, aki a
természetet követi. A természet könyörtelen célszerűségében a nagyobbik
megöli a kisebbet, az erősebbik megöli a gyengébbet. Ezért az az ember, aki
csak a természetet ismeri el, gyilkos a szíve mélyén. A gyenge önmagát
pusztítja el, az erős tettekben vezeti le az akaratát, és másokat öl meg. Nem a
költők és a filozófusok szabják meg a történelem folyását, hanem a
gyilkosok, az uralkodók, akik rákényszerítik az embereket, hogy öljék meg
egymást, és diadalittasan hivatkoznak a történelemre, hogy legyen az ő
sikereik tanúja. A történelem kérlelhetetlen bíró, csak a sikert ismeri el. Ám
legyen a zászlónkon Krisztus és a kereszt, ők elvesztették a hitüket és a
természetet választották, és számukra nem lesz kegyelem, sem feltámadás,
noha félve a három maroknyi földtől, még egyszer odafurakodnak a kereszt
mellé, hogy Krisztus sebeit csókolják.
      Már zavarosan beszélt, de megértettem, mit akart mondani, és
mélységesen szántam tehetetlen vigasztalanságát. Biztattam, hogy álljon fel,
és a karjánál fogva vezettem a szállására és ágyba segítettem, de
részegségében összetette koszvénytől elcsúfított, tintafoltos íródeákkezét, s
miközben az arcán végigperegtek a könnyek, kétségbeesve kiabált: - Jézus
Krisztus, Isten Fia, aki a bűneimért meghaltál, irgalmazz nekem, bár nem
hiszek!
      Viselkedését ellenszenvesnek és istenkáromlónak találtam, úgyhogy
szó nélkül távoztam. Amikor legközelebb találkoztunk, gyanakvó pillantást
vetett rám, és azt mondta, hogy előző találkozásunk alkalmával annyira
részeg volt, hogy semmire sem emlékezett abból, amit összefecsegett. Azt
válaszoltam, hogy én sem emlékszem rá, és nem is akarom észben tartani a
részeg fecsegést. Ő szemmel láthatólag megnyugodott, és biztosított a
barátsága felől, ám ettől kezdve került engem, mintha szégyellte volna
magát, és félt volna tőlem.
      Április 9. napján a ferrarai székesegyházban megtartották az uniós
zsinat megnyitó ünnepségét. Jószef pátriárka beteg volt, úgyhogy nem
kellett a pápa trónusánál alacsonyabb ülőhelyet elfoglalnia, de a nevében
egy nyilatkozatot olvastak fel, amiben azt követelte, hogy valamennyi
nyugati egyházfi, nevezetesen azok, akik Bázelben tartózkodnak, jöjjenek el
a zsinatra, ellenkező esetben kiközösíttetnek az egyházból. A pápa a maga
részéről bullában jelentette be a görögök érkezését, s ezek után a görögök és
a latinok egybehangzóan a ferrarai gyűlést nyilvánították az unióról tárgyaló
egyetlen igazi egyházi zsinatnak.
      Ugyanakkor Bázelből az a hír érkezett, hogy az egyházi zsinat
Bázelben maradt többsége megkezdte a pert Cusanus doktor és a küldöttség
két másik tagja ellen. Cusanus doktor járandóságát visszatartották, és a
szállásán maradt holmikat meg a könyveket ellopták és megsemmisítették.
Az egyházi zsinat atyái a legdühösebb szitkokkal fenyegették azokat is, akik
Ferrarában összegyűltek, a bizánci császárt csalárdsággal vádolták, és a
pápa ellen peres eljárást készítettek elő, hogy hivatalából leváltsák és új
pápát válasszanak. Ha Ferrarában napsütés volt és virágpompájába borult a
tavasz, akkor fenn, az Alpok fölött sötét viharfelhő tornyosult, villámokat
szórva és mennydörögve.
      De Ferrarában a görögök a legfényesebb szertartásokkal ünnepelték a
húsvétot, és maga a császár meg a kísérete égő gyertyával a kezében vonult
a használatukra bocsátott templomba a húsvét reggel derengésében, hogy
Krisztus feltámadását ünnepelje. Istentiszteletük örömét és lelkes ujjongását
a ferrarai udvar tagjainak és a nyugati egyházfiaknak egész csoportja kísérte
figyelemmel. Amikor a görögök egymást és minden szembejövőt a "Krisztus
feltámadt!" ujjongó köszöntéssel csókoltak meg, lelkesedésük átragadt a
népre, és Ferrara lakói félig csúfolódva kezdték ugyanígy köszönteni
egymást. A görögök szent edényeinek csillogása és gyöngyökkel díszített és
drágakövektől súlyos egyházi ruhái mély hatást gyakoroltak a jelenlévőkre.
De a gondolkodó emberek összehasonlították a húsvét megünneplését a két
egyházban, és úgy vélekedtek, hogy a saját egyházuk a hangsúlyt - helyesen
- Krisztus szenvedéseire és halálára helyezte ugyan, ám a görögök azon
felfogásának is megvolt a maga jogosultsága, hogy ők mindenekelőtt a
feltámadott Krisztust ünnepelték.
      Titokban Niccol? fejedelem udvarából is egész sereg ember érkezett,
hogy figyelemmel kísérje a görögök szertartásait. Őket öltözékük alapján
könnyen meg lehetett különböztetni a néptől. Mosolyogva és kíváncsian
sugdolóztak egymással, és gyertyát tartottak a kezükben, amit fekete
kámzsás, szakállas szerzetesek kínálgattak nekik, mintha bűnt követtek
volna el azzal, hogy részt vettek a szkizmatikus egyház szertartásain. Amint
a furcsa tömjénillatban, a számtalan gyertya imbolygó fényében a
feltámadási misztériumon töprengtem, miközben a kórus csengő hangon
görög himnuszt énekelt, a tekintetem egy fiatal nőre esett, akinek az arca
eleven, vidám szépségével és szemének kíváncsian tiszta ragyogásával
annyira megbabonázott, hogy kénytelen voltam újra meg újra ránézni. E
világi, a lelkesedéstől átszellemült szépsége gondolataimban beleolvadt az
istentisztelet mennyei áhítatába.
      Amikor a tülekedésben kiléptünk a templomból a húsvéti reggel
káprázatos fényébe, a többiekkel együtt mentem, valójában nem is gondolva
arra, hogy mit teszek és miért. Miközben a görögök egymást csókolgatták, a
többiek kíváncsian megálltak, hogy Johannész császárt és kíséretét bámulják,
s aztán vidáman nevetgélve és játszadozva egymást kezdték csókolni, a
görögöket utánozva. Az a gyönyörű, csábítóan fiatal leány levette a fejéről a
fátylat, és gyöngyös fövege alól szőke haja a vállára omlott. Csengő hangon
nevetett, s társainak feléje kapkodó keze elől kitérve egyenesen az én két
karomba menekült, miután megálltam, hogy a játékukat nézzem. És nem
értem, mi bújt belém, mert kimondhatatlan ujjongás hatalmában gyorsan
megcsókoltam mindkét orcáját, és még mindig a karját fogva, miközben ő
zavarában dermedten állt, ünnepélyesen ezt mondtam neki: - Krisztus
feltámadott! - A kíséretében lévő mindkét ifjú dühösen felkiáltott, és felém
futott, míg én még mindig a leány szemébe meredtem. Ő elpirult, s az első
pillanatban bizonyára haragra is gerjedt, ám oldalra pillantva hirtelen
vidáman elmosolyodott, felém hajolt, hogy puha ajkával mindkét orcámat
megcsókolja, s a görögöket utánozva hibás görögséggel így szólt: - Valóban,
Krisztus feltámadott!
      A következő pillanatban a kísérői elrántották őt mellőlem, egyikük
elém furakodott, a testével védelmezve a lányt, s csípőjén a tőrét tapogatva.
De a leány visszafogta, és nevetve szólt rá: - Ne, ne, hiszen egy görög!
      Valamennyien rám meredtek. Épp ekkor haladt el mellettünk
Besszárion érsek néhány szerzetes kíséretében. Természetesen csatlakoztam
hozzájuk, mintha tényleg a görögök közé tartoztam volna, mosolyogva
visszapillantottam s biccentettem. A leány is mosolygott, és felemelte a
kezét, hogy üdvözöljön. Aztán indulatos vitába meg veszekedésbe kezdtek
egymással. Még mindig rosszul járhattam volna, ha nem hitték volna el,
hogy valóban a görögökhöz tartozom, s nem tartottak volna tőle, hogy
túlzott feltűnést keltenek, mert talán titokban és engedély nélkül jöttek el a
városba a várkastélyból.
      Arra gondoltam, hogy feltehetőleg soha többé nem látom viszont azt a
leányt, mert az öltözéke és a társasága azt mutatta, hogy az udvari
előkelőségek közé tartozik, tőlük pedig áthidalhatatlan szakadék választott
el engem, az egyszerű latin íródeákot. Ez a gondolat megmagyarázhatatlan
szomorúságot ébresztett bennem, hiszen még mindig az orcámon éreztem
puha ajkának érintését, és még mindig a szemem előtt volt szemének
vidáman kíváncsi, bátor ragyogása. Hátra-hátrafordulva kerestem a
tekintetemmel, és csak akkor ocsúdtam fel a gondolataimból, amikor
Besszárion érsek megszólított. Ő nyilván látta az egész jelenetet, mivel széles
arcával nevetve fordult felém: - Most már értem, miért feledkeztél meg
Szuidászról és Homéroszról. Ifjúság - bolondság, mondjátok ti latinok, de
ma szeretnék én is fiatal lenni, és szeretném, ha nem nyomná a mitra a
fejemet, mert a leány csakugyan olyan, mint maga a tavasz.
      Lelkesen megcsókoltam a kezét, és ezt mondtam: - Szerencsére
görögnek hitt engem. Máskülönben pórul jártam volna. Meg tudja ezt
bocsátani nekem kegyelmed?
      - Hát nem tudod, kicsoda ő? - kérdezte.
      - Mit számít nekem, hogy kicsoda - feleltem. - Hiszen soha többé
nem fogom viszontlátni. Benne csupán a tavaszt, a fiatalságot, az érzéki
mámort, a napot, a virágokat, Isten egész világát csókoltam meg.
      - Nem csodálom, hogy megrészegít téged a költészet - mondta. -
Húsvét reggelén a templom lépcsőjén a ferrarai fejedelem leányát, Beatricét
csókoltad meg.
      - Még hogy őt? - kérdeztem hitetlenkedve és megrettenve. - Őt,
akiről azt mondják, hogy a legszebb nő Ferrarában? De ez igaz, mert
miközben őt néztem, halvány sejtelmem támadt a paradicsomi reggelről.
Hogyhogy ismeri őt kegyelmed?
      - Jártam a várkastélyban a tudós Ugo Benzivel társalogva -
magyarázta. - Niccol? márki maga kegyeskedett megmutatni nekem azokat
az újszerű miniatúrákat, amelyeket a festői rajzolnak a könyvekbe. A
szakállam meg a görög kámzsám felkeltette leányának a kíváncsiságát. A
többiekre nem emlékszem, de Beatrice arcát még egy egyházfi sem tudja
egyhamar elfelejteni.
      Olyan barátságos volt, hogy meghívott a szállására, hogy egyem a
görögök furcsa húsvéti ételéből, és az egyik görög szolgájával egy görög
kabátot adatott nekem. Ő is attól tartott, hogy ha ezen a napon,
szembetalálkozom amaz ifjú udvaroncokkal, s észreveszik, hogy latin
vagyok, esetleg kést döfnek a mellembe, amiért megsértettem a fejedelem
leányát, jóllehet nem úgy tűnt, mintha a leányzó sértésnek vette volna a
dolgot. Ennek az lett a következménye, hogy amikor az utcára mentem, a
fekete szemű ferrarai leányok meg-megállítottak, hogy mindkét orcámon
megcsókoljanak, s hogy elmondják nekem: Krisztus feltámadott. De engem
nem csábított a forró orcájuk, sem a szemük ígérete. Beértem annyival, hogy
udvariasan válaszoljak a köszöntésükre, anélkül hogy ismeretséget is
kötöttem volna velük, amiben a nyelvi nehézségek egyik felet sem zavarták
volna, mivel ők görögnek hittek engem.
      Ám azon az estén naplementekor a várkastélyhoz sétáltam, és komor
falait meg bástyáit nézegettem. A kapu melletti gerendaoromzatról szűk
vasketrec lógott alá, benne egy éhen és szomján halt rabló földi
maradványaival, várva a ketrec következő lakóját. Az a szép Beatrice
számomra éppoly távoli és elérhetetlen volt, mint amilyen távol van az ég a
földtől. Talán ezért éreztem úgy, mintha puha ajkának érintése még mindig
az orcámat égetné. Ifjúságom sóvárgásában inkább az elérhetetlenre
vágytam, és azt csodáltam, mert annak, ami elérhető, semmi értéke sem volt
a szememben. Talán éppen ez volt a sorsom és ez volt rajtam az átok,
gondoltam. A szerelem, a tudás és Isten egyformán elérhetetlen volt
számomra, mert volt bennem valami, ami megakadályozta, hogy beérjem
azzal, amit mások elérnek. De nem lettem boldogtalan ennek tudatától, ha
nem is lettem boldog tőle. Az elérhetetlen kimondhatatlan szomorúsága
olyan furcsa, csodálatos remegéssel borzongatott meg, hogy élvezetnek
éreztem, kifinomultabbnak és forróbban izzónak, mint amilyen az érzékek
bármely durva élvezete lehetett volna.
      Az az érdeklődés, amit a görögök húsvéti istentisztelete keltett,
természetesen felbosszantotta Jenő pápát meg a bíborosokat, és a pápai
palota konyhájában sok éles megjegyzés hangzott el arra vonatkozóan, hogy
értelmes férfiak is megbabonázva csodálták a furcsa és különleges
szokásokat, nem is beszélve a nőkről, akik mindenért bolondultak, ami
görög volt, úgyhogy görögösen öltözködtek, és követelték a férjüktől, hogy
növesszenek görögös szakállt. A görögökkel kereskedők is érkeztek, és az
ékszerek, a kelmék meg a szentképek, amiket árusítottak, gyorsan elkeltek.
De mindez csupán felbuzdulás és módi volt, ami feltehetőleg ugyanolyan
gyorsan el is múlik.
      A pápa mindenesetre a maga javára akarta fordítani a görögök jó
hangulatát, és javasolta, hogy mindjárt húsvét után kezdjék meg a
tanácskozásokat. A görögök hosszas huzavona után soraikból tíztagú
bizottságot választottak a tárgyalások előkészítésére, és a pápa ugyanilyen
bizottságot állított fel. Ám amikor a bizottságok összeültek, kiderült, hogy a
császár határozottan megtiltotta, hogy a küldöttsége bármilyen vitába
bocsátkozzék a két egyház tanai közötti eltérésekről. Ez természetesen
végtelenül felháborította a latinokat, rebesgetni kezdték, hogy a görögökkel
értelmetlen bármiféle eszmecsere.
      Teltek-múltak a napok meg a hetek, míg a bizottságok harmadik
ülésén Cesarini bíboros jónak nem látta, hogy a két egyház közötti alapvető
különbségeket négy pontba foglalja össze. Az első és a legfontosabb a
Szentlélek eredete és a filioque szó, amivel a latinok toldották meg a
hitvallásukat, a második az oltáriszentség kérdése, mivel a görög egyház
kovászolt kenyeret, a latin viszont kovásztalant használt, a harmadik kérdés
a tisztítótűzről szóló tanítás, a negyedik pedig a pápának mint az egyház
fejének a helye. Markosz Eugenikosz tüstént kijelentette, hogy a görögök
semmi szín alatt nem tárgyalhatnak az első pontról, ám hosszas győzködés
után végül a császár beleegyezett, hogy a két utolsó pontról tárgyalhatnak a
küldöttségek.
      Végre nekem is alkalmam nyílt megismernem magas elöljárómat,
Nicolaus Secundinus doktort. Negropontiból származó, nyurga, sovány,
még fiatal férfiú volt, akinek keskeny arcán és világoskék szemében örökké
szenvedő és mélységesen bánatos kifejezés ült. Szemlátomást szórakozott
tudós volt, ám hamarosan tapasztalhattam, hogy a gondolataiban pontosság
s ravaszság is volt. Mint nyelvtudós, kifejezetten lángész volt, úgyhogy
közvetlenül és folyamatosan, egyenesen a beszélő ajkáról képes volt
görögről latinra és latinról görögre fordítani. Teljes elismerésben részesítette
latintudásomat, majd tollbamondás után egy részletet íratott le velem
valamely görög szövegből. Miután kijavította a hibákat, felszólított, hogy
ugyanazt a részletet fordítsam le latinra. Végül így szólt:
      - Senki sem születik mesternek, de jobban beszélsz görögül, mint
sokan mások ezek közül a lusta szamarak és birkák közül, akiket
felfogadtak, hogy megannyi kereszt legyen a hátamon. És te vagy az első
férfiú, aki becsületesen elismeri tudásának fogyatékos voltát, és aki azért
akar hozzám kerülni, hogy munkát kérjen, nem csupán azért, hogy
megkérdezze, melyik napon lesz a fizetés. Ha kész vagy egy kis
erőfeszítésre, gyorsan megtanulhatod a jegyzőkönyv vezetését a bizottsági
üléseken, s ez nem is nehéz, mivel a fontosabb felszólalások írott szövegét
készen megkapjuk, a viták szabad felszólalásaiból meg csak a fő pontokat
kell feljegyezni, ám ez sem számít, mert ha meggondolatlanul beszélnek, a
görögök utólag letagadják, hogy bármi hasonlót mondtak volna, de meg
egyébként is kedvük szerint javítgatják a szövegeket. A beszédeket
hallgatva, jegyzeteket készítve és a görögök felszólalásait latinra, a latinokat
pedig görögre fordítva olyan iskolát jársz ki, aminél jobbat nem is
remélhetsz, ha valóban tanulni akarsz. Az értelmedet is gyakorolhatod
azzal, hogy a felszólalásokból a lényeget feljegyzed, mert nem az a cél, hogy
szó szerint leírjunk mindent, ami a nyelvükre tolul.
      - Hát csakugyan felfogad kegyelmed a munkatársának? - kérdeztem,
nem akarva hinni a fülemnek, és lelkesedésemben levegő után kapkodtam. -
Hiszen csak azért jöttem kegyelmed színe elé, hogy beismerjem, hamis
feltételezések alapján húztam túlzott bért a kancelláriától, és hogy
irgalomból bármilyen jelentéktelen munkát kérjek kegyelmedtől, nehogy
haszontalan ingyenélőnek érezzem magam.
      Ő elmosolyodott, és ezt mondta: - Azt hiszem, vannak ebben a
házban nálad sokkal haszontalanabb ingyenélők, akiknek a magatartásából
arra lehetne következtetni, életük végéig itt szándékoznak maradni, hogy a
kereszténység tartsa el őket.
      Bátorkodtam megkérdezni tőle, mit gondol, mit akarnak elérni a
görögök a csűrés-csavarással meg a huzavonával. Ő így válaszolt: - Hiszen
magad jártál Konstantinápolyban, és jobban ismered őket, mint én. Te mit
gondolsz erről?
      - Egyesek azt állítják, hogy a császár a nyugati országok
fejedelmeinek és a Bázelben maradt atyáknak Ferrarába érkezésére vár -
feleltem. - De sem ő, sem a tanácsadói nem lehetnek oly ostobák, hogy még
mindig higgyenek érkezésükben. Csakhogy az egyházak között semmilyen
unió nem valósítható meg anélkül, hogy megegyezésre ne jutnának a két
egyház közötti különbségek elegyengetéséről. Tárgyalások nélkül viszont
semmiben sem lehet megegyezni.
      - Hát azt hiszed, hogy a szívük mélyén a görögök egyáltalán akarnak
uniót? - kérdezte csendesen, végtelenül bánatos kifejezéssel az arcán,
ugyanakkor huncut mosollyal a szemében, úgyhogy igen furcsa látványt
nyújtott.
      - Egyesek akarnak, mások nem - mondtam. - A pátriárka beteges
öreg ember, és szót fogad a császárnak. Besszárion biztosan akarja az uniót,
Markosz Eugenikosz viszont minden latint gyűlöl. Igazat szólva azt hinné az
ember, hogy a császár tart a saját püspökeitől, és attól fél, hogy
kibékíthetetlenné válnak az ellentétek, ha vitába kezdenek róluk. Az unió és
az ezt követő keresztes hadjárat viszont a császár egyetlen reménysége arra,
hogy Konstantinápolyt megmenthesse a törökök uralmától. Hiszen ők úgy
élnek ott, mint egy ostromlott városban. De a császár aligha képzelheti, hogy
a megegyezést az egyházak egyesítéséről csak úgy megvalósíthatja, anélkül
hogy a két tanítás közötti különbségeket érintenék. Hiszen semmi
jelentősége sem lenne egy ilyen egyezménynek, ha a szívük mélyén a
görögök mégis szkizmatikusok maradnának.
      - Mégis erre törekszik - mondta keserű fintorral Secundinus doktor. -
Ezért merő haszontalanság minden, amit beszélnek, és semmi jelentősége
sincs annak, amit feljegyzünk és lefordítunk. Vedd figyelembe, hogy ebben a
dologban a császár egyáltalán nem áll olyan rosszul, mint hinni lehetne. Az
idő neki dolgozik. A pápának minden nap mérhetetlenül sok pénzébe kerül,
és a görögök követelései nem ismernek határokat. Hiszen a pápa kötelezte
magát az eltartásukra meg a napidíj fizetésére, úgyhogy nekik nincs semmi
vesztenivalójuk azzal, hogy itt töltik az időt. A kereszténységnek csak az
unió létrejötte bizonyíthatja be a ferrarai zsinat létjogosultságát. Tehát, ifjú
titkárom, Johannes, éppen elég időd van feladatod gyakorlására, meg arra,
hogy jobban megtanuld a görög nyelvet a haszontalan fecsegést hallgatva.
      Valóban maga mellé vett a sok más tapasztalt titkár és fordító mellé,
hogy figyelemmel kísérjem a gyűlést, ahol örömmel hallottam, amint
Cesarini bíboros egyenesen és világosan előadta, mit tud a katolikus egyház
a tisztítótűzről. Neki Markosz Eugenikosz válaszolt, majd vele Johannes
Turrecremata szállt vitába. Utána a görögök véget vetettek az ülésnek,
haladékot kérve, hogy a tisztítótüzet taglaló részeket kikeressék az általuk
elfogadott egyházatyák írásaiból, és hogy a viszonválaszukat mellékletekkel
együtt írásban adják le. Csak Besszárion mutatott rá, hogy a lelkek halál
utáni megtisztulásának a helyét a görög egyház is elismeri, de a tüzet
kétségbe vonta és helyette büntetésként sötétséget vagy vihart
indítványozott. Véleménye szerint a tűz csak a pokol örök tüze lehetett.
Markosz Eugenikosz neki ugyanolyan indulatosan válaszolt, mint
Turrecremata bíborosnak, úgyhogy előttünk világossá vált, hogy maguk a
görögök sincsenek egy véleményen arról, mit is tanít az egyházuk.
      Amikor aznap késő este megtértem szállásomra, Cusanus doktor várt
rám lelkesen virrasztva, s üdvözlésül ezt kiáltotta: - Fiam, fiam, egyáltalán
nem vagyok félredobott kő, hanem a pápa fontos feladatra jelölt ki engem.
Kezdj hozzá a cókmókod összecsomagolásához, mert már holnap útra
kelünk Némethonba.
      Már rég búskomorságban szenvedett, s azzal töltötte az időt, hogy
leírta az ellentétek egységéről szóló filozófiáját, ugyanis a szíve mélyén meg
volt sértve, mert nagy tudása ellenére sem választották be abba a
bizottságba, amelyik a görögökkel tárgyalt. Hiszen én ezt előre megjósoltam
neki, s természetesen örültem, hogy most kárpótolták csalódásáért. De a
lelkesedése egyáltalán nem ragadt rám. Éppen ellenkezőleg,
elkedvtelenedtem és csalódás szorongatta a torkomat, amikor arra
gondoltam, hogy hirtelen el kell utaznom Ferrarából, meg kell válnom új
hivatalomtól, amit épp most sikerült megkapnom, el kell válnom a
barátaimtól, akikre a városban találtam. Igen, hiszen be kellett ismernem
önmagámnak, hogy nem akartam lemondani arról a lehetőségről, hogy
viszontláthassam Beatricét. Ezért hitetlenkedve ezt kérdeztem: - Milyen
feladatra jelölték ki kegyelmedet?
      Ő a Némethon országaiban született szürke pártról beszélt, amelyik
egyik egyházi zsinatot sem akarta támogatni, sem a bázelit, sem a ferrarait.
Neki lesz a feladata, hogy ezeket a szürkéket rábírja a pápa támogatására, s
ugyanakkor azt is el kell érnie, hogy a fejedelmek ne kötelezzék el magukat
a peres eljárás mellett, amit Bázelben a pápa ellen kezdeményeztek. Talán
még a farkas torkába is be kell dugnia a fejét és Bázelbe kell utaznia. De nem
kellett magára maradnia, mert erre a munkára a pápa a legélesebb elméjű és
a legjobban rátermett embereit jelölte ki. Cusanus doktor fel is sorolta őket:
Albergati bíborost, Parentucelli doktort, a spanyol Juan Carvajalt és
Johannes Torquemadát, a kor leghíresebb tomistáját, mintha minden egyes
név az ő dicsőségét növelte volna, s tudósi öntudatát erősítette volna, mivel
ezek a nevek azt mutatták, hogy a pápa ezen tudósokkal egyenrangúnak
tartja őt, a cuesi halász fiát.
      - Herkulesi munka ez - mondtam minden lelkesedés nélkül.
      - Életem munkája ez! - kiáltott fel Cusanus doktor. - Ha emlékezni
fog rám a világ, akkor úgy kell emlékeznie rám, mint békéltetőre és a béke
megteremtőjére. Ez csak Isten akarata lehet, mintha a természetem és a
nevelésem, minden tapasztalatom és látomásszerű megismerésem csak erre
a feladatra készített volna fel engem hazám és az anyaszentegyház
egységének a javára. Ó, Johannes, viszontlátjuk a Rajnát és a Neckar sebes,
világoszöld vizét, belélegezzük a hegyek friss levegőjét, Ferrara pedig itt
marad az itáliai nyár tikkasztó hőségében.
      Nem sok hiányzott hozzá, hogy felébressze bennem a vágyat a
vándorlásra azzal, hogy oly szép szavakkal ecsetelte Némethon tájait,
mintha már régen erős honvágy hatalmában élt volna. De én már
belekóstoltam Itália kifinomult szokásaiba és a tudós társaságba, s nem
tudtam lelkesedni azért, hogy olyan országokba vándoroljak, ahol durva
szokások uralkodnak, a bor savanyú, a nők pedig termetesek és nehézkes
mozgásúak, mint a tehenek, s ahol a nemesemberek nem tudnak írni és nem
tanultak meg tisztességesen latinul beszélni.
      - Nem, Nicolaus doktor - mondtam. - Bármilyen jóságos volt is
hozzám kegyelmed és bármennyire kötődtem is kegyelmedhez, többé nem
kísérhetem. Hát nem emlékszik rá, hogy van már hivatalom és bért kapok a
pápai kancelláriától? A görög nyelvtudásomból, amit kegyelmedtől
tanultam, semmi hasznom sem lenne Némethon országaiban.
      Ő meglepődve így szólt: - Johannes, mindenütt van tanulás meg
tudás. - De helytelenül értelmezvén a szavaimat, örömében felnevetett, és
így folytatta: - Én is tudok már bért fizetni neked, mert a pápa jóságában
kárpótolt a kárért, amit Bázelben szenvedtem, és sokkal bőségesebben
ellátott útipénzzel, mint valaha is remélhettem volna. Hát nem érted,
Johannes? Jövőt kínálok neked, mert ha sikerrel járok, az utam végén ott
dereng a püspöki föveg, s talán még a bíborosi palást is. Egyáltalán nem
azért kelek útra, hogy a saját dicsőségemet keressem, hanem az egyház
javáért, de a kihallgatáson a pápa azt is értésemre adta, hogy megjutalmaz a
szolgálataimért.
      Gyengéden a vállamra tette a kezét, és engesztelőleg ezt mondta: -
Bizonyára elhanyagoltalak és bizonyára fizetnem kellett volna a
szolgálataidért, de hiszen mindig megkaptad tőlem, amire szükséged volt,
noha talán nem gondoltam eleget arra, hogy fiatalember vagy, világi ember,
és pénz kell az erszényedbe. Legalább szóvá tetted volna nekem, hogy mire
van szükséged. Te tudod a legjobban, milyen szórakozott vagyok és milyen
keveset jelent számomra a világi hívság, amikor a gondolataimba mélyedek.
      Meglepett kerek arcának atyai gyengédsége és a rövidlátó szeméből
csillogó öröm. - Egyáltalán nem a pénz miatt hagyom el kegyelmedet, hőn
szeretett doktor - hebegtem. - Nehogy valaha is ezt higgye! A jóságáért meg
a tanításáért örökre adósa maradok. De okom van rá, hogy inkább itt
maradjak, és az okaimat ne tudakolja, mert magam sem vagyok velük eléggé
tisztában. Csak valami azt súgja nekem, hogy itt jobb sorom van, mint a
hegyeken túl.
      Ő elkomolyodott és felém hajolt, hogy a szemembe nézzen, úgyhogy
mély elérzékenyülés lett úrrá rajtam, amikor láttam, mennyire
megkopaszodott és milyen mélyek lettek a barázdák az arcán meg a
homlokán. Valóban kibuggyant a könny a szememből, mert ha a nehéz
feladatára gondoltam Némethon országaiban, úgy éreztem, mintha egy
védtelen bárányt küldtem volna egyedül a farkasok torkába. A feje
túlságosan súlyosnak tűnt vékony nyakán, szemöldökének sűrű bojtja miatt
bagolyra emlékeztetett, de a zöldes szeméből tükröződő tényleges
aggodalom és állandó nyugtalanság minden más embertől
megkülönböztette őt a szememben. Megkedveltem beszéd közben állandóan
valamit fogdosó, félszeg kezét is. Számos vonása bosszantott, sok bajom volt
vele és ifjúságom teljes szomjúságában nem tudtam mindig értékelni
végtelenül türelmes békeakaratát és az állandó békéltetési törekvését. Csak a
válás pillanatában éreztem, milyen sokat jelent ő az én számomra. Már
kisfiúként megtanultam, hogy szenvedéseim és megaláztatásaim miatt
megkeményítsem a szívemet minden gyengédséggel szemben és hogy
elzárkózzam a barátság elől. Ki akartam törölni magamból gyermekkorom
minden emlékét, mintha csak a temető falánál a fülemüle énekére születtem
volna emberré. De most leomlottak bennem a gátak, térdre vetettem magam
az előtt a kis ember előtt, a kezét csókoltam, és így kérleltem:
      - Jaj, Nicolaus doktor, ügyeljen magára, nehogy valami baja essék! De
kegyelmed nem hallgat a figyelmeztetésekre, ha valamilyen ügyet igaznak
tart, ahogyan az apjára sem hallgatott, amikor az evezővel csapta fejbe
kegyelmedet és a vízbe dobta a könyvét.
      - Inkább Istennek kell engedelmeskedni, mint az embereknek -
felelte. - Szókratész is Isten hangját érezte a démonában, noha ő pogány
volt. Ha a véges világban igazságaink viszonylagosak is, egy lelki hang
megmondja nekem, mi a helyes és mi a helytelen. Mint Szókratészt, engem
is megállít beszéd közben, de jobb is így, mint ha az ékesszólás kedvéért
olyasmit beszélnék, amit helytelennek érzek. Csak ennyit akartam rád
hagyni örökségül, te kedves kételkedő Johannes. De vajon elég érett vagy
már, hogy egyedül maradj, csak emiatt aggódom. Különben természetesen
azt kell tenned, amit a legjobbnak látsz a magad számára. Ezért nem is
feddlek meg.
      Mulattatott a baráti véleménye, hogy az ő elutazása után én magamra
maradnék, mivel lelkileg akkor is egyedül voltam, amikor vele utaztam, és
az ő társasága meg a tanítása szerintem semmilyen módon nem befolyásolta
a tetteimet. - Az ember mindig egyedül van - mondtam tapintatosan,
nehogy megbántsam őt.
      - Nem, az ember soha sincs egyedül - mondta ő meggyőződéssel. - A
megérzés fényében az ember megérezheti Isten állandó jelenlétét és azt,
hogy ő maga egy véges rész Istenből. Ha eljutsz eddig a sejtelemig, soha
többé nem leszel egyedül, ahogyan én sem vagyok egyedül. Ez az intuíció
magasabb, mint a korlátok közé szorított ész és értelem. Ezáltal a
gondolkodó ember is elnyerheti a hitet.
      - Kegyelmed boldog ember, hőn szeretett doktor - mondtam
keserűséggel a szívemben.
      - Az ember egyetlen igazi boldogsága Isten kebelében van - felelte. -
A teremtő irgalmazzon nekem, milyen szörnyű harcot kellett megvívnom,
hogy elnyerjem a tudás meg a bizonyosság üdvözítő boldogságát! Ezért
talán túlzás azt kérnem, hogy ifjúságod forrongásában nyíljon ki lelki
szemed és lásson. Inkább hiszel e világi szemednek, noha az embert semmi
sem vezeti jobban félre, mint az érzékei.
      Halványan mosolygott a válás gondolatának szomorú pillanatában, és
így folytatta: - Ezt a legegyszerűbb kísérlettel be tudom bizonyítani neked.
Tedd keresztbe a mutatóujjadat meg a középső ujjadat, és aztán az ujjaid
hegyével tapintsd meg az orrodat. Hunyd be a szemed, és aztán mondd
meg, hány orrod van az érzékeid tanúsága szerint?
      Megtettem, amit mondott, s ujjbegyeim a tévedés lehetősége nélkül
tanúsították, hogy két orrom van.
      - Ez csak egy gyerekes csíny - szólt. - De a matematika és a
csillagászat tanulmányozása és Toscanelli barátom bizonyítékai engem
meggyőztek róla, hogy a föld gömb alakú, noha a szemünk mást tanúsít. Sőt
mi több, a föld nem is lehet a mindenség középpontja, mivel a
végtelenségnek semmilyen középpontja sem lehet, hanem a végtelenségben
minden pont egyformán lehet középpont. Ezért feltételeznünk kell, hogy a
föld ugyanúgy mozog a mindenségben, ahogyan a nap és a csillagok is
mozognak. Ezt a megsejtést is biztos tudásként mondom el neked, és ez előtt
a forgó látóhatár előtt talán azt is felfogod, hogy Isten sokkal inkább
végtelen és több annál, semhogy az ember szavakkal valaha is
meghatározhatná. Ezért véges emberi szavakkal nem mondhatjuk meg, mi
az Isten, legfeljebb csak azt, hogy mi nem.
      - Jaj, Nicolaus doktor - mondtam. - Én csak annyit tudok, hogy erre a
világra születtem, erre az életre, és ezért önmagamat ennek az életnek a
határai között kell megvalósítanom. Talán vak vagyok, talán fiatal és ostoba,
de számomra pokoli a kegyelmed tanítása. Sehol sincs biztos tudás, és a jó
meg a rossz sem zárja ki egymást. Csupán ennyit fogok fel a kegyelmed
tanításából, mert bennem nincs meg a kegyelmed misztikus megértése. És
amit utoljára mondott, még jobban meggyőz minden létezés teljes
céltalanságáról és az emberi élet jelentéktelenségéről a mindenséghez
viszonyítva, úgyhogy ez valóban jelentéktelenebb a porszemnél.
      Nyájas arca szigorú kifejezést öltött, komolyan nézett rám, és így
szólt: - Súlyos örökséget hagyok rád, Johannes, de valami azt súgja bennem,
hogy el tudod viselni és felnősz a megértésére, amíg ki nem nyílik a szemed.
Bizonyára könnyebb lenne a tudás terhe nélkül élned és földi mértékek
szerint talán boldogabb is lennél, de az nem igazi boldogság.
      - Ha legalább forronganék - mondtam -, de hideg az ifjúságom, és
minden lépésem fölött őrködik az értelmem, és semmit sem hiszek el, amíg a
saját tapasztalatommal ki nem próbálom. Gyanítom, hogy a kegyelmed
megértése saját nyájas természetének a termése, hogy a tulajdon ellentétei
között lelki békére tehessen szert. De nekem más a természetem, mint a
kegyelmedé, és ne is várja tőlem, hogy felnőjek a kegyelmednek megadatott
megértéshez. Ezt előre megmondom, nehogy túl sokat feltételezzen rólam,
mert olyan becsületes akarok lenni kegyelmedhez, amennyire csak lehetek.
Inkább azt hiszem, hogy csupán a kegyelmed nyájas példamutatása
nyűgözött le titokban, és a szívem mélyén talán arra vágyom, hogy elváljak
kegyelmedtől, hogy inkább a rosszban, mint a jóban valósítsam meg magam,
mert a tudásom nem becsüli többre a jót, mint a rosszat, hanem a jó meg a
rossz a különböző országok és népek szokásaitól függ, és amit azelőtt
rossznak tartottak, azt most megengedik és fordítva, úgyhogy minden
valóban szörnyen viszonylagos, olyannyira, hogy valaki, a másiknak jót
akarva, jóvátehetetlen rosszat tesz neki.
      Ő szelíden így felelt: - Nem vagy te ilyen. Csak még nem ismered
önmagadat. - És ennél többet nem is beszélgettünk, hanem kezdtem
becsomagolni a holmiját, és a következő napon új utazóládát vettünk neki,
és találtam egy német püspöki szolgát, aki hajlandó volt elkísérni őt s
útközben a kényelméről gondoskodni. Ez a német annyira ráunt Ferrarára és
mindenre, ami talján, hogy áldotta a teremtőt, hogy visszakerülhet a hazai
földre. Azt mondta, hogy a ferrarai bor és békacomb helyett sörre meg
becsületes kolbászra vágyott. Tőlem telhetőleg elláttam tanácsokkal, miként
viselje gondját Nicolaus doktornak, hogyan tartsa szárazon a doktor lábát és
melegen a hasát, meg hogyan óvja attól, nehogy a gondolataiba mélyedve
leessék a ló hátáról, vagy a lovaglás fájdalmas sebeket okozzon neki.
      Amikor elváltunk, a legnagyobb megdöbbenésemre Cusanus doktor
egy szép bőrerszényben tizenöt aranyat adott nekem hálából minden
szolgálatomért. Amikor szörnyülködve szabódtam és kijelentettem, hogy
nem engedhet meg magának ilyesmit, ő ezt mondta: - Csekély
szükségleteimre túlságosan is sok a pénzem. Te fiatal vagy és ruhára,
papirosra meg könyvekre van szükséged, és talán a barátaidat is meg akarod
ajándékozni, mert az ajándékozás öröme bizonyára a legnagyobb öröm, ami
az embernek a pénzből származhat. Add meg hát nekem ezt az örömet.
      Majd még hozzáfűzte: - Nem vagyok gyakorlati ember, és
elhanyagolom a külső megjelenésemet, és a szükségleteimet illetően beérem
azzal, ha én tiszta vagyok, a talárom pedig ép. Ám a rongyokban járás
alkalmasint éppoly nagy hívság lehet, mint a cicomázkodás az
öltözködésben, és pusztán arra irányuló vágy, hogy az ember figyelmet
keltsen maga iránt. Tehát ne bizonyítgasd többé az öltözékeddel filozófusi
lelkületedet, mert ez ifjúi bohóság. Végy a rangodhoz illő ruhát, és ne félj a
borbélytól se. Ne fordíts túl nagy figyelmet a pénzre, hanem inkább szórd el,
ha attól félsz, hogy a terhedre válik, s csak néhány aranyat tégy félre a
szűkös napokra. A tékozlás nagy örömet szerez, amint tapasztaltam, amikor
az utazásra készülődtem, és fölösleges meg fényűző portékát vásároltam. A
gazdagok öröme ez, és egyszer te is érezd gazdagnak magadat, ahogyan
ezekben a napokban én is gazdagnak éreztem magam.
      Jámbor tanácsait hallgatva jó darabon elkísértem a városon kívülre, a
lova mellett lépkedve és a nyergét fogva. Végül megálltam a nyár hevétől
száraz úton, és hosszasan néztem utána, míg a lovak el nem tűntek a síkság
peremén. A szemem égett, és a szívem sajgott az irántam tanúsított jósága
miatt, amit meg sem érdemeltem. Megjelenésére kis ember volt, de lelkileg
nagy, és amikor elváltani tőle, úgy éreztem, mintha valamit véglegesen
elvesztettem volna. És jobban éreztem, hogy egyedül vagyok, mint bármikor
is hittem volna, hogy érezhetem. Az útról letérve céltalanul kószáltam a fák
alatt, míg a náddal benőtt folyópartra nem értem. Ott hanyatt feküdtem,
éreztem a fű meg az iszapos víz illatát s mintha alattam himbálózott volna a
föld, amint a kék ég végtelenségébe néztem.
      Miután egy ideig heverésztem, a fuvallat utálatos, édeskés bűzt hozott
az orromba, amit gyermekkoromból túlontúl ismertem. Riadtan felálltam, s
miután egy ideig keresgéltem, a parton oszlásnak indult férfitetemre
bukkantam, amelyet csak néhány rongydarab takart. A tetemet már
kikezdték a rókák, a test üregeit megszállták a bogarak. Valami arra
késztetett, hogy ezekkel a szavakkal forduljak a tetemhez:
      - Itt fekszel, és senki sem kérdi, honnan jöttél és merre tartottál. Hol
jár most a lelked, és hol vannak a gondolataid? Ha most látnád magadat,
bizonyára nem hinnél a test feltámadásában az utolsó napon.
      Az emberi lélekre meg arra gondoltam, hogy a fejre mért ütés és a
koponyacsont betörése egy vidám és fürge férfiút reszkető, értelem nélküli
nyomorulttá változtathat. A születésüktől fogva gyengeelméjűekre is
gondoltam, akiket az értelem egyetlen villanása sem különböztet meg a
barmoktól. Az aggastyánokra is gondoltam, akik koruk előrehaladtával
elvesztik az emlékezetüket és összevissza motyognak, mint a gyermekek.
Hol volt bennük az a halhatatlannak mondott lélek, a fejnek vagy a beleknek
melyik tekervényében lehet megtalálni? A tetem bűzével az orromban újra
azt gondoltam, amit ébredésem reggelén: A halál az egyetlen igazság.
      De már nem ugyanaz voltam, mint azelőtt, mert, bár tudtam, hogy
csak bajom és bosszúságom származhat belőle, elindultam, hogy embereket
keressek, s miután hosszú ideig járkáltam, néhány paraszttal találkoztam,
akik füvet kaszáltak, miközben a nők, akiken a hőség miatt csak egy pendely
volt, boglyába rakták. Nehezen tudtam megértetni velük, mit akarok, és
semmi érdeklődést nem tanúsítottak az iránt, amit találtam. Miután végül
sikerült rávennem őket, hogy kövessenek az erdőbe, az egyik férfi egy
villával éppen csak megfordította a tetemet, hogy lássa, nincs-e alatta valami
értékes holmi, de csupán egy sereg nyüzsgő bogár futott szét a tetem cafatai
közül. Azt mondták, semmi közük a tetemhez. Bizonyára valamely szökött
lator vagy csavargó volt. Ezért beérték annyival, hogy keresztet vessenek
magukra, és mint akik jól végezték a dolgukat, vissza akartak térni a
munkájukhoz.
      De volt pénzem, és bennem valami azt követelte, hogy temettessem el
azt az ismeretlen férfit, akivel senki sem törődött. Az ember bizony a másik
ember egyetlen testvére, gondoltam, és ha már nem szerethettem, legalább
szánnom kellett a testvéremet. Ezért pénzt adtam a parasztoknak, és
követtem őket nyomorúságos falujukba, valamilyen koporsófélét szereztem,
és egy csónakot béreltem a tetem elszállítására, noha a feladatot
mindannyian ellenszenvesnek találták, és gyanakodva pislogtak rám, nem
értve, hogy én, a vadidegen, miért akarom mindenáron a beszentelt földbe
juttatni azt a tetemet.
      Először a pap is határozottan megtagadta, hogy az ismeretlen tetemét
beszentelje, úgyhogy egy egész aranyat kellett adnom neki, amíg
beleegyezett hivatali kötelességének teljesítésébe. A sírásóknak is fizettem,
és a beszentelés előtt meghúzattam a templom harangját. Bolondságom
olyan nagy kíváncsiságot keltett, hogy végül egész sereg ember verődött
össze a sír körül, amikor alkonyatkor a tetemet leengedték a sírgödörbe.
Végül úgy látszott, hogy az emberek azt képzelik, haramiák kezébe került
fivéremet temettettem el, és részvétet mutattak irántam, és több nő sírt.
Furcsa kedvtelésem kielégítésére végül a papot meg a parasztokat
meghívtam a falu fogadójába megboldogult fivérem halotti torára, és egy
egész hordó bort fizettem nekik. Miközben ők leitták magukat, tekintetem a
lilás alkonyaira meg a ciprusok fekete törzsére tévedt, s valóban magam is
úgy éreztem, mintha az egyetlen fivéremet temettem volna el.
      De a pap még azután is gyanakvó maradt, hogy bort ivott, rám nézett
és homályosan arról kezdett beszélni, hogy a természet kényszere mindig
rábírja a gyilkost, hogy visszatérjen a bűncselekmény színhelyére, és
kijelentette, hogy egyetlen értelmes ember sem tékozolhat el ilyen sok pénzt
olyasmire, ami nem tartozik rá. Ilyen cselekedetre az embert csak bűnének a
kiengesztelése bírhatja rá, mondotta, és felszólított, hogy adjam meg a
nevemet meg a címemet a városban arra az eshetőségre, ha a hatóságok még
bele akarnának avatkozni ebbe a furcsa históriába.
      Én nem sokat törődtem a mondókájával, hanem magam is ittam a
borból, s a megboldogulttól emlékbe megtartottam a rozsdától zöld
övcsatját. Amikor a hold vörösesen a rónaság fölé emelkedett, búcsú nélkül
felkerekedtem a faluból, és egy szénakazalban töltöttem az éjszakát a város
közelében. Amikor a kapukat kinyitották, egyenesen a misére mentem,
onnan pedig Secundinus doktor kancelláriájára, hogy görög beszédeket
fordítsak latinra. Ennél többet nem is gondoltam az egész ügyre. Csak a
megboldogult övcsatját tisztítottam meg, és egy csomó szép cikornyát láttam
rajta, mintha mór munka lett volna, de egyáltalán nem volt valami értékes
holmi. Ennek ellenére elhatároztam, hogy megőrzőm emlékül, abban a
reményben, hogy szerencsét hoz nekem, noha a szívem mélyén nem hittem
az amulettekben meg a talizmánokban.
      Ám e miatt az övcsat miatt olyan hihetetlen és jelentőségteljes dolog
történt velem, hogy ha csak egy kicsit is babonás lettem volna, hinnem
kellett volna az előjelekben meg a boszorkányságban.
V.
      Miután a görögök számtalan esetben hajba kaptak egymással és
Besszárion meg Markosz Eugenikosz egyaránt elkészítette a maga
tanulmányát a purgatóriummal kapcsolatos dogmákról, végül annyit értünk
el, hogy a görögök ezt a záró nyilatkozatot terjesztették elő: "A test
feltámadása előtt még nem teljes az elítéltek büntetése. A teljes büntetés csak
akkor érvényesül, amikor a feltámadt test megkapja a maga részét a
büntetésből. Ugyanakkor a jámborok a haláluk után nyomban, mint lelkek,
élvezik az üdvösséget, amit a lélek képes érezni, ám ehhez az üdvösséghez a
test feltámadása további gyönyörűséget ad hozzá, amitől a test fénylik, mint
a nap."
      A görögök nem voltak hajlandók ennél többet elmondani a hitükről,
hanem megtagadták, hogy erről a kérdésről tovább vitatkozzanak. Mivel ők
maguk sem voltak teljesen tisztában a hitükkel, hanem csak azt fogadták el,
amit az egyházatyák mindenkor, mindenütt és egybehangzóan tanúsítottak,
a személyi szabadságra bízva a vitatott nyilatkozatokat, szerintünk már ez
az eredmény is sikernek számított, bármennyire ellentétes volt is ez a
nyilatkozatuk a katolikus egyház világos és egyszerű tanításával. Azon a
napon az volt a feladatom, hogy feljegyezzem Besszárionnak a szabad
vitában elhangzott nyilatkozatait, és ez könnyű volt, mert görögül beszélt, és
maga fordította latinra az elmondottakat, nem igényelve hozzá Secundinus
doktor segítségét. Gyorsan letisztáztam a jegyzeteimet és csak átöltözni
tértem be a szállásomra, hogy aztán a szöveget frissiben elvigyem
Besszárionnak, hogy ő átnézze és kijavítsa, miközben én, így reméltem, a
Szuidászt olvashatom, ahogyan már korábban is megtörtént.
      De a szálláshelyem lépcsőjén szép háziasszonyom jött velem szembe.
Általában titokzatosan mosolygott rám, amikor találkoztunk, ám most riadt
volt és azt mondta, hogy egy félelmetes látogató vár rám, aki engedély
nélkül bement a szobámba. Hiába kérdeztem, mi volt félelmetes a
látogatóban. A szállásadónőm ezt nem tudta megmagyarázni, hanem csak
keresztet vetett magára és buzgón kérlelt, hogy azt a furcsa idegent a lehető
leggyorsabban távolítsam el a házból.
      Már sötétedett, és a szobámban az ajtónál egy halálsápadt, még fiatal
férfi állt, akinek a szemében volt valami szilaj és féktelen. Fekete szakálla
gondozatlan volt, köntösét pedig maga köré tekerte, mintha a nyári hőség
ellenére állandóan fázott volna. Tényleg volt benne valami rendkívül furcsa
és természetellenes, úgyhogy megszeppentem a láttán. - Mit akar tőlem? -
kérdeztem haragosan.
      - Hát nem ismersz meg? - kérdezte sajátosan mosolyogva és
egyáltalán nem rosszindulatúan. Határozottan ráztam a fejem, és arra
gondoltam, hogy talán egy elmeháborodott. - Nézz meg figyelmesen -
biztatott, és a szoba egyre sötétebb lett, úgyhogy az arca kísértetiesen,
fehéren fénylett - Vagy talán olyan csúnyán kikezdték a rókák az arcomat,
hogy már rám sem ismersz?
      Az egész testemet kiverte a borzadály verítéke. - Maga félrebeszél? -
kérdeztem.
      Ő megmozdult, mint aki közelebb akar lépni, én elhárítólag mindkét
kezemet felemeltem, mert mintha azt éreztem volna, hogy az arcomat hideg
lehelet csapja meg.
      - Hát nem te vagy az a férfiú, aki a faluban a saját költségedre
eltemettetted az erdőben talált holttestet? - kérdezte. - Jól van. Azért jöttem,
hogy köszönetet mondjak neked ezért a szolgálatodért. Tudod-e bizonyítani
valamivel, hogy kit temettél el?
      Megkönnyebbülten azt gondoltam, hogy talán olyasvalaki, aki az
eltűnt hozzátartozóját keresi. Elővettem az övcsatot és megmutattam neki. -
Úgy van - tárta szét a köntösét, és ugyanolyan csatot mutatott az övén. - Én
vagyok az a férfiú, de sem bizalmatlanságra, sem aggodalomra nincs okod.
Csak a csatomért jöttem, meg azért, hogy köszönetet mondjak neked, mert a
legnagyobb szolgálatot tetted nekem, amit egy ember a másikért megtehet.
Ezért csak jót akarok neked.
      - Menjen az útjára! - kiáltottam, és a borzadálytól az egész testem
remegni kezdett. - Vagy bolond kegyelmed, vagy szörnyű gúnyt űz velem.
      - Testvérem - szólt -, a kezedben a csat azt bizonyítja, hogy a
testvérem vagy. Bármit kívánj is a legjobban ezen a világon, teljesüljön a
kívánságod. Miként igaz az, hogy hatalmamban áll a sírból kikelvén
köszönetet mondani neked, úgy igaz az is, hogy teljesülni fog a leghőbb
kívánságod.
      A halál hidegségét éreztem körülötte, s mintha lidérces álmot láttam
volna, moccanni sem mertem. De egy esztelen gondolat villant az eszembe,
esztelen remény ébredt bennem, s hogy a gúnyra még szörnyűbb gúnnyal
válaszoljak, ezt kiáltottam: - Még ha kegyelmed a pokol szelleme lenne is,
teljesítse az ígéretét, és adja meg nekem, hogy még egyszer találkozzam
Beatricével!
      - Beatrice - ismételte meg. - Valóban semmi jobb kívánságod nincs,
holott lehetőséged nyílna rá?
      A fejemet ráztam és kiszáradt a torkom. Ő a vállát vonogatta, és
lenézően így szólt: - Még ma este a karodban lesz, ha visszaadod a csatomat.
      Ekkor ellenállhatatlanul kitört belőlem a nevetés, annyira esztelen volt
a kijelentése. - Nem tudod, mit beszélsz - mondtam. - Ez azt bizonyítja,
hogy szélhámos vagy, s eszemben sincs visszaadnom a csatot, egyáltalán
nem adom vissza. Nem téged illet meg, hanem engem.
      Ő körülnézett, mintha már túl sok időt töltött volna nálam. - Tartsd
meg a csatomat - mondta. - Nincs semmi más teendőm. De azért teljesüljön
a kívánságod, hogy higgy nekem. Köszönet a szolgálatért, amit nekem tettél.
Soha többé nem fogsz látni engem.
      Hirtelen megperdült maga körül, kiment az ajtón, hangtalanul
becsukta maga mögött, még a lépteit sem hallottam a lépcsőről. Felocsúdva
bénultságomból, feltéptem az ajtót és utána futottam, de hiába néztem az
utcán mindkét irányba, nem láttam többé, és már a szürkület is leszállt.
Gyanítottam, hogy valamely titkos testvériséghez vagy rablóbandához
tartozott, melynek az a cikornyákkal díszített csat volt az ismertetőjele.
Miután a holttest megtalálásáról hallott, a saját szemével akart meggyőződni
a halott személyazonosságáról, és azt tartotta a legjobb eszköznek, ha
megijeszt engem a históriájával, hogy ne tudakozódjam utána. A paptól
könnyen megtudhatta a nevemet meg azt, hogy hol lakom. Ennél többről
nem is lehetett szó. Egy babonás embert talán meg tudott volna zavarni vele,
de az én fejem teljesen kitisztult attól, hogy beleesett az általam állított
csapdába, amikor megígérte, hogy Beatrice még aznap este a karomban lesz.
Ahhoz, hogy ezt az ígéretet teljesíthesse, valóban az ördögnek kellett volna
lennie. Újra nevettem, de mégis hideg borzongás futott végig a testemen és
körülnéztem, miközben a legjobb ruhámat vettem fel. Bántam már, hogy
nem érintettem meg, hogy a saját kezemmel érezhettem volna, hogy csupán
hús-vér ember volt.
      Amikor kimentem, a háziasszony felállt a szövőszéke mellől, és
hozzám lépett, ezzel a kérdéssel: - Hát elment már? Ki volt az a szörnyű
ember? - Egészen közel lépett hozzám, titokzatosan és nyájasan
mosolyogva, és megigazította a galléromat. Azt feleltem, hogy a férfi elment,
neki pedig nem kell többé félnie.
      - Általában nem félek - mondta -, de a férjem úton van, és nagyon
megijedtem attól az idegentől. Ezért kulcsra zárom az ajtót. Ha sokáig
elmarad, kopogjon erősen, mert mélyen alszom.
      A férje sókereskedő volt és valóban elutazott Comanchióba. Szerintem
fölösleges volt felkelnie miattam, hiszen volt egy szolgálója, de ő azt
mondta, hogy nyáron a szolgálóleány az istálló szénapadlásán alszik a hőség
miatt. - Különben egyáltalán ne tartson attól, Johannes úr, hogy zavar
engem - nyugtatott meg. - Szívesen kiszolgálom kegyelmedet, mert mindig
szépen és udvariasan viselkedik velem szemben. Hát nem vágyódik az apja
meg az anyja után, a húgai meg a fivérei után, hogy egyedül van ebben az
idegen városban?
      Bosszantott hirtelen bőbeszédűsége, de azt hittem, hogy csak a
megkönnyebbülés miatt fecseg, hogy az idegen távozott. Szerencsére abban
a pillanatban felsírt a gyermeke, úgyhogy oda kellett mennie hozzá, hogy
megvigasztalja. Előttem egy cseppet sem szégyenkezve kigombolta a
ruháját, kiszabadította kerek, fehér mellét, és szoptatni kezdte a gyermeket,
titokzatosan mosolyogva magában. Jól megtermett, szép nő volt, s a szeme
barna bársonyra emlékeztetett. Szaporán mentem az utamra, mert amint őt
néztem, kezdett átforrósodni az orcám.
      Túlságosan is sokáig késlekedtem, mert Besszárion már lakásának a
lépcsőjén jött szembe velem. A hónom alá nyúlt, s vitt is nyomban magával.
- Siessünk - szólt -, mert késve érkezünk a múzsák társaságába. Az orvosok
és a filozófusok fejedelme vár ránk.
      A szavaitól annyira meglepődtem, hogy vele tartottam, s
megpróbáltam hebegni valamit a szöveg átnézéséről. Széles arca piroslani
kezdett a bosszúságtól, s egy illetlen szót használt, hogy mire lehetne
felhasználni azokat a papirosokat. A görögök nyilván megint egymás közt
civakodtak, mert az uniót ellenző görög püspökök szemlátomást már jobban
gyűlölték Besszáriont, mint a latinokat. - A császár újra megtiltott minden
eszmecserét - mondta. - A császár vadászik és kiirtja a fejedelem őzeit meg a
fácánjait. Az unióhoz csak jóakaratra volna szükség, de ez hiányzik.
Legalább az általános alapelvben meg lehetne egyezni: in necessariis unitas, in
dubio libertas, azaz jóváhagyni az egybehangzó bizonyítékokat, de a vitás
kérdésekben meghagyni mindenkinek a szabadságát, hogy azt higgye, amit
valószínűbbnek tart, amennyiben ez nem fordul szembe a dogmákkal. De
ettől mindkét fél jobban irtózik, mint a sátántól. A törvény egyháza és a
szabadság egyháza nem illik össze egymással. Keressünk hát vigaszt a
múzsák társaságában, és lássuk, hogy korunk filozófusai a Platón és az
Arisztotelész közötti különbség kérdésében vajon jobban meg tudnak-e
egyezni egymással.
      Csak amikor bevezetett a parkba, ahonnan kürtök és dobok muzsikája
hallatszott és a megrakott lakomaasztalokat a nyáresti hőségben
rezzenéstelen gyertyalángok világították meg, akkor próbáltam
kiszabadítani a karomat, figyelmeztetvén, hogy engem nem hívtak meg. -
Annál nagyobb szégyen a latinokra nézve - mondta olyan gondtalanul,
hogy gyanakodni kezdtem, rosszkedvének enyhítésére netán előre ivott
bort. - Nekem azt mondták, hogy hozzak magammal a kedvem szerint egy
vendéget, ám a jelen pillanatban senki sincs a honfitársaim közül, aki eléggé
a kedvemre való lenne, ezért hát téged választottalak.
      Egy zajongó, nevetgélő csoporthoz vezetett Benzi doktor parkjában,
ahol a főhelyen maga Niccol? márki ült, körülötte vegyesen latin meg görög
tudósok. Felismertem a császár főkönyvtárosát és a fehér szakállú
Gemisztosz Plethónt, de aztán káprázni kezdett a szemem, és senki mást
nem láttam többé, csak a fejedelem leányát, Beatricét, aki szépen kötött
virágkoszorúkkal ékesítette a vendégeket.
      Maga a tavasz volt ő a szememben, szőke fürtjeit ezüstszalaggal
kötötte át, és görög ruhába öltözött, ám a legújabb francia szabás szerint
egyik keblét fedetlenül hagyva, úgyhogy csak egy átlátszó fátyol takarta. A
karja is fedetlen volt, és lábán ezüstszandált viselt, amelynek ezüstszalagja
kecses bokáját fogta át. Mezítelen, göndör fürtös kisfiú vitte mögötte a
kosarat, és ő kivett a kosárból egy koszorút és Besszárion fejére illesztette.
      - Platón a fogadásain nem tagadta meg a helyet a jóképű ifjaktól -
mondta Besszárion. - Ezen az estén a vendég értékét csupán a jóra, a tudásra
és a tökéletes szépségre irányuló törekvés szabja meg. Más rendet vagy
érdemet nem ismerünk el.
      Engem Beatrice elé taszított, és az a csodálatosan szép leány felismerte
az arcomat és összerezzent. Orcája kipirult, de nem kerülte a tekintetemet,
amikor mosolyogva koszorút tett a fejemre. Szépségének a tudatában
ragyogó szemmel állta a csodáló pillantásokat. Ha merészeltem volna,
leborultam volna elébe, hogy a szépségét imádjam. Zavart és elvakult
voltam, ugyanakkor mintha ereimben megdermedt volna a vér, amikor arra
gondoltam, mit is jelent ez a váratlan találkozás. Szerencsére Besszárion
magával vonszolt és bemutatott a fogadás házigazdájának. Erről a kövér,
életvidám Ugo Benzi doktorról azt mondták, hogy minden tudományos
területet egyforma tökéllyel ismer. Mielőtt Ferrarába jött volna, Firenzében,
Bolognában, Padovában, sőt még Párizs egyetemén is tartott előadásokat,
örök hálára kötelezve mindenkit. Felállt, hogy megölelje Besszáriont, nekem
pedig megengedte, hogy tisztelettudóan kezet csókoljak neki. Ő maga is
annyira felvidult már a bortól, hogy érkezésemre nem nagyon figyelt. Maga
mellett helyet csinált Besszárionnak, majd tapintatosan szólt a pohárnoknak,
hogy engem vezessen a társadalmi rangomhoz jobban illő helyre, az egyik
félreeső asztal mellé a bokrok homályában.
      Ha tudásra vágytam, akkor ezen az estén páratlan alkalom
kínálkozott, hogy mohón faljam a tudományt, és ezt közvetlenül a kor
leghíresebb tudósaitól kapjam. A vendégek nagy része szemlátomást már
délután óta a parkban az asztalok mellett társalgott, de miután
megérkeztünk, a vitát az est házigazdája vette irányítása alá. Hangosan
felszólított mindenkit, hogy kérdezzen tőle bármit, bármelyik tudomány
területéről, s ígérte, hogy válaszában elmondja, mit írtak róla a régiek. És
válaszolt is, oly szépen beszélve, s a latinok meg a görögök hajdani
bölcsességét oly alaposan ismerve, hogy még a legirigyebb hallgatói is
önkéntelenül lelkes kiáltásokban törtek ki, és a bornak is megvolt a maga
része a kedvező hangulat megteremtésében. Ám az est előrehaladtával a
beszélgetés mindinkább Platónról és Arisztotelészről, az ideákról és a
kategóriákról, a realizmusról és a nominalizmusról folyó vitára
összpontosult. Az öreg Gemisztosz Plethón Prokloszról beszélt, és
szemléltető hasonlatokkal magyarázta meg az Arisztotelész és Platón közötti
különbségeket, úgyhogy több latin azt kiabálta, hogy ő inkább össze akarja
hangolni a két tanítást. Feljött a hold, a kert bokrai és fái nehéz illatot
árasztottak magukból, s a bor könnyű tűzként forrósította fel testemet.
      Mert én nem figyeltem oda, számomra teljesen egyre ment, hogy Isten
transzcendens-e vagy immanens, hogy Platónban és Arisztotelészben az
egyházi tanok előzményét kell-e látnunk, vagy éppen szemben álltak ezzel a
tanítással. Még csak hiúságból sem kellett úgy tennem, mintha hozzáértő
arckifejezéssel odafigyelnék, készen arra, hogy én is bólogassak, amikor a
tudósok bólogatnak - ahogyan több nemesifjú tette, akik még latinul sem
tudtak kielégítően -, hiszen rám senki sem fordított figyelmet. Én csak
Beatricét néztem, és egész lényemmel éreztem, hogy fiatal vagyok, hogy élek
és vágyódom a szépség e leggyönyörűbb e világi alakja után. Szőke haja és
barna szeme, fehér karja és válla, szeszélyesen csábító és büszke mosolya,
mind-mind többet jelentett a bölcseletnél. Eddig még sohasem éreztem
ilyesmit, s mint mikor az a furcsa idegen jelent meg a szobámban, most is
kiverte a veríték a testemet és riadtan észleltem, hogy a valóság világa
sokkalta félelmetesebb titkokat foglal magában, semmint hinni akartam.
Olyan érzés fogott el, mintha önmagamban valamely idegen, hidegen izzó
és hűvösen számító lényre bukkantam volna, akinek a szemében többé
semmi nem jelentett semmit, csak esztelen céljának az elérése számított.
      Könnyű volt észrevennem, hogy elfogta őt az unalom, és talán
mellőzöttnek érzi magát, mert azután hogy ki-ki megkapta a fejére a
koszorút, senki sem fordított többé számottevő figyelmet rá, hanem
belemerült a nehezen követhető beszélgetés hallgatásába. Végül felállt az
asztaltól, maga elől felemelt egy kis arany kalitkát, amelyben egy szép tarka
madár volt, s szórakozottan, gondolataiba mélyedve sétára indult,
lámpásként fogva a kezében a kalitkát. Mellettem ment el, egyenesen rám
nézett, mintha egyáltalán nem ismert volna vagy nem emlékezett volna rám,
s aztán eltávolodott a fák között a holdfényes parkban, ahová nem ért el a
fáklyák meg a viaszmécsesek fénye. Felálltam és a nyomába eredtem.
      Ragyogó és valószerűtlen látvány volt a holdfényben, olyan mint az
álom, fedetlen vállával és keblével, amint a karját felemelve a kis aranyos
kalitkát vitte. A fejét kissé félrebillentve, álmodozva nézett maga elé, és
ügyelt arra, hogy a hold fényében mindvégig látható legyen. Elébe léptem a
fák árnyékából, és így szóltam: - Talán egy embert keres, mint Diogenész a
lámpásával?
      Megrezzent, mintha álmodozásából riadt volna fel, noha egész idő
alatt bizonyára tudta, hogy követem. - Hogy merészel megszólítani engem?
Ki maga? - Amikor nem válaszoltam, hirtelen elmosolyodott, és így szólt: -
Ó, maga az a görög. Bizonyára Besszárion érsek kíséretében láttam.
      Csak ekkor fogtam fel, hogy csakugyan görögnek tart engem. A
templom előtt Besszárion után mentem, ide pedig Besszárion társaságában
érkeztem. De nem akartam helyreigazítani, ha ez a tévhit érdekesebbé tett a
szemében.
      - Ők amott - mondtam - a régi írásokra hivatkoznak, hogy Isten teljes
és tökéletes szépségét bizonygassák. A fogatlan vénségeknek talán
szükségük van ilyen bizonyítékokra. Nekem csak méltóságodra kell
néznem, hogy higgyek a mennyek szépségében.
      - Valóban? - kérdezte. - Bizonyára téved. Azt mondták nekem, hogy
a barna szem nem illik a szőke hajhoz. A szám is mintha túl nagy lenne, az
orrom pedig rövid, bár egyenes. De a keblem szép, ezért merem mutogatni.
Azok közül a szőrszálhasogató egyházfiak közül többen nem is voltak
hajlandók megnézni, hanem elfordították az arcukat, mintha kísértéstől
féltek volna. De hiszen a hibátlan szépség senkit sem vihet kísértésbe, mivel
isteni eredetű! Valóban zokon veszem a feddéseket, amiket kaptam, mert a
francia királyi udvarban megengedettnek tartják az ilyen öltözéket, ha egy
nőnek van mit mutogatnia. Ezt a szabást az a szép Cecilia Sorel találta ki, ezt
bizonyára tudja.
      Élénken és természetesen beszélt, mintha a zavaromat és a
felhevülésemet megsejtve időt akart volna adni nekem, hogy magamhoz
térjek. Miközben beszélt, forgolódott, hogy minden oldalról lássam a
ruháját. Vidáman mosolyogva így folytatta:
      - Azt mondják, hogy ő a legszebb nő a világon, és azt is mondják,
hogy a királynak nagy haszna van belőle, mert a szépségével arra csábítja az
ifjakat, hogy támogassák a királyt, a rátermett férfiakat pedig arra, hogy
harcoljanak az angolok ellen. Gyermek voltam még, amikor az angolok
megégették a Szüzet, amiért férfiruhába öltözött. Én is szeretnék férfiruhába
öltözni és a háborúba lovagolni. Szereti a solymászást?
      - Miért kérdi? - lepődtem meg.
      - Ó, hiszen nincs is szebb annál, mint kora reggel az erdőben
lovagolni - magyarázta. - Amikor a sólyom vijjogva felszáll az ember
kezéről, és éles karmaival lecsap a fácánra, hogy csillogó pelyhek szállnak a
levegőben, örömömben kiáltanom kell. - Vizslató pillantást vetett rám, és
kezével finoman megérintette a karomat. - Arra gondoltam, hogy egyszer
talán csatlakozhatna a társaságunkhoz, ha szereti a solymászást. Hiszen
tudja, hogy atyám minden tőle telhetőt elkövet, hogy kegyelmetek jól
érezzék magukat Ferrarában.
      Észrevettem, hogy társadalmi helyzetemet illetően teljesen tévedésben
van. Ez elkeserített. - Hisz-e a boszorkányságban, fenséges Beatrice? -
kérdeztem.
      - Juj! - kiáltott fel. - Ezen az estén ne beszéljen szörnyű és kellemetlen
dolgokról.
      - Elmesélhetnék egy történetet, amely önt is érinti - szóltam. -
Bizonyára nem tudja, hogy húsvét reggel óta csak önre gondolok, s a
legcsodálatosabb ajándékként reméltem, hogy újra láthatom.
      - Nem értem, mit akar mondani - mondta kevélyen -, húsvét reggel
óta?... - A fejét rázta, mintha egyáltalán nem emlékezett volna
találkozásunkra a templom előtt.
      - Természetesen nem emlékszik rám - mondtam sietve. - Ön,
fenséges Beatrice, a Nap. Aki csak látja, káprázatként emlékezik vissza önre.
Én csak árnyék vagyok az útjában és eltűnök. Nem tudok, még csak nem is
próbálok versengeni mindazokkal az előkelő és nemes ifjakkal, akik minden
bizonnyal az életüket is készek lennének odaadni egyetlen pillantásáért. De
engedje meg nekem, hogy elmondjam a történetemet. Oly különös, hogy
nem is hinné az ember, hogy a mi korunkban ilyesmi megtörténhet.
      A kezéből a márványpadra tette a madárkalitkát, leült, és a hold felé
emelte az arcát. Gyorsan elmeséltem neki, hogy az erdőben kószálva miként
bukkantam rá egy holttestre, s pillanatnyi szeszélyből hogyan temettettem
el, hogyan jött hozzám a halálsápadt férfiú, hogy visszakapja az övcsatját, és
hálából hogyan ígérte meg, hogy teljesíti leghőbb kívánságomat, s miként
teljesült ily váratlanul a kívánságom.
      Elbeszélésemből most már meg kellett értenie, hogy nem vagyok
görög, s olyan helyzetben sem vagyok, hogy egyáltalán illendő lett volna
megszólítanom őt. Úgy éreztem, elhidegült, amíg engem hallgatott, s mintha
különben sem hitte volna el maradéktalanul a történetemet. - Mutassa azt a
csatot - mondta gyanakodva.
      Övem erszényéből elővettem a csatot, és megmutattam neki. Ő a
kezébe vette és forgatta. - Egy hitvány rézcsat - mondta becsmérlően, és
visszaadta nekem. - Tegye el, félelmet kelt bennem. - A fejét oldalvást
billentve merőn rám nézett, és hűvösen megjegyezte: - Hihetetlen a
története.
      - Annyira hihetetlen, hogy magam is bajosan tudtam volna kieszelni -
feleltem.
      - Egyáltalán nem hihetetlen - igazított helyre. - Úgy elfogott a
remegés, amikor a kezemben fogtam azt a csatot, ahogyan akkor remegek,
amikor egy kivégzést nézek végig, s a vér kifröccsen az elvágott nyakból.
Nagyon is hihető, hogy az a lélek a tisztítótűzből tért vissza kísértet
alakjában, hiszen tényleg nagy szolgálatot tett szegény embernek. De ha
egyszer bármit kívánhatott, el nem tudom hinni, hogy beérte a velem való
találkozással. Ezt csak azért hazudja, hogy a kedvemben járjon, s az ilyesmit
nem szeretem.
      - De fenséges Beatrice! - kiáltottam fel, hogy visszautasítsak egy ilyen
hamis vádat. Ő felemelte a kezét, hogy elhallgattasson, és így vádolt: - Nem,
nem, ha egyszer alkalma kínálkozott arra, hogy nagy vagyont vagy
fejedelmi koronát, vagy egy csatában a legnagyobb hőstettet, vagy valami
ennél is nagyobbat kívánjon, hogyan érhette volna be egy ilyen
semmiséggel? Ez a hihetetlen a történetében, nem más!
      Ez az igazságtalan vádaskodás kihozott a sodromból, és így
kiáltottam fel: - És az a megboldogult mégis azt ígérte, hogy méltóságod
még ma este a karjaimban lesz!
      Beatrice felpattant ültéből, és úgy nézett rám, mintha meg akart volna
ütni. - A karjaiban? - ismételte meg, mint aki nem akar hinni a fülének. - Ezt
eddig nem is mondta el. Ezzel megsértett! Ezért a szégyenletes gondolatért a
legszívesebben megölném.
      De a közelsége, a velem megesett hihetetlen dolog, a bor, amit
megittam, a bensőmben az a szörnyen hevülő idegen, akinek többé semmi
sem jelentett semmit, arra ösztökélt, hogy szilajul magamhoz öleljem őt, és
vad ellenkezésével mit sem törődve csókolgassam. Amikor észrevette, hogy
az ellenkezése mit sem használ, jéggé dermedt a karomban, és behunyta a
szemét, úgyhogy zihálva elengedtem, így szólván: - Tehát igaz volt. A
kívánságom teljesült, bármi történjék is velem ezután.
      Ám ő nem eredt futásnak, mint hittem, hogy az őröket riassza vagy
hogy bepanaszoljon az apjánál, a fejedelemnél ezért a szégyenletes
erőszakért. Nem. Lassan kinyitotta a szemét, s mereven rám nézett,
szemében furcsa hideg izzással. Egész teste reszketett, mintha fázott volna.
      - Eddig még senki sem merészelt így viselkedni velem - mondta
kisvártatva éles hangon. - De tanulság ez a számomra, így jár az, aki egy
neveletlenül durva és otromba férfival szóba elegyedik. Az isten szerelmére,
hiszen még el sem mondhatom senkinek, hogy holmi nemtelen alja nép
tettlegességre vetemedett velem szemben! Örökre elveszteném a jó híremet.
Ha lenne késem, magam döfném a szívébe, ha már senki mást nem kérhetek
fel, hogy a legszörnyűbb büntetésekkel sújtsa magát.
      Felemelte a kezét és teljes erőből arcul ütött, előbb az egyik, majd a
másik orcámon. De az ütéseknél jobban fájt az a mélységes megvetés, amiről
a szavai árulkodtak. - Beatrice - mondtam -, eddig nem ismertem a vágyat,
most már ismerem. Magam adok kést a kezébe, s meg is ölhet, ám előbb meg
kell csókolnia engem.
      Újra magamhoz öleltem, s mintha az ütésekbe minden erejét beleadta
volna, nem ellenkezett többé, és a száját sem fordította el, hanem úgy
éreztem, mintha viszonozta volna csókjaimat, bármennyire hihetetlennek
tűnt is ez. Egész idő alatt remegett a karomban, és szinte fájdalmas
mámorban éreztem a remegését, miközben a vállát és a keblét csókoltam.
Magam is remegtem, amikor elengedtem, és elővettem éles késemet, amit az
írótollak metszésére meg étkezésre használtam. - Öljön meg, Beatrice! -
kértem. - Nem büntetés, hanem kegyelem lesz számomra, mert ezek után
már többet nem remélhetek az élettől, és csak ön után vágyakozva élnék.
      Ő megfogta az olcsó kést, és a puszta látásától haragra gerjedt. - Egy
íródeák kése - mondta megvetően.
      Egész testében remegve felemelte a kést, arca csúnyán eltorzult,
szeme hidegen izzott. Hirtelen mozdulattal hosszú sebet vágott a mellemen,
amiből kiserkent a vér. De szándékában sem volt, hogy megöljön, különben
döfött volna a késsel. Úgy meredt a sebre, mintha nem akart volna hinni a
szemének. - Folyik a véred. - És kiejtette kezéből a kést. - Hát valóban
annyira elment az eszed, hogy hagytad volna, hogy egy csók miatt
megöljelek?
      - Mélyre szúrjon! - szóltam rá. - Még kézbe venni sem tudja a kést. -
De már tudtam, hogy nem akar vagy nem mer megölni, s az ingem szélét
nyomtam a mellemre, nehogy a vér bemocskolja a ruhámat.
      - Mint a sólyom - mondta. - Vijjogva vájja a karmait a madár meleg
testébe. Nem, nálad esztelenebb ifjúval még sohasem találkoztam. - Tétován
néhány lépést tett, mintha el akart volna menni. - Elfeledkezett a madaráról
- figyelmeztettem. - Valóban, a madaramat is itt felejtem - válaszolta, és
visszatért a padhoz. A kezébe vette a kalitkát, tekintetét le nem vette rólam,
de nem mozdult. A szépsége olyan leírhatatlan volt, hogy őt nézve elállt a
lélegzetem. - Térdelj le előttem - parancsolta kevélyen. Engedelmeskedtem
neki, ő pedig a szabad kezével belemarkolt a hajamba, hátrahúzta a fejem és
vadul, szenvedélyesen megcsókolt. A hajamnál fogva megrázott s elfulladó
hangon így szólt: - Ha még egyszer találkozni próbálsz velem és meg akarsz
szólítani, a kutyákat uszítom rád, hogy tépjenek szét, vagy a vadászokat a
kopójukkal küldöm a nyomodba, mint egy veszedelmes vadkannak, és
sikoltozni fogok a gyönyörűségtől, amikor megölnek téged.
      Elengedte a fejemet, és gyors léptekkel távozott, hogy a kalitkával a
kezében visszatérjen a többiek társaságába. Tehetetlen düh kerített
hatalmába, vágyódtam utána, de ha szenvedtem is, ugyanakkor
mérhetetlenül élveztem a gondolatot, hogy bajosan fog elfeledni engem. Ezt
mutatták szavai és haragos csókja. A bokrok árnyékába rejtőzve és az
ujjasom alatt az ingem szegélyét a sebemre szorítva sikerült kijutnom a
parkból, anélkül hogy figyelmet ébresztettem volna. A koszorút letéptem a
fejemről és eldobtam, mihelyt az utcára értem.
      A sókereskedő ajtaja zárva volt, de a háziasszony tüstént jött, hogy
kinyissa nekem, mihelyt kopogtattam. - Forró az éjszaka, és nem tudtam
elaludni - mondta, és szorosan összefogta a köpenyt, amit a vállára dobott,
miután mezítelenül kibújt az ágyból. Vizet és valamilyen ruhát kértem tőle,
hogy megmossam a sebemet. Ő gyertyát gyújtott, és sajnálkozva felkiáltott,
amikor meglátta véres mellemet. - Jaj kegyelmednek, Johannes úr! -
mondta. - Nagyon ostoba, hogy valamely meggondolatlan leány miatt
veszélyeknek teszi ki magát. A fiatal leányok semmit sem tudnak a
szerelemről, és csupán a hiúságuk kielégítésére uszítják egymásra a
fiatalembereket, hogy összeverekedjenek a kegyeikért. Okosabbnak hittem
kegyelmedet. Engedje, hogy segítsek!
      Segített levenni a köntösömet meg az ingemet, lemosta mellemről a
vért, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor látta, hogy a sebem teljesen
veszélytelen, bár nagyon fájt és körülötte dermedt és érzéketlen volt a
bőröm. A keze lágyan simogatta a mellemet, ami kellemesen
megremegtetett, és végül széles kötéssel bekötözte, hogy védje a sebet. -
Kegyelmed forró és nyugtalan, és bort is ivott - szólt, egészen közel hajolva,
mint aki a leheletemet akarja ellenőrizni. Ám ő is forró volt és nyugtalan, s
nem nézett egyenesen a szemembe. Hirtelen a nyakamba borult, karjával
átölelt, és lihegve szipogni kezdett. Éreztem haja és bőre erős illatát, és a
közelsége csitította és lelohasztotta lelkem háborgását. Amikor felemelte a
fejét, megcsókoltam, ő pedig szelíd odaadással viszonozta a csókomat. Arca
csodálatos gyöngédséget sugárzott, miközben így beszélt: - Jaj, Johannes úr,
szégyellem magam, s egyáltalán nem vagyok rossz nő. Nagyon kedvelem
kegyelmedet, s a bűnöm majd bocsánatot nyer. Sokan állítják, hogy amíg
szoptat a nő, nem esik teherbe, úgyhogy ha akarja s nem vagyok
ellenszenves kegyelmednek, nagyon boldog lennék, ha ágyba bújna velem
és átölelne, mert régóta vágyódom már a szerelmére, s egyébre sem tudok
gondolni többé.
      Követtem az ágyba, és rajta tomboltam ki kétségbeesett
vágyakozásomat és szenvedélyemet. Ő sóhajtozott és zokogott az ölemben, s
közben gyengéden simogatta a hajamat meg az arcomat, így beszélve: - Ne
fáraszd ki túlságosan magadat, kedvesem. - Végre elaludtam, a fejemet
tejszagú, meleg keblén pihentetve, ám mihelyt a kakasok kukorékolni
kezdtek, mint okos nő, felébresztett, és a saját szobámba küldött, hogy
tovább aludjak.
      A következő napon mások előtt úgy viselkedett, mintha mi sem
történt volna, engem vidáman üdvözölt, és a tekintetével követett, azzal a
szép, titokzatos mosolyával az arcán. Tetszett nekem az okossága, s most,
hogy más szemmel néztem, mint annak előtte, valóban annyira tetszett
nekem, hogy magam is csodálkoztam, amiért korábban semmi figyelmet
sem fordítottam rá. Este lefekvés előtt cserépedényben sült csirkét meg
gyümölcsöt hozott nekem, ám a szobában lesütött szemmel járkált, a
legkisebb érintéstől is óvakodva, mintha attól tartott volna, hogy elítélem az
éjszakai viselkedését, noha magam is részese voltam. Kissé szomorkás
hangon jó éjszakát kívánt nekem, én pedig hálás voltam ennek az okos
nőnek, hogy nem zavart többé, hanem éppen ellenkezőleg, pontosan akkor
segített rajtam, amikor leginkább segítségre szorultam, és a kevély
Beatricéről elterelte a gondolataimat.
      A sókereskedő tagbaszakadtan és napbarnítottan tért vissza, s
bizonyára bűntudatot kellett volna ereznem, amikor találkoztam vele, de oly
furcsa az emberi természet, hogy éppen ellenkezőleg: egészen különös
barátságot tápláltam iránta, s természetesen még közvetlenebbül beszéltem
vele, mint azelőtt. Ennek az lett a következménye, hogy kezdett
meghívogatni, hogy étkezzem velük, amikor véletlenül otthon voltam az
étkezés idején, és egyáltalán nem tiltotta, hogy a felesége megfoltozza az
ingeimet és felvarrja a ruhám zsinórjait és egyébként is gyengéden a
gondomat viselje. Sőt kezdtem megkedvelni a gyermekeiket is, úgyhogy
édességet vettem nekik és megsimogattam a fejüket, amikor az utamba
tévedtek.
      A háziasszony jóvoltából csakugyan úgy éreztem, mintha valamely
rossz álomból ébredtem volna, úgyhogy szörnyülködtem a saját
viselkedésemen, amit Beatrice iránt tanúsítottam, és utólag rémüldöztem,
hogy mennyire ráfizethettem volna. Az egész históriáért az övcsatot meg a
haramiát okoltam, és merő véletlennek tartottam, hogy éppen aznap este
találkoztam Beatricével. A holtak nem kelnek fel a sírjukból, hogy ígéreteket
tegyenek a halandóknak, bizonygattam magamnak. Ha teljesült is esztelen
kívánságom, akkor az csak a véletlen és a saját vakmerőségem miatt történt.
Beatricére pedig csupán úgy akartam gondolni, mint egy elérhetetlen
álomra. De azért titkos vágy lappangott bennem, mint a parázs a hamu alatt.
      A ferrarai nyár tikkasztó hősége megbénította az akaratot meg a
gondolatokat. A délre néző falak perzselték az ember kezét, járkálás közben
forró por tódult az ember szájába meg orrlyukaiba, és mindenfelől a lagúnák
meg a csatornák rothadó vizének bűze áradt. A nap legforróbb időszakára
abbamaradt a munka és az emberek csak estefelé élénkültek meg, úgyhogy a
vitákra meg a tanácskozásokra csak a sötétség leszálltával került sor nagy
izgalom és idegesség közepette. Valamennyien egymás terhére voltak. A
görögök császára bezárkózott a szállására, megtagadva, hogy bármelyik
latinnal is szóba álljon, és beérte annyival, hogy valamikor még pitymallat
előtt az erdőbe lovagoljon, hogy a sólymaival meg a kutyáival Niccol? márki
vadállományát irtsa. A görögök egymás között a saját dogmáik fölött
civódtak, és úgy tűnt, hogy az akarat nélküli bénultság a pápát meg a
bíborosokat is a hatalmába kerítette. Az Itáliában dúló háború miatt a pápa
bevételei elapadtak. A császár a maga részéről kijelentette, hogy az unió
nem felel meg a céljának, mivel a nyugati országok fejedelmei nem jöttek el,
és így semmilyen igazi keresztes hadjáratban nem lehetett reménykedni a
törökök ellen.
      A dermesztő nyugtalanság végül a nyár derekán az egyik reggel
szörnyű zűrzavarban robbant ki. Fegyveres lovasok vágtattak végig az
utcákon, magas rangú egyházfiak futottak izgatottan a pápa palotája felé, és
a várkastélyban riadót fújtak. Kiderült, hogy az uniót ellenző görög
püspökök este a kapuk bezárása előtt távoztak a városból, és magukkal
vitték a cókmókjukat is. A fő bujtogató Markosz Eugenikosz és a herakleai
metropolita volt. Az volt a szándékuk, hogy Francolinóban titokban hajóra
szállnak és visszaszöknek Konstantinápolyba. Ha a próbálkozásuk sikerült
volna, ez a ferrarai zsinat feloszlását és az unió meghiúsulását jelentette
volna. Ezért nem csodálkoztam, amikor láttam, hogy maga Besszárion is a
hóna alá kapta csuhájának a szegélyét, és futott a császár palotája felé.
      Szerencsére azoknak a gyáva és veszekedős férfiaknak a szökése
elhúzódott, és a császár hírnökei Francolinóban rájuk találtak. Kénytelenek
voltak engedelmeskedni a császár parancsának és visszatérni a városba,
mivel a biztonság kedvéért a parancsnak egy egész fegyveres lovas
különítmény adott nyomatékot. De próbálkozásuk kudarca és szégyenletes
visszatérésük a városba egyáltalán nem javította a hangulatunkat. Éppen
ellenkezőleg, ez a próbálkozás már önmagában riasztóan megmutatta a
pápának és valamennyi latinnak, milyen félelmetes széthúzás uralkodik a
görögök soraiban. Hogyan lehetett reménykedni az unióban és a vitás
kérdések elsimításában, ha a legjelentősebb görög egyházfiak szökni
próbáltak a tanácskozásokról, még mielőtt a döntő kérdésekkel egyáltalán
foglalkozni kezdtek volna? A császár határozott intézkedése volt az egyetlen
vigaszunk, mivel azt tanúsította, hogy ő mégsem dobta még a kútba a
fejszét.
      Nem sokkal ezután iszonyatos vihar tört ki, és a villámok több embert
meg barmot agyoncsaptak a város környékén. De a vihar megtisztította a
levegőt, s mihelyt véget ért, mint akit a vihar röpített, megérkezett Ferrarába
a kijevi metropolita, Izidor, az orosz nagyfejedelem legmagasabb egyházi
méltósága. Ez a kis termetű, élénk és fürge görög ragyogott az örömtől,
amikor végre célba ért, mert csak hatalmas nehézségek árán sikerült
leküzdenie Vaszilij nagyfejedelem ellenérzését az unióval szemben.
Szolgáinak furcsa ruhája és különös nyelve oly nagy figyelmet keltett, hogy
bármerre jártak is, az emberek mindig a nyomukba eredtek. Amikor a pápa
fogadta, a nyárnak fittyet hányva a legdrágább kígyóbőr köntösben jelent
meg, és Johannész császárnak meg a pápának értékes szőrmebundákat
hozott ajándékba. De az volt a leglényegesebb, hogy őszintén meg volt
győződve az unió elengedhetetlen fontosságáról, és minden vitatkozási
készségét és buzgóságát, amit még nem bénított meg a tétlenség meg a sok
civódás, arra fordította, hogy meggyőzze a görögöket arról, hogy a nagy
közös célt nem hiúsíthatja meg a dogmákkal kapcsolatos nézetkülönbség
meg a görögök hagyományos ellenszenve a latinokkal szemben. Nyomban
az első pillanatban összebarátkozott Besszárionnal, s így gyakran láthattam
őt.
      De a császár továbbra is csökönyösen elzárkózott a tárgyalások
folytatásától, noha az ősz már küszöbönállt. A pápa értésére adta, hogy nem
tett eleget a megállapodásnak, és nem folyósított neki elegendő pénzt a
szükségleteire. Ami a pápát illeti, neki túlságosan is sok volt a gondja, mert a
milánói herceg kapitánya, Piccinino az ő területeit pusztította, s kénytelen
volt politikai tárgyalásokat kezdeni, hogy szövetségben egyesítse Firenzét,
Velencét és Genovát a milánói herceg ellen. Sőt a városban olyan
nyugtalanító mendemondák kezdtek terjedni, hogy az a híres kapitány
hamarosan Ferrara felé fog menetelni. A milánói herceg Péra ura is volt,
ekképpen kereskedelmi érdekeiben a törököktől függött, s azáltal, hogy az
egyházi zsinatot hadműveletekkel félbeszakítja, a törökök uralkodójának a
kegyeibe férkőzhetett. A gondolat hihetetlennek tűnt, de Filippo Maria
milánói herceget kíméletlenül önző fejedelemnek ismerték, állandó követe
volt Murad szultán udvarában, s a szultánnak vadászkutyákat küldött
ajándékba. Ezért a pápa számára most fontosabb volt, hogy a ferrarai zsinat
folytatását politikai szövetség segítségével biztosítsa, mint hogy Johannész
császárt rászorítsa a tárgyalások folytatására.
      Mindezek jóvoltából a Secundinus doktor vezetése alatt álló görög-
latin fordítóirodánk csendesen éldegélt, s néhány alkalommal elemózsiás
kosárral felszerelve kisétáltunk a városon kívülre, hogy az egész napot a
természet ölén töltsük, s horgásszunk. Ám nagy meglepetésünkre és
megrendülésünkre Jenő pápa Johannes Aurispát, a híres tudóst nevezte ki a
kúria titkárának, aki pompás palotájába hívatott bennünket, és szigorú
beszédet tartott nekünk, ily szavakkal:
      - A henyélés minden baj forrása, s főleg az ifjúság számára rejt nagy
veszélyt, ha indokolatlanul magas bért kapnak jelentéktelen tudásuk
alapján, anélkül hogy bármit csinálnának. Ezért a ti érdeketekben pompás
tervet dolgoztam ki tudásotok gyarapítására és írástudásotok gyakorlására.
Mostantól fogva közös erővel mindennap le kell másolnotok egy ívrét görög
szöveget, amit én adok nektek, és Secundinus doktor barátilag megígérte,
hogy átnézi a szöveget és megbüntet benneteket az esetleges hibákért. A ti
dolgotok, hogy eldöntsétek, miként osztjátok el a munkát, ám aki nem
dolgozik, ne is egyék.
      Közülünk senki sem vonta kétségbe, hogy jogában áll munkára
rendelni bennünket, és én csak örvendeztem, amikor arra gondoltam, hogy
megszabadulok a semmittevéstől, s megismerhetem az ő híres könyvtárát,
amelyben állítólag közel háromszáz eredeti görög kézirat volt. Ám rövid
számolás után keserves panaszkodásba kezdtünk, mert a feladat kemény
volt, ha tényleges munkánk mellett naponta negyed ívrétet kell
lemásolnunk.
      - Hiszen ez tizenhat kéthasábos fólió oldal! - méltatlankodott a
legbátrabb közülünk.
      - Minden hasábban hatvankét sor és minden sorban harminckét betű
- erősítette meg a híres tudós kényelmes heverőjéről, kövérségétől fújtatva. -
A kézírásnak kifogástalannak kell lennie, és a hibákért büntetés jár, de
vigasztaljon benneteket, hogy egyszersmind megismerhetitek azokat a
bölcselőket, akiknek a könyveiért a nálatok jobb emberek készek annyi
aranyat fizetni, amennyi a könyvek súlya. Proklosz és Plótinosz
birtokomban lévő írásait akarom odaadni nektek lemásolásra, de jobban
ügyeljetek rájuk, mint a szemetek fényére, és nem vihetitek ki a házból. Az
én írószobámban írhattok, de a papirost, a tollakat meg a tintát a legjobb lesz
a saját kancelláriátokról hoznotok, ahol túl sok is van belőle.
      Aurispa mégsem volt olyan félelmetes férfiú, mint amennyire a
szavaiból következtetni lehetett rá. Hamarosan rájöttem, hogy a
tétlenkedésünket arcátlanul kihasználja és a saját javára fordítja, mivel a
tudósok ferrarai vitáinak és a Gemisztosz Plethón által élvezett nagy
hírnévnek eredményeképpen nagy volt a kereslet Plótinosz és Proklosz
művei iránt. A kéziratokat, amelyeket mi másoltunk le, Aurispa Velencében
szépen beköttette, és Velence közvetítésével adta el, hogy elkerülje az adókat
és a ferrarai egyetem ellenőrzését a könyvek ára fölött. Velencében, a török
hódoltsági területekről elmenekült több görög tudós állt az alkalmazásában,
akik kéziratokat másoltak neki eladásra, és akiknek az ellátásáról ő
gondoskodott. Nekünk ingyen kellett dolgoznunk az ő hasznára. Talán ezért
nem ragaszkodott mereven a nekünk megszabott napi szakmányhoz. Öreg
ember volt már és olyan lusta, hogy még a házából is csak nehezen mozdult
ki. Ő maga nem is nagyon vette a fáradságot, hogy bármit írjon, noha sokat
kereshetett volna görög írók latinra fordításával. Nagy könyvtárát
ifjúkorában Konstantinápolyban gyűjtötte össze, s miután onnan visszatért,
magas egyházi méltóságra is emelkedhetett volna, ha nem lett volna
túlságosan lusta ahhoz, hogy alávesse magát a magas méltósággal járó
vesződségeknek. De a nyelvét örömest használta, s ezért hozzászoktam,
hogy a kertbe menjek és megkérdezzem tőle a legkisebb homályos részt is
Proklosznak abból a művéből, amelyik a sorsot és a gonosz természetét
tárgyalta, s amit a sorsolás alapján nekem kellett lemásolnom.
      - Mit akarsz tulajdonképpen, te csibész? - kérdezte végül
gyanakodva. - Csak nem akarsz díjmentes görög nyelvi és filozófiai
oktatáshoz jutni?
      Alázatosan azt feleltem, hogy az újplatonisták gondolatai arra
késztettek, hogy töprengjek azokon a különbségeken, amelyek Platón és
Arisztotelész követőinek a tanításai közt találhatók, amelyekről a görög és a
latin tudósok Ferrara kertjeiben csaknem minden este vitatkoznak. Másolási
munkámat nyilván elősegítené, ha néhány szóval elmondaná nekem a saját
felfogását.
      - Jaj, forró nap van, és nincs értelme átgázolni olyan süllyedő
gondolatokon, amelyeken egyszer átgázoltunk már, és amelyeket magunk
mögött hagytunk! - tiltakozott, de viszonylag barátságosan mosolygott,
megvakarta a hasát, megszemlélte ápolt körmeit, majd gonosz, ravasz
pillantást vetve rám így folytatta: - Meglett férfiak azért gyűlnek össze, hogy
olyasmiről fecsegjenek, amit maguk sem értenek, s végül oly bonyolultan
szerteágazó gondolatokba bonyolódnak bele reménytelenül, hogy a
cerkófmajom makogásában több az értelem, mint az ő beszédükben. Nem
tartom magam tehetségesebbnek náluk, de szerintem ők azokhoz a bolond
falusiakhoz hasonlítanak, akik üres szalmát csépelnek, amiből már régen
kihullottak a szemek és csak a szalma meg a pelyva maradt vissza.
      - Mi a boldogság? - kérdezte és élvezettel ásított. - A hetvenéves kort
megértem, de a könyvekben nem leltem boldogságot, s a tudás gyötrelme a
pestisnél is rosszabb, mert megmérgezi az ember minden örömét. De nézd
azt a kis kutyát, milyen boldog jóllakottan heverészik, miközben a nap
forrón süti az oldalát. A bölcs semmittevés az ember legnagyobb
boldogsága, s ha engem a rosszindulatú emberek megrónak, hogy kapzsi
vagyok, akkor azt kell mondanom, hogy bizonyos jómód az édes henyélés
nélkülözhetetlen előfeltétele. Csak arról nem szabad megfeledkezni, hogy a
test kellemes henyéléséhez hozzá kell kapcsolni a szellem gyümölcsöző
henyélését is. Minden erőfeszítés, legyen bár testi vagy szellemi, csak arra jó,
hogy fogyassza az ember erejét, és idő előtt a sírba vigye. A bölcsnek értenie
kell hozzá, hogy másokat dolgoztasson maga helyett, és figyelmét csak
annak a testi és lelki gyönyörűségnek az élvezésére szabad fordítani, amit a
henyélés okoz.
      Bátorkodtam megjegyezni, hogy a kérdésem nem a boldogságra,
hanem a tudásra vonatkozott.
      - Aha! Arisztotelészről meg Platónról akartál hallani. Ám legyen.
Hiszen én vagyok az egyetlen ember, aki néhány szóval meg tudom
határozni a különbséget kettejük filozófiája között. Egyesek az életet vallják,
és Arisztotelészt követik, mások viszont tagadják, és a saját filozófiájukat
Platónban találják meg. Platón a túlvilág filozófusa, Arisztotelész az e világ
filozófusa. Arisztotelész a külső világ felé fordítja a gondolkodást,
cselekszik, gyűjt, tapasztal és rendszerbe foglal mindent. Platón a külső
valóságból befelé fordítja a gondolkodást, az ember belső valóságába.
Arisztotelész útja a cselekvés útja. Platón útja a misztika útja. Arisztotelész a
társadalom számára hasznos filozófus. Platón a társadalom számára
haszontalan filozófus, sőt ártalmasnak is nevezhető, mert a tehetséges
embereket elidegeníti a valóság világától, hogy a valóságot a gondolatok
világában keressék. Arisztotelész gyakorlati ember. Platón szerzetes. Hát
érted már, vagy még többet akarsz tudni róluk?
      - Kegyelmed melyiknek a gondolkodását támogatja, tudós Aurispa
úr? - kérdeztem.
      - Őszintén szólva mindkettőre fittyet hányok - felelte készségesen
Aurispa. - Csak annyit jegyzek meg neked, hogy a tehetséges ember, minél
kényelmetlenebbnek érzi a létét a maga korában, minél kegyetlenebbnek
látja maga körül az életet, minél elkeseredettebbnek a gazdagok és a
szegények, a hatalom birtokosai és az elnyomottak közötti kibékíthetetlen
ellentéteket, annál könnyebben menekül egy magasabb valóságba és követi
Platónt. Ezért Platón a gazdagoknak és a hatalmasoknak mindig inkább
kedvére való, mint Arisztotelész, akinek a gondolkodását követve az ember
végső soron arra törekszik, hogy minél jobban elrendezze emez alsóbbrendű
világunk ügyeit. Ezért azt is mondanám, hogy Platón mindig a diktátor és a
tirannus filozófusa lesz, Arisztotelész pedig a demokrata filozófusa. Sőt
maga Krisztus is inkább platonikus, mint arisztotelészi, amikor azt
parancsolja, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré, és amikor arra
biztatja az embert, hogy inkább a mennyek országában gyűjtsön kincseket,
mint ezen a földön.
      Petyhüdt és önelégült arca szomorú kifejezést öltött, midőn ekképpen
folytatta: - A görögökben újra feléledt Platón buzgósága, mert a hatalmuk a
korábbinak csak az árnyéka, és félelemben élnek a törökök
ostromgyűrűjében. Ezért csak természetes, hogy keresik a magasabb rendű
valóságot, mivel a mindennapi valóság már semmilyen jövőt nem képes
kínálni nekik. De ennél aggasztóbb, hogy újplatonikus tanaik futótűzként
terjednek Itália-szerte, s éppen a legbölcsebb és a legtehetségesebb
férfiaknak szállnak a fejébe, mint a széngáz. Ez azt mutatja, hogy rossz a mi
korunk, és ennél csak rosszabb jöhet. Azok fognak uralkodni, akik a
legönzőbbek, a legkönyörtelenebbek s a legérzéketlenebbek, a szegények
nyomorúsága pedig az eddiginél még nyomorúságosabb lesz. A demokrácia
csak mint szó marad meg, ahogy Firenzében már megtörtént, és a szegény
kisember helyzete még védtelenebb lesz a világon, úgyhogy olyan lesz, mint
egy gyámoltalan nyúl a sólyom karmai között. Akkor a szerencsétlen
szegény ember egyetlen vigaszát a magasabb rendű valóságot hirdető
homályos, túlvilági és misztikus tanítások jelentik majd.
      Gondolatai merőben újak voltak számomra, és jobban
meghökkentettek, mint Cusanus doktor megérzése az ellentétek egységéről.
Önmagát gúnyolva még így folytatta: - Minden egyszerű átlagember, aki
békében akarja végezni a munkáját, ám ugyanakkor kész szembeszállni a
hamissággal és az erőszakkal, természeténél és vérmérsékleténél fogva
arisztotelészi, még akkor is, ha olvasni sem tud. Ezzel szemben platonikus
minden álmodozó és misztikus, aki mélységesen átérzi a mindennapi
valóság hiábavalóságát, és beleunt abba, hogy a hamisság ellen küzdjön,
mert a hamisság úgyis mindig diadalmaskodni fog a véges világban. Ha
boldogulni akarsz a mi korunkban, csapj fel platonikusnak, mert akkor nem
zavarod a fejedelmeket meg az ország hatalmasait, és ők készségesen
megjutalmaznak, ha előttük hajbókolsz. De én, Aurispa, fittyet hányok
mindenre.
      - Tehát kegyelmed tagadja azt a magasabb rendű valóságot -
kérdeztem -, hogy ilyen gonoszul beszél a platonikusokról?
      Ő, mintha csodálkoznék, így szólt: - Hogyan tagadhatnék olyasmit,
amiről semmit sem tudhatok? De a földi életről sok mindent tudok, és erről
az ember folyamatosan gyarapíthatja a tudását. Újabb és újabb szerszámokat
eszelhet ki, hogy hatalma alá rendelje a természetet, ahogyan a mi
korunkban feltalálták az ágyúkat meg a papírmalmokat. Hajózhat, hogy
ismeretlen földeket keressen. Egyre több ember tanulhat meg olvasni. Az
emberek közötti kapcsolatokat mindig tovább lehet javítani és
hasznosabbakká lehet tenni. Miért is ne érnénk be azzal, amiről valami
keveset tudhatunk, és miért ne bíznánk az egyházra, hogy a földöntúli
dolgokkal törődjék, akár a magasabb rendű valósággal is? Ehhez nincs
szükségünk a pogányoktól örökölt filozófiára.
      - Alit ér vele az ember - kérdeztem -, ha akár az egész világot
elnyerné is, ám kárt okozna a lelkének?
      Ő nagyot sóhajtott, és bosszús mozdulatot tett kövér kezével. - Éppen
ez a gond, fiam. Ha az ember egyszer kárt okozott a lelkének, egy cseppet
sem törődik többé vele, s bizonyára épp ez lesz az ő kára. De hadd térjek
vissza a platonikusokra. Ez az egész új, lázas igyekezet merő kétkedés és a
hit hiánya, de a legjobb filozófiával sem lehet többé betömni azokat a
réseket, amelyek a hit falán nyíltak. Aki ezt képzeli, csak önmagát csapja be.
De azért, hogy segítsek nekik becsapni önmagukat, Platónt, Prokloszt és
Plótinoszt másoltatom nekik, amit csak tudok, és a saját érdekemmel
kerülnék szembe, ha elvetném Platónt. Rossz természetem egyre csak arra
biztat, hogy kiabáljam: Hé, te értelem, ész, ne hagyj el! És egyáltalán nem is
kedvellek többé, mert ostoba kérdéseiddel a lelki nyugalmamat zavarod.
      Kövér fejét a párnára hajtotta és intett, hogy menjek az utamra, szóra
sem méltatva többé engem. Ám ettől fogva különös kegyességet tanúsított
irántam, és még azt sem vette zokon, ha másolás helyett gyakorta
belefeledkeztem a könyvtárában lévő könyvek olvasásába. A gondolatai
titokban hatottak rám, de másként, mint ő bizonyára gondolta. Ha
tökéletességre törekszem, gondoltam, akkor vagy el kell fogadnom, vagy
tagadnom kell az életet. Ha viszont elfogadom az életet, akkor egyszersmind
elismerem, hogy a törvényeket az emberek hozták, és a tisztesség szabályait
az emberek találták ki, úgyhogy ezeknek nincs semmilyen abszolút értékük,
hanem csak kényszerűségből és megszokásból követik őket. Ami a jó tettet
és a rossz tettet illeti, egyiknek sem volt értéke a szememben. Mindkettő
csupán tett és cselekvés. Vajon rossz a farkas, ha megeszi a bárányt, vagy
rossz a csuka, ha bekapja a kishalat? Az emberek világában ugyanilyen
kevéssé rossz az erősebb, amikor elnyomja a gyengét, és a gazdag, amikor
kifosztja a szegényt. A jóság és a gonoszság csupán szavak, amelyek
használatához az emberek hozzászoktak, de teljesen haszontalan szavak
annak az embernek a szemében, aki elfogadta az életet és minden mást
elutasított. Tetteikből és cselekedeteikből következtetve jól megértették ezt
az új tanítást azok a férfiak, akiket a condottierik erőszakkal emeltek trónra.
Az ő tetteiket csak a célszerűség szabta meg. Csak annyira voltak
kegyetlenek vagy bőkezűek, szótartóak vagy szószegők, amennyire ez
minden esetben megfelelt céljaiknak. Valóban, ha így nézzük, az élet is
ugyanolyan vigasztalan és céltalan, mint az öldöklő és pusztító természet,
ám amikor ebből a céltalanságból az ember tudatos lénnyé emelkedett ki,
egyszersmind a saját sorsának az ura lett, s ez talán elegendő életcél lehetett
számára.
      Csakhogy bennem lázadozott valami ez ellen a gondolat ellen. Valami
reménytelenül és gyötrődve arra vágyott bennem, hogy az ember sorsa
legyen valami más, ne csupán ennyi. Miközben én ezekkel a gondolatokkal
tusakodtam, Ferrarába belopózott a pestis.
      Éjjel jött, mint a tolvaj. Először csak néhány ember betegedett meg,
lázzal és heves fejfájással kínlódva. Az orvosok a szokásos őszi láznak vélték
a betegséget. Ám egyik a másik után halt meg, eleinte csak a szegények,
aztán már a jómódúak is. A betegeken kelések jelentek meg. Fényes nappal
fekete patkányok futkostak a téren a székesegyház előtt. Az utcákon gyérült
a tömeg. Boltokat zártak be. Az emberek csendben visszahúzódtak a
házukba, maguk köré pislogva és nem merve fennhangon kimondani a
borzalmas szót.
      A görögök közül elsőnek Izidor kijevi metropolita egyik szolgája
betegedett meg. Két hét múlva mind a nyolc kísérője meghalt. Voltak
emberek, akik állították, hogy éppen ők hozták Ferrarába a pestist. A
lakosság menekülni kezdett a városból, de Niccol? fejedelem megtiltotta,
hogy hivatalos ok nélkül bárki útra keljen, őröket állíttatott a városkapukba,
közhírré tétette, hogy csak a szokásosnál súlyosabb őszi lázbetegségről van
szó, ami még csak nem is fertőző, és szigorú büntetést szabott ki bárkire, aki
hangosan ki merte mondani a "pestis" szót. A következő napon
bejelentették, hogy meghalt a szardészi metropolita. Magas méltósága
ellenére a görögök a legnagyobb csendben temették el, hogy ne keltsenek
nyugtalanságot. Az egyházi zsinat szemszögéből nézve súlyos csapás volt az
ő halála, mivel a zsinaton a jeruzsálemi pátriárka törvényes képviselője volt.
      A halál lehelete áradt Ferrarában ezekben a nyirkos, fullasztó
napokban. De mintha az első döbbent pánik után a közös halálos
veszedelem egyesítette volna a görögöket meg a latinokat. Jenő pápa
Cesarini bíborost küldte Johannész császár színe elé, hogy megmondja: a
pestis nyilvánvalóan Isten büntetése az egész fölösleges huzavona miatt az
uniós tárgyalásokon. Krisztus nevében végre munkához kell látni az
egyházak egyesítése érdekében. Akkor Isten talán megkönyörül Ferrarán.
      Ennek az lett a következménye, hogy a császár végre alázatos lett, s
bejelentette, hogy hozzájárul a tárgyalások megkezdéséhez. A cél érdekében
összehívta a görögöket, hogy döntsenek, milyen taktika alkalmazása lehet a
legelőnyösebb a tanácskozásokon. A tétovázás ideje lejárt, mondotta,
haladéktalanul meg kell ragadni a két egyház közötti legjelentősebb
különbséget, éspedig a Szentlélek eredetének a kérdését és a filioque szó
kérdését, amit a latin egyház toldott be a maga hitvallásába.
      Noha a görögök sápadtak voltak a virrasztástól és az imádkozástól
meg a pestis okozta halálfélelemtől, nyomban újra kipattant köztük a vita. A
fiatalabbak, mint Besszárion, Georgiosz Scholariosz és Izidor, azt javasolták,
hogy a tárgyalások céljaként vitassák meg azt a kérdést, hogy dogmatikai
szempontból helyes-e azt mondani, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól
származik. Az ő véleményük szerint ez volt a döntő a kérdésben. De a
csökönyös Markosz Eugenikosz és az öreg Gemisztosz Plethón kereken
kijelentette, hogy teljesen fölösleges vitatkozni a hittétel dogmatikus
tartalmáról. Éppen ellenkezőleg, kezdettől fogva támadni kell a katolikus
egyházat, azt a kérdést téve a vizsgálat tárgyává, hogy a katolikus
egyháznak volt-e bármilyen joga ahhoz, hogy akár egyetlenegy szót is
hozzátegyen a hitvalláshoz. A katolikus egyház hozzátette a meg nem
engedett filioque toldalékot és ezzel helytelenül járt el. Kizárólag ez a kérdés,
nem pedig a szavak tartalma. Sőt Markosz Eugenikosz még azt is hozzátette,
hogy miként a Bibliához sem lehet toldalékokat fűzni, úgy a hitvalláshoz
sem lehet egyetlen szót sem hozzátenni.
      Ez az okfejtés a görögök kedvére való volt. Ezért elnyerte a többség
támogatását, és azok szenvedtek vereséget, akik a betűk helyett a szellemet
akarták megvizsgálni. A görögök úgy vélekedtek, hogy ily módon már
kezdettől fogva fölénybe kerülnek, mivel támadásukkal védekezésre
kényszerítik a latinokat. Taktikailag bizonyára helyes lett volna ez a
döntésük, ha csupán arról lett volna szó, hogy a vita kedvéért vitatkozzanak.
Ám álláspontjuk nem volt alkalmas arra, hogy az egyházak egyesítését
szellemileg és a valóságban előbbre vigye. Mindenesetre fellelkesülve
választottak maguk közül egy hat főből álló küldöttséget, hogy a latinokkal
megkezdje a vitát. Ezek közé Markosz Eugenikosz, Besszárion, Izidor,
Gemisztosz Plethón és még ketten kerültek. Mégis abban egyeztek meg,
hogy felszólalni csak Markosz Eugenikosz és Besszárion fog. A többieknek
csak tanácsaikkal kell segíteniük őket.
      A pápa is hat férfiút jelölt ki vitapartnernek, akik közül a legkiválóbb
Cesarini bíboros és Nicolaus Albergati bíboros volt. A görögök az első ülést
megint a székesegyházban akarták tartani, biztosak akarván lenni afelől,
hogy a megszabott ülésrendet betartják. Ám ebbe Jenő pápa nem egyezett
bele a pestis miatt, noha azt az ürügyet hozta fel, hogy a köszvényétől
szenvedve mozogni sem képes. Ezért elrendelte, hogy palotájának
kápolnájában tartsák az ülést. Ő a pestis kezdete óta el sem hagyta a
palotáját, de nem volt ebben semmi kivetnivaló, hiszen máskor is kerülni
szokta a nyilvánosságot.
      Az idők komolysága és a lappangó halál ellenére a lehető legnagyobb
izgalom közepette vártuk a tárgyalások kezdetét. Bizonyos hitelt érdemlő
hírharangok jóvoltából annyira nyílt titok volt az a döntés, amit a görögök
egymás közt hoztak, hogy az íródeákok szobájában és a pápai palota
konyhájában kinek-kinek a véleményét szó szerint ismételgették, és így a
tárgyalások kezdete már önmagában véve bizonyos győzelmet jelentett. A
kápolnában az ülőhelyeket pontosan ugyanabban a rendben és ugyanolyan
magasan, illetve alacsonyan helyezték el, mint a székesegyházban. Ezúttal a
pápa szolgái mérték meg gondosan az ülőhelyek és a lépcsők magasságát,
nehogy olyasvalami megessék, ami sértené a görögöket. A püspökök és a
bíborosok elfoglalták a helyüket, és Jenő pápa a szolgák támogatásával
felsántikált a trónusára, a császárnak azonban még se híre, se hamva nem
volt. Zavart várakozás után az előcsarnokból robaj, csörömpölés és kiáltások
hallatszottak be a kápolnába. Secundinus doktor engem küldött, néznék
utána, mi történik. Miután az előcsarnokba futottam, azt láttam, hogy
Johannész császár lóháton vágtat felfelé a lépcsőn és már az előcsarnoknál
van. Itt a pápa szolgái elkapták a ló kantárát és becsukták a belső termekre
nyíló ajtókat, mert méltóságának jeléül a császár feltétlenül lóháton akart a
termeken át a kápolna ajtajáig vonulni. Szitkozódva és kiabálva követelte,
hogy adjanak utat neki, megtagadta, hogy leszálljon a nyeregből és
ordítozott, hogy méltóságában keserűen megsértették.
      Az udvaroncai igyekeztek lecsillapítani és rábeszélni, hogy szálljon le
a ló hátáról, de ő kivörösödött arccal csapkodott és ordítozott, szeme
kidülledt és nem nyugodott, amíg az udvaroncoknak eszükbe nem jutott,
hogy kölcsönvegyék a pápa hordszékét, s ebben vigyék a kápolnába, ahol a
hóna alá nyúlva felsegítették a császári trónra. Ez a méltatlan eset többeket
megijesztett és gyanút ébresztett bennük, hogy a császár megkapta a pestist,
és a láz szállt a fejébe, de a magam részéről azt hiszem, hogy csak ittas volt.
      Besszárion hosszú beszédet tartott az egyházi zsinat tiszteletére,
méltatva nagy célját, és megerősítve, hogy a görögök őszintén akarják az
uniót. Beszédét leírta, úgyhogy nekünk, íródeákoknak nem sok munkánk
akadt vele. Mire befejezte, már későre járt az idő, és a pápa jobbnak látta, ha
erre a napra be is fejezi az ülést, mert valamennyien attól tartottunk, hogy a
császár leesik a trónusáról.
      Miután kialudta magát, Johannész császár másnaposságának
keserűségében megüzente a pápának, hogy nincs szándékában részt venni a
következő üléseken, amíg maradéktalanul jóvá nem teszik a szörnyű sértést,
amit elszenvedett, vagy pedig a kápolna ajtajáig mehet lóháton a termeken
át, anélkül hogy alantas szolgák alkalmatlankodnának neki és mocskos
kezükkel megérintenék őt. Ellenkező esetben az ő részéről akár el is
maradhatnak a tárgyalások. A hosszú szünet után újra meginduló
tárgyalások alkalmat szolgáltattak a pápának arra, hogy az egész
kereszténységhez szóló bullát adjon ki. Ebben teljes bűnbocsánatot ígért
mindazoknak, akik hajlandók rendkívüli tizedet befizetni az egyházi zsinat
költségeinek fedezésére és az unió megvalósítására. Reménykedett, hogy ez
a bulla legalább részben kisegíti őt a szorongató pénzszűkéből, és ezért
jókedvű volt. Készségesen kiötlötte, hogy palotájának külső falán törjenek
egy új ajtót a kápolna felé, hogy a császár egészen a kápolnáig
lovagolhasson, és külön ceremóniákat eszelt ki a császár fogadására. Három
nap múlva a császár kegyesen újra megérkezett a gyűlésre, és senki sem
merte többé felemelni a szavát, bár a kápolnába magával hozta kedvenc
kutyáját, ez pedig elunva a sok latin meg görög nyelvű beszédet,
végigszaglászta a kápolna padlóját és Albergati bíboros székének a lábára
vizelt.
      Mi, íródeákok is a leghőbb reményeket fűztük a pápai bullához, mert
már kéthavi bérünkkel tartoztak. Ám az erősen vöröslő orrú Matteus mester
tapasztaltan ingatta a fejét: - Kiapadtak a nagy folyamok, és innen-onnan
már csak kis patakok csörgedeznek. Némethon országaiból elakadtak a
bevételek, Franciaország királya pedig Bourges-ban jóváhagyta a bázeli
zsinat reformjait. Bázelben az atyák dühükben szkizmatikusnak kiáltották ki
a mi zsinatunkat, és peres eljárást indítottak a pápa ellen, hogy elítélhessék
mint eretneket és megfosszák tisztségétől. Nem csodálkoznék, ha a
legjámborabbak is haboznának kioldani erszényük szíját.
      Mégis nagy örömmel hallottuk, hogy a pestis Bázelre is átterjedt,
úgyhogy hullottak ott az emberek, mint ősszel a legyek, és több atya pánikba
esve összecsomagolta a motyóját, és elmenekült a városból. Csak a
legcsökönyösebbek keményítették meg a szívüket és maradtak a városban,
azok, akiknek a bázeli zsinat folytatásán kívül semmi más oltalmuk nem
maradt, miután fellázadtak a pápa ellen. Köztük volt Aeneas Sylvius is, és
azt rebesgették róla, hogy elvitte a pestis, bár később kiderült, hogy azok
közé a kevesek közé tartozott, akik megkapták a pestist, de felgyógyultak
belőle. "Isten veri a bázelieket", mondogatták, de ez sovány vigasz volt,
amikor Ferrara temetőiben egész éjszaka lobogtak a fáklyák és csendültek a
lapátok, amint betemették a sírgödröket. A pánik elkerülésére ugyanis
Niccol? márki csak éjszaka engedélyezte a temetéseket, és minden este, a
sötétség leszállta után, pestisszekerek hajtottak végig az utcákon,
összegyűjtve a kapuk elől az utcára kitett holttesteket. Ily módon a gazdagok
és a nemesek közös sírba kerültek a szegényebbekkel és ugyanazt az áldást
kapták ők is.
      Hosszú beszédek után végre a harmadik ülésen kezdetét vette a
tényleges vita. Markosz Eugenikosz szemlátomást élvezve a saját szerepét,
leplezetlen indulattal és heves szavakkal állította pellengérre az egész
katolikus egyházat. - A katolikus egyház elszakadása a görög egyháztól
kizárólag a katolikus egyház hibája - mondta. - Mint egy fegyelmezetlen és
szófogadatlan gyermek, aki arcátlan önérzetességében elhagyja az anyját,
mert bölcsebbnek képzeli magát nála, úgy távolodott el a katolikus egyház
az igaz hitű egyháztól. A régi ökumenikus zsinatok határozataival
ellentétben meg nem engedett kiegészítéseket fűzött a hitvalláshoz, és ettől
kezdve szeretet nélkül és dölyfösen visszautasította a keleti egyházat. Az
egyházszakadás eredeti oka a meg nem engedett toldalék a hitvallásban.
Ezért ezt el kell távolítani a katolikus egyház hitvallásából. Az egyházak
csak ezen az alapon egyesülhetnek és találhatnak egymásra a kölcsönös
szeretetben.
      A beszéd olyan felháborító volt, hogy Andreas, Rhodosz heves
természetű érseke közben felállt, hogy feleljen, és azt kiáltotta, hogy a római
egyház mindig és szüntelenül gyengéd szeretetet táplált a görögök iránt,
támogatta a görög egyházat a fenyegető veszedelmek közepette és újra meg
újra felhívta, hogy csatlakozzék a katolikus egyházhoz mindkét egyház
érdekében. - A dölyfösség meg a szeretethiány teljes mértékben a görögök
oldalán áll fenn - kiáltotta. - Ők vicsorgatják a fogukat és vonják össze a
szemöldöküket. Ezenkívül a hitvallás filioque toldaléka a hit szempontjából
teljesen jogos. A Szentlélek az Atyától és a Fiútól való. Próbálják meg
tagadni, ha tudják.
      - Akár helyes volt, akár nem, a hitvalláshoz semmilyen toldalékot
sem szabad illeszteni - tiltakozott Markosz Eugenikosz. - Ezt kész vagyok
bizonyítani és az efezoszi zsinatra hivatkozom.
      A negyedik ülésen olyan heves lett a vita és a zűrzavar, hogy a
leggyorsabb íródeák sem volt képes többé a szükséges feljegyzéseket papírra
vetni, mivel a felszólalók egymás szavába vágtak, és bőszen vitatkoztak a
hozzászólások sorrendjéről. Ezért Jenő pápa jobbnak látta félbeszakítani az
ülést, még mielőtt a lényegre tértek volna. Az ülés után kemény szavakkal
rótta meg bíborosait és püspökeit, és követelte, hogy a görögöknek,
akaratuknak megfelelően, lehetővé kell tenni a bizonyítékaik előterjesztését,
mielőtt a katolikus egyház hamisnak nyilvánítaná azokat.
      Az ötödik ülésre már lecsillapodtak a kedélyek, és Markosz
Eugenikosz szigorúan logikai alapon terjesztette elő bizonyítékait. Felolvasta
a nikaiai hitvallást, és elismerte, hogy ezt a második egyetemes zsinaton
kibővítették, és ennek a zsinatnak a betű szerinti határozata szerint
feltétlenül megtiltották, hogy bármit hozzátoldjanak még. Ennek a
határozatnak az volt az oka, hogy a tévtanokat hirdetők mindig arra
vágytak, hogy a hitvallást meghamisítsák és toldásokat illesszenek hozzá.
Ugyanez a határozat megerősítést nyert a khalkedóni negyedik egyetemes
zsinaton, továbbá az ezt követő zsinatokon egészen a hetedik egyetemes
zsinatig. Részleteket olvasott fel a zsinatok határozataiból és még Agathón
pápának a kérdéssel kapcsolatos leveléből is. Véleménye szerint így
világosan és sziklaszilárdan bizonyította, hogy a katolikus egyház
helytelenül és az egyetemes zsinatok kifejezett határozataival ellentétben járt
el, amikor egy szót betoldott a hitvallásba. Ezért teljesen fölösleges a
Szentlélek eredetének a kérdésével foglalkozni, mert ez merő mellébeszélés
és a kérdéstől való eltérés, és ez egyáltalán nem teszi jóvá a katolikus egyház
által elkövetett hibát. A toldalékok megengedhetetlen voltát illetően más
bizonyítékokkal is tud szolgálni, de át akarta adni a szót a latinoknak, és
biztatta őket, hogy beszéljenek világosan és meggyőzően, mert a görögök,
úgymond, nincsenek hozzászokva a skolasztikus dialektikához.
      Őszintén meg kell mondanom, hogy bizonyítékai erős hatást
gyakoroltak rám. De Cesarini és Albergati bíboros kiteregette a hetedik
egyetemes zsinat határozatát tartalmazó kódexet, és ebből egy olyan
hitvallást olvasott fel, amelyben már benne volt az a vitatott filioque betoldás.
- Hát ez vajon nem azt bizonyítja - kérdezték -, hogy ezt a betoldást a
hetedik zsinat eszközölte? - A görögök dühösen azt kiabálták, hogy a
kódexet meghamisították, és utólag illesztették be a toldalékot, és
Gemisztosz Plethón meggyőzően kijelentette: - Ha így lenne és az a szöveg
nem lenne meghamisítva, akkor latin teológusok és legalábbis Aquinói
Tamás bizonyára hivatkozott volna rá. Ehelyett a szkizma kezdetétől fogva
tengernyi szót pazaroltak rá, hogy más módon támasszák alá a toldalékot.
      Ily módon ez az ülés, úgy tűnt, egyházunk teljes vereségével
végződött. Ha őszinte akarok lenni, a szívem mélyén el kell ismernem, hogy
az igazság a görögök oldalán állt. Nem nekik kellett védelmükbe venniük az
egyházukat, hanem a katolikus egyház kényszerült védekezésre, így
csábított engem is a józan ész, hogy csak a betűre gondoljak és ne a
tartalomra, a formai igazságra a belső igazság helyett. Amikor kibogoztam a
jegyzeteimet és letisztáztam a görögök kijelentéseinek fő pontjait, még
jobban meggyőződtem róla, hogy eredetileg a katolikus egyház okozta az
egyházszakadást.
      Nagy feszültség közepette vártuk hát a hatodik ülést, amelyen a
mieinknek kellett válaszolniuk a görögök vádjaira. Cesarini bíboros mindjárt
az ülés elején elpanaszolta, hogy a görögök nem engedték át neki
megtekintésre a nyolcadik egyetemes egyházi zsinat dokumentumait.
Hiszen a nyolcadik zsinat bizonyos értelemben elismerte a filioque toldalék
jogosultságát. Markosz Eugenikosz ezt válaszolta: - A nyolcadik egyházi
zsinat nem volt ökumenikus. Ezért ebben a kérdésben határozatainak
bizonyító értékét nem ismerjük el. Fölösleges tehát azt előkotorni.
      Ezután Andreas rhodoszi érsek alaposan előkészített beszédbe
kezdett, amit csupán Cesarini bíboros szakított néhányszor félbe, hogy
magyarázatokkal lássa el. Neki ez volt a fő érve: - A khalkedóni egyetemes
zsinat úgy értelmezte, hogy semmit sem kíván hozzáfűzni a hitvalláshoz,
sem bármit eltávolítani belőle, csupán megmagyarázza, hogy mit tartalmaz.
Ezért a zsinat szerint a magyarázat megengedett, s a filioque szó sem egyéb,
és nem is akar mást mondani.
      A rhodoszi érsek a görög és a latin egyházatyák írásaiból is olvasott
fel idézeteket, hogy bizonyítsa: ők is azt tanították, hogy a Szentlélek a Fiútól
ered. így hát a filioque szó egyáltalán nem betoldás, hanem közelebbi
magyarázat, ami már benne foglaltatik a hitvallásban. - Nem betoldás,
hanem magyarázat - hangsúlyozta. - Betoldásnak csak olyasmit lehet
nevezni, ami kívülről jön és valami újat ad elő. Ha a betoldás olyasmit
magyaráz, ami már benne van a szövegben, azt nem lehet toldaléknak
nevezni, hanem csak magyarázatnak, a magyarázat pedig megengedett. Aki
azt tanítja, hogy a Szentlélek az Atyától való - fűzte még hozzá -,
egyszersmind azt is elismeri, hogy a Fiútól is való, mivel az Atya és a Fiú
ugyanaz a lény, és így a Fiúban is ugyanúgy benne van a Szentlélek, mint az
Atyában. Az Atyára sohasem lehet úgy gondolni, hogy ugyanakkor az
ember ne gondoljon a Fiúra és a Szentlélekre, és fordítva. A gondolkodásban
nem lehet elválasztani egymástól Isten három személyét. Szent Basziliusz
ezt mondja: Minden, ami az Atyában van, benne van a Fiúban is, csupán
úgy, hogy az Atya nem a Fiú. Krisztus maga is ezt mondta: Ami az Atyáé, az
az enyém is. Így ő János evangéliuma szerint a Szentlelket lehelte számos
emberre, hogy megmutassa, hogy a Szentlélek ugyanúgy ered a Fiú isteni
szájából, ahogyan a lélegzet az ember szájából.
      Miután ekként bebizonyította, hogy a filioque toldalék eleve benne
foglaltatik az ex patre kifejezésben, azt akarta bizonyítani, hogy a régi
egyházi zsinatok nem tagadták meg ezt a magyarázó toldalékot. A niceai
hitvallás az apostolok hitvallásának a magyarázata, az efezoszi hitvallás a
niceai meg a konstantinápolyi egyesített hitvallás magyarázata. - Ezért a
magyarázó toldalék tagadása - mondotta - a betűkbe vetett hit, és a
betűknek a szellem elé helyezése. De a betűkhöz igazodó hitet a görög
egyházatyák is egybehangzóan elutasították. A régi hitvallás egyre újabb és
újabb magyarázatát az egyre újabb és újabb téveszmék és szekták tették
elengedhetetlenül fontossá. Valóban, csak olyasvalaki tagadhatja a
magyarázatot, aki nem hisz az Úr szavában: Én az enyéimnél maradok az
idők végezetéig.
      Ezekkel az emelkedett szavakkal fejeződött be az ülés, de a görögök
csak a fejüket rázták, és távoztukban azt mondták, hogy az egyházi zsinatok
dekrétumaikkal magyarázták a hitvallást, anélkül hogy a maguk részéről
bármit hozzátettek volna. A következő ülésen a rhodoszi püspök olvasta fel
az egyházatyák nyilatkozatait, és rávilágított, hogy a filioque magyarázat
elengedhetetlenül fontos volt, mert a katolikus egyházban abban az időben
terjedt a nesztoriánus eretnekség, és a tévtanok hirdetői tagadni akarták,
hogy a Szentlélek a Fiútól is származik, elhomályosítva ezzel a
Szentháromság létét. - A pápának nem csupán joga, hanem kötelessége is a
hit vitatott pontjait magyarázni - jelentette ki. - Ezt tanúsítja a hatodik
egyetemes egyházi zsinat azzal, hogy jóváhagyta Agathón pápa
közleményét. Hiszen még Photius sem kifogásolta a filioque szót, bár
különben élesen tagadta a római egyházat, és bizonyára megtette volna, ha
valami hamisat látott volna benne. A filioque szó tehát nem lehet az
egyházak szerencsétlen szakadásának az alapvető oka. Így értük el
november elejét, és mi, íródeákok már garmadával koptattuk el az
írótollakat, és olyan sok papirost használtunk fel, hogy a pápai
kancelláriának még hitelbe is kellett vásárolnia, mivel a kamara minden
bevétele egyenesen a görögökre ment el, akik szüntelenül a napidíjuk
csökkenése miatt siránkoztak, meg amiatt, hogy a kezdeti bőséghez képest
az ellátásuk egyre silányabb. Magától értetődik, hogy a heves vita
bennünket is arra késztetett, hogy egymással és a görögök szolgáival
vitatkozzunk a Szentháromság létéről és a Szentháromság eredetéről,
úgyhogy mindannyian még cifrábban belebonyolódtunk a szavak és a betűk
rabságába, noha a körülöttünk szakadatlanul tomboló halálnak jobb
belátásra kellett volna bírnia bennünket. A civódás odáig fajult, hogy az
egyik szájaló görögöt megkéselték, miután indulatra gerjedve azt állította,
hogy a Szentlélek eredetéről a pápa nem tudhat semmit, mert ez isteni
misztérium, és ezért jobb megmaradni az eredeti hitvallásnál, anélkül hogy
önkényesen kibővítenék. - Nem toldalék, hanem magyarázat! - üvöltöttük
mi latinok, a görög szolgáknak pedig mellettünk elhaladván csupán ennyit
kellett súgniok: "Toldalék, toldalék!" -, és máris küszöbönállt a pofozkodás.
      Az általános ingerültség növelését mozdította elő a mértéktelen
borivás, aminek nem volt többé se vége, se hossza, mert úgy hitték, hogy a
bor megvédi az embert a pestistől. - Az orvosok, akiknek hiszek,
meggyőzően bizonyították nekem, hogy az ember nem kaphatja meg a
pestist, ha állandóan részeg tud lenni - magyarázta Matteus mester. - De
akkor minden tetterőt a borivásra is kell összpontosítani, hogy a pestis
idején az emberre józanul ne virradjon sem reggel, sem nappal, sem este, és
még éjszaka is, amikor felébredünk, indokolt egy mérő bort felhajtanunk,
nehogy alvás közben elillanjon a gyógyító részegség. De ilyesmit úgysem bír
ki mindenkinek a feje, és főként nektek, fiataloknak kell vigyáznotok,
nehogy megzavarodjatok, amikor mindennap különben is sokat kell
megmagyarázhatatlan misztériumokra gondolnotok. Ezzel szemben én, a
javakorabeli férfiú azt hiszem, hogy kibírom ezt a kúrát, mivel én már több
évtizedes előgyakorlattal rendelkezem.
      A legtöbben azok közül, akiknek volt pénzük rá, esztelenül ittak, hogy
megfeledkezzenek a pestisről és eloszlassák a félelmüket, mások ész nélkül
ették a fűszereket s keserű gyógynövényeket hordtak magukkal, de a
legjámborabbak kordában tartották a testüket, imádkoztak és böjtöltek. A
székesegyház előtt mindennap flagelláns testvérek gyűltek össze, akik úgy
korbácsolták magukat, hogy a hátukon meg a derekukon végigfolyt a vér, és
fájdalmukban meg önkívületükben ugrándoztak, mintha borzalmas
táncokat jártak volna. Csatlakoztak hozzájuk azok a ferraraiak, akik
elvesztették közeli hozzátartozóikat, hogy sírjanak, kiáltozzanak és
korbácsolják magukat, és amíg tartott a pestisjárvány, a pápa sem gondolt
arra, hogy betilthatja ezeket az ellenszenves látványosságokat.
      Szemet kellett hunynia a bordélyházak fölött is, amelyekben éjjel-
nappal nem szűnt meg a duhajkodás, mert minden tilalom értelmét
vesztette, és Itália valamennyi városából és még távolabbról is könnyűvérű
nők jöttek Ferrarába, a pestistől sem félve és a könnyű keresettől csábítva.
Emellett mindenütt tombolt a pestis, hol vadabb, hol enyhébb formában,
úgyhogy nem menekülhetett előle az ember, hacsak el nem utazott a vidék
legtávolabbi zugába. Hiszen kezdetben a bordélyházakat ünnepélyesen
bezárták, lakóikat pedig vesszővel verték ki a városból, de Ferrara erényes
lakosainak keserű panaszait hallva, Niccol? márkinak kétségbe kellett
vonnia ezeknek az intézkedéseknek a hasznos voltát, és a pápának is
szótlanul el kellett tűrnie a napról napra fokozódó nyílt erkölcstelenséget.
Ferrara lakói ugyanis azt állították, hogy a törvényes mesterségüket folytató
és ezért adót fizető örömlányok kiűzése a városból súlyos gazdasági
veszteséget okozott a városnak, és emellett a lehető legnagyobb mértékben
veszélyeztette valamennyi erényes asszony és leány tisztességét.
      - Már a nőtlen szerzetesek, papok, prelátusok és püspökök sokasága
is a városban túlságosan nagy kísértésnek teszi ki asszonyainkat -
panaszolták. - De a görögök még rosszabbak, mert ők vadásznak
asszonyainkra, mint az erdei vadra, és semmilyen gaztettől sem riadnak
vissza, és a szakálluk meg az idegen nyelvük, meg a furcsa öltözékük még a
legtisztességesebb nőket is elcsábítja, mert a nők mindent szeretnek, ami
furcsa és ami eltér a megszokottól. És még csak nem is védelmezhetik
kielégítően a tisztességüket a görögöktől, mert az ő nyelvükön nem tudnak
tiltakozni az ő szégyenletes ajánlataik ellen.
      Kiváltképpen Demetriosz hercegnek és udvari népének a viselkedése
szült rossz vért, mert ugyanolyan fürgén fogyasztották a ferrarai nőket,
ahogyan a császár a márki fácánjait és őzeit irtotta. Februártól szeptemberig
több mint nyolcszáz ferrarai hajadon esett teherbe gyanús körülmények
között, és társadalmi rangjától függetlenül sok férjezett nő is
termékenységének a jeleit mutatta, nagy rosszallást váltva ki. Ezért a pápa
jobbnak látta, ha úgy tesz, mintha nem lenne többé tudomása róla, mi
történik Ferrarában. így esett meg, hogy amikor a leghevesebben tombolt a
pestis, ujjongó menetben kísértek a városba egy szép és könnyűvérű, de jó
nevelésben részesült nőt, egy bizonyos Pulcheriát, aki Bázelből jött
Ferrarába, és így a nyilvánosság előtt tanúsította a ferrarai zsinat
felsőbbrendűségét a bázeli zsinathoz viszonyítva. Sok atya még a bázeli
időkből ismerte, úgyhogy még a püspökök meg a bíborosok is örvendezve
üdvözölték a jöttét, mivel elpártolását annak legmegbízhatóbb jeleként
értékelték, hogy a bázeli zsinat feloszlott. Egész sereg fiatal leányt hozott
magával, akiket ő nevelt a saját mesterségére, és nyíltan saját házat bérelt
magának, ahova csak a leggazdagabbak juthattak be. Azt mesélték, hogy
latinul és egy keveset görögül is tud, meg hogy nagy érdeklődéssel kísérte
figyelemmel a vitákat, és okos tanácsokat adott a görögök érveinek a
megcáfolására.
      De a pestis az iszákosokat és a józanokat, a fesletteket és az
erkölcsösöket, a gyávákat és a rettenthetetleneket egyformán begyűjtötte
fekete szekerére éjszakáról éjszakára, vakon, mint a végzet. A halál senkit
sem minősített a szíve vagy a cselekedetei szerint, hanem az ártatlant a
bűnössel együtt ragadta el. Mindezek megerősítették bennem azt a
gondolatot, hogy a pestis a legjobb bizonyíték arra, hogy teljesen hiábavaló
minden.
      November elején hát a görögök részéről Besszárion válaszolt, de
mivel őt is kötötte a görögök határozata, miszerint nem lehet vitatkozni a hit
tartalmáról, hanem csak a betűjéről, az előadása csupán a szavakról
folytatott nyelvtani disputa maradt. A kápolna, amelyben összeültünk,
nyirkosan szürkének tűnt, és a színes ablakokon át beszűrődő novemberi
napfényben mindenkinek az arca furcsa zöld fényben játszott, mintha
holttestek ültek volna össze, hogy egymással vitatkozzanak. A
parázstartókból oltalmazó fűszerek kesernyés füstje terjengett, a levegő
nehéz volt a kén meg az orvosságok szagától, és én úgy éreztem, mintha a
hangok közeledtek meg távolodtak volna, majd újra eltűntek volna az
elérhetetlen messzeségben. Figyelmem ösztönösen lankadt, és Besszárion
tudós magyarázata az explanatio meg az explicatio, az intrinsecus meg az
extrinsecus szavakról ugyanolyan értelmetlen hangzavarrá változott a
fülemben, mint a tengeri madarak messzi távolból fülembe szűrődő tompa
rikácsolása.
      Zöld színben játszott a császár kevélyen mogorva, szép arca. Lábánál
fekete-fehér tarka kutya heverészett. Jenő pápa szigorú arca és égő szeme
valahová a távolba révedt. Olyan sovány volt, hogy az orcája gödrösen
beesett, és a furcsa megvilágításban a bőrén át mintha a koponyája
körvonalait láttam volna. Besszárion nagy, kerek arca és fekete szakálla
hirtelen vadidegen lett a szememben, és mialatt a tekintetem egyikről a
másikra siklott, hirtelen ezt gondoltam: "Kik ezek, mit akarnak, mi közöm
nekem hozzájuk?"
      Úgy éreztem, mintha valahová a végtelen messzi tenger ringató
hullámaira távolodtam volna, és csak messziről és valószínűtlenül láttam
volna mindent, ami a szemem elé tárult. A saját kezemet is idegennek
éreztem, amikor megszorítottam, és ijedten arra gondoltam, hogy csak nem
leszek beteg? De a félelmem is valami valószínűtlen és jelentéstelen volt,
mert számomra hirtelen egyre ment, hogy élek-e vagy meghalok.
      Mit sem sejtve lassanként láthatatlan bilincsekbe vertem volna
magam? A béremről vitatkoztam, íródeáki rangommal kérkedtem, a görög
nyelv szavairól úgy beszéltem, mint egy tudós, minden este ugyanabba az
ágyba tértem vissza, becsültem az ételt, és elfogott a hiúság, amikor a
leányok rám pillantottak Ferrara utcáin. Több ízben lerészegedtem a bortól,
elkísértem a társaimat a bordélyházba, lefeküdtem a nőkkel, anélkül hogy
nagyobb lelkiismeret-furdalást éreztem volna, mint a többiek. Nem
hanyagoltam el a misét, részesültem a szentségekben, és a gyónások
alkalmával alázatosan bevallottam a testem bűneit, bűnbocsánatot nyerve
érettük. Nem voltam sem bűnösebb, sem bűntelenebb a többieknél, de
valahonnan szörnyű bűntudat tolult a szívembe.
      Mennyire más emberként vándoroltam ifjúkoromban, érezvén
magamban Istent és a halált, mint egyetlen igazságot! Akkor örültem a friss
víznek, és nem kötöttem magam az érzékek csábításaihoz. De amint a
kápolna rideg, zöldes megvilágításában magamat vizsgáltam, a szívem
mélyén úgy éreztem, bűntudatom egyáltalán nem csak abból fakadt, hogy
az érzékeim rabjává váltam. Kételkedésem miatt még csak bűntudatot sem
éreztem. Az is keveset nyomott a latban, hogy nem akartam elismerni a jót
meg a rosszat. Bűntudatom valamilyen mélyebb forrásból bugyogott.
      Van Isten, gondoltam, de hogy mi az Isten, azt sohasem tudhatjuk. A
tudásunk véges, a szavaink végesek, ezért bármit próbálunk is mondani
Istenről, az csak tapogatózó hasonlat. A jelenés is emberi kifejezés. Ezért
esztelenség szavakról vitatkozni, mert a szavakat csak más szavakkal lehet
magyarázni. Ha egyszer van Isten, akkor Ő végtelen és örök, és a végtelen és
örök, bármennyire ezek is csak szavak, mindig és mindenütt jelen van, a
véges és a végtelen világban egyaránt. Ezért Isten van, és mindig, mindenütt
és minden pillanatban hatással van, noha nem tudjuk, mi a létezés és a hatás
a véges világ fogalmain túl. Isten bennem van és rajtam kívül is van, mindig
és minden pillanatban. Istenben egyesül a szeretet és a gyűlölet, a hit és a
hitetlenség, a vágy és a tisztaság, úgyhogy Istenben semmi sincs ellentétben
egymással, de sohasem tudhatjuk meg, hogy ez miként lehetséges. De ha
hiszek Istenben, akkor hiszem azt a kifejezést is, hogy testté lőn, és mindazt,
ami ebből következik, úgyhogy Krisztusban Isten teljes emberként és teljes
Istenként jelent meg, és ebben nincs is semmi ellentétes vagy a gondolatot
zavaró mozzanat, hanem a Szentháromság olyan logikus és értelmes
példázat Isten mibenlétéről és hatásáról a véges és a végtelen világban, hogy
ez a tudásom jelen szakaszában számomra a legmagasabb tudásként
mutatkozik. Ez csak egy példázat a szavak véges volta miatt, de Isten
lényege és tevékenysége miatt ugyanakkor több is, mint példázat.
      De az én jelenésem nem a legmagasabb tudás kápráztató sárga fénye
volt, hanem a novemberi kápolna pestisízű, valószínűtlen zöldes fénye,
amitől csak bűntudatos és szomorú lettem. Nem Isten szólt bennem, hanem
csak megvilágosodott és sejtelmesen kitisztult mindaz, amit gondoltam és
tanultam, úgyhogy felfogtam, hogy az egyház legbelső tanításának
egyáltalán nem kellett ellentétben állnia a gondolkodó ember tudásával és
értelmével. De ennek megértése nem segített rajtam, s benne egyáltalán nem
tapasztaltam meg Istent. Csupán annyit tudtam, hogy az egyház törvény,
szokás és rendszer, és az emberek nagy tömege számára elengedhetetlenül
fontos, akik nem tudhattak, mert tanulatlanok, és akiknek ezért csak hinniük
kellett. Nem az egyház romlott, ha az egyik tagja romlottá vált, mert az
egyházat az emberek építették fel, az ember pedig, mint ember, véges, és
véges volta miatt valamennyi törvénynek alárendelt lény. Lehet hogy sok
kolostor és szerzetesrend elvilágiasodott és romlott lett, úgyhogy rászolgált
arra, hogy az emberek gúnyolódjanak rajta. Most mégis megértettem, hogy
olyan sok tehetséges férfiú miért állt be szerzetesnek és miért fordított hátat
korábbi életének. A legtöbbjük számára elegendő volt a szokás meg a hit, és
nem volt többre szükségük, de ennyi nem lehetett elég mindenki számára,
én pedig azok közé tartoztam, akiknek ennyi nem lehetett elég. Ebből fakadt
a szívemben a gyógyíthatatlan bűntudat, az a szomorúság, ami minden
örömömet elrontotta. Tőlem többet követeltek, mint másoktól, bármennyire
lázadoztam is ez ellen a követelmény ellen. Könyörtelen és
megingathatatlan parancs volt ez, és nem tudhattam, honnét eredt.
      De nem tudtam megalázkodni. Legyen így, gondoltam, legyen ez a
tudásom és tegyen hiábavalóvá minden egyebet, amit megkísérlek. Ehhez a
bűntudatomhoz képest nagyon jelentéktelen és nevetségesen kicsiny volt
minden egyéb bűn, amit elkövettem és elkövetek, hacsak a bűnöket
elkövetve nem teszek nagy kárt a másik emberben. A test és az érzékek
bűnei csupán a feledés vágya és pazarlása, a bűn álma, amiből nekem időről
időre keservesen fel kell ébrednem bűntudatomra. Talán a könyvek és a
világi tudás és a görög nyelv tanulása, sőt számomra Homérosz és Platón is
a feledésnek ugyanaz a vágya és pazarlása, és számomra súlyosabb bűn,
mint a test és az érzékek jelentéktelen bűnei. A bűn csupán egy szó, de
számomra ezentúl csak kétségbeesett igyekezetemet jelenti, hogy legalább
egy pillanatra megfeledkezzem legmagasabb tudásomról: hogy elfeledjem a
bennem lévő Istent. A bűn pihenés és a lélek álma, miként a testi álom a test
pihenése, mert máskülönben a véges világhoz kötődő test nem élhet. Ezért
az ember gyengeségében és véges voltában nem élhetne a bűn pihenője
nélkül. Ettől kezdve senkit sem vádolok többé a bűneiért, hanem az ember
természete miatt minden bűn rászolgál a megbocsátásra. Számomra a bűn a
gondolatok pihenője lesz és a gondolatok megpihenése bűn, ám ennek a
tudata kétségbeesetté tesz engem, és életem napjaiban sohasem nyerem el
belső nyugalmamat.
      Ez a tudatosságom mindig el fog választani engem a többi embertől,
gondoltam, el fog választani a természettől, a barátok természetes
társaságától, a nők szerelmétől, az otthontól meg a családtól, ahogyan
ösztönösen eddig sem voltam képes arra, hogy teljes szívemből akár
egyetlen embert is egészen közelinek érezzék magamhoz. Ez le fogja hűteni
a szerelmemet, noha kétségbeesetten szeretnék szeretni. A véges világ lesz
vigasztalan otthonom, és Isten lesz a könyörtelen atya, aki korbácsolja előre
a gondolataimat, s tudatlanságukban az emberek lesznek egyetlen
testvéreim. Istenem, istenem, tudásod gyötrelme szörnyűbb a testi
gyötrelemnél.
      Bizonyára magamban motyogtam, és révedező szemmel néztem
magam körül, azt sem tudva, hol vagyok, mert Secundinus doktor oldalba
bökött, és felrázott a gondolataimból. Az ülés befejezéséhez közeledett,
előttem pedig csak egy üres papiros volt, amire az értelmetlen hangokból és
vitákból semmi sem sikerült felírnom. De ez nem számított, mert a dolog
nem haladt előre, hanem minden egy helyben topogott, meddő civakodásba
torkollva, hogy a filioque toldalék-e vagy pedig magyarázat.
      - Mi lelt téged, csak nem vagy beteg? - kérdezte Secundinus doktor,
és távolabb húzódott tőlem, ahogyan mindenki kerülte a pestisben
megbetegedetteket. Aszott kezét dörgölte, és végtelenül bánatos, hosszúkás
arcán furcsa mosoly villant fel. - Besszárion kerülő úton mégis
tudomásunkra hozta, hogy hisz benne, hogy a Szentlélek a Fiútól is
származik - mondta. - Ha sikerül kiszorítanunk a görögöket a betűk falai
közül, és ezt el tudjuk ismertetni velük, akkor lehetséges az unió. De attól
tartok, hogy még sok idő és papiros megy rá, mivel ők maguk sem tudják,
mit hisznek. Ezért kapaszkodnak olyan csökönyösen az explanatióba az
explicatio helyett.
      Szavai ugyanolyan értelmetlenül csengtek a fülemben, mint a kutya
vakkantása. Válaszként bárgyún mosolyogtam, összeszedtem a
papirosaimat meg az írókészletemet, és a többieket követve távoztam a
kápolnából. Egyenesen a szállásomra mentem, és már messziről láttam,
hogy a sókereskedő házának a falára kátránnyal egy nagy fekete keresztet
pingáltak. A pestis végül a mi házunkba is ellátogatott.
      A szörnyű jel láttán megdermedtem a borzalomtól, és bizseregni
kezdett a fejbőröm. Ha okos lettem volna, titokban belopóztam volna a
szobámba, összeszedtem volna a holmimat és másutt kerestem volna
szállást. Mindenki így járt el, és ezt senki sem tartotta sem rossznak, sem
szégyenteljesnek. Ám én egyenesen a sókereskedő szobájába mentem, és
láttam, hogy a férfi az ágyban fekszik kékes arccal és a láztól félrebeszél. A
szolgák már elmenekültek a házból, és a háziasszony egyedül maradt két
sírdogáló gyermekével. Szemébe hulló hajjal és tágra meredt szemmel jött
elém, mosolya, szépsége sápadt maszkká merevedett az arcán. - A házban a
pestis, Johannes úr! Gyorsan menjen el, különben kegyelmed is
megbetegszik! - sürgetett.
      De a pestis elől nem lehet menekülni, gondoltam. Valóban
megvetettem volna magamat, ha nem lett volna elég a mélységes
bűntudatom, hanem ráadásul még odáig süllyedtem volna, hogy a véges
élet veszedelmeitől féljek. A félelem hatalmában nem érdemes élni.
Önmagamnak bizonyítandó, hogy nem félek, a háziasszony segítségére
siettem, igyekezvén az ágyban tartani a beteget, aki szörnyű fejfájása miatt
lázálmai közepette a falba akarta verni a fejét és ki akart ugrani az ágyból,
úgyhogy két erős ember is csak nehezen tudta visszatartani. Amikor estefelé
álomba merült, könyörtelenül felráztam. A háziasszony tiltakozására
ekképpen magyaráztam: - Azt hallottam, hogy a pestises beteget ébren kell
tartani. Ha álomba merül, átengedi magát a pestis hatalmának, és a kór
diadalmaskodik fölötte.
      - A vétkem miatt történt ez, és szörnyű büntetés egy ilyen csekélység
miatt - jajveszékelt a háziasszony. - Kegyelmed miatt, Johannes úr, titokban
abban reménykedtem, hogy ő meghal, mert ellenszenvessé vált számomra
az érintése, és az ő karjában csak kegyelmedre gondoltam. Ha ő meghal,
akkor ez Isten büntetése lesz, s ha a gyermekeim is meghalnak, nem is
tudom, mit teszek.
      - Ne locsogj, te ostoba asszony - rivalltam rá. - Ha a házasságtörésért
ilyen büntetés járna, egész Ferrarában egy teremtett lélek sem maradna
életben. Ezenkívül feltehetőleg mindannyian meghalunk, úgyhogy korai
még siránkoznod.
      De a szavai arra ösztökéltek, hogy szálljak szembe a halállal, úgyhogy
szörnyülködésem és utálkozásom ellenére újra meg újra lemostam annak a
tagbaszakadt férfiúnak a testét, hideg pólyával borogattam a fejét, s
kényszerítettem, hogy megigya az erősen fűszerezett bort és megegye a
levest, amit a háziasszony főzött, nehogy teljesen elveszítse az erejét, és
mindig újra meg újra felráztam, ha aludni próbált. Olyan szörnyűek voltak a
kínjai, hogy amikor öntudatánál volt, könyörgött, hogy hagyjam békében, de
én a legvégsőkig a gondját viseltem. Az volt a legutálatosabb, amikor végre
kifakadtak a fekélyei és a bűzükkel az egész szobát megtöltötték. De miután
megmosdattuk és bekötöztük, s egy másik ágyba fektettük, és minden
ágyneműjét elégettük az udvaron, végre hagytuk aludni, mert a
testhőmérséklete alább szállt. Több álló napon át én is csak egy-egy rövid
pillanatra hunytam le a szemem. Most elhagyott az erőm, és a lépcsőn
összeestem. A háziasszony a saját ágyába vonszolt, mellettem aludva és a
testével melengetve engem.
      Miután felébredtem, ennem adott, és így szólt: - Azt hiszem, a férjem
meggyógyul, mert miután felébredt, nagyot evett és aztán újra elaludt. Nem
tudom, hogyan fizethetném meg a kegyelmed jóságát és bátorságát, mert
kegyelmed nélkül bizonyára meghalt volna. Isten valóban könyörületes
hozzánk, mert a gyerekek egészségesek maradtak és mi sem betegedtünk
meg.
      - Tudom, hogy van Isten - feleltem -, de bennem nincs szeretet, és
ebben a véges világban nem ismerek különbséget jó és rossz között. Nem
jóságból tettem, nem is hálából, és nem is azért, mintha azt éreztem volna,
hogy bármivel adósa lennék a férjednek. Tényleg nem akarok jótetteket
gyűjteni. Ezért jobb lesz, ha a karomba jössz, ha meg akarsz jutalmazni, mert
az élvezetet nyújt nekem, megnyugtatja a testemet és álmot hoz a szememre.
      Ám ő azt hitte, hogy csak tréfálkozom, s nem mert többé bűnbe esni
velem, noha talán lett volna kedve hozzá. Ehelyett inkább kiadós jó ételt
főzött, a férje pedig, miután felébredt, már talpra is állt, újra mohón evett és
nem győzőn csodálkozni, miért tartozott éppen ő azon kisszámú emberek
csoportjába, akik felgyógyultak a pestisből. Végtelenül hálás volt nekem,
úgyhogy kezdett nyomasztani a társasága. Ezért az est leszálltakor
zsákvászon kámzsába bújtam, és az utcára mentem, hogy segítsek a fekete
szekér kocsisának felrakni a kocsira a holttesteket, amelyeket még a saját
hozzátartozóik sem voltak hajlandók megfogni.
      Amint a szekeret kísértem, a kivilágított bordélyházakból zeneszó és
vidámság hallatszott, az utcán pedig részegek jöttek velünk szembe
dülöngélve és okádva. A temetőig kísértem a szekeret, és a sírásók meg a
pap, aki gyorsan beszentelte a tetemeket, valamint a szekér kocsisa semmi
mással nem törődött, csak a holttestek számával, hogy ennek megfelelően
kapják meg a bérüket. Engem bolondnak tartottak, hogy fizetséget nem
kérve vállaltam az iszonyú munkát.
      De látni és tapasztalni akartam a halált, érezni akartam a halál szagát,
és meg akartam érteni az ember teljes szegénységét a halál előtt. Ezért
elmentem azokba a fészerekbe, amelyekben a legszegényebb betegeket
gyűjtötték össze a temető mellett, hogy a halált várják. Volt ott néhány
jámbor szerzetes, akik kimerülve és lesoványodva próbálták enyhíteni a
betegek szenvedéseit, és velük együtt imádkoztak, mivel ezek közül a
nyomorultak közül a legtöbbnek az oltáriszentség és az utolsó kenet nélkül
kellett meghalnia. Csatlakoztam ezekhez a rettenthetetlen szerzetesekhez, és
több napon át hordtam a vizet a betegeknek, élelmet vásároltam nekik és
imádkoztam velük, amikor testük kihűlését és tagjaik elzsibbadását érezve
megsejtették a halál közeledtét és lelki ínség lett úrrá rajtuk. És ezek a
nyomorult, együgyű emberek nem akarták, hogy a saját nyelvükön
imádkozzam, hanem jobban hittek, ha latinul mondtam az imát. Arra kértek,
hogy fogjam szorosan a kezüket, mígnem a fejük hátrahanyatlott, szájuk
elnyílt, s még néhányszor megrándult a testük, míg el nem szökött belőlük a
lélek, és testük egy roppanással a halálba nem hanyatlott. De a halál
kisimította az arcukat, békét hozott, amiben éltük napjaiban nem sok részük
volt, és a halálban ez volt az egyetlen vigasztaló.
      Bizonyára a virrasztás és a testi kimerültség, meg az a sok szenvedés,
amit láttam, felkavarta a szívemet, mert ha közülük valaki, aki lelkileg
éberebb volt a többieknél, azért könyörgött nekem, hogy hívjak papot, hogy
bűnbocsánatot nyerjen, és egyetlen pap sem volt hajlandó eljönni a pestises
szegények halálos ágya mellé, akkor én ereszkedtem térdre mellette, és így
győzködtem: - Ő maga mondta: ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az
én nevemben, ott én is velük leszek. - Ha ezt elhitte a beteg, és velem együtt
imádkozott, akkor így beszéltem: - A bűneid bocsánatot nyertek. - De senkit
sem áldottam meg az örök életre, és jól tudtam, hogy vétkezem az egyház
ellen, amikor így cselekszem, de szívem kevélységében úgy vélekedtem,
hogy ezt a bűnt el tudom viselni.
      Valahányszor, amikor erőm fogytával visszatértem a szállásomra,
alaposan megmosakodtam, megfüstöltem zsákvászon kámzsámat, amit
távol tartottam a többi ruhámtól, nehogy veszélyeztessem a társaimat, mivel
azt hitték, hogy a pestis érintés útján és a ruháktól terjed. Munkába menet
még a számat is kiöblítettem fűszeres borral. De az egyik este néhány társam
meglepett, amint egy gyermek holttestét vittem az ölemben a halál
szekerére. Ujjal mutogattak rám és dühösen figyelmeztettek, nehogy a pápai
kancelláriára vigyem a fertőzést. A következő napon Secundinus doktor jött
elém a kapuhoz, és így szólt: - A gyepmester hivatala a gyepmesteré, az
íródeák feladata az íródeáké. Ne gyere többé munkába, amíg nem bizonyos,
hogy nem hozod ránk a pestist!
      De rajtam vakbuzgóság lett úrrá, hogy bebizonyítsam magamnak,
hogy nem félek a haláltól, és bizonyára arra is gondoltam, hogy amennyiben
nem fertőződöm meg a pestissel, ez ugyanolyan jó jel lenne számomra, mint
bármi más, hogy az életem folytatásának van valami célja, amiről nem
tudhattam. Ezért csak dacosan örvendeztem, hogy a kötelességeimtől
megszabadultam, meg attól, hogy az üres szócséplésbe fulladó vitát
hallgassam, és folytattam irgalmas munkálkodásomat, ami nekem
egyáltalán nem jelentett irgalmasságot, hanem csak a szívem dacolását a
halállal.
      Az egyik éjszaka feketébe öltözött nő jött a halál lakába, hogy lemossa
a betegek fekélyeit, és megitassa a szomjúságtól ordító lázas betegeket. Nem
volt sem apáca, sem bábaasszony. A fejére kendőt kötött, úgyhogy az ember
parasztleánynak hihette, az arcát pedig korommal maszatolta be, nehogy
felismerjék. De amikor elmentem mellette, felismertem a kenőcsök illatát,
ami belőle áradt, mintha paradicsomi fuvallat lett volna a halál bűze
közepette. Valami annyira ismerős volt benne, hogy fáradt szívem hevesen
kezdett kalimpálni a mellkasomban. Megfogtam a karját, kényszerítettem,
hogy felém fordítsa az arcát, és elborzadva felkiáltottam: "Fenséges Beatrice
kisasszony, hogyan került ide?"
      Bekormozott arcán is átragyogott szépsége, és a keze piszkosan is
előkelő nő keze volt. Ijedten meredt rám, zihált, mint aki életveszélyben van,
és így szólt: - Hát te magad mit csinálsz itt? Ez nem az íródeák pulpitusa, itt
nincs toll, sem papiros.
      De ezt nem becsmérlőleg mondta, bár sértett engem, hogy úgy
emlékezett rám, mint hitvány íródeákra. - De itt van a halál - feleltem. -
Előtte talán egyenrangúak vagyunk, még akkor is, ha a tudásra irányuló
törekvésem nem is tett egyenrangúvá önnel, fenséges Beatrice.
      - Igen, igen - mondta ő sietve -, a halál előtt egyenrangúak vagyunk,
s én annyira vágyom a halált, hogy elébe futok. De neked ugyan mi okod
van rá, hogy keresd a halált? Miért nem bízod azt a szerzetesekre meg a
bűnözőkre? Vagy talán te is bűnöző vagy, akit erre a borzalmas munkára
kényszerítenek?
      - Nem vagyok bűnöző - tiltakoztam hevesen. - A saját szabad
akaratomból vagyok itt, hogy ismereteim gyarapítására a halált
tanulmányozzam, és egyáltalán nem könyörületességből. De téged nem
értelek. Azt hittem volna, hogy táncolva meg nevetgélve és koszorúval a
fejeden mámorosan és ittasan futsz a halál elé, ahogyan a mendemondák
szerint a várkastélyban ünneplik a halált. Téged senki sem kényszerít ide.
      - Ily kevéssé érdekel a halál - felelte, s a haldokló mellé, akit ápoltam,
a fekélyek váladékával és a vértől fekete hányadékkal összemocskolt
szalmára térdelt, és buzgón megcsókolta a nő haláltól kéklő arcát, mintha a
halált akarta volna magába csókolni.
      - Elment az eszed? - borzadtam el. - Menj a dolgodra, öblítsd ki a
szád, mosakodj meg és válts ruhát, akkor talán még megmenekülhetsz!
      Ő mogorván rám szólt, hogy törődjem a magam dolgával. Az egyik
beteg jajgatása elszólított mellőle, s mindketten külön-külön folytattuk a
munkánkat. A vizet mégis én hordtam helyette, mert a favödör túlságosan
nehéz volt neki. Időnként találkozott a tekintetünk, s ő dacosan felkapta a
fejét, mintha haragudott volna rám. Amikor szürkén derengeni kezdett, a
szerzetesek visszajöttek a fészerbe, mi pedig kivittük a nő holttestét. Amint
az ajtónál álltam a holttesttel a lábam előtt és magamba szívtam a friss
levegőt, Beatrice lépett mellém kendője szélével takargatva az arcát a
szerzetesek elől. Semmit sem szólt, s én sem szóltam semmit. A temetőben
elcsendesedtek a hangok, és valahol egy kakas kukorékolt.
      Útnak indultam, de visszapillantva láttam, hogy néhány lépésnyi
távolságra követ. A világosodó novemberi hajnal nyirkosan hideg volt. A
félhomályban már meg lehetett különböztetni a házak falait és tetőzetét. -
Mit akarsz tőlem? - kérdeztem.
      - Nem tudom - válaszolta, és továbbra is a nyomomban lépkedett. A
hajnal ridegségében szerintem minden ugyanolyan értelmetlen és
valószínűtlen volt, mint a haldoklók teste a pestisfészerben. Ő követett a
sókereskedő házába. Ajtót nyitottam neki, és ő előttem lépett a szobába. A
hamu alól előkapartam a parazsat, fát raktam a tűzre, s miután a fahasábok
lángra lobbantak, nedves gallyakat és fűszereket tettem a tűzre. Amikor a
kesernyés füst megtöltötte a szobát, levetettem magamról a ruhát és
kiteregettem a füstbe. Aztán mosakodni kezdtem. Amikor kisvártatva
ránéztem, láttam, hogy ő is levetkőzik, és a ruháját az én ruhadarabjaim
mellé aggatja a gomolygó füstbe. Amikor magamat szárítgattam, ő kezdett
mosakodni, és mezítelen teste reszketett a hidegtől.
      - Melegíthetek vizet neked - ajánlottam, de ő nem válaszolt. A halál
összekapcsolt bennünket, mintha testvérek lettünk volna, úgyhogy nem
kellett szégyellnünk egymás előtt meztelenségünket. Amikor elindultam
felfelé a lépcsőn a szobámba, ő követett, még mindig a durva törülközővel
szárítgatva magát. A szobámban hűvös volt, s egy tiszta inget adtam neki,
de ő nem bújt bele, hanem csak a testére szorította. Miután a kormot lemosta
az arcáról, s hagyta a vállára omlani szőke fürtjeit, nagyon szép volt.
      - Te fázol - mondtam.
      Ő elnézett mellettem valahová a messzeségbe, ijedt barna szemével.
Csak a szemét néztem, bármily szépek voltak is fehér idomai. - Az
ágyadban báránybőr takaró van - jegyezte meg.
      - Igen, az - hagytam helyben. - De nem vagyok sem angyal, sem
szent. - A háziasszony egy tál ételt hagyott az asztalomon. Vágtam egy
szelet kenyeret, s falatozva az ágyba bújtam. Ő pedig mellém feküdt a bunda
alá. Tagjai egészen kihűltek, s még az ujjai is hidegek voltak, amikor kivette
kezemből a kenyeret. A felét letörte magának, és enni kezdett.
Kenyérmorzsák hulltak a keblére, s én csak néztem, néztem. - Töröld le! -
szólt rám, én pedig gondosan letöröltem kebléről a morzsát. A kezem
megpihent a szíve fölött, ő remegett, s éreztem, hogy ver a szíve a kezem
alatt. Én is remegni kezdtem. - Jaj, Beatrice! - suttogtam, és a szívem
megdermedt a tudás szörnyű kínjától, mert tudtam, hogy ő más és idegen
mellettem az ágyban, és sohasem tud megváltozni, bármi történjék is
kettőnk között.
      Ő sírni kezdett, karját a nyakam köré fonta, és arcát a mellemre
szorította, úgyhogy éreztem, amint a bőrömre hullanak forró könnyei.
      - Ne sírj - vigasztaltam. - Te a fejedelem leánya vagy, én pedig csak
egy hitvány íródeák. Ezen nem lehet változtatni, s ezen a sírás sem segít.
      - Nem, nem - zokogta ő. - Nem azért sírok. - Felemelte könnyektől
maszatos arcát s tekintetében félelem tükröződött. - Jóvátehetetlen bűnt
követtem el - mondta. - Olyan bűnt követtem el, amit nem mondhatok el
senki emberfiának ezen a földön, még a gyóntató papomnak sem. Ennek a
bűnnek a szörnyűségéhez képest semmiség minden, ami velem történik. De
esküszöm neked, hogy nem önszántamból tettem, hanem csak kényszerből.
      Elhallgatott, elborzadva meredt rám, és így folytatta: - Kényszerből,
kényszerből, kényszerből, igen, de a kényszer élvezetet okozott nekem, és a
bűn félelmetessége vágyat ébresztett bennem, amitől nem tudok szabadulni,
bármit tegyek is. Ezért lenne jobb, ha meghalnék.
      - Emberek vagyunk. Ezért nincs olyan szörnyű bűn a világon, amit ne
lehetne megbocsátani - feleltem.
      Ő hevesen rázta a fejét, úgyhogy szőke fürtjei az arcomat súrolták. -
Te nem tudod - mondta. Aztán ajkát a számra tapasztotta, mintha engem
csókolva menekült volna kétségbeesve a legtitkosabb bajából.
      - Beatrice - mondtam -, te vagy az első és az egyetlen nő, akibe valaha
is esztelenül beleszerettem, éspedig abban a pillanatban, amikor a
templomban megláttalak húsvét reggelén gyertyával a kezedben.
Vágyódtam a szépséged után, vágyódtam az elérhetetlenséged után, de
most, hogy a karomban tartalak, olyan, mintha egy hideg tetemet ölelnék, és
a csókod hamuízű a számban.
      Ő az ujjai hegyével a forradást simogatta a mellemen, és ezt mondta: -
Nem kellett volna megcsókolnod engem akkor a templom lépcsőjén, de még
rosszabbat tettél, amikor erőszakkal csókoltál meg Benzi doktor kertjében.
Szörnyű érzés az, hogy a férfi erősebb a nőnél, és a nő élvezi ezt az
erőszakot. Valóban meg kellett volna öljelek téged ezért, de túlságosan
vágyódtam utánad.
      Nem hittem a fülemnek. - Hát te szeretnél engem? - kérdeztem
hitetlenkedve. - De hisz ez lehetetlen!
      - Nem tudom, mi ez - felelte -, de a józan eszem meg a büszkeségem
tüzes tajtékká olvadt bennem, amikor a vért láttam folyni a csupasz
melledből, és amikor a számat a szádra tapasztottam. Ezért tiltottam meg
neked, hogy még egyszer találkozz velem. Ezért voltam napokon át olyan,
mintha tűzben égtem volna, és azóta is tűzben égek. Talán azzal bűvöltél
meg, hogy furcsa történetedet elmesélted nekem és a kezembe adtad azt a
cirádás övcsatot.
      - Csak a pestis meg a halál vakított el téged - mondtam. - Nem
tudod, mit beszélsz.
      - Igen, igen - hagyta rám -, minek is ok nélkül beszélni. - Zokogva és
remegve szájával a számat kereste, míg azt nem éreztem, hogy elönti őt a
vágy vakító mámora, és nekem is a gyönyör perzselő lángja járta át a
testemet. Amint magamhoz szorítottam, éreztem, hogy már nem ártatlan, de
ennek tudata még tombolóbb szenvedélyt korbácsolt fel bennem, úgyhogy
haraptuk egymást, mint a párzó állatok.
      De miután öleltem őt, úrrá lett rajtam a vigasztalan bizonyosság, hogy
ennél közelebb sohasem engedhetem őt magamhoz, hogy ennél többet ő sem
ismerhet meg belőlem, csak fekhet mellettem, és megérinthet a kezével. A
vágy véges, a test gyönyöre véges és hirtelen tovatűnő, s az ember a másik
embert még akkor is csak a testével érezheti, amikor a legközelebb érzi
magához őt. Ő is szomorú volt és csukva tartotta a szemét. Gyengéden
magamhoz öleltem, és mindketten mély álomba merültünk, és a
kimerültségtől nem is tudtunk a következő napra gondolni.
      Csak délután ébredtem arra, hogy a háziasszony bejött a szobába,
hogy szokása szerint valamivel foglalatoskodjék. Ám amikor egy idegen nőt
pillantott meg mellettem az ágyban, a cseréptál kiesett a kezéből, élesen
felsikoltott, kezével eltakarta a szemét, és kiszaladt a szobából. Szerencsére
nem látta Beatrice arcát, csak azokat a szőke fürtöket a fejem mellett, mert a
takarót védőleg gyorsan ráhúztam. Beatrice felébredvén felült az ágyban,
álmosan megdörgölte a szemét, mint egy gyermek, és ámulva nézett rám.
Hirtelen mennyei mosoly ömlött el az arcán, s ahogy orcáján még ott
piroslott az álom, és barna szeme sugárzott, szebb volt mint valaha.
      - Barátom - szólalt meg, és soha még oly édesen nem borzongtam,
mint ettől a kis szótól.
      - Bizonyára éhes vagy - mondtam, kibújtam az ágyból, gyorsan inget
húztam magamra, és elébe tettem a cseréptálat, amit a háziasszony hozott
be, s ami, csodák csodája, nem tört össze és fel sem borult estében. Az
éjszaka érintetlenül maradt ételt is az ágyba vittem, és mindketten mohón és
örömmel ettünk. Borom nem volt, de vizet ittunk, ő pedig így szólt:
      - Soha semmilyen étel nem ízlett még nekem ilyen csodálatosan!
Egyetlen bor sem volt ily édes és részegítő a számban, mint ez a víz. A mai
napon ujjongok, hogy megkímélt a pestis, és élek még, bár tegnap a
legszívesebben meghaltam volna.
      - Beatrice, nem fenyeget nagy veszedelem bennünket? - kérdeztem. -
Nem hiányzol a várkastélyban?
      - Talán félsz? - lepődött meg.
      - Nem magam miatt - mondtam. - Ezek után számomra már minden
közömbössé vált. A pestis után is minden egyre megy. De neked nem
szeretnék kellemetlenséget okozni.
      - Higgy nekem, barátom - felelte -, annál nagyobb kellemetlenség
nem érhet, mint az, hogy nem találkozhatom többé veled és nem érezhetlek
téged így magam mellett. Nem dacolok többé. Nem vágyom erőszakra, sem
fájdalomra, hogy megalázkodjam. Melletted még a megbocsáthatatlan
bűnöm is oly távolinak tűnik, hogy gondolni sem akarok rá többé.
Megszabadítottál a gonosztól, barátom. Édes a szívemben és a testemben ez
a tüzes forrongás, és újra felforr bennem, ha csak hozzám érsz. Mondd,
barátom, mi ez?
      De én semmit sem szóltam. Csak szilaj gyengédséget éreztem iránta,
amikor a barátjának nevezett. Egy pillanat múlva a kezemet megragadva így
folytatta: - Nem, semmitől sem kell félnünk, hacsak valaki meg nem lep itt
bennünket. Több éjszaka maradtam távol a várkastélyból. Először a
kolostorban ápoltam betegeket, amíg az apácák rám nem ismertek. Hidd el
nekem, hogy nyíltan még az apám sem mer kerestetni. Talán titokban
érdeklődhet utánam, ha nagyon sokáig elmaradok, de senkinek sem jut
eszébe, hogy a pestisesek fészerében keressen. Ő tudja, fejedelem atyám,
hogy nekem van okom a távolmaradásra, ha akarom, és ebben nem
akadályozhat meg.
      Az arcán és a mosolyában magabiztosság, diadalmámor, s
ugyanakkor valami baljóslatú is volt, amitől riadtan összerázkódtam és
rámeredtem. Ő oly erősen szorította meg a kezemet, hogy fájt, és ezt
mondta: - Ne gondolj rá, ahogyan én sem akarok rá gondolni. Bármilyen
szörnyű legyen is a bűnöm, szabad kezet ad nekem, hogy azt csináljak, amit
akarok. A fejemet vétetheti, ahogyan a tulajdon fiát, Udót is megölette, de
ezt mégsem akarja megtenni, mert szeret engem. Szeret engem, hallod?
      Szavainak oly borzalmas csengése volt, hogy reszketni kezdtem,
mintha fáznék. - Ha megtudná - mondta Beatrice -, kegyetlenebb büntetés
volna számára, mintha pestisben meghaltam volna. Borzalmas szerelmében
oly féltékeny, hogy egyetlen kérőhöz sem volt hajlandó hozzáadni, noha
nagy előnyei származtak volna belőle. Szitkozódva fogadkozott, hogy a
halála előtt egyetlen férfinak sem enged át. És ő szörnyen erős, ijesztően
erős, ha haragra gerjed, még az ezüstserleget is össze tudja morzsolni a
kezében.
      - Beatrice, nem szökhetnél meg velem más országokba, ahol senki
sem ismer téged? - De mihelyt kimondtam, máris hideg lett a szívem, és
tudtam, hogy valójában nem is kívánom, hogy így legyen. Ezért
megkönnyebbülést jelentett számomra, amikor ő ezt felelte:
      - Légy észnél, barátom! Engem túl könnyű felismerni. Nincs olyan
ország a földön, ahol utol ne érne a bosszúja. Nem is jutnánk messzire
Ferrarától, mivel a pestis miatt minden utat és ösvényt őriznek. És nem
akarom, hogy téged megölessen, mert a barátom vagy, az egyetlen barátom.
A fejedelem a törvény felett áll, és a fejedelem gyermekeinek nem lehetnek
barátai - fűzte még hozzá. - Félnek tőlünk és hízelegnek nekünk, és
mindenki csak a saját érdekeit lesi. Előtted nem volt egyetlen férfiú sem, aki
meg mert volna érinteni, attól tartván, hogy megharagszom, bár a szívem
mélyén én is vágyakoztam, mint minden fiatal leány. Ezért csináltam
magamnak erényt a büszkeségemből és az ártatlanságomból, amíg teutánad
meg nem történt az a szörnyű... - Elsápadt és behunyta a szemét. - Csókolj
meg, barátom - suttogta -, hogy minden mást feledjek!
      Hideg szívvel, gyengéden és barátilag megcsókoltam. Ő a nyakam
köré fonta a karját és nagyot sóhajtott. Kis idő múlva kinyitotta a szemét,
hosszan a szemembe nézett és elnevette magát, mintha valamilyen rettenetes
tréfán mulatott volna. - Hát nem hallottad a dalt a nép száján? - kérdezte. -
A fejedelemről szól ez a dal. Én nemzettem őket, én neveltem fel őket, az
ördög vigye el, talán hagyjam, hogy egy idegen szakítsa le a virágukat,
bolond lennék!
      Titka immár nem volt titok számomra. Ezt megérezvén keservesen
felzokogott, és a gyötrelmes feszültségből felengedvén teljesen elernyedt. -
Valakinek be kellett vallanom - szólt. - Valaki emberfiának el kellett
mondanom, mert ezt egyedül nem lehet elviselni. Hiszen te a barátom vagy!
De ezután bizonyára többé nem tudsz szeretni engem. - Tekintetében
gyötrelemmel és büszkeséggel meredt rám. Eddig még sohasem álltam oly
közel a halálhoz, mint ebben a pillanatban, mert szemében ott remegett a
vágy, hogy megöljön vagy megölessen, mivel olyasmit fedett fel előttem,
amit nem lehet más embernek elmondani, még a gyóntató papnak sem, akit
fogadalma hallgatásra kötelez. Egyetlen szóval kellene csak célzást tennie
rám az apja előtt, s én már nem is lennék többé. Ebben a pillanatban jobban
féltem tőle, mint a pestistől, és nem lettem volna ember, ha természetellenes,
borzalmas titka nem idegenített volna el minden vágyakozástól, függetlenül
az iránta érzett gyengédségtől. És ezt az ösztönös elidegenedést nem
enyhíthette az a gondolat, hogy nem ő volt az oka, meg hogy irtózva
önmagától a halált kereste a pestisesek fészerében.
      - Beatrice - szóltam -, a szemedben gyilkosság remeg.
      Összerezzent és hirtelen behunyta a szemét, mintha önmagától félt
volna, és távolabb húzódott tőlem.
      - Keveset tudsz rólam - folytattam -, csak a testeddel éreztél a
barátodnak. Fölösleges bizonygatnom neked, hogy sohasem fedném fel a
titkodat, mert az emberben minden bizonytalan, és mert minden pillanatban
változunk és keveset tudunk önmagunkról meg a megbízhatóságunkról.
Hogyan bízhatnánk meg hát valaha is maradéktalanul a másik emberben?
Ölj csak meg nyugodtan, ha attól megkönnyebbülsz, ezt már másodszor
mondom neked, és nem ellenkezem, hisz senki sem látott bejönni téged,
éjszaka pedig könnyen kisurranhatsz titokban a házból, és téged senki sem
merészelne megvádolni, még akkor sem, ha gyanakodnának rád. Nem ér
annyit az életem, hogy valaki lármát csapna miatta, és magad láttad, hogy
pestiseseket ápolok, amiből sejtheted, hogy vajmi keveset törődöm az
életemmel. De a te számodra, Beatrice, ez a választás pillanata, amikor az
életedről döntesz. Válaszd csak a hidegséget, a megátalkodottságot és a
szíved halálát, ha úgy hiszed, hogy ettől boldogabb leszel. De nem hiszem,
hogy így lesz. Az évek múlásával csak egyre boldogtalanabb és
magányosabb leszel.
      - Nem értem, mit beszélsz - mondta mogorván. - Hiszen én szeretlek!
      - Amikor az ébredésünk pillanatában mosolyogtál és amikor a
barátodnak neveztél, talán szerettél engem - feleltem. - Ebben a pillanatban
inkább gyűlölsz, mint szeretsz, és nem is róhatlak meg érte.
      Ő csak csökönyösen ismételgette: - Tényleg nem értem, mit akarsz
mondani. Te nem szeretsz engem. Árad belőled a hidegség, és a kezed is
olyan, mint a jég a kezemben.
      - Mit vársz tőlem, Beatrice? - kérdeztem türelmetlenül. - Szabadulást
a bűntudatodtól, élvezetet, feledést? De az ember sohasem szabadul meg a
bűntudatától! Az én bűntudatom még rosszabb, mint a tied. Legyünk hát
barátok, ahogyan mondtad, és csitítsd el bűntudatomat egy pillanatnyi
megnyugvással az öledben, miként én is elcsitítom a te bűntudatodat az
ölemben. De ez nem a mennyország, hanem a föld, ugyanaz a föld, amellyel
egyesülünk a halálunk után. Önmagamat csapnám be, ha azt képzelném,
hogy valamivel több ennél.
      Ő minden igyekezetével próbálta figyelemmel kísérni és megérteni a
szavaimat. Bár nem értette meg, mégis átérezte a gyötrődésemet, önmagáról
megfeledkezett és visszatért belé a gyengédség, úgyhogy a nyomasztó
árnyék eloszlott fölöttünk. - Te magad mit akarsz? - kérdezte. - Mi a te
titkod?
      De ezt hogyan magyarázhattam volna meg neki? - Semmit sem tudok
a mennyországról - mondtam. - Talán nem is hiszek a mennyországban, de
vágyódom a végesből a végtelenbe, a feltételesből a feltétel nélkülibe. A
mennyek polgára szeretnék lenni, nem pedig a földé, de nincs bennem
szeretet.
      - Igen, igen! - kiáltottam fel gyötrődésemben. - Az emberi tudás
keretei között már tudom, mi az Isten, de nem ismerem Őt, mert nincs
bennem szeretet. Ha pestiseseket ápoltam, szánva őket, ezt csupán dacból
tettem, nem szeretetből. Érted, Beatrice, barátom, dacból az életemet is oda
tudnám adni, komolyan meg tudnám tenni, ha ezzel segíthetnék rajtad, de
ezt is csak dacból tenném és ez sem volna szeretet. Legjobb cselekedeteim
sem érnek semmit, mert hiányzik belőlük a szeretet.
      Talán esztelenség és káromlás volt a részemről, hogy ilyeneket
beszéltem, amikor mellette feküdtem az ágyban a testi gyönyör meg a
szenvedély után, még mindig az oldalamon érezve az ő mezítelenségét. De a
halál vett körül, és a testi élvezet a halál testvére, és nem is érezhettem
keservesebben az ember legbelső idegenségét, mint most, amikor
lefeküdtem vele. Ő gyengéden simogatott és csókolgatott, vigasztalván
gyötrődésemben, amit nem értett meg, úgyhogy sírtam a karjában.
Beesteledett, és a szobában félhomály, majd sötét lett. Végül fáklyák
világítottak be a szobába, és újra a fekete szekerek zörögtek végig az
utcákon, a kocsis pedig rekedt hangon kiáltozta: - Rakják ki a holttesteket, a
holttesteket!
      Kisurrantam, hogy a szobából behozzam a ruhánkat, felöltöztünk, és
ő a kendője alá rejtette a haját, és újra bekormozta az arcát, hogy ne lehessen
felismerni. De a zsákszövetből készült kámzsa ellenszenves lett számomra.
Újra féltem a haláltól, és mintha valamilyen módon tisztába jöttem volna
magammal, úgyhogy a bensőmben semmi sem kényszerített többé, hogy
visszatérjek a haldoklókhoz. Mindketten halogattuk a távozást a szobából,
végül egymásnak estünk, úgy ölelkezve és csókolózva, mintha sohasem
akarnánk elválni egymástól.
      - Ha visszatérek a várkastélyba - mondta -, senki sem kérdez semmit
tőlem, de a fejedelem figyeltetni fog, és talán nem is sikerül többé
észrevétlenül távoznom. Ha tehát még eljönnék hozzád, valaki követhetne,
és így a szobádba vezetném a gyilkosokat.
      - Tedd, amit jónak látsz - feleltem. - Mindig tudod, hol találsz meg
engem. - De ugyanolyan világosan tudtam, mint ő, hogy ennél többet már
nem adhatunk egymásnak. Ha még találkoznánk, az csupán a testi vágy
meg a magány gyötrelme volna. Ezért még tüzesebben csókoltuk és
simogattuk egymást, hogy önmagunkat félrevezessük, és azt higgyük, hogy
a találkozásunk több annál, mint amennyi a valóságban volt.
      Az éj sötétjében elkísértem őt a várkastély közelébe, ahol megállított,
és azt mondta, tudja, hogyan jusson be, és megtiltotta, hogy tovább kísérjem,
nehogy veszélynek tegyem ki magam. - Semmi rosszat sem akarok neked,
barátom - mondta -, hanem csupa jót kívánok neked.
      - Én is minden jót kívánok neked - feleltem, így váltunk el egymástól,
és ő eltűnt a sötétben, s engem sötétség vett körül, de a földi sötétségnél
rosszabb volt a reménytelen sötétség a szívemben. Tapogatóztam előre, úgy
kerestem a visszavezető utat a sókereskedő házába. A szobába mentem,
ledobtam magamról a füstszagú ruhát és elégettem, felszítva a tüzet, hogy
egyetlen foszlány se maradjon belőle. Olyan volt, mintha mindent el
akartam volna égetni, ami történt, a gondolataimat, a kételyeimet, a
bűntudatomat, a pestist és a szerelmet, a testi vágyat és a gyengédséget.
      Amikor újra megmosakodtam, a sókereskedő felesége jött be a
szobába gyertyával a kezében. Meglátván a tűzben a zsákszövetből készült
kámzsát és megérezvén az égő szövet szagát, örömtelin felkiáltott: -
Csakhogy végre észhez tért, Johannes úr! Minden este és reggel imádkoztam
kegyelmedért.
      A gyertyát az asztalra tette, hozzám lépett, a durva vászonnal a
vállam kezdte törölgetni, és dorgálólag így beszélt: - Jaj, Johannes úr, ki volt
az az idegen nő az ágyában? Ilyesmit sohasem feltételeztem volna
kegyelmedről. Óvatosabbnak kellene lennie, és mi lesz a papi pályájával, ha
a leánynak gyereke lesz, és el kell vennie feleségül? Jaj, Johannes úr, hacsak
sejtettem volna, hogy ennyire nyugtalan a teste, magam nyugtattam volna
meg kegyelmedet, és még csak nem is lett volna túl nagy bűn, ha nem a
magam örömére, hanem a kegyelmed javára csináltam volna, és talán még a
férjemnek sem lett volna ellene kifogása, hiszen az életét köszönheti
kegyelmednek. Jaj, jaj, miért is nem kérte azt tőlem illedelmesen és egészen
tisztességesen? Ha másként jár el kegyelmed, súlyos bűnt követ el, és nem
tűröm, hogy kegyelmed a saját kárára idegen nőket hozzon az ágyába,
hanem legyen ez az utolsó eset.
      Keserűen azt válaszoltam, hogy nem vagyok köteles elszámolni neki a
cselekedeteimmel, és nem illik hozzá, hogy megszabja, hogyan és kivel
töltöm az éjszakáimat, noha nem fogadott el többé lakbért tőlem a szobámért
azután, hogy segítettem neki ápolni a pestisben megbetegedett
sókereskedőt. - De azt hiszem, mégis ez volt az utolsó eset - mondtam. - Az
a leány többé nem tér vissza hozzám, és magam is azt hiszem, hogy egész
életemre elegem lesz a nőkből.
      - Jaj, jaj, nem ismeri kegyelmed a nőket! - óbégatott -, és a kegyelmed
szavai csak azt mutatják, hogy milyen fiatal és tapasztalatlan ezekben a
dolgokban. De messziről kerülje el őt, és ne engedje be többé a szobájába,
hanem maradjon szilárd az erkölcseiben, bárhogyan csábítsa is kegyelmedet!
Ugyanis nem ismeri eléggé önmagát, Johannes úr, és azt sem tudja, milyen
elbűvölő hatással van minden nőre és milyen szép kegyelmed, úgyhogy
nekem már az is jólesik, ha gyengéd kézzel a hátát törölgethetem. De ha
önfejű az a leány, kereken utasítsa vissza, és én is szólok a kegyelmed
érdekében, ha a leány szülei kezdik zaklatni.
      Körém tekerte a törülközőt, a mellemet meg az oldalamat paskolta,
hogy megszárítson, bár már nem volt szükségem szárításra. Zihálva
lélegzett, és lelkesen folytatta: - És abban is nagyon téved kegyelmed, ha azt
hiszi, hogy egy ostoba leány miatt elege lett a nőkből. Ha nem lennék
erényes nő, könnyen megmutathatnám kegyelmednek, mekkorát téved,
amikor azt hiszi, hogy elege lett belőle. Egy fiatalember telhetetlen a női
dolgokban, és sokan még vénségükben is próbálkoznak, mert az akarat
bizony még megvan bennük, még ha a képesség hiányzik is hozzá. Nem,
fölöslegesen ne engedje magát elcsüggedni, Johannes úr, mert az ereje
bizony visszatér és az erejével együtt a vágy is, mihelyt kipihente magát és
evett egy jót.
      Haragra gerjedve rászóltam, hogy hagyja abba az ostoba locsogást, ő
pedig alázatosan szót fogadott nekem, de titokzatosan mosolygott, mintha a
mosolyával jelezte volna, hogy ebben a dologban az ő tudása felülmúlja az
enyémet. Talán ezért is haragudtam rá ennyire, mert magam is tudtam, hogy
bizonyos idő múltán a vágyam újra lángra lobban. Hiszen
elválaszthatatlanul kötődtem a testemhez, és az érzékek csábításában a test
erősebb az akaratnál. Az akarat csak azt akadályozhatta meg, hogy a test
engedjen a kísértésnek, de magát a kísértést nem tudta távol tartani.
Bizonyára Krisztus is erre célzott, amikor ezt mondta: Aki a szívében
vággyal néz egy nőre, már paráználkodik vele. Ezért a testem a
paráználkodó teste, akár hozzányúlok egy nőhöz, akár nem. Ennek tudata
elszomorított és alázatossá tett. Egy pillanattal később bocsánatot kértem hát
a háziasszonytól ingerült szavaimért, s kimondhatatlan levertség lett úrrá
rajtam, amint nyugovóra tértem hideg ágyamban, amelyben még éreztem
Beatrice hajának és bőrének az illatát.
      Másnap reggel megjuhászodott férfiúként és a korábbinál
csendesebben tértem vissza a munkámhoz, mindjárt a mise után. De senki
még csak fel sem figyelt a jöttömre. Secundinus doktor arcát a kezére
támasztva üldögélt, hosszúkás arcán a szokásosnál bánatosabb kifejezéssel,
Matteus mester pedig a két térde közé szorította reszkető kezét, mintha attól
tartott volna, hogy kereket oldanak. A papiros porától meg a tinta szagától
súlyos volt a levegő, s a szoba hangulata olyan nyomott és örömtelen volt,
mintha egy köztiszteletben álló személyiség váratlan halála bénította volna
meg a szíveket. - Mi történt? - kérdeztem riadtan.
      - Mindennek vége - sóhajtotta Secundinus doktor. - A görögök
közölték, hogy véget vetnek a haszontalan vitának. A filioque csak meg nem
engedett toldalék, ehhez ragaszkodnak, megtagadják a tárgyalásokat a
Szentlélek eredetéről, és már csomagolják a holmijukat, hogy elutazzanak
Ferrarából. Jószef pátriárka olyan beteg, hogy már meg sem tud szólalni,
Johannész császár haragszik és bezárkózott a szállására, mivel Burgundia
követei őt nem köszöntötték ugyanolyan szertartásosan, mint a pápát.
Markosz Eugenikosz arcul ütötte Besszáriont és fattyúnak nevezte. Szóval
vége a dalnak, fiam, és itt nincs is többé semmi tennivalónk.
      A rémülettől megdermedve felkiáltottam: - Mit várhatunk még a
világtól, ha Krisztus egyházai egyetlen szó miatt képtelenek egymásra
találni! Ez a legnagyobb szerencsétlenség, ami a kereszténységet érheti, mert
ezután már egyetlen becsületes ember sem tudja többé, mit és kinek
higgyen.
      - Így igaz - szólalt meg Matteus mester szörnyen reszkető fejjel. -
Kiesett a hordó feneke, a földre folyt a drága bor, és a világ a kárhozat
hatalmába kerül.
VI
      Amikor a legnagyobb a baj, akkor van a legközelebb a segítség, noha
elrémített a gondolat, hogy nem a szívek megalázkodása és a keresztény
szeretet, hanem csupán a pénz akadályozta meg az egyház végleges
szakadását. A pestistől, a kölcsönös gyanakvástól és a teológiai
gyűlölködéstől sújtott Ferrarába nehézfegyverzetű lovasok védelmében egy
karaván érkezett Firenzéből. A szekerek egymás után dübörögtek végig a
városon, és vasalt ládákat emeltek le róluk, amelyeket négy-hat férfiú is csak
nagy üggyel-bajjal és rogyadozó térddel tudott cipelni. Megcsendültek az
aranyak, és a csomagoló görögöknek sebtében kifizették elmaradt
napidíjaikat. Firenze városa valójában akkora összeget kölcsönzött a
pápának, hogy azt nem lehetett a szokásos váltókkal lebonyolítani, mivel
Ferrarában a bankárok közül senki sem volt elég gazdag a váltók
beváltásához. Johannész császár személyes kiadásaira Jenő pápa olyan
összeget fizetett, amelynek nagysága titokban maradt, s ezenfelül a császár
még Konstantinápolyba is küldhetett egy nagyobb összeget, hogy a török
támadás esetére városát képessé tegyék a védekezésre.
      Ennek eredményeként a császár összehívatta a görögöket a beteg
pátriárka ágya mellé, és közölte velük, hogy hozzájárult a tárgyalások
folytatásához, és engedélyezi a vitát arról a hittételről, hogy vajon a
Szentlélek a Fiútól is származik vagy sem. Erre a célra a görögöknek egy
tizenkét főből álló bizottságot kellett választaniuk, a latinok tizenkét főből
álló választmányával való vita lefolytatására. De a pápa akaratából és a
pestis miatt előbb át kellett helyezni a zsinatot Firenzébe, távol a
megmérgezett Ferrarától.
      Markosz Eugenikosz azt merészelte kérdezni, hogy a császár talán
eladta a hitét, Gemisztosz Plethón pedig könnyeket hullatott fehér
szakállára, de a császár elhatározása sziklaszilárd volt. A beteg pátriárka
csupán arra volt képes, hogy az ágyában sóhajtozzék, meg hogy kijelentse, a
legrosszabbtól fél ugyan, mégis aláveti magát a császár akaratának. A zsinat
folytatására valóban nem volt más kiút, mint az áttelepülés Firenzébe, mert
a pápa csak a Firenze által folyósított hitel segítségével fedezhette a zsinat
költségeit. Ám a görögök pontosan átérezték, hogy az ő szabadságukat
fenyegeti az áthelyezés, mert Firenze az ország belsejében, a tengertől távol
fekszik, és onnét senki sem menekülhet el, hanem ha egyszer áttelepülnek
oda, ők a pápa és császáruk foglyai lesznek. Markosz Eugenikosz és sokan
mások ki is jelentették, hogy sohasem keltek volna útra Itáliába, ha ezt
sejtették volna.
      De a szörnyülködésük legmélyebb oka az volt, hogy nem akartak
vitatkozni a Szentlélek eredetéről, mivel a felvilágosult Besszárion
kivételével a szívük mélyén képtelenek voltak elismerni, hogy a Szentlélek a
Fiútól is származik. Féltek a latinok mesteri vitaképességétől, és bizonyára
az a szorongató érzés kínozta őket, hogy a hitük miatt úgy terelik őket a
vágóhídra, mint megannyi birkát. De hiábavaló volt minden ellenkezés és
panaszkodás, és nem tehettek mást, mint hogy különböző ürügyekkel
halogassák elutazásukat Firenzéből, így még én is a sókereskedő házában
értem meg a karácsonyi angolnát, de ez már az indulás hangulatában
következett be.
      Nem bánkódtam, hogy elutazom Ferrarából, hanem a távozás
számomra inkább valamilyen szabadulás volt a mély fekvésű, nyirkos
tájéktól és a pestis miatt sivár városból. Csendesebben és tudásomat illetően
kevésbé magabiztosan keltem útra, mint ahogyan ide érkeztem. Itt ismertem
meg a vágyat és a halált, de a vágy csak azt mutatta meg nekem, hogy a
legnagyobb vágyakozás után is mily szegényes és hideg a szenvedély
pillanata, s hogy a testi közelség nem gyógyíthatja meg a szív idegenségét.
Idegennek születtem a világra, s még a halál közelsége sem gyógyított ki
idegenségemből. Tudtam, hogy van Isten, de nem éreztem könyörületet, az
akaratom pedig nem tudott közelebb vinni a mennyekhez. Ezért a vezeklők
csuhájába öltözve a pápa kíséretével együtt vándoroltam Firenzébe anélkül,
hogy igényt tartottam volna az utazást megkönnyítő lehetőségekre,
amelyekért túl sokan versengtek egymással.
      A ferrarai elpuhult élet, kényelmes ágy és bőséges étel után örömmel
üdvözöltem a hideg téli szelet és az utak sarát. A tagjaimat gyötörve és a
hidegtől szenvedve az alkalmi pihenőhelyeken visszanyertem valamit
elveszett akaraterőmből. Felszabadító érzés volt meggyőződnöm róla, hogy
nem váltam függővé a természetes élet kényelmétől, hanem legalább a
testem fölött uralkodtam, még ha a lelkem fölött nem is tudtam uralkodni. A
test megedzésével együtt valami visszatért a jókedvemből is, úgyhogy újra
tudtam nevetni és tréfálkozni. Amikor hatalmas látványként feltárultak
előttem Firenze sárgásbarna épületei, tornyai és falai, örömöt és
kíváncsiságot éreztem, mintha valóban sikerült volna elmenekülnöm
önmagam elől a helyváltoztatással meg azzal, hogy új látnivalókkal és
szokásokkal vettem körül magamat.
      Amikor Jenő pápa belovagolt a városba, valamennyi templom
harangja megszólalt, és Firenze pazarlóan fényes fogadtatásban részesítette
őt. Ám ő idegenkedve a világi pompától, komolyan és komoran
visszautasította a lakomákat, és visszavonult a Santa Maria Novella-
kolostorba. Csak néhány nappal később, február derekán, amikor a császár,
Jószef pátriárka és az egész görög küldöttség megérkezett, nyílt alkalmuk
Firenze életvidám lakosainak arra, hogy megmutassák gazdagságukat és
hogy Velencével versengjenek a diadalmenet fényében és az örömtüzek
színforgatagában. Johannész császár hiúsága teljes kielégülést nyert, de a
láztól reszkető és az utazástól elcsigázott Jószef pátriárka csak nagy üggyel-
bajjal tudott megmaradni szürke öszvérének a nyergében, amíg a
városkaputól a szálláshelyére ért.
      Átköltözésünk Ferrarából Firenzébe nekem és a többieknek egyaránt
azt jelentette, hogy a szűk kis világból egy világvárosba kerültünk. Firenze
hatalmas, komor székesegyháza, signoriájának félelmetes tömör kőfalai, a
hatalmas kolostorok és az emberektől nyüzsgő kereskedő-utcák, hamarosan
olyan érzést ébresztettek bennünk, hogy elveszünk ebben a városban, amely
tudatában volt gazdagságának és pénze világhatalmának. Ferrarában azt
éreztük, hogy az egyházi zsinat uralkodik s az határozza meg az életünket,
amíg ott tartózkodunk. Itt úgy éreztük, hogy Firenze uralkodik a zsinat
fölött, úgyhogy a bizánci császár meg a pápa jelenléte csak valami átmeneti
és kiegészítő vonást jelentett, ami a város mindennapi életében gyorsan
szertefoszlott és ami a város lakosainak alkalmat adott az ünneplésre, de
semmiképpen sem kötelezte őket arra, hogy lemondjanak mindennapi
életük ezerféle, változatos munkájáról, és kereskedelmük szorgos
gyakorlásáról.
      Nyomasztó érzés volt, hogy Firenzében a pénz uralkodik. Signoriája
és a bankárai számára az egyházi zsinat csak egy újabb vállalkozást jelentett
a többiek sorában. Pénzelték a zsinatot, hidegvérűen kiszámítva, hogy
nyereségük lesz rajta és hogy ugyanakkor növelhetik városuk fényét és
hatalmi helyzetét a világvárosok sorában. Az egyházak egyesülésének
gondolata hatalmas nyerészkedési alkalmat kínált nekik a jövendő keresztes
háború pénzelésére. Pénzzel szépítették a városukat. Pénzzel váltották meg
maguknak a mentességet a kamatszedés bűne alól. Firenze a legjobban
elvilágiasodott város volt, amit valaha is láttam.
      Ugyanilyen hazugság volt az ő demokratikus köztársaságuk is,
amelynek szabadságával kérkedtek, mert a valóságban Firenzében
egyetlenegy férfiú uralkodott, aki a város legapróbb ügyeiben is döntött, egy
igen gazdag és nagyon tapasztalt kereskedő, Cosimo Medici. Külsőleg
gondosan kerülte a hatalom minden formáját, de a város legutolsó hivatalait
is azok töltötték be, akik őt támogatták, ő pedig féltékeny éberséggel
őrködött, nehogy közülük bárki túlságosan becsvágyó vagy tehetséges
legyen, és nagyobb hatalomra törjön, mint amennyit kegyelemből juttattak
neki. Ebben a roppant nagy városban a gazdag valóban gazdagnak érezte
magát, a szegény pedig nagyon szegénynek. Az a Cosimo úgy vélekedett,
hogy pénzért a szellemi kincseket is megvásárolhatja, mert azt mesélték róla,
hogy nyolc évre negyvenöt íródeákot fogadott fel, hogy egy
meggazdagodott könyvkereskedő vezetésével a lehető legszebb könyvekbe
másolják át az antik világ legjelentősebb műveit.
      Engem hosszú időre elvakíthatott volna városuk csillogó, külső máza,
mert Firenzében valóban nem volt hiány látványosságokban, és a
kíváncsiskodónak már az utca élete is épp elég látnivalót kínált. De engem a
ferencesek kolostorában szállásoltak el, és így beszédviszonyba kerültem a
szerzetestestvérekkel, akik között titokban élt még a szegénység
eszményképe, amit Szent Ferenc hirdetett meg. Noha ezt a tanítást, ami
Krisztus követőinek elengedhetetlen szegénységét hirdette, már
évszázadokkal ezelőtt tévtannak nyilvánították, támogatóit pedig
fegyveresen üldözték, és bár a város mindkét uralkodó szerzetesrendje, a
dominikánusok és a ferencesek is versengtek egymással kolostoraik
gazdagságában és templomaik pompájában, a barna kámzsások körében
mégis az elégedetlenség szelleme lappangott, dacolva még a feltétlen
engedelmességgel is. Szerintük még a pápának is példát kellett volna
mutatnia a szegénységben. "Jaj, elvilágiasodott egyház, jaj, hiúság vására, jaj,
te bűnös Firenze!" - mondogatták, noha ezt csak titokban és megbízható
hallgatóság előtt merték kimondani. Amikor az én fogékonyságomat
észrevették, az a néhány buzgó szerzetes kinyitotta a szemem, hogy lássam
a pénz átkát, ami Firenze fölött lebegett.
      De nem lettem volna fiatal, ha ugyanakkor nem éreztem volna, hogy
ez a hatalmas város mily sötéten erős volt az élet szemérmetlen élvezetében
és hatalmának tudatában. Pénzét pazarlóan váltotta szépségre maga körül,
az épületek szépségére, a szobrok és a festmények szépségére, a költészet és
a gondolatok szépségére. Az a fejedelmi Cosimo korunk legkiválóbb
szónokait és élenjáró tudósait alkalmazta az egyetemén. A szentek képeit
arannyal és drágakövekkel boríttatta. Minden külsőség és világi vonás,
minden, ami a szemet és az érzékszerveket csábította, öncélúvá vált ebben a
városban, mintha Firenzében még a kövek is ezt hirdették volna: csak ennek
az életnek a kedvéért élünk, tegyük hát olyan széppé magunk körül,
amilyenné csak tudjuk. Amikor kivirágzott a tavasz, felbaktattam a várost
környező egyik dombra, s amint lefelé tekintettem, úgy éreztem, mintha a
világ fejedelmének a városa lenne. Bennem a sötét élni vágyás csábított, és
bizonygatta: mindezt neked adom, ha a földre térdelsz és fejet hajtasz
előttem. A dombok illatoztak a naplementében, árnyék borult a városra, és a
növekvő esti sötétségben csak a hegyek lilás fénye izzott. Az élni vágyás
remegett bennem, de a legmélyebb tudatom harcolt ellene, bizonygatva,
hogy ez a csodálatos város egész pompájában a halál városa. Szívében csak a
halált hordozta, mint az élet minden szépsége és csábítása.
      Firenzében akaratom ellenére furcsa keserűség és az élet lebecsülése
áradt szét a szívemben. Ezt bizonyára részben az váltotta ki, hogy
Firenzében magányosabb voltam, mint Ferrarában, és minden nap éreznem
kellett valamilyen formában, hogy a jelentéktelenek között is a
legjelentéktelenebb vagyok, szolga, akinek parancsolnak. Mihelyt
megérkeztünk Firenzébe, nyomban életbe lépett a zsinat szigorú
rangsorolása, mindenkinek pontosan megszabták a bérét és a feladatát, és
minden arra utalt, hogy Jenő pápa mielőbb és késedelem nélkül döntésre
akarja vinni az egyházi zsinat munkáját. Erre meg is volt minden oka, mivel
egyre újabb és újabb nyugtalanító hírek érkeztek arról, hogy a bázeli zsinat a
pestissel is dacolva folytatta arcátlan ténykedését az egyház kettészakítására,
sőt még egy új pápa megválasztását is tervezi. Ezért a keleti és a nyugati
egyház egyesülése és a pápa elismerése mindkét egyház fejének az egyetlen
döntő eszköz lett volna arra, hogy a világ közvéleményét meg lehessen
nyerni a pápa támogatására és a nyugati egyház szakadásának
megakadályozására.
      De amikor mint íródeák figyelemmel kísértem az üléseket és azok
keserves, üres szócsépléseit a hajthatatlan görögök meggyőzésére, mardosni
kezdett a gyanú, hogy végül is mi az igazság és kinek is van igaza? Bázelben
még összezúzva és lesújtva is a demokratikus egyház, az egyetemes béke és
az egyház megjavításának igazsága küzdött, Konstantinápolyban a régi
egyház misztikus igazsága élt, Firenzében a pápa abszolút hatalmának, az
engedelmességnek és az egyház egységének az igazsága. Cusanus doktor
olyan becsületesen választott, amennyire csak egy ember teheti, és az
ellentétek egységében találta meg lelki békéjét. De ő már nem volt
mellettem, hogy tanácsokat adjon és hogy jóságával hajlítgassa dacos
szívemet. Ezért kezdtem úgy érezni, hogy nem valósítanám meg
rendeltetésemet, ha továbbra is íródeák maradnék és ellentétes
véleményeket jegyeznék fel, amelyeket ezen a világon szemlátomást
semmilyen hatalom sem hozhatott egymással összhangba.
      Februártól március végéig ugyanis nyolc ülésen nyilvánosan
vitatkoztak a Szentlélek eredetéről. A latinok részéről a raguzai Johannes a
görög egyházatyák írásaival mesterien és tudományosan alapozta meg
értekezését az Atyáról és a Fiúról. Az értekezés nagy részét ugyanis Szent
Baszileusz írásai képezték Eunemosz ellenében, de az egész értekezés
hiábavalónak bizonyult, mert Markosz Eugenikosz másként értelmezte a
szavait, és ráadásul azt állította, hogy a Szentlélek eredetével kapcsolatos
mondat utólagos betoldás és hamisítás. De az a kódex, amit Cusanus doktor
hozott, mégis olyan régi és eredeti volt, amilyet csak kívánni lehetett.
      Markosz Eugenikosznak arra az állítására, hogy Szent Basziliosz
kifejezetten azt írta, hogy a Szentlélek csupán az Atya lényéből származik, a
raguzai Johannes válaszolt: - Ezzel Basziliosz az areiolanuszokkal szemben
csak annyit akart mondani, hogy a Szentlélek az Atya lényéből származik,
mert ezzel magára az isteni szubsztanciára célzott. Ezzel tehát nem azt
állította, hogy a Szentlélek csupán az Atya személyéből ered. - Ennek
bizonyságául felolvasta azt a részletet, amelyben Szent Basziliosz szó szerint
ezeket mondta: "Szükségszerű-e tehát, hogy a Szentlélek, bár
rangsorolásban és sorrendben a harmadik, természetét illetően is a harmadik
legyen? Mivel rangsorban a Fiút követi, a Fiútól származik."
      Markosz Eugenikosz először azt állította, hogy Szent Basziliosz ezzel
arra célzott, hogy a Szentlélek a Fiú lényéből ered, nem pedig a személyéből,
vagy pedig csupán azt, hogy ugyanaz a lény, mint a Fiú. A későbbi ülésen
kifejezetten azt állította, hogy ezek a szavak nem eredetiek, és Nikodémia
püspökének az íródeákját a püspök lakására küldte, hozna egy másik
kódexet, hogy összehasonlítsák azzal a könyvvel, amit Cusanus doktor
Konstantinápolyból hozott. Amikor a püspök lakásán fellapozta azt a
vitatott szövegrészt, az íródeák észrevette, hogy abban is ugyanazok a
szavak vannak. A könyvet a nyitott ablak mellett ellenőrizte, hogy jobban
lásson, majd ott hagyta a könyvet, hogy egy kést keressen, hogy azt a három
szót a pergamenről kivakarja. De amíg ő kést keresett, a szél fordított egyet a
lapon, ő pedig a következő oldalról vakart ki három másik szót. Amikor
sietve az ülésre vitte a kódexet, kiderült tehát, hogy ennek a szövege is
egybevág azzal a szöveggel, ami a Cusanus doktor által szerzett könyvben
van. Ettől Markosz Eugenikosz elkomorult, de nyomban kijelentette: - Nem
tagadom, hogy sok kódexben így van, de továbbra is állítom, hogy a
betoldás később került a szövegbe.
      De az íródeák elszörnyedt, remegni kezdett, és felkiáltott: - Ez az
ördög műve és boszorkányság! Hiszen éles késsel az imént magam
vakartam ki a könyvből azt a három szót.
      Az ülés után elvettük tőle a kódexet, és amikor belelapoztunk,
felfedeztük, hogy nem a kellő oldalon végezte el a kaparást, így
bebizonyíthattuk neki, hogy nincs szó semmilyen boszorkányságról, mert
különben állítása kellemetlen árnyékot vetett volna ránk, latinokra, hiszen ő
sziklaszilárdan boszorkánysággal vádolt meg bennünket. És utólag senki
sem feddte meg ostoba tettéért, olyan csúnyán megszeppentünk
valamennyien abban a hiedelemben, hogy valamilyen felfoghatatlan csoda
történt.
      Tehát Markosz Eugenikoszt semmilyen bizonyíték sem tudta
meggyőzni, Johannész császár pedig unatkozott, a meddő vitát hallgatva.
Végül minden félreértés elkerülésére a raguzai Johannes bejelentette, hogy a
latin egyház mindenesetre csak egy princípiumot és egy alapvető okot ismer
el a Szentlélek származásaként. A görögök örömujjongásban törtek ki, bár ez
a szó elég világosan kifejezésre jutott már a korábbi üléseken is. Besszárion
még egy szövegrészletet olvasott fel Szent Maximus leveléből, amiben a
következőket írta: "Ámbár a latinok azt állítják, hogy a Szentlélek a Fiútól is
ered, mégsem állítják azt, hogy a Fiú a Szentlélek alapvető oka, mivel a Fiú
és a Szentlélek egyetlen alapvető okának az Atyát vallják."
      - Ha így van - mondta Johannész császár -, ha elismeritek, hogy ez a
levél helyesen és pontosan fejezi ki a tanításotokat, akkor semmilyen
akadályt nem látok a két egyház egyesülésének az útjában.
      Markosz Eugenikosz mondani akart valamit, de a császár rászólt,
hogy maradjon csendben, s amikor ő nem engedelmeskedett, a császár
megparancsolta, hogy hagyja el az ülést. Heraklea érseke tüntetőleg vele
együtt távozott. De császáruk kedvében járva a többi görög olyan buzgó
vágyat nyilvánított ki, hogy a két egyház a levélben foglalt tanítás alapján
egyesüljön, hogy ez akaratlanul is felébresztette a latinok gyanakvását, és az
ülést elnapolták. Markosz Eugenikosz a császár akaratából távol maradt a
következő ülésről, amelyen a raguzai Johannes a latin egyház végleges
nyilatkozataként ezt a magyarázatot terjesztette elő: "Az Atyát valljuk a
Szentlélek egyetlen princípiumának és alapvető okának. Ily módon azt a
lelket a Fiú nem önmagától kapja, hanem az Atyától. A Lélek
vonatkozásában az ő képessége az Atyától való. Miként a Szentírás szerint a
Lélek Spiritus Filii, ugyanúgy a Fiúból is árad mint lehelet."
      Ezt viszont a görögök nem akarták önmagában elfogadni, még úgy
sem, hogy Markosz Eugenikosz nem volt jelen az ülésen. Ezért még egy
újabb ülést követeltek, és ezen a raguzai Johannes estig beszélt, úgyhogy
még a békülékeny Izidor is keserűen jegyezte meg: - Ha csak egy ember jut
szóhoz, természetesen ő bizonyul győztesnek. Nekünk, görögöknek még sok
mondanivalónk lenne, de ez maradjon a következő ülésre. - Néhány nappal
később az uniót támogató görögök teljes egyetértésben a Szent Ferenc-
templomba jöttek, hogy szemügyre vegyék azokat a kódexeket, amelyekre a
latinok állításaikat alapozták, de aztán Jenő pápa jobbnak látta befejezni a
nyilvános vitákat, mert szemlátomást semmire sem vezettek. Éppen elég
világosan kiderült, hogy nem csupán a szót vitatták, hanem a görögök
tanítása teológiailag valóban eltért a katolikus egyház tanításától, mert a
többségük nem akarta elismerni, hogy a Szentlélek a Fiútól is való. Így értük
meg a húsvét közeledtét, és a nagyhét hétfőjén Jószef pátriárka összehívta a
görögöket a szállására, követelve tőlük, hogy döntsék el, lehet-e húsvétig
valamilyen módot találni az unió megkötésére, vagy pedig haza kell térniük
és fel kell hagyniuk az unióval. Egymás közötti vitájuk nyomban újra olyan
hévvel pattant ki, hogy egy kívülálló is könnyen figyelemmel kísérhette.
      - Inkább meghalok, semhogy latinná váljak! - kiáltotta valaki. Izidor
erre így szólt.: - Mi nem akarunk latinokká válni, de a keleti egyházatyák is
azt tanítják, hogy a Szentlélek a Fiútól való. Ezért csak helyes és méltányos,
ha ebben a kérdésben csatlakozunk a latin egyház tanításához.
      Markosz Eugenikosz ordítozni kezdett: - A latinok eretnekek! Nem
lehet egyesülni velük, amíg a hitvallásukból el nem távolítják filioque szó.
      Besszárion éles hangon így szólt: - Tehát azokat a görög
egyházatyákat is eretnekséggel vádolod, akik ugyanezt vallották?
      Teológiai dühének hevében Markosz Eugenikosz ezt kiáltotta: -
Persze hogy eretnekek voltak, vagy pedig később hamisították meg az
írásaikat!
      Az öreg és beteg Jószef pátriárka annyira a szívére vette ezeket a
szavakat, hogy sírni kezdett, és még Markosz Eugenikosz hívei közül is
többen elismerték, hogy túlzásba vitte a dolgot. De semmilyen elhatározásra
sem jutottak, és a császárnak sem sikerült jobb belátásra bírnia a más
véleményen lévőket. A megrendüléstől a pátriárka annyira megbetegedett,
hogy nagyszombaton fel kellett adni neki az utolsó kenetet. Az unió ellenzői
úgy határoztak, hogy húsvéti istentisztelet helyett egy emberként
elmenekülnek Firenzéből, de a kapunál feltartóztatták őket, mert a császár
már korábban megtiltotta, hogy a kapuőrök bárkit, aki a lovát is magával
viszi, kiengedjenek a városból a görögök közül.
      Ez valóban komor húsvét volt, mert senki sem gondolt Krisztus
szenvedéseire és feltámadására, és a görögök már nem csókolták meg
egymást. Húsvét után, miután hiába várták, hogy a pátriárka meghaljon, a
császár hatalmi szavára összegyűltek és úgy határoztak, hogy
memorandumot küldenek a pápának, aminek az átadására Besszárionnak és
Izidornak is fel kellett kerekednie. "A viták sehova sem vezetnek",
jelentették ki a memorandumban. "Ha van valamilyen más lehetőség a két
egyház egyesítésére, közölje velünk. Hét szent egyházi zsinat áll mellettünk,
és a mi ügyünk igazának bizonyítására ez elegendő."
      Jenő pápa nagyon elszomorodott és megrendült, és végső
lehetőségként azt javasolta, hogy ki-ki eskü alatt nyilvánosan vallja meg, mit
hisz, és döntsön a többség hitvallása. Ebbe a görögök természetesen nem
egyeztek bele, de Besszárion két napig tartó beszédet intézett a görögökhöz
az unió mellett, és sok latin is elment, hogy a beszédét meghallgassa.
      - Mi, valamennyien a békét és a kereszténység egységét szeretjük -
mondta. - A véleményünk csak abban tér el, hogy az egységet hogyan lehet
elérni. Annak idején a latinok megtörték ezt az egységet, filioque szót toldva
a hitvallásba. Ilyen betoldást csak egy egyetemes zsinat eszközölhetett
volna. Ezért gyakran vádoltuk a latinokat, ők pedig ugyanilyen gyakran
kértek bocsánatot eljárásukért. De most másról van szó. Most összeült az
általános és egyetemes egyházi zsinat, és a latinok részletesen kifejtették
álláspontjukat. Ezért ránk hárul a felelősség, ha az egyházakat nem sikerül
egyesítenünk. Nem elég, ha csak ezt kiabáljuk: Nem akarjuk az uniót!,
hanem meg kell vizsgálnunk, mi igaz és mi helyes a latinok állításaiban, és
hogyan érhetjük el az uniót.
      Ezek után így magyarázott. - Az egyházatyákat a Szentlélek vezette.
Ezért az ő írásaik teológiailag nem mondhatnak ellent egymásnak. Ezt
nevezetesen a hetedik egyetemes egyházi zsinat nyilvánította ki. A keleti
egyházatyák ezt tanítják: A Szentlélek az Atyától van, vagy az Atyától a Fiú
által. A latinok viszont ezt: Az Atyától és a Fiútól. És bár úgy látszik, mintha
az egyházatyák ellentmondásba keverednének egymással, összhangba kell
hoznunk a nyilatkozataikat. De ezek a tanok nem mondanak ellent
egymásnak, mert egyetlen görög egyházatya sem állítja kifejezetten ezt: A
Lélek nincs a Fiútól. És bár úgy látszik, mintha az egyházatyák
ellentmondanának egymásnak, nyilatkozataikat összhangba kell hozni
egymással, mivel még a Bibliában is vannak látszólagos ellentmondások.
Ahhoz, hogy helyesen értelmezzük azokat az egyházatyákat, akik nem
beszéltek világosan, azokra az egyházatyákra kell hivatkoznunk, akik
ugyanezt világosabban mondták el. Ha a latinok beszéltek volna
világosabban, náluk kellene keresni a magyarázatot, de valójában a görög és
a latin egyházatyák egyaránt elég világosan mondták el az igazságot.
      Aztán részletesen és alaposan bizonyította, hogy a Fiútól és a Fiú által
kifejezés ugyanazt jelenti. Hamis és esztelen dolog csupán hamisításnak
magyarázni a görög egyházatyák ezzel kapcsolatos nyilatkozatait. -
Országunkat csak az unió mentheti meg a pusztulástól - figyelmeztetett
még -, de az unió nem csupán politikai szükségszerűség, hanem erkölcsi is,
mert a valóságban megvan a hit egysége.
      Besszárion után a császár kíséretéhez tartozó Georgiosz Szkholariosz
szerzetes is meleg szavakkal szólt az unió mellett: - Mindenkinek, aki a
keresztény nevet viseli, egy véleményen kell lennie tényleges hitében. Ez
már önmagában elegendő ok arra, hogy az unióra törekedjünk. Már csak az
unió és a nyugati országok ehhez kapcsolódó segítsége mentheti meg
hazánkat, amelyet olyan hevesen szorongatnak a törökök. A nyugat
közelebb áll hozzánk, mint a durva és műveletlen kelet. Ha a nyugattal
egyesülünk, ezzel többet nyerünk, mintha a törökökkel. Most végre együtt
van az ökumenikus egyházi zsinat. Ezért nekünk őszintén kell törekednünk
a tényleges unióra, nem pedig annak látszatára, mert a látszatunióból semmi
hasznunk sem származik, és nem is érne meg ekkora erőfeszítéseket és
költségeket. Nem kívánhatjuk, hogy a latinok meggyőződésük ellenére
bármit töröljenek is hitvallásukból, mert számukra azt a toldalékot az idő és
megannyi szent ember szentesítette. Az egyházatyák egy véleményen
vannak a Szentlélek eredetét illetően. És hitvallásunk "Atyától" szavában
láthatatlanul már benne foglaltatik "és a Fiútól" is. Közös és egybehangzó
tanításunk kifejezésére csupán egy olyan megfogalmazást kell találnunk,
amit mindkét fél őszintén elfogadhat.
      Ezek a beszédek sok görög szívét meglágyították. Miután
tanácskoztak a bíborosokkal, akiket a pápa küldött, beleegyeztek, hogy
tíztagú tanácskozó testületet válasszanak, amely megkeresné az unió
megkötésének módját. A latinoknak is fel kell állítaniuk a maguk tanácskozó
testületét, de ha a közös tanácsozások így sem vezetnek eredményre, a
görögök úgy vélekedtek, hogy szabadon elutazhatnak Firenzéből.
      A tanácskozásokon a görögök követelték a latinoktól, hogy ezt a
megszövegezést fogadják el: "az Atyától a Fiú által", de ehhez a latinok
semmiképpen sem járulhattak hozzá, mert ez magában foglalta volna azt a
gondolatot, hogy a Fiútól csupán eszközként és talán két különböző
esemény következtében. Több ülés után a latinok tanácskozó testülete
írásban ezt a nyilatkozatát terjesztette elő: "Mivel a görögök arra
gyanakszanak, hogy mi két princípiumot és két lényt foglalunk a
Szentlélekbe, ezért egyházi átkot hirdetünk mindazokra, akik két
princípiumot és két lényt tanítanak. Mi csupán egy princípiumot vallunk: az
Atya és a Fiú energiáját és teremtő erejét, és nem azt mondjuk, hogy a Lélek
a Fiútól is van, mintha ezzel egy másik princípiumot és egy másik lényt
akarnánk mondani, vagy mintha a Fiúban lenne a Szentlélek alapoka. Mert
azt valljuk, hogy az istenségnek csak egy lénye és egy alapoka van, ez pedig
az Atya. De amikor egyetlenegy cselekvésről beszélünk, ezzel nem azt
állítjuk, hogy az Atya és a Fiú ugyanaz a személy, hanem két személyt és
egyetlenegy cselekvést és teremtő erőt tanítunk, aminek az eredménye az
Atya és a Fiú lényéből és személyéből ered. Szent hitvallásunkba azért
illesztettük bele azt a toldalékot, hogy elhárítsuk ezeket a tévedéseket,
amelyek az Atya és a Fiú közé időbeli különbséget akartak állítani. Mert aki
tagadja, hogy a Lélek a Fiútól is való, és azt állítja, hogy csak az Atyától van,
ezzel kétségtelenül azt állítja, hogy lett volna egy időszak, amikor a Fiú még
nem volt. De ha ők azt mondják, hogy a Lélek csak az Atya személyétől való,
akkor ők elválasztják a személyt a lénytől, ami esztelenség."
      Ez a nyilatkozat arra késztette a görögöket, hogy egymás közt újra
napokon át vitatkozzanak arról, mi a különbség, ha ezt mondjuk: "a Fiútól",
vagy pedig ezt: "a Fiú által". Végül hozzájárultak, hogy írásban
nyilatkozatot tegyenek, amelyben elismerték, hogy a Szentlélek a Fiútól is
ered, de olyan homályos és nyakatekert megszövegezéssel, hogy a latinok
nem fogadhatták el. Cesarini bíborosnak ugyanis a görögök egyik íródeákja
pénzért elárulta, hogy a görögök titokban elhatározták: szóhasználatuk
csupán időbeli cselekvés jelentésű, úgyhogy a Fiút olybá lehet venni, mint
aki valamikor az időben bocsátotta ki magából a Szentlelket. Ők nem voltak
hajlandók elfogadni a Lélek örök áramlását vagy sugárzását a Fiúból.
      De amikor Secundinus doktor a szótárakból meg a compendiumokból
kezdett pontos magyarázatot keresni a scaturire és a profluere szavakra, hogy
megvizsgálják, megfelelnek-e a procedere szónak, én belefáradtam, és
fiatalságom türelmetlenségében így fakadtam ki: - Hogyan képzelhetik a
legbölcsebb és a legtanultabb egyházfiak, hogy szavakba tudják rögzíteni az
istenség titkát? Hiszen már az egyházatyák, sőt a Biblia ellentmondásos
volta is azt mutatja, hogy ez a kérdés meghaladja az emberi értelmet, és így
kell lennie, mert ha Isten az emberi értelem számára felfogható és szavakban
körülhatárolható lenne, akkor nem lenne többé Isten.
      Secundinus doktor felém fordította végtelenül szomorú lóábrázatát,
és ezt mondta: - Fiam, benned nincs alázat. - És oktatólag így folytatta: -
Hát nem a legnagyobb alázat az, hogy korunk legképzettebb férfiai
beletörődnek abba, hogy idejüket és gondolataikat, tudásukat és akaratukat
arra fordítsák, hogy közös és elfogadható kifejezést találjanak mindarra,
amit Istenről tudhatunk, noha ebben a dologban valamennyien nagyon is
átérzik értelmük fogyatékosságát és az írások hibás voltát?
      - Az alázat távol áll ettől a gyülekezettől - feleltem. - Hamisság,
mellébeszélés, szőrszálhasogatás, öncélú vitatkozás, nyilvánvaló csalás és
megvesztegetés uralkodik ebben a gyülekezetben. És még csak nem is
említem a gyűlölködést meg a szitkokat, a haragot meg az irigységet, mert
már több mint egy éve ez a mindennapi kenyerünk.
      Secundinus doktor így szólt: - Meggondolatlan szavaid miatt a szádra
kellene ütnöm, és szégyenszemre el kellene kergetnem téged a
csapatunkból. De semmit sem nyernék vele, és téged sem tennélek jobbá.
Hiszen igazat beszélsz, de csak részben. Mindaz, amiért a zsinatot
elmarasztalod, emberi vonás, fogyatékosság, a test gyengesége, ami
elválaszthatatlanul kapcsolódik minden emberi tevékenységhez. De bár a
test gyenge, azért még jó lehet az akarat, és neked nincs jogod kétségbe
vonni mások jóakaratát.
      Gyengéden megérintette a vállamat, és így folytatta: - Az egyháznak
tudnia kell, milyen tanokat hirdet. Te, hálátlan, abban a kegyben részesülsz,
hogy érdemtelenül végighallgathatod minden idők legnagyobb és
legfontosabb kérdésének a végleges tisztázását és szavakba öntését a
legpontosabb és a legjobban érthető formában. De te belebonyolódsz az apró
részletekbe, és azt hiszed, hogy a zsinat egy helyben topog és homályból
homályba botorkál, holott a valóságban egyik ülésről a másikra és egyik
disputáról a másikra egyre nagyobb világosságra jutunk. Azelőtt én is azt
hittem, hogy sok mindent tudok és megértek, de csak itt ébredtem rá, hogy
felfogjam, milyen homályos, gyatra és elégtelen a tudásom a
Szentháromságról. Ahol te csak az emberi gyengeséget látod, ott én a
legnagyobb alázatot és a legnagyobb bátorságot látom, és az örök, szent,
egységes egyház napról napra egyre méltóságteljesebben mutatkozik meg
nekem.
      Meredten néztem rá, nem akarva hinni a szememnek, és a
tehetetlenség érzése lett úrrá rajtam, amiért két különböző nyelven
beszélvén egyikünk sem képes megérteni a másikat. A dacom kihunyt, és
olyan mély szomorúság öntött el, hogy miközben a szememet a könnyek
mardosták, kezdtem a helyükre rakosgatni a könyveimet meg a
papirosaimat, meghegyeztem a tollakat és becsuktam a kalamárist, mintha
soha többé nem szándékoznék visszatérni a fordítók szobájába. Secundinus
doktor egy szót sem szólt többet, csak aggodalmasan és szemrehányón nézte
szorgoskodásomat, míg csendben be nem csuktam magam mögött az ajtót és
az udvaron át az utcára nem indultam, szívemben azzal az érzéssel, hogy
olyan verést kaptam, amire nem szolgáltam rá. A folyó partjára baktattam,
és a tavaszi áradás után már lelassult sárgás vizet bámultam, s
megpróbáltam számot adni magamnak arról, valójában mit is akarok és
merre tartok.
      Szorgalmas voltam, nyelvtudásom gyarapodott, kézírásom javult, és
oly sokat elolvastam a költők meg a filozófusok írásaiból, amennyit csak
tudtam. Hosszú részleteket tudtam könyv nélkül Homéroszból, és az
Újtestamentumot is elolvastam görögül. Ésszerűen öltözködtem, illendően
levágattam a hajamat, és fürdőbe jártam. Tudtam hallgatni, amikor nem
illett beszélnem, de a hozzám hasonlók társaságában tudtam beszélni arról,
amiről a többiek is. Magányos voltam, de magányom nagyrészt
önmagámból fakadt, mert jobban szerettem a könyveket, mint a gondtalan
társaságot. Abban a kegyben részesültem, hogy érdemtelenül többet
tanulhattam és utazhattam, mint amennyit vándorlásaim során akár el
tudtam képzelni. A szerelmet is eléggé megtapasztaltam, noha befogadni
nem voltam képes. Miért voltam ennyire hálátlan és elégedetlen? Mintha
sérült lett volna a lelkem, bár a testem hibátlan volt.
      Szórakozottan sétálgatva a Ponte Vecchióra értem, és az
aranyművesek boltjait nézegettem a híd mindkét oldalán, az ékszereket, a
selyemszöveteket és a brokátokat, a szentképeket és a megszentelt
medalionokat. Az egész pompát és gazdagságot valójában úgy nézegettem,
hogy semmit sem láttam, és az enyhe szellő füstölőszerek, virágzó fák meg
az iszapos folyó illatát hozta az orromba. De a szívem mélyén semmi mást
nem éreztem, mint kimondhatatlan árvaságot és idegen voltomat ezen a
világon. És összerezzenve, mintha jelenést látnék, hirtelen fájdalmasan
megértettem, hogy árvaságom az az ár, amit e szabadságomért fizetnem
kell. Ha egyszer semmihez sem akarom kötni magam, akkor bele kell
törődnöm ennek a keserves árnak a megfizetésébe, anélkül, hogy magamon
sajnálkoznék.
      Ösztönösen a kezembe vettem a Szent Szűz képét, amit szépen
elefántcsontra festettek, és azt nézegettem. Az ajtóban a kereskedő
gyanakodva őrizte a bolt elé kirakott portékáját, hozzám lépve kivette a
kezemből a képet, és óvatosan visszatette a helyére. Mikor azonban
észrevette szememben a könnyeket, meghökkent, és jóindulatúan így szólt: -
Vannak olcsó képeim is, ólomból öntve, nagyon szépek és meg is vannak
szentelve. Tényleg olcsón adok neked egy ilyet, nehogy elvidd a
kereskedőszerencsémet.
      Ekkor egy apácaruhába öltözött nő állt meg mellettem, kezébe vette
az iménti képet, forgatta-nézegette, majd megkérdezte az árát. A kereskedő
buzgón sietett kiszolgálni, én pedig megfordultam, hogy továbbmenjek,
anélkül hogy különösebben szemügyre vettem volna a nőt. Nem sokkal
később azonban, amikor már a híd túlsó végén jártam, ő utánam jött, s
ezekkel a szavakkal nyújtotta át nekem azt a drága képet: - Ne sírj tovább, te
jámbor ifjú! Neked ajándékozom ezt a szentelt képet, hogy jótetteket
gyűjtsék magamnak.
      Csak ekkor néztem meg figyelmesebben a nőt, s láttam, hogy nagyon
csúnya, középkorú asszony, s nem felszentelt apáca. Csak apácaruhát és
föveget viselt, de különben tarka ruha volt rajta, és sovány nyakáról,
csuklójáról meg a fövegének a karimájáról különböző szentek képei lógtak,
olcsók és drágák, olyan sok, hogy csilingeltek, mihelyt megmozdult. Néhány
lépésnyire egy színes bőrű rabszolgaleány kísérte, aki kosarat vitt a kezében,
s ebből sejtettem, hogy furcsa öltözéke és viselkedése ellenére is gazdag, sőt
talán előkelő nő. Erővel a kezembe nyomta a képet, aggodalmas szemmel
nézett rám, és megismételte: - Ne sírj többé! A tied a kép.
      Már több ember megállt, hogy bennünket nézzen, kezdtek nevetgélni
és ujjal mutogatni rám. Ezért gyorsan így szóltam: - Nem a kép miatt sírtam.
Egyáltalán nem is sírtam. A kereskedő tévedett. És még csak jámbor sem
vagyok, és nem is érdekel a kegyelmed szentképe. - Erőszakkal a kezébe
nyomtam a képet, és csaknem futva menekültem az elől a bolond nő elől. De
miután eltávolodtam a tömegtől, és megnyugodva folytattam a sétát a folyó
partján, mögöttem csilingelést hallottam, és valóban az az átkozott nő jött
utánam, kinyújtott kézzel kérlelve, hogy álljak meg.
      - Megfosztottál a jótettemtől, te háládatlan fiú! - kiabálta. - És ne
tagadd, hogy sírtál, mert láttam a szemedben a könnyeket, és ellágyult a
szívem, s még a térdem is remegett ekkora jámborság láttán. Jel volt ez
számomra, hogy jót tegyek.
      Megfogta a karomat, és megállított, így folytatva: - Különben is
ismerlek téged, és többször láttalak, amint a ferencesek kolostorába mentél
és onnét távoztál. Ne tagadd hát meg tőlem ezt a jótettet, amire világos
jeladást kaptam.
      Tehát erőnek erejével a kezembe nyomta azt az elefántcsontra festett
ovális képet, és olyan buzgón nézett rám, mintha köszönetet várt volna. Az
arcbőre szürke volt, orcája beesett és élettelen, mintha valamilyen rút
himlőbetegségen esett volna át, de a szeme sötét volt és tele fájdalommal,
mintha alamizsnát kért volna tőlem. Tekintve öltözékét, korát és külső
megjelenését nem kételkedhettem benne, hogy nem kíván egyebet, mint
amennyit mond. Ezért nyájasan próbáltam beszélni hozzá ezekkel a
szavakkal: - Engem illetően téved, és nem fogadhatok el ily értékes
ajándékot egy idegen nőtől. Nem a kép miatt sírtam. Ha bánatos voltam,
arra más okom volt. Ezért szépen kérem, hagyjon békében engem, mielőtt
még önmagának kellemetlenséget okozna.
      Sóvárgó tekintettel bámult rám. - Csúf vagyok, de nem gonosz. Ne
félj hát tőlem. Nekem is megvan a bánatom. Ezért más hiányában jótettekkel
szerzek magamnak vigasztalást.
      A rabszolgaleány közelebb jött, és ridegen így szólt: - Nem kell félned
tőle. Ő a jámbor Ghita asszony, és a ferencesek kolostora mellett lakunk.
Bizonyára semmit sem veszítesz, ha követed őt.
      Ghita asszony körülnézett, szorosan fogta a köntösöm ujját, és így
szólt: - Igen, igen, semmit sem veszítesz, ha követsz engem. Miattad
hagytam el a biztonságos utcákat, helyénvaló és méltányos hát, hogy
tisztességes férfi módjára elkísérj a lakásomig.
      Valóban nem tudtam lerázni, s úgy véltem, könnyebben
megszabadulok tőle, ha hazakísérem, s ott elválok tőle. Ezért elindultam
mellette, ő pedig az épületeket meg az embereket mutogatva igyekezett
szórakoztatni, néha vihogva, amikor olyasmit látott, ami szerinte furcsa volt.
Egyre jobban erősödött bennem a gondolat, hogy kissé fogyatékos elméjű, s
magamban önkéntelenül szánni kezdtem, amiért rajongó kutyaként oly
buzgó hévvel kereste a társaságomat. Arcának csúfsága ellenére sem volt
ellenszenves, mert sötét szemében valami más volt, mint amire
viselkedéséből, esztelen öltözködéséből és bolondos szavaiból következtetni
lehetett. Megkérdeztem, miért öltözik apácaruhába, noha nem apáca. Ő
vihogni kezdett, és készségesen megmagyarázta:
      - Azért, hogy rászedjem a halált, kedves, barátságos fiatalember.
Bárhol érjen is a halál, Szent Ferenc kámzsájában halok meg. Hiszen nyílt
titok, hogy ő évente egyszer alászáll a tisztítótűzbe, hogy összeszedje onnét
az övéit. Kiváltságot vásároltam magamnak, hogy viselhessem ezt a
kámzsát, és a kolostor közelében telepedtem le, hogy jámbor életet éljek, bár
nem vagyok apáca. Csodálatos áldással bír a pénz, mert egy kolostorba
vonult nő minden előnyét élvezhetem minden kötelezettség nélkül.
      Séta közben meg-megállt, hogy alamizsnát adjon a koldusoknak,
sóváran várta hálálkodó szavaikat, és a semmittevésért korholta őket.
Gyermekek futottak utánunk, és több járókelő nevetgélt, de tisztelettudóan
köszöntötte őt. Végül egy rideg, szürke épülethez értünk. Egyetlen utcára
néző ablakát vasrács védte. A nő haragosan bezörgetett az erős kapun, és
bentről egy tagbaszakadt férfiszolga jött kaput nyitni. Egyáltalán nem
lepődött meg, amikor engem megpillantott, csak elvette a kosarat a
rabszolgaleánytól és bezárta mögöttünk a kaput.
      Ghita asszony az utca felőli nagy szobába vezetett, ami tele volt
szentképekkel és ereklyékkel és mindenféle limlommal, mint valami ócskás
boltja. A falak vakolatlanok voltak, ágyként pedig egy kötélfonatos faagy
szolgált. - Ez az én magányom apácacellája - kuncogott megvetően, és
megmutatta hogy a székéről az ablakon át figyelheti az utca életét,
megszólíthatja az ismerőseit, és áldást mondhat a járókelőkre. - Amikor
imádkozom - büszkélkedett -, az utcában gyakran megáll az élet, mivel az
emberek hallgatóznak, és sokan arra kérnek, hogy imádkozzam érettük,
mert hangosabban és különbül tudok imádkozni, mint a többi nő.
      Szent ereklyéit mutogatta nekem, bár nem is emlékezett rá, hogy
melyik mit jelent. Mikor aztán az arcát azzal a kakastollal kezdte legyezni,
amiről állította, hogy valamelyik szent ember előtt megjelent angyal
szárnytolla, nem állhattam meg szó nélkül: - Ghita asszony, kegyelmed
vagy nagyon ravasz, vagy pedig szerfelett kótyagos, akivel nekem semmi
dolgom. Ő csak még lelkesebben vihogott, és lakásának a többi szobájába
vezetett. Ha a lomtártól megdöbbentem, most még nagyobb volt a
meglepetésem, amikor pazarló fényűzéssel berendezett ebédlőjét és bársony
ágyfüggönyökkel védett ágyát láttam a sok vánkossal a hálófülkében. A
nagy konyhában kövér, izzadt szakácsnő szorgoskodott, és a gerendákról
fűszerkötegek, sódarok és szál kolbászok lógtak, mint a legjobb
vendégfogadóban. A szolgáknak saját szobájuk volt. Végül a magas falakkal
körülvett udvarra kísért, ahol gyümölcsfák nőttek, és ahol egy hűs nyári lak
állt, hogy a hőség idején ebben lakjék.
      - Akarod velem a szegények levesét enni cseréptálból? - kérdezte. -
Vagy inkább akarsz ezüsttálból borsmártásban párolt csirkehúst? Magad
választhatsz, s csak parancsolnod kell.
      Azt mondtam, hogy egyáltalán nem enni jöttem, de sajátos élete
akkora kíváncsiságot ébresztett bennem, hogy nyomban hozzáfűztem: - A
szegények leveséből éppen eleget kaptam már a kolostorban.
      Bárgyú és mesterkélt vihogását befejezve vidáman felkacagott,
értelmes tekintettel a szemembe nézett, és így szólt: - Tetszel nekem, mert
nem tetteted a jámborságot. Sok szerzetes és egyházfi jött el hozzám, hogy
kihasználjon engem, és beérte egy cseréptálka levessel abban a hiedelemben,
hogy ezzel a jámborságát bizonyítja. Sem az étel, sem az ital nem bizonyítja
a jámborságot. Merő ostobaság arra figyelni, hogy az ember kötélfonatos
ágyban alszik-e vagy pedig pehelyvánkosokon. Azt eszem, amihez kedvem
van, és úgy alszom, ahogyan jólesik, s ebbe senkinek sincs beleszólása. Ám
higgyenek bolondnak, ha úgy akarják, így csak jobb számomra.
      - Kegyelmed nem bolond, Ghita asszony - mondtam. - Legalábbis én
nem hiszem. Mondja meg nekem, kicsoda és miféle kegyelmed?
      Sötét szemével hosszan, kérdőn nézett rám. A szívem mélyén
megrendülve vettem észre, hogy szép a szeme, mintha arcának élettelen
rútsága külön kiemelte volna szemének szépségét.
      - Isten bolondja vagyok - mondta végül komolyan, mintha többet
kellett volna bevallania nekem, mint amennyi szándékában állt. Egy pillanat
múlva élénken beszélni kezdett, mint aki meg akar győzni engem: - A
királyoknak és a fejedelmeknek megvannak a maguk bolondjai, akik
tréfáikkal és túlzásaikkal leleplezik nekik, milyen torz és kaján az egész élet.
Istennek miért ne lehetne egy bolondja, aki megmutatná neki, hogy az
emberek milyen torzzá és kajánná tették az ő hitét. Hát nem érted? Az
apácaruhám, az öltözködésem, hangos imádságaim mind-mind nem egyéb,
mint megannyi bohóckodás, hogy legalább szórakoztassam Istent, ha mást
nem tudok. Komolyan, bennem Isten nevet, amikor egy jámboran bólogató
egyházfi orra előtt a kakastollat angyaltollként lengetem, de te nem estél
bele ebbe a kelepcébe.
      Gyötrőn kérdő pillantást vetett rám: - De te ki vagy? Miért reszketett
még a térdem is, amikor könnyeket láttam a szemedben? Miért nem akarsz
hasznot húzni belőlem meg a bolondságomból, mint mindenki más? Ha ki
akartál volna használni, elfogadtad volna azt az együgyű képet. Vagy talán
mindenki másnál ravaszabb lennél, és még jobban ki akarsz használni, mint
a többiek?
      - Kegyelmed maga vonszolt ide erőnek erejével ebbe a bolond
házába, miután felébresztette a kíváncsiságomat. De hiábavaló barátságot
építenünk egymás között, ha kegyelmed gyanakszik, hogy csak ki akarom
használni, miként a többiek. Bizonyára oka van rá, hogy minden emberben
kételkedjék, de ebben az esetben az lesz a legjobb, ha tüstént megyek is, és
nem maradok itt, hogy együtt ebédeljek kegyelmeddel.
      De mégsem távoztam, és azt hiszem, ő nem is engedett volna el.
Kérésére őszintén meséltem neki magamról és az életemről, amennyit csak
tudtam, mert volt valami a tekintetében, ami őszinteségre késztetett, s egy
hozzá hasonló rendkívüli nő szemében semmit sem nyertem volna
hazugságokkal meg felesleges szépítgetéssel. - Tehát csupán Johannes
íródeák vagyok - fejeztem be -, az egyházi zsinat leghitványabb fordítója,
kegyelemből és érdemtelenül. Tudásom szomorúság számomra, és az
aranyművesek hídján csupán a magányosságomat sirattam, mert idegen
vagyok ezen a világon, de mégsem vagyok a mennyek polgára. Mivel én
ilyen sokat meséltem magamról, most te is meséld el, Ghita asszony, hogyan
lettél Isten bolondja?
      - Először együnk - felelte -, és igyál velem egy kis bort, hogy jobban
megérts engem.
      Miután ettünk, ő így mesélt: - Valamikor szép nő voltam, noha talán
el sem hiszed, ha most rám nézel. Ezenkívül a gazdag Bardi családból
származom, noha talán ezt sem hinnéd el, amikor azt látod, hogy a bolond
csörgőit rázogatom a ruházatomon. Ugyanaz a kórság, amely néhány nap
alatt elvitte a férjemet és mindkét kisfiámat, nekem elcsúfította az arcomat és
megtanított arra, hogy a legnagyobb vagyon sem védheti meg az embert
Isten szeszélyeivel szemben. Veszteségem előtt csupán egy meggondolatlan
nő voltam, se nem jobb, se nem rosszabb a többi embernél. A
szerencsétlenség, ami ért, ráébresztett, hogy gondolkodjam, bár a rokonaim
több éven át eszelősnek tartottak és ennek megfelelően bántak velem.
Bizonyára sikerült volna kiforgatniuk a vagyonomból és gyámság alá
helyeztetniük, de a szerencsétlenség náluk ravaszabbá tett. Nagy
pénzösszegeket adományoztam a ferencesek kolostorának, és azzal, hogy
csak egy kissé bolondos, de jámbor nőnek mutatkoztam előttük,
megszereztem az egyház védelmét, és elnyertem a szabadságot, hogy úgy
éljek, ahogy én akarok. Az egyház meg a rokonaim kapzsisága jobban
oltalmaz, mint amennyire magam valaha is képes lennék védekezni. A
vagyonom oly hatalmas, hogy egyik fél sem engedheti meg magának, hogy
megszakítsa velem a kapcsolatait.
      Megfogta a kezem, és kutatón a szemembe nézve így folytatta: - Az
arcom csúfsága is védelmez, mert ennek köszönhetem, hogy a rokonaim azt
hiszik, nem megyek többé férjhez, még ha nem is hisznek fenntartás nélkül
az ígéretemben. Nem akarják, hogy kolostorba vonuljak, s ekképpen
biztosítsam, hogy nem megyek férjhez, mert attól tartanak, hogy a
szerzetesek arra csábítanának, hogy a vagyonomat az egyházra testáljam.
Sok földem van és számos bankban van pénzem, ami után minden évben
ajándékot kapok, mikor két, mikor tizenöt, sőt olykor akár harminc
percentet is. Ezeket a bevételeimet a rokonaim nem tagadhatják meg tőlem,
ha a vagyonomhoz nem nyúlok, s ha minden évben írásbeli igazolást kapok
róla, hogy az ajándék, amit elfogadok, nem kamat, hanem csak ajándék, így
a lelki üdvösségemet sem veszélyeztetem. Erre nagyon ügyelek, bár
természetesen ez is ugyanolyan bohóckodás, mint a többi. És jó hangulatban
tartom a rokonaimat, olykor-olykor felosztva köztük a jövedelmem egy
részét, az egyház pártfogását pedig jámbor életemmel és egyre újabb
adományokkal őrzöm meg. De bizonyára megérted, hogy a jámborságom
csak gúnyolódás, miként ezek a csilingelő szentképek is a ruhámon.
      Miután befejezte, én így szóltam: - Azt hiszem, túl gazdag vagy
ahhoz, hogy barátok lehessünk.
      - Nem, nem, a pénz csupán megkönnyíti és kényelmesebbé teszi az
életet - szólt sietve -, de pénzért semmi igazi értéket nem lehet vásárolni.
Bolond lennék becsapni magam, s elhitetni magammal, hogy pénzzel
megválthatnám bűneim bocsánatát és kiválthatnám lelkemet a tisztítótűz
szenvedéseiből. Amint melletted ülök, valójában sokkal szegényebb vagyok
nálad. Mindössze egy rút, megvénült, önmagára ráunt nő vagyok, és nincs
egyéb szórakozásom, mint az élet végtelen bohócjátéka.
      - Nem vagy olyan rút, mint hiszed - feleltem. - A szemed a legszebb
szempár, amit emberi arcban valaha is láttam, bizonyára nem töltötted még
be a negyvenet.
      Ő reszketni kezdett, elhúzta a kezét, és megtört hangon felkiáltott: -
Ó, hát te is Júdás vagy! - De tüstént örömtelen nevetésbe kezdett, és ezt
mondta: - Igen, igen, természetesen, de hogyan is várhattam volna ennél
többet? Ám ha Júdás vagy, nyomban hozok harminc ezüstöt, nem is, inkább
aranyat, ha megcsókolsz engem, ha egyszer oly csábítónak látsz. -
Indulatosan felpattant, reszkető kézzel kinyitott egy ládikót, és két marék
aranypénzt dobott elém a szőnyegre, hogy rábírjon, a padlón csúszkálva
szedjem össze, még keserűbb gúnyt űzvén magából.
      - Örömest megcsókollak, ha ez megvigasztal téged - mondtam. - De
nem a pénzed kedvéért csókollak meg, ne gondold. Engem sohasem lehet
megvásárolni. Megcsókollak, mert Isten bolondja vagy, és a legértelmesebb
és legbátrabb nő, akivel az életemben találkoztam. Megcsókollak, hogy
megmutassam, egyáltalán nem vagy ellenszenves a szememben. Hálából és
örömest csókollak meg, mert becsületes voltál hozzám, és többet tanultam
tőled az emberről, semmint gondolhattam volna.
      - Ne gyere ide - szólt remegve, és védekezőn kinyújtotta a kezét. De
én magamhoz öleltem, és megcsókoltam sápadt száját, és gyengéden
megcsókoltam a szemét is, amíg a könnyek sós ízét nem éreztem a számban.
És azt hiszem, eddig még sohasem álltam ilyen közel az igazi szeretethez,
mint amikor ezt a nálam csaknem kétszer idősebb, rút és bolondos nőt
csókolgattam.
      Miután elengedtem, azonnal leült, mintha a két térde felmondta volna
a szolgálatot. Anélkül, hogy rám nézett volna, kisvártatva mogorván
megszólalt: - Szedd össze a pénzedet, jól megszolgáltad!
      Dühösen belerúgtam a szőnyegbe, úgyhogy a pénz egy része
csilingelve a falnak repült. - Higgy nekem, Ghita! - mondtam. - Sohasem
leszek hajlandó elfogadni tőled egyetlen rézgarast sem, még a legcsekélyebb
ajándékot sem, bárha térden állva könyörögnél is, hogy fogadjak el tőled
valamit a vagyonodból. Ennyire nem jelent semmit számomra a gazdagság.
Hát nem tudod megérteni, hogy barátságot kínálok neked önmagádért, mert
csodállak mint embert, és mint nő sem vagy ellenszenves nekem. Légy te az
én vigaszom az én magányosságomban, akkor én a te vigaszod leszek a te
magányosságodban. Ennyit bizonyára megtehetünk egymás érdekében mint
emberek, ha már egyszer összetalálkoztunk.
      Ő szívet tépően felzokogott, és a gyötrelemtől elsötétült szemmel
felkiáltott: - Ez nem igaz! Csak hazudsz nekem, mint mindenki más, mert
gazdag vagyok.
      - Ha a vagyonod ilyen nagy szenvedés számodra... - feleltem -, akkor
a vagyonod miatt valóban a pokolba zártad magad.
      Ő dühösen felpattant, feszesen kihúzta magát, és dölyfösen így szólt:
- A poklom a magam pokla, és nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy
becsületes voltam hozzád, te kis bolond. Szép arcod és formás tagjaid
csábítottak arra, hogy ismeretséget kössek veled, s még mielőtt a hídon
megláttalak volna, magamban már elhatároztam, hogy megvásárollak saját
kedvtelésemre, mert nekem nincs semmi okom rá, hogy óvakodjam a
kísértésektől. Nem te vagy az első és nem is az utolsó, aki a rútságommal
nem törődve pénzért megtenné nekem, amit akarok.
      De a szavai nem vezettek félre engem. - Nem vagy te olyasféle,
különben ügyesebben csábítottál volna el. De talán mindkettőnkben
ugyanaz az érzés ébredt: mintha percről percre jobban ismernénk egymást,
mintha már korábban is találkoztunk volna és ismertük volna egymást.
Talán csak a magányom csábít, s olyasmit képzelek, ami egyáltalán nem
igaz, de az imént oly gyengéden és semmi rosszra sem gondolva akartalak
megcsókolni, hogy megvigasztaljalak a magányodban, mintha ismeretlen
anyám vagy furcsa nővérem volnál. Veled könnyű beszélnem, tőled nem
idegenkedem, és azzal, hogy rám bíztad bolondságod titkát,
megszabadítottál attól, hogy önmagamat gyötörjem, mert a te gyötrelmed
nagyobb, mint az enyém.
      Szépen és nyugodtan beszéltem hozzá, nem sokat gondolva arra, mit
is mondok, hogy ne gondoljon többé a gazdagságára, és higgyen nekem,
hogy valóban csak a barátságára tartok igényt. Végre hitt nekem, mert hinni
akart, és kinyújtotta remegő kezét, hogy megérintse az arcomat.
      - Ha igazat szólsz - mondta -, csoda ez, amit meg sem érdemlek,
mivel megkeményítettem a szívemet és a bolondot játszom. Ha viszont
hazudsz, akkor könyörületes a hazugságod, és nem hiszem, hogy ezzel kárt
akarsz okozni nekem. De most eredj, mert jobban megszédítettél, mint
hittem volna, hogy valaha is megszédülhetek. De ne menj el végleg, hanem
térj vissza hozzám, amikor magad is kívánod.
      Kikísért a kapuig, kezével a falnak támaszkodva, mintha nem bírta
volna el a lába. De az ajtónál a maga esztelen módján megint vihogni
kezdett, mint aki önmagát akarja kigúnyolni és önmagát akarja
ellenszenvessé tenni a szememben. Rám paskolva jelezte, hogy menjek az
utamra. Amikor a következő napon elmentem a háza mellett, láttam, hogy
néhány teherhordó, gyerek és családanya verődött össze a rácsos ablaknál,
hogy hangos imádkozását hallgassák. És semmi rossz vagy sértő nem volt az
imádságaiban, de rövid időközökben kitört belőle a nevetés és a vihogás, és
rézgarasokat szórt ki az ablakon. Miután elhaladtam a háza mellett,
megálltam, hogy néhány embertől kérdezősködjem felőle. Azt mondták,
hogy jámbor nő, meg hogy az imái betegeket gyógyítottak meg. Azoknak a
nőknek, akiknek a feje hasogatott vagy a szeme fájt, csak oda kellett
menniük, hogy megérintsék ablakának a rácsát, és a fájdalom már alább is
hagyott. Arról is meséltek, hogy ez nem segített mindenkin, de sokakon
segített. A férfiak viszont azt mondták, hogy gazdag és tiszteletre méltó nő,
akit súlyos csapások értek. Nyíltan kimondták, hogy nem egészen épelméjű,
de a jámborsága meg a jótékonykodása bőséges kárpótlás volt mindazért,
ami az értelméből hiányzott.
      Amikor visszatértem a munkába, azt hallottam, hogy a görögök már
megint hazautazásra készülődnek. Azt mondták, hogy ők már megtették a
legmesszebbmenő engedményeket, és nem voltak hajlandók tisztázni a
nyilatkozatukat, hanem ragaszkodtak a nyakatekert megszövegezéshez. De
a fenyegetőzéseiket nem vettük egészen komolyan, mert tudtuk, hogy a
városból egyetlen görögöt sem engednének ki lóháton. Ezenkívül úgy
hírlett, hogy a császár behatóan tanácskozik Besszárionnal, Izidorral meg
Georgiosz Szkholariosszal. Azt hallottuk, hogy még a pápát is felkereste, és
nyíltan ezt mondta neki: - Nem vagyok a pátriárkáim és a püspökeim
parancsolója. Miért vitázunk továbbra is a szavakról? A scaturire, az effundi
és a profluere legyen elegendő annak bizonyítására, hogy elismerjük: a
Szentlélek a Fiútól is való. Tudósaink nem hajlandók semmi ennél
világosabbat mondani, mert népünk nem tudná helyesen értelmezni. Minek
hát tovább gyötörni bennünket? Ha azt mondják, hogy a Fiú a Lélek
alapoka, mi nem emelünk szót ellene.
      Ám Cesarini bíboros hajthatatlan maradt. - Ez a megszövegezés csak
alkudozás és csalárdság. Nem engedhetjük meg, hogy önkényesen
félremagyarázzák és mint valami időhöz kötött eseményt értelmezzék. A
producere szót követeljük, hogy elismerjék: a Szentlélek minden időkben a
Fiútól eredt, és hogy a Fiú az Atyával együtt a Lélek szubsztanciájának örök
ősoka.
      Miután a császár szokása szerint megharagudott, Jenő pápa ezen a
titkos tanácskozáson óvatosan a jövendő keresztes háború lehetőségeiről és
azokról a komoly áldozatokról kezdett beszélni, amelyekre ő kész
elkötelezni magát Konstantinápoly biztonsága érdekében, amennyiben az
unió megvalósulna. Ezenkívül arra is célzott, hogy ebben a szakaszban a
tárgyalások megszakítása szkizmát okozhat a görög egyház kebelében is. A
latinok bizonyítékaikkal már elég sok görögöt meggyőztek. Ha a többiek
elutaznának, a hátramaradottak pedig egyesülnének a latinokkal, ez a
görögök köreiben szakadáshoz vezetne.
      Erre a figyelmeztetésre elkomorodott a császár. Való igaz: Besszárion
és Izidor megbizonyosodván a latinok igazáról, még náluk is lelkesebben
igyekeztek megtéríteni a társaikat. Azt beszélték, hogy Izidor pénzt is
osztogatott az ingadozóknak. Az öregek szembehelyezkedtek velük, és
sziklaszilárdan ragaszkodtak a hitükhöz. A fiatalabbak megértették az idők
szavát, és készek voltak ésszerű alapokon megújítani a hitüket. Mindenből
egyre inkább úgy érződött, mintha valahol fent, a legeslegmagasabb
körökben történt volna valami, amiről nem beszéltek a nyilvános üléseken.
Ahogyan a bázeli zsinatot sikerült felbomlasztania, Jenő pápa ugyanúgy
most a görögök közé is éket vert, hogy a legrosszabb esetben a görög
egyházat is kettészakítsa. Félelmetes gondolat volt ez, amitől a legnyakasabb
görögök is elborzadtak.
      Ily módon munkanapjaink inkább találgatásokkal és fecsegéssel
teltek, semmint fordítással és írással. Amikor estefelé visszatértem a
ferencesek kolostorába, a kapunál Ghita asszony ajtónállójával találkoztam.
Vászonba csavart nagy csomag volt nála és arcátlan vigyorral felszólított,
hogy fogjam és tartsam meg. Mogorván megkérdeztem, mi van a
csomagban, de ő azt állította, hogy nem tudja. Ezért egy kihalt sikátorba
vittem őt, kibontottam a csomagot és belsejében a legfinomabb szövetből
készült szépen összeghajtogatott, új ruhát találtam, néhány szépen varrott
inget, valamint egy súlyos erszényt. Olyan éktelen haragra gerjedtem, hogy
messzire rúgtam a csomagot, és így fakadtam ki: - Add át az üdvözletemet
asszonyodnak, és mondd meg neki, hogy nem szorulok rá az alamizsnájára!
- Ezzel ott is hagytam az elképedt fickót, aki tátva maradt szájjal bámult
maga elé, s bementem a kolostorba. Úgy éreztem, mintha megaláztak és
arcul csaptak volna, noha nem tettem mást, mint őszinte barátságot
ajánlottam fel egy különleges és boldogtalan embernek.
      Így telt el néhány nap, és május végéhez értünk. Pünkösdkor a
görögök istentiszteletet tartottak, amelyen egész sereg kíváncsiskodó gyűlt
össze, pünkösd után pedig Johannész császár összehívatta a görögöket a
pátriárka szálláshelyére. Jószef pátriárka, akit nagyon megviselt
hosszadalmas betegsége, már csak egy kis töpörödött, reszketeg, kéklő arcú
és ajkú aggastyán volt. De mintha a halál közelsége megszabadította volna
eddigi tétovázásától, s a lélek méltósága töltötte el, ami eddig hiányzott
belőle. Buzgón és esdőn biztatta a görögöket az unióra, mivel szerinte "a
Fiútól" és "a Fiú által" szavak ugyanazt jelentik. A császár is beszédet
mondott, hangsúlyozván, hogy el kell jutni az egyházak uniójához,
amennyiben ez a lelkiismeret sérülése nélkül megtörténhet. A pátriárkára
hivatkozva értésére adta a többieknek, hogy a sok bizonyítás után senkinek
a lelkiismeretét nem sértheti, ha a latinok megszövegezése alapján megkötik
az uniót. Amikor Markosz Eugenikosz motyogni kezdett valamit, ő hevesen
rákiáltott: - Bizony még Júdásnál is hitványabb áruló, aki akadályozza az
egyházaknak ezt a jámbor egyesülését!
      A görögök egymással versengve átkot kiáltoztak arra, aki nem akarja
az uniót. - De az uniónak jámbornak kell lennie - jelentették ki, és újra
fennhangon kezdték olvasni, s egymással összehasonlítani az egyházatyák
írásait, hogy a lelkiismeretüket megnyugtassák. Markosz Eugenikosz
távozott a gyűlésről, s ezután a görögök egymás közt elismerték, hogy a
latin egyházatyák írásai is jók és valódiak, és egyenértékűek a görög
egyházatyák írásaival. Ez már fél győzelmet jelentett, úgyhogy lázas öröm és
feszült várakozás lett úrrá rajtunk. A nyár is a legszebb pompájában virult és
még nem volt nyomasztó hőség. Öröm és ünnepi hangulat érződött a
levegőben. Csak Markosz Eugenikosz zárkózott be komoran és dacosan a
házába, ahol imádkozni és böjtölni kezdett, s - mint mesélték - még
korbácsolta is magát. "A latinok nemcsak szakadárok, hanem eretnek is",
állítólag ezt mondta. "Erről maguk tettek bizonyságot, és aki velük egyesül,
az is eretnek, és rászolgál a poklok tüzére."
      Engem elküldtek, hogy kérdezzem meg Besszáriont, vajon Markosz
Eugenikosznak lehetnek-e politikai okai is hajthatatlanságára? Ő döbbenten
fordította felém nagy, kerek fejét, és így szólt: - Én, mint Nikaia érseke,
ugyanolyan mértékben vagyok kiszolgáltatva a törököknek, mint ő
Efezoszban. Ő talán azt hiszi, hogy a törökök az unió megkötését háborús
oknak tartják, s nem bízik a nyugati országok kielégítő segítségében. Ám az
unió nélkül Konstantinápolynak mindenképpen el kell pusztulnia. Isten
legyen hozzám irgalmas, hogy indítékainak e világi voltára gyanakodjam,
noha ő fattyúnak nevezett, és azzal gyanúsított, hogy a latinok
megvesztegettek. De a hitében ő az eretnek, nem pedig én, mert valamennyi
egybehangzó bizonyíték meggyőzött róla, hogy a filioque nemcsak helyes,
hanem az üdvösség feltétele, hogy higgyünk benne. Ezért a hitemért kész
vagyok meghalni a törökök keze között, Markosz Eugenikosz pedig
önmagát taszítja a pokolra, ha nem hajlandó hinni ebben, pedig ezt
megmagyarázták és bebizonyították neki.
      Amikor a görögök megint összeültek, a pátriárka teljes megtérést
mutatva halk hangon hitvallást tett, s elismerte, hogy igaz a latinok
felfogása: "A Lélek Örök időktől fogva és szubsztanciálisan az Atyától és a
Fiútól való."
      - De apáinktól örökölt hitvallásunkat nem akarom megváltoztatni -
mondta. - A Fiútól szót nem tesszük hozzá a hitvallásunkhoz, és szent
istentiszteletünket is változatlanul kell megőriznünk. Ezen az alapon kész
vagyok az egyesülésre.
      Besszárion, Izidor és sokan mások lelkesen szólaltak fel, mert azt
akarták, hogy a Fiútól szót illesszék bele a hitvallásba. De a másik oldalon
Markosz Eugenikosz és hívei határozottan a tudomásukra hozták, hogy
sohasem fogják azt hinni, hogy a Lélek a Fiútól való, bármilyen határozatot
hozzanak is. A császár újra beszélt, hangjából ezúttal diadal csendült ki: -
Világi emberként alávetem magam ennek az egyetemes zsinatnak vagy a
többség által hozott határozatának, és ezt mint császár meg is védem, mert a
hit dolgaiban az egyház tévedhetetlen, ha egyszer zsinaton ül össze. A
hitvallásunkhoz ne tegyenek hozzá semmit, és azt sem engedjük meg, hogy
istentiszteleti szertartásainkat megváltoztassák, de különben világosan és
kertelés nélkül valljuk, hogy a hitben egyesülünk a latin egyházzal, úgyhogy
a megszövegezést mindkét fél elfogadhatja.
      Beszéde közben azonban fekete-fehér kutyája, amely mindenhová
elkísérte, felemelte a fejét, és halálos vonításba kezdett, noha a császár egy
rúgással megpróbálta elhallgattatni, s egy pillanatra még be is fogta a száját.
Ez mindenkire rendkívül komor és nyomasztó hatást gyakorolt. Markosz
Eugenikosz így szólt: - Jaj nektek és jaj mindannyiunknak, ha még a kutya is
bölcsebb a császáránál. Konstantinápoly és a görög birodalom pusztulása
miatt vonít, mert Isten nem tűri el, hogy gúnyt űzzenek belőle, s egy ilyen
szörnyű árulásért senki közületek nem nyerhet bocsánatot. - Megszaggatta a
köntösét, és távozott a gyűlésről, a kutya félelmetes vonítása pedig még a
közeli utcákra is kihallatszott, úgyhogy az emberek rémülten torpantak meg,
és keresztet vetettek magukra. Olyan rossz előjel volt, hogy csak egy hét
múlva nyugodtunk meg valamennyien, amikor felfogtuk, hogy a kutya
Jószef pátriárka közeli halálát érezvén vonított.
      Ezen a héten serény munka folyt, és a két küldöttség felváltva kereste
fel egymást, hogy egy olyan megfogalmazásról tanácskozzanak, amit a
görögök is elfogadhatnak. A pápa készségesen hajlott rá, hogy meghagyja a
görögöknek saját istentiszteleti szertartásaikat, s nem akarta arra
kényszerítem őket, hogy a hitvallásukhoz hozzátegyék a Fiútól szót, ha elég
világosan és a félreértés legkisebb lehetősége nélkül alávetik magukat
annak, hogy hitvallásuk tartalmát a katolikus egyház hitvallása szerint
értelmezzék. Azon a héten Markosz Eugenikosz az utolsó támaszát is
elvesztette. Már mindenki belátta, hogy őt sohasem lehet jobb belátásra
bírni, de a legingatagabbak sem merték többé magukra vállalni a
felelősséget az egyházak egyesülésének meghiúsulása miatt, amikor pedig a
császár meg a pátriárka elég világosan kinyilvánította a maga álláspontját.
      A császár a maga részéről Izidort küldte, hogy a bíborosok
közvetítésével a tényleges fegyveres segélynyújtási egyezményről tárgyaljon
a pápával. Már mindenki számára világos volt, hogy miután a fő kérdésben
a görögök beadták a derekukat, minden egyéb másodrangúvá vált, s csak
idő kérdése a hit dolgaiban fennálló többi véleménykülönbség megoldása. A
pápa készségét mutatta, hogy már két nap múlva leírhattuk és lefordíthattuk
az egyezményt, amelyben a pápa vállalta, hogy fedezi a görögök
hazatérésének minden költségét, ígéretet tett, hogy teljes felszereléssel
háromszáz fős reguláris hadsereget küld Konstantinápolyba a saját
költségére, továbbá két nehéz hadigályát. Hasonlóképpen ígéretet tett, hogy
a Jeruzsálembe induló keresztes hadjáratot Konstantinápolyon át fogja
vezetni, ezzel az első helyre állítva a török uralom megdöntését és csak a
második helyre a Szentföld felszabadítását. A pápa kötelezte magát, hogy
szükség esetén hat hónapra vagy akár tíz egész esztendőre a császár
rendelkezésére bocsát húsz nagy hadihajót fegyverestül. Ha szárazföldi
hadseregre lenne szükség, a pápa vállalta, hogy a kereszténység valamennyi
országa segítséget küld Konstantinápolynak.
      Ez az egyezmény kezeskedni látszott Konstantinápoly biztonságáért
még a legsúlyosabb ostrom esetére is, és értésül adta: a két egyház
egyesülése után csak idő kérdése, hogy a keresztes hadak felszabadítsák
Konstantinápolyt a törökök nyomása alól. Noha a bázeli zsinat,
Franciaország és Némethon meghatározhatatlan és kétértelmű magatartása
a pápával szemben azt a látszatot keltette, mintha a kereszténység szakadás
előtt állana, a pápa nagyon helyesen mutatott rá, hogy az egyházak
egyesülése az ő számára a lehető legnagyobb elvi győzelmet jelentené.
Ennek eredményeként a bázeli zsinat végérvényesen jelentőségét veszítené.
Azzal, hogy egyesül a latin egyházzal, a görög egyház ugyanakkor elősegíti
a nyugati országok egyházszakadásának megszüntetését, és arra bátorítaná
a népeket, hogy egyesüljenek a kereszténység közös ellenségével szemben,
ahelyett hogy egymással civakodnának és háborúznának. Ezekben a júniusi
napokban egy pillanat alatt derűsnek tűnt a jövő. Miután sikerült aláírni és
lepecsételni a barátsági és segélynyújtási egyezményt, a császár minden
színleléssel felhagyott, és néhány nap alatt rászorította a görögöket, hogy
fogadják el a latinok kedve szerinti megszövegezést. Ezt a pápa jelenlétében
nyilvánosan felolvasták, és a bíborosok meg a görögök képviselői annyira
elérzékenyültek, hogy lelkesedésükben testvéri csókkal illették egymást a
teljes kibékülés és egyetértés jeléül.
      Találkoztam Besszárionnal, amikor a pápától jött, és szívből
gratuláltam neki a győzelméhez. Ő azonban gondterhelten rázta nagy, kerek
fejét, s amikor visszatértem az íródeákok kancelláriájára, Matteus mester
oktatólag így beszélt: - Ne igyunk előre a medve bőrére! Mindez jó és
helyes, de még hátravan a legfontosabb kérdés, ehhez képest pedig minden
egyéb csak porhintés és handabanda.
      Megkérdeztem, hogy az isten szerelmére mi lehet még fontosabb,
mivel a görögök szavaiból úgy értelmeztem, hogy ők a tisztítótűz és az
oltáriszentség kérdésében is készek a megegyezésre. Matteus mester így
válaszolt. - Öreg és szomorú ember vagyok, meg iszákos is, ám te tényleg
ostobább vagy a kosnál, ha nem fogod fel, hogy ezen a zsinaton a
legfontosabb kérdés a pápának, mint az egyház fejének a helyzete. Ebből a
célból gyűltek össze itt és erre a célra herdáltak el esztelenül nagy
összegeket, és az egyházak egyesülésének semmi jelentősége sincs, ha a
görögök nem ismerik el a pápát az egyház uralkodójának. Ám addig hosszú
utat kell még megtenni.
      Az én szememben lehetetlenségnek tűnt, hogy megannyi szellemi
viaskodás és lelkiismereti kétely után a pápa világi hatalmának kérdése
akadályt jelenthetne az egyházak egyesülésének útján. Kérésemre
Secundinus doktor magával vitt a pápa, a bíborosok meg a görögök
képviselői között tartott következő tanácskozásra. A pápa szépen és
szívélyesen beszélt a görögökhöz e szavakkal: - Isten kegyelméből a fő
kérdésben egyetértésre jutottunk. Meg kell vizsgálnunk még a tisztítótűzzel,
a pápa primátusával, a kovászolt és kovásztalan kenyérrel és az
oltáriszentséggel kapcsolatos kérdést, hogy valamennyi tévedést
kiküszöbölhessünk. Utána nyomban az unió következik, mert már sietős a
dolog.
      Békésen és békülékeny hangon társalogva a görögök így beszéltek: -
Az úrvacsora-kenyérnek búzából kell lennie, papnak kell megáldania és
szent helyen, különben semmi jelentősége sincs, hogy a kenyér kovászolt
vagy kovásztalan. - A tisztítótűzről még ezt mondták: - A szent lelkek a
mennyekben lelkekként elnyerték a tökéletesség koszorúját, de a bűnös
lelkeknek örökké tartó büntetést kell elszenvedniük. Akik viszont a kettő
között vannak, azok a megpróbáltatások vagy a kísértés helyére kerülnek,
legyen az tűz, sötétség vagy vihar. Erről nem kívánunk vitatkozni. - A pápa
primátusát illetően viszont elismerték: - A pápát illessék meg azok az
előjogok, amelyekkel kezdettől fogva és már a szkizma előtt is rendelkezett.
      Az úrvacsorával kapcsolatban a bíborosok még azt kérték a
görögöktől, magyaráznák el pontosabban miért is kérik imádságukban a
Szentlelket, hogy a kenyeret meg a bort változtassa át, amikor pedig az
előírásos szavak elhangzásakor már átváltoztak? A görögök így válaszoltak:
- Valljuk, hogy a szent kenyér az elrendelő szavak révén változik át Krisztus
testévé. De utána azért imádkozunk, hogy szálljon belénk a Szentlélek, és
változtassa bennünk ezt a kenyeret Krisztus szent testévé, a bort pedig a
serlegben Krisztus szent vérévé, hogy ez a befogadó lelkének és minden
másnak a megtisztulására váljék.
      A pápa írásba akarta foglalni az eszmecsere eredményeit, s a
következő napon újra magához hívatta a görögöket. Békítőn így beszélt: -
Már egy véleményen vagyunk. Már csak kevés hiányzik. Ha elfogadjátok a
mi megszövegezésünket, nyomban végbemehet az egyházak egyesülése. -
Cesarini bíboros felolvasta az egyezmény különböző pontjait, ám a görögök
már az első ponttól annyira megdöbbentek, hogy kiabálni kezdtek,
mondván: helytelen és igazságtalan azt követelni tőlük, hogy ilyesmit
elfogadjanak. A pápa ugyanis azt kívánta, ismerjék el, hogy az apostoli
székben Jézus Krisztus helytartójaként a legfelső püspök, mint pápa
előjogokkal bír, és jogában állt a hitvallásba betoldani a filioque szót.
      Ez valami egészen más volt, mint amiről az előző napon beszéltek,
úgyhogy Besszárion és Izidor is megneheztelt, és a görögök nyomban
kijelentették: - Sohasem ismerhetjük el, hogy a latin egyháznak jogában állt
volna a többi pátriárka megkérdezése nélkül bármit is hozzátoldani a
hitvalláshoz vagy bármit is elvenni belőle. Még ha a hit oldaláról helyesnek
ismerjük is el azt a toldalékot, nektek el kell ismernetek, hogy helytelenül és
meg nem engedett módon jártatok el, és hogy ilyesmit a jövőben nem tesztek
többé. Ebben az esetben legyen minden elfeledve és megbocsátva.
      A pápa arra kérte őket, hogy csillapodjanak le, Cesarini bíboros pedig
felolvasta a következő pontot: - Valljuk, hogy háromféle elhunyt van:
tiszták, bűnösök és a kettő között lévők, éspedig olyan keresztények, akik
ugyan bűnöket követtek el, de meggyónták, megbánták és levezekelték őket,
és akikért lehet imádkozni és alamizsnát adni. Az első csoportbeliek, a
tiszták, azonnal meglátják Istent, és velük egyenrangúak azok, akik a
keresztség után már nem követtek el bűnöket. A bűnösök, akik nem
tanúsítottak bűnbánatot, az örök kárhozatra jutnak. Azok viszont, akik
elkövettek ugyan bűnöket, de meggyóntak, és akiket a bűnbánók közé
sorolnak, a tisztítótűzbe kerülnek, és megtisztulásuk után azok sorába
lépnek, akik közvetlenül látják Istent.
      A görögök azt mondták, hogy ez ellen a magyarázat ellen semmilyen
észrevételük sincs, ahogyan az úrvacsora-kenyérrel és ennek megáldásával
kapcsolatos kérdésekben sem. De az első pontot nem írhatják alá, és
különben sincs semmilyen aláírási felhatalmazásuk, amíg nem jelentenek
mindent a császárnak meg a többi görögnek. Jenő pápa elkomorult, és
sovány arca megrándult, de külsőleg megőrizte higgadtságát, és útjukra
bocsátotta a görögöket. Alig léptünk ki a kápolnából, amikor futva egy
megszeppent görög érkezett, és közölte, hogy Jószef pátriárka elhunyt.
      A legcsodálatosabb júniusi délután volt, és Firenzében már érződött a
hőség. Futottunk a pátriárka szállására, ami előtt már nagy tömeg verődött
össze. Besszárion sarkában sikerült bejutnom, és láttam azt a csont és bőr
aggastyánt, amint holtan feküdt a nagy ágyban, amire a szolgálók emelték
fel a padlóról. A szemét lezárták, az állat felkötötték, s orcáját elöntötte a
halál békessége. De oly hirtelen következett be a halála, hogy a házban
korántsem béke uralkodott, hanem lárma és futkosás és tolongás és hangos
magyarázkodás, hogy az egész miként esett meg. Az étkezés után szokása
szerint a szobájába ment, és ott írt valamit. De gyötrő nyugtalanság kerítette
hatalmába, hirtelen kijött a szobából, kezét a mellére szorította, és szólni
próbált valamit, de aztán a padlóra roskadt. Az asztalon még ott voltak az
írószerek, és azt hiszem, az elsők közt figyeltem fel a papirosra. Miután
gyorsan végignéztem a tartalmát, tüstént felfogtam az irat fontosságát,
megmutattam Besszárionnak, és ezt mondtam: - A pátriárkának sikerült
kinyilvánítania a végakaratát. Ügyeljünk, nehogy valaki rosszindulatból
eltüntethesse!
      Besszárion átvette a papirost, és hangosan felolvasta a görögöknek,
akik a szobában tolongtak: - Én, Jószef, Isten kegyelméből Konstantinápoly,
az új Róma pátriárkája, mivel napjaim végére értem, és az az osztályrészem,
hogy megfizessem az emberi nem adósságát, Isten kegyelmében bízva
nyíltan meg akarom írni a fiaimnak a véleményemet, és ezt alá is akarom
írni. Mindazt, amit a mi Urunk Jézus Krisztus katolikus és apostoli egyháza
vall és tanít Rómában, én is vallom, és ünnepélyesen kijelentem, hogy
mindenben csatlakozom hozzá. Bizton vallom a szent Atyák Atyját, a
legfelső főpapot és a mi Urunk Jézus Krisztus helytartóját, a régi Róma
pápáját is és a lelkek tisztítóhelyét is. Ennek bizonyságául aláírva június 9.
napján 1439-ben.
      A görögök a döbbenettől némán hallgatták, és maga Besszárion is
annyira meg volt lepve, hogy keresgélte a szavakat, és még egyszer elolvasta
az írást. Az egész lárma és zűrzavar után nyomasztó némaság nehezedett a
szobára, mígnem a többieket erőszakosan félrelökdösve hirtelen Markosz
Eugenikosz rontott a szobába, így kiáltva: - Ez nem igaz! Ez a latinok
átkozott hamisítványa! - Ki akarta tépni Besszárion kezéből a papirost, hogy
szétszaggassa, és azt csak a termetes érsek testi ereje mentette meg a
megsemmisüléstől. Besszárion nyugodt hangon így szólt: - Egyáltalán nem
hamisítvány, és nem is lehet az, hanem adjunk hálát Istennek, hogy a
pátriárka még halálának a pillanatában is meg akart erősíteni bennünket
abban, hogy közös nevezőre jussunk, írásban vallva mindazt, amit szóban
már megvallott.
      Ettől függetlenül furcsa, csendes levertség töltötte meg a szobát, és a
szívemben én is ugyanazt a szomorúságot éreztem, noha mint latinnak
örvendenem kellett volna, hogy a pátriárka az utolsó pillanatban hátat
fordított egyháza tanításainak. Ha akartam volna, elsőnek rohanhattam
volna, hogy sebtében megvigyem a hírt a bíborosoknak meg a pápának a
pátriárka végakaratáról, és talán még hasznom is származott volna belőle,
de örömest másoknak engedtem át ezt a feladatot, és kedvetlenül hagytam
el a halottas házat. Készségesen el akartam hinni, hogy a görög egyház
legmagasabb méltósága halálának közeledtével teljes bizonyosságra jutott,
ugyanakkor arra a gyötrő nyugtalanságra gondoltam, ami úrrá lett rajta,
miután sikerült a végakaratát leírnia és a szolgákkal tanúsíttatnia.
      Jenő pápa örült a pátriárka vallomásának, és megengedte, hogy a
következő napon a görögök a saját szertartásaik szerint eltemessék a Santa
Maria Novella-kolostor templomában. Markosz Eugenikosz nem volt
hajlandó részt venni a temetésen, és anatémát kiáltott a pátriárkára, mivel
hagyta, hogy a latinok megrontsák a hitét, s minden követelésükbe
beleegyezett. Ez a könyörtelen átok azt mutatta, hogy ő maga sem hitte el,
hogy a pátriárka végakarata hamisítvány lett volna. Ennek ellenére sok
mindent suttogtak az ügyről, és az volt a legfurcsább, hogy a mi latinjaink
soraiban is néhányan gyanakvással beszéltek a pátriárka végrendeletéről,
noha ők maguk még csak nem is látták.
      A temetést követő napon Jenő pápa folytatni akarta a
tanácskozásokat, nem érve be azokkal a nyilatkozatokkal, amelyeket a két
egyház egyesülését támogató görögök mint egyháznak egyenként akartak
tenni neki. A forróság kezdett nyomasztóvá válni, és Johannész császárt
elfogta a szokásos dührohama, amikor tapasztalta, hogy nem megy minden
a kedve szerint. Véleménye szerint már minden világos és egyértelmű volt, s
nem akarta aláírni azokat az értelmezéseket, amelyeket a pápa a
tisztítótűzzel, továbbá a pápának, mint az egyház fejének a helyzetével
kapcsolatban követelt. Megítélése szerint az lett volna a legjobb, ha a pápa
beérte volna az egyetértés szóbeli megerősítésével. A pápa megalázkodott,
és maga ment a császárhoz, aki csupán azt követelte, hogy haladéktalanul
szervezze meg a görögök elutazását Velencébe, onnan pedig haza. Cesarini
bíborosnak mégis sikerült rábírnia őt, hogy legalább a latinok írásos
javaslatait vegye át, s végezetül újra kezdődtek ugyanazok a vég nélküli
viták a megszövegezésről.
      Miután tanúsítottam a pátriárka halálát, mintha akaratom valamely
húrja megereszkedett volna bennem, elvesztettem minden kedvemet ahhoz,
hogy figyelemmel kísérjem a tanácskozásokat. Kimondhatatlan levertség és
a hiábavalóság érzése szegte a kedvemet. Testem kimerült a firenzei
hőségtől, és gyengeségemben valaki emberfia után vágytam, akit hozzám
közelállónak érezhetek, és akivel nyíltan beszélhetnék. Ezért készségesen
meghallgattam azt a jámbor ferences szerzetest, aki meghitt beszélgetést
szokott folytatni velem Firenze romlottságáról, és az egyház
elvilágiasodásáról, és aki felkeresett, hogy így beszéljen hozzám: -
Semmilyen e világi dolog nem hibátlan. Szerzetesrendünknek is vannak
hibái, és a sorainkban ki így, ki úgy szolgálja az Urat. De előttünk Szent
Ferenc példamutatása áll, ő testesíti meg az alázatosság meg a szegénység
eszményét, és ő imádkozik érettünk Isten színe előtt. Ha belefáradtál a tudás
hiábavalóságába és a földi boldogság fogyatékosságába, miért ne
csatlakoznál hozzánk és fogadnád el az alázatosság boldogságát?
      Váratlan javaslata meghökkentett. - Magam fedtem fel előtted, milyen
gyenge a hitem, s hogy mennyire hiányzik belőlem a szeretet, noha hiszem
Istent - feleltem. - Csak tudás van bennem, minden egyéb hiányzik belőlem.
Hogyan lennék hát alkalmas Szent Ferenc követésére?
      - Igaz lélek lakozik benned, bár magad nem tudsz róla - szólt
lelkesen. - Aki keres, az talál, és aki kopogtat, annak ajtót nyitnak, ebben
egyáltalán ne kételkedj. És a hit nem az ember maradandó tulajdona, hanem
ebben is beismerjük szegénységünket, úgyhogy többek számára a hit
szakadatlan küzdelem és fáradozás. Ez nem akadály.
      - Nem, nem, bennem nincs szeretet - ismertem be, ám ő csak még
buzgóbban igyekezett rábeszélni, hogy álljak be szerzetesnek a ferencesek
rendjébe, olyannyira, hogy gyanakodni és álmélkodni kezdtem, lelkes
buzgalma mögött vajon milyen szándék rejlik. Több más szerzetes is
megszólított, hízelkedve magasztalta önmegtartóztató életmódomat, a
tanultságomat és jámborságomat, és biztatott, hogy csatlakozzam
szerzetesrendjükhöz, nagy jövőt jósolva nekem a szolgálatban. Nagy kísértés
fogott el, hogy valamennyi hiábavaló gondolatomtól megváljak és csukott
szemmel az alázat és a szegénység jámbor ölébe vessem magam, de
elhárítottam őket, azt válaszolva, hogy még nem vagyok elég érett, meg
hogy a lelkiismeretem nem engedi meg, hogy beálljak szerzetesnek, amíg
nem érzek erre elhivatottságot. Amikor olyan formában valósítom meg
magam, amilyen vagyok, Isten akaratát valósítom meg magamban,
mondtam. De ők lelki dölyfösségért és szívem megátalkodottságáért
korholtak, és megharagudtak rám.
      Még jobban meglepődtem, amikor az egyik forró reggelen Secundinus
doktor ezekkel a szavakkal fordult hozzám: - Már csak idő kérdése a
tárgyalások befejezése, és látható közelségben dereng az egyházak
egyesülése. Mit szándékozol tenni a görögök hazatérése után, mert akkor
megszűnik a hivatalod.
      Őszintén azt válaszoltam, hogy nem tudom, s hogy egyáltalán még
csak nem is gondoltam a dologra, mert minden napnak önmagában is éppen
elég gondja van. - Szorgalmad és tanulékonyságod nyilván figyelmet
ébresztett, mert értésemre adták, hogy az egyházi zsinatnak tett szolgálataid
jutalmául megfelelő prebendát hagyhatnak jóvá, ha papi vizsgát teszel, és
pappá szentelteted magad - magyarázta.
      - Ugyan kitől származik ez a közlés, és ki akarja ilyen buzgón, hogy
beálljak papnak? - kérdeztem gyanakodva, mert tudomásom szerint
egyetlen magas pártfogóm sem volt azóta, hogy Cusanus doktor útra kelt,
hogy Némethon országaiban eleget tegyen küldetése feladatainak.
      - Ilyesmiről ne érdeklődj - hűtött le. - A bomlás napjaiban az
egyháznak szüksége van tehetséges férfiakra, hogy felvehesse a harcot. A
tehetséged tagadhatatlan, bár számos kellemetlen és gyanús tulajdonságod
van, amelyeket fölösleges felsorolnom, mivel te magad tudod a legjobban.
De ezeket bizonyára sikerül majd leküzdened, ha a pappá szentelés biztos
alapot ad az erőfeszítéseidhez. A prebenda lehetővé teszi számodra, hogy
szűkölködés nélkül tanulhass, amelyik egyetemen csak akarsz, ha nem
maradsz Firenzében, mivel ezt a romlott világvárost nem tartják
kívánatosnak a fejlődésedhez.
      Jelentőségteljesen villogtatta a szemét, és mérhetetlenül szomorú
arccal nézett rám, mint aki értésemre akarja adni, hogy jóval többről van szó,
mint amennyit elmondhat nekem.
      - Hát ez a feltétel? - kérdeztem döbbenten. - Tehát el kell hagynom
Firenzét ahhoz, hogy a prebendát megkapjam? Tudomásom szerint nem
szegtem meg a város törvényeit, és nem vettem részt semmilyen
cselszövésben a vezetői ellen.
      - Bizonyára magad tudod, mit tettél, mindenesetre nem lehetett rossz,
hiszen megjutalmaznak érte. Ne légy ostoba, hanem mindkét kezeddel
ragadd meg a szerencsédet, ha egyszer az utadon kínálkozik! - biztatott.
      - Emögött van valami, amit nem értek - szóltam némi töprengés után.
- De pappá nem szenteltetem magam, mert csak a számmal ismerem el az
egyház tanításait, a szívem nem csatlakozik hozzá.
      - Úgy beszélsz, mint akinek zavaros a feje - korholt. - Sokan ennél
jóval kisebb hajlammal is pappá szenteltették magukat. Az egyháznak
jogászokra, gazdászokra és politikusokra is szüksége van, ha nem vagy
alkalmas a szentségek kiszolgáltatására. Az egyház nagy ölében számodra is
van hely, ha hűségesen akarod szolgáim a dicsőségét, és hajlandó vagy
befogadni a kegyelmet.
      - Ne korholjon engem, kedves Secundinus doktor - mondtam. -
Egyáltalán nem vagyok hálátlan, s jól tudom, milyen sokan használják ki az
egyházat, hogy világi előnyökhöz jussanak, anélkül hogy emiatt
lelkiismeret-furdalásaik lennének. És korántsem ítélem el őket, hanem azt
akarom gondolni, hogy jóhiszeműen járnak el, és hogy ezzel nem tesznek
kárt a lelkükben. De az ilyen egyszerű hit az én számomra nem elegendő, s
ezért a szívem mélyén bűnös lennék, ha ezt az ajánlatot elfogadnám. És
ezzel nem akarom azt mondani, hogy jobbnak vagy rosszabbnak érezném
magam a többi embernél. Csak annyit tudok, hogy én más vagyok, s ezért
nem tehetem, nem tehetem meg, ha mégoly ostobának és bolondnak tűnnék
is kegyelmed szemében.
      Ő a fejét csóválta, de egyáltalán nem rosszallón, és békén hagyott,
hogy immár ki tudja hányadszor másoljam le ezeket a szavakat: "Nyírd meg
az én bárányaimat!", és "Neked adom a mennyek országának kulcsait."
Ebben a szakaszban megszakadtak a tárgyalások Jenő pápának azon
követelése miatt, hogy ismerjék el az ő jogát arra, hogy az egyetemes
egyházi zsinatot egybehívja, valahányszor szükségesnek tartja, és minden
pátriárka engedelmességgel tartozzék neki. A császár viszont válaszul ilyen
szavakra fakadt: - Szereljék fel számunkra a hajókat az indulásra! - De ezt
már senki sem vette egészen komolyan. Amikor Firenze sárgán és barnán
izzott a hőségtől, a görögök már nem voltak képesek ugyanolyan heves
ellenállásra, mint azelőtt, és a hőséghez szokott latinok ezt a gyengeségüket
kihasználva készségesen javasoltak újabb és újabb megszövegezéseket a
pápa előjogainak elismerésére.
      Miközben jegyzeteltem, azon tűnődtem, valójában mit is akarnak
tőlem, s ugyan mitől lettem én, a jelentéktelen fordító és íródeák annyira
fontos, hogy a ferencesek egymással versengve igyekeznek rábeszélni, hogy
lépjek be a szerzetesrendjükbe, az egyház pedig prebendával csalogat.
Megvizsgáltam magamat, és azon töprengtem, tudok-e valamit, amiről nem
kellett volna tudnom. Ösztönösen eszembe jutott a pátriárka végrendelete is,
meg hogy véletlenül én bukkantam rá. Mígnem végül úrrá lett rajtam a
gyanakvás, amitől akkora haragra gerjedtem, hogy ledobtam a tollat,
hirtelen felpattantam, és a munka kellős közepén távoztam. A port nyelve és
a hőségtől égő tarkóval futottam végig az utcákon Ghita asszony háza felé,
megragadtam a kopogtatót, és dörömbölni kezdtem vele a kapun. A szolga
nyitott nekem ajtót, és megpróbált visszalökni, de indulatomban
félretaszítottam, és berontottam abba a hűvös falú lomtár-szobába, ahol a
rácsos ablak melletti kemény széken Ghita asszony ült ölbe tett kézzel, a
nyakában meg a ruháján fityegő medalionokkal és szentképekkel.
Haragudván rútnak és hóbortosnak láttam, boszorkának, de amikor
megfordult, s meglepetést tükröző, sötét szemével rám nézett, megenyhült
szívemben a harag, és nem tudtam, mit mondjak neki.
      - Hívatlanul tértél vissza, anélkül hogy küldtem volna érted -
mondta. - Nem is tudom, örüljek-e vagy inkább szomorkodjam miatta. De
ülj le és fújd ki magad. Hiszen izzadt vagy és zihálsz. - A szolgálójáért
kiáltott, és szólt neki, hogy hozzon nekem valami innivalót.
      Az utca hősége után szobáját hűvösnek éreztem, s elfogyasztván a
hideg italt, amit kaptam, kedélyem lecsillapodott. Néztem őt, de ő a padlóra
szegezte a tekintetét, és a kezét mozgatta az ölében, mintha zavarta volna a
jelenlétem. Némi gondolkodás után így szóltam: - Miért üldözöl engem, és
miért avatkozol bele az életem sorába? Hiszen megmondtam már, hogy soha
az életben semmit nem leszek hajlandó elfogadni tőled. Nem kell a pénzed,
sem a ruháid. Nem tűröm, hogy a hátam mögött, mint egy cselszövő,
pártfogókat keress számomra.
      Szemlátomást megdöbbent, olyan heves mozdulatot tett, hogy a
medalionok megcsendültek, és rám förmedt: - Mit akarsz ezzel mondani? És
mivel vádolsz engem? Ha kérdezősködtem utánad, és értesüléseket
szereztem rólad, abban semmi rossz nincs, és nem is az volt a célom, hogy a
füledbe jusson.
      - Ha tovább folytatod, hamarosan az egész város a szájára vesz
engem - szóltam. - Ne is tagadd, bizonyára pénzt adtál a kolostornak, hogy
hajlandó legyen felvenni a testvériségbe, noha idegen vagyok.
      Ő mérhetetlen megdöbbenéssel meredt rám sötét szemével, szája
remegni kezdett, és ezt kérdezte: - Mit beszélsz? Nem értem, mit akarsz
mondani.
      Tiltakozásától ismét haragra gerjedtem, úgyhogy vádakkal illettem, és
indulatosan elmondtam neki, hogyan csalogattak a szerzetesek, és hogyan
ajánlottak fel nekem prebendát, ha hajlandó lennék beállni papnak. Ő
remegni kezdett és ekképpen mentegetőzött: - Ostoba és elővigyázatlan
voltam. Adja a Teremtő, hogy miattam semmi baj ne érjen! Higgy nekem,
ostobaságomban a szerzetesektől érdeklődtem felőled, mert jólesett
beszélnem rólad, de semmi mást nem tettem, és egyáltalán nem is
szeretném, hogy elmenj szerzetesnek és papnak. Nem, ezt a legkevésbé sem
szeretném.
      - De akkor honnét erednek ezek a rokonszenv-megnyilvánulások? -
fortyantam fel.
      Csúf, élettelen orcája kipirult, fejét lehorgasztotta, és a kezét tördelte
az ölében, mint akinek heves fájdalmai vannak. - Hát nem érted? - mondta.
- Kegyetlen és rossz dolog, de ostobaságomban bizonyára túlságosan
nyilvánvalóvá tettem, hogy ragaszkodom hozzád. Minden lépésemet
figyelik és kémkednek utánam, és a kérdéseimből valaki bizonyára arra
következtetett, hogy veszélyeztetheted a lelki nyugalmamat. Ezért akarnak
téged még idejében a szerzetesi szüzességi fogadalomra vagy a papi
nőtlenségre kötelezni. Csupán ez rejlik az ajánlatuk mögött.
      Nem akartam hinni a fülemnek. - Azt akarod mondani - támadtam rá
-, hogy valaki arra gyanakszik, netán meg akarom kérni a kezedet, hogy
feleségül vegyelek? - Ettől az esztelen gondolattól kitört belőlem a nevetés.
Ő szomorúan nézett rám sötét szemével, s már nem remegett. Orcájáról
eltűnt a pír, élettelen bőre szürkére sápadt. Nézésétől a torkomon akadt a
nevetés, és villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy a nevetésem
halálosan megsértette. Mereven néztünk egymás szemébe, és semmit sem
tudtam mondani, hogy kiengeszteljem, pedig egyáltalán nem akartam
szomorúságot okozni neki.
      - Igen, igen, bizonyára az lesz a legjobb, ha elmégy, mert más okod
nem volt a meglátogatásomra - szólalt meg végül.
      - Ghita, barátom, meggondolatlanság volt a nevetésem, nem akarlak
elszomorítani téged. És bocsánatot is kérek tőled, amiért alaptalanul
gyanakodtam rád. De miért engednénk meg, hogy a szerzetesek vagy a
rokonaid ostoba rögeszméje elidegenítsen bennünket egymástól? Most, hogy
újra látlak, örülök, hogy eljöttem hozzád, mert szívem szomorúságában egy
jó barátra vágytam, akivel beszélgethetek. Ha megengeded, egy kicsit
elüldögélnék itt nálad - kértem.
      Ghita asszony ezt felelte: - Csúf nő vagyok, és természetellenes a
köztünk lévő korkülönbség. Túlságosan gazdag is vagyok ahhoz, hogy
barátok lehessünk. Valóban átok rajtam a gazdagságom, és attól tartok, hogy
neked kellemetlenséged lehet belőle. Te nőtlen fiatalember vagy, és bántó
nevetésed semmit sem bizonyít. Ezen a világon egyetlen értelmes ember sem
hinné el, hogy magam miatt tartasz igényt a barátságomra, hanem azt
hiszik, hogy egészen más a célod. Hogyan hihetnék hát neked én magam is?
      Mosolyogva megfogtam a kezét, és így szóltam: - Semmit sem akarok
tőled, és szentül fogadom, hogy sohasem fogok házasságot javasolni neked,
hogy ily módon kaparintsam meg a vagyonodat, amire nyilván azok
gyanakszanak, akik a hátam mögött ügyködnek. Ugye így már minden
rendben lesz közöttünk?
      Ő visszahúzta a kezét, és falfehér arccal szólt rám: - Ne nyúlj hozzám!
- Felállt, a széke mögé ment, mintha előlem menekülne, és így folytatta: -
Reméltem, hogy eljössz hozzám. Reméltem, hogy fiatalságod
meggondolatlanságában sohasem fogod fel, hogy mások mit gondolnak, mit
akarsz tőlem. Most már tudod, és soha többé szégyenkezés nélkül nem
nézhetek a szemedbe. Menj hát az utadra! Még időben menj utadra! -
Toporzékolt a lábával, úgyhogy csilingeltek a medalionjai, de engem
bosszantott az ellenkezése, és korántsem akartam engedni, hogy elkergessen
magától.
      Ezért így szóltam hozzá: - Csillapodj, Ghita! Hamarosan úgyis
megszabadulsz tőlem. Küszöbönáll az egyházak egyesülése, és utána nem
lesz többé munkám Firenzében. Megint vándorútra kelek, és soha többé nem
találkozunk. Erre a rövid időre miért ne lennénk jó barátok? Hiszen
egyikünknek sem származik semmi rossz belőle.
      Ő csontos ujjait tördelte, gyötrelmes pillantást vetett rám, és ezt
kérdezte: - Mit akarsz tőlem? Miért gyötörsz engem? - De aztán, anélkül
hogy tudott volna róla, újra színészkedni kezdett, eszelősen vihogott, sorra
csókolgatta a ruhájáról fityegő szentképeket, és hangos imádkozásba fogott.
Nem zavartam meg. Csak néztem, mélységes együttérzéssel a szívemben. Ő
rám pillantott, elcsuklott, majd elhalkult a hangja, fokozatosan
megnyugodott, elhallgatott és egyenesen a szemembe nézett. Amikor sötét
szemébe néztem, megfeledkeztem a csúfságáról, és csak egy hozzám közel
álló embert láttam benne.
      - Miért küldted hozzám a szolgádat, hogy ruhát meg pénzt tukmáljon
rám? - kérdeztem. - Nem ismertél még eléggé ahhoz, hogy ilyen ostoba
módon akarj próbára tenni? Különben bizonyára már előbb visszajöttem
volna, hogy meglátogassalak.
      Ő védtelen tekintetét rám szegezte, és ezt mondta: - Láttalak sírni a
Ponte Vecchión, és ettől ellágyultam. Ma nevetni láttalak, és ez olyan volt,
mintha kést döftek volna a szívembe, de a nevetésedtől még jobban
ellágyultam. Hát te magad tudod-e egyáltalán, hogy ki vagy, Johannes?
      A kérdése szíven döfött, s miközben a válaszon töprengtem, mintha
távolodtak volna tőlem a szoba falai, és mintha gondolatban a magasba
emelkedtem volna, hogy kívülről vegyem szemügyre magamat. - Hogy én
mi vagyok? - kérdeztem. - Megöregedett a világ, minden gondolatot már
korábban végiggondoltak, a legbölcsebbek szíve csak a múltba menekül,
hogy ott keressen vigasztalódást. Az idők alkonypírja lobog a világ fölött, és
a széthúzásnak, a háborúknak és a hatalomvágynak ebben a megfáradt
világában nincs többé jövő a gondolkodó ember számára. Az egyház
elvilágiasodott, és a hatalom értelmes birtokosának a véleménye szerint az
ember már nem jobb a vágóhídra szánt jószágnál. Mi vagyok hát én a
reménytelenségnek ebben a világában?
      - Hogy én mi vagyok? - folytattam elkeseredetten. - Isten meghaladja
az értelmemet, és nem tudok rátalálni, mert nincs bennem szeretet. Ezért az
idő és a hely rabja vagyok és nincs más otthonom, mint a véges, vigasztalan
világ. De az a legnagyobb átok, hogy nem érem be vele, nem érem be
ennyivel! Ezért nincs más mód számomra, mint hogy ismét vándorútra
keljek, bár jól tudom, hogy egyik helyről a másikra vándorolva csak
önmagam elől menekülök, és semmit sem sikerül megoldanom. Ghita
asszony, nem tudom, ki és mi vagyok, és még a jóban meg a rosszban sem
hiszek, mint a többi ember!
      Ő így szólt: - Vannak a világosságnak angyalai, meg a sötétségnek is
vannak angyalai. Te aligha vagy a világosság angyala.
      - Női fecsegés - fortyantam fel. - Csupán ember vagyok, és ez az
átkom. - De minden egyre csak tágult körülöttem, s mintha káprázatos földi
ragyogással telt volna meg a téglafalú cella. - Jól van, ha így akarod -
folytattam. - Most éppen egy magas hegyen ülök, és látom Firenze falait,
sárgás tornyait, és a dombok lilás fényben izzanak körülöttem. Látom az
arany és a földi gazdagság olcsóságát, és valami ezt súgja nekem: Mindezt
neked adom, ha belenyugszol, hogy ember vagy csupán.
      Felriadtam a látomásból, hogy új szemmel nézzek élettelenül szürke
arcába, sötét szemébe és csontos ujjaira. - Hát te vagy az én csábításom? -
kérdeztem. - Tudom, hogy van bennem valami, ami vonzza a nőket, noha
én magam irtózom ettől magamban, s azelőtt eszembe sem jutott, hogy
visszaéljek vele. De te futottál utánam, és ha hidegen és önző módon
nyúlnék hozzád, mivel nincs bennem szeretet, talán még az eddiginél is
jobban elvehetném az eszedet. Talán valóban sikerülne házasságra
csábítanom téged, és így megkaparintanám a vagyonodat. De édes istenem,
ugyan mi hasznom lenne belőle? Csak ugyanabba a pokolba zárnám
magamat veled együtt, és ugyanazokat a falakat emelném magam köré,
amelyekkel téged vesz körül a vagyonod.
      Ő mereven nézett rám, kicserepesedett szája résnyire nyílt, a szája
szöglete habzott és sötét szeme mélyén vöröses izzás lappangott. - Legalább
őszinte vagy, te szép ifjú - mondta. - Bizonyára őszinte vagy. De tényleg
nem kell még jobban elvenned az eszemet. Tűzben ég a testem, amióta
megláttalak. Miért hazudnék, hiszen ismerlek, s látom, hogy megpróbálsz
őszinte lenni önmagádhoz és hozzám is.
      Vadul hozzám lépett, remegő kézzel megragadta a fejemet és a két
keze közé szorította, mintha így akart volna a birtokába venni engem, de
más módon nem mert hozzám nyúlni, így szorított egy pillanatig, és remegő
szenvedélyessége oly szilaj volt, hogy én is remegni kezdtem. Aztán
elernyedt, engem elengedett, és visszaült kemény székére az ablak mellé,
erőtlenül az ölébe ejtve a kezét.
      - Leskelődnek utánad a szolgáid, Isten bolondja? - kérdeztem.
      - Nem merészelnek. Túlságosan nagy hasznot húznak belőlem -
felelte. - De elküldhetem őket, ha akarod.
      - Ghita - mondtam -, bennem is volt vágyakozás, de kielégítvén
vágyaimat hiábavalósággá foszlottak szét, s csak még vigasztalanabb lettem.
A szemed kedvéért, a bolondságod kedvéért örömest megteszek mindent az
érdekedben, amit csak tudok. Ha akarod, tüstént elmegyek tőled, és
sohasem térek vissza, és bízzunk benne, hogy így megszabadulsz tőlem. De
ha akarod, a testemmel könyörülök meg rajtad, semmit sem kérve tőled, ha
azt hiszed, hogy így lesz jobb, s hogy így könnyebben szabadulsz meg
tőlem. Tied a választás. Én magam semmit sem akarok, és nem is kérek.
Csak azt sajnálom, hogy az utadba tévedtem, s ezért miattam szenvedned
kellett.
      - Igen, igen - mondta -, szenvedés ez és nem szerelem, hacsak nem
szenvedés maga a szerelem is. De miért kellett éppen veled találkoznom,
akire nincs hatással a gazdagságom? Különben megszabadultam volna
tőled, és téged is kigúnyolhattalak volna, mint mindenki mást, főként
önmagamat.
      - Legalább nevessünk, Ghita - ajánlottam -, mert Isten mindkettőnket
a bolondjának tart.
      Nevetni próbáltam, s ő megtört hangon, gyötrődve csatlakozott a
nevetésemhez, úgyhogy egyszer csak mindketten fennhangon kacagtunk,
mint a féleszűek, és csak nehezen tudtuk abbahagyni, bár semmi örömünket
nem leltük benne, mert mindegyikünk csupán önmagával gúnyolódott.
      Végül örömtelen nevetésétől zihálva így szólt: - Idősebb vagyok
nálad, Johannes, és okosabb is, még ha ez nem látszik is. Nem tudom még,
hajlandó leszek-e elfogadni és egyáltalán elfogadhatom-e az ajándékot, amit
ilyen barátilag felkínálsz nekem. De már a puszta szavaid édes gyönyört
jelentenek nekem, és amíg Firenzében időzöl, nagyon szeretnélek időnként
viszontlátni, s talán a kezedet megérinteni, és a hajadat simogatni. Ennél
többet talán nem is akarok tőled. De ravaszabbaknak kell lennünk, mint a
kígyók és ártatlanoknak, mint a galambok, hogy ezt úgy valósíthassuk meg,
hogy neked semmi bajod se származzék belőle.
      Töprengett, majd így folytatta: - A szerzetesektől nem nagyon félek,
de ha a rokonaim gyanút fognak, felbérelhetnek egy dologtalan férfit, hogy
tőrt döfjön a hátadba. Ilyesmi már ezelőtt is megesett ebben a forró és heves
városban. Ezért az lesz a legjobb, ha most mindenki szeme láttára
elkergetlek magamtól, mint egy arcátlan koldust, és megtiltom neked, hogy
még egyszer belépj a házamba. Ezen senki sem fog csodálkozni, mivel
olykor azelőtt is voltak értelmetlen dührohamaim, és ma könnyű színlelnem,
oly heves érzések dúlnak a szívemben.
      Becézőn megsimogatta a kezemet, mosolygott, és mosolyától csaknem
megszépült az arca, mintha hosszú évek után leolvadt volna a jég szívéről. -
Ha gondolod, hogy kibírsz egy hetet nélkülem - mondta -, akkor néhány
nap múlva a városon kívüli tanyámra küldöm a férfiszolgámat meg a
szakácsomat, hogy hozzák rendbe, mert a legnagyobb hőség idejére oda
költözöm. Ez korábban is megtörtént, és csak a szolgálóleányt tartom
magam mellett, mert benne megbízhatom, már amennyire egy emberben
bízni lehet, noha ő gyűlöl engem. Ha kibírom egy hétig nélküled, s ha még
életben tart engem a reménység, akkor az első pénteken a sötétség leszállta
után kerülj a házam mögé, és surranj be a kertkapun, de a saját érdekedben
ügyelj, nehogy meglásson valaki! Valóban el akarsz jönni? Várhatok rád?
      - Örömest jövök - mondtam, és rámosolyogtam.
      - Mekkora boldogság, hogy van valami, amire várhatok! - szorította
szívéhez a két kezét. - Nem érdemeltem meg, én bolond nő. A várakozás
bizonyára az ember legnagyobb boldogsága, és a beteljesülés sohasem felel
meg a várakozás édesen sajgó fájdalmának. Azt hiszem, nem szándékszom
elfogadni az ajándékodat, de nekem elég, ha nézegethetlek és úgy
simogathatlak, hogy ne legyek túlságosan ellenszenves számodra a
csúfságom miatt, hanem olyannak képzelhess engem, amilyen egykor
voltam, a szerencsétlenségem előtt.
      Mosolyogni próbált, és ezt kérdezte: - Akarod látni, milyen voltam
valamikor? - Válaszomat meg sem várva lelkesen kinyitott egy ládát,
selyembe göngyölt arcképet vett ki belőle, kicsomagolta és elém tartotta,
hogy megnézhessem. Szerencsétlenségének nagyságát csak ekkor fogtam fel,
amikor láttam, hogy valóban milyen szép volt, hogy milyen gondtalan
magabiztossággal és sötét szemében mekkora boldog bátorsággal nézett a
művészre, mintha az egész világ és a teljes emberi boldogság az övé lett
volna. Mintha a művész is elbűvölten festette volna meg fehér nyakát és
csupasz vállát a ruha kék bársonyának és a nyaklánc különböző színű
drágaköveinek a hátterében. Puha, piros ajka a képen résnyire nyitva volt, és
a képen örökké virágzott a fiatalsága.
      Amikor a képről meglepetten rá emeltem a tekintetemet, ő
boldogtalan kérdéssel a szemében meredt rám, és erősen összeszorította a
két kezét. Miután láttam a képet, szájának és orcájának a körvonalaiból
valamit megsejtettem az elveszett múltból, mintha a hamu alatt még izzott
volna valami szikra. - Ha akarod, ezentúl mindig olyannak látlak, amilyen
azelőtt. voltál - szóltam.
      De ő a fejét rázta. - A szemedtől nem kérek könyörületes hazugságot
- mondta. - Ha még mindig olyan lennék, semmi értéke sem lenne a
találkozásunknak. Próbáld csak elviselni a csúfságomat, és ne nézz rám túl
gyakran. De várlak, Johannes, nagyon várlak!
      Aggódni kezdett, hogy már túl sokáig időztem nála, ezért
megjátszottuk a jelenetet, amit javasolt. Egyre hangosabban kezdett szidni
engem, toporzékolt, a szolgájáért kiáltott, és dühében tényleg félelmetes
boszorkánynak tűnt a medalionok meg a szentképek csilingelése közepette.
Kiáltozva és vihogva megparancsolta a szolgának, hogy dobjon ki a házából,
és megtiltotta neki, hogy még egyszer bebocsásson egy ilyen arcátlan
koldust. A szolga kedvét lelte benne, hogy kemény kézzel megragadjon, s én
is kiabáltam és szitkozódtam és bocsánatot kértem, míg végül orra nem
buktam az utca porában. Tüstént kíváncsi emberek verődtek össze
körülöttem, hogy nevetgéljenek és ujjal mutogassanak rám. Az ajtó
becsapódott, de Ghita asszony még egyszer kinyitotta, és két ezüstpénzt
dobott elém, Istenhez fohászkodva, hogy könyörüljön rajta, hogy a harag ne
kerítse hatalmába, de megtiltva nekem, hogy valaha is a szeme elé kerüljek.
Az emberek között örömmel fedeztem fel egy ismerős szerzetest, a
könyökömről meg a térdemről levertem a port, a pénzdarabokat gondosan
az erszényembe tettem, és távoztam, Ghita asszony szeszélyességére és
kemény szívére panaszkodva az embereknek. Nem volt könnyű eljátszanom
ezt a megalázó jelenetet, de arra gondoltam, hogy csak a javamra válik, ha az
emberek előtt megalázom magam.
      A következő szombaton a görögök és a pápa képviselői összegyűltek
Szent Ferenc templomában, hogy megtervezzék és elkészítsék a záró
dekrétumot a két egyház egyesüléséről. A bíborosok nem voltak
maradéktalanul elégedettek, mert még nagyobb engedményeket szerettek
volna a görögöktől. De Jenő pápa megértette, hogy terméketlen lenne a
további vita a megszövegezésről, minden nap sok pénzébe került, és a
Bázelben makacsul tovább ülésező zsinat pert folytatott ellene, hogy
véglegesen leváltsa a pápai hivatalból. Meg kellett valósítania a két egyház
egyesítését, és ezzel erkölcsi győzelmet kellett aratnia a bázeli atyák fölött.
Johannész császár is értésére adta, hogy a görögök az engedékenységben a
végső határig elmentek. Neki a népére is kellett gondolnia, meg hogy a népe
mennyit képes lenyelni. Ezért a pápa méltóságát illetően a lehető
legáltalánosabb megszövegezést akarta. Jenő pápa ezekkel a szavakkal
nyugtatta meg a bíborosokat: - Nem is tudom, mit kívánhatnék még a
görögöktől, hisz mindent megkaptunk már, amit kértünk. - Úgy vélekedett,
hogy a hittel kapcsolatban esetleg még felmerülő véleménykülönbségeket
szóbeli eszmecserékkel lehet tisztázni.
      Azon a forró vasárnapon a számomra oly ismerős templomban
hihetetlennek és valószínűtlennek tűnt a szememben, hogy ily hosszú
civakodás, kölcsönös bizalmatlanság és leküzdhetetlennek látszó
véleménykülönbségek után az egyházak egyesülése már csak tollbamondás,
fordítás és jóváhagyás kérdése. Mintha a távolból hallottam volna, amint
Traversari bíboros olvasni kezdte a latinok javaslatát, amit Secundinus
doktor előzetesen görögre fordított és amit Besszárion a maga részéről
végleges formába öntött: "Jenő püspök, Isten szolgáinak szolgája, örök
emlékezetül. Örvendjenek a mennyek és örvendjen a föld, mert
eltávolíttatott közülünk a fal, amely elválasztotta egymástól a nyugati és a
keleti egyházat, és visszatért a békesség meg az egyetértés."
      Egyetlen észrevétel sem hangzott el, amikor a közlemény felhívott
mindenkit, aki a keresztény nevet viseli, hogy együtt örvendezzék az
anyaszentegyházzal. "Mert íme, hosszú meghasonlás és szakadás után
összegyűltek erre az egyetemes szent zsinatra nyugat és kelet atyái, vállalva
a tenger és a szárazföld minden veszélyét, és diadalmasan és örvendezve
leküzdve minden megpróbáltatást, mivel vágytak a szent unióra és a
korábbi szeretet visszatérésére, és törekvéseik nem vesztek kárba. Hosszú és
vesződséges kutatás után a Szentlélek kegyelméből végre elérték a szent
egyesülést, amire vágytak. Ugyan ki képes most méltó hálát adni a
mindenható Istennek irgalmáért? És ugyan ki ne csodálná az isteni
kegyelem gazdagságát? Ugyan kinek a szíve ne lágyulna el, még ha vasból
lenne is, ennek a mennybéli kegyelemnek a mérhetetlen nagyságától? Ez
valóban Isten műve, és nem az emberi gyarlóság hozta létre. Hódolat Neked,
dicsőség Neked, hála Neked, Krisztus, kegyelem forrása, aki ilyen sok jót
juttattál menyasszonyodnak, a katolikus egyháznak, és megengedted, hogy
napjainkban megtörténjék kegyelmed csodája, hogy mindenki hirdesse a te
csodáidat. Valóban nagy és mennyei ajándékot kaptunk Istentől, és a
szemünk olyasmit lát, amit oly sokan előttünk leghőbb reményeik ellenére
sem láthattak.
      Eddig minden szó volt csupán, és a görögök képviselői nem kívántak
észrevételeket tenni, de most, amikor végre a lényegre tértek, meg arra,
amiről csaknem másfél éven át vitatkoztak, mindenkinek megkeményedett
az arckifejezése, s a hallgatóság feszült arccal hajolt előre. Magam is
tagadhatatlanul a legnagyobb feszültség közepette figyeltem, amint a
bíboros lassan és minden szót hangsúlyozva olvasta el a véglegesnek szánt
megszövegezést. "Mert miután összegyűltek erre a szent egyetemes zsinatra,
a latinok és a görögök a lehető legbuzgóbban és leglelkesebben törekedtek
arra, hogy egyebek között megvizsgálják a Szentlélek eredetével kapcsolatos
passzust. Miután megvizsgálták a szent Biblia bizonyítékait és a legnagyobb
számú keleti és nyugati szent tanítómester tekintélyén alapuló
bizonyítékokat, s mivel ezek közül egyesek azt tanítják, hogy a Szentlélek az
Atyától meg a Fiútól származik, mások viszont azt, hogy az Atyától és a Fiú
által, de mivel ők különböző formában ugyanazt akarják mondani, ezért a
görögök kijelentik, hogy amikor azt mondják: a Szentlélek az Atyától ered,
ezt nem úgy értelmezik, hogy a Fiút kizárnák. De mivel az ő véleményük
szerint úgy tűnik, hogy a latinok tanítása szerint - ami azt mondja, hogy a
Szentlélek az Atyától és a Fiútól való -, mintha két princípiumról és két
lehelésről lenne szó, ezért ők tartózkodnak kimondani, hogy a Szentlélek az
Atyától és a Fiútól származik. A latinok viszont kijelentik, hogy nem abban
az értelemben mondják: a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik,
mintha ezzel kizárnák az Atyát, mint aki nem lett volna az egész istenség
eredete, miként a Fiú és a Szentlélek eredete és princípiuma is, vagy mintha
a Fiú nem az Atyától kapta volna azt, hogy a Szentlélek a Fiútól ered, vagy
hogy ők két princípiumot és két lehelést feltételeznének, hanem egyszer s
mindenkorra egy princípiumot és a Szentlélek egyetlen lehelését tanítják,
miként eddig is tanították. És mivel mindebből egy és ugyanaz az igazi
gondolat jut kifejezésre, egyhangúlag egyetértenek a következő szent és
Istennek tetsző határozatban. A Szentháromság, az Atya, a Fiú és a
Szentlélek nevében tehát, ennek a szent firenzei egyetemes egyházi
zsinatnak a jóváhagyásával elrendeljük, hogy valamennyi kereszténynek
hinnie és elsajátítania kell ezt a hitbéli igazságot, ugyanakkor
valamennyiüknek vallaniuk is kell, hogy a Szentlélek örök időktől fogva az
Atyától és a Fiútól van, és létét és lényegét egyaránt az Atyától és a Fiútól
kapja, és örök időktől fogva mindkettőtől való, ugyanakkor egy
princípiumból és egy lehelésből. Amikor úgy magyarázzák, hogy a szent
tanítómesterek szerint a Szentlélek az Atyától való a Fiú által, ezzel
ugyanazt mondják, mint a görögök, akik szerint a Fiú az ok, a Szentlélek
létének az oka, vagy a latinok, akik szerint a Fiú princípium, ugyanúgy, mint
az Atya. És mivel mindazt, ami az Atya lényege, az Atya odaadta egyszülött
Fiának, amikor létrehozta Őt, kivéve atyai mivoltát, így hát a Fiú az Atyától,
akitől örök idők óta született, örök időktől fogva azt is megkapta, hogy a
Szentlélek a Fiútól ered. Továbbá kinyilvánítjuk, hogy a filioque szó az
igazság megmagyarázására s annak idején elengedhetetlenül fontos
követelményként, megengedett módon és ésszerű okok miatt lett betoldva a
hitvallásba."
      A görögök ábrázata elkomorult, de semmit sem szóltak, így
egyházunk olyan tökéletes győzelmet aratott, hogy néhány íródeák
mocorogni kezdett, mintha éljenzésben akart volna kitörni. Annak
elismerésével, hogy a betoldás megengedett módon történt, a görögök
teljesen feladták korábbi álláspontjukat, és valóban nagy volt a vereségük.
Aztán következtek a magyarázatok az úrvacsora-kenyérről, a tisztítótűzzel
kapcsolatos passzust pedig minden félreértés elkerülése érdekében még
ezekkel a szavakkal magyarázták meg: "Hasonlóképpen azok is, akik
ténylegesen megbánva bűneiket Isten szeretetében halnak meg, még mielőtt
a bűnbánat kielégítő gyümölcseivel tennék jóvá tetteiket és a mulasztásaikat,
az ő lelkük a halál után a tisztítótűz gyötrelmeiben tisztul meg, és
megszabadulásukat az ilyen gyötrelmektől elősegítik az élő hívők jó
cselekedetei éspedig a szentmisék, az imádságok, az alamizsnák és más
jámbor cselekedetek, amelyeket a hívők szoktak megtenni a többi hívő
érdekében az egyház által megszabott szokások szerint."
      A figyelem újra ellankadt, amikor a dekrétum kimondta, hogy az
üdvözültek lelke a halál után megláthatja Istent, ki-ki az érdemeinek
megfelelően teljesebben vagy kevésbé teljesebben, azok viszont, akik halálos
bűn vagy csupán az eredendő bűn állapotában haltak meg, a pokolba
kerülnek, hogy különböző büntetéseket szenvedjenek el, ki-ki ahogyan
rászolgált. Ezekről a dolgokról nem volt vita, a görögök pedig úgy
vélekedtek, hogy nem szállhatnak vitába olyan dolgokról, amikről a római
egyháznak pontosabb tudomása van, mint az ő egyházuknak. Besszárion azt
mondta nekem, hogy ők a latinokkal ellentétben, ezeket a dolgokat inkább
szellemi szinten, képletesen értelmezik.
      A végére maradt a pápa szemszögéből legnehezebb és legnagyobb
jelentőségű kérdés. Amikor a dekrétum elején csupán püspöknek és Isten
szolgái szolgájának nevezte magát, alázatot akart tanúsítani, meg azt, hogy
nem a saját dicsőségét kereste, annál elvitathatatlanabbul követelte azonban
a pápai hatalom elismerését. Az utolsó hetek valamennyi perlekedése után a
következő megszövegezés született:
      "Ugyanakkor kinyilvánítjuk, hogy a szent apostoli szék és Róma
püspöke az első az egész világon, és ugyanez a római püspök Szent
Péternek, az apostolok közül az elsőnek az utóda és Krisztus tényleges
helytartója és az egész egyház feje és valamennyi keresztény atyja és tanítója,
és hogy Szent Péter közvetítésével reá testálódott a mi Urunk Jézus
Krisztustól a teljes hatalom, hogy pásztorkodjék, irányítsa és uralja az egész
egyházat, és legyen meg neki minden előjoga, miként a szent Bibliában és a
szent írásokban meg van határozva. Ezenkívül megújítjuk a többi szent
pátriárkának a kánonokból örökölt rangsorát, nevezetesen azt, hogy Róma
legszentebb püspöke után a következő a konstantinápolyi pátriárka legyen,
a harmadik az alexandriai, a negyedik az antiochiai, az ötödik pedig a
jeruzsálemi, megőrizve privilégiumaikat és más jogaikat."
      A latin szöveg után a görög szöveget olvasták fel, s most a latinokon
volt a sor, hogy feszülten figyeljenek, nehogy nyelvhelyességi javaslataikkal
a görögök olyasvalamit csúsztassanak a saját szövegükbe, ami eltér az
eredeti szövegtől vagy pedig többféleképpen értelmezhető legyen. De
annyira egybehangzó volt, amennyire két különböző és egymástól eltérő
szellemű nyelv lehet, és legalábbis a Szentlélek eredetét oly alaposan és a
legcsekélyebb félreértés lehetősége nélkül magyarázták meg, hogy nem
maradt benne lehetőség különféle értelmezésre.
      A szöveg olyan vég nélküli fáradozás eredményeként született meg,
hogy már senki sem akart a szavakról vitatkozni, és a görögök megígérték,
hogy a császár elé terjesztik, kijelentve, hogy hőn óhajtják, hogy ő is hagyja
jóvá. Kora reggel óta izzón sütött nap. Amikor a bíborosok elváltak a
görögöktől, Cesarini bíboros félrevont, s arra kért engem, hogy kísérjem el a
görögöket és várjam meg a császár döntését, mert neki egy pillanatnyi
nyugodalma sem lehet, amíg ez a dolog el nem intéződik. Izidor érsekkel is
összebarátkoztam már, amennyire egy egyszerű íródeák egy magas rangú
egyházfival összebarátkozhatott, Besszárion pedig olyan nyájasan bánt
velem, mint a tulajdon fiával. Ezért a görögök képviselői nem tiltakoztak,
hanem megengedték nekem, hogy az ajtónál hallgatózzam. Johannész
császárt félmeztelenül heverészve találtuk a kutyáival együtt a kert
pavilonjában, aminek a tetejére a szolgák időnként vizet locsoltak a levegő
lehűtésére. Az előző este szemlátomást megint túl sok bort ivott, mert be
volt dagadva a szeme és fejfájásra panaszkodott. De ő is annyira kíváncsi
volt a végleges egyezmény tervezetére, hogy nem tagadta meg
kötelességének a teljesítését, hanem bort és gyümölcsöt hozatott a
püspököknek, és a kezébe vette a papirost. De alig olvasta el az első
szavakat, már indulatba is jött, és azt kiabálta, hogy az elején említeni kell az
ő nevét is vagy pedig ki kell hagyni Jenő pápa nevét is. Motyogva olvasott és
bort ivott, s bár a hőség meg a saját kényelme miatt eltekintett a császári
ceremóniáktól, mégsem engedte meg, hogy a püspökök leüljenek, hanem
hagyta, hogy egész idő alatt előtte ácsorogjanak. A kutyák a lábuk szárát
szaglászták és a köntösük szegélyét cibálták.
      - Semmi joguk nem volt hozzá, hogy betoldjanak egy szót a
hitvallásba - fortyant fel. - Ezt tudjuk, s ezt ők maguk is tudják, de a
békesség kedvéért ehhez is járuljunk hozzá. - Ám miután a végére ért,
indulatosan felkiáltott: - Nem, erről szó sem lehet! A pápa egyáltalán nem
követelhet magának előjogokat azoknak a leveleknek az alapján, amelyeket
egyházunk szent atyái a pápának címeztek, bárminek nevezték is
udvariasságból őt. Ezt a megszövegezést soha az életben nem fogadom el! A
pápa törölje vagy szövegezze át, különben dolgunk végezetlenül elutazunk!
      Besszárion megpróbálta közbevetni, hogy mindenki leghőbb vágya,
hogy jelentsék be a két egyház egyesülését a következő napon, hétfőn, Szent
Péter és Pál napján. De a császár úgy tett, mint aki meg sem hallotta. - Már
két húsvét is elmúlt - mondta. - Ezt a két pontot ki kell húzni belőle, és azt
sem akarom, hogy hatalmának megalapozásához a pápa a Bibliára
hivatkozzék. Előjogait és uralkodói hatalmát szabja meg az, amit annak
idején a szent egyházi zsinatok határoztak.
      Visszadobta a papirost, és Besszárionnak le kellett hajolnia, hogy a
padlóról felvegye, mielőtt még az a fekete-fehér tarka kutya a fogai közé
kaphatta volna. Tanácsára tüstént a Santa Maria Novella-kolostorba siettem,
hogy jelentsem Cesarini bíborosnak a császár ellenvetéseit, s hogy
biztassam, igyekezzék azonnal a császár színe elé jutni az ellenvetések
elhárítása érdekében. A kolostorban nagy megtiszteltetésben részesültem,
mert beengedtek Jenő pápa dolgozószobájába, ahol Cesarini és Traversari
bíboros társaságában nyugtalanul várta a híreket, hogy a következő napon
valóban nyilvánosságra lehet-e hozni a két egyház egyesülését. Orcája még
soványabb volt, mint azelőtt, mert azt mondták, több napon át imádkozott
és böjtölt. Szeme sötéten izzott, s az arcán nyoma sem volt verítéknek, mint a
többiek arcán. Gyorsan beszámoltam a császár ellenvetéseiről, és
elmondtam, milyen önfejűen vetette oda az egyezmény tervezetét a
kutyának, amelynek fogaitól Besszárion menekítette meg.
      A pápa mélységesen elszomorodott, és így szólt: - Ám legyen ott a
neve kedve szerint az egyezmény elején, és akár a legkedvesebb fiamnak is
nevezhetem, s a nyilatkozat elején sorolják fel a pátriárkákat meg a
képviselőiket is, hiszen ennek úgysincs semmi jelentősége. De a szent
tanítómesterek írásai és az apostoli székhez címzett levelei bizonyítják a
legmeggyőzőbben az egyházban a pápa primátusát a szkizma előtt, s ha
csupán az első egyházi zsinatok határozataira hivatkozunk, minden
továbbra is csak az értelmezésen múlik. Tehát tárgyalni kell és újra tárgyalni,
én pedig nem bírom tovább.
      Elfogta a türelmetlenség, felemelte a kezét, és felkiáltott: - Uram,
Uram, könyörülj a gyengeségemen, és Fiad, Jézus Krisztus kedvéért adj erőt
nekem és öntsd belém a Szentlelket, hogy még kiálljam ezt a próbatételt.
Nem a magam kedvéért, nem a saját dicsőségemre, hanem a Te
szentegyházad érdekében. Egy egyház, egy fő, egy pásztor, hiszen ez a Te
saját akaratod, mivel Szent Péternek adtad át a mennyek országának
kulcsait.
      Miután imádkozott, megnyugodott, méltóságteljes lett, és felszólította
a bíborosokat, hogy haladéktalanul menjenek el a császárhoz, és a
nyilatkozat elejére a következő szöveget javasolják: "Jenő, Róma püspöke,
Isten szolgáinak szolgája, örök emlékezetül, egyetértésben legkedvesebb
fiammal, Johannész Palaiologosszal, a rómaiak felséges császárával és
tiszteletre méltó pátriárkatestvéreink helyetteseivel és a keleti egyház többi
képviselőjével." De nem volt hajlandó alkudozni arról, hogy a pápa előjogait
a szent tanítómesterek írásaira alapozzák, mivel a hit kérdéseinek
értelmezése is az egyházatyák írásain alapul.
      Kimerültén megengedte nekem, hogy még egyszer megcsókoljam a
papucsát, a fejemre tette a kezét, és jó fiúnak nevezett. Így következett még
háromnapi futkosás a császár szálláshelye és a Santa Maria Novella-kolostor
között, s a gyötrő hőség miatt a görögök heves szavakkal vádolták a
latinokat, hogy akadályozzák az egyházak egyesülését, a latinok meg
mindenért a császárt okolták, úgyhogy ádáz dühvel váltak el egymástól.
Végül a pápának kellett beletörődnie, hogy méltóságát ilyen
megszövegezéssel határozzák meg: "Amiként ezek a jogok benne
foglaltatnak az ökumenikus egyházi zsinatok határozataiban és a szent
kánoni könyvekben is." Ezek a quemadmodum és etiam szavak fájdalmas
vereséget jelentettek, de kárpótlásul a görögök beleegyeztek, hogy az
egyezmény aláírása után közös közleményt adjanak ki, miszerint elsősorban
Aranyszájú Szent János nyomdokában vallják, hogy az oltáriszentség
elrendelésének szavai önmagukban Krisztus valódi testévé és vérévé
változtatják a kenyeret meg a bort, s hogy csupán a Megváltónak ezekben az
isteni szavaiban van meg az erő a kenyér és a bor átváltoztatására. A
tulajdonképpeni egyesülési nyilatkozatban nem voltak hajlandók
belefoglalni ezt a magyarázatot, attól tartva, hogy megszégyenülnek, mert
ezt úgy lehetett volna értelmezni, mintha eddig ezt nem hitték volna, hanem
az áldozás után szükségesnek tartották az imádságot ahhoz, hogy a
Szentlélek segítségével a kenyér és a bor valóban átváltozzék majd a hívők
testében. Így következett be az a hihetetlen csoda, hogy csütörtökön kora
reggel valamennyien összegyűltünk Szent Ferenc templomában, hogy a
legfinomabb pergamenre írjuk le az unió végleges szövegét. A görögök azt
akarták, hogy a saját kalligráfusuk végezze el a munkát, és a görög szöveget
a pergamen bal oldalára írták, a latin szöveget pedig a jobb oldalára. Azután
a görögöknek a saját szövegüket kellett aláírniuk, a latinoknak pedig a
magukét. A görög szöveget Johannész császárnak a legnagyobb bizánci
aranypecséttel kellett megerősítenie, a latin szöveget pedig Jenő pápának
pápai bullájával.
      Miután mind a két szöveget még egyszer átnézték, hogy egyeznek-e
egymással, a kalligráfus munkához látott, és a délután folyamán leírta.
Vidám feszültség és egyetértés közepette beszélgettek egymással a
bíborosok meg a görögök Platón filozófiájától, Plótinoszról és a régi
írásokról, és mi, latin íródeákok nem akartuk többé ingerelni a lobbanékony
görög íródeákokat, bosszantásukra a filioque szót sugdosva nekik, hanem
valamennyien valóban olyan elővigyázatosak voltunk, mintha tojásokon
lépkedtünk volna.
      Végül az átforrósodott templomban a kalligráfus hátratolta a székét,
felállt, és megmutatta a kifogástalanul szépen leírt szöveget, aminek láttán
udvariasságból még a latinok is lelkendezve felkiáltottak. Traversari bíboros
a forma kedvéért félhangon olvasni kezdte, arra kérve Cesarini bíborost,
hogy még egyszer vesse egybe a szöveget a jóváhagyott fogalmazvány
szövegével. De amikor az utolsó szavakhoz ért, hirtelen megcsuklott a
hangja, a feje kivörösödött haragjában, megragadta a kalligráfus
kámzsájának a gallérját, és rákiáltott: - Hát ez miféle álnokság?
      Kiderült, hogy a kalligráfus a pátriárkák jogaival foglalkozó mondatot
önhatalmúlag megtoldotta a valamennyi szóval, úgyhogy a végleges szöveg
így hangzott: "Megőrizve valamennyi előjogukat és egyéb jogukat." És ez
korántsem szórakozottságból történt, mert ugyanazt a szót nemcsak a görög,
hanem a latin szöveghez is hozzátette. Ezért minden ok megvolt a gyanúra,
hogy a görögökkel titkos egyetértésben követte el a kiegészítést, s hogy ők
éppen ezért követelték, hogy a saját kalligráfusuk írja le a szöveget.
      - Ugyan mit is jelent egyetlenegy szó - mondták a görögök
békéltetőleg.
      - Türelem, türelem, türtőztessük magunkat, és a szöveget újra le kell
írni, még ha az éjszakába nyúlnék is - szólt Cesarini bíboros.
      Ekkor a görögök határozottan kijelentették, hogy ehhez nem járulnak
hozzá. Vagy így marad a szöveg, vagy pedig ők nem írják alá. Nyomasztó,
feszültséggel teli némaság közepette a görögök egyetlen csoportba
tömörültek a templom túlsó felében, az íródeákok tollvágó késüket
próbálgatták, és úgy tűnt, egyetlen szó is elég volna ahhoz, hogy véres
verekedés törjön ki. Ennyire pattanásig feszültek a jelenlévők idegei.
      Magától értetődött, hogy az a pótlás nem volt közömbös, mivel a
görögök ily makacsul ragaszkodtak hozzá. A bíborosok félhangon
tanácskoztak egymással, és arra az eredményre jutottak, hogy a görögök
majd úgy akarják értelmezni azt a betoldást, hogy meg kell őrizni azokat az
uralkodói és választási jogokat is, amelyeket a pátriárkák a szkizma idejében
gyakoroltak, s amelyeknek az egyezmény értelmében a pápára kellett
átszállniuk. Ennek az lett a következménye, hogy Traversari bíboros rideg
szavakkal feloszlatta a gyűlést, és megparancsolta, hogy mindenki távozzék.
A görögök dacosan kiáltozva hagyták el a templomot: "Nem írjuk alá, nem
írjuk alá!" Csak Besszárion volt csendes, és lehorgasztott fejjel lépkedett,
mint egy nagy, szégyenkező kutya. Miután távoztak, Cesarini bíboros a
csalódástól és a megrendüléstől sírva fakadt. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy
a görögök csak formailag szándékoztak elismerni a pápa primátusát, hogy
egyházuk pátriárkáinak valamennyi jogát megőrizzék, s hogy ily módon
egyház maradjanak az egyházon belül, minden formai egyesülés ellenére.
      Ekképpen az utolsó pillanatban megint úgy látszott, hogy minden
kárba veszett, és ingerült moraj közepette álnoksággal és csalárdsággal
vádoltuk a görögöket, sőt az egyik bíboros még azt is kijelentette, hogy a
görögök nyilván nem is gondolták komolyan az egyházak egyesítését, s
hogy ezért az lesz a legjobb, ha aláíratlanul marad az az átkozott és csalárd
egyezmény, s a görögök viselhetik miatta a szégyent.
      A görögök bezárkóztak a szállásukra, és a következő napon semmi
sem történt. Csak a dermesztően terhes várakozás érzése uralkodott, mint
vihar kitörése előtt. Péntek volt, és a sötétség leszállta után, óvatosan
körülnézegetve, nehogy bárki is kövessen, végigmentem a sikátoron Ghita
asszony háza mögé, kinyitottam a kertkaput, és magam mögött kulcsra
zártam. Az éjszaka nagyon sötét és fülledt volt, valahol a távolban villámok
villództak és távoli, tompa mennydörgés hallatszott. Kinyújtott kézzel
tapogatózva megtaláltam a kerti lak falát és ajtaját. Miután kinyitottam, a
sötétből Ghita asszony remegő hangon ezt kérdezte: - Te vagy az, Johannes?
- Aztán reszkető kezét éreztem a kezemben. Kimondhatatlan levertség és
hiábavalóság érzésével öleltem magamhoz, és megcsókoltam. Ő remegve és
szipogva viszonozta a csókjaimat, és szerelmének meg egyetlenének
nevezett. Aztán nem létezett többé semmi más, mint a vágy forró verme,
amibe belesüllyedtünk, és ebben a pillanatban semmilyen földi hatalom sem
tudta volna megakadályozni ezt, sem ő, sem én, sem a szégyenkezés, sem a
megbánástól való félelem.
      Éjszaka vihar tört ki Firenze fölött, mintha meg akart volna hasadni az
ég és a föld, és körülöttünk nagy morajjal épületek omlottak össze. A
villámok villódzó kék fényében ő a mellemre szorította az arcát, én meg úgy
éreztem, mintha a testem por, a szívem pedig hamu lett volna, s leghőbb
kívánságom az volt, bárcsak belém csapna a villám és megölne, hogy ne
kelljen többé megérnem az ébredés reggelét.
      De eljött a reggel meg az ébredés, s ő nem takarta el magát, hanem
ernyedten feküdt mellettem. Bizonyára ugyanolyan vigasztalan volt, mint
én, ezért közel állónak éreztem magamhoz. Viszolygással, ellenszenvvel és
vigasztalan gyengédséggel nézegettem élettelen szürke arcát és borzas,
csapzott haját. A ruha alól kilátszó teste egy középkorú nő fehéren és
elevenen megőrzött teste volt, amely az éjszaka az érintésemtől mintha
buján kivirágzott volna, de egyáltalán nem töltött el örömmel, amint
petyhüdt húsát és a bőre alatt kirajzolódó kékes ereket nézegettem.
Elborzadva szemléltem, örökre száműzni akarván magamból a vágyat, hogy
nőhöz nyúljak, mígnem sötét szeme nyíltan és őszintén találkozott a
tekintetemmel, és ő megszólalt: - Ilyenné tettél engem. Most gyűlölsz?
      - Miért gyűlölnélek? - feleltem. - Hiszen nem vagyok különb nálad. -
Fejemet a kezemre hajtottam, és így beszéltem: - Az élvezet és az érzéki
csábítás sírgödör és lassú halál. Most már ezt is tudom, ha eddig még nem
tudtam volna. - És kisvártatva még hozzátettem: - Elmegyek Firenzéből.
      - Hát azért nyúltál hozzám, hogy megöld a testedet? - kérdezte.
      - Nem tudom - feleltem.
      - Veled együtt ugyanabba a sírgödörbe temettek engem is, és a férgek
rágnak - szólt rövid tűnődés után. - Ez a féreg nem pusztul el, és ez a tűz
nem alszik ki, hanem borzadok magamtól és borzadok tőled is. De könyörülj
rajtam, és ne menj még el tőlem!
      - Egyetlen nő sem tudta úgy követni a gondolataimat, mint te, Ghita -
mondtam. - Ezért olyan közel állsz hozzám, mintha önmagam része lennél,
egy szörnyű része, és bizonyára szeretnélek is, ha meglenne bennem a
képesség, hogy szerelmet érezzék. De nekem nincs egyebem, csak a teljes
hidegségem, a teljes önzésem és az a teljes gyűlölet, amit emiatt magam iránt
érzek. Ezért számomra nincs könyörület, mert magam sem tudok
megkönyörülni önmagámon.
      - A testem, a lelkem és az életem csak utánad kiált, és ha a sötétség
angyala vagy, együtt süllyedek veled a sötétségbe, és nem is kérek ennél
többet - mondta.
      Az ajtóhoz mentem, és kinéztem a kertbe. A kert nedves volt az
esőtől, és a napsütésben a gyümölcsfák leveleiről még csillogó vízcseppek
hulltak szikrázva. A földön kék galambok csipegettek, az ég pedig
ragyogóan tiszta volt, a nap szinte megújhodott derűs fényességében. Ez a
véges világ, ami a szemem elé tárult, csupán sírgödör, az eleven testem
csupán sírgödör, és alá volt rendelve a sír törvényeinek. De ezen a reggelen
iszonyatosan szépnek láttam sírgödrünket.
      Három éjszakát töltöttem nála, és egész idő alatt el sem hagytam a
házát. Ő alázatos és csendes volt, és amint sötét szemébe néztem,
szerelemtől letisztult tekintetét láttam, nem is gyűlöltem. Lehetetlen és
reménytelen volt a szerelmünk, de amikor a sötétben közeledett hozzám és
engem keresett, megadtam magam neki, hogy maradék testi kevélységemet
is megalázzam. Nem tudtam, jót teszek-e vele neki vagy rosszat, és nem is
akartam gondolni rá, de ő azt mondta, csak jót teszek vele. És nem
gyűlöltem a csúnyasága miatt, hanem sajnáltam, hogy szerencsétlen, és az
egészet nem is éreztem bűnnek, hanem inkább olyasvalaminek, mintha
bűnbánatot és jótéteményt gyakoroltam volna azáltal, hogy jó voltam hozzá,
ahogyan ő akarta.
      Bizonyára ez alatt az idő alatt érlelődött meg bennem az elhatározás,
hogy elutazzam Firenzéből, és ő nem ellenkezett többé, miután észrevette,
hogy úgysem tarthat vissza, s hogy különben sem mehetett volna így
tovább. - Ha bűnnek érzed, ami köztünk történt - mondtam -, tedd jóvá,
ahogyan tudod és ahogyan a lelkiismereted parancsolja. De a legsúlyosabb
bűn az lenne, ha Firenzében maradnék, és újra meg újra visszatérnék
hozzád, s minden megszokottá válnék és undort váltana ki közöttünk. Így
megbocsáthatunk egymásnak, és mindketten a magunk módján
folytathatjuk az életünket.
      Eszembe sem jutott, hogy ő milyen gazdag, amíg buzgón kérlelve fel
nem ajánlotta nekem a pénzét. - Mást nem tudok adni neked - mondta. -
Ilyen szegény vagyok, de örülnék, ha arra gondolhatnék, hogy a pénz
megkönnyíti a vándorlásodat, mert elviselhetetlen számomra az a tudat,
hogy nélkülözések és megpróbáltatások várnak rád, meg hogy a pénz miatt
meg kellene alázkodnod az emberek előtt.
      Egyetlen szó nélkül vettem át az erszényt, amit felajánlott, meg sem
számolva a pénzt. Hétfőn reggel búcsúzóul megcsókoltuk egymást, és ő így
szólt: - Bocsáss meg nekem!
      - Te is bocsáss meg nekem - kértem, így váltunk el egymástól, s
távoztam a házából.
      Miután az utcára értem, láttam, hogy ünneplőbe öltözött emberek
vonulnak csoportosan a székesegyház felé, és csodálkozva kérdeztem, mi
történt. "A görögök aláírták", mondták nekem: "Örvendezzenek a mennyek
és örvendezzék a föld, mert az öröm napja ez az egész kereszténység
számára."
      A székesegyház előtti tér és a közeli utcák zsúfolásig megteltek
emberekkel, görög és latin püspöksüvegeket láttam a fejek fölött, amint a
katedrális felé haladtak, a tömeg pedig örömujjongással és lombos gallyakat
lengetve köszöntötte a püspököket. Sikerült utat törnöm magamnak a
templom elé, és a pápa őrei beengedtek a templomba, miután rám ismertek.
A templom teljesen megtelt egyházfiakkal és firenzei előkelőségekkel, és
felhevült ünnepi hangulatban úszott. Amikor Jenő pápát és Johannész
császárt hordszéken behozták, a mérhetetlenül nagy tömegből feltört a
hálaadó ének Istenhez. Így alkalmam volt hallani Cesarini bíborost, amint
latinul olvasta fel az egyházak egyesüléséről szóló nyilatkozatot, Besszárion
pedig görögül. Utána a görögök meg a latinok egy torokból azt kiabálták,
hogy elfogadják. De a valamennyi szó benne maradt a nyilatkozatban, és
bármennyire meresztettem a szemem, Markosz Eugenikosz komor alakját
nem láttam a görögök között. A nyilatkozat felolvasása és nyilvános
elfogadása után Jenő pápa a bíborosok segédletével személyesen celebrálta a
legfényesebb misét, amit Firenze valaha is látott.
      De nekem olyan érzésem volt, mintha álmot látnék, és a szívem
mélyén már ki is szakadtam mindebből. Arra akartam gondolni, hogy
évszázadok óta ez a kereszténység legnagyobb örömünnepe, meg hogy a
keleti és a nyugati egyház egyesülése talán felébreszti a nyugati országokat,
eltávolítja az egyházból a széthúzást, megegyezésre bírhatja egymással a
fejedelmeket, és nagy keresztes hadjáratra vezetheti az egyesült népeket a
törökök ellen. Számomra azonban mindez már semmit nem jelentett. Mit
segít rajtam, ha a görög műveltség megtermékenyítené és újra átszellemítené
a nyugati országokat? Homérosz oldalai meghaltak számomra, és a régi
írások nem tudták kiszabadítani a lelkemet a test börtönéből. Néztem az
emberek ujjongástól felhevült arcát, láttam, amint a görög és a latin
püspökök buzgón testvéri csókot váltanak egymással, láttam a drága
edények aranyának és ezüstjének a ragyogását, az egyházi ruhák
gyöngydíszeit és drágaköveit, Johannész császár tollas koronáját és arcának
komor büszkeségét, de ezt csak azért láttam, hogy az egésznek búcsút
mondjak.
      A nap örömujjongásában Secundinus doktor meg sem kérdezte, hol
voltam és miért hanyagoltam el a munkámat. Arra kértem, írjon nekem egy
bizonyítványt a nyelvtudásomról meg a munkálkodásomról az egyházi
zsinat íródeákjaként, nehogy mint idegent gyanakvó szemmel nézzenek, ha
Itália országaiban vándorlok. - Csak nem áll szándékodban elindulni? -
álmélkodott. - Még a béredet sem fizették ki, és előbb a görögöket kell útnak
indítani, mielőtt a járandóságunkra számíthatnánk.
      - Ám maradjon a bérem - feleltem. - Nem szolgáltam rá. És bocsássa
meg nekem, kedves Secundinus doktor, az önfejűségemet és a
kevélységemet.
      Ő furcsállón nézett rám, bánatos arckifejezéssel, de nem
kérdezősködött tovább, hanem szépen bizonyítványt írt, minden jó
embernek beajánlva engem. Utána elbúcsúztam íródeák társaimtól,
elosztottam köztük fölösleges ruhadarabjaimat, és pénzt adtam Matteus
mesternek, arra kérve, hogy igyon a jó szerencsémre. Egész csomó
megtakarított pénzem volt még, arról az erszényről nem is szólva, amit
Ghita asszony adott nekem. Ezért még egyszer visszatértem a ferencesek
kolostorába, és az egészet odaadtam az elsőként utamba kerülő
szerzetesnek, ezekkel a szavakkal: - Osszátok szét ezt a pénzt a szegények
között, és arra kérjétek őket, hogy imádkozzanak érettem.
      Ő kíváncsian kinyitotta az erszényt, és megdöbbenésében felkiáltott: -
Szent ég, ebben legalább száz arany van! Ekkora összeget nem vehetek át. A
priornak vagy a gazdasági vezetőnek kell átadnod, hogy ők
megáldhassanak téged. - De én nála hagytam az erszényt, és szaporán
mentem az utamra, csak néhány ezüstpénzt tartva meg, nehogy már az első
napokban az emberek alamizsnáira kelljen rászorulnom. Így nem maradt
semmi egyebem, mint a rajtam lévő egyetlen ruhám meg az írószereim. A
Homéroszt sem akartam magammal cipelni, ezért elvittem egy
könyvkölcsönzőhöz, arra kérve, hogy őrizze meg és adja el, ha én nem
jelentkeznék érte. De a gondviselés szeszélyéből felfedeztem a könyvei
között egy görög nyelvű evangéliumot. Megkérdeztem, hajlandó-e azt a kis
könyvet elcserélni a nagy Homéroszért, ő pedig örömest ráállt, bolondnak
tartva engem.
      Amikor esteledett, láttam, hogy örömtüzek gyúlnak Firenzében,
amint a lilás dombokra kapaszkodtam a poros úton. Ugyanolyan helyzetben
voltam, mint ahogyan elkezdtem: szegény és szabad, de keserűnek éreztem
a szabadságomat. A dombok sötétségében, miközben a nagy világváros az
örömtüzek vöröslő fényében izzott alattam, letérdeltem a földre és hangosan
imádkoztam: "Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam!" De az imámat
csak a sötétség hallotta, és senki sem szánt meg síromban. Végül a földre
vetettem magamat a domb oldalán és keservesen sírtam. A föld meleget
árasztott hidegségembe, a föld megkönyörült rajtam, és végre elaludtam,
fejemet egyetlen anyám meleg kebelén nyugtatva.
      Júniustól szeptemberig vándoroltam Itália országaiban céltalanul, míg
végül október elején egy verőfényes napon megpillantottam Assisi
városának sárgás falait a völgy oldalában. Megálltam, hogy utat engedjek
magam mellett egy hordszéknek, amit lovasok kísértek, de a hordszék
megállt, Ghita asszony szállt ki belőle, a földre vetette magát előttem, és
sírva ezt mondta: - Végre rád találtam, Johannes, és nem gúnyolódom többé,
hanem áldom érte az Istent.
      A hajam hosszúra nőtt, megszakállasodtam és piszkos voltam, de
szabad, és szerintem semmi sem kötött semmihez. Ezért indulatosan
lefejtettem a karját, és így szóltam: - Semmi dolgom veled, asszony, ne
üldözz engem!
      - Mindenről tudomásom van, amit csináltál - mondta. - Tudom, hogy
elajándékoztad a ruháidat, szétosztottad a pénzedet a szegények között és
még a könyvedet is eladtad. Nagy vesződségek árán kerestelek, követtem a
nyomaidat, s végre rád találtam. Nem utasíthatsz el engem, hanem vissza
kell fordulnod az utadról, és házasságra kell lépned velem, mert már négy
hónapos terhes vagyok tőled.
      Úgy éreztem, mintha előttem villám csapott volna a földbe, inogni
kezdett alattam a föld, minden elsötétült a szemem előtt, és egy pillanat alatt
felfogtam, hogy nincs menekvés számomra. A vándorlástól meg az
éhezéstől legyengülten elvesztettem az eszméletemet, és a karjába estem,
roppant vizek zúgásával a fülemben.
      Ghita asszony segítségül hívta szolgáit, kezével paskolta az orcámat,
és könnyeit hullatta rá. Volt a kíséretében egy ferencrendi atya meg egy
tudós jogász, nála minden szükséges papiros és engedély. Még az est
leszállta előtt összeeskettek bennünket Isten és az emberek előtt, mint férjet
és feleséget, és akaratomon kívül Firenze egyik leggazdagabb embere lettem.
Ezzel ért véget a vándorlásom 1439 novemberében.
VII
      Johannes Peregrinus dei Bardi, Fielsoléban, 1444 januárius havában,
elenyésző emlékül és hiábavaló bocsánatkérésül.
      Méltóságos Ghita dei Bardi asszony, kedves, tiszteletre méltó
hitvesem. Amikor levelemet megkapod, én már messze járok, és többé nem
tudsz utolérni engem. Több mint négy együtt töltött évünk kedvéért buzgón
kérlek is, hogy meg se próbálj megtalálni, mert nincs az a földi hatalom,
amely vissza tudna fordítani megkezdett utamról, sem a fejedelem parancsa,
sem a leggyöngédebb könyörgések. Miután felvettem a keresztet, az egyházi
és a világi igazságszolgáltatás előtt és mindenekelőtt a saját lelkiismeretem
előtt is bűnös lennék, ha visszafordulnék.
      De hogy hosszú töprengés és mindenféle kétségek után miért vettem
fel a keresztet, ennek tisztázásával még tartozom neked minden jóságodért,
meg a fiunknak is, ha nem térnék vissza. Először is kijelentem, hogy nem
azért történt, mintha elidegenedtem volna tőled meg a fiunktól, és ezek után
az évek után bizonyára ismersz engem annyira, hogy tudod, ez nem puszta
kalandvágy és nem is a változatosság igénye. És nem vagyok sem iszákos,
sem kicsapongó természetű, akinek tettei következményei elől kellene
menekülnie, és a vagyonunkat sem tékozoltam el, hogy ne lenne számomra
más kiút, mint a kereszt felvétele, és nem is vagyok jó család legifjabb fia, aki
abban reménykedik, hogy így szerez hatalmat és dicsőséget magának, s
különben sem vagyok naplopó, akit ide-oda küldözgetnek, hogy az
országok megszabaduljanak a terhes elemektől, s haramia sem vagyok, aki
úgy érezné, hogy ég a föld a talpa alatt. Együtt gúnyoltuk és csúfoltuk
azokat, akik felvették a keresztet vagy akikre ráerőszakolták a keresztet,
mert a hatóságoknak vagy boldogtalan rokonaiknak más lehetőségük nem
volt arra, hogy megszabaduljanak tőlük. Józanul és bölcsen együtt
állapítottuk meg, hogy ennek a keresztes hadjáratnak a meghirdetése csupán
politikai fondorlat, amivel Jenő pápa a pénztárát gyarapítja, és a maga
oldalára próbálja állítani azokat, akik Félix pápát támogatják Némethon és
Frankhon országaiban. Ha a vagyonunkból adományoztunk is e célra, ezt
csak azért tettük, hogy jámbornak érezzük magunkat, s hogy ne
keveredjünk viszályba az egyházzal. Ezekkel az aranyforintokkal váltottuk
meg a kereszt iránti kötelezettségeinket.
      Hiszen mi sem volt könnyebb, mint szép házunkban fogadni a jámbor
atyákat, etetni-itatni őket, kegyesen meghallgatni a mondókájukat s végül
felíratni a nevünket a gyűjtőlajstromukra az árvák és az özvegyek, a
misszionáriusok és az új oltárok, a kolostorok és a jótékonysági
intézmények, az iskolák és a papneveldék, a Szent Sír és a szép freskók
javára. Igen, felépítettünk egy egész templomot, és senkinek sem kellett
tőlünk üres kézzel távoznia, mert mindenki többet kapott, mint amennyire
számított, úgyhogy mi mosolyogva és tiszta lelkiismerettel néztünk utánuk,
miután mindent az egyház gondjaira bíztunk. De ugyan mit jelentett a
feneketlen kútból meríteni, hiszen egy cseppet sem apasztotta a
vagyonunkat mindaz, amit valamennyi lehetséges jó célra adakoztunk, és az
egyház is igazolja, hogy nem az egyház által tiltott kamatok azok az
ajándékok, amiket a bankárok évente adnak nekünk a betétjeink után.
      És nemcsak az egyházat támogattuk, hanem minden egyéb jó és
kedvünkre való célt. Segítettük a szegény diákok tanulását, és a tanult
emberek megáldottak bennünket, a festőknek és a szobrászoknak a kikötött
összegnél többet fizettünk, ha megítélésünk szerint sikeres munkát
végeztek. De erről ennyit.
      Tehát bőségesen támogattuk a keresztes hadjáratot hirdető
prédikátorokat is, noha Firenze polgáraként semmi okom sem volt rá, hogy
jóindulattal viseltessem Jenő pápa iránt, miután ő visszavonult Rómába,
korábbi szövetségeit felbontotta és számunkra káros új egyezményeket
kötött és így hálátlansággal fizetett mindazért, amit Firenze az ő érdekében
tett szorongatottságának legnehezebb napjaiban. (Azt azért nem állítom,
hogy Firenze bármit is tett volna az érdekében, ami saját érdekeinek ne felelt
volna meg, vagy egyetlen forintot is kiadott volna, amit más úton-módon ne
kapott volna vissza sokszorosan.)
      Bizonyára emlékszel, mekkora csalódást és szomorúságot okozott
nekem a keleti és a nyugati egyház egyesülésének semmivé válása, mintha
egyáltalán soha meg sem történt volna, jóllehet kihirdetését ujjongó
prédikációkkal és harangzúgással ünnepelték a kereszténység valamennyi
országában. A bázeli egyházi zsinat leváltotta Jenő pápát, és azt a
mérhetetlenül gazdag és a fejedelmek által pártfogolt savoyai herceget
választotta pápának, aki megözvegyülése után az azonos gondolkodású
lovagokkal együtt visszavonult remetének a Genfi-tó partjára. Nem mintha
azt hinném, hogy Félix pápa néven vinné valamire, hiszen úgy hírlik, hogy
Aeneas Sylvius is hátat fordított neki, és a kúriában betöltött titkári tisztségét
el is adta már, s a fejedelmek sem ismerték el jobban, mint Jenőt, hanem
abból van a legnagyobb hasznuk, ha semlegesek maradnak a
kereszténységnek ebben a szakadásában.
      És Johannész császár, miután visszatért Konstantinápolyba, népének
felháborodása és a szerzetesek izgatása miatt fel sem merte olvastatni a
Szófia-templomban az egyházak egyesüléséről szóló nyilatkozatot, és
Markosz Eguenikoszt sem büntették meg, hanem éppen ellenkezőleg
Besszáriont üldözik, az oroszok pedig már el is kergették Izidor érseket. A
nyilatkozat számos aláírója megbánta a tettét, azt állítva, hogy csupán azért
tette, mert a császár kényszerítette rá, s azt hallottam, hogy ezek közül
Georgiosz Szkholariosz oly nagy megbánást tanúsított, hogy visszatért
szerzetesnek a Pantokrátor-kolostorba és a Gennadiosz nevet vette fel, hogy
az egyházak egyesülése ellen prédikáljon. Mindent egybevetve holt betű
maradt az egyezmény, amit akkora munkával és annyi vesződséggel hoztak
tető alá, és egyáltalán semminek sem értelme, sem célja nincsen. Hiszen erről
egy véleményen vagyunk, és nem is tudom, miért ismétlem meg mindezt, s
miért magyarázom újra, holott mindketten jól tudjuk. Amióta újra fontossá
vált számomra a világ, figyelemmel kísértem korunkat, hogy tudjam, mi
történik.
      És Jenő pápa minden barátsági és segélynyújtási egyezmény ellenére
sem tenne keresztbe egyetlenegy szalmaszálat sem Konstantinápoly
érdekében, ha az nem felelne meg a saját érdekeinek. Ezért a keresztes
hadjárat nem más, mint csalétek, amit a népek meg a fejedelmek elé vetett.
Ha hajlanak a keresztes hadjáratra, amit ő hirdetett meg, akkor
egyszersmind őt is elismerik, és eltávolodnak Bázeltől meg Félix pápától. De
a kereszt vajmi kevés lelkesedést ébresztett, hiszen legfeljebb csak olyanok
vállalkoznak rá, mint akiket fentebb felsoroltam, és még őket sem Jenő pápa
bátorítja, hanem csupán azok a győzelmek és az a katonai hírnév, amire a
törökverő magyar Hunyadi János tett szert.
      De akár volt lelkesedés, akár nem a széthúzásnak ebben a világában,
most mindenesetre az az Ulászló lengyel király, akit a magyarok királyukká
választottak, keresztes hadaival már mélyen benyomult Bulgáriába, számos
várost bevett és nem várt győzelmet aratott a törökök felett, úgyhogy leverte
őket, fővezérüket pedig fogságba ejtette. Szerbia és Havasalföld fejedelme
támogatja őt, fővezére az a híres Hunyadi, Cesarini bíboros pedig mellette
lovagol. Ha a tél miatt vissza is kellett térniük Magyarországra, nyárra a
pápa hajóhadat szerel fel, ami Konstantinápolyba vitorlázik, Konsztantinosz
herceg Moreából indít támadást, és a szultán veresége miatt biztosra vehető,
hogy Karamania hercege is fellázad ellene Kis-Ázsiában, a háta mögött.
Nem kétlem, hogy az idén tavasszal minden országból özönlenek majd a
csapatok, hogy a keresztes hadsereghez csatlakozzanak, hiszen ezektől a
győzelmi hírektől még egy hozzám hasonló férfiú is fellelkesül. Ha tehát
felvettem a keresztet, ezt egyáltalán nem egy kudarcra ítélt ügy érdekében
tettem, hiszen te megfontoltságra neveltél engem, és kalmárlelket adtál
nekem, úgyhogy világi szempontokat és minden valószínűséget szem előtt
tartva vettem fel a keresztet, hogy a győztes felet támogassam.
      Tehát hiszem, vagy legalábbis hőn remélem, hogy a küszöbönálló
tavasz a kereszténység nagy tavasza lesz. Ha összeomlik a törökök hatalma,
ami most bekövetkezni látszik, akkor Konstantinápolynak a nyugati
egyesült népek hatalmas támaszpontjává kell válnia. Akkor majd senki sem
kételkedhet többé, a hamis pápa a saját szégyenébe fog belebukni, a
fejedelmek pedig kénytelenek lesznek elfelejteni a vitáikat és a
széthúzásukat, hogy egyesüljenek az utolsó nagy keresztes hadjáratra a
Szent Sír felszabadításáért és Krisztus országának megteremtéséért egyetlen,
egyesült egyház védelme alatt. Minden országban béke fog uralkodni, és
egy közös békéltető törvényszék dönti majd el a fejedelmek vitáit. Olyan
művelt korszakban élünk már, és minden országban olyan sok művelt
ember van, hogy a haragot meg az erőszakot láncra verik. Ennek a kedvéért
vettem fel a keresztet.
      De hallom gúnyos nevetésedet, Ghita, és biztatsz, hogy szálljak alá a
fellegekből. Talán ez is lesz a legjobb. Hiszen én magam sem hiszem, még
csak nem is remélem, mert túlságosan fáradt, túlságosan kegyetlen és
közönyös, önző és reménytelen ez a mi korunk. Ilyesmi úgysem következik
be. Vagy ha bekövetkezik, akkor egészen más módon, semmint valaki előre
elképzelhetné. És a leggonoszabb káromló lennék, ha felhevülten ezt
kiáltanám: "Ez az Isten akarata!" Noha felvettem a keresztet, ezt azért
mégsem kiáltom, mert Isten nem akar semmit, nem is láttam, hogy
beleavatkoznék az emberek dolgaiba. (Mégis húzd ki ezeket a sorokat, ha
levelem nem semmisíted meg, nehogy bárkinek baja essék miatta. Én hiszek,
istenem, könyörülj meg az én hitetlenségemen!)
      Miért veszem hát fel a keresztet, ha egyszer nem hiszek? Bizonyára
azért írtam ilyen sokat, hogy ezt a kérdést megkerüljem. Mert előtted nem
tudok és nem is akarok tettetni, hiszen átlátsz rajtam, és talán jobban
ismersz, mint amennyire én ismerem magamat. Hiszen idősebb vagy nálam,
hiszen a csapásoktól, amik értek, meg gazdagságod poklában elméd és
bölcsességed éles lett, mint a kés, amivel oly gyakran sebeztük meg
magunkat. Bölcsebb és okosabb vagy nálam, és ezért aláveted magad a
véges világ törvényeinek. Vagy azért veted alá magad, mert nő vagy, és a
megadás a nő bölcsessége. Vagy a fiad kedvéért veted alá magad. Így is van,
és esztelen lennék, ha emiatt vádolnálak. Hiszen csak a te bátorságodnak és
eszednek köszönhetem, hogy egyáltalán házasságot kötöttünk, és hogy
megmenekültem attól, hogy az út menti árokban maradjak holtan, tőrrel a
hátamban, annak idején, több mint négy évvel ezelőtt.
      Ezért köszönetet mondok neked, mert nyilván be kell teljesítenem a
sorsomat. És ha azt kérdezed, hogy talán nem szeretlek már téged, sem a
fiamat, hogy így elhagylak titeket, akkor azt felelem, hogy annyira szeretlek
téged és a fiunkat, amennyire csak képes vagyok szeretni, és semmit sem
szeretek jobban ezen a világon, mint benneteket, de be kell teljesítenem a
sorsomat, amit Isten rendelt számomra. Már amennyit tudok Istenről.
Mondjuk így: beteljesítem a sorsomat, ami a bennem lévő feltételeknek
megfelelően érlelődik bennem.
      Ez alatt az idő alatt a csillagokat is fürkésztem, kiváló
tanítómestereket hallgattam, és Toscanelli is vendégeskedett nálunk, és itta a
borainkat. De semmit sem találtam a csillagokban, noha a csillagok is
lehetnek gondolkodó szubsztanciák és a bennük rejlő feltételeknek
megfelelően menekvést lehet keresni bennük. Ezt Origenész írásaiból
olvastam, ám mit sem segít az én problémáimon, még ha a csillagok
gondolatai sugárzásként eljutnának is hozzánk, és befolyásolnák a tetteinket,
mert sohasem lehet megtudni, mi ered belőlem s mi a csillagokból, és mégis
minden bennem történik, úgyhogy a cselekedeteimért magam felelhetek.
Szédületes a csillagok szabadsága és önmagam szabadsága, amikor
semmihez sem hagyom kötődni magamat. Kötődtem hozzád és a fiunkhoz,
kötődtem szép házunkhoz, a forráshoz és a könyvekhez és a műkincsekhez,
sőt a vagyonunkhoz is, nem is tagadom, mert annyira megkönnyít minden e
világit. A szívem kötődött a galambokhoz, a lovamhoz és a kutyádhoz,
mindenhez kötődött, de már semmi sem köt engem, amikor ezt írom és
amióta felvettem a keresztet. Fényes szabadságom bennem tesz bizonyságot
Istenről.
      Tudom, hogy van Isten, de Istenről semmit sem tudok. Egykori
szeretett tanítómesterem, Cusanus doktor Némethon országait járja
püspökségről püspökségre, az egyik fejedelemtől a másikhoz,
országgyűlésről országgyűlésre békéltetőként, az ellentétek elsimítójaként és
az egyetértés építőjeként. Cesarini bíboros, akinek tisztelem az izzó
szellemét, a feltétlen önzetlenségét és a megingathatatlan hitét, a keresztet
választotta és hirdette, és Hunyadi oldalán lovagol. Ők mindketten abban a
hitben vannak, hogy a maguk választotta módon Istent szolgálják, de világi
szemszögből nézve csak Jenő pápát szolgálják. Azt én sem tudom, vajon
Istent szolgálom-e azzal, hogy a keresztet választom, ám Isten létét ennek a
választásomnak a szabadsága bizonyítja számomra.
      A köznép hite oktalanság, és a köznép sohasem képes megérteni az
isteni igazságokat. Így gondoltam és neked is így beszéltem, és a görög
filozófiával együtt Firenzében is meghonosodott a gondolat az exoterikusról
és az ezoterikusról, a be nem avatottak és a beavatottak bölcsességéről.
Hiszen vannak magas rangú egyházfiak, akik belső kételkedésüket
összeegyeztetik ezzel a tanítással, Platón tanítására támaszkodva és ezt a
keresztény formához igazítva.
      Ha egyszer tudom, hogy van Isten, akkor azt is tudom, hogy
egyáltalán nem lehetetlenség, hogy az ige testté lett és közöttünk lakozott,
szenvedett és meghalt, a harmadik napon halottaiból föltámadott, és a
Szentlelket küldte tanítványaiba. Nem, ez nem volt lehetetlen, hanem éppen
ellenkezőleg érthető és ésszerű, ha egyszer tudom és vallom, hogy van Isten.
De csak az ember képzeli, hogy az istenség titkait véges szavakba lehetne
rögzíteni. Ám higgye ezt a pórnép, mást úgysem fog fel, de nekem ennél
többet kell megértenem, s ezért nincs számomra menekvés, hacsak ez a
menekvés nem önmagamban következik be. És ezt nem hiszem.
      Isten emberré lett, de nem lett belőle filozófus és nem is kereste a
tanítványait korának tudósai között. Amit tanított, példabeszédekben
tanította, amelyeket a legegyügyűbb is képes megérteni. Semmilyen filozófia
sem teheti ésszerűvé azt, ami isteni, hanem mindaz, amit Istenről el lehet
mondani, csak példabeszédekkel mondható el. Ez az eredménye annak a sok
olvasásnak, amivel a fejemet gyötörtem: az isteni igazság olyan egyszerű,
hogy a leggyarlóbb is megértheti és elsajátíthatja, vagy legalábbis elhiheti.
Csak én nem értem és nem hiszem. Ezért, kedvesem, ezért vettem fel a
keresztet. Nem a hitem, hanem a kétségbeesésem miatt.
      Az a Bernardius barát kinevetett, és azt kérdezte, hinnék-e, ha ő izzó
parazsat venne a kezébe és az nem égetné meg őt. Azt mondtam, hogy
hinnék, ha a saját szememmel látnám. Ő ezt mondta: "Akkor haszontalan
megmutatnom neked. Te látsz és mégsem látsz, hiszel és mégsem hiszel."
De azt hallottam, hogy ő később Rómában számos tanú jelenlétében tényleg
izzó parazsat szorított a markába és az nem tett kárt benne. Sokan szentnek
tartják őt.
      Ghita, azért vettem fel a keresztet, hogy háborúba menjek, hogy
Krisztusért harcoljak a hitetlenek ellen. Ez az az izzó parázs, amit a kezembe
veszek, és látni akarom, kárt tesz-e bennem.
      De ez is csak részben igaz, és kétségbeesem, mert nem tudom
megmagyarázni neked az ügyemet. De azért sohase gondold, hogy a kereszt
felvételével az emberek által természetellenesnek és rangon alulinak tartott
házasságból menekültem. Ez a gúnyolódás meg azok a megaláztatások már
régen elmúltak. Mivel te képes voltál elviselni, miért ne lennék rá képes én
is? Hiszen vannak barátaim Firenzében, és Cosimo kegyeit is élvezem, mert
feleségül vette a nagynénédet. Piero oldalán többször is lovagoltam, és
Firenze előkelőivel együtt filozófusokat hallgattam, anélkül hogy bárki
lenézett volna. Miért menekülnék most a házasságomból, ha akkor nem
menekültem? Ha másmilyen lennék, és beérném ezzel a véges világgal, talán
még boldogan is élnék melletted. De neked többé nincs szükséged rám, ott
van a fiad és ő kitölti az életedet, elsőnek mindig rá gondolsz, s csak aztán
reám és utoljára önmagádra. Nem hiszem, hogy bármilyen bűnt követek el
ellened azzal, hogy elmegyek. Igen, s még az is lehetséges, hogy visszajövök.
      Magam miatt kell útra kelnem. A miatt a szörnyű nyugtalanság miatt,
ami bennem lappang, nem hagyva békét nekem. Bocsáss meg, ha
belefáradtam a költők olvasásába, és a filozófusok gondolataira is ráuntam.
Bocsáss meg, hogy nincs bennem elég szeretet ahhoz, hogy veled éljek
napjaink végezetéig.
      A fiunk számára is jobb, ha nem vagyok, hogy ne emlékeztessem nem
nemesi származására. Ő a Bardi-nemzetség tagja és annak idején majd
elnyeri megérdemelt rangját a városban. Adj jó nevelést neki, és a latinon
kívül taníttasd a görög nyelvre is. Hagyd, hogy lovagoljon és íjazzon, és
túlságosan ne aggódj az egészsége miatt, nehogy esztelen szereteted
börtönbe zárja és akadályozza adottságainak természetes kibontakozását.
Amikor betöltötte a hatodik évét, fogadj mellé egy jó tanítót. Áldd meg őt az
én nevemben. Nemigen fog emlékezni rám. Egy hároméves gyermek nem
sokra emlékszik. Ezt a magam esetéből tudom.
      És ne aggódj miattam, Ghita. Gondold te is, hogy csak egy árny és egy
álom voltam az utadon. Soha többé nem szándékszom írni neked, mert a
levelekre várás csak növeli a válás fájdalmát. Folytasd úgy az életedet,
amilyenné alakult. Hiszen Isten megadta neked a csodát, amikor megszülted
a gyermekedet. Gazdag és szabad vagy, és a fiad jóvoltából boldog nő. Nem
kell többé félned az emberektől, mert a fiad puszta léte megvéd téged. Ő
Bardi, és az övé a vagyonod, ezért a távozásom után a családod jobban fog
védelmezni téged, mint amennyire én valaha is képes lettem volna rá. Ha
őszintén végiggondolod, a távozásom megkönnyebbülés valamennyi
érdekelt számára. Ez a legjobb döntés számodra, a fiad számára és a magam
számára is.
      Tényleg ne aggódj miattam! Huszonöt éves vagyok, erőm teljében.
Ezekben az években tétlenségem ellensúlyozására a testemet edzettem.
Megülöm a lovat, tudom használni a kardot meg az íjat, és a tűzcsővel is
tudok bánni. Valóban jobb feltételekkel vágok neki az útnak, mint sokan
mások. Váltókat is vettem, amelyeket Velencében és Budán fizetnek majd ki,
mert tudom, hogy sohasem bocsátanád meg nekem, ha elegendő pénz
nélkül kelnék útra.
      Talán Isten bolondja vagyok, hogy felvettem a keresztet. De állítom
neked, hogy egyszer úgyis fel kellett volna kerekednem. Mindenkinek meg
kell fizetnie a maga adósságát a véges világnak, de azzal, hogy a saját
szabad akaratomból kelek útra, le akarom rázni az idő és a hely béklyóit. Ha
nem lenne keresztes hadjárat, talán Afrikába vagy Indiába utaznék.
Mindenképpen elmennék. Tehát fölösleges bánkódnod. A kereszt mégiscsak
értelmes célt ad a távozásomnak, úgyhogy nem kell szégyenkezned
miattam, inkább büszkélkedhetsz az emberek előtt a jámborságommal.
      Nem írok többet. Te jobban ismersz és többet tudsz rólam, mint bárki
más emberfia. Kriptánk szép, de azt hiszem, megértesz, ha a sír szája elől
elgördítem a követ, és még egyszer megpróbálok kilépni síromból. Isten
veled hát, Ghita feleségem, és köszöntsd a nevemben fiunkat.
      1444 nyarán, miután a törökök békeküldöttsége elutazott
Magyarországról, Cesarini bíboros sátrában rendeztem a papírjait kínzó
nyugtalanság közepette. Hirtelen azt éreztem, hogy reng alattam a föld, a
táborból segélykiáltások hallatszottak, és olyan heves volt a földrengés, hogy
a földre vetődtem, s mindkét kezemmel a földbe kapaszkodtam. Miután
elmúlt a földrengés, tajtékos lovak patáitól dübörgött a föld, valaki
félrehúzta a sátor bejáratának függönyét, és egy furcsa férfiú lépett be.
Magas, barna hajú és szép arcú volt, s mellvértje ezüstösen csillogott.
Amikor rám vetette ragyogó tekintetét, remegés fogott el, és ezt kérdeztem:
- Mit kívánsz tőlem, uram?
      Ő csengő, tiszta hangon válaszolt: - Nem téged kereslek. A gazdádat
várom, Julianus Cesarini bíborost.
      Megigazítottam a vánkost és ülőhelyet mutattam neki, de nem
mertem arra kérni, hogy üljön is le, ő pedig egy szót sem szólt a
földrengésről. Amint ragyogó szemével engem nézett, mintha egyre
kisebbedtem volna, elgyengültem s távolodtam önmagámtól, s pislákoló
öntudattal, mintha álomba merülőben lettem volna.
      - Mit kívánsz tőlem? - kérdeztem újra.
      - Ma nem téged kereslek, de Várnában majd találkozunk. - felelte.
      Döbbenten eszméltem rá, hogy tudomása van a hadsereg titkos
terveiről, amelyeket meghiúsított a szerződés, amit a király a törökökkel
kötött. - De hiszen a keresztes hadjárat a kezdetével véget is ért - mondtam.
- Sohasem jutunk Várnába.
      Ám ő megismételte: - Várnában találkozunk.
      Valami ösztönösen visszatartott attól, hogy folytassam vele a
beszélgetést, és borzadály vett erőt rajtam, amelynek okát képtelen voltam
megmagyarázni magamnak. A csípőjén nagy kardot hordott, és a függöny
alól beáradó fényben egész lénye mintha furcsán sugárzott volna.
Kisvártatva Cesarini bíboros futott be a sátorba felhevült arccal, s már
jöttében így kiáltott: - Johannes, Johannes fiam, Ulászló király esküt tett! -
Csak aztán vette észre az idegent, megállt és kihúzta magát. Amint
összehasonlítottam belső hévtől fűtött szép arcát annak az idegennek az
arcával, észrevettem, hogy nagyon hasonlítanak egymásra. Anélkül hogy
elfordította volna róla a tekintetét, Cesarini bíboros megérintette a karomat,
és halk hangon így szólt: - Hagyj magunkra, Johannes.
      A sátorból kilépve láttam, hogy a táborban a férfiak a földrengés által
összedöntött sátrakat állítgatják fel. A szolgák összefogdosták a síkságon a
messzire menekült lovakat. Úgy éreztem, mintha űr tátongana bennem. Az
árusok szekereihez mentem, és bort kértem, hogy igyam. Nevetve lépett
hozzám egy burgundiai lovag, akit ismertem. Üdvözölt, és ezt mondta: -
Hamarosan megindulunk, és a határon gyülekezünk. Onnan Krisztus
nevében továbbmenetelünk, mihelyt a törökök kiürítik azokat a szerbiai
városokat, amelyekről lemondtak. Ezt a karácsonyt Konstantinápolyban
ünnepeljük meg, nem pedig a Balkán jeges hegyei között, mint tavaly.
      - Hogyan volna lehetséges ez? - kérdeztem. - Ulászló király meg a
szerb despota elárulta a kereszt szent ügyét, és a Bibliára tett kézzel esküdött
meg a békére, miután a törökök a Koránjukra tettek esküt.
      - Ez nyilván csak hadicsel volt - felelte -, és ok nélkül döbbentünk
meg. Hát te nem tartozol Cesarini bíboros barátai közé? Hát nem tudod,
hogy ő a pápa nevében mentesítette a királyt az esküje alól, és győzte meg
róla, hogy érvénytelen a hitetleneknek tett eskü?
      - Hát a magyarok Hunyadija? - kérdeztem. - Hiszen ő többször is
bizonygatta, hogy túl kevés az erőnk, és hogy jelentéktelen a nyugati
országok segítsége. A fejedelmek megszegték az ígéreteiket, Jenő pápa pedig
a saját céljaira fordította a keresztes hadjárat céljaira befizetett tizedeket. Az
a Hunyadi kijelentette, hogy jobb a kövér béke, mint a sovány perpatvar, és
őt legalábbis nem lehet azzal gyanúsítani, hogy a törökök barátja.
      - Miért nyafogsz? - kérdezte ő. - Félsz talán? Hunyadit megtesszük
Bulgária királyának, és ő ujjongva kel útra. Miért nem kiabálsz, nevetsz és
örvendezel, hogy a hadjárat mégis megvalósul és örökre leverjük a
törököket? Hát nem érezted, hogy rengett a föld, amikor a király újra a
Bibliára tette a kezét és esküvel mondott fel minden fegyvernyugvást és
békeszerződést? Majd meglátod, hogy piramisokat rakunk török
koponyákból Krisztus dicsőségére.
      - Nem tudom, mi bánt engem - feleltem. - Rosszul érzem magam, és
a szemem előtt elsötétül a világ. - Ő gúnyosan nevetett, de én rogyadozó
térddel a bíboros sátrához mentem, és leheveredtem a fűbe, hogy
várakozzam. A nap lenyugodott és hűvösre fordult az este. Végül láttam,
amint az az idegen kilép a sátor ajtaján. Elment mellettem, rám sem nézett,
és az est árnyai között oly hirtelen eltűnt, mintha nem is létezett volna.
      Amikor bementem a sátorba, a gyertyák fényében láttam, hogy
Cesarini bíboros arca elsárgult, homlokát pedig kiverte a veríték. - Ki volt az
az idegen? - kérdeztem, és az egész testemet rázta a hideg.
      Cesarini bíboros úgy nézett rám, mintha nem is ismert volna. - Jézus
Krisztus nevében hirdettem meg ezt a hadjáratot - mondta. - Az ő szent
nevének dicsőségére szenvedtem el éhséget, fagyot és a hadjárat minden
gyötrelmét. Nem volt miatta sem éjszakai pihenésem, sem nappali
nyugalmam, hogy egyetértésre bírjam egymással a fejedelmeket és hogy
minden ellentétes érdeküket a közös harcra egyesítsem a hitetlenek ellen.
Magam számára nem kértem dicsőséget. Csak kimondhatatlan
csalódásomat, amit a kereszténység szörnyű szakadása miatt éreztem,
akartam ebbe a szent háborúba temetni. Bármiben tévedtem is, ebben a
dologban nem tévedhettem, és bár haljak meg ezen az úton, Krisztus
nevében fogok meghalni az egyetlen igaz módon, amit átkozott korunk még
felkínálhat egy becsületes kereszténynek. Nem, a haláltól nem félek, hisz
számomra öröm és üdvözülés a halál Krisztusért a hitetlenek elleni harcban.
Miért ijednék meg?
      - Mi történt szentségeddel, kegyelmes bíboros uram? - kérdeztem.
      Ő letörölte arcáról a verítéket, és maga elé meredt. - Talán túloztam,
amikor oly nagy szavakkal jelentettem be a nyugati országok segítségét -
mondta. - De amit mondtam, azt jóhiszeműen tettem. Erre Isten a tanúm. És
sohasem hittem volna, hogy a fejedelmi ígéretek ennyire üres szavak
csupán. - Felpattant ültéből, az öklét rázta, és így kiabált: - Mindenesetre
már tengerre szállt a pápa és a nápolyi király egyesült hajóhada. Albánia
fellázadt a törökök ellen. Ám legyen gyenge a hadseregünk. Isten minden
férfiúnak ezer férfiú erejét adja majd. Ha Várnából Konstantinápolyba
vitorlázunk, kettészakítjuk a törökök országát. Murad belefáradt a
hadakozásba, legkedvesebb fia meghalt, hatalmát átadta Mohamednek, aki
még csupán siheder, ő pedig pihenőre vonult vissza Magnéziába, abban a
hiedelemben, hogy megszilárdította a békét. Hát nem olyan ez, mintha Isten
maga rendezte volna így, hogy nekünk döntő győzelmet biztosítson? Higgy
nekem, ha egyszer bevonultunk Bulgáriába, utunk mentén minden nép
fellázad, hogy lerázza a nyakából a török igát és csatlakozzék a szent
harchoz a hitetlenek ellen.
      Elhallgatott és hevesen zihált, én pedig konokul újra csak azt
kérdeztem: - Ki volt az a férfi? Milyen kétséget ültetett szentséged szívébe,
hogy ennyire tűzbe jött?
      Ő hirtelen lehiggadt, rám nézett, mintha kijózanodott volna,
elmosolyodott, és furcsán nyugodt hangon így szólt: - Nagyon tévedsz,
Johannes, nem kétséget adott nekem, hanem bizonyosságot. Valóban, minek
is dühöngök? Miért ne örvendeznék, mikor tudom, hogy tövises utam véget
ér, és újra találkozom vele Várnában?
      Miután végigaludtam az éjszakát, megróttam magamat a babonaság
meg az álmok miatt, amelyeket nyitott szemmel láttam, és csatlakoztam a
katonai tábor lelkes menetelési előkészületeihez. Szeptemberben
hadseregünk átkelt a Dunán, és Nikápoly felé folytattuk menetelésünket, a
legcsekélyebb ellenállásba sem ütközve, mivel a törökök a békeszerződés
alapján az egész országot kiürítették. Nikápolyban csatlakozott hozzánk
Havasalföld despotája, Vlad Dracul, aki néhány ezer lovast hozott magával.
Ő minden tőle telhetőt elkövetett, hogy Ulászlót és Hunyadit lebeszélje a
hadjárat folytatásáról, s elmesélte, hogy a törökök uralkodóját egy
vadászatra ugyanannyi férfiú kíséri, mint ahány főből az egész keresztény
sereg áll. Hunyadinak csak azzal sikerült elhallgattatnia, hogy árulással
vádolta őt.
      Az a Hunyadi tapasztalt és hős katona volt, de kegyetlen férfiú. A
magyarok minden törököt megöltek, aki a kezükbe került, ő pedig ebben
nem akadályozta meg őket. Éppen ellenkezőleg, azt mesélték, hogy a
törökök elleni korábbi hadakozásai során lakomája közben végignézte,
amint parancsára török foglyokat fojtottak meg. De azt mondták nekem,
hogy abban a kegyetlen és barbár országban, ahol mindenki mindenki ellen
harcolt, nem ismertek irgalmat.
      Miután elindultunk, hogy a hegyeket megkerülve a Fekete-tenger
partjára, Várnába meneteljünk, ahonnan a pápa hajóhadának kellett
Konstantinápolyba szállítani bennünket, hamarosan tapasztaltam, hogy a
bolgárok egyáltalán nem üdvözöltek örvendve bennünket, és nem is
csatlakoztak a hadsereghez, hogy a törökök ellen harcoljanak. Ha azt hittem,
már láttam, mi a halál, amikor Ferrarában a pestis pusztított, akkor most
láttam a fegyverek által osztott halált, a háború egész értelmetlen pusztítását
és kegyetlenségét. Azok a németek és burgundiak, akik felvették a keresztet,
nem ismerték el az egyházak egyesülését, és úgy bántak a bolgárokkal, mint
eretnekekkel, rosszabbul, mint a törökök. A törökök szabad
vallásgyakorlatot engedélyeztek nekik, keresztény seregünk viszont
meggyalázta, kifosztotta és felgyújtotta a templomokat, és a leggonoszabb
emberek leöldösték a görögkeleti papokat és szerzeteseket, akik megindító
imákkal kérleltek bennünket, hogy kíméljük meg a templomokat és a
keresztény népet. Cesarini bíboros minden tilalma hatástalannak bizonyult,
és döbbenten csodálkoztam azon, hogy az egyház hogyan bocsáthatja meg
előre a bűnöket és hogyan ígérhet üdvösséget gyilkosoknak meg
olyanoknak, akik nőket erőszakolnak meg, és akik a viselkedésükből ítélve
csak azért vették fel a keresztet, hogy legszörnyebb vágyaikat élhessék ki,
hogy zsákmányt raboljanak és hogy saját meggazdagodásukra egymás
között osszák fel a meghódított országokat. Mégis azt hiszem, hogy sok
fiatalember csak meggondolatlanságból és a rossz példán felbuzdulva
kegyetlenkedett, s nem is tagadom, hogy voltak köztük jámbor férfiak is,
akik szent lelkesedésből vagy bűneik levezeklésére vették fel a keresztet. De
mint katonák mégis a leghitványabbak közé tartoztak, és kimerültek az út
fáradalmaitól. Ez kiderült, amikor az út mentén több jelentéktelen várost
foglaltunk el, melyek kisszámú török csapatai dacolva a halállal, erős
ellenállást fejtettek ki. Mégis több város megadta magát, hogy a harcot
elkerülje. Október végén elfoglaltuk Várna városát, és a városon kívül
ütöttünk tábort, hogy a hajóhadat bevárjuk. A gyenge ellenállás, amibe
ütköztünk, alkalmas volt arra, hogy szárnyakat adjon reményeinknek.
      A hosszú menetelések után néhány hétig élveztük a megérdemelt
pihenést, de a tengeren egyetlen hajó sem tűnt fel. Török lovasok jelentek
meg, hogy az előőrsöket szorongassák, és szívünkbe lassanként
nyugtalanság lopózott. Végre az őszi viharok miatt megkésett hajóval együtt
az a hír érkezett a pápa kapitányától, hogy a nagyvezír Drinápolyból
üzenetet küldött Magnéziába a békeszerződés megszegéséről a hatalmáról
lemondott Murad szultánnak, és arra kérte, vegye újra a kezébe a hatalmat a
birodalom megmentésére. Murad szultán Anatóliában javában gyűjti a
seregét, ezért a pápa kapitánya szükségesnek látta, hogy hajóhadával a
Hellészpontosznál megakadályozza a törököket, hogy csapataikat Európába
szállítsák. Felszólította a keresztes hadsereget, hogy szárazföldön támadja
meg Drinápolyt, amit csak a tizennégy éves Mohamed szultán védelmezett,
és a városon át jusson el Konstantinápolyba.
      De aznap este ámultan figyeltünk fel az ég alján feltűnő fényekre.
Mintha egy nagy hadsereg tábortüzeinek a fénye világította volna meg a
novemberi éjszakát. A felderítők, akiket Hunyadi küldött ki, tajtékos
paripákon tértek vissza, és a megdöbbenéstől dadogva számoltak be róla,
hogy mérhetetlenül nagy török sereg táborozott le Várna közelében. Kora
hajnalban a törököktől megszökött keresztény rabszolga jött a városba és
elmondta, hogy miközben a hajóhad a Hellészpontoszt őrizte, ami a törökök
szokásos átkelőhelye volt, a pérai genovaiak elárulták a kereszténység
ügyét, és hajóikon átszállították a Boszporuszon a szultán seregét. A szultán
fejenként egy dukátot fizetett nekik. Negyvenezer janicsár volt a seregében,
és a katonái ugyanolyan gyorsan meneteltek, mint a lovasság, néhány nap
alatt megtéve a hihetetlenül hosszú utat Várnáig. Mintha valami varázslat
lett volna, de hús-vér hadsereg nőtt ki a földből, úgyhogy szavakkal el sem
mondható dermedtség lett úrrá mindannyiunkon.
      Szállítóoszlopunk kétezer szekerét szélsebesen körbeállították, és
láncokkal egymáshoz kötözték, ahogyan a lengyelek és a magyarok a
csehországi huszitáktól tanulták. Ez a szekérvár nyújtott nekünk védelmet.
A hátunk mögött a tengerig nyúló áthatolhatatlan hegy emelkedett, a jobb
szárnyat a város falai védelmezték, bal felől pedig az őszi esőzésektől
tengerré vált mocsarak. A haditanács után Cesarini bíboros, Ulászló király és
a híres Hunyadi fel s alá lovagolt a táborban a küszöbönálló ütközetre
bátorítva a csapatokat. Az ágyúkat lerakták a szekerekről, és
gerendatalpazatokra erősítették. Az esők után verőfényes, felhőtlen nap
köszöntött ránk. A magyarok fehér zászlaját, Szent György és Szent Ulászló
zászlaját lovasok vitték állásaikba, és a zászlók súlyos selyme lobogásával
mintha a védelmünkre kelt volna, úgyhogy vidám felbátorodás lett úrrá a
szíveken.
      Ugyanakkor a törökök kimozdultak táborukból, és csapatainkkal
szemben elfoglalták állásaikat. A janicsárok végeláthatatlan serege elé
gyorsan sáncárkot ástak, és védelmükre cölöpöket vertek a földbe. Miután
rendezett sorokban közelebb nyomultunk, láttuk, hogy a törökök egy dárdát
döftek a földbe, s ennek a hegyére szúrták a pecsétekkel ékesített
békeszerződést. A törökök kikiáltói hallótávolságról kezdtek bennünket
különböző nyelveken esküszegőknek meg csalóknak gyalázni. De délutánig
egyik fél sem szánta el magát a támadásra. Csak ágyúink lőttek ki néhány
lövedéket, és néhány vakmerő lovag lovagolt előre, hogy párviadalra hívja
ki a törökök parancsnokait.
      Szívünk felbátorodott, midőn észrevettük, hogy a törökök számbeli
fölényük ellenére sem mutattak kedvet a csata megkezdésére. A mi
erősségünk a lengyelek és a magyarok nehéz vértes lovassága volt, és őket
erősítették azok a német és burgundiai lovagok, akik felvették a keresztet. A
hatalmas lovak, a csillogó vértek és a büszke lobogók ellentéteként a törökök
lovassága mindkét szárnyon nagyon jelentéktelen ellenfélnek tűnt könnyű
fegyvereivel és borzas lovaival. Nem hittük, hogy a janicsárok gyalogsága
kibírja a nehézlovasság rohamát. Kezdtünk türelmetlenné válni, és Cesarini
bíboros Hunyadihoz küldött, hogy megkérdezzem, miért késlekedik csatába
indulni.
      Hunyadi ezt válaszolta: - Ismerem a törököket és a saját népemet, de
Isten mentsen engem a papoktól, akik semmit sem értenek a hadviseléshez.
Ha sikerül szétvernünk a törökök két szárnyát, a janicsárokat bekeríthetjük.
Ezért Isten nevében még egyszer arra kérem a bíborosodat, hogy a derékhad
feltétlenül maradjon a helyén!
      Parancsnoki buzogányával jelt adott, és a lovasság zörögve és
csörömpölve mozgásba lendült. Ugyanakkor szörnyű szélroham támadt,
porfelhőket kavarva és ronggyá tépve a rúdjukon csattogó lobogókat.
Hunyadi lovassága eltűnt a porfelhőben, s én azt éreztem, hogy a lábam
alatt remegni kezd a föld. Amikor visszalovagoltam a feszülten figyelő és
hallgatózó csapatok mellett, a többiektől elkülönülve, koromfekete lovon
megpillantottam azt a furcsa férfiút, aki meglátogatta sátrában a bíborost.
Rendületlenül figyelte a szélrohammal tovagördülő porfelhőt, s mellvértje
ezüstösen csillogott. A feszültség és a kezdődő ütközet vak gerjedelme
annyira megrészegített, hogy ujjongva odakiáltottam neki. - Találkoztunk
Várnában! Kiváló jövendőmondó vagy!
      A bíboros arra nézett, amerre mutattam, és megkérdezte: - Kicsoda? -
Ám abban a pillanatban néhányan türelmetlenül előbbre lovagoltak, és
eltakarták őt a szemünk elől. Ezért megdöbbenésemre csak annyit tudtam
mondani, hogy valószínűleg káprázott a szemem. Miután Hunyadi elindult
a csapataival, Dracul despota is rávetette magát a törökök másik szárnyára.
Ily módon egy ideig mindkét szárnyon tombolt a csata, és elhallatszottak
hozzánk a kiáltások meg a fegyvercsörgés. Ulászló király halálsápadtan és
türelmetlenségtől remegő arccal harapdálta fekete szakállát, és azt motyogta,
hogy Hunyadi meg akarja fosztani őt a győzelem dicsőségétől. A lovak
nyerítettek, szilajul kapkodták a fejüket, és a kantárjukat rángatták, mintha
ők is arra biztattak volna bennünket, hogy csatlakozzunk a tusához, néhány
lovas pedig, tovább nem tudván türtőztetni magát, leugrott a ló hátáról
vizelni.
      A janicsárok által készített sáncárok mögötti dombon megpillantottuk
Murad szultánt paripája hátán, fényes öltözékben, parancsnokaitól
körülvéve. Néha egy-egy nyílvessző surrant a levegőben, de előttünk a
földre hullt vagy erőtlenül pattant le valamelyik lovag vértjéről. A törökök
lovasságát már mindenütt messzire visszavetették, s miközben a levegőben
villogtak a szablyák és a vérteken recsegtek a lándzsák, egyre több török
menekült.
      Aztán a legszilajabb és a legbőszebb látvány tárult elém, ami csatában
látható. A szárnyakon hirtelen megváltozott előttünk a kép és a törökök
helyett lovasok hátát láttam féktelen menekülésben. Többen már teli
torokból kezdték kiabálni: Victoria! Cesarini bíboros mindkét kezét az égre
emelte, arcán mámoros elragadtatás kifejezésével, és Ulászló király képtelen
volt tovább visszafogni magát, hanem a kürtösökkel rohamot fúvatott. A
többórás türelmetlen várakozás egy pillanat alatt szilajul dübörgő rohamban
tört ki, magával ragadta a lovamat, megsarkantyúztam, és magam is
ordítottam, azt sem tudva, mit ordítok. Aztán jégesőként csapódtak ránk a
nyílvesszők. Itt-ott összerogyott egy ló, lovasa pedig lebukfencezett róla. A
janicsárok sáncárkánál voltunk. Abba rogytak bele elképzelhetetlen
kavarodásban lovak és férfiak, ez pedig egy pillanat alatt megtörte
rohamunk súlyát, ami szétvethette volna a janicsárok sorait. Az ágyúk tüzet
és füstöt okádtak a szemünk közé. Arcokat, kezeket és kettéhasadó fejeket
láttam, és magam is eszelősként hadonásztam a kardommal. Futólag láttam,
amint Murad szultán megrántotta lovának kantárát, hogy megfordítsa és
meneküljön, amikor a janicsárok sorai bomladozni és hátrálni kezdtek, a
vértesek pedig utat törtek a szultán felé. De valamelyik hadvezér elkapta a
szultán paripájának zabláját, és megakadályozta, hogy elmeneküljön. És
nem tudom, hogy az ágyúdörgéstől süketült-e meg a fülem, vagy mi egyéb
történt velem, de egy pillanatra minden elnémult körülöttem, és
koromfekete lova hátán elszáguldott mellettem az a tüzesen villogó, furcsa
férfiú. Alig néhány lépésnyire előttünk térdre rogyott Ulászló király
paripája, és a király egyenesen a janicsárok fegyverei közé zuhant. Láttam,
amint egy hosszú bajszú férfi a mellére térdel, lerántja a fejéről a sisakot, és
kardjával a fejét veszi. Ugyanakkor Cesarini bíboros is sebet kapott a nyakán
meg a csípőjén. Szörnyű jajszó szakadt ki belőle. A janicsárok esztelenül
ujjongó üvöltése közepette Ulászló király véres feje egy lándzsa hegyén a
magasba emelkedett, hogy mindenki lássa, egészen közel ahhoz a cövekhez,
amelyre az általa aláírt és lepecsételt békeszerződést szegezték. Egyre újabb
és újabb lovak rogytak össze lovasukkal együtt, s mielőtt még felfogtam
volna, hogy tulajdonképpen mi is történt, néhány életben maradt lovassal
együtt lóhalálában vágtattam vissza, a zablájánál fogva magammal
vonszolva Cesarini bíboros lovát, nehogy ő sebesülten a törökök kezébe
kerüljön. Fegyverét kiejtette a kezéből, és görcsösen kapaszkodott a ló
sörényébe. Arcát vér és könnyek maszatolták be.
      Hadseregünk szétszóródott. A magyarok szekereikkel a mocsarakba
hajtottak, hogy ott védekezzenek, de a mi megbokrosodott lovaink éktelen
menekülésben vágtattak velünk, míg a bíboros lova bele nem tévedt a
mocsárba és süllyedni nem kezdett, saját lovam pedig levetett engem a
hátáról és elszökött. A süllyedő lovat nem tudtam kirángatni a mocsárból,
de minden erőmet megfeszítve sikerült a szárazra húznom Cesarini
bíborost. A fejéről levettem a sisakot, hogy bekötözzem a sebét, de a
vérveszteségtől kimerülten és halálsápadtan ezt suttogta: - Ez a halálom
napja. Velem ne törődj, hanem mentsd a magad életét, ha tudod.
      Néhány oláh lovas suhant el mellettünk teljes vágtában menekülve,
majd két gyalogosan menekülő magyar jött. Odakiáltottam nekik, hogy
segítsenek a bíboroson, és pénzt ígértem nekik. A köntöséről felismerték a
bíborost, megálltak és engem leütöttek, a bíborost pedig kardjukkal
leszúrták, kijelentve, hogy ő az oka mindennek, ő biztatta fel a királyukat,
hogy szegje meg az esküjét, és így valamennyiüket a halál torkába csábította.
Dühömben esztelenül ordítottam és elátkoztam őket, de ők
továbbmenekültek, hogy elrejtőzzenek az erdőben vagy hogy egy elbitangolt
lóra találván azzal folytassák menekülésüket.
      Miután észrevettem, hogy a bíboros kilehelte a lelkét, holttestét a mély
mocsárba taszítottam, nehogy a törökök meggyalázhassák. Amikor
felemeltem az arcom, megint azt a komoran szép, sötét hajú férfit láttam
magam mellett állni, furcsán mosolyogva. - Találkoztunk Várnában - szólt.
      - Valóban találkoztunk Várnában, de te ki vagy?
      - Amikor legközelebb találkozunk, ezt nem kérdezed többé - felelte. -
De ne aggódj, addig még sok év telik el. Akkor nem teszel fel többé
hiábavaló kérdéseket.
      Tudtam, hogy sohasem felejthetném el büszke, sötét arcát és furcsa
mosolyát. De ellenállhatatlan kíváncsiság lett úrrá rajtam. Számban a
vereség keserű ízével ezt kérdeztem: - Mégis árulj el még annyit, hogy hol
fogunk találkozni?
      - Az idők végezetével a Szent Romanosz-kapunál - válaszolta.
      Miután ezt kimondta, újra eltűnt a szemem elől, mintha csak álom lett
volna, és nem lettem okosabb a szavaitól. Csak annyit tudtam, hogy még
nem jött el a halálom pillanata. Ezért boldognak áldottam Cesarini bíborost,
aki nem élte túl a csalódását, eldobtam a kardomat, levetettem a
mellvértemet, és elindultam a törökök felé.
      A janicsárok minden nehézség nélkül lekaszabolták a szekérvár
védelmébe menekült magyarokat. Dracul elmenekült a lovasaival, s miután
észrevette, hogy nincs más kiút, Hunyadi is maga köré gyűjtötte megmaradt
lovasait és lovon menekült. Még a lobogóját sem tudta megmenteni. De
megesküdött, hogy bosszút áll Dracul despotán, és a következő nyáron
hadjáratot indított Havasalföld ellen csupán azért, hogy megölje Dracult és a
fiát, mivel az ország és a törökök háborús szokásait ismerve nekik sikerült
megmenekülniük, noha Murad szultán a legjobb szpáhijait küldte az
üldözésükre és nagy jutalmat ígért a fejükért.
      A várnai harcmezőn összeomlott a keresztények reménysége, és a
várostól a mocsarakig tetemek borították a vidéket. A következő napon,
amikor a hollók fekete rajokban lebegtek a mező fölött, Murad szultán
elvezettette a színe előtt a hadifoglyokat, széles vánkoson ülve pompás sátra
előtt. Nem voltunk sokan, csak mintegy háromszáz szomorú és összetört
férfiú. A szultán először is kiválasztotta közülünk a szerzeteseket, a papokat
és a lovagokat. Nekik le kellett térdelniük a színe előtt, majd a fejüket vették,
noha több lovag nagy váltságdíjat ajánlott fel az életéért.
      A szultán alacsony, köpcös férfiú volt. Turbánjának tollbokrétái és
öltözékének pompája nem takarhatta el arcának puffadt szomorúságát. A
győzelem szemlátomást semmilyen örömet sem szerzett neki.
      Miután megbüntette az esküszegő békebontókat, ahogyan a
tolmáccsal elmondatta nekünk, megkérdezte, hogy közülünk ki akarja
önként és minden kényszer nélkül elismerni az egy igaz Istent és
Mohamedet az Ő prófétájának. - Isten nekem adta a győzelmet - mondta. -
A saját szemetekkel láttátok, hogy hamis istenetek cserbenhagyott titeket.
Ezért senkire sem hoz szégyent, ha felhagy a hamis isten imádásával és az
igaz istent választja.
      Egymásra néztünk. Néhányan tétovázni kezdtek, lesütötték a
szemüket, és távolabb léptek tőlünk. Az ő példájuk felbátorította a
gyengéket, míg végül mintegy száz férfiú jelentette ki: elhiszi, hogy a
mohamedánok Istene erősebb a keresztények Istenénél. A szultán a
dervisekre bízta őket, hogy tanítsák nekik az iszlámot. Miután ők eltávoztak,
a szultán megkérdezte, hogy közülünk ki ajánl fel váltságdíjat és akarja
kiváltani magát a rabságból. Néhány kereskedő, aki elkísérte útjára a
hadsereget, nyomban buzgón erősítette, hogy kereskedőházuk váltságdíjat
fizet értük, és néhány ifjú, aki apródként szolgált a lovagoknál, szintén úgy
vélekedett, hogy a rokonaik kiváltják őket. A szultán átadta őket a
kamarásának, hogy megegyezhessenek a váltságdíj összegében. Ám az
egyik talján pénzváltó, biztonságban tudván immár az életét, elárulta a
tolmácsnak, hogy én a seregben Cesarini bíboros titkáraként szolgáltam. Ez
a férfiú az egész hadjárat alatt kíváncsian tudakozódott utánam, és most
beigazolódott a gyanúm, hogy a firenzei Bardi-család bízta meg a feladattal,
gondja legyen rá, hogy ne kerüljek vissza élve a keresztes hadjáratból.
      Le kellett térdelnem a vértől áztatott földre a szultán elé, aki így
beszélt: - Néztem a tetemeket, amelyeket halmokba raknak, hogy a csontjaik
számoljanak be a jövendő nemzedéknek a keresztények esküszegéséről és
csalárdságáról. Csupa fiatal arcot láttam. Ha legalább egy deres szakállú
férfiú lett volna közöttük, akkor sohasem fogtatok volna hozzá ehhez az
esztelen vállalkozáshoz.
      - Egyszer valamennyiünknek le kell rónunk az emberi adósságunkat
- szóltam.
      Ő barátságosan nézett rám bánatos, fáradt szemével püffedt szemhéjai
alól, és a tolmáccsal ezeket fordíttatta le nekem: - Jól mondod. Egyszer eljön
az a nap, amelyen bárki szétterítheti a földön az én isteni hamvaimat is.
      És nem öletett meg, hanem néhány fiatal német fiúval együtt
visszatartott a szultán rabszolgájának. A többi foglyot eladta a hadsereget
kísérő rabszolga-kereskedőknek.
      Velem nem bántak rosszul, és alkalmam nyílt találkozni azzal a talján
kalmárral, aki elárult. De nem tettem neki szemrehányást, bár ő nagyon félt,
hanem csak ennyit mondtam neki: - Innen sokan nem térnek haza, és a
mezőn tizenötezer holttest fekszik. Nyugodtan jelentsd, hogy én is elestem.
Itt senki sem tudja, hogy valójában ki vagyok, és nem is áll szándékomban
Firenzébe írni, hogy váltságdíjért könyörögjek és megmenekülhessek a
rabságból. Szabad akaratomból választottam ezt az utat, amelyen járok. Ki
vagyok én, hogy Isten akarata ellen lázadozzam?
      - Bizonyára bolond ember vagy, amint írták nekem. Ha valóban nem
áll szándékodban visszatérni, nyugodt lelkiismerettel tanúsíthatom, hogy a
saját szememmel láttalak holtan feküdni Várna mezején, úgyhogy
törvényesen holttá nyilváníttathatnak téged. A szultán rabszolgájaként nem
is vagy több, mint egy holttest.
      - Megértjük egymást.
      - Sok férfi szökött meg házsártos oldalbordája mellől - nevetett fel
megkönnyebbülten -, de először hallom, hogy egy férfiú inkább a török
rabságot választja. Tőlem légy boldog, és szorítsunk kezet ennek
megerősítésére. Nem volt kedvemre való a feladat, amit kaptam, de egész
boldogulásomat a firenzeieknek köszönhetem, és ők bizonyára kiváltanak a
rabságból, hogy a halálodat tanúsítsam.
      De ő nem értett meg engem, és miért is magyaráztam volna neki
bármit, amikor magam sem nagyon értettem önmagamat. Csak azt
mondhatom el, amit tettem, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért.
      Murad szultán mézzel megtöltött bőrzsákba rakatta Ulászló király
fejét, és győzelme jeléül Brusszába küldte, amely a törökök szent városa volt,
és ahol a szultánokat meg a rokonságukat temették el. Huszonöt szépen
díszített lovagi páncélruhát küldött Egyiptomba, és alamizsnát is küldött
Mekkába. De miután visszatért Drinápolyba a palotájába, feloszlatta a
hadsereget, és a janicsárok bosszúságára bejelentette, hogy megszilárdította
a békét, és újra lemondott a hatalomról a fia javára.
      A janicsárok tágas kaszárnyái Drinápolyban a szultán palotájával
átellenben sorakoztak, közel ahhoz a mecsethez, amelyet Murad építtetett és
amelyhez egyetem meg szegénykonyha is tartozott. Mint a legtöbb
európainak, nekem is az volt az elképzelésem, hogy a török hadsereg törzsét
- mint zsoldos katonák - a janicsárok képezik. Természetesen tudtam, hogy
azoktól a keresztény népektől, amelyeket a szultán legyőzött, minden évben
meghatározott számú fiatal fiút visznek el janicsárnak. Őket az iszlám
szellemében és fegyverforgatásra nevelik, s miután a megszabott életkort
elérik, katonai zsoldot kapnak. De legyőzhetetlenségüket a csatában csak
azután értettem meg, hogy felfogtam: ők képezték az iszlám fegyveres
szerzetesrendjét. Mint a keresztény szerzeteseknek, nekik is feltétlen
engedelmességet és feltétlen erényességet kellett fogadniuk. Kötelesek
voltak eleget tenni vallási kötelezettségeiknek, hallgatniuk kellett a hadzsi
tanításait, és be kellett tartamuk az iszlám napi öt imádkozását, úgyhogy
keresztény származásuk ellenére buzgóbb moszlimok voltak, mint maguk a
törökök, és ugyanolyan fanatikusok voltak, mint a dervisek, az iszlám
vándor koldulóbarátai.
      A janicsárok csekélyke zsoldot kaptak a szultántól, minden fényűzést
kerülniük kellett és egyszerű életet kellett folytatniuk. A sebek, a betegség és
az öregség jogosította fel őket arra, hogy életük végéig nyugdíjat kapjanak,
de nem köthettek házasságot, s ennek jeléül a szakállukat le kellett
borotválniuk, mint a keresztény papoknak és szerzeteseknek. Bajszot mégis
növeszthettek, de a fejüket is leborotválták, egy tincset hagyva a fejük
búbján, amelynél fogva Mohamed egyenesen a paradicsomba emelte őket,
ha elestek az ütközetben az iszlám védelmében, amint ők hitték. Közülük
senki semmilyen mesterséget vagy kézművességet nem tanulhatott, ami
elidegeníthette volna őket a fegyverforgatástól. Nappal beengedték őket a
szultán udvarába, ahol birkózást, íjazást és főként a kardforgatást
gyakorolták. A kardjuk jobb és szívósabb acélból készült, mint a nyugati
országok kardjai.
      A janicsárok szomorú kiáltásokat hallattak és földet szórtak a fejükre,
miután hallották, hogy Murad szultán, aki húsz éven át oly nagy diadalokra
vezette őket és aki még egyszer megsemmisítő csapást mért a nyugati
országok seregére Várna mezején, újból le akart mondani a hatalomról. Azt
kiáltozták, hogy egy tizennégy esztendős fiú nem tudja vezetni őket. De
Murad szultán közéjük elegyedett, és kezét a fia vállára téve úgy beszélt
hozzájuk, mint atya a gyermekeihez, és öreg nagyvezírére, a deres szakállú
Halilra mutatott, aki már három szultánnemzedéket szolgált nagyvezírként.
- Egy fiatal sólymot adok nektek - mondta. - Hogyan tanulhatná meg a
sólyom valaha is, miként csapjon le a prédájára, ha nem próbálgathatná
szabadon a szárnyait?
      Azt is elmondta, hogy ő már éppen eleget tett és belefáradt a
háborúkba. - Adjátok meg nekem a bölcs nyugalmát, kedves gyermekeim -
mondta. - Hogy rózsát termesszek és a fülemüle énekét hallgassam Jónia
forrásainál, tudósok meg költők társaságában.
      Tréfásan hunyorgatott püffedt szemhéjaival, a janicsárok pedig
harsány nevetésben törtek ki, és egymással versengve ordítozták: - Borra
szomjazol, öreg iszákos, nekünk ne hazudozz!
      Ilyen bizalmasan beszéltek a szultánnal, de tüstént kiengesztelődtek,
és hűséget ígértek Mohamednek, az ifjú szultánnak. Oldalról néztem azt a
fiút, aki éretlen gyerekfejjel ekkora hatalmat kapott a kezébe, és jól láttam,
hogy a janicsárok viselkedése nem tetszett neki, hanem csak nehezen tudta
féken tartani magát, hogy ki ne törjön belőle gyerekes irigysége az apjával és
a nagyvezírrel szemben. Olyan volt, mint egy fiatal sólyom, amely soványan
és véznán, túlságosan nagy turbánnal a fején állt a janicsárok között apja
karjának a védelmében. Az arca szürkéssárga volt és nagy szeme is
sárgállott a haragtól, horgas orra pedig elfehéredett mérgében.
      Furcsa fiú volt az a fiatal Mohamed, mert kíváncsiságában hozzám
lépett és megszólított, először latinul, hogy megmutassa, ezen a nyelven is
tud beszélni. De aztán mindjárt görög szóra fordult, amit jobban tudott, és
mindenfélét kérdezgetett a hadjáratról meg a keresztények
életkörülményeiről. Aztán nagy meglepetésemre gúnyosan mosolyogva
elmondta nekem kívülről a latin Miatyánk imádságot, hogy megmutassa,
ismeri a hitünket. Szemlátomást szükségét érezte, hogy a tanultságával
kérkedjék, mert azt is elárulta, hogy az arab, a perzsa és a szláv nyelvet is
beszéli, ami a török nyelv mellett az oszmánok második hivatalos nyelve
volt. Tehát kétségtelenül tehetséges fiú volt, párját ritkító tudásszomjjal, ám
nagy sárgás szeméből megbízhatatlanságot olvastam ki, és mohó, horgas
orrát sem kedveltem. Elnézve apát s fiát, amint ott álltak egymás mellett,
ösztönösen megéreztem, hogy Murad szultán valójában nem szerette ezt a
fiát, hanem még mindig szomorúan emlékezett az előző évben meghalt
fiára, Aladdinra. Azt mesélték Aladdinról, hogy a legkiválóbb emberi
erények megtestesülése volt. Ő törvényes házasságból született, Mohamed
viszont csak egy rabnő fia volt. De Mohamed füle hallatára jobb volt nem
beszélni Aladdinról, mert ő hirtelen haragú volt, Aladdin viszont nyájas. Ő,
ha megharagudott, féktelenül dühbe gurult, Aladdin viszont féken tudta
tartani magát. Ő irigy volt, Aladdin viszont nemes lelkű, ő dölyfösen
viselkedett és esztelenül becsvágyó volt, Aladdin viszont természetesnek
vette leendő hatalmát, és úgy készült fel az ezzel járó kötelezettségeire, hogy
az előkelőekhez és az alacsonyrendűekhez egyaránt barátságos volt.
Mindent egybevetve a szóbeszéd szerint az az Aladdin egy szent volt
Mohamedhez képest, és minden tekintetben az apja fia volt, Mohamedről
viszont el sem hitte volna az ember, hogy Murad fia.
      A szultán udvarában idegen nyelveket beszélő számos görög tudós
meg zsidó orvos és csillagfejtő volt, akik vagy áttértek az iszlámra vagy
pedig a szultán rabszolgái voltak, mint én. Miután egy ideig azon a meglepő
kegyességen csodálkoztam, amit irántam Murad szultán tanúsított, azt
hallottam, hogy megkedvelte a külsőmet meg hogy a csatatéren mondott
szavaimról válaszként egy verssor jutott az eszébe. Nagy meglepetésemre
költőként ugyanolyan jelentősnek tartotta magát, mint uralkodóként és
hódítóként. Amikor nem volt hadjáratban, hetente kétszer maga köré szokta
gyűjteni legkedvesebb költőit és tudósait, hogy különböző témákról
beszélgessenek, és miután megrészegedett a bortól, gyakran aránytalanul
nagy ajándékot adott nekik, és a következő napon nem kérte vissza azokat.
Az az élő verssor, amit az eszébe juttattam, biztosította számomra a kegyeit.
Ezért parancsot adott, hogy tanítsanak meg a török nyelvre, és nem
követelte meg tőlem, hogy térjek át az iszlámra. Mara, a felesége, a szerb
despota leánya volt, keresztény, ezért az udvarában jó szemmel nézte a
keresztény rabszolgákat, s a keresztényeknek meg a zsidóknak az egész
birodalomban engedélyezte a szabad és biztonságos vallásgyakorlást.
      A vonzalom vonzalmat ébresztett, a rokonszenv pedig rokonszenvet.
Bizonyára a legkeservesebben kellett volna gyűlölnöm Murad szultánt a
várnai harcmezőn porladozó tetemek miatt, de mértéktartó magatartása és
szomorú arca legnagyobb győzelmének pillanatában az első perctől kezdve
tiszteletet ébresztett bennem iránta. Kiszélesítette és megszilárdította a
törökök birodalmát, és Konstantinápolyt elvágta a nyugati országoktól, de
az arca meg a szeme azt bizonyította nekem, hogy inkább bölcselő volt,
semmint katona és uralkodó. Rendkívüli ember volt és türelmesebb, mint a
nyugati országok fejedelmei. Ezért örvendeztem, amikor hallottam, hogy
magával visz Magnéziába, s nemcsak az ezzel járó barátságosabb bánásmód
és gondtalan élet miatt, amelyben rabszolgaként részem lehetett. Nem,
ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kifürkésszem a rejtélyt, mi késztette őt
arra, hogy lemondjon a hatalomról, noha még az ötvenet sem töltötte be.
Jómagam egy hallatlanul nagy vagyonról és szerencséről mondtam le, hogy
megszerezzem a szabadságomat. Ezért jobban vonzódtam hozzá, mint eddig
bárki más emberhez, tisztázni akarván indítékait, s hogy mit vár az élettől.
      Útközben néhány napot Brusszában töltöttünk, amíg a szultán a
hőforrások vizében fürdött. Szép mecseteket és fürdőket, meg hófödte
hegycsúcsokat láttam, s egyre erősebben éreztem, hogy egy új világba
kerültem. Mint kereszténynek volt ugyan részem megaláztatásokban és
fölényes bánásmódban is, mégis minden pillanatban eltöltött a szabadság
érzése. Amikor mindentől megváltam és a magam választotta útra léptem,
izzó parazsat vettem a kezembe. Azok közé a kevesek közé tartoztam, akik a
várnai csatatéren életben maradtak. Ezért mindjobban megerősödött
bennem a hit, hogy az életemnek van valamilyen rendeltetése, amit a
bennem kialakuló feltételeknek megfelelően valóra váltok. Látszólag
rabszolga voltam, ám nekem ez semmit sem jelentett, mert miközben mások
parancsolgattak nekem és megvetően bántak velem, a bensőmben mégis
szabadabb és tisztább voltam, mint eddig bármikor. Megvolt a magam útja,
és többé nem nekem kellett választanom, hanem megingathatatlanul
vezettek engem a fő cél felé.
      Brusszában a szultán megvált nagy kíséretétől, és rövid napi
járóföldekkel utaztunk a tavasz és Magnézia felé. Murad szultán szokásai
egyszerűek voltak, az úton együtt imádkozott a többiekkel, s amikor a
természet ölén étkezett, csak egy kopott bőrt terítettek elébe, és
cserépedényből evett, mert a Korán tiltotta az aranyat meg az ezüstöt. Az
úton egyre jobb lett a kedve, egyre vidámabb lett, és lépésre fogva a lovát
naphosszat elbeszélgetett a kísérőivel, Izsák filozófussal és Hamzával, a
költővel. Egyszer étkezés után maga elé hívatott és figyelmesen szemügyre
vett, mintha fel akarta volna idézni a találkozásunkat a várnai harcmezőn.
Szórakozottan, mintha másutt jártak volna a gondolatai, ezt kérdezte: -
Miért nem veted alá maga Isten akaratának, és miért nem térsz át az iszlám
hitre?
      - Isten megadta nekem az utat, amit követnem kell - feleltem.
      - Boldog ember! Nekem nincs egyebem, mint az, hogy tudom: a
világmindenség csupán egy porszem.
      - Uram, a legelképesztőbb ember vagy, akivel valaha is találkoztam -
bátorkodtam megjegyezni -, mert a legszebb férfikorban lemondtál
mérhetetlenül nagy hatalmadról.
      Ő elmosolyodott, s így szólt: - A tizennegyedik életév után nincs
többé boldog gyermekkor, és a férfi, ha egyszer betöltötte a negyvenet, még
a szerelem vigaszát is elveszti, mondja a vak költő. Miért látnék csupa bajt
meg gondokat, mikor a barátaim társaságában még borral vidíthatom fel a
szívemet a hívságoknak eme világában.
      Ennél többet nem mertem kérdezni tőle, bár a mosolya mögött
megsejtettem minden teremtmény végtelen szomorúságát, amit a
múlandóságunk okoz. Elbocsátott a színe elől, vissza a szolgálók meg a
rabszolgák közé, én pedig napról napra jobban megtanultam a nyelvet, és
egyre jobban megbarátkoztam a törökök szokásaival, nehogy túlságosan
elüssek a többiektől. A rózsák már javában nyíltak a kertekben, amelyeket ő
ültetett be, amikor a derűs tavaszi ég alatt megérkeztünk Magnéziába,
palotájának könnyű fehér épületeibe. Miután felment a lépcsőn, megállt, és
mosolyogva elszavalta a verset, amit az úton költött:
Ó, te pohárnok, hozd vissza a tegnapi bort,
hozz lantot és parancsold meg a szívemnek,
hogy készüljön fel.
Édes számomra e pillanat öröme és békéje,
eljön majd a nap, amelyen egy ismeretlen kéz
isteni ham-
vaimat elegyengeti a földdel...
      Miután költeményét elszavalta, tekintetével engem keresett, és kegyei
jeléül kezével intett nekem. Fürdés és evés után kegyencei társaságában
borozgatni kezdett, zenélő rabnők énekkel és tánccal szórakoztatták, s
miután megmámorosodott, díszkaftánokat és pénzt osztogatott a barátainak.
Behozatta a kutyáit, átölelte őket, hagyta, hogy az arcát meg a fülét
nyaldossák, és ezer ezüstöt ajándékozott a kutyák gondozójának. Kedvenc
fehér kancáját is bevezettette a fogadóterembe, és borba áztatott zabbal
etette, és minden más bolondságot is kieszelt, úgyhogy a szolgálók meg a
rabszolgák egymással versengve igyekeztek a szeme elé kerülni. De miután
teljesen lerészegedett, elfogta a szomorúság és élettelen szemmel meredt
maga elé, kezének intésével elküldte a zenészeket, a táncosnőket és a
tréfacsinálókat, és a vak költő verseiből kellett felolvasni neki. Mindezek
közepette mámorában valamely szeszély újra engem juttatott az eszébe, újra
meg újra elmotyogta a verset, amit költött, maga elé hívatott, részeg
szemmel mereven nézett rám, és így szólt:
      - Hidd el nekem, nincs semmiféle Isten. A hanefiták és a
keresztények, a zsidók és a mágusok hiába keresték őt. Csak kétféle ember
van a föld színén. Vannak értelmes emberek, s belőlük a hit hiányzik.
Vannak hívők, s belőlük az értelem hiányzik.
      Ivócimborái bólogattak és siettek kijelenteni, hogy ő csak a vak költő
szavait ismételte és nem a saját fejéből beszélt. Ám ő így folytatta: - Ennyi az
egész, ami a hit kérdéséről elmondható, és ezt a vak költő el is mondta.
      - Isten van, noha én nem vagyok alkalmas létének bizonyítására.
Testünk csupán sírgödör, ez a véges világ pedig testünk temetője - szóltam.
      - Te talán lebecsülöd a vak költő szavait? - gerjedt haragra.
      - Nem becsülhetek le olyasmit, amit nem ismerek - feleltem -, a vak
költőt pedig nem ismerem.
      Ő megittasultan felkiáltott: - Legyen hát a vak költő a tanítómestered,
és addig ne is kerülj a szemem elé, amíg nem tudod hibátlanul felolvasni
nekem az ő verseit! - Könnyezni kezdett, és így szólt az ivócimboráihoz: -
Nem tűröm, hogy a vak költőt kigúnyolják, hiszen magam is vak költő
vagyok! - Kezével az erszény után tapogatózott, amit maga mellé tétetett,
elém dobta, és rám parancsolt: - Tedd, amit mondtam, és fogadj fel magad
mellé egy tanítómestert! - Tántorgó lábbal felállt, és így kiabált: - Nincs
Isten, sem paradicsom, sem pokol, sem angyalok, sem sátán! Csak értelmes
emberek és ostoba emberek vannak, és egyik is, másik is ugyanabból a
porból való. Az öröm múlandó, az élvezet rövid, és a legbölcsebb
gondolatok is szétpukkannak, mint a víz színén a buborékok. Ami ma van,
arra holnap nem is emlékszem már, és nincs más törvény, mint a változás
törvénye meg a széthullás törvénye.
      A tálcáról vaktában szétdobálta a pénzes zacskókat, és aki elé leesett,
megtarthatta. Barátai a hóna alá nyúlva nyájas szavakkal az ágyba kísérték,
noha ő ellenkezett és azt kiáltozta, hogy még meg akarja ölelni a csillagokat
és a kertben meg akarja csókolni a rózsákat.
      De nekem engedelmeskednem kellett a parancsának, nem volt szabad
a szeme elé kerülnöm, és hozzá kellett látnom az arab nyelv tanulásához.
Tankönyvem nem a náluk szokásos Korán volt, amely tévelygései ellenére
az egyetlen könyörületes Istent tanúsította volna, hanem a négyszáz éve
meghalt Abu el Ala al Maharri verseskötete. Ő már évekkel korábban
elvesztette a szeme világát, Aleppo közelében élt szegénységben, és nem
evett húst. Az ő bölcsességénél hidegebbet és keserűbbet nem is ismertem.
      A nyár barnára és sárgára perzselte a dombokat, sötéten
nyújtózkodtak a ciprusok, és szürke por hullott a babérbokrok leveleire.
Pirosra érett a csipkebogyó, s az egyik hideg őszi reggelen a szultán színe elé
léptem, amikor a kertjében sétált, megállítottam, hogy megcsókoljam előtte a
földet, majd felemeltem a fejem, és a vak költő verseit szavaltam neki:
Orcátok sárgás és szátok haragos,
gyomrotok fekete és szemetek hullakék,
de nekem nincs erőm az induláshoz,
és nem akarok éjszaka felkerekedni,
mert vak vagyok, egyetlen út sem fénylik előttem.
Láttad-e, amint reggelente a fekete hollók nagyon magasan
keringenek a jobb oldalukat fordítva feléd,
láttad-e, hogy a szürke galambok felröppennek melletted?
Engem útnak indítottak, de nem találtam meg sem a világot,
sem a hitet,
és mi más volt visszatérésem, mint dőreség és a szív
keserűsége.
Aki kelet felé mondja el az imát, mit sem veszít,
amikor őszintén a jámborságát áldozza urának,
de én - én látom, hogy a földi élet fél a haláltól,
a zivatar mennydörgése rémületbe ejti, a villám vakító
fénye az eszét veszi,
mégis, te madár, bízz bennem, ó gázel, ne félj, hogy én
bármi rosszat teszek neked, mert kettőnk között a legkisebb
különbséget sem látom.
      Ő figyelmesen hallgatott vastagra duzzadt szemhéjaival, és szavalva
válaszolt nekem:
Láttam, amint a férfiak összegyűltek, hogy bizonyságot
nyerjenek olyan dolgokról, amelyek bizonyossága teljesen
változó,
erre áldozták évek hosszú sorát és vasárnapjaikat és
szombatjaikat.
Az egész csak tűz, ami egyszer kigyúl és hevesen ég
és aztán a vágyakozó láng kihuny.
      Kegyesen nézett rám, és így folytatta: - Ennyire hiábavaló minden
tudás, de a leckédet megtanultad. Kérj hát tőlem, amit akarsz, hogy
kegyeimben részesítselek.
      - Nem áll hatalmadban azt adnod nekem, ami a leghőbb vágyam -
feleltem.
      Őt elfogta a kíváncsiság, és ezt kérdezte: - Tehát mi a leghőbb
kívánságod?
      - Adj reményt nekem.
      - Igazad van - szólt. - Mindketten egyformán szegények vagyunk, s a
legnyomorúságosabb vándor dervis bolondságában nálunk gazdagabb. -
Felvett a földről egy marék homokot és széthintette a szélbe, aztán
összeütögette a két kezét, s így folytatta: - Ez az egyetlen sorsunk, a tied is és
az enyém is, s ennek tudata tesz bennünket szelíddé, s vesz rá, hogy
ellenségeinknek megbocsássunk. Belefáradtam a gyűlölködésbe,
belefáradtam a szerelembe, s a bor sem vigasztal meg, innék bár annyit,
hogy a fülemen folyna ki a bor. Az ital csupán a feledésre készíti elő a
szívemet.
      - Mégis létezik a szentek bolondsága és az apostolok esztelensége -,
mondtam. - Létezik a remény, aminek az elhozatalára Isten emberré
született közöttünk.
      Őt elfogta a türelmetlenség. - Ugyanaz a hiábavalóság, akár kelet,
akár nyugat felé fordulva mondja imáját az ember. Nem hiszek az
álmokban, sem a csillagokban. Csak a szerencse szeszélyességében és a vak
véletlenben, a testi vágyban és a szív lassú halálában hiszek. Kérd hát tőlem
azt, amit akarsz és ami a hatalmamban áll, de ne gyötörj ostoba beszédeddel!
      - Különös kérésem van - szóltam. - Engedd, hogy elkísérjelek,
bárhová menj is, és foghassam a kezed a halálod pillanatában!
      Összerezzenve hosszasan nézett rám, az orra, az orcája meg az ajka
elkékült, s a kezét a mellére szorította. De aztán visszanyerte a
lélekjelenlétét, elmosolyodott, és hangos nevetésben tört ki: - Akkor mégis
gazdagabb vagyok nálad - mondta. - Nekem megvan az a képességem,
hogy minden hiábavalóságon nevessek, de belőled hiányzik a nevetés
képessége. Ettől kezdve a barátaim társaságában ülhetsz, és
szórakoztathatsz bennünket bolondos tréfáiddal, amelyeket oly komolyan,
halálosan komoly arccal tudsz mondani.
      Mikor aztán a következő alkalommal orvosainak az intelmeivel mit
sem törődve mértéktelenül inni kezdett, valóban értem küldött, és
kényszerített, hogy üljek a költői meg a bölcsei mellé, s hogy leigyam
magamat. De nem tudott mosolyra bírni. A bortól még vigasztalanabb
lettem, úgyhogy sírtam, miközben a többiek nevettek. Ő a fejébe vette, hogy
a rabszolgaleányoknak parancsolja meg: vigasztaljanak és minden módon
csábítsanak engem, s jutalmat ígért annak, akinek sikerül is engem
elcsábítania. Én azonban még ittasan is elhessegettem minden csábításukat,
csupán ellenszenvet érezve irántuk. Ezért gyanakodni kezdett, hogy olyan
bűnöm van, ami megszokott a törökök körében, és ami tőle sem volt teljesen
idegen, s egy szép fiút küldött, hogy csókolgasson és simogasson engem.
Miután őt is visszautasítottam, most Murad fakadt sírva ezeket mondván: -
Természetellenes a hidegséged és a könnyeid is jégcseppek, úgyhogy engem
is megcsap a hideg, s a bor sem melegít többé.
      Így tettem szert arra a hírnévre, hogy hideg természetem miatt
semmilyen csábításnak nem vagyok kitéve, s hogy sem pénzzel, sem
ígéretekkel nem lehet rávenni, hogy olyasmit cselekedjem, amit magam nem
akarok. Egyesek bolondnak és elmebetegnek tartottak, mások viszont úgy
vélekedtek, hogy van bennem valami szent, mintha a tartózkodás a testi
élvezetektől bárkit is szentté tehetett volna. Ennek az lett a következménye,
hogy a szultán ulémái és a közeli derviskolostor szerzetesei szívesen
beszélgettek velem a hit kérdéseiről, biztattak, hogy olvassam a Koránt, s
igyekeztek megtéríteni a Próféta hívének.
      De a vak költő keserű bölcsessége a vérembe ivódott, mint valamilyen
lassú méreg, és nem tudtam szabadulni tőle. Az ő magányos
kétségbeesésének kiáltása szólított engem minden éjszaka száz és száz év
távlatából. Népe, fajtája és hite más volt, mint az enyém, de még haló
porában is inkább ő volt szellemi testvérem, mint bárki az élők közül.
Nyilvánosan merte kimondani azt, amit mások kétkedéseik ellenére sem
merészeltek, és volt bátorsága hozzá, hogy igazsága miatt az üldöztetés
veszélyeinek tegye ki magát. Az ő bátorsága nagyobb volt a szentek
bátorságánál, mert benne nem volt meg a szentek reménysége. Az út, amit
magam választottam, megszabadított a jövő minden félelmétől, mert
tudtam, hogy csak a bennem érlelődő sorsomat követem. Ezért úgy
gondoltam, ha nincs is bennem semmi más, legalább tudnom kell félelem
nélkül élnem. Hiszen semmilyen földi hatalom nem tehetett kárt bennem,
mert a legrosszabb, ami velem megtörténhetett, csupán a testemet érintené, a
testemet pedig, amelynek börtönében láncra fűzve éltem napjaim, egyáltalán
nem szerettem.
      Abbahagytam a húsevést, nem azért, hogy böjtöljek, hanem csupán a
vak költőt követve, s kezdtem úgy bánni az állatokkal, mint a testvéreimmel.
Ha csupán test vagyok, ahogyan a vak költő állította, akkor semmilyen
eleven lényt nincs okom lenézni, sem magamat magasabb rendűnek
képzelni. Homályosan kezdtem megérteni Szent Ferencet, aki a madaraknak
prédikált, és testvérének nevezte az engedelmes szamarat. Hamarosan
tapasztaltam, hogy az állatok könnyen megkedvelnek és követnek engem.
Még a habzó szájú lovak is megjuhászodtak, ha félelem nélkül hozzájuk
léptem, és a testvéreimnek szólítottam őket.
      Úgy éreztem, a testem megtisztult, s a gondolataim is világosabbak
lettek, miután abbahagytam a húsevést, mintha a hús gúzsba kötött volna. A
kolostor dervisei olyan étrendet tanítottak nekem, amely nem gyengítette le
a testemet.
      Pihenőhelyén Murad szultán a vigadozásban és barátainak a
társaságában keresett vigaszt szívének bajára, s azt hitte, hogy az érzéki és a
testi élvezetekben megleli az élet egyetlen célját, mivel semmi más nem
létezik, csak a test. Ezért aztán semmit sem tagadott meg a testétől, s rövid
idő alatt elhízott, ellustult, sokáig aludt és elhanyagolta az imákat, és
szellemi frissessége is tompulni kezdett. A borivás is inkább méreg volt
számára, mint öröm, mert nem tudta mértékletesen fogyasztani, hanem
borral égette a testét, olyannyira, hogy utána beteg volt, vigasztalan és
szomorúbb, mint valaha. Sem a húros hangszerek zenéje, sem a legszebb
rabnők mesteri simogatásai nem voltak képesek megvigasztalni ebben az
állapotában. Miután felépült, néhány napig csendes és egyszerű életet élt,
míg a borivás vágya ismét úrrá nem lett rajta, s nem tudta tovább türtőztetni
magát. Ezért testének a rabja volt, még inkább, mint én, aki le akartam
küzdeni a rabságomat, életemben megtagadva a testemet. A Magnéziában
töltött idő alatt ő gyorsan öregedett, gyorsabban, mint amikor a testét a
hadjáratok fáradalmaival, a lelkét pedig az uralkodás gondjaival gyötörte.
      Két évig tartott számára a pihenésnek és az élvezeteknek ez az
időszaka, és hallani sem akart a világ eseményeiről, jóllehet a pápai hajóhad
még mindig a Fekete-tengeren cirkált, Hunyadi pedig újabb pusztító
hadjáratot indított Bulgária határvidékére. Időközben Mohamed, az ifjú
szultán Drinápolyban izgága és becsvágyó férfiakat gyűjtött maga köré, és
az ő meggondolatlan tanácsaikat követte, igyekezvén mellőzni Halil
nagyvezírt. A janicsárok nem tisztelték a szultánt, akinek még a szakálla sem
nőtt ki. Ő megpróbálta a saját embereit megtenni a tisztjeiknek, felrúgva az
előléptetés alapját képező szolgálati idő törvényét, míg a janicsárok fel nem
bőszültek és nyíltan fel nem lázadtak. Kifosztották és felgyújtották a bazárt,
és kivonultak a városból, a közeli hegyen ütve tábort. Napi egy ezüsttel
emelve a zsoldjukat, Halil rábírta őket a visszatérésre és a lehiggadásra, de
annyira tarthatatlannak vélte Mohamed helyzetét, hogy a legmegbízhatóbb
emberét szélsebesen Magnéziába küldte, arra kérvén Murad szultánt, a
birodalom felbomlásának megakadályozására vegye újra a kezébe a
hatalmat.
      A küldött másnaposan és letörten találta Muradot a fürdőben.
Bizonyára maga Murad is belátta már, hogy menekülése a tettek és a
kötelességek világából nem hozta meg a kívánt eredményt, hanem csak
fölöslegesen elnyűtte őt, mert nem találhatott igazi boldogságot a
vigadozásban és a pihenésben. - Senki sem kerülheti el a sorsát - mondotta
szomorúan. - Az én időm ki van mérve és a szívem felkészült már. Miért ne
keresném a tettekben a feledést arra a rövid időre, ami még hátravan
nekem?
      Az őszi verőfényben elbúcsúzott a rózsakertjétől, a szökőkútjától és a
ciprusaitól, meg a könnyű fehér tetőktől, amelyek alatt nem lelt boldogságot.
- Mohamed cseréljen helyet velem - mondta -, kövessetek engem vagy
maradjatok új uratok szolgálatában, számomra ez már egyre megy. Ha vele
maradtok, tanítsátok meg a mértékletességre, az önuralomra, az
igazságosságra, a szótartásra és a hírnév meg a dicsőség hiábavalóságára
ezen a múlandó világon. Olyan a fiatalsága, mint az edény, amiben forr a víz
és aminek súlyos fedőre van szüksége, nehogy a tartalma kifusson és kárba
vesszen.
      Nekem azt mondta: - Te itt maradsz, mert nem vágyom senkire, hogy
fogja a kezemet a halálom pillanatában! Amilyen magányosan éltem,
ugyanolyan magányosan akarom leróni az emberi adósságot.
      Parancsa megbántott. Miután ezt észrevette, nyájas lett, és így szólt: -
Nekem nem vagy a hasznomra, de egy zabolátlan fiúnak a hasznára
válhatsz. Nekem semmi kifogásom sincs a kereszténység ellen, és semmi
egyebet nem kérek, mint békét, bár egész uralkodásom alatt hadakoznom
kellett, hogy az oszmánok hatalmát megszilárdítsam. Mégsem örvendeztem
soha, amikor a harcmezőn az elesett ellenség tetemeit láttam, hanem ez a
látvány csak elszomorított. Semmi jó sem származik a bosszúból, s ezért újra
meg újra megbocsátottam azoknak, akik megszegték a békét, miután
megfelelő büntetést mértem rájuk. A kereszténység hatalmas és veszedelmes
ellenség, minden megosztottsága ellenére, és nem szeretném még egyszer
átélni ugyanazt az ijedséget, mint a várnai harcmezőn. A fölényesség
hanyatláshoz vezet, a becsvágy pedig a legveszedelmesebb tanácsadó egy
uralkodó számára. De én magam hiába beszélnék erről Mohamednek, mivel
ő nem tisztel engem, és nem hallgat a szavaimra, hanem a fiatalok módjára
nálam okosabbnak tartja magát. Ezért küldöm őt ide, hogy lehiggadjon, és
remélem, te megnyugtató társaság leszel számára, ahogyan a felbőszült
állatokat is képes vagy megnyugtatni.
      Sok barátja, tudósok, bölcselők és költők inkább az ő kíséretéhez
szegődtek, vagy Brusszába utaztak, vagy pedig mentek a maguk útjára, mert
senki sem kívánta alávetni magát egy indulatos és elkeseredett tizenhat éves
ifjú szeszélyeinek. Néhányan mégis maradtak, arra számítva, hogy
Mohamed egyszer majd a szultáni trónra lép, s akkor elnyerik a jutalmukat
mindazok, akiknek sikerül beférkőzniük a kegyeibe ifjúságának és
megaláztatásának napjaiban. De ők is így beszéltek: - Inkább találkoznánk
egy sebesült oroszlánnal vagy egy felbőszült bikával, mint vele a
megérkezését követő első napokban.
      Mindenki, aki a palotához tartozott, félelemben várta őt, és miután
üzenetet kaptunk, hogy közeledik a kíséretével, készenlétben maradtunk,
hogy teljes hódolattal fogadjuk. Hallottuk, hogy az egész úton olyan
esztelenül lovagolt, hogy csak a legtapasztaltabb lovasok és a legjobb
paripák voltak képesek követni. Így is érkezett meg, még nem is
számítottunk rá, tajtékzó lova hátán. A ló szeme zöldes fényben, riadtan
villogott, a szája meg az oldala vérzett. Az előfutó szolgák térdre vetették
magukat, és homlokukat a földre szorították, amikor megpillantották. Ő
leugrott a ló hátáról és elengedte a kantárt, a szerencsétlen állat pedig
folytatta eszeveszett rohanását, fejét a palota falába verve és véresen a földre
rogyva. Ő maga sápadt arccal megállt a lépcsőn, hogy lássa, merészeli-e
valaki felemelni a fejét a földről, hogy rá vigyorogjon vagy az ő szégyenén
gúnyolódjék. Aztán bement, és a reszkető udvaroncok a lakosztályába
vezették, majd fürdőbe vitték, új ruhát adtak rá és ételt tálaltak fel neki. Az
ételhez alig nyúlva az ágyra vetette magát, két napra bezárkózott a
szobájába, a kezét ökölbe szorította, oly erősen, hogy a körmei a húsába
mélyedtek és a fogát vicsorgatta.
      Viselkedése érthető volt, hiszen esztelenül dölyfös és becsvágyó ifjút
még sohasem ért ilyen fájdalmas megaláztatás, mint őt. Már kétszer
emelkedett a szultáni méltóságra, Európa és Ázsia országainak urává és
egyeduralkodójává, és kétszer kellett újra kitérnie az apja útjából. Az első
esetben pánikba esve ő maga kényszerült az apját hívni segítségül, amikor a
keresztes sereg Drinápolyt fenyegette, de most, a második esetben a saját
meggondolatlan tettei miatt küldték a sarokba, mint egy kisfiút, hogy
szégyellje magát a csínytevése miatt.
      A magnéziai palotában több hétig senki sem merészelt mosolyogni,
még titokban, egyedül maradva sem.
      De le tudta győzni önmagát. Amikor később megérkeztek azok az ősz
szakállú tanítómesterek, akiket Murad szultán rendelt a nevelésére, ő
alázatosan megcsókolta a vállukat, miután előbb ők fejezték ki iránta a
hódolatukat. Dacos magatartását és önfejűségét feltüzelő kegyenceit
számkivetésbe küldték, és ezekkel az öregekkel szemben, akik megszerezték
az iszlám egyetemeinek legmagasabb tudományos rangját, semmilyen ifjonti
dac nem használt. Az ő hatalmuk a Korán és a Korán törvénye volt, aminek
az uralkodó is kénytelen volt alávetnie magát.
      Miután megfékezte önmagát, a tudásra vágyva oly hévvel fogott
hozzá a tanuláshoz, mintha a csalódását és a megaláztatását akarta volna
belefojtani. A saját fegyvereikkel akarta legyőzni a tanítóit, csavaros
kérdéseket tett fel nekik, és gúnyosan mosolygott, amikor ők zavarba jöttek.
Egy görög tudós vezetésével Arisztotelészt olvasta, és megismerte a többi
görög bölcselőt is. De főként a históriát meg a geográfiát kedvelte, és nem
unt rá Ptolemaiosz térképeinek a nézegetésére, amelyek az egész
földkerekséget ábrázolták, mintha minden országot a szemével akart volna
birtokba venni.
      Miután az olvasásba belefáradt, perzselő hevét szilaj lovaglásokban és
vadászatokban tombolta ki. Minden reggel az íjával lődözött, minden
esetben makacsul megpróbálva messzebbre és messzebbre repíteni a
nyílvesszejét. De önmagát nem akarta becsapni, mert haragra gerjedve
leütötte azt a fiút, aki megkísérelte észrevétlenül futtában felkapni a földről a
nyílvesszőt és távolabbra vinni, mint ameddig valójában repült. Amikor a
fiú véres arccal jajveszékelt, ő csak nevetett, mintha kegyetlen elégedettséget
érzett volna.
      Latinul is akart tanulni, maga elé hívatott, és ezt mondta: - Apámtól
azt hallottam, hogy benned egy megvesztegethetetlen barátra tehetnék szert.
      Az állán már pelyhedzett a szakálla, és két nagy, sárgás szemével
mint egy ragadozó lesett rám.
      - Rossz ajánlás volt - mondtam. - Nem hiszem, hogy sokat adnál
atyád szavára. Válaszd ki magad a barátaidat. Rabszolga vagyok és
engedelmeskedem neked, mert Isten így rendelte, és Isten ellen nem
lázadozom.
      - Ugyan mit tudsz Istenről, te hitvány keresztény?
      - Komolyan tudni akarod, vagy ez csak retorikai kérdés volt?
      - Nem úgy beszélsz hozzám, ahogyan egy rabszolgához illik.
      - Tehát hogyan illenék beszélnem hozzád?
      - Ujjonganod kellett volna örömödben, homlokodat a padlóra kellett
volna nyomnod, és köszönetet kellett volna mondanod nekem, amiért
felajánlom neked a barátságomat.
      - Ha ez örömet szerez neked, készségesen megteszem a kedvedért -
feleltem -, de a barátság súlyos teher, különösen a te barátságod
veszedelmesebb egy kosár viperánál.
      Egyenes szavaim annyira megdöbbentették, hogy még meg sem
haragudott, hanem csak fürkészőn nézett rám sárgás szemével. Dacosan
büszke arca hirtelen mosolyra lágyult, és amikor mosolygott, szép volt, mint
egy sötét angyal. Bizalmasan a vállamra tette a kezét, biztatott, hogy
egyenesedjem fel, és hízelgőn, mintegy engesztelőén ezt mondta: - Egyedül
vagyok és senkiben sem bízhatom. Ezt a leckét megtanultam. De fiatal
vagyok, és barátra vágyom. Miért ne lennél a barátom, vagy talán
ellenszenves vagyok neked?
      Ezt a felhívást olyan természetesen és elevenen mondta el, mintha
begyakorolta volna, de nem bíztam a mosolyában. - Miért színlelsz?
kérdeztem. - Mosolyoddal és simogató kezeddel sok férfi barátságát
nyerheted meg, de ugyan mi hasznod abból, ha egy rabszolga előtt színlelsz,
aki különben is a hatalmadban van?
      Egyet villant a szeme, arca elkomorult, orra elfehéredett, de
türtőztette magát, nagy erőfeszítések árán újra elmosolyodott, és így szólt: -
Hát nem fogod fel, hogy nevelem magamat? Azelőtt megvetettem minden
színlelést, de már megértem, hogy egy uralkodó senki előtt sem fedheti fel a
gondolatait. Engem senki sem fürkészhet ki, de nekem mindenki mást ki
kell fürkésznem és mindenkin keresztül kell látnom. Egyetlen embernek sem
hihetek, csak önmagámnak. A jámborok közt jámbornak kell lennem, de
soha senki sem tudhatja meg, hogy valójában mi is vagyok. Több külső héjat
kell növesztenem magamra. Ha valakinek sikerül feltörnie az első héjat,
alatta csak egy még keményebb héjat fog találni.
      - Miért mondod el ezt nekem? - kérdeztem.
      Ő mosolygott sárgálló szemével: - Mert csak egy rabszolga vagy, és
karóba húzathatlak vagy leültethetem a fejedet abban a pillanatban, amikor
észreveszem, hogy túl sokat mondtam el neked. Bizony, a hallgatás nehéz
mesterség, és a saját gondolataimat tisztázom magam előtt, ha beszélek. Jobb
kimenni a hegyre és egy kőnek vagy egy oszlopnak elmondani a
gondolataidat, de nekem az emberekkel kell kísérleteznem, és meg kell
vizsgálnom, hogyan foghatom igába a gondolataikat. Ezért gondolom, hogy
téged választalak.
      - Boldogtalan embert nevelsz magadból, Mohamed uralkodó.
      Büszkén emelte magasba a fejét: - Lenyesegetem magamról az
előítéleteket, ahogyan a kertész nyesegeti éles késsel a fa hajtásait. Olyan
uralkodót nevelek magamból, akiről meg van írva: Ő lesz a legnagyobb, aki
azt megteszi. Te keresztény, még nem hiszed, de egyszer reszketni fog
előttem a világ.
      - Egyszer a legizzóbb por is kihűl és széthullik - mondtam.
      - Helyes! - kiáltotta. - Én izzom, és rajtam még sokan fogják
megégetni az ujjaikat.
      Beleunt a beszélgetésbe, és kijelentette, hogy latinul akar tanulni. Ám
Ciceróról és Quintilianusról hallani sem akart, a nyelvtanulásban
türelmetlen volt, és nem sokat törődött a grammatikával. Miután
észrevettem, hogy csak Róma történetét és harcművészetét akarja
megismerni, kezdtem szemelvényeket gyűjteni könyvtárának latin nyelvű
könyveiből és ezeket magyarázni, meg török nyelvre fordítani azt, amit nem
értett meg. Hetente néhány alkalommal a színe elé hívott, és hamarosan
kénytelen voltam kényszeredetten csodálni hihetetlenül éles eszét, jó
emlékező képességét és páratlan tehetségét. Kitűnően értett hozzá, hogy
egyetlen utalás alapján villanásszerűen megkülönböztesse a lényeget a
mellékes körülményektől, az alapvetőt a lényegtelentől. Ezért gyakran
nógatott lassúságom miatt, elvesztette a türelmét, s miközben olvastam,
biztatott, hogy ugorjam át a lényegtelen részeket. A nyelvezet szépségét és a
stílus könnyedségét nem értette meg, noha török nyelven ő maga is költött
gázeleket, hogy a költészetben jártasságra tegyen szert.
      A történelemből összeszedtem neki azokat a részleteket, amelyek
Hannibál és Caesar legfontosabb csatáit írták le. Hasonló mohósággal falt
minden leírást városok ostromáról és faltörésre használt ostromgépekről.
Tanulmányozta az ilyen gépek rajzait, s összehasonlította őket azokkal az
ostromgépekkel, amelyeket Nagy Sándor használt. Nagy Sándorról maga
olvasott el mindent, amit róla az arabok meg a görögök írtak. Nem volt
kellemes tanítvány, mert minden alkalmat felhasznált, hogy csúfot űzzön az
emberek hiszékenységéből és jóindulatából.
      - Minél többet olvasom a történelmet - mondta -, annál jobban
furcsállom az emberek esztelenségét. Nincs olyan otromba hazugság, amit el
ne hinnének, ha sziklaszilárdan állítják nekik, hogy igaz. A legaljasabb
csalást is megkoronázza a győzelem, és a siker az egyetlen mérce, amivel
egy uralkodót értékelni lehet. A győztes uralkodó fölötte áll még az
isteneknek is. Nagy Sándor Zeusz-Ammonná nyilváníttatta magát, és a
mesékben még Kétszarvúnak is nevezik.
      Majd ekképpen folytatta: - A hatalom első feltétele az erős hadsereg,
de az uralkodónak értenie kell a birodalom szervezéséhez is, és ebben
igazságosnak kell mutatkoznia, már amennyire a céljainak megfelel.
Maradandó épületeket kell építenie, és fel kell karolnia a tudósokat, a
történészeket és a költőket, hogy az utókor számára megőrizzék az ő
hírnevét, ő pedig ellenőrizhesse, hogy csak a győzelmére emlékezzenek és
felejtsék el a rossz cselekedeteit, amelyek a győzelem előfeltételét képezik.
      Nem állhattam meg szó nélkül: - Úgy beszélsz, mint egy gyermek.
      - Nagy Sándor nem sokkal volt idősebb nálam - mondta -, amikor az
első győzelmét aratta, és harmincévesen az egész világot meghódította.
      Megrémültem a szavaitól és esztelen becsvágyától, s úgy néztem rá,
mint egy tündöklő, veszedelmes ragadozóra. Ám azzal a gondolattal
vigasztaltam magam, hogy még fiatal és úgysem lesz belőle uralkodó, mert
már kétszer megpróbálhatta, és mindkét esetben kudarcot vallott. Ő
fürkészőn meredt rám, és úgy mosolygott, hogy vékony ajkai mögül
kivillantak a fogai.
      - Már úgy olvasok a gondolataidban, mint egy nyitott könyvben -
mondta. - Három az igazság, és nekem van türelmem, hogy kivárjam az én
időmet, hogy növekedjem és megkeményítsem magam.
      Miután tanulmányozta a régi hadigépeket, a tűzfegyvereket és az
ágyúkat kezdte tanulmányozni, ilyeneket beszereztetett a velenceiektől meg
a genovaiaktól, és kovácsokat meg öntőmestereket fogadott fel, hogy
ágyúkat kovácsoljanak és öntsenek. Még a puskaporkészítést is meg akarta
tanulni, és egyszer megperzselte az arcát meg a haját, amikor a puska
szétrobbant a lövés pillanatában. A törökök nem nagyon szerették a
lőfegyvereket, hanem jobban bíztak a kardban meg az íjban. Véleményük
szerint a puskák meg az ágyúk torkolattüze, döreje és füstje nagyobb
ijedelmet okozott, mint amekkora kárt tett. Amikor Murad szultán
Moreában hadat viselt, Mohamed egy csoport pattantyúst fogadott fel és
állított a maga szolgálatába, s hetente egyszer velük volt, amikor a tüzelést
gyakorolták. De a törökök féltek az ágyúktól, és neki keresztény renegátokat
kellett a zsoldjába fogadnia, akik közül többen az életüket vesztették ezeken
a gyakorlatokon.
      Murad szultán áttörte a falat, amit Konsztantinosz herceg a
Korinthoszi-szoroson át építtetett, és a seregeivel Morea nagy részét feldúlta,
ám aztán szokása szerint békét kötött Konsztantinosszal és öccsével, és
meghagyta nekik Moreát évi adó ellenében. Miután hallott a békéről,
Mohamed a fogát csikorgatta, és ezt mondta: - Atyám politikája esztelen és
egyre-másra megbosszulja magát. Hányszor lázadt már fel Karamania, noha
ő férjhez adta a húgát Ibrahimhoz, és nevelőanyámmal, Marával kötött
házassága nem akadályozta meg a szerbiai öreg rókát abban, hogy a
keresztényekkel lépjen szövetségre, valahányszor azt hitte, hogy ebből a
legcsekélyebb haszna származik. Ő azt képzeli, hogy biztosítja a békét, ha
vazallusi országokkal veszi körül magát, amelyek az egyezmények
értelmében kötelesek adót fizetni és szükség esetén segítséget nyújtani neki,
de ezek tüstént lázadoznak, mihelyt valamilyen balszerencse következik be.
Havasalföld, Szerbia, Albánia, Morea, Karamania, mind-mind halálos
veszedelmet jelent mindaddig, amíg birodalmunk központja,
Konstantinápoly a keresztények hatalmában van, s mérget vet a mi
pusztulásunkra. De ő megbocsát, nemcsak hét ízben, hanem hetvenhét ízben
is, mintha a szíve mélyén szeretné a keresztényeket.
      Rám nézett, és folytatta: - Atyámat jobban tiszteled, mint engem, és
örülsz neki, mint béketeremtőnek, de hidd el nekem, hogy az az öregedő,
püffedt és lágyszívű részeges, akit el sem ismerek az apámnak, nagyobb
talány, mint hiszed. Kutattam ezt a talányt, mert nem tudtam, hogyan
vélekedjem felőle. A szíve mélyén hitetlen, mint minden értelmes ember,
vagy legalábbis önmagának azt állítja, hogy hitetlen, ám minden tette és
gondolata fölött a félelem uralkodik. Ezt tudom, mert a saját szememmel
láttam, amint lidérces álmaiban jajgatott és Berekludje Musztafa dervis nevét
kiáltozta.
      Kényelmesen helyet foglalt, és így folytatta: - Valószínűleg nem
tudod, hogy Berekludje Musztafa dervis nagyobb veszélyt jelent az
oszmánok országára, mint a keresztények bármikor, vagy akár Timur.
Remeteként élt a Fekete-félszigeten Sztülariosz-hegyén, a Khiosz szigettel
átellenben, és szent ember hírére tett szert, úgyhogy azt mesélték róla, hogy
éjszakánként száraz lábbal kelt át a tengeren, hogy a keresztény remetékkel
beszélgessen. Ő azt mondta, hogy a keresztények és a muzulmánok
ugyanazt az Istent imádják, és a feleségek kivételével minden tulajdont
közösnek nyilvánított. A követői mezítláb s hajadonfővel jártak, és egyetlen
ruhadarabbal fedték be magukat. Minden szegény és üldözött futott hozzá a
hegyre, és az oszmánok testvérháborúja után egy tanult hadbíró is
csatlakozott a követőihez, úgyhogy ők két csatában is győztek, két másik
esetben pedig szétverték az ellenük küldött seregeket, és a tanításuk elterjedt
egész Anatóliában. Atyám, Murad, még kisfiú volt, nálam fiatalabb, amikor
az apja megbetegedett, s ezért őt meg a nagyvezírét küldte az európai és az
ázsiai csapatok élén annak a bolond remetének a leverésére. Ők
benyomultak a szentek által megerősített hegyszorosokba, mindenkit
leöldösve, aki annak a Musztafa Atyának a nevére esküdött, férfiakat és
nőket, aggastyánokat és gyerekeket egyaránt. A Sztülariosz-hegyén elfogták
Musztafát és utolsó híveit. Musztafát keresztre feszítették és teveháton
faluról falura hordozták, hogy a hívei elpártoljanak tőle. De azok az ostoba
hívei a kereszten haldokló aggastyán elé vetették magukat, és így kiáltoztak:
"Atyám, jöjjön el a te országod!" Ki kellett végezni őket, és azt mesélik, hogy
ők ujjongva vetették magukat a janicsárok kardjába. Miután Musztafa
meghalt a keresztfán, titkos követői azt a mendemondát terjesztették, hogy
még mindig él és visszavonult a sivatagba, hogy folytassa ájtatoskodásait.
Ezért még most sem szabad hangosan kiejteni a nevét, bár harminc év telt el
a halála óta. Csak atyám, Murad kiáltozza hangosan a nevét lidérces
álmaiban.
      Megdöbbentő elbeszélése olyan izgalomba hozott, hogy égni kezdett
az orcám, és felkiáltottam: - Fiatal koromban Európa országaiban
vándoroltam, és találkoztam a szabad szellem testvéreivel, akik tagadták a
házasságot, holmijukat elosztották egymás között, és azt mondták, hogy
Isten minden emberben jelen van. Tanításuk lázadásokat szült és üldözték
őket, de ők titkos jelekből felismerték egymást. Te jó Isten, miféle
boszorkányosság rejlik benne, hogy egymással szemben ellenséges két hit
azonos jelenségeket hozzon létre! Minden korszakban és minden hitben a
legbölcsebb férfiak visszavonulnak a magányba remetének, hogy szentekké
váljanak. A kereszténységnek megvannak a maga szerzetesei, az iszlámnak
pedig a dervisei. Mind, mind ugyanazt az Istent keressük, és az iszlám
szentjei is betegeket gyógyítottak meg és csodatetteket követtek el, mint a
kereszténység szentjei.
      Belőle kitört a nevetés, és a nevetéstől kiabálva ezt mondta: - Te
bolond ember, hát a történetem nem a legjobb bizonyítéka annak, hogy
semmilyen Isten sem létezik, és hogy nincs határa az emberi ostobaságnak,
hanem az ember hajlandó bármit elhinni? Hát tényleg azt képzeled, hogy az
a Musztafa száraz lábbal átkelt a tengeren és holtából feltámadt?
      - Nem tudom, mit higgyek - feleltem csüggedten. - Csak annyit
tudok, hogy egyes emberek közelebb kerülnek Istenhez, mint mások.
      Ő így szólt: - Kíváncsian tanulmányoztam a keresztények meg a
zsidók tanítását. Azt is tudom, mi a gnózis, kik a manicheusok és mi az
isteni sugárzás. De minél többet tudok, annál nyilvánvalóbbá vált
számomra, hogy az egész csak oktalan locsogás. Nekem más céljaim, más
szándékaim vannak. Az akaratom erejével akarom formálni a világot. Az
iszlám fegyver a kezemben a keresztények ellen. Ezért vallom az iszlámot,
de ne beszélj nekem Istenről, nehogy a nevetéstől megpukkadjon a hasam.
      Elbeszélése furcsa gondolatokat ébresztett bennem, és lehetővé tette,
hogy jobban megértsem Murad szultánt. Egy boldogtalan embert láttam
benne, aki Isten elől az élvezetekbe és az esztelen részegeskedésbe próbált
menekülni, de sohasem tudta elfelejteni azt a szent embert, akit dőre
gyerekfejjel keresztre feszíttetett. Hiányzott belőle a hit képessége, de sem az
epikureusok tanítása, sem a vak költő feltétlen tagadó felfogása nem tudta
megvigasztalni. Ezért megpróbált az emberi ész határain belül a lehető
legnyájasabb és legigazságosabb uralkodó lenni, de éjszakánként a saját
kiáltozására riadt fel, és újra látta maga előtt a haldokló dervis arcát, és
hallotta híveinek a kiáltását: "Atyám, jöjjön el a te országod!"
      Éppen ezért Murad szultánra mint emberre és felebarátomra tudtam
gondolni, és mély részvétet tudtam táplálni iránta, de az ifjú Mohameddel
szemben valamilyen megmagyarázhatatlan félelmet és borzadályt kezdtem
érezni, mintha egészen más fajta ember lenne, mint én. Kettőnk között
semmi közös nem lehetett, s még a gondolataink sem követték ugyanazt a
pályát. Sok kérdésben keresztülláttam rajta, és jól megértettem
természetének a hibáit, becsvágyát, hiúságát és hidegvérű érzéketlenségét az
állatok és az emberek szenvedései iránt. Kivételes tehetségét, értelmét és
gyors felfogóképességét is meg lehetett érteni, de amint nagy, sárgás szemét
és füstszínű arcát nézegettem, félelmetes érzés gyötört, hogy több rejlik
benne, mint ezek a természetbeli tulajdonságok, valami kiszámíthatatlan és
titokzatos, ami meghaladta felfogóképességemet.
      Miután hallottam elbeszélését a keresztre feszített Musztafa dervisről,
egyre gyakrabban fordultam meg a dervisek kolostorában, hogy a
vezetőikkel beszélgessek. Újra meg újra makacsul faggattak, hogy nem
vagyok-e beavatott, mivel másként nem tudták magyarázni az életmódomat,
a mértékletességemet és a befolyásomat az emberekre meg az állatokra.
Miután határozottan tagadtam ezt, az udvarukra vittek, hogy megmutassák,
miként hódítják el magukat körbe-körbe forogva, és erősen vérző sebeket
vágnak magukra, fájdalmat nem érezve. De ők maguk gúnyosan nevettek az
ilyen előadásokon, és ezt mondták:
      - Ez az ostobák, az együgyűek meg a tanulatlan pórnép számára van.
A beavatottak tudása ennél magasabb, mi pedig nem nézzük le a
keresztényeket, mert köztük is vannak beavatott szent emberek. Minél
magasabb tudásra teszünk szert, annál jobban kinyílik a szemünk, mígnem a
beavatottak tudják, hogy valamennyi országban ugyanazt az Istent imádják.
Ők földi szemmel látják Istent és a saját testükben érzik Istent, és ez a tudás
legmagasabb foka. Miután erre szert tett, a szent ember betegeket gyógyíthat
meg, anélkül hogy megérintené őket, és vakokat tehet látóvá, és a
ruhadarabjai is képesek betegeket gyógyítani, a halála után pedig a
csontjaiban is gyógyító erő rejlik.
      És ezt is mondták még: - Valljuk az egy Istent és a Prófétát, a Koránt
és a hagyományt, és követjük az igaz utat. A tudósok és a bírák egész
életükben a Koránt és a hagyományt tanulmányozzák, s a szemük világát is
tönkreteszik vele, ugyanúgy, ahogyan a keresztény tudósok a Bibliát
olvassák és az egyházatyákat magyarázzák. De ahhoz, hogy az emberből
tudós legyen, csak szorgalomra és jó emlékezetre van szüksége. Ezzel
szemben a beavatott számára a legmagasabb szintű tudásban megnyílik, s
megvilágosodik, hogy az írásokkal együtt minden e világi csupán
példabeszéd Istenről, míg ő Istenben él, Isten pedig őbenne. Ezért tudásának
hiábavalóságát megsejtve számos uléma öreg korában lemond a
méltóságáról és bírói tisztségéről, hogy csatlakozzék hozzánk, és hogy a mi
tudásunkba beavassák. Miért ne térnél át te is az iszlámra és miért ne
csatlakoznál hozzánk, hiszen titokban úgyis beavatott vagy már. Ezt látjuk a
szemedből meg az arcodról, és bennünket nem tudsz rászedni.
      És képtelenek voltak elhinni, hogy nem vagyok beavatott, hanem
nyíltan beszéltek hozzám, hogy rászedjenek, hogy én is ugyanolyan nyíltan
beszéljek, és hogy kifürkésszék az én titkomat. De nekem nem volt más
titkom, mint az, hogy azt az utat követem, amit magam választottam.
      Így telt el néhány év. 1447 tavaszán hallottam, hogy Jenő pápa
meghalt, és hogy a bíborosok olyan férfiút választottak új pápának, akiről
tudtam, hogy pénztárnokként húsz éven át szolgálta hűségesen Albergati
bíborost. Firenzében hallottam, hogy támogatta a humanistákat, és azt
mondta, hogy az embernek nem lehet magasabb célja, mint a könyvek
gyűjtése és maradandó épületek építése. A bor volt a gyengéje, mert minden
étkezésnél fehér- és vörösbort is szokott inni. Elöljárója iránti tiszteletből
mint pápa az V. Miklós nevet vette fel. De bizonyára voltak olyan
képességei, amelyekről sejtelmem sem volt, mivel Bázelben Félix pápa az ő
javára lemondott méltóságáról, és így végre befejeződött a bázeli egyházi
zsinat és a kereszténység szakadása. Mindjárt a következő évben Hunyadi
egy új keresztes sereg élén megtámadta Szerbiát, de Murad szultán
Rigómezőn ismét legyőzte őt. Ugyanazon az őszön az utolsó reményét is
elveszítve így halt meg Konstantinápolyban Johannész császár. A
trónöröklés kérdésében nyílt viszály tört ki az uniót ellenzők és az unió hívei
között. Demetriosz herceg leplezetlenül az unió ellenzői mellett foglalt állást,
a szerzetesek és a papok pedig azt bizonygatták, hogy ő bár fiatalabb, mint
Konsztantinosz, mégis inkább jogosult a trónra, mert akkor született, amikor
az apja már császár volt. Ennek az lett a következménye, hogy az
ismerősöm, Phrantzész Drinápolyba utazott, hogy arra kérje Murad szultánt,
erősítse meg Konsztantinosz császárságát. Ezt Murad örömest megtette, és
így Konsztantinosz herceget megkoronázták városában, Moreában, ahonnan
Konstantinápolyba utazott, Demetriosz herceget küldve a maga helyére
Moreába. Azt mesélték, hogy csak idős anyjának, Iréne császárnénak a
könyörgései akadályozták meg a fegyveres harcot a fivérek között.
      Ettől kezdve azt láttam, hogy Mohamed egyre gyakrabban
tanulmányozta Konstantinápoly térképét és a város falairól készített
rajzokat. Titkos megbízottai voltak Konstantinápolyban, akik pontos híreket
küldtek neki a falak minden tatarozásáról, az unió hívei és ellenfelei közötti
cselszövésekről és az új császár, Konsztantinosz házasságkötési terveiről.
Kétszer nősült már, de a felesége mindkét esetben gyermekágyban meghalt.
Most a trapezunti császár leányának a kezét próbálta megkérni, de a
trapezunti császárnak éppen elég gondot okoztak saját országának az ügyei,
semhogy egy házassággal az ingadozó Konstantinápoly szövetségeséül
akarta volna elkötelezni magát.
      Murad szultán a maga részéről küldöttséget indított útnak, hogy
Szulkadri uralkodójának a leányai közül válasszák ki a legszebbet Mohamed
törvényes feleségéül. Ez az önmagában véve jelentéktelen török származású
uralkodó olyan régi és előkelő családból származott, hogy még Egyiptom
szultánja is az egyik leányát választotta feleségül. Mohamed megszokta,
hogy a vágyait háremének a rabnőivel elégítse ki, ugyanolyan szilajul és
féktelenül, ahogyan vadászott és lovagolt, így hát nem vágyódott
házasságra. Éppen ellenkezőleg, annak bizonyságául, hogy mentes az
előítéletektől, és ebben is Nagy Sándort utánozva, nyíltan választott
kísérőiül szép fiúkat is. De megítélése szerint a házassági terv azt mutatta,
Murad szultán már érezte, hogy közeledik az ő órája. Ez a vélekedése
megerősítést nyert, amikor 1450 nyarán Murad érte küldött, hogy kísérje el
őt albániai hadjáratára. Albánia megerősített városait árulás következtében
Kasztriota György kaparintotta meg, egy renegát, aki korábban a szultán
szolgálatában állt, és aztán újra a keresztény hitre tért. Elismerte a nápolyi
királyt Albánia királyának, és Velence ellen is hadat viselt. Nagypolitikai
fondorlataival és a törökök felett aratott győzelmeivel már komoly veszélyt
jelentett az oszmánoknak, ezért Murad kötelességének érezte, hogy leverje,
noha belefáradt már a hadjáratok gyötrelmeibe.
      De ha az öregedő és fáradt Murad azt hitte, hogy egyetértésre jut
nyakaskodó fiával, ha magával viszi a hadjáratra, akkor tévedett. Nagy
örömömre nekem nem kellett elkísérnem Albániába, mert nem szerettem
volna keresztények ellen harcolni, hanem Drinápolyban maradhattam,
onnan pedig Brusszába utazhattam, hogy fogadjam a Szulkadriból fényes
kísérettel érkező menyasszonyt. Albániában több város elfoglalása után a
hadsereg Kruja falai alatt rekedt, és az ostrom hiábavalónak bizonyult, noha
Mohamed kedvére öntethetett ágyúkat, és ki is próbálhatta őket az
ostromban. A mendemondák, amelyek a seregtől érkeztek Drinápolyba,
arról regéltek, hogy Murad és Mohamed mindenben más véleményen volt.
Muradnak sikerült ostromzár után megadásra bírnia az egyik várat, szabad
elvonulást ígérve a várból a helyőrségnek. Mohamed le akarta kaszaboltatni
az albánokat, akik letették a fegyvert, azzal indokolva a döntését, hogy a
keresztények megmutatták Várnában, hogy a nekik adott ígéreteket
ugyanúgy nem érdemes megtartani, ahogyan maguk a keresztények is
fittyet hánytak a szerződésekre. Murad azonban betartotta a szavát, így
Krujában Kasztriota megkapta az égetően szükséges segédcsapatot. Vitájuk
után apa és fia napokig nem beszélt egymással.
      Így tehát a hadjárat Albánia kifosztására és feldúlására szorítkozott, és
ősszel a hadsereg dolgavégezetlenül tért vissza Drinápolyba. Murad szultán
fényes lakodalmat rendezett a fiának és a szulkadri hercegkisasszonynak,
ám apa és fia közt éppúgy nem volt semmiféle érzelmi kapcsolat, miként
Mohamed sem érzett semmi vonzalmat szépnek magasztalt menyasszonya
iránt, amikor a kardjával felemelte az aranyfüsttel ékesített arcról a
menyasszonyi fátylat. Muradról látszott már, hogy beteg ember. Nehezen
kapott levegőt, és a legkisebb erőfeszítéstől is elkékült az arca. Halil, az öreg
és tapasztalt nagyvezír aggódott az állam ügyeiért, mivel egyetlen célja a
béke megszilárdítása volt. De Murad hetente egyszer még mindig
összegyűjtötte maga körül a költőket és a tudósokat, a zenészeket s a
táncosnőket a drinápolyi tó szigetére, és velük borozgatott. Mikor az egyik
ilyen esti mulatozáson a színe elé rendelt, ezekkel a szavakkal fordult
hozzám.
      - Egy dúvadat neveltem utódomul. Előtte semmi sem szent, senkinek
a tanácsait nem tartja tiszteletben, és az ígéretét aszerint tartja be vagy szegi
meg, amennyire hasznot húz belőle. Amikor a sárgás szemét nézem, úgy
érzem, hogy reng a föld a lábam alatt. Eljárt fölöttem az idő, és számomra
csak az a vigasz marad, hogy nekem már nem kell megérnem, amikor majd
hozzá hasonló férfiak uralkodnak az országban. Már csak az ő bosszúságára
élek, és valahányszor rám néz, tudom, hogy hidegvérrel a halálomat kívánja.
Fáradt vagyok az életkorom miatt, elfárasztott a testem, és többé semmi sem
tud örömet szerezni nekem.
      A lakodalmi ünnepség után Mohamedet visszaküldte Magnéziába. A
tavasz tulipánjai még nem nyíltak ki a mezőkön, amikor Halil nagyvezír
gyorsfutára három nap alatt téve meg lóháton az utat Drinápolyból
Magnéziába, leborult Mohamed előtt, uraként köszöntötte és jelentette, hogy
Murad szultán szívszélhűdés következtében hirtelen meghalt. Sohasem
felejtem el azt a borzalmas, ujjongó kifejezést, ami Mohamed arcát
beragyogta. - Aki engem szeret, kövessen! - kiáltotta. Az istállók felé futott,
kiabálva, hogy nyergeljék fel a paripáját, a hátára pattant, és lobogó
köntössel egymaga lovagolt el. Kísérőin úrrá lett a döbbenet, és mindössze
néhány testőre vágtatott utána. Választás előtt álltam. Miközben a többiek
még egymással vitatkoztak és a gyorsfutárt faggatták, én az istállóba
mentem, és kiválasztottam egy gyors, szívós lovat, amelyen már azelőtt is
lovagoltam, és ami bízott bennem. Nem hittem, hogy már az út elején
utolérem szélsebes arabs ménjét, de feltételeztem, hogy türelmetlenségében
a kifulladásig sarkantyúzza a paripáját és szorult helyzetbe kerül majd,
amikor lovat váltana.
      De nem tudom megmagyarázni, miért követtem őt így, minden
tétovázás nélkül és ilyen ösztönösen. Hiszen nem szerettem őt. Ám bennem
kényszer volt a követése. Beszéltem a lovamhoz, szép szavakkal biztattam,
és minden figyelmemet a lovaglásra összpontosítottam, semmi egyébre nem
gondolva. Néhány óra múlva magam mögött hagytam a testőrök hosszúra
nyúlt oszlopát a Gallipoliba vezető úton. Még látótávolságra sem értek a
nyomába, paripáik pedig már kimerültek.
      Amikor a nap ijesztő vörösen lenyugodott a fekete hegyek mögött, a
gyorsfutárok lovainak váltási helyén megpillantottam Mohamed fehér
paripáját. A rabszolgák szalmával csutakolták, a minden ízében reszkető
lovat, amit Mohamed nem hajszolt ugyan halálra, de a végső határig
kimerítette az erejét, és aztán otthagyta. Én is lovat váltottam, a felnyergelt
paripák közül a legjobbat választottam. Az éji sötétben és a holdfénytől
csalóka úton vadul lovagolva követtem az oszmánok jövendőjét, és lovam
patáinak dübörgése elhallgattatta a dombokon a sakálok ugatását. Amikor
keleten fellángolt a kelő nap, megpillantottam lobogó köntösét, és a lovam
hosszú árnyéka kísértetként erőlködött a trójai síkságon keresztül. A por
keserű sóíze marta a torkomat, de nem éreztem a tagjaim fáradtságát. Éppen
ellenkezőleg, úgy éreztem magam, mintha a testemtől különvált árnyként
követtem volna a másik árnyát a halál síkságán.
      Amikor a szél az orromba fújta a tengerszagot, az ő paripája
botladozni kezdett, és utolértem őt. Ő a zablával visszafogta a paripáját, és a
portól meg a fáradtságtól szürke arcára riadt kifejezés ült ki, amikor rám
ismert. - Hát valamennyiük közül éppen te értél utol engem? - kiáltott fel. -
Te, aki szánod az embereket meg az állatokat, és lenézed a hatalmat? Milyen
előjel ez?
      Lendületemmel a lovam alá tiporhattam és megölhettem volna őt.
Talán sikerült volna valamelyik halász bárkáján a görögök kezében lévő
szigetre jutnom, de ugyan ki vagyok én, hogy megakadályozzam a sors
folyását? Csupán kérlelhetetlen kísérője voltam, hogy meg ne feledkezzék
arról, valami több is van, mint ő vagy én, vagy bármely földi hatalom és erő.
Ezért követtem őt, ezért hordoztak a hátukon a paripák. Ez a bizonyosság
árasztott el a virradat valószínűtlen pillanatában a Gallipoliba vezető úton.
      Így szóltam hozzá: - Föld és tenger ura, oszmánok uralkodója, most a
tiéd a hatalom, de valahányszor megállsz, hogy visszanézz, azt látod majd,
hogy életed végéig a sarkadban lovagol az emlékeztető.
      Sárgásan villogó szemmel így kiáltott fel: - Akkor pedig életem végéig
soha többé nem fogok visszanézni! - Pálcájával a lovára suhintott, és újra
eszeveszett vágtába kezdett. Hátramaradva követtem, hogy kitérjek haragja
elől. Miután még egyszer lovat váltottunk, délre a Gallipoli-tengerszoros
partjára értünk, miután egyetlen nap alatt szinte szárnyalva tettük meg az
esztelen utat. Ő megállt, hogy bevárjon, és a török őrök a tengerszoroson
átevezve az erődbe vezettek bennünket. Ő egyenesen a fürdőbe ment, többé
egyetlen szót sem szólva hozzám, s két napig várakoztunk kísérőinek
megérkezésére. Időközben érkezéséről üzenetet küldött Drinápolyba a
nagyvezírnek.
      Fényes kíséret élén, de ő maga egészen egyszerűen öltözve lovagolt
aztán Mohamed Drinápolyba mértékletes napi járóföldet téve meg.
Lehorgasztott fejjel lovagolt, mint aki a gondolataiba mélyedt, s amikor a
nép minden faluban és éjszakai szálláshelyen összecsődült, hogy köszöntse
őt, az emberek hirtelen elhallgattak, és beérték azzal, hogy a földre vessék
magukat, anélkül hogy kiáltozva magasztalták volna őt. "Az apját
gyászolja", mondogatták, "ne zavarjuk mély bánatában".
      Ám amikor útközben először nyitotta szóra a száját, Mohamed
Konstantinápoly gyűröttre fogdosott térképét kérte, amit mindig magával
vitetett. Mialatt öreg tanítómestere emlékezetből Korán-szúrákat recitált
neki a vigasztalására, ő a térképet nézegette.
      Drinápoly alatt menetünk fogadására kilovagolt az ország minden
előkelősége, a vezírek, az európai és az ázsiai tartományok helytartói, a
hadbírák, az ulémák és a dervisek sejkjei. Hangtalanul csatlakoztak
menetünkhöz, s miután félszáz lépésnyire megközelítettük a város kapuját,
megállították paripáikat, leszálltak a nyeregből, torkukból a gyász kiáltásait
hallatták, majd letérdeltek, homlokukat a földre szorították és földet szórtak
magukra. A legöregebbek és a leghosszabb szakállúak a gyász őszinte
könnyeit ejtették, a jó Muradra meg a saját jövendő sorsukra gondolva. De a
fiatalabbak a szemük sarkából Mohamed viselkedését figyelték, eleinte
óvakodva attól, hogy gyászukat túl hangosan juttassák kifejezésre.
      De Mohamed leugrott a paripa hátáról, ő is a földre vetette magát,
port hintett magára és sírva fakadt. A saját szememmel láttam, amint kövér
könnycseppek gördültek le sárgás orcáján, s ez a gyász még hevesebb
kinyilvánítására ösztönözte az aggastyánokat. Amikor úgy látta, hogy elég
volt, Mohamed felemelkedett, egyiktől a másikhoz lépett, tisztelettel
megcsókolta az ulémák és a sejkek vállát, és megengedte, hogy a többiek
kezet csókoljanak neki. Aztán újra a paripák hátára ültünk, és a síró és
jajgató emberekkel szegélyezett utcákon a szerájba kísértük őt.
      A következő napon a derekára övezték Oszmán kardját, aztán a
dívánterembe kísérték, ahol az alacsony trónusra ült, miközben a fiatal
férfiak héjákként rajzoltak körülötte, a korábbi rangsort felrúgva, minden
arckifejezését feszült figyelemmel kísérve, s arra törekedve, hogy a lehető
legközelebb kerüljenek hozzá. Az öregek beérték azzal, hogy félrehúzódva
ácsorogjanak, és Halil nagyvezír szakálla reszketett félelmében. Hiszen
kétszer taszította ki Mohamedet a hatalomból és kétszer bírta rá Muradot a
visszatérésre, így hát semmi jóra sem számíthatott Mohamedtől.
      Mohamed már betöltötte a huszonegyedik évét és megtanult
uralkodni az arckifejezésén, úgyhogy senki sem tudott bármit is leolvasni
zárkózott arcáról. Miután körülnézett, úgy tett, mint aki meglepődött, és ezt
kérdezte az eunuchok elöljárójától: - Miért távolodtak el tőlem az én
vezíreim? Szólítsd őket, és mondd meg Halilnak, hogy álljon a maga
helyére. Remélem, hogy a birodalom oszlopai továbbra is az ország
támaszául szolgálnak.
      Erre lehetett a legkevésbé számítani, ennél meglepőbb nem is
történhetett. Halil a megdöbbenéstől ostoba arckifejezéssel futott, hogy
Mohamed elé vesse magát és megcsókolja a kezét. Mohamed meghatódást
színlelve azt mondta, reméli, hogy Halil tapasztalatai és jó tanácsai pótolják
majd mindazt, ami belőle még hiányzik. Miután a birodalom előkelőségei
visszaálltak a szokás által kijelölt korábbi helyükre, és a fiatal férfiak
csalódottan a terem falaihoz húzódtak félre, Mohamed a gyásztól megtört
hangon jelentette ki, hogy mindenben atyja politikáját fogja folytatni, meg
fogja erősítem az általa kötött békeszerződéseket, és az egy igaz Istent meg
Prófétáját, Mohamedet hívta, hogy jóakaratának legyenek tanúi.
      Miután az ázsiai helytartót elküldte, hogy atyja holttestét
díszmenetben kísérje Brusszába, a szultánok temetkezési helyére, a dívánt
feloszlatta és a hárembe ment, hogy fogadja atyja törvényes feleségeinek
részvétnyilvánításait. Hosszasan beszélgetett nevelőanyjával, Marával, a
szerb despota leányával, aki őt annak idején megtanította a keresztények
imádságaira és keresztény tanítómestereket szerzett neki. Megígérte, hogy
visszaküldi őt az apjához, hogy megszilárdítsa a békét Szerbiával. Gazdag
ajándékokat és több város jövedelmét ígérte nevelőanyja eltartására azzal a
feltétellel, hogy sohasem köt újabb házasságot.
      Aztán a szinopéi hercegnőn volt a sor, aki néhány évvel korábban fiút
szült Muradnak. Miközben ő könnyeket ejtve és bánatában a kezét tördelve
állt Mohamed előtt, berohant a terembe az egyik rabszolganője, és
szörnyülködve azt kiabálta, hogy a hercegnő távozása után Mohamed
szultán egyik eunuchja a szultán parancsára behatolt a hercegnő szobájába, a
kisfiút a fürdőbe vitte, és ott egy íj idegével megfojtotta. Mohamed felpattant
ültéből és elborzadva esküdött a Koránra, hogy semmi efféle parancsot nem
adott, és követelte, hogy vezessék a tettest a színe elé. A fiatal eunuch
diadalmas mosollyal jelent meg, és mérhetetlenül elképedt, amikor
Mohamed kemény szavakkal förmedt rá és gyilkossággal vádolta. Amikor ő
mentegetőzni próbált, a többi eunuch szájon verte, és Mohamed meg a
szerencsétlen anya szeme láttára megfojtotta. Aki ismerte Mohamedet,
gyanította, hogy az eunuch az ő parancsára járt el, és a gyilkosság jutalmául
hidegvérrel elhallgattatta az egyetlen kellemetlen tanút, mivel a kis herceg,
aki törvényes házasságból született, felnőve versenghetett volna
Mohameddel a hatalomért, hiszen Mohamed csak egy rabnő fia volt, és az
oszmánok között megszokottak voltak a testvérháborúk. De Mohamed
osztozott az anya gyászában, megesküdött, hogy semmi köze sincs a
bűnhöz, és azt ígérte, hogy Anatólia helytartójához adja feleségül, hogy
megszabaduljon tőle.
      A gyanú eloszlatására és a bizalom megerősítésére a szerájban
Mohamed a következő hónapokban úgy viselkedett, mint egy angyal,
türelmesen hallgatta az öreg vezírek tanácsait, barátságot és igazságosságot
mutatott az előkelőek és a közrendűek iránt, ajándékokat osztott a
janicsároknak, fogadta a külföldi államok követeit és az ő
részvétnyilvánításaikat, újra megerősített minden békeszerződést, amit az
apja kötött. Elsőként Konstantinápolyból Konsztantinosz császár követe
járult a színe elé. Még évekkel azelőtt Konstantinápolyba, a bizánci
császárhoz menekült védelmet keresve Orhán, Mohamed unokaöccse, aki
fiatal, becsvágyó férfiú volt, és akiben Oszmán vére csörgedezett. A bizánci
császároknak érdekükben állt, hogy egy ilyen menekültet védelmükbe
vegyenek és fogva tartsanak, hogy szükség esetén, ha veszély fenyegetett,
örökösödési háborút robbantsanak ki az oszmánok között. Miután
megfogadta, hogy atyja módjára megőrzi a békét Bizánccal, Mohamed
kötelezte magát, hogy a rangjához illő eltartást biztosít Orhánnak, és erre a
célra több város jövedelmét jelölte ki, összesen háromszázezer ezüstöt.
Konsztantinosz követe nagyot tévedett, amikor a gyengeség jelének vélte
Mohamed nyilvánvaló békevágyát. Mohamed fiatal volt még, s már kétszer
elkergették a trónról, s alázatos viselkedésével még az oszmánok
legtapasztaltabb államférfiak is tagadhatatlanul zavarba hozta.
      A tavasz folyamán megerősítette a békét Raguzával, Havasalfölddel, a
rhodoszi lovagokkal, a galatai genovaiakkal és a tengeri szigetekkel, s
alárendeltségük jeleként beérte a korábbi adókkal. Végül a nyár derekán két
lovag érkezett Drinápolyba a Magyarország kormányzójaként megerősített
Hunyadi képviseletében, felajánlva annak a fegyvernyugvásnak az újabb
három évre történő meghosszabbítását, amit még Murad kötött, miután a
Rigómezőn legyőzte Hunyadit. Így szemlátomást a béke és a kölcsönös
szeretet kora látszott felvirradni az oszmánok országára, ahol a trónt Murad
öreg oszlopai tartották. De miután a magyarok elmentek, Mohamed nem
tudta titkolni diadalmámorát. Szükségét érezte, hogy beszéljen, ezért ilyen
szavakkal fordult hozzám: - Mindent elértem, amit akartam. Csak még egy
rövid hadjárat kell, hogy lássam, hogyan engedelmeskednek nekem a
janicsárok. Aztán készen állok.
      - Ki ellen akarsz hadakozni? - kérdeztem.
      Ő vidáman nevetve így felelt: - A karamaniai Idrahim tapogatódzik,
hogy milyen erős vagyok, és újra megszállta azokat a határ menti
területeket, amelyeket atyám az országhoz csatolt. De ő is megöregedett, és
nem hiszem, hogy ellenállásba ütközöm, ha azt látja, hogy komoly is tudok
lenni. Oly gyakran lázadt fel, hogy puszta kíváncsiságból most is képtelen
volt ellenállni a kísértésnek. De ennél jobbat nem is kívánhatok. Hiszen
láthatom menetelni a janicsárokat.
      - Konstantinápoly falai az egekig magasodnak - szóltam -, és egymás
után verték véresre rajtuk a fejüket nálad is hatalmasabb moszlimok. A
prófétád saját zászlótartója is Konstantinápoly alatt esett el, és egy
birodalom, amely ezer évet kibírt, nem fog összeomlani attól, hogy te
bezörgetsz. A kereszténység nem hagyja összeomlani, és a kereszténység ma
már nincs kettészakadva, mint még néhány évvel ezelőtt volt. Az Anglia és
Franciaország közötti háború a végéhez közeledik, a német császár pedig
Miklós pápával tárgyal, hogy a pápa kezéből kapja meg a koronáját. A
segélynyújtási egyezmény Konstantinápoly megsegítésére kötelezi a pápát.
Még mielőtt gondolnád, a keresztények hajóhada elfoglalhatja Gallipolit és a
Boszporuszt, kettévághatja az országodat, és egy újabb keresztes sereg
masírozik Drinápoly felé.
      - Éppen ezért. Ez a veszedelem soha többé nem fog megismétlődni.
Sietős a dolgom.
      - Megesküdtél a békére.
      - A keresztények maguk szolgáltatták nekem a legjobb példát arra,
hogy a legszentebb esküt is meg lehet szegni.
      - Ugyan mi akadályoz engem abban, hogy megszökjem tőled vagy
hogy írásban figyelmeztessem Konsztantinosz császárt, óvakodjék tőled?
      Sárgás szeme derűsen megvillant, s ő felnevetett. - Senki sem hinne
neked, mert az emberek maguk vakítják el a szemüket, hogy a remény
kedvéért ne lássák a valóságot. Az emberek azt hiszik el, amiben
reménykednek, és nekem sikerült meggyőznöm a világot arról, hogy gyenge
ember vagyok és szeretem a békét. Én, a fiatal, gyáva férfiú hogyan is
szállhatnék szembe a bölcs tanácsadókkal, mikor atyám még hatalmának
teljében sem mert Konstantinápolyhoz nyúlni? Nem, senki sem hinne a
figyelmeztetéseidnek. Kövess csak továbbra is engem, mint emlékeztető,
hogy mulattass az ostobaságoddal!
      Kegyeinek jeléül kinevezett a kutyák ápolójának, mert a genovaiak
néhány szép kutyát küldtek neki ajándékba, és ő azt hitte, hogy ezek inkább
engedelmeskednek egy kereszténynek, mint egy moszlimnak. Az ázsiai
csapatokat már Karamania ellen küldte, ő maga a janicsárokkal együtt indult
a háborúba. Nekem el kellett kísérnem, mivel magával vitte sólymainak és
kutyáinak mind az ötezer gondozóját, hogy a hadjárat alatt vadászhasson. A
karamaniai Ibrahim azonban, amint megjelentek az ázsiai csapatok s
nekiláttak feldúlni Karamaniát, és hírt hallott a szultán közeledéséről,
tüstént észhez tért, gyorsan kiürítette az általa megszállt területeket, és
követeket küldött, hogy békét kérjen, megüzenvén, hogy csak tréfált, amikor
korábbi területeit visszakövetelte.
      Mindenki csodálkozására és a janicsárok bosszúságára Mohamed
beérte a békével, és új egyezményt kötött Nagy Karamannal. A hadsereg
helyben tábort ütött, Mohamed vadászni ment, az ázsiai csapatok
parancsnoka pedig egy görög leányt ajándékozott neki rabszolganőnek, akit
könnyűfegyverzetű csapatai raboltak el. A leány előkelő családból
származott, s azt mesélték az eunuchok, hogy olyan szép, mint egy
festmény. "Orcája mint a tulipán s a homloka elefántcsont", magasztalták.
"A hangja édesen szól, mint a fülemüle éneke, a szultán pedig elvesztette
miatta a lelki nyugalmát, sóhajtozik és verseket ír, és egy pillanatra sem
akarja szeme elől veszíteni."
      Miután meghallották, hogy Karamaniában háborúba keveredett, az
esztelen görögök kapzsiságukban újra küldöttséget indítottak Mohamedhez
a hadi táborba, hogy panaszt tegyenek, miszerint a városok, amelyeket a
szultán kijelölt, bizony nem fizették be az adóikat Orhán eltartására.
Ezenkívül pedig háromszázezer ezüst túlságosan kis összeg ahhoz, hogy
méltóságának megfelelően tartsanak el egy Oszmán-nemzetségbeli herceget,
mondták, és arra kérték Mohamedet, hogy emelje a kétszeresére ezt az
összeget. Ellenkező esetben Konsztantinosz császár kénytelen fontolóra
venni, hogy elengedje Orhán herceget, mivel ilyen sokba kerül az eltartása.
A követek dölyfösségükben azt is elárulták, hogy a Trapezuntban
tartózkodó Phrantzész tanácsára Konsztantinosz küldöttséget indított
Szerbiába, hogy megkérje Mara szultána kezét, hogy ily módon Szerbia
despotája a szövetségesévé váljék, ő pedig hasznot húzzon az özvegy
szultána busás életjáradékából.
      Miután mindezekről hallottam, nem állhattam meg, hogy szóba ne
elegyedjem azokkal az előkelő és kevély görögökkel: - Minden szavatokkal
a saját sírotokat ássátok - mondtam nekik.
      Halil nagyvezír, aki mindenáron meg akarta őrizni a békét abban a
hiedelemben, hogy egy támadás Konstantinápoly ellen háborúba sodorja az
egész kereszténységet s így romlásba viszi az oszmánok birodalmát,
elkomorult a görögök esztelenségétől, és akkora haragra gerjedt, hogy a
szakállát tépte, és maga elé hívatta őket. - Jaj nektek, ti vak és esztelen
görögök! - mondta. - Hát nem tanúsítottam mindig jóindulatot irántatok?
De ti tulajdon vesztetekre alattomossággal és cselszövéssel fizettek a jóért.
Nem ismeritek új uramat. Ha Konstantinápoly megmenekül tőle, akkor Isten
csakugyan könyörületesebb hozzátok, mintsem megérdemlitek. Még alig
száradt meg a tinta az egyezményen, amit kötöttetek, és már oktalan
fenyegetésekkel próbáltok ijesztegetni bennünket. Uram már nem egy
gyámoltalan gyermek. És ugyan mit tudtok tenni, ti szerencsétlenek? Ám
kiáltsátok ki Orhánt Bulgária királyának, ám hívjátok át a magyarokat a
Duna innenső partjára, majd meglátjátok, mi lesz a következménye!
      De Mohamed továbbra is alázatosságot színlelt, és szórakozottan
szagolgatta a kezében tartott rózsát, mintha csak türelmetlenül igyekezett
volna vissza a sátrába a szép rabnőjéhez. Barátsága felől biztosította a
görögöket, és azt mondta, hogy hamarosan visszatér Drinápolyba. Ott lesz
alkalmuk rá a görögöknek, hogy előadják neki a kívánságaikat, és előre
megígérte nekik, hogy fontolóra veszi, miként teljesítheti őket a legjobban. A
görögök tehát diadalittasan távoztak, Mohamed pedig bezárkózott a sátrába,
és két napig nem is mutatkozott a janicsárok előtt. A janicsárok kifogytak a
béketűrésből. Zajongani kezdtek, felrúgták a fazekaikat, megverték a szultán
eunuchjait, és a szultán sátra előtt kórusban kezdték kiabálni, hogy legalább
pénzt adjon nekik, ha már gyávaságában győzelmek és zsákmány helyett
beérte egy szégyenletes békével. Ezereskapitányuk nem volt képes
megfékezni őket, talán nem is akarta, mert láttam, hogy nevet az emberei
mögött. Amikor a szultán nem mutatkozott, a janicsárok egyre közelebb
furakodtak a sátorhoz, és szégyenletes fenyegetéseket üvöltöztek. - Ló
hátára szállj az ágyból! - kiáltozták. - Vagy talán a rabnő ölelését választod a
dicsőség helyett?
      Miután egy ideig ordítoztak, Mohamed lassú léptekkel előjött a
sátrából, emelt fővel, ökölbe szorított kézzel megállt előttük, s lassan
végighordozta tekintetét rajtuk. A zajongó és hahotázó janicsárok hirtelen
elhallgattak, s hátrahúzódtak tekintete elől, úgyhogy egy üres félkör
keletkezett körülötte. - Azzal vádoltok, hogy a szerelem kedvéért
megfeledkezem a háborúról, és a kormányzási teendőkről, meg az uralkodói
kötelességeimről - szólt a szultán. - Jól van, ítéljétek meg ti magatok, a saját
szemetekkel, megéri-e mindezt a szerelmem.
      Hátrafordult a sátra felé, és a karjánál fogva kihúzta azt a tizenhét
éves görög leányt, maga elé taszította, és egyetlen rántással letépte róla a
ruhát, lemeztelenítve őt a janicsárok sóvár tekintete előtt. A janicsárokból
szinte egyszerre tört fel a sóhaj, és a hátul állók az előttük állók hátára
kapaszkodtak, hogy jobban lássák, mert ifjúságának teljes virágzásában az a
görög leány olyan szép volt, mint a tavasz, amint a szégyen könnyeivel a
szemében mosolyogni próbált a kegyetlen katonákra, akik vágytól égő
szemmel meredtek rá. Néhányan ismét felnevettek, és kiabálni kezdtek: - Jól
választottál, Mohamed, szívesen cserélnénk ágyat veled! A leány többet ér,
mint a görögök meg a karamániak, és már nem is csodálkozunk a
viselkedéseden!
      De Mohamed nem mosolygott. Fogvicsorgatva szólt: - Ha bennem
nem bíztok, akkor bízzatok a kardomban! - Hirtelen megragadta a leány
haját, az övéből kirántotta a kardját, és egyetlen csapással levágta a leány
fejét, még mielőtt a szerencsétlen gyermek akár csak a kezét is fel tudta
volna emelni védekezően. A szultán a szép, vérző fejet szilajul a janicsárok
arcába dobta, és ezt kiáltotta: - A kardom a szerelem kötelékeit is el tudja
vágni! Kövessétek a kardomat, nem fogjátok megbánni!
      Azzal megfordult, és visszatért a sátrába. A megdöbbenéstől elnémult
janicsárok a földre dobták a leány fejét, és egymásra pislogva hátrahúzódtak.
Még aznap Mohamed maga elé hívatta a janicsárok ezereskapitányát,
öklével leütötte, és a botjával addig ütlegelte, amíg egyáltalán képes volt a
kezét megmozdítani. Éjszaka a férfiúnak a fejét vétette, és elsüttetett egy
ágyút annak jeléül, hogy a büntetés végrehajtatott. A következő reggel a
janicsárok már új ezereskapitánynak engedelmeskedtek, és Mohamed, a
szabályzattól eltérve, minden solymászát és kutyagondozóját a janicsárok
csapataihoz rendelte. - Hagyjuk békében a szarvasokat meg a vízimadarakat
- mondta -, hogy nemesebb vadra vadásszunk!
      Ugyanakkor parancsot adott, hogy a következő tavasszal Európa és
Ázsia minden tartományából küldjék a Boszporusz partjára a legügyesebb
kőműveseket, valamint szállítsanak oda követ, meszet és a mész égetésére
faszenet. Könnyű volt kitalálni, hogy erődítményt akar építeni a Boszporusz
Európa felőli partjára, hogy a keresztények elől elzárja a fekete-tengeri
kereskedelmet, és minden körülmények között biztosítsa a hadsereg
átkelését. Az Ázsia felőli partot már erődítmény védte.
      Miután ez a parancs ismeretessé vált Konstantinápolyban, a görögök
észhez tértek, és Konsztantinosz császár gyorsan követeket küldött
Drinápolyba, hogy közöljék, minden követeléstől elállnak Orhán eltartását
illetően, sőt adófizetést ajánlanak fel a szultánnak, ha felhagy azzal a
szándékával, hogy elzárja a Boszporuszt. A tengerszoros európai partja
Bizánc régi földje, s ha oda erődítményt építenek, azt Konsztantinosz császár
kénytelen a béke megsértésének és az egész főváros ellen irányuló
fenyegetésnek tekinteni. Mohamed még arra sem volt hajlandó, hogy
fogadja a követeket, hanem ezt üzente nekik:
      - Európa és Ázsia partja a szultán földje, a bizánci császár hatalma
pedig nem terjed túl városának a falain. Döntésem oka a görögök saját
álnoksága, mivel a várnai csata előtt megpróbálták megakadályozni
atyámat, hogy átkeljen a Boszporuszon, hogy így elpusztítsanak engem.
Ilyen eset soha többé nem ismétlődhet meg, és az erődítmény, amit tervezek,
semmiképpen sem fenyegeti Konstantinápoly biztonságát, hanem éppen
ellenkezőleg, elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy biztosítsa az oszmánok
közlekedési útvonalát Európa és Ázsia között. Ezt az erődítményt atyám
felépíttette volna, ha lett volna ideje rá, ezért én csak az ő akaratát teljesítem.
Akadályozzatok meg benne, ha tudtok, de ha még egyszer követek
próbálnak a színem elé kerülni, hogy erről beszéljenek, elevenen nyúzatom
meg őket.
      Ám a görögök egyáltalán nem maradtak magukra, hogy ügyük
érdekében szót emeljenek. Murad szultán egész öreg hivatalnoki gárdája,
elsőnek Halil nagyvezír szállt szembe a tervvel, kifejtve, hogy a Boszporusz
lezárása valamennyi nyugati ország kereskedelmi érdekeit sérti, s azon
aggodalmának adott hangot, hogy ez előbb-utóbb háborúhoz vezet
Konstantinápollyal. Egyik a másik után szakállát simogatva hosszan és
szépen beszélt, emlékeztetve arra, mennyire hajszálon múltak Murad
győzelmei is, miután a magyar keresztes csapatok benyomultak az
oszmánok területére. - Nem csupán Konstantinápolyról van szó - mondták.
- Az egész kereszténység ellenünk fordul, Konstantinápoly pedig falainak
köszönhetően meg tudja védeni magát, hadseregünk viszont két tűz közé
kerül, amitől a legjobban tartottunk.
      De Mohamed képmutatóan így felelt: - Atyám akarata számomra
szent. Hogyan sérthetném meg az ő utolsó kívánságát? - Murad szultán
valamikor valóban beszélt róla, hogy egy erődítménnyel le lehetne zárni a
Boszporuszt, de elállt a kockázatos vállalkozástól, attól tartva, hogy magára
haragítja a kereszténységet. De Mohamed ily szavakkal folytatta: - Az
oszmánok birodalma düledező építmény marad, amíg Konstantinápoly nem
lesz a birtokunkban. Ha késlekedünk, elszalasztjuk a kedvező pillanatot, és a
kereszténységnek lesz ideje, hogy felkészüljön ellenünk. Azon a napon,
amelyen a nyugati országok kellő egyetértésre jutnak és elég erősek lesznek,
azon a napon támadni is fognak. Ezért semmit sem vesztünk, ha magunk
támadunk.
      Télen a szeráj békepártra és háborús pártra szakadt, Mohamed pedig
megmutatta, hogy akarata hajlíthatatlan, mint a vas, ha egyszer
elhatározásra jutott. Halil nagyvezír megnyugtató híreket küldött
Konstantinápolyba, bizonygatva, hogy ő továbbra is a keresztények barátja
és magyarázgatva, hogy az oszmánok birodalmának biztonságához valóban
szükséges az erődítmény a Boszporusz partján, s ezért egyáltalán nem
fenyegető vagy ellenséges cselekedet Konstantinápollyal vagy a nyugati
országokkal szemben. - Ő még fiatal és könnyen fellelkesül - magyarázta. -
Hagyjuk, hadd kapja meg az erődítményét, ha már ezt akarja, de mindkét
részről ügyeljünk, nehogy okot szolgáltassunk egymásnak a háborúra.
      Mohamed teljes mértékben tájékozott volt a békepárt és Halil kétszínű
játékáról, de csak nevetett, mert az ő célját szolgálta. - Aki megteszi az első
lépést, annak kell megtennie a következőt is - mondta. - Az első lépés a
legnehezebb, s ha majd eljön az ideje, ok is adódik a háborúra. Ezt bizonyítja
a mézcseppről szóló mese is.
      Rendkívül jókedvű lett, amikor azt hallotta, hogy Halil ilyenformán
beleegyezett az erődítmény építésébe, és elmondta nekem ezt a mesét: - Az
erdész kutyájával tért haza az erdőből, és megállt a kereskedő boltjánál,
hogy egy korsó mézet vegyen. Amikor a kereskedő a mézet a korsóba
töltötte, egy csepp méz az útra pottyant. Odaszállt egy légy, hogy felszívja.
A tető csurgójáról pedig egy madár szállt le, hogy a legyet elkapja. Látta ezt
a kereskedő macskája és a madár után vetette magát, de a vadász kutyája
nyakon csípte a macskát és egyetlen harapással megölte. Ezt a kereskedő
rossz néven vette, és egy kővel úgy halántékon ütötte a vadászt, hogy az
meghalt. A vadász rokonai rárontottak a kereskedő boltjára, és bosszúból őt
is megölték meg a családját is, a boltot pedig kifosztották. Ekkor az egész
falu lakossága rátámadt a vadász rokonaira, míg a végén már a két falu állt
hadban egymással. Hidd el nekem, hogy a ravasz ember, mihelyt
elhatározásra jut, megtalálja azt a csepp mézet a viszálykodás
kirobbantásához.
      Konsztantinosz császár házassági tervei megint füstbe mentek, mert
Mara, a szultán özvegye Szerbiában apácafátylat öltött, és kolostorba vonult.
Phrantzész Trapezuntból folytathatta az útját, hogy a grúz hercegnő kezét
kérje meg, akinek az apját harcias és gazdag férfiúnak mondták.
Konsztantinosz már magára haragította Velencét, melynek dózséja
felajánlotta neki a leánya kezét, és így elvesztett egy hatalmas szövetségest,
de ennek nem ő maga volt az oka, hanem a szerzetesek meg a nép, akik nem
tudták volna elviselni a gondolatot, hogy a császár latin nővel kössön
házasságot. Arra is lett volna alkalma, hogy a legbefolyásosabb uniót nyerje
meg magának, ha a saját városában hajóhada parancsnokának, Notarasz
nagyherceg szép leányát veszi feleségül, de ő úgy vélekedett, hogy nagyobb
előnyökkel járhat számára egy másik házasság, ekképpen aztán a leány
apjában titkos ellenséget szerzett magának.
      Phrantzész ősszel valóban visszatért Konstantinápolyba Grúzia
fejedelmének követével. Hosszú alkudozás után az a becsvágyó hegylakó
beleegyezett, hogy százezer arany hozományt adjon a leányának, és szükség
esetén fegyveres segítséget nyújtson Konstantinápolynak. Konsztantinosz
császár aranypecsétjével erősítette meg a jegyességet, és úgy határozott,
hogy Phrantzész tavasszal menjen el a menyasszonyért. De Mohamed csak
hahotázott, amikor erről az eljegyzésről hallott. - Császári védencem,
Konsztantinosz lassú ember - mondta. - Mindennel elkésik, mert
határozatlan, és maga sem tudja, hogy mit akar. Délibábot kerget, de
tavaszra már az odújába zárom, és szomorú lesz az ébredése.
      A Boszporusz térképét meg a keresztények és a mohamedánok által
épített erődítések terveit és rajzait nézegette, és tapasztalt építőmesterektől
kért tanácsokat, ám mégis mindent a saját feje szerint tervezett. Türelmetlen
volt, és nem várta ki a magyarázatok végét. A kereskedőket és a követeket
faggatva igyekezett világos képet nyerni a nyugati országok politikai
viszonyairól. - A kereszténység veszedelmes, de lassú és egymás közt
viszálykodó ellenfél - mondta. - Az én parancsom annyi idő alatt szólítja
egybe a hadsereget, amennyi időre a keresztényeknek a tárgyalások
megkezdéséhez és az egymás közti marakodáshoz van szükségük. Amit
akarok, azt elhatározom, és ha döntöttem, villámgyorsan lesújtok, még
mielőtt ők akár csak tisztában lennének a szándékaimmal.
      Télen felkészítette a hajóhadát Gallipoliban. Márciusban a birodalom
minden részéből a bírák vezetésével összegyűltek a kőművesek és az
építőmesterek a Boszporusz ázsiai partján az ázsiai csapatok védelmében. A
hajóhad elvitorlázott Gallipoliból Konstantinápoly előtt, és a Boszporusz
partján vetett horgonyt, hogy biztosítsa a csapatok és az építőanyagok
átszállítását a tengerszoroson. Az Európa felőli parton a földművesek meg a
halászok zavartan és tanácstalanul nézték, hogyan szállnak partra a török
csapatok, és kezdik letiporni a vetéseiket és lebontani fából épített viskóikat
a leendő erődítmény útjából. A nők kiabáltak, sírtak és a kezüket tördelték,
amikor azt látták, hogy az építők Mihály arkangyal templomába mennek, és
dorongokkal meg feszítővasakkal kezdik kibontani a köveket, és a szép
oszlopokat, hogy az erődítményhez építőanyagot szerezzenek.
      Konstantinápolyban Konsztantinosz császár összehívta tanácsadóit a
Blachernai palotába. Már szegény császár volt, hatalma a bizánci császárok
hajdani hatalmának csupán csak árnyéka. De voltak hatalmas falai, ágyúi és
tűzfegyverei, és az Aranyszarv kikötőjében számos csatahajója. Talán lassú
ember volt, de mindenesetre kiváló katona. Minthogy azonban mindig
mindenben balszerencsével járt, ezért túlságosan hallgatott azoknak a
tanácsaira, akiket önmagánál okosabbnak tartott. Mohamednek olyan
pontos értesülései voltak mindarról, ami a Blachernai palotában történt,
hogy szóról szóra el tudta mesélni, ki mit mondott.
      Konsztantinosz császár határozottan kijelentette: - Küszöbönáll a
háború. Ettől kezdve csak rosszabbodhat a helyzetünk, bármit tegyünk is.
Ha a szultán erődítménye elkészül, néhány ezer lépésre a falaktól
legyőzhetetlen támaszpontja lesz ezen a parton, és a legjobb hajóhad sem
lesz képes többé megakadályozni abban, hogy lezárja a Boszporuszt,
kiéheztessen bennünket, s biztosítsa az ázsiai csapatok szabad átkelését a
tengerszoroson. De a törökök békepártja erős, a szultánt gyűlölik, s nem
bíznak benne, így az első kudarc végzetessé válhat számára. Ezért javaslom,
küldjünk azonnal követeket, a nyugati országoktól kérjünk segítséget,
bocsássuk szabadon Orhánt, hogy szítson lázadást az oszmánok között,
zárjuk be a város kapuit, indítsuk útnak a hajóinkat, hogy a Boszporuszon
semmisítsék meg a törökök hajóit, és akadályozzuk meg az építőanyagok
szállítását. Ha megkíséreljük, semmit sem vesztünk, ám minél tovább
késlekedünk, napról napra annál tarthatatlanabbá válik a helyeztünk.
      De a szerzetesek meg a papok tüstént kiáltozni kezdtek: - Nem kell
segítség a nyugati országokból! Akkor elfogadnánk az uniót és
megtagadnánk a hitünket. Isten átka sújtana le ránk, és Isten átka szörnyűbb
a szultán leggonoszabb szándékánál.
      Notarasz nagyherceg ezt mondta: - A törökök hajóhadában hat nehéz
hadihajó és számtalan kisebb gálya van. Esztelenség lenne felingerelni őket,
és egy elkerülhetetlen vereség a tengeri csatában csak a gyengeségünket
bizonyítaná. Mohamed szultán egész magatartásával azt tanúsította, hogy
meg akarja őrizni a békét, és a vezírei nem járulnának hozzá a háborúhoz
Konstantinápoly ellen. Ő maga állítja, hogy az erődítménye egyáltalán nem
fenyegeti Konstantinápoly biztonságát. Kisfiú korában nagyon megrémült,
amikor azt hitte, hogy a keresztes sereg Drinápoly felé menetel, mi pedig
megakadályoztuk Murad szultánt abban, hogy Ázsiából csapatokat hozzon
a megsegítésére. Mindez csupán Johannész császár vakmerő ingerlésének a
következménye, és ezt el kell viselnünk. Mint a törökök barátai
megtarthatunk valamit, de ha készakarva háborút kezdünk ellenük, akkor
mindent elvesztünk, még azokat a befolyásos barátainkat is, akik ott vannak
a szultán közvetlen környezetében.
      - Mohamed szultán nem támadóként lép fel, hanem békés célokkal.
Barátságosan szólt a partvidék lakosaihoz, és török ezüstpénzzel kárpótolta
őket lerombolt épületeikért. A nyugati országok maradék rokonszenvét is
elveszítjük, ha készakarva magunk indítunk háborút ellene - érvelt
Phrantzész.
      - Aki kardot fog, kard által vész el - vélekedtek a szerzetesek. -
Krisztus mellettünk áll, és itt vannak nekünk a szentek csontjai meg a chorai
Istenanya csodatevő képe. Maradjunk meg igaz hitünkben, akkor semmi
rossz nem érhet bennünket.
      A tanácskozás veszekedéssé fajult a Szentlélek kettős eredetéről, és
végül valamennyien egyhangúlag és könnyeket ejtve könyörögtek
Konsztantinosz császárhoz, hogy álljon el esztelen szándékától, és ne
ingerelje a törököket. Ennek az lett a következménye, hogy Konsztantinosz
császár megengedte, hogy a Boszporusz partjának görög lakossága
élelmiszereket adjon el a törököknek, nem zárták be a kapukat, és a törökök
szabadon járhattak-kelhettek a városban, bevásárolva s Konstantinápoly
látványosságait nézegetve, már amennyire erre Mohamed szultántól
engedélyt kaptak.
      Mert Mohamed szultán lázasan siettette az építőmunkát, megszabta a
kőművesek mindennapi szakmányát, és a saját példájával buzdította a
birodalom előkelőségeit, hogy köveket görgessenek és meszet hordjanak az
építkezés színhelyére. A birodalom oszlopai közül ki-ki viselhette a saját
tornyának a költségeit az erődítménynél, a falakról pedig maga Mohamed
gondoskodott, úgyhogy a munka gyorsításából lelkes versengés kerekedett,
amennyiben valamennyien versengtek a kegyeiért. A teherhajók éjjel-nappal
szinte megállás nélkül szállították a köveket és gerendákat át a
tengerszoroson. A keresztények templomait és kőépületeit lerombolták, és a
falakba beépítették a hajdanvolt pogány templomok törött oszlopait is. A
falak tíz és tizenöt láb szélesek lettek, és a szultán megkövetelte, hogy
naponta egy emeletnyi követ építsenek be, úgyhogy a görögök
szörnyülködésére az erődítmény elképzelhetetlen gyorsasággal, szinte
szemmel láthatón nőtt.
      A munka lázas igyekezete mindenkire ráragadt, senki sem tudott
tétlen maradni, még akkor sem, ha akarta volna. Mintha a szultán
megbabonázta volna egész környezetét, senki sem kérdezte többé, miért
építik ezt a borzalmas erődítményt. A tavaszból forró nyár lett, és a
tulipánok elhervadtak a dombokon, de a Boszporusz legkeskenyebb pontján
mindig friss szél fújdogált, és az áramló víz lehűtötte a levegőt. Az egyik
napon a mészporban és a kövek dübörgése közepette észrevettem Halil
nagyvezírt, amint egy rúddal egy kerek márványoszlop jókora darabját
görgette a hatalmas part menti torony felé, aminek a költségeit neki kellett
viselnie. Az ingujját feltűrte, szakállát pedig az öve alá dugta. Nyögve,
zihálva és verítékezve forgatta a rudat, és az erőfeszítéstől nagy orra
kivörösödött. Az oszlopdarab egy gödörbe gurult, amelyből önerejéből nem
tudta kimozdítani, ám mindenkinek annyira sietős volt a dolga, hogy
senkinek sem jutott eszébe a segítségére sietni. Odamentem hozzá, rudamat
a kő alá nyomtam, és segítettem neki, hogy az oszlopot a gödörből
kigörgesse. Lihegve törölte le a verítékét a szeméről, rám nézett, és ezt
kérdezte: - Nem te vagy a szultán keresztény kutyafelvigyázója?
      - Valóban csak egy hitvány keresztény vagyok, bár a ti ruhátokat
viselem, mosakszom és nem szegem meg az imádságaitokat - feleltem.
      - Egyáltalán nem nézem le a keresztényeket. Vannak köztük bölcs
férfiak. Még ettem is keresztényekkel együtt, és megengedtem nekik, hogy a
saját szokásuk szerint imádkozzanak - mondta.
      Barátságosan nézett rám az öregember rövidlátó szemével,
megköszönte a segítségemet, és sokat sejtetően így szólt: - Mindkettőnknek
szigorú ura van. Ha egyszer valami majd nyomja a szívedet, járulj a színem
elé, és bízd rám a gondjaidat.
      Aznap az esti ima után Mohamed szultán a színe elé hívatott. Éppen
evett, nyomorúságos, poros fedél alatt, piszkos ruhában és kisebesedett
kézzel de a legszebb kínai porcelánedényekből. Így szólt hozzám: - Még
egyszer sem kértél szabadságot tőlem, hogy a városba menj. De bizonyára
kíváncsi vagy arra a ragyogó városra, amelyről oly sok csodálatos dolgot
mesélnek. Láttalak, amint szorgalmasan dolgoztál. Ezért holnap
szabadnapot kapsz, hogy a városba menj, és keresztény templomokban
imádkozz Istenedhez. De estefelé, mielőtt a kaput bezárnák, vissza kell
térned.
      - Nem félsz, hogy megszököm? - kérdeztem.
      Ő úgy tett, mintha meglepődnék, és így válaszolt: - A görögök
császárával kötött egyezmény arra kötelezi őt, hogy szolgáltassa vissza az
oszmánoknak a szökött rabszolgákat. Ezt bizonyára tudod. De miért szöknél
meg? Hát nem tanúsítottam irántad a legnagyobb barátságot és
engedékenységet? Hiszen a sarkamban vagy, mint emlékeztető, ha egyszer
majd vissza akarok pillantani.
      - Mit akarsz hát tőlem, mit csináljak? - kérdeztem.
      - Azt mesélték nekem - mondta -, hogy áll a görög császár
szolgálatában egy Orbán nevű híres ágyúöntő. Elégedetlen a bérével, és a
fukar görögök nem hagyják olyan nagy ágyúkat önteni, amilyeneket
szeretne. Ez az ember felébresztette a kíváncsiságomat. Szólj hát neki jót
rólam, és biztasd, hogy jöjjön hozzám és igyekezzék a színem elé kerülni,
akkor talán fogadom őt.
      A különböző népekből számos keresztény állt Mohamed
szolgálatában mint kereskedő, íródeák, vagy a kincstár alkalmazásában,
mivel megengedte nekik, hogy hitüket megtarthassák. Néhány évi szolgálat
után többen közülük áttértek az iszlámra, vagy azért, hogy nagyobb
előnyökhöz jussanak, vagy pedig őszintén meggyőződve arról, hogy az
iszlám jobb a kereszténységnél. Ezért önmagában véve semmi rendkívüli
nem volt Mohamed kérésében. Mégis rossz sejtelmeket ébresztett bennem.
Míg én tétováztam, ő türelmetlenül így szólt: - Te magad a saját kezeddel
görgetted a köveket, és a hátadon hordtad a habarcsot, mint egy öszvér. Ha
egyetértesz az erődítményemmel, akkor az ágyúkat is el kell fogadnod az
erődítménybe. És nincs senkim, aki olyan nagy ágyúkat tudna vagy merne
önteni, amilyeneket akarok. Konstantinápolyban van elegendő ágyú, és ha
Konsztantinosz császár fukarságában nem akarja a szolgálatában tartani azt
a kiváló férfiút, akkor nekem bizonyára jogomban áll magamhoz hívni őt.
Hiszen ez semmivel sem károsítja meg Konstantinápolyt.
      A porcelántáljára mutatott, és így folytatta: - A könyörületes Allahra,
hát nem látod a saját szemeddel, hogy Konsztantinosz császár annyira meg
van győződve békés céljaim felől, hogy mindennap a saját asztaláról küldi a
legfinomabb ételeket, hogy nehéz munkámban tápláljon?
Ellenszolgáltatásként őröket állítottam, akadályozzák meg a gondatlan
hajcsárokat abban, hogy a lovakat ráengedjék a görögök vetéseire. Látod,
előítélet nélkül eszem a keresztények ételét, és nem félek attól, hogy meg
van mérgezve. Ilyen őszinte és baráti kapcsolat áll fenn a görögök császára
és köztem. Csak te gondolsz rosszat felőlem.
      - Hát esküszöl... - kérdeztem, de a szavak a torkomon akadtak.
      Ő nyájasan nézett rám, enyhén megcsóválta a fejét, mint aki meg akar
róni a gyanakvásomért, és így szólt: - Allahra, a mindenhatóra és
prófétájára, Mohamedre, az angyalokra és a Koránra esküszöm, hogy nincs
semmi rossz szándékom Konstantinápollyal. Eddig kétségtelenül bizonyos
veszélyt jelentett az oszmánok birodalmára, de ennek az erődítménynek a
felépítése minden időkre kielégíti az igényeimet, és biztosítja a békét. Miért
bocsátkoznék egy esztelen kalandba, és miért ingerelném magam ellen a
kereszténységet? Több hasznom van a görögök barátságából, amióta ők
meggyőződtek őszinte békeakaratom felől, és felhagytak az örökösen
fenyegető cselszövésekkel az oszmánok ellen. Hiszen te magad is tudod, és
ugyan ki ne tudná, hogy a görögöknek befolyásos védelmezőik vannak a
saját táboromban. Hasonlóképpen nekem is vannak megbízható barátaim
Konstantinápolyban, az udvarban és a szerzetesek között egyaránt.
Valamennyien csak békét akarunk, hogy elkerüljük a nyugati országok
beavatkozását egymás közötti baráti viszonyunkba.
      Konstantinápoly térképére mutattam, amely ki volt terítve mellette a
kövekre még evés közben is, és ezt kérdeztem: - Hát akkor miért van előtted
Konstantinápoly térképe?
      Ismét a fejét csóválta és nyájasan válaszolt, mint aki meg akar győzni
a saját butaságomról: - Konstantinápoly erős falaival minden idők
leghatalmasabb erődítménye. Miért ne tanulnék belőle, amikor magam is
erődítményt építek? Nem vagyok annyira büszke, hogy ne tanulhatnék a
keresztényektől, amint te is jól tudod. Ezért és csakis ezért kísér el engem
ilyen hűségesen ez a régi térkép.
      Úgy nézett rám, mint aki jól mulat az arckifejezésemen.
Emlékezetembe idéztem, hogyan tisztázta magát esküdözéssel, miután a
fürdőben megfojtatta a kisfiút, emlékezetembe idéztem a tizenhét éves görög
leány fejét, amitől a janicsárok is elborzadtak, és a szívem mélyén tudtam,
hogy ebben a könyörtelen férfiúban senki sem bízhat meg. De olyan
meggyőzően esküdözött, olyan feltétlen őszinteség kifejezésével a szemében,
hogy szemtől szembe mégis kénytelen voltam félig hinni benne.
Természetes emberi felfogóképességemet meghaladta, hogy egy ember ilyen
hidegvérűen esküdözhet és hazudhat. Arra gondoltam, hogy bizonyára
megváltozott, amióta uralkodó lett belőle és tapasztalta az útjában emelkedő
valamennyi nehézséget. A béke olyan szó, amelynek nem lehet ellenállni,
mivel magam is ebben reménykedem. Azzal, hogy tétovázásra késztetett,
már meg is nyert magának, és ezt észre is vette. Mosolyogva bólintott. -
Tedd, amit mondtam!
      Másnap mindjárt kora reggel, miután mindenki felemelkedett az
imádkozásból és munkába indult, a kikötőpartra mentem, és egy lovat
béreltem, hogy Konstantinápolyba lovagoljak. Néhány fiatal eunuch elkísért,
és semmi bajom sem lett belőle, hogy török ruhát öltöttem magamra, mert
Konstantinápoly lakosai tisztelték a törököket és udvariasabbak voltak
hozzájuk, mint a latinokhoz. Sőt a törököktől méltányosabb fizetséget kértek
az evezésért és az árucikkekért, mint a latinoktól. Miután tapasztalták, hogy
beszélek görögül, már a kapunál több görög verődött össze a paripáink
körül, hogy a szolgálataikat felajánlják nekünk. Fogták a lovam kantárát, és
egymással versengve bizonygatták, hogy a törököket jobban kedvelik a
latinoknál. Az unióra hajló pátriárkát is leváltották, és inkább megvannak
pátriárka nélkül, semhogy elfogadják a Szentlélek kettős eredetét. Fogdosták
az eunuchok finom ruháját, és magasztalták a szultán igazságosságát, hogy
visszatartotta a csapatait a görögök vetéseinek és szőlőinek a letaposásától,
hogy megtiltotta a fosztogatást, és hogy jó árat fizetett a megvásárolt
élelmiszerekért. - Elhisszük, hogy a szultán jó barátként jött és nem
ellenségként - mondták. - A táborban nagyobb rendet tart, mint mi az
utcáinkon. A sors rendelése, hogy szomszédokként éljünk egymás mellett a
törökökkel, és mi jó szomszédoknak akarunk bizonyulni.
      Ilyen hízelgően beszéltek Mohamed szultánról, és egy hosszú szakállú
szerzetes is csatlakozott hozzájuk, aki azt mondta, hogy a görögök hálával
tartoznak Mohamed szultánnak, mivel az egész birodalomban szabad
vallásgyakorlatot engedélyezett a keresztényeknek, és e tekintetben
türelmesebb volt a görögök saját császáránál, aki kedvezett az eretnek
latinoknak.
      De amint továbblovagoltam a drinápolyi kaputól a városon át vezető
hosszú úton, nem az ő szavaikra gondoltam. Tizenöt évvel korábbi
konstantinápolyi érkezésemre gondoltam, meg arra, hogy azóta minden
mennyire megváltozott. Lent az Aranyszarv partján láttam a Blachernai
paloták és a kertek falait, elhaladtam az Apostolok templomának szent
kupolája mellett, láttam a Hippodrom romjait, és megállítottam paripámat
az oszlopokkal körülvett téren a hatalmas Szófia-templom előtt. Külsőleg
semmi változás nem történt a városban. Még mindig ott volt a korától
megroggyant, szürkén düledező épület, amelyben annak idején a
könyvesbolt volt. Azon tűnődtem, Anna vajon talán kolostorba vonult-e
vagy pedig férjhez ment valamelyik egyszerű göröghöz? Vajon él-e még az
apja, vagy pedig meghalt? De nem éreztem vágyat, hogy kérdezősködjem.
Ifjúságom tudásvágya kihunyt. Harminchárom éves voltam, a legszebb
férfikorban, de nem volt bennem reménység, és ezért az életemnek sem volt
semmilyen tudatos célja. Körülöttem a többieknek, a vargáknak és a
halárusoknak, a pénzváltóknak és a teherhordóknak volt reménységük, sőt
még a moszlimoknak is, mert ők hittek.
      A paripámat megállítva hosszasan néztem a templom mérhetetlenül
nagy kupolájára, amely a városon kívülről és Ázsia partjairól is messziről
látszott. Arra gondoltam, hogy ez a legnagyobb, amit ember valaha is épített
Isten dicsőségére, ez a világ csodája. A föld is megrendülne és a kupola a
hódító fejére omlana, ha egy török valaha is belépne ebbe a templomba. De
látva, hogy kíváncsian nézegetjük a templomot, futva jött elénk egy
szerzetes, és felajánlotta, hogy szerény ajándék ellenében megmutatja
nekünk a templom valamennyi csodálatos látványosságát. Az eunuchok
követték, miután megállapodtunk, hol és mikor találkozunk, hogy együtt
lovagoljunk vissza a táborba.
      Lelovagoltam a hadikikötőbe, és az öntöde mellett megtaláltam az
ágyúöntő Orbán lakását. Széles vállú, erősnek és egyszerűnek látszó férfiú
volt, és egy kissé ittas, mivel tétlenül töltötte az időt. Nyomban
megerősítette, hogy nincs munkája, és elégedetlen azzal a hitvány bérrel,
amit a görögök fizetnek neki, elégedetlen a szállásával és általában a
görögökkel. - A görögök sokat ígérnek, de a végén ígéreteiknek a felét vagy
még annál is többet lealkudnak - panaszkodott. - Hamis ígéretekkel
csábítottak ide Magyarországról a császár szolgálatába. Bármilyen nagy
ágyút tudnék önteni, de a görögöknek nincs elég pénzük fémre, és azt
mondják, hogy semmi hasznuk sem lenne ekkora nagy ágyúkból, meg hogy
egy ilyen ágyú megtöltéséhez csupán a lőpor többe kerül, mint amennyit
nekik módjukban áll költeni rá. Ezenkívül vannak tudósaik, akik papiroson
tollal bizonygatják, hogy a legnagyobb ágyúk felrobbannak, amikor
elsülnek, vagy hogy nem képesek kiröpíteni a lövedéket, hanem a kilövéskor
csak maguk elé ejtik az ágyúgolyót. Én erről semmit sem tudok, mert nem
vagyok ágyúmester, és semmit sem tudok az ágyúk lőtávolságáról és célzási
pontosságáról. Én csak egy öntőmester vagyok, de mint öntőmester a
legkiválóbb a világon. Ezenkívül igaz keresztény vagyok, és bizonyára a
törökök is jobban bánnának velem, mint ezek az átkozott görög eretnekek. A
mesterlegényeim is átkot kiáltanak rám, amikor másként vetek keresztet,
mint ők.
      De elkeseredettségétől és ittasságától függetlenül csúnyán megijedt, és
kezdte hányni magára a keresztet, amikor azt mondtam, hogy Mohamed
szultán a színe elé szólítja, hogy jó feltételeket kínáljon neki, ha a
szolgálatába áll. - Ezt a dolgot alaposan fontolóra kell venni - mondta. -
Ilyen komoly esetben semmiképpen nem szeretnék elhamarkodottan
dönteni. - Egyszerű arca hirtelen felragyogott, fütyörészni kezdett, és így
folytatta: - Ha ezt elmondom a görögöknek, akkor talán felemelik a béremet.
Már a hitetlenekhez is eljutott a hírem, hát ilyet még nem hallottam!
      Az én szememben tanulatlan és ostoba embernek tűnt, aki túl sokat
képzelt magáról. Ha egyszer a görögök tudósai és az ágyúkhoz értő stratégái
értéktelennek tartották a képességeit, akkor aligha válhat a görögök kárára,
ha átáll a szultán szolgálatába. Megkönnyebbült szívvel ezt mondtam: -
Mohamed szultán bőkezű, amikor jó szolgálatokat jutalmaz, de szigorúbb,
mint hiszed, azokkal, akik nem képesek teljesíteni az ő kívánságait vagy a
saját ígéreteiket. Ha egy kicsit is kételkedsz a képességeidben, okosabb lesz
Konstantinápolyban maradnod, mert ha az ágyúid használhatatlannak
bizonyulnak, ő karóba húzat vagy lenyakaztat téged.
      Ő riadtan megérintette vastag nyakát, és így felelt: - A görögök hamis
gyanakvásukkal nagy csorbát ejtettek a jóhíremen és mesterségbeli
tudásomon. Csupán azért szeretném megönteni a legnagyobb ágyút, amit
valaha is látott a világ, hogy megmutassam nekik, mire vagyok képes. A
görögök ugyanolyan eretnekek, mint a törökök, és ugyanabba a pokolba
jutnak, ha nem rosszabb helyre. Ezért, ha a törökök szolgálatába állok, talán
nem követek el nagyobb bűnt, mintha a görögöket szolgálnám. De a
szülőföldemen, Magyarországon azt mesélték, hogy a törökök a csecsemőket
is megölik, emberhúst esznek, és pokoli vágyukban korától és nemétől
függetlenül mindenkit megerőszakolnak, aki a kezükbe kerül, és utána még
meg is mosakszanak. Megtarthatom-e egyáltalán keresztény hitemet
közöttük? A szultánnak legalább kétszeres bért kellene fizetnie nekem, hogy
egyáltalán fontolóra vegyem, átállok-e az ő szolgálatába vagy sem.
      Azt mondtam, hogy mindent úgy tisztázhatna a legjobban, ha maga
menne el a szultán táborába, és igyekezne a színe elé jutni. Én a magam
részéről elmondtam, hogy az oszmánok között tanultabb és udvariasabb
férfiakat találtam, mint a kereszténység országaiban, mivel az ő Istenük előtt
a szúnyog és az elefánt erénye ugyanannyit nyom a mérlegen. Ő álmélkodva
kérdezte, hogy valóban vannak elefántok is a szultán táborában. Szeretett
volna egy ilyen fenevadat látni, mert eddig még sosem látott elefántot.
Rájöttem, hogy fölösleges tovább beszélgetnem vele, és búcsút vettem tőle,
biztatva, hogy tartsa észben a szultán ajánlatát.
      Miután elváltam tőle, a Márvány-tenger partján emelkedő falhoz
lovagoltam az üresen álló régi palota közelébe, és megkerestem azt a
tornyot, amelyben a görögök a török Orhán herceget tartották fogságban. Az
őrök beengedtek, miután pénzt adtam nekik és miután megvizsgáltak, hogy
nincs-e elrejtve fegyver a ruhám alatt. Orhán herceg török szolgái és
eunuchjai sokkal csökönyösebbek voltak, de végül győzött Orhán
kíváncsisága, és a színe elé bocsátott, ám a szolgák egész idő alatt lefogva
tartották mind a két karomat, mialatt ő hozzám beszélt. Békés, lusta és
kényelemszerető, már középkorú férfiú volt, kerek, puha arcában sötét,
töprengő szemmel.
      - Bocsásd meg ezeket az elővigyázatossági rendszabályokat - mondta.
- Oly sokszor akartak már megmérgezni engem, és annyi orgyilkost
küldtek, hogy az életemre törjön, hogy nagyon szeretnék vigyázni magamra,
tudván, hogy urunk, a szultán táborából jöttél. Ő küldött talán, és hajlandó
lesz végre megfizetni a jogos járadékomat? Nézz körül, hogy a saját
szemeddel lásd és elmondhasd, milyen nyomorúságban kell élnie a saját vér
szerinti unokabátyjának a görögök szegénysége és fukarsága miatt. Nem
tudom megérteni, miért késnek az egyezményben és esküvel megerősített
összegek, és hamarosan kénytelen leszek arra gyanakodni, hogy ő csak
ürügyeket keres, hogy mentesüljön a fizetés alól, és ennek megfelelően jár el.
Ezt mondd meg neki.
      Körülnéztem, és úgy láttam, a kényelméhez semmi sem hiányzott. A
szobát drága szőnyegek és puha vánkosok díszítették, és a torony nyitott
ablakaiból a lehető legcsodálatosabb kilátás nyílt a nyári hőségben
fodrozódó tengerre. Kövér és jól táplált volt, és drága ruhákba öltözött.
      - Engem senki sem küldött - szóltam. - Puszta kíváncsiságból látni
akartam azt az egyetlen férfiút, akit a görögök szabadon bocsáthatnak, hogy
versenyre keljen a hatalomért Mohameddel, és akinek a puszta neve a kellő
pillanatban két katonai táborra szakíthatja a birodalmat.
      - Hát vannak barátaim a táborban? - kérdezte lelkendezve. -
Beszélnek-e rólam? Talán titkos barátaim küldtek téged a színem elé?
Mondd hát szaporán, mi járatban vagy?
      - A barátaidról nem tudok - feleltem. - De ha akarsz valamit, azonnal
tedd meg. Ha egyszer Mohamed szultán meghódítja Konstantinápolyt, egy
rézgarast sem ér többé az életed. Ezt bizonyára tudod.
      Kitört belőle a nevetés, kezével a térdét csapkodta, és felkiáltott: -
Aha, hát ezt akarja! Tehát megpróbál kicsalogatni ezek közül a biztonságos
falak közül, hogy a kezébe kerítsen és megölessen. Nem, ennyire ostoba nem
vagyok. Mint a görögök foglya jól érzem magam és teljes biztonságban
vagyok, s puszta ittlétem kezeskedik Konstantinápoly biztonságáért. Ő
sohasem merne háborút indítani, amíg én itt vagyok és életben vagyok.
Ezért hitványság és szemérmetlenség, hogy a görögök ilyen rosszul bánnak
velem.
      - Hát akkor isten veled! - köszöntem el. - Csak látni akartalak.
Láttalak, és elmondhatom, hogy benned nincs meg sem az akarat, sem a
bátorság, hogy szerencsét próbálj.
      Ő még jobban nevetett, és felkiáltott: - Pontosan így van! Ezt meséld
el neki, és kérd fel, hogy fizesse meg, amivel nekem tartozik. Nem,
ingerléssel csak egy ostobább embert csalhatsz kelepcébe, de engem nem.
      Így a saját szememmel győződtem meg róla, hogy még Orhán sem
hitte el, hogy Mohamed veszélyessé válhat Konstantinápoly számára.
Eszembe jutott Mohamed esküje, és megint kétkedni kezdtem. Mi okom volt
az aggodalomra és arra, hogy kísérteteket lássak fényes nappal, ha egyszer
nálam bölcsebb és ravaszabb emberek, minden politikai cselszövést ismerő
férfiak másként értékelik a dolgokat, mint én? De a szívemben nyugtalanság
lappangott. Ezért a visszavezető úton a Blachernai palotához lovagoltam, és
a császári őrök készségesen beengedtek, mivel a ruhám alapján töröknek
néztek. Phrantzész után kezdtem tudakozódni, s miután jelentették neki,
hogy Mohamed szultán keresztény kutyagondozója szeretne beszélni vele,
késedelem nélkül fogadott, a legnagyobb és a legkifinomultabb
udvariasságot tanúsítva irántam. Tizenöt év alatt nagyon megöregedett,
arcát mély barázdák szabdalták, és lefogyott, mintha valamilyen belső
kórságban szenvedett volna. Tapasztalt udvaronctekintete ismerősnek
találta az arcomat, noha azonnal nem emlékezett rá, hol és mikor
találkoztunk. Miután emlékeztettem hajóutunkra Krétától
Konstantinápolyig, felragyogott az arca és megölelt, de aztán megdöbbent és
gyanakodva nézegette török öltözékemet. Elmondtam, hogy Cesarini
bíboros szolgálatában álltam mint a titkára, és a várnai csatában a törökök
rabszolgája lettem. Mialatt beszéltem, ő egyre zavartabbnak tűnt, és végül
így szólt:
      - Sajnos a legjobb akarattal sem segíthetek rajtad. A jelenlegi
körülmények között a legkisebb okot sem merjük szolgáltatni a szultánnak
az elégedetlenségre. Egy egyezmény arra kötelez bennünket, hogy
szolgáltassuk vissza a szökött rabszolgákat. És magad is beláthatod, hogy az
udvarban betöltött méltóságom miatt mindenkinek szálka vagyok a
szemében. Semmiképpen sem tehetem ki magamat kellemetlenségeknek,
még a régi barátság kedvéért sem. Inkább Galatában próbálkozz. Ott
megfordulnak talján és spanyol hajóskapitányok, akik olykor hajlandók az
elkobozás veszélyének és a nagy bírságoknak kitenni a hajójukat, ha jó árat
kapnak érte. Van pénzed?
      Azt feleltem, hogy a szultán kegyeit élvezve van elég pénzem szerény
szükségleteimre, de ő teljesen félreértette a szavaimat. Jószívű ember volt, a
két kezét zavartan egymáshoz dörgölte, és kényszeredetten így szólt: - Ha
valóban bajban vagy, kölcsönözhetek neked valami méltányos összeget. De
figyelmeztetlek, hogy azok a galatai kalózok és kalandorok elszedhetik a
pénzedet, és jutalom ellenében átadhatnak a szultánnak vagy más
országokban adhatnak el rabszolgának.
      - Meghat a barátságod, kegyelmes Phrantzész úr - mondtam. - De
egyáltalán nem szöktem meg a szultán rabságából, és talán nem is tervezek
szökést. Miután kiválasztottam az utamat, Isten rendelt az ő rabszolgájának,
és nem kívánok lázadozni Isten akarata ellen.
      Ő kissé távolabb húzódott tőlem, gyanakodva méregetett, és
szórakozottan, mint akinek másutt jár az esze, így szólt: - Krisztus és a szent
Istenanya áldjon meg és óvjon téged a jámborságodért. Mindannyiunknak
ott kell imádnunk Istent, ahova Ő állított bennünket. De hát akkor mi
dolgod van velem?
      - Ismerem uramat, Mohamedet - feleltem. - Heves természete,
nyugtalansága és kíméletlensége aggodalommal tölt el Konstantinápoly
jövőjét illetően. Ez az új Róma az egész kereszténység szent városa.
Keresztény hitünk itt találkozott Görögország bölcsességével, és a tudósok
itt aggatták Krisztusra a misztikus tudás szellős és csillogó öltözékét. Nem
szeretném, ha a béke hazug biztosítékaitól és hamis esküvésektől csábítva
Konstantinápoly és a császárod a vesztébe rohanna.
      De Phrantzész csak még jobban zavarba jött, az ajtóhoz ment, hogy
kikukucskáljon, és nyugtalanul tekintett maga körül, mint aki attól tart,
hogy kihallgatják. Kezét kérlelőn a karomra tette, és fennhangon így szólt: -
Nem értem, mit akarsz mondani. A szultánod és a császárom között a lehető
legjobb baráti viszony áll fenn, és nem szeretnénk alaptalan gyanakvással
megbántani a szultánt. Ő indulatos és gyanakvó természetű, és könnyen
haragra gerjed, mint minden ifjú. Ám világosan kifejezésre juttatta, hogy
bánja a féktelen szavakat, amelyeket olykor okkal vagy ok nélkül mondott a
görögökről, és kijelentette, hogy a világon épp elég meghódítandó terület
akad, nem szükséges neki a barátai városára áhítoznia. Ezért császárom
határozottan a kölcsönös bizalom és a béke politikáját választotta, és az
udvar meg az egyház is felsorakozott ennek támogatására. Hasonlóképpen
Konstantinápoly egész népe, az előkelőségek és az alacsonyabb rendűek is, a
csapszékek fiatal söpredékének a kivételével, amelynek nincs semmi
vesztenivalója és amely éppen ezért részeg fejjel badarságokat fecseg
összevissza a mi vesztünkre. De az ilyesféle zagyvaságokat egyetlen
értelmes embernek sem illik meghallgatnia. Ezért megtagadom, hogy
hallgassalak.
      Amikor észrevette, hogy elkedvtelenedem, békítően hozzáfűzte: -
Hiszen nem is ismerlek téged, és nem lehetek meggyőződve szándékaid
őszinteségéről. A szultánod környezetében is vannak szilaj ifjak, akik
szívesen kihasználnának bármilyen jelentéktelen összezördülést, hogy
türelmetlen urukat háborúra biztassák. Ám beszélj akár az angyalok
nyelvén, akkor sem hagyjuk magunkat olyasmire csábítani, amit a szultán
részünkről a bizalmatlanság vagy az ellenségeskedés jelének értelmezhetne.
      - Ebben az esetben semmi mondanivalóm sincs - jegyeztem meg. -
Valamennyien békét kívánunk, és a magam számára az lenne a legnagyobb
öröm, ha szívem nyugtalansága indokolatlannak bizonyulna. De mégis azt
hiszem, hogy a szultán sem veheti rossz néven, ha kijavíttatjátok és vízre
bocsátható állapotba hozzátok azokat a hajóitokat, amelyek a kikötőben
korhadoznak, és ha kissé tataroznátok falaitok bástyáit, még mielőtt a
vénségtől összeomlanának.
      Ő megkönnyebbült, hogy az egész vitatkozást befejeztem, és élénk
csevegésbe kezdett: - Az isten szerelmére, nem is sejted, milyen sokba kerül
egyetlen hadihajó felszerelése! Aztán meg a várnai csata előtt Johannész
császár az állam minden pénzét a külső falak tatarozására és újjáépítésére,
meg a sáncárok kiásására és a hozzá tartozó víztárolók kitisztítására költötte.
De mi hasznunk belőle? Az ő cimborálása a nyugati országokkal meg az a
végzetes uniós egyezmény csak a széthúzásra szoktatta népünket, és
elrontotta jó viszonyunkat a törökökkel. Magad is tudod, mi történt
Várnában, s történjék is bármi, ezt az adósságot törlesztjük.
      Rám pillantott, hangnemet váltott, és kérkedni kezdett: - Ezenkívül a
tatarozások után a falaink kiváló állapotban vannak, és nem is vagyunk
egészen szegények. Jövő tavasszal hajóra szállok, hogy Grúzia fejedelmének
a leányát hozzam el Bizánc baszilisszájául. Sejtheted, hogy ebből milyen
előnyök származnak, ha egészen bizalmasan elárulom neked, hogy a
fejedelem pusztán közvetítési ajándékként négy véggel ígért a legfinomabb
selyemből, ami már ott is ötszáz aranyba kerül végenként. Ezenkívül a
grúzok jobb keresztények, mint a hatalomra sóvárgó latinok, és olyan
katonák, hogy láttam ott egy férfiút, aki a kardjával könnyedén kettévágott
egy ökröt. Ha bennünket valamilyen veszély fenyegetne, elég fegyverest
kapnánk Grúziából a falaink védelmére, noha soha többé semmilyen veszély
nem fenyegethet, hiszen az oszmánok védelme alatt élünk, mint az ő
barátaik.
      Fölösleges lett volna elmondanom, hogy az erődítmény felépítése
után a szultán könnyen elsüllyeszt minden hajót, ami a Fekete-tenger felől
érkezik, mivel ezt ő maga is tudta. Ezért csupán ennyit mondtam: - A farkas
és a bárány barátsága a természet ritka szeszélye.
      De ő kifinomult udvaroncként csak mosolygott, és a mosolya kissé
dölyfös volt, és helyesbítőn ezt mondta: - Megfeledkezel arról, hogy az
ezeréves Bizáncról beszélsz, amely Hispániától Perzsiáig uralta a világot.
Inkább a fiatal, türelmetlen farkas és az öreg, tapasztalt oroszlán
barátságáról beszélj.
      - Fogatlan és a vénségtől vak oroszlán - mondtam. Pergamenszáraz
arca enyhén elpirult, de még mindig tudott mosolyogni. - Menj békével -
szólt. - Semmilyen sértés, semmilyen provokáció nem csábíthat bennünket
meggondolatlan tettekre vagy nyilatkozatokra. Tiszta a lelkiismeretünk, és a
tiszta lelkiismeret többet jelent minden falnál és erődítésnél.
      Mialatt ő ily szépen és őszintén, ám teljesen elvakultan beszélt, mintha
jelenést láttam volna, látásom végtelenné tágult. Egy pillanatra felülről
szemléltem egész eddigi életemet, a világ eseményeit és az emberek kicsiny
voltát, s mindezekben az eseményekben a test erejét. Sírgödör volt a világ, és
a sír világában csak a dúvad meg a féreg törvénye uralkodott, semmi más
nem létezett, úgyhogy a sír világa fölött csak olyan ember uralkodhatott, aki
a dúvad meg a féreg törvényeit vallotta és semmi mást. Mohamednek
bizonyára megvolt a maga látomása, mivel arra született és nevelkedett és
gyakorolta magát, hogy a sír világa fölött uralkodjék, és ennél többre nem
tartott igényt. Ezért neki a természet kényszeréből diadalmaskodnia kellett,
ahogyan a legerősebb és a legravaszabb állat is legyőzi a többieket. De
engem eltávolított tőle az a körülmény, hogy nem értettem meg, milyen
örömet vagy elégedettséget jelenthetett neki a halál világában aratott diadal.
      - Phrantzész - mondtam -, a halál világában csak a halál fegyvereivel
lehet harcolni, és ebben a harcban nincsenek győztesek, csupán vesztesek
vannak. Az az egyetlen eszköz, hogy mondjunk le mindenről, hogy
forduljunk el, és ne fejtsünk ki ellenállást a gonosszal szemben. A halál
világában nincs különbség jó és rossz között, hanem minden rossz. Más út
nincs, mint a teljes lemondás útja, de önerejéből egyetlen ember sem válhat
szentté.
      Ő megértőn bólintott, és így szólt: - Amíg élet van, addig remény is
van. Ne engedjük át magunkat a reménytelenség hatalmának. Az bűn.
      Így beszéltünk, mintha két külön világból valók lettünk volna, és
egyáltalán nem értettük meg egymást. Vagy látomásom hatalmában én talán
megértettem őt és bánkódtam miatta, de ő nem értett meg engem. Mégis
tovább próbálkoztam: - Csak a reménytelenségből fakadhat élet. A
reménytelenségben van Isten. A legmélyebb, a legszörnyűbb, a
legfeneketlenebb reménytelenségért kell imádkoznom, hogy rátaláljak
Istenre. Ezt csak most értem meg, és köszönetet mondok neked, hogy erre
megtanítottál.
      Könnyes szemmel megfordultam, hogy utamra menjek, de ő sietett
engesztelőn megérinteni kezével a karomat, nyugtalan szemmel nézett rám,
és ezt mondta: - A szorongás korában élünk, ez így megy évről évre.
Fiatalon könnyű gúnyosan mosolyogni és semmiben sem hinni, verssorok
szépségével, karénekkel és elmés filozófiával vigasztalódni. De amikor az
életkor és a szorongás növekszik, és törökök zárnak körbe bennünket, a
félelem halálbiztosan Istenhez hajt bennünket, úgyhogy az egész
kereszténységben nem találhatsz olyan várost, amelyben izzóbb hit lenne,
mint Konstantinápolyban ezekben az időkben. A gyermekek jövendőt
mondanak, a nők eleven szemükkel látják Krisztust a maga fényességében,
és a szerzetesek szent révületben prédikálnak, megtérítve a közönyösöket
meg a hitetleneket. Mindezek közepette még a legfelvilágosultabb és
leginkább kétkedő elme sem maradhat hideg. Sokan vagyunk férfiak, akik
azelőtt csak az ajkunkkal hittünk, de most összegyűlünk, bevalljuk a
bűneinket, és útmutatásért imádkozunk a nehéz államügyekben is. El sem
tudod képzelni, milyen kimondhatatlanul vigasztaló békesség lesz úrrá a
szívünkön, amikor a diplomáciai iskolázottság és a megfontolt számítások
helyett bizalommal Krisztusnak engedheted át a döntést. Ezért a szorongás
és a félelem korában talán boldogabb vagyok, mint a kétkedés napjaiban,
amikor még nem ismertem a félelmet. Nem, Isten nem engedheti meg
Konstantinápoly összeomlását, ebben feltétlenül hiszek, és ez a hitem nem
szégyenülhet meg, mert akkor maga Isten kerülne szégyenbe.
      Nem akartam hinni a fülemnek. - Tehát Konstantinápolyt istenként
imádod? - kérdeztem. - Te, a gondolkodó, a filozófiában jártas férfiú, az
életedet, a vagyonodat, a barátaidat, a városodat nem tudod különválasztani
Istentől?
      Ő csak szánakozva rázta a fejét, és ezt mondta: - Te latin vagy, és
sohasem fogsz megérteni bennünket, görögöket. Fölösleges újrakezdenünk a
vitát Isten szubsztanciájáról.
      Tehát barátságban váltunk el, de nem értettük meg egymást. Leverten
bandukoltam át a nyári lombos kerteken, és láttam, hogy a beomlott
szökőkutakban megnyálkásodott a víz. Az őrök, akik tisztelettel adóztak
török öltözékemnek, elővezették a lovamat, és a drinápolyi kapuhoz
lovagoltam. Volt még időm. Ezért senkitől sem akadályozva felmentem a
lépcsőn a toronyba, végigsétáltam a belső fal ormán, és láttam hatalmas,
bevehetetlen bástyáival az öreg falat, amely víztől vízig húzódott, ameddig
csak ellátott a szemem. Ezt falaival és alacsonyabb bástyáival egy újabb
erődítés védelmezte. De a falban repedések voltak, amelyekben bokrok
vertek gyökeret. A hatalmas sáncárokban itt-ott állt a víz, de a legnagyobb
része száraz volt, s ott az őrség katonái kis veteményes kerteket létesítettek.
A bástyákon kis rézágyúk és farönkökre erősített tűzcsövek voltak. Az őrök
felálltak, és tisztelettudóan köszöntöttek, amint elsétáltam mellettük.
Minden idők erődítési tudományának leghatalmasabb erőfitogtatása ezen a
forró nyári délutánon a legszomorúbb béke korszakát élte. Hosszú fű verte
fel a nagy fal ormát, és kecskék meg szamarak legelésztek rajta. De az egész
látszólagos béke és lanyhaság ellenére is éreztem, hogy ezek a falak
mérhetetlenül nagy erőt képviselnek. Most aludtak, de hirtelen
felébredhettek, hogy tüzet, köveket, dárdákat és nyílvesszőket okádjanak, és
a leghosszabb ostromlétrák is csak szalmaszálaknak tűnhettek, ha ezeknek a
falaknak a szédítő magasságához támasztották őket. Ezeréves birodalom
ereje és tapasztalatai szunnyadtak a lábam alatt. Miután néhány ezüstpénzt
adtam az őröknek, leereszkedtem a falról, és a kapunál már várt rám a két
eunuch. Az orcájuk kipirult, hangosan beszéltek, és nyilván ittak, bár erősen
illatozó édességet rágcsálva igyekeztek ezt eltitkolni. Jártak a
rabszolgapiacon is, és mesélték, sok szép leányt láttak, bár véleményük
szerint túlságosan magas volt az áruk. Álmélkodtak a görögök szegénységén
is, mivel a különböző országokból ideszállított rabszolgákon kívül a város
saját lakosai is kimentek alkudozni a rabszolga-kereskedőkkel, hogy a
gyermekeiket eladják rabszolgáknak. Miközben beszéltek, egymás közt
nevetgéltek, és olyan pillantásokat vetettek rám, mintha valamilyen
titokzatos dolog mulattatta volna őket. Míg megkerültük az Aranyszarvat, s
az édesvizű tócsákon átgázolva a dombokon keresztül visszalovagoltunk a
Boszporusz partjára, mégis sikerült kijózanodniuk, és ismét hallgatásba
burkolóztak.
      Miután a lovakat a hajcsárokra bíztuk, még az esti ima előtt időben a
táborba értünk. Az imádság után kihallgatásra mentem Mohamed
szultánhoz. Hosszasan megvárakoztatott. A csillagok kigyúltak, az ég
sötétkékre váltott, és a vizek fölött eljutott a fülembe a súlyos evezők hangja,
miután a tábor zajai elcsendesedtek. Végre Mohamed a színe elé hívatott.
Megfürdött és könnyű, drága ruhába öltözött. A sátor függönyei mögül a
zenészek halk zeneszóval szórakoztatták. Elmondtam neki, hogy
találkoztam Orbánnal, s azt is, hogy ő mit mondott nekem. Puha vánkosain
heverészve szórakozottan hallgatott, két kezét a feje alá téve, sárgás szemét
álmodozón félig behunyva. - Ülj mellém - mondta, mintha el akart volna
csábítani, noha túl öreg és szakállas voltam ahhoz, hogy elcsábítson.
      - Fiatal vagyok - mondta. - Huszonkét éves. Évszázadokkal ezelőtt az
ifjú Sándor éppen így heverészett a csillagos éjszakában ugyanennek a
víznek a partján. Minden tudományt és minden bűnös szenvedélyt ismert,
meghódította a világot, mindkét világrész istenévé nyilváníttatta magát és
meghalt, mielőtt álmainak a lángja kihunyt volna. Mondd, te kutyaápoló,
Indiát hódítsam meg vagy Európát? Ezen az éjszakán számomra minden
könnyű.
      - Mindened megvan, amit ember kívánhat - feleltem. - Puszta szavad
számtalan ember életét vagy halálát jelenti. Még ha egyre többet kérve
fárasztanád is a szívedet és meg is hódítanád az egész ismert és ismeretlen
világot, akkor sem tudnál meghódítani engem. És amikor kihuny majd
ifjúságod lángja, meg fog keseredni az örömöd, még akkor is, ha a sátradat a
csillagok között vernék fel.
      - Igen, igen, te csalfa emlékeztető - mondta. - Milyennek találtad
Orhán unokafivéremet? És miért nem hoztad el nekem a fejét, hogy az ezer
aranyra rászolgálj? És milyen cselt szőttél Konsztantinosz császár
tanácsadójával a Blachernai palotában?
      - Előtted semmi sem marad titokban - mondtam, megértve, hogy
kémeket küldött utánam, és kimondhatatlan megkönnyebbülés lett úrrá
rajtam, amikor felfogtam, hogy egy pillanat múlva már meghalhatok, és így
megszabadulhatok minden gyötrő gondolatomtól. Ösztönösen keresztbe
tettem a kezem, és éreztem, hogy mosoly ül ki arcomra. Hosszú ideje nem
tudtam mosolyogni. Ő az arcomat kémlelte, és csalódottan felsóhajtott: - Te
aztán bolond ember vagy, a legbolondabb, akivel valaha is találkoztam.
Ugyan mi örömöm lenne belőle, ha megölnélek, mikor magad vágysz a
halálra? Csak a gondolatmenetedet nem értem. Mit gondoltál, mi hasznod
lehet a figyelmeztetéseidből, és tényleg azt képzelted, hogy befolyásolhatod
az események menetét, ha egyszer sorjázni kezdtek? Nálam az akarat és a
kezdeményezés, ezért csak én uralkodom az események fölött, s az
események uralkodnak a többieken. Bármit tegyél is, te is csak az én
céljaimat szolgálod, mert az események uralkodnak fölötted, és nem te
uralkodsz az események fölött.
      Szomorúság fogott el, amikor rájöttem, hogy szándékában sincs
megbüntetni engem. Elmondtam hát neki, mit gondolok Orhán hercegről
meg hogy a görögök milyen politikát választottak Phrantzésszel együtt.
Végül ezt mondtam: - Most már belátom, hogy tévedtem, amikor a halál
világának az ügyeibe próbáltam beleavatkozni. Ezt akkor értettem meg,
amikor Phrantzésszel beszéltem, s még jobban megértem most, amint dúvad
szemedet nézem. Amikor hatni akarok az eseményekre, csak az események
rabszolgájává szegődöm, elkötelezem magam és elvesztem a
szabadságomat, ahogyan te is elkötelezted magadat, s amikor a halál
világához kötötted magadat, elvesztetted a szabadságodat, miként bárki
más.
      Ő megdöbbenésében felpattant ültéből, s így kiáltott: - Tévedsz,
kedves kutyagondozóm. Amikor az akaratommal uralkodom az
eseményeken, az események fölé emelkedem, szabadabban, mint bármelyik
más ember. Csak az enyém a választás, és mindenki másnak engem kell
követnie. Neked is engem kell követned, és a parancsaimat teljesítve te is a
rabszolgámnak kötelezed el magadat.
      - Miért ne engedelmeskednék neked - feleltem -, hiszen minden
jelentéktelen, amit teszel, míg én el nem kötelezem irántuk magamat. De
honnan tudod, hogy választási szabadságod nem csak képzelgés-e, s te
elkerülhetetlenül követed az eseményeket, amelyek sorát már előtted
megszabták? Vagy ha ezt nem hiszed, akkor honnan tudod, hogy a
tudtodon kívül nem a csillagok gondolatai irányítják a te gondolataidat,
megkötve a te akaratodat?
      Ő rövid töprengés után így szólt: - Semmi kifogásom sincs ellene,
hogy a csillagok gondolatait gondoljam, ha egyszer uralom és az
akaratommal a hatalmamba kerítem mindazt, ami ezen a világon történik. A
szabadságomat nem köti meg semmilyen hit, előítélet, vágy, félelem vagy
remény, és előttem semmi sem szent, csak a saját akaratom és céljaim. Ez
tesz engem a világ urává, és amikor uralkodom, én vagyok a legszabadabb
ember a világon. Az egyetlen szabad ember.
      - Szabadságod a dúvad szabadsága - feleltem.
      Ő elgondolkodott és bólintott: - Pontosan így van. Szabadságom a
dúvad szabadsága.
      - Az én szabadságom nagyobb a te szabadságodnál - mondtam. - Ez
Isten szabadsága, mert engem semmi más nem köt, csak a bennem lévő
Isten.
      - Még egy szót és felvágatom a hasadat és kikotrom a koponyádat
kíváncsiságomban - nevetett fel bosszúsan -, hogy megtaláljam ezt a
szabadságodat meg ezt az Istent, akiről beszélsz.
      - Könyörületes tett lenne - mondtam. - Szabadságom szenvedés és
gyötrelem, és Isten nagyobb fájdalmat okoz nekem bármely testi
fájdalomnál. Szenvedésemet és kínomat mégsem cserélném el a te
szabadságodra és örömödre, noha nem éreztem örömet sem ifjúságomban,
sem férfi létem napjaiban, mert számomra az öröm is szenvedés volt.
      Az illatozó lámpa fényében ő engem nézett arányló szemével, drága
ruhájában, fiatalon és szépen, enyhén megcsóválta a fejét, és így szólt: -
Nagy Sándor a tanítómesterével, Arisztotelésszel furcsa állatokat,
növényeket és a természet minden szeszélyét összegyűjtötte. Én embereket
gyűjtök a mulattatásomra, különböző színű leányokat és fiúkat, minden
országból a legszebbeket. Van egy olyan hosszú szakállú aggastyánom,
akinek a dereka köré kell tekernie a szakállát. Van egy olyan férfi, akinek
mindkét lábán hat ujja van. De a legritkább természeti szeszély te vagy
számomra, kutyagondozóm. Igazi kincs vagy számomra, mert ráérő
pillanataimban rajtad próbálhatok ki mindent, ami az eszembe jut.
      - Mindkettőnket köt az ember tartozása, és ezt nem tudjuk leróni. De
kétféle ember van, építők és dervisek. Az építők önmagukon kívül találják
meg a céljukat. Ezért egy és ugyanazon dolog az építés meg a rombolás. A
dervisek a saját bensőjükben keresik a céljukat, egyesek úgy, hogy tudással
és filozófiával gyarapítják magukat, mígnem alaktalanná híznak, mások
egyre csak rostálják magukat, egészen az üresség határáig. Te építő vagy, én
dervis vagyok, de az ember tartozásától egyikünk sem szabadul meg.
      Ő ujjai hegyével kereszt irányban könnyedén végigsimította a
nyakamat, s így szólt: - Ó, ne vígy engem a kísértésbe!
      Két nappal később Orbán ágyúöntő eljött a városból, és a szultán
színe elé kéredzkedett. Felvitték az építők közé a magasra emelt fal ormára,
s ő tátott szájjal nézte a szultánt, aki köntösének ujját feltűrve állt, s
mészporos arcán veríték vájt barázdákat. A kövek dübörgése és az építők
lármája meg a kőművesek nyögései közepette kiabálva beszéltek egymással.
Mohamed szultán a Boszporuszra és átellenben az ázsiai parton emelkedő
erődítményre mutatott, és azt kérdezte, hiszi-e Orbán, hogy tud akkora
ágyúkat önteni, hogy azok lövedékei a legnagyobb hajót is elsüllyesszék,
amely engedély nélkül próbálna elhajózni az épülő erődítmény mellett.
Orbán a fejét vakargatta, alkudozni próbált, és azt felelte, hogy ez a béren
múlik. A szultán megkérdezte, mekkora bért akar, Orbán pedig hosszas
tétovázás után ígéretet tett, hogy megpróbálkozik vele, ha a szultán a
kétszeresét fizeti annak a bérnek, amit a görögöktől kap.
      - De nem szabad felakasztanod sem lenyakaztatnod engem, ha nem
sikerül - sietett hozzátenni. - Öntök én ágyúkat akkorákat, amekkorákat
csak akarsz, ha van elég pénzed fémre, sőt megöntöm a legnagyobb ágyút is,
amit valaha öntöttek ezen a világon. De nem kezeskedem érte, hogy
messzire repül a lövedék és milyen pontosan talál célba, mert ezt csak
kipróbálással lehet utólag tisztázni, és ebbe a dologba nem akarok
belekeveredni. Az ágyúval veszélyesebb lőni, mint ágyút önteni, bár
természetesen az öntésnél is nagy veszedelem forog fenn, ha az ember nem
érti a mesterségét. De az ágyúimmal olyan szörnyű dörgést és füstöt
biztosítok, hogy attól még a legnagyobb hajó is megretten és kiköt. Mint
nagy hadvezér, bizonyára tudod, hogy ágyúzáskor a borzadály és a felhők
rengése nagyobb annál a tényleges kárnál, amit az ágyú okoz.
      A szultánt elfogta a türelmetlenség, és így szólt: - A Prófétára, a
Koránra és a szent angyalokra esküszöm, hogy nem köttetlek fel és nem is
nyakaztatlak le, még akkor sem, ha a munkád eredménye csak vasmedve
lenne. Még kétszer annyi bért kapsz, mint amennyit kérsz, és ezenkívül
minden sikerült ágyúért a lövedék súlyának megfelelő külön jutalmat.
Agyúfémet már beszereztettem, és a galatai genovaiak még annyit
szállítanak, amennyire csak szükséged van. Kapsz téglát meg faszenet, és
száz, ötszáz vagy ezer rabszolgát, amennyit csak akarsz, ha munkához látsz
és nem késlekedsz.
      Orbán gyanakodva nézett rá, zavartan vonogatta szögletes vállát, és
ezt mondta: - Tudod-e, hogy miket beszélsz? Nem lenne jobb talán aludni
egyet rá vagy legalábbis enni, mielőtt olyan szörnyű összegekkel
dobálóznál, hogy még a gondolatától is elborzadok.
      De a szultán türelmetlenül megbökte az öklével, hogy menjen már, és
utasította a kincstárnokát, hogy fizessen ki neki ezer ezüst előleget. Miután
Orbán erősen kétkedve távozott, Mohamed haragosan nézett utána, és így
szólt: - Ez az ember lassú és ostoba, de semmi sem gátol engem abban, hogy
karóba húzassam, ha csalódást okoz nekem.
      Miután a zsák ezüstöt az ölébe vette, Orbán szemlátomást felélénkült,
kezdett figyelmesen szemlélődni, és ezt mondta: - Amit az apa megtakarít, a
fia eltékozolja, de lássuk, meddig futja az erszényéből. A fukar görögök
többször is megmértek minden font fémet, és minden garasról több
nyugtatványt kellett íratni nekik, és a rabszolgák élelmezési elszámolásából
mindig perpatvar keletkezett. De most úri módon élünk. Ha neki sietős a
dolga, én is tudom kapkodni a lábam és szórni az ő pénzét, mert a sietség
mindig többe kerül, mint a higgadt megfontolás.
      A szállítási nehézségek elkerülésére az erődítmény közelében a száraz
déli domboldalt választotta öntödéjének helyéül, és kezdett parancsokat
osztogatni, amelyek azt mutatták, hogy járatos a mesterségében. Már az első
öntőformájának a megtöltéséhez olyan sok viaszra volt szüksége, hogy
Galatában egyből felszökött a viasz ára, és talján, görög meg zsidó
kereskedők kezdtek rajzani körülötte, felajánlva a szolgálataikat, mivel
nyereséget szimatoltak. És ha egyszer munkához látott, Orbán nem kímélte
magát, sem a többieket, hanem éjjel-nappal dolgozott, és csak a szultán
kifejezett parancsára volt hajlandó tiszteletben tartani a törökök imaperceit,
miután a dervisek panaszkodtak rá. Építkezési területén kötéldarabbal a
kezében járkált, megadva a ritmust a rabszolgáknak, de minden szokással
ellentétben húst is követelt az élelmezésükre, úgyhogy a rabszolgák
kedvelték. Amikor a kemencéit rakták, saját kezűleg választott ki minden
téglát, hogy hibátlanok legyenek, és maga keverte az agyagot az
öntőformáihoz. Neki nem felelt meg az ágyúfém, amit készen kikeverve
kapott a szultántól, hanem ő maga akarta összekeverni a tiszta rezet meg az
ónt, hogy a lehető legszívósabb fémet nyerje. Más anyagokat is beszerzett az
ágyúfémhez, de a keverést szakmai titokként magának őrizte meg. És
vadászokat is küldött, hogy kígyókat gyűjtsenek az Ázsia felőli dombokról,
azt állítva, hogy minden húszfontnyi fémhez egy kígyó vérére van szüksége.
Ezek miatt a titkos ismeretei miatt jobban tisztelték a törökök, mint minden
más tudásáért.
      Az erődítménynél ugyanolyan szilaj ütemben folyt a munka a
felhőtlen nyári napok izzó hőségében is. A föld kiszáradt, mintha
felperzselték volna, és a lovak meg a szamarak hajcsárainak egyre távolabb
kellett legelőt keresniük. A tábor területe ekképpen nőttön-nőtt. Közeledett
az aratás ideje, de a janicsárok a lakossággal teljes egyetértésben őrizték a
görögök vetéseit, a szultán parancsára megakadályozván, hogy a lovak
letiporják. Konsztantinosz a maga részéről naponta a saját konyhájáról
küldött ételt a szultánnak s a nagyvezírnek, és hagyta, hogy a görögök
élelmiszereket árusítsanak a táborban, nehogy a törökök csábítást érezzenek
a görög vidék kifosztására.
      A félig kész bástyák már fenyegetőn magaslottak a húsz láb széles
falak szögletében, amikor Mohamed ezekkel a szavakkal fordult hozzám: -
Az erődítményem már kibírna egy ostromot, és kezdődik a görögök aratása.
- Szavai semmit sem jelentettek, de a kezében méztől ragadós édességet
tartott, s rám pillantva hagyta, hogy egy csepp méz a poros földre hulljék.
Nyomban egész légyfelhő vette körül.
      A következő napon nagy zűrzavar támadt a táborban, és azt mesélték,
hogy a görögök megtámadván a pásztorokat egyet meg is öltek közülük.
Társai végighordozták a táboron a véres testet, panaszos kiáltásokat
hallatva. Valamely félreértés vagy hanyagság folytán a kerteknél és a
mezőkön nem történt meg a janicsárok őrségváltása, és a ménes letiporta a
gabonaföldet. A görögök ütlegelték a lovakat, amiben a hajcsárok igyekeztek
megakadályozni őket, és az így támadt csetepatéban azt a fiatal hajcsárt egy
kővel fejbe verték. Mohamed éppen azon a napon vitette át magát a
Boszporuszon az ázsiai partra, és este sem tért vissza. A táborban egész
éjszaka suttogás és mozgás volt, s itt-ott kisebb csoportokban fegyveres
férfiak surrantak ki a táborból, hogy lesbe álljanak a görögök
szántóföldjeinél. Amikor jöttek a görögök sarlóval, hogy levágják a gabonát,
rájuk vetették magukat, és negyven férfit megöltek közülük. A csetepatéban
néhány török is életét vesztette.
      Mohamed nappal tért vissza kirándulásáról aranydíszes evezős
csónakján, baldachinja alatt szórakozottan a hűs vízbe lógatva a kezét. A
vezírek, elsőként Halil, elébe futottak a partra a szakállukat tépdesve, de a
janicsáraga és a hajcsáruk elöljárója is követte őket, bosszúért kiáltozva a
görögökre. Miután meghallgatta ellentmondó beszámolóikat, a szultán a
legnagyobb megdöbbenést mutatta, nyomban erős janicsáralakulatokat
rendelt ki a tábor őrzésére, és sietett igazságot szolgáltatni.
      - A csalárd és ellenséges érzületű görögök a hibásak - mondta
indulatosan. - A kárról senki sem tehet, de ahelyett hogy a színem elé
járultak volna panaszt emelni, és kárpótlást kérni letiport szántóföldeikért,
vérszomjas természetüket elárulva saját kezűleg akartak igazságot
szolgáltatni, és szörnyűmód megöltek egy ártatlan embert. Nem vádolhatom
a társait, hogy bosszút akartak állni érette, hanem megértem igazságos
érzéseiket. Negyven hitetlen élete valójában kis ár egy igazhitű életéért. De
mint uralkodónak meg kell büntetnem titeket, amiért felfordulást okoztatok.
Ezért megparancsolom, hogy mindenki, aki részt vett a csetepatéban,
mondjon el egymás után három szúrát. A görögök császárától azonban teljes
jóvátételt akarok követelni a hajcsárom életéért, és biztosítékokat, hogy ettől
kezdve féken tartja vérszomjas alattvalóit.
      De mégsem kellett magának beleavatkoznia az események folyásába,
mert a kő már akadálytalanul gördült tovább. A falvakból elmenekült
görögök a városba futottak, hogy a vérfürdőről beszámoljanak, és ott heves
felháborodás támadt a könnyen indulatba jövő görögök között. A törökök
eddigi békés magatartása több szájaskodót megtévesztett, és alábecsülték a
törökök erejét, a legharciasabbak meg a legbátrabbak pedig, miként
Konsztantinosz császár is, kezdettől fogva erőszakkal szerették volna
megakadályozni az erődítmény építését. A csapszékekben és a kikötői
semmittevők közt felbőszült szerzetesek kezdtek bosszút prédikálni a
törökökre, és a város kapuin hamarosan ezerfős fegyveres, lázongó
férficsapat hömpölygött kifelé, akik közül többen ittasak voltak. Teljesen
céltalan és véletlen azért mégsem volt ez az esztelen próbálkozás, bár később
nem sikerült tisztázni, kik terveitek ki és kik vezették, mert valamennyien
odavesztek. Nyilván azt hitték, hogy rajtaütéssel benyomulhatnak a táborba
és felgyújthatják. Legalábbis Orbán ágyúöntödéjében nagy károkat
okozhattak volna, úgyhogy egy hónapi munka ment volna veszendőbe, és
talán tönkrement volna az éppen olvadó, nagy mennyiségű fém is.
      De nem jutottak el a táborig, noha sikerült félreszorítaniuk az útjukból
a janicsárok előretolt őrszemeit. A kirobbant tusakodásban a janicsárok
kardjukkal a legtöbbjüket könnyen lekaszabolták, a megfutamodókat pedig
az utánuk lovagló szpáhik a szultán parancsára könyörtelenül megölték.
Miután a tábor védelmét megerősítette, a szultán kivezényelte a lovasságot,
hogy a falvakból meg a szántóföldekről űzzék el a görögöket, és az
erőszakos támadás megtorlásául gyújtsák fel a házaikat.
      Éjszaka a város körül mindenütt tüzek lángoltak, és a rémült
parasztok jószágukkal meg a gabonarakományukkal a városba hajtottak. A
városban és környékén teljes volt a zűrzavar, és teljes bizonyossággal senki
sem tudta, valójában mi is történik.
      Reggel Mohamed szultán mintha új ember lett volna. Az imától
felállva felkapta a fejét, a szeme izzott és sárgás arca elsötétült a
vértolulástól. Mintha a türelmetlenségtől aludni nem tudván egész éjjel csak
bort ivott volna. Keményen munkába küldte az építőket meg a
kőműveseket, a tábor őrzésére hadrendbe állíttatta a janicsárokat, összehívta
a dívánt, és megparancsolta, hogy vezessék elő a paripákat, hogy a vezírek
tanácskozását lóháton tartsák meg. Ennek hallatára a janicsárok lelkes
kiáltozásba kezdtek: - Allah! Allah! - De az öreg tanácsadók mind és Murad
szultán egykori barátai elkomorultak, Halil nagyvezír pedig a köntöse szélét
fogva járult Mohamed elé, kérlelve, hogy türtőztesse magát. Az oszmánok
szokása szerint a lóháton tartott díván azt jelentette, hogy háborúról és
békéről fognak tanácskozni.
      Amikor a lovakat elővezették, a többi vezír és parancsnok és a
kincstár elöljárói a szultán és Halil körül gyülekeztek. Halil ezt mondta: -
Megesküdtél a békére, és a görögök császára nem vétkes ebben a
zavargásban. Emlékezz rá, hogy a görögök atyád barátai, és ne feledkezz
meg róla, hogy egyetlen elhamarkodott döntés arra kényszerítheti a
görögöket, hogy újra a latinokhoz forduljanak segítségért. Birodalmad nem
bírja ki a kereszténység teljes súlyát, és a falaikon belül nem árthatsz a
görögöknek. Nincs értelme a hadiállapotnak, s csak a kereskedelmet meg a
baráti viszonyt teszi tönkre. Tartózkodj tehát bármely döntéstől, amíg a
görög császár, a barátunk nem küld hozzád tárgyaló küldöttséget, hogy
bocsánatot kérjen az alattvalói által okozott kellemetlen esemény miatt.
      Halk hangon beszélt, de Mohamed lovaglópálcájával hevesen
dörgölte a térdét, és nagy hangon felkiáltott: - Ezt az egészet sokszor
hallottam már. A szakálladra mondom, szemlátomást jobban kedveled a
görögöket, mint az oszmánokat, jobban szereted a hitetlen kutyákat, mint
Allahnak és prófétájának, Mohamednek a sugárzó dicsőségét. A görögök
békeakaratát leleplezte tegnap a tábor ellen indított váratlan támadásuk,
hajcsáraim megöléséről és lovaim bántalmazásáról nem is beszélve. A
görögök császára a keresztények politikáját folytatja, ami szerint a jobb
kéznek nem kell tudnia, mit tesz a bal. Ezt bizonyítja a támadás pontosan
kitervelt időpontja, amikor éppen ágyúkat kezdtem önteni, és amikor az
erődítményem még nincs védhető állapotban. De Allah a legjobb
védelmező, és Ő szégyent hozott a görögök cselszövéseire.
      Miközben beszélt, körülnézett, mintha várt volna valamire, és nekem
is úgy tűnt, hogy csak azért beszélt ily hosszasan, hogy az időt húzza. De
Halil ujjongva mutatott a víz felé, és felkiáltott: - Látod, a császári csónak a
parthoz evez, és kétségtelenül a görögök követeit hozza. Meg kell hallgatni
őket, mielőtt eredménytelen és veszedelmes háborúba sodornád a
birodalmat, ami egy ilyen csekélység miatt pusztulást hozhat az
oszmánokra. - A szakállát simogatta, és mosolyogva nézett körül. - Hát
nincs igazam? - kérdezte.
      Több aggastyán buzgón bólogatott, és Halil túlzott önbizalma azt
mutatta, hogy még mindig szilárdan bízik abban, hogy a békepárt erősebb a
háborús pártnál. De az ifjú Mohamed szája kegyetlen mosolyra húzódott, és
színlelt beletörődéssel ezt mondta: - Legyen meg az akaratod, és hallgassuk
meg, mi a császár követeinek a mondanivalója.
      De amikor a csónak a parthoz evezett, kiderült, hogy csak a
Blachernai palota konyhájának a csónakja, amellyel mindennap ételt hoztak
a szultán és a nagyvezír asztalára. A csónakból erősen verítékező és a
félelemtől szürke arcú eunuch szállt ki, az ölébe vette a súlyos kosarat, és
rogyadozó lábbal elindult, hogy a nagyvezír sátra felé vigye, ki akarván
kerülni bennünket. A ruházata rendetlen volt és az arcán ütések nyomai
látszottak, de az volt a legfurcsább és a leggyanúsabb, hogy a csónak
ugyanakkor már fordult is, hogy gyorsan visszaevezzen Galata felé, meg
sem várva őt, s a Boszporusz hajlata mögött el is tűnt a szemünk elől.
      Az öreg, ravasz Halil szemöldökét összevonva pillantott a szultánra,
és félelmében elszürkült az arca. De Mohamed úgy tett, mint aki
meglepődött, és így szólt: - Görög barátaid nyilván téged keresnek, Halil, és
nem engem. Hívd csak ide, hogy én is lássam, mi dolga van veled a császár
küldöttének, mivel kettőtök között bizonyára nincs semmi, amit előlem el
akarnál titkolni.
      - Erről semmit sem tudok, ez az ember csak a Blachernai konyhájának
az eunuchja. De a görögök császára feltehetőleg a jóindulatát tanúsítja azzal,
hogy továbbra is a saját konyhájáról küld nekem ételt, ahogyan neked is
küldött - felelte Halil.
      - A te helyedben, Halil, többé nem kóstolnám meg azt az ételt, amit a
görögök küldenek - intette Mohamed.
      De a csauszok a karjánál fogva már a szultán és Halil elé vezették az
eunuchot. Ő térdre rogyott, és kiejtette az öléből a kosarat, úgyhogy
valamennyien láttuk, hogy a kosárban szép zöld levelek közé rakva egy
ritka szép hal volt. Az eunuch rémülten Mohamedre pillantva ezekkel a
szavakkal fordult Halil felé: - Uram, a baszileusz küldi neked ezt a szép
halat a saját konyhájáról, hogy barátságát bizonyítsa neked, és hogy te is a
barátságodat bizonyítsd neki.
      Mohamed lehajolt, hogy a kopoltyújánál fogva a halat kiemelje a
kosárból, de olyan súlyos volt a hal, hogy mind a két kezével meg kellett
fognia. Úgy tett, mint aki nagyon megdöbbent, felemelte a halat, hogy
mindenki lássa, és felkiáltott: - Allahra, az egy igaz Istenre, ilyen súlyos
halat még sohasem fogtam a kezemben!
      A halat az egyik kezével a térdén tartva, előhúzta az övéből a tőrét, és
felhasította a hal hasát. Csilingelő áradatként a hal hasából több száz bizánci
aranypénz gurult egy kupacba a földre. Az eunuch reszketett félelmében,
lerítt róla, hogy bűnös, de Halil dadogva védekezett: - A megkövezett
sátánra, semmit sem tudok erről!
      A szultán megvetően elébe dobta a földre a halat, és így szólt: - Szedd
össze, ami a tied, Halil, hiszen megszolgáltad a béredet! Csak beszélj
továbbra is szépen és meggyőzően a görögök érdekében.
      A fejével intett a csauszoknak, akik a hóna alá nyúlva felemelték az
eunuchot, félrevitték, s mielőtt még ellenkezhetett vagy kiálthatott volna
karddal a fejét vették. Mohamed szultán hirtelen felpattant a lovára, és
dühösen így kiáltott: - Kövessenek azok, akik jobban szeretik az oszmánok
dicsőségét, mint a hitetlen görögöket! - A zabláját megrántva megfordította
drágán felszerszámozott paripáját és elvágtatott, a díván tagjai pedig
gyorsan a paripájukért kiáltottak és követték őt. A megdöbbenéstől
dermedten csak Halil maradt még egy pillanatig állva, és kezével a nyakát
tapogatta. De aztán vállat vonva így szólt: - Ezt szabad. Uram ravaszabb
nálam. - Takarékos emberként mindenesetre utasította a szolgáit, hogy
szedjék össze azt a nagy halom pénzt, elővezettette a paripáját, öregemberes
körülményeskedéssel felkapaszkodott a hátára, az elnémult és gyanakvó
sokaságon át a díván után poroszkált. De oly nagy tiszteletnek örvendett,
hogy még a távozása után sem merészelt senki egyetlen rossz szót sem
szólni róla, hanem egymásra pillantva minden előkelő férfiú ment a maga
dolgára.
      A díván tanácskozása nem tartott sokáig. Befejeztével Mohamed
szultán indulatos szavakkal megszégyenítő levelet mondott tollba
Konsztantinosz császárnak, a béke és a szerződések megszegésével és
védtelen törökök aljas legyilkolásával vádolta meg, és bejelentette, hogy
ettől kezdve hadban áll vele, és fegyveres erővel védi meg a táborát meg a
Boszporusz partján épülő erődítményét. Miközben a levelet mondta tollba,
rettenetes dörgés és robaj rázta meg az egész tábort, mert Orbán
buzogánnyal kiverte az öntőnyílások ékeit, és a folyékony fém az óriási
öntőformába folyt, útjában elégetve a viaszt. Ilyen nagy öntési feladatot
eddig még sohasem kíséreltek meg az oszmánok országában. Ezért a szultán
kifutott a sátrából, és a levél letisztázását és lepecsételését a nisandzsi
gondjaira bízta. A szörnyű dübörgés megrémítette az egész tábort, úgyhogy
az erődítmény bástyáin félbeszakadt a munka. Az egyik rabszolga leesett a
falról és a nyakát szegte, és egy egész sereg janicsár a földre vetette magát,
hogy imádkozzék.
      Orbán keze, arca és felsőteste tele volt perzselésekkel meg
hólyagokkal, és minden segéde messzire futott a kemencék mellől. De
figyelmesebb hallgatózás után, örömében mosolyra derült az arca, s a
dübörgéstől még mindig bedugult füllel üvöltve közölte, hogy az öntés
nyilvánvalóan sikerült, a forma nem hasadt szét és a kemencén sem
keletkeztek repedések. Már csupán három napig kellett várni, amíg a fém
kihűl, de ő időközben elő akarta készíteni a következő formát.
      A kemence és az egész föld a pokol borzalmas forróságát árasztotta
magából, de Mohamed félelem nélkül közelebb lépett, és amint abban a
felperzselt pusztaságban álltunk, miközben a legközelebb álló nézők
elborzadva még mindig több száz lépésnyire ácsorogtak, az ő arcán
félelmetes ujjongást láttam tükröződni, úgyhogy oly szép volt, mint egy
bukott angyal. Lábával a földet rugdosva így kiabált: - Te pokol, köpd ki
nekem a torkodból a világ legnagyobb ágyúját! Valami újra vágyom, és
Allah nevére a villámot is letépem az égről, hogy Konstantinápoly falait
ledöntsem.
      Amint így, a tömegtől távolabb álltunk, Halil kihasználta az alkalmat,
és a megperzselt földön óvatosan közeledett a szultánhoz. Mélyen fejet
hajtott, és így szólt: - Uram, megszégyenítettél a díván szeme előtt, és
tisztelem a bölcsességedet, de a tulajdon szívedben bizonyára nem
gyanakszol rám, hogy áruló lennék.
      Rám pillantott, mintha szerette volna, ha távozom, de Mohamed
nemtörődöm módon így szólt: - Vele ne törődj, ő csak az én emlékeztetőm.
De tagadod, hogy elfogadtál ajándékokat a görögöktől?
      - A méltóságom folytán természetesen kaptam ajándékokat a
görögöktől - felelte Halil -, hiszen a jobbodra emeltél engem, és senkinek
sem illik ajándék nélkül a színem elé járulnia. De készségesen átengedem
neked mindazt a pénzt, amit az évek folyamán a görögöktől kaptam, és
ennek a többszörösét költöttem a vagyonomból az erődítményed part menti
bástyájára, hogy eleget tegyek az akaratodnak. Hiszen a te tulajdonod
mindenem, amim van, csupán kölcsön kaptam tőled. Ne gyanakodj hát,
hogy a pénz meg az ajándékok miatt beszéltem a görögök mellett. Jussanak
eszedbe mindazok a szolgálatok, amiket neked és előtted atyádnak tettem,
és lásd be, hogy én csak az oszmán birodalom érdekében beszélek, nehogy
fiatalságod meggondolatlanságában romlásba döntsd.
      Mohamed annyira felbőszült, hogy az arca felpuffadt, és így ordított:
- Nekem hatalmamban áll, hogy akkor kezdjek el és fejezzek be egy háborút,
amikor akarom. Tanulj a leckéből, amit ma kaptál tőlem, és ne beszélj többé
erről a kérdésről. Különben arra ingerelsz, hogy megragadjam az ősz
szakálladat, és lecibáljam a fejed a válladról, és ezért engem vajmi kevesen
rónának meg, miután látták, mi történt ma reggel.
      De Halil is dühbe gurult, úgyhogy reszketni kezdett a feje. - Az a
konyhai csónak tegnap került a kezed közé, és a csauszok egész éjszaka
kínozták az eunuchot, hogy alávesse magát az akaratodnak. A pénz, amit
bevarrattál a hal hasába, saját kincstáradból származik, és talán még azt a
görög halászt is megtalálnám, aki kifogta azt a halat. Engem nem csapsz be
és önmagadat sem, s nekem is van fülem, még ha nem hall is meg mindent,
de te sem hallasz meg mindent, noha hallani véled.
      Mohamed fürkészőn méregette, és bizonyára sejtette, hogy Halil a
rangja meg a tapasztalatai jóvoltából még hatalmas erőkkel rendelkezik a
törökök körében. Miközben Halil indulatba jött, ő visszanyerte önuralmát,
hirtelen nyájasan elmosolyodott, kezét az öreg ember vállára tette, és
tréfásan megrázta. - Sohasem feledem el, Halil, az oszmánok országának tett
szolgálataidat - mondta kétértelműén. - Ez a tréfa maradjon köztünk, mert
rászolgáltál a figyelmeztetésre. Mindenesetre éppen elég tanú bizonyíthatja,
hogy nyáron a görögöktől súlyos ezüstedényeket kaptál, hogy szólj az
érdekükben. Még nem ismersz eléggé engem, és nem bízol bennem, Halil.
Különben azt is tudnád, hogy az oszmánok birodalmának a javát akarom.
      Csillogó szemmel, mereven nézte Halilt, szemrehányóan megcsóválta
a fejét, és így folytatta: - Bízz bennem, öreg! Talán csak figyelmeztetni
akarom a görögöket. Talán mégis meghagyom nekik a békét, ha elegendő
biztosítékot adnak, hogy többé nem zavarják az erődítési munkálatokat.
Előbb tanítsa meg őket a hadiállapot arra, hogy hol a helyük. Közöld csak
velük ezeket a szavaimat, ha akarod, nehogy felbuzduljanak, és
meggondolatlan tárgyalásokba kezdjenek a nyugati országokkal, hogy
Rómától kapjanak segítséget. Ebben az esetben ők maguk kényszerítenének
rá, hogy szétzúzzam őket. Aki megéri, majd meglátja, mi történik.
      Mereven Halilra nézve, megfontoltan megismételte: - Aki megéri. Ha
Allah úgy akarja, te is olyan sokáig élsz, hogy megláthatod, mi fog történni.
- Körülötte perzselten szaglott a föld, és a földből még szörnyebb hőség
áradt, mint az izzó égboltról. Halil mélyen meghajolt Mohamed előtt, és
lehajtott fejjel távozott.
      Hosszan néztem Mohamedet, minden kitágult bennem, és hirtelen
jelenésszerűen kettesben maradtam vele a pokol izzása és a holtra égett föld
kellős közepén. A sötétség komoran szép, félelmetes angyalává növekedett
szememben, akinek a gonosz tudása nagyobb az emberi tudásnál, de azért
mégsem éri el az isteni tudást. Az ajkam elhidegült, és olyan érzés lett úrrá
rajtam, mintha elszakadtam volna halandó testemtől. - Jusson eszedbe, hogy
csak ember vagy! - mondtam.
      - Honnan tudod, hogy csak ember vagyok? - gúnyolódott Mohamed,
s hirtelen az erejére ébredt férfi büszke nevetése szakadt fel belőle. - Honnan
tudod, emlékeztetőm?! - kiáltotta, és a föld izzott és égésszagot árasztott a
lába alatt.
VIII
      Miután Mohamed hadüzenetét megkapta, Konsztantinosz császár
bezáratta Konstantinápoly kapuit és minden törököt elfogatott, aki a városba
jött, rémült tanácsadóinak a tiltakozásával mit sem törődve. A görögök
falvait feldúlták és lakosaikat megölték ugyan, de még a törökök sem
tartották lehetségesnek, hogy valódi háború törjön ki. Az udvar több
semmittevője ment a városba bevásárolni, és megbámulni a város
látványosságait, s ugyanígy egész sereg görög kereskedő is szokása szerint
elment a táborba, hogy élelmiszereket áruljon. Így telt el három nap. Az
erődítményen folytatódott a lázas munka, és Orbán hozzáfogott egy újabb
ágyú öntéséhez, miközben arra várt, hogy az első kihűljön. Külsőleg minden
békésnek tűnt. A harmadik napon Konsztantinosz szabadon engedte az
elfogott törököket, és követeket küldött Mohamedhez, megmagyarázván,
hogy csupán a béke többszöri megsértése miatt záratta be a városkapukat,
de a maga részéről a béke és a barátság fennmaradását kívánja.
      - De - figyelmeztetett követei által - ha Isten nem ad békevágyat a
szívedbe, akkor Isten oltalmára bízom magam, és megvédem a városomat
meg a lakóit, amíg az erőmből futja.
      Mohamed a maga részéről a követek tudomására hozta, hogy e
szavakat a görögök hadüzenetének tekinti. - Allah a tanúm rá - mondta -,
hogy őszintén és becsületesen akartam a békét, és a béke megőrzésére
törekedtem. Belefáradtam a görögök képmutató álnokságába. A császár
egész nyáron át gabonát halmozott fel a városban. Itt az ideje, hogy levegye
végre az álarcát, és az egész világnak megmutassa vérszomjas ábrázatát.
Táboromban az oszmánok kiontott vére bizonyítja, hogy ennek a háborúnak
császárotok az oka. Jussanak az eszébe hitének szavai: ki kardot fog, kard
által vész el. Allah legyen a döntőbírónk, és tegyen bizonyságot a kard, hogy
kettőnk közül kinek van igaza.
      A görög követek szörnyülködve kiáltozták, hogy teljesen félreértette
az üzenetüket, de ő hevesen felpattant a trónusáról, toporzékolva rájuk
kiáltott, hogy hallgassanak el, és megparancsolta, hogy korbáccsal kergessék
ki őket a táborból. Elagyabugyálva és sebekkel borítva tértek vissza
városukba a görög főrendiek, s ezzel Mohamed elvette a kedvüket a
tárgyalások folytatásától, amelyek alátámaszthatták volna a békepárt öreg
vezéreinek az érveléseit a háború ellen.
      Az óriási ágyút, amit Orbán öntött, kivontatták, és az erődítmény
tenger felőli bástyáján szerelték fel, amely bástya építési költségeit Halilnak
kellett fedeznie. Az ágyú torkába be tudott mászni egy férfi, és ötszáz fontos
kőgolyókat lehetett kilőni belőle. Az első lövéstől megrendült a föld, és a
dörgés elhallatszott Konstantinápolyig. A lövedék a Boszporusz Ázsia felőli
partjának a közelébe repült, és szörnyű nagy vízoszlopot csapott fel.
      Augusztus vége felé elkészült az erődítmény, s csak a tornyok
tetejéről hiányzott még az ólomborítás. A szultán helyőrséget vezényelt az
erődítménybe, összegyűjtötte a lovasságát, és Konstantinápoly felé lovagolt.
Lovasságának védelmében nyíltávolságnyira közelítette meg a falakat, és az
Aranyszarvtól a Márvány-tengerig lovagolt, hosszú percekre meg-megállva,
hogy szemügyre vegye a falakat, a bástyákat és a kapukat, összehasonlítva
ezeket a rajzaival meg a térképeivel és feljegyzéseket diktálva róluk. Olyan
közel mentünk a falakhoz, hogy láttuk a tornyokból figyelő őrök arcát. De a
görögök egyetlen lövést sem adtak le, nehogy felbőszítsék a szultánt. Ám a
vastag falak önmagukért beszéltek. Hegymagasan emelkedtek előttünk, és a
falakat védelmező sáncárok most tele volt a város ciszternáiból beleengedett
sötét vízzel. A szultán leglelkesebb követői is elkomorultak, amint azokat az
óriás falakat szemlélték, a világ csodáját, amit az évszázadok folyamán senki
sem volt képes lerombolni.
      Estefelé Mohamed a színe elé hívatta Orbánt, és így szólt: - Az ágyúk,
amiket öntöttél, képesek elsüllyeszteni a legnagyobb hajót is, amelyik vám
fizetése nélkül akarna végighajózni a Boszporuszon. De még ezek is
túlságosan kicsik. Tudnál-e akkora ágyút önteni, ami ezeket a falakat a
földre döntené?
      A siker Orbán fejébe szállt. Bizakodva nézte a lenyugvó naptól
bearanyozott falakat, és így válaszolt: - Ha eleget fizetsz nekem, öntök én
neked akkora ágyút, amelyik még Bábel falait is porrá zúzná.
      Ekkor Mohamed külön testőrséget rendelt mellé, amelynek a
parancsnoka a saját fejével felelt érte, és kíséret nélkül ezentúl egyetlen
lépést sem tehetett. Ezt Orbán nagy dicsőségnek tartotta, de miután a
messzeségbe nézett Konstantinápoly felé, bánatosan így szólt: - Ha a császár
legalább negyedannyit fizetett volna, mint ez a pazarló ifjú, sohasem kellett
volna otthagynom Konstantinápolyt.
      Mielőtt visszatért volna Drinápolyba, Mohamed kegyeskedett fogadni
a pérai genovai kereskedők küldöttségét. Ők emlékeztették azokra a jó
szolgálatokra, amelyeket a nyár folyamán tettek neki, és bizonygatták, hogy
a küszöbönálló háborúban a feltétlen semlegességhez fogják tartani
magukat. Mohamed készségesen megígérte nekik, hogy tiszteletben tartja
kereskedelmi jogaikat, és kijelentette, hogy velük szemben nincs semmiféle
követelése s nézeteltérése sincs velük.
      De miután befejezte az erődítményét és felszerelte, s miután tüntetően
ellovagolt Konstantinápoly falai előtt, Mohamed szélnek eresztette a
hadseregét, mintha elérte volna a célját, ő maga pedig átköltözött a Fekete-
tenger partvidékére, hogy békésen vadászgasson. Ott kapta az üzenetet,
hogy Orbán ágyúi az első lövéssel elsüllyesztettek egy nagy velencei hajót,
amely árpával megrakva akart végighajózni a Boszporuszon, nem húzta be a
vitorláit, és nem járult hozzá, hogy átvizsgálják. A kőlövedékek
szalmaszálként törték el a legerősebb hajópallókat is. Az erődítmény
parancsnoka csónakot küldött a vízre, és a törökök kimentették a hajó
kapitányát, egy bizonyos velencei Antonio Rizzót, az íródeákját és néhány
tucat tengerészt. Amikor a szultán elé vitték őket, Rizzo nagy hajójának
elvesztése miatti bánatában őrjöngve a szakállát tépdeste és Velence tengeri
hatalmával fenyegette a szultánt.
      Mohamed kegyetlen mosollyal méregette, és így szólt: - Allah
könyörületes és irgalmas. Az erődítményem előtt a Boszporuszon várhatod
meg szülőfölded hadihajóinak az érkezését.
      A fiatal íródeákot a szolgálatában tartotta és eunuchhá heréltette. A
kapitányt és a tengerészeket visszaküldte az erődítménybe, jóllehet Velence
konstantinápolyi bailója gyorsan követet küldött, hogy Rizzót kiváltsa. A
parti dombon Rizzót elevenen karóba húzták, és körülötte tucatnyi
tengerészt kettébe hasították. A többi tengerészt Mohamed szabadon
elengedte, hogy elmeséljék Konstantinápolyban, mi történt. Amíg volt
Rizzóban élet, az a fékezhetetlen tengerész szörnyű átkokat ordítozott,
amelyek a vízen is áthallatszottak, míg egy janicsár a férfias bátorságát
tisztelve, oda nem ment éjjel, hogy agyonszúrja. Ám ettől kezdve a
Boszporuszon vitorlázó hajók kapitányai elhitték, hogy a szultán komolyan
veszi a dolgot, az erődítmény magasságában bevonták a vitorláikat,
hagyták, hogy átvizsgálják a hajójukat, és megfizették a szultán által
megszabott vámot. Csak az egyik genovai kereskedő színlelte a vitorlák
leeresztését és hagyta, hogy az erős áramlás elsodorja a hajóját az
erődítmény mellett az ágyúk lőtávolságán túlra.
      Eközben Konstantinápolyban lázas izgalom uralkodott. Az emberek
előjeleket láttak a viharokban és a vérszínű naplementékben, a szerzetesek
jóslatokat prédikáltak, azt mesélték, hogy a szentképek verítékeztek, és az
ikonok véres könnyeket ejtettek. Sokan átengedték magukat az ernyedt
reménytelenségnek, és semmilyen intézkedést sem foganatosítottak a jövő
érdekében, mivel szerintük úgysem lehetett megakadályozni azt, aminek be
kellett következnie. Mások viszont azzal a gondolattal vigasztalódtak, hogy
a szultán felhagy a háborúval, mivel a város környékén látszólag ismét béke
honolt. Ritkaságszámba mentek azok a gazdagok, akik a velencei és a
genovai hajókkal elmenekültek a városból. Az öreg udvaroncok elpuhult
ésszerűséggel arra biztattak, hogy mellőzni kell minden olyan intézkedést,
ami még jobban felingerelheti Mohamed szultánt. Azzal érveltek, hogy a
császár még egyszer megvásárolhatja a békét, ha engedményeket tesz. Az
ezeréves birodalom nem omolhat össze egy vakmerő ifjú terve miatt,
amelyeket a saját közvetlen köreiben is öreg, tapasztalt tanácsadók egész
sora ellenez.
      De ingadozó, lobbanékony, korától beteges, fanatikus és elpuhult
népétől körülvéve Konsztantinosz császár végre felhagyott minden
tétovázással, és határozottan cselekvéshez látott. Rómába küldte a követeit
Miklós pápához, hogy emlékeztesse a segélynyújtási egyezményre, amit
Jenő pápa idejében kötöttek Firenzében. Most, a legnagyobb baj pillanatában
a szerzetesek és az egész nép ellenkezésével nem törődve kihirdeti az uniót,
ha ez a nyugati országok segítségének az ára. Követeinek fel kellett
keresniük minden fejedelmet és uralkodót, segítséget kérve, és kijelentve,
hogy eljött a sorsdöntő pillanat. "Ha Konstantinápoly elesik, a törökök előtt
nyitva áll az út Itáliába, és Róma lesz a soron következő", hagyta meg a
követeinek, hogy mondják meg a pápának. Magyarországra is elküldte a
követeit, hogy arra kérje Hunyadit, szegje meg a törökökkel kötött
békeszerződést, és a határokon átkelve indítson támadást. Mindenekelőtt a
fivéreitől kért segítséget, akik Moreában uralkodtak.
      Élelmiszereket vásároltatott, gabonát és étolajat, ahonnan csak
beszerezhetett, és a császári kincstárt kiüríttette a falak tatarozására,
hajítógépek meg lőfegyverek vásárlására. A templomoknak és a
kolostoroknak elrendelte, hogy adják át ezüstből és aranyból készült szent
edényeiket a pénzverdének, megígérve, hogy ezek árának a négyszeresét
téríti vissza a háború után. Tétovázás nélkül összegyűjtette építőmestereivel
a városon kívüli temetőkből a sírköveket a falak javítására és megerősítésére.
"Rossz csillagzat alatt születtem, és nem sok szerencsém volt életemben",
mondta a mendemondák szerint. "De ez nem akadályoz abban, hogy az
utolsó leheletemig harcoljak városommal együtt, ha ez Isten akarata."
      Mohamednek pontos tudomása volt mindenről, ami
Konstantinápolyban történt, s titkos tudósítói még a nyugati országokban is
figyelték a görögök követeit és hiábavaló tárgyalásaikat a királyokkal meg a
fejedelmekkel. Miklós pápa csupán a hazájából az unió miatt száműzött és
Jenő pápa által bíborosi rangra emelt Izidor orosz érseket küldte
Konstantinápolyba, hogy kísérje figyelemmel az unió megvalósítását,
megígérve, hogy az unió megvalósítása után tavasszal felállít egy hajóhadat,
és segédcsapatokat küld Konstantinápolyba. Izidor novemberben meg is
érkezett Konstantinápolyba Leonardo mütilénéi érsekkel és a Khioszban
meg Mütilénében toborzott néhány száz íjásszal. Karácsony havában a
Szófia-templomban az ünnepi szentmisén végre felolvasták a tizenkét évig
pihentetett uniós egyezményt. Az istentisztelet celebrálásánál Izidor érsek
mellett ott állt Georgiosz pátriárka, akit a görögök leváltottak. Az udvari
előkelőségek némán és sápadt arccal vettek részt a szertartáson, amely a
pápa hatalmának rendelte alá az egyházukat és az ő lelkiismeretük ellenére
elismerte a Szentlélek kettős eredetét. De a templomot körülvették a
tömegek, amelyeket a szerzetesek tüzeltek fel, átkot és halált kiáltva a
hitehagyottakra, és pusztulást jövendölve a császárnak, aki elhagyta apáinak
hitét, hogy ezzel múlandó előnyökhöz jusson. Amikor az arisztokrácia
távozott a templomból, Notarasz nagyherceg tüntetőleg a templom elé állt,
és fennhangon ezt mondta: - Inkább a törökök turbánja, mint a pápa mitrája!
      Ez a jelmondat suttogásként terjedt el a nép körében, és ezt
ismételgette Georgiosz Szkholariosz, aki a Markosz Eugenikosztól örökölt
harag éltetőjévé vált, és visszavonult szerzetesnek a Pantokrátor-kolostorba,
hogy imádsággal és böjttel vezekeljen azért a bűnéért, hogy Firenzében
aláírta az uniós egyezményt. Szerzetesként a Gennadiosz nevet vette fel, és
rémítő jóslatokat prédikált a Konstantinápolyt fenyegető pusztulásról, míg
Konsztantinosz császár meg nem parancsolta, hogy maradjon a cellájában.
Csakhogy levelekkel és szószólók útján folyamatosan uszította a
szerzeteseket és a népet, az unió kihirdetése után pedig megátkozta a Szófia-
templomot, úgyhogy az üresen maradt az istentisztelet idején, s a nép
irtózva kerülte el még hatalmas kupolájának az árnyékát is.
      "Inkább a törökök turbánja, mint a pápa mitrája!", zúgta a nép
Konstantinápolyban, és a császár építőmesterei a saját zsebükbe
süllyesztették a falak tatarozására rendelkezésükre bocsátott pénz nagy
részét. Időközben az oszmánok valamennyi kikötőjében lázas sietséggel
építették a hadihajókat, Drinápolyban pedig Orbán előkészült minden idők
legnagyobb ágyújának az öntésére. Mohamed szemére nem jött többé álom,
hiába tologatta vánkosát ágya egyik oldaláról a másikra. Előfordult, hogy az
éj közepén talpra ugrott, és a színe elé hívatta ágyúmestereit, építőmestereit
és építészeit, hogy a Konstantinápoly falairól készített rajzokat
tanulmányozzák. Januárban visszatért az új palotájába Drinápolyba. Ötven
pár ökör vontatta a palota elé az ágyút, amit Orbán öntött. Abroncsokkal
óriási gerendákból épített talpra erősítették, a szultán pedig hírnököket
küldött, hogy a lakosságot figyelmeztessék a próbalövés dörrenésére,
nehogy az egész város pánikba essék.
      Három láb volt az ágyú torkolatának átmérője és kerek kőlövedékei
ezerötszáz fontot nyomtak. Mint öntödei munka minden idők csodája volt,
és Orbán elképzelése szerint napjában három lövést volt képes leadni. A
kezeléséhez ötven tüzérre volt szükség. A szultán udvarának minden
előkelőségét és tudósát összehívatta, hogy megnézzék az ágyú működését.
Óvatosságból Orbán felszólította a nézőket, hogy néhány száz lépésnyi
távolságra álljanak meg, keresztet vetett magára, egy hosszú rúd végére
erősített kanócra tüzet csiholt. A kanócot a lehető legtávolabbról dugta a
gyújtóserpenyő nyílásába. Az óriáságyú torkából mérhetetlenül nagy
tűzcsóva csapott ki és füstfelhő takarta el szemünk elől a palotát. Lábunk
alatt rengett a föld, és több néző elvágódott. A dörgéstől bedugult a fülünk,
és a városból jajveszékelés hallatszott. De a füst eloszlását meg sem várva
Mohamed megsarkantyúzta a dördüléstől megvadult paripáját, és a lövedék
nyomába száguldott. Mi futva követtük, és úgy ezerlépésnyire találtunk rá,
amint mereven nézte azt a hatlábnyi mély gödröt, amit a lövedék vájt,
amikor a földbe csapódott.
      Megparancsolta, hogy Orbánnak adjanak első osztályú díszkaftánt és
tízezer ezüstöt, és összehívatta a dívánt az ülésterembe. De a dívánon kívül
ugyanakkor a színe elé szólíttatta udvarának minden magas rangú
hivatalnokát, rabszolgákat és szabad embereket, a legvitézebb
parancsnokokat, veterán janicsárok egész sorát, az iszlám drinápolyi
tudósait, a dervisek elöljáróit és a sejkeket, valamit udvari költőit, úgyhogy a
több száz fős sereg zsúfolásig megtöltötte a tróntermet. Mindez nyomban az
ágyú elsütése után történt, amikor sok fül még el volt dugulva a dörgéstől,
és a tudósok meg a dervisek a Koránból szúrákat kiáltoztak Allah
mindenhatóságát magasztalva és Orbán ágyúját a természet csodájaként
dicsőítve.
      Eddig minden előkészületet bizonyos titoktartás övezett, és Mohamed
hivatalosan nem közölte szándékát a dívánnal, noha mindenki sejtette.
Hagyta várakozni az előkelőségeket, amíg el nem ült minden suttogás, zaj és
csodálkozó megnyilvánulás, és síri csend nem támadt, akkor a terembe
lépett, és zárkózott, sötét arccal helyet foglalt a trónusán. Miután leült,
sárgás szemét végigjártatta a körülötte lévőkön, és a nyomasztó várakozás
közepette világosan lehetett érezni, hogy a teremben félelem uralkodik.
Valamennyien önvizsgálatot tartottak, hogy tudatosan vagy öntudatlanul
mit tettek haragjának felkeltésére, és a hideg terem mintha halálos verítéket
izzadt volna magából. Mindenki félt tőle, többen gyűlölték is, de ez a
huszonkét esztendős ifjú felnőtt már annyira, hogy az akaratával uralkodni
tudjon félelem és harag fölött.
      Végül lábát keresztbe vetve beszélni kezdett, trónusán csak úgy
szikráztak a különböző színű drágakövek. Allah nevében felidézte ősapái
nagy tetteit, Oszmánnal és az álmával kezdve, meg a négyszáz lovasával,
akikből a hódítók népe sarjadt. A kevéske magból hatalmas fa nőtt ki, amely
egyszer még az egész világot be fogja árnyékolni. Emlékeztetett magának a
Prófétának a jövendölésére is, amely szerint Konstantinápoly, a városok
királynője az iszlám hatalmába fog kerülni. - A baszileuszok hatalma
összeomlott - mondta -, korhadt és féregrágta a tíz évszázada fennálló
császárság. Már csak az utolsó erőfeszítésre van szükség. Moszlimok, Allah
megengedte nekem, hogy a villámokat tépjem le az égboltról, s velük
romboljam le a győzhetetlen falakat, és az oszmánok hadserege még
sohasem volt ilyen erős, mint most. Megérett az idő, eljött a pillanat, ezt
számtalan jóslat tanúsítja.
      A hangja izzón visszhangzott a nagy teremben. Nem bírta türtőztetni
magát. Felpattant ültéből. Égő dúvadszemmel felkiáltott: - Allah az egyetlen
Isten és Mohamed az Ő prófétája! A Próféta saját szavaival ígérte meg a
paradicsomot mindenkinek, aki elesik a hitetlenek ellen vívott szent
háborúban. Allah paradicsoma és ezen a földön halhatatlan hírnév vár
mindenkire, aki engem követ. De a győztesre a falakon belül évszázadok
összegyűjtött kincsei várnak, és a leggyönyörűbb szüzek meg a legszebb
fiúk esnek a győztesek zsákmányául. Nincs több idő a tétovázásra. Maga
Bizánc császára, az álnok Konsztantinosz esküdött bosszút a fejemre,
tárgyaló követeket küldve a nyugati országokba, hogy az ő hajóhadukat
hívja segítségül. Ezért elengedhetetlenül fontos a szent háború
meghirdetése, a hadsereg egybehívása, Konstantinápoly ostromának
megkezdése és falainak lerombolása, még mielőtt a nyugati országok a
széthulló birodalom segítségére siethetnek.
      Félbeszakította beszédét, égő szemmel körülnézett, s magyarázón
folytatta: - Tudom, hogy voltak köztetek ingadozók és bölcs kétkedők, akik
az országunkat fenyegető veszedelmeket emlegették, ha Konstantinápollyal
háborúba keveredünk. Allah és az egész hadsereg a tanúm rá, hogy én
egyebet sem kértem, mint békét, és csak az volt a célom, hogy a hadseregnek
szabad átkelést biztosítsak a Boszporuszon, atyám kívánságát teljesítve,
hogy soha többé ne ismétlődhessék meg olyan szerencsétlenség, mint
Várnánál. Allah a tanúm rá, hogy a görögök maguk rúgták fel a békét és
tüzelték fel ellenünk a nyugati országokat. A sok széthúzás és az egymás
elleni hadakozás után a nyugati országok hatalmas fejedelmei egyetértésre
jutottak, és hamis hitű pápájuk újra hatalmának a tetőpontján van. Álnok
számításból a görögök a Boszporusz partján épített erődítményemet
használták fel ürügyként a háború megkezdésére, s hogy panaszos
segélykiáltásaikkal és közös hamis hitükre hivatkozva ily módon újabb
keresztes hadjáratot indítsanak. Ezért ez a pillanat halálos veszélyt jelent az
oszmánok egész birodalmára, s a legnagyobb veszély pillanatában nincs
helye a kölcsönös gyanakvásnak meg habozásnak. Választásunk csak a
legnagyobb dicsőség és az oszmánok legnagyobb diadala, vagy pedig az
egész birodalom pusztulása lehet. A görögök csalárd politikájának ez lett a
következménye. Számomra nincs más választás. De minden erőnket, teljes
akaratunkat és teljes hitünket latba vetve, és a görögöket megelőzve
győzelmet ígérek nektek, nagyobb győzelmet, mint amilyet dicső ősapáink
valaha is arattak, a legnagyobb győzelmet, amit a Korán ígér, és amit maga a
Próféta a saját szavával erősített meg.
      Újra elhallgatott, s közben izzott, mint a parázs. Nem bírva tovább
türtőztetni magát, kirántotta a kardját, és hatalmas hangon kiáltotta: -
Meghódítom Konstantinápolyt vagy meghalok! Ez a döntésem. Aki engem
szeret, kövessen engem!
      Ekkor a trónteremben megtört a csend, amit a szokás meg a félelem
szabott meg, kitört a vihar, és a szavaktól megigézve, mint akik eszüket
vesztették, az öreg emberek is kiáltásokban törtek ki, a fiatalok pedig
egymást ölelgetve fogadkoztak, hogy győznek vagy meghalnak
Konstantinápoly falai alatt. A tudósok és a dervisek Allah nevét kiáltozták,
régi jóslatokat hirdetve a hangorkánban. Mohamed félelmetesen
mosolyogva kivillantotta fehér fogait és egész teste remegett a feszültségtől
meg az erőfeszítéstől.
      A következő napokban kengyelfutók indultak útnak, hogy
Drinápolyba egybehívják a hadsereget. Számtalan dervis és híres
tanítómester indult vándorútra a birodalom minden sarkába, hogy szent
háborút hirdessenek, és minden igazhitűt arra biztassanak, hogy adja el a
köntösét, vegyen kardot, és csatlakozzék a hadsereghez Konstantinápoly
elfoglalására.
      A szultán elárulta a célját, és szándékait illetően semmi sem
maradhatott többé titokban. Az óriáságyú dörgése után udvarát kész tények
elé állította, nem adva több lehetőséget Halil nagyvezírnek és a békepárt
öregjeinek vitákra meg a figyelmeztetésekre. Többé senki nem mert
morogni. Az oszmánok birodalmának fel kellett készülnie a legnagyobb
erőpróbára, és Halil nagyvezír a pérai genovai kereskedőkkel megüzente
Konsztantinosz császárnak, hogy többé nem képes megakadályozni az
ostromot. Konsztantinosz válaszul még egy levelet küldött a szultánnak.
"Most már világos, hogy inkább a háborút akarod, mint a békét", írta. "Ezért
most Istenhez fordulok, és csak benne bízom. Ha Ő úgy akarja, hogy foglald
el a várost, ezt senki sem tudja megakadályozni. Visszaadom a szavadat, és
felmentelek minden egyezmény és ígéret alól, amiket mindketten esküvel
erősítettünk meg. Bezártam városom kapuit, és az utolsó csepp véremig
védelmezem a népemet. Legyen szerencsés a hatalmad addig a napig,
amelyen az igazságos Isten, legfőbb bíránk mindkettőnket az ítélőszéke elé
nem szólít, és dönt a kettőnk ügyében."
      Egy hideg februári éjszakán Mohamed szultán felébresztetett
álmomból, és a színe elé hívatott. A palota fölött fekete szél sóhajtozott, és
reszkettem a hidegtől, amint átmentem az udvarokon. Ő már teljesen fel volt
öltözve, és fel-alá járkált a hálószobájában a lámpások imbolygó fényében,
mintha mámor és szenvedély kerítette volna a hatalmába. - Nem jön álom a
szememre, emlékeztető - panaszolta. - Emberi idomok nem csillapítanak le,
a bor nem részegít meg, a zenészeket elkergettem magamtól. A szívemben
egyetlenegy vágy van, és ettől porrá égek, ha nem tudok elaludni. Beszélj
hát nekem, hogy jó álmom legyen!
      S én e szavakat mondtam neki: - Láncaid erősebbek az evezőpadhoz
kötött gályarab láncainál. Minden tetted egyre erősebb láncokba ver téged,
úgyhogy soha többé nem szabadulsz tőlük!
